Edgar Rice Burroughs TARZAN, A DZSUNGEL URA

Edgar Rice Burroughs TARZAN, A DZSUNGEL URA Edgar Rice Burroughs: Tarzan, Lord of the Jungle © Edgar Rice Burroughs, 1928 Fordította: Tandori Dezső és Tandori Ágnes A fordítást az eredetivel egybevetette: Dobai Dezső

1. Tantor, az elefánt

Behemót teste ide-oda imbolygott, ahogy súlyát hol az egyik, hol a másik oldalára billentette. Tantor, az elefánt ott heverészett az őserdők fáinak árnyékában. Ő, a csaknem mindenható lény az állatok birodalmában. Dango, Sita, de még Numa is – lehettek bármily erősek, eltörpültek a roppant „vastagbőrű” mellett. Száz éve járt-kelt Tantor ezen a tájon, ahol már időtlen időkkel ezelőtt dongott a föld nagy elődei cammogásától és csörtetésétől. Békében megvolt ő Dangóval, a hiénával, Sitával, a párduccal meg Numával, az oroszlánnal. Hadat ellene csak az ember viselt. Az ember, az a különleges lény valamennyi teremtmény között, aki harcol a többiek, még saját fajtája ellen is. A nyugtalan ember, a könyörtelen ember, az ember, a Természet teremtette élő szervezetek leggyűlöltebbike. Életének hosszú száz éve folyamán Tantor mindig ismert embereket, főleg feketéket. Dárdákkal, nyilakkal fölszerelt nagy fekete harcok sokat, kis fekete harcosokat, muskétás sötét arabokat, és fehéreket, akiknek nagy erejű gyorstüzelő puskáik és elefántölő fegyvereik voltak. Ám Tantor nem gyűlölte az embereket – még a fehéreket sem. Gyűlölet, bosszú, irigység, kapzsiság, kéjvágy – ezek a gyönyört okozó indulatok kizárólag a természet legnemesebb művéhez tartoznak, az alacsonyabb rendű állatok nem ismerik őket. De azt a félelmet sem, amelyiket az ember, bennük valami vakmerőséggel vegyes óvatosság él – ezért van az is, hogy az antilop és a zebra odamerészkedik ahhoz az ivóhelyhez, ahová az oroszlán jár. Tantorban is megvolt ez az óvatosság, s társaihoz hasonlóan kerülte az embereket, főként a fehéreket. És ha azon a napon lett volna ott egy figyelő szempár, gazdája kételkedett volna, vajon igaz-e az, amit lát, s nem csupán a dzsungel félhomálya téveszti-e meg, amikor az elefánt hátán egy alakot lát elnyúlni, aki a durva bőrű, ringó, nagy testen félig szunyókált is, mert a napbarnított bőr ellenére ez az alak nyilvánvalóan fehér ember volt. Csakhogy semmiféle figyelő szempár nem volt ott. Tantor ott bóbiskolt a forró delelőn, és Tarzan, a dzsungel ura szundikált nagy-nagy barátja hátán. Észak felől tikkasztó légáram közeledett lassan, de a majomember érzékeny szimata nem szűrt ki belőle semmi nyugtalanítót. Békesség honolt a dzsungelben, és a két „vad” jól érezte magát. A vadonban a Beni Szalem effendi el-Guad fennhatósága alá tartozó Ibn Ijad sejk menziljétől északra az el-Harb törzs két fia, Fahd és Motlog vadászott. Fekete rabszolgák voltak velük. Óvatosan haladtak el-fil, az elefánt friss nyomán, s a barna bőrű arabok gondolatai a becses elefántcsonton jártak, a fekete szolgák pedig friss húsról álmodoztak. Vezetőjük, „Abd” Fejjuan, a fekete galla szolga, a karcsú ébenszín harcos, a nyershúsevő, híres vadász volt. Fejjuan, akárcsak társai, a friss húsra gondolt, de közben nem feledte egy pillanatra sem el-Habast, azt a földet, ahonnét még gyermekkorában ellopták őt. Elgondolta,

milyen lesz visszatérni egyszer szüleinek elhagyott galla kunyhójába. És most, talán innen nincs is oly messze el-Habas. Ibn Ijad hónapokig délnek tartott, ezúttal viszont jókora darabon keletnek. El-Habas itt lehet a közelben. Ha Fejjuan erről hamarosan meggyőződik, akkor rabszolgaságának napjai véget érnek, és Ibn Ijad elveszti legjobb galla szolgáját. Kéthatárnyira északnak, Abesszínia déli határán volt Fejjuan apjának kör alakú lakóhelye, csaknem annak a durván vázolt útnak a mentén, amelyet Ibn Ijad idestova egy éve tervezett, azóta, hogy belevágott ebbe az őrült kalandba egy tanult sahar – egy hírneves mágus – tanácsára. De Fejjuan sem azt nem tudta, hogy pontosan hol az apja háza, sem azt, mik Ibn Ijad közelebbi tervei. Álmodozott csupán, és ezeket az álmokat a nyers hús képzete is „ízesítette”. A vadon levelei kókadoztak a vadászok feje fölött a hőségben. Ugyanilyen kókadozó levelek alatt, egy kőhajításnyira előttük, ott aludt Tarzan és Tantor. Érzékelő képességüket e pillanatban eltompította a megnyugtatónak vélt biztonság és az egyenlítői nap déli hevéből sugárzó, álmosító rekkenet. Fejjuan, a galla szolga hirtelen megállt, s kezének parancsoló mozdulatával jelezte a mögötte jövőknek: kövessék példáját. Közvetlenül maga előtt, az ágak, törzsek, levelek szövevényének résein át homályosan megpillantotta el-fil behemót testét. Fejjuan jelt adott Fahdnak, aki a fekete mellé lopakodott. A galla odamutatott a leveleken át, ahol a szürke bőrfelület derengett. Fahd a vállához emelte el-Lazzaryt, ősöreg kovás puskáját. Láng lobbant ki a mordályból, füst tört elő, bömbölő üvöltés hallatszott és el-fil anélkül, hogy egy karcolás esett volna rajta, nekiiramodott a dzsungelnek. Ahogy Tantor nekilódult a hang hallatán, Tarzan nyomban fölegyenesedett, ám e szökkenő mozdulatának pillanatában a vastagbőrű épp egy mélyre belógó ág alá ért, ami fejbe vágta a majomembert, lesodorta a földre, ahol öntudatlanul elterült. A megrémült Tantor kizárólag a menekülésre gondolt, így rohant a vadonon át, kidöntött fákat, letaposott vagy tőből kitépett bokrokat hagyva maga után. Talán nem is tudta, hogy barátja tehetetlenül, sebesülten hever, kiszolgáltatva a közös ellenségnek, az embernek. Tantor sosem gondolt Tarzanra, mint Tarmanganira, a fehér emberrel egyet jelentő kellemetlenségre, kínra, bosszúságra, mivel számára a majomember maga volt a megnyugtató barátság, béke és boldogság. Tantor valamennyi dzsungelbéli vad közül, leszámítva a maga fajtáját, kizárólag Tarzannal barátkozott. – Billah! Elhibáztad – kiáltott Fejjuan. – Glukk! – csettintett Fahd. – Seitan vezette a golyót. De nézzük... talán eltalálta elfut. – Nem, dehogy talált! A két férfi előrerontott, társaik követték őket, s kutattak a vágyva vágyott kárminpiros nyom után. Fahd hirtelen megtorpant. – Vellah! Hát ez meg micsoda? – rikkantotta. – El-filre lőttem, és helyette egy naszránit öltem meg! A többiek köréjük gyűltek.

– Ez tényleg egy keresztény kutya, ráadásul meztelen – állapította meg Motlog. – Vagy valami dzsungelbeli vadember – hangzott egy másik feltevés. – Hol érte a golyód, Fahd? Lehajoltak, átfordították Tarzant. – Nincs semmi nyoma, hogy golyó érte volna. – Halott? Talán ő is el-filre vadászott, és az a nagy dög megölte. – Nem halott – közölte Fejjuan, aki már ott térdelt a majomember mellett, és egyik fülét a szívére szorította. – Él, és a fején levő nyomból ítélve ütés érte, és elvesztette az eszméletét. Nézzétek, itt ment el-fil is, tehát biztosan útközben terítette le ezt az embert. – Végzek vele – mondta Fahd, és előhúzta khusáját. – Allahra, ne! Tedd el a késed, Fahd! – mondta Motlog. – Azt majd a sejk mondja meg, hogy ennek az embernek halál lesz-e a sorsa. Te mindig túl vérszomjas vagy. – De hát csak egy naszráni – makacskodott Fahd. – Azt akarod, hogy visszacipeljük magunkkal egészen a menzilig? – Mozog – mondta Fejjuan. – Mindjárt tud majd járni is, segítség nélkül. De talán nem akar mégse velünk tartani, és... Nézzétek! Mekkora ember, milyen izmos. Allahra! Micsoda óriás! – Megkötözni – rendelkezett Fahd. Így hát, tevebőr szíjakkal alaposan összekötözték a majomember két csuklóját elöl a hasán. A maguk, szempontjából épp jókor tették, mert alighogy megvoltak vele, Tarzan kinyitotta a szemét, és lassan végigmérte őket. Fejét megrázta, akár valami nagy oroszlán, és hirtelen magához tért. Azonnal látta, hogy arabokkal van dolga. – Miért van megkötve a csuklóm? – kérdezte, anyanyelvükön. – Szedjétek le a szíjakat rólam! Fahd nevetett. – Azt hiszed, naszráni, hogy nagy sejk vagy, aki úgy parancsol a beduinoknak, mintha kutyák volnának? – Tarzan vagyok – felelte a majomember, úgy, mint, amikor valaki azt mondja: „Én vagyok minden sejkek sejkje”. – Tarzan! – kiáltott fel Motlog. Félrehúzta Fahdot. – Nincs még egy ember a földön – mondta neki fojtott hangon –, aki miatt annyi balsors zúdulhatna ránk, mint miatta, ha bántjuk. Ahány faluban megfordultunk az elmúlt két hétben, hallottuk a nevét. „Várjatok csak”, mondták, „majd visszatér Tarzan, a dzsungel ura, és megöl benneteket, ha értesül róla, hogy az ő földjén rabszolgákat szedtetek.” – Nem kellett volna lefognod, mikor előhúztam a késem, Motlog – jegyezte meg panaszosan Fahd. – De még most sem késő. Keze a kés markolatán nyugodott újra. – Billah! Ne! – kiáltotta Motlog. – Rabszolgákat ejtettünk ezen a vidéken. Itt vannak velünk, és közülük néhányan biztosan megszöknek majd. Tegyük fel, hogy hírét viszik az effendihez, micsoda nagy főnököt gyilkoltunk le itt csak úgy... Akkor egyikünk se tér vissza élve Beled el-Guadba.

– Vigyük Ibn Ijad elé, hadd legyen az övé a felelősség – mondta Fahd. – Vellah, bölcsesség szól belőled! – szögezte le Motlog. – Hogy a sejk mit tesz majd ezzel az emberrel, az az ő dolga. Gyerünk! Ahogy visszatértek oda, ahol Tarzan állt, a majomember kérdő tekintete szegeződött rájuk. – Mit határoztatok, mit akartok tenni velem? – kérdezte sürgetően. – Ha bölcsek vagytok, leoldjátok a kezemről ezeket a szíjakat, s úgy visztek a sejketekhez. Beszédem volna vele. – Mi csak szegény emberek vagyunk – mondta Motlog. – Közemberek, s nem dönthetünk a dolgok felől. Elviszünk hát a sejkhez, ő majd határoz. Ibn Ijad sejk, az el-Guad fendi ura, ott guggolt bejt-esz-sarjának a férfiak részére kijelölt, nyitott térfelében, és mellette, házának mukadjában, a teveszőr borítású hajlékban ott volt még a fivére, Tollog, meg egy fiatal, Zejd nevű beduin, aki – semmi kétség – nem annyira a sejk társaságát tartotta vonzónak, inkább a sejk háremének közelségét. A hölgyek lakosztályait mindössze egy mellig érő függöny választotta el a mukaadtól. A függöny a bejt két elülső oszlopa közt volt kifeszítve, és olykor úgy libbent, hogy Zejd láthatta Ateját, Ibn Ijad leányát. Hogy néha ekképpen Hirfát, a feleségét is megpillanthatta, szemernyit sem hozta lázba az ifjú beduint. Míg a férfiak beszélgettek, a két nő a lakosztályában háziasszonyi teendőivel volt elfoglalva. Hirfa a nagy réz dzsiddába ürühúst dobált, hogy megfőjön a következő étkezéshez, Ateja pedig szandálokat szabott ki egy régi tevebőr zsák anyagából, melyet átitatott a benne oly sok rahlán át cipelt datolya leve. Közben egyikük sem szalasztott el a férfiak társalgásából egyetlen szót sem. – Hosszú ideje jövünk minden baj nélkül, mióta elhagytuk beledünket – jegyezte meg Ibn Ijad –, és az út azért volt hosszabb, inert nem akartam keresztülhaladni elHabason. Annak a földnek a fiai vagy ránk támadtak, vagy üldözőbe vettek volna bennünket. Mármost északnak fordulhatunk megint, és behatolhatunk el-Habasba, közel ahhoz a helyhez, ahol megleljük majd Nimmr kincses városát, ahogyan ezt a mágus megjósolta nekünk. – És úgy gondolod, könnyen megleled majd ezt a mesés várost, mihelyt el-Habas határait átlépjük? – kérdezte Tollog, a fivére. – Vellah! Hogyne Habas e déli részének lakói ismerik ezt a helyet. Fejjuan, aki Habas szülötte, bár nem járt ott soha, szintén hallott a városról kisfiú korában. Foglyokat kell ejtenünk közülük, és akkor, ha Allah kegyelme is velünk, megtaláljuk a módját, hogyan oldjuk meg a nyelvüket, miképpen tudjuk meg tőlük az igazságot. – Allahra, remélem, nem ugyanaz derül ki, mint, ami a nagy el-Hovvara sziklán, a Medajin Salih-síkon levő kincsről – mondta Zejd. – Egy kőtoronyba zárva egy afrit őrzi, és úgy hírlik, ha azt eltávolítanánk, nagy baj zúdulna az ember fiára. Az emberek a jó barátaik ellen fordulnának, sőt ember a maga fivérei ellen, fiúk az apjuk-anyjuk ellen küzdenének, és a világ uralkodói mind hadba szállnának, és harcban állna mindenki mindenkivel. – Igen – erősítette meg Tollog. – Én a Hazim effendiségben hallottam, hogy egy

bölcs meghrebi utazott erre, és utánanézvén a titokzatos jeleknek a mágusok könyvében, kiderítette, valóban kincsek rejteznek ott. – De senki nem merészelt ezekhez a kincsekhez nyúlni – folytatta Zejd. – Billah! – kiáltott fel Ibn Ijad. – Nem őrzi afrit a nimmri kincset. Semmi más sincs ott, csak hús-vér habus... és az golyóval-puskaporral legyőzhető! A kincs, vegyétek úgy, a miénk... ha megszerezzük! – Allah adja, hogy ugyanolyan hamar meglelhető legyen, mint Gerjeh kincse – mondta Zejd –, amelyik ott van Tebuktól egynapi járóföldnyire északnak, a fallal körülvett város romjai közt. Mert, hogy ott minden pénteken pénzdarabok gördülnek ki a földből, és gurulnak napszálltáig a sivatagban szerteszét. – Ha egyszer megérkezünk Nimmrbe, nem lesz nehéz kincsre lelnünk – biztosította őket Ibn Ijad. – A bonyodalom inkább abból lesz, hogy miként is jutunk ki el-Habasból a kinccsel és a nővel, és ha a nő csakugyan olyan szép, mint a sahar mondta, Nimmr férfijai még a kincsnél is jobban fogják védelmezni, az biztos! – A mágusok gyakorta hazudnak – vélekedett Tollog. – Ki az? Ki jön? – kapta fel a fejét Ibn Ijad, és a dzsungel felé pillantott, mely a menzilt minden oldalról körülvette. – Billah! Ez Fahd és Motlog. Visszatértek a vadászatról! – mondta Tollog. – Allah adja, hogy elefántcsontot és húst is hozzanak. – Túl hamar jönnek – jegyezte meg Zejd. – De nem üres kézzel – hívta fel a figyelmet Ibn Ijad, és a vadászok társaságában érkező mezítelen óriásra mutatott. A Tarzant körülvevő csoport a sejk bejtjéhez közeledett, aztán megállt. A mocskos burnuszába burkolózó, arca alsó felét fejkendőjével eltakaró Ibn Ijad csupán két gazul villogó szem volt a majomember fürkésző tekintetének, éles szemével nyomban felmérte mellette a sejk fivérének, Tollognak a himlőhelyes arcát, sanda nézését, valamint a kevésbé taszító külsejű Zejdet, az ifjút. – Ki itt a sejk? – kérdezte Tarzan oly parancsoló hangon, mintha nem is béklyózná csuklóit teveszíj. Ibn Ijad leengedte az arcát fedő kalikószövetet, és így szólt: – Vellah, én vagyok a sejk. – Aztán hozzátette: – Hanem téged mily néven ismernek, mondd csak, naszráni? – Engem Tarzannak hívnak, a majomembernek, mozlim! – Tarzan, a majomember. Hallottam már ezt a nevet – viszonozta Ibn Ijad. – Semmi kétség, nem ismeretlen ez a név az arab rabszolga-kereskedőknek. Hanem én kérdem tőled, miért jössz földemre, mikor tudhatod, hogy én nem engedem rabszolgasorba törni népemet. – Mi nem rabszolgákért jöttünk – válaszolta Ibn Ijad. – Mi békésen járunk, egyszerű elefántcsont-kereskedők vagyunk. – Hazudsz! Hogy a szakállad le nem szakad tőle, te mozlim – felelte Tarzan. – Van szemem, látok itt manjuema és galla rabszolgákat is a menziledben, és azt is tudom, hogy nem úgy kéredzkedtek ide szépszerével, kedvükre. Aztán: nem láttam-e, hogyan

lőttek rá a pribékjeid el-filre? Ez neked a békés elefántcsont-kereskedelem? Nem! Ez, akárhogy is, orvvadászat, és Tarzan nem tűr ilyesmit a földjén. Zugkereskedők vagytok és orvvadászok. – Allahra! Mi becsületes emberek vagyunk! – kiáltotta Ibn Ijad. – Fahd és Motlog csupán húsra vadásztak. Ha rálőttek el-filre, nem történhetett másképp, mint, hogy elnézték a dolgot, összetévesztették más vaddal. – Elég! – harsant Tarzan szava. – Oldjátok le rólam ezt a köteléket, aztán induljatok vissza északnak, amerről jöttetek. Kaptok kíséretet és teherhordókat Szudánig. Ennyit biztosíthatok. – Hosszú utat tettünk meg, és minden vágyunk, hogy békén kereskedhessünk – makacskodott Ibn Ijad. – Meg fogjuk fizetni munkájukért a teherhordóinkat, nem ejtünk rabszolgákat, nem lövünk többé el-filre sem. Hagyj minket tovább menni utunkon, és ha visszatérünk, hálából busásan megfizetünk érte, csak annyit kérünk, hogy engedélyezd az áthaladást a földeden. Tarzan megrázta fejét. – Nem! Azonnal távoznotok kell innen. Rajta, oldozzátok már ki ezt a bogot! Ibn Ijad szeme szűkre húzódott. – Békét és hasznot ajánlottunk neked, naszráni – mondta. – De ha te azt akarod, hogy háború legyen, legyen hát háború. A hatalmunkban vagy, és jusson eszedbe, hogy a halálos ellenségek kíméletlenek. Ezt jól gondold meg. – Aztán Fahdhoz fordult e szavakkal: – Vigyétek el innen, és kötözzétek meg a lábát is. – Vigyázz, mozlim – figyelmeztette Tarzan. – A majomembernek hosszú a karja, messziről elér, még a holtak birodalmából is, és megszorongatja a torkodat, úgy, hogy többet nem fog fájni. – Estig van idő, hogy átgondolj mindent, naszráni – felelte a sejk. – És tudd, hogy Ibn Ijad nem fog visszafordulni az útjáról, míg el nem érte a célját. Elvitték hát Tarzant, és Ibn Ijad bejtjétől valamivel távolabb belökték őt egy kis hejrába, hanem, ahogy bent volt, három ember kellett hozzá, hogy leszorítsák a földre, s megkötözzék a bokáit, annak ellenére, hogy a csuklója már nem volt szabad. A sejk bejtjében a beduinok émelyítő szegfűszeggel, fahéjjal s más fűszerekkel ízesített kávéjukat szürcsölgették, és közben arról beszélgettek, miféle balsors sújtja őket megint. Mert hiába hősködött annyira Ibn Ijad, azt ő is jól tudta, hogy most csak a fürgeség és a körülmények szerencsés összjátéka segíthet rajtuk, ha már maga a végzet ennyire ellenük fordult. – Ha nincs Motlog – jegyezte meg azért Fahd –, most nem volna semmi gondunk. Kész volt már a késem, hogy elmetsszem annak a kutyának a nyakát, de ő közbeavatkozott, és most tessék...! – Futótűzként terjedt volna el halálhíre itt, honi földjén, és akkor holnap estére már az összes szedett-vedett népe a sarkunkban lenne – hangzott Motlog ellenvetése. – Vellah – mondta Tollog, a sejk fivére. –, Bárcsak megtette volna Fahd, amit tenni akart. Hát mennyivel jobb, hogy élni engedjük a naszránit? Ha futni hagyjuk, tudjuk jól, mit tesz: összegyűjti népét, aztán kikerget minket a földjéről. Ha fogságban tartjuk, és

esetleg megszökik egy rabszolgánk, elviszi a dolog hírét, és mennyivel állunk jobban? Ugyanúgy ránk jön a naszráni népe, mint ha megölnénk őt. Akkor meg? – Tollog, a bölcsesség szava szólt belőled – mondta erre Ibn Ijad, és megértően bólogatott. – De várjatok – folytatta Tollog. – Sokkal bölcsebb gondolatok is vannak bennem. – Előrehajolt, hogy a többiek is közelebb húzódjanak hozzá, aztán még a hangját is lehalkította. – Ha ez a Tarzannak nevezett illető az éj folyamán elszökne, vagy ha segítenénk is, hogy menekülhessen, hát egyetlen rabszolga se vihetne hírét, hogy fogva tartjuk. – Billah! – horkant fel undorral Fahd. – Nem kellene akkor ahhoz már szökevény rabszolga, hiszen a naszráni maga menne a népéhez, és hamarosan maga vezetné őket ellenünk! Piha! Tollog agya olyan, mint a szikkadt tevetrágya. – Még nem hallottál mindent, amit mondani akarok, fivérem – folytatta Tollog, ügyet se vetve Fahdra. – A rabszolgák csak azt hinnék, hogy ez az ember megszökött, ez volna a látszat, mert csak reggelre derülne ki, hogy nincs sehol, és nagy hűhót csapnánk, vagy éppen azt mondhatnánk: igen, hát Ibn Ijad megalkudott az idegennel, aki el is távozott köreinkből, nekivágott a dzsungelnek, menjen isten hírével. – Nem tudlak követni, testvér – mondta erre Ibn Ijad. – Ugyan! A naszráni megkötözve hever a hejrában. Az éj sötét lesz. Egy karcsú, fürge kés a bordái közé... annyi elég. Van körünkben hű habusi ember, aki megteszi, amit kérünk tőle, és nem fog beszélni a dologról. Meg is áshatják jó előre a gödröt, mélyre, hogy a halott Tarzan onnét ugyan soha ki ne nyúljon, minket el ne érjen. – Allahra! Nyilvánvaló, hogy sejki vér folyik az ereidben, Tollog, testvér! – kiáltotta Ibn Ijad. – Szavaidnak bölcsessége tanúsítja ezt. Hát intézd az egészet, rád bízom. Akkor titokban és rendben történik. Allah áldása legyen rajtad! – Azzal Ibn Ijad feltápászkodott, és eltűnt háremének lakrészeiben.

2. Társak a vadonban

Sötétség borult Ibn Ijad sejk menziljére. A könnyű kis sátorban, ahová fogva tartói belökték, Tarzan mindegyre küszködött a csuklóját béklyózó kötelékkel, de a tevebőr szíj még óriási erejénél is szívósabbnak bizonyult. Olykor csak feküdt mozdulatlanul, fülelt a dzsungel éji zajaira, s megannyi olyasmit hallott, amit emberi fül soha, és pontosan értékelte is a hangokat. Tudta, mikor halad el Numa a közelben, mikor Sita, a párduc, és akkor nagy messziről, és olyan, halkan, mint bármi hang halovány árnya, hallott valami mást is: egy hím elefánt trombitálását. Ibn Ijad bejtje mellett ott álldogált Ateja, a sejk leánya, és vele volt Zejd. Nagyon közel voltak egymáshoz, és a férfi a lány kezét fogta. – Mondd nekem, Ateja – kérte a férfi –, hogy nem szeretsz senki mást, csakis Zejdet! – Hányszor kell még ezt mondanom neked? – hangzott a lány suttogó válasza. – És nem szereted Fahdot? – makacskodott a férfi. – Billah! Nem! – kiáltott fel Ateja fojtott hangon. – De apád úgy viselkedik, mint, aki biztosra veszi, hogy egy napon Fahd asszonya leszel! – Apám szeretné, ha ott élnék majd Fahd háremében, de én nem bízom abban az emberben, és nem tudnék olyan férfié lenni, akiben nem bízom és, akit soha nem is szerettem. – Látod, Fahdban én sem bízom – szögezte le Zejd. – Figyelj, Ateja! Kételkedem, hogy vajon Fahd hű-e a te apádhoz, és nem csak róla van itt szó, más nevet is említhetnék... de még elsuttogni is félnék ilyesmit! Előfordult azonban, hogy láttam, miként súgnak-búgnak ezek együtt, abban a hiszemben, hogy nincs a közelükben senki. A lány biccentett. – Tudom, tudom. Nem kell elsuttognod azt a nevet... nem rejtély előttem. És ugyanúgy gyűlölöm annak a névnek a viselőjét, ahogy Fahdot. – Holott a rokonod, a véred – emlékeztette őt az ifjú ember. – No, és aztán? Nem a fivére apámnak is? Ha ez a kötelék nem elégséges neki, hogy természettől fogva hű legyen Ibn Ijadhoz, aki olyan jól bánt vele mindig, miért hazudjak én együttérzést iránta? Nem, én azt hiszem, hogy ő apám árulója, de Ibn Ijad mintha vak lenne ebben a dologban. Messze vagyunk már hazánktól, és ha bármi történne a sejkkel, Tollog mint vér szerint legközelebbije, magának követelhetné a sejki jogokat és kötelességeket. Azt hiszem, megnyerte magának Fahdot, velem kapcsolatos ígéretekkel... hogy apámnál eljár az érdekében, ugyanis apám jelenlétében mindig annyira erőlteti Fahd dicsőítését. – És esetleg nagy hányadot ígért neki a kincses város feletti grazzu zsákmányából – tűnődött Zejd. – Nem lehetetlen – hagyta rá a lány. – És... Allahra! Ez meg mi volt? A kávé tüze körül üldögélő beduinok talpra szökkentek. A fekete rabszolgák is mind kikémleltek a sötétbe a durva éji fedél alól. Muskétákat kaptak vállhoz. Aztán megint

csend borult a feszült hangulatban fülelő menzilre. A nyers, bárdolatlannak ható kiáltás, mely idegeiket borzolta az imént, nem ismétlődött. – Billah! – kiáltott fel Ibn Ijad. – A menzil kellős közepéről jött, és vadállati hang volt, jóllehet a táborunkban csak emberek tartózkodnak. – Csak nem...? – Itt abbahagyta, mintha attól is félne, amit szavaival netán sugall. – De hát ember ő is, és ez vadállat hangja volt – makacskodott Ibn Ijad. – Ne felejtsd, hogy naszráni – mondta l Fahd –, és talán cimboraságban áll a sátánnal. – És a hang abból az irányból jött, ahol ő fekszik megkötözve a hejrában – jegyezte meg másikuk. – Rajta! – rendelkezett Ibn Ijad. – Nézzünk utána. Lövésre kész muskétákkal és papírlanternákkal az arabok megindultak a hejra felé, melyben Tarzan hevert. Az élen haladó félve nézett be. – Itt van – jelentette. Tarzan, aki a sátor közepén ült, megvetően nézett végig az arabokon. Ibn Ijad előrelépett. – Hallottál kiáltást? – kérdezte a majomembertől. – Hogyne. Hallottam kiáltást. De te, Ibn Ijad sejk, azért jössz, hogy ilyen csip-csup üggyel zavard a nyugalmamat, vagy azért, hogy szabaddá tégy végre? – Milyen kiáltás volt? Mit jelenthetett? – tudakolta tovább a sejk. Tarzan komoran elmosolyodott. – Az csak egy vadállat kiáltása volt a hozzá hasonló vadnak – mondta. – A nemes beduin szív mindig így remeg, ha a dzsungellakók hangjait kell hallania? – Glukk! – csattant fel Ibn Ijad. – A beduinok sose félnek. Csak azt gondoltuk, ebből a hejrából jött a kiáltás, és ide siettünk, hadd lássuk, nem hatolt-e valami vadállat a menzilünkbe, nem bántott-e téged. Holnap Ibn Ijadnak gondja lesz rá, hogy szabadon bocsásson téged. – Miért nem ma éjszaka még? – Embereim félnek tőled. Azon vannak, hogy, amint szabad leszel, azonnal távozz el innen. – El is távoznék nyomban. Semmi kedvem itt időzni ebben a mocskos menziledben. – Nem küldhetünk el éj idején, egy szál magadban a dzsungelén át, mikor el-Adrea is vadászik éppen – tiltakozott a sejk. Tarzan, a majomember megint elmosolyodott, pedig ritkán ült mosoly az arcára. – Tarzan nagyobb biztonságban érzi magát az ő zsúfolt dzsungelében, mint a beduinok a kihalt sivatagban – felelte. – A dzsungel éjszakája semmi riadalmat nem kelt Tarzan szívében. – Holnap – kaffantotta a sejk, s már intett is kísérőinek, és eltávoztak. Tarzan figyelte, ahogy papírlanternáik elimbolyognak a táboron át a sejk bejtjéig, majd teljes testhosszában elnyúlt, s fülét a földhöz tapasztotta. Amikor az arab menzil lakói meghallották azt a kiáltást, mely megrázta a frissen leszállt éj nyugalmát, a hang csak nyugtalanságfélét ébresztett szívükben, egyébként

nem volt számukra semmi jelentése. Ám messze-messze, a dzsungel sűrűjében valaki más is meghallotta... épphogy csak, de a jelentését pontosan értette. Egy nagy vadállat vette a jelzést, a j dzsungel csatahajója, a szürke behemót. Tantor, az elefánt. Megint fölemelte ormányát, s egy nagyot trombitált. Apró szeme vörösen égett a dühtől, majd egy pillanat múlva már sebes ügetéssel nekivágott a vadonnak – egy bizonyos irányba. Lassan csend borult Ibn Ijad sejk menziljére, ahogy az arabok is, szolgáik is elkészítették hálóhelyüket a gyékényeken. Mindössze a sejk és fivére ücsörgött és dohányzott a sejk bejtjében – fújták a füstöt, s közben fojtott hangon suttogtak. – A rabszolgák meg ne lássák, hogy megölöd a naszránit, Tollog! – intette testvérét Ibn Ijad. – Először magad intézd el a dolgot... aztán, hogy már nem él, ébressz fel két rabszolgát. Fejjuan ugyanolyan jól megteszi, mint bárki más megbízható személy... hiszen ő gyerekkorától nálunk él, bízhatunk a hűségében. Nagyon megfelel, mondom. – Abbas is hűséges, és erős – jelentette ki Tollog. – Helyes, legyen ő a másik – egyezett bele Ibn Ijad. – De a lényeg az, hogy még nekik sem szabad tudniuk, hogyan halt meg a naszráni. Mondd nekik, hogy zajt hallottál a hejrája felől, de mire odaértél, hogy lásd mi történhetett, már így lelted, holtan. – Megbízhatsz a gondosságomban és titoktartásomban, testvér – mondta Tollog. – Azért, persze, őket is intsd titoktartásra – folytatta a sejk. – Senki rajtunk kívül nem tudhat a naszráni haláláról, sem arról, hogy hol lesz eltemetve. Reggel mindenkivel közöljük, hogy megszökött az éj leple alatt. Elmetszett kötelékét hagyd ott a hejrában, bizonyítékul. Érted? – Allahra, tökéletesen. – Jó! És most menj. Mindenki alszik. – A sejk felállt, vele Tollog is. Amaz belépett háremébe, ez csendesen haladt már az éj sötétjén át a hejra felé, ahol áldozata feküdt. A dzsungelen át közeledett Tantor, az elefánt, és útjából kitértek a nemes vadak, menekültek sietősen. Még Numa, az oroszlán is hördülve fordult át a másik oldalára, ahogy a roppant vastagbőrű elhaladt mellette. A hejra sötétjébe bemászott Tollog, a sejk fivére, de a fülét a földhöz szorító Tarzan tudott a közeledtéről, hallotta lépteit, amióta csak a beduin a sejk sátrából kilépett. Tarzan más hangokat is hallott, és értelmezte jelentésüket. Ahogy „kiértékelte”, mit jelenthet Tollog lopakodó közeledte az ő alkalmi sátrához – meg lehetett győződve látogatójának céljáról. Hiszen egy beduin, ily éji órán, mi másért kereshetné fel Tarzant, ha nem azért, hogy az életét kioltsa? Mikor a sötétben tapogatózó Tollog a sátorba lépett, Tarzan – megint fölegyenesedve ült, s e pillanatban a beduin fülébe ugyanaz a rettenetes kiáltás hasított bele, amelyet este korábban hallhattak már a menzil közepe felől. Most holtbizonyosan ebből a sátorból jött a hang, igen, innen, ahol Tollog állt. A beduin rémülten megtorpant, hátrahőkölt. – Allahra! – kiáltotta. – Miféle vadállat van itt? Naszráni! Megtámadtak?

Mások is felriadtak a táborban, de senki sem indult felderítő útra. Tarzan meg csak állhatatosan, némán mosolygott tovább. – Naszráni! – rikácsolta Tollog, de nem kapott választ. A beduin óvatosan, kését harcra készen a kezében szorongatva, kihátrált a hejrából. Fülelt, de semmi hangot nem – hallott bentről. Gyorsan a maga sátrába szaladt, fényt lobbantott egy papírlanternában, és így sietett vissza a hejrába, de most már muskéta is volt vele, méghozzá kibiztosítva. Bekukucskált, s csak a majomembert látta középen, ott ült, nézett föl rá. És nem volt sehol semmiféle vadállat! Akkor a beduin mindent megértett. – Billah! Te voltál az, naszráni, aki ezeket a rémséges üvöltéseket hallatta! – Beduin, megölni jöttél a naszránit, igaz? – kérdezte rezzenetlenül Tarzan. A dzsungelból most oroszlánbődülés hallatszott, s felhangzott egy elefánt trombitaszava is. Ám mivel a boma kellőképpen magas volt, csupa hegyes tövis, valamint őrök is álltak fegyverben mindenütt, és vadriasztó tüzek lobogtak, Tollog nem tulajdonított jelentőséget az ismerős éji hangoknak most sem. Tarzan kérdésére nem felelt, hanem csak előhúzta a kliusát, ami épp elegendő válasz volt. A papírlanterna fakó fényénél Tarzan megfigyelhette ezt az előkészületet. Látta a kegyetlen kifejezést a rosszindulatú arcon. Látta a férfit, ahogy lassan közelít hozzá, kezében a késsel. Az arab már majdnem fölé hajolt, szeme csillogott a félhomályban. A majomember füléhez most ért el a zűrzavar zaja, mely a menzil távolabbi felén támadt, s hallotta az arab nyelvű káromkodást is. Tollog éppen lesújtani készült Tarzan mellkasára. A majomember föllendítette összekötözött két kezét, és eltaszította a beduin karját, ugyanakkor nagy erőfeszítéssel térdre tápászkodott, szemben vele. Tollog káromkodva sújtott le megint, és Tarzan ismét hárította, aztán karjának erőteljes mozdulatával fejen találta a beduint, és a hejra túlfelére söpörte. Ám Tollog talpon volt ismét, rárontott foglyára, méghozzá ezúttal egy felbőszített bika dühével, s ezúttal sokkal ravaszabbul is, mert nem szemből próbált támadni, hanem a hárító ütést megelőzve oldalra ugrott, hogy Tarzan hátába kerüljön. A majomember megkísérelte most is, hogy szemtől szembe védekezzen, ám hirtelen mozdulata közben elvesztette egyensúlyát, annál is inkább, mert össze volt kötözve a lába, elvágódott és ott hevert, kiszolgáltatva Tollog kényének-kedvének. A beduin gonoszul vigyorgott, s kivillantotta sárga fogait. – Halj meg, naszráni! – kiáltotta, majd a következő pillanatban: – Billah! Mi volt ez? – És hirtelen az egész sátor a feje fölé lebbent, s eltűnt a sötét éjben. Tollog pokoli rémülettel pördült meg a sarkán, és a borzalom kiáltása tört fel ajkáról, ahogy megpillantotta a fölébe tornyosuló, vörös szemű, dühödt, szürke behemót el-filt. Majd a roppant ormány kinyúlt érte, derékon kapta, a magasba emelte, és kíméletlenül kivágta a vaksötétbe, akár a sátrat. Tantor egy pillanatig még ott állt, körülnézett haragosan, kihívóan, majd lenyúlt Tarzanért, fölemelte a feje fölé, a nyakába tette, megfordult, majd ügetve elindult gyorsan a menzilen át vissza a dzsungelbe. Riadt őr lőtt rájuk – egyszer tüzelt csak –,

aztán már menekült. A másik őr összetörve, holtan hevert ott, ahol Tantor leterítette, amikor a táborba behatolt. És egy másodperc múlva Tarzant és Tantort elnyelte a sűrű dzsungel. Ibn Ijad sejk egész menzilje felbolydult méhkashoz hasonlított. Fegyveresek rohantak ide, futottak oda, hogy kiderítsék, mi is a zűrzavar oka – és keresték a támadó ellenséget. Némelyek így eljutottak arra a helyre, ahol az imént még az a hejra állt, amelyikben Tarzant őrizték. De a hejra ugyanúgy eltűnt, mint a naszráni. A közelben Ibn Ijad egyik cimborájának sátra hevert bedőlve. A bejt alatt egy-két nő visongott, meg egy férfi szórta az, átkot. Fölötte pedig Tollog, a sejk fivére hevert, és nem tudta abbahagyni a még cifrább szitkozódást, holott I inkább hálát kellett volna adnia Allahnak, hogy ilyen szerencsefia. Mert ha nem egy jól kifeszített bejt tetejére pottyan, hanem a puszta földre, csúnyán összetöri magát, sőt, az is lehet, hogy Tantornak ez a „dobása” halálos lett volna. Ibn Ijad mindenképpen tudni szerette volna, mi történt, s épp akkor érkezett a helyszínre, amikor Tollog a sátor ráncaiból kikászálódott valahogy. – Billah! – kiáltotta a sejk. – Mi történt itt? Ó, fivérem, mondd csak, mit kerestél te ott, Abd el-Aziz bejtjének tetején? Rabszolga érkezett futva. – A naszráni eltűnt – közölte a sejkkel. – És magával vitte a hejrát is! Ibn Ijad Tolloghoz fordult. – Meg tudod magyarázni ezt, fivérem? – kérdezte. – A naszráni csakugyan kereket oldott? – A naszráni kereket oldott – felelte Tollog. – Mert szövetségben van ő a sátánnal, aki el-fil képében megjelent itt, felkapta és magával vitte a naszránit a dzsungelba, miután engem felrepített Abd el-Aziz bejtjének tetejére, aki, mint hallom, még mindig úgy jajong és átkozódik, mintha őt érte volna ez a szörnyű támadás és nem engem. Ibn Ijad csak a fejét csóválta. Persze, tudta, hogy Tollog hazudós – ezt mindig is tudta! –, azt viszont nem értette, hogyan került fel a fivére Abd el-Aziz bejtjének a tetejére. – Az őrök mit láttak? – kérdezte igen határozott hangon a sejk. – Hol voltak? – Az őrhelyükön voltak – felelte Motlog. – Én épp ott tartózkodtam. Egyikük halott, a másik rálőtt a menekülő betolakodóra. – És mit mond róla? – követelte a választ Ibn Ijad. – Vellah, azt mondta, hogy el-fil jött, behatolt a menzilbe, megölte Jemenit, aztán ahhoz a hejrához csörtetett, amelyikben az összekötözött naszránit őriztük, feltépte a ponyvát, Tollogot feldobta a magas égbe. Majd a foglyot felragadta, és eltűnt vele az úttalan dzsungelben. Amikor a táborból kifelé haladt, Hasszán rálőtt. – És elhibázta – mondta Ibn Ijad, s hangjából kicsengett: nem kellett ehhez a megállapításhoz különösebb „jóstehetség”. A sejk akkor pár pillanatig gondolatokba merülve állt. Aztán lassan megfordult, elindult vissza a bejtjéhez. – Holnap kora reggel rahla – mondta még. És sebesen járt szájról szájra a hír, hogy másnap, valamivel pitymallat után, tábort bontanak.

Tantor messze, a dzsungel mélyébe vitte be Tarzant, míg elértek egy tisztásra, melyet sűrű, puha fű borított, ott az elefánt gyengéden letette „terhét” a földre, és odaállt mellé őrködni. – Reggel – mondta Tarzan –, ha Kudu, a nap elindul megint égi vadászatára, és ontja fényét, ami mellett látunk, azt is kitaláljuk majd, Tantor, mit tehetünk azért, hogy ez a tevebőr szíj lekerüljön rólam. Hanem addig aludjunk. Numa, az oroszlán, Dango, a hiéna, Sita, a párduc is elhaladt arra a közelben ezen az éjszakán, és az emberszag erősen ingerelte az orrukat. Ám, amikor meglátták, hogy ki áll őrt Tarzan felett, és meghallották a nagy hím fenyegető mordulásait is, inkább továbbálltak, mentek a dolgukra. És Tarzan, a majomember alhatta az igazak álmát. Mihelyt megérkezett a hajnal, Ibn Ijad táborában nagy volt a sürgés-forgás. Alig fogyasztották el a sovány reggelit, máris lebontották a sejk bejtjét az asszonyai, és erre a jelre a többi teveszőr-ház is imbolyogva a földre omlott. Egy órán belül ott kanyargott az arabok csapata északnak, el-Habas felé. A beduinok és asszonyaik azokon a sivatagi pónikon ültek, amelyek túlélték az északról ide vezető hosszú utat, míg a rabszolgák, akiket mind a saját földjükről hurcoltak el, gyalog szerrel haladtak a menet előtt és mögött, s muskétákkal felszerelve amolyan védőkíséretet alkottak. Teherhordóik azok a bennszülöttek voltak, akiket útközben rávettek, hogy őket szolgálják. Ők cipelték a tábor kellékeit, ők terelték a kecske- és juhnyájat a csapás mentén. Zejd Ateja, a sejk lánya mellett lovagolt, és tekintete sokkal gyakrabban szegeződött a szép arcélre, mint az útra. Fahd, aki Ibn Ijad közvetlen közelében haladt, olykor dühösen pillantgatott kettejük felé. Tollog, a sejk fivére látta a dolgot, és vigyorgott. – Zejd merészebb udvarló, mint te vagy, Fahd – suttogta a fiatalembernek. – Hazugságokat suttogott ő a lány fülébe, aki azóta hallani sem akar rólam – panaszkodott Fahd. – Ha a sejk mégis a te frigyedet támogatná? – kérdezte Tollog. – Mi lenne? – De nem teszi – csattant fel Fahd. – Egy szavad segíthetne! Meg is ígérted. – Vellah, meg... de az én fivérem túlságosan is engedékeny családfő – magyarázta Tollog. – Szó sincs róla, hogy ne kedvelne téged, Fahd, csak épp az a helyzet, hogy fontosabb neki a bintje boldogsága, ezért is hagyja rá a választást. – Akkor mit tehetünk? – kérdezte Fahd. – Ha én volnék a sejk, nos... – kezdte Tollog –, de hát nem vagyok az. – Ha te lennél a sejk, akkor mi lenne? – Az unokahúgom ahhoz menne feleségül, akit én választok neki. – Csakhogy nem vagy sejk – emlékeztette Fahd. Tollog most közel hajolt Fahd füléhez. – Egy olyan vakmerő kérő, mint, amilyen Zejd, bizony, tudná, mit kell tennie, hogy én sejk lehessek. Fahd erre mit sem válaszolt, lehajtott fejjel, összehúzott szemöldökkel csak csendben lovagolt tovább.

3. To-yat majmai

Háromszor kúszott elő lassan a Nap Kelet láthatára mögül, s vonult el a gőzölgő dzsungel felett, hogy aztán szemközt, túl a világ peremén, letűnjék. Három napon át haladtak lassan az arabok el-Habas felé, északnak. Három napon át feküdt Tarzan a kis tisztáson, megkötözve és tehetetlenül, s állt őrt az oldalánál Tantor, az elefánt. A nagy hím mindennap egyszer ennivalót és vizet vitt a majomembernek. A tevebőr szíjak szívósak voltak, külső segítség pedig nem érkezett, hogy Tarzant e kényelmetlenségtől megszabadítsa, mi több az ezzel együtt fenyegető végzetes veszélyektől megmentse. Odaszólt ő Manunak, a kis majomnak is, jönne, s rágná el a köteléket, de a mindig felelőtlen Manu most is csak megígérte, aztán elfelejtette a dolgot. Ekképpen feküdt a majomember, panasztalanul, mert a dzsungel vadjai türelmesek, s csak várta a szabadulást, tudván, hogy a szabadító esetleg a halál lesz. A negyedik nap reggelén, Tantoron nyugtalanság jelei mutatkoztak. Sebtében végzett élelemszerző „akciói” meglehetősen lepusztították a közvetlen környéket, fogyatkozóban volt a neki meg védencének megfelelő táplálék. Hát inkább továbbment volna, persze Tarzannal, de a majomember úgy vélte, hogy ha beljebb hatolnának elefántországba, azzal az ő szabadulásának esélyei csak csökkennének. Az volt a meggyőződése, hogy szabadulást csak mangani, a nagy majom hozhat. Tarzan tudta, hogy gyakorlatilag már igen közel vannak a manganik országához, s ez, ha csak halványan is, de reményt jelentett, hogy a nagy antropoidok valamelyike véletlenül erre téved, esetleg egy egész csapat, és akkor... Ám ha Tantor északabbra megy vele, a szabadulásnak még ez a vélhető módozata is semmibe vész. De Tantor menni akart. Böködte is Tarzant az ormányával, ide-oda hengergette. Aztán fölemelte a földről. – Tegyél már le, Tantor, hagyjál – mondta Tarzan, és a vastagbőrű jó barát engedelmeskedett, aztán sarkon fordult és elballagott. A majomember figyelte őt, hogyan vág át a tisztáson, a túlféli fák felé. Hanem ott Tantor azért csak megállt, habozott, visszafordult. Rápillantott Tarzanra és trombitált. Egyik nagy agyarával beletúrt a földbe, mérgesnek látszott. – Menj és egyél – közölte vele Tarzan –, aztán térj vissza. Holnap már itt lehetnek a manganik. Tantor megint trombitált egyet, aztán hátat fordított, és eltűnt a dzsungelben. A majomember hosszasan fülelt, mikor hallja meg újra barátja döngő lépteit. De hiába. – Öreg társam elment – mondta tűnődve. – És nem hibáztathatom érte. Talán jobb is így. Nem mindegy akkor már, hogy ma, holnap vagy holnapután? Eltelt a reggel. A fényes nappal nagy csendje terült a dzsungelre, csak a rovarok jártak-szálltak. Bosszantották Tarzant, akár a dzsungel többi vadját, ám mérgükkel szemben a majomember egy élet „hozzáidomulása” révén már védett volt. Egyszerre zajos nyüzsgés-bolydulás támadt a fák közt. A kis Manu, testvéreivel –

azzal a sok húggal, báttyal és unoka rokonnal – csapatostul megjelent a középső lombteraszon, és heves fecserészésbe kezdett. Nyivákoltak, makogtak. – Manu! – kiáltott Tarzan. – Mi van? – Jönnek a manganik! A manganik! – sikoltozta a majmocska. Társai megerősítették. – Eredjetek, hozzátok ide őket, Manu! – szólította fel Tarzan a kis majmot. – Félünk. – Ugyan, hát szólítsátok őket a felső szintről – javasolta a majomember. – Ott nem kaphatnak el titeket. Mondjátok meg nekik, hogy az öveik közül valaki itt fekszik tehetetlenül. Jöjjenek ide és szabadítsanak meg. – Félünk. – Nem érhetnek el titeket a magas teraszon! Menjetek! Ott biztonságban lesztek. – Nem tudnak felmászni a felső ágszintekre – jelentette ki egy öreg majmocska. – Én megyek. A többiek is megálltak, figyelték az öreg ősz szakállút, ahogy sebesen eltűnik a legmagasabb ágak közt. Tarzan várta, mi lesz. Egyszerre csak meghallotta saját népének, a nagy majmoknak mély torokhangjait. A manganik! Talán olyanok is lesznek köztük, akik ismerik őt. Aztán a majomember megint kételkedett, talán messziről jöttek, s fogalmuk sincs róla, ki ő. Bár ezt nem hitte volna, mert bennük volt minden reménye. Egyszerre csak Manut hallotta, ahogy ott fecsegett-rikácsolt messze, magasabban a manganiknál. Majd egy pillanat, és a dzsungelre teljes csend terült. Csak a rovarok halk zaja, zümmögése, surrogása hallatszott. A majomember csak feküdt hát, és abba az irányba fülelt, amerről a nagy antropoidok hangja hallatszott az imént. Tudta, mi van a sűrű lombozat mögött. Bizonyosra vette, hogy egy mohó szempár fürkészve figyeli: egy felderítő. A tisztást kémleli, ellenséget gyanít, cselt vagy csapdát. Tisztában volt vele, hogy első pillantásra ő csakis gyanakvást kelthet a nagy majmokban: félelmet és dühöt. Hiszen mi okuk lenne olyan nagyon kedvelni a kegyetlen és könyörtelen tarmangani faj egyik példányát itt? Komolyan félhetett attól, hogy meglátják, és máris takaródót fújnak, elvonulnak úgy, hogy nem is mutatkoznak egyáltalán. Az akkor maga lenne a vég. Mert csakis a manganiktól remélhetett menekülést. Ez járt a fejében, mikor f elkiáltott: – Barátotok vagyok! Halljátok? Jó barát! A tarmanganik elfogtak, megkötözték kezemlábam. Nem bírok moccanni se. Nem jutok ételhez-italhoz. Gyertek, szabadítsatok meg kötelékeimtől. Közvetlenül a lombok függönye mögül egy hang így válaszolt: – Magad is tarmangani vagy. – A majmok Tarzanja vagyok – felelte Tarzan. – Igen – rikácsolta Manu. – Ő Tarzan. A tarmanganik és a gomanganik megkötözték, Tantor hozta ide. Kudu négyszer járta végig az eget, amióta Tarzan itt fekszik megkötözve. – Ismerem Tarzant – hallatszott ekkor egy hang a levélfüggöny mögül, és a

következő pillanatban szétnyíltak a lombos ágak, s egy bozontos majom szökkent a tisztásra. A nagy vadállat jellegzetesen rogyadozó járással ment Tarzan közelébe. – M’valat! – kiáltotta a majomember. – Ez a majmok Tarzanja – közölte a nagy majom a többiekkel, de társai nem akarták megérteni. – Micsoda? – kérdezték nyugtalanul. – Kinek a népe ez? – tudakolta Tarzan. – To-yat a király – felelte M’valat. – Akkor meg ne mondd nekik, ki is vagyok igazából – suttogta neki Tarzan. – Csak ha már elvágtad a köteleimet. To-yat gyűlöl engem. Megöl, ha védtelenül a karmai közé kerülök. – Értem – mondta M’valat. – Tessék – nyújtotta oda Tarzan a megkötözött kezét. – Harapd el ezt a szíjat. – Meglesz – mondta a nagy majom. – Te Tarzan vagy, a majomember, és M’valat barátja. M’valat megteszi neked, amit kérsz tőle. Persze, a majomnyelv szókincse és formavilága meglehetősen „szűkös”, ezért a beszélgetés egyáltalán nem úgy hangzott, ahogy az embereké – inkább hördülések, kurrogások, mordulások elegye volt, gesztusoké, melyek azonban ugyanolyan pontosan szolgálták a célt, mint a civilizált társalgás: értesüléseket, gondolatokat és szándékokat közöltek, mangani és tarmangani, a Nagy Majom és a Nagy Fehér Majom tökéletesen értette egymást. Látván, hogy társuknak nem esik bántódása, a csapat többi tagja is a tisztásra nyomult. M’valat lehajolt, erőteljes fogaival elharapta a majomember csuklóján a tevebőr szíjat, majd ugyanígy megszabadította a bokáját is. Amint Tarzan talpon volt, a csapat többi tagja, a sok vad és bozontos nagy majom is a tisztásra ért. Az élen To-yat állt, a majomkirály, és a nyomában nyolc fejlett, erőteljes hím haladt, velük volt hat-hét nőstény, meg sok csemete. Ezek meg a nőstények is egy kicsit hátrább maradtak most, de a hímek előrenyomultak, oda, ahol Tarzan, állt M’valattal. A király fenyegetően hördült. – Tarmangani! – kiáltotta. Körbepördült, aztán négykézláb ért földet, ökölbe szorított mancsával dühödten verte a talajt, horkantott, szája habzott, és újra meg újra szökkent egyet. To-yat így hergelte föl magát, hogy kellő bátorsága legyen megmérkőzni a tarmanganival. Ráadásul a társakat is meg akarta vadítani, fel akarta szítani támadó kedvüket. – Ez Tarzan, a majomember, a manganik barátja – magyarázta M’valat. – Egy tarmangani minden mangani ellensége – kiáltotta To-yat. – Ide jönnek nagy mennydörgő botokkal, megölnek velük minket. A nőstényeket és a kölyköket nagy zajjal gyilkolásszák. Meg kell ölni a tarmanganit. – Ez Tarzan – horkant fel Ga-yat. – Mikor még kis balu voltam, ő mentett meg Numától. Tarzan, a majomember minden manganinak igaz barátja. – Meg kell ölni a tarmanganit! – rikácsolta To-yat, magasra felszökkenvén a légbe. Más hímek is elkezdték a körözést, az ugrálást, amikor Ga-yat Tarzan mellé állt. A

majomember jól ismerte őket. Tudta, hogy előbb-utóbb valamelyikük már olyan eszelős eksztázisban lesz, hogy egyszerűen ráveti magát. M’valat és Ga-yat az ő oldalán harcol majd, de újabb hímek kapcsolódnak be a küzdelemben részt vevők oldalán – Tarzanék ellen. Tülekedés lesz, tömegverekedés, melynek végén nem mindenki marad élve a porondon. És mindenki súlyos sebesüléseket szenved. Tarzan, a majomember nem akart ilyen harcot a barátaival. – Állj! – kiáltotta, és tenyerét fölemelte, hogy magára vonja a figyelmet. – Tarzan vagyok, a majomember, vészhozó vadász, hatalmas harcos. Sokáig kóboroltam Kercsak törzsével, amikor Kercsak meghalt, őutána lettem a majmok királya. Közületek is többen ismernek engem, mindenki tudja, hogy elsősorban mangani vagyok, és barátja maradtam minden manganinak. To-yat azért akarja, hogy ti engem megöljetek, mert To-yat gyűlöli a majmok Tarzanját. Gyűlöli, de nem azért, mert tarmangani, hanem mert egyszer Tarzan megakadályozta azt, hogy ő, To-yat király legyen. Sok-sok esős évszakkal ezelőtt volt ez, közületek sokan még kis baluk voltak akkor. Ha To-yat azóta jó király lett, Tarzan annak csak örül, ám To-yat most nem úgy viselkedik, ahogy az jó királyokhoz illik, mert arra akar rávenni benneteket, hogy legjobb barátotok ellen forduljatok. – Te ott, Zu-tho! – kiáltott fel Tarzan, és az egyik nagy hímre mutatott hirtelen. – Szökdelsz, hörögsz, habzik a szád, és kész volnál tépőfogaidat Tarzan húsába vágni. Elfeledted, Zu-tho, hogyan is volt az, amikor betegség tört rád, de a törzsed béliek hagytak volna meghalni? Elfeledted, ki vitt neked enni-inni? Elfeledted, ki óvott meg akkor Sabortól, a nőstény oroszlántól, Sitától, a párductól, meg Dangótól, a hiénától annyi hosszú éjen át? Ahogy Tarzan beszélt, hangjából magabiztos fensőbbség csendült. A majmok lassan leálltak, úgy hallgatták szavait. A dzsungel népének fogalmai szerint ez igen hosszú beszéd volt. A nagy majmok ugyanúgy nem képesek hosszan j összpontosítani egy gondolatra, mint a majmocskák. És még be se fejezte szónoklatát Tarzan, a nagy hímek egyike már fel is kapott egy jókora fadarabot, nézegette, nem lel-e rajta húsos rovarokat-férgeket. Zu-tho – számára szokatlan módon – töprengve vonta össze a szemöldökét. Aztán megszólalt. – Zu-tho emlékszik – mondta. – Tarzan barátja ő. – Azzal odaállt ő is M’valat oldalára, így aztán, To-yatot leszámítva, a nagy hímek érdeklődése el is párolgott. Nem törődtek már az egésszel, mentek ennivalót keresgélni, vagy letelepedtek a fűbe. To-yat még mindig füstölgött, de látván, hogy magára hagyták, a hadi táncot már csak Tarzantól valamivel biztonságosabb távolban folytatta tovább, s nem sok időbe telt, hogy ő is a bogárvadászat gyümölcsözőbb kilátásai iránt érdeklődjék inkább. Így hát Tarzan megint a nagy majmokkal kószált. Ahogy ráérősen csatangolt a vadonban bozontos társaival, visszagondolt nevelőanyjára, Kalára, a hatalmas nőstény majomra, az egyetlen anyára, akit valaha is ismert. Izgalmas, büszke érzés volt, ahogy felidézte, milyen bátran vette védelmébe Őt Kala minden természetes ellenséggel szemben a dzsungel sűrűjében. Sőt, a kedvéért az öreg Tublat gyűlöletével és féltékenységével is dacolt, s kiállt mellette Kercsak a rettentő és ellenségeskedő öreg

király ellenében is. Mintha csak tegnap lett volna az egész, olyan elevenen peregtek emlékezetének filmvásznán a képek. Az a nagy test! Az iszonytatóan vad vonások! Ez volt Kercsak. Micsoda fenséges vadállat! A majomgyerek egyszerű kis agyában akkor Kercsak volt a vad kíméletlenség és a tekintély megtestesítője, és a felnőtt férfi még ma is szinte tiszteletteljesen idézte fel alakját. Tarzan majdhogynem hihetetlennek tartotta, hogy ő, igen, ő ezt a roppant uralkodót harcban legyőzhette! Gondolatban új rá vívta csatáját Terkozzal és Bolganival, a gorillával. Eszébe jutott Tika, akit szeretett, majd Thaka és Tana, meg Tibo, a kis fekete fiú, akit megpróbált örökbe fogadni, és miközben ő a nappal tétlen óráiban álmodozott, Ibn Ijad lassan haladt népével északnak, Nimmr, a leopárdok városa felé. A dzsungel más részén pedig olyan események bontakoztak ki, melyek Tarzant nagy, fenyegető kalandokba keverték.

4. Bolgani, a gorilla

Egy fekete teherhordó lába beleakadt a kusza indájú futónövény-gubancba, botladozni kezdett, a földre ejtette terhét. Efféle semmitmondó eseményeknek néha vészes következményei lehetnek. Ez a botlás például teljesen megváltoztatta James Hunter Blake sorsát, a fiatal, gazdag amerikaiét, aki életében először járt nagyvadra vadászni Afrikában, méghozzá barátjával, Wilbur Stimbollal, aki két évvel korábban három hetet töltött el a dzsungelben, és így, mi sem természetesebb, az expedíció vezetője volt, csalhatatlan szaktekintély mindenben. Nagyvadak, afrikai őserdő, szafari, élelem, időjárás, néger szolgák – bízzák csak rá az ilyesmit. Ráadásul az, hogy Stimbol huszonöt évvel idősebb is volt Blake-nél, fellebbezhetetlenül meghatározta vezető szerepét a dologban. Mindezek a tények még nem alapoztak volna meg semmiféle ellentétet – mi több, erősödő szembenállást – a két férfi között, hiszen Blake a maga huszonöt évével inkább flegma volt, egykedvű, és legföljebb mulatságot jelentett neki Stimbol roppant önössége, semmi mást Az első törés kettőjük között akkor következett be, amikor a vasút végállomásánál Stimbol akarnoksága és modortalansága miatt az expedíció kényszerűen és végérvényesen eltért eredeti céljától. A szándékuk afféle tudományos filmes tanulmányút volt, hogy az afrikai vadon életét valamelyest feltérképezzék, mégis csupán egy közönséges nagyvadhajsza lett belőle. Az állomáson, ahol a vasút véget ért, s hozzákészülődtek, hogy a kellő holmit és személyzetet biztosítsák az út érdemi részéhez, Stimbol úgy megsértette a főoperatőrt, hogy az fogta magát, vonatra szállt, és visszatért a partvidékre, Blake csalódott, ennek ellenére nem csüggedt, hajlandó volt megalkudni annyival, hogy majd ő készít képeket, olyanokat, amilyeneket álló kamerával tud. Nem az az ember volt ő, aki a vadászatot mint sportot élvezi. Minek annyi életet kioltani... s különben is, arról volt szó, hogy nem öldösik az állatokat, kizárólag élelmük biztosítására ejtenek el vadakat, ehhez jött még, hogy Stimbol kialkudott vagy féltucatnyi trófeát – legyen, ha a gyűjteményéhez mindenképpen arra van szüksége. De semmi több. És volt azóta még pár eset, amikor Stimbol a fekete teherhordókkal megengedhetetlenül bánt, de ezeket az ügyeket, Blake remélte, egyszer s mindenkorra rendezték. Stimbol megígérte, hogy nem avatkozik bele – s talán nem is fog – a szafarinak azokba a dolgaiba, amelyek kizárólag Blake hatáskörébe tartoznak, nem fogja tehát az embereiket se gyötörni többé. Jóval messzebbre hatoltak a szárazföld belsejébe, mint tervezték. A vadászattal jóformán semmi szerencséjük nem volt, és már-már azon voltak, visszafordulnak a vasút végállomásához. Blake úgy látta, hogy mindennek ellenére most már meglesznek valahogy baj nélkül, sőt, hazatérve Amerikába ő és Stimbol még barátok is maradnak. De épp ekkor egy fekete teherhordó megbotlott egy gyökérindában, felbukott, terhe pedig előrezuhant.

Közvetlenül a teherhordó előtt egymás mellett lépkedett Blake és Stimbol, és a sors valamiféle rosszakarata folytán a teher egyenesen Stimbolnak vágódott, s a földre döntötte. Stimbol és a teherhordó feltápászkodott, és körülöttük nagy nevetés támadt: a fekete bőrűek, akik az eset tanúi lettek, derültek. A teherhordó is vigyorgott, Stimbolt azonban elöntötte a pulykaméreg. – Átkozott disznó, balfácán! – kiáltotta, és mielőtt Blake közbeavatkozhatott volna, oly gyorsan, hogy a fekete se védhette magát, Stimbol átugrott a földre zuhant terhén, és rettenetes ökölcsapást mért a gyanútlanul vigyorgó ember arcába. Az ütés leterítette a teherhordót, s akkor az amerikai még bele is rúgott az oldalába. Ám csak egyszer! Mert mire megismételhette volna e vad tettet, Blake ott volt mellette, és ugyanúgy behúzott neki, ahogy ő a teherhordónak. Stimbol is elzuhant, átfordult egyszer, de közben már az övéhez kapott, hogy előrántsa automata fegyverét. Gyors volt, csakhogy Blake még gyorsabb, és azt kiáltotta: – Hagyod azonnal! – Stimbolra szegezte fenyegető 45-ösét. Stimbol keze elengedte a fegyver markolatát. – Felállni! – rendelkezett Blake. Aztán, hogy a másik valahogy talpra állt, közölte vele: – Idefigyelj, Stimbol! Vége. Kettőnk között ez az egész... befejeződött. Holnap reggel elosztjuk a dolgokat... a szafarit, a felszerelést... és ha te mész balra, én megyek jobbra, kész! Blake, míg beszélt, eltette a fegyverét, a fekete fölkelt, vérző orrát dörzsölgette, a többi néger teherhordó pedig komoran meredt maga elé. Blake intett a teherhordónak, fogja, megint a csomagját, azzal a szafari folytatódott is – komor szafari, nevetés és énekszó híján. Blake megparancsolta, verjenek tábort az első elfogadható helyen, mielőtt a nap eléri a delelőt, azt akarta, hogy délután rendesen osszanak ketté mindent, s másnap a két szafari minél korábban nekivághasson külön-külön a vadonnak. Stimbol zord arccal járt-kelt, nem vett részt az osztozás műveleteiben, hanem maga köré gyűjtött egy kis csapatnyi fegyverest, a szafari védőkíséretének tagjait, és elindult vadászni. Alig egy mérföldnyit haladtak egy fűszőnyeggel borított mély vadúton, ahol lépteik nem visszhangoztak, amikor az egyik bennszülött a menet élén fölemelt kézzel jelezte, álljanak meg. Stimbol előreóvakodott. A fekete bal kéz felé mutatott, a lombozat mögé. Stimbol derengeni látott valami sötét tömeget, mely lassan távolodott tőlük. – Mi ez? – kérdezte suttogva. – Gorilla – felelte a fekete. Stimbol kapta a puskáját, és nyomban a távolodó alak után lőtt. A feketét egyáltalán nem lepte meg, hogy elvétette. – Ördög és pokol! – kiáltotta a fehér ember. – Gyerünk! Utána, utána! El kell ejtenem, értitek? Az istenit, micsoda trófea lenne! A dzsungel itt nem volt olyan sűrű, mint általában, így újra meg újra megpillanthatták a visszavonuló gorillát, és Stimbol mindannyiszor tüzelt is rá, és mindannyiszor elhibázta. A feketék titkon örültek ennek, és mulattak rajta. Nem

kedvelték Stimbolt. Valamivel távolabb Tarzan, aki To-yat népének társaságában vadászgatott, meghallotta az első lövést, és azonnal fenn termett egy fán, aztán rohanvást elindult arrafelé, amerről a dörrenés hallatszott. Bizonyosra vette, hogy nem a beduinok lőttek, mert megismerte az ő muskétáik hangját, meg tudta különböztetni a modernebb fegyverekétől. Talán mégis van köztük, aki efféle fegyverrel jár most már, de sokkal nagyobb volt a valószínűsége, hogy fehér emberek vannak a közelben, és Tarzan a maga földjén úgy vélte, joga van tudni, ki miért lövöldöz, mit keres ott. Ritkán jöttek erre idegen fehérek, de volt idő, régebben, amikor egyáltalán nem jöttek, és Tarzan vágyakozva gondolt vissza azokra az évekre, napokra. Mert ha a fehér ember megjelenik valahol, az mindig a béke és a nyugalom végét jelenti. Száguldott hát fönn a fák magasában, szökkent ágról ágra, és holtbiztosán tudta, hová igyekszik: a majomember meg tudta mondani egy lövés helyét. Ahogy közelebb ért a „vadászjelenet” színteréhez, már az aljnövényzet recsegését-ropogását, az emberi hangokat is jól hallotta. A bolgani inkább sietősen, mint óvatosan menekült. Minden gondolatát, teljes figyelmét lekötötte a riadalom, s, hogy csak el, el, minél távolabbra a tarmanganitól – mert ott volt az a rettentő mennydörgő bot, mely mindig megszólalt, ha tarmangani bukkant fel valahol, így aztán a bolgani megfeledkezett szokásos elővigyázatosságáról, s nem törődött vele, miféle más ellenség akadhat így az útjába. Ezért nem vette észre Hisztah-t, ahogy a kígyó ott lapult, hullámzó-foltos testtel, egy ős-öreg fa roppant ágán. A természettől fogva hirtelen haragú és ingerlékeny pitont megzavarta és fel is bosszantotta az üldözés-menekülés vad lármája, a puska mennydörgése. Rendes körülmények között Hisztah hagyta volna, hogy egy jól kifejlett hím gorilla háborítatlanul járhassa útját, de a mostani lelkiállapotában akár magát Tantort is megtámadta volna. Mélyen ülő, apró szeme mereven összpontosított a közeledő bozontos bolganira, és, amint a gorilla az ő fája alá ért, Hisztah nekilódult és a magasból rávetette magát áldozatára. Ahogy a kíméletlen, rettentő erejű gyűrűk némán és hidegen ráfonódtak, a bolgani minden erejét összeszedte, hogy az undorító ölelésből szabaduljon. Iszonyatos erő lakozik minden bolganiban, de Hisztah, a kígyó ereje még borzalmasabb. Egyetlen velőtrázó, szinte emberi kiáltás szakadt fel torkából, mikor valóban rádöbbent, micsoda halálos végveszély tört rá. Ám akkor már lent volt a földön, kétségbeesetten és hiábavalóan próbálta volna letépni magáról a közönyös acélpántok szorító anyagát, küzdelme reménytelen volt ellenük: addig préselik, míg ki nem száll belőle az élet, csontjai ropogva nem engednek, hogy csak pép maradjon a bőrében a rettenetes szorítás nyomán, s ezt a kolbászféle valamit aztán a borzalmasan megnyíló kígyó-pofa magába kebelezze. Ez a látvány fogadta az egyszerre odaérkező Stimbolt és Tarzant. A trófea-éhes amerikai ügyetlenül bukdácsolva jött a sűrű aljnövényzeten át, míg a majomember, ez

a félistenszerű alak, a fák magasában szökellve, könnyedén és kecsesen. Egyszerre érkeztek, ám a középső ágteraszon megálló Tarzan volt a jelenlévők közül az egyetlen, akit a többiek még csak nem is sejtettek a helyszínen – szokása szerint a majomember halálos csendben érkezett, és megfigyelőként is a legóvatosabbnak bizonyult, nem tudván, mit ígér, mivel fenyeget az a helyzet, amelynek tanúja lesz. Ahogy lenézett a jelenetre, fürge tekintete és a dzsungelt ismerő esze azonnal megmondta neki, miféle tragédia teljesült be a bolganin, s ugyanabban a pillanatban azt is látta, hogyan emeli fegyverét Stimbol, hogy egyetlen lövéssel két felséges vadat is leterítsen. A szíve mélyén Tarzan nem sok szeretetet érzett a bolganik nemzetsége iránt. Gyerekkora óta örök ellensége volt minden ilyen nagy bozontú, félig ember-forma majomszörny. Első halálos csatája is egy bolganival volt. Évekig félt, tőle, vagyis inkább óvatosan kerülte. Mert a félelmet Tarzan nem ismerte, s főként azért tartott a bolganitól, mert a fajtája béliek, a nagy majmok is ezt tették. Ám most, mikor azt látta, hogy a nagy vadat ketten is fenyegetik, s mindkettő ellensége mind a manganiknak, mind a bolganiknak, hirtelen valami összetartásféle lobbant föl benne, ami feledtette vele az egész életén át táplált előítéletet. Pontosan Stimbol felett volt, és a majomember izomzata és agya oly tökéletes összhangban működött, hogy éppen akkor vetette magát az amerikaira, mikor az célzott és lőtt volna. Ledöntötte a földre, s még mielőtt egyáltalán megérthette volna Stimbol, mi is történt vele, s jóval előbb annál is, hogy káromkodva föltápászkodhatott volna, Tarzan, aki addig fegyvertelen volt, kirántotta övéből a nagy vadászkést, s odaszökkent a piton és a gorilla vonagló, küzdő tömegéhez. Stimbol, hogy már állt megint, ölni tudott volna, ám, amit ott látott alig karnyújtásnyira maga előtt, egyelőre megdermesztette, s elűzte a bosszú leghalványabb gondolatát is a tudatából. Mezítelenül, egy szál ágyékkötőben, egy bronzbőrű, fekete hajú, rettenetes erejű, fehér ember vívott Csatát a félelmetes kígyóval. Stimbol, amint lenyűgözötten figyelt, hamarosan elborzadva megállapíthatta, hogy azok az állati, mély, hörgő hangok nem kizárólag a gorilla vad ajkáról törnek fel, hanem az isten-forma emberéről is, aki a nagy majomért küzd. Acélos ujjak markolták meg a kígyót pontosan a feje táskás hátsó részénél, míg a szabadon maradó másik kéz Stimbol vadászkését mártogatta a hüllő húsába. A vonagló, sima állat, rádöbbenvén, hogy újabb ellenfele akadt, kénytelen volt enyhíteni valamit a szorításon, mellyel a bolganit gyilkolta. Első elképzelése az lehetett, hogy Tarzant is mielőbb hasonló ölelésbe vonja, aztán kettejüket egyszerre roppantja szét. Azonban rá kellett jönnie, hogy a szőrtelen lény komoly veszélyt jelent az életére, ezért teljes figyelmet érdemel. Elengedte hát a bolganit, és őrjöngő dühvel, kínok közepette – végigkorbácsolták roppant, hosszú testét –, a pusztítás elemi erejű vágyával vetette magát a majomemberre. De bárhogy próbálta is körülölelni, a kés vadul vagdosta húsát. A bolgani, az életnek már alig pislákoló szikrájával testében, zihálva zuhant végig a földön, és képtelen lett volna megmentőjének segítségére sietni, mialatt Stimbol

guvadt szemmel, dermedt rémülettel nézte az eseményeket, hogy mentse a bőrét, kellő távolságra húzódott, és pillanatnyilag mind a trófeaszerző mohóság, mind a bosszú szomja elapadt benne. Így történt, hogy Tarzan, szinte puszta kézzel, kénytelen volt kiállni életre-halálra a természet egyik leghatalmasabb teremtményével szemben, s a figyelő amerikainak semmi kétsége sem volt a küzdelem kimeneteléről: hiszen J létezhet-e anya szülte lény, aki ilyen helyzetben remélheti, hogy segítség nélkül kiszabadulhat a halálos gyűrűk fonatából? Hisztah eközben már rátekeredett a majomember felsőtestére és az egyik lábára, ennek ellenére fojtogató erejét a rettentő sebek miatt már nem bírta igazán összeszedni, nem tudta ellenfeléből az életet kiszorítani, így Tarzannak módja volt rá, hogy figyelmét, s a hatalmas vadászkés hegyét a hüllő gyengülő testének egy bizonyos pontjára irányítsa – ketté akarta vágni Hisztah-t. Ember és kígyó vértől vöröslött és bíborlottak több méteres körben a füvek, a bokrok. Ekkor a kígyó valóban utolsó „rohamra” indult, óriás tekervényeivel még egyszer megpróbált mindent. Szinte görcsben rángott áldozata körül, amikor végre Tarzannak sikerült, amit akart: a kés egyetlen sújtásával átvágta a hüllő gerincét. Csapkodva és tekeregve hulltak le a fejet vesztett alsóbb részek a majomemberről, aki fent tovább küzdött még, emberfölötti erejének minden képzeletet meghaladó összegyűjtésével lassan lefejtette magáról a fojtogató óriás test utolsó maradványait is, majd messze taszította a haldokló Hisztah-t. Akkor, pillantást se vetve Stimbolra, a bolganihoz fordult. – Halálos a sérülésed? – kérdezte tőle a nagy majmok nyelvén. – Nem – felelte a gorilla. – Bolgani vagyok! Én vagyok az, aki öl. Tudd meg, tarmangani! – Én Tarzan vagyok – mondta erre a majomember. – Én mentettelek meg Hisztahtól. – Te nem azért jöttél, hogy bolganit megöld? – tudakolta a gorilla. – Nem. Legyünk jó barátok. A bolgani a homlokát ráncolta e különös kérésre, összpontosított. Hirtelen azt mondta: – Barátok leszünk. Mögötted az a tarmangani azonban meg fog ölni mindkettőnket a mennydörgő botjával. Gyerünk, öljük meg mi őt előbb. – – Gyötrelmesen talpra állt valahogy. – Nem, nem – nyugtatta Tarzan. – Én ezt a tarmanganit elküldöm innét. – Te? Ugyan, hát nem fog elmenni. – Tarzan vagyok, – a dzsungel ura! – válaszolta a majomember. – Tarzan szava a dzsungelben törvény. Stimbol, aki figyelte a jelenetet, úgy vélte, hogy a vadállat és az ember itt most egymásra hördül s mordul, és kialakul mindjárt valami újabb párbaj. Ha csak elképzelni tudta volna az igazságot, ha gyanította volna, hogy ezek ketten őt közös ellenségnek tekintik, bizonyára rosszabbul érezte volna magát a bőrében. Most, hogy puskáját ismét kézbe vette, magabiztosan indult el Tarzan felé – éppen, amikor szólni akart volna

hozzá. – Álljon félre, fiatalember – mondta Stimbol. – Hadd végezzek ezzel a gorillával. Épp elég volt magának ez a kígyókaland, aligha vágyik rá, nemde, hogy még ezt a bozontos dögöt is a nyaka közé kapja. – Az amerikai nem volt biztos benne, vajon mi lesz a fehér ember álláspontja, túl élénk volt ehhez az iménti élmény. Mivel azonban az ő kezében puska volt, a másik pedig fegyvertelen, úgy gondolta, hálás lesz, ha megszabadítja őt a gorilla társaságától, hiszen az ő csekély vadállatismeretei alapján egy ilyen bestia csakis végveszélyt jelenthet bárki emberfiának. Tarzan viszont pontosan odaállt a bolgani és a vadász közé, s fürkészve nézte a fehér embertársat. Majd pár pillanat múlva így szólt: – Eressze le a puskáját. Nem fogja megölni a gorillát. – Már hogyne ölném meg! – kiáltotta dühösen Stimbol. – Mit képzel, miért töröm én magam utána itt a dzsungelben? – Ön téved – mondta higgadtan Tarzan. – Miféle tévedésről beszél? – kérdezte hökkenten az amerikai. – Hogy majd lelövi. Mondom, nem fogja lelőni. – Hé, fiatalember, tudja maga, kicsoda vagyok én? – Egyáltalán nem érdekel – válaszolta Tarzan hidegen. – Pedig nem ártana. Wilbur Stimbol vagyok a Stimbol és Társai cégtől, ha nem tudná! – Olyan névvel hozakodott elő, semmi kétség, amely tiszteletet parancsolt volna – New Yorkban. De Londonban és Párizsban is kapott volna érte némi hajlongást, megnyíltak volna előtte bizonyos ajtók. A kicsattanóan fennhéjázó ember provokatív modora ritkán vétette el a célt. – Mit keres az én országomban? – kérdezte parancsoló hangon a majomember, fittyet hányva Stimbol nagyképű bizonykodásának. – Az országában? Miért, ki a csoda maga? Tarzan ekkor a két feketéhez fordult, akik egy kicsivel Stimbol mögött álltak jobbrabalra. – Én Tarzan vagyok, a majomember – mondta nekik, az ő nyelvükön. – Mit keres ez az ember az én földemen? Hányan vannak vele... úgy értem, még hány fehér ember? – Nagy Bwana – felelte egyikük őszinte tisztelettel –, azt mi rögtön láttuk, hogy te vagy a majmok Tarzanja, már, ahogy leszökkentél a fáról és megölted a nagy kígyót. Nincs senki más a dzsungelben, aki erre képes volna. Ez a fehér ember itt rossz gazda. Van vele egy másik fehér ember. Az a másik, az kedves. Ezek vadászni jöttek ide, Simbára, az oroszlánra és egyéb nagy vadra. Nem volt szerencséjük. Holnap visszafordulnak. – Hol a táboruk? – kérdezte Tarzan. A fekete, aki az iméntieket mondta, hátrafelé mutatott: – Nem messze – közölte. A majomember Stimbolhoz fordult. – Menjen vissza a táborába – szólította fel. – Majd én meglátogatom magukat még az este, és beszélek magával és a társával. Addig pedig ne vadásszanak Tarzan országában, kivéve, ha ennivalóra van szükségük.

Az ismeretlen barna bőrű férfi modorában és hangjában volt valami, ami végül Stimbol érzéketlenségén is áthatolt, és bizonyos tisztelettel töltötte el, a társasági „nagy ember” ritkán érzett effélét. Legföljebb a gazdagság hatott így rá, az ő örök istene. Nem válaszolt. Csak nézte, hogyan fordul a félisten-forma férfi a gorillához. Hallotta, miként hördülnek egyet-kettőt, aztán, nagy csalódására, követhette őket a tekintetével, ahogy kettesben, váll váll mellett eltűntek a lombok között. Mikor az ágak összecsapódtak mögöttük, Stimbol feltette a trópusi sisakját, letörölte homlokáról a verítéket, majd selyem zsebkendőjét eltéve csak bámult. Ám a dzsungel sűrűjéből semmi viszály zaját nem hallotta. Csalódást érzett. Végül káromkodva fordult embereihez. – Egy egész napot elvesztegettünk – mondta panaszosan. – Ki ez a fickó? Úgy tűnik, ti ismeritek őt. – Ő Tarzan – felelte az egyik fekete. – Tarzan? Soha nem hallottam még róla – jelentette ki Stimbol. – Aki a dzsungelt ismeri, ismeri Tarzant is. – A mindenit! – morogta Stimbol. – Nincs az a vadember ezen a földön, aki Wilbur Stimbolnak megszabhatná, hol vadásszon és hol ne. – Uram – mondta a szolga, aki elsőül szólt –, Tarzan szava itt a dzsungelben megfellebbezhetetlen parancs. – Nem azért fizetlek titeket, hogy tanácsokat osztogassatok nekem – jelentette ki. – Ha azt mondom, hogy vadászni fogunk, akkor vadászunk. Ezt ne feledjétek. De visszatérvén a táborba, nem láttak vadat. Legalábbis Stimbol nem látott. Hogy a feketék mit láttak, mit nem, az az ő titkuk maradt.

5. A Tarmangani

Stimbol távollétében Blake az újonnan támadt tábori tennivalókkal volt elfoglalva. Kétfelé osztotta az élelmiszereket és a felszereléseket, s minden ott sorakozott Stimbol felülvizsgálatára és jóváhagyására várva. A teherhordók és a fegyveres kísérők szétosztásával azonban nem sietett Blake, ezt Stimbollal együtt akarta elintézni. A naplójába írogatott, amikor a vadászó társaság visszaérkezett a táborba. Nyomban látta, hogy Stimbol rendkívül rosszkedvű, mivel azonban ez az idősebb férfinál megszokott lelkiállapot volt, Blake nem aggódott különösebben, inkább növelte a megkönnyebbülését, milyen jó, hogy másnaptól megszabadul összeférhetetlen útitársától. Blake-et bizony sokkal jobban aggasztotta a Stimbolt kísérő fegyveresek komor viselkedése, amiből árra következtetett, hogy társa megint szerét ejthette valami erőszakoskodásnak, netán sértegette, sőt bántotta őket, ekképp is növelvén a személyzet szétosztásának nehézségeit. A fiatalabbik amerikai attól a pillanattól fogva, hogy visszavonhatatlanul elhatározta kettejük azonnali szétválását, a terv kivitelezésének egyik legfőbb akadályát abban látta, hogy találnak-e elegendő embert, aki hajlandó elfogadni Stimbol rendtartási módszereit, kellő számban lesznek-e, akik cipelik a csomagjait, akik gondoskodnak róla és vigyáznak rá. Ahogy Stimbol a két nagy kupac holmit megpillantotta, még zordabb lett az arca, Blake elé állt és megjegyezte: – Látom, egész kirakodóvásárt rendeztél. – Igen, azt szerettem volna, hogy mielőtt becsomagolok, lásd, mink van, és bíráld el, igazságosan van-e szétosztva. – Ilyesmivel én nem rabolom a drága időmet – vágott vissza amaz. – Nagyon jól tudom, hogy ilyesmiben úgyse használod ki a helyzeti előnyödet. – Köszönöm – felelte Blake. – És a teherhordókkal mi lesz? – Ez nem fog olyan könnyen menni. Tudod jól, hogy nem bántál velük valami jól, és kevesen akadnak köztük, akik sóvárognak azért, hogy veled menjenek. – Ebben nagyon is tévedsz, Blake. A baj veled az, hogy te alig tudsz valamit a bennszülöttekről. Túl elnéző vagy velük. Egyáltalán nem tisztelnek téged, s, akit nem tisztelnek, azt nem is kedvelik. Tudják, hogy, aki megveri őket, az a gazdájuk, és ha gazdájuk van, akkor az majd gondjukat is viseli. Nem bíznák magukat rád egy ilyen hosszú utazáson. Te szétosztottad a holmikat, most az embereket bízd rám, ahhoz én értek jobban... és gondom lesz rá, meglásd, hogy rendes, megbízható kíséretet kapj... Majd megtanítom őket kesztyűbe dudálni, és nem lesz merszük engedetlenkedni. Hűségesek lesznek hozzád. – Mégis, mi az elképzelésed az emberek szétosztásáról? – tudakolta Blake. – Nos, először is legyenek a tieid azok, akik veled akarnak tartani... biztosíthatlak,

hogy kevesen lesznek... Felsorakoztatjuk valamennyiüket, megmondjuk nekik, útjaink kettéválnak, lépjenek ki, akik hozzád húznak, aztán a többiek közül kiválasztok még néhány jó embert, akik maradnak, hogy a te szafarid létszáma is teljes legyen – rendben? Tiszta üzlet, nem? – Egészen tiszta – egyezett bele Blake. Remélte, hogy Stimbol terve valóban olyan könnyen megvalósul, mint, ahogy kigondolta és szerette volna, ámbár nem nagyon hitt benne. Arra gondolt, célszerűbb egy másik lehetőséget is felvetni, ha végül a dolgok másként alakulnának. Ezt mondta: – És nézd, ha valamelyikünknek esetleg nem jönne össze a megfelelő létszám, mármint önkéntesekből, legyen úgy, hogy többletdíjat ajánlunk fel azoknak, akik mégis csatlakoznak egyikünkhöz vagy másikunkhoz a vasútállomásig. Ha nekem nem jut elég ember, részemről ez a dolog máris áll. – Nem rossz ötlet, főleg, ha attól tartasz, hogy elválásunk után nem tudod majd összetartani őket – jelentette ki Stimbol. – Feltétlenül hozzájárul ez a biztonságodhoz, persze, ami az enyémeket illeti, tartani fogják magukat az eredeti megállapodáshoz, különben egyik-másik teherhordó megnézheti magát. Mi lenne, ha rögtön össze is csődítenénk őket, hadd lássuk, két pénz hány pénz, he? – Körülnézett, míg a szeme meg nem akadt az egyik vezéren. – Hallod-e, te! – kiáltott oda neki. – Ide gyere, de csipkedd magad! A fekete máris közeledett, aztán megállt a két fehér ember előtt. – Hívtál, Bwana? – kérdezte. – Szedj össze mindenkit a táborban – parancsolta Stimbol. – öt percen belül itt legyenek... eligazítás van, közöld valamennyi léhűtővel. – Meglesz, Bwana. Ahogy a csapatfőnök elment, Stimbol Blakehez fordult: – Járt ma a táborban idegen? – Nem, miért? – Vadászat közben valami vademberre bukkantam – felelte Stimbol. – Rám parancsolt, hagyjam el a dzsungelt. Mit tudsz erről? – tette hozzá hahotázva. – Vadember? – Igen. Ha jól láttam, valami tökkelütött fickó. A fegyvereseink mintha ismerték volna. – És ki ő? – Tarzannak nevezi magát. Blake felvonta a szemöldökét. – Vagy úgy! – kiáltotta. – Te találkoztál a majomemberrel, és ő kiparancsolt téged a dzsungelból? – Te talán hallottál már róla? – Persze, és ha engem parancsolna ki a dzsungelból, én mennék. – Te mennél, de nem Wilbur Stimbol. – És miért parancsolt ki téged? – tudakolta Blake. – Egyszerűen azt mondta, menjek innen, és kész. Nem hagyta, hogy lelőjek egy gorillát, amit üldöztem. Az az alak megmentette a gorillát egy pitontól, megölte az

óriáskígyót, engem kiparancsolt a dzsungelből, aztán közölte, hogy majd idelátogat hozzánk később a táborunkba, és szépen elsétált a gorillával, mintha régi cimborák lennének. Életemben nem láttam ilyet, ettől függetlenül nem érdekel, mit mond magáról, kinek-minek tartja magát, én tudom, ki vagyok, és egy féleszűnél több kell nekem ahhoz, hogy megijedjek és elhagyjam az országát, mielőtt én jónak nem látom. – Szóval te azt hiszed, hogy Tarzan, a majomember féleszű? – Bárkiről ugyanezt hinném, aki félmeztelenül és fegyvertelenül szaladgál egy ilyen dzsungelben. – Majd meglátod, mennyire nem féleszű ő, Stimbol. És ha nem akarsz magadnak nagyobb bajt, mint amekkorát valaha is elképzeltél, úgy cselekszel, ahogy Tarzan mondta neked. – Mit tudsz te róla? Láttad már őt valaha? – Nem – válaszolta Blake, – De sokat hallottam róla az embereinktől. Ugyanúgy része ő ennek a helynek, mint a dzsungel, mint az oroszlánok. Embereink közül nagyon kevesen látták, ha ugyan volt ilyen, de a képzeletüket ugyanúgy foglalkoztatja, parancsolólag, mint a démonaik. Babonás tisztelettel övezik, sőt, még a földöntúli lényeknél is jobban rettegik haragját Ha a fejükbe veszik, hogy Tarzan ellenünk van, elvesztünk. – Erre én csak azt mondhatom, hogy ha ez a majomember az eszénél van, és ha kedves neki az élete, hát nem üti az orrát Wilbur Stimbol dolgaiba. – És eljön hozzánk, meglátogat minket? – kérdezte Blake. – Én mindenképpen látni szeretném. Amióta erre a tájra érkeztünk, szinte egyébről se hallok, csak róla. – Érdekes, én még nem hallottam felőle – jelentette ki Stimbol. – Te sosem szoktál elbeszélgetni az embereinkkel – világosította fel Blake. – Te jó isten, mást se csinálok, csak folyton beszélek nekik! – mordult vissza Stimbol. – Azt mondtam, velük nem beszélgetsz. – Nem fogok teherhordókkal haverkodni – vágta rá megvetően a másik. Blake vigyorgott. – Itt vannak az emberek – mondta Stimbol. A felsorakozó teherhordók és fegyveresek felé fordult, és megköszörülte torkát. – Mr. Blake és én elválunk – jelentette be. – Mindent elosztottunk egymás közt. Én egy kicsit még vadászgatok nyugatnak, aztán teszek egy kört dél felé, és egy új útvonalon térek vissza a partra. Nem ismerem Mr. Blake terveit, tény az, hogy vele megy a teherhordók és a fegyveresek fele, jól jegyezzétek meg, a dologban nincs semmi csalás. A társaság fele Mr. Blake-kel tart, akár tetszik nektek, akár nem. Szünetet tartott a nagyobb nyomaték kedvéért, mint, aki azt várja, hogy a nagy horderejű közleményt mindenki megértse. – Szokás szerint – folytatta – az az óhajom, hogy ki-ki elégedett és boldog legyen. Választhat hát mindenki, merre tart. Így, aki Mr. Blake-kel maradna, maradjon vele nyugodtan. És most figyeljetek! Azok ott Mr. Blake csomagjai. Ezek itt az enyéim. Mindenki, aki Mr. Blake-hez akar csatlakozni, menjen át a túloldalra! Pillanatnyi tétovázás támadt az emberek között, de akkor az egyikük szépen

átballagott Blake csomagjaihoz. Újabbak követték, ahogy lassan megértették és felfogták Stimbol szavait, míg valamennyi férfi ott nem állt Blake oldalán. Stimbol nevetve Blake-hez fordult, s a fejét csóválta. – Istenem! – kiáltotta. – Láttál már ilyen tökkelütött társaságot? Ennél egyszerűbben emberfia el nem magyarázhatta volna nekik a dolgot, és most nézz rájuk! Egy sem értett meg engem. – Egészen biztos vagy ebben, Stimbol? – érdeklődött Blake. Stimbol nem értette meg rögtön a célzást. De akkor elkomorult. – Ne hülyéskedj – jelentette ki. – Hát persze, hogy félreértették. – Dühösen az emberek felé fordult. – Ti szűk agyú idióták! Képtelenek vagytok megérteni valamit? – kérdezte. – Nem azt mondtam, hogy mindenki Mr. Blake-kel megy, hanem, hogy, aki akar... csak az. A többi... hát az velem maradhat, értitek? A többi – aki engem akar kísérni – jöjjön vissza erre az oldalra, az én cókmókomhoz, de szaporán! Senki se indult Stimbol csomagjai felé. A férfi elpirult. – Lázadás! – bömbölte. – Akárki van is emögött, meglakol érte. Ide gyere, te!... – Azzal a főember felé bökött. – Ki biztatta fel erre az embereidet? Mr. Blake mondta meg nektek, mit csináljatok? – Ne légy ostoba, Stimbol – szólt Blake. – Senki se befolyásolta ezeket az embereket, és szó sincs lázadásról. A terv a tiéd volt. Az emberek egyszerűen azt tették, amit mondtál nekik. Ha nem lennél olyan kibírhatatlanul önző, hát sejthetted volna az eredményt. Ezek a feketék emberi lények. Bizonyos szempontból túl érzékeny emberi lények, és több szempontból olyanok, mint a gyerekek. Te vered őket, szidalmazod őket, mindenféle módon gyötrőd őket, ők pedig félnek tőled és gyűlölnek. Amit vetettél, most azt aratod, Isten adja, hogy tanulj ebből a leckéből. Csak egyetlen módja van annak, hogy emberekhez juss: emeld meg a bérüket. Hajlandó vagy megtenni? Stimbol önbizalma hirtelen darabokra tört, és megértette, hogy Blake-nek igaza van. Egy pillanatra tanácstalanul nézett szét. A feketék komoran álltak, s mint bamba vadállatok bámultak rá. Szemükben semmi barátságos fény nem csillant. Stimbol Blake-hez fordult. – Próbálj valamit csinálni. Blake szembenézett a férfiakkal. – A társaság fele kénytelen lesz Mr. Stimbollal tartani, vissza a partvidékre – mondta. – Ő dupla bért fog fizetni azoknak, akik csatlakoznak hozzá, feltéve, hogy elégedett lesz velük a végén. Intézzétek el a dolgot magatok közt, és üzenjetek nekünk később a vezetőtökkel. Ennyi az egész. Most mehettek. Telt-múlt a délután, s a két fehér ember külön vonult, ki-ki a maga sátrába. A feketék csoportokba verődtek, pusmogtak-sutyorogtak. Blake és Stimbol már nem étkezett közösen, de vacsora után mindegyikük megjelent a pipájával, hogy a csapatfőnök jelentését meghallgassák. Fél óra múltán Blake elküldte értük az inasát – és tüstént meg is érkeztek, s odaálltak a fiatal férfi elé. – Nos, hát, döntöttek az embereitek, ki csatlakozik Mr. Stimbolhoz? – kérdezte Blake. – Senki sem akar az öreg Bwanával tartani – közölte a szóvivő. – Mindenki a fiatal

Bwanához kíván csatlakozni. – De hát Mr. Stimboltól jó fizetséget kapnak – emlékeztette őt Blake. – És a társaság felének mindenképpen vele kell tartania. A fekete ember megrázta a fejét. – Nem fizethet ő nekünk annyit – mondta. – Egyetlen fiú sem akar vele menni. – Abban állapodtunk meg induláskor, hogy végig velünk tartotok, és velünk is tértek vissza a partra – mondta Blake. – Az egyezség azért van, hogy be is tartsák. – Abban állapodtunk meg, hogy kettőtökkel tartunk és kettőtökkel térünk visszája partra. Arról, hogy szétválás lesz, szó sem volt. Tartjuk, amiben megállapodtunk, és az öreg Bwana az ifjú Bwanával együtt biztonságban visszaérhet a tengerpartra. – A szószóló hangjából érződött, hogy ez az utolsó szavuk. Blake eltűnődött, mielőtt válaszolt volna. – Elmehettek – közölte velük. – Reggel újra beszélek veletek. A feketék eltávoztak, s abban a pillanatban egy emberi alak tűnt elő a tábortűz fényében a sötétből. – Ki az... oh, hát maga az? – kiáltotta Stimbol. – Itt a vadember, Blake! A fiatal amerikai megfordult, és szemügyre vette a bronzszín óriást, aki éppen a tűz fénykörében állt. Blake látta a tiszta metszésű arcvonásokat, a nyugodt méltóságot, a fenséges magatartást, és magában mosolygott. Visszaemlékezett Stimbol leírására az istenszerű lényről – még, hogy féleszű! – Hát ön Tarzan! – mondta! A majomember biccentett a fejével. – És ön? – kérdezte. – Jim Blake vagyok New Yorkból – válaszolt az amerikai. – Vadászik, persze? – Fényképezőgéppel. – A társa puskát használt – emlékeztette őt Tarzan. – Nem vagyok felelős a tetteiért. Nem irányíthatom a cselekedeteit – közölte Blake. – Senki sem – csattant föl Stimbol. Tarzan tekintete egy pillanatig Stimbolon időzött, de nem vett tudomást nagyképűségéről. – Fültanúja voltam a főemberrel zajló beszélgetésnek – mondta Blake-hez intézvén szavait. – A feketéik közül némelyek már meséltek egyet s mást a társáról, és ma nekem is kétszer volt alkalmam véleményt alkotni róla személyes tapasztalatok alapján, így feltételezem, hogy azért válnak el útjaik, mert nem tudnak kijönni egymással. Helyesen gondolom? – Igen – ismerte el Blake. – És miután így szétválnak... mik az ön tervei? – Azt tervezem, hogy egy kicsit még tovább haladok nyugatnak, onnét egy ívben... – kezdte Stimbol. – Blake-hez szóltam – vágott közbe Tarzan. – A magát illető terveim már készen állnak.

– No, hát, ki az őr..? – Csend! – figyelmeztette a majomember. – Folytassa Blake. – Eddig nem sok szerencsével jártunk – felelte a fiatal amerikai. – Elsősorban azért nem, mert soha nem tudtunk megegyezni a módszerekben. Az eredmény az, hogy jóformán egyetlen rendes vadállat-tanulmányom sincs. Azt terveztem, felmegyek északnak, és ott keresek módot oroszlánképek készítésére. Nem szívesen térnék haza anélkül, hogy valami látszata lenne az expedícióra fordított időnek és pénznek. De így, hogy az emberek nem hajlandók bennünket két csoportra osztva kísérni, nincs más hátra, mint a legrövidebb úton visszatérni a tengerpartra. – Maguk ketten itt engem mintha figyelemre se méltatnának – horkant fel Stimbol. – Ugyanannyi pénzem és időm van ebben a kirándulásban, mint Blake-nek. Maguk elfelejtik, hogy vadászni jöttem ide, és vadászni is fogok, és nem megyek egyenesen vissza a partvidékre. Egy nagy nyavalyát megyek, akár majomemberkedik itt nekem valaki, akár nem. Tarzan most is levegőnek vette Stimbolt. – Készüljenek fel az induláshoz, úgy egy órával napkelte után – mondta Blake-nek. – A szafari kettéosztásával nem lesz semmi bajuk. Én itt leszek és elintézem a dolgot, és a végső eligazítást is megkapják tőlem. – Majd, ahogy ezt elmondta, sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.

6. Ara, a villám

Már hajnal előtt nyüzsgött a tábor és a jelzett órára elkészültek a csomagok, minden s mindenki készen állt. A teherhordók lézengtek, várták a szót, hogy indulhasson végre a szafari keletnek, a partvidék felé. Blake és Stimbol csendesen pipázgatott. Egy közeli fa lombja meglebbent, egy ág lendült, és a következő pillanatban Tarzan könnyed mozdulattal a táborba szökkent. A feketék ajkáról ámuló kiáltások törtek elő – meglepetésük rémülettel elegyedett. A majomember ekkor hozzájuk fordult, nyelvükön szólt hozzájuk. – Tarzan vagyok, a majomember – mondta –, a dzsungel ura. Ti ide hoztátok a fehér embereket az én országomba, hogy öljék a népemet. Ez nekem nem tetszik. Akik épségben haza akarnak térni közületek a szülőfalujukba, a családjukhoz, jól figyeljenek, és tegyék, amit Tarzan parancsol. Te – mutatott akkor a fő-főemberre –, te fogod kísérni a fiatalabb fehér férfit, akinek megengedem, hogy fényképeket készítsen az országomban, ahol és, amikor akar. Válaszd ki a szafari embereinek felét, s kísérjelek a fiatal bwanát. – Te meg – fordult a másik főemberhez –, te a többi emberrel elkíséred az idősebb bwanát a vasút végállomásához, a legrövidebb úton és késlekedés nélkül. Nincs engedélye vadászatra, nem ölhet, kivéve az ennivalószerzést és az önvédelmet. Ne hagyj cserben. Emlékezz rá mindenkor, hogy Tarzan figyel, és soha nem felejt. Akkor a fehér emberekhez fordult. – Blake – mondta –, a dolgok elintéződtek. Akkor távozhat, amikor akar, a saját szafarijával, és oda megy, ahová tetszik. A vadászat kérdését a saját belátására bízom, ön Tarzan vendége. – Maga meg – szólt Stimbolnak –, irányt vesz kifelé az országból, a legrövidebb úton. A lőfegyvereit, önvédelmi célokból, megtarthatja. Ha visszaél ezzel az engedménnyel, visszavonom. Ne vadásszon, még élelemért sem... A főember figyelni fogja. – Csak lassan a testtel – dühöngött Stimbol, – Ha maga azt hiszi, hogy én, mint amerikai polgár, beadom a derekamat egy ilyen erőszakos beavatkozásnak, akkor nagyon téved. Hát negyvenszer megvehetem és eladhatom magát és a maga átkozott dzsungelét anélkül, hogy egy centet is veszítenék. Az isten szerelmére, Blake, mondd meg ennek a szerencsétlen bolondnak, ki vagyok én, mielőtt egy csomó bajba keveredik. Tarzan a Stimbol számára kijelölt vezetőhöz fordult. – Felmálházhattok és indulhattok. Ha ez a fehér ember nem követ benneteket, hagyjátok őt hátra. De vigyázzatok rá, ha engedelmeskedik nekem, és vigyétek el biztonságban a pariig. Tegyetek eleget az utasításainak, ha nem ütköznek az enyéimmel. Indulás! Egy pillanat múlva Stimbol szafarija útra készen állt, és Tarzan kérésére Blake-é is

elhagyta a táborhelyet. Stimbol káromkodott és fenyegetőzött, de az emberei komoran keresztülnéztek rajta, és elindultak a dzsungelén át keletnek. Tarzan pedig fellendült a fákra, és eltűnt a lombok között, s végül Stimbol egyedig állt az elhagyott táborban. Megsemmisülten, megalázottan, szinte tajtékozva a dühtől az emberei után rohant, parancsokat és fenyegetőzéseket ordítozott, de semmibe vették a szavát. Később aztán, ahogy a hosszú menet élének közelében ballagott komoran és némán, belátta, hogy a majomember hatalma nagyobb, mint az övé. Szívében mégis égett a fojtott indulat, agyában a bosszúállás tervei kavarogtak – tervek, melyekről tudta, hogy kivihetetlenek. Tarzan szeretett volna meggyőződni róla, hogy utasításai szerint történik-e minden, ezért előresietett a magasban, és ott várakozott egy fa ágvillájában, pontosan amaz útvonal fölött, amelyen Stimbolnak el kellett haladnia. A távolból meghallotta a közelgő szafari hangjait. Az úton, a szemközti irányból valaki-valami közeledett. A majomember nem látta, de tudta, ki az. A fák koronája fölött fekete felhők kavarogtak alacsonyan, de lent nem moccant a levegő. Minden „állt” a dzsungelben. Az úton egy hatalmas termetű, bozontos emberféle jött. Tarzan nyomban üdvözölte, amint lombos rejtekéről megpillantotta. – Bolgani! – kiáltotta visszafojtott hangon. A gorilla megállt. Fölállt két hátsó lábára és körülnézett. – Tarzan vagyok – mondta a majomember. A bolgani felhorkantott. – Bolgani vagyok – hangzott válasza. – Jön a tarmangani – figyelmeztette Tarzan. – Ölök! – hördült fel Bolgani. – Hagyd a tarmanganit elvonulni – mondta Tarzan. – Mennydörgő botok vannak vele és embereivel. Ezt a tarmanganit én küldtem el innen a dzsungelból. Hagyd őt menni. Húzódj félre egy kicsit az útról. A buta gomanganik a még butább tarmanganival, úgy fognak elvonulni, hogy fogalmuk se lesz róla, hogy Tarzan és Bolgani itt van a közelben. A sötétülő ég távolból mennydörgés zaját küldte, s a két vad most fel is pillantott a Természet tág mezejére, mely még vadabb, elemibb erők színtere volt, mint az ő közvetlen világuk. – Pand, a mennydörgés az égen vadászik – jegyezte meg a majomember. – Vadászik Ushára, a szélre – tette hozzá a bolgani. – Mindjárt halljuk majd Ushát, ahogy menekülve száguld a fákon át. – Tarzan az alacsonyra ereszkedő, fekete felhőket szemlélte. – Még Kudu, a nap is fél Pandtól, és elrejti arcát, ha Pand vadászik. Ekkor Ara, a villám cikázott át az égen. A két vad lény számára Ara nyílvessző volt Pand íjából, és a nagy esőcseppeket, melyek hamarosan potyogni kezdtek, úgy értékelték, hogy ez akkor hát Mita, Ushának, a szélnek a vére, hull cseppre csepp, dől Mita a szél megannyi sebéből. A dzsungelre hatalmas erők nehezedtek, és eddig más zaj nem hallatszott, csak a mennydörgésé. A fák Usha riadt szeszélye alatt hajladoztak. A sötétség nőttön nőtt. Az

eső már-már tömbökben zúdult. Levelek és ágak repültek a légen át, fák zuhantak egymásnak. Fülsiketítő zúgással veselkedtek neki a világnak az elemek. A dühödt tombolásban a vadállatok áhítatos félelemmel lapultak: félelmük tárgyát ismervén el mindenségnek. Tarzan egy fa villás ága-tövén kuporgott, vállát az esőverés ellen görbítette. A bolgani lent guggolt a csapás mellett, nyomorultul elázva, sárosan. Várakoztak. Mi mást tehettek volna. Felettük a vihar dühödt tombolással újra rázendített. A mennydörgés visszhangjai fülsiketítőek voltak. Iszonyú erővel sújtott le egy villám arra a fára, amelyiken Tarzan ült, s az ág, mely addig tartotta őt, robajjal a földre zuhant. A majomember kábultan feküdt a csapáson, a hatalmas ág keresztben volt a testén. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is a vihar. Kudu, a nap áttört a felhőrétegen. A bolgani, még teljesen bódultan a rémületek sorozatától, rejtekén maradt. Csöndben, moccanatlanul guggolt. Bolgani nem óhajtotta Pandnak, a mennydörgésnek a figyelmét magára vonni. Ronggyá ázva, fázva és dühösen vánszorgott Stimbol a csúszós, sáros ösvényen. Nem tudta, hogy szafarija ott jön nem sokkal mögötte, mivel ő maga erőltette az előrehaladást a viharban, míg a többiek menedéket kerestek a fák alatt. Az út egyik fordulóján hirtelen egy letört, nagy ágra lett figyelmes, mely torlaszként emelkedett előtte. Először nem látta az ág alatt fekvő emberi testet, de, amikor észrevette, nyomban felismerte, és az élet új reménye fakadt a keblében. Halott Tarzannal szemben szabadnak érezheti magát, és azt csinál, amit akar. De csakugyan halott a majomember? Stimbol odarohant, letérdelt, fülét az elterült alak mellkasához szorította. Arcán csalódás árnyéka futott át – Tarzan nem volt halott! Stimbol arckifejezése megváltozott: szemében ravaszság csillant, amint megfordult és hátrafelé nézegetett a csapáson. Emberei sehol! Gyorsan körülnézett. Egyedül volt... eszméletét vesztett megalázójával! Vagyis azt hitte, egyedül van. Nem látta a bozontos figurát fölemelkedni rejtekén, amikor s érzékeny füle meghallotta Stimbol közeledtét, és most mereven nézte őt a lombokon át – őt és a majomember mozdulatlan alakját. Stimbol előhúzta vadászkését a tokjából. A vadember szívébe döfhetné, és visszafordulhatna az útra. Az emberei azt hinnék, hogy őket várja. Később elhaladnának a halott Tarzan mellett, de nem sejtenék, hogyan lelte halálát. A majomember megmozdult – eszmélete kezdett visszatérni. Stimbol felmérte, hogy gyorsan kell cselekednie, de abban a pillanatban egy hosszú, szőrös kar nyúlt ki a lombok közül, és egy erős kéz megmarkolja a vállát. A férfi káromkodva felordított, és megpördült, hogy szembenézzen a bolgani borzalmas pofájával. Vadászkését megpróbálta volna belevágni a roppant szőrös mellbe, de a kis fegyvert a bolgani kitépte a kezéből, és az máris a bozótba repült. A hatalmas, sárga tépőfogak már előcsupaszodva meredeztek Stimbol torka felé, amikor Tarzan kinyitotta a szemét.

– Krig-aaa! – rikoltotta a majomember, figyelmeztetőül. A bolgani megállt, vadlény-társára pillantott. – Hagyd menni – mondta Tarzan. – A tarmangani meg akarta ölni Tarzant – magyarázta a gorilla. – Bolgani akadályozta meg. Bolgani gyilkol! – És iszonytató hördülést hallatott. – Ne! – csattant fel Tarzan. – Ereszd el a tarmanganit. A gorilla elengedte Stimbolt, abban a pillanatban feltűntek a vadász első emberei, s, amint meglátta a feketéket, s azt, hogy mennyien vannak, idegessége és zavartsága fokozódott. – Eredj, a dzsungelbe, Bolgani! – mondta Tarzan. – Tarzan majd elboldogul ezzel a fehér emberrel és a gomanganikkal! A gorilla még egy búcsúhördülést hallatott, azzal eltűnt a lombok és árnyak közt. A majomember pedig Stimbolhoz és a fiúkhoz fordult. – Most egy hajszálon múlott az élete, Stimbol – mondta a majomember. – Szerencséje, hogy nem tudott megölni engem. Két okból voltam itt. Az egyik, hogy látni szerettem volna, betartja-e, amit meghagytam magának. A másik pedig, hogy a saját embereitől megvédjem. Nem nagyon tetszett nekem, ahogy ma reggel méregették magát ott a táborhelyen. Semmiből se áll elveszíteni magát a dzsungelben, érti, és az magának a véget jelentheti. Olyan biztos ez, akár a méreg vagy a kés. Valami felelősséget éreztem magáért, mert ön fehér ember, de most felmentett engem minden faji elkötelezettség alól, amely befolyásolhatja az önnel szembeni méltányosságomat. Nem ölöm meg, Stimbol, pedig azt érdemelné. Hanem mostantól fogva úgy éri el a partvidéket, ahogy tudja, és kétségkívül rá fog jönni, hogy a dzsungelben nem lehet csak úgy barátokra szert tenni, és, hogy nem engedheti meg magának az ember, hogy fölöslegesen ellenséget szerezzen. – Akkor Stimbol feketéihez fordult. – Tarzan megy tovább a maga útján. Talán nem találkoztok vele többé. Tegyétek kötelességeteket a rátok bízott fehér emberrel, addig, amíg engedelmeskedik Tarzannak, de vigyázzatok: semmiképpen sem vadászhat! Ezzel a végső figyelmeztetéssel a majomember föllendült egy alacsonyabb ágra, és eltűnt. Stimbol, miután többszöri, megismételt kérdésére ugyanazt a választ kapta feketéitől, nevezetesen, hogy Tarzant aligha látják viszont többé, visszanyerte korábbi pimasz és kihívó önbizalmát. Ismét ő volt az emberek vezére, ordítozott a feketékkel, szidta és nevetségessé tette őket. Azt gondolta, így kellő nyomatékot adott a saját nagyságának. Úgy vélte, hogy ezek egyszerű emberek, akikkel elhitetheti, hogy ő nem fél Tarzantól, fittyet hány az utasításaira, s ezzel kivívja a megbecsülésüket. Most, hogy Tarzan azt ígérte: nem jön vissza többé, Stimbol magabiztos volt és fütyült a dzsungel urának kívánságára, így esett, hogy mielőtt új táborhelyükre értek volna, megpillantott egy antilopot és habozás nélkül lőtt, s el is ejtette a vadat. Komor hangulatot teremtett a táborban Stimbol ezen az éjszakán. Az emberek kis csoportokba gyülekeztek és pusmogtak: – Lelőtt egy antilopot és Tarzan dühös lesz ránk – mondta az egyik.

– Meg fog büntetni minket – szögezte le a főnök. – A Bwana rossz ember – hangzott egy vélemény. – Bár meghalna. – Nem ölhetjük meg. Tarzan meghagyta. – De ha a dzsungelben hagyjuk, akkor meghal. – Tarzan azt mondta, hogy tegyük a kötelességünket. – Azt mondta, tegyük mindaddig, míg a rossz Bwana engedelmeskedik Tarzan utasításainak. – Már megszegte Tarzan utasításait. – Akkor faképnél hagyhatjuk. Stimbolt kimerítette a hosszú menetelés, úgy aludt, mint egy fatuskó. Amikor felébredt, a nap már magasan állt. Kiáltott az inasának. Semmi válasz. Újra kiáltott, káromkodva ordított. Senki sem jött. Egy pisszenésnyi hang nem hallatszott a táborban. – A lusta disznó – dünnyögött magában. – Majd jobban csipkedik magukat, ha én odamegyek. Feltápászkodott, magára kapkodta ruháit, de, ahogy öltözködött, kezdte fenyegetőnek érezni a tábor csendjét. Ezért aztán sietett elkészülni, és kimenni a sátorból. Amint kilépett a szabadba, szinte az első pillantásra nyilvánvalóvá vált előtte a valóság. Egy lélek sem volt odakint, és eltűnt az összes csomag, egy kivételével, melyben ennivaló volt. Itt hagyták őt, egy szál magában, Afrika szívében! Az első ötlete az volt, hogy fölragadja a puskáját és a feketék után indul, de már a második gondolata ráébresztette, hogy egy ilyen vállalkozás igen veszélyes, és meggyőzte őt arról, hogy csak végső esetben teszi ki magát ezeknek a feketéknek, akik bebizonyították, hogy nem okoz nekik lelkiismeret furdalást otthagyni őt, kitéve a szinte biztos halálnak. Ha ennyire meg akartak szabadulni tőle, találnak rá még gyorsabb módot, ha most utánuk megy, és újra rájuk erőlteti magát. Egyetlen lehetőséget látott: megtalálni Blake-et és vele maradni. Azt tudta, hogy Blake nem hagyná őt meghalni a dzsungelben. A feketék hagytak neki ennivalót, semmi kétség, a puskáját és lőszerét se vitték el, de az első nehézséget Stimbolnak az ellátmány kérdése okozta. Sok napra elegendő volt ez, de tudta, hogy ő képtelen a puskával és lőszerrel együtt cipelni a dzsungelén át. Ott maradni, ahol az élelem volt, éppoly reménytelennek látszott. Blake egy másik útvonalon a part felé tartott, a majomember azt mondta, leveszi a kezét Stimbol szafarijáról. Vagyis évek telhetnek el, míg fehér ember téved erre a kevésbé ismert vadászösvényre. Stimbol tudta, hogy Blake-től most körülbelül kétnapi járóföld választja el, s ha ő nagy teher nélkül halad, Blake pedig nem siet különösebben, esetleg van rá remény, hogy egy héten belül találkozzanak. És hátha Blake jó fényképtémákat talál, s letáborozik valahol egy kicsit hosszabb időre! Stimbol úgy még hamarább utolérheti. Az amerikai mindig jobban érezte magát, ha valami határozott cselekvési tervet dolgozott ki, mivel ez most megvolt, nyugodt lélekkel megreggelizett, összeállított magának egy kisebb élelmiszercsomagot, annyit, hogy egy hétre elég legyen az adag, derékszíját és zsebeit megtöltötte lőszerrel, és elindult visszafelé a csapáson.

Könnyen haladt az úton, az előző napi csapáson, mert sík volt a terep, ráadásul Stimbol harmadszor tette meg ezt a távot, és minden nehézség nélkül el is érte azt a táborhelyet, ahol Blake-kel elváltak útjaik. Ahogy kora délután a kis tisztást elérte, úgy döntött, hogy hamarosan folytatni fogja útját, hadd hozzon be minél többet Blake előnyéből még sötétedés előtt. Ezért csak pár percnyi pihenőt engedélyezett magának. Ahogy leült és hátát egy fa törzsének döntötte, nem vette észre, hogy tőle pár méternyire mozogni kezd a magas dzsungelfű teteje. De ha észrevette volna, akkor se tulajdonított volna különösebb jelentőséget a dolognak. Elszívott egy cigarettát, visszavette csomagjait, és elindult arrafelé, amerre Blake emberei vágtak neki az útnak aznap kora reggel. Ám alig tett meg pár lépést, riadtan megtorpant, mert valami baljós morgást hallott a kis dzsungelfű-csomó mögül, közvetlenül maga előtt. A kalászos fű szinte abban a pillanatban szét is nyílt, és Stimbol egy nagy, fekete sörényű oroszlánnal találta szemközt magát. Stimbol rémült kiáltással elejtette a csomagját, eldobta a puskáját és rohanni kezdett a felé, a fa felé, amelyik alatt az imént üldögélt. Az oroszlánt is meglephette valamelyest a dolog, egy pillanatra megállt, figyelte a zsákmányt, csak aztán indult utána könnyed szökkenéssel. Stimbol rémülten sandított hátra, és elborzadt – az oroszlán olyan közelinek látszott, s a fa annyira távolinak. Olykor a távolság teszi elbűvölővé a látványt, néha azonban a közelség kölcsönöz ugyanilyen hatást. Ebben az esetben olyan sebes futásra sarkallta a férfit, hogy maga is meglepődött rajta, bár már nem volt nagyon fiatal, olyan gyorsan felkapaszkodott az alsó ágra, hogy az – ha nem is volt túl elegáns – egy jó erőben levő atlétának is becsületére vált volna. És erre a sebességre, ügyességre szüksége is volt! Mert Numa karmos mancsa az egyik csizmáját érintette. Ez arra serkentette, hogy magasabb ágakra kússzon fel. Fáradtan megkapaszkodott és zihálva nézett le, a ragadozó vicsorgó pofájába. Numa egy pillanatig fölfelé morgott rá, aztán párat hördült még, kaffantott egyet, elfordult, és méltóságteljes léptekkel elindult vissza, a dzsungelfű sűrűje felé, ahonnan előbukkant. Megállt Stimbol eldobott csomagjánál, amelyen nyilvánvalóan érezte az emberszagot, szimatolgatta és mérgesen püfölni kezdte. Az élelmiszeres csomag oldalt billent, Numa hátralépett, óvatosan szemlélte, majd acsarogva rávetette magát, felhasította, megtépázta, a csomag tartalma kidőlt, s minden széthullt, szertegurult, belőle a földön. Az oroszlán konzervdobozokba, dobozocskákba harapott, fogai nyomán szinte semmi nem maradt épen. Stimbol eközben fenn kapaszkodott a fán, rémülten kuporogva nézte, hogy megy tönkre mindene, s ő maga az égvilágon semmit nem tehet ellene. Már tucatszor is elátkozta magát azért, hogy a puskáját is eldobta, s még többször esküdött bosszút. Persze, azzal vigasztalta magát még most is, hogy Blake nem járhat messze, és ha utoléri, lesz elegendő ellátmány mindkettejüknek. Sőt, csereberével és vadászattal még gyarapíthatják is készleteiket. Csak menne már a csudába ez az oroszlán, akkor végre lemászhatna a fáról és követhetné Blake nyomát.

Numa mintha beleunt volna a turkálásba, elindult a magas fű felé, de a figyelmét ismét megragadta valami – ezúttal a tarmangani mennydörgő botja. Az oroszlán megszagolta az elhajított fegyvert, megtapogatta, végül pedig a foga közé vette és fölkapta. Stimbol rémülten nézte. Mi lesz, ha ez a vadállat tönkreteszi a fegyverét? Ott marad védekezési eszköz nélkül, s nem tud mivel élelmet szerezni. – Engedd el! – üvöltötte Stimbol. – Engedd el! Numa mit sem törődött a kiszolgáltatott emberféle őrjöngésével, szépen visszasompolygott rejtekébe, és magával vitte a fegyvert. Az a délután, s rá az éjszaka mintha a borzadályok örökkévalósága lett volna Wilbur Stimbol számára. Míg be nem alkonyult, az oroszlán egyre ott őrizte a terepet, teljességgel lehetetlenné téve a boldogtalan fa-lakó számára, hogy Blake nyomába eredhessen. Amikor este lett, Stimbol már a világ minden kincséért le nem mászott volna a magasból, hogy útnak induljon, elrettentette az éji dzsungel ezer veszedelme, s akkor is így lett volna ez, ha holtbiztosán tudja, hogy Numa nincs már ott, s ha nem hall elborzasztó hangokat, zajokat. De hallott. Az alkony leszálltától pirkadatig üvöltések, vonyítások, köhögések, ugatások tökéletes tébolydája zengett közvetlenül őalatta, mintha a biztonságosnak egyáltalán nem mondható, menedéket adó fa lábánál gyűlést tartottak volna a dzsungel undorító vadállatai. Amint eljött a reggel, a dzsungel újra békés csendben lélegzett, s csak a megszaggatott vásznak, az üres kilyuggatott konzervdobozok tanúskodtak a hiénák éji lakomájáról, amely örökre bevonult a dzsungeltörténelembe. Numa távozott, otthagyván a pusztító hiéna bankett fő fogásának maradványait, mely banketten Stimbol szolgálta föl a könnyű falatokat. Stimbol reszketve mászott le a magasból. És egy riadt szemű, ijedt mozgású, lapulóbújó kis alak vágott neki a dzsungelnek, aki az átélt félelmektől szánalmasan és hirtelen megöregedett. Kevesen ismerték volna föl benne a New York-i Stimbol és Társai tőzsdeügynökség egyik – tulajdonosát.

7. A kereszt

A vihar, mely Stimbol szafarijára ily pusztítóan rontott, Jim Blake terveit még kevésbé kímélte, sőt egyetlen vakító villám a fiatal amerikai életének egész alakulását gyökerestül megváltoztatta aztán. Mindössze egy fekete szolga kíséretében – aki a fényképezőgépet és egy tartalék puskát cipelt –, Blake eltávolodott szafarijának útjától, hogy jó oroszlánfotókat készíthessen, minden jel arra mutatott, hogy azon a környéken bőven találhatók e nagyragadozók. Terve az volt, hogy ők ketten párhuzamosan haladnak csapatának zömével, és délután a táborban csatlakoznak hozzájuk. A fiú, akit magával vitt, értelmes volt és segítőkész, a szafari haladási irányában és sebességében pontosan megegyeztek, ezek után a kísérőre maradt a feladat és a felelősség, hogy Blake-et épségben, s jókor visszakalauzolja a csapathoz. Blake teljesen megbízott a fiúban, így sem az idővel, sem az iránnyal nem törődött, minden erejét és figyelmét a készítendő felvételeknek szentelte. Nem sokkal azután, hogy a szafaritól elváltak, Blake és társa találkozott egy hét-nyolc oroszlánból összeverődött falkával. Volt közöttük egy fenséges öreg hím, egy öreg nőstény meg öt-hat fiatal példány, kölyöktől egészen serdültebb korúig. Blake-et és társát megpillantva az oroszlánok ráérősen odébb vonultak a meglehetősen ritkás, jól áttekinthető erdőségen át, s a két férfi követte őket. Türelmesen várták az idő, a fényviszonyok és a csoportalakulás szerencsés egybeesését az eszményi felvételhez. A fekete fiú fejében megvolt a „fényképe” a szafari útjának és viszonyának a telephelyükhöz. Tudta, hogy milyen messzire és milyen irányban távolodtak el a kiindulási pontjuktól. A csapat zöméhez játszi könnyedséggel vissza tudott volna térni. Blake azonban, bízván a feketében, sem az időre, sem az irányra nem figyelt. Két órán át haladtak így az oroszláncsalád nyomában. Felbátorította őket, hogy a fejedelmi csoportnak hol egy, hol több tagját látták meg hirtelen, ám az igazán kedvező nagy pillanat nem akart elkövetkezni. Akkor az ég hirtelen befeketült, és pár pillanat múlva kitört a mindent elsöprő, tomboló vihar, amilyen csak az egyenlítői vihar tud lenni, az elemek itt valóban elemükben vannak, nem ismervén sem istent, sem embert. Fülsiketítő mennydörgések és kardpenge-villogású villámok vakító fényében állt-ott – amíg állt! – James Hunter Blake. Hogy aztán meddig feküdt, miután egy tőle néhány lépésnyire lecsapó villám a földre kényszerítette, nem tudta volna megmondani. Mikori kinyitotta a szemét, a vihar elvonult már, s a nap ragyogóan tündökölt a vadon lombos mennyezetén át. Még mindig bódult volt, igazából nem is értette a katasztrófa okát és mértékét, félkönyékre támaszkodott és körülnézett. A látvány mindjárt úgy hatott rá, hogy érzékeinek ocsúdó lassúságát elűzze. Mert úgy

harminc-harmincöt méternyire tőle egy oroszláncsoport állt, hét állat, és nagy komolyan bámulta őt. Az oroszlánegyedek sajátos tulajdonságai ugyanúgy különböznek társaikétól, általában az oroszlán fogalmától, ahogyan az emberi faj képviselői is külön-külön mások, mint a többi, s mint az „össz”-emberkép. Egy oroszlánnak, akárcsak az embernek, lehetnek sajátos kedélyállapotai, mint, ahogy mindegyiknek van egyéni vérmérséklete és lelki alkata. Ezek az oroszlánok itt most komolyan vizsgálgatták ezt az ember-formát, mivel nem voltak jelentős tapasztalataik az emberi fajtával kapcsolatban, csupán néhány embert láttak. Sosem vadászott rájuk senki, ők maguk kellően táplálkozhattak, és most Blake sem követett el semmit, amivel oly érzékeny idegzetüket felingerelte volna. Szerencséjére, ezek az oroszlánok pusztán kíváncsiak voltak! Hanem Blake mindezt nem tudta. Ő csak annyit tudott, hogy ott áll hét oroszlán, tőle harminc-harmincöt méternyire, s, hogy nincsenek ketrecben, és bár azért követte őket, hogy felvételeket készíthessen róluk, e pillanatban nem a fényképezőgépére vágyik a legjobban, annál inkább a puskájára. Lopva, hogy még mozdulataival se bőszítse fel az állatokat, körülnézett, kereste a puskáját. Nagy döbbenetére a fegyvert nem látta a közelben, és eltűnt a teherhordó fiú is a tartalék fegyverrel. Hol lehet a fiú? Semmi kétség, megijedt az oroszlánoktól, aztán kereket oldott. Vagy hatméternyire volt egy igencsak hívogató fa. Blake nem tudta, az oroszlánok megtámadják-e majd, amikor ő talpra áll. Emlékezetében megpróbált mindent felidézni, amit az oroszlánokról tudott, s így derengett föl az agyában az a szinte csalhatatlanul és mindegyre igazolódó tétel, hogy az efféle veszedelmes vadállatok azt, aki menekülni kezd előlük, nyomban üldözőbe is veszik. Mármost, hogy ő-ezt a fát elérje, jószerivel az oroszlánok felé kellett volna sétálnia! Blake nagy kétségek közt hányódott, és akkor a fiatalabb oroszlánok egyike pár lépést közeledett feléje! Ez döntött a cselekvés módja felől, hiszen minél közelebb jön az oroszlán, annál kisebb marad a távolság közte s a vadállatok közt, mikor ő a fára „rárajtolna”. A természet szeszélye egy félelmetes ősvadon, bán, egy fákkal körülzárt tisztás kellős közepén, í vagy majdnem ott sújtott le rá. És a fák, amelyeket láthatott így? Volt egy nagyon jó fa, több mint harmincméternyivel odébb, a tisztásnak az oroszlánokkal ellentétes felén. Blake óvatosan odasandított, aztán gyorsan számolgatni kezdett magában. Ha a távolabbi fához szalad, az oroszlánoknak hatvan-hetven métert kell megtenniük, míg neki csak harminc-harmincötöt, s Ha a közelebbit választja, akkor neki hat-hét, métert, az oroszlánoknak jó huszonötöt. Ezért nem fért kétség hozzá, hogy célszerűbb a közelebbi fát választani, hiszen akkor az arányok, „egy-a-kettőhöz” alakulnak. Mindazonáltal felrémlett előtte az is, milyen kockázatos, ha egyenesen az említett oroszlánok felé rohan. Jim Blake őszintén, a szíve mélyéig és minden zsigeréig riadt volt. Ám a hét oroszlán, hacsak nem lakozott bennük egy-egy pszichoanalitikus, nem is sejthette, mi játszódik le a fiatal amerikaiban, amint kényelmesen és lassan elindult feléjük – és a fa felé. A legnehezebb hőstett volt, amelyet valaha is végrehajtott: fegyelmezni a saját

lábait. A két lába rohanni akart, de a szíve is, az agya is. Csak Blake-nek pórázon kellett tartama őket. Feszült pillanatok voltak ezek Jim Blake életében – az az első fél tucat lépés, melyet a hét feszülten figyelő oroszlán felé tett. És látta, hogy egyre idegesebbek lesznek. A nőstény már nyugtalanul megmozdult. Az öreg hím horkantott egyet. Egy fiatalabb hím, éppen az, amelyik az imént azt a pár ijesztő lépést tette Blake felé, most legyezni kezdte farkával az oldalát, fejét lesunyta, tépőfogait elővillantotta, és lopakodva közeledett. Blake már majdnem ott volt a fánál, amikor egészen váratlanul történt valami – sosem tudta meg, mi lehetett az ok, de a nőstény oroszlán megmagyarázhatatlanul megfordult, s elvágtatott, közben valami vinnyogásszerű hangot hallatott, mire a másik hat állat követte. A férfi nekidőlt a fa törzsének, s legyezni kezdte magát a sisakjával. – Puha! – szakadt fel belőle a sóhaj. – Remélem, a következő oroszlánt a Central Park állatkertjében fogom látni! Ám az oroszlánokról is teljesen megfeledkezett, olyasmi következett pár pillanat múlva. Ugyanis Blake elkezdett kiáltozni a fekete fiúnak – hiába. Elhatározta, hogy a keresésére indul. Nem kellett sokat fáradoznia: a tisztás túlsó végén, az ösvényen égett húsmaradványokat és egy megfeketedett, félig megolvadt puskacsövet talált. A fényképezőgépből darabok se maradtak. A villámcsapás, melytől Blake is a földre terült, telibe találhatta fegyverhordozóját, megölte őt egy szemvillanás alatt, felrobbantotta az összes lőszert, így repült ízekre a kamera, és ment tönkre a puska. De mi lett azzal a puskával, amelyik Blake kezében volt? A férfi mindenfelé kereste, de sehol sem bukkant rá. Végül arra a következtetésre jutott, hogy íme, ez is egyike azoknak a trükköknek, melyeket az elektromos áram olykor megtesz a tehetetlen emberi nem gyötrelmeinek fokozására. Elveszetten állt ott. Ezt jól tudta. Halvány elképzelése sem volt arról, merre lehet szafarijának aznapi tábora. Vaktában elindult hát abba az irányba, amelyikről buzgón remélte, hogy ott a helyes út. Nem választott helyesen. Szafarija északkeletnek tartott, Blake északnak haladt. Két napon át törtetett a sűrű vadonon át és éjszakánként a fák ágközeiben aludt. Egyszer a nagy ág, melyen nyugodott, hirtelen, imbolyogni kezdett. Felriadt, s úgy érezte a mozgásból, hogy valami nagy állat súlya húzta le az ágat. Odanézett, és látta, hogy két izzó szem szegeződik rá. Blake úgy vélte, egy párduc nézi őt mereven. Előrántotta automata pisztolyát és lőtt. Az óriás macska undok visítással elszökkent vagy lezuhant. Blake sosem tudta meg, hogy eltalálta-e. Nem tért vissza, és reggelre semmi nyoma nem volt. Ennivalót és vizet bőséggel lelt, és a harmadik nap reggelén valami mást is: kibújhatott végre a dzsungelból, s először láthatta megint a hegyeket, a tiszta, kék ég nagy ívét, s mindazt, szabadon, ami közte s a láthatár közt terül el. Eddig nem is gondolt rá, mennyire nyomasztja a sötétség és a fák szorító sűrűsége, de most „lelkileg mintha fellélegzett volna, mintha visszatalált volna a szabadságba, a világosságba.

Hogy megmenekül, nem volt kétséges többé, csak idő kérdése. Szeretett volna kiabálni, énekelni, de visszafogta magát, tartalékolta erőit, így indult el a hegyek felé. A vadonban nem bukkant bennszülött falvakra, mivel azonban úgy vélte, hogy egy ilyen bővizű vidéken bizonyára akadnak települések, feltételezte, hogy majd a hegytövében, a lejtőkön leli meg, amit keres. Felérkezvén egy emelkedő tetejére, alant egy kanyont látott, melynek medrében patak csörgedezett, s nem volt kétsége felőle, hogy valahol ott lesz mellette a várva várt falu is. Ha követi a vizet, elér a településhez. Milyen egyszerű! Leereszkedett a folyócskához, ahol legnagyobb örömére a víz folyásával párhuzamosan talált egy jól kitaposott ösvényt. Felbátorította a hit, hogy nemsokára bennszülöttekre bukkan, akiknek szolgálatait igénybe veheti, s talán segítik őt, hogy szafarijának hollétét kideríts. – Így Blake követte az ösvényt fölfelé, a kanyon belsejébe. Vagy három mérföldet tett meg anélkül, hogy bármilyen, településre utaló nyomra akadt volna, amikor az ösvény fordulóján hirtelen egy roppant méretű fehér kereszt tövében találta magát. Mészkőből emelték a keresztet, ott tornyosult az út közepén, méghozzá nem is akármilyen magasan, hanem jó húszméternyire. Töredezett volt és viharvert, a régiség benyomását keltette, a szilárd alap felületén elmosódó felirat arra utalt, jó ideje már annak, hogy megalkották. Blake vizsgálgatta a vésett betűket, de nem tudta megfejteni az üzenetüket. Jellege alapján korai angol eredetűnek látszott, de ezt a lehetőséget inkább kizárta, mert képtelenségnek tartotta. Tudta, nem járhat túlságosan messze az abesszin határtól, és az abesszinok keresztények. Ilyenképpen a férfi magyarázatot talált a kereszt ottlétére, hanem azt mégsem tudta kiokoskodni, mi a jelentése, mi a szerepe ennek a fenyegetően furcsa, magányosan álló feszületnek, éppen ott az úton. Miért van ott? Mi ez? S ahogy a töprengései nyomán még ijesztőbb némasággal ott állt a kereszt, mintha felszólította volna: megállj...! Mintha jelzés lett volna, hogy ne lépjen tovább az ismeretlen tartományba, figyelmeztette, hogy forduljon vissza, de mintha ez a figyelmeztetés nem szívélyes, baráti lett volna, hanem kihívó, tiltó, intő. Blake nevetve söpörte félre baljós kételyeit, és folytatta útját. Ám, ahogy a hatalmas, fehér, egy tömbből faragott oszlop mellett elhaladt, keresztet vetett maga is, jóllehet nem volt katolikus. Elcsodálkozott rajta, mi ösztönözhette erre a tőle szokatlan cselekedetre, de annál több magyarázatot nem talált, mint, hogy ezt a kényelmetlen, hátborzongató érzést, amely úrrá lelt rajta, az omladozó kereszt teszi. Az út újabb kanyarulata után a csapás tovább szűkült, s mintha két hatalmas kőtömb lett volna ennek az oka – mintha a magasból zúdultak volna oda egykor, s most a távolabb tornyosuló szirt előhírnökei lennének. És nemcsak kétfelől szűkítették be a kanyont, de valahogy szemből is. Közel járhatok a kanyon szájához, gondolta Blake, de hol van végre valami falu, valami település? Hová vezet ez a nyom? Biztosan lesz valami vége és valami célja az útnak, s Blake bízott benne, hogy elébb amazt, majd ezt is földeríti.

A kereszt emléke nem hagyta a férfit nyugodni, így áthaladt végül a két kőtömb szorosan, és mihelyt átjutott rajta, elébe toppant egy férfi, egy másik meg mögé. Fekete bőrűek voltak, szálas termetű, finom arcvonású fickók, önmagukban véve még nem is lettek volna különösebben feltűnőek. Blake felkészült rá, hogy Afrikában feketékkel fog találkozni, de nem olyanokkal, akik gazdagon díszített bőrzekét viselnek, a mellén vörös kereszt emblémával, testhez simuló „hosszú alsó” van rajtuk, s őzbőr szíjjal lábszárközépig keresztbe fűzött szandál. Nem gondolta volna, hogy ilyen feketéket lát, fejükhöz simuló leopárdbőr sapkában, mely leér fülük alá! És, hogy két kézre fogható, jókora szablya lesz velük meg éles hegyű lándzsa. Blake mintha arra riadt volna föl, hogy egy egészen finom lándzsahegy a hasának döfődik, egy másik meg a hátának! – Ki vagy te?! – kérdezte a Blake-kel szemben álló. S ha ez a fekete bőrű ember ógörögül szólott volna hozzá, az sem lepte volna meg jobban Blake-et, mint ez az archaikus-forma, régies beszéd, amely ennek a huszadik századi, közép-afrikai feketének az ajkáról fölhangzott. Sokkal jobban megdöbbentette a dolog, semhogy azonnal válaszolni tudott volna. – Nem kétséges, ez a fickó szaracén, Paul – mondta a Blake mögötti fekete. – Nem is értheti, mit beszélsz hozzá... Talán kém! – Ugyan, Peter Wiggs, ne legyen a nevem Paul Bodkin, ha ez hűtlen lélek... azt látom én az orcájáról a két szememmel – mondta a másik. – Ha így, ha úgy, a te dolgod, hogy a kapu kapitánya elé vezesd, s majd ő fölteszi a kérdéseit neki, Paul Bodkin! – Azért abból még semmi baj nem származik, ha teszünk fel neki kérdéseket, és ő feleletet ad a mi kérdéseinkre! – Ne beszélj annyit, vidd őt a kapitány elébe – jelentette ki Peter. – Magam itt maradok, vállalván az őrséget, míg te visszatérsz. Paul félrehúzódott, aztán intett Blake-nek, kövesse. Majd ő is elindult mögötte, és az amerikainak nem kellett hátranéznie, tudhatta anélkül is, hogy a lándzsa ékes hegye mindig döfésre kész. Sima út vezetett Blake előtt a sziklák felé, ahol aztán, a kemény szirtfalban hirtelen alagútszáj nyílt, egy belső tér bejárata. Itt egy fali fülkében több fáklyaszerűség várt gazdára: szurokba mártott nádak-ágak kötegei. Ezek egyikét Paul Bodkin kiválasztotta, aztán kanócforma gyúlékony szövétneket vett elő, mellé kovát és acélt, szikrát csiholt, meggyújtotta a kanócot, majd Blake-et a lándzsával tovább taszította a folyosón, ott mentek mindketten az alagútban. Az amerikai szűknek és kanyargósnak találta e vágatot, igazi védműnek. A padló sima kő volt, és a fáklya fényében szinte domborodva csillogott, a mennyezet feketéllett ezernyi – évezrednyi? – hasonló fáklyás „menettől”, így vezette Blake-et az alagútfolyosó... valahova, de hova?

8. A kígyó lecsap

Dzsungelismeretek híján, a rá zúdult rettentő katasztrófa súlya alatt görnyedve, borzadály dermesztette aggyal, kábultan kóborolt Wilbur Stimbol a vadonban: szabad prédájaként minden elképzelhető fenyegetésnek. Megfilcesedett kosz tartotta össze ruházatának rongyait, amelyek alig-alig fedték lesoványodott testének mocskát. Egykor őszes haja fehér lett, összeillett négy napja borotválatlan, fehér szakállával. Egy széles, emberek s lovak taposta csapást követett, egy hete sem lehetett, hogy kecskék, birkák vonultak erre. A városlakók vakságával és tudatlanságával azt gondolta, hogy Blake szafarijának nyomában van. És így történt, hogy kimerültén belebotlott Ibn Ijad lassan haladó csapatának menziljébe. Fejjuan, a galla szolga vette észre jöttét, és máris a sejk bejtjébe vitte, ahol Ibn Ijad, fivére, Tollog s még néhány társuk üldögélt a mukaadban és kávét szürcsölgetett. – Allahra! Hát te miféle fura teremtményt szedtél össze megint, Fejjuan? – kérdezte a sejk. – Talán valami szent ember – felelte a fekete. – Mert nagyon szegény, fegyvertelen, és nagyon mocskos... igen, egészen biztos, hogy roppant szent ember lesz. – Ki vagy te? – kérdezte Stimbolt Ibn Ijad. – Elvesztem, agyonéheztem. Adjatok enni – könyörgött az amerikai. De a felek nem értették egymás nyelvét. – Egy újabb naszráni – mondta megvetően Fahd. – Talán frendzsi. – Nekem inkább olyan engli külleme van – jegyezte meg Tollog. – Talán Transzából való – töprengett Ibn Ijad. – Fahd, szólj hozzá azon a gonosz nyelven, melyet Algériában a katonák közt használtál. – Ki vagy te, idegen? – kérdezte Fahd franciául. – Amerikai vagyok – válaszolta Stimbol megkönnyebbülten és boldogan, hogy legalább valami közvetítő nyelvet találhat ezekkel az arabokkal. – Elvesztem a dzsungelben és éhen halok. – Az újvilágból való, eltévedt a dzsungelben, és ki van éhezve – fordította Fahd. Ibn Ijad meghagyta, hozzanak ennivalót, s míg az idegen falatozott, Fahd tolmácsolásával beszélgetni kezdtek. Stimbol elmagyarázta, hogy az emberei otthagyták, s, hogy jól megfizetné, ha valaki elkalauzolná a partig. A beduinok nem vágytak rá, hogy tovább is a terhükre legyen egy ilyen hasznavehetetlen, öreg ember, a legegyszerűbb megoldásnak azt vélték hát, hogy majd elvágják a torkát. De Fahd üzletet szimatolt, elhitte az amerikai dicsekvő szavait otthoni nagy gazdagságáról, megjelent előtte a nagy jutalom vagy váltságdíj lehetősége, így hát rávette a sejket, engedje meg, hogy Stimbol velük maradjon, ő a gondját viseli, s őrzi a bejtjében. – Ibn Ijad megöletett volna téged, naszráni – közölte Stimbollal később Fahd. – De Fahd megmentett. Emlékezz erre, ha eljön a jutalmazás ideje, és emlékezz arra is, hogy Ibn Ijad holnap ugyanúgy kész megölni téged, ahogy ma, és, hogy az életed

mindig Fahd kezében van. Mennyit ér ez neked? – Gazdaggá teszlek – mondta Stimbol. A következő napokon Fahd és Stimbol mind jobban összeismerkedett, valamelyest megbarátkoztak egymással, s, ahogy ereje visszatért, az amerikai felöltötte ismét a szokott fennhéjázó modorát is. Nagy hatást tett a fiatal beduinra az otthoni mesés vagyonáról szóló elbeszéléseivel, azzal, hogy ő milyen fontos személyiség a hazájában, és olyan hatalmas jutalmat ígért, hogy Fahd már-már látta magát képzeletben a legnagyobb fényűzés közepette, kényelmesen és tekintélyesen éldegélni. Ám a kapzsiság olyan értelemben is elhatalmasodott rajta, hogy kétségbeesetten félteni kezdte ezt a „kincsesbányát” – nehogy valaki megfossza őt a nagy lehetőségtől. Mivel Ibn Ijad volt a leginkább várható versenytárs a naszráni kegyeinek dolgában, Fahd soha egyetlen alkalmat el nem mulasztott, hogy Stimbolt ne emlékeztesse: a sejk vérszomjas szörny, aki elsősorban az idegenek életére tör. Valójában a dolog úgy állt, hogy Ibn Ijad meg is feledkezett volna Stimbol létezéséről, ha olykor nem látja a menetben vagy a tábor körül. Fahd mindenesetre meggyőzte Stimbolt arról, hogy a beduinok táborában árulás és álnokság honol, s az amerikai úgy határozott, hogy ezt a körülményt a maga javára fordítja, ha a dolgok kedvező alakulása úgy hozza. És közben – ahogy az arabok Nimmr, a leopárdváros felé tartottak, Zejd kereste az alkalmat, hogy közelebb jusson a sejk lányának, Atejának a „kezéhez”. Tollog pedig azon mesterkedett, hogy fivérét Fahd javára hangolja: Igaz, kizárólag akkor tett így, ha Fahd hallotta-látta, mert igazából csak megtéveszteni akarta, és a maga tervei mellé állítani az ifjú árulót. Mert Tollognak, ha egyszer ő sejk lesz, tökéletesen mindegy, ki nyeri el Ateja kezét. Fahd viszont nem volt elégedett a dolgok alakulásával. A féltékenység úgy felszította indulatait, hogy lassanként már nem tudott gyilkos szándék nélkül Zejdre nézni, megszállottja volt e gondolatnak. Egyre azon járt az esze, – hogyan szabadítsa meg önmagát – és a világot – ettől a rémes riválistól. Kémkedett, megleste őt s Ateját, és a végén kidolgozott egy tervet, mely nem hagyta nyugodni se nappal, se éjjel. Fahd megfigyelte, hogy Zejd mindig elszökik a férfiak találkozójáról, melyet a sejk sátrának mukaadjában szoktak tartani, s ugyanakkor Ateja is, a legfontosabb házi teendők végeztével, kisurran az éjszakába. Fahd követte őket, és meggyőződhetett róla, amit amúgy is sejthetett: Zejd és Ateja találkozgattak. Aztán egy éjszaka Fahd nem volt ott a sejk bejtjében a szokásos találkozón. Helyette elrejtőzött Zejd sátrának közelében, és, amikor az elindult a randevújára, Fahd besurrant a sátorba, és ellopta ellenfele kovás puskáját. A fegyver töltve volt, neki már csak lőporról kellett gondoskodnia. Titokban visszalopózott a táboron át oda, ahol Zejd várta szerelmét, s a fiatal férfi mögé bújt el. Nem messze tőlük, mukaadjában a papírlanternák fényében, jól láthatóan kirajzolódott a sejk alakja barátai körében. A sötétből mindkét ifjú jól láthatta őt. Ateja egyelőre a nők lakosztályában tartózkodott. Fahd Zejd mögött állt, vállához emelte az öreg kovás puskát, célzott, nagyon

gondosan, és egyáltalán nem Zejdre. Dehogy! Hiszen Fahd ravasz volt, mint a róka. Ha Zejd meghal, Ateját senki és semmi meg nem győzi, hogy nem Fahd a gyilkosa. Ezt Fahd jól tudta, és abban is bizonyos volt, hogy Ateja aztán hallani sem akarna szerelmesének gyilkosáról. Zejd mögött Ibn Ijad volt, de Fahd még csak nem is őrá célzott. Kire célzott hát? Senkire. Nem érett még meg az idő a sejk megöléséhez. Először meg kell szerezniük a kincset, aminek a titkát állítólag kizárólag Ibn Ijad ismerte. Fahd a sejk sátrának egyik amdanjára célzott. Méghozzá nagy műgonddal, s akkor meghúzta a ravaszt. A pózna szilánkokra tört a találat helyén, s megroskadt, úgy egy lábnyira Ibn Ijad feje fölött. Fahd abban a pillanatban eldobta a muskétát, majd nekiugrott a döbbent Zejdnek, és segítségért kiabált. A lövés meg a kiáltások zaja sokakat felriasztott, minden irányból férfiak rohantak elő, s köztük volt a sejk is. Ibn Ijad látta, hogy Fahd hátulról lefogja Zejdet. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Ibn Ijad. – Allahra, Ibn Ijad, meg akart volna gyilkolni téged! – kiáltotta Fahd. – Épp jókor érkeztem, és, ahogy lőtt, rávetettem magam... különben megölt volna téged. – Hazudik! – ordította Zejd. – A lövést mögülem adták le. Ha valaki Ibn Ijadra lőtt, hát az maga Fahd volt. Ateja tágra meredt szemmel rohant oda szerelmeséhez. – Te ilyet nem tettél, Zejd, mondd, hogy nem tettél ilyet. – Amint Allah az én istenem és Mohamed az ő prófétája, úgy igaz, hogy nem tettem! – esküdött Zejd. – Soha fel nem tételeztem volna róla ilyesmit – mondta Ibn Ijad. A fondorlatos Fahd nem említette a kovás puskát. Okosabbnak tartotta, ha hagyja, hogy valaki más fedezze fel a fegyvert, s, hogy felfedezik, abban biztos volt. Nem is tévedett. Tollog talált rá. – Itt! – kiáltott fel. – Itt a fegyver. – Vizsgáljuk meg világosságnál – jelentette ki Ibn Ijad. – A tárgyi bizonyíték többet mond, mint mindenféle hazug fecsegés. Ahogy a társaság a sejk bejtje felé vonult, Zejd úgy érezte, mázsás súly esik le a szívéről – nem érheti semmi baj, hiszen ő azzal a puskával nem lőtt. Megszorította a mellette haladó Ateja kezét. A mukaad papírlámpásainak fényénél Ibn Ijad nagy gonddal szemügyre vélte a fegyvert, s a többiek, nyakukat nyújtogatva tolongtak körülötte. Egyetlen pillantás elég volt...! A sejk komor arccal emelte fel tekintetét. – Ez Zejd fegyvere – mondta. Ateja lélegzete elakadt. Riadtan húzódott el szerelmesétől. – Én nem tettem! Ez valami trükk – kiáltotta Zejd. – Vigyétek el! – parancsolta Ibn Ijad. – Kötözzétek meg jó szorosan. Ateja odarohant apjához. Térdre hullt. – Ne ölesd meg őt! Nem tehette! Tudom, hogy nem ő volt. – Csend legyen, leány! – rendelkezett szigorúan a sejk. – Menj vissza lakosztályodba,

és maradj ott. A sejk emberei sátrába vitték Zejdet, ott megkötözték, majd a sejk mukaadjában összeült a vének tanácsa ítélkezni. A női lakosztály függönye mögött Ateja hallgatózott. – Akkor tehát hajnalban. Golyó által! – hangzott az ítélet, amely kiszűrődött Atejához. Zsíros thorribja mögött Fahd gonoszul vigyorgott. Zejd eközben a fekete teveszőrsátorban hiábavalóan küszködött kötelékeivel. Nem hallotta ugyan az ítéletet, de nem lehetett kétsége felőle. A háremben Ibn Ijad leánya álmatlanul hánykolódót és szenvedett. Könnyek áztatták hosszú pilláit, de bánata csöndes volt. Tágra meredt szemmel várt és fülelt – és türelme jutalmaként Ibn Ijad és felesége, Hirfa mély, egyenletes lélegzésének hangjai érték el. Mindketten aludtak. Ateja fölemelkedett fektéből. A sátor belső szegélyéhez lopózott, óvatosan megemelte a hálóhelye fölé hajló ponyvaszárnyat. Nesztelenül kisurrant a résen át a most néptelen mukaadba. Körbe tapogatózott a sötétben, és meg is lelte Zejd kovás puskáját ott, ahol Ibn Ijad hagyta. Egy régi thorribba belegöngyölt egy kis csomagot is, melyet még az este állított össze, mikor a kötelességeit teljesítő Hirfa elhagyta pár percre a nők lakosztályát. A lány kibújt apjának sátrából, és óvatosan kúszva elindult a tábor egyetlen, girbegurba útján, a sátrak közt, Zejd bejtjéhez. Egy pillanatig tétovázott a bejáratánál, hallgatózott, majd belopózott. Lábán szandál volt, nem ütött zajt. Ám az álmatlanul forgolódó, kétségbeesett Zejd meghallotta, hogy valaki érkezik. – Ki az? – kérdezte fojtott hangon. – Psszt! – figyelmeztette a lány. – Én vagyok az, Ateja. – A férfi oldalához kúszott. – Szerelmem! – suttogta Zejd. A lány sebes, ügyes mozdulatokkal elvagdosta a kötelékeket csuklónál-bokánál. – Hoztam neked élelmet – mondta –, és itt a muskétád is. Ezt adhatom neked... és a szabadságodat. A többit magadnak kell most már megteremtened. Lovad ott van pányván a többi mellett. Messze az el-Guad menedék, veszélyekkel teli az út odáig, de Ateja éjjel-nappal imádkozni fog Allahhoz, hogy szerencse vezéreljen. Siess, én imádott egyetlenem! Zejd hevesen magához szorította a lányt, megcsókolta, aztán sietve eltűnt az éjszakában.

9. Sir Richard

Az alagút, melyen Paul Bodkin vezette Blake-et, egyre csak fölfelé vezetett, s gyakran lépcsők szakították meg – ezeken szintén mind magasabb szintekre jutottak. Blake-nek úgy tetszett, végeérhetetlen az út. A hosszú alagút mindig visszatérő titokzatosságát is felülmúlta a sima falak egyhangúsága, ahogy lassan előderengtek a fáklyafényben, majd visszahulltak megint az ősvilági vaksötétbe. Hogy aztán megint a falak változatlan, megkülönböztethetetlen egyformasága következzen. Hanem, ahogy minden véget ér egyszer, ez az alagút sem volt kivétel a szabály alól. Blake először valami kis napvilág-foltocskát pillantott meg messze-messze, aztán hirtelen kilépett a fénybe, az ég alá, és tágas, fák tarkította, gyönyörű völgyet látott maga előtt. Ott állt egy széles szegélyen, afféle párkányon, pár száz lábnyira a hegy töve felett, melyen át ezt az alagutat vágták. Közvetlenül előtte meredek szakadék tátongott, s jobb kéz felé, úgy alig harmincméternyire a szegély hirtelen véget ért. Blake akkor balra nézett, és szeme tágra meredt a csodálkozástól. A párkány eme végével szemközt magaslott egy tömör fal, kőművesmunka nyoma, mindkét oldalát hosszú, keskeny lőrésekkel tagolt, jókora kerekded tornyok szegélyezték. A fal közepén nagy kapualj tátongott, amelyet erős, finoman kidolgozott csapórács zárt le, s mögötte két, őrt álló feketét látott Blake. Pontosan ugyanolyan volt az öltözékük, mint az ő két foglyul ejtőjéé, azzal a különbséggel, hogy ezek jókora csatabárdokat szorongattak, amelyeknek nyele a földet támasztotta. – Ho-hó, kapu! – kiáltotta Paul Bodkin. – Nyissátok ki egy külső őrnek és egy fogolynak! A kapurostély lassan fölemelkedett, és Blake meg az őr bement. Közvetlenül a kapun túl, balra, a domboldalba beleépítve volt egy nyilvánvalóan őrszoba. Előtte vagy húsz katona tartózkodott, ugyanolyan egyenruhában, mint Paul Bodkin, valamennyinek a mellén piros kereszt. Egy súlyos fakorláthoz lovak voltak kipányvázva, a míves lószerszámok a középkori Anglia lovagjait ábrázoló festményeket idézték föl Blake-ben. A különös öltözetű feketék, az utat őrző erős kapu-védtorony, a lovak abrakolása és szerszáma – mindez annyira valószínűtlen volt, hogy Blake azt hitte, több meglepetés már nem érheti, amikor az őrház két ajtajának egyike megnyílt, és kilépett egy csinos fiatal férfi. Láncvértezetű páncélinget viselt, fölötte könnyű, durva szövésű bíborszín köpenyt. A fiatalember fejét leopárdbőr harci sapka fedte, melynek alsó szegélyétől lefelé a fejfedőhöz erősített láncgallér vagy „sál” védte a torkát és a nyakát. Egyedüli fegyverzete egy súlyos kard s egy tőr volt, ám az őrház oldalának támasztva az ajtó mellett, ahol a férfi megállt, hogy szemügyre vegye Blake-et, volt egy hosszú lándzsa, mellette egy pajzs, domborulatán piros kereszttel. – Teringettét! – kiáltotta. – Hát te kit s mit hozol itt, csatlós? – Foglyot nemes lord, hogy szemednek tetszésére lenne – válaszolta teljes tisztelettel Paul Bodkin.

– Szaracént, minden bizonyossággal – szögezte le a fiatalember. – Nem s hadd bátorkodjam mást állítani, Sir Richard – felelte Paul –, de az én megítélésem szerint nem szaracén ő. – S pedig miért? – A saját szememmel láttam, miként moccant keze a jelre a Kereszt előtt. – Taszigáld közelebb, fickó! Bodkin ékes lándzsája megbökte Blake hátát, de az amerikai szinte nem is érezte, mi történik, olyannyira lekötötte figyelmét a felismerés ténye, amely hirtelen világossá tette számára ezt az egészet. Egy pillanat alatt megértette a helyzetet. Magában már nevetett is saját ostobaságán. Ezek a fickók azt képzelték, hogy elhiszi majd nekik ezt a komédiát? És mit tesz isten, majdnem jól is számítottak. Elindult gyorsan a fiatalember felé, majd megállt, ajka körül gunyoros mosoly játszott. A szemközt álló fél gőgösen és kihívóan szemlélte őt továbbra is. – Honnét jössz – kérdezte –, s mi dolgod a Szent Sír Völgyén, akasztófavirág! Blake mosolya lehervadt. Ami sok, az sok. – Hagyjuk a cirkuszt, ifjú barátom – jelentette ki, szokásos lassú hanghordozásával. – Hol találom a rendezőt? – Rendezőt? Hitemre, nem tudom, miről beszélsz! – Már, hogy ne tudná! – csattant fel Blake, nem leplezett gúnnyal. – De hadd mondjam meg, hogy én napi hét-ötven külön prémiumért se veszek be ilyesmit. – A mennydörgős-ménkőbe, fattya! Nem fogom fel jelentését mind e szavaknak, de nem tetszik a hangnem. Közel van ahhoz, hogy sértés legyen Richard Montmorency fülének. – „Vagy, aki vagy, s ha kell, maradj” – szögezte le Blake. – Hát, ha a rendező nincs kéznél, kérem, küldesse ide az asszisztensét, vagy a főoperatőrt... vagy a forgatókönyvírót, mit tudom én, biztos, még vele is sokkal értelmesebben megtárgyalhatjuk ezt az egészet. – Vagyok, aki vagyok?! És az is maradjak? Miért, hát te mit hiszel, ki volnék én, ha nem Richard Montmorency, Nimmr városának nemes lovagja? Blake kétségbeesetten rázta a fejét, aztán a katonákhoz fordult, akik némán álltak ott s hallgatták a társalgást. A fiatal amerikai úgy vélte, egyikük már csak el fog vigyorodni végre, hogy őt csak megviccelték, de csupán ünnepélyes, komoly arcokat látott. – Figyeljenek ide – fordult most Paul Bodkinhoz. – Egyikük sem tudja, hol a rendező? – Ren-de-ző? – ismételte Bodkin fejcsóválva. – Nimmrben nincs ilyen izé, nem, és a Szent Sír Völgyében sincs. Nincs. – Sajnálom – mondta Blake. – Részemről a tévedés. Hát, ha nincs rendező, akkor nyilván van egy őr. Láthatnám? – Vagy úgy, őr! – kiáltott fel Bodkin, arcán megértés tükröződött. – Hát Sir Richard az őr. – Nagy ég! – fordult Blake ismét a fiatalemberhez. – Bocsásson meg, azt gondoltam, ön itt a bentlakók egyike.

– Bentlakók? Igazán furcsa nyelvet beszélsz, jóllehet Anglia íze-zamata érzik rajta – jelentette ki a fiatal férfi ünnepélyesen. – De a csatlós igazat szólt... valóban én vagyok a mai napon a Kapu Őre. Blake kezdett kételkedni saját elmebéli állapota, legalábbis az ítélőkészsége felől. Sem a fehér fiatalember, sem a feketék nem emlékeztettek őrültekre, nem, az arcuk egyáltalán nem olyan volt. Blake hirtelen a kapu őrére pillantott. – Sajnálom – mondta, és megvillantotta azt a nyílt, őszinte mosolyát, melyről ismerőseinek körében híres volt. – Ostobán viselkedtem, de lássa be, mekkora idegfeszültségben élek hosszú ideje, ráadásul elvesztem a dzsungelben, napok óta megfelelő táplálék nélkül bolyongok. Már azt hittem, valami tréfát űznek velem, és, hadd mondjam meg, igazán nem voltam tréfás kedvemben. Baráti jó szót és vendégszeretetet vártam volna inkább. Kérem, mondja meg nekem, hol vagyok. Miféle föld ez? – Közel vagy Nimmr városához – felelte a fiatalember. – Gondolom, akkor valami nemzeti ünnep van vagy efféle? – vetette föl Blake. – Egy szavad sem értem – válaszolta a fiatal férfi. – De hát ez az egész így... ez valami parádé, nem? – Láncos-lobogós! De furán beszél ez a fickó! Parádé? – Nos, hát, ezek a jelmezek... – Mi volna kivetni való mind ez öltözéken? Semmi kétség, nem a legújabb divat szerinti, de illik a helyhez, és nagyon alkalmas a mindennapi lovagi szolgálatra. – Nem akarja azt mondani, hogy mindennap így öltözködik? – kérdezte Blake. – Miért ne? Hanem ebből elég. Nem óhajtok további meddő szócsatát véled. Vigyétek be, ti itt, ketten. Te meg, Bodkin, térj vissza a külső őrhöz. – A fiatalember azzal megfordult, visszament az épületbe, míg két katona, nem túl finoman megragadta és bevitte Blake-et. Egy magas mennyezetű helyiségben találta magát, kőből faragott falak vették körül, és fenn is kézzel faragott kőgerendák és szemöldökelemek voltak láthatók, s rajtuk ősidők feketéllettek. A kőpadlón asztal állt, az iménti fiatal férfi az mögé ült le, Blake az innenső felén várakozott, jobbján-balján egy-egy őrrel. – Neved? – hangzott a fiatalember kérdése. – Blake. – Ennyi az egész? Blake... és kész? – James Hunter Blake. – Mely cím viselője vagy hazádban? – Nincs címem. – A, hát akkor nem vagy gentleman? – De, annak tartanak. – Mi a hazád? – Amerika. – Amerika! Pajtás, olyan ország nincs. – Miért ne lenne?

– Sose hallottam róla! Mit kerestél a Szent Sír Völgyének közelében? Nem tudod, hogy ez tiltatik? – Mondtam, hogy eltévedtem, elvesztem. Fogalmam sem volt, merre járok. Egyéb vágyam sincs, csak, hogy a szafarimat megtaláljam, vagy kijussak újra a tengerpartra. – Ez lehetetlen. Körül vagyunk véve szaracénokkal. Hétszázharmincöt éve szorongatnak minket hadaik. Hogyan tudtál átjönni az ellenséges vonalakon? Hogyan csúsztál át az ellen seregein? – Semmiféle hadak nincsenek, nincs semmilyen sereg. – Richard Montmorencynek hazudsz, csirkefogó? Ha nemes vér csörgedezne eredben, most a becsület mezején kellene elszámolnod erről, vazallus! Én azt hiszem, hogy te valami kis kém vagy, akit a szaracén szultán küldött reánk. A legjobb lenne, ha mindent feltárnál előttem nyíltan, különben a herceg elébe vitetlek, és ő oly módokon facsarja ki belőled az igazság nedvét, hogy az minden lesz, csak kellemetes nem. Mit mondasz erre? – Semmi bevallani valóm nincs. Vigyél a herceg elé, vagy, aki elé csak óhajtasz. Akkor legalább talán kapok valamit enni is. – Enni itt is kaphatsz. Senki ne mondja, hogy Richard Montmorency kapujától éhen küldtek el akárkit. Hé! Michel! Hol ez a lusta lajhár? Michel! Ajtó nyílt, belső térre, és előbukkant egy álmos tekintetű fiú, egyik öklét még nyomkodta a szemébe. Kurta tunikát viselt, lábát feszes zöld nadrág fedte. Sipkája mellé toll volt tűzve. – Aludtunk megint, he? – vonta őt kérdőre Sir Richard. – Te henye szolga! Hozzál kenyeret, s húst ennek a szegény vándornak, de ne várass minket vele holnap reggelig! Tágra meredt szemel, eléggé ostobán bámult a fiú Blake-re. – Egy szaracén, uram? – kérdezte. – Mire való ez? – förmedt rá Sir Richard. – Hát a mi Urunk Jézus nem táplálta-é a sokaságot anélkül, hogy megkérdezte volna, ki hitetlen közülük? Siess, bitangja! Ez az idegen itt nagyon éhes lehet. A fiú megfordult és kicsoszogott a helyiségből, s közben gallérjába törölte az orrát. Sir Richard figyelme most újból Blake-re szegeződött. – Nem vagy te olyan rossz külsejű, pajtás – közölte vele. – Szívfájdalom, hogy nem vagy nemes vér mégsem, hisz a megjelenésed egy alacsony sorban született ember látszatát kelti. – Sosem tartottam magamat alacsony származásúnak – hangzott erre már Blake ellenvetése. – Apád tehát... nem volt legalább ő nemes lovag? Blake agya sebesen járt. Egyelőre nem tudta volna pontos magyarázatát adni, mi lehet az oka s értelme ennek a régieskedésnek, ami vendéglátója szavaiból és az itteniek öltözetéből megnyilvánult, ám afelől nem volt kétsége, hogy ez az ember komolyan beszél, ha épelméjű, ha nem, s így nem sok jót ígért volna tréfaságra fogni a dolgot. Azt felelte hát: – Való igaz. Apám harmincketted íziglen szabadkőműves és Templomos Lovag.

– Teringettét! Én tudtam – kiáltotta Sir Richard. – Rendbéli vagyok én is – tette hozzá Blake, amikor látta, hogy szavai mekkora örömöt váltottak ki a másikból. – Ah, tudtam! Én tudtam! – kiáltotta mindegyre Sir Richard. – Viselkedésed elárulta a nemes vért. De hát, mondd, miért akartál engem megtéveszteni? Vagyis akkor te Krisztus Szegény Lovagjainak egyike vagy, Salamon Templomosa, mint, akik kísérték s védték a szegény zarándokokat vándorútjukon a Szentföld felé. Ez megmagyarázza szegényes küllemedet, és glóriát is von köréje. Blake-et elképesztette ez az utalás, hiszen benne merőben másként élt a templomos lovagok képe: tollak-forgók, díszek-kincsek, csillogóvillogó szablyák. Nem tudta, hogy a kezdeti időkben e derék lovagok valóban régi rongyokba öltözve jártak, hogy elnyerjék mások részvétét s a jótékonykodás áldásait. Ebben a pillanatban Michel visszatért, egy fatálcán hideg ürühúst és pár szelet fekete kenyeret hozott, kezében egy kancsó bor volt. Mindezt lerakta az asztalra Blake elé, majd egy szekrényhez lépett, kivett két fémkelyhet, s töltött beléjük a kancsó tartalmából. Sir Richard fölállt, kézbe vette az egyik kelyhet, aztán a fejével egy magasságba emelte. – Üdv és áldás, Sir James – mondta –, Isten hozott Nimmrben és a Szent Sír Völgyében. – Koccintsunk, hogy össze ne koccanjunk – válaszolta Blake. – Különös mondás – jegyezte meg Sir Richard. – Az a benyomásom, hogy Angliában jócskán változhattak a dolgok Oroszlánszívű Richard napjai óta, mikor is az én nemes őseim útra keltek uralkodójuk kíséretében, hogy a nagy, szent keresztes háborút megvívják. Koccintsunk, hogy össze ne koccanjunk! Ezer szablya éle! Nem fogom elfelejteni. Koccintsunk, hogy össze ne koccanjunk! Alig várom, hogy valamely nemes lovag igyon újból az egészségemre... ezzel fogom viszonozni! – De – folytatta –, álljunk meg! Michel, egy zsámolyszéket Sir Jamesnek. Nemes lovag, egyél! Mert éhes lehetsz, a-z nem kétséges! – Hát erre mérget vehetsz! – felelte Blake érzéssel, ahogy letelepedett a székre, melyet Michel odatolt gyorsan. Kés-villa nem volt, de vannak az embernek ujjai, és Blake igen célszerűen használta őket, közben Sir Richard elégedett mosollyal szemlélte őt a durván faragott asztal túloldaláról. – Különb örömet szerzel te az embernek, mint egy hegedős regös – mondta. – Erre mérget vehet! Hó ho-hó! Még, hogy! Égi ajándék leszel a herceg udvarában. Erre mérget vehetsz! Hogy Blake az éhségét csillapította, Sir Richard rendelkezett: Michel nyergeljen lovakat. – Lelovagolunk a kastélyhoz, Sir James – magyarázta. – És mostantól nem a foglyom vagy, hanem a barátom, s vendégem. Hogy ily mogorván fogadtalak, kényszerűségből bár, maradjon mindörökre csakis az én hibám. Ficánkoló, ékesen szerszámozott lovakra pattantak, így indultak el, s tisztes

távolságban Michel követte őket lefelé a kanyargós hegyi úton. Sir Richarddal most ott volt a lándzsája és a pajzsa is, és a fegyver hegyén kis zászlócska lobogott a szélben kecsesen, a nap sugarai táncoltak a lovagi vérten, a derék arcon pedig jóakaratú mosoly ült, ahogy „egykori” foglyával társalgott. Blake-nek úgy tetszett, mintha egy históriás könyv egyik pompás illusztrációja elevenedett volna meg hirtelen. Testi valóját mintegy meghazudtolva, a lovag arca és egész lénye valami gyermeki együgyűséget sugárzott, ez az első pillanattól fogva elnyerte Blake rokonszenvét, s főleg azért, mert biztosan érezte, hogy ettől az embertől semmiféle rossz cselekedet nem indulhat el. Hogy Blake kijelentéseit, mindazt, amit ez a „messziről jött ember” önmagáról állított, ilyen készségesen fogadta, s valóban készpénznek vette, összeegyeztethetetlennek látszott magas intelligenciájával, és Blake ezt annak tulajdonította, hogy itt valami született lelki tisztaság és függetlenség párosul a körülmények egyszerűségével, s ezért ez az ember képtelen feltételezni bárkiről is, hogy álnokságot követne el. Ahogy az út megkerülte a hegyet, Blake újabb, elébük magasló őrtornyot pillantott meg, s mögötte egy ódon várkastély körvonalai bontakoztak ki: sok apró, kiszögellő erődfal, tető és kupolácska. Sir Richard szavára a főkapu őrei azonnal engedelmeskedtek, s ők belovagolhattak a balliumba. A külső és a belső fal közötti tér elhanyagoltnak látszott, pár vén fa állt ott és virult, s ezek egyikének árnyékában, a kapuhoz közel, fegyveresek kisebb társasága időzött, s közülük ketten játszottak valamit, ami a leginkább a dámára emlékeztetett. A belső fal tövénél széles sáncárok húzódott, vizében a fal szürke kövei tükröződtek, a fal belső felét borító vadszőlőindák előbukkantak a fal élén, kilógtak a külső oldalra, szabálytalan alakzataikkal elevenebbé tették a képet. Pontosan az őrtoronnyal szemközt volt a belső fal nagy kapubejárata, és itt függőhíd vezetett át a vizesárkon, és súlyos kapurostély zárta el a várkastély nagy belső udvarára vezető utat. Ám Sir Richard egyetlen szavára megnyílt előttük a rács, s ők keresztüldübörögve a hídon, bevonultak a várba. Blake ámuló szeme előtt hatalmas, durván faragott kőből épült várkastély állt, körülötte jobbra-balra szélesen elterülő kertek, látszott rajtuk a gondos kezek nyoma. Férfiak és nők gyűltek össze, s olyanok voltak mind, mintha Arthur király udvarából léptek volna elő. Ahogy Sir Richardot s a társaságában érkező idegent megpillantották, érdeklődő tekintetek fordultak a két férfi felé, s a kíváncsiság érthetően Blake-nek szólt. Köszöntések és kérdések záporoztak Sir Richardra. Közben a két férfi leszállt a lóról, s Michelre bízta az állatokat. – Hahó, Richard! – kiáltotta valaki. – Mit hozol... csak nem egy szaracént? – Nem – válaszolta Sir Richard. – Tiszta, igaz lovagot, aki hódolatát fogja tenni a herceg előtt. Hol leljük őt? – Amott – mutatott a másik az udvar túlsó vége felé, ahol jókora sokaság állt. – Jer, hát, Sir James! – rendelkezett készségesen Sir Richard. Azzal elindult vele az

udvaron át, s így az elsőül megpillantott férfiaknak, s nőknek közvetlenül a közelében haladlak el. Vélemények, megjegyzések röppentek fel, de úgy, hogy Blake-nek az arcába hajtották a vért Mert a nők nyíltan dicsérték vonásait és tartását, míg a férfiak, talán féltékenységből, nem éppen hízelgő kijelentéseket tettek mocskos és rongyos ruházatáról, külleméről, meg az egész „nevetséges” figuráról. S valóban, óriási volt a különbség az itteniek pompája – csodás dalmatikák, hímzések és bolyhok, bojtok, rojtok, feszes nadrágok, tarka sipkák s hasonlók – és Blake piszkos, szakadt, darócszerű inge, kord nadrágja és kordován lábbelije között. A nők csaknem ugyanolyan ékesen-gazdagon öltözködtek, mint a férfiak. Drága-dús, súlyos anyagokból készült köpenyek redőződtek-íveltek köréjük, hajukat és vállukat könnyű, finom, tarka, gyakran szépen díszített fátylak-csipkék fedték. Sem ezek a férfiak, sem mások itt a társaságban nem viseltek fegyvert, Blake azonban látott egy fegyveres lovagot a külső kapubejáratnál, egy másikat meg a belsőnél, és ebből úgy ítélt, hogy a kényelmetlen, nehéz harci mezt csak akkor viselik, ha közvetlen katonai szolgálatot teljesítenek. Ahogy az udvar végében összegyűltekhez érkeztek, Sir Richard utat tört a könyökével a csoport középpontjáig, ahol egy magas termetű, hatásos megjelenésű férfi állt, és társalgott a körötte lévőkkel. Amikor Sir Richard és Blake megállt előtte, a társaság elnémult. – Herceg, jó nagyuram! – mondta Richard, és meghajolt. – Itt hozom Sir Jamest, a becses Templomos Lovagot, aki Istennek védőszárnya alatt hatolt át az ellenség vonalain, hogy Nimmr kapuihoz elérjen. A magas férfi fürkészőn nézte Blake-et, és a tekintete nem túlságosan sok hiszékenységről árulkodott. – Azt mondod, hogy Salamon Szentélyéből jössz, Jeruzsálemnek Királyságából? – kérdezte a hercegnek szólított férfi. – Sir Richard alkalmasint félreértett engem – válaszolta Blake. – Tehát nem vagy Templomos Lovag? – De, csak nem Jeruzsálemből érkezem. – Talán egyike ő azoknak a vitéz vándorló lovagoknak, kik a jámbor zarándokokat kísérik szentföldi útjaikra – hangzott most egy hölgy ajkáról a feltételezés. A nő fiatal volt s ott állt a herceg közelében. Blake nyomban arra pillantott, szeme találkozott a hölgyével, ki ekkor már le is sütötte a magáét, de a fiatal amerikai láthatta, hogy igen szépséges szempárról van szó, nem kevésbé szép ovális arc egyik ékességeként. – Valószínűbb rendelése lehet a sorsnak, hogy kém ő, kit a szaracén szultán küldött közénk – vélekedett egy sötét férfi, aki az iménti nő mellett állt. A fiatal szépség ekkor a hercegre emelte tekintetét. – Nem úgy néz ki, mint egy szaracén, apám – mondta. – Mit tudod te azt, hogy néz ki egy szaracén, édes gyermekem? – felelte a herceg erőteljes gyengédséggel. – Tán olyan sokat láttál már? – A társaság ezen jót derült, a lány pedig felhúzta az orrát.

– És ha azt mondom, jó atyám, hogy ugyanannyi szaracént láttam én is, mint Sir Malud avagy te, drága herceg? – csattant föl kihívóan, gőgösen a lány. – Tessék, Sir Malud, írja le nekünk, milyen egy szaracén. A sötét fiatalember belepirult mérgébe. – Végső soron, jó herceg nagyuram – jelentette ki –, annyit mondhatok, hogy az angol lovagot, ha látom bárhol, megismerem, és ha itt egy angol lovag is van, legyen Sir Malud maga szaracén! – Elég! – mondta a herceg, majd Blake-hez fordult. – Hát, ha nem Jeruzsálemből vagy, mondd meg nekünk, honnan! – New Yorkból – felelte az amerikai. – Hah – közölte diadalmasan a lánnyal Sir Malud –, nem megmondtam? – Mit mondtál meg? Hogy New Yorkból jött? Egyébként hol van az a New York? – érdeklődött a lány. – Az a hűtleneknek valami erődje lesz – szólt közbe Malud. – New York? – kérdezte most már a herceg is. – Az a Szentföldön van? – Nevezték olykor New Jerusalemnek is – magyarázta Blake. – És te az ellenség vonalain át jöttél el ide Nimmrbe? Mondd meg, úr s lovag, van-e sok fegyveres katonájuk? Lovasuk? Hogyan osztották el erőiket? Nagyon közel vannak a Szent Sír Völgyéhez? Gondolod netán, hogy támadást terveznek a közeli jövőben? Rajta, lovag urunk, mondd el mindezt nekem, nagy hasznunkra lehetsz, meghidd! – Négy napon át jöttem a vadonon keresztül, és egy árva élő emberrel sem találkoztam – mondta Blake. – Semmiféle ellenség nem vesz körül titeket. – Micsoda? – kiáltotta a herceg. – Hát nem megmondtam?! – harsogta Malud. – Ellenséges kém. Abba a hitbe akarna ringatni minket, hogy biztonságban vagyunk, és akkor a szultán majd így törhet ránk: gyanútlanokra, – védtelenekre!... Hogy elfoglalhassa Nimmrt s a Völgyet! – Ezer lándzsa! Azt hiszem, igazad van, Sir Malud – kiáltotta a herceg. – Még, hogy ellenség sehol! Mi egyébért volt akkor hét és fél évszázadon át, hogy Nimmr lovagjai fegyverben éltek itt, ha nem azért, mert az ellenséges hitetlenek hordái kintről fenyegetik létünket? – Ide a bökőt – mondta Blake. – Hogy micsoda?! – mondta döbbenten a herceg. – Hercegem, jó nagyúr, neki ilyen furcsa kifejezései vannak – magyarázta Richard –, ám én nem hiszem, hogy ellensége volna Angliának. Én magam mellette szavazok, és azt javallom inkább, fogadd nemes szolgálatodba. – Kedved volna-e szolgálni engem, jó úr? – kérdezte a herceg. Blake Sir Maludra pillantott, és kétkedés ült ki a szemébe – de akkor tekintete elkapta azt a szépséges szempárt. – Erre mérget vehet, uram! – mondta.

10. Ulala visszatér

Numa éhes volt. Három napon és három éjszakán át vadászott már úgy, hogy a zsákmány mindig elillant előle. Talán öregedett Numa. Szaglása, látása nem volt már olyan éles mozdulatai lelassultak, s az ugrást sem időzítette elég tökéletesen, amikor a nagy pillanat eljött. Numa kiszemelt áldozata mindig a vadon legfürgébb lakói közé tartozott, így csupán egy hajszál elég volt ahhoz, hogy a teli has helyett maradjon az éhség. Talán öregedett Numa, mégis hatalmas volt pusztító ereje, és most, hogy a koplalás felfokozta dühét, vadságát és ravaszságát, valóban minden kockázatot vállalt volna már a jóllakás nagy érzése érdekében. Egy ideges, ingerlékeny, minden addiginál veszélyesebb Numa lapult a csapás mellett. Fülét hegyezte, szeme égett, orrcimpái remegtek, farka hegye enyhén mocorgott – nyilvánvalóan egy másik lény jelenlétét érzékelte. Numa orrába emberszagot sodort a szél. Négy nappal ezelőtt, hogy tele volt még a hasa, Numa biztosan az ember első jelére elsomfordált volna, de most más volt a nap és más volt Numa is. Zejd három napja szökött meg Ibn Ijad sejk menziljéből. Gondolatai Atejánál jártak, a messzi Guadra gondolt, és arra, hogy valóban szerencsésnek mondhatja magát a sikeres szökés s az eddigi menekülés miatt. Lova lassan poroszkált a dzsungelén át, s Zejd nem is sürgette, hiszen hosszú út várt rájuk, és előttük egy vadállat állt lesben, zsákmányára várva. De nemcsak Numa füle volt éles, s nemcsak az ő orra érezte a közelítő emberféleség szagát, a közelben kuporgott egy másik vadállat, amiről Numának sejtelme sem volt. Az oroszlán, túlzott félelmében, hogy megint elszalaszthatja a zsákmányt, elvétette a mozdulatot. A csapáson ott jött a hátas. Egy méternél is közelebb haladt volna el Numa mellett, de Numa nem tudott várni. Mielőtt a ló beérkezett az oroszlán tehetséges ugrásának körébe, Numa iszonyatos bődüléssel támadott. A kanca rémülten torpant meg, hátrált, s eközben megpróbált visszafordulni, elfutni. Elvesztette az egyensúlyát, hanyatt dőlt, elzuhant, s estében akaratlanul levetette Zejdet is a hátáról. Ám a ló a következő pillanatban már talpon volt, és elszáguldott, vissza az úton, otthagyta gazdáját a földre terülve, kiszolgáltatva a támadó oroszlánnak. A férfi halálos rémületében látta a fújtató, dühös pofát, ahogy a kivillanó tépőfogak már ott voltak csaknem fölötte. És akkor meglátott valami mást is – valamit, ami ugyanígy az érzések végtelenjét szabadíthatta el benne –, egy mezítelen óriást, aki rávetette magát a hatalmas macska hátára. Látta, hogy egy bronz kar átfonja a vadállat nyakát, s, hogy Numa a rázúduló test súlyától és lendületétől a földre dőlt. Zejd megpillantott egy elővillanó kést, a penge újra meg újra lecsapott, s az őrjöngő oroszlán vonaglott és rázkódott, hiábavalóan, mert azt a valamit a hátáról nem tudta lerázni Hallotta el-Adrea hördüléseit és horkanásait, s e hangokba olyan velőtrázó

üvöltések és hörgések is belevegyültek, amelyektől meghűlt a vér az ereiben, mert látnia kellett, hogy egy embervad ajkáról törnek elő. Akkor Numa elernyedt, az óriás fölemelkedett, leszökkent róla, megállt a tetem mellett. Egyik lábát rátette, fejét az égnek emelte, és olyan borzalmas üvöltést hallatott, hogy a velő megdermedt a beduin csontjaiban. Ilyet nem sok ember hall: a hím majom diadalordítása volt az. És ekkor Zejd felismerte megmentőjét, s megborzongott megint, amint látta, hogy az a majmok Tarzanja. A majomember letekintett rá. – Te Ibn Ijad menziljéből vagy – mondta neki. – Én csak egy szegény, jelentéktelen ember vagyok közülük – védekezett Zejd. – Mindig csak a sejket követtem, ő parancsolt. Dzsungel sejkje, kérlek, ne élj jogoddal, hogy Zejd most a te hatalmadban van. Kíméld meg nyomorult életem, Allah meg fog még áldani érte. – Eszem ágában sincs, hogy téged bántsalak, beduin – mondta Tarzan. – Ami gonoszság történt a közreműködésetekkel az én országomban, az Ibn Ijad bűne. Itt vannak ők is valahol a közelben? – Vellah, nem! Zejdtől ők több napi járóföldre vannak most. – És a társaid? A mostaniak? – tudakolta a majomember. – Nincsenek. – Magad vagy tehát? – Billah, igen. Tarzan összevonta a szemöldökét. – Jól gondold meg, beduin, mielőtt Tarzannak hazudnál – figyelmeztette. – Allahra! A színigazat mondtam. Teljesen egyedül vagyok. – És miért? – Fahd cselszövése miatt, ő ugyanis úgy állította be a dolgokat, mintha Ibn Ijad életére törtem volna, holott, Allahra, ez égig bűzlő hazugság, és engem golyó általi halálra ítéltek, de aztán Ateja, a sejk leánya elvágta kötelékeimet, és így elmenekültem. – Mi a neved? – Zejd. – És hova igyekszel? A saját hazádba? – Igen. El-Guadba, el-Harb Salem fendijébe. – Odáig, így egymagadban, nem élheted túl az út megpróbáltatásait – figyelmeztette Tarzan. – Ettől én is félek, de hát a halál biztos lett volna, ha nem szököm el Ibn Ijad haragja elől. Tarzan egy pillanatig némán töprengett, majd így szólt: – Nagy lehet Atejának, a sejk leányának szerelme, és nagy lehet az ő hite is benned. – Allahra, igen, az ő szerelme nagy, és azt is tudja, hogy sosem ölném meg az apját, akit ő szeret. Tarzan bólintott.

– Hiszek neked – mondta –, és segíteni fogok. Nem folytathatod egyedül az utat. Elviszlek magammal a legközelebbi faluba, és ott a főnök majd ad melléd harcosokat, akik elkísérnek a következő faluig, és így, faluról falura fognak elvezetni Szudánig. – Allah örökké őrizzen téged és vigyázzon rád – kiáltott fel Zejd. – Mondd csak – szólalt meg Tarzan, mikor már a dzsungel csapásán a legközelebbi falu felé haladtak. A falu kétnapi járóföldre volt tőlük, délnek. – Mondd meg nekem, mit keres Ibn Ijad ebben az országban! Mert az nem igaz, hogy csupán elefántcsontért jött. Igazam van? – Vellah, igazad, Tarzan sejk – helyeselt Zejd. – Ibn Ijad kincsekért jött ide, nem pedig elefántcsontért. – Hogy? Mit? – El-Habasban van a kincses város, Nimmr – magyarázta Zejd. – Ezt Ibn Ijad egy tanult sahartól tudta meg. Nimmrnek oly nagy a gazdagsága, hogy ezer teve annak a tizedét sem tudná elhordani. Sok arany, ékszer... és egy nő a kincs. – Egy nő? – Igen, olyan csodálatos szépségű nő, aki, északon egymagában annyit érne, hogy mesésen s gazdaggá tenné Ibn Ijadot. Bizonyára te is hallottál már Nimmr városáról. – A gallák olykor beszélnek róla – mondta Tarzan –, de mindig az volt a véleményem, hogy ez sem valóságosabb, mint a többi legendájuk színhelyei. És Ibn Ijad vállalkozott erre a hosszú és veszélyes útra... pusztán egy mágus szavára hallgatva? – Van-e, ami egy tanult sahar szavánál többet érhet? – kérdezte Zejd. Tarzan megvonta a vállát. A két nap alatt, míg a falut elérték, Tarzan értesült arról, hogy Ibn Ijad táborába egy fehér ember érkezett, ám Zejd leírásából nem volt egyértelmű, ki lehetett az illető, Blake vagy Stimbol. Míg Tarzan Zejddel délnek tartott, Ibn Ijad északnak vonult csapatával, el-Habas földjére, és Fahd Tolloggal szőtte kis összeesküvését, Stimbol meg Fahddal szőtte a magáét, miközben Fejjuan, a galla rabszolga várta a pillanatot, hogy végre szabad legyen, Ateja pedig gyászolta Zejdet. – Fejjuan, te, aki kisfiúként ezen a földön éltél – mondta egyszer a galla szolgának a sejk leánya. – Mondd, mit gondolsz, Zejd el tud jutni egyedül el-Guadba? – Billah, nem! – felelte a fekete. – Nem kétséges, hogy ő most már halott. A lány elfojtotta zokogását. – Fejjuan veled gyászol, Ateja – mondta a fekete. – Zejd derék ember volt, jószívű. Bár a te kedvesedet kímélte volna inkább Allah, és sújtott volna le az igazi bűnösre. – Hogy érted ezt? – kérdezte Ateja. – Csak nincs róla biztos tudomásod, Fejjuan, ki lőtt apámra, Ibn Ijadra? Nem Zejd volt! Mondd, hogy nem Zejd volt! Hanem a szavaid máris azt mondják, amit én már rég sejtek. Zejd nem törhetett az apám életére. – Nem, dehogy tett ő olyat – biztosította Fejjuan. – Mondd el nekem, amit tudsz erről a dologról. – És nem fogod elárulni senkinek, hogy kitől hallottad? – kérdezte Fejjuan. – Mert

nagyon rútul járnék, ha valaki, akire gondolok, tudná, hogy láttam, amit láttam! – Allahra esküszöm, nem foglak elárulni, Fejjuan! – kiáltotta a lány. – Mondd el nekem, mit láttál! – Azt nem láttam, hogy ki lőtt apádra, Ateja – hangzott a fekete ember válasza. – De láttam valamit, mielőtt a lövés eldördült volna. – Igen, és mi volt az? – Láttam, hogy Fahd bemászik Zejd sátrába, és távozóban már vele van Zejd kovás puskája is. Ezt láttam. – Tudtam! Tudtam! – kiáltotta a lány. – De Ibn Ijad nem hinné el, ha elmondanád neki! – Tudom. Hanem most, hogy bizonyságom is van, talán megtalálom a módját, hogy Fahd vérét vegyem Zejd véréért – kiáltotta keserű fájdalommal a lány. Ibn Ijad napokig cirkált a hegyek mentén, ahol a legendás Nimmr városát sejtette, és keresett valami bejáratot, s bízott abban, hogy a bennszülöttek segítsége nélkül is rálel a helyes útra. Attól félt ugyanis, hogy ha a terveiről értesülnek, jócskán megnehezítik majd a dolgát. A vidék nem volt sűrűn lakott hely, így az araboknak könnyű volt elkerülni a találkozást a bennszülöttekkel, bár elképzelhetetlen volt, hogy a gallák ne tudnának jelenlétükről. Persze, ha a feketék nem zaklatják őket, Ibn Ijad sem zavarja köreiket, és kapcsolatot csak akkor vesz föl velük, ha a terv kivitelezéséhez nélkülözhetetlennek bizonyul a segítségük. Akkor majd hamis ígéretekkel és nyers kegyetlenséggel – attól függően, melyik látszik megfelelőbbnek – éri el a célját. Múltak a napok, és Ibn Ijad egyre idegesebb lett, mert akárhogy kerestek-kutattak, nem leltek olyan helyet, ahol behatolhattak volna a hegyek közé. Nyoma sem volt bejáratnak a mesés völgybe, ahol Nimmr kincses városa állhat. – A mindenségit! – kiáltotta egy napon. – Léteznie kell Nimmr városának, és kell lennie egy bejáratnak oda, és Allahra mondom, meg fogom találni! Tollog! Hívasd össze a habus népséget! Tőlük vagy általuk, de így vagy úgy megtudunk valamit a rejtélyes ügyről. Tollog oda is gyűjtötte a galla rabszolgákat Ibn Ijad bejtjéhez, s az öreg sejk sorra kérdezgette őket, ám egyikük sem szolgálhatott semmiféle, használható adattal a bűvös bejárathoz vezető útról. – Billah! – kiáltott fel Ibn Ijad. – Akkor majd egy itteni habusnál érdeklődünk! – Félelmetes harcosok lehetnek, ó, testvérem – óvta könyörögve Tollog. – És messze bemerészkedtünk az országukba. Ha magunkra haragítjuk őket, és esetleg ránk támadnak, még csúnyán járhatunk. – Beduinok vagyunk – mondta büszkén Ibn Ijad. – Vannak muskétáink. Mire mehetnének ezek ellenünk egyszerű dárdákkal és nyilakkal? – Viszont ők sokan vannak, mi meg kevesen – makacskodott Tollog. – Nem bocsátkozunk harcba, ha nem kényszerít rá a szükség – jelentette ki Ibn Ijad. – Először baráti eszközökkel próbáljuk megnyerni bizalmukat és jóindulatukat, hogy kicsaljuk belőlük a titkot.

– Fejjuan – kiáltotta aztán a sejk, s a nagy fekete emberhez fordult –, te habas vagy. Hallottam, hogy még jól emlékszel gyerekkorodra apád kunyhójában, és, hogy Nimmr története nem volt új történet számodra. Nos, menj és keresd meg a népedet. Barátkozz össze velük. Mondd el nekik, hogy csakhamar a nagy sejk, Ibn Ijad érkezik közéjük, jó szándékkal, s a főnököknek ajándékokat hoz. Mondd meg nekik I azt is, hogy Nimmr városát is szeretné meglátogatni, és ha elvezetik őt oda, bőséges jutalomra számíthatnak. – Parancsodra várok – mondta lelkesen Fejjuan, aki úgy érezte, közel az alkalom, hogy álmát megvalósíthassa. – Mikor induljak útnak? – Készülj fel rá még ma éjszaka, és, ahogy hajnalodik, indulj – válaszolta a sejk. Ekképpen történt, hogy Fejjuan, a galla rabszolga másnap kora reggel elindult Ibn Ijad, az el-Duad fendy sejkjének menziljéből, hogy megkeresse népének valamelyik faluját. Délig elért egy sokat nyűtt csapáshoz, mely nyugatnak vezetett, és ezt követni is kezdte merészen, gondolván, hogy így jobban elkerülhet bármiféle gyanúsítgatást, mintha lopva igyekezne megközelíteni egy galla falut. Azt is jól tudta, hogy az észrevétlen érkezés nagyon bajos vállalkozás lenne. Fejjuan nem volt bolond. Tisztában volt vele, nehéz lesz meggyőznie a gallákat arról, hogy ő is a vérükből való, s nemcsak arab öltözéke, fegyvere miatt, hanem mindenekelőtt azért, mert a galla nyelvet sem beszélte valami tökéletesen – ennyi év távollét után! Viszont bátor ember volt, ismerte népének harcias természetét, arab gyűlöletét, s pusztán ezért is boldogságot érzett, hogy körükben lehet végre. Hogy mennyire közelítette meg a falut, Fejjüan nem is tudta pontosan. Sem hangok, sem illatok nem könnyítették meg a dolgát, hanem akkor a csapáson hirtelen felbukkant előtte három jól megtermett galla harcos, a háta mögött pedig hallotta a többieket, ám Fejjuan nem fordult meg. Csak állt, kezét béke-jelre emelte, és közben mosolygott. – Mit keresel te itt a gallák földjén? – kérdezte az egyik harcos. – Apám házát keresem – felelte Fejjuan. – A te apád háza nincs a gallák földjén – horkant fel a harcos. – Te azok közül való vagy, akik azért jönnek, hogy kiraboljanak minket és elrabolják a fiainkat és a leányainkat. – Nem – válaszolta Fejjuan. – Én galla vagyok. – Ha galla volnál, jobban beszélnéd a gallák nyelvét. Megértjük, amit mondasz, de te nem úgy beszélsz, – ahogy a gallák. – Ez azért van, mert gyerekkoromban elraboltak, és azóta is a beduinok közt élek, és csak az ő nyelvüket beszélhetem. – Mi a neved? – A beduinok úgy hívnak, hogy Fejjuan, de a galla nevem Ulala volt. – Gondolod, hogy igazat mondhat? – kérdezte valaki a feketék csapatából. – Gyerekkoromban – volt egy fivérem, akinek Ulala volt a neve. – És hova lett? – kérdezte a másik harcos.

– Nem tudjuk. Talán Simba, az oroszlán felfalta. Talán a sivatagi emberek hurcolták el. Ki tudja?! – Talán igazat beszél – szólt a második harcos. – Talán ő a fivéred. Kérdezd tőle az apja nevét. – Mi volt az apád neve? – kérdezte most az első harcos. – Nalini – válaszolta Fejjuan. Erre a feleletre a gallák izgalomba jöttek, pár másodpercig suttogtak is egymás közt. Majd az első harcos Fejjuanhoz fordult. – Volt fivéred? – kérdezte. – Igen – hangzott a válasz. – Mi volt a neve? – Tabo – felelte Fejjuan habozás nélkül. A harcos, aki kérdezgette, vad kiáltással felszökkent a magasba. – Itt van Ulala! – rikkantotta. – A fivérem! Tabo vagyok, Ulala! Hallod? Nem emlékszel rám? – Tabo! – kiáltotta Fejjuan. – Nem, hát dehogy ismertelek volna meg, hiszen te kisfiú voltál, amikor engem elraboltak, és most szép szál harcos vagy. Hol van apánk és anyánk? Élnek-e még? Jól vannak? – Élnek és jól vannak, Ulala – válaszolta Tabo. – Ma a főnök falujába mentek, ahol nagy tanácskozás ült össze, ugyanis valami sivatagiak érkeztek országunkba. Velük jöttél te is? – Igen, én a sivatagiak rabszolgája vagyok – felelte Fejjuan. – Messze ide a főnök faluja? Szeretném látni apámat-anyámat, meg aztán az ide érkezett sivatagiakról is kellene beszélnem a főnökkel. – Gyere, bátyám! – kiáltotta Tabo. – Nem járunk messze a főnök falujától. Jaj, fivérem, hogy én téged újra láthatlak... mikor már rég halottnak hittelek! Annyi év után! Nagy lesz apánk és anyánk öröme! – De – folytatta Tabo –, mondd csak, a sivatagiak a saját néped ellen fordítottak már téged? Velük éltél sok-sok éven át, talán asszonyt is közülük választottál magadnak. Bizonyos vagy benne, hogy nem őket szereted mégis jobban, igen, jobban, mint minket, akiket annyi éve nem láttál már? – Nem szeretem a beduinokat – felelte egyszerűen Fejjuan. – Asszonyt sem választottam közülük magamnak. A szívemben mindig élt a remény, hogy visszatérhetek hazám hegyei közé, apám házába. Szeretem a népemet, Tabo. Soha többé el nem hagylak benneteket. – A sivatagiak barátságtalanok voltak hozzád? Kegyetlenül bántak veled? – érdeklődött Tabo. – Nem, nem, épp ellenkezőleg, jó bánásmódban volt részem náluk – válaszolta Fejjuan. – Nem gyűlölöm, de nem is szeretem őket. Az a nép nem a vérem. Köztük rabszolga vagyok. S míg társalogtak, a csapat a falu felé haladt, és közben két harcos előrefutott, hogy az örömhírt az apának és az anyának megvigye: íme, itt a rég elveszettnek hitt Ulala!

Így történt, hogy mikor a falu közelében jártak, már hatalmas csődület várta őket, és mindenki ujjongott, nevetett, harsogó galla nyelven kiabált, és legelöl, persze Ulala és Tabo apja és anyja integetett, szemük könnybe lábadt, ahogy Fejjuant meglátták, és az öröm s a szeretet igazi ünnepe volt ez a perc. Miután körbeüdvözölték, és minden férfi, nő és gyerek a közelébe tódult és megszorongatta az „elveszett fiút”, Tabo odavezette fivérét a főnök elé. – Batando öreg ember volt. Főnök volt már akkor is, mikor Ulalát elrabolták. Hajlamos volt a kételkedésre, s a sivatagi világot és gépeket különösen nagy gyanakvással kezelte. Alaposan megfaggatta hát Fejjuant. Próbatételül olyan dolgokat idézett fel, amelyekre a jövevénynek emlékeznie kellett gyerekkorából: milyen volt az apja háza, kik voltak a játszótársai, és más, hasonló bizalmas kérdéseket tett föl, amelyekre holmi szélhámos aligha adhatott volna megfelelő választ. Ám, hogy Fejjuan állta a sarat, az öreg főnök felállt, odalépett hozzá, átölelte, s boldogan szorította újra meg újra arcához az arcát. – Te valóban Ulala vagy! – kiáltotta. – Légy üdvözölve néped országában. Mondd meg nekem mármost, mit keresnek itt ezek a sivatagiak! Azért jöttek, hogy rabszolgákat szedjenek? – A sivatagiak mindig szednek rabszolgákat, ha szerét ejthetik, de Ibn Ijad elsősorban nem azért jön, hanem kincsért. – Ó! És miféle kincsért? – kérdezte Batando. – Hallott Nimmr város kincseiről – felelte Fejjuan. – Van valami út, mely bevezet a hegyek közé, aztán azon el lehet jutni Nimmr városáig, és ezt keresi ő. Ezért küldött el engem megkeresni a gallákat, akik el tudnák vezetni őt Nimmrbe. Szép ajándékot adna hálából, és ha sikerül a dolog, ígérete szerint gazdag jutalom illetné a gallák népét. – És ezek igaz szavak? – kérdezte Batando. – A sivataglakók szavának sose higgy – válaszolta Fejjuan. – És ha nem sikerül rátalálnia a nimmri kincsre, esetleg galla rabszolgákkal ás a mi vagyonunk dézsmálásával akarja majd kárpótolni magát, hogy kifizetődő legyen valahogy az útja, igaz? – hangzott Batando kérdése. – Batando szavaiban sok-sok évtized bölcsessége visszhangzik – felelte Fejjuan. – Mit tud ő Nimmr városáról? – érdeklődött az öreg főnök. – Semmi többet, mint, amit egy arab sámántól hallott – közölte a fiú. – Ő mondta Ibn Ijadnak, hogy Nimmr városa roppant kincseket rejt. És, hogy volt ott egy gyönyörű nő is, akiért fenn északon mesés összegeket fizetnének. – Semmi többet nem mondott neki? – kérdezte Batando. – Nem beszélt neki arról, hogy a tiltott völgybe milyen nehéz bejutni? – Nem. – Akkor elkalauzolhatjuk őt a völgy bejáratához – mondta Batando, s ravaszul mosolygott.

11. Sir James

Miközben Tarzan és Zejd az első falu felé haladt, ahol a majomember kíséretet akart szervezni a beduinnak a hazájába vezető út első szakaszára, a fiatal arabnak volt ideje eltöprengeni több dolgon is, és bizalma és tisztelete is megnőtt a vad kísérő iránt – végül kitárulkozott Tarzan előtt. – Dzsungel nagy sejkje – mondta egyszer –, jóságoddal örökre kivívtad Zejd múlhatatlan hűségét, aki arra kér most téged, tennél meg neki még egy nagy szívességet, ha mód van rá. – S mi volna az? – tudakolta a majomember. – Ateja, akit én szerelemmel szeretek, örök veszélyben él itt e vad vidéken, míg ott van körülötte Fahd. Én nem merek visszatérni Ibn Ijad menziljébe, még ha megtalálnám is a tábort, de később, amikor a sejk haragja csitul, arra törekszem, hogy ismét a színe elé járuljak, s meggyőzzem őt ártatlanságom felől, s, hogy Ateja mellett legyek és megvédjem őt Fahdtól. – Mit akarsz tenni hát? – érdeklődött tovább Tarzan. – Abban a faluban maradnék, amelyikről beszéltél, s ott várnám meg, míg Ibn Ijad ugyanezen az úton vissza nem indul el-Guad felé. Ez az egyetlen esélyem, hogy Ateját viszontlássam, hiszen egymagamban és gyalogszerrel úgysem tudnék átvágni Szudánon, ha te esetleg rákényszerítenél is, hogy országodból azonnal távozzam. – Igazad van – szögezte le a majomember. – Legyen hát, maradj itt hat hónapig. Ha Ibn Ijad addig nem halad erre, majd én üzenek neked: várlak az otthonomba! Ott majd megkeressük a módját, hogyan térj haza biztonságban a tieidhez. – Allah áldása szálljon rád! – kiáltotta Zejd. És, amikor a falut végre elérték, Tarzan a főnök szavát vette, hogy ellátja Zejdet addig, amíg Ibn Ijad nem tart erre hazafelé. A majomember akkor elhagyta a falut, és északnak vélte útját. Érdekelte ugyanis a Zejdtől kapott hír az arabok európai foglyáról. Stimbolt ő kelet felé küldte el, vissza a partvidékre, valószínűtlennek látszott, hogy olyan messze fönn lenne északonnyugaton, ahogy Zejd beszámolt a tábor helyéről. Ezért Tarzan inkább úgy vélte, hogy a fogoly az ifjú Blake, akire szeretettel gondolt. Az is lehetséges, hogy a fogoly nem Stimbol, nem Blake, ám bárki legyen is, Tarzan nehezen viselte a gondolatot, hogy egy fehér ember a beduinok fogságában senyvedjen. Tarzan ennek ellenére nem sietett, hallotta ugyanis Zejdtől, hogy az európait váltságdíj reményében tartják fogva. Először föl akarta kutatni Blake táborát, s csak aztán követni az arabok nyomait. Ráérősen haladt hát előre. A második napon összetalálkozott To-yat majomtársaságával, és két napon át velük vadászott, örült az újabb együttlétnek a régi ismerősökkel, például Ga-yattal és Zu-thóval, hallgatta a törzsi pletykákat, sokat játszadozott a balukkal. Miután elvált tőlük, kóborolt még a dzsungelben, s egyszer fél napot azzal töltött,

hogy becserkészte Numát – az oroszlán épp egy frissen elejtett zsákmánynak örvendett volna, de ezt Tarzan nem hagyta, zaklatta és bosszantotta őt szokás szerint. Egyszerre semmibe tűnt a vékonyka civilizációs „réteg”, ami „Lord Greystoke” volt, a majomember a legtermészetesebben vedlett vissza vadállattá, úgy, ahogy a hétköznapi ember öltönyt vált. Csak az ő szeretett dzsungelében – a vad lakók és szokások között – érezte azt, hogy ő csakugyan Tarzan, mert a civilizált emberek társaságában mindig elfogta valami viszolygás, tele volt fenntartásokkal, de nem véletlenül, hiszen a vadállatok természetes ösztöne az emberrel szembeni gyanakvás. Aztán megunta, hogy Numát érett gyümölcsökkel bombázza, s Tarzan föllendült a vadon fáinak középső ágteraszára. Éjszakára az iménti helyszíntől jó messze tért nyugovóra. Reggel azután, hogy Barának, az őznek a szagát megérezte, zsákmányt is ejtett, enyhítette éhét. Lustán még egyet aludt, míg az ágak töredezése és a fű letaposásának zaja föl nem riasztotta. Beleszimatolt a levegőbe, éles hallása pontosan „bemérte”, miről is van szó, aztán elmosolyodott. Tantor közeledett. Fél napon át ücsörgött a széles háton, hallgatta Manut, a majmocskát, ahogy fecserészve szökell fenn a fákon. Aztán megint továbbment. Egy-két nap múlva nagyobb csapat apró majomra bukkant. Nagyon izgatottnak látszottak, és, ahogy őt megpillantották, mind egyszerre kezdtek mesélni valamit, túlmakogva egymást lázasan. – Üdv nektek, manu nép! – kiáltotta a majomember. – Tarzan vagyok, a majomember. Mi történik a dzsungelben? – Gomangani! Gomangani! – kiáltotta egyikük, – Idegen gomangani nép! – rikkantotta a másik. – Gomanganik, mennydörgő botokkal! – fecsegett a harmadik. – Hol? – kérdezte a majomember. – Arra! Arra! Ott! – kiáltották kórusban, és északkelet felé mutogattak. – Sok-sok alvásnyira? – faggatta őket Tarzan. – Közel! Közel! – felelték a majmocskák. – Van velük egy tarmangani is? – Nem, csupa gomangani van együtt. Mennydörgő botjaikkal megölik a kis manut és, megeszik. Rossz gomangani nép! – Tarzan majd beszél velük. – mondta a majomember. – Meg fogják ölni Tarzant a mennydörgő botjaikkal, és megeszik – jósolta egy szürke szakállas. A majomember nevetett, aztán a fák ágain lendületesen arrafelé indult el, amerre Manu mutatott. Nem jutott messzire, érzékeny orrát máris megcsapta a feketék szaga, ezt a nyomot követte hát, míg végre a hangjukat is meghallotta messziről. Tarzan csöndesen, óvatosan keresztülosont a lombokon, nesztelen árnyékként követte a csapatot, végül megállt egy ingó ágon, pontosan a táboruk fölött. Azonnal felismerte a fiatal amerikai, Blake szafariját, egy pillanat múlva már lent is volt a földön, s a feketék ámulva meredtek rá. Volt köztük, aki elfutott volna nyomban,

de a többiek emlékeztek a majomemberre. – Ez nagy Bwana! – hangzottak kiáltásaik. – Ez Tarzan, a majomember. – Hol a vezetőtök? – kérdezte a majomember. Szálas termetű férfi lépett elő. – Én vagyok az – mondta a fekete ember. – És hol a gazdátok? – Elment, sok napja. – Hová? – Nem tudjuk. Vadászott, egyetlen fegyveres kísérővel. Nagy vihar kerekedett. És egyikük se tért vissza soha. Átkutattuk utánuk a dzsungelt, de nem találtuk meg őket. Várakoztunk a táborhelyen, ott, ahol megbeszélés szerint találkoznunk kellett volna megint. Nem jöttek. Nem tudtuk, mit tegyünk. Nem akartuk volna mi cserbenhagyni a fiatal bwanát, aki jó volt hozzánk, de attól féltünk, hogy már nem él. Ennivalónk csupán egy hónapra való van. Elhatároztuk hát, hogy hazatérünk, a történetet meg elmeséljük a fiatal bwana barátainak. – Jól csináltátok – helyeselt Tarzan. – Nem láttatok a dzsungelben egy csapat sivatagi embert? – Nem láttuk őket – válaszolta a vezető. – De míg a fiatal bwanát kerestük, láttuk, hol táboroztak a sivatagi emberek. A táborhely friss volt még. – És hol? A fekete már mutatta is. – Az abesszin északi galla-föld felé vezető út mentén. Amikor tábort bontottak, továbbhaladtak északnak. – Visszatérhettek a falutokba – közölte Tarzan –, de előtte még vigyétek el a fiatal bwana holmiját a barátaihoz, azok majd vigyáznak mindenre. És szalasszatok futárt Tarzan otthonába, ezzel az üzenettel: Tarzan száz waziri harcost vár az északi gallaföldön. A sima, lekerekített sziklák tövétől kövessétek a sivatagi emberek nyomát. – Igen, nagy Bwana, meglesz. – Ígérte a vezető. – Ismételd el az üzenetet! A fekete megtette, annak rendje szerint, – Jól van! – mondta Tarzan. – Megyek. És ne öljétek meg Manut, ha bármi más ennivalót lelhettek, hiszen ő Tarzan unokatestvére, és a tiétek is. – Értjük, nagy Bwana. Gobred herceg kastélyában, Nimmr városában James Hunter Blake a nimmri lovagok kötelességeit tanulta. Sir Richard maga vette őt védőszárnyai alá, felelősséget vállalt a kiképzéséért és a magatartásáért. Gobred herceg, aki éles szemmel azonnal észrevette, hogy Blake még csak nem is konyít a lovagi dolgokhoz, őszintén megvallott kétellyel nézett a fejlemények elébe. Sir Malud majdnem nyíltan ellenséges volt, de a lojális Sir Richard igen baráti, és tudta, hogy mit csinál. De talán Guinalda hercegnő befolyása is meglelte a magáét a

nagyúrra, a herceg ugyanis Nimmr minden kincse között a leányát rangsorolta az első helyre. S Guinalda kíváncsiságát és érdeklődését fölkeltette a romantikus fordulat, hogy ez az idegen lovag az eltemetett-elfeledett Nimmr városába érkezett. Sir Richard a saját ruhatárából kölcsönzött Blake-nek mindenféle öltözetet, míg a szövő, a szabó, a szíjjártó és a páncélmíves el nem készíti számára a megfelelő darabokat. Ez sem tartott sokáig. Egy hét múlva Sir Jamesnek megvolt a ruhája, fegyvere, lova, amint az egy nimmri lovaghoz illett, és, amikor Sir Richarddal a mindezért járó fizetségről beszélt, döbbenten tapasztalhatta, hogy a pénzt itt szinte nem is ismerik. Van, számolt be róla Sir Richard, pár pénzérme, amit őseik hoztak ide hétszázharmincöt évvel ezelőtt, de a fizetség módja mindenkor a szolgálat. A lovagok szolgálták a herceget, a herceg meg eltartotta őket. A lovagok védelmezték a dolgozóját és a kézműveseket, amiért viszonzásként azt kaptak, amire szükségük volt. A rabszolgák ennivalójukat és ruházatukat a hercegtől kapták vagy attól a lovagtól, akinél éppen szolgáltak. Ékszerek, aranydarabok gyakran cseréltek gazdát különböző javak vagy szolgálatok fejében. De minden egyes üzlet csereügylet volt, úgy, hogy nem voltak megszabott értékek. A gazdagság az ittenieket kevéssé érdekelte. A lovagok a becsületüket és a bátorságukat értékelték a legtöbbre – erre adtak igazán, ez volt az, aminek nem lehetett ára. A kézműves jutalma az volt, hogy a tárgy, amit készít, megfelel, és ezzel megbecsülést és elismerést arat. A völgyben bőségesen megtermett a lakosok ennivalója. A rabszolgák művelték a földet, a felszabadítottak voltak a kézművesek, a fegyveresek, a nyájőrzők. A lovagok pedig védelmezték Nimmrt az ellenségtől, tornákon vettek részt és vadásztak – akár nagyvadra is – a völgyben meg a környező hegyvidéken. Ahogy a napok múltak, Blake azt tapasztalhatta, hogy ő maga egészen derekasan halad előre a lovagi művészetekben Sir Richard oktató keze alatt. A kardforgatást és a pajzsos műveleteket nehéznek találta, annak ellenére, hogy egyetemi éveiben eléggé sikeres vívó volt, ám Nimmr lovagjai kétélű fegyverüket jószerivel sosem használták védekezésre, és a kard hegye nekik főként csak coup-de-grace céljára szolgált, véglegesen, ők a kardot csaknem kizárólag vágófegyvernek tekintették, és egyetlen védőeszközük a pajzs volt. Hanem Blake, mindettől függetlenül, lassan rájött, hogy kardvívóismereteit jól hasznosíthatja, ha a szükség úgy hozza, s végül is, ha a pajzsot ügyetlenebbül kezeli is, ezt ellensúlyozhatja a kiváló kardforgatással. Olyan ésszerű támadótechnikát dolgozott ki, amely ellen kevés eséllyel lehetett védekezni. Már a lándzsa nem okozott neki annyi gondot, hiszen ennek használata jócskán függött a lovastudománytól, az ilyképp kivívott helyzeti előnytől, és, hogy Blake ragyogó lovas volt, ékesen bizonyította, hogy a pólóban nyolcgólos emberként tartották számon. A ballium vagy külső udvar – ami a kastély külső és belső fala közt terült el, s a várkastélyt teljesen körülvette – északi, azaz a völgy felőli oldala a lovagi játékok és gyakorlatok színtere volt. A ballium itt igen széles volt, és a várkastély fala felőli részére fából egy nagy lelátót építettek, melyet ostrom esetén hamar el lehetett távolítani.

Hetente tartottak lándzsavívó-versenyeket és mérkőzéseket, míg az igazi lovagi tornákra ritkábban került sor, s akkor sem itt, hanem inkább a várfalon kívül, a völgyben, tágabb terepen. Naponta sok lovag s hölgy jött el ide, a balliumba, hogy nézze a gyakorlást és az edzést. Főleg a reggeli órákban volt élénken pezsgő és színes az élet. Jóindulatú élcelődés folyt, „fenyegetések” repkedtek, fogadásokat kötöttek a jelenlevők, és azok, akik a küzdelmek során lerepültek lovukról, igencsak haragudtak, hiszen képtelenségnek tűnt fel szemükben, hogy ellenfelük még bátrabb s derekabb lenét, mint ők, akik a haláltól sem félnek! A párviadalokra hetente sor került, s díjat is lehetett nyerni, méghozzá a közönség kegye szerint, de a gyakorlások során az ügyesség, a fondorlat volt a legfontosabb, nem a végső sikerre törő erő. Ilyen nézőközönség előtt gyakorolt s tanult Blake, és mert ő újdonságot jelentett, a közönség nagyobb volt a szokásosnál. Mivel Sir Malud és Sir Richard barátai hallgatólagosan elfogadták a jelenlétét, üdvrivalgás és gúnyolódás egyaránt zajosan övezte a fiatal amerikait. Még a herceg is gyakran kiment a lovagi tornára, Guinalda pedig mindig ott volt. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Gobred herceg inkább Malud-párti, s ennek természetes következménye volt, hogy Sir Malud tábora gyorsan kiszélesedett. Azok a fiatal helybeliek, akik lovagi rangra pályáztak és be akartak kerülni a lovagi rend bűvös körébe, a kora reggeli órákban gyakorlatoztak. Ezt követték a lovagok közötti párviadalok, s ilyenkor volt az is, hogy Sir Richard vagy valamelyik barátja tréningezett Blake-kel a ballium távolabbi végében. Egy ilyen alkalommal tűnt ki az amerikai kiváló lovastudománya. Még Gobred herceg is megtapsolta. – A mindenit, nagy ég! – kiáltotta. – Ez az ember eggyé nő a lovával! – Más se menti meg attól, hogy kibukjon a nyeregből – jegyezte meg Malud. – Meglehet – értett egyet Gobred –, de nekem így is öröm a ló, a lovas és köztük a nyereg látványa. – Semmi kétség, a lándzsájával is egész tűrhetően bánik – ismerte el Malud. – Hanem, égi villám!... nála ügyetlenebb pajzsforgatót se láttam még életemben. Mintha sokkal több hasznát venné egy fatányérnak. – Ez a szellemeskedés nagy hahota forrása lett, ám a nevetésbe Guinalda hercegkisasszony nem kapcsolódott be, s ez a körülmény nem kerülte el az őt árgus szemmel figyelő Sir Malud tekintetét. – Te még mindig hiszel abban, Guinalda hercegnő, hogy ez a tuskó igazi lovag? – kérdezte Sir Malud. Szóltam valamit? – kérdezte a lány. – Nem nevettél – figyelmeztette őt a férfi. – Idegen lovag ő, nem a mi földünkről való – mondta komolyan a hercegkisasszony. – És úgy látom, hogy sem lovagi, sem nemesi dolgokban nem viselkedik úgy, hogy nevetség tárgya lehetne. Ezért nem is nevettem, mert szerintem semmi sem volt mulatságos. Azon a napon Blake később csatlakozott a többiekhez a nagy udvaron, és egyenesen

beleszaladt Malud csoportjába. Ez egyáltalán nem volt véletlen, mert sosem próbálta kerülni Maludot vagy a barátait, s láthatóan azok minden alkalmat megragadtak, hogy gúnyolják és kellemetlen helyzetbe hozzák a jövevényt. Malud úgy állította be a dolgot, hogy csak tuskók viselkedhetnek így, és kitartott a véleménye mellett Blake-et illetően, mások viszont csodálták a fiatal amerikait az elfogulatlanságáért, s úgy ítélték meg, hogy szándékos kihívás ez a részéről, olyan elegancia, amit a tompa agyú Sir Malud nem képes megérteni. A komor nimmri várkastély lakóinak többsége jó szívvel volt a jövevény iránt. Frissességet, újdonságot hozott magával, és ez a szellem szokatlan volt abban a rideg légkörben, mely Nimmr, városát jó hét évszázada belengte. Új szavakat, kifejezéseket és szemléletet hozott, s mindezt többen átvették tőle. Ha nem lett volna Sir Malud fáradhatatlan ellenszenve, azt lehetett volna mondani: tárt karokkal fogadták. Sir Richard sokkal népszerűbb volt, mint Malud, de nem mondhatott magáénak akkora gazdagságot – elsősorban lóállományt –, mint az, következésképpen Gobred hercegre is kisebb befolyást gyakorolt. Persze, akadtak szép számmal független lelkek, akik Sir Richardhoz csatlakoztak, vagy azért, mert vele rokonszenveztek, vagy, mert nem érdekelte őket a magas politika és a hatalmi helyzet, így közülük is sokan Blake hűséges barátai lettek. A Malud körül csoportosulok ezen a bizonyos délutánon korántsem mindnyájan viseltettek ellenszenvvel az amerikai iránt, viszont az is igaz, hogy többségük akkor nevetett, amikor Malud nevetett, s akkor ráncolta a homlokát, amikor ő, tudniillik a világ más királyi, hercegi s egyéb udvaraihoz hasonlatosan itt is a fejbólintó Jánosok voltak többségben. Többen mosolyogva és főhajtással üdvözölték Blake-et, amint Guinalda hercegnő előtt mélyen meghajolt, ő is ebben a csoportban állt, s lévén hercegi származású, őt illette meg az első tisztelgés. – Derekasan hadakoztál ma reggel, Sir James – mondta kedvesen a hercegnő. – öröm a szememnek, ha téged lovon látlak. – Nekem úgy tetszik – jegyezte meg nyomban Sir Malud –, sokkal épületesebb látvány lenne, ha egy szép darab őzhúst szolgálna fel a barátunk! Erre olyan hahota támadt, hogy Sir Malud még jobban felbátorodott, és folytatta. – Fegyverek helyett egy nagy bontókést kellene a kezébe vennie, s otthon erezné magát. A betyár nemjóját! – Ha már szolgálásról és felszolgálásról van szó – mondta akkor Blake –, mert mintha örökké csak ilyen kevéssé lovagias dolgok járnának Sir Malud eszében, tudja-e valaki önök közül, mi kell ahhoz, hogy friss disznóhús kerüljön elénk? – Nem, kedves lovag uram – mondta Guinalda. – És kérem, mondja meg nekünk. – Igen, mondd meg – sürgette Malud. – Neked ezt igazán tudnod kell. – De milyen igazat mondtál, cimbora! – És mi kell ahhoz, hogy gyorsan friss disznóhúst találhass? – kérdezte Malud, majd körülnézett és rákacsintott. – Egy húsvágó deszka, egy bontókés és Sir Malud – válaszolt Blake.

Pár másodpercbe telt, míg az egyszerű elmék felfogták a vicc értelmét, és elsőként Guinalda hercegkisasszonyból tört ki az élénk nevetés. Csakhamar mindenki hahotázott, miközben néhányan elmagyarázták a csípős bemondást azoknak, akik nem értették. Nem, nem mindenki nevetett – Sir Malud nem. Ahogy Blake szellemességét megértette, először láng vörös lett az arca, aztán krétafehér, mivel Sir Malud nem szeretett a gúny céltáblája lenni, ilyenek azok, akik szívesen tesznek nevetségessé másokat. – Uracskám! – kiáltotta. – Sértegetni mered Maludot? Ezer lándzsa! Te! Primitív cenk! Csak véreddel moshatod le ezt a sértést. – Hopsza, ropsza! – vágott vissza Blake. – Esz a méreg? Adj belőle! Mi légyen az? – Nem tudom értelmét ostoba szavaidnak – rikoltotta Malud –, egyet azonban tudok: ha nem állsz ki velem becsületes lovagi viadalra holnap kora reggel, kötélvéggel korbácsollak végig a Szent Sír Völgyén! – Te szánod, te bánod! – csattant fel Blake. – Holnap reggel a ballium déli felén, a fegyver pedig... – Te választhatod meg, uracskám – mondta Malud. – Ne szólíts engem „uracskám”-nak, nem szeretem – közölte Blake igen nyugodtan, és most nem mosolygott. – De ide figyelj, Malud, mondanék én neked valamit, ami talán jót tesz a lelkednek. Csakugyan, te vagy az egyetlen ember Nimmrben, aki nem akar velem jól bánni. És nem akarsz esélyt adni, tisztességes esélyt arra, hogy bizonyítsam, érek valamit. Te azt gondolod magadról, hogy nagy lovag vagy, pedig nem vagy az. Nincs benned intelligencia, nincs benned szív, nincs benned igazi lovagszellem. Nem az vagy, akit az én hazámban derék fickónak neveznek. Van jó pár lovad, fegyveresed. Aztán egyebed sincs. Mert nélkülük nem lenne a tiéd a herceg úr kegye, s anélkül nem volnának barátaid. Semmiben sem vagy se olyan jó, se olyan nagy – fejezte be végül Blake –, mint Sir Richard, aki egyesíti magában mindazokat a lovagias erényeket, melyek századokon át az igazi lovagság dicsőségét jelentették. S olyan sem vagy, mint én, aki holnap a te fegyvereddel foglak legyőzni az északi ballium terén, lóhátról, karddal és pajzzsal. A társaság tagjai, látván Malud haragját, rendre elhúzódtak Blake-től, és átsomfordáltak a herceg kegyeltjéhez, míg a végén mind ott álltak körötte félkörben. S akkor valaki kilépett a Malud-körből, és átment a fiatal amerikai oldalára. Guinalda volt az. – Sir James – mondta a hölgy édes mosollyal –, jól megmondtad neki! Sétálj velem egyet a kertben, lovag uram. – Azzal belekarolt, és máris a keleti udvar déli része felé vezette. – Ön csodálatos! – Ez volt minden, amit Blake mondani tudott. – Csakugyan azt gondolod, hogy csodálatos vagyok? – kérdezte Guinalda. – Nehéz felismerni, hogy a férfiak igazat mondanak-e olyasvalakinek, mint én vagyok. Az igazat általában inkább rabszolgáknak mondják meg, nem hercegnőknek, úgy hiszem.

– Remélem, viselkedésem igazolja szavaimat – mondta Blake. Eltávolodtak már egy kicsit a társaságtól, s akkor a lány hirtelen ösztönösen megragadta a kezét. – Sir James – mondta –, azért hívtalak félre, mert négyszemközt szerettem volna beszélni veled. – Nem számít, mi az ok, ha bármi olyasmiről van szó, amit te teszel – mondta mosolyogva a fiatal amerikai. – Idegen vagy körünkben, nem vagy járatos szokásainkban, gyakorlatlan vagy a lovagi tudományban... olyannyira, hogy sokan abban is kételkednek, van-e jogod s alapod a lovagi rangra. Ettől függetlenül, vagy derék ember vagy, vagy nagyon egyszerű, máskülönben nem választottad volna Sir Malud ellen a kardot és a pajzsot, hiszen ő ezek forgatásában igen jártas, te meg, valljuk meg, ügyetlen vagy. Mivel úgy gondolom – fejezte be a hercegnő –, hogy holnap a biztos halálba mennél, íme, félrehívlak, hogy beszélhessek veled. – Mit tehetünk itt már? – kérdezte Blake. – Te a lándzsával szépen bánsz – közölte a lány. – És még mindig nem késő, lehet változtatni fegyvert. Kérlek, tedd ezt. – Te aggódsz? – kérdezte Blake. Két szóban egy egész érzésvilág benne lehet. Guinalda tekintete egy pillanatig a földre szegeződött, aztán felvillant, összetalálkozott Blake-éval, és valami fennhéjázás égett benne. – Nimmr hercegének leánya vagyok – mondta. – Apám legjelentéktelenebb alattvalói is érdekelnek. „Hát ez egy darabig a víz fölött tarthat téged, Sir James” gondolta Blake, de a lánynak nem mondott semmit, mosolygott csupán. Akkor a hercegnő hirtelen toppantott. – Pimasz mosolyod van, lovag uracskám! – kiáltotta mérgesen. – Nekem nem tetszik, és nem is áll jól neked, ha egy uralkodó lányával beszélsz! – Én csak azt tudakoltam, hogy téged érdekel-e, ha én meghalok netán. Ezt még egy macska is megkérdezheti! – És én válaszoltam. Akkor meg miért mosolyogsz? – Mert a szemed előbb válaszolt, mint az ajkad, és én tudom, hogy a szemed mondott igazat. A lány megint dühösen toppantott. – Csakugyan faragatlan paraszt vagy – kiáltotta. – Nem maradok itt veled, hogy tovább sértegess! Fejét felszegve elindult, és gőgösen tért vissza a társasághoz. Blake gyorsan utána szökkent. – Holnap – suttogta a fiatal amerikai – karddal és pajzzsal kiállok Sir Malud ellen. És ha sisakomat gondolatban a te kegyeid koszorúzzák, Nimmr legjobb kardját is le tudom győzni. Guinalda hercegnő nem adta semmi jelét, hogy e szavakat egyáltalán meghallotta volna, így csatlakozott ismét a Sir Malud körül álldogálókhoz.

12. „Holnap meghalsz!”

Nagy ünneplés volt Batando főnök falujában aznap este, Ulala visszatértére. Kecskét vágtak, sok csirkét, és bőven volt gyümölcs, maniókakenyér, házi sör mindenkinek. Szólt a zene is, állt a tánc. Az egészet csak másnap hajnalban hagyták abba, akkor dőltek végig gyékényeiken, így történt, hogy Fejjuan csak dél után tudott Batandóval beszélni a fontos dolgokról. Amikor végre megtalálta, s odamehetett hozzá, az öreg főnök ott ücsörgött a kunyhója előtt az árnyékban, és kissé megviselt volt az előző éjszakai orgiától. – Azért jöttem hozzád, Batando – kezdte Fejjuan –, hogy a sivatagi emberekről beszéljünk. Batando felmordult. Fájt a feje. – Tegnap azt mondtad, elvezetnéd őket a tiltott völgy bejáratához – mondta Fejjuan. – Úgy érted hát, hogy nem fogsz harcba szállni velük? – Nem kell nekünk harcba szállnunk velük, ha elvezetjük őket a tiltott völgy bejáratához – válaszolta Batando. – Talányokban beszélsz – jegyezte meg Fejjuan. – Hallgass ide, Ulala – mondta az öreg főnök. – Gyerek voltál még, mikor elloptak a népedtől és elhurcoltak hazádból. Mivel fiatal voltál, sok dolgot eleve nem is tudhattál, más dolgokat – elfelejthettél. Nem nehéz bejutni a tiltott völgybe, különösen északról nem. Minden galla tudja, hol találja meg az északi hágót, vagy az alagutat a déli bejáratot jelző kereszt mögött. Csak ez a két út van, ezt minden galla ismeri, de minden galla tudja azt is, hogy kivezető út a tiltott völgyből nincs. – Ezt, hogy érted, Batando? – kérdezte Fejjuan. – Ha van két út befelé, akkor kell lennie kettőnek kifelé is. – Nem... nincs kiút – makacskodott a főnök. – Amilyen messzire vissza tud emlékezni az ember, vagy apáink és az ő apjuk apjának legendái, tudjuk, hogy jó néhányan bementek a tiltott völgybe, és azt is, hogy olyan még nem volt, aki vissza is tért volna onnan. – De hát miért nem? Batando a fejét rázta. – Ki tudja? – kérdezte válaszul. – Még csak elképzelésünk sincs róla, mi lett a sorsuk. – Miféle emberek lakják a völgyet? – kérdezte Fejjuan. – Erről sincs fogalma senkinek se. Senki sincs, aki látta volna őket, s visszatért volna, hogy beszéljen róluk. Egyesek azt mondják, hogy a halottak szellemei élnek ott, mások szerint leopárdok a völgy lakói, de biztosat senki se tud. Ezért hát menj, Ulala, és mondd meg a sivatagi emberek főnökének, hogy odavezetjük őket a völgy bejáratához. Ha így teszünk, nem kell harcolni vele és népével, s többé semminemű zaklatásuknak nem leszünk kitéve. – Batando nevetett e

kis tréfáján. – Küldesz velem kísérőket vissza, hogy a beduinokat elvezessék a völgyhöz? – kérdezte Fejjuan. – Nem – szögezte le Batando. – Mondd meg nekik, három napon belül érkezünk. Addig összegyűjtők egy csapat harcost a környező falvakból, ugyanis nem bízom a sivatagi emberekben. Majd a harcosok átvezetik őket a mi területünkön. Magyarázd el mindezt a főnöküknek, és azt is, hogy fizetségként az összes vele levő galla rabszolgát szabadon kell engednie, mielőtt belép a völgybe. – Ezt Ibn Ijad nem fogja megtenni – közölte máris Fejjuan. – Talán, ha látja majd, hogy körül van véve galla harcosokkal, örömmel megtenne még többet is – válaszolta Batando. Így hát Fejjuan, a galla szolga visszatért gazdáihoz, és beszámolt nekik mindenről, amit Batando mondott. Ibn Ijad először hallani sem akart a rabszolgák visszaadásáról, de, amikor Fejjuan meggyőzte őt arról, hogy Batando semmi más feltétellel nem hajlandó a völgy bejáratához vezetni a beduinokat, s, hogy a szolgák szabadon bocsátásának visszautasítása a gallák rosszindulatát váltaná ki, végül engedett, ám gondolatainak mélyén az az elképzelés élt, hogy mielőtt ígéretét teljesítené, talál valami megoldást, hogy kitérjen előle. Fejjuant egyetlen dolog bántotta, mikor a beduinokat elárulta: s ez az Ateja iránti vonzalma volt. Fatalista lévén azonban azzal a biztos tudattal vigasztalta magát, hogy akármi lesz, úgy lesz, függetlenül attól, hogy ő mit tehet. És míg így várakozott Ibn Ijad, és Batando összetoborozta a fekete harcosokat a környező falvakból, Tarzan elérkezett a sima, lekerekített kövek melletti vízgyűjtő helyhez, s ráakadt a beduinok nyomára. Amióta megtudta Blake feketéitől, hogy a fiatal amerikai eltűnt, s, hogy Stimbolt se látták azóta, hogy elváltak útjai Blake-től és elindult a partvidék felé, a majomember minden addiginál bizonyosabbra vette, hogy az arabok fehér foglya nem más, mint Blake. Ennek ellenére nem túlzottan aggódott a férfi biztonsága miatt, hiszen ha a beduinok váltságdíj reményében őrzik foglyukat, nagy veszély nem fenyegeti életét. Ekképp érvelt magában Tarzan, s nem kapcsolt különösebb sebességre, miközben követte Ibn Ijad s emberei nyomát. Két férfi ült egy durván faragott asztal két oldalán, durván faragott lócákon. Közöttük egy olajmécses égett, gyapotkanóca enyhe fényt árasztott, kissé megvilágította a padló kőlapjait, és furcsa árnyakat vetett a rideg falakra. Egy szűk ablaknyíláson beáramlott az éjszakai levegő, a fáklya lángját hol erre, hol arra hajtotta. Az asztalon, a két férfi közt négyzet alakú, négyzetekre osztott tábla hevert, amelyeken fa figurák álltak. – Te lépsz, Richard – mondta az egyik férfi. – Mintha nem nagyon figyelnél a játszmára ma este. Mi a baj? – A holnap reggelre gondolok, James és a szívem olyan nehéz – felelte amaz.

– És miért? – kérdezte Blake. – Malud nem a legjobb kardvívó Nimmrben – válaszolta Sir Richard –, de... – Habozott. – Én vagyok a legrosszabb – fejezte be a mondatát Blake, nevetve. Sir Richard felpillantott és elmosolyodott. – Örökké tréfán jár az eszed, még a halál árnyékában is – mondta. – Minden férfi ilyen abban a furcsa országban, amelyikről beszélsz? – Te lépsz, Richard – mondta Blake. – Ne takard el pajzsoddal a kardját a szemed elől, James – figyelmeztette a másik. – Szemedet mindig az ő szemén tartsd, amíg nem látod, hogy merre sújt, és akkor tartsd készen a pajzsot, hogy felfoghasd az ütést, Malud túl lassú, és a szeme mindig elárulja, hogy a pengéje hová fog sújtani. Ezt jól tudom, hiszen sokszor gyakoroltunk egymással. – És nem ölt meg téged – hangzott Blake válasza. – Jaj, csak gyakoroltunk, de holnap reggel ez más lesz, nagyon más! Malud életrehalálra áll ki veled, barátom, és azt akarja, hogy a véred mossa le a szégyent, amelyet te hoztál rá tegnap. – Meg akar ölni engem, csupán ezért? – kérdezte Blake. – Úgy éljek, érzékenykedő kis senki! – Ha csak ennyiről lenne szó, megelégedne pár csepp vérrel is, de itt többről van szó. – Többről? Ugyan miről? Mindössze tucatszor ha beszéltem vele – mondta Blake. – Féltékeny. – Féltékeny? Kire? – Feleségül akarja venni a hercegnőt, és látta, milyen pillantásokat vetettél a leányra – magyarázta Sir Richard. – A fenébe is! – kiáltotta Blake, de elvörösödött. – Nem, nem ő az egyetlen, aki ezt észrevette – makacskodott Richard. – Hülyéskedsz – jegyezte meg Blake. – Férfiak gyakran néznek így a hercegnőre, hiszen ő páratlanul szép. – És Malud mindegyiküket megölte? – kérdezte az amerikai. – Nem, mert azokra a hercegnő nem nézett vissza úgy! Blake hátradőlt a padon és nevetett. – Hát most már tudom, hogy bolond vagy – mondta. – És azok vagytok valamennyien. Elismerem, hogy a hercegnőt gyönyörű gyermeknek tartom, de, pajtás, ő engem észre se vesz. – Eleget hallgatom azt a furcsa, idegen beszédedet, James, hogy értsek belőle valamit, nem tudsz már összezavarni sem és becsapni sem bizonyos dolgokban. A hercegnő ritkán veszi le a szemét rólad, amíg a küzdőtéren gyakorolsz, és a tekinteted mindegyre az övét keresi. Láttál már valaha gazdáját csodáló kutyát? – Szaladj, ha már szalasztott vagy – kiáltott fel bosszúsan Blake. – Hát ezért akarna Malud eltenni téged láb alól, és mert ezt jól tudom, ezért vagyok bánatos, ugyanis egy kissé megkedveltelek, barátom.

Blake felállt és megkerülte az asztalt. – Igen derék fickó vagy, Richard –-”mondta és kezét zavartan a másik vállára tette. – De hát még nem haltam meg. Tudom, furcsa látvány vagyok a ti kardotokkal, ám az elmúlt pár nap során tanultam egyet-mást ebből a tudományból, és azt hiszem, Sir Maludra némi meglepetés vár. – Bátorságod és roppant önbizalmad sokat ér, James, de annyit mégsem, amennyit egy egész élet vívógyakorlata, és Maludnak ez az előnye megvan veled szemben. – És Gobred herceg pártfogolja Malud házassági tervét? – kérdezte Blake. – Miért ne? Malud tehetséges lovag, van egy hatalmas, nagyszerű kastélya, sok lova és embere. Tucatnyi alárendelt lovag mellett még száz fegyveres közemberrel is büszkélkedhet! – De hát számos olyan lovag akad még, akinek van saját kastélya és hasonló kísérete, nemde? – kérdezte Blake. – Talán húszan vannak ilyenek. – És mind Gobred várkastélyának közelében laknak? – A hegy lábánál, mintegy három mérföldnyire Gobred kastélyától – magyarázta Richard. – És senki más nem is lakik ebben a jókora völgyben? – faggatta tovább a barátját Blake. – Sose hallottad még Bohun nevét? – kérdezte Richard. – Dehogynem, gyakran... s miért? – Ő királynak nevezi magát, de mi ezt sosem ismerjük el. Ő és hívei a völgy túlfelén élnek. A létszámuk körülbelül annyi, mint amennyien mi vagyunk, és örökké háborúságban állunk velük. – Hallottam valami nagy tornáról is, és, hogy a lovagok jószerivel már erre készülnek Gondoltam, azon Bohun is részt vesz a lovagjaival. – Hogyne – felelte Sir Richard. – Évente egyszer kerül sor erre a nagy eseményre, melynek kezdete mindig a kikelet első vasárnapja, aztán három napon át tart... éspedig emberemlékezet óta így van ez, s akkor fegyverszünet lép életbe Elöliek és Hátuliak közt, s így sorra kerülhet a Nagy Torna, az egyik évben a Nimmr előtti síkon, a másikban meg a Sír Városa előttin... az ő székhelyüknek ugyanis ez a neve. – Elöliek és Hátuliak! Mi a csudát jelentenek ezek a fura elnevezések? – kérdezte Blake. – Nimmr lovagja vagy, és még ezt sem tudod? – kiáltott fel Richard. – Amit én a lovagi dolgokról tudok, az egy földimogyoró héjában elfér – jegyezte meg Blake: – Pedig tudnod kellene, és én most el is fogom mondani neked. Nos, jól figyelj – mondta Richard –, mert nagyon messzire kell visszamennem, a kezdetekig. Mellettük boroskancsó állt, Sir Richard most teletöltött két kupát, ő maga ivott az egyikből, aztán folytatta. – Első Richard elvitorlázott Szicíliából ezeregyszázkilencvenegy tavaszán Acréba, ahol találkozni kellett a francia királlyal, Philip Augustusszal, hogy felszabadítsák a

Szentföldet a szaracénok uralmától. De Richard még útközben meghódította Ciprust és megbüntette gonosz despotáját, mert az sértegette Berengariát, Richard menyasszonyát. Amikor újra vitorlát bontottak Acre felé, a király kísérete s lovagjai számos ciprusi lányt rejlettek el a hajókon, mert megtetszett nekik szép arcuk, alakjuk. És a végzet úgy akarta, hogy két ilyen hajó viharba kerüljön, s nem tudták követni az eredeti útirányt, így Afrika partjaira vetődtek. Az egyik társaság élén egy Bohun nevű lovag állt, a másikén egy Gobred. Bár együtt haladtak tovább, nem közösködtek, csak harc esetén támogatták egymást. Így, Jeruzsálemet kutatván eljutottak ebbe a völgybe, melyet Bohun követői A Szent Sír Völgyének neveztek el, és kijelentették, hogy a keresztes hadjáratnak vége. A keresztet, melyet minden keresztes lovag a mellén visel, ha még nem tudta elérni a célját, áttették a hátukra, jelezvén ezzel is, hogy a hadjárat befejeződött, mehetnek haza. Gobred kitartott amellett, hogy ez nem A Szent Sír Völgye, és a keresztes hadjáratnak nincs vége. Ezért hát híveivel együtt meghagyta magán a keresztet elöl, és építettek egy várost és egy erős várat, hogy védjék a völgy kijáratát, nehogy Bohun és emberei hazatérhessenek Angliába, míg küldetésüket nem teljesítették. Bohun és népe átvágott a völgyön, s a másik kijáratnál épített várost és várkastélyt azért, hogy Gobred ne haladhasson tovább arra, amerre szerinte az igazi Völgy és Sír volt, és Bohun ivadékai csaknem hét és fél évszázada megakadályozzák, hogy Gobred utódai előrehaladjanak és felszabadítsák a Szentföldet a szaracénok uralma alól, miközben Gobred lemenői megakadályozzák Bohun leszármazottait, hogy visszatérjenek Angliába s ezzel szégyent hozzanak a lovagi rendre. Gobred fölvette a hercegi címet, Bohun pedig a királyit, és ez apáról fiúra szállt így a századok során. Gobred hívei azóta is a mellükön viselik a keresztet, ők tehát az Elöliek, Bohun követői meg a hátukon, őket ezért nevezik Hátuliaknak, – És ti még mindig azt tervezitek, hogy egyszer nekivágtok és felszabadítjátok a Szentföldet? – kérdezte Blake, – Igen – válaszolta Richard –, és a Hátuliak visszatérnének Angliába, de már régen rájöttünk, hogy ezek hiú remények, mert óriási szaracén erők vesznek körül minket mindenfelől, és hozzájuk képest a számunk igen csekély. Nem gondolod, hogy bölcs dolog itt maradni, ekkora nyomás alatt? – Nos, bizonyára nagy meglepetést okoznátok, ha be akarnátok vonulni Jeruzsálembe, vagy visszatérnétek így Londonba – ismerte el Blake. – Én a helyedben szintén itt maradnék most már örökre. Gondold meg, hétszázharmincöt év nem kis idő, és odahaza rég elfeledkeztek rólatok, még a szaracénok se nagyon tudnák, miről van szó, ha elkezdenétek nekik Jeruzsálemben feszegetni a dolgokat. – Meglehet, nagy bölcsességet mondasz, James – ismerte el Richard. – Meg aztán kénytelenek is vagyunk megelégedni azzal, amink itt van, lévén, hogy más országot nem ismerünk. Egy darabig mindketten hallgattak, gondolataikba merültek. Aztán Blake szólalt meg elsőül.

– Ez a nagy torna, ez kezd érdekelni engem – mondta. – Azt mondod, tavasz első vasárnapján kezdődik. Az már nincs messze. – Nem, nincs messze. Miért? – Kíváncsi volnék, mit szólnál, ha valamiképpen én is részt vennék rajta. Napról napra jobban bánok a lándzsával. Sir Richard szomorúan nézeti rá, aztán megcsóválta a fejét. – Holnap meghalsz – mondta. – A betyár mindenit! Igazán derűs társaság vagy! – kiáltotta Blake. – Csak őszinte vagyok, jó barátom – válaszolt Richard. – Nagyon fáj a szívem, hogy ennek így kell lennie, de nem lehet másképp, holnap nem fogsz tudni Sir Malud fölé kerekedni. Bár kiállhatnék helyetted inkább én, de ez lehetetlen. Azzal a gondolattal vigasztalom magamat, hogy bátran fogsz viselkedni, és igaz lovaghoz méltó módon halsz meg, nem esik folt a becsületeden. És nagy lesz Guinalda hercegnő szomorúsága, amiatt, hogy így kellett meghalnod. – Gondolod? – Biztos vagyok benne. – Na, jó, de ha nem halok meg, akkor is ki fog borulni? – Kiborulni! Kiborulni, miből? – kérdezte Richard. – Akkor szomorú lesz? – helyesbített Blake. – Egyelőre ebbe a kérdésbe nem mennék bele – mondta tartózkodóan Richard. – De ennek ellenére, bizonyára nincs olyan hölgy, aki örülne, ha azt látná, hogy jövendőbelijét legyőzik és megölik, és az, hogy te életben maradj, nem lehet másként, csak ha Malud meghal. – Guinalda gyűrűs menyasszonya Maludnak? – érdeklődött Blake. – Köztudott, elfogadott dolog, bár semmi hivatalos formaságra nem került még sor. – Hát akkor én megyek, visszavonulok egy kicsit magamba – pattant föl Blake. – Ha már holnap úgyis meg kell halnom mindenképpen, legalább alszom még előtte egy jót. Ahogy végigdőlt aztán egy durva pokrócon, mely a kőpadlós helyiség egyik sarkában a gyékény hálóhelyet takarta, majd magára húzott egy ugyanilyen takarót, Blake úgy érezte, még soha ennyire nem kerülte el az álom. Az a gondolat, hogy másnap egy középkori lovaggal kell összecsapnia életre-halálra, persze, okozott neki némi fejtörést, de Blake túlságosan magabízó és túl fiatal volt ahhoz, hogysem azt hihesse, ő lesz az, aki holtan marad majd ott a porondon. Tudta, hogy éppenséggel ez is lehetséges, de nem kívánta annyira átadta magát ennek az „ötletnek”, hogy még fel is dúlja a végén. Ráadásul ott volt egy másik dolog, és az már valóban izgatta, sőt, egyenesen dühös volt, ha felidézte a helyzetet – nevezetesen, hogy ennyire a küszöbön áll a Nyugati Kastély urának, Sir Maludnak és Guinalda nimmri hercegnőnek a házassága. Lehet, hogy eléggé szamár vagyok, gondolta magában, hogy beleszeretek ebbe a kis középkori hercegnőbe, aki esetleg csupán úgy tekint rám, mint a földre a lába alatt. És mi lesz Sir Maluddal? Ha netán ő, Blake kerekedik fölül holnap, akkor? Hogy s mint tovább? Ha megöli, akkor Guinalda boldogtalan lesz. Ha nem öli meg, akkor meg?...

Sir James nem tudott felelni a kérdésekre.

13. Zejd bejtjében

Ibn Ijad három napja várakozott már a menziljében, de nem érkeztek galla vezetők, hogy – Batando ígérete szerint – a völgyig kalauzolják őket, így hát megint elküldte Fejjuant a főnökhöz, megsürgetni egy kicsit a dolgot. A sejk ugyanis mindvégig tartott Tarzantól, s attól félt, a majomember esetleg visszatér, és megbünteti a beduinokat. Tudta, hogy Tarzan földjét elhagyták már, ám azzal is tisztában volt, hogy a határok itt olyan képlékenyek, hogy sosem mehet biztosra az ember, a megtorlás egy karnyújtásnyival odébb is utolérheti, ha ok van rá. Egyetlen reménye az volt, hogy Tarzan esetleg arra vár, hogy ő majd megint a majomember földjén át tér haza, de ilyesmit Ibn Ijad meg sem kísérelt volna. Helyette azt tervezte, hogy egyenesen nyugatnak tart, elhalad Tarzan kedvenc tartózkodási helyétől északra, míg rá nem lel arra az északnak vezető útra, amelyen a sivatagi földről ide jöttek. A sejk mukaadjában Ibn Ijad társaságában ott ült Tollog, a fivére, valamint Fahd és Stimbol, s mellettük néhány más arab. Arról beszélgettek, hogy Batando nem küldi a vezetőket, árulástól féltek, hiszen azt régóta tudták, hogy az öreg főnök komoly erőket gyűjt, harcosokat hív össze, s bár Fejjuan biztosította őket, hogy ezek a gallák nem fognak az arabok ellen fordulni, ha Ibn Ijad is állja a szavát, mégis, a beduinok szorongtak, veszélytől tartottak. Ateja, akit a hárembeli kötelezettségei foglaltak le, nem énekelt, nem mosolygott, miként szokott, mert szíve nehéz volt a szerelme iránti gyásztól. Hallotta, hogy a mukaadban beszélgetnek, de nem érdekelte a dolog. Ritkán pillantott át a hárem elválasztó függönye fölött a mukaadba, s ha mégis, szemében gyűlölet izzott, amint tekintete találkozott Fahd nyugalmával. Véletlenül éppen így kipillantott, amikor meglátta Fahdot: a menzilen át kifelé nézett, s szeme hirtelen tágra nyílt a csodálkozástól. – Allahra, Ibn Ijad! – kiáltotta a férfi. – Odanézz! Ateja és a többiek is arra tekintettek és mindegyikőjük levegő után kapkodott a meglepetéstől, bár a férfiak inkább káromkodtak. Mert a sejk bejtje felé egy bronzszínű óriás közeledett, dárdával, nyíllal és késsel felfegyverkezve. A hátán ovális pajzs volt, a válláról pedig kézzel font hosszú rostkötél lógott le a mellkasára. – Tarzan! – kiáltott fel Ibn Ijad. – Allah átka legyen rajta! – Nyilván elhozta magával a fekete harcosait is, csak hátrahagyta őket az erdő rejtekében – suttogta Tollog. – Máskülönben nem merészkedne be így még ő sem a beduinok menziljébe. Ibn Ijad szinte belebetegedett, és sebesen gondolkodni próbált, miközben a majomember megállt, pontosan a mukaad külső bejáratánál. Tarzan tekintete végigpásztázta a jelenlevőket, végül megállt Stimbolon. – Hol van Blake? – kérdezte az amerikait.

– Magának kéne tudnia – mordult fel Stimbol. – Látta, mióta útjaik különváltak? – Nem. – És biztos ebben? – kérdezte tovább a majomember. – Hogyne lennék! Tarzan Ibn Ijadhoz fordult. – Hazudtál nekem. Te nem azért vagy itt, hogy kereskedjél, hanem, hogy megtalálj és kifossz egy várost, hogy elrabold a kincseit és az asszonyait. – Ez hazugság! – csattant fel Ibn Ijad. – Aki ezt mondta neked, az hazudott! – Nem hinném, hogy hazudott – válaszolta Tarzan. – Becsületes ifjúnak látszik. – Ki volt az? – kérdezte Ibn Ijad. – A neve Zejd. – Ateja hallotta e szót, és szinte felvillanyozódott. Most már minden érdekelte. – Ő mondja mindezt és még többet is, és én hiszek neki. – Mit mondott még neked, naszráni? – Hogy valaki más ellopta a muskétáját és megpróbált megölni téged, Ibn Ijad, és ez az illető végül rákente a dolgot. – Ez hazugság, mint minden, amit mondott neked! – rikácsolta Fahd. Ibn Ijad gondolatokba merülten ült, szemöldökét komoran, töprengve vonta össze, de akkor í hirtelen egy hamis mosollyal fölpillantott Tarzanra. – Valószínűleg szegény ifjú azt hiszi, hogy igazat mond – szólalt meg. – Éppen így elhitte azt is, hogy ha megöli a sejkjét, akkor igazságosan jár el. Az agya mindig beteg volt, izzott, de korábban soha nem gondoltam volna, hogy veszélyes. Ő rászedett téged, Tarzan. Bizonyíthatja ezt minden emberem, és ez a naszráni is, akivel összebarátkoztam. Meg fogják mondani neked egybehangzóan mind, hogy az engedelmességre törekszem, és az ország elhagyására készülök. Ugyan mi másért jönnék így északnák, vissza a magunk hazája felé? – Ha te olyan nagyon készségesen akartál nekem engedelmeskedni, miért tartottál fogva, miért küldted oda a fivéredet, hogy megöljön éjszaka? – kérdezte Tarzan. – Megint csak bántod Ibn Ijadot – felelte a sejk szomorúan. – Fivérem azért ment oda, hogy elvágja kötelékeidet és megszabadítson, de te szembefordultál vele, s akkor jött el-fil és elvitt téged. – És vajon mit gondolt a fivéred, amikor a kését rám emelte, mondván: „Halj meg, naszráni!” – akarta tudni a majomember. – Mond ilyet ember, ha jó szándékkal jár? – Csak tréfáltam – motyogta Tollog. – Újra itt vagyok – jelentette ki Tarzan –, de nem tréfáim jöttem. És megérkeznek csakhamar a waziri harcosaim is. Majd közösen tartjuk szemmel alaposan visszautatokat a sivatagba. – Ezt szeretnénk – mondta gyorsan a sejk. – – Kérdezd meg ezt a másik naszránit, ő a megmondhatója. Eltévedtünk, nem találjuk azóta se az utat, és igen örülnénk, ha a te vezetéseddel megtalálnánk. Itt a galla harcosok szorongatnak minket. A főnökük napok óta gyűjti össze őket, és most félünk, mert bármelyik pillanatban ránk támadhatnak. Nem igaz, naszráni? – fordult most Stimbol felé. – Igen, ez így igaz – mondta az amerikai.

– Igaz itt csak annyi, hogy ti az országot a legrövidebb időn belül elhagyjátok – mondta Tarzan –, és itt is maradok veletek, míg nem látom, hogy a dolog megtörtént. Holnap indultok. Addig is bocsássatok a rendelkezésemre egy bejtet... és nem óhajtok több árulást tapasztalni. – Nem kell tartanod semmitől – biztosította Ibn Ijad, majd Hirfának s Atejának azt kiáltotta a női lakrészbe: – Halljátok! Készítsétek elő Zejd sátrát a dzsungel nagy sejkjének ma éjszakára! Ibn Ijad sátrának egyik oldalán, de nem túl távol tőle, a két nő felállította a fekete sátrat Tarzannak. Leszúrták a karóoszlopot, aztán, hogy ez megvolt, szép egyenesen, hozzáláttak a kicövekeléshez, s Hirfa már nem várta meg, míg Ateja a sátoroldalakat eligazgatja, visszament a háremtérbe, tenni tovább a dolgát. Abban a pillanatban, hogy Hirfa hallótávolságon kívül került, Ateja odarohant Tarzanhoz. – Ó, naszráni – mondta csengve –, te láttad az én Zejdemet? Biztonságban van? – Otthagytam őt egy faluban, amelyiknek a főnöke gondoskodik róla mindaddig, míg a tieid arra nem vonulnak hazafelé. Zejd biztonságban van, és jól van. – Beszélj róla, ó, naszráni, a szívem minden szóra szomjas, amit róla hallhatok – könyörgött a lány. – Hogyan találtál rá? Hol volt? – Lovát fellökte el-Adrea, aki már azon volt, hogy felfalja a kedvesedet. Szerencsére ott voltam épp, s megöltem el-Andreát Akkor vittem el Zejdet abba a faluba – ott a főnök a barátom –, mert tudtam, hogy egymagában nem élheti túl a sivatagig vezető dzsungel utat. Azt gondoltam először, hogy kísérettel visszajuttatom öt a hazájába, teljes biztonságban, de ő könyörgött, hadd maradhasson a faluban, míg te nem indulsz innen haza. Ezt megengedtem. Néhány héten belül láthatod szerelmedet. Könnyek törtek át Ateja hosszú, sötét szempilláin – az öröm könnyei –, s akkor a lány megragadta és megcsókolta Tarzan kezét. – Az életem a tiéd, naszráni – kiáltotta –, mert visszaadtad nekem a szerelmesemet. Aznap éjjel, amikor Fejjuan, a galla szolga átvágott gazdájának menziljén, azt látta, hogy Ibn Ijad és Tollog ott ücsörög a sejk mukaadjában, nagyban sutyorognak valamit, és Fejjuan, akinek nem voltak kétségei a „jeles” testvérpár lelkének szándékait illetőleg, kíváncsi volt, miféle cselt szövögetnek. – El kell tenni láb alól – mondta csökönyösen Ibn Ijad. – De a wazirijai jönnek – tiltakozott Tollog. – Ha nem lelik itt őt, mit mondunk? Nem hiszik el nekünk, bármit mondunk is. És ránk támadnak. Úgy hallottam, hogy rettenetes emberek. – Allahra! – kiáltotta Ibn Ijad. – Ha köztünk marad, végünk. Jobb, ha kockáztatunk valamit, mint üres kézzel hazatérni, mindazok után, amiket elszenvedtünk! – Ha azt hiszed, hogy én újra vásárra viszem a bőrömet, nagyon tévedsz, bátyám – közölte vele Tollog. – Egyszer elég volt. – Nem, dehogy rád gondolok, de valami megoldásra szükség van – mondta a sejk. – Nincs-e köztünk valaki, aki még nálunk is jobban kívánja ennek a naszráninak a halálát? – Ibn Ijad úgy mondta ezt, mintha fennszóval gondolkodna magában.

– A másik naszráni! – kiáltott fel Tollog. – Az tényleg gyűlöli! Ibn Ijad tapsolt. – Remek, fivérem, fején találtad a szöget! – Ezzel együtt minket vonnak felelősségre – aggodalmaskodott Tollog. – Mit számít, ha ő már nem lesz útban. Rosszabb ennél semmi sem lehet. Tegyük fel, Batando megjön holnap az embereivel! Akkor a dzsungel sejkje valóban látná, hogy hazudtunk neki, és az nekünk semmi jót nem jelentene. Nem, meg kell szabadulnunk tőle még az éjjel. – Igen, de hogyan? – kérdezte Tollog. – Megállj! Van egy tervem. Jól figyelj, ó, fivérem! – mondta Ibn Ijad, és máris elégedett mosollyal dörzsölgette a kezét. De nem mosolygott volna, ha tudja, hogy Ateja hallgatózik, vagy ha látja azt a néma alakot kuporogni a sötétben, mindjárt a sátor függönyén túl. – Beszélj, Ibn Ijad – sürgette Tollog. – hadd halljam tervedet. – Allahra, mindenki tudja, hogy ez a naszráni, Stimbol, gyűlöli a dzsungelbéli sejket – kezdte a beduinok főnöke. – Ezt ő soha nem is titkolta, többször is nagy hangon beszélt erről mindenki füle hallatára itt a mukaadban. – Képes volnál Stimbolt küldeni Tarzanra, hogy ő ölje meg? – Jól sejted – ismerte el Ibn Ijad. – Mégis, hogy képzeled, hogyan háríthatjuk el magunkról a felelősséget? – Ha a te menziledben ölik meg őt, az csak a te tudtoddal történhet – aggodalmaskodott Tollog. – Várj! Én nem fogok utasítani egy naszránit, hogy megölje a másikat, én csak sugalmazom neki, és ha megtörtént a dolog, én leszek az, aki a legjobban felháborodik... igen, őrjöngeni fogok, hogy az én menzilemben ilyesmi megtörténhetett! Aztán, hogy becsületességemet igazoljam, ragaszkodni fogok hozzá, hogy a bűnös bírái elé kerüljön, és a halálos ítélet nem maradhat el. Így két hitetlen kutyától szabadulunk meg, ugyanakkor a wazirikat meggyőzzük, hogy mi az ő sejkjüknek igaz barátai voltunk, mert még nagy jajgatást is csapunk, ruhánkat megszaggatjuk... már ha ezek a wazirik valóban befutnak. – Allah áldása, ha valakinek ilyen fivér adatott! – kiáltotta elragadtatással Tollog. – Menj hát, de gyorsan, és hozd ide ezt a naszránit, Stimbolt – rendelkezett a sejk. – Küldd hozzám, de te magad várakozz kint, és csak akkor térj vissza bejtembe, ha már vele elintéztem a dolgot. Ateja remegve hallgatta mindezt a gyékényén, a sátoron kívül hallgatózó csendes alak pedig lassan fölemelkedett kuporgó testhelyzetéből, aztán néma árnyként eltűnt az éji sötétben. Tollog kihívta Fahd sátrából Stimbolt, intette, mozogjon nagyon halkan és óvatosan, s az amerikai oda is ért a sejk sátrához. Ibn Ijad már várta. – Ülj le, naszráni – mondta a beduinok főnöke. – Mi a csudát akarsz tőlem így éjnek idején? – kérdezte az amerikai. – Beszéltem Tarzannal – mondta Ibn Ijad – és mert te a barátom vagy, ő meg nem az, hát érted küldtem, mert azt akarom, hogy halld a veled kapcsolatos tervét. Mert

igaz ugyan, hogy elűz engem ebből az országból, s csúnyán, meghiúsítja minden elképzelésemet, de ez semmi ahhoz képest, amire te számíthatsz a részéről. – Mi az ördögöt akar már megint? – csattant fel Stimbol. – Nem bír meglenni anélkül, hogy mások dolgába bele ne ártsa magát folyton. – Nem kedveled őt? – kérdezte a sejk. – Miért kedvelném? – mondta Stimbol, és nyomban elmondta Tarzant ennek meg annak. – Hát még kevésbé fogod kedvelni, ha meghallod, amit mondanom kell neked – jelentette ki Ibn Ijad. – Jó, akkor hát halljam. – Azt mondja, hogy te megölted a társadat, Blake-et – magyarázta a sejk. – És ezért holnap Tarzan is megöl téged. – Mi? Hogy? Engem? Megöl? – kérdezte Stimbol. – Hogy tehetne ilyet? Mit gondol magáról? Azt, hogy római császár? – Ha így, ha úgy, kész megtenni, amit tervez – makacskodott Ibn Ijad. – ö itt a legerősebb. Senki sem kétli, hogy Tarzan a dzsungel nagy sejkje. És holnap ő megöl téged. – De... hát ezt te nem hagyhatod, Ibn Ijad! Csak nem hagynád, tényleg? – Stimbol már reszketett a rémülettől. Ibn Ijad felemelte két kezét, tenyerét kitárta. – Mit tudok tenni? – kérdezte. – Hát te – azért... azért te... csak tudsz valamit, csak... van valami, amit tenni lehet, nem? – erősködött az ijedt ember. – Senki sem tehet itt semmit... kivéve téged – mondta most a sejk, hangját visszafojtva. – Hogy érted ezt? – Most a sátrában alszik... neked meg itt az éles késed. – Életemben nem öltem még embert – suttogta Stimbol. – De még téged sem öltek meg soha – emlékeztette őt a beduin főnök. – Hát most vagy neked kell ölnöd ma éjszaka, vagy téged ölnek meg holnap. – Nagy ég! – kiáltotta Stimbol. – Késő van – közölte vele Ibn Ijad –, és nekem le kell feküdnöm. Figyelmeztettelek téged, és most azt teszel, amit akarsz – mondta, aztán felállt, mintegy jelezvén, hogy ő most be akar menni a női lakosztályba. Stimbol reszketve támolygott ki az éjszakába. Egy pillanatig még habozott, de aztán összehúzta magát és csendesen, szinte kúszva elindult a majomember számára kijelölt bejt felé. De előtte, sietve, ott ment már Ateja, hogy figyelmeztesse a férfit, aki megmentette szerelmesét el-Adreától, a fenevadtól. Már csaknem ott volt a bejtnél, melyet ö emelt a majomembernek az este, amikor egy másik sátorból kilépett egy alak, egyik kezét a lány szájára tapasztotta, a másikkal derékon kapta és magához szorította. – Hová mégy? – suttogta egy hang Ateja, fülébe, egy hang, melyet rögtön megismert: a nagybátyjáé volt. Tollog nem is várt választ, felelt ő maga a lány helyett.

– A naszránihoz mész, mert ő a te kedvesed jó barátja! Eredj, vissza apád bejtjébe. Ha ezt megtudná, meg is ölne! Mozgás! – Azzal jó nagyot taszított a lányon, visszalökte, ámenről jött. Csúf mosoly jelent meg ekkor Tollog ajkán, ahogy elgondolta, miképp akadályozta meg tervének végrehajtásában Ateját, és hálát adott Allahnak, hogy közbeavatkozhatott, mielőtt még ez az ostoba lány mindent elrontott volna. Épp abban a pillanatban, hogy Tollog, a sejk fivére ily rútul mosolygott a szakálla mögött, egy kéz nyúlt ki a sötétből, hátulról torkon ragadta – acélos ujjak fonódtak a gigájára. Tehetetlenül tűrnie kellett, hogy elhurcolják. Reszketve, hideg verítékben úszva, késének markolatát görcsösen szorongatva kúszottlopakodott Wilbur Stimbol az áldozat bejtje felé. Idegesítő ember volt Stimbol, nagyszájú és gyáva, de nem volt bűnöző. Minden porcikája tiltakozott ez ellen, amit most végre kell hajtania. Nem akart ölni, de mint egy sarokba szorított patkány, nem gondolhatott mást az egészről, mint, hogy a halál bámul az arcába, nem hagyván számára más kibúvót, csak ezt a rémes tettet. Aztán, ahogy a majomember bejtjébe belépett, megacélozta idegeit és izmait, hogy, amit kell, végrehajthassa. És most valóban nagyon veszedelmes, fenyegető lény volt, s így kúszott a sötétben heverő, régi burnuszfélébe bugyolált alak felé.

14. Kard és pajzs

Ahogy a nap sugarai megérintették Nimmr hercegének várkastélyán a tornyok hegyét, egy ifjú hengergett ki takarói alól, dörzsölgette a szemét és nyújtózkodott. Aztán átnyúlt oda, ahol egy másik, vele azonos korú fiatalember feküdt s aludt még, jól megrázta. – Ébresztő, Edward! Ébresztő, te világ lustája! – kiáltotta. Edward átfordult a hátára, nagy nehezen kinyögött annyit, hogy: – He...?! –, aztán ásított egyet. – Talpra, fiú – sürgette Michel. – Elfelejtetted, hogy gazdád elszánta magát, hogy megöljék őt e napon? Edward felült, már teljesen felébredt. A szeme szikrázott. – Hazugság! – kiáltotta, mintegy hűségének tanújeleként. – Kettéhasítja Sir Maludot, a fejétől a mellvértjéig, egyetlen csapással. Nincs a földön még egy ilyen izmos lovag, mint, amilyen Sir James. Te hűtlen vagy, Michel, megfeledkezel róla, hogy Sir Richard barátja mindig jó volt hozzánk és nagyon kedves! Michel vallon veregette társát. – Nem, Edward, csak tréfáltam – mondta, – Tiszta szívemből szorítok Sir Jamesnek, és mégis... – Elhallgatott. – Félek... – Mitől félsz? – kérdezte Edward. – Attól, hogy Sir James mégsem elég jártas a kardforgatásban meg a kis kerek pajzs használatában ahhoz, hogy legyőzze Sir Maludot. Mert még ha tíz ember ereje lakozna is benne, kevés volna az a vívótudománnyal szemben. – Majd meglátod! – állította Edward makacsul. – Látom, Sir Jamesnek hűséges kísérete van – mondta egy hang ekkor mögöttük, s, ahogy megfordultak, Sir Richardot pillantották meg az ajtóban. – Bár minden jó barátja ilyen hűségesen állna mellette ezen a napon. – Tegnap este azzal aludtam el, hogy kértem Jézus Urunkat, vezesse az ő kardját Sir Malud sisakján át – közölte Edward. – Jól van! Kelj föl most, és menj, nézz a gazdád holmijára, rendben legyen páncéling, lószerszám, hadd álljon ki úgy, ahogy egy nemes nimmri lovaghoz illik – adta ki az utasítást Richard, aztán otthagyta őket. Tizenegy óra volt, februári délelőtt. A nap besütött a nimmri kastély nagy északi balliumába, sugarai visszaverődtek a csatlósok páncélingein, a lándzsahegyeken, a harci szekercéken, és a belső fal tövében álló tribünön a hölgyek szépséges-tarka ruhái is még ragyogóbbak lettek tőle. Középen, a tribün előtt emelt pódiumon foglalt helyet Gobred herceg és kísérete, s tőlük kétfelől helyezkedtek el, rend és rang szerint, Nimmr nemes lovagjai és hölgyei, míg mögöttük ültek a szolgálaton kívüli fegyveresek, a felszabadított emberek, végül a jobbágyok, mivel a Gobred-ház jótékony uralma alatt sok kiváltság jutott nekik. A harci terep mindkét végén sátor állott, fellobogózva tulajdonosaik élénk, színes

jelvényével. Az egyik – Sir Maludé – zöld-arany volt, a másik pedig – Sir Jamesé – kékezüst. Mindegyik sátor előtt két-két fegyveres állt, vadonatúj harci díszben, nagy szekercéik acél fején szikrázott a napfény, s a lovászinasok itt tartották a gazdagon felszerszámozott paripák kötőfékjét is, míg a két bajvívó többi csatlósa urának felkészítésével foglalatoskodott. Szoborszerű trombitás várt a jelre – hangszerének tölcsére a csípőjén nyugodott –, hogy megfújhassa a díszjelet, amikor gazdája belép a küzdőtérre. Pár méterrel hátrább, kikötve, ott várakozott egy-egy harci mén: ezeknek a nyergébe pattannak majd a lovagok kísérői. A kék-ezüst sátorban ott ült Sir James és Sir Richard, ez utóbbi jó tanácsokat és utasításokat adott, s kettőjük közül ő volt az idegesebb! Blake páncélinge, nyakvédője és sisakja erős láncvértből készült, a sisakot kívül leopárdbőr borította, mely leért a nyakfedőig, hogy a fejet védje a durva, hirtelen ütésektől. Mellén nagy, rőt kereszt volt, egyik válláról kék-ezüst rozetta, csüngött alá. Blake kardja és pajzsa a sátor rúdján, egy fapecken függött. A tribün megtelt. Gobred herceg felpillantott a napra, aztán mondott valamit a mellette álló lovagok egyikének, aki a jelzést továbbította a hercegi páholy közelében elhelyezkedő trombitásnak, és a következő pillanatban felharsant az érces hang, betöltötte a balliumot. Hirtelen mozgolódás támadt a sátrak körül, s úgy tetszett, mintha a tribün új életre kelt volna, amint a fejek Sir Malud és Sir James sátra felé fordultak. Edward pirosan izzó arccal berohant Sir James sátrába, felragadta a lovag kardját, átvetette a szíját Blake csípőjén, aztán bal felől a helyére rögzítette, majd a kis kerek pajzzsal a kezében ura mögött lépett ki a sátorból. Ahogy Blake hozzákészülődött, hogy nyeregbe szálljon, a lovászinas keményen tartotta az ideges paripát. Hogy Blake lába már a kengyelben volt, a fiú hirtelen megszorította – s nem is azért, hogy e vérttel s láncinggel nehezített, valóban súlyos művelet sikeres végrehajtásához gratuláljon, hanem, hogy ezt odasuttoghassa: – Imádkoztam éretted, Sir James! Tudom, hogy győzni fogsz! Blake könnyeket pillantott meg az ifjú szemében, ahogy lenézett rá, és úgy hallotta, mintha elfúlna a hangja. – Jó gyerek vagy, Eddie – mondta neki. – Megígérem, hogy nem kell szégyenkezned miattam. – Jaj, Sir James, hát persze, hogy nem...! Még halálodban is az lennél, aki vagy: nemes lovag. Akinél nemesebbet nem hordott még ez a föld, úgy érzem – nyugtatta meg őt Edward, s átadta neki a kerek pajzsot. Sir Richard is nyeregben volt már, és mikor azt jelezte, hogy ők a maguk részéről készek. Sir Malud sátrától is felharsant a fanfár, és egyetlen csatlós kíséretében az ellenfél is előlovagolt. Most Blake trombitása zengette meg a hírt, hogy ura kirúgtat a porondra, és az amerikai, Sir Richard kíséretében, odalovagolt egészen közel a főtribünhöz. Mindkét

bajvívó megjelenését tetszésmoraj és taps fogadta, s a zajongás nőttön nőtt, ahogy mindketten odaértek Gobred herceg páholya elé. A négy lovag felsorakozott a herceg előtt, s mind a négyen ajkukhoz emelték kardjukat, megcsókolták a markolatát. Akkor Gobred figyelmeztette őket, vívjanak becsülettel, ahogy azt a lovagi tisztesség kívánja, emlékeztette őket a párviadalok szabályaira – miközben Blake szeme Guinaldát kereste. A kis hercegnő igen mereven-feszesen ült, és rezzenetlenül maga elé nézett. Roppant fehérnek látszott, Blake ezt azonnal észrevette, el is tűnődött, csak nem beteg a hercegkisasszony? Milyen szépséges, gondolta Blake, s bár a hölgy egyetlen pillantást sem vetett rá, ez nem törte le az amerikait, mert láthatta, hogy Sir Malud sem kap éltető szemvillanást. A trombita újból harsant, a négy lovag lassan visszalovagolt a porond két távolabbi végére, s a küzdők várták a végső jelet az összecsapás, megkezdésére. Blake akkor kihúzta a karját a pajzstartó szíjból, s a kis kerek pajzsot messze elhajította a porondon át. Edward riadtan nézett rá. – Lovag, jó uram! – kiáltotta. – Beteg vagy? Ájulás környez? Elejtetted pajzsodat? – kérdezte, s már ment, emelte föl, vitte volna vissza gazdájának, bár azt is tudta, az imént nagyon jól látta, hogy ura a pajzsot igenis elhajította! A riadt Edward számára itt csak egy magyarázat kínálkozott, ám hűsége nem engedte megfogalmazni ezt a változatot – vagyis, hogy Blake le fog szállni mindjárt a lováról is, nem áll ki Sir Malud ellen, s feladással teszi győztessé a helybeli lovagot, maga pedig vállalja a megaláztatást, azt, hogy megvetés és nevetség tárgya lesz egész Nimmrben. Edward Richardhoz rohant, aki nem vette észre, mit tett Blake. – Sir Richard! Sir Richard! – kiáltotta fojtott hangon a csatlósfiú. – Valami rettentő baj van Sir Jamesszel! – Hé, mi van? – kiáltott fel Richard. – Miről beszélsz, fiú? – Elhajította a pajzsát – magyarázta Edward. – Rátörhetett valami testi-lelki rosszullét, másképp nem viselkedhetne így, nem utasíthatná el a harcot. Richard Blake mellé rúgtatott. – Megőrültél, ember? – kérdezte parancsoló hangon. – Most már nem térhetsz ki a harc elől úgy, hogy ne hoznál barátaidra gyalázatot. – Ezt meg honnét szeded? – kérdezte Blake. – Mi a baj? Ki mondta, hogy bármi elől kitérek? – De a pajzsod? – kiáltotta Richard. A hercegi páholy trombitása most megadta a jelzést, s a parancsoló hang nyomán Sir Malud megzengettette a maga zenészével is a harsonát, aztán nekilódult. – Vesszen, aminek vesznie kell – rikoltotta Sir James. – A pajzsod! – válaszolta ugyanígy Richard. – Csak zavart az a kacat – kurjantotta Blake, ahogy ő is előretörtetett, hogy a gőgös Maluddal összecsapjon. Mögötte ott haladt Richard, amiképpen Sir Malud mögött az ő

párbajsegéde. Sir Malud ajka körül magabiztos mosoly játszott, s gyakran ki is pillantgatott a tribün lovagjaira és hölgyeire, míg Blake kizárólag az ellenfélre összpontosított. A két ló hirtelen vágtába váltott, s, ahogy közeledtek, Malud előrelendült, és Blake látta, hogy ellenfelének az a célja, hogy letaszítsa őt a földre már az első találkozáskor, vagy legalábbis úgy kibillentse az egyensúlyából, hogy ne térjen magához, mielőtt Malud a döntő csapással elintézné az egészet. Sir Malud a jobbján vezette kardját, félmagasan, és Blake úgy készült védekezni, ahogy itt Nimmrben egyáltalán nem ismerték, ők, a helybéli lovagok ugyanis a csapások elhárítására kizárólag a pajzsukat használták. A lovasok baloldalról találkoztak, és, ahogy ez majdnem megtörtént, Sir Malud kiemelkedett a kengyelből, kardját magasba lendítette, kört írt le vele, miután egy pillanatnyi várakozással, „csellel” ki akarta zökkenteni ellenfelét – s akkor szablyája lesújtott, iszonyatos erővel zúdult Blake fejére. Ez volt az a pillanat, mikor a tribünön többen is észrevették, hogy Blake-nek nincs pajzsa. – A pajzsa! Sir Jamesnek nincs meg a pajzsa! – kiáltották. Aztán: – Elveszítette a pajzsát! – Ez zengett mindenünnen, s Blake-re különösen az tett nagy hatást, hogy ahol összecsapott ellenfelével, a hercegi páholynál, egy női sikítás hasogatta meg a levegőt... De Sir Jamesnek nem volt rá ideje, hogy oda is pillantson, valóban Guinalda-e az. Ahogy összecsaptak, Blake hirtelen Malud paripájának vezette lovát, úgy, hogy a mének összeütköztek, s Blake ugyanabban a pillanatban teljes súlyával szintén arra dőlt, holott Malud, aki a kengyelben állt támadásra készen, teljes egyensúlyban a védekező pajzzsal, ki volt szolgáltatva a legkisebb taszításnak is. A magabiztos Malud elvesztette erejét, változtatott az ütés irányán, amely – a lovag legnagyobb meglepetésére – célt tévesztvén, Blake szablyájára sújtott le hatalmas csattanással. Blake, aki jó erősen fogta a lovát, mivel volt egy szabad keze, hogy a pajzsot nem kellett tartania, hirtelen megállította az állatot és egyidejűleg balra döfött a kardjával. Malud láncinge átszakadt a lapockájánál, a kard vasa behatolt az eleven húsba, mielőtt lova Maludot biztonságosabb távolba vitte volna. Tetszés moraja hallatszott a lelátóról, tiszta volt az akció, de akkor Malud párbaj segéde már ott is volt a hercegi páholy előtt és tiltakozott. – Sir Jamesnek nincsen pajzsa! – kiabálta. – Ez így nem becsületes ütközet, nem fair. – Ez a te védenced számára teljesen fair, inkább Sir Jamesnek hátrányos – mondta Gobred. – Nem fogadjuk el tőle ezt az előnyadást – jelentette ki Malud párbajsegéde, Sir Jarred. – Te mit mondasz? – kérdezte Gobred Sir Richardot, aki sebesen Jarred mellé lovagolt. – Sir James azért van pajzs nélkül, mert valami baleset érte, mielőtt a

küzdőtérre lépett? – Nem, ő eldobta a pajzsát – felelte Richard –, és pedig ama kijelentés kíséretében, hogy ez az „istenverte vacak” csak zavarja őt, ám ha Sir Jarred úgy érzi, hogy rájuk nézve ez az egyenlőtlenség sértő, nincs ellene kifogásunk, hogy Sir Malud is eldobja a pajzsát. Gobred mosolygott. – Ez így fair – mondta. A két bajvívó inkább a maga dolgával törődött, nem a párbajsegédek ügyeskedésével, így ők ismét felálltak a küzdelemhez. Malud válla vérzett, s a vér végigfolyt a hátán, foltot hagyott ingén, lova takaróján, vértjén. A nézőtér zsongott, zajongott. Sokan az eldobott pajzs miatt kiabáltak, mások azt ünnepelték, hogy Sir James ilyen elegánsan ért el találatot, fakasztott „első vért”. Fogadásokat kötöttek – csak úgy, szabad játékként –, s bár Sir Malud volt a favorit, Blake ellen nem voltak olyan magasak az „ellentételek”, s mert a pénzt itt nem ismerték, a fogadás tárgya mindannyiszor ékszer volt, fegyver, paripa. Sir Malud egyik lelkes rajongója például három lovat tett egy ellenében, hogy az ő bajnoka nyer végül, s alig, hogy ezt kimondta, máris voltak tucatnyian, akik a fogadást hajlandók voltak állni, jóllehet még az imént, az első összecsapást megelőzően, mikor a dolog tíz az egyhez állt, senki se tartotta a tétet Sir James javára! Malud ajkáról eltűnt a mosoly, s nem nézegetett többé a tribün felé. Harag égett a szemében, így rontott Blake-re, és meg volt győződve róla, hogy az amerikainak egész egyszerűen csak vakszerencséje volt. Blake, mivel pajzs nem akadályozta a mozgását, remekül kihasználta inas-erős lovának fürgeségét. Ismerte is jól az állatot, hiszen ezen a lovon gyakorlatozott, amióta csak Nimmrbe érkezett, remekül összeszoktak. Sir Maludnak megint azt kellett látnia, hogy kardja visszacsattan ellenfele pengéjéről, aztán, nagy meglepetésére, Blake kardhegye újra fürgén siklott, becsusszant Malud pajzsa mellett, és az oldalán találta el a lovagot. Nem volt mély seb, de fájt és újra vérzett. Malud dühösen sújtott megint, de Blake visszafogta lovát, hátrarántotta, s mielőtt Sir Malud is álljt parancsolhatott volna a paripájának, Sir James ismét lesújtott, az erős ütés ezúttal ellenfelének a sisakját találta el. Félig kábultan, de féktelen dühvel pördült meg Malud, s rontott ismét Blake-re. Rettenetes erővel csattantak össze, épp Gobred herceg páholya előtt, a kardok heves villogása ámulatba ejtette a nézőket, amikor mindenki – különösképp Malud – legnagyobb meglepetésére a helybeli lovag kardja kiröpült erős szorításából, nekicsapódott a talajnak, s Malud ott maradt teljesen kiszolgáltatva ellenségének. Malud visszafogta lovát, meredten állt és várt. Tudta, és Blake is tudta, hogy mérkőzésük szabályainak értelmében most Blake-nek le kellene döfnie a fegyver vesztett ellenfelet, hacsak Malud nem kér kegyelmet, de ezt a kivételt senkivel – s főként nem Blake-kel – nem tette volna meg a büszke, gőgös lovag. Sir Malud rezzenetlenül, fensőbbségesen ült paripáján, várva, hogy Blake

közeledjen hozzá és megölje. Akkora csend támadt, hogy még Malud lovának türelmetlen zihálását is hallani lehetett. Blake akkor Sir Jarredhez fordult. – Szóljon egy csatlósnak, lovag úr – mondta neki –, adja vissza Sir Maludnak a kardját. A nézők zajos tetszésnyilvánítása következett megint, ám Blake hátat fordított nekik, odalovagolt Richard mellé, hogy megvárja, míg ellenfelének kezében újra fegyver lesz. – No, hát, öreg csont – kérdezte Sir Richardot –, pajzs híján hányszor szabdaltak darabokra? Richard nevetett. – Szerencséd volt, James – felelte –, de azt hiszem, egy igazi jó vívó már tucatszor szétcsapta volna a fejed. – Tudom, Malud is megtette volna, ha fatányérosnak nézem a vívóviadalt! – jelentette ki Blake, és egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Sir Richard megértette, amit mondott, miként ez oly gyakran előfordult, amikor társalogtak. Ezek a fura kifejezések...! De a nimmri lovag rég feladta a reményt, hogy a szavak eredetét megfejtheti – a barátja mondta, hát valami értelme biztosan volt a dolognak. De közben Sir Malud ismét kézbe kapta kardját és Blake felé lovagolt. Megállította a lovát az amerikai előtt és mélyen meghajolt. – Hódolatomat fejezem ki a nemes és nagyszívű lovagnak – mondta udvariasan. Blake viszonozta a meghajlást. – Felkészült, uram? – kérdezte. Malud bólintott. – Akkor... en guard! – csattant föl az amerikai. Egy pillanatig mindketten a legelőnyösebb helyzetet keresték. Blake cselvágást hajtott végre, Malud az arca elé kapta a kis kerek pajzsot, hogy kivédje az ütést, ám, hogy nem jött, le is eresztette nyomban. És erre számított Blake, ezt a pillanatot használta ki. Szablyája zuhant, súlyosan, egyenesen Sir Malud sisakja tetejére. Malud két karja lehanyatlott, ő megbillent a nyeregben, aztán előrebukott, legurult a földre. Blake, aki nehéz vértezetében, fegyverével is megőrizte fürgeségét, már lent is volt a lóról, oda sétált, ahol ellenfele elnyúlva feküdt – majdnem Gobred páholya elé. Lábát Malud mellkasára tette, kardjának hegyét nekiszegezte ellenfele torkának. A tömeg egy emberként hajolt előre, mindenki látni akarta a kegyelemdöfést. De Blake kardhegye nem moccant. A fiatal amerikai felpillantott, Gobred hercegre nézett, hozzá intézte szavait. – Íme, itt egy derék lovag – mondta –, akivel nekem igazából semmi viszályom. Megkímélem őt, legyen a te szolgálatodra, herceg, és azokéra, akik szeretik – és szeme egyenesen Guinalda hercegnő tekintetét kereste. Majd megfordult, végighaladt a tribün előtt, a saját sátrához ment, Richard lóháton követte. A lovagok és a hölgyek, a fegyveresek, a felszabadultak és a szolgák mind felemelkedtek ültükből, harsány kiáltozással köszöntötték a győztest. Edward örömmel volt máris mellette, csakígy Michel. Az előbbi odatérdelt hozzá, átölelte térdét, csókolta a kezét, sírt, oly boldog és izgatott volt.

– Tudtam! Tudtam! – kiáltotta. – Nem megmondtam neked, Michel, hogy az én lovag uram le fogja taszítani Sir Maludot? A válogatott fegyveresek, a trombitás és a lovászok Blake sátránál fülig érő szájjal vigyorogtak. Pár perce még szégyenkezgettek is, hogy a vesztes félhez tartoznak kényszerűen, most aztán olyan büszkék voltak Blake-re, mint, akik Nimmr legnagyobb hősét tisztelhetik benne. Micsoda büszkeség lesz majd, ha társaikkal, jó sörös kupák mellett, összeülhetnek az étkezőcsarnok durva asztalainál! Edward lefejtette Blake-ről a vértezetet, Michel pedig Richardot szabadította meg e nyűgöktől, és a fiúk közben fecsegtek-locsogtak, nem tudták türtőztetni magukat, olyan nagy volt az örömük, elsősorban mert olyan váratlanul érte őket. Blake egyenesen a szállására ment, Richard csatlakozott hozzá, s, hogy a két férfi magára maradt, Richard a barátja vállára tette a kezét. – Nemes és lovagias cselekedetet hajtottál végre, barátom – mondta neki –, de azt hiszem” hogy nem éppen bölcset. – És miért? – tudakolta Blake. – Csak nem képzeled, hogy képes lettem volna ledöfni azt a szegény tökfilkót, amikor ott feküdt védtelenül? Richard a fejét rázta. – Fordított helyzetben ő megtette volna – mondta. – Rendben van, de attól én még nem tudtam megtenni! Ahonnét én jövök, azt tanították nekünk, hogy nem éppen tisztességes dolog, ha valaki bántja a másik embert, mikor az már a padlóra került – magyarázta. – Ha a viszályotok nem lett volna mélyebb, mint, amilyennek a felszín mutatja, azt mondom: jó, rendben, nagylelkű voltál, Malud azonban féltékeny rád, és a féltékenységet az olyan dolgok, mint, amilyenek ma történtek, nem szokták csillapítani! Megszabadultál volna egy hatalmas és veszedelmes ellenségtől, ha megadod neki a kegyelemdöfést, mivel azonban ezt elmulasztottad, most itt van egy még nagyobb ellenséged, hiszen a féltékenységhez már gyűlölet is társul, és irigység, hogy nála erősebbnek bizonyulhattál. Majmot csináltál belőle, James, és Sir Malud soha nem bocsátja meg ezt neked – és én tudom, milyen az ember. A Gobred palotájához tartozó lovagok és hölgyek együtt ettek egy nagy asztal körül a hatalmas csarnokban. Háromszáz embernek jutott hely egyetlen asztalnál! Rengeteg szolga kellett ahhoz, hogy mindenben kielégítsék igényeiket. tökéletes legyen a felszolgálás. Egészben sült disznókat hoztak óriási fatálakon, és volt ürüláb, szarvasmeg őzoldalas, zöldségek, volt bor és sörital, és a végén temérdek puding. Volt nagy nevetés, sok hangos szó, s ez az egész valami vad és lenyűgöző képet nyújtott Sir James Blake számára, aki messze az asztal végén ült, távol a jelenlévők színe-javától, a szokott helyén, a nimmri lovagság nemes rendjének kései megtérőjeként. A pillanatnyi társalgás témája a közte és Malud közt lezajlott ütközet volt, és James számos bókot kapott, és érdeklődő kérdést is, hogy hol és, hogyan tanult meg ilyen különös technikával vívni, és a többi. Annak ellenére, hogy a saját szemükkel látták, mit ért el a Malud elleni küzdelemben az idegen lovag, felfoghatatlannak tartották, hogy

valaki pajzs nélkül győzedelmeskedhet valaki felett, aki ezt a védelmi eszközt használja. Gobred herceg és családja, s velük Nimmr főnemessége, külön asztalnál ült, amely a másik fölé magasodott, s keresztbe futott a felső végén. Az egész egy óriási T betűt alkotott. Ha a herceg szólni kívánt bárkihez, aki lentebb s távolabb volt, egyszerűen fölemelte a hangját, olyannyira, hogy ha csak néhányan tesznek így egy időben, kész bolondokháza lesz az ünneplő teremből. És mert Blake az asztal legvégén ült, a Gobred felén szólónak tényleg üvöltenie kellett, hogy felhívja magára a figyelmet. Jóllehet, mikor rájöttek, hogy maga a herceg szól, tiszteletből mindenki elhallgatott – már, aki nem nézett túl mélyen a pohár fenekére. Nem sokkal azután, hogy a lakomázók letelepedtek, Gobred felállt, kupáját emelte, és a teremben nagy csönd támadt, és a lovagok s hölgyek sokasága szintén fölemelkedett, így nézett az uralkodó hercegre. – Éljen királyunk, üdv neki! – kiáltotta Gobred. – Üdv hűbérurunknak, Angliai Richardnak! És hatalmas kórus visszhangozta a szót: – Üdv neki! Éljen! –, s valamennyien ittak Oroszlánszívű Richard egészségére, hétszázhuszonnyolc évvel a halála után! Majd ittak Gobred herceg s felesége, Brynilda hercegnő egészségére és Guinalda hercegnőjére, s mindannyiszor fölzendült egy öblös hang az emelvénytől nem messzire: „Megegészségesülésére!”, vagy „Koccintsunk, hogy össze ne koccanjunk!” – Sir Richard büszke mosollyal fitogtatta újonnan szerzett tudományát. Megint Gobred herceg emelkedett pohárköszöntéshez. – Üdv! – kiáltotta. – Üdv annak a jeles és nemes lovagnak, ki oly derekasan viselte magát a mai küzdelemben. Éljen Sir James, Templomos Lovag, mától Nimmr Lovagja! Még Oroszlánszívű Richard nevének említése sem váltott ki olyan tomboló ujjongást, mint, amilyet a Sir James egészségére ivás. Blake tekintete végigpásztázta a hosszú termet, egész odáig, ahol Quinalda állt. És látta, ahogy a lány iszik az egészségére, és látta, hogy szeme őreá szegeződik, de ahhoz túl messze volt tőle, és a szurokfáklyák és az olajmécsesek fénye is túlságosan fakó fényt árasztott, hogy megmondhatta volna: vajon a nő tekintetében jó baráti érzés csillogott-e avagy ellenszenv. Amikor a zaj nagyja elcsitult, és az ivók visszatelepedtek, Blake állt fel. – Gobred herceg – kiáltotta végig a terem hosszán –, Nimmr lovagjai és hölgyei, hadd szólítsak újabb pohárköszöntőre mindenkit! Igyunk Sir Maludra! Egy pillanatra csend támadt, a meglepetés csendje, aztán a társaság már talpon is volt, és mindenki ivott a távollévő Sir Malud egészségére. – Különös úr vagy te, jó lovagom, különös szavakat szólasz, és különösen viselkedsz – üvöltötte Gobred herceg. – Mert bár az áldomásivást pohárköszöntőnek nevezed, a barátaidat vén fazéknak meg srácnak, megértünk téged. S szeretnénk többet tudni a te hazádról, s arról, milyen a lovaglás a világnak ama részében, ahonnét ideszármaztál. Mondd, ott mások is ilyen nemesen lovagiasak és nagylelkűek a legyőzött ellenséggel szemben?

– Hát, ha nem, le is bőgnek ország-világ színe előtt – biztosította Blake. – Lebőgnek! – ismételte el Gobred. – Ez nyilván nem olyasmi, mint a szarvasbőgés, hanem... megszégyenülés, nemde? – Te mondtad, herceg! – No, lovag, hát hogyne én mondtam volna, ki más? – jegyezte meg Gobred megint egy kicsit döbbenten. – Úgy értem, herceg, fején találtad a szöget... tehát kapásból eltaláltad. A lebőgés olyan megszégyenülés, mely a Négyszögesült Kör Lovagjainak és a Gyémánt Lovagjainak bűnhődése, már ha úgy esik, ahogy puffan! – Négyszögesült Kör! Gyémánt! Én ilyen lovagrendekről nem hallottam még. Ezek igazi, rendes lovagok? – Hát, hogy színt vallják, olyannyira azok, hogy tagjai néha még rendetlenkednek is – magyarázta Blake, aki nagyon belejött már a dologba. – Ott van például Sir Dempsey, a Négyszögesült Kör Lovagja. Ő megmutatta mindannyiunknak, hogy a vereségben is lehet győztesnek lenni, ami persze sokkal nehezebb, mint a győzelemben vesztesnek... és megfordítva! – Vannak más lovagrendek is manapság? – érdeklődött Gobred. – Elleptek minket, mint a tetvek! – Micsoda?! – Manapság mindenki lovag mar – magyarázta Blake. – Mindenki lovag? Nincsenek szolgák se és inasok se? – Bolti szolgák és kisinasok, persze, akadnak, de azért a legtöbbünk lovag. Szóval, a lényeg az, hogy a dolgok nagyot változtak Oroszlánszívű Richard kora óta. Az emberek megfordították a dolgok régi rendjét. Sokat csúfolták a lovagokat, nevetségessé tették őket, hogy megszabaduljanak tőlük... aztán, hogy ez meglett, mire kezdtek vágyni megint? Hogy ők maguk lovagok lehessenek. Hát vannak Templomosok, Püthiásziak, Kolumbuszi Lovagok, Munkapárti Lovagok, és így tovább, holnap estig sorolhatnám. – Az az érzésem, hogy igen finom és nemes világ lehet ez – kiáltotta Gobred. – Ennyi nemes lovag úrnak biztosan gyakran kell harcolnia egymással. Nem igaz? – Úgy van – ismerte el Blake. – Nem vagyunk híján a csetepaténak.

15. A magányos sír

A bejt sötét belsejében Stimbol semmit se látott. Ott, közvetlenül előtte egy ember ziháló lélegzését hallotta, mintha valaki nyugtalanul aludna. A gyilkos jelölt egy pillanatra megállt, összeszedte magát. Az idegen! Akkor négykézláb, centiről centire, elkezdett kúszni tovább. Egyik kezével hirtelen megérintette a fekvő, alvó alakot. Könnyeden, óvatosan addig tapogatózott Stimbol, míg pontosan föl nem mérte, milyen testhelyzetben fekszik áldozata. Egyik kezében, mindenre készen, ott volt az éles kés. Stimbol lélegezni is alig mert, föl ne riassza vele a majomembert. Imádkozott, bár lenne Tarzan mélyen alvó, s imádkozott, hogy fegyvere első döfése találja telibe azt a vad szívet. Most akkor – kész! Megvolt pontosan a hely, ahova, döfnie kell. Magasba lendítette a kést és döfött. Az áldozat hirtelen megremegett. A kés újra és újra, vad, őrült erővel és sebességgel merült a lágy húsba. Stimbol érezte, ahogy csuklójára és kezére spriccel a meleg vér. Végül, elégedetten, hogy küldetése sikerrel járt, kisurrant a sátorból. Igaz, most már olyannyira reszketett, hogy megállni alig bírt a lábán – borzadállyal járta át a rettenetes bűn, amit elkövetett. Vad tekintettel pillantott körül, aztán botladozva, félig bódultan indult el Ibn Ijad sátra felé. A mukaadnál összerogyott. A sejk éppen kilépett a nők lakosztályából, lepillantott a remegő figurára, akit egy lámpás gyér fénye világított meg kísértetiesen. – Mit keresel te itt, naszráni? – kérdezte a sejk. –. Megtettem, Ibn Ijad – mormogta Stimbol. – Megtettél... mit? – kiáltotta a beduinok főnöke. – Megöltem Tarzant. – Ó! Jaj! Jaj! – üvöltötte Ibn Ijad. – Hé, Tollog! Hol vagy? Hirfa! Ateja! Gyertek! Hallottátok, mit beszél itt ez a naszráni? Hirfa és Ateja a mukaadba rohant. – Hallottátok? – ismételte Ibn Ijad. – Megölte ő az én jó barátomat, a dzsungel nagy sejkjét. Motlog! Fahd! Gyorsan! – Hangja most már eszelős sikolyokba váltott, és a tábor minden részéről odatódultak az arabok. Stimbol, aki még mindig kábult volt iménti tettétől, és egyszerűen belenémult rémületébe, látván, mily elképzelhetetlenül és meglepően viselkedik egyszerre Ibn Ijad, egy szó nélkül a mukaad közepére vonszolta magát. – Fogjátok el! – rikácsolta a sejk, mihelyt az első táborlakó a helyszínre érkezett. – Ez az ember megölte Tarzant, a mi nagy barátunkat, aki pedig megmentett volna minket, kivezetett volna bennünket e borzasztó országból. Most mindnyájan az ellenségeink lesznek. Tarzan barátai mind ellenünk támadnak, lemészárolnak bennünket. Allah, légy a tanúm, hogy én ártatlan vagyok ebben az ügyben, kérlek, sújts haragoddal és Tarzan barátainak haragjával erre a bűnös emberre!

Akkorra már a menzil minden lakója ott volt a sejk bejtje előtt, s ha netán csodálkoztak is, hogy főnökük egyszerre ilyen hihetetlen érzelmi kitörésekre ragadtatja magát Tarzant dicsőítvén, nem adtak hangot csodálkozásuknak. – Vigyétek innen! – rendelkezett Ibn Ijad. – Reggel majd összeülünk és határozunk, mi a teendő. A halálra rémült Stimbolt a beduinok Fahd bejtjébe vonszolták, ott kezét-lábát összekötözték, az őrzést pedig Fahdra bízták. Amikor eltávoztak, Fahd odahajolt Stimbolhoz, és a fülébe suttogta: – Csakugyan megölted a dzsungel sejkjét? – Ibn Ijad kényszerített rá, hogy megtegyem, és most ellenem fordul – mondta Stimbol fojtott hangon. – És holnap reggel meg kell ölnünk téged, csak azért, hogy a sejk elmondhassa Tarzan barátainak: meglakolt a bűnös – felelte Fahd. – Ments meg, Fahd – könyörgött Stimbol. – Ments meg, és húszmillió frankot kapsz tőlem... esküszöm! Mihelyt biztonságban vagyok, a legközelebbi európai gyarmaton, azonnal odakéretem a pénzt... és a tied lesz... gondold meg, Fahd! Húszmillió frank! – Meggondoltam, naszráni – válaszolta a beduin. – És azt hiszem, hogy hazudsz. Nincs is annyi pénz a világon! – Esküszöm, hogy nekem tízszer annyim is van – esdekelt az amerikai. – Ölj meg, ha kiderül, hogy hazudtam. Ments meg! Ments meg! – Húszmillió frank! – motyogta Fahd. – Talán nem hazudik – folytatta magában. – Figyelj ide, naszráni! – emelte fel egy kicsit a hangját. – Nem tudom, van-e rá módom, hogy megmentselek, de megpróbálom... és ha sikerül, de utána te megfeledkezel a húszmillió, frankról, követni foglak, bárhová mész a világon... és megöllek. Értetted? Ibn Ijad két tudatlan szolgát hívatott magához, megparancsolta nekik, menjenek Zejd egykori bejtjébe, kapják fel az ott heverő holttestet, vigyék a menzil szélére, ott ássanak sírt, tegyék a gödörbe, hántolják el. Papírlanternákkal ment a két szolga a bejthez, és a nyűtt burnuszban elvitték a holttestet, a menzilen át a leendő nyughelyhez. Ott hamar megásták a sírgödröt, s eltemették, pontosan egy olyan óriás ősfa tövében, amilyeneket az elhunyt annyira szeretett. A rabszolgák érzéketlenül, durván lökték a sírgödörbe a testet, rálapátolták a mocskos földet, s otthagyták a jeltelen sírt. Másnap kora reggel Ibn Ijad összehívta a törzs véneit. Ahogy együtt voltak, kiderült, hogy Tollog hiányzik. Keresték, de hiába. Fahd azon a véleményen volt, hogy hajnalban vadászni mehetett. Ibn Ijad akkor elmagyarázta az egybegyűlteknek, hogy ha Tarzan barátainak haragját el akarják kerülni, kénytelenek azonnal kifejezésre juttatni, hogy őket itt semmiféle felelősség nem terheli a majomember haláláért. Ezt pedig csak úgy érhetik el, ha a gyilkost – jó hírüket, becsületüket védelmezvén – a legkíméletlenebbül megbüntetik. A tanácsot nem volt nehéz meggyőzni, hogy a törzs érdeke a keresztény férfi megölése. Egyetlen ellenvélemény hangzott el csupán, Fahd volt a tiltakozó.

– Két oka is van, Ibn Ijad, hogy ezt a naszránit ne öljük meg – magyarázta. – Allahra, semmiféle oka nincs annak, hogy igazhitű ember egy naszráni életét bármikor is megkímélje! – kiáltotta az öregek egyike. – Figyeljetek rám – folytatta Fahd –, elmondom, mire gondolok, és akkor egészen biztos, hogy igazat fogtok adni nekem. – Beszélj, Fahd – egyezett bele Ibn Ijad. – Ez a naszráni gazdag és nagy hatalmú ember a maga hazájában. Ha meghagyhatnánk az életét, ő roppant összeget folyósítana nekünk. Holtan semmi hasznunk belőle. Ha Tarzan haláláról a barátai véletlenül mégsem értesülnének, mielőtt ezt az átkozott földet elhagyjuk, akkor teljesen fölöslegesen öltük meg Stimbolt, és, Allahra, még ott van az a lehetőség is, hogy nem hiszik el nekünk az egész mesét: tudniillik, hogy ez a naszráni a gyilkos, és mi büntetésül végeztük ki. Ha viszont meghagyjuk az életét, míg Tarzan barátaival nem találkozunk, s ha bajban vagyunk, kiadjuk őt nekik, mondván, hozzuk a merénylőt, hogy a legméltóbb kezektől érje a büntetés, ezzel jobban járunk, meghidd. – Szavaidban sok bölcsesség rejlik – ismerte el Ibn Ijad. – Ám tegyük fel, hogy akkor majd a nyomorult naszráni kezd hazudozni, mondván, hogy mi vagyunk Tarzan gyilkosai, nem fognak-e neki hitelt adni inkább? – Ezt könnyen elkerülhetjük – szólt most az öreg, aki az imént is beszélt. – Vágjuk ki a nyelvét, attól fogva nem tanúskodhat hamisan ellenünk. – Allahra, nem rossz ötlet! – kiáltotta Ibn Ijad. – Billah, szó se lehet róla! – tiltakozott Fahd. – Mi értelme volna? Minél jobban bánunk vele, annál nagyobb összegre számíthatunk a végén! – Várhatunk az utolsó pillanatig – mondta Ibn Ijad –, és ha látjuk, hogy veszélyes, hát még mindig kivághatjuk akkor a nyelvét. Így Wilbur Stimbol sorsa az istenek kezébe került, Ibn Ijad meg úgy érezheti, hogy a Tarzan nevű veszedelemtől megszabadult, és teljes figyelmét a völgybe való bejutással kapcsolatos terveinek szentelhette. Erős kíséretet vett maga mellé, azzal ment személyesen a galla faluba, hogy a főnökkel beszéljen. Batando falujához közeledve ezernyi galla harcos táborán haladt át, és pontosan láthatta, amit addig csak érzett és sejtett, hogy helyzete meglehetősen kérdéses itt, és, hogy tulajdonképpen mindent úgy kell majd elfogadnia a saját érdekükben, ahogy az öreg főnök ajánlja. Batando még viszonylag kegyesen is fogadta, jóllehet fejedelmi méltósággal, ahogy az erős uralkodókhoz illik. Biztosította a sejket, hogy másnap elkalauzolja a völgy bejáratához, ám ennek az a feltétele, hogy Ibn Ijad adja vissza a nála munkára fogott összes galla rabszolgát. – De hát akkor nincsenek se teherhordóink, se szolgáink – kiáltott fel Ibn Ijad –, és az egész csapatunk nagyon meggyengül! Batando csak megvonta a vállát. – Legalább addig hadd maradjanak velünk, amíg vissza nem térünk a völgyből – kérte a sejk.

– Galla ember nem maradhat veletek – jelentette ki Batando megfellebbezhetetlenül. Másnap Ibn Ijad úgy bontott sátrat, hogy jelezte: fel a rahlára, készülődés! Körülvették őket mindenünnen a galla harcosok, és kíséretükkel elindultak a cakkos hegyek felé, ahol Ibn Ijad álmainak völgye nyílt. Fejjuan és a többi galla szolga, akit az arabok el-Guadból hoztak magukkal, már boldogan haladt saját népével. Boldogok voltak, hogy ilyen váratlanul visszanyerték szabadságukat. Síimből, akinek itt senkije sem volt egyszeriben, maga volt az eleven rémület, összetörtén támolygott őrei közt – két fiatal beduin vigyázott rá –, és elméjében egyre azt a képet forgatta borzadállyal, ahogy abban a magányos sírban a tetem fekhet. Az arabok és kísérőik egyre följebb s följebb haladtak a kaptatón, – A Szent Sír Völgyét övező cakkos, szakadékos hegyek oldalán valami régi csapáson, mely néha szinte járhatatlan volt. Északról közelítették a vágyott helyet. Már majdnem véget ért a második nap is, letáboroztak egy sziklás hegyi pataknál, s akkor Batando odament Ibn Ijadhoz, és karját látványosan előrenyújtva egy pontra mutatott. Szirtes vízmosás nyílt ott a fő kanyonból, egyenesen a táborukkal szemközt. – Tessék – mondta a sejknek –, ott a bejárat a völgybe. Itt most mi elválunk tőletek. Holnap reggel visszatérünk falvainkba. Amikor másnap reggel fölkelt a nap, Ibn Ijad látta, hogy a gallák az éj folyamán eltávoztak, de nem tudhatta, hogy ennék mi az oka. Nem tudta, hogy galla ember ama völgyből még soha vissza nem tért, ha bement, és így ezek a feketék szent rémülettel rettegtek a titokzatos hely még titokzatosabb lakóitól. Aznap Ibn Ijad biztonságos tábort veretett az embereivel, hogy hátrahagyják ott A nőket és gyermekeket, s amely fedezéket nyújt, míg a harcosok vissza nem térnek a nagy kalandból. És a következő reggelen, pár öreget és gyereket hagyván e tábor őrizetére, a sejk nekivágott a völgynek beduin harcosaival. Az őrök látták, hogy a csapat eltűnik a táborral szemközti szirtes vízmosás-szakadékban.

16. A Nagy Torna

Bohun király, s vele sok lovagja, csatlósa és szolgáló embere kilovagolt a Sír Városa feletti várkastélyából. Két napig tartott az út lefelé a völgyön át a Nimmr előtti tisztásig, ahol évente a kikelet első vasárnapján rendezik a Nagy Tornát. Ezernyi lándzsahegyen lengedeztek a tarka kis zászlók, és a gazdagon felszerszámozott, élénk színű nyeregtakarókkal pompázó harci mének büszkén vitték a Szent Sír lovagjait – hátukon a vörös kereszttel, amely azt hirdette, hogy befejezték a Szentföldre vezető zarándoklatot, s útban vannak hazafelé és Angliába. Sapkájukat, Nimmr lovagjaitól eltérően, ökörbőr borította, másmilyenek voltak pajzsaikon is a címerminták, a színek. Ám ha ezt és a háton viselt keresztet nem tekintjük, akár Gobred jó lovagjai is lehettek volna. Zömök teherhordó állatok – mindegyik csaknem ugyanolyan ékesen volt feldíszítve, mint a paripák – cipelték a sátrakat és a ponyvákat – a levágok ezekben laktak a torna idején. A lovagok személyes holmijait, a tartalék fegyvereket és az ellátmányt a három napra. Több mint hét évszázados szokás tiltotta, hogy Nimmr lovagjai és a Sír lovagjai közösen szegjék meg a kenyeret. A Nagy Torna afféle fegyverszünet-idő volt a két fél közt, melynek során sajátos, rögzített szabályok szerint gyakorolták régi hadviselő tudományukat a lovagok, és pompás látványosság volt a végeredmény, melyet azok, akik csak nézői voltak, feledhetetlen élményként élvezhettek mindannyiszor, ráadásul veszélytelenül is. A két tábor között mindazonáltal nem jöttek létre békés kapcsolatok ilyen alkalmakkor sem, ez összeegyeztethetetlen lett volna a versengés komolyságával – hiszen a játék életrehalálra, ment, egy-egy lovag soha többé nem kelt föl a porondról, és komorrá tette az ügyet a győztes félnek járó díj is. A díj, mint minden, ami az Elöliek és a Hátuliak kapcsolatát jellemezte hét és fél évszázada, ahhoz járult hozzá, hogy a két tábor közt a szakadék tovább mélyüljön. Ugyanis öt leányzó volt a jutalom, akiket a győztesek hazavihettek magukkal, s, akiket azután soha az életben nem láttak viszont öveik. Bár a bánatot enyhíthette az a tisztes, megkülönböztetett bánásmód, melyben a lovagiasság szabályai szerint e boldogtalan lányokat kezelték, azért csak keserű sors volt az nekik, mert a vereség érzete társult hozzá. A tornát követően ezek a leányzók Gobred vagy Bohun védőszárnyai alá kerültek, attól függően, hogy a bajviadalt melyik fél nyerte, az Elöliek vagy a Hátuliak, s utána a herceg és a király személyesen gondoskodott róla, hogy méltó életük-párja legyen, a győztes lovagok egyikének-másikának személyében, díszes házassági ceremónia után. Ennek a szokásnak az eredete valamelyik Gobred- vagy Bohun-ős idejébe nyúlt vissza, és megvolt a maga értelme, a két tábor bölcsen ügyelni próbált arra, hogy friss vér kerüljön az erekbe, s talán a két város ne távolodjék el egymástól túlzottan a szokásokban, erkölcsökben és a nyelvben.

Számos boldog nimmri feleség A Sír Városának szülötte volt, és ritkán fordult elő, hogy maguk a lányok sokáig bánkódtak volna a helyváltoztatás miatt. Sőt, valamiképpen még dicsőségnek is számított, hogy egy lányt kiválasztottak erre a szerepre, hiszen sokkal több önkéntes jelentkező lett volna mindig, mint ahányat évente feláldoztak. Az öt lány, akit a Sír Városa felajánlott idén, fehér poroszka lovakon érkezett, becsületőrző kísérőjük pedig ezüst láncinges lovag volt. A lányokat a szépek szépei közül választják, hogy szülővárosuk dicsőségét szolgálják, és a külsőségekre is nagy súlyt helyeztek: arany ékekkel, gazdagon díszített ruhákkal s drágakövekkel halmozták el őket. Napok óta folytak már a Nimmr előtti síkon a Nagy Torna előkészületei. Súlyos fahengerekkel egyengették, döngölgették a pástokat, elvégezték az ősi tribünök szokásos évi javítását, tisztítását, hadd legyen minél jobb helye a látványosság nézőinek. Vázat emeltek, melyre ponyvát húzhatnak majd, adjon kellemes árnyakat a közönségnek – vagyis a páholyok kiválasztott nemesi népének. A vívótér körül pedig ezernyi zászlócska leendő rúdját verték le. Mindezt, meg még tömérdek mást, hozzáértő munkások csapata csinálta, és a fallal körülvett városban, s fentebb a kastélyban az éjszakába nyúlóan hangzott a fegyvermívesek és kovácsok üllőjekalapácsa. Készültek a patkók, a láncingek, a fegyverek: kardvasak s lándzsahegyek. Blake-et biztosították, hogy ő is szerephez jut a Nagy Tornán, s oly izgatott volt, akár az egyetemi évei idején az évi nagy mérkőzések előtt. Két kardvívó-összecsapásra nevezték: az egyik során öt nimmri lovag áll majd szemben öt „síri” lovaggal, a másikban meg maga Blake lép a porondra egyetlen ellenféllel, lándzsás megméretésének viszont csak egy alkalma nyílhatott, a nagy zárójelenetben, amikor is száz Elöli szembesül száz Hátulival. Gobred herceg ugyanis a Maluddal esett viadal előtt ügyetlennek ítélte Blake-et karddal-pajzzsal, most azonban a lándzsavívó tudományáról mondta azt, hogy csak amolyan jó közepes. Bohun király és népe egy tölgyligetben táborozott le, mintegy mérföldnyire a pástoktól északra, s a Nagy Torna szabályzata nem is engedett volna számukra közelebbi helyet, egészen addig, míg a küzdelmek első napjának ünnepi nyitóórája nem üt. Blake, ahogy a tornára készülődött, követte sok lovagtársának azt a szokását, hogy valami jellegzetes öltözéket alakít ki magának, valamint harci paripáját is ekképp ékesíti. Láncinge egyszínű fekete volt, csupán a leopárdbőr fejfedő, valamint a lándzsáján lengő kék-ezüst zászlócska tette változatossá. Lovának nyeregtakarója is fekete volt, ezüst és kék szegéllyel. Persze, a lovag mellén és a takarón rajta volt az előírt rőt kereszt. Ahogy így jött kifelé a szálláshelyéről a torna reggelén – mögötte Edward, aki lándzsáját s pajzsát vitte –, Blake meglehetősen komor figurának látszott a nagy udvaron összegyülekezett, tündökletesen felszerelkezett, csillogó-villogó lovagok s az ékesnél ékesebb hölgyek között. Mind arra vártak, hogy lóra szállhassanak végre, a paripákra most még a lovászok vigyáztak az északi ballium területén.

Hogy Blake fekete láncinge-vértje feltűnő viselet, kiderült hamarosan abból, ahogy fogadták: tömérdek szempár szegeződött rá rengetegen gyűltek köréje, ám Nimmr nemes lovagjai s női lényegében két táborra oszlottak a ruházatát illetően. Néhányan úgy vélték, túl komor és nyomasztó. Guinalda is jelen volt, de ő ülve maradt a padon, ahol az egyik nimmri díjnak kiválasztott leányzóval társalgott. Blake gyorsan kivált az őt körülvevők gyűrűjéből, és átsietett az udvaron, oda, ahol Guinalda ült. Közeledtére a hercegnő felpillantott, fejbiccentéssel jelezte, hogy tudomása van a férfi meghajlásáról, de aztán folytatta a társalgást a lánnyal. Az elutasítás túlságosan is nyilvánvaló volt, nem lehetett nem észrevenni, de Blake nem akarta beérni ennyivel, és nem óhajtott mindenfajta magyarázat nélkül odébbállni. Mindazonáltal alig hihette, hogy a hercegnő pusztán azért neheztel rá, mert ő úgy viselkedik, mintha részéről nagyobb érdeklődésre számíthatna, mint, amilyet tanúsít. Blake úgy vélte, itt valami, egyéb oknak is lennie kell. Nem fordult meg és nem ment el, hiába tett úgy továbbra is a hercegnő, mint, aki nem vesz tudomást róla – hanem csak nyugodtan megállj előtte, türelmesen várta, míg a hölgy ismét figyelemre méltatja. Blake akkor hirtelen észrevette, hogy a hercegnő ideges lesz, csakúgy, mint a leány, akivel beszélget. A társalgás hézagosabbá, szaggatottá vált, Guinalda ingerülten toppantgatott a kőlapokon, majd orcáját pír futotta el. A lány pedig nyugtalanul mocorogni kezdett, húzogatta a vállára vetett kendő csücskeit, simítgatta köpenyének gazdag redőzetét, végül pedig fölemelkedett, meghajolt a hercegnő előtt, majd tisztelettel engedelmet kért tőle, hogy elmehessen, anyjától elbúcsúzni. Guinalda kegyesen elbocsátotta, aztán, hogy kettesben maradt Blake-kel, nem tudta már észre se venni a férfit, de nem is akarta, hanem dühösen rátámadt. – Igazam volt hát! – csattant föl. – Arcátlan paraszt vagy. Miért álldogálsz itt, amikor láthatod, nem is lepleztem, hogy bosszant a jelenléted. Eredj! – Mert... – vonakodott Blake – mert szeretlek. – Uracskám! – kiáltotta Guinalda, és talpra szökkent. – Hogy te milyen merész vagy! – Mindent merészelnék éretted, hercegnőm! – válaszolta Blake. – Mert szeretlek. Guinalda most egy pillanatig némán meredt rá, de akkor apró felső ajka már megvető, gúnyos fintorra torzult. – Hazudsz! – jelentette ki. – Hallottam, mit mondottál volt rólam! – S avval, választ se várva, sebtében elsiklott a fiatal férfi mellett, és faképnél hagyta. Blake azonnal utánaeredt. – Mit mondtam én rólad? – kérdezte. – Semmit se mondtam, amit meg ne ismételnék akár egész Nimmr színe előtt. Nem engedtem meg magamnak még azt sem, hogy a legjobb barátomnak, Sir Richardnak elmondjam, hogy szeretlek. A tieden kívül más fül még nem hallhatta mindezt! – Én mást hallottam – mondta Guinalda gőgösen –, és egyáltalán nem akarok többet tárgyalni a dologról. – De... – tiltakozott volna Blake, ám akkor egyszerre trombita harsant a balliumba

nyíló északi kapu felől. Ez volt a jel a lovagoknak: pattanjanak nyeregbe. Máris jött Guinalda apródja, hogy úrnőjét apja mellé vezesse. Megjelent Sir Richard is, és karon ragadta Blake-et. – Gyere, James – kiáltotta. – Már rég nyeregben kellene lennünk, mert ma a lovagok első sorában vonulunk fel. Az északi ballium képe tarka volt: nyüzsögtek a lovagok és a csatlósok, a hölgyek és az apródok, az inasok, futárok, szolgák, a fegyveres közemberek, a lovászok. Sőt, el sem fértek ott ilyen sokan, hanem egy-egy csoport mindig kiszorult valahova, a keleti vagy a déli ballium részbe, s még a nagy, keleti kapun át is folyamatosan áradt a sok nép a völgybe levezető útra. Vagy fél órán át egész egyszerűen káosz uralkodott Nimmr hercegének várkastélyában s közvetlen környékén. Ám a verejtékező udvarmesterek és kiáltozó hírvivők fokozatosan rendet teremtettek, s nagy igyekezetük eredményeképpen a végén csakugyan rendezett, látványos menet indult a cél felé. Elöl haladtak az udvarmesterek és hírnökök, mögöttük a trombitások, aztán Gobred herceg lovagolt ott, egy szál maga, mögötte nagy csoport lovag, tarka kis lobogóik repdestek a szélben. Ezek a férfiak közvetlenül a hölgyek előtt haladtak, a hölgyek mögött egy másik lovagi különítmény következett, majd ezek után vonultak a fegyveres közemberek, némelyikük számszeríjjal, mások lándzsákkal-pikákkal, és voltak, akik harci szekercével voltak felszerelkezve. Talán száz lovag és fegyveres közember maradt csak hátra, védeni a kastélyt és a Szent Sír Völgyének bejáratát, de ők ígéretet kaptak, hogy a torna második és harmadik napján már mások fogják felváltani őket. Amikor Nimmr lovagjai levonultak a pástokhoz, a Sír lovagjai is elhagyták a tölgyek alatti táborukat, és az udvarmesterek – az útimarsallok – úgy rendezték a dolgokat, hogy a táborok egyszerre érhettek a küzdőtér két felére. Nimmr hölgyei kiváltak a menetből, elfoglalták helyüket a tribünön, Nimmr és a „Sírváros” öt-öt leányzóját pedig a pástok egyik végén álló emelvényre vezették. Nimmr és a Szent Sír Városának lovagjai fegyelmezett, zárt rendben felsorakoztak a küzdőtér két felén: amazok a délin, emezek az északin. Gobred és Bohun előrelovagolt, és a mező közepén találkoztak, ahol vontatottan s méltóságteljesen a király elmondta a Nagy Torna szokásai és törvényei által előírt kihívó beszédet, és átnyújtotta Gobrednek a harci kesztyűt, aminek az elfogadása azt jelentette, hogy a kihívás meghallgatásra talált, és jelezte a lovagi torna hivatalos megnyitását. Amint Gobred és Bohun eltávozott a mező közepéről, a saját lovagjaik felé fordultak, akik levonultak a pástról, azok, akik ezúttal nem vettek részt a tornán, a tribünökön kerestek helyet maguknak, míg azok, akikre szerep várt, újabb csatarendbe álltak a küzdőtér oldalán, egyrészt azért, hogy büszkén megmutogassák magukat ellenfelüknek és híveiknek, másrészt, hogy a másik fél által felkínált díjakat szemügyre vehessék. A leányokon kívül még számos kisebb díj is várta a küzdőket, voltak ott ékszerekkel díszített köntösök, vértek-láncingek, lándzsák, kardok, pajzsok, remek paripák, és még

számos olyasmi, amit a lovagok nagyra értékelnek, vagy éppen a hölgyeik tetszését nyerik meg. A Szent Sír Városának lovagjai vonultak fel elsőül, élükön Bohun – és a tribünök előtt elvonuló király nem leplezte, hogy nagy érdeklődéssel járatja tekintetét a nimmri nőkön. Bohun fiatal férfi volt, csak nemrég lépett trónra, atyjának halálát követően, öntelt volt és zsarnok, s nem volt titok Nimmrben az sem, hogy évekig egy olyan csoport élén állt, amely Nimmr háttérbe szorításával, Bohun-uralom alá vetésével a Szent Sír Városának egyeduralmát kívánta volna megszerezni a völgyben. Táncoló paripáján haladt hát ott a gőgös Bohun, mögötte nagy lovagi kíséret. A király tüzetesen végignézte a nimmri tribünöket, s, amikor a hercegi páholy elé ért, ahol Brynilda hercegné és Guinalda hercegkisasszony is helyet foglalt, tekintete Gobred lányának arcára szegeződött. Bohun visszafogta a lovát, és nyíltan megbámulta Guinaldát. Gobred arcába vér szökött, hiszen Bohun viselkedése messzemenőkig sértette az illemet. A herceg félig felemelkedett a helyéről, de Bohun mintha csak meghajolni akart volna így, lóháton, abban a pillanatban továbbment, és lovagjai követték. Aznap a siker a Sír lovagjait fogadta kegyeibe, lévén, hogy kettőszáz huszonhét pontot gyűjtöttek a tornán, szemben a szerény nimmri százhat ponttal. A torna második napja azzal kezdődött, hogy a szereplők elvonulnak a nézők előtt, s ilyenkor általában egy-egy hírnök, amolyan kikiáltó lovag vezette fel őket, ám mindenki meglepetésére ezúttal is Bohun haladt lovagjainak élén, s megszakítván a menetet, a király ismét leplezetlenül megbámulta Guinalda hercegnőt. Ezen a napon Nimmr küzdői valamivel jobban helytálltak, mert csak hét újabb pontnyi hátrányt szedtek össze ellenfeleikkel szemben, és a két nap összesített eredménye kétszázhatvankilenc-háromszázkilencvenhét volt a Sír lovagjainak javára. A harmadik nap kezdetén Sír város vitézei büszkén feszítettek, pöffeszkedtek a behozhatatlannak látszó százhuszonkilenc pontos előny birtokában. Nimmr lovagjait ugyanakkor sarkallta az a körülmény, hogy nem volt mit veszteniük, az utolsó versenynapon összesen szerezhető háromszázharmincnégy pontjából nekik kétszáz harminckettőt kellett volna megszerezniük. Minden hagyománynak fittyet hányva, ismét Bohun vezette, föl küzdőit a nyitó parádén, és megint meghúzta a gyeplőt Gobred páholya előtt, és szemét Guinalda szépséges arcán felejtette egy pillanatra, mielőtt a lány apjához fordult. – Nimmr hercege, Gobred nagyúr! – mondta gőgös és pimasz hangon, – Mint láthatod, jó lovagjaim a tiéidnél vagy tíz tucattal több pontot gyűjtöttek eddig. A Nagy Torna gyakorlatilag a mi győzelmünket ígéri most már. Tennénk azonban neked egy javaslatot. – Beszélj, Bohun! A Nagy Torna győzelme még korántsem a tiétek, ám ha olyan javaslattal állsz elő, amit egy nemes herceg méltóképpen figyelembe vehet, meghallgatásra találsz. – Öt lányotok ugyanolyan ékes, mint a mieink – mondta Bohun –, de add nekem a saját lányodat, hadd legyen ő a Szent Sír Völgyének királynője, és akkor én neked

adom a tornagyőzelmet, a büszke sikert. Gobred elfehéredett a haragtól, de válasza közben a hangja visszafogott és halk maradt, mert uralkodott az érzelmein, ahogy az egy herceghez illik. – Bohun uram – mondta, mellőzvén ellensége királyi címét –, szavaid nyers sértések a becsületes fülnek, hiszen úgy beszélsz te itt, mintha egy Gobred-lány adásvétel tárgya lehetne, vagy Nimmr lovagjainak becsülete ily gyalázatos csalással volna összeegyeztethető. Távozz a színünk elől, térj vissza a pástok túlsó oldalára, mielőtt csatlósaimat szabadítom rád, hogy lándzsanyelekkel kergessenek vissza helyedre! – Hát ez a válaszod, mi?! – üvöltötte Bohun. – Akkor tudd meg, hogy a torna végén az öt lányt elviszem a szabályok szerint, a te leányodat pedig fegyvernek erejével! – Ezt a fenyegetést elegendőnek tartotta ahhoz, hogy önszántából visszarúgtasson a helyére. Bohun ajánlata és visszautasításának híre futótűzként terjedt el a nimmri lovagok körében, így azok, akik aznap léptek színre a tornán, úgy érezték, megsokszorozza karjuk erejét a tudat, hogy városuk becsületéért, hercegnőjük védelméért küzdhetnek. Az a körülmény, hogy a Sír lovagjai az első két napon ily tetemes előnyhöz jutottak, csak a nagyobb erőfeszítést ösztönözte, akár egy sarkantyú, a vakmerőség és tettrekészség végső határáig sarkallta a herceg vitézeit, nem volt szükségük udvarmesteri biztatásra. Nimmr ifjai és lovagjai megértették a kihívást, s méltó választ akartak rá adni a páston! A menetrend szerint a nap első eseménye Blake kardos-pajzsos összecsapása volt egy Sírlovaggal. Amikor a küzdőteret megtisztították, fanfárok hangjára a két lovag kirúgtatott a porondra: Blake a déli tribünökkel párhuzamosan, ellenfele pedig az északiak előtt. Ez utóbbi Bohun páholyánál állt meg, a fiatal amerikai meg pontosan Gobred herceg páholyánál, ahol kardjának markolatát az ajkához emelve, a herceg felé fordult, ámbár tekintetét Guinaldára szegezte. – Állj helyt igaz lovag módjára e napon, Nimmr dicsőségére – hangzottak Gobred szavai –, és legyen a mi Jézus Urunk áldása kardodon, jó lovagunk, Sir James! – Nimmr dicsőségére és becsületére teszem föl kardomat, és az élelemét! – Ez lett volna a torna előírásai szerinti szabályos szöveg, amit Blake-nek el kellett volna mondania. Ő azonban ezt mondta. – Nimmr dicsőségére és becsületére, és hercegnőm védelmére teszem föl kardomat és az életemet! Gobred arcáról leolvashatta bárki, hogy e szavak most egyáltalán nem kedve ellen valók, és még Guinalda gőgje is enyhülni látszott pár pillanatra. A hercegnő lassan fölemelkedett ültéből, ruhájáról letépett egy szalagot, azzal a páholy korlátjához lépett. – Fogadd ezt hölgyed kegyének jeléül, lovag úr – mondta –, viseld becsülettel, s vidd diadalra az ütközetben. Blake közel rúgtatott a páholy korlátjához, odahajolt, s, ahogy Guinalda a szalagot a vállára erősítette, és arca közel volt a lányéhoz, érezte parfümjének bűvöletes illatát,

érezte az arcáról sugárzó eleven melegséget. – Szeretlek – suttogta Blake, de oly halkan, hogy mások füle azt meg nem hallhatta, erről csak Guinalda tudott. – Förtelmes alak vagy – suttogta vissza ugyanolyan halkan. – Én ezt csak az öt lány érdekében mondtam, nem téged biztattalak kegyeimmel. Blake keményen a szemébe nézett. – Szeretlek, Guinalda – mondta –, és te is szeretsz engem. S mielőtt a hercegnő felelhetett volna, a fiatal amerikai már el is vágtatott onnét, a trombiták újra megharsantak, s Blake szép nyugodtan odalovagolt a pást nimmri végéhez, az ő lovagjaik sátrához. Edward nagyon izgatott volt, ott várta már Sir Richard és Michel is, s ott volt az udvarmester, több hírnök, trombitás, fegyveres közember – rendes hadi kompánia, biztatást és tanácsaikat osztogatva. Blake eldobta a kis kerek pajzsot, és most már nem akadt senki, aki figyelmeztetni akarta volna. Inkább csak mosolyogtak, büszkén és értőn, hiszen láthatták, hogyan győzött Blake Sir Malud ellenében így, pajzs nélkül, pusztán kardforgató- és a lovastudománya jóvoltából. Még egy trombitajel harsant. Blake megfordult, lovát megsarkantyúzta. A térség közepére vágtatott, és a szemközti oldalról már jött is a Szent Sír egyik lovagja, az ellenfele! – Sir James! Sir James! – kiabálták a déli oldal tribünjeiről a nézők, míg az északiak a maguk bajnokának nevét kiáltozták. – Ki ez a fekete lovag? – kérdezték kíváncsian többen is az északi „szektorban”. – Nincs vele pajzs! – rikoltotta akkor valaki. – Ez megőrült! Sir Guy az első összecsapásnál kettéhasítja. – Sir Guy! Sir Guy!

17. „A szaracénok”

Épp akkor, amikor a Nagy Torna második napját megnyitották a Szent Sír Völgyében, a nimmri várkastély alatti fennsíkon, egy csapatnyi marcona férfi érkezett fel a völgy északi oldalának hágó-magasába. Piszokszín burnuszt viseltek, hosszú muskéták voltak velük, és kémlelőn néztek le a völgybe, szemügyre vették Bohun király palotáját. Valaha út volt, legalábbis ösvény, amerre jöttek, de oly régóta nem használta senki, hogy alig lehetett megkülönböztetni a sűrű bozótostól. Ám lejjebb Ibn Ijad már fölfedezett egy sokkal egyértelműbb utat, s a mögötte előtűnő erődféleséget. Amögött pedig megpillantotta Bohun várkastélyának erődítményrendszerét. Amit az előtérben látott, az a kastélyhoz és a városhoz vezető út őrzését szolgáló védtorony volt, a barbican. Az építmények nagyjából ugyanúgy helyezkedtek el a völgy terében, mint a déli oldalon Nimmr vára és városa, ahol Gobred herceg lovagi népe hasonlóképp állt védekezésre készen évszázadok óta a szaracénok bármely nap várható támadása ellen. Óvatosan, ügyelve, hogy meg ne lássák őket, Ibn Ijad és a beduinok kezdtek leereszkedni a védtoronyhoz, ahol egy öreg lovag és alig néhány fegyveres közember adta a laza őrséget. Az arabok a hegyi bozót fedezékéből azt láthatlak, hogy két különös öltözetű fekete ember vadászgat, pontosan a nagy kapu előtt. Számszeríjakkal, nyílvesszőkkel voltak felfegyverkezve, és nyulakra lődöztek. Évek óta nem láttak idegent közeledni ezen az ősi úton, és évek óta vadászgattak így a kapu és a hegyvonulat közt, igaz, ennél messzebbre ők maguk sem távolodhattak. Nem is vágytak különösképpen ilyesmire, mert bár a gallák leszármazottai voltak, s ez a nép ott lakott közvetlenül a hegyek túloldalán, magukat inkább angolnak tartották már, s meg voltak győződve róla, hogy szaracén népség kaszabolná le őket, ha nagyon messzire merészkednének innen. Ma ugyanúgy vadásztak, ahogy máskor is, ha úgy adódott, hogy a külső védtoronynál voltak őrségben, a barbican bástyái körül. Csöndesen lopakodtak előre, óvatosan vártak, hogy majd csak feltűnik egy nyúl. Nem vették észre a bozót sűrűjében a fekete arcú embereket. Ibn Ijad látta, hogy a nagy kapubejárat nyitva áll, és, hogy a rács, mely egyébként zárja, fölfelé és lefelé mozog. Most éppen fel volt húzva. Nagy lazaság volt ez az öreg lovag és a fegyveres közemberek részéről, hanem hát Bohun király távol járt, nem volt, aki megróhatta volna érte őket. Ibn Ijad intett a hozzá legközelebb lapulóknak, aztán lassan a kapu közelébe lopakodtak. És az öreg lovag s a többi őr? A lovag kései reggelijét fogyasztotta éppen a barbican egyik nagy bástyatornyában, a többiek pedig éltek azzal, hogy a kötelességmulasztás miatt nem kérnek rajtuk számon semmi „éberséget. – Így szunyókáltak egy jót a ballium fáinak tövében. Ibn Ijad pár méternyire megközelítette a kaput, s megvárta, míg a többiek utolérik.

Amikor mind együtt voltak újra, suttogott nekik valamit, majd csendesen, a szandáljukkal sem ütve zajt, elindultak a kapu felé. Kezükben voltak tüzelésre kész kő vas puskáik. Ibn Ijad haladt elöl megint. Valamennyien bejutottak a balliumba, mielőtt a fegyveresek észbe kaptak, hogy ellenség jár „Palesztinán innen”. Az őrök számszeríjjal és harci szekercével felfegyverkezve rontottak elő, hogy védjék a kaput. Kiáltásaikra – „A szaracénok! A szaracénok!” – felriadt az öreg lovag is, és a vadászok is rohantak a ballium felé. Lejjebb, Bohun király kastélyánál azok, akik a kaput őrizték, s, akiket az uralkodó tartalékul hagyott hátra, míg a sereg zöme a Nagy Tornán járt, hallottak valami furcsa zajt a külső barbican felől. Férfiak kiáltozása hatolt el a fülükig, meg valami szokatlanul éles hangok, mintha mennydörgések lettek volna, és ez nem tetszett az őröknek. Efféle hangokat ők eddig sosem hallottak, de még az elődeik se. A lovagok összegyűltek a kastély külső védvonalánál, és megtanácskozták, mit is tehetnének. Mert derék harcosok voltak, az látszott, de csak egy lehetőség adódott a számukra. Hogy ha azok ott a barbicannál bajba keveredtek, nekik oda kell sietniük a segítségükre. A várnagy négy lovag és felfegyverzett lovas katona kivételével mindenkit maga köré gyűjtött, nyeregbe szállt, s ellovagolt a külső kapu felé. Félúton jártak, amikor Ibn Ijad és emberei – akik közben letörték a kapunál álló, rosszul felfegyverzett katonákat – benyomultak a várkastély-felé vezető útra. A sejk, megpillantván az erősítést, harcosaival az út menti bokrok közé rejtőzött el. Így történt, hogy a várnagy elhaladt mellettük, de nem vette észre őket, s, amikor eltűnt, Ibn Ijad és emberei előbújtak a bokrokból, s továbbmentek lefelé a Bohun király palotájához vezető kanyargós, hegyi úton. A várkastély kapujánál ébernél éberebb őrök álltak, s pontosan úgy tettek, ahogy a várnagy meghagyta nekik: felhúzva tartották a kapu rácsát, hogy ha azok, akik kilovagoltak, meg a barbicanbeliek esetleg menekülésre kényszerülnek, mert az ellenség a sarkukban lesz, minél könnyebben a vár védő falai mögé kerülhessenek. Az eredeti terv az volt, hogy ebben az esetben leengedik a rácsot a Szent Sír lovagjai után és az üldöző szaracénok orra előtt. Mert, hogy az ellenség csak szaracén lehet, kész ténynek vett következtetés volt – több, mint hétszáz éve nem ezeknek a támadására vártak-e a maiak ősei? És azon tűnődtek, hogy ez valóban elérkezett. Míg ezt a kérdést hányták-vetették, Ibn Ijad pár méternyiről, a bokrok mögül figyelte őket. A ravasz beduin tudta, mi célt szolgál az a bizonyos rács, és azon törte a fejét, hogyan juthatna be mégis, mielőtt leeresztik előttük. Aztán megvolt a terv, s Ibn Ijad elvigyorodott. Intett három emberének, jönnének közelebb, aztán a fülükbe súgta, amit kigondolt. Négy fegyveres közember volt ott, készen arra, hogy a rácsot a kellő lélektani pillanatban leengedje, és mind a négy a terep Ibn Ijad felőli oldalán állt, az ő három embere pedig vele szemben. Az arabok óvatosan, zajtalanul vállhoz emelték fegyverüket és gondosan céloztak. – Tűz! – suttogta Ibn Ijad, és a négy muskéta tüzet lövellt, füstöt és ólmot hányt.

A négy fegyveres lerogyott a kőre, s Ibn Ijad és társai berontottak a balliumra – és máris ott álltak Bohun király várudvarán. Szemközt velük, a ballium túlfelén ott volt egy másik kapu, előtte széles vizesárok, ám a csapóhíd le volt bocsátva, a kapurács felhúzva, és a bejáratot nem őrizte senki. A várnagy és kísérő fegyveresei akadálytalanul belovagolhattak a barbican külső udvarába, ahol az őrzőket a saját vérükben heverve találták, még az öreg lovag kis csatlósát is, akinek védenie kellett volna a toronybástyát, de nem tette. A fegyveres közemberek egyike még élt, és halódó leheletével elsuttogta a borzalmas igazságot. Hogy végül is csak eljöttek a szaracénok! – És hol vannak? – kérdezte a várnagy. – Nem láttad őket, uram? – kérdezte a haldokló. – Egyenesen a várkastély felé vezető úton mentek tovább. – Lehetetlen! – kiáltotta a várnagy. – Mi azon az úton lovagoltunk ide, és egy teremtett lelket nem láttunk. – A várkastély felé mentek tovább – állította a haldokló. A várnagy szemöldöke fölszaladt. – Sokan voltak? – kérdezte. – Kevesen – felelte a fegyveres. – A szultán seregének ez csak az előőrse lehetett. Ebben a pillanatban dördültek el a várkapunál a muskéták, s jutott el a hang a várnagynak s embereinek füléhez. – A mindenségit! – rikkantott a várnagy. – Elbújhattak a bokrok közt, ahogy jöttünk – kiáltotta mellette az egyik lovag. – Hiszen az már biztos, hogy ők ott vannak, mi meg itt vagyunk, és csak egy út van köztünk. – A várkapunál csak négy emberünk van – mondta a várnagy –, ráadásul utasítottam őket, tartsák felhúzva a rácsot, míg vissza nem érünk. Isten irgalmazzon lelkemnek! A szaracénok kezére játszottam a Szent Sírt! Ölj meg, Sir Morley! – Ember, hova gondolsz! Szükségünk van most minden kardra és lándzsára, minden számszeríjra, ami csak létezik. Ez most nem az a pillanat, amikor az életedet odadobhatod, most Jézus Urunkért kell kockára tenned, a Szent Sír védelmében, a hitetlenek ellen! – Igazad van, Morley – kiáltotta a várnagy. – Maradj hát itt hat emberrel, és védelmezi ezt a kaput. Magam a többiekkel visszatérek, és megütközünk velük a várnál! De, amikor a várnagy visszament a várkapuhoz, a rácsot leeresztve találta, és egy fekete arcú, szakállas szaracén meredt rá a vasrácson át. A várnagy azonnal parancsot adott az íjászoknak, hogy lőjék le azt az alakot, de mire fegyverüket vállukhoz emelték volna, valami rettentő robbanás hallatszott, láng csapott ki a fura valamiből, amit a szaracén szintén a vállán viselt, és, amivel rájuk célzott. Az egyik íjász felüvöltött és arccal a földre bukott, a többiek pedig fejvesztetten menekültek. Bátor emberek voltak ők, szembeszálltak minden olyan veszéllyel, ami természetes volt és várható, de a természetfölötti, a hátborzongató, a rejtélyes láttán ugyanúgy reagáltak, mint szinte minden ember. És mi lehetett volna hátborzongatóbb, mint,

hogy társuk a fellobbanó láng és egy hatalmas űrön keresztül felcsattanó hang nyomán élettelenül hull a földre? Ám Sir Bulland, a várnagy, Szent Sír-béli lovag volt. Legszívesebben ő is elfutott volna, mint a közönséges alsórendű harcosok, de volt valami, ami visszafogta, valami, ami erősebb volt a halálfélelemnél. Ezt úgy hívják, hogy Becsület. Sir Bulland nem tudott elmenekülni, így hát ott ült kiváló lován, és halálos harcra hívta ki a szaracénokat. Felszólította őket, küldjék ki legderekabb lovagjukat, vívjon meg vele, és ez döntse el, kié a kapu. De a kapu már az araboké volt. Ráadásul egy szót sem értettek abból, amit Sir Bulland mondott. Amellett hiányzott belőlük a becsület, ezt tudta a várnagy, és talán bárki más inkább tudta volna, mint egy beduin, és csak nevetett volna a lovag bolondos ajánlatán. A beduinok egy dolgot tudtak – azaz kettőt –, azt, hogy ez itt egy naszráni, és, hogy fegyvertelen. Kardját és hosszú lándzsáját aligha tekinthették fegyvernek, hiszen azokkal nem tudta elérni őket. Egyikük megcélozta hát, és átlőtte Sir Bulland láncingét ott, ahol nemes, lovagias szívét fedte. Ibn Ijad birtokába kerítette Bohun király várkastélyát, és biztos volt benne, hogy felfedezte a mesés Nimmr városát, melyről a sahar beszélt neki. Összetereltette a nőket, a gyerekeket, s velük azt a pár férfit is, aki ott volt még, és elrendelte szigorú őrizetüket. Egy pillanatra megfordult a fejében az is, hogy lemészároltatja őket, hiszen naszránik, de olyan boldog volt, hogy megtalálta és bevette a mesés kincsű várost, hogy életben hagyta őket – legalábbis egyelőre. Parancsára az emberei átkutatták a kastélyt, keresték a kincset. Nem is csalódtak, hiszen a Bohun-királyság sem volt éppen szegény. A Szent Sír Völgyében akadt arany bőven, és drágakő is. Csaknem hét és fél évszázadon át mosták a Sír és Nimmr rabszolgái a patakmedrekből az aranyat, s gyűjtötték a drágaköveket hasonló forrásokból. Nem volt valós értéke az ilyesminek a nimmri és a Sír Város-béli emberek szemében, mint, ahogy lett volna a kinti világ embere számára. A lovagvilágban az efféléket csak amolyan csecsebecsének tekintették, igaz, szerették őket, gyűjtötték is, sőt, néha csereberélték, ám nem zárták páncélszekrénybe, lakat alá! Miért is tették volna egy olyan országban, ahol az ilyen dolgokat senki se lopja? Az asszonyaikat és lovaikat őrizték, de nem az aranyaikat és a drágaköveiket. Így hát Ibn Ijad egy hatalmas zsákot töltött teli kinccsel, s ez a sejk legvadabb elképzeléseit is túlszárnyalta. Mindent összeszedett, amit csak talált Bohun király várában, többet, mint amennyit lelni remélt ebben a mesés városban. És akkor meglepő dolog történt. A sejk nagyobb gazdagságra tett szert, mint amennyit életében valaha is fölhasználhatott volna, de ő még többet akart. Nem, ez egyáltalán nem meglepő, hiszen Ibn Ijad ember volt. Az éjszakát, embereivel együtt, Bohun király palotájában töltötte, és egész éjjel terveket szőtt. Látott ugyanis egy tágas völgyet, mely ott terült el a kastély lábainál, a másik irányban, a távoli hegyekig, és arrafelé olyasvalaminek a körvonalait vélte fölfedezni, ami csakis város lehetett. Talán – gondolta Ibn Ijad – az gazdagabb város,

mint ez. Holnap nekivágok és megnézem.

18. A fekete lovag

A páston egymás felé dübörgött a két lovas. A tribünökre csend telepedett. Már majdnem összecsaptak, amikor Sir Guy észrevette, hogy ellenfelénél nincs pajzs. És aztán? Hiszen a maga népe küldte így a küzdőtérre, az övék a felelősség is – Sir Guyé az előny. Ha kard nélkül engedték volna ki vívni, Sir Guy lekaszabolhatta volna anélkül, hogy lovagi becsületén folt esett volna, mert ilyenek voltak a Nagy Torna törvényei. Ám ez a fölfedezés úgy hatott a Sír Lovagjára, hogy inkább elterelte figyelmét valamiről, amire pedig leginkább kellett volna ügyelnie, tudniillik, hogy ügyességét kihasználva miként kerüljön előnyösebb helyzetbe a nyitó támadás során. Látta, ahogy ellenfelének lova lendületes íveket ír le, még épp mielőtt találkoznának. Ő maga a kengyelben állt, ahogy Sir Malud is tette, hogy hatalmas csapást mérjen a másikra, Blake akkor a paripáját egyenesen Sir Guy lova vállának irányította. A Szent Sír lovagjának kardja lehanyatlott, hangos csengéssel, ártalmatlanul lecsúszott Nimmr lovagjának a pengéjéről. Guy fölemelte a pajzsát, hogy megvédje a fejét és a nyakát, és így nem láthatta Sir Jamest. A lova botladozott és csaknem felbukott. Ahogy ezt megúszta, Blake kardja becsusszant a Sír lovagjának a pajzsa alá, és hegye az-ellenfél lánc nyakvédőjébe szaladt, azon át Sir Guy torkába. Sir Guy felkiáltott, majd vérfulladásosan hörgött, hanyatt dőlt a nyergében, aztán kibukott onnét és a földre terült, miközben a déli tribün őrjöngött örömében. A Nagy Torna szabályai szerint az a lovag, akit nyergéből így kitaszítanak, „lemészároltnak” számít, vagyis sosem adnak kegyelemdöfést, lovagot nem ölnek meg fölöslegesen. A győztes odalovagol a legyőzött sátrához, majd megfordul és visszalovagol a saját sátrához, végig a pást hosszán, s várja, hogy az ellenfél hírnöke átadja neki a díjat. Hát így történt, hogy, amikor Blake leugrott a nyergéből, s karddal kezében elindult Sir Guy felé, a déli tribünről elfojtott csodálkozás moraja, az északiról pedig felháborodott tiltakozás fogadta. Udvarmesterek és hírnökök száguldottak őrült iramban a földre zuhant Hátuli sátrától, és ezt látván Sir Richard, aki félt, hogy Blake nekiesik a lovagnak és megöli, ugyancsak nekilódult a pást hozzájuk tartozó végéről. Blake odaért a sebesült lovaghoz, aki a hátán feküdt és megpróbált fölemelkedni fektéből. S amikor a nézők azt várták, hogy a győztes beledöfi kardját a másikba, azt látták, hogy ehelyett levágja fegyverét a földre, s letérdel a sérült férfi mellé. Fél karját Sir Guy válla alá fektette, így egy kicsit fel tudta emelni, aztán a térdéhez szorítva fogta, míg sisakját és nyakvédőjét letépte. Mire udvarmesterek s hírnökök értek oda, Blake már megkísérelte a vérzést elállítani. – Gyorsan! – kiáltotta az érkezőknek. – Sebészt ide! Az ütőere nem sebesült meg, de ezt a vérzést el kell állítani. Néhány lovag leszökkent a nyeregből, s körülállta a jelenetet, köztük volt Sir Richard

is. Sir Guy táborának egyik fullajtárja szintén letérdelt Blake mellé, átvette a fiatalembert a l karjaiból. – Gyere – rendelkezett Richard –, hagyjuk a lovag urat a maga barátaira. Blake fölállt. Látta, milyen furcsa arccal néznek rá a körülöttük álló lovagok, s távozóban valaki meg is szólalt. Egy idős férfi, Bohun egyik udvarnagya. – Nagylelkű, udvarias lovag vagy – mondta Blake-nek –, és bátor is, hogy így fittyet hánysz a Nagy Torna törvényeire és az évszázados szokásokra. Blake keményen ránézett. – Fütyülök a törvényeitekre és a szokásaitokra – jelentette ki. – Ahonnét én jövök, ott egy valamirevaló ember egy kóbor kutyát se hagyna elvérezni, ha tehet valamit a megmentésére, hát még egy ilyen derék, bátor fiatal fiút, mint ez, és mert az én kezemtől bukott el, az én hazám szokásai szerint kötelességem segíteni rajta. – Igen – magyarázta Sir Richard –, különben durván megbüntetik. A nap első mérkőzésén aratott győzelem mintegy nyitánya volt a nimmri lovagok további sikereinek. A végén, vagyis a záróesemény kezdete előtt, úgy álltak a dolgok, hogy Nimmr a maga négyszázötvenkét pontjával már vezetett is a négyszáznegyvennyolc pontos ellenféllel szemben. Persze, a torna végső szakasza előtt a négy pont előny mit sem jelentett, mert a záró küzdelemben száz pont volt a tét, s a Sors könnyen akarhatta úgy, hogy ennek a zöme az egyik vagy a másik félé legyen még. Az egész torna leglátványosabb eseménye volt a záró versengés – a nézők is a legteljesebb izgalomban várták megannyiszor. Ebben kétszáz lovag vett részt, száz nimmri vitéz száz Szent Sír-béli ellen. A pást két végén sorakoztak fel s, amint a trombiták jelt adtak, egymásnak rohantak a lándzsákkal, és addig küzdöttek, míg az egyik fél valamennyi embere le nem potyogott a lóról, vagy vissza nem vonult a harctérről a sok sebesülés miatt. Az eltört lándzsákat pótolni lehetett, ahogy a lovaspóló játékosok is kimehetnek a pálya szélére új ütőért. Máskülönben semmiféle szabálya nem volt a Nagy Torna eme záró számának, amely sokkal inkább hasonlított csatajelenethez, mint a háromnapos harc bármelyik eseménye. Blake tizenöt pontot gyűjtött a nyitómérkőzésen aratott győzelmével, aztán négy társával, mikor öt „síri” kardos lovassal csaptak össze, további pontokkal járult hozzá az Elöliek növekvő eredményéhez. Az utolsó versenyszámra azért nevezték, mert az udvarmesterek nagyra értékelték a lovas tudását, s úgy vélték, azzal ellensúlyozhatja gyakorlatlanságát a lándzsaforgatásban. A kétszáz páncélinges lovag a záróeseményre gyülekezett, s felsorakozott a pást két szemközti végén, emitt száz lovagja a Szent Sírnak, a túlfélen Nimmr városának ugyancsak száz vitéze. Lovaikat is gonddal válogatták ehhez az eseményhez: erőteljesek voltak és fürgék, akár azok a fiatal harcosok, akik nyergükben ültek. A lovagok, kevés kivétellel, a húszas éveikben járó fiatal férfiak voltak, hiszen a középkori nagy sporteseményeken a fiatalokat illeti a dicsőség, akárcsak manapság a világ testedző versenyein. Itt-ott feltűnt egy középkorú férfi, egy edzett – veterán, akinek

a szíve és a keze ellenállt az évek múlásának, s, akinek a jelenléte bátorította, fokozottabb erőfeszítésre késztette a fiatal lovagokat – hiszen az egykori bajnokok tetteit dalnokok énekelték Nimmr várának hatalmas csarnokaiban. A függőlegesen álló, fellobogózott végű lándzsákkal, napfényben csillogó láncingben, tündöklő lószerszámmal, ragyogóan vértezett lovakon büszkén felsorakozó kétszáz lovag pompás, nemes látványt nyújtott, amint a trombita végső jeladására várt. A harci mének vadul ágaskodtak, némelyik áttörni készült a rajtvonalon, ahogy a telivérek szokták az akadályt, s eközben a pást középpontjának magasságában, oldalt, ott állt a herold, s várta a pillanatot, hogy mindkét sor elrendeződjön, mielőtt megadja a jelet, hogy a vasemberek zörögve harcba menjenek. Blake Nimmr lovagcsapatának közepe táján helyezkedett el, alatta türelmetlenül toporzékoló fekete paripa, szemközt vele a Szent Sír vitézeinek színe-virága. Jobbjában jókora, vassal vert lándzsát szorongatott, amelynek vége még ott támaszkodott a kengyelen kialakított tartón, balján pedig hatalmas pajzsot tartott, s egyáltalán nem óhajtotta eldobni, látván a szemközt állók hatalmas vashegyű lándzsáit. Ahogy végignézett a hosszú pást túlfelén sorakozó lovagok tömegén, akik pillanatok múlva odarontanak felé, tömött sorban, lándzsájukat messze előre nyújtva, Blake azt erezte, hogy a pajzsa nem megfelelő védelem, s valami idegesség fogta el, ami emlékeztette őt a régi amerikai-futballos napokra – mikor a bíró sípjelére várt hasonlóképpen –, egy másik élet látszólag régmúlt napjaira, amelyekről most úgy vélte, távoli, sosem-volt valója testesült meg bennük. S végre megjött a jel! Látta, ahogy a herold magasba lendíti kardját. A kétszáz lovaggal együtt keményen zabolázta a lovát, s égnek szegezte a lándzsáját. A kard „zuhant”! A pást négy sarkából felharsantak a trombiták, kétszáz torokból zengett a csatakiáltás, négyszáz sarkantyú továbbította a várt jelet a paripáknak. A sorok mennydörögve tódultak előre a pályán, felügyelő heroldok száguldoztak a pálya szélein, ágaskodva figyelték, hogy a záró versenyszám egyetlen alapszabályát senki meg ne sértse, ugyanis a lovagoknak kizárólag a baljukon „érkező” ellenfélre volt szabad rátámadniuk lándzsájukkal, sosem a jobb felől jövőre. Ennek az volt a nemes értelme és lovagias lényege, hogy semelyik küzdőnek sem kellett kettős támadástól, jobbról-balról egyszerre érkező lándzsadöféstől tartania, ami ellen nem lehetne védekezni. Pajzsának pereme fölött kilesve Blake látta a lándzsák tömör erdejét, a vértezett lovak tömbjét, a hatalmas pajzsok csaknem föléje boruló „lombozatát”. A gyorsaság, a súly, a lendület szinte ellenállhatatlannak érződött, és Blake, képletesen szólva, mélységes tisztelettel emelte meg a kalapját eme régi lovagok előtt. És most a két szemberontó sornak találkoznia, kellett! A nézők bűvölt csöndben ültek a helyükön. A lovasok keményen összeharapták ajkukat, és most némák voltak. Blake, lándzsáját lovának oldala mellett vezetve, megcélozta a felé balkézről közelgő lovast, egy pillanatig látta is leendő ellenfelének szemét, aztán mindketten behúzódtak pajzsuk mögé, ahogy a két rajvonal fülsiketítő zajjal összecsapott.

Blake pajzsa olyan iszonyatos erővel vágódott hátra, neki az arcának és testének, hogy a nyeregből majdnem kilökte. Érezte, hogy a saját lándzsája célt ér ugyan, de recsegve eltörik, ő maga pedig félájultan már túl volt a „frontvonalon”, lova megveszekedetten, ellenőrizhetetlenül száguldott vele Bohun király sátrai felé. A fiatal amerikai összeszedte minden erejét, hegy kábulatából ocsúdva megfékezze lovát, s mikor végre megint uralta a súlyos paripát, akkor nézhetett körül, hadd lássa az első összecsapás eredményeit. Fél tucat ló rogyott le, és vagy két tucat vágtatott lovas nélkül, száguldott ide-oda a páston. Huszonöt lovas hevert a földön, és kétannyi apród s csatlós rohant be máris, hogy gazdájának segítsen valahogyan. A lovagok már ismét ellenségre szegezték lándzsájukat, és Blake látta, hogy a Szent Sír egyik vitéze rátörne, ő azonban feje fölé emelte tört lándzsáját, mintegy jelezvén, hogy pillanatnyilag harcképtelen, s elügetett gyorsan a maguk sátorsorához, ahol Edward új fegyverrel várta. – Nagyszerű voltál, szeretett gazdám! – kiáltotta Edward. –– Elkaptam az emberemet? – kérdezte Blake. – El, uram – nyugtatta meg őt a fiú, és csak úgy sugárzott a büszkeségtől és az örömtől. – És annak ellenére, hogy lándzsád eltört, ütésével kitaszítottad őt a nyergéből. Most, hogy új fegyvert kapott, Blake visszaindult a küzdőtér közepére, ahol számos párviadal folyt már. Már jó néhány lovag volt a földön, és a győztesek új hódítást kerestek, amelyben a lelátók kórusának kiáltásai és tanácsai segítették őket, és, amikor Blake a pást közepén járt, többen felfigyeltek rá a Szent Sír tribünjéről. – A fekete lovag! – kiáltották többen is. – Ide! Ide! Sir Wildred! Itt az a fekete lovag, aki legyőzte Sir Guyt. Kapd el, Sir Wildred! Sir Wildred, úgy százméternyire onnét, meglengette lándzsáját. – Most megvagy, fekete lovag uram! – ordította. – Állok elébe! – kiáltotta vissza Blake, és megsarkantyúzta nagy fekete lovát. Sir Wildred nagydarab ember volt, csontos, őzgyorsaságú és oroszlánszívű aranyderest lovagolt meg. A páros beillett volna Nimmr seregének színe-javába is. Talán jót tett Blake lelki nyugalmának, hogy Sir Wildredet amolyan átlagos lovagnak látta, és nem tudta, hogy a Szent Sír vitézei közül az ő tetteit zengte a legtöbb ének. Persze, igaz, ami igaz. Blake szemében minden lovag rettenetesnek tűnt fel, s még mindig nem értette, miképp tudta az imént kitaszítani nyergéből első ellenfelét ebben a versenyszámban. – Ez a madár kiszállt mindkét kengyelből – ezt gondolta csak magában, mikor Edward a győzelmét hirdette ünnepelve. De azért, jó lovaghoz illően meglengette a lándzsáját most ő is, így indult el a rettentő Sir Wildred felé. A Szent Sír lovagja átlósan közelített a mezőben, a déli tribünök felől. Mögötte Blake egy karcsú, lányos alakot látott, a központi páholyban. A szemét nem látta, de azt tudta, hogy rá szegeződik, – Hercegnőmért! – suttogta, ahogy Sir Wildred ott tornyosult előtte. Lándzsa ütközött pajzsnak – a két lovag iszonyú erővel összecsattant. Blake annyit

érzett csak, mintha valaki-valami könnyedén kiemelintené a nyeregből, és súlyosan földhöz csapná. Nem vesztette el az eszméletét, s azt is tudta, hogy nem sebesülhetett meg súlyosabban, és, ahogy felült a földön, hirtelen elvigyorodott – mert alig lándzsahossznyira tőle ott ült Sir Wildred. De Sir Wildred nem mosolygott. – Ördög és pokol! – kiáltotta. – Te nevetsz rajtam, uracskám? – Ha én is olyan mókás látvány vagyok, mint te – hangzott Blake válasza –, nyugodtan nevelhetsz rajtam te is. Sir Wildred szemöldöke összeszaladt. – A mindenségit! – rikoltotta. – Ha te nimmri lovag vagy, hát én szaracén Ki vagy le? Beszéded zamata nem a völgyből való. Blake akkorra már föltápászkodott. – Nagyon fáj? – érdeklődött Sir Wildred esetleges sérülése felől. – Gyere, fölsegítelek. – Fura egy lovag úr vagy, az már bizonyos – mondta Wildred. – Emlékszem, hogy, amikor derekasan legyőzted Sir Guyt, mindjárt ugyanígy a segítségére siettél. – Jó, de akkor mi nem jó, a nemjóját? – kérdezte Blake. – Nincs nekem semmi bajom veled. Alaposan összekoccantunk, de erre akár koccintunk is még. Mit üljünk itt fancsali képpel? Sir Wildred a fejét rázta. – Egyszerűen nem tudlak megérteni – vallotta be. Addigra már odaértek hozzájuk csatlósaik, lovászaik, ám egyik leesett lovag sem szenvedett olyan sérülést, hogy ne tudott volna segítség nélkül járni. Mindegyikük elindult a maga tábora felé, közben Blake még megfordult, Wildredre mosolygott. – Viszlát, öregfiú! – kiáltotta derűsen. – Remélem, egyszer összefutunk még. Sir Wildred továbbra is a fejét csóválta, így bicegett el a tett színhelyéről, két segítségére siető emberének kíséretében. A sátraknál Blake aztán értesülhetett róla, hogy a Nagy Torna kimenetele még függőben van, és újabb fél órának kellett eltelnie, míg az utolsó nimmri lovag is legyőzetett, két diadalmas „síri” vitézt hagyván a páston. De ez sem volt elég a Szent Sír Városának, hogy Nimmr előnyét behozza, az Elölieknek az utolsó versenyszám előtti négy vezető pontjából kettő maradt, és pár pillanat múlva egy hírnök már be is jelentette, hogy a Nagy Torna győztese, ha szoros eredménnyel is, a nimmri lovagság. A déli tribün harsogó éljenzése közepette felsorakoztak azok a nimmri lovagok, akik a három nap során a páston küzdöttek, s pontokat szereztek az Elölieknek, s vártak a nagy díjra. Nem voltak ott valamennyien, mert akadtak halottak, sebesültek is – ez együtt járt a győzelemmel –, bár az áldozatok száma jóval kevesebb volt, mint Blake hitte, öten haltak meg, s mintegy húsz olyan sebesült volt, aki nem tudott lóra ülni, és a veszteségek nagyjából egyenlően oszlottak meg. Ahogy a nimmri lovagok felvonultak, hogy „átvegyék” a Szent Sír Városának öt leányzóját, Bohun összegyűjtötte valamennyi lovagját, s úgy álltak ott a páston, mint, akik visszatérni készülnek táborukba. Ugyanekkor egy „síri” lovag, aki leopárdbőrös nimmri sisakot viselt, odalépett a déli tribünökhöz, és elindult Gobred herceg páholya

felé. Bohun figyelt. Nimmr vitézei a mező másik végében tartózkodtak, lelkesen átadták magukat a Nagy Torna díjátadó szabálya által előírt szertartásnak. Közvetlenül Bohun mellett két fiatal lovag volt, lóháton, szemüket királyukon tartották, és egyikük egy paripa kantárját fogta. Bohun hirtelen fölemelte a kezét, majd átvágtázott a páston, lovagjai meg követték. Arra felé közelítettek így, amerre Nimmr lovagjai ünnepeltek, így a Sír Városának zöme ott helyezkedett el a nimmriek és a Gobred-páholy között. Akkor a Bohun mellett várakozó két lovag a gazdátlan paripával vágtatva elindult Gobred páholya felé. Ahogy odaértek, egy lovag hátulról beugrott a páholyba, karjába kapta Guinaldát, sebesen odalökte őt a fiatal lovagnak, aki épp erre várt, fölszökkent a korlátra, onnét a részére odavezetett sovány ló nyergébe, akkor mindketten megfordultak és tovavágtattak, mielőtt a döbbent Gobred vagy a körötte állók közül bárki megakadályozhatta volna őket. És mögöttük ott száguldott már Bohun és a Szent Sír Városának lovagjai a tölgyek alatti tábor felé. Pokoli zűrzavar tört ki hirtelen. Gobred páholyából egy trombitás azonnal riadót fújt, a herceg a páholyt elhagyva odarohant, ahol paripáját készen tartotta egy lovász. Nimmr lovagjai, pedig, nem is sejtvén, mi történt, hová kellene vágtatni, ki után, ki ellen, összegyülekeztek a páston, s pár pillanatig teljesen tanácstalanok voltak. Akkor odaért Gobred, lóhalálában elébük vágtatott. – Bohun elrabolta Guinalda hercegnőt! – kiáltotta. – Nimmr lovagjai... – Ám mielőtt többet mondott volna, vagy parancsot adhatott volna híveinek, egy fekete lovag, fekete lovon vad vágtával kiugrott a tömegből, és már száguldott is a szökevény „síri” lovagok után.

19. Lord Tarzan

Tollog ajka körül rút mosoly játszott, ahogy elgondolta, milyen szépen elkapta Ateját, aki a naszránit figyelmeztette volna a cselszövényre, mely meggyilkolását célozta. Hálát adott Allahnak, hogy ilyen előnyös helyre vezérelte lépteit, ahol feltartóztathatta a lányt, mielőtt mindent elronthatott volna. És, ahogy Tollog, a sejk fivére ekképpen mosolygott a szakállába, kinyúlt egy kéz a háta mögül a sötétből és torkon ragadta, ujjak szorították meg erősen és elhurcolták őt. Zejd sátrába hurcolták, amelyet most a naszráni számára jelöltek ki. Tollog küzdött, megpróbált segítségért kiáltani, de tehetetlen volt a fojtogató acélmarokban. A sátorban egy hang azt suttogta a fülébe: – Ha csak egyet is kiáltasz, Tollog, megöllek. – Akkor a szorítás a torkán engedett, de Tollog nem kiáltott segítségért, mert ráismert erre a hangra, és tudta jól, aki szólt hozzá, nem ismer tréfát a fenyegetéseivel. Feküdt a sejk fivére, tűrte, hogy erősen megkötözzék a kezét-lábát, felpeckeljék a száját, érezte az arcára húzott burnusz ráncait, és aztán csend lett. Hallotta, ahogy Stimbol beóvakodott a sátorba, de azt hitte, megint csak. „ő” az, vagyis, aki megkötözte. Hát így halt meg Tollog, Ibn Ijad fivére, amikor azt tervezte, hogy Tarzan haljon meg így. És mert tudta, hogy Tollog fog így meghalni, mosoly játszott a majomember ajkán, midőn a fák ágain szökellve haladt a vadonon át, délkelet felé. Tarzan nem a beduinokat kereste, hanem Blake-et. Amikor meggyőződött róla, hogy Stimbol az a fehér ember Ibn Ijad táborában, és, hogy senkinek fogalma sincs a másik amerikai hollétéről, sietett vissza oda, ahol – feketéinek állítása szerint – az ő bwanájuk eltűnt. A majomember remélte, hogy megleli a bwana nyomát, és ha nem is tud segíteni rajta, legalább megtudja, milyen sors érte utol. Sebesen haladt Tarzan, és különlegesen érzékeny látása és szaglása nagymértékben segítették őt a dzsungel titkainak lebirkózásában, mégis három napjába telt, míg ráakadt arra a helyre, ahol Ara, a villám agyonsújtotta Blake fegyverhordozóját. Itt meglelte Blake majdnem teljesen elmosódott nyomát, mely északnak vezetett. Tarzan a fejét csóválta, hiszen tudta jól, hogy itt lakatlan erdőség következik, az választja el ezt a helyet az első galla falutól. És tisztában volt azzal is, hogy Blake, ha netán túlélte az éhezést meg a vadállatok fenyegetését, áldozatul esett volna egy galla dárdának. Két napon át követett Tarzan egy olyan nyomot, amit más ember szeme nem vett volna észre soha. Másnap délután elérkezett egy nagy kőkereszthez, melyet épp egy hajdani ösvény közepén emeltek. Tarzan a keresztet a bokrok rejtekéből látta, ugyanis úgy haladt, mint a ragadozók, kihasznált minden fedezéket, gyanús volt neki minden szokatlan dolog, örökké kész volt rá, hogy harcot vívjon, ha a körülmények úgy kívánták. Ekképpen történt, ahogy besétált vakon a két fegyveres közember, Nimmr város külső

őreinek karmai közé. Éles hallásával kiszűrte a beszélgetésüket, jóval azelőtt, hogy megpillantotta őket. Ahogy Sita vagy Numa közelíti a zsákmányt, úgy kúszott át Tarzan a bozóton, míg nem ért pár méternyire a két embertől. Roppant csodálkozására valami furcsa angolt beszéltek, melyet a majomember megértett ugyan, mégis idegen nyelvnek tűnt számára. Megbámulta régimódi öltözéküket, ósdi fegyvereiket, és mindebben magyarázatát látta Blake eltűnésének, elképzelést alkothatott valamiképpen a sorsáról. Tarzan egy darabig feküdt még, rezzenetlen tekintettel figyelte őket – mintha maga lenne a villámsebes támadás esélyeit latolgató Numa. Látta, hogy mindkét férfinál erős, kurta nyelű lándzsa van és kard. Beszélnek angolul, legalábbis valami módon, tehát – okoskodott Tarzan – nyilván Blake-ről is adhatnának hírt. A kérdés csupán az, hogy békésen fogadnák-e őt, vagy rárontanának azzal a céllal, hogy lemészárolják. Arra jutott, hogy ha csak fekszik itt a bozótban, sosem kap választ erre a kérdésre, így aztán összeszedte magát, ahogy Numa szokta a nagy ugrás előtt. A két fekete ráérősen trécselt, gondolataik messze jártak mindenféle veszélynek még a képzeletétől is, amikor hirtelen, minden külön figyelmeztetést mellőzve, Tarzan rávetette magát a közelebbi hátára és a földre teperte. Mielőtt a másik egyáltalán felocsúdhatott volna, a majomember már a bokrok rejtekére vonszolta áldozatát, mire szerencsésebb társa inkább a menekülést választotta, az alagút irányába. Az meg, akit Tarzan elkapott, rúgkapált és erőlködött, hogy szabaduljon, de a majomember oly könnyedén fogta, akár egy felnőtt a gyermeket. – Nyugton maradj – tanácsolta Tarzan. – Akkor nem bántalak. – A mindenségit! – kiáltotta a fekete. – Miféle teremtmény vagy te? – Olyan, aki nem bánt téged, ha igazat mondasz neki – felelte a majomember. – Mit szeretnél tudni? – kérdezte a fekete. – Egy fehér ember jött erre sok héttel ezelőtt. Hol van ő? – Sir Jamesről beszélsz? – kérdezte a katona. – Sir James – tűnődött Tarzan, és akkor eszébe jutott, hogy Blake keresztneve James volt. – Jamesnek hívták – felelte. – James Blake volt a neve. – Valóban, ez ugyanaz – mondta a harcos. – Láttad? Hol van most? – Ott küzd a Mi Urunk Jézus és a Nimmri Lovagrend becsületéért a Nagy Tornán a város alatt elterülő pástokon, és ha azért jössz, hogy kitöltsd a haragodat a mi jó Sir Jamesünkön, sok bátor lovaggal és fegyveres emberrel találod szemben magad, akik fölveszik a kesztyűt az ő érdekében. – A barátja vagyok – közölte Tarzan. – Akkor miért vetetted reám magad így, ha a barátja vagy Sir Jamesnek? – kérdezte a férfi. – Nem tudtam, hogyan fogadtátok őt, vagy, hogyan fogadnátok engem. – Sir James barátja szívélyesen fogadtatik Nimmr városában. – mondta a fekete ember.

Akkor Tarzan elvette a kardját, s utána megengedte neki, hogy feltápászkodjon, dárdáját már azelőtt elejtette, hogy bevonszolták a bokorba. – Menj előttem, és vezess a gazdádhoz – parancsolta a majomember. – És ne feledd, bármi árulást az életeddel fizetsz. – Ne kényszeríts, hogy itt hagyjam az utat őrizetlenül a szaracénokkal szemben – kérlelte Tarzant a fekete. – Társam hamarosan visszatér a többiekkel, és én akkor ráveszem őket, hogy vigyenek téged oda, ahová akarod. – Rendben van – egyezett bele a majomember. És nem is kellett soká várniok, már hallhatták a közeledő lábdobogást, valamint a fémes csengést, láncok csörömpölését, vasak zörgését. Tarzan meglepetten láthatta mindjárt a fehér embert is, aki láncingben tűnt fel, kezében karddal és kis kerek pajzzsal, s mögötte, szintén lóháton, még vagy tucatnyi lándzsás férfi érkezett a helyszínre. – Szólítsd fel őket, álljanak meg! – parancsolta foglyának Tarzan, és saját kardjának hegyét a nyakszirtjének szegezte. – Mondd meg nekik, beszélni akarok velük, de még mielőtt túlságosan közel jönnének. – Állj, könyörgök! – kiáltotta nekik bajtársuk. – Ez itt Sir James barátja, ám a saját kardommal fog keresztüldöfni, ha túlságosan a közelünkbe merészkedtek. Beszélj vele, legnemesebb lovag úr, hogy legalább addig éljek, míg a Nagy Torna végeredményét megtudhatom. A lovag pár lépésnyire Tarzantól megállt, aztán tetőtől talpig végigmérte. – Valóban Sir James barátja lennél? – kérdezte. Tarzan bólintott. – Napok óta őt keresem. – És eközben valami balsorsú fordulat megfosztott ruhádtól. A majomember mosolygott. – Én így járok itt a dzsungelben – mondta. – S te is lovag vagy, és ugyanabból az országból való, mint Sir James? – Angol vagyok – felelte a majomember. – Angol! Akkor háromszorosan légy üdvözölve Nimmr városában. Én Sir Bertram vagyok, és Sir Jamesnek jó barátja. Engem pedig Tarzannak hívnak – mondta a majomember. – És a rangod? – tudakolta Sir Bertram. Tarzan zavarba jött a látszólag barátságos inkvizítor szokatlan modorától és öltözékétől, bár megérezte, hogy Sir Bertram halálosan komolyan veszi önmagát, s a legjobb benyomást az keltené benne, ha azt tudná, hagy Tarzannak van társadalmi rangja, így hát megmondta neki az igazságot, a maga nyugodt modorában. – Vikomt vagyok. – Főrend... a Királyságból! – kiáltotta Sir Bertram. – Gobred herceg leírhatatlanul boldog lesz, hogy üdvözölhet téged, Lord Tarzan. Jöjj velem, s én minden, neked illő felszereléssel ellátlak. A külső védbástyánál Bertram bevezette Tarzant abba a lakosztályba, ahol az

őröknek parancsoló lovagok helye volt, s a majomember ott is maradt. Sir Bertram küldöncöt menesztett hamar a várba, hozzon lovat s felszerelést, és míg várakoztak, elmondta Tarzannak mindazt, ami Blake-kel történt, mióta Nimmrbe érkezett, s az ő ismeretlen brit gyarmatuk különös történetét is. Mikor a csatlós visszatért a holmival, kiderült, hogy a ruhadarabok remekül illenek Tarzanra, ugyanis Sir Bertram nagydarab ember volt – és a majomember csakhamar nimmri lovagnak öltözve lovagolt el Bertram úrral a várkastély felé. Itt, a kapunál, vendéglátója, mint Lord Tarzan vikomtot mutatta be őt. Odabent Bertram egy újabb lovaggal ismertette össze, akit megkért, hogy vegye át a kapuőrzést, míg ő Tarzant a pástokhoz viszi, s ott bemutatja majd Gobred hercegnek, és a majomember a Nagy Torna végső mozzanatát is láthatja, már ha addigra nem fejeződik be az esemény. És így történt, hogy Tarzan, láncingesen, lándzsával s karddal fölfegyverkezve, pontosan akkor lovagolt be a Szent Sír Völgyébe, amikor Bohun véghezvitte gonosz tervét, s elrabolta Guinaldát. Még messze voltak a tornamezőtől, mikor Bertram rádöbbent, hogy valami nincs rendben, ugyanis bizonyos távolságra egymástól két olyan porfelleget láttak, hogy nem lehetett kétséges: lovagok csapata üldöz egy másikat. Sir Bertram megsarkantyúzta a lovát, Tarzan követte, s így érték el sebes vágtában a pástokat, ahol tombolt a zűrzavar. A nők lóra szálltak, készenlétben álltak, hogy visszatérjenek Nimmrbe néhány lovag kíséretében, akiket Gobred herceg küldött a védelmükre. A közrendbéli fegyveresek századokká szerveződtek, de ez is mind-mind valami kuszaság jegyében zajlott, és a legtöbben inkább a tribünök tetejére másztak volna fel, hogy a porfellegek után tekintgessenek, és érdemben így se lássanak aztán semmit. Sir Bertram odasietett egy lovagtársához. – Mi történt? – tudakolta. – Bohun elragadta Guinalda hercegnőt és elvitte – hangzott a megdöbbentő válasz. – A kutyafáját! – kiáltotta Sir Bertram. – Csatlakozol-e hozzám, hercegnőnk szolgálatára, Lord Tarzan? Válaszul Tarzan megsarkantyúzta lovát, Sir Bertram mellé rúgtatott, aztán szorosan egymás mellett tovavágtattak, keresztül a síkon, míg messze előttük Blake fokról fokra megközelítette a menekülő „síri” lovagokat. A porfelhő oly sűrű volt, hogy eltakarta előlük üldözőjüket, mint, ahogy őt is a lovagok elől, így a menekülőknek fogalmuk sem volt róla, hogy Blake a közelükben járt. Az amerikainál nem volt lándzsa, se pajzs, ám a kardja ott csörömpölt az oldalán, jobb csípőjén meg ott volt a negyvenötös revolvere. Valahányszor föl kellett fegyverkeznie, amióta belépett Nimmrbe, vele volt ez a más világból és korból származó fegyver. A helybeliek kérdésére azt válaszolta: szerencsehozó talizmán mindössze, amit magával hord, bár a szíve mélyén meg volt győződve róla, hogy ez a „talizmán” egyszer még nagyobb hasznára lesz, mint azt ezek az egyszerű elméjű hölgyek és urak álmodhatnák. Megfogadta, hogy sosem használja máskor, csupán csatában, vagy végső menekvésül, ha túlerőben van, esetleg tisztességtelen eszközökkel él vele szemben az

ellenség. De kimondottan boldog volt, hogy vele a fegyver, hiszen esetleg a szeretett nő szabadságát szerezhette meg általa. Lassan mind közelebb ért a rablólovagok utóvédjéhez. Bohunék lovai, bár keményen edzettek voltak, s megszokták, hogy lovast és súlyos páncélt is cipeljenek hátukon, az első nagy vágta után most inkább büszke sétagaloppra váltottak, a nimmri pástokat elhagyva a lovagok elegendőnek vélhettek ennyit is. A porfelhőkben gomolygott a megvadult paták nyomán. Blake megpróbálta kivenni a halványan feltűnő alakokat. Fekete lova, a fáradhatatlan, bátor, okos és szívós állat egy csöppet se lankadt. Nyergében lovasa kivonta kardját, harcra készen. Már nem fekete lovag volt, hanem szürke. Sisak, nyakvédő, a ló gazdag díszítése-vértje, s maga a paripa is szürke volt a portól. Blake megpillantott egy lovagot, akihez egészen közel ért már. A lovag szürke volt! A fiatal amerikai villámszerűén jött rá, micsoda előnnyel járhat számára ez a körülmény. Ott lovagolhat az ellenség csapatának kellős közepén, és senki se gyanakszik majd, hogy ő nem közülük való. Kardját mindegyre lengette-forgatta, nyomult előre, egy kicsit elhúzódott a lovagtól, mielőtt megelőzte. Fekete lovát egyre szaporább lépésre fogta, így hatolt át Blake Bohun vitézeinek sorain. Valamelyik lovag dupla terhet szállított, s ő azt a lovagot kereste. Minél közelebb jutott a csapat éléhez, annál nagyobb volt a veszély, hogy felismerik. A porfelhő itt kevésbé volt sűrű, messzibbre lehetett látni, ám a vértjét, a sisakján a leopárd bőrt, az arcát oly vastagon borította már a szürkeség, hogy bár a „síri” lovagok alaposan megbámulták, amikor elhúzott mellettük, senki sem ismerte föl. Egyszer valaki rákiáltott: – Te vagy az, Percival? – Nem! – felelte Blake. És ha lehet, még sebesebben vágtatott tovább. Most ködösen, közvetlenül maga előtt, több lovagot látott, akik igen szorosan összetartottak vágta közben és úgy rémlett neki, hogy egy női ruha díszes szegélye villan ki közülük. Minden igyekezetével e csoport közelébe nyomult, és akkor megpillantott egy lovagokkal övezett nőt, akit az egyik Bohun-vitéz tartott maga előtt. Kardját magasba emelve egyenesen bevágtatott két lovag közé, akik közvetlenül Guinalda elrablója mögött lovagoltak, és akkor egyet jobbra, egyet balra suhintva, mindkettőt kiütötte a nyeregből. Fekete lovát erősen megsarkantyúzta, s a fiatal lovag elé szökkent – ő hurcolta el a hercegnőt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a karnyújtásnyira vágtató lovagoknak nem volt idejük felmérni a történteket és nem tudták kivédeni. Blake kinyúlt balra, átölelte bal karjával a lányt, s áthajolva fölötte odadöfött a kardjával – a vasat mélyen megmártotta a fiatal lovag testében. Aztán előrevágtatott, kikapta Guinaldát a halott karjaiból, a Szent Sír Völgyének vitéze pedig fejjel előre kibukott a nyeregből. Blake kezéből kicsavarodott a kard, oly mélyen vágta a lovag testébe. Ám ezt a sorsot nem kerülhette el az az ellenfél, aki a szeretett nővel effélét merészelt tenni.

Dühödt kiáltások hallatszottak, a lovagok a nyomába eredtek, és Blake fekete lova zabolázatlanul száguldott – hiszen lovasának nem volt szabad keze, hogy megfékezze. Egy jól megtermett Bohun-vitéz hátulról érte be a fiatal amerikait, egy másik pedig elölről állta útját. Az egyikük nagy ívben lengette kardját, hogy lesújtson, a másik már közelített Blake-hez a pengéje hegyével. Felbőszült káromkodások röpködtek, idegenszerű kifejezések, és felkészültek-a könyörtelen leszámolásra – a megtorlásra azért, hogy ez az idegen betolakodó majdnem keresztülhúzta számításaikat. És, hogy ez végül mégis sikerülhet neki, álmukban sem hitték volna, hiszen Blake egy szál maga volt sok száz ellenében. Akkor valami olyasmi történt, ami még sosem esett meg velük, de az őseiktől sem hallhattak róla. Egy kétcsövű negyvenötös villant elő Blake csípője mellől, és dörrenés hallatszott, s az a lovag, aki jobbról, hátulról támadni készült, maga zuhant arccal a földre. Akkor az amerikai megfordult a nyeregben, és a másik oldalról támadó lovag szeme közé lőtt. A közvetlen közelben lévő, végzetesen fenyegető lovagok paripái a lövésektől megvadultak, és ez történt a nagy feketével is, amelyen Blake ült. Ezért hát a fiatal amerikai megpróbálta a fegyverét visszacsúsztatni a tokjába és összefogni a gyeplőt a jobb kezében. Ő balra hajtott, így kényszerítette lassan a lovat, hogy előre menjen, arrafelé, amerre ő akarja, Blake terve az volt, hogy keresztülvág a Sír lovagjainak frontján, és ott délnek fordul, Nimmr felé. Blake biztos volt benne, hogy Gobrednek s társainak közvetlenül a nyomában kell járniuk, s, hogy percek kérdése csupán, és Guinaldát biztonságban tudhatja, ezer vagy még több jó lovag közt, akik közül bárki az életét áldozná a hercegnőért. De a Sír lovagjai hosszabb arcvonalat alkottak, mint Blake hitte, s látta, hogyan áramlanak feléje balról, ezért kénytelen volt északibb irányba elhajolni. És egyre közelebb s közelebb értek hozzá így is a lovagok, és az amerikai úgy vélte, el kell engednie a gyeplőt, s elő kell húznia a negyvenötöst. Egy lövés elegendő volt, hogy a fenyegető lovagok paripái megvaduljanak a zajára, de a saját fekete lova is riadalmat érzett, hányta-vetette magát, s ennek eredményeként csaknem a földre került Blake is és a lány is. Mire a férfi végre megfékezte valahogy az állatot, a porfelhő azt jelezte, hogy a „síri” lovagok kellő távolságban vannak már mögöttük. Blake baljához közel volt egy nagy erdő, amelynek sötét mélye legalább egyelőre rejtekhelyet kínált. Gyorsan odairányította hát lovát, majd megállította, s gyengéden lesegítette Guinaldát. Amikor Blake leszállt a nyeregből és a feketét egy fához kötötte, úrrá lett rajta a kimerültség mindazok után, amiket ebben a három napban ki kellett állnia a páston, az első fellépéstől kezdve. És a paripája éppoly kimerült volt. Lefejtette a ló hátáról a nehéz vértet és a nyerget, kiszedte pofájából a súlyos zablát, s megpróbálta hozzásegíteni a lovat, hogy lehűljön valahogy, rá se pillantott a hercegnőre, amíg nem végzett lova ellátásával. Akkor végre odafordult a lányhoz, Guinalda egy fának támaszkodva nézte Blake-et. – Derék lovag vagy, lovag úr – mondta a hercegnő lágyan, majd öntelten hozzátette

–, de mégis faragatlan tuskó. Blake bágyadtan mosolygott. Nagyon fáradt volt és nem óhajtott vitatkozni. – Sajnálom, hogy ilyet kell kérnem tőled – szólalt meg, nem törődvén azzal, amit a nő mondott neki –, de Sir Galahad egy kis mozgást igényelne, míg lehűl, és én túl fáradt vagyok, hogy segítsek neki. Guinalda hercegnő ránézett, szeme döbbenten tágra meredt. – Te... – dadogta – úgy érted, én vezessem az állatot? Én, egy hercegnő!. – Én képtelen vagyok megcsinálni, Guinalda – felelte Blake. – Közlöm veled, hogy csaknem teljesen kinyiffantam, és ezt a láncinget is hajnal óta cipelem magamon. Gyanítom, hogy te fogod vezetgetni. – Én fogom? Te mersz nekem parancsolgatni, gazfickó? – Állítsd már le magad, kislány – tanácsolta Blake kurtán. – Felelős vagyok a biztonságodért, és minden ezen a lovon múlik. Indulj, és tedd, amit mondtam. Vezetgesd lassan föl és alá! Guinalda hercegnő szemében a düh könnyei csillogtak, készült gorombán visszavágni, de volt valami Blake szemében, ami elnémította. Ránézett egy hosszú pillanatig, aztán sarkon fordult, s odament a feketéhez. Kioldozta a fától, majd elkezdett vele szép lassan föl s alá sétálgatni. Blake közben ott ült, hátát egy fa tövének támasztotta, és pihenni próbált, de azért a síkot is éberen figyelte, nem mutatkoznak-e üldözők. Üldözőknek azonban híre-pora sem volt sehol, ugyanis Nimmr lovagsága utolérte a Szent Sír Völgyének vitézeit, s a két erő futás közben küzdött meg egymással, s ez mind távolabb sodorta őket a völgy északi oldalán, a Szent Sír Városa felé. Guinalda fél óra hosszat vezetgette a paripát. Csendben végezte a feladatot, és Blake szeme is csendben fürkészte a völgyet. Akkor az amerikai hirtelen megfordult és felállt. – Jó lesz – mondta, s elindult a lány felé. – Köszönöm. Most kicsit lecsutakolom még. Túlságosan kimerült voltam az imént még ehhez is. A hölgy egy szó nélkül visszaadta neki a ló kantárját, s Blake száraz levelekkel ledörzsölgette az állatot, a szügyétől a farkáig. Hogy ezzel megvolt, újra felszerszámozta, majd letelepedett Guinalda mellé. Tekintetét végigjártatta a lány profilján. Egyenes orrán, a kis felső ajkán, a gőgös állán. – Gyönyörű – gondolta Blake. – De önző, öntelt és kegyetlen. – Hanem, ahogy a lány felé fordította a szemét, annak ellenére, hogy a lány csak úgy nézett végig rajta, mintha ő levegő lenne, Blake egyszerre feledni látszott mindazt, ami ellene szólt még az imént. Észrevette, hogy a szeme sosem nyughat. Pillantásai ide-oda kalandoznak, leggyakrabban az erdő mélyében, a fák lombjai fölött. S akkor hirtelen egy ponton meg is állapodott a szeme. – Mi van? – kérdezte Blake. – Azt hiszem, valami mozgott odabent – mondta a lány. – Gyerünk innen.

– Mindjárt leszáll az alkony – felelte az amerikai. – Majd a sötétben biztonságosan elérhetjük a lóval Nimmrt. Előfordulhat, hogy Bohun egyik-másik lovagja még mindig téged keres. – Micsoda! – kiáltott fel Guinalda. – Itt maradni sötétedésig? Tudod, hol vagyunk? – Miért, mi baj van ezzel a hellyel? – tudakolta a férfi. A lány most odafordult hozzá, és szemében vad rémület égett. – Ez a Leopárdok Erdeje! – suttogta. – Igen? – kérdezte Blake csak úgy mellesleg. – Itt lapulnak Nimmr nagy leopárdjai – folytatta Guinalda. – – És ha az alkony leszáll, csak igen jól védett táborban, vadriasztó tüzek mellett lehetsz biztonságban tőlük. Még így is megtörténik, hogy egy-egy őrt elragadnak, és ott tépik cafatokra a közelben, hallani a velőtrázó üvöltést! – Igaz – tette hozzá mintegy eltűnődve a hercegnő –, elfeledkeztem arról a furcsa, dörgő fegyveredről, amellyel Bohun lovagjait irtottad! Biztos, hogy azzal minden leopárdot le tudsz teríteni. Blake azonban tétova lett e szavakra, s nem tudott semmi olyat mondani, amitől Guinalda valóban megnyugodott volna. – Talán – szólalt meg – a legjobb lesz, ha rögtön indulunk. Hosszú út vár ránk, és az alkony is itt van mindjárt. És elindult Sir Galahad felé. Már csaknem ott volt paripájánál, mikor az állat – egyszerre felkapta a fejét, s fülét hegyezve, remegő orrlikkal fürkészte az erdő sűrűjének árnyékait. Egy pillanatig úgy reszketett ott Sir Galahad, mint a nyárfalevél, aztán vad horkantással hátravágta magát, teljes súlyát, s erejét belevetette a mozdulatba, és, hogy a kötőfék engedett, elszakadt, a ló vágtázni kezdett, át a síkon. Blake előrántotta lőfegyverét, és mereven nézett a fák közé, de semmit sem látott, elcsökevényesedett szaglásával nem volt képes megérezni azt a szagot, amelyet oly egyértelműen megérzett Sir Galahad. Szemek figyelték, amelyeket ő nem láthatott, de nem Sitának, a párducnak a szemei voltak.

20. „Szeretlek!”

Lord Tarzan és Sir Bertram a nimmri lovagok után eredt sebesen, de csak akkor érték utol a sereget, amikor Blake már elvitte Guinaldát, Gobred és kísérői pedig rátámadtak a „síri” lovagokra. Hogy odaérkeztek, Tarzan láthatta, mint küzdenek egymással a lovagok halálos, párviadalban. Egy nimmri vitéz épp lerogyott, s a győztes, a Szent Sír Völgyének lovagja nyomban a majomemberre támadt. – Bátorkodjál, lovag uram! – kiáltotta a sikeres ellenfél, lándzsáját meglengette, s megsarkantyúzta a lovát. Új élmény volt ez a majomember számára, új kaland, új izgalom. Ilyen vívásról annyi közelebbi fogalma volt, mint a pingpongozok tudományáról, hanem hát gyerekkora óta hajigált dárdát, így csak mosolygott, amikor a lovag neki rohant. Lord Tarzan várt, és a lovag, látván, hogy ellenfele várja őt, mozdulatlanul, s a lándzsáját még védekezésül sem szegezi ellene, zavarba jött. Sir Bertram is visszafogta lovát, úgy figyelte a párviadalt, s azt, hogyan viselkedik majd az angol főrend az ütközetben, és ő is zavarba jött. Őrült ez az ember? Vagy fél az egésztől? Hogy ellenfele már egészen közel járt, Tarzan kiemelkedett a kengyelből, meglengette hirtelen a feje fölött a lándzsát, s, amikor az ellenfél lándzsájának a hegye már csak ötlépésnyire volt tőle, elhajította a súlyos fegyvert, úgy, ahogy a vadászdárdáját és a lándzsáját szokta, ha üldözőbe vesz valamit, vagy megütközik valakivel. Nem Greystoke lordja állt szemben most az ellenséges lovaggal, nem is a nagy majmok királya küzdött ebben a számára szokatlan „sportágban”. Hanem Tarzan, a wazirik főnöke, és nem akadt kar e földön, aki úgy oda tudott volna vágni egy hajítófegyvert, ahogy ő tudta. Nyílsebesen ment egyenesen előre a roppant fegyver, a lovag pajzsát épp a közepe felett találta el, áttörte a vastag fát, és pontosan a lovag szívébe fúródott. A majomember abban a pillanatban félrerántotta lova zabláját, mert az elesett lovag paripája ott viharzott át, ahol az imént még ő állt. Sir Bertram csak csóválta a fejét, aztán nekilódult, hogy ő is megvívjon valakivel. Kételyei voltak afelől, hogy Lord Tarzan tette igazán erkölcsös volt-e, de el kellett ismernie, hogy nagyszerű volt. A harc szeszélye nyugatnak sodorta Tarzant. Mivel lándzsája nem volt már, kardjának vette hasznát. A szerencse és rendszerint, szinte csodálatra méltó fürgesége két ellenfélen is átsegítette őt. Ekkorra a csata fő színtere északkelet felé tolódott el. Tarzan már a második „síri” lovaggal került szembe, mióta hajítófegyvere odalett, s, hogy a lovag elintézett egy nimmri vitézt, ők ketten maradtak csupán a harcmezőnek ezen a részén. A Szent Sír Völgyének lovagja egy másodpercet sem vesztegetett,

kihívó csatakiáltással a majomemberre támadt. Életében se látott Tarzan még ilyen vakmerő, vad, bátor férfiakat, akikben a harc vágya ekkora hévvel izzott volna! Dicsőség volt nekik a csata, és a halált is oly méltósággal fogadták, szinte szenvedélyesen vetették magukat a végzetes veszélyek örvényeibe. Ekkora fanatizmust! Tarzan keble büszkeséggel feszült. Micsoda férfiak! Micsoda harcosok! És most ez az utolsónak maradt lovag reá rontott. Összecsaptak, és a kardok a pajzsokon csattantak máris. Aztán a két küzdő megpördült, ismét összerontott, újra lesújtott egyik is, másik is. Amikor ezen is túl voltak, következett a harmadik közeli „menet”. Mindketten kiemelkedtek a kengyelből, hogy rettenetes csapást mérjenek a másik koponyájára. A Sírváros lovagjának kardja lecsusszant Tarzan pajzsáról, és a paripa fejét hasította szét, de a majomember telibe talált. Hogy lova lerogyott, Tarzan is a földre szökkent, ellenfele pedig holtan hullt a lába elé. A lovasát vesztett paripa elszáguldott: egyenesen a Szent Sír Városának irányában. Tarzan körülnézett. Egyedül volt a harcmezőn. Messze, észak és kelet felé látta a csapat porfellegeit. Nimmr városa a síkság túlsó felén, dél felé terült el. Ha a küzdelmek véget érnek, Blake oda fog visszatérni, és Tarzan őt akarta megtalálni. A nap lehanyatlóban volt a nyugati hegyek mögött, amikor Tarzan visszaindult Nimmrbe. A rajta levő láncing nehéz, meleg és kényelmetlen volt, s Tarzannak nem kellett sok idő, hogy levesse őket. Vele volt a kése és a kötele. Ezektől sosem vált meg, a kardot és a vértezetet azonban elhagyta, és egy megkönnyebbült sóhaj folytatta útját. Ibn Ijad, ahogy a Szent Sír Városából megpillantott másik, távoli város felé haladt kis csapatával, némi zavarral látta a nagy porfelhőket, amelyeket a lovagok és üldözőik, a nimmriek vertek paripáikkal. Mivel mindjárt jobb kéz felé egy sűrű erdőt is megpillantott, bölcsebbnek gondolta, ha ennek árnyán megbújnak egy kicsit, míg kiderül, miről is van szó, mitől ez a roppant porfelhő, mely sebesen közeledett feléjük. Az erdőben hűvös volt, itt megpihentek Ibn Ijad és kísérői. – Maradjunk itt estig – javasolta Abd el-Aziz. – Majd akkor, a sötétség leple alatt, jobban megközelíthetjük a várost. Ibn Ijadnak tetszett a terv, letáboroztak hát a fák alatt és várakoztak. Figyelték, hogyan tűnnek el a porfellegek, méghozzá a Szent Sír Városa felé. – Allahra, de jól tettük, hogy eljöttünk abból a városból, mielőtt a sok nép visszatért volna – állapította meg Ibn Ijad. Láttak egy lovast, ahogy bemegy az erdőbe – vagy elhalad alatta délnek –, de őket a magányos lovasok, nem érdekelték, ezért annyiban is hagyták a dolgot. A lovas mintha vitt volna még valakit a lován, vagy valami nagy csomagot. Messze voltak tőle, nem tudták volna megmondani. – Lehet – jegyezte meg Abd el-Aziz –, hogy a déli városban még jelentősebb kincsre

bukkanunk. – És hátha ott lesz az a szép nő is, akiről a sahar beszélt – tette hozzá Ibn Ijad –, hiszen abban a városban, ahonnét ma reggel eljöttünk, nem volt. – Voltak azért ott is szépek – vélekedett Fahd. – De az, akit én keresek, szebb, mint a világ minden hurija – közölte a sejk. A sötétség leszállta előtt folytattak útjukat, óvatosan haladtak, szorosan követték az erdő szélét. Vagy egy mérföldet tettek meg, amikor a csapat élén haladó hangokat hallott maga előtt. Ibn Ijad kiküldte egyik emberét, nézzen utána a dolognak. A beduin hamar visszatért. Szeme lelkesülten ragyogott. – Ibn Ijad – suttogta –, nem kell tovább keresned... a huri itt van az orrunk előtt. Ibn Ijad hallgatott a felderítőjére, csapatával beljebb nyomult az erdőbe, s nyugat felől megközelítette Blake-et és Guinaldát. Amikor Sir Galahad kitört és Blake elővette a negyvenötösét, a sejk tudta, hogy tovább nem rejtőzhetnek. Magához hívatta Fahdot. – Sok naszráni beszéli azt a nyelvet, amit az északi katonák között tanultál – mondta neki. – Beszélj hát így ezzel is, és mondd meg neki, hogy barátok vagyunk, s, hogy eltévedtünk. Amikor Fahd meglátta Guinaldát, a szeme szűkre húzódott, ő maga csaknem lázasan reszketni kezdett. Életében nem látott még Fahd ilyen gyönyörűséges nőt, soha nem álmodta, hogy egy huri ily bájos lehet. – Ne lőj ránk – kérte Blake-et egy bokor mögül –, barátok vagyunk. Eltévedtünk. – Kik vagytok? – kérdezte akkor Blake, s meglepődött, hogy valakit franciául hall beszélni itt, a Szent Sír Völgyében. – Szegény emberek a sivatagi tájakról – felelte Fahd. – Eltévedtünk. Segíts nekünk, hogy az utat megtaláljuk, és Allah áldása lesz rajtad érte. – Gyertek elő, hadd lássalak titeket – mondta Blake. – Ha jó baráti szándékkal vagytok, nem kell félnetek tőlem. Bajom ugyanis már volt ma éppen elég. Fahd és Ibn Ijad előlépett, ám láttukra Guinalda felsikoltott és megragadta Blake karját. – A szaracénok! – zihálta. – Gondolom, tényleg szaracénok, hát persze – mondta Blake –, ám nem kell aggódnod, nem fognak bántani téged. – Nem bántanak egy keresztes lovagot? – kérdezte a hercegnő hitetlenkedve. – Ezek a fickók az életben nem hallottak keresztes lovagokról. – Nekem valahogy nem tetszik az a mód, ahogy engem nézegetnek – suttogta Guinalda, – Ami azt illeti, nekem sem, de talán csakugyan nem akarnak ártani nekünk – mondta Blake. Az arabok tömérdek mosoly kíséretében Blake-ék köré gyűltek, és Fahd tolmácsolásában Ibn Ijad mindegyre a barátságot hangoztatta, és azt, mennyire örülnek, hogy találkoztak valakivel, aki kivezeti őket a völgyből. Sok kérdés hangzott el Nimmr városával kapcsolatban is, és mindeközben a sejk emberei egyre közelebb nyomultak az amerikaihoz. Hirtelen eltűntek a mosolyok, és Ibn Ijad intésére négy jól megtermett beduin Blakere vetette magát, a földre teperték, kezéből a fegyvert kicsavarták, ugyanakkor ketten

Guinalda hercegnőt ragadták meg. Egy pillanat múlva Blake megkötözve hevert, az arabok pedig arról tanácskoztak, hogy mit is csináljanak vele. Voltak, akik átvágták volna nyomban a torkát, de Ibn Ijad ellene szavazott a dolognak, lévén, hogy ellenséges terepen jártak, és ha a völgyben, ahol a fogoly barátai élnek, a beduinok közül kerül valaki a helybeliek fogságába, nem árt, ha Blake él, túszként kicserélhető. Az amerikai fenyegetőzött, ígért fűt-fát, könyörgött, adják vissza Guinalda szabadságát, de Fahd csak a szeme közé nevetett, le is köpte. Egy darabig csaknem bizonyosnak látszott, hogy Blake-et meg fogják ölni: egy arab ugyanis már föléje hajolva állt, kezében kliushával, és csak Ibn Ijad jeladására várt. És ekkor történt, hogy Guinalda kitépte magát fogva tartóinak kezéből, Blake-hez rohant, ráborult, hogy testével védje a pengétől. – Nem ölhetitek meg őt! – sikoltotta. – Gyilkoljatok meg engem, ha keresztény vért akartok, de őt kíméljétek. – Nem értik, amit mondasz, Guinalda – csitította Blake. – Engem talán nem ölnek meg, de nem ez a lényeg. El kell szöknöd tőlük! – Óh, nem ülhetnek meg téged... nem ölhetnek meg! Meg tudod bocsátani nekem valaha is a kegyetlen szavakat, melyeket szóltam hozzád? Nem gondoltam sose komolyan. A büszkeségemet sértette volna, ha igaz, amit Malud mondott... hogy te mondtad rólam... és csak bántani próbáltalak így, sosem a szívemből! Hidd el nekem! Mondd, megbocsátasz? – Megbocsátani? Isten legyen véled mindenkor, én neked a gyilkosságot is meg tudnám bocsátani! De hát mit mondott neked Malud... hogy én mit mondtam? – Ó, az már nem számít! Engem nem érdekel, bármit is mondtál. Én megbocsátom neked. Mondd nekem még egyszer azt, amit akkor mondtál, amikor szalagomat a páncélingedre tűztem, és én bármit meg tudok bocsátani neked. – Mit mondott Malud? – kérdezte kitartóan Blake. – Azt mondta, azzal kérkedtél, hogy meg fogsz nyerni engem, s aztán eldobod a szerelmemet – válaszolta a hercegnő. – A gazember! De hát tudnod kell, hogy hazudott, Guinalda! – Mondd, amit kértem tőled, és én tudni fogom, hogy hazudott – makacskodott a lány. – Szeretlek! Szeretlek, Guinalda – kiáltotta Blake. Az arabok akkorra már durva kézzel megragadták a lányt, talpra rántották. Ibn Ijad s többen azt vitatták, mit csináljanak Blake-kel. – Allahra! – kiáltott fel a sejk. – Hát hagyjuk itt a naszránit, ahogy van, és ha meghal, senki sem tudja majd megmondani, hogy a beduinok ölték meg. – Abd el-Aziz – folytatta aztán Ibn Ijad –, végy magad mellé kíséretet, és folytasd utadat a völgyön át ahhoz a másik városhoz. Gyere, menjünk egy darabig még együtt, hadd váltsak szót veled úgy, hogy ez a naszráni ne halljon minket, mért hátha többet ért a nyelvünkből, mint mutatja. Ahogy délnek haladtak, Guinalda megint megpróbált kiszabadulni fogva tartóinak

kezéből, de azok csak vonszolták őt magukkal. Utoljára még látta Blake a lányt küzdeni, s, hogy feléje fordította drága arcát, s, ahogy eltűntek előle az erdőbe, Guinalda még visszakiáltott a leszálló sötéten át egy szót, ami többet jelentett számára, mint bármi egyéb a világon, mint bármely szó bármely nyelven: – Szeretlek! Amikor távolabb kerültek Blake-től, az arabok megálltak. – Váljunk el akkor itt, Abd el-Aziz – mondta Ibn Ijad. – Menj, nézd meg, gazdag helynek ígérkezik-e az a város, és ha túlságosan nagy erők védik, ne próbálkozz semmivel, hanem térj vissza a menzilhez, amely ott lesz mindjárt az északi csúcs mögött, ahol most is van, vagy ha elvonulunk onnét, egyértelmű jeleket hagyunk, hogy követni tudj bennünket. Én gyorsan elhagyom a völgyet a nagy kinccsel, amelynek birtokába jutottunk, s melynek egyik ékessége ez a nő. Allahra! Északon tucatnyi sejk is lesz, aki mindent megad érte. Menj hát Abd el-Aziz – fejezte be az eligazítást Ibn Ijad –, Allah óvja lépted. A sejk egyenesen északnak fordult. Mivel úgy vélte, az a sok lovas, akit a porfelhő mögött sejtett, visszatérőben lehet a városba, melyet ők nemrég kifosztottak, nem tartotta tanácsosnak, hogy a völgyet ugyanazon az úton hagyja el, amelyiken bejöttek. Ezért határozta el, hogy inkább megmássza a Szent Sír Városától nyugatra fekvő magas hegyeket, s elkerüli a várkastélyt és védőit. Blake hallotta, ahogy az elvonuló beduinok lépteinek zaja fokozatosan elhal a messziségben. Küszködött kötelékeivel, de a tevebőr szíjakkal nem boldogulhatott, így hát csak feküdt – csöndesen. Milyen néma, milyen elhagyatott ez a nagy fekete erdő, a Leopárdok Erdeje! Blake fülelt. Minden pillanatban meghallhatta a párnás lábak zaját, a nagy, prémes test közeledését a bozóton át. A percek lassan vánszorogtak. Elmúlt egy óra. Fölkelt a hold, nagy, duzzadt, vöröslő hold úszott elő csöndesen a távoli hegyek mögül. Ez a hold néz le most Guinaldára is, gondolta Blake, ugyanígy, ahogy rá. Blake a holdnak suttogta el üzenetét – üzenetét hercegnőjének. Életében először volt szerelmes, és csaknem elfelejtette a kötelékeit, a párducokat, ahogy visszaidézte a szót, amit Guinalda kiáltott oda neki elválásuk pillanatában. De mi ez? Blake az árnyékos erdő sötétjébe meresztette a szemét. Valami morgott! Igen, ez a lopakodó, párnás lábak hangja, a prémes test hozzádörzsölődött a levelekhez és az ágakhoz. Az erdő leopárdja jött. Hallga! Másnak is lennie kell egy közeli fán! Blake biztos volt benne, hogy közvetlenül maga felett látott, valami sötétlő árnyat. A hold alacsonyan járt a keleti égen, és ragyogott, árasztotta fényét, bebújt a fák mögé, megvilágította a terepet, ahol Blake hevert, s még vagy tizenöt méternyire rajta túl is. Akkor a hold sütötte térbe belépett egy nagy leopárd. Blake látta a lángoló szempárt, érezte, hogy tűzként fúródik belé. S nem bírta levenni tekintetét az óriási, vigyorgó alakról. Iszonyatos volt és lenyűgöző.

A ragadozó egyre közelebb és közelebb kúszott hozzá. Hüvelykről hüvelykre közelítette őt, mintha szándékos kegyetlenséggel kínozná. Blake látta az állat izmos farkát ide-oda csapódni. Látta a kivillanó hatalmas tépőfogakat. Látta, ahogy a ragadozó lelapul a földre, izmai, inai megfeszülnek. A végső ugrásra készült. A kiszolgáltatott, rémült Blake nem tudta levenni a szemét az undorító, morgó pofáról. És látta, hogy az állat hirtelen ugrik, olyan könnyedén, mint egy házi macska, s ugyanebben a pillanatban látott valamit átvillanni a légen. A leopárd ugrás közben megállt a levegőben, egész teste hátracsavarodott, mintha felrántanák a magasba, fel a fák közé. Blake látta azt az árnyszerű alakot, melyet már az imént is, de most már azt is látta, hogy egy ember volt, s azt, hogy az a valaki kötelével meglasszózta a leopárdot, és felrántotta a fára, pontosan akkor, amikor őrá vetette magát. Sita, a leopárd üvöltve, kapálózva emelkedett, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Akkor kinyúlt egy kéz, megragadta a nagy macskát a nyakánál, és beledöfte a kést a vad szívbe, markolatig. Amikor Sita vonaglása is elcsitult, a mereven lógó vadállatot a kéz hirtelen elengedte. A ragadozó élettelen teste a földre zuhant, pontosan Blake mellé. Akkor egy csaknem meztelen fehér ember isten-szerű alakja pottyant le könnyedén a leveles magaslatról. Blake hangja maga volt a meglepetés és az öröm. – Tarzan! – kiáltotta. – Blake? – kérdezte a majomember, majd hozzátette: – no, végre! Végre! Igazán a legjobbkor találtam meg! – Meghiszem azt! – mondta Blake. – Ezután már csak rosszabbkor történt volna. Tarzan elvagdosta az amerikai kötelékeit. – Ön engem... keresett? – kérdezte Blake. – Amióta csak értesültem róla, hogy elszakadt a szafarijától. – A mindenségit, ez rendes volt öntől! – Ki hagyta önt így lekötözve? – Egy arab társaság. A majomember torkából hördülés-forma kiáltás tört fel. – Az az aljas, vén Ibn Ijad... erre jár? – kérdezte szinte hitetlenkedőn. – És elvittek magukkal egy lányt is, aki velem volt – közölte Blake. – Nem is kell külön kérnem önt, jól tudom, hogy segít megmenteni őt. – Merre mentek? – kérdezte Tarzan. – Arra – Blake dél felé mutatott. – És mikor? – Úgy egy órája. – Jobban teszi, ha elhajítja ezt a páncélt – tanácsolta Tarzan. – Kész büntetés ilyesmiben járkálni. Nemrég próbáltam. A majomember segítségével Blake megszabadult a páncélingtől, s aztán kettesben nekivágtak, hogy kövessék az arabokat. Ott, ahol Ibn Ijad visszafordult északnak, tanácstalanul álltak meg, nem tudták, melyik nyom fontosabb nekik, ugyanis itt

Guinalda lábnyomai, melyeket addig Tarzan tökéletesen kivett, eltűntek. Nem értették, mi történhetett. Nem tudhatták, hogy ezen a helyen, ahol Ibn Ijad északnak indult vele, Nimmrtől távolodván, Guinalda megtagadta a járást. Addig, míg a városa felé közeledtek, még csak gyalogolt, de, amikor távolodtak a hazájától, teljes mértékben visszautasította, hogy részese legyen a saját maga elrablásának. S mert a szellő keletről fújdogált, olyannyira megzavarta Tarzan szaglását, hogy még a nagy majomember sem tudta, merrefelé vitték, vagy melyik csoport ragadta el Guinaldát. – Az a legvalószínűbb – mondta Tarzan –, hogy az ön hercegnőjét észak felé vitték innen, tudom ugyanis, hogy Ibn Ijad menzilje arra van. A sejk nem délről érkezett a völgybe. Ez egészen biztos, mert arról én jöttem, és Sir Bertram közölte velem, hogy csak két bejárat van... az egyik, amelyiken én érkeztem, a másik meg a hágó a Szent Sír Városa felett. Ibn Ijad nyilván ki akarja vinni a völgyből a lányt, el akarja vele érni a táborát, hogy onnét aztán északra hurcolja és eladja. Az a társaság, amelyik délnek indult, Nimmr felé, talán a hercegnő népét akarja zsarolással fenyegetni, valószínű azonban, hogy a lány nem velük van. Persze, ez az egész csak következtetés. Meg kell bizonyosodnunk róla, pontosan, ezért azt javasolom, kövesse ön az északi nyomot, ami – meggyőződésem szerint – el fogja vezetni, a lányig, magam pedig a délieket vállalom. Gyorsabban tudok haladni, mint ön, és ha nem csal a sejtésem, s a lány valóban az északiakkal van, hamar visszafordulok és kevés idő múltán utolérem önt. Ha viszont ön érné utol előbb a másik bandát, és a lány nincs velük, visszafordulhat, csatlakozhat hozzám. Ám ha a lány velük van, jobb, ha nem bocsátkozik kockázatos akcióba a megmentésére, így minden segítség nélkül, hiszen ön fegyvertelen, és a beduinok ugyanúgy nem fognak gondolkodni többé azon, hogy elvágják-e a torkát, ahogy azon se, hogy megigyanak-e egy csésze kávét. Hát akkor viszontlátásra, és sok szerencsét! – És Tarzan el is tűnt, lendületesen elindult Nimmr felé, a „déliek” nyomán, míg Blake előtt ott állt az északi út, a Leopárdok Erdejének fenyegető, ismeretlen sötétjén át.

21. „Minden drágakőért egy csepp vért!”

Ibn Ijad és csoportja egész éjszaka északnak tartott. Bár nehezítette dolgukat, hogy Guinalda megtagadta a gyaloglást, gyorsan haladtak előre. Hajtotta őket az erős vágy, hogy kimeneküljenek a völgyből zsákmányukkal, mielőtt felfedezik őket és rájuk támad egy sereg harcos, akikről most már tudták, hogy ott voltak elszállásolva a várban és a városban, amit – szerencséjükre – szinte elhagyatottan találtak. A kapzsiság nagy erőt adott nekik, az elképzelhetőnél is nagyobb, szívósabb kitartást, s így történt, hogy hajnalra ott álltak már a sziklás, szakadékos hegy lábánál. Ibn Ijad elhatározta, hogy a hegyet inkább megmássza, mintsem ama vár ellen fordul, mely a völgy könnyebbik kijáratánál állt. Elgyötört társaság ért el végül a Szent Sír Városába vezető utat őrző külső barbican fölötti átkelőhelyhez, s még csak föl sem fedezték őket az őrök, egészen addig, míg az utolsó ember is a hegycsúcsok közti nyereghez vezető ösvényre nem ért, amely mögött már a beduin menzil volt. A körbástya védői azonnal kirontottak rájuk, és olyan, közel jutottak a csoport végéhez, hogy az akciót vezető lovag még Guinaldát is meglátta és felismerte, ám a sivatagi emberek muskétáiból leadott sortűz meghátrálásra kényszerítette Bohun kezdetlegesen felfegyverzett katonáit, jóllehet a bátor lovag a lándzsáját forgatva, újra meg újra támadásba lendült, mígnem egy golyó eltalálta a lovát, az állat elzuhant, s maga alá temette őt. Délután lett, mire Ibn Ijad és megviselt csapata a menzilbe betámolygott. Bár a puszta kimerültségtől majdnem összeestek, a sejk csak egyetlen óra alvást engedélyezett nekik. Azután, megadta nekik a rahla-jelt. Ibn Ijad mind jobban félt attól, hogy a kincset és a nőt elragadják tőle, mielőtt elérné beledjének homok pusztáját. A súlyos kincset szétosztották a sejk legmegbízhatóbb hívei között, a lány őrzését pedig Fahdra bízták, akinek gonosz szeme félelemmel és undorral töltötte el a hercegnőt. Stimbol, aki titkon gúnyolódott a kincs történetén s a gyönyörű nőről szóló őrült meséken – melyek szerint minderre valami rejtelmes, gazdag, mesebeli városban lelnek majd az arabok –, most döbbenten látta a beduinok zsákmányát, és első pillantásra hajlott arra, hogy hallucinációnak vélje. Gyenge volt Stimbol, és csak vánszorgott az ösvényen, igyekezett Fahd közelében maradni, tudta ugyanis, hogy még a legtöbb védelmet ettől a lelkiismeretlen gazembertől remélheti, hiszen Fahd számára egy élő Stimbol a végtelen gazdagság ígérete volt, s erről Fahd sem feledkezett meg. És most egy másik cél is volt a beduin ördögi gondolatában: a fehér nő, akibe, szinte a megőrülésig belehabarodott. Azzal a gazdagsággal, amit Stimbol ígér. – Így gondolkodott Fahd –, igényt formálhat erre a bájos hurira, akit máskülönben egy szegény beduin kénytelen eladni a

lehető legmagasabb árat kínáló idegennek. Fahd agyában kavarogtak hát a tervek, különféle változatokat eszelt ki, amelyek segítségével Stimbol is, Guinalda is a hatalmába kerülhetne maradéktalanul, csakhogy mindegyik terv kiszínezésekor látnia kellett, hogy egy valaki a megvalósulás útjában áll: a kapzsi, pénzsóvár sejk, Ibn Ijad. A Szent Sír Hegyének lábánál Ibn Ijad kelet felé fordult, hogy elkerülje Batando országát. Úgy tervezte, a hegyvonulat keleti végénél délnek veszik útjukat megint, később ismét nyugat felé fordulnak, és végighaladnak annak a területnek az északi határán, amely névlegesen Tarzané volt. Bár a sejk úgy tudta, hogy a dzsungel ura halott, az embereinek bosszújától továbbra is rettegett. Késő este ütöttek tábort. Sietve megtették a vacsorához az előkészületeket. A konyhai tűz lángjai és a sejk bejtjének papírlanternái gyér fényt szórtak csupán, de annyira nem gyérét, hogy Ateja ne vegye észre, hogy Fahd belerak valamit abba a tálba, amelyben ő, Ateja összekészítette az ételt a sejknek, s amely ott állt a földön Ibn Ijad és készülődő gyilkosa között. A sejk már a kezét nyújtotta érte, de Ateja előugrott a nők lakosztályából és kiütötte a kezéből, ám mire odáig juthatott volna, hogy elmagyarázza tettét, hogy megvádolja Fahdot, a gazember rájött, hogy leleplezték álnokságát, talpra szökkent, felkapta a muskétáját, berohant a nők lakrészébe, ahol Alifa és Ateja Guinaldát őrizte éberen. Fahd megragadta a lány csuklóját, s maga után vonszolva tört keresztül a bejt hátsó függönyén, és a saját sátra felé futott. Ekkorra már Ibn Ijad mukaadjában teljes volt a felfordulás. A sejk magyarázatot követelt Atejától, s mivel nem tudták még, hogy Fahd kimenekült a bejt hátsó részén, senki sem követte őt az asszonyok lakosztályába. – Simmet tett az ételedbe – kiáltotta Ateja. – Én jól láttam, és ennek éppen az a bizonyítéka, hogy elmenekült, amikor látta, hogy észrevettem. – Allahra! – ordította Ibn Ijad. – Ez a sakál fattya megmérgezne engem? Gyorsan utána, kapjátok előhozzátok elébem! – Elmenekült a bejten keresztül – kiáltott fel Hirfa –, és a naszrániját magával vitte. A beduinok mind felugrottak és Fahd után indultak, ő azonban a saját bejtjénél megállította őket egy golyóval, s meg is hátráltak. A sátorban megragadta a mocskos gyékényen alvó Stimbolt, és lábra állította. – Siess! – sziszegte az amerikai fülébe. – Ibn Ijad parancsot adott, hogy öljenek meg téged! Gyorsan! Kövess engem és én megmentelek. Fahd ismét a hátsó függönyön át távozott a bejtből, s míg társai dühödten, ám óvatosan közeledtek elölről, Fahd Guinaldával Stimbol után osont a menzil sötétjén át és nyugatnak fordult. Alkonyi sötét volt már, mikor James Blake, Ibn Ijadék jól kivehető nyomát követve, megmászta az utolsó emelkedőt is, és ott állt az ösvényen, amely átvezetett a hágón, ki a Szent Sír Völgyén kívüli világba. Jobb keze felől vagy százméternyire, ott derengtek a barbican szürke tornyai, s bal felé indult az a csapás, amely abba az irányba vezette, amerre a szíve húzta.

Körülötted bokrok közt rejtőztek a Szent Sír Bohun királyának felfegyverzett emberei, ám ezt Blake nem is álmodta volna. Hiszen honnét tudhatta volna, hogy a körbástya őrei már órák óta figyelik lassú felkapaszkodását a hágóhoz vezető ösvényen? Halálosan elgyötörte a hosszú mászás, étlen-szomjan és fegyvertelenül küszködött így órák óta, tehetetlen volt ahhoz, hogy ellenálljon vagy megkíséreljen elszökni, amikor vagy tucatnyian kiléptek a környező bokrokból és fegyvergyűrűbe fogták. Nimmr Sir Jamesét elfogták, és Bohun király elébe vonszolták, s, amikor a király rájött, hogy a fogoly azonos azzal a fekete lovaggal, aki meghiúsította Guinalda hercegnő elrablásának, tervét, alig tudta türtőztetni magát. Bohun csak arról a tényről biztosította Blake-et, hogy rövidesen halálra ítélik, mihelyt meg tudja határozni azt a végzetet, amely arányos a bűn szörnyűségével. A király megparancsolta, hogy verjék láncra az amerikait, s az őrök elvezették egy vár alatti sötét lukba, ahol lobogó fáklya mellett egy kovács nehéz vasperecet kovácsolt a bokája köré, és hozzáláncolták őt a nyirkos kőfalhoz. A láng fényénél Blake két csont-bőr, meztelen teremtményt pillantott meg, ugyanúgy oda voltak láncolva, mint ő, és egy távolabbi sarokban észrevett egy csontvázat, amelynek a csontjai között egy láncdarab és egy nagy bokaperec rozsdásodott. Akkor az őrök a kováccsal együtt némán elvonultak, magukkal vitték a fáklyát is, és otthagyták James Blake-et a sötétben és kétségbeesésben. A síkon, Nimmr városa alatt, Tarzan még utolérte az Abd el-Aziz vezette beduin csoportot, s miután meggyőződött róla, hogy a lány nincs velük, el sem árulván közellétét nyomban visszafordult, és sietve indult észak felé, a másik társaság ösvényén. Ennivalót és pihenőhelyet a Leopárdok Erdejében talált: becserkészte és könnyedén el is ejtette Hortát, a vaddisznót. Megtelt a gyomra, a nap azonban hevesen tűzött, így a majomembernek jólesett a szunyókálás egy fa magasán, ágvilla tövében, ahová aligha mászhatott fel a nimmri környéket nyugtalanító nagy leopárdok bármelyiké. Aludt, míg a nap le nem szállt a nyugati menzil mögött, ahol Ibn Ijad táborozott embereivel, míg a „síri” völgybéli portyázás tartott. Olykor hiányolta, hogy Blake nyoma nincs meg, de a lányé annál gyakrabban előbukkant, s mert az ő megmentése volt most a legfontosabb a számára, Ibn Ijad nyomát követte kitartóan. Időnként zavarba ejtette, hogy Guinalda jól kivehető, középkori mintájú szandáljának nyomai nem bukkantak fel azoknak a lábnyomai között, akik elhagyták a beduin menzilt. A majomember eltöltött egy kis időt a hiábavaló kereséssel – a rejtélyre csak nem akart fény derülni, aztán hirtelen rádöbbent az igazságra. Guinalda könnyű szandálját közben megviselte a használat, túl szűk lehetett a gyalogláshoz, s nyilván Ateja lábbelijei „közül adtak neki egy párat, ezért aztán nehéz volt megkülönböztetni az alakra, testsúlyra nyilvánvalóan hasonló két lány nyomait. Tarzan ezért megelégedett annyival, hogy egyszerűen csak az egész társaság nyomait követi, s így történt, hogy áthaladt első éji táborhelyükön is – ahol Fahd ellopta Guinaldát a sejktől – anélkül, hogy felfedezte volna, hogy három tag itt

nyugatnak fordult, míg az arabok fő csapata kelet felé haladt tovább. Mialatt Tarzan követte Ibn Ijad nyomait, száz jól megtermett waziri haladt északnak a sima, lekerekített kövek melletti forrástól, a beduinok régebbi nyomán. Ott volt velük Zejd, aki mikor áthaladtak a falun, ahol várakozott, addig könyörgött az alfőnöknek, hogy hadd társuljon hozzájuk, míg az-végül beleegyezett. Mikor Tarzan utolérte az arabokat, már délnek fordultak a Szent Sír Hegyek keleti végén. Látta a csomagjaikat, s azt, hogy Ibn Ijad milyen félreérthetetlen aggodalommal figyeli őket, mennyire rajtuk tartja a szemét, s a majomembernek nem lehetett kétsége, hogy a minden hájjal megkent öreg tolvaj valóban megtalálta a kincset, ami után sóvárgott. De semmi jelét nem látta annak, hogy a hercegnő is velük lenne, és Stimbol is hiányzott közülük. Tarzan dühös volt. Dühös volt a tolvaj beduinokra, akik nem átallottak bemerészkedni az országába, és dühös volt saját magára, mert úgy érezte, hogy átverték. A majomembernek megvolt a maga módszere, hogy, hogyan büntesse meg az ellenségeit, és sajátos, kegyetlen és hátborzongató humora is Volt. Amint azt látta, hogy emberek gonoszul cselekszenek, örömet szerzett neki, ha bármi olyasmit kihasznált, ami a legnagyobb szenvedést okozta ellenfeleinek, s ezen a téren a végsőkig kíméletlen volt. Meg volt győződve róla, hogy az arabok halottnak hiszik őt, s az idegen volt tőle, hogy már most feltárja előttük tévedésüket, ám az nem, hogy megéreztesse velük nemtetszésének a súlyát és gazságuk első gyümölcseinek az ízét. Tarzan csöndesen haladt a fák magasában, párhuzamos utat írt le az arabokéval. Gyakran egészen élesen látta őket, ám közülük senki sem látta Tarzant, s még csak nem is álmodta, hogy vad szempár figyeli minden mozdulatukat. Öt arab vitte a kincset, jóllehet ennek súlya, nem volt olyan rettentő, hogy egyetlen erős ember rövidtávon ne cipelhette volna. Tarzan figyelme főleg erre az öt emberre – és persze Ibn Ijad sejkre – összpontosult. Széles csapáson haladtak, a sejk az egyik kincscipelő mellett ment. Nagyon nyugalmas volt a dzsungel. Még a maguk között bőbeszédű arabok is csöndesek voltak, hiszen tombolt a forróság, s ők nem szoktak hozzá a teherhordáshoz, amire rákényszerültek, miután Batando megfosztotta őket a rabszolgáiktól. És akkor egyszerre, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, villámsebes nyílvessző surrant a légen át, s nyakon találta az egyik beduint, épp azt, aki Ibn Ijad mellett haladt. Üvöltve bukott arcra az arab, a többiek meg a sejk felszólítására muskétájuk ravaszára tették az ujjukat, felkészültek a támadásra, ám ahová néztek, az ellenségnek nyomát sem látták. A beduinok feszült csendben füleltek, de csak a trópusi rovarok zümmögése hallatszott, olykor egy-egy madár rekedt rikoltása. Továbbindultak, holt társukat az úton hagyták, s akkor egy síri hang megszólalt, mintha az égből jönne. – Minden drágakőért egy csepp vért! – üvöltötte komoran, mivel a hang tulajdonosa jól ismerte a sivatag lakóinak erősen babonás természetét, s azt, hogy mivel lehet a legjobban megijeszteni őket.

Reszkető csapat folytatta az útját, és szó sem volt táborverésről egészen napszálltáig, olyannyira szerették volna mihamarább maguk mögött hagyni a borzadályos erdőt meg az undorító, gonosz szellemet, aki lakta, hanem a vadon csak nem akart véget érni, és egy idő után az arab csoportnak mégis tábort kellett vernie. A tábortűz s az ennivaló hatására valamelyest fölengedett a feszültségük, túlhajszolt idegeik megnyugodtak, sőt, akkora lett a jókedv, hogy a társaság ismét énekelni kezdett, nagy nevetgélés is támadt Ibn Ijad menziljében. Az öreg sejk ott kucorgott mukaadjában, körötte az ötzsáknyi kincs, egyet közülük ki is nyitott, s a lanterna fénye mellett dédelgette a zsák tartalmát. Mellette voltak a cimborái, akik a kávéjukat szürcsölgették. Egyszerre valami súlyos dolog zuhant a földre közvetlenül a bejt előtt, s begurult a mukaadba, közéjük. Egy férfi levágott feje volt! Üvegesen meredt rájuk annak a halott társuknak a szeme, akinek a tetemét otthagyták az ösvényen. A rémület megbénította őket, megbabonázva ültek, és nézték az iszonyatos valamit, s közben kintről, a vadon sötétjéből felhangzott megint a síri hang: – Minden drágakőért egy csepp vért! Ibn Ijad most már úgy reszketett, mint, akinek mocsárláza van. A táborbeliek szorosan egymás mellett a sejk sátra elé gyűltek. Egyik kezükkel a muskétájukat fogták, lövésre készen, a másikkal a hijabját keresték, mivel mindannyian számos efféle amulettet hordtak magukkal, és ezen az éjszakán a dzsinnek ellen előírt volt az alkalmas és célszerű, hiszen egészen biztos, hogy senki más nem tehette ezt velük, csak egy dzsinn. Hirfa, szemét társának halott arcára meresztve, félig a mukaadon belül állt, míg Ateja a női lakrészben lehasalt egy gyékényre. Nem látta, hogy a hátsó függöny meglebben, s azt se vette észre, hogy valaki belopódzik. Sötét volt a háremben, a mukaadból ugyanis alig szűrődött be lanternafény. Ateja érezte, hogy hirtelen egy kéz tapad a szájára, s ugyanakkor valaki vállon ragadja. Fülébe egy hang ezt suttogta: – Ne üss zajt! Nem bántalak. Zejd barátja vagyok. Mondd meg az igazat, és akkor nem lesz egyikőtöknek se bántódása, ígérem. Hol az a nő, akit Ibn Ijad elhozott a völgyből? És akkor a férfi, aki a vállát markolta, egészen közel vitte a fülét a lány ajkához. Ateja reszketett, mint a levél. Életében sem látott még dzsinnt. Nem láthatta a lényt, aki ilyen közel hajolt hozzá, de tudta, hogy az éjszaka félelmetes lényeinek egyike. – Válaszolj! – suttogta fülébe a hang. – Ha meg akarod menteni Zejdet, beszélj, és az igazat mondd! – Fahd elvitte a nőt a menzilből múlt éjszaka – zihálta. – Nem tudom, hová mentek. A jelenés akkor ugyanúgy, ahogy érkezett, otthagyta a rémült lányt. És Hirfa egy pillanat múlva, amikor belépett, ájultan találta Ateját.

22. A majom menyasszonya

Blake a várbörtön kőpadlóján kuporgott a vak-sötétben. Miután rabtartói eltávoztak, megpróbált beszélni fogolytársaival, de csak egyikük felelt, akinek akadozó hangja arról győzte meg Blake-et, hogy ez a szerencsétlen emberroncs – nyilván a nyirkos tömlöcéji élettől – gyógyíthatatlanul meghibbanhatott. A fiatal amerikai, aki világéletében fényhez, mozgáshoz, tevékenységhez és szabadsághoz szokott, átélte helyzete minden iszonyát, s kíváncsi volt, mikor válik ő maga is ilyen eszelős élőhalottá, mint zárkatársa, mikor fog ő is –, ugyanígy makogni, s mikor lesz belőle is csupasz csontváz a falhoz erősített lánc vaskarikájában. A teljes sötétben és a teljes csendben megszűnik az idő, mert nincs mivel mérni a múlását. Blake-nek fogalma sem volt, meddig kuporgott a nyirkos, fojtogató levegőjű tömlőében. Egyszer elaludt, de, hogy csak pár pillanatra szunyókált-e el, vagy körbejárt közben a képzeletbeli óra mutatója, nem tudta volna megmondani. Egyáltalán, mikor is gondolkodott ő ilyesmin? „Holnap”, „év” – semmit sem jelentettek itt. Jim Blake számára már csak két dolognak volt jelentése: szabadság vagy halál. Tudta, nem kell sok időnek eltelnie, mielőtt ez utóbbit üdvözölheti. Hang törte meg hirtelen a kriptacsendet. Lépések közeledtek. Blake fülelt. Egyszerre valami kis fény villant, a fény növekedett, fáklyányira, és megvilágította a tömlöc belvilágát. Blake vaksi szemmel hunyorgott, először nem is látott, nem tudta, ki jött a fénnyel, de bárki volt is, az illető elvonult előtte, majd megállt. Blake felnézett, szeme már hozzászokott valamelyest a fényhez, s két lovagot látott meg. – Ő lesz az – mondta egyikük. – Nem ismersz meg minket, Fekete Lovag? – kérdezte a másik. Blake alaposabban szemügyre vette őket. Arcán könnyű mosoly futott át: jókora kötést pillantott meg a fiatalabbik férfi nyakán. – Gondolom – mondta akkor –, most majd rám jár a rúd. – Rúd? Jár? Rád? – kérdezte az idősebbik. – Miféle rúd? – Nos, hát, nyilván nem azért jöttetek, hogy érdemrendet tűzzetek a mellemre, Sir Wildred – mondta fanyar vigyorral Blake. – Rejtvényekben beszélsz – jelentette ki Wildred. – Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk, s megakadályozzuk, hogy az ifjú király gyalázatot hozzon döntésével a Szent Sír Lovagrendjére. Sir Guy és én azt hallottuk, máglyán akar elégetni téged. Megbeszéltük, hogy amíg vér csörgedez az ereinkben, nem hagyjuk, hogy ilyen nemes lovag egy zsarnok szégyentelen igazságtalanságának áldozata legyen. De már, ahogy ezt mondta, Wildred munkához is látott: elkezdte reszelni a vaskarika előtti láncszemet. – Azért jöttök, hogy segítsetek szökni? – kiáltotta Blake. – És ha rájönnek, hogy ti voltatok, nem fog megbüntetni benneteket a király?

– Nem jönnek rá – közölte Wildred. – Ennek ellenére, ily nemes lovagért, mint te, vállalnám a kockázatot is. Sir Guy ma kint teljesít szolgálatot a külső védbástyánál, így hát könnyűszerrel eljutsz odáig. Kijuttathat téged onnét, és segíthet, hogy a hegyoldalon át eljuss a völgy másik felébe, vissza Nimmrbe. A városkapukon nem vihetünk keresztül sehol, mert ezeket Bohun két leghívebb embere őrzi, ám Sir Guy vagy én megtaláljuk a módját, hogyan juss ki innen a síkságon át egy vezeték lóval. Ennek sikerülnie kell, és sikerülni is fog. – Egy dolgot mondj meg nekünk, mert ez megfejthetetlen számunkra – mondta Sir Guy. – Egyelőre nem tudom, miről lehet szó – felelte Blake. – Nos, te nagyszerűen elragadtad Guinaldát Bohun orra elől – magyarázta Guy –, és mégis, később a hercegnőt a szaracénok markában láttuk. Ez, hogyan történt? – Láttátok őt? – kiáltotta Blake. – A külső védbástya alatt, valamivel távolabb onnét, azon az úton, amelyik a hágóhoz vezet, s amelyiken túl már csak isten tudja, miféle világ van – válaszolta Wildred. Blake akkor elmondott nekik mindent, ami azután történt, hogy Bohuntól visszaszerezte Guinaldát. Mire történetével végzett, a láncot is átvágták megmentői, s ő ismét szabad emberként állt fel. Ezután kicsempészte őt Wildred a maga lakosztályába, adott neki ételt, új ruhát, vértet, hiszen Guy és Wildred tudta, hogy ha keresztüllovagol a hágón, olyan terepre érkezik, ahol csak fölfegyverkezve küzdhet meg a sok ismeretlen veszéllyel. Éjfél lett, mikor Wildred a vár kapuján kicsempészte Blake-et, és a külső védbástya, a barbican felé lovagolt vele. Itt Sir Guy már várta őket, s pár perc múlva a fiatal amerikai elköszönhetett a nemes ellenfelektől, izmos lovának nyergébe szállt, lándzsája hegyén a saját színei lobogtak, s kilovagolt a kapu felhúzott rácsa alatt a Szent Sír Hegyének magaslatához vezető holdfényes útra. To-yat, a királyi majom felcsippentett egy húsos bogarat egy kidőlt fa korhadt kérgéből. Körülötte voltak törzsének hatalmas, vad tagjai. Délutánra járt az idő, s a majmok a nagy fák árnyékában pihengettek, a dzsungel kis tisztásán. Elégedettek. Voltak, béke honolt köztük s a világ közt. Három ember közeledett feléjük, de a szél a majmok felől fújt a jövevények felé, így sem To-yat, sem népe nem érezte meg a tarmangani szagot. A dzsungelösvény puha volt, gőzölgőit a nedves humusz, mert egész éjszaka esett, így a három ember léptei sem ütöttek zajt, a nagy majmok nem hallhattak semmit. Meg aztán igen óvatosan is haladtak ezek az emberek, mivel már két napja nem ettek, és ennivalóra vadásztak. A három közeledő ember közül az egyik láztól reszkető öreg férfi volt, egy letört ág segítségével botorkált keservesen, a másik egy gonosz szemű beduin, hosszú csövű muskéta volt nála, a harmadik pedig egy lány, akinek pompás anyagból készült, különös öltözéke szakadt volt és mocskos. Elgyötört, sovány arcán csíkokban állt a piszok

– s mégis, szinte mennyei szépségű volt ez az arc. A nő is nehezen járt, s bár olykor megbotlott a fáradtságtól, méltóságos, szépen formált, gőgösen fennhordott állat nem engedte lejjebb. A beduin ment az élen. Ő látta meg elsőül a tisztás szélén játszadozó, a To-yat-törzs nagy hímjeitől legmesszebb levő fiatal majmot, íme, ennivaló! A beduin felemelte öreg fegyverét és célzott. Meghúzta a ravaszt, és a dörrenés zajába üvöltés hangjai keveredtek: a megsebzett balu rémülettől és fájdalomtól kifakadó ordításáé. A nagy hímek egy szemvillanás alatt meglódultak. Vajon elmenekülnek a tarmangani mennydörgő botja elől, vagy bosszút akarnak állni a baluért? Ki a megmondhatója előre? Mert lehet, hogy ma így gondolkodnak, holnap amúgy, jóllehet a körülmények azonosak. Ma a bosszút választották. To-yat vezetésével iszonyú morgással csörtettek előre a hímek, hogy megnézzék, mi történt. Ez a látvány tárult az érkező trió szeme elé, amikor Fahd lövése után azt hitték, csak az a kérdés, hogy reménytelenül éhesen támolyognak tovább, vagy végre jóllaknak. Fahd és Stimbol nyomban sarkon fordult, indult vissza az ösvényen, s közben az arab gyáván és sietősen félrelökte s a földre taszította Guinaldát. A majmok élén haladó hím meglátta a lányt, ráugrott, és már azon volt, hogy a nyakába mélyessze a fogait, amikor To-yat elkapta, visszarántotta, mert To-yat felismerte a nőt, tudta, hogy ki. A király látott már egyszer tarmangani nőstényt, és el is határozta, hogy egyszer neki még lesz ilyen asszonya. A másik majom, a hatalmas hím látta, hogy To-yat magának akarja a zsákmányt, és feldühítette a király erőszakossága, s elszánta magát, hogy megküzd To-yattal az igazságért, hiszen őt illeti az elsőbbség. Kivillantott metszőfogakkal elindult To-yat felé, aki közben már visszafelé vonszolta a lányt a tisztásra. To-yat a másik majomra vicsorgott. – Menj innen – mondta. – Ez To-yat nősténye. – Ez Go-yadé – válaszolta a másik, és előrenyomult. To-yat visszafordult. – Ölök! – üvöltötte. Go-yad közelített, mire To-yat szőrös karjába szorította Guinaldát, és elmenekült vele a dzsungel sűrűjébe. Üvöltve és fenyegetőzve ment a nyomában Go-yad. Guinalda hercegnő szeme tágra meredt a rémülettől. Szabadulni próbált az undok, szőrös lény szorításából, de hiába. Életében nem látott még ilyet, mint ez a hatalmas majom, s most úgy gondolta róla, hogy valami visszataszító, alacsonyrendű lakója annak a külső világnak, amiről mindig azt tanulta, hogy a szaracénok hadseregei veszik körül, s mögötte, messze, egy csodálatos ország van, amit úgy hívnak, hogy Anglia. Fogalma sem volt róla, hol jár, de az nem lehetett kétséges, hogy a borzadályok földjén, ahol alkalmasint még sárkányok is élnek. To-yat nem jutott messzire a tisztástól, amikor rájött, hogy nem menekülhet ezzel a teherrel, s mert a nőstényt nem akarta adni, megfordult, szembeszállt a közelgő Goyaddal. Go-yad nem állt meg. Habzó szájjal, felborzolt szőrrel, fogát vicsorgatva ment

előre – a bestiális vadság, az őrjöngő düh testesült meg benne. A király kénytelen volt elengedni a lányt, hogy méltóképpen fogadhassa a támadót, lázadó alattvalóját, miközben Guinalda, akit halálosan kimerítettek már a megpróbáltatások, förtelmek „és borzalmak, zihálva lerogyott a földre. To-yat és Go-yad csak egymással, csak az élethalálharccal törődött, minden másról megfeledkeztek. Ha Guinalda kihasználhatta volna ezt a pár pillanatnyi „szünetet”, megmenekülhetett volna könnyen, a nagy majmok nem akadályozták volna meg szökését, de túlságosan kábult volt ahhoz, hogy élni tudjon az alkalommal. Bűvölten nézte, mi történik, lenyűgözte a borzalom maga, ahogy ezek a szinte vízözön előtti szörnyek vívni készültek – az ő birtoklásáért. De nem Guinalda volt az egyedüli szemlélője a vad készülődésnek. Törpe bokrok sűrű rejtekéből még egy szempár figyelte, mi zajlik. Kitartó, érdeklődő, feszülten égő tekintet szegeződött a színre, a szereplőkre. A szenvedélytől elvakult To-yat és Go-yad nem észlelte a levelek mozgását ott, ahol ez a bizonyos figyelő lapult. Valahányat lélegzett ez a teremtmény, valahányszor moccant egyet, az ágak pontosan jelezték, hol van, mire készül. A figyelő aligha érdeklődött a dolog „sportértéke” iránt, ugyanis éppen, mikor a küzdők összecsaptak volna, egy hatalmas, fekete sörényű oroszlán jelent még, sárga bundája aranylón ragyogott a napfényben. To-yat vette észre őt elsőül, és dühödt kiáltást hallatott – aztán már menekült is. Otthagyta ellenfelét, ott a zsákmányát, teljesedjék be rajtuk a Gondviselés által nekik szánt végzet. Go-yad azt hitte, ellenfele megfutamodik, így aztán ujjongva, harsogva kezdte verni a mellét, ahogy győzteshez, bajnokhoz illik, és a nagy majmok diadalüvöltését hallatva indult a lány felé, hiszen most már csak őt illette a díj. Akkor egyszerre meglátta az oroszlánt. A hatalmas vad ott állt közte s a lány közt, és mereven tekintett rá. Go-yad megtorpant, de hát ki cselekedett volna másképp? Az oroszlán ugró távolon belül volt már, de nem lapult le. Go-yad hátrálni kezdett, vicsorgott, s mert az oroszlán nem követte, a nagy majom összeszedte minden bátorságát, és sarkon fordult, hanyatt-homlok menekült a dzsungel-sűrűbe, néha riadtan hátrapillantott, egészen addig, míg a levelek-ágak el nem fedték előle – a rettentő macskát. Akkor az oroszlán a lány felé fordult. Szegény kicsiny hercegnő! Reménytelenül és kiszolgáltatottan feküdt a földön, szeme az eddigieknél is tágabbra meredt rémületében, ahogy szenvedéseinek újabb állomásán ezt a legeslegújabb pusztító gépet meglátta! A vadállatok királya egy pillanatra megállt, felmérte őt, aztán felé indult. Guinalda összekulcsolta két kezét, és imádkozott – nem az életéért, hiszen arról tulajdonképpen már rég lemondott, hanem a gyors és fájdalmaktól mentes halálért. Az izmos vad egyre közelebb ért hozzá. Guinalda lehunyta a szemét, ne is lássa élve többé e borzalmakat. Forró leheletet érzett orcáján, orrát rémséges bűz csapta meg. Az oroszlán körbeszaglászta őt. Isten az égben! Miért nem végez, vele már? A meggyötört idegek nem bírtak többet elviselni. Guinalda elájult, szenvedésinek irgalmas

befejezéseként.

23. Jad-bal-ja

Ibn Ijad és csoportja zilált idegekkel, erőltetett, menetben folytatta útját nyugatnak, hogy mielőbb kint legyenek a dzsinnek undok vadonából. Abd el-Aziz és az a pár arab, aki a Leopárdok Erdejétől vele tartott Nimmr városának felderítésére, nem csatlakozott hozzájuk. És sohasem csatlakozik már, ugyanis az álmok városa alatti síkon a nimmriek észrevették a beduinokat, s az öreg puskák pusztító sortüze ellenére a páncélos lovagok a szaracénok ellen szegezték lándzsáikat, s hét évszázad után ismét a keresztes háborúk diadalmas kiáltása törte meg a csendet, jelezvén, hogy a Szentföldért vívott küzdelemnek se vége, se hossza. Észak felől, a galla föld erdőségein egy láncinges lovag vágtatott át. Lándzsájáról kék s ezüst zászlócska lobogott a szélben. A nagy harci paripa vértje csillogott-villogott, csupa ezüst volt és arany, hirdetvén a „síri” Wildred kincstárának gazdagságát. Tágra meredt szemű galla harcosok nézték ezt a messziről jövő, magányos anakronizmust – és menekültek. Tarzan, ahogy nyugat felé haladt, meglelte Fahd és Guinalda nyomát, s követte déli irányban. Száz ébenszín óriás, száz csata veteránja, menetelt északnak, a hírneves waziri csapat! Velük volt Zejd is, Ateja kedvese. Egy nap friss nyomra bukkantak, mely az ő útvonalukat átlósan keresztezte délnyugati irányban. Arab szandálok nyomai voltak, két férfié és egy nőé, és, amikor a wazirik megmutatták őket Zejdnek, a fiatal férfi megesküdött rá, hogy a női lábnyomot felismeri, az Atejáé, hiszen ki ismerhetné nála jobban a lány kis lábának formáját és méretét, vagy maga készítette szandáljának stílusát. Könyörgött a waziriknak, csak egy kicsit térjenek le az eredeti útvonalról, kövessék ezt a délnyugati nyomot, érjék utol a csoportocskát, hadd láthassa viszont a szerelmesét. Az alfőnök bizonytalan volt, mindenesetre úgy döntött, hogy megbeszéli a dolgot a többiekkel. Míg tanácskoztak, valami zaj támadt a dzsungel felől – valaki vagy valami feléjük tartott sietve a sűrűben! Miközben hallgatóztak, egy férfi tűnt fel előttük, Fahd volt. Zejd azonnal felismerte őt, így kétszeresen meggyőződött arról, hogy azok a női lábnyomok Atejától származhatnak. Zejd fenyegetően közeledett Fahd felé. – Hol van Ateja? – kérdezte. – Honnét tudhatnám? Napok óta nem láttára – válaszolta Fahd, eléggé őszintén. – Hazudsz! – kiáltotta Zejd, és a lábnyomokra mutatott. – Itt vannak a lábnyomai, a tieid mellett. Fahd szemében ravasz fény villant. Kedvező pillanatot látott most arra, hogy szenvedést okozzon a gyűlölt férfinak. Megrántotta a vállát. – Allahra, hát ha tudod, tudod – mondta. – Hol van? – kérdezte parancsolóan Zejd.

– Meghalt. Meg akartalak kímélni – felelte Fahd. – Meghalt? – Az a szenvedés, ami ebbe az egyetlen szóba sűrűsödött Zejd ajkán, egy kőszívet is megindított volna, de nem Fahdét. – Elszöktettem őt az apja bejtjéből – folytatta Fahd, igyekezett minél nagyobb fájdalmat, kínszenvedést okozni ellenfelének. – Napokon és éjszakákon át az enyém volt, akkor egy nagy majom ellopta őt tőlem. Már biztosan halott. De Fahd túl messzire ment. A saját végzetét hozta magára. Zejd őrjöngve felüvöltött, kirántott késsel ott termett mellette, s mielőtt a wazirik közbeavatkoztak vagy Fahd védekezhetett volna, háromszor mártotta meg a kliusát a hazug beduin szívében. Zejd leszegett fejjel, elhomályosult és komor tekintettel haladt északnak a wazirikkal tovább, amikor hirtelen, úgy egy mérföldnyire mögöttük, lázban égő, csont és bőr öregember bukott ki a sűrűből, és elzuhant. Kétszer is megpróbált talpra állni, mindkétszer visszarogyott a földre. Ott feküdt, mint valami piszkos rongyokba bugyolált öreg csontköteg – olykor delíriumban hadonászott, máskor meg oly nyugodt volt, mintha már nem is lenne benne élet. Észak felől, Guinalda és két kísérője nyomában, Tarzan jött. Jól ismerte a kanyargós útvonalat, és a fák ágain átugorva lerövidítette, így történt, hogy nem találkozott össze a wazirikkal, elkerülte azt a pontot, ahol Fahd beléjük futott, s ahol az álnok beduin holtteste hevert most. Érzékeny szimatával messziről jövő mangani-szagot érzett hirtelen. Sebesen haladt tovább a nagy majmok felé, mert attól félt, hogy baj érhette a lányt – vagy legalábbis érheti, ha a balszerencse folytán összetalálkozik a csapattal, s az antropoidok kezébe kerül. A majomember megérkezett a tisztásra, ahol valamivel azelőtt To-yaték pihengettek, s ahová most épp visszaérkezett To-yat és Go-yad is, miután felhagytak a viszálykodással, lévén, hogy a vitatott zsákmányt elragadta tőlük egy mindkettőjüknél erősebb lény. Miután túlestek a viszontlátás formaságain, s majmok, persze, megismerték a jövevényt, Tarzan igen határozottan rákérdezett, mit tudnak arról a tarmangani nőstényről, aki nemrég keresztülvágott itt a dzsungelén. M’valat To-yatra mutatott, és Tarzan a királyhoz fordult. – Láttad őt? – kérdezte tőle Tarzan, félve, mert nem tetszett neki a majom viselkedése. To-yat a bütykével délnek mutatott. – Numa – közölte, aztán elment élelmet vadászni, ám Tarzan ebből az egy szóból értett annyit, mintha To-yat előadást tartott volna arról, ami történt. – Hol? – kérdezte a majomember. To-yat egyenesen arrafelé bökött, ahol Guinaldát otthagyta az oroszlánnak. Tarzan pedig továbbment a dzsungelén keresztül, azon az úton, amelyet a király mutatott neki, hadd lássa, mi történt, jóllehet sejtette, milyen kép fogadja majd. Legalább elriasztja Numát a prédától, és méltóképpen eltemeti a halott lányt.

Guinalda lassan visszanyerte eszméletét. Nem nyitotta ki a szemét, csak feküdt, nagyon nyugodtan, csöndesen, és arról tűnődött, hogy vajon ez már a halál-e. Nem érzett fájdalmat. Egyszerre émelyítő veríték, átható szag csapta meg az orrát, és valami nagyon közel jött hozzá, annyira, hogy a testével érezte, ahogy finoman hozzányomódik, és ahol ez történt, nyilvánvalóan egy másik test érintette. Félve kinyitotta a szemét, és újra rémület járta át, mert látta, hogy az oroszlán csaknem melléje heveredett. A háta volt közelebb hozzá, nemes fejét föltartotta, fekete sörénye csaknem az arcát súrolta. Az oroszlán valahova messzire nézett, figyelmesen – észak felé. Guinalda nagyon nyugodtan feküdt. Egyszerre inkább megérzett, mint meghallott valami lassú, mély hördülést, mely a ragadozó boltozatos, mellkasából indult, s szakadt fel. Valaki jött! Ezt még Guinalda is érzékelte, de hát ez nem lehetett segítség, hiszen mi segíthetne neki ez ellen a rettenetes fenevad ellen? Vagy harmincméternyire súrlódó zaj hallatszott az ágak-lombok közül, és egyszerre valami hatalmas, félisten-szerű alak szökkent le a földre. Az oroszlán fölemelkedett, a férfit nézte. Álltak, s nézték egymást még egy rövid pillanatig. Akkor a férfi megszólalt. – Jad-bal-ja! – kiáltotta. – Lábhoz! – tette hozzá nyomban. A nagy, aranyszőrű oroszlán vinnyogó hangot hallatott, aztán elindult, átvágott a tisztáson, megállt a férfi előtt. Guinalda látta, hogy a vadállat felnéz a félistenre, aki érzéssel megsimogatta a homokszín fejet, ám mindeközben a férfi – vagy isten, vagy ki tudja, miféle lény – tekintete már Guinaldán volt, és a hercegnő lattá, hogy nagy megkönnyebbülés suhant át az arcán, amikor észrevette, hogy a lány sértetlen. A majomember otthagyta az oroszlánt, és odament a hercegnőhöz, letérdelt mellé. – Ön Guinalda hercegnő? – kérdezte. A lány bólintott, és csodálkozott, honnan ismeri őt a jövevény. De túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy hangjának parancsolni tudott volna. – Nem sérült meg? – tudakolta a férfi. A lány a fejét rázta. – Ne féljen – nyugtatta meg a férfi gyengéd hangon. – A barátja vagyok, ön már biztonságban van. Ahogy beszélt, abban volt valami, ami Guinaldát valóban biztonságérzettel töltötte el, mintha apjának valamennyi láncinges lovagja venné körül őt eleven falként. – Nem félek... már nem – mondta egyszerűen a lány. – Hol vannak a társai? – érdeklődött a majomember. Guinalda röviden elmondott mindent, ami történt. – Jól megszabadult tőlük – mondta Tarzan. – Nem fogjuk keresni őket. A dzsungel majd elintézi velük a többit, méghozzá a maga idejében. – Kicsoda ön? – kérdezte a lány. – Tarzan vagyok. – Honnan tudta az én nevemet?

– Barátja vagyok valakinek, akit ön Sir Jamesként ismer – mondta a majomember. – Ő és én régóta keressük önt. – Ön az ő barátja? – kiáltotta Guinalda. – Ó, édes uram, akkor az enyém is, ugyanúgy! A majomember mosolygott. – Mindörökké – mondta. – Önt miért nem ölte meg az oroszlán, Sir Tarzan? – kérdezte a lány. Egyszerű lovagnak vélte a majomembert, hiszen az ő hónában az úgynevezett király és a herceg személyén kívül csak effélék voltak. Abban a társaságban, mely a Harmadik Hadjárat során Afrika partjainál hajótörést szenvedett, közönséges lovagok voltak csupán. II. Henrik király fattyú fiának kivételével – s ő volt az, első és egyetlen igazi Gobred herceg. Mivel semmiféle angol királlyal nem voltak kapcsolatban, mióta Cipruson elváltak Richardtól, egyetlen Gobred sem rendelkezett azzal a joggal, hogy nemesség! „pátenseket” osztogasson az utódoknak, lévén ez merőben királyi kiváltság. – Hogy engem miért nem ölt meg az oroszlán? – kérdezett vissza Tarzan. – Mert ő Jad-bal-ja, az aranyszőrű, akit én neveltem kölyökkorától. Egész életében a gazdájának s barátjának tudott. Sosem bántana engem. S mert mindig emberközelben élt, azért nem bántotta önt sem. Persze, volt bennem valami félelem, mikor ilyen közel láttam őt önhöz, mert egy oroszlán azért csak oroszlán marad mindig. – Ön itt él valahol a közelben? – tudakolta a lány. – Messze innen – válaszolta Tarzan. – De valahol itt kell lenniük az embereimnek, máskülönben Jad-bal-ja nem lehetne itt. Harcosaimat hívattam, ők nyilván eljöttek, az oroszlán pedig követte őket. Mivel úgy látta a majomember, hogy a lány éhes, az aranyszőrű oroszlánra bízta az őrzését, ő pedig elsietett, hogy ennivalót szerezzen. – Ne féljen tőle – mondta Guinaldának. – És jegyezze meg, hogy nála alkalmasabb őrzője nem is lehetne, ő minden ellenséget elriaszt. – Legyen nyugodt, erről meg vagyok győződve – felelte a lány. Tarzan csakhamar ennivalóval tért vissza, aztán, mivel meg nem volt este, úgy döntött, hogy visszaviszi Guinaldát Nimmrbe. Szó szerint a karjában vitte, mert a lány most még túl gyenge volt ahhoz, hogy járjon. Mellettük baktatott a nagy, fekete sörényű, aranyszőrű oroszlán. Útjuk során Tarzan sok mindent megtudhatott Nimmrről, és azt is tapasztalhatta, hogy Blake nagy szerelmét ez a lány alighanem feltétel nélkül viszonozza, ugyanis akkor volt igazán elégedett mindig, ha az ő Sir Jameséről esett szó, és lelkesen érdeklődött lovagjának távoli hazája felől is, valamint Blake múltját tudakolta, melyről Tarzan, legnagyobb sajnálatára, az égvilágon semmit nem tudott. Másnap megérkeztek a nagy kereszthez, Tarzan hívta s üdvözölte az őröket, és mondta nekik, hogy vegyék át hercegnőjüket. A lány szerette volna, ha a majomember vele tart még, elkíséri a várkastélyba, hogy apjának, s anyjának köszönetét fogadhassa, de Tarzan azt mondta, hogy rá most más feladat vár: meg kell keresnie Blake-et, és erre már Guinalda is felhagyott az

unszolással. – És ha rátalálna – kérte –, mondja meg neki, hogy Nimmr kapui mindig nyitva állnak előtte, és, hogy Guinalda hercegnő várja a visszatértét. Tarzan és Jad-bal-ja a kereszttől visszafelé indult. Guinalda, mielőtt a kastélyhoz, apjához-anyjához vezető alagútba belépett volna, megállt, utánuk nézett, míg el nem tűntek egy útkanyarban. – A Mi Urunk Jézus Krisztus áldjon meg téged, nemes lovag – mondta magában halkan a hercegnő –, vigyázzon minden lépésedre, s adja, hogy visszatérhess, és szerelmesemet is magaddal hozhasd!

24. És minden összefut

Az erdőn át lovagolt lefelé Blake, és fürkészte a vadont, hátha az arabok nyomára bukkan, ezért hol jobbra, hol balra letért az útról, a csapásról. Egy nap alkony táján hirtelen valami nagy tisztásra érkezett, ahol egykor bennszülött falu állhatott. A dzsungel még nem vette vissza a térséget, s, ahogy ő most odaért, azt láthatta, hogy a tisztás távolabbi végén egy párduc lapul, ugrásra készen, s a nagy macska előtt egy emberi lény teste hever. Blake első gondolata az volt, hogy a szerencsétlen teremtmény már nem is él, de hirtelen észrevette, hogy mozog, és újra meg újra megpróbál feltápászkodni, elkúszni. A ragadozó hördülve közelítette meg. Blake felordított, előrerúgtatott, de Sita ügyet sem vetett rá, bizonyára eszében sem volt tágítani a zsákmánytól, ám, ahogy mellé ment Blake, a macskaféle szembefordult vele, és dühödten morgott. Az amerikai nem volt biztos benne, hogy a lova elég bátor-e ilyen közvetlen közel kerülni a leopárdhoz, pedig valójában nem kellett volna félnie. Ha jobban ismerte volna a Szent Sír Völgyének szokásait, tudta volna azt is, hogy a lovagi sportok sorában előkelő helyen áll a párducvadászat mindkét ellenséges városban. Lovon, lándzsával támadnak a veszedelmes macskákra, ha azok netán kimerészkednek a Leopárdok Erdejének szentélyéből. Blake lova szembeszállt már számos vadmacskával, ennél hatalmasabbal is, ezért aztán úgy lendült támadásra, hogy idegességnek nyoma sem látszott rajta. Ló és lovasa fenyegetően rárontott Sitára, a vadállat mellett fekvő teremtmény, a leendő zsákmány pedig döbbent, tágra nyitott szemmel nézte, mi történik. Ugrótávolságon belül Sita felugrott, és a lóra meg a férfira támadt. Ugrott, s, amint ugrott, nekiütődött a hatalmas lándzsa vashegyének, s a fa nyél annyira keresztülfúródott rajta, hogy Blake-nek nehézséget okozott leszedni róla a tetemet. Amikor ezzel végzett, Blake megfordult, s odalovagolt a földön fekvő, tehetetlen emberi lényhez. – Jóságos Isten! – kiáltotta, és rámeredt az arcra. – Stimbol! – Blake! A fiatalabb férfi leszállt a lóról. – Meghalok, Blake – suttogta Stimbol. – De mielőtt meghalok, szeretném megmondani neked, hogy... nagyon sajnálom. Aljasul... viselkedtem. Azt hiszem, most azt kapom, amit megérdemeltem. – Fel a fejjel, Stimbol – mondta Blake. – Még nem haltál meg. Most az a legfontosabb, hogy elvigyelek innen valahová, ahol ennivalót és vizet találunk neked. – Lehajolt, fölemelte a halálosan kimerült embert, s feltette a lova nyergébe. – Pár mérföldnyire innen egy kis bennszülött falu mellett haladtam el. Mind elfutottak a láttomra, de most megpróbálhatjuk, hátha találunk náluk néhány falatot. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte Stimbol. – És, Arthur király, nevében, mondd, hogyan

tettél szert erre az öltözetre? – Majd elmesélem, míg a faluhoz érünk – válaszolta Blake. – Hosszú történet. Most egy lányt keresek, akit pár napja elraboltak bizonyos araboktól. – Te nagy Isten! – nyögött fel Stimbol. – Tudsz valamit róla? – kérdezte Blake. – Azzal a férfival voltam, aki ellopta őt – mondta Stimbol. – Legalábbis ő vitte el a lányt a többi arabtól. – És hol van a lány? – Halott, Blake! – Halott? – Egy csapatnyi nagy majom kapta el. A szegény gyermek alighanem abban a pillanatban meghalt. Blake hosszú időre elcsendesült, lehajtott fejjel ment, páncélzata is mintha lehúzta volna, ahogy lovát vezette az úton. – Az arabok bántották? – kérdezte hirtelen. – Nem – felelte Stimbol. – A sejk azért lopta el, azt hiszem, hogy váltságdíjat csikarjon ki érte, de az is lehet, hogy északon akarta eladni, azonban Fahd elrabolta őt tőle. Engem magával vitt, mert egy halom pénzt ígértem neki, ha megmenti az életemet, és a lánytól azzal tartottam távol, hogy közöltem vele, egy centet se lát tőlem, ha egy ujjal is hozzányúl. Sajnáltam azt a szegény gyermeket, és eltökéltem, hogy megmentem, ha tudom. Ahogy Blake és Stimbol közeledett a faluhoz, a feketék elmenekültek, és átadták a fehér embereknek a terepet. Nem sokáig kellett keresnie Blake-nek az ennivalót. A körülményekhez képest kényelembe helyezte Stimbolt, majd abrakot szerzett a lovának, s akkor visszatért az öreghez. Épp a kalandjait mesélte, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy sok-sok közeledő ember zaját hallja. Hangokat hallott, meztelen talpak csattogását. Semmi kétség, a falubeliek visszatérnek! Blake felkészült barátságos fogadásukra, ám első pillantásra meglepetést okozott neki a közeledő társaság, mert ezek az emberek nem a megrémült falusiak voltak, akik nemrég a dzsungelbe menekültek. Egy csoport ruganyos járású, izmos harcos jött az ösvényen, fejükön fehér tollak lengedeztek. Hátukon nagy, ovális pajzsok, a kezükben hosszú lándzsák! – Nos, – mondta Blake –, azt hiszem, végünk. A falubeliek elküldték a nagy testvéreikért. A harcosok bevonultak a faluba, és, amikor megpillantották Blake-et, szemmel láthatóan csodálkozva álltak meg. Egyikük a fiatal amerikaihoz lépett, s Blake legnagyobb megrökönyödésére igen tűrhető angolsággal megszólította. – Mi vagyunk Tarzan wazirijai. Főnökünket s gazdánkat keressük. Nem láttad őt, bwana? A wazirik! Blake meg tudta volna ölelgetni őket. El sem tudta képzelni, hogy mit csináljon Stimbollal. Egyedül soha nem tudta volna a civilizált világba visszavinni, de most tudta, hogy nem kell tovább aggódnia.

Ha Blake és Zejd nem lettek volna szomorúak, örömteli lett volna az összejövetel. Korlátlanul fogyaszthatták a wazirik a helybeliek maniókáját és sörét ezen az éjszakán, a főnökükért pedig nem aggódtak. – Tarzan nem halhat meg soha – jelentette ki az alfőnök Blake-nek, mikor az megkérdezte, nem féltik-e a gazdájukat, és a csendes szavakból sugárzó őszinte hit csaknem meggyőzte Blake-et arról, hogy a waziriknak igazuk van. Az úton elcsigázottan poroszkáltak Beny Salem arabjai. Fáradt férfiak, vállukon ólomsúly volt még a fél-teher is. A nők még többet cipeltek. Ibn Ijad kapzsi, mohó tekintettel vigyázta a féltett kincset. Akkor nyílvessző röppent a puszta semmiből, szíven találta az egyik alkalmi teherhordót, közvetlenül a sejk előtt. És a síri hang felhangzott a dzsungelból: – Minden drágakőért egy csepp vért! A beduinok holtra rémülve siettek tovább. Ki lesz közülük a következő? A legszívesebben elhajigálták volna az egész kincsterhet, de a pénzsóvár Ibn Ijad ezt nem engedte. A hátuk mögött megpillantottak egy hatalmas oroszlánt. Megrémültek, mert a ragadozó se nem közelített hozzájuk, se le nem maradt tőlük, csak csöndesen lépkedett mögöttük. Senki nem maradozott le a csoportról. Így telt el egy óra. Az oroszlán ott lépkedett, látótávolságon belül, az oszlop végén. Ibn Ijad emberei még soha életükben nem akartak ennyire egymással versengve az élre törni. Az egyik kincscipelő arab felordított. Nyílvessző fúródott a tüdejébe. – Minden drágakőért egy csepp vért! A beduinok elhajították a kincseket. – Nem visszük tovább ezt az elátkozott valamit! – kiáltották, és a hang újra megszólalt: – Ibn Ijad, vedd válladra a terhet! Vedd fel és vidd a kincset! Te vagy az, aki gyilkoltál érte, hogy megszerezd. Vedd a válladra, tolvaj, gyilkos, és vidd tovább te magad! Akkor az arabok egyetlen csomagba rakták össze a kincseket, és föltették Ibn Ijad hátára. Az öreg sejk támolyogni kezdett a teher alatt. – Nem bírom cipelni! – kiáltott fel. – Én öreg ember vagyok, és, gyenge. – Cipeled – vagy meghalsz! – Ezt mennydörögte a síri hang. És közben az oroszlán ott állt az úton mögöttük, és a szeme tüzelt, úgy meredt rájuk. Ibn Ijad tántorgott a roppant súly alatt. Nem – tudott lépést tartani a többiekkel, hátramaradt, az oroszlán társaságában, de nem sokáig. Ateja látta, milyen helyzetbe kerül az apja, s visszament mellé. A kezében muskétája volt. – Ne félj – mondta. – Bár nem fiúgyermek vagyok, nem rám vágytál egykor, de úgy foglak védelmezni, mintha fiad volnék. Már csaknem alkonyodott, mikor a beduin csapat első emberei bebotorkáltak egy faluba. S ahogy beértek, körülvette őket száz harcos, mielőtt még rájöttek volna, hogy annak a törzsnek a kellős közepén vannak, amelyiktől a legjobban félt és rettegett mindenki – Tarzan wazirijai közé érkeztek.

Az alfőnök rögtön lefegyverezte őket. – Hol van Ibn Ijad? – kérdezte Zejd. – Még jön! – hangzott a válasz. Visszanéztek az úton, és akkor Zejd megpillantott két közeledő emberalakot. Az egyik férfi, és nagy teher alatt görnyedezett, a másik egy fiatal lány. Amit azonban nem látott Zejd, az egy nagy oroszlán volt mögöttük, az árnyékban. Zejdnek egy pillanatra a lélegzete is elállt, a szíve vadul kalapált, aztán mintha megbénult Tolna az is. – Ateja! – kiáltotta, és már rohant, hogy karjába szorítsa szerelmesét. Ibn Ijad betántorgott a faluba. Elég volt neki egyetlen pillantás a fenyegető, komor wazirik tömegére, erőtlenül a földre rogyott, s a fejére és a vállára kiömlő kincs csaknem betemette. Hirfa hirtelen felsikoltott, hátramutatott az ösvényre és, amikor minden szem abba az irányba fordult, egy nagy, aranyszőrű oroszlán lépett a falu terének tűzfénykörébe, és mellette ott haladt Tarzan, a dzsungel ura. Hogy Tarzan a faluba beért, Blake elébe sietett és megragadta a kezét. – Elkéstünk! – mondta szomorúan az amerikai. – Ezt, hogyan érted? – kérdezte a majomember. – Guinalda hercegnő halott! – Ostobaság! – kiáltott fel Tarzan. – Ma reggel Nimmr városának kapujánál hagytam őt. És Tarzannak vagy tucatszor kellett biztosítania Blake-et arról, hogy ez nem kegyetlen tréfa, és tucatszor kellett megismételnie Guinalda üzenetét: és ha rátalálna, mondja meg neki, hogy Nimmr kapui mindig nyitva állnak előtte, és, hogy Guinalda hercegnő várja a visszatértét. Később, este Stimbol Blake közvetítésével kérte Tarzant, hogy menjen be a kunyhójába. – Hála Istennek! – kiáltotta az öregember hevesen. – Azt hittem, hogy megöltem önt. Emésztett engem ez a gondolat, s most, hogy tudom, – nem ön volt, hiszem, hogy fel tudok gyógyulni. – Most megfelelő ellátásban részesül, Stimbol – mondta a majomember –, és mihelyst felépül, eljuttatjuk a partvidékre. – Azzal távozott, mint, aki a kötelességét megteszi azzal az emberrel szemben is, aki nem engedelmeskedett neki és az életére tört, de nem színleli a barátságot, ha nem úgy érez. Másnap reggel nekikészülődtek, hogy távozzanak a faluból. Ibn Ijadot és embereit egy tucatnyi waziri kíséretében útnak indították a legközelebbi galla település felé, kivéve Zejdet és Ateját, akik azt kérték, hadd csatlakozzanak Tarzanhoz, hogy szolgáljanak neki az otthonában. Ibn Ijadot és társait átadják majd a galláknak, akik bizonyára rabszolgának adják el valamennyiüket Abesszíniába. Stimbolt hordágyon vitte el négy markos waziri, s a társaság nekiindult délnek, vissza Tarzan földje felé. Négy további waziri cipelte a Szent Sír Városának kincsét. Blake ismét felöltötte a láncinget, felült nagy harci ménjére, amikor a menet elindult

a faluból a délnek vezető ösvény mentén. Tarzan és az aranyszőrű oroszlán az amerikai mellett állt. Blake lehajolt és kezet nyújtott a majomembernek. – Viszontlátásra, uram. – Viszontlátásra? – kérdezte Tarzan. – Hát nem jön haza velünk? Blake megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Én visszatérek a középkorba a szeretett nővel. Tarzan és Jad-bal-ja az úton állt és figyelte, hogy lovagol el Sir James Nimmr városa felé. Szépen lobogott kék-ezüst zászlócskája a nagy lándzsa vashegyén.

TARTALOM 1. Tantor, az elefánt 2. Társak a vadonban 3. To-yat majmai 4. Bolgani, a gorilla 5. A Tarmangani 6. Ara, a villám 7. A kereszt 8. A kígyó lecsap 9. Sir Richard 10. Ulala visszatér 11. Sir James 12. „Holnap meghalsz!” 13. Zejd bejtjében 14. Kard és pajzs 15. A magányos sír 16. A Nagy Torna 17. „A szaracénok” 18. A fekete lovag 19. Lord Tarzan 20. „Szeretlek!” 21. „Minden drágakőért egy csepp vért!” 22. A majom menyasszonya 23. Jad-bal-ja 24. És minden összefut

Table of Contents 1. Tantor, az elefánt 2. Társak a vadonban 3. To-yat majmai 4. Bolgani, a gorilla 5. A Tarmangani 6. Ara, a villám 7. A kereszt 8. A kígyó lecsap 9. Sir Richard 10. Ulala visszatér 11. Sir James 12. „Holnap meghalsz!” 13. Zejd bejtjében 14. Kard és pajzs 15. A magányos sír 16. A Nagy Torna 17. „A szaracénok” 18. A fekete lovag 19. Lord Tarzan 20. „Szeretlek!” 21. „Minden drágakőért egy csepp vért!” 22. A majom menyasszonya 23. Jad-bal-ja 24. És minden összefut