Egy mezőváros céhes ipara a városi jegyzőkönyvek tükrében. Miskolc céhes ipartörténete ( )

Egy mezőváros céhes ipara a városi jegyzőkönyvek tükrében Miskolc céhes ipartörténete (1761–1848) Értekezés a doktori (Ph.D.) fokozat megszerzése érdekében a történelem tudományágban Írta: Spóner Péter, okleveles történész-muzeológus Készült a Debreceni Egyetem Történelem és Néprajzi doktori iskolája (Történelem programja) keretében Témavezető: Dr. Barta János A doktori szigorlati bizottság: Elnök: ……………………….. Tagok: ……………………….. ……………………….. A doktori szigorlat időpontja: Az értekezés bírálói: …………………………… …………………………… ……………………………

elnöke: tagok:

A bírálóbizottság …………………………. …………………………. …………………………. …………………………. ………………………….

Az értekezés védésének időpontja:

1

Én Spóner Péter teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy a benyújtott értekezés a szerzői jog nemzetközi normáinak tiszteletben tartásával készült. Jelen értekezést korábban más intézményben nem nyújtottam be és azt nem utasították el.

2

Egy mezőváros céhes ipara a városi jegyzőkönyvek tükrében Miskolc céhes ipartörténete (1761–1848)

Doktori disszertáció

Készítette: Spóner Péter

2011

3

Tartalomjegyzék

Bevezetés

4

1. Előzmények: a miskolci céhes ipar a kora újkorban és a 18. század első felében

10

2. A mezőváros a 18–19. században: népesség és városfejlődés

178

3. Miskolc céhes ipara a rendiség utolsó évtizedeiben 3. 1. Az iparfejlődés sajátosságai, az iparosok száma

2286

3. 2. A céhek belső élete

49

3. 3. Termelés és értékesítés

82

4. Mezőváros és céhek kapcsolata

97

4. 1. A céhek felügyelet: commissariusok és céhbiztosok

97

4. 2. Mezővárosi jogszolgáltatás:

106

4. 2. 1. Adósságrendezés

107

4. 2. 2. Büntetőügyek

115

4. 3. Iparosok a város szolgálatában

129

4. 4. Tűzvész, tűzoltás, céhek

143

5. A céhkorszak alkonya

156

Összefoglalás

168

Gyűjtemények rövidítései

172

Bibliográfia

173

Summary

182

Publikációs lista

184

4

Bevezetés A disszertáció időhatárainak kijelölésénél két olyan dátumra esett a választásunk, melyek nemcsak a miskolci, hanem tágabb értelemben a magyarországi céhek történetében is rendkívül fontos szerepet játszottak. A 18. század 30-as éveitől kezdve a központi hatalom mindinkább kiterjesztette ellenőrzését a magyarországi céhek fölé. Ennek végeredményeként 1761-ben Mária Terézia rendeletet bocsátott ki, amely szerint az összes, korábban az uralkodó, a földesurak, az egyháziak és a városi hatóságok által kiállított és adományozott céhlevelet be kellett szedni, és helyettük egységes szövegű, új szabályzatokat adtak ki.1 E rendelet azonban nem csak egységesítette a magyarországi céhszabályzatokat, de számos területen megváltoztatta az addigi szokásokat, a céhek működését. Ezt a rendeletet a magyar ipartörténet egyik sarokkövének tekinthetjük. Hasonlóan az 1761-es rendelethez, 1848 is mérföldkő volt a magyarországi céhes ipar történetében, ekkortól egyértelműen a céhes ipar válságáról beszélhetünk, egészen az 1872. évi ipartörvényig, amely megszüntette a céhrendszert. A vizsgált korszak megválasztásánál döntő szempont volt, hogy – amint arra Eperjessy Géza kutatásai rámutattak2 – ebben a száz évben a dunántúli és az alföldi mezővárosok céhes iparfejlődésének fontos jellemzője volt a céhek számának gyors, ugrásszerű növekedése, a céhes ipar virágzása, majd a 19. század első évtizedeitől a céhek hanyatlása, a céhszervezetek kezdődő bomlása. A források alapján ez a folyamat az Alföld északi peremén elterülő Miskolc céhes iparán is egyértelműen tetten érhető. A korszakhatárok kijelölésénél ugyancsak meghatározó volt az a tény, hogy Miskolc városfejlődésének szempontjából a 18. század derekától kezdődő mintegy száz évet korszakos jelentőségűnek tekinthetjük. Ez idő alatt a város lakossága ugrásszerűen növekedett. Miskolc – mind az iparűzők összlakosságon belüli arányát, mind a céhek számát, mind a termelést és vonzáskörzetet figyelembe véve – az iparilag legfejlettebb hazai városok közé emelkedett. A miskolci kézművesipar felzárkózott a régió legjelentősebb városa, Kassa szintjére. Természetesen a korszakhatárként megjelölt két évszámot nem kívánjuk mereven értelmezni. A 20. század derekáig a magyar történetírásban csak viszonylag kis teret szenteltek a hazai iparfejlődés – ezen belül különösen a céhek múltjának – feltárására,3 nem születtek öszszefoglaló munkák, a szakemberek nem tettek kísérletet a magyar céhes ipar történetének át-

1

Eperjessy G., 1967., 20. Uo. 7. 3 A magyarországi kézművesipar–kutatás történetéről lásd: Szulovszky J., 2005., 13–26. 2

5

fogó kutatására.4 1967-ben Eperjessy Géza jelentette meg korszakos munkáját, mely az alföldi és dunántúli céhek, 1686-1848 közötti történetét dolgozta fel.5 Mérföldkőnek számított, hogy az 1970-es évek elejétől szervezetté vált a kézművesipar kutatása. Előbb Nagyvázsonyban, majd Veszprémben rendszeresen tanácskozásokat szerveztek a témakör szakemberei. 1972ben megalakult a Veszprémi Akadémiai Bizotcság (VEAB) Településtörténeti Szakbizotsága, melynek keretein belül 1975-től az önálló Kézművesipar–történeti Munkabizotság fogta össze az ország kézművesipar–történetének kutatóit. A munkabizotság kollektív forrásfeltáró munkájának köszönhető az 1970-es évek derekán megjelent A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere című kétkötetes kutatási segédlet,6 amely az első lépés volt a számítógép hazai társadalomtudományi alkalmazása terén. Az ennek során kidolgozott metódus felhasználásával publikálták 1986-ban, a szintén kétkötetes A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463–1848 című munkát is.7 A múlt század második felében mind a magyarországi, mind a miskolci céhtörténet kutatás területén már nagy számban jelentek meg összefoglaló, egy–egy mesterség illetve a céhek múltjának egy–egy szeletét feltáró, bemutató, levéltári kutatásokon alapuló tudományos munkák.8 A magyarországi kézművesipar történetének átfogó feldolgozására először a Magyar Néprajz III. kötetében9 vállalkoztak a szerzők. Ezzel csaknem egy időben látott napvilágot Domonkos Ottó és Nagybákay Péter gondozásában a több mint 5600 könyvészeti adatot tartalmazó Nagyarország kézművesipar– történetének válogatott biblográfiája.10 2005-ben jelent meg a téma legkiemelkedőbb hazai szakemberei által összeállított A magyar kézművesipar története című kötet, mely mind ez idáig mind tartalmában, mind külsőségeiben a legjelentősebb összefoglaló munka.11 Az elmúlt évtizedekben – egészen napjainkig – a miskolci céhtörténeti kutatások központja a Herman Ottó Múzeum volt. Az intézmény 1955–1993 között megjelentetett Közleményei, illetve az 1957-től máig folyamatosan kiadott Évkönyvei lehetőséget nyújtottak arra, hogy a múzeum történészei és néprajzosai közreadják céhes kutatásaik eredményeit. A múzeum jelenlegi és egykori kollégái közül külön ki kell emelnünk Veres László, Gyulai Éva és Dobrossy László történészek, illetve Bodó Sándor, Fügedi Márta és Bodgál Ferenc néprajz4

Kivételt Szádecky Lajos, 1913-ban megjelent kétkötetes munkája jelentette. E munka, amint Eperjessy írta, „a maga korában is avult szemléletű, hiányos és hibákkal teletűzdelt volt”, és egyáltalán nem foglalkozott gazdasági és társadalmi összefüggésekkel. A századfordulón és a 20. század első felében megjelent irodalmat szintén Eperjessy ismertette. Szádecky L., 1913.; Eperjessy G., 1967., 10. 5 Eperjessy G., 1967. 6 Éri I.–Nagy L.–Nagybákay P., 1975. 7 Domonkos O.–Kiss M.–Nagybákay P., 1986. 8 Szulovszky J., 2005., 19. 9 Domonkos O.-Nagybákay P., 1991. 10 Domonkos O.-Nagybákay P., 1992. 11 Szulovszky J., 2005.

6

kutatók neveit, akik mind-mind sokat tettek a miskolci céhes ipar múltjának feltárásáért. Többek között az ő munkájuk eredményeként született meg – a múlt század utolsó évtizedeiben – számos miskolci céh történetének feldolgozása. A tanulmányok mellett két miskolci céh, a mészárosok12 és a fazekasok13 történetét önálló kötetben adták közre a kutatók. A régió – a történeti Abaúj, Borsod, Gömör és Zemplén vármegyék – kézművesipar–történetének feltárása a 2000-es évek elején valósult meg, amelynek eredményeként a Miskolci Egyetem, a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum és a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársai 2006-ban megjelentették az Északkelet-Magyarország kézművesipara című reprezentatív kötetüket.14 A munka során a szerzők nemcsak a régió, hanem az országos egyházi és közgyűjteményekben található levéltári anyagokat is feldolgozták. Az OTKA-pályázat15 keretében megvalósult kutatómunka során a programban résztvevő szakemberek elsősorban Miskolc iparának és céheinek a régió gazdasági életében betöltött szerepét vizsgálták. A szerzők a kutatás kapcsán öszszegyűlt és a kötetből kimaradt eredményeket a múzeum évkönyveiben, önálló tanulmányokban publikálták, így jelentek meg a miskolci szabók,16 a kerékgyártók17 és a kőművesek céheinek történetét feldolgozó munkák.18 Külön kell szólnunk a város történetét feldolgozó monografikus munkákról. Miskolc múltját először Szendrei János foglalta össze a Magyar Millennium korában indult többkötetes vállalkozásában.19 A pozitivista ihletésű, több helyen krónikaszerű történeti munka azonban nem ad átfogó képet a miskolci céhes iparról, így mára sok tekintetben meghaladott, mégis értékes feldolgozás és forrásgyűjtemény a téma kutatóinak. Majd száz évvel Szendrei művének megjelenése után a Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltár vállalkozott arra, hogy a legújabb eredmények alapján, és a város történetének legjelesebb kutatóinak közreműködésével, ismét kiad egy, a város történetét feldolgozó, több kötetes összefoglaló munkát. Ennek a monográfiának a köteteiben jelentek meg a miskolci céhes ipar történetének eddigi legalaposabb feldolgozásai. A második kötetben Gyulai Éva a céhek alapításától 1702-ig tartó korszak, míg Veres László a harmadik20 és negyedik21 kötetben az 1702–1872 közötti időszak

12

Marjalaki Kis L., 1925. Vida G., 1999. 14 Veres L.–Viga Gy. (szerk.), 2006. 15 OTKA (T 042839) A kutatási programnak a szerző is tagja volt. 16 Gyulai É., 2007. 17 Spóner P., 2005. 18 Gulya I., 2005. 19 Szendrei J., 1886–1911. 20 Veres L., 2000., 317–379. 21 Veres L., 2003., 360–363. 13

7

miskolci céhtörténetét dolgozta fel. A monográfia fejezetei, a terjedelmi korlátok ellenére, átfogó képet adnak a miskolci kézműves ipar múltjáról. Folytatva a Miskolc-monográfia munkálataival és az OTKA-pályázattal megkezdett céhtörténeti kutatásokat, a miskolci céhes ipar kutatójának gazdag levéltári források állnak rendelkezésére, – már csak a választott korszak időhatárai miatt is – hiszen a 18. század második felére, illetve a 19. század első évtizedeire általában is az írásos források gazdagsága a jellemző. A miskolci céhek dokumentációs anyagát az 1899-ben alapított Borsod–Miskolci Múzeum jogutódja, a Herman Ottó Múzeum őrzi Helytörténeti Adattárában, ugyanakkor a céhek tárgyi hagyatéka is a múzeumba, a Tárgyi Gyűjteménybe került. E páratlanul gazdag gyűjtemény országos viszonylatban is kiemelkedő. A Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltárban szintén rengeteg forrás található az újkori céhek működésére vonatkozóan, így összeírások, árszabások és különféle városi iratok. Ezek mellett, mint arra az OTKA-kutatás is rámutatott, számos országos gyűjteményben őriznek a miskolci céhes iparra vonatkozó dokumentumokat. A magyarországi és a helyi céhes kutatások, illetve a levéltári források ismeretében jelen doktori értekezésben a miskolci céhes ipartörténetet olyan szempontból szeretnénk megvizsgálni, melyre mind ez idáig alig került sor. Az eddigi céhes kutatások fókuszában a kézműipari termelés, a céhfejlődés, az iparosok számának alakulása, valamint a miskolci céheknek a szűkebb és tágabb régióban betöltött gazdasági szerepe állt, de a miskolci céhek és a mezőváros kapcsolatának vizsgálata napjainkig nem történt meg. E terület elhanyagolása azonban nem kizárólag a miskolci céhkutatás hiányossága, ugyanis országos kitekintésben is csak részkutatások születtek e témában. Kutatásunk során éppen ezért kiemelt jelentőséggel kezeltük a Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltárban őrzött Miskolc város levéltárát, különösen a város tanácsülési jegyzőkönyveit.22 A városkönyvek napjainkig hiánytalanul megmaradtak, nyomtatásban azonban mind ez idáig – a levéltár gondozásában – csak az első kötet (1569–1600) jelent meg.23 A város történetét kutató szakemberek előtt jól ismert ez a forrás, elsősorban Marjalaki Kiss Lajos24 és Szendrei János munkája nyomán. Amint arra azonban Csorba Csaba rámutatott, annak ellenére, hogy a városkönyvek megbecsült forrásnak számítanak, a kutatók alig használták munkáikhoz.25

22

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 1–74. köt.; B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1602/a. 1–11. köt. Tóth P., 1990. 24 A Marjalaki Kis Lajos által készített cédulagyűjteményt a Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattára őrzi. HOM HTD. 75.358. 25 Csorba Cs., 1990., 55. 23

8

A kezdetektől, vagyis 1569-től magyar nyelven íródó városkönyveknek az eddigi céhtörténeti kutatások sem szenteltek kiemelt figyelmet, nem történt meg céhtörténeti szempontból való átfogó vizsgálatuk. A doktori értekezés keretében arra vállalkoztunk, hogy a korszakunkban, vagyis a 18. század közepétől a rendi korszak végéig íródott több mint 80 kötetet kitevő városkönyvek közel 30 000 oldalának áttanulmányozásával vizsgáljuk meg a miskolci céhek történetét. Kutatásunk homlokterébe így a céhek és a mezőváros kapcsolata került, kiemelt figyelmet szentelve a céhek érdekérvényesítő képességének. E forrás lehetőséget nyújtott arra, hogy betekintést nyerjünk a céhtörténet eddig alig, vagy egyáltalán nem kutatott területeire, így többek között a céhekkel kapcsolatos mezővárosi jogszolgáltatásra, a társulatok életének ellenőrzésére és felügyeletére, az iparosok városgazdálkodásban betöltött szerepére. A céhek belső életének bemutatása esetében is különös hangsúlyt fektettünk arra, hogy megvizsgáljuk, mely területeken számíthattak a céhek a város támogatására, és mely kérdésekben voltak hatástalanok a céhek érdekérvényesítő törekvései. A téma feldolgozásához természetesen nem nélkülözhettük a városi levéltár egyéb forrástípusait sem, így például a limitációkat és a korabeli összeírásokat. Reményeink szerint a gazdag forrásanyag felhasználásával újszerű, eddig még nem vizsgált oldaláról mutathatjuk be a vizsgált korszak miskolci céhtörténetét. A forrásokból vett idézeteket a modern átírási szabályoknak és ajánlásoknak megfelelően, tekintve, hogy újkori forrásszövegekeről van szó, hangzáshű formában közöljük, vagyis nem betűhíven, meghagyva természetesen a tulajdonnevek és tájszavak, valamint az idegen szavak ortográfiáját. A központozást, tagolást pótoljuk, a külön- és egybeírást (kivéve a tulajdonneveket és tájszavakat) a modern helyesírás szerint javítjuk.

9

1. Előzmények: a miskolci céhes ipar a kora újkorban és a 18. század első felében Miskolc fekvése mind földrajzi, mind kereskedelmi értelemben nagyon kedvező. A város a Felföld déli peremén terül el, így közvetlenül érintkezik az Alfölddel. A közelben vezetett számos országosan fontos kereskedelmi útvonal, melyek közül a városon haladt keresztül a Gömörbe vezető, ún. pesti út. Mint a régió minden fontos gazdasági, kézműves központja, Miskolc is egy jelentős folyó, a Sajó partján jött létre. A török korban Borsod vármegye Felső–Magyarország részét képezte, gazdaságilag a Szepesi Kamara, katonailag pedig a kassai főkapitányság irányítása alá tartozott. Borsod jelentős végvárait, mint Szendrő, Diósgyőr és Ónod a török ugyan soha nem foglalta el, de a megye településeit már a 16. század közepétől a kettős adóztatás terhe sújtotta. A régió kulturális, katonai és nem utolsó sorban gazdasági központjának szerepét egészen a 18. század derekáig az egyetlen szabad királyi város státuszú település, Kassa töltötte be. Borsod vármegyére – a szomszéd vármegyékhez, Abaújhoz és Zemplénhez hasonlóan – e korszakban a mezővárosi arculat volt jellemző, így az iparban dolgozók döntő részét a jobbágyi jogállású mezővárosi lakosok tették ki.26 A földrajzi fekvés és az előnyös kereskedelmi helyzet számos előnnyel, ugyanakkor egy-egy iparág fejlődése szempontjából jelentős hátrányokkal is párosult. A 16. század második felének mezőgazdasági konjunktúrája – mely a régióban elsősorban a szőlő– és borkultúra fejlődésén érhető tetten – a piaci kereslet ugrásszerű növekedésével járt együtt. A kedvező kereskedelmi fekvés azonban azt eredményezte, hogy a régió, így Borsod vármegye piacain is hamar megjelentek a Felföld fejlett iparral rendelkező városainak kézművesei által, a kor magas szintű technológiájával előállított termékei és a külföldi, elsősorban Lengyelországon keresztül érkező tömegáruk is. A konkurencia, az olcsó külföldi termékek, a vaseszközök és a különböző textilek gyártóit, a takácsokat, posztósokat hozta nehéz helyzetbe. A fokozódó verseny a régióban a céhek számának gyors emelkedését eredményezte, elsősorban a gazdasági központban, Kassán, melynek vezető szerepét támogatta az ún. Ötváros vagy Pentapolis szövetsége. A középkorig visszanyúló szövetségnek Kassán kívül Eperjes, Bártfa, Késmárk és Kisszeben volt a tagja. Kassa irányítása alatt e városok piacaik hatékony védelme érdekében céhszövetséget is alkottak. A szövetség gyakorlatilag nemcsak saját városaik kézműves iparát fogta össze, hanem ellenőrzése alatt tartotta Felső– Magyarország mezővárosait, így Miskolc céhes iparát is. A földesúri, ill. királyi privilégiummal nem rendelkező mezővárosi céhek a városszövetség céheitől kérték és vették át szabály-

26

Gyulai É., 2006., 7.

10

zataikat. Tulajdonképpen Kassa vált a régió vitathatatlanul első számú kézművesipari központjává, melynek céhei a 17. századra a környező vármegyék mezővárosi céheire is kiterjesztették befolyásukat. A szabályzat átvételével az átvevő céh is a Pentapolis céhszövetségének tagjává vált, azzal a megkötéssel, hogy a megszerzett articulusokat az már nem adhatta tovább. Ennek jogát a kassai céhek maguknak tartották fenn. Az így elnyert kiváltság azonban alárendelt helyzetbe hozta az adott mezőváros iparosait. A kassai főcéhek alapjaiban szabályozták a céhek működését, például ők szabták meg, hogy a mesterré váláshoz milyen remeket kell készíteni. A kassai céhes iparosok előjogokat élveztek a vásárokon, tőlük nem kérhették a termékek vizsgálatáért járó díjakat, és áruikat sem ellenőrizhették a helyi céh vezetői. A kassai céhek a jogszolgáltatás területén is fontos kiváltsággal rendelkeztek, mert másodfokú bírósági funkciót ellátva ítélkeztek a helyi peres ügyekben.27 A szabályzatok átadásával tulajdonképpen a kassai céhek biztosították saját érdekeik védelmét, nem egyszer súlyosan hátrányos helyzetbe hozva az átvevő céh iparosait, adott esetben saját piacaikon is. A környező vármegyékhez hasonlóan – részben a földrajzi adotságokra, részben a fellelhető nyersanyagbázisra építve – Borsodban is lokális kézműves központok jöttek létre. A 16–17. század folyamán számottevő céhes ipar azonban egyedül a vármegye legfejlettebb mezővárosában, Miskolcon jött létre. Nagyobb számban találunk még kézműveseket a megye két jelentősebb végvárában, Szendrőn és Ónodon, ahol a ruházati ipar képviselői, a szabók és a csizmadiák kezdetleges céhei is létrejöttek, de ezek nem jelentettek konkurenciát a miskolci társulatok számára, mert elsősorban a helyi igények kielégítésére törekedtek.28 A 16–17. század folyamán Miskolc, mint a megye egyetlen jelentős céhes központja képes volt termékeivel ellátni egész Borsodot, ugyanakkor Kassa szorításában vonzáskörzete nem nyúlt túl a szűkebb régió határain. A céhek jelentőségének azonban az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb mutatója a piackörzet nagysága, és e tekintetben a 18. század második feléig a miskolci céhek még messze elmaradtak a kassai céhektől. Erre utal a miskolci céheknek a helyi gazdasági életben betöltött szerepe is. A késztermékek készítése és előállítása mellett elsősorban javító-szolgáltató tevékenységet folytattak, ami a kézműves és megrendelő személyes találkozását feltételezte, ezért ez nem klasszikus vásározó tevékenység.29 A 16–17. században készült dézsmajegyzékek és családfő-összeírások azt mutatják, hogy a város lakosságának mintegy 20-30%-a foglalkozott iparral. A kézművesek egy jelentős része azonban mesterségét nem főfoglalkozásként űzte, hanem a mezőgazdasági munkák 27

Gyulai É., 2006., 8. Uo. 12. 29 Uo. 13. 28

11

mellett folytatott ipari tevékenységet is. Az iparosok között – elsősorban a 16. században – számos olyan mesterembert találunk, akik kifejezetten a diósgyőri vár igényeit elégítették ki. Találunk közöttük süvegeseket, erszénygyártót, számos fegyverkészítő specialistát, például csiszárt,30 és a források ötvösöket is említenek.31 E mesterségek képviselői, éppen alacsony számuk miatt, ebben a korban még nem juthattak el a céhalapítás szintjére, és a források arra is rámutatnak, hogy a vár jelentőségének csökkenésével, a 17. században lényegében el is tűntek az összeírásokból. E korszakban a miskolci céhek történetének kutatása nehézségekbe ütközik, mert a céhek 18. század előtti irattára megsemmisült. Az első céhalapításra a 16. század elején került sor. 1508-ban a miskolci mészárosok kaptak kiváltságot II. Ulászló királytól.32 A szabályzat előírta a mesterség gyakorlásának általános feltételeit. A vágásra rendelt időben minden mészáros csak azonos mennyiségű húst vághatott, és az a mészáros, aki nem tudta a vágás tudományát saját kezével gyakorolni, az nem tarthatott mészárszéket.33 A városban csak az a mester űzhette a szakmát, akit a céh tagjai a mesterek közösségébe befogadtak.34 A mészárosok a város elitjéhez tartoztak, vagyonuk alapját a húsmérés mellett az jelentette, hogy ők látták el Miskolc bőrös iparosait alapanyaggal, továbbá az ő privilégiumuk volt a faggyú-kereskedés is.35 A következő mesterség, mely eljutott a céhalapításig, a vargáké volt. 1521-ben a miskolci varga mesterek kérésére II. Lajos adott ki céhlevelet, mely a pesti varga céh articulusait tartalmazta.36 A szabályzat meghatározta, hogy milyen feltételek mellett válhatott valaki a céh tagjává, így többek között a belépés előtt egy évet kellett egy helyi mesternél eltölteni, ez volt az ún. mesterév. A céh elöljáróinak kötelessége volt az alapanyag és ezen keresztül a termékek minőségének védelme, és szintén az ő feladatuk volt a nyersanyag igazságos elosztása a mesterek között. A szabályzat különbséget tett vargák és tímárok között, ami arra utal, hogy a céhnek – önálló társulatuk hiányában – tímár mesterek is tagjai lehettek. Egy 1609-ből származó városkönyvi bejegyzésben a két mesterséget még együtt említik, mint „a tímárok és varga mesterek”.37 A privilégium idegen mestereknek – termékeik lefoglalása mellett – megtiltotta, hogy a heti vásárokon áruljanak. Ez alól csak a kassai iparosok képeztek kivételt, ami 30

Kardkészítő mester. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/c. XIV. III. 71. 32 Marjalaki Kis L., 1925.9.; Szendrei J., 1911., 162–165. 33 Gyulai É., 1996., 315. 34 Hazag Á., 2006., 215. 35 A korban faggyú a gyertyakészítés alapanyaga volt. Jelentőségét mutatja, hogy a korabeli árszabásokban külön szabályozták mind az árát, mind az egységnyi faggyúból készítendő gyertyák számát. 36 Szendrei J., 1911., 165–171. 37 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 3. köt. 757-758.; Gyulai É., 1998., 301. 31

12

arra utal, hogy a kassai mesterek akkor is érvényt tudtak szerezni befolyásuknak, ha adott esetben nem az ő céhüktől vették át a szabályzatot.38 A céh 1631-ben újabb kiváltságot szerzett II. Ferdinándtól. A tímár és varga mesterség 1689-ben vált el egymástól és jött létre az önálló miskolci tímár céh.39 A 16. században még egy céhalapításra került sor a városban. 1531-ben a diósgyőri várnagy, Pemfflinger Sebestyén főispán adományozott privilégiumot a miskolci szabóknak, melyet 1550-ben I. Ferdinánd király Bécsben kelt függőpecsétes oklevélben erősített meg.40 A vargákhoz és mészárosokhoz hasonlóan tehát egy újabb, jellegzetesen mezővárosi iparág jutott el a céhalapítás szintjére. A céh 1610-ben újabb kiváltságot szerzett, ezúttal az egri szabók szabályzatát vették át.41 Jellegzetes termékeik voltak az ún. zsinóros ruhák, melyeket jellemzően a mezővárosi polgárok viseltek. Ezek elkészítéséhez nélkülözhetetlen volt a gombkötő iparosok munkája. A mesterség képviselőit már a 16. századtól megtaláljuk Miskolcon, de céhet csak 1702-ben alapítottak, amikor a kassai céh szabályzatát vették át.42 A város 17. századi fejlődésére utal, hogy a szabók számára egyre nagyobb megrendelést jelentett a drága, külföldi alapanyagokból készített termékek előállítása. A 17. században két további ruházati iparág képviselői, a szűcsök és a csizmadiák jutottak el a céhalapításig. A szűcsök 1637-ben nyerték el kiváltságaikat.43 Ez az iparág jellemzően idényjellegű volt, hiszen fő tevékenységük a ruhák bélelése volt, ezért 1701-ben az iparosok arra kérték a vármegyét, hogy adójukat ne egész évre állapítsák meg, mert a mesterségüket évente csak két-három hónapig gyakorolják.44 A csizmadiák a század végén váltak el a vargáktól. A céh alapítását elősegítette a lábbeli viseletben bekövetkezett változás. A vargák által készített bocskorok és saruk mellett, ekkor kezdett elterjedni a lakosság széles körében a csizma viselete.45 A miskolci csizmadiák a kassai céh articulusait vették át. A privilégium akkor vált hitelessé, ha azt a vármegye nemesi közgyűlése előtt kihirdették. Erre 1667-ben Szendrőn került sor, amikor a megye alispánja és szolgabírója igazolta, hogy Somodi János, a csizmadia céh hites jegyzője átadta a kassai tanács által, 1667. augusztus 19-én adományozott

38

Veres L., 2006., 119. Veres L., 2000/a., 318. 40 Gyulai É., 1998., 294. Az eredeti dokumentum nem maradt fen, de 1761-ben, amikor a céhek kötelesek voltak privilégiumaikat bemutatni, eredeti kiváltságaikat bevezették a városkönyvbe. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a.35. köt. 334-337. 41 Gyulai É., 1998., 295. 42 A függőpecsétes privilégiumot Kassa város adta ki. Gyulai É., 1998., 296. 43 Az 1637-es privilégium kiállítóját nem ismerjük. 1761-ben a céh egy 1712-ben, III. Károly által kiadott oklevelet mutatott be. 44 Gyulai É., 1998., 308. 45 A lábbeli viselet változásáról és a csizmadia céh alapításáról lásd.: Spóner P., 1999., 604–605. 39

13

eredeti céhlevelet.46 Gyulai Éva azonban csak 1669-re datálja a céh keletkezését, és kutatásai szerint nem Kassától, hanem I. Lipót királytól nyertek privilégiumot, melynek szövege arra utal, hogy minden bizonnyal a miskolci mesterek kívánalmai szerint szövegezték meg.47 A céh 1754-ben egyesült a mindszenti csizmadiákkal és számukra Mária Terézia adott privilégiumot.48 A 17. század végén, a miskolci fémmegmunkáló szakmák közül elsőként, a lakatosok hozták létre saját társulatukat. 1675-ben a kassai tanácstól kapták meg a kassai lakatos céh articulusait.49 A város legismertebb és saját kúriával rendelkező lakatos famíliája, a nemesi származású Hesel-Lakatos család volt, melynek tagjai a városi elithez tartoztak.50 Ez idő tájt a lakatosok még elsősorban fegyverművesek voltak, készítettek kész lőfegyvereket, ill. elvégezték a nagy szakmai tudást igénylő javító munkákat is. E korszakban a fegyverek iránt nemcsak a végvárakban, illetve a reguláris hadseregek részéről mutatkozott igény, hanem a mezővárosi társadalom tárgykultúrájának is szerves részét képezték. A korabeli árszabások azonban már azt mutatják, hogy munkájuknak egyre nagyobb hányadát tette ki a különböző lakatok gyártása és felszerelése, és már ekkor fontos jövedelemforrássá vált a csizmapatkolás, amely a csizmadiaipar 18. századi virágzásával a lakatos mesterek legfontosabb bevételét fogja képezni. A klasszikus mezővárosi iparnak számító kovácsoknak a század végén már minden bizonnyal létezett céhe, de alapításáról nem tudunk biztosat. Munkájuk nélkülözhetetlen volt a korabeli mezővárosok lakói számára, hiszen döntően ők állították elő a gazdálkodáshoz szükséges szerszámokat. Céhük létezésére utal egy 1701-ben keltezett levél, melyet mint „miskolci kovács céhbeli mesteremberek” írtak alá.51 A céh első hivatalos említése azonban csak 1722-ből származik.52 A korai miskolci céhfejlődést vizsgálva, azt tapasztaljuk, hogy a 17. század végéig egyetlen famegmunkáló iparág sem jutott el a céhalapításig. Ez különösen annak tükrében meglepő, hogy milyen fontos szerepet töltött be a szőlőművelés, illetve a borászkodás Miskolc gazdasági életében. Az árszabások természetesen tartalmazták a faiparosok legfontosabb termékeit, köztük a hordók számos fajtáját. Azért is érdekes, hogy a kor legfontosabb fával dolgozó mesterségének, a bodnárokénak nem volt társulata, mert jelentős megrendelésekre számíthattak, és munkájukat nem lehetett háziipari keretek között végezni. A miskolci kádár 46

Leveles E., 1924., 3. Gyulai É., 1998., 305. 48 Veres L., 2000/a., 318. 49 Gondos J., 1997., 10. 50 Gyulai É., 1998., 309. 51 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/b. III. I. 1210. 52 Veres L., 2000/a., 318. 47

14

mesterek 1736-ban hozták létre társulatukat, átvéve a kassai bodnár céh szabályzatát.53 A kerékgyártó mesterek termékeit szintén fellelhetjük a legkorábbi, 17. századi borsodi árszabásokban, ami egyértelmű bizonyítéka a piacra termelő kerékgyártó mesterség létezésének. A mesterség éppen a vármegye kedvező adotságainak, a bőségesen rendelkezésre álló fának köszönhetően hosszú időn keresztül elsősorban háziipari keretek között folyt. A 17. századi árszabások szerint fő profiljukat a mezőgazdasági eszközök gyártása jelentette. A szekér és annak alkatrészei csak kisebb számban szerepeltek a felsorolt termékek között. A 16–17. századi adóösszeírások érdekessége, hogy egyáltalán nem találkozunk a fazekas mesterség képviselőivel, ami figyelembe véve, hogy ezt is klasszikus mezővárosi iparágnak tekinthetjük és termékeikre a városi társadalom minden rétege igényt tartott, mindenképpen meglepő. Okát valószínűleg abban kell keresnünk, hogy mesterségük nem volt adóköteles, tekintettel arra, hogy olcsó nyersanyagból, egyszerű eszközökkel készítették termékeiket, feltehetően jó részt zsellérek. A fazekasokhoz hasonlóan a pékmesterség is hiányzott az adóösszeírásokból, annak ellenére is, hogy mind a vár, mind az átvonuló katonaság nagy mennyiségben igényelte termékeiket.54 A miskolci pékek önálló céhszervezetének megalapítására azonban csak a 18. század derekán, 1749-ben került sor.55 Miskolc lakosságának – összehasonlítva a korabeli mezővárosokkal – sokkal nagyobb hányada foglalkozott iparral, mint a hasonló adotságú magyarországi településekének. Az 1677-ben, a portális adóhoz készült családfő-összeírásban már 418 miskolci adóalanyt tűntettek fel, akik közül 111-en foglalkoztak iparűzéssel. Ez a lakosság 26%-át jelentette. Közülük a legtöbben, 40-en a mészárosok és vargák voltak, a ruházati iparban 15-en dolgoztak. Az iparűzők harmadik nagy csoportját a paraszti szerszámok és szekerek előállítói, a kerékgyártók, kovácsok és bodnárok alkották.56 Jellegzetesen városi iparágakkal alig találkozunk, csupán a négy gombkötő, a két borbély és egy késműves utal arra, hogy a városban már megjelentek a kifejezetten polgári igényeket kielégítő szakmák képviselői is. Gyulai Éva, a korszak jeles kutatója az összeírások alapján becsülte meg, hogy – a 16. és a 17. századi Miskolcon – a város iparos társadalmán belül, milyen arányban képviseltették magukat az egyes iparágak. Az összehasonlításból azt látjuk, hogy ebben a tekintetben ez idő alatt nem történt jelentős változás. E kétszáz évben a legnépesebb csoportot a ruházati ipar képviselői alkották a maguk 40–45%-val, bár számuk a 17. században folyamatosan emelkedő tendenciát mutat. Őket kö53

HOM HTD I. 76.1.57. A céh kérésére a város 1812-ben új privilégium levelet adott ki, mely ismét a kassai bodnár céh (1811-ben) kiállított szabályzatának átvétele volt. Rémiás T., 2006., 67. 54 Gyulai É., 1998., 315. 55 Veres L., 2000/a., 318. 56 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/b. XX. 70.

15

vették az élelmiszeriparban dolgozók, 20%-os aránnyal, és szintén ilyen arányban voltak képviselve a fémművesek is. A negyedik jelentős csoportot a famegmunkáló és építőiparos mesterek alkották 10–15%-al. A fennmaradó kb. 5%-ot a már inkább polgári igényeket kielégítő, de még a céh alapítás szintjére el nem jutó kézművesek tették ki.57 Az adóösszeírások a kézművesek anyagi helyzetére, ezen keresztül vagyonára vonatkozóan is fontos adatokat szolgáltatnak. Az 1698-ban készült összeírás alapján a város legszegényebb iparosai között a szabókat és a gombkötőket találjuk, náluk tehetősebbek voltak a vargák és a borbélyok.58 A legvagyonosabb és legnagyobb társadalmi presztízsű mesterség a mészárosoké volt. A város társadalmában elfoglalt kiváltságos helyüket a középkortól egészen a 18. századig megőrizték. Miskolc a kézművesipar fejlettségének tekintetében, a közepesen fejlett mezővárosok közé tartozott. Eperjessy Géza két szempontot vett figyelembe egy-egy település ipari fejlettségét vizsgálva, a céhek számát és az iparűzők lakosságon belüli arányát.59 Előbbi mutató tekintetében Miskolc a kevésbé fejlett mezővárosok közé tartozott, hiszen csak a lakatosok és gombkötők céhét tekinthetjük városi igényeket kielégítő iparágaknak. Azonban ha a másik kritériumot is figyelembe vesszük, akkor a város a közepesen fejlett céhes iparral rendelkező mezővárosok közé tartozott, a maga 20–25%-os arányszámával. Egy olyan régióban, melyet Eperjessy az ország iparilag elmaradottabb területei közé sorolt, ez különösen figyelemre méltó.60 A 16–17. század folyamán nem csak az iparűzők, hanem a város lakóinak száma is folyamatos emelkedést mutat. Az 1500-as évek elején Miskolc lélekszáma mintegy kétezer főre tehető, ami a török-kor végére megközelítette az ötezeret.61 A fejlődés azonban a 17. század végén – a városban többször pusztító pestis járványok következtében – megtört. Miskolc városfejlődésére súlyos csapást jelentett a császári csapatok 1706. évi dúlása is. Rabutin de Bussy császári generális seregei ekkor gyakorlatilag az egész várost felégették, lakosainak jelentős része meghalt vagy elmenekült.

57

Gyulai É., 1998., 292. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/b. XXI. 70/A-1., Gyulai É., 1998., 293. 59 Eperjessy G., 1967., 33–55. 60 Uo. 52. 61 Rémiás T., 2004., 35. 58

16

2. A mezőváros a 18–19. században: népesség és városfejlődés Miskolc a 14. századtól királyi birtok, 1514-től koronabirtok, a diósgyőri uradalom tartozéka, jogi jelölése szerint oppidum, oppidum privilegiatum, azaz kiváltságos mezőváros volt. 1536-tól zálogosítással a diósgyőri koronauradalom több, mint másfél évszázadon át magánosok kezére jutott. A várost a 16–17. században a zálogbirtokosok saját tulajdonuknak, ugyanakkor a török hadi jogon a szultán városának tekintette.62 1696-ban, a török kiűzése után, I. Lipót király Miskolcot Haller Sámuel bárónak adományozta. A zálogbirtokosok a gyors anyagi haszonszerzés érdekében a jobbágytelkek egy részét tovább adták zálogba. A 16. század közepétől 1701-ig, több mint kétszáz jobbágytelket idegenítettek el. E bő százötven év alatt a zálogbirtokosok jóvoltából Miskolc társadalmának négy nagy csoportja jutott birtokhoz. A Felső–Borsodból és Gömörből betelepülő armalista nemesek, a Dél–Borsodból vagy még távolabbról beköltözött birtokos nemesek és a helyi értelmiségiek és hivatalnokok mellett, jelentős számban jobbágyok libertáltatták magukat, akik között legnagyobb számban mesterembereket találunk. Ők az így megszerzett javak, telkek, szőlők, pincék tényleges tulajdonosaivá váltak, azokat szabadon adhatták–vehették és örökíthették. A tulajdont szerzett csoportoknak érdekében állt a város megváltása, nem utolsó sorban ők rendelkeztek megfelelő anyagi háttérrel ahhoz, hogy vállalni tudják annak terheit.63 Miskolc lakossága 1702-ben, miután Haller Sámuel, oklevelek és igazoló okiratok híján nem tudta megerősíteni birtokosi jogcímét, ajánlatot tett Miskolc örökös megváltására. A kassai kamaraelnökkel folytatott tárgyalások után 1702. április 12-én szerződést kötött a város, hogy bizonyos részjószágok – a húskimérési és korcsmártatási jog, illetve a négy országos vásár jövedelme – kivételével, 25 évre, 25 ezer forintért Miskolc lakossága megváltja magát. A város megváltásához szükséges összeget kölcsön felvételével sikerült előteremteni. A tanács legfőbb törekvése volt, hogy a város a kölcsön összegét és annak kamatait mihamarabb visszafizesse, ezért 1703-ban módosítottak a szerződés feltételein, és további 16 ezer forintért minden jövedelem, az első megegyezés szerinti 25 évre, a várost illette meg.64 Miskolc felszabadult a jobbágyi terhek alól, az önálló városfejlődés útjára lépett. 1727-ben felépült a kétemeletes vármegyeháza és ekkortól a város Borsod vármegye tényleges székhelyévé vált, helyileg is állandósultak a megyei gyűlések. A 25 év letelte után Miskolc lakossága arra törekedett, hogy újból megváltást nyerjen. 62

A zálogbirtokosok korában (1536–1703) a város legjelentősebb birtokosai a Haller, a Dőry és a Nyáry családok voltak, akiknek tagjai több mint egy évszázadon keresztül birtokolták Miskolcot. A 17. század második felében a Szepessy család kezén volt a város jelentős része. A város birtokosairól lásd: Rémiás T., 2004., 43–44. 63 Tóth P., 1991., 136–137.

17

Hosszú tárgyalások után, 1731-ben III. Károly a kincstárnak fizetendő 25 ezer és az uralkodónak felajánlott 12 ezer forint fejében, újabb 25 évvel meghosszabbította a város zálogos idejét. 12 évvel később, a kamara arra hivatkozva, hogy egy uralkodó által kötött szerződés utódjára nem kötelező, a várost újbóli megváltásra szólította fel. A harmadik szerződést 1744-ben kötötte meg a város a kamarával és újabb, kölcsönökből előteremtett 40 ezer forinttal, harmadszor is megváltotta magát. A Mária Terézia által szentesített szerződés az apja által biztosított 25 éven felül, további 40 évre terjesztette ki a zálogosi időt.65 A város azonban nem tudta megőrizni függetlenségét. Az 1744-ben megkötött szerződésből még alig múlt el 10 esztendő, amikor Grassalkovich Antal gróf kamaraelnök a királyi tábla elé idéztette a város vezetését. Itt arról tájékoztatták Miskolc elöljáróit, hogy Mária Terézia királynőnek szándéka a diósgyőri koronajószágok visszaszerzése, arra hivatkozva, hogy az eltelt években hozott intézkedések tiltják a koronajavak elidegenítését. Az udvar annak ellenére ragaszkodott álláspontjához, hogy Miskolc függetlenségének megőrzése érdekében hajlandó lett volna további áldozatokat vállalni. 1755-ban az ún. Grassalkovich-féle szerződés alapján66 a várost visszahelyezték jobbágyvárosi státusba, megfosztva Miskolcot függetlenségétől. Miskolc kamarai fennhatóság alatt, mint koronabirtok ismét jobbágyi sorba került.67 Gróf Grassalkovich Antal elsődleges célja az uradalom gazdasági egységének megteremtése, ezen keresztül a szakszerű gazdálkodás kiépítése volt.68 A város jogi státusát e szerződés alapvetően megváltoztatta. Miskolc kamarai fennhatóság alá került és innentől kezdve oppidum privilegiatum coronale (= kiváltságos koronaváros, vagyis kiváltságokkal rendelkező kamarai irányítású mezőváros) lett a város megnevezése. Miskolc lakossága azonban nem tett le önállóságának, függetlenségének visszaszerzéséről. A 18. század második felétől hoszszú évtizedeken keresztül küzdött a szabad királyi városi cím elnyeréséért. A törekvést támogatta az uralkodónak az a parancsa, mely szerint a kamarai prefektus Miskolcot a szabad királyi városok mintájára, polgármesterrel és 24 választottal kívánja kormányozni.69 A státus elnyerésének azonban számos feltétele volt, mint az úrbéri viszonyoktól való megváltás és a közteherviselés képességének igazolása. Miskolc 1818-ban terjesztette be kérelmét, de a megváltás összegét csak 1841-ben határozták meg.70 Annak ellenére, hogy 1848-ban a Hely64

A város megváltásáról lásd: Szendrei J., 1904., 483–485. Rémiás T., 2004., 56–57. 66 1755. december 21-én kötött szerződés alapján Mária Terézia 16 évre elzálogosította Miskolcot Gróf Grassalkovich Antalnak. 67 A szerződés szövege megtalálható: B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 3. köt. 892-894.; Szendrei J., 1890., 452–458.; MOL UC 81:6. és részben közli Rémiás T., 2004., 59. 68 Veres L., 1980., 37. 69 Az első polgármester választásra 1789-ben került sor. A tisztséget Téthy Lajos töltötte be. 70 A megváltás összegét 451 637 forintban határozták meg. 65

18

tartótanács az uralkodóhoz küldött jelentésében Miskolcot, mint az önállóságra megérett mezővárosként ajánlotta, a város jogi státusának megváltoztatása kérdésében több mint két évtizedig nem történt előrelépés. E tekintetben csak 1871-ben következett be változás, amikor a XVIII: tc. értelmében Miskolcot rendezett tanácsú városnak nyilvánították, és a vármegye felügyelete alá helyezték.71 1873-ban Miskolc 337 772 forint fejében megváltotta magát, és végleg elszakadt a diósgyőri uradalomtól. A megváltás azonban csak az egyik feltétele volt a szabad királyi városi cím megszerzésének. Miskolc jogi státuszában 1907-ben következett be újabb változás, amikor elvált a vármegyétől és törvényhatósági joggal felruházott város lett, de a szabad királyi városi címet sohasem sikerült elnyernie. Korszakunkban tehát a város kamarai fennhatóság alá tartozott. Az uradalom mindent megtett, hogy legfontosabb tartozékát, Miskolcot fejlessze. A 18. század második felétől a kereskedelem és az ipar új lendületet kapott az egész Habsburg Birodalomban, így a Magyar Királyságban is, ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan növekedett Miskolc lakossága. Miskolc népességének változását Faragó Tamás kutatásai alapján ismerjük.72 A rendelkezésre álló korabeli összeírások sokszor pontatlanok és hiányosak, ezért a II. József-féle népszámlálás előtt nagyon nehéz Miskolc pontos lélekszámának meghatározása. A népszámlálási adatok, illetve az adó– és nemesi összeírások alapján azonban jól nyomon követhető a város lakosságának gyarapodása. Miskolc becsült népességfejlődése 1690–185073 Év 1690 1715 1745 1765 1786 1798 1813 1825 1850

Nemes (fő)

Nem nemes (fő)

1800 – 2000

3100 – 4000

4000 – 4200 4500 – 5000 4500 – 5000 5000 – 5300

9500 – 10 000 10 000 – 11 000 11 500 – 12 000 12 000 – 13 000

Összesen (fő) 4000 – 4500 2400 – 3000 7500 – 8500 8500 – 9500 14 089 14 500 – 15 500 16 000 – 17 000 17 000 – 18 000 16 435

Nagy–Miskolc (fő)74) 9500 – 10 500 20 000 24 000 – 25 000 24 513

71

Leveles E., 1929., 122. Faragó T., 2000/a., 151–160. 73 Uo. 153. 74 Nagy-Miskolc területén a város közvetlen vonzáskörzetének településeit értjük, melyek mára részben összeolvadtak a várossal. Ezek a települések: Mindszent, Diósgyőr (Felsőgyőr), Görömböly, Hejőcsaba, Szirma, Hámor, Ómassa, Újmassa, Ó-, Új- és Répáshuta. 72

19

A táblázat adatai a város lakosságának folyamatos emelkedését mutatják, ugyanakkor a gyarapodás nem volt egyenletes.75 A 17–18. század fordulóján a pestis és a háborús dúlások, az 1830–1840-es években a kolerajárvány következtében egy–egy jelentősebb népességcsökkenést tapasztalunk. Utóbbi a város lakosságának mintegy 10%-át pusztította el. Ugyanakkor a közbeeső évtizedekben sem volt azonos ütemű a város népességgyarapodása.76 A város lélekszámának növekedése a 18. század második felében volt a legdinamikusabb, amikor közel megduplázódott a lakosságszám. A 19. század első felében már sokkal visszafogottabb a növekedés, amely végül korszakunk végén a kolera és az 1847-es éhínség következtében átmeneti csökkenésbe torkollott. A 17. század vége és a 19. század közepe között eltelt bő százötven év demográfiai fejlődését Faragó Tamás négy nagy korszakra bontotta. Az első szakasz az 1710-es évek elejéig tartott, melyet egy nagyméretű népességi katasztrófa zárt le és a város népességfejlődését teljesen új alapokra helyezte. Az ezt követő 70 éves periódust a számottevő természetes szaporulat mellett a nagyméretű, elsősorban katolikus és evangélikus szlovák és német ajkú lakosság bevándorlása jellemzi, melynek következtében Miskolc etnikai és felekezeti értelemben vegyes lakosságúvá vált. Az ezt követő, az 1780-as évektől kezdődő fél évszázados időszakot a bevándorlás mértékének csökkenése és az újonnan betelepülő lakosságon belül – a keresztény népességgel szemben – a zsidók magas aránya jellemzi. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a természetes szaporulat mértéke elérte a bevándorlásét. Az 1820-as évek közepe és 1850 közötti két és fél évtizedben megállt Miskolc népességének növekedése. A zsidó bevándorlás miatt ugyan ismét meredeken emelkedett az újonnan betelepülők száma, de hasonló méretű volt a népességfogyás is. E korszak – a várost sújtó kolerának és egyes évek rossz terméséből következő éhínségeknek köszönhetően – demográfiai értelemben válságosnak tekinthető, ugyanakkor ezt az időszakot, az asszimiláció következtében, a város lakosságának az etnikai és kulturális egységesülése jellemzi. Miskolc népességfejlődés tekintetében – összehasonlítva a tágabb értelemben vett régió nagyvárosaival – hasonló jellegzetességeket mutat Egerrel és Debrecennel. Kassa azonban már eltér a tekintetben, hogy ott a 19. század derekán sem tapasztalható a lakosságszám stagnálása, továbbra is a 18. századhoz hasonló fejlődést mutat.77

75

Miskolc demográfiai szerkezetének változásáról lásd: Faragó T., 2000/b., 160–175. Faragó Tamás korszakunkban az anyakönyvek vizsgálata alapján 30 olyan évet talált, amikor az átlagosnál magasabb volt a halandósági arány. Általában minden évtizedre esett legalább egy év, amikor különösen magas volt a halandóság és a város halandósági válságot élt át, jelentősen visszavetve a lakosságszámot. Faragó T., 2000/c., 197–198. 77 Faragó T., 2000/d., 252–254. 76

20

A táblázat adatainak fontos jellemvonása, hogy – országos viszonylatban is – Miskolc lakosságán belül igen magas volt a nemesség aránya. Korszakunkban a nemesi famíliák száma kb. két és félszeresére növekedett. 1786-ban például a felnőtt férfiak kereken 35%-a rendelkezett nemesi kiváltságokkal. Összlakosságon belüli arányuk ugyan fokozatosan csökkent, mert egyrészt a nemesi kiváltságokkal nem rendelkező lakosság ez idő alatt a nyolcszorosára duzzadt, másrészt – különösen a 19. században – jelentős volt a nemesek elvándorlása, azonban még így is kiemelkedően magas az arányuk a többi hasonló magyarországi mezővároshoz képest. A demográfiai mutatók, illetve az egyes társadalmi csoportok arányszáma a kézműipari termelés és kézműves társadalom összetétele miatt is igen fontos, hiszen a nemesek különleges fogyasztók, ugyanakkor bizonyos szakmák művelői között hagyományosan magasabb a mezővárosi nemesség aránya. Miskolc lakosságának felekezeti megoszlása a 17–18. század fordulójától kezdve fokozatosan megváltozott. E változást azonban nagyon nehéz pontosan nyomon követni, mert e tekintetben csak korszakunk végéről állnak rendelkezésünkre pontos és hiteles számszerű adatok. A 17. század végéig szinte kizárólag reformátusok által lakott városban egyre nagyobb számban jelent meg más felekezetekhez tartozó népesség. E változás hátterében az újonnan betelepülő lakosság etnikai sokszínűsége húzódott meg. A 18. század derekán a város 8000 fős lakósságának mintegy 80%–a református, 15%–a katolikus és 5%–a zsidó, illetve görögkeleti volt. Korszakunkban a reformátusok aránya jelentősen visszaesett, és az 1840-es években már alig érte el az 50%–ot. Ugyanakkor a római katolikusok aránya meghaladta, a zsidóké pedig megközelítette a 20%–ot. A katolikusok letelepedését a Kamara is segítette, hiszen a Habsburg-kormányzat a betelepítéseknél előnyben részesítette a katolikus vallású jövevényeket, igaz, Miskolcon nem volt tömeges, intézményes betelepítés, mint más elnéptelenedett vidékeken. A nemesek aránya az egyes felekezetek, illetve az őslakosok és bevándorlók tekintetében jelentős különbségeket mutat, és kevésbé tükrözi a felekezeti arányok változását. Egy 1798-ból származó összeírás szerint a nemesek közel 90%–a volt református, míg a nem nemesek közel fele más felekezethez tartozott. A felekezetek felől nézve azt látjuk, hogy a református egyház híveinek több mint 40%–a volt nemes, míg a többi felekezet esetében a privilegizáltak aránya nem érte el a 10%–ot. Ez az arány a 19. század első felében némileg módosult, és e társadalmi rétegen belül emelkedett a római katolikusok aránya.78 A felekezeti

78

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/f. 11. köt.; Faragó T., 2000/a., 158.; Faragó T., 2000/d., 238.

21

hovatartozás azonban határozottan megkülönböztette egymástól a város régebbi és a 18–19. század folyamán betelepülő népességét. A céhek esetében a felekezeti összetételre vonatkozóan nem rendelkezünk pontos adatokkal. Mint következő fejezetünkben látni fogjuk, a miskolci céhekre nem volt jellemző a vallási elzárkózás, ezért általában jellemző, hogy a mesterek között a város felekezeti arányainak megfelelően képviseltették magukat az egyes vallásokhoz tartozó iparosok. A miskolci iparfejlődés sajátos vonása volt, hogy az országban egyedülállóként, a zsidó iparosoknak önálló céhe volt az 1830-as években, melyről később szintén részletesen szólunk. A város lakóinak felekezeti megoszlásával párhuzamosan változott a lakosság nemzetiségi összetétele is. E tekintetben a felekezeti megoszláshoz hasonlóan szintén nem rendelkezünk pontos adatokkal. Az első hiteles összeírásnak az 1850. évi népszámlálást tekinthetjük. A 18. század első felétől kezdve Miskolc etnikai változásának legfigyelemreméltóbb vonása az a helyi társadalom foglalkozási szerkezetét kiegészítő bevándorlás, amely a szlovák zsellérekkel, szolgákkal és iparosokkal, német és cseh–morva kézművesekkel, valamint görög és zsidó kereskedőkkel gazdagította a város lakosságát.79 Az eddigi várostörténeti irodalom – köszönhetően a gazdasági és pénzügyi életben betöltött kiemelkedő szerepüknek – azonban csak a zsidók és görögök betelepülésével foglalkozott részletesen, noha Miskolc lakosságának gyarapodása szempontjából a 18. században sokkal jelentősebb volt a szlovákok és németek betelepülése. Faragó Tamás a felekezeti adatok alapján készült becslése szerint a 18–19. század fordulóján már Miskolc lakosságának mintegy fele bevándorló, akik közül a római katolikus valamint az evangélikus egyházhoz tartozók számottevő részükben, a görög katolikusok, görögkeletiek, izraeliták pedig teljes egészükben más nyelvű, más etnikumú bevándorlókat jelentettek.80 A város eredetileg magyar nyelvű lakosságának jelentős része a 18. századi betelepítések és spontán vándormozgalmak eredményeképpen idegen eredetűvé vált, akik a kapcsolattartás, a munkavégzés tekintetében hamar többnyelvűvé lettek, de származási helyük nyelvének ismeretét és identitásukat hosszú évtizedekig megőrizték és megtartották.81 A 19. század elejéig a városba betelepülő idegen ajkú lakosság jellemzően megőrizte nyelvét, de az, hogy életvitelük és munkájuk során, kisebb–nagyobb mértékben, szükség volt két–három kultúra, nyelv és szokásrendszer egy idejű ismeretére, nyilvánvalóan meggyengítette eredeti identitásukat. Az asszimiláció felgyorsulása a 19. század első évtizedeitől figyelhető meg. A század elején az ipar és kereskedelem munkanyelve már jellemzően a magyar, az üzleti életet 79

Faragó T., 2000/a., 155. Uo. 155–156. 81 Nemcová, B., 1963., 25–26. 80

22

kézben tartó zsidóság szintén magyar nyelven kommunikált üzletfeleivel, a város társadalmával, és az 1830-as évektől a közigazgatásban is a magyar nyelv használata válik általánossá, ezt a folyamatot egyébként a reformkori törvényhozás is elősegítette. A 19. század derekára a város idegen eredetű lakossága elmagyarosodott, Miskolc ismét jórészt magyar nyelvűvé vált. A 18. századi multikultúrális korszakra, a lakosság számottevő részének idegen eredetére, ettől kezdve már inkább csak a felekezeti megoszlás emlékeztetett. A zsidók kivételével, az idegen nyelvek ismerete, majd fokozatosan az idegen származás tudata is elhalványult.82 A céhek vonatkozásában mindezidáig nem vizsgálták a különböző nemzetiségek bevándorlásának hatását, és erre vonatkozóan a városi jegyzőkönyvek sem nyújtanak pontos adatokat, bár a nagyszámú letelepedési engedély kiadása egyértelműen bizonyítja, hogy jelentős idegen ajkú kézműves jelent meg Miskolcon. Az bizonyos, hogy egyes céhek tagságát a 18. század második felében és a századfordulón döntően idegen, elsősorban német ajkú mesterek alkották.83 Ezek közé tartoztak a kerékgyártók, a lakatosok, a kőművesek és a divat változásának következményeként, több ruhaipari szakma céhei, mint a kalaposoké és a susztereké. Utóbbiak esetében tudjuk, hogy 1812-ben kérésükre a céh mellé a város egy németül jól beszélő céhbiztost rendelt ki.84 Egyes céhek esetében a jegyzőkönyvekben nemzetiségmegjelölés is szerepel, annak ellenére, hogy az adott szakmának csak egy céhe működött a városban. Így például a tímárokat gyakran említik magyar tímárként,85 ami azonban inkább a bőrkikészítés technológiájára, mintsem az etnikumra utal, nem zárva ki természetesen azt, hogy ezt az eljárást inkább magyar mesterek gyakorolták. Hasonlót tapasztalunk a lakatosok esetében is, akiknek társulatát gyakran említették német lakatos céhként. Az asszimiláció hatásaként a 19. század 30-as éveire megszűnt az egyes szakmák nemzetiség szerinti elkülönülése. A korszakunk végére a város etnikai szerkezete a 18. század végi állapothoz képest ismét megváltozott. Az abszolutista közigazgatás által 1850-ben végrehajtott népszámlálás szerint Miskolc lakossága már döntően magyarokból állt, a korábban bevándorolt egyéb etnikai csoportok ekkorra már beolvadtak a helyi lakosságba. Ugyanakkor figyelemre méltó változás volt, hogy a város lakosságának mintegy 20%–át frissen beköltözött zsidó népesség alkotta. A 18. század végén Miskolc társadalmi összetétele a felekezeti és etnikai viszonyokhoz képest is sokszínűbb volt. Amint arra Tóth Péter kutatásai rámutatnak, a 16. század elején 82

Faragó T., 2000/d., 237–238. A német ajkú népesség betelepedéséről lásd: Marozsán Zs., 2010. 84 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 38. köt. 30. (1812) 83

23

a város még nagyméretű jobbágytelepülés volt, azonban a század végén a lakosságnak már számottevő része nemesi szabadsággal élhetett, és a nem nemesek egy része is bizonyos kiváltságokhoz jutott.86 A jogi értelemben vett rétegződés mellett a 18. század derekától kezdve a korábbinál jóval nagyobb mértékű foglakozási sokrétűség kialakulását figyelhetjük meg. A század végén a nemesek és nem nemesek, a bérlők és birtoktalanok mellett, a famíliák több mint 30 %–a rendszeresen folytatott ipari tevékenységet, és a Miskolc méretű és típusú városokhoz hasonlóan egyre jelentősebb helyet foglalt el a város társadalmában az értelmiségi és hivatalnoki csoportba tartozó népesség.87 A céhek és a város kapcsolatában meghatározó volt a városigazgatás. A magyar városok önkormányzatának legfontosabb eleme a szabad bíró-, tanács- és tisztviselőválasztás volt. Ez a jogosultság azonban teljes mértékben csak a szabad királyi városokat illette meg. Amint arra fejezetünk elején már utaltunk, annak ellenére, hogy Miskolc korszakunkban kamarai ellenőrzés alatt állt, 1789-ben a kamara a város irányítását a szabad királyi városok mintájára szervezte át. Ennek megfelelően, az ez év május 1-én megtartott választáson polgármestert, főbírót és vicebírót választottak. A tisztségek betöltésének alapvető feltétele volt, hogy az illető személy városi birtokos legyen. A város kormányzását 24 tagú választott testület látta el. A városi magistratus, azaz a városi tanács tagjait és tisztségviselőit az újesztendő napján választották meg. A város közigazgatásának szervezete, a főtisztviselők egymáshoz való viszonya 1848-ig lényegében nem változott. A város jogilag ezt követően is kamarai fennhatóság alatt maradt, a magisztrátus általános gyülései a „Cameralis Praefectus presidiuma”, vagyis a kamarai prefektus (uradalmi igazgató) elnöksége mellett zajlottak. A magisztrátus korszakunkban hetente kétszer, kedden és pénteken tartott közönséges gyűléseket, melyeken a megválasztott tagoknak, pénzbeli büntetés terhe mellett, kötelező volt a részvétel. A tanácsnak rendkívül széles volt a hatásköre, itt döntöttek a városi alkalmazottak felvételéről, adott esetben visszahívásukról.88 A testület alkalmanként felmentést adhatott egy– egy tisztség vállalása alól. A tanács felügyelte a város gazdálkodását. Szintén itt tárgyalták a város céheinek ügyeit, állítottak ki „bizonyságlevelet” a helyi mesterek és legények számára származásukról és magaviseletükről, itt kérhettek útiokmányokat, és szintén itt bírálták el az iparosok letelepedési kérelmét. A tanács ítélkezett a céhes mesterek és legények peres- és büntetőügyeiben. A helybeli tanács hatáskörébe tartozott a termelés és értékesítés ellenőrzése, a heti piacok és országos vásárok rendjének megállapítása. A céhek a magisztrátuson keresz85

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 64. köt. 283. (1838) Tóth P., 1998. 87 Faragó T., 2000/a., 157. 86

24

tül képviselhették érdekeiket más városok iparosaival és céheivel szemben, nem utolsó sorban a tanács a kijelölt városi tisztségviselőkön, a céhbiztosokon keresztül ellenőrizte és felügyelte a céhek törvényes működését. További fejezeteinkben igyekszünk ezen területeket részletesen is bemutatni. Éppen a tanács rendkívül kiterjedt jogköre miatt volt fontos, hogy a céhes iparosok minnél nagyobb számban legyenek jelen tagjai között, hogy érdekeiket a lehető legnagyobb súllyal, leghatékonyabban képviselhessék. Amint arra azonban Eperjessy Géza kutatásai rámutatnak, a korabeli mezővárosok magisztrátusaiban helyet foglaltak ugyan a helybeli céhes mesterek, de a városok tanácsai általában nem tűrték, hogy a céhek beleszóljanak a város ügyeinek irányításába.89 Nem volt ez másként Miskolc esetében sem. Hasonló megállapításra jutott Veres László a miskolci céhek és a város viszonyának vizsgálata kapcsán, és ezt támasztják alá kutatásaink is.90 Korszakunkban a tanács tagjai között mindvégig találunk céhes iparosokat, de a vizsgálatok azt mutatják, hogy kisebb arányban voltak reprezentálva, mint azt az összlakosságon belüli arányuk alapján indokolt lett volna. Pontos arányszámot nehéz meghatározni, mert a városi jegyzőkönyvekben a tanács tagjainak neve mellett nem tűntették fel foglalkozásukat, és a céhek hiányos iratanyaga sem ad arra lehetőséget, hogy minden esetben meghatározhassuk, hogy az adott tanácsnok céhes iparos volt-e. Vizsgálataink azt mutatják, hogy korszakunkban – változó aránybana – a tanácsnak mintegy 15–25%-át alkották céhes iparosok. A megválasztott tanácsnokok között találunk kovácsokat, fazekasokat, legnagyobb számban azonban kőműveseket. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen a város iparos társadalmának leggazdagabb rétegéhez tartoztak. Közülük egyről, Klír Vencelről külön is meg kell emlékeznünk, ő ugyanis a 18–19. század fordulóján hosszú évekig foglalt helyet a tanácsban, és később fiait is beválasztották a magisztrátus tagjai közé. Klír Vencel Csehországból származott, de tudjuk róla, hogy vándorlása során többek között Franciaországba is eljutott, német anyanyelvű, valószínűleg szudéta-német volt. 33 évig élt a városban, építészeti tevékenységéről az első adat 1783-ból származik. Kapcsolata szülőföldjével mindvégig megmaradt, ezt támasztja alá, hogy a munkái során mindig cseh segédeket, ács-pallérokat és kőműveseket alkalmazott. 1809-ben bekövetkezett haláláig a város megbecsült polgára, utcájának gazdasági ellenőre volt, és a tanács megbízásából a város katolikus árváinak gyámságát is ellátta.91 Megítélésünk szerint azonban a céhek városi érdekérvényesítő képességének feltárása kapcsán, nem csak a tanácsban betöltött százalékos arányuk megállapítása a mérvadó, de leg88

A megválasztott tisztségviselőkről, azok számáról és javadalmazásáról lásd: Stipta I., 2000/b., 714. Eperjessy G., 1967., 57. 90 Veres L., 2000/d., 335–379. 89

25

alább ilyen jelentős, sőt ennél talán még fontosabb is, a tanácsban kifejtett tevékenységük vizsgálata. E tekintetben – a jegyzőkönyvek áttanulmányozása után – még árnyaltabb képet kapunk, mert kutatásaink azt mutatják, hogy számos esetben nem a céhek, hanem saját érdekeik képviseletét helyezték előtérbe, adott esetben még saját céhükkel szemben is. A 18. században például a céhek elöljárói voltak a városi megrendelések szinte kizárólagos kedvezményezettjei. Ez különösen azoknak a szakmáknak az esetében jelentett, illetve biztosított komoly előnyt, amelyek folyamatos és jól fizető megbízásokat kaptak a várostól. Ezek közé tartozott többek között a kovácsmesterség, hiszen a város szekereinek javítása és karbantartása kapcsán a munkát felvállaló mester állandó, tervezhető bevételhez jutott. Esetükben mindig a céhmester volt az, aki jogosult volt a munka elvégzésére. Természetesen ez a gyakorlat sértette a céhtagság érdekeit, – és tulajdonképpen a városnak is előnyösebb lett volna, ha a munkák odaítéléséről versenyeztetéssel döntenek – ezért panaszt nyújtottak be a tanácshoz. A helyzet azonban kényes volt, hiszen a magisztrátusban éppen annak a Pachmaiszter Jánosnak kellett volna a céhet képviselnie, aki a társulat főcéhmestere volt, és így tisztségéből fakadóan az ő privilégiuma volt a szekerek javítása. Ez esetben, nem meglepő módon, a céh elöljárója saját érdekét tartotta szem előtt, és arra törekedett, hogy továbbra is fennmaradjon az addigi gyakorlat. Nem véletlen, hogy a 19. századig csak kisebb módosítások történtek a városi munkák odaítélése kapcsán.92 A 19. századból feltárt esetek még inkább arra világítanak rá, hogy a tanácsban helyet foglaló céhes mesterek, mind gyakrabban helyezték saját érdekekeiket a céhérdekek elé. Egy esetet részletesen is ismertetnénk, mert ebben az ügyben Hankó Mihály, tanácsbeli céhes mester a céh szabályzatát is súlyosan megsértette. 1842-ben az asztalos céh panasszal fordult a városhoz, mert három céhes mester, köztük az említett Hankó Mihály, „esküjüket megszegték, a céh társaságot elhagyták, és annak határain kívül számtalan visszaélések előidézésével, több céhbelieket fenyegető romlással maguk hasznát vadásszák, és a városba jövő legényeket elfogdossák, anélkül, hogy azok az illető elöljáróságnál magukat jelentenék, s el is bocsájtják és maguk írván a vándorkönyvekbe az elbocsájtást”, mely a céh elöljáróinak a kötelessége lenne. Ezen mesterek tettükkel „a többi céhtagokat oda süllyesztik, hogy azok legények nélkül maradván, sem élelmüket meg nem szerezhetik, sem adójuk kielégítését nem eszközölhetik, maguk pedig az így elfogott legények a nem illető helyen lévő vándorkönyvekhez könnyen hozzá jutván, maguk is írhatnak bele”, mellyel a helytartótanácsi rendeleteket is kijátsszák. A céh kérte a várost a mestereket ezen gyakorlattól eltiltani, és a céhet a „káros következményektől 91 92

Marjalaki Kis L., 1960., 313–314. Az esetet részletesen ismertetjük az Iparosok a város szolgálatában című fejezetünkben.

26

megóvni”.93 A tanács ugyan eljárt a vétkes mesterekkel szemben, de az eset egyértelműen bizonyítja, hogy egyrészt a céhes kötöttségek a piaci versenyben már a céh tagjai számára is hátráltató tényezők voltak, és igyekeztek azokat kijátszani, másrészt – és ez jelen fejezetünkben fontosabb – a céhek nem várhattak hatékony fellépést a tanács céhes tagjaitól, ha azok maguk is a céhszabályok kijátszásával akartak versenyelőnyhöz jutni. Vizsgálataink tapasztalatait összegezve, azt állapíthattuk meg, hogy korszakunkban a céhek városi érdekérvényesítő képessége gyenge volt. Ennek okát azonban nem kizárólag abban kell keresnünk, hogy a céhes iparosok a városi tanácsban kisebb arányban képviseltették magukat, mint azt a városi társadalomban betöltött helyzetük indokolta volna. A céhek gazdasági érdeke sok esetben ellentétes volt a város, illetve a koronauradalom érdekeivel, így nem is remélhettek hatékony támogatást bizonyos kérdésekben, mint a kontárokkal szembeni fellépés esetében, amit később tárgyalunk. Az érdekérvényesítés képességét azonban döntően befolyásolta, hogy a magisztrátusban helyet foglaló lépviselőik is gyakran saját, mintsem a céhes érdekképviseletet helyezték előtérbe. A céhek azokban az esetekben számíthattak támogatásra, amikor más városok iparosaival, céheivel szemben kellett eljárniuk. Amint további fejezeteinkben látni fogjuk, a céhek törekvései ezen ügyekben voltak a legsikeresebbek, ami annak tükrében nem meglepő, hogy ezen a területen összekapcsolódott a város és a céhek érdeke, hiszen a tanács is arra törekedett, hogy a helyi ipar védelmén keresztül, megőrizze polgárai adófizető képességét.

93

A másik két mester Reich Ferenc és Rosos József volt. (1842) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 68. köt.

329.

27

3. Miskolc céhes ipara a rendiség utolsó évtizedeiben 3. 1. Az iparfejlődés sajátosságai, az iparosok száma Miskolc 18. századi ipara – egészen a 19. század közepéig – döntően kézműves jellegű volt. Korszakunkban a családfők 25–30%-a foglalkozott iparral, ugyanakkor az iparűzők jelentős hányada nem kizárólag ipari tevékenységből tartotta el magát és családját, hanem részben mezőgazdasági munkával, illetve szőlőműveléssel egészítette ki jövedelmét.94 Miskolc kézműveseinek jelentős része céhes keretek között űzte az ipart, de mint látni fogjuk, igen magas volt a kontárok aránya, akiknek száma korszakunkban folyamatosan emelkedett. A 18. század előtti hat céhszervezet alapítást e században további tizenhárom követte. A céhszervezetek számát alapul véve Miskolc az ország legfejlettebb mezővárosai közé emelkedett, s az ipari fejlettség tekintetében a kutatók a szabad királyi városokhoz hasonlónak minősítik.95 Az azonos foglalkozású iparos szervezetek kétharmada ebben a században jött létre. Mária Terézia 1761. évi céhrendelete előtt a Miskolcon működő céhek pontos számát és alapításuk évét csak részben tudjuk egyértelműen és megnyugtatóan meghatározni, mert a céhek – mint például a kovácsok – iratanyagának jelentős része a 18. század eleji pusztításokban megsemmisült. 1760-ban a vármegye bekérette a céhek dokumentumait, és az ezt követő vizsgálatok tapasztalatait a városi jegyzőkönyvekben rögzítették.96 E szerint a céhek közül hét rendelkezett eredeti alapítólevéllel: a mészárosok (1508), a vargák (1521), a szabók (1531), a szűcsök (1637), a csizmadiák (1667), a lakatosok (1675), a tímárok (1689) és a gombkötők (1702). A csizmadiák az eredeti, 1667-es alapítólevelük mellett bemutatták a Mária Terézia által 1754ben, a miskolci és mindszenti csizmadiák közös céhe számára kiadott privilégiumot is. A többi céh a hagyományokra, emlékezetre hivatkozva vezette vissza eredetét. Az 1761. évi céhrendeletet követően vármegyei ajánlással valamennyi céh egységes alapítólevelet kapott. Az ezt követően, a század második felében történt céhalapításokról már pontos adataink vannak, a Herman Ottó Múzeum céhtörténeti gyűjteményében megtalálhatóak az ekkor megszerzett

94

Ez nem volt általános gyakorlat, mert például Nyíregyházán tiltották, hogy mesteremberek földműveléssel is foglalkozzanak. Az úriszék 1799-ben kifejezetten megtiltotta, hogy az iparűzés mellett mezőgazdasági tevékenységet, állattartást is folytassanak, mert mint az indoklásban olvasható: „mesterségeknek és kézműveknek hátra vetésével, magukat paraszti mezei gazdaságra is adják, és ezáltal azon mezei gazdáknak, kik földművelésnél egyebet nem tanultak, ártalmakra és szegényítésére törekednek […] Ezen túl ezen városban lakozó mesteremberek sem mezőbeli paraszti gazdaságot mívelni, és ezáltal a szegény mezei parasztnak élelmét megfolytani, sem marhatartással, s azzal való kereskedéssel, azok kik természetesen szükséges marhákat tartani a legelő mezőt elfoglalni ne merészeljék.” Szabó S., 1993., 37. 95 Eperjessy G., 1967., 71–72.; Veres L., 2000/a., 317. 96 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 27. köt. 332–339.

28

privilégiumok. A század végén már 19 céhszervezet működött a városban, a fenntebb említett mesterségek mellett céhes keretek között működtek a csapók (1732), a bodnárok (1736), a pékek (1749), a fazekasok (1769), a kőművesek, kőfaragók és ácsok (1773), a kalaposok (1791), a fésűsök (1796) az asztalosok és üvegesek (1799), a takácsok (1799) és a kerékgyártók a kovácsokkal (1799). A kerékgyártók és kovácsok közös céhszervezete különleges és egyedi korszakunk miskolci céhtörténetében, mert az egyetlen olyan iparos társulat volt, amely a vizsgált időszakban jött létre és két szakma képviselőit tömörítette magában, tagjai azonban később önállóan is képesek voltak saját céhet alapítani. E két mesterséggel ezért részletesebben is foglalkozunk, amit az említett egyedisége mellett az is indokol, hogy a céh alapításával és a mesterségek különválásával kapcsolatban, a szakirodalomban a céh irataira hivatkozva számos, egymásnak ellentmondó megállapítás jelent meg. A városi jegyzőkönyvek azonban mind a céh alapításának, mind a két mesterség különválásának körülményeit tisztázzák. A kerékgyártó mesterség a 18. század második felében indult látványos virágzásnak Miskolcon. A város fejlődése, a vonzáskörzet növekedése egyre nagyobb keresletet támasztott a kerékgyártó iparosok termékei iránt, ami nemcsak a mennyiség, hanem a minőség területén is tetten érhető. Ezt a korabeli árszabások egyértelműen bizonyítják, minderre a termelés és értékesítés fejezetben még visszatérünk. A kereslet növekedésének következményeként nagy számban telepedtek meg a városban, elsősorban német ajkú, kerékgyártó mesterek. A céhalapításra a század utolsó évében került sor, amikor a miskolci kerékgyártók képviseletében Frim Ádám97 és Tinschmidt János folyamodott, a város támogatásával,98 az 1625-ben alapított lőcsei kovács–kerékgyártó céhhez, hogy ennek szabályzatát átvehessék és megszervezhessék céhüket.99 A kerékgyártók ugyanakkor – annak ellenére, hogy a Lőcsére küldött képviselők között nem volt kovácsmester – nem önállóan, hanem a kovácsokkal közösen alapítottak céhet, mégpedig azokkal a kovácsokkal, akik már a század elején önálló céhszervezetben dolgoztak, de minden bizonnyal a mesterségek egymásra utaltsága, illetve a hatékonyabb érdek-

97

A miskolci mestereket képviselő Frim Ádámról a céh irataiból tudjuk, hogy német származású volt, 1741-ben született, eredeti neve Frimschmidt volt és 1772-ben költözött Miskolcra. Egy peres iratból a vagyoni helyzetét is ismerjük: „házam, jószágom, mesterségem és 3 darab szőlőm lévén, melynek borát azon engedelmes időben árultam”. HOM HTD I. 76. 18. 6. 98 „A kovács és kerékgyártó helybeli mesterek esedeznek azon közönségesen, hogy a költségeknek eltávoztatására, s azon mesterség tanulására vágyakodó ifjaknak felébresztésire, s az te(kin)t(e)tes publicumnak nagyobb szolgálatára nézve, szabad királyi Lőcse városa n(eme)s magistratusát az iránt levelünk által megkeresnénk, hogy az oda való céhnek már kikért privilégiumát és articulusait párban hiteles formában, hogy ezáltal városunkban is a kovácsoknak és kerékgyártóknak onnat eredet[t] rendes céh formáltasson, kiadatni méltóztasson. Ezen közhaszonra célzó esedezések teljesítetni rendeltetik”. (1799) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 25. köt. 12. 99 HOM HTD I. 76.18.1.; A céh articulusait teljes terjedelmében közli: Bodgál F., 1965., 302–305.

29

képviselet miatt szívesen társultak a kerékgyártókkal.100 A városi jegyzőkönyv bejegyzése szerint 1799. február 19-én a „helybeli B[ecsületetes] kovács és kerékjártó mesterek szabad királyi Lőcse városában levő kovács és kerékjártó egyesült céhtől maguknak rendes társaság felállítása véget[t] kinyert céhbeli articulusokat bemutatták”.101 A bemutatott szabályzatnak azonban mindössze egyetlen pontja utal arra, hogy a két mesterség közös céhszervezetéről volt szó, ami a céhalapítással kapcsolatos későbbi félreértéseket okozta.102 A 16. pontban kimondták, hogy elkobzás terhe mellett „senkinek sem szabad kereket vagy egészen új kocsit vasalás nélkül eladni vagy piacra vinni.”103 A két mesterség elöljárói 1818-ban döntöttek a kettéválásról. Ebben az évben a két szakma képviselői a városi tanácshoz fordultak, hogy a céh vagyonát egyenlő mértékben oszsza meg az új, önállóan felállítandó céhek között.104 A két mesterség a vagyonmegosztást követően formálisan különvált, de az iparosok további szoros kapcsolatára utal, hogy amint ebben a dokumentumban rögzítették, „valamint eddig, úgy ezentúl is, ha valamelyik céhbeli tagoknak hallottja lészen, a temetéseken, minthogy egy céhet formálnának, a céhek törvénye szerint, büntetés terhe alatt meg fognak jelenni”.105 A két mesterség tehát önállósult, de a szakmai és emberi kapcsolatok továbbra is szorosan összefűzték őket. A városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint azonban a végleges különválás 1825-ig nem történt meg, mert ebben az évben a kovács és kerékgyártó céh ismét a városhoz fordult, hogy a két mesterség egymástól külön válva, önálló céheket alapíthasson. Indoklásuk szerint „a társaság feltartására különkülön véve is elegendők volnának”. Ezért kérték a várost, hogy erről számukra bizonyság levelet állítson ki. A commissariusok jelentése szerint, „közülük egyik is, másik is feles számmal lévén, arra, hogy céheket formáljanak, s azokat fel is tartsák, elegendők lehetnének.”106 A különválás tehát hosszú, majd egy évtizedig tartó folyamat volt és csak az 1820-as évek végén történt meg véglegesen. A 19. században további mesterségek hozták létre saját vagy más rokon szakmákkal közös céhszervezetüket. Egy 1872-ben készült kimutatás szerint Miskolcon a 19. században a fentebb már említett szakmákon kívül a következő mesterségek rendelkeztek céhes kiváltságokkal: cipész, férfi–női szabó (német szabó), magyar szabó, szűrszabó,107 festő, gubás, hen100

Spóner P., 2005., 158. B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 25. köt. 26. (1799) 102 Veres L., 2000/d., 359.; HOM HTD I. 76.17.3. 103 HOM HTD I. 76.18.1. 104 HOM HTD I. 76.17.3. A dokumentumot teljes terjedelmében közli Spóner Péter. Spóner P., 2005., 159–160. 105 HOM HTD I. 76.17.3. 106 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 51. köt. 266. (1825) 107 A szabó céhből kivált mesterségekről lásd: Gyulai É., 2007. 101

30

tes, mézeskalácsos–viaszöntő, izraelita, kordoványkészítő (csizmának való, finomabb bőr készítője), kötélverő, sárgarézműves–bádogos–ónöntő–tűs, szíjgyártó, szitás, lakatos–órás– ötvös–puskaműves. Tekintettel arra, hogy 1848 után már nem történt céhalapítás, korszakunk végén Miskolcon összesen 33 céhszervezetben negyven szakma képviselői tömörültek.108 A 19. században tehát további 15 céhalapításra került sor, igaz ugyan, hogy számos szakma képviselői, mint a szabó céhből kivált szűrszabók, már ezt megelőzően is céhes keretek között űzték az ipart. Egyes szakmák céhe, mint a lakatosoké, szintén korábbi alapítású, 1836-ban csupán más mesterségek képviselői is csatlakoztak szervezetükhöz, ezért ezt nem tekinthetjük klasszikus értelemben vett új céhalapításnak.109 A fokozódó verseny kikényszerítette, hogy lehetőség szerint minden szakma létrehozza önálló vagy rokon szakmákkal egyesült céhszervezetét, hogy korlátozzák a versenyt, kiszorítsák a piacról a céhbe beállni nem akaró mestereket. A nem kívánt konkurenciával szemben a helyi iparosok csak akkor számíthattak a város segítségére, ha céhekbe tömörültek. A már említett kerékgyártó–kovács céh szabályzata is a céhalapítás alapvető indokaként fogalmazta meg, hogy „a mindenütt elhatalmasodó kontárkodás folytán, mesterségünkben sok kárt és hiányt kellett szenvednünk, mivel pedig ezen romlásnak megelőzésére nem rendelkezünk más alkalmas eszközzel, minthogy az előbb említett kontárokat megadóztassák.”110 A helyi iparosok céhalapítási törkvését, a kontárokkal szembeni küzdelmen túl, az is indokolta, hogy az itt tanult inasokat és legényeket addig nem szabadíthatták fel, illetve más városok céhei az itt eltöltött időt nem számolták bele a megkövetelt vándorévekbe, amíg nem hozták létre saját, törvényes társulatukat. Jó példa erre a kalaposok céhalapítási törekvése, melynek a városi jegyzőkönyvek szerint az egyik legfontosabb indoka, a legényszabadítási jog volt. A helyi mesterek először 1782-ben folyamodtak privilégiumért, de a vármegyei vizsgálat szerint ekkor még nem állították össze a kívánt szabályzatot.111 1794-ben a városhoz fordultak, mert „sok akadályaikat s bajaikat privilégiumoknak, s a szabadításra való hatalmuk nem léte miatt egy hiteles bizonyság levélben lefesteni, és így a felsőbb helyeken sürgetendő privilégiumnak kinyerését az esedezőknek könyebbé és foganatosabbá méltóztatna tenni a n(eme)s magistratus.”112 1795-ben 108

HOM.HTD. I. 76.35.44.; Szendrei J., 1911., 580.; Gulya I., 1997., 27 1836-ban nyerte el az „egyesült lakatos, órás, acélműves, ötvös és puskás” céh a privilégiumát. A szabályzatot még ebben az évben bemutatták a városnak, egyúttal kérték a várost, hogy biztosnak Pintér Ferenc tanácsnokot jelöljék ki. „A tisztelt kegyelmes privilégium mély tisztelettel vétetett”, és a céh kérésének megfelelően a tanácsnokot a céh mellé biztosnak kinevezték. (1836) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 62. köt. 364. A céhben a nyolc lakatos mester mellett, a többi szakmát csak egy-egy iparos képviselte. HOM HTD I. 69.5.71.; A céh első ülésének jegyzőkönyvét, és az ott megjelent mesterek neveit közli: Gondos J., 1997., 19. 110 HOM HTD I. 76.18.1. 111 Gyulai É., 2006., 211. 112 A város támogatta a kérést, mert amint a jegyzőkönyvi indoklásban olvasható „az esedezőknek igazságos kérésekre lefestvén, privilégiumok nem léte miatt szenvedni szokott akadályok s fogyatkozások /:melyek 109

31

ismét a miskolci kalaposok panaszkodtak a városnál, hogy „itt Miskolcon céhbeli jóféle mesterek légyenek, mégis céhnek nem léte miatt mind az inas szabadítás sok költségbe kerül, mind pedig legényeik nem állják, sőt inas tanítványaikat idegen helyen, valamint náluk dolgozott legényeiket is műhelybe fogadni azon okból, hogy rendes céhük nincsen, nem akarják s vexallyák, s fusser névvel illetnek.”113 Ugyanakkor a kalapos céh történetének érdekessége, hogy a helyi mesterek 1782-től, a vármegyei elutasítás ellenére, formálisan már céhes iparosoknak tekintették magukat, minden bizonnyal mindennapi életüket is az elutasított céhszabályzat szerint élték, annak ellenére, hogy többszöri próbálkozás után, hivatalosan csak a 19. század elején, 1811-ben nyerték el törvényesen szabályzatukat.114 Ezt támasztja alá, hogy a városi tanács is elismerte a céh létezését, mert az említett 1795-ből származó panaszt „főbíró úr, mint a kalapos céh commissariusa is jogosnak ítélte meg”, tehát a város céhbiztost is kirendelt melléjük.115 Más városok iparosai ugyanakkor nem tekintették a helyi céhet törvényesnek. Ennek ellenére a kalaposok számíthattak a város támogatására, amely formailag már a privilégium elnyerése előtt elismerte a helyi céh működését. Abban az esetben, ha a helyi mesterek céhet akartak alapítani, akkor erről a várostól kértek hivatalos igazolást, amely többek között tartalmazta a folyamodó miskolci iparosok neveit, és ennek birtokában keresték meg más városok céhét, hogy elnyerhessék azok szabályzatát. Általában ehhez a dokumentumhoz csatolták a vármegye engedélyét is.116 1795-ben a miskolci suszterek folyamodtak ilyen hivatalos iratért a tanácshoz.117 A város minden esetben támogatta a helybeli iparosok céhalapítási törekvéseit, így 1802-ben a miskolci kötélgyártók ügyében járt el a magisztrátus.118 A tanács azonban nemcsak egy–egy mesterség önálló,

az igazsággal megegyeznek:/ az kívánt testimonialis resolváltatik (= tanúsítvány kiadatik) és a fels. instantiák (= folyamodások) előtt jobbágyi alázatossággal az esedezők ajánltatni rendeltetnek”. (1794) B.–A.–Z. m. Lt. IV1501/a. 20. köt. 297. 113 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 21. köt. 144–145. (1795) 114 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 37. köt. 27. (1811) 115 A céhbiztosi intézményt külön fejezetben tárgyaljuk. 116 A városi jegyzőkönyvbe is beiktatták a vármegye engedélyét, és arról hivatalos dokumentumot állítottak ki a helyi mesterek számára. „Helybeli suszter mestereknek esedezésekre arról, hogy a tettes nemes vármegye nekik azt, hogy magukközt a jó rendeket és céhbeli társaság formát felállíthassanak felvigyázásunk alatt megengedte”. (1797) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 23. köt. 81. 117 „Városunkban megtelepedett schuster mesterek u.m. Rölt Josef, Blasik Ferenc, Antal és Ignác, Chiló György, Ajnpech Ferenc, Koch Mihály, Obeszkó jános, Smid János, Tillinger Antal, Prohászka Tamás, Gellér Antal, Kuncsor János és Miletz András esedeznek azon, hogy céheknek felvigyázásunk alatt leendő felállítások, a nemes vármegye által meg lévén engedve, szabad K. Debretzen városában virágzó schuszter céhez kivánják magukat kapcsolni, melyhez képest neveiket város pecsétje alatt való testimonialisban (= tanúsítványba) beiratni, s a képpen nekik kiadatni, hogy az által az említett városban virágzó céhez leendő kapcsoltatásokat munkálhassák, méltóztasson a nemes Magistratus”. (1795) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 21. köt. 112. 118 „A helybeli kötélgyártó mesterek szabad királyi Lőcse városba nemes magistratusainak, hogy az odavaló kötélgyártó céhet, a pár articulus kiadására íly népies városban, a jó rendtartás behozása végett felserkenteni, s ezeket felsegéltetni méltóztasson recomendáltatni rendeltettnek”. (1802) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 28. köt. 204.

32

hanem a rokon szakmák közös céhalapítási törekvéseit is támogatta. 1805-ben hivatalos levelet állítottak ki arról, hogy a „helybeli mindenféle mesterembereknek esedezésére arról, hogy aszerint, amint magukat összekapcsolnák és kapcsolják, céhnek formálására és fenntartására elegendők, privilégiumukat elnyerésére ajánló levelünk kiadása elrendeltetett.”119 A privilégium megszerzése után a céhek kötelesek voltak azt a városi tanácshoz benyújtani, és miután a tanácsülésen felolvasták és kihirdették, majd a dokumentumot a város pecsétjével is ellátták,120 működhettek törvényesen. Az újonnan létrejött céhek mellé ekkor jelölték ki a magistratus tagjai közül a társulat működését felügyelő céhbiztost. Első alkalommal általában céhbiztosnak azt a senatort vagy városi tisztviselőt választották, aki a céh alapítását a város részéről felügyelte és előmozdította, így már szoros kapcsolatot alakított ki a létrejött céh elöljáróival.121 1796-ban a fésűs társaság mutatta be szabályzatát,122 – amely az eperjesi céh articulusait vette át – és elfogadása után a mesterek kérésére a város hivatalos iratot állított ki arról, hogy az eperjesi fésűs céh nem kapcsolhatja magához őket.123 Így tehát a céhek számára nem csak formailag volt kötelező a szabályzat bemutatása, de elsődleges érdekük is volt, hiszen csak ezt követően számíthattak a helyi tanács támogatására más városok céhes iparosaival, illetve céheivel szemben. 1801-ben a kassai tanácson keresztül emelt panaszt az ottani kerékgyártó céh, megkérdőjelezve a miskolci céh létét, és a helyi mesterek legényfelszabadítási jogát. A város válaszában megírta, hogy „mind a két panasz és ellenzés helytelen”.124 A kassai mesterek azonban továbbra is megkövetelték a miskolci legényektől, hogy náluk ismét szabadítsák fel magukat. A két céh közötti vita évekig húzódott. 1802-ben 119

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 31. köt. 130. (1805) A Helytartótanács rendelete szerint, a céhalapítás előtt jelenteni kellett, hogy önállóan vagy több mesterség képviselői együttesen kívánnak céhet állítani. Ennek akkor volt különös jelentősége, amikor már egy meglévő céhez, mint a lakatosokhoz csatlakoztak más mesterségek képviselői. A rendeletet 1819-ben ismertették a céhbiztosok a városban működő céhek elöljáróival. „Minden céh amidőn privilégiumért folyamodik kitegye azt, hogy maga és avagy másokkal összvefoglalva kéri magának a privilégiumot.” (1819) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 45. köt. 193. 120 1793-ban a „miskolci lakatgyártó céhnek kérésére, hat punctumból álló statutumai felolvastatván, mint a jó rendnek fentartására szolgálók, s az közigazsággal megegyezők, a nemes város pecsétjével is meg erősíttetni rendeltettek”. (1793) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 19/a. köt. 41. 121 Amint a takács céh esetében a városi jegyzőkönyvben olvashatjuk: „Helybeli takács mestereknek előljárói megjelenvén a szabad királyi Lőcse városában lévő takács céhnek maguk részére kivett articulusai hiteles párban bemutatván, s mevizsgáltatván, általunk is elolvastatik, senator Zaborszky úr pedig, aki e részben megismerések szerint sokat fáradozott, és kívánságukat hasznosan előmozdította, kívánságukra tovább commissariusnak rendeltetik.” (1799) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 25. köt. 7. 122 „A miskolci fésűs társaság a jó rendnek felállítására nézve egynéhány articulusi forma cikkelyeket az ratificatio véget beadván, s annak authentica expeditiojáért (= hiteles kiadásáért), hogy magukat ahhoz tarthassák, kiadásáért esedezvén. A beadott cikkelyek rész szerint meghagyatván, rész szerint megváltoztatván, rész szerint hozzájuk is adván szinór mértékűl sub authentico az esedezőknek kiadatni, s commissariusnak pedig kívánságuk szerint főbíró nemzetes és vitézlő Barkassy András úr rendeltetik.” (1796) B.–A.–Z. m. Lt. IV1501/a. 22. köt. 159. 123 „A helybeli fésűs mesterek közönségesen esedeznek azon, hogy szabad királyi Eperjes városában lévő fésűs céh az iránt, hogy őket magukhoz kapcsolni ne terheltessenek általunk megerősítetett.” (1796) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 22. köt. 143.

33

ismét a kassai elöljárósághoz kellett fordulnia a miskolci tanácsnak, hogy tiltsa el az ottani kerékgyártó céhet a legények újbóli felszabadításának kényszerétől.125 Korszakunkban a városi jegyzőkönyvek tanusága szerint folyamatos volt a két céh közötti viszály. 1822-ben szintén a városnak kellett fellépnie a kassai mesterek törvénytelen legénycsábítása ellen, amely „a folyamodó [miskolci] céhnek nem kevés sérelmet okozott”.126 Az ilyen, és ehhez hasonló esetek elkerülése érdekében, az újonnan alakult céhek elöljárói a város segítségét kérték, hogy értesítse a jelentős, és számukra konkurenciát jelentő, illetve a legények vándorlása szempontjából fontos városok tanácsát arról, hogy Miskolcon hivatalosan is megalapították saját társulatukat. 1811-ben a már említett kalaposok folyamodtak a városhoz, hogy „mivel közöttük is a városunkban a rendes céhbeli társaság felállott, hogy ifjaik más városbeli céheknél is bevétessenek, s elfogadtassanak, ezen társaságok felállását protocollumba beírván, a Kassai, Budai, Pozsonyi és Besztertzei N(eme)s Magistratus által, az ottan lévő céhek tudtára adnánk.”127 Ez azonban még nem jelentette automatikusan azt, hogy ezzel az eljárással sikerült megelőzni a későbbi konfliktusokat, hiszen a konkurens városokban már működő céhek ragaszkodtak kiváltságaikhoz, és lehetőségük szerint felléptek az új versenytársakkal szemben. Még ugyanebben az évben szintén a kalaposoknak kellett a város segítségét kérniük, mert a helyi céh által felszabadított legények vándorlásuk során Debrecenben „az oda való kalapos legénység által, annál fogva, hogy [a debreceniek szerint] a miskolci kalapos céhnek rendes privilégiuma nem volna, ott el nem fogadtatván, azon módon hazajönni kénteleníttetnek”. Ennek az ügynek a kapcsán a város értesítette a debreceni magistratust, hogy nem csak a kalaposoknak, de „majd minden céhnek is a Helytartótanácstól a T. N. vármegyékre leküldött és onnan a céhek maguk ahhoz tartása végett nekik kiadott parancsolatok ereje mellett állván fel; annál fogva a Debreceni kalapos legénységet is kötelezze arra, hogy az innen oda menő legényeket is, mint rendes céhnek tagjait ismertesse velük, és hogy kebelükbe fogadják be ezeket.” Egyúttal a jövőbeni harmonikus együttműködés megteremtése érdekében biztosították a debreceni tanácsot, hogy „hasonlóan fogván mi is ilyen esetekben az onnan ide jövő legényeket fogadtatni.”128

124

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 27. köt. 72. (1801) „A helybeli kerékgyártó céhnek esedezésére, szabad királyi Kassa városa nemes magistratusa az iránt levelünk által requiraltatni fog, hogy helybeli mestereknél felszabadult, és elvándorlott kerékgyártó legényeket, az ujjab felszabadulással és költséggel ne terheljék; annyival inkább mivel városunkban is vannak olyanok, akik más városbeli céhektől kivett pár privilégium mellett szabadultak fel, és itt vándorolnak.” (1802) B.– A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 28. köt. 128. 126 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 48. köt. 230. (1822) 127 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 37. köt. 27. (1811) 128 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 37. köt. 225–226. (1811) 125

34

A miskolci mesterek a privilégium törvényes beiktatása után remélhettek segítséget a várostól a helyi kontárokkal szemben, bár mint fejezetünk végén látni fogjuk, a céhek érdekérvényesítő képessége e területen volt a leggyengébb. A kerékgyártók esetében például 1801ben nem csak a kassai mesterekkel szemben lépett fel a város, de egyúttal Szebenyi András kontár kerékgyártót is kötelezte a céhbeállásra.129 Tulajdonképpen a megalakuló céhek első lépése volt, – amellett, hogy elismertessék magukat a konkurens városok céheivel – hogy fellépjenek a céhen kívül maradt iparosokkal szemben. A kalaposok 1811-es céhalapításukat követően azonnal a városhoz fordultak, mert a „felsőbb rendelések ellen sok kontár kalapos mesterember dolgozna a városon, akik a többieknek nagy kárt okoznak, sőt a többiektől a legényeket is elcsalják.” A tanács döntése szerint, ilyen ügyekben a vásárbíró feladata volt a mestereket „a törvényszék elébe állítani”, és őket a céhbeállásra kötelezni.130 A céhek alapítását azonban nem csak más városok iparos szervezetei kérdőjelezték meg, hanem a helyi, de céhen kívül rekedt mesterek is. Az olyan iparosokkal szemben, akik kétségbe vonták a tanács által megerősített céh működésének törvényességét, szigorúan eljártak, adott esetben börtönbe is zárathatták őket.131 Abban az esetben, ha egy szakma mesterei létrehozták Miskolcon önálló vagy vegyes céhüket, a helyi iparosoknak ehhez a céhszervezethez kellett csatlakozniuk. A város tiltotta, hogy miskolci mesterek más városok céheinek legyenek landmeisterei. Ez csak azoknak az iparosoknak volt engedélyezve, akiknek nem működött céhe Miskolcon. Ebben az esetben a város állított ki számukra igazolólevelet arról, hogy „becsületes magaviseletűek”, és a város tisztességes adófizető polgárai, és e dokumentum birtokában kérhették felvételüket egy másik város iparos szervezetébe.132 Azoknak a mesterségeknek az iparosai, akik nem céhes keretek között űzték a mesterségüket, nem remélhettek támogatást a tanácstól a konkurens kontár iparosokkal szemben. Ez még azokra a mesterségekre is érvényes volt, amelyek ugyan rendelkeztek privilégiummal, de azt az 1813. évi helytartótanácsi rendelet ellenére, – minden bizonnyal anyagi okok miatt – nem újították meg. Esetükben reménytelen volt a kontár iparosokkal szembeni fellépés. A 129

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 27. köt. 72. (1801) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 37. köt. 225–226. (1811) 131 1798-ban Hillinger Antal miskolci susztert, aki a helybeli suszter mestereket – akik a kassai céhtől kapták szabályzatukat – „és jó rendtartású táraságban vannak, azzal vádolta, hogy nem társaságban lévők, hanem szintén olyan fusserok [kontárok] mint ő maga és társaságuk valóságáról való leveleket semmit érőnek állítani, bemocskolni, s ezáltal a legényeket is idegeníteni, s városunkból való elmenetelre ösztönözni bátorkodván.” Cselekedtéért Hillingert, „aki városunkban közterhe viselése nélkül élő”, áristomba záratták. (1798) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 24. köt. 89. 132 A mesterek ennek birtokában kérhették a felvételüket más városok céhbeibe. 1799-ben Petko Miklós „posztós az egri posztós céhbeli mesteremberekhez akarván csatlakozni, hogy tudtunkra ellene semmi panasz nincs testimonialis sub authentico (= tanúsítvány hivatalos pecsét alatt) ki adatni rendeltetett.” (1799) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 25. köt. 120. 130

35

pékek – akik első szabályzatukat 1749-ben nyerték el – 1839-ben hiába fordultak a városhoz, hogy néhai Klein János pékmester hugát, aki „a pékmesterséget folytatja”, az iparűzéstől tiltsa el. A város a kérést azzal az indoklással utasította el, hogy „köztudomásunk szerint a folyamodóknak városunkban sem rendes céhük, sem biztosuk nincs, és e szerint a céhbeli jótéteményekkel sem élhetnek, kérésük nem teljesíttethetik.”133 A 19. századi miskolci céhtörténet különleges színfoltja az 1836-ban alapított ún. izraelita sorcéh, amely az egyetlen magyarországi, kizárólag zsidók által létrehozott céhszervezet volt. Történetéről keveset tudunk, mert a céh iratanyaga nagyrészt megsemmisült, ezért esetükben a városi jegyzőkönyveket különösen értékes forrásnak tekinthetjük, és doktori értékezésünkben is nagyobb terjedelmet szentelünk a céh múltjának. A társulat 1836. évi megalakulásakor 32 mestert tömörített, elsősorban szabókat, de megtalálhatóak voltak közöttük tímárok, gyertyaöntők, cipészek, szappanosok, gombkötők, pékek, festők, asztalosok, szűcsök és pipakupakolók is. A céh a tekintetben is különleges volt, hogy a céhes ipar hanyatlásának korszakában gyakorlatilag az egyetlen olyan miskolci céhszervezet volt, melynek tagsága folyamatos emelkedést mutat. Az 1850-es évek végén már több mint nyolcvan tagja volt a céhnek.134 Zsidó iparűzők már a 18. század folyamán feltűnnek a megyei összeírásokban. Az e században a zsidó társadalomban élő iparűzőknek mind a száma, mind a munkamegosztásban betöltött szerepe még feltáratlan. Az összeírások tükrében bizonyosnak tűnik, hogy legnagyobb számban a ruhakészítéssel, javítással és varrással foglalkoztak, akik részben vagy állandó megélhetésként űzték az ipart. 1774-ben a Borsod vármegyében összeírt 246 zsidó családfő közül nyolc űzte foglakozásszerűen a mesterséget. Miskolcon négy zsidó szabót írtak össze, akik közül minden bizonnyal csak Jeremias Baruch számára jelentett biztos megélhetést az ipar, a maga 150 Ft-os éves jövedelmével. Az összeírásban szereplő másik három zsidó szabó, Berl Hirschl, Jacob Löbl és Löbl Mojses számára nem biztosíthatott kizárólagos megélhetést a mesterség, tekintettel arra, hogy egyikük jövedelme sem haladta meg az évi 25 Ftot.135 A 18. század végén, illetve a századfordulón, a város zsidó lakosságának ugrásszerű növekedésével párhuzamosan, egyre gyakrabban találkozunk a városi jegyzőkönyvek lapjain Miskolcra betelepülő zsidó iparosok neveivel, illetve a már a városban élő zsidó mesterek peres ügyeivel. 1790-ben Sámuel Móses „festő zsidót” citálták a város elé adósságai miatt.136 1792-ben Áron Hikler „pecsétmetsző zsidót” idézték a törvény elé, az általa megrendelésre 133

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 65. köt. 141. (1839) Veres L., 2003/d., 364. 135 Gyulai É., 2007., 250. 134

36

elkészített, de hamis pecsét miatt.137 Áron Hiklernek a felesége is pecsétmetszéssel foglalkozott, mert szintén egy peres ügyben felperesként szerepel a neve, amelyben ő idéztette a város elé a munkadíjával adós, Albert János bádogost.138 A tanács a városi jegyzőkönyvek tükrében kifejezetten támogatta az itt letelepedni szándékozó zsidó iparűzőket, ugyanis nem tapasztalunk – az általában a szabad királyi városokra jellemző – zsidókkal szembeni elzárkózást, ez egyébként a 18–19. században más kamarai mezővárosokra is jellemző. Ennek oka egyrészt az adófizetők számának szaporítása volt, mely egybeesett az uradalom törekvéseivel, másrészt sokuk olyan szakmának volt a mestere, amely addig nem létezett a városban, vagy csak kevesen művelték. Utóbbi esetben a betelepülés támogatásával a város célja egyértelműen az árak letörése volt. 1794-ben Eliás Joachim „alias Jung Morvából, Holeschak helységből ide származott gombcsináló139 zsidó” letelepedését engedélyezték, miután a „maga passusát [= útlevelét] bemutatta, és az incolatus taxát [letelepedési adó] befizette, a városban neki szabad lakás engedtetett.” A város a döntést azzal indokolta, hogy „az ilyen mesteremberre a városnak szüksége van.” A város csupán egyetlen feltételt szabott, hogy „egy hónap alatt maga becsületes viselését s életét próbáló leveleit hazájából elhozatni és bemutatni köteles.”140 Ebben az esetben nem követelte meg a tanács a koronauradalom előzetes jóváhagyását, ugyanakkor a 18. század végétől Miskolcon folyamatosan nőtt azoknak a zsidóknak a száma, akik „némely nemes birtokos urak házaiban taxára laknak, a városi házi adóba semmit sem fizetnek, s a városi személybeli terheket sem viselik.”141 Ezért a 19. században a zsidók letelepedését már minden esetben koronauradalmi engedélyhez kötötték. E döntés azonban nem befolyásolta a zsidó iparosok számának növekedését, tekintettel arra, hogy esetükben továbbra is remélni lehetett, hogy a városnak megbízható adófizető polgárai lesznek. A végleges letelepedés jogának elnyerését egy próbaév eltöltéséhez kötötték. 1836-ban Herschel Ábrahám szűcs és sapkavarró mester azt követően kapta meg az engedélyt, hogy az „uradalmi ügyvéd és a főbíró engedelmével a mesterségét a városban már egy éve űzte”, és „egy helybeli személlyel” házasságra is lépett, és mivel ellene ez idő alatt semmilyen panasz nem merült fel, ezért a folyamodót a letelepedési adó megfizetése 136

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 16. köt. 148. (1790) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 16. köt. 115. (1790) 138 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 18. köt. 169. (1792) 139 Gombkészítő iparosok letelepedését attól függetlenül támogatta a város, hogy a mester mely felekezethez tartozott. 1799-ben Gandik Tóbiás „gombcsináló magát városunkban letenni kívánván, minthogy ezen mesterséget gyakorló személyre városunkban szükség vagyon”, az incolatus taxa befizetése után a város lakosai közé bevették. Azt nem tudjuk, hogy pontosan mely felekezethez tartozott, de biztos, hogy keresztény volt, mert a városi jegyzőkönyvekben mindig feltűntették, ha valaki izraelita vallású volt. B.–A.–Z. m. Lt. (1799) IV1501/a. 25. köt. 88. 140 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 20. köt. 106. (1794) 141 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 28. köt. 157. (1802) 137

37

után, a város lakosai közé beiktatták.142 1799-ben Palacsek Márkus „Handsdorfi gyertyamártó zsidó” nyújtott be panaszt a városhoz, „hogy itt próbából maga mesterségének gyakorlását elkezdte, a gyertyáknak árulásában a helybeli gyertyások akadályozzák, ezért magának oltalmat kér, mellyet megnyervén, mesterségének gyakorlása végett városunkban leendő költözködésre is engedelmet kér.” A tanács a zsidó javára döntött,143 mert az indoklás szerint egyrészt a miskolci gyertyásoknak nem volt céhe, másrészt „az esedezőnek ide leendő költözködése s mesterségének gyakorlása, annyival inkább, mivel a mostani helybeli gyertyások csak egynegyed részben is alig teljesítik a gyertyavevőknek kérését, elfogadtatik.” Végleges döntést a letelepedés engedélyezéséről azonban nem hoztak, csak egy hivatalos ajánlást állítottak ki számára arról, „hogy mindazon által, mind ide leendő költözködésben, mind mesterségének gyakorlásában bátrabb lehessen, prefectus úr, mint az uradalom feje előtt engedelem nyerés végett az esedező ennek bemutatásával általunk ajánltatik.”144 A 19. század derekán egy–egy zsidó iparos betelepülése ügyében a város a helyi zsidó elöljárók véleményét is kikérte, illetve figyelembe vette. 1850-ben a Szatmár megyéből származó Grün Jakab izraelita szabó mestert azután fogadták a város polgárai közé, miután hivatalos papírjait bemutatta és a helyi „izraelita község előljárói” is ajánlották őt.145 A letelepedési adó kiszabásánál figyelembe vették a folyamodó vagyoni helyzetét. 1852-ben Veidenthal Emánuel izraelita suszter legény esetében „a tanácsnoki véleményes jelentés szerint, csekély vagyoni értékéhez képest a kívánt lakossági engedély részére 2 pengőforint díj lefizetése mellett kiadatni megengedtetik.”146 Az 1830-as években a miskolci zsidó mesterek már számos kérdésben közösen léptek fel a városnál, bízva abban, hogy érdekeiket eredményesebben tudják képviselni. 1835-ben a városi tanács kijelölt tagjai hivatalosan jelentették, hogy a városban dolgozó „órás és ezüst műves zsidók, azon színlelt okokra hivatkozva, hogy a náluk munkában vagy igazítás végett lévő művek mind idegenek, és a katonai szállásadás szolgáltatásával könnyen tetemes kárvallásákot szenvedhetnének, a szállásadás elhárítása tekintetéből a helybeli bíróságoknál több alkalmatosságokat akarnak.”147 Ez esetben törekvésük kudarcot vallott, és a város eluta142

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 62. köt. 48. (1836) Egerben épp ennek ellenkezőjére találunk példát. 1805-ben egy házaló zsidó gyertyást a céh kérésére azért tiltottak el tevékenységétől, mert az ottani céh iparosai „a város közönségét és a környéket is elegendő mennyiségben mesterségbeli műveikkel el tudják látni.” Lénárt A., 1975., 163. 144 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 25. köt. 154. (1799) 145 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 2. köt. 57. (1850) 146 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 4. köt. 116. (1852) 147 Az ügy kivizsgálásakor megállapították, hogy „az említett órás és ezüst műves zsidóknak vagy boltjuk, vagy olyatén lakásuk van, ahol az említett idegenek javai eltéve bátorságba vannak, és ennél fogva a hozzájuk rendeltetett katona ahhoz hozzá sem férhetvén a /: ne talán az által okozandó kártételtől, semmit sem tarthatnának, de egyik adózó lakosnak a másik felett semmi közteher viseléssel nem terehesebbé tettethetvén, a több143

38

sította kérelmüket, de az eset egyértelmű bizonyítéka, hogy a miskolci zsidó mesterek egyre szervezettebben igyekeztek érdekeiket érvényesíteni. 1833-ban már megfogalmazódott egy, a helyi zsidó mesterek által felállítandó és az iparosokat mesterségtől függetlenül összefogó, önálló zsidó céh felállításának gondolata.148 E törekvést segítette elő a zsidó iparosok számának gyors emelkedése, melyre vonatkozóan nem rendelkezünk pontos adatokkal, de a növekvő számú letelepedéssel kapcsolatos városkönyvi bejegyzések, és a mind gyakoribb peres ügyek száma egyértelmű bizonyítékai ennek. Utóbbiak között azonban több esetben is azt tapasztaljuk, hogy egymás között alakult ki konfliktus,149 ezek a perek azonban nem befolyásolták, illetve gátolták a céhalapítást. A helyi zsidó iparosok 1836-ban nyújtották be a városnak a leendő céh tervezett alapszabályát, melyet az 1813. évi céhtörvény előírásai szerint szerkesztettek meg, és kérték a város támogatását.150 A tanács megállapítása szerint „amenynyiben a bemutatott egyesülő levelet alá írt Izraelitáknak más céhek formájára leendő maguk egyben szerkesztetése, a zsidó iparosok által érintett rendszabályoknak magukévá tétele felsőbb helyben hagyást, s megerősítést kívánna, azon folyamodó Izraeliták oda utasíttatnak, hogy ebbéli kérésüket az illető felsőbb helyen terjesszék elő.”151 Ezt követően a céh elöljárói mind a koronauradalomhoz, mind a vármegyéhez beterjesztették céhalapítási kérelmüket. Az uradalom ügyésze még ez év októberében arról értesítette a felállítandó céh elöljáróit, hogy „amennyiben ezen egyesület a közjó és rend fenntartásával összefér, és azt előmozdítja” engedélyezi működését. A vármegyei megerősítésre azonban még várni kellett. 1838-ban a város főjegyzője egy Weinberger nevű „miskolci izraelita zsemlyesütő legény vándorkönyvét” vizsgálta meg, mert azt a város pecsétje, azaz hitelesítés nélkül állították ki, és ezért elkobozta a céh birtokában lévő vándorkönyveket. Egyúttal a város elé terjesztette a „több mesterségbeli miskolci izraeliták folyamodását, melyben annál fogva, minthogy céhbeli egyesületük a te(kin)t(e)tes Földes Uraság által is megerősíttetett, már két éve annak gyakorlatában is voltak, hogy mind inasaikat felszabadíthatták, mind legényeiket az általuk kiadott bizonyítvány mellett elbocsájthatták, ezért a letartóztatott vándorkönyveket visszaadatni és egyszersmind

ször nevezett órás és ezüst míves zsidók :/ ezen okoknál teendhető panaszaik most akkorra félre vettettnek, s a katonai szállásadás terhe viselésétől fel nem oldoztattnak.” (1835) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 61. köt. 264. 148 Szendrei J., 1911., 708. 149 1836-ban Hertz Leopold „izraelita benyújtott folyamodó levelében azt panaszolván, hogy Cukkermandel Móritz, mint zsidó közönség részére való hús vágathatás haszonbérlő társa” megkárosította őt. (1836) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a.. 62. köt. 227–228. 150 A céh megalakulásának körülményeit leíró céhjegyzőkönyvi bejegyzés szövegét teljes terjedelmében közli Szendrei János. Uo. 708–709. 151 „Némely helybeli mesterséget űző izraeliták a közöttök az 1813ik esztendő április hónap 6dik napján a céhekre nézve kiadott felsőbb rendszabások megtartása tekintetéből készült egyesülő levelet olyan kéréssel mutattván be előttünk, hogy ezen egyesületet, annak sikeresebb voltára nézve helybenhagyásunkkal erősítenénk meg.” (1836) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 62. köt. 283.

39

addig is, mígnem kegyelmes kiváltságbeli levelet nyerhetnének, mint más céheknek, a legényeknek szükséges bizonyítványok kiadásának szabad gyakorlását megengedni kérik.” A tanács ez ügyben hozott döntése értelmében azonban „a kívánt vándorkönyv mindaddig, mígnem a folyamodók által említett felsőbb helyről eszközlött engedelemet be nem mutatják, letartóztatni rendeltetik”.152 A céh a szükséges vármegyei megerősítést még ebben az évben elnyerte, és 1838-ban a városi jegyzőkönyvbe is bejegyezték a „különböző mesterséget gyakorló Izraeliták gyülekezéseinek a tekintetetes királyi kamarai ügyvéd és központi szolgabírói hivatal által történt megerősítését.”153 A megalakult céh öt ezüst forint befizetésére kötelezte tagjait, hogy az így beszedett összegből a Helytartótanácstól is megszerezzék privilégiumukat. A céh jegyzőkönyvében a következő években számos bejegyzést olvashatunk e tárgyban, jelentős erőfeszítéseket tettek uralkodói privilégium megszerzésének érdekében, ezt azonban sohasem sikerült elnyerniük.154 Az uralkodó által kiállított privilégium elnyerése azért volt különösen fontos a céh számára, mert a konkurens miskolci iparűzők sok esetben erre, illetve ennek hiányára hivatkozva támadták a társulatot, és igyekeztek a céh tagjait jogaikban korlátozni. Különleges helyzet volt ez Miskolc céhtörténetében, hisz tulajdonképpen ugyanazt a mesterséget űző iparosok – felekezeti hovatartozástól függően – két céhszervezetnek is tagjai lehettek. A zsidó céh létrejöttével, egyes iparágakban egyazon városon belül működött konkurens céhszervezet. Több esetben nyújtottak be panaszt a városi tanácshoz a keresztény iparosokat tömörítő, és korábbi alapítású helyi céhek, köztük is legnagyobb számban a ruhaipari szakmák képviselői. Ez nem meglepő, hiszen számukra jelentette a lagnagyobb konkurenciát a zsidó céh. 1840-ben a „helybeli férfi- és asszonyszabó mesterek benyújtott folyamodásukban azt panaszolták, hogy a helybeli kükönböző mívü Izraeliták, anélkül, hogy királyi kegyelmes privilégiummal ellátva volnának, annak 32ik cikkelye ellenére házaikra mesteri Schildeket szegeznek, és ez által nekik mint a királyi kegyelmes privilégiummal ellátott mestereknek tetemes kárt okoznak. Kérték, hogy ezen általuk kiszegezett és közbotránkozást okozó Schildjeiket levétetni, azoknak további kiszögezéseitől eltiltani, és ezáltal őket nyugodalomba helyeztetni.” E panasz elbírálása kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy a város támogatta a helyi zsidó iparűzőket, mert a tanács döntése értelmében „a panaszt szenvedő Izraelitáknak az, hogy a lakóházaikra az úgynevezett műcímert /:Schild:/ kitehessék, megengedtetik. Úgy mindazonáltal, hogy a legközelebb tartandó tekinetes megyei közgyűlésben a királyi kegyelmes privilégium megszerzését múlhatat152

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 64. köt. 55–56. (1838) Szendrei J., 1911., 711. 154 Uo. 711–713. 153

40

lan eszközöljék. Végre az elkészült ruhadaraboknak rudakra való kiakasztásától, disztelenség és könnyen történő veszedelmek elhárítása tekintetéből szorosan eltilalmaztatnak.155 Ez utóbbi ügyben Gáspár Imre albíró, mint „a miskolci különböző mívű Izraelita mesteremberek egyesületének kirendelt biztosa” járt el.156 A zsidó céh azonban nem csak a piaci versenyben volt jelentős vetélytárs. A beadott panaszok azt mutatják, komoly feszültség forrás volt, hogy sok esetben csábítottak el legényeket más céhek iparosaitól. 1843-ban a suszter céh vádolta meg a helybeli zsidó mestereket, mert „az ő legényeiket nagyobb fizetés igérete mellett magukhoz csábítják, és ezáltal nekik tetemes kárt okoznak.”157 Az ilyen esetekben a város már nem fogta a zsidó iparosok pártját, és a „jó rend” fentartása érdekében a zsidó mestereket eltiltották a hasonló cselekedetektől. A zsidó céh elöljáróinak helyzete tehát speciális volt, hiszen egyszerre kellett képviselniük a tagság érdekeit a Miskolcon már működő konkurens céhekkel szemben, ugyanakkor a kontár zsidó mesterekkel szemben is el kellett járniuk, tehát a tanácsnál helyi céhes és céhen kívüli iparűzőkkel szemben egyaránt védeniük kellett érdekeiket. Utóbbiak esetében a céhbiztos közbenjárásával a céh bízhatott a város támogatásában. 1840-ben a „helybeli Izraelita mesteremberek egyesülete Schwartz Izrael sógorát a sapka készítésétől és árulásától eltiltatni, egyszersmind ha a szabó mesterséget folytatni kívánja, az egyesületükbe leendő beállásra köteleztetni kérte”. A város helyt adott a panasznak, mert „az Izraeliták által formált társasági egyesület, mely önnön kérésekre felsőbb helyen helybe hagyattatott, azt foglalván magába, hogy mindenki, aki valamely mesterség folytatására adja magát, azon társaságba, annak rendi szerint, magát bekebelezze, ennél fogva Schwartz Izrael sógora oda utasíttatik, hogy ha mesterségét rendesen gyakorolni akarja, a fent említett társaságba magát annak rendi szerint vétesse be”.158 A városi jegyzőkönyvek vizsgálata arra a tényre is rámutatott, hogy az 1820-as évektől kezdve Miskolc már nem csak befogadója volt a zsidó iparosoknak,159 de egyre nagyobb számban el is hagyták a várost, és elsősorban a birodalom nyugati részén, illetve német területen telepedtek le. Elsősorban a zsidó legények költöztek el a jobb megélhetés reményében, illetve vándorlásuk után már nem tértek vissza a városba. 1849-ben Deucsch Móritz Nürn155

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 66. köt. 97–98. (1840) „A helybeli férfi és asszony szabó céh által feladott panaszt érdeklő iratokat és határozást, az Izraelita mester emberek egyesülete tökéletes biztosítása tekintetéből bővebb megvizsgálás végett a tekintetes nemes vármegyére terjeszteni kérvén.” A város a kért iratokat és a város határozatát „a középponti szolgabíró úr által felterjesztetni rendeltetett.” (1840) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 66. köt. 98. 157 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 69. köt. 102. (1843) 158 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 66. köt. 197–198. (1840) 159 Igaz a városi jegyzőkönyvek tükrében még az 1850-es években is jóval meghaladta a városba betelelepülő zsidó iparosok száma a Miskolcról elvándorlókét. 156

41

bergben dolgozó szabó legény kérte a várost, hogy számára miskolci születéséről bizonyság levelet állítsanak ki. A város tanácsnokain keresztül szólította fel a „helybeli izraeliták szabó céhét és annak előljáróit”, hogy igazolják a folyamodó miskolci származását.160 E bejegyzés azért is különösen fontos, mert egyértelműen utal arra, hogy a zsidó céhben legnagyobb számban szabók dolgoztak, így még a hivatalos iratokban is gyakran említették szabó céhként a társulatot. Egy város fejlettségének egyik fontos fokmérője az iparosok összlakosságon belüli aránya, de amint arra a zsidó céh kapcsán már utaltunk, korszakunkban nehéz pontosan meghatározni a miskolci kézművesek számát. A rendelkezésre álló források alapján, különösen a 18. században, csak meglehetősen nagy hibaszázalékkal tudjuk megbecsülni a miskolci iparűzők számát. Amint arra Veres László rámutat, a század során készült népesség összeírások e tekintetben eltérő adatokat tartalmaznak, számos ellentmondást tapasztalunk és a kérdéssel foglalkozó kutatók is meglehetősen nagy eltéréssel határozzák meg a miskolci kézművesek számát, összlakosságon belüli arányát. A különböző célokból készült helyi kimutatások készítői eltérően kezelték az iparos fogalmát, és többnyire csak a céhes szervezetbe tartozókat tekintették iparűzőknek. Ugyanakkor a 18. században az ipar nem azonos a céhes keretek között űzött iparral. Amint arra a fejezetünk bevezetőjében már utaltunk, a lakosság jelentős része a mezőgazdasági termelés mellett csak részben, keresetkiegészítésként foglalkozott ipari tevékenységgel, elsősorban a téli hónapokban. Igen nagyszámú az átmeneti munkakör az ipar és a kereskedelem,161 illetve az ipar és a mezőgazdaság közt. Számos iparág, mint a nádfonó, tapasztó vagy a pecsenyesütő háziipari jellegű volt, s így az összeírók sem tudták pontosan meghatározni fő tevékenységüket, megélhetési forrásukat. A korabeli összeírások arra vonatkozóan sem nyújtanak biztos adatokat, hogy egy-egy mester hány inast és legényt alkalmazott. Az adóösszeírásokban általában nem szerepeltették például a betegség miatt munkaképtelen iparosokat, és szintén ritkán tüntették fel az özvegyeket. Számos hibalehetőséget rejtenek magukban a korszak összeírásai, amelyek egy adott évre vonatkozóan több tucattal is módosíthatták a Miskolcon dolgozó kézművesek számát. Külön kell szólnunk arról a tényről, hogy igen magas volt a kontár iparűzők száma a városban, akik szintén nem szerepeltek a városi összeírásokban, és akiknek a számát még megközelítőleg is nehéz megbecsülni.162

160

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 75. köt. 96. (1849) Porkonitzki Sámuel „helybeli lakos és mézeskalácsos maga élelmének jobb móddal való keresése végett, Silisiában Breszlau városában borokkal elindulván, esedezésire sub authentico passualis (= eredeti igazolás alatt) levél kiadatni resolvaltatik.” (1798) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 24. köt. 48. 162 Veres L., 2000/c., 333. 161

42

Az országos helyzetet értékelő feldolgozások, amelyek elsősorban az 1715–1720. és az 1828. évi országos összeírások adataira támaszkodnak, Miskolcot az iparosok számaránya alapján a legfejlettebb mezővárosok közé sorolják. Az iparosok összlakosságon belüli arányának vonatkozásában, a város olyan iparilag fejlett mezőváros volt, mely e tekintetben a korabeli szabad királyi városok szintjén állt. Korszakunkban a kézművesek aránya az összlakosságon belül – viszonylag tág hibahatárral – 25–35%-ra becsülhető. Gyimesi Sándor a népesség, az ipar, az iskola és az igazgatás adatainak figyelembevételével kialakított városiassági érték szerinti rangasorában 1715-ben Magyarország városainak rangsorában Miskolcot a 34. helyre sorolta, míg egy évszázaddal később, az 1828. évi összeírás alapján már a 11. helyet foglalta el, megelőzve többek között Sopront, Nagyváradot, Kecskemétet és Székesfehérvárt.163 A helyi összeírások adatai alátámasztják Gyimesi rangsorának hitelességét. A 18. század első felében készült miskolci adóösszeírások alapján azt látjuk, hogy az iparűzők század eleji 21%os aránya a század közepére már meghaladta a 30%-ot.164 Ismét hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek az összeírások csak a céhes kézműveseket számították, illetve tűntették fel az iparűzők között. A 18. századból fennmaradt legteljesebb miskolci iparos összeírás 1770-ben készült. Ez a kimutatás azért különösen fontos, mert szakmánként sorba véve egyaránt feltünteti a céhes és céhen kívüli iparosokat, és nagy értéke, hogy tartalmazza a segédek számát is. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el az összeírás nyilvánvaló tévedéseit sem, hiszen számos mesterség

esetében,

melyeknek

bizonyíthatóan

létezett

már

a

városban

céhes

iparosszervezete, nem tüntet fel céhes mestert. A bodnárok és kovácsok kapcsán elképzelhető, hogy a Mária Terézia-féle céhrendeletet követően még nem történt meg az új szabályzat megszerzése, és ezért nem szerepelnek a szakmák képviselői a céhes iparosok között, azonban a város legrégebbi céhe, a mészárosoké biztosan folyamatosan működött. Ettől függetlenül, a város 18. századi ipartörténete szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű az összeírás.165 Az összeírás alapján megállapítható, hogy Miskolc 8000 fős összlakosságán belül, az egyes családok megélhetését biztosító családfőket alapul véve – feltételezve, hogy minden mesterlegény nőtlen – minden negyedik családfő iparos volt. Az összeírás a város fejlődésére, polgári átalakulására, a kereslet szélesedésére is rámutat, hiszen már 47 mesterség képviselőit találjuk az adófizetők között, köztük olyan speciális igényeket kielégítő iparosokat, mint a kapocs- és

163

Gyimesi Sándor a rangsor összeállításánal nem vette figyelembe Erdély és a Délvidék városait. Gyimesi S., 1975., 263–264. 164 Veres L., 2000., 334. 165 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/b. 1770.; Veres L., 2000/c., 335–336.

43

tűcsinálókat, kesztyűsöket, rézöntőket és a tehetős polgárok számára dolgozó ötvösöket. A városban folytatott mesterségek száma tehát a század során folyamatosan bővült, melyet nem csak az összeírás adatai támasztanak alá, de a városi jegyzőkönyvek bejegyzései is bizonyítanak. A városba költözés során kifizetett letelepedési adó (incolatus taxa) alapján jól nyomon követhető az újabb és újabb iparágak meghonosodása Miskolcon. 1790-ben például Koszeszky Ventzel „húrcsináló” költözött Selmecbányáról Miskolcra.166 A századfordulón több esetben találkozunk olyan mesterek nevével, akik a határon túlról érkeztek és hozták magukkal speciális tudásukat. 1789-ben „Olasz Országi Majlándi születésű Kudinyi Péter umbrella csináló” vagyis ernyőkészítő kapott letelepedési engedélyt.167 1811-ben Hildebrand Károly „Saxoniából, Merseburg városából” származó „veisgerber (= fehér- vagy némettímár) vagy olyan mesterember, aki szarvasbőrt készít”, telepedett le a városban.168 Természetesen a tanács nem tett különbséget, hogy országhatáron belülről vagy kívülről érkezett az adott iparos, ha olyan szakmát űzött, mely nem létezett, vagy csak kevés mester gyakorolta a városban, mindenképpen megkapta a letelepedési engedélyt. Nem számított tehát a nemzetiség, – és amint a zsidók esetében láttuk – a felekezeti hovatartozás sem. 1798ban „Saxoniábúl származó Frundrich Henrich kordoványos” kívánt a városban megtelepedni, és „bebizonyítván becsületes magaviseletét, s mert városunknak is szüksége van kordoványosokra, lakosaink közé bevétetik, megfizetvén a két Rforint incolatus taxát is”.169 1799-ben Gandik Tóbiás gombcsináló letelepedését azzal indokolták: „minthogy ezen mesterséget gyakorló személyre városunkban szükség vagyon”.170 A századfordulón a letelepedési kérelmek elbírálása kapcsán a városi jegyzőkönyvekben nagyon gyakoriak voltak az ilyen és ehhez hasonló indoklások. Sokszor nemcsak a letelepedést, de egyúttal a házvásárlást is engedélyezte számukra a város, mint 1805-ben Komertz (Kromerž) Tamás „Cseh Országi posztó műves esetében, aki familiájával és hozzá tartozandóival lakását városunkba venni szándékozván, mivel az ily mesteremberre városunknak szüksége vagyon”, a kívánt engedélyeket megkapta.171 Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem csak olyan iparossal gazdagodott a város, aki tudásával elősegíthette a város fejlődését, de anyagi helyzetéből fakadóan, egy vélhetően megbízhatóan adózó polgárral is nőtt a lakosok száma. Adott esetben a városi tanács járt el, hogy a betelepülni szándékozó iparos hozzájusson szülővárosában maradt vagyonához. 1809166

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 16. köt. 222. (1790) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 15. köt. 88. (1789) 168 A külföldről érkező iparosok esetében a város nem csak a mester szakmai tudását bizonyító dokumentumait, hanem úti okmányait is megvizsgálta. Hildebrand Károly esetében az „utazó könyvét” megvizsgálva kiderült, hogy számos helyen becsületesen dolgozott. (1811) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 37. köt. 187. 169 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 24. köt. 74. (1798) 170 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 25. köt. 88. (1799) 167

44

ben Hímer János Miskolcon tartózkodó vándorló órás legény kívánt a városban megtelepedni. A legény „a Bavariai Birodalomba helyeztetett Frieberg városából” származott, és kérte a tanácsot, hogy levélben forduljon az ottani magistratushoz a szülei után maradt vagyon megküldésének ügyében.172 Az összeírás kapcsán szembeötlő a miskolci iparfejlődés egy sajátos vonása, ugyanis a csizmadiák száma – figyelembe véve valamennyi iparűzőt – kirívóan magas volt. A 816 kézművesből 270-en, tehát az összes iparos mintegy harmada foglalkozott csizmakészítéssel. Az iparág és benne a céh fejlődése, létszámának növekedése töretlen volt korszakunkban. Leszih Andor kutatásai alapján 1790-ben már 412, 1834-ben 616, míg 1840-ben 647 céhes csizmadia mester dolgozott a városban, ami azt jelentette, hogy Miskolcon működött hazánk legtekintélyesebb173 és legnagyobb létszámú csizmadia céhe.174 Az iparág felfutásának és virágzásának oka a divat változásában és Miskolc piackörzetének növekedésében, ezen keresztül az értékesítési lehetőségek bővülésében keresendő, melyről következő fejezetünkben részletesen is szólunk.175 A céh megpróbálta korlátozni a mesterek számát és több esetben is a városhoz fordult segítségért. Az 1790-ben benyújtott kérelmet és a tanács válaszát részletesen is ismertetjük, mert a mesterek számának limitálása kérdésében jól tükrözi a város álláspontját. Az említett évben a „Miskoltzi csizmadia céh instántia által kérte a nemes magistratust, hogy a felséges parancsolat mellett oltalmaztassanak”. A város határozata szerint: „Jóllehet a miskoltzi céhes csizmadia mesteremberek a magistratushoz benyújtott instantiájuk értelméhez képest abban igyekezni látszatnának, hogy a mesterembereknek száma már elégségig lévén közöttük, nagyobbra ne szaporodna… az 1789dik esztendőben május havának 29dik napján költ felséges Helytartó Tanácsnak közönségessé tétetett végzése azt tartaná; hogy annyi kalmárokat és mesterembereket városaikban és helységeikben vegyenek be az elöljárók, amennyit szükségesnek lenni ítélnek; hozzáadván, hogy ezen városban a céhbeli csizmadiáknak és azok özvegyeinek az 171

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 31. köt. 111. (1805) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 35. köt. 22. (1809) 173 A céh tekintélyét mutatta, hogy 1828-ban István főherceget Miskolcon tett látogatása alkalmával egy nemes csizmadia fogadta. A céhnek a rendes tagság mellett voltak tiszteletbeli tagjai is. Sok országosan ismert, jelentős személyiség vallhatta magát a miskolci csizmadia céh tiszteletbeli tagjának. 1861-ben a céh tagsága például két híres irodalmárt, Tóth Kálmánt és Jókai Mórt választotta tagjai közé. Mikszáth Kálmán írta róluk, hogy innentől kezdve csak csiszlik pajtásnak titulálták egymást. Jókait azért érte az elismerés, mert az 1858-ban indított Üstökös című újságjának egyik legnépszerűbb figurája a politikus csizmadia volt, aki felesége kérdéseire bölcs és humoros dolgokat felelgetett. A lap nagy népszerűségre tett szert országosan. A bölcs csizmadia – név szerint Kakas Márton – alakja elnyerte a miskolci csizmadiák tecszését és a tiszteletbeli tagság ennek volt kifejezője. Sassy Cs., 1932., 3. 174 Leszih A., 1924. 172

45

elégségen felül is 412 számra növekedett volna; hogy a jelen való időben nem csak a kérdésben lévő mesterembereknek; hanem más statusbeli embereknek is száma az előbbeni időkhöz képest csaknem hitel felett volna. De nem is lehetne felőlük úgy vélekedni, mint akik csupán csak ezen várost, hanem ezen városunk körül-belül szélesen kiterjedt vidékre is maguk mívekkel szoknak provideálni [= ellátni]. A tapasztalásból is világos volna, hogy a 412 számból álló mesterembereknek majd fele része is folyvást és megszűnés nélkül tanult mesterségeket alig gyakorolnak. A következendőkről semmit sem gondolván; sőt a jelen való kevés haszonért számos inasokat mesterségeikre felfogadván, ezen mesterségben ennyire lett elterjedéseket maguknak tulajdoníthatják. Az ily céhbe való állás kirekesztéssel talán a publicum is csonkulást szenvedhetne. A jó rendnek és az élet drága idejének vesztegetésével és zavarodásával esne meg; amidőn a maguk hazafiait és náluk nyomorúságos inasi esztendőket kiállott vándorlását a céh törvényeihez képest eltöltött és maguk viseleteirül jó és hiteles tanúbizonysággal bíró ifjak a természetes vágyodással öszvekötött végek elérésében akadályoztatnának. A végett, hogy említett céh ezen kegyelmes parancsolatnak értelmét egyenesen magára magyarázhassa; abban egyenes ítéletünk szerint őket nem hagyhatjuk, sőt a maguk viseletükről jó tanúbizonysággal bíró kivándorlott hazafiakat és a maguk műhelyében kitanult; jövendőben is kitanuló inasokat annak idejében akadály nélkül bevenni hathatósan javasoljuk”.176 A tanács tehát megtiltotta, hogy a Miskolcon tanult legényektől megtagadják a céhbeállást. Ugyanakkor az iparosok elszegényedését megakadályozandó, elrendelték, hogy a „más helységekben és városokban tanult, ide pedig csak a céhbe való állás kedvéért beszivárgott idegen ifjakat ezen végek elérése iránt hazájukba utasítani egyező meghatározással ítéljük”.177 Amint azonban láttuk, a céh létszámának emelkedését nem tudták megakadályozni, a 19. században csak a növekedés ütemét sikerült lassítani.178 175

A miskolci csizmadia céh történetét a szerző dolgozta fel. Spóner P., 1999. A miskolci csizmadia céh híres volt magas színtű szakmai képzéséről. E témában a néprajzi irodalom számos anekdótát ismer, melyek közül egyet ismertetnénk: „Egy mesterlegény hosszas vándorlás után Kassán beállít egy mesterhez és munkát kér. Hol tanultál fiam? – kérdi a mester. Mi ..– mondaná a legény, de a mester közbevág: Ha ott fiam, akkor már fel is vagy véve. Leül a legény a banklihoz, dolgozik, dolgozik, de sehogyan sem akar menni a munka. Káromkodik a mester: Az apád azét-azát fiam, hát te azt mondtad, hogy Miskolcon tanultál, mégse tudsz dolgozni? Dehogyis Miskolcon, mester úr, Miska bácsinál – akartam mondani. No, ha ott tanultál nem is vagy igazi csizmadia, itt a vándorkönyved és mehetsz”. HOM Na. Lcsz. 675. 177 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 16. köt. 16–18. (1790) 178 A csizmadiák száma egy legenda kialakulásához is hozzájárult. Eszerint a miskolci csizmadiacéhben nem lehet több a mesterek száma 999-nél. Az ezredik helyet nem hagyják betölteni, ha valaki azonban mégis betöltené, azt inkább agyonütik, mincsem meghaladják a 999-es lécszámot. 176

46

A kézművesek számának emelkedését a városi tanács adminisztratív eszközökkel nem tudta, de nem is akarta megakadályozni, hiszen érdeke volt, hogy Miskolcnak minél több adófizető polgára legyen. Az iparosok betelepedését mind az uradalom, mind a vármegye szorgalmazta. Utóbbi többször is utasította a tanácsot, hogy a város lakosai közé, illetve céhbe állani kívánó mesterembereket a város semmilyen „fizetéssel ne terheltessen”. A város válaszában megerősítette, hogy a magisztrátus, az egyszeri letelepedési adón kívül, „eddig is semminémű fizetéssel nem terhelte a kézműves mestereket, csak az új lenni akarókon és céhbe álló mesterembereken a tűzoltásra rendeltetett egy bőr vedret, vagy aki érette fizetni akart, bizonyos váltságot vette meg”.179 A vármegye, az uradalom és a városi tanács iparpártoló törekvései ellenére, Miskolcon a 19. század első felében nem változott számottevően az iparűzők összlakosságon belüli aránya. Az 1828-ban készült összeírás szerint továbbra is 47 mesterség iparosai dolgoztak a városban. A korszak kézműves társadalmának szerkezetéről a legteljesebb képet Fazekas Csaba, korabeli helyi és országos összeírásokra támaszkodó munkájából ismerjük.180 E munka elsősorban az 1825. évi nemesi és az 1828. évi országos összeírás adataira támaszkodik,181 melyek alapján részletes képet kapunk a város iparos társadalmáról. Az 1820-as években készült összeírások összehasonlítása különösen fontos a nemességnek az iparos társadalmon belül betöltött szerepének, arányának vizsgálata kapcsán. Borsod vármegye a nemesség arányát tekintve első volt az országban, és a megyeszékhelyen is kiugróan magas volt a nemesek száma. Az összlakosságon belül a nemesi háztartások aránya megközelítette a 35%-ot. A reformátusok között volt a legmagasabb az arány, a maga 45%-val.182 A nemesi összeírásban szereplő 1278 családfőnek 41%-a foglalkozott ipari tevékenységgel, vagyis a nemesi kiváltsággal rendelkezők zömmel városias mesterségnek köszönhették megélhetésüket. Az 1828-ban öszszeírt adózó népességnek a kézművesek segédekkel együtt csak 17%-át tették ki, azaz jóval kisebb arányban reprezentáltak, mint a nemesség esetén. Ez nem meglepő, mert mint láttuk, Miskolcon a nemesség aránya országos viszonylatban is igen magas volt, így érthető, hogy a céhes kiváltságokhoz kötődő iparűzés jóval nagyobb arányt foglalkoztatott soraikból, mint a nem nemesek esetén. A két arányszámot összevetve Fazekas Csaba arra a következtetésre jutott, hogy az iparosok összlakosságon belüli aránya meghaladhatta a 30%-ot,183 ami ugyan

179

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 13. köt. 177. (1787) Fazekas Cs., 2000. 596. 181 MOL N 26. Conscriptio Regnicolaris art. VII. 1827 ordinata 182 Marjalaki Kiss L., 1930., 8.,; Kovács A., 1930., 359.; Veres L., 1991., 132.; Fazekas Cs., 2000., 581. 183 Fazekas Cs., 2000., 596. 180

47

elmaradt Debrecen184 vagy Kassa 50%-hoz közeli arányszámától, de országos viszonylatban így is nagyon magasnak számított. Az ipari tevékenység a lakosság megélhetésében, illetve a város arculatában meghatározó szerepet játszott. Az egyes iparágak vizsgálata esetén azt tapasztaljuk, hogy nagyon hasonló arányban képviseltetik magukat a nemes és a nem nemes iparosok. Ez a viszonylagos kiegyensúlyozottság arra utal, hogy a lazuló céhes keretek korában az iparosok körében egyre inkább háttérbe szorult a nemesi származás fontossága, valamely ipari tevékenység végzésébe, irányításába azonos eséllyel kapcsolódhatott be rendi állástól függetlenül bármely, megfelelő – elsősorban anyagi – lehetőségekkel bíró városlakó. Az iparosok között viszonylag alacsony a fémművességgel foglalkozók aránya, 7%. Az iparágon belül a nemesek elsősorban az elit mesterségeket, mint a lakatos- és ötvösipart űzték, míg a nem nemesek száma a kovácsok között a domináns. Hasonlóan alacsony Miskolc kézműiparában, az élelmiszeriparban és az építőiparban dolgozók aránya. Előbbi esetében ez nem miskolci jelenség, országosan is hasonló adatokat találunk.185 Az építőipar jellemzője pedig továbbra is az volt, hogy kevés mester nagyszámú inast és legényt alkalmazva dolgozott, ami megmagyarázza alacsony arányukat. A famegmunkáló iparosok már jelentősebb arányt képviseltek az iparostársadalmon belül a maguk 10%-ával. Nemeseket az asztalosok, míg nem nemeseket a bodnárok és szitások között találunk nagyobb számban. A 19. században továbbra is dominánsak voltak Miskolc iparában a bőr- és textilfeldolgozó szakmák, melyekben az iparűzők több mint 50%-a dolgozott. E szakmák közül továbbra is kiemelkedett a legtöbb iparosnak munkát adó csizmadia mesterség. A csizmadiáknak majd kétharmada volt nemes, a miskolci nemesi családfők 15%-a űzte ezt az ipart.186 A többi textilfeldolgozó iparágban közel azonos számban találunk nemes, illetve nem nemes iparost. A mesterek kétharmada legény nélkül, magában, esetleg egy-egy inast felfogadva dolgozott, ami tulajdonképpen megfelel az országos átlagnak.187 A legtöbb legényt, mint arra már utaltunk, az építőipar szakmái foglalkoztatták, és e mesterségeken kívül egyedül a molnárok esetében volt magasabb a mesterek száma a legényekénél. Ez szintén az országos tendenciának megfelelő.

184

Varga Gy., 1981., 311. Bácskai V., 1988., 75–76. 186 Fazekas Cs., 2000., 601. 187 Bácskai V., 1988., 79. 185

48

A városban a kontárok száma már a 18. század végén is igen magas volt. Egy, a század 70-es éveiben készült kimutatás szerint 383 céhes mesterre 170 kontár kézműves jutott, ami azt jelenti, hogy legalább minden harmadik iparos céhen kívül dolgozott.188 E magas szám természetesen részben annak is betudható, hogy számos iparágban ekkor még nem jöttek létre Miskolcon céhek. A századfordulóról származó források is úgy emlegetik Miskolcot, hogy vonzotta a céhen kívüli iparűzőket, mert ott „mindenki kontárkodhatik”.189 A 19. században számuk, illetve arányuk minden bizonnyal tovább emelkedhetett.190 Pontos összeírások híján, ezeket az adatokat még megbecsülni sem tudjuk, de e kérdésben sem a városi tanács segítségére, és különösen a vármegye támogatására nem számíthattak a céhek. A vármegye a miskolci céhek közösen benyújtott panaszát, – melyben kérték a kontárok munkától való eltiltását és megbüntetését – azzal utasította el, hogy „ezen kívánságok a népesedésnek és a földesúri jussoknak ellenére lévén, vélekedésünk szerint annyival is inkább be nem tölthetik, mivel valamint azon embereket élelmek keresése módjától megfosztani, úgy senkinek kötelességében semmi nem tehetné azt, hogyha tetszik, magának a kontár mesteremberekkel ne dolgoztasson”.191 Borsod vármegye, elsősorban nagyszámú nemességére tekintettel, élen járt abban az országosan kibontakozó mozgalomban, mely egyrészt a céhekkel szemben igyekezett érvényt szerezni a nemesek szabad mesterválasztásának, másrészt felismerve, hogy a céhek a megnövekedett fogyasztási igényeket már nem tudják sem megfelelő áron, sem megfelelő minőségben kielégíteni, nyíltan szemet hunytak a kontárkodás felett. A céhek beadványait a lakosság érdekeire hivatkozva a vármegyén a legtöbb esetben elutasították. A helyi céhek e tekintetben a város részéről sem számíthattak jelentős támogatásra. Leginkább, mint későbbi fejezeteinkben látni fogjuk, a vásárokon való árulás kapcsán remélhettek segítséget a céhek a magistratustól. A sokadalmakon általában sikerrel gátolták meg a kontár mestereket termékeik értékesítésében.

188

Bodó S., 1975., 541.; Vida G., 1999., 56.; Fazekas Cs., 2000., 603. Füvessy A., 1984., 48. 190 Ez igen magas arány, hiszen Nyíregyházán a 19. században Szabó Sarolta becslése szerint a városban dolgozó mestereknek mintegy 20%-a volt kontár. Szabó S., 1993.,41. 191 Szendrei J., 1911., 574.; Fazekas Cs., 2000., 604. 189

49

3. 2. A céhek belső élete A céhek nehezen megközelíthető zárt testületet alkottak. Az iparos társulatok többféle szerepet töltöttek be, melyek közül a legfontosabb a városon belüli és a filiális tagok érdekeinek kölcsönös védelme és képviselete volt. Az érdekképviseleten túl többek között a céhek feladata volt, hogy gondoskodjanak az iparosképzésről és annak ellenőrzéséről, a legények elosztásáról, és egyes céhek esetén a nyersanyagbeszerzésről és az áruk ellenőrzéséről. A céhek tagságát elméletileg egyenlő jogú mesterek alkották, akik ennek megfelelően egyenlő arányban viselték a céh terheit. A fazekas céh 1767-ben kiállított articulusainak192 első pontja kimondta, hogy a céh kötelessége zászlót készíteni, de ennek költsége meghaladta a társulat anyagi lehetőségeit, ezért kénytelen volt a „tisztelendő plébános uramtól contractusra [szerződésre] 322 Rft” hitelben felvenni. A kölcsön visszafizetéséről a céh úgy határozott, hogy „a summának lefizetésére más módja nem lévén a nemes céhnek determináltatott, hogy minden céhbeli mesterember minden héten két garasnak letételére köteleztetik.”193 A 18. században, amikor a kézművesek száma ugrásszerűen növekedett, egy-egy céh tagságának létszáma megsokszorozódott, és az egyes tagok között mélyültek az anyagi különbségek, már kevésbé beszélhetünk a mesterek közötti egyenlőségről. A szabó céh esetében a mesterek hierarchiáját 1780-ban már határozatban szentesítették, mert az idősebb mesterek sérelmezték, hogy fiatalabb társaik ugyanazokat a jogokat élvezték, mint azok, akik már évtizedek óta a céh tagjai voltak. Ezért a rangidősség alapján három fizetési osztályba sorolták a mestereket, amit 1809ben ötre módosítottak.194 A 19. században kiadott egységes szövegű szabályzatok azonban már a céhtagok egyenlő arányú teherviselését írták elő. Az 1822-ben kiadott tímár és asztalos céhszabályzat a mesterektől negyedévente egy forintot, a legényektől 15 krajcárt követelt meg.195 A tehetős mesterek nem csak a piaci versenyben vívhattak ki maguknak kedvezőbb feltételeket, a legényválasztás és szegődtetés területén is élvezhettek kiváltságokat, és a céhen belüli érdekérvényesítő képességük is erősödött. Számos esetben megfigyelhető, hogy a céh módosabb mesterei kisajátították a vezetést, és évről évre ugyanazok a mesterek töltötték be a céh legfontosabb tisztségeit.196 A terheket ugyan a céhkorszak folyamán általában közösen viselték a mesterek, de a céhek jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az irányítás – elsősorban a nagy céhek esetén – már egy privilegizált csoport, a legtehetősebb mesterek kezébe került. 192

HOM HTD I. 79.4.1.4. HOM HTD I. 79.4.1.1.11. 194 A szabó céh fizetési osztályairól, „classisairól” vö.: Gyulai É., 2007., 233-234. 195 HOM HTD I. 76.4.110.; HOM HTD I. 76.10.6. 196 Vida G., 1999., 53. 193

50

A céhek tisztviselői A céhek élén a céhmesterek álltak, akiket a céhgyűléseken választottak meg. A céhmester és a céh többi tisztségviselőjének megválasztása az év első céhgyűlésén történt, amely általában arra a napra esett, amikor a privilégiumukat elnyerték. Ez a kerékgyártó céh esetében minden év február 19-ére.197 A választás a céhbiztos198 jelenlétében és felügyelete mellett, általában három, nagyobb céhek esetén ennél több jelölt közül, szavazattöbbséggel történt. A jelöltek között általában a régi céhmester volt az első, ha „ellene tetemes kifogás nincsen”. Mielőtt a választásra sor került volna, a leköszönő céhmesternek elő kellett terjesztenie a „céhbeli bevételekről és kiadásokról való számadást, hiteles próbákkal együtt”.199 A számadás vizsgálata után – ha mindent rendben találtak200 – a céhmester átadta a láda kulcsát. A megválasztott céhmester akkor vált hivatalosan is a céh vezető elöljárójává, ha letette esküjét. Az esküt kezdetben a város főbírája, később a város által delegált „két becsületes híres ember” jelenlétében – akik általában a város kijelölt tanácsnokai voltak – kellett letennie.201 A szűcs céh 1799-ben megújított szabályzata tartalmazta a megválasztott tisztviselők esküszövegét is.202 A varga céh szabályzata szerint a céhmester kötelessége volt, hogy „járjon el híven és igazán az ő tisztében, és vigyázó legyen, szorgalmatos gondot viselvén az ő tiszte szerint mindazokra a rendtartásokra, melyek a privilégiumban meg vannak írva”.203 A céh vezetőjének feladata igen sokrétű volt. Mindenekelőtt az ő kötelessége volt a céh szabályzatának betartatása. A céh szabályai ellen vétő mestert a céh elé kellett idéznie és erre megfelelő időpontot, „napot és órát” kellett kijelölnie, és azt a tábla körbejáratásával tudatnia kellett a céh tagságával. Abban az esetben, ha ezt elmulasztotta, a szűcsök két forint bírsággal sújtották a céh első emberét.204 A hivatalos helyeken a céhmesternek kellett eljárnia a céh ügyeiben, képviselnie a társulat érdekeit peres és gazdasági ügyekben. Mint a céh törvényeinek őre elbírálta és ellenőrizte a mesterek munkáit, amint az asztalosok szabályzatában olvashatjuk „nem különben köteles arra jól vigyázni, hogy minden mester jó munkát tegyen, és így a céhnek elő197

Spóner P., 2005., 166. A céhbiztosi intézményt külön fejezetben tárgyaljuk. 199 HOM HTD I. 76.4.110. 200 A visszaélések elkerülése végett, a tímárok esetében a céhmesternek a negyedéves gyűléseken – a céhbiztos jelenlétében – is el kellett számolnia a társaság vagyonával. HOM HTD I. 76.4.100. 201 Veres L., 2000/d., 361. 202 HOM HTD I. 76.8.3. 203 HOM HTD I. 76.35.12. 204 HOM HTD I. 76.35.12. 198

51

menetele és becsülete gyarapíttassék”.205 Általában a céh idősebb, nagy tekintélynek örvendő mestereivel évente többször meglátogatta a társulat tagjainak műhelyeit, ellenőrizte az ott folyó tevékenységet. Ezekre a látogatásokra leggyakrabban a vásárokat megelőző napokban került sor. A céhmester feladata volt mindezeken túl, hogy a városban gyakran pusztító tűzvészek esetén megszervezze és összehangolja a céhtagság egységes fellépését és elossza a céh tulajdonában lévő bőrvedreket. A céhmester tisztsége elsősorban társadalmi kötelezetség volt, de az ezzel járó feladatok ellátása meglehetősen időigényes volt, különösen nagy céhek esetén.206 Éppen ezért minden céh esetében az elöljárók – a társulatot alkotó mesterek anyagi lehetőségeinek függvényében – bizonyos díjazásban részesültek. Munkájukért tiszteletdíjat kaptak, melynek összege mind céhenként, mind korszakonként változott. A már említett fazekas céh esetében addig nem járt honorárium a céhmesternek, amíg a céh a zászló árát ki nem fizette. 1772-ben azonban már arról határozott a céh tagsága, hogy az adósság kiegyenlítése után mind a céhmester, mind a céh többi tisztségviselője, milyen anyagi juttatást kapjon tevékenységéért. A döntés szerint a céhmesternek két forintot fizettek éves munkájáért.207 1799ben ezt az összeget 10 forintra emelték.208 A céhmester tisztsége az éves fizetés mellett egyéb juttatásokkal és előnyökkel is járt. A legtöbb céh esetében részesültek a kontároktól lefoglalt javakból, vagy a céhtörvények megsértőire kiszabott bírságokból, és ajándékot kaptak az újonnan céhbe állóktól. Azoknak a mesterségeknek az esetében, melyek hosszú távú, biztos jövedelmet jelentő városi megrendeléseket kaptak, a 18. században a céh vezetőjének a kiváltsága volt ezek elnyerése. A kovácsok esetében, mint láttuk Pachmaiszter János főcéhmester privilégiuma volt a városi megbízások teljesítése.209 Általában a céh első emberének a feladata volt a céh ládájának őrzése, és annak tartalmára való felvigyázás, bár e tekintetben az egyes céhek esetében találunk különbségeket. Az asztalos céh 1796. évi szabályzata szerint a „kis céhmesternek kötelessége a céh ládájára jó gondot viselni, és abban maga jelenléte nélkül senkit benyúlni, vagy onnan valamit kivenni nem engedni”.210 Ez volt az egyik legnagyobb felelősséggel járó megbízás, hiszen a céh ládájában őrizték a társulat minden hivatalos iratát, a mesterek és a beszegődtetett legények neveinek listáját, a céh jegyzőkönyvét, hivatalos levelezését és a céh vagyonát. A céhláda nem csak gyakorlati funkciót látott el, de a céhzászlóhoz és a behívótáblákhoz hasonlóan egy-egy 205

HOM HTD I. 76.10.5. A csizmadia céh esetében pénzbüntetés járt, ha egy megválasztott mester nem vállalta a tisztséget. Gyulai É., 1998., 305. 207 Vida G., 1999., 53. 208 HOM HTD I. 76.13.3. 209 A városnak dolgozó kovácsmesterekről lásd.: Bodgál F., 1963., 107.; B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 34-35. (1787) 206

52

céh vagyoni helyzetét is kifejezte. A Herman Ottó Múzeum tárgyi gyűjteménye211 számos miskolci céh ládáját őrzi, melyek közül az egyik legszebb a tímár–varga céh 1800-ban készített ládája.212 A láda a miskolci asztalos és lakatos mesterek munkáját dicséri, melynek különlegessége és legdíszesebb eleme fedelének belső oldala, melyen a tímármesterség életképeit örökítették meg.213 A szűcs céh ládájának tartalmát pontosan ismerjük 1776-ból. Ez évben a diósgyőri uradalom a kamarai prefectus parancsára, ismeretlen okból, a céh ládáját kinyittatta, annak tartalmának, „pénz és egyéb akármely írásoknak vagy levelek investigatiojára [megvizsgálására] ”. A céhláda a céhmester, nemes Derecs István házában volt elhelyezve. Az elkészített jegyzőkönyv szerint a céhládában az alábbi értékeket találták: •

„29 Rft 18 kr készpénz, mellynek 12 Rft-ját a tekintetes vármegyének rendelése szerint a céhbe álló ifjú mesterektől bőr vedrekre incassáltak

•

Egy táblába foglalt, magyarra fordíttatott articulus, melly 1712dik esztendőben, boldog emlékezetű Carolis császártól adatott

•

Az originalis articulusnak vidinale párja deáktól

•

Az egri szűcsöktől hozott articulusnak párja, melyet Miskolc várossa1 1637ben confirmált [megerősített]

•

A szűcsök és szabók között, bizonyos dolog iránt való villongásnak…[dokumentumai]

•

Jegyzőkönyveket, melyeknek egyike a céhbe állott mesterembereknek nevei, következés szerint szoktak felirattattni, a másodikba pedig a mesterségre beszegődött inasoknak és felszabadult legényeknek nevei vannak

•

Nyomtatásban kiadott levelek, avagy kuntsaftok, melyeket a vándorló mesterlegények szoktak adni, mikor lakásukat ezen városból változtatják.”214

A láda őrzése a céhtagság bizalmát is kifejezte a megválasztott céhmesterrel szemben, ugyanakkor a városi jegyzőkönyv bejegyzése arra utal, hogy a visszaélések megelőzése végett, a 210

HOM HTD I. 76.10.5. A Herman Ottó Múzeum nem csak a miskolci céhek dokumentációs anyagát őrzi (HOM HTD I.), de igen gazdag a céhes tárgyi gyűjteménye is. Az elmúlt években számos magyarországi közgyűjtemény jelentette meg a céhes tárgyi anyagának leírását reprezentatív, magas szakmai színvonalú kiadványban. A teljesség igénye nélkül: Nagy Zoltán a nyugat-dunántúli régió céhes tárgyi emlékeit dolgozta fel. Katkóné Bagi Éva és Orbán Imre a szegedi Móra Ferenc Múzeum zászlógyűjteményének katalógusát készítette el, közte bemutatva számos céh zászlóját is. A miskolci gyűjtemény feldolgozása e tekintetben még várat magára, ennek elvégzése a következő évek feladatai közé tartozik. Mindezidáig Bodó Sándor végzett részkutatásokat ezen a területen. Nagy Z., 2008.; Bagi É.–Orbán I., 2003. 212 HOM TGY 53.1490.1. 213 Veres L., 1999., 156., 310-311.;Bodgál F., 1966., 41–44. 214 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 296–297. (1776) 211

53

céhládát lepecsételve őrizték a céhmester házánál. A 19. századi egységes céhszabályok „szerint a láda már „legalább két, vagy három kulccsal zárattassék, melynek egyike a céhbiztosnál, másika a céhmesternél, és ha az adott céhnek van alcéhmestere, akkor a harmadik nála legyen.”215 A céhládát a 19. században már sok esetben nem a céhmester, hanem az atyamester házánál tartották, mint a már említett szűcs céh esetében is. A bizalom azonban 1807-ben megrendült az elöljáróval szemben, – melynek pontos okát nem ismerjük – és nemes Kenyeres György szűcs mester panaszt nyújtott be a városhoz Zsurányi György és Ferántz Pál szűcsmesterek ellen, „hogy atyamester lévén, múlt vasárnap délelőtt a legényekkel hatalmasul házára mentek, a társaság ládáját tőle elragadták – mely cselekedeteket a céh előtt orvoslás végett bejelentvén, azt nyerte, hogy helyette Zsurányi Györgyöt tették atyamesternek” ezért a várostól „kért elégtételt és ítéletet szolgáltatni”.216 Ez esetben a céh is a városhoz fordult igazságszolgáltatásért. Az ügyet egy 1808-ban hozott városi határozat zárta le: Amennyiben az, hogy az esedezőtől, mint az B[ecsületes] céhbe elválasztott atyamestertől a szűcs legények által a céhnek engedelme nélkül vasárnapi napon hatalmasan a társaság ládája elvitetett és az is, hogy a céh által, az esedező helyébe más atyamester a rendes időn kívül, és nem elegendő okon tétetett, köztudomásunk szerint helytelennek találtatott, annyiban arról, hogy a legények az esedezőt megkövették, s a céhbeli elöljárók által pedig az esedező atyamesternek visszatétetett, mint előttünk azt törvényesen elrendeljük.217 A tanács tehát nem engedte, hogy egyes céhtagok önkényesen járjanak el a céh egyik vezetője ellen. A városi jegyzőkönyvek áttanulmányozása alapján egyértelműen megállapíthattuk, hogy a tanács az ilyen és ehhez hasonló esetekben általában a hivatalban lévő céhes tisztviselő javára döntött. Korszakunkban a céheken belüli konfliktusok számának növekedését tapasztaljuk. Számos esetben fordultak mind a céhek tagjai, mind a céhek vezetői a városhoz, a köztük fennálló vitás ügyekben. Ezek között egyaránt találunk tisztségviselő választási és anyagi természetű eseteket. A város lehetőségeihez mérten igyekezett a vitás ügyeket békés úton megoldani. 1811-ben Kordoványos Grundrik ügyében járt el a tanács. A kordoványos mester sérelmezte, hogy a céh tisztviselő választásán a „céh mesterségéből volt letételének, és maguk a céhbeliek által tett másik céhmesternek tétele tekintetében volt panasza.” A város részéről

215

HOM HTD I. 76.4.100. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 33. köt. 171. (1807) 217 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a.. 34. köt. 51-52. (1808) 216

54

v[ásár]bíró Gócs Mátyás és senator Pach János218 és Latrogh Dániel járt el. A vizsgálat nyomán a „felek meg nyugvásával és a panaszkodó félnek tovább és önként való lemondásával” az új céhmestert, Himpel Fridriket a helyén megerősítették.219 Az anyagi természetű konfliktusok egyik oka a céh vagyonának őrzése és annak kezelése volt. 1838-ban a tímár céh panaszolta be a városnál „öregebb Gáspár Györgyöt, mint aki esküvése ellen a közjövedelemről nem csak hibás, de rossz lelküleg is számadást csináló, s az által a társaságot többször megkárosítani szándékozott, és efelett a társaság több tagjait becsületében is megsértette.”220 A céh kölcsönökkel is segíthette tagjait mesterségük gyakorlásában, melyhez természetesen kedvezőbb feltételek mellett juthattak, mintha céhen kívülitől vettek volna fel hitelt. A kölcsönök visszafizetése különböző okok miatt azonban sok esetben késett. Előfordult, hogy a hitelt felvevő mester egészségi állapota romlott meg, de a leggyakrabban a hibás gazdálkodás, és a hitel nem megfelelő felhasználása volt az oka. A hosszabb időn át nem törlesztő mesterekkel szemben a céhmester feladata volt eljárni a tanácsnál, és szerződéssel igazolni a céh követeléseit. Abban az esetben, ha a vizsgálatok igazolták a tartozást, a város az adósság behajtását magára vállalta. 1830-ban a varga céh a város elé idéztette Gáspár István varga mestert a céh felé fennálló 75 Rft adóssága miatt. A mester az adósságot nem tagadta, ezért ellene foglalást rendeltek el, ennek végrehajtására két senatort küldött ki a város.221 A céhmester azonban nem csak a céh felé fennálló követelések behajtását és a céh hitelügyeit intézte, hanem a társulat adósságaiért is felelt, és elszámolással tartozott. 1787-ben a csizmadia céh mesterét, Meszticky Mártont a koronauradalom nevében nemes Ádám András idéztette a város elé, mert a szin taxájával, 80 Rft-tal adós maradt a céh.222 E mellett azonban számos esetben okozott konfliktust a céhek nyersanyagbeszerzésének anyagi elszámolása. A céhek belső életének e területe már részben gazdasági tevékenységükkel kapcsolatos, ezért jelen fejezetünkben azt csak az elöljárók szerepvállalása szempontjából vizsgáljuk. A céhtagok gyakran közösen vásároltak alapanyagot, mert így egyrészt kedvezőbb feltételekkel juthattak hozzá, másrészt jobb kondíciók mellett kaphattak kölcsönt, hiszen a hitel visszafizetéséért a céh jótállt.223 Ezen ügyek intézése általában a céhmester feladata volt, és anyagi felelősséggel is tartozott a megkötött üzleti feltételek betartásáért. Gyakran a céhmes-

218

Pach János megegyezik a már említett kovács céh elöljárójával, Pachmaiszter Jánossal. Nevét mind a városi jegyzőkönyvekben, mind a céhes iratokban mindkét formában említik. 219 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 37. köt. 69. (1811) 220 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 64. köt. 283. (1838) 221 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 56. köt. 80. (1830) 222 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 285. (1787)

55

ter saját vagyonából hitelezte meg a vásárlás költségeit. Ugyanakkor az ilyen típusú ügyletek a céhmester számára is lehetőséget biztosítottak a visszaélésre. A szerződések teljesítése, illetve a mesterek közötti elszámolás, mind anyagi, mind a vásárolt nyersanyag elosztásának tekintetében komoly nézeteltérésekhez, céhen belüli feszültségekhez vezethetett. 1821-ben Embek Ferenc, a suszter céh céhmestere fordult a városhoz, mert az általa a céhnek kölcsön adott pénzt, valamint az általa „hitelbe kiadott bőrök árát is, az említett céh az ő nyakába kívánná zakkantani”. A vizsgálat szerint az említett kölcsönzéseknek a céh jegyzőkönyvében semmilyen nyoma nem volt, és a megkérdezett „több céhbeli tagoknak tudtuk és megegyezéseken kívül esett meg. Eszerint ezen teher – annyival is inkább, mivel Embek Ferenc azon bőröket, mellyeknek árát a kölcsönzött pénzből fizette ki, s a maga hasznára fordította – a céhet nem érdekelhetné, a panasznak e részben helye nem találtatott.” Abban az esetben, ha a céhmester a céh ellen mégis keresetet nyújtana be, akkor a céh is „a per rendes útjára utasíttatott.” Az ügyben a céhet is elmarasztalták a gondatlansága, és a kölcsönügyletek nem megfelelő vezetése miatt, ezért a céhet az „általa eddig elkövetett rendetlenségektől eltilalmazták”, az articulusok meg tartására „szorosan köteleztetett”.224 A céhmestert a következő évben tisztségéről leváltották és Szándolics József és Táncos Jakab, a suszter céh elöljárói a társulatnak okozott kár megtérítése végett vagyonának, „céhmester javainak, a céhmesteri bevételeiből származott 919 Rft summa adósság erejéig” bírói zár alá vételét kérték a várostól. 225 A nyersanyag-beszerzéssel kapcsolatos konfliktusok a városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint visszatérő ügyek voltak. A fentebb leírt eset volt a ritkább, amikor a céh vezetője – visszaélve hatalmával – megkárosította a céh tagságát. Gyakoribb gondot okozott a céh elöljárói által hitelben vásárolt nyersanyagok árának a mesterek részéről való törlesztése. Mint az említett esetben is láttuk, a probléma egyik forrása a kölcsönügyletek nem megfelelő iktatása volt a céh jegyzőkönyveibe és számadáskönyveibe. E mellett természetesen a konfliktusok másik, legalább ilyen fontos oka volt, hogy a mesterek nem tudtak időben törleszteni a hitelbe átvett nyersanyagokért. A jegyzőkönyvekből megismert esetek közül egyet választottunk ki, melyet a terjedelmi korlátok mellett részletesen is ismertetünk. Megítélésünk szerint a fazekas céh 1780-as évekből feltárt ügye minden tekintetben jól mutatja egy-egy ilyen konfliktus lefolyását. Egyaránt betekintést ad a céhek nyersanyagbeszerzésének gyakorlatába, a céh elöljáróinak szerepvállalásába, és megismerhetjük a város eljárási és ítélkezési gyakorlatát is. Az is223

E mellett a céh tagjai is egyenlő feltételekkel jutottak nyersanyaghoz, ami a verseny szabályozása szempontjából volt fontos tényező. 224 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 47. köt. 240. (1821) 225 A város két senatort rendelt ki a záralá vétel szükségességének elbírálására, egyúttal utasították őket a céh számadásának megvizsgálására. (1822) B.–A.–Z. m. Lt. IV. IV. 1501/a. 48. köt. 107.

56

mertetésre kerülő eset évekig húzódott és több alkalommal került a város elé. Első említése 1783-ra datálódik. Ez évben a magistratus előtt hét mester elismerte, hogy „Bodnár András atyamesterüktől bizonyos számú mázat hitelbe kiszedtek”, melyet a céh elöljárója „materialista [kereskedő] Kovanec Antal uramtól” vett hitelbe.

226

A fazekas céh tartozásai részben még

1784-ben is fennálltak. Ezúttal a mázat hitelbe átadó és fentebb említett „Kovanec Antal materialista némely nehezen fizető adósát” idézte a város elé, de nemcsak az egyes céhtagokat perelte be a stájerországi máz árának vissza nem fizetése miatt, hanem az egész céhet [„in communi” = összesen, egészében] is.227 Az ügy kivizsgálása a város elé került, ahol öt pontban felsorolt döntés született, többek között megállapították, hogy „a céhet közönséges adósságának pere egyedül csak céhmester Görgei Márton, mint minden alatta lévőket representáló fő ellen instituáltatott, aki pedig oly kifogásokat tett, hogy a contractust vele egyetemben az atya és kis céhmesterek is subscribálták [= aláírták].” E bejegyzés világosan tükrözi, hogy a hitelszerződést aláíró céhes elöljárók egyöntetűen feleltek a szerződésben rögzített feltételek teljesítéséért, egyúttal azt is mutatja, hogy a céh nyersanyagbeszerzéseiért – bizonyára a magas kockázat miatt – a céhmester általában nem vállalta egyszemélyben a felelősséget. A város az eljárás során különkülön kihallgatta az adós mestereket, melyet a városi jegyzőkönyv további négy pontjában olvashatunk. A megidézett mesterek mindegyike elismerte a fennálló adósságát, egyedül Tapasztó András emelt kifogást.228 A város az adós mestereket egyaránt tartozásuk és a peres eljárás költségeinek megfizetésére kötelezte. Ez évben adósságaik ügyében még további két mestert idéztek a város elé.229 Az eset azonban itt nem ért véget, mert 1785-ben ismét a város elé került a fazekas céh tartozásainak az ügye. Darabos István panasszal fordult a városhoz, hogy a fazekas céh rajta, mint a céh volt atyamesterén 25 font máz árát követeli, annak ellenére, hogy tisztségéről való leköszönése után pontosan elszámolt. A céh azonban azzal fenyegette meg, hogy ha nem téríti meg a máz árát, akkor a céh elveszi a legényét. A város döntése értelmében a céhnek be kellett mutatnia az elszámolásait, addig is a mester megtarthatta legényét.230 A fazekas céh azonban ellenszegült a város döntésének, és erőszakkal vette el Darabos István legényét. A céh cselekedetét azzal indokolta, hogy a mester a „magistratus determinatioját [határozatát]” a céhvel nem közölte. A város végleges döntése értelmében kötelezte a fazekas céhet, hogy mesterét ne zaklassa, és a felek közötti anyagi vitát azzal zár226

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 32-34. (1783) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 230-231. (1784) 228 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 230-231. (1784) 229 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 233-234. (1784) 230 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 115. (1785) 227

57

ták le, hogy megegyezésük értelmében a céh a 25 font máz árából elengedett 15 fontot. A fennmaradó tíz font máz értékét Darabos István, mint írják, már korábban „atyafiságosan maga is ígért”, továbbá egy Rft-ot kellett fizetnie a céhnek az általa okozott kárért. Az egyezség eredményeként visszakapta legényét.231 Az ügy tanúsága, hogy a céh vezetői anyagi felelősséggel tartoztak a társulat pénzügyeiért, és tisztségükről való leköszönés után is elszámolással tartoztak korábbi tevékenységükért. Ellenük a céh szankciókat alkalmazhatott, mint az említett esetben a legény megvonását. Nem véletlen, hogy nyersanyag vásárlás kapcsán kialakult céhes peres esetekkel csak a 18. században találkozunk. A céhek tagságának emelkedésével az ilyen kockázatot és felelősséget már nem vállalták az elöljárók, illetve csak azoknak a mestereknek adtak hitelbe alapanyagot, akik biztosan vissza tudták fizetni a kölcsönt. A céhek számadáskönyveik pontos vezetésére – a céhbiztos folyamatos ellenőrzése mellett – ezért nagy hangsúlyt fektettek. A céhládát őrző elöljáró azonban nem csak anyagilag károsíthatta meg a társulatot. Mint láttuk a ládában őrizték a céh hivatalos iratait is, többek között a legények szegődtetéséről és felszabadításáról készült jegyzőkönyveket. Ezekbe csak a céh elöljáróinak tudtával lehetett adatokat bevezetni, a céhmester önhatalmúlag nem írhatott bele. 1829-ben a kőműves, ács és kőfaragó céh a korábbi céhmester, Krausz Lenhárd kőfaragó ellen emelt panaszt, mert a céh tudta nélkül szabaduló levelet állított ki Cega János kőfaragó legény számára és „azt alattomosan iktatta” a céh irataiba.232 A céh első számú elöljárója, a céhmester mellett számos további tisztviselő látta el egy-egy társulat vezetését. A céhek élén álló elöljárók létszáma és a betöltött funkciók megnevezése korszakunkban igen változatos képet mutat. Miskolc legnépesebb céhében, a csizmadiákéban a céhmester mellett atyamestert, dékánt, nótáriust, „szolgáló” vagy „ifjú” mestert, továbbá „bejáró” és „mívlátó” mestert is választottak. Utóbbi feladatokra a céh létszámából adódóan kettőt is. A fazekas céhben az elöljáróság a kiscéhmesterből, az atyamesterből, a bejáró mesterből, a nótáriusból és az ifjú mesterből állt.233 A megválasztott tisztviselők összetétele és megnevezése egy-egy céhen belül korszakonként is változhatott, igazodva a céh létszámához és az ellátandó feladatokhoz. A szűcs céhben a 18. században első és második céhmestert, „szószólót” és „íródeákot”, azaz nótáriust választottak. A század végén már a céh elöljáróját főcéhmesternek hívták, mellette kiscéhmester, szolgálómester és „első öreg mes-

231

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 116-117. (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 55. köt. 156. (1829) 233 Vida G., 1999., 53. 232

58

ter” alkotta a céh vezetését.234 Ellentétben a korai céhek irányító testületeivel,235 – amikor egy-két tisztségviselő felügyelte a céh működését – korszakunkban a céhek elöljárósága már minden esetben nagy létszámú volt. Minden céhben a főcéhmester mellett találunk kiscéhmestert, atyamestert, nótáriust, szolgáló mestert és a céh létszámától függően bejárómestereket. Mellettük egy-egy céh esetében további tisztviselőket is választottak. A bodnár céh elöljáróságának ún. „fáklyások” is tagjai voltak, akiknek pontos feladatkörére vonatkozóan a céh irataiban nincsenek adatok.236 A fáklyások minden bizonnyal a körmeneteken vagy temetéseken fáklyákkal felvonuló céhtagok voltak. A céhek iratainak vizsgálata azonban rámutat arra, hogy az egyes céhek esetében az azonos megnevezésű tisztviselők más-más feladatot láthattak el, mint a céhláda őrzése esetében is, illetve kötelességeik csak részben fedték egymást. Kivételt képezett ez alól a szolgáló mester, – amely nem választott tisztség volt – akinek minden céh esetében egységes volt a kötelessége. Az egyes céhek között csak a funkció betöltésének időtartamában figyelhetünk meg különbséget. A szolgáló mester mindig a céh legifjabb mestere volt és általában egy évig töltötte be a tisztséget. Ha azonban egy adott évben több új mester is felvételre került, akkor a szolgálati idejük – a belépett új tagok számának arányában – lerövidült, hogy minden ifjú mesterre sor kerülhessen. A kisebb létszámú céhek esetében azonban hosszabb időn keresztül is elláthatták a céhszolgasággal járó kötelességeket. A fazekas céhben két évig töltötték be a legifjabb mesterek a tisztséget, amelyből a második évet pénzen megválthatták, ennek díja 10 Rft volt.237 A 19. században a céh létszáma már oly mértékben emelkedett, hogy mire sor került egy ifjú mesterre, már gyakorlott iparosnak számított. Ezért a szolgálati időt egy évre rövidítették, és – a céhbe lépő mesterek számától függően – ezt is megválthatták pénzben.238 A céhszolgaság a legkevésbé kedvelt tisztség volt, tulajdonképpen a céh tisztviselői hierarchiájának a legalsó szintjét jelentette. Szolgálataikért gyakorlatilag nem kaptak juttatást, viszont a poszt számos teherrel járt. A szolgáló mesterek feladata igen sokrétű volt, munkájukat a céhmester irányítása mellett végezték. Részben az ő kötelességük volt a behívótáblák körbehordozása, résztvettek a lakomák szervezésében és előkészítésében. Az asztalosoknál négyhetente a legények szállását, a „Herberget” is neki kellett ellenőriznie és a legények közötti ellentéteket elsimítania.239 A céh rendezvényein az ő feladatuk volt a felszolgálás és ezeken általában tilos volt számukra alkohol fogyasztása. A 234

HOM HTD I. 76.8.3. A 18. század első felében alapított bodnár céh vezetését a kezdetekben egyedül a „firmündernek” nevezett céhmester látta el. HOM HTD I. 76.1.57. 236 Veres L., 2000., 363. 237 HOM HTD I. 4.1.1. 238 Vida G., 1999., 54. 239 HOM HTD I. 76.10.5. 235

59

mészáros céh előírta a szolgálómesternek, hogy a lakomákon mindig józannak kell maradnia, hogy a mestereknek „udvarolhasson [kiszolgálhassa őket] s hogy az öreg mesterek megborosodván, rájuk vigyázhasson, azokat hazakísérhesse, és másnap mindenről számot adhasson.”240 A szűcs céh büntetést is kiszabhatott a gondatlan szolgálómesterre, melynek összege 15 krajcár volt. E céhnél a következőkben szabták meg feladatát: „akár a nemes céh házánál, akár temetés alkalmatosságával, mindenben illendően tisztességet tenni kötelességében áll.”241 A céhek elöljárói között fontos tisztségviselő volt a bejárómester, akinek a mesterek munkáinak ellenőrzése volt a feladata. Egyes céheknél, mint az asztalosoknál, kettő is volt, „kik is hónaponként rendszerint változni fognak az öregtől fogva a legifjabb mesterig.”242 A bejárómestert azonban inkább a céh idősebb, nagy tekintélyű és tehetős mesterei közül választották. Egyes céhek esetében feladatuk közé tartozott a vidéki mesterek, a landmaiszterek munkájának ellenőrzése is. A céhek elöljáróságának minden esetben tagja volt a legények irányítását is ellátó atyamester, aki általában a céh legöregebb és legnagyobb tekintélyű mestere, és mint láttuk egyes céheknél a láda őrzője is volt. A céhmester távollétében ő helyettesítette és irányította a céhet, de legfontosabb feladata az volt, hogy a városba érkező legények számára munkahelyet keressen és a céhmester előtt beszegődtesse őket. Az asztalosoknál az atyamesternek a „dékány legénynek”, – vagyis a legények maguk által választott vezetőjének – kellett hírt adnia idegen legény érkezéséről.243 Ez korszakunkban különösen fontos megbízás volt, hiszen a legtöbb céh esetében sokkal több volt a mester, mint az elszegődni akaró legény. A legények elosztását országos rendelkezések is szabályozták, hogy kiküszöböljék a céhek visszaéléseit. Egy miskolci csizmadia, Nemes Ambrus István a céhhez 1826-ban benyújtott panaszában az 1813. évi céhtörvényre hivatkozott, mely előírta, hogy „a vándorló legények a mesterek közé minden részrehajlás nélkül osztassanak be”.244 A céhek azonban az országos rendeleteket általában figyelmen kívül hagyták, és saját hatáskörükben szabályozták a legények elosztását. A bejárómesterhez hasonlóan a céhek legfontosabb tisztviselői közé tartozott a látómester. A feladata volt a remeket készítő legény munkájának szemmel tartása és az elkészült remek elbírálása. E tisztség azonban számos miskolci céh esetében hiányzott a céhek elöljáróságából. Amint arra Veres László rámutat, ennek oka minden bizonnyal abban

240

Marjalaki Kis L., 1925., 29-30.;Veres L., 2000., 363. HOM HTD I. 76.8.3. 242 HOM HTD I. 76.10.5. 243 HOM HTD I. 76.10.5. 244 Spóner P., 1999., 609. 241

60

keresendő, hogy a tisztség anyagi előnyökkel járt és ezért a céhmester a legbefolyásosabb céhtagokkal maga látta el a tisztséget.245 A bejárómesterrel ellentétben, korszakunkban minden céh elöljáróságának tagja volt a választott nótárius. A tisztség elnevezése különbözhetett, hívhatták jegyzőnek vagy íródeáknak is, de minden céhben megtaláljuk. Munkája nélkülözhetetlen volt a céhek működése szempontjából, és jelentős elfoglaltsággal járt. Feladata volt a céh jegyzőkönyvének, hivatalos iratainak, protokollumainak vezetése. Ő írta be a szegődtető könyvekbe a legények nevét, a számadáskönyvbe a kiadásokat és bevételeket. E mellett intézte a céh levelezését, valamint a szabaduló- és vándorlevelek kitöltését. A szűcs céhben a nótáriusi eskü szövege szerint feladata volt: „tehetségem szerint, híven és igazán eljárok a nemes céhnek, minden általam kivántató írásait, minden tekinteteken kívül fő céhmester uram és az egész nemes céhnek parancsolata szerint tökéletesen beírom, s feljegyzem és mesterember társaimon kívül senkinek ki nem jelentem.”246 A tímárok 19. századi szabályzata szerint „minden a mi a céhgyülekezetben felvétetik s elvégeztetik, egy ahhoz értő mesterember, vagy ha ilyen nem találtattnék, a céhládából fizetendő illendő jutalom mellett fogadott író által, feljegyeztessen.”247 Munkájáért mindig fizetséget kapott, amely általában a főcéhmester és a kiscéhmester juttatásaival volt azonos, egyes esetekben azonban meg is haladhatta azt. A fazekas céhben a kis céhmester kettő, a nótárius azonban három Rft–ot kapott évente szolgálataiért.248 A magas díjazás azonban nem csak az elvégzendő feladat nagyságának szólt, de kifejezte, hogy nagy felelőséggel járó, bizalmi munkáról volt szó. A céhek szigorúan tiltották, hogy a céh hivatalos leveleit a tagok önhatalmúlag kinyissák, elolvassák. Az ilyen esetekben a céhek a vétkes mesterrel szemben szigorúan eljártak és akár a város elé is vitték az ügyet. 1770-ben Marcsek Károly szabó mester a szabó céh ellen több ízben is vétett, ahogy a város jegyzőkönyvében olvasható „már egynéhány ízben mind a szabó céhnek ellene állani, mind pedig a nemes szabó céhnek szóló pecsétes levelet minden tartózkodás nélkül felszakítani bátorkodott”, amely cselekedeteit a szabó céh a magistratus elé terjesztette. A város határozata szerint, ha „ennek utána csak legkisebben is fogja a nemes céhet, vagy a céhben lévő mesterembereket becsteleníteni, ezen mostani törvénytelen dolgai és cselekedetei is fenn fognak forogni, és aszerint maga érdemlett büntetését fogja venni, az addigi törvényes költséget pedig tartozik a nemes céhnek refundálni [itt: befizetni].”249 245

Veres L., 2000/d., 364. HOM HTD I. 76.8.3. 247 HOM HTD I. 76.4.100. 248 HOM HTD I. 79.4.1.1. 249 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 185. (1770) 246

61

A céhmester feladata volt évente négyszer összehívni a céhgyűlést, rendkívüli esetekben, – például a céh szabályai ellen vétő mesterek ügyeiben – erre egy-egy naptári évben többször is sor kerülhetett, de csak a céhbiztos jóváhagyásával. Az asztalosok szabályzata szerint „fertály esztendőnként, tehát négyszer egy esztendőben, rendszerint gyülekezetet tartani köteleztetik.” A gyűlést a céhbiztos által kijelölt órára kellett összehívni, melyen „a céhet illető dolgok, melyek három hónap alatt elő fordultak, rendre felvétessenek.”250 A céhmester feladata volt a tábla körbejáratásával a céhgyűlésbe hívni a céhtagokat. Azok a céhtagok, akik a kijelölt időpontban nem jelentek meg a gyűlésen, pénzbüntetésre számíthattak. A büntetés mértéke céhenként változó volt. A szűcsök az éves négy hivatalos gyűlés elmulasztóit egy Rft-al büntették, de aki egy óránál többet késett annak is 15 krajcárt kellett a céh pénztárába befizetnie: „egyéb gyűlléseken ha be nem jön 15 krajtzár; ha pedig a rendelt óra után 6 krajtzár.” A táblajárást is szabályozták. A mestereknek pontosan meghatározott sorrendben kellett tovább adniuk a táblát, hogy minden mester időben értesülhessen a gyűlésről. Az a mester, aki nem adta tovább a táblát, „ha valamely mesterembernél meghálna”, annak egy Rft volt a büntetése. Abban az esetben, ha „pedig a más háznál, az hová a tábla vitetődik, senki otthon nem lészen; tehát tartozik ugyan azon személy más becsületes mesteremberhez vinni.”251 Gyűlést az egyes mestereknek is joga volt összehívni, ennek azonban meghatározott díja volt. A szűcsöknél, „ha valaki a nemes céh tábláját kívánja elbocsátatni, a nemes céh tagjainak egybegyűlése végett; tartozik letenni két Rforintot.”252 A céhgyűlések általában békés mederben zajlottak. A céhek szabályzatai meghatározták egy-egy gyűlés rendjét és szankcionálták az ellenük vétőket. A szűcs céhben, ha valamely mester „a céhmesternek szavát nem fogadná vagy szavára mikor szóllíttatik fel nem állna”, 15 krajcárt kellett fizetnie.253 Abban az esetben, ha a megszólított mester „felszóllíttatik és vakmerőségből a nemes céhvel szembeszáll” a büntetése egy Rft volt, de a „kérdetlen felelő” is ugyanilyen büntetésre számíthatott. A gyűlést „hír nélkül” (értesítés nélkül) kihagyni nem lehetett, és a megjelent mestereknek tilos volt „nem figyelmezvén, szükségtelen beszélgetni”. E cselekedet hat krajcár büntetést vont maga után. A 19. századi céhszabályok már egységesen határozták meg a gyűlések menetét. Abban az esetben, ha a legények és mesterek között támadt ellentét, akkor „mind a panaszt tévő, mind a panaszlott fél, ülő székeikről felkeljenek, s a céhláda mellé állván, a dolgot tisztességesen s illendőképen terjesszék elő”, majd a céh

250

HOM HTD I. 76.10.6. HOM HTD I. 76.8.3. 252 HOM HTD I. 76.8.3. 253 HOM HTD I. 76.8.3. 251

62

ítélkezik az ügyben azzal a meghagyással, hogy aki „a céh végzésével nem elégszik, annak szabadon marad a helybeli bíróság eleibe folyamodni.”254 Ezen alkalmak magukban rejtették a mesterek közötti személyes ellentétek felszínre kerülésének lehetőségét. Egy-egy lakoma alkalmával elfogyasztott alkohol is gyakran kiváltója volt a mesterek közötti villongásoknak. Nem véletlenül találjuk tehát a szolgálómesterek kötelességei között a lakomákon való józan megjelenést, mert részben hozzá tartozott a munkájukhoz, hogy a kialakult konfliktusokat tiszta fejjel elsimíthassák. Az egyes céhek létszámának emelkedésével az ilyen típusú esetek száma is szaporodott, de a konfliktusokat, mint láttuk a céhek saját hatáskörükben igyekeztek rendezni. A szűcsök azt a mestert, aki a céhmester házánál akár gyűlésen, akár egyéb alkalommal „a lelkével szitkozódnék, vagy pedig hamis hitének elmondásával a becsületes nemes céhet megháborítaná”, két Rft-ra büntették.255 A vétkes mestereket a szabályzatokban megállapított büntetéspénzek megfizetésére kötelezték, melyet a céh pénztárába kellett befizetni. A gyűlésen perlekedő mestereket már súlyosabban büntették. 256 Ennek megfelelően ritkán találkozunk a városi jegyzőkönyvekben ilyen típusú ügyekkel.257 Ezek az esetek általában akkor kerültek a tanács elé, ha a céh vagy a város elöljáróit szidalmazták szóban, súlyosabb esetekben akár tettleg is. Ezekben az ügyekben a város már nem elégedett meg a pénzbüntetéssel, a gyakorlat szerint börtönt vagy testi fenyítést szabtak ki a vétkesekre. 1780-ban a csizmadia mesterek idősebb Diószegi István céhmester házánál gyűltek össze. A gyűlésen Kajling Márton a házigazdát és vejét sértegette, majd káromkodott, „ördög attának, lelki paraznitással” vádolta, majd a vita tettlegességig fajult, „hajába kapván rántogatta, sőt fojtogatta”, végül házigazdáját „öléssel fenyegette”. Cselekedetéért a város 50 pálca büntetésre ítélte.258 1817-ben szintén egy csizmadia mestert, Sesztina Pétert idézték a város elé, mert a vásárbírót „a céhben megbecstelenítette”. A mester a törvényszék előtt elismerte és megbánta tettét, – a vásárbíró is megbocsátott a csizmadiának – de mert „egyéb iránt, mint előljárói ellen tiszteletlenül viselt vakmerő és goromba személy”, 48 óráig tartó áristomra ítélték.259 A mesterek közötti kisebb konfliktusok esetén a tanács békés megegyezésre törekedett, különösen abban az esetben, ha nem lehetett megállapítani, hogy ki volt a vétkes fél. 254

HOM HTD I. 76.4.110. HOM HTD I. 76.8.3. 256 Löffler Erzsébet számos ilyen esetet ismertet a gyöngyösi céhek életéből. Miskolchoz hasonlóan az ottani tanács is szigorú büntetéseket szabott ki. A társait, súlyosabb esetben a város elöljáróit sértegető mesterekre pénzbeli, vagy testi büntetést szabtak ki. Löffler E., 1984., 300–301. 257 A város jogszolgáltató tevékenységével külön fejezetben foglalkozunk. Jelen fejezetben csak kifejezetten a céhek gyűlésein előforduló eseteket tárgyaljuk. 258 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 623-624. (1780) 259 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 43. köt. 159. (1817) 255

63

1785-ben Keller Ádám és Benkotzi János kordoványos mesterek között tettlegességig fajuló nézeteltérés támadt, amiért előbbi a város elé „törvényesen citáltatta”, „bizonyos részegeskedés és verekedés iránt”. A város az ügy kivizsgálása után kimondta, hogy „abban mindketten oly egyformának találtattak, hogy méltók lettek volna a büntetésre, azért arra disponáltattak, hogy békéljenek meg; amint egymást megkövették, és a törvénypénzt 1 Rftot egyformán kipótolván megbékéltek.”260 1834-ben Novák Dániel kötélgyártó mester „céhbeli társainak véle való rendetlen bánásait” panaszolta. A város két senatort jelölt ki az ügy kivizsgálására, azzal az utasítással, hogy „a panaszt az illető felek kihallgatásával intézzék el”.261 A mesterek közötti viták sok esetben a gyűlések után is folytatódtak. Egy ilyen esetben Krajlik János szabó mester betörte mestertársának, Korcsek András házának ablakát. Ez az ügy azonban csak azért került a város elé, mert a vétkes mester a céh háromszori felszólítása ellenére sem jelent meg a céh előtt, és nem adott számot tettéről. A tanács előtt Krajlik elismerte az ablak betörését, és ezért a kár megtérítésére, továbbá „a céh ellen mutatott engedetlenségéért” is a rabok tartására fordítandó 6 Rft befizetésére ítélték.262 A céhmester által beidézett mester, ha nem tett ennek eleget az idézésnek, már önmagában is bűnösnek számított. A szűcsök például egy Rft-al büntették az engedetlen mestert.263

260

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 29. (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 60. köt. 282. (1834) 262 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 46. köt. 60. (1820) 263 HOM HTD I. 76.8.3. 261

64

Inasok és legények Amint arra fejezetünk bevezetőjében is utaltunk, a céhszervezetek nem csak a mesterek önszabályozó és érdekvédelmi testülete volt, hanem a mesterképzés és utánpótlás megszervezése is hatáskörükbe tartozott. Az inasok és legények gyülekezete szervesen hozzátartozott a céhek életéhez. Mind az inasok, mind a legények szegődtetését és feladatait szigorú szabályok rögzítették. Inasok Az inasok esetében e szabályokba általában aprólékosan belefoglalták a felvétel módját, a kötelességeket, a munkarendjüket és a juttatásaikat, nem utolsó sorban a mindennapi tevékenységükkel kapcsolatos feladataikat. A miskolci céhek anyagának vizsgálata szerint a 18. század derekáig e tekintetben meglehetősen szűkszavúak voltak a céhszabályok, sok esetben egyáltalán nem is foglalkoztak az inasok ügyével. A gombkötők és szűrszabók articulusaiban találunk inasokkal kapcsolatos szabályokat. A felvétel alapvető kritériuma volt, hogy „igaz ágyból légyen, avagy mutasson nemzetség levelet és két tisztességbeli személy légyen kezes érette.”264 A céh mind a beálláskor, mind az inasévek elteltével az elszegődött inas után meghatározott összeget kapott. Az inasnak büntetés terhe mellett tilos volt elhagynia szegődtető mesterét. A szűcs céh articulusa azonban már a mesterre vonatkozóan is előírt kötelezetséget, még pedig a „mesternek kötelessége lészen maga inasát az istenfélelemben és a mesterségben jól oktatni, és nem más egyébb házi dolgoknak foglalatosságára alkalmazni.”265 A városi jegyzőkönyvek vizsgálata azt mutatja, hogy a legtöbb peres ügy éppen e tárgyban került a város elé. E probléma általában minden céh esetében elmondható, és az esetek nagy száma azt mutatja, hogy sok esetben a mester inkább cselédet, mint majdani kézművest látott az elszegődtetett inasban. Különösen a gazdálkodással, elsősorban szőlőtermesztéssel is foglalkozó iparosok alkalmazták előszeretettel inasaikat földjeiken, sok esetben teljesen elhanyagolva az inas képzését. Kirívó példákat találhatunk arra vonatkozóan is, hogy egyáltalán nem tanították a felfogadott inast. Korszakunkban az inasévek száma általában négy évre emelkedett. A céhek azonban, mint például az asztalosok, ha az inas előmenetelét megfelelőnek találták, – „alkalmatos lészen” – akkor eltekintettek a negyedik év letöltésétől. Ehhez az 264 265

HOM HTD I. 76.34.1. HOM HTD I. 76.8.3.

65

inasnak előírták, hogy „a maga felszabadításáért, a mesterrel egyesüljön” és ezt követően kellett kérnie a céh elöljáróságának engedélyét.266 A tanuló idő hosszabbodásában az olcsó munkaerő alkalmazása mellett, szakmai szempontok is szerepet játszottak. A festő céh 1822-ben, a vármegyéhez benyújtott articulusai úgy foglaltak állást, hogy a festő mesterség azon szakmák közé tartozik, melynek „kitanulására az inasokra nézve 4 esztendők rendeltetnek, azon okon, mivel… annak kitanulására 3 esztendő elégtelen is, mert a mesterséghez kivántató colonialis [= gyarmatokról származó] festékek, amilyen az indigó, igen drágák, csak egy kipa festéket rontson is el, a mesterséget ki nem tanult legény, igen tetemes nagy kárt okozhat a mesternek.”267 A bodnárok külön formulát használtak az inasok felvételére, mely szerint kérdésfelelet formájában döntötték el, hogy a jelölt alkalmas-e a mesterség kitanulására. Az előírások pedig minden részletre kiterjedően szabályozták az inasok kötelességeit és jogait.268 Az inasok szegődtetését és feladatait az 1813. évi céhtörvény egységesítette, melynek kilenc cikkelye foglalkozott e témával. Az inasnak mindenekelőtt hathetes próbaidőt kellett eltöltenie leendő mesterénél. Ennek letelte után, ha a mester „alkalmatosnak találja”, akkor be kellett mutatnia keresztelő levelét, ha pedig jobbágy volt, – „földesurasági hatalom alá tartoznék” – akkor annak engedélyét, „elbocsátásáról szóló tanúlevelét”. A szükséges iratokat a céh ládájában helyezték el, ahová az inasjelöltnek egy Rft 30 krajcárt kellett befizetnie. Ekkor vált hivatalosan is inassá.269 Az asztalos céh négy évben határozta meg az inasi évek számát. Ez idő alatt mesterét nem hagyhatta el és tilos volt számára „éjelenként kimaradni és csavarogni”. A mesternek ügyelnie kellett az inas szakmai előmenetelére, úgy hogy „ne fogja többet a házimunkára, mintsem a mesterség tanulására”. „A mesterség vagy kéziműnek minden részében szorgalmatosan oktassa”. Az inasi éveket a mester önkényesen nem hosszabbíthatta meg. Erre csak abban az esetben kerülhetett sor, ha az inas elszökött. Azt az inast, aki mesterét néhány napra elhagyta, a céh azzal büntette, hogy „minden elmulasztott napért, egy héttel tovább tartozik inaskodni”. Amely inas azonban, aki hosszabb időre, avagy végleg eltávozott mesterétől és „jobbításához reménységet sem nyújtana; avagy különben is illetlenül viselné magát”, azt a mesternek jelenteni kellett a céh elöljáróinak, majd „azután a helybeli elöljáróságnak”. Az inasnak azonban jogában állt mesterét elhagyni, ha arra nyomós oka volt, például 266

HOM HTD I. 76.10.5. A Helytartótanács által kiadott szabályzatban azonban az inasi időt három évben határozták meg. Domonkos O., 1963., 80. 268 Veres L., 2000/d., 365. 269 Az asztalos céh 1796-ban kiadott szabályzata még „kezeseket” is megkövetelt, hogy abban az esetben, ha az inas megszökne, visszahozattassák. A céhbeálláskor kettő, felszabadításkor négy forintot írtak elő. HOM HTD I. 76.10.5. 267

66

ha bántalmazta, vagy nem megfelelően oktatta. Ezt azonban előbb jelentenie kellett a céhmesternek vagy a céhbiztosnak, akik az ügy kivizsgálása után, az inast másik mesterhez irányíthatták. Az inas tanításáért járó bér meghatározását a céh kommisszáriusára bízta a szabályzat, de az nem haladhatta meg a 20 forintot. Egyúttal meghagyta a szegődtető mesternek, hogy „iparkodjon inasát mentől előbb annyira vinni, hogy az élelmét munkájával megszolgálhassa”. A mester halála esetén az inast meghagyták az özvegynél, ha annak volt képzett legénye, aki tovább oktathatta. Ellenkező esetben új mestert jelöltek ki számára. Az inasi évek letelte után ismét 1 Rft 30 krajcárt kellett a céh ládájába befizetni és ezután mesterlegénnyé lett. A szabályzat szerint „minden ebbéli felszabadítások a céh protocollumába irattassanak be, s a legény számára a szabaduló levél annak rendje szerint elkészíttessék”. A céhes mesterek fiai elméletileg nem élveztek előnyöket az inasi éveik alatt. Számukra egyetlen könnyítés volt, csak fele taxát kellett fizetniük.270 Az egységesítést megelőző évtizedekben a későbbi konfliktusok elkerülése végett számos esetben a városi jegyzőkönyvekbe is bevezették az inasok szegődtetését. 1793-ban Angyal Mihály takács mester felfogadta „Morva Országból édesatyával ide származott növendék Bájer Antalt, oly conditio alatt, hogy négy esztendőkben inasi hivatalban híven, mint maga gyermekének gondját viseli, a mesterségben oktatni fogja. Mely conditio mint törvényes az n[eme]s magistratus által is meg erősíttetvén, a gyermek gondviselése alá adatott, eltelvén, pedig azon négy esztendő az ígért hat Rftoknak megfizetésére a gazda köteles lészen.”271 Egyes esetekben ennél részletesebben is rögzítették a felek kötelességeit. 1785-ben Kecskés István és Nyéki Faragó János miskolci lakosok három esztendőre elszegődtek inasnak Fejér István miskolci kalapos mesterhez. A szerződés szerint az inasoktól a mester „semmi némű fizetést nem fog kívánni, sem pedig aratni hajtani” nem fogja őket. Faragó István esetében, – akit a mester ruházott fel és a szerződés szerint felszabadítását is vállalta – a már nála eltöltött egy esztendőt „a megírt három esztendőkbe nem fog számláltatni”.272 Azonban nem csak a szegődtetéskor, de az inasi évek leteltével is szerződést köthettek a felek, amelyben rögzítették a felszabadítás feltételeit. 1794-ben, miután nemes Kis Mihály négyesztendei inasi szolgálatát kitöltötte Szalatnay István kalapos mesternél, a magistratus előtt a következő szerződésre léptek:

270

HOM HTD I. 76.10.6. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 31. (1793) 272 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 94. (1785) 271

67

„Szalatnay István 15 napon belül köteles Kis Mihályt az ő költségén felszabadítani a kalapos társaság előtt. Nyolc Rftból álló tartozását Szalatnay István készpénzben felvenni tartozzon. Kis Mihály felszabadulván mehet azon maisterhez dolgozni, ahol neki tetszeni fog. Hogy ha ezen ide való b[ecsületes] kalapos társaság vagy el töröltetne, vagy magában elenyészne, tehát akkoron Szalatnay István uram a maga költségén Kis Mihályt újra Kassán felszabadíttatni köteles marad.”273 Egyes szerződések esetében megfigyelhetjük, hogy a mester hosszú távon számolt az inassal és a szegődtetés időtartama a legénykedés idejét is magában foglalta. Az ilyen típusú szerződések száma a 18. század végén megszaporodott, amikor egyre nehezebb volt megfelelő tudású és erkölcsű legényt felfogadni. 1795-ben Plum Jakab suszter mester vállalta, hogy Alter Ferenc nevű gyermeket „maga mesterségének 8 esztendő alatt kitanítására, és úgy, mint maga gyermekeinek tartására ajánlotta s kötelezte”. „Alter Ferenc is az 8 esztendőnek kiállására magát kötelezte.”274 A céhek az inasok szakmai előmenetelét is felügyelték. A fazekas céh szabályai szerint egy évben kétszer „úgymint tavasszal és ősszel, az inasok vizitáltassanak az iránt, hogy minémű előmenetelt visznek a mesterségben.”275 Erre a fent említett okok miatt volt szükség, mert egyes esetekben, ahogy a céh dokumentumában olvasható „nem fazekas inas volna, hanem többnyire pesztonka és szolgáló.”276 Mester és inas közötti konfliktus egyik forrása tehát a nem megfelelő szakképzés tárgyában alakulhatott ki.277 A céhek általában saját körükben oldották meg az ilyen ügyeket, pénzbírsággal sújtva a vétkes mestert. A felek azonban nem mindig jutottak egyezségre, azaz az iparos nem hajtotta végre a céh elöljáróinak döntését. Ebben az esetben jogorvoslatra a város elé vitték a konfliktust, és mint a városi jegyzőkönyvek mutatják, korszakunkban folyamatosan emelkedő számban. 1783-ban Kis István Fekete Tóth Márton kulacsos mesterhez négy évre szegődött a mesterség kitanulására, azonban a

273

Ez az eset is alátámasztja az előző fejezetünkben, a kalapos céhvel kapcsolatos megállapításunkat, hogy annak ellenére, hogy a helyi kalaposok csak 1811-ben nyerték el privilégiumukat, mégis – a város jóváhagyásával – formailag már korábban is céhes keretek között működtek. (1794) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 20. köt. 231. 274 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 21. köt. 56. (1795) 275 HOM HTD I. 79.4.1.1. 276 HOM HTD I. 79.4.1.1. 277 Természeten nem miskolci sajátosság volt, hogy a mesterek kihasználták a szegődtetett inasokat, és a mesterség tanulása mellett, házi, és gyakran mezőgazdasági munkára is kötelezték őket. Nyíregyházán a csizmadia céh főcéhmestere fel is hívta az inas figyelmét, hogy „olyan lesz mint a seprő a háznál, mindenki parancsol neki”. Ez tulajdonképpen azt is jelentette, hogy a céh mindaddig nem avatkozott közbe, amíg az inast mestere megfelelően oktatta. A céh részéről csak abban az esetben kellett a mesternek szankcióktól tartania, ha teljesen elhanyagolta legénye oktatását. Szabó S., 1993., 71.

68

kulacsos mester inasát „inkább szőllőművelésre, mint sem a felvett mesterségre alkalmaztatta”, ezért Kis István mesterét elhagyta és Miskolc város magistratusa által felszabadíttatott.278 Gyakran volt viszály forrása, hogy a mester tettleg bántalmazta inasát. Ezekben az esetekben mind a céh, mind az inas szülei a városhoz fordulhattak. 1792-ben Sulc Krisztián ács mester panaszt tett a városnál, hogy fiát Zábrácky János köteles mesterhez adta inasnak, azonban ő „nem úgy bánik vele, amint fogatta, és arra való nézve onnat léendő el vételét kívánja”. A város kötelezte a mestert, hogy „az inast fogadása szerint a mesterségre oktassa és gondját viselje, vele illetlenül ne bánjon. Egyébiránt pedig, ha az említett köteles Sulc Krisztián fiát valami mesterséghez nem tartozó dolgokkal terhelné, és illendő képpen nem tanítaná, az inas akkor jelentse magát az magistratusnál.” Az inasnak pedig megparancsolták, hogy térjen vissza mesteréhez, „és hogy ő is magát jól viselje”.279 1787-ben Strelka Mihály suszter inas bepanaszolta Platsh Ferenc suszter mestert, hogy minden ok nélkül őt bántalmazta, amit egyrészt a mester sem tagadott, másrészt a „panaszkodó ifjúnak teste is mutatta”. A felek arra az egyezségre jutottak, hogy a mester elengedi az inas 6 Rft értékű tartozását, egyúttal felmenti inasi kötelezetcségei alól és engedi, hogy más mesterhez szegődjön.280 A mesterek szállás fejében is vállalták az inasok taníttatását, mintegy bérleti díj fejében. 1786-ban Plási Ferenc suszter mester Debrecenyi Mihály házában bérlőként dolgozott és lakott, egyúttal Debrecenyi fiát inasként felfogadta. A mester azonban rosszul bánt a fiúval, „keményen tractálta, ezért azon gyermek tőle törvényesen elvétetett”, egyúttal kötelezték a mestert, hogy a gyerek taníttatásáért felvett 14 Rft-ot fizesse vissza.281 Nem minden esetben oldódott meg a konfliktus ilyen egyszerűen. A vétkes mester számos esetben az inas javainak visszatartásával próbálta meggátolni annak távozását. 1785ben Nagy György a város elé citáltatta Kis János bodnár mestert, mert fia, ifjabb Nagy György hozzá inasnak három évre beállt, a „sok káromlásokat ki nem álhatván kénytelenítetett a megírt gazdáját esztendeinek kitöltése előtt elhagyni.” Kis János azonban a legény ládáját, sapkáját és „fejér ruháját erőszakkal megtartotta és törvényes intésre is ki nem adta”. A felek között a város előtt születetett egyezség, mely szerint a bodnár mester eltekintett Nagy György „haszontalan tartásának, és az elhagyás miatt következett hátramaradásainak megtérítései iránt önként elállott”, továbbá kötelezte magát Nagy György „elől számlált szerszámainak kiadására”. Az inas és családja pedig szintén elállt a mesterrel szembeni kártérítési igényétől.282 278

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 103. (1783) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 18. köt. 174. (1792) 280 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 233. (1787) 281 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 12. köt. 133. (1786) 282 B.–A.–Z. m. Lt. V. 1501/a. 11. köt. 100. (1785) 279

69

A város ítélkezési gyakorlatát vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy ritkán, de testi fenyítést, esetenként elzárást is alkalmazhattak a vétkes iparossal szemben. 1795-ben a csizmadia céh fordult a városhoz egy inas megverése miatt.283 Ez esetben a céh fordult kéréssel a városhoz igazságszolgáltatásért, melyre szintén számos esetben találunk példát. Ugyanakkor a legtöbbször a tanács által hozott ítéletet figyelembe véve, a céh maga kérte, hogy tekintsenek el a mester testi büntetésétől, megelégedve a pénzbeli jóvátétellel. 1810-ben a szitás céh megvádolta Lepsi Ferenc szitás mestert, hogy „a céh minden rendeléseihez engedetlen lévén”, inasával rosszul bánik, akinek édesapja kérte az elöljárókat, hogy fiát vegyék el a mestertől. Az ügyben összehívott céhgyűlésen azonban bár meghívták, a megvádolt mester többszöri felszólításra sem jelent meg. E helyet a „céhbeli társaságot és különösen Rikl Mátyás társát becstelenítette” és nyilvánosan szidalmazta, „mely zabolátlan cselekedetének s mocskolódó szavainak méltó büntetése 3 napi aristom elszenvedése. Mely határozás után a céh tagjai kérték az aristomnak elengedtetését, meg elégedvén az engedelem kérisével és 6 forint költségei meg térítésével, az aristom ezúttal elengedődött.”284 A mesterek visszaélései mellett a város elé kerültek azok az ügyek is, amikor a szegődtető mester nem teljesítette az inasokkal szemben vállalt anyagi kötelezetségeit. 1784-ben Szántai István asztalos mester inasának egy évi béréből 15 Rft-al adós maradt, – amit nem is tagadott – de az összeg megfizetésére halasztást kért. „Az adósnak az actor megengedi oly móddal, hogy akkor a kitett adósságot és okozott költséget 1 Rft 12 krkat készpénzül fizesse ki.”285 Ehhez hasonló ügyek ritkábban fordultak elő, általában olyan eseteket találunk, amikor valamilyen különös körülmény, értelmezési vita alakult ki a felek között, mint 1786-ban. Ekkor Szentesi Ferenc gubacsináló legény fordult a városhoz, mert három esztendei inasi béréből mestere „két pár fehér ruhának megadásával” még adósa maradt. A mesterséget Rimaszeri János miskolci gubacsináló mesternél tanulta, – „mesterségének fundamentumát ott vette” – mestere azonban a második inasi évének végén elhalálozott. A mesterséget, vejénél, Baraca Mihálynál folytatta, aki továbbra is felfogatta, és „nagy hasznát vette”. A város döntése értelmében Baraca Mihálynak kötelessége az adósságnak, a „két pár öltözéknek megadása.”286 E témában a városi jegyzőkönyvek kutatásának érdekessége, hogy egyre nőtt az inasok csábításával kapcsolatos ügyek száma. Azt tapasztaljuk, hogy a legényszöktetések mellett, – 283

„Németh Josefet a becsületes csizmadia céh maga tagjai által azzal vádolván s panaszkodván, hogy céhmestere és céhe ellen és parancsolatainak nem engedelmeskedik, e felett pedig inasát sámfával tetemesen megkínozni bátorkodván satis factiot kér, a becsületes céhnek hiteles panasza után Németh Josef elkövetett hatalmaskodásáért maga kenyerén szenvedő 3 napi aristomra és 14 máriások öt garasoknak, melyek az inasnak tartozik 15 nap múlva leendő megfizetésére ítéltetik.” (1795) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 21. köt. 238–239. 284 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 36. köt. 161. (1810) 285 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 294. (1784)

70

amelyek az egyik leggyakoribb esetek voltak a céhes bejegyzések között – már a mesterek is sokszor igyekeztek egymástól megszerezni, elcsábítani az inasokat. Ez arra utal, hogy nemcsak legényt, de inast is egyre nehezebb volt szegődtetni. A céhek szabályzatai tiltották, és pénzbüntetéssel torolták meg az inasok elcsábítását. A szűcsöknél, „amely mesterember a másiknak műhelyéből legényét vagy inasát el hívná”, két forintot kellett a céh pénztárába befizetnie.287 Az inasok elcsábítását egyaránt tapasztaljuk városon belüli és idegen városok iparosai részéről. Utóbbi esetekben a helyi mesterek a tanácson keresztül szerezhettek érvényt követeléseiknek. Az ilyen típusú ügyekben az iparosok mindig számíthattak a város támogatására. 1817-ben Szecska György bodnár mester a városhoz fordult, mert inasa elszökött és egy besztercebányai bodnár mesterhez szegődött be. Kérte a várost, hogy keresse meg az ottani tanácsot az inas által okozott kár megtérítésének ügyében.288 Szintén ebben az évben Pocsel György szitás mester fordult a városhoz, hogy elszökött inasát, – aki már Nyíregyházán mészáros mester mellé szegődött – az ottani tanácson keresztül kerestesse meg, és költségeit téríttesse meg, de „az elszökött inast visszaküldeni ne terheltessen”.289 Általános tapasztalat, hogy a mesterek nem igényelték az inas visszahozatalát, megelégedtek az okozott kár megtérítésével. Abban az esetben, ha Miskolcon belül történt a csábítás, szintén a pénzbeli elégtétel volt az általános ítélkezési gyakorlat. 1784-ben „gubás mesterember Bereg Mihály inasa Német Josef ellen valamely becstelenség és két rendbeli elhagyásért satis factiot (= elégtételt) kérvén… mostani törvényes költségeit elengedte, hanem azon hat máriásokat, melyeket említett inasért beszegődtetésének alkalmatosságával a céhbe fizetett kívánt, az inast pedig önként elereszti, melynek ezennel leendő letételire az inasnak anyja, özvegy Nagy Mária kötelezte magát.”290 A városon belüli inascsábítási esetekben a tanács mindig a szegődtető mester javára döntött, ha az betartotta a felfogadás felvételeit. A 19. században azonban a csábítók között már nem csak céhes és kontár mestereket találunk, de feltűnnek közöttük kereskedők is, ami a munkaerőért vívott küzdelem élesedését jelzi. 1833-ban Katzesperger József panaszt nyújtott be Krupitzer Pál kőfaragó inas ellen, mert az inas, „mint cselédje” tőle elszökött, aki még adósa is volt neki, és Krausz Lénárt kőfaragó mesterhez szegődött. Kéri, hogy a város az inast rendelje vissza hozzá. A város az ügy kivizsgálásakor megállapította, hogy az inas Katzesperger János kőfaragó mesterhez, a felperes testvéréhez a kőműves, ács és kőfaragó 286

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 12. köt. 73-74. (1786) HOM HTD I. 76.8.3. 288 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 43. köt. 121. (1817) 289 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 43. köt. 207. (1817) 290 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 261. (1784) 287

71

céh articulusai szerint szegődött be eredetileg, aki azonban elhalálozott. „A mesternek meg halálozása után, hogy az inas, a maga élelme modja keresésére el kezdett mesterségét tökéletesen kitanulhassa, és hogy belőle jövendőben alkalmatos céhbeli mesterember formálhasson, a céhnek rendeléséből vette magához Krausz Lénárt kőfaragó mester” az inast. A folyamodó Katzesperger József, aki nem szakmabeli, hanem kereskedő volt, így „ő a kőfaragó mesterséget sem nem taníthatná, sem pedig abban az inast fel nem szabadíthatná”, ezért kérése nem teljesíthető és az inast meghagyták mesterénél.291 Az inasnak kötelessége volt, hogy a szegődtetés időtartama alatt elsajátítsa a szakma alapjait. Erről a céh kijelölt elöljárója és mesterei előtt tanúbizonyságot kellett tennie, és ha ezt megtette, felszabadították. A felszabadulás, melynek költségei az inas szüleit terhelték, a céhgyűlésen történt, amikor felolvasták a legénnyé váló inas előtt a céhszabályokat, „a cikkelyeket az inasoknak fel szabadulásuk alkalmatosságával szívreható intés mellett, jól meg kell magyarázni.”292 Ezt követően kiállították számára a szabaduló levelet. A felszabadulás költségei céhenként változtak, egyes céhek ezen túl még ebédet is megköveteltek. A szűcsök például részletesen szabályozták az ebéden felszolgálandó ételeket.293 Legények Céhenként változóan egy-két évet kellett legényként eltölteni és további kettő-négy évet kellett vándorolniuk a mesterjelölteknek. Az asztalosok szabályzata kimondta, hogy a mesterlegény köteles legalább 3 évig vándorolni.294 Az asztalos céh articulusai mindemellett a legényekkel kapcsolatban is az egyik legrészletesebb szabályzatot tartalmazták. A legénynek a keresztelő és a szabaduló levelét mindaddig a céhládában tartották, amíg be nem mutatta a céhnek „az illető előljáróság vagy céh tanúság-tételét”, hogy ő máshol kíván céhbe állani. Amennyiben a legény vándorolni kívánt, ezek másolatát „hiteles párban” kapta meg a céhtől. Ennek ára az asztalosok esetén „mérsékletes áron, harminc, vagy az írás mennyiségéhez képest negyven krajtcár” volt. Ezen túl a céhtől ingyen kapta meg „a magaviseletéről, s mesterségében való jártasságról szóló tanúló levelet, azaz kuntsaftját.”295 Ahhoz, hogy egy legény 291

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 59. köt. 67. (1833) HOM HTD I. 76.4.100. 293 „[e]gy-egy font tehén húst, ezeken kívül három tyúkot venni, ezeket három féle módon tisztességesen megkészíteni, ezek mellé három fehér kenyeret, egy köböl miskoltzi jó ízű bort adni, diót, mogyorót, perecet, retket és elegendő gyertyát.” HOM HTD I. 76.8.3., Veres L., 2000., 365–366. 294 „[e]lőbb a szükséges vándorlást megtenni tartozik, a kézi művére szolgáló külömbféle bővebb ismereteknek és szükséges tapasztalatoknak megszerzése végett, mely vándorlást legalább három esztendeig folytatni köteleztetik.” HOM HTD I. 76.10.5. 295 Ennek formáját és pontos szövegét a céh szabályzata pontosan közli. HOM HTD I. 76.10.6. 292

72

bárhová elszegődjön, legalább a kuntsaftját be kellett mutatnia. E nélkül egyetlen mester sem fogadhatta fel. Az a mester, aki „akár felfogadná, akár másképpen elősegítené” a legényt, azt a céh 20 forintra büntette. A legény, amikor a városba megérkezett köteles volt azonnal a legények szállására, a „Herbergre” menni és a céh felelős elöljárója által kijelölt mesternél „vonakodás nélkül” munkába állni és kuntsaftját a céhládába elhelyezni. Abban az esetben, ha tovább akart vándorolni, akkor mind a céh, mind a helybeli elöljáróság engedélyét kellett kérnie és ezután vándorkönyvébe ingyen bevezették az itt eltöltött időt. Ezt csak akkor tagadhatták meg, ha a legény „gyanúban vagy adósságban” volt. Ez esetben a legény által elkövetett bűnt is beírták a vándorkönyvébe. A legények munkarendjét, és az egy mesternél eltöltendő időt is szabályozták. Miskolcon az asztalos legényeknek legalább fél évet kellett leszolgálni, majd 14 napi felmondás után hagyhatták el mesterüket.296 Több céh esetében azonban ennél liberálisabb volt a szabályozás. A fazekasok 1768-ig szintén hat hónapot írtak elő, de „mivel eképpen a vándorlók vonakodnak az ide való jöveteltől”, megváltoztatták a rendet. A legénynek előbb két próbahetet kellett eltölteni a mesternél, azután dönthetett arról, hogy ott marad vagy a városon belül más mestert választ, esetleg tovább vándorol. Egy mesternél azonban ekkor sem volt kötelező egy hónapnál többet eltöltenie, illetve felmondása után még két ún. „búcsúhetet” kellett ledolgoznia.297 Az asztalosok a szabályzat szerint a legények távozását egyetlen esetben akadályozták meg, ha az elvállalt munkát még nem teljesítette.298 A legények munkarendje az asztalosoknál a szabályzat szerint, „télen nyáron kötelesek rend szerint reggel öt órakor a munkába beállani, és este hét órákor abból kiállani, kivévén az ebéd idejét”. A legénynek legkésőbb este kilenc órára azonban haza kellett térnie két Rft büntetés terhe mellett és a reggeli időtartama sem lehetett hosszabb fél óránál. A legényeknek negyedévente 15 krajcárt kellett a céh ládájába befizetni a „beteg vagy vándorló legények számára”. A felszabadulás után az inas, immár legényként köteles volt azonnal munkába állni. A céhmesternek általában előjoga volt a legények között válogatni, és ha igényelte, az új legénynek két hetet nála kellett dolgoznia. Abban az esetben, ha a céhmester elégedett volt a legénnyel, – akár régi legényét elküldve – fel is fogadhatta. A céhmester egyéb előnyöket is élvezett a legények felfogadása esetén. A fazekasoknál például, ha nem talált magának megfelelő legényt, akkor „a legifjabb mester tartozott maga legényét a céhmester uramnak átenged296

HOM HTD I. 76.10.6. HOM HTD I. 79.4.1.3.; Vida G., 1999., 60–61. 298 „[a] mester a legényre bizonyos munkát darabszámra felvállal, és a legény darabszámra dolgozik, akkor mesterét mindaddig el nem hagyhatja, míg nem az ilyetén felvállalt munkát el nem végzi.” HOM HTD I. 76.10.5. 297

73

ni”.299 Az asztalosok szabályzata megengedte, hogy a céhmester, a céhbiztos és a helyi elöljáróság engedélyével a legények „olyanokhoz szegődjenek, akikhez maguk szegődni óhajtanak”.300 A legények munkahelyét céhenként változóan, ritkábban a céhmester, mint az asztalosoknál, általában azonban az atyamester jelölte ki. Ennek módjáról a céh szabályai rendelkeztek. A szűcsöknél az atyamester feladata volt a legények kuntsaftjának megvizsgálása, és ha egy legény két hétnél tovább „műhelyen kívül találtatik, az olyat céhmesterhez küldeni tartozik. Előbben igaz renddel az üres műhelyekbe, másodszor az hol egy legény vagyon, harmadszor az hol két legény vagynak bé vezettetni köteleztetik”. Abban az esetben, ha az atyamester nem e szerint járt el két Rft-ra büntették.301 A céh tagjai a céhmester vagy az atyamester tudta nélkül nem fogadhattak fel legényt, mert aki tudtuk nélkül „legénynek műhelyt ad”, akkor két Rft-ra büntették. A munkahely kiválasztásánál előnyt élvezett az a mester, akinél a legény az inas éveit töltötte, de mint a városi jegyzőkönyvbe is bejegyzett szerződés mutatja, ha abban a felek megállapodtak, a legénnyé vált inasnak lehetősége volt a céh szabályait figyelembe véve a szabad mesterválasztásra. Korszakunkban a növekvő számú céhes mesterekre egyre kevesebb legény jutott, ezért a céh elöljárói és az idősebb mesterek előnyt élveztek a legényszegődtetés tekintetében. A céhek általában korlátozták, hogy hány mesterév eltelte után fogadhatott egy iparos legényt. A már említett, 1826-ból származó csizmadia panaszos levél, melyben az egyik mester a legényelosztást sérelmezte, azt a választ kapta a céh elöljáróitól, hogy ugyan minden mesternek egyenlő számban járna legény, de mivel megfelelő számú legény nincs, „mivel annyi soha sincs, amennyit a mesterek óhajtanak”.302 A csizmadia céh öregebb mesterei úgy állapodtak meg, hogy csak azok tarthatnak legényt, akik már több mint három éve mesterek.303 A fazekas céh esetében éppen az ebből származó feszültség enyhítésére, az a mester, aki fél évig nem kapott legényt, annak a leghosszabb ideje legénnyel dolgozó mester köteles volt átengedni legényét. Ez alól csak a céhmester volt kivétel.304 A céhmesternek mindössze egy esetben kellett megválnia legényétől, akkor, ha egy özveggyé lett mestertársuk nem jutott 299

HOM HTD I. 79.4.1.1. HOM HTD I. 76.10.6. 301 HOM HTD I. 76.8.3. 302 HOM HTD I. 76.2.44. 303 Hasonló volt a helyzet Nyíregyházán is, ahol a legények száma soha nem érte el a városban dolgozó csizmadia mesterekét. A rendelkezésre álló adatok szerint e tekintetben 1791-ben volt a legjobb a helyzet, amikor 115 meterre 63 legény jutott. A legtöbb évben a legények száma azonban alig érte el a mesterlétszám 30%át, ezért a legények elosztására vonatkozóan a miskolcihoz hasonló rendelkezéseket hoztak. Szabó S., 1993., 33. 304 Vida G., 1999., 61. 300

74

legényhez. A céh beteg társuk segítéséről is gondoskodott. E tekintetben, egyfajta szolidaritást figyelhetünk meg, ami figyelemre méltó a fokozódó verseny mellett. A beteg mester számára először annak a mesternek kellett átengednie legényét, akinek több is volt, majd ha ilyet nem találtak a céhben, akkor a mesterek sorban kötelesek voltak legényeikről egy hétre lemondani. Az asztalosok szabályai szerint a céhtagok, „az öregebbek kezdvén”, egy legényt nyolc napra voltak kötelesek átengedni, mindaddig, amíg nem érkezett a városba vándorló legény. Ez alól csak az a beteg mester jelentett kivételt, „aki ragadós nyavalyában feküdne”.305 A tényből, hogy a mesterek száma mindig magasabb volt, mint a szegődtethető legényeké, egyenesen következett, hogy a mesterek gyakran egymás legényeit szöktették, illetve csábították el. Ilyen esetek szintén szép számban kerültek a tanács elé, mert a mesterek nem tudtak a céh előtt megegyezni, ezért a városnak kellett igazságot szolgáltatni, illetve a céh szabályzatok is a város elé rendelték ezen eseteket.306 1790-ben Lechmán János fazekas mester panaszolta be legényét szerződésszegésért.307 A városi tanács döntési gyakorlata e tekintetben mindig az volt, hogy az elszökött legényt utasították a mesteréhez való visszatérésre és a szegődtetés feltételeinek teljesítésére, a csábító mestert pedig az okozott kár megtérítésére kötelezték. Azon iparágak esetén, melyeknek még nem volt céhe Miskolcon, a döntéshozatalban a város az adófizetési szempontot tartotta elsődlegesnek, mint 1784-ben Prohászka Tamás suszter legény esetében.308 A legénycsábítás a városi jegyzőkönyvek tükrében legalább olyan gyakori volt városon belül, mint más város iparosai részéről. Leggyakrabban kassai és debreceni mesterek neveit találjuk közöttük, de számos esetben bukkannak fel felvidéki és erdélyi városok iparosai is. Ezekben az ügyekben a céhek a céhbiztos jelenlétében megtartott negyedéves gyűléseken, illetve a városi tanácson keresztül fordulhattak vagy közvetlenül a csábító iparos céhéhez, vagy az ottani magistratushoz. Amint arra utaltunk, a városi jegyzőkönyvekben az ilyen jelle-

305

HOM HTD I. 76.10.6. „[m]ivel a mesterembereknek a maga, és házi familiája élelmét a mesterségnek folytatása által kell keresni, senkinek szabad nem lészen a legényeket más mestertűl elidegenítvén magához vonni; az okozott kár megtérítésének büntetése alatt, mely iránt az illető mester, ha több, mint két forintokban károsíttatott meg, a helybéli elöljárósághoz folyamodhatik.” HOM HTD I. 76.10.6. 307 „Lechmán János fazekas mesterember legénye, Fogas János ellen a nemes magistratus előtt panaszt tett az iránt, hogy említett volt legénye Fogas János magát arra ígérte, hogy még esztendeig legényül nála maradna; melynek örvével gazdájátúl Lechman Jánostól előre 2 Rftkat és 42. krokat maga recognitiója szerint is felvett, azonban alattomban más mesteremberhez Strási Jánoshoz szegődött. Erre való nézve nevezett Fogas János akkori volt gazdájához Lechman Jánoshoz vissza menni, az 2 Rforintokat 42 kr, törvényes költséget 1 Rftot 6. krkat in summa pedig 3 Rftkat 48 krkat azonnal leszolgálni és nálla esztendőt kitölteni köteleztetik. (1790) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 16. köt. 155-156. 306

75

gű bejegyzések az egyik leggyakoribb céhekkel kapcsolatos ügyek. Ez egyrészt mutatja korszakunkban a legénycsábítás folyamatos emelkedését, másrészt jelzi, hogy a céhek hatékonyabban tudtak fellépni ilyen esetekben a helyi tanács közbenjárásával. Ugyanakkor ez kölcsönös volt, mert a miskolci mesterek által elcsábított legények ügyében is a helyi elöljárósághoz fordultak az adott város iparosai, szintén az ottani tanács közbenjárásával. A nagy számban megismert és feltárt eset közül egyet, Galanik Ádám helyi kalapos mester két esetét ismertetnék részletesen. A miskolci mester ügyei egyazon évben kerültek a város elé, de az egyikben áldozatként, a másikban azonban már, mint csábító szerepelt. Először egy debreceni kalapos mester, Falusi Sámuel fordult a helyi magistratuson keresztül Miskolc városához, hogy az említett Galanik Ádám által elcsábított legényét, Lisovics Józsefet küldjék vissza, mert egyrészt bizonyság levél nélkül jött el, másrészt mind „mosó és főző asszonyának, mind a mesternek 17 Rftal adós maradt”. Egyúttal kéri a várostól, a csábító kalapos mester megbüntetését. A miskolci magistratus Galanik Ádámot, „mint a mester legénynek alattomban való elcsábítóját, s az felsőbbp parancsolatok által hágóját részben a cassába menő 12 Rftoknak megfizetésére ítéltetik, Lisovics Josef pedig a ki Galanik Ádám csábítását két kézzel elfogadni, és elébbeni gazdájának, ámbár nem kevéssel adós volt, még is el hagyni, kuntschaft és bizonyság levél nélkül eljönni bátorkodott,309 25 botok intéseinek elszenvedése után szabad királyi Debrecen városa tanácsához vissza küldetik.”310 Még ugyanebben az évben, hasonló esetben Kirner András kalapos legény mesterétől, Galanik Ádámtól pénzt kölcsönzött, azzal a feltétellel, hogy nála ledolgozza. Az egyezség ellenére azonban „mesterét elhagyni, s eképpen jótevő mesterét kijátszani nem szégyenlett, más ide s tova ugrándozó legényeknek példájára 24. óráig tartó áristomra ítéltetik” és ezt letöltvén köteles visszamenni mesteréhez, és a felvett pénz ellenértékét ledolgozni.311 Az eset a tekintetben is figyelemre méltó, hogy a szerződésszegő legényekkel szemben, – amellett, hogy vissza kellett térniük mesterükhöz – testi fenyítést is alkalmaztak. A 19. századi hasonló ügyeket megvizsgálva, azonban már azt tapasztaljuk, hogy a mesterek megelégedtek az anyagi kártalanítással.312 Ugyanakkor az esetek arra is 308

„Forstner Josef cipőcsináló Bendor Joseftől magához akarja csábítani, minthogy pedig Bendor Josef portio fizető ember Forstner Josef pedig nem az, determináltatik, hogy Prohászka vagy Bendornál maradjon vagy a városból kimenjen.” (1784) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 307. 309 Különösen a 19. században szaporodtak el az olyan esetek, amikor a mesterek kuntsaft bemutatása nélkül fogadtak fel legényeket. Gyöngyösön például nem egyes mestereket, hanem a szabó és szűcs céhet kollektíve vádolták meg a magisztrátus előtt azzal, hogy nem tartják be a vonatkozó rendelkezéseket, és nem követelik meg a vándorló legényektől a kuntsaftot. Ellenük határozottan fellépett a város, annál is inkább, mert a Gyöngyösre érkező legényeket gyakran a városnál sem jelentték be. Löffler E., 1984., 295. 310 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 26. köt. 123. (1800) 311 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 26. köt. 135. (1800) 312 Az egri kalaposok 1797-ben külön szabályzatban határozták meg, hogy a céh legényekre vonatkozó rendjét áthágó mesterekre, milyen büntetéseket szabnak ki. Többek között egyetlen mesternek sem volt szabad

76

rávilágítanak, hogy a céhes iparosok a saját társulatuk legényszegődtetési szabályait is figyelmen kívül hagyták, és kuntsaft nélkül is befogadtak legényeket. A legények bérezésére vonatkozóan céhenként eltérő volt a szabályozás. A fazekas céh szabályzata szerint „legfeljebb a legjobbnak heti bére tizennégy garas”.313 Egyúttal az inasokhoz hasonlóan megtiltották, hogy a mester az iparűzésen kívül más munkára kényszerítse legényét. Érdekes azonban az articulus azon szabályzata, amely pénzbüntetés terhe mellett a legénynek is megtiltotta, hogy olyan, elsősorban mezőgazdasági munkát vállaljon, amely „mesterségének csonkulásával más akármely paraszti munkát gyakorolna” a mester vagy a céhmester tudta és engedelme nélkül. A 18. században a legények legelterjedtebb bérezési formája, mint a fenti példa is mutatja a heti bér volt. De éppen e példa arra is rávilágít, hogy gyakran csak a felső korlátot szabták meg. A céhes iratok áttanulmányozása szerint azonban számos céh esetében a mester és a legény külön egyezségben rögzítette a legénynek járó juttatásokat. Az asztalos céh szabályzata tiltotta, hogy a legényeknek „sem szabad a mesterektől megkívánandó bér iránt egymás között összebeszélni”.314 Éves bért általában csak a miskolci legények kaptak, akikkel szemben nagyobb volt a bizalom, a mesterek inasi éveik alatt már megismerték őket. A szűcsök pontosan szabályozták az elvégzendő feladatokat, de szabályozásuk arra is kiterjedt, hogy a legény mikor dolgozhat a maga számára. A szabályzat szerint a legény bére nyolc forint volt, és e mellett kapott a mesterétől vagy egy csizmát vagy egy „pár fehér öltözőt”. A heti fizetségéért dolgozó legény bére ügyességétől függően 36 és 40 pénz között mozoghatott, a számára elvégzendő munkát mindig a mestere határozta meg, ezt nem rögzítették a szabályzatban. Az egy évre szegődött legény feladata volt hetente négy ködmönt elkészíteni és egy alkalommal „báránybőröket kikaszálni és ötven öreg báránybőrt meghúsolni”. Maga számára is dolgozhatott, de csak szakmájában, más munkát nem vállalhatott. „Dolgozni pedig magának gyertyagyújtástól, ugyan a maga gyertyájánál minden szombaton este szabad lészen”. E lehetőséget a heti szerződéssel dolgozó legény számára is biztosították, mégpedig este hét óra után, azzal a feltétellel, hogy „reggel négy órakkor a gazda munkájához tartozik felkelni”.315 Azonban nem minden céh engedte, hogy a legény maga számára dolgozzon. A szűcsök szabályzata szerint annak a mesternek, aki „a maga műhelyébe legényének maga számára dolgozni meg engedi” négy Rftot kellett fizetnie.

„az öregebb mesterek tudta és saját aláírása nélkül legényt más városból hívni.” A mesterek között azonban a legnagyobb nyugtalanságot, mint írják, az okozta, hogy „egyik a másiktól elcsalogatta a legényt vagy az inast”. Az ilyen mester büntetése 2 frt volt. Lénárt A., 1975., 160. 313 HOM HTD I. 79.4.1.3. 314 HOM HTD I. 76.10.6. 315 HOM HTD I. 76.8.3.

77

A városi jegyzőkönyvek vizsgálata egyértelműen azt mutatja, hogy korszakunkban ugrásszerűen nőtt a mesterek és legények közötti anyagi konfliktusok száma. A mesterek gyakran a város segítségét kérték a szerződésszegő legényekkel szemben. A legények részéről a leggyakoribb visszaélés az volt, hogy a kialkudott bért részben vagy egészben felvették a szegődtető mestertől, majd elhagyták őt. E téma részben átfedi a legénycsábítás tényállását, de ezek az esetek, megítélésünk szerint már inkább a vagyon elleni bűncselekmény kategóriájába tartoznak, mert nem tüntették fel, hogy egy másik mester lett volna a szerződésszegés kiváltója. Ez egyaránt hasonló gyakorisággal fordult elő heti, illetve éves szerződésű legények esetében. 1787-ben Danavár József csizmadia mester legénye, Polgári Sámuel 4 Rft 12 kr előleget vett fel a heti bérére, de mielőtt ledolgozta volna a felvett összeg ellenértékét, mesterét elhagyta, amiért a város elé citálták és kötelezték a le nem dolgozott pénz visszafizetésére.316 Éppen azért, mert ezekben az esetekben inkább a mester megtévesztéséről, illetve meglopásáról beszélhetünk, a város által kiszabott büntetések is súlyosabbak. 1787-ben Köller Mihály kalapos legény Szalatnaky István kalapos mesterhez elszegődött 6Rft 24 kr–ért, „oly formán lekötelezvén magát, hogy mígnem a megírt summát kalapcsinálásával le nem tölti, minden becsülettel nála legénykedik”. Az egyezséget azonban nem tartotta be és elszökött mesterétől. A város kötelezte Köllert, hogy menjen vissza mesteréhez, és a szerződés szerint dolgozza le a felvett pénz ellenértékét. Ezen túl azonban tettéért egy napi áristomra is ítélték.317 Legény és mester közötti speciális szerződés volt Ren János takácsmester esete szintén 1787-ből, akit Kovács András takács legény elhagyott. A város kötelezte a legényt, hogy térjen vissza mesteréhez. Az indoklás szerint a mester azzal a feltétellel fogadta fel, hogy „az télből oly formán tartotta ki, hogy a követő nyáron nála legényül dolgozzon, az elvett jóért megszolgálni tartozzon”. Ebben az esetben tehát nem a kialkudott konkrét összeg okozta a konfliktust. A tanács már csak azért is a mester javára döntött, mert „annyival inkább, minthogy a legény magát ajánlotta”.318 A legény akkor kérhette felvételét a céhbe, ha befejezte vándorlását és letöltötte a megkövetelt vándoréveket. Ennek feltételeit a céhek articulusai szigorúan szabályozták. A mesterré válás menete minden céh esetében hasonlóan történt. Ennek lefolyását a szűcs céh 1799-ben megújított articulusain keresztül mutatjuk be. Annak a legénynek, „aki céhbe akarja magát számláltatni”, mindenekelőtt a céhmesternél kellett jelentkeznie. Ezt követően be kellett mutatnia „nemzetség, tanuló leveleit és kuntsaftját”. A céhmester feladata volt ezek ellen316

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 289. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 37. (1787) 318 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 143. (1787) 317

78

őrzése, mert ha a legény „nem céhes helyen tanult” vagy inasi és vándorlási idejét ki nem töltötte, a szabályzat szerint a „céhbe bé nem vétetik”. Abban az esetben, ha minden dokumentumot rendben találtak, a céhmester a jelentkezőt „erkölcse, magaviselete és mesterségbeli tudománya megpróbáltatása véget a céhmester által műhelybe rendeltessék, melyben is esztendeig dolgozni tartozik.”319 A mesterév letöltését minden céh megkövetelte. Ennek elteltével készíthette el a jelentkező, a céh által megkövetelt remeket vagy remekeket. A remek elkészítését a céh kijelölt elöljárói és mesterei ellenőrizték és vizsgálták meg annak minőségét. A szűcs céh az alábbiakban szabta meg a remeket és elkészítési feltételeit: „Amely személy remekelni akar megkívántatik, hogy maga készítsen hat tiszteséges bárány bőröket, helyesen és hiba nélkül megkaszálván és a remekhez tartozandó matériálét illendőképpen elkészítvén, tartozik a nemes céh asztalán megszabni a négy kántoroknak idején, nem restaorátio vagy egyéb gyűléseknek alkalmatosságával, és az ahhoz rendelendő mesteremberek előtt tökéletesen, a nemes céh tetszése szerint megvarrni. Mert ha különben nem lenne, az ő remeke bé nem vétetődik.” Abban az esetben, ha a remek megfelelt a céh elvárásainak, a jelöltnek még „a beállásbeli summát 15 Rhénes forintokat320 letevén, egy bőr vederre három R. forintokat lefizetni tartozik.”321 A mesterjelölt akkor vált végleg a céh tagjává, ha letette az esküjét. Az eskü szövegét a szűcs céh szabályzata pontosan meghatározta, amely ritka kivétel volt, mert a legtöbb miskolci céh articulusai ezt nem tartalmazták.322 Az új mester a céh tagjaként köteles volt az articulus szabályait megtartani, mert mint az asztalosok szabályzatában olvashatjuk, „az a mester, aki a céhnek nem engedelmeskedik, hanem a céh rendeléseinek ellene szegül, az ilyen mesternek mindaddig, míg magát engedelmesnek nem mutatja, sem legény, sem inas nem engedtetik.”323 A remeklés alól rendkívüli esetben felmentést nyerhettek a legények. Ez alól sem a céh, sem a helybeli elöljáróság nem mentesíthetett, de mint az asztalosok szabályzatában olvashatjuk, „kivált ha nagyobb eröltetésbe kerül”, akkor a hHelytartótanács engedélyével eltekinthettek ettől. Abban az esetben, ha a remeklő legény nem rendelkezett megfelelő szerszámokkal vagy alapanyaggal, akkor azt a céh biztosította számára, és később az elkészült remek eladásából befolyt összegből kellett visszafizetni.324 A céhbe felvett mester, ha valamely vá-

319

HOM HTD I. 76.8.3. A céhek eltérő összegben szabták meg a mesterré válás taxáját. Az asztalosok 25 forintot kértek. HOM HTD I. 76.10.6. 321 HOM HTD I. 76.8.3. 322 HOM HTD I. 76.8.3. 323 HOM HTD I. 76.10.5. 324 HOM HTD I. 76.10.6. 320

79

rosban akart letelepedni és ott céhbe állni, akkor tőle már nem lehetett újra megkövetelni a remeklést. Általában a céhes mesterek fiai, illetve azok, akik egy elhalt mester özvegyét vették feleségül, bizonyos előnyöket élveztek. Az asztalosok attól a mesterjelölttől, aki özvegyet vagy egy céhes mester lányát vette feleségül, csak egy „ostábla” elkészítését kívánták remekként, ellentétben a többi jelölttel, akiktől e mellett még „egy három fiókos almáriumot, író fiókkal és fennálló almáriummal együtt, és architectúrával együtt” is megköveteltek. A fazekasok a mesterek fiaitól a három vándorév letelte után még egy helyben eltöltött mesterévet, míg az idegen legényektől hármat kívántak.325 A tímárok szabályai azonban kivételt képeztek ez alól, mert „ezek is minden esetre a mestertaksát is egészen megfizetni tartoznak”.326 Az özvegy mesterfeleség férje halála után is űzhette az ipart, maga választhatott „egy értelmes, jó erkölcsű legényt”, ha ilyet nem talált, akkor a céhmester jelölt ki egyet. Abban az esetben, ha az özvegy „a mesterségen kívül megy férjhez, annak folytatására való jussát azonnal” elvesztette.327 A céhek a legények elosztásánál előnyben részesítették az özvegyeket. Az asztalosok 1796-os szabályzata kimondta, hogy „az özvegy mesternéket is tartoznak vélek megkínálni [a városba érkező legényekkel] kiknek is az elsőség engedtetik, és mind az idegen legények közül, mind pedig a jelen való, és akármely mesternél munkában álló legények közül is az özvegy mesterné magának legjobb és legalkalmatosabb legényt választhatja”. Azt a legényt, aki az özvegyhez beállani nem akart, kiutasították a városból.328 A miskolci céhek, különösen a 19. században, vonzáskörzetük és befolyásuk növekedésével egyre nagyobb számban vettek be vidéki mestereket, ún. landmaisztereket. Esetükben a felvétel szabályait szintén az articulusokban rögzítették. A szabályozás vizsgálata azt mutatja, hogy e tekintetben nem volt különbség az egyes céhek között. Az asztalosok szabályzata is megengedte landmaiszterek felvételét, „de csak egyenként és semmiféle szín alatt többekre ki nem terjesztendő filiális szövetség gyanánt”. A vidéki mesternek is kellett remeket készítenie, de a céhbeállás költsége csak a fele volt a céh rendes tagjává váló mesterrel szemben. E mellett minden évben két forintot kellett a céh ládájába befizetnie. Ennek elmulasztása esetén a duplája volt a büntetés.329 Évente csak egyszer kellett megjelenniük a négy rendes céhgyűlés egyikén, de ha távol laktak, akkor a céh taxát „személyes megjelenés nélkül is beküldhet-

325

Vida G., 1999., 61. HOM HTD I. 76.4.110. 327 HOM HTD I. 76.10.6. 328 HOM HTD I. 76.10.6. 329 HOM HTD I. 76.10.6. 326

80

ték”.330 Ugyanakkor Miskolcon a céhek tagjai nem tűrtek meg a városban más céhhez landmaiszterként tartozó iparost. Ezt a céhszabályok is tiltották. „A mesterek az elöljáróságnak különös írásbeli engedelem nélkül, más céhekhez magukat le nem kötelezhetik”.331 Őket a város támogatásával a helyi céhbe való beállásra kötelezték. Minden céh megkövetelte a mesterektől, hogy a közösség tagja „jó vallásos, istenfélő és tisztességes erkölcsű” legyen. A vallás gyakorlását a céhek articulusai szabályozták. A csizmadia céh 1754-ben megújított szabályzata szerint a céh patrónusa, „Nagyboldogasszony napján és minden kántor vasárnapon köteleztettek a céhtagok a paróchiális templomban misét tartani”. A mindszenti és miskolci közös csizmadia céh plébániatemploma a mindszenti katolikus templom volt. A céh szabályzata azonban bizonyos mértékig tolerálta a más keresztény felekezethez tartozó tagjait, mert a „reformátusok és a lutheránusok felszabadíttatnak attól, de úgy, hogy ahelyett a paróchiális templomban szentség előtt tartandó egy lámpába kívántató olajat magok erszényéből megszerzik”. A szabályzat minden felekezethez tartozó mester számára lehetővé tette, hogy a vasárnap reggeli prédikáción saját templomában vegyen részt. A legényeket a vasárnapi mise elmulasztása miatt, egyheti bérmegvonásával büntették. Veres László kutatásai azt mutatják, hogy korszakunkban a különböző felekezetek tagjai között békés együttélés tapasztalható, amelynek többször tanújelét adták a céhtagok, például egymás templomainak építésekor, felújításakor nyújtott segítség formájában.

332

Kirekesztésre csak

néhány miskolci céh esetében találunk példát. A lakatosok, bodnárok és vargák céhei csak protestánsokat fogadtak be, figyelmen kívül hagyva, hogy a város lakosságának vallási és etnikai összetételében jelentős változás következett be.333 A céhek feladata volt, hogy gondoskodjanak beteg társaikról, illetve az elhalálozott mesterek temetéséről. Ezen túl egyes céhek akkor is segítették tagjaikat, ha valamely családtagjuk betegedett meg. A szűcsök szabályzata szerint, „ha a céhmesternek, vagy más céhbeli mesterembernek háza népe közül oly beteg találkoznék, melynek gondviselésére, maga háza népestűl elégtelen volna; a céhmester tartozik melléje rendeltetni nappalra egy mesterembert, éjszakára pedig kettőt”. A mulasztó mestert 15 krajcár büntetéssel sújtották. A tímárok szabályzata azt is meghatározta, hogy a büntetéspénzekből befolyt összegeket a „céhbeli szükségek mellett, a szűkölködő mesterek és legények felsegítésére fordíttassanak”.334 Az asztalosoknál minden mester kötelessége volt beteg társának látogatása és „a műhelyét is jó lélek 330

HOM HTD I. 76.4.110. HOM HTD I. 76.8.3. 332 Veres L., 2000/d., 373. 333 HOM HTD I. 76.8.2.; 76. 35. 12., 76.9.9. 334 HOM HTD I. 76.4.110. 331

81

esméret szerint meg vizsgálni, hogy a legények által meg ne károsíttassék”. Ha a beteg mester szegénysége miatt nem tudta volna magát fenntartani, vagy képtelen lett volna a gyógyítás költségeit megfizetni, akkor ezt a céh magára vállalta. Ennek összegét feljegyezték, és a mester gyógyulása után köteles volt „lassan lassan visszafizetni”.335 A haldokló mestert az asztalosoknál minden nap két mesternek kellett felkeresnie és mellette „strázsálnia” és vigyáznia, hogy a mester családját meg ne lopják.336 A céhek tagjainak kötelessége volt mind társainak, mind azok hozzátartozóinak temetésén, – büntetés terhe mellett – teljes számban megjelenni.337 A nagyobb céhek esetében e tekintetben részletesebb volt a szabályozás. Az asztalosok úgy rendelkeztek, ha „pedig a céh számosabb lévén, temetés gyakran történne, ne hogy ez által a mesteremberek munkájuktól igen visszatartóztassanak, részenként egymást fel váltva köteleztetnek.”338 Abban az esetben, ha az elhalt mesternek annyi vagyona sem maradt, hogy eltemethessék, akkor azt a céh költségén kellett megtenni, „őt tisztességesen eltakaríttatni”.339 A céhek lehetőségeikhez mérten – azon túl, hogy az özvegyek előnyt élveztek a legényválasztásnál – igyekeztek gondoskodni elhalálozott mestertársuk családjáról is. Az asztalosok szabályzata szerint, „ha a mesternek árvái maradnak, kik is vagyon nélkül szűkölködnének, azokra is tartozik a céh gondot viselni”. Számukra a céh keresett „jó akarókat s segítőket” és az árvákat a mesterség kitanulásában is támogatták.340

3. 3. Termelés és értékesítés A 18. században alapvetően megváltozott Miskolc helyzete a középkorban kialakult magyarországi úthálózat szerkezetében. A városba vezető és onnan induló utak jelentősége általában is módosult a török kort követő új politikai és közigazgatási szituációban. A Pestről észak felé vezető „országút”, ahogy a fő közlekedés vonalát nevezték, változatlanul haladt Sajószentpéter felé, összeköttetést teremtve Gömör vármegyével, illetve a felső-magyarországi bányavárosokkal. A II. József-kori katonai felmérés ezt az utat „rozsnyói-út” néven említette.341 Az ősi útról Miskolc főutcáján ágazott el az országút Diósgyőr felé, ami egyrészt összekötötte a várost a koronauradalom központjával, másrészt ezen keresztül lehetett eljutni Egerbe. A gömöri úttal ellentétben az Abaúj, illetve Zemplén vármegyék felé vezető Sajó- és Hernád 335

HOM HTD I. 76.10.5. HOM HTD I. 76.10.5. 337 HOM HTD I. 76.8.3. 338 HOM HTD I. 76.10.6. 339 HOM HTD I. 76.10.5. 340 HOM HTD I. 76.10.5. 341 Csorba Cs.-Barsi J.(szerk.), 1990., 73. 336

82

vidéki országút vonala azonban éppen a 18. században módosult jelentősen. A középkorban és a hódoltság idején az út elkerülte Miskolcot, és a városból csak Sajóvámoson keresztül lehetett átkelni a Sajón és elérni az országutat, ezért Miskolcról mind Tokaj, mind Kassa irányában meglehetősen körülményes volt a közlekedés. A 18. században azonban a zsolcai hidak megépülésével Miskolc az abaúji és zempléni utak csomópontjává vált. Az új nyomvonalú, a Sajó-ágakon áthaladó országút megépítése három vármegye összeköttetését teremtette meg. E változás lehetővé tette az utazók számára, hogy Kassát, Tokajon keresztül Zemplén településeit és Ónodon keresztül Debrecent, a kor viszonyaihoz képest gyorsan és kényelmesen elérjék Miskolcról. A már említett 1780-as években készült katonai felmérés Miskolcot és környékét a vidék legfontosabb csomópontjaként mutatta be. A főútvonal hálózat 18. században bekövetkezett módosulása döntően befolyásolta Miskolc fejlődését.342 A város a régió legjelentősebb kereskedelmi központjává vált, és ami egy település fejlődése, ezen belül ipara szempontjából döntő fontosságú volt, ugrásszerűen megnőtt a piac- és vonzáskörzete. Magyarországi városok vonzáskörzete, 1828343 Lakosság

Tiszta vonzás-

Megosztott von-

körzet

záskörzet

Összesen

Pest-Buda

86 000

130 000

370 000

600 000

Debrecen

45 000

30 000

230 000

260 000

Kassa

13 000

140 000

60 000

200 000

Szeged

32 000

70 000

48 000

118 000

Miskolc

23 000

150 000

180 000

330 000

Az adatok azt mutatják, hogy e tekintetben a város az ország egyik legfontosabb piacközpontjává vált, megelőzve Miskolcnál sokkal nagyobb lélekszámú településeket is, mint Debrecent és Szegedet, és ebben a vonatkozásban jóval felülmúlta a régióban a 18. századig domináns szerepet betöltő Kassát. A vonzáskörzet nagysága a korszakban ugyanolyan fontos mutatója egy település ipari fejlettségének, mint a céhek száma, illetve az iparűzők összlakosságon belüli aránya. A dél-borsodi főútvonalak 18. századi módosulása, az új miskolci csomópont kiépülése oka és következménye is lehetett a postajáratok megszervezésének. Miskolc viszonylag

342

Gyulai É., 2000., 57–58.

83

későn kapcsolódott be a magyarországi postahálózatba, mert a szatmári béke után kiépült posta legfontosabb északkelet-magyarországi útvonala a hagyományos középkori útvonalon, Ónodon és Szerencsen keresztül vezetett Tokajba. A postajáratból azonban Miskolchoz hasonlóan Eger is kimaradt, így a Kamara a század közepén Kassáról Eger felé kívánta bővíteni a vonalat.344 E törekvést nyílván előmozdította, hogy 1755-től kezdve a diósgyőri uradalom ismét kamarai ellenőrzés alá került. Miskolc újbóli kamarai kezelésbe kerülésével tulajdonképpen egyrészt elvesztette ugyan önállóságát, másrészt azonban a kamarai érdekek úthálózat módosító törekvésének köszönhetően, sokkal szorosabban kapcsolódhatott be az ország vérkeringésébe, ami egyértelműen előmozdította a város fejlődését. Az úthálózat változása tehát döntő befolyással volt a városfejlődésre, amely pedig elválaszthatatlanul összefüggött az ipari tevékenység kiszélesedésével. A korszakban a város fogalma szorosan összekapcsolódott az ipari árutermeléssel és az árucsere különböző fórumaival, a vásároktól kezdve az állandóan nyitva tartó elárusító helyekig. Az ipar- és kereskedelem fejlődése több tényező egyidejű kedvező kölcsönhatásának volt az eredménye. Korszakunkban Miskolc arculatának alakulásában döntő szerepet játszott a Kamara birtokpolitikája, az uradalom és a város vezetőinek az ipari termékeket igénylő vásárlóképes népesség, a szakértelemmel rendelkező iparosok folyamatos betelepülését elősegítő törekvései, de legalább ilyen fontos volt a város kedvező földrajzi fekvéséből adódó, az ipari termelés alapját képező nyersanyag-bőség. Azonban ez esetben is döntő fontosságú volt az úthálózat kiépítése, hiszen így sokkal gyorsabban, és ami talán ettől fontosabb, lényegesen olcsóbban juthattak a helyi iparosok alapanyaghoz. A hegyvidék és az Alföld találkozásánál fekvő Miskolc adotságai országos viszonylatban is kiemelkedő bőségét biztosították az ipari célokra hasznosítható alapanyagoknak. A város környéke valóságos tárháza volt a nyersanyagoknak, amely egyaránt elősegítette a háziipar és a céhes kézműves ipar fejlődését, később pedig alapját szolgáltatta a manufaktúrák és a tőkés kisvállalkozások fejlődésének.345 A Bükk erdőségeiben nagy mennyiségben állt rendelkezésre a fafeldolgozó és az építőipar számára nélkülözhetetlen fa, de egyúttal innnen szerezhette be a lakosság a téli tüzelőjét is. Az uradalom egy 1756-ból fennmaradt árszabása közel kéttucatnyi különféle félkész faárut kínált eladásra a város lakói, és elsősorban iparosai számára, melyek között éppúgy megtalálhatjuk a kézművesek számára előállított „szekérhez való tengelyt vagy hordónak való 343

A tiszta vonzáskörzet azt jelentette, hogy a vonzáskörzet lakossága kizárólag az adott város piacait vette igénybe, míg a megosztott vonzáskörzet esetében a lakosok több település vásárait is látogatták. Bácskai V.–Nagy L., 1984., 45. 344 Gyulai É., 2000., 59. 345 Veres L., 2000/b., 324-325.

84

dongát”, mint a lakosságnak kínált „hasított szőlőtámasztó karót”.346 Egyes termékek készítéséhez – mint a kulacsok vagy famozsarak – az uradalmi tisztviselők azzal a feltétellel adtak fát, hogy az elkészült áruk egy tizedét be kellett szolgáltatni. A koronauradalom birtokában lévő erdők mellett a város lakói és iparosai a szükséges alapanyagokat a közlekedési viszonyok javulásával a távolabbi radistyáni, alacskai, felsőnyárádi és múcsonyi erdőkből is beszerezhették. Egyedül fenyőfát nem biztosítottak, – elsősorban a helyi asztalosok számára – a környező erdők. A miskolci bútorkészítés alapanyagát a máramarosi és Bereg vármegyei tutajosok szállították Szederkénybe, és az új tokaji úton jutott el a városba. A tetőfedésre használt zsindely kedvelt alapanyaga szintén a fenyő volt, melyet ugyancsak távolabbi vidékekről, elsősorban Rozsnyóról és Dobsináról szereztek be. Az építőipar egyik fontos alapanyagát, a fát tehát Miskolc lakói olcsón beszerezhették a környező erdőkből. A Sajó és a Tisza árterületei biztosították az építőipar további nyersanyagainak egy jelentős részét, a nádat, a gyékényt és a vesszőt. A házak falazata zömmel a vesszőből font és sárral tapasztott, ún. paticsból készült. Ezt a munkát általában szlovák iparosok, ritkábban cigányok végezték, és ők készítették a vályogot is. A városban épített kőházakat a helyi kőművesek és kőfaragók mellett, elsősorban mecenzéfi mesterek építették, melyekhez a város körül működő számos kőbánya biztosította az alapanyagot, de a közeli Tapolca kőbányáiban kitermelt követ is szállítottak Miskolcra.347 A miskolci kőművesek általában bányatulajdonosok is voltak, mint a 18. század végén az a Katzesperger János, aki több alkalommal a város számára is dolgozott. A környező bányákban az építkezésekhez nagyon jó minőségű követ termeltek, ugyanakkor az itt kitermelt kő minősége nem volt megfelelő malaomkövek faragására. A Szinván működő vízimalmok üzemeltetéséhez nélkülözhetetlen malomköveket, a vidék leghíresebb malaomkőbányájából, Sárospatakról vásárolták.348 A fazekasság és az építőipar számára fontos tégla nyersanyagát, az agyagot szintén bőséggel kínálta a város területe és közvetlen vidéke. A fazekasok gyakran téglaégetők is voltak. A miskolci fazekas céh egyik alapítójának, Takács Jánosnak 1793-ban bekövetkezett halálakor készített vagyonleltárban, többek között 1500 általa kiégetett tégla is szerepelt.349 A legjobb minőségű téglákat a Miskolc mellett fekvő Görömbölyön készítették, mely híres volt agyagbányájáról. Az itt készült téglákat nem csak falazásra használták, kiváló minősége miatt Miskolcon az épületek boltozatát is ebből készítették. A városnak saját tulajdonában is volt 346 347

143.

348 349

B.–A.–Z. m. Lt. XI. 601. 718. sz. Urbarium regii Coronalis dominii Diósgyőr 1756.; Uo. 325. A miskolci és város környéki kőbányákat részletesen ismerteti Gulya István. Gulya I., 2005., 140– Veres L., 2000/b., 327. Vida G., 1999., 69.

85

téglaégető, melyet évről évre árverésen adtak bérbe.350 A fazekasok az edények mázolására és festésére használt anyagokat, – amint azt előző fejezetünkben is láttuk – kereskedőktől vásárolták. Kedvelt volt az ún. „Stájer máz”, vagyis a Stájerországból vásárolt agyag.351 Az ipar, illetve ipartelepítés szempontjából fontos tényezőnek számított az állattartás és a mezőgazdasági termékek egy része, melyek nem csak a lakosság ellátása szempontjából voltak kiemelkedő jelentőségűek, de számos iparág alapvető nyersanyag-szükségletét is biztosították. A korabeli források szerint az ország egyik legjobb és nagy sikértartalmú búzatermelő területe Miskolc közvetlen környékén volt.352 Ezek a földek látták el a várost gabonával, melyet a Miskolcot átszelő patakokon működő, – egyidőben átlagosan hét – vízimalomban őröltek meg. A város gabonaszükségletét teljes egészében kielégítette a környező szántókon megtermelt búza és rozs, ugyanakkor a várost övező területeken elenyésző volt az állattartás. A lakosság élelmezéséhez és a helyi bőripar számára nélkülözhetetlen élőállatokat elsősorban a dél-borsodi Mezőségről, de kisebb számban a távolabbi észak-alföldi régióból is hajtottak fel Miskolcra. A város ipara korszakunkban egyre nagyobb mennyiségben igényelte a bőrt, gondoljunk csak a csizmadiaipar látványos virágzására. A nagyon jelentős húsfeldolgozás, a bőr és ruházati ipar mind céhes keretek között működött. Utóbbi egyik legfontosabb alapanyagát, a vásznat elsősorban háziipari keretek között állították elő. Veres László ennek bizonyítékát látja a korabeli hagyatéki leltárakban, melyekben rendszeresen szerepeltek szövéssel–fonással kapcsolatos eszközök, illetve az a tény is alátámasztja a háziipari jelleget, hogy a takácsmesterség csak későn, 1799-ben jutott el a céhalapítás szintjére.353 Megítélésünk szerint azonban – a korabeli árszabások tükrében – a miskolci ruházati ipar nyersanyag-szükségletét, csak részben elégítette ki a helyi háziipar és később a céhes termelés, a jó minőségű alapanyagokat kereskedők szállították és értékesítették a városban. Miskolc határában a korszakban jelentős kenderföldeket találunk, melyek biztosították a miskolci iparosok számára a vászonszövés alapanyagát, akik a miskolci patakok, a Szinva és a Pece árterületén végezhették el a kenderfeldolgozás alapműveletét, az áztatást. E tevékenység kapcsán gyakran keveredtek konfliktusba a helyi molnárokkal. A város az ilyen esetekben általában az iparosok javára döntött, ami jelzi, hogy a tanács számára fontos volt a helyi ipar, még a háziipari keretek között folytatott iparűzés támogatása is.354

350

B.–A.–Z. m. Lt. IV/a. 6. köt. 10. HOM HTD I. 79.4.1.; Veres L., 2000/b., 329. 352 Fényes E., 1837., 99. 353 Veres L., 2000/b., 330. 354 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 501/a 1. köt. 883. 351

86

Az alapanyagok közül utolsóként a fémmegmunkálás alapanyagáról, a vasról essen szó, mely a korszakban, mai szóhasználattal élve, stratégiai jelentőségű ipari alapanyagnak számított. A 18. század végéig a város lakosságának és iparűzőinek vasigényét a gömöri vasolvasztók és vashámorok elégítették ki. A város vezetése arra törekedett, hogy egyrészt kedvezően befolyásolja a város vasellátását és biztosítsa a lakosság és az iparosok vasszükségletét, másrészt az értékesítés monopolizálásával gazdasági előnyökhöz jusson. Ezért általában egy-egy vaskereskedő 3–4 évre kizárólagos jogot szerzett arra, hogy Miskolcon az országos vásárok kivételével vasat áruljon, cserébe egy meghatározott összeget fizetett be a város kincstárába. Egyetlen feltételt szabtak a bérlővel szemben, még pedig azt, hogy nem árulhatott más városok árainál magasabban.355 A helyzet akkor változott meg alapjaiban, amikor Fazola Henrik egri lakatos mester felfedezte az upponyi és nekézsenyi vasérc lelőhelyeket, majd pedig a diósgyőri uradalomban felépült a vasolvasztó és a hozzá kapcsolódó vasverő hámor. A diósgyőri vasfeldolgozás beindulásával a városi tanács elvesztette meghatározó szerepét a vasértékesítésben. 1780-ban az uradalom üzeletet nyitott a városban, melynek első bérlője Semaur Péter vaskereskedő volt, aki kizárólag a koronauradalommal állt jogi kapcsoltaban. Az általa értékesített vas árát az uradalom gazdatisztjei határozták meg, melynek betartását szigorúan ellenőrizték. Tulajdonképpen a vaskereskedő egy előre meghatározott árrés mellett dolgozott, melynek nagysága attól függött, hogy egész tömbökben, vagy „összetörve font számra” adta el a vasat.356 A századfordulón további bányák nyíltak meg Miskolc közelében, melyek tovább serkentették a város fémiparának fejlődését. A feltárt vasércbányák mellett az uradalmi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy a korszakban több ezüstbánya is működött Diósgyőr határában.357 Az uradalom fával és vassal egyaránt ellátta a város lakosságát és kézműveseit. E mellett a koronauradalom területén jelentős volt a hamuzsírfőzés is, amely az üvegkészítés legfontosabb alapanyagát biztosította. A nyersanyag-bőség azonban nem minden iparág esetében volt jellemző, így egyes céhek esetében, mint a szűcsök és vargák, a társulat életében különös fontosságú volt a termelést biztosító nyersanyagok beszerzése, és azok elosztása a mesterek között. Ezek a céhek arra törekedtek, hogy biztosítsák maguknak a nyersanyagok beszerzésének monopóliumát. A vargák az egyenlőség elvét vallották, így ha valaki bőrt vásárolt köteles volt azt megosztani mestertársaival. A szűcsök – elkobzás terhe mellett – limitálták az egy mester által beszerezhető bőrök számát. A nyersanyagbeszerzést mindazon iparágak esetében a privilégiumokban korlá355

Veres L., 2000/b., 331. Szendrei J., 1904., 588–589. 357 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 19–24. (1785) 356

87

tozták, amelyeknél a beszerzés nehézségekbe ütközött. Ez Miskolc esetében elsősorban a bőriparra volt jellemző.358 Az úthálózat változásai, a nyersanyag-bőség és a helyi gazdaságpolitika mind kedvezően hatott Miskolc iparára. A céhes iratok, a különböző adó- és iparosösszeírások és nem utolsó sorban a városi jegyzőkönyvek adatai egyértelműen bizonyítják a város iparának 18. század derekán megkezdődött látványos fejlődését. Mint láttuk ennek következményeként újabb és újabb iparágak telepedtek és honosodtak meg a városban. A század végén már közel ötvenféle mesterség képviselői űzték az ipart Miskolcon. Amint arra a bevezetőben már utaltunk egyes miskolci céhek története mellett, a város céhtörténetének legjobban feldolgozott fejezete a termelés és értékesítés területe. A 2003–2006 között folytatott OTKA-kutatás eredményeként megjelent Kézművesipar Északkelet-Magyarországon című kötetben a téma kutatói alaposan körbejárták és feldolgozták a város céhtörténetének ezt a szeletét. Szintén e témában alapműnek számít Dobrossy István munkája, mely a város piacának és vásárainak történetét dolgozta fel.359 Mindazonáltal megkerülhetetlen, hogy jelen doktori értékezésünk keretében – mely ugyan más szempontok alapján vizsgálja a város céhtörténetét – röviden bemutassuk a miskolci céhes ipar termelésének néhány jellegzetességét. Nem célunk az egyes mesterségekkel teljes részletességgel foglalkozni, a terjedelmi korlátok mellett mindössze egyetlen iparág, a kerékgyártó iparosok által készített áruk termékszerkezetét, és annak változásait szertnénk alaposan megvizsgálni. Megítélésünk szerint e mesterségen keresztül jól érzékelhető a vizsgált korszakban mind az előállított termékek mennyiségében, sokszínűségében, mind minőségében, nem utolsósorban a keresletben bekövetkezett változás, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a város iparosai a legtöbb iparágban felzárkóztak a kassai mesterek szakmai szintjére. Miskolc lakosságának növekedésével az előállított termékek között egyre nagyobb teret nyertek a kifejezetten polgári igényeket kielégítő árucikkek. A termelésben bekövetkezett változásokat leginkább a korabeli árszabásokon keresztül vizsgálhatjuk meg.360 E tekintetben a megyei levéltár gazdag anyaggal rendelkezik. A 18-19. 358

Veres L., 2000/d., 377. Dobrossy I., 2002. 360 Az árszabások elsősorban, de nem kizárólagosan gazdaságtörténeti források. A limitációk vizsgálatán keresztül jól nyomon követhető egy-egy iparág, tágabb értelemben egy-egy régió gazdasági fejlődése. A vármegyék által kiadott árszabások befolyásolták a mesterek munkáját, jövedelmét, ezen keresztül áttételesen az árszabásokban szereplő iparok fejlődését. Évszázadokon keresztül az önkormányzati szervek, a megyék és városok határozták meg a vásárokon és egyéb elárusító helyeken forgalomba kerülő iparcikkek és egyes szolgáltatások, bérek mértékét. A limitációk a nemesség elsődleges eszközei voltak arra, hogy az iparosokat olcsó termelésre kényszerítsék. Az első árszabások a 15. századból származnak, azonban csak az 1625. évi országgyűlés tette kötelezővé a vármegyék számára az árak szabályozását. Az árszabásokat áthágó mesterek termékeit a vármegyei szolgabíró a megye javára elkobozhatta. Dóka K., 1981., 110.; Román J., 1980., 5.; Kálnicky L., 1981., 119.; Balogh I., 1981., 69.; Domonkos O., 1981., 45. 359

88

századból több Borsod megyei árszabást őriznek. Az első 1706-ból az utolsó pedig 1818-ból származik. Az 1739-ben kiadott árszabás is már a viselet sokszínűbbé válásáról tanúskodik. A szabók esetében változtak az alapanyagok, megjelentek a késztermékek, minden bizonnyal a görög kereskedők tevékenységének eredményeként. Az árszabásban több mint húsz féle termék árát, illetve alapanyagát tüntették fel. Utóbbiak esetében említést érdemel, hogy több ruhadarab is, mint a dolmány, angliai posztóból készült. A női viseletben új darab volt a selyemből varrott szoknya. A lábbelik esetében még nagy számban voltak jelen a vargák által készített termékek, mint a különböző bocskorok és saruk, de a divat változását mutatta, hogy már 18-féle csizmadia munka árát tűntették fel, melyek közül a karmazsin csizma volt a legdrágább.361 Az árszabásokban bizonyos termékek esetében a munkafolyamatokat és a felhasznált alapanyagokat is feltüntették. Az 1811-ben kiadott árszabásban a fazekasok esetében rögzítették az edény, illetve mázkészítés „receptjét”, és a munkafolyamatok sorrendjén túl, azt is meghatározták, hogy bizonyos mennyiségű nyersanyagból mennyi késztermék készüljön.362 Hasonló leeírásokat találunk a kötélgyártók, a pékek és mézeskalácsosok esetében is.363 A legteljesebb árszabások a 18. század második feléből maradtak fenn. A piaci, vásári áruféleségekről és árairól egy 1787-ből származó árszabás ad teljeskörű tájékoztatást.364 A limitációban felsorolt közel félszáz termék között a pékáruk szerepelnek elsőként, közel tucatnyi fajta kenyér árát feltüntetve. Ezt követte a húsok és állati termékeknek, mint a különböző szalonnáknak az árai. A húsok között egyaránt megtaláljuk a szárnyasokat, a disznót és a juhot, ugyanakkor a mészárosok által kínált árukat külön árszabásban szabályozták. A limitáció ezen túl tartalmazta még a hüvelyeseknek, a különböző minőségű liszteknek az árait, és az árszabásból tudjuk, hogy meghatározták a különböző túrófajták árait is. Az árszabás érdekessége, hogy a zöldség- és fűszerfélék árait nem limitálták. A korszakunkban kiadott árszabások összehasonlító vizsgálatát Dobrossy István végezte el a már említett munkájában. A leglátványossabb változást a viselet területén figyelhetjük meg.365 A szabók árszabásai azonban nem csak a termékszerkezetben bekövetkezett változásokról árulkodnak, de az értékesítés területén is egyfajta árukészletbeli szakosodást figyelhetünk meg. Megkülönböztettek „vásári szabókat, váltóra dolgozó vékony szabókat és vásári vékony szabókat”. A fejviselet területén szintén jelentős volt a változás, hiszen külön 361

Dobrossy I., 2002., 62–63. Az edénykészítés leírását lásd: Dobrossy István 2002., 67. 363 B.–A.–Z. m. Lt. 501/b. 501/e. 1238/1811. 364 B.–A.–Z. m. Lt. 501/b. IV. III. 16. 365 Gyulai É., 2007.; Fügedi M., 1979. 362

89

volt árszabása a kalaposoknak és a süvegeseknek. A lábbeliviseletben korszakunkban a csizma volt a domináns, ugyanakkor a céh iratanyagából tudjuk, hogy az árszabásokban feltüntetett termékeknél lényegesen nagyobb volt az általuk készített lábbelik száma. A divatban bekövetkezett változásra utal, hogy a 19. századi árszabások egyre nagyobb számban tartalmaztak suszterek által készített lábbelik, azaz cipők árait. E változás azonban nem csak a polgári viselet mind nagyobb térhódítását mutatta, de előrevetítette a csizmadiaipar 19. század derekán bekövetkezett hanyatlását is.366 Amint arra Dóka Klára rámutatott, a limitációk nem csak gazdaságtörténeti források, de vizsgálatukon keresztül jól nyomonkövethető egy-egy iparág fejlődése is.367 Ennek jó példái a 18. századból származó borsodi kerékgyártó árszabások. Már a 17. századi megyei limitációk is tartalmazták a mesterség termékeit, de egészen a 18. század derekáig nem találunk közöttük kész szekeret. Egy 1706-ból származó árszabásban – melyet 1739-ben változatlan formában ismét kiadtak – még mindössze nyolc kerékgyártó termék nevét tűntették fel, és a szekéralkatrészek mellett, mint a „béres szekérbe való kerék” csak mezőgazdasági eszközök, eke és borona szerepelnek.368 A korabeli Kassán kiadott árszabásokkal összehasonlítva szembetűnő a különbség, hiszen például az 1744-es kassai árszabásban 35 termék neve szerepelt, és nem találunk köztük mezőgazdasági eszközöket.369 A mesterség a század derekán látványos fejlődésen ment keresztül Miskolcon. Amint már említettük, ebben az időben számos német kerékgyártó mester telepedett le a városban. Az iparág fejlődését mutatja az 1770ben Miskolcon kiadott árszabás, mely egyértelműen mutatta a kerekes jármű készítés fejlődését. Borsodban is megjelent a legmagasabb technikai színvonalat képviselő hintó, illetve annak változatai, köztük is a legdrágább a „négy személyre csinált, hat üveges öreg hintó”, melynek ára 30 forint volt.370 A hintó készítése már jelentős mesterségbeli előrelépést jelentett, hiszen elkészítése minden más járműnél összetettebb feladatot jelentett, tekintettel arra, hogy előállításához a kerékgyártó és a kovácsmester munkáján kívül szükség volt asztalos, nyerges, bronzműves és fényező iparos munkájára vagy e mesterségek szakértelmére is.371 A hintónak az árszabásban történő megjelenése így egyrészt Miskolc kézművesiparának fejlődését és rétegződését, másrészt mivel a legdrágább kerékgyártó termékről volt szó, a település vagyonosodását is mutatja. Ugyanakkor sok termék nevével ezen árszabásban találkozhatunk 366

Spóner P., 1999. Dóka K., 1981., 110. 368 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 501/a. 15. köt. 55–56. 369 B.–A.–Z. m. Lt. 501/b IV.III. 16. 369 Az árszabást teljes egészében lásd: Spóner P., 2006.; B.–A.–Z. m. Lt. IV. 501/b. XVI. I. 154. 158. 370 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/b. XVI. I. 154. 158. 371 Frecskay 1912., 149. 367

90

először. Ezek közé tartozik a cséza és annak különböző típusai és alkatrészei, mint az „olasz formán készített cséza”. A cséza egy könnyű ún. lőcsös kocsi volt, melynek alváza mindenben azonos volt a kocsiéval.372 Ez a jármű elsősorban Északkelet-Magyarországon, így Borsodban és Zemplénben terjedt el.373 E mellett a személyforgalom bővülését mutatja, hogy megjelent az ún. „Land kocsi és a baranyai szekér”. A város kereskedelmének fejlődését jelzi, hogy a járművek között találunk kifejezetten kereskedők számára készített ún. „kalmárnak ökör után való szekeret” is. Szembetűnő az árszabás vizsgálatakor, hogy a mesterség fejlődésével eltűntek a limitációból a mezőgazdasági eszközök. A kassai árszabásokhoz hasonlóan, a postahálózat fejlődésének az eredményeként a termékek között már Borsodban is megtalálhatjuk a postakocsit.374 Szendrei János úgy jellemezte az iparágat, hogy a 19. században „mestereink már minden tekintetben is kiállották a versenyt [a kassai mesterekkel]… bizonyítja, hogy a legdíszesebb és legfinomabb francia mintájú hintókat is meg tudták csinálni.”375 A kézműves mesterek számára kiadott árszabások mellett, a 18. században a vármegye külön limitációkban határozta meg a kereskedők által forgalmazott termékek árait. A korabeli görög kereskedők kezén lévő boltok már több mint száz féle terméket kínáltak eladásra, egyben jelentős konkurenciát jelentve a helyi iparűzők számára. Tulajdonképpen üzleteik koruk szupermarketjei lehettek. Egy, a század közepéről származó árszabás szerint árulkínálatukban túlsúlyban voltak a ruházati termékek, így árultak többek között különböző minőségű karmazsin csizmákat és posztókat, gyapotot, prémeket és pamutot. Forgalmaztak kész ruhákat is, mint a „cselédnek való török ruhát”. Árukínálatukat színesítette a Balkánról beszerzett különböző olajak és a „vásárfiák”.376 Az értékesítés színterei a heti és országos vásárok voltak, bár a görög boltokban már sok finom árut beszerezhetett a miskolci lakosság. Az árutermelés bővülésének bizonyítékaiként a történetírók kiemelik a vásárok és piacok szaporodását.377 A vásártartás joga nem csak tömegvonzó volt, hanem a szedett vámmal, helypénzzel és különböző szolgáltatásokkal, mint a mérlegpénz és az őrzési díjak komoly jövedelmekhez is juttatta az adott települést. Miskolcon bizonyíthatóan 1580-tól tartottak országos vásárt.378 A város kereskedelmi szerepének 372

A lőcs egy görbe fa, amely a négy tengelyvégre támaszkodik és a magyarországi kerekes járművek egyik legfontosabb alkatrésze volt. A feladata, hogy a szekéroldalt kétfelől megtámassza. Megjelenése biztosította a kerekes járművek fejlődését, mert lehetővé tette, hogy a teher egy részét az oldalak tartsák. A csézán általában a kocsison és a poggyászon kívül két személy fért el, fogatolására pedig két ló szolgált. Ortutay Gy. 1989. 439. 373 Uo. 439. 374 Kamody M., 1985., 38. 375 Szendrei J., 1911. 656. 376 Dobrossy I., 2002., 65. 377 Szegőfi A., 2000., 304. 378 Dobrossy I., 2002.,15.

91

bővülését jelezte, hogy a 17. század végén már négy országos vásár volt Miskolcon, és 1801ben I. Ferenc király egy további országos vásár tartását engedélyezte. A céheknek mindig elsődleges fontosságú volt, hogy termékeik számára biztos piacot teremtsenek, különösen a céh működésének helyet adó településen. A miskolci céhek törekvéseinek eredményeként, a tanács már 1718-ban rendeletet adott ki, – a miskolci mesteremberek munkájának és árujának védelmében – hogy a vidéki iparosok csakis az országos vásárok második napján hozhatták be áruikat a városba. Tehát amíg a helyi kézművesek a vásárok mindhárom napján árulhattak, addig az idegen mestereknek erre csak a második és harmadik napon volt lehetősége. Miskolc kézműipari termékcseréjének, az áru értékesítésének fóruma évszázadokon keresztül központi helye a „Theátrum, Sokadalom vagy Derékpiac” volt. A „Derékpiac” a mostani Sötétkapu és a Színva vonala között terült el, egykor közel tízezer négyzetméter kiterjedésű piachely volt, amely magában foglalta a Széchenyi utca mostani déli oldalát is. A 18. században ezen a területen volt a tímárok, a vargák, a szabók, a csizmadiák, a kalaposok, a fazekasok és a mészárosok árulóhelye. Más város céhes iparosai – kivéve a kassai céhes mestereket – csak a központtól távolabb kaptak árusító helyet, de esetükben előbb a helyi céhek látómestereinek kellett meg vizsgálni termékekik minőségét. A céhes mestereknek a kijelölt árulóhelyet meghatározott időre kellett elfoglalni, mert aki „az árulóhelyen meg nem jelen, vagy maga, vagy a munkájával együtt, magára vessen, hogyha ott helyet nem kap”.379 A céhek között állandó villongások voltak az elárusítóhelyek elosztása tekintetében. Az árulóhelyek elhelyezkedése nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az értékesítés során, s nem lehetett közömbös, hogy ezek a város árusítóhelyeinek centrumában, vagy attól távolabbra helyezkedtek el. Tulajdonképpen a céhek piacon elfoglalt árulóhelyei jól reprezentálták az egyes céhek befolyását, vagyoni helyzetét. A város céheinek 18. századi árulóhelyeire vonatkozóan egyetlen összeírás áll rendelkezésünkre, mely 1755-ből származik. Ezen összeírás alapján teljes képet kapunk a piactérhez évszázadokon keresztül kötődő céhes ipar áruértékesítéséről, pontosan meghatározhatók az egyes céhek árulóhelyei és árulószínjei. Az árulás körülményeire, helyére, szabályozására vonatkozó iratok csaknem minden céh esetében megőrződtek.380 A céhek és árulóhelyeik a 19. század elején, a piactér beépülésének következményeként kiszorultak a piacról, s folyamatosan alakították ki új értékesítő helyeiket a Szinva patak túlsó oldalán. Elsőként a csizmadia céh cserélte fel főutcai árulóhelyét. A céhek hely-

379 380

Szendrei J., 1904., 556.; Veres L., 2000., 375. Dobrossy I., 1976., 117.

92

változtatása jól mutatja, hogy a főutca üzleteit megszerző görög, majd zsidó kereskedők a 18– 19. század fordulójára teljesen kiszorították a céhes iparosokat a város főutcájáról. 1755-ig a piacon működő árulószínek bérletét a város határozta meg, illetve szintén a város adott engedélyt újak építésére. A piacot övező árulószínek közül a Sötétkapu feletti volt a legjelentősebb. Az épületben a vargák és a csizmadiák kínálták portékáikat eladásra. Hasonlóan a többi céh árulószínéhez ez sem volt állandó jellegű, boltszerű, folyamatos értékesítő hely, hanem csak a vásárok alkalmával használták a céhek. Tekintettel arra, hogy a termékek értékesítése vásárokhoz volt kötve, a csizmadiáknak is, mint a legtöbb miskolci céhnek, a szomszédos vásártartó helyeken is volt árulószínjük. Ugyanakkor ez kölcsönös volt, hiszen a céhek más városokból is eljártak termékeikkel a miskolci vásárokra. A színek vásárközi időben más funkciót is betöltöttek. A csizmadiák árulószínében, állandó színházi épület hiányában, így kaptak időszakosan helyet a színészek. Valójában azonban a céhek nem tulajdonosai, ha nem csak bérlői voltak az épületeknek. A csizmadiák is csak bérelték az uradalomtól az elárúsító helyet, és nem volt befolyásuk arra, hogy mellettük az uradalom még kivel köt bérleti szerződést. Az uradalomhoz benyújtott panaszlevelek egyértelműen bizonyítják, hogy nem volt felhőtlen az együttműködés a két fél között.381 A céh 1816-ban költözött ki az épületből és vásárolt saját tulajdonú ingatlant a Szinva másik partján, a Kandia utcában.382 A vargák azonban továbbra is az épület emeleti részében maradtak, kezdetben mint bérlők, később azonban megvásárolták az uradalomtól a helyiséget. Szintén az épület emeleti részén kaptak helyet a miskolci szabók is, akik egészen 1845-ig használták az épületet. Ebben az évben a kalaposokkkal szövetkezve ők is, a már a csizmadia céh esetében említett Kandia utcába költöztek. A céhek iratanyagából tudjuk, hogy a csizmadiák és vargák által használt sötétkapui ingatlanban más céhek is béreltek hosszabb-rövidebb ideig elárusítóhelyet, így a szabók mellett például a fazekasok is itt árulták termékeiket. A céhek többsége nem rendelkezett kellő anyagi forrással ahhoz, hogy saját árulószínt építsenek, ezért általában az uradalomtól béreltek árulóhelyet. A csizmadia céh Kandia utcában felépült új, saját árulószínében is feltűntek más céhek időszakos bérlőként. A céh nem elhanyagolható jövedelemre tett szert abból, hogy az épületet időről-időre bérbeadta.383 Miskolcon a vásárok alkalmával a legtöbb összeütközés a kassai céhes mesterekkel történt, akik hasonló jogokat követeltek maguknak, mint a helyiek, arra hivatkozva, hogy a legtöbb miskolci céh Kassától kapta kiváltságát, s ezekben mintegy elismerték az anyacéhek 381

Leszih A., 1923., 142–144. Nyíregyházán szintén a csizmadia céh volt az első, mely – 1833-ban – saját árulószínt építtetett. Szabó S., 1993., 58. 382

93

előjogait. Kisebb összeütközések után a város elöljárósága és a céhek tisztviselői is elfogadták a királyi város előjogait az országos vásárokon.384 Teljesen más volt a helyzet Kelet– Magyarország másik nagy királyi városa, Debrecen esetében. Debrecen és Miskolc között nem létezett olyan szoros kapcsolat, mint Kassa és Miskolc vonatkozásában, ezért a miskolci céhek nem mutattak hajlandóságot a királyi város iparos testületei előjogainak elismerésére. A debreceni céhes mesterek csak olyan elárúsító helyre számíthattak a helyi vásárokon, mint amilyeneket ők is biztosítottak a miskolci céhes kézművesek számára az ottani sokadalmakon.385 Kevésbé volt sikeres a céhek érdekérvényesítő törekvése a kalmárokkal, azaz a kereskedőkkel szemben. A vargák céhszabálya kifejezetten tiltotta, hogy „idegen és másutt lakó kereskedő emberek, kalmárok másutt csinált szekernyéket, sarukat, cipellősöket, és egyéb fekete művet akár minemű helyekről az országba behozni itt árulni és adni bátorkodjanak.”386 A 18. század második felében a céhprivilégiumok mind kevesebb gátat tudtak állítani a városba bejövő különböző árucikkek elé. A kontárokkal szemben azonban hatékonyan léphettek fel a vásárokon a helyi céhek. A céhen kívüli mesterektől el lehetett kobozni az árut. E tekintetben már csak azért is számíthattak a céhek a város támogatására, mert az elkobzott áru fele a céhet, fele a város főbíráját illette meg. A kereskedelem élénkülésére utal, hogy a 18. században megnőtt azon városi statútumok száma, melyekben szabályozták a piac működését. A piac rendjének fentartásáért a piacfelügyelők, a vásárbíró és a főbíró volt a felelős. Fizetségüket a vásárok alkalmával befolyt összegekből fedezték. Korszakunkban ezt változó mértékben osztották meg közöttük, míg a beszedett összeg egy részét a város utcáinak tisztítására fordították.387 A mezőváros jogkörébe tartozott a mesterek és a vásárlók közötti vitás ügyekben való igazságtétel. Ez részben a mezővárosi jogszolgáltatás témakörébe tartozik, de témáját tekintve megítélésünk szerint szorosabban kapcsolódik jelen fejezetünkhöz. Ezekben az esetekben általában először a céh elöljárói vizsgálták ki a panaszt, de ha a megvádolt mester nem fogadta el a céh határozatát, akkor az ügy a város elé került. A korszakunkban ezt a tevékenységet egyfajta fogyasztóvédelemnek is nevezhetjük. E körbe tartozott többek között a mesterek által 383

A miskolci céhek elárúsítóhelyeiről lásd: Dobrossy I., 1976. Veres L., 2000/d., 375. 385 Minden település céhes iparosai a legmesszebbmenőkig igyekeztek védeni piacaikat. Számos esetben találkozunk más városokban, hogy éppen a miskolci mesterekkel szemben kellett védeniük érdekeiket. Amint Miskolc esetében a kassiak, úgy más városok esetében a miskolci iparosok jelentették a legnagyobb konkurenciát. 1790-ben az egri fazekasok fordultak a magisztrátushoz, hogy korlátozzák a miskolci fazekasok piaci árulási lehetőségeit. Lénárt A., 1975., 157. 386 HOM HTD I. 76.35.12.; Uo. 375. 387 Dobrossy I., 2002., 58–59. 384

94

elrontott munkák vizsgálata és az esetleges panaszok elbírálása, majd a szükséges kárpótlás megállapítása. A felmerülő vitás ügyekben a város általában helyi mestereket kért fel szakértőnek. Tipikus eset volt 1777-ben Ördög János pere Marcsek Károly szabó mester ellen. Ördög János megbízta az említett mestert egy mente, egy nadrág és egy lajbli elkészítésével, amelyhez három rőf posztót bocsátott rendelkezésére. A nadrág és a lajbli elkészült, bár „nem teljességgel tetszésére vannak Ördög János uramnak, mert a mente „alkalmatlanná és nem használhatóvá készítvén”. A szabó mester munkájának megvizsgálására a város „egynéhány szabó mestereket hivattatván”, akik megállapították, hogy sem a nadrág, sem a lajbli nem egy darabból lett kiszabva, egy részüket más anyagból toldották meg. A rendelkezésre bocsátott anyagból a mentét mindenképpen tisztességesen el lehetett volna készíteni, és ha a posztó kevésnek bizonyult volna, akkor a szabó mesternek kérnie kellett volna még. Megállapították, hogy a mester nem megfelelő munkát végzett, rosszul szabta ki a rá bízott posztót, ezért arra kötelezték, hogy „vagy hasonló jóféle posztóból alkalmatos mentét készítsen, vagy pedig ezen általa elrontatott posztónak megbecsülendő árát, eddig okozott törvényes költséget egy Rftot és 12 kr meg fizesse”.388 Marcsek Károly munkájával – a városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint – számos esetben merült fel panasz. 1785-ben a céhnek kellett eljárnia vele szemben, majd az ügy ismét a város elé került. „Milkó Antal a törvényszék eleibe citáltatta Szabó Marcsek Károlyt”, mert feleségének egy „Sust nevezetű” ruhát készíttetett és a hozzá való „matériákat” át is adta, de a megbeszélt határidőre nem készült el a ruha. Először a céh elé rendelték a mestert, ahol az „egész becsületes nemes céhnek ítélete az vagyon, hogy /: mivel rosszul fel darabolván minden matériát:/ abból becsületes ruhát nem lehet készíteni, mely iránt ez nemes magistratus előtt is a céhmester Smid Joseff uram azon declaratiojat tette, hogy azon matériából amiképpen feldarabolta, becsületes kész ruha nem készítetthetne”. Az idézésre a szabó mester nem jelent meg, csak írásban közölte, hogy az említett ruhát nem fogja elkészíteni. Annak ellenére sem, hogy a város ez ügyben eljáró hivatalos embereinek azt „fogatta, hogy harmad nap alatt el fogja készíteni”. A törvényszék előtt felmérették a Milkó Antal által átadott anyagban okozott kárt, melyet a mester „haszontalanná tett”.389 Ezen túl kötelezték „nem különben az okozott törvényes költségekben, úgy mint elsőben a céhben 51 kr(ajcár)ok törvényes pénzben 1 Rftok négy rendbéli citatiojáért 24 kr(ajcár)ok, in summa 8 Rft és 25 ½

388

Először a mentét kellett kiszabnia, majd a maradék két ruhadarabot, ha pedig „esetleg azoknak híja lenne”, a megrendelő további posztót adott volna. (1777) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 368. 389 „A portéka árában convincaltatik (= büntetés kiszabatik): úgy mint 15 Rft sárga pántlikának 4 krcárjával rőfit számlálván 1 Rft, két rőff veres vászonynak árában 24 krok 11 ¾ lat halszíj latját a kr is 6 tészen 1 Rftot és 10 krokat egy lat sejem 15 krok, három rőff felér gyolcs a kr 12 tészen 36 krokat, fél lat selyemnek árába 15 krok, ismét 5 rőff festett vászony.” (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 67–68.

95

kr(ajcár)ok” megfizetésére és a pénz behajtására a vásárbírót rendelték ki.390 Az ilyen jellegű ügyekben mindig a vásárbíró feladata volt az eljárás. 1788-ban Glatz János csizmadia Sreiner Mihály számára varrt egy csizmát, amely azonban „alkalmatlan lévén visszavette oly kötelességgel, hogy vagy mást varr helyette, vagy pedig a [kialkudott összeget] visszafizeti”. Azonban egyiket sem tette meg, ezért a vásárbíró kötelezte az összeg és a költségek megfizetésére.391 A város maga járt el az elmarasztalt mesterekkel szemben, ha azok a megítélt kárpótlást nem akarták megfizetni. 1818-ban Csorba Istvánné Áron Mojses zsidó szabót a város elé citálta, a neki „varrás végett által adott ruháinak haszonvehetetlen lett el rontásában”. A szabó elismerte hibáját, és a 25 Rft kárt foglalás útján behajtották.392 A vevők, megrendelők, illetve eladók között felmerülő vitás ügyek között legnagyobb számban a ruházati-ipar képviselőit, és közülük is szabókat és csizmadiákat találunk. Kisebb, de jelentős arányban szerepelnek az esetek között az építőiparban dolgozó mesterek is. 1803ban Nemes Telegdi István citálta a város elé Borosi Pál ácsmestert, aki Barátfai Györggyel elvállalta háza tetejének elkészítését, és előre felvette a munkadíjat. A munkát azonban „elrontván és hibásan állítván összve”.393 A panaszok kivizsgálása után természetesen nem mindig az iparost marasztalták el. Abban az esetben, ha megfelelő munkát végzett, elutasították a benyújtott panaszokat. 1818ban Somosi János özvegye tett panaszt, hogy az egy évvel korábban Dési Ferenc órástól vásárolt órája elromlott és kérte, hogy az órás fizesse vissza a vételárat. A vizsgálat során kiderült, hogy a mester az említett órát megjavította, és „az jó karban adatott el”, amit a vevő sem tagadott, ezért a panaszát elutasították.394

390

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 67–68. (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 146. (1788) 392 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 44. köt. 244. (1818) 393 A város senatorokat küldött ki az okozott kár felmérésére, az „elrontott fák árainak” megbecsülésére. A felek „25 és 25 Rftokban egyeztek meg”, amit a mesterek magukra vállaltak és kötelezték őket, hogy 15 napon belül fizesség. (1803) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 29. köt. 122. 394 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 44. köt. 178. (1818) 391

96

4. A mezőváros és a céhek kapcsolata A miskolci céhek és a mezőváros kapcsolatának témakörében négy olyan területet vizsgálunk meg, melyek feltárására mind ez ideig még alapkutatások szintjén sem került sor, és amint arra a bevezetőben is utaltunk, általában a magyar céhtörténet kutatás is kevesebb figyelmet szentelt. Napjainkig a kutatások homlokterében a céhek alapítása, országos szabályozása, belső életük, működésük és az előállított áruk állnak. Megítélésünk szerint ahhoz, hogy egy város céhtörténetéről teljes képet kapjunk elengedhetetlen az alább vizsgált területek feltárása is. Hiába rendkívül gazdag a Herman Ottó Múzeum céhtörténeti gyűjteménye, ha a szakemberek számára a céhtörténet ezen területeivel kapcsolatban nem, vagy alig szolgáltatnak adatokat. Ezeket csak a városi iratok, elsősorban a város jegyzőkönyveinek kutatásán keresztül tárhatjuk fel. A céhbiztosi intézmény tulajdonképpen átmenetet képez a céhek belső élete és a város viszonyában. A tisztséget, mint látni fogjuk, országos törvény írta elő, de betöltésénél a város messzemenően figyelembe vette a céhek kívánságait. A jogszolgáltatás esetében két szempont szerint vizsgáltuk a céhek és a város kapcsolatát. Egyrészt a büntetőügyek, másrészt az adósságrendezés oldaláról. A gyorsan növekvő város korszakunkban a helyi céhes ipar fontos megrendelőjévé vált, egyes iparosok megélhetésüket is nagyrészt a városi megrendelésekre alapozták, ezért kiemelt figyelmet szenteltünk ennek a kérdésnek. Az utolsó fejezetben a céhek és a tűzvédelem kapcsolatát, viszonyát vizsgáltuk. Jelentőségét azért tartottuk különösen fontosnak, mert a tűz nemcsak Miskolcra, hanem a korabeli magyar településekre is a legnagyobb veszélyt jelentette, ugyanakkor a tűzvédelemben való részvétel a céheknek sajátos funkciót kölcsönzött a mezőváros igazgatásában, rendjének megőrzésében, míg a céhes ipar kitüntetett részvételét a tűzkárok megelőzésében és a tűz oltásában a korszak embere azzal magyarázta, hogy a műhelyek és mesterek működése, munkája elképzelhetetlen volt a tűz igénybevétele nélkül. Egyébként a középkori és újkori tűzvészek egy részét valóban iparosok okozták. Nem utolsó sorban a kiemelt figyelmet az is indokolta, hogy korszakunkban – a katonaság mellett – a céhek tagsága jelentette az egyetlen szervezett társadalmi réteget, amely hatékonyan léphetett fel a gyakori tűzvészekkel szemben. 4. 1. A céhek felügyelete: commissariusok és céhbiztosok A céhautonómia szinte szuverén teljessége, amely egészen a 18. század elejéig fennállt, és lehetővé tette, hogy a céhek közössége tulajdonképpen „a város szerepét játszhassa a város97

ban”, a 18. század második felében már a múlté. III. Károly 1729-ben a céhbiztosi intézmény országos bevezetésével véget vetett a céhek hatalmi túltengésének, a városi hatóságok felügyelete és ellenőrzése alá vonva működésüket. A céhintézmény hatóság jellege ettől kezdve jogilag ugyan megszűnt, a gyakorlatban azonban még sokáig érvényesülni próbált.395 Ezért Mária Terézia 1761-ben a céhkiváltság-reform alkalmával újból szükségét érezte, hogy tisztázza a céhek jogállását, megerősítve, hogy a céhek működése egyrészt helyhatósági, vagyis városi tanácsi, másrészt helytartótanácsi, tehát országos ellenőrzés alatt áll, azaz a társulatok nem önálló hatósági szervek. Ezt újra megerősítették az 1813. évi céhtörvény 30. cikkelyében, amely leszögezte a céhek kettős függését. Ettől kezdve a céhek korábbi joghatósági működése minimálisra csökkent. A céhbiztos intézménye valójában nem szüntette meg a céhkiváltságokat, de egyrészről igyekezett csökkenteni a partikuláris visszaéléseket, másrészt az államigazgatás mindinkább kialakuló szakszerű bürokratizmusát biztosította a feudális kiváltságokkal szemben.396 A társulatok csak a céhen belüli kisebb konfliktusok esetén tarthattak bírói széket, és mindössze két forintig terjedő bírságolási jogot gyakorolhattak.397 A törvény azonban fenntartotta a jogot, hogy a céh ítéletével elégedetlen fél fellebbezhessen a városi tanácshoz. A céhbíróság nem járhatott el a céh tagjainak nagyobb vétségei, bűnügyei esetében, ezt a kérdést majd a következő fejezetünkben tárgyaljuk. Szintén kivonták a céhek hatásköréből, hogy fellépjenek a céhen kívüli elemeknek a céhkiváltságokat sértő gazdasági jellegű kihágásainak ügyeiben. A céhek testületi jogai ugyan látszólag érintetlenek maradtak, szabadon tarthattak gyűléseket, választhattak tisztviselőket, de mindezt csak a céhbiztos jelenlétében tehették, miként a céhek gazdálkodását is a céhbiztosok ellenőrizték, akik így tulajdonképpen a céhek törvényes működésének legfőbb őrei lettek. A városi jegyzőkönyvek kutatása során jól kirajzolódik a céhek azon törekvése, hogy a tanács törvényhozási jogkörét ugyan nem tudták megkerülni, de belső működésüket igyekeztek a céhbiztos felügyelete nélkül, saját hatáskörükben intézni. A 18. század második felében a miskolci céhek részben sikeresen szegültek ellen az országos törvényeknek. Számos társulat működött hosszabb-rövidebb ideig céhbiztosi felügyelet nélkül, a varga céh például egészen 1801-ig.398 A századfordulón azonban a város szigorított a céhek felügyeletén, és fellépett azon társulatok ellen, melyek megpróbálták megkerülni a céhbiztosi intézményt, „commissarius jelenléte nélkül tartván” gyűléseiket. 1798-ban a „Kőmíves, Kő Faragó és Ács egyben kapcsolt céh” kérte a magistratus bocsánatát, mert „ámbár articulusok értelme szerint, 395

Berlász J., 1967., 571–572. Varga Gy., 1981., 317. 397 Eperjessy G., 1967., 63.

396

98

de a felsőbb rendelésekhez képest is, a tartani szokott céhgyűlésekben a magistratus részéről mint commissarius megjelenni szokott, és annak jelenléte nélkül gyűlést tartani is szabad nem volna”, ennek ellenére legutóbbi gyűlésükről biztosukat (Főbíró urat) nem értesítették. Ezért mind a főbírót, mind a magisztrátust megkövették és bocsánatot kértek, amit mindkét részről elfogadtak, de „szorosan parancsolván, hogy ez után gyűlést tartani commissarius híre s jelenléte nélkül ne bátorkodjanak, különben minden végezéseik sikertelenné fognak tétetni, maguk pedig büntetés alá fognak vettetni”.399 1801-ben, éppen az említett vargák kapcsán, ismét a városi tanács elé került „a helybeli céhek által tartani szokott közgyűlések” ügye, hogy „vagyon-e minden céhnek commissariusa, melyekre a varga céh commissarius400nélkül lenni bejelentetvén”. A városi tanács döntése értelmében, minden miskolci céhre „határoztatik, hogy minden céhnek az magistratusból szabad választás szerint commissariust tartani, az felsőbb rendelések ereje mellett köteleztessenek, és commissarius nélkül tartandó közgyűlésbeli végzések ne légyenek”.401 Ez utóbbi mondat két szempontból is különösen fontos. Egyrészt a határozat értelmében a céhek maguk választhatták meg a városi tanács tagjai közül a céhbiztos személyét, másrészt az olyan gyűlések határozatai, melyeken nem vett részt céhbiztos, érvényüket vesztették, és ahhoz hogy törvényerőre emelkedhessenek, újra kellett tárgyalni őket. 1817-ben a gubás céh – ismeretlen okból – panaszt tett Mátyás Mihály legény ellen, és mesterétől való távozásra parancsolta, továbbá a városból is kitiltotta. Az ügy kivizsgálásakor kiderült, hogy a céhnek nem volt commissariusa, és döntését annak jelenléte nélkül hozta meg. A céhek azonban, – amint a tanács ismételten megállapította – „commissarius nélkül nem működhetnek”, és így határozataik sem érvényesek, ezért a gubás céh mellé commissariusnak Fodor István senatort kirendelték, a legényt pedig utasították, hogy térjen vissza mesteréhez.402 Rendkívüli esetekben, ha a társulatok elöljárói fontos kérdésekben céhgyűlésen kívül kívántak dönteni, akkor a város előtt kellett megjelenniük, és erre a tanács külön engedélyét kellett kérniük. 1806-ban a csizmadia céh elöljárói járultak a város elé Molnár Istvánnak, „céhbeli társuknak megvettetéséért. Megjelenvén, maguknak a felelet adás végett, addig, míg céhgyűlést tartanának engedelmet kértek, kiknek is a gyűlés tartásáig a kért enge-

398

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 27. köt. 5. (1801) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 24. köt. 123–124. (1798) 400 Ez ügyben a varga céh az uradalomhoz fordult jogorvoslatért, ahol azonban az ügyet visszautasították a város elé. „A helybeli varga céhnek azon levele, mellybe commissariusnak választását, vagy tartását nem akarják, tekintetes Cameralis Prefectus úrnak felsőbb rendelés tétel végett megküldeni fog.” (1801) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 27. köt. 31. 401 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 27. köt. 5. (1801) 402 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 43. köt. 176–177. (1817) 399

99

delem meg adatott”.403 A céh saját hatáskörében a vétkes mesterekkel vagy legényekkel szemben nem hozhatott – még céhbiztos jelenlétében sem – súlyos pénzbeli vagy testi büntetésről szóló döntést, mert ez kizárólag a városi tanács hatáskörébe tartozott. 1800-ban Proszka Ádám Liptó vármegyéből származó lakatos legény Miskolcon vándorolt, és „itten nem hogy maga mesterségeinek tanulására iparkodott volna, hanem generalis kulcsot ki tudja mi végett, készíteni bátorkodott”. A legényt azonban rajta kapták, a céh a kulcsot elvette tőle, és bár „vele kárt nem okozott”, a céhnél 25 botütésre büntették. A tanács is megvizsgálta az ügyet és további „25 botoknak ütései alá ítéltették”, egyúttal a város figyelmeztette „a lakatos céhet, hogy magát a politicus magistratus iurisdictiojának [jogszolgáltatásának] gyakorlásába avatta, helytelennek jelentetik, s ugyanattól eltiltatik.”404 A fentebb említett, 1801-ből származó idézet arra is rávilágít, hogy a céhek szabad akaratukból, döntésükből választhattak céhbiztost a város elöljárói közül. Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy mindkét félnek érdeke volt a harmonikus együttműködés, a későbbi konfliktusok elkerülése. A céhbiztosság tulajdonképpen választott, de kötelezően választott tisztség volt, amelynél a város messzemenően figyelembe vette a céhek kívánságát, mint például a nyelvtudást. 1812-ben Horváth János és Kunzer János, mint a helyi suszter céh elöljárói a város előtt megjelentek, hogy az eddigi commissarius, Tisza János „úrnak változásával, maguknak a magistratus tagjai közül egy másikat, aki németül is jól tudna”, a céh mellé kinevezni rendeljenek.405 1825-ben a már hivatkozott varga céh is céhbiztos felügyelete mellett működött, mert ebben az évben a céh képviseletében a céh elöljárói a város előtt megjelentek és kérték, hogy a leköszönő commissarius helyére főnotarius Nemzetes Kóródi Ferencet nevezzék ki, mely kérésnek a város eleget tett.406 A kinevezésnél a céh elöljárója, nagyobb céhek esetén elöljárói jelentek meg a tanács előtt, és a tagság egyetértésével kérték fel az általuk kiválasztott városi tisztviselőt, akit a jegyzőkönyvek tanúsága szerint minden esetben kineveztek. 1833-ban Pethő Ferenc a fésűs céh „főcéhmestere” a céh választása alapján szintén főnotarius N[em]zetes Kóródi Ferenc urat kérte fel commissariusnak.407

403

A csizmadia céhet főcéhmester Ns Nagy András, kiscéhmester Prihránszki György és céhbeli mesterek, Vajda András és Miskoltzy Gergely képviselték. (1806) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 32. köt. 141–142. 404 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 26. köt. 76. (1800) 405 „A folyamodók ügyes bajos dolgai iránt a szükség esetébe”, commissariusnak Zatrogh Dániel senatort jelölte ki a tanács. (1812) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 38. köt. 30. 406 A varga céhet főcéhmester „N[eme]s Kuri András, kiscéhmester Piskotzi András és céhbeli tag, Bogány György” képviselte a város előtt. (1827) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 53. köt. 16. 407 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 59. köt. 75. (1833)

100

A megválasztott commissariusok a céhektől tiszeletdíjat kaptak. A tiszteletdíj nagysága egy-egy céh anyagi lehetőségeitől függött, és két részből tevődött össze.408 Egyrészt a biztos éves munkájáért egy előre meghatározott összeget kapott, – mely az asztalos céh esetében évi négy forint volt – másrészt minden olyan ügy után, melyben a commissarius a céh érdekében eljárt, szintén bizonyos összeget fizetett a céh, melynek nagyságát az adott eset súlyához mérten határozták meg.409 Ez tulajdonképpen nem volt más, mint egyfajta sikrdíj. 1814-től tovább bővült a tisztség javadalmazása, mert egy tanácsi határozat értelmében, minden céhbe álló mesternek 2 forintot kellett fizetnie a céhbiztosnak.410 Az egyes tételeket összeadva, a céhbiztos komoly jövedelemre tehetett szert, különösen abban az esetben, ha egyidőben több céh mellett is betöltötte a tisztséget. A tisztéggel járó jövedelem ugyanakkor arra ösztönözte a céhbiztost, hogy egyrészt minnél hatékonyabban járjon elé a céh ügyeiben, másrészt arra törekedjen, hogy harmonikus legyen az együttműködés a céh elöljáróival. A fenntiek tükrében nem véletlen, hogy egy-egy céh esetében a céhbiztos személye az évek során csak ritkán változott. Nem volt szoros összefüggés a városi tisztségviselők választása és a céhbiztosok személye között. Ha mindkét fél elégedett volt, akkor a tisztséget hosszú ideig, akár egy évtizedig is ugyanaz a városi tisztviselő töltötte be, és csak abban az esetben történt váltás, ha az adott céhbiztos leköszönt városi tisztségéről, esetleg betegsége vagy halála esetén üresedés támadt. Mind a céhek, mind a város az állandóságra törekedett. 1815-ben a bodnár céh commissariusa Imrech László letette hivatalát, helyette főbíró Szalay Antalt nevezték ki. Ő azonban csak azzal a feltétellel vállalta el a tisztséget, hogy abban az esetben, ha nem tudna megjelenni a céhgyűlésen, akkor maga helyett mást küldhessen. Feltételét elfogadták, ami egyúttal mutatja, hogy ha egy biztos más irányú elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni a céhgyűlésen, akkor köteles volt maga helyett más hivatalos embert kijelölni.411 Ez nem lehetett ritka eset, mert általában egy városi tisztviselő – egyébb kötelezetcségei mellett – több céh mellett is betöltötte a biztosi tisztséget. 1838-ban „főbíránk jelentvén, hogy a kebelünkbeli tímár, csizmadia, szabó, asztalos, szíjjártó céhek főbíránkat Soltész Nagy Jánost, a kalapos és bodnár céh Gáspár Imre albíránkat, hentes, gubás, fazekas, lakatos, kerékgyártó, asszony és férfi szabó, gombkötő céhek Éles László főjegyzőnket, Takács céh Bede József tanácsnokunkat, fésűs céh Szép József tanácsnokunkat biztosoknak kikérvén, azok általunk is megerősíttettek.”412 A következő években még négy céh esetében volt biztos választás. 1840408

Debrecenben a céhbiztosok a céhmesterrel egyenértékű tiszteletdíjat kaptak. Varga Gy., 1981., 316. Pfliegler J. F., 1996., 93–94. 410 Szendrei J., 1911. 689. 411 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 41. köt. 145. (1815) 412 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 64. köt. 28. (1838) 409

101

ben a kötélgyártó céh részére Pintér Ferenc tanácsnok, az „eggyesült német lakatos413 és órás céh” részére pedig Gáspár Imre albíránk – akinek a nevét már a fenti listában is olvashatjuk – „biztosnak ki neveztetett”.414 1843-ban a bádogos, cinöntő, tűs és rézműves egyesült céh Bendik János tanácsnokot kérte fel commissariusnak, a gubás céh pedig a főbírót jelölte erre a tisztségre.415 A zsidó céh mellé a tanács ugyanúgy biztost nevezett ki, mint bármely más miskolci társulat mellé, ez alól ők sem voltak kivételek.416 A céhbiztos megválasztása ugyan az előbbi példák alapján tulajdonképpen a két fél közötti kölcsönös egyetértésen és megegyezésen alapult, azonban a város szigorúan felügyelt arra, hogy a céhek betartsák a hivatalos utat, és ne önhatalmúlag nevezzenek ki maguk mellé céhbiztost. Vizsgálataink azt mutatták, hogy erre mindössze egyetlen esetben került sor, amelyet részletesen is ismertetünk, mert hűen tükrözi a város álláspontját ebben a kérdésben. 1844-ben a tanács előtt felolvasták az asztalos céh azon levelét, melyben tudatják a céhbiztos választás eredményét, mely „minden tisztelet nélkül pusztán tudomásra juttatni” kívánja a várossal a választás eredményét. Azonban mind a törvény, mind a vármegye, mind a céhprivilégium szerint a „tanácsi hatalom és felügyelet alá rendelt céhközönségnek tudtára adatik, hogy céhbiztos kérelme a céhet, annak választása vagy kinevezése joga a [mezővárosi] tanácsot illeti, odautasíttatván, hogy nem az általuk választott biztos puszta tudomásra juttatást, hanem biztos kinevezése iránti kérelmét illő tisztelettel terjessze elő, akkoron fogván a választás és kinevezés iránt rendelkezni fog”.417 Tulajdonképpen minden esetben be kellett tartani a hivatalos utat, még akkor is, ha mint említettük, nem volt rá precedens, hogy a város megtagadta volna a kívánt tisztviselő kinevezését. A céhek és a biztosi tisztséget betöltő városi tisztségviselők között kölcsönös volt az együttműködés, hiszen a városnak is érdeke volt, hogy minél kevesebb ügy kerüljön a tanács elé, ezzel se szaporítva az eljárásra váró esetek számát. A jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy a biztosok és a céhek közötti konfliktusra csak ritkán került sor, annak ellenére, hogy korszakunkban mind a céhek, mind az iparűzők száma ugrásszerűen megnövekedett, és ez már önmagában is magában hordozta annak a veszélyét, hogy konfliktus alakuljon ki a felek között. Mindamellett, hogy a céhbiztos feladata volt a céhek törvényes működésének felügyelete, a gazdálkodásuk ellenőrzése, súrlódásmentesen kellett együttműködnie a társulatok tagságával, 413

A városban egyetlen lakatos céh működött, ugyanakkor a városi jegyzőkönyvekben a céhet gyakran „német lakatos céhként” említik, ami minden bizonnyal arra utal, hogy a céh tagságában többségben voltak a német ajkú mesterek. 414 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 66. köt. 129. (1840) 415 A tanács mindkettőjük kinevezését jóváhagyta. (1843) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 69. köt. 46. 416 1846-ban a zsidó céh mellé biztosnak a város albíráját nevezték ki. (1846) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 72. köt. 47.

102

hogy a felmerülő problémákat – lehetőség szerint – a céh keretein belül oldhassa meg. Ugyanakkor a helyzet igen kényes volt, hiszen a commissariusnak kellett eljárnia a céhek belső vitáinak elsimításában, a céhszabályok betartatásában, de e mellett a város érdekeit is képviselnie kellett. A konfliktusok leggyakoribb forrása a legények felszabadítása és céhbeállásuk körül alakult ki, mert ezen a területen gyökeresen eltérő volt a város, – mely az országos rendeleteket tartotta szemelőtt – és a céhek álláspontja. Utóbbiak, mint láttuk, mindenáron ragaszkodtak a céhek létszámának korlátozásához, a konkurencia visszaszorításához. A biztos azonban egyrészt a város érdekeit, – az iparosok számának növelését – másrészt a helytartótanácsi rendeleteket tartotta iránymutatónak, és ha a legény megfelelt a céh által támasztott kritériumoknak, akkor a társulat elöljárói nem akadályozhatták meg a beállást. Ugyanakkor, mint láttuk, a város anyagilag is érdekelté tette a céhbiztost, hogy elősegítse a legények mesterré válását. A céh és a biztos között kialakult ritka, nyílt konfliktus egyikére 1813-ban került sor, amikor a kőműves, ács és kőfaragó céh fordult a városhoz a céh és a város által kirendelt commissarius közötti ellentét miatt. A céh panasza szerint a commissarius sértegette a gyűlésen a céh legöregebb tagját, s amikor közölte a céhvel a magisztrátus határozatát, „hatalmaskodással” – vagyis erőszakkal és hatalmával visszaélve – utasította a céhet, hogy Kissel Fridrich és Dusony János ács pallérokat – ha teljesítették a mesterré válás feltételeit – vegye be tagjai közé. A biztos tagadta a céh vádjait, és a mestereket – Kun János kivételével – azzal vádolta, hogy provokálták őt. A „dolognak akadályául némely mesterek részrehajlását” nevezte meg, és egyúttal jelentette, hogy „a céhnek vele való illetlen bánása miatt, a commissariusi hivatalát letenni kívánja”. A város helybenhagyta a céhbiztos legényekkel kapcsolatos döntését418, mert amint az indoklásban olvasható, a Helytartótanács céhekre vonatkozó „parancsolatában, mely ez idő szerint minden céhnek törvényéül szolgál, az vagyon, hogy a mesteremberek száma semmi szín alatt meg ne szoríttasson”. Azok a legények, akik mesterré akarnak válni, „bizonyos esztendei vándorlás után remekelni köteleztetvén, ha azt helyesen elkészítik, a mesterek száma közé” kötelező bevenni őket. Tekintettel arra, hogy semmi megszorítás nincs, ha a két ács pallér „az eleinkbe adandó stukkót annak rendje szerint elkészítik, a maisterek száma közé a törvényesen lefizetendők befizetésével vétessenek be”. A céhet büntetés terhe mellett eltiltották a hasonló cselekedektől, és a commissarius rágalmazásától,

417

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 70. köt. 10. (1844) 1813 után a céhbiztos feladatai közé tartozott, hogy kijelölje a remeklés látómestereit, és természetesen maga is részt vett a remek elbírálásában. A céhbiztosi intézmény debreceni vonatkozású adatait Varga Gyula dolgozta fel. Varga Gy., 1981., 316. 418

103

ugyanakkor a biztosnak hivatala folytatását „kötelességébe tétették”.419 A döntés ez utóbbi mondata rámutat arra, hogy a megválasztott céhbiztos személyes sértetség okán nem mondhatott le önként tisztégéről, e határozattal tulajdonképpen megakadályozták, hogy a céhek nyomást gyakorolhassanak a városi tisztviselőkre.420 A jegyzőkönyvi bejegyzés különösen fontos része, hogy ez esetben a céhbiztos kifejezetten a város érdekeit tartotta szem előtt, hisz azon túl, hogy országos rendeletre hivatkozva kötelezte a céhet a remeklés feltételeit teljesítő legények felvételére, – amint az indoklásban olvasható – azért sem támogathatta a céh elzárkózási törekvését, mert az „ácsokra és kőművesekre városunkban nevezetes szükség lévén”.421 A legények felvétele esetén a céhbiztos feladatai közé tartozott a körülmények és az eljárás törvényességének ellenőrzése. Abban az esetben, ha a legény a céh szabályait nem tartotta be, nem készített, vagy nem megfelelő remeket mutatott be, és mesterségét kontárként űzte, akkor a biztos értelemszerűen a társulat pártját fogta, sőt szankciót is alkalmazhatott a legénnyel szemben. 1812-ben az esztergályos céh a városhoz fordult, mert Ackerman János helyi esztergályos „maga mesterségét anélkül űzné, hogy a céhbe annak rendje szerint, több rendbeli megintése után mind ez ideig is bé állott és remekelt volna”. Ezért a céh a várost arra kérte, hogy tiltsák el a mesterség gyakorlásától. A város a kérés megvizsgálása után megállapította, hogy Ackerman a több rendbeli figyelmeztetések ellenére sem mutatta be a megkívánt remeket és „úgy magát azon céh rendes és törvényes tagjának el nem ismertette: mint engedetlen és vakmerő, a mestersége további folytatásától el tilalmaztatik”. A város által hozott döntés végrehajtásával és felvigyázásával, „mely rendelésnek újabb is talán nem fogván engedelmeskedni”, a commissariust bízták meg, és „a műszereit elszedetni rendeltettek.”422 A céhbiztos feladatai tehát igen sokrétűek voltak. Az eddig ismertetteken túl, a céhbiztosok jártak el a céhek közötti gazdasági, szakmai konfliktusok esetén, és szintén az ő feladatuk volt az országos rendeletek végrehajtásának felügyelete is. 1820-ban „senator Tisza János úr mint a helybeli becsületes kordoványos céh commissariusa” jelentette a városnak, hogy „az említett céht a szattyánnak kordovány színre való festésétől, és a bőröknek ezidáig

419

Ebben az évben a kőműves, ács és kőfaragó céh biztosa Góth Mátyás senator volt. (1813) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 39. köt. 171. 420 Minden város tanácsa szigorúan őrködött a céhbiztosi intézmény függetlensége felett, és nem hagyta, hogy egy-egy társulat nyomást gyakoroljon a biztosra, esetleg év közben önkényesen mást kérjen fel a céh a hivatalra. 1825-ben Gyöngyösön a csizmadia céh elöljáróit figyelmeztette a tanács egy ilyen esetben. Löffler E., 1984., 298–299. 421 A város álláspontja szerint, ha egy kinevezett tisztviselő és a céh egyes tagjai között személyes konfliktus alakult ki, akkor előbbi nem mondhatott le önként posztjáról. Hasonló esetet fogunk látni az iparosok által benyújtott számlák vizsgálata esetén is. 422 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 38. köt. 225–226. (1812)

104

gyakorta adott csalárd színeknek leendő adásától eltilalmaztatta”,423 egyszersmind a csizmadia céhnek is azon határozásáról tudósított, „mely szerint minden tagjait a bőröknek ilyen hamis színre való festésétől, s a szattyánnak kordovány helyett leendő készítésétől és árulásától megtiltotta, bemutatván ezen határozása az említett csizmadia céhnek tudósítást tevő senator uraknak a kordoványosokra nézve tett lépése” is a város által megerősítetett, „s az említett mindkét rendbeli céhbeliek rendelésnek meg tartására büntetés terhe alatt köteleztettek.”424 1835-ben a commissarius ismertette a fazekascéh tagjaival az ólommázzal készített edényekre vonatkozó országos rendeletet.425 A tanács a céhbiztost és a főbírót bízta meg, hogy a miskolci fazekasokat, „fenyítések terhe alatt”, kötelezzék a rendelet betartására.426 A város a céhbiztosokon keresztül felügyelte a céhek vallásos életét, az erre vonatkozó szabályok betartását. 1796-ban a tanács utasította a „céhbeli commissarius urakat, hogy minden céhmestert arra kötelezzen, hogy a legényeket a [katolikus] templomba való járásra kényszerítsék”. Abban az esetben, „ha pedig elmúlatná valamelyik, azt meg büntessék és az articulus szerint főtisztelendő plebanus úrnak” a beszedett büntetéspénzt átadják.427 E tekintetben szükség volt a város határozott fellépésére, mert különösen a legények és inasok gyakran elmulasztották a hétvégi istentiszteleteket. 1811-ben „főtiszt. esperes és mindszenti plebános Greskovics Ignátz” sürgette a várost, hogy a céhektől „az ispotály szükségére adatni szokott, és már régen bé nem adott büntetéspénzek bé adását”, és szintén kérte a város közbejárását, minthogy a „céhbeli ifjak az isteni tiszteletet gyakorolni nem szokták, a templomba való járásra leendő kötelezéseket kívánja”. A város határozatban szólította fel a céheket – és a teljesítést a commissariusok feladatául kiadta – az említett büntetéspénz befizetésére.428 A városi jegyzőkönyvek bejegyzései azt mutatják, hogy a 19. század elejére gyakorlattá vált, hogy a céhbiztosok vizsgálták meg a városban megtelepedni kívánó iparosok hivatalos

423

Ebben a korszakban különösen megszaporodtak az ilyen típusú visszaélések, melynek magyarázata az 1813. évi árszabás azon záradéka volt, mely elrendelte, hogy „ha valaki magának külső országi kordoványból varratna csizmát, az ilyen csizma a felek között alkura hagyattatik, de a csizmadiák az országban készített kordoványból köteleztetnek dolgozni.” (1813) B.–A.–Z. m. Lt. IV-501/e 1314/1818 424 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 46. köt. 185. (1820) 425 A Helytartótanács elrendelte, hogy „a fazekas mesterek az ólom mérgű máz egyeleggel készített cserépedényeiket nem oly tartós tűzzel, s nem a meg kívántató ideig égetnék, ameddig a mérges máz az edényekből egész tökéletességben ki tisztulván ártalomra nem lehetnének.” A rendelet értelmében „az azon ólom mérges mázú edények készítőinek, az azokban készítettni szokott eledelek mérgessé válhatása, s az egészség megromlása kikerülésénél fogva kemény büntetés terhe alatt meghagyatik, hogy azon többször mondott mérges mázzal készült edényeket időről időre, a legnagyobb felvigyázással, mindaddig, s oly alkalmas tűznél készítsék, s égessék míg azoknak az egészség veszedelmeztetése minden lehető kétséget ki nem zár.” (1835) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 61. köt. 462. 426 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 61. köt. 462. (1835) 427 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 22. köt. 112. (1796) 428 Egyúttal kötelezték a céheket, hogy a legényeket és inasokat, de „a mestereket is szorícsák rá” a templomba járásra. (1811) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 37. köt. 119.

105

papírjait, véleményt alkotandó, hogy mindenben megfelelnek-e a város kívánalmainak.429 Az eljárásnál a biztosok az illetékes céh véleményét is kikérték. 1829-ben Váci István kőműves pallér Pestről megkereste a várost, hogy ő mesterként szeretne megtelepedni Miskolcon, és a város lakosai közé kívánna állni. A levelet a céh commissariusának adták ki vizsgálatra, és utasították, hogy annak tartalmát ismertesse a céhhel.430 1845-ben Dempvolf Eduárd tűsmester a kívánt bizonyság leveleit bemutatta, és Bendik János céhbiztos tanácsnok jelentése szerint is „személlyére nézve semmi különös kifogás magát elő nem adván”, a szokott díj lefizetése után a város lakosai közé bevették.431 Szintén a céhbiztos jelentette a városnak a céhbe állt iparosok nevét. 1828-ban Pintér Ferenc senator, a gitler [= gürtler, paszományos] céh commissariusa jelentette, hogy a kassai származású Tache Gáspár a miskolci gitler céhbe „maisternek be vétetett”.432 Fontos feladatuk volt a céhbiztosoknak a város tűzvédelmének szervezése, a céhek e területen való hatékony fellépésének összehangolása. E témát külön fejezetben is tárgyaljuk, jelen esetben ezért csak egyetlen példát említünk. 1822-ben a tanács által a „commissarius uraknak ajánltatott az, hogy az illető céhek elöljáróinak tegyék kötelességé, hogy azon embereiket, akiknél tudniillik a bőr vedrek ki vannak osztogatva, kötelezzék, hogy azok a történhető tűz kiütésekben a náluk lévő bőr vedrekkel jelenjenek meg, s erre maguk az elöljárók is szorgalmatosan vigyázzanak fel.”433 A céhbiztosoknak rendkívüli alkalmakkal közösen kellett fellépni és megszervezni a céhek együttműködését. Ilyen esetre került sor 1831-ben, amikor a vármegye tudatta a várossal, hogy „jövő böjt elő hava 2dik napjának délutáni óráin” Miskolcra érkezik „a főispáni hivatal helytartója, méltóságos császári királyi kamarás vajai Báró Vay Miklós”, és elrendelték a fogadásához szükséges megfelelő körülmények biztosítását. Döntöttek többek között a város teljes kivilágításáról, és a céhek számára előírták, hogy „a veres hídtól kezdve fel a vármegye házáig a céhbeli tagok fognak kiállni sorjában”. A commissariusok feladata volt a rendelet ismertetése, az egyes céhek helyének kijelölése, valamint a teljes létszámban való megjelenés megszervezése és ellenőrzése.434 429

Ez az egyik legfontosabb feladat volt a céhbiztosnak. Azonban nem csak a városban megtelepedni, de a városban legénykedni akarók iratait is ellenőrizniük kellett, illetve a tanácsnál jelentenie kellett a városba érkező legények neveit. Addig senki nem állhatott be egy mesterhez legénynek, míg kuntsaftját a biztos nem ellenőrizte. E rendelkezést azonban a céhek igyekeztek kijátszani, ezért például Gyöngyösön a tanács szigorú utasításba adta a commissáriusoknak, hogy e feladatukat a legnagyobb szigorral végezzék. Löffler E., 1984., 295. 430 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 55. köt. 6. (1829) 431 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 71. köt. 196. (1845) 432 A belépésről a város levélben értesítette a kassai magistratust. (1828) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 54. köt. 225. 433 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 48. köt. 165. (1822) 434 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 57. köt. 13. (1831)

106

4. 2. Mezővárosi jogszolgáltatás A korabeli mezővárosok egyik fontos jellemzője volt az önálló joghatóság. E jogkör kiterjedt a városi polgárok, köztük a céhes mesterek, inasok és legények büntető ügyeinek elbírálására, magánjogi vitáinak eldöntésére. Amint arra Stipta István Miskolc jogéletének vizsgálata során rámutatott, a város korszakunkban már csupán korlátozott jogi autonómiával rendelkezett, tekintettel arra, hogy az országos törvények, kötelező erejű szokásjogi szabályok rá is vonatkoztak. Ítélkezési hatásköre ennek ellenére jelentős volt.435 A város joga volt a vándorlásra induló, illetve más városokban letelepedni szándékozó legények számára kiállítani a „bizonyság levelet”, mely igazolta a legény származását és magaviseletét. Szintén a város jogkörébe tartozott a Miskolcon letelepedni szándékozó mesterek kérelmének elbírálása. A városi jogszolgáltatás különösen fontos területe volt, hogy – az uradalom, illetve a vármegye felügyeleti jogosítványa mellett – a városi tanács feladata és joga volt, a céhbiztosi intézményen keresztül a helyi céhek törvényes működésének ellenőrzése és felügyelete. A városi tanács hatáskörébe tartozott azonban a jogszolgáltatás számos más területe is. A városi jegyzőkönyvekbe jegyezték fel és hitelesítették a magánjogi egyezségeket, mint például az ingatlanok adásvételét. A város polgárai gyakran a városi tanács előtt tettek örökléssel kapcsolatos előzetes nyilatkozatokat, örökvallásokat, melyeket a hitelesítés végett a városkönyv lapjaira is bevezettek. Peres és örökösödési ügyekben, illetve házak, telkek vásárlása esetén436 a város helyi mesterek szakértelmére támaszkodott az ingó és ingatlan javak értékének felbecsülésében. E feladatokkal a tisztviselők mellett a város ún. convocatus személyeket – amely ez esetben talán leginkább hiteles szakértőnek fordítható – bízott meg, hogy mérjék fel és határozzák meg egy-egy vagyontárgy pontos értékét. Az ingatlanok esetén értelemszerűen általában az azokhoz leginkább értő kőművesek és ácsok szakértelmére támaszkodott a város, de a megbízottak között találunk specialistákat, többek között nádkötőket is.437 Az ingó javak felbecsüléséhez, jellegüknél fogva, a miskolci kézműves társadalom szinte minden területéről kértek fel mestereket szakértőnek, a leggyakrabban azonban a ruházati ipar képviselőivel találkozunk. Egy-egy esetben általában legalább két különböző, de rokon szakmát űző mester végezte el az értékbecslést. 1781-ben egy hitelügylet kapcsán lefoglaltak egy mázsa öt font gyapjút, melyet két miskolci süveges mester, convocatus Dombi Sámuel és Kreszkai Im435 436

Stipta I., 2000., 720. A városnak adójövedelmet jelentő taxa fundusok eladásához tanácsi jóváhagyás kellett. Uo. 2000.,

723.

107

re, 7 Rft 48 kr értékűre becsült.438 1788-ban egy zálogba adott „kék róka viselt Anglia posztó mentét” convocatus Juhász János szabó és Breznay Pál szűcsmester 6 Rft-ra becsült.439 A magánjogi ügyekben a magistratus tulajdonképpen a mai közjegyzőség feladatát látta el.440 A városi tanács feladata volt az árvák tutorainak kijelölése, illetve a rájuk maradt vagyon kezelése. 4. 2. 1. Adósságrendezés A városnak gyakran kellett eljárnia adósságok ügyében, jelentős volt az adósság közvetítő tevékenysége.441 A modern tőkés hitelszervezet első csírái csak a 19. század derekán, tehát korszakunk végén jelentek meg a városban.442 A 18–19. században pénzkölcsönzéssel elsősorban görög kereskedők, illetve zsidók foglalkoztak Miskolcon. Előbbiek döntően a 18. század második felében, míg utóbbiak a század végétől kezdve, és a 19. század folyamán folytattak jelentős hitelezői tevékenységet. Miskolc hitelviszonyait részletesen ismerjük Dobrossy István munkáiból.443 A városi jegyzőkönyvek tanulmányozása azt mutatja, hogy gyakran kerültek a város elé kézművesek adósságrendezéssel kapcsolatos esetei. Amint azt a céhek belső ügyeit tárgyaló fejezetünkben közölt fazekas céh mázvásárlási esete is mutatta, a görög kereskedők általában nagy tételben kölcsönöztek, – elsősorban a céhek közös vásárlásakor – alapanyagot.444 A leggyakrabban a helyi csizmadia mesterek vásároltak hitelben bőröket, elsősorban keletről behozott kordoványt. 1786-ban a városi jegyzőkönyvben egymás után több kölcsönszerződést is találunk, melyek miskolci csizmadiák és Demánd Márton „miskolci becsületes kereskedő” között köttettek. Az adósságok a bejegyzés szerint már hoszszú évek óta fennálltak. Minden bizonnyal sokkal nagyobb lehetett a kölcsönző csizmadiák száma, de a fellendülő iparág legtöbb iparosa időben törleszteni tudta hiteleit.445 Szabó Mihály miskolci csizmadia mester szintén a fent nevezett boltból vásárolt „kordovány és szattyán

437

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 425. (1778) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 659. (1781) 439 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 227. (1788) 440 Stipta I., 2000., 720. 441 Uo.2000., 721. 442 Dobrossy I., 2000/a.460. 443 Dobrossy I., 2000/a. 460–478.; Dobrossy I., 2000/b., 478–490. 444 Azonban esetükben is számos olyan kölcsönszerződést találtunk, amikor egyes mester vett fel önállóan hitelt. 1781-ben Meszticky Pál 154 Rft értékű bőrök árával maradt adósa Résu Tamás görög kereskedőnek. (1781) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 667. 445 Vranna Péter csizmadia mester 92 Rft értékű bőrt, 1777-ben „14 magyar forintot és 82 pénzeket” érő bőröket vett hitelbe, Urbán Gergely csizmadia, 1779-ben 17 Mfrt értékű bőrt vásárolt, Lang György csizmadia, 1780–ban 55 magyar forint és tíz pénz értékű bőrt vásárolt, Bárány János és 1781–ben Mokovics Pál vásárolt 438

108

bőröket” és maradt adós „82 magyar forintokban és 96 pénzekben”. E szerződés alatt azonban már 1786-os dátum szerepelt, ami azt mutatja, hogy a kereskedő a tartozások ellenére nem függesztette fel hitelezési tevékenységét.446 A görög kereskedők pontos elszámolást vezettek, ezért a felek között az adósságok összegének megállapítása csak ritkán képezte vita tárgyát. 1786-ban Kozma Miklós görög kereskedőnek Bárány János csizmadia mester maradt adósa 8 Rft és 52 kr értékű kordovány bőr árával, aki ugyan tagadta tartozását, de a kereskedő bemutatta a számlát és a „Mercantilis Könyvet [könyvelését]”, továbbá esküvel is megerősítette állítását, ezért a csizmadia mestert a város az adósság megfizetésére kötelezte.447 Tekintetbe véve, hogy a görög kereskedők általában jelentős értékben hiteleztek, a város előtt lefolyt tárgyalásokon az adósok hiteleik fedezeteként gyakran ajánlották fel ingatlanaikat. 1786-ban Folk Rosina gubás több alkalommal vett fel kölcsönt Demeter Mihály „miskolci görög guba kereskedőtől”, illetve hitelre vásárolt árut, „naturálékat [élelmiszereket]” összesen 72 Rft értékben. Az adóságot Folk Rosina elismerte, vállalva annak törlesztését. Abban az esetben azonban, ha mégsem tudná visszafizetni az említett összeget, akkor annak kiegyenlítésére az avasi pincéjét ajánlotta fel.448 A kézművesek a zsidó pénzemberekhez elsősorban készpénzért fordultak, de esetükben sem volt ritka, hogy hitelben vásároltak tőlük nyersanyagot. Az első iparosok és zsidók közötti ügyek, illetve kölcsönszerződések már a korszakunk elején megjelentek a városi jegyzőkönyvek lapjain. E tény azt mutatja, hogy a városban egyre gyarapodó kézműves társadalom jelentős része folyamatos tőkehiánnyal küzdött, és iparukat elsősorban a zsidó kereskedők finanszírozták. Az adósságok kiegyenlítése területén esetükben is gyakran keletkeztek jelentős csúszások, melyeket a felek csak a város előtt tudtak rendezni. A zsidó hitelezők, a görög kereskedőkhöz hasonlóan, pontos elszámolást vezettek, ezért az elmaradt tartozás öszszegét általában egyszerű volt megállapítani. 1772-ben Varga György varga mester Mojses Izsáktól 196 Rft értékben vásárolt marhabőrt. A tartozás kiegyenlítése ügyében nézeteltérés támadt, mert Varga állításával szemben, aki szerint már 187 Rft-ot kiegyenlített tartozásából, Mojses feljegyzései azt mutatták, hogy csak 168 Rft-ot törlesztett. A város a hitelezőnek adott igazat és kötelezte a varga mestert a fennmaradó 28 Rft megfizetésére.449 Az adósok között

szintén Demánd Márton boltjából és maradt az adósa 25 forinttal. Az összes bejegyzés alatt 1783. márciusi dátum szerepel. (1786) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 12. köt. 116–119. 446 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 12. köt. 120–121. (1786) 447 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 12. köt. 170. (1786) 448 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 12. köt. 213–214. (1786) 449 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 433–434. (1772)

109

leggyakrabban vargákkal,450 tímárokkal, szíjgyártókkal451 és mészárosokkal találkozunk, akik nagy tételű vásárlásaikat részben vagy egészben hitelből finanszírozták. 1772-ben Tímár Antal Hersli Jakab zsidótól 170 Rft értékű bőrt vásárolt hitelbe azzal a feltétellel, hogy tartozását hat héten belül kiegyenlíti. A vállalt határidőre azonban csak 94 Rft-ot törlesztett, ezért kötelezték a maradék összeg megfizetésére, és az addig okozott költségek fejében további 1 forint és 96 pénz megfizetésére.452 A törlesztésért egyes esetekben egy másik személy, általában az adós egyik rokona vállalt kezességet. 1778-ban Oponyi János szíjgyártó adósa maradt Falk Löbl zsidónak „104 forintokig és 21 pénzekig”. Adósságát a meghatározott időre nem tudta visszafizetni, ezért a felek a városi tanácshoz fordultak. A közös megegyezéssel létrejött megállapodásban az adós vállalta, hogy egy éven belül részletekben fizeti vissza tartozását, egyrészt készpénzben, másrészt „6 jó féle tehén bőr” átadásával. Utóbbit Harman Hendrich „mostohaatya” gondviselése alatt készíti el, aki egyben garanciát is vállalt a kikészített bőrök minőségéért.453 A helyi zsidó kereskedők gyakran olyan feltétellel adtak kölcsönt kézműveseknek, hogy azok a hitel értékét munkájukkal egyenlítik ki. 1785-ben Groszvaldon János kalapos mester Falk Lebel miskolci kereskedővel, – aki minden bizonnyal megegyezik a fentebbi esetben is említett Falk Löbllel454 – és „compagnyita társaival olyatén tractust tévén”, hogy Falk Lebel hitelbe gyapjút adott, hogy „az abból készített kalapokat” adja törlesztésként, „melyet megegyesülés szerint adminisztrált is Falk Lebel Groszvaldon Jánosnak”. Az átadott „materiából” a kalapos mester 31 tucat és négy darab kalapot készítetett. Az elkészült kalapokra azonban egy debreceni kereskedő, és egy miskolci kalapos mester, Ludvik Bullis ráígért, ezért az ügy a város elé került.455 Abban az esetben, ha a hitelt felvevő iparos végleg fizetésképtelenné vált, akkor akár ingatlanait, elsősorban pincéjét és szőlőjét, de ritka esetben akár a házát is lefoglalhatták.

450

Zemlényi István 1772-ben Izsák Mojsestől és Izsák Sámueltől 233 Rft és 12 kr értékű marhabőrt vásárolt hitelben, mely visszafizetésének határideje a Dorottyai Szikszai vásár napja volt. A határidő lejártakor azonban még mindig tartozott 99 Rft-al. Adósságát elismerte és vállalta annak kiegyenlítését. (1773) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 567. 451 1778–ban Oponyi János szíjgyártó mester vett fel 102 forint hitelt Fölch Löbl zsidótól, melyet nem tudott idejében visszafizetni. (1778) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 399. 452 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 496. (1772) 453 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 403–404. (1778) 454 Falk Lebel a városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az egyik legjelentősebb miskolci zsidó hitelező volt. 455 „Falk Lebel Ludvik Bullist törvény elé citáltatta”, hogy Groszvaldon kalapossal kötött egyezsége értelmében vagy a kalapok árát neki fizesse vagy a kalapokat „in sua integritate” visszaadja. A vizsgálat szerint Ludvik Bullisra a Falk Lebelel kötött szerződés nem vonatkozik, ezért ő sem a kalapokat, sem az azokért már kifizetett összeget „neki nem adhatja oda”. Ezért kötelezték 96 Rft megfizetésére, míg az előlegként adott 28 Rft-ot Groszvaldon kalaposnak kellett megfizetnie Falk Lebelnek. „Groszvaldon János pedig a contractusa ellen

110

1787-ben Falk Löbel zsidó, Krasznetzky Jakab (kék)festő mester Kandia utcában lévő házát foglaltatta le adósságai miatt,456 egyúttal átvállalta a többi hitelező felé fennálló adósságát. A tartozások kifizetése után a tanács a házat Falk Löbelnek „hatalma és birodalma alá bocsátotta”.457 A miskolci kézműveseknek nem csak helyi, hanem környékbeli településeken lakó zsidók is gyakran hiteleztek, és a törlesztés elmaradása vagy csúszása esetén ezek az ügyek is a tanács elé kerültek. Kelemen András miskolci varga mester Sajópetriben lakos Isák Salamon zsidótól 82 magyar forint értékben hitelbe bőröket vásárolt, de a kialkudott határidőre még részben sem tudta törleszteni adósságát.458 Virág Mihály és Ács János miskolci varga mesterek Sályba való Arendás Salamon zsidótól 250 Rft értékben marhabőröket vásároltak. A vételárból azonban Virág Mihály 92 Rft, Ács János pedig 26 Rft-ot fizetett meg, a fennmaradó összeggel azonban adósak maradtak.459 Az említett ügyekben a város kötelezte a mestereket adósságuk törlesztésére. Egyes esetekben a város az adósságok behajtását is magára vállalta. 1768-ban Grósz Miklós kalapos Filep Jakab zsidótól 48 Rft értékben vásárolt hitelbe gyapjút, de ebből 1772– ig csak 10 Rft-ot törlesztett. Az addig okozott késedelmes törlesztésért további 1 Rft 12 kr büntetésre ítélték, továbbá amíg nem fizetett zálogba lefoglaltak 46 kalapot, melyet a városi „archivumban, bíró kéznél” őriztek.460 A város az adósság pontos összegének megállapításához általában helyi mesterek szakértelmét is figyelembe vette, illetve a már említett convocatus személyeket kérték fel az adósságrendezés hitelesítéséhez. 1781-ben Taubler Mihály 100 Rft összegű hitelt vett fel Simcsik Mihály topolyai lakostól. Ezen összegnek határidőre csak a felét tudta megfizetni. A maradék 50 Rft kiegyenlítésére kötelezték, egyúttal letétbe lefoglaltak tőle egy mázsa öt font gyapjút, melyet két miskolci süveges mester, convocatus Dombi Sámuel és Kreszkai Imre, 7 Rft 48 kr értékűre becsült.461 Az adósokkal szemben, – ha nagy összegről volt szó – általában szigorú teljesítési határidőket szabtak meg. Abban az esetben, ha egy adós teljesítést ígért, az egyik vásárbíró feladata volt annak ellenőrzése. A tanács általában szem előtt tartotta, hogy az adósságrendezés már felvett 28 Rftokat, úgy az idejáruló, és actor álatal deducalandó költségekben és haszonvesztésben is, mivel csalárdságban járni Groszvaldon János tapasztaltatott.” (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 11. köt. 25–26. 456 Kwasnievsky Jakub lengyel származású kékfestő és Falk Löbl kapcsolatáról részletesebben: Gyulai É.,1999. 457 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 13. köt. 11–12. (1787) 458 A törvényszék Kelemen Andrást kötelezte az adósság megfizetésére. (1783) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 140. 459 A város kötelezte őket a maradék összeg megfizetésére. (1783) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 9. köt. 110–111. 460 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 451–452. (1772) 461 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 659. (1781)

111

kapcsán mindkét fél számára megfelelő és előnyös egyezség szülessen. 1778-ban Bakos Ferenc miskolci mészáros 100 Rft–tal tartozott, illetve maradt adósa Hajnal Mihály tiszaszőllősi gazdának. Adósságát betegsége miatt nem tudta határidőre megfizetni, ezért „Kerek Hegyessi” szőlőjét ajánlotta fel, melyet a város megbízottai 200 Rft-ra becsültek. A szőlőt azonban nem akarták feldarabolni, így a felek közötti megegyezés szerint, a tartozást a következő évi termésből törlesztette az adós.462 Az adósság behajtásánál gyakori volt, hogy készpénz helyett a mester munkájával vagy gyakran borral egyenlítette ki hitelét. 1782-ben Urbán Gergely csizmadia mester Főzi Mária asszonytól 15 Rft 30 kr kölcsönt vett fel, azonban adósságát csak részben fizette meg határidőre, így a még fennálló tartozást a megegyezés szerint nem készpénzben, hanem csizmadia munkában törlesztette.463 Gyöngyösi Márton miskolci gombkötő mester Maji András varbói lakosnak a tőle vásárolt bor árával maradt adósa, összesen 72 Rft-tal, melyet négy hordó aszúval egyenlített ki.464 Fekete György varga mester a város elé citáltatta Molnár Györgyöt, aki 16 Rft értékű bőr árával maradt adós. Az adós vállalta, hogy készpénz helyett bizonyos mennyiségű borral törleszti adósságát, amit a varga mester elfogadott.465 A város elé idézett adós, ha a kijelölt időpontban nem jelent meg, akkor a gyakorlat szerint általában ellene ítéltek.466 Szijjártó Debreceni Istvánt 4 Rft és 50 kr tartozása miatt idézték meg. A Dimo Márton felé fennálló adóssága bebizonyosodott, de a törvényszék előtt nem jelent meg, ezért a hitel megfizetésén felül 1 Rft 18 kr-ra büntették.467 A város elé azonban nem csak a görög és zsidó kereskedők által kézművesekkel kötött, részben vagy egyáltalán nem teljesített hitelszerződések kerültek. Ugyanilyen gyakori volt, hogy a város keresztény lakóitól vettek fel kölcsönt iparosok, melyeket nem, vagy csak részben tudtak határidőre megfizetni. Ezekben az esetekben a tapasztalat szerint csak kisebb összegekről volt szó, ellentétben a fenti esetekkel, és a város megelégedett a hitel összegének a megegyezés szerinti határidőre való megfizetésével, illetve a törvényes költség kiegyenlítésével, más szankciót azonban csak ritkán alkalmaztak.468 1769-ben Trisser Jakab miskolci kalapos mester 41 Rft adósságot halmozott fel Kún Katalinnal szemben, melyet megfizetni

462

A megegyezésre Hajnal is áldását adta, mert a nevezett szőlő „amúgy is távol esett lakóhelyétől.” (1778) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 430–431. 463 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 8. köt. 23. (1782) 464 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 200–201. (1775) 465 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 12. köt. 99–100. (1786) 466 Stipta I., 2000., 725. 467 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 161. (1775) 468 Vingler Mátyás német üveges „nemzetes és vitézlő Miklós Márton” felé 10 Rft adósságot halmozott fel, melynek megfizetésére kötelezte a városi törvényszék. (1769) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 58.

112

elmulasztott.469 Abban az esetben, ha a felvett kölcsön visszafizetése hosszú éveken keresztül húzódott, akkor már büntetést is kiszabott a város. 1772-ben Miskolci Márton bodnár mestert, aki még 1764-ben vett fel nemes Szalay Páltól 22 Rft kölcsönt, – és amely összeget még 1772-ben sem fizetett vissza – a tanács kötelezte a felvett kölcsön összegén kívül további 17 Rft megfizetésére.470 A nagy összegű hitelek esetén gyakran ingatlant ajánlottak fel fedezetül, melyet – miután a város felmérette az adott ingatlan értékét – a városi jegyzőkönyvbe bevezetett szerződésekben is rögzítettek. 1783-ban miskolci mészáros, Polgáry András a Tiszafüreden lakos „nemzetes és vitézlő Nánásy Andrástól” 190 Rft kölcsönt vett fel. A kölcsön fedezetéül a Felső Bedegh-völgyön lévő két szőlőjét adta, melynek értéke a város hivatalos emberei által tett felmérés szerint összesen 270 Rft értékűek voltak.471 Ritkán, de előfordult, hogy a hitelező maga járt el az adósság behajtásának ügyében, bár ezt a város tiltotta, és adott esetben szankcionálhatta is az elkövetőt. 1786-ban Altmon János kötélgyártó mester 11 Rft értékű csepű árában adósa maradt Benkovics Antalnak, aki a tartozás fejében ágyneműket, többek között egy dunnát foglalt le önhatalmúlag. A város szerint ezen „cselekedet, ámbár bírói dologba való törvénytelen avatkozásnak méltán magyaráztatik, most mindazonáltal elnézettetik”, és amennyiben az elvitt tárgyak értéke kevésnek bizonyulna, a kötélgyártó mestert kötelezték a fennmaradó összeg megfizetésére.472 1836-ban Kosztolnyik Jakab bodnár mester a város előtt bepanaszolta nemes Bata Mihály kovácsmestert önbíráskodása miatt.473 A tanács tárgyalta és döntött azokban az ügyekben is, ha a hitelező elhalálozott és adósai nem akartak fizetni. Takács Péter szűrszabó 100 Rft értékű kölcsönt vett fel 1784-ben Ádám Páltól, aki még az adósság visszafizetése előtt elhalálozott. Az örökösök 1787-ben fordultak a városhoz, hogy a mesterember fizesse meg a felvett kölcsönt.474

469

A városi törvényszék a kalapost az adósság megfizetésére kötelezte „a törvényes költség, 1 Rft 12 kr” kiegyenlítésével együtt. (1769) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 23. 470 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 6. köt. 474–475. (1772) 471 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 9. köt. 45–46. (1783) 472 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 12. köt. 10. (1786) 473 „[m]ég az előttünk tett egyezségük szerint hátralévő 40 forintnyi tartozásában tőle 40 hordóra való fát, anélkül, hogy a törvényes bíró közbejötte által megbecsültetné, elhordatván, azt önkényesen 20 forintra becsültette, s rajta még 20 forintokat követelendő, a felesége testvérét illető bodnár szerszámokat annak leteltéig kiadni nem akarja, melyeknél fogva kéri az általa kinevezendő tanukat a Bata Mihály által elhordott 40 hordóra való fák ára, s becsüje iránt kihallgatni, s ezeknek vallások folytában tartozásitól felmentetve, letartóztatott szerszámait Bata Mihály által visszaadatni”. Az ügy kivizsgálását a szolgabíróhoz utasították. (1836) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 62. köt. 334. 474 A város kötelezte a mestert, hogy a még fennálló 79 Rft adósságot haladéktalanul törlessze. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 13. köt. 294.

113

A város ítélkezett a legények között kötött kölcsönszerződések ügyében is. 1785-ben Dersák András kőműves legény a törvényszék elé idéztette Szandála János csizmadia legényt, mert 10 Rft-ot kért tőle, „oly conditio alatt, hogy a pénz haszonvételéért egy pár kordovány csizmát fog készen adni, és amikor szükség lészen vissza fog adni”.475 Szintén a város döntött a különböző céhekhez tartozó mesterek közötti adósságok tárgyában. 1813-ban Fejér János gombkötő mester fordult a városhoz Gamorszky Ignác szabó mesternél lévő „66 Rft gombkötő munkáért való tartozásának lefaragása ügyében”. Kérte a szabó mester házában lakó zsidó árendáját „azon pénz summájáig birói zár alá vétetni”.476 A céhek testületileg is, elöljárójuk által a városhoz fordulhattak, hogy járjon el a tanács az adósokkal szemben. 1836ban a takács céh elöljárója, „Tepli Ferenc a céh részéről Stemling Lajost” és feleségét a város elé idéztette 25 forint adósság tárgyában. A beidézettek az adósságot elismerték, ellenük a tanács foglalást rendelt el.477 1845-ben a festő céh kért végrehajtást adósok ellen.478 A századfordulótól kezdve egyre nagyobb számban fordultak elő kézművesek és boltosok közötti adósságrendezési, elsősorban áruhitelezési ügyek. 1793-ban Javorszki János kovács mestert kötelezték arra, hogy a Bogár Dániel helybeli vasárus boltjából elhordott vasak árát, 7 Rft–ot fizesse meg.479 Ebben az esetben még csak kisebb összegről volt szó, azonban számos alkalommal a hitelben elhordott áruk értéke meghaladta a több száz forintot. 1810-ben Kreuchuber János és Koller Fülep „miskolci vas-árus kereskedők” a város előtt bepanaszolták Dauge János miskolci lakatos mestert és feleségét 841 Rft–ra rúgó tartozásaik miatt. Kérték a várost, hogy mielőtt „mind a mestersége, mind egyéb iránt is a gazdasága hanyatlásra térne, még meg lévő javainak sequestrumba [= zár alá] való vételét.”480 A legnagyobb összegű kézműves által felhalmozott tartozást 1826-ból ismerjük. Ez évben Petroci János szabómester kereskedőktől 1248 Rft értékű árut vásárolt. A kereskedők kérték a várost, hogy a szabó mester által felajánlott vagyontárgyakat becsültesse fel.481 A helyi céhes kézművesek számíthattak a tanács segítségére más városok iparosaival, vagy lakóival szemben fennálló tartozások behajtása esetén. 1814-ben Pörtl József miskolci 475

A csizmadia legény adósságát elismerte és annak visszafizetésére kötelezte magát. (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 137. 476 A város a kérést igazságosnak találta és két senatort bízott meg a végrehajtással, akiknek feladata volt, hogy megvizsgálják nincs-e a város felé is tartozása a mesternek. (1813) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 39. köt. 145. 477 Annak végrehajtásával a város egy tanácsnokot bízott meg. (1836) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 62. köt. 216. 478 Egy évvel később szintén a festő céh hajtatta be egy „bukott festő mester” tartozását. (1845) B.–A.– Z. m. Lt. IV. 1501/a 71. köt. 247.; B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 72. köt. 5. (1846) 479 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 19/a. köt. 107. (1793) 480 A város két senatort küldött ki, hogy járjanak végére, ha volna a megpanaszolt fél részéről helye a sequestumnak, mellyet a szükség esetére tegyenek meg. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 1810. 36. köt. 87.

114

szitás mester kérte a város segítségét, hogy a Nagyváradon élő Klobkó Mihály rostás mesternél lévő adósságának megvétele esetében járjon el az ottani tanácsnál.482 1841-ben Domik István asztalos mester kérte a várost, hogy a Debrecenben tartózkodó Telepi György „színész igazgatótól” hajtsa be a számára elvégzett asztalos munkák árát, 28 forintot és „inasának Ungvárra tett fáradozásának díját”, 5 forintot.483 1842-ben miskolci lakos Glauche Károly özvegye az iránt fordult a városhoz, hogy Kulman Ferenc kassai szappanos mester számára „alku mellett” 70 forintért „cin gyertyaöntő formákat” készített, de azokat két hónap elteltével „összerongáltan és elhasználtan, mintha nem lennének tökéletesek, küldvén vissza, az alkudott bért megadni nem akarja”, ezért az adósság behajtása ügyében a város segítségét kérte.484 E helyütt tárgyaljuk azokat az ügyeket is, amikor nem készpénzt kölcsönzött, hanem bizonyos munka elvégzését vállalta fel egy-egy kézműves és azt határidőre nem teljesítette. Megítélésünk szerint ezek az ügyek is anyagi kárt okozó szerződésszegések voltak, és ezekben az esetekben is a város járt el. Köztük gyakori volt, hogy nem miskolci lakosok számára vállaltak fel munkát helyi kézművesek, az eljárást azonban a helyi tanács folytatta le. 1771ben Erdélyi István miskolci bodnár mester Gagybátorban lakos nemzetes és vitézlő Vendégi Pálhoz dongahajtásért való engedélyért folyamodott. Vendégi Pál, „bizonyos ezer donga hajtásra mint becsületes embernek adott is engedelmet”, és a mester a dongákért cserébe vállalta hordók készítését. Erdélyi István azonban a megalkudott hordókat a megegyezés szerinti határidőre nem készítette el.485 1785-ben Lang Péter a város elé citáltatta Szabó Miklós fazekast és Rosengrátz Gothárdot az általa elvégzett, de ki nem fizetett kőműves munkák miatt. A fazekas mester részére készített „fazék égetőnek mennyisége ölszámszerint nem tudható”, annak megmérésére a város két hivatalos személyt jelölt ki. A fazekas kötelezte magát arra, hogy a hivatalos személyek által megállapított mennyiségű nyersanyag árát, illetve a munkadíjat a meghatározott értéken meg fogja fizetni. Abban az esetben azonban, ha a fazekas nem egyenlíti ki tartozását, akkor Lang Péternek jogában állt az általa készített fazékégetőt lefoglalni. A tartozás kiegyenlítése esetén a kőműves köteles volt a munka befejezésére, az égető

481

A város két senatort jelölt ki. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 1826. 52. köt. 19. A mester rosta vászon árával tartozott. (1814) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 40. köt. 26. 483 A város megkereste Debrecen tanácsát, hogy az említett összegeket szedje be. (1841) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 67. köt. 67. 484 Folyamodik, hogy Botigó Károly kassai cinöntő mesternél lévő gyertyaöntő formákból az adósság összegének erejéig foglaljanak le. A panaszt továbbították a kassai tanácshoz. (1842) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 68. köt. 72. 485 Miskolc város törvényszéke Erdélyi Istvánt kötelezte az okozott kár megtérítésére. A kialkudott hordókat egy gagybátori bodnár mester, bizonyos Virág Dániel készítette el. („Virág Dániel bodnár mesterember, ámbár maga kezére, de ugyan csak azon helységben dolgozott, Vendégi Pál uram reá erősödvén Erdélyi István adósságában, a hordókat megdolgozni kénytelenítetett.”) (1771) IV. 1501/a. 6. köt. 228–229. 482

115

bevakolására.486 1814-ben Nagy József asztalos mester Szabó Mihály számára készített „nagy utca kaput”, azonban annak ellenére, hogy a megrendelő a teljes vételárat megfizette, nem szerelte fel.487 4. 2. 2. Büntetőügyek A mezővárosi jogszolgáltatásnak, a polgárijog mellett másik fontos területe volt a büntetőjog. Ennek, a városkönyvek mellett, különösen fontos forrása az ún. „Fekete Könyv”, mely a Helytartótanács rendeletére készült, és az állam egyre általánosabbá váló ellenőrzési igényét tükrözi. E bűnügyi nyilvántartásba 1800–1837 között 4176 esetet jegyeztek be.488 Korszakunkban központi rendelkezések csak ritkán szabályozták a jogilag üldözendő cselekmények körét. Így Miskolc esetében is a helyi tanács döntése volt, hogy mely bűnöket tartja üldözendőnek, és elkövetőikkel szemben milyen büntetést alkalmaz. A mai joggyakorlattal ellentétben, különösen a mesterek esetében, kevésbé vették figyelembe, hogy az elkövető visszaeső volt-e, és a szándékosság sem volt olyan súllyal minősítő körülmény, mint napjainkban.489 A városnak nem volt jogvégzett bírói kara, így a jogszolgáltatásban elsősorban a városi tanács évszázadok során kialakult elvei és gyakorlata, vagyis a szokásjog esett döntően latba. E tekintetben a céhek is eljártak kisebb vétségek esetén az inasokkal és elsősorban a legényekkel szemben, azonban, mint látni fogjuk, a város fenntartotta magának büntető ügyek esetében az ítélkezési jogot. Már a korszakunk előtt is számos esetben támadt vita a céhek és a város között, hogy kinek a hatáskörébe tartozik a vétkes legények megbüntetése és a büntetés mértékének megállapítása. A céhek eredetileg ugyanis nemcsak gazdasági és érdekvédelmi szervezetek voltak, hanem a rendi társadalom jogrendjének megfelelően, bíráskodással is felruházták őket. Ez a jog vonatkozott a foglalkozással kapcsolatos ügyekre, de morális kihágások esetén is büntették tagjaikat. A céhek bíráskodási joga számos esetben találkozott a városi tanács gyakorlatával, azonban a céhtagok számának növekedésével, a büntető ügyek szaporodásával már egyre több esetben került szembe céh és város. A város ezen a területen arra törekedett, hogy a bűnesetek elbírálása és az ítéletek kiszabása az ő hatáskörébe tartozzon, és e tekintetben számíthatott a vármegye és a koronauradalom támogatására is. 1624-ben Szabó 486

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 116. (1785) A város az ügyet kivizsgálva megállapította, hogy a kapu elkészült, de az asztalos a nagy hidegre való hivatkozással nem szerelte fel. Kötelezték, hogy az idő enyhülésével ezt tegye meg, mert ha késlekedik, kártérítést kell fizetnie. (1814) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 40. köt. 53. 488 Ennek alapkutatásait Stipta István végezte el és eredményeit a Miskolc-monográfiában jelentette meg. Stipta I., 2000., 720–736. 489 Uo. 2000., 726. 487

116

György céhtag nyilvánosan káromkodott, amiért a céh egy forint büntetést rótt ki a vétkesre. A város azonban az esetet megvizsgálva felülbírálta a céh döntését, és ugyanezért a tettért lényegesen súlyosabb, 11 forintos büntetést szabott ki. Amint az indoklásban olvashatjuk, azért, mert „a városnak régi törvénye ez volt”. A szabó céh nem hagyta annyiban a kiszabott büntetést, és jogorvoslatért a diósgyőri úriszékhez fordult, ahol azonban a város törvénykezését hagyták jóvá.490 A korszakunkban, mint majd látni fogjuk, a központi iparpolitika e tekintetben a városi jogszolgáltatás erősítésére törekedett. A jogszolgáltatás vizsgálata során arra törekedtünk, hogy a városi jegyzőkönyvek kutatása során fellelt nagyszámú eset áttekintésével megismerjük és bemutassuk a város ítélkezési gyakorlatát. E törekvésünk középpontjában az elkövetett bűnök, és az értük kirótt büntetések kerültek, külön tárgyalva a legényeket és a mestereket. E megközelítést indokolta, hogy a város általában eltérő büntetéseket szabott ki esetükben. Előbbiekkel kapcsolatban túlsúlyban volt a testi fenyítés, míg utóbbiak esetében inkább a pénzbeli büntetés volt a jellemző. Ebben, a szokásjog mellett, bizonyára a város érdekei is szerepet játszhattak, hiszen nem lehetett érdeke a tanácsnak, hogy egy-egy mester a testi büntetés következtében hosszabb időre kiessen a munkából, és ezzel adófizető képességét veszélyeztesse. Ettől a gyakorlattól általában csak a súlyos bűnök esetén tértek el. Igyekeztünk olyan tipikusnak mondható, esetleg többször is tárgyalt eseteket kiválasztani, melyek hosszabb, esetenként szó szerinti idézésével egy konkrét ügyön keresztül mutathattuk be az igazságszolgáltatás működését. A város elöljárósága a 18–19. században szigorúan őrködött az egyes mesteremberek, legények és inasok magánéletének tisztasága felett. Büntették a házasságtörést és a házasságon kívüli kapcsolatot is. Ez utóbbit különösen abban az esetben, ha a viszonynak gyermekáldás lett a következménye. 1787-ben Tamáskovics Mihály csizmadia legény Mályiba való Rab Zsuzsát teherbe ejtette, – amit ugyan nem tagadott – de feleségül venni nem akarta. Cselekedete elbírálásánál figyelembe vették, hogy tettét önként bevallotta, és ezért „a mesterlegény testbeli büntetésnek felváltására 6 Rftban az Rab Susannának pedig gyermektartásért 14 Rftban in summa 20 Rftoknak fizetésére büntettetik”.491 A házasságon kívüli testi kapcsolatok vizsgálata esetén a tanács döntéshozatalát bábaasszonyok „szakvéleménye” segítette. 1785ben Jó István Debrecenből származó lakatos legény Miskolcon teherbe ejtette Nagy Mária leányzót, aki azonban tagadta, hogy a gyermek az övé lenne. A város által felkért bábaasszony

490 491

Gyulai É., 1998., 295. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 30–31. (1787)

117

ugyan nem tudta minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy az említett legény lenne-e a gyermek apja, ennek ellenére a legényt paráznaságért elítélték.492 Szigorúan megtorolták az éjszakai kóborlást, kicsapongást, káromkodást, verekedést, azaz a közösség nyugalmának megsértőit. A város, a céhek articulusaihoz hasonlóan tiltotta a legények számára „az éjszakai barangolást és a kocsmákon tíz óránál tovább való mulatást”.493 Ezekben az esetekben széles skálán mozogtak a város által kiszabott büntetési tételek. A legenyhébb ítéletek azoknak a legényeknek az esetében születtek, akik ugyan vétettek a szabály ellen, de tettükkel nem okoztak közbotrányt. Számos esetben szóbeli figyelmeztetés után elengedték a vétkest, súlyosabb esetben egy forintig terjedő pénzbírsággal sújthatták. 1771-ben Klein András fésűs és Gronner Gáspár nyereggyártó legények a „tilalmas óra után kóboroltak”, de egyéb kihágást nem követtek el, tettükért pénzbüntetésre ítélték őket.494 Hasonló büntetést szabtak ki Marton János ötvös („rác legény”) és Gyöngyösi István asztalos legényekre, akiket együtt fogtak el az utcán, de nem lármáztak, az ún. „nyargaló pénz”, – amely egyfajta helyszíni bírság volt, és az ügyben közreműködött pandúr, hajdú kapta díjként költségei fejében, s nem a joghatóság pénztárába került – ez esetben fejenként 8 krajcár megfizetése után szabadon engedték őket.495 A nyargaló pénz összege különbözött az egyes esetekben, minden bizonnyal mértékét csak a helyszínen állapították meg. 1783-ban Szamec János és Trajter Pál csizmadia legények „tilalmas órák után a városon kóborolván és az éjjeli vigyázók által befogatván, minthogy nem lármáztak, most egyszer négy négy garasban fizetendő nyargaló pénzre büntettetnek”.496 A kocsmázást akkor is pénzbeli büntetéssel sújtották, ha ugyan megengedett időben történt, csak egyszerűen zavarta a város lakóit. Eberhold János, Riedl József és Ruforn Mátyás „cipő csináló” legények a kőporosi kocsmából hazafelé fellármázták az egész utcát és ezen tettükért, mely ugyan „nem a tilalmas órák után történt”, de törvénytelen volt, egyenként 1 Rft–ra büntették őket.497 Ritkán, de előfordult, hogy csupán „éjjeli kóborlásért” testi fenyítést alkalmaztak.498 A megengedett időn túl azonban már testi fenyítés vagy elzárás járt a kocsmázásért. Grosz Jakab gyapjú kártoló több más kézműves legénnyel, a strázsa házzal szembeni kocsmában vasárnaptól egészen hétfőig részegeskedett és verekedett, ezért a cselekedetéért, „ne-

492

A legényt paráznaságért 30 pálca büntetésre ítélték. (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 32. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 181. (1787) 494 Fejenként egy, összesen 2 Rft büntetést szabtak ki. (1771) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 284. 495 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 206. (1783) 496 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 51. (1783) 497 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 477. (1772) 493

118

vezetesen a blaumontágnak gyakorlásáért, mely a te[kinte]ttes nemes vármegye által keményen tiltatik”, 24 pálca büntetésre ítélték.499 Enyhítő körülményként egyes esetekben figyelembe vették, ha első alkalommal történt az eset. Girch Péter, Rosen Platt József asztalos mester legényét, aki több legénytársával együtt „az Lutziné kocsmájában blaumontagot, vagy is korhely napot tartott”, a város reggel 10 órától este 6 óráig terjedő áristomra ítélte, de mert első alkalommal fordult ez elő, a nyargaló pénz megfizetése után szabadon engedték.500 A kocsmázás és korhelykedés esetében figyelembe vették az ítéletben, hogy visszaeső volt-e az elkövető. Emellett az ilyen esetekben az ítélkezésnél fontos szempont volt, hogy a kiszabott büntetések elrettentő erejűek legyenek. Komlósy János, Imrech László borbély mester legénye 1790. május 17-én beismerte, hogy „ivása és kártyázása miatt mesterségében hátramaradást számtalanszor okozott”. Ez esetben, mert első alkalommal történt, még megelégedtek a figyelmeztetéssel, de „ha többé ivásban, avagy kártyázásban találtatna, hatalmat adna, hogy minden személy válogatás nélkül rajta 50 botokat vágasson”. 1791-ben azonban ismét részegeskedett és a hajdúkra is rátámadt, majd másnap újra lerészegedett és „áristomának ablakából kilármázni nem iszonyodott”, tettét a tanács előtt sem tagadta. „Minthogy pedig már sok intések után azon rosszra vetemedett ifjúnak semmi legkisebb jobbulása nem láttatna, hogy mások is ilyen korhelyek, és maguk elöljáróik ellen feltámadók példát vehessenek, fent nevezett Komlósy János most 40 botok kemény ütései alá sentenciáztatik”.501 A visszaeső elkövetéshez hasonlóan súlyosbító körülmény volt, ha a legények a mesterek ellen vétettek. Nagy János kalapos legény vasárnap este „neki borosodván, meg tagadván mind a polgári törvényeket, mind a céhbeli rendeléseket”, a város utcáin közbotránkozást okozott, káromkodott, „keresetét vesztegetni, maiszterét is ezzel kisebbíteni, több társának rossz példát adni nem iszonyodott”. Ezért a város „érdemlett büntetéseire nézve, s több legény társának zabolázására 30. botoknak súlyos ütései alá ítéltetik”.502 Schnel János, Vild Mihály asztalos mester legénye „felsőbb rendelések ellen blaumontagot [= hiányzás a munkából ivászat miatt]” tartott, majd mesterét megtámadta és „a főcéhmester házánál is magát illetlenül viselte”. Cselekedetéért 25 botütést kapott.503 Vastag István asztalos legény, Miskolci Pál asztalos mester műhelyében dolgozó legény a tiltás ellenére a „kis vasárnapot /:vagy az úgynevezett „Blaumontagot:/” tartott, ahová műhelybeli legénytársait is magával csábította. Kemé498

Purcman Pál suszter legényt ezen tettéért, 12 pálca büntetésre ítéltek. (1769) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 77. 499 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 12. köt. 219–220. (1786) 500 Igracska József, Csernovszky János és Vartinberg Márton, Gráff János és Szalatnaky Sámuel kalapos mesterek legényeivel együtt. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 177. 501 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 17. köt. 202–203. (1791) 502 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 24. köt. 52. (1798)

119

nyebb büntetések kilátásba helyezése mellett, ekkor 15 botütésre ítélték.504 Szintén súlyosbító körülmény volt, ha a legények viselkedésükkel anyagi kárt is okoztak.505 Vandis József suszter legény káromkodott – „sok becsületes mester embert huncutozott” – és a kocsmában egy asztalt is összetört, ezért a kár megtérítésére és 24 pálca büntetésre ítélték.506 A verekedés és káromkodás már szinte kivétel nélkül testi fenyítést vont maga után. A város ítélkezési gyakorlata szerint, ezen tettek elkövetőit külön-külön is szigorúan büntették és hangsúlyos volt, hogy a kiszabott büntetések másokat is visszatarsanak a hasonló cselekedetektől. Tittler Josef szabó legény „kutya minkő teremtette mondással lelke paraznitassal káromkodván”, így sértegetett nyilvánosan egy asszonyt, tettéért 24 pálca botütésre ítélték.507 A büntetési tételt növelte, ha a város szolgáival szemben követtek el verbális erőszakot. Suber Pál kovács legény a vásárbírót szidta illetlen szavakkal, majd a műhelyben káromkodott, tettéért 50 pálcára ítélték.508 Az ítélkezésnél enyhítő körülményként vették figyelembe az elkövető egészségi állapotát. Amperger János mesterét, Operider József ácsmestert sértegette és káromolta, ezért figyelembe véve „beteges forma voltát” csak 12 pálca büntetésre ítélték.509 Szpesko Jakab, Gráff János kalapos mester legénye a „Város kocsmájában” mesterét sértegette, „huntzfut nem becsületes mester embernek” nevezte, ezen cselekedetéért bár 24 pálca büntetést érdemelt volna, de „tekintetbe jövén mind az által az, hogy a lábára nyomorék most az egyszer 12 pálca csapásokra ítéltetik”. A káromkodás legsúlyosabb esete az istenkáromlás volt. Mind a céhek, mind a város szigorúan őrködött a tagság vallási élete felett, éppen ezért az ilyen esetekben kirívóan súlyos büntetéseket szabtak ki, adott esetben a városból is kiutasíthatták az elkövetőt. 1845-ben a gubás céh panaszolta, hogy Széci János „céhbeli társuknál dolgozó szabadságos katona, Kádas Máté több rendbeli istenkáromlásaiért és rendetlen viseletéért a reá mért büntetést ki állani nem akarja, mire nézve őt mint rendetlen és botrányos viseletűt, aki a céh szabályainak is ele-

503

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 30. köt. 218. (1804) Esetében további súlyosbító körülmény volt, hogy a vizsgálat szerint más asztalos mesterek is panaszkodtak, hogy az ő legényeiket is többször csábította, és ezzel jelentős károkat okozott nekik is. (1813) B.– A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 39. köt. 209. 505 Gretzki Jósef kalapos legény „aki már korhelykedésért kétszer szenvedett aristomot, de nem gondolván aristomoztatásával, most újra mesterétől Tokai Jóseftől vasárnap elmenni és harmad napig egyvégtében korhelykedni, dorbézolni, efelett pedig mást mesterének elhagyására biztatni, s mind ezeket mesternek, a ki most a Debretzenyi vásárra készül nagy fogyatkozásával s kárával el követni bátorkodott, más kalapos legényeknek példájára, kik egyébiránt is köztudomással a korhelységre hajlandók 25. botokra ítéltetett.” (1793) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 318–319. 506 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 28. (1774) 507 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 423. (1778) 508 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 8. köt. 73. (1782) 509 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 207. (1783) 504

120

get tenni nem akar az ezredéhez utasíttatni kérik”.510 A legényekkel szemben alkalmazott legsúlyosabb büntetést szintén egy ilyen esetben szabta ki a város. 1794-ben Szabó István Szendrőládról származó csizmadia legény az „Istent káromlotta”, amivel „a keresztyén füleket megbotránkoztatta”. Cselekedetéért és a „zabolátlan indulatú céhbeli legénytársainak rémítésére, egy hónap alatt két ízben, első ízben a piacon el szenvedendő 40, más ízben a csizmadia társaságban comissarius úrnak jelenlétében elszenvedendő 40, mind összve 80 botoknak ütései alá ítéltetik”.511 A káromkodáshoz hasonlóan szigorúan büntették a testi erőszakot is. Kris János posztóműves legény mesterét, Miller János posztócsinálót „minden igaz ok nélkül ököllel a vak szeme tájékán dühös módra verni bátorkodott, s megvérezni nem iszonyodott”, ezen tettéért „15 kemény páltza ütésekre” ítélték.512 A legények nem csak mestereikkel kerültek konfliktusba, de a kocsmázások során is sok esetben fajultak tettlegességig az egymás közötti nézeteltérések. Arrai György fésűs legény a kocsmában egy másik fésűs legény fejét beverte és nyilvánosan káromkodott, amiért 50 pálca büntetésre ítélték.513 A legények közötti verekedések esetében azonban nem mindig alkalmaztak testi fenyítést. Sem városnak, de különösen a mestereknek nem volt érdeke, hogy legényeik hosszú időre kiessenek a munkából. Így a kialakult kisebb nézeteltérések esetén a felek közötti békés megegyezésre törekedtek és megelégedtek pénzbeli jóvátétellel, vagy ha arra lehetőség volt a kölcsönös bocsánatkéréssel.514 1780-ban Fisser Gergely lakatos legény pofon ütötte Passil Ferenc cipőcsináló legényt. A felek pénzbeli kártérítésben egyeztek meg.515 A legények közötti lopásokat is a város bírálta el, ezekben az esetekben a pénzbeli kártalanításon, a testi fenyítésen keresztül egészen a városból való kiutasításig terjedtek a büntetési tételek. 1788-ban Hermel György Rozsnyóra való szűcs legény Molnár Mihály Tállyára való szűcs legénytől ellopott egy „világos kék lajblit és egy kék köpönyeget”. A lopást nem tagadta, az eltulajdonított ruhákat is megtalálták nála, ezen „cselekedetéért katonának adatott, magának is kedve lévén rá; úgy mindazonáltal, hogy ha a katonaságra alkalmatos nem lészen, méltó büntetésit el fogja nyerni”.516 510

köt. 162.

A város a szabadságos katonát ezredéhez visszautasította. (1845) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 71.

511

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 20. köt. 207. (1794) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 16. köt. 29. (1790) 513 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 302. (1771) 514 Ezt a gyakorlatot a mesterek közötti kisebb viták során is alkalmazták. Keller Ádám és Benkotzi János kordoványos mesterek között tettlegességig fajuló nézeteltérés támadt, amiért a város elé „törvényesen citáltattak, bizonyos részegeskedés és verekedés iránt”. A város az ügy kivizsgálása után kimondta, hogy „abban mindketten oly egyformának találtattak, hogy méltók lettek volna a büntetésre, azért arra disponáltattak, hogy békéljenek meg; amint hogy egymást megkövették.” (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 29. 515 Fisser 3 Rft-ot fizetett tettéért. (1780) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 589. 516 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 16. (1788) 512

121

A verekedések és a dorbézolások során keletkezett kárért a legények anyagi felelősséggel tartoztak. Az okozott kár megtérítése azonban még abban az esetben sem jelentette a testi büntetés megváltását, ha azt a legény önként magára vállalta. 1772-ben Hézemberg Andor „cipőcsináló” legény vasárnap éjszaka, a tilalmas órákban a mészárszék előtti uradalmi kocsmában asztalt, korsókat és palackokat tört össze, továbbá az utcán lármázott. Az okozott kárt ugyan önként megfizette, de mert a tilalmas órákban másokat „megbotránkoztatván” viselkedett, 40 pálca büntetésre ítélték.517 A legények csak ritka esetben mentesülhettek a testi fenyítés alól. A testi büntetés kiszabásánál gyakorlatilag egyetlen szempontot vettek figyelembe enyhítő körülményként, mégpedig ha a mester nem tudna a vétkes legény helyett másikat fogadni. Kutatásaink szerint azonban erre csak kevés példát találtunk, ezek egyike Klauß Károly tűműves legény esete 1797-ből.518 A városi jogszolgáltatás egy sajátos vonása volt, hogy az enyhébb bűntetteket elkövetők számára a város engedélyezte, hogy börtönbüntetésük ideje alatt is dolgozhassanak, legények esetén pedig folytathassák mesterségük tanulását. Ezzel a gyakorlattal minden bizonnyal az volt cél, hogy az elítélteket segítsék abban, hogy később vissza tudjanak térni, illetve illeszkedni a mindennapi életbe, de valószínűleg legalább ilyen fontos szempont lehetett, hogy a város rabtartásra fordítandó költségeit is csökkentsék. Legény esetében szükség volt egy mesterre, aki egyrészt alkalmazta őt, másrészt kezességet vállalt érte. Tekintettel arra, hogy korszakunkban az egyre növekvő számú kézművesek mind nehezebben jutottak legényhez, ezért a legtöbb esetben lehetett olyan mestert találni, aki alkalmazta az enyhébb – nem vagyon, illetve élet elleni – büntettet elkövető legényt. 1842-ben „raboskodó” Bacsik József az iránt folyamodott, „hogy őt rabsága ideje alatt mestersége további tanulhatása végett Hankó Mihály asztalos mester műhelyébe bocsássák”. Kérését azonban azzal az indoklással utasították el, hogy „főbenjáró perbe fogattatva és ítélet nélkül lévén, a gyakorlat ellenére kérése nem teljesíttethetik”.519 A legények számának növekedésével párhuzamosan nőtt azon esetek száma is, melyekben a legények saját mesterükkel szemben követtek el vagyon elleni bűncselekményt. E tekintetben azonban kettéválasztottuk azokat az ügyeket, melyekben a legények munkájukból, 517

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 477. (1772) „Klauß Károly tilalmas órán városunk utcáján kivont karddal járkált, a strását megtámadni, és eképpen a közbátorságot fenekestül felforgatni nem iszonyodott, azon tekintetbül, hogy gazdája legényt majd nem kapna, a testbeli büntetés alól feloldoztatik, hanem 3 Rftoknak megfizetésére ítéltetik, melynek két forintja a tüzi cassába befizettetik.” (1797) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 23. köt. 115–116. 519 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 68. köt. 189. (1842) 518

122

legényi kötelességeikből fakadóan követték el tettüket, és azokat az eseteket, melyekben az iparos figyelmetlenségét, esetleg jóhiszeműségét kihasználva károsították meg mesterüket. Előbbiek csoportjába azok a mesterségek tartoztak, melyekben a legényeknek fontos szerep jutott az értékesítésben. E tekintetben az élelmiszeriparban dolgozó legények voltak fokozott kísértésnek kitéve. Különösen nagy számban találkozunk mészáros legények eseteivel, akik leggyakrabban a vevőknek kevesebb vagy rossz minőségű, romlott húst adtak el. Ez súlyosabb elbírálás alá esett, mint bármely más lopás, ezért az ítéletek kiszabásakor mindig testi fenyítést alkalmaztak. 1796-ban Molnár István húsvágó legény, „már több ízben kihirdetett parancsolatoknak erejét meg tapodta. A felsőbb rendelések áthágásáért, és a közönségnek ily csalárd módon való károsításáért másoknak példájokra 25 botokra itéltetik.”520 Hasonlóan súlyos büntetést szabtak ki 1798-ban Daubler János székvágó mészáros legényre is.521 A város fokozottan őrködött a hiteles kimérés felett, különösen amikor a hús ára megnőtt. Ezt igazolja két mészároslegény esete 1815-ből.522 A mészárosokra, mint a lakosság alapvető szükségleteinek kielégítőire a város mindig különös figyelmet fordított. Esetükben súlyosbító körülmény volt, hogy a lopáson túl a város lakosainak egészségét is veszélyeztették. 1816-ban Jesze János mészáros legény gazdáját, Sompelek Ferencet elhagyta, hogy ő más városba szeretne költözni, azonban ő „sehová sem menvén, hanem kéz alatt, holmi hitvány húsokat, melyek a mészárszékben büdösödtek, vágni bátorkodott”. A város – „azon az okon, mintha talán valami veszedelmes húst vágott és mért volna lakosaink közt” – tömlöcbe záratta. A legény elismerte a húsvágást, de állítása szerint a húst eladni nem tudta, „azon az okon, hogy hitványok voltak”. A tanács ítélete szerint, „mert veszedelmes cselekedet”, az addig letöltött háromnapi aristomból azzal a feltétellel engedte ki, hogy vagy ismét álljon be legénynek valamelyik miskolci mészároshoz, vagy hagyja el a várost.523 A mészárosok mellett számos esetben bukkantak fel ilyen típusú ügyekben perecesek is. 1825-ben Molnár Antal és Borsos János pék inasok a rájuk árulás végett bízott perecek egy részét „elpazarolták és tékozolták”. Őket a kár megtérítésére kötelezték, mely ugyan mindösz-

520

Mukulószky Mihály szolgálójának, ki 6 font húst vásárolt és érte a pénzt is lefizette, „de többet 5 font húsnál nem adott”. (1796) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 22. köt. 118. 521 Daubler János vármegyei rendelkezések ellenére, „nem 4 krhoz, de majd meg nem ehető húst 4 kron gazdája kezéhez adván, s amiket bejelentés nélkül elmérni, s eképpen a város népét egészségtelenségre készíteni bátorkodott 25 botokra ítéltetik.” (1798) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 24. köt. 74. 522 „Beke Jósef és Varga János húsmérő mészáros legények a húsnak mostani drága idejében is, a húst a szegény embereknek, oly hiányosan való mérésébe utol éretvén, hogy Beke Jósef 21/2 fonton 16 lat, Varga János 2 fonton 22 lat hiányosságával mérte légyen azt. Ezen csavargásokért és mások megcsalásáért, fejenként 25 és 25 kemény botoknak rajtuk leendő ütéseire ítéltetnek. [Az ellopott hús árának] vagy pénzbe vagy in natura leendő kipótolására is köteleztetnek.” (1815) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 41. köt. 179. 523 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 215. (1816)

123

sze 1 Rft 30 kr volt, de ennek ellenére további 25-25 vesszőütésre is ítélték őket.524 Rajszinger József miskolci perecsütő mester inasa "házanként hordozván a perecet", az árulás közben kisebb-nagyobb értékeket, késeket és kendőket lopott. Ezen cselekedetéért, figyelembe véve fiatal korát, háromnapi áristomra és 12 pálca büntetésre ítélték.525 Szárk György zsemlyés legénye Róth József megvádolta "perec hordóját", Papitz Jánost, hogy a perec árából elvett 12 Rft-ot, amit "kártyán és kockán elvesztegetni bátorkodott", ezért 12 pálcára és az elvett összeg visszafizetésére kötelezték.526 A város a mészárosokhoz hasonlóan különös figyelmet szentelt a lakatos mesterek és legények felügyeletére is, akiknek szaktudása számtalan visszaélésre adhatott lehetőséget és alkalmat. Ők nem csak a különböző zárak és lakatok készítéséhez, de szakmájukból kifolyólag kinyitásukhoz is értettek. A céh szabályzatába 1792-ben egy új articulust is beiktattak,527 mely szerint az inasnak megtiltották, hogy a mester vagy a tulajdonos engedélye nélkül pléhet vagy zárat kinyisson. Ennek betartása felett a céh mellett a város is szigorúan őrködött, az ellene vétő inasokkal, legényekkel, sőt mesterekkel528 szemben is súlyos büntetéseket alkalmazott. Abban az esetben is eljártak a szabályzat ellen vétő legénnyel szemben, ha nem bűnös szándékkal, hanem jóhiszeműen, de mestere tudta nélkül vétett ellene.529 A legények és inasok, akik általában mestereiknél laktak, könnyen mesterük bizalmába férkőzhettek, illetve az életmódból adódóan számos alkalmuk kínálkozhatott arra, hogy gazdájukat megkárosítsák. Ezekben az esetekben a megkárosított mester vagy közvetlenül maga fordult a városhoz, vagy a céh főcéhmestere képviselte érdekeit a törvény előtt. 1795ben Pataki János „bodnár mesterséget nemes Szabó Pálnál tanuló legény megvetvén és elfelejtvén gazdájához tartozó és szegődő leveleiben is kötelezett hűségeit, s nem félvén a törvénynek súlyos büntetésétől is, amidőn gazdája a pinceházban vigyázat véget rendelt”. A belső pinceajtó azonban nem volt zárva, és ott többedmagával a mester borát megitták, „s gazdáját vesztegetni tolvajlani semminek állított”. Mesterével az okozott kár megtérítéséről egyezséget kötöttek, de a kár „megtérítésén felül a bűn büntetés nélkül nem maradhatván, megér-

524

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 51. köt. 286. (1825) A Kassára való Hipperajter Ferenc („aki állítása szerint Kassán pattantyús inas volt”). (1773) B.– A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 526–527. 526 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 66. (1788) 527 Gondos J., 1997., 15. 528 Szepesi Szabó István kontár lakatos mester feltörte Ns Gyurkó István házát. Elfogták és a nála lévő öt darab nyitó vassal és az ellopott értékekkel együtt előállították. (1820) B.–A.–Z. m. Lt. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 46. köt. 270. 529 „Szalay János lakatos legény maga mesterének híre nélkül egy generalis kulcsot, az bátyának pincekulcsa elveszvén, annak kinyitása végett elvinni, s azt majd egy hétig magánál tartani, s ez által magát gyanussá tenni bátorkodván, mivel eddig semmi kárt az generalis kulccsal nem okozott, s a kulcsot visszaadta, eddig szen525

124

demlett büntetésire nézve elkövetett tolvajságáért mások példájára maga jobbulására 25. botoknak ütései alá ítéltetik”.530 1810-ben Tardi Imre „senator és kalapos mester, Polgári Mártonnál mesterség tanulása végett már több esztendőktől fogva lakó, annál fogva meg bízott inas és cseléd” mestere pincéjéből bort lopott és társaival a pincében is borozott, ezen túl, mind a mesterének műhelyéből három kalapot, mind annak pincéjéből kalapnak való gyapjút lopott. Tardi Imrét, mint tolvajt és olyan embert, mint aki „mesterének is benne mént igaz és hűséges cselédjébe helyeztetett bizodalmát megcsalta” súlyos testi fenyítésre ítélték.531 Polinszki István, aki Kerékgyártó István műhelyében legényként dolgozott, mesterének ládáját feltörte és abból 6 Rft értékű szűcs munkát ellopott. Tettéért 50 pálca büntetésre ítélték és kötelezték a kár megtérítésére.532 A céhes mesterekre kisebb vétségekért, szemben a legényekkel, a város általában pénzbüntetést rótt ki.533 1809-ben Kruselik Ádám céhbeli szabó mester káromkodott. Büntetése kiszabásakor tekintetbe vették addigi becsületes viselkedését, hogy a város régi lakosa, továbbá, hogy „céhbeli mesterember”, a rabok tartására fordítandó 12 Rft büntetésre ítélték.534 Kivételt képezett, ha a mester társait nyilvánosan becstelenítette és káromkodott. 1830-ban a csizmadia céh Farnyik Ignácot mint „becstelenkedőt”, fiát, ifjabb Farnyik Ignácot pedig mint „lázítót” bepanaszolta. A vizsgálat során tanuk bizonyították a céh vádjait a két mesterrel szemben. Farnyik Ignác a céh elöljáróit „meghuncutolta, s vakmerő kikelésével másokat lázadásra ingerelni merészlett”, ezért egy heti áristomra ítélték. Fia, aki „a céh rendszabásait feszegette, s elöljárói iránt tiszteletlen lett volna, ezúttal megpirongattatni rendeltetett”.535 A visszaeső mesterek a káromkodás, verekedés és közbotrány okozás esetén már szintén testi fenyítéssel, illetve börtönbüntetéssel számolhattak. 1797-ben Vinterherbst Ventzel „szappanos, aki már számtalan ízben mind atyafiságos, mind keményebb módokon az istenes és dolgos józan életre kényszerítetett, és ösztönöztetett, melyekre magát saját keze írásával is kötelezte ugyan”, ezért „mind ez ideig a megjobbulásnak reménysége alatt szenvedett áristoma után a pálca ütésektől megkíméltetett”. A szappanos különösen nehezen kezelhető lakosa

vedett 24 órányi aristoma büntetésben tudódván szabadon bocsátatik, s vagy műhelybe, vagy céhbe állani köteleztetik.” (1804) B.–A.–Z. m. Lt. B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 30. köt. 190. 530 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 21. köt. 137. (1795) 531 Az okozott kárt ugyan apja az egyezség szerint 70 Rft-ért megtérítette, az inast azonban a már letöltött áristom mellett két részletben elszenvedendő „60 virgács ütésre” ítélték. (1810) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 36. köt. 65. 532 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 624. (1780) 533 „Boros Mihály szűcsmester nem gondolván céhbeli mesterségéhez megkívántató becsületnek regulájával, éjszakának idején neki borosodni, lármázni, s a strásák elől a Szinvába ugorni, s a földön hemperegni, s eképpen a strásáknak ellent állani bátorkodott, a testbeli fenyítéstől utoljára eltekintettek, de a tüzi cassába 5 Rftot kellett befizetnie.” (1798) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 24. köt. 113. 534 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 35. köt. 50. (1809)

125

lehetett a városnak, mert a kilátásba helyezett büntetés ellenére kicsapongó életmódja miatt ismét a város elé került, és ekkor már testi fenyítést szabtak ki rá.536 Az ítélet azonban nem volt kellőképpen elrettentő erejű, mert 1802-ben újra a város elé került, mint aki „megrögzött szokása szerint megrészegedvén”, elfogatása során mocskolódott, káromkodott és másokat megbotránkoztatott. „Többrendbeli büntetése után is ezt elkövetni bátorkodott, mint megjobbulni nem akaró” személy, de elfogásakor már megverték, másoknak pedig kárt nem okozott, ezért kétheti áristomra ítélték.537 A város ítélkezési gyakorlatának érdekes eleme volt, hogy a mesterek esetében kiszabott testi fenyítéseket lehetőség volt átváltani pénzbeli büntetésre. Minden bizonnyal ez esetben is az adóképesség megőrzése lehetett a cél, hiszen egy büntetett előéletű iparos, nehezebben találhatott munkát, elveszthette megrendelői bizalmát. 1847-ben Fukker József puskaműves kérte a várost, hogy ugyan 24 órai elzárásra ítéltetett, de minthogy ezáltal „egész életére kiható szégyen és leromlás háramlanék, ily esetekben másokkal is éreztetett és gyakorlatba lévő testi büntetését pénzbüntetésre kéri változtatni”. A város a kérést támogatta, mert mint írták „az ilyen esetekben fennálló gyakorlatnál fogva, folyamodó tisztesebb állása tekintetbe vétetik”.538 Az ítélkezési gyakorlat vizsgálata azt mutatja, hogy a vagyon elleni büntettek vonták maguk után a legsúlyosabb ítéleteket. A tanács számára a polgárok vagyonának védelme kiemelt feladatnak és célnak minősült. E tekintetben nem tettek különbséget legény és mester között. A vagyon elleni büncselekmények száma az iparosok gyarapodásával egyenes arányban növekedett. Az elkövetőket minden esetben súlyos testi büntetéssel súlytották, még abban az esetben is, ha beismerték tettüket. Ugyanakkor nem tekintették enyhítő körülménynek, ha az elkövető megtérítette az okozott kár összegét. Az ítélek meghozatalánál, a vizsgált esetek tanúsága szerint a kár nagysága esett döntő súllyal latba. A kár pontos meghatározásához, az ingó és ingatlan vagyonhoz hasonlóan, a város a céhek szakértelmére is támaszkodott, mintegy szakértőként működtek közre. 1805-ben Frickszer Krisztián asztalos legény mesterét, Filep Zsigmondot az „kezére bízott materialekben a céh becsüje szerint 5 Rftokig meglopni bátorkodott, mint házi tolvaj, és a kezére bízott mestere javának lopója, s maga hasznára for535

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 56. köt. 119. (1830) „Mindezeknek semmi sikere nem lévén, s mind ekkoráig a megjobbulásra nem hogy reménységet nyújtana, sőt a múlt napokon neki borosodván, a felesége által készített lencsét fazekastól a földhöz vágni, s eképpen az isten áldását lába alá tapodni, s e mellett a főbírának házában magát mind a becsület és tekintet nélkül viselni, s felhozatásakor az utcán bolondok módján ordítani, lármázni, s mindezeket elkövetni nem iszonyodott, 25 botoknak ütései alá ítéltetik.” (1797) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 23. köt. 110. 537 Esetében figyelembe vették, hogy „testiben is nyomorult”. (1802) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 28. köt. 120. 538 Az ítéletet 6 forint pénzbüntetésre változtatták. (1847) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 73. köt. 239. 536

126

dítója”, a kár megtérítésén kívül 25 botütésre ítéltetett.539 A nagy értékű lopás már több rendbeli büntetést vont maga után. 1807-ben Balla József varga legény Göböly András varga mestertől „a vízből két marhabőrt, amelyek könnyen 30 Rftokat megértek” ellopott. Az ellopott bőrök megkerültek, így büntetése „kétízben 30, két hét alatt elszenvedendő 60 botok ütése” volt.540 Egy példamutató eset leírását olvashatjuk 1793-ból.541 A visszaeső tolvaj, sikkasztó iparosok börtönbüntetésre számíthattak. Voposztik Jakab „órás több rendbeli számos zsebbeli és falra való órák elsikkasztásáért, már törvényszékünk elébe sokszor idéztetvén, most újjólag egy zsebbeli és egy falra való órának elsikkasztásáért” került a város elé. Az ellene hozott ítélet szerint, „hogy többé tetemes károkat a publicumnak ne tehessen, áristomban tétettni rendeltetik”.542 A vagyon elleni bűnesetek áttekintése során csak egészen ritka kivétel volt, hogy a vétkes legényt vagy mestert mindössze pénzbüntetéssel sújtották. Erre csak abban az esetben került sor, ha az eltulajdonított tárgy értéke olyan csekély volt, hogy a testi fenyítés nagyobb kárt okozott volna a meglopott mesternek, mintha pénzben térítették volna meg kárát. Makai Dániel csizmadia mester nevében eljáró csizmadia főcéhmester, Danavár Sámuel a város előtt bepanaszolta Berta István csizmadia legényt, hogy az mesterétől ellopott „egy pár talpat, egy darab szattyánt és egy darab kéregalját, melyek értéke összesen 2 Rft 30 kr”. Az ítéletben figyelembe vették, hogy ellene még nem volt semmilyen eljárás és nem nagy értékről volt szó, ezért a rabok tartására fordítandó 3 Rft megfizetésére ítélték. Korszakunkban a céhek ritkán, de eljártak vétkes legények olyan ügyeiben is, melyek büntetési tétele meghaladta a két forintot, így a városi gyakorlattal, és az országos törvényekkel szemben saját hatáskörükben szabtak ki súlyos büntetéseket.543 1800-ban a lakatos céh egy kulcsmásoló legény felett ítélkezett. Az ügyet a város is vizsgálta és megállapították, hogy a legény tettével „kárt nem okozott”, de mert hivatalból üldözendő cselekedetről volt

539

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 31. köt. 98. (1805) A testi fenyítés mellett az elkövető még „közmunkára is ítéltetik”. (1807) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 33. köt. 172. 541 „Lengyel Sámuel takács mester és felesége, Osgyányi Susánna, akikhez számos darabból álló fonalaikat városunk lakosai a megszövés végett vittek, és gondviselésük alá bízták, melyeknek megszövését és gondviselését magukra is vállalták ugyan, de nem hogy kötelességüknek eleget tettek volna, hanem számos és majd 200. darabból álló keservesen szerzett fonalaikat egynek másnak, mint magukét adogatni és elvesztegetni, s eképpen jóttevő felebarátaikat keservesen sok idők alatt szerzett fonalaiktól megfosztani, s ily alattomban való hamisságban járni, s elkövetni bátorkodtak.” [A mester és felesége tettét elismerte és] az elprédált fonalakért kinek-kinek eleget tettek… mivel mind azon által ezen törvénytelen cselekedeteket behunyt szemmel elnézni nem lehet. [A büntetésük, mert] szántszándékkal elkövetett alattomos ravasz cselekedet, fejenként Lengyel Sámuel ugyan 24. botoknak, Osgyáni Susánna pedig 24. korbácsoknak a piacon elszenvedendő kemény ütések alá ítéltetnek.” B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 53–54. (1793) 542 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 20. köt. 292. (1794) 540

127

szó, az ítélet szerint a „már a céhnél elszenvedett 25 botok” mellett, további „25 botoknak ütései alá ítéltetik”. Az indoklás végén azonban a lakatos céhet szigorúan figyelmeztették, hogy „magát a politicus magistratus iurisdictiojának gyakorlásába avatta, helytelennek jelentetik, s ugyanattól eltiltatik”.544 A város nem csak a céhekkel, hanem az egyes mesterekkel szemben is fellépett, ha azok a város megkerülésével akartak igazságot szolgáltatni maguknak. Him Mátyás kovács 1773-ban megrendelésre egy kereket megvasalt, de a megrendelő halála miatt az adósságot, annak sógorán hajtotta be. „Önhatalmúlag a leállított szekeréből egy kereket kiszerelt, a lovat kifogta, majd a szekeret is elvitte.” A város Him Mátyást, mint aki „maga magának bírája lévén” elmarasztalta.545 A város az önbíráskodást súlyosabb esetben testi fenyítéssel büntette. 1784-ben Vajda Márton bőr árával maradt adósa Szűcs Ferencnek. Szűcs Ferenc azonban nem fordult a törvényes bírákhoz, hanem maga vette el pénzét, amikor Vajda Márton bőrt vásárolt a varga színben és „magát bírói kötelességbe avatta, mely erőszakos cselekedeteinek méltó büntetéséül” 25 pálca büntetésre ítélték.546 A mezőváros bűntető ügyekben hozott ítéleteinek áttekintését egy érdekes esettel zárnánk, melyre vonatkozóan csak egyetlen ügyet találtunk, ezért egyik vizsgálati szempontunk alapján sem tudtuk besorolni. Ennek ellenére megítélésünk szerint tükrözi a korabeli emberek életszemléletét. Egy karcagi származású legényt öngyilkossági kísérlettel vádoltak. A tanuk beidézése után a szándékot nem tudták teljesen bebizonyítani, de mert „mindazon által azzal büntetést maga után vonzó botránkozást okozott, ezért aristomra” ítélték.547

543

Az 1813. évi céhügyi rendelet már országosan szabályozta a céhek ítélkezési jogát. E szerint a céheknek joga volt arra, hogy negyedévenkénti gyűléseiken megbüntesse kisebb ügyekben a vétkes céhtagokat, de csak a céhbiztos jelenlétében és a büntetés mértéke nem haladhatta meg a két forintot. Eperjessy G., 1967., 63. 544 „Proszka Ádám Liptó vármegyéből való lakatos legény városunkban vándorolván, itt nem hogy maga mesterségeinek tanulására iparkodott volna, hanem generalis kulcsot ki tudja mi végett készíteni bátorkodott, mivel rajta kapatván, s tőle a céh által elvétetett.” (1800) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 26. köt. 76. 545 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 6. köt. 574. (1773) 546 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 240. (1784) 547 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 53. köt. 65. (1827)

128

4. 3. Iparosok a város szolgálatában A város, mint minden gazdálkodó szervezet, bevételeinek mértékéhez igazodva tudta fedezni kiadásait. Miskolc a 18–19. század folyamán három jelentős bevételi forrással rendelkezett, a városi földbirtokokból, a házi adóból és a kisebb királyi haszonvételekből származó jövedelmekkel. Miskolc földbirtok jövedelmeinek alapját a Grassalkovich–szerződésben rögzített, a város számára ingyen átengedett urasági major képezte. Az ehhez tartozó szántó földeket a bevétel növelése érdekében bérlőknek adták ki. A 18. századtól a bevételek növelése érdekében a város arra törekedett, hogy további területeket vásároljon, melyek közül a legjelentősebb a ládházi birtok volt. A városi tulajdonú földekből származó bevételeket azonban nem lehetett előre tervezni, ezért évről évre változott a befolyt jövedelem nagysága. Előfordult, hogy a bérlők a város felszólítása ellenére sem fizettek.548 A város költségvetését növelték a kisebb királyi haszonvételeknek, regáléknak nevezett jövedelmek. Ezek közé tartoztak a vámok, a vásártartási jog, a malom- és mészárszéktartási jog, és nem utolsó sorban a legjelentősebb bevételt biztosító kocsmáltatási jog. A legbiztosabban tervezhető bevételt a város által kivetett adók jelentették. Korszakunkban mind az adók mértéke, mind kivetési módjuk jelentősen változott. Kezdetben a városi adók alapját a ház képezte, amelynek nagyságrendjét a kémények száma és a pince határozta meg. E mellett a rendszeres és egy-egy rendkívüli kiadás alkalmával kivetett kommunális adók terhelték a város polgárait, melyeket nem a tulajdon, hanem a személyek után vetettek ki, amely tulajdonképpen már a polgáriasodásra jellemző személyes adózást jelentett. Korszakunkban a város lakosságának növekedésével, illetve a városra háruló közösségi feladatok emelkedésével párhuzamosan, folyamatosan növekedett a kivetett adók száma.549 Az adózás terén a 19. században már figyelembe vették a város polgárainak vagyoni helyzetében bekövetkezett változásokat. Az 1841-ben a pincék és kémények alapján kivetett adó esetében, már 12-féle adózót különböztettek meg. Többek között a város mesterembereit is három kategóriába sorolták.550 Az erőszakos adóbehajtás nem volt jellemző, bár Miskolc lakosainak fizetési morálja a források tükrében nem volt éppen kielégítő, amit később a városnak dolgozó mesterek esetében is tapasztalni fogunk.551 Számos alkalommal elkerülhetetlen volt, hogy a tanács határozott lépéseket tegyen. 1787-ben Lehner Lénárt zsemlyés nem fizette a portióját, ezért azt az el-

548

Szegőfi A., 2000/b., 395. A miskolci adókról Uo. 2000., 397–400. 550 B.-A.-Z. m. Lt. IV. 1501/e. 124/1841. 551 Szegőfi A., 2000/b., 399. 549

129

adásra került pincéje árából egyenlítették ki.552 Egyes mesterek a várossal szemben több évre visszamenő tartozást is felhalmozhattak, mint Orecki Mátyás rostás mester, aki ugyan „már öt esztendeje élt Miskolcon”, de adót nem fizetett, ezért kötelezték, hogy visszamenőleg évi 2 Rft-jával, összesen 10 Rftot fizessen be a város cassájába.553 Az adófizetés kötelessége alól bizonyos esetekben felmentést kaphattak a város polgárai, köztük a kézművesek is. Méltányossági okokból például meghatározott időre elengedhették a tűzkárt szenvedettek adóit. Szintén mentességet kaphattak az idős, megromlott egészségi állapotú lakosok. 1803-ban Molnár András szabó mestert, „mind régi adó fizetésének, mind öregségének, de szegénységének tekintetéből, vice szolgabíró Tomka Miklós úrnak ajánló levele szerint is, a quartély tartáson” kívül mindenféle városi közterheknek viselése alól felmentették.554 1814-ben Kaczersberger János kőfaragó kérte a várost, hogy a közterhek viselése alól oldozzák fel, mert elveszítette szeme világát.555 Miskolc iparosai abban az esetben is mentesülhettek az adófizetés terhe alól, ha a város számára különösen értékes volt munkájuk. Szolgálataikért a város ekkor nem pénzben fizetett, hanem ellentételezésként adómentességet kaphattak. Ezt tulajdonképpen tekinthetjük egyfajta csereügyletnek, mely mind a város, mind a munkát elvállaló iparos számára előnyös volt. 1796-ban Kézi János esztergályos mester a város számára készített vízipuskák okán kapott adómentességet.556 A Kézi-család ismert esztergályos família volt Miskolcon és régóta dolgoztak a városnak, mint a tűzi eszközök javítói, ezért nem csak János, hanem a fiai is adómentességért folyamodtak. A kérést elfogadták, mert az indoklás szerint „ők régóta városunk megmaradására ügyelvén”, erre érdemesnek találtattak.557 Arra is találunk példát, hogy a mester pénzt és adómentességet is kapott az elvégzett munkájáért. 1784-ben Kaposi György, miskolci „betűfestő asztalos” mestert bízták meg „a házak numerisatiójával”. A munkáért az alku szerint „minthogy most az idő is alkalmatlan és sáros, ezen munka pedig mesterségének rövidségével esik, azon felül a katonaság által suppeditalando [= kiszolgálandó] materiákból festéket is magának kell készíteni”, a város naponta 4 garast fizetett, továbbá biztosított egy

552

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 32. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 23. köt. 46–47. (1797) 554 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 29. köt. 119. (1803) 555 A város a kérést méltányolta és a katonatartáson kívül minden közteher alól mentesítette. (1814) B.– A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 40. köt. 191. 556 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 22. köt. 21. (1796) 557 Amint a városkönyvben olvashatjuk „idősebb Kézi János és fiai Ifj. Kézi János és Kézi Sámuel esztergályosok, esedeznek azon, hogy a tűzoltó eszközök, de nevezetesen a vizipuskák városunkban megszaporodván, mindazoknak aprólékos reparatiojokat minden költség nélkül ennek előtte is meg tették, úgy ezután is magukra vállalják, sőt ha nagyobb reparatiot kívánnak, azok egyedül a matériának árát kívánnák, a munkának árát pedig elengedvén, e felett /:kitől Isten városunkat őrizze:/ minden tűz támadások alkalmatosságával a vizi pus553

130

pár csizmát és „ezen felül az asztalos mester a portio és egyéb terhek alól egész esztendőben ment lészen”.558 Egyes mestereket azonban nem csak a városi adók, hanem mint láttuk más szolgáltatás alól is mentesíthettek, ha a városnak dolgoztak, vagy ha a kedvezménnyel remélni lehetett, hogy több adót tudnak majd befizetni. Mózer János miskolci mézeskalácsos 1801ben a tanács előtt megjelent „avégett, hogy a lótartásra szüksége volta tekintetéből, a forspontozás terhe alól felszabadításért esedezik”. A kérést igazságosnak találták, mert „a tekintetes nemes vármegye által megállapított mód szerint, ezen esetben a forspontozás terhe alól felszabadíttatik, annál is inkább, hogy a lovait egyedül a mestersége jobb móddal lehető folytathatása végett tartaná”.559 Az adófizető képesség megőrzése a városi munkák elosztásánál is fontos szerepet játszott, mert a város alapvető érdeke volt, hogy polgárai időben teljesíteni tudják terheik megfizetését. 1836-ban Fajcsik Borbála Brezányi Sámuelné „a városunk részére szükséges kerékgyártó munkáknak készítését annál fogva is, mivel adójával adós volna, által adatni kérvén, a beadott folyamodás vice bíró és inspector [= felügyelő, vizsgáló] uraknak kiadattatik avégett, hogy ha alkalmatos és olcsó munkát tétetne, s ennél fogva kérése teljesíthető, azt vegyék illendő figyelembe”.560 A kiadások jellegének tekintetében a 18. század derekától jelentős változást tapasztalunk. A kommunális kiadások átveszik a központi helyet a jellemzően jobbágyi kifizetésektől. Az 1700-as évek derekáig a kiadások tekintetében jellemzően a jobbágyi terhek megváltása, az erre felvett hitelek finanszírozása jelentette a legnagyobb összeget a város gazdálkodásában. Korszakunkban a kiadások sorában jelentős tételek voltak a hadiadó különböző formái. Ide tartozott a porció, a kvártélyozás és a fuvarozás. A katonák elszállásolása részben magánházaknál, részben a város költségén megépített és fenntartott kvártélyházban történt. A katonaság számára a város még a városi lakosoktól bérelt helyiségekben ispotályt is működtetett. A 18. század második felétől, a város lakosságának emelkedésével a kommunális kiadások ugrásszerű növekedését tapasztaljuk. A városnak egyre nagyobb terhet jelentett az utak és a hidak karbantartása, a közbiztonság és a tűzbiztonság, a város tulajdonában lévő épületek, mint a tömlöc és a városháza fenntartása, a városi tisztviselők és alkalmazottak bérezése, öltöztetése és a rabok tartása. A feladatok növekedésével párhuzamosan a város egyre jelentősebb megrendelője lett a miskolci kézműveseknek. Különösen az építő–, a ruházati,– és az

káknak igazgatását is magukra veszik, mindezeket a magistratus méltó tekintetbe venni, s az esedezőket a városnak minden közterhei alól felszabadítani méltóztasson.” (1797) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 23. köt. 24. 558 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 315. (1784) 559 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 36. köt. 67–68. (1810) 560 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 62. köt. 34. (1836)

131

élelmiszeriparban dolgozó iparosok számíthattak a várostól komoly megbízásokra, de számos egyéb iparág mesterei is kaptak kisebb összegű, általában eseti megrendeléseket. A legnagyobb összegű tételeket a városi épületek felújítása, karbantartása és építése jelentette. A helyi építőiparos szakma képviselői, elsősorban a kőművesek és ácsok már a 18. század második felében több jelentős megrendelést kaptak a várostól.561 1780-ban a tűzvészben elpusztult gyalogos kaszárnya felújításának ács munkáját Sulc Krisztián miskolci ácsmester vállalta 130 Rft-ért. Az ácsmunka többek között tartalmazta az épület „tetejének, padlásának, ajtó és ablak fáinak, grádicsoknak, palánkolásoknak és kapuknak, egy szóval mindennemű fabéli készületeknek” az elkészítését és beszerelését.562 1787-ben a magistratus megalkudott Hoffer János ácsmesterrel, hogy „a város udvarán most épülő korcsma háznak” tetejét elkészíti.563 A város elégedett lehetett a mester munkájával, mert a következő években további megrendeléseket kapott.564 Tekintettel arra, hogy az építkezések kapcsán jelentős kiadásokról volt szó, a város igyekezett a legolcsóbb, de megfelelő minőségű munkát végző iparost kiválasztani. Mielőtt megbíztak volna egy kézművest, a tanács árajánlatokat kért a helyi mesterektől. Az említett Hoffer János ácsmester 1789-ben benyújtotta „a városon való gyalog hidak csináltatásához” való költségvetését, mely 431 Rft értékben határozta meg az anyag és munkaköltséget.565 A beadott ajánlatok alapján megkötött szerződésekben pontosan meghatározták a megbízás feltételeit, és a nagy megrendelések esetén, ezeken utólag már nem lehetett módosítani. 1798-ban Kanperger Filep kőműves mester megállapodott a várossal a kaszárnya épületén elvégzendő kőműves munkákról. A szerződés részletesen tartalmazta a mester által vállalt feltételeket, melyben többek között rögzítették, hogy a kőműves utólag nem módosíthat sem a vállalt kötelezetcségeken, és sem a megegyezés szerinti összegen.566

561

Az ácsok és kőművesek a kőfaragókkal alkottak a városban közös céhet. Utóbbi mesterek szintén gyakran dolgoztak a városnak, de általában csak kisebb összegű megrendeléseket kaptak. 1790-ben a város megbízott egy ismeretlen kőfaragó mestert, hogy faragjon „elegendő köveket és a város földjeinek végeire egyet egyet állítson reá vágatván M. és V. betűket.” (1790) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 16. köt. 43.; Szintén helyi kőfaragók készítették a város hídjaihoz a faragott köveket. (1793) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 120. 562 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a.1781. 7. köt. 655. 563 A szerződésben rögzítették, hogy a tetőt a város által biztosított „materiálékból” fogja elkészíteni a mester. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 102. 564 Hoffer János ács mester készítette a Medgyesallya utcán, a Szinván épített híd körül az ács munkákat. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 102. 565 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 15. köt. 167. (1789) 566 „[e]mlített kőműves mester, mind ezeknek az überschlag (= költségvetés) szerint leendő felépítéseket általában 688 Rftokért 18 krokért magára vállalta, s elkészítését kötelezte, úgy mind az által, hogy elkészülvén a kaszárnyának ezen újonnan építendő része a város hivatalos emberei által fel méretik, s meg becsültetik, s ha a becsű kissebbet ütne alkutt summánál, hát azon summával többször említett kőmíves mester megelégedni tartozik, ha többre menne a felül valóról önként lemond, eláll és maga nevét alá írja… [Vállalja] a helybeli kaszárnya hátralévő részeinek felépítését, melynek teteje már fennáll, és az ehhez ragasztandó depositoriummal, melynek ablak és ajtó felei faragott kövekből, s boltozatra lesznek.” (1798) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 24. köt. 101.

132

A városi építkezéseken a kőművesek és ácsok mellett a helyi iparosok számos kisebb munkára számíthattak. 1793-ban Kiszlin András tűműves készített „vasrostélyt a város tömlöcének ablakaira”.567 A versenyeztetés egyúttal azt is jelentette, hogy gyakran változott a városnak dolgozó ácsok, kőművesek személye. Ez azonban a századfordulóig csak az építőiparra volt jellemző. A többi iparág esetében, ha egy mesterrel elégedett volt a város, akkor hoszszú távon számíthatott megrendelésekre. 1796-ban Zabrecky János „köteles mester ellen semmi panasz nem lévén, újra is a város részére köteles munkáknak készítésére meg fogadtatik”.568 Ezt a gyakorlatot azonban sérelmezték a helyi kézművesek, elsősorban azon mesterségek képviselői, akik jelentősebb városi megrendelésekre számíthattak. 1787-ben Hantz Mátyás és Tremmel Vencel kovácsmesterek, azzal a kéréssel fordultak a városhoz, hogy „a város részére megkívántató kovácsmunkák, nem egy mesteremberrel /: amint eddig continuo gyakoroltatott:/ dolgoztatásának, hanem esztendőnként sorra dolgoztassanak, az itt lakos kovács mesteremberek által”. A város a kovácsok kérését azzal az indokkal utasította el, hogy „mint hogy pedig a magistratus, ha aszerint dolgoztatna, a mesteremberek munkáiból történhető hátramaradásból fogyatkozást tapasztalhatna, ezen okból, és más okokra nézve is” ezt a kérést a magistratus nem támogathatja, azonban úgy döntöttek, hogy „kétfelé, két mester embernek osztasson ki” a munka.569 Az építőipar mellett jelentős megrendelésekre számíthattak a helyi élelmiszeriparban dolgozó mesterek, mint a pékek és zsemlesütők. Számukra a katonaság ellátása biztosított állandó megrendeléseket. Esetükben is szigorú feltételek mellett kötött szerződést a város. 1788-ban a vármegye utasította a tanácsot, hogy a miskolci „zsemlyesütőkkel” egyezzen meg a katonaság számára készítendő zsemlék árában.570 A kontraktus szerint az alábbi feltételek mellett vállalták a „miskolci zsemlyesütő mesteremberek” a kenyérsütést: „1ször Minden köböl búzából kisült 60 portio kenyeret tartozunk adni és ha valamely kenyeret hibás volta miatt a militia elvenni nem akarna, kötelesek leszünk más alkalmatos kenyeret a helyébe adni. 2szor A kenyérsütés körül való munkánkért amennyivel 60 portionál egy köböl búzából több kisülne; az a korpával együtt a miénk legyen.

567

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 147. (1793) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 22. köt. 57. (1796) 569 [Addig kizárólagosan] Pachmaiszter János, [a kovácsok főcéhmestere dolgozott a város számára] és ellene „semmi panasz nem lévén a két nagyobb cúgh lovai és szekerei körül teendő munkák Pachmaiszter Jánosnál meghagyatik, a harmadik kisebb cúgh pedig és a malom, tüzi szekerek és egyébb mindenféle aprólékos kovács munkák Hantz Mátyásnak ezen folyó esztendőre által bocsájtattnak.” (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 34–35. 570 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 16. (1788) 568

133

3szor A kenyérsütéshez nekünk minden 9 köböl búzához egy öl tűzifa és minden egy köböl búzához másfél font só adasson.”571 A szerződés feltételeit a város szigorúan ellenőrizte. Ensperger Conrád zsemlesütőt például arra kötelezték, hogy mivel a katonaság számára készített kenyerek közül egy sületlen, több pedig „4 fontokat meg nem ütő” volt, helyettük „a maga kenyeréből mást adjon”.572 A kézműves társadalom harmadik nagy csoportja, mely a várostól jelentős megrendeléseket kapott, a ruházati ipar mesterei voltak. Korszakunkban folyamatosan nőtt a város alkalmazásában álló személyek száma. Számukra a város feladata volt többek között biztosítani a ruházatot és a lábbelit. A legnagyobb költségeket a csizmadia,573a szabó és a gombkötő munkák jelentették. 1815-ben csak a város hajdúi számára elvégzett gombkötő munkákért 320 Rft-ot fizettek ki Fejér János gombkötő mesternek.574 Mellettük számos specialista kapott eseti megrendeléseket. 1789-ben a tanács elrendelte, hogy a vachterek számára a városi cassából részükre „süveg adattasson, arra pedig egy réz címer”,575 az város címere formájára függesztessen”.576 A legnagyobb teher a város hajdúinak öltöztetése volt. 1831-ben a posztóért 199, a gombkötő munkákért 56 forintot, és Beringer Károly „gürtlernek pedig az ugyan azokhoz adott gombokért és kapcsokért” 13 forintot fizettek ki, és ezek az összegek még nem tartalmazták a varratás és a csizmák költségeit.577 Az 1810-es évekig, amennyiben az adott iparágnak volt Miskolcon céhe, akkor a gyakorlat szerint a város a céh tagjai közül választotta ki a megbízandó mester személyét. Kevés példát találunk arra, hogy ezt megelőzően kontár mestert alkalmaztak volna. A ritka kivételek egyike volt, amikor 1793-ban Traup András kontár lakatos mester végezte el „a pecsét srófnak reparatioját”. E munkának az értéke azonban mindössze 3 Rft volt, és megbízását minden bizonnyal az indokolta, hogy a városban nem volt megfelelő szaktudású céhes mester.578 A 19. században a legnagyobb kiadásokat továbbra is az építkezések, illetve a városi tulajdonú épületeken végzett javítási munkák jelentették. E században azonban egy-egy mester már több megbízást is kapott ugyanabban az évben. 1813-ban Kun János kőműves mester „négy rendbeli specificatióit (= számla, munkák szerint részletezve)” adta le a városnak, mely 571

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 22–23. (1788) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 14. köt. 84. (1788) 573 1863-ban Szőllősy János csizmadia a város hajdúi számára 36 pár csizmát készített. (1863) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 9. köt. 22. 574 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 41. köt. 43. (1815), 1817–ben szintén Fejér János gombkötő készítette a „hajdúk dolmányára és nadrágjára a szinórokat.” (1817) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 43. köt. 91. 575 A címereket miskolci girtler mesterek készítették. 1817-ben például Beringer Károly girtler. (1817) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 43. köt. 110. 576 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 15. köt. 214–215. (1789) 577 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 57. köt. 173. (1831) 578 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 70. (1793) 572

134

szerint a város részére a katonai ispotályon, a kaszárnyában, a „város házán és annak udvara, úgy majorbeli épületek körül és a kis-quartély háznál” végzett munkákat.579 A város, hogy a kiadásait csökkentse, a városi tulajdonú épületek, mint a malom bérlői számára előírta, hogy a szükséges javításokat maguknak kell elvégezni, és bizonyos városi munkákat is teljesíteniük kellett. 1807-ben a város malmát bérlő Nagy Jánossal kötött szerződésbe a kötelességek közé bevették, hogy a molnárgazda „egyébbiránt az aprólékos terhekre nézve is harmados lesz, s a városnak minden ácsmunkáit, és a malom ujjítását fizetés nélkül véghezvinni köteleztetik”.580 Előfordult, hogy a szükséges javítások költségét a bérleti díj felemelésével fedezték. A tanács 1821-ben a kemence állapotának megromlására hivatkozva, – mely a város megítélése szerint a pék hibájából következett be581 – a városi pékház bérleti díját 30 Rft-tal megemelte, mert „a sütőkemencének helyrehozása nagy költséggel jár”.582 A mesterek által benyújtott számlákat a város kijelölt tisztviselői ellenőrizték. Miskolc gazdálkodását a városgazda irányította, és munkájáért teljes anyagi felelősséggel tartozott. A 18. században a koronauradalommal kötött szerződés már éves számadásra kötelezett adószedő (perceptor) alkalmazását írta elő, akit a város senatorai közül választottak. Miskolc növekedésével párhuzamosan nőtt a város szolgálatában álló gazdasági tisztviselők száma is. A város alkalmazásában állt többek között borbíró, vásárbíró és számadó (inspector). A gazdasági tisztviselők ellenőrzésével a városi tanács számvevő küldötségeket bízott meg, melyek tagjai szintén a tanácsból kerültek ki.583 Az inspector, illetve a város által kijelölt senatoroknak a feladata volt az elszámolások tételes ellenőrzése. A tisztségviselőknek utasításba adták, hogy a beadott számlákat alaposan, „pontról pontra vizsgálják meg”.584 A város a számlák értékarányának ellenőrzésére, azokhoz értő mesterembereket kért fel. A már említett Fejér János gombkötő számláját például egy „ahhoz értő szabó mesterrel” vizsgáltatták meg.585 A kisebb értékű számlák esetében nem tartották szükségesnek a tételes ellenőrzést, mert mint Kastély Antal szabónak 6 Rft összegű számlájáról írták, „a munka mérséklett áron volna ki tétetve, eszerint annak további vizsgáltatása a summa csekélységénél fogva is szük579

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 39. köt. 202. (1813) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 33. köt. 20–21. (1807) 581 „A sütőkemence megrepedezvén, annak boltozata egészen elromlott. [A vizsgálat során megállapították, hogy a pék a] kemencének reparáltatását eddig halogatta, s nem jelentette, melyből könnyen szerencségtelenség támadhatott volna, megdorgáltatott.” (1821) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 47. köt. 52. 582 A felemelt bérleti díjat a pék mester, Leszik Sámuel már nem tudta fizetni, ezért „alkalmas péknek felkeresése, s befogadásáról” döntött a város. 1823-ban Záhr György pozsonyi születésű pék mester folyamodott polgárjogért és egyúttal kérte, hogy neki „a városunk udvarában lévő pékházat árendába adnánk ki.” A város megegyezett a pék mesterrel. (1821) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 47. köt. 96.; (1823) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 49. köt. 229. 583 A város gazdasági tisztviselőiről lásd.: Szegőfi A., 2000., 414–429. 584 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 37. köt. 185. (1811) 580

135

séges nem lenne”.586 Természetesen a nagy értékű munkák kapcsán alaposabb vizsgálatra került sor. A kőműves munkák esetén könnyebb volt az ellenőrzés, mert a napszámok limitálva voltak, és sok esetben a nyersanyagot is a város biztosította. A legtöbb visszaélésre a szabó és a gombkötő munkák esetében került sor. 1816-ban ismét Fejér János munkáját kellett megvizsgálni, mert benyújtott számlája „sokba láttatván kitenni”, ezért az ellenőrzésre felkértek egy „ahhoz értő mester embert, magát a szabót, aki a ruházatokat varrta”.587 Szükség is volt a körültekintő ellenőrzésre, mert a 19. században egyre több esetben próbáltak visszaélni a mesterek, és a benyújtott számlákon magasabb összegeket tűntettek fel, mint az elvégzett munkák valós értéke. 1816-ban Harcy János szíjjártó mester benyújtott számlájának vizsgálatakor megállapították, hogy az túl magas összegről szól, – „az amennyibe terhesnek és igen felette megrovattatnak találtatott” – mert az indoklás szerint, a „tavalyi egész esztendőbeli reparatióknak contóját a folyó esztendőnek félesztendei reparatioknak contója sokkal felül haladná”. Ennek kivizsgálására, „valamint a hámok megszemlélésére” a város senatorokat küldött ki, azzal az utasítással, hogy kérjenek fel „két becsületes szíjjártó mestert, akik ahhoz értenek, hogy annak illendő árát meghatározzák”, és járjanak a végére, hogy miért emelkedett meg tetemesen a javítási költség.588 A tanácshoz beadott elszámolások és az elvégzett munkák összehasonlítása után a város tisztviselői számos alkalommal kisebb értéket állapítottak meg, mint amennyi a mesterek által benyújtott számlákon szerepelt.589 A csökkentett összegek azonban értelemszerűen sokszor vezettek konfliktushoz a kézművesek és a számlákat elbíráló tisztviselők között. 1834ben Gantzberger Antal kőműves mester nyújtott be panaszt ez ügyben és kérte „ezen sérelmét orvosoltatni, továbbra nézve pedig amidőn városunknak dolgozni fog, a munkához felvigyázót rendeltetni”.590 A számlát ellenőrző aljegyző szintén panasszal fordult a városhoz és kérelmezte, hogy „az efféle kötelességtől magát továbbra nézve is felmenteni kéri”, mert Gantzberger Antal számlájának megvizsgálásakor őt megsértette, de „elég tétel azonban részére nem szolgáltatott”.591 A legsúlyosabb vétségnek tekintették, ha a megbízott mester el585

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 41. köt. 43. (1815) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 49. köt. 237. (1823) 587 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 46. (1816) 588 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 190. (1816) 589 A mesterek nem csak azzal próbálták becsapni a várost, hogy nagyobb összegről nyújtották be számláikat, hanem ritkán ugyan, de egyes munkákat megpróbáltak többször is elszámoltatni. 1838–ban Tessel Fridrich ácsmestert a város beidézte és ellene eljárást indított, mert „mint olyan, aki a város részére általa tétetett és már egyszer ki is fizetett munkái árát, a többi adózó lakosok tetemes kárával újra beadatta.” (1838) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 64. köt. 101. 590 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 60. köt. 265. (1834) 591 Az általa a város számára elvégzett kőműves munkák számláját „293. forintokról az ő kihalgatása nélkül a kiküldöttség által hibásan 253. forintokra leszállíttatott”. Az esetet a város kivizsgálta és a városi tisztvi586

136

lopta a város által feldolgozásra átadott alapanyagot. 1816-ban Katziniszki János „szabó mester a város hajdúinak ruházatára megkívántatott s keze alá vett szinórok közül több rőföt a maga részére eltulajdonított, és annál fogva ezen cselekedete által, a várost megkárosítani szándékozott”. A város súlyos döntést hozott a mesterrel szemben, mert egyrészt „a nevezett szabó mester felidéztetni s jövendőre nézve, a város munkái tőle elvétetni rendeltettek”, másrészt a döntést a céhbiztos által „a szabó céh gyűlésébe is magának ugyan büntetésül, majd pedig lehető tanúságul közönségessé tétetni meg meghatároztatott”.592 Gyakorlatilag megbélyegezték és megszégyenítették. Ezzel a tettével nem csak a városi megrendelésektől esett el, hatása sokkal súlyosabb volt. A céh tagsága előtt, mint megbízhatatlan, lopásra és csalásra hajlamos mesterként jelent meg, ami kihatással lehetett egyéb megbízásaira és megrendeléseire is, így tulajdonképpen hosszú távon sodorta veszélybe megélhetését. A város a 18. századtól arra törekedett, hogy egységes rendszert dolgozzon ki a számlák, és az elvégzett munkák ellenőrzésére. 1796-ban a vicebírót bízták meg, hogy a notáriussal és a tanácsnokokkal együtt „az auszciglire (= számlára) dolgozó mesteremberek által beadni szokott auszciglisok iránt valamely jó rendnek és manipulatio módjának készítésére, hogy az mesteremberek a várost felettébb ne taxálhassák”.593 A számlák ellenőrzésére egészen 1834-ig nem vezettek be egységes rendszert. Ekkorra azonban annyira elszaporodtak a visszaélések, a mesterek és az elszámolásokat végző tisztviselők közötti konfliktusok, hogy a város az „inspectori és kapitányi hivatalok ezúttal odautasíttatnak, hogy minden mesteremberekkel, akikkel a város részére dolgoztatnának, olyan kettős könyvecskéket tartván, melyeknek egyike a dolgoztató tisztviselőnél, a másika pedig a dolgozó mester embereknél állana, azokba a munka mennyiségét és úgy annak mérsékletes árát is azonnal írják, vagy irattassák be”.594 Így csak azok a mesterek kaphattak megbízást, akik rendelkeztek a szükséges könyvvel, melyekbe többek között bevezették, hogy a „munkák a város részére szükséges képpen megkívántattak”.595 A következő években az ellenőrzést – a város költségvetésének hiánya miatt – állandóan szigorították, különösen az ugrásszerűen szaporodó javítómunkák területén. 1839-ben a számlák átvizsgálása során megállapították, hogy a „városgazdának nem eléggé gondos felügyelete miatt a reparatiók felesleges költségbe kerülnek”, ezért a városi tisztviselőket is gon-

selőket figyelmeztette, hogy „akár egyik, akár másik tagunk még hivatalát viselné a közhatározásoknak engedelmeskedni” tartozik, így a számlák vizsgálata alól felmentést nem kaphatnak. (1834) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 60. köt. 277–278. 592 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 54. (1816) 593 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 22. köt. 14. (1796) 594 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 60. köt. 13. (1834) 595 A város tanácsnokainak pedig be kellett jegyezni „a kívánt munkáknak valósággal véghez lett vitelét, mert különben a netalán tett munka kifizetődni nem fog.” (1840) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 66. köt. 187.

137

dosabb munkára ösztönözték.596 Ezzel a rendszerrel597 mind a megbízások kiadását, mind azok ellenőrzését leegyszerűsítették és átláthatóbbá tették. A kifizetések leegyszerűsítése, az esetleges utólagos viták elkerülése miatt a város arra törekedett, hogy – nagyobb megrendelések esetén – a mesterekkel előre megállapodjon az elvégzendő munkák árában. Így a munka elvégzése, a megrendelés teljesítése után már csak annak minőségét kellett ellenőrizni, az ár már nem igényelt további vizsgálatot. 1818-ban Kolonecs Mátyás kovácsmester által az „újonnan felépült s úgy nevezett iskola hídjához vas féle munkákról” szóló számláját már azzal a megjegyzéssel fizették ki, hogy az „alku szerint lévén fel téve”, ezért további ellenőrzést nem kíván.598 A 19. században a városi megrendelések szaporodása miatt, az év végi elszámolásokban már sok esetben nem tüntették fel a megbízásokat teljesítő iparosok neveit, csak a mesterségüket. 1816-ban a város „szükségére dolgozott mesterembereknek” a következő összegeket fizették ki: „szíjjártó conto 146 Rft, lakatos conto 132 Rft, kovács conto 31 Rft, köteles conto 54 Rft, üveges conto 96 Rft, bodnár conto 33 Rft és kerékjártó conto 78 Rft.”599 Sok mesternek azonban gondot okozott a benyújtott számlák év végi kifizetésének rendszere, mert nem voltak elég tőkeerősek ahhoz, hogy hónapokig hitelezzenek a városnak. 1816-ban Halácsi István lakatos mester ez ügyben fordult a városhoz és kérte a rendszer megváltoztatását. A benyújtott kérvénye szerint a „város számára tenni szokott munkájáért eshető fizetést, jövendőben fertály esztendőnként, azon okon kiadatni kérvén: hogy az esztendő végére szokott haladásával és elmaradásával nagy hátramaradása volna, a pénzét azon idő alatt is használni kívánván”. A város részéről „kérése igazságosnak találtatván, a többi mesteremberekre nézve is meghatároztatott, hogy mivel a contók az esztendők végével egyszerre szokott kifizetése városunk cassájának is terhesebb vagyon, mintsem kevesebb summákba való fizetése, tekintetbe vétetvén egyszersmind az is, hogy a mesterségbeli művek ára hol feljebb emelődnének,

596

Megkövetelték, hogy „ezentúl hónapos tanácsnokaink híre tudta nélkül semminemű reparatiókat magátóll tétetni szabad nem lészen, és az illető mesterembereknek is adják tudtukra, hogy ezentúl rendesen bekötött könyvet vigyenek, melybe a munkákat beírván azt minden hónap végével előbb a hónapos tanácsnokok által írassák alá. S azon túl adják be, különben a nem eként meghatározott módon készült árjegyzékek e hónap első napjától kezdve többé el nem fogadódnak.” (1839) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 65. köt. 310. 597 A rendszert folyamatosan alakították, hogy a visszaéléseket hatékonyabban szűrhessék ki. Egyes mesterségek esetében további szigorításokat vezettek be. 1838-ban a lakatos munkák kapcsán elrendelték, hogy „a jövendőre nézve az új munkák elismerését és tételét ne csak a város gazdája mint eddig, hanem a felügyelő tanácsnokok is ismerjék el. Egyszersmind szükségesnek látván azt is, hogy jövendőre nézve a tiszt házaknál lévő eszközökre, kulcsokra, akkoron mikor a tiszt urak változnak szorosan ügyeljen fel a gazda és mindezekről összeírást készítsen.” (1838) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 64. köt. 94–95. 598 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 44. köt. 178. (1818) 599 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 26. (1816)

138

hol pedig alább szállanának, minden egyéb mesteremberek contói is fertály esztendőnként fizetődjenek.”600 A vagyonos iparosok számára is nagy gondot jelentett, hogy – a számlák negyedéves kiegyenlítéséről601 hozott döntés ellenére – sok esetben továbbra is késedelmesen fizetett a város. Ennek egész egyszerűen az volt az oka, hogy a város cassájában nem állt rendelkezésre a szükséges összeg, mert a város lakóinak egy jelentős része késve, vagy egyáltalán nem fizetett adót. Az 1800-ban készült számadás vizsgálata során a városi jegyzőkönyvbe is bejegyezték, hogy „a városnak nagyobb a költsége, mint a jövedelme”.602 1821-ben Milec Gáspár szappanos kérte, hogy a beszolgáltatott és „a már kiadott, és több száz Rftkat ütő gyertyáknak árával együtt” fizessék ki.603 A 19. század első felében a város gyakran került hátralékba a mesterek számláinak kiegyenlítése kapcsán, pedig többször figyelmeztették a perceptort, hogy „városunkat az ilyen restelkedésből származható kedvetlenségektől kímélje meg”.604 Annak ellenére, hogy korszakunkban gyakorlatilag folyamatosan csúsztak a számlák kifizetései, megérte a helyi iparosoknak városi megrendelésre dolgozni. Egy–egy városi megbízás elnyerése biztos bevételt jelentett a mesterek számára. A fokozódó piaci verseny mellett ezért mindig volt elég jelentkező a városi munkák elvégzésére. Az iparosok számára különösen azok a munkák voltak értékesek, amelyek hosszú távon jelenthettek biztos bevételt. Ezek között találjuk például a tűzoltó-eszközök javítását. Palkuta András kerékgyártó mester 1816ban például panaszt nyújtott be a városhoz, mert „a tűzoltó eszközök körül tett reparatiók, maga sem tudja mi okon, tőle elvétettek és más kerékgyártó mesternek adattak”. A panasz elbírálása során megállapították, hogy Palkuta András „városunk már régtől fogva való teherviselő lakosa, azonban a kerékgyártó munkáit is úgy tette, hogy panasz ellene nem volt, annak hozzája tovább is visszavétele meghagyatott”605 E munkák kiadásában a döntés a város kapi-

600

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 33. (1816) A kifizetések azonban továbbra is csúsztak, mert mint 1822-ben írták „ezúttal tapasztaltatnék az, hogy minden esztendőnek végén a contók összegyűlvén, nevezetes summák egyszerre kiadatni kívántatnak, mely költségeket egyszerre kapnánk, kivált a pénznek mostani szűkiben el sem viselhetne, innen van az, hogy a mesteremberek contóik kifizetések után huzamosabb ideig várakozni kényteleníttetnek.” (1822) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 48. köt. 31. 602 Szegőfi A., 2000., 418. 603 A város a perceptornak meghagyta, hogy a gyertyák árának kifizetése mellett, amennyiben tapasztaltatnék az, hogy most lakosainkra az idő kedvező volna abban, hogy munkájuk által keresnének annyit, hogy abból ételnek me szerzésén felül, adójuk faragására is fordítanának valamit, perceptor úrnak szoros kötelessége tétetett, hogy az incassationak szorgalmatosabban utána látván, mind az említett tartozást haladék nélkül fizesse ki, mind pedig a tekintetes nemes vármegye adóját és más szükségeit városunknak annak idejében és rendesen porolja ki.” (1821) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 47. köt. 204. 604 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 50. köt. 119. (1824) 605 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 376. (1816) 601

139

tányának kezében volt.606 A 19. században a város gazdálkodására az egyik legjelentősebb megterhelést éppen a tűzoltó eszközök javítási költségei okozták. A legnagyobb kiadást nem a vízipuskák és szekerek beszerzésének egyszeri kifizetései jelentették, hanem az éves rendszeres javítási költségek. A miértre egy 1853. évi városkönyvi bejegyzésből kapunk választ, mely szerint Klaracsek Mátyás ácsmester alku mellett elkészítette a város számára az új szekérszínt, melynek megépítését azzal indokolták, hogy „mind ez ideig károsan nélkülözött szekér szín építtetését szükségessé teszi azon körülmény, hogy az ez ideig szabad ég alatt álló vízhordó szekerek és fecskendők az elromlástól megóvassanak. A szín építtetése nélkülözhetetlen”.607 E területen, mint a következő fejezetünkben látni fogjuk, a város kovácsokat, kerékgyártókat, esztergályosokat, bodnárokat és ritkábban rézműveseket,608 valamint lakatosokat alkalmazott. A városnak dolgozó mesterek garanciával tartoztak az elvégzett munkáért. 1806-ban Pisszekker Károly609 órás a „város tanács házában” lévő órát megjavította és a kifizetést azzal a megkötéssel teljesítették, hogy „annak esztendő és 1 nap elfolyása alatt jót állani köteles legyen” az órás mester.610 Az ár mellett ez is fontos szempont volt egy-egy megbízás odaítélése kapcsán. 1842-ben „albíránk azt terjesztvén elő, hogy Fekete András szabó mester a város hajdúi számára szükséges ruhadarabokat a múlt évben meghatározott áron jelenleg is elkészítené. Minthogy reményleni sem lehetne, hogy valaki a múlt évben megszabott áron alul is az érintett ruhadarabok elkészítését magára vállalná, a szükséges ruhadarabok Fekete András által leendő elkészítése albíránknak oly módon ajánltatik, hogy Fekete Andrást, ha valamely ruhadarabot hibásan készítene, annak ára megtérítésére kötelezze.”611 Abban az esetben, ha a város tisztviselői szerint a megbízott iparos rossz vagy hibás munkát végzett, – amint a példa is mutatja – a tanács kötelezhette az iparost az okozott kár megtérítésére. A városi jegyzőkönyvek bejegyzései azt mutatják, hogy a legtöbb esetben a város megelégedett azzal, ha a mester kijavította a hibát. 612

606

Az említett esetben a városi határozat ellenére, a munkát egy másik kerékgyártó mester, Brezányi Sámuel kapta meg. Nagy András kapitányt ugyan elmarasztalta a város, hogy „határozásunk ellenére is Brezányi Sámuellel dolgoztatott”, de más szankciót nem alkalmaztak vele szemben.(1818) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 44. köt. 68. 607 B.–A.–Z. m. Lt. IV. IV-1602/a. 5. köt. 33. (1853) 608 1836–ban Trillhaas Wilmos rézművesnek „városunk egyik vízi puskájában eltört csőnek egész újjantan lett öntéséért” fizetett a város. (1836) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 62. köt. 320. 609 A mester 1815-ben telepedett le Miskolcon és már a következő évben városi megrendelést kapott. (1815) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 41. köt. 203. 610 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 75. (1816) 611 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 68. köt. 13. (1842) 612 1842–ben Tatár József, a város kapitánya jelentette, hogy az újonnan a város számára készített vízipuska „nagyon céliránytalanul készült és csaknem haszon vehetetlen.” A város megbízta a „gazdálkodó

140

Külön kell megemlítenünk a városnak dolgozó mesteremberek között a szappanosokat. Esetükben nem igényeltek külön elbírálást a benyújtott számlák, mert a vármegyei árszabások pontosan meghatározták a faggyú, illetve a gyertya árát, ezért amint írták a gyertya „ára limitatio szerént lévén kitéve, s további vizsgálás alá nem eshet”.613 A rögzített ár egyben azt is jelentette, hogy nem volt szükség a mesterek versenyeztetésére, így egy iparos, ha elégedettek voltak munkájával, hosszú éveken keresztül szállított a város számára. Nemes Milec Gáspár614szappanos például 1816–1828 között, több mint tíz évig állt a város szolgálatában.615 A város azzal is igyekezett csökkenteni a kiadásait, hogy a munkákhoz lehetőség szerint maga szolgáltatta szükséges alapanyagokat. 1820-ban a város tulajdonában lévő fa edényekre a „granariumunkban [= raktárunkban] lévő ócska vasak” összegyűjtésével és felhasználásával csináltattak vas abroncsokat.616 A kiadásokat növelte a város börtönében fogva tartott rabok ellátásának költsége. Számukra a helyi pékek617 és mészárosok biztosították az élelmet.618 E kiadás korszakunkban a város lélekszámának növekedésével párhuzamosan folyamatosan emelkedő tendenciát mutat.619 A rabok mellett a város lehetőségeihez mérten a rászorultak számára is igyekezett élelmet biztosítani.620 A 19. század folyamán egyre szaporodott a katonaság igényeit kielégítő mesterek száma. Ebben az esetben is a legnagyobb tételeket az építőipari munkák jelentették. Gantzberger Antal kőműves mesternek csak 1830-ban a következő munkák elvégzéséért fizetett a város: a kaszárnya falának építéséért 155 Rft 48 krt, a vármegye által elrendelt „katona istálló” elkészítéséért 369 Rft 12 krt, a tisztházaknál és az ispotálynál elvégzett munkáiért 27 Rft-ot és a quartélynál lévő falnak „és az azon való kő csatornának újabb rakásánál tett mun-

küldötséget, hogy az azt készített mesteremberekkel igazítassa meg.” (1842) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 68. köt. 101. 613 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 42. köt. 268. (1816) 614 A gyertyák mellett a szappanosok szállították a város számára, a különleges események alkalmával használt mécseseket, melyeket „alku mellett és közhatározásunkból” rendeltek. (1828) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 54. köt. 140.; 1831–ben báró Vay Miklós, „a főispáni hivatal helytartója, méltóságos császári királyi kamarás” miskolci látogatása alkalmával a város kivilágítására rendeltek 345 faggyú lámpát Ardényi Vencel szappanostól. (1831) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 57. köt. 74. 615 Ez idő alatt mindössze egy évben, 1826-ban, amikor Milec Gáspár panaszt tett kifizetetlen számlái miatt, bízott meg a város másik szappanost, Ardényi Vencelt. (1826) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 52. köt. 2. 616 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 46. köt. 319. (1820) 617 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 50. köt. 212. (1824) 618 1829-ben Pantik György mészárosnak a perceptor kifizette „közhatározás mellett” megrendelt 213 font hús árát, melyet a város majorjában és a kaszárnya mellett dolgoztatott rabok számára adott ki. (1829) B.– A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 55. köt. 65. 619 1841–ben a város a vármegyéhez fordult, mert „adózó lakosaink a rabok tartására” a vármegye házi pénztárába „évente nem csekély mennyiséget fizetnek és egyszersmind a városi rabokra is tetemes költséget kényteleníttetünk fordítani” és ezért a város adófizető lakossága kétszeresen van megterhelve, ezért hogy „a városi rabok tartására évenként kiadni kellető költségeket a városi adóba betudni kegyesen méltóztassék.” (1841) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 67. köt. 38.

141

káiért” 143 Rft 55 krt.621 A kőműves munkák mellett számos iparos készített eseti megbízásra a katonaság számára mindennapi használati tárgyakat. Ilyenek voltak többek között a katonai ispotályba a fazekasok által készített köpőcsészék,622 a bádogosok által előállított „mérő serpenyők, sebmosók, és érvágó tálak”,623 az asztalosok által a „huszárok részére készített céltáblák”,624 az üvegesek által kiszolgáltatott „üveg és edény nemük”625 és a rézöntők által készített különböző főzőedények.626 Ugyanakkor a katonaság saját iparosokat is foglalkoztatott. A város például külön helyiségeket bérelt „a cs. kir. lovas ezered puskaművesei” számára.627 Korszakunkban folyamatosan nőttek a városi megrendelések, így a város számára dolgozó iparosok száma is. A 19. században már évente 25–50 kézműves dolgozott városi megrendelésre. Az 1810-es évektől kezdve a városi megbízások esetén azonban egyre kevésbé volt fontos szempont, hogy az adott munkát céhes vagy kontár iparos kapja-e meg. A döntések meghozatalában elsődlegesen az ár és a minőség számított, bizonyos esetekben az adófizető képesség megőrzése. A megbízhatóan dolgozó mestereknek attól függetlenül hosszú időn keresztül biztosított munkát a város, hogy tagjai voltak-e valamely miskolci céhnek, vagy sem. Ezen a területen is megfigyelhetjük a céhek érdekérvényesítő képességének háttérbe szorulását. E mellett szintén tetten érhető a kereskedők által támasztott verseny céhes iparra gyakorolt negatív hatása. A város számos terméket már készen vásárolt, elsősorban628 Miskolc vasárus–, posztó–, és bútorkereskedőitől629, így a mesterek többsége már csak a javító, karbantartó munkák területén számíthatott megrendelésekre. Ez alól csupán az építőipar és a ruházati ipar egy része jelentett kivételt.

620

1854–ben Veinberger Lőrinc pékmesternek a „kitaszítottak részére” kiadott kenyerek árát fizették ki a városi pénztárból. (1854) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 1854. 6. köt. 119. 621 A számlák megvizsgálásánál megállapították, hogy kifizetésük indokolt, mert „az építéshez adott materiálék ára illendően volna kitéve”, a kőműves napszám pedig a limitált áron lett felszámolva. (1830) B.–A.– Z. m. Lt. IV. 1501/a. 56. köt. 115. 622 Trajtler János fazekas mester. (1829) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 55. köt. 9. 623 Albert János bádogos mester. (1831) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 57. köt. 105. 624 Hankó Mihály asztalos mester. (1839) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 65. köt. 241. 625 Koos Márton üveges mester. (1854) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 5. köt. 24. 626 Dvorszki János rézműves mester. (1854) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 6. köt. 94. 627 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 5. köt. 121. (1853) 628 Arra is találunk példát, hogy nem városi kereskedő kapott megbízást. 1863–ban a város a gácsi posztó raktárból vásárolt anyagot a hajdúk ruházatához. (1863) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 9. köt. 82. 629 Az asztalosok helyét részben a bútorkereskedők vették át, akik olcsón, nagy mennyiségben szállítottak a szaporodó városi középületekbe. 1854-ben Papp Ignác bútorkereskedőnek a számláit fizették ki. Ugyanakkor a speciális, egyedi megrendeléseket továbbra is helyi asztalosokkal készíttették. Éles Lajos asztalos mester számára kifizették a „városház nagy terméhez tett bútorzati munkákért” neki járó 82 forintot. (1853) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 5. köt. 10.; (1854) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 6. köt. 94.

142

4. 4. Tűzvész, tűzoltás, céhek A középkori és újkori Magyarország városai és falvai számára az egyik legnagyobb természeti csapást, az árvizek, áradások mellett a tűzvészek jelentették, utóbbiak azonban a földrajzi fekvéstől függetlenül minden települést fenyegettek. E két tényező jelentős mértékben formálta Miskolc történetét is,630 döntő szerepet játszottak a városszerkezet alakulásában.631 A 18. századtól megfigyelhető Miskolcon és általában Magyarországon, hogy a békeidő ellenére megnőtt a városokat és falvakat pusztító tűzesetek száma. A hazai városfejlődésnek sajátos vonása e korszakban a tűzvészek hirtelen megszaporodása és az általuk okozott károk mértékének ugrásszerű növekedése.632 A 18. századtól egyre növekvő tűzesetek Miskolc esetében két alapvető okra vezethetők vissza. E korszakban, mint láttuk, a város népességének nagyarányú növekedését figyelhetjük meg. A demográfiai változáshoz azonban nem tudott alkalmazkodni az építészeti technológia, a város mind zsúfoltabbá vált, a gyorsan növekvő lakosság számára nem tudott megfelelő életteret biztosítani. Ez a változás nem tudatosan, hanem spontán jelleggel történt. E folyamat következményeként a házakat közel építették egymáshoz, döntően gyúlékony anyagokból, keskeny utcák és szűk udvarok keletkeztek. A tüzek gyors terjedésében fontos szerepet játszott, hogy az épületek jelentős részét fából építették, a tetőket pedig sok esetben náddal vagy szalmával fedték be, melyek különösen a száraz nyarakon, szeles időben pillanatok alatt leégtek, egyben elősegítették a tűz gyors terjedését is.633 Az épületek, bár kő is elegendő mennyiségben állt rendelkezésre, Miskolcon inkább a Bükkből sokkal olcsóbban beszerezhető fából épültek. A 18. század második felében kezdett elterjedni a kő használata a lakóházak építkezésénél, de általában ekkor is csak az utcára néző front készült kőből. A házakat, még a kőépületek tetőzetét is igen tűzveszélyes fazsindellyel fedték, a külvárosi épületeket, a szegényebb családok otthonait pedig még gyúlékonyabb zsúp-, illetve nádfedéllel borították. A cserép használata csak a 19. században terjedt el széleskörben Miskolcon.634 A helyi kőművesek 1773-ban hozták létre közös céhszervezetüket az ácsokkal és kőfaragókkal, de a céh első mesterei között mindössze három kőművest talá630

Egy-egy nagy tűzvész, és az utána következő újjáépítés tovább gyorsította a városkép átalakulását, bár az új épületekhez használt alapanyagok a század folyamán nem változtak jelentős mértékben. Miskolc 18. századi állapotáról Gyulai Éva ad pontos építészeti leírást. Gyulai É. 2000., 124–150. 631 Fazekas Csaba a Históriában közölt átfogó, országos vonatkozású tanulmányt a 18–19. századi Magyarország tűzvészeiről, azok okairól, a tűzvédelemről és annak eszközeiről. Fazekas Cs. 1993., 32–35. 632 A miskolci tűzvészekről számos szerző publikált, köztük legnagyobb részletességgel szintén Fazekas Csaba 1994-ben megjelent tanulmányában, melyben részletesen elemezte a 18–19. századi helyi tűzeseteket és azok kiváltó okait, jellemzőit és igyekezett azokból országos következtetéseket levonni. Fazekas Cs. 1994., 99– 111. 633 Kútvölgyi M., 1989., 11. 634 Gulya I. 2005., 132.

143

lunk, ők azonban elsősorban a város középületeinek, mint például a városi börtön, a Városháza és Miskolc templomainak építkezésein vállaltak munkát. Csekély számuk arra utal, hogy magánszemélyek lakóházuk felépítésében csak ritkán vették igénybe szolgálataikat. Egy 1793-as összeírás adatai szerint – annak ellenére, hogy a város az adó elengedésével is támogatta építésüket635 – mindössze két tucat emeletes kőház állt a város főutcáján,636 és a városban is alig találunk kőből épült lakóházat kézműves mester tulajdonában.637 1778-ban egy peres iratban tesznek említést egy ismeretlen német szitás mesterről, aki a „Katona Familia házak” mellett épített kőházat.638 A zsúfoltság a városi ember környezetének megváltozásával járt együtt, az élettér egyre gyúlékonyabbá vált. Elszaporodtak a tűz használatához szorosan kapcsolódó tevékenységek.639 Békeidőben a tüzek, tűzvészek egyik oka a kémények rossz állapota, nem megfelelő megépítése, illetve a füstelvezetés megoldatlansága volt, ezért a lakóterek is egyre veszélyesebb tűzforrássá váltak.640 E mellett azonban legalább ekkora veszélyt jelentettek a tűzzel dolgozó fazekasok, bodnárok, kerékgyártók, pékek, szappanosok és mindenekelőtt a fémmegmunkáló iparosok műhelyei. Ezek a lakóházak, istállók – a mellettük felhalmozott trágya és a különböző tűzveszélyes hulladékok – közvetlen közelében helyezkedtek el és potenciális veszélyforrást jelentettek.641 Miskolcon az 1770-ben készült összeírás alapján már közel 100 olyan műhely lehetett, melyekben az iparűzéshez rendszeresen használtak tüzet. A város folyamatosan ellenőrizte a kéményeket és a műhelyeket, tűzrendészeti szabályokat vezetett be, melyeket korszakunkban több alkalommal megújítottak. Mindez azonban hatástalannak bizonyult,642 mert Miskolc a század közepéig nem rendelkezett a korszak leghatékonyabb tűzoltó eszközével, a vízi puskával.643 Az első két vízipuska megvásárlásáról és 635

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 109. (1793) Rémiás T. 2004., 92. 637 A miskolci kézművesek közül csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy kőből építkezzenek. 1786-ban „nyereggyártó mester”, Hajnerh János és felesége Krajsehlorin Alojsia vásárolt telket Szabó Gáspárnétól („a Szirma utcában, mely az forgó hídjára járó egy funduskát, mely az uraság földjén helyeztetett”). A telken új kőházat kívántak építeni, melyhez a város engedélyét kérték. Az engedélyt megkapták azzal a megkötéssel, hogy „az utcának semmi szorultságával” nem járhat az építkezés.(1786) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 12. köt. 317–318. 638 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 400. (1778) 639 Fazekas Cs. 1994., 100. 640 A kémények állapotát folyamatosan ellenőrizte a város és a nem megfelelően megépített kéményeket elbontatták, tulajdonosaikat pedig szigorú büntetésekkel sújtották. Spóner P., 2009., 60. 641 A vármegye és a város által hozott tűzrendészeti szabályokról lásd az előző lábjegyzetben említett cikkünket. Uo. 2009., 59–58. 642 A város tűzrendészeti szabályairól lásd: Uo. 2009.57–74. 643 Magyarországon a legkorábbi adat vízipuska használatáról a 15. század végéről, 1490-ből származik. Használatuk azonban csak a gazdag szabad királyi városokban és a jelentősebb várakban terjedt el. A hazai mezővárosokban csak a 18. században kezdték alkalmazni széles körben a drága, és állandó karbantartást igénylő vízipuskákat. A szerkezetet egy tömlő segítségével kötötték össze a vízhordó szekérrel, és az abból pumpált vizet fecskendezte a tűzre. Minárovcs J. 1988., 45. 636

144

használatba állításáról 1746-ban döntött a városi gyűlés.644 A két vízipuska beszerzésére azonban csak jóval később került sor, mert – mint az 1781. évi tűzvész leírásában olvasható – „vagyon ugyan a város házánál két vízipuska és számos bőrv vedrek, de ezen két vízi puskát a felséges camara, még 1772ik esztendőben maga költségén készíttetvén.” Miskolcon ekkor már nagy számban dolgoztak olyan mesterek, akik elkészíthették volna ezeket az eszközöket, de a város valószínűleg nem tudta megfizetni a költséges vízipuskák beszerzését, ezért a tűzvészek megfékezésére csak kezdetleges kézi eszközök álltak rendelkezésre. Tűzoltáskor vödröket és különböző bontószerszámokat, csáklyákat és horgokat alkalmaztak, utóbbiakat elsősorban a különösen gyúlékony háztetők leverésére használták. Ezek az eszközök azonban gyakorlatilag alkalmatlanok voltak egy gyorsan terjedő nagyobb tűzvész hatékony elfojtására, mint amilyen 1781-ben pusztított Miskolcon.645 A 18. század legnagyobb pusztítását az 1781. május 25-én, egy rézműves mester, Fux Simon házában, műhelyében keletkező, majd onnan az egész városra szétterjedő tűz okozta.646 Gyakorlatilag a tűzvész során az egész város leégett, az anyagi kár mellett igen magas volt a halottak száma is. A város ezt követően tovább szigorította a tűzrendészeti szabályokat és emelte a kiszabott büntetések mértékét is, nem utolsó sorban igyekezett a tűzoltóeszközök számát növelni, felhasználásukat mind hatékonyabbá tenni. A 18. század második felében a tűz oltásának leghatékonyabb eszköze a vízipuska és a különböző horgok mellett a bőrvedrek voltak, melyeket a varga céh iparosai készítettek. A bőrvedrek száma azonban a város növekvő lakosságához és méretéhez képest igen csekély volt, melyről az 1781-es tűzvész leírásában is olvashatunk,647 mint a tűz gyors terjedésének és sikertelen megfékezésének okaként. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a céhek, illetve a céhbe újonnan belépni kívánók, az amúgy is magas céhbe állási költségek miatt igyekeztek kibújni a bőrveder beszolgáltatási kötelessége alól.648 Annak ellenére sem javult a helyzet, hogy a vármegye 1771. március 14-én kelt statutumában szigorúan elrendelte, hogy „az új lakosokká lenni akarók és céhbe álló mesteremberek a tűz oltásra rendeltetett egy bőrvedret, vagy aki fizetni akar bizonyos váltságot” fizessenek meg.649 A városban egyre nagyobb számban dolgozó kontár mesterek pedig egyáltalán nem adtak be bőrvedret. Egy 1787-

644

Szendrei J. 1904., 621. Minárovcs J. 1988., 46. 646 A várost elpusztító tűzről, majd az azt követő állapotokról hosszú leírás olvasható a városkönyvben. Spóner P., 2009., 61–64.; B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a 7. köt. 681–686. (1781) 647 1772–ben a „Felséges Camarának” saját költségén kellett készíttetnie 24 bőrvedret a város számára. 648 Ritkán, de arra is találunk példát, hogy egy mester önként adta be a bőrvedret. Vild Mihály „asztalos, ámbár szülei után már városunk lakosai közé számláltatik, mind az által, minthogy magát a céhez is kívánja kapcsolni a tüzi cassának felsegítésére önéínt 2 Rftokat befizetett”. (1801) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 27. köt. 89. 649 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 177. (1787) 645

145

ből származó városi jelentés szerint, „minthogy a tűzoltásra rendeltetett bőrvedrek igen megfogyatkoztak, a T. N. vármegyének pedig világos determinátiója van arról, hogy minden ifjú mester céhbe állásának alkalmatosságával a város házához egy bőrvedret adni tartozik, aminthogy a céhek előljárói eleinte némelyiktől vagy bőrvedret, vagy érette meghatározott pénzt beszedtek, már most pedig sem bőrvedret, sem pénzt befizetni nem akarják.” A város elöljárói a vásárbírót bízták meg, hogy a céheket, illetve azok elöljáróit kötelezze, „hogy a kezük alatt lévő mesteremberektől a bőrveder helyett a magistratus régebbi determinatiója szerint egyegy aranyat” fizessenek be 15 napon belül a város pénztárába.650 A város vezetése elrendelte, hogy a „céhbe állani kívánókkal a tekintetes nemes vármegye által bőrvedrekre rendeltetett összegek szorosan incassáltassanak”. 1786-ban a város legnagyobb, leggyorsabban növekvő céhszervezetével, a csizmadiákkal szemben kellett eljárnia ez ügyben Lanyiti András vásárbírónak.651 Annak ellenére, hogy a csizmadia céhnek is volt elmaradása, a céh nagy létszámából adódóan a legnagyobb számban szolgáltatott be bőrvedreket.652 A város igyekezett egyre keményebben felügyelni a bőrvedrek beszolgáltatására, illetve a bőrvedrek megváltásából származó összegek beszedésére.653 Egy 1787-ben lefolytatott ellenőrzés azonban azt állapította meg, – mely az 1770–1787 között a bőrveder megváltásából származó pénzek sorsát, illetve felhasználását vizsgálta – hogy az ebből származó bevételek elsősorban a „város közönséges cassájába”, és nem a „tüzi cassába” kerültek, így valószínűleg csak részben használták fel a tűzvédelem hatékonyságának elősegítésére, új tűzoltóeszközök, szerszámok beszerzésére.654 A város vezetése és a céhek között a bőrvedrekkel kapcsolatban két kérdésben volt jelentős nézetkülönbség, mely a szűcs céh 1787-ben, a városi tanácshoz benyújtott panaszában részletesen olvasható. A céhek egyrészt sérelmezték, hogy csak a céhtagoktól várták el, illetve kötelezték őket a bőrvederek beszolgáltatására, ezt sem a kereskedőktől, sem a 18. század végén ugrásszerűen megszaporodó kontároktól nem követelték meg szigorúan. Másrészt a céhek a vedreknek egy új elosztási rendszerét javasolták, még pedig úgy, hogy a bőrvedreket 650

Akik pedig eddig nem adták be a bőr vedret, azok szintén 15 napon belül „vagy készíttessék el és adják be, vagy fizessék be a váltságot”, mely 2 Rft 30 kr volt. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 154. 651 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 12. köt. 33. (1787) 652 1777. januárjában 10 csizmadia mester, akik még 1776-ban léptek be a céhbe, fizetett bőrvedrekre darabonként 4 Rft 15 kr-árt, összesen 42 Rft 30 kr-árt. Ezzel egy időben Mindszenten további 13 csizmadia lépett be a céhbe és fizették meg a bőrvedrek árát, és mint a városkönyvben olvasható a „Mindszentiek részére fizetett összeg a tekintetes nemes vármegye rendeléséből ott is maradt”. (1777) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 327. 653 Több településen sokkal határozottabban lépett fel a tanács e kérdésben. Gyöngyös esetében például 1789-ben még külön adót is kiszabtak a céhekre, hogy a szükséges tűzoltó eszközöket beszerezzék. A magisztrátus döntésének értelmében a céheknek vagyoni helyzetüktől függően 4–30 forintot kellett befizetniük a város pénztárába. Löffler E., 1984., 299.

146

„ne tartozzanak a városházához beadni, hanem utcánként oszthassák el”. A város az utóbbi kérést annak ellenére elutasította, hogy sokkal ésszerűbbé és hatékonyabbá tette volna a tűzoltást. Az első panasz esetén azonban helyt adott a szűcs céh kérésének és ezt követően mind a kereskedőktől, mind a kontároktól megkövetelte a bőrvedrek, vagy azok váltságának beszolgáltatását.655 A bőrvedrek elosztásának kérdésében a céhek érveit is figyelembe véve, hamarosan megváltozott a város álláspontja, és új elosztási rendszert vezettek be. 1791-ben a város jegyzőkönyvében a vedrekre vonatkozó új felosztást az alábbi indoklás mellett olvashatjuk: „tapasztalván azt, hogy a tűz támadások alkalmatosságával, gyakran fogyatkozás esik a vízi edények későre való érkezése miatt, ezért hogy a város securitasát [biztonságát]” biztosítani lehessen, a bőrvedrek elosztását a következő képen változtatták meg. Mindenekelőtt számba vették, hogy hány bőrvederrel rendelkezik Miskolc, és „az egész városban széllyel felosztassanak és akárhol esne a tűznek támadása, mindenfelől lehessen hamarabb azokkal megjelenni”. A számbavétel szerint ekkor Miskolc 102 bőrvederrel rendelkezett. Ez a szám azonban meglehetősen alacsony a városban ebben az időben működő kézművesekhez képest, és ez még abban az esetben is igaz, ha tudjuk, hogy pénzben is meg lehetett váltani a bőrveder beszolgáltatását. Elsősorban a nagyobb céhek esetén tapasztaljuk, hogy tagjaik természetben rótták le kötelességüket, a kisebb céhek mesterei inkább pénzben váltották meg ezt a terhet. Ezzel együtt minden bizonnyal a város és a vármegye törekvései hiábavalóak voltak, hogy teljes mértékben végrehajtsák az ez irányú rendeleteket. Az új felosztás szerint minden céhhez, összesen 17-hez, 2–2 bőrveder került, kivéve a kőműves céhet, mely hatot kapott, továbbá az „Új Templomhoz 6, a vachter házához szintén 6”, a görög bíróhoz és Altman József zsidóhoz 2, illetve a városbíróhoz és helyetteséhez került további 2–2. A maradék bőrvedreket továbbra is a városházán raktározták, és tűz esetén innen osztották el.656 A vedrek elosztása terén a 19. században is a hatékonyságot tartották szem előtt. 1814-ben Valentin Mihály, Keszi Szabó Mihály, Répászki József, Hőke György és Zahora János szabó mesterek a szabó céhbe álltak, „a céh tagjainak elfogattattak”. Fejenként egy-egy bőrvedret beadtak, melyet a főcéhmester, Kóródi László a városházán bemutatott. A beadott vedreket a város visszaadta a céhmesternek azzal a megkötéssel, hogy azokat, „felelet terhe alatt, olyan céhbeli ifjú mesterek

654

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 80. (1787) „A vedreket tovább is a városházához adattassanak és inkább annak utána, innen osztassanak ki utcákra az utca kapitányok által”. (1787) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 13. köt. 188. 656 A következő céhmestereknél helyezték el a vödröket: Csabai András csizmadia, Rác János szűcs, Bödő János szabó, Nagy István varga, Fók Gáspár fazekas, Kun István lakatos, Király János gombkötő, Filep Zsigmond asztalos, Szatmári Sámuell kalapos, Kis János szűrcsapó, Pachmeister János kovács, Kis János bod655

147

között ossza ki, akik a kiüthető tűzbeli szerencsétlenség esetében, azokkal jelen legyenek, és szükséges szolgálatot tegyenek”.657 Egy évvel később a szabó céh mestere, Juhász János a céhbe állott hat ifjú mester által „az incolatus taxa helyébe készített bőrvedreket bemutatván, a nevezett ifjú mesterek a városunk lakosai száma közé bevétetnek. A bőr vedreket céhmesternek számdása alá oly végett kiadatván, hogy azt a közhaszonra fordítsa”.658 A bőrvedrek beszolgáltatása minden kézműves kötelessége volt,659 e mellett azonban a céhek szervezetten is részt vettek a tüzek megfékezésében. A középkortól kezdve a városok tűzrendészeti szabályzataiban külön kitértek szakmák szerint az egyes céhek feladataira és kötelességeire.660 Tűzoltásra Miskolcon is kötelezték a céheket, 1777-ben létrejött a céheken alapuló városi tűzoltóság.661 Az egyes céhekre lebontva azonban nem ismerjük a feladatok pontos elosztását. Erre vonatkozóan sem a Herman Ottó Múzeum céhes gyűjteményében, sem a városi iratokban nem találunk utalást. Minden bizonnyal más városokhoz hasonlóan, Miskolc esetében is a legfontosabb feladat a tűzoltó szerszámokkal szakmájukból adódóan jól bánó, fizikai munkában jártas iparosokra, mint a kovácsokra, a lakatosokra és különösen az ácsokra hárult. Ők kezelték a különböző kézi tűzoltó szerszámokat és a létrákat. A famegmunkáló céhek kézművesei fejszékkel és bárdokkal segítették az égő házak bontását. A többi iparág képviselői pedig vizes árkokat ástak, vizet hordtak.662 Fazekas Csaba azonban rámutat arra a tényre, hogy a céheken alapuló tűzoltóság legfeljebb a kisebb, lokális tüzek megfékezése esetén volt eredményes. A gyorsan terjedő nagy tűzvészek alkalmával a céhtagok is elsősorban saját házukat, vagyonukat mentették. Ezekben az esetekben csak a katonaság tudott hatékonyan és szervezetten közbeavatkozni.663 A kézművesek azonban nem csak a tűz oltásában vállaltak fontos szerepet, hanem számos esetben okozói is voltak a tüzek keletkezésének. A rosszul, szakszerűtlenül épített kémények, a gondatlan tűzhasználat mellett a különböző tűzzel dolgozó iparosok műhelyeinek gyakran használt kéményei jelentették a legnagyobb veszélyforrást, még abban az esetben is, ha megfelelően voltak megépítve. A műhelyek már a 17. században is többször okoztak

nár, Metzner Mihály compactor, Meltzer Dániel szíjjártó, Brumer Márton kerékgyártó, Novák János köteles és Sajlinger Ferenc kőműves. (1791) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 17. köt. 148–149. 657 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 40. köt. 5. (1814) 658 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 41. köt. 202. (1815) 659 A bőrvedrek beszolgáltatása egészen a 19. század derekáig kötelező volt. 1855-ben a magyar tímár céh csináltatott a társulat részére hat darab bőrvedret, ahogy fogalmaznak „vízoltó vedret”. Darabja akkor is 2 Rf 30 kr-ba került. HOM HTD I. 76.4.75. 660 Roncsik Jenő számos magyar település céhekre vonatkozó tűzrendészeti szabályzatát adta közre. Roncsik J. 1939. 661 Benkő S. 1976. (1782)., 66.; Fazekas Cs. 1994., 104. 662 Szendrei János írja a varga céhről, hogy „íly vedrekkel mesterségük szerszámai gyanánt is bőven el voltak látva, a varga céh maga egy hatalmas tűzoltó csapatot képezett”. Szendrei J. 1904., 568.

148

kisebb-nagyobb tüzet a városban. 1683-ban Sütő György kovács műhelye égett le a szomszéd házzal együtt, igaz ekkor sikerült még időben megfékezni a tüzet, nehogy a város nagyobb kárt szenvedjen.664 A kézműves műhelyekben keletkező tüzek megelőzése érdekében a város 1746-ban eltiltotta a fazekasokat, hogy az elkészült edényeket Miskolc területén égessék ki.665 A tiltó határozat ellenére a század végén azonban már több fazekasműhely működött a városban. 1781-ben a város hivatalos emberei Décsi Antal fundusán lévő „embereknek, úgymint Hegedűs János és Kis István” házait becsülték fel. Előbbi házához tartozott egy 73 Rft-ra becsült „fazekas mesterséghez alkalmatos” égetőkemence, mely téglából készült és zsindely fedte.666 Négy évvel később pedig egy peres ügyben Lang Péter kőműves idéztette a város elé Szabó Miklós fazekast, mert az nem egyenlítette ki a számára épített „fazékégetőnek” a számláját.667 Számos eset mutatja, hogy korszakunkban több alkalommal okoztak tüzet a kézművesek műhelyei, annak ellenére is, hogy a vétkes kézművesek súlyos büntetésre számíthattak.668 1789. február 19-én ifjú Gráf János ellen emeltek panaszt szomszédai, mert kigyulladt műhelyének kéménye, mely miatt „a Szirma utcában jó forma lárma is esett”. A vizsgálat során a mestert vétlennek találták, a tüzet az iparos cselédei okozták, ezért Gráf Jánost nem vonták felelőségre, két cselédjét azonban „24 óráig való áristomra” bűntették.669 1793. május 26-án vasárnap Májer György kerékgyártó mester kéménye gyulladt ki. Azért, hogy a kerékgyártó mester a későbbiekben jobban odafigyeljen, és körültekintőbben űzze iparát, az ítélet végén figyelmeztették, és „testbeli bűntetésnek igérete mellett megintetett”.670 A rákövetkező évben a Tetemváron lakos Kersmájer János szögverő gondatlan munkavégzése miatt Kassai János

663

Fazekas Cs. 1994., 104. Gyulai É. 1998/a., 149. 665 Szendrei J. 1904., 621–622.; Tóth P. 1981., 53. 666 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 672. (1781) 667 Lang Péter a város elé citáltatta Szabó Miklós fazekast és Rosengrátz Gothárdot az általa elvégzett, de ki nem fizetett kőműves munkák miatt. A fazekas mester részére készített „fazékégetőnek mennyisége ölszámszerint nem tudható”, annak megmérésére a város két hivatalos személyt jelölt ki. A fazekas kötelezte magát arra, hogy a hivatalos személyek által megállapított mennyiségű nyersanyag árát, illetve a munkadíjat a meghatározott értéken meg fogja fizetni. Abban az esetben azonban, ha a fazekas nem egyenlíti ki tartozását, akkor Lang Péternek jogában áll az általa készített fazékégetőt lefoglalni. A tartozás kiegyenlítése esetén a kőműves pedig köteles volt a munka befejezésére, az égető bevakolására. (1785) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 11. köt. 116. 668 A tüzet okozók büntetéséről lásd: Spóner P., 2009., 65–66. 669 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 15. köt. 61. (1789) 670 A tűz gyors elterjedését egy katona, Varga András gyors közbeavatkozása előzte meg. A tűz kivizsgálása során megállapították, hogy a kémény tiszta volt és megfelelően volt megépítve, a mester hibájául mindössze azt rótták fel, hogy „vize is volt, de csak feleannyi, mint amennyi parancsoltatik”. Ezért csak 4 Rft 30 kr pénzbüntetést róttak ki rá, melyből 2 Rft-ot a tűz oltásában segédkező Varga András kapott meg jutalmul, a fennmaradó összeget a város kasszájába kellett befizetnie. (1793) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 19/a. köt. 231. 664

149

csabai prédikátor háza égett le. A szögverő iparost, mint „gondatlanul tüzet támasztót, áristomban tétetni rendeltetetett”.671 A város, hogy megelőzze a hasonló eseteket már az előtt megvizsgálta a műhelyt építeni szándékozó kézműveseket, – különösen a nagy tűzvészt követő években – mielőtt azok hozzákezdtek volna az iparűzéshez. 1786-ban Véber Gáspár szögkovács vásárolt Barát Ferenctől „a búza piacra járó Új Város nevezetű utcában telket”, melyen saját házat és műhelyt akart építeni. Ezt a város részéről négy hivatalos („becsületes convocatus”) személy vizsgálta meg, hogy „az építendő műhely a publicum vagy a szomszédok kára nélkül megeshessék vagy nem”. A kirendelt bizotság a szomszédok megkérdezése és a körülmények megvizsgálása után a következő határozatot hozta. E szerint három feltétel teljesülése esetén engedélyezik a műhely megépítését: tekintettel arra, hogy a telek jelen állapotában ház, illetve műhely megépítésére „alkalmatlan és gazzal fedett, melyre való nézve, hogy mesterségét is bátrabban gyakorolhassa”, mindenekelőtt meg kellett tisztítania. A műhelyre vonatkozóan kötelezték, hogy „a műhely, ahol lészen három kőfal, s égetett téglából jó magas kéményt fog építeni, s egész fedelétt pedig zsindely alá veszi”. E mellett, mert a műhely Balcár Mihály istállójának közelében fog felépülni, ígérte, „a fedőjének felemelésében segítséggel fog lenni”, és mert oda csatornát is kell építeni, „annak megszerzésére magát szorosan kötelezte”.672 Ez esetben, még ha szigorú megszorítások mellett is, de engedélyezte a város a műhely megépítését. A körülmények alapos vizsgálata után azonban, – ha úgy ítélték meg, hogy hiába is tennének óvintézkedéseket, a műhely felállítása veszélyeztetné a közbiztonságot – megtiltották az építkezést.673 A 19. században sem enyhült e tekintetben a város szigora, amit egyrészt indokolt a műhelyek veszélyessége, másrészt a város lakói is éberen figyelték a tűzzel dolgozó kézművesek munkáját, és azonnal jelentették, ha környezetükben ilyen iparos dolgozott. 1823-ben az „úgynevezett Nyakvágó utcabeli lakosok” Petrovics András házának elbontását kérték, mert egyrészt „azon ház alkalmatlan helyen volna, a közutat igen meg szorítaná”, másrészt panaszolták „a háznak a piacra gyakori pecsenye sütés és főzés által könnyen történhető ki-

671

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 20. köt. 305. (1794) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 12. köt. 257–258. (1786) 673 1776-ban a város Nemes Faragó János Szirma utcában lévő „maga szabad fundusan” tervezett lakatos műhelyének építését bírálta el, mely szorosan a szomszéd lakóház mellett épült volna fel. A vizsgálat megállapította, hogy a fundus „iszonyú szorossága” miatt az utcában lakók számára a műhely felépítése egy „tűzfészket” jelentene, éppen ezért a műhely megépítésétől Faragó István lakatosmester „eltiltatott”. (1776) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 7. köt. 297–298. 672

150

gyulladását”.674 1844-ben szintén a szomszédok bejelentése alapján tiltották meg egy szappanosnak mestersége folytatását, mert a szappanos „mesterség a zsír és faggyú olvasztásánál nagyobb tüzet kívánván, a várost fenyegető tűzveszély nélkül a körülírt avult házban nem gyakoroltathatik, minél fogva a közszerencsétlenséget maga után vonhatja”.675 1839-ben a „tetemvári pincegazdaság” kérésére Gero István „lakatost, miután háza belülről kigyulladván leégett, büntetés terhe alatt eltilalmazták” mestersége gyakorlásától.676 Egyes mesterekre és mesterségekre különösen ügyeltek és rendszeresen vizsgálták műhelyeiket, munkavégzésüket. E körbe tartoztak többek között a bodnárok, akik országos kitekintésben is gyakrabban voltak tűzesetek okozói, mint más szakmák képviselői. 1810-ben a főbíró tájékoztatta a várost, hogy Budán és Tállyán nagy tüzek pusztítottak, melyeknek kiváltója a hordó perzselésekor használt tűz volt. Ezért a város elrendelte, hogy hasonló „szerencsétlenségnek, amennyire rajtunk állna eltávoztatására”, a miskolci bodnár mestereknél a „hordóperszeléskor szokott tűzhelyeket megvizsgáltatni”, egyúttal a magistratus a bodnárokat „a tüzeléskor való felvigyázásra hathatósan megintette”.677 A vigyázatlan mestereket keményen megbüntették. 1820-ban Kunst Márton, „mint a hordók párgolásában a felsőbb kegyelmes rendelések ellenére járó bodnár törvényszékünk eleibe állíttatván, minthogy nevezett Kunst Márton önnön elismerése szerint is az özvegy Kuglis Jánosné kémény nélkül lévő borházában olyan helyen párgolt volna, ahol legkönnyebben szerencsétlenséget okozhatna, mint az efféle tilalmazásoknak megrontója szenvedett 3 napi aristomon felül, további 3 napi aristomra ítéltetett”.678 A mesterek nem csak büntetésre számíthattak a város részéről, de anyagi felelősséggel is tartoztak az okozott kárért. 1818-ban a város két senatora vizsgálta ki a Nagy Miklós házá-

674

A panasz megvizsgálása után a házat el kellett bontani. Ugyanakkor megkérdőjelezi a hatóságok munkáját, hogy már 1822-ben döntés született a bontásról, de még 1823-ban is működött a pecsenyesütő. (1823) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 49. köt. 196. 675 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 70. köt. 78–79. (1844) 676 „A tetemvári pincegazdaság az iránt” folyamodott, „hogy az érintett pincék között lakos Gero István lakatost, miután háza belőlről kigyulladván leégett – lakatos mesterségének ottani folytatásától vagy tilalmazzák el, vagy ha házát felépítené, kéményének kőböli építésére kötelezzék”. A város Szép József „szakaszbeli tanácsnokot” bízta meg, hogy „Gero István lakatost mesterségének addigi folytatásától, míg nem kéményét és kohóját kőből nem építteti, és tetejét zsindely alá nem véteti, büntetés terhe alatt tilalmazza el” mestersége gyakorlásától. (1839) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 65. köt. 319. 677 „Az említett bodnároknak eljárása mind jónak, mind szükségesnek találtatván, a város a bodnárok commissariusát, Imregh Lászlót jelölte ki, hogy maga mellé véve bodnárok céhmesterével együtt, eljárván minden bodnárokat vizsgálják meg a hordó perzselésének helyét, a bodnár mestereket vigyázásra intsék meg, és a nevezett városok szomorú példájának elejekbe való terjesztésével serkentsék fel. Ahol talán a hordó perzselésnek helyét szoros és nem elég bátorságos helynek látnák, annak más tágasabb és alkalmatosabb tétele iránt, azokat kemény büntetés fenyítése alatt, hathatósan megintvén.” (1810) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 36. köt. 163. 678 Ezentúl pedig további szankciót is alkalmaztak vele szemben, mert a mester „ezúttal az ócska hordóknak meggyalúlásától, és újjak helyett való árulásától is büntetés terhe alatt eltilalmaztatott”. (1820) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 46. köt. 216.

151

ban a tűz által „okozott károknak mértékét”, mely tűz Csala János és Németh János „lakatosok vigyázatlansága miatt gyulladás támadásában” keletkezett. A lakatosokat „a kárnak általuk leendő megtérítése tekintetében” a város törvényszéke elé idézték,679 és a mestereknek az egyezség szerint, az okozott kár összegét arányosan kellett megfizetni.680 Külön kell szólnunk a 18. századtól széles körben elterjedő, a lakosság jelentős körében a mindennapi élet részét képező pipázás szokásáról, mely az egyik legtűzveszélyesebb tevékenység volt a korszakban. A 18. század második felében több alkalommal is összeírták a pipásokat.681 Számuk Miskolcon 400–600 között mozgott, – bár valószínűleg ennél is többen lehettek, de a rájuk kivetett különadó miatt sokan nem vallották be szenvedélyüket – köztük számos kézművest is találunk.682 Miskolcon több jól menő pipakészítő műhely is működött, ami a szokás gyors terjedését mutatja.683 Az 1746-os tűzrendészeti statutumban már külön foglalkoztak a pipásokkal, akiknek a későbbi évtizedekben is tilos volt az utcán és gyúlékony anyagok mellett hódolni szenvedélyüknek. A város tisztviselői vigyáztak a tilalom betartására, és az ellene vétők szigorú büntetésre számíthattak. A büntetés kiszabásánál ez esetben is megfigyelhetjük, hogy a legényeknél testi, míg a mesterek esetében inkább pénzbeli büntetéseket alkalmaztak. 1784-ben Somosi Pál asztalos mester legényét, Gyöngyösi Istvánt pipázásért 12 pálca büntetésre ítéltek.684 Ugyanakkor Marcin János szíjjártó mestert, akit a fertálymester a pincék között pipázva talált, és „ezáltal másokat botránkoztatni, és a közrendelést által hágni bátorkodott”, 2 Rft pénzbüntetésre ítéltek, amit a város tüzi cassájába kellett befizetnie.685 A mesterek, hogy legényeik a testi büntetés miatt ne essenek ki a munkából, kezességet vállalhattak értük, és pénzben válthatták meg a büntetést.686 A 19. században a pipázás, veszélyessége ellenére már annyira általános lett a város utcáin, hogy a szolgabíró „azt hagyta meg, hogy az utcákon való pipázás nagyon lábrakapván, annak eltilalmazását a városunkban tennénk közönségessé”. Fodor József kapitányt utasították, hogy a rendeletet a „városunk háza falán” lévő táblán687 tegye közzé.688

679

B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 44. köt. 70. (1818) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 44. köt. 95. (1818) 681 A 18. századból származó pipásösszeírásokat közli: Rémiás T., 2004., 101–103. (CD-melléklet) 682 Rémiás T., 2004., 102. 683 Fazekas Cs. 1994., 101. 684 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 10. köt. 268. (1784) 685 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 27. köt. 25. (1801) 686 Operider József ácsmester 1782-ben egy meg nem nevezett ácslegényért, aki az utcán „vakmerőképpen, másoknak botránkozásával” pipázni bátorkodott, hogy pálcabeli büntetéstől megóvja egy aranyig kezességet vállalt. (1783) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 9. köt. 30. 687 A rendelet ismertetésére a város egy helyi asztalos mesterrel, Ajhinger Sándorral 12 darab pipázást tiltó táblát készítetett. (1826) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 52. köt. 67. 688 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 53. köt. 14. (1827) 680

152

A város nem csak tiltott és ellenőrzött, de a lehetőségekhez mérten igyekezett fokozni a tűzoltás hatékonyságát. 1794-ben a tűzoltáshoz szükséges víz biztosítására a város kutak ásását rendelte el, mert ez a „tűz oltására leghasznosabb”, és mert Miskolc hiányt szenvedett megfelelő számú kútból.689 E mellett a századfordulón Miskolc anyagi helyzete már lehetővé tette, hogy a város védelmére a tanács elöljárói több drága vízipuskát készíttessenek. Ezek beszerzésének igénye, mint láttuk már korábban felmerült, de készítésüket akkorra halasztották, amikor „a camara által fog erősittetni”,690 melyre végül a század végén került sor. A vízipuskák elkészítésére, egy kivételével helyi esztergályos mesterek kaptak megbízást. Ezek közül egyet, „a város oltalmazására megkívántató” réz vízipuskát Saltzer János, miskolci gitler,691 míg Kézi János „esztergályos mester hatot, egyet egyet 3 aranyért magára vállalta”,692 és adója egy részének elengedéséért a puskák javítását és karbantartását is elvégezte.693 A 19. században néha már ingyen is vállalták a mesterek a vízipuskák elkészítését, bizonyára a későbbi jól fizető javító munkák reményében. A helyi mesterek nem csak készítették és javították, de tűz esetén kezelték is a puskákat.694 A 19. század első évtizedeiben a város még több vízipuskát készíttetett, igaz minőségük sokszor kívánni valót hagyott maga után.695 Miskolcon a tűzesetek száma – a város törekvései ellenére – a 19. század első felében sem csökkent. Hiába nőtt a korszerűbb tűzoltó eszközök száma, hiába szabtak ki súlyos büntetéseket, és hiába igyekeztek mind célszerűbben elosztani a rendelkezésre álló bőrvedreket, a szervezetség hiányában nem lehetett igazán hatékony a korabeli tűzoltás.696 Erre utal, hogy 1822-ben Sztriberni János senator arról tájékoztatta a várost, hogy a spártájában a „tüzi horgok hol és kinél vannak elhelyezve, és egyszersmind arról is, hogy a céhbeli mesterembereinknél kintlévő bőrvedrek éppen nem használtatnának. Commissarius uraknak ajánltatott az, hogy az illető céhek elöljáróinak tegyék kötelességgé, hogy azon embereiket, akiknél tudnillik a bőrvedrek ki vannak osztogatva, kötelezzék, hogy azok a történhető tűz kiütésekben a náluk

689

Többek között a „város házánál ezen kútnak felállítása igen szükséges”, tekintettettel arra, hogy itt őrizték a tűz oltásához szükséges bőrvedrek jelentős részét. A kutat végül a város rabjaival ásatták meg. (1794) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 20. köt. 20. 690 Szendrei J. 1904., 623. 691 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 26. köt. 70. (1800) 692 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 22. köt. 21. (1796) 693 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 24. köt. 17. (1798) 694 Schah György esztergályos mester „egy gyalog vizipuskának a város részére, a városhoz való szivességből ingyen leendő elkészítését, s ajándékozását” vállalta. A város határozata szerint az újonnan beszerzett vízipuskákat „használás végett a fertály mestereknek” osztották ki. Az ő feladatuk volt, hogy a puskákat tűz esetén a lehető leggyorsabban a helyszínre juttassák. (1800) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 26. köt. 242. 695 1841-ben Tatár József, a város kapitánya jelentette, hogy az újonnan a város számára készített vízipuska „nagyon céliránytalanul készült és csaknem haszon vehetetlen.” (1842) B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 68. köt. 101.

153

lévő bőrvedrekkel jelenjenek meg, s erre maguk az elöljárók is szorgalmatosan vigyázzanak fel.697 Ennek ellenére e korszakban még mindig a céhek jelentették a város legszervezettebb, legkönnyebben mozgósítható társadalmi rétegét. A város – elégséges források hiányában – nem volt képes a tűzoltó eszközöket megfelelően karbantartani, illetve továbbiakat beszerezni. 1851-ben a város polgármestere azt jelentette, hogy a városban „tűzoltó szerek igen kis számban és felettébb romladozott állapotban vannak” és e problémát sürgősen orvosolni kell.698 Egyúttal elrendelték „a városban létező tűzoltó szerek mi és mennyiségének, úgy azok mi állapotban létezésének” összeírását. Ez alapján pedig döntést hoztak javításukról, illetve a hiányzó eszközök beszerzéséről, később pedig azok elhelyezéséről és felügyeletéről.699 A város lakosaira és vagyonára a legnagyobb veszélyt még a század derekán is a tűzvész jelentette. Amint a városkönyvben olvasható „miután városunk nyugalma és a lakosságnak vagyona gyakorta előfordulni szokott tűzvészek által mindinkább háborgatva és veszélyeztetve van”, ezért a város intézkedéseket hozott a tűzvédelem fokozására. A tanácsnokokat szigorúan utasították, hogy szakaszaikban ügyeljenek azokra, akik a leggyakrabban előidézik a tüzeket – elsősorban a tűzzel dolgozó iparosokra és a kémények állapotára –, és egyúttal figyelmeztessék a lakosságot, hogy tűz esetén segítsék egymást, mert így saját vagyonukat is megőrzik, egyúttal „ezáltal úgy saját maga, mint embertársai iránt tartozott erkölcsi kötelezetségeinek eleget tegyen”. A lakosság összefogása mellett azonban, hogy „biztos segítségre is számítani lehessen, erre nézve legtöbbet ígérő módnak látszott ez alkalommal megrendelt azon intézkedésünk, hogy a különféle és nagyobb kiterjedésű minden céhek oda utassíttatnak, miként a kebelükben létező legényeket és tehetségükhöz képest növendékeiket e részek alkalmával kirendelni, és azok oltása körül erőhöz mért segélynyújtásra ösztönözni igyekezzenek.”700 Sajátos egybeesés, hogy Miskolcon épp a céhkorszak végéig beszélhetünk a várost gyakorta pusztító tűzvészek koráról. A 18. század elejétől a 19. század 60–70-es éveiig gyakorlatilag megoldhatatlan kihívást jelentett mind a hatóságok, mind a város polgárai számára a tűzvészek elleni védekezés. Tulajdonképpen a város társadalmában tűzoltás szempontjából az egyedüli szervezett és hatékony réteget a céhek tagsága jelentette. Ők voltak azok, akik 696

A bőrvedrekkel kapcsolatban azonban érdemes megemlíteni, hogy az 1843-as tűzvész előtt a város egy tanácsosa arra emlékeztetett, hogy ezek számában továbbra is „nagy hiány mutatkozik”. Fazekas Cs. 1994., 104. 697 B.–A.–Z. m. Lt. IV. 1501/a. 48. köt. 165. (1822) 698 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 3. köt. 10–11. (1851) 699 A város rendőrkapitányát bízták meg, hogy „az érintett oltószerek készítésével foglalkozó mesteremberektől” a megkívánt eszközökre árajánlatot kérjen. (1851) B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 3. köt. 46–47. (1851)

154

egységesen vettek részt az oltásban, de e mellett a körükből kerültek ki, ha megkérdőjelezhető hatékonysággal is, a tűzoltó eszközök előállítói és a karbantartói is. A tűzoltás tekintetében jelentős változás csak a korszakunk végén következett be, amikor az építőiparból kiszorultak a könnyen éghető nyersanyagok, olcsóbbá váltak a tűzoltó eszközök, és nem utolsó sorban megalakultak az első önkéntes és hivatásos tűzoltó egyesületek. Miskolcon az első 1874-ben létesült.701

700 701

B.–A.–Z. m. Lt. IV-1602/a. 5. köt. 26–27. (1854) Fazekas Cs. 1994., 105.

155

5. A céhkorszak alkonya. Az ipartársulatok megalakulása. A 19. század közepére Miskolc az északkelet-magyarországi régió meghatározó kézművesipari centrumává vált. A céhes mesterségek száma meghaladta a 30-at, miként az iparosok összlakosságon belüli aránya is 30% fölött volt, és ha a város hatalmas piaci vonzáskörzetét is figyelembe vesszük, akkor országos viszonylatban is a legjelentősebb ipari központok között említhetjük Miskolcot. A 18. század végétől megkezdődött az iparűzés szervezeti kereteit biztosító céhszervezetek válsága, a 19. század derekáig azonban a céhek még sok tekintetben sikerrel megőrizték kiváltságaikat. Amint arra Veres László rámutatott, Miskolcon a céhrendszer fellazulása – az országos céhrendeletek mellett – alapvetően két tényezőre vezethető vissza.702 Az egyik ok a városban dolgozó kontárok magas száma volt. Már a 18. század végén a kézműves mesterek legalább harmada céhen kívül űzte az ipart és a 19. században ez az arány tovább emelkedett. Miskolc vonzotta a céhen kívüli iparosokat, a koronauradalmi mezőváros jogi szabályozása és a város nagysága jó lehetőségeket biztosított a kontárok számára. A céhek a kontárokkal szembeni küzdelmükben sem a vármegye, sem a város, a helyi önkormányzat támogatására nem számíthattak.703 A másik tényező, mely döntő szerepet játszott a céhek hanyatlásában, a vásárlási szokások, az értékesítési körülmények változásában rejlett. Egy olyan nagyvárosban, mint Miskolc, a szükségletek kielégítése, a tömeg– és készletre termelést serkentette. Az új városi szükséglet a legolcsóbb és legkényelmesebb, nem utolsó sorban a leggyorsabb kielégítést kívánta. A megrendelésre dolgozó kézműves számára idő kellett a termék elkészítéséhez, a minőségre való törekvés közben azonban áraival egyre kevésbé volt versenyképes. A heti– és országos vásárok már nem kínáltak elég lehetőséget, ezért a fogyasztás egyre inkább a boltok, a készárut jórészt csak értékesítő üzletek felé fordult.704 A miskolci céhes iparosok egyre kevésbé voltak versenyképesek a gyáripari termékeket kínáló, gombamód szaporodó miskolci boltosokkal és kereskedőkkel szemben. A Regélő már 1840-ben úgy jellemezte Miskolc hoszszú főutcáját, amely „temérdek boltoktól tarka”, ahol mindenféle iparcikk és ruházati termék beszerezhető. A tudósítás szerint – mely nyilvánvalóan túlzó volt, mégis jól jellemezte a korabeli viszonyok változását – az üzletek „díszes árukban olyan gazdagok, hogy Bécsben is az előkelőbbek között foghatnának helyett”.705 Az értékesítés területén új módszer, mai szóhasználattal marketing technika jelent meg, az újsághirdetés. Számos iparos már a korabeli helyi 702

Veres L., 2003/a., 361. Eperjessy G., 1967., 160–161. 704 Gulya I., 1997., 14. 703

156

újságban, a Miskolci Értesítőben kínálta termékeit, és nemcsak saját maga által készített árut reklámozott, hanem gyári, készen beszerzett árukat is eladásra kínált. Littmann Dániel bádogos mester például hirdetésében ugyan továbbra is vállalta a bádogozási munkákat, de a vásárlók figyelmébe ajánlotta a készen kapható vaskonyhákat, melyekért garanciát is vállalt, és ezen túl forgalmazott gyári termékeket is, mint gőzmosógépet, különböző edényeket és lámpákat.706 Az 1840-es évektől egyre nagyobb számban jelentek meg ilyen és ehhez hasonló, kézművesek által feladott hirdetések. E területen a változás leglátványosabban a ruházati iparban érhető tetten, de mint az említett bádogos hirdetése is mutatja, gyorsan teret hódított más iparágak kézművesei között is.707 Természetesen számos iparos felismerte a fogyasztói igények, a divat és az új értékesítési módszerek által támasztott kihívást, és igyekezett reagálni a piaci verseny megváltozott körülményeire. E változás azonban nem csak új szemléletet követelt meg a kézművesektől, de megfelelő tőkét is igényelt. A legtöbb helyi iparos számára azonban ez nem állt rendelkezésre. Az egyszerűbb technika, az említett tőkehiány és főként a megszokotthoz való ragaszkodás a többség számára lehetetlenné tette a fogyasztási szokások változásához való gyors alkalmazkodást.708 Éppen ezért a céhek ragaszkodtak évszázados hagyományaikhoz, és lehetőségeik szerint igyekeztek megőrizni kiváltságaikat. A központi iparpolitika a század derekán már a céhrendszer felszámolását tekintette elsőrendű feladatának. A szabadságharc idején alkotott kormányrendeletek ugyan érintették a céhek életét, de alapvetően nem változtatták meg, magát a céhrendszert nem számolták fel. A miskolci céhek a szabadságharc bukása után ezeket a rendeleteket nem tartották magukra nézve kötelező érvényűnek, ezért gyakorlatilag hagyományaiknak megfelelően élték tovább mindennapi életüket, változatlan formában fogadtak inasokat, legényeket, avatták fel a mestereket és tartották meg gyűléseiket. A céhrendszer elleni nyílt támadás az 1851-ben megjelent ideiglenes, de közel egy évtizeden át érvényben lévő iparűzési szabályozás volt.709 Ez eltörölte a remeklés szükségességét és a mesterjog megadását is kiragadta a céhek kezéből, az iparűzést hatósági engedélyhez kötötte.710 Legfontosabb intézkedéseként megtiltotta új céhek alapítását, de a céhrendszert továbbra is fenntartotta.711 A

705

Antalffy Gy., 1982., 419.;Veres L., 2003., 361. Miskolci Értesítő, 1847.június 7. 707 A ruházati iparban bekövetkezett változásokról, az újonnan létesített vállalkozásokról lásd: Veres L., 2003/a., 361. 708 Kövér Gy., 1982., 177. 709 Szabad Gy., 1972., 47–48. 710 Veres L., 2003/a., 363. 711 A kortársak szerint a század közepétől belső problémák is sújtották a kézműves társadalmat. A gazdasági helyzet miatt az iparosok egy része demoralizált, fásult és közönyös volt. Az erősödő verseny miatt csökkent a szolidaritás, széthúzás, a túlélésért folytatott harc jellemzte a céhes iparosokat. A lázas termelés és értéke706

157

céhek lehetőség szerint természetesen minden eszközzel megpróbálták a rendelkezéseket kijátszani, és régi szabályzataik szerint igyekeztek tovább működni. A miskolci céhek iratanyaga arról árulkodik, hogy továbbra is általános volt a remeklés, aki ezt megtagadta, az nem számíthatott sem inasra, sem legényre. További szankcióként a céhek korlátozhatták az engedetlen mestereket az értékesítésben és a nyersanyagbeszerzésben.712 A céhek életképességük látványos demonstrálásaként felelevenítették ősi hagyományaikat, és nagyszámú iparost megmozgató rendezvényeket tartottak. A nagy létszámú céhek, mint a csizmadiák, nagyszabású farsangi mulatságokat rendeztek, és új céhmester-választása esetén, az egész céhtagság díszes felvonulása kíséretében vitték át a céh ládáját az új elöljáró házába. A menet útba ejtette a város legfontosabb utcáit, a város vezetőinek házánál megállva pohárköszöntőt mondtak, és ittak a város elöljárói és a céhtagság egészségére. A mészárosok véres mesterré avatási szertartása volt az ún. „lúd– vagy gúnárnyakszakítás”. A nyilvános eseményen, melyen a varga cég tagjai is résztvettek, a céhbe állni akaró legénynek lóháton ülve kellett egy lúd nyakát leszakítania. Egy korabeli szemtanú leírása szerint „az íly mulatság iváson kezdődik és bálon, s vendégségen végződik. A szegény lúd igaz, hogy jól megszenved, de népszokás, habár kegyetlen is, mint a bikaviadal Spanyolországban”. 713 A céhek látványos rendezvényei – melyek a társulatok jelentőségét, életképességét, nem utolsó sorban gazdagságát voltak hivatva demonstrálni – azonban sokszor ellenérzést váltottak ki a város lakosságából. A városi jegyzőkönyvekben már a 18. századtól kezdve találunk helyi polgárok által benyújtott panaszleveleket. A város lakóit, vagy lakóinak egy részét nyilvánvalóan zavarta a céheknek ez a fajta erőfitogtatása, és talán nem túlzó a feltételezés, hogy a polgárok is érezhették, hogy a céhes kiváltságok fenntartásának a piaci verseny korlátozása, a drágább céhes termékek védelme az ára. A 18. század végén már így panaszkodott egy helyi lakos: „Bizodalmas Bírák Uramék! Múlt napokban lehetett tapasztalnom, hogy némely céhbeleiek, ládájuknak az utcán által vitelével nem csak az, hogy az költséges pompával tették, de amint értenem lehetett utána vendégeskedést és ivást követtek. Édes Bírák Uramék! Adófizető és közteher alá való nép[től], ez jól tudva vagyon pedig kelmeteknél, hogy az ilyenektől, de kivált a cehalistáktól, minden vendégeskedések s költséges tobzódások őfelsége kegyelmes rendelkezéséből az felséges magyar királyi HelytartóTanács által mindenütt meg vannak tiltva, az ilyetén cehalistáknak olyan ivások, tobzódások, ahol több hordó borok elkel-

sítés pontatlansághoz, a minőség romlásához vezetett. A testületi szellem is tovatűnni látszott, a könnyebb céhbe állás miatt egyre több volt a képzetlen, vagy hiányosan képzett iparos. Gulya I., 1997., 16.; Sugár I., 1901., 78. 712 Veres L., 1991., 62.

158

nek… Jól tudja kelmük maguk is, hogy minden céhnek főbíráinak s excessusaikra (= kihágásaikra) vigyázóknak a földesuraság után, a város magistratusa vagyon rendelve, hogy pedig az ilyenekre annyival inkább szorosabban vigyázni lehessen minden céhez a városnak hites bírái küzül comissarius kirendeltettek, melyre való nézve mind a felség hasznos kegyelmes

tilalmazása megtartasson, mind a földesuraság jussainak

praejuditiumai (= kárai) tavoztassanak, kérem és intem kegyelmeteket és általok a céhekhez rendetetett comisariusokat, hogy az ilyetén költséges vendégeskedések iránt szemesebb vigyázással legyenek... ne vegyék, tudván azon kívül is azt, hogy a földesuraság jussaira való vigyázás, szoros hites kötelességére bírák uraméknak vagyon bízva, melyet midőn tisztbeli hivatalomhoz képest kegyelmeteknek ajánlanék álhatatossan már.”714 A 19. század derekán a céhek tehát már a helyi lakosok támogatására sem számíthattak törekvéseikben. Ennek ellenére a céhek jegyzőkönyveinek tükrében még inkább nyilvánvaló a szemben állás az országos rendelkezésekkel. A zsidó céh például pontosan előírta, ellenőrizte és betartatta a társaság tagjaival az inasok és legények szegődtetésének szabályait. A céh csak azt a mestert tekintette a társaság rendes tagjának, aki remekelt, és csak ezt követően vált jogosulttá arra, hogy inast és legényt fogadjon. Ez alól csak az a legény jelentett kivételt és engedték el számára a remeklést, aki olyan iparágat űzött, amely addig még nem volt a céhben. A jegyzőkönyv szerint majd minden gyűlésen megfogalmazták, hogy „a céh mivel naprólnapra szaporodik életképes, és joga van a felsőbb megerősítéshez, régi kiváltságos jogai elismertetéséhez, illetőleg visszaadatásához”.715 A céhek törekvéseik sikerét látták a városi tanács 1861-ben kelt átiratában, melyben tájékoztatták a céhtagozatot, hogy ismét életbe lépett az 1848 előtti ipartörvény és az 1851-es ideiglenes rendelet szabályozását hatályon kívül helyezték.716 Ez csak részben teremtett új helyzetet a céhek számára, mert ugyan a kontárokkal szemben hatékonyabban léphettek fel, de a kereskedőkkel szembeni piaci versenyben ez nem eredményezett lényegi változást. Amint láttuk 1851–1861 között csak egészen rendkívüli esetekben, például, ha a jelentkező büntetett előéletű vagy bizonyíthatóan rossz erkölcsű volt, tagadhatták meg a céhbeállást. 1861 után azonban már törvényesen utasíthatták el a felvételi kérelmeket, ha a jelölt nem teljesítette a céh által megkövetelt feltételeket. Ez azért volt különösen fontos a céhek számára, mert így nemcsak az iparosok egy jelentős részét rekeszthették ki a céhből, de a céh által biz-

713

Szendrei J., 1911., 664–665.; Hazag Á., 2006., 222. B.–A.–Z. m. Lt. IV-1501/a. 10. köt. 232–233. (1784) 715 A zsidó céh jegyzőkönyveit lásd.: Szendrei J., 1911., 708–727.; Veres L., 2003/b., 364–365. 716 Szendrei J., 1911., 716. 714

159

tosított vásározási és értékesítési lehetőségektől is elzárhatták őket, ezzel részben korlátozva a piaci versenyt. Az 1851. évi rendelet visszavonása azonban a céhek életében csak rövidtávon hozott változást. A céhes ipart szorító rendelkezések megszűnésekor is érzékelhető volt, hogy a gazdasági élet szabályozásában komoly változások várhatóak.717 Ennek előszele volt a kamarai rendszer bevezetését elrendelő 1851. évi törvény. A kamarák kérdését véglegesen azonban csak a kiegyezés után foglalták törvénybe, amikor az 1868. évi VI. törvénycikk alkotmányosan is rendezte a magyar kereskedelmi és iparkamarák helyzetét.718 A törvény a miskolci iparra is döntő hatással volt. A város képviselőtestülete elkészítette az ipar védelmét és fejlesztését célzó ipari és kereskedelmi rendtartását. A szabályzat többek között elrendelte évenkénti ipari kiállítások szervezését719 és a miskolci iparűzők pontos összeírását. Ipari és Kereskedelmi Alosztályt állítottak fel, melyen belül a helyi kereskedők külön alosztályt képeztek. A céhek természetesen érezték a működésükre, tulajdonképpen fennmaradásukra leselkedő veszélyt, ezért a miskolci céhek elöljárói lépésre szánták el magukat.720 Egy kérvényt fogalmaztak meg, mely reményeik szerint megfelelő politikai támogatás mellett esélyt nyújtott volna a süllyedő kézművesipar megmentésére.721 A kérvényt az országgyűléshez kívánták benyújtani, melyben indítványozták volna egy olyan új ipartörvény megalkotását, amely biztosította volna a céhek számára, ha némileg megváltozott keretek között is, a további működést. A megfogalmazott dokumentum szerint „az évszázadokon át hasznosnak és jónak bizonyult céhrendszer tartassék fenn továbbra is, azonban törvény által egyesíttessék a többféle céh privilégiuma”.722 Az elgondolás szerint egy minden szakmát egyesítő általános ipartársulat jött volna 717

Veres L., 2003/b., 366. Jakó M., 1997., 12–13. 719 Az első kiállításra 1871-ben került sor, mely csekély érdeklődés mellett zajlott le. A céheket alig képviselték iparosok. A megjelent kiállítók között a legnagyobb számban szűcsök voltak jelen, de például a város legnagyobb céhét, a csizmadiákat mindössze egyetlen mester képviselte. 720 E helyütt fontos az általános makrogazdasági helyzet áttekintése. Az 1867-ben a kiegyezést követően stabilizált államszövetség a politikai rendezés után gőzerővel vetette magát az európai, sőt lassan alakuló világgazdaság áramlataiba. Gyakorlatilag már az ötvenes évektől részt vett az európai piac vérkeringésében. 18671873. között a dualista államot alapítási láz kerítette hatalmába. Az ipari forradalomtól, a modern gazdaságszerkezettől való lemaradást néhány év alatt próbálták meg pótolni. Az 1871-ig tartó fellendülés, melynek alapját a gabona export jelentette, kedvező hiteleket biztosított. A hagyományos nyersanyagok feldolgozásában az ipari üzemek egyes szakmákat elsorvasztottak. A fafeldolgozás, a vegyipar, bőripar (szappanos, cserzővarga, tímár) a textilipar (fonás, szövés, festés) és az élelmiszeripar (gabonaőrlés) termelékenysége egyes szakmákat versenyképtelen helyzetbe hozott. Gulya I., 1997., 11–13. Dóka Klára a pest-budai céhek vizsgálata során megállapította, hogy megkezdődött a hagyományos kézműves pályák elhagyása. A gazdagabb kézművesek iparukkal felhagyva vagyonukat ingatlanokba és hitelügyletekbe fektették. A tehetősebb iparosok a konjunktúrát kihasználva műhelyeiket bővítették, tulajdonképpen kapitalista vállalkozókká váltak. A kézművesiparban maradók egy része pedig kísérletet tett más, életképesebb szakmák kitanulására. Dóka K., 1979. 721 Veres L., 2003., 367. 722 Pfliegler J.F., 1996., 111–112. 718

160

létre, melybe a céhes rend szerint az előírt tanulási idő letöltése és a remekkészítés után léphettek volna be a jelentkezők. Pontosan meghatározták az inasok és legények tanulási idejét, az elvégzendő iskolák típusait és a megszerzendő bizonyítványok kritériumait.723 A miskolci kezdeményezést országos figyelem és a céhek részéről támogatás övezte. A kézművesiparosok országos értekezletén 1872. februárjában azonban nem került napirendre a miskolci céhek javaslata, inkább általános politikai kérdéseket vitattak meg. Éppen ezért a miskolci iparosok elgondolásai nem épülhettek be a még ebben az évben elfogadott ipartörvénybe, tulajdonképpen a kezdeményezés hatástalan volt. A céhes iparosok félelmei 1872-ben váltak valóra, amikor a szabad vállalkozás és iparűzés érdekében az 1872. évi VIII. tc.724végleg felszámolta a céheket. Az egykori iparos szervezetek szabad ipartársulatokká alakultak át. A miskolci ideiglenes iparbizotság 1872. január 20-án tartott ülésének jegyzőkönyvéből pontosan ismerjük a városban működő céheket.725 Miskolcon 1871-ben, egy 1905-ből származó összesítés szerint 1210 céhes iparos dolgozott.726 A következő évben, amikor a törvényt bevezették valamelyest, de nem számottevően csökkent a számuk. Az eredeti összeírás nem maradt fenn, de a másolata szerint, mely pontosan kimutatta szakmánkénti megoszlásukat, már csak 1175 volt a számuk.727 Előbbi nem, utóbbi azonban tartalmazta a céhen kívüli kézművesek létszámát is, mely szerint ekkor Miskolcon 350 kontár működött. Az 1847. évi, Fényes Elek által közölt adatokhoz képest nem csökkent jelentősen a céhes kézművesek száma a városban, azonban ha figyelembe vesszük a város lakosságának az eltelt években történt gyarapodását, akkor azt tapasztaljuk, hogy a céhes iparűzők aránya jelentős visszaesést mutat az összlakosságon belül.728 Az 1872. évi összeírásnak sajátos vonása, hogy az egyes iparágakat a szerint csoportosította, hogy a kézművesek vásározás vagy megrendelés útján értékesítették termékeiket. A felsorolásban szereplő mesterségek közül tizet, a magyar szabókat, a tímárokat, a szűrszabókat, a gubásokat, a szűcsöket, a csizmadiákat, a szitásokat, a kalaposokat, a lakatosokat és a fazekasokat sorolták egyértelműen a vásározó kategóriába, míg a többi esetében a „részben vásározó” megjelölést használ723

A részletekről lásd: Veres L., 2003., 367. Magyar Törvénytár – Corpus Juris Hungarici. 1869–1873. évi törvénycikkek. A kézművesipar részletes elemzését Rózsa Miklós végezte el. A törvény paragrafusait részben, illetve az iparigazgatás 1872. utáni szerkezetét Gulya István ismerteti. Rózsa M., 1980.; Gulya I., 1997., 21–25. 725 A jegyzőkönyv szerint az alábbi mesterségek rendelkeztek céhes kiváltságokkal: asztalos-üveges, cipész, csizmadia, fazekas, férfi-női szabó (német szabó), festő, fésűs, gubás, hentes, lakatos, magyar szabó, mészáros, mézeskalácsos-viaszöntő, izraelita, kádár, kalapos, kerékgyártó, kordovánkészítő, kovács, kötélverő, kőműves-ács-kőfaragó, sárgarézműves-bádogos-ónöntő-tűs, szíjgyártó, szitás, lakatos-órás-ötvös-puskaműves, szűcs, pék, varga, szűrszabó és tímár. Tehát összesen 31 céhszervezetbe negyven szakma képviselői tömörültek. HOM.HTD. I. 76.35.44.; Szendrei J., 1911., 580.; Gulya I., 1997., 27. 726 B.–A.–Z. m. Lt. IV-1905/c. 1717/1871. 727 HOM HTD.69.6.21.; Az adatokat közli: Veres L., 2003/c., 369.; Pfliegler J.F., 1996., 103. 724

161

ták. Ez utóbbi elsősorban a környező falvak és városok piacain híres miskolci asztalosokra és szíjgyártókra vonatkozott.729 Annak ellenére, hogy mint láttuk a miskolci céhes iparosok az utolsó pillanatig reménykedtek a céhrendszer valamilyen megújult formában való továbbélésében, maga a törvény és annak határozatai nem érték váratlanul a helyi testületek elöljáróit, illetve tagságát. A céhek nagyjából tisztában voltak a kormányzat törekvéseivel, de bíztak politikai érdekérvényesítő képességükben. Egyes miskolci céhek már 1871-ben megvizsgálták az ipartársulattá alakulás feltételeit és lehetőségeit.730 Még szintén ez év végén megtették az első lépéseket a miskolci általános ipartársulat megszervezésére. Ez a szervezet minden olyan céh tagságát magában foglalta volna, mely szakosztályként csatlakozni kívánt. A társulat céljai szerint nem csak az egykori céhes iparosok, hanem a gyári munkások érdekképviseletét is ellátta volna.731 1872-ben már számos miskolci céh tűzte napirendjére az általános ipartársulati tagság kérdését. Februárban például a céh jegyzőkönyve szerint a magyar szabók döntöttek a csatlakozás mellett, és így létrejött a szakosztályuk, 59 fős tagsággal. Összesen 17 miskolci céh nyilvánította ki csatlakozási szándékát. Az általános ipartársulat az ipartörvény elfogadása után egy ipartársulati alapszabálymintát is szerkesztett az önállóan átalakuló céhek számára, azzal a céllal, hogy megkönnyítse számukra az átalakulás formaságait, de még inkább azért, hogy Miskolcon belül azonos szerkezetűek legyenek az alapszabályok. Ez a minta azonban sok tekintetben ellentmondott a törvénynek, ezért a helyi céhek inkább az Országos Iparegyesület által megfogalmazott alapszabályt vették át. Az általános ipartársulat megszervezésében különösen fontos szerepe volt Kulcsár Károlynak, a sárgarézműves céh elöljárójának, aki tárgyalásokat folytatott a kisebb céhek vezetőivel, majd később számos vezető tisztséget töltött be a helyi iparos szervezetekben.732 Az általános ipartársulat alapszabályát többször is a minisztérium elé terjesztették, de alaki és formai okok miatt,733 csak 1876-ban hagyták véglegesen jóvá.734

728

Veres L., 2003/c., 369. Uo. 2003., 370. 730 A lakatosok azt vizsgálták, hogy képesek-e egyedül ipartársulatot alakítani, vagy valamely más céh tagságával esetleg egyesülniük kell. HOM HTD I. 76.15.72. 731 Alakuló közgyűlését 1872. január 4-én tartotta, melyen elfogadták a társulat alapszabály-tervezetét. HOM HTD I. 76.35.38.; Gulya I., 1997., 28. 732 Többek között ő volt az általános ipartársulat első jegyzője, a miskolci kereskedelmi és iparkamara alelnöke és az ipartestület elnöke. Gulya I., 1997., 30. 733 Az általános ipartársulathoz hasonlóan a legtöbb miskolci ipartársulat alapszabályát is többször viszszaküldték átdolgozásra a minisztériumból, mert az egykori céhes iparosok igyekeztek korábbi kiváltságaikat részben átmenteni. Általában a minisztérium részéről évekig elhúzódó eljárások végén került csak sor a végleges alapszabályok elfogadására és jóváhagyására. 734 HOM HTD I. 76.35.51. 729

162

Egyes céhek a hagyományosan rokon szakmákkal közösen döntöttek közös ipartársulat felállításáról, mint az egykor közös céhet is alkotó kerékgyártók és kovácsok.735 Szándékuk szerint, mivel saját vagyonnal nem rendelkeztek, nem csak a miskolci, hanem a megye összes iparosát tömörítették volna, hogy későbbi kiadásaikat fedezni tudják. Az ipartörvény nem csak a céhszervezeteket számolta fel, de kimondta, hogy a jogutód, azaz ipartársulat nélkül megszűnő céhek vagyonát a városi hatóságok közreműködésével ipari célokra kellett hasznosítani. Ezért a számottevő saját vagyonnal rendelkező miskolci céhek igyekeztek mihamarabb ipartársulattá alakulni. Az egyik leggazdagabb helyi céh, a csizmadiáké, 1872 májusában döntött az ipartársulattá alakulásról. A céh tulajdonát készpénz mellett egy bérház és egy árulószín képezte. Még ebben a hónapban számos céh döntött az átalakulásról.736 Az 1870-es évek végére megalakultak az elfogadott, az ipartörvény adott paragrafusainak megfelelő alapszabállyal rendelkező miskolci ipartársulatok. A helyi iparkamarai jelentés szerint összesen 23 társulatban tömörültek az egykori miskolci céhes kézművesek.737 E mellett működött még a már többször említett általános ipartársulat, melybe beléphetett az az iparos is, aki saját mestersége társulatának is tagja volt. Tulajdonképpen kettős tagságról beszélhetünk, ami minden bizonnyal a jobb érdekképviselet reményét biztosíthatta. Éppen ezért a legtöbb társaság kollektíve csatlakozott hozzá alosztályként. Alapszabályaikat hasonló szellemben szövegezték meg, melyek céljai között szerepelt a kisipari versenyképesség megtartása, lehetőség szerinti fokozása, a társulatok tagjainak érdekképviselete és támogatása (segélyegylet és menház), amennyiben arra mód volt közös nyersanyagbeszerző és értékesítő vállalkozások létrehozása, saját kölcsönpénztárak felállítása, hogy tagjaik olcsó hitelhez juthassanak és nem utolsó sorban „az iparosok körében megingott erkölcsiség” helyreállítása.738

735

Utóbbiak február 26-i közgyűlésének iratai jól tükrözik a helyi céhek viszonyát az új szabályozás-

hoz: „Új rendelet érkezvén, melyben az ipartörvény alapszabályainak és annak rendes kidolgozása adatott által nagyméltóságú m. kir. ipari és kereskedelmi minisztériumtól, ezen gyűlés újra nagy botrányt okozott köztünk, mivel mindnyájan e céhtagok a régi mellett akarván megmaradni, amit letett eskünk törvényesen követel, de engedve a parancsolatnak köztünk nagy nehézséggel Hegyi József urat választottuk az iparszabályok kidolgozására…” HOM HTD I. 76.18.2. 736 Az átalakuló miskolci céhekről lásd: Gulya I., 1997., 29-30. 737 Az ismert miskolci ipartársulatok alapítási évük sorrendjében: Csizmadia (1872), szűcs (1873), kádár (1873), gubás (1873), magyar szabó (1873), cipész (1873), pék (1874), hentes (1874), lakatos-szíjgyártó (1875), fésűs (1875), asztalos-üveges (1875), általános (1876), szűrszabó (1876), izraelita (1876), fazekas (1876) és kalapos (1876). Gulya I., 1997., 32. 738 HOM HTD. 88.1.91.

163

A miskolci ipartársulatok létszámát, az iparűzők arányainak alakulását, a megalakulásukat követő első évtizedben leginkább Gulya István tanulmányai alapján ismerjük.739 Amint arra azonban kutatásai rámutatnak, a korszakból származó adatsorok meglehetősen nagy eltéréseket mutatnak, ezért nehéz meghatározni, hogy ténylegesen hányan foglalkoztak iparűzéssel ipartársulati keretek között, és mekkorára tehető azoknak a száma, akik csak névleg voltak tagjai egy-egy társulatnak.740 Az 1882-ből származó Iparkamarai Jelentés például 539 csizmadia mesterről tesz említést, azzal a megjegyzéssel, hogy közülük „a fele nem dolgozza a mesterségét”. Az említett kutatásra alapozva tagságuk szerint négy kategóriába lehet sorolni a miskolci ipartársulatokat, illetve mesterségeket: erősen hanyatló, hanyatló, stagnáló-ingadozó és fejlődő ágazatok. A létszámát tekintve az erősen hanyatló iparok közé tartozott a fazekas, fésűs, gubás, kádár, szitás, szűrszabó és csizmadia mesterség. Hanyatlott a szűcs, tímár, festő és kötélverő iparág. E szakmák nem bírták a gyáriparral és kereskedőkkel folytatott versenyt, illetve fontos szerepet játszott helyzetük alakulásában az ízlésvilág változása. A harmadik kategóriába, a stagnáló-ingadozó szakmák közé tartozott a lakatos-szíjgyártó, sárgarézművesbádogos, mészáros, magyar szabó, a férfi és női szabó és a kalapos mesterség. Esetükben ekkor még nem lehetett pontosan megállapítani, hogy merre halad tovább fejlődésük, életképesek lesznek-e, vagy ők is az előző két kategóriához hasonlóan a verseny szorításában hanyatlani kezdenek. A tagság létszámát figyelembe véve egyértelmű fejlődést mutatott a cipész, pék és asztalos–üveges mesterség. 1883-ban a Polgármesteri Jelentés szerint 198 új iparigazolványt állítottak ki, és összesen 1519 önálló iparos rendelkezett Miskolcon iparigazolványnyal. Ebben az évtizedben már az iparigazolvánnyal, ipartársulati keretek között működő iparosok számának lassú emelkedését tapasztaljuk.741 Az egyes társulatok hasonló elvek alapján működtek, tagjaik évente tagsági díjat, illetve illetéket fizettek, aki pedig az általános ipartársulatba is belépett, oda is fizetni tartozott. Eltérő vagyoni háttérrel rendelkeztek, ettől, illetve a tagdíjakból befolyó összegek függvényében kaptak tiszteletdíjat a társulatok elöljárói. Az elöljáróságok felépítése sok tekintetében egyezést mutatott a céhkorszakkal, szervezetileg is hasonlóan működtek. Rendes és rendkívüli gyűléseket tartottak, melyekről jegyzőkönyvet vezettek. Számos ipartársulat, mint például a fésűsök, semmilyen vagyont nem örököltek, és nem rendelkeztek, mások, többek között a szűcsök, céhük egykori pénztárából készpénzt hoztak magukkal és a leggazdagabbak, mint a 739

48.

Pontos adatsorokat közöl négy bázisévet kiválasztva (1872, 1874, 1879, 1882). Gulya I., 1997., 43–

740

Azoknak a számát, akik iparigazolvány kiváltása nélkül űztek egy-egy szakmát, jelenleg megbecsülni sem tudjuk. 741 Gulya I., 1997., 48.

164

már említett csizmadiák, azonban saját ingatlanokat is birtokoltak. Azok a társulatok, melyek saját árucsarnokkal rendelkeztek, ilyenek voltak a csizmadiák mellett a kalaposok, szűrszabók és magyar szabók, azt részvénytársasági keretek között működtették. Általában az ipartársulatok jövedelmeik mintegy 10%-át fordították a tanoncok oktatására. Az ipartársulatok elsősorban érdekképviseleti szervezetként működtek, hiszen döntéseik végrehajtásához az iparhatóság véleményezésére volt szükség. A felettes hatóságok szabadon beleszólhattak a társulatok ügyeibe.742 Az ipartársulatok megalapítása sem ment zökkenőmentesen, a mentalitás tekintetében azonban még lassabb volt a változás. Az egykori céhes szabályzatok és kiváltságok átmentésére többször is kísérletet tettek, és megpróbálták egyes pontjait becsempészni az új társulati alapszabályokba. Az 1870-es végére e tekintetben a régi céheknek a minisztériumi felügyelet és ellenőrzés mellett azonban már sikerült megalkotni az új törvényhez igazodó szabályzataikat. A sok esetben évszázados múltra, illetve hagyományokra visszatekintő egykori céhes iparosok mentalitását azonban nem lehetett egy évtized alatt megváltoztatni, még a korabeli szorító gazdasági viszonyok között sem. A gondolkodásmód átformálására a korabeli társulati iratok tükrében ennyi idő kevésnek bizonyult. Az idősebb mesterek, akik sok esetben hosszú évtizedeket dolgoztak és éltek le céhes keretek között, minden bizonnyal azt gondolhatták, hogy az ipartársulatok tulajdonképpen hasonlóak az egykori céhszervezetekhez, csak jobban ellenőrzik őket és több a kötöttség. Ezért igyekeztek a régi szokásokat, akár az új társulati alapszabályokkal szemben is fenntartani. Annak megállapítása, hogy e törekvés mennyire volt tudatos és mennyire volt inkább a megszokotthoz való ragaszkodás, a változó körülményekhez való alkalmazkodás elutasítása, ma már nagyon nehéz. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egyes társulatok működésében még évekig tapasztalható volt az egykori céhes szokások továbbélése. A remeklés megkövetelésével például még az 1880-as években is találkozunk.743 Az egykori céhes regulák szellemében büntetéseket szabtak ki, ha a társulatok tagjai nem jelentek meg a közös rendezvényeken, ha vevőt csábítottak el társaiktól, és ha nem megfelelő volt az előállított termék minősége. Annak ellenére alkalmazták a pénzbüntetés eszközét, hogy a társulatok számára erre az ipartörvény nem adott felhatalmazást. A tanoncokkal szemben is sok esetben volt tapasztalható visszaélés, szakmán kívüli munkára kényszerítés, és gyakran csak kényszer hatására küldték iskolába őket. Minden bizonnyal az átmeneti időben a felügyelő szervek is elnézőbbek voltak az újonnan felállított ipartársulatokkal szemben, fonto-

742 743

Uo. 1997., 33. A gubás ipartársulat jegyzőkönyve. HOM HTD I. 76.11.72.

165

sabbnak tartották a belső rend fenntartását, az új szabályzatok megalkotását, mint adott esetben egy-egy visszamaradt céhes szokás megtorlását.744 A város céhes kézműveseit nem csak az ipartörvény bevezetése érintette érzékenyen, de szembesülniük kellett a gazdasági válság, és az országot pusztító kolerajárvány súlyos következményeivel is. A magas élelmiszerárak miatt csökkent az iparcikkek iránti kereslet. Ez sok miskolci iparost sodort nehéz helyzetbe. 1872-ben az általános ipartársulat a városhoz fordult segítségért, és gondjaik orvoslását remélve levelet írtak. Amint megfogalmazták, „az általános terméketlenség, kedvezőtlen időjárás, s ezeknek folytán drágaság, pénzszükség és járványos betegség… különösen sújtotta városunk lakosait, kiknek köztudomás szerint, túlnyomó többsége kisiparosokból áll, – kik családjuk fenntartását a mindennapi nehéz munka után bejövendő fillérekből vagy az életveszéllyel járó vásárokból és hitelből tengetik, – s miután ezen források ez idő szerint tökéletesen bedugulván, s az általuk háborítatlanul élvezett hitelek egyrészét kiegyenlíteni, más részét törleszteni, s a felmaradt tartozás után kamatokat fizetni, valósággal szorongattatnak, akkor, midőn a családnak mindennapi kenyere… hiányzik, oly kétségbe ejtő helyzetbe jutottak, minőre apáink sem emlékeznek”.745 A kért egy évi adófelfüggesztést746 azonban nem engedélyezték számukra. A válság legsúlyosabb hatása – a kerslet csökkenése mellett – az olcsó hitelek megszűnése volt. A kolerajárvány747 miatt ideiglenesen felfüggesztett vásárok pedig az értékesítést tették még nehezebbé.748 Az 1870-es években tulajdonképpen éppen az ipartársulatok legfontosabb célja és feladata, az érdekvédelem területén vallottak kudarcot. Ezért 1879-ben a miskolci iparosok a helyi kereskedőkkel közösen létrehozták a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamarát. Ezt megelőzően a miskolci iparosok a kassai kamara területéhez tartoztak, és többször sérelmezték, hogy az nem megfelelően képviseli érdekeiket. A megalakult miskolci iparkamara tagságához tartozotak Borsod mellett Gömör és Kishont megyék iparosai is. A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara felállítása sem orvosolta azonban a helyi, de tágabb értelemben az országos kézműves társadalom kritikáit az 1872-ben megalkotott ipar-

744

A miskolci ipartársulatokban továbbélő céhes szokásokról lásd: Gulya I., 1997., 50–51. HOM HTD I. 76.35.45. A levelet teljes terjedelemben közli: Uo. 34. 746 Az ipartársulatok ebben az évtizedben számos alkalommal keresték meg adóügyben a várost, csökkentést, illetve elengedést kérve. A helyi elöljáróság azonban nagyon szigorúan behajtotta az adókat, csak a legritkább esetben fordult elő, hogy kedvezményt kaptak volna a helyi iparosok. Az ipartársulatok adókönyveinek vizsgálatát lásd: Uo. 39–40. 747 Még ebben az évtizedben hatalmas árvíz is sújtotta a várost, ami szintén számos iparost hozott nehéz helyzetbe. Nem véletlenül szerepelt minden társulat alapszabályában különböző segélypénztárak felállítása. Azonban nem csak az egyes mestereket érintette érzékenyen az árvíz, a gubás társulat kallóját például teljesen tönkretette, melyet csak városi segítséggel, illetve a társulat által felvett kölcsönből sikerült újra működőképessé tenni. HOM HTD I. 76.11.29. 745

166

törvénnyel szemben. Az országos szervezetek számos esetben fordultak módosító javaslattal a kormányhoz, hogy változtassanak a szabályozáson. 1884-ben került sor egy új ipartörvény megalkotására, mely ugyan szerkezetében nagyon hasonlított a korábbira, azonban sok területen változásokat vezetett be.749 Belátva, hogy a korlátlan iparszabadság minőségromlást okozott, bevezették a képesítéshez kötött ipar fogalmát, melyek megkezdéséhez tanonciskolai bizonyítványra és két év szakmai gyakorlatra volt szükség. Ezzel megvalósult a kézművesek egyik legfőbb vágya, hogy bizonyos szakmai ismeretek nélkül senki se űzhessen ipart. A képesítéshez kötött iparágakat a miniszter állapította meg, mely gyakorlatilag magában foglalta az összes mesterséget.750 Létrehozták az ipartestületeket, melyekbe a szakmát folytató minden kézművesnek kötelezően be kellett lépnie. Ezzel gyakorlatilag végérvényesen lezárult nem csak a miskolci, de a magyarországi céhek története is.751

748

Ez utóbbiról, illetve általában a miskolci vásárok csökkenő forgalmáról számos alkalommal közölt cikket a helyi újság, a Borsod. 749 Fontos változás volt többek között, hogy a hatóságok korlátozhatták a kiadható engedélyek számát, a tanoncszerződést nem az ipartársulat, hanem az első fokú iparhatóság előtt kellett megkötni, és bevezették a munkakönyvet. Részletesen lásd: Gulya I., 1997., 53–54. 750 A földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 39266. számú rendelete. Magyarországi Rendeletek Tára. 18. évf. 1884. II. köt. 751 A századvég miskolci kisiparának történetéről lásd: Veres L., 2003/c., 368–385.; 2003/d., 385–392.

167

Összegzés Miskolc céhtörténeti kutatásainak jövőbeni feladatai

A disszertáció időhatárainak kijelölésénél két olyan dátumra esett a választásunk, melyek nemcsak a miskolci, hanem tágabb értelemben a magyarországi céhek történetében is rendkívül fontos szerepet játszottak. A vizsgált korszak megválasztásánál döntő szempont volt, hogy – amint arra Eperjessy Géza kutatásai rámutattak – ebben a száz évben a dunántúli és az alföldi mezővárosok céhes iparfejlődésének fontos jellemzője volt a céhek számának gyors, ugrásszerű növekedése, a céhes ipar virágzása, majd a 19. század első évtizedeitől a céhek hanyatlása, a céhszervezetek kezdődő bomlása. A források alapján ez a folyamat az Alföld északi peremén elterülő Miskolc céhes iparán is egyértelműen tetten érhető. A korszakhatárok kijelölésénél ugyancsak meghatározó volt az a tény, hogy Miskolc városfejlődésének szempontjából a 18. század derekától kezdődő mintegy száz évet korszakos jelentőségűnek tekinthetjük. Ez idő alatt a város lakossága ugrásszerűen növekedett. Miskolc – mind az iparűzők összlakosságon belüli arányát, mind a céhek számát, mind a termelést és vonzáskörzetet figyelembe véve – az iparilag legfejlettebb hazai városok közé emelkedett. Természetesen a korszakhatárként megjelölt két évszámot nem kívántuk mereven értelmezni. Értekezésünkben igyekeztünk összehasonlítani Miskolc céhes iparát öt olyan város kézművesiparával, melyek tágabb értelemben a város vonzáskörzetébe tartoztak, és iparosaik a legnagyobb konkurenciát jelentették Miskolc kézművesei számára. Eger, Gyöngyös, Debrecen, Kassa és Nyíregyháza céhes ipartörténete jól feldolgozott, ezért lehetőséget nyújtottak számunkra, hogy összehasonlító vizsgálatokat végezzünk, hasonlóságokat és különbségeket keressünk az egyes városok ipartörténetében. Kutatásaink azt mutatják, hogy a céhek belső életének vonatkozásában nem voltak jelentős eltérések. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy korszakunkra már mind erőteljesebbé vált az állami beavatkozás, minek következtében az egyedi sajátosságok egyre inkább eltűntek, az uniformizálódás vált jellemzővé a céhekben. Az egyes városok iparfejlődésének vonatkozásában azonban már jelentős eltéréseket tapasztalunk. Debrecen estében az egyes iparágak, céhek karakterében mindaz, ami az általános céhfejlődésben eredeti és sajátos színezetet mutat, a 17. század végére teljesen kialakult. A legtöbb iparág ekkor már saját céhszervezettel rendelkezett, ellentétben a vizsgált mezővárosokkal, ahol csak a 18. század második felétől indul látványos fejlődésnek a céhes ipar. Miskolc, Gyöngyös és Nyíregyháza összevetésében azonban jelentős eltéréseket figyelhetünk meg. Utóbbi két városban a céhek száma még e korszakban sem érte el 20-t, Nyíregyházán például

168

csak a 19. században jöttek létre az első társulatok. Miskolcon azonban a céhek száma meghaladta a 30-at, ami gyakorlatilag megegyezett a Debrecenben működő céhek számával. E tekintetben korszakunkban rohamosan zárkózott fel a város Debrecenhez. Ugyanakkor, ha az iparűzők összelakosságon belüli arányát is megvizsgáljuk, – mely érték talán még fontosabb jellemzője volt egy város ipari fejlettségének – akkor azt látjuk, hogy Miskolc jelentősen elmaradt a maga 30%-i iparűző lakosságával Debrecen 50% feletti arányszámától. E tekintetben azonban Debrecen mellett Kassával is érdemes összevetni a miskolci adatot, hiszen a szabad királyi város döntő befolyással bírt Miskolc 18. század előtti céhes iparfejlődésére. Az összehasonlítás azt mutatja, hogy a miskolci céhek száma a 19. században megközelítette a kassai társulatok számát, az iparűzők összelakosságon belüli aránya azonban már mintegy öt százalékkal felül is múlta Kassa 26 %-os arányát. Ezért megítélésünk szerint nem túlzó az a megállapítás, hogy a miskolci kézművesipar felzárkózott a régió legjelentősebb városa, Kassa szintjére. Miskolc korszakunkban az ipari fejlettség tekintetében megközelítette, sok tekintetben meg is előzete legtöbb magyarországi szabad királyi várost. A fejlődés mértéke még szembetűnőbb, ha az említett mezővárosokkal vetjük össze Miskolcot, különösen Nyíregyháza vonatkozásában jelentős a különbség, ahol az iparűzők aránya alig érte el az 5%-ot. A vizsgált települések ipartörténetére vonatkozó szakirodalom megismerése azonban arra is rávilágított, hogy esetükben alig, vagy egyáltalán nem vizsgálták a szakemberek a céhek és a magisztrátus viszonyát, kapcsolatrendszerét. Doktori értekezésünkben éppen ezért arra tettünk kísérletet, hogy az eddig ilyen aspektusból kevéssé kutatott városi jegyzőkönyvek vizsgálatán keresztül, a miskolci céhtörténetnek egy olyan területét tárjuk fel, melyre mind ez idáig még alapkutatások szintjén sem került sor. A témaválasztást tehát az is indokolta, hogy napjainkig a magyar céhtörténeti munkák is kevés figyelmet szenteltek a város és a céhek kapcsolatának. Munkánkban természetesen nem tekinthettünk el a céhtörténet azon területeinek bemutatásától sem, melyekre vonatkozóan a jegyzőkönyvek nem, vagy alig szolgáltattak adatokat. Megítélésünk szerint ezek ismertetése elengedhetetlen volt ahhoz, hogy összefüggéseiben lássuk a céhek és a város viszonyát. Ezt még a város ipartörténetének leginkább feltárt területein is fontosnak tartottuk, ezért például – a terjedelmi korlátok figyelembe vétele mellett – mindenképpen szükségesnek ítéltük meg a termelés és értékesítés bemutatását. A forrás gazdagsága ugyanakkor lehetőséget nyújtott arra, hogy Miskolc céhtörténetének számos, eddig még tisztázatlan kérdésére is választ kapjunk, mint például egyes céhek alapításának körülményeire, időpontjára. Különösen fontosnak ítéltük meg a zsidó céhre vonatkozó adatokat, mert egyrészt a céh irattára megsemmisült, így a kutatók csak Szendrei János munkáira hagyatkozhatnak, megítélésünk szerint azonban jelen169

tőségét a társulatnak a magyarországi céhtörténetben elfoglalt különleges helyzete is indokolta. Éppen ezért a feltárt anyagot szinte teljes terjedelmében közreadtuk, vállalva annak kockázatát, hogy az iparfejlődés sajátosságait bemutató fejezetünk esetleg aránytalanná válik. A céhek és város kapcsolatának kutatása során elsődleges szempont volt a céhek érdekérvényesítő képességének vizsgálata. A kutatás tapasztalatait összegezve, azt állapíthattuk meg, hogy korszakunkban a céhek városi érdekérvényesítő képessége folyamatosan gyengült. Ennek részben az volt az oka, hogy a céhes iparosok a városi tanácsban kisebb arányban képviseltették magukat, mint azt a városi társadalomban betöltött helyzetük, arányuk indokolta volna. Ugyanakkor a városi jegyzőkönyvek vizsgálata arra is rámutatott, hogy a tanácsban helyet foglaló céhes iparosok gyakran inkább saját, mintsem a céhek érdekeit képviselték. A céhek gazdasági érdeke sokszor ellentétes volt a város, illetve a koronauradalom érdekével, így nem is remélhettek hatékony támogatást bizonyos kérdésekben, mint a kontárokkal szembeni fellépés esetében. Ez azonban nem miskolci sajátosság volt, mint ahogy az sem, hogy korszakunkban a céhek elvesztették igazságszolgáltatási jogukat. A központi iparpolitika törekvései, egybe esvén a város érdekeivel, a jogszolgáltatást a mezőváros hatáskörébe utalta. A céhbiztosi tisztség létrehozásával a céhek élete szigorú városi ellenőrzés és felügyelet alá került, és ez még akkor is igaz, ha tisztség betöltésénél a tanács messzemenően figyelembe vette a céhek kívánságait. A céhek leginkább más városok iparosaival, céheivel vívott küzdelmükben számíthattak a város támogatására. E területen volt a legerősebb az érdekérvényesítő képességük, ami annak tükrében nem meglepő, hogy e kérdésben azonosak voltak a céhek és a város, illetve a koronauradalom érdekei, hiszen utóbbiak számára is kiemelt jelentőségű volt, hogy a város polgárai megőrizzék adófizető képességüket. Értekezésünkben egy-egy fejezetet szenteltünk két olyan területnek, melyek nem kapcsolódtak szorosan az érdekérvényesítés témaköréhez. Megítélésünk szerint azonban mind az iparosok városgazdálkodásban, mind a céhek tűzvédelemben betöltött szerepének vizsgálata elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes spektrumában feltárhassuk a céhek és a mezőváros viszonyát. Utóbbi jelentőségét azért is tartottuk különösen fontosnak, mert a tűz nemcsak Miskolcra, hanem a korabeli magyar településekre is a legnagyobb veszélyt jelentette, ugyanakkor a tűzvédelemben való részvétel a céheknek sajátos funkciót kölcsönzött a mezőváros igazgatásában, rendjének megőrzésében. Nem utolsó sorban az is indokolta a kiemelt figyelmet, hogy korszakunkban – a katonaság mellett – a céhek tagsága jelentette az egyetlen szervezett társadalmi réteget, amely hatékonyan léphetett fel a gyakori tűzvészekkel szemben.

170

Jelen állás szerint az elmúlt évtizedekben a miskolci céhek vonatkozásában megtörtént a termelés és értékesítés területének, a miskolci céheknek a régió gazdaságában elfoglalt szerepének feltárása, és amint arra bevezetőnkben már utaltunk, a kutatók számos helyi társulat múltját is feldolgozták. Reményeink szerint munkánk közelebb vitt a céhek és város kapcsolatának megismeréséhez, ugyanakkor az értekezés elkészítése arra is rávilágított, hogy számos terület további kutatásokat igényel, melyek közül hármat különösen fontosnak ítélünk meg. A város és céhek viszonyához hasonlóan még feltárásra vár a vármegye és a céhek, illetve a koronauradalom és a céhek kapcsolata, és szintén további kutatásokat igényelnek a korabeli összeírások elemzései, melyek alapján teljesebb képet kaphatunk az iparosok vagyoni, felekezeti és nemzetiségi megoszlására vonatkozóan. Megítélésünk szerint, e kérdések vizsgálata külön-külön is témái lehetnek egy-egy doktori disszertációnak.

171

GYŰJTEMÉNYEK RÖVIDÍTÉSE

B.–A.–Z. m. Lt. = Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc IV. 501/ = Borsod vármegye levéltára, Borsod vármegye közgyűléseinek jegyzőkönyvei IV. 501/b = Borsod vármegye levéltára, Acta Politica IV. 1501/a = Miskolc város levéltára, Miskolc város tanácsülési jegyzőkönyvei IV. 1602/a = Miskolc város levéltára, Miskolc város tanácsülési jegyzőkönyvei IV. 1501/b = Miskolc város levéltára, tanácsi iratok HOM = Herman Ottó Múzeum HTD = Történeti Dokumentáció I. = Céhes Levéltár TGY = Történeti Gyűjtemény NGY = Néprajzi Gyűjtemény MOL = Magyar Országos Levéltár N 26 = Regnicolaris levéltár AMK = Archív Mesta Košice (Kassa Város Levéltára, Kassa – Szlovákia) Cehalia = Céhek gyűjteménye VSM = Vŷchodoslovenské Múzeum, Košice (Kelet-Szlovákiai Múzeum, Kassa – Szlovákia) CA = Céhes levéltár F = Céhek tárgyi gyűjteménye

172

IRODALOMJEGYZÉK Antalffy Gyula 1982 Reformkori magyar városrajzok. Budapest Balogh István 1981 Megyék és a városok harca a limitációk körül a XVI-XVII. zázadban. In: IV. Kézművesipartörténeti Szimpózium (Szentendre) Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 69–73. 1988 Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. Század első felében. Budapest Bácskai Vera 1982 A városi kézművesek gazdasági szerepe és tárasadalmi helyzete a reformkori Magyarországon. II. Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 1982. aug. 21-26. 1. Köt. [1982] 89–97. Bácskai Vera–Nagy Lajos 1984 Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest Benkő Sámuel 1976 (1782) Miskolc város történeti–orvosi helyrajza. Borsodi Kismonográfiák 2., Miskolc Berlász Jenő 1967 A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás, 1790-1840. Századok [101.] 546–582. Bodgál Ferenc 1963

A város kovácsa Miskolcon a XVIII–XIX. Században. Borsodi Szemle, VII.

évf. 4.sz., 107–108. Miskolc 1967 A miskolci tímár–varga céh táblája. A Herman Ottó Múzeum Közleményei 7. 41–44. Miskolc Bodó Sándor 1968 Céhbehívótáblák a miskolci Herman Ottó Múzeumban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve VII. 172–205. Miskolc 1969 Borsodi, Abaúji és zempléni céhpecsétek a miskolci Herman Ottó Múzeumban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve IX. 189–235. Miskolc

173

1974 Az észak-magyarországi terület kézművesiparának szerkezete. Az 1972. szepetember 19-30-i veszprémi kézművesipartörténeti szimpózium vitaanyaga, 49–84. Veszprém 1975 Céhes mesterek, landmajszterek és kontárok Észak-Magyarországon 1872-ig. = Ethnographia LXXXVI. 537–551. 1976 Falusi kézművesek Észak-Magyarországon. III. Kézművesipartörténeti Szimpózium referátumai és hozzászólásai. Szerk.: Nagybákay Péter. Fertőd, 1976. okt. 26-27. VEAB Értesítője 1. [1975] 65–67. Veszprém Csorba Csaba 1990 A városkönyv történeti forrásértéke. Tóth Péter (szerk.): Miskolc város történeti dokumentumai I. Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc. 55–58. Dobrossy István 1976 Gazdaság- és társadalomtörténeti adatok a miskolci céhek árulószíneinek 1820. Századi történetéhez. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XV. 113-150. Miskolc 2000/a A zsidó kereskedők 18. századi megjelenése és térhódítása a városban. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 460–478. Miskolc 2000/b A zsidó gazdasági (és vallási) közösség szervezeti rendje, út az emancipáció felé. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 478–490. Miskolc 2002 Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története. Miskolc Dóka Klára 1979 A pest–budai céhes ipar válsága (1840–1872). Budapest 1981 Limitációk

egy

mezőváros

életében.

IV.

Kézművesipartörténeti

Kézművesipartörténeti Szimpózium. (Szentendre) Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 110–115. Domonkos Ottó 1963 Adatok a miskolci festő céh megalakulásához. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve III. 79–85. Miskolc 1981 Soproni és Sopron megyei árszabások és a limitációkataszter tanulsága. IV. Kézművesipartörténeti

Kézművesipartörténeti

Szimpózium.

(Szentendre)

Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, (Szentendre) 45–64.

174

Domonkos Ottó–Nagybákay Péter (szerk.) 1991 Magyar Néprajz III. Kézművesség. Budapest 1992 Magyarország Kézművesipartörténetének válogatott bibliográfiája. MTA Néprajzi Kutatóintézet. Budapest Domonkos Ottó–Kiss Mária–Nagybákay Péter 1986 A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463–1848. Budapest Eperjessy Géza 1967 Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686-1848). Budapest 1982 Zsidó

kézművesek

az

1848

előtti

magyarországi

városokban.

II.

Kézművesipartörténeti Szimpózium Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 1982. aug. 21-26. 1. Köt. [1982] 89–97. Veszprém Éri István–Nagy Lajos–Nagybákay Péter (szerk.) 1975 A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere. I–II. Budapest Fazekas Csaba 1993 Tűzvész, tűzvédelem, tűzoltás. História XV. évf. 3. sz., 32–35. 1993 A város és a tűzvész az újkori Magyarországon (a korabeli Miskolc története alapján) Studia Miskolciensia 1., 99–111. Faragó Tamás 2000/a Település – népesség – társadalom. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 151–160. Miskolc 2000/b Demográfiai szerkezet. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 160–175. Miskolc 2000/c Népesedési folyamatok. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 175–222. Miskolc 2000/d Az élet ritmusa. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 222–275. Miskolc Fényes Elek 1851 Magyarország Georaphiai Szótára, melyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leiratik. Pest Frecskay János

175

1878 Találmányok könyve. Budapest 1912 Mesterségek szótára I-II. Budapest Fügedi Márta 1979 18–19. századi miskolci kereskedő számadáskönyvek, limitációk és vagyonösszeírások viselettörténeti adatai. Borsodi Történelmi Évkönyv VI. 129–141. Miskolc Füvessy Anikó 1984 Nagy András kontár fazeks Miskolcon. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve [14–16], 325–328. Nyíregyháza Gulya István 1997 A miskolci kézművesipar helyzete az 1872. és az 1884. évi ipartörvények időszakában. (Szakdolgozat) Miskolci Egyetem 2005 A kőműves– és kőfaragómesterség Északkelet–Magyarországon a 16–19. században. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLIV., 127–152. Gyimesi Sándor 1970 A polgári átalakulás felé. Varga Gáborné (szerk.): Borsod–Abaúj–Zemplén megye története és legújabb kori adattára. Miskolc. 35–39. 1975 Városok a feudalizmosból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Budapest Gyulai Éva 1998/a Víz és a tűz. Tóth Péter (szerk.): Miskolc története II. 1526-től 1702-ig. 1. 140– 151. Miskolc 1998/b Iparűzés és céhek. Tóth Péter (szerk.): Miskolc története II. 1526-től 1702-ig. 1. köt. 290–317. Miskolc 2000 Városkép és építkezés. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 124–150. Miskolc 2006 Régiók és kézművesség a török kori Északkelet–Magyarországon. Veres László–Viga Gyula (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. Herman Ottó Múzeum. 7–13. Miskolc 2007 Szabó- és szűrszabó céhek Miskolcon a 16-19. században. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLVI. 229–26. Miskolc Hazag Ádám

176

2006 Mészárosok és hentesek. Veres László–Viga Gyula (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. Herman Ottó Múzeum. 214–226. Miskolc Kamody Miklós 1985 Észak-Magyarország hírközlésének története. Miskolc Katkóné Bagi Éva – Orbán Imre 2003 Két évszázad zászlói. A szegedi Móra Ferenc Múzeum zászlógyűjteményének katalógusa. Szeged Kálnicky László 1981 A felvidéki vármegyék limitációinak kutatásáról. IV. Kézművesipartörténeti Kézművesipartörténeti Szimpózium. (Szentendre) Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 119. Kövér György 1982 Iparosodás agrárországban. Magyarország gazdaság–története. ”Magyar história” Budapest Kútvölgyi Mihály 1989 Tűzre, vízre vigyázzatok! Budapest Leszih Andor 1923 A miskolci csizmadiák a színészek ellen 1815-ben. Keresztessy Sándor (szerk.): Emlékalbum a Miskolcon 1823-ban megnyílt első magyar kőszínház 110 éves jubileumára. 142–144. Miskolc Leveles Erzsébet 1924 A miskolci csizmadiák első céhlevele. Magyar Jövő IV. évf. 184.sz. 1–4. Miskolc Lénárt Andor 1975 Az egri céhek és a magisztrátus a 18–19. század fordulóján. Az Egri Múzeum Évkönyve XIII. 155–173. Löffler erzsébet 1984 Gyöngyösi céhek a XVIII–XIX. Században. Havassy Péter–Kecskés Péter (Szerk.:): Tanulmányok Gyöngyösről. 287–318.

177

Magasházy Béla 1925 A miskolci vargák és csizmadiák első céhlevelei. Magyar Jövő IV. évf. 217.sz. 8–9. Miskolc Marjalaki Kis Lajos 1926 A miskolci mészároscéh négyszáz éves múltja. Miskolc 1959 Klír Vencel munkássága. Borsodi Szemle III. évf. 1.sz. 62–63. 1960 Újabb adatok az első miskolci építészről, Klír Vencelről (1745–1809). Borsodi Szemle IV. évf. 4.sz. 313–314. Marozsán Zsolt 2010 A miskolci németek történetéből. Miskolc Minárovics Jenő 1988 A vízemelő gépektől a tűzoltófecskendőig. A legkorábbi adat a vízipuskáról. A Tűzoltó Múzeum Évkönyve III., 45–46. Nagy Zoltán 2008 Jeles céhtárgyak és mesterművek. Kézművesség a nyugat-dunántúli régióban. Szombathely Nemes Lajos 1981 Észak-kelet magyarországi limitációk a XVII-XVIII. században. (Néhány szempont a limitációk feldolgozásához – különös tekintettel az árak és bérek vizsgálatára. IV. Kézművesipartörténeti Kézművesipartörténeti Szimpózium. (Szentendre) Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 116–118. Ortutay Gyula (szerk.) 1989 Néprajzi Lexikon I. köt. Budapest Pfliegler J. Ferenc 1996 Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései, 1840–1918. Miskolc Rémiás Tibor 2004 Miskolc 18. századi társadalma feudális kori összeírásai alapján. Miskolc 2006 Bodnárok. Veres László–Viga Gyula (szerk.): Kézművesipar ÉszakkeletMagyarországon. Herman Ottó Múzeum. 65–72. Miskolc Roncsik Jenő 1939 A tűzoltóság története, fejlődése, szervezete. Budapest

178

Rózsa Miklós 1979 Iparosszervezetek Magyarországon az 1859. évi iparrendtartás igazgatási rendszerében. III. Kézművesipartörténeti Szimpózium Szerk.: Nagybákay Péter. Veszprém, 1978. nov. 22–24. 1984 A második magyar általános ipartörvényen alapuló iparigazgatás rendszere a 19. század végéig. II. Kézművesipartörténeti Kézművesipartörténeti Szimpózium. Veszprém, 1982. aug. 21–26. Veszprém Spóner Péter 1999 A miskolci csizmadiacéh története a megalakulástól a céh felszámolásáig (1667–1872) A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVII., 603–619., Miskolc 2005 A kerékgyártó mesterség múltja Északkelet-Magyarország történelmi vármegyéiben a céhkorszak végéig.(Abaúj, Zemplén, Borsod) A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLIV., 155–173. Miskolc 2006 Borsod vármegye 1770-es limitációjának kerékgyártó árszabása. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLV., 241–248. Miskolc 2009 Tűzvészz, tűzoltás, céhek. Tűzvédelem Miskolcon a 18. század második felében. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLVIII., 57–74. Miskolc Stipta István 2000/a A város jogélete. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 2. köt. 720–736. Miskolc 2000/b A városigazgatás szervezete és működése. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 2. köt. 717–720. Miskolc Szabó Sarolta 1993 Céhek Szabolcs vármegyében. Nyíregyháza Szádecky Lajos 1913 Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon I-II., Budapest Szegőfi Anna 2000/a A miskolci piac. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 304–317. Miskolc 2000/b Városgazdálkodás. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702től 1848-ig. 1. köt. 395–429. Miskolc Szendrei János 1886–1911

Miskolc város története és egyetemes helyirata. I–V. Miskolc

179

Szulovszky János (szerk.) 2005 A magyar kézművesipar története. Budapest 2006 A kézművesipar története iránti érdeklődés kibontakozása. Szulovszky János (szerk.): A magyar kézművesipar története. 13–26. Budapest Tóth Péter 1981 Miskolci Statutumok (1573–1755). Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 13. Miskolc 1982 Borsodi és miskolci ötvösök mesterjegyei 1820-ból. A Herman Ottó Múzeum Közleményei 21., 84–90. Miskolc 1990 Miskolc város történetének dokumentumai I. Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltár. Miskolc 1998 Miskolc társadalma a XVI–XVII. században. Szakály Ferenc (szerk.): Miskolc története II. 1526-tól 1702-ig. Miskolc. 357–376. Tóth Péter–Barsi János 1989 Borsod Vármegye Statutumai 1578–1785. Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 23. Miskolc Varga Gyula 1981 Ipari termelés – a társadalom iparos rétegei. Rácz István (szerk.): Debrecen története II. 309–333. Varga János 1993 Berendezkedési tervek Magyarországon a török kiűzésének időszakában. Az”Einrichtungswerk”. Pál Lajos (szerk.): Századok füzetek1. 4–40. Budapest Veres László 2000/a Az iparfejlődés sajátosságai. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 12. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 317–324. Miskolc 2000/b Az iparosok száma. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702től 1848-ig. 1. köt. 332–339. Miskolc 2000/c Az ipar struktúrája. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702től 1848-ig. 1. köt. 339–345. Miskolc 2000/d A céhes ipar. Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. 1-2. 1702-től 1848-ig. 1. köt. 345–379. Miskolc 2003/a A céhek élete az ipartársulatok megalakulásáig. Veres László (szerk.): Miskolc története IV. 1-2. 1848-tól 1918-ig. 1. köt. 360–363. Miskolc

180

2003/b A kézművesipar szerkezetének átalakulása. Veres László (szerk.): Miskolc története IV. 1-2. 1848-tól 1918-ig. 1. köt. 363–368. Miskolc 2003/c A kézművesipari termékek értékesítése. Veres László (szerk.): Miskolc története IV. 1-2. 1848-tól 1918-ig. 1. köt. 368–385. Miskolc 2003/d A kézművesipar válsága, a századforduló kisipar. Veres László (szerk.): Miskolc története IV. 1-2. 1848-tól 1918-ig. 1. köt. 385–392. Miskolc 2006 A 18–19. századi iparfejlődés sajátosságai. Veres László–Viga Gyula (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. Herman Ottó Múzeum. 13–23. Miskolc Veres László–Viga Gyula (szerk.) 2007 Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. Herman Ottó Múzeum, Miskolc

181

Summary In my PhD thesis I have tried -through less observed town records –to discover such a field of history of Miskolc City’s guilds which did not take place for the time being yet. The fact that current essays about the connection in between cities and guilds are often paying less attention to this topic is the main reason of choosing this subject. In my work by all means I could not really leave out presenting those aspects which are not mentioned in town reports and/or difficult to find any data on. From my perspective it is essential to review the above in connection to have the overview of the relation of the towns and guilds. I also have found it remarkable from the aspect of the town’s most discovered industrial history, that is the reason why- considering the limits of lengths of this thesis - to present the production and also sales. At the same time the richness of the sources gave me the possibility to answer most of Miskolc’s history’s unclear questions, such as the circumstances and date of certain guilds foundations. Hereby I would like to emphasize the importance of the files referring to the Jewish guilds, because on one hand the pertinent files have been perished and therefore all prospectors can only rely on the work of Mr. János Szendrei. This is the main reason why I released the whole essay in full lengths taking the risk of disproportion of the chapter describing the development of the industry. During observing the relation of the town and the guilds it was essential to examine the lobby ability of the guilds. Summarizing the experiences of the survey we can clearly state that recently the above mentioned ability of lobby of the guilds is continuously weakening. The reason of it is partly the fact that craftsmen from the guilds are represented themselves in minority in town’s counsel, not truly reflecting their role in the town’s society At the same time it is clearly visible from the town reports that craftsmen participating the counsel often represented their own interests rather then the representing the interests of the guilds. The economic interest of the guilds are often was in opposition to the interests of the town, and so to the interest of the manor. This has resulted in the fact that they could not indeed hope effective support in certain matters, such as assertion against the Bunglers. Nevertheless this was not typical of Miskolc, such as losing the right for jurisdiction. The intentions of central industrial policy, coincidentally to interests of the town referred the jurisdiction to the competence of he rural cores. Establishing the title of the Guild Commissioner the guilds’

182

life has come under the town’s strict control and supervision – this applied as well to the case when the Counsel has taken into account the requests of the guilds when holding the position. Mostly guilds could count on the town’s support in contests with other town’s guilds. On this field was their capability of lobby the strongest, which is not surprising - because in these fields were the guilds, the town’s and the manor’s interests similar. From the manor’s point of view it was essential to maintain the citizen’s tax solvency. In my essay I behoved a couple chapters to two special fields which have no strong connection to the main topic. In my opinion however in discovering the relation of the town and guilds it is essential to examine the craftsmen administration and the guilds fire service. I considered the significance of the ulterior to be important, because the fire meant to be the biggest danger to towns other then Miskolc, and also taking part in town’s fire service brought special position to the guilds in administration, and security of the town. Above all these the reason of higher importance is that apart from the army - guilds were the only organised societies being able to play effective role in the frequent combustions. Until present - in the past decades many fields of guild’s and town’s life were discovered, such as agriculture and sales, also the role of the guilds in the economy of the region, and as I referred to it earlier, there are several researches concerning the history of many local guild. I hope that my work offered a closer view of the relation in between the guilds and town, and at the same time highlighted the fact that many fields would require further researches, among which I found 3 specially important. These are the followings. Relation of the county and the guilds, the manor and the guilds. Finally analysing the contemporary notes on towns, to have overview on craftsmen’ financial, religious and ethnical distribution. From my perspective these aspects can stand as individual topics of other PhD essays.

183

Publikációs lista:

Céhtörténeti munkák: 1999 A miskolci csizmadiacéh története a megalakulástól a céh felszámolásáig (1667-1872). – In: A Herman Ottóm Múzeum Évkönyve XXXVII. 603-621. 2000 A kerékgyártó mesterség múltja Északkelet-Magyarország történelmi vármegyéiben a céhkorszak végéig. – In: A Herman Ottóm Múzeum Évkönyve XLIV. 155-173. 2005 Borsod vármegye 1770-es limitációjának kerékgyártó-árszabása. – In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLV. 241-249. 2006 Vashámorok, kovácsok, cigánykovácsok. - Veres L.-Viga Gy. (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. 73-82. 2006 Kerékgyártók. Veres L.-Viga Gy. (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. 59-65. p. 2006 Lakatosok, fegyverművesek, ágyúöntők. Veres L.-Viga Gy. (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. 82-97. 2006 Ötvösök. - Veres L.-Viga Gy. (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. 97105. 2010 Városkönyvi adatok a miskolci lakatoscéh történetéhez. Gyulai É. – Viga Gy. (szerk.): Történet – Muzeológia. Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére. 152–162. Más témájú publikációk: 1998 Amíg egy terv valóra válik. Deák Ferenc szobra Miskolcon. – In: Szülőföldünk, 27. 139-143. 2001 42 nap a világ körül. Hadifogság Kelet-Szibériában 1918-1921. – In: A Herman Ottóm Múzeum Évkönyve XL. 315-335. 2002 Fejezetek a község 1900-1947 közötti történetéből. – Veres L.-Viga Gy. (szerk.): Ónod monográfiája. 293-339. p. 2003 A Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattárának első világháborúra vonatkozó gyűjteményének adatbázisa. – In: A Herman Ottóm Múzeum Évkönyve XLII. 634644. 2005 Szerencse fel, szerencse le! Ilyen a bányász élete… (A borsodi szénbányászat 220 éves történetéből) A Herman Ottó Múzeum katalógusa, Miskolc, (társszerző: Rémiás Tibor) 2005 A Herman Ottó Múzeum 10-es honvéd gyűjteménye és a 10-es honvéd hagyományok továbbélése Miskolcon. – In: Történeti Muzeológiai Szemle, 5. 195-199.

184