Előkészületben: Bán Mór: Jég és Vér R. E. Howard: Cormac A SZÁZADIK Newman & Muldoom: Vadkanok

1

51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74.

Zelazny: Ellenfelek 75. Simmons: Szomorú ábrándok Pratchett: Mórt 76. Parker: Aranyliliom Stone: A bosszú démona 77. Muldoom: Codric Sheenard: Parázs-varázs 78. Pratchett: Erik Howard: Ne ássatok nekem sírt 79. Parker Észak császára Muldoom: Sötét Angyalok 80. Rowland & Newman: A Sötét Isten Pratchett: Bűbájos bajok 81.Payent: Yamael Knight: Vérnász 82. Parker: Ezüstkorona Sheenard: Egy ghoul vacsorája 83. Pratchett: Mozgó képek Anderson: A Tengernép gyermekei 84. Campbell: Siratóének Fayard: A Magnólia Nővérei 85. Salina: Fénymarék Pratchett: Egyenjogú rítusok 86. Parker: Noumar parancsára Newman: Interregnum 87. Rascal: Született Hős (klubkönyv) Parker: Zlone örökösei 88. Newman: Terra Mithica Brathseth: 666 nap Édenben 89. Caldwell: Fekete lángok Pratchett: Vészbanyák 90. Parker: A könyörület éjszakája Bán: Az Ezeréves Háború 91. Rowland: Az Idő Vasfoga Fayard: Yvorl halott 92. Salina: S'Almeyna Campbell: Bölcsődal 93. Mills: Korg Poláris Bán: A Vérszemű Csillag 94. Pratchett: A Kaszás Bán: A Hadak Ura 95. Baxter-Johnson: A Sors Gyermek Pratchett: Piramisok 96. Parker A próféta Bán: Gadur kapui 97. Fayard: Az Ayvari Mágus Pratchett: Őrség! Őrség!

Előkészületben: Bán Mór: Jég és Vér R. E. Howard: Cormac A SZÁZADIK Newman & Muldoom: Vadkanok

2

Colin J. Fayard

AZ AYVARI MÁGUS

CHERUBION KÖNYVKIADÓ 3

A cím angolul: The Magician of Ayvar Copyright © Hűse Lajos all rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István A címlap

Zubály Sándor festményének felhasználásával készült

ISBN 963 9346 73 X ISSN 1215-8518

Hungarian edition © 2002 by Cherubion Kft. Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5439.49.01 Készült 2002-ben 4

Páromnak Hálám kevés. Nem tudok Csillagot számolni, Esőcseppből palástot szőni.

A látomások az emberből magából születnek Pu Szung-Ling

Évmilliókkal ezelőtt az ember nem ember volt, hanem hal. Az óceánban élt, és az olyan volt, mint a börtön, a levegő meg mint a plafon a börtön tetején. A plafonon át senkinek sem sikerült megszöknie. Aki átjut, annak vége ezt mondta mindenki. Egyszer egy hal megpróbálta... Robert Silverberg

Ha lan-o yé? Hát mi a halál? Chamoiseau

5

6

A regény szereplői Akers, a Hyllkroken-íjászok egyik káplárja riff Alencon Hyllkroken, Napkor klevan katonai parancsnoka Bálil, islén asszony, a lázadó seregek egyik vezére Barom Parrus, A Velő zsoldosa, brokhi Clodo Khimer, a lázadó klevan hadvezér Ebrahim Morasson, islén, a Bálil-bandák választott parancsnoka Elaisse Morasson, islén, Napkor könyvtárosa riff Gaucher Agrím, Marags klevan katonai parancsnoka Gran di Grasya, Ayvar rég eltávozott mágusa Juris Morasson, islén posztókereskedő, Elaisse apja Kanegér, a Velő klevan zsoldosa, tisztes Kleavani Ottar, Kleavalan királya Pöcsmadár, a Velő zsoldosa, klevan Rophoín Hyllkroken, Alencon öccse, a Velő parancsnoka Shayand di Grasya, Ayvar mágusa Shymaru, az elveszett emlékezetű férfi Vérszopó Ogg, a Velő brokhi zsoldosa, tisztes Veres, a Velő zsoldosa, klevan Warenne, a túlvilági asszony riff Watriquet Wedderburn, a klevanok legtehetségesebb hadvezére, Ottar veje.

7

- Van kedved élni? - Míg Isten akarja. *

A vén holló higgadtan tollászkodott a juharfa csúcsán. A tenyérforma, haragoszöld levelek félig-meddig elrejtették a kíváncsi tekintetek elől - de az alant elrohanó embereknek egyébként is kisebb gondja nagyobb volt annál, semhogy ághegyen tollászkodó madarakat figyeljenek. A hamuszürkére fakult holló tudta ezt, hisz' megtapasztalta már a kétlábúak dolgait az ég alatt. Amikor a kétlábúak háborúznak, szemük vak, fülük süket minden másra. A csata a juharliget árnyékában megbúvó falu környékén dúlt. Nem lehetett különösképp jelentős csetepaté, hisz' a ködös virradattal kezdődött csupán, s még alig száradt fel a harmat, máris véget érni látszott. A károgó varjak télre készülő csapataiban több lélek tömörül össze, mint itt a síkon. Alig néhány száz, torka szakadtából üvöltő kétlábú csapott össze, hogy egymásba mártsák a kegyetlen vasakat - megviselt egyenruhások álltak szemben éhes tekintetű bocskorosokkal, parancsnak hódoló, csigás fürtű megtorlók verekedtek a régi dicsőségre áhítozó rab nemzet fiaival... Oly semmiség volt ez a kis vérontás, mely nemhogy a háború, de még egy sokadrangú hadmozdulat sorsát sem képes eldönteni, mégis oly fontos azoknak, akik belevetették magukat sodrába. Élet, avagy halál? - a kérdés most eldöntetett.

*A kötet versbetétei kivétel nélkül Francois Villon tollából származnak. A szövegrészleteket nem változtattam meg, sem a korabeli Franciaországra való utalásokat, sem a fordítók - Kálnoky László, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Weöres Sándor - alkalmazta régies helyesírást. Úgy hiszem, a köszönet mellett legalább ennyivel tartozom. - a szerző.

8

A kopott csőrű holló végzett a tollászkodással... miként odalent a kétlábúak is egymással. A madár nehéz, öreges szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett, s mialatt az utolsó kétlábúak - az egyenruhások - felgyújtották az egymáshoz közel guggoló viskókat, ő leszállt a csatamező peremén, és járkálni kezdett a hozzá mérten hatalmas tetemek között. Értő szemmel gusztálta a tetszetősebb falatokat, majd kiválasztott egy kövér halottat, és az arcára telepedett. A férfi szája szélén már megjelentek a hangyák, s mákszem-fejüket összedugva itták a hideg nyálat. A holló nem zavarta az apró munkásokat, mint ahogy a hangyák sem ették el a vén madár elől a reggelit. A győztesek sietve odébb álltak. Várták őket az újabb csatamezők, felégetésre váró falvak, lemészárolható ellenségek... és valahol, kijelölt útjuk végén a rájuk kiszabott sors, amely mindig ugyanaz; a halál. Az egyenruhások azonban vígan meneteltek elébe; itt és most győztek, ez elég volt nekik - a sebesültek dolgát rábízták a dögevőkre. A holló falatozni kezdett. A fájdalom nem volt kellemetlen - hacsak abból a szempontból nem, hogy zavarta az alvásban. Olyan szépet álmodott, ám ez a viszkető-égő érzés mintha késsel meg vágta volna a kezét - teljesen kiverte a fejéből a lebegő látomást. A smaragd ruhás, lánghajú asszonyra még emlékezett, ám a képe úgy tűnt a semmibe, mint a tejbe merített kanál... Erőlködve nyitotta ki a szemét. Ismerte azt az érzést, amikor a test és az elme olyannyira fáradt, hogy nem akar engedelmeskedni a kakaskukorékolásnak, de ez valahogy más volt. Mintha valaki mézzel kente volna be a szemhéját - egy tréfás kedvű gyermek? -, amitől a látvány is furcsán elhomályosul. Homályosnak tűnt a nagy, ezüstfekete madár is, amelyik sértett károgással rebbent arrébb, amikor megmozdította fájó kezét. A fák és a füstölgő gerendacsonkok őrült körtáncot jártak körülötte, s a lenyugvó Nap bíbor fénybe vonta a hihetetlen, kavargó, és mégis oly nyugodt képet. Vagy az a vörösség belül van, a fejemben? A fekete jószág biztatóan szemlélte. Hidd el, nem olyan rossz a halál, csak talán egy kicsit hideg, mondták a csillogó szemek. Persze, biccentett a férfi, de én nem akarok fázni. A madár szomorúan billegette a szárnyát. Előbb vagy utóbb mindenkit magába fogad a Távoli Út. A férfi szólni akart, hogy várhatna még a Távoli Út, hisz' sok dolga akad még e földön... de, hogy mi az a dolog, már nem jutott eszébe. Mielőtt még meglepődhetett volna ezen, elájult.

9

A vén holló, aki más holtakon már degeszre zabálta magát, s csak tesséklássék csipegette meg a bokrok alatt heverő testet, megszánta az elárvult kétlábút. Bölcsebb volt őkelme, mint azt az öntelt emberek hitték, s többet látott annál, mit a szem látni enged. A sebesült férfi faluja leégett, családja tagjai - ha voltak - már nem élnek, vagy jobb nekik, ha nem élnek. Hite is cserbenhagyta, akár csak két erős karja... s az emlékezete hosszú-hosszú útra indult. Ha az élete vissza is tér hozzá, nehéz, igen nehéz dolga lesz... Búcsúzóul aprót csípett a véres fejű férfi vállába -amúgy biztatólag -, és arrébb totyogott, hogy kevésbé szánni való vacsorát leljen magának.

10

Tudom, mi a tejben a légy, Tudom, ruha teszi az embert, Tudom, az új tavasz mi szép, Tudom, mely gyümölcs merre termett, Tudom, mely fán mily gyanta serked, Tudom, hogy minden egy dolog. Tudom, a munkát, a lusta kedvet; Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Rettentő hideg szopogatta a csontjait - talán már a pokol hidege -, és ettől ismét felébredt. Nem, egész biztosan tudta, hogy nem akar meghalni. De miért kerülgeti folyton ez a lehetetlen kérdés? Halál? Amint feltápászkodott, megértette... A sebesült elborzadva nézett körül. A fogyó hold fénye sok mindent rejtve hagyott, ám amit elé tárt, az is épp elégnek bizonyult. Mozdulatlan tetemek hevertek szanaszét, kifacsarodott tagjaik a halál bilincseibe fagytak. Kissé távolabb az éjszaka gyáva dögevői somfordáltak - megijedtek a férfi mozdulataitól, arrébb kotródtak hát... van ott is hús elég... Halál, mindenhol halál, mely bizonnyal őt is megérintette! A falu üszke alatt vörös parázsbogarak hunyorogtak, erejük rég a múlté, egymás után fulladtak a hamuba. Csípős füst ülte meg a környéket, amely megkönnyeztette az eszmélő férfit. Könnyein keresztül hosszan nézte az elhamvadt házakat - nem tudta, kellene-e éreznie valamit latrukra, s ez rosszabb volt, mintha a bánat marcangolta volna a lelkét. Mert a férfi nem csupán az elpusztult faluval kapcsolatos érzelmeit nem volt képes felderíteni, de azt sem tudta, hogy mit keres itt, és miért került veszélybe az élete. Mi történt itt, és mikor? És egyáltalán... Hol van most? Egy csatamezőn, egy felprédált település mellett... Ez a határozatlan névelővel körített, pontatlan helymeghatározás éppen elegendő volt számára. Bár nem tudta, hogy miként került erre az elátkozott helyre, a tudat, hogy fizikai valósága van annak, ahol van, megnyugtatta. Ám ekkor újabb kérdés kezdett fészkelődni tudatában. Mert érezte, hogy tudnia kellene, de nem tudja... nem tudja, hogy... Kicsoda ö? - Ki vagyok én?!? - kiáltotta az éjszakába, de az árnyékoktól megrágott hold csak mosolygott rajta, ahogy az anyák nyugtázzák gyermekük semmi-bánatát. 11

Sem a hold, sem a jóllakott dögevök nem méltatták válaszra - ám ami ennél is szörnyűbb volt, magában is hiába kutatott válasz után. Ki vagyok én? Kicsoda? Legalább egy név... egy foglalkozás, mely napjait boldoggá tette... egy anya hangja... szeretők nevetése... egy gyermek, aki a sajátja? Semmi. A férfi emlékezete üresen kongott, mint a szegény ember kamrája. Tudta, amit egy embernek tudnia kellett, hogy életben maradjon; tudta, mi az éhség, és hogyan lehet elvenni az erejét, tudta mi a folyó és mi a csónak, ismerte a közelgő tél hidegét... de nem tudta, kié az a lélek, amely a testében lakozik. Azután - hosszas, kétségbeesett kutakodás után - előtűnt egy név. Shymaru. Örömének ízét azonban megrontotta a név jelentése: Shymaru, azaz a Névtelen. Azokat hívták így, akik elvesztették az arcukat, akik megsértették az íratlan törvényeket, s ezért a közösség kivetette magából őket. A közösség, amely... Melyik...? Ahol a férfi élte le...Hol...? Az emberek között, akik... - Akik? Az ég szerelmére, kicsodák?! Kétségbeesett kérdéseire most sem kapott választ. Csupán valamely pokolbéli, hullazabáló démon vihogása érkezett feleletül, valahonnan az árnyékok közül de meglehet, hogy éppen egy bagoly nyugtázta a hiábavaló kérdéseket, s annak bölcs huhogása tűnt pokoli vonyításnak az elgyötört elme számára. Akármitől is származott az a hang, mozgásra serkentette a férfit. Valamiért elkerülte őt a halál, míg másokért eljött - mert így kellett lennie? -, hát akkor tennie kell valamit, nehogy magára haragítsa a kegyes sorsot! Feltápászkodott, s nem törődve a heves szédüléssel, mely azonnal elfogta, nekivágott a hajnalt vajúdó éjszakának. A csatatér árnyai egy darabon elkísérték... A felégetett árpamező még langyosán porzott léptei nyomán, és a félig elszenesedett tarló szalmaszálai úgy ropogtak talpa alatt, mintha egércsont lenne szerteszórva a fekete tájon. Gyenge szél kavarta magasba a meleg hamut, mely belepte a férfi egyébként sem tiszta ábrázatát. A finom por kaparta a torkát, és szúrta a szemét - könnyezett hát, s könnye közé becsempészte bánatát... de nem tudta, miért érez bánatot. Északnak haladt - miért? -, fáradt vánszorgással. Tudtán kívül a tegnapi győztesek nyomát követte. Már nem kérdezősködött, nem kutakodott válaszok után. Üres a feje - hamar beletörődött -, s a bánkódás ezen nem segít. Embereket kell találnia, akikkel beszélgethet, akik talán ismerik őt. Talán tudnak hétköznapi dolgokat, melyek segíthetik őt az eligazodásban. Vagy fel kell kutasson gyógyító asszonyokat - ez is olyan tudás volt, mely megmaradt neki, hogy a férfi pusztít, az asszony pedig életet ad és gyógyít -, akik keserű főzetekkel megvilágosítják emlékezetét. Fejsebét is elláthatnák - kitapogatta, s 12

vakító fájdalom emlékeztette, hogy kis híján élete fonalát szakajtotta ketté az a seb. Kötés kell rá, tiszta víz, meg kencék, mert jó a hamu, ha más nincs, csak nem éppen célravezető... A leégett gabonatábla egy lankás dombhátra kúszott fel, melynek tetejében kormos törzsű, századéves diófa trónolt. Az érett, száraz árpa gyorsan tovazúgó lángja megperzselte az alsó leveleket, s feketére pörkölte az ezüst törzsön éldegélő zuzmókat, de a fában nem tudott kárt tenni. ízletes, még tejes dióit keserű-zöld burok rejtette, ám a férfit nem tartotta vissza a fanyar íz; egyik golyóbist a másik után törte fel, és mohón befalta belüket. Erős fogai alatt porrá morzsolódott a véletlenül közé keveredett dióhéj is. Evés közben szemügyre vette a környező vidéket. Dél felé fekete madarak kisebb felhője jelezte, hogy ahonnan jött, ott tart még a lakoma. A férfi Shymaru, ahogy kényszerből magát nevezte - elkapta onnan a tekintetét. Az a vidék sötét folt marad a lelkében, amíg csak él... Ha jelentett is számára valamit az elpusztított falu, azt máshol akarta megtudni, mert a halál földjére vissza nem megy! Keleten távoli hegyek szabdalták az eget, alig valamivel kékebbek, mint a levegő. Talán nem is léteztek, csupán az ég alján hasaló felhőkből gyúrta sziluettjüket Shymaru képzelete. Nem csábította a bizonytalan távolság - volt bizonytalanság elég a saját fejében -, elfordult hát tőle. Napnyugat irányában nem hordott olyan messzire a tekintet. Néhány lusta dombhát után smaragd-barna erdőségek birtokoltak a látóhatárt. Shymaru tisztán hallotta, ahogy a szél titkokat zúg az ágak között, oly nyelven, amit majdnem megért... „majdnem", s ez bosszantóan vékony fal a Tudás előtt, mégis áthághatatlan. A férfi megharagudott ezért a „majdnem"-ért az erdőre, hisz' hallja a titkot, de megtartja magának... gonosz világ az, a fák birodalma, be nem teszi oda a lábát! Észak továbbra is megnyugtatóan fekete volt. A jövő évi kenyér ígéretét egykor magában hordozó, leégett árpamező hosszan nyúlt tova, dombról-dombra, és Shymaru tudta, hogy számos ember lakhat a közelben, sok kenyérpusztító, mert céltalan nem nő az árpa, csak ha a gondos gazda haszonra számíthat. A falu, ahol második életére eszmélt, száz év alatt sem enne meg ennyi kenyeret város, jutott eszébe a „nagy falu" neve, város lapul a közelben! Talán éppen északon? Mialatt a félérett dión rágódott csersavaktól összehúzott szájjal, és az útirány felől gondolkodott, a következő domb mögött - lankás horpadás rogyasztotta gerincét, s ettől olyan lett, mint egy asszony gömbölyű hátsója - szemet szúrt neki három magányos fa lombja.

13

Jelent az valamit, morfondírozott. Miként ez a diófa az aratóknak nyújt hűsítő árnyékot, és némi felfrissülést, az a három talán kutat jelöl, vagy egyebet. Házat? Netán... Az asszonyfenék-forma domb amúgy is arra ingerelte, hogy másszon fel rá, s mivel a három fa megfejthető titka is vonzotta, hát elindult. Búcsúzóul megköszönte a diófának ebédjét, s hosszú életet kívánt neki, sok magoncot. A fa kemény levelei úgy zörögtek utána, mint a sok tudást rejtő kódexek lapjai. A hasadt dombtetőre felérve Shymaru kíváncsisága nyomtalanul elszállt. A tető nélküli, csonka udvarház körül heverő emberi testek mindent elárultak neki, amit tudni kívánt, sőt, még annál is többet. Amazok ott lenn nem lustaságból hevernek a napon, nem azért, mert a nehéz munka kivette tagjaikból az erőt. Halottak voltak, visszavonhatatlanul, lelkűk már az Úton jár, az Istenasszony álmodik velük... - Kicsoda? - rökönyödött meg Shymaru, s meglepetését fennhangon közölte a nyugton alvó dombokkal. Hangja rekedt volt, mint a varjúkárogás, de az övé volt, s ez nem csekély boldogsággal töltötte el. Erről legalább biztosan tudja, hogy az övé, hozzá tartozik. - Miféle Istenasszony? Az emlékei közt tátongó feneketlen űr figyelmeztette, hogy jobb lesz óvakodnia az efféle kérdésektől. Shymaru bosszúsan fintorgott, ráncba szaladt a homloka, s ettől ismét hasogatni kezdett a fején végigszántó seb. Csiklandozó bizsergéssel vér serkent a seb mélyén, még jobban összeragasztva gubancos hajszálait. - Semmi, semmi! - morgott Shymaru, tudomást sem véve a fájdalomról. - Csak ostoba kérdések, melyekre nincsen válasz! Akkor már inkább a holtak társasága! Ez utóbbi kijelentését nem önpusztító gondolatok szülték, csupán az elhatározás, miszerint ahelyett, hogy elvesztett emlékezetén marcangolódna, inkább szétnéz az udvarház romjai között. Csupán békés halottak szelleme őrzi, s hátha talál a falak árnyékában valami hasznára valót. Kegyetlen világba csöppent, majdnem oly tudatlanul, mint egy csecsemő, s épp úgy áll csupaszon, magányosan a napok előtt, mint amaz. Fegyver kell, ruha, talán szerszámok - ha ért hozzájuk egyáltalán -, élelem, kötszer, kulacs, hogy ne legyen a természet szeszélyeire kárhoztatva... mindezt talán megadja az udvarház, ha elegendő tisztelettel közeledik romjaihoz. A ház gazdag emberé lehetett - erről árulkodott a meszelt téglafal, a roggyant tető lécein itt-ott megkapaszkodó, égetett agyagcserép. Keskeny ablakait egykor léckeretre feszített disznóhólyag takarta - most cafatjait libegtette a szél, mint rontásűző papírosokat az oltárok falán. Az udvarház földszintes, masszív tömbje jól védhetőnek tetszett

14

- az a néhány szép ruhába bújtatott, halott fegyveres gondoskodhatott egykor a háznép és a vagyon biztonságáról -, de hát nem véd meg mindentől a fal, s néhány kard. A házhoz tapasztott jószágudvar üresen tátongott, kerítésén törött gerincű, borjúnyi kutya lógott, mint egy odavetett, rongyos suba. Fénytelen szemét belepték a legyek, s ettől olybá tűnt, mintha kacsintana. Csak pihenek kicsit, aztán tovább őrzöm az eszetlen barmokat! Jókora hombár is tartozott az udvarhoz, persze üresen. A belevalót még lábon felgyújtották odakint a mezőn. A lóistálló szinte semmi kárt nem szenvedett. Shymaru először arrafelé vette az irányt. Ha lovat nem is remélt találni, jó meleg pokróc biztosan lesz. Egyre hidegebbek az éjszakák, s csakhamar nappal is rávicsorognak a jeges szelek (de hogy ezt honnan tudta, amikor a feje üres hordó?). A lovászok vacka oly értékeket rejthet, amit a dúlás katonái semmibe se vettek az udvarház kincsei mellett, neki azonban még jó szolgálatot tehetnek. Le kellett hajtania a fejét, hogy beférjen az ajtón. Fényes légyrajok rebbentek arrébb, ahogy árnyéka a halott katonákra esett - az elmúlás apró fullajtárai már a hűlt testeken dáridóznak, de a nehéz, dögvészhordozó bűz még nem született meg. Shymaru ügyelt rá, hogy ne érintse egyik halottat sem a lábával - az olyan tiszteletlenség lenne, melyet magának sem kívánna. Majd ha végez, egybehordja őket az istállóban, és rájuk gyújtja, hogy meglegyen a végtisztesség, cserébe a ráörökített holmikéit. A hamvakról már a szél fog gondoskodni... Az istálló hűen megőrizte a lovak szagát, és a névtelen férfi mélyet szippantott a levegőből, mert valami elfeledett emlék erre késztette. Most nem kísértette meg a „majdnem tudom, mi az" érzése, s nem tett fel kérdéseket; tudta, választ most sem kapna. De az illat, a jószágok intenzív kipárolgásának emléke oly mélyen befurakodott a lelkébe, hogy Shymaru megértette: előző életében fontosak voltak számára a lovak. Hogy miért? Azt inkább nem firtatta. Nyolc, egyszerű állás sorakozott egymás mellett, és négy, finomabb kidolgozású ezekkel szemben. Az egyszerűekben az igáslovak kaphattak helyet, a másikban a háznép hátasai. A félhomályos, szalmazizegéssel betöltekezett istálló végében egyszerű priccsek adtak otthont a lovászoknak - most azonban hófehér alsószoknya világított ott a félhomályban. Shymaru lassan közelebb óvakodott, s miközben szeme megszokta a kevés fényt, egyre többet látott a priccsen fekvő lányból. A tépett alsószoknya inkább alatta volt, mint rajta, fedetlen hagyva térdét, combját, ágyékát... Feljebb a pruszlik szintén ronggyá tépve, s a lány keblei - mint két kerek sajt - sápadtan derengtek Shymaru szeme előtt. A bőre finom látszatú, de a haláltól sápadt és

15

viaszos volt, kivéve a nyakát, ahol a fojtogató kezek rajtahagyták fekete bélyegüket. Szerencsére a rongyokból, melyek már nem takarták a testét, jutott valamicske a lány arcára, így Shymarunak nem kellett szembesülnie az üveges szemek látványával. Csupán a búzaszín tincsek, melyek, mint napsugárból font korona keretezték a fejét, csak azok panaszkodtak, mert a test néma volt és hideg. - Oly fiatal még... - motyogta Shymaru, és szégyenkezve elfordult, mert férfi volt, ugyanolyan, mint azok, akik ezt tették a lánnyal, s mert tehetetlen volt, akár a falon rohangáló bodobácsok. - Miért? Már megint egy kérdés! Shymaru dühében beleöklözött a szolgák priccsét a karámoktól elválasztó deszkafalba - s csupán ekkor ébredt rá izmai erejére, mert a masszív fal, amely a lovak heves rúgásait is kivédte volna, nagy nyekkenéssel a szalma közé dőlt. Ám nem ért rá törődni vele, hiszen most már csakugyan dolga akadt: meg kell adnia a végtisztességet a háznépnek. A meggyalázott lányra hamar pokrócot terített, és kifordult az istállóból. Többször vissza fog térni ide, hogy behozza a tetemeket, magának ráér majd akkor pokrócot keríteni. A ház nem várt gazdagságban részeltette. A támadók nem lehettek sokan, hogy nem tudtak mindent magukkal vinni, vagy a környező hatalmas földek javaiból olyan kincseket halmozhattak fel az uradalom gazdái, hogy fényük elvakította a prédára éhes katonákat, és nem vették észre a hétköznapi értékeket. A névtelen férfi kezébe vette az elhagyott, elhagyatott tárgyakat, mérlegelte súlyukat, használhatóságukat - egy kicsorbult lábasból sültzsír édeskés illata szállt fel, a mezei szerszámok fényesre kopott fanyeléből fanyar füst emléke szivárgott elő, csupa megfoghatatlan illatnyom, amellyel Shymaru nem tudott mit kezdeni -, sorra visszatett szinte mindent oda, ahol lelte. Nagyon szerényen válogatott az elpusztított tanyaház hagyatékából. Egyelőre összehordott mindent, amit használhatónak ítélt, és kupacba rakta a kút mellett. Közben többször beverte a fejét a túl alacsonyra méretezett szemöldökfákba... vagy talán ő nőtt ki a Véres Úr markából ily szép szál magasra? Az újabb kérdés megzavarta, ezért inkább nekilátott, hogy a halottakat bevigye az istállóba. A házban lelt idősebb, előkelőbb ruházatú emberpárt az uradalom gazdáinak vélte -, őket a lány mellé helyezte, aki talán az édes leányuk lehetett. Jó tucatnyi bérest és cselédet talált az udvar különböző zugában, kit fegyverrel a kézben ért utol a vég, ki menekülés közben kortyolt a halál poharából. Volt köztük gyermek is, sírástól maszatos arcú... vajon mit követtek el, hogy nem hagyták futni őket? Ők is sorban az istállóba kerültek. A katonákat a szélső karámokba sorakoztatta, az előkelőbb lovak helyére. Éppen öten voltak, és három másik, kiknek ruházata ismerős volt már a leégett faluból. A támadók közé tartoztak, amíg éltek - most egyek voltak a 16

halálban a háznéppel, s nekik is kijárt a végtisztesség. Ha már elkezdte, Shymaru tökéletes munkát akart végezni - meg hát, nem jó dolog magára haragítani a szellemeket, van baja anélkül is éppen elég. A kerítésre hajított kutya tetemét vitte be legutoljára, majd végiglocsolt a fal mentén egy szilke lámpaolajat, amit a házban talált. Azután csak állt a tetemek felett, némán, mint a dombtetei diófa, s képtelen volt szikrát csiholni az acélból - kovát és taplót szintén a házban lelt, a tűzhely mellett -, hogy bevégezze művét. A tűz megtisztít, visszaadja a testet a földnek, lelket a légnek... mégis, pusztít, és eltünteti azt, mi egykor oly fontos volt ezeknek az embereknek: a porhüvelyt, ebben az életben az egyetlent. Végül mégis megtette. Elég volt csupán a lányra gondolnia, akit az istálló hátulsó zugában erőszakoltak és öltek meg, elég volt rápillantania a lópokróccal fedett ártatlanra - nem tudott rá másként gondolni -, és máris összecsattintotta a kovát az acéllal. Nem akarta, hogy a lány megtöretett teste tovább hirdesse gyalázatát... A szikrák megtapadtak a száraz tapló belén, és mialatt Shymaru gyengéden fújkodva némi töreket szórt rájuk, lassan sárga lángocskává cseperedtek. A lángnyelvek bizonytalanul keresgélték a nekik való táplálékot, ám ahogy egyre több akadt elébük - száraz szalma, hideg testet burkoló rongy, gyalulatlan deszka -, annál bátrabbak, mohóbbak lettek. Shymaru maradt, míg a hőség meghátrálásra nem késztette, és imádkozott - legalábbis szavakat mormolt az Istenasszonyhoz, akiről még mindig nem tudta, hogy kicsoda. De őszinték voltak azok a szavak, és gondolta, úgy jó lesz. Az istállót emésztő lángok versenyre keltek a délutánba hajló nap fényével, s harsogva követelték maguknak a részt a világból - csakhogy Shymaru elővigyázatos volt, és eltávolított minden éghetőt a környékükről. Csak az istállót adta nekik, és a holtakat, hogy a füst vigye üzenetüket az égbe. Miközben a lángokat nézte, a férfi rájött, hogy rettentő szomjas. Érezte már eddig is a torkát aszaló érzést, de nem volt érkezése törődni vele. Most, hogy bevégezte a dolgát - már ami az udvarház egykori lakóit illeti -, ráért magával is törődni. Szerencsére a kutat nem mocskolták be a támadók, és a vödör kötelét sem bántották, így Shymaru fel tudott húzni magának a hűs vízből. Mohón kortyolta a favödörben csillámló, folyékony életet, míg a kútmély hidege meg nem fájdította a homlokát. Akkor kis szünetet tartott, a fájdalom elmúltáig arcát a lángok irányából hömpölygő forró légbe fordítva, majd újra ivott. Közben nyitott szemmel nézte az arcot, amely a vödör mélyéről tekintett fel rá. Csimbókos, alvadt vértől ragacsos, koromszín haj és sötéten villogó, résszemek... hamuszürke bőr, hegyes, cimpánál szélesedő orr... borosta a száj vonala felett... 17

En vagyok ez, gondolta Shymaru. Ez vagyok én. Elvette ajkától a vödör peremét, és hagyta, hogy elcsituljon a víztükör, majd ismét beletekintett a fabordák közé. Széles, izmos állkapocs, melyen sűrű, fekete borosta serken. Vastag bikanyak, apró fülek... a bal fülétől csúnyán hegedt forradás, mely egészen az álla csúcsáig húzódott, megosztva a borostarengeteget, mint az első ekenyom 3 szűz mezőt. Vörös, túlzottan is élénk ajkak. Kusza fogsor, furcsán kiugró tépőfogakkal. - Ez vagyok én... - suttogta Shymaru a tükörképének. - De ki vagyok én? Hogy a hiábavaló kérdések áradatának elejét vegye, a fejére zúdította a vödör tartalmát. A csaknem jeges víztől kellemetlenül végigborzongott, fejsebe sajogni kezdett. Erről eszébe jutott, hogy ki kellene mosnia... Újabb vödör vizet húzott fel a kútból. Belenyomta a fejét, és amennyire kíméletesen csak tudta, csutakolni kezdte a haját. Kéket-zöldet látott a fájdalomtól, de állta. A szédület és a jótékony ájulás ismét megkísértette, ám annak is ellenállt. Tudta, ha most elhagyja magát, talán sosem lesz képes ismét összeszedni az erejét. A sebláz alattomos betegség, most kell elejét vennie, amíg bírja! A homlokától a feje búbjáig szántó seb teljes hosszában felfakadt. Shymaru sziszegett, és könnyezett, de még meg is nyomkodta a sebszéleket, hogy eltávolítsa belőle a koszt és az odatapadt hajszálakat. Ujjaival végigtapogatta a seb belsejét — ekkor már hangosan jajgatott -, s megnyugodva konstatálta, hogy a koponyája sehol sem törött. Ez biztató jel a jövőt illetően. Az ismeretlen martalóc, aki az életét akarta venni, nem végzett jó munkát. Az elcsúszott vágás nyomán fakadó, bőséges vérpatak láttán halottnak vélte Shymarut, s a sorsára hagyta. A sors pedig kegyes volt hozzá... Eddig legalábbis. A víz szürkés-vörössé változott, ahogy Shymaru vére, az arcáról és hajáról leoldódott hamu megfestette. Kiborította. Mivel az arcán vízzel elegyes vérpatakok csurogtak, kötést rögtönzött puha gyolcsból - mert az is akadt az imént egy-begyűjtött javak között. Ideig-óráig megfelel ez a turbán is, amely Skrav lázadóihoz teszi hasonlatossá... újabb név bukkant elő a sötétből, ám Shymaru már tudta, hogy hiába is kutakodna a nyomában, Skrav csak egy név marad, semmi több. De azért megjegyezte magának. Város lehet, vagy talán egy népvezér neve? Később újabb vödör vizet emelt ki a kútból, és birkabőr tömlőbe töltötte át. A tömlő kenderkóc fülén kardszíjat húzott keresztül, s a vállán átvetve máris tökéletes kulacsot kapott - igaz, jókorát. A többi holmit - ételt, szerszámot, némi ruhát vegyesen - számba sem véve egy lópokróc közepére hajigálta. A pokróc négy sarkát összekötve takaros úti batyut kapott, melyet egy kicsorbult 18

kapára rögzített. Végül egy másik pokrócot kolbászformán összetekert, szíjakkal egybefogott, és a tömlő mellé erősítette. Indulás előtt egy széles pengéjű vadásztőrt - csaknem kardot - még a nadrágszíja mellé tűzött, mert fegyvertelenségét kissé veszélyesnek ítélte. Utoljára vetett pillantást a lángoló istállóra - sorra roskadoztak a lángoló gerendák -, majd nekivágott az északi domboknak. Egyetlen cél vezérelte csupán: megtalálni önmagát. Ám hogy merre, mely városban keresse, miféle emberek között, azt még csak nem is sejtette. Estébe hajlott az idő, amikor rábukkant a messze kígyózó szekérútra. Nem volt több mint a zöld dombok közt kanyargó poros hasíték, de a kerék- és patanyomok, az ökrök és lovak ürüléke, valamint a különféle lábbelik ott ragadt nyoma elárulta: forgalmas utat talált. Egyelőre azonban senki sem járt arra. Shymaru letelepedett egy ligetes facsoport árnyékában, alig kőhajításnyira az úttól. Aznap már nem szándékozott tovább menni - nem mintha fáradt lett volna, hanem azért, mert most nem a távolságot akarta legyűrni, hanem sajátmagát emlékezésre bírni. Kibontotta a kapára kötött batyuját, és a látóhatárt simogató Nap vörös fényénél szemügyre vette kincseit. Elsőként a vándorbotként szolgáló, kissé kicsorbult kapát fogta kézbe. A kifényesedett, sötétlő fanyél úgy simult a tenyerébe, mintha mindig is együvé tartoztak volna - csakhogy amint néhány kapavágást ejtett a laza talajon, bebizonyosodott, hogy nem sok közük volt egymáshoz. Mozdulatai ügyetlenek voltak, darabosak és merevek, csapásai nyomán messzire szálltak a göröngyök, mintha makacs öszvér rúgta volna szét. - No jó... - morogta Shymaru - paraszt az nem vagyok. .. Legalábbis nem az a fajta, akinek kapálnia kellett. Megnyugodva tette félre a szerszámot. Valami oknál fogva nem örült volna, ha jól tud kapálni. Talán korábban lenézte a paraszti munkát? Mivel erre a kérdésre is hiába várt volna választ, letelepedett kibontott batyuja mellé, és találomra kiválasztott egyet a pokrócon felhalmozott tárgyak közül. Egy fából faragott kanál volt, az a fajta, amellyel egyenest a bográcsból kell kikanalazni a jó sűrű öreglevest. A gondolatra összefutott Shymaru szájában a nyál, ám addig nem akart enni a magával hozott elemózsiából, amíg végig nem próbálgatta a különböző mesterségek eszközeit. A kanalat most megpróbálta úgy tartani, ahogyan azok fognák, akiknek hivatásuk mások asztalára étket tenni - komoly képpel megforgatta a levegőben, úgy tett, mintha mélyen a kondérba merített volna vele, majd félrerakta. A kanál oly szerencsétlenül állt a kezében, hogy megesküdhetett volna rá, soha életében nem volt szakács... ha tudta volna, kire kell esküdnie.

19

Akadt a kupacban varrótű, jó erős, bőrre való. Amint megfogta, máris érezte, hogy ez az apró acéldarab nem dolgozott neki sohasem. A varga vagy a szabó mestersége nem neki termett. Hamarabb varrna a saját kezére gombot, mint más mentéjére zsinórt. A drótfonatból egybeszerkesztett kalit eleinte semmit sem jelentett neki. Már éppen tette volna félre a többi felsült tárgy közé, amikor rájött, hogy mit tart a kezében. Egy egérfogót! A ravasz kis csapda nyitva állt a prémes jószágok előtt, ha rágódni akartak a szalonnabőrkén, ám nyomban rájuk zárult, amint megérintették a csalit. Shymaru elbűvölten vizsgálgatta az egyszerűségében is tökéletes szerkezetet. Valami megmoccant az emlékei között... hiába próbálta azonban előkaparni onnan, kudarcot vallott. Szorongatta az egérfogót, mintha képes lenne választ adni az összes kérdésére, ám nem adott többet halovány érzéseknél. Jelentett neki valamikor valamit az a szerkezet - akárcsak a lovak, emlékezett Shymaru. Talán patkányvadász volt, aki faluról falura, házról házra járva pusztította a kis kártevőket, szállásért és némi élelemért cserébe? Meglehet. A napkorongból egyre nagyobb részt kanyarítottak ki a nyugati dombok. Shymaru sóhajtva tette félre az egérfogót, hogy a többi tárgyat is kézbe vegye, hátha azok mondanak számára valamit. Ám sem az oldalán fityegő tőr, sem a cipőszeg-húzó és a bőrdöfő ár, a rügyszemző görbebicska, a félbetört, tintás végű penna, a fél marék üveggyöngy nem mondott számára semmit, nem gerjesztett üres lelkében visszhangokat. - Hát vagyok egyáltalán valaki?! - kiáltotta, és dühösen belerúgott az alaposan megfogyatkozott kupacba. Tucatnyi, meg sem vizsgált tárgy repült szerteszét, de Shymaru nem törődött már vele. Néma lesz mind, tudta, hiába venné egyenként a kezébe! A pislákoló csillagok úgy találták, magába roskadva, tekintetét ölébe ejtett tenyerére szegezve. Saját tenyerét faggatta még akkor is, amikor már az orra hegyéig sem látott. ..

20

Bizony, a sok baj meg a bú, A szorongás, sírás, a terhes Robot s a gyászos vándorút...

Álomtalan, békés alvásban részesítették a csillagok, talán kárpótlásul az elvesztett emlékekért. Gyógyító erő lakozott abban az éjszakában... habár lehet, hogy minderről nem is a csillagok tehettek, hanem Shymaru acélos szervezete. A hajnal első jeleire eszmélt - az ég alja még csak nem is pirkadt -, a fűszálakra telepedő pára és a mélyeket lélegző föld ébresztette. Az égbolt oly közel ereszkedett a mezőkhöz, mintha paplanul kívánt volna szolgálni a földönfutóknak - noha ugyancsak hűvös paplan volt. Shymaru fázósan húzta 21

össze magát, ám átnedvesedett rongyai azt a kis meleget is kiszippantották bőre alól, melyet az éjszaka meghagyott neki. Felkelt inkább. Ugrált, és karjaival csapkodta a törzsét, hogy meginduló vérkeringése eljuttassa szíve melegét a tagjaiba, egészen addig, míg a feje bele nem sajdult. A hevenyészett turbán alatt azonban izzó fájdalom született Shymaru gyorsan gyógyult ugyan, ám csoda mégsem történt az éjszaka. Hasogató fejjel, kénytelen-kelletlen abbahagyta az ugrálást, és az egyre világosodó égbolt alatt felkutatta azt a kevéske ennivalót, amelyet az udvarházból hozott magával. Néhány száraz, egérrágta lepény, egy kicsiny cserépben sűrű szilvalekvár, emberes darab szalonna, néhány répa és persze a kút tiszta vize szolgáltatta Shymaru számára a bőséges früstököt. Előző este elkeseredett a sikertelen próbálkozások nyomán, hogy kapcsolatot találjon feledésbe merült élete és az eszközök között, így végül nem evett, bármennyire is mardosta az éhség. Most viszont jó étvággyal elfogyasztotta a fehér zsírú szalonnát, az édes lekvárral nyelhetővé varázsolt kukoricalepényeket, elrágcsálta a répát, majd jót kortyolt a tömlőből. Teli gyomorral mindjárt szebb lett az a fázós hajnal is. Később jócskán megválogatva holmiját - sok darab értéktelenné vált számára a tegnapi próbálkozás során - újra batyuba kötötte a használhatónak ítélt darabokat. Az egérfogó természetesen köztük volt, mint ahogy a kis zacskó rézgaras is, melyet az egyik halott zsoldos övéről akasztott le. A pirkadat már az úton találta. Az égbolton araszoló Nap ugyancsak kitett magáért. Már késő reggel úgy rezgett a délibáb az út felett, mintha víztükör lett volna. A levegő szinte állt ugyanakkor néha kisebb forgószél kerekedett a semmiből, amely megzizegtette a fűszálakat, és magasra kavarta az út porát. Shymaru egy-kedvűen baktatott, amerre az út vezette, sem előre, sem másmerre nem nézve. Fejfájását cseppet sem csillapította a forrón vigyorgó Nap, sőt, talán még elviselhetetlenebbé tette, hiszen a turbán alatt befülledt a seb, és úgy viszketett, mintha tervek marnák. Időnként megtorpant, hogy nagyot kortyoljon az egyre langyosodó vízből, aztán ment tovább. A finom, sárgás por lassan belepte bocskorát, majd a szakadt vászonnadrágot, s egy-egy huncut szélrohamnak köszönhetően ingét, arcát is. Meleg volt, és egyre melegebb lett, ahogy a Nap a zenitre hágott. A kenetlen kerekek nyikorgása és a hajcsárok torokhangú kiáltásai már jóval azelőtt jelezték Shymarunak az úton járókat, mielőtt feltűntek volna. Elsőre elöntötte a vad öröm. Amióta az eszét tudja - és ez nem is volt olyan rég -, először találkozik élő-érző emberekkel! Ki tudja, talán már elég az is, ha csupán látja őket, és visszatér az emlékezete! Beszélhet végre - s beszélnek majd hozzá... 22

De... mi lesz, ha most is néma marad a múltam? - villant Shymaruba a gondolat. Gyorsan elhessegette a fájó kérdést. Örülni kell annak is, hogy jönnek... Félrehúzódott, és egy csenevész bokor árnyékába guggolva várakozón nézett arrafelé, amerről maga is jött. Kis idő múltán két ekhós szekér bukkant föl a kanyarban. Jóltartott ökrök vontatták, félmeztelen hajcsáraik mellettük baktattak, hogy időnkét odasuhintsanak a csípős mogyoróvesszővel... csak úgy, a megszokás kedvéért. A vasalt társzekerek roskadoztak a ládáktól, a tömött, földszínű zsákoktól. Shymaru mindenféle földi jót sejtett bennük - sejtését megerősítette az a tucatnyi bivalybőrmellényes, fáradt arcú fegyveres, aki gyalogszerrel kísérte az értékes szekereket. A két szekér mögött lógó fülű szamár vontatta könnyű kordé döcögött a keréknyomokon. Színes, vászon napellenzője alatt emberi alak gunnyasztott Shymaru a verőfény miatt képtelen volt kivenni, hogy kiféle-miféle húzódik meg az árnyékában. Csupán annyi látszott, hogy nagyon kicsinyre tudja összehúzni magát. Az egyik fegyveres észrevette az út mentén guggoló Shymarut. Hátra maradt, hogy bevárja a kordét és utasát. Fojtott hangja értelem nélkül érkezett a magányos vándorhoz - ám így is jól sejtette, hogy miről folyhat a pergő diskurzus. A kordé utasa előrehajolt, hogy megnézze, mit mutogat a katona, s amikor meglátta Shymarut, riadtan huppant vissza az árnyékba. Shymarunak elegendő volt az a rövidke idő, hogy megállapítsa, öregedő férfit rejt a kordé. Kereskedőnek gondolta, aki a szekerekre felhalmozott árujáért aggódik. Tőlem félti? Közben a fegyveres előretrappolt társaihoz, és gyors parancsokkal utasította őket. A kordé védelméből az öreg is előrekiáltott - szavait a távolság miatt Shymaru még most sem értette, de érezte, hogy bizony tőle félnek, a magányos vándortól. - Micsoda világ az ilyen? - hökkent meg. - Bárki emberfia veszélyt jelenthet a másikra? A kereskedő és csapata láthatólag óvakodva haladt tovább. Shymaru mindegyre magán érezte a fegyveresek kutató tekintetét, ugyanakkor látta azt is, hogy azok többször fordítják arcukat az utat övező sűrű bokrok irányába Miért? Sejtette, ha amazok ennyire tartanak tőle, nagyon udvariasan kell köszöntenie őket, hogy elaltassa gyanakvásukat. Arra azonban nem is gondolt, hogy minden igyekezete ellenére csak rontani fog helyzetén...

23

A szekerek lassan kőhajításnyi távolba értek, amikor az a bőrzekés, aki először észrevette Shymarut, maga mellé intette két társát, és előre sietett. A három férfi úgy markolászta lándzsája nyelét, hogy kifehéredtek a bütykeik. - Hé! - kiáltott oda Shymarunak a fegyveresek vezetője. - Gyere elő! Shymaru megdöbbent a barátságtalan hang hallatán. A Nap heve elől húzódott a kökénybokor árnyékába, s nem azért, mert rossz szándékait akarta takargatni. Korábban érzett öröme ekkor párolgott el végleg, s maradt a fejfájás okozta bosszúság, névtelensége miatt érzett szomorúság, és a csírázó düh, melyet a katonák ébresztettek benne. Morogva lépett ki az útra, mint egy vén medve. - Itt vagyok... - suttogta rekedten, mert alig használt hangszálaitól egyébre nem tellett. A katonák úgy hőköltek hátra, mintha a pokolvar bélyege lett volna a homlokára nyomva. Shymaru ezen ismét meglepődött - miért tart ennyi fegyveres egyetlen embertől? Pedig ha látta volna magát a katonák szemén keresztül, tudta volna e nagy riadalom okát. Sziklaszerű testalkata, sötét és beesett, borostás arca, vadul villogó szeme, a fülétől az álláig húzódó forradása igen rémisztő jelenséggé tették. Ráadásul átvérzett gyolcsturbánja, mely az erdei banditákra emlékeztetett, és az oldalán fityegő tőr - fegyver, értő kézben halálos -, még inkább óvatossá tette a katonákat. S az a baljós suttogás... - Mit keresel itt?! - szedte össze a bátorságát az ápolt bajszú katona, aki a többiek vezetője lehetett. - Nem tudom - válaszolta az igazságnak megfelelően Shymaru. Csakhogy a katonák ezt másként értelmezték. - Ne járasd a bolondját velünk, hallod-e! - förmedt rá. - Gyakorlott fegyverforgatók vagyunk! Ez utóbbi mondatát nem is Shymaruhoz intézte, hanem a sűrű bokrokhoz. A névtelen ekkor értette meg... - Uram, te azt hiszed, hogy útonálló vagyok? - Nem hiszem... - válaszolta a bajszos, s mivel a szekerek és a többi katona időközben beérte őket, jóval bátrabban folytatta: - Tudom! Úgyhogy hordd el magad, amíg jól van dolgod! - De uram...! A kordé árnyékából előbukkant a kereskedő is. Aszott, sápkóros férfiú volt, kinek kopasz feje búbjára fésült hosszú tincseit mókásan fújta az éppen feltámadt szél. Reszketeg kezében felajzott íjat tartott, horgas végű nyílvesszője Shymaru irányába táncolt. 24

- Fel vagyunk készülve rátok, mocskok! - rikácsolta az öreg, jóval hangosabban, mint ahogy azt a közte és Shymaru közt lévő távolság indokolta volna. De hát nem is annyira Shymarunak szólt az a fenyegetés... - Katonáim Seron vérzivatarában harcolták meg az előző háborút, ismerik minden gonosz praktikátokat! Shymaru csak félig-meddig értette az öreg szavait, de azt tisztán látta, hogy rablónak hiszik, s társakat vélnek tudni a bokrok takarásában. - Egyedül vagyok az Istenasszony ege alatt, jó uram! Magányos vándor, aki némi emberi társaságra vágyik... - De nem a miénkre! - heveskedett az öreg. - Nagyobb biztonságban tudom tőled az életem, ha messze jársz! Engedj utat nekünk!!! Shymaru majdnem felnevetett. - Nem állok én az utatokban... ahogy fegyvereiteket elnézem, sokkal inkább ti az enyémben! Ezt nem kellett volna mondania. Bárhogy is gondolta, a kereskedő nem úgy fogta fel. - Most elárultad magad, gazember! - kiáltotta az izgalomtól elcsukló hangon. - Takarodj innen, ha kedves az életed! -De... - Mire vártok?! Kergessétek már el! - parancsolta meg az öreg a fegyvereseknek, mire az egyik katona buzgón rárontott Shymarura. Nem akarta bántani, csupán a parancsnak engedelmeskedve ráijeszteni, hadd szaladjon messzire. Lándzsája végével jókorát húzott Shymaru oldalára, hogy csak úgy csattant. Nedvesség öntötte el Shymaru csípejét és combját. Vér? Egy pillanatig hitetlenkedve nézett, hol a katonára, hol a kereskedőre, hogy miért tették ezt vele - aztán, ahogy a vére egyre jobban eláztatta ruháját, haragosan felbődült, és állcsúcson vágta a szerencsétlen fegyverest. Amaz úgy terült el, mint egy zsák... előtte azonban még a lába elhagyta a jó anyaföldet, és repült néhány lépésnyi távot a levegőben. Akkor elszabadult a pokol. - Öljétek meg! - visította rémülten az öregember, ugyanakkor eldobta az íjat, és beugrott a kordé védelmébe. A veszedelmes fegyver nagyot pendülve útjára küldte a tollas halált, mielőtt még a porba hullott volna. Fájdalomkiáltás harsant, amikor a nyílvessző rezegve megállapodott az egyik fegyveres lapockájában. Ha lett volna erő az öreg kezében, most halott lenne... A bajszos kiáltozva rontott neki Shymarunak, dárdája csillogó hegyét egyenest a mellkasának szegezve.

25

Shymaru, mit tudott mást tenni, kitért a roham elől. A fegyver vasa épp csak elkerülte a testét, ám így is kapott egy fájdalmas ütést a gyomrába, amikor a bajszos lendületből beleszaladt. A névtelen férfi ösztönösen felrántotta a térdét, mire a bajszos úgy rogyott le előtte a porba, ahogy csupán az imádott asszonyok előtt szokás. - U... uh... - nyögte. Büszke tekintetét elfutották a könnyek. Shymaru nem ért rá bocsánatot kérni a fájdalmas és alattomos rúgásért bár szívesen megtette volna -, mert a többi fegyveres szintén a vérét kívánta ontani. Hogy mentse az életét, s ne okozzon több fájdalmat azoknak, akiket pedig nem szándékozott bántani, inkább egy vad kiáltással sarkon fordult, és bevetette magát a bokrok közé. A felbőszült katonák egy darabig a nyomában loholtak, ám hamar visszarendelte őket a rettegő kereskedő kiáltozása, aki még mindig arra számított, hogy a bokrok takarásából rablók ugrálnak elő, és elveszik a vagyonát. Shymaru futott, amíg jónak látta. Amint lemaradtak a katonák, visszafogta a tempót, de nem hagyta abba a menekülést. Nem a fegyverek elől menekült már, hanem újabb kudarcát akarta a háta mögött hagyni. Közben végigtapogatta az oldalát, mely csodálatos módon nem fájt. Nem is volt miért fájnia, mert az ütés nem a bőrét, csupán vizestömlőjét fakasztotta fel - naptól langyos víz csörgött végig az oldalán, nem vér. Nagy szerencse ez... de víz nélkül maradni ily meleg időben ugyancsak meggondolatlan vállalkozás! Erről aztán eszébe ötlött, hogy minden holmija ott maradt a bokor alján - oly kevés dolgot mondhatott magénak az életén kívül, hogy ahhoz a kevéshez igen ragaszkodott. Léptei elbizonytalanodtak, lelassultak, majd kisvártatva teljesen felhagyott a futással. - Vissza kell mennem a batyuért! - hörögte fennhangon, csak hogy ismét hallassa a hangját. Most már beszélni akart, még akkor is, ha éppen nem volt kihez. Hallgassák a fűszálak és az ég madarai, ha más nincsen... Kora délutánba hajlott az idő, mire visszaóvakodott elhagyott holmijához. Sajnos, nem úgy találta, ahogyan hagyta. A haragos fegyveresek szerteszét szórták a bokrok alján, kapája nyelét kettétörték, egérkalitkáját ronccsá taposták, batyunak használt takaróját szétszabdalták. Szerencsére az apróbb holmikkal nem értek rá külön törődni, csak szétrugdosták, ahogy tudták - így Shymaru kissé távolabb meglelte az erszényt is, benne a rezekkel, félig beletaposva az út porába. Azt vette csupán magához, széthasadt vizestömlője mélyére rejtette, és miután szomját tompította egy marék fanyar kökénybogyóval, tovább indult északnak, egykedvűen.

26

Arra azért vigyázott, hogy ne haladjon túl gyorsan, nehogy utolérje a barátságtalan kereskedőt. Olykor megpillantott az út valamely végében egy-egy alakot - hamar rájött, hogy neki jobb a szeme azoknál, mert sosem vették észre, amint a bokrok közé húzódva megvárja, míg eltűnnek. Volt köztük lovas is, gyalogos is, ki fegyverekkel bőven felszerelkezve, ki majdnem csupaszon, akárcsak ő - de mind gyanakodva tekintgetett a bokrok sűrűjébe, mintha tartana valamitől. Habár Shymaru maga nem érzett bizalmatlanságot az úton haladókkal szemben, nem akart ismét pórul járni, inkább hagyta mindet elmenni békében, s nem bújt elő egyiknek sem. Később halottakat lelt az út mentére húzva... néhány napja ott heverhettek már, mert az oszlásnak indult tetemek bűze messzire hatolt. Mialatt elsietett mellettük, megállapította, hogy nem hiábavaló az úton járók gyanakvása. Túl könnyen mérik errefelé a halált. Napszállta után az alig valamivel később felbukkanó ezüst Hold gyenge fényénél bandukolt tovább - épp csak arra volt elég, hogy ne térjen le a szekérútról -, mígnem reszkető, sárgás fénypontokat pillantott meg a távolban. Ott volt a város.

Szánjatok meg, szánjatok meg engemet. Legalább ti, barátaim! Sötét Verembe buktam, zöld lomb nem remeg Fölöttem, mert száműzés éjjelét Borította rám balsors és az ég.

Még az éjjel eljutott a városfalak alá, ám reggelig nem is próbálkozott a bejutással. Tudta, ha fényes nappal gyilkos bizalmatlanságot tapasztalt az utakon, annál csak rosszabbra számíthat, amikor az ég sötét. Behúzódott inkább egy bokor alá - ismerte már a bokrokat jól -, a falaktól jó nyíllövésnyi

27

távolságban. Elalvás előtt sokáig bámulta az őrök fáklyáinak fényét, s reménykedett, hogy másnaptól megváltozik az élete. Verébraj motozására ébredt, s meglepve tapasztalta, hogy jócskán elaludt. A Nap már megkezdte égi vándorlását, bár a fák még hosszú árnyékot vetettek. Shymaru megmoccant - száznyi riadt veréb rebbent arrébb, apró szárnyaikkal nagy zajt kavarva -, és kimászott a bokor ágai közül. Néhány törött ágvég beleakaszkodott a ruhájába, mintha marasztalni akarná. De a névtelen, emlékek nélküli vándort már nem lehetett visszatartani. Vissza akarta szerezni elveszett életét - ha belepusztul is... Kissé félve közelítette meg a városkapu környéki nyüzsgést, ám le kellett küzdenie félelmét, ha célhoz kívánt érni. Némileg könnyített léptein, hogy az emberek egyáltalán nem törődtek vele. Talán a vastag falak és a fegyveresek közelsége kioltotta az elhagyatott vidéken ébredő félelmeket... Shymaru nem látott még ennyi embert egy helyen - vagyis „ebben az életben" nem, ahogyan az eszmélését követő időszakot hívta. Legtöbbje paraszti kinézetű volt, naptól fekete nyakú, göcsörtös kezű, görnyedt hátú férfi, avagy megvastagodott lábú, gyanakvó tekintetű asszony. Mindnél batyu - nem különb, mint Shymarué volt -, melyben csekélyke földi vagyonukat szorongatták. Az asszonyok szoknyájába kócos fiúcskák, mezítlábas kislányok kapaszkodtak, a férfiak mellett hetyke sihederek próbálták hangoskodva álcázni megilletődöttségüket. Büszke tartású, egyfonatos parasztlányok álltak itt is, ott is, villogó szemekkel, némán tűrve a ruhájuk alá furakodó, kíváncsi pillantásokat. Menekültek voltak, idegen világba futottak a vész elől, s ki tudja, visszatérnek-e valaha az elhagyott tanyákra. .. A gyalognép között lovasok törtek utat maguknak, ki becsülve a másikat, ki kíméletlenül. Szekerek bakján ülő módosabbak óbégattak, hogy mit hagytak odaveszni éppen, engedjék hát előre őket. Emitt egy kenetteljes arcú, ruháján aranyhímzésű háromszöget villogtató, pohos férfiú szuszogott, s torkának hajától elnehezült hangon méltatlankodott a tömeg miatt. Aki észrevette őt, igyekezett illőn félreállni az útjából. A vasalt kapu kerek bástyák között bújt meg, fél szárnya kitárva, azon sorjázott befelé a nép. Kék és fehér mentébe bújtatott alabárdosok szűkítették az utat, hogy egyszerre csak egy ember tudjon beljebb kerülni, akit aztán a kapu íve alatt várakozó, méltóságteljes tisztségviselők kikérdeztek, s ha kellett ha lehetett -, kiszabták rá a kapupénzt. Az alabárdosok a tömeget fürkészték, s bár tekintetük hosszasan elidőzött egy-egy szebb kiállású menyecskén, mihelyt zúgolódás, tülekedés támadt a falak előtt várakozó sokadalomban, nyomban odanéztek - s annak nézésnek haragvó bikát megszelídítő ereje volt. Shymaru egyre jobban felbátorodott. Sem a menekültek között, sem a katonákon nem látta nyomát az ellenséges érzelemnek, melyet még az úton 28

járók arcából fürkészett ki. A rend és a hatalom közelsége megnyugtatta az embereket, hogy nem kell egymástól tartaniuk - akitől mégis félni kell, egyelőre messze jár. S bármilyen ijesztő lehetett Shymaru kinézete, a sokaságban akadtak nálánál is csúfabbak, rongyosabbak, szerencsétlenebbek, akiket szintén befogadott a varos. Egyek voltak ők a bajban, senkit sem zártak ki. A vándor beállt a sorba két trágyaszagú legény mellé, kiknél egy-egy megfényesült nyelű vasvillán kívül semmi sem volt. - Aztán tudod-e, kiért kell majd verekednünk? - kérdezte az egyikük... fakó hajú, széles vállú, töves paraszt. Látszott rajta, hogy már többször megrágta ezt a kérdést, s csak most teszi fel, mikor már magában nem lelt választ rá. - Maj' megmonggyák... - sercintett a másik maga elé a földre. Arcát vidám szeplök pettyezték, fejében rozzant posztókalap. - Ahogy eddig is. Megmutassák, hogy mely'k fődre állj, osztán arass! Búzát-é, vagy árpát? Mindeggy az a parasztnak! - Nem a'! - így a fakó hajú. - Az idegen királyért nem szívesen öletném le magam... ámbár, ez a másik sem éppen a mi fészekaljunkból származik... - Asszem ük se tuggyák, hova is húzzanak - bökött az állával a katonák irányába a társa. - Maj' attó' függ, ki serege ér ide hamarébb. - Te is kétszer álltái sorba az észért, öcsém! - csapott a vállára fakó hajú. - Ecséd a facsiga! Amikó' én születtem, az apád még csak akkó' kívánta meg az anyádat! - vigyorgott rá a szeplős. Fogai közt vígan bújócskázhatott a szél. - Idő kell a jó terméshez -jegyezte meg a másik. Mire Shymaru megkérdezhette volna, hogy miféle háborúra készülnek, elsodródott mellőlük. Így aztán nem is kérdezősködött, csak fülelt, hallgatta, mit beszélnek az emberek, aztán némán tovább sodródott a kapu felé. Megtudta, hogy az idei almatermés igen jónak ígérkezik, s azt is, hogy egy nevenincs tanyán százat tojt tíz tyúk egyetlen éjszaka alatt, de minden tojás kicsi volt és fekete, mint a gubacs, biztos itt van hát a világnak a vége. Hallott pletykákat fiatalokról, akik egymásra találtak a szalmakazlak ölén, s megesett leányokról, kiknek kedvesét elvitte a háború. Hallott neveket röpködni a levegőben, melyeket nem bírt se felidézni magában, se megjegyezni; emberek, városok, országok sorsa villant fel előtte egy-egy pillanatra. Megtudta, a másik országbeli király háborút vívott a nép ellen, és győzött, idegen uralma alá hajtva a vidéket. Majd ráment egy másik népre, a déli szomszédra a csatornán túl seroni, mondták az idegen nevet -, ám ott cserbenhagyta a győzelem, miként a serege is. A hódító király hadvezérei akkor fellázadtak a mohó uralkodó ellen. Most e földön vívnak meg - a királyhoz hű seregek és a lázadók -, ám hogy mi lesz a vége, azt csak az Istenasszony tudná megálmodni. A nép pedig, mint az üllő és a kalapács közé került kicsiny fémforgács, nem tudja, melyikre tapadjon.

29

Shymaru egyszer csak békésen keresztezett alabárdokkal találta szemközt magát. Odaért a kapuhoz. Az egyenruhás katonák jó két fejjel alacsonyabbak voltak nála, s alaposan hátra kellett szegniük a nyakukat, hogy biztatóan a szemébe nézhessenek. - Most már nem kell félned, cimbora! - mondta az egyik, és Shymaru kötésére mutatott, jelezvén, hogy mire gondol. - A falak biztonságot nyújtanak neked. - Alkalomadtán pedig te fogsz biztonságot adni a városnak. .. - vette át a szót a másik egyenruhás. Olyan magabiztos kijelentés volt ez, mintha legalábbis azt mondta volna: nappal a Nap járja az eget, éjjel a Hold. Shymaru jó alaposan megforgatta a fejében az imént hallottakat, közben megnyílt előtte az út. - Köszönöm - villantott egy hálás mosolyt a katonákra, ám azok már az utána következőhöz intéztek néhány barátságos szót. Szürke taláros, megereszkedett arcú tisztviselő intette maga elé. Kezében fatáblára erősített árkus papírosokat irtott, azokra rótta fel az érkezők nevét. - Ki vagy, honnan jöttél, mi a szándékod Napkor városában? - tette fel a kérdéseket talán már ezredjére. Shymaru válasza azonban eltért a szokványostól. - Nem tudom, ki vagyok... és azt sem tudom, honnan Jöttem... - hajtotta le a fejét. - Magamat szeretném megtalálni ebben a városban, amit... mit is mondott... Napkornak hívnak. Az elnyűtt tisztviselő összeráncolt szemöldökkel vizsgálgatta Shymarut. Először nem tudta elönteni, hogy bolondozik-e vele a másik, avagy igazat szól. - Vedd csak le a turbánod! - utasította Shymarut. - Hadd lássam, mi van alatta! - A fejem, nagy jó uram, csupán a fejem - válaszolta Shymaru, és letekerte a turbánt. A fájdalom hullámokban futott át az arcán, ahogy fejsebéből kiszakadt a beleszáradt gyolcs. - Semmi más, csak az üres fejem. - Ah! - A tisztviselő orrát megcsapta a seb kellemetlen szaga. - Jó lesz mihamarabb felkeresned egy borbélyt! Azt a sebet el kell látni! - tanácsolta. Azután jelentkezz Alencon Hyllkroken méltóságos úrnál, ő rendezi a menekültek ügyét! És figyelmeztetlek... nem azért, mert kinézem belőled, hanem mert kötelességem... hogy a városőröknek parancsuk van megtorolni mindenféle randalíro-zást, törvénytelenkedést. - Uram... - horgadt fel Shymaruban a büszkeség, de a másik belefojtotta a szót. - Mivel nincsen sem lovad, sem egyéb vagyonod, nem kell kapupénzt fizetned - tért rá máris a következő kérdésre, nem törődve Shymaru

30

gyengécske tiltakozásával. Valamit lejegyzett a papírokra. - A fegyvert hogyan bírod? - Ha ügyességgel nem is, erővel biztosan - válaszolta némi habozás után Shymaru. - Rendben! Akkor... amint szüksége lesz rád a városnak. .. késlekedés nélkül jelentkezz! Érted, mire gondolok? Shymaru bólintott. - Mehetsz! - intett a tisztviselő. - Ne feledkezz meg a borbélyról! - Nem fogok, uram - válaszolta Shymaru. - Uram... megmondaná, merre találok egyet? A tisztviselő már a következő parasztnak intett, hogy jöjjön közelebb, s csupán félvállról vetette oda: - A piactéren... Shymaru bólintott. - Értem. És a piac... merre...? - Ki vagy, honnan jöttél, és mi a szándékod Napkor városában? - kérdezte a tisztviselő, de már nem tőle. Shymaru látta, hogy itt már semmi keresnivalója, hát sarkon fordult, és elindult a kövezett utcákon, amerre a lába vitte. Hamar rájött, hogy Napkor falai mögött minden út a piactérre vezet. Eleinte széles, macskaköves utakon haladt, többekkel egyetemben, ám hamar megunta a tülekedést, és letért egy szűkebb, girbegurba utcára. Itt csupán a legyalogolt föld szolgált burkolatul, amely mindig sáros volt a kiborított mosóvíztől és a falak tövébe engedett vizelettől. A házak úgy magasodtak Shymaru fölé, mintha az eget akarnák eltakarni, és sötét ablakszemeikkel bizalmatlanul vizslatták a betolakodót. A párkányokról kövér macskák lógatták mancsukat, legyek döngtek a kidobált konyhai hulladék felett, kutyák motoztak a szemétben. Shymaru nyála összefutott a szájában, amikor meglátott az egyik ilyen kupac tetején egy alig megkezdett, fonnyadt uborkát. Valaki beleharapott, s utána kihajította... Shymaru hálásan felvette, nagyjából letörölte róla a koszt, s jóízűen elmajszolta. Inkább a szomját csillapította a lédús zöldséggel, mint az éhét, de arra nagyobb szüksége is volt. Mire elfogyott az uborka, ismét kövezett úton találta magát. Talán másik volt, mint ahonnan elindult, de az is lehet, hogy ugyanaz - a szűken tekergő utcákon teljesen elvesztette az irányérzékét. Shymaru egy darabig csak a járókelőket figyelte, aztán elindult arra, amerre többen mentek. Néhány sarok után kavargó forgatagban találta magát, amely felett ismét tágasán kéklett az ég - megérkezett a piactérre. A teret három-négy emelet magas, árkádos házak keretezték, vakolatuk az őszi erdő színeire emlékeztette Shymarut - az érzés, mely az őszi erdő képét szállította céhében, a feledésen túli üledékből lopódzott elő, ám mást nem hozott magával. Az oszlopoktól övezett, tágas árkádok alatt módos kereskedők 31

kínálgatták a portékáikat, a tisztességgel lekövezett téren pedig a többiek, akik csak egy asztalt, vagy csupán egy talpalatnyi helyet tudtak bérelni a várostól. A sokféle kiáltozás, az alku és a kínálás zaja, veszekedés, elégedett nevetés, részeg kurjongatás egyetlen zümmögő, zsivajgó kórussá állt össze - Shymaru egy pillanatig úgy érezte magát, mint a medve, amikor fejére hullik a méhkaptár. A tér átellenes sarkában épülőfélben lévő ház - palota, templom? magasodott, csupasz falai mögül most is kopácsolás zaja verte a taktust a piactéri lármához. A mellette terpeszkedő épület szintén impozáns látványt nyújtott, finoman faragott ablakköveivel, könnyed erkélyeivel, aranybarna vakolatával - oromzatán zászlók lobogtak, s egy jókora napóra mutatta az időt. Bejárata jóval a tömeg fölé magasodott, simára koptatott lépcsők vezettek fel hozzá, a város kék-fehér egyenruhásai posztoltak előtte. Shymaru megjegyezte magának az épületet, mert mondták ugyan, hogy keressen valami Alencon Hyllkroken nevezetű előkelőt, de hogy merre, azt nem. Abban az őrzött házban biztos tudnak róla. Talán épp az övé... Közben egyre beljebb sodródott a forgatagba. Tágra nyílt szemmel itta magába a látványt - az emberek még jobban érdekelték, mint az eladásra kínált földi javak. - Jöjjön ide, fiatalember, nézze meg ezt a gyönyörű nadrágot! - szólította meg egy kontyba kényszerített hajú asz-szonyság. Kecskelábas asztalon különféle ruhadarabok hevertek előtte, takaros rendbe hajtogatva. - A magáéra ugyancsak ráférne már a csere! Shymaru tétován lépett közelebb. Nem tudta, mit kellene tennie, s hogyan kell viselkednie. Az már igaz, hogy rongyos nadrágja nem fog már jobb napokat látni, de nem érezte szükségét másiknak. Végül ügyesen másra terelte a szót. - Borbélyra lenne szükségem, jóasszony. Merre találok egyet? - A kút környékén szoktak beretválni, arra, ni! - mutatta az árus. - Aztán ha nadrágot akarna vásárolni, engem keressen! - Köszönöm, és nem feledem kedvességét! Mialatt a mutatott irányba igyekezett, arra gondolt, hogy ugyan az emberek közelsége nem adta vissza elveszett emlékezetét, mégis csodásán érzi magát közöttük. És hát nem szabad feladni sohasem a reményt, hogy visszanyeri homályba tűnt napjait. A kút valahol a tér közepe tájékán lehetett. Dúsan faragott kőlapokkal nyolcszögletűre rekesztetett, jókora mélyedés volt. Egyik oldalán lépcsők vezettek a peremig, ahol a káván túl erős vasrácsra lehetett leereszkedni, amely körbehaladt a kút belső peremén. A rács alatt a mélyben víz csillogott, tükrét újra meg újra megtörte a vödrök sora. Jó két lépésenként csörlős szerkezet 32

kapaszkodott a rácsozat belső korlátjába, melyekkel a vízzel teli vödröket könnyedén fel lehetett vonni. Egyszerre tizenhat ilyen vödör szolgáltatta a vizet a piactér számára. Shymaru több borbélyt is talált, akik serényen vakarták a rájuk bízott arcokat. Veszedelmes borotváikat úgy villogtatták a napfényben, mintha azon nyomban vérét kívánnák venni szappanos arcú áldozatuknak - azután megszelídülve csupán a szőrt nyúzták le bőrükről, s némi pénzt húztak ki erszényükből... Egy karimás kalpagban munkálkodó mester éppen akkor szabadult fel, amikor Shymaru odaért. Barátságos mosollyal intette oda a tétován ácsorgót. - Látom, uraságodnak nem csupán beretválásra lenne szüksége! - invitálta közelebb, majd hirtelen a mellette álló legénykéhez fordult. - Hozz vizet, te! De szaporán! - Azzal nyakon legyintette a nyolcévesforma fíúcskát, mert az nem ragadta fülön azonnal a favödröt. - Ide, uram, üljön le erre a székre! Shymaru engedelmeskedetett. A borbély hümmögve vette szemügyre a tekintélyes vágást a feje búbján. - Nos... igen... az a fránya ütés majd' a halálát okozta, igaz-e? No, de kemény a koponyája uraságodnak... most kitisztítom, levágom róla a hajat... Megberetválhatom az egész fejét? Mert akkor könnyebben tisztán tudná tartani a sebet, amíg szükséges. Mire beforr, a haja is újból kinő. - Tegye csak, amit jónak lát - hagyta rá Shymaru. Ezek után nem is kellett több szót vesztegetnie, a borbély máris munkához látott. Időközben megérkezett a friss, jéghideg kútvíz is, úgyhogy kimosta a sebet, majd óvatosan kopaszra borotválta a fejét, újra kimosta a sebet, valami kegyetlen, maró folyadékot öntött rá, hogy Shymaru sziszegve fohászkodott az Istenasszonyhoz - akárki legyen is. Amikor a borbély végre nekiállt összevarrni a sebszéleket, Shymaru már nem is érezte a fájdalmat, annyira elzsibbasztotta a fejbőrét a fertőtlenítő timsó-oldat. Közben a kalapos férfi folyamatosan szóval tartotta. - Aztán merről vetődött erre az uraság? - kérdezte, ám a választ már nem várta meg, mert újabb kérdése akadt. - És fájt-e a feje a sebesülés után? Voltak látomásai? Mert az elő szokott fordulni, ha ilyen ütés éri a fejet. Nehéz álmok. .. Nem? Még lehetnek. Egy ilyen fej-ütés az elmét is bánthatja... Hányt-e? Hogy nem is evett...? Haha, az jó! No nézd! Itt egy kis szilánk... már egészen begennyesedett! Láza volt? Hideglelés? Erős szervezet, igen erős... Miután végzett a varrással és bekente a sebhelyet valami hűsítő, virág- és szénaillatú krémmel, megkérdezte: - Uraságod megengedné, hogy az arcát is megcsupaszítsam? Ily fényesen csillogó főhöz nem illik a setét arc!

33

Shymaru megengedte, hisz' miért is tiltakozott volna, és a borbély villámsebesen beszappanozta az arcát, majd újból elővarázsolta a villogó pengét. Közben Shymaru behunyta a szemét, és elernyedt a kényelmes székben. Biztonságban érezte magát, jó helyen... már-már ott tartott, hogy az sem lenne baj, ha sose jutna eszébe régi élete, csak ez az új maradjon ilyen békés, mint most. - Készen is vagyunk! - fuvolázta a borbély. - íme! Shymaru kinyitotta a szemét, és saját arcával találta szemben magát. Eltelt néhány pillanat, míg rájött, hogy a borbély tükröt tart elé. Mialatt ismerkedett új, egészen emberi arcával, a borbély tovább beszélt a tükör túloldalán. - Aztán ha fájna a feje, kerítsen majoránnát, azt rágcsálja uraságod... a szájnak szagát is elfedi, bár e téren kegyelmednek nincs panaszra oka. Ha már kibírhatatlan a fő-fájás, vegyen mákgubót, azt egye, de módjával ám! Sebgennyedzésre legjobb a friss vizelet... ha tud, szűz leánytól kerítsen... vetette közbe hamiskás arccal. - Annak a haszna garantált! Shymaru mosolyogva bólintott. - Ha pedig görcsök kerítenék elő, menjen Astirin papjaihoz, vagy fohászkodjon a Felsőbb Háromsághoz, és hamar tegye rendbe a lelkét! -No... - Nem akarom én ijesztgetni az uraságod, de csak egy egyszerű borbély vagyok. A külső sebet elláttam legjobb tudásom szerint, azzal baj nem lesz. De egy ilyen vágás nagyon alattomos tud lenni... és ha az agyat sértette valamely fontosabb részen... Ej, mit károgok én itt! - Jól van, mondja csak - sóhajtotta Shymaru, és kikászálódott a székből. Legjobb, ha felkészül rá az ember. Mivel tartozom, mester? - Három garas - vakarta meg a fejét a borbély. - Annyit kóstál az arc beretválása... - És a fejem? - hökkent meg Shymaru. - A gyógyítást, sebkötözést a város állja - válaszolta a borbély. - Legalábbis ezekben a vészterhes időkben. Tudja. .. most szívesebben megteszünk egymásért ezt-azt, amivel máskor fukarkodunk. Ki tudja, az a kis segítség, amit önként adunk, mikor fiadzik nálánál jóval vaskosabb viszont-segítséget! - Böjcs gondolat - jegyezte meg Shymaru, mialatt előkotorta erszényét és kihalászott belőle néhány pénzdarabot. A borbély elvett közülük egy egészen aprót, meg egy nagyobbat. - Ennyi, köszönöm! - Hálás vagyok... - Ugyan! - legyintett a borbély. - Adja az Öreg, hogy munkám szolgáljon és használjon kegyelmed keservének elűzésében!

34

- Még egyszer köszönöm! - rázta meg a borbély kezét Shymaru. - Akkor most dolgom után nézek - mondta, de látszott rajta, hogy nem akaródzik otthagynia a barátságos borbélyt. - Menjen csak! És igyon valamit a gyógyulás érdekében! Abban a csíkos sátorban sáfrányos bort is mérnek, azt kérje! Shymaru elindult a mutatott irányba, és melegen remélte, hogy a mondott sátorban nem csupán bort mérnek, de akad valami harapnivaló is. - Kenyér és némi pörkölt alól való zsír. Sajnos, a hús már tegnap elfogyott belőle... s nem akadt, amiből újat tehettünk volna bele - szabódott a babkaró soványságú férfi, s látszott rajta, igen szégyelli, hogy ezt kell mondania. Shymarunak azonban jó volt így is. - Sose bánja, mit tesz elém, csak adja, de gyorsan! - jelentette ki vidáman. Fejedelmi lakomát csapok belőle... főleg ha van hozzá pohár, s a belevaló, hogy leöblítsem. - Az van bőven... - hajlongott a kimérés tulajdonosa boldogan -, ha a tavalyi vinkót nem veti meg kegyelmed. - Nem éppen... de sáfrány legyen benne, azt üzeni a borbély! A város színeiben pompázó sátor alatt jóval több ember tolongott, mint amennyi beférni látszott - mégis jutott mindnek egy kis hely és néhány jó szó. A tulajdonos jó bort mérhetett, mert a tömeg itt megsűrűsödni látszott. Mialatt Shymaru a könnyű, sáfránytól illatozó bort kortyolgatta - ízletes zsírral vastagon megkent kenyeret falatozott hozzá -, felfigyelt a két legényre, a kapu előtti tülekedésből. A szeplős arcú most sem vált meg kalapjától, pedig asztalnál ült valamilyen oknál fogva Shymaru tudta, hogy ez illetlenség. - Érdeklődtem - mondta a fakó hajú legény... közel ültek Shymaruhoz, aki a zaj ellenére is jól hallotta őket. - Azt mondják az itteniek, hogy a város inkább a lázadókhoz húz. - Űhüm... - bólintott a kalapos. Az arcán nyoma sem volt annak, hogy felfogta volna, miről beszélt a társa. - Mondják, nem volt nehéz a választás. Errefelé senki sem szereti a kleavalani királyt... még maguk a klevanok sem. Állítólag az a király kerékbe törette a városparancsnok valami rokonát, aztán így a hűség megkérdőjelezhető, ugye... Én csak azt nem értem, honnét tudnak a kofák mindent? Ma jött meg a futár a lázadó seregtől, ezek az asszonyok mégis tudják, hogy mit mondott. - Tuggyák, persze, hogy tuggyák... - Hogy is mondták... valami Clodo nevű klevan vezér megtért Kelet-Seronból, ahol a kleavalani királyért harcolt, de a királya elárulta őt. Elszerette az asszonyát, vagy elcsórta a legjobb lovát, mittomén... lényeg, hogy Clodo haragjában otthagyta a háborút, s idejön, hogy a régi országból újat csináljon. 35

- Hogy mondtad? - Hogy a mi Ysorunk megint Ysor legyen, ne pedig Kleavalan nyugati tartománya, te dinnye! Elkergeti a király katonáit... - A klevan hadvezér? - Az, az! Clodo! Azért lázadó. - Oszt jó az nekünk? - igazgatta meg a kalapját a szeplős. - A klevan attól még klevan marad. Járom a nyakunkban! Ezekre a szavakra a fakó hajú vasgyúró csitítgatni kezdte, nehogy meghallják a lazító szavakat. Csakhogy már késő volt. Egy másik asztalnál egy fekete ruhás nő üldögélt - ő is a tegnapi lacipecsenye zsírját ette kenyérrel, s hozzá koriander és mustármag csípős pépjét -, aki a szeplős parasztlegény szavaira azonnal felkapta a fejét. - Nem hinném - közölte határozott hangon. Olyasmi hangot használt, mint a városkapuban lajstromozó taláros; a kiejtése egyszerre volt tanult és előkelő... ugyanakkor férfiasán érdes. - Kleavalani Ottar király gonosz ember, bármilyen mércével mérjük is a tetteit. Clodo Khimer, a lázadó seregek vezére pedig olyasvalaki, akit szívesen látnék Ysor trónján, még ha klevan is. Ő valóban új országot akar... nem támad szülőföldjére, mert ezt nem engedné a becsület, de elveszi Ottartól a meghódított földeket, és meghagyja neki Kleavalant, uralkodjon ott, ahogy eddig. - De klevan! - ellenkezett a kalapos, már csak azért is, mert nem szerette, ha asszonyok oktatják ki a világ dolgairól. - Kutya! - Ez a kutya értünk is harap - válaszolta nyugodtan a fekete ruhás nő. Shymaru eddig csak a szeme sarkából figyelte a beszélgetőket, erre azonban odapillantott, és alaposan megnézte magának a közbeszólót. Döbbenten tapasztalta, hogy a nő - azaz inkább leány - arcára pillantva ismerősnek találja a vonásait. Rövid, fül alatt elvégződő búzaszőke haja, csinosan ívelt szemöldöke, kissé ferde orra, és mosolygósán felfelé görbülő sarkú szája volt, s a bőre sápadtabb bárkinél, akit Shymaru eddig látott. - A Kelet-Seront ostromló seregek a tavaszon fordultak vissza, és szálltak hajóra, hogy új hazát leljenek Ysorban - folytatta a lány. - Két részre szakadtak, s azóta az egyik fele már meg is hódította Vihargát városát... tudjátok ki volt a parancsnoka? Egy Bálil nevezetű, islén asszony a mi népünkből, egy gyenge asszony! A lázadók másik felét maga Clodo vezeti, és Lankavár után már Brad Ambart ostromolja. - A fővárost? - Azt. És mit gondoltok, mitől nő napról napra ez a két sereg?

36

- Gondolom, az itt uraskodó klevanok kényszerből melléjük állnak, amíg nem jön Ottar király, hogy szétrúgja a lázadók gatyáját - válaszolta a zömökebb legény, akin látszott, hogy néha valóban szokott gondolkodni, nem úgy, mint kalapos társa. - Melléjük, de nem kényszerből. És még valami... a mi népünk is ott harcol abban a seregben! Napkor népe is őket várja, klevan és islén egyaránt... na vajon miért? A válasz nem született meg, mert Shymaru ekkorra gyűjtötte össze lelkierejét, s odalépett a lány asztalához. - Elnézést... elnézést - köszörülte meg a torkát, és igyekezett nem fintorogni zavarában. Legszívesebben eloldalgott volna, mégis állta a lány pillantását, mert állnia kellett. - Olyan érzésem van, mintha már találkoztunk volna... - Nem, nem emlékszem - rázta meg a fejét a lány. Szürke szemei kissé rövidlátóan, de jóindulattal vizslatták Shymaru arcát. - Valakivel összetéveszt. - A nevét... ha meg nem sérteném... talán eszembe juttat valamit próbálkozott Shymaru. Már tudta, hogy hiába, a lány sem lesz több megfoghatatlan érzéseknél, melyek csupán gyötrik, de vissza nem adják az emlékezetét. A lány felkacagott. - Elaisse Morasson - mutatkozott be. - Különös módja ez az udvarlásnak! Shymaru érezte, hogy elvörösödik, és lángolni kezd a füle. - Félreértett! - szabadkozott gyorsan. - Én csak... csupán én... -Nos? - Azt hittem, ismerem valahonnan. Reméltem, hogy a neve visszahoz egy darabkát az elveszett emlékezetemből... Elaisse alaposan megnézte magának a férfi ábrázatát, s a koponyáját csúfító sebhelyet is. - Amnézia? - Nem tudom... lehet, hogy ott találkoztunk? - kérdezte Shymaru reménykedve, noha a név nem jelentett a számára semmit. - Most nem jut az eszembe... - Dehogy! - kacagott megint Elaisse. - Az amnézia nem egy hely, hanem a fej betegsége, amikor megszűnik az emlékezet. Nem emlékszik semmire? A nevére? - Arra sem. Most Shymarunak hívom magam. -Névtelen... hmm... Myamod ősi nyelvén... ez furcsa - vakargatta az orra tövét a lány. - Én a város könyvtárosa vagyok. Jöjjön el hozzám! A könyvek talán majd segítenek. Tud olvasni? Most Shymarun volt a sor, hogy megvakarja az orrát. 37

- Nem tudom.... nem emlékszem ilyesmire... de félek, hogy nem. - Sebaj! - legyintett Elaisse. - Én tudok. Esetleg felolvasok magának... de ne most, mert sok a dolgom. Holnap, igen, holnap keressen meg. Reggel, de ne túl korán! Keresse Juris Morasson házát!

Harmincéves koromra a Szégyent bizony fenékig ittam, Nem vagyok sem egész buta, Sem egész bölcs... De kutyasorban Sínylődtem...

Az éjszakát lázas készülődéssel töltötte; a lelke készült a nagyszerűnek vágyott másnapra. Shymaru álmatlanul, s valóban csaknem lázasan forgolódott a száraz szalmán, melyet az egyik fal tövében gyűjtött össze magának. Feje felett a távoli csillagok hunyorogtak, s olykor az őrség elnyújtott kiáltása 38

ugrasztottá újabb vonyító-koncertre a kutyákat - de nem ezek miatt maradt álomtalan. Elaisse Morasson szavain rágódott, azon a kévésen, melyet neki adott, mielőtt ott hagyta volna a sátorban, s mindegyre azon képzelődött, hogy a lány kiolvassa a múltját azokból a könyvekből, s újra tudni fogja, hogy kicsoda ő. Mielőtt még leszállt volna az éj, elverte minden pénzét - gyorsan ment, nem volt nagy vagyona. Tudta, ha másnap enni akar, akkor munkát kell keresnie, csakhogy az emlékezetének előcsalogatása fontosabbnak tűnt, mint egy üres gyomor megtöltése. Előbb megkeresi Juris Morasson házát. - Elaisse apja lehet, vagy a férje -, és elkíséri a lányt a könyvtárba. Ha rámegy a napja, akkor rámegy, akár étlen-szomjan is végigüli, amíg Elaisse felolvas neki; hátha éppen az a mondat, az a szó lobbant tudást elméjébe, amelyet türelmének utolsó cseppjeivel hallgat végig. Hamarabb kelt fel, mint a kakasok, hiszen egy szemernyit sem aludt. Első útja a piactérre vezetett - előző nap megismerte már annyira a várost, hogy ne okozzon neki gondot a kofák terére való eljutás. Megtudta, hogy a lépcsős palota valóban Alencon Hyllkroken riffháza - illetve a Városháza, de a klevan nagyúr azóta ott lakik, amióta a katonái vérontás nélkül elfoglalták Napkort. A másik épület, melyet újonnan építenek, a klevan király palotája lesz, hogy fennen hirdesse a hódítók dicsőségét, még ha maga Ottar soha nem is szándékozott benne lakni. Igaz, ahogy a dolgok állnak, nem is lesz abból királyi palota, hacsak Clodo Khimeré nem. Azonban Shymaru most nem a város vezetőihez igyekezett, hanem a kúthoz, hogy megmosdjon, s kissé rendbe szedje magát, mielőtt Elaissével találkozik. Habár a lány meghagyta, hogy ne menjen oda túl korán - késő estig olvas gyertyafénynél, s reggel szeret sokáig aludni -, Shymaru mégis úgy döntött, hogy virradatkor már ott lesz. Ó, nem fog ő bekopogni, vagy alkalmatlankodni, csupán várakozik az ajtó előtt - hiszen várakozna amúgy is, mert nem hagyja nyugodni az izgatott vágy. És valóban, mire a kelő Nap az oly gyorsan semmivé tűnő aranyfénnyel telítette volna a hűvös hajnali levegőt, Shymaru már Juris Morasson házának kapujában állt. Előző nap tudakolta meg azt is, hogy merre keresse, mert gyorsan megtanulta, hogyan pótolja mások tudásából a saját fejében lévő ürességet. A hajnal egy bizonyos pillanatában a szürke, buckásra kopott utcakövek mintha megmozdultak volna - Shymaru a küszöbön ücsörgött, egybehajtott zekéje a feneke alatt, s a jövőjéről gondolkodott -, és lusta teknősbékák

39

végtelen meneteként elindultak, hogy beteljesítsék az utak végzetét, s eljussanak oda, ahová eddig csak a rajtuk járók jutottak. Shymaru kizökkent a gondolatai közül, ám mire valóban megijedhetett volna a messzeségbe tűnő kockakövek miatt, az út ismét úttá vált, s semmi sem mozdult, csak egy álmos veréb, amely asztalkendőről lerázott morzsákra vadászott egy ablakpárkány alatt. A következő pillanatban Shymaru már el is feledte a különös látomást, gondolta, a kialvatlanságtól képzelődött - holott ez volt az a pillanat, amikor élete útja elágazott, s ő akaratlanul is a járatlan ösvényre sodródott. Vigyázni kell a hajnali látomásokkal... A hangosan zörgő kordék után cselédek hada lepte el az utcát, majd a korán kelő kézművesek szalajtották inasaikat a megrendelők házába. Később előkerültek a közönséges járókelők is - isiének, klevanok vegyesen -, fejükben anynyiféle tervvel, céllal, ahányan voltak. A napsugarak már jólesően melengették Shymaru arcát - egy ideje a szemközti ház falát támasztotta, mert a térde elzsibbadt az ücsörgéstől. A múltját kutató férfi egyre türelmetlenebbül várta, hogy történjen már végre valami - a széles utcát eluraló nyüzsgés számára most a „semmi" kategóriájába tartozott. Juris Morasson mézszín házának ajtaja halkan kattant, ahogy a kulcs elfordult a zárban, majd kitárult. Abban a pillanatban Shymaru visszafojtott, egy éjszakán keresztül érlelt izgatottsága kitört az erőltetett nyugalom igájából, és lelkes futásra késztette. A járókelők között átszökdécselő, nagydarab férfi éppen akkor ért oda a Morasson-ház ajtajához, amikor az sarkig kitárult, és a beszökő reggeli fény megvilágította az ajtónyitó arcát. Shymaru és a küszöbön álló férfi egyszerre kiáltott fel meglepetésében. Az ajtóban Juris Morasson, a város köztiszteletben álló posztókereskedője állt - még a lányánál is sápadtabb, kopaszodó öregember, akinek a rémület még inkább összeaszalta az arcát -, és teli torokból ordított. - Rabló! Útonálló! Ezért volt hát olyan ismerős Elaisse arca, gondolta zsibbadt döbbenettel Shymaru, s még menekülni is elfelejtett. - Fogják meg! Gyilkos! - sikoltozta Juris Morasson vadul kalimpálva. Ugyanolyan nevetséges volt, mint néhány nappal korábban, amikor a poros országúton találkoztak össze, de épp olyan hiteles is. A városiak Morasson szavára a kábán bámuló Shymaru nyakába vetették magukat, miként az úton a karavánt kísérő zsoldosok is, s nem kérdezték Shymarut, hogy mit akar és miért, elegendő volt szájukra a kereskedő rémülete... A járókelők - dühös asszonyságok, hetvenkedő legénykék - ütlegei kizökkentették Shymarut tehetetlenségéből. 40

Haragjában, hogy már megint ütik, holott nem tett semmit, pelyvaként szórta szét a nyakába akaszkodókat. Nem nézte, hova nyekkennek a megütött szerencsétlenek, s arra sem figyelt, hogy a sivalkodó asszonyok kisebbet kapjanak, mint a férfiak. Bántották, s elborult az agya. - Útonálló! - kiáltozta kétségbeesetten Juris Morasson, s utat engedett a házából elősereglő zsoldosoknak. - Ő volt az! Ő támadta meg a szekereimet! Ha Shymaru korábban magyarázkodott is volna, elmúlt már az a pillanat. Immár másra sem volt gondja, csak hogy okot szolgáltasson Juris Morasson sivalkodásának, s egyetlen cél vezérelte; egy jókora parasztlengöt elhelyezni a gyávaságában tévesen ítélkező kereskedő szeme alá! Csakhogy időközben a felháborodott járókelők helyét harcedzett katonák vették át - részben a Morasson-ház fizetett emberei, részben a klevan őrség egyenruhásai, akik nem azért markolták elszántan a lándzsát, hogy a tompábbik végével tanítsák móresre a medveként salapáló „útonállót". Hirtelen üresség támadt Shymaru körül, ám az üresség peremét kétaraszos acélhegyek alkották gonosz fullánkok, gyilkolásra valók. Shymaru csupán az emlékezetét veszítette el, az eszét nem, s bármilyen dühös is volt napjai megrontójára, egyetlen pillanat alatt lehiggadt. Karjait leeresztette - a lándzsák túlsó végén szorongó katonák nagy megkönnyebbülésére - és megelégedett annyival, hogy sötét pillantásokkal mérlegelje a még mindig sivalkodó Morassont. - Ez egy gyilkos! - kiabálta a posztókereskedö, pedig a hangja el-elcsuklott, mint ami azonnal felmondja a szolgálatot. - Álnok bandita! Shymaru az egyik pillanatban még meg tudta volna fojtani, de legalábbis alaposan elkalapálni a nyavalyást - aztán már csak sajnálta. Ez az ember valóban rettegett tőle, de oly mértékben, hogy csoda, ha bírja a szíve! - Én nem... - próbálkozott, bár tudta, hogy most sem jár több sikerrel, mint akkor az országúton. - Nem akarom bántani! - Elhallgass! - förmedt rá az egyenruhások vezére, egy fiatal klevan. Nem rég vezényelhették ide Kleavalanból, mert még erősen törte a meghódítottak nyelvét. - Felőlem ölhetitek egymást, rohadékok, de nem ebben a városban! Itt rend lesz! - Nem akartam én felborítani a... - próbált tiszta vizet önteni a pohárba Shymaru, de a klevan tiszt ismét leintette. - Ne nekem magyarázz! A király szabad városának egy tisztes alattvalója tett rád panaszt... velünk jössz, hogy a törvény előtt igazold magad! - Szavamat adom, hogy...!

41

- Tisztelem a törvényt, mert annak szolgája vagyok! - vágott a szavába ismét a tiszt. - Ezért nem öllek meg nyomban... de ha sokat ellenkezel, esküszöm, megteszem! - Milyen jogon?! - horgadt fel a harag Shymaruban. Már ismerte magát annyira, hogy tudja, egyszer még a hirtelen rátörő düh okozza a vesztét, mégsem bírt gátat vetni neki. Az imént még békés tekintete szikrát vetett, nyakán kidagadtak az erek... - Kapjátok el! - vetette oda a tiszt lándzsásainak a parancsot. Látható elégedettséggel tette ezt. Shymaru megugrott ugyan, hogy állón vágja az olajos hajú, idegen tisztet, ám a harcedzett őrség gyorsabb volt nála - két dárdanyél csapott le térdhajlatára, majd amint összerogyott, sűrűn záporoztak rá az ütések. Vér öntötte el a fülét, égő fájdalom reccsent a bordái alá... aztán sötét... A jól ismert sötét. A kényszerű vakság még nem múlt el fejéről, amikor a fájdalom tudatta vele, hogy ismét eszméletén van. Kinyitotta a szemét, és ugyanolyan éjszaka fogadta, mint amilyen csukott szemhéjjal borult rá. Fájt a teste, és emlékezett rá, hogy mitől. Lassan visszaeresztette szempilláit - minek meresztgesse a szemét, ha úgysem láthat semmit -, és végigpörgette magában az elmúlt napok eseményeit. Elégedetten nyugtázta, hogy mindenre emlékszik - azaz nem tapasztal fájó hiányt a lelkében -, ugyanakkor némileg csalódottnak is érezte magát, amiért a fejére mért hatalmas ütés nem hozta vissza elveszett énjét. Emlékezett ugyan, de csak attól a pillanattól, hogy az égő házak között ráeszmélt új életére. - Hol vagyok? - kérdezte reszelős hangon. Nem kapott választ, és hamarosan rájött, hogy nincs is szüksége rá. Amíg meg nem tudja, kinek-minek született - ez a vágy lassanként eszelős sóvárgássá duzzadt a lelkében -, addig teljesen mindegy, hogy merre jár, és mit csinál. És a legfőbb kérdésre ebben a sötétben választ biztosan nem talál. Elvackolta hát magát fektében - hátát érdes kövek nyomták, fejét rothadó szalmára tette le, tőrét valaki lecsatolta az oldaláról... ám ezek az oly egyértelmű jelek számára mit sem jelentettek -, és elszunnyadt. Hideg víz áradata térítette magához. Krákogva, köpködve ugrott fel, de a fejét beütötte a túlságosan alacsony mennyezetbe. Körülötte durva hangú férfiak nyüzsögtek, de ennél többet nem tudott meg, mert elvakította a bántó fáklyafény, és az újabb vödör kútvíz, amit az arcába borítottak. - Büdös vagy! - közölte vele egy kimért hang, melynek gazdája a dallama alapján klevan lehetett. 42

- És a ruhád is tetves. Öltözz át! - Miért? - kérdezte Shymaru, miközben kitörölte a szemébe folyt vizet. Fej sebe ismét lüktetni kezdett, részint a pinceboltozattal való találkozás, részint a lassan éledező dühe miatt. Nem is várt feleletet, ám meglepetésére a kimért hangú klevan válaszolt neki. - Bírád elé viszünk. Nem jelenhetsz meg előtte úgy. mint valami disznó. Fiatal, arisztokratikus tartású katonaember volt a beszélő. A többieken nem sok néznivaló akadt, sem a fáklyásokon, sem a kulcsáron, aki egy rend tiszta ruhát tartott a karján, sem a két fogdmegen, vagy azon a sunyi fickón, aki a kiürült vödrökkel ácsorgott a bejárat mellett. Ám a klevan - dísztelen bőrzekét és lovaglónadrágot viselt, valamint térdig érő, sarkantyúszíjas csizmát - más volt, mint a börtönőrök csőcseléke. Fekete, csigásán göndörödő haját csillogó dióolaj tapasztotta a fejéhez, ápolt szakállából egyetlen rakoncátlan szál sem kunkorodott elő - mintha odafestették volna az arcához -, arcbőre tiszta és hibátlan volt. Mint valami piperkőc, gondolta Shymaru, ám észrevette a férfi nyílt tekintetéből sugárzó erőszakosságot is. Őszinte és agresszív, állapította meg Shymaru magában, majd pontosította a megfigyelését. Kendőzetlenül kegyetlen. - Nem vagyok útonálló - morogta, miközben ledobta magáról elrongyolódott, koszos gönceit, és felöltötte az új ruháját... illetve nagyon is használt volt, foltozott és kitérdelődött, de tiszta, kétségkívül tiszta. A klevan azonban tudomást sem vett róla. Némán megvárta, amíg a rab átöltözik, majd sarkon fordult, és csak intett a többieknek, hogy kövessék. Shymaru is indult volna utána, amikor a kulcsár megállította. - Hova, hova?! - bökte mellbe a nálánál jóval termetesebb Shymarut. Bátorságát a többiek közelsége adta. - Bilincs nélkül?! Így hát megvasalva folytatta útját, ami csupán pillanatnyi késedelmet okozott, mivel a börtönszolgák begyakorolt mozdulatokkal lakatolták rá a láncokat. Szűk lépcsőkön és kongó folyosókon haladtak keresztül, niajd átvágtak néhány termen, ahol isién férfiak és nők meritek el a legkülönfélébb palotai munkában. Végül egy magas ajtó elé értek - még Shymarunak sem kellett lehajolnia, hogy átléphessen rajta -, amely egy kisebb szobába nyílott. A friss, de hanyag meszelésű falakon néhol átütött a bíborliliomos régi minta, egyébként semmi sem utalt arra, hogy a kicsiny szoba valaha az islén báró feleségének budoárja volt. A négy fal közül kihajították a tükrös fésülködő-asztalkát, a baldachinos ágyat és a klevanok puritán ízlésének túlzottan kényelmes tollpárnákat és vastag szőnyegeket, hogy a helyüket egy kovácsoltvas térképtartóállvány - néhány 43

gurigába tekert falitérképpel - és egy diófa íróasztal foglalja el, az írnokok terméből odacipelt, egyszerű székkel kiegészítve. A szoba szegényes, minden harmóniától mentes berendezése szöges ellentétben állt a bent tartózkodó férfi szolid eleganciájával. A klevan férfi - származásáról barnább árnyalatú bőre és olajosán csillogó haja árulkodott, valamint klevan stílusú, egyszerűségében is igen drága ruházata - egy falra akasztott térkép előtt ácsorgott, amely különös, lábnyom alakú szigetcsoportot ábrázolt. Mint egy kutya sárba nyomódó talpnyoma; ott volt a nagy központi sziget, mint a kutya talppárnája, és a négy mélyre nyomódó ujj. - Rophoin, öcsém, miért hoztad ide ezt a férfit? - kérdezte a térkép előtt ácsorgó férfi a kegyetlen tekintetű klevantól, aki Shymarut kihozta a tömlőcéből. - A meghallgatások órája még nem érkezett el. - Nem is zavartalak volna, Alencon, hiszen tudod, mindig tiszteletben tartottam a nyugalmad... de személyes jellegű kérésem lenne, amit nem akarnék mások elé tárni. Shymaru felfigyelt a szavak jelentésére, és meglepve vette észre, hogy a két klevan valóban mennyire hasonlít egymásra. Rophoin és Alencon tehát testvérek... és ami fontosabb, ez az Alencon csakis az a riff Alencon Hyllkroken lehet, akit fel kell keresnie. A város katonai parancsnoka. Élet és halál ura. - Mondd! Alencon letelepedett az íróasztal szélére, miközben öcs-cse kiküldte a tömlöc-szolgákat. Csupán Shymaru maradt ott velük... ám a két klevan láthatóan nem tartott az óriás rabtól. - A Velő megfogyatkozott az utóbbi időben - mondta Rophoin, és ö is leült az íróasztalra, lábait keresztbe vetve egymáson. Hasonló gesztusok, hasonló lelki tartalmak, állapította meg Shymaru. Csupán Rophoin kegyetlenségének helyét Alencon megfontoltsága tölti ki. - Igen, tudom - bólintott Alencon Hyllkroken. - A banditák.. . - És a királypárti csapatok - egészítette ki Rophoin. - Pusztítják a földet, csak hogy ne kerüljön a lázadók kezébe. Termést, házat, embert ölnek. És ezt nem hagyhatom... mert minket lopnak meg vele! - Ezek szerint te már döntöttél? - kérdezte furcsán csillogó szemmel Alencon. - Clodo pártjára állsz? - Nem döntök helyetted, bátyám.

44

Ha az én sógoromat törette volna kerékbe Ottar, és nem a tiédet, akkor sem - válaszolta Rophoin. - De bárki legyen is az, aki a mi földjeinket dúlja, az gonosztevő... bújjon akár egyenruhába... és azzal kímélet nélkül leszámolok! Alencon elégedetten biccentett. - Szóval a Velő megolvadt kissé a csaták hevében - tért vissza az előző témához. - És gondolom, ezt az embert kinézted magadnak. Hogy hívnak? Shymaru felkapta a fejét. - Shymarunak, uram. durván felkacagott. - Micsoda elbaszott név! Ha! Shymaru! Ezek az isiének különös érzéketlenséggel választanak nevet a kölykeiknek! - Nem islén... myamodi - vetette közbe Alencon. -Ami azért furcsa, mert Myamod azóta lakatlan, amióta a Mágus visszatért a Nemlétből... Shayand di Grasya, így hívták. Az a hír járja, hogy ismét meghalt. - Hé, Shymaru, valóban myamodi vagy? - kérdezte Rophoin. - Nem tudok róla, hogy az lennék - válaszolt óvatosan Shymaru. Nem akarta bevallani, hogy semmire sem emlékeik, bár maga sem tudta, miért döntött így. - Haha, ez jó! Nem tud róla! - Mit követett el? - kérdezte Alencon az öccsét. - A Velő ugyan nem szűznevelde, de azért nem akarom, hogy a gyilkosok is odameneküljenek a bitó elől. - Ó, ez a Shymaru... micsoda név... valójában ártatlan - hangzott a válasz. Shymaru térdei megremegtek, ám a férfi igyekezett palástolni az örömét. Rophoin folytatta. -Juris Morasson jelentette fel, mondván, hogy útonálló, rablógyilkos, ilyesmi. Az egyik túlbuzgó tiszted gyűjtötte be. Mivel megtetszett a fickó, utána érdeklődtem, mert előre tudtam, hogy rá fogsz kérdezni a bűnére... no, kiderült, hogy vaklárma volt az egész, és azon kívül, hogy a vén Morasson teleszarta a bocskorát a mi Shymarunk látványától, más bűn nem terheli őt... - Legalábbis semmi olyasmi, amiről bárki is tudna - szögezte le Alencon. Felelj hát, te Shymaru, akarod-e a várost szolgálni? - Erre már a kapuban is igent mondtam - válaszolta önérzetesen Shymaru. - Ebben az esetben áldásom rátok, legyetek egymáséi! - intett Alencon Hyllkroken. - Rophoin, vidd az új szerzeményed, mutasd be neki, amit be kell mutatnod... rám már nincs szükségetek, viszont Napkor élelmiszer-ellátásának megszervezése nem tűr halasztást! - Igen, Ottar előőrseivel már mi is találkoztunk - bólintott Rophoin. - Miért érzem úgy, hogy hamarosan ostrom lesz? 45

- Mert ismersz már, öcsém - vigyorgott rá Alencon. -Menjetek, menjetek! Beesteledett, mire Shymaru megszabadult Rophointól. Zúgott a feje a rengeteg névtől, az új arcoktól - a Velő zsoldosai baljós érdeklődéssel vették körül az újoncot, s versengve találgatták, mi legyen a neve... az igazi neve, mert tökös zsoldos nem vesz a szájára olyan nevet, melyet anya adott. Shymaru új nevei közül a legszolidabb a Beretvált volt, ám azt nyomban lehurrogták, mondván, Beretváltból hamar Borostás lesz, aztán meg Nagyhajú. Egy tetovált arcú zsoldos bekiabálta, hogy éppen olyan hasadék szeli ketté a kopasz feje búbját, mint a nők lába közét... szerencsére Shymaru össze sem rezzent, amikor közvetlenül a fülébe ordították: Picsafejű, hé! Végül a Bamba ragadt rajta... talán bosszúból, mert nem háborodott fel még a Picsafejűn sem. A névadási ceremónia után Rophoin végigvezette a körleten, megmutatta az ágyát, majd kipróbálta, hogy mit tud az újonca, ha fegyver van a kezében. Háromórányi szerencsétlenkedés következett, melynek során Bamba annyi kék-zöld foltra tett szert a gyakorlópengék találatai nyomán, hogy ha bűnösként pellengérre és százegynéhány botütésre ítélik, akkor is jobban járt volna. Végül, amikor már Rophoin kezdte rászánni magát, hogy kihajítsa onnan, Shymaru kezébe akadt egy túlsúlyos fabuzogány, amellyel úgy oldalba döngette ellenfeleit, hogy azok még a gyakorlóvérten keresztül is megérezték. - Né' mán' a Picsafejűt, he! Hogy megszaladt neki! - rikoltotta a tetovált képű zsoldos, aki személyes sértésnek vette, hogy azt a jó kis nevet, saját agyszüleményét végül leszavazták. Válaszképpen Shymaru kétszer vágta fejbe a fickót... már az első odakólintás szétlapította a tetovált képű sisakját, a második, jóval óvatosabb ütés pedig elhallgattatta, ha nem is örökre, de legalábbis jó időre. Bamba megállta a helyét, és ez mindenkit elégedettséggel töltött el - főként magát Shymarut. Végül Rophoin ismertette a regulát, amely arról is rendelkezett, hogy amíg nincs ostromállapot, napnyugtától éjfélig a Velő zsoldosai szabadon kijárhatnak a városba. A lehetőséget Shymaru nyomban kihasználta, s bár megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha maradna, és az új társaival ismerkedne meg alaposabban, sokkal inkább vágyott találkozni Elaisse Morassonnal. Az öreg posztókereskedő házát messzire elkerülte. Tudta, hogy a rézlapocska, amely a nyakában lógva tanúsította, hogy ő a Velő zsoldosa, képes megvédeni a járőröktől, mégsem ment arra. Félt, hogy túlságosan erősen

46

lapogatná meg a hisztériás Juris hátát... amit már csak Elaisse miatt sem akart megtenni. A város terén azonban kellemetlen meglepetés várta: a szokatlan csend. A tér jóformán néptelen volt, néhány sietős járókelőtől és a királyi palota hazafelé készülődő kőműveseitől eltekintve. - Hogyhogy ilyen hamar vége lett a piacnak? - érdeklődött az egyik kőpor- és mészborította mesterembertől Shymaru. Legutóbb, amikor erre járt... egy, vagy két napja annak?... jóval napszállta után is nyüzsgő zsivaj ülte meg a teret. - Vége bizony... és nem is lesz addig piac, amíg az ostromnak is vége nem lesz! - Ostrom? - döbbent meg Shymaru. - Napok kérdése - felelte az őszülő hajú kőműves. - A riff végül úgy döntött, hogy Napkor nem nyitja meg a kapuit Ottar előtt... és mivel a határ is közel van, Ottar kapitányai is a minap égették fel Jasperszíve városát... az meg itten van, a szomszédban... hát, gyanítható, hogy abból ostrom lesz. Meg abból, hogy a riff elrendelte, a piac bezárassék, kinek étel-ital kell ezután, vagy gatya, vagy akár csak egy tű is, a várostól kérelmezze ezután. No, adjanak a Magasságosok nyugodalmas jóéjszakát kendnek! - Várjon, várjon! - kapott a távozó kőműves után Shymaru. - A könyvtárat merre találom? - A Felsőbb Háromság templomának tornyait látja-e? -mutatta a férfi. - No, arra tartson kend, azután a templomot jobbra kerülje, azon az utcán lesz a város könyvtára. Barna homokkő-épület, megvan, vagy ezer éves... magam cseréltem ki porló köveit a felújításkor, amikor még befelé tanultam a szakmába! Az aranyhímzéses köntösbe bújt pap teliszívta mellkasát levegővel... a hegyére állított arany háromszög valósággal lebegni látszott a köntös felett. - Vérben születtünk, és vérben múlunk el - kiáltotta zengő hangon a templom csendjébe. - Anyánk méhe vérrel bocsát el minket, és amikor mennünk kell, vérrel írjuk a búcsú szavait. Mert teremtmények vagyunk csupán, és nem adatott nekünk más, csupán ismételni a teremtés csodáját. Amiképpen a Véres Úr egyetlen szemének fényébe vonta a sötét világot, és kaszájával kihasította a teremtés méhét... amiképpen szavak magvát szórta a szélbe: „Legyen ember!". .. Amiképpen egykoron megszülettünk... - Azonképpen születünk mindahányan! - kántálta a tömeg.

47

- Miképpen az Öreg megrázta a Törvény Harangját, amiképpen fekete botjával a földnek szívét átaldöfte, és kiáltá: „Pusztuljon Dimuran, világnak szépséges szíve!"... amiképpen egykoron halálra ítéltetünk... - Azonképpen sorsunk a halál is! - kántálta a tömeg. - Vérben foganunk, vérben születünk, vérben távozunk! De a fény a sorsunk, az Istenasszony fénye, ki kézen fog minket, míg élünk, és álmodik velünk, miután elmúltunk! - Öröklét az álma! - Öröklét az álma - felelte a pap, és hangjából tovaszállt a pátosz. - Öröklét... Shymaru megborzongott ettől a hangtól. A pap szavai vonzották beljebb, ahogy elhaladt a templom előtt, és ott ragadt néhány percre a faragott kapuszárnyaknál. Örömmel töltötte el, hogy a szertartásból megtudhatta végre, kihez is fohászkodik már napok óta - kicsoda az Istenasszony -, ráadásul a másik két Magasságosról is megtudott néhány dolgot. A Véres Úr, az egyszemű, kaszás Teremtő adja az életet az embernek, és a fekete botot markoló Öreg veszi el azt. Shymaru örült, hogy ezt megadta, hiszen mindkét istenség megérdemli, hogy fohászaiban róluk is megemlékezzék, ne csupán az Istenasszonyról. Végül a pap hangja elfulladt, s szinte csak a maga kedvéért hozzátette a liturgia szövegéhez: Öröklét... Shymaru majd' összerogyott e szó súlya alatt... miféle időtlenség lehet az öröklét, hányszor több napot számlál, mint az a néhány, amely neki maradt?! - Menjetek békével, feleim! - emelte áldásra mindkét karját a pap, és három-három ujjával hintette a szent jeleket a padrecsegéstől központozott, áhítatos csendbe. - A Felsőbb Háromság adjon nektek nyugodalmas jóéjszakát! A Velő frissen besorozott zsoldosát a születő mormogás és a mocorgás visszaűzte a sötétbe. Jön az éj! Ki tudja, Elaisse Morasson ott van-e még a könyvtárban? Kívánsz igazat hallani? Csak betegen jó játszani! Bölcs betű mindig gyászba vitt. Csak a gyáva lovag merész. Dallam, ha hangzavar vonít. Szerelmesé a józan ész.

48

A barna homokkő épület fenséges nyugalmat árasztott, napsugaraktól átmelegedett falai az éjszaka beköszöntével is kellemes tapintásúak maradtak. Az egyik emeleti ablakban - csúcsívét csavart oszlopok szegélyezték, kőből csiszolt mintái finomak voltak, mint a ruhacsipke, büszkén hirdetve, hogy értő mesterek keze alatt a durva kő is légiessé válhat - pisla fény honolt. Amilyet egyetlen gyertya adhat csupán. Shymaru megragadta a kopogtatót, és gömbjét háromszor odavágta a bronzból öntött, nyitott könyvhöz. Dumm, dumml Dumm! A durva zaj hosszan visszhangzott a könyvtár folyosóin, szilánkokra törve az épület nyugalmát. Saját lelkének harmóniája után sóvárogva, Shymaru csaknem megrettent attól a ricsajtól, mellyel oly erőszakosan hatolt be a tudás szentélyébe. Aztán kattant a zár, és Elaisse Morasson hangja hallatszott. - Ki az? - Csak én... Shymaru. Eljöttem, ahogy ígértem, kisasszonyom... - magyarázta a férfi a csukott kapunak. - Shymaru? Ó... máris dobom a kulcsot! Kling! A múltját kutató férfi összerezzent, ahogy a vaskos fémkulcs a lábainál landolt. Felpillantott, és még látta, ahogy Elaisse szőke feje eltűnik az emeleti ablakban. Az ablak bezáródott, a zár a helyére kattant, majd a gyertyafény izgatott remegés közepette elhalványult, kihunyt. Shymaru felemelte a kulcsot, és kereste a kapuzárat, hogy megnyithassa, ám kellett egy kis idő, hogy rájöjjön: a kopogtató bronzkönyvét kell félrehajtania, hogy a kulcslyukhoz hozzáférhessen. Mire megbirkózott az egyszerű feladattal, Elaisse Morasson is megérkezett a túloldalra, kétkaros gyertyatartót emelve maga elé. A kövér gyertyák áhítatos fénybe vonták a lány arcát, szürke drágakövekké varázsolták rövidlátó szemeit. - Ó, uram, bocsásson meg az apámnak! - ragadta meg Elaisse Shymaru tétova kezét. - Anyám halála óta csak árnyéka önmagának... a klevanok háborúja pedig mélységes rettegéssel tölti el. Bocsásson meg neki! En... én örülök, hogy kiengedték a tömlőéből. Minden perc, amit ott töltött, fájdalommal borult rám is! Shymaru azonnal zavarba jött Elaisse Morasson heves vallomásától... a kulccsal sem talált vissza a zárba, a lánynak kellett kivennie a kezéből.

49

- Jöjjön! Kigyűjtöttem kegyelmed számára néhány tartalmas könyvet, ahogyan kérte! Jöjjön! Rövid az éjszaka, és nagy munka áll még előttünk! Az efféle invitálás számos férfiban ébresztett volna kellemes gondolatokat, és még kellemesebb érzéseket gatya-tájékon, ám Shymaru - mint annyi mindennel - Elaisse szavainak másodlagos tartalmával sem volt tisztában. így szó nélkül követte a lányt... ennek köszönhetően valóban bebocsáttatást nyert a könyvek katedrálisába. Lett volna azonban közönséges férfi, eresztett volna meg csupán egyetlen kétértelmű élcet a rövid éjszakára és a rengeteg munkára vonatkozóan, Elaisse Morasson felháborodva hajította volna ki a kapun, s jó, ha le nem köpdösi később, ha netán az utcán összetalálkoznak. Mert Juris Morasson leánya, az írott szavak napszámosaként nem ismerte a köznyelv hajlékonyságát... de nem ismerte a kacérságot sem. A könyvtár építőköveinél is komolyabb teremtés volt, és a magas tudományhoz mérhető elvek szerint élte az életét. - Nappal nincs lehetőség az elmélyült olvasásra - mondta a lány. ívesre faragott kőlépcsőkön igyekeztek a könyvtár felsőbb régiói felé; elől Elaisse Morasson a gyertyákkal, mögötte Shymaru, szorító érzéssel a szíve helyén. Elaisse ringó csípője, a lépcsőjárástól izmos feneke nem jutott el a férfi tudatáig... mint ahogyan a könyvtáros sem vett sosem tudomást nőiességéről. A levéltári részleg írnokaihoz percnyi szünet nélkül jönnek a kliensek és a fullajtárok, meg a Hyllkrokenek tisztesei... az ügyes-bajos dolgok hozzám is elvetik őket. Oldalanként kellene letennem a könyvet, ha olvasnék, ezért inkább nem teszem. Megvárom az éjszakát, amikor már senkit sem érdekelnek a betűk. Itt is vagyunk... fáradjon előre, uram! A lépcső közvetlenül egy jókora, kétszárnyú ajtóba torkollott, melynek fehér és arany cirádái a növények indáira emlékeztették Shymarut. Az ajtó mögött a könyvtár teljes felső emeletét betöltő, hatalmas terem terpeszkedett, boltívekbe hajló oszlopaival, az oszlopok közé ékelődő polcsoraival. Shymaru nem tudta, hogy a több ezernyi kötet láttán meg kellene döbbennie, ám Elaisse Morasson percnyi késlekedés nélkül felvilágosította őt erről. - Ebben az egyetlen helyiségben több könyv található, mint az egész szigetvilágon összességében! - büszkélkedett a lány - Amit itt lát, az a Máfit Egyetem hagyatéka, melyet Dimuran pusztulásakor hoztak magukkal a menekülők... kiegészítve néhány száz, később írott munkával. Mivel soha többé nem merült föl az egyetem újraalapításának igénye, sem Ys-szigetén, sem másutt Ayvaron... a régi tudás feledésbe merült. Dimuran menekültjeinek leszármazottai később egy tál kásán is képesek voltak összemarakodni, ám az igazi kincset hagyták érintetlen porosodni. Végül Gran 50

di Grasya, Myamod mágusa kétezer aranyat adományozott Napkor városának, hogy méltó épületet emeltessen a könyvek fölé. Cserébe nem kért semmit, csupán egy kényelmes, párnázott karosszéket az üvegkupola alatt, ahová letelepedhet olvasni, ha erre jár. Erre kétszer derült sor, mindkettőre még több száz évvel a születésem e'őtt. Azóta Gran di Grasya nem tette tiszteletét e falak között. Mondják, bizonnyal meghalt, de a hírek gyéren csordogálnak Myamból, így semmit sem tudhatunk biztosan. - Myamod mágusát nem Shayandnak hívták? - kérdezte Shymaru, aki múltjának üres tereit azzal próbálta kitölteni, hogy a jelen minden momentumára visszaemlékezett... s bár a múlt ettől nem lett kevésbé üres, Shymaru legalább egyre több apró emléket dédelgethetett magában, még ha oly frissek voltak is. A myamodi mágust aznap reggel emlegette Alencon és Rophoin. - Myamod-Amargan szigetén egy testvérpár él... vagy élt... Gran di Grasya és Shayand di Grasya. Ők Myamod mágusai... vagy, ha hűek akarunk lenni az igazsághoz, az egész Ayvar-szigetcsoport mágusai. Rajtuk kívül igazi mágus nem él e földön... és talán sohasem élt. A legtöbb varázsló szemfényvesztő csupán, s elenyészően kevés azoknak a száma, akik valamennyire formálni képesek az esszenciát. Gran és Shayand messze túlhaladtak minden mágikus mércét magyarázta Elaisse Morasson, miközben Shymaru arckifejezését fürkészte. Nem látom kegyelmeden, hogy megérintették volna a szavaim. Shymaru lebiggyesztette az ajkát. - Kellett volna? - A kegyelmed neve... myamodi. Ismernie kellene a mágusok történetét felelte Elaisse. - Persze, a feledés megüli az elmét. Nos, akkor elkönyvelhetjük, hogy a leghíresebb myamodi személyek emlegetése nem fog visszahozni egyetlen emléktöredéket sem. Tétova fejvakargatás után Shymaru kibökte: - Egy egérfogó kalit és a lovak emléke az, ami megmozdított bennem valamit. És... a nevem nem Shymaru. Az csak úgy eszembe jutott, amikor feleszméltem. Nem biztos, hogy myamodi vagyok. - Miért adna egy emlékeit vesztett islén myamodi nevet magának, ha nem azért, mert valamilyen szállal Myam országához kötődik? Talán a kegyelmed családja származik onnan... végül is a mágusok myamodi uralma elől számos közember menekült máshová... Kegyelmed elméje talán az anyanyelv szavaiba kapaszkodik.

51

- Ez akkor sem magyarázza meg, hogy miért nem jelent számomra semmit a mágusok neve, hiszen ha a szüleim előlük menekültek, akkor gyakorta kellett volna átkozniuk őket. Ráadásul arra sincs magyarázat, hogy miért beszélek islén nyelven, ha az anyanyelvem myamodi - töprengett Shymaru. - Egyetlen nyelv van, melyen Ayvar összes népe beszél... talán csak Skrav manóit kivéve, bár róluk csupán rémtörténeteket hallottam. Néhány különös kifejezés, a beszéd dallama és a nevek azok, melyek a népek beszédét megkülönbözteti egymástól. De való igaz, kegyelmed szépen csengő isién kiejtés szerint beszéli a nyelvet. Shymaru legyintett. - Mindegy. Azzal nem megyünk semmire, ha azt firtatjuk, mi nem jelent nekem semmit. Azt keressük meg, hogy mi az, ami jelentőséggel bír! Elaisse Morasson bólintott. - Igaz. Üljünk neki! A hajnal már nincs messze... - Addig nem maradhatok. Éjfélig vissza kell érnem a szállásra. - Miért? - érdeklődött a lány. - Új szabály született a menekültek szállásain? - Besoroztak a Velőbe. Ez a regula. Elaisse Morasson összerázkódott, de nem szólt semmit. Shymaru pedig már az asztalra kitett könyveket szemlélte, így nem vette észre, miféle undor suhan át a lány arcán a Velő említésére. - Akkor éjfélig - nyugtázta a lány. - Az első, amit érdemes lenne megpróbálnunk, az Ysori Kalendárium, melyet a Kisistenek ünnepeihez igazítva minden évben újra kiadnak. A hétköznapi élet minden aspektusával foglalkozik. Húzza közelebb azt a széket! Kezdem a felolvasást. A Velő kaszárnyája - valaha palotaként szolgálta a nemesek kényelmét Napkor előkelő negyedében állt, nem messze a piactértől. Az islén gróf még az előző háború során halálozott el Napkor védelmében, s a klevanok hadizsákmány fejében elrekvirálták az örökösök feje felöl a palotát. Az első időkben Clodo Khimer és testőrsége lakta, majd ahogy a háború továbbgördült Ysor földjén, a város parancsnokságát átvették a Hyllkroken testvérek. A palota Rophoin tulajdonába került, aki csupán a régi tornyot tartotta meg magának, az új szárnyakba pedig betelepítette szedett-vedett, ám rendkívül hatékony magánbandériumát, a Velőt. Shymaru zihálva tépte fel a Velő-palota kapuját... és Rophoin Hyllkroken jeges pillantásával találta magát szemközt. - Késtél, Bamba!

52

Shymaru csak pislogott, mintha igazolni akarná gúnynevét. Nem tudta, hogy mit mondhatna erre, de abban biztos volt, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem tudná jóvátenni a hibát. - Három nap kimenő-megvonás - közölte szárazon Rophoin. - És vesszőfutás az ágyadig, hogy megtanuld a regulát! Indíts! A Velő már felkészülten várhatta a késve érkezőt, mert a kaput az ágyával összekötő útvonalon tolongott az egész díszes kompánia, mogyorófavesszővel a markukban. Shymaru végignézett a csúful vigyorgó, vagy éppen vérmes-komoly arcokon - a többség klevan vonású, de akadt köztük ayvar mindenféle nációjából való -, és nem tudta mire vélni a dolgot. Azt várta, hogy a zsoldosok lehajigálják a suhogós vesszőket, hogy végigfuthasson rajtuk - bizonyára ez valamiféle szégyennek számít -, ám semmi ilyesmi nem történt. - Na, lódulj, Bamba! - taszította meg végül Rophoin, de olyan erővel, hogy a testes Shymaru valósággal beszánkázott az első zsoldosok közé. Akkor megtudta végre, mit jelent a vesszőfutás. Az elöl álló zsoldosok teljes erejükből ütlegelni kezdték őt. Shymaru az első fájdalomtól összehúzódott, a karjaival védve az arcát és érzékeny fejsebét... ekkor a hátára, a veséjére, és a karjaira záporoztak az ütések. - Futás, Bamba! - hallotta Rophoin kimért hangját. - Ha visszaütsz, kitaposom a beleidet! Shymarunak esze ágában sem volt visszaütni... valahogy ösztönösen érezte, hogy az nem vezetne jóra. Rohanvást igyekezett mihamarább eljutni az ágyáig, ahol - csupán remélni tudta - talán biztonságban lesz. A zúgó-suhogó mogyoróvessző-rengeteg egyre sűrűsödött, a feldagadt bőr az újabb csapások alatt kihasadt. Shymaru bömbölt, mint a sebzett medve, ám a Velő állatias ordítozása tízszeres erővel döngölte a dobhártyáját. - Üsd! Üsd! Egy alattomos mogyoróvessző a lába közé vágódott. Shymaru majd elájult a heréjébe harapó fájdalomtól. A kezével próbálta megvédeni ágyékát, mire a kegyetlen ütések az arcára és sebesült koponyájára kezdtek záporozni. Tovább futott, miközben kezének bütykén újabb ütés csattant, melyet az ágyékának szántak. A kínok ködén is látta, hogy ki volt az, aki az alattomos ütéseket adta. A tetovált arcú. Az ágyához közeledve Shymaru tagjaiból kezdett elszállni az erő. Bár az ágyékát már nem kellett védenie - a zsoldosok kegyetlenül ütlegelték ugyan, de egyik sem olyan aljas módon, mint a tetovált képű -, védelmezőn felemelt karja minduntalan lecsúszott, utat engedve a kínzó ütéseknek. Gáncsra tartott 53

lábakon botladozott keresztül, minden bizonytalan lépésért csíkokban lángoló fájdalommal bűnhődve. Tántorogva lépte át osztagának hálótermét... ahol a legmarconább zsoldosok lestek rá. Suhogtak a vesszők... Mögötte a falka üvöltése kibírhatatlan magasságokba hatolt. -Üsd! Üsd! Üsd! Az ágya... Csend. A tiszta lenvászon ágynemű lassan felitta vérrel kevert verejtékét, de nem itta fel a kínt, és nem tüntette el a szégyent sem. Néma csendben távoztak a zsoldosok, még véletlenül sem suhogtatták meg a mogyoróvesszőt. Aztán határozott léptekkel megérkezett Rophoin, és kioktatta őt arról, hogy a Velő minden tagjának kötelező betartani a regulát, mert a regula az élet, és ha csak egy kisujjkörömnyit is csorbul, valakinek az élete bánja. Talán éppen az övé, vagy bármelyik közeli bajtársáé. A legkisebb mulasztás is komoly büntetést von maga után, de nincs olyan büntetés, amely felérne azzal, hogy valaki a Velő biztonságát veszélyezteti. Shymaru láncra vert medveként morgott, forgolódott az ágyában, különös fényű tekintete ide-oda villogott. Emberi hang nem hagyta el a torkát, emberi vonások nem merészkedtek vissza az arcára. Rophoin végül távozott. A zsoldosok zajongva tárgyalták ki az eseményeket, majd valahol felhangzott a kiáltás -Takarodó! -, és az emberek vackaikba húzódtak. Shymaru osztagának tagjai bátorítón veregették vállát, s szóltak hozzá néhány jó szót, vagy éppen gúnyolódtak rajta, ahogy az újoncokon szokás... Shymaru azonban nem vett tudomást róluk. Fájdalmának sátra alatt meggyújtotta az emlékezés mécsesét, és annak fényénél számba vette életének túlzottan rövid történetét. Teste görcsben hevert, ahogyan az elméje is görcsös igyekezettel számlálta a tudatos napokat. Aztán... Aztán Shymaru összevert teste ellazult, zaklatott fujtatása békés szuszogássá szelídült, ahogyan az emlékek ösvénye eljutott a bronzkönyvet formázó kopogtatóig, és ismét felhangzott Elaisse Morasson érdes hangja, jöjjön, kigyűjtöttem kegyelmed számára néhány könyvet, és máris susogtak a könyvlapok Elaisse benyálazott ujjai alatt. Az Ysori Kalendárium múlt évi kiadásából felolvasott részletek most nem elevenedtek meg - a szövegre Shymaru akkor és ott figyelt, a könyvtárban, most, az emlékeiben inkább a lányt leste. 54

Összetegeződtek. Elaisse Morasson maga csapta össze a Kalendáriumot valahol a Humburger Fesztivál és a csicsóka betakarításának tudnivalói között -, s arra kérte Shymarut, hogy már csak a könnyebbség kedvéért is, de hagyják már el az egymás közötti beszédből a kisasszonyom-kegyelmed udvariaskodást. Shymaru készséggel ráállt, majd visszaterelte a figyelmet a Kalendáriumra. Sóvár szenvedéllyel leste a szavakat, és mindegyiket megforgatta elméjében, ám semmi sem lelt visszhangra odabent. Elaisse berekedt, ám Shymaru további olvasásra sarkallta őt. A kétségbeesés észrevétlen szikkadt rá a lelkére. Nem segítettek rajta a szavak, a Kalendárium tudákosságán kívül nem jutott neki értékkel bíró eszme egy sem. És akkor... Éjfél felé járva, amikor Elaisse Morasson a kimerültséget dörgölte szét éppen szürke szemében, feltűnt neki végre a lány szépsége. Úgy bámult rá, mintha sosem látta volna azelőtt. Elaisse persze nem vette észre; beletemetkezett a Kalendárium lapjaiba, és fáradt szenvedéllyel olvasta fel az őszi csúzrohamokra való borogatás elkészítésének mikéntjét. Shymaru pedig örvendve állapította meg, hogy a lelke mélyén megmoccant valami... no nem a múlt egy darabkája, csupán a vonzódás, melyet Elaisse Morasson ébresztett fel benne. Különös érzés volt, melyet az emlékező Shymaru óvatosan forgatott, miközben újból kiélvezte minden aromáját. Egy magocska, amelyből Shymaru hamarosan fát fog nevelni... egy apró szikra, amely lángba borítja Shymaru világát.

Bűnösök, kiket elhagyott az ész, Lélekben elfajzottak és sötétek, Kiknek az agya torz és csenevész, Balgák, kiket befontak tévedések, Kik származástok megcsúfolva éltek, 55

Főt hajtva a szégyenhalál előtt, S a lelkifurdalás sem ád erőt, Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva! Jóval hajnalhasadás előtt végigzengett a Velő-palotán az ébresztő kürtjele. Shymaru morogva húzta szét ujjaival az alvadt vértől összetapadt szemhéjait... aztán már nem maradt több ideje a morgásra, mert a nyüzsgés magával ragadta. Rohanás a sötétség megülte hátsó udvarba. Félmeztelen pocskolás a lóitatóvályúnál, osztagonként, szűken mért időben... Shymaru után rózsaszín maradt a víz, lebegve úszkáló, kocsonyás szegélyű, barnás cafatokkal. Rohanás vissza a szállásra. Öltözés, az ágyak rendbetétele. Az ágyak alól előkerültek a fonott kosarak, bennük mellvértek, sisakok. Ki-ki felcsatolta a magáét... Shymaru semmit sem talált, friss újoncként még csupán a büntetésekre jutott idő, a juss kiosztására nem. Sorakozó az elülső udvaron, a hajnal közeledtét jelző bátortalan fény párája alatt. Mindezt Rophoin tiszteseinek szakadatlan üvöltözése közben. Rophoin mögött nyolc újonc téblábolt, akiket a parancsnok az éjjel szedett össze valahol, míg az egyik osztag tisztese a képükbe nem ordítva terelte be őket is a sorba. Aztán minden elcsendesedett, és a Velő vezére beszélni kezdett. Rövid beszéd volt, és a zsoldos-kompánia nevéhez illőn velős. - Marags városának királypárti katonái az éjjel tábort ütöttek Télszárnyék házaiban. Az a falu Napkor területén fekszik... vagyis a miénk. De, ha Maragshoz tartozna, a királypárti katonákat akkor sem tűrhetnénk meg ebben az országban! Tegnaptól Napkor Magisztrátusa és a Hyllkrokenek nyílt szövetséget vállaltak Ysor jövendő királyával, Clodo Khimerrel. Vagyis háborúban állunk Kleavani Ottarral. Úgyhogy szedjétek össze a fegyvereiteket, mert pofán kell vernünk néhány ellenséges katonát! - Milyen a Velő? - ordították a kérdést a tisztesek, mire a szokásos választ ismerő zsoldosok harsogva válaszoltak. - Mocskos! - Milyen a Velő? - Gyilkos! - Na, még egyszer! - Mocskos gyilkos! - üvöltöttek az emberek. Rophoin csaknem elégedetten szemlélte őket, majd lóra kapott. - Futólépééés, iiin-duljü! - ordították torkuk szakadtából a tisztesek. Loholás a fegyverállványokhoz. 56

Az osztag fegyvermestere Bamba kezébe a legnagyobb buzogányt nyomta, majd pillanatnyi késlekedés nélkül hozzávágott egy méretes sisakot és egy zörgő sodronyinget is. Sorakozó a Velő-palota előtt, menet-trapp a Maragsi Kapuig, máris a szekérút porát nyelték. Időről időre fullajtárok nyargaltak el mellettük... Alencon és Rophoin tárgyalták meg a hadmozdulatot a lovas futárok fülén és száján keresztül. A napkelte néhány mérföldnyire Napkortól érte őket. Már érezni lehetett a levegőben Télszárnyék felgyújtott pajtáinak a füstjét. - Lassíts! Széthúz! - parancsolta a menet elején lovagló Rophoin, mire szárnysegédei inuk szakadtából vitték szavát az osztagokhoz. A tisztesek az előre begyakorlott had-mozdulatok magabiztosságával vonták maguk után emberiket, míg a tíz osztag egymástól jó nyíllövésnyire nem került. Rophoin intett, az osztagok tovább indultak Télszárnyék felé. - Ettől kezdve kuss mindenkinek! - vicsorogta Shymaru osztagvezető tisztese, egy vérben forgó szemű klevan, akit "Rophoin egy só-szállító gálya gyomrából húzott elő, ahol Kirótt büntetését töltötte. Valamilyen régi tettével, melyre már csupán a Velő veteránjai emlékeztek, a Kanegér nevet érdemelte ki; mellesleg a legveszettebb hírű osztagvezető volt az egész díszes kompániában. - Aki csak pisszenni is merészel, magam döföm seggbe... és még szerencséje lesz, ha a kardommal! Óvatosan közeledtek Télszárnyék felé, arra is ügyelve, nehogy a fegyverük nekiütődjön a vértnek. A leégett tetejű, porló vályogtéglák romhalmazává vált hombár mellett néhány elbitangolt kecske kérődzött... most, hogy elült a sivalkodás, visszamerészkedtek megszokott helyükre. Odébb néhány holttest hevert festői összevisszaságban. Shymaru számára immár tény volt, hogy ezen a tájon minden településhez hozzá tartoznak ezek a temetetlen holtak... kivéve, ha biztonságos városfal veszi körül a házakat. Télszárnyék harminc házacskáját nem védte kőfal, csupán a körbeültetett tövisbozót-sövény, amely félig leégett az esti csetepatét követően. A falu javarészt épségben maradt, négy-öt házat faltak fel a lángok, és a szélmalom zömök tornyát. A Velő zsoldosai egymás után, halálos némaságban sorjáztak keresztül a langyos hamusávon. A felgyújtott házak füstölgő gerendacsonkjai hangosabban pattogtak, mint lépteik alatt a száraz ágak. Rophoin kézjelére a tisztesek szétosztották embereiket, hogy minden épségben maradt házra jusson legalább fél tucat. Az épen maradt sövényrész tövében örökké éber feketerigók motoztak... 57

Egy asszony elkínzott zokogása szűrődött ki valamelyik bezárt ajtó mögül. Utána durva röhögés. Rophoin szálegyenesen ült lován. Keze a magasban. A tisztesek fél szemmel osztagaikra ügyeltek, a másikkal azonban Rophoint lesték. A klevan nagyúr karja aláhullott. - Harc!!! - ugatta kórusban a tíz tisztes, mire a falka kórusban választ vonyított. Feltépték az ajtókat... Belülről! A Velő eltorzult ábrázatú zsoldosaira csőstül szakadt az áldás - Marags királypárti parancsnokának emberei, ökörfejjel hímzett, zöld-arany dolmányban. Az ökörfejesek eddig a házak mélyén lapultak, lesben állva várták, hogy a napkoriak megjelenjenek... tudták, hogy Télszárnyék füstje odavonzza majd őket. Shymaru kiáltott volna, hogy a csapdára figyelmeztesse társait, de mire teliszívta tüdejét levegővel, már mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy ők lettek a megtámadottak... és Rophoin... Rophoin talán nem tudta előre, hogy így lesz? Immár nagyjából egy ökörfejes katona jutott a Velő minden zsoldosára, de a maragsiak mindegyre gyarapodtak; Télszárnyék házai vég nélkül okádták elő őket. Az első pengék összecsókolództak. A következő pillanatban egyetlen káromkodó, hörgő, üvöltő, gyilkos fegyverekkel hadakozó gomolyag borította el Télszárnyékot. - Üsd őket! - vicsorgott Shymarura Kanegér, majd belevetette magát a csetepatéba. A helyét máris két maragsi katona foglalta el... ki tudja, honnan keveredtek elő ilyen hirtelen... s mindketten Shymaru gyomrába akarták mártani kardjukat. Lódult a buzogány. Az emlékeit vesztett férfi meg sem próbált védekezni... azt még a gyakorlóteremben megtanulta, hogy kardok ellen mit sem érnek gyakorlatlan mozdulatai. Fejmagasságban, egyetlen erőteljes ívben lendítette fegyverét, remélve, hogy gyorsabb lesz, mint támadói. A baloldali klevan agya akkor cserélt helyet a buzogánnyal, amikor pengéjét már Shymaru gyomrának irányozta. A jobb oldali katona arcában akkor zúzódott össze minden csont, amikor a kardja megbökte Shymaru sodronyingét... erő már nem volt abban a döfésben, mint ahogy az élet is elszállt mindkét támadóból. Újabb penge villant... Shymaru az utolsó pillanatban fogta vissza buzogányát, így a háttérből előrerohanó napkori zsoldos életben maradt. 58

Huh, jó lesz figyelni, gondolta Shymaru, majd nekilódult. Eddig csak ácsorgott, és ormótlan buzogányával hadonászott, mint aki nem igazán érti, mi történik vele... most azonban bevetette magát a sűrűjébe! Semmi stílusa nem volt annak, ahogyan harcolt - mint ahogyan a forgószélnek sincsen stílusa. Súlyos buzogányát fél kézzel forgatva zúzott be koponyákat, tört használhatatlanná vállakat... és ha a helyzet úgy hozta, csípőt, hasat és hátat horpasztott be minden ütése. Véreső záporozott körülötte, kivert fogak kopogtak a holtak vértjein. Erővel pótolta a hiányzó harci tapasztalatot, és... Maragsi katonák... korábban semmit sem jelentett ez Shymarunak, most mégis pusztította őket, ahogy érte, mert az ökörfejes címer összetalálkozott az emlékeivel... a halott lánnyal a jászolban... a lemészárolt falusiakkal eszmélése színhelyén. Az a rengeteg halál! Maragsi katonák. ...és gyűlölettel. Shymaru eltorzult arccal sújtott le a következő zöldarany ruhásra, ám az hátraszökkent az ütés elől, sőt, még arra is jutott érkezése, hogy csuklón rúgja ellenfelét. Shymaru markából kifordult a fegyver. A maragsi rikoltva lendült támadásba... Shymaru azonban ahelyett, hogy megrettenve hátrahőkölt volna, nekiugrott, és egyetlen ökölcsapással a halálba küldte őt. Zíííjjj!!! Zíííjjj!!! Kék tollú nyílvesszők csapódtak a küzdőkbe, nem válogatva az ellenfelek között. - A tetőkön! - hallatszott a ricsajon át is Rophoin kiáltása. Zíííjjj!!! Shymaru felmarkolta a véres porból buzogányát, a nyelét egy óvatlan klevan vállgödrébe döfte... a maragsi úgy rogyott össze, mintha dárdával szúrták volna le... egy másikat egyszerűen hanyatt lökött, és végigrobogott rajta, mint valami eleven pallón. A meszelt falú viskó ajtajában még felkent valakit a szemöldökfára. Megállíthatatlanul tört keresztül mindenen, mindenkin, mint a puszták hajlított szarvú ura, a csorda kormos szőrű bikája az üszők sarkában kaffogó csikaszokon. Bent volt a házban, ahol még két maragsi szorongott a padlásnyíláshoz támasztott létra és a búbos kemence között. - Gyere, te mocsok! - lendítette csatabárdját egyikük, a szakállas veterán, ám arra nem számított, hogy a friss sebekkel teli behatoló ennyire vehemensen fog engedelmeskedni a felszólításnak.

59

Shymaru azonnal nekilendült, és játszi könnyedséggel hajította a csatabárdos gyomrába a kétkezes buzogányt. -Bazz...!!! A maragsi vért öklendezve rogyott kölyökképű társa lábai elé, aki nagy igyekezetében, hogy hozzáférjen Shymaruhoz, még a létrának is nekiment. Kár volt olyan nagyon igyekeznie. Shymaru egy alattomos rúgással kisöpörte a lábát... ezt még tegnap leste el a gyakorlóteremben, persze saját hibáiból okulva... majd megragadta a visongó maragsi legény bokáját, és mint valami kölyökkutyát, megforgatta a feje felett. A fejhangú visítás abban a pillanatban abbamaradt, amikor a legény feje nekicsapódott a túl alacsony mestergerendának. Shymaru tisztán hallotta a csontok hátborzongató reccsenését. Hallotta, de nem szörnyedt el tőle. Dühe átvette az irányítást; nem vágyott semmi másra, csak beletaposni az ellenséget a porba... Az ernyedt tetem a kemence oldalában kötött ki, átszakította a tapasztást, végül a kormos tüztérben állapodott meg. Fel a létrán! Négy íjász lövöldözött a verekedőkre a nádtetőbe tépett réseken át. Kettő meghalt, mire a maradék észrevette, hogy Shymaru fent van... nyakszegetten rogyott össze mindkettő. - Görény a tyúkólban - csikorogta a férfi, majd gyorsabban, mint a gondolat, nekifutásból kilökte az udvarra a harmadik íjászt. Nyakát törte, vagy túlélte? Shymaru nem törődött már vele. Különös élvezettel fordult a negyedik íjász felé, aki már előrántotta rövid kardját, és támadásra készen görnyedt össze. - Kettéhasítalak! - ígérte az íjász. Shymaru csak egy pillanatig állt üres kézzel... aztán egyetlen öles ugrással a padlásfeljárónál termett, felragadta az elsőnek megölt íjász tetemét, és hozzávágta ellenfeléhez. A tehetetlen test felszúródott a kardpengére, amely kicsavarodott a szitkozódó férfi kezéből... Csupán ennyire volt szüksége Shymarunak ahhoz, hogy a kardja-vesztett férfit elpusztítsa. Az öklével csapott le rá, mint a törpék csodamesterei, akik puszta kézzel formázzák a vasat. Nem bajlódott a létrával... a nádtető résén vetette át magát, egyenest a küzdők közé. Rophoin parancsára összeszámolták a holtakat... foglyot a Velő sosem ejt. Erre az a négytucat maragsi is rájött, aki a csata végén eldobálta fegyvereit; igaz, akkor már késő volt.

60

Kiderült, hogy a maragsiak csaknem háromszoros túlerőben várták őket; több talán nem is fért volna el a házak rejtekén. A Velő negyvenkét embert veszített, a kompánia harmadát - az újoncok közül csupán Shymaru élte túl a csatát. Odaveszett Kanegér is, és még öten a tisztesek közül. Az íjászok főleg rájuk vadásztak. - Jól harcoltatok - közölte a dicséret felhangjai nélkül, szárazon Rophoin, akinek a ruháját éppúgy vastagon borította a maragsiak vére, mint a többiekét. - Egy órát kaptok, azután indulunk vissza! Shymaru elégedetten szusszantott, és a kút irányába vánszorgott. Jó harc volt, de most, hogy vége, még jobb. Egy óra! Mi mindenre elég lesz az! A Velő egy része már a kút körül tolongott; a tetovált arcú kötélen ereszkedett alá, hogy kihúzza a kútba hajigált halottakat. Csupán tegnap óta áznak a vízben, még nem mérgezték meg a kutat. Mások a kecskéket fogták be, csatabárddal hasogatták össze a kirúgott ajtókat... pillanatokon belül sárga lángok nyalogatták a lándzsavégre tűzött jószágok hasát. Néhány veterán zsoldos Télszárnyék túlélőit terelte elő a szélmolnár házának pincéjéből; lisztes bőrű, szétszabdalt ruhájú, kissé eszelős pillantású süldőlányokat, és néhány furcsa járású, zokogó kisfiút. Felnőtt egy sem volt köztük... bár kétséges, hogy akiket most húztak elő a pincéből, gyerekek maradtak-e az elmúlt éjszaka nyomán. A túlélők láttán néhány zsoldos sietve otthagyta a kút környéki tumultust. Egyik másik szaporán szedte a lépteit, mások komótosan sétáltak oda, ám menet közben megoldották gatyájuk elejét. A fásult arcú lányokat kedélyesen csevegve kísérték vissza a házakba, ahol azon nyomban kialakultak a sorok, az izgatott, mindazonáltal türelmes zsoldosokból. A győztesek jussa... Néhány lány és a kisfiúk sivalkodva tiltakoztak - nekik éppen elég volt az, amit a maragsiaktól elszenvedtek. Elcsattant néhány pofon; ez szétválasztotta a tüzet a víztől. Aki megadta magát, bekerült a házakba, aki továbbra is ellenkezett, azt Rophoin végül a lova mellé intette. - Nem tűröm az eröszakot - közölte, a tél szárnyéki gyermekek hüppögő gyűrűjében. Shymaru elhülve figyelte a jelenetet. - Szép kis megmentők vagyunk mi! - fakadt ki. Nem is ügyelt arra, hogy Rophoin ne hallja meg... hiszen éppen neki címezte a szavakat. A válasz nem is késlekedett.

61

- Ezek valóságos vadállatok, Bamba fiam, akik a halálért élnek, s a végletekig ki akarják használni az életet, míg értük is eljő a halál. Megmentették ennek a néhány páriának az életét... és miért baj az, hogy néhányuk hajlandó ezt meghálálni? De az erőszakot nem tűröm! - ismételte meg Rophoin. - Hacsak az ellenség földjén nem, ahol a nők méhéből az ellenség katonái születnek meg. - El tudom képzelni, mi lehet ott - morogta Shymaru. Rophoin arrébb hessentette a hüppögő kölyköket, majd egészen közel léptette lovát Shymaruhoz. A jeges tekintetű klevan térde szinte súrolta Shymaru karját. - Nem, Bamba fiam, ezt te még nem tudod elképzelni! Még csak kívülről vagy a Velőé... pedig belülről is azzá kell válnod, lelked mélyéig! Majd akkor elképzelheted... sőt, művelheted azt, amit a többiek, és örülni fogsz minden pillanatnak, amíg megteheted azokat a dolgokat! És ha áldozataid nem pusztulnak bele a tömeges erőszakba, akkor megölöd őket, nehogy saját magvadból szülessen meg az a fiú, aki később téged pusztít el! A friss vérrel mázolt falú házikók rejtekén elégedett bőgéssel végeztek az első zsoldosok. Néhol keserű zokogás is vegyült a férfiöröm zajához, ám azt hamar elnyomta a sorban állók vonyító-kórusa, ahogy a házból kilépő társaikat üdvözölték. - Nem vágyom rá, hogy ilyen legyek - vetette oda Shymaru, holott tudta, szavai már-már áthágják a regula megszabta határokat. De Rophoin most nem volt szigorú kedvében... végül is győzelmet aratott az ellenség felett. - Akkor elpusztulsz, Bamba fiam, mint a többi újonc. Bár ma figyeltelek. Jól harcoltál. Mégis, csupán egyféle módja van annak, hogy épségben megúszd a háborút... ha vadállat leszel. Mocskos és gyilkos. Mint a Velő. Shymaru erre már nem válaszolt. A vesszőfutás sem gyötörte el jobban, sem a halálos küzdelem, mint a télszárnyéki lányok kínjai... és a tudat, hogy ebben maga is részt vesz, ha csak azzal is, hogy jelen van. Behúzott nyakkal fordított hátat a házaknak, hogy a kúthoz vánszorogjon - de nem volt képes kizárni a zajokat, sem a mardosó bűntudatot. A kútnál hirtelen a tetovált képű zsoldos pattant elé... Az izmos kis fickó eltörpült Shymaru mellett, ám talán éppen az táplálta benne mindegyre a gyűlölet tüzet, hogy az újonc - aki lerázta magáról az általa adományozott gúnynevet, mint kutya a vizet -, ily szemérmetlen módon föléje magasodik. - Hé, ebből a kútból én cibáltam ki a hullákat, és addig, amíg én itt vagyok, te ebből a vízből egy kortyot sem iszol, Pics...! 62

Shymaru csak az öklét emelte fel... és nézett hozzá, de úgy, hogy a tetovált zsoldosba belefagyott nemcsak a szó, de talán még a bélsár is. Pedig Shymaru nem azért emelte fel az öklét, hogy belészakassza sunyi ellenségébe a káromló szavakat, hanem éppen azért, mert várta, hogy mikor mondja ki végre... végre... és akkor üt. De csak egyet. - Hagyd békén Bambát, Pöcsmadár! Nem látod, hogy mindjárt kicsontoz?! Ó, Rophoin, miért avatkoztál közbe?! A feszültség egy részét Shymaru a gondolattal együtt szusszantotta ki magából, majd félretolva az útjából a tetovált képűt... akinek tényleg hímvesszőt formázó madár-ábra csúfította az arcát, bár eddig ezt nem is vette észre... a kútkávához lépett, és magához ragadta a félig telt vödröt. Annyit ivott, amennyi belefért, azzal sem törődve, hogy mások verejtékétől sós ízű a vödör pereme, s hogy nyál, véralvadék és egyéb gusztustalanság lebeg a víz tetején... Szomjas volt. S a szíve is kiszáradt, mint a sivatag.

Addig topog, almot szétrúg a kos. Addig jár korsó kútra: odakoccan. Addig hevíts vasat, mig nem piros. Addig vered, már szilánkokra pattan. Addig ember, mig becsülete megvan...

63

Még aznap délben Rophoin átszervezte a Velőt. A korábbi osztagok maradékait összevonta, és a négy túlélő tisztes alá rendezte. így osztagonként húsz főt számlált a kompánia - ez, a veteránok véleménye szerint, idézte a Velő fénykorát, csupán akkor még tíz-tizenkét osztag volt, a mai néggyel szemben. A régi katonák azt is megállapították, hogy a közeljövőben nem lesz újoncozás - hiszen akkor Rophoin nem vonta volna össze az osztagokat, hanem inkább kiegészíti azokat, és a veteránok közül kiemel néhány tisztest -, ami valószínűleg azért van, mert napokon belül komolyabb csetepatéra lehet számítani. - Abban meg úgyis megdöglik minden béna újonc - fejtette ki Shymaru új tisztese, a brokhi Vérszopó Ogg... egy rinocérosz erejével és makacsságával bíró férfi... aki a régi osztaga maradékát, hat fickót, köztük Pöcsmadarat is magával hozta. - Lehúzná a morált, ha mindég el kéne kaparni őket! Pöcsmadár... A kis fickó gyilkos pillantásokkal méregette Shymarut, ám óvakodott belekötni... emlékezett még Bamba nézésére ott, a kútnál. Délután osztagonként gyakorlatoztak a Velő-palota hátsó udvarán... Vérszopó eleinte próbálkozott, hogy Shymaru fejébe verjen néhány egyszerűbb cselt, mígnem rájött, hogy az óriás elemi vadságával és erejével - melyhez tökéletesen illeszkedik a jókora buzogány -, csupán többévnyi pengeforgatás veheti fel a versenyt. Az estét Shymaru a homokos hordó forgatásával töltötte - az állványos szerkezetet addig kellett pörgetnie, míg a belehelyezett sodronyingéről minden szem rozsdát lekoptatott a homok. Mire a Velő félrészeg zsoldosai visszatértek esti kimenőjükről, Shymaru is befejezte felszerelése tisztogatását; a sodronying beolajozva, gurigába tekerve hevert az ágya alatti kosárban, mellette a kikalapált sisak... no meg a makulátlanul tiszta buzogány, mivel Rophoin rendelkezése értelmében a közelgő ostromállapot miatt a fegyvereket immár kéznél kellett tartaniuk. A következő két nap az ostromra való készülődés jegyében telt el. Délelőtt a Velő számára kijelölt falszakaszt járták be, s ahol kellett, beálltak a kőművesek mellé, hogy mihamarabb kijavítsák, amit szükséges. Shymaru ismerős arcokat is látott a mesterek között - néhány napja még a királyi palota állványzatáról 64

tekintgettek a piaci forgatagra -, rajtuk kívül azonban semmi sem emlékeztette őt arra, hogy Napkoron van. A Velő egy sajátos törvényekkel rendelkező, külön világot alkotott körülötte, amely hermetikusan elzárta őt minden mástól. Délután fegyveres gyakorlatozás, este kimenő... Shymaru a büntetését töltve a Velő-palotában maradt. Bármilyen jól harcolt is Télszárnyéknál, Rophoin nem enyhített a Shymarut sújtó szigorán. A magányos férfi unaloműzőként újra meg újra a felszerelését tisztogatta. Esténként a zsoldosok egyre nyugtalanítóbb hírekkel tértek vissza - bár mindegyikük marconábbnak mutatta magát annál, semhogy bevallja nyugtalanságát. A hírek szerint a maragsi Gaucher Agrim teljes kíséretével csatlakozott a Jasperszívét felprédáló anyaországi csapatokhoz, melyet Watriquet Wedderburn, Ottar király veje kommandíroz. Watriquet riff- és ebben az összes zsoldos egyetértett, származzon bárhonnan is Ayvarról - minden idők legtehetségesebb klevan hadvezére volt, beleértve a szinték kőkemény Clodo Khimert, vagy akár a legendák homályába vesző Gomurad Morandot és Ator Seront... ráadásul három varázstárgyat is birtokolt, ami nagy ritkaságnak számított a mágikus apálytól senyvedő Ayvaron! Az anyaországi büntetősereg pedig azért indult útnak, hogy szétzúzza a lázadó Clodo ysori koronáról szőtt álmait, így ennek megfelelő létszáma és felszerelése volt... ehhez csatlakozott Gaucher riff maragsi serege, amely önmagában hasonló méretű volt, mint a Hyllkrokeneké. Napkor népe? A valamirevaló fegyverforgatók két évvel ezelőtt szinte mind ott pusztultak a falakon, az akkor még királyhű Clodo fegyverei által. A maradék jóformán csak arra lesz jó, hogy az ellenség elpazarolja rájuk a nyílvesszőket. Watriquet riff útjában csupán néhány város állott, amiket el kellett söpörnie ahhoz, hogy biztonsággal megütközhessen Clodo és az isién Bálil egyesített haderejével. Az első város Jasperszíve volt - az ostromot senki sem élte túl, mert Watriquet Wedderburn előszeretettel alkalmazta az elrettentés eszközét a háborúk elején. A riff átkozott varázskardja a híresztelések szerint kétezer városi polgár vérében fürdött. A második város Marags lett volna, ha Gaucher riff nem marad hűséges a kleavalani koronához... így Napkor következett. Ám a zsoldosok élettapasztalatán átszüremlett hírek, melyek végül eljutottak a Velő-palotába, meg sem közelítették elrettentő hatásukban azon híreket, melyek igazságtartalomra való tekintet nélkül árasztották el Napkor utcáit, így hát, amikor végre letelt Shymaru büntetése, és napszálltakor elhagyhatta a palotát, nem ismert rá a városra... 65

Milyen az a szorongó eszelősség, amely ilyenkor beeszi magát az emberek csontjába? Mint az alkimista választóvíz, amely megmutatja, mi az arany, és mi a talmi csillogás. Jasperszíve sorsa, mint bőven csobogó választóvíz, beborította a napkoriak lelkét. A lakosság egy része jajgatva siratta kevéske vagyonát, amely hamarosan lángok martaléka lesz - néhányuknak eszébe jutott, hogy az életük is bánja, ha a város elesik, ezek még hangosabban siránkoztak. Alencon riff lezáratta a városkapukat, mert az ellenség már közel járt, ám voltak, akik pénzt nem kímélve elérték, hogy az éjjeli őrszolgálat titokban megnyissa előttük a menekülés útját. Másnap öt őrt lógatott fel a hóhér a falakra, kilógó nyelvük látványa elűzte az engedékenységet a többi őr szívéből. A Magisztrátus - az Ysor Királyság régi uralmából visszamaradt csökevény, hatalom híján a pozíció kétes büszkeségével takarózva - egy emberként azon érvelt, hogy váltsák meg az életüket a város pénzén... ki tudja, talán Watriquet Wedderburn megenyhül, ha a lába elé terítik Napkor kincseit! Alencon Hyllkroken a nevezetes tanácskozás alatt a Magisztrátus Tanácstermében járkált körbe-körbe az asztalok körül, türelmesen hallgatva a fecsegést. Ekkor végighúzta ujjait a kalaptartó polc szegélyén, és a rátapadt port vizsgálgatva - mintha csak arról jutott volna eszébe - azt mondta: - Urak, Watriquet riff akkor is megkapja Napkor kincseit, ha a holttestetek alól kell kibányásznia. Miért fogadná el behódolástok, ha ezzel elesik a városdúlás lehetőségétől? Mellesleg... ha már szóba került a megadás... Watriquet Wedderburn serege nem ellenetek kelt hadra, hanem ellenünk, klevan lázadók ellen. Urak, urak... ha már be akartok hódolni, legalább legyen eszetekben, mi az, amit Watriquet Wedderburn igazi kincsként tartana számon. .. de ugye, nem akarjátok azt mondani, urak, hogy kiszolgáltatnátok minket az ellenségnek, csak hogy mentsétek az életeteket? Bizony, a Magisztrátus pohos polgárai fejében megfordult a lehetőség... ám másfélezer klevan fegyveres a falakon belül nagyobb fenyegetést jelentett számukra, mint a falakon túl az a tízezer. Választóvíz. Egy vándor jokulátor - Jasperszívéből érkezett néhány hete, hogy dalaival itt is szerencsét próbáljon, így hajszál híján, de elkerülte a halál -, különös, gyújtó hatású dalt költött. Bálil Dala futótűzként terjedt el a kocsmák homályában, aztán egyszer csak elég nagyra duzzadt, és kilépett a napfényre is. Ezt zümmögték a kőművesek a falakon, ezzel múlatták az időt a klevan katonák, a háborúsdit játszó utcakölykök, mint harci indulót fújták. 66

Ám amíg a klevanoknak csak a dallam és a ritmus tetszett, esetleg itt-ott a pajzán szöveg, az isiének szívéből elűzte a félelmet, és újsütetű nemzeti büszkeséget ültetett a helyébe. A lenszövő mesterlegények kezdték. Dél körül küldöttséget menesztettek Alencon Hyllkrokenhez, hogy megkérdjék, védhetik-e maguk is a várost... és végtére rokonaik, barátaik és szerelmeik életét? Kaphatnak-e fegyvert? Alencon rábólintott. Watriquet Wedderburn kegyetlensége volt a biztosíték számára, hogy a napkoriak fegyverrel a kézben sem fordulnak ellene, hiszen a falakon túl sokkal gonoszabb ellenfél várna rájuk. így a riff nyomban írnokért küldött, és lediktálta neki a rendeletét, mely szerint az arra alkalmas isién férfiak kapjanak fegyvert és megfelelő felszerelést a csatához. A lenszövők küldöttsége hazatért a hírrel, amely pillanatok alatt bejárta a várost. Néhányan meg is jelentek a klevan fegyvertermek előtt, ám a számuk messze alulmúlta Alencon várakozásait. El is könyvelte magában, hogy a napkoriaknak csak a szájuk nagy, a szívük azonban szű-kecske, és nem fér el benne a bátorság... amikor feltűnt neki, hogy milyen sok isién férfi - és nő járkál nagy büszkén a derekára övezett karddal, vagy éppen dárdával a kezében. A pincék titkos zugaiba, a padlások deszkázata mögé rejtett régi fegyverek kerültek elő... sokukat a hősi halált halt apák, fivérek és férjek forgatták a két évvel ezelőtti bukáskor, s most a hátrahagyottak ragadták meg őket, hogy valamit törlesszenek vérük adósságából. Bálil Dala estére elnyomta a rettegők jajgatását. A fegyverre kapott isiének - magukat Bálil-legénynek és Bálil-leánynak nevezve - a menekülteket is befogadva, utcánként bandákba szerveződtek, parancsnokot választottak maguknak, akik vecsernyekor összegyűltek a Fensőbb Háromság templomában, hogy megfogalmazzák a napkoriak hadireguláját. Kiosztották a védendő falszakaszokat -három bandát rendelve minden szakaszra, gondolván a fáradtakra, és arra, hogy azért halál is lesz ott, nem csupán dicsőség. Megszervezték a harcolók ellátását - bor, víz és savanyított káposztával együtt sült csülök mindig legyen, mert az adja a kar erejét. Kiválasztották a maguk parancsnokát, akit a lelkükben ugyan Alencon Hyllkroken fölé emeltek, ám annyi józanság lakozott bennük, hogy csupán kérték a riffet, fogadja be vezérkarába a vén Ebrahim Morassont - a szerteágazó napkori Morasson-família egyik hajtásának fejét, aki mellesleg ifjúkorában az Ayvar Királyság címeres lovagja volt, később pedig Napkor szabad királyi város fegyvereseinek parancsnoka... aztán másfél évig bilincsbe vert rab.

67

Alencon Hyllkroken nem titkolt örömmel állt rá a kérésre. Ebrahim köztiszteletben álló személye - négy napos utcabállal ünnepelték a napkoriak, amikor kegyelmet kapott, és szabadon engedték - újabb biztosíték lesz számára, hogy a város hű marad hozzá... még ha ez a hűség nem is kifejezetten neki, Alencon Hyllkrokennek szól, hanem sokkal inkább az ügynek, amely mellé ő is odaállt; Clodo Khimer és Bálil ügyének. Ám, hogy végtére is mi kerekedik ki az egészből, azt még maga Alencon riff sem tudta elképzelni. Csak remélte, hogy nem egy újabb ocsmány fejezet az Ayvar-szigetek véres történelmében.

Olvastam bölcsek tanait, S azt, hogy „Inimicum putes, Qui te praesentem laudabit. " Hanem ki szólani merész, Annak mást is sugall az ész: Kincsét csak a szív bontsa ki, Hogy látva lássa, aki néz!

68

Kifényesedett arcú, teli torokból daloló islénekkel teli utcákon nyomakodott keresztül, hogy mihamarabb a könyvtárba érjen. Az elmúlt három napon, kényszerű bezártsága idején igyekezett nem gondolni Elaisse Morassonra, sem arra, hogy milyen értékes órákat pazarol el a sodronyszemek olajozgatására, ahelyett, hogy elveszett emlékei után nyomozna. Csak így tudta átvészelni azokat a napokat - hogy nem gondolt az elvesztegetett időre -, különben kitört volna belőle a türelmetlenség, és talán ő is kitör a Velőpalotából. - Csak alulra, Clodo drágám, csak alulra; hadd pattanjak rád, mint a lóra; együtt győzünk a csatában; együtt nyargalunk az ágyban! - énekelte egy kamaszlány falsul ugráló hangon Bálil Dalának refrénjét, majd ágaskodva szájon csókolta Shymarut, és már tovább is sodródott. A férfi döbbenten bámult utána. Ez a kölyöklány nem volt idősebb, mint a télszárnyéki lányok... kiknek testétlelkét már az Astirin-ispotályban ápolják a szerzetesek... de minden gyengesége ellenére fegyvert ragadott, és dalolva készül a csatára. Persze a halál nem mindig a legrosszabb dolog, ami a vesztesekkel történhet. Abban a pillanatban Shymaru végre meglátta az értelmét annak, hogy alámerült a Velő mocskába. Ki így, ki úgy, de ezekben a napokban mindannyian ugyanazért a célért fognak küzdeni. Barna csuhás, tonzúrás pap téblábolt az utcán, nyakában tálcával. Rozsdás nyílhegyek hevertek a tálcán, egyenként bőrmadzagra kötve. A tömegből időnként megállt előtte valaki, hogy a pap a nyakába akaszthassa a nyílhegyet, majd tovább állt. - Állj meg, fiam! - ragadta meg Shymaru karját a Kis-istenek papja, amikor a nagydarab férfi sietős léptekkel elhaladt mellette. - Te az a fajta vagy, aki a falakon fog harcolni. Szükséged lesz erre a talizmánra, jótét lélek, amelyre Magnum hadisten áldását mondtuk rá. Viseld a nyakadban, és elkerülnek majd a nyílvesszők! - Köszönöm, de... A Kisistenek barátságos papja máris Shymaru nyakába akasztotta az egyik talizmánt. - Ajándék... fogadd el! Mindannyian megtesszük, ami tőlünk telik. Az istenek áldása kísérjen, fiam! - mondta, majd odébbállt, hogy másokkal is megoszthassa talizmánjait. A napkoriak őrülettel határos lelkesedése lassanként Shymarura is ráragadt. 69

Nem vonhatta ki alóla magát; vagy engedi, hogy az isién nemzeti büszkeség a saját mellét is kidagassza... származzon bármilyen nációból... vagy beállhat egynek a siránkozók közé. Elaisse... ő biztosan a büszkék oldalán áll. Shymarun erre a gondolatra különös izgatottság vett erőt. Még egy közös cél, közös érzés, amely összeköti őket, de korántsem olyan önző, mint Shymaru múltjának kiderítése, sokkal önzetlenebb annál. Mint... mint... A szerelem? Shymaru rohanvást tette meg a hátralévő utat a könyvtárig. Megragadta a kopogtatót, és dörömbölni kezdett... aztán beléhasított a kétség. Mi van, ha Elaisse Morasson is az utcán ünnepel? Ha nincs itt? Hogyan találja meg akkor?! Hátralépett, hogy megnézze, nem pislog-e gyertyafény az emeleti ablakban. Sötétségbe vakult, ólomkeretes szemek bámultak le rá. - Ó, Istenasszony! - motyogta letörten a férfi. Ekkor a könyvtár ajtaja nagyot zökkenve megnyílt. Elaisse Morasson dugta ki a fejét a nyíláson, kezében gyertyatartó. - Shym, hol voltál eddig? Minden nap itt várlak... pedig Ebrahim bácsikám mellett lenne a helyem! Már azt hittem... A férfi egyetlen ugrással az ajtó előtt termett. –Mit hittél, Elai? A lány zavartan hátralépett, és úgy tett, mint aki a gyertyák csorgását figyelné. - Hogy ottvesztél a télszárnyéki csatában... a szomszédunk mesélte, aki az Astirin-ispotályban szakácsnő, hogy a Velő... Shymaru belépett a könyvtárba, és behajtotta maga mögött a kaput... a kinti zajongás egy csapásra elhalkult. - Élek. Ne beszéljünk többet a Velőről! Amikor Watriquet Wedderburn a falak alá ér, megmutatjuk, hogy mit érünk... addig meg csak fáj minden szó, ha eszembe idézi a zsoldosok tetteit. Elaisse hunyorogva bámulta a férfi arcát... varas tetejű sebek borították, és durva borosta, a szeme azonban még mindig az a szomorú, mély kút volt, amelybe néhány napja majdnem belefulladt. Hogy elkerülje a veszedelmet, akkor a Kalendárium lapjai mögé menekült. Most is érezte a rejtélyes fenyegetést, amely Shymaru tekintetéből áradt mintha varázsos tükörbe bámulna, és a tükör mögötti világban lakozó másik Elaisse fenyegetné őt a vágyak ostorával -, ezért újból a könyvek mögött keresett menedéket. Szinte hőkölve távolodott el a férfi mellől, és szaporán a lépcsők felé indult. - Gyere, mutatok valami!

70

Nem semmittevéssel töltöttem az időt, amíg rád vártam, nem ám! - invitálta erőltetett könnyedséggel Shymarut, miközben szinte menekülve surrant be a fehér-arany ajtó résén. - Múltad nyomait kutattam! A nevedet... a lovak és a kalitok iránti vonzódásod. A termeted és karod erejét. Myam történelmét. Gyere! Döbbenetes felfedezésre jutottam! Shymaru gerincén izgatott borzongás futott végig, és a lány nyomába eredt. Felfedezés? Elaisse alakja a tölgyfa könyvállványok sűrűjébe veszett. Csupán hangja és a gyertyák reszkető fénye jelezte, merre jár. - Erre gyere! A kupola alá... Shymaru a tudás ezerlevelű erdejébe vezető tündefény után indult. Körülötte az ősi könyvek némán sorakoztak, moccanatlan... pedig a férfi legbelül érezte, hogy a Máfit Egyetem egykori könyveire nem jellemző ez a csendes várakozás. Csak lenne e falak között elegendő esszencia, és a néma erdő nyomban megelevenedne! Miféle gondolatok ezek? - hökkent meg Shymaru, ám nyomban el is feledett mindent. Utolérte a lányt, aki egy porvédő huzattal fedett, masszív karosszék mellett várt rá, köríves polcok arénájának közepén, a kitelő Hold mosolya alatt. - A kupola - intett maga köré tétován Elaisse. Feje felett a kristálylapok halovány derengéssel erősítették fel a Hold és a csillagok fényét... mágia? - Köröskörül Gran di Grasya kedvenc könyvei... egyetlen éjszaka alatt tucatjával olvasta el őket, csupán a csillagok fényénél. Shymaru belépett a kristálykupola alatti térbe. A tekintete végigsiklott a padló mozaikján - sokszögek és körök, idegen mintázatok, talán írásjegyek borították -, majd a letakart ülőalkalmatosságon állapodott meg. Szokatlanul nagynak tűnt. - Mit jelentsen mindez? - kérdezte. Elaisse lerántotta a fehér huzatot a karosszékről. Sötét fából faragott, masszív szék volt, karfái sárkányfejekben végződtek, bronzszögekkel leszegett, királykék párnázatán sárga, tízágú csillagok sorakoztak. - Ülj bele - kérte. -Elai! - Ülj csak bele. - Én nem Gran di Grasya vagyok - tiltakozott Shymaru. Elaisse ránevetett.

71

- Hát persze, hogy nem! De myamodi vagy, erről a termeted is árulkodik, nem csak a neved. És tudod, hogy mire jöttem rá? A mágusok háznépéből származol! - Nem is tudom... - motyogta Shymaru. Valahogy nem tűnt megalapozottnak a lány feltételezése. - Átnéztem a levéltárba, és elolvastam az elmúlt néhány év levelezését! újságolta Élaisse, miközben kézen fogta Shymarut, és gyengéden a karosszék felé húzta. - Néhány éve Thedor Timoron megtámadta Myamod szigetét, és ezzel kiújult a mágusok és a Timoron Királyság közötti ellentét. Akkor tűntek el a mágusok, illetve Shayand biztosan, mert Granról nem tesz említést egyik levél sem. - Miféle levelek? - kérdezte Shymaru, majd kényszerűen engedelmeskedett Elaisse sürgető lökdösésének, és letelepedett a karosszékbe. Mintha csak neki készítették volna. - Kereskedők egymás közti levelezése, kémek rejtjelből visszafordított jelentései, hivatalos beszámolók. Napkor Magisztrátusa valaha az Ysori Királyság egyik legfőbb tanácsadó testülete volt, és a szokás, hogy Ayvar-szerte begyűjtik az információkat, a bukás éveiben is megmaradt -felelte Élaisse. - Egyszóval megtudtam, hogy Myamból elmenekültek a mágusok szolgái... már aki túlélte a pusztulást. Erről nem sokat írnak, de ha már a fantáziátlan kereskedők is sárkányok csatájáról, meg világvége-viharról írnak, akkor a Shayand és Thedor közötti leszámolás igencsak kegyetlenre sikeredett! A székben ülve Shymaru számára egyre erősebbnek tűnt a kristálykupola derengése. Lassanként képes lett kivenni tenyerén a bőrredők apró vonalkáit... vagy akár olvashatott volna, ha úgy tartja kedve. Tehát mágia... de itt? Egy egyszerű könyvtárban? Nem, ez a könyvtár nem egyszerűen könyvtár, figyelmeztette magát. Ez a könyvtár, melyet Gran di Grasya alapított a Máfit Egyetem... bizonyára mágikus... könyvei számára. - Gondolj csak bele, Shym! A neved! A termeted... látod, éppen illeszkedik a karosszékhez! A lovak iránti vonzódásod! Shymaru reménytelenül szuszogott. - Lovász lennék? - kérdezte. Igen, lehetne az is... csak belül, belül nem telt ki tartalommal az űr. - Vagy fegyvermester... - Az kizárt! Úgy forgatom a kardot, mint valami suttyó paraszt. A buzogány is csak azért szolgál, mert meg van az erőm hozzá, hogy hadonásszak vele. - Mindenes a máguskastélyban? 72

Egérfogók készítője, beteg lovak gondozója, tudora a népi praktikáknak? Shymaru a vállát rángatta. - Ezen az alapon akár kalitkába esett egér is lehettem, akit a di Grasyák lóvá változtattak, hogy befogjanak a tök-hintó elé, amikor a kedvenc lányuk bálozni indult Skrav tündérei közé! - ellenkezett. - Aztán embert formáltak belőlem, mert úgy tartotta kedvük... csak éppen emlékeket nem töltöttek a fejembe! - Ne bolondozz, Shym! - kérte komoly arccal Élaisse, majd letérdelt a szék mellé, s olyan mozdulatokkal, ahogyan a macskák nyúlnak el a napon, karját és fejét a párnázott karfára fektette. - Én valóban szeretnék neked segíteni... Shymaru izmaiban megszületett a mozdulat, hogy ujjai begyével végigsimítsa Elaisse arcát... sosem érintették még egymást... ám nem merészelte megtenni, nehogy elriassza onnan a lányt. - Egyre kevésbé hiszem, hogy bármit is találunk - sóhajtotta inkább. - És lassanként rá kell jönnöm, hogy léteznek fontosabb dolgok is, mint a múltam. Maholnap meg kell védenünk Napkort... egymást. Ha győzünk, azért, ha vesztesek leszünk, akkor azért, de a vágy, hogy megismerjem az emlékeim, el fog törpülni az események mellett. Elaisse a fejét rázta. - Nem adhatod fel, amíg van remény! Az igaz, hogy hamarosan... hamarosan... Eh! Örökké zsoldos akarsz maradni?! Nem vagy kíváncsi arra, hogy mihez is értesz igazán? -De. Csak... A lány felpattant, és szinte kiabálva zúdította Shymarura saját lelkesedését. - Akkor? Itt ülsz, abban a székben, amely tökéletesen illeszkedik hozzád! Maradj itt! Hunyd le a szemed, aludj, ha akarsz! Adj esélyt az emlékeidnek, hogy előmerészkedjenek onnan, ahová a fejedre mért ütés űzte őket! - Megpróbálhatom... - motyogta Shymaru, csak, mert nem látta értelmét, hogy ellenkezzen a lánnyal. És, nyomorúságos hangulatában annak sem látta értelmét, hogy bármi mást csináljon. Mit tehetne ahelyett, hogy itt ücsörög? Hallgatná Elaisse felolvasását? Annak se lenne nagyobb értelme. - Megpróbálom. - Magadra hagylak - mondta a lány. - Éjfél előtt visszajövök. -Elai... -Igen? - Messzire mégy? A lány odahajolt az elárvult tekintetű Shymaruhoz, és megcirógatta az arcát, hogy csak úgy sercegett a borosta az ujjai alatt. 73

- Itt leszek az asztalomnál, az ablak alatt. Olvasni fogok. Nyugalom. Csend. Várni, hogy az emlékek elősompolyogjanak. Várni, mint macska az egérre. Egér. És ha ráhibázott a valóságra, és igazán egér volt a mágusok palotájában? Mi van akkor? Majd sajtokról fog álmodni, és villogó szemű szörnyekről... de legalább befejezheti végre a múlt utáni kutatást. A gondolatra bátortalan mosoly jelent meg Shymaru szája szegletében. És ló. Igen, utána ló volt, sütőtökből előbűvölt báli hintó elé fogva. Az mit is jelent? Zab és vágta, sarló kancák, ostorpattogás. Tágas világ, vágta, vágta... A lehunyt szemű Shymaru mosolya meghízott, kivillantak a fogai is. Jó is lenne, ha megint ló lehetne... és ha már eszelős ábrándozás, akkor legyen még inkább az... jó lenne, ha Elai kanca lenne. Nagy farú, leomló sörényű kanca, kecses bokával a paták fölött. íves nyak, harapdálni való. Odaadó kanca lenne, azzal az okos fejével. Huh... Shymaru szeme kipattant. Képtelenség így ellazulni, és várni, csak várni, hogy valami előbukkanjon a múlt sötétjéből. A könyvállványok erdején túl három árva gyertya fénye pislákolt. Elaisse... Én kicsi kancám... Shymaru maga is meghökkent a gondolattól, holott az imént még élvezettel szórakoztatta magát hasonlókkal. Csakhogy akkor lehunyt szemmel barangolt a gondolatok birodalmában, most pedig tágra nyílt szemekkel, teljes tudatával a való világban van jelen. Felkelt a karosszékből, hogy a lányhoz menjen, és beszélgetéssel üsse el az időt, a hiábavaló álmodozás helyett. Talán még egy újabb érintésre is sor kerül... Ki tudja? A veszedelmek árnyékában titkos bátorságot is meríthetnek egymás közelségéből. A kristálykupola fénye azonnal elszunnyadt, amint felemelkedett a székből. Tudta, hogy ha visszaülne, a derengés ismét felerősödne - hiszen ez Gran di Grasya széke, és az ő kupolája. Az ő jelei a lába alatt. Jelek. Körök és sokszögek, szabályos csillagábrák, írásjegyek. Nyilak, melyek a karosszék irányába mutatnak. Bizonyára ezek gyűjtik össze a gyér varázserőt, amely a fényjelenséget működteti. Mozaikkövekből kirakott nyilak. 74

Mi van, ha arrébb tolja Gran di Grasya székét? Megszakítja vele a varázslatot? Shymaru kíváncsian meglökte a karosszéket. Nem mozdult. Mintha egyenesen a padlóból nőtt volna ki a fa, amelyből faragták, s a gyökerei máig abba kapaszkodnak. Erre a férfi komolyan nekiveselkedett. Csikorgó fogakkal feszült neki a karosszék támlájának, nyögve préselte a vállát a masszív fakeretnek. Gran di Grasya széke meg sem moccant. -Shym? Nem törődve Elaisse érdeklődésével, Shymaru letérdelt a szék elé, ujjait két oldalt bepréselte az alacsony perem alá, és teste összes izmát megfeszítve próbálta meg felemelni a dögnehéz bútort... szinte már csak a kihívás miatt. A karosszék végre megmoccant, és érdes, súrlódó hangot kiadva a magasba emelkedett. Shymaru recsegő csontokkal emelte mind magasabbra, egyre csak felfelé... valami miatt képtelen volt oldalirányba mozdítani... mígnem a szék kattanva engedett, és szinte kirepült a kezéből. Iszonyatos döndüléssel ért földet, a támlájára borulva. - Shym?! Mit művelsz? A mágus székét borogatod, ember! Nyugodj meg! Ám Shymaru nem volt olyan állapotban, hogy meg kellett volna nyugodnia. A karosszéket bámulta elégedetten, hosszú lábait, melyet szinte teljes egészében elnyelt az a négy kerek lyuk, amely a mozaikpadlóba mélyedt. Ezért nem lehetett oldalirányban elmozdítani a széket, csak amikor a négy lábat melyek úgy illeszkedtek a lyukakba, mint tőr a hüvelyébe - végre kiemelte. - Mi ez? - kérdezte Elaisse, miközben egészen Shymaruhoz simult, mintha védelmet remélne tőle. - Ó, csak egy trükkös szék - válaszolta a férfi. - Kíváncsi voltam, hogy... - Nem - rázta a fejét Elaisse. A haja Shymaru nyakát ci-rógatta. - Nem arról beszélek. Nézd! Shymaru odapillantott, ahová a lány mutatott. A padlóba mélyedő lyukak rajzolta négyzet középpontjába... ahol csupán a mozaik mintázatának kavalkádja látszott. - Megsűrűsödtek a jelek. És? - Nem... én látom! Talán, mert rövidlátó vagyok, és elmosódnak a távoli ábrák... a részleteken túl meglátom a lényeget. Nézd! - ugrott oda Elaisse a négyszög közepébe. Némi motozás után az ujjait belemélyesztette a köbe... valójában három kicsiny nyílásba, melyet a túlburjánzó jelek miatt nem lehetett észrevenni... és... 75

Kiemelt a padlóból egy arasznyi oldalú, kisebb négyszöget. - Látod? - mutatott a sötét üregre, amely a térdei előtt tátongott. - Erről beszél... Az Istenasszony álmaira! Mi ez?! Shymaru úgy ugrott oda, hogy majd' félrelökte a lányt. Öklét az üreg felé emelte, hogy ha kígyó tekeregne az alján, azonnal megölhesse... mi másért sápadt volna el Elaisse... aztán ő is megdermedt. Az üreg mélyét teljesen elborították a csiszolt, víztiszta drágakövek! - Ó... - sóhajtotta Shymaru, mert nem tudta, melyik istenséget illik ilyenkor emlegetni. - Ez... ez... rengeteg... - Értékük talán az egész királyság minden kincsével felért - suttogta kiszáradt torokkal Elaisse. - Gran di Grasya kincse? - Mi más lehetne? A kristálykupola derengő fénye ismét felerősödött, s a gyémántok szikrázva keltek életre. Ezernyi csiszolt lapjuk egyszerre tükrözte vissza a két felfedező izgatott arckifejezését, és mutatta meg a sötét tárgyat, amely a mérhetetlen gazdagság alatt lapult. Valami szögletes, valami... Shymaru nem sokat tétovázott. Kezét csuklóig mélyesztve a drágakövekbe - micsoda hihetetlen gazdagság! , megragadta az üreg mélyén heverő tárgyat, és kiemelte onnan. A felkavart briliánsok csengő hangon ütődtek egymáshoz. Kling, kling! Piling! - Egy fadoboz - mondta teljesen fölöslegesen Shymaru. Elaisse reszkető ujjakkal simított végig az értékesnek tűnő, vöröses fából készült, aranycsatos dobozkán, melyet Shymaru a tenyerén tartott. Érezte, hogy az talán még a gyémántoknál is értékesebb. - Mi van ide írva? - bökött a dobozka fedelére Shymaru. Elaisse hunyorogva hajolt közelebb, hogy a hangyányi betűket elolvashassa. - Régies írásjelek... - motyogta. - Shayand'd Bogz... ó-ayvari nyelven ez azt jelenti, hogy... - Shayand Doboza - fejezte be helyette Shymaru, majd Elaisse döbbent pillantásainak kereszttüzében megvonta a vállát. - Mi más lehetne ideírva? Mégiscsak egy doboz, nem? - Az - bólintott a lány. Hosszú, hosszú percekig görnyedtek az üreg felett, arcukat a mesés gazdagság fényében fürdetve. Aztán Elaisse fészkelődni kezdett... ő volt a titkok megszállottja kettejük közül, Shymarut csak a saját múltja izgatta... és megkérdezte. 76

- Nem vagy kíváncsi, hogy mi lehet benne? - Fel sem tudnám fogni egy mágus dolgait - válaszolta őszintén Shymaru. - Nem. Jobb nem bolygatni. Elaisse izgatottan fészkelődni kezdett. - Ez csak egy doboz! Csupán kukkantsunk bele egy kicsit! - Ez csak egy doboz... nem harap - motyogta beleegyezőn Shymaru, és kipattintotta a fedél aranycsatját. A dobozka valami rejtett mechanizmusnak köszönhetően lassan feltárult... A doboz alját cirádás aranylap fedte, virágszerű girlandok és írásjelek sorát véste bele az egykori mester. Mintha miniatűr, arany szőnyeggel borított bálterem lenne, négy kicsiny figura állt a doboz négy sarkában; fehérezüst testükön finom kézzel varrott, arannyal hímzett ruha. Szemük kicsiny tejkő, ajkuk mesterien csiszolt rubin - mind oly apró, mint a hangyák feje. Két férfi, két nő. Baljós, dallamtalan dallam született a doboz mélyén, holott az aranylap a doboz fenekére simult, ott nem rejtezhetett a zenélő mechanika. A figurák surrogva megélénkültek, tétova mozdulatokkal táncolni kezdtek. - Egy játék? - értetlenkedett Elaisse. - Mit keresne a gyémántok alatt? A mágus ragaszkodott volna hozzá, mint gyermekkora emlékéhez? Shymaru alaposan szemügyre vette ismét, hátha valami elkerülte a figyelmüket... de semmit sem vett észre. Csupán vöröses fadoboz, a fenéklemezére ragasztott cirádás aranylemez, ezüst figurák... és a zeneszerszám nélküli zene, a bábosok nélküli bábelőadás. - Talán a doboz falába rejtettek valamit? - vetette fel az ötletet. - Végtére is elég vastagnak tűnik, hogy... A zene elhallgatott, a figurák megdermedtek. - Lejárt - sóhajtotta Elaisse, akit a zene rútsága ellenére is elbűvölt a kicsiny játék. - Újra fel kellene húzni. Hol lehet benne a rugó? - Talán itt kell megnyomni - mutatta Shymaru az aranylap közepén lévő kidudorodást, amelyet csupán most vett észre, hogy a figurák tánca félbeszakadt. - Mást nem látok. Nem is tétovázott tovább, ujjával rábökött a dudorra... - Átkozott...! - kiáltotta a férfi inkább meglepetésében, mint fájdalmában, ám a folytatás bennszakadt, ahogy elrántotta az ujját a dudortól...

77

Amelyből Shymaru vérétől vörösen, gonosz acéltövis meredt elő. Csúnya sebet ejthetett, mivel a férfi ujjából bőséggel hullottak a kövér vércseppek a dobozba. Elaisse felsikoltott, de nem a vér láttán. Shayand Dobozának figurái surrogva megelevenedtek, s mint négy kicsiny démon, mohón furakodva szürcsölni kezdték Shymaru vérét.

Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog...

Shymaru esküdni mert volna rá, hogy a négy figura, amikor befejezte a vérivást, elégedetten böfögött. 78

Aztán a doboz önmagától lezárta fedelét, ettől kibillent Shymaru tenyeréből, és visszahullott az üregbe. - Csak egy doboz - ismételte meg önmagát Shymaru, aki az arckifejezése alapján most többszörösen kiérdemelte volna a Velőben használatos gúnynevét. - Nem harap... Elaisse négykézláb hátrált el a gyémántokkal teli üregtől. Most már nem tűnt olyan vonzónak számára a gazdagság. - Mi... mi volt ez? - kérdezte a sírás határán reszkető hangon. - Csak egy doboz - felelte Shymaru. - Gyermekjáték. - Tudsz mást is mondani?! - sikította a lány, aki kezdte azt hinni, hogy megőrül. - Nem harap - mondta Shymaru. -Shym! -Elai? - Shy-im!!! Shymaru nem válaszolt... Elaisse legnagyobb örömére. Lassan, mintha álmodna, belenyúlt az üregbe, és újból kiemelte onnan a dobozt. Kattant a csat, megszólalt a zene, surrogtak a figurák. A férfi vérfoltokat keresett... és nem lepődött meg, amikor egyet sem talált. Aztán... Shayand Dobozának figurái megdermedtek, nem táncoltak tovább. A táncparkett arányló felületébe vésett írásjelek mélyéről rőtvörös folyadék... vér?... bukkant elő, mint vándor a ködből, s megült a vésetek alján. Üdv, Testvér! Shymaru kikerekedett szemmel bámulta az írást. De hiszen nem is tud olvasni! Az előbb még semmit sem jelentettek számára a jelek! Akkor már újabb szavakká formálódtak a vérrel telt betűk. Sokáig kerestél? A férfi vadul megrázta a fejét, hogy elűzze a látomást... de a doboz fedelét nem csapta volna le. Új szavak. A vésett jelek megváltoztak, majd újra megváltoztak, és ismét megváltoztak, míg össze nem állt a mondanivaló. Ne mondd, hogy meglepődtél! Mintha legalábbis nem a dobozodért jöttél volna... - A dobozomért? Elaisse felemelte a fejét. - Mit mondtál? A dobozodért, Shayand, 79

a dobozodért. Emlékeid gyűjteményét tartod a kezedben! Shymaru döbbenten suttogta: - Shayand... Ó, hát ez rosszabb, mint gondoltam. Sokat kell mesélnem neked, hogy magadra találj végre. Egyáltalán... hogy találtál ide? - Ki vagy te? - kérdezte Shymaru, de már előre tudta a választ. A vérrel telt betűk egyetlen, folyton ismétlődő szóvá álltak össze, elmosódtak, és újból kiadták ugyanazt a szót. Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran - Shym? Valami baj van? Elaisse a férfi mögött állt, megérintette, ám az nem vette észre. Csak amikor megszólította, akkor riadt fel az éber kábulatból. - A doboz... - A véred itta... borzasztó! Miért vetted ki ismét? Shymaru a fejét ingatta, és a négy betűt bámulta. Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran Gran - Csak egy átkozott doboz! - fakadt ki Elaisse. - Semmit sem segít neked! Hajítsd vissza a gyémántokra! - Mit jelentenek azok az írásjelek? - kérdezte Shymaru. Elaisse orra elé tolta a dobozt. Mélyében rőten rajzolódott ki ugyanaz a négyszeresen leírt név. Újra, meg újra. Gran Gran Gran Gran - Semmit - közölte értetlenül a lány. - Ezek rúnák, varázsjegyek és nem írásjelek. Nincs jelentésük. A dobozt bizonyára mágia védi... én megszabadulnék tőle, mielőtt elpusztít! - Hogy került Gran széke alá? - kérdezte Shymaru. -Ha egyszer Shayand Doboza. - Honnan tudjam? Hogy került hozzám az apám okulá-réja? Véletlenül belecsúszott a könyvbe, amit kölcsön vittem neki, és csak akkor vettem észre, amikor visszahoztam ide a kötetet. Semmi titok sincs benne, de senki más nem tudná megmondani rajtam kívül, hogy miként került ide az a szemüveg! - magyarázta vehemensen a lány. 80

Szerette volna, ha Shymaru visszateszi a gyűlöletes zenedobozt, és elfelejtik, a gyémántokkal együtt, melyek a történtek fényében baljós csillogást nyertek, és már nem vágyott rájuk. - Hogy került ide a doboz? - ismételte meg a kérdést Shymaru, és nem kellett csalódnia, a válasz megjelent a lapokon. Halálod óráján lecsupaszítottam a lelked, és az emlékeid ide zártam, ebbe a könyvbe. A Szíthrá Achrá áramlatai úgyis lekoptatták volna rólad mindet. De én tudtam, hogy visszafogsz térni, és megmentettem őket, hogy visszakaphasd elvesztett éned. Ide zártam, Gran di Grasya könyvtárába, Gran di Grasya széke alá... ugyan ki merészelte volna háborgatni ezt a helyet? Csak rád várt mindez! - A gyémántok... azok is az e... az is mind Shayandé? - Shym? Kivel beszélsz? A dobozzal?! Vagy a figurákkal? A tieid. De nem gyémántok. Esszenciakristályok... ezerszer értékesebbek a gyémántnál, különösen Ayvarföldjén. Ó, testvér, ezt is elfeledted? - Semmire sem emlékszem - vallotta be Shymaru. Vagy Shayand di Grasya válaszolt a vérrúnák kérdésére? Nem, ez őrültség! Azt sem vette észre, hogy Elaisse óvatosan elhátrál tőle, mintha a dögvész csókja virítna homlokán. A lány zaj nélkül kiosont a kristálykupola alól. A könyvespolcokhoz érve még visszanézett a férfira... Shymaru arcát az üregből szivárgó túlvilági fény baljós színekbe vonta, s ő ott görnyedt, kimeredt szemét a zenedoboz mélyébe fúrva. Elaisse Morasson zokogva menekült el a könyvtárból. Majd mindent elmesélek, ígérte a doboz. Felszabadítom benned a mágiát. - Miért? Miért tennéd? Mert a testvéred vagyok, Shayand. - Én ebben nem vagyok biztos. Miben? Hogy a testvéred vagyok, vagy abban, hogy 81

Shayand di Grasya vagy? - Egyikben sem. Hogyan beszélsz hozzám? Egyszer mindannyiunkért eljő a halál, bukkantak elő a vérrel írt szavak. De vannak, akik képesek elbújni előle... ám ahová bújtam, ahová a halál nem ér el, csapdának bizonyult. Itt rekedtem, Shayand, egy távoli létsíkon. Csak az a doboz maradt, egy ablak a túlvilágra... - Látsz engem? Nem. De érezlek. És a doboz megízlelte a véred. Mit gondolsz, miért tudok beszélni veled? - Nem gondolok semmit - vallotta be Shymaru. Csak az ujjába hasító acéltövis fájdalmát érezte, és az izgatottságot érezte... de bizonyosság és tudás nem született egyikből sem. Ezek szerint semmire sem emlékszel. A varázslás rítusaira sem, az esszencia begyűjtésének módozataira sem? A vér fontosságára? - Emlékszem a lovakra... szerettem őket. Lovak? Talán inkább sárkányokra gondoltál, nagyszerű testvérem! Őket használtad arra, amire más halandó a lovakat! - Nem... - rezzent össze Shymaru. - Ez nem lehet igaz! Mese, mint a tökhintó és a paripává varázsolt egér! Játszottál a sárkányokkal, Shayand! Megszálltad elméjüket, és te voltál a sárkány, és én voltam a sárkány, mert megszálltam egyikük elméjét, és Khármi... Ekkor Shymaru dühödten a polcok közé vágta a zenedobozt, azzal sem törődve, hogy esetleg kárt tesz benne. Az nagyot csattanva vágódott a könyveknek, majd a padlóra hullott. - Egér voltam, és hátaslóvá változtatott a mágus! - rikoltotta Shymaru. - A szabad széllel vágtattam, és ezer mérföldről kiszimatoltam a sarló kancákat!

82

Semmi válasz. Odakint a feltüzelt tömeg Bálil Dalált skandálta rekedten... ettől eltekintve csend ülte meg a könyvtárat. Az üreget kitöltő esszenciakristályok szembántóan szikráztak a kupola mágikus fényében. Csábítóan kellették magukat merítsd belénk a kezed, Shayand, ragadd magadhoz a hatalmat! A doboz. Feltápászkodott, elment a zenedobozért, és újból kinyitotta. Semmi baja sem történt, még a figurák sem dőltek el. A vésetek azonnal megteltek vérrel. Mi történt? Nem éreztelek. - Elhajítottalak. Nem engem, testvér, csupán a dobozt. Felzaklattalak? Shymaru nem válaszolt. A falakon túli zajokra fülelt, Napkor népének hangjára. Néhány nap, és eldől, lesz-e még okuk az ünneplésre. A gondolat segített neki a döntésben. - Azt mondtad, felébreszted bennem a mágiát. Mit kell ezért tennem cserébe? Cserébe? Shayand, cserébe? A testvéred vagyok! - Nem akarsz kiszabadulni onnan, ahol most vagy? En? Amint visszakapod az emlékeid, más vágyad sem lesz, csak hogy ismét magad mellett tudjál, testvér. Én akarom? Te akarod majd... és én szívesen visszatérek hozzád. Nem kellett ezen már többet gondolkodnia. Watriquet Wedderburn és vérivó varázskardja méltó ellenfélért kiáltott. - Rendben van. Taníts meg varázsolni! Sokáig fog tartani? Csak eszedbe juttatom az emlékeid. Az nem idő. - Mikor kezdjük? - csettintett izgatottan Shymaru. Bár nem hitt abban, hogy ő lenne... valóban ő lenne?... Shayand di Grasya, a lehetőség, hogy minden idők egyik leghatalmasabb mágusa fogja segíteni, hogy megállítsa Watriquet riff seregét és megmentse Napkort... Elaisse Morassont... Most. Vegyél magadhoz egy maroknyi kristályt! Szükséged lesz rájuk, ha varázsolni akarsz... mert gondolom, emlékek híján 83

még nincs gusztusod a vériváshoz. Később Shymaru már nem tudta volna megmondani, hogy erre akart-e válaszolni, és ha igen, mit. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy az utolsó félmondat is megjelent az aranylapon, kürtök ricsaja szakította félbe a külvilág zaját... egymással versengő, vészt jelző kürtök rivalgása. Egyik a másik után kapcsolódott be a kakofóniába, majd egy csapásra elhallgatott mind. Napkor utcáira halálos csend telepedett, és megfagyott a levegő a könyvtár kristálykupolája alatt is. Watriquet Wedderburn a falak alá ért.

Mint bölömbika bőgőn a tavon Négy hónapig - de vízbe bukva ám! Szultán rabjának adják el vason S mint egy tulkot: kötéllel nyakán; Mint Magdaléna, harminc hosszú évre Fusson világgá köntösét tépve; Mint Narcissus, a hullámokba haljon; Mint Absolon, hajánál fönnakadjon; Miként Judást, kötélen lógni lássák; Mint Simon Mágus, önvérébe fagyjon, 84

Ki vesztedet kívánja, Frank Királyság!

Hideg köveknek vetette hátát, miközben a csillagokat bámulta. És a csillagok mását, melyeket alant gyújtott Watriquet Wedderburn tízezernyi harcosa. Parancsszavak, kopácsolás, harsány röhögés és a nyüzsgő tábor minden zaja a falakon túl, parancsszavak, léptek dobaja, izgatott kiáltások és a nyüzsgő város minden zaja a falakon belül. Mindeközben Shymaru a csendre gondolt, amely néhány rövid pillanatig megülte a város feletti levegőt. A nyomasztó csendet a korábbinál is élénkebb hangzavar követte, ahogy Napkor népe a falakra áramlott. Ott tolongott közöttük Shymaru is, inge alá rejtve Shayand Dobozát, markában szorongatva annyi esszenciakristályt, amennyit biztonsággal magánál tudott tartani. Az üreget visszazárta, Gran székét visszahelyezte a könyvaréna középpontjára, sőt, még arra is volt gondja, hogy a könyvtár épületét kulcsra zárja - a kulcsot ott lelte Elaisse asztalán, noha a lányt magát sehol sem találta. A Velő-palotába rohant, nem a falakra - láthatja még az ellenséget eleget -, és még éppen időben érkezett oda, hogy magára öltse a fegyverzetét, holmiját behajigálja a zsákjába. Rophoinnal egyszerre érkezett a palota előtti kövezett udvarra, ahol a tisztesek már torkuk szakadtából üvöltve sorakoztatták a Velőt. Rophoin Hyllkroken felmászott a vizét vesztett szökő-kútra. - Nektek nincs szükségetek szónoklatokra. Tudjátok, mi a dolgotok, melyik falszakaszt kell védenetek. Tudjátok, ha elesik a város, titeket mindenképpen felkoncolnak - sorolta a parancsnok érzelemmentes hangon. - Egyetlen apróság van még hátra, amelyről nem beszéltem eddig. Watriquet Wedderburn démonai... A zsoldosok rezzenetlen arccal bámulták Rophoint. Hallottak ők már elég pletykát a Wedderburn-démonokról. Az emberméretű farkasokról, akiket az áldott fegyverek sem fognak, csak a csecsemővérben edzett penge... Pöcsmadár elégedetten somolygott. Az ő pengéje épp olyan. Hogy sivalkodott az a kölyök, amikor belemerítette az izzó acélt! És az anyja... hej!

85

- Nem igaz, hogy nem lehet elpusztítani őket - mondta Rophoin, mintha csak a zsoldosok gondolataiban olvasna... pedig csak jól ismerte az embereit. Éppúgy sebezhetőek, mint bármelyikünk... igaz, harcos legyen a talpán, aki képes eltalálni valamelyiket. Watriquet ordasdémonai a riff mágikus kürtjének szavára jönnek elő... és ha a démonok megfogyatkoznak, Watriquet nem késlekedik újból megszólaltatni a kürtöt. Ezért terjedt el, hogy a démonfarkasok sebezhetetlenek, mert mindig tizenöten vannak, éppen tizenöten, bármennyit is öljenek meg belőlük a csatamezőn. Pedig ennek csupán az az oka, hogy a riff egyszerre tizenöt farkas felett képes uralkodni... a tizenhatodik őt magát támadná meg, előbukkanása pillanatában... hát mindig pontosan tizenöt farkast hív elő. A zsoldosok merev arccal, érzelmektől mentesen hallgatták Rophoin szavait. A lelkük mélyén azonban reszkettek. Felfogták, hogy legyőzhetnek akár ezer démonfarkast, mindig marad tizenöt, amelyik feltépheti a torkukat. Watriquet Wedderbumt kellene megölni ahhoz, hogy a démonok áradata elapadjon... ám hamarabb döglik meg a Nap az égen, mint az az átkozott riff! - Watriquet Wedderburn három varázstárgyat birtokol, mint ahogy azt bizonyára már mindenki tudja - folytatta Rophoin. - Mellvértje, mely eltéríti a kilőtt nyílvesszőket, tizenöt karbunkulustól díszes. Azokon keresztül uralja a démonokat. Ez egy. A kürt a második. A kardja a harmadik... ne kerüljetek vele szembe! Széttépi a lelketek, megissza véretek, tüzet köp a pofátokba! Vér. Shymaru felfigyelt Rophoin szavaira. Vér. Shayand Doboza is vért ivott, mielőtt „beszélni" kezdett volna hozzá... azután a mágiáról és a vér kapcsolatáról ejtett néhány szót. Rophoin Hyllkroken leugrott a szökőkútról. Elővezettéka lovát. - Csak ennyit akartam mondani. Megölhetitek az ellenséget mind egy szálig, a tizenöt démon akkor is ott fog lihegni a nyakatokban. Amíg Watriquet Wedderburn él. Amíg él... Azzal a parancsnok nyeregbe pattant, és kilovagolt a palotaudvarból. A négy osztag rendben követte. Minden második zsoldosnál fáklya... mint a lassan kúszó, tüzes sárkány, úgy tekeregett végig a Velő menetoszlopa a városon, majd felkúszott a falakra lángjai végigcsorogtak a gyilokjárókon -, majd összegömbölyödve megállapodott a masszív Lothar-bástyán, melyet az utóbbi napokban a nép átnevezett. 86

Velőscsont, illett rá a név. A sárkány mozgása elcsitult, tüze kialudt. A Velőscsont földdel kitöltött, zömök körbástya volt, csipkézett koronája kissé túlnyúlt a peremén. A fal még itt is jó ölnyi vastag volt, s lejjebb, ahol a bástyakorona belenő a bástya testébe, elérte a három ölt is, amely egyre vastagodott az alapzat felé. A koronaszint alatt körbefutó alagút húzódott a fal mentén, a nyúljárat, melyből vízszintes, belül keskeny, kifelé szélesedő lőrések nyíltak a külvilágra. A lőrések kitűnően védett helyet biztosítottak az íjászoknak, ám alkalmasak voltak arra is, hogy hosszú rudakkal a bástya oldalának támaszkodó ostromlétrákat ledöntsék. A nyúljáratból keskeny csigalépcső vezetett a bástya alapjához, ahol hasonló köralagút futott körbe. Itt is lőrések fúrták át a bástyafalat, ám nem vízszintes sávok voltak, mint a felső nyúljáratban, hanem csupán tenyérnyi négyszögek, ahol éppen csak az íjász pillantása fért át a nyílvessző mellett. A nyílások szélesedő kürtője a kinti talajszint felett kétembernyi magasságba nyílott. Itt, az alsó nyúljáratban volt a bástya saját kútja is. Odafenn a bástya középpontjából karcsú buzogánytorony nyúlt az ég felé. Négyszáz lépcsőfok vitt a magasba, pihenő nélkül. A buzogány kör alakú feje alig nyolc lépés átmérőjű, ám csipkézett mellvédje mögött elfért fél tucat íjász, és ami fontosabb, a kicsiny tarpán, ez a ló-nevű hadigép, amely a számszeríj elvén működve sziklát, tüzes esőt, kénes cserepeket köpköd az ellenségre. A buzogánytorony tövében tűzhelyek, öblükön jókora üstökkel, melyekben az ostromlók levese rotyog majd; szurok, olaj, s ha ez elfogyott, akkor víz. Shymaru kiült a bástya szegélyére, hátát a mellvéd hideg kövének vetve, jobb lábát a mellkasához húzva, a balt a mélybe lógatva, ölében a zsákja, mely a zenélődobozt rejti. A csillagokat számlálta. Egy, kettő... öt... kilenc, tíz. Aztán újra, elölről, mert a tíz utáni számokban már nagy bizonytalanságot talált. Egy... négy, öt, hat... nyolc... tíz. Egy, kettő... Vér és varázslat. Megkérdezhette volna Shayand Dobozát... vagyis a doboz útján Gran di Grasyát, hogy pontosan milyen összefüggés is van e kettő között, ám attól tartott, hogy ismét felhangzik a baljós zene, és odavonzza a zsoldosokat. Nem akarta megosztani velük a titkát. Talán, ha elbújna az alsó nyúljáratban... ott majd az íjászok fognak tanyázni, de Alencon csapatai még nem foglalták el a helyüket.

87

Távoli recsegéssel megéledt egy kürt az ostromlók táborában, majd elhallgatott. Megszólalt ismét. Ismét. És ismét. Shymaru számolni kezdte, eljutott tízig, ám a kürt újra meg újra megszólalt, míg a férfi még ötig el nem jutott. Akkor aztán végre csend borult Watriquet Wedderburn seregére. Sem a kopácsolás, sem a parancsszavak nem hallatszottak. Aztán... egy falkányi ordasdémon üvöltése. Watriquet Wedderburn nem várta meg a hajnalt. Az ostrom megkezdődött. Rophoin és a tisztesek meg sem mukkantak - a Velőben mindenki tudta a dolgát. A zsoldosok szétszéledtek a bástya mellvédje mentén. Várták az első támadóhullámot. Ám az csak nem akart megindulni. Wedderburn tábora szokatlan csendbe burkolódzott. Tökéletes ellenpontként a város szinte minden védője kiáltozott, ki parancsokat, ki csak úgy, mert az izgalma nem hagyta, hogy néma maradjon. Mindenki kiabált, kivéve a Velőt. - Hol a parancsnokuk? - hallatszott közvetlen közelről egy erőszakhoz szokott hang. - Hol van Rophoin? Alencon Hyllkroken parancsára jöttem! Hamar kiderült, hogy az a negyven íjász érkezett, akik a nyúljáratokban és a buzogánytorony tetején várják majd az ellenséget. Az osztag elöljárója, Akers káplár - régi, kiszolgált katona volt, három király alatt viselte már a kleavalani egyenruhát - feszes, kiszámított mozdulatokkal tisztelgett, majd a hivatalos regula szerint átadta az íjászok feletti parancsnokságot Rophoinnak. A Velő parancsnoka, ugyancsak a hadiregula alapján maga mellett tartotta Akerst, mint szárnysegédet és rangidős tisztet, ugyanakkor ezzel elismerve a káplár hadi tapasztaltát. A hivatalos ceremónia lezajlása után Akers szétosztotta az íjászokat - kit a nyúljáratokba, kit a buzogánytoronyba -, akik fegyelmezetten teljesítették a parancsait. Nyüzsgés a falakon, kiáltozás a falak védelmében. Csend a falakon túl. - Uram, négy emberre lenne szükségem, akik a tarpánt kezelik - fordult akkor Akers Rophoinhoz. - Megtehetnék azt az én embereim is, ám azzal négy jó íjászt kellene mellőznünk.

88

- Mellőzzünk inkább négy jó zsoldost? - kérdezte Ropnom, nem is a káplártól, csupán azért, hogy fennhangon gondolkodhasson. - Ez sem túl jó megoldás. - Akkor bízzuk a napkoriakra - javasolta Akers. - Úgy is szükség lesz néhányra, hogy megfőzzék az ostromlók levesét, vagy hogy betömjék a védelmünk réseit. - Nem lesznek rések - közölte hűvösen Rophoin, és még hozzátett volna valamit, ám az már sosem derült ki, hogy mit. Sötét árny magasodott a csillagok elé. Egyetlen szív-dobbanásnyi időre megtorpant a mellvéd magasában... majd halálos némaságban átvette magát a szisszenő kardpengéken, és a zsoldosok közé vágódott. - A démon!!! - sikoltotta valaki, aztán meghalt. Karmos mancs oltotta ki az életét, karmos mancs, amely vércsíkot húzott a levegőben, és ismét lecsapott. Veterán zsoldos pengéje akasztotta meg a démonfarkas ütését, négy-öt újabb penge száguldott a szőrrel fedett test felé... amely ívben meghajlott, mint a legjobb brokhi kardacél, majd a levegőbe vetődött. Shymaru esküdni mert volna rá, hogy miközben a démon átbucskázott a saját feje felett, a farkaspofán vigyor terült el. A férfi erősen szorította buzogányát, ám izzadó markában ide-oda csúszkált a fegyver. Lecövekelt Rophoin mellett, úgy várta a démon támadását. A tolongásnak nincs értelme, csak egymást zavarnák. A démon még röptében a mélybe nyújtotta karjait, védetlen ember-arcokat keresve, ám az acélnál is keményebb karmai fegyverek élén csendültek. Ziiiíííjjj! Zuuujjj! Néhány talpraesett íjász pillanatnyi késlekedés nélkül felajzotta hosszú, tiszafa íját, s most lőni kezdték a démont. .. nem sok sikerrel. - Ne! Abbahagyni! - kiáltotta Rophoin, aki a démon gyorsaságát látva, elhajította nehéz pallosát, és tőrt rántott. -Esély sincs rá...

A démontekintet rávillant... fáklyák fényét elnyelő, mélységében végtelen, sötét szempár. Két oszlopláb puffant a kövezetre, egy zaklatott ütés ártalmatlanul vásott el a vastag bundán, s a démon ismét a levegőbe vetette magát. Az ugrás végcélja... Rophoin maga. A parancsnok. 89

Nem kellett ahhoz különösebb stratégiai érzék, hogy Shymaru rájöjjön, a démon eleve a parancsnok elpusztítására jött... és bizonyára az egységek parancsnokait keresi-tépi a többi tizennégy is a városfal több pontján, azokat, kiknek lelke a védelem lelke is. Dumm! A démon lábainak puffanása mintha elszakította volna azokat a láncokat, melyek Shymaru ugrásra kész, feszült testét béklyózták a mozdulatlanságba. Buzogánya, melyet más csak nyögve bírt felemelni is, süvítve csapott le a démonra, oly erővel, ahogyan a ballisták egyetlen karja hajítja a követ. Kraaacs! Döbbent démonpofa nyílt ordításra, épségben maradt démonkéz kapott Shymaru arca felé, hogy letépje azt. - Baaassza... - szakadt ki a kiáltás Rophoin torkából, ahogy inait a végletekig fesztíve a démon elé vette magát, s tőrét belevágta a gyilkos erővel lendülő, szőrös karba. -...meg! Rophoin támadása az utolsó pillanatban sodorta el Shymaru elől a karmos mancsot. A démon pofájában halálos fogak villantak, s a kitátott pofa hihetetlen erővel kattant rá Rophoin fejére. - Aááóóó!!! Mint az ostor, úgy csapódott hátra a démon feje, fogai között tartva Rophoin koponyáját is. Shymaru tisztán hallotta a csontok reccsenését... Dárdák szaladtak a démonfarkas veséjébe, bárdok hullottak térdére, kardok nyalták le csontjairól a húst... Shymaru buzogánya szétzúzta a démonkoponyát. Ütése hajszál híján kerülte el Rophoin vérrel borított fejét. - Mit művelsz?! - ordított Shymarura Vérszopó Ogg. -Állat...! A démon heves rángatózással adta ki a lelkét, ám a parancsnok koponyáját mindegyre agyarai közt szorongatta. Úgy kellett szétfeszíteni az állkapcsokat, hogy kiszabadítsák a szügyön szúrt hátaslóként ziháló Rophoin fejét. A parancsnok körpántos sisakja ronggyá gyűrődött ugyan, ám betöltötte szerepét, és többé-kevésbé megóvta Rophoin fejét. A démonagyarak rút sebeket okoztak, ám egyik sem bizonyult súlyosnak. - A falakra! Mindenki a falakra! - ordította a félelem felhígult nyálát fröcskölve Vérszopó Ogg. - Aki még egy démont átenged a mellvéden, azt magam hajítom a Pokolba! Rophoin holtsápadt arcára sötétvörös csíkokat rajzolt a szája sarkában kibuggyanó vére. Szeme nyitva, ám tekintete a semmit bámulta. 90

- A nyelvét harapta el - állapította meg Akers. - Ha a tüdejéből köpné a vért, világosan habzana... A zsoldosok a mellvédhez rohantak, vaksin bámulva a sötétséget. Csupán néhányuk maradt Rophoin mellett, azok sem azért, hogy bámészkodjanak... élő falként rejtették Rophoin testét az esetleges újabb démon elől. Shymaru köztük maradt, fél szemét a dögön tartva. - Felcsert! - kiáltotta az íjászok káplárja. - Meghalt a télszárnyéki csatában mindkettő - válaszolta Vérszopó Ogg. Akers különös pillantásokkal méregette Rophoin reszkető fejét és a testet, amely a fejhez tartozott ugyan, mégsem moccant. Hirtelen megragadta Rophoin karját, a szájához rántotta, és beleharapott. -Mit...?! - Nem mozdul - mutatta Akers, és újból megharapta a bőrt, hogy fogai nyomán vér serkent. Rophoin meg sem rándult. - A parancsnok... nyakát szegte a démon... nem kell ide felcser, inkább pap. - 'zannya! Akkor annyi... Shymaru szíve meglódult, s a torkán akart kitömi. Tudta, mit értett Vérszopó az alatt, hogy „akkor annyi". A Velő gazfickói istenként tisztelték Rophoint... hogy miért, arról a veteránok mesélhettek volna, ha Shymaru szóba áll velük. Rophoin nélkül a Velő megszűnik Velő lenni. Kitűnő katonák maradnak a helyén, de a csapatszellem elpusztul... és azok a kitűnő katonák egyenként hullanak majd el az ellenség csapásai alatt. Ha meghal Rophoin, meghal a Velő. Ha meghal a Velő, elesik a bástya, és elesik a város is. Elaisse Morassonnal együtt. Nem számított, hogy száz más csapat véd száz más falszakaszt és bástyát, nem számított, hogy tizennégy másik démon talán még éppen ezekben a pillanatokban is a szakaszok parancsnokait gyilkolja... Shymaru úgy érezte, csakis a Velő áll az ellenség útjában, és a Velő egyetlen esélye az, ha Rophoin életben marad. Rophoin életben marad? Igen, ha ő, Shymaru, a Névtelen - vagy Shayand di Grasya, Ayvar mágusa, ki tudja? -, megmenti a Velő számára Rophoin Hyllkrokent. És Napkor számára a Velőt. Nem tépelődött egy pillanatig sem; azonnal döntött. Letérdelt a vértelen arcú parancsnok mellé. - Bírd ki, Rophoin Hyllkroken... küzdj az életedért! - Nnna, húzz innen, Bamba, mert... - förmedt rá Vérszopó Ogg, és Shymaru engedelmeskedett. 91

Futva távozott. De csak a zsákjáig szaladt, felkapta, és visszarohant Rophoinhoz. Futtában előhalászta Shayand Dobozát, kipattintotta a fedelét - a zene azonnal felcsendült, bár a távolabbi falszakaszok csatazaja teljesen elnyomta azt. - Gyógyítani akarok! - közölte fennhangon, miközben visszaforakodott Rophoin mellé. Határozott fellépése elnyomta Vérszopó Ogg feltörő káromkodását... pedig Shymaru nem is neki mondta, amit mondott, hanem a doboznak. Hát varázsolj, teltek meg vérrel az aranylapra vésett rúnák. A négy apró táncos félrehúzódott a doboz sarkaiba, a zene elhallgatott. - Hogyan? - kérdezte Shymaru. Akers és Vérszopó értetlenül bámulták. Kihez beszél ez? Esszenciára van szükséged. Nyelj le egy kristályt, azonnal varázsolhatsz. A kristály esszenciája elegendő akár egy halott életre csókolására is. - Majdhogynem arra van szükség - felelte Shymaru, és nem törődve az őt körülvevő zsoldosok pillantásaival, előhúzott egy esszenciakristályt, és lenyelte. - 'zannya! Honnan van ennek...?! Arra számított, hogy a gyémántkemény kristály felkarcolja a torkát, ám meglepő módon, amint a nyelvére vette, a kristály azonnal ellágyult, és nem tellett nagyobb nehézségbe lenyelni, mint a héjából kiszippantott tojásfehérjét. Mondd ki a szavakat! - Nem emlékszem rájuk! - Shymaru szája zsibbadni kezdett, mintha részeg lenne, és az ízületei forrósodni kezdtek. Shayand Doboza új szavakká rendezte a vérrúnákat, melyek jelentését Shymaru fel sem foghatta... de nem késlekedett, hangosan kiejtette azokat, úgy, ahogyan a szemén keresztül az ajkaira tolakodtak. Nem történt semmi. Tűzfolyamra várt, amely bömbölve árad végig a tagjain, ujjai bőrét áttörő fénycsóvákat vizionált, hangokat és éteri dallamot... Semmi. Úgy hitte, Rophoin arca élettel telik meg, és felül. Talán még köszönő szavakat is mormol. Semmi. - Mi történt? - kérdezte a doboztól, hátha az észlelte a mágikus folyamatokat. Életerőt pumpáltál a betegbe. - Nem látszik - vallotta be Shymaru. Nem-e? Pedig kellene. Megnyitottad lelkedben az esszencia csatornáit? 92

Felhasználtad a szavak erejét a kiáramló esszencia formázására, vagy hagytad, hogy az haszon nélkül folyjék ki belőled? Shymaru a fejét rázta. Semmi effélét nem tett, sem tudatosan, sem ösztönből. - A mágia tehát nem pusztán a szavakon múlik - állapította meg. - Mit kell tennem? Vérszopó Ogg ekkor ért türelme végére. - Húzz innen, Bamba, eleget szórakoztál itten! Vajákos öreganyád hókuszpókuszai nem segítenek már! A falakra, vagy kisámfázom a... A csalódottság kovaköve alól a harag szikrája pattant Shymaru tapló-lelkére, s lángba borított azt. Felpattant Rophoin mellől, mozgása erőben és lendületben az ordasdémont idézte, megmarkolta Vérszopó zekéjét és a magasba emelte az igavonó ökör súlyát is kitevő, zömök tisztest, hogy az arcuk szinte összeért. - Mit tudsz tenni Rophoinért, Istenasszony barma, te?! Semmit? Hagyd akkor békén azokat, akik megpróbálják visszahozni az élők sorába! Vidd innen a segged, amíg át nem húzom a pofádon, hogy befogd végre! Vérszopó Ogg büszkesége nem engedte, hogy bármit is válaszoljon erre, hacsak sértő szavakat nem. Amikor kalimpáló lábai ismét támaszt leltek maguknak, eltorzult képpel fogadkozott: - Megöllek, Bamba, esküszöm! A kínok kínja...! - Akkor Rophoin meghal - közölte Shymaru a tisztes szavába vágva. - De ha téged nem érdekel, engem sem. Gyere, Ogg, rendezzük le a számlát! Talán a tisztes szedte össze józansága maradékát, vagy Akers pillantása csillapította le őt, esetleg Rophoin látványa. .. mindenesetre lesunyta fejét, és kibökte: - Az ostrom után, seggfej! És most tedd a dolgod, ne csak a szád járasd! Shymaru nem töltötte azzal az értékes időt, hogy fenyetően méregesse Vérszopót, ahogyan torzsalkodó férfiemberek között illik. Visszatért a doboza mellé. - Mit kell tennem, Gran? Hogyan nyithatom meg a gátakat? Úgy tűnik... mindent elfeledtem. Add a véred! És jól figyelj minden szavamra! Részletesen elmondom, mit kell tenned. A következő percek eseményeiből senki sem fogott fel semmit. 93

Akers volt az egyetlen, aki megérezte, hogy a szemei előtt nem holmi falusi vajákolás folyik, hanem igazi varázslat, de a legnagyobbak közül való. Olyasmi, amely gyermekkora meséiben fordult elő csupán. A többiek - főként a sértett Vérszopó Ogg - csupán azt látták, hogy az ujját a különös játékdoboz közepébe nyomja, egy ágaskodó tű átdöfi az aranylemezt. Vér csepeg a dobozba, Bamba motyog, kérdez, értetlenkedik, aztán tátott szája fölé emeli a félrebillentett dobozt, azzal a mozdulattal, ahogyan a szomjazó facsarja ki utolsó csepp vizét a szikkadt kulacsból... Vér buggyan elő a doboz peremén, telten és csillogón hullik Bamba torkába. Egy csepp. Két csepp... három… Bamba elejti a dobozt, hörögve és felakadt szemekkel rázkódik, tenyerével támasztékot keres, ám nem talál, reszkető teste Rophoin mellé zuhan. Fájni fog, írják a vérrel telt rúnák, ám Shymaru most nincs olyan állapotban, hogy elolvashassa a szavakat... akkor sem látnák azokat, ha a dobozba néznének. Vérszopó Ogg sűrűn veti magára a Felsőbb Háromság jelét és észre sem veszi, hogy közben apró léptekkel hátrál. Jobb minél távolabb kerülni ettől az ördögi teremtéstől, aki eddig Bamba volt. Csupán Bamba. A falakhoz küldött zsoldosok egyenként szivárognak elhűlt pillantásuk kereszttüzében Bamba veszettül rázkódó teste, amelyet láthatatlan kezek emelnek a magasba mint valami macskakölyköt. -Itt valami... Bamba görcsösen összerándul, mint akit abban a pillanatban döfött keresztül az istenek dárdája. Torkából elnyújtott vonyítás tör elő, az emberi torok teljesítőképességének határain túlról. A távolból néhány démon - melyek túlélték az elmúlt perceket - választ üvölt... mintha elviselhetetlen kínokat okozna nekik a Velő bástyáján zajló esemény. - ...rohadt nagy mágia készül! - motyogja Vérszopó Ogg. Bamba tehetetlen teste a bástya kövezetére puffan. Itt vagy már? - áramlik a vérrel írt szöveg Shayand Dobozának mélyén. A másvilági türelmetlenség többször is eltörli a szavakat, majd újraírja. Itt vagy már? Itt vagy már? Itt vagy már? Egy reszkető halandó reszkető válasza érkezik. - Itt. Mit kell tennem? Bírod már a tudást? 94

- Az enyém már - zihálja Shymaru, s a fejét fogja, amely még most is szét akar robbanni. Gran, túlnyúlva minden határon, tüzes fogókkal tépett helyet Shymaru elméjében, ahová aztán elhintette a tudás magvait. Bocsáss meg, testvér, finomabb lett volna, ha emlékeid fátylát szakítjuk le közös erővel... ám arra úgy tűnik, csak akkor kerülhet sor, ha magad is rendelkezel az alapvető tudással. Nem tudom az emlékezetedbe idézni azt, így hát újból beléd plántáltam, mintha sosem birtokoltad volna. Bocsáss meg, kérlek még egyszer. - Én kértelek meg, hogy ezt tedd - felelte Shymaru, és kézfejével eldörgölte a szája szegélyére csorgott taknyot. Az idő, amely eddig nyugodt folyóként vette körbe, aztán megáradt, most lassan a helyére zökkent. Odabenn azonban minden megtáltosodott. - Rophoin a nyakát szegte. Él még, de lebénult. Mit kell tennem? Nyisd meg a csatornákat! Érzed már, hogyan tedd meg? Aztán mondd a szavakat, és formázd az esszenciát! Shymaru eltorzult szájjal ordította ki magából a varázslat igéit... kiordította fájdalmát is... és az esszenciát, amely bőséggel zubogott elő lelkének mélyéről most, hogy végre felhúzta azokat a felfoghatatlan zsilipeket az ép ésszel értelmezhetetlen gátakon. - ‘zannya! - szisszent fel elhűlten Vérszopó Ogg. Megverekedett volna Bambával, a zsoldossal... de Bambával, a varázslóval?! Rophoin felnyögött. - Aludj! - parancsolt rá Shymaru, mire Rophoin az oldalára hengereden, behúzta kezét-lábát, s összegömbölyödve édesdeden szuszogni kezdett. - Összeforrt a csigolya és a velő... - sóhajtotta az elképedt káplár. A mesék elevenedtek meg szeme előtt. - Ó, Véres Ur! Shymaru szédelegve tápászkodott fel Rophoin mellől. Nem nézett senkire, utat tört magának a mellvédig. Kezében a doboz, hóna alá gyűrve a zsákja. Kiállt a kőkorona peremére és a szelet szimatolta. A mágia - volt tűzfolyam, igen, és voltak hangok is, a fejben! - felerősítette érzékeit, noha csak rövid időre, de megérezte a más világok bűzét. A démonokat. 95

A legtöbb elpusztult már, vagy döglődött. Betöltötték-e küldetésüket, vagy sem, azt Shymaru nem érezte. De a takonytól eldugult, mégis érzékeny orra megszimatolta az utolsó három démon dühét... nem, már csak két démon haragját. .. ...körbevesznek emberizingek, fényes nyelvekkel nyalogatnak, a Kürtös hová hívott, hová... Kürtös... Tépni, tépni... HALÁL, áááóóó... a Kürtös helyett mást, ó, milyen ízetlen a hús a Kürtös vére nélkül... Halááál... Vége. Elpusztult mind. Shymaru elégedetten szuszogva hagyta ott a meredélyt. Mindenki elvégezte a feladatát. S ennek így is kell lennie. Napkor megmenekül. Az orrát szipákoló Shymaru nem kételkedett ebben. A hajnal a szokásos színjátékra húzott sárga fényből szőtt fátylat. Watriquet Wedderburn és Gaucher Agrim a Maragsi Kapu elé lovagolt, fegyvertelenül, kíséret nélkül. Watriquet riff megadásra szólította fel Alencon Hyllkrokent, majd hogy az nem méltatta válaszra sem, Napkor népét kecsegtette a szabad elvonulással, csak adják ki neki a lázadót. Ellenkező esetben, jósolta a riff, Napkor egyetlen hatalmas temető lesz, ahová évekig járnak lakmározni a hollók. Jasperszíve sorsát emlegette fel tanulságképpen. Erre már jött válasz. Bálil Dala. Watriquet Wedderburn megvonta a vállát, és visszalovagolt a táborba. A Maragsi Kaput védő két tarpán bűzös cserépedényeket köpött utána... az őrség éjjeliedényeit, telve azzal, ami bele való. Fűtötte Napkor népét az újonnan szerzett büszkeség... pedig még nem is sejtették azt, ami a Velő számára már bizonyosság volt: egy mágus lapul a falak közt. Shymaru megtiltotta, hogy bárkinek is eljárjon a szája arról, amit az éjjel látott. A legtöbb zsoldos megtanulta tisztelni az erőt, legyen az a testé, vagy a léleké, hát hallgatott Shymaru szavára... Pöcsmadár, a sértett kis emberke természetesen nem tudott hallgatni a józan eszére. - Aztán miért hallgassak, he? - kötözködött, persze attól óvakodott, hogy bármi néven is nevezze Bambát. - Adsz öt percet, hogy elmagyarázzam? - kérdezte gyanúsan barátságos hangon Shymaru. - Öt percet? Hogyne, annyit kaphatsz! De ha nem győzöl meg, esküszöm, szétkürtölöm az egész városban, hogy milyen beszari kis varázslónk van nekünk!

96

Lapul, mint szar a fűben, ha! - szájalt a tetovált képű, és ebben a hangnemben folytatta, egyre harapósabb élcekre ragadtatva magát... mialatt Shymaru a dobozával konzultált. Azután letelt a kiszabott idő. Shymaru torokhangú szavakat kaffogott, ujjai különös mintázatokat írtak a levegőbe... Pöcsmadár felsikoltott fájdalmában, összegörnyedt, majd... - Eléggé érthető voltam, vagy fejtsem ki részletesebben? - kérdezte változatlanul barátságos hangon Shymaru. -Nos, ha elég volt, és megtanultad a leckét, akkor a varázslat hatása néhány órán belül elmúlik... hajnalra már biztosan. .. de ha továbbra is ilyen esztelen maradsz, akkor jobb lesz, ha nevet változtatsz, mert újsütetű díszed örökre a helyén marad... Pöcsorrú! Senki sem mert nevetni. A megszégyenített zsoldos orrán fityegő hímtag, melyet letéphetetlenül odaragasztott Shymaru varázslata, mindenki kedvét elvette ettől. Hajnalra Pöcsorrúból valóban újra Pöcsmadár lett, s arcának legfőbb éke csupán az elkontárkodott tetoválás. Hajnalra Shymaru elfogadta múltját. Shayand di Grasya újjászületett. Két utcára való Bálil-banda érkezett a Velőscsontra, hogy kiegészítse a Velő és Alencon íjászainak erejét. Rophoin akkortájt ébredezett édesded álmából, de azonnal visszatalált a parancsnok szerepébe. - Engem nem érdekel, hogy ki küldött ide titeket, és miért - közölte hűvösen a buzogánytorony tövében felsorakozott napkoriakkal. - Ebrahim Morasson itt nem parancsol... csakis én! Akinek ez nem tetszik, most menjen el, mert ha az ostrom megindul, saját kezűleg fogok áthajítani minden engedetlenkedőt a falakon! Mindenki megértett? Kissé érdes, erőteljes női hang hallatszott válaszképp. - Harcolni jöttünk, uram, megvédeni a családunk, és nem azért, hogy a parancsnoklásról vitatkozzunk! Annyit még a legostobább klevan is képes megjegyezni, hogy egy testnek egy feje lehet csupán... mi pedig még csak nem is klevanok vagyunk. A meghökkent Rophoin még káromkodni is elfelejtett. - Rendben van, maradhattok! De a visszapofázó nőstény takarodjon innen! Nem tűröm, hogy a klevan hadfiakat sértegesse!

97

A Bálil-banda sorai mögül előfurakodott az islének szóvivője, egy szőke, öntudatos leány. - Ha az éles nyelvem riasztó, mit szól majd Watriquet Wedderburn fegyvereihez? Vagy azért küld el, mert fél, hogy jobban harcolok, mint ön? Rophoin Hyllkroken előbb elvörösödött haragjában, majd kipukkant belőle a kacagás. - Ó... a kis cserfes! Mit bánom én, maradhatsz! Alkalmas időben még szájalhatsz is... a támadást jelző kürtök után azonban kitépem a nyelved, ha ily tiszteletlenül szólsz felettesedhez! Világos? - Nem - szólalt meg mögötte valaki, akinek a hangja ismerősnek tűnt ugyan, mégis volt benne valami különös él, ami miatt Rophoin képtelen volt rájönni, ki beszél... legalábbis, amíg meg nem fordult. - A lány nem maradhat itt. Ez a bástya nem neki való. - Bamba?! - rökönyödött meg Rophoin. - Mióta pofázol bele az én kibaszott dolgomba? A Velő újonca kissé meghajolt, hogy Rophoin fülébe súghasson. - Felejtsd el, uram! Nem történt semmi. Csak a lányt küldd el! A mágia láthatatlan fonalakkal szőtte be Rophoin elméjét. Shayand di Grasya hátrébb lépett egy lépést, s Rophoin kissé gépiesen, mindazonáltal a saját hangján megszólalt. - A lány elmegy innen. A többi marad. - Márpedig maradok! - vetette fel az állat dacosan Elaisse Morasson... mert ő volt az. - Hiába mesterkedsz. Shym! Maradok! - Elmégy - közölte ellentmondást nem tűröen Shayand di Grasya. Megtehette volna, hogy Elaisse elméjét is behálózza egy parancsvarázzsal, ám az érzései, melyek a lelkét melengették, meggátolták ebben. - Itt nem biztonságos - Nem-e? - szájalt a lány. - Akkor hol biztonságos, Shym? Ha bármelyik falszakaszt áttörik, a várost felprédalják. De ha felprédálják is a várost, ez a bástya, és még néhány másik képes tartani magát. Úgy építették őket, hogy az ellenségtől körülzártan, mint valami kicsiny vár a védők utolsó reménységei legyenek. Ez igaz volt. Négy bástyát, köztük a Velőscsontot is az Ayvar Királyság hadmérnökei építettek - abban az időben, amikor a két ország kapcsolatát királyi házasságok sora fűzte szorosabbra -, és ezeket védőik teljesen elzárhatták a védművek többi szakaszától. - Ezt te nem értheted, Elai! - rázta le magáról a lány érveit Shayand di Grasya. - Menj innen! 98

- Nem? Mit érthetek akkor, mondd, Shym? Hogy mire jok a kristályaid? Hogy mit művelsz a parancsnokoddal? - Elai, hallgass! - Ne így mondd, ne így, Shym, mert be nem foghatod a szamát! - pörölt a lány. - Mondd úgy, ahogy Rophoin nagyúr fülébe is sugdostál! Akkor szót fogadok, mert mást nem tehetek... de addig, Shym kedves, te engem innen el nem űzöl! Mert kérdem még egyszer, hol lehetnék nagyobb biztonságban, mint itt... melletted? Shayand dühösen szuszogva fordított hátat a lánynak és olyan szavakat használt, melyek neki magának fájtak. - Nem érdekelsz! - jelentette ki, csak hogy Elaisse elmenjen végre. - Ez a bástya mészárszék lesz, ha az ostrom megindul. Menj el! Semmi válasz. A Bálil-legények és leányok megszeppenve hallgattak. Itt olyan szavak repkedtek a fejük felett, amelyhez nem szoktak hozzá. A Velő zsoldosai és az íjászok kötelességtudóan hallgattak. Ők már tudták, kicsoda Bamba, és nem akartak ellenkezni vele. Hallgatott Rophoin is, mert nyelvét még Shayand varázslata bénította, és új parancsot a szólásra nem kapott. Mindezekkel Shayand di Grasya is tisztában volt. Ám, hogy miért hallgat Elaisse Morasson, azt elképzelni sem tudta. Túl szép lenne, ha szót fogadna, és csendben távozna. - Bent leszek a buzogánytoronyban, hogy a nyílvesszők ne érhessenek súgta Elaisse Shayand fülébe... alaposan pipiskedni kellett hozzá, hogy megtehesse. Nem ment hát el, eresztette le feszült vállait Shayand di Grasya. Idesettenkedett a hátam mögé... és én tehetetlen vagyok vele szemben. - Visszatértem a könyvtárba, és elolvastam, amit kellett. Tudom már, mire jók a kristályok - súgta Elaisse. - Tudom, hogy ki vagy, Gran di Grasya... - Shayand! Shayand di Grasya. - Hát nem tévedtem nagyot - válaszolta Elaisse, és hozzábújt a férfi széles hátához. - Utoljára kérdem: hol lehetnék nagyobb biztonságban, mint Ayvar leghatalmasabb mágusa mellett? Shayand megfordult, és a mágia adta szokatlan önbizalommal karjaiba zárta a lányt, majd megcsókolta. - Ha ez kell, hogy elhallgass végre... 99

- motyogta utána kissé zavarban, ám hamar legyűrte zavarát, hiszen nem sok ideje maradt, hogy elérje, amit akar. - Nem uralom tökéletesen a mágiát, Elai. Még nem emlékszem mindenre... sőt, őszinte leszek. Egyáltalán, semmire sem emlékszem! Amit tudok, azt Gran, a testvérem ültette a fejembe a dobozon keresztül. Nincsenek emlékeim... és talán nem is lesznek sosem. Gran szerint bizonyos emlékek elől menekültem a halálba, és a doboz majd segít, hogy emlékezzem... de azt is mondta, hogy talán jobb, ha a régi dolgok a feledésben maradnak. És ami furcsa, igazán furcsa, hogy hiába kértem Grant, árulja el ő, mi elől menekültem, nem hajlandó erre Pedig tudja, úgy érzem, ő tudja! - O, Shym... nem bánod, hogy így szólítlak? Nem? Köszönöm. Shym, bevallom, a könyvtárban megrémültem tőled. De most már nem félek. És nem félek bevallani azt sem, hogy szeretlek - súgta Elaisse Morasson, és halk nevetéssel próbálta meg elűzni a zavarát... sokkal kisebb sikerrel, mint ahogy Shayandnak sikerült. - Gyorsan elmondom, hogy szeretlek, szeretlek... hogy tudjad, ezt őszintén érzem. Ugy értem, mielőtt még rám varázsolnál valami... - Sosem! - fakadt ki Shayand. Úgy érezte, igaztalanul vádolja őt a lány. Semmit! - Hát... - mosolygott Elaisse a férfira. - Akkor ezt megbeszéltük. Maradok, és ígérem. - Elmégy - vágott a szavába Shayand. - Pillanatokon belül ki fog derülni, hogy én itt vagyok, és akkor Watriquet Wedderburn ideküldi az összes démonát, hogy végezzen velem. - Maradok - dacolt a lány, és már előre elpirult attól, amit mondani fog. Watriquet Wedderburn meg bekaphatja! Elfujod a démonait, mint a pelyvát! - Elmégy - közölte Shayand, ám a hangja már korántsem rejtett oly határozottságot, mint korábban. - Elbánok a démonokkal, ez nem vitás... ám amíg elbánok velük, sokan meghalnak majd körülöttem. - Maradok - felelte Elaisse. - És akkor elárulom, hová rejtettem az esszenciakristályokat, miután kiszedtem őket az üregből...

100

Ólmosfurkók, vaskötegek, Táncoljanak fejeteken S habár bordátok recseg: Bocsássatok meg mind nekem!

Dobok zavarták meg az ostrom előtti feszült várakozást... majd az első roham tétova hulláma nekicsapódott Napkor városfalának. Aztán a következő, és a következő. Watriquet riff eleinte nem sok sikert könyvelhetett el. Katonáinak harci jártassága meg sem közelítette Alencon Hyllkroken háborús veteránjainak tudását, és az elszántságukban is mutatkoztak hiányok. 101

Míg a darázs-egyenruhás katonák jobbára azon igyekeztek, hogy valamiképpen elkerüljék a halált - de azért ez ne tűnjön szembe tiszteseiknek -, addig a falak védői a hősiesség erejében bízhattak csupán; vagy felülmúlják önmagukat, vagy elpusztulnak mind. Watriquet Wedderburn, Jasperszíve mészárosa ebben a tekintetben melléfogott: leendő áldozatainak karját nem bénította meg a félelem, sokkal inkább erőt adott nekik. Így az első rohamok csúfos kudarccal végződtek; a darázsraj nagy dérreldúrral a falak alá nyomult, ahonnan a nyíl- és kőzápor elkergette őket. Egy-egy hevesebb roham feljuttatta ugyan a támadókat a mellvédek magasába - ám az ostromlétrák úgy dőltek bele a tömegbe, ahogyan nekitámasztották őket a falaknak, és azt a néhány elszánt fickót, aki megvetette a lábát Napkor gyilokjáróin, hamarabb levágták, mintsem egyet szusszanhatott volna. A napkoriak minden visszavonulást hangos ujjongással ünnepeltek - közülük csupán néhányan sebesültek meg, halál is alig esett. A klevan védők már kevésbé tűntek vidámnak; ők a régi háborúkban eljárták néhányszor a halál táncát, s tudták, mely lépés mit követ. Az ostrom első napja csak a kóstolgatásé, ám ahogy telik az idő, úgy nő majd a támadókban a virtus. Különös módon, Gaucher Agrim maragsi kővetői csak elvétve köpték terhüket Napkor falaira. Azt a falszakaszt, melyet Shayand di Grasya belátott, egész nap tán tíz lövés sem érte, és a falon sem repült át háromnál több kénes-magnéziás, lángoló hordócska - a pokoltüzeket hamarabb eloltották a rájuk hajigált homokzsákokkal, semhogy komolyabb kárt okozhattak volna. Sőt! A démonfarkasok sem kerültek elő egész nap. Rophoin mondta ki végül azt, amit akkorra már az egész Velő gondolt: Watriquet Wedderburn nem akarja idejekorán megtörni a védelmet. Játszik velük, mint macska az egérrel... könnyű tétet veszít, mint a hamiskártyás, hogy ellenfelei elbízzák magukat, és akkor aztán lecsap, hogy kiforgassa őket mindenükből! Délután az ostromlók szüneteltették a támadásokat. Napszállta előtt nem sokkal indult az utolsó roham, amelyben már megmutatkozott az ostromlók igazi ereje. A fal több pontján támadtak, a Maragsi és az Ambari Kaput bronzfejű ostromkígyóval döngették - mígnem a gyenge Ambari Kapu hosszában meghasadt, és már csak a sietve leeresztett acélrács tartotta fel a támadókat. Shayand kénytelen volt kijátszani a titkos lapját: varázsolt. Két kézzel szórta a tűzgolyókat a Velőscsont ostromlóira, ami nem vallott különösebb művészi érzékre - pedig Gran di Grasya kifejezetten arról írt a doboz által, hogy az igazi 102

varázslót a művészet különbözteti meg a sarlatántól -, ám messzemenően hatékonynak bizonyult. Olyannyira, hogy hamarosan megszólalt a démonkürt Watriquet Wedderburn táborának szívében, s kisvártatva az összes démonfarkas ott csaholt a Velő nyakában. A riff haladéktalanul Napkor mágusa ellen küldte őket. A heves szélrohamok lassanként kifulladtak, miképpen az ostrom utolsó hulláma is. Az alkonyfénnyel lejjebb ereszkedtek a dögevő madarak, hogy elhalászhassák egymás elől a jobb falatokat. Lassan vége a napnak. Lassan vége a kétlábúak hangoskodásának is. A torz hangú kürt, amely önmagával feleselt, mintha csupán azért recsegne, hogy a terített asztalhoz szólítsa a varjakat. Shayand di Grasya igyekezett úgy a mellvédhez csúszkálni, hogy ne kelljen a lába elé néznie... tudta, amit ott lát, attól menten rosszul lenne. Túl sok ostromló és védő mészárolta le egymást a mellvéd tövén - túl sok vér, és túl sok... A kürt. A démonokat előparancsoló szörnyűséges varázstárgy. Most szólalt meg utoljára. Ezért sietett hát le Shayand a buzogánytorony magasából, ahonnan a máglyányi tűzfellegeket hajigálta a túlzottan erőre kapó ostromlók nyakába... Messze - de nem eléggé messze - az ellenség sátrainak távolában egymásnak felelgettek a démonok - vonyításuk visszhangot vert a falakon, s elhintette a rémület magvait a védők és az ostromlókban egyaránt. Aztán felharsantak az első fájdalomsikolyok. Shayand di Grasya nem törődött már a füle mellett elsüvítő nyílvesszőkkel, mélyen kihajolt a csipkés lőrésen - elfehéredő ujjai biztonsággal megtartották, noha félig a levegőben lógott -, úgy bámulta az ostromlók tengerén a visszavonulók vetette, távoli hullámokat, és az azokon végighasító, vértajtékos csíkokat... melyeket egyenest a Velőscsont irányában húztak a démonok. Valaki két kézzel megragadta sodronyingének cakkos szegélyét, és visszarántotta őt a mellvéd viszonylagos biztonságába. - Megőrültél?! - sikoltotta az arcába Elaisse. - Lelőhetnek! - Elai! Most... most nagyon kérlek, menj el innen! Menj a könyvtárba, zárk... Ostromlétra csapódott a mellvédnek, oly erővel, hogy szilánkokat hasított le a kőről. - Maradnom kell! - vinnyogta a lány. A rettegés sárga fénybe vonta tekintetét, fogai csattogtak a félelem kínjától... de nem lett volna képes otthagyni a bástyát... az ő Shymaruját!

103

A Bálil-legények hosszú lándzsákkal döfködték a felfelé igyekvőket, mások két lépéssel mögöttük várakoztak, bárdokat és kardokat szorongatva. Egyikük összerogyott; homlokán újabb, vörös szemnyílást ütött egy vashegyü berkenyevessző. Egy másikat a dárdájánál fogva rántott le a mélybe a létrán közeledő... - Elfogyott a kristályom! - hazudta Shayand. - Kérlek, Elai... sürgősen szükségem van néhányra! Acélos körmök csikordultak meg a kövön - a hátborzongató hangot Shayand még a csatazajon keresztül is meghallotta. - Megyek - bólintott Elaisse. Csókot lehelt Shayand ajkára, és lélekszakadva elrohant. Shayand di Grasya azonnal megragadta buzogányát - csak a biztonság kedvéért -, és szabadjára engedte esszenciáját. Tudta, hogy másra már nincs ideje, csak a nyílegyenes csóvára, amely mint a kiáltás... -Aááááááü! ...áramlott ki fogai közül, s egyenesen mellbe vágta a mellvéd élére pattanó ordasdémont. A csontok recsegése már messziről hallatszott csupán, ahogy az energiacsóva a mélybe taszította a dögöt. A következő pillanatban öt sértetlen démon hágott a bástya fokára, pofájukmancsuk az ostromlók vérétől csatakos - hűen teljesítették megidézőjük parancsát, ám azt nem nézték, honnan veszik a vérváltságot. Shayand megpörgette a buzogányát, s mágiától felerősített mozdulatokkal sújtott le a legközelebbi démon koponyájára. Az éjsötét tekintetben a felismerés fénye villant; a démon követhetetlen gyorsasággal ugrott félre a tövises acéldorong elől - ugyanezen mozdulat lendülete máris a bástya szívébe sodorta. Shayand legyűrte a csontjaiba hatoló fájdalmat - buzogánya a kőbe mart, s a gyilkos erő visszaütött -, és azonnal fordult volna kiszemelt ellenfele után, ám máris újabb démon foglalta el az előző helyét. Wedderburn szörnyei úgy türemkedtek elő a mélyből, mint a pusztulás néma hírnökei... Ha mind Shayandra támadtak volna, a mágus nem élte volna túl az első rohamot - ám bizonnyal azt a parancsot kapták, hogy végezzenek mindenkivel a bástyán, s ennek megfelelően módszeres öldöklésbe kezdtek a mellvéd teljes hosszában. -Shym! A démon abban a pillanatban vetette magát Shayandra, amikor Elaisse kétségbeesett kiáltása a zajok fátylán keresztül is elérkezett hozzá. 104

A mágus izmait még mindig a természetellenes erő duzzasztotta, így buzogánya egyetlen csapásával pusztította el ellenfelét, ám amikor megperdült, a rettenet jege kúszott szívére. Elaisse térdre roskadva zokogott a buzogánytorony tövében, felette az embermagas ordas, éppen lerázza a karmaira szűrődött, halott zsoldost, és... - Cro tegam fautor! - fröcskölte a kétségbeesett szavakat Shayand... Elkésett! A vértől csillogó karmok lecsaptak a saját rettegésétől fuldokló lányra. Szikrát vetett a levegő, majd megtöltekezett a démon fájdalmas vonyításával... Shayand majdnem elvetélő mágiája mégiscsak megfogant, és óvó burokba fogta Elaissét. Vérvörös düh borult Shayand elméjére. Nem! Érezte, mint az öklendezés, úgy törekedett elő testéből a mágia... s hogy még pusztítóbb legyen az ereje, a csizmaszárba varrott zsebből félmaréknyi kristályt ragadott elő, s a torkába szórta valamennyit. NEM!!! Úgy érezte, szétveti az istentagadó energia, hát elállt az útjából. NEM!!! Démon... itt... nem! Előrelökte széttárt ujjú kezeit, és... - Flammá fasci! ...okádva engedte ki torkából a pusztító tűzförgeteget. A hömpölygő lángok pernyeként sodorták el a feketén izzó démont, s harsogva simították végig a könyvtárost óvó burkot. A démon bömbölésébe bőven vegyült elhaló ember-sikoly is... a tűz nem válogatott. - DÉMON... NEM!!! - bömbölte túl a maga kreálta lángförgeteget Shayand, és vak haraggal formázta fénysarlóvá a testéből felböffenö esszenciát. Crofoixs! A várkapuk felső ívével vetekedő, tízöles fénypenge baljós suttogással hasította ketté a levegőt, és pörögve száguldott végig a csipkés mellvéd fölött. Démon és ember hasadt fel repte nyomán, mint az öreg liszteszsákok, fehér por helyett vérpermetet fröcskölve szerteszét. Ám Shayand nem látta az összeégett férfiakat és a kettévágott nőket... számára nem létezett semmi más a világon, csak a bástyát elözönlő démoncsapat, és az ezüstös golyóba zárt Elaisse Morasson. - Nem eshet bajod! - kiáltotta, majd buzgó haragját az árnyékok szülötteire zúdította. - Flammá szferoi! Cro loxam! A következő pillanatokban a Velőscsont lángokba és olajos füstbe, dárdaként döfködő, szablyaként szabdaló fénybe öltözködött, démoncsontot zúzó acélcsattogásba... És sikolyokba. 105

Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az bíztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszúság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.

106

A nyúljárat még bűzlött a kénes füsttől, amikor Shayand di Grasya lebotorkált, bár a huzat a gyilkos levegő javát már kisodorta az alagutakból. Kupacokban hevertek a tetemek, melyek nemrég merevedtek a fuldoklás pózaiba - az alsó nyúljárat egyetlen íjásza sem élte túl az ostrom első rohamát. Kleavalan alkímikusai értették a módját, hogyan állítsák tudásukat a pusztítás szolgálatába - Watriquet Wedderburn sárga-fekete egyenruhás katonái jókora rézüstökben cipelték a falakhoz a magnézia-forgács és kénpor elegyét, melyet meggyújtottak, majd az üst száját az alsó lőrésekbe gyömöszölve halálba füstölték a nyúljáratok íjászait. A varázsló letelepedett a kút mellé, és előhalászta a dobozát. Szaggató fejfájás gyötörte - részint a varázslatainak szokatlan mellékhatásaként, részint a nyúljárat keserű levegőjétől -, de nem változtatta meg a döntését. Maradt, mert nyugalomra vágyott, és viszonylagos csendre. Kipattintotta a doboz fedelét, hogy a mágikus zenét és figurák táncát figyelve összeszedhesse a gondolatait. A baljós zene a hullákkal teli alagútban szinte elviselhetetlennek tűnt, de legalább kizárta az ostrom utáni hangokat. Az ostrom. Egyetlen, kaleidoszkópszerű képpé állt össze az emlékezetében, melynek karcos részletei most egyszerre tolakodtak a felszínre. A lagymatag első rohamok. A köveken pattogó nyílvesszők. Az ordítások. A nyúljáratok kifüstölése. Az ismeretlenek halála... sosem hitte volna, hogy képes ennyire belefásulni a halál látványába. Az utolsó roham... és az ordasdémonok. Úgy nyelte az esszenciakristályokat, mint kacsa a nokedlit, és élő fergetegként hajigálta szét a démonokat. Csakhogy, mire végzett velük, a Velő újabb harminc embert veszített, és megannyi íjászt és napkori önkéntest vegyesen, köztük Akerst, az íjászok káplárját. Jórészt a démonok végeztek velük, ám akadt a holtak közt olyan is, kiknek élete mécsét Shayand eltévedt varázslata oltotta ki. Az egész nap során nem akadt falszakasz, ahol ilyen súlyosak lettek volna a veszteségek... Az emlék hatására Shayand di Grasya fogsora kegyetlen erővel csikordult össze. Néhányszor nekivágta tarkóját a kútkávának, hogy elűzze a lelki szemei elől a holtak kimeredt, vádló pillantásait... De nem sikerült. Pedig az élők nem vádolták. Mind úgy rettegett a démonoktól, hogy még hálásak is voltak Shayandnak, amiért elsöpörte őket. 107

Hogy közben meghalt néhány ember? Még ők vigasztalták Shayandot, amikor az önvád könnyei a szemébe szöktek. Kénytelen volt elmenekülni előlük... nem bírta elviselni a vigasztaló szavakat. Watriquet Wedderburn serege hamarosan úgy roppantja össze Napkor védelmét, mint mókus a diót. Hősiesség és elszántság ide vagy oda, itt a puszta számok fognak dönteni. Varázslataival lefoglalhatja a démonfarkasokat - de meddig? -, miközben szép lassan kipusztul mellőle minden bajtárs! Watriquet Wedderburn pedig csupán újból megfújja a kürtjét... Ki bírja tovább? Shayand di Grasya esszenciakristállyal, vagy Watriquet Wedderburn szusszal? Nem! Ez így nem más, mint elnyújtott agónia! - Erőre van szükségem... még több erőre! És tudásra, hogy az erőmet kordában tarthassam! - zihálta dühödten Shayand. - Adj erőt, hogy elsöpörhessem őket!!! A zene elhallgatott, a kicsiny figurák a sarkokba húzódtak. Vérrel teltek meg a rúnák. Erős vagy. Shayand di Grasya kényszerítette magát, hogy higgadtan válaszoljon, és ne csapja le a doboz fedelét. - Nem kérnék még több erőt, ha elegendő lenne, ami van! Hangod zöngéiből arra következtetek, hogy időd sincs elegendő, így hiába is intenélek türelemre. Pedig semmi mást nem tehetsz... a várakozás az egyetlen eszközöd. Tested nincs felkészülve az esszencia ily nagy mértékű áradására. Elszoktál a varázslástól. Ha fokoznád az erőd... mert elárulhatnám, hogy miként tedd... azonnal széttépne a mágia. - Megoldást akarok, nem jól csengő kifogásokat! - förmedt rá a dobozára a mágus. Széttépne a mágia, reszketett a vér a rúnákban. - Gran! Nem adhatom fel! Segítségre van szükséged. Erődet nem növelheted anélkül, hogy el ne veszíts mindent... hát többszörözd meg magad. Shayand egy csapásra felvillanyozódott. 108

- Képes lennék hasonmásokat létrehozni magamról?! Ez megoldaná minden problémámat! Idővel képes lennél erre is, most azonban még nem. Ej, testvér, egykor imádtad a rébuszokat! Elfeledtél gondolkozni tán? - Többszörözzem meg magam? Hozzam létre a hasonmásomat? - kérdezte fennhangon Shayand, aki végre megértette, hogy mit akar tőle Gran. Most is tanítja őt, mágusként gondolkodni. - Vagy inkább hozzam ide a hasonmásomat! Elégedett lassúsággal formálódtak új szavakká a vérrúnák. Nem csalódtam benned, testvér. Készen állsz, hogy eljöjj értem? - Mit kell tennem? Az utazás döbbenetes élményét órákig képtelen volt kiverni a fejéből... holott az idegen létsík, ahová megérkezett, mint valami vad, színes álom - vagy inkább önző és mohó szerető? - újból és újból megrohamozta érzékeit, hogy kiűzzön belőle minden gondolatot, ami nem vele kapcsolatos. Shayand di Grasya a Távoli Úton utazott e távoli világra, a Lelkek Ösvényén; ahol örökké tombol az esszenciavihar, és bármerre is néz, mindenütt lefelé bámul a végtelen éjszakába; melyet elborít a tudatküszöb alatti színrobbanások kavalkádja... és a lelkek... az áttetsző szépségű lelkek... Azután színpompás erdőség közepén öklendezte elő magából a Zan bendője. Eleinte azt hitte, hogy összement, mivel májbarna és sáfrányszín óriásgombák között eszmélt arra, hogy ismét az anyagi világ veszi őt körbe. Borzongva az ámulattól és kicsinységének tudatától a gombák törzsét bámulta bármelyik megfelelt volna oszlopnak Ayvar legnagyobb katedrálisában -, aztán majdnem felbotlott egy alig térdig érő fácskában, melynek vöröses levelei a gombák kalpagján átszűrődő fény felé nyújtózkodtak. Ekkor rájött, hogy nem ő változott meg, csupán utazásának végcélja bír különös dimenziókkal. Minden lépte tucatnyi újabb csoda közelébe vitte. Csillámló fényvirágok és kristálynövények virítottak az aljnövényzetben. Elképesztő kreatúrák akadtak útjába - némelyek denevérként lógtak a gombák spóralemezeiről, mások futottak, kúsztak, másztak, vagy éppen repültek, de egysem volt köztük olyan, amelyik akár csak távolról is emlékeztetett volna szülőföldje valamely teremtményére... annál is inkább többfélére, egyszerre. A növényzet már több közös vonást mutatott a Shayand által is ismerős flórával - eltekintve a furcsa méretektől -, és oly tömény harmóniát sugárzott magából, hogy a mágusnak olyan érzése támadt, mintha 109

az Istenasszony kertjében sétálna. Végül is, miért ne? Ugyan hová bújhatna el Gran a halál - azaz a Botos Öreg - elől, ha nem a Felsőbb Háromság másik két tagja közvetlen közelében? Azután az erdő hirtelen véget ért; kietlen pusztaság váltotta fel. Jókora szürke, töredezett kőtömbök mélyedtek a hamuszín törmelékbe kavics, rücskös kődarabok és töménytelen por mindenütt. A szögletes sziklákból elgörbült acéldárdák álltak ki, melyek körül vörösre színeződött a kő. Shayand nekiveselkedett egynek, hogy kirántsa, ám a rozsdás dárda meg sem moccant - a mágus csak remélni merte, hogy nem találkozik össze azokkal, akik a dárdákat a sziklákba hajigálták. Kinyitotta a dobozát, hogy megkérdezze, hová is jutott egyáltalán - az erdő csodái között erről teljességgel megfeledkezett, ám a doboz csupán dallamot és a figurák idétlen táncát csiholta elő magából, mágikus vér nem szivárgott elő a rúnák mélyéből, Shayand akárhogy rázogatta, vagy szólongatta Grant. Némi vért is csöpögte-tett az aranylap domborulatára, ám az sem segített. Úgy tűnt, hogy a doboz csupán otthon működik, itt nem. Egy ideje már a száraz kavicsok csikorogtak a csizmája alatt, amikor észrevette, hogy a pusztulás síkjára az erdő egyetlen lakója sem merészkedik ki. Nem hallotta a kreatúrák neszezését, nem látott egyetlen „madarat" sem a levegőben, sőt, a növények is messzire elkerülték a hamuszürke sziklamezőt moha, zuzmó, de még csak egy kis zöldes maszat sem tapadt a dárdákkal telitűzdelt kőtömbökre. Miféle halálos kórság lakozik ezen a szikkadt helyen? - Vagy inkább kérdezzem azt, hogy „ki"? - szólalt meg fennhangon a mágus, amikor felhágott egy lépcsőzetesre töredezett sziklatömb tetejére, hogy szétnézhessen. A szürke sziklasivatag jókora, tálszerű területet hasított ki az erdőből, amely színes gyűrűként fogta körbe azt. Mint egy csatatér, ahol mágia szikkasztotta kővé az élőket. Shayand nem messze a halott terület szélétől járt, ám középtájt... A zömök, csapott tetejű piramist eleinte észre sem vette, hiszen alig magasodott ki a többi kőtömb közül... aztán szabályossága mégiscsak magára vonta a figyelmét. Amennyire a távolból meg tudta ítélni, a piramis épségben vészelte át azt a katasztrófát - az istenek háborúját? -, amely a legnagyobb kőtömböket is összetörte, és elűzte innen az élet utolsó szikráját is. A piramis éleivel párhuzamosan négy ferde oszlop mutatott az égre Shayand ezekből csupán hármat látott, ám az épület sértetlenségéből kiindulva,

110

a mágus természetesnek vette a negyedik oszlop létezését is -, melyek között a piramis kúpja olyan volt, mint egy ferde fatörzsek közé feszített sátor. Mind a piramis, mind az oszlopok a sivatag szürke színét viselték magukon, ám azt nem lehetett megállapítani, hogy ez a saját színük, vagy csupán a mindenütt jelenlévő finom por tapadt rájuk... mint ahogyan beborította Shayand di Grasya ruházatát és bőrét is, amitől a férfi már-már úgy nézett ki, mint egy járkáló kőszobor. Gran di Grasya a piramisban van, csírázott ki a gondolat Shayand elméjében. Nem véletlenül ide hozta a Lelkek Ösvénye. Bár rakhatta volna őt a piramishoz közelebb is... de talán a kősivatag bír valamiféle mágikus taszítómezővel, amely a tervezettnél kissé korábban lökte ki őt a Zan tereiből. Szerette volna megkérdezni Grant, hogy miért nem tudja elhagyni a piramist - hiszen ez a veszély rá is leselkedik, márpedig nem azért jött, hogy két mágus csücsüljön egy ismeretlen világ piramisában, hanem éppenséggel azért, hogy ez a két mágus Napkor falait védje vállt vállnak vetve -, ám korábbi kudarca a dobozzal egyértelművé tette, hogy magára van utalva... legalábbis addig, amíg szemtől szembe nem találkozik testvérével. A gondolat megbizsergette Shayand szívét, és már azon volt, hogy megszaporázza a lépteit, és mihamarabb a piramishoz siet, amikor eszébe jutott, hogy még azt sem tudja, miként működik ezen a világon a mágia. - Itt az ideje, hogy kipróbáljam - mondta ki fennhangon. Nem zavarta, hogy magában beszél, hiszen eddig is gyakran tett ilyet, csak akkor egy doboz fenekére vésett rúnakombináció választ is írt neki. A számtalan hasznos támadóvarázslat között, melyeket a démontámadás éjszakáján sajátított el, akadt olyan is, melyekkel olyan váratlan eseményekre készült fel, miket előre nem láthatott. Például, ha hirtelen a város másik végébe kellene teremnie, hogy megakadályozza az ellenség áttörését, akkor megtehesse azt. Most éppen ezt a lépésnövelő varázslatot formázta meg maradék esszenciájából... - Az egyik lábam itt, a másik ott! - kiáltotta élvezettel a rezdületlen levegőbe... amely immár szélvészként süvített el a füle mellett. A gyermekmesék gyakori fordulata ezekben a pillanatokban valóságossá vált a számára, mert a varázslat hatására a jobb lába még az iménti sziklának feszült, amikor balja már a sziklamező közepét tapodta... majd a következő lépés eljuttatta a piramis tövéhez. Kissé meglepődött az épület méretein... nagyobbra nőtt, mint amennyit a hirtelen legyűrt távolság indokolt volna. 111

Bizonyára sokkal messzebbről bámulta az imént, mint ahogyan felmérte, végül is a szürke unalmasnál unalmasabb árnyalataiba burkolódzó kősivatag nem adott vajmi sok támpontot a távolság megítéléséhez. A piramis talapzata egyetlen kiugró teraszt alkotott, amely körbevette az épületet. A terasz pereme valamivel Shayand feje felett húzódott. Egyetlen sziklából faragták ki az egészet, vagy az építők felfedezték az eljárást, amellyel a kövek illesztését eltüntethették. Talán összenövesztették őket? Mielőtt a mágus tovább indult volna, maradék esszenciakristályaiból egyet lenyelt. A szétolvadó kristály szinte magától csusszant le a torkán... A következő pillanatban Shayand agyára irtózatos kalapácsütést mértek belülről! - Az istenek va...!!! - szaladt ki a száján. Úgy érezte, azonnal szétrobban a feje... Az ismeretlen létsík dúskálhatott a szabad esszenciában, amely az itt töltött idő alatt csordultig töltötte őt! Hogy megóvja magát a felbuzgó esszencia pusztító hatásától, Shayand változtatott a tervén, és az egyszerű falmászás helyett inkább fellevitált a teraszra; ezzel elviselhető mértékűre csökkentette halántékának lüktetését, ráadásul alaposabban szemügyre vehette a teraszt is. Száz lépés széles, szürke kőlapokkal burkolt, kietlen terület nyílt meg előtte. A terasz sarkain szögletes kőtömbök gunnyadtak, azokból szökkentek szárba az oszlopok. Innen már jól látszott, hogy formájuk a vízimalmok patakterelő vályúit idézi, a V alakban egymáshoz illesztett deszkamedret, ám, hogy ennek lehetett-e valamiféle funkciója, vagy a titokzatos építők - az acéldárdahajigálók? - pusztán szépérzéküktől vezérleve emelték ezeket az oszlopokat, arra Shayand nem tudott rájönni. A terasz nem érintkezett közvetlenül a piramis alapjával; közvetlenül a kőgúla tövében szabályos partvonalú vizesárok húzódott, színültig töltve éjfekete vízzel... ha ugyan víz volt az a folyadék, amely olvadt, fekete viaszként töltötte ki a medret. A medret egyetlen kőhíd ívelte át, mint egy kinyújtott, szürke kő-nyelv - a száj a piramis oldalában nyílott; sötét üreg, a felhúzott acélrostély kegyetlen fogsorával. A mágus különös izgalommal indult a híd felé. Nem a bátorsága vagy az elszántsága fogyatkozott meg... mindkettőt olthatatlan lánggal táplálta a szerelem és a felelősségtudat, melyet Elaisse Morasson iránt érzett... ám oly sokat veszíthet azzal, ha csupán egyetlen lépést is elvét. A terasz felénél járhatott, amikor a fekete folyadék felszíne fodrozódni kezdett, s e fodrozódás minden egyes lépésével egyre erősebbé vált. Mire a

112

hídhoz ért, az árok tartalma szinte forrni látszott, zubogva, szürke habtajtékot vetve ostromolta a piramis alapját. Shayand di Grasya azonban nem foglalkozott a háborgó folyadékkal... a híd túloldalán ugyanis megpillantott két alakot. Egyikük fénylő pallost tartott a kezében, a másik előtte térdelt, az arcát egyiknek sem látta. Először szobornak nézte őket, mert szürkék voltak, akárcsak a kőmező vagy a piramis - csakhogy ő maga is szürke volt már a ráragadt portól. Aztán a két alak megmozdult. .. Élők? ...és belemerevedett a mozdulatba. Azután megint mozdultak, és újból megdermedtek. Szobrok? - hezitált Shayand, és nem lépett a hídra. Mintha egy pillanatig élők lennének, a következő pillanatban mégis szoborrá kristályosodnak. Közben a két alak folytatta különös koreográfiájú táncát. .. míg a mágus rá nem döbbent, hogy amit lát, az... Kivégzés! A pallos a maga furcsa, szaggatott módján a magasba emelkedett, majd lezúdult - a csapás egyetlen szakasz alatt lezajlott, a térdelő alak feje levált a nyakáról... ekkor újból megfagyott minden mozdulat, ám a levágott fej pörögve hullott a fortyogó fekete vízbe. Mozduló alakok. A pallos rövid ívben lábhoz kerül, a lefejezett test beledől az árokba, elnyelik a habok... ám szinte azonnal kiemelkedik egy másik test, fekete lé folyik róla, ahogy a pallost markoló hóhér elé térdel. Megfagy minden mozdulat. Arcvonások nélküli arc bámul Shayandra - a hóhér feje most egyetlen szürke kőgolyóbisnak látszik. Árnyék suhan át az alakok arcán, megindul a pallos, végigjárja szaggatott útját, lesújt, a fej, majd a test is a habokba merül. Új áldozat bukkan fel. Shayand di Grasya teljesen a látvány hatása alá került. Az Erőszak mágikus szobra... vagy az Ítélkezés és Bűnhődés ábrázolása? Bármi volt is a szobrász szándéka, mesterművet alkotott! - Gyerünk! - szólítja fel magát a mágus az indulásra. Gran várja őt... ráadásul az idő nem is itt, hanem a Lelkek Ösvényének túlsó felén, Napkor városában száguld őrült tempóban. Amint ráteszi lábát a hídra, rádöbben a szoborkompozíció valódi szerepére. Lesújt a pallos, a térdelő alak feje elválik a nyakától... - Ááááá!!! - kiált fel elcsukló hangon Shayand, amint az izzó kín átszeli a nyakát. Úgy erezi, lefejezték... 113

A szobrok mozgása felgyorsul, a kikristályosodás szakaszai lerövidülnek. - Óóóááá!!! - sikolt Shayand. A lesújtó pallos ismét neki okozott csaknem elviselhetetlen fájdalmat. A mágus megtántorodik... harsogva nyúl fel utána a fekete víz, de még nem éri el. Új test emelkedik ki a habokból, „arcán" gúnyos árnyék. Hu-usss... -Ne... áááá!!! Shayand izmaiból kiszalad minden erő, muszáj menni, be kell jutnom, a szíve igyekszik szétvetni bordáit, hogy kijusson, ó, Istenasszony, megint egy... Hu-usss... Shayand hörögve küzdi magát előre, újra és újra megízlelve a halált... meddig még? Ó, meddig... A pallos magasba emelkedik, élén gonoszul megcsillan a fény... Nem bírom tovább... ezt nem... Shayand di Grasya a gyűlölet és a fájdalom fintoraival az arcán lecövekel a híd közepén, és várja a halált. Tudja már, hogy a szíve nem fogja bírni a halálélményt, és végül valóban bekövetkezik az, ami... HUUUSSS!!! A lenyakazott fej pörögve hull a fekete folyamba... Ám a fájdalom elmarad, a kín nem szeli ketté Shayand torkát, a szíve nem áll meg. Ellenben elönti a mámor, a hatalom mámora, a... - Bármit megtehetek! - üvölti az újjászülető áldozat arctalan képébe, és öles léptekkel szeli át a maradék távolságot, hogy kiragadja a hóhér kezéből a pallost. - Bármit! Sosem érzett kéj suhan keresztül a testén, amikor éppen az orra előtt csap le a pallos, és választja le újból... ki tudja, hanyadszorra... a fejet. Agyának hátulsó régiójába robban be a kicsiny tűzgolyó, a gerince mentén száguld végig, ágyékában robban újra, tüze elönti őt... - Óóó!!! Édes hatalom... - nyögi. A pallosért nyúl, hogy magához ragadja, és örökké élvezhesse az öles extázisát... Árnyék suhan át a hóhér vonások nélküli arcán... és ugyanez az árnyék Shayand lelkét is beborítja. Én? Én lennék ez? Élvezem a...? Még a gondolatai is elakadnak attól a kéjhullámtól, amit az újból lecsapó pallos gerjeszt benne.

114

El innen! Ez maga a pokol! - sikít Shayand di Grasya lelkének mélyén az emberi érzés, melyet nem irtott ki a többszörös halál, és nem altatott el a totális hatalom gerjedelme. Új áldozat érkezik. Shayand emberségének a csírája hatalmasra növekszik, és kilöki őt a bűvös körből... egyenesen a piramis ásító torkába. Semmit sem látott, mintha megvakult volna... de bent volt! Az ajtót védő szobrok csaknem végeztek vele - mert biztos volt benne, hogy miként a halálraítélt szobra, úgy a hóhér szobra is elveszejtette volna, ha nem a szívének megszakasztásával, akkor azzal, hogy örökre magához láncolja őt, mígnem szomjan vész a gyilkolás élvezetének rabigájában, és szikkadt teste a fekete folyamba csobban... de bent volt! Körbetapogatta maga körül a falat, ám az csak közvetlenül mellette volt érezhető, előtte minden irányban megszűnt, s csak a puszta levegőt markolászta. Minden irányban? Shayand óvatosan letérdelt, s mint a vak, lábatlan koldus, kitapogatta maga előtt a talajt... amely egyenesen és simán húzódott előtte. Egy híd, amely a sötétség szakadéka felett ível át? Ez lenne tehát a következő veszedelem, amely az óvatlan látogatókra vár? Shayand négykézláb csúszva nekiindult a hídnak. Vaksága egyetlen fényrobbanásban múlt el. Kipislogta szeméből a látás fájdalmát... és azonnal rádöbbent, hogy az imént tévedett. Nem szakadék terül el előtte, hanem egy újabb kövezett terasz, és egy másik piramis, ferde oszlopok közé feszülve. De túl nagy a tér és túl nagy a piramis... és túlságosan valóságos az égbolt ahhoz, hogy ez az első piramis belsejében legyen. Megfordult, de már tudta, hogy mit fog látni. A szürke kőmezőt és a csodás erdő távoli sávját. Az ajtónyílás, melyen belépett, nem vezetett sehova... csupán egy teleportmező volt a padlatára vésve, amely visszalökte őt a terasz peremére. Próbálkozzon meg ismét a halál élményével? Ha nem teszi, hogyan jutna be? - De várjunk csak... - motyogta Shayand, és még egyszer alaposan megszemlélte a piramist. Ugyanolyan volt, mint az előbb. De az árok vize... nevezzük hát annak, ha egyszer nincs jobb ötletünk, vélte Shayand... nem fekete, hanem vörös viaszolvadék! És szobrok sem állnak a híd túloldalán... Igaz, azt az imént is csak akkor pillantotta meg, amikor már a hídhoz ért. Immár kevésbé magabiztosan, mint az előbb, de elszántságából mit sem veszítve közelítette meg a hidat. Várta, hogy a vörössé vált víz ismét elkezd 115

forrongani, ám az lustán hömpölygött csupán, mintha síkvidéki folyam lenne, amely valahonnan ered és valahová tart. Azon már nem lepődött meg, hogy a szobrok csak akkor tűntek elő, amikor már-már a hídra lépett. Immár biztos volt benne, hogy a szobrok valójában nem is léteznek, csupán a mágia jeleníti meg őket... és a látványnál sokkal fontosabb az a hatás, melyet őbenne idéz elő a titokzatos védelem. A vörös folyam szobraiban azonban nem látott semmi riasztót. Ugyan miféle veszély leselkedne rá, amely a szeretkező szoborpárból árad? Arc nélküli férfi ölelt arc nélküli nőt. Tökéletes testek fonódtak össze, lassú mozgással olvadtak egybe, a mozdulatlan - „kristályos" - szakaszok elegendő időt adtak Shayandnak, hogy megszemlélhesse a pozitúrát és a testek vonalait. Tökéletesek voltak, mint egy isteni pár, amely az isteni szerelemben megmerítkezve a kozmosz boldogságát ízlelgeti. Shayand di Grasya szinte kíváncsian lépett a hídra, hogy megtudja, mit éreznek a szobrok. Csakis valami igazán cso... ... ooodááálaaatooosss!!! Forró ágyék tapad az ágyékára, izmos karok és combok préselik mind bentebb őt abba a mohó barlangba, amely elnyeléssel fenyegeti... -Nyelj el! Gyerünk! .. .egyszersmind az újjászületés ígéretét hordozza magában. A Szerelem Istennője a karjaiban nyögdécsel és lüktet, csípője, fara fáradhatatlan erővel préselődik, játékosan távolodik, visszazúdul, elhúzódik, vissza megint, el onnan, rácsúszik és kicsúszik, vissza, el, vissza, el! Pling! Shayand agyában a szerelem mámora összetörte az emlékek obszidiángátját, és mint a megáradó folyó, úgy ömlik elő a sok elzárt emlék: nők és ölelések, ágyak, szénakazlak, ágyak, asztalok, nők, nők, tisztára sepert padló, zihálás, nők, lüktetés, nők, mééég... A mágus rogyadozó térdekkel támolyog a hídon, érzékeit minden irányból ostromolják - kívülről a szobor és mágiája, bentről a megszökött emlékek... emlékek, mind nőkről és nedvekről és örömről és mééég!!! Shayand di Grasya észre sem venné, mikor lépi át a híd láthatatlan felezővonalát... ám az ölelkező szobrok mágiája gondoskodik róla, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Új hullámokban bugyog fel Shayand leikéből a mámor... - Ó... még... - zihálja, és négykézlábra ereszkedik, hogy szeretője betölthesse őt, hogy égő ágyéka végre befalhassa jussát, ó, közelít már az isteni férfi, fallosza Shayand bőrét érinti... 116

- Mmm"... ííííííí?!!! - sikolt fel Shayand, és a teste azonnal engedelmeskedik az önvédö mechanizmusoknak: izmai rugóként lökik őt arrébb a felizgult hímtől... Le a hídról... - Aáááá!!! Vörös csobbanással nyeli el őt az árok vize. Shayand di Grasya fuldokolva bukkant elő a langyos mélyből, hogy aztán őrült kapálózással evickéljen ki a partra, biztos távolban a szerelmeskedő szobroktól. Agya megtáltosodva száguldott, egyszerre annyi tényt és adatot feldolgozva, amennyivel egy fél egyetemi magisztrátus sem birkózna meg. Tény. A vörös folyadék ártalmatlan. Nem éget, nem mar, párája nem halálos méreg. Tény. A szobor kontraszthatása a híd felétől érvényesül; aki végigmegy a hídon, azt mindkét alak „megkísérti". Tény. Gyűlölöm, ha nőnek néznek! Tény. Átszakadt az emlékek gátja... Shayand zihálva rogyott le a piramis tövében - a vörös lé pillanatok alatt lefolyt ruhájáról, a földre csöpögve kis halmokba dermedt, majd amikor már maradéktalanul lepergett róla, a halmocskák elfolyósodva visszacsorogtak az árokba -, hogy alaposabban átgondolja ezt az utóbbi eseményt. Emlékek! Valószínűleg csak az óvta meg a sírástól, hogy az üzekedő szobrok túlságosan közel gyömöszölték egymást -ahhoz szerencsére elég távol, hogy a mágia már ne kísértse Shayandot. Emlékek! Egy sem tűnt el! Shayand gyakorlottan idézte vissza őket - az elmúlt napokban egyebet sem művelt, mint hogy gyér emlékeit porolgatta -, és mindet megtalálta azok közül, melyek az imént éledtek újjá. Nők és nők, vonzódások és érzelmek, felindulás és kényelmes rutin... mind ott volt az ágyakon és az egyetlen mozdulattal tisztára sepert asztalokon, vagy a... - Mennyi nő! - szaladt ki Shayand száján az álmélkodás. Emlékek... megannyi mozgókép az egykor átélt testi szerelem pillanataival... de semmi más. Ha érzelmek keveredtek oda, azokból is csak annyi maradt meg, amennyit kimetszett belőlük az első csók és beteljesülés közötti idő. Hogyan lett szerelmes? Hogyan ért véget? Ezekről mit sem árultak el a különös módon összeválogatott emlékképek.

117

- Az emlékeim... - suttogta maga elé Shayand di Grasya, és mégiscsak kibuggyant a könnye. Ehhez fogható élményben nem volt része, amióta észhez tért a holló-lepte csatamezőn. Néhány percig semmi mást sem tett, csupán átadta magát a megkönnyebbült zokogásnak. De eljött az az idő is, amikor összeszedte magát, és gondolatait ismét Napkor sorsának szentelve belépett a piramisba. Egyetlen hálás pillantást vetett a meglassuló szobrok felé - bár a kontraszthatás végtelenül megrémítette, sőt, undorította! -, háláját nem titkolhatta. A Szerelem Szobrai nekiajándékozták az elvesztett emlékek néhány cseppjét. Magabiztos léptekkel közelítette meg ismét a piramist - azon már meg sem lepődött, hogy az építmény koromsötét gyomra helyett ismét kívül találta magát, a terasz szegélyén. A kép változatlan; a pusztulás jókora zónája, színpompás glóriával a távolban. Zömök, csonka-csúcsú piramis, oszlop-vályúk. Árok, híd. Az árokban víz, amely... apró változatosság... ezúttal valóban víznek néz ki; a hegyi patak tisztaságával és frissességével csobog, kristályos vízcseppeket szórva törik meg a híd pillérein, felfedi az árok medrének örökké változó mintázatát, melyet a vízfelszínen megtörő napfény rajzol rá. Shayand az új szobrokat ismét csak akkor pillantotta meg, amikor a hídhoz ért. A trónuson ülő, felszegett állú alak egyenesen reá bámult - már amennyire ezt meg lehetett állapítani, ugyanis arcokat ezek a szobrok sem kaptak. A másik alak a trónus előtt térdelt, a behódolás ősi testtartásában, és olykor szaggatottan hajlongani kezd, homlokával érintve a földet. Uralkodó és alattvaló. Miután Shayand di Grasya előtt immár ismert volt a szobrok mágiájának kontraszthatása, ennek tudatában gondolta végig, hogy mi fog rá várni, ha a hídra lép. Milyen érzésekkel kísérti meg az uralkodó, és milyenekkel a szolga? Halálos vészt hordozhat-e bármelyik? Érheti-e kellemetlen meglepetés, mint az imént, amikor majdnem... majdnem meghágták? - Vagy keljek át a vízen? - tette fel hangosan az utolsó kérdést. Ha nem lép a hídra, a szobrok mágiája sem hat majd rá. De vajon érdemes-e kivonnia magát a hatás alól? 118

Talán ismét előbukkan néhány régi emlék... Ez eldöntött mindent. Határozott léptekkel megindult... Azonban ez így nem helyes, bizonytalankodik. Uralkodóm elé ily fennhéjázva nem járulhatok! Léptei elbizonytalanodnak, gerincét a szolgaság görnyeszti, tudom, hol a helyem, uram, majd térdre veti magát, úgy csúszik tovább. Kicsinységének tudata, és a Fenséges Úr nagyszerűsége szinte megfullasztja... hogyan is merészelem zavarni öt?... és riadtan veszi észre, hogy izgalmában elfeledte, miért is járult a trónus elé. Ó, talán még majd megszólalni sem tudok? Hogy jóvátegye bűnét, bocsáss meg, hogy létezem, elhasal az uralkodói lábak előtt, és araszolva közelíti meg a trónust, arcát a kőre nyomva, ez fáj, de érted fáj, uram, reszkető ujjakkal tapogatva ki maga előtt a távot, sóvárogva, hogy megérinthesse végre a Fenséges Úr lábbelijét, s csókkal illethesse, ha ugyan el nem rúgja magától a Fenség, megérdemelném, uram, porszem vagyok hozzád képest, bekoszolnám a... - Ó... Ki merészelt pofon ütni?! - kiáltja felháborodottan, és úgy pattan fel a híd durva kövezetéről, mint aki azonnal ölni kész. Elképzelni sem tudja, hogy ki lehetett az a bátor, aki ilyesmire vetemedett... pofon vágni őt! Megérinti arcát, hogy a felségsértés billogját letörölje onnan, ujjai síkos kulimászt érintenek, megnézi és elképed. - Mi ez? Vér?! Senki sem válaszol, csak hajlonganak és a porban kúsznak. Micsoda gyenge banda! Mi lenne velük nélküle? Shayand di Grasya haragja csillapodik, uralkodói felelősségtudata enyhülést hoz égő arcának. Tovább sétál alattvalói között, gondosan ügyelve az előkelőséget sugárzó testtartásra... - Hé? Ki ül a trónomon? - kiáltja ismét, hangjának erőt az újjászülető felháborodás ad. Aztán lecsillapul, hiszen felismeri a „trónbitorlót". - Ó, csak én vagyok... hát persze. Ki más lehetne? Elnézőn mormog tovább, és siet, hogy elfoglalja helyét a trónon, elfoglalja a helyét önmagában. Halovány zavaró gondolat ébred elméje mélyén - látja önmagát, ahogy egy kőszobor felé nyújtja a kezét, ahogy a keze eltűnik a trónuson ülő szobor testében, ahogy besétál -, de ez annyira nevetséges és hihetetlen, mint valami részeg álom, hogy nem törődik vele. És milyen helyesen teszi! Az okvetlenkedő kis gondolat azonnal meg is szűnik, amint fenséges feneke újból elfészkelődik a trónus párnáin. Igen, ez az érzés az igazi! 119

Egybeolvadni a trónussal, ahogy uralkodóhoz méltó. A nép vagyok, és az ország vagyok! Hatalmat gyakorlók, de csak azért, mert ezzel szolgálhatom legjobban népem... akiket egy személyben jelentem én. Micsoda nagyszerű igazsága ez a földnek! Gyakorold a hatalmat, és légy jó uralkodó... végső soron önmagadhoz leszel jó. Alattvalóid, mint picinyke részei a testednek, hűen szolgálnak téged, amiképpen te is hűen szolgálod őket: gondoskodsz táplálékukról és egészségükről, megóvod őket az élet megpróbáltatásaitól... tehet-e egy ember ennél többet a testéért? Tehet-e egy uralkodó ennél többet alattvalóiért? Hogy hajlong az arctalan tömeg... milyen szép látvány! Szebb, mint... szebb, mint... Mint micsoda? Szebb, mint Elaisse. Úgy bizony. A sokaságért való felelősség súlyos teher, de mennyivel szebb, mint az egyetlen ember iránt érzett, önző felelősség, melyet szerelemnek hívnak! Csakugyan így gondolod? - kötözködött a lappangó gondolat, amely az imént is különös képekkel zaklatta őt. Beolvadni egy szoborba? Nevetséges! Így, hogyan is lehetne másképpen! Az uralkodó rendelje magát alá testestüllelkestül a nagyszerű hivatásnak, amelybe beleszületett! Igen! A sokaság fontosabb, mint bármelyik személy! És különben is, hogy jön ide Elaisse? Róla eddig nem beszéltem, így a halk gondolat. Én is a sokaságról szeretnék diskurálni... amely, mint tudjuk, fontosabb, mint az egyén. A sokaságról, melynek neve... Napkor népe. Igen, felelős vagyok népemért. Napkor népéért is. És itt ücsörögsz, miközben ők elpusztulnak? Miféle felelősségtudat ez, Fenséges Úr? Egy uralkodónak nem az a dolga, hogy a falakon harcoljon! Egy uralkodó nem veszélyeztetheti az életét, mert ha meghal, mi lesz akkor? Anarchia! Végpusztulás! Egy uralkodó minden esetben maradjon megfontolt, és tartsa magát távol az ostobák hősködésétől! Igen! Az uralkodó hozzon jó döntéseket, mert azzal szolgálhatja legjobban a népét! Jó döntéseket, egyetértek. Napkor népén sokat segítene egy jó döntés. Mit teszel értük? A jó uralkodó megszervezi a védelmet, erőt önt a harcosokba. .. Ezen már túl vagyunk, és nem bizonyult elegendőnek, 120

Fenséges Úr. Szövetségesedért indultál. Valóban, a jó uralkodónak egyik erénye, hogy barátságot ápol más uralkodókkal, és a vész esetén segítik egymást. Ha a baj már megtörtént, időben reagálva tisztes küldöttséget lehet küldeni a baráti királyokhoz, és... Gran di Grasya nem fogad küldöttséget, Fenséges Úr. Nem képes rá. Helyes döntéssel és jó érzékkel olyan küldöttséget kell összeválogatni, amely... Mozdítsd már a segged, Shayand! Ez a beszéd kifejezetten sérti a királyi füleket. Az efféle beszédért halál jár. Lefejezés. Akkor fejezd le önmagád, Shayand di Grasya! Semmi sem mozdult. Mintha még a kristályos patakvíz is megdermedt volna, amikor a mágus beolvadt a szoborba. A trónuson ülő alak felvette Shayand vonásait, az alattvaló homlokát a kövekhez szorítva dermedt mozdulatlanságba. Az örökkévalóság ugrásra készen várakozott. Oly kevés idő kellett már ahhoz, hogy a halandó végleg összeolvadjon a szoborral, s ne legyen többé más, mint folytonos álom a helyes uralkodásról. Csupán néhány okvetlenkedő gondolat, a halandó józan eszének gyenge hangja... hamar elhal ez a hang is, és a halandó elbukik. Bukás? Nem. Felemelkedés a tiszta, éteri magasságokba. Az anyag bilincseinek lerázása, eggyé válás az Eszmével, mely a dolgok lényege. No persze, a halandók méltatlan módon ragaszkodnak bilincseikhez. A Sötét Sík kincsestára - ez a különös piramis - számos tárgyat őrzött, mely a halandók számára érték, ám őrzött olyasmit is, mely az istenek szemében is drágaságnak tűnt. Az Eszméket és Ideákat, melyek minden anyagi létsík zsinórmértékeként álltak a Kreátorok rendelkezésére. Shayand di Grasya tehetetlenül sodródott az egyik mohó Eszme felé. Az uralkodó... az uralkodó... Mindenekfelett az a dolga, hogy uralkodjon! Népe miatt sem engedheti meg magának, hogy mással foglalkozzon! A zavaró gondolatokat kell legfőképpen kiűznie elméjéből! Térj észhez! Elveszejtesz bennünket! A zavaró gondolatokat kell kiűznie. Shayand di Grasya! Nézz magadra! A zavaró gondolatokat... PLINGH! Képek áradása. Emberek egy városban, büszkeségtől és örömtől fénylő arcok. 121

Egy lány. Szőke és bizakodó. Falak, melyeket megroggyantott az ostrom. Az ostrom... Kép. Shayand beolvad a kőszoborba. Aztán már csak a kőszobor, semmi más. Zavaró gondolatok. Csak kőszobor, semmi más. Shayand di Grasya mentális szorítása elgyengül, a zavaró gondolat kiszabadul, és egyre erősödik. Napkor! Elaisse Morasson! Hallod?! Ezek a fontos dolgok, Shayand! Ahogy erősödik a diszharmonikus gondolat, úgy gyengül az uralkodás szent feladata felett érzett öröm. Az elégedettséget kínos érzések váltják fel. Kőszobor? Szétfolyik a trónterem, mintha eső mosná el a friss festményt, előtűnik a vászon... a valóság... a híd, a terasz és a szomorú, kietlen pusztaság. Valahol a háta mögött ott terpeszkedik a piramis. Shayand mozdulna már, ám képtelen rá. A kőszobor fogva tartja, immár nem az érzéseken keresztül, hanem fizikai valójában. A rémület úgy robban Shayand lelkébe, mint egy jeges förgeteg; ereje széttépi a mágus agyára boruló káprázat utolsó foszlányait is, csikorgó hidege megdermeszti Shayand ereiben a vért... ha ugyan nem dermedt már meg a szobor ölelésétől. - Nem! - kiáltaná Shayand, ám a száját kőmaszk takarja, mellkasát kőabroncs szorítja. Mit, mit, mitlehettenni?! Mozdulni sem tudott. Haragra gerjedve fordult a mágiához... és iszonyodva döbbent rá, hogy szavak és mozdulatok nélkül képtelen megformázni az esszenciát. A kőburok szorosabbra hízott körülötte... vagy már a bőre alá nőtt? Oly mindegy. Ereje és mágiája cserbenhagyta. Miben reménykedhetne? Szabadság, súgta a hangocska. Engedd szabadon az esszenciát! Ha a kőburok nem szorította volna satuba, Shayand összerázkódik. Az egyetlen esély, az esszencia szabadon engedése... ha ez sem segít, nincs más, ami megmenthetné! A metódust ismerte, Gran az ostrom előtti éjjelen beavatta ebbe is, mint annyi hasznos varázstechnikába. Csordulj túl, de varázslat nélkül, írta a vérrel telt rúnákon keresztül. És beletépte agyába a tudást, hogy alkalmazni is képes legyen, ne csak ismerje a lehetőséget. Csordulj túl! 122

Shayand erővel szakította át elméje gátjait, melyek mögött eddig az esszencia hullámzott... felkészült a fájdalomra, és beletörődött abba is, hogy egy darabig nem lesz képes varázsolni... ám nem számított rá, hogy ennyire... FÁÁÁJ!!! A mentális gát apró rését iszonytató erővel préselte szét az eddig észrevétlen szunnyadó esszencia - megérezte a szabad áramlatok vonzását, nem tűrhette többé a rabságot -, s mint az izzó láva, vaskos folyamokban buggyant elő. Végigperzselte Shayand gondolatait, mígnem tudatát már a színtiszta, égő kín töltötte be csupán; aztán, amikor nem maradt más, szénné égette Shayand fájdalmát is... Fülsértő csattanással repedt végig az Uralkodó szobra. Shayand di Grasya tehetetlen teste úgy hullott ki ménéből, ahogyan a kiscsibe a tojásból; vakon, erőtlenül. Nyeldekelve szívta magába a szabadság levegőjét... eddig miért nem fulladtam meg?... és araszolva mászott el, minél messzebb attól az átkozott szobortól! Még hogy az érzések jelentik a veszedelmet! A szobor maga a veszedelem, magába csábít... a kisugárzott emóció csak az eszköz. .. beolvaszt, és sosem enged szabadon, ha nem kapsz észbe időben! Szerette volna kifejezni a háláját, amiért megmenekült. .. de kinek hálálkodjon? Önmagának? Józansága kicsiny lángjának, amely őrködik a sorsa felett? Inkább feltápászkodott, és harmadszorra is belépett a piramis száján. Túl sok időt veszített, nincs idő a hálálkodásra! Sietve vágott neki a sötétnek, hogy mihamarabb átkelhessen a negyedik - reményei szerint utolsó hídon - aztán... -Uhh'upsz!!! Lába alól eltűnt a talaj, és a piramis vaksötét gyomrában zuhanni kezdett. Füle mellett gúnyosan visított a levegő. A piramisnak nem volt negyedik oldala.

123

Nyomodban a halálnak szele jár; Csalárdságod gyilkos csapdába zár Oh, hidegfényű, gőgös szemsugár!

A zuhanás - úgy tűnt - az örökkévalóságig folytatódott. Shayand di Grasya egy szikrányi esszenciát sem birtokolt már, így képtelen volt akár csak egy piciny gyertyalángot is megidézni, holmi lebegésvarázslatokról már nem is beszélve. Ám, hogy az eszelős száguldás a létsík középpontja felé csak nem akart véget érni, Shayand lecsillapult. Már nem kapálódzott hiábavalóan, és nem sikoltozott - hangját a felfelé áramló levegő úgyis visszagyömöszölte a szájába, pedig ha odafigyelt a légzésére, akkor is nehezen kapott levegőt, miután a sebességtől, mellyel zuhant, az addig oly híg levegő csaknem szilárdnak tetszett. Ruháját a zuhanás szele szaggatta, iszákját letépte nyakából - maradék esszenciakristálya kiömlött és a sötétbe szóródott, a mágikus doboz röptében neki vágódott Shayand bokájának. 124

Óriási volt a veszteség, ám az észvesztő zuhanás jelentéktelenné varázsolt számára minden egyebet. Ráhasalt hát a levegőre, és lehunyt szemmel, szorosra préselt szájjal élvezte, hogy életében először nincs súlya a testének. A gondolat - életében először, csakugyan? - újból ráterelte figyelmét az elvesztett évekre, és arra a néhány emlékszilánkra, melyet nemrég visszakapott. Szerelmeim, gondolta Shayand, jobb dolgom sincs, minthogy rátok gondoljak. Volt köztük igazi szépség, és olyan is, akit a mai eszével rútnak mondott volna. Néhányuk közönséges cafkának látszott, aki csak mímeli a szenvedélyt, mások ártatlan hévvel adták át magukat az ölelésnek. Érett asszonyok és hamvas ágyékú fruskák... Elai. Lesz-e alkalmunk arra, hogy efféléket műveljünk? Nem, sivította a levegő Shayand fülébe. Meghalsz! És Shayand di Grasya belenyugodott sorsába - mi mást tehetett volna. Ruhája úgy csattogott a nyomában, mint a kivégzési dobok. Lassanként a levegő lágyabban áramlott orrába, és a fülébe sem fütyült már olyan hamis dallamot, mint eddig. Shayand zuhanása meglassúdott. Nem ez hát a végső felvonás, állapította meg a mágus, és behúzta maga alá a lábait. A talaj lágyan siklott a talpa alá. Mézszínű derengés ébredt azon a ponton, ahol lába a fekete, tükörszerű talajhoz ért - fénye néhány lépés távolságot kiszakított a sötétségből. Bármerre tekintett, Shayand di Grasya csak a végtelen éjszakában elnyelődő tükörpadlót látta. - Hahó! - kiáltott a mágus, és maga is meglepődött azon, hogy miképpen jutott eszébe ez az idétlenség. Kiáltását elnyelte a feketeség... aztán megsokszorozva verte vissza. Hahóhahóhahóha... Egy gigászi terembe érkezett; erről árulkodott a visszhang. -SHAYAND? A hang menydörgésként gördült végig az óriási csarnokban, ám érdekes módon nem verődött vissza a falakról. A hitetlenség zöngéje járta át a kérdés minden hangját. - Merre vagy, testvér? - kiáltotta Shayand. Testvérvérvérévér... Gran hangja - mély, mint a csillagokkal pettyezett űr - újból végiggördült a csarnokon. - HOGY ÉLTED TÚL A SZOBROKAT? 125

- Én... ó, hát te tudtál róluk? - hördült fel Shayand. - Miért nem szóltál róluk, Gran?! Féltél, hogy gyáván megfutamodom, ha tudom, hogy mi vár rám? Mi? Válaszolj! Válaszoljszóljszóljszólj... A szélfútta pernyeként csapódó visszhangok elcsitultak. Csend. A tökéletesség hangja. -Gran! Granranranran... Shayand di Grasya keze ökölbe szorult. Itt valaki a bolondját járatja vele! - Mit titkolsz, testvér? - kérdezte, és mivel unta a visszhangokat, nem kiabált. Gondolta, Gran így is képes meghallani őt. - Az emlékeimet? Semmi válasz. - Ne akard, hogy megkeresselek, és... A sötétség méhéből hirtelen szakadt ki a válasz. - KERESS MEG! AZÉRT JÖTTÉL, NEM? - Játszol velem? Mi végre? - ágált Shayand. - KERESS! MOZDULJ! Shayand di Grasya nekivágott az éjszakának, ám az mindegyre elhúzódott előle. A lába alatt elterülő, végtelennek tűnő tükörfelszín mindig ott izzott fel langysárga fénnyel, ahová lépett. Ha valaki a csarnok magasából most lenézne rám, gondolta Shayand, csupán egy araszoló szentjánosbogarat látna. Olykor a fény furcsa tárgyakon tört meg; mind-mind a tükörsima felszín alatt lapult, amelyről így kiderült, hogy nem is fekete, hanem kristályként átlátszó. A mézfény, akárcsak a csarnok terének sötétsége ellen, úgy a felszín alatt lapuló éjszaka ellen sem sokat ért, s néhány lábnyi teret tudott csak elragadni belőlük. Shayand letérdelt, és megkocogtatta a felszínt. Kemény, üvegszerű anyagot érzékelt, amely enyhén langyos volt - ettől eltekintve akár jég is lehetett volna. Pontosan alatta, jó négyarasznyira a felszín alatt egy evezőlapát-szerű eszköz heveit; hosszú nyelén ismeretlen szimbólumok tarkállottak, legyezőszerűen széttáruló vége gonosz kinézetű tövisekben végződött, s a lapát közepéből egy valódinak látszó szemgolyó bámult rá... egyre szűkülő pupillával. Kissé arrébb néhány bot fagyott a felszín alá, kaotikus összevisszaságban. Emitt egy azúrköves gyűrű csillogott, alatta, a fény határán csontszín korona lapult. - Hol vagy? - kiáltotta Shayand. Holvagyol-vaggyolvadj ... Gran hallgatott és lapult. Miért? 126

Shayand szusszanva tápászkodott fel; a napkori csata, majd a szobrok elgyötörték tagjait, és oly jól esett volna egy kis pihenés, elnyúlva a langyos jégtükrön. De menni kellett, mennie... ugyanaz a gondolat hajszolta tovább, amely eddig elhozta: várnak rá. Várnak rá az emlékei, vár rá Elaisse Morasson. Ennyi csak elég, hogy mozduljon, nem? - Elég... de bizony, hogy elég - motyogta, és a mézfény szűkre szabott kupoláját fürkészve elindult. Nem tudta, hová vezet az útja - hiszen semmihez sem viszonyíthatta lépteit , és azt sem tudta, mit hoz számára az Idő Óráján lepergő pillanatfolyam. Hogy tovább léphessen, arra egyetlen lehetősége volt: megtalálja Gran di Grasyát, bármit is tartogasson számára az elvesztett testvér. Térde sajgott, mint eszmélése napján, amikor nyakába vette az ismeretlen földeket. Csupán ebből, térde panaszából sejtette, hogy mérföldeket hagyott maga mögött - egyúttal fontos órákat is, szűkösre mért idejéből. A látvány azonban mit sem változott: lágy fény, az éjszaka burka alattafelette, tükörfelszín, csodás és különös tárgyak, több arasszal a lába alatt. Azután egy kitárt ujjú kéz. A jókora, fehér kesztyűs tenyérről váratlanul siklott félre a sötétség leple Shayand már teljesen belefásult az értelmetlen menetelésbe -, és felfedte könyékig, mire a mágus észrevette. Megtorpant. A kéz mintha megrándult volna, mintha belekapaszkodott volna a halovány fénybe, hogy közelebb araszolhasson Shayandhoz, mint valami kövér és vak barlangi-pók... zsákmányként maga után vonszolva a sötétség-fedte testet. Pók, kövér pók. Shayand megrázta a fejét. Csak az érzékei játszanak vele. A kesztyűs kéz mozdulatlanul, széttárt ujjakkal hevert -lebegett? - a selymesen csillogó felszín alatt. - Gran? - SHAYAND? - dördült végig a kérdés a gigászi csarnokon. - MIÉRT JÖTTÉL, TESTVÉR? Shayand di Grasya fujtatva vakarta meg fejét. Erre a kérdésre nem számított. - Érted. Szükségem van rád... de jöttem volna anélkül is. A kérdés csupán az volt, hogy mikor. Csend. Aztán a villámok nélküli mennydörgés. - MILYEN A HALÁL, SHAYAND? 127

- Hogy... Hogy érted ezt? - FELEDNI VÁGYTÁL, SHAYAND, ÉS CSAKIS A HALÁL KARJAIBAN FELEDHETTÉL EL MINKET. DE NE MONDD, HOGY MÁR ARRA SEM EMLÉKSZEL, MILYEN A HALÁL! Shayand di Grasya óvatosan közelebb araszolt a mozdulatlan kézhez. Fény kúszott a vállra, emitt felbukkant egy felhúzott térd. Majd a fej. Nő, vagy férfi? Elsőre nehéz lett volna eldönteni... ám az arcot oly vicsor torzította, melyet nő magára ölteni talán nem képes. Szeme szürke kődarab. - SEMMIT SEM JELENTETT NEKED A DOBOZ, IGAZ? - dübörgött végig a kérdés az éjszakán. A jégbe fagyott arc azonban mozdulatlan maradt. - NEM ISMERTED FEL A FIGURÁKAT. KÜLÖNBEN NEM LENNÉL ITT. Shayand letérdelt a kitárt karú, tágra nyílt szemű alak fölé, és egészen közel hajolva vizslatta annak vonásait. - Gran? Miféle kérdések ezek? Te birtoklód az emlékeim, igaz? Miért? - NEM!!! - harsogta dühödten a mennydörgés. - A SAJÁT EMLÉKEIMET BIRTOKLÓM, TE GYALÁZATOS! ÉN MEGTARTOTTAM AZOKAT, MÍG TE ELMENEKÜLTÉL ELŐLÜK! SHAYAND DI GRASYA, KEGYES OLTALMAZÓNK... HA! PERVERZ ÁLLAT INKÁBB! A mágus ekkor már biztosan tudta, hogy Gran csapdába csalta öt - korábban is csak azért segített, hogy mihamarabb eljuttassa őt ide -, ám azt is tudta, hogy csak egy út vezet ki innen: Gran di Grasyán keresztül. - Nem értelek, testvér - mondta halkan. - De ha megtalállak, ígérem, mindent tisztázunk. - NINCS RÁ SZÜKSÉGEM! -De... - ÉN TISZTÁN LÁTOK MINDENT, TE VAGY AZ, AKI SÖTÉTBEN TAPOGATÓZIK. ÉS TUDOD MIT? DÖGÖLJ MEG... Shayand di Grasya fázósan borzongva kuporodott össze, hogy megóvja magát a dübörgő hang dühétől. És akkor a vicsorgó száj megmozdult ott lenn, és befejezte azt, amit a mennydörgés elkezdett. - ...tudatlanul! - formázta a jégbe fagyott alak vértelen ajka. Shayand felugrott, mint akit kígyó mart - de a felszín alá merült testen is heves rángás futott végig. - Gran! - kiáltotta a mágus, bár tudta, hogy hiábavalóan. Gran di Grasya, aki ezekben a pillanatokban furakodott elő a varázsjég alól, gyűlölte őt... és talán sosem fogja megtudni, hogy miért.

128

A fehérkesztyűs kéz - valójában nem is borította kesztyű, csupán sápadt bőr, lilásra színeződött körmökkel - ökölbe rándult, és alulról belecsapott a csillogó, jégszerű anyagba... egyszer, kétszer... Háromszor. Csillagirányban szétfutó repedés hasította darabokra a varázsjég tökéletes felszínét. Gran ökle úgy tört fel alóla, mint a fuldokló keze, ám az azt követő mozdulatok már nem a fuldoklóé, hanem a hatalmat birtokló mágusé voltak. Parázsló jelek szöktek a levegőbe, majd Gran teste kiemelkedett a felszín alól, csengő-bongó szilánkokat sodorva szerteszét. - Testvér - vicsorogta Shayand képébe. Híg nyál fröcskölt szavai nyomán. - Jobb lett volna, ha nem térsz vissza sosem! Eluntad a halált, Shayand? Mi?! Mert én most oda hajítalak, ahol még a halál is jutalomnak számítana... ha valaki megkínálna vele! - Nem értek semmit, Gran - próbálkozott Shayand. - Mit követtem el ellened, hogy... - Ne... akard... hogy... elmeséljem! - csikorogta Gran, élettelen kőszemeit gyilkos haraggal villogtatva. - Ha sosem térsz vissza, talán néhány ezer év, és én is elfeledem... ó, de te visszatértél! Jobb lett volna neked is, nekem is, ha dög maradsz örökre! Shayand testét görcs szorította satuba; ösztönei menekülésre hajszolták volna, tudata maradást parancsolt... e két erő egymást oltotta ki. - Négy figura volt a dobozban. Két férfi és két nő... a férfiak... mi lennénk azok? Gran eddig néhány ujjnyira a felszín felett lebegett - most szinte leugrott a levegőből, s orrát Shayand orrának nyomta. - Pofa be! Nekem a múltunk fáj... neked meg ez! - kiáltotta, és felrántotta a térdét. Sikoltó fájdalom mart Shayand ágyékába... ez messze meghaladta a vesszőfutás minden fájdalmát. A férfi hörögve rogyott térdre, és az altestét faló hihetetlen kín félig megsüketítette, így csak félig értette, mit üvölt a fülébe Gran. - ...a fütykösöd! Van olyan élvezet, mint... .. .asszonyainkat! Aztán süvítő energia született Gran di Grasya tenyerén. - Nézz fel! Nézz fel, testvér! Shayand engedelmeskedett a parancsnak. Gran felette állt, szétvetett lábbal, bal tenyerén a Zan színtelen színei gomolyogtak, fénytelen fényei sziporkáztak.

129

- Kivetem lelked az örökkévalóságba! - közölte Gran. -És lesz időd, hogy rájöjj, miért rosszabb ez, akár az ezerszeres kínhalálnál is... testvér. Felzúgott Gran tenyerén a ködgomoly, mintha a világ-egyetem összes darazsa beszorult volna abba a koponyánvi gömbbe... aztán... Nem volt következő pillanat - az idő megmakacsolta magát, s nem szaladt tova. Shayand di Grasya veszett erővel lökte fel magát s minden kétségbeesését, minden vágyát... és minden csalódását egyetlen ütésbe sűrítette. KREEECCSH! Gran feje hátrahanyatlott, s a férfi úgy omlott össze, akár a porrá zúzott kőszobor. Kezéből a Zan kicsiny gömbje Shayand lába elé hullott... .. .átütötte a mágikus jeget... .. .jókora táblát szakítva magával. ...rajta a halott Grant és... .. .Shayand di Grasyát.

Bűnös vagyok, tudom, de az Isten nem kívánja halálom, De hogy legyek jó és igaz S az eredendő lelki gyászon Kívül halálos kór ne rágjon; Ő látja lelkem bánatát És ha lelkifurdalásom Igaz, akkor kegyelmet ád.

Arra sem volt ideje, hogy a jégfelszín pereme után kapjon, máris lezuhant, mintha a bokájánál fogva rántották volna le. Azután fennakad valamin. Egy-két lábnyira a jégfelszín alatt függött, a remegő mézfény glóriájában. Karnyújtásnyira tőle több tárgyat is megpillantott... És Gran testét, amely meglassúdott mozgással lebegett egyre távolabb tőle. Nyaka groteszk szögben bicsaklott hátra, nyelve kibuggyant, ajka lefittyedt... ezüst szeme mit sem változott, éppoly élettelenül csillogott most is, mint eddig.

130

Shayand óvatosan megmozdította a fejét - eddig levegőt sem mert venni, nehogy tovább zuhanjon -, és a halovány reménysugár megerősödött... nem lóg, hanem lebeg, éppúgy, mint minden más, a különös jégfelszín alatt. Néhány bizonytalan kar- és lábmozdulat megerősítette ebbéli hitében: teste kimozdult holtpontjáról, és lassan, akár a mézbe hullott hangya, arrébb araszolt. Mézbe hullott hangya, gondolta. Milyen találó! Erőltetnie kellett minden mozdulatot, ugyanakkor a levegő csodálatos könnyűséggel ömlött tüdejébe. Sőt, a csodálatos valójában az volt, hogy a felszín alatt éltető közeg várt reá. Mintha csak ez a hely kifejezetten halandók számára készült volna. Kézfejének ütődött egy drágaköves gyűrű, amely ettől lassan pörögve arrébb lebegett. Shayand utána kapott - mozdulata az első fagyoktól dermedt békáknak is szégyenére vált volna -, majd a zsákmányt szakadozott inge mélyére rejtette. Megremegett a jégfelszín... ám Shayand ebből semmit sem vett észre. Növekvő önbizalommal gyűjtött be még néhány tárgyat - botot, üvegcsét, ékszereket, egy homlokpántot, néhány megfejthetetlen funkciójú tárgyat, egy szürke kendőt, s mindazt, ami még a kezébe akadt -, s válogatás nélkül gyűrte be őket az inge alá. Egy királyságra való varázstárggyal gazdagodott, efelől szemernyi kétsége sem volt. Hogyan használja őket? Majd csak rájön... végül is ő Shayand di Grasya, Ayvar egyetlen valamire való mágusa... Most már. Szégyen és szomorúság fogta el, valahányszor Gran a gondolatai közé furakodott. Bár a holttest már rég kiúszott a fénycseppből, Shayand tudta, hogy sosem fog kiúszni az elméjéből. - Testvér... - sóhajtotta. - Mit vétettem ellened, hogy így meggyűlöltél? Választ nem várt. Nem is kapott. De... Dummm!!! A jégfelszín megdöndült, és ezt már a mágus is észlelte. Hanyatt hengeredett, hogy lássa... Pontosan az arca előtt fekete karmok vájtak a jégbe... sikoltva hasadt szét az átlátszó jégpáncél, a karmok papírként szaggatták fel, hogy hozzáférjenek a tolvajhoz, aki megdézsmálta az Istenek Kincsestárát! 131

Fehér, vakító fény csapott le Shayand arcára, aki kénytelen volt lehunyni a szemét, ha nem akarta, hogy kifolyjon. Éles szilánkok csapódtak a bőrének, és a gyomrában érezte, hogy valami felrántja őt. Muszáj, muszáj! Erőszakkal tágra nyitotta a szemét, és belebámult... .. .a legkülönösebb női arcba, melyet valaha látott. Mandulavágású, lila szemek vizslatták, melyekből lüktető lila fény áradt. Keskeny orr kitágult cimpája szimatolta bőrét, és testének kipárolgását. Pengevékony ajkak mögül bukkant elő a vörös nyelv - Ó, Véres Úr, ez villás! -, cakkozott fülek meredtek rá, mintha az idegen asszonylény a szívdobbanását is kifaggatná. Bőre... hófehér, mintha oltott mésztejjel mázolták volna végig. Körmei karmai? - szénfeketék. Földet seprő köpenyétől eltekintve a nő teljesen meztelen volt. Semmi sem takarta keblét - nem voltak nagy mellei, ám azokból hat is sorakozott egymás alatt, páronként -, ágyéka csupaszon ékelődött combjai közé. Különös módon, meztelensége nem mutatta őt védetlennek... sőt, az emberi ízlést messze túlhaladó arányosság, és a fehér, fehér bőr csak még inkább fenyegetővé tette őt. -Én... én... - Ssss!!! - szisszent rá a lila tekintetű nő. Tűhegyes fogak villantak elő, és a kénkő-füst bűze áradt Shayand arcába... ugyanez a karcos, köhögtető bűz búcsúztatta a Velőscsont nyúljáratában, ám amaz klevan alkímikusok műhelyében született ép ésszel felfogható módon, ez meg... A nő torkában? - Istenek... - lehelte iszonyodba Shayand. - A'a! - rázta a fejét a nő. Egyik karmos keze Shayand arcához emelkedett, s megérintette a bőrét. Érintése... ...izzó jég! Shayand bőre szinte megfagyott, alatta, arcának izmait hőség emésztette. - Ó... - kerekedett el a nő mandulavágású szeme, s a li-dércfény fellángolt mélyén. Cakkozott fülei... mint két hófehér denevérszárny... megrebbentek, majd hátralapultak. Shayand sosem hitte volna, hogy ennyi mindent kibír a lelke. Az elvesztett emlékek felett érzett, őrültséggel határos szomorúság tette, vagy eleve ilyennek született? Bármi is volt az oka, Shayand töretlenül átvészelte a Velő és az ostrom borzalmait, démonostul, patakvérestül. Nem bomlott meg a Zan 132

ösvényein, ahol pedig ezer oka lett volna rá, hogy a rettegéstől eszét veszítse, és újabb ezer, hogy a gyönyörök kergessék el örökre a józanságot belőle. Kibírta a szobrok mentális csapásait, és kibírta azt is, amikor az utolsó szobor elevenen felfalta őt... nem tört meg a végtelennek tűnő zuhanás során, és akkor sem, amikor rádöbbent, hogy Gran gyűlöli őt. És megőrizte ép elméjét most is, e különös és félelmetes asszony színe előtt... Ám a teste elgyengült már az utóbbi napok szenvedéseitől. Térde reszketett, mint a véneké, belei elviselhetetlenül facsarodtak egymásra, hólyagja pattanásig feszült... torka száraz, nyelve alatt tocsog a keserű, híg nyál. Legyen már vége, sóvárogta ez az elgyötört test. Legyen végre vége! Shayand di Grasya engedelmeskedett teste parancsának. - Engedj el, vagy ölj meg hát - kérte. A nő bodor füstpamacsot szusszantott ki orrlyukain. Rezzenetlen tekintettel méregette Shayandot. - Megloptál, és engedjelek el? - kérdezte hirtelen. Kavicsok zörögtek a hangjában, izzó, kénbűzt sercegö kavicsok. Shayand összerezzent. Már nem számított arra, hogy a nő számára is érthetően fogja kifejezni magát. -Én... - Ssss! - intette a nő. Hosszúkás arcán türelmetlen kifejezés suhant át. - Pofa be! Shayand bólintott. Úgy lesz. - Helyes - közölte villogó fogakkal a nő. Nem mozdult Shayand elől... bárcsak járkált volna... így kényelmetlenül közel állt a mágushoz. - Megloptál, és összetörted a tároló üvegét... és miattad én is összetörtem egy helyen. És arra kérsz, hogy öljelek meg? Csupán öljelek meg?! Hányszor is fenyegették meg a halálnál rosszabb sorssal? Nyíltan vagy burkoltan, de az utóbbi időben mindenki ilyesmit jósolt Shayandnak... az, hogy eddig megúszta, nem hozott vigaszt a mágusnak. - Hát nem teszem meg neked - fújt a nő egy adag füstöt Shayand arcába. A mágus köhögni kezdett. - Nem! Vezekelni fogsz... Honnan is jöttél? - Napkorból. - Nem hallottam még ilyen létsíkról. Vannak ott...? - Nem létsík. Egy város - helyesbített Shayand. - Nem tudom, mi a létsík neve. A nő denevérfülei megrebbenek. - Hogyan? Egy mágus, aki idetalál a Végtelen Ösvényen, de nem tudja, honnan érkezett... és még arra vágysz, hogy ezt elhiggyem!?

133

Shayand most döbbent csak rá, hogy mi volt olyan furcsa a nőn - eltekintve a kinézetétől és a szagától. A szája! Nem követte a szavakat... mozgott, de nem úgy, hogy a kiejtett szavakat formázza. Egyszóval valamiféle mágia munkálkodik azon, hogy megértse az asszony beszédét. - A nevem Shayand di Grasya. Egy Ayvar nevű helyről jöttem... ez egy szigetvilág, néhány nagyobb szigettel. Ennyit tudok. A többit elfeledtem. Ezért jöttem ide... azt reméltem, hogy itt megtalálom az emlékeim. Az asszony összehúzta a szemöldökét. - Hogyan jöttél, ha mindent elfeledtél? Átlátszóak a hazugságaid. .. - Sosem jutok el ide, ha Gran, a testvérem nem segít. Ő ide menekült a halál elől, és... - A bohóc? - kérdezte megélénkülve a nő. A kénrögök is érdeklődve pattogtak torkában. - Hogyan? - A bohóc? Ő a testvéred? Az ezüst-szemű? Aki a szobrokat állította a felszínre? Ó, tetszettek nekem... olyan játékosak. De a bohóc unalmas alak. Nem szól, csak hever a tárolóban. - Gran di Grasya. A testvérem... volt - felelt lehajtott fejjel Shayand. - Akkor te Worluk világáról érkeztél. És ez jó - közölte a nő. - Legalábbis nekem jó. Shayand felnézett, és egy széles, fogakkal cakkozott vigyorral találta szemközt magát. - Van ott... néhány üzleti kapcsolatom - folytatta a fehér bőrű nő. - De az utóbbi időben nem volt lehetőségem kamatoztatni azokat. Ezééért... nos, szükségem lenne egy... hogy is mondjam... utazó ügynökre, aki eljár az ügyemben. A bohóc elég málészájú volt... ráadásul még akkor érkezett, amikor én is eljártam Worlukra. De te, Shayand di Grasya, meglehetősen nyüzsöge alaknak tűnsz... épp olyannak, amilyenre szükségem van! Shayand elernyedt. Újabb esély, csakugyan? - Kinek lenne szüksége rám? - Nekem - vonta meg a vállát a nő. - Kinek? - kérdezte ismét Shayand. - Ó... - vigyorodott el a nő... nem lett megnyerőbb ettől az arca. - Kellene egy név, melyen megszólíthatsz, ugye? Legyen akkor... legyen, mondjuk Warenne! Igen, ezt tetszik! Warenne a nevem. 134

Shayand bocsánatkérő pislogással letelepedett Warenne lábaihoz, mint egy fáradt öregember. - És mit kellene tennem, hogy szabadon bocsáss? - Nem bocsátlak szabadon - közölte Warenne. - Örökké a rabszolgám leszel, hogy bűnhődj pofátlanságodért! Mindazonáltal észre sem fogod venni, hogy rab vagy - vigyorogta. .. vagy vicsorogta. Shayand nem tudott eligazodni a denevérfűlü nő arckifejezésein. - A billog persze fájni fog, de hát kell valami kötelék, amely hozzám láncol... és olykor majd szólok, hogy mit tegyél meg nekem. - Ennyi? Teljesítem a kéréseid, de hazatérhetek Napkorba? A fennmaradó időmet azzal tölthetem, amivel csak akarom? - Mit bánom én! Annyira azért nem izgalmas a világod, hogy állandóan elláthassalak feladatokkal. Shayand bólintott. - Rendben. - Gondolod, hogy szükségem van a beleegyezésedre? -kérdezte gőgösen Warenne. - Választhattam volna a halált is - felelte rezignáltán Shayand. - Akár önkezem által is. Warenne különös fintorából nem lehetett eldönteni, hogy bosszantja-e, vagy mulattatja Shayand válasza. - Essünk túl rajta - intett Shayandnak. - Rakd ki a holmimat, aztán... Shayand a fejét rázta. - Szükségem van rájuk. Gran nélkül nem uralom olyan magabiztosan a mágiámat... legalábbis most még nem... és nekem sürgősen szükségem van az erőre. - Ezekkel a tárgyakkal semmire sem mégy - közölte Warenne. Nem firtatta, mit értett azon Shayand, hogy „Gran nélkül", mint ahogyan korábban sem kérdezett rá arra, miért beszél a férfi múlt időben a „bohócról". Talán végignézte az összecsapást? - Mire van szükséged pontosan? Erő sokféle van... és én adhatok ezt-azt az utazó ügynökömnek, vagy nem? Shayand habozott egy kicsit, hogy beszámolhat-e - érdemes-e beszámolnia Napkor ostromáról, végül úgy döntött, hogy Warenne valószínűleg oly mértékben felette áll a halandók ügyeinek, hogy semmit sem veszít, ha beavatja. .. csak nyerhet azzal, ha a nő pontosan felmérheti, mire van szüksége. Elmondta hát. - Fogd ezt! - mondta végül Warenne, és meglóbálta Shayand orra előtt a fekete körmei közé csippentett... semmit. - Adhatnék egyebet is, ám úgy hiszem, ennyi elegendő lesz. 135

Szükséged lesz persze az eszedre és az ügyességedre, ha győzni akarsz... tudod, nekem nem kell olyan szolga, aki nem képes önmagától is elérni céljait. Elismerem, neked komoly céljaid vannak, úgyhogy adok egy kis segítséget. - Mi ez? - Fogd meg - noszogatta őt a nő. Shayand kissé bizonytalanul nyúlt a levegőbe... ujjai azonnal beleakadtak valamibe, amely kisvártatva láthatóvá vált. Előbb ezüstös fényjáték született Warenne kezei között, majd teljes valójában előbukkant a színjátszó szövet. Shayand hűvös érintést érzett a bőrén. - Mi ez? - Fény - hangzott a válasz. - Amennyit szövőszékem egyetlen csévére feltekerni képes. Nem sok, de neked elég lesz. - Fény? - Shayand áhítattal, ám értetlenül forgatta a kezében a különös szőttest. - Mihez kezdjek vele? Váltsam meg vele Napkor sértetlenségét? Watriquet Wedderburn nem kincsekre vágyik. - Megválthatod vele a szabadulást mégis, mert ilyen kincsnek az a Watriquet Wedderburn sem képes ellenállni - felelte Warenne. - Vagy borítsd magadra, és használd ki, hogy mások nem láthatnak... - Ó... - suttogta elhülten Shayand. Még nem tudta, hogy mire fordítsa láthatatlanságát, de azt már igen, hogy nem kótyavetyéli el a fényszövetet. Aztán különös gondolat ülte meg a lelkét, s ki is bökte. - Ware... Úrnőm! Az emlékeimet... nem tudnád valahogyan... - Nálad van mind - közölte Warenne. Mandulavágású szemében kihunyni készült a lila szellemfény. - Mind. - De nem férek hozzájuk! - fakadt ki Shayand. - Segíts kibányásznom őket! - Csak csákánnyal... de nem hiszem, hogy az tetszene neked - felelte hűvösen Warenne. - Gyerünk! Add ide, amit elloptál tőlem, aztán hadd üssem pecsétem a szívedbe! Hamarosan el kell hagynom ezt a helyet, és ha addig nem küldelek el innen, várhatsz rám, míg vissza nem fagy a kristályüveg a tárolókra! A pecsét... kegyetlen volt, s a fájdalom még akkor sem csillapult, amikor Shayand visszaúszott a Hosszú Úton a nyúljáratba. Hogy is mondta Warenne? Worluk? Milyen határozottan csengő név! A Zan ismét kipenderítette magából, s ő nekivágódott a kútkávának... ám az újabb fájdalom sem törölte le Shayand arcáról a kérlelhetetlen elszántságot. 136

Győzni tért meg, bár nem egészen oly módon, ahogyan eltervezte. - Az Istenasszony álmodjon veled, Gran di Grasya! -fohászkodott. Azután felragadta a kútnak támasztott buzogányát, és sietősen nekivágott a bástya koronájára vezető lépcsőknek. Fülsértő csatazaj üdvözölte.

Ő elrepült, s itt vagyok én, Gyér tudománnyal, ostobán, Mint áfonya, oly feketén, S búsan...

Véresőt záporozó, sötét, tömör felleg száguldott feléje - egy feltépett gyomrú férfi teste. Shayand az utolsó pillanatban húzta be a nyakát; éppen csak elkerülte, hogy a holttetem elsodorja. Kapkodó pillantásokkal mérte fel a pusztítást. A lemenő Nap arany színűre festette az eget, s vörös fénybe vonta a harcolók fegyvereit... vagy az vér? Ennyi vér? Halottak mindenütt. Szőrös, darabokra trancsírozott dögök. A buzogánytoronyból újabb felhasított torkú hulla repült alá, ezúttal azonban messzire elkerülte a mágust. A tarpán roncsai félig lelógtak a buzogánytoronyról. Kissé távolabb három farkasdémon viaskodott halálra szánt emberekkel tépett bundájuk több helyen fityegve lógott, s felfedte a sötét démoni izmokat, ám látszott, pusztulásuk előtt sokakat magukkal visznek. 137

Másutt egy darázsszín egyenruhás katona a mellvédre ugrott... dárdától átjárt testtel zuhant az utána igyekvők nyakába. A gyilokjárókra kék-fehér osztagok loholtak fel, félszáz Hyllkroken-harcos egyenesen a démonoktól szorongatott Velőscsontra tartott - a pihent csapat talán a tartalék utolja volt. A városfal egyik tornyán ökörfejes maragsi zászlót lobogtatott a szél... aztán a zászlót a toronnyal együtt nyelte el az omlás porfellege. Fél szívdobbanással később már Shayand dobhártyáját szaggatta a robbanás döreje... a klevan alkímikusok újabb szörnyűséges haditettet lajstromozhatnak a javukra. - Bambaaa!!! Vérszopó Ogg hadonászott neki... a tisztes újból kiérdemelte a nevét, patakokban ömlött róla a vér, mint másról az izzadtság. Jócskán keveredhetett közé a saját vére is, Vérszopón azonban nem látszott a gyengeség jele. - Varázsolj! Bamba, varázsolj! - ordította Vérszopó, miközben visszakézből vágott állcsúcson egy ostromlót csatabárdja tompábbik végével... a szerencsétlen fickónak nyikkanni sem maradt ideje, a szétroncsolt arcába harapó kínt azonnal elűzte a halál szele. Shayand di Grasya keményen megmarkolta buzogányát, és a Botos Öreg kegyelméért fohászkodva kiugrott a nyúljáratból. - Ide! - bömbölte, ahogy a torkán kifért. - Ide, démonok, ide! Itt van a ti mágusotok!!! Sötét farkaspofa bukkant elő a buzogánytorony mellvédje mögül - szőre vörös-csatakosan lekonyult, a gőzölgő vér vastag sugárban csurgott le róla... aztán a démon Shayand nyakába vetette magát. A mágus nem hátrált, hanem még alá is szaladt a zuhanó testnek, majd az utolsó pillanatban mögé került. A farkasdémon ruganyosán hullott a mocskos kövezetre, mancsával máris Shayand után kapott, fogai Shayand arca előtt csattantak. Aztán Shayand buzogánya csattant a farkasdémon fogsorán. - NESZE! - kiáltotta, és csizmás lábával arrébb rúgta a fájdalomtól elvakult démon mancsát. Vértől feketéllő penge bukkant ki a démon mellkasán, Shayand buzogánya pedig ugyanekkor zúzta szét a kemény koponyát. Az összeomló test mögül Pöcsmadár véreskormos, mindazonáltal elégedetten vigyorgó ábrázata került elő... Akit azonnal magával sodort a másik farkasdémon támadása. Öten vetették magukat utána, egy kivételével mind napkoriak, és rönkhasító bárdokkal, régi kardokkal csapdosták a korábbi küzdelemtől legyengült démon végtagjait. 138

Az egyik napkorit hasba rúgta egy karmos láb, mire a balsorsú férfi sikoltva repült neki a buzogánytorony tövének... a többiek lemetszették a démon bal karját, kegyetlen sebeket mélyítettek a bordái közé... az egyik csapás végighasította a démon véknyát, s a rücskös belszervek döntötték Pöcs-madarat... Akinek szorongatott helyzetében is volt annyi lélekje-lenléte, hogy vaskos rövidkardját a démon szügyébe döfje. Shayand mindezt nem látta, mivel akkorra az utolsó két démon is rávetette magát... s bár mindkettőt csúful megviselte a harc, még mindig halálos veszedelmet jelentettek. - Varázsolj, Bamba! Pokoli tűzben izzó tekintetek villantak rá, arasznyi karmok és bűzlő fogak keresték testét. Shayand úgy salapált fegyverével, mint aki megbolondult... - Baszod... - csikorogta, és ízzé-porrá zúzott egy mancsot. Mindenféle harci tapasztalat híján most is csupán hihetetlen testi erejére és a lelke mélyéről előáradó vadságra támaszkodott csupán. Ütött, hárított, ütött, ütött, sikoltott kínjában, vére csordult, ütött, ütött, ütött... - Könnyű... azt... mondani... Vérszopó... Lába alól kiszaladt a talaj. A démon felvonyított, mint a tüdőn szúrt kutya. Shayand nagyot csattanva érkezett a hátára, feje kettőt koppant a kövezeten. Valami oldalba vágta... mint a lórúgás... A kanca? Nem akar hágni? De miért... ...nem? Balfelét a pokol forrósága nyaldosta, jobbját a végtelen Zan hidege marta. Tágra nyílt szemei a semmit falták... Vagyis inkább a felhőkkel takaródzó, éjjeli eget. Siránkozás és jajgatás sodródott Shayand fülébe, fáradt parancsok és még fáradtabb válaszok. Arcát a jeges áramlatok felé fordította... szürke arcú Hyllkroken-katonákat és Bálil-legényeket látott a mocskos kövezeten kuporogni. Aztán a pokol heve felé pillantott... üszkös hasábokat faltak ott vörös-sárga lángok, s a tűz körül sebesültek nyögdécseltek. Volt, aki fennhangon sikoltozott mindegyre... Lehunyta a szemét, és örömmel fogadta az álomtalan álmot. Valami haszna csak volt annak, hogy a végletekig kimerítette testét: ismét azonnal elaludt. Óvatosan megrázták a vállát. - Bamba! Ébredj! Varázsolnod kell! - Mennyafrancba... - motyogta összetapadt szájjal. -Mennyazistennekaz... oda...

139

- Bamba! Itt vannak a kristályaid, Bamba! Hallod? -hadarta Vérszopó a fülébe. - A lány elhozta neked! Bamb...! Shayand úgy ült fel, mint az ötvösmesterek méregdrága, rugós gyermekjátékai. Szeme kipattant, foga összecsikor-dult haragjában. - Elai! Hogy feledkezhettem meg róla?! Milyen önző voltam, amikor elaludtam! Törékeny teremtés bújt elő Vérszopó Ogg hegyomlásnak is beillő teste mögül. Rövidlátón hunyorgott kavicsszürke bal szemével, jobb szemét padlizsánszín duzzanat szűkítette csúf réssé. - Elai! - ugrott fel Shayand, csaknem félrelökve a Velő tisztesét.-Mi tört...!? Elaisse Morasson csókkal hallgattatta el a férfit. - Velem ne törődj! Gyógyítanod kell... de előbb egyél! Kész a forró, sűrű zöldségleves. Abból még nem kínáltuk meg az ostromlókat. Shayand óvatosan megérintette a lány szemét borító duzzanatot. Elaisse ellágyult mozdulatokkal simult oda a tenyeréhez. - Féltem, hogy... - Én is féltettelek. Nem lett volna szabad úgy elmennem, hogy téged itt hagytalak! - Nem maradtam itt - kucorodott közelebb a varázslóhoz Elaisse, hogy testének minél nagyobb felülete érintkezzen az övével. - Visszamentem a könyvtárba néhány kristályért. Tudtam, hogy szükséged lesz rá, amikor viszszatérsz... - Mit intéztél? - kérdezett közbe hirtelen Vérszopó Ogg. - Hova tűntél? Volt, aki azt hitte, hogy dezertáltál! - Pöcsmadár? - Nem... Rophoin. Azt mondta, hogy nem vagy közénk való. Hogy nem csodálja gyávaságod, hiszen nincsenek benned bajtársias érzések... Shayand kivette Elaisse tenyeréből az egyik esszenciakristályt. - Bajtársias érzések? - kérdezte elmélázva. - Nem, azt valóban nem mondhatnám. Undorodom mindattól, amit a Velő jelent! Selypegő hang válaszolt erre. - A Velő állta a sarat, Picsafejű! Te ugyan leléptél, de Watriquet Wedderburnnak ezt senki sem mondta! Az öszszes démonát ideküldte, hogy végezzen veled! De csak mi voltunk itt! A Velő! Pöcsmadár volt az. A tűz túlfelén hevert, szája egyetlen véres húspépé dagadt, felsőtestét annyi gyolcs fedte, hogy egy múmiának is díszére vált volna. - Nagyok voltak a veszteségek? - kérdezte Shayand, nem minden együttérzés nélkül. Gyűlölte a Velő világát... de azt el kellett ismernie, hogy hősiesen helytállnak Napkorért.

140

- Szóra sem érdemes - legyintett Vérszopó. - Maradtunk vagy tizen. Velem együtt négy elbaszott fickó van, aki még kardot is képes fogni. Én vagyok a parancsnok... Nem kellett kimondania, hogy Shayand megértse: Rophoin Hyllkrokent is lábbal előre viszik már templomba. - Jöhettél volna hamarabb is... - nyöszörögte a tűz túlsó oldalán Pöcsmadár, majd békülékeny hangon hozzátette: -...mágus uram... - Igyekeztem... - motyogta lehajtott fejjel Shayand. Elaisse haja az arcát cirógatta, a harcba és a félelembe megizzadt testének kipárolgása... csupán annyira nőies, mint a savanyított, füstölt-hal szaga... az orrát facsarta. -Napkor? Hogy áll a város? - Egy helyen félig leomlott a fal - válaszolta Elaisse. -A szabad Bálil-bandák mind oda gyűltek... egy-két napig még tartani tudják a rést... feltéve, hogy mi holnap is lekötjük a démonokat. Más tekintetben jól állunk. A kapuk is bírják, az emberek is. Van élelem, és vannak még tartalék csapatok is. Alencon Hyllkroken rendkívüli érzékkel szervezi a védelmet... - Ha a démonok nem lennének, kibírnánk addig, amíg Clodo serege ideér jegyezte meg Vérszopó. - Az ostrom előtti utolsó hírnök, aki még bejutott a falak közé, azt állította, hogy Clodo és Bálil két nap alatt bevették Brad Ambart... pontosabban a főváros népe lehajigálta a falakról a királyhű katonákat, és megnyitották a kapukat. Állítólag a mieinknek már egyéb vágya sincsen, mint megütközni Wedderburnnal... és a riff ugyebár éppen itt van. Szóval, ha kibírjuk, míg Clodo ide ér... - Nem bírjuk ki - mondta Pöcsmadár. - Ha a démonok nem lennének... - ismételte meg reménykedve Vérszopó, miközben a mágust fürkészte. - De vannak. Időközben többen köréjük gyűltek, és tisztes távolban letelepedtek. Egyikük sem merészelte megzavarni a mágust és közvetlen környezetét, ám egyetlen hangot sem akartak elveszíteni a beszélgetésből. Tudták, sorsuk most fog eldőlni, ezekben a percekben. - Varázsolj, Bamba! - meredt Vérszopó Shayandra. -Csapj oda a démonoknak! Vagy inkább annak a francos Wedderburnnak! - Igen. Varázsolj! - kérte Elaisse Morasson is. - Gyógyíts, és tekerd le Wedderburn tökét! - Üres vagyok, mint Kanegér butykosa - mondta Shayand. Inkább a könnyebben megoldható problémáról beszélt... hiszen elég csupán lenyelnie egy esszenciakristályt, hogy orvosolja... s mélyen hallgatott a nagyobbik bajról: túl gyenge ahhoz, hogy egyedül megállítsa

141

Watriquet Wedderburnt. És Gran halott... sem így, sem úgy nem segíthet már. Végül is nem kell feltétlenül legyőznöm a riffet, vigasztalta magát gondolatban. Csak fel kell tartanom addig, amíg a lázadók hadserege megérkezik. - Hány napi járóföld ide a főváros? - kérdezte, és bekapta a kezében szorongatott esszenciakristályt. Mint a lágy tojásfehérje, úgy csúszott le a torkán a kristály... Shayand azonnal megérezte, ahogy a kiszabaduló esszencia beléáramlik, jólesön melengetve tagjait... Aztán lecsapott rá az izzó kín! Elméjének gátjait saját maga bontotta le Warenne létsíkján, hogy megszabadulhasson az Uralkodó szobrának halálos szorításából, a maradékot a kiáramló esszencia roncsolta szét... és még nem volt idő, hogy újjáépüljön. - Öt nap, ha meghajszolják a lovakat, de csata előtt erre. .. hé! Mi van veled?! Mintha csak Vérszopó kérdésére várt volna, a hamuszürke arcú, felakadt szemű mágus hanyatt vágódott, mint akit szíven szúrtak. Csikorgó fogakkal rángatózott, miközben a bőre sistergett és sercegett, mint a serpenyőbe vetett szalonna. - Shym! - sikoltotta Elaisse, és megpróbálta ölébe vonni Shayand fejét, hogy legalább azt ne csapdossa oly erősen a kőhöz... ám amint hozzáért a férfi bőréhez, ujjai valósággal lángra lobbantak az elszabaduló esszenciától. - Neee! Shayand tudata mind távolabb igyekezett az esszencia kínjától, ám fülei összeesküdtek ellene, és a megfékezhe-tetlen energia robajával gyötörték; bőre segítségért sikoltozott, s belekapaszkodott, hogy ne tudjon elmenekülni onnan; kezei nem engedelmeskedtek semmiféle parancsnak, s azon igyekeztek, hogy megszabaduljanak végre körmeiktől, hát vadul kaparták a bástya kövezetét. Aztán ahogyan elkezdődött, oly hirtelen véget is ért az egész. Testét elhagyta az utolsó csepp esszencia is... a külvilág lassanként újra elérte Shayand di Grasya tudatát. - ...Shym! Mi van veled?! Shym! Válaszolj már! Jaj, istenek, Shym... Shym, itt vagyok... Azt hitte, nem tud majd megmozdulni... ám a keze oly könnyedén emelkedett a magasba, mintha valaki más emelné. - Semmi... semmi... - motyogta Shayand. - Csak elhagyott a varázserőm. Vérszopó Ogg felszisszent, mintha a körme alá fúródott volna egy szálka. - Mikor tér vissza? - kérdezte aggódva. Shayand feltápászkodott - ehhez azért igénybe kellett vennie Elaisse segítségét, bár most nem a teste, hanem a lelke gyengült el az átélt megpróbáltatásoktól. 142

- Talán sosem? - vonta meg a vállát nyugodtan. - Nem tudom. Sosem éltem még át effélét... de... -De? - De megvan még a buzogányom, Vérszopó, és még mindig él bennem az akarat, hogy tegyek valamit ezért a városért! - Már megbocsáss, de ennyi erővel akár lószart is vacsorázhatsz! - közölte a tisztes. Igyekezetett udvariasabban fogalmazni, mint szokott... végtére is egy mágussal beszélget... de azért nem kendőzte el a véleményét. - Nem éred meg a holnap estét! - Mint ahogyan mi sem - kontrázott rá Pöcsmadár. -Szépen nézünk ki! Télszámyéknál nekem is be kellett volna állnom a sorba, bassza meg, nem a kútnál szórakoznom a hullákkal! Shayand nem törődött velük. Tekintetével Elaisse elkerekedett szemét tartotta fogva... - Bízol bennem, Elai? - Igen - suttogta a lány. - Jó. Akkor lesz erőm, hogy végigcsináljam. - Mit akarsz tenni? - Megölöm Watriquet Wedderburnt. Elszedem tőle a démonokat, vagy elpusztítom a kürtöt. -Őrült vagy?! - Azt mondtad, bízol bennem - mondta Shayand, és előhúzta ruhája alól Warenne fényszövetét. A fejére borította... Számára semmi sem változott, ám Elaisse és a zsoldosok ámuló arcáról leolvashatott mindent. - Tudsz te, ha akarsz! - nyögte Pöcsmadár, amint túltette magát az első döbbenetén. - Megölöm Watriquet Wedderburnt - közölte ismét Shayand, elég hangosan, hogy azok is hallják, akik az eddigi beszélgetésben nem vettek részt, majd levette a szövetet, és maga mellé helyezte. Újból láthatóvá vált. - Lehet, hogy ez kevés lesz, de megölöm őt, és megszabadítom a várost a démonoktól... a többi már rajtatok múlik! - Veled tartok - közölte Vérszopó Ogg. Állkapcsán fel-le ugráltak az izmok... eltökélte magát. - Kibaszottul elment az eszem... - selypegte a szétmorzsolt pofájú Pöcsmadár. - Én is megyek! Ha túlélem, minden lukat betömök ebben a kurva városban, bassza meg! Béén! Shayand tiltakozni kezdett. - Engem nem láthatnak, de titeket igen! - Álcázzuk magunkat. 143

- De ha egyedül megyek, akkor... - Akkor senki sem fog kihúzni a trutyiból, ha nyakig benyel a pöce. Veres és Barom is velünk jön... - Egyedül is sikerülni fog! - Es egyedül söpröd be az elismerést, mi? Igaza volt Rophoinnak, tényleg szar alak vagy, Picsafejű! Elaisse Morasson nem szállt be az épületes párbeszédbe... noha legszívesebben letorkolta volna Shayandot, hogy ne hősködjön, és fogadja el a segítséget... sőt, leginkább azért könyörgött volna, hogy maradjon a falak között, ám tudta, hogy a férfi meggyőzhetetlen. Hacsak... Finoman megérintette a... semmit, melyet Shayand helyezett maga mellé az imént. Amint hozzáért, tünékeny fénysziporkák közepette rajzolódott ki előtte az ezerszínű, selymes tapintású szövet. - Ez össze van hajtva - szólalt meg. - Mit mondasz? - kérdezte oda sem figyelve Shayand, aki éppen a következő érvet fogalmazta meg, amellyel végre leszerelheti a Velő egyre erőszakosabban ajánlkozó zsoldosait. - A láthatatlan szövet. Össze van hajtva! - ismételte meg Elaisse, majd egy hirtelen mozdulattal megrázta a pillekönnyű anyagot. - Akkora, mint egy lepedő! Csend lett. - Szétvághatnánk! -javasolta Elaisse. Tudta, hogy kedvese elszánt, és mindenképpen belopódzik az ellenséges táborba... de ha nem kell egyedül mennie, az valamivel enyhítené az aggódó hátrahagyottak kínjait. - Hogyisne! Még tönkretennénk! - Honnan tudod? Összehajtogatva is eltüntetett. Lehet, hogy egy kis darab is... - Sértetlenül eltüntetett! Szétszaggatva talán mit sem ér! - Ó, hát miért nem tudod biztosan, hogy mit tehetünk meg ezzel a vacak ronggyal és mit nem?! - emelkedett egyre magasabb regiszterekbe Elaisse hangja. Ekkor Vérszopó Ogg dörmögött közbe. - Nagy? Mint egy lepedő? Hányan is férünk alá... egyszerre? Shayand di Grasya torkán akadt a csípős válasz. Kétségbeesve nézett körül, hátha valaki a pártjára áll... de csak végsőkig elszánt arcokat látott maga körül. - Hé, mágus uram, szorosan hozzád simulok majd! -grimaszolt Pöcsmadár, holott szétvert szájjal ez igencsak fájdalmas lehetett. - Húzd össze a seggedet! Hahaha! Jaj, hajjaj, Picsafejű, ez lesz ám a móka!

144

Ha halálom akármilyen Kis közjónak javára volna, Meghalnék, meg én...

Könnyű, pirkadat előtti légáramlatok borzolták a holttetemek haját és szakáilát. Mintha az elmúlás vonta volna be ragyogó kristálymázzal a városfal előtti síkot, úgy sziporkázott minden a máglyarácsok és fáklyák fényében pedig csupán a hajnalt köszöntő pára vajúdott apró vízcseppeket a letaposott fűre és vérbe dermedt arcokra. Az Ambari Kapu takarásában öt férfi osont ki a kapuboltozat alól. Mögöttük olajozottan csusszant vissza az acélrács, amely ebből az irányból immár egyedüli védmüként zárta le a várost. A lopakodók a bezúzott kapuszárnyak árnyékában még megálltak egy pillanatra, majd különös mozdulatokat tettek, és eltűntek a világ szeme elől. - És azt tudod, hogy merre menjünk, mágus uram? -hallatszott a suttogás azon a helyen, ahol az imént még a férfiak lapultak. - A vezéri sátrat mindannyian láttuk - hangzott a válasz Shayand di Grasya hangján. - Remélem, még hajnalhasadás előtt odaérünk... az ébredező táborban bajos lesz lopakodni!

145

- Legalább nem kell annyira ügyelni majd a csendesség-re - szólt közbe Pöcsmadár. - Most még a gyomrom se koroghat, a jó ku...! - Befogtad! - morrant rá Ogg, a Vérszopó. - Innen kezdve egy szót sem akarok hallani! A jeleket mind tudjuk, igaz? - Egy rántás: megáll. Két rántás: indul. Három rántás: baj van - sorolta feszes hangon Barom Parrus, a Velő egyik túlélője; egy satupofájú, darabos mozgású, brokhi izomkolosszus, Vérszopó földije. Rombuszhegyü, páncélbontó fattyúkardját takaróba bugyolálta, tárcsapajzsát a hátára vetette, s vastag köpenyt borított rá, nehogy a fém nekikoccanjon valaminek. Mellvértjét a bástyán hagyta... pedig az utóbbi napokban nemegyszer már csak annak köszönhette az életét. Őrült küldetésük során azonban az észrevétlenség még a védelemnél is fontosabb volt. - Helyes! A madzag rendben? Ellenőrizzétek! Mindannyian megrángatták a derekukra hurkolt, vékony madzagot, amely köldökzsinórként kötötte össze őket. Ennek rángatásával kommunikálnak majd, és ez akadályozza meg, hogy túlságosan eltávolodjanak egymástól, s valamelyikük kibukkanjon a láthatatlanná tevő fényszövet alól. Ugyanakkor elég vékony volt ahhoz, hogy vész esetén a szétugró testek rántása eltépje, s ne akadályozza a csatában a halálra szánt zsoldos-különítményt. - Baszod, Veres, a pajzsodat húzd ki a számból! - morogta Pöcsmadár. - Állj elém... már nem fogom lecsatolni a platnikat! -felelte az ötödik zsoldos, akinek mindkét alkarjára madárszárny-forma pajzs simult, melyek jó félarasznyira túlnyúltak a harcos könyökén. Az ormótlan védőfelszerelés a hozzáértő kezeken csodákat művelt... márpedig a horgasbárddal felszerelkezett Veres, a klevan Felföld szülötte igencsak értette a használatát. Vértet ő sem viselt, ám kölyökkora óta nyíratlan haját a fejére csomózta, amely így sisakként védte őt, és magára húzta a klánjának színeire festett, derékhoz szabott medvebundát is, amely akár mellvértnek is bevált. A különítmény maradék három tagja a szokott fegyvereit hozta magával Ogg a kipróbált csatabárdját, Pöcsmadár bontócsákányt és egy új rövidkardot a törött régi helyett, Shayand pedig a buzogányát. Shayand vastag bőrmellényt öltött - valamelyik Bálil-legény tukmálta rá -, a másik kettő is lecserélte zörgő mellvértjét olajosán csillogó, bivalybőr vértekre. Hasznuk nem sok, de az elcsúszott csapásokat ezek is kivédik. - Itt van vége a pofázásnak! - förmedt rájuk Vérszopó Ogg. - Indulhatunk? - Induljunk! - sóhajtotta Shayand, majd sokkal elszán-tabb hangon hozzátette: - Napkorért és a becsületért... előre! A fénylepel alatt szorongó öt férfi megindult, s miután összehangolták lépteiket, meglehetősen gyorsan távolodtak az Ambari Kapu tövéből. Csendben haladtak előre... csupán Pöcsmadár szipogott valamit az orra alatt: - Baszod, 146

Picsafejű, a könnyem is kicsordul ettől a megható szövegtől... -, azonban Vérszopó nyomban hátrarúgott, mire Pöcsmadár is elhallgatott végre. Gyorsan keresztülvágtak a holtak mezején, majd amikor a holtaknál nem kevésbé sápadt klevan őrök feltűntek az első sáncokon, önkéntelenül is lelassítottak, és megfontoltak minden lépést. Őrültségre vállalkoztak, az igaz, de nem őrültek módján... csupán egy kisujjkörömnyi esélyük volt arra, hogy sikerrel járnak - s a köröm alá beszorult piszokhoz mérhető az esély, hogy túl is élik ezután -, ám ehhez a picinyke esélyhez ragaszkodtak, mint kutya a vacsorájához. Elhaladtak egy megviselt kőhajító mellett - már Jasperszívénél is szolgálhatta a halált -, melynek ágasáról néhány levágott és felszegezett kézfej integetett a csillagoknak. Trófeák az előző ostromból, rontásűző babonaság, vagy Watriquet riff tolvaj katonáinak büntetése? Nem tudták, de úgy osontak el a kőhajító mellett, mintha azok a kezek rájuk szórnák az átkokat. Körös-körül hortyogó klevanok hevertek, csupa zöldarany maragsi egyenruha, a mellrészre varrt, bambán bámuló ökörfej. A tábor napkori határait csak tessék-lássék őrizték, s aki ébren volt, az is a távoli falakat fürkészte, és a falak tövében moccanó árnyakat; arra senki sem gondolt, hogy az éjszaka testetlen szellemeket fog becsempészni a hátuk mögé. A klevan haditábor túlsó felét bizonyára kettős őrség vigyázza, és mérföldekkel előretolt állások, hiszen onnan várták a lázadók seregét. Milyen nyugodtan alszanak, csodálkozott Shayand di Grasya. Aztán felidézte magában, hogy ő milyen nyugodtan tudott aludni, miután visszatért a piramisból, holott mindenfelé sebesültek nyöszörögtek, és azt sem tudta, mi történt Elaisse Morassonnal, de nem is törődött vele... ráadásul Watriquet Wedderburn a démonokat is bármikor rájuk uszíthatta volna. Hiába, a háborúban a kimerültség nagy úr, állapította meg magában Shayand. Vagy pihensz, amikor csak tudsz, vagy másnap a véred ontják, és pihenhetsz az örökkévalóságig! Loppal megkerültek néhány omladozó vályogépületet -az isién időkben Napkor túlnyúlt a városfalon, s a szegények házai, valamint az utazókat kiszolgáló szárnyékok tarka gyűrűbe fogták a városfalat. Clodo Khimer hadmérnökei két évvel ezelőtt az épületek anyagából szerkesztettek ostromgépeket, s a győztesek a maradékot is lerombolták. Alencon Hyllkroken pedig rendeletben tiltotta meg, hogy a városfalon kívülre bárki építkezzék, így mára már jól belátható, sík terület fogta körbe Napkort, s csupán néhol törte meg a füves-gyomos mező egyhangúságát néhány régi falmaradvány, melynek tövében a birkapásztorok hű-söltek... legalábbis békeidőben. Most klevan katonák táboroztak mindenütt, s a romházak takarásába saját sebesültjeiket

147

vitték, pusztán azért, mert azokat a csata legvadabb pillanataiban is könnyűszerrel megtalálhatták. A gyógyítók és felcserek most pihentek - csupán néhányuk botorkált karikás szemekkel a nyöszörgők felé, hogy segítsenek nekik... és biztosítsák a többinek a nyugodt alváshoz a csendet. Oly fáradtak voltak - pedig még az ostrom épphogy elkezdődött -, hogy ha Shayand és négy társa leveti magáról a fényleplet, akkor sem veszik őket észre. Ám a Velő maradékának esze ágában sem volt leleplezni magát. Óvatosan tovább surrantak, mindegyre az ostromló tábor szívét képező vezéri sátor irányába. Igyekezniük kellett; már derengett az ég alja, s a messzi fal tetején lassanként hamvukba fulladtak a máglyák. A klevanok ébredezni kezdtek; egyre-másra hallatszott ásításuk, és a kinyújtóztatott ízületek ropogása. Végtére is igaza lett Pöcsmadárnak; ahogyan nőtt a zaj, úgy kellett mind kevesebb gondot fordítaniuk lépteikre, lélegzetvételükre. Felgyorsítottak hát, és ügyelve arra, nehogy nekiütközzenek az első feltápászkodóknak, mind közelebb lopakodtak Watriquet Wedderbum sátrához. A vezéri sátor Wedderburn sárga és fekete színeiben pompázott. Fénylő selymét oly feszesre húzták, hogy még a hajnali szél sem tudta meglengetni, noha a sátortartó oszlopok tetején a lángoló kardot - Watriquet riff személyes címerét - ábrázoló lobogók egyre vígabban csattogtak. - Nem tetszik ez nekem... - mormogta Vérszopó Shayand fülébe. Olyan halkan beszélt, hogy a mágus alig értette a szavait... túl közel volt az ellenség. Ez a sátor úgy áll, mintha kőből rakták volna! Ha belevágunk... tán még szét is hasad az egész, annyira feszes! Terveik szerint a többosztatú sátor egyik hátsó fertályán hasítottak volna rést, egy olyan szögletben, ahol a visszahulló sátorszövet eltakarja a hasítékot. A valóság azonban nem kedvezett ennek a tervnek. Az ilyen feszesre húzott selyemszövet valóban hajlamos hangos reccsenéssel széthasadni. .. és akkor oda a meglepetés ereje. - A bejárathoz - lehelte Shayand. Megrángatta a derekukra hurkolt madzagot... éppen háromszor... majd az új irányba indult. A zsoldosok engedelmesen követték; a három rántás nem csupán azt jelentette, hogy valami előre nem látható probléma merült fel, hanem azt is, hogy Shayand di Grasya akarata szerint kell cselekedniük a továbbiakban. Talán nem értettek egyet a döntésével, azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy a véleményüket megvitassák. Alig tízlépésnyire álltak a testőrség állásaitól - melyek között az imént csusszantak át -, és a sátrat körbefutó, kitaposott ösvényen is most haladt el az őrjárat négyfös osztagainak egyike, amely szünet nélkül, fáradhatatlanul járta körbekörbe a palotának is beillő selyemépítményt. És, ha sokat tétováznak, máris utoléri őket a másik őrjárat. 148

Jobb ötlet híján Shayand az őrjáratok menetirányával megegyezően indult el, a keményre taposott földsávon maradva - itt már egy önmagától lekonyuló fűszál is árulójuk lehetett volna, ezért nem húzódott a sátor kevésbé forgalmas tövébe. A mágus arra számított, hogy ha megfelelő távolságot tart a klevan őrjáratoktól, akkor a bejárathoz érve talán lesz annyi idejük, hogy észrevétlenül besurranjanak az őrök között. Eleinte úgy tűnt, hogy a számítása beválik. Az egyik őrjárat mit sem sejtve masírozott előttük, a másik pedig még biztonságos távolban követte őket, valahol a palotát körbeölelő, kitaposott út másik felén. Aztán feltűnt a sátorpalota bejárata, egy sárga-fekete csíkozású, alagútszerűen előrenyúló sátor-szerkezet. A selyemalagút keletre tekintő bejáratát két testőr állta el, keresztbe tett alabárdjaik alatt felnőtt férfi csak üggyelbajjal surranhatott volna át... de a fénylepel alatt bujkáló öt semmiképp sem tarthatta volna fenn láthatatlanságát. Az őrök mögött, már az alagútban, két másik testőr állt, és mögöttük még kettő - mindnél alabárd, különböző szögben keresztezve. Makulátlan vértjükön elcsúszott a felkelő Nap fénye. Shayand megtorpant, Ogg izzadságszagú teste a hátának préselődött. Hogyan tovább? Zakatolt a szíve, és zakatoltak a gondolatai is, ám... ám rá kellett döbbennie, hogy fogalma sincs, mit tehetne. A derekán türelmetlenül megrándult a madzag. De hiába sürgették a türelmetlen zsoldosok, Shayand egyelőre nem látott megoldást. Időre van szükségem, háborgott gondolatban, időre, ti marhák! A hátul ácsorgó Veres hirtelen meglódult, s kíméletlenül maga előtt tolva a másik négyet, a bejárat felé indult. Mit akar ez! Shayand majdnem felkiáltott dühében, de Vérszopó is csikorgó szitkot nyomott el a fogai között. Csak nem akar nekiszaladni az öröknek!? - Vá-áltás! - harsant fel a kiáltás közvetlenül mellettük, és az őrjárat, amely észrevétlenül utolérte őket... csupán a felföldi zsoldos reflexeinek köszönhetően nem ütköztek beléjük. Az újonnan érkezett alabárdosok lecövekeltek a sátor bejáratával szemben, mire a sátor őrei vállukhoz szorították az alabárdokat, és kimasíroztak, hogy a váltás elfoglalhassa a helyüket. Vérszopó Ogg kíméletlenül meglökte Shayandot, aki szinte futva indult meg a felszabaduló bejárat felé. A többiek szorosan egymáshoz tapadva igyekeztek megmaradni a fényszövet alatt... és bár ez nem ment minden zaj nélkül, az őrség tisztjének parancsai túlharsogták a különös zörejeket. -Csere... i-indulj! A váltás trappban indult meg a selyemfolyosó szája felé. Túl gyorsak! Shayand úgy iszkolt, mint a nyúl, ha rókaneszt hall, ám ügyelnie kellett a feszülő 149

zsinórra is... ha elpattan, Veres kisodródhat a fénylepel alól, az pedig végzetes lenne! Gyerünk már!!! -Hé! Mi... Lemondó rándulással pattant el a zsineg, ahogyan Veres kifordult a fénylepel alól, és könyökpajzsának peremét a testőr torkába döfte. A nyomorult fickó, aki véletlenül letaposta Veres sarkát, döbbenten meredt a semmiből előtűnő felföldi harcosra, aztán a torkába harapó fájdalom összegörnyesztette... a horgasbárd a feje fölött süvített el, és mohón belemart a meglepetéstől mozdulni sem tudó társa vállába. A kékes acélt saját súlya és a felföldi zsoldos ereje hajtotta mind mélyebbre, mígnem csaknem kettészelte a fémvértbe burkolt testet. -Bassza... -Ria... - .. .meg... - ...óóóó!!! - ...lebuktunk! Volt tervük lebukás esetére is... ez most mindannyiuk fejében a helyére kattant. Shayand, Vérszopó és Barom Parrus a sátor belsejébe nyomultak... futás közben a mágus inge mélyére gyűrte a fényszövetet. Eközben Pöcsmadár a bontócsákánnyal meglékelte a fuldokló testőr koponyáját, hogy bevégezze Veres munkáját, a felföldi zsoldos pedig a hullákon keresztülgázolva a selyemcsőbe tolakodó, többi klevan útját állta el. Az első alabárddöfés csendülve csapódott le Veres bárdjáról... majd ismét fülsértőn megcsendült, amikor a félreütött fegyver a sátor selymének ütődött. Mintha acélnak csapódott volna. Ezért nem lengtette hát a szél a sátorlapokat! Watriquet Wedderburn óvatossága most a merénylők malmára hajtotta a vizet; ők voltak bent, és csupán a bejáratot kellett tartaniuk, a selymen túli világból nem kellett váratlan támadásra számítaniuk. - Félre! - kiáltotta Pöcsmadár, mire Veres azonnal az acélos selyemfalnak lapult. Pöcsmadár csákánya a füle mellett surrogott el, s a nyél végi acélhegy úgy fúródott az alabárdját vesztett testőr gyomrába, mintha legalábbis nem védte volna vért. Pöcsmadár a vaskos rövidkardot lengetve máris a túlélőkre rontott, hogy kiszorítsa őket a selyemala-gútból. Odakint riadót recsegtek a harsonák. A sátor mélyén négy pihent testőr ugrott fel - éppen egy pillanattal azelőtt, hogy a Velő zsoldosai rájuk törtek volna. A kiáltozás riasztotta fel őket, tekintetükben még az éber semmittevés álompárája és értetlenség honolt, ám összehangolt mozdulataik a harcos ösztönökről és a beléjük ivódott 150

gyakorlatról árulkodtak. Egyikük még így is hamarabb halt meg, semmint felfoghatta volna, hogy mi is történt valójában. A testőrök tisztese parancsszavakat vakkantott, mire társai a penge művészeinek cseppfolyós mozdulataival húztak áthatolhatatlannak tűnő falat a sátor selyemfalakkal leválasztott, hátsó fertálya elé. Ő maga felajzott számszeríjat emelt a vállához... Shayandéknak nem volt szükségük a szavakra. Mindent megbeszéltek már, amire szükségük volt. Elszánt némasággal estek a testőröknek, hogy mihamarabb elsöpörjék őket, és még azelőtt elérjék Watriquet Wedderburnt, hogy hátrahagyott társaikat felőrölné a túlerő... Márpedig az a pillanat nem fog sokáig váratni magára. Az alabárdok egyre szaporodó erdeje kérlelhetetlen erővel szorította volna őket hátra, ha Pöcsmadár - fittyet hányva a veszélyre - be nem szalad közéjük. A tetovált képű zsoldos közvetlen közelről csépelte a védetlen arcokat... még arra is jutott érkezése, hogy kirántsa a rövid nyelű csákányt második áldozatából, és azt is munkára fogja. Ellenfelei túl sokan voltak; egymást zavarták, alabárdjaik minduntalan összeakadtak... sőt, saját testükkel védelmezték kistermetű támadójukat, így a mögöttük tülekedő testőrök nem szúrhatták le őt. Veres okult a testőrök példájából, ezért eszébe sem jutott Pöcsmadár mellé állni, nehogy akadályozza a harcban. Maga mögé hajította bárdját, majd egy gazdátlan alabárdot felragadva, a háromarasznyi döföheggyel növelte a hullák halmát. Ő könnyedén megtehette ezt, hiszen Pöcsmadár mellett bőséggel maradt még hely a vékony fegyvernek. - Lőj! - tolakodott be az ordítozástól zengő acélselyem-alagútba egy kiáltás... Néhány zárszerkezet csattant, íjhúr pendült, a halálkiáltások megsokszorozódtak. - Lőj!!! Ujabb embersorral vékonyodott meg az az élő fal, amely a két zsoldost elválasztotta a külvilágtól. - Ne kelljen pofáznom, lőjetek mind, az anyátokat! Az íjpuskák kattogása megszaporodott, néhány erőszakosan rövid, minden kecsességet nélkülöző vessző áttörte az egyre fogyatkozó testőrök falát, és elszáguldott a zsoldosok mellett. - Vissza! Madár! Futás! Pöcsmadár átkokat fröcsögve felütött még egy állkapcsot a bontócsákánnyal - az acélhegy a sisakon koppant, belülről -, kardjával rávágott egy fegyvert szorongató kézre, majd behúzott nyakkal iszkolt a folyosót lezáró szőnyeg irányába. Társa már majdnem elérte, amikor... Klakk!!!

151

Veres elvágódott, mint akinek kirúgták a lábát, és nekiesett a bejárat torkát lezáró szőnyegnek, amely nagyot reccsenve szakadt le a rúdjáról. A felföldi magasra tornyozott hajsisakja alól úgy meredt elő a fatoilú nyílvessző, mintha Veres csupán dísznek tűzte volna oda. Ordítottak mindhárman, ahogy megrohamozták a zümmögő pengefalat... de nem a villogó kardpengék csikarták elő belőlük az állatias hangokat, hanem a mind magasabbra emelkedő számszeríj. Valamelyikük meg fog halni, mielőtt még elérné a... Katt... dzzziiink!!! A szívbe hatoló fémhegy nyomán Vérszopó torkában elakadt az ordítás. Ám rohamának lendülete nem tört meg, és kihunyó eszméletének utolsó villanásával elégedetten nyugtázta, hogy teste, mely eddig olyan jól szolgálta őt, fel-szúródik a pörgő-forgó kardokra... fájdalmat már nem érzett. .. aztán a lendület tovább sodorta a hegyomlásnyi testet, amely maga alá temette az egyik testőrt és mindkét kardot. Barom Parrus úgy pörgette rombuszhegyű karját, mint valami buzogányt, és csupán egy pillanattal lekésve Ogg halálát, ízzé-porrá zúzta a számszeríjat, a tus alá simuló alkarral egyetemben. A fájdalmát a világba üvöltő íjászt Shayand buzogánya hallgattatta el... nem maradt száj, amely üvölthetett volna... A merénylők egy pillanatra sem torpantak meg; a rombuszhegy könnyedén átszaladt az Ogg alá szorult testőr szegycsontján, a buzogány karmai az utolsó testőr csontjai mögül ragadták ki a lelket. Csakhogy Shayand és társa még fel sem ocsúdhatott - hogy ők életben maradtak, és magukra maradtak -, máris két alak rontott be a vérpermettel teli-fröcskölt helyiségbe. Az egyik a halálsápadt Pöcsmadár volt - arcán, mint a Pokol bélyege, sötéten villogott az elrontott tetoválás. A másik alakon - egy szakállas, durva arcú klevanon -vízfelszínként csillogó vértezet tündökölt, mellrészén vérvörösen szikrázó kövek alkottak díszes gyűrűt. Bal kezében fekete penge, mely lángokat vetett magából, jobbjában egyszerű rézkürt... melyet azonnal a szájához emelt. Fülsértő recsegéssel köszöntötte Watriquet Wedderburn a merénylőket... s a semmi szövedéke mögül elővetődő két ordasdémon vonyítása felelt rá. Barom Parrus szemernyi időt sem hagyott az elsőként felbukkanó démonnak, máris rávetette magát... súlyos fattyúkardjának egyetlen csapásával valósággal letépte a bestia fejét. Azonban nem számolt azzal, hogy a támadás túl közel sodorja Watriquet Wedderburnhoz. A riffhek arra sem volt szüksége, hogy a balkezességéből fakadó előnyökkel éljen. Egyszerűen meglegyintette a lángoló pengével Parrust - éppen a vállán kapta el az iménti csapás lendületéből kipördülő zsoldost -, s tőből leszelte a karját. 152

Parrus fájdalomüvöltését a rézkürt harsogása nyomta el; Watriquet Wedderburn újabb démonokat szólított magához. Shayand csupán a szeme sarkából látta, hogy mi történik, ugyanis a másik démon vadul rátámadt, mielőtt még felocsúdhatott volna. Úgy tűnt, hogy a másvilági szerzet kiszimatolta a mágusból szivárgó esszenciát, amely felingerelte, és ezért vetette magát különös vadsággal Shayandra... A kürt csillapíthatatlan szenvedéllyel szólongatta a démoni farkasokat. Pöcsmadár azonnal Shayand mellé ugrott - nem is any-nyira a segítő szándék vezérelte, mint inkább az, hogy ott legalább a hátát biztonságban tudhatta. Nyomában máris alabárdos testőrök érkeztek a sátor tanácstermébe amelyben az elismerésre méltó méretek ellenére is kezdett elviselhetetlenné válni a zsúfoltság. - Vissza! Vissza, átkozottak! - förmedt Watriquet Wedderburn a testőrségére, ám elkésett... a három újonnan materializálódó ordasdémon őket szemelte ki magának, s acsarogva estek neki a beáramló klevanoknak. - Ó! Dögöljetek meg akkor ti is! Shayand kétségbeesett mozdulattal ütötte félre a szörnyeteg mancsát. Már nem tudott hova hátrálni, a háta nekiszorult az acélselyemnek, amely szilárdan ellenállt a mágusnak - Shayand most szembesült a sátor különleges tulajdonságával. Kirúgott a démon térde felé, de mintha fiatal fatörzset rugdosott volna... csupán a saját talpa fájdult meg. A buzogány nyelével orrba vágta támadóját, aztán kiszorult belőle a levegő, ahogy a démon mancsa utat talált az oldaláig. Éles karmok hasították fel a bőrét, s az elpattanó borda fájdalma izzó abroncsot vont mellkasa köré. Az ütés ereje nekilódította a selyemfal mellé tolt térképasztalnak... a bútor sarka majd leverte a veséjét... és becsúszott alá. Látta, ahogy Pöcsmadár - talán az utolsó, aki még talpon maradt közülük? - a démon hónaljába döfi a kardját, ám hiába iramodik neki, hogy a bontócsákányt Watriquet Wedderburnba állítsa, a túlerő visszaszorítja őt a döglődő démon mellé. Elvesztünk, döbbent rá Shayand. Ennyi volt hát... Nem tudta volna megmondani, hogy rémülete vagy a csalódottsága a nagyobb.

153

S mivel kissé rozzant vagyok, Javakban inkább, mint erőben, Igyekszem, mit Isten adott S amit nem mástól kölcsönöztem, Kis eszemet használni bölcsen... Fulladozott a törött bordavégek döfései alatt, bár a tüdeje nem lyukadt át, habos vért nem köpött... az izmok kínja volt az, mely görcsbe szorította lélegzetét. Gyerünk már, biztatta magát, gyerünk! Kétségbeesetten masszírozni kezdte a mellkasát, hogy valamelyest elviselhetőbbé tegye a fájdalmat, és legyen elég ereje az utolsó támadáshoz... a démonok és a testőrök egyelőre lefoglalták egymást, de Watriquet Wedderburn már kiszemelte őt... Shayand ujjai finom tapintású szövetbe túrtak... Warenne ajándéka! Watriquet Wedderburn öles léptekkel megindult feléje. Ajka gúnyos mosolyra húzódott. Nem törődve a fájdalommal, Shayand di Grasya kirántotta a fényszövetet, és a fejére borította. Talán a felfedezés adott neki erőt, hogy legyűrje a törött bordák kínját, mindenesetre mire Watriquet Wedderburn észbe kapott, és lángoló kardjával kettészelte a térképasztalt, a láthatatlanná vált mágus kiperdült alóla, és arrébb oldalazott. 154

A riff vadul salapált maga körül - egyik démonát éppen abban a pillanatban rúgta ágyékon a tántorgó Pöcsmadár, mire a hátrahőkölő bestiát mértani pontossággal vágta ketté a fekete penge -, azután, hogy meggyőződött arról, támadója nincs a közelében, módszeresen végigjárta a tanácsterem hátsó fertályát. Kardjával követhetetlen ritmusban kaszálta végig a levegőt. Shayand a tanácsterem legtávolabbi sarkába mászott, majd a falnak támaszkodva felegyenesedett. Látta, hogy ha a bordái épek lennének, akkor sem férhetne közel a riffhez... a tapasztalt hadfi pontosan tudta, hogyan lehet megakadályozni a láthatatlan ellenfelek váratlan rohamát. Shayand ezért araszolni kezdett a tanácsterem hátsó bejárata elé, hogy a riff lakosztályában keressen menedéket. Csakhogy Watriquet Wedderburn hamar elunta a játékot; a levegő hasogatását egy pillanatra sem abbahagyva, a kürtöt ismét az ajkához emelte. Mellvértjének kövei valamilyen módon tájékoztathatták őt arról, hogy hány démona van éppen életben, mert pontosan annyiszor fújt bele a kürtbe, ahányszor még biztonságos volt. A démonok idézése közben az alabárdosok éppen végeztek az egyikkel, de Watriquet Wedderburn még így is pontosan tizenötre egészítette ki a számukat. - Keressétek meg a láthatatlant! Az asztalnál lapult utoljára! Shayand di Grasya rémülten látta, hogy a démonok szimatolva engedelmeskednek a parancsnak, noha a gyűlölet pillantásait vetik Watriquet Wedderburn felé. Igen, a démonok gyűlölték megidézőjüket, erre a mágus is pontosan emlékezett. Két napja - vagy évezredekkel ezelőtt? - a mágia révületében megérezte az ordasdémonok gondolatait. Legszívesebben széttépték volna a riffet... de a vérkövek rabságba igázták őket. Az egyik szörnyeteg szagot fogott, és a térképasztal darabjait félrelökdösve egyenesen Shayand felé indult. Nem rohant, hiszen nem tudhatta, hogy az idegen szag, amelyet követ, valóban elvezet-e a láthatatlan támadóhoz... ugyanakkor eltántoríthatatlanul nyomult Shayand felé. A mágus elszántan megmarkolta a buzogányát. Egy kósza ötlet... Watriquet Wedderburn elégedett vigyorral az arcán mérte föl a csatatérré vált vezéri sártat. Voltaképpen még örült is ennek a balsikerű merényletnek... ez is növelni fogja nimbuszát. A felkoncolt merénylők közszemlére tételével pedig újabb csapást mérhet az ostromlóit város lelki tartására. Istenasszony, ne hagyj el, fohászkodott Shayand, és meglódította a buzogányát. Mindent egyetlen lapra tett fel. A buzogány azonnal láthatóvá vált, amint elhajította... az ordasdémonok pillanatnyi késlekedés nélkül vetették magukat a dobás kiindulópontja felé... és egyenesen Watriquet Wedderburn mellvértjének csapódott. A riff megingott az 155

iszonyatos csapás alatt, ám töretlen vigyora jelezte, hogy az ezüstös vért jól szolgálta őt, s meg sem kottyant neki a támadás. Shayand úgy ugrott be a hadvezéri lakosztályba, mintha parázs égetné a talpát... a bestiák sorban vetődtek a hűlt helyére, s csalódottságukban egymást kezdték marni... és az arcára kiült a riff vigyorának mása; az elégedettség arckifejezése. Az ötlete bevált. A tanácsteremben túlvilági vonyítás jelezte, hogy az egyik démon valami különös dologra eszmélt. Shayand megragadta a kovácsoltvas gyertyatartó állványt, negyedarasznyi töviséről lehajította a jókora gyertyát, s az alkalmi fegyvert maga elé tartva visszaóvakodott a tanácsterembe, ahol... A tucatnyi megmaradt démon egyike vérben forgó szemekkel vizslatta a riffet. - Mit bámulsz?! - ordított gyanakodva a riff a démonára. - Keresd a merénylőket! Shayand arcán a vigyor immár olyan széles volt, hogy csaknem kettéhasadt a feje... pedig a jövő semmi mást nem kínált neki, csak halált... ám egyre biztosabb volt benne, hogy közben a küldetését is végrehajtja. Watriquet Wedderburn mellvértjének az a jelentéktelen, kicsiny sérülése táplálta benne a reményt, melyet elhajított buzogánya okozott. A vérszín drágakövek egyike hiányzott foglalatából... valahol a riff lábai alatt lapulhatott, a földbe taposva. A démon, amelyet eddig éppen az a kő tartott szolgaságban, most diadalmas üvöltéssel vetette magát Watriquet Wedderburnra. Szőrös pofák és villogó tekintetek kísérték figyelemmel, ahogyan a súlyos test átúszik a levegőben, és ahogyan... .. .a riff kardja kettéhasítja öt. A bestiát ugrásának lendülete még nekivágta ugyan Watriquet Wedderburnnak, ám a riff rendíthetetlen kősziklaként állta ezt az ütést is. - Ó... - szakadt ki a lemondó sóhaj Shayand di Grasyából. A lemészárolt ordasdémon teste lassan lecsúszott a riff lábai elé, feketés vérével bemocskolta a tükörfényes mellvértet, melyen lassan előtűnt a vérkövek köre... a hiányos kör. Démonkarmok árkolták az immár korántsem makulátlan vértet, s kiszántottak újabb három követ a foglalatból! - Ajókur...!!! - szakadt ki a riff torkából. Többre nem jutott ideje; a dühöngő ordasdémonok maguk alá temették őt. A riff két kézre markolta lángoló kardját... és elhajította a kürtöt... hogy megóvhassa testi épségét. Eltűnt ugyan a bestiák gyűrűjében, ám a szerteszét fröcskölő fekete vér jelezte, hogy még korántsem veszített... ugyanakkor egyre több démon kapcsolódott bele a küzdelembe, ami egyértelművé tette Shayand 156

számára, hogy a rabiga alól felszabadult bestiák pontosan tudták, mit kell támadniuk. Nem a riffet, hanem a vérköveket. Egyre nagyobb lett a hangzavar, amelyhez újabb alabár-dosok kiáltozása csatlakozott - odakintről ismét befutott egy osztagnyi testőr. A testőrök tisztese meglátta a földön heverő démonkürtöt, s valószínűleg tudhatta, hogy mi célt szolgál, mert azonnal felkapta, és megfújta... Újabb démon ugrott elő a semmiből. - A démonokat! - rikoltotta parancsolón a tiszt, és bőszen mutogatott a hörgő, kaffogó kupacra... Csakhogy az újonnan megidézett bestia akaratát nem igázta le semmi... hiszen a tiszt nem viselt magán mágikus vérkövet. Az ordasdémon rávetette magát a tisztre, és egyetlen erőteljes mozdulattal leszakította a fejét, majd a fejjel, mint valami szikladarabbal, elkezdte laposra püfölni a kürtöt. Az meghasadt, majd behorpadt; pillanatok alatt használhatatlanná vált. A következő pillanatban szétrebbentek a tanácsterem közepén dulakodó démonok, és mintha csak parancsra tennék, az alabárdosokra ugrottak. Watriquet Wedderburn felismerhetetlenségig szétcincált testét néhány megcsonkított démontetemmel körítve hagyták hátra. Shayand di Grasya elérkezettnek látta az időt, hogy tegyen valamit a sorsa érdekében. A fénylepel rejtekében elindult, hogy megszerezze Watriquet riff kardját. Az alabárdosokkal dulakodó démonokat mindegyre szemmel tartva - valódi szomorúságot érzett, hogy Pöcsmadarat már nem látja az élők között -, kikotorta a dögök alól a megfakult varázskardot. A hírhedt penge közelről egyáltalán nem tűnt veszedelmesnek... egy botnak is jobb az éle..., ám Shayand sejtette, hogy a megfelelő varázsszavak birtokában ő maga is lángba boríthatná, és előcsalhatná belőle iszonyú erejét, melynek köszönhetően egyetlen suhintással ketté lehet vágni az ellenséget. Időközben a démonok végeztek az utolsó alabárdossal is - ők is csupán nyolcan maradtak, sértetlenül azonban egy sem úszta meg az összecsapást -, és vérgőzös kaffogással kiügettek a sátorból. Néhány pillanat múltán heves csatazaj keveredett a riadoztatott tábor ricsajába. Shayand di Grasya mélyeket lélegzett... és nem akarta elhinni, hogy túlélte ezt az őrült vállalkozást. Ekkor mozdult meg az első démontetem... Shayand botként lóbálta a szunnyadó varázskardot, s elszánt léptekkel megindult a mocorgó, eddig döglöttnek hitt bestia felé, amikor a háta mögül újabb zajok keltek. Meg-pördült... és ott is egy szőrbundás test mocorgott. A mágus meggyorsította lépteit, hogy legalább az egyikkel végezzen, mire a másik magához tér. Minden erejét összeszedve a magasba lendítette a kardot, majd lesújtott vele...

157

A démon teteme alól előbukkanó Barom Parrus hajszál híján elvesztette a fejét... Shayand az utolsó pillanatban rántotta félre az alázúduló fegyvert. - Állat! - sziszegte a zsoldos, amint a zajokból rájött, mi is történik körülötte. - Segíts már! Shayand megragadta Parrus grabancát, hogy kicibálja a dög alól... - Hé! Barom... hova tűntél? A gyenge hangot majdnem elnyomta a kinti csatazaj, csupán a véletlenen múlott, hogy Shayand meghallotta. Leengedte Parrust a földre - mire a félkarú zsoldos újból láthatóvá vált -, és a sátor másik végébe sietett, hogy Pöcsmadarat is kiszabadítsa a tetemek alól. Útközben a levetette a fényszövetet, így láthatóvá vált a többiek számára is. - Ó, Picsafejű, el sem hiszed, hogy mennyire örülök... -nyöszörögte Pöcsmadár. Mondókája további része fájdalmas nyögésekbe fulladt, ahogyan Shayand... nem éppen kíméletes módon... kicibálta őt is az életmentő rejtek alól. Időközben Barom Parrus feltápászkodott. Bár sápadt volt, és a bal karja tőből hiányzott, más baja nem volt. A lángoló kard úgy kiégette Parrus sebét, mintha a zsoldos nem is ezekben a percekben szenvedte volna el iszonyatos sérülését. A fájdalom ütötte ki őt, és nem a vérveszteség. Amikor magához tért, még javában dúlt Watriquet Wedderburn és a démonok csatája, hát halottnak tetette magát, hogy csak a vész csillapultával bújjon elő. - Gyerünk! Oda hátra! - intett Shayand a hadvezéri szárnyék felé. Aztán ölbe kapta Pöcsmadarat, mint valami tehetetlen gyermeket... a tetovált képűben nem is volt több erő, mint egy csecsemőben... és rávigyorodott. - Túléltük, Madár... azt hiszem! És a küldetést is végrehajtottuk! - Baszod, mágus... - nyöszörögte a zsoldos - .. .akkor nem marad luk betömetlen Napkor városában!

158

Amint a sólyom hajnalban viháncol, Mert hajtja a vére, hogy kitárja szárnyát, Boldogságában úgy száll: szinte táncol, Rikolt röptében és köszönti párját

Senki sem tudta, hogy mi történt valójában a vezéri sátor rejtekén. Azok, akik látták a Velő zsoldosait előbukkanni a semmiből, mind halottak voltak. A vezéri sátort védő testőröket egytől egyig széttépték a démonok... a bestiákat aztán a maragsi íjászok lőtték halomra. Az elátkozott sátorba maga Gaucher riff óvakodott be... s miután halálsá-padtan kiszédelgett onnan, lezáratta az egész sátrat, és még azt is megtiltotta katonáinak, hogy egy nyíllövésnyi távolságnál közelebb menjenek hozzá. Shayand di Grasya és a két zsoldos a lepel alatt vészelték át Gaucher szemléjét... majd szabályosan tanyát vertek a néhai Watriquet Wedderburn szállásán. Megitták a borát, megették a hideg sülteket, majd amikor elfogyott, Shayand a lepel rejtekében kilopakodott az ellenséges táborba, és ellopott eztazt. Watriquet Wedderburn selyemingjeiből kötés készült Pöcsmadár részére... akit rendesen helyben hagytak a karmok, s négy napig hánykolódott a sebláztól gyötörve; nyögései kihallatszottak a sátorból, fellobbantva a klevanok körében a pletykát, miszerint Watriquet Wedderburn szelleme bosszúra éhesen járkál a sátorban... de senki sem merészkedett be, hogy újból szétnézzen. Shayandék nyugalma ezzel zavartalanná vált... csupán a növekvő bűzt és a legyeket kellett elviselniük. 159

Négy nap múltán - aznap különös zajok szűrődtek be a sátorban lapulókhoz; korántsem harcias kiáltozások, kétségbeesett óbégatás - újabb látogatók zavarták meg a kísértetjárta hely nyugalmát. Shayand előretátóan leütötte Pöcsmadarat, nehogy lázrohamában félrebeszéljen, s elárulja őket. Az ájult csendbe zuhant testet bevonszolta a lepel alá, ahol Parrus is kucorgott. - Ez lenne Watriquet Wedderburn? - kérdezte egy érdes hangú nő a tanácsteremben. - A vértje alapján... igen - felelte egy férfi. - Az istenek nem nézték jó szemmel, hogy világunkat megnyitotta a démonok előtt... - vélekedett a nő. - Ez hát a jutalom. Shayand maradásra intette Parrust, és kióvakodott a lepel alól. Kikukkantott a tanácsterembe, majd a legnagyobb nyugalommal előlépett. - Hölgyem... uram... Shayand di Grasya vagyok, Ayvar mágusa. Önök, ha nem tévedek... - Bálil vagyok - mondta a nő, egy negyvenes éveit taposó, férfi-vértbe öltöztetett, kimerültnek tűnő isién asszony. - Clodo Khimer. - így a férfi, egy szakállas, csigás hajú klevan. Díszes vértjében úgy feszített az asszony mellett, mint valami uralkodó. - Meg tudja magyarázni, hogy mit keres itt? Clodo Khimer és Bálil serege négy nappal Watriquet Wedderburn halála után érkezett... a klevanok demoralizált hadserege addig még folytatta ugyan az ostromot, ám minden elszántság nélkül... majd a maragsi Gaucher Agrim ütközet nélkül letette a fegyvert. Pedig a királyi sereg sokkal erősebb volt a lázadókénál... legalábbis minden hadiszámítás szerint. Azonban Watriquet Wedderburn dicstelen pusztulása, és a démonok elszabadulása sokuk előtt intő jelként állott, hogy a Felsőbb Háromság nem nézi jó szemmel ezt a háborút. A néhai Watriquet riff hadseregéből sokan átálltak a lázadókhoz, a többiek Gaucher riff vezetésével visszatértek Maragsba. Clodo lovagi szavát adta, hogy nem esik bántó-dásuk, sőt, cserébe azért, mert vér nélkül feladták Napkor ostromát, elnézte nekik, hogy Maragsba vonuljanak vissza - amely ysori területen feküdt -, holott ez azt is jelentette egyúttal, hogy később még meg kell ostromolnia a várost, ha a teljes Ysori Királyság ura akar lenni. Azonban az adott szava - a lovagi fogadalom - kötelezte őt... s talán éppen ennek a gesztusnak köszönhette, hogy a vártnál jóval kevesebben követték Gauchert, és jóval többen maradtak mellette, mint ahogyan arra számított. Napkor népe hangosan ünnepelte a városba lovagló hadvezéri párt... az ujjongás csak akkor csillapult kissé, amikor a lázadók mellé állt királyi csapatok is besorjáztak a városba. Aztán a menet végén feltűnt három szakadt alak... A tömeg őrjöngve köszöntötte Shayand di Grasyát és a Velő utolsó két zsoldosát. 160

Tíz napot töltött Clodo Khimer és Bálil Napkor falai között - s ez épp elegendőnek bizonyult arra, hogy összeházasodjanak. A nép ajkán persze megszülettek a szerelemről szóló dalok, noha az újdonsült párhoz igazán közel állók - Alencon Hyllkroken vagy Shayand di Grasya - tudták, hogy itt szó sincsen szerelemről, csupán a felek jól felfogott érdekéről. Clodo riffhek szüksége volt a Bálil nyújtotta legitimitásra - az asszony a régi islén királyi családdal állt rokonságban -, Báliinak pedig Clodo hadserege kellett, amely nem csupán arra jó, hogy visszahódítsa a klevan koronától Ysort, de arra is, hogy Bálil gyengécske vérrokonságának jelentőségét megerősítse. Mindketten Brad Ambar felé tekintgettek, ahol már elkezdődött az ayvarita papság és a maradék főnemesek puhítása, hogy mire Clodo és Bálil visszatérnek, önként és dalolva ajánlják fel nekik Ysor újrakovácsolt vaskoronáját. Shayand di Grasya természetesen főhelyet kapott a mennyegzőn, ahol az ajándékot Ebrahim Morasson, a napkori Magisztrátus új elöljárója és a régi-új katonai parancsnok, Alencon Hyllkroken nyújtotta át Napkor nevében. Az eljövendő királyság terveiben előkelő helyet foglalt el Ayvar hírneves mágusa... és Clodo nem bírta visszafogni széles vigyorát, valahányszor eszébe jutott, hogy milyen hatalmat biztosít majd számára a mágus, akinek tetteiről akkor már legalább annyi dal született, mint róluk...

161

...Hegyek se előre, se hátra Nem mozdulnak egy koldusért.

Kedvenc székében ücsörögve a világ is sokkal békésebbnek tűnt. A háború kellős közepén csupán azért tanult meg olvasni, hogy időnként hazatérhessen Napkorra, és beüljön palotájának kristálykupolája alá, a kedvenc székébe melyet már senki sem nevezett Gran székének -, hogy olvasgasson egy kicsit a csillagok mágikusan felerősödő fényében. Könyvvel a kezében számtalan dologról elfeledkezhetett, s béke telepedhetett a lelkére. Volt miről elfeledkeznie. Megölte a testvérét. És biztos volt benne, hogy annak előtte... az ősidőkben... ennél sokkal súlyosabb bűnt is elkövetett ellene. Mágiával pusztította az ártatlanokat és a kevésbé ártatlanokat. Nem csak Napkor ostrománál - akkori tetteire még talált volna felmentést -, hanem később, Marags bevételekor, vagy a kleavalani háborúban, amely csillapíthatatlan hevességgel folyik most is. Csupán a helyszín változott egy kissé, a szereplők ugyanazok maradtak: az egyik oldalon Clodo, Ysor királya, a másikon Ottar, Kleavalan királya. Shayand di Grasya pedig képtelen kivonulni belőle, hiszen sokkal tartozik az isién népnek... és minél több ellenséget pusztít el a csatamezőn, annál kevesebb isiénnek kell meghalnia a háborúban. Elméje gyorsan regenerálódott, immár képes befogadni a kristályok esszenciáját... és képes ismét lángförgeteget teremteni egyetlen szavával, amire tagadhatatlanul büszke volt... ugyanakkor szégyellte is azt, amit a tűzzel müveit.

162

Hogy Clodo Khimer megszegte esküjét, és saját egykori királyára támadt? Az uralkodók bűne megbocsátható. Na de a mágusoké? Elvesztette Elaisse Morasson szerelmét. A lány hónapokkal ezelőtt tűnt el az életéből, miután rádöbbent, hogy mégsem képes együtt élni a hatalmas mágussal... de ha a nyomasztó mágikus hatalomtól el is tudott volna tekinteni, azt már nem tudta megemészteni, hogy éppúgy képtelen együtt élni a komor férfival, amivé Shayand di Grasya vált a háború miatt. Feledés? Amikor az emlékezete még mindig nem tért vissza hozzá? Igen. Régi emlékeit kutatva az új emlékei elől menekült - s mélységesen átérezte a dolgok visszásságát. Shayand di Grasya, az Ayvar-szigetvilág legnagyobb mágusa elgondolkodva ült karosszékében, s végtelenül magányosnak érezte magát. Ekkor kopogtattak. A mágus meglepődve pillantott fel könyvéből. Ki merészel zavarni? Szólnia sem kellett, az ajtó máris kinyílott. Magas, erőteljes felépítésű alak lépett be rajta, olyasvalaki, aki rendkívül ismerősnek tűnt számára, mert... Ő volt... - Gran! - pattant fel a székéből Shayand. - Te...! - Nem... - intett a fejével a másik. Higanyszínű tekintete valósággal befúrta magát Shayand bőre alá. - Nem Gran vagyok. A nevem... Shayand di Grasya. Shayand di Grasya sápadtan hátrált a túlvilági jelenés elől, s biztonságot keresve tapogatózott a háta mögé, mígnem ráakadt az egyik könyvespolcra. Akkor megkapaszkodott benne. - Hazudsz! - sípolta a torka. - Én vagyok Shayand di Grasya! Sokáig kerestem önmagamat, míg rátaláltam... nem veheted el tőlem! Miért olyan kétségbeesett a hangja? Miért nem a felháborodottság ereje hallatszik ki belőle? - Sajnálom - felelte az idegen, miközben békés távolságban megállt. - Én vagyok Shayand di Grasya... és éppen ezért jöttem el hozzád. Mágusnak adod ki magad, de nem úgy viselkedsz, mint egy mágus; beleavatkozol az ostoba uralkodók viszályába. Ez ugyan súlyos hiba, de ettől még nem kerestelek volna fel, hiszen a te bajod, ha a mocsokban hemperegsz. Ám, hogy mindezt az én nevemben teszed... nos, kénytelen vagyok megálljt parancsolni neked! - Én vagyok Shayand! - zihálta Shayand. Nyomorúságosán gyengének érezte magát. - Gran Doboza is megmondta! És Gran elhívott magához... - Nem tudod, mit beszélsz, te ostoba! - förmedt rá kivillanó szemfogakkal az idegen, miközben néhány dühödt lépést tett feléje. - Gran már rég halott! - Igen... megöltem... - Eszeden vagy, ember? - lépett egészen közel a higanyszemű idegen a kocsonyaként reszkető Shayandhoz. -Képtelen lennél megölni a testvéremet! 163

- De én... - nyögte Shayand, aztán felakadt szemmel elhallgatott, ahogy az idegen az erős, hosszú ujjú kezeivel abroncsba fogta a koponyáját. Hosszú órákig álltak így, szoborrá merevedve. Shayand testén néha gyenge reszketés futott végig, az idegen hófehér arcán megfejthetetlen érzelmek árnya suhant át. Aztán elengedte Shayand fejét, sőt, a karosszékhez támogatta őt, és belesegítette. - Döbbenet... - csóválta a fejét. - El sem hinném... de az emlékeid nem hazudhatnak. - Az emlékeim... - sóhajtotta Shayand. Kifacsart rongynak érezte magát, de különös módon, már nem volt képes dühöt érezni az idegennel szemben. Az imént az agyában turkált... és arra kényszerítette, hogy visszaemlékezzen mindenre, ami az utóbbi hónapokban vele történt. Az események, mintha újra átélné őket, megelevenedtek a fejében. - Nos, Shymaru... ugye, nem bánod, ha inkább így szólítalak?.. . A helyzet az, hogy egy különös tévedés áldozata lettél. Ez megdöbbentett engem is... bevallom, azt hittem, hogy csupán egy jó szándékú szélhámos vagy - mondta az idegen, miközben egészen közel hajolt a napkori mágus arcához. A tekintetét fürkészte, mint ahogyan az imént a gondolatait. - Shayand Doboza énrám várt... a négy figura egyike engem ábrázolt, a többi Grant, Khármit és Yumelit... persze asszonyaink neve neked semmit sem jelent. .. - Mert elvesztettem az emlékeim! Shayand di Grasya vagyok! - Shayand di Grasya elfeledheti a mágiát... de az sosem fordulhat elő vele, hogy úgy kell beletépni a tudást a fejébe. A te elméd sosem birtokolta a mágiát, amíg a Doboz bele nem ültette. - Csak segített felidézni azt, amit elfeledtem - ellenkezett a napkori mágus. A Doboz... - Engem várt - szögezte le ismét az idegen. - Helyettem azonban te jutottál el hozzá. És a Doboz azt hitte, hogy... - De hát Gran hozzám beszélt! Bárki kinyithatta már korábban is azt a dobozt, mégis csak engem szólított a nevemen! - Senki sem merészelte megbolygatni Gran székét... így senki sem találhatott rá a dobozra. -Mit tudsz te erről! - Amikor kopogtam, meglepődtél? - kérdezte az idegen, aki Shayandnak vallotta magát. - Ne is válaszolj! Meglepődtél, tudom. Miért? Tudod a választ? Miért? - Nem szoktak kopogni az ajtómon - vallotta be Shayand, aki valaha, egy rövid ideig Shymaru volt, és most talán megint azzá vált. Névtelen. -Miért? 164

- Nem merészelnek zavarni. Bárki, bármit akar tőlem, megvárja, amíg magam lépek ki ebből a szobából. Még Clodo futárai is. - Soha, senki sem merészeli zavarni Shayand di Grasyát - közölte a higanyszemü. - Sem a mágus holmiját... azokat is csupán maga a mágus érintheti. És ez az, amire a testvérem alapozott. Tudta, hogy bűneim miatt a feledésbe menekülök, és sejtette, hogy a halál sem képes engem sokáig magához ölelni. - Bűneid? - Elszerettem Gran feleségét... a testvérem feleségét -vallotta be a higanyszemű. Arca rezzenetlen fehér maszk... ha érzett is fájdalmat régi tettei miatt, nem mutatta. - Ez nektek, halandóknak talán nem is olyan súlyos bűn... ám mi más mércével bíráljuk el tetteinket. Ezért a halálba menekültem, és a feledést választottam. Gran azonban nem bocsátott meg nekem... halálom nem váltotta meg bűnömet. .. ezért elkészítette nekem ezt a csapdát, amellyel az örökkévalóságig gyötörhet... aztán meghalt maga is. - Én öltem meg! - ismételte önmagát Shymaru. - Sosem lettél volna képes rá. Gran teste Myamod szigetén nyugszik, a családi kriptában. Azaz... történt néhány sajnálatos esemény, amely megzavarta a nyugalmunkat... de ez most nem tartozik ide .* Lényeg az, hogy Gran számításába két apró hiba csúszott: én nem veszítettem el az emlékeim... legalábbis nem teljesen, a hiányt pedig a fekete lángok pótolták... és volt valaki, aki viszont emlékek híján azt sem tudta, hogy a mágus holmiját nem szabad piszkálnia. így lettél te Shayand... Gran homonkulusza nevezett el annak, mint ahogy Shayandnak szólított volna bárkit, aki kinyitja a dobozt. - Kicsoda? - hökkent meg Shymaru. Különös, milyen könnyen gondolok ismét Shymaruként magamra... vajon az idegen mágiája miatt van ez így? Ellopta a nevem, és gondoskodott róla, hogy ne is hiányozzon? - Homonkulusz. Akit megöltél a piramisban... nem Gran maga. Homonkulusz, bátyám vonásaival és emlékeivel felruházva. Meg persze némi mágikus képességgel. Gran azért készített magáról hasonmást, hogy engem odacsaljon.. . és a szobrok által végleg elpusztítson. - Az ám... a szobrok!

*Az említett „sajnálatos események" John Caldwell Fekete Lángok című regényéből alaposan megismerhetőek. 165

- Te túlélted mindet... ha őszinte akarok lenni magamhoz, én háromszorosan pusztultam volna el. Gran nagyon jól ismert. Tudta, hogy három dolognak nem tudok ellenállni. Egész életemben a kéjt kergettem, a megfellebbezhetetlen hatalmat és azt az ábrándot, hogy igazságos uralkodója leszek alattvalóimnak. A három mentálszobor ezeket a vágyakat korbácsolta volna fel bennem... melyek, ebben biztos vagyok, sokkal erősebbek, mint a te sóvárgásod bármi efféle után. És ennek köszönhetted az életed... sőt, ha őszinte akartok lenni, akkor talán én is neked köszönhetem az életem, vagy legalábbis a jövőmet, hiszen száz vagy ötszáz év múltán biztosan rátalálok én is erre a dobozra, és talán csak kíváncsiságból, de elmennék a piramishoz, hogy megtudjam, ki hazudja magát Grannak... - Ez most dicséret volt? - kérdezte elárvultán Shymaru. - Megraboltál. Elloptad a nevem... és a múltam. - Visszavettem az én nevem - helyesbített a higanyszemű. - És ez óriási különbség. Hálás vagyok... bár nem kellene annak lennem, hiszen senki sem kényszerít rá... ezért, hálám jeléül, meghagyom neked az esszenciakristályokat. Shymaru sápadtan fészkelődött a székén. Elaisse rejtekhelyéről visszahozták ide az igencsak megcsappant készletet. .. a kristályok most ott lapultak, a szék alatti üregben. Az idegen oly könnyedén elvehetne tőle azokat is, akárcsak a nevét. - Tudod, hogy ez mit jelent? - kérdezte a fakóbőrű idegen. - Maradhatsz mágus. A kristályok nélkül nem sokra mégy... hiszen ahogy a fejedből kiolvastam, mit sem tudsz a vér jelentőségéről. Egyszóval takarékoskodj az esszenciával... már csak ezért is hagyd ott ezt az ostoba háborút. Mellesleg valóban méltatlan dolog mágusként efféle kisded játékokat űznöd! Nem is beszélve Warenne billogáról a lelkedben... melyet ugyancsak helyettem viselsz magadon. Warenne előbb vagy utóbb, de igényt fog tartani mágikus szolgálataidra... és nem lennék a helyedben, amikor kiderül, hogy már nincs egy fikarcnyi varázserőd sem... - Mindent szétromboltál körülöttem - motyogta Shymaru. - Ez igaz - ismerte be Shayand di Grasya, a higanyszemű idegen. - Ám ez már nem az én gondom. Úgy vélem, egészen nagylelkű vagyok hozzád, amikor nemhogy számonkéretlenül hagyom kincstáram kifosztását, de még a maradék kristályaimat is rád hagyományozom. Hát... az istenek legyenek veled, mágus! Azzal Shayand di Grasya hátat fordított a lesújtott Névtelennek. - Ezt nem teheted meg! - ugrott fel haragosan Shymaru. - Nem mehetsz el! - Dehogynem - közölte Shayand di Grasya. Hátra sem fordult, meg sem torpant. - Elvetted a nevemet! - kiabálta Shymaru. - Add vissza a nevem!

166

- Bolond vagy? - fordult vissza egy pillanatra az ajtóból Shayand. - Az életeddel játszol, ha felmérgesítesz! - Add vissza a nevemet! Elegendő hatalmad van hozzá! A fejembe nyúltál, az emlékeim között kotorásztál! Kotorj akkor még beljebb!!! Add vissza a nevemet!!! - kiabálta vörös arccal Shymaru. Kezében ott lángolt Watriquet Wedderburn egykori kardja... amely mára már engedelmes szolgájává vált Napkor mágusának, legyen bármi is a neve.

167

- Ki szólit? - Én vagyok. -Ki? -A szíved...

Shayand di Grasya megtehette volna, hogy kilép azon az ajtón. Megtehette volna azt is, hogy egyetlen szusszanással elsöpri erről a világról a névtelen mágust, aki egy ideig a nevét bitorolta. Ám nem tette egyiket sem. Megszánta őt. - Elteheted azt a vacakot - intett Shymarunak. - Nem árthatsz nekem. - A nevemet akarom! - csikorogta fenyegetően Shymaru, ám nem tett egy lépést sem Shayand felé. - Csak egyetlen okot mondj... miért segítsek rajtad? -kérdezte Shayand. Bemocskoltad a nevem. Mit mesélnek majd ezután Shayand di Grasyáról? Hogy beleártotta magát az alantas királyok alantas harcába? Hogy ártatlanokat pusztított el, mert nem volt képes irányítani a mágiát? - Watriquet Wedderburn legyőzőjeként emlegetnek, és a démonok végzeteként... - hebegte Shymaru. Elszántsága elpárolgott, kardja a kőre koppant, tüze kihunyt. - Te olvastál régi tetteimről, igaz? - kérdezte szánakozva Shayand. A Névtelen bólintott. - Akkor érted, hogy miről beszélek. Shymaru ismét bólintott. Arcát elborította a szégyen pírja... Shayand di Grasya sóhajtva lépett közelebb a férfihez. - Oka nincs, miért segítsek hát? Talán, mert célom van vele? Jól hangzik? Shymaru bólintott. Bármit is kérdez Ayvar igazi mágusa, a Névtelen bizonnyal rábólint. - Mi legyen a cél, Shymaru? Az én céljaim agyonnyomnának téged... miért terheljelek velük? Neked... neked vannak céljaid? -A nevem... - Ó, azon túl! Shymaru bólintott. - Van... nem sokat kell gondolkodnom rajta - bökte ki. - Shayand di Grasyát kötelezte a neve, mert tartozott Napkor népének annyival, hogy... de egy Névtelent? Semmi sem kötelez. - Értsem úgy, hogy kiszállsz ebből az őrületből, amelyet a halandók olyannyira élveznek? - Nem háborúzom többé. Ez elég?

168

- Nekem már igen - felelte Shayand. - Ha már mágusnak nevezed magad, viselkedj úgy, és ne hozz szégyent ránk! Nekem ennyi elég. És neked? Shymaru megrázta a fejét. Most, hogy nem Shayand di Grasya többé... és meglepve fedezte fel, hogy pillanatról pillanatra könnyebbül meg ettől... lenne egy lány, akinek erről mihamarabb tudomást kellene szereznie. - Ismersz már, Shayand di Grasya - nézett fel Shymaru... bizony, még neki is fel kellett néznie a higanyszeműre. - Belenéztél a lelkembe. Tudod, hogy mindig lesznek céljaim, és tudod, hogy milyen célok lesznek azok. És most én kérdezek... mágus... Sokáig csevegünk még, vagy feltúrod végre az emlékezetem? Válasz helyett Shayand di Grasya mindkét tenyerét Shymaru halántékéra helyezte. - Ne kerülj még egyszer a szemem elé! - ajánlotta barátságosan, majd messzire űzte Shymaru eszméletét. Amikor kinyitotta a szemét, egyedül hevert - félig ülve, félig elnyúlva Shayand Székén. Rajta kívül senki sem volt már a lakosztályban, Napkor egykori könyvtárában. Azaz mégis. Ott volt ő... És ott volt az a másik férfi, aki csupán addig a pillanatig élt, amíg ő megszületett. A kovács. Hercegréve kovácsa. A hírhedt nőfaló, aki tíz faluba járt udvarolni, és ingyen használhatta Jasperszíve összes lotyóját... hm... tudott valamit a fickó, melyet oly kevés férfi ismer. Feleség? Nem volt nő, ki elviselte volna, hogy ő mindenkit képes volt szeretni... hogy úgy tudott szeretni. A kovács. Puszta kézzel döntötte le a megvadult bikát a lábáról. A legnagyobb kalapáccsal száz ütést mért a vasra, s nem fáradt el a karja. A kovács. Halott volt a halottak között, amikor Hercegrévét elhagyta a martalócbanda. A kovács meghalt, a test tovább élt... Shymaru megszületett. A kovács, akinek a neve... - Shymaru - motyogta kiszáradt torokkal a mágus, aki immár birtokolta egy halott ember emlékeit. Tudta, hogy a halott ember valaha ő volt, de nem érezte. Nem! Lapult egy név az emlékezetében... de az a név egy halott kovács neve. Napkor élő mágusának a neve... Shymaru. - Napkor mágusa? - kérdezte fennhangon. Válasz a lelkében született. Feltápászkodott, és kiemelte székét a helyéből. Nem tartott sokáig, míg összeszedte a kristályokat, Shayand di Grasya nagylelkű ajándékát. Néhány könyv került még a motyójába, és a szunnyadó varázskard. Mivel azt akarta, úgy hagyta el Napkort, hogy senki sem vette észre. Az újjákovácsolt Ambari Kapun lépett ki, és abba az irányba sietett, amerre a Nap

169

lenyugszik. Arra van Vihargát városa, és arra van Elaisse Morasson... és arra vannak a fellegvitorlájú hajók... És arra van Ayvar csodákkal teli szigete. ...Bajnok a harci tereken, S hogy erős, azt is jól tudom. Éljen e múló sárgolyón, Mint Matuzsálem, oly soká, Hogy itt s túl a határokon Minden emlékezzék reá! A TÖRTÉNETNEK VEGE - a szereplőknek nem -

170

Jelentkezési lehetőség!

CHERUBION KÖNYVKLUB 2002. II. FÉLÉV Szereti a fantasy regényeket és szeretne biztosan hozzájutni a kedvenceihez? A megoldás: Cherubion Könyvklub, ahol nem csupán az Osiris Fantasy sorozat köteteit kapja meg, de jelentős árkedvezménnyel juthat hozzá a Cherubion egyéb kiadványaihoz is. (Általában 2-300 Ft-os kedvezmény!) Ha klubtag akar lenni az elkövetkező félévben, nem kell mást tennie, mint befizetni 3600 Ft tagsági díjat a következő címre: CHERUBION KÖNYVKLUB 4003 Debrecen, Pf. 39.

Ezért az összegért Ön tagja lesz a klubnak, és további térítés nélkül megkapja az Osiris Fantasy sorozat 2002. II. félévében megjelenő 6 (hat) fantasy könyvét, melyek együttes ára meghaladja a 6500 Ft-ot (!), és a tagdíjban még a postaköltség is benne van! Továbbá jelentős árkedvezménnyel rendelheti meg a Kiadó összes kötetét. Számoljon! Megéri... A befizetési csekkre írja rá: „2002. II. félév"! A 2002. II. félévi hat fantasy könyv a terveink szerint: Terry Pratchett: A Kaszás (megjelent) Baxter & Johnson: A Sors Gyermekei (megjelent) Dániel Duncan Parker: A próféta (megjelent) Colin J. Fayard: Az ayvari mágus (megjelent) Bán Mór: Jég és Vér (november) Robert E, Howard: Cormac (december) A fenti címek és időpontok változhatnak! A könyvklub működésével kapcsolatban részletesebb információkat a fenti levélcímen illetve az (52) 435-922-es telefonon kaphat munkanapokon délelőtt 8 és 18 óra között 171