Edgar Rice Burroughs A MARS SAKKJÁTÉKOSAI

Edgar Rice Burroughs A MARS SAKKJÁTÉKOSAI Edgar Rice Burroughs: The Chessmen of Mars © Edgar Rice Burroughs, 1922 Fordította: Kádár Tamás

Előszó John Carter a Földön Shea, mint általában, éppen megvert sakkban. Én pedig szokásomhoz híven úgy próbáltam kielégíteni kicsinyes bosszúvágyamat, hogy vagy századszor emlékeztettem arra a néhány tudós által fölvetett elméletre, amely szerint a rendkívüli sakkjátékosok a tizenkét évesnél fiatalabb gyerekek, a hetvenkét évesnél idősebb felnőttek és szellemi fogyatékosok közül kerülnek ki. Azon ritka alkalmakkor, amikor nyerek, természetesen könnyedén meg szoktam feledkezni erről az elméletről. Shea elment lefeküdni, és nekem is követnem kellett volna, hiszen itt mindig nyeregben talál minket a napkelte, mégis ott maradtam a könyvtárban a sakktábla előtt ülve, és ráérősen fújtam a füstöt legyőzött királyom feje fölött. Miközben ilyen hasznosan töltöttem az időt, hallottam, hogy kinyílt a nappali keleti ajtaja, és valaki belépett. Azt hittem, Shea jött vissza, hogy megbeszéljünk valamit a másnapi munkával kapcsolatban, azonban hogy fölnéztem, a két szobát összekötő ajtóban egy bronzszínű óriás alakja rajzolódott ki. Meztelen testét drágakövekkel kirakott szíjak díszítették, derekán, az egyik oldalon ékes rövid kardot, a másikon pedig különös pisztolyt hordott. Fekete hajáról, acélszürke szeméről, nemes vonásairól és bátor mosolyáról azonnal ráismertem, és talpra ugorva, kitárt karral léptem elé.

– John Carter! – kiáltottam. – Te?! – Senki más, fiam – felelte egyik kezébe fogva kezemet, míg a másikat vállamra tette. – Mi járatban vagy? – érdeklődtem. – Hosszú évek óta nem jártál a Földön, és soha nem jöttél még marsbéli öltözékben. Mennyire örülök, hogy látlak! És egyetlen nappal sem lettél öregebb azóta, hogy kisgyerekkoromban a térdeden lovagoltattál. Mivel magyarázod ezt, John Carter, Mars ura, vagy próbálod-e egyáltalán magyarázni? – Miért magyaráznám a megmagyarázhatatlant? – felelte. – Ahogy már mondtam neked, nagyon öreg vagyok, nem is tudom éveim számát. Nem emlékszem, hogy gyerek leltem volna. Mindig így néztem ki, amilyennek most látsz, és amilyennek ötéves korodban láttál. Te öregedtél, bár sokkal fiatalabbnak látszol, mint a korodbeli férfiak, ami nyilván annak köszönhető, hogy ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben, én azonban egyáltalán nem változom. Megvitattam a kérdést egyik barátommal, egy neves marsbéli tudóssal, de ő is csak elméletekkel tudott előállni. Egyszerűen örülök a ténynek, hogy nem öregszem; szeretem az életet és a fiatalságot. – És most válaszolok arra a kérdésedre, hogy mi hozott a Földre ebben a földi szem számára szokatlan öltözékben. Az egész Kar Komáknak, a lothari íjásznak köszönhető. Tőle származott az ötlet, amelynek alapján belefogtam abba a kísérletbe, amit végül siker koronázott. Mint tudod, én magam bármikor átrepülhetek a végtelen űrön, de ezt a képességemet nem tudtam átvinni élettelen dolgokra. Most először azonban pontosan úgy láthatsz,

ahogy marsbéli barátaim látnak – íme az a rövid kard, mely sok vad ellenség vérét megízlelte, a szíjak Hélium jelével és a rangjelzésemmel, és a pisztoly, amit Tars Tarkastól, Thark jeddakjától kaptam ajándékba. – Utazásomnak csak az volt a célja, hogy lássalak, és ki akartam próbálni, át tudok-e hozni élettelen és élő dolgokat a Marsról. Á Föld nem az én otthonom már. Minden Barsoomhoz köt – a feleségem, a gyermekeim, a munkám; minden. Eltöltök veled egy kellemes estét, azután visszatérek abba a világba, amit az életemnél is jobban szeretek. Miközben beszélt, leült a sakkasztal másik oldalán lévő székbe. – Gyermekeket említettél – mondtam. – Carthorisnak tehát van testvére? – Egy húga. Álig valamivel fiatalabb Carthorisnál, és a legszebb lány, aki valaha beszívta a haldokló Mars ritka levegőjét. Csak anyja, Dejah Thoris múlja felül szépségben Héliumi Tarát. Egy pillanatra szórakozottan kézbe vette az egyik sakkfigurát. – Van a Marson egy ehhez nagyon hasonló játék – mondta. – És él egy faj, amely emberekkel és kivont karddal játssza. A játék neve j etan. Hasonló táblán játsszák, csak az száz kockából áll, és mindkét félnek húsz bábuja van. Ha csak meglátom, hogy játszanak, mindig eszembe jut, mi történt Héliumi Tarával a barsoomi sakkjátékosok között. Kíváncsi vagy a történetére? Természetesen kíváncsi voltam, és most megpróbálom –

egyes szám harmadik személyben – elmesélni, amit a Mars urától hallottam. Ha az olvasó következetlenségre vagy hibákra bukkanna, az nem John Carternak, hanem az én feledékenységemnek köszönhető. Különös ez a történet, és tökéletesen barsoomi.

I. fejezet TARA SZESZÉLYESKEDIK Héliumi Tara fölkelt a selymek és prémek közül, álmosan kinyújtóztatta légies testét, és a szoba közepére ment az alacsony mennyezetről lógó bronzkoronghoz. Sugárzott belőle az egészség és a testi tökéletesség – a hibátlan összhang erőfeszítés nélküli harmóniája. Selyemfátylat viselt a vállán átvetve, fekete haja magasan a fejére tornyozva. Egy ütővel könnyedén megérintette a gongot, és a hívásra hamarosan belépett egy szolgáló, akinek mosolyát úrnője viszonozta. – Érkeznek már apám vendégei? – kérdezte a hercegnő. – Igen, Héliumi Tara – felelt a szolgáló. – Láttam Kantos Kant, a Flotta vezérét, Sorant, Ptartli hercegét és Djor Kantost, Kantos Kan fiát. – Djor Kantos nevének említésekor cinkosul úrnőjére nézett. – Ja, és mások is megérkeztek már. – Akkor készítsd elő a fürdőmet, Uthia – szólt Tara. – És mondd csak, miért mosolyogsz rám így, amikor kimondod Djor Kantos nevét? Á szolgáló vidáman fölnevetett. – Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy imád téged – mondta. – Számomra nem az – jelentette ki Tara. – Bátyám, Carthoris barátja, ezért gyakran jár hozzánk, de nem miattam. Carthoris iránti barátsága hozza ily gyakran apám

palotájába. – De hát Carthoris északon vadászik Taluval, Okar jeddakjával – emlékeztette Uthia. – A fürdőmet. Uthia! – kiáltott rá Tara. – Meglátod, egyszer bajt hoz rád a nyelved. – A fürdő készen áll, Héliumi Tara – felelt a lány, és szeme vidáman csillogott, mert tudta, nincs akkora harag, hogy kiszoríthatná a hercegnő szívéből szolgálója iránti szeretetét. Kinyitotta a szomszédos szobára nyíló ajtót, ahol készen állt a fürdő, illatos víz a márványmedencében. A medencét aranyoszlopok és köztük aranylánc vette körbe, és kétoldalt márványlépcsők vezettek a vízbe. Az üvegkupolán beáradó napfény megcsillant a fehér márványfalakon és a szobán övszerűen körbefutó, fürdőzőket és halakat ábrázoló domborművön. Tara levette válláról a fátylat, és szolgálójának nyújtotta. Lassan leereszkedett a lépcsőn, s ellenőrizte a víz hőmérsékletét gyönyörű lábfejével, amit nem torzított el szűk cipő és magas sarok. Olyan szép volt ez a láb, amilyennek Isten szándéka szerint lennie kell, és amilyennek mégis ritkán sikerül. A víz hőmérséklete kellemes volt, s a lány föl-alá úszkált a medencében. A fókák könnyedségével mozgott a vízben, le-lebukva, s izmai lágyan hullámzottak bőre alatt – a báj, az egészség és a boldogság szavak nélküli dala. Hamarosan kilépett a medencéből, és szolgálójára bízta magát, aki egy aranyedényből édes illatú, habzó anyaggal kente be testét. Amikor mindenütt habos lett, Tara visszamerült a vízbe, azután törülközőjével megszárítkozott, és a fürdő véget ért.

Az az egyszerű elegancia, ahogyan fürdött, a hercegnő egész életét jellemezte – nem voltak fölösleges szolgák és pompa, nem vesztegette az idejét hiábavalóságokra. Félórával később a haját is elrendezte már a marsbéli furcsa, de megkapó kontyba, fölvette arannyal és drágakövekkel díszített szíjait, és készen állt, hogy a Mars urának palotáját benépesítő vendégek közé menjen. Ahogy kilépett lakosztályából, két, Hélium hercegének jelvényeit viselő harcos csatlakozott hozzá, emlékeztetve arra, hogy Barsoomon soha nem lehet kizárni az orgyilkosság veszélyét, amely ellensúlyozza az akár több ezer éves emberi életet. A kertre nyíló ajtóhoz közeledve egy szintén testőrök által kísért nő közeledett feléjük a palota egy másik lakosztályából. Tara hercegnő boldog mosollyal fordult felé, miközben testőrei térdre ereszkedtek, és lehajtott fővel önként hódoltak Hélium kedvencének. Mint mindig, a harcosok most is szívükre hallgattak, amikor így köszöntötték Dejah Thorist, akinek halhatatlan szépsége miatt nemegyszer küzdöttek életrehalálra Barsoom más népeivel. Hélium népe az imádatig szerette John Carter asszonyát, mintha tényleg istennő lett volna az isteni szépség. Anya és lánya a kedves „kaor”-ral köszöntötték és megcsókolták egymást. Együtt léptek a kertbe a vendégek közé. Egy hatalmas termetű harcos kivonta kardját, lapjával pajzsára ütött, és a hang elnyomta a beszélgetés és nevetés zaját. – A hercegnő! – kiáltotta. – Dejah Thoris! A hercegnő!

Héliumi Tara! A Marson mindig így jelentik be a királyi felségeket. A vendégek fölemelkedtek, a két nő lehajtotta a fejét, a testőrök pedig eltűntek a bejárat két oldalán. Néhány nemes lépett elő, hogy kifejezze hódolatát, majd újra fölcsendült a nevetés, és a vendégek tovább beszélgettek, Dejah Thoris és lánya pedig természetesen elvegyültek az emberek között. Viselkedésükön nem látszott, hogy rangban fölöttük állnának, pedig nem egy olyan jeddak és egyszerű harcos volt jelen, akinek nem volt más címe, mint bátor tettei és nemes hazaszeretete. A Marson az embereket saját érdemeik és nem őseik alapján értékelik, akármilyen családfával büszkélkedjen is az illető. Tara végigjártatta tekintetét a vendégeken, míg meg nem találta, akit keresett. Vajon a rosszallás árnyéka suhant át tekintetén, vagy csak a ragyogó napfény kápráztatta el? Ki tudja?! Tara abban a biztos tudatban nőtt fel, hogy egy napon Djor Kantos, apja legjobb barátjának a fia lesz a férje. Ez volt Kantos Kannak és a Mars urának leghőbb vágya, és Tara ezt tényként fogadta el, akárcsak Djor Kantos. Néhányszor beszélgettek a házasságról, mint valami olyasmiről, amely egyszer majd bekövetkezik a távoli jövőben, mint például Djor Kantos előléptetése a flottánál, ahol most padwarként szolgált, vagy Tardos Mors, Hélium jeddakja, Tara nagyapja udvarának az eseményei vagy a Halál. A szerelemről soha nem beszélgettek, és ez zavarta Tarát, amikor nagy ritkán elgondolkozott kettőjükön, mert tudta, hogy akik összeházasodnak, általában igen sokat foglalkoznak a szerelem kérdésével, és a női

kíváncsiság is ösztökélte – tudni akarta, milyen a szerelem. Nagyon kedvelte Djor Kantost, és tudta, hogy az ifjú is így érez iránta. Szívesen voltak együtt, mert ugyanazokat a dolgokat, könyveket és embereket szerették, s ha táncoltak, az nemcsak nekik volt öröm, hanem azoknak is, akik nézték. Tara el sem tudta képzelni, hogy máshoz menjen feleségül, mint Djor Kantoshoz. Tehát nyilván a nap miatt vonta össze szemöldökét abban a pillanatban, amikor észrevette, hogy Djor Kantos elmélyülten beszélget Olvia Marthisszal, Hastor jedjének lányával. Djor Kantosnak kötelessége lett volna, hogy azonnal üdvözölje Dejah Thorist és Tarát, azonban elmulasztotta ezt, és a Mars urának lánya bizony rosszallón ráncolta szemöldökét. Tara alaposan szemügyre vette Olvia Marthist, és bár sokszor találkozott már vele, s jól ismerte, most más szemmel nézte, és első ízben tűnt föl neki, mennyire kitűnik szépségével a hastori lány még Hélium gyönyörű lányai közül is. Tara zavarba jött. Megpróbálta elemezni az érzéseit, de nem sok sikerrel. Olvia a barátja volt. Nagyon szerette, és nem érzett haragot iránta. Vajon Djor Kantosra lenne dühös? Végül úgy döntött, nem. Egyszerűen csak meg-lepődött azon, hogy Djor Kantos több érdeklődést mutat valaki iránt, mint iránta. Már indulni akart, hogy csatlakozzon hozzájuk, amikor apja hangját hallotta közvetlenül a háta mögött. – Héliumi Tara! – szólította John Carter. Tara megfordult. Apja egy harcossal közeledett, akinek öltözéke és ékei idegenre vallottak. Még a héliumi férfiak és a máshonnan érkezett vendégek pompás viselete is

elhomályosult az idegen öltözékének barbár ragyogása mellett. Bőrszíjait teljesen beborították a platinadíszítések és a drágakövek, akárcsak kardja markolatát és hosszú, marsbéli pisztolyának tokját. Ahogy lépkedett a Mars ura mellett, a napfényben ragyogó ékkövek fényaurát vontak köré, isteni megjelenést kölcsönözve nemes alakjának. – Héliumi Tara, ő Gahan, Gathol jedje – mondta John Carter, az egyszerű barsoomi bemutatással. – Kaor! Gahan, Gathol jedje – üdvözölte Tara az ifjút. – A lábad elé helyezem kardom, Héliumi Tara – mondta a fiatal főnök. A hadúr magukra hagyta őket, ők pedig leültek egy ersile-padra az egyik sorapusfa árnyékában. – A távoli Gathol... – mondta elgondolkozva a lány. – A gondolataimban mindig titokzatosság, romantika és az őseink félig elfeledett tudása kapcsolódik hozzá. Képtelen vagyok úgy gondolni Gatholra, mint ami még létezik, talán azért, mert eddig soha nem találkoztam gatholi emberrel. – S talán azért is, mert olyan messze van Héliumtól kicsi, szabad városunk, mely könnyen elférne a hatalmas Hélium egyik szegletében – tette hozzá Gahan. – De amit hiányolunk hatalomban, azt pótoljuk büszkeséggel – folytatta nevetve. – Hitünk szerint a miénk a legrégebben lakott város Barsoomon. Egyike azon keveseknek, amely megőrizte szabadságát, annak ellenére, hogy ott találhatók a legrégebbi gyémántbányák, melyek a többivel ellentétben kimeríthetetlenek. – Mesélj nekem Gatholról – kérte a lány. – Nagyon kíváncsi vagyok. – Az ifjú jed nemes vonásai feltehetően

csak növelték kíváncsiságát a távoli Gathol iránt. Láthatóan Gahan sem bánta, hogy egyedül bitorolta a. hercegnő társaságát. Tekintetét lebilincselték a szép vonások, és nem is kalandozott messzebb az ékkövekkel félig eltakart kerek kebleknél, a meztelen vállaknál és a pompás karperecekkel ékes, tökéletes karoknál. – Ősi történelmi könyveitekből nyilván tudod, hogy Gathol Throxeus szigetén épült Barsoom öt óceánja közül a legnagyobbikon. Ahogy az óceán visszahúzódott, Gathol egyre lejjebb terjeszkedett a hegyoldalon, amelynek csúcsa valaha a sziget volt, míg mára egészen a tengerfenékig nyúlik, a hegy oldalát pedig a bányák teraszai borítják. Nagy sósmocsár vesz körül minket, amely megvéd a földi inváziótól, töredezett, magas hegyeink pedig szinte lehetetlenné teszik egy ellenséges flotta leszállását. – Tehát a vidék és bátor harcosaitok mindentől megóvnak? – kérdezte a lány. Gahan elmosolyodott. – Erről nem szoktunk beszélni, csak az ellenségeinknek, és akkor is inkább a kardok, mint a szavak nyelvén. – De hogyan tehet szert jártasságra a harci művészetekben egy nép, amelyet a természet ennyire megvéd? – kérdezte Tara, akinek tetszett a fiatal jed előző válasza, mégis az motoszkált a fejében, milyen furcsán nőies a beszélgetőpartnere. Ezt a meggyőződését nyilván erősítette a jed ékes fegyvereinek és szíjainak látványa, ami inkább parádéhoz illett, mintsem háborúba. – Bár természetes határaink számtalanszor megvédtek a betolakodóktól, azért értek minket támadások –

magyarázta a jed –, mivel Gatholnak annyira gazdagok a gyémántbányái, hogy mindig akad vállalkozó, aki a majdnem biztos kudarc ellenére ki akarja fosztani független városunkat, így néha adódik alkalom a gyakorlásra. De Gathol nem csak a hegyre épült városból áll. Országom Polodonától (az Egyenlítőtől) északra tíz karadig és Horztól, a tizedik nyugati karadtól a huszadikig terjed, tehát több millió négyzethaadnyi területen fekszik, melynek jó része pompás legelő, ahol hatalmas csordákban élnek thoatjaink és zitidarjaink. – Mivel mindenfelől rabló ellenségek vesznek körül, a pásztorainknak jó harcosoknak kell lenniük, különben már nem lennének csordáink, és biztos lehetsz benne, hogy rengeteget harcolnak. Aztán meg rengeteg munkásra van szükségünk a bányákban. A gatholiak harcosoknak tartják magukat, ezért nem szeretnek a bányákban dolgozni. A törvény azonban kimondja, hogy minden gatholi köteles naponta egy órát a kormánynak dolgozni. Gyakorlatilag ez az egyetlen adó. Mindazonáltal az emberek jobban szeretik, ha valaki dolgozik helyettük, és a mi népünkből ezt senki nem vállalja, tehát rabszolgákra van szükségünk, és mondanom sem kell, hogy rabszolgákat csak harc árán lehet szerezni. Ezeket a rabszolgákat aztán kivisszük a piacra. Az értük kapott pénz fele az államot illeti, a másik fele pedig a harcost, aki foglyul ejtette őket. A rabszolga dolgozik a vásárló, vagyis a gazdája helyett. Egy jó rabszolga egy év alatt ledolgozza a gazdája hat évnyi közmunkáját, és ha van helyette ember, szabadon engedjük, és visszatérhet otthonába.

– Platinával és gyémánttal harcoltok? – kérdezte Tara, és sejtelmes mosollyal a jed ékszereire mutatott. Gahan fölnevetett. – Hiú nép vagyunk – ismerte be jókedvűen –, és talán túl nagy hangsúlyt fektetünk a külső megjelenésre. Mindennapi tevékenységeink során versengünk egymással öltözékünk pompájában, de a csatamezőn olyan egyszerű bőröket viselünk, amilyet még nem láttam Barsoom harcosain. Büszkék vagyunk szépségünkre, különösen asszonyaink szépségére. Hadd legyek oly bátor meghívni téged, Héliumi Tara az országomba, hogy népem találkozhasson egy valódi szépséggel. – Hélium leányait arra tanítják, hogy forduljanak el a hízelgőktől – felelt a lány, de Gahan, Gathol jedje észrevette, hogy közben elmosolyodik. Kürt harsant tisztán és élesen, elnyomva a beszélgetés és nevetés lármáját. – Barsoom Tánca! – Az ifjú jed fölkapta a fejét. – Add nekem ezt a táncot, Héliumi Tara! A lány odapillantott a padra, ahol utoljára látta Djor Kantost, de a férfi nem volt sehol. Válaszként biccentett a gatholi kérésére. Szolgák sürgölődtek a vendégek között, és kis egyhúrú hangszereket osztottak szét. Mindegyiken egy betű jelezte a hangmagasságot. A hangszerek skeelből készültek, bélhúrral, és úgy voltak kialakítva, hogy illeszkedjenek a táncosok bal alkarjához, ahová fölszíjazták őket. A táncosok kaptak egy béllel betekert gyűrűt is, amit mutatóujjuk első és második ujjperce közé húztak, és ha megpendítették vele hangszerüket, az megszólalt a

megfelelő hangon. A vendégek fölemelkedtek, és lassan a kert déli részén növő vörös gyep felé indultak, ahol a táncot tartották, amikor Djor Kantos Tarához sietett. – Add nekem. – kezdte, de Tara egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Elkéstél, Djor Kantos – mondta hamis haraggal. – Héliumi Tara nem táncol a lustákkal. De most siess, különben lekésel Olvia Marthisról is, akinek soha nem kellett sokáig várnia, hogy fölkérjék. – Már lekéstem – ismerte be szomorúan Djor Kantos. – Azt akarod mondani, hogy csak akkor jöttél Héliumi Tarához, amikor Olvia Marthisról már lekéstél? – kérdezte a lány még mindig tettetett dühvel. – Ó, Héliumi Tara, nagyon jól tudod, hogy nem így van – erősködött a fiatalember. – Hát nem természetes, hogy azt hittem, csakis nekem adhatod Barsoom Táncát, ahogy az elmúlt tizenkét évben? – És malmoznom kellett volna az ujjaimmal, amíg végre eszedbe jutok? Jaj, nem, Djor Kantos, Héliumi Tara nem vár a lustákra. A lány egy gyors mosollyal elbúcsúzott, és Gahannel a gyülekező táncosok felé indult. Barsoom Tánca olyan a Mars hivatalos táncai között, mint a Földön egy világméretű össztánc, csak sokkal kifinomultabb és szebb. Ha egy marsbéli fiatal olyan fontos összejövetelre készül, ahol táncolnak, legalább három táncot el kell sajátítania: Barsoom Táncát, nemzeti táncát és városa táncát. Ebben a három táncban a táncos

magának szolgáltatja a zenét, ami emberemlékezet óta soha nem változik, akárcsak a lépések vagy a mozdulatok. Minden barsoomi tánc méltóságteljes és csodálatos, de Barsoom Tánca a mozgás és harmónia gyönyörű eposza – nincsenek benne groteszk testtartások vagy közönséges, kétértelmű mozdulatok. A legszebb ideáljait írja le egy olyan világnak, melynek lakói tisztelik asszonyaik szépségét, báját és tisztaságát, s a férfiak erejét, méltóságát és hűségét. Ezen a napon John Carter, a Mars ura és hitvese, Dejah Thoris vezette a táncot, és az egyetlen pár, amely hasonló elragadtatást váltott ki a vendégekből, Gathol ragyogó jedje és gyönyörű partnere volt. Az örökké változó figurák közben a férfi egyszer a lány kezét érintette, máskor finom karját, melyet nem rejtett el az ékes hangszer, a lány pedig, bár vagy ezerszer táncolt már a múltban, most először érezte, hogy egy férfi karja meztelen bőréhez ér. Zavarba jött attól, hogy mindezt észrevette, s kérdőn, szinte rosszallón nézett föl a férfira, mintha az ő hibája lenne, amit érez. Találkozott a tekintetük, és Tara olyasmit látott a jed szemében, amit Djor Kantoséban soha. Ez a tánc végén történt, és amikor elhallgatott a zene, mindketten megálltak, s tekintetük még mindig összefonódott. Gahan szólalt meg először. – Szeretlek, Héliumi Tara! – mondta. A lány kihúzta magát. – Gathol jedje megfeledkezik magáról – jelentette ki gőgösen. – Gathol jedje legszívesebben mindenről megfeledkezne rajtad kívül, Héliumi Tara – felelt a férfi, és hevesen megszorította a lány puha kezét, mely még az övében

pihent. – Szeretlek, Héliumi Tara – ismételte meg. – Miért nem akarod meghallani, amit a szemed úgyis lát, és nem tagad meg? – Mit merészelsz? A gatholi férfiak ilyen otrombák? – Nem otrombák, de nem is ostobák – mondta csendesen Gahan. – Csak tudják, amikor szeretnek egy nőt, és amikor szerelmük viszonzásra talál. Tara dühösen toppantott a lábával. – Menj! Mielőtt kénytelen leszek tudatni apámmal, milyen tiszteletlenül viselkedik egyik vendége. Ezzel megfordult, és távozni készült. – Várj! – kiáltott utána a férfi. – Csak még egy szót. – Bocsánatkérés? – Inkább jóslat. – Nem akarom hallani – vágta rá Héliumi Tara, és elsietett. Furcsán gyengének érezte magát, és hamarorsan visszavonult a lakosztályába, ahol sokáig állt az ablaknál, és Nagy Hélium vörös tornyát nézte a távolban. Egyszerre elfordult az ablaktól. – Gyűlölöm! – mondta fennhangon. – Kit? – kérdezte Uthia, a kivételezett. Tara nagyot dobbantott. – Azt a rossz modorú fajankót, Gathol jedjét – felelte. Uthia fölvonta keskeny szemöldökét. A dobbantásra hatalmas vadállat ugrott föl a szoba sarkában, Tarához rohant, és fölnézett rá. A lány az állat csúf fejére tette kezét. – Jó öreg Woola – mondta. – Senki nem tud úgy szeretni, mint te, mégsem vagy soha tolakodó. Bárcsak

rólad vennének példát a férfiak!

II. fejezet KISZOLGÁLTATVA A VIHARNAK Héliumi Tara nem ment vissza a kertbe, apja vendégeihez, inkább a lakosztályában várt Djor Kantos könyörgő üzenetére, hogy fensőbbségesen visszautasíthassa. Az üzenet azonban elmaradt. Tara először dühös volt, aztán megbántott, és mindvégig értetlen. Egyszerűen nem értette a dolgot. Gathol jedje is eszébe jutott, és ilyenkor dobbantott a lábával, mert tényleg nagyon dühös volt. Micsoda szemtelen alak! Gahan azzal gyanúsította, hogy szerelmet olvasott ki a tekintetéből. Még soha nem sértették és alázták meg ennyire. Egyetlen férfit sem gyűlölt ennyire életében. Hirtelen Uthiához fordult. – A repülő bőrjeimet! – És a vendégek?! Atyád biztosan elvárja, hogy visszatérj. – Akkor csalódni fog – vetette oda Tara. A szolgáló habozott. – De a hadúr nem szereti, ha egyedül repülsz, úrnőm – emlékeztette Tarát. A hercegnő fölugrott, vállon ragadta a boldogtalan lányt, és megrázta. – Kezdesz elviselhetetlenné válni, Uthia – kiabált rá. – Ha így folytatod, nem lesz más választásom, mint hogy kiküldjelek a rabszolgapiacra. Ott majd találsz magadnak kedvedre való gazdát. A szolgáló szemét elfutották a könnyek. – Csak azért

beszéltem, mert szeretlek, hercegnőm – mondta halkan. Tara megenyhült. Magához ölelte szolgálóját, és megcsókolta. – Úgy viselkedtem, mint egy thoat, Uthia – mondta. – Bocsáss meg! Szeretlek, mindent megtennék érted, és soha nem tudnék ártani neked. Mint már annyiszor, fölajánlom neked a szabadságot. – Nem vágyom a szabadságra, ha elválaszt tőled, Héliumi Tara – felelt Uthia. – Boldog vagyok melletted, nélküled, azt hiszem, meghalnék. A két lány ismét megcsókolta egymást. – Akkor ugye nem mész el egyedül repülni? – kérdezte a szolgáló. Tara fölnevetett, és belecsípett Uthiába. – Te kis csökönyös. Persze hogy elrepülök. Hát nem azt csinálja-e Héliumi Tara, amihez kedve van? Uthia szomorúan megrázta a fejét. – Sajnos, igen – ismerte el. – Barsoom ura mindenkivel kemény, mint a kő : de Dejah Thoris és Tara kezében elolvad, akár a viasz. – Akkor fuss, és hozd a repülő bőrjeimet, ahogy egy jó szolgálóhoz illik. Tara Hélium ikervárosán messze túl, az okker tengerfenék fölött repült gyors gépével. Élvezte a sebességet és a gép megbízhatóságát, miközben északnyugat felé tartott. Nem gondolkozott rajta, miért ezt az irányt választotta. Talán mert arrafelé terültek el Barsoom kevéssé ismert részei, tehát a Romantika, Titokzatosság és Kaland. Gathol is arra volt, de ez – tudatosan – nem jutott a lány eszébe.

Többször eszébe jutott viszont annak a távoli királyságnak a jedje, de ezek nem voltak kellemes gondolatok. Arcát ilyenkor elfutotta a szégyenpír, és szíve haraggal telt el. Nagyon dühös volt Gathol jedjére, és tudta, hogy bár soha többé nem fogja látni, az iránta érzett gyűlölet örökre friss marad emlékezetében. Még többet gondolt egy másik férfira, Djor Kantosra, és ilyenkor a hastori Olvia Marthis is eszébe jutott. Héliumi Tara érezte, hogy féltékeny a szép Olviára, és ez nagyon bosszantotta. Haragudott magára és Djor Kantosra, de Olviára nem, sőt nagyon is szerette a lányt, tehát igazán nem lehetett féltékeny rá. Az volt a baj, hogy egyszer nem Tara akaratának megfelelően történtek a dolgok. Djor Kantos egyáltalán nem rohant hozzá, mint egy rabszolga, amikor várta, és ó, itt jött az igazi bökkenő: egy idegen, Gahan, Gathol jedje tanúja volt a megaláztatásának. Látta, hogy Djor Kantos nem kérte fel, és a segítségére kellett sietnie, hogy Tarának ne kelljen „petrezselymet árulnia”. A visszavisszatérő gondolat hatására Tara szinte égett a szégyentől, majd elfehéredett a dühtől. Végül olyan hirtelen fordult meg gépével, hogy szinte lerepült a keskeny, lapos fedélzetről, és sötétedés előtt hazaért. A vendégek már távoztak. Csend szállt a palotára. Egy órával később Tara csatlakozott szüleihez a vacsoránál. – Itt hagytál minket, Héliumi Tara – mondta John Carter. – A Mars urának vendégei nem ezt várták tőled. – Nem hozzám jöttek – felelt Tara. – Nem én hívtam őket. – De a te vendégeid is voltak – válaszolt apja. A lány fölállt, odament hozzá, és megölelte.

– Te kedves, virginiai úriember – mondta, és összeborzolta a férfi sűrű, fekete haját. – Virginiában ezért az apád a térdére fektetne és elfenekelne – jegyezte meg John Carter mosolyogva. A lány az ölébe ugrott, és megcsókolta az arcát. – Már nem szeretsz – mondta. – Senki sem szeret – tette hozzá, de képtelen volt bánatos arcot vágni, önkéntelenül kitört belőle a nevetés. – Inkább az a baj, hogy túl sokan szeretnek. És most még eggyel gyarapodott a számuk. – Ugyan! – kiáltott föl Tara. – Miről beszélsz? – A galholi Gahan engedélyt kért, hogy udvarolhasson neked. A lány kihúzta magát, és magasra emelte állát. – Soha nem mennék feleségül egy két lábon járó gyémántbányához – jelentette ki. – Látni sem akarom. – Én is ezt mondtam neki – mondta John Carter –, és még azt is, hogy már el vagy jegyezve. Nagyon udvariasan reagált, ugyanakkor értésemre adta, hogy ő mindig megkapja, amit akar, és téged nagyon is akar. Lehetséges, hogy ez újabb háborút jelent. Anyád szépsége miatt Hélium hosszú évekig háborúzott, és meg kell vallanom, Héliumi Tara, ha fiatal lennék, egész Barsoomot lángba borítanám, hogy megszerezzelek, ahogy isteni anyádért most is megtenném – fejezte be, és az arany étkészlettel borított sorapus-asztal fölött a Mars legszebb asszonyára mosolygott. – A lányunknak még fölösleges ilyen dolgokkal foglalkoznia – szólalt meg Dejah Thoris. – Ne felejtsd el,

John Carter, hogy Tara nem földi halandó, akinek az élete véget ér, mire egy barsoomi leány eléri a felnőttkort. – De Barsoom leányai is gyakran férjhez mennek húszéves korukban – erősködött a férfi. – Ez igaz, de ők még akkor is megőrzik szépségüket, amikor negyven földi generáció elporladt. Fölösleges sietni, legalábbis Barsoomon. Mi nem öregszünk és halunk meg olyan gyorsan, ahogy elmondásod szerint a Föld lakói, bár te magad vagy szavaid élő cáfolata. Ha eljön az ideje, Héliumi Tara feleségül megy Djor Kantoshoz, de addig fölösleges ezen töprengenünk. – Nem – mondta a lány. – Bosszant ez a téma, és nem megyek feleségül Djor Kantoshoz vagy bárki máshoz, nem szándékozom férjhez menni. Apja és anyja mosolyogva egymásra néztek. – Lehet, hogy Gahan magával visz, amikor visszatér – mondta az előbbi. – Tehát elment? – kérdezte Tara. – Reggel indul a repülőjével Gatholba. – Akkor soha többé nem látom – mondta a lány, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Ő mást mond – jegyezte meg John Carter. A lány egy vállrándítással lezárta a témát, és a beszélgetés más mederben csordogált tovább. Levél érkezett Ptarthi Thuviától, aki meglátogatta apja udvarát, mialatt férje, Carthoris Okarban vadászott. Hírek érkeztek arról is, hogy a tharkok és warhoonok ismét háborúztak, illetve komolyabb ütközetet vívtak, mivel a háborúskodás szinte hozzátartozott életük mindennapjaihoz. E két vad,

zöld horda emberemlékezet óta nem tudott békében élni egymással, egy rövid fegyverszünettől eltekintve. Két újabb csatahajót indítottak el Hastorból. A szent thernek egy kis csoportja föl akarta éleszteni Issus ősi és rossz hírű vallását, aki szerintük még mindig él, és kommunikál velük. Dusarból is háborúról számoltak be. Egy tudós kijelentette, hogy emberi élet jeleire bukkant a távolabbi holdon. Egy őrült megpróbálta tönkretenni az atmoszféra-telepet. NagyHéliumban hét embert öltek meg az utóbbi tíz zodban (egy földi nap). A vacsora után Dejah Thoris és a hadúr jetant játszottak. Ez a barsoomi sakk, amelynek táblája száz, fekete, illetve narancssárga kockából áll. Az egyik játékosnak húsz fekete, ellenfelének húsz narancssárga bábuja van. A játék rövid leírása bizonyára érdekelni fogja azokat a földi olvasókat, akik szeretnek sakkozni, és azok számára sem érdektelen, akik esetleg fölöslegesnek érzik ezt a rövid kitérőt, mert rá fognak jönni, hogy a jetan ismerete fokozni fogja a rájuk váró izgalmakat. A bábukat, akárcsak a sakkban, két sorban helyezik a táblára. A hátsó sorban álló bábuk, balról jobbra, a következők: harcos, padwar, dwar, repülős, főnök, hercegnő, repülős, dwar, padwar, harcos. Az első sorban helyezkednek el a panthanok, a bal- és jobbszélen pedig egy-egy thoat, azaz lovas harcos. A panthanok, vagyis a tollat viselő harcosok egy mezőt léphetnek minden irányban, kivéve hátra; a thoatok, a három tollas, lovas harcosok egyet léphetnek előre és egyet átlósan, s átugorhatják az előttük lévő bábut; a két

tollas, gyalogos harcosok két mezőt léphetnek bármilyen irányban vagy átlósan; a padwarok, azaz két tollat viselő hadnagyok két mezőt léphetnek átlósan bármilyen irányban és kombinációban; a három tollas dwarok (kapitányok) hármat léphetnek egyenesen bármilyen irányban és kombinációban; a háromágú propellerrel jelölt repülősök hármat léphetnek átlósan bármilyen irányban és kombinációban, és az előttük lévő bábut átugorhatják; a tíz gyémánttal ékes fejdíszt viselő főnök három mezőt léphet bármilyen irányban, egyenesen és átlósan egyaránt; végül az egyetlen gyémánttal díszített fejékes hercegnő ugyanúgy léphet, mint a főnök, és átugorhatja az előtte álló bábukat. A játék akkor ér véget, ha az egyik játékos valamelyik bábuja az ellenfél hercegnője által elfoglalt mezőre lép, vagy ha az egyik főnök „foglyul ejti” a másikat. Ha a főnököt az ellenfél alacsonyabb rangú bábuja fogja el, vagy ha a két oldalon három-három egyenlő rangú bábu marad, és tíz lépésen belül egyik fél sem nyer, az eredmény döntetlen. Ez a játék rövid összefoglalása. Dejah Thoris és John Carter ezt a játékot játszották, amikor Tara jó éjszakát kívánt nekik, és visszavonult lakosztályába. – A reggeli viszontlátásig – szólt vissza, mielőtt kilépett. Sem ő, sem szülei nem sejtették, hogy talán soha többé nem látják egymást. Borús, szürke volt a másnap reggel. Hatalmas felhők ültek alacsonyan a tájon. Alattuk kisebb foszlányok száguldottak északnyugat felé. Tara az ablakából nézte a szokatlan látványt. Barsoom egét ritkán sötétítik el felhők.

Tara a napnak ebben a szakában általában kilovagolt kis thoatján (a vörös marsbéliek hátasállata), de a felhők látványa új kalandra ösztökélte. Uthia még aludt, és a lány nem ébresztette fel. Csendesen felöltözött, és a lakosztálya fölött, a tetőn lévő hangárhoz ment, ahol gyors, egyszemélyes gépét tartotta. Még soha nem repült felhők között, és már régóta vágyott erre a kalandra. Az erős szélben csak nehezen tudta kikormányozni a gépet a hangárból, de hamarosan már az ikerváros fölött száguldott. A vad szél hátára kapta a kis repülőt, s a lány hangosan nevetett izgalmában és örömében. Úgy bánt gépével, mint egy öreg pilóta, bár az öreg pilóták közül is kevesen mertek volna felszállni ilyen körülmények között. Gyorsan emelkedett a felhők felé, és néhány pillanattal később elnyelte a sűrű felhőtömeg. Egy új világot talált itt, üres, felfordult világot. És ez a világ hideg volt, nyirkos és elhagyatott, s miután elmúlt az újdonság varázsa, Tarát nyomasztotta a körülötte tomboló elemek végtelen ereje. Egyszerre fázni kezdett, nagyon kicsinek és nagyon magányosnak érezte magát. Ezért gyorsan még följebb emelkedett, és a felhőkön áttörve kirepült a ragyogó napfénybe, amely ezüstbe vonta az alatta elterülő égi világot. Itt is hideg volt, de a felhők nedvessége nélkül, és a gyönyörű napfény láttán Tara hangulata együtt emelkedett a magasságmérő tűjével. Ahogy lenézett az egyre messzebb kerülő felhőkre, átélte a magasban repülés csodáját, de a propeller berregése, az erős szél és a sebességmérőn megjelenő számok eszébe juttatták, hogy túl gyorsan száguld, tehát elhatározta, hogy visszafordul.

A felhők fölötti próbálkozása kudarcba fulladt. Legnagyobb megdöbbenésére azt tapasztalta, hogy törékeny gépe nem tud irányt változtatni, és a szél egyre csak löki, taszítja előre. Ekkor a felhők alá ereszkedett, az árnyékba borult föld közelébe. Itt ismét megpróbálta Hélium felé fordítani kis gépét, mire az forogni kezdett, akár egy parafadugó az örvényben. Tarának az utolsó pillanatban sikerült egyenesbe hoznia, amikor már-már lezuhant. Még soha nem járt ennyire közel a halálhoz, mégsem félt. Nyugalma mentette meg, no és a szíjak, amelyekkel a fedélzethez rögzítette magát. Tudta, hogy ha egy irányba repül a viharral, nem eshet baja, de vajon hol fog földet érni? Elképzelte szülei neheztelését, amikor nem jelenik meg a reggelinél. Észre fogják venni, hogy a gépe nincs a hangárban, és arra gondolnak majd, hogy a vihar szétzúzta vele együtt. Aztán bátor katonák az életüket kockáztatva a keresésére indulnak, és Tara ráébredt, hogy sokan odvesznek, mert ilyen vihart még soha életében nem látott Barsoomon. Vissza kell fordulnia! Vissza kell érnie Héliumba, mielőtt őrült kalandvágya akár egyetlen bátor harcos életébe kerülne! Úgy döntött, hogy a felhők fölött valamivel biztonságosabb a repülés, és több az esélye, hogy vissza tud fordulni, ezért még egyszer átverekedte magát a hideg, páradús sötétségen. Iszonyatos sebességgel száguldott, mivel a szél inkább erősödött, mintsem alábbhagyott volna. Egyfolytában igyekezett lassítani gépét, de hiába fordította meg a légcsavar forgását, a szél kénye-kedve szerint sodorta tovább. Ez volt az a pillanat, amikor Héliumi Tara

elvesztette a türelmét. Hiszen eddig minden kívánsága előtt fejet hajtott a világ. Akkor pedig ezek az elemek hogy mertek szembeszegülni vele? Majd ő megmutatja nekik, hogy a Mars urának lánya nem tűr ellenszegülést! Akkor majd megtanulják, hogy Héliumi Tarán még a természet erői sem uralkodhatnak! Tehát újra az eredeti irányba állította a légcsavart, és egyenesen belerepült a szélbe, ami fölkapta a törékeny repülőt, a hátára fordította, s össze-vissza lökte-taszította. Egy légörvényben vadul fölzúgott a propeller, de ahogy a szél újra belekapott, kitépte helyéről, és a lány tehetetlenül hánykódott egy forgó-pörgő, zuhanó-suhanó, nevetségesen kicsi valamin – hát így bántak Tarával a becsmérelt elemek. A lány először meglepődött, hogy nem az ő akarata szerint alakulnak a dolgok. Azután aggódni kezdett, de nem magáért, hanem szüleiért, akik izgulnak miatta, és a keresésére indulókért, mert biztos volt benne, hogy a veszély ellenére sokan útra kelnek. Átkozta önző meggondolatlanságát, amellyel sok ember nyugalmát és biztonságát tette kockára. Természetesen tisztában volt a rá leselkedő veszéllyel is, de ahogy Dejah Thoris és John Carter gyermekéhez illett – nem érzett félelmet. Tudta, hogy a felhajtógáz-tartályok bármeddig fönntartják, de egyrészt nem volt nála víz és élelem, másrészt Barsoom egyik legkevésbé ismert vidéke felé tartott. Arra gondolt, hogy jobban tenné, ha minél előbb leszállna, és nem távolodna el jobban Héliumtól, hogy növelje a megtalálás esélyét, de ahogy ereszkedni kezdett, rájött, hogy az iszonyatos szél

ízzé-porrá törné a gépét és vele őt is. A talaj közelében repülve sokkal jobban érzékelte a vihar gigantikus erejét, mint a felhők fölötti égbolt viszonylagos nyugalmában, mivel most láthatta, milyen munkát végzett odalenn az orkán. A levegő megtelt porral és kitépett növényekkel, egy megművelt terület fölött elrepülve pedig hatalmas fákat, kőfalakat és házakat látott, amiket felkapott a szél, s darabjaikat szétszórta a letarolt vidéken. És még sok mindent látott, ami azt a meggyőződést keltette benne, hogy tulajdonképpen Héliumi Tara csak egy apró, jelentéktelen és tehetetlen emberke. A felismerés igencsak megrázta a lány önbecsülését, s ahogy estefelé sem halkult a vihar ereje, a lány kezdte úgy érezni, hogy ez már örökre így marad, és számára nincs remény. Csak találgatni tudta, milyen messzire sodorta a szél, mert a távolságmérőn megjelenő számot hihetetlenül magasnak találta. De akármennyire hihetetlennek tűnt, a számok igazat mondtak – tizenkét óra alatt teljes hétezer haadot tett meg. Nem sokkal a sötétség beállta előtt a Mars egyik ősi, elhagyatott városa fölött száguldott el. Torquas volt, de a lány ezt nem tudhatta. Ha sejtette volna, biztosan elveszti minden reményét, mert a héliumi emberek számára Torquas olyan távoli helynek számít, mint nekünk az indonéz szigetvilág. És a vihar változatlan erővel repítette tovább. Egész éjjel suhant a sötét felhők alatt vagy fölött, Barsoom két holdjának földöntúli fényében. Éhes volt, fázott, és egyáltalán borzalmasan érezte magát, bátor kis lelkéből azonban nem szállt el a remény, bár a józan ész azt

súgta, minden hiába. Azonban Tara szembeszállt a józansággal, és spártai konoksággal néha hangosan is azt ismételgette, amit apja szokott az életveszélyes helyzetekben: Még élek! Aznap reggel korai látogató érkezett a Mars urának palotájába: Gahan, Gathol jedje. Nem sokkal azután érkezett, hogy jelezték Tara eltűnését, és a nagy izgalomban el is felejtették bejelenteni, így John Carter véletlenül botlott bele a nagy fogadófolyosón, miközben sietett, hogy elindítsa a kutatórepülőket. Gahan leolvasta az aggodalmat a hadúr arcáról. – Bocsáss meg, ha háborgatlak, John Carter, csak arra kérnélek, hogy vendégszereteteddel visszaélve hadd maradjak még egy napot. Őrültség lenne útra kelni ebben a viharban. – Szívesen látott vendégünk vagy, Gahan, amíg úgy nem döntesz, hogy elutazol, de el kell nézned, ha nem fordítok rád elég figyelmet, de most az a legfőbb gondom, hogy hazakerüljön a lányom. – Hazakerüljön?! A lányod?! Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a gatholi. – Nem értem. – A lányom könnyű kis gépével együtt eltűnt. Ez minden, amit tudunk. Feltételezésünk szerint repülni indulhatott a reggeli előtt, és a vihar magával ragadta. Ne haragudj, Gahan, de most mennem kell, hogy elindítsam a repülőket. Alighogy befejezte a mondatot, Gahan már rohant a palotakapuhoz. Ott fölugrott egy thoátra, és két harcosa kíséretében a szálláshelyéül szolgáló palota felé vágtatott Hélium utcáin.

III. fejezet A FEJ NÉLKÜLI EMBEREK A Gathol jedjének és kíséretének szállást adó palota fölött a Vanator cirkáló erős kötelékeit vadul rángatta a szél. A csarnakok zúgása és a fedélzeten szolgálatot teljesítő katonák aggódó tekintete árulkodott a helyzet komolyságáról. Csak a biztonsági szíjak miatt nem estek le a legénység tagjai a fedélzetről, a tetőn tartózkodó társaik pedig megkapaszkodtak a korlátokban és pillérekben, nehogy magával ragadja őket a tomboló orkán. A Vanator orrán ott díszlett Gathol címere, de lobogóit már egytőlegyig leszaggatta a vihar, és a felépítmény egy része is áldozatul esett, s úgy tűnt, a hajó sem sokáig bírja. Senki nem hitt benne, hogy a kötélzet hosszabb ideig ellenállhat az elemek gigászi rohamának. A tizenkét kikötőkötélnél egy-egy izmos harcos állt kivont karddal, hogy elvágják a köteleket, ha egy elszakadna közülük, mert így valamivel nagyobb esélye lett volna a legénységnek a túlélésre, mintha a szél ide-oda csapkodja a tető fölött. – Issus vérére, szerintem kibírják! – ordított egyik harcos a másiknak. – És ha nem, akkor őseink szellemei jutalmazzák meg a fedélzeten lévő harcosokat – felelt egy társa –, mert ha a kötelékek elszakadnak, hamarosan ők is felölthetik halotti bőrjeiket. Mindazonáltal, Tanus, én is azt hiszem, hogy kibírják a kötelek. Adjunk hálát, hogy nem indultunk el a

vihar előtt, mert így legalább még mindannyian élünk. – Igazad van – mondta Tanus. – Barsoom legerősebb léghajóján sem szeretnék repülni ebben a viharban. Ekkor érkezett meg Gahan a kíséretével és tizenkét héliumi harcossal. Az ifjú főnök az embereihez fordult: – Azonnal útra kelek a Vanatorral, hogy megkeressem Héliumi Tarát, akit feltehetően elragadott a vihar. Fölösleges lenne elmagyaráznom, milyen kevés esélye van a Vanatornak arra, hogy kibírja ezt az orkánt, és senkit nem kényszerítek olyan útra, amely a biztos halálba vezet. Nem éri sérelem azokat, akik itt maradnak. Aki akar, kövessen. – Ezzel fölugrott a vadul csapkodó kötéllétrára. Az első ember, aki követte, Tanus volt, és hamarosan csak a héliumiak maradtak a tetőn, akik kivont karddal álltak a gatholiak helyén a köteleknél. Most már a legénység egyetlen tagja sem hagyhatta el a Vanatort. – Erre számítottam – jegyezte meg Gahan, miközben a fentlévők segítségével a többiekkel együtt magára csatolta a biztonsági hevedereket. A Vanator parancsnoka megrázta, a fejét. Nagyon szerette gépét, a kis gatholi flotta büszkeségét. Nem magát féltette. Lelki szemeivel látta a darabokra zúzott Vanatort az egyik távoli kiszáradt tengerfenék okkersárga növényzetében, várva, hogy hamarosan kirabolják a vad zöld hordák. Gahanre nézett. – Kész vagy, San Thoris? – kérdezte a jed. – Készen állunk. – Akkor vágják el a köteleket! Továbbadták a hírt a fedélzeten, és lekiáltottak a héliumi

harcosoknak, hogy a harmadik lövésre vágják el a köteleket. Tizenkét kardnak egyszerre és egyforma erővel kellett átvágnia a három kötélből font kábelt, hogy elkerüljék az azonnali katasztrófát. Bumm! A fegyver hangja túlharsogta a szelet, és eljutott a tetőn álló harcosokig. Bumm! Tizenkét kard emelkedett a magasba. Bumm! Tizenkét penge pontosan egyszerre vágta el a tizenkét kötelet. A Vanator pörgő propellerekkel lendült előre. Pörölyként csapott le rá a vihar, és a nagy hajó az orrára billent, majd fölkapta a szél, és megpörgette, mint egy búgócsigát. A tetőn álló harcosok pedig tehetetlenül nézték, és imádkoztak a halálba tartó bátor emberek lelkéért. Mások is látták a hajót a héliumi tetőkről és hangárokból, de az előkészületek csak egy pillanatra szüneteltek, hogy újabb elszánt harcosokat indítsanak a hercegnő reménytelen felkutatására, mert a marsbéli férfiak bátorsága már csak ilyen. A Vanator nem zuhant le, legalábbis amíg látszott a városból, bár egyetlen pillanatra sem állt egyenesbe. Ideoda dülöngélt, az orrára, majd a farára billent, vagy pörgött megállás nélkül, küszködve az őt röpítő erőkkel. Mindenki látta, hogy a hatalmas hajót ugyanolyan könnyedén viszi a szél, mint az apróbb tárgyakat. Emberemlékezet óta nem tombolt ilyen vihar Barsoomon, és a krónikákban sem jegyeztek fel hasonlót. A következő pillanatban aztán mindenki elfeledkezett a Vanatorról, ahogy Kis Hélium vörös tornya összeomlott, maga alá temetve a város egy részét és rengeteg embert.

Kitört a pánik. A romok között tűz ütött ki. Megbénult a város élete, és ekkor a hadúr elrendelte, hogy azok, akik Tara keresésére indultak volna, inkább a város megmentésére szenteljék energiáikat, hiszen ő is látta a Vanator indulását, és ráébredt, hogy nem áldozhat föl több embert, különben senki sem menti meg Kis Héliumot a teljes pusztulástól. A második napon, nem sokkal dél után a vihar csendesedni kezdett, és mielőtt a nap lement volna, a kis gép – fedélzetén az élet és halál közt lebegő Tarával – békésen siklott a hullámzó dombok fölött, amelyek valaha a Mars hatalmas hegyláncait alkották. A lány teljesen kimerült az álmatlanságtól és az állandó idegfeszültségtől, ráadásul másfél napja nem evett és nem ivott. A közelben, az egyik domb mögött megpillantott valamit, ami egy kupolás toronyra emlékeztette. Gyorsan lejjebb vitte a gépet, hogy kikerüljön a torony esetleges lakóinak a látóköréből. Az építmény azt jelentette számára, hogy emberlakta vidékre került, és esetleg találhat vizet és élelmet. Ha a torony egy rég letűnt civilizáció emléke, tudta, hogy ételre nem számíthat, de vizet találhat ott. Ha laknak benne, óvatosnak kell lennie, mert ilyen távoli vidéken csak ellenséges nép élhet. Tara biztos volt benne, hogy nagyon messzire került nagyapja birodalmától, de ha ezer haad eltéréssel tudta volna, hol jár, bizonyosan megbénítja helyzetének reménytelensége. Alacsonyan tartotta a gépet, és figyelte a talajt, miközben könnyedén siklott az enyhe szélben, s végül elérte a dombot, melynek túloldalán látni vélte a tornyot. Ezután

leszállt a fák közé, és behúzta a repülőt a sűrűbe, hogy fölülről ne lehessen azonnal észrevenni, rögzítette, és elindult felderíteni a környéket. Mint az osztályába tartozó nők általában, Tara is csak egy vékony pengéjű késsel volt fölfegyverkezve, így a mostanihoz hasonló vészhelyzetben szinte kizárólag az eszére hagyatkozhatott, ha nem akart az ellenség fogságába esni. Óvatosan a domb gerince felé indult, s közben minden lehetséges búvóhelyet igénybe vett, s hátra-hátranézett, hogy elkerülje a meglepetésszerű rajtaütés lehetőségét. Végül fölért a dombtetőre, és egy bozót mögül körülnézett. Alacsony dombokkal körülvett, gyönyörű völgy terült el előtte. Mindenfelé kőfallal kerített, kupolatetejű körtornyok emelkedtek. A völgyet láthatóan művelték. A domb lejtőjén, alig valamivel Tara alatt is állt egy ilyen torony, körülötte a bekerített földdel. Ennek a tetejét vette észre korábban a lány. Az összes torony egyforma volt, a körülöttük lévő magas, vakolt fallal együtt. Mindegyik torony falát élénk színű, különös minták díszítették. Átmérőjük körülbelül negyven sofad volt (12 földi méter), magasságuk pedig hatvan sofad a kupola tövéig. Egy földlakót az első pillanatban a farmerek gabonasilóira emlékeztettek volna, alaposabb vizsgálódás után azonban fölfedezték volna a lőrésszerű mélyedéseket és a kupola furcsa szerkezetét, s ez megváltoztatta volna benyomásukat. Tara észrevette, hogy a kupolákat megszámlálhatatlan üvegprizma borítja, és amelyik darabkákra rásütött a nap, azok olyan csodálatosan verték vissza a sugarakat, mint Gatholi Gahan ékei. Ahogy Tarának eszébe jutott a férfi, dühösen

megrázta a fejét, majd egy-két lépéssel közelebb ment a toronyhoz, hogy többet is lásson. Átpillantott a kőfal fölött, s meglepetésében összevonta a szemöldökét, majd tágra nyitotta a szemét megdöbbenésében, mert vagy harminc-negyven, fej nélküli embert látott – meztelen, fej nélküli testeket. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva nézte őket, és nem akart hinni a saját szemének – ezek a szörnyű izék éltek! Négykézláb másztak össze-vissza, keresztül-kasul egymáson, és kezükkel keresgéltek valamit a földön. Mások a vályúk mellett voltak (ezt kereshették a többiek), kivetlek belőlük valamit, és betették abba a lyukba, ahol a nyakuknak kellett volna lennie. Tara egész közelről látta őket. Arányos felépítésű férfiak és nők voltak, bőrük színe hasonló az övéhez, csak valamivel világosabb vörös. Először azt hitte, valamiféle mészárszéket lát, és a nemrég lefejezett testek reflexszerűen mozognak tovább, de hamarosan rájött, hogy ezeknek ez a normális állapota. A látvány annyira borzalmas volt, hogy Tara alig bírta levenni róluk a szemét. Ahogy nyújtogatták, a kezüket, abból nyilvánvaló volt, hogy nem látnak, szétesett mozgásuk pedig kezdetleges idegrendszerre és ennek megfelelő piciny agyra utalt. A lány azon töprengett, hogyan tarthatták életben magukat, mert azt elképzelni sem tudta, hogy ezek a tökéletlen lények képesek lennének földművelésre. S a völgy mégis meg volt művelve, és ezek a szerencsétlenek is ettek valamit. De vajon ki művelte a földet? Ki tartotta és etette ezeket a nyomorultakat, és mi célból? A rejtély megoldása meghaladta Tara képességeit.

Az étel látványa azonban eszébe juttatta a gyomrát mardosó éhséget és a torkát kaparó szomjúságot. Ételtitalt látott a kőfalon belül. De be merjen-e menni, ha egyáltalán talál valami bejáratot? Nem nagyon hitte, hogy képes lenne rá, mivel a puszta gondolattól, hogy hozzáérnének ezek a szörnyek, végigfutott hátán a hideg. Ezután tekintete ismét a völgy felé kalandozott, és észrevett valamit, ami egy pataknak tűnt, és a földek közepén kanyargott. Ez Barsoomon különös látványnak számított. Bárcsak víz lenne, gondolta. Akkor lenne reménye, mert a földekről éjszaka szerezhet élelmet, napközben pedig elbújhat a dombok között, míg meg nem találják, mert abban biztos volt, hogy John Carter nem nyugszik, amíg elő nem kerül a lánya, még ha a bolygó minden négyzethaadját is át kell kutatnia. Ismerte az apját, és ismerte a héliumi harcosokat, tehát tudta, ha sikerül épségben kivárnia, előbb-utóbb érte jönnek. Ki kellett várnia, hogy besötétedjen, mielőtt lemerészkedhetett volna a völgybe, de addig is keresni akart egy rejtekhelyet, ahol biztonságban lehet a vadállatoktól. Elképzelhető volt, hogy a környéken nincsenek ragadozók, de az ember sohasem lehet biztos ebben egy ismeretlen vidéken. Éppen visszaindult a domboldalon, amikor ismét magára vonta a figyelmét valami. Két alak lépett ki a toronyból. Testük ugyanolyan volt, mint a fej nélküli lényeké, de ezeknek volt fejük. Legalábbis volt valami a válluk fölött, de a lány ösztönösen érezte, hogy nem emberi fejük van. Túl messze voltak ahhoz, hogy tisztán lássa őket a lenyugvó nap haldokló

fényében, de tudta, hogy túl nagy, túl kerek és aránytalan fejük volt ahhoz, hogy emberek legyenek! A két férfi szíjakat viselt, és a barsoomi harcosok szokásos fegyverei, a hosszú és a rövid kard lógott övükön, rövid nyakukon pedig vastag bőrgallért hordtak, amely szorosan simult vállukra és fejük alsó részére. A vonásaikat alig-alig lehetett kivenni, de az arcukban volt valami groteszk, ami undort váltott ki a lányból. A két férfi hosszú kötelet vitt magával, amire két sofadonként (úgy hat-hét méterenként), mint később kiderült, könnyű bilincseket erősítettek, amellyel a fej nélküli lények jobb csuklóját rögzítették. Ezután az egyik harcos húzni kezdte a kötelet a torony felé, míg társa hosszú ostorral hajtotta a meztelen gnómokat, akik nagy nehezen fölálltak, és lassan eltűntek a toronyban. Tara összerezzent, miközben elfordította a fejét. Miféle lények ezek? Hirtelen leszállt az éjszaka. Véget ért a barsoomi nappal, és rövid alkony után beállt a sötétség, majdnem olyan gyorsan, mint amikor lekapcsolják a villanyt. S Héliumi Tara nem talált búvóhelyet. Abban bízott, hogy talán nincsenek a környéken vadállatok, amiktől félnie kellene, pontosabban amiket el kell kerülnie – Tara nem kedvelte a félelem szót. Mindazonáltal örült volna, ha egy akármilyen kis kabin is van a gépén; de nem volt. A törzset teljesen kitöltötték a felhajtógáz-tartályok. És ekkor rájött valamire. Ó, milyen ostoba volt, hogy eddig nem jutott eszébe! Odakötheti a gépet a fához, ami alatt elrejtette, és kicsit fölemelkedik a levegőbe. Ha a fedélzeti kampókhoz rögzíti magát,

nyugodtan alhat, így egyetlen vadállat sem férkőzhet a közelébe. Reggel pedig újra leszállhat a földre, mielőtt megláthatnák. Tara elindult a völgy felé; alakját elrejtette a sötétség azok elől, akik esetleg kinéztek a toronyból. Cluros, a távolabbi hold éppen fölkelt a horizonton, hogy megkezdje nyugodt útját az égen. Nyolc zode-dal (kicsit több mint tizenkilenc és fél földi óra) később ismét lenyugszik, és ezalatt eleven társa, a Thuria kétszer kerüli meg a bolygót, és túl lesz majd a harmadik kör felén. A Thuria nemrég ment le. Három és fél óra múlva jelenik majd meg a másik horizonton, hogy alacsonyan átszáguldjon a haldokló bolygó egén. Tara a vad hold távollétét akarta fölhasználni arra, hogy vizet és élelmet találjon, majd visszaérjen gépe biztonságos fedélzetére. Lassan haladt a sötétben, igyekezett messze elkerülni a tornyot, és környékét. Időnként megbotlott, mivel a felkelő Cluros fényében kialakuló hosszú árnyékok groteszkké alakították a tárgyakat, ugyanakkor a fény nem volt elég ahhoz, hogy segítse a tájékozódást. Persze Tara nem is igazán vágyott fényre. A patakot sötétben is megtalálhatta, egyszerűen úgy, hogy addig megy, amíg bele nem botlik, élelmet pedig bőven gyűjthet, mialatt odaér, hiszen a völgy tele volt különböző növényekkel. Ha a hold fényesebben világítana, akkor valóban többet látna, és nem esne el, de őt is könnyebben észrevennék a tornyok idegen lakói, és ennek nem szabad megtörténnie. Ha még egy napot vár, még jobbak lettek volna a körülmények, mivel a Cluros föl sem kel, így a Thuria távollétében teljes sötétségben

mozoghatott volna. Ám a kínzó szomjúság és a mardosó éhség elviselhetetlenné vált számára, miután itt volt előtte étel és ital, így inkább kockáztatott, mintsem tovább szenvedjen. Miután gond nélkül elhaladt a legközelebbi torony mellett, amennyire biztonságosnak érezte, meggyorsította a lépteit, és igyekezett a fák árnyékában maradni. Ez már csak azért is előnyös volt, mert útközben kereshetett ehető gyümölcsöt. Hamarosan sikerrel is járt, a harmadik fa csak úgy roskadozott az érett gyümölcstől. Tara úgy érezte, még soha életében nem evett ilyen csodálatos eledelt, pedig amit talált, nem volt más, mint a szinte teljesen ízetlen usa, és ezt a gyümölcsöt általában csak főzve és megfűszerezve tartják fogyaszthatónak. Általában rengeteg terem belőle, és nem igényel különösebb gondoskodást. Mivel igen magas a tápértéke, a kevésbé jómódúak fő eledele, s olcsósága miatt a barsoomi hadseregben is nagy becsben tartják, és csúfnevet is adtak neki, ami szabad fordításban így hangzik: A Harcos Krumpli. A lány okosan csak keveset evett, inkább megtöltötte bőrtarsolyát, mielőtt folytatta útját. Még két torony mellett kellett elosonnia, mire odaért a patakhoz, és itt is mértéktartó maradt. Keveset és lassan ivott, gyakran öblögetett, megmosta az arcát, kezét és lábát. Bár az éjszaka – mint a Marson mindig – hideg volt, a felfrissülés bőven kárpótolta a lányt a fázás kényelmetlenségéért. Újra fölvette szandálját, és a patak mentén ehető gyümölcsök és bogyók után kutatott, s talált is néhányat. Kivett a tarsolyából néhány usát, és ez

utóbbiakkal pótolta őket, nemcsak azért, hogy változatosabbá tegye étrendjét, hanem azért is, mert sokkal ízletesebbnek találta őket. Időről időre visszament a patakhoz inni, de mindig csak keveset. Közben éberen figyelt minden gyanús neszre, de semmit sem vett észre. Hamarosan eljött az idő, amikor úgy érezte, ideje visszaindulni a gépéhez, ha nem akarja, hogy a Thuria fénye leleplezze. Nem szívesen hagyta ott a vizet, hiszen tudta, hogy nagyon szomjas lesz, mire legközelebb idejöhet. Sajnálta, hogy nincs nála egy tartály, amiben vihetne magával legalább egy kis vizet, amivel kihúzhatja napközben. De semmi nem volt nála, tehát úgy döntött, beéri a gyümölcsök és bogyók nedvével. Miután még egyszer ivott a patakból, fölállt, és visszaindult a domb felé. És ekkor hirtelen figyelni kezdett. Mi volt ez? Megesküdött volna, hogy látott valamit az egyik közeli fa árnyékában. Egy hosszú percig meg sem moccant, még a lélegzetét is visszatartotta. Szemét nem vette le a fa alatti sűrű sötétségről, s erősen hegyezte a fülét az éjszaka csendjében. Mély morgás hallatszott arról, ahol a gépét hagyta. Tara jól ismerte ezt a hangot – a vadászó banth hátborzongató hangját. És a ragadozó pontosan keresztezte az útját. Azonban nem volt olyan közel, mint ez a másik valami a fa alatt. Mi lehetett az? Tarát a bizonytalanság nyomasztotta a legjobban; ha tudja, mi az, sokkal kevésbé idegesítette volna. Gyorsan körülnézett, hogy találjon valami menedéket, ha az a valami veszélyesnek bizonyulna. Ismét fölhangzott a morgás a domb felől, de ezúttal

sokkal közelebbről, és szinte azonnal válasz érkezett rá a völgy túloldaláról, Tara mögül, majd jobbról és végül kétszer balról is megszólaltak a banthok. A lány kinézett egy közeli fát, s lassan, miközben le nem vette szemét arról a másik fáról, a lehajló ágak felé indult, hogy szükség esetén fölmászhasson. Amint elindult, morgás hallatszott a sötétből, arról a helyről, amit eddig figyelt, és meghallotta egy nagy test hirtelen mozgását. Ebben a pillanatban az állat kiugrott a sűrűből, és vágtatni kezdett a lány felé. Farka fölmeredt, kis füleit hátracsapta, kivillantak több sorban nőtt hatalmas fogai, ahogy száját kitátotta áldozata után. Hatalmas lépésekkel repítette öt pár lába, s torkából feltört vérfagyasztó ordítása, amellyel rendszerint megbénítja zsákmányát. Egy banth volt – Barsoom hatalmas, sörényes oroszlánja. Héliumi Tara időben meglátta, és fölugrott az ágak felé. Ahogy a banth észrevette szándékát, megkétszerezte sebességét. Borzalmas ordítása visszhangot vert a domboldalon, a völgyben is ismétlődött a hang, csakhogy utóbbi a társainak torkából eredt. Az iszonyú hangzavarban Tara úgy érezte, hogy megszámlálhatatlan fenevad veszi körül. A támadó banth szinte hihetetlenül gyors, és a lánynak szerencséje volt, hogy nem nyílt terepen támadták meg. Úgy sem volt sok esélye, mert ahogy fölugrott a fa alsó ágai közé, üldözője is fölszökött, törve-zúzva az ágakat maga körül. Csak a szerencse és gyorsasága mentette meg Tarát. Egy vastag ág védte meg a ragadozó karmaitól, de annyira közel volt, hogy egyik hatalmas lába így is súrolta a lány bőrét, miközben a magasabban lévő ágak közé

menekült. A banth iszonyú ordításokkal adott hangot csalódottságának és haragjának. Még a föld is beleremegett a hátborzongató hangzavarba, ahogy a zsákmány elrablásában reménykedő, minden irányból közeledő társai csatlakoztak a fenevadhoz. Ekkor az első állat szembefordult a többiekkel, amelyek lassan köröztek a fa körül, a lány pedig föntről nézte a sárga szörnyetegeket, ahogy hangtalan léptekkel mászkáltak körülötte. Eltöprengett, milyen szerencséje volt, hogy ilyen mélyre bejutott a völgybe minden baj nélkül, de még jobban foglalkoztatta az a kérdés, vajon hogy jut vissza a gépéhez. Tudta, hogy éjszaka nem kockáztathatja meg a visszautat, ugyanakkor sejtette, hogy nappal valószínűleg a banthoknál is veszélyesebb lényekkel kell szembenéznie. Rádöbbent, hogy nemigen használhatja éléskamrának a völgyet, hiszen éjjel a banthok, nappal a tornyok lakói állnak útját. Egyetlen lehetősége az volt, hogy visszatér a géphez, és reménykedik benne, hogy a szél valami kellemesebb vidékre röpíti. De hogyan térjen vissza a géphez? A banthok nem úgy néztek ki, mintha távozni készülnének, de még ha el is tűnnének, vajon megkockáztathatja-e az utat? Nem igazán hitt benne. Reménytelennek tűnt a helyzete – és az is volt.

IV. fejezet FOGSÁGBAN Ahogy a Thuria, az éj vad futára újra megjelent az égen, megváltozott a táj. Mintegy varázsütésre átalakult a Természet. Mintha az ember egy pillanat alatt egy másik bolygóra került volna. A marsi éjszaka örök csodája volt ez, ami még a Mars lakói számára is mindig új volt – két hold ragyogott az égen, s gyorsan mozgó árnyékok játékává változtak a dombok. A távoli Cluros fenséges, komoly, szinte mozdulatlan, míg Thuria ragyogó tűzgömbként suhan az ég sötét kupolája alatt, olyan alacsonyan, hogy szinte súrolja a dombokat. Ez a varázslatos látvány, mint mindig, most is hatalmába kerítette a lányt. – Ó, Thuria, Ég őrült királynője – mormolta. – A dombok méltóságteljes menetben vonulnak, emelkedik és süllyed a keblük, a fák nyugtalanul járnak körbe, a fűszálak íveket rajzolnak, és minden, minden mozog nyughatatlanul, hangtalanul, míg Thuria elhalad. – Tara fölsóhajtott, és visszatért a komor valósághoz. A hatalmas bánotokban nem volt semmi titokzatos. Az, amelyik észrevette, most is ott ült a fa alatt, és éhesen nézett fölfelé. Legtöbb társa eltűnt, hogy más zsákmány után nézzen, csak néhányan maradtak, reménykedve, hogy belemélyeszthetik fogukat a puha testbe. Lassan múlt az éjszaka. Thuria ismét átengedte a terepet urának és parancsolójának, s elsietett, hogy le ne

késsen találkájáról a Nappal valahol másutt. Egy banth azonban kitartóan várt a fa alatt, melyen Héliumi Tara ült. A többiek végül mind elmentek, de ordításuk és morgásuk közel s távolról idehallatszott. Vajon milyen zsákmányt találhatnak ebben a kicsiny völgyben? Találniuk kell itt valamit, különben nem jönnének ide ilyen sokan. A lány azon töprengett, mi lehet az. Milyen hosszúnak tűnt az éjszaka! Tara fázott, elzsibbadt és kimerült, s egyre elkeseredettebben kapaszkodott a fába. Egyszer elszenderedett és majdnem leesett. Egyre lankadt a remény bátor kis szívében. Még mennyit bírhat ki? Miután föltette magának a kérdést, elszántan megrázta a fejét, és kihúzta magát. – Még élek! – mondta fennhangon. A banth fölnézett és mordult egyet. Visszatért a Thuria, s hamarosan követte a hatalmas Nap – kedvesét űző, lángoló szerető. Cluros, a hűvös férj egykedvűen folytatta útját, nem zökkentette ki nyugalmából, hogy ez a vad hódító betört az otthonába. S a nap és a két hold együtt uralta az eget – távoli titokzatosságuk elvarázsolta a barsoomi hajnalt. Tara végignézett a minden irányban húzódó völgyön. Bőven termő volt és gyönyörű, a lány mégis beleborzongott a látványba, mert eszébe jutottak a fej nélküli lények. Nappal azok, éjjel meg a banthok! Nem csoda hát, hogy borzongott. A reggel közeledtekor a barsoomi oroszlán föltápászkodott. Dühös pillantást vetett a lányra, fölmordult, majd a dombok felé indult. A lány figyelte, és észrevette, hogy az állat messze elkerülte a tornyokat, és mindig rajta

tartotta a szemét azon, amelyik mellett éppen elhaladt. A bentlakók nyilvánvalóan megtanították rá a vadállatokat, hogy tiszteljék őket. Hamarosan eltűnt a banth egy szorosban, és egyetlen társa sem mutatkozott. A táj – legalábbis pillanatnyilag – teljesen elhagyatott lett. Tara azon gondolkodott, megkíséreljen-e visszajutni a gépéhez. Félt, hogy megjelennek a munkások, és biztos volt benne, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Elszörnyedt a gondolatra, hogy újra látnia kell a fej nélküli lényeket. A legközelebbi torony felé fordult. Nem látott életjelet. Csendes és kihalt volt a völgy. Tara leugrott a földre. Izmai elgémberedtek, és minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Egy rövid pillanatra megállt a pataknál, majd miután fölfrissült, folytatta útját a dombok felé. Az kínálkozott egyetlen megoldásnak, hogy minél előbb eljusson a repülőhöz. A fák már nem nyújtottak rejtekhelyet, így Tara nem tért ki, hogy menedéket találjon a lombok alatt. Nagyon távolinak tűntek a dombok. Éjszaka nem vette észre, hogy ilyen hosszú lett volna az út. Valójában maga a távolság tényleg nem volt nagy, de naggyá tette a tény, hogy fényes nappal kellett elhaladnia három torony mellett. A második torony majdnem pontosan az útjában állt. Ha kitérőt tesz, gondolta, azzal nem csökken annak veszélye, hogy észreveszik, csak az út lesz hosszabb, tehát egyenesen a gépe felé irányította lépteit. Ahogy elhaladt az első torony kerítése előtt, úgy érezte, mintha odabentről mozgás zaját hallaná, de a kapu nem nyílt ki, és a lány nyugodtabban ment tovább. Odaért a második kőfalhoz, amit meg kellett kerülnie, mert pontosan az útjában

emelkedett. Mivel közvetlenül a fal mellett ment, nemcsak mozgás zaját, hallotta, hanem hangokat is. Egy férfi a közös barsoomi nyelven parancsokat osztogatott – ennyien menjenek usát szedni, ennyien öntözzék ezt a földet, ennyien kapálják azt és így tovább, mint amikor a munkavezető kiosztja embereinek a napi munkát. Tara éppen a kapuhoz ért, amikor az hirtelen kivágódott. A lány észrevette, hogy a kapuszárny elrejti a bentlévők elől. Azonnal megfordult, és a fal tövében visszafutott addig, ahol a kanyarulat miatt nem láthatták meg, majd továbbrohant a fal túlsó oldalára. Itt a fáradtságtól és a közeli veszélytől kimerülten pihegve rogyott a földre a fal tövében növő magas fűbe. Egy ideig remegve feküdt, és még a fejét sem merte fölemelni, hogy körülnézzen. Eddig soha nem élt át ilyen bénító félelmet. Megdöbbent és dühös volt, hogy John Carter lányát megérintheti a rettegés. Nem csökkentette szégyenét és haragját, hogy senki nem láthatta, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudta, ugyanilyen helyzetben ugyanígy reagálna legközelebb is. Egyáltalán nem a haláltól félt – ezt tudta. Nem, a fej nélküli emberek látványától félt, és a gondolattól, hogy akár hozzá is érhetnek, megfoghatják, megragadhatják. A puszta gondolat is iszonyattal töltötte el. Némi idő elteltével összeszedte magát annyira, hogy körül mert nézni. Legnagyobb rémületére embereket látott dolgozni, illetve dologra készülődni. A többi torony felől is közeledtek. Kis csoportok indultak a különböző földekre. Tőle harminc adra (kb. száz méter) már javában dolgoztak vagy tízen. Férfiak és nők voltak vegyesen, a teste

mindegyiknek gyönyörű, míg fejük groteszk. Annyira kevés szíjat viseltek, hogy gyakorlatilag meztelenek voltak, bár ez a tény nem különösebben meglepő a Mars földművelőinél. Mindegyikük viselte azt a furcsa, magas bőrgallért, amely gyakorlatilag teljesen elrejtette nyakukat, s ezenkívül egyetlen öv volt rajtuk, melyre kardjukat és tarsolyukat erősítették. A testükön viselt bőrök réginek és elhasználtnak tűntek, és a bal vállukon lévő díszítésen kívül semmilyen ék nem volt rajtuk. A fejüket azonban annyira beborították az ékkövek, hogy csak a szemük, orruk és szájuk látszott. Arcuk egyszerre volt embertelen és groteszk módon emberi. Távol ülő szemük kidülledt, orruk két hosszúkás nyílás egy kerek lyuk fölött, amely a szájuk lehetett. Ezek a fejek kimondottan visszataszítóak voltak, olyannyira, hogy Tara szinte elképzelhetetlennek tartott bármilyen szervi kapcsolatot az alattuk lévő gyönyörű testekkel. Tarát annyira megdöbbentette a látvány, hogy le sem tudta venni a szemét a különös lényekről. Talán ez a magyarázata óvatlanságának, hiszen ahhoz, hogy lássa őket, ki kellett dugnia a fejét a fűből, s hamarosan rémülten tapasztalta, hogy az egyik teremtmény abbahagyja a munkát, és egyenesen rábámul. A lány meg sem moccant, mert abban bízott, hogy az az izé még nem vette észre, vagy legalábbis csak gyanakodott, hogy valami rejtőzik a fűben. Ha nem mozdul, gondolta, talán elaltathatja a munkás gyanúját. Sajnos nem így történt. A lény szólt a többieknek, s négyen-öten elindultak a lány felé. Tara látta, hogy most már biztosan megtalálják. Egyetlen

út maradt: a menekülés. Ha le tudja rázni őket, és eléri a gépét, nyert ügye van, és ezt csak egyetlen módon vihette véghez; ha azonnal és tiszta erőből futai kezd. Fölugrott, és a fal mentén rohant a túloldal felé, amerre a gépe volt. Ebben a pillanatban furcsa fütyülő hangot hallott, és visszapillantva látta, hogy mindenki üldözőbe vette. Éles hangon rákiáltottak, hogy álljon meg, de persze ezzel nem törődött. Ahogy félig megkerülte a kőfalat, észrevette, hogy nagy esélye van a menekülésre, mert üldözői nyilvánvalóan lassabbak nála. Egyre jobban reménykedett, ahogy közeledett a dombhoz, de amint megpillantotta a falon túl elé táruló látványt, úgy érezte, mindennek vége, mert vagy száz groteszk teremtmény állt közte és a domb között. A figyelmeztető fütyülésre gyűlhettek össze. Parancsszavak harsantak, mire a Tara előtt állók félkört alkottak, és mikor jobbra fordult, hogy kikerülje őket, újabb lényeket látott közeledni. Bal oldalt ugyanígy állt a helyzet. De Héliumi Tara nem adta fel. Egy pillanatra sem lassítva a közeledő félkör közepe felé fordult, és futtában előhúzta hosszú, vékony tőrét. Akárcsak hős atyja, ő sem akart harc nélkül elbukni. Az élő láncban kisebb rések voltak, s a lány az egyik ilyen rés felé vette az irányt. A lények kitalálták szándékát, és összezártak előtte. Így viszont máshol támadt rés, és Tara szinte az utolsó pillanatban, mielőtt a karjukba rohant volna, hirtelen jobbra tért, majd néhány lépés után ismét a domb felé fordult. Egyetlen harcos állta csak útját. Mindkét oldalán nagy rés volt a gyűrűben, bár társai siettek elzárni a menekülés útját. Tara tudta, hogy ha ezen az egy akadályon gyorsan túljut,

megmenekült. Ez maradt az utolsó reménye. Ám a harcos is rájött erre, s óvatosan, de gyorsan megpróbált a lány és a domb között maradni, mint az utolsó hátvéd, akire a középcsatár rávezeti a labdát. Tara először azt hitte, sikerül kicseleznie a harcost, mert úgy sejtette, nemcsak gyorsabb, hanem ügyesebb is ezeknél a lényeknél, de aztán rádöbbent, hogy mire kikerülné ezt a fickót, odaérnének a társai, tehát végül is úgy döntött, hogy egyenesen nekimegy ennek az egynek. Ahogy a harcos kitalálta, mit akar, kissé előregörnyedve, nyújtott karral várt. Egyik kezében a kardját tartotta, de egy hang rászólt: – Élve akarom! Ne bántsd! A harcos azonnal helyére tette kardját. Ekkor ért oda Tara. Egyenesen a tökéletes testnek rontott, és ahogy a karok meg akarták ragadni, tőrét mélyen belevágta a férfi mellkasába. A lendülettől mindketten a földre estek, és mikor Tara fölpattant, döbbenten látta, hogy az undorító fej legurult a helyéről, és hat, pókszerű lábon elmászott. A test egy ideig még vonaglott, majd elernyedt. Tara hiába végzett gyorsan ellenfelével, a többiek odértek, s ketten rávetették magukat. Be volt kerítve. Tőre még egyszer lesújtott, és egy újabb fej mászott el. Aztán győzött a túlerő. Legalább százan álltak a lány körül, és mind meg akarta kaparintani. Tara eleinte azt hitte, hogy társaik haláláért akarnak bosszút állni, és széttépik, de rájött, hogy inkább csak a kíváncsiság hajtotta őket. – Gyere! – mondta egyik foglyul ejtője, és megpróbálta a legközelebbi torony felé vezetni.

– Ő az enyém! – kiáltott a másik harcos. – Én fogtam el! Velem jön Moak tornyába. – Soha! – erősködött az első. – Luudé. Luudhoz viszem, és ha bárki az utamba áll, azt leszúrom. És fejbe! – Az utolsó szavakat már ordítva mondta. – Elég ebből – szólalt meg egy újabb lény, aki valami följebbvaló lehetett. – Luud földjén esett fogságba, tehát Luudé. – De Moak földjén vettük észre, pontosan a torony mellett – vitatkozott az, aki Moakhoz akarta vinni. – Hallottad, mit mondott a Nolach – kiabálta Luud híve. – Úgy lesz, ahogy mondta. – Amíg föl tudom emelni a kardom, addig nem – szólt a másik. – Inkább kettévágom, és elviszem a részemet, mint hogy az egészet átengedjem Luudnak – mondta, és elő akarta húzni a kardját, de ebben a pillanatban a luud kirántotta a magáét, és mélyen belevágott a fickó fejébe. A hatalmas, kerek fej összement, mint egy kiszúrt léggömb, és valami szürke, kocsonyás anyag folyt ki belőle. A szemhéj nélküli, dülledt szemek kimeredtek, a szájizom még összehúzódott és kitágult, majd a fej leesett a földre. A test egy darabig állt, majd céltalanul elindult, míg valaki karon ragadta. Ekkor ért oda az egyik fej. – Ez a rykor a moakoké – mondta. – Én is moak vagyok, tehát használhatom. Ezzel minden további magyarázkodás nélkül hat póklába és a homáréhoz hasonló, de egyforma méretű ollói segítségével fölmászott a fej nélküli test elején, ami eközben karját lógatva egykedvűen állt. A fej fölmászott a

vállra, és elhelyezkedett a bőrgallérban, amely elrejtette lábait és ollóit. A test szinte azonnal életre kelt. A két kéz megigazította a gallért, fölemelte a fejet és eligazgatta, s amikor a test mozogni kezdett, már nem lődörgött céltalanul, léptei határozottá váltak. A lány egyre jobban elcsodálkozva nézte a jelenetet. Miután a moakok nem vitatták tovább a luud jogát, foglyul ejtője a legközelebbi torony felé indult vele. Néhányan követték őket, és egyikük magával vitte a test nélkül maradt fejet, ami elbeszélgetett „szállítójával”. Tara elborzadt. Rettenetes látvány volt. Minden, amit ezek a szörnyű lények műveltek, iszonyattal töltötte el. És ezeknek a szörnyetegeknek a fogságába esett. Azon töprengett, vajon mivel szolgált rá erre az embertelen sorsra. A tornyot övező falnál megálltak, amíg valaki kinyitotta a kaput, majd beléptek a kertbe, amely a lány megrökönyödésére tele volt fej nélküli testekkel. Az a lény, amelyik a fejet hozta, letette a földre, és a fej azonnal odamászott az egyik földön heverő testhez. Több fej nélküli szörny céltalanul mászkált, de ez egy helyben feküdt.. Női test volt. A fej fölmászott rá, és elfoglalta helyét a vállon. A test azonnal talpra ugrott. Egy másik lény, aki velük jött odakintről, odahozta a szíjakat és a gallért a halott testről. Az új test mindent elrendezett magán. A lény most már ugyanolyan volt, mint mielőtt Tara belevágta a tőrt. Egy különbség volt csak: azelőtt férfi volt, most pedig nő. Ez azonban a fejet láthatóan nem zavarta. Tara már a harc közben észrevette, hogy foglyul ejtőit nem nagyon érdekelték a nemek. Férfiak és nők egyaránt voltak üldözői

között, ugyanolyan szíjakat és kardot viseltek, és a nők a vita során is azonnal fegyvert rántottak, akár a férfiak. A lánynak nem maradt sok ideje a nézelődésre, mert kísérője, miután visszaküldte a többieket a földekre, a toronyhoz vezette. Egy háromszor hat méteres helyiségbe léptek, amelynek egyik végén fölfelé, a másikon lefelé vezető lépcső volt. A földszinti termet gyönyörűen megvilágította a belső udvar irányából áradó fény. Az udvar felől ragyogó, fehér csempékkel burkolták a falat, és az egész belső kertet csodálatos fény árasztotta el. Ez lehetett a magyarázata annak, hogy miért készítették üvegprizmákból a kupolát. Maga a tény, hogy lépcsőket használtak, különleges dolognak számított, mivel a legtöbb barsoomi épületben lejtőkön lehet közlekedni a szintek között, és ez különösen igaz a régi házakra és a távoli vidékekre, ahol kevesebb változás történt a régi állapotokhoz képest. Foglyul ejtője lefelé vezette Tarát. A föld alatti termeket is elárasztotta a különleges „fénykútból” eredő fény. Időnként találkoztak egy-egy szembejövővel. Utóbbiak kíváncsian méregették a lányt, és megkérdezték miféle. Tara vezetője mindannyiuknak ugyanazt mondta: – Csak annyit tudok, hogy a földeken találták, én pedig harc után fogtam el, amelyben megölt két rykont, én meg levágtam egy moakot, most pedig Luudhoz viszem, akit illet. Ha Luud ki akarja kérdezni, az az ő dolga, nem az enyém. Nemsokára egy szobába értek, melyből egy alagút indult

kifelé a toronyból, és erre folytatták útjukat. A két méter átmérőjű köralagút alján járórészt alakítottak ki. Vagy harminc méteren keresztül az alagút falát ugyanazzal a fehér csempével rakták ki, mint a torony belső homlokzatát, és itt is hasonló fény áradt, mint a belső udvaron. A fal többi részét különböző méretű és alakú kövekből készült absztrakt mozaik borította. Az alagút többfelé elágazott, és a talaj közelében több, harminc centiméter átmérőjű lyukat vágtak a falba. Tara a lyukak fölött különböző jeleket, az elágazásoknál pedig hieroglifákat látott. Bár nem tudta elolvasni a feliratokat, de feltételezte, hogy az alagutak neve állhatott ott vagy valami útbaigazítás. Némelyiket megpróbálta kisilabizálni, de egyetlen ismerős betűt sem talált, amin meglepődött, mert bár a Mars írott nyelvei különböznek egymástól, sok közös betűt használnak. A lány megpróbálta szóra bírni kísérőjét, de miután az egyszer sem válaszolt, föladta. Azt mindenesetre el kellett ismernie magában, hogy a fickó nem bántotta és nem volt fölöslegesen durva. Láthatóan senki nem akart bosszút állni azért, hogy leszúrt két testet, még azok sem, akikhez a testek tartoztak. Meg sem kísérelte megérteni a dolgot, mert fogalma sem volt, milyen kapcsolat lehet a fejek és testek között, hiszen az itt tapasztalthoz hasonló jelenségről még csak nem is hallott. A bánásmód ellen eddig nem lehetett kifogása. Arra gondolt, hogy fogságba esése talán szerencse volt, és ezek a lények nemcsak megóvják a további veszélyektől, hanem segíthetnek a hazatérésben is. Azt persze nem tudta elfelejteni, hogy hátborzongatóak és visszataszítók, de úgy érezte, ha továbbra sem bántják,

túlteszi magát ezen. Új remény éledt a szívében, és szinte vidáman lépdelt különös kísérője mellett. Azon kapta magát, hogy egy divatos héliumi dalt dúdolgat. Felé fordította kifejezéstelen tekintetét a harcos. – Mi ez a furcsa zaj, amit keltesz? – kérdezte. – Egy dallamot dúdoltam – felelt Tara. – Egy dallamot dúdoltál. Ezt nem értem, de csináld még egyszer, mert tetszett. A lány ezúttal a szöveget is kiénekelte, miközben a lény élénken figyelt. Arca egyáltalán nem árulkodott arról, mi megy végbe furcsa fejében. Körülbelül annyira kifejezéstelen volt, mint egy pók. Tarának mindig ez az állat jutott eszébe, amikor ránézett. Ahogy befejezte a dalt, a lény ismét megszólalt. – Ez más volt. Még jobban tetszett, mint az előző. Hogy csinálod? – Hogyhogy? Hát énekelek. Nem tudod, mi az? – Nem. Mondd el, hogy csinálod. Nehéz elmagyarázni – mondta a lány –, hiszen minden, amit mondhatnék feltételezi a dallam és zene alapfokú ismeretét, kérdésed pedig arra utal, hogy neked fogalmad sincs, mik ezek. – Nincs. Nem tudom, miről beszélsz, de mondd el, hogy csinálod. – Egyszerűen modulálom a hangomat. Figyelj! Újra elénekelte a dalt. – Nem értem, de tetszik. Megtanítasz rá? – Szívesen megpróbálom. – Meglátjuk, Luudnak mi a terve veled. Ha nem akar

magának, akkor megtartalak, és megtanítasz erre a dologra. Kérésére a lány újra énekelt, miközben továbbmentek a kanyargós alagúton, amit most már a Barsoom más részein is ismert rádiumégők világítottak meg. Ezeket az égőket olyan régóta használták már, hogy senki nem emlékezett az eredetükre. Általában egy nehéz üvegből készült félgömbből állnak, és ebben helyezik el a John Carter szerint rádiumot tartalmazó egységet. A félgömböt ezután egy szigetelt fémlaphoz erősítik, amit kívánság szerint a plafonra vagy a falra rögzítenek, ahol az egység összetételétől függően erősebb vagy gyengébb fényt áraszt szinte végtelen ideig. Útközben jó néhány ottlakóval találkoztak, és Tara észrevette, hogy ezek sokkal több díszt viseltek, mint a földeken dolgozó társaik. Fejük és testük egyébiránt ugyanolyan volt, mint azoké. Mivel továbbra sem bántotta senki, Tara teljesen megkönnyebbült. Ekkor kísérője hirtelen belépett egy nyíláson az alagút jobb oldalán, és Tara egy kivilágított teremben találta magát.

V. fejezet A TÖKÉLETES AGY Az elé táruló látványtól Tarának ajkára fagyott a dal. A terem közepén egy részben fölfalt, fej nélküli test hevert, amin vagy fél tucat fej nyüzsgött. Ollóikkal kitépték a húst, és ocsmány szájukhoz emelték. Emberi húst ettek – méghozzá nyersen! Tara undorodva elfordult, és eltakarta a szemét. – Gyere! – mondta kísérője. – Mi baj van? – Egy nő húsát eszik – suttogta elborzadva a lány. – Na és? Azt gondoltad, hogy csak munkára tartjuk a rykorokat? Ugyan dehogy. Pompás ízük van, ha jól tartjuk és felhizlaljuk őket. Nekik is jó, mert amiket evésre szánunk, nem kell dolgozniuk. – Ez iszonyú! – kiáltott föl Tara. Kísérője mereven nézett rá egy ideig, de kifejezéstelen tekintete nem árult el meglepetést, dühöt vagy szánalmat. Miközben keresztülmentek a szobán, Tara elfordította szemét a szörnyű látványtól. A padlón fél tucat fej nélküli test hevert bőrszíjakkal. A lány arra gondolt, „gazdáik” nyilván félretették őket, amíg az evéssel voltak elfoglalva. A teremben több olyan kis nyílást látott, mint korábban az alagútban, de továbbra sem jött rá, milyen célt szolgálhatnak. Átmentek egy újabb folyosón, ami után újabb terembe értek, amely még jobban ki volt világítva, mint az előző.

Néhány lény tartózkodott itt, a falak mentén pedig fej nélküli testek hevertek. Tara kísérője néhány szót váltott egyik társával. – Luudhoz jöttem – mondta. – Hoztam neki egy lényt, amit a földekén találtam. A többiek odagyűltek, hogy megnézzék Tarát. Egyikük füttyentett, és a lány megtudta, mire valók a falba vájt lyukak, mert pillanatokon belül vagy húsz pókszerű fej mászott elő belőlük. Megkeresték a testüket, és elfoglalták helyüket a gallérokban. A testek azonnal a fejek irányítása alá kerültek. Fölálltak, a kezek megigazították a gallért, elrendezték a szíjakat, majd a lények Tara köré sereglettek. A lány megállapította, hogy sokkal több díszt viseltek, mint azok, akikkel eddig találkozott, így arra gondolt, nyilván magasabb rangúak voltak. És nem tévedett. Kísérője viselkedése igazolta feltevését. Úgy szólította meg őket, ahogy valaki a feljebbvalójával beszél. Néhány lény finoman belecsípett a lányba, úgy vizsgálgatta. Tara nem tűrte ezt a tolakodást. – Ne nyúljatok hozzám! – kiáltott rájuk dühösen. Végül is ő Hélium hercegnője, gondolta. A szörnyetegek arckifejezése nem változott, és Tarának fogalma sem volt, mit váltott ki a tettével. Nem tudhatta, dühösek lettek-e, szórakoztatta-e őket a dolog, vagy megvetést, esetleg tiszteletet váltott-e ki belőlük. Csak egy szólalt meg: – Föl kell hizlalni. Tarának tágra nyílt a szeme rémületében. Kísérőjéhez fordult. – Csak nem akarnak fölfalni ezek az iszonyú

lények? – kérdezte. – Ezt majd Luud dönti el – felelt a férfi, majd egészen közel hajolt a lány füléhez. – Az a zaj, amit éneklésnek neveztél, tetszett nekem – suttogta –, cserébe figyelmeztetlek, hogy ne haragítsd magadra ezeket a kaldanokat. Nagy a hatalmuk. Luud hallgat rájuk. Ne nevezd őket iszonyúnak. Nagyon szépek. Nézd meg, milyen szép szíjaik és ékszereik vannak. – Köszönöm – mondta Tara. – Kaldanoknak nevezted őket. Az mi? – Mi mindannyian kaldanok vagyunk. – Te is? – kérdezte a lány, s kísérője mellkasára bökött. – Nem, ez nem – magyarázta a férfi saját testére mutatva. – Ez csak egy rykor. Ez a kaldan – tette hozzá, és a fejére mutatott. – Ez az agy, az intellektus és a hatalom, ami mindent irányít. A rykor semmi. Annyit sem ér, mint az arany vagy az ékkövek, amiket viselünk a szíjainkon. Nem, még a szíjaknál is kevesebbet ér. Csak arra jó, hogy szállít minket. Nélküle valóban nehezen tudnánk közlekedni, de kisebb az értéke, mint az ékköveknek vagy a szíjaknak, mert könnyebben pótolható. – Ismét a többi kaldanhoz fordult. – Szólnátok Luudnak, hogy itt vagyok? – Sept már elment hozzá – felelt az egyik. – Hol találtad ezt a rykort, amihez hozzánőtt a kaldan? Tara foglyul ejtője újra elmondta a történetet, anélkül, hogy bármit is megváltoztatott volna. Hangja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint az arca, és szavait pontosan olyan egykedvűséggel fogadták, ahogy ő mesélt. A lényekből teljesen hiányoztak az érzelmek, vagy legalábbis az a

képesség, hogy kifejezzék őket. Nem lehetett megítélni, milyen hatással volt rájuk a történet, vagy hogy hallották-e egyáltalán. Dülledt szemükkel mereven néztek, szájukat időnként kinyitották és becsukták. A lány képtelen volt hozzászokni a látványhoz, amit nyújtottak. Minél többet látta őket, annál visszataszítóbbnak tűntek. Néha önkéntelenül megborzongott, ahogy a fejeket nézte, de ha tekintete a tökéletes testekre esett, és egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy milyenek nyaktól fölfelé, szinte felfrissült, bár a fej nélkül heverő testek látványa legalább olyan borzalmas volt, mint a kaldanoké. A legeslegrosszabb látványt azonban a pókszerű lábakon mászkáló fejek nyújtották. Héliumi Tara biztos volt benne, hogy ha egy ilyen hozzáérne, fölsikoltana, és ha valamelyik megpróbálna rámászni – fúj! A puszta gondolattól is majdnem elájult. Sept visszatért. – Luud fogad a fogollyal együtt. Kövess! – mondta, és a terem túlsó végén nyíló ajtó felé indult. – Hogy hívnak? – kérdezte Tara foglyul ejtőjétől. – Ghek vagyok, a harmadik előmunkás Luud földjén – felelt a kérdezett. – És őt? – Nem tudom. – Mindegy. Gyerünk! Tara fölvonta uralkodói szemöldökét. Hogy mindegy!? Hélium hercegnője, a Mars urának lánya, nekik csak ennyi?! – Várjatok! – kiáltotta. – Egyáltalán nem mindegy, ki vagyok. Ha a jedetek elé vezettek, jelentsétek be Héliumi Tara hercegnőt, Barsoom urának lányát.

– Hallgass! – parancsolt rá Sept. – Akkor beszélj, ha kérdeznek. És most kövess! Héliumi Tarát fojtogatta a düh. – Gyere – mondta Ghek is. Karon ragadta a lányt, aki továbbindult. Hiszen csak egy fogoly volt. Rangja és címei semmit sem jelentettek ezeknek az embertelen szörnyetegeknek. Egy rövid S alakú átjáró után újabb terembe értek, amelynek falát ugyanazzal a fehér csempeszerűséggel rakták ki, mint a torony belső homlokzatát. A padló és a fal találkozásánál több kerek nyílás volt, de valamivel nagyobbak, mint amiket eddig látott. A legtöbb nyilast lezártak. A bejárattal pontosan szemben lévő lyukat pedig arannyal keretezték, és egy arany jel is volt fölötte. Sept és Ghek – közöttük pedig Tara – ez utóbbival szemben megálltak, amint beléptek, és csendben vártak. A lyuk mellett hatalmas férfitest hevert, amit két kivont kardú harcos őrzött. A belépők körülbelül öt perce vártak, amikor megjelent két olló, majd egy óriási méretű kaldan. Másfélszer akkora volt, mint amiket Tara eddig látott, és még sokkal borzalmasabb. A többi kaldan bőre kékesszürke volt, ez viszont kimondottan kék. Szeme és szája köré fehér és vörös csíkokat festettek, és az orrlyukaktól ugyanilyen csíkok futottak kétfelé visszataszító arcán. Senki nem beszélt vagy mozdult. A lény odamászott a testhez, és elfoglalta helyét a nyakon. Ezután egyként fölállt test és fej, és a szörny a lányhoz lépett. Ránézett, majd foglyul ejtőjéhez fordult.

– Te vagy a harmadik előmunkás Luud földjén? – kérdezte. – Igen, Luud. A nevem Ghek. – Mondd el, mit tudsz róla – mondta Luud, és fejével Tara felé bökött. Ghek elmesélte a történetet, majd Luud a lányhoz fordult. – Mi keresnivalód volt Bantoom határain belül? – A vihar sodort erre a számomra ismeretlen földre. Éjszaka lejöttem a völgybe, hogy élelmet és vizet keressek. A banthok észrevettek. Egy fán találtam menedéket, és amikor reggel távozni akartam a völgyből, az embereid elfogtak. Fogalmam sincs, miért tették. Senkinek sem ártottam. Csak annyit kérek, engedj békével az utamra. – Senki sem távozhat Bantoomból, aki ide belép. – De népeink nem állnak háborúban egymással. Hélium hercegnője vagyok. Dédapám jeddak, nagyapám jed, apám pedig Barsoom ura. Nincs jogod itt tartani, és megparancsolom, hogy azonnal engedj szabadon. – Senki sem távozhat Bantoomból, aki ide belép – ismetelte meg kifejezéstelen hangon Luud. – Egyáltalán nem ismerem azokat az alsóbbrendű barsoomiakat, akikről beszélsz. Csak egy igazán fejlett faj létezik, a bantoomiak. Az egész természet csak azért van, hogy őket szolgálja. Majd te is kiveszed a részed ebből, de nem most, túl sovány vagy. Föl kell hizlalnunk őt, Sept. Nagyon unom már a rykort. Ennek talán más íze lesz. A banth-hús túl rágós, és más lény ritkán vetődik a völgybe. Ghek, téged pedig megjutalmazlak. Előléptetlek a földekről a járatokba. Mostantól idelent maradhatsz, ami minden bantoomi álma.

Nem kell többet szenvedned a gyűlöletes naptól, nem kell látnod az undorító eget, és a felszínen növő borzalmas növényeket. Egy ideig te őrzöd ezt a lényt, és vigyázz, hogy csak egyen és aludjon, ne csináljon semmi mást. Megértettél, Ghek? Semmi mást! – Megértettem, Luud. – Vigyétek! – parancsolta Luud. Ghek megfordult, és kivezette Tarát a teremből. A lányt megdöbbentette a rá váró sors, ami elől nem menekülhetett. Ezekből a lényekből teljesen hiányzott a gyengédség és a lovagiasság, amiben reménykedhetett volna, és azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy segítség nélkül kijuthat ebből a labirintusból. A fogadóterem előtt Sept várta őket, váltott néhány szót Ghekkel, majd utóbbi a kanyargós alagutak útvesztőjén egy kis helyiségbe vezette Tarát. – Egy ideig itt kell maradnunk. Lehet, hogy Luud újra hívni fog. Ha igen, akkor valószínűleg nem fognak fölhízlalni, hanem valami más célra használnak föl. A lány szerencsére nem sejtette szavai értelmét, különben végképp elkeseredett volna. – Énekelj nekem – mondta aztán Ghek. Héliumi Tarának nem sok kedve volt az énekléshez, de tudta, csak akkor szökhet meg, ha valaki segít neki, ezért nem akarta magára haragítani Gheket. Miközben az elgyötört lány kínlódva énekelt, Ghek merev tekintettel nézte. – Ez csodálatos – mondta. – Luudnak erről nem szóltam, ugye észrevetted? Ha megmondtam volna, azt akarná,

hogy neki énekelj, és akkor a közelében kellett volna maradnod. Így viszont mindig mellettem vagy. – Honnan tudod, hogy neki is tetszene az énekem? – kérdezte Tara. – Ha nekem tetszett, neki is tetszene, mert mindannyian egyformák vagyunk – felelt Ghek. – Az én népem embereinek különböző az ízlése. – Milyen különös! – jegyezte meg Ghek. – Nálunk minden kaldan ugyanazt szereti, és ugyanazt utálja. Ha fölfedezek valami újat, és tetszik nekem, akkor biztos lehetek benne, hogy a többi kaldannak is tetszik. Ezért tudom, hogy Luudnak tetszene az éneked. Mi mindannyian teljesen egyformák vagyunk. – De te nem úgy nézel ki, mint Luud. – Luud király. Nagyobb, és magán viseli egy uralkodó jegyeit, de egyébként egyformák vagyunk, és miért is lenne másképp. Hiszen Luud tojásából keltem ki. – Micsoda? Nem értelek. – Tudod, mindannyian Luud tojásaiból keltünk ki, ahogy Moak emberei Moak tojásaiból – magyarázta Ghek. – Ó! – kiáltott föl Tara, mert azt hitte, érti a dolgot. – Úgy érted, Luudnak sok felesége van, és te az egyikük gyermeke vagy. – Nem, egyáltalán nem. Luudnak nincs felesége. Maga tojja a tojásokat. Látom, nem érted. Tara elismerte. – Megpróbálom elmagyarázni – mondta Ghek –, ha megígéred, hogy utána énekelsz nekem. – Megígérem.

– Mi nem olyanok vagyunk, mint a rykorok. Ők alacsonyabb rendű lények, mint te, a banthok és más ilyen teremtmények. Nekünk nincs nemünk, kivéve a királyunkat, aki kétnemű. Ő tojja a tojásokat, amikből mi munkások és harcosok származunk. És ezer tojás közül egyből mindig egy újabb király születik. Láttad azokat a lezárt nyílásokat Luud szobájában? Mindegyikben egy király él. Ha valamelyik kijutna, megölné Luudot, hogy ő lehessen a király, bár ettől semmi sem változna. Őt is Luudnak hívnák, és minden menne tovább a régi kerékvágásban, hiszen mindannyian egyformák vagyunk. Luud régóta él, és sok királyt nemzett, ezért csak néhányat hagy életben, hogy halála után legyen utódja. A többieket megöli. – Miért nem csak egyet hagy életben?

Azért használtam a király szót a bantooini uralkodó megjelölésére, mert az általuk használt szó kiejthetetlen számunkra, ugyanakkor a „jed”, illetve „jeddak” kifejezések nem egészen fedik a bantooini szó jelentését, ami körülbelül a méhkirálynőnekfelel meg. J.C. – Mert néha történnek balesetek, és olyankor minden utód elpusztulhat. Ha ez bekövetkezik, – a nép kér egy királyt a szomszéd néptől. – Tehát mindannyian Luud gyerekei vagytok? – Néhány kaldan kivételével, akik még az előző királytól származnak, mint Luud, de Luud már régóta él, így kevesen maradtak ilyenek. – Ti sokáig éltek? – Nagyon sokáig.

– És a rykorok? – Azok nem. Talán tíz évig, ha erősek és hasznosak. Ha nem tudnak tovább szolgálni, mert kiöregszenek vagy megbetegszenek, akkor kitesszük őket a földekre a banthoknak. – Ez borzalmas! – Borzalmas? Én semmi borzalmast nem látok benne. A rykorok értelmetlen lények. Nem látnak, nem hallanak, nem éreznek. Ha nem adnánk nekik enni, éhen halnának. Kevesebb megbecsülést érdemelnek, mint a szíjak, amiket viselünk. Maguktól csak arra képesek, hogy kivegyék a vályúból az ételt és betegyék a szájukba, szemben velünk. Nézz rám! – mondta Ghek, és büszkén végigmutatott energiával teli, nemes testén. – De hogy csináljátok? – kérdezte Tara. – Nem értem. – Megmutatom – mondta Ghek, és lefeküdt a földre, majd levált a testről, mely élettelenül hevert. Póklábain a lányhoz ment. – Nézz ide. Látod ezt? – kérdezte, és a feje hátsó részéből kinyúló csápszerűségekre mutatott. – A rykor szája mögött van egy nyílás közvetlenül a gerincoszlop fölött. Ebbe nyúlok be a csápjaimmal, és megragadom a gerincet. Ettől a pillanattól én irányítom a rykor minden izmát, ahogy te irányítod az izmaidat. Érzem, amit a rykor érezne, ha lenne feje és agya. Ha megsebesül, én is érezném a fájdalmat, de ilyenkor azonnal elhagyom, és keresek egy másik rykort. Ahogy érezhetjük a fájdalmat, ugyanúgy érezhetjük a testi örömöket is. Amikor a te tested elfárad, használhatatlanná válik, mert te is elfáradsz. Ha megölik, te is meghalsz. Az ostoba hús, csont és vér

rabszolgája vagy. A tested semmivel sem ér többet, mint egy banth teste. Az agyad az, ami a banth fölé emel, de az a tested fogságában van. Nálunk egész más a helyzet. Nekünk az agy a mindenünk. Kilencven százalékban agyból állunk. Csak a legszükségesebb szervekkel rendelkezünk, de azok is kicsik, mivel nem kell ellátniuk az izmok, a hús, a csontok és az idegek bonyolult rendszerét. Nincs tüdőnk, mert nincs szükségünk levegőre. Messze lent, ahova levisszük a rykorokat, bonyolult rendszer van, és valójában ott élnek a kaldanok. Ott elpusztulna a lélegző rykor, ahogy te is elpusztulnál. Rengeteg élelmet raktároztunk el odalent hermetikusan. Szinte az örökkévalóságig elég lenne. Mélyen a felszín alatt víz folyik, ami még akkor is ott lesz, amikor a felszínen minden kiszárad. Felkészülünk arra az időre, amiről tudjuk, hogy eljön, amikor elfogy Barsoom levegője, elfogy az élelem és az ivóvíz. Azért jöttünk erre a világra, hogy soha ne pusztuljon el a Természet legnagyszerűbb teremtménye, a tökéletes agy, – De miért fogtok élni, ha bekövetkezik, amiről beszélsz? – érdeklődött a lány. – Ezt nem értheted. Egyszerűen túl sok neked, de megpróbálom elmagyarázni. Barsoom, a holdak, a nap és a csillagok egyetlen cél miatt jöttek létre. A Természet az idők kezdete óta ezért az egy célért alkotott. Kezdetben a dolgokban volt élet, de nem volt agy. Azután kialakult az idegrendszer, és a minimális agy. Ahogy a fejlődés ment tovább, az agy egyre nagyobb és „okosabb” lett. Mi vagyunk a fejlődés csúcspontja. Azonban közülünk sokan

úgy gondolják, hogy még egy lépés hátra van, és a távoli jövőben fajunk eléri a csúcsot: csak az agyunk marad. Megszabadulunk a lábak, ollók és alapvető szervek terhétől. A jövő kaldanja nem lesz más, mint egy hatalmas agy. Süketen, némán és vakon hever majd mélyen Barsoom felszíne alatt, egy hatalmas, csodálatos, tökéletes agy, aminek semmi nem vonhatja el figyelmét az örök gondolkodástól. – Úgy érted, csak hever majd és gondolkozik? – kiáltott fel döbbenten Héliumi Tara. – Pontosan! Lehet bánni ennél csodálatosabb?! – Igen – felelt a lány –, rengeteg dolgot el tudok képzelni, ami sokkal csodálatosabb.

VI. fejezet A RETTEGÉS HÁLÓJÁBAN A Ghekkel folytatott beszélgetés után Tarának volt min gondolkoznia. Ő úgy tanulta, hogy minden lényt valamilyen céllal teremtettek, és megpróbált rájönni, hol lehet a helye a kaldanoknak a dolgok egyetemes rendszerében. Úgy gondolta, kell hogy legyen helyük, de el sem tudta képzelni, hol. Végül föladta. Egy kis héliumi nép jutott róluk az eszébe, melynek tagjai mindent föladtak a tudásért. Kissé lekezelően bántak azokkal, akiket nem tartottak intellektuálisnak, és kimondottan felsőbbrendűnek érezték magukat. Tara elmosolyodott, ahogy fölidézte apja megjegyzését ezzel a néppel kapcsolatban. John Carter azt mondta, ha valamelyikük leejtené a beképzeltségét, és az eltörne, egy hétbe telne Hélium fertőtlenítése. Tara apja a normális embereket szerette; azok, akik túl sokat vagy túl keveset tudnak, egyaránt unalmasak. Héliumi Tara. ilyen szempontból teljesen az apjára ütött – ő is normális volt. A veszélyen túl, melybe került, sok minden felkeltette az érdeklődését ebben a különös világban. A rykorok iránt szánalmat érzett, és fölkeltették benne a gyanút. Vajon milyen lényekből „fejlődhettek” ki? Végül megkérdezte Gheket. – Ha újra énekelsz nekem, elmondom – jelentette ki Ghek. – Ha Luud engedné, hogy az enyém legyél, soha nem halnál meg. Megtartanálak, hogy mindig énekelhess

nekem. A lány csodálkozott azon, hogy a hangja mekkora hatással volt erre a lényre. Valahol abban a hatalmas agyban megpendült egy húr a melódia-hallatán. Ez volt az egyetlen kapocs közte és a testétől elválasztott fej között. Amikor hozzá volt kapcsolva a rykorhoz, más ösztönei is lehettek, de Tara erre gondolni sem mert. Miután énekelt, várta, hogy Ghek beszélni kezdjen. A férfi sokáig hallgatott, és csak nézett rá borzalmas szemével. – Azon gondolkodom, vajon nem kellemes-e olyannak lenni, mint te. Nálatok mindenki énekel? – Egy kicsit igen, de rengeteg más élvezetes dolgot művelünk. Táncolunk, játszunk, dolgozunk, szeretünk és néha harcolunk, mert a mi népünk harcos nép. – Szerettek! – mondta a kaldan. – Azt hiszem, tudom miről beszélsz; de mi szerencsére fölötte állunk az érzelmeknek – amikor nem vagyunk a rykorhoz kapcsolva. Máskor viszont – ó, az egészen más, és ha olyankor énekelsz nekem, és látom gyönyörű testedet, tudom, mi az a szerelem. Én is tudnálak szeremi. A lány elhúzódott tőle. – Megígérted, hogy elmondod, honnan származnak a rykorok – emlékeztette. – Sok-sok évvel ezelőtt – kezdte Ghek –, nagyobb volt a testünk és kisebb a fejünk. Nagyon gyengék voltak a lábaink, és nem tudtunk sokat menni. Élt itt egy ostoba, négylábú lény. A földbe ásott gödörben élt, és ott ette meg az ennivalót, amit összegyűjtött. Erre mi az ő üregébe vezettük a járatainkat, és megettük az ennivalót, amit hozott. Azonban nem hozott annyit, amennyi elég lett volna

neki is meg a kaldanoknak, tehát nekünk is ki kellett járni. A gyenge lábainkkal ez nagyon nehezünkre esett, ezért ráültünk ezekre a primitív rykorokra. Hosszú évszázadokba telt ugyan, de végül a kaldan rájött, hogyan irányíthatja a rykort, mely aztán teljesen függővé vált gazdájától. Idővel a rykor agya egyre kisebb lett. Eltűntek a fülei meg a szemei, mert nem volt szüksége rájuk – a kaldan látott és hallott helyette. Közben a rykor lassan két lábra állt, hogy a kaldan messzebbre láthasson. Ahogy sorvadt az agy, úgy sorvadt a fej. A száj volt az egyetlen szerv, amit a rykor használt, tehát az megmaradt. Őseink időről időre foglyokat ejtettek a vörös fajtából. Miután látták, milyen szép és hasznos a vörös emberek teste, okos keresztezzéssel kialakították a mai rykort, ami kizárólag a kaldanok zsenialitásának terméke. A rykor a testünk, azt csinálunk vele, amit akarunk, ahogy te is azt csinálsz a testeddel, amit akarsz, .csak nekünk megvan az az előnyünk, hogy végtelen készlettel rendelkezünk a testekből. Nem szeretnél te is kaldan lenni? Héliumi Tarának fogalma sem volt, mennyi ideig tartották a föld alatti teremben, de nagyon soknak tűnt. Evett, aludt és nézte a börtöne bejárata előtt elhaladó lényeket. Egy kötélen folyamatosan engedték le az ételt, egy másikon pedig fölhúzták az üres edényeket. Amikor leengedték a kötelet, Tara tudta, hogy nappal van, amikor nem jelentek meg, az lehetett az éjszaka, mikor is a banthok fölfalták a földeken hagyott rykorokat. A lány egyre sápadtabb és soványabb lett. Nem ízlett neki az étel, amit adtak – jobbhoz szokott –, de amúgy sem evett volna sokat, mert félt az

elhízástól. A kövérségnek itt új jelentősége volt, borzalmas jelentősége. Ghek is észrevette, hogy sápadt és egyre soványabb. Kérdésére Tara elmondta, hogy képtelen a föld alatt élni, szüksége van friss levegőre és napfényre, különben elpusztul. Ghek nyilvánvalóan elmondta szavait Luudnak, mert a király hamarosan megparancsolta, hogy a lányt vigyék a toronyba. Tara reménykedett, hogy ez a Ghekkel folytatott beszélgetésének az eredménye. Már annak is örült, hogy újra láthatja a napot, de új remény is ébredt szívében, amiről eddig álmodni sem mert ebben a hatalmas labirintusban, ahonnan soha nem találta volna meg a kivezető utat. Most azonban remény támadt a szabadulásra. Hiszen ha láthatja a dombokat, talán el is érheti őket. Csak tíz perce lenne! Tíz rövid perce. Szinte biztosan tudta, hogy a gépe ugyanott van, ahol hagyta. Tíz perc elég lenne, hogy végképp megszabaduljon erről a borzalmas helyről. De a napok csak teltek, és ő soha nem volt egyedül még öt percre sem. Rengetegszer eltervezte a szökést. Ha a banthok nem lettek volna, éjszaka könnyedén véghezvihette volna. Ilyenkor Ghek levált a testéről, és kóma-szerű állapotba került. Nem úgy nézett ki, mint aki alszik, mivel szemhéj nélküli szeme nyitva volt, de csendesen hevert egy sarokban. Tara gondolatban ezerszer végigcsinálta a szökést. Odarohan a rykorhoz, és megszerzi a kardot. Mire Ghek kitalálná a szándékát, szétvághatná a fejét, mielőtt riaszthatná a többieket. Egy pillanat alatt elérné a kerítést. A rykorok nem állíthatnák meg, hiszen agy híján nem tudnák, hogy szökésben van.

Ablakából megfigyelte, hogyan nyitották és zárták a földekre vezető kaput, és pontosan tudta, miként működik a zár. Ha kijut, gyorsan elérheti a dombot, és üldözőinek nem lenne ideje utolérni a távolság rövidsége miatt. Olyan könnyűnek tűnt! És könnyű is lenne, gondolta, eltekintve a bantlioktól. Éjjel a banthok, nappal a földeken dolgozók. Tara a toronyba zárva, mozgás és megfelelő étel híján egyáltalán nem gyarapodott, hiába reménykedtek fogva tartói. Ghek meg is kérdezte tőle, miért nem hízik, és miért néz ki még rosszabbul, mint elfogásakor. Érdeklődése Luud ismételt kérdezősködéséből eredt, és ez egy idő után új tervet sugallt Tarának a szökésre. – Hozzászoktam, hogy sétálok a napon és a friss levegőn – mondta Gheknek. – Soha nem leszek olyan, mint azelőtt, ha be vagyok zárva ebbe a szobába, ahol rossz a levegő, és nem tudok mozogni. Engedj sétálni a napon, és akkor biztosan szép kövér leszek. – Elszöknél – vetette föl Ghek. – Hogy szökhetnék el, ha mindig mellettem vagy? És ha mégis megpróbálnám, ugyan hova mehetnék? Azt sem tudom, merre van Hélium, de biztos nagyon messze. Az első éjszaka elkapnának a banthok, nem gondolod? – Ez igaz. Megkérdezem Luudot. Másnap Ghek közölte, hogy Luud engedélyezte a sétát. Azt mondta, kipróbálják a dolgot. – Ha nem hízol meg, akkor is érted küld, de nem ennivalónak fog használni – mondta Ghek. Héliumi Tara megborzongott.

Attól a naptól kezdve kijártak a kőfalon túli földekre sétálni. A lány mindig figyelt, hátha lehetősége adódik a szökésre, de Ghek egy pillanatra sem távolodott el tőle. Mégsem Ghek közelsége volt a legfőbb akadály, sokkal inkább a köztük és a repülőgépet rejtő domb között dolgozó munkások. Gheket könnyen kicselezhette volna, de ott voltak a többiek. Aztán egy napon Ghek közölte, hogy többet nem mehetnek sétálni. – Ma este Luudhoz kell menned – mondta. – Sajnálom, hogy többé nem énekelhetsz nekem. – Ma este! – Tara alig hallhatóan mondta ki ezt a két szót, mégis iszonyú félelem csengett bennük. A dombok felé pillantott. Olyan közel voltak! De vagy húsz munkás választotta el a szabadságtól. – Nem sétálunk oda? – kérdezte Ghektől arrafelé mutatva. – Meg szeretném nézni, mit csinálnak. – Túl messze van – mondta Ghek. – Gyűlölöm a napot. Sokkal kellemesebb itt, ahol beállhatok ennek a fának az árnyékába. – Rendben – mondta a lány. – Akkor maradj itt, amíg én odasétálok. Egy perc az egész. – Azt nem. Veled megyek. Meg akarsz szökni, de nem fog sikerülni. – Nem tudok megszökni. – Tudom, de esetleg megpróbálhatod. És én ezt nem akarom. Talán jobb lesz, ha azonnal visszamegyünk a toronyba. Nagy bajom lenne belő le, ha megszöknél. Tara szinte látta, hogyan tűnik el az utolsó remény. Tudta, hogy másnap már nem lesz esélye. Még egyszer

próbálkozott, hogy legalább egy kicsit közelebb jusson a dombokhoz. – Olyan kis dolgot kérek tőled – mondta. – Este meg fogsz kérni, hogy énekljek neked. Az lesz az utolsó alkalom, ha most nem engeded meg, hogy megnézzem, mit csinálnak azok a kaldanok – soha többet nem énekelek. Ghek habozott. – Na jó, de nem engedem el a karodat. – Hát persze. Menjünk! Elindultak a munkások felé. A kis csapat gumókat ásott ki a földből. Tara mindezt azonnal észrevette, és megállapította, hogy igen mélyre hajolva végzik tevékenységüket. Egészen közel vezette hozzájuk Gheket, mintha pontosan látni akarta volna, mit csinálnak. Közben Ghek szorosan fogta a bal csuklóját. – Ez nagyon érdekes – mondta a lány sóhajtva, majd hirtelen hozzátette: – Odanézz, Ghek! – és a torony felé mutatott. A kaldan, anélkül hogy elengedte volna, félig elfordult, és ekkor Tara villámgyorsan megütötte a fejét hátulról, közvetlenül a gallér fölött. Az erős ütéstől a kaldan lerepült a rykorról, és a földre esett. Mivel Ghek agya már nem irányította a testet, a kéz szorítása megszűnt, egy darabig még dülöngélt, majd eldőlt. Tara mindezt meg sem várva futni kezdett a dombok felé. Ghek ebben a pillanatban figyelmeztető füttyszót hallatott, mire a munkások fölugrottak szinte közvetlenül a lány előtt. Tara kicselezte őket, és ismét akadálytalanul futott a szabadság felé, amikor lába beleakadt az egyik kapaszerű szerszámba, amit ottfelejtettek. Egy darabig még futott, és próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de belebotlott egy

kiforgatott rögbe, és elesett. Megpróbált volna fölugrani, de egy nehéz test rázuhant, és lefogta a karját. A következő pillanatban már bekerítették, és fölállították. Ghek közben odamászott a földön fekvő rykorhoz, és hamarosan ő is ott állt a lány mellett. A borzalmas, érzékeden arc nem árulta el, mi jár abban a hatalmas agyban. Vajon dühös volt? Gyűlölte? Vagy bosszút akart állni? Héliumi Tara nem tudta kitalálni, és már nem is akarta. Bekövetkezett a legrosszabb. Szökni próbált, és elfogták. Soha nem lesz még egy lehetősége. – Gyere! – mondta Ghek. – Visszamegyünk a toronyba. – Hangja ugyanolyan monoton volt, mint mindig. Ez még a dühnél is rosszabb volt, hiszen Tarának fogalma sem lehetett szándékairól. Ez is csak tovább növelte benne az iszonyatot, amit ezek az embertelen agyak ébresztettek benne. Visszavitték hát a toronyba, és Ghek tovább őrizte, de ezúttal nem hagyta el a rykort, csak kicserélte egy frissre, mert az első elfáradt. A lány csak ült, és nézte a bejárat mellett guggoló férfit. Ghek nem lett gonosz hozzá, de a lány nem érzett hálát, igaz, gyűlöletet sem. Az érzéketlen agyak nem ébresztettek benne érzéseket. Tara nem érzett hálát, szeretetet vagy gyűlöletet irántuk. Csak mindig ugyanazt az iszonyt. Eszébe jutott, hogy vörös tudósok azt állították, a vörös embereket egyszer az agy fogja irányítani. Nem lesznek ösztönös tettek és érzelmek, senki semmit nem tesz majd önkéntelenül, mindent a gondolkodás fog irányítani. Az elmélet kitalálója sajnálatát fejezte ki, hogy ő már nem érheti meg ennek áldásait, mert szerinte ez lesz

az emberiség legideálisabb állapota. Héliumi Tara tiszta szívből kívánta ennek a tanult tudósnak, hogy eljusson a kaldanok földjére, és a gyakorlatban láthassa az elméletét. A teljesen testi rykor és a teljesen szellemi kaldan között nem volt nagy választás. Tarának valahogy jobban tetszett a középút, a tökéletlen ember, és ezt tartotta a legjobb lehetőségnek. Remek lecke lenne, ha az idealisták eljönnének ide, gondolta, mert hamarosan megtanulnák, hogy a tökéletesség ugyanolyan rossz, mint a másik véglet. Ilyen borús gondolatok jártak Tara fejében, miközben várta, hogy Luud hívassa. És tudta, Luud szava nem jelenthet mást, mint a halált. Sejtette, miért akarja látni Luud, és tudta, estére ki kell találnia, hogyan végezhet magával, bár még ragaszkodott az élethez és hiú reményeihez. Úgy döntött, csak akkor adja föl, ha végképp nincs kiút. Egyszer rá is ijesztett Ghekre, amikor váratlanul hangosan, szinte vadul felkiáltott: – Még élek! – Ezt hogy érted? – kérdezte a kaldan. – Ahogy mondom. Még élek, és amíg élek, találhatok megoldást. Ha meghalok, meghal a remény. – Mire találhatsz megoldást? – Az életre, a szabadságra, és arra, hogy visszajussak a saját népemhez. – Aki Bantoomba belép, sohasem távozhat innen – intette Ghek. Tara nem válaszolt, és őre egy idő után újra megszólalt: – Énekelj nekem – kérte. Miközben Tara énekelt, négy harcos érkezett azzal a feladattal, hogy Luudhoz vigyék. Gheknek azt mondták, maradjon ott, ahol van.

– Miért? – kérdezte Ghek. – Megharagítottad Luudot – hangzott a válasz. – Hogyan? – Meggyengült a tiszta gondolkodásod. Engedted, hogy érzelmi hatás érjen, ezzel tanúbizonyságát adtad tökéletlenségednek. Te is tudod, milyen sors vár a tökéletlenekre. – Tudom, milyen sors vár a tökéletlenekre, de én nem vagyok tökéletlen – erősködött Ghek. – Hagytad, hogy a fogoly szájából eredő furcsa hangok ellágyítsanak, miközben pontosan tudtad, hogy eredetüknek és céljuknak semmi köze a logikához és a gondolkodáshoz. Ez már önmagában is az elvetendő gyengeség jele. Ezután, nyilván az elérzékenyülés hatása alatt hagytad, hogy sétálni menjen, amely majdnem sikeres szökéshez vezetett. Ha nem lennél tökéletlen, akkor a saját gondolkodásod rávezetett volna, hogy hibázol. Ennek természetes és ésszerű következménye, hogy el kell pusztulnod. Úgy fogsz elpusztulni, hogy példát statuálj a többi kaldannak Luud népéből. Addig pedig itt kell maradnod. – Igazad van – mondta Ghek. – Itt maradok, amíg Luud megtalálja elpusztításom legésszerűbb módját. Tara döbbent pillantást vetett rá, miközben kivezették. A válla fölött visszakiáltott neki: – Ne feledd, Ghek, még élsz! Azután a végtelen alagutak során Luudhoz vitték. Luud egy sarokban állt hat kurta póklábán. A szemben lévő falnál hevert gyönyörű rykorja – a kaldan nélkül halott tárgy. Luud elküldte a harcosokat, akik elévezették Tarát. Azután egy

ideig csak nézte a lányt, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Tara nem tehetett mást, csendben várakozott. Csak találgatni tudott, mi vár rá. Elég lesz akkor megtudnia, ha bekövetkezik, gondolta. Nem lett volna értelme előre töprengeni a dolgokon. Egy idő után Luud beszélni kezdett. – A szökésen jár az eszed – mondta azon a halálosan monoton hangon, ami a gondolkodás érzelmek nélküli megnyilvánulása volt. – De nem fog sikerülni. Nem vagy több, mint két tökéletlen dolog megtestesülése, a tökéletlen agyé és testé. Ez a két dolog nem élhet együtt tökéletes harmóniában. Íme egy tökéletes test – tette hozzá és a rykor felé mutatott. – Nincs agya. És íme – mondta, s egyik ollójával a fejére bökött – a tökéletes agy. Nincs szüksége testre, hogy tökéletesen funkcionáljon. Szégyellned saját intellektusodat az enyém mellett! Még most is azon jár az eszed, hogy végzel velem, és ha nem sikerülne, akkor magaddal akarsz végezni. Majd megtanulod, milyen hatalma van az elmének az anyag fölött. Én vagyok az, elme. Te vagy az anyag. Az, ami a te fejedben van, túl gyenge és fejletlen ahhoz, hogy agynak nevezzük. Hagyod, hogy elgyengítsék az érzelem diktálta ösztönös cselekedetek. Nincs értéke. Gyakorlatilag nem kontrollálja a létedet. Nem fogsz megölni. És magadat sem. Miután megtettem, amit akarok, majd végzünk veled, ha ez lesz a logikus lépés. Fogalmad sincs, milyen hatalmi lehetőségek rejlenek a tökéletesen fejlett agyban. Nézd meg ezt a rykort! Nincs agya. Magától mozogni is alig tud. Csak az a mechanikus ösztön van meg benne, hogy a szájnyílásához emeli az ételt, de képtelen lenne felkutatni az ennivalóját.

Mindig a keze ügyébe kell letennünk, és mindig ugyanoda. Ha a lábaihoz tennénk az ételt, és ott hagynánk, éhen halna. De most nézd meg, mire képes egy igazi agy. Ezzel a rykorhoz fordult, és mereven nézte az érzéketlen „tárgyat”. A lány legnagyobb megdöbbenésére a fej nélküli test egyszerre megmozdult. Lassan két lábra állt, és odament Luudhoz, majd lehajolt, kezébe vette a fejet, és a vállára helyezte. – Mennyi esélyed lehet ekkora hatalommal szemben? – kérdezte Luud. – Amit a rykorral tettem, veled is bármikor megtehetem. Tara nem válaszolt. Persze nem is volt rá szükség, hogy szavakba öntse válaszát. – Kétségbe vonod, hogy képes vagyok rá! – jelentette ki Luud, és a lány valóban erre gondolt, de nem mondta ki. Luud keresztülment a szobán, és lefeküdt, majd leválasztotta magát a rykorról, és ahhoz a kerek nyíláshoz ment, ahonnan Tara először látta kijönni. Ott megállt, és iszonyú tekintetét a lányra szögezte. Nem beszélt, de a szeme mintha egyenesen Tara agyába hatolt volna, aki szinte leküzdhetetlen sürgetést érzett, hogy odamenjen a kaldanhoz. Megpróbált harcolni ellene. El akarta fordítani a tekintetét, de nem tudta. Fogva tartotta a hatalmas agy szemhéj nélküli látószerve. Tara lassan, fájdalmasan küzdve minden lépés ellen, a szörnyeteg felé indult. Megpróbált fölkiáltani, hogy fölébressze zsibbadt érzékeit, de nem tudott hangot kiadni. Ha csak egy pillanatra elfordulna az a borzalmas szempár, gondolta, akkor

visszanyerhetné uralmát a lábai fölött. A szempár azonban nem mozdult. Mintha egyre mélyebbre és mélyebbre égette volna magát, hogy jobban és jobban átvegye a hatalmat a lány idegrendszerén. Ahogy közeledett a lényhez, az lassan hátrált póklábain. Tara észrevette, hogy eközben ollói előre-hátra mozognak. Luud egyre beljebb húzódott a nyílásba. Vajon oda is követnie kell? Miféle újabb, ismeretlen szörnyűség leselkedik rá odabent? Nem! Ezt nem teszi meg! És mégis, mielőtt elérte volna a falat, négykézlábra ereszkedett, úgy mászott a szempár felé. Közvetlenül a nyílás bejáratánál, még egyszer, utoljára megpróbált szembeszegülni, de végül föladta. Egy sírásba fulladó sóhajjal Héliumi Tara átbújt a nyíláson. Éppen csak befért. A túloldalon kis szobában találta magát. Előtte Luud. A szemben lévő fal mellett hatalmas, izmos férfi-rykor feküdt. Semmiféle szíj vagy dísz nem volt rajta. – Most már láthatod, hogy fölöslegesen ellenkezel – szólalt meg Luud. Miközben Luud beszélt, Tara egy pillanatra kikerült a hatása alól, és gyorsan elfordította a tekintetét. – Nézz rám! – parancsolta Luud. Tara nem engedelmeskedett. Új erőt érzett magjában, vagy legalábbis a lény hatalmának csökkenését. Remélni sem merte, hogy rátalált Luud hatalmának titkára. Anélkül, hogy ránézett volna, a nyílás felé fordult, amelyen keresztül bejött. Luud újra ráparancsolt, hogy álljon meg, de szava tekintete nélkül semmit sem ért. Tara hallotta, hogy Luud

fütyülő hangot ad, és tudta, hogy segítséget hív, de mivel nem mert odafordulni, nem láthatta, hogy a király a fal mellett fekvő, hatalmas testre összpontosít. A lány még mindig a szörny hatása alatt volt, nem nyerte vissza az uralmat önmaga fölött. Úgy mozgott, mint egy rémálomban, lassan, fájdalmasan, mintha minden végtagját iszonyú súly húzná lefelé, vagy mintha sűrű folyadékban próbálna előrejutni. A nyílás közel volt, nagyon közel, és mégis alig jutott közelebb hozzá, akárhogy küzdött. Mögötte, a gonosz agy hatása alatt álló hatalmas test négykézláb a nyomába eredt. Tara végre elérte a kijáratot. Valami azt súgta neki, hogy ha kijut, akkor megtörik a varázs. Már-már kijutott a szomszéd terembe, amikor egy erős kéz ragadta meg a bokáját. A rykor ragadta meg, és bár a lány elszántan küzdött, visszahúzta Luudhoz. Erősen tartotta, majd a lány legnagyobb rémületére simogatni kezdte. – Most már láthatod, mennyire fölösleges ellenszegülni – mondta Luud színtelen hangon –, és megismerheted a büntetést is. Héliumi Tara minden erejével védekezett, de izmai szánalmasan gyengék voltak az állati erő agy nélküli megtestesüléséhez képest. Esélytelensége ellenére harcolt büszke nevéért. Egyedül harcolt ő, akiért a marsbéli harcosok színe-java boldogan áldozta volna életét.

VII. fejezet BORZALMAS LÁTVÁNY A Vanator cirkáló dülöngélve haladt a viharban. Kizárólag a Természet kegyének köszönhette, hogy az elemek nem zúzták szét. Amíg a vihar tartott, a hajó eszelősen száguldott a vágtató szelek szárnyán. A viszontagságok ellenére a hajó és legénysége már-már megúszta a hurrikánt, amelynek lassan alábbhagyott az ereje. Talán egy órát kellett volna még kibírni, amikor bekövetkezett a katasztrófa – igazi katasztrófa a legénység és Gathol királysága számára. A harcosok nem ettek, nem ittak, mióta elhagyták Héliumot, és a szél addig dobálta őket ide-oda, hogy a végére teljesen kimerültek, hiába kötötték magukat a fedélzethez. Amikor egy időre csendesedett a vihar, az egyik harcos kioldotta biztonsági kötelékeit, hogy a kabinba menjen. Ez már önmagában is a szabályok fölrúgása volt, és ami ezután következett, a legénység szemében a gyors és könyörtelen megtorlásnak tűnt. Alighogy a férfi elkötötte magát, a szél újra lecsapott, és többször megforgatta a hajót. A könnyelmű harcos már az első fordulónál lezuhant. Az ide-oda dülöngélő és forgó hajó kikötőkötelékei leoldódtak a helyükről, és most összeakadva lógtak a fedélzet alatt. Amikor a Vanator teljesen átfordult, ezek a kötelek rátekeredtek, míg egy újabb széllökés vagy egy

ellenkező irányú fordulat újra le nem rántotta őket a fedélzetről, hogy vadul csapkodjanak megint a száguldó hajó alatt. Ide zuhant be a harcos, és most úgy kapaszkodott a kötelekbe, mint fuldokló egy szalmaszálba. Elkeseredett erővel tartotta magát, és vadul igyekezett valamennyire megtámasztani a lábait. Minden egyes széllökésnél gyengült a fogása, és bár ő is tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb a földre esik, a reményvesztettek őrületével próbálta nyújtani a halála előtti perceket. Ez a látvány tárult Gatholi Gahan szeme elé, ahogy a Vanator korlátján áthajolva kereste tekintetével a kizuhant harcost. Gahantől nem messze egy hágcsó himbálózott a szélben. Gathol jedje azonnal fölmérte a helyzetet. Alatta egyik harcosa az életéért küzdött, tőle pedig karnyújtásnyira volt a lehetőség, hogy megmentse. Egy pillanatig sem habozott. Leoldotta magáról a biztonsági köteleket és szíjakat, megragadta a hágcsót, és átvetette magát a korláton. Úgy himbálózott a szélben, mint súly egy őrült ingán, s közben jobbra-balra csavarodott vele a hágcsó, vagy ezer méterrel Barsoom felszíne fölött. Végül bekövetkezett, amiben bízott. Közel lendült a kötelékekhez, amelyekbe a harcos beakadt és még mindig kapaszkodott, bár láthatóan fogytán volt az ereje. Gahan egyik lábával elkapott egy kötelet, és odahúzta magát a harcos közelébe. Fél kézzel a kötélbe kapaszkodva bevonta a hágcsót, majd lejjebb mászott, hogy megfoghassa az alján lévő kampót. Ezt azután a harcos szíjain lévő karikához erősítette, éppen egy pillanattal

azelőtt, hogy utóbbi ereje végére érve elengedte volna, amibe eddig kapaszkodott. Miután Gahan látta, hogy időlegesen megmentette egyik alattvalója életét, azzal törődött, hogy ő maga is biztonságba kerüljön. Az összegabalyodott kötelékek között, amikbe kapaszkodott, volt még néhány olyan kampó, amihez a harcost kötötte, és egy ilyenhez akarta magát is kapcsolni, amíg alábbhagy a vihar annyira, hogy visszamásszon a fedélzetre. Azonban ahogy kigyúlt egy kampó után, a szél belekapott a kötelekbe, és egy másik nehéz fémkampó teljes erővel fejbe verte. Gahan egy pillanatra megbénult az ütéstől, keze elengedte a kötelet, amibe kapaszkodott, és zuhanni kezdett az ezer méterre lévő talaj felé, miközben hűséges harcosai a Vanator fedélzetén semmit sem tudtak arról, ami szeretett urukkal történt, és csak egy jó órával később vették észre, hogy eltűnt, és akkor értesültek hősies önfeláldozásáról. A Vanator ekkor már egyensúlyba került, és erős, de egyenletes szélben vitorlázott. A harcosok kicsatolták magukat, és éppen számba vették a veszteségeket, amikor odalentről elhaló kiáltást hallottak, és észrevették a kötélzetén lógó társukat. Fölhúzták a fedélzetre, és tőle értesültek jedjük önfeláldozásáról. Csak találgatni tudtak, mennyi utat tettek meg, mióta Gahan kiesett, és a hajó rossz állapota miatt nem kockáztathatták meg a visszafordulást. Szomorú csapat suhant az égen a rájuk váró, ismeretlen sors felé. És vajon mi történt Gahannel, Gathol jedjével? Vagy háromszáz métert zuhant, mint egy darab kő, aztán hátára

vette a vihar, és továbbsodorta. A szél játékszereként sodródott, mint egy papírfecni. Pörgött-forgott, zuhant és emelkedett, de folyamatosan közelebb került a földhöz. A ciklon szabálya a szeszélyes kiszámíthatatlanság, hiszen a ciklon sem más, mint a Természet szeszélye. Hatalmas fákat tép ki gyökerestül a földből, ugyanakkor törékeny gyermekeket kilométereken át repít, és egyeden karcolás nélkül tesz le. Ugyanez történt Gahannel. Minden pillanatban várta, hogy nekicsapódik a földnek, ezzel szemben a szél könnyedén tette le a holt tengerfenék puha mohájára, és a kampó ütése miatt a homlokán nőtt dudoron kívül semmi baja sem lett. A jed nem akarta elhinni, hogy a Sors ilyen kegyesen bánt vele, és csak lassan mert fölkelni, mivel meg volt győződve róla, hogy egy-két csontja eltört. Azonban ép bőrrel úszta meg a hatalmas zuhanást. Körbenézett, hátha talál valamilyen támpontot, amiből megállapíthatja, hova került. A levegő megtelt porral és mindenféle hordalékkal. A napot nem lehetett kivenni. Csak néhány száz méternyi kört látott be maga körül, és ott nem volt más, csak por és okkersárga moha. Ötszáz méterre akár egy nagy város falai is emelkedhettek volna, anélkül hogy Gahan látta volna. Semmi értelme sem lett volna elindulnia, amíg ki nem tisztul a levegő, hiszen nem tudhatta, mi merre van, tehát elterült a mohán, és várt, közben pedig harcosai és cirkálója járt az eszében, saját reménytelen helyzetén nem töprengett. Övében ott volt két kardja, a pisztolyai és a tőre, tarsolyában pedig némi ételkoncentrátum, ami minden

barsoomi harcos felszerelésének szerves része. Ezek a tárgyak, ereje, bátorsága és töretlen szelleme mindenre fölvértezték, ami várhatott rá, amíg eljut Gatholba, bár fogalma sem volt, merre és milyen messze lehet hazája. A szél egyre gyengült, és a tájat elhomályosító por is kezdett eltűnni. Gahan biztos volt benne, hogy a vihar végetért, de a rossz látási viszonyok egészen estig tétlenségre kárhoztatták, így hát azon a helyen kellett megvárnia a reggelt, ahová a szél sodorta. Prémjei nélkül kényelmetlenül töltötte az éjszakát, és csak félig-meddig könnyebbült meg, amikor hirtelen fölkelt a nap. A levegő kitisztult, és a jed végtelen síkot látott minden irányban, csak északnyugaton látott alacsony dombokat a távolban. Gatholtól délkeletre hasonló vidék terült el, és Gahan a vihar irányából és sebességéből arra következtetett, hogy a dombok mögött találja hazáját, holott az a valóságban messze északkeletre volt tőle. Két napba telt, mire a jed átkelt a sík vidéken. Ahogy elérte a dombokat, csalódnia kellett, mert mögöttük újra csak sivatag következett, méghozzá jóval nagyobb, mint az előző, s a távolban megint csak dombokat látott. A második síkság csak annyiban különbözött az elsőtől, hogy itt-ott különálló dombok voltak rajta. Gahan azonban továbbra is meg volt győződve róla, hogy északnyugat felé kell keresnie hazáját, tehát leereszkedett a völgybe, és arrafelé indult. Heteken át gyalogolt így, valami ismerős vidéket keresve, de a dombok tetejére érve mindig ismeretlen látvány tárult a szeme elé. Kevés állattal találkozott, embert

pedig nem is látott, s végül arra a következtetésre jutott, hogy Barsoomnak azon a legendás vidékén jár, amelyet az istenek megátkoztak, mert büszke és gőgös lakóik megtagadták őket, s az utolsó szálig kihaltak. Aztán egy napon, az egyik domb mögött lakott völgyet talált, ahol fák voltak és megművelt földek, valamint kőfallal körbevett különös tornyok. Embereket is látott dolgozni a földeken, de nem rohant üdvözölni őket..Először meg akarta tudni, vajon barátok-e vagy ellenségek. A bokrok árnyékában kúszva keresett egy helyet, ahonnan mindent láthatott, és innen figyelte a hozzá legközelebb dolgozó munkásokat. Elég messze voltak tőle, úgyhogy nem lehetett biztos a dolgában, de úgy érezte, valami nincs rendben ezekkel az emberekkel. Mintha túlságosan is nagy lett volna a fejük. Sokáig figyelte az idegen lényeket, és egyre inkább meggyőződött róla, hogy nem olyanok, mint ő, és elhamarkodott dolog lenne megbízni bennük, és odamenni. Hamarosan egy pár jelent meg a legközelebbi torony felől, és a domb mellett dolgozó munkások felé tartottak. Gahan azonnal látta, hogy a pár egyik tagja különbözik a többi lénytől. A nagy távolság ellenére is meg tudta állapítani, hogy kisebb a feje, és szíjai is egészen mások. A két közeledő gyakran megállt, láthatóan vitakoztak, mintha egyikük még közelebb akart volna menni, a másik meg nem. Végül a kisebbik meggyőzhette a másikat, mert lassan elérték a kőfal és a domb között dolgozó utolsó csapatot. Ekkor a kisebbik tiszta erőből fejbe verte a másikat, és Gahan döbbenten látta, hogy utóbbinak leesett

a feje, teste pedig lassan összerogyott. Gahan kissé fölemelkedett, hogy jobban lássa, ami a völgyben történik. Az, amelyik megütötte a társát, most rohanni kezdett arrafelé, ahol Gahan elrejtőzött. Már az utolsó útjába eső munkást is kicselezte. Gahan remélte, hogy a menekülőnek sikerül elnyernie szabadságát, mert bár semmi köze nem volt hozzá, látta, hogy a saját fajtájából való. Azután a menekülő megbotlott, eleseit, és üldözői rávetették magukat. Gahan tekintete visszatévedt arra a lényre, akinek leesett a feje. Iszonyatos látvány tárult a szeme elé. Vagy csak a szeme űzött vele furcsa játékot? Nem, akármilyen lehetetlennek tűnt, mégis igaz volt: a fej lassan odamászott a testéhez, elhelyezkedett a vállán, majd fölállt, és mintha mi sem történt volna, a társaihoz sietett, akik éppen fölrángatták szerencsétlen foglyukat. A jed végignézte, ahogy a furcsa lény belekarolt a fogolyba, és visszakísérte a kőfal mögé. Még ilyen messziről is lerítt a fogoly arcáról a kétségbeesés és szomorúság, és Gahan nőnek nézte, talán egy vörös ember volt az ő fajtájából. Ha biztos lett volna a dolgában, megpróbált volna segíteni neki, annak ellenére, hogy Barsoom törvényei szerint csak akkor kellett volna így tennie, ha az ő országának lakójáról van szó. Azonban semmiben sem lehetett biztos, elképzelhető A volt, hogy a nő nem is vörös ember, vagy ha igen, akkor egy ellenséges országból jött. Gahannek most az volt az első számú feladata, hogy a lehető legkevesebb kockázattal hazakerüljön. Így aztán hiába lüktetett vére a kalandvágytól,

legyőzte a kísértést, és nagyot sóhajtva elfordult a gyönyörű völgytől, hogy kelet felől megkerülve folytassa útját Gathol felé. Ahogy a Bantoomot délről és keletről szegélyező dombok lejtőin ereszkedett lefelé, valami magára vonta a figyelmét egy kis bozótban. A nap már alacsonyan járt, az árnyékok megnyúltak. Közeledett az éjszaka. A facsoport nem esett útba, és Gahan nem akart eltérni választott útirányától, de ahogy ismét odanézett, habozni kezdett. Észrevett valamit a fák tövénél, a bokrok között. Mintha emberi kéz alkotta tárgy lett volna. Gahan megállt, és a szemét meresztve nézte a tárgyat. Arra gondolt, nyilván téved, és csak a megnyúlt árnyékok különös játékának tanúja. Folytatta útját, de ahogy még egyszer odanézett, a nap utolsó sugarai visszaverődtek valami fényes dolgon. Gahan megrázta a fejét, és odament, hogy végére járjon a rejtélynek. Még mindig káprázatos fény vakította, és amikor közelebb ért, meglepetten állapította meg, hogy a napsugarak egy kis repülőgép ékkövekkel kirakott felségjelzését világították meg. Gathol jedje megmarkolta rövid kardját, és hangtalanul közeledett, de aztán megállapította, hogy nincs senki a fedélzeten. Alaposabban szemügyre vette a felségjelzést. Ahogy ráismert, mintha jeges kéz markolt volna a szívébe, arcából pedig kiszökött a vér – Barsoom Urának jelvénye volt. Eszébe ötlött a kép, ahogy a foglyot visszavezették a toronyba. Héliumi Tara! És ő kis híján magara hagyta! Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Miután gyorsan átvizsgálta a gépet, az ifjú jed világosan

látta, mi történt. A szörnyű vihar idesodorta Héliumi Tarát. Nyilvánvalóan leszállt, abban bízva, hogy vizet és élelmet szerez, hiszen légcsavar nélkül nem indulhatott vissza Héliumba, vagy valami más baráti városba, és a Sorsra kellett volna bíznia magát. A gép a légcsavar hiányától eltekintve tökéletes állapotban volt, és az a tény, hogy gondosan elrejtették, arra utalt, hogy a lány vissza akart térni, azonban a fedélzeten összegyűlt levelek és a por arról árulkodott, hogy hosszú napok, esetleg hetek óta itt van. Héliumi Tara tehát fogoly, gondolta Gahan, és valószínűleg nemrég az ő szökési kísérletét látta. Most már csak az volt a kérdés, hogyan tudná megszöktetni. Csak annyit tudott, hogy melyik toronyba vitték, semmi többet. Fogalma sem volt, kik a fogva tartói és hányan lehetnek, de nem is érdekelte, mert Taráért egyedül szembeszállt volna az egész világgal. Futtában több tervet is kidolgozott, .majd kiválaszotta azt, amelyik a legésszerűbbnek tűnt. Ezután gyorsan átvizsgálta a gépet. Kihúzta a sűrűből, és mindent ellenőrzött. A motor könnyedén beindult, a felhajtógáz-tartályok tele voltak, és a magassági kormány is működött. Csak egy légcsavarra volt szükség ahhoz, hogy visszajussanak Héliumba. Gahan türelmeüenül megvonta a vállát – ezer haados körzetben biztosan nem talál légcsavart. De mit számít? A gép légcsavar nélkül is alkalmas arra, hogy segítsen terve végrehajtásában, ha Tara foglyul ejtőinek nincsenek repülői, és eddig semmit sem látott, ami ennek ellenkezőjére utalt volna. Sem a tornyaik, sem a földjeik nem úgy néztek ki, mint ahol le lehetne szállni.

Leszállt a hirtelen érkező barsoomi éjszaka. Cluros fenségesen uralta a tájat. Egy banth ordítása verte fel a dombok csendjét. Gahan kissé fölemelte a gépet, majd megfogott egy kötelet, és gyorsan a gerinc felé osont. A gép olyan könnyedén lebegett nyomában, mint egy hattyú a szélcsendes tavon. Ezután a gatholi a völgy felé irányította lépteit. Mögötte most közelebbről hallatszott a vadászó banth ordítása! Gahan azon gondolkozott, vajon őt követi-e a ragadozó, vagy valami más szagot fogott. Nem akart időt vesztegetni semmilyen éhes állatra, mert fogalma sem volt, mi történhet Héliumi Tarával. Meggyorsította lépteit. Azonban egyre közelebbről hallatszott a vadállat ordítása, és most már puha lépteit hallotta a háta mögött. Éppen akkor nézett vissza, amikor az állat vágtatni kezdett. Megragadta hosszú kardja markolatát, de nem húzta ki, mert az első banth mögött egy egész csapat közeledett, tehát nem lett volna értelme a fegyveres ellenállásnak. A túlerő láttán csak egy esélye maradt. Ránehezedett a kötélre, és ahogy a gép kicsit lejjebb ereszkedett, fölhúzta magát a fedélzetre, ám ugyanebben a pillanatban az első banth utánaugrott. Gahan gyorsan a vadállat felé indult, hátha lelökheti, mielőtt az megverné a lábát, de eddigre már a többi állat is követni akarta a vezér példáját. Ha sikerül fölugraniuk, gondolta Gahan, akkor elveszett. Gyorsan megrántotta a magassági kormányt. Ekkor három banth ugrott a gyorsan emelkedő fedélzet felé. Gahan érezte, ahogy a nehéz testek nekicsapódtak a törzsnek, majd tompa puffanással visszaestek a földre.

Éppen időben cselekedett. Az első banth közben föltápászkodott, és villogó tekintettel a férfi ellen fordult. Gahan kardot rántott. A vadállat talán a szokatlan helyzet miatt nem támadott azonnal, inkább egész lassan indult áldozata felé. A gép még mindig emelkedett, és Gahan a lábával benyomta a megfelelő gombot, hogy megállítsa. Nem akarta, hogy valamilyen felsőbb áramlat elsodorja. A gép lassan a torony felé sodródott, mivel a fölugró banth nehéz teste megadta a kezdőlökést. A férfi mozdulatlanul figyelte a közeledő szörnyeteget, hatalmas állkapcsát és gonosz tekintetét. A banth elég stabilnak találta a fedélzetet, és egyre magabiztosabbá vált, amikor Gahan hirtelen oldalt ugrott, és megbillentette a gépet. Az állat megcsúszott, és vadul próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Gahan kivont karddal ugrott felé. A banth hátsó lábaira emelkedett, hogy végezzen ezzel a szemtelen zsákmánnyal, ami nem adja meg magát, de ekkor Gahan ismét megbillentette a gépet. A banth éppen elugrott a fedélzetről, és egyik karma szinte súrolta Gahan fejét, aki gyors mozdulattal szíven szúrta, és az állat teteme lassan lecsúszott a gépről. A jed lepillantva megállapította, hogy egyre közelebb sodródik a toronyhoz, amelybe a foglyot vitték. Még egy pillanat, és már fölötte lesz. Gyorsan az irányítóegységhez ugrott, és lejjebb ereszkedett a föld felé, ahol a banthok még mindig követték. Tisztában volt vele, hogy a kőfalon kívül nem szállhat le, mert akkor a vadállatok megölik, odabent viszont alvó alakokat vélt látni. A gép alig valamivel a fal fölött lebegett. Kockáztatnia kellett, mert ha

visszafordul, reménytelen helyzetbe kerül a vad barsoomi oroszlánokkal teli völgy fölött. Gahan a fedélzet széléről leereszkedett a horgonykötélen, majd lelépett a falra, és könnyedén megállította a repülőt. Ezután a horgonyt óvatosan leeresztette a kőfalon belülre, ahol semmi mozgást nem látott. Az alvók úgy hevertek odalenn, akár a halottak. A torony ablakaiban halvány fény derengett, de őr nem volt sehol. Gahan a kötélen leereszkedett a földre, és most közelebbről is szemügyre vehette a lényeket, akikről azt hitte, hogy alszanak. Elfojtott kiáltással lépett vissza a fej nélküli testek láttán. Először azt hitte, lefejezett holttestek hevernek előtte, ami már önmagában is elég szörnyű lett volna, de még jobban elszörnyedt, amikor rájött, hogy ezek a lények élnek. Itt volt tehát a magyarázata annak, amit délután látott, amikor a fej visszamászott a testéhez. Szörnyű volt a gondolat, hogy Hélium gyöngyszeme ezeknek a lényeknek a kezébe került. Gahan összerezzent, de gyorsan visszamászott a gépre, és leeresztette a kőfalon belülre. Ezután a torony aljában nyíló ajtó felé indult. Óvatosan lépdelt a rykorok között, majd eltűnt a torony belsejében.

VIII. fejezet EGY HAJSZÁLON MÚLT... Ghek, aki Luud jobb napokat látott egykori harmadik előmunkása volt, megalázottan és dühösen üldögélt. Valami olyan ébredt föl benne, aminek a létezéséről eddig nem is álmodott. Vajon a furcsa fogolynő tehet nyugtalanságáról és kielégületlenségéről? Nem tudta, de hiányzott neki az éneklésnek nevezett zaj simogató hatása. Lehet, hogy vannak kellemesebb dolgok, mint a hideg logika és az agy ereje? Lehet, hogy a kiegyensúlyozott tökéletlenség jobb, mint egyetlen tulajdonság tökéletessége? A hatalmas, tökéletes agyra gondolt, ami minden kaldan vágya, a süketnéma, vak agyra. Ezer gyönyörű lény táncolhatna és énekelhetne körülötte, de nem élvezné, hiszen képtelen lenne befogadni. A kaldanok már eddig is szinte teljesen elzárták magukat az érzéki örömöktől. Ghek azon töprengett, vajon jó lenne-e, ha még tovább mennének, és végül megkérdőjelezte elméletük helyességét. Talán a lánynak igaza volt; mi értelme van egy hatalmas agynak, ha elzárva él a föld alatt? És Gheket emiatt az elmélet miatt ítélte halálra Luud. Az igazságtalanságtól elöntötte a düh, de tehetetlen volt. Nem menekülhetett. A kőfalon kívül a banthok leselkednének rá, idebent pedig a saját fajtája, akik legalább olyan vadak és könyörtelenek. Náluk nem létezett olyasmi, hogy szeretet, hűség vagy barátság – csak agyak voltak. Megölhetné

Luudot, de ugyan mi haszna lenne belőle? Kiengednének egy másik királyt, és Gheket kivégeznék. Ugyan nem tudta, de még kielégült bosszúvágyat sem érzett volna, hiszen hiányzott belőle minden összetett érzelem. Ghek föl-alá járkált a toronyszobában a rykorján, amit nem hagyhatott el. Normális esetben teljes nyugalommal fogadta, volna Luud ítéletét, hiszen az a logikus gondolkodás eredményeként született, de most valahogy mindent másképp látott. Az idegen nő nagy hatással volt rá. Jó dolognak látta az életet, ami tele volt lehetőségekkel. A tökéletes agy gondolata elhalványult a fejében. Ebben a pillanatban egy vörös harcos jelent meg szobája ajtajában kivont karddal. Mintha a férfipárja lett volna a fogolynak, akinek édes hangja aláásta a kaldan hideg, számító gondolkodását. – Egy szót se! – mondta a harcos, és kardját fenyegetőn a kaldan szeméhez emelte. – Egy nőt keresek. A neve Héliumi Tara. Hol van? Ha ér valamit az életed, gyorsan beszélj, és csak az igazat. – „Ha ér valamit az élete!” Éppen erre jött rá Ghek az utóbbi napokban. Gyorsan járt az esze. Végül is egy hatalmas agy is jó valamire. Talán megszökhet Luud ítélete elől, gondolta. – Az ő fajtájából való vagy? – kérdezte. – Azért jöttél, hogy megmentsd? – Igen. – Akkor figyelj. Összebarátkoztam vele, ezért meg kell halnom. Ha segítek neked, magaddal viszel? Gahan tetőtől talpig végigmérte a különös lényt –

tökéletes testét, groteszk fejét, kifejezéstelen arcát. Héliumi Tara már hetek óta van ezeknek a fogságában. – Ha él, és nincs semmi baja, akkor magammal viszlek – felelte. – Amikor elvették tőlem, élt és semmi baja sem volt – mondta Ghek –, de nem tudhatom, azóta mi történt vele. Luud magához rendelte. – Ki az a Luud? Hol van? Vezess hozzá. – Gahan gyorsan és parancsolón beszélt. – Gyere – mondta Ghek, és egy lépcsőn lementek a kaldanok birodalmába. – Luud a királyunk. Elvezetlek hozzá. – Siess! – Rejtsd el a kardod – figyelmeztette Ghek –, hogy ha találkozunk valakivel, azt mondhassam, te is fogoly vagy. Gahan megfogadta a tanácsot, de tudatta a kaldannal, hogy keze a tőre markolatán nyugszik. – Fölösleges attól tartanod, hogy elárullak – nyugtatta meg Ghek. – Csak benned bízhatok. – És ha mégis cserbenhagysz, ugyanolyan biztos lehetsz a halálban, mintha a királyod végezne ki – közölte Gahan. Ghek nem válaszolt, hanem gyorsan elindult a kanyargós alagutakon, és Gahan hamarosan ráébredt, mennyire függ szörnyű társától. Ha Ghek elárulná, hiába végezne vele, hiszen egyedül soha nem juthatna ki ebből a labirintusból. Kétszer is találkoztak más kaldanokkal, de Ghek kijelentése, hogy új foglyot visz Luudnak, meggyőzte őket, és végül odértek a király lakosztályához. – Itt most harcolnod kell, vörös ember – suttogta Ghek. –

Lépj be oda! – tette hozzá, és egy ajtóra mutatott. – És te? – kérdezte Gahan, aki még mindig tartott az árulástól. – Erős a rykorom, úgyhogy követlek, és együtt harcolunk – felelt a kaldan. – Mindegy, hogy harc közben halok meg, vagy Luud végeztet ki. Gyerünk! Gahan már be is lépett a következő terembe, amelynek túloldalán két harcos őrzött egy kerek nyílást. Odabent ketten birkóztak a földön, és miután egy futó pillantást vetett egyikük tekintetére, tíz harcos ereje és egy sebzett banth vadsága költözött belé. Héliumi Tarát látta meg. A harcosokat annyira meglepte a vörös ember látványa, hogy egy pillanatig bénultan álltak, s ezalatt Gahan már le is szúrta az egyiket. – A fejükre vágj – súgta Ghek, és Gahan már látta is, hogy a levágott harcos feje gyorsan bemászik oda, ahol Tara egy fej nélküli testtel küzdött. Ghek levágta a másik kaldant a rykorról, Gahan pedig végzett a menekülővel. A vörös harcos gyorsan a nyíláshoz ugrott, nyomában Ghekkel. – Ne nézz Luud szemébe – figyelmeztette az utóbbi –, különben elvesztél. Ahogy beléptek, Gahan látta, hogy Tara egy hatalmas test szorításában vergődik, a szoba túloldalán pedig az undorító, pókszerű Luud pöffeszkedett. A király azonnal fölismerte a rá leselkedő veszélyt, és megpróbálta hatalmába keríteni Gahant, s eközben nem tudott a rykorra összpontosítani, így Tara kiszabadult a szörnyű, fej nélküli test szorításából.

Ahogy a lány fölállt, meglátta, mi húzta keresztül Luud számítását. Egy vörös harcos! Vadul vert a szíve örömében. Úgy érezte, csoda történt vele. Nem ismerte fel a férfit, akinek bőrjeit megviselte a hosszú út, és ékkövek sem díszítették. Hogyan is sejthette volna, hogy ez ugyanaz a gyémántokkal és platinával ékes bőröket viselő ember, akivel egész más körülmények között ismerkedett meg apja udvarában. Luud meglátta a harcos nyomában belépő Gheket. – Végezz vele, Ghek! – parancsolta alattvalójának. – Végezz az idegennel, és megkímélem az életed. Gahan a király gonosz arcára pillantott. – Ne nézz a szemébe! – kiáltotta figyelmeztetőn Tara, de elkésett. A gonosz király hipnotikus erejű tekintete már foglyul ejtette Gahan szemét. A vörös harcos megtorpant. Kardjának hegye lassan a földre irányult. Tara Ghekre pillantott, aki kifejezéstelen tekintettel nézte az idegen hátát, keze pedig tőre markolatára kulcsolódott. És ebben a pillanatban Héliumi Tara énekelni kezdte a Mars legszebb dallamát, A Szerelem dalát. Ghek előhúzta a tőrét. Tekintetét az éneklő lány felé fordította. Luud is odanézett egy pillanatra, és ahogy a dal elvonta figyelmét Gahanről, az utóbbi megrázta magát, és hatalmas erőfeszítéssel a falra koncentrált Luud feje fölött. Ghek a válla fölé emelte a tőrét, előrelépett, és lesújtott. Tara fölsikoltott, és odaugrott, hogy visszatartsa a kaldant, de elkésett – szerencsére. Ugyanis Ghek tőre Gahan válla fölött átrepülve markolatig belefúródott Luud arcába. – Gyerünk! – kiáltotta Ghek. – Nincs vesztegetnivaló

időnk. Ezzel kifelé indult a nyíláson, de pillantása a király rykorjára tévedt, és megállt. Ez volt a legszebb és legerősebb rykor, amit a bantoomiak valaha kitenyésztettek. Ghek tudta hogy menekülés közben erős testre lesz szüksége, hiszen nem vihet többet magával, ezért gyorsan átmászott a földön heverő óriás vállára. Az eddig tetszhalottként heverő rykor megtelt élettel és energiával. – Most már mehetünk – mondta. – Elsöpröm utamból, aki elém áll. – Miközben beszélt, kimászott a nyíláson, Gahan és Tara. pedig követték. A férfi megfogta a lány karját, és Tara most először nézett a szemébe. – Népem istenei kegyesek voltak hozzám – mondta. – Éppen időben érkeztél. Nemcsak Héliumi Tara hálás neked, hanem Barsoom ura és Hélium egész népe. Jutalmad mindent felülmúl majd. Gahan, Gathol jedje észrevette, hogy a lány nem ismerte föl, ezért nem mondta ki a meleg köszöntő szavakat, melyek már az ajkán voltak. – Légy bár Héliumi Tara vagy bárki más – felelte –, nekem épp elég jutalom, hogy szolgálatára lehettem Barsoom egyik vörös hölgyének. Miköben beszéltek, a lány követte Gheket, és pillanatokon belül mind a hárman elhagyták Luud lakosztályát, és a kanyargós alagutakon a torony felé siettek. Ghek egyfolytában sürgette őket, de Barsoom vörös la-Jcói soha nem voltak híresek a visszavonulásról, így újra meg újra elmaradtak a kaldantól.

– Senki sem állíthat meg minket – jelentette ki Gahan –, akkor pedig miért pazaroljuk fölösleges sietséggel a hercegnő erejét? – Nem is azoktól félek, akik előttünk vannak, hiszen senki nem tud arról, ami Luudnál történt, de az egyik harcos, aki őrt állt a bejáratnál, megszökött, mármint a kaldanja és biztos lehetsz benne, hogy késedelem nélkül segítségért sietett. Csak az események gyorsasága miatt nem értek vissza, mielőtt távoztunk a király lakosztályából. Utol fognak érni még azelőtt, hogy eljutnánk a toronyba, és biztos vagyok benne, hogy túlerőben lesznek, rykorjaik pedig erősek. Ghek jóslata hamarosan valóra is vált, mert gyors léptek hangja és a kaldanok fegyverbe hívó füttyjele hallatszott a hátuk mögül. – Mindjárt elérjük a tornyot! – kiáltotta Ghek. – Siessünk, és próbáljuk meg elbarikádozni magunkat, mielőtt fölkel a nap, akkor még megszökhetünk. – Fölösleges elbarikádoznunk magunkat, mert nem maradunk sokáig a toronyban – mondta Gahan, miközben meggyorsította lépteit, mert a hangból arra következtetett, hogy üldözőik sokan lehetnek. – De éjszaka nem lenne tanácsos továbbmenni – erősködött Ghek. – A tornyon kívül a banthok és a biztos halál leselkedik ránk. Gahan elmosolyodott. – Ne félj a banthoktól – nyugtatta meg Gahan. – Ha kis előnnyel elérjük a kőfalat, akkor többé nem kell félnünk ennek az elátkozott völgynek egyetlen gonosz

hatalmától sem. Ghek nem felelt, és kifejezéstelen tekintete sem árulta el, hogy vajon hisz-e a jednek. A lány kérdőn nézett a vörös férfira. Nem értette, mire céloz. – A repülőgéped itt vár a torony előtt – mondta Gahan. Tara megkönnyebbülten lélegzett föl. – Hát megtaláltad! – kiáltotta. – Micsoda szerencse! – Valóban szerencse volt, mert nem csak elárulta, hogy fogoly vagy, de a banthoktól is megmentett, miközben átrepültem a völgy fölött ehhez a toronyhoz, ahova délután behoztak, bátor szökési kísérleted után. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte a lány, és úgy fürkészte a férfi arcát, mint akinek fölrémlett valami az emlékeiből. – Mindenki tud Héliumi Tara hercegnő eltűnéséről, s bár amikor először megláttalak ezek között az idegenek között, nem ismertem rád, a géped felségjelzése megvilágosította elmémet. Csak nagyon messziről láttalak, és nem tudtam megítélni, férfi vagy-e vagy nő. Ha véletlenül nem pillantom meg a gépedet, továbbmentem volna, Héliumi Tara. Még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen kevésen múlt, hogy rád találtam. Ha a lemenő nap egyik utolsó sugara nem világítja meg a repülő felségjelzését, itt hagytalak volna; anélkül, hogy valaha ráébredtem volna mulasztásomra. A lány megborzongott. – Az istenek küldtek – suttogta. – Az istenek küldtek, Héliumi Tara – felelte komolyan Gahan.

– Nem ismerlek meg, pedig úgy érzem, már találkoztunk. Mi a neved? – Hogyan jegyezhetné meg egy hercegnő minden barsoomi panthan arcát? – mondta mosolyogva a férfi. – Mégis, hogy hívnak? – erősködött a lány. – Szólíts Turannak – mondta a jed, mert eszébe jutott, mennyire földühítette Tarát annak idején a hadúr kertjében, és úgy gondolta, a lány nem érezné magát biztonságban, ha tudná, ki a megmentője. És egyszerű panthanként jobban elnyerheti a bizalmát, s talán olyan helyet vívhat ki magának, amely Gathol ragyogó jedje előtt örökre bezárult. Már elérték a tornyot, és ahogy kiléptek a föld alatti folyosóból, hátranézve megpillantották erőteljes üldözőiket. Gyorsan kiléptek a földszintre, de szinte még gyorsabban követték őket Luud kegyencei. Ghek futott elöl, kézen fogva vezetve Tarát, hogy könnyebben segítsen neki, Gahan pedig néhány lépéssel mögöttük haladt. Kivont karddal készült az összecsapásra, ami elkerülhetetlennek tűnt, mielőtt elérnék a gépet. – Ghek is melléd állhatna harcolni – mondta Tara. – Csak egy ember fér el a folyosón – felelt Gahan. – Rohanjatok tovább, és érjétek el a fedélzetet. Siess az irányítógombokhoz, és amikor meglátsz, kezdj el emelkedni, én pedig fölmászok a kötélen. De ha egy ellenség lép ki először, akkor tudhatod, hogy sohasem jövök már, és azonnal indulj. Őseink Istenei adjanak jó szelet, és vigyenek el egy barátságosabb néphez. Tara megrázta a fejét. – Nem hagyunk itt, panthan – mondta.

Gahan a lány szavait meg sem hallva Ghekhez fordult. – Vidd a repülőhöz – parancsolta. – Ez az egyetlen esélyünk. Egyedül talán utánatok tudok menni a fedélzetre, de ha rátok is várnom kell az utolsó pillanatig, akkor nem fog sikerülni a tervünk. Tedd, amit mondtam. Hangja kemény volt és fensőbbéges – egy olyan férfi hangja, aki születése óta parancsol, és akinek a szava törvény. Tara egyszerre volt dühös és zavart. Nem szokta meg, hogy nem hallják meg, amit mond, vagy hogy parancsolnak neki, ugyanakkor büszkesége nem homályosította el az eszét, és tudta, hogy a férfinak igaza ván. Ráadásul ez a harcos a saját életét kockáztatta az övéért, tehát szó nélkül továbbsietett Ghekkel, és haragja teljesen elszállt, amint eszébe jutott, hogy ez csak egy egyszerű harcos, aki nem lehet jártas az udvarias társalgásban, de a szíve a helyén volt, bátran és lojálisán viselkedett, s Tara boldogan megbocsátotta a sértést. De mégis, az a hang! Hirtelen elgondolkozott. A panthanok kemény, jóravaló emberek voltak, és gyakran jutottak magas posztra, tehát nem a parancsoló tónus tűnt furcsának, hanem valami más. Valami meghatározhatatlan, mégis egyértelmű vonás, amitől ismerősnek érezte ezt a hangot. Ugyanígy beszélt dédapja, Tardos Mors, Hélium jeddakja, amikor parancsokat osztogatott; nagyapja, Mors Kajak, a jed; és nagy hírű apja, John Carter, Barsoom ura, ha a katonáihoz beszélt. Azonban nem ez volt a legalkalmasabb idő arra, hogy ilyen jelentéktelen dolgokon töprengjen, mert fegyvercsörgést hallott a háta mögül, és tudta, hogy Turan,

a panthan összecsapott üldözőikkel. Ahogy visszanézett, még éppen láthatta a lépcső egyik kanyarja előtt zajló csatát. A világ legjobb kardvívójának lányaként Tara meglehetősen jól ismerte a harcművészetnek ezt az ágát. Látta a kaldan esetlen rohamát, és a panthan elegáns visszavágását. Ahogy nézte a férfi majdnem meztelen testét, a ruganyos izmok hullámzását, a kardpenge gyors és finom mozgását, a lekötelezettség érzéséhez a férfiúi bátorság, ügyesség és erő csodálata vegyült. A panthan pengéje három gyors mozdulatot tett – először kivédett egy vágást, azután beijesztett, és végül szúrt. A következő pillanatban a kaldan élettelenül gurult le a megroggyant rykorról, s Turan lejjebb ugrott, hogy a következővel csapjon össze. Ekkor Ghek továbbvezette a lányt, s a panthan eltűnt a szeme elől, de továbbra is hallotta a pengék csendülését, a felszerelések csörgését és a kaldanok éles füttyszóit. A szíve azt súgta, hogy menjen vissza bátor megmentőjéhez, de józan eszével tudta, azzal segít a legtöbbet, ha ott lesz a magassági kormány mellett, amikor a férfi kilép a toronyból.

IX. fejezet ISMERETLEN TÁJAK FÖLÖTT Ghek kinyitott egy ajtót a lépcső tetején, és Tara a holdfényben fürdő kertet látta maga előtt, és az etetővályúik mellett heverő rykorokat. Elnézte az apja legjobb harcosaiéhoz hasonló, izmos férfitesteket, és Hélium legszebb asszonyainak irigylésére méltó nőket. Ó, ha életre tudná kelteni őket, gondolta, akkor biztonságban tudhatná a panthant, de sajnos ezek csak tárgyak, és ő nem tud parancsolni nekik. Úgy hevernek mindaddig, amíg a hideg, szívtelen kaldanok el nem foglalják helyüket rajtuk. Tara undorodott ugyan, de sajnálta is ezeket a lényeket, miközben útban a repülőgéphez átlépdelt közöttük. Ghek ledobálta a nehezékeket, és fölmásztak a fedélzetre. Tara ellenőrizte a magasságállítót. Centiméterekkel fölemelte a gépet, majd visszaengedte. Minden tökéletesen működött. A várakozás percei következtek. A nyitott ajtó mögül közelebbről, majd ismét távolabbról hallatszott a csatazaj. A lány, miután látta megmentője ügyességét, nem kételkedett a végkimenetelben. A keskeny lépcsőn a kaldanok csak egyesével támadhattak, a panthan előnyösebb helyzetben volt, és a vívás igazi művésze volt, akihez képest a kaldanok kontárnak számítottak. Egyetlen előnyük a túlerejükben rejlik, hacsak nem tudják hátbatámadni Turant, gondolta Tara, és elsápadt.

Ha látta volna a férfit, bizonyára zavarba jön, mert Gahan meg sem próbált közelebb jutni a kerthez. Hideg fejjel és vad elszántsággal küzdött, nem úgy, mint aki minél előbb menekülne. Időnként átlépett a holttesteken, hogy a hátul lévőkre támadhasson, és volt, hogy öt kaldan hevert a lábainál, annyira visszaszorította támadóit. A kaldanok – akárcsak Tara – nem tudhatták, hogy Gahan nem pusztán a szabadságért küzdött, hanem a szíve hölgyén esett sérelmeket is meg akarta bosszulni. Azonban egy idő után ráébredt, hogy fölöslegesen kockáztatja Tara biztonságát, így levágott még egy kaldant, majd megfordult, és fölrohant a lépcsőn, üldözői pedig megcsúsztak az agyvelő borította lépcsőn, és visszagurultak. Gahan húsz lépés előnnyel érte el a kertet, és a repülő felé futott. – Föl! – kiáltott a lánynak. – Én majd fölmászom a kötélen. A kis gép lassan emelkedni kezdett, miközben Gahan átugrálta a földön fekvő rykorokat. Az első üldöző éppen akkor jelent meg a torony ajtajában, amikor Gahan elkapta a kötelet. – Gyorsabban – kiabált föl –, különben visszahúznak! A kis gép azonban a lány minden erőfeszítése ellenére csak lassan emelkedett, hiszen egy személy helyett most hárman voltak rajta. Gahan a kőfal fölött himbálózott, de a kötél vége még a földön volt, és a kaldanok meg is ragadták. Folyamatosan özönlöttek ki a kertbe. A vezetőjük, kezében a kötéllel, hátrakiáltott: – Gyerünk! Segítsetek visszahúzni őket! Néhányuk ereje

elég volt ahhoz, hogy ez sikerüljön. A repülő először megállt, majd Tara legnagyobb rémületére lassan süllyedni kezdett. Gahan átlátta a helyzet veszélyességét, és azonnal cselekedett. Bal kezével kapaszkodott, egyik lábát a kötélre hurkolta, jobbjával pedig fölemelte hosszú kardját. Végzett az alatta lévő kaldannal, majd a lába alatt elvágta a vastag kötelet A lány újra meghallotta ellenségeik éles füttyét, és a gép megint emelkedni kezdett. Lassan följebb szálltak, és Gahan fölmászott a fedélzetre. Tara szíve hosszú hetek után először telt meg örömmel és hálával, de mégsem ez volt az első gondolata. – Nem sebesültél meg? – kérdezte. – Nem, Héliumi Tara – felelt a férfi. – Meg sem érdemelték, hogy kiállják velük, és kardjuk egy pillanatra sem jelentett veszélyt számomra. – Könnyedén végezhettek volna veled – mondta Ghek. – Annyira fejlett az elméjük, hogy előre ki kellett volna találniuk, hová akarsz szúrni, és a védés után pengéjük megtalálhatta volna a szívedet. – De nem így történt, Ghek – emlékeztette Gahan. – A fejlődésről alkotott elmélet hibás, mert nem a tökéletes egységre törekszik. Fejlesztettétek az agyat, de nem törődtetek a testtel, és más kezével az ember sohasem csinálhatja azt, amit a sajátjával. Nekem a testem is elsajátította a vívást, minden izmom azonnal és automatikusan reagál a pillanatnak megfelelően. Harc közben soha nem vagyok tudatában annak, hogy gondolkoznék. Annyira gyorsan támad és véd a kardom,

mintha magának a hideg acélnak lenne szeme és agya. Ti a kaldan-fejetekkel és rykor-testetekkel soha nem érhetitek el azt a tökélyt, amit én elértem. A fejlett agy önmagában kevés. Azok lesznek a leggazdagabb és legboldogabb népek, akik közel kerülnek a test és az elme teljes egyensúlyához, de nem érik el a tökéletességet. A végső és általános tökéletesség unalmassá válik és a pusztuláshoz vezet. A Természetben szükség van az ellentétekre: nincs fény árnyék nélkül, öröm bánat nélkül, jó rossz. nélkül vagy erény bún nélkül. – Nekem mást tanítottak – felelt Ghek –, de mióta veletek találkoztam, arra a meggyőződésre jutottam, hogy másoknak is lehetnek olyan magas szintű normái, mint a kaldanoknak. Vethettem egy pillantást arra, amit ti boldogságnak neveztek, és rájöttem, hogy jó, még akkor is, ha nem tudom kifejezni. Képtelen vagyok nevetni, de belül jóleső érzés tölt el, amikor énekelni hallom ezt a lányt. Ilyenkor mintha a szépség tájait látnám, és ismeretlen gyönyörűségek tárulnak fel előttem, amelyek messze meghaladják a tökéletes agy örömeit. Sajnálom, hogy nem hozzátok hasonlónak születtem. Enyhe szélfuvallat vitte a gépet északkelet felé Bantoom völgye fölött. Megművelt földek terültek el alattuk, és sorra maguk mögött hagyták Moak, Nolach és a többi király tornyait. A tornyok körül lévő kertekben mindenütt ott hevertek a borzalmas, fej nélküli rykorok, a szépség és borzalom megtestesítői. – Komoly tanulság lenne ez a látvány annak a szerencsére kisebbségbe szorult vörös.népcsoportnak,

akik a test gyönyöreinek áldoznak és az evés a mindenük – mulatott le Gahan. – Te nyilván ismered őket, Héliumi Tara. Pontosan meg tudják mondani, mit ettek ebédre kél héttel korábban, és hogy miként kell elkészíteni a thoat-sültet, vagy hogy mit kell inni a zitidar-hátszínhez. Tara fölnevetett. – De egyikük sem tudná megmondani, ki nyerte idén a Jeddak Díját a Szépség Templomában. Akárcsak a rykoroké, az ő fejlődésük is megrekedt. – Bizony szerencsések azok, akikben együtt él a jó és a rossz, vannak ismereteik saját szakterületükön kívül is, s képesek a szeretetre és a gyűlöletre, mert az ilyen emberek toleránsak a többiekkel, és nem vakítja el őket azoknak az önzése, akiknek túlsúlyos a feje, és ezért egyoldalúan látják a világot. Ahogy Gahan befejezte a mondatot, Ghek megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a Figyelmet. – Úgy beszélsz, mint aki sok mindenen elgondolkozott. Akkor tehát elképzelhető, hogy a vörös emberek ismerik a gondolkodás örömeit? Tudod, mi az a belső látás? A logika is része az életeteknek? – Természetesen – felelt Gahan –, de nem annyira, hogy teljesen kitöltse az időnket, legalábbis objektívan. Te, Ghek, azt az önzést testesíted meg, amiről beszéltem. Mivel ti az elmének szentelitek az életeteket, azt hiszitek, hogy más élőlények nem is gondolkodnak. És mi nem is gondolkodunk a ti szempontjaitok szerint, mert ti csak magatokkal és a hatalmas agyatokkal vagytok elfoglalva. Mi olyan dolgokkal is foglalkozunk, amik jobbá tehetik a világot. Ha nem lennének a vörös emberek, még a

kaldanok is eltűntek volna a világ színéről, mert hiába éltek meg levegő nélkül, azok a dolgok és lények, melyekre szükségetek van, képtelenek erre, és ha a vörös emberek nem tervezik és építik meg az atmoszféra-telepet, ez a haldokló világ már elpusztult volna. – Mit tett az összes kaldan együtt egyetlen vörös emberhez képest? Ghek hallgatott. Kaldanként tudta, hogy a gondolkodás a legfontosabb dolog a világon, de még soha nem jutott eszébe, hogy gyakorlati, hasznos célja is lehet. Elfordult, és lenézett ősei völgyére, ahonnan most egy ismeretlen világ felé tartott. Úgy gondolta, valamiféle isten lesz az alsóbbrendűek között, de most furcsa kétség ébredt benne. Ez a két idegen nyilvánvalóan megkérdőjelezte kitűnőségét, még akkor is, ha az ő hatalmas önteltsége azt súgta neki, hogy pártfogolták és talán sajnálták is. Azután eltöprengett, vajon miféle sors vár rá. Ezentúl nem áll több rykor a rendelkezésére, csak ez az egy, és ha ez meghal, nem talál újat helyette. Ha elfárad, Ghek tétlenségre lesz ítélve, amíg kipiheni magát. Bárcsak soha nem találkozott volna ezzel a vörös lánnyal, gondolta, hiszen csak elégedetlenséget, szégyent és végül száműzetést köszönhet neki. Nem sokkal később Héliumi Tara dúdolni kezdett, és Gheket jó érzés töltötte el. Lágyan siklottak a Mars száguldó holdjainak kísérteties fényében. Egyre messzebbről hallották a banthok ordítását, ahogy elhagyták Bantoomot és minden borzalmát. De vajon mi válhat rájuk? A lány a keresztbe tett lábbal ülő férfit nézte, aki láthatóan a gondolataiba mélyedt. – Hol vagyunk, és merre tartunk? – kérdezte. Turan

megvonta széles vállát. – A csillagok szerint északkeletnek – felelte –, de hogy hol vagyunk, és mi vár ránk, arról fogalmam sincs. Egy hete megesküdtem volna, hogy tudom, mit találok az újabb és újabb dombvonulatok mögött, de most alázattal elismerem, hogy nem tudom, hol járunk. Héliumi Tara, eltévedtem, ennél többet nem mondhatok. Mosolygott, és a lány viszonozta mosolyát, majd zavart lett az arca; volt valami hihetetlenül ismerős a férfi mosolyában. Sok panthannal találkozott már – jöttekmentek, aszerint, hogy éppen hol zajlott háború –, de – ezt az embert sehogy sem tudta elhelyezni. – Turan, te melyik országban élsz? – kérdezte hirtelen. – Hát nem tudod, Héliumi Tara, hogy a panthanoknak nincs hazájuk? Egyik nap ennek, a másik nap pedig annak az úrnak a lobogója alatt harcolunk. – De csak van egy ország, amelyet a magadénak érzel, amikor nem harcolsz – erősködött a lány. – Most például kinek a lobogóját szolgálod? A férfi fölállt, Tara elé lépett, és mélyen meghajolt. – Remélem, elfogadják a szolgálataimat – mondta. – A Mars urának lányát szolgálom most – és örökké. A lány a panthan karjára tette finom kezét. – Elfogadom a szolgálataidat, és ha valaha visszajutunk Héliumba, megígérem, hogy teljesítem szíved leghőbb kívánságát! – Hűségesen szolgállak a jutalom reményében – mondta a férfi, de Tara nem tudta, mire céloz, ő ugyanis pénzbeli jutalomra gondolt. Hiszen hogyan is juthatott volna Hélium hercegnőjének eszébe, hogy egy panthan a kezére és

szívére pályázik. Mire kivilágosodott, gyorsan repültek az ismeretlen vidék fölött. Éjszaka megélénkült a szél, és messzire vitte őket Bantoomtól. Csúnya és barátságtalan volt a táj. Víznek nyomát sem látták, a földet hasadékok szabdalták, és aligalig nőttek növények. Semmilyen életjel nem mutatkozott, és úgy tűnt, ezen a vidéken nem is élhetnek élőlények. Két napig repültek e fölött az elátkozott föld fölött. Nem volt élelmük és vizük, és egyre jobban szenvedtek. Ghek, miután Turan segítségével rögzítette a fedélzethez, elhagyta rykorját, hogy kevésbé használja el az energiáit, mert a fáradás jeleit mutatta. Ghek ezután úgy mászkált összevissza a gépen, mint egy nagy pók, lemászott az egyik oldalon, majd megjelent a másikon. Láthatóan mindenütt megtalálta a helyét, ellentétben két társával, hiszen az egyszemélyes gép fedélzete három ember számára meglehetősen szűkös volt. Turan egyfolytában figyelt, hátha talál vizet, vagy legalább azt a magas víztartalmú növényt, amely lehetővé teszi az életet a Mars látszólag teljesen kiszáradt vidékein is. Már két napja hiába kémlelt, és közeledett a harmadik éjszaka. A lány nem panaszkodott, de Turan tudta, hogy szenved, és ez nagyon bántotta. Ghek bírta legjobban a nélkülözést, és elmondta, hogy az ő fajtája hosszú ideig bírja étlenszomjan. Turan szíve szerint elátkozta volna, ahogy Tara hanyatlását látta, mivel a kaldan szinte duzzadt az életerőtől. – Vannak helyzetek – jegyezte meg Ghek –, amikor kevésbé kellemes a test, mint a fejlett agy.

Turan ránézett, de nem szólt semmit. Héliumi Tara bágyadtan elmosolyodott. – Nem hibáztathatjuk – mondta –, hiszen nemrég majd szétvetett minket a büszkeség, amikor még tele volt a hasunk. – Talán tényleg vannak előnyei az ő létformájuknak is – ismerte el Turan. – Ha mi is félrerakhatnánk ételért és italért sóvárgó testünket, biztosan megtennénk. – Nekem már nem is hiányozna a sajátom – mondta Tara. – Meglehetősen gyenge támasz. Új nap virradt rájuk, és a táj kevésbé tűnt elhagyatottnak. Újjáéledt szívükben a már csak alig pislákoló remény. Turan hirtelen előremutatott. – Nézd, Héliumi Tara! – kiáltott fel. – Egy város! Ne legyen Ga... Turan a nevem, ha nem az. A távolban egy város kupolái, falai és karcsú tornyai csillogtak a reggeli napfényben. Gyorsan leereszkedtek a közeli dombok mögé, mivel Turan pontosan tudta, hogy előbb ki kell deríteniük, barát vagy ellenség lakja-e a várost, csak aztán mutakozhatnak. A panthannak minden lehetőségre föl kellett készülnie, ezért óvatosan cselekedett. Mindenesetre a városban találnak vizet, még akkor is, ha lakatlan, ha pedig laknak benne, akkor ételt is. A férfi számára ez azt jelentette, hogy élelmet és italt szerezhet Tara számára; ha barátságosak, akkor szívesen adnak, ha nem, akkor elveszi. Ha talál valamit, azt megszerzi, gondolta. Bár Turan nem vehette észre, ahogy Tara sem, hiszen harcosok leszármazottja volt, de a férfi gondolataiban a harcosok önteltsége öltött testet. Ghek, ha képes lett volna rá, nyilván elmosolyodik.

Turan addig haladt a város felé, amíg nem kockáztatta, hogy észreveszik őket, majd egy hasadékban leszállt, és egy vastag fához kötötte a gépet. Röviden megvitatták, mit csináljanak, várjanak-e, amíg besötétedik, vagy óvatosan közelítsék meg a várost, és próbálják meg kideríteni, milyen emberek lakják. Végül Turan tervét fogadták el: amennyire lehet, közel lopóznak, hátha a városon kívül is találnak vizet és esetleg élelmet. Ha nem, legalább körülnézhetnek világosban, és amikor leszáll az éjszaka, Turan megpróbál minél gyorsabban ételt és italt szerezni. A hasadékban haladva följutottak a gerincre, ahonnan remek kilátás nyílt a város feléjük eső részére, míg ők rejtve maradtak a bokrok között. Ghek ismét elfoglalta helyét a rykoron, amit sokkal kevésbé viselt meg a kényszerű böjt, mint Tarát vagy a panthant. Búvóhelyükről első pillantásra megállapíthatták, hogy a városban laknak. Zászlók és szalagok lobogtak mindenütt, emberek jártak ki-be a kapun. A magas, fehér falakon őrök mozogtak, a magasabb épületek tetején asszonyok szellőztették a selymeket és prémeket. Turan egy ideig csendben figyelt. – Nem ismerem ezt a népet – mondta végül. – Fogalmam sincs, miféle város lehet ez, de az biztos, hogy ősi. Nincsenek repülőik és lőfegyvereik. Nagyon régi város lehet. – Honnan tudod mindezt? – kérdezte a lány. – Nincsenek leszállóhelyek a háztetőkön, legalábbis innen egyet sem látok, míg ha Héliumot néznénk ugyanígy,

legalább száz lenne előttünk, A védelmi rendszerük pedig láthatóan arra van felkészülve, hogy lándzsák és nyilak ellen lándzsákkal és nyilakkal védekezzenek, ősi nép. – Akkor talán barátságosak – vetette föl a lány. – Hiszen gyerekkorunkban azt tanultuk, hogy bolygónkat valaha barátságos, békeszerető népek lakták. – Attól tartok, annyira nem ősi nép ez – felelt Turan nevetve. – Nagyon régen volt, amikor Barsoom lakói szerették a békét. – Az én apám szereti a békét. – És mégis mindig háborúzik. Tara fölnevetett. – De azt mondja, hogy szereti a békét. – Mindannyian szeretjük a békét. A becsülettel kivívott békét, de mivel a szomszédaink nem hagynak békén, harcolnunk kell. – És ahhoz, hogy valaki jól harcoljon, szeretnie kell a harcot. – És ahhoz, hogy szeresse, meg kell tanulnia – tette hozzá a panthan –, mert senki sem szereti azt csinálni, amihez nem ért. – Vagy amit egy másik férfi jobban csinál nála. – Tehát mindig lesz háború, és a férfiak mindig harcolni fognak – zárta le a vitát Turan –, mert a forróvé-rűek mindig gyakorolni fogják a harc művészetét. – Ezt a fontos kérdést jól megbeszéltük – mondta a lány mosolyogva –, de a hasunk még mindig üres. – A panthanod megfeledkezett a kötelességéről, de nem csoda, ha mindig szeme előtt lebeg a jutalom! Tara nem is sejtette, mennyire szó szerint gondolta, amit

mondott. – Megyek, és szerzek enni- és innivalót – folytatta a férfi. – Nem – mondta Tara, és a karjára tette a kezét. – Még nem. Megölnének vagy foglyul ejtenének! Bátor és erős panthan vagy, de nem veheted föl a harcot egyedül egy egész várossal szemben. Turan szemébe nézett, és elmosolyodott, miközben kezét még mindig a férfi karján nyugtatta. Turan érezte, ahogy lüktetni kezd a vér az ereiben. Legszívesebben magához rántotta volna a lányt. Csak Ghek, a kaldan volt ott mellettük, de valami visszatartotta. Ki tudná meghatározni azt az öröklött lovagiasságot, amely bizonyos férfiakat arra rendel, hogy a nők védelmezői legyenek? Kémlelőhélyükről egy csapat harcost láttak kivonulni a kapun, akik egy jól kitaposott, kanyargós úton haladtak, majd a domb lábánál eltűntek a szemük elől. Vörös emberek voltak, akárcsak Tara és Turan, s ugyanazokat a kis termetű thoatokat használták, mint ők. Szíjaik barbár pompában ragyogtak, fejdíszükön pedig, az ősi népek szokása szerint tollakat viseltek. Karddal és lándzsával voltak felfegyverkezve. Szinte teljesen meztelenül ülték meg állataikat, testüket okkersárgára, kékre és fehérre festették. Úgy húszan vágtattak el előttük, és a látvány egyszerre volt vad és gyönyörű. – Nagyszerű harcosoknak látszanak – mondta Turan. – Az a tervem, hogy egyszerűen bemegyek a városba, mintha szolgálatot keresnék. Tara megrázta a fejét. – Várj! Mihez kezdenék nélküled, és ha elfognak, hogyan veszed át a jutalmadat?

– Megszöknék. Mindenesetre megpróbálom – felelt Turan, és indulni készült. – Megtiltom! – mondta a lány parancsoló hangon. A férfi kérdő tekintettel fordult felé. – A szolgálatomba álltál – jelentette ki Tara kissé gőgösen. – Fizetségért cserébe a szolgálatomba fogadtalak, tehát azt kell tenned, amit parancsolok. Turan visszaguggolt a földre, s valami mosolyféle bujkált az arcán. – Ahogy parancsolod, hercegnőm – mondta. Lassan telt a nap. Ghek, aki nem bírta a napfényt, elhagyta rykorját, és egy közeli lyukba húzódott vissza. Tara és Turan egy kis fa árnyékában pihentek, és a kapun kibejáró embereket figyelték. A lovasok még nem tértek vissza. Egyszer kis csapat zitidart hajtottak be, aztán egy zitidarvonta, széles kerekű kocsikból álló karaván kanyargott a távolból a város felé, majd a kapun túl eltűnt a szemük elől. Leszállt az este, és Tara kiadta a parancsot panthanjának, hogy keressen ételt és italt, de figyelmeztette, hogy ne menjen be a városba. Mielőtt elindult, Turan odahajolt, és kezet csókolt neki, ahogy egy harcos kezet csókol a királynőjének.

X. fejezet CSAPDÁBAN Turan, a panthan a sötétség leple alatt megközelítette a várost. Nem nagyon bízott benne, hogy talál élelmet vagy vizet a falakon kívül, de azért megpróbálta. Úgy döntött, ha nem sikerül, bemegy, mert tudta, hogy Tarának ételre és italra van szüksége, mégpedig gyorsan. Kevés őrt látott a városfalon, de a magassága miatt minden bejutási kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. Az aljnövényzet és a fák árnyékában osonva eljutott a fal tövéig anélkül, hogy észrevették volna. Óvatosan elindult észak felé. Elhaladt a tömör kapu előtt, de egyetlen rést sem talált, amin beleshetett volna. Abban bízott, hogy a várostól északra síkságot talál, ahol az itt élők növényt termesztenek, és akkor az öntözőrendszerből vizet is szerezhet. Azonban hiába ment el meglehetősen messzire a végtelen hosszúnak tűnő fal mellett, sem földeket, sem vizet nem talált. Ezután valamilyen bejutási lehetőség után nézett, de ez sem sikerült. Viszont a fal tetejéről éles szemek figyelték, és valaki lépést tartott vele egy ideig, majd odabent leereszkedett, hogy megelőzze az idegent. A harcos hamarosan egy kis kapuhoz ért, mely mellett alacsony épület állt. Néhány szót váltott az őrrel, majd belépett az épületbe, de szinte azonnal az utcán volt megint, negyven harcossal a nyomában. Óvatosan kinyitotta a kaput, és kilesett abba az irányba, amerről jött.

A látvánnyal megelégedve kiosztotta a parancsokat, mire a harcosok fele visszament az épületbe, a többiek pedig kiosontak a kapun, és félkörben elrejtőztek a bokrok között, a nyitva hagyott kapu közelében. Teljes csendben vártak. Nemsokára föl is tűnt Turan. Óvatosan haladt a fal tövében, és meglátta a nyitott kaput. Egy pillanatig hallgatózott, majd közelebb lépett, hogy benézzen. Miután senkit sem látott, belépett a városba. A fallal párhuzamosan futó, szűk utcában találta magát. Számára ismeretlen stílusú, de gyönyörű épületek álltak a túloldalon. Közel építették őket egymáshoz, és két egyforma sem akadt közöttük. Mindegyiknek más színű, formájú és magasságú volt a homlokzata. Tornyok, kupolák, minaretek törték meg a tetők vonalát, a falakat pedig erkélyek díszítették, és Cluros, a távolabbi hold lágy fényében Turan meglepetten és döbbenten vett észre három alakot az egyik ilyen erkélyen. A két nő és a férfi a korlátnak támaszkodtak, és látszólag egyenesen őt nézték, azonban ha látták is, ennek semmilyen jelét nem adták. Turan egy pillanatig habozott, mert azt hitte, fölfedezték, de aztán úgy döntött, nyilván közülük valónak tartják, és elindult az utcában. Mivel fogalma sem volt, merre keresse, amiért jött, és nem akarta magára vonni az éjszakai nézelődők figyelmét, gyorsan jobbra fordult, és határozott léptekkel elindult. Tudta, hogy késő van, ezért nem értette, miért üldögélnek az emberek az erkélyen, ahelyett, hogy prémjeik között aludnának. Először azt hitte, valami összejövetel kései vendégeit látja, de hátuk mögött zárva voltak az ablakok, és a ház sötétségbe burkolózott. Aztán

ahogy továbbment, más erkélyeken is látott hasonló csoportokat, és ezek is úgy viselkedtek, mintha észre sem vették volna. Néhányan egyik könyökükkel támaszkodtak a korlátnak, és a tenyerükön nyugtatták állukat, mások kihajolva nézték az utcát, megint mások pedig hangszert tartottak a kezükben, de ujjaik nem mozogtak a húrokon. Azután Turan egy kanyarulathoz ért, és ahogy megkerülte a falhoz épült házat, két őrszemmel találta szemben magát, akik egy bejáratot őriztek. Lehetetlennek tűnt, hogy nem veszik észre, azonban egyikük sem mozdult, mintha nem is látnák. Kezét kardja markolatán nyugtatva várt egy darabig, de nem szóltak hozzá. Lehet, hogy ezek is közülük valónak gondolják? Semmi más nem magyarázhatta tétlenségüket. Miközben Turan belépett a városba, és akadálytalanul egyre beljebb jutott, a húsz harcos, akik kint voltak, követtek, és becsukták maguk mögött a kaput, majd egyikük fölment a falra, hogy Turan nyomába eredjen, egy másik az utcán követte, egy harmadik pedig eltűnt egy ház bejáratában. A többiek – egyetlen őrszem kivételével, aki a kapunál maradt – visszamentek az épületbe, ahonnan kijöttek. Mindannyian jó felépítésű, magas, izmos, festett bőrű férfiak voltak, és éjszakára pompás köntöst öltöttek fel a hideg ellen. Amikor az idegenről beszéltek, nagyokat nevettek azon, milyen könnyedén rászedték, és még mindig nevettek, amikor prémjeikre vetették magukat, hogy folytassák az alvást. Ők őrizték a kaput, melynek közelében aludtak. A város minden kapuját őrizték, és az őrök sokkal éberebbek voltak, mint Turan feltételezte. Bizony dühös lett

volna Gathol jedje, ha tudja, milyen ravaszul tőrbe csalták. Turan még több őrszemmel találkozott, de mivel egyik sem próbálta megállítani, nem törődött velük. De miközben szinte minden kanyar után látott egy mozdulatlan őrt, nem is sejtette, hogy egyikükkel már többször találkozott, és éles szemek minden lépését figyelték. Amint elhaladt a bábuszerű őrök előtt, az egyik azonnal életre kelt, átsietett az utca túloldalára, belépett a várfalban futó folyosóra, és Turan előtt jelent meg ismét, aki persze azt hitte, mindig új őrök előtt halad el. És a jed azt sem sejtette, hogy egyvalaki árnyékként követi a házak között, s megint egy másik megelőzte, mert valami fontos feladata volt. A panthan tehát nyugodtan ment végig az idegen város utcáin, hogy élelmet és vizet vigyen a lánynak, akit szeretett. Férfiak és nők néztek le a sötét erkélyekről, de nem szóltak semmit. Az őrszemek sem állták útját. Egyszerre fegyvercsörgést hallott, a közeledő őrjárat hírnökét, és szinte ugyanabban a pillanatban nyitott ajtót vett észre az utca jobb oldalán, mely mögül gyenge fény szivárgott ki. Ez tűnt az egyetlen lehetséges búvóhelynek. Turan tisztában volt vele, hogy ha az őrök nem is törődtek vele, az őrjárat – mert feltételezte, hogy nem lehet más, amit hallott – vezetője biztosan kikérdezi. A bejárat mögött rövid folyosót talált, mely hirtelen jobbra, majd rögtön azután balra kanyarodott. Turan senkit nem látott odabent, ezért a második kanyar mögé húzódott, hogy ne vehessék észre az utcáról. Hosszú folyosón találta magát, amit ugyanolyan gyenge fénnyel világítottak meg, mint a bejáratot. Hallotta a közeledő csapat lépteit, valaki

odament a bejárathoz, majd becsapódott az ajtó. Megragadta a kardja markolatát abban a hiszemben, hogy hamarosan meghallja a lépteket, de semmit sem hallott. Odament a kanyarhoz, és kilesett. A folyosó üres volt egészen az ajtóig. Akárki csukta is be, kint maradt az utcán. Turan mozdulatlanul fülelt. Egyetlen hangot sem hallott. Ekkor az ajtóhoz ment, és fülét a fára tapasztva hallgatózott. Az utca csendes volt. Talán valami hirtelen fuvallat csapta be az ajtót, vagy az őrjárat feladatai közé tartozik, hogy minden zárva legyen, gondolta. Lényegtelen. Most már biztosan elmentek, tehát folytathatja útját. Valahol talál egy nyilvános kutat, ahol szerezhet vizet, ételnek meg jó lesz a szárított zöldség és hús, amit minden alsóbb néposztályhoz tartozó barsoo-mi a háza elé akaszt. Éppen azért távolodott a főkaputól, hogy a város szegényebbek lakta részére jusson. Ki akarta nyitni az ajtót, de hiába Meg se moccant; kívülről bezárták. Balszerencse, gondolta Turan, és megvakarta a fejét. – A Szerencse nem állt mellém – mormolta, de az ajtón túl a Sors egy kifestett harcos képében komoran mosolygott. Ügyesen csapdába csalta a gyanútlan idegent. A kivilágított bejárat, a menetelő őrjárat – mindezt tökéletesen tervelték ki és időzítették} és az a harcos, aki egy másik sugárúton mindig Turan elé került, pontosan tudta, mit fog csinálni áldozata a következő pillanatban; nem csoda hát, hogy a fickó mosolygott. Mivel ebben az irányban nem juthatott ki, halkan és óvatosan befelé indult a folyosón. Időnként talált egy-egy

ajtót, de mindegyik zárva volt. A folyosó egyre kanyargósabbá vált. A végén egy lezárt ajtót talált, de a jobbra mellette lévő végre kinyílt. Turan egy rosszul világított szobába lépett, ahonnan három további ajtó nyílt. Ezek közül kettő zárva volt, a harmadik pedig egy lejtőre nyílt. Mivel csigavonalban kanyarodott, Turan csak az első fordulóig látta. Közben a háta mögött az egyik ajtón a harmadik harcos lépett ki, és a nyomába eredt. Még mindig mosolygott. Turan kivonta rövid kardját, és körültekintően elindult lefelé. Lent rövid folyosót talált, a végén egy újabb ajtóval. Egy hangot sem hallott a túloldalról. Megpróbálta kinyitni, és az ajtó azonnal engedelmeskedett. Földes padlójú, alacsony mennyezetű szobába jutott. Odabent megint csak ajtókat talált. Miközben Turan belépett a szobába, a harmadik harcos lement a lejtőn. A panthan átsietett a szobán, és megpróbálta kinyitni az egyik ajtót, ami természetesen zárva volt. Halk kattanást hallott a háta mögött. Kivont karddal fordult meg. Senkit sem látott, de az ajtó, amin bejött, becsukódott – amit hallott, a zár kattanása volt. Egy ugrással ott termett, hogy kijusson, de hiába. Már nem próbált csöndben lenni, mert rájött, ez az egész nem lehet a véletlen műve. Teljes súlyával nekifeszült a nehéz ajtónak, de a vastag skeelfa egy faltörő kosnak is ellenállt volna. Odakintről mély nevetés hallatszott. Turan gyorsan végigpróbálta a többi kijáratot. Mindegyik zárva volt. A szobában egy asztal és egy szék állt, a falba nehéz vasgyűrűket rögzítettek, melyekről rozsdás láncok

lógtak. Mindez nyilvánvalóvá tette a helyiség rendeltetését. A fal mellett néhány lyuk volt a földpadlóban, az óriás marsbéli patkányok lakhelyei. Körülbelül ennyit látott, amikor kialudt a fény, és tökéletes sötétség borult rá. Turan kitapogatta az asztalt és a széket. Miután az utóbbit a falhoz tette, odahúzta az asztalt is, majd kezében kardjával leült. Legalább meg akart küzdeni azokkal, akik elfogták. Egy ideig csak ült, és várt, maga sem tudta, mire. Egyetlen hang sem szivárgott be a föld alatti tömlöcbe. A panthan lassan végigpörgette magában az eseményeket. Eszébe jutott a nyitott, őrizetlen kapu, a kivilágított bejárat – az egyetlen, amit útja során talált; a harcosok, akik éppen akkor érkeztek, amikor sehol másutt nem találhatott volna búvóhelyet; a folyosók és a szobák, melyek ide vezették ebbe a cellába. – Az őseimre! – dühöngött. – Hiszen ez az egész olyan egyszerű, mint ahogy én is az voltam. Rászedtek és elfogtak anélkül, hogy bárkin egyetlen karcolást is ejtettem volna. De vajon miért? Megpróbált választ találni erre a kérdésre, de akkor eszébe jutott a lány, aki a városon kívül a dombon várja, most már mindhiába. Ismerte Barsoom vad népeinek a szokásait. Nem, most már soha nem térhet vissza hozzá. Ellenszegült a parancsának. Ahogy erre gondolt, elmosolyodott, hogyan hangzottak a parancsoló szavak azokról az édes ajkakról. Ellenszegült a parancsnak, és végképp lemondhat a jutalomról. De mi lesz Tarával? Milyen sors várhat rá? Éhen nal egy ellenséges város előtt, és egy embertelen kaldan áz

összes társasága. És ekkor újabb, még borzalmasabb, gondolat fogamzott meg az elméjében. A lány meséit neki a szörnyű dolgokról, amiket a kaldanok föld alatti üregeiben látott, tehát tudta, hogy ezek a szörnyetegek emberhúst esznek. Ghek is éhezett. Ha megeszi a rykorját, tehetetlenné válik. De... önmagának és a rykornak is könnyen szerezhetett volna élelmet. Turan átkozta magát az ostobaságáért. Miért is hagyta magára a lányt? Sokkal jobb lett volna, ha mellette marad, és az utolsó pillanatig védelmezi, mint hogy otthagyta kiszolgáltatva a bantoominak. Ekkor nehéz szagot érzett, amitől hirtelen álmosság vett rajta erőt. Föl akart ugrani, hogy legyőzze az ólmos fáradtságot, de lábaiból kiszaladt az erő, és visszasüppedt a székre. A kardja kicsúszott a kezéből, és az asztalra dőlve elaludt. Ahogy telt az éjszaka, és Turan nem tért vissza, Tara egyre nyugtalanabb lett, és amikor hajnalodni kezdett, szinte biztos volt benne, hogy a férfival valami történt. Rossz előérzetén túl valami mélyebb bánat is mardosta a szívét – a magány érzete. Most jött csak rá, mennyire függ ettől a panthantól, és nemcsak a védelmére, hanem a társaságára is szüksége van. Hiányzott neki, és ebből hirtelen rájött, hogy a férfi többet jelent számára, mint egy harcost, akit a szolgálatába fogadott. Mintha egy barátját vesztette volna el, egy régi és fontos barátját. Fölemelkedett a bokrok közül, hogy kitekintsen a város felé. U-Dor, aki Manator jeddakja, O-Tar nyolcadik utan-jának

dwarja volt, az egyik közeli faluból hazafelé tartott a hajnali derengésben. Ahogy megkerülte a várost délről határoló dombokat, éles szeme valami mozgást észlelt a legközelebbi domb gerincén. Megállította thoatját, hogy alaposabban szemügyre vegye. Egy alakot látott, aki neki háttal állva a várost kémlelte. – Ide! – szólt követőinek, és vágtába ugratta állatát a domb irányába. Húsz vad harcosa követte. A thoatok puha talpa nem ütött zajt a puha fűben. A fegyvercsörgés keltette fel Tara figyelmét. Döbbenten nézte az előreszegezett lándzsával közeledő harcosokat. Tara odapillantott Ghekre. Mit tehet a pókember ilyen vészhelyzetben? A kaldan odasietett a rykorjához, és elfoglalta rajta a helyét, s az eddig élettelen test fölemelkedett. Tara azt hitte, Ghek menekülni készül. A lánynak végül is mindegy lett volna. Ennyi ember ellen nem sokat tehetett volna egy olyan közepes képességű kardvívó, mint Ghek. – Siess, Ghek! – kiáltott rá Tara. – Vissza a dombok közé! Ott talán elbújhatsz. A különös lény azonban kivont karddal a közeledő lovasok útjába állt. – Fölösleges, Ghek – mondta a lány, amikor rájött, hogy a kaldan meg akarja védeni. – Mit tehetsz egyetlen karddal ekkora túlerővel szemben? – Csak egyszer halhatok meg – felelt a kaldan. – Te és a panthanod megmentettetek Luudtól. Én csak azt teszem, amit a panthan tenne, ha itt lenne. – Bátor dolog lenne, de értelmetlen. Tedd hüvelyébe

kardod. Talán nem is akarnak bántani minket. Ghek leengedte a kardját, de nem tette vissza hüvelyébe. Úgy vártak, amíg U-Dor odaért, és húsz emberével körülvette őket. U-Dor egy hosszú percig szótlanul ült a nyeregben, Tarát és szörnyű társát méregetve. – Miféle teremtmények vagytok, és mit kerestek Mariator kapui előtt? – kérdezte végül. – Távoli országokból jöttünk – felelt a lány. – Eltévedtünk és éhesek vagyunk. Csak ételt-italt kérünk tőletek, és hogy engedjetek békével utunkra. U-Dor komoran elmosolyodott. – Csak ezek a dombok és Manator maga tudja, hány éves a város – mondta –, de az eltelt évszázadok alatt egyetlen feljegyzés sem számol be arról, hogy valaki elhagyta volna Manatort. – De én hercegnő vagyok – jelentette ki gőgösen Tara –. és az országom nem áll háborúban a tiéddel. Segítséget kell nyújtanod nekem és társaimnak, hogy visszatérhessünk saját hazánkba. Ez Barsoom törvénye. – Manator csak Manator törvényeit ismeri – válaszolt UDor. – De gyertek. Elviszünk titeket a városba, ahol neked a szépséged miatt nincs félnivalód. És ami a társadat illeti. de várjunk csak! Az előbb azt mondtad, „társaim” – tehát mások is tartoznak hozzátok? – Látod, amit látsz – felelte röviden Tara. – Legyen. Ha vannak még, úgysem szökhetnek meg Manatorból. De mint mondtam, ha társad jól harcol, ő is életben maradhat, mert O-Tar igazságos, és Manator törvényei is azok. Gyerünk! Ghek habozott.

– Fölösleges – mondta a lány, amikor látta, hogy a kaldan képes lenne harcba szállni a túlerővel. – Menjünk velük. Miért küzdenél egyetlen karddal ennyi lándzsa ellen, ha egyszer hatalmas elméddel úgyis kifogsz rajtuk? Mindezt gyorsan, suttogva mondta el. – Igazad van, Héliumi Tara – felelt Ghek, és elrakta kardját. Így a domboldalon elindultak Manator felé, Tara, Hélium hercegnője és Ghek, a bantoomi kaldan, – körülöttük pedig O-Tar, Manator jeddakja dwarjának, U-Dornak a barbár, kifestett harcosai.

XI. fejezet TARA VÁLASZTÁSA Barsoom ragyogó napfénye szemkápráztató ragyogással öltöztette fel Manatort, miközben a foglyok és U-Dor emberei az Ellenségek Kapuján keresztül belovagoltak a városba. Itt a fal tizenöt méter vastag volt, és a bejáró két oldalába a földtől a fal tetejéig polcszerűen kialakított mélyedéseket véstek. Ezekben apró. groteszk, szoborszerű alakok álltak. Hosszú, fekete hajuk lelógott, néha egészen az alattuk lévő „polcig”. Alig harminc centiméter magasak voltak, de arányos méreteik miatt valaha élt emberek mumifikált és zsugorított földi maradványainak tűntek. A lány észrevette, hogy miközben elhaladtak előttük, a harcosok barsoomi szokás szerint köszöntek nekik. Azután egy sugarúira értek, mely kelet felé vezetett a városon keresztül. A sugárút két oldalán csodálatos épületek sorakoztak. Régi festmények díszítették a falakat, de a színeket az évszázadok során már kifakította a nap. Az utcán megindult az élet. Gyönyörű szíjakat viselő asszonyok és tollas, kifestett harcosok jelentek meg mindenfelől. Fölfegyverzett, de kevésbé feltűnő kézművesek siettek dolguk után. Széles kerekű kocsi száguldott el mellettük az Ellenségek Kapuja felé, hatalmas, díszesen fölszerszámozott zitidar húzta. A színes, élettel teli forgatag látványa csodálattal töltötte el Tarát, annyira fölidézte benne a haldokló bolygó távoli

múltját. Ilyenek voltál ősei városai, mielőtt Throxeus, a leghatalmasabb óceán eltűnt a bolygó színéről. Az erkélyekről férfiak és nők nézték csendben az eléjük táruló látványt. A járókelők alaposan szemügyre vették a foglyokat, különösen Gheket, és megjegyzéseket tettek, kérdéseket intéztek a harcosokhoz. Az erkélyeken állók azonban nem szóltak, sőt még fejüket sem fordították a menet után. Minden épületen sok erkély volt, és mindegyiken álltak férfiak és nők, itt-ott még gyerekek is, de utóbbiak is némán és mozdulatlanul néztek az utcára. Ahogy közeledtek a város központjához, Tara észrevette, hogy a tetőkön is mozdulatlan alakok figyelnek. Ékszereik, és díszes szíjaik alapján úgy néztek ki, mintha valami vidám ünnephez öltöztek volna, de sehol nem hallatszott nevetés, és a zenészek kezében tartott hangszerek is némák maradtak. A sugárút hirtelen hatalmas térré szélesedett, melynek távolabbi végén fehér márványépület magasodott komolyan a vidám színű házak fölé. Körülötte a bíbor fűben virágok és bokrok tarkállottak. E felé az épület felé vezette U-Dor a foglyokat. A bejáratnál ötven tho-atos harcos állta útjukat. Amikor az őrparancsnok fölismerte U-Dort, a harcosok széles utat nyitottak. Közvetlenül a bejárat után leés fölfutó rámpák indultak a palota belsejébe. U-Dor a bal oldali rámpa felé fordult, és fölvezette a foglyokat az emeletre. Itt végigmentek egy hosszú folyosón, ahol újabb thoatos harcosok mellett haladtak el, és a kétoldalt nyíló termekben még több embert láttak. Időről időre újabb

rámpákat hagytak maguk mögött, és az egyiken egyszer teljes vágtában érkezett egy „lovas”, majd eltűnt a folyosón. Tara mind ez ideig egyetlen gyalogos harcost sem látott az egész épületben. Aztán ahogy fölértek a második emeletre, a termekben lenyergelt thoatokat pillantott meg, lovasaik pedig pihentek, ügyességi és szerencsejátékokat játszottak, sokan pedig jetannal múlatták az időt. Végül hatalmas, gyönyörű terembe értek, mely még a héliumí hercegnőt is elkápráztatta. A boltozatos plafonról hatalmas rádiumgömbök árasztották el fényükkel a helyiséget. A boltívek faltól falig nyúltak, így egy oszlop sem törte meg a hatalmas teret, és egyetlen márványtömbből faragták őket. Az ívek között drágakövekkel rakták ki a mennyezetet, és a mély tüzű, színes fény beburkolta az egész termet. Az ékkövek szinte lefolytak a falakra, és „függönyt” alkottak a fehér márvány előtt. A padlótól két méteres magasságig a falakat arannyal fedték, a padló maga pedig aranyberakásos márványból készült Ebben az egy teremben annyi kincset halmoztak föl, mint néhány nagyobb város teljes vagyona. De ami még a csodálatos kincseknél is nagyobb ámulatot keltett a lányban, az a pompás öltözetű, lovas harcosok sorfala volt, akik komoran és mozdulatlanul vártak. A szemük se rebbent, sőt még thoatjaik füle sem moccant. – A Főnökök Terme – súgta oda az egyik kísérőjük, amikor látta a lány arcán megjelenő kíváncsiságot. Volt némi büszkeség és tisztelet a harcos hangjában. Egy hatalmas átjárón négyszögletes terembe léptek, ahol egy

tucat harcos várta őket thoatjaik hátán. Ahogy U-Dor és a foglyok beléptek, a harcosok sorfalat alkottak, a túloldalon lévő ajtóig. A padwar, a parancsnokuk tisztelgett U-Dornak, aki megállította csapatát. – Küldj egy embert O-Tarhoz, hogy bejelentse, U-Dor hozott két foglyot, akik érdemesek a nagy jeddak figyelmére – mondta U-Dor –, egyikük hihetetlen szépsége, másikuk hihetetlen csúnyasága miatt. – O-Tar éppen tanácskozik a kisebb főnökökkel – felelt a hadnagy –, de eljuttatjuk hozzá U-Dor üzenetét. – Odafordult egyik emberéhez, és halk hangon parancsot adott neki. – Miféle lény ez a férfi? – kérdezte U-Dortól. – Lehetetlen, hogy mindketten ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. – Együtt találtunk rájuk a dombok között, a várostól délre – magyarázta U-Dor. – Azt mondják, eltévedtek és napok óta nem ettek. – A nő gyönyörű – mondta a padwar. – Hamarosan Manator utcáin fog koldulni. Ezután másról beszélgettek tovább palotabeli dolgokról, U-Dor portyájáról. Hamarosan visszatért a hírnök, és közölte, hogy O-Tar látni akarja a foglyokat. Egy vastag ajtón belépve Manator jeddakja, O-Tar tanácstermébe jutottak. A bejárattól a terem másik végén lévő márványemelvényig hosszú „folyosó” vezetett. Az emelvényen álló trónuson egy férfi ült. A folyosó két oldalán gazdagon díszített skeelfa padsorok és székek sorakoztak. Csak az első sorokban voltak emberek. A bejáratnál U-Dor és négy embere leszálltak a

nyeregből. A négy harcos a trón lábához vezette a foglyokat, U-Dor pedig néhány lépéssel lemaradva követte őket. Ahogy megálltak, Héliumi Tara pillantása a trónon ülő férfira esett. Utóbbi egyenesen ült, de nem mereven, a barsoomi főnökök által kedvelt barbár pompában. Magas volt és jóképű arcának tökéletességét csak felsőbbségesen hideg szeme és keskeny, kegyetlen ajka csorbította. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy uralkodásra termett. Olyan jeddaknak látszott, akit alattvalói imádnak, de nem szeretnek, és akinek a legapróbb kegyéért vérüket ontanák a harcosai. Ő volt O-Tar, Manator jeddakja, és Tara önkéntelenül csodálta benne a Háború Istenének megtestesült erényeit. U-Dor és a jeddak barsoomi egyszerűséggel köszöntötték egymást, majd előbbi elmondta, hogyan vette észre és fogta el Tarát és Gheket. Az elbeszélés alatt OTar alaposan szemügyre vette mind a két foglyot, de arca semmit sem árult el abból, amit gondol. Amikor a tiszt befejezte történetét, a jeddak Ghekhez fordult. – És te miféle lény vagy? Honnan jöttél? Miért vagy Manatorban? – kérdezte. – Kaldan vagyok – felelt Ghek. – A legmagasabb rendű lény egész Barsoomon. Én elme vagyok, te anyag. Bantoomból jöttem. Azért vagyok itt, mert eltévedtünk és éheztünk. – És te!? – nézett hirtelen O-Tar Héliumi Tarára. – Te is kaldan vagy? – Én Hélium hercegnője vagyok – mondta a lány. – Ez a kaldan és egy saját fajomhoz tartozó férfi mentett meg a

bantoomiak fogságából. A vörös harcos elment, hogy élelmet és italt szerezzen nekünk, de az embereid nyilván elfogták. Arra kérlek, hogy engedd szabadon, adj nekünk élelmet és vizet, s engedj utunkra. Egy jeddak unokája és a jeddakok jeddakjának, Barsoom urának a lánya vagyok. Csak azt kérem, hogy úgy bánj velünk, ahogy az én népem bánna veled vagy az alattvalóiddal. – Hélium – ismételte O-Tar. – Soha nem hallottam róla, és nem Hélium jeddakja uralkodik Manatorban. Én O-Tar vagyok, Manator jeddakja. Én egyedül parancsolok, és megvédem, ami az enyém. Biztos vagyok benne, hogy soha nem láttál Héliumban manatori foglyot. Miért kellene védelmembe vennem egy másik jeddak alattvalóit? Neki kell megvédenie őket. Ha nem képes rá, akkor az emberei szükségszerűen az erősebbek kezébe kerülnek. Én, O-Tar, erős vagyok. És megtartalak. Ez itt tud harcolni? – kérdezte, és Ghekre mutatott. – Nagyon bátor – felelt Tara –, de nem jártas annyira a fegyverforgatásban, mint az én népem. – Akkor senki sincs, aki harcolna érted? – vetette föl OTar. – Mi egy igazságos nép vagyunk – folytatta, anélkül, hogy megvárta volna a választ –, és ha valaki hajlandó lenne harcolni érted, elnyerhetné mindkettőtök szabadságát. – De U-Dor azt mondta, hogy idegen még soha nem távozott Manatorból. O-Tar vállat vont. – Ez nem azt jelenti, hogy Manator törvényei nem igazságosak, csak azt, hogy harcosaink legyőzhetetlenek. Ha jönne valaki, aki legyőzné őket,

elnyerné nektek a szabadságot. – Akkor vezesd ide az én harcosomat – csattant fel Tara –, és olyan kardvívásnak lehetsz tanúja, amilyet még soha nem láttak haldokló városod rogyadozó falai, és ha nem csaltok, már szinte szabadnak érzem magam. O-Tar szélesen elmosolyodott, majd U-Dor is követte példáját, a padsorokban ülő főnökök pedig bökdöstek egymást és nevetve sugdolóztak. És Tara biztos volt benne, hogy csalás lehet az igazságukban. Bár reménytelen volt a helyzete, mégsem hagyta el magát, hiszen John Carter lánya volt, akinek örök érvényű mondása: „Még élek!”, mindig megóvta a kétségbeeséstől. Ahogy eszébe jutott nemes atyja, Héliumi Tara egy árnyalattal magasabbra emelte állát. Ha apja tudná, hogy itt van, semmitől sem kellene félnie. Hélium seregei döngetnék Manator kapuit, John Carter szövetségesei, a vad zöld harcosok a zsákmány reményében útra kelnének a holt tengerfenék vidékéről, és a héliumi flotta repülői kiszállnának a védtelen tornyokra és háztetőkre, s a város nem tehetne mást, mint hogy megadja magát. De John Carter semmit sem tudott! És rajta kívül Tara csak egyvalakiben bízhatott: Turanban. De vajon hova tűnt a panthan? Látta vívni, és tudta, hogy igazi művésze a kardnak, hiszen a lányt maga John Carter tanította a harc tudományára. Ismert trükköket, amelyekkel sokkal erősebb ellenfelet is legyőzhetett, és támadó stílusa egyszerre keltett irigységet és elkeseredést a legnagyobb harcosokban is. Így kalandoztak gondolatai Túrán körül, de nem csak mint védelmezője jutott eszébe. Mióta a férfi

elindult, hogy élelmet keressen, Tara ráébredt, hogy társként is hiányzik neki. Kialakult közöttük valami, ami elfeledtette különböző társadalmi helyzetüket. Ha vele volt, a lány elfelejtette, hogy a férfi csak egy panthan, míg ő hercegnő – társakká váltak. Hirtelen rádöbbent, hogy nem a kardja, pusztán a lénye miatt hiányzik neki a panthan. OTarhoz fordult. – Hol van Turan, a harcosom? – Nem lesz szükséged rá – mondta a jeddak. – Te a szépségeddel ezer harcost is találsz, aki megvív érted. Talán nem is kell mást keresned, mint Manator jeddak-ját. Kedvemre való vagy, leány. Mi a válaszod ekkora megtiszteltetésre? Hélium hercegnője összevont szemöldökkel végigmérte Manator jeddakját, a fejdísztől a saruig. – „Megtiszteltetés” – ismételte gúnyosan. – Kedvedre való vagyok, ugye? Akkor tudd meg, te disznó, hogy te nem vagy az én kedvemre való. John Carjer leánya nem egy hozzád hasonlónak tartogatja magát! Hirtelen nyomasztó csend támadt. O-Tar gonosz arca elsápadt, majd bíbor színt öltött haragjában. Szeme réssé szűkült, ajka haragos vonallá keskenyedett. Egy hosszú pillanatig egyetlen hang sem hallatszott Manator palotájának tróntermében. Ezután a jeddak U-Dorhoz fordult. – Vezesd el – mondta, haragját meghazudtolóan színtelen hangon. – Vezesd el, és a legközelebbi játékokon a foglyok és egyszerű harcosok érte játszhatják a jetant. – És ezzel mi legyen? – kérdezte U-Dor Ghekre mutatva.

– Tömlöcbe vele a játékokig – mondta O-Tar. – Íme a ti híres igazságotok! – kiáltott föl Tara. – Mindenféle tárgyalás nélkül ítélsz el két idegent, akik nem ártottak neked. És az egyikük nő. Manator disznai csak annyira igazságosak, amennyire bátrak. – Vigyétek! – ordított O-Tar, és U-Dor intésére a harcosok elvezették a foglyokat. A palota előtt elválasztották őket egymástól, és a lányt a város központja felé vitték, egy masszív tornyokkal védett alacsony épülethez. Itt U-Dor átadta egy harcosnak, aki a dwarok, a kapitányok jelzését viselte. – O-Tar kívánságára vidd a toronyba a játékokig, amikor a foglyok és egyszerű harcosok megküzdenek érte – magyarázta U-Dor. – Ha nem lenne olyan éles a nyelve, mint a thoatnak, érdemes lenne nemesi kardunkra – sóhajtott. – De talán még így is sikerül rávennem a jeddakot, hogy megbocsásson neki. Nem szívesen látnám, hogy egy ilyen gyönyörű lány a közemberek kezére kerüljön. Magam is szívesen megküzdöttem volna érte. – Ha az a feladatod, hogy börtönbe zárj, akkor tedd azt – mondta a lány. – Azt hiszem, nem szerepelt az ítéletben, hogy mindenféle alacsony születésű fajankó sértéseit meghallgassam, akinek véletlenül kivívom a csodálatát. – Láthatod, A-Kor, milyen éles a nyelve. És a jeddakkal még ennél is durvábban beszélt. – Látom – felelt A-Kor, de Tara észrevette, hogy alig bírt elfojtani egy mosolyt. – Gyere velem, leány. Keresünk neked egy biztonságos helyet a Jetan Tornyokban. De várj csak! Mi baj?

Tarának megroggyant a térde, és összeesett volna, ha a férfi el nem kapja. Aztán összeszedte magát, és hősiesen igyekezett egyenesen állni. A-Kor U-Dorhoz fordult. – Nem tudtad, hogy a lány rosszul érzi magát? – kérdezte. – Talán az éhségtől van. Mintha említette volna, hogy ő és a társai már napok óta nem ettek. – Bátrak O-Tar harcosai – gúnyolódott A-Kor –, de még bátorságukat is elhomályosítja vendégszeretetük. U-Dor, akinek hatalmas a gazdagsága, és O-Tar, akinek thoatjai márványtermekben hálnak és aranyvályúból esznek, egy morzsát sem tudtak adni egy éhező lánynak! A fekete hajú U-Dor dühösen vonta össze a szemöldökét. – Éles nyelved egyszer még átszúrja a szíved, te rabszolgaivadék! – mondta hevesen. – Túl gyakran teszed próbára az igazságos O-Tar türelmét. Ezentúl ne csak a tornyaidra vigyázz, hanem a nyelvedre is. – Ne próbálj a származásommal gúnyolni – vágott vissza A-Kor. – Éppen anyám rabszolgavére tölt el büszkeséggel, és csak azt szégyellem, hogy a jeddakod fia vagyok. – Ezt O-Tar is hallotta? – érdeklődött U-Dor. – Én magam mondtam el neki, és még többet is. Ezzel sarkon fordult, és félig vezetve, félig támogatva a Jetan Tornyok felé vitte a lányt, U-Dor pedig elvágtatott thoatján a palota felé. A főbejáraton túl fél tucat harcos álldogált. Ezek közül az egyikhez szólt A-Kor. – Menj el Lan-Oért, a rabszolgáért, és vitess vele ételt és italt a Thuriai Torony felső emeletére – mondta, és karját a

félig ájult lány dereka köré fonva fölfelé indult a csigavonalban emelkedő rámpán. Tara valahol félúton elvesztette az eszméletét, és amikor magához tért, kör alakú szobát látott, amelynek kőfalán egymástól egyenlő távolságra lévő ablakok nyíltak a kör teljes kerületén. Prémek és selymek között feküdt, s a mellette térdelő fiatal lány valami folyadékot próbált kiszáradt ajkai közé erőltetni. Tara fölkönyökölt, és körbenézett. Az ébredés utáni pillanatban elfeledkezett az elmúlt hetek eseményeiről, és azt hitte, hogy saját lakosztályában van Hélium Urának palotájában. Értetlenül nézte a fölé hajoló lány ismeretlen arcát. – Ki vagy te? – kérdezte. – Hol van Uthia? – Lan-O vagyok, a rabszolgalány, és senkit sem ismerek, akit Uthiának hívnak. Tara fölült és újra körbenézett. Ez a durva kő mégsem lehet apja palotájának márványborítása, gondolta. – Hol vagyok? – A Thuriai Toronyban – mondta a lány, és mivel látta Tarán, hogy még mindig nem érti, elmagyarázta a helyzetet: – Fogoly vagy Jetan Tornyaiban, Manator városában. Legyengülten és ájultan hozott ide A-Kor, Jetan Tornyainak dwarja, és ideküldött, hogy hozzak ételt és italt, mert A-Kornak jó a szíve. – Már emlékszem – mondta vontatottan Tara. – Emlékszem. De hol van Turan, a harcosom? Róla nem szóltak? – Senki másról nem hallottam – felelt Lan-O. – Egyedül téged hoztak ide. Szerencsés vagy, mert egész

Manatorban nincs nemesebb lelkű ember A-Kornál. Az anyja vére, aki gatholi rabszolgalány volt. – Gathol! – kiáltott föl Tara. – Közel van Manatorhoz? – Nincs túl közel, de így is az a legközelebbi város. Úgy huszonkét fokra van innen kelet felé. – Gathol – mormolta Tara. – A távoli Gathol! – De te nem Gatholból származol, legalábbis a szíjaid nem olyanok, mint amiket nálunk viselnek. – Héliumi vagyok – felelt Tara. – Hélium messze van Gatholtól, de tanultunk a nagyságáról, ezért nem érzem annyira távolinak. – Te is gatholi vagy? – A rabszolgák között sok a gatholi – magyarázta Lan-O. – A manatoriak onnan szerzik a rabszolgáikat. Leggyakrabban három, legritkábban hétévente a mana-tori harcosok elfogják a Gatholba tartó karavánokat, és senkit nem engednek el, aki otthon elmesélhetné a történteket. És Manatorból még senki sem tudott megszökni, hogy hírt vigyen rólunk Gahannek, a jedünknek. Héliumi Tara lassan és szótlanul evett. A lány szavai eszébe juttatták az apja palotájában töltött utolsó órákat, és azt a déli fogadást, ahol találkozott Gahannel. Még ennyi idő után is elpirult, ahogy fölidézte a férfi szavait. Kb. 1300 kilométer. Miközben így elkalandozott, nagy testű harcos jelent meg az ajtóban, nehézkes, vastag szájú és nlohó képű alak. A rabszolgalány fölugrott. – Mit jelentsen ez, E-Med? – vonta kérdőrk – Nem azt parancsolta A-Kor, hogy ne zavarjátok ezt a lányt?

– Hát persze, A-Kor parancsa! – vigyorgott a harcos. – A-Kor parancsa már semmit sem ér Jetan Tornyaiban és sehol másutt, mert A-Kor O-Tar börtönében van, és E-Med lett a Tornyok dwarja. Tara észrevette, hogy a rabszolgalány elsápad, és ijedt fény gyúl a szemében.

XII. fejezet GHEK TRÉFÁI . Héliumi Tarát a jetan egyik tornyába vezették, Gheket pedig a palota alatt húzódó kazamatákhoz kísérték, és egy rosszul megvilágított kamrába zárták. Az agyagpadlójú helyiségben mindössze egy priccs és egy asztal volt. A falba vaskarikákat ágyaztak be, ezekbe rövid láncokat fűztek. A döngölt padlóban, közvetlenül a falnál repedések tátongtak. Gheket az összes új látnivaló közül a leginkább ezek érdekelték. Leült a priccsre és csöndben fülelni kezdett. Csak rövid ideig kellett várnia, és a fényeket kioltották. Ha képes lett volna mosolyogni, akkor most valószínűleg ezt tette volna, mivel éppen olyan jól látott a sötétben, mint napvilágnál, sőt, tán még jobban. A padlón tátongó sötét résekre függesztette a tekintetét és várt. Egy idő után érezte, hogy megváltozik a levegő körülötte. A furcsa szag egyre erősebbé vált. Ghek újra csak elkacagta volna magát, ha meglett volna a. képessége erre. Szippantsák csak ki a levegőt, fújjanak be mérges gázokat a helyére nyugodtan! Gheknek, a kaldannak teljesen mindegy volt, hiszen tüdő híján lélegzetet sem kellett vennie. A rykorral egy kicsit más volt a helyzet, annak szüksége volt levegőre. Ha azonban mindössze annyi gázt juttatnak a kamrába, amennyi egy átlagos élőlény megöléséhez kell, akkor a rykornak nem eshet különösebb baja, hiszen nincsen agya, ami a levegő

elvonása miatt károsodhatna. Legfeljebb kicsit fásult lesz, de továbbra is reagál majd a kaldan agyából sugárzó ingerekre, egészen addig, amíg vérének a széndioxidtartalma nem lépi át azt a határt, ami után a szíve nem képes tovább működni. Ghek arra ösztökélte a rykort, hogy üljön fel és támaszkodjon a falnak, mert ebben a helyzetben azután is meg tudott maradni, hogy megszakadt a kapcsolat az őt irányító agy és a test között. A kaldan minden kapcsolatot megszakított a rykorral, majd a vállára telepedett, ott üldögélt és figyelt. Nem kellett sokáig várnia, hirtelen kigyúltak a fények, felpattant az egyik ajtó, és hat harcos lépett be rajta. Ghekhez siettek, fürgén elszedték tőle a fegyvereit, majd megbilincselték a rykor egyik bokáját és a falból lógó lánc végéhez erősítették. Ezután tologatni kezdték a hosszú asztalt, és úgy csavarozták le a lábait, hogy az asztallap egyik vége épp a fogoly előtt legyen. Ételt és vizet hagytak neki, a bilincs kulcsát pedig az asztal túlsó, elérhetetlennek tűnő sarkára tették. Dolguk végeztével kinyitották az összes ajtót és távoztak. Turan, a panthan arra eszmélt fel, hogy kegyetlenül sajog az egyik karja. A gáz hatása éppoly gyorsan múlt el, mint ahogy a hatalmába kerítette, úgyhogy mihelyt kinyitotta a szemét, már teljesen éber volt. A fények újra égtek, így jól láthatta azt a hatalmas marsi patkányt, amely az asztalon kuporogva rágcsálta a karját. Turan összerándult, és a kardja után kapott, a patkány pedig vicsorítva igyekezett újra állkapcsai közé kaparintani az izmos kart. A férfi ekkor vette észre, hogy összes fegyvere, mindkét kardja, tőre és

pisztolya is eltűnt. Amikor a patkány nekiugrott, csak a puszta kezével tudott védekezni. Hátrálás közben körbepillantott, hátha akad valami, amivel hatékonyabban vehetné fel a harcot. Amikor az állat újra támadott és a férfi fürgén kitért a fenyegető állkapcsok elől, érezte, hogy valami nekivágódik a jobb bokájának. Bal lábával kitámasztott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de sarka beleakadt egy feszes láncba és hanyatt a földre zuhant, épp akkor, amikor a patkány ráugrott a mellkasára, hogy átharapja a torkát. A marsi patkány kellemetlen és vad jószág. Sok lába van, szőrtelen bőre éppolyan undorító, mint az újszülött egéré. Nagysága és súlya alapján leginkább egy testes Airedale terrierhez hasonlítható. Parányi, egymáshoz közel ülő szemei húsos szemhéjredők mögül pislognak bele a világba. Legfélelmetesebb fegyvere csontos, alul is, fölül is öt éles fogat villogtató állkapcsa, amely messze előremered a húsos pofából. Az egész olyan benyomást kelt, mint egy rothadó hulla arca, amiről a hús nagy része már levált. Ilyen volt az az állat, amely a panthanra vetette magát, hogy feltépje a nyaki verőerét. Miközben Turan igyekezett talpra állni, kétszer is hárítania kellett a patkány rohamát, de az állat csak még vérszomjasabban indult támadásba újra. A marsi patkány egyetlen fegyvere a fogazata. Széles, tompa karmú lábával nem sokra megy, azt csak arra használja, hogy a frissen hasított sebbe mindenféle piszkot, koszt, földet kotorjon bele. Turan egyedül azzal törődött, hogy az állat állkapcsától távol tartsa magát, s ezzel

sikeresen meg is birkózott mindaddig, míg egyszer csak véletlenül a markába nem tudta kapni az állat nyakát. Ettől kezdve a harc kimenetele már csak pillanatok kérdése volt. A férfi talpra állt, undorodva ellódította magától az állat tetemét, majd körbehordozta tekintetét börtönén, és megpróbálta felidézni, hogy mi minden történthetett vele fogságba esése óta. Halványan emlékezett arra, hogy elkábították és megfosztották fegyvereitől. Amikor felállt, észrevette, hogy bokáját az egyik falból kiálló gyűrűhöz láncolták. Ahogy körbepillantott a kamrán, látta, hogy az összes ajtó tárva-nyitva áll. Fogva tartói azzal akarták még sanyarúbbá tenni rabságát, hogy fellátták előtte a szabadsághoz vezető, ám elérhetetlen utat. Volt azonban valami, ami elérhetőnek tűnt. Az asztalon étel és innivaló állt. A látványtól Turan üres gyomra hatalmasat kordult. Nehezére esett türtőztetnie magát, és csak annyit enni, amennyire szüksége volt. Falatozás közben újra végignézett börtönén. Pillantása egyszer csak megakadt egy tárgyon, ami az asztal üilsó szélénél hevert. Egy kulcs! Felemelte megbilincselt bokáját, és alaposan szemügyre vette a lakatot. Nem fér hozzá kétség, csakis ez a kulcs nyithatja! Valószínűleg egy gondatlan harcos tette le az asztalra, aztán távoztában elfelejtette magához venni. Hirtelen mintha magasra csapott volna benne a remény addig halványan pislákoló lángja. Óvatosan a nyitott ajtók felé pillantott, de nem látott senkit. Ó, ha visszanyerhetné a szabadságát! Akkor semmi nem állhatná útfót, megtalálná a kiutat ebből a gyűlöletes városból, visszamehetne Hozzá, és az élete árán is

gondoskodna a biztonságáról! Felállt, és az asztal túlsó vége felé fordult, ahol az áhított kulcs hevert. A lánc olyan rövid volt, hogy az első lépés után visszarántotta a bokáját. Teljes hosszában végignyújtózott az asztalon, és a kulcs felé nyúlt. Türelmetlen ujjai már majdnem elértek odáig, még egy kicsi kellett volna csak, és markába kaparinthatja, de hiába feszítette meg még jobban a testét, hiába igyekezett még messzebbre nyúlni, a kulcs elérhetetlen maradt. Már annyira távol volt a falba épített gyűrűtől, hogy a bilincs a húsába vágott. Mindhiába. Visszazöttyent a priccsre, és a nyitott ajtóra meredt. Amint visszapillantott a kulcsra, rájött arra hogy épp most volt része egy egészen kifinomult kínzásfajtában, aminek az a jellemzője, hogy lelkileg sújtja le az embert, de fizikai fájdalmat nem okoz. Egy röpke pillanat erejéig hagyta, hogy eluralkodjon rajta a hiábavaló önmarcangolás és rossz előérzetei, de aztán újra összeszedte magát, homloka felderült és folytatta megkezdett ebédjét. Azt az örömet nem szerzi meg nekik, hogy láthassák, mennyire elkeseredett az imént történtektől. Evés közben felötlött benne, hogy talán ha maga felé rángatná az asztalt, elérhetné a kulcsot. Mihelyt azonban megpróbálkozott vele, észrevette, hogy az asztal lábait a padlóhoz csavarozták, mialatt ájultan hevert. Gahan újra csak mosolyra húzta a száját, megvonta a vállát és folytatta a falatozást. Miután a harcosok magára hagyták, Ghek a rykor válláról az asztalra csúszott. Ivott egy kis vizet, majd úgy irányította a rykor kezeit, hogy az meg tudja tartani az egyensúlyát, de az ételhez is hozzáférhessen. Az agyatlan jószág mohón

esett neki a tápláléknak. Ghek közben a maga pókszerű mozgásával eljutott az asztal túlsó végéhez, ahol a bilincs kulcsa hevert. Megragadta, leszökkent a padlóra, és a fal egyik sötéten tátongó repedése felé iramodott. Már jó ideje azt forgatta a fejében, hogy milyen remek rejtekhelyül szolgálhatnak majd a rések. Nemcsak azért tetszettek neki, mert jól el lehetett dugni bennük a kulcsot, de azért is, mert ezekben lelhette meg az egyetlen fajta táplálékot, amit szeretett, a friss, még meleg húst. Ghek még soha nem látott ulsiót, mivel a hatalmas lestű marsi patkány már jóval korábban kipusztult Barloomban annak köszönhetően, hogy a kaldanok túlságosan is kedvelték a húsát. Csakhogy Gheknek birtokában volt ősei emlékezete, így nagyon is pontosan tudta, hogy az ulsio leginkább az ilyen föld alatti üregek repedéseiben szeret élni, hogy a húsa ízletes, hogy mekkora és milyen szokásai vannak. Az emberek állataikat tenyésztik úgy, hogy egyre több húshoz, tejhez, gyapjúhoz jussanak általuk, a kaldanok elmebeli képességeiket finomítják nemzedékről nemzedékre, különös tekintettel az emlékezés adottságára. Így érték el azt, hogy bármikor képesek felidézni és hasznosítani olyan képességeket is, amik az emberekben legfeljebb az ösztönök szintjén vannak meg. Természetesen a mi agyunkban is léteznek emlékképek őseink tapasztalatairól, amik álmainkban, fura előérzeteinkben jelentkeznek. Bárcsak képesek lennénk arra, hogy tudatosan előhívjuk őket! Szemünk előtt kibontakozna a múlt ködéből egy elfelejtett történet, talán még a Paradicsomban is tehetnénk egy sétát a Teremtővel

egy olyan korban, amikor az ember megalkotását még legfeljebb játszi ötletként forgathatta az elméjében. Ghek már jó három métert megtett a repedés belső, meredek falán, amikor azt észlelte, hogy újabb és újabb rések tárulnak fel előtte. Ez ám az öröm! Gyorsan és magabiztosan haladt előre, mintha csak a saját házában lett volna. Nem kellett túl messzire mennie, amikor egy hordó alakú mélyedésben, selyemés szőrmefoszlányokból összehordott fészekben hat ulsiokölyökre bukkant. A patkányanya visszatértekor öt kölyköt és egy nagy, pókforma lényt talált a fészekben. Azonnal támadott, de még így is elkésett. Az erős chelák köré fonódtak úgy, hogy mozdulni sem tudott, majd lassan a rémítő száj felé húzták. Egy perc múlva már halott volt. Ghek hosszú időre letáborozhatott volna a fészekben, hiszen napokra elegendő élelme volt, mégsem így tett. Elindult, hogy feltérképezze a repedések bonyolult hálózatát, melyen át Manator városának nem csak föld alatti celláiba, de föld fölötti szobáiba is eljutott. Útja során többször botlott ötletes csapdákba és mérgezett ételbe, ami pontosan jelezte, hogy Manator lakói állandó harcban állnak a házuk falaiban megbúvó visszataszító patkányokkal. Nem csak arra jött rá, hogy a föld alatti folyosórendszernek a város minden egyes pontján van kivezető nyílása, de arra is, hogy a legtöbb útszakasz elképesztően régi lehet. Hosszasan tűnődött azon, hogy hová is hordhatták el a rengeteg tonnányi földet az ásás

közben, amikor egy lefelé tartó, széles folyosót követve rohanó víz zaja jutott el a füléig. Nemsokára megpillanthatta a hatalmasan hömpölygő föld alatti folyót is, amely bizonyára Omean eltemetett tengere felé tartott. Itt volt a válasz a kérdésére: az ulsiók egymást követő nemzedékei ebbe a rohanó sodrású folyóba hordták a labirintus ásása során kikapart földet, méghozzá göröngyönként. Ghek nem időzött hosszasan a folyónál, hiszen látszólag véletlenszerű ide-oda vándorlásának nagyon is határozott célja volt, amiről egy pillanatra sem feledkezett meg. Igyekezett feltárni az összes olyan repedést, amely a felszínen lévő lakóhelyiségekbe vezetett, majd felment egész a rés szájáig, ahol még biztonságosan időzhetett, körülnézett, és csak akkor vonult vissza, amikor meggyőződött arról, hogy a vizsgált helyiségben nyoma sincs annak, amit keres. Póklábain sebesen mozgott, így viszonylag rövid idő alatt is jókora távolságokat volt képes megtenni. Amikor kutatását nem koronázta azonnali siker, úgy döntött, hogy visszatér a cellájába a leláncolt rykorjához, és megnézi, hogy nincs-e valamire szüksége. Amikor a rés szájához ért, lassított, majd meg is állt, hogy alaposan körülnézzen a cellában, mielőtt kilépne a sötétségből. Ekkor pillantotta meg a szemközti ajtónyílás előtt elhaladó harcost. A rykor az asztalra borulva hevert, keze vakon tapogatózott újabb és újabb falatok után. Ghek látta, hogy a harcos megáll, döbbenten a rykorra mered, szeme hatalmasra nyílik, rézszínű arca halottsápadtra válik, majd úgy ugrik hátra, mintha valaki pofon csapta volna. Egyetlen

pillanatig még dermedten állt, aztán elfojtott kiáltást hallatott, megfordult és elrohant. Íme, egy újabb esemény, amin Ghek, a káldan sajnos nem tudott nevetni. Gyorsan besurrant a cellába, felmászott az asztalra, megkereste a helyét a rykor vállán és várt. Mosolyogni ugyan nem tudott, de ki mondta, hogy humorérzéke sincs? Vagy félórán át nem történt semmi, aztán a folyosó irányából zajt hallott. Harcosok közeledtek a cella felé, méghozzá elég gyors tempóban. Hallotta, ahogy fegyvereik a sziklafalakhoz csapódnak, majd erősebben megcsörrentek, amikor gazdáik a kamra előtt váratlanul megtorpantak, és óvatosabban haladtak tovább. A csoportot vezető tiszt komor arccal fordult a mellette álló, még mindig sápadt harcoshoz, aki oly sebesen iszkolt el az imént a rykor láttán. – Ott gubbaszt a lény! Hazudni merészeltél a dwarodnak? – Esküszöm, hogy az igazat mondtam – kiáltotta a harcos. – Egy perccel ezelőtt még nem volt feje, és ott hentergett az asztalon! Legrégibb ősöm átka sújtson le rám, ha nem igazat szólok! A tiszt elgondolkodva nézett maga elé. A marsi férfiak csak ritkán vagy egyáltalán nem hazudtak. Megvakarta a fejét, majd Ghekhez fordult. – Mióta vagy itt? – kérdezte. – Ezt. az tudja a legjobban, aki idehozott és a falhoz láncolt. – Láttad itt mostanában ezt a mellettem álló harcost? – Igen – válaszolta Ghek.

– És pont ott ültél, ahol most? – kérdezett tovább a tiszt. – Hol másutt ültem volna? Nézd már meg a láncaimat! – kiáltott fel Ghek. – Hát ebben a városban mindenki teljesen bolond? A hátul álló három harcos nyakát nyújtogatva szemügyre vette a foglyot. Látszott rajtuk, hogy élvezik a helyzetet. A tiszt mogorván meredt Ghekre. – A nyelved éppoly mérges, mint azé a némberé, akit OTar a jetan egyik tornyába küldött. – Arról a fiatal nőről beszélsz, akit velem együtt ejtettetek foglyul? – kérdezte közömbösen Ghek. Rezzenéstelen arcán nyoma sem volt az érdeklődésnek. – Róla beszélek – hagyta rá a dwar, majd a mellette álló harcoshoz fordult. – Térj vissza a szállásodra, és maradj is ott a következő játékig. Talán addigra a szemeid megtanulják, hogy nem szabad becsapniuk téged. A harcos gyűlölködő pillantást vetett Ghekre, aztán elfordult. – Nem értem – rázta értetlenül a fejét a tiszt. – U-Van mindig is megbízható, jó harcos volt. Lehetséges lenne?... – Átható pillantása újra Gheken pihent meg. Fura szerzet vagy, pajtás. Nem igazán illik a fejed a testedhez – kiáltott fel végül. – Ősi legendáinkban szó esik olyan lényekről, akik képesek megtéveszteni mások elméjét. Ha ezek közé tartoznál, akkor U-Van ok nélkül szenved miattad. Ha ezek közé tartoznál, akkor O-Tar tudni fogja, hogyan bánjunk el veled. – Ezzel sarkon fordult, és intett harcosainak, hogy kövessék. – Várj! – szólt utána Ghek. – Küldj még valamit enni,

hacsak nem az a célotok, hogy halálra éheztessetek. – Már ettél – hangzott a harcos válasza. – No de egy nap csak egyszer kapok ételt? Nekem ennél gyakrabban kell táplálékhoz jutnom. Küldess még valamit enni. – Megkapod – válaszolta a tiszt. – Ne mondhassa senki, hogy Manatorban éheztetik a foglyokat. A mi lörvényeink igazságosak és jók – tette hozzá, majd megfordult és ment útjára. Mihelyt a fegyverek zaja elhalt a folyosón, Ghek lemászott a rykor válláról, és ahhoz a repedéshez iramodott, amelyikben a kulcsot rejtette el. Kiemelte a rykor bokáját a bilincsből, újra összezárta a láncszemeket, majd visszavitte a kulcsot a repedéshez, és még mélyebbre dugta el benne. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, visszatelepedett agyatlan szolgájának a vállára. Amikor újra lépteket hallott közeledni kintről, felpattant és az egyik kinti folyosó sötétjében húzta meg magát. Hegyezni kezdte a fülét. Kis idő múlva hallotta, hogy valaki belép a cellába és megtorpan. Egy elfojtott kiáltás, az asztalhoz csapódó fémtálca csörrenése, sebesen távolodó léptek zaja, aztán csönd. Ghek nem vesztegette az időt, visszasurrant a cellába, előkapta a kulcsot, és újra megbilincselte a rykort. Aztán a kulcsot visszacsúsztatta a helyére, az asztalra kuporodott a fejetlen test mellé, és az étel felé húzta a vakon tapogatózó kezeket. Miközben a rykor evett, Ghek fülelt, hogy mikor hallja meg a közeledő harcosok lépteit. Tudta, hogy hamarosan jönni fognak. Nem kellett soká várnia. Mihelyt

megütötte a fülét a fegyvercsörgés, felmászott a rykor vállára. Újra az a tiszt érkezett meg, aki U-Vannal már járt a cellában. Három harcos volt vele. Nyilván a pont mögötte álló hozhatta az ennivalót, mert szeme láthatóan elkerekedett, amikor megpillantotta Gheket az asztalnál. Még akkor is ostobán bámult, amikor a dwar ráemelte szigorú pillantását. – Úgy volt, ahogy mondtam – kiáltotta védekezően. – Egyáltalán nem volt itt, amikor meghoztam az ételt. – Most viszont itt van, és a bokáján érintetlen a bilincs – morogta komoran a tiszt. – Nézd csak meg, hozzá se nyúlt senki. Hol a kulcs? Itt kellene lennie az asztalon. Hallod-e, te lény, hol a bilincs kulcsa? – ordított Ghekre. – Én csak fogoly vagyok, honnan tudhatnám, hogy fogva tartóim hova rakták bilincsem kulcsát – méltatlankodott Ghek. – De hát itt volt! – dühödött meg a tiszt, és az asztal túlsó vége felé bökött. – Láttad, hogy ott volt? – érdeklődött Ghek. – Nem. de tudom, hogy ott kellett lennie – válaszolta pillanatnyi habozás után a tiszt. – Te láttad az asztalon a kulcsot? – szegezte egy másik harcosnak a kérdést Ghek, de az csak a fejét rázta. – És te? És te? – szólította meg sorban a többieket is a kaldan. A válasz ugyanaz volt. – Egyébként pedig, még ha itt is lett volna, szerintetek hogyan kaparinthattam meg? – Hát. sehogy – ismerte be a tiszt. – Akkor is elegem van ebből a cirkuszból! I-Zav! Itt maradsz és őrzöd a foglyot, amíg fel nem vált valaki.

I-Zav nem tűnt valami boldognak a feladattól. Még akkor is gyanakodva méregette Gheket, amikor a dwar és kísérete már rég elment.

XIII. fejezet EGY MERÉSZ TETT E-Med hatalmas léptekkel indult Héliumi Tara és Lan-O, a rabszolgalány felé. – Felállni! – parancsolta gorombán, és megragadta fara vállát, de a lány lesöpörte magáról a durva kezet, Kiemelkedett, és hátrált egy lépést. – Állat! Ne merészeld kezeddel illetni Hélium hercegnőjét! – mondta figyelmeztető hangon. – Csak nem képzeled, hogy kiállnék a jetanon anélkül, hogy tudnám, miért is játszom? – A férfi felnevetett. – Gyere közelebb! A lány kihúzta magát, és keresztbe fonta á mellén a karját. E-Med nem vette észre, hogy jobb kézének karcsú ujjai bekúsztak a bal vállán átvetett széles bőrpánt alá. – Ha O-Tar ezt megtudja, nagyon meg fogod bánni, EMed! – kiáltott fel a rabszolgalány. – Manator törvényei szerint a lány csak akkor lehet a tied, ha megvívtál érte. – O-Tart fikarcnyit sem érdekli, hogy mi lesz a lánnyal – vágott vissza E-Med. – A nőszemély kigúnyolta a nagy jeddakot, képtelen volt lakatot tenni a szájára! Őseim nevére mondom, O-Tar jeddé teszi azt a férfit, aki megzabolázza a lányt. – Ezzel újra Tara felé fordult. – Várj! – szólalt meg halkan a lány. – Valószínűleg nem tudod, hogy mit teszel. A héliumiak szemében Hélium asszonyai szentek. A nagy jeddak még a

legjelentéktelenebb nő kedvéért is kiáll küzdeni. Még Barsoom legnagyobb népeit is megviselte az a háború, amit anyám, Dejah Thoris miatt vívtak. Mi, nők, halandók vagyunk, elveszíthetjük életünket, de senki nem mocskolhat be bennünket. Kiállhatsz Hélium hercegnőjéért a jetanon, de még ha nyersz sem kérheted a jutalmadat. Ha erőszakoskodsz, csak a halott testemet birtokolhatod, mert tudd meg, Manator embere, hogy Héliumi Tara méltó lánya apjának, a hadúrnak. Szólottam. – Héliumról semmit sem tudok, és az én haduramat OTarnak hívják – hangzott E-Med válasza. – Az viszont biztos, hogy szeretem jó előre tudni, hogy miért teszem kockára az életemet. Meg akarom ízlelni annak a nőnek a csókját, aki az enyém lesz a következő játék után, úgyhogy vigyázz, nőszemély, ne haragíts magadra! – Beszéd közben szeme résnyire szűkült, így egyre lobban emlékeztetett valami acsargó fenevadra. – Ha kételkednél szavaimban, kérdezd csak meg Lan-Ot, a rabszolgalányt. – Igazat szólt, ó, Hélium lánya – sietett a válasszal Lan-O. – Ha tartod valamire az életedet, ne vond magadra E-Med haragját. Héliumi Tara nem válaszolt. Már mindent elmondott, amit fontosnak tartott. Némán állt, tekintetét nem vette le a jól megtermett harcosról. E-Med közelebb lépett, váratlanul megragadta a lányt és az ajkát kereste. Lan-O csak annyit látott, hogy a héliumi nő félig elfordul, jobb keze villámgyorsan átbújik E-Med karja alatt, és megvillan benne egy hosszú, keskeny penge. A harcos már majdnem megcsókolta a lányt, amikor váratlanul egy

nyögés hagyta el az ajkát, kiegyenesedett, egy pillanatig dermedten egyensúlyozott, majd a padlóra roskadt. Héliumi Tara lenézett a lába előtt heverő alakra, és véres pengéjét a harcos ruhájába törölte. Lan-O hatalmasra tágult szemmel meredt a halott férfira. – Ezért mindketten halállal bűnhődünk – suttogta. – Az is jobb, mint Manator rabszolgájának lenni – hangzott Tara válasza. – Én nem vagyok olyan bátor, mint te. És élni olyan jó. mindig van remény. – Élni valóban jó – bólintott rá Tara –, de a becsület ennél többet ér. Ne félj. Ha értünk jönnek, elmondom majd nekik az igazat, azt, hogy semmi közöd E-Med halálához, és nem tudtad volna megakadályozni. A rabszolganő egy pillanatra elgondolkodott, majd felragyogtak a szemei. – Talán maradt még egyetlen módja annak, hogy eltereljük magunkról a gyanút. Nála kell tennie a cella kulcsának. Keressük meg gyorsan és vonszoljuk ki a holttestet a folyosóra. Lehet, hogy el tudjuk rejteni valami alkalmas helyen. – Nagyszerű – kiáltott fel Héliumi Tara, és azonnal munkához is láttak. A kulcs hamar meglett, kinyitották börtönük ajtaját, majd félig felemelve, félig maguk után ráncigálva végighúzták E-Med testét a folyosón. Az eggyel alattuk lévő szintre tartottak, mert Lan-O szerint ott több üres cella is van. Rögtön az első ajtóval szerencsésen boldogultak, mert nem volt kulcsra zárva. A kis kamrába egyetlen ablakon át jutott be a fény, de ezen kívül más nem

emlékeztetett benne cellára. Már-már fényűző berendezésével inkább kényelmes nappali szobának tűnt. A falakat jó két méter magasságban faburkolat védte, fölötte régebbi korok falfestményei díszelegtek. Tara tekintete végigfutott a szobácskán. Figyelmét szinte azonnal megragadta a faburkolat egy eleme, amely elvált a körülötte levőktől. Közelebb lépve azt is észrevette, hogy a burkolatrész egy darabja majd egy centivel kijjebb van a többinél. Eltűnődött a lehetséges okokon, és hogy kielégítse kíváncsiságát, azonnal meg is ragadta a kiálló darabkát. Amikor maga felé húzta, a burkolatelem lassan elmozdult, és sötéten tátongó nyílás vált láthatóvá mögötte. – Nézd csak, Lan-O! – kiáltott fel Tara. – Nézd, mit találtam! Ebben az üregben elrejthetjük azt a. szóval őt. Lan-O is közelebb lépett, hogy tüzetesen megvizsgálja a nyílást. Csak annyit láttak, hogy valamivel beljebb, egy megemelt szakaszról szűk folyosó vezet az alvilági sötétségbe. A padlót vastagon belepte a por, ami egyértelműen jelezte, hogy hosszú ideje senki nem járt arra. A manatoriak talán nem is tudtak a titkos átjáróról. Az emelvény széléig hurcolták E-Med holttestét, majd gyorsan elhagyták a sötét üreget. Lan-O behúzta volna maga mögött a burkolatdarabot, ha Tara meg nem akadályozza. – Várj csak! – kiáltott fel és lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja az ajtó keretét és a küszöböt. – Igyekezz! – sürgette a rabszolganő. – Ha itt találnak bennünket, végünk van! – Nem árt, ha tudjuk, hogyan lehet újra kinyitni ezt az ajtót – magyarázta Tara, majd lábát egy faragott

burkolatdarabkára helyezte a nyílástól jobbra. Erőteljesen megnyomta, és elégedett sóhajjal nyugtázta, hogy az ajtó bezárul és nyoma sincs annak, hogy mögötte bármilyen üreg húzódna. – Gyere! – szólt hátra Lan-Onai, és már indult is a szobácska ajtaja felé. Minden baj nélkül eljutottak a cellájukhoz. Tara belülről magukra zárta börtönük ajtaját, majd a kulcsot bőrszíja titkos rekeszébe csúsztatta. – Most már jöhetnek – jelentette ki. – Faggassanak csak bátran! Mit tudhat két szerencsétlen rab arról, hogy hová lett fogva tartója? Mit gondolsz, Lan-O? – Már honnan is tudnánk bármit? – mosolygott rá vissza a lány. – Mesélj nekem a manatori férfiakról – mondta váratlanul Tara. – Mind olyanok, mint E-Med, vagy akadnak közöttük bátrak és lovagiasak is, mint A-Kor? – Tulajdonképpen olyanok, mint a többi férfi – magyarázta Lan-O. – Vannak köztük jók is, rosszak is. Mindannyian bátor, erős harcosok. Egymás között tisztességesek és lovagiasak, de az idegenekkel szemben csak egy törvényt ismernek, és ez a nyers erő. A gyenge, szerencsétlen idegent megvetik. Ilyenkor a rosszabbik énjük kerekedik felül. Talán ez megmagyarázza, hogy velünk, rabszolgákkal miért bánnak így. – De hát miért kegyetlenkednek azokkal, akik egyébként is elég szerencsétlenek, ha már fogságba estek? – Nem tudom – válaszolta Lan-O. – A-Kor szerint ez azért van így, mert ezt az országot még soha nem igázta le senki. Manator férfiai még soha nem maradtak alul portyáik

során, mert soha nem várták meg, hogy nagyobb erő álljon fel velük szemben. Így aztán nem csoda, ha legyőzhetetlennek hiszik magukat, másokat pedig alacsonyabb rendű lénynek tekintenek a fegyverforgatás terén. – A-Kor is manatori. – vetette közbe Tara. – Ő ugyan O-Tarnak, a jeddaknak a fia, de az anyja Gatholból jött – magyarázta Lan-O. – Előkelő házból való nő volt, akit O-Tar foglyul ejtett és a rabszolgájává tett. AKor azzal dicsekedhet, hogy az ő ereiben az anyja vére is folyik. Ez meg is látszik rajta. Lovagiasabb és udvariasabb, mint a többi, de ennek ellenére nem akadt még ember, aki kétségbe merészelte volna vonni bátorságát és erejét. Egész Manatorban ő bánik a legügyesebben a karddal, lándzsával és thoatokkal. – Mit akarnak csinálni vele? – kérdezte Héliumi Tara. – Arra fogják ítélni, hogy harcolnia kelljen a játékokon – válaszolta Lan-O. – Ha O-Tar nem nagyon dühös, akkor csak egy játszmában kell részt vennie, és akár túl is élheti az egészet. De ha tényleg meg akar szabadulni tőle, akkor A-Kornak végig kell küzdeni mind a tíz játékot. Még nem akadt olyan harcos, akinek ez sikerült volna. Legalábbis olyan nem, akire O-Tar mérte rá a büntetést. – Miből állnak a játékok? – kérdezte Tara. – Semmit nem értek az egészből. Hallottam őket arról beszélni, hogy játszanak a jetanon, de hát ott senki nem szokott meghalni. Tudom, mert jetant nálunk otthon is szoktak játszani. – Akkor biztosan nem azon szabályok szerint játszátok, mint Manator arénájában – mondta Lan-O. A kelet felé

néző ablakhoz lépett, és maga mellé intette Tarát is. Alattuk hatalmas mező terült el, amit alacsony épületsorok és erős tornyok határoltak. Saját börtönük csak egyetlen apró része volt az egésznek. Az arénát padsorok övezték. Tara figyelmét teljesen lekötötte az az óriási jetan-tábla, amely narancssárga és fekete négyzeteivel az aréna jelentős részét elfoglalta. – Manatorban a jetant élő figurákkal játsszák. Általában elég nagy tétre megy a küzdelem, gyakran valami kivételes szépségű rabszolganő a jutalma a győztesnek. Ha nem dühítetted volna magadra O-Tart, valószínű, hogy ő játszott volna érted, így viszont rabszolgák és bűnözők fognak megküzdeni egymással, és azé leszel, aki megnyeri a játszmát. Még csak nem is egyetlen harcosé, hanem az egész csapaté. Héliumi Tara szeme megvillant, de nem szólt semmit. – A játék irányítói nem feltétlenül lépnek a táblára – folytatta a rabszolganő. – Általában azon a két nagy trónuson ülnek a játéktér két végében, és onnan küldik élő figuráikat mezőről mezőre. – No de mi olyan veszélyes a dologban? – tudakolta Tara. – Ha valakit leütnek, akkor egyszerűen lemegy a tábláról és kész. A jetan szabályai Barsoom fennállása óta változatlanok. – Itt, a manatori nagy arénában mások a szabályok – magyarázta Lan-O. – Ha egy harcosnak olyan mezőre kell lépnie, amin már áll valaki, akkor életre-halálra. megküzdenek a hely birtoklásáért. A harcosok öltözete megfelel annak, hogy milyen figurát játszmának. Lehetnek

rabszolgák, büntetés alatt álló harcosok, de jelentkezhetnek önként is a játékra. A ruhák díszeiből az is kitűnik, hogy a büntetés alatt álló harcosnak hány játékban kell részt vennie, így a játék irányítója pontosan tudja, hogy melyik figuráját kockáztathatja és melyikkel kell csínján bánnia. A harcosok esélyei attól is függnek, hogy milyen szerepet osztottak rájuk. Általában a panthanok szerepét kell eljátszaniuk azoknak, akiket halálra ítéltek, mert a panthanoknak van a legkevesebb esélyük arra, hogy túléljék a játékot. – A játék irányítói soha nem lépnek a táblára? – kérdezte Tara. – Dehogynem – hangzott a válasz. – Megesik, hogy két harcos összekülönbözik valamin, és O-Tar úgy ítélkezik, hogy az arénában dőljön el, kinek van igaza. Ilyenkor a harcosok a Vezér szerepét játsszák el, és kivont karddal, a tábláról irányítják csapataikat. Az előkelőbb harcosok maguk választják ki játékosaikat saját katonáik és rabszolgáik közül, de barátaik is jelentkezhetnek önként a játékra. Előfordul, hogy a börtönbe vetett foglyok közül válogatnak. Rendszerint ezek a játszmák a legjobbak. Megesik, hogy maguk a Vezérek is otthagyják a fogukat. – Ezek szerint Manatorban az a szokás, hogy ebben az amfiteátrumban hozzák meg és hajtják végre az ítéleteket? – kérdezte Tara. – Többé-kevésbé – bólintott rá Lan-O. – De akkor hogyan vívhatja ki egy fogoly a szabadságát? – firtatta tovább a héliumi lány. – Ha a fogoly történetesen férfi, és sikerül túlélnie mind a

tíz játékot, akkor máris szabadnak tekintheti magát – hangzott a válasz. – Nem azt mondtad, hogy nem szokták túlélni? – meredt rá Tara. – És ha a fogoly nő? – Teljes játéksorozatot eddig még tényleg nem élt túl senki idegen – ismételte meg a rabszolganő. – Választhatnak azonban, és vállalhatják azt is, hogy egész életükre rabszolgák maradnak. Ebben az esetben nem kell részt venniük a jetanon. Ettől függetlenül persze előfordulhat, hogy rabszolgaként újra kiválasztják őket és játszaniuk kell, de ilyenkor sokkal nagyobb az esélyük a túlélésre, hiszen a tét már nem a szabadságuk kivívása. – Na és egy nő hogyan nyerheti el a szabadságát? – makacskodott Tara. – Nagyon egyszerűen. – Lan-O felnevetett, de kacagásába mintha valami keserűség vegyült volna. – A fogolynőnek találnia kell egy harcost, aki nem csak túlél tíz játszmát, de meg is nyeri őket. – Milyen igazságosak is a manatori törvények – füstölgött Tara. Ekkor lépéseket hallottak közeledni, majd fordult a kulcs a zárban és cellájuk ajtaja feltárult. Egy harcos bámult be rájuk. – Nem láttátok E-Medet, a dwart? – kérdezte. – Dehogynem, nemrég erre járt – válaszolta Tara. A férfi gyorsan körbehordozta tekintetét a cella csupasz falain, majd tüzetesebben is szemügyre vette Tarát és a rabszolgalányt. Arca egyre zavartabb kifejezést öltött, végül vakarni kezdte a fejét. – Furcsa – mondta. – Vagy húszan állítják, hogy feljött

ebbe a toronyba, de senki nem látta kijönni, márpedig egyetlen kijárat van csak, és azt meg éppen elegen őrzik. – Hé, te fickó! Hélium hercegnője éhes – mondta Tara, és formás kezével elfojtott egy kikívánkozó ásítást. – Mondd meg az uradnak, hogy enni szeretnék. Egy óra elteltével több harcos kíséretében megérkezett az étekhordozó. Volt velük egy tiszt is, aki jól körülnézett a cellában, de semmi különöset nem vett észre. Tara óriási szerencséjére E-Med úgy tért meg őseihez, hogy szinte egyáltalán nem vérzett. – Ide hallgass, nőszemély! – fordult Tarához a tiszt. – Te láttad utoljára E-Medet. Válaszolj hát nekem, és csak az igazság hagyja el szádat. Láttad-e, amint a dwar elhagyja ezt a kamrát? – Igen – hangzott Héliumi Tara válasza. – És innen hová ment? – Hát azt meg én honnan tudjam? Gondolod, hogy átlátok a falon? – kérdezett vissza csúfondáros hangon a lány. – Nem is tudom – morogta a tiszt. – Ennél furább dolgok is történtek annál a társadnál, akit a kazamatába zártunk. Ha ő képes mindenféle leheteüen dologra, akkor talán te is át tudsz suhanni akadály nélkül a falon. – Kiről beszélsz? – kiáltott fel a lány. – Turanról, a panthanról? Ezek szerint életben van? Beszélj már! Itt van Manatorban? Semmi baja nem esett? – Arról a lényről beszélek, aki Gheknek, a kaldannak nevezi magát – válaszolta a tiszt. – De mi van Turannal? Válaszolj nekem, padwar,

hallottál-e felőle valamit? – A lány nem tágított, sürgetően a tiszt felé hajolt, ajkai enyhén szétnyíltak. Az eddig csöndben figyelő Lan-O tekintetében valami felismerésféle csillant meg, a tiszt azonban nem törődött Tara kérdésével. Mit neki egy másik rabszolga élete? – Emberek nem tűnnek el nyomtalanul – vicsorogta. Ha nem találjuk meg hamarosan E-Medet, akkor majd O-Tar veszi a kezébe az ügyet. Figyelmeztetlek, nőszemély! Ha azzal a Ghek nevű lénnyel együtt te is a rettentő corphalok közül való lennél, akik gonosz szellemek segítségével megszállják az élőket, akkor jobban Leszed, ha mielőbb előteremted újra E-Medet. Ha nem engedelmeskedsz, akkor ne is várj kegyelmet O-Tartól. – Ez meg miféle bolondság? – kiáltott fel a lány. – Vagy tucatszor elmondtam már, hogy Hélium hercegnője vagyok. Csak az együgyűek hiszik, hogy a legendás corphalok léteznek. De még ha igaz is lenne, a róluk szóló ősi monda szerint csakis a legalacsonyabb sorból származó gonosztevőket szokták megszállni. Manatori férfi, ostoba vagy a jeddakoddal és egész népeddel együtt – fejezte be szónoklatát, majd királynői tartással hátat fordított és kibámult az ablakon, túl a Jetan Mezején és Manator háztetőin, túl a szelíden hullámzó dombokon, oda, ahol a szabadság honol. – Ha már olyan okos vagy, akkor azt is tudod, hogy a corphalokat egyszerű ember nem meri érinteni, a jeddak azonban büntetlenül megölheti őket – ordibálta az elfordított hát felé a tiszt. A lány azonban sem erre, sem a rákövetkező fenyegetésekre nem válaszolt. Most már

pontosan tudta, hogy O-Taron, a jeddakon kívül senki nem merészeli majd bántani. A tiszt dolgavégezetlenül távozott a kíséretével együtt. Tara még sokáig állt az ablaknál, és azon töprengett, hogy vajon a Sors még milyen kegyeden meglepetéseket tartogat számára. Ahogy ott mélázott, marsbéli zene hangja szűrődött fel hozzá a városból. A lovasok harci trombitáinak zengése összevegyült a gyalogosok dalának tiszta, csengő hangjaival. A lány felemelte a fejét és tovább fülelt. Lan-O a másik ablak mellett állt. Odaintette magához Tarát és nyugat felé mutatott. A háztetőkön át egyenesen az Ellenség Kapujára láttak, amelyen át csapatok masíroztak be hosszú sorokban a városba. – Ott jön a Nagy Jed – magyarázta a rabszolganő. – Senki más nem merne trombitaszóval bevonulni Manatorba. Manator második legnagyobb városából, Manatosból jön. U-Thor a valódi neve, de mindenki csak Nagy Jednek nevezi. Az emberek szeretik, úgyhogy O-Tar gyűlöli tiszta szívéből. Azt beszélik, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy háborúba keveredjenek egymással. Azt persze senki nem tudja, hogy a harc hogyan végződne. A manatoriak istenítik O-Tart, de nem szeretik. U-Thor a kedvencük ugyan, ő viszont nem jeddak. Tara a marsiakra jellemző módon azonnal átlátta, hogy mi minden húzódik meg a látszólag egyszerű kijelentés mögött. A marsiak szinte ösztönösen hűségesek a jeddakjukhoz, és ez az ösztön épp olyan erősen él bennük, mint az önfenntartásé. Nem olyan nagy csoda ez, ha figyelembe vesszük, hogy e népek vallása az ősök

tiszteletén alapul. A különböző családok egész ősi időkig vezetik vissza a családfájukat, a jeddak ugyanazon a trónuson ül, amelyet évezredek óta egyenes ági elődei foglaltak el, és ezen elődök népének a leszármazottam uralkodik. A rossz jeddakokat ugyan letaszíthatják a trónról, de általában ugyanabból a családból való uralkodó köved őket, annak ellenére, hogy a jedeknek szabadságában állna máshonnan választani jeddakot maguknak. – Ezek szerint U-Thor igazságos és jó ember? – érdeklődött Héliumi Tara. – Nála nemesebb lelkű férfi nem is létezhetne – hangzott Lan-O válasza. – Manatosban a legelvetemültebb, halálra ítélt bűnözőkön kívül senkit nem kényszerítenének arra, hogy részt vegyen a jetanon. A játékot sportszerűen játsszák, mindenkinek van esélye arra, hogy elnyerje jutalmát, akár a szabadságát is. Játszhatnak önként jelentkezők is, és nem feltétlenül kell hogy halállal végződjék egy-egy lépés. Gyakran elég egy seb vagy egy mesterien végrehajtott vágás ahhoz, hogy eldöntsék, ki maradhat meg az adott mezőn. Manatosban harcművészetnek tekintik a jetant, itt Manatorban viszont inkább mészárlásnak kellene nevezni, nem játéknak. UThor ellene van az ősi rabszolgaszerző portyázásoknak, és szeretné, ha Manator nem lenne annyira elszigetelve Barsoom többi népétől. Csakhogy nem U-Thor a jeddak, úgyhogy semmi nem fog megváltozni. A lányok csendben figyelték, ahogy a menetoszlop az Ellenség Kapuja felől O-Tar palotája felé kanyarodik. A harciasan kifestett katonák lenyűgöző, barbár

látványosságot szolgáltattak ékkövekkel kirakott bőrpáncéljukban, színes tollaikkal. A gonosz külsejű thoalok is gazdagon díszített szerszámokkal büszkélkedhettek, lovasaik kopjazászlócskái élénken lobogtak a szélben. A gyalogosok könnyedén, nesztelenül lépkedtek zitidarbőrből készült szandáljukban. Minden utan mögött hatalmas zitidarok vontatta, élénk színekre festett kocsik vonultak, megrakva mindennel, amire csak a harci egységnek szüksége lehetett. Az egyik utan a másik nyomában masírozott be a városba, de a menet vége még akkor sem látszott, amikor az eleje már elért O-Tar palotájához. – Már évek óta lakom itt, de még soha nem tapasztaltam, hogy a Nagy Jed ennyi harcossal jött volna látogatóba Manatorba – mondta Lan-O. Héliumi Tara figyelte a széles utcán felvonuló harcosokat. Azzal a gondolattal játszott, hogy ha jobban szemügyre veszi őket, még kiderül, hogy Héliumból jöttek hercegnőjüket megszabadítani. Az a férfias alak a hatalmas thoat hátán akár Barsoom hadura, John Carter is lehetne. Mögötte pedig a birodalom kipróbált, harcban edzett katonái... Aztán jobban kinyitotta a szemét, alaposan szemügyre vette a kifestett, tolldíszes harcosokat és felsóhajtott. Azért tovább nézte a menetet. A látványosság eddig annyira lekötötte a figyelmét, hogy csak most vette észre az erkélyeken csöndben meghúzódó alakokat. Itt senki nem lobogtatott kendőt, senki nem kiáltott üdvözlő szavakat a harcosok felé, senki nem hajigált virágokat és ékköveket a lábuk elé, ahogy azt Tara szülővárosában tették volna.

– A városiak nem valami barátságosan fogadják Manatos harcosait – jegyezte meg hangosan is. – Ott állnak az emberek az erkélyeken, de még csak nem is integetnek. A rabszolganő döbbenten kapta fel a fejét. – Lehetetlen, hogy erről ne tudjál! – kiáltott fel álmélkodva. – Hiszen. – Ennél tovább azonban nem juthatott, mert feltárult a cella ajtaja, és belépett egy tiszt. – Tarát, a rabszolgalányt kell O-Tar, a jeddak elé kísérnem – jelentette be.

XIV. fejezet GHEK ÁTVESZI A PARANCSNOKSÁGOT Turant, a panthant szinte égették a bilincsei. Az idő mintha megállt volna. A csönd és egyhangúság minden egyes percet ólomsúlyú órává duzzasztott, és minden óra pokoli örökkévalóságnak tűnt amiatt, hogy elképzelni sem tudta, mi történhetett a szeretett nővel. Türelmetlenül várta, hogy léptek zaja verje fel a folyosó csendjét. Egyszerűen muszáj volt látnia valakit, aki él és talán hírekkel szolgálhat Héliumi Tara felől. Kínzóan hosszú órákba telt, de aztán érzékeny fülét végre fegyvercsörgés hangja ütötte meg. Harcosok közelednek! Turan lélegzetvisszafojtva figyelt. Lehet, hogy ki akarják végezni, de előbb még kikérdezi őket. Ha kiderülne, hogy semmit sem tudnak Taráról, belőle aztán senki nem fogja kiszedni a lány búvóhelyét. A hat harcos és vezetőjük most ért a cella ajtajához. A magukkal kísért fegyvertelen férfi minden kétséget kizáróan fogoly volt. Turan legalábbis erre a következtetésre jutott, amikor látta, hogy a jövevényt is az egyik falból kiálló gyűrűhöz láncolják. De mindezzel most nem sokat törődött, helyette a tiszthez fordult. – Mondd el, de azonnal, hogy miért tartotok fogva! – förmedt rá. – Voltak-e mások is, akiket börtönbe zártatok? – Miféle mások? – kérdezett vissza a tiszt. – Egy nő és egy fura fejű lény – mondta Turan.

– Lehetséges – hangzott az óvatos válasz – Hogy hívják őket? – A nő Tara, Hélium hercegnője, a teremtmény pedig Ghek, a kaldan, Bantoomból. – A barátaid? – érdeklődött a harcosok vezetője. – Igen. – Csak ennyi érdekelt – mondta a tiszt, majd egy elvakkantott, rövid parancsszó után sarkon fordult és emberei kíséretében elhagyta a cellát. – Hé, mondd el, mit tudsz róluk! – ordította utána Turan. – Mi történt Tarával? Legalább annyit mondj, hogy biztonságban van-e! Nem érkezett válasz, és lassan a távozó csapat lépteinek zaja is elhalkult. – Tara nemrég még életben volt – szólalt meg az újonnan jött fogoly. A panthan megpördült és végighordozta tekintetét a jövevényen. Nagydarab, méltóságteljes tartású férfit látott. – Ezek szerint találkoztál vele? Elfogtak őt is? Veszélyben forog az élete? – Jetan Tornyaiban tartják fogva – hangzott az idegen válasza. – A játékokra tartogatják. Ő lesz az egyik nyeremény. – És te ki vagy? – faggatta tovább Turan. – Miért tartanak fogva? – A-Kor vagyok, a dwar, Jetan Tornyainak őrzője – jelentette ki a másik. – Azért hoztak ide, mert O-Tar, a jeddak egyik tisztjének a szemébe mertem mondani az igazat.

– És mi lesz a büntetésed? – Még nem tudom. O-Tar ugyan egyenlőre semmit nem mondott, de biztosra veszem, hogy ki kell majd állnom a játékokon. O-Tar nem igazán szereti fiát, A-Kort, úgyhogy jó esélyem van arra is, hogy mind a tíz láiszmában részt kell vennem. – Szóval a jeddak fia vagy! – Turan nagyot nézett. – O-Tar és rabnője, a gatholi Haja hercegnő fia vagyok. Turan fürkésző pillantással vette szemügyre a férfit. Gatholi Haja fia lenne hát a férfi? Saját anyja testvérének gyermeke, édes unokatestvére? Gahan még jól emlékezett Haja és fegyveres kísérete eltűnésének rejtélyes körülményeire. A hercegnő egy Gatholtól távol fekvő helyen tett látogatást, és valahol útban hazafelé az egész utannal együtt nyoma veszett. Szóval valójában ez állt a rejtélyes eset hátterében! Akkor viszont hirtelen magyarázata akadt a többi eltűnési históriának is, amikkel tele volt Gathol története. Turan újra végignézett cellatársán, és egyre több olyan vonást fedezett fel rajta, ami anyja családjára emlékeztette. A-Kor vagy tíz évvel lehetett fiatalabb nála, de az ilyesmi nem sokat jelent egy olyan fajnál, amelynek férfiai ezer évet is élhetnek, és külsejük vajmi keveset változik érett korukban. – Aztán merre van Gathol? – kérdezte. – Majdnem pontosan keletre Manatortól – hangzott a válasz. – És milyen messze van tőle? – A két város között úgy 21 foknyi eltérés lehet, de az országhatárokat csak tíz fok választja el egymástól. A

köztük elterülő vidéken leginkább sziklás, tátongó szakadékokat találsz. Gahan nagyon is jól ismerte a nyugati tájat, amit még a légi hajók is messze elkerültek, mivel a szakadékok felől alattomos légáramlatok veszélyeztették őket, és szinte sehol nem lehetett biztonságos leszállópályára akadni. Most végre pontosan tudta, hogy hol fekszik Manator, hetek óta először látta pontosan maga előtt a Gatholba vezető utat, és itt volt még ez a férfi is, társa a fogságban, akinek az ereiben ugyanaz a vér folyt, mint az övében, aki ismerte Manatort, az ittenieket, szokásaikat, aki segíthetett vagy legalább tanácsot adhatott arra nézve, hogyan lehetne megmenteni Tarát és vele együtt elmenekülni erről a helyről. De vajon A-Kor hajlandó lenne-e segíteni? Nagy merészség lenne megkérdezni tőle? Talán mindenképpen érdemes megpróbálni. – Szóval úgy gondolod, hogy O-Tar halálra fog ítélni? – kérdezte végül. – És miért? – Nem tudom, hogy megteszi-e, de hogy szeretné, az biztos – válaszolta A-Kor. – Az emberek nagyon szenvednek az erőszakosságától, és csak azért maradnak hűek hozzá, mert még jól emlékeznek tiszteletreméltó elődeinek hosszú sorára. A jeddak féltékeny természetű ember, és a rendelkezésére álL minden eszköz ahhoz, hogy megszabaduljon mindazoktól, akik születésük szerint jogot formálhatnának a trónra. De azoktól is megszabadulhat, akiket az alattvalók is kedvelnek annyira, hogy akár meg is választanák őket. Anyám rabszolganő volt, ami elvileg csökkentené az esélyeimet arra, hogy O-

Tar utóda lehessek, de ettől én még a jeddak fia vagyok, úgyhogy épp annyi jogom lenne Manator trónját elfoglalni, mint amennyi O-Tarnak van. Ráadásul az utóbbi időben kiderült, hogy az emberek többsége, különösen a fiatal harcosok nagyon kedvelnek. Gondolom, ezt anyám nevelésének és a tőle örökölt jellemvonásoknak köszönhetem. Népszerűségemet O-Tar úgy fogja fel, mintha Manator trónjára törnék általa. Mindent összevéve, egészen biztos vagyok abban, hogy megpróbál egy életre megszabadulni tőlem. Nyilván úgy gondolja, hogy erre jó okot szolgáltattam neki azzal, hogy bíráltam, ahogy a Tara nevű rabszolgalánnyal bánt. – Talán ha megszöknél, és el tudnál jutni Gatholba. sugallta Turan. – Már megfordult a fejemben ez is – mélázott A-Kor. – De mire mennék vele? A gatholiak szemében én nem vagyok közéjük tartozó, csak egy idegen. Nyilván épp úgy bánnának velem, ahogy itt Manatorban szokás a betolakodókkal. – Egészen biztos, hogy tárt karokkal fogadnának, ha be tudnád bizonyítani nekik, hogy Haja hercegnő fia vagy – nyugtatta meg Turan. – Teljes szabadságodat és a jogot arra, hogy letelepedhess, akkor nyerhetnéd el, ha egy rövid ideig hajlandó lennél a gyémántbányákban dolgozni. – Honnan tudod mindezt? – kérdezte A-Kor. – Azt hittem, hogy Héliumból jöttél. – Panthan vagyok – válaszolta Turan. – Több országban szolgáltam, köztük volt Gathol is. – A gatholi rabszolgák ugyanezeket mondták – folytatta

elgondolkozva A-Kor –, és anyám is ilyesmikről beszélt, még mielőtt O-Tar Manatosba száműzte. Azt hiszem, attól tartott, hogy anyámnak túlságosan is komoly befolyása van a gatholi rabszolgákra és ezek utódaira. Manatorban legalább millióra tehető a számuk. – És mennyire szervezettek? – tudakolta Turan. A-Kor nem válaszolt azonnal, előbb még hosszan a panthan szemébe nézett. – Azt olvasom ki az arcodból, hogy becsületes ember vagy – mondta végül. – Az emberismeretem eddig még sose csapott be, de. – közelebb hajolt a másik férfihoz –.itt még a falnak is füle van – suttogta, ezzel válaszolva meg Turan kérdését. Este, valamivel később harcosok léptek a cellába, levették Turan bokájáról a béklyót és elvezették, hogy OTar, a jeddak színe elé állítsák. Keskeny, kanyargós sikátorokon és széles utakon kísérték a palota felé. A házak erkélyeiről csendes tömegek figyelték őket, amikor elhaladtak alattuk. A palotában viszont zajlott az élet. Lovas harcosok száguldoztak a függőfolyosókon. Úgy tűnt, pár rabszolgán kívül senki nem közlekedik gyalog. A lélegzetelállító nagyságú termekben remek thoatok toporzékoltak boxaikban, míg gazdáik őrségben állva végezték dolgukat, vagy kicsi fafigurákkal gyakorolták a jetant. Turan felfigyelt a fényűző berendezésre, a sokat érő drágakövekre, nemesfémekre és a gyönyörű falfestményekre, amelyek leginkább harci jeleneteket ábrázoltak, főként olyan párviadalokat, amelyeket a jetan

nagy mezején vívtak. A mennyezetet alátámasztó oszlopok is jetan-figurákat mintáztak. Szinte minden berendezési tárgy a játékra utalt valamilyen formában. Turant ugyanazon az úton vezették a jeddak trónterme felé, amin nem sokkal korábban Tarát is. Áthaladva a Vezérek Csarnokán, a panthan figyelmét megragadták a teljes vértezetben, nemes thoatjaikon ülő bajnokok sorai. Barsoomban soha nem látott ilyet. A katonás alakok és thoatjaik teljes mozdulatlanságba dermedtek, egyetlen szempilla sem rezdült, egyetlen porcika sem moccant – a harcosok mereven maguk elé bámultak, hatalmas lándzsáik ugyanabban a szögben dőltek előre. Olyan látvány volt ez, amely tisztelettel és csodálattal tölti el egy harcos keblét. Turan is pontosan ezt érezte, miközben végigkísérték a hosszú csarnokon, hogy aztán a nagy ajtók előtt megálljanak és ott várjanak bebocsátásra. Héliumi Tara előtt megnyíltak O-Tar tróntermének.iiiajai. A lány azonnal látta, hogy a csarnok tele van O-Tar és UThor vezéreivel és tisztjeivel. U-Thor az őt megillető helyen ült, a trónus lábánál. Tarát az emelvényen ülő jeddak élé állították. A férfi onnan a magasból nézett le rá haragosan, összevont szemöldökei alól. – Manator törvényei igazságosak – szólította meg O-Tar. – Azért hívattunk most ide, hogy Manator legtekintélyesebb férfiúi ítélkezzenek fölötted. Hallottam, hogy páran corphalnak tartanak. Mit tudsz felhozni védelmedre? Héliumi Tara elnyomott egy torz mosolyt, de hajlandó volt válaszolni a boszorkányság nevetséges vádjára.

– Az én népem kultúrája oly nagyon ősi, hogy fel sem merülnek benne azok a kérdések, amelyekkel primitív nemzetek tudaüan és babonás népei el vannak foglalva. Ha olyan ostobák vagytok, hogy hisztek a corphalok létezésében, akkor nem hiszem, hogy mondhatnék olyasmit, ami meggyőzne benneteket tévedésetekről. Csak okulás és tanulás hosszú évszázadai szabadíthatnak fel a tudatlanság igája alól. Szólottam. – Tehát nem tagadod a vádat – mondta O-Tar. – Méltóságomon alulinak tartanám tagadni – válaszolta büszkén a lány. – Pedig én biztosan ezt tenném, ha a helyedben lennék, asszony! – szólalt meg mellette mély hangon valaki. Héliumi Tara oldalt fordult, és egyenesen U-Thor-nak, Manatos nagy jedjének a szemébe nézett. A férfi tekintete komor volt, de sem ridegséget, sem kegyetlenséget nem lehetett kiolvasni belőle. O-Tar türelmetlenül dobolt a trónus karfáján. – U-Thor megfeledkezik arról, hogy O-Tar a jeddak – mordult fel. – U-Thor arról nem feledkezik meg, hogy Manator törvényei szerint a vádlottnak joga van jogi tanácsért folyamodni – válaszolta Manatos jedje. Tara ekkor értette meg, hogy a férfi valami érthetetlen oknál fogva segíteni akar neki. Úgy döntött, hogy hallgat a jó szóra. – Tagadom a vádat – jelentette ki. – Nem vagyok corphal. – Majd meglátjuk – csattant fel O-Tar. – U-Dar, kísérd ide

mindazokat, akik tanúskodnának az asszony ellen. U-Dar elővezette a harcosokat, akik elmondták mindazt a keveset, amit E-Med eltűnéséről, Ghek és Tara elfogásáról tudni lehetett. Beszámolójuk azt sugallta, hogy alapos okuk van azt hinni, hogy legalább egyikük gonosz szellem. Tehát nincs más hátra, mint egyiküket elítélni corphal mivolta miatt, hiszen így a másik is vétkes lesz rontó szellemmel való cimborálásban. Ezután O-Tar Gheket szólította. A visszataszító külsejű kaldant több harcos hurcolta elé. Jól látszott rajtuk, hogy tulajdonképpen rettegnek foglyuk titokzatos hatalmától. – Hozzád beszélek! – szólalt meg rideg, vádló hangon OTar. – Ami rosszat hallottam már rólad, az elég lenne ahhoz, hogy átdöfjem gonosz szívedet. Tudom, hogyan fosztottad meg józan eszétől U-Van nevű harcosomat, aki most azt hiszi, hogy a te fejetlen tested önálló élettel bír. Egy másik jó harcosommal azt hitetted el, hogy képes vagy kiszabadulni bilincseidből is, hiszen varázslatoddal üres béklyókat láttattál vele csupán. – Ó, O-Tar, ez mind semmi – kiáltott fel a fiatal padwar, aki a Gheket kísérő harcosokat vezette. – Már az, amit IZavval művelt, önmagában bizonyítja e teremtmény bűnösségét. – Miről beszélsz? – tudakolta O-Tar. – Halljam, I-Zav, mi történt? I-Zav hatalmas termetű, duzzadó izmú, bikanyakú harcos volt. Hatalmas léptekkel vágott át a termen, s megállt a trónus előtt. Arca sápadt volt, látszott rajta, hogy még mindig az iménti riadalom hatása alatt áll.

– Őseim becsületére esküszöm, O-Tar, hogy igazat szólok – kezdte. – Azt a parancsot kaptam, hogy őrizzem a teremtményt. A priccsen ült, hátát a falnak támasztotta. Én a szoba túloldalán, a nyitott ajtóban álltam. Képtelenség lett volna, hogy karjaival elérjen, de Iss itt nyeljen el, ha nem sikerült így is oly kiszolgáltatottá tennie engem, mint egy naposcsibét. A szemével vonzott magához, ó, jeddakok legnagyobbika! Tekintete az enyémbe kapcsolódott, s arra kényszerített, hogy odalépjek hozzá, kardomat és tőrömet az asztalra helyezzem, majd visszavonuljak az egyik sarokba. Aztán még mindig nem vette le rólam a szemét, de láttam, hogy feje elválik a testétől, hat rövid lábán fürgén mozogva a padlóra csusszan, majd beiszkol egy olyan repedésbe, amiben az ulsiók húzzák meg magukat. Mondom, közben egyfolytában nézett, még akkor is, amikor már elnyelte a sötét. Amikor visszatért, a szájában tartotta a bilincs kulcsát, felkúszott a priccsen ülő test vállára, kinyitotta béklyóit, majd arra kényszerített, hogy újra átmenjek a szobán, és mellé üljek. Aztán megbilincselte a lábamat. Nem tudtam tenni semmit tekintetének ereje ellen, ráadásul akkorra már nála volt mindkét kardom és a tőröm is. Aztán a fej visszavitte a kulcsot a repedésbe, visszamászott a fej nélküli testre, és őrt állt fölöttem, egészen addig, amíg a harcosok érte nem jöttek, hogy eléd kísérjék. – Ebből elég! – mordult fel O-Tar. – Kardom által halnak meg mindketten. – Ezzel felemelkedett trónusáról, kivonta hosszú pengéjét, és elindult lefelé a márványlépcsőkön, a foglyok irányába. Két jól megtermett harcos karjánál fogva

megragadta Tarát és Gheket, és a villogó penge elé állította őket. – Várj, ó, igazságos O-Tar! – kiáltott fel U-Dor. – Van itt még egy fogoly, aki ítéletre vár. Szembesítsük a Turan nevű férfit e halálraítéltekkel! – Jó – bólintott rá O-Tar, és megállt a lefelé vezető lépcső közepén. – Hozzátok elém Turant, a rabszolgát! Turant bekísérték a csarnokba, és Tara mellé állították. O-Tar baljós tekintettel mérte végig. – Szóval te vagy Turan, a foglyok barátja és társa a bajban? A panthan már szóra nyitotta száját, amikor Héliumi Tara megelőzte. – Nem ismerem ezt az embert – jelentette ki. – Ki az, aki azt meri állítani, hogy barátja lenne Tarának, Hélium hercegnőjének? Turan és Ghek döbbenten meredt a lányra. Tara tekintete kerülte a panthant, viszont olyan figyelmeztető pillantást vetett a teremtményre, amely mintha ezt mondta volna: – Őrizd meg hidegvéredet! A panthan normális körülmények között felfogta volna a gesztus jelentését, most azonban csak arra tudott gondolni, hogy a szeretett nő megtagadta. Igyekezett elfojtani magában indulatát, de bolond szíve mégis amiatt sajgott, hogy a lány nem ismeri meg, és nem volt hajlandó felismerni, hogy Tara egyszerűen nem akarja magával rántani a bajba. O-Tar végighordozta rajtuk súlyos pillantását. Egyikük sem szólalt meg.

– Együtt fogták el őket? – kérdezte U-Dortól. – Nem – hangzott a dwar válasza. – A magát Turan-nak nevező férfit akkor ejtettük foglyul, amikor bebocsáttatást kért a városba, és rögtön a kazamatákba vetettük. A másik kettőre másnap reggel találtunk rá az lllenség Kapuja mögötti dombon. – Az viszont biztos, hogy ismerik egymást, sőt barátok – szólalt meg egy fiatal padwar. – Ezt onnan tudom, hogy a Turan nevű érdeklődött a másik kettő felől, nevükön nevezte őket, és azt is mondta, hogy ők harátok. – Ez elég is lesz – szögezte le O-Tar. – Mind a hárman meg fognak halni. – Ezzel újra elindult lefelé a lépcsőn. – Aztán már mért kéne meghalnunk? – érdeklődött (ihek. – Az embereid egyfolytában Manator igazságos törvényeiről karattyolnak, te meg lemészárolnál mindannyiunkat anélkül, hogy megtudhatnánk, mivel is vádolsz minket! – Igaza van – szólalt meg egy mély hang. U-Thor, Manatos nagy jedje kinyilvánította véleményét. O-Tar felkapta fejét, és összevonta szemöldökét. Közben a csarnok más részeiből is méltatlankodó morgolódás zaja hallatszott. – Meghaltok így is, úgy is! De akár végig is hallgathatjátok, mivel vádollak benneteket. Mind a hárman corphalok vagytok, és mivel csak a jeddak ölhet meg titeket büntetlenül, abban a megtiszteltetésben lesz részetek, hogy O-Tar pengéje oltja ki gonosz életeteket! – Bolond! – horkant fel Turan. – Hát nem tudod, hogy ennek a nőnek az ereiben tízezer jeddak vére folyik? Hát

nem tudod, hogy otthon még a tiednél is nagyobb a hatalma? Tara áll előtted, Hélium hercegnője, Tardos Mors dédunokája, John Carternak, a Mars hadurának leánya. Nem gondolhatod komolyan, hogy corphal lenne! De nem corphal a Ghek nevű teremtmény sem, s magam sem vagyok az! Há ez neked nem elég, be tudom bizonyítani, hogy nem csak a meghallgattatásra van jogom, de méltán várhatom el azt is, hogy higgyetek nekem! Mindössze annyi kell hozzá, hogy beszélhessek Hajával, Gathol hercegnőjével, akinek fiával együtt raboskodom itt e kazamatában. A te fiadról beszélek, O-Tar! E szavak hallatán U-Thor talpra ugrott, és szembefordult a jeddakkal. – Mit jelentsen mindez? – kérdezte. – Igazat beszél ez a férfi? Haja fia valóban a kazamata foglya? – Aztán mióta tartozik Manatos jedjére, hogy kiket tart foglyul a jeddak a kazamatákban? – kérdezett vissza dühösen O-Tar. – Manatos jelenlegi jedje nem viseli el az igazságtalanságot – mondta U-Thor. Hangja vészjóslóan halk volt, de így is pontosan lehetett hallani az egész csarnokban. – Azért adtad nekem a Haja nevű rabnőt, Gathol hajdani hercegnőjét, mert attól tartottál, hogy túlságosan is nagy hatalma van a gatholi rabszolgák fölött. Én felszabadítottam őt és feleségül vettem, úgyhogy most már Manatos hercegnőjéről folyik a beszéd! Az ő fia az én fiam, O-Tar, és bár a jeddakom vagy, a szemedbe mondom, hogy felelned kell majd, ha bármi történnék AKorral!

O-Tar U-Thorra meredt, de nem szólt semmit. Egy idő után újra Turanhoz fordult. – Ha csak egyikőtök is corphal, akkor mindannyiótokat annak tartunk. Pontosan tudjuk, hogy miket művelt az a teremtmény. – Ghek felé bökött. – Róla teljesen biztosan tudom, hogy corphal, mivel egyszerű halandó nem képes arra, amire ő igen. Ha pedig ő corphal, akkor mindannyiótokat annak veszünk, úgyhogy együtt pusztultok. – Nekikészült, hogy lejjebb lépjen a lépcsőn, amikor Ghek megszólalt. – Ennek a kettőnek az ereje a közelébe sem jön az enyémnek – mondta. – Éppolyan hétköznapi, ostobácska emberek, mint te. Valóban megtettem mindazt, amiről a te szerencsétlen, tudatlan harcosaid beszámoltak, de ez csak azt bizonyítja, hogy nálatok magasabbrendű lény vagyok. Ez egyébként teljesen igaz is, csakhogy nem corphal vagyok, hanem kaldan. Nincs a természetemben semmi rejtélyes vagy természetfölötti, legfeljebb ti vagytok túl buták ahhoz, hogy megértsétek, hogy mit miért csinálok. Oly könnyen becsaphattam volna harcosaidat! Semmibe nem került volna megszöknöm a kazamatákból, de maradtam, mert reméltem, hogy sikerül megmentenem ezt a két elesett teremtményt, aki képtelen elboldogulni segítség nélkül. Mindketten a barátaim, az életemmel tartozom nekik. Ne hántsd őket, teljesen ártalmatlanok. Ha már valakit le akarsz ölni, akkor válassz engem. Vedd el az én életemet, ha már egyszer csak az öldöklés képes esztelen haragodat enyhíteni. Bantoomba nem térhetek vissza, úgyhogy akár el is pusztulhatok. Semmi örömöm nem

származna abból, ha Bantoomon kívül lakó lényekkel kellene eltöltenem életem hátralévő részét. – Ronda, önző féreg – horkant fel O-Tar. – Készülj a halálra, de egy pillanatig se hidd, hogy majd te mondod meg a jeddaknak, hogy mit tegyen. Megszületett az ítélet, amely szerint mindhárman pengém által haltok. Szólottam! Még egy lépést tett lefelé, amikor hirtelen fura dolog történt. Mintha megdermedt volna, tekintetét mereven Ghekre függesztette, előre-hátra imbolygott a teste, és zsibbadt ujjai közül kicsusszant a kardja. Egy jed odafutott, hogy felemelje, de Ghek egyetlen szava megállította. – Állj! – kiáltotta a kaldan. – A kezemben van a jeddakotok élete. Azt mondjátok, hogy corphal vagyok... Akkor viszont tudnotok kell, hogy csak a jeddak kardja olthatja ki az életemet, a ti pengéitek nem árthatnak nekem. Ha csak egyetlen ujjal is megpróbáltok bármelyikünkhöz nyúlni, vagy közelebb akartok lépni a jeddakhoz, abban a pillanatban elveszem az életét. Engedjétek el a két rabot és hagyjátok, hogy idejöjjenek mellém. Beszélni akarok velük. Gyorsan, mire vártok? Tegyétek, amit mondtam, vagy nem fogok habozni, és megölöm O-Tart. Meghagyom az életét, ha elengeditek a barátaimat, viszont azon nyomban meghal, ha keresztezni próbáljátok a terveimet. Az őrök hátrább léptek és hagyták, hogy Tara és Turan Ghek felé induljon. – Tegyétek, amit mondok, méghozzá villámgyorsan – súgta oda nekik a kaldan. – Nem tudom sokáig elkábítva tartani a jeddakot, megölni meg végképp nem vagyok képes ilyen távolságból. Túl sok ellenséges gondolat vesz

körül, úgyhogy hamarosan elfárad az agyam, és akkor OTar újra magához tér. Ki kell használnotok a lehetőséget! A trónus mögött lóg egy nagy falikárpit. Amögött egy titkos nyílásra bukkantok. Hosszú folyosó vezet innen a kazamaták és az élelmiszerraktárak felé. Nagyon kevesen járnak arra. Ha egyszer lejutottatok a kamrákig, akkor nézzetek körül és több alagutat fogtok inni. Ezek a város különféle részeibe vezérnek. Induljalak el egy nyugat felé tartó úton, és menjetek addig, míg el nem juttok az Ellenség Kapujáig. A többi már rajtatok múlik. Nem tehetek többet értetek, már most érzem, hogy kezd elhagyni az erőm. Siessetek! Az én ludasom nem oly nagy, mint Luudé, a királyé volt. Ő bezzeg az örökkévalóságig a hatalmában tartotta volna ezt a szörnyeteget. Igyekezzetek! Indulás!

XV. fejezet A KAZAMATÁK VÉNEMBERE – Nem hagylak el, Ghek. – Héliumi Tara csak ennyit mondott. – Menj! Menj már! – sziszegte a kaldan. – Nem segíthetsz rajtam! Menj, különben semmit nem ér az, amit eddig tettem. – Nem tehetem – rázta a fejét Tara. – Meg fogják ölni – fordult Turanhoz Ghek. A panthan egy pillanatig habozott, mintha nem lett volna képes választani a harcos becsülete és a szeretett nő iránti érzései között, aztán ez utóbbiak kerekedtek felül, derékon kapta Tarát, és megindult vele felfelé a lépcsőn. A trónus mögött elhúzta a kárpitot, és sötét nyílás tárult fel előtte. Magával húzta a lányt, és megindult a keskeny, kanyargós folyosón az alsóbb szintek irányába. O-Tar palotája alatt átjárók és cellák valóságos útvesztője húzódott meg. Akár ezer rejtekhelyre is bukkanhattak, ha úgy hozta volna a szükség. Miközben kettejük alakja eltűnt a trónus mögött, vagy húsz katona rontott előre, hogy megakadályozza szökésüket. – Maradjatok a helyeteken, vagy meghal a jeddakotok! – fenyegette meg őket Ghek, mire a harcosok megtorpantak. Nem tehettek mást, engedelmeskedniük kellett a különös lény akaratának. A kaldan váratlanul levette tekintetét O-Tarról. A jeddak

megrázkódott, kiegyenesedett, majd mint aki rossz álomból ébred, félig kábultan meredt maga elé. – Figyeljetek rám – szólalt meg újra Ghek. – Visszaadtam a jeddakotoknak az életét, s másnak sem görbült haja szála sem, pedig mindannyian a hatalmamban voltatok. Sem én, sem a barátaim nem ártottunk Manator városának. Miért üldöztök hát bennünket? Ajándékozzátok nekünk életünket és szabadságunkat! O-Tar mostanra teljesen magához tért, lehajolt, és felkapta kardját a padlóról. A szobában dermedt csönd uralkodott, mindenki a jeddak válaszára várt. – Manator törvényei igazságosak – törte meg végül a csendet O-Tar. – Talán igaza van az idegennek. Vigyétek vissza a kazamatákba, a többieket pedig vegyétek üldözőbe, fogjátok el és hozzátok vissza őket. O-Tar kegyelméből szabad lesz játszaniuk Jetan Mezején a következő játékokon. A jeddak arca még akkor is halottsápadt volt, amikor Gheket elvezették. Olyan ember benyomását keltette, akinek sikerült egy pillantást vetnie az örökkévalóság mélyére, de ez nem bátorsággal, hanem inkább félelemmel tölti el. A trónteremben többen is tudtak, hogy a három fogoly kivégzése O-Tar miatt maradt el, a felelősség azonban inkább mindenki mást terhel, köztük U-Thort, Manatos nagy jedjét. U-Thor összeszorította száját. Arcán látszott, hogy mennyire megveti a jeddakot, aki inkább a megaláztatást választotta, mint a halált. Átlátta azt is, hogy O-Tar az eltelt pár percben többet veszített a méltóságából, mint amennyit akár egész éleiében el tudott volna nyerni. A

Mars lakóit érzékenyen érinti, ha vezérükről kiderül, hogy gyáva. A jeddak soha nem térhet ki egyetlen kihívás elől sem, nem kockáztathatja becsületét. A szobát uraló csend tanúsága szerint többen is osztoztak U-Thor érzéseiben. O-Tar körbehordozta tekintetét udvartartásán. Az ellenségességet szinte tapintani lehetett a levegőben. Jól ludta, hogy mi okozhatta a fagyos légkört, mert hirtelen dühbe gumit, és ordítani kezdett. Úgy tűnt, a hangja elképesztő erejével készül pótolni azt, amit gyávaságával elveszített. – A jeddak akarata Manator törvénye. És Manator törvénye igazságos, soha nem tévedhet. U-Dor, jelöld ki a foglyok üldözésére induló harcosokat, kutassátok át a palotát, a kazamatákat, a várost, és hozzátok vissza őket! Ami pedig téged illet, Manatosi U-Thor. hát azt hiszed, hogy büntetlenül megfenyegetheted a jeddakodat? Azt képzeled, hogy kétségbe vonhatod a jogát arra, hogy megbüntesse az árulókat, és kiirtsa az árulás szikráit? Mit is gondolhatnék hűségedről most, hogy már ludom, felségül vetted azt a nőt, akit száműztem udvaromból, mert cselt szőtt ura és parancsolója ellen? De ne aggódj, O-Tar igazságos! Várom magyarázatodat, de jobb, ha igyekszel vele, mielőtt túl késő lesz! – U-Thomak nincs miért magyarázkodnia – hangzott Manatos jedjének válasza –, és nem is harcol jeddakja ellen. Minden harcosnak és jednek megvan azonban a joga arra, hogy igazságos ítéletet követeljen jeddakjától az üldözöttek számára. Manator jeddakja egyre gyalázatosabb módon üldözte a Gatholból való

rabszolgákat, attól kezdve, hogy rabnőjévé tette Haja hercegnőt. Mi másra számíthattunk volna, mint hogy a büszke és bátor gatholi rabszolgák bosszúterveket szőnek, és igyekeznek megtalálni a menekülés útját a városból. Többször is tanácsoltam, hogy bánjunk igazságosan szolgáinkkal, akik saját országukban maguk is nagy hatalmú, tekintélyes emberek, de O-Tar minden tanácsomat elvetette. Nem akartam ugyan erről beszélni, de ha már felmerült a kérdés, örömmel teszem mégis, mert eljött az idő, hogy Manator jedjei az őket megillető tiszteletet követeljék meg O-Tartól. Ne feledkezz meg arról, hogy harcosaidnak köszönheted mostani magas hivatalodat. Tudd meg azt is, hogy vagy kénytelen leszel azonnal szabadon engedni A-Kort, a dwart, vagy Manator összegyűlt jedjei előtt kell kijelölnöd majd az igazságos tárgyalás napját. Szólottam. – De még mennyire, hogy szóltál, U-Thor! – visított fel OTar. – És milyen pontosan fogalmaztad meg az érzéseidet. Most legalább mindenki megtudta azt, amit eddig csak én gyanítottam! Nem vagy hű szolgája jeddakodnak! A-Kor ügyét már megtárgyaltuk, s az ítéletet is meghozta Manator legfőbb törvénykezője, O-Tar, a jeddak! Ugyanez a tévedhetetlen hatalom ítélkezik majd feletted is! Ezennel letartóztatlak, a tárgyalásig a kazamatákban a helyed! Vigyétek U-Thort, a csalárd jedet! Tapsolt, ezzel jelt adott harcosainak, hogy kezdjék meg parancsának végrehajtását. Úgy húszan előrerontottak, hogy elfogják U-Thort, de ezzel egyidejűleg vagy negyven katona Manatos jedjének védelmére kelt.

Vad kardcsattogás közepette vívtak Manator trónusának lábánál. O-Tar, a jeddak maga is kirántotta kardját, hogy kivegye részét a harcból. A fegyvercsörgésre a palota minden részéből odacsődültek az őrök. Egy idő mán UThor minden egyes hívére már ketten támadtak. Manatos jedje akkor lassan visszahívta katonáit, és megkezdte a visszavonulást a palota folyosóin át, ki az utcára. Itt már várta őt az a kicsiny sereg, kísérete maradék része, mely Manatorba együtt jött vele. Lassan hátrált az Ellenség Kapuja felé. Az erkélyekről dermedt csöndben bámultak le rájuk a városlakók. Mélyen a jeddak palotája alatt, egy félhomályos kamrában Turan, a panthan végre a padlóra tette Héliumi Tarát, és maga felé fordította. – Sajnálom, hercegnő, hogy nem engedelmeskedtem a parancsodnak – mormolta. – Az is bánt, hogy ott kellett hagynunk Gheket, de nem volt más választásunk. Ott maradtam volna helyette, ha biztosan tudom, hogy képes lenne megmenteni téged. Mondd, hogy megbocsátasz! – Mi mást tehetnék? – válaszolta kedvesen a lány. – Ettől függetlenül, nem vall nagy bátorságra, hogy a barátunkat cserben hagytuk. – Más lett volna, a helyzet, ha nem vagy velünk – emelte fel fejét büszkén a férfi. – Ha csak mi ketten, harcosok vagyunk ott, akkor akár meg is halhattunk volna a harcban, de tudd meg, hogy egy nő életét nem kockáztathatjuk, még akkor sem, ha emiatt gyávának tűnünk! – Tudom, Turan – nyugtatta meg a lány. – Nem hiszem, hogy lenne ember, aki téged gyávának merne nevezni.

A panthan meglepetten hallgatta. Ez volt az első alkalom, amikor Tara nem úgy beszélt vele, ahogy egy hercegnő szokott az alattvalójával, bár a különblég inkább a hanglejtéséből, mint a szavai jelentéséből érződött. Mennyire másképpen viselkedett most a lány! Turan nem is értette az egészet, úgyhogy gondolkodás nélkül kibökte azt a kérdést, amely egyfolytában zavarta azóta, hogy Tara letagadta ismeretségüket O-Tar előtt. – Héliumi Tara, ezek a szavaid balzsamként enyhítik annak a sebnek sajgását, amelyet a trónteremben ütöttél! Mondd el végre, hercegnő, mért tagadtál meg? A lány feléfordult, s nagy, sötét szemeiben megbántottság tükröződött. – Hát nem találtad ki, hogy nem a szívemmel, hanem csak a szavaimmal tagadtalak meg? O-Tar azért ítélt halálra, mert ismerem Gheket, és nem azért, mert be tudta bizonyítani, hogy corphal vagyok. Tudtam, hogy ha bevallom barátságunkat, akkor téged is lemészárolnak. – Ezek szerint csak azért tetted, hogy engem megments? – Turan arca hirtelen felderült. – Tennem kellett valamit az én bátor panthanomért – suttogta a lány. – Ó, Héliumi Tara, szavaid gyógyírt jelentenek minden sebemre. – A harcos fél térdre ereszkedett, megfogta Tara kezét és az ajkához húzta. A lány csak intett, hogy álljon talpra. – Semmi szükség arra, hogy térdepelj előttem – tette hozzá halkan, de a kezét nem húzta el. Nagyon közel álltak egymáshoz. Turan mintha még mindig érezte volna, hogyan

simult hozzá a karcsú test O-Tar tróntermében. Szíve vadul dobogott, a vér szinte száguldozott az ereiben, miközben csak nézte, nézte a lesütött szemeket, a félig nyílt ajkakat, amikért a világ minden kincsét megadta volna. Aztán váratlanul magához húzta a lányt, és elborította csókjaival. Egyetlen pillanatig tartott csak az egész, mert Tara szinte azonnal magához tért és tigrisként kezdett harcolni. Sikerült pofont adnia a férfinak, ellökte magától, aztán lépett egyet hátrafelé, és villámló szemekkel megállt. – Mit nem merészelsz? – kiáltotta. – Be akarnád mocskolni Hélium hercegnőjét? Turan nyílt tekintettel nézett vissza rá. Arcán sem szégyen, sem bűntudat nem tükröződött. – Igen, sok mindent merészelek – válaszolta. – Merészelem szeremi Héliumi Tarát, viszont soha nem vetemednék arra hogy meg akarjak gyalázni csókjaimmal egy olyan nőt, akit nem szeretek. – Közelebb lépett a lányhoz, és kezét a vállára tette. – Nézz a szemembe, ó, hadúr leánya, és mondd, hogy nem kívánod Turannak, a panthannak a szerelmét. – Nem kívánom a szerelmedet – kiáltotta Tara és elhúzódott. – Gyűlöllek! – Ezzel elfordult, arcát a kezébe temette, és keserves zokogásra fakadt. A férfi már lépett volna felé, hogy megpróbálja megnyugtatni, amikor valaki a háta mögött rekedten felnevetett. Egy pillanatig dermedten állt, aztán megpördült. Az egyik átjáróban különös emberi alakra lett figyelmes. Barsoomban ilyesmit csak ritkán lehetett látni. Az öregember magán viselte meglett kora minden jelét. Háta

görnyedt volt, arca annyira ráncos, hogy inkább nézett ki múmiának, mint eleven embernek. – Szerelem O-Tar kazamatáiban! – nyerítette. Nevetésének éles hangja visszhangot vert a föld alatti üregekben. – Elég különös helyet választottál ahhoz, hogy megvalld az érzéseidet! Ennél furább helyet keresve sem találhattál volna. Az én fiatal koromban a hatalmas pimáliák alatt, a kertekben bujkáltunk és az árnyékba húzódtunk, ha csókot akartunk lopni. Egyikünk sem gondolt volna arra, hogy ilyen visszataszító helyre jöjjön megvallani a szerelmét. Hát bizony, változnak az idők, változnak a szokások is. Azt azért nem hittem volna, hogy még megérem, a férfiak és nők közötti viszony is ennyivel másabb lesz. Az én időmben még amúgy istenigazából megcsókoltuk az asszonyainkat! Ki törődött azzal, hogy megengedik vagy sem! Minél jobban kapálóztak ellene, annál erősebben szorítottuk őket magunkhoz. Azok voltak ám az idők – kotyogott tovább. – Még mindig emlékszem a lányra akit először csókoltam meg, pedig hányan jöttek utána... Micsoda nagyszerű teremtés volt! Megpróbált leszúrni egy hosszú tőrrel, amikor magamhoz öleltem... Azok voltak csak a jó idők! Azért még azt a harcias leányzót is sikerült megcsókolnom. Halott már szegény vagy ezer éve, de fogadok, hogy utána egész életében senki úgy nem csókolta meg, mint én akkor. Valószínűleg halálában sem. Aztán emlékszem a másikra is. Turan előtt megkövesedett emlékek hadának a rémképe jelent meg, úgyhogy sietett belefojtani a szót az öregbe. – Hallod-e, vénség – mondta –, bennünket nem a hajdan

volt szerelmeid érdekelnek, hanem te magad. Ki vagy és mit keresel O-Tar kazamatáiban? – Ezt én is kérdezhetném, úrfi – vágott vissza az öreg. – A halottakon kívül legfeljebb csak az én tanítványaim járnak le ide, a föld alá. Hoppá, megvan! Szóval ti lennétek az új nebulók? Remek! Bár az eddig még soha nem fordult elő, hogy nőt küldtek volna ide, hogy a legnagyobb művésztől leckéket vegyen a legnemesebb művészetből. Persze, változnak az idők. Amikor fiatal voltam, az asszonyok nem dolgoztak. Arra tartottuk őket, hogy szeressenek bennünket. Azok voltak csak a tűzrőlpattant teremtések! Jól emlékszem egyre, akit lent délen ejtettünk foglyul. Micsoda egy pokolfajzat volt. de hogy tudott szeretni! Márványkebel és tüzes szív, ez volt ő. – Igen, persze – szólt közbe Turan. – Mi vagyunk az új tanítványok, és alig várjuk, hogy munkához láthassunk. Vezess, mi majd követünk. – Aha, aha. no, jó, gyertek. Mostanában mindenki rohan, mintha bizony nem terpeszkedne előttünk az idő végeláthatatlan folyama. Legalább annyi korszak áll még előttünk, mint amennyin túlvagyunk. bizony. Kétezer éve is megvan, hogy a világra jöttem, mindenki egyre csak igyekszik, siet, rohan, én viszont nem látom, liogy ezzel bármit is elértek volna. Manator városa pont olyan, mint volt. Leszámítva a leányzókat. Akkoriban még rengeteg volt belőlük. Emlékszem, egyet a Jetan Mezején nyertem az egyik játszmában. Láttátok volna csak... – Vezess már! – rivallt rá Turan. – Majd ha végeztünk, meghallgatjuk, hogy mi történt ezzel a leányzóval.

– Aha, bizony – morogta a vénember, és csoszogva megindult az egyik félhomályos folyosón. – Gyertek utánam. – Vele mész? – kérdezte suttogva Tara. – Miért ne? – kérdezett vissza a férfi. – Fogalmunk sincs arról, hogy hol vagyunk, azt se tudjuk, hogy merre juthatunk ki a föld alól. Az biztos, hogy én nem vagyok képes tájékozódni, de az öreg talán igen. Ha elég ravaszak leszünk, akkor esetleg megtudhatjuk tőle, hogy merre van a kijárat. Egyébként is jobb, ha vele tartunk. Nem szabad felébresztenünk a gyanakvást benne. Így történt, hogy mindketten megindultak az öregember nyomában a kanyargós folyosókon és a kamrák véget nem érő során át, míg egy nagyobb terembe nem értek, amiben magas márványasztalok álltak. Jó pár volt belőlük, és mindegyiken egy-egy emberi holttest feküdt. – Itt volnánk – jelentette ki az öreg. – Ezek itt viszonylag frissek, de azért ideje lesz munkához látni rajtuk. Én éppen azt csinálom, amelyik az Ellenség Kapujához megy. Több jó harcosunkat is megölte. Joga van egy helyhez a Kapunál. Gyertek, nézzétek meg! Átvezette őket a szomszédos kamrába. A padlót szinte elborították a frissen lefaragott emberi csontok, a márványasztalon felismerhetetlen formájú hústömeg hevert. – Majd belejöttök – biztatta őket a vénség. – Először figyeljétek meg alaposan, hogy mit csinálok, abból nem származhat károtok. Nem sok ilyen kerül elénk, úgy hogy meg kell ragadnotok az alkalmat, ha meg akarjátok tanulni, hogy hogyan készítjük elő őket az Ellenség Kapujához.

Figyeljétek csak! Először eltávolítom a csontokat, nagyonnagyon óvatosan, hogy a bőr ne sérüljön meg. A legkényesebb a koponya, de az igazi szakértő azzal is elboldogul. Nézzetek ide! Egyetlen vágást ejtettem csak rajta. Na már most ezt itt összevarrom, és ha elkészültem vele, akkor a testet felakasztjuk, így ni! – Ezzel egy hurkot erősített a holttest hajára, és a rémséges alakot egy csiga segítségével felhúzta a mennyezetig. Ezután lehajolt, és leemelte a fedőt egy padlóba vágott, kör alakú nyílásról. Jól látszott, hogy a föld alatti üreget vöröses folyadék tölti meg. – Na most az egészet beleengedjük ebbe. A szer képletét majd idővel megtanuljátok ti is. Fontos, hogy jól a fedőhöz rögzítsétek, aztán már csak le kell zárni az egészet és készen is vagyunk. Egy évig itt kell hagynunk, de közbeközbe fontos megnézni, hogy hogyan állunk vele, mert a folyadék elpárologhat, aztán ott vagyunk a nagy bajban. Nem szabad hagyni, hogy a folyadék szintje a fejtető alá süllyedjen. Hm, ha elkészül, szép darab lesz, nagyon szép. Egyébként szerencsések vagytok, mert épp ma jött el az ideje annak, hogy egy elkészült példányt kiemeljek. – Átvágott a szobán, felemelt egy másik fedőt, lenyúlt, és egy groteszk küllemű dolgot ráncigált elő az üregből. Tagadhatatlanul emberi figura volt, de a teljes hossza nem érte el a 30 centit. Ez nyilván a szer hatása volt. – Hát nem nagyszerű? – nyerített fel a vénember. – Holnap már ott is lehet az Ellenség Kapujánál. – Szerelő gondoskodással leitatta a folyadékot a szörnyű dologról, aztán elpakolta egy kosárba. – Érdekelne titeket az életművem? – kérdezte felcsillanó szemmel. A választ meg

sem várta, és már vezette is őket egy másik terem felé, amiben közel ötven alak üldögélt vagy ácsorgott a fal mellett. A szoba közepén hatalmas termetű harcos lovagolta meg thoatját. Semmi sem mozdult. Ebben a pillanatban Taráék előtt felvillant az erkélyeiken némán ülő városlakók képe és a díszes öltözetű harcosok nemes mozdulatlansága a Vezérek Csarnokában. Mindketten ugyanarra gondolhattak, de egyikük sem mert rákérdezni. Jó okuk volt attól tartani, hogy tájékozatlanságuk elárulná, mennyire nincsenek otthon Manator szokásaiban, hogy idegenek, akik tanítványként jelentkeztek a kazamatákban. – Nagyon csodálatos – nyögte ki végül Turan. – Elképesztő türelemre, ügyességre és rengeteg időre lehetett szükség a megalkotásához. – Bizony – bólogatott az öregember. – Szerencsére én már olyan régen csinálom, hogy mindenki másnál gyorsabb vagyok, sőt, az én alakjaim a legélethűbbek. Nagyon utálnám, ha például annak ott azt mondaná a felesége, hogy a férje olyan, mintha nem is élne – bökött a terem közepére állított harcos felé. – A baj persze az, hogy sokat rémes állapotban hoznak ide. Ha teli vannak sebekkel, vagy ez-az hiányzik belőlük, akkor először azt kell helyreraknom. Itt van csak igazán szükség az ügyességemre. Mindenki azt szeretné, ha a halottai jól festenének. Na, mindegy, majd megtanuljátok ti is, hogyan lehet festékkel elkendőzni a hibákat úgy, hogy még a legrandábbik is elfogadhatóan nézzen ki.. Egyébként elárulhatom, hogy nincs is annál megnyugtatóbb érzés, mint amikor az ember saját maga készíti ki a halottait és tudja,

hogy az ő esetükben biztos nem végeznek kontármunkát. Az utóbbi 1500 évben az én hozzátartozóimon csakis én dolgoztam. Tele is vannak velük az erkélyeim. A feleségeimet egy nagy teremben gyűjtöttem össze. Mind ott vannak, az elsőtől az utolsóig. Hány, de hány csöndes, kedélyes estét töltöttem velük. Azt vettem észre, hogy az elvesztésük felett érzett fájdalmam nagyban mérséklődött attól, hogy halálukban még szebbé tehettem őket, mint az életben voltak. Igazán nem sajnáltam az időt tőlük. A másiknak már csaptam a szelet, de az előzőn még mindig dolgoztam. Ha nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e az új asszonyt, akkor beviszem a feleségeim termébe, és összehasonlítgatom velük. Megnézem, hogy van-e olyan bájos, szép, mint ők voltak. Jó tudni, hogy egyikük sem tiltakozhat az eljárásom ellen. Szeretem a békességet. – A Vezérek Csarnokában lévő harcosokat is te készítetted ki? – kérdezte Turan. – Igen. Én is javítom őket, ha úgy hozza a szükség. O-Tar nem bízik meg másban. A szomszéd kamrában iil is van közülük kettő. Valami történt velük, úgyhogy lehoztam őket ide, magamhoz. O-Tar nem szereti, ha ukáig távol vannak. Most is zavarja, hogy két thoat lovas nélkül álldogál a Csarnokban. Sebaj, hamar elkészülök velük. Azt akarja, hogy mind ott legyenek, ha netán valami bonyolult probléma merülne fel és az élő jedek nem értenének egyet vele. Ha meg kell oldania valami fogós kérdést, akkor bezárkózik a Vezérek Csarnokába, a nagy harcosok közé, akik a halál által jutottak el a végső bölcsességhez. Nagyon jó ötletnek tartom az egészet. Egyébként talán ezért nincs soha

semmilyen gond vagy félreértés közöttük. O-Tar azt is szokta mondani, hogy a kikészített harcosok messze okosabbak és határozottabbak, mint az eleven jedek. No, elég a fecsegésből. Gyertek, dolgunk van. Átmegyünk a szomszéd szobába, és megkezdem a tanításotokat. Visszamentek abba a szobába, ahol a holttestek márványasztalokon hevertek. Az öregember egy faliszekrényhez lépett, hatalmas okulárét vett elő, és nekiállt összeszedegetni a szükséges szerszámokat. Amikor végzett, újra a tanítványok felé fordult. – Hadd lássalak titeket – mondta. – A szemem már nem a régi, úgyhogy a munkámhoz szükségem van ezekre az erős lencsékre. Akkor is jól jönnek, ha valamit alaposabban meg akarok nézni. Összehúzott szemmel tanulmányozta őket. Turan visszafojtotta a lélegzetét. Tudta, hogy az öreg pillanatokon belül felfigyel arra, hogy egyikük sem visel manatori fegyvereket, de felségjelet sem. Már korábban sem értette, hogy miért nem kérdez rá a vénség ezek hiányára, de akkor még nem tudta, hogy félig vak. Az öreg le nem vette volna róluk a tekintetét, egy darabig Tara gyönyörű arca kötötte le a figyelmét, aztán végighordozta a pillantását a fegyverzetükön. Turan látni vélte, hogy megrándul az arca, de következő szavai semmiféle meglepetést nem árultak el. – Kövesd I-Gost – szólt Turanhoz. – Segíthetsz idehozni a szomszéd kamrából a szükséges anyagokat. Te maradj itt, nőszemély! Azonnal visszajövünk. Több kamrán is átmentek, míg el nem érték céljukat. Az

öreg Turan előtt lépett a szobába, közvetlenül az ajtó előtt megállt, egy halom selyemre és nemes szőrmére bökött, majd közölte a panthannal, hogy ezekre lesz szükségük. Turan átvágott a szobán, és már hajolt volna le az anyagokért, amikor meghallotta a zár kattanását. Sarkon fordult, de már csak a bezárt ajtóra meredhetett rá. Egyedül volt. Gyorsan odarohant és vadul rázni kezdte a kilincset, de az nem engedett. Fogoly volt újra. I-Gos gondosan kulcsra zárta maga mögött az ajtót, majd Tarához fordult. – Az irhád elárult – vihorászta. – Be akartad csapni az öreg I-Gost. No, most láthatod, hogy csak a szemem gyenge, a fejem nem. Ne reszkess, nem rovom fel vétkedül, hogy hazudni akartál nekem. Gyönyörű. I-Gos szereti a szép nőket. Fent a városban kevés esélyem lenne arra, hogy megkapjalak, itt viszont semmi nem akadályozhat meg benne. A holtak kazamatáiba ritkán jön látogató. Azok is csak meghozzák a halottaikat, ledobják őket és már futnak is. Senki sem tudja meg, hogy az öreg I-Gos micsoda gyönyörűséget rejteget a hullái között. Ha nem kérdezek tőled semmit, akkor azt sem tudhatom meg, hogy kinek kellene visszaszolgáltatnom téged, nem igaz? Megígérem, hogy ha meghalsz, kivételesen szépen foglak kikészíteni. Ott lesz a te helyed is a többi asszonyom között. Hát nem nagyszerű? – Egyre közelebb lépett, míg végül már észrevétlenül a rémült lány mellett állt. – Gyere! – rivallt rá és megmarkolta Tara csuklóját. – Gyere I-Gos bácsihoz!

XVI. fejezet ÚJABB NÉVVÁLTOZTATÁS Turan nekivetette vállát börtöne ajtajának, de a tömör tölgyfaajtó ellenállt. Tudta, hogy csak pár méter választja el Tarától, aki veszélyben van, de hiába küszködött, csak a vállát és karjait sértette fel. Végül felhagyott a hiábavaló próbálkozással, és körülnézett a kamrában, hátha kiderül, van más útja is a menekülésnek. Fürkész tekintete újabb ajtóra ugyan nem bukkant, talált viszont rengeteg fegyvert, egyéb hadi felszerelést, katonai díszeket, nagy bálákban selymet és nemes szőrmét. Voltak ott kardok, lándzsák, jó pár kétélű csatabárd, amelyeknek feje kisebbfajta propellerre emlékeztetett. Turan ezekből kapott fel egyet, és megújult dühvel újból megrohamozta az ajtót. Úgy gondolta, hogy I-Gos majd csak csinál valamit, ha felfigyel a dúlás hangjaira. De nem történt semmi. Talán túl vastag az ajtó ahhoz, hogy áthallatsszék rajta az emberi hang, gondolta, csakhogy ezt maga sem hitte igazán. A súlyos bárd csapásai alatt csak úgy röpködtek az apró forgácsok, de így is csak lassan haladhatott az ajtó feltörésével. Egy idő után annyira kimerült, hogy kénytelen volt pihenni egy kicsit. Mintha már órák óta dolgozott volna. A pár percnyi pihenő szinte semmit nem enyhített fáradtságán. Ráadásul az ajtóba vágott rés ugyan egyre növekedett, mégsem láthatott semmit a szomszéd szoba belsejéből, mert I-Gos valamiféle függönyt húzott el az ajtó előtt.

Végül sikerült akkora lyukat hasítania a deszkába, amin már átfért. Megmarkolt egy hosszú kardot, és nagy keservesen átfurakodott a másik szobába. Félresöpörte a falikárpitot, és kardját erősen markolva körülnézett, készen arra, hogy megküzdjön Héliumi Taráért. Csakhogy sehol nem látta a lányt. A szoba közepén ott hevert I-Gos holtteste, Tarának viszont nyoma sem volt. Turan döbbenten vakargatta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy csakis a lány ölhette meg a vénembert. De akkor miért nem szabadította ki börtönéből a panthant? Felidézte magában Tara haragos szavait: „Nem kell a szerelmed! Gyűlöllek!” Felderengett előtte az egyetlen megoldás: Tara egyszerűen kihasználta az alkalmat, és megszökött előle. Turan elkeseredetten nézett körül. Most vajon mitévő legyen? Ez persze nem jelentett igazi gondot. Amíg mindketten életben vannak, nem hagyhatja, hogy Tarának bármi baja essék. Mindenképpen meg kell próbálnia biztonságban hazajuttatnia az övéihez. De hogyan? Sikerül-e kitalálnia a kazamaták útvesztőiből? Hol bukkanhatna rá a lányra? A legközelebbi ajtóhoz lépett. A szomszéd szobában kikészített holttesteket talált, amelyek csak arra vártak, hogy elszállítsák őket a városba, és kiállítsák valamelyik erkélyen. Tekintete a szoba közepén elhelyezett harcosra tévedt, aki délcegen ülte meg thoatját. Alaposan szemügyre vette a fényűző fegyvereket, és ekkor megvillant a szeme. Hirtelen a halott harcos mellé lépett, lerántotta hátasáról, megfosztotta felszerelésétől, majd maga is levetkőzött, és magára öltötte a halott ruháit és fegyverzetét. Ezután

visszarohant a korábban börtönéül szolgáló kamrába, mert tudta, hogy ott mindent megtalál, ami álöltözete tökéletesebbé tételéhez csak kell. A vénember egy faliszekrényben tartotta a festékeket, amelyekkel a halott harcosok merev arcát felékesítette. Pár perccel később Gatholi Gahan kilépett a szobából. Öltözete és fegyverei alapján senki nem gondolhatta volna, hogy nem egy született manatori harcos. Még a halott ember felségjeleit is magára tűzködte, a rangjelzésekkel együtt, hogy a lehető legkevésbé kockázatos módon jelenhessék meg a varosban. Reménytelen dolognak tűnt abban bízni, hogy O-Tar kazamatáinak útvesztőiben valaha rábukkanhat Tarára. A biztos kudarc helyett bölcsebbnek tűnt Manator utcáival kezdeni, ahol legalább azt megtudhatta, hogy elfogták-e újra a lányt. Ha nem, még mindig visszatérhet a kazamatákba, hogy megkeresse. Tudta azt is, hogy jókora távolságokat kell megtennie a kanyargós folyosókon és sötét kamrákon át, ha ki akar találni az útvesztőből, mivel fogalma sem volt, merre is keresse a kijáratot. Sőt, már arra sem emlékezett, hogy merről jöttek Tarával. Azzal a reménnyel indult útnak, hogy csoda mégis történhet, és egész véletlenül azonnal rábukkanhat a lányra, vagy pedig feltűnően gyorsan megtalálja a föld felszínére vezető utat. Egy ideig olyan szobákon haladt át, amelyek zsúfolásig voltak gondosan kikészített manatori hullákkal, amelyek egymásnak támasztva várták, hogy végső helyükre szállítsák őket. Kint a folyosón minden egyes átjáró fölött különös hieroglifákat vett észre. Arra a következtetésre

jutott, hogy a festett jelek különféle irányokat jeleznek, és ha megértené, mit mutatnak, akkor gyorsabban és biztonságosabban vághatna át a föld alatti járatokon. Nem csak az volt a baj, hogy nem beszélte a manatori nyelvet, de az is, hogy egyáltalán nem igazodott el a városban. Barsoomban egyetlen hivatalos beszélt nyelv létezik, viszont annyi az írott nyelv, ahányféle nép. Egy dolog azért még így is feltűnt neki: egy adott folyosón a jelzések is mindig azonosak voltak, csak akkor változtak meg, ha másik járatba tért át. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, milyen hatalmas az egész várost behálózó föld alatti üregrendszer. Egy idő után már biztos volt abban, hogy már a palota alatt járhat. A folyosók és kamrák külseje, beosztása időről időre jelentősen megváltozott. Útját rádiumégők világították meg, de a szobák távolabbi sarkai így is félhomályba vesztek. Jó darabig csak egy-egy ulsió akadt az útjába, úgyhogy nagyon meglepődött, amikor váratlanul feltűnt előtte egy harcos alakja. A férfi ránézett, bólintott és továbbment. Turan megkönnyebbülten felsóhajtott. Szóval mégis jó álruhát választott magának. Még el sem jutott igazán a tudatáig a megkönnyebbülés, amikor váratlanul ráköszönt a harcos, aki megállt, s visszajött hozzá. A panthan hirtelen nagyon megörült annak, hogy kard van nála, de annak is, hogy egyedül vannak a kazamaták sötétjében. Nem akarta fölösleges tusakodással vesztegetni a drága időt. – Hallottál-e valami új hírt? – szólította meg a harcos. – Nem – vágta rá azonnal Turan, akinek fogalma sem volt arról, miről lehet szó.

– Nem tud megszökni – folytatta a másik. – A nő egyenesen a karjainkba futott, de esküdözött, hogy nem tudja, merre van a társa. – Visszavitték O-Tarhoz? – kérdezte Turan, aki mostanra már értette, hogy miről beszél a másik, de ennél még jóval többet is meg szeretett volna tudni. – Jetan Tornyaiba vitték. A játékok holnap kezdődnek. Biztos ő lesz az egyik nyeremény, bár szépsége dacára is nagyon kétlem, hogy bárki is szívesen kiállna érte. Clurosra mondom, még O-Tartól sem tart! Nehéz lenne megzabolázni, amilyen makrancos nőszemélynek kinéz. Nekem legalábbis semmi kedvem hozzá – fejezte he fejét csóválva, majd továbbment. Turan is továbbsietett volna, hogy megkeresse az ulat, ami a föld fölött húzódó utcákra vezet, de ekkor meglátott egy nyitott ajtót. A parányi cellában egy falhoz láncolt férfi üldögélt. A panthan meglepetésében és örömében halkan felkiáltott, amikor ráismert A-Korra. Mégiscsak szerencséje van, ha merő véletlenségből sikerült rábukkannia az egyetlen emberre, aki segíthet neki. A-Kor fürkésző tekintettel nézett fel látogatójára. Látszott rajta, hogy nem ismeri fel hajdanvolt cellatársát. Turan közelebb lépett hozzá, lehajolt, s a fülébe suttogott. – Turan vagyok, a panthan. Az előző cellában együtt raboskodtunk. – A saját anyád nem ismerne rád – nézett vissza rá összehúzott szemmel A-Kor. – Mondd csak, mi minden történt veled, amióta elvittek mellőlem? Turan gyorsan elbeszélte tróntermi kalandjaikat, meg a

kazamaták vénemberét. – És most az a legfontosabb, hogy eltaláljak Jetan Tornyaihoz, és felmérjem, hogy mit tehetek Hélium hercegnőjének a megmentéséért. – A Tornyok dwarja voltam – ingatta fejét sajnálkozva AKor. – Annyit mondhatok, bátor idegen, hogy egymagadnak előbb sikerül elfoglalni Manatort, a várost, mint kiszabadítani egy foglyot Jetan Tornyaiból. – De ha egyszer muszáj – válaszolta Turan. – Az átlagosnál jobban vívsz? – kérdezte váratlanul AKor. – Legalábbis ezt mondják rólam. – Akkor talán van egy lehetőség... pszt! – A férfi hirtelen elhallgatott, és a szoba túlsó fala felé intett. Turan a megadott irányba pillantott, és észrevette, hogy a fal alján az egyik résből két nagy chela és egy kidülledő szempár kandikál ki. – Ghek! – kiáltotta, mire a visszataszító külsejű kaldan azonnal elő is bújt, és az asztal felé indult. A-Kor félig elfojtott irtózattal húzódott vissza a láttán. – Ne ijedj meg tőle! – nyugtatgatta Turan. – Ő a barátom, meséltem róla. Ő az, aki elkábította O-Tart, míg Tarával egérutat nyertünk. Ghek felmászott az asztalra, és lekuporodott a két harcos között. – Nem fogsz csalatkozni, ha hiszel Turannak – fordult AKor felé. – Nem hiszem, hogy akad manatori, aki vívásban legyőzné a panthant. Ennyit hallottam a beszélgetésetekből, most folytassátok.

– Ha a barátja vagy, nyugodtan beszélhetek előtted – bólintott rá A-Kor. – Egyetlen olyan lehetőség van, ami talán segíthet Hélium hercegnőjét megszabadítani. O-Tar azt találta ki, hogy legyen a lány az egyik nyeremény a játékokon, sőt, hogy a rabszolgák és közkatonák csapatának legyen a jutalma. Azért bünteti így, mert Tara visszautasította a közeledését. Ez röviden annyit tesz, hogy a lány nem egyetlen férfinak lesz a rabnője, hanem a teljes csapat osztozik rajta. Persze ha valakinek van pénze, az megvásárolhatja a csapattársától a nőhöz való jogot. Neked is ezt kellene tenned, aztán mar csak annyi lenne hátra, hogy megnyerjétek a játékot. – De hogyan viheti ezt végbe olyan valaki, aki nem csak idegen a városban, de bujkálnia is kell. – Senki nem fog felismerni. Holnap elmégy a Torony őréhez és feliratkozol arra a játékra, amelyiken a lány a tét. Azt kell mondanod, hogy Manatajból való vagy. Ez a város esik a legmesszebre Manatortól. Ha az őr mégis kérdezősködni kezdene, akkor annyit kell mondanod, hogy láttad a lányt, amikor a harcosok a városba kísérték. Aztán ha megnyered a játékot, akkor csak az istállómba kell eljutnod, ahol remek thoatokat lalálsz. Adok neked valamit, amitől minden ajtó megnyílik előtted a palotámban, és minden a rendelkezésedre áll majd. – De hogyan vásárolhatom meg a többiek jogát a lányra, ha egyszer nincs pénzem? – kérdezte Turan. – Nem csak itt nincs, otthon sem. A-Kor kibontotta az övén függő zacskót, és egy köteg manatori pénzt vett elő belőle.

– Ez körülbelül kétszer annyi, mint amire szükséged lehet – mondta, és átnyújtotta Turannak a pénz egy részét. – Miért teszed értem mindezt? – tudakolta a panthan. – Anyám hercegnő létére itt raboskodott – hangzott AKor válasza. – Mindössze annyit teszek Hélium hercegnőjéért, amennyit az anyám elvárna tőlem. – A jelenlegi körülmények között kénytelen vagyok elfogadni a nagylelkűségedet, manatori barátom – mondta Turan. – Remélem, hogy eljön az a nap, amikor viszonzásképpen én is tehetek érted valamit. – Indulnod kell – sürgette A-Kor. – Az őrök bármely pillanatban visszajöhetnek. Nem lenne jó, ha itt találnának. Menj egyenesen a Kapuk Utcájához, ami a külső bástyasor mellett fut végig a város körül. Azon a környéken jó pár olyan helyet találsz, ahol szállást adnak az idegeneknek. Onnan ismered meg ezeket, hogy a kapujuk fölé egy thoatfejet faragtak. Mondd azt, hogy Manatajból jöttél a játékokra és U-Kalnak hívnak. Ez a név senkiben nem fog gyanút ébreszteni, de azért ne kockáztass semmit és ne nagyon beszélgess senkivel. Korán reggel keresd meg Jetan Tornyainak az őrét. Legyen veled őseid minden ereje és ravaszsága! A panthan elköszönt Ghektől és A-Kortól, aztán az utóbbi útmutatásait követve elindult a Kapuk Utcájának az irányába. Nem volt nehéz rábukkannia a helyre. Útközben több harcossal is találkozott, de azok csak biccentettek és továbbsiettek. Az sem okozott gondot, hogy olyan fogadószerűséget találjon, ahol idegenek is megszállhatnak. Az előző éjszakán semmi alváshoz nem

jutott, úgyhogy most boldogan hevert el ágyának szőrméi között. Tudta, hogy minden erejére szüksége lesz másnap, ha hasznára akar lenni Héliumi Tarának. Már felkelt a nap, amikor felébredt. Kifizette a szállását, evett valamit, és kis idő múlva már útban is volt Jetan Tornyai felé. A tájékozódás semmi gondot nem okozott, egyszerűen csak hagynia kellett, hogy magával sodorja a kanyargós utcákon a játékok helyszíne felé igyekvő tömeg. Az E-Med után frissiben kinevezett őrnek túlságosan sok dolga volt ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegyen mindenkit, az önként jelentkezőkön kívül ugyanis rabszolgák és foglyok tucatjait hajtották elé. Az odakényszerített férfiak mindegyikének fel kellett jegyeztetnie a nevét, valamint azt, hogy milyen poszton és melyik játszmában játszik. Aztán ott voltak azoknak a játékosoknak a helyettesítői, akiket több mint egy játékra neveztek be. Rájuk azért volt szükség, nehogy előfordulhasson az, hogy valamelyik élő sakkfigura kiesik egy összecsapásban, és nincs, aki a következőben a helyére álljon. – Hogy hívnak? – fordult az egyik írnok kicsit elgyötörten Turanhoz. – U-Kal. – Honnan jössz? – Manatajból. A Tornyok Őre, aki közvetlenül az írnok mellett állt, végigmérte Turant. – Hát. elég sokat utaztál ahhoz, hogy játszhass a jetanon – mondta végül. – Manatajból legfeljebb tízévente érkeznek

hozzánk játékosok. Mesélj, mi van O-Zar-ral! Lehetséges, hogy jövőre ő is ellátogat hozzánk? Micsoda nagyszerű harcos! Ha csak negyedannyira is jó vagy, mint ő volt, akkor bizony öregbíteni fogod Manataj hírét. No, megnémultál? Nyögd már ki, hogy van O-Zar? – Jól – vágta rá Turan. – Üdvözletét küldi minden manatori barátjának. – Remek – örvendezett az őr. – Melyik játékra szeretnél benevezni? – Arra, amelyiken az a héliumi hercegnő, valami Tara a tét. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott fel döbbenten az őr. – A lány annak a játéknak lesz a nyereménye, amelyikben rabszolgák és bűnözők csapnak össze. Nem kívánhatsz önként játszani egy ilyen csapatban! – Dehogynem – erősködött Turan. – Láttam, amikor a városba kísérték, és megesküdtem, hogy így vagy úgy, de megszerzem magamnak. – De hát még ha a ti színetek nyer is, meg kell osztanod a többiekkel – kukacoskodott az őr. – Talán némi kárpótlás fejében hajlandók lesznek lemondani róla – makacskodott a panthan. – Akkor viszont magadra vonod O-Tar haragját, aki kifejezetten ezt a megalázó sorsot szánta a barbár teremtésnek – magyarázta az őr. – Pedig akár örülhetne is annak, hogy megszabadítom tőle – vonta meg a vállát Turan.

– Forrófejű fickó vagy – csóválta a fejét Jetan Tornyainak az őre. – Bárcsak megtehetném O-Zar barátomnak azt a szívességet, hogy lebeszéllek erről az őrültségről. – Ez azt jelenti, hogy hajlandó lennél szívességet tenni OZar barátjának? – érdeklődött a panthan. – De még mennyire! Csak szólnod kell! – Jó, akkor jegyezz be engem a Fekete Vezérnek, és gatholi rabszolgákat jelölj ki alám. Úgy hallom, nagyszerű harcosok vannak közöttük. – Fura kérés – ingatta a fejét a másik –, de O-Zar barátomért ennél többet is megtennék. – Egyeden pillanatig habozott, aztán folytatta. – Persze tudnod kell, hogy a vezérek általában letesznek egy csekélyebb összeget. – Hogyne – nyugtatta meg Turan. – Nem felejtettem el. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mennyit is szokás fizetni. – Ó, a barátom barátjától el sem fogadnék egy névleges összegnél többet – vágta rá az őr, és egy olyan summát nevezett meg, amit a borsos gatholi árakhoz szokott Gahan nevetségesen alacsonynak talált. – No, akkor azt mondd el, hogy melyik játék folyik majd a héliumi nőért – tért a tárgyra, mihelyt átadta a pénzt. – A második lesz az. Ha velem jössz, most rögtön kiválaszthatod az embereidet. Turan az őr nyomába szegődött. Hamarosan eljutottak egy hatalmas udvarra, amely a tornyok és a Jetan Mezeje között terült el. Amerre csak a szem ellátott, mindenütt harcosok nyüzsögtek. Az aznapi játék vezérei már javában

válogattak közöttük, és megmondták nekik, hogy milyen posztokon fognak játszani. A fontosabb játékok esetében ezt már hetekkel korábban elkezdték szervezni. Az őr az udvar zsúfoltabb vége felé kalauzolta a panthant. – Akármelyiket kiválaszthatod, akit még nem foglalt le valaki más – mondta. – Ha elkészültél, vezesd őket a mezőre, ahol valamelyik tiszt megmutatja, hogy hol a helyed. Onnan nem lesz már szabad elmozdulnod addig, amíg a ti játszmátokra nem kerül sor. Sok sikert kívánok neked, U-Kal, bár a pletykákból ítélve azt gondolom, hogy jobban járnál, ha ezt a játékot elveszítenéd. Mihelyt a férfi hátat fordított, Turan a rabszolgákhoz fordult. – A második játékhoz keresek jó vívókat – jelentette ki. – Főként gatholiak jöhetnek számításba, mert úgy hallottam, hogy ők messze a legjobbak. Az egyik rabszolga talpra állt, és pár lépést tett felé. – Olyan mindegy, hogy melyik játszmában hagyjuk ott a fogunkat – mondta. – Majd én leszek a Panthan a második játékban. Egy másik is hozzájuk lépett. – Én ugyan nem Gatholból jöttem, hanem Héliumból, de megküzdök a hercegnőért. – Remek! – kurjantotta Turan. – Héliumban jó bajvívónak számítottál? – Dwar voltam a nagy hadúr alatt, és együtt harcoltam vele az Arany Szikláknál meg a Dögbarlangnál. Val Dornak hívnak. Minden héliumi ismeri bátorságomat. A név Gahan előtt sem volt ismeretlen. Amikor utoljára

Héliumban járt, sokat hallott az előtte álló férfiról, bár akkoriban rejtélyes eltűnéséről is beszéltek annyit, mint hősi tetteiről. – Én ugyan nem sokat tudok Héliumról, de ha tényleg jó harcos vagy, akkor legyél te a Csalétek. No, ehhez mit szólsz? A férfi szemén látszott, hogy nagyon meglepték a hallottak. Figyelmesen újra végigmérte Turant, különösen a fegyverein időzött hosszasan a tekintete. Aztán közelebb lépett, hogy a mellettük állók ne hallják meg, hogy mit mond. – Az az érzésem, hogy Héliumról jóval többet tudsz, mint Manatorról. – Ezt meg hogy érted, fickó? – dörrent rá Turan, miközben agya lázasan működött. Sehogy nem tudott rájönni, hogy mitől kérdezett rá hovatartozására ennyire pontosan a másik. – Pontosan úgy, ahogy te is – válaszolta Val Dor. – Úgy értem, hogy te sem vagy manatori. Ha nem akarod, hogy erre más is rájöjjön, akkor jobb lesz, ha idevalósi harcos előtt nem mondod azt, amit előttem. Méghogy Csalétek! A manatori jetan ezt a pozíciót egyáltalán nem ismeri. Ők Odwarnak hívják azt a figurát, amelyik rögtön a vezér mellett áll. Egyébként maga a poszt lényegében ugyanazt jelenti, mint Manatoron kívül. Erről többé ne feledkezz meg, de arról se, hogy ha valamilyen titkod van, azt nyugodtan rábízhatod a héliumi Val Dorra. Turan nem válaszolt, szó nélkül folytatta a harcosok kiválasztását. Val Dor és Floran, a gatholi önkéntes sokat

segített neki, mivel ők együtt töltött fogságuknál fogva jobban ismerték a rabszolgák többségét. Amikor minden posztra megtalálták a megfelelő embert, a játék mezejének a széléhez vonultak, hogy ott várjanak a sorukra. Turan itt közölte az embereivel, hogy valamivel nagyobb az összecsapás tétje, mint azt korábban képzelték. A csapat ezt el is fogadta, így a panthan biztos lehetett abban, hogy ha nyernek, Tara már biztonságban lesz. Már tudta, hogy emberei inkább lovagiasságból, mint nyereségért harcolnak majd. A gatholiak támogatását már elnyerte azzal, hogy elárulta nekik: a hercegnőjük életéről van szó. Most a még csábítóbb lehetőséget vázolta fel előttük. – Biztosra semmit nem ígérhetek – jelentette be –, de jó okom van azt hinni, hogy nem csak a jutalmat, de akár a szabadságotokat is elnyerhetitek. A csapat egy emberként ugrott talpra. Csak úgy záporoztak a panthan felé a kérdések. – Most nem beszélhetek – kerülte ki a válaszadást Turan. – Floran és Val Dor mindent tud. Azt állítják, hogy bátran megbízhatok bennetek is. Figyeljetek rám. Azzal, amit nagyon röviden mégis megosztok veletek, az életemet teszem le a kezetekbe. Tudnotok kell, hogy életetek legnagyobb csatája vár rátok. Barsoom legcsodálatosabb hercegnőjéért fogtok küzdeni és a szabadságotokért, azért az esélyért, hogy visszatérhessetek saját országotokba az asszonyaitokhoz. – Tudjátok hát meg a titkomat. Nem vagyok Manatorból való. Én is rabszolga vagyok, akárcsak ti, bár jelenleg manataji harcosnak adom ki magamat. A mai harcunk

szempontjából lényegtelen, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Hozzátok tartozom, egy célért küzdünk mindahányan. Most pedig hadd mondjam el mindazt, amit megtudtam. – Manatos nagy jedje, U-Thor tegnapelőtt összeveszett O-Tarral. A harcosaik egymás ellen fordították fegyvereiket. U-Thor egészen az Ellenség Kapujáig vonult vissza, ott viszont letáborozott és nem mozdul egy tapodtat sem. A harc bármely pillanatban újra fellángolhat. Többen úgy hiszik, hogy U-Thor erősítést kért Manatosból. Gatholi férfiak! Figyelmezzetek jól szavamra, mert nagy jelentősége lehet számotokra annak, amit mondani fogok. U-Thor nemrégiben nőül vette a gatholi Haját. A hercegnő korábban O-Tar rabnője volt és fiat is szült neki, A-Kort, aki Jetan Tornyainak a dwarja volt. Haja még mindig Gatholt tartja otthonának, és mélyen együttérez minden rabszolgasorban szenvedő honfitársával. Valamennyire még U-Thort is sikerült a maga oldalára állítania. Segítsetek nekem Héliumi Tara megmentésében. Bízom abban, hogy mindannyiunknak sikerülni fog épségben elhagyni ezt a várost. Jöjjetek közelebb, O-Tar rabjai, hogy kegyetlen ellenségünk ne hallgathassa ki beszédünket. A gatholi Gahan suttogva rátért merész tervének a részleteire. – Most szóljon az, akiben nincs meg a bátorság az egészhez – fejezte be mondandóját. Körbenézett a tömegen, de senki nem jelentkezett. – Szóval mindenki velem tart? – Kardom és karom sosem árul el téged, sosem fordul

ellened – mondta valaki, elfojtott érzésektől megremegő hangon. – Az enyém sem! Az enyém sem! – csatlakoztak suttogva, de szilárd hangon a többiek is mind.

XVII. fejezet JÁTÉK ÉLETRE-HALÁLRA Jetan Mezején megfújták a trombitát. A tiszta, csengő hang a Magas Toronyból zengett, s az egész városban mindenütt hallani lehetett, felülemelkedett a bábeli hangzavaron, és elnyomta a stadionba özönlött tömeg zaját. Az első trombitahangok az első játék résztvevőit szólították. Ezzel egyidőben a stadion falára és minden tornyára felhúzták az egyes csapatvezérek élénk színű lobogóit. Így kezdődött el az év legfontosabb eseménye, a Jeddak Játéka, amely csak a tízévenként megrendezett nagy játéksorozat mögött marad el. Gatholi Gahan éles szemmel figyelte a játékot, akár egy sólyom. Az első menet nem számított különösen fontosnak, mivel a tétje mindössze csak annyi volt, hogy valami nevetséges vitát eldöntsön két vezér között. Hivatásos jetan-játékosok szerepeltek benne, és kifejezetten csak pontokért játszották. Senki nem halt meg, s csak nagyon kevés vér folyt. Körülbelül égi órán át tartott, aztán a vesztésre álló csapat vezére szándékosan megengedte, hogy ellenfelei pontot szerezzenek ellene, s ezzel a játszma véget is érjen. Újra megszólalt a trombita. Ezúttal a második, s egyben a délután utolsó játékát jelezte. Ez sem számított különösen fontos játéknak – azokat mindig a negyedikötödik napra tartogatták –, mégis némi izgalommal kecsegtetett, hiszen

ez már életre-halálra ment. Az ismert sakkjáték és a jetan között az a különbség, hogy míg az elsőben élettelen figurákkal cserélik ki a tábla egy-egy négyzetén állókat, addig a jetanban két harcos igazi párviadalban dönti el, ki is birtokolja a tábla egyes mezőit. Vagyis itt nemcsak a stratégia számít, hanem minden egyes játékos egyéni bátorsága, merészsége is. A vezérnek abból származik előnye, ha nem csak saját embereit ismeri jól, de az ellenfél játékosainak képességeit is fel tudja mérni. Ezzel a tudással Gahan nem rendelkezett, bár saját játékosai mindent megtettek azért, hogy legalább őbennük biztos lehessen, segítettek neki megtervezni a harcmozzanatokat, s őszintén feltárták előtte hibáikat és erényeiket. Az egyik azt állította magáról, hogy ő vesztő pozícióban képes a legtöbbre, a másik elismerte magáról, hogy túl lassú, a harmadik forrófejűnek vallotta magát, a negyedik pedig azt mondta, hogy ő ha higgadt és bátor is, mégis hiányzik belőle a kellő kitartás. Ellenfeleikről sajnos csak nagyon keveset tudtak, úgyhogy Gahan akkor alakíthatta ki véleményét az ellenséges csapatról, amikor már felálltak a jetan-mező narancssárgafekete négyzeteire. A Narancssárga Vezér még nem érkezett meg, de harcosai mind a helyükön voltak. – Ezek itt mind bűnözők Manator kazamatáiból – fordult Gahan felé Val Dor. – Egyetlen rabszolga sincs köztük. Biztosak lehetünk abban, hogy nem hozzánk hasonló szerencsétlenek ellen kell küzdenünk. Akit itt megölünk, az mind igazi ellenség. – Az rendben is van – válaszolta Gahan –, de hol a vezér,

és miért nincsenek itt a hercegnők? – Ott jönnek, látod? – mutatott Val Dor a mező túlsó vége felé, ahová épp ekkor érkezett meg az őrség kíséretében két nő. Az egyik valóban Héliumi Tara volt, a másikat viszont Gahan nem ismerte föl. A hercegnőket a mező közepére kísérték. Itt várták a Narancssárga Vezér érkezését. – Őseim nevére! – kiáltott fel meglepetten Floran. – Azt mondták, hogy rabszolgák és bűnözők ellen fogunk hurcolni, márpedig én lefogadnám, hogy aki ott jön, az egyike a leghíresebb manatori vezéreknek! Ekkor szólalt meg a Tornyok Őre, aki nem csak a játékot nyitotta meg, de elmondta azt is, hogy mi a tét. Akkorra már mindenki tudta, hogy ő lesz a döntőbíró is. – A Jeddak Játékainak négyszázharmincharmadik évében, a második napon, O-Tarnak, Manator jeddakjának döntése az, hogy a hercegnők legyenek a játék tétjei, és a győztes csapat túlélő harcosai rendelkezzenek velük, saját belátásuk szerint. A Narancssárga Hercegnő a Gatholi Lan-O, a Fekete Hercegnő pedig Héliumi Tara. A Fekete Vezér U-Kal Manatajból, aki önként jelentkezett a játékra, csakúgy mint a Narancssárga Vezér, aki nem más, mint UDor, a jeddak nyolcadik utanjának dwarja. A játék életrehalálra megy. Manator törvényei igazságosak. Szólottam. A kezdés jogát U-Dor nyerte el. A két vezér a kijelölt helyre kísérte a saját hecegnőjét. Hosszú idő óta Gahan most először lehetett egyedül Tarával. Ahogy közeledett felé, észrevette, hogy a lány figyelmesen méri végig. Eltűnődött azon, hogy vajon felismerhet ő-e. Tara semmi

jelét nem adta annak, hogy ráismert volna. „Gyűlöllek!” – A lány utolsó szavai még mindig visszhangzottak a panthan fülében. Azt sem felejtette el, hogy Tara elmenekült, miközben ő I-Gos, a preparátor börtönében sínylődött. Nem csoda hát, hogy nem sietett felvilágosítani a lányt kilétéről. Tudta, hogy harcolni fog érte, sőt ha kell, meg is hal; ha viszont életben marad, akkor nem adja fel, és mindenképpen megszerzi magának a szerelmét. Gatholi Gahan nem könnyen engedte búnak a fejét, most mégis közel állt ahhoz, hogy beismerje, viszonylag kevés esélye van Héliumi Tara kezének elnyerésére. Hiszen a lány már kétszer is visszautasította, egyszer mint Gathol jedjét, másszor mint Turant, a panthant. Most azonban nem a szerelem volt a fontos, hanem a lány biztonsága. Minden másnak várnia kellett addig, amíg Héliumi Tara vissza nem nyeri régi szabadságát és fenségét. Végigmentek a harcosok sorai között. Már mindenki elfoglalta a helyét. Gatholi Gahan mint Fekete Vezér Tara balján állt, rögtön szembe velük Gatholi Floran, aki a hercegnő panthanjának posztját nyerte el, a lány jobbján pedig az Odwar, a Héliumi Val Dor állt. Mindannyian tudták, hogy mi a feladatuk, ugyanúgy, ahogy a többi fekete harcos is. Amikor a hercegnő elfoglalta a helyét, Val Dor mélyen meghajolt előtte. – Kardom a rendelkezésedre áll, ó, Héliumi Tara! A lány megfordult, rápillantott, majd hitetlenkedve még egyszer alaposan megnézte magának. – Val Dor, a dwar? – szaladt ki a száján. – Héliumi Val Dor! Apám jobbkeze! Lehetséges lenne, hogy szemeim

megcsalnak engem? – Nem, hercegnő – hangzott a harcos válasza. – Rendelkezz életemmel, akárcsak a Fekete Csapat összes többi tagjával. Tudd meg, ó, hercegnő, hogy nincs köztünk manatori ellenség egy sem – tette hozzá súgva. A lány figyelmeztetően pillantott Gahan felé. – És ő? – susogta. Aztán meglepetésében elállt a lélegzete. – Ó, istenem! Csak most ismertem fel! – Megbízol benne? – kérdezte Val Dor. – Én ugyan nem ismerem, de beszédéből azt gondolom, hogy tisztességes harcos. Mindannyian arra jutottunk, hogy hiszünk neki. – Jól tettétek – mondta Héliumi Tara. – Akár az eleiemet is rábíznám, de még a lelkemet is. Neked sem lehel okod másként tenni. Gatholi Gahan boldog lett volna, ha ezt hallhatja, de másként rendelte ezt a Sors, amely csak ritkán kegyes a szerelmesekhez. Megkezdődött a játék. U-Dor a saját hercegnője odwarját három négyzettel jobbra küldte, ami azt jelentette, hogy meg kell küzdenie a Fekete Vezér odwarjával, a hetedik négyzeten. Ez a húzás pontosan jelezte, hogy milyen játékot szándékszik játszani U-Dor – véreset, erőszakosat, ellenfele taktikázása csak megvetését hívhatja ki. Gahan egy ravaszabb lépést választott, mikor odwarjának panthanját egyenesen előre küldte egy mezővel, hogy így szabad utat nyisson panthanjai előtt, s nyilvánvalóvá tegye játékosai és a nézők előtt egyaránt, hogy maga is szándékszik kivenni részét a harcból. A

lépést gyér taps követte, amiből arra lehetett következtetni, hogy U-Dor nem különösebben népszerű a harcosok körében. Ettől függetlenül is jólesett a biztatás Gahan embereinek. Vannak vezérek, akik teljes játszmáim irányítanak végig anélkül, hogy egyszer is elhagynak saját mezőjüket. Thoatjukon ülve az egész teret»átlátják, tudatában vannak minden egyes lépésnek, s igazán senki nem hányná a szemükre, ha ennyivel be is érnék, Senki nem hinné, hogy gyávák, hiszen tudvalévő, hogy ha a vezér meghal vagy súlyosan megsebesül, akkor az egyébként nyerésre álló csapata is elveszítheti a játékot, s akkor aztán hiába volt a ravasz taktikázás és a csapat hősi kitartása! Azok a vezérek szoktak maguk is harcba szállni, akik teljesen biztosak saját képességeikben. Gahan arra számított, hogy vívótehetsége és merészsége reménnyel és új erővel tölti el majd a fekete játékosokat, már a játék kezdetén is. U-Dor következő lépése után Lan-O odwarja megközelítette Tara odwarját a négyesen, ami azt jelentette, hogy alig valami választja már el a Fekete Hercegnőtől. Egyetlen pici lépés, és Gahan elveszti a játszmát, kivéve persze azt az esetet, ha a Narancssárga Odwart sikerül megsemmisíteni, vagy Tarát egy másik, biztonságosabb mezőre átvinni. Ez viszont azt jelentette volna, hogy beismeri: a Narancssárga fölékerekedett. Három mező volt közte és U-Dor hercegnőjének odwarja között, vagyis Gahan nem tudott közvetlenül beavatkozni a játék menetébe. A fekete oldalon egyetlenegy játékos volt Gahan balján, aki megközelíthette az ellenséges odwart.

Gahan megfordult thoatja nyergében, és az emberére pillantott. Nagyszerű példány volt, remekül állt rajta az odwar díszes öltözete, sűrű, fekete haja fölött a szél megmeglebegtette azt az öt élénk színű tollat, amelyek beosztását jelölték. A férfi pontosan tudta, hogy mire gondolhat vezére, csakúgy, mint minden más játékos és néző is. Megszólalni ugyan nem mert, hiszen a játék szabályai ezt tiltották, de amit szája nem formál-hatott meg, azt tüzes tekintete ékesszólóan beszélte el: „A Fekete Csapat becsülete és a hercegnő biztonsága jó kezekben van nálam!” Gahan nem tétovázott tovább. Vezér odwara, a Hercegnő odwarához a negyediken! – adta ki a parancsot. Olyan vezérnek a bátor cselekedete volt ez, aki habozás nélkül felveszi a lábához vetett kesztyűt. Előrelendült a harcos, és átszökkent arra a mezőre, Iinelyen U-Dor embere állt. A játék folyamán ez volt az. első négyzet, amelynek sorsáról dönteni kellett. A játékosok a két szemben álló harcosra szegezték tekintetüket, a nézők előrehajoltak székeiken. A lépést taps követte, majd csend telepedett a stadionra. Ha a fekete harcos veszítene, akkor U-Dor győztes embere megállíthatatlanul vonulhatna át Héliumi Tara mezejére. Akkor vége lenne az egész játéknak, méghozzá úgy, hogy Gatholi Gahan négy lépésben veszített volna. Ha viszont a narancssárga játékost győzik le, akkor U-Dor elveszíti legfontosabb embereinek egyikét, továbbá azt az előnyt is, ami az első lépéséből származott. A két férfi testfelépítése hasonlított. Mindketten élelükért küzdöttek, csakhogy már kezdettől fogva kitűnt, hogy a

Fekete Odwar jobb kardforgató. Gahan tudta még azt is, hogy játékosának van egy másik nagy előnye is ellenfelével szemben. Míg a narancssárga harcos csak életéért verekszik a lovagiasság és elkötelezettség szikrája nélkül, addig a Fekete Odwar karjának ezek is erőt adnak. Emellett emlékezhetett arra is, amit Gahan a játszma kezdete előtt elárult neki, vagyis tudta, hogy az életénél is nagyobb a tét. A párviadal teljesen lekötötte a nézők figyelm Megmegvillantak a pengék a ragyogó napsütésben, összecsapódó acélok hangja messzire csengett A párbajozók barbár módra díszes öltözéke érdekes színt kölcsönzött a vad harci jelenetnek. Védekező pozíció szorult a Narancssárga Odwar, és őrjöngve hadonász kardjával az életéért. A fekete harcos megőrizte hide vérét, pontos vágásaival lépésről lépésre szorította vissza ellenfelét a mező sarkába, ahonnan aztán már nem volt menekvés. Ha valaki kilép a mezejéről, akkor nemcsak hogy ellenfele győzelmét ismeri el, de méltatlan halált is kell szenvednie a fújoló tömeg megvetésének közepette. Reménytelen helyzete arra késztette a narancssárga harcost, hogy megújuló dühvel folytassa a harcot. Sikerült is vagy hat lépésnyire visszaszorítania a fekete oldal játékosát. Ekkor azonban az történt, hogy U-Dor emberének kardja megvillant, és a fekete játékos vállán vér csordult ki. U-Dor emberei felmorajlottak. A Narancssárga Odwart felbátorította vakmerő támadásának sikere és társai elfojtott tetszésnyilvánítása, ezé úgy döntött, hogy egy mozdulattal végez a fekete harcossal. A kardok oly

sebességgel csapódtak össze, hogy emberi szem szinte követni sem tudta mozgásukat; ám a Fekete Odwar elhárított egy gyilkosnak induló döfést, s viszonzásképpen kardjával egyenesen a Narancssárga Odwar szívébe talált. A fegyver markolatig merült az ellenfél testébe. A nézők felhördültek, mert ugyan ki-ki másnak szurkolt, azt mégsem tagadhatta senki, hogy méltó harcban győzedelmeskedett a jobbik. A fekete oldal hívei egy emberként sóhajtottak fel megkönnyebbülésükben. Fölösleges lenne a játszma összes részletét elbeszélni, hiszen csak leglényegesebb mozzanatai is híven tükrözik, mi is zajlott a mezőn. A Fekete Odwar győzelme után, a negyedik lépésben, Gahan már U-Dor négyes mezején volt, vele átellenben a Narancssárga Panthan – ő volt az egyetlen játékos, aki U-Doron kívül olyan helyzetben volt, hogy szembeszállhasson vele. Mind a játékosok, mind a nézők előtt világos volt, Imgy Gahan igyekszik egyenesen átvágni az ellenség térfelére, mert személyesen akar szembeszállni a Narancssárga Vezérrel. Mindent saját bajvívó képességére lelt fel, hiszen a játék szabályai szerint a két vezér párviadala dönti el a játék végső kimenetelét. U-Dornak két választási lehetősége volt: vagy kiáll Gahánnel, vagy panthanját küldi arra a négyzetre, amelyen a Fekete Vezér áll, és nagyon reménykedik abban, hogy salát embere győzni fog. Ezzel a játszmának ugyan vége lenne – de a teljes sikert a játékszabályok értelmében mégsem adnák meg U-Dornak. A játék ugyanis minden esetben döntetlennek minősül, ha nem az egyik vezér öli meg a másikat. U-Dor nyilván beérte

volna egy ilyen eredménnyel, legalábbis ez tűnt ki abból, ahogy körülnézett a mezőn, és csalódottan vette tudomásul, hogy Gahan kikerülhetetlenül az útjában áll. Megpróbálkozott azzal is, hogy hercegnőjét négy mezővel keletre mozdítsa el a Fekete Vezértől. Abban reménykedett, hogy ezzel Gahant távolabb csalogathatja magától. Tévedett. Belátta, hogy kiállíthatja ugyan odwarát párviadalra a Fekete Vezérrel, de mivel egy hasonló poszton játszó harcost már elveszített, ilyet nem kockáztathatott újra. Helyzete egyre kényesebbé vált; egyrészt nyilvánvaló volt, hogy ő maga nem kíván Gahannel szembeszállni, másrészt azonban semmi esélye nem maradt arra, hogy az összecsapást tényleg elkerülje. Végül úgy döntött, hogy mégis a hercegnő panthanjába helyezi minden bizalmát, ezért utasította hát játékosai hogy lépjen a Fekete Vezér mezejére. A nézők mostanra már mind Gahannel rokonszenveztek. Tudták, hogy a játék az ő bukásával döntetlennek fog számítani, márpedig Barsoomban sem szerelik jobban az eldöntetlen játszmákat, mint a Földön. Ha viszont a Fekete Vezér nyerne, akkor aztán egyértelműen sor kerülne a két vezér közti viadalra. Ebben reménykedtek a nézők. Mármost a játék rövidnek ígérkezett, s a tömeget igazán felbőszítette volna, ha döntetlennel kellene beérnie, mindössze két ember halálával. Többen is emlékeztek még azokra a híres játszmákra, amelyekben az eredeti negyven játékosból az összecsapás végére csak hárman maradtak életben, a két hercegnő, és a győztes vezér. A közönség U-Dort okolta, mintha bizony megfosztotta

volna őket megérdemelt mulatságuktól, holott a Narancssárga Vezérnek joga volt úgy alakítani a saját stratégiáját, ahogy jónak látta. Azt sem képzelhette senki, hogy gyávaságból igyekszik elkerülni az összecsapást Gahannel. A nézők jól ismerték bátorságát, és azt is tudták, hogy szeretné megszerezni magának Tarát. Teljesen meg lehetett érteni az álláspontját: a rabszolgákkal és bűnözőkkel folytatott harcból vajmi kevés dicsőség háramolhatott rá, a „manataji” harcos nem volt elég híres ahhoz, hogy megérje a kockázatot, no meg aztán csinos rabnőkben sem szűkölködtek Manatorban. Jelenleg azonban Gahan és a Narancssárga Panthan párviadala volt soron, és minden további ennek a kimenetelétől függött. A manatoriak most láthatták Gahant először harc közben, Héliumi Tara azonban pontosan tudta, hogy a férfi valóságos művésze a kardforgatásnak. Ha Gahan látta volna, hogyan csillan fel a lány szeme a párbaj kezdetekor, valószínűleg eltűnődött volna azon, hogy ugyanaz a szempár figyeli-e, mint amelyik olyan tűzzel és gyűlölettel meredt rá, amikor O-Tar kazamatáiban megcsókolta. Tara feszülten figyelte az összecsapást. Szinte önkéntelenül is apjával, a virginiai John Carterrel, Hélium hercegével hasonlította össze Gahant. Azt is azonnal látta, hogy a Fekete Vezér nem marad el Barsoom ura mögött. A Narancsárga Vezér negyedik mezejéért folyó küzdelem rövid volt és célratörő. A közönség már kezdett volna elégedetten hátradőlni, hogy kényelmesebben élvezhesse a párviadalt, amikor a Fekete Vezér kardja

váratlanul megvillant, a férfi villámgyorsan hátralépett, és kardját a föld felé irányította. A nézők elálló lélegzettel vélték észre, hogy ellenfele fegyvere kicsúszik az ernyedt kezekből, a harcos a melléhez kap, térdre rogy, majd arccal a földre bukik. Gatholi Gahan ekkor a három mezőnyire álló manatori UDor felé pillantott. Három mezőt egyszerre rendszerint csak egy vezér tehet meg, mégpedig abba az irányba és olyan módon, ahogy a kedve tartja. Egyetlen dolog köti, mégpedig az, hogy nem léphet rá kétszer ugyanarra a mezőre. A nézők azonnal átlátták Gahan szándékát, talpra ugrottak, és helyeslő kiáltásokat hallattak. A Fekete Vezér határozott léptekkel megindult ellenfele felé. Az uralkodói páholyban ülő O-Tar összevonta a szemöldökét. Dühös volt. Részben azért, mert U-Dor annak a rabszolgának a birtoklásáért állt ki játszani, akit foglyok és bűnözők prédájának szánt. Másrészt fűtötte a düh azért, mert a manataji harcos egész idáig fölébe kerekedett a manatori férfiaknak. Ezenkívül felbőszítette az is, hogy a csőcselék nyíltan kimutatta ellenszenvét a jeddak egyik kedvence iránt. O-Tar igazán nem élvezte ezt a játszmát. A környezetében levő emberek arca hasonlóan mogorva volt, amint a játékmezőn, a játékosokat és a közönséget fürkészték. Akadt közöltük egy görnyedt hátú, ráncos képű öregember, aki vaksi, könnyező szemmel nézegetett maga körül. Mihelyt Gahan a kérdéses mezőre lépett, U-Dor már lendült is feléje. Kardját fenyegetően kivonta, és a tekintetében olyan düh szikrázott, amely egy kevésbé

tapasztalt kardforgatót megfélemlített volna. Az első percben dühösen, villámgyors csapásokkal hadakoztak. E mellett az összecsapás mellett eltörpült minden más harcmozzanát is, amit ma a közönség láthatott. Két ragyogó képességű harcos állt szemben egymással. Küzdelmük azt ígérte, hogy kárpótolja a közönséget mindazért, amitől az eddigi, pergően gyors játszma folyamán meg voltak fosztva. Alig kellett hozzá pár perc, hogy akár azt is megjósolhassák, hogy ez a párviadal még bevonul Manator jetan-történetének évkönyveibe. A két férfi a létező legnagyobb könnyedséggel alkalmazott mindenféle ravasz trükköt, elterelő hadmozdulatot. Hol egyikük, hol másikuk szerzett pontot. Már mindkettejük oldalát sebek borították, de úgy tűnt, a végső csapásra még várni kell. Héliumi Tara a mező túloldaláról figyelte az elhúzódó küzdelmet. Úgy érezte, hogy a Fekete Vezér túlságosan védekező taktikát választott, és még ha támad is, sosem él azokkal a lehetőségekkel, amelyekre még a lány gyakorlatlan szeme is felfigyelt. Ettől függetlenül nem úgy nézett ki, mintha veszélyben forogna az élete. No de az sem látszott rajta, hogy túlzottan megerőltetné magát a győzelemért folytatott harcban. Az összecsapás már jó ideje folyt, a nap is nyugodni készült. Mindenki tudta, hogy Barsoomra teljesen váratlanul köszönt rá az este. Hát soha nem lesz vége a harcnak? Mégiscsak döntetlenre végződik a játszma? Mi üthetett a Fekete Vezérbe? Tara nagyon szerette volna, ha legalább ezt az utolsó kérdést meg tudja válaszolni, mert tudva tudta, hogy

barátja, Turan ugyan nagyszerűen küzd, de korántsem ad ki mindent magából. A lány képtelen volt elhinni, hogy a panthan lendületét a félelem gátolná, inkább úgy gondolta, hogy látszólagos közönyével csak U-Dort próbálja befolyásolni. Azt azonban Tara képtelen volt kitalálni, hogy ezzel mi is lehet a férfi célja. Azt is észrevette, hogy Gahan a lebukó nap felé pillant. Még félóra, és teljesen sötét lesz. És ekkor, a többiekkel egyi-időben, arra figyelhetett fel, hogy a Fekete Vezér megváltoztatta taktikáját. Mintha az utóbbi pár órában csak játszadozott volna U-Dorral, a nagy dwarral, és most már megelégelte volna az egészet. Még mindig játéknak tűnt a dolog, de már korántsem egy ártatlan cica játszott egy elerőtlenedő egérrel. A Narancssárga Vezér teljesen ki volt szolgáltatva ellenfelének, akihez foghalót a közönség még sosem látott. Az emberek csak üllek és tátott szájjal bámulták, ahogy Gatholi Gahan miszlikbe vagdossa ellenfelét, majd végső csapásként fejét is kettéhasítja. Húsz perc múlva a nap nyugovóra tér. De mit számított már mindez?

XVIII. fejezet A HŰSÉG PRÓBÁJA Jetan Mezeje fölött valósággal reszketett a levegő a nézők tapsától. A Tornyok őre a tér közepére szólítot a két hercegnőt és az életben maradt vezért. A győztes férfinak bemutatta a két nőt mint hadizsákmányt, majil mindannyian elindultak az uralkodói páholy felé, hogy köszöntsék a jeddakot. Akik eddig thoatjaikon ültek, most átadták hátasaik kantárját a rabszolgáknak, mivel köztudott volt, hogy a szertartás alatt mindenkinek állnia kell. Az uralkodói páholy alatt nyílt az egyik olyan alagútnak kapuja, amely az ülőhelyek alatt futott végig. A kis csoport e bejárat előtt állt meg. O-Tar felülről nézett végig rajtuk. Val Dor és Floran csöndben elosont a többiektől, odalopódzott ennek az alagútnak a kapujához, és megbújt, hogy a jeddak kísérete ne vegye észre őket. A Tornyok Őre akár fel is figyelhetett volna rájuk, de annyira lekötötte az ünnepélyes bemutatás, hogy másra figyelni sem tudott. – Ó, Manator jeddakja, O-Tar! Fogadd a manataji UKalt! – kiáltotta messzecsengő hangon. – Ő az, aki győzedelmeskedett a narancssárga harcosok felett, O-Tar négy százharmincharmadik évének játékai közül a másodikon. Vele van még két rabszolganő, Tara és Lan-O, akik arra várnak, hogy ünnepélyesen átadd őket U-Kalnak. Miközben az őr beszélt, a kicsi, ráncos öregember vaksin átbámult a páholy korlátja fölött. Erőlködött, hogy

alaposabban meg tudja nézni magának az őr mellett álló három alakot. Nyilván más oka sem lehetett erre, mint holmi aggkori kíváncsiság, hiszen miért is érdekelte volna két rabnő és egy manataji harcos azt a férfit, aki a jeddak kíséretéhez tartozott? Manataji U-Kal – szólalt meg O-Tar. – Méltán nyerted el jutalmadat. Nagy ritkán látunk csak olyan mesteri bajvívást, mint amit te művelsz. Ha bármikor beleunnál abba, hogy Manatajban élj, csak gyere vissza bátran Manatorba, ahol épp ilyen férfiakból áll a jeddak testőrsége. A jeddak még beszélt, miközben az aszott öregember, úgy tűnt, képtelen ellenállni a kíváncsiságának. Az övén függő zacskóhoz nyúlt, és vastag lencséjű szemüveget húzott elő belőle. Az orrára biggyesztette, Gahanra meredt, majd talpra ugrott és hadonászni kezdett. Az nvilvánvaló volt, hogy a szavait O-Tarhoz intézte. Héliumi Tara izgatottan szorította meg a Fekete Vezér karját. – Turan – suttogta. – Ez I-Gos... pedig azt hittem, linjíy sikerült megölnöm ott lent, a kazamatákban. Ó, jaj, ez IGos... és felismert... Pontosan ez történt. – Ez itt a Turan nevű rabszolga – sipította kellemetlen hangján a vénember. – Ő rabolta el a Tara nevű nőt a tróntermedből, O-Tar. Meggyalázta I-Malt, a halott vezért. most is az ő fegyvereit viseli. Elszabadult a pokol. A harcosok kardjukat kivonva ugrottak talpra. Gahan győztes csapata előretört, a Tornyok Őrét is magukkal sodorta. Val Dor és Floran fellépte a páholy alatti alagút kapuját, amelyen át a városba lehetett

jutni. Gahanék magukkal ragadták Tarát és Lan-Ot, majd futva indultak az átjáró vége felé, még mielőtt a manatoriak elvághatják a menekülésük útját. A gyorsaság meghozta az eredményét, sikerült akkor kiérniük a városba, amikor a nap épp lenyugodott és a sötétséget csak pár gyéren pislákoló utcai lámpa fénye törte meg. Tara csak most látta át, hogy mi lehetett a Fekete Vezér haditerve az egész párviadal alatt. Mostanra már azt is biztosan tudta, hogy barátja bármikor képes lett volna végezni a Narancssárga Vezérrel. Szóval ez volt az a terv, amit a játék előtt Gahan suttogva megosztott az embereivel. Egyszerű ötlet volt, mindössze annyi, hogy mihelyt a nap lenyugszik, megpróbálnak valahogy eljutni az Ellenség Kapujához, és ott felajánlják szolgálataikat UThornak, Manatos nagy jedjének. Többségükben gatholiak voltak, ezenkívül Turan vállalta volna, hogy elvezeti megmentőit a kazamatákban oda, ahol A-Kort, U-Thor feleségének fiát tartják fogva. Valószínűnek tűnt, hogy a nagy jed nem utasítaná vissza őket. De még ha így is történne, a kis csapatot vigasztalhatta az a tudat, hogy együtt vannak, és valahogy majd csak megtalálják a szabadság felé vezető utat, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy át kell vágniuk magukat U-Thor harcosain. Ebben az esetben ugyan húszuknak egy egész kis hadsereggel kell szembeszállnia, de a barsoomi harcosok már csak ilyenek – nem rettennek meg a nehézségektől. Már jókora távolságot megtettek a város kihalt utcáin, amikor először mutatkoztak jelei annak, hogy üldözőbe vették őket. Ezután pár perc kérdése volt csak, és hátuk

mögött tucatnyi, thoaton ülő harcos tűnt fel. Látszott rajtuk, hogy a jeddak testőrségéhez tartoznak. Megindult a harc. Az őrült forgatagban csak meg-megvillanó pengéket lehetett látni, káromkodást és a thoatok nyüszítését hallani. Mindkét oldalon patakokban folyt a vér. Gahan két emberét vesztette el, az ellenfélnél viszont három gazdátlan thoat árulkodott lovasa ü vesztéről vagy legalábbis komoly sebesüléséről. Gahan egy olyan harcossal állt szemben, aki mintha Inár az összecsapás kezdetétől fogva kifejezetten őt nézte volna ki magának, ugyanis nyílegyenesen hozzá ügetett, és a körülöttük dúló harcra oda sem hederítve megpróbálta egyeden csapással leteríteni. A gatholi férfinak volt gyakorlata abban, hogyan kell thoaton ülő ellenséggel szembeszállni, ezért megpróbált átkerülni a harcos bal oldalára, hátulra. Ez volt az egyetlen pont, ahol a fölé magasodó lovas előnye nem annyira számított. A manatori felismerte Gahan szándékát, és hatalmas, tüzes hátasát táncoltatva megkísérelte csírájában elfojtani a gatholi minden kísérletét. Miközben ők ketten ezzel voltak elfoglalva, elsuhant mellettük egy másik lovas. Épp elhaladt Gahan mellett, amikor a férfi elfojtott sikoltásra lett figyelmes. – Turan, elfogtak! Héliumi Tara hangja volt. A férfi épp akkor pillantott hátra a válla fölött, amikor a küszködő lányt a manatori lovas a thoat nyergébe emelte. Gatholi Gahan pokoli kiáltást hallatva megújult erővel ugrott neki újra ellenfelének, lerántotta a thoatjáról, és még estében levágta a fejét. A test még földet sem ért, máris a thoat hátára pattant, és

megindult Tara és elrablója egyre távolodó alakja után a néptelen utcán. Lassan elhalt mögötte a harci moraj, amint kiszemelt áldozatát követve végigvágtatott az O-Tar palotája mellett végigfutó úton, amely egyenesen az Ellenség Kapujához vezetett. A manatori Ihoatjának két embert kellett a hátán hordoznia, ezért Gahan könnyűszerrel megközelíthette őket. Már alig ötven méter választotta el őket egymástól, amikor legnagyobb elkeseredésére azt vette észre, hogy a manatori lekanyarodik az útról, és bevágtat a palota egyik kapujához vezető úton. A két fejtónálló egyetlen pillanatra állította csak meg, és már mehetett is tovább. Az nyilvánvaló volt, hogy még így is sikerült figyelmeztetnie az őröket, mivel azok rögtön előreléptek, mihelyt Gahan hozzájuk ért. Csakhogy ez mégsem lehetett igaz. A harcos nem tudhatta, hogy üldözik, hiszen nem látta, amint Gahan megszerzi magának a thoatot, arra meg végképp nem gyanakodhatott, hogy ennyire hamar veszik üldözőbe. Ha ő át tudott jutni az őrök között, akkor ez Gahannek sem jelenthetett nehézséget, hiszen manatori módra volt öltözve. Mire ez végigfutott az agyán, már meg is állította thoatját a kapu előtt. – O-Tar nevében kérek bebocsáttatást! Az őrök habozni látszottak. – Félre! – horkant fel Gahan. – Csak nem képzelitek, hogy a jeddak hírnöke majd leáll veletek megtárgyalni, hogy milyen üzenetet hozott. – Kinek kell átadnod az üzenetet? – kérdezte az őrség padwarja.

– Láttad azt a harcost, aki épp az imént vágtatott át a kapun? – morogta felé Gahan, de a választ már nem várta meg, hanem vágtára ösztönözte thoatját, s már benn is volt a palota udvarán. Már túl késő volt ahhoz, hogy az őrök bármit is tehessenek. Nem tudhatták, hogy ez gyakran megesik azokkal, akiknek Gahannel akadt dolga. Gahan végighaladt a kanyargós márványfolyosókon. Inkább azért tartott egy adott irányban, mert ismerősnek tűnt az út, mintsem azért, mert biztos lett volna abban, hogy Tarát arra hurcolták el. Ösztönösen O-Tar trónterme felé tartott. A második szinten szembejött vele egy rabszolga. – Merre ment az a harcos, aki egy asszonyt hurcolt magával? – kérdezte. A rabszolga egy közeli átjáró felé mutatott, amely a Imrmadik szintre vezetett, így Gahan arra indult. A palotán kívül ezzel egyidőben ért a kapuhoz egy manatori harcos. Türelmetlenül toporzékoló thoatja hátáról kiabált le az őrökhöz. – Nem láttatok erre egy férfit, aki szorosan a nyomában haladt egyik harcosunknak, aki egy nőt vitt magával thoatján? – Épp most ment be – ordította vissza a padwar. – Azt mondta, hogy O-Tar hírnöke. – Hazudott! – kiáltott fel az újonnan érkezett harcos. – Nem O-Tar hírnöke volt ő, hanem Turan, a rabszolga, aki két nappal ezelőtt elrabolta a trónteremből a Tara nevű nőt! El kell kapni, mégpedig, ha lehet, élve! Vérinek fel mindenkit a palotában! Ez O-Tar parancsa.

A padwar szinte azonnal a gatholi keresésére küldte katonáit. Arról is gondoskodott, hogy figyelmeztessék a pulotabélieket. Az ünnepi játékok miatt viszonylag kevesen voltak a nagy épületben, s akiket mégis ott talállak, azokból azonnal kutatóosztagokat szerveztek, így legalább ötvenen voltak azok, akik O-Tar számtalan lennének átfésülésére elindultak. Gahan épp felért a harmadik szintre, de már csak eltűnni látta az előtte járó thoatot. Megsarkantyúzta saját állatját, de amint ő is bekanyarodott, a folyosó üres volt. Az átjáró végén sikerült felfedeznie egy rövidke lépcsőházat, ami a negyedik szintre vezetett. Ideérve azonnal kiderült, hogy időt nyert üldözöttjével szemben, mert a manatori harcos csak most fordult be az egyik nagy ajtón. Amikor Gahan is a teremhez ért, látta, amint a harcos leráncigálja Tarát a thoat hátáról, s egy kisebb ajtó felé vonszolja, amely a szoba túlsó falából nyílt. Ezzel egyidőben fegyvercsörgésre figyelt maga mögött, hátrapillantott, és három gyalogos katonát látott meg azon a folyosón, amin az imént haladt át. Leszökkent thoatjáról, és már benn is volt a teremben, ahol Tara hiábavalóan igyekezett kiszabadítani magát fogva tartója izmos karjai közül. Gahan becsapta maga mögött az ajtót, rátolta a nagy reteszt, majd kivont karddal a manatori felé lendült. A fickó átérezte fenyegetett helyzetét, és rögtön megállásra szólította fel Gahant. Szavainak azzal adott nyomatékot, hogy tőrének hegyét Tara keblének szegezte. – Állj! – üvöltötte. – Állj, vagy meghal az asszony! Így parancsolta ezt O-Tar, aki inkább látná halva, mint a te karjaidban.

Gahan megtorpant. Alig pár lépés választotta el a lánytól és fogvatartójától, mégsem volt képes megoldani a helyzetet. A manatori harcos lassan a nyitott ajtó felé hátrált. Tara megvetette lábát, és igyekezett megnehezíteni a dolgát, de a manatori férfi erős volt, és sikerült neki teljesen megbénítani a lányt azzal, hogy hátulról nagyot csavart fegyvertartó bőrszíján. – Ments meg, Turan! – sikoltotta Tara. – Ne hagyd, hogy a halálnál is rosszabb sorsban legyen részem! Inkább haljak meg akkor, amikor mellettem van egy barát is, mint később, ellenségeim között, tisztességemért harcolva! Gahan lépett egyet előre, mire a harcos egy fenyegető gesztust tett. A gatholi azonnal megtorpant, mielőtt a tőr gonosz hegye a hercegnő sima bőrébe fúródott volna. – Nem tehetem, Héliumi Tara! – nyögte. – Ne gondold azt, hogy gyenge vagyok, de nem viselném el, hogy meghalni lássalak. Ó, Hélium leánya! Ennél én sokkal jobban szeretlek! A manatori harcos leereszkedő mosolyra húzta ajkát, tovább hátrált. Már majdnem az ajtónyílásban volt, miikor Gahan bepillantott a másik szobába, s meglátott ott egy másik harcost. A férfi csöndben lépkedett a márványpadlaton Tara fogva tartója felé, szinte lopakodott. Jobb kezében hosszú kard volt. – Ketten egy ellen! – húzta kesernyés mosolyra száját Gahan, mert nem volt kételye afelől, hogy a két férfi azonnal ellene fordul, mihelyt biztonságba helyezték Tarát. No jó, ha már megmenteni nem tudja, legalább meghal a lányért. És ekkor szeme a meglepetéstől hatalmasra tágult. A

lopakodó harcos közvetlenül a Tarát vonszoló vigyorgó manatori mögött bukkant fel. Megállt. Arcán egész különösen rosszindulatú kifejezés honolt. Gahan látta, amint nagy kardja csillogó félkört rajzol a levegőben, és szinte saját súlyától zuhan a manatori tolldíszes fejére, kettéhasítja a megvetően vigyorgó arcot, és a vállcsontig meg sem áll a testben. Tara azonnal előreszökkent, mihelyt az ernyedt ujjak elengedték csuklóját, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna hátra, Gahan felé iramodott. Nem húzódott el akkor sem, mikor a férfi bal karja átölelte. A gatholi kivont karddal várt az újabb összecsapásra. Tara megmentője az áldozat hajába törölte vértől csöpögő kardját. Fegyverei alapján manatori harcosnak kellett lennie, sőt, látnivalóan a jed-dak testőrségéhez tartozott. Cselekedete annál érthetetlenebbnek tűnt Tara és Gahan szemében. Ráérősen megtisztította a pengét, hüvelyébe csúsztatta kardját, majd Gahanékhoz lépett. – Ha valaki el akarja rejteni valódi személyét, és egy barátja véletlenül rájön a csalásra, akkor a barát azzal mutathatja ki hűségét, ha nem keresztezi a hamis név alatt bujkáló személy tervét. – Ezzel egyenesen Gahan szemébe nézett, s szünetet tartott, mintha válaszra várt volna. – Becsületességedhez nem fér kétség, úgy legyen tehát, ahogy mondod – válaszolta Gahan. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy a vele szemben álló férfi vajon azért mondja-e mindezt, mert tudja, hogy valójában ki is ő. – Akkor megegyeztünk – folytatta a másik. – Itt ugyan ASorként ismernek, a valódi nevem azonban Tasor. – Elhallgatott, és Gahan arcát fürkészte. Hátha látja rajta

megvillanni a felismerés jeleit. Ez így is történt. Tasor! Ifjúkori barátja! Annak a gatholi nemesúrnak a fia, aki oly merészen, ám oly hiábavalóan az életét adta azért, hogy megmentse Gahan apjának életét a bérgyilkosok tőrétől! Tasor, O-Tar testőrségének padwar-helyettese! Lehetetlen volt, és mégis igaz, kétség nem fért hozzá. – Tasor! – ismételte hangosan Gahan. – Ez nem manatori név. A gatholi kíváncsiságát pontosan jelezte, hogy a kijelentés inkább kérdésszámba ment. Mindenképpen meg akarta tudni, hogyan lett manatori harcos az ő barátjából, hű szolgájából. Hosszú évek teltek el azóta, hogy Tasor eltűnt, éppoly rejtélyesen, mint Haja hercegnő és Gahan annyi más alattvalója. Gathol jedje hosszú ideje halottnak hitte Tasort. – Nem, valóban nem manatori név – hangzott Tasor válasza. – Gyere velem, keressünk együtt valami félreeső kamrácskát, ahol meghúzhatod magad, mialatt a katonák átkutatják a palotát. Közben elmesélem, hogyan lelt a gatholi Tasorból manatori A-Sor. – Még pontosan emlékszem, hogyan indultam el tucatnyi emberem élén megkeresni azokat a zitidarokat, amik elkóboroltak a nyájamtól valahol a nyugati határ mellett. Váratlanul törtek ránk a manatoriak. Rengetegen voltak, úgyhogy sikerült fölébünk kerekedniük. A harcosaim fele ott veszett, a másik fele több sebből vérzett. Hát így kerültem fogolyként Manatajba, ahol eladtak rabszolgának. Egy asszony vett meg. Manataji hercegnő volt, vagyona és társadalmi helyzete alapján a város legelőkelőbb

családjából származott. Belém szeretett. Amikor a férje gyanítani kezdte, hogy vonzódik hozzám, az asszony azt kérte, hogy szabaduljunk meg tőle. Mivel én nem voltam hajlandó megölni a férfit, felbéreit valaki mást a piszkos munka elvégzésére. Aztán összeházasodtunk. Rövidesen kiderült, hogy Manatajban ki fognak közösíteni minket, mivel a helybeliek gyanították, hogy az asszonynak köze van a férje halálához. Úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Manatajt, és Manatosban telepszünk le. Nagy karaván élén indultunk útnak. Magunkkal vittük minden vagyonunkat, ékszereket, nemesfémeket. Útközben a feleségem elkezdte a halálunk hírét kelteni. De nem értük be ezzel, hanem még az úticélunkat is megváltoztattuk, és Manatos helyett Manatorba jöttünk. Itt mindketten új nevet vettünk fel, nehogy valaki a régi nevünk alapján ránk ismerjen. Hát így lettem A-Sor. A feleségem vagyona segített abban, hogy bekerüljek a jeddak testőrségébe. Az asszony meghalt, úgyhogy most már senki sem tudja, hogy nem itt születtem Manatorban. Szép nő volt, de gyönyörű testében maga az ördög lakott. – Soha nem jutott eszedbe, hogy visszatérj szülővárosodba? – kérdezte Gahan. – Mindig is reménykedtem abban, hogy egyszer ez is sikerülni fog, és nem telt el nap, hogy ne kovácsoltam volna új tervet a visszatérésre – válaszolta Tasor. – Ezzel feküdtem, ezzel keltem, de végül mindig be kellett látnom, hogy csak úgy juthatok vissza Gatholba, ha valami különös szerencse folytán sikerül bekerülnöm egy olyan csapatba, ami arrafelé indul portyázni. Aztán, mihelyt ismerős vidékre

érek, úgy eltűnök, hogy bottal üthetik a nyomomat. – Meglehet, hogy eljött az ideje a menekülésednek – jegyezte meg Gahan. – Feltéve persze, hogy még mindig a gatholi jed emberének érzed magad, és nem váltál manatorivá az itt töltött évek alatt. – A mondatban valamiféle rejtett kihívás is bujkált. – Ha itt állna előttem a saját jedem, és nem kellene attól tartanom, hogy tettemmel felfedem kilétét, akkor ebben a szent pillanatban lábához verném a kardomat, és azt a kegyet kérném tőle, hogy életemmel szolgálhassam, ahogy apám is szolgálta az ő apját – kiáltotta Tasor. Nem fért kétség sem az őszinteségéhez, sem ahhoz, hogy pontosan tudja, kicsoda is Gahan. Gathol jedje mosolyra húzta a száját. – Ha valóban itt lenne a jeded, akkor szinte egész biztos, hogy azt parancsolná, hogy minden ügyességedet latba vetve igyekezz mindent megtenni Héliumi Tara hercegnő kiszabadításáért – jelentette ki Gahan, sokatmondó hangsúllyal. – És ha azt is tudná, amit nekem fogságom alatt sikerült megtudnom, akkor így szólna hozzád: „Indulj, Tasor, menj le a kazamatákba, ahol fogva tartják Gatholi Haja fiát, A-Kort, szabadítsd ki, együttes erővel gyűjtsétek össze a Gatholból való rabszolgákat, verjetek lelket beléjük, és induljatok az Ellenség Kapujához. Ott ajánljátok fel szolgálataitokat a manataji U-Thomak, Gatholi Haja férjének. Mindezért cserébe kérjétek azt, hogy azonnal rohamozza meg O-Tar palotáját, mentse meg Héliumi Tarát, szabadítsa fel a gatholi rabszolgákat és lássa el őket mindennel, amire a szülőföldjükre való visszatéréshez

szükségük lehet.” Bizony, Gatholi Tasor, ezt kérné tőled a te jeded. – Halld hát szavamat, te Turannak nevezett rabszolga – válaszolta Tasor. – Ezennel megígérem, hogy nem nyugszom addig, amíg biztos helyre nem juttatom Héliumi Tarát és az ő panthanját. Gahan pillantásából az idősebb férfi kiolvashatta, hogy a jed nagyon is elégedett a kapott válasszal. Érezte, hogyan tölti el a nyugalom. Tudta, hogy pontosan azt fogja tenni, amit elvárnak tőle, s ha kell, meg is hal, hiszen szeretett uralkodója olyan terhet rakott a vállára, ami nem csak Gahan és Tara életéért teszi felelőssé, de talán egész Gathol jövőjéért is. Ezzel a tudattal folytatta útját a dohos falú folyosókon, ahol a lerakódott porréteg arról tanúskodott, hogy a városiak vajmi ritkán járhatnak arra. Időnként megpróbálkozott egy-egy ajtóval is, mígnem talált egyet, ami nem volt lelakatolva. A falakról málladozott a hajdan fényűző dísznek számító selyemkárpit, a penészes szőrmék és divatjamúlt fegyverek régebbi korokról árulkodtak. A kamrát díszítő festmények színe megfakult, de annál sejtelmesebb hangulatot árasztottak magukból. – Ez megteszi – jelentette ki Tasor. – Ide nem nagyon járnak. Még én sem voltam errefelé, soha. Nem tudok sokkal többet nálad a palota beosztásáról, de az legalább biztos, hogy ide újra el fogok majd találni, amikor ételt és innivalót hozok neked. Úgy tudom, hogy ebben a szárnyban lakott O-Mai, a Kegyetlen, aki 5000 évvel O-Tar előtt uralkodott. Azt beszélik, hogy a lakosztályában találtak rá a holttestére. Az arca teljesen eltorzult és valami olyan

iszonyú félelem ült rajta, hogy majdnem eszét vette azoknak is, akik ránéztek. Állítólag erőszaknak semmi nyomát nem találták a testén. Annyi biztos, hogy ebbe a szárnyba senki nem teszi be a lábát. A legenda szerint éjjelente a corphalok kísértetei gyötrik a gonosz jeddak szellemét. Végigkergetik a termeken, és amerre csak elhaladnak, rémes nyöszörgé-seket és sikolyokat hallatnak. Gathol vagy Hélium kultúrájában persze teljesen ismeretlen az effajta babona – fejezte be a történetet, mintegy önmagát is megnyugtatva. Gahan hangosan felnevetett. – De ha mindenki eszét vesztette, aki csak ránézett a halott jeddakra, akkor mégis kicsoda folytatta le a halotti szertartást? Ki készítette elő a holttestet a temetésre? – Senki – hangzott Tasor válasza. – A holttest porladó csontjai mind a mai napig érintetlenül hevernek a tiltott lakosztály valamelyik tiltott termében. Tasor ezzel már indult is vissza a városba. Még megnyugtatta Gahant, hogy mindenképpen szerét ejti annak, hogy beszéljen A-Korral, és másnap feltétlenül visszatér némi élelemmel és itallal. Amint eltűnt a homályos folyosón, Tara Gahanhez fordult, és kezét a férfi karjára fektette. – Annyi minden történt azóta, hogy felismertelek az álöltözetedben, hogy szinte időm sem volt arra, hogy kifejezzem hálámat és elmondjam, mennyire nagyra tartalak – szólalt meg. – Tudnod kell, hogy le vagyok kötelezve neked. Ha nem tekinted elbizakodottságnak egy veszélyben forgó személy szavait, akkor megnyugtathatlak,

hogy atyám busásan megjutalmaz majd azért, amit értem tettél. – Nem vágyom más jutalomra, mint arra, hogy tudjam, szeretett hölgyem biztonságban van és nem fenyegeti semmi. Héliumi Tara szeme egy pillanatra kevélyen megvillant, aztán a tekintete újra ellágyult. – Nem szívesen rónálak meg, Turan, bármily nagyot is vétettél – rázta meg szomorúan a fejét. – Hűséges, jó barátja voltál mindig is Héliumi Tarának, de még neked sem szabad olyasmit mondanod, amit nekem nem szabad meghallgatnom. – Úgy érted, hogy egy hercegnő nem hallgathatja meg egy panthan vallomását? – kérdezte a férfi. – Nem erről van szó – hangzott a lány válasza –, inkább arról, hogy jegyesem, Djor Kantos szerelmes szavain kívül nem illő elfogadnom más férfi udvarlását. – Ezt úgy érted, hogy ha nem...? – kiáltott fel a férfi. – Egy szót sem – jelentette ki erélyesen Tara. – Nincs jogod olyan szavakat a számba adni, amelyek soha nem hagyták el az ajkamat. – Néha az ember tekintete többet árul el a szavainál – mondta Gahan. – A te szemedből azt olvasom ki, hogy nem gyűlölöd és nem veted meg Turant, a panthant. A szívem azt is megsúgta, hogy nem mondtál igazat, amikor haragodban azt állítottad, hogy utálsz. – Az, hogy nem utállak, még nem jelenti azt, hogy szeretlek – jegyezte meg a lány. – Amikor sikerült kiszabadulnom I-Gos kamrájából, elég

közel voltam pedig ahhoz, hogy elhiggyem, mennyire gyűlölsz, hiszen semmit nem tettél azért, hogy kiszabadíts. De aztán mind a szívem, mind az eszem azt súgta, hogy Héliumi Tara soha nem hagyná cserben a társait. Azt ugyan még mindig nem tudom, hogy mi akadályozott meg abban, hogy kinyisd börtönöm ajtaját. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem rajtad múlott, hogy még egy darabig ott kellett sínylődnöm. – Valóban így történt – bólintott rá a lány. – Amikor sikerült leszúrnom I-Gost és összeesett a lábaim előtt, meghallottam, hogy harcosok közelednek a folyosón. Gondoltam, elbújok, míg elhaladnak a kamra előtt, aztán visszatérek és kiszabadítalak. Csakhogy miközben az egyik őrt sikerült elkerülnöm, egyenesen belerohantam egy másik karjaiba. Faggattak arról, hogy merre vagy, mire azt hazudtam, hogy előrementél. Csak így sikerült távolabb csalogatnom őket tőled. – Tudtam. – Galian mindössze ennyit mondott, szívéről azonban hatalmas kő esett le. Olyan könnyűnek érezte magát, mint bármelyik szerelmes, aki valami jövendőmondó homályos szavaiból érzelmei viszonzását olvassa ki. Végül is, a teljes közönynél minden más csak jobb lehet. Miközben ők a homályos kamrácska poros csillárjának a fényénél beszélgettek, kint a folyosón egy görnyedt, aszott figura közelített feléjük. Gyenge, könnyező szeme vastag lencsék mögül pislogott ki, tekintetét a poros padlóra szegezve megpróbálta kisilabizálni a nyomokat.

XIX. fejezet RÉMISZTŐ HALOTTAK Esteledett, amikor a görnyedt öregember belépett az ebédlő ajtaján. O-Tar éppen vezérei körében vacsorázott. Az öreg átfurakodott az őrök között, akik különben hagyták is bemenni, hiszen pontosan tudták, milyen előjogai vannak. O-Tar már csak akkor figyelt fel rá, mikor lecövekelt a hosszú asztal végében. – Nocsak, nocsak, vénség! – kiáltotta. – Vajon mi késztethetett arra, hogy újra előbújj bűzös odúdból? Fogadásokat kötöttünk arra, hogy a játékokon a rengeteg eleven ember látványa villámsebesea visszakerget a hulláid közé. I-Gos heherészve nyugtázta az uralkodói szellemességet. – Ejnye, ejnye, O-Tar – sipította. – I-Gos nem saját kedvtelése miatt jött fel a felszínre, hanem azért, mert tudja, hogy bosszút kell állnia a halottak meggyalázásáért. – A Turan nevű rabszolga tetteire célzol? – kérdezte OTar. – Igen, és a rabnőre is, Tarára, akinek ha csak egy centivel odébb csúszik gyilkos pengéje, akkor I-Gos cserzett irháját valami segéd kezébe kellene adni preparálásra. Ehhez mit szólsz? – De hát megint megmenekültek – morogta O-Tar. – Már kétszer sikerült megszökniük, ráadásul a saját palotámban,

a testőrségnek nevezett ostoba bugrisok orra elől. – A jeddak talpra ugrott, és azzal húzta alá mondanivalóját, hogy aranyserlegét az asztalhoz vájta. – No, az lehet, hogy a testőröket becsapták, a bölcs vénséget, I-Gost azonban nem. – Ezt meg hogy érted? Beszélj! – parancsolt rá O-Tar. – Pontosan tudom, hogy merre bujkálnak – sietett a válasszal a vén preparátor. – A régóta használaton kívüli folyosókon a porban tisztán látszanak a lábnyomaik. – Követted őket? Láttad valamelyiket? – Követtem őket, és egy bezárt ajtó mögül kihallgattam a pusmogásukat – válaszolta I-Gos. – Látni valóban nem láttam őket. – Milyen ajtó mögül? – bömbölte O-Tar. – Most azonnal értük küldöm a harcosaimat. – Körülnézett az asztalnál ülőkön, mintha azt készülne eldönteni, kit is bízzon meg a feladattal. Tucatnyi embere azonnal talpra ugrott, és kezét kardjára helyezve jelezte, hogy készen áll bármire. – O-Mainak, a kegyetlennek a lakosztályáig követtem őket, ott találjátok őket. bizony ám! Ott, ahol a sikítozó corphalok üldözik O-Mai nyöszörgő szellemét. – Ezzel egyenesen a harcosokra nézett, és elégedetten látta, hogy azok egytől egyig visszazökkennek székeikre. A szobára csend telepedett, amit csak I-Gos kotkodácsoló nevetése tört meg. A harcosok lesütötték szemüket, mintha semmi más nem létezett volna számukra a világból, mint az előttük álló aranytálakon az étel. O-Tar türelmetlenül csettintett. – Hát csak gyáva nyulak vannak a manatori vezérek

között? – kiáltott. – Ezek a fennhéjázó rabszolgák immáron nem először sértik meg jeddakotokat! Úgy kell megparancsolnom külön, hogy menjetek és hozzátok elém őket? Némi időbe beletelt, míg az egyik harcos felemelkedett, aztán két másik is követte a példáját. Pontosan látod rajtuk, hogy mennyivel szívesebben maradnának mégis inkább ülve. – Szóval nem csak gyávák vannak köztetek – jegyez-lc meg szárazon O-Tar. – A feladat nevetségesen egyszerű, legfeljebb kicsit kényelmetlen. Úgyhogy jobb, ha mind a hárman mentek. Vigyetek magatokkal annyi harcost, amennyit csak akartok. – Csak arra ne várjatok, hogy majd önként fognak jelentkezni – vihogta I-Gos. A három vezér sarkon fordult, és görnyedt vállal indultak az ajtó felé, mintha a halálba küldték volna őket. Gahan és Tara abban a kamrácskában maradt, ahol Tasor hagyta őket. A férfi letörölgette a port egy kényelmes padról, így le is tudtak ülni, hogy szusszanjanak egyet. A régi selymek és szőrmék már rég szétporladtak, úgyhogy lehetetlen lett volna megágyazni velük a lánynak. Így aztán csak ültek, és suttogva beszélték meg kalandjaikat, eltűnődtek a jövőn, tervezgették menekülésük útját és módját, s nagyon remélték, hogy Tasor mihamarabb visszatér hozzájuk. Sok mindenről beszélgettek, Hastorról, Héliumról, Tarthról. Tarának egy idő után eszébe jutott Gathol is. – Ott szolgáltál? – kérdezte.

– Igen – válaszolta Turan. – Apám palotájában találkoztam Gathol jedjével, Gahannel – merengett a lány. – Épp ama nap előtt törté hogy a vihar elragadott volna Héliumból. Gőgös férfi volt. Csak úgy villogtak a gyémántok és platinadíszek a ruháján. Még soha olyan gyönyörű fegyverzetet nem láttam, mint az övé volt, márpedig tudnod kell, bog Barsoom minden előkelősége megfordult már a héliumi udvarnál. Ezzel együtt csak azt mondhatom, hogy szerintem az a fényűzően felcicomázott férfi soha nem állna ki halálos párviadalra, bármily nagyszerű és díszes is a kardja. Azt gondolom, hogy Gathol jedje csinos férfi ugyan, de ezzel ki is merült minden erénye. A félhomályban Tara nem látta a társa félig elfordított arcára kiülő mosolyt. – Szóval akkor nem tartottad sokra Gathol jedjét? – kérdezte a férfi. – Sem akkor, sem most! – A lány elnevette magát. – Hogy bántaná a hiúságát, ha megtudná, hogy egy szegény panthant sokkal többre tartok, mint őt! – jelentette ki, és kezét a férfi térdére helyezte. Turan megragadta a kicsiny kezet, s ajkához emelte. – Ó, Héliumi Tara! – kiáltott fel. – Hát azt hiszed, hogy kőből vagyok? – Ezzel egyik karjával átfogta a lány karcsú vállait, s magához húzta a hercegnőt. – Remélem, őseim is megbocsátják gyengeségemet – suttogta Tara, s átkarolta a férfi nyakát. Felemelte fejét, és sóvárgó ajkait Turan felé nyújtotta. Első csókjuk hosszan tartott, aztán a lány gyengéden eltolta magától a férfi fejét, s

így szólt: – Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek! Ez az egyetlen mentségem azért a gonoszságért, amit Djor Kantos ellen elkövetek. Most már tudom, hogy sosem is szerettem őt, most, hogy már tudom, milyen is az, szerelmesnek lenni! Ha annyira szeretsz, mint ahogyan mondod, akkor meg kell hogy védjél saját magamtól, mert én már azt sem tudom, mit teszek. Olyan vagyok, mint a lágy agyag a szobrász kezében. Turan újra magához szorította Héliumi Tarát, majd váratlanul elengedte, felállt, és föl-alá kezdett rohangálni a szobában, mintha valamilyen gonosz szellemtől akarna szabadulni. Egyre azok a szavak csengtek vissza fülében, melyek annyira megváltoztatták Gatholi Gahan egész világát: „Szeretlek, Turan, olyan nagyon szeretlek!” Minden annyira hirtelen történt. Azt hitte, hogy a lány csak hálás a segítségéért, aztán döbbenten látta, hogy egyetlen pillanat alatt leomlottak a falak kettejük között, és Tara többé nem hercegnőként viselkedett, hanem inkább úgy, mint egy... Gondolatait ekkor a bezárt ajtón át beszűrődő bizonytalan eredetű hangos zaj szakította meg. Zitidarbőrbol készült szandálja semmi zajt nem csapott a márványpadlón, amint az ajtóhoz osont fülelni. Valahonnan a folyosó legmélyéről fegyvercsörgés zaja jutott el füléhez, ez pedig fegyveres harcosok közeledtét jelezte. Gahan még egy másodpercig feszülten figyelt, míg egész biztosan meg nem győződött arról, hogy valóban egy csapat harcos érkezik. Tasor elbeszélése alapján egész biztos volt abban, hogy a katonák nem másért jönnek a

palota eme elhagyatott szárnyába mint azért, hogy Tarát és őt megkeressék. Azonnal azon kezdett töprengeni, hogyan is tudnák elkerülni őket. A teremnek több ajtaja is volt – talán az egyik mögött biztonságosabb rejtekhelyre akadnak. Visszament Tarához, megosztotta vele gyanúját, majd az egyik nyitva talált ajtóhoz vezette. Félhomályos szoba tárult fel előttük. A küszöböt átlépve szinte megdermedtek, mert első pillantásuk négy harcosra esett, akik egy jetan-táblát ültek körül. Gahan úgy vélte, hogy a négy férfi azért nem veszi észre őket, mert túlságosan is elmerültek a játékban. A szökevények csöndben becsukták az ajtót, s már indultak is a következő felé. Ezt zárva találták. Már csak egy olyan kijárat maradt, amellyel nem próbálkoztak meg. Sietniük kellett, mert a keresésükre küldött csapat már egészen közel járt. Legnagyobb szomorúságukra ez az ajtó is le volt lakatolva. Most voltak csak igazán bajban, hiszen biztosan elveszett minden abban az esetben, ha a harcosok tudják, hol keressék őket! Végső kétségbeesésében Gahan újra ahhoz, az ajtóhoz vezette Tarát, amely mögött a jetanjátszma folyt, kivonta kardját, és feszülten figyelni kezdett. Tisztán hallották a közeledő fegyveresek lépteit. A fegyvercsörgés egész közelről hallatszott, és az is kétségtelen volt, hogy a csapatban többen vannak. Ezzel szemben az ajtó mögött csak négy katona üldögélt, akiket könnyűszerrel meg is lehetett lepni. Vagyis Gahan-nek nem volt más választása mint csöndben újra kinyitni az ajtót, kézen fogni Tarát, magával húzni a szomszédos

helyiségbe, s becsukni maguk mögött az ajtót. A jetanjátékosok rájuk sem hederítettek. Egyikük vagy éppen megtett egy fontos lépést, vagy csak nekikészült, mert az ujjai közé fogott figura még mindig a táblán pihent. A másik három érdeklődéssel figyelte, mi is történik. Gahan rájuk meredt, aztán lassú mosoly derítette fel arcát: Méghogy a tiltott lakosztályban, egy sötét szobácskában jetant játszana valaki is! – Gyere – szólt oda Tarának. – Tőlük aztán nem kell tartanunk. Már vagy ötezer éve ülhetnek itt, valami régi preparátor ügyességét hirdetve! Ahogy közelebb léptek, látták, hogy az életszerű alakokat vastagon belepte ugyan a por, de bőrük még mindig éppoly jó állapotban volt, mint I-Gos bármelyik frissen készült művéé. Ekkor meghallották, hogy az imént elhagyott kamra ajtaja kinyílik. Szóval a harcosok már ennyire közel vannak! A szoba túloldalán mintha újabb folyosó nyílt volna. Közelebbről nézve kiderült, hogy rövid átjáró csupán, amely egy olyan terembe vezet, aminek a közepén, egy magas emelvényen, díszes, baldachinos ágy terpeszkedik. Akárcsak a többi szobában, itt is félhomály volt, mert a világítótesteket is vastagon belepte a por, Körülnézve az is kiderült, hogy a szobában az ágyon kívül még egyéb bútordarabok is vannak, sőt szemük mintha kivette volna egy férfi körvonalait is, aki az ágyról félig lecsúszva, a padlón hevert. Nem láttak több kijáratot, de biztosak voltak abban, hogy a falakra függesztett drapériák mögött a szabadulás útja bújhat meg. Gahan érdeklődését felkeltették azok a történetek,

amelyek a palota e tiltott szárnyáról szóltak. Átvágott a szobán, egyenesen az ágyhoz lépett, hogy alaposan megnézze az élettelen figurát. A férfi összeszáradt, aszott teste a hátán feküdt, karjait mintha kitárta volna, ujjait mereven szétterjesztette, egyik lába a teste alá fordult, a másik bele volt akadva az ágyat borító selymekbe és szőrmékbe. Ötezer év elteltével még mindig páni félelmet sugárzott arca és üres szemgödrei. Gahan egészen biztos volt abban, hogy O-Mai, a Kegyetlen hever a lábai előtt. Tara, aki közvetlenül mellette állt, váratlanul megragadta a férfi karját, és a szoba egy távoli sarka felé mutatott. Gahan odapillantott. Hirtelen az az érzése támadt, hogy mindjárt égnek áll a haja. Bal karjával átölelte a lányt, és testével eltakarva, igyekezett minél távolabbra kerülni attól a kárpittól, amelyre mindketten rámeredtek. Az ijedelemre az adott okot, hogy a gyászos hangulatú teremben, ahol ötezer éve senki nem járt, a sarokba akasztott függöny lágyan lengedezett, mintha síri szellő lebegtette volna. Addig hátráltak, míg a túloldali sarokba nem értek, és ott megvetették hátukat a kárpitokkal borított falon. Amikor meghallották üldözőik zaját, Gahan végighúzta kezét a falon, megkereste a legközelebbi kivezető átjárót, előretolta Tarát, majd maga is a lány után lépett. A kicsiny beugróból az egész termet szemmel tudták tartani, úgyhogy azt is láthatták, ha üldözőik egészen odáig utánuk merészkednek, A beugróról kiderült, hogy nem fülkécske, hanem másfél méter széles folyosó, ami kívülről körbefutja a szobát. Barsoom előkelő emberei gyakran építtették így hálótermeiket. Az effajta elhelyezésnek több oka is volt. A

folyosón katonákat lehetett elhelyezni, akik így uruk közvetlen közelében lehettek anélkül, hogy egy szobában tartózkodtak volna vele, titkos kijáratokat is lehetett vágni a folyosó falába, sőt itt húzhatták meg magukat a hallgatózó szolgák vagy dolguk elvégzésére várakozó bérgyilkosok is, ha a szükség úgy hozta. A három manatori vezérnek és tucatnyi katonájának nem esett nehezére követni a szökevények lábnyomait a poros folyosókon. A gondot inkább az jelentette, hogy minden bátorságukat össze kellett szedniük ahhoz, hogy be merjenek lépni O-Mai hajdani lakosztályába. Minden ideg megfeszült a testükben, csak egy kicsi kellett volna ahhoz, hogy összeroppanjanak, hiszen a manatoriakról mindenki tudja, mennyire babonásak. A külső szobában már nagyon óvatosan lépkedtek, kardjukat ugyan kivonták, de senki nem akart a csoport élére állni. A tizenkét katona szégyenszemre kimutatta rettegését, s a háttérben maradt, a három vezért azonban arra ösztönözte az O-Tartól való félelem és a harcosi büszkeség, hogy egymást kölcsönösen bátorítva mégis meginduljanak a félhomályos hálóterem felé. A szökevények nyomait követve jól látható volt, liogy ugyan több kijárattal is megpróbálkozhattak, azonban csak egy küszöböt léptek át valójában. A három vezér óvatosan kinyitotta a kérdéses ajtót, amely mögött ott ült a négy jetan-játékos. Először megdermedtek, aztán a legszívesebben menekülőre fogták volna, hiszen pontosan ismerték a tiltott lakosztályról szóló kísértethistóriákat. Most is úgy gondolták, hogy a négy jetant játszó harcos már

magát a kísértetkalandot jelenti. Jó időnek el kellett telnie ahhoz, hogy visszanyerjék lélekjelenlétüket és beóvakodjanak az átjáróba, ami O-Mai, a Kegyetlen hálótermébe vezetett. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy kicsit beljebb merészkedve még milyen borzalmas látványban lesz részük. Maguktól ugyan soha nem jöttek volna el eddig sem, látva azonban, hogy a szökevények még ennél is tovább jutottak, kénytelenek voltak ők is beljebb nyomulni. A szoba homályában egymást biztatgatták, de addig el nem mozdultak volna a bejárattól, amíg szemük hozzá nem szokott valamennyire a sötétséghez. Mihelyt már jobban látták a tárgyak körvonalait, az egyikük váratlanul a földön heverő alakra bökött. – Nézzétek! – tátogta szinte hang nélkül. – O-Mai holtteste! Ó, őseim ősei irgalmazzanak nekünk! A tiltott teremben vagyunk. – Alig fejezte be a mondatot, amikor vérfagyasztó sikoly remegtette meg a levegőt. Valahonnan a túloldali kárpit mögül jöhetett, de ezt nem volt idejük eldönteni, mert rögtön a halálsikoly után valami szörnyű nyöszörgés hangzott fel, a függönyök meglebbentek és vad kavargásba kezdtek. Vezérek és harcosok teljes egyetértésben iramodtak a kijárat felé, a szűk ajtónyílásban azonban elakadtak, mivel mindannyian egyszerre akartak kijutni, mégpedig minél hamarabb. Kardjukat elhajigálva, foggal-körömmel küszködtek a kijutásért, a hátul tülekedők; felmásztak az előttük állók vállára, és szinte maguk alá tiporták őket. Amikor végre kijutottak, körül sem néztek, csak átrohantak

a két külső helyiségen, egyenesen a folyosóra, amerről jöttek, és meg sem álltak O-Tar ebédlőjéig. Elöl iszkolt a legfürgébb, mögötte az összes többi. Amikor végre biztonságban érezték magukat, reszketve megálltak. Láttukra a jeddak kíséretének többi, harcosa fegyverét kivonva ugrott talpra. Úgy hitték, hogy társaikat rengetegen üldözhetik, ha ennyire meg vannak rémülve. Csakhogy a terembe senki nem követte őket. A három vezér lassan előrelépett, és lehajtott fejjel, reszkető térddel O-Tar elé járult. – Nos, mi ütött belétek? – firtatta a jeddak. – Nyögjétek már ki! – Ó, nagy O-Tar – kezdett bele a mondandójába az a vezér, aki először nyerte vissza a hangját. – Emlékszel-e olyan ütközetre vagy portyára, ahol mi hárman alulmaradtunk volna? Hát nem mindig a mi fegyvereink villogtak csapataid élén? Hát nem voltunk mindig hű védelmezői biztonságodnak és hírnevednek? – Tagadtam én azt valaha? – türelmetlenkedett O-Tar. – Hallgass meg minket, ó, jeddak és légy kegyes hozzánk. Követtük a két rabszolga nyomait O-Mai, a Kegyeden termeibe. Beléptünk az elátkozott szárnyb is, nem rettentünk vissza a feladattól. Végül eljutottunk a tiltott kamrába, amelyet ötven évszázada emberi szem nem látott, belenéztünk az ott fekvő O-Mai halott arcába is. Elmentünk hát egészen O-Mai halottaskamrájáig, és készen álltunk volna arra, hogy akár tovább is induljunk, de ekkor vérfagyasztó hangok ütötték meg fülünket. Embertelen sikolyok, síron túli nyögések. a kárpitokat

mintha valami síri szellő lebegtette volna. Ó, O-Tar, több volt ez annál, mint amit az emberi tűrőképesség el tud viselni. Megfordultunk hát és elmenekültünk. Kihajigáltuk kardjainkat, sőt, egymással is birokra keltünk, csak mihamarabb távozhassunk az elátkozott helyről. Sajnálom, ami megesett, de nem szégyellem magam. Nem hiszem, hogy akad férfi Manatorban, aki másképpen cselekedett volna. Ha a szökött rabszolgák maguk is corphalok, akkor jól ellesznek a saját fajtájuk körében, ha viszont nem azok, akkor mostanra már egészen biztos, hogy nem élnek. Felőlem ott fog a testük elrothadni O-Mai termeiben, mert én ugyan vissza nem térek az elátkozott helyre, még akkor sem, ha fele Barsoomot és a jeddak fegyverzetét ígérik is cserébe. Szólottam. – Hát minden vezérem gyáva nyúl a szíve legmélyén? – O-Tar összevonta haragos szemöldökét. Az ebédlőben maradt harcosok gyűrűjéből kiemelkedett egy vezér, előrelépett, és mogorván nézett szembe a jeddakkal. – O-Tarnak tudnia kell, hogy a manatori történelem során a jeddakok mindig a legbátrabb harcosokat kapták meg a kíséretükbe. Én bárhová követem a jeddakomat, de csak az nevezhet büntetlenül gyáva nyúlnak, aki maga többet mer tenni, mint én. Szólottam. Amikor leült, fülsértő csend borult a teremre. Mindannyian pontosan érezték, hogy a vezér Manator jeddakjának a bátorságát kérdőjelezte meg, és feszülten várták az uralkodó válaszát. Mindenki fejében ugyan a gondolat fogalmazódott meg: O-Tar vagy hajlandó vezetni

őket O-Mai, a Kegyetlen termeibe, vagy kénytelen lesz a gyávaság bélyegével leélni az életét. Márpedig Manator trónján nem ülhet gyáva férfi – ezt mindannyian pontosan tudták. A jeddak tétovázott. Végignézett a rábámuló arcok sokaságán, de az asztal körül ülő harcosok hajthatatlanok voltak. Senki nem mutatta volna, hogy elengedi neki a bátorság próbáját. Tekintete lassan, habozva végigkúszott a termen, majd megállapodott az egyik szűk oldalbejáraton. Arcán valami emberfeletti megkönnyebülés ömlött el. – Nicsak! – kiáltott fel. – Nicsak, ki jött hozzánk!

XX. fejezet A GYÁVASÁG ÁRA Gahan a függöny egyik hasadékán át figyelte, hogyan iszkolnak el fejvesztve üldözőik. Kesernyésen mosolyogva nézte végig tusakodásukat a szűk ajtónál, látta, hogyan hajigálják el kardjukat, hogyan lökdösik el egymást a biztonságba vezető kijárat elől. Amikor végre mindegyik átjutott a külső kamrába, Tarához fordult. A mosoly abban a pillanatban eltűnt az arcáról, mert a lány nem volt sehol. – Tara! – kiáltott fel. Tudta, hogy üldözőik a hang ellenére sem fognak visszatérni a belső terembe. Nem kapott választ. hacsak azt a kotkodácsoló, nevetgélésre emlékeztető hangot annak nem vesszük, ami valahonnan távolról jutóit el hozzá. Gyorsan végigment a szoba körül futó folyosón. Félre-félrehúzta a kárpitokat, mire kiderült, hogy ezek több kijáratot is rejtenek. Az ajtók közül egy tárva-nyitva állt. Gahan belépett rajta, és egy, az eddigieknél sokkalta jobban megvilágított terembe jutott. Az évszázadok porában szandálos lábak nyomát vette ki. Tara és a lény, amely elragadta, arra vehette útját. De hát ki vagy mi lehetett a lány elrablója? Gahan művelt férfinak számított, akinek az eszét is nagyra tartották, így nagyon kevés babonának adott hitelt. Mint Barsoomban annyian mások, ő is nagy becsben tartotta elődei emlékét, bár az ősök kultusza nála nagyrészt abban merült ki, hogy nem hagyta feledésbe merülni az őket övező legendákat és

igaz történeteket. Sokkal inkább ezeket tisztelte, mint a bennük szereplő hajdanvolt embereket. Soha nem gondolta, hogy egyszer bizonyítva látja majd, hogy ősei valamilyen módon túlélték a saját halálukat, és nem hitte, hogy bármilyen, természetfelettien jő vagy gonosz hatalmuk lehet még évszázadok múltán is. Azt egy pillanatig nem vitatta volna, hogy erényeik és hibáik befolyásolhatják az utánuk következő nemzedékeket, de senki el nem tudta volna hitetni vele, hogy létezhetnek megelevenedett szellemek. Ha volt is élet a halálon túl, Gahan nem törődött vele. Tudta, hogy a tudomány előbb-utóbb magyarázatot talál minden olyan természetfelettinek tűnő jelenségre, ami másokból babonás riadalmat vált ki. Most azonban tudása és műveltsége sem használt semmit, csak álldogált az átjáróban, és fogalma sem volt arról, hogy miféle rejtélyes erő ragadhatta el Tarát a közvetlen közeléből egy olyan teremben, amelybe ember 5000 éve nem tette be a lábát. A félhomályban nem látta pontosan, hogy á lány lábnyomai mellett más nyomok is vannak-e. Csak az voli nyilvánvaló, hogy a port több, mint egy pár láb kavarta fel. A sötét folyosókon teljesen elvesztette a nyomot. Átvágva OMai elhagyatott lakrészén, újabb és újabb átjárók, termek és kamrácskák tárultak fel előtte. Egy antik fürdőszoba – nem fért hozzá kétség, hogy a jeddaké –, az ebédlőben még az asztalon voltak O-Mai otthagyott reggelijénak a maradványai. Még Gathol jedjét is megdöbbentette az a félelmetes fényűzés, ami a szeme elé tárult, pedig neki magának is platinával és gyémántokkal volt díszítve a

fegyverzete, és vagyonát az egész világ csak irigyelni tudta. Végül egy aprócska szobában fejezte be a palotaszárny átfésülését. A kamrácskából spirális lépcső vezetett lefelé, az alvilági sötétségbe. A porban itt is friss nyomok látszottak. Mivel ez volt az egyetlen nyom, amin elindulhatott, Gahan habozás nélkül kezdett lefelé lépkedni a lépcsőfokokon. Lassan haladt, mert semmit nem látott, csak lábával tudta kitapogatni, hogy mi lehet előtte. Márpedig született barsoomi lévén a gatholi el tudta képzelni, hogy miféle akadályokkal találhatja szemben magát a jeddak palotájának tiltott szárnyában. Úgy becsülte meg, hogy már vagy három szintet mehetett lefelé. Időről időre megállt, hogy hallgatózzon. Egy ilyen alkalommal történt, hogy távolról valami csoszogás vagy inkább kaparászás ütötte meg a fülét. A lény, amely a zajt csapta, egyenesen felé tartott. Valamelyik alsó szintről jött és egyenletes ütemben haladt. Akármi legyen is az, nemsokára összetalálkoznak, gondolta Gahan. Kezét a kardja markolatára helyezte, és óvatosan előhúzta a fegyvert, nehogy zajt csapjon és elijessze a felé közeledőt. Örült volna, ha csak kicsivel is világosabb van, és alkalma nyílik legalább a körvonalait megpillantani az érkező teremtménynek. Akkor legalább valamivel tisztességesebb esélye lenne a küzdelemben. Csakhogy semmit nem látott. Így esett meg, hogy a kard hüvelye véletlenül a falhoz ütődött. A folyosó fojtott sötétjében a fém csengése felerősödött és visszhangzott. A közeledő, csoszogó léptek zaja megszűnt. Gahan egy pillanatig még feszülten figyelt, aztán feketévé az

óvatoskodást, újra megindult lefelé a csigalépcsőn. A szembejövő lény felől semmilyen nesz nem érkezett, így lehetetlen volt eldönteni, hogy merre lehet. Bármelyik pillanatban előugorhat, gondolta Gahan, és készenlétben tartotta a fegyverét. A lépcső spirálja pedig csak tekeredett lefelé, még lejjebb, még lejjebb... A gatholit síri sötét és némaság vette körül. Ennek ellenére tudni lehetett, hogy a mozdulatlanság mélyén rejtőzik valami, és az a valami rá vár. Tudta, hogy nincs egyedül, pontosan érezte valaki más jelenlétét. Talán a lény, amely elragadta Tarát. Talán maga a lány is vele van. Gyorsított a léptein, már majdnem futott. A szeretett asszony kiszolgáltatottságának a gondolata szinte szárnyakat adott neki. Rohanás közben nem vette észre az előtte lévő faajtót. Ahogy nekirontott, az ajtó kitárult és világosabb folyosó tűnt fel mögötte, amelynek mindkét oldalán szobák nyíltak. Már eltávolodott a lépcsőtől, amikor rájött, hogy hol van. Újra visszakerült a palota kazamatarendszerébe. Egy másodperc múlva felhangzott valahol a háta mögött a csoszogás, ami már lefelé jövet felkeltette az érdeklődését. Sarkon fordult és megpillantotta a hang gazdáját. Ghek volt az, a kaldan. – Ghek! – kiáltott fel meglepetten Gahan. – Szóval le zörögtél az imént a lépcsőn? Nem találkoltál Héliumi Tarával? – Én voltam a lépcsőn – bólintott rá a kaiban – de a lányt nem láttam. Én is őt keresem. Hol lehet? – Fogalmam sincs róla – válaszolta a gatholi. – – Csak azt tudom, hogy minél hamarabb meg kell találnunk, hogy kijuttathassuk erről az elátkozott helyről.

– Megtalálni nem lesz igazán nehéz, de kétlem, hogy sikerül kiszabadítanunk – mondta Ghek. – Manatorba sokkal egyszerűbb belépni, mint kijutni belőle. Én még csak elboldogulok valahogy, ha patkánylyukról patkánylyukra haladok, de te túl nagyra nőttél ahhoz, hogy beférj a fal repedésein, és megfulladnál az alsóbb rétegekben, ahol már alig van levegő. – De hát ott van U-Thor! – kiáltott fel Gahan. – Nem hallottál semmit arról, hogy mit tervez? – Hallottam, nem is keveset – válaszolta Ghek. – Az Ellenség Kapujánál táboroz, egészen pontosan egy védett helyen a városfalon kívül. Ahhoz nincs elég harcosa, hogy visszajöjjön a városba és bevegye a palotát. Egy órával ezelőtt még simán eljuthattál volna hozzá, mostanra viszont már járőrök cirkálnak a város minden egyes utcáján. Akkor tudatták O-Tarral, hogy A-Kornak sikerült U-Thorhoz menekülnie. – Szóval sikerült megszöknie és U-Thorhoz csatlakoznia! – kiáltott fel Gahan. – Alig egy órája. Épp vele voltam, amikor jött egy harcos, talán Tasor volt a neve, és azt mondta, hogy tőled hozott üzenetet. Mind a ketten úgy döntöttek, hogy együtt próbálnak eljutni Manatos nagy jedjének a táborába, és ott ráveszik mindarra, amit te kívánsz tőle. A tervük szerint ezek után valamelyikük visszatért volna, hogy ételt vigyen neked és Hélium hercegnőjének. Gondoltam, elkísérem őket. Elég könnyen átjutottunk. Megtudtuk, hogy U-Thor szívesen teljesíti minden kívánságodat. A baj ott kezdődött, hogy amikor Tasor már készült volna vissza hozzátok,

akkor kiderült, hogy O-Tar katonái az ellenőrzésük alatt tartanak minden nlat. Úgyhogy nekem kellett vállalnom, hogy átjöjjek, ételt-italt hozzak és jelentsem neked mindazt, ami történt. Ha ezzel végeztem, akkor meg kell keresnem a városban lakó gatholi rabszolgákat, hogy elmondjam nekik, mi lesz a feladatuk abban a tervben, amit U-Thor és Tasor dolgozott ki. – És miből áll ez a terv? – U-Thor erősítésért küldött Manatosba és környékére. Körülbelül egy hónapba telik, amíg a csapatok összeállnak és eljutnák ide. Ez idő alatt a manatori rabszolgáknak az a feladata, hogy titokban szervezkedjenek és valahogy fegyvereket szerezzenek. Amikor eljön a nagy nap, U-Thor harcosai bevonulnak az Ellenség Kapuján át, a gatholi rabszolgák egy része hátba támadja a.manatosiak fogadására odavezényelt manatoriakat, a másik része pedig a palotát támadja meg. Reméljük, hogy így O-Tarnak meg kell osztania erőit a Kapu és a palota között, úgyhogy U-Thomak nem okoz majd nagy nehézséget a bejutás a városba. – Talán sikerülni fog nekik – fűzte hozzá Gahan. – De OTar harcosai sokan vannak, és azok, akik hazájuk és jeddakjuk védelméért harcolnak, mindig előnyt élveznek. Ah, Ghek, bárcsak rendelkezésünkre állnának Gathol vagy Hélium nagy hadihajói, hogy könyörtelen tüzük elborítsa Manator utcáit!. U-Thomak valóságos hullahegyéken kellene átvágni ahhoz, hogy bejusson a palotába! – Elhallgatott, pár percig gondolkozott, majd újra a kaldanra pillantott. – Nem hallottál Semmit arról a kis csapatról,

amelyiknek sikerült megmenekülnie a Jetan Mezejéről? Vagy esetleg Floranról, Val Dorról? Mi történhetett velük? – Tíznek közülük sikerült átjutnia az Ellenség Kapuján UThorhoz, nyolcan útközben hagyták ott a fogukat. Abban biztos vagyok, hogy Val Dor és Floran élnek, mert hallottam, hogy U-Thor két harcost e neveken szólított. – Remek! – kiáltott fel Gahan. – Ezek szerint a patkánylyukakon keresztül vissza tudsz jutni az Ellenség Kapujához. Jó lenne, ha el tudnál vinni Florannak egy üzenetet a saját nyelvén. Gyere velem, azonnal meg is írom. Egy közeli kamrában találtak egy asztalt, és egy padot. Gahan itt vetette papírra, különös, gyorsírásra emlékeztető marsi jelekkel a Gatholi Florannak szóló üzenetet. – Miért épp a csigalépcsőn próbáltál Tara nyomára bukkanni? – kérdezte, amikor végezett az írással. – Tasor elmondta, hogy hol talállak benneteket. Mivel már korábban végigjártam az összes patkánylyukat, még azokat is, amelyek sötétebb és elhagyatottabb szárnyakhoz vezettek, pontosan tudtam, hogy hol lehettek, és hogyan jutok el hozzátok. A titkos csigalépcső a kazamatákból a legmagasabb toronyba vezet. Minden szinten van egy titkos kijárata. Nem hiszem, hogy akad olyan manatori, aki tudna ezeknek a létezéséről. Ezt azért gondolom, mert soha senkivel nem találkoztam e lépcsőn, pedig hányszor végigjöttem rajta! Vagy háromszor jártam abban a teremben is, ahol O-Mai fekszik, bár sem róla, sem a halála körülményeiről nem tudtam addig semmit, míg Tasor fel nem világosított U-Tlior táborában a történtekről.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy ismered a palotát, mint a tenyeredet? – kérdezte Gahan. – Sokkal jobban ismerem, mint O-Tar vagy bármelyik cselédje. – Remek! Ha tényleg segíteni akarsz Tara hercegnőnek, akkor azzal teheted a legtöbbet érte, ha csatlakozol lloranhoz, és azt teszed, amit ő parancsol. Vagyis ezek tulajdonképpen az én utasításaim, de mivel a falnak is füle van, ezért inkább a levelem záradékában hagyom csak meg a tennivalóidat. Így egész biztos, hogy csakis egy gatholi tudja elolvasni az üzenetemet. Floran majd elmondja, hogy mit is várok tőled. Megbízhatok benned? – Lehet, hogy soha nem térek vissza Bantoomba – hangzott Ghek válasza. – Egész Barsoomban összesen két barátom van. El sem tudok képzelni mást, mint hogy őket hűségesen szolgáljam. Megbízhatsz bennem, gatholi, mert te és egy hozzád hasonló asszony tanítottatok meg arra hogy vannak nemesebb dolgok is a világon! Indulok. Amikor O-Tar a kis ajtóra mutatott, minden szem abba az irányba fordult. A harcosok arcára kiült a meglepetés, amikor felismerték az ebédlőbe lépő két személyt. I-Gos volt az egyik, aki maga előtt taszigálta a megkötözött, betömött szájú rabszolganőt. A terem csendjét egyedül a visszataszító vénember kotkodácsoló nevetése törte meg. – Hehehe – vihogott. – Szóval az öreg I-Gos egyedül is képes arra amitől O-Tar ifjú harcosai mind visszariadnak! – Csak egy corphalnak sikerülhet foglyul ejteni egy másik corphalt – mordult fel az O-Mai hálótermét megjárt vezérek egyike.

– A félelemtől azt sem tudod, mit beszélsz – vihorászott IGos. – Szégyelld magad, hogy gyávaságodban engem próbálsz megrágalmazni! Ez itt nem corphal, ha nem egy egyszerű héliumi asszony. A társa pedig olyan harcos, akitől legjobbjaitok is méltán retteghetnek. Bármikor kiállhatna a legjobb kardvívótokkal, biztos, hogy képes lenne kimetszeni azt a nyúlszívét! Az én időmben ez még nem így volt! Akkor még voltak férfiak Manatorban! Még mindig emlékszem a napra. – Fogd már be a szádat, bolond vénember! – dörrent rá O-Tar. – Hol a férfi? – Hát ahol a nőt találtam, ott, O-Mai halottaskamrájában. Parancsolj rá hatalmas és bátor vezéreidre, hogy menjenek érte, és hozzák elibéd! Én túl öreg vagyok ahhoz, hogy kettejükkel is elboldoguljak. – Nagyon jól tetted, hogy legalább a nőt elhoztad, I-Gos – sietett megnyugtatni a vénembert O-Tar, mert jól ismerte vitriolos nyelvét. – Szóval úgy gondolod, hogy ez a nő nem corphal? – kérdezte, elterelve a szót Tara társáról, aki az elbeszélés szerint még mindig szabadon garázdálkodik. – Éppúgy nem corphal, amint én vagy te sem vagyunk azok – hangzott a vén preparátor válasza. O-Tar hosszasan nézegette Héliumi Tarát. Hirtelenj mintha ráébredt volna hogy a lány mennyire szép. Tara még mindig a jetan Fekete Hercegnőjének díszes öltőzékét viselte. A jeddak csak most döbbent rá, hogy még soha életében nem látott ennél szebb arcot, tökéletesebb alakot. – Nem, nem corphal – mormolta maga elé. – Nem corphal, hanem hercegnő, méghozzá Héliumé. Szent

Ilekkador aranyhajára mondom, gyönyörű teremtés! Vegyétek ki a pecket a szájából! Oldozzátok ki a kezét! – adta ki hangosan a parancsot. – Kérek egy helyet Héliumi Tara hercegnő számára itt mellettem. Velünk fog vacsorázni, méghozzá úgy, ahogy királyi fenséghez illik. A szolgák máris ugrottak a jeddak intésére. Héliumi Tara lángoló pillantással állt meg a felkínált szék előtt. – Ülj le – reccsent rá O-Tar. A lány engedelmeskedett. – Mindenki tudja, hogy fogoly vagyok – mondta –, nem pedig vendég. Még mindig az ellenségem vagy, Manatori O-Tar. O-Tar egyetlen mozdulattal kiparancsolta kíséretét a teremből. – Négyszemközt akarok beszélni a héliumi hercegnővel. Amikor a harcosok és szolgák mögött bezárult az ajtó, újra a lány felé fordult. – Manatori O-Tar nem az ellenséged, hanem a barátod. Tara keresztbe fonta mellén a karját, s tekintete félig lesütött szempillái alól villámokat szórt O-Tarra, de válaszra nem méltatta. A jeddak közelebb hajolt hozzá. Látta, hogy mennyire ellenségesen viselkedik a lány, amiről eszébe jutott első találkozásuk. Megátalkodott egy nőszemély, de mégiscsak gyönyörű. Messze a legkívánatosabb asszony volt, akivel O-Tar valaha is találkozott. Nem csoda hát, hogy eldöntötte: mindenképpen megszerzi magának. Ezt azonnal közölte is vele. – A rabnőmmé is tehetnélek, de a kedvem ezúttal úgy hozza, hogy inkább feleségül veszlek. Te leszel Manator jeddarája. Hét napod van arra, hogy felkészülj a nagy

megtiszteltetésre, aztán egy hét elteltével ugyanebben az órában, Manator tróntermében a feleségemmé, egyben uralkodótársammá emellek. – Megkondította a mellette lévő asztalon álló gongot, s amikor az ajtóban feltűnt egy szolga, megparancsolta neki, hogy kíséretét hívja vissza a terembe. A vezérek egyes sorban bevonultak, s elfoglalták helyeiket az asztal mellett. Mogorván meredtek maguk elé, mert jeddakjuk bátorságáról még mindig nem voltak meggyőződve. O-Tar nagyot téved, ha azt hiszi, hogy ezzel megúszta a bizonyítást. A jeddak szólásra emelkedett. – Egy hét múlva nagy ünnepet rendezünk Manator új jeddarájának tiszteletére – jelentette be, s Héliumi Tara felé intett. – A szertartás a hetedik zódussal veszi kezdetét a trónteremben. Hélium hercegnőjének szállását az asszonyok szárnyában jelölöm ki, a toronyban. Vezesd őt oda, E-Thas! Állíts őt megillető őrséget az ajtaja elé, és gondoskodj arról, hogy elég szolga és eunuch álljon rendelkezésére! Teljesítsék minden kívánságát, és ügyeljenek arra, hogy semmi bántódása ne essék! E-Thas ebből tudhatta, hogy a foglyot megerősített őrséggel a nők szárnyába kell kísérnie, ott a következő hét napra a toronyba zárnia, és olyan megbízható őrséget állítania mellé, amely képes gátját vetni minden szabadulási kísérletnek. Tara már kifelé tartott a teremből, amikor O-Tar közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogta: – Ez a hét talán elég lesz ahhoz, hogy rájöjj arra, mily magas megtiszteltetésben részesítelek. Egyébként ez az egyetlen választásod.

A lány magasra emelt fejjel folytatta útját kifelé a nagyteremből, mintha meg sem hallotta volna a férfi szavait, s mereven nézett maga elé. Miután Ghek elment, Gahan még egyszer végigsétált a palota elhagyatott szárnyának folyosóin és a kazamaták egy részén. Egyre csak annak a nyomait kereste, hogy hová is hurcolhatták Héliumi Tarát. Addig járt föl s alá a csigalépcsőn, míg szinte minden centijét kívülről ismerte már, a kazamaták legmélyétől a magas torony legtetejéig, és azt is megtudta, hogy a különféle szinteken milyen helyiségek nyílnak a lépcsőházból, és milyen szerkentyűk működtetik a rejtekajtókat. Azt ette, amit a kazamatákban talált, éjszakára pedig O-Mai királyi fekhelyén húzta meg magát. Az sem zavarta, hogy ágyát a halott jeddak ijesztő lábával kell megosztania. Nem tudhatott arról, hogy körülötte a palotában viszont lázas készülődés folyik. Harcosok és vezéreik mogorván végezték dolgukat, időről időre kis csoportokban összegyűllek, és haragosan gesztikulálva megbeszélték mindazt, ami a leginkább bántotta őket. A Tara bebörtönzését követő negyedik napon E-Thas, O-Tar kedvenc udvarmestere bekopogtatott gazdája lakosztályába. O-Tar egyedül volt, és miután tisztázták a napi tennivalókat, maradásra kérte szolgáját. – Tudod jól, E-Thas, hogy névtelen harcos voltál, mielőtt magamhoz emeltelek volna. Most nem akárki vagy, palotámban rögtön utánam következel a rangsorban. No, ezért nem is nagyon kedvelnek téged. Gondol-. kozz csak el, mi is történne veled, ha váratlanul másik jeddak kerülne

Manator trónjára. Úgy tudom, hatalmas vezéreket is sikerült magadra haragítanod. – Ne is mondd, ó, O-Tar! – intett E-Thas. – Az utóbbi időben nekem is nemegyszer eszembe jutott mindez, és tettem is a dolog érdekében egyet s mást. Például nagyon kedves voltam legvérmesebb ellenségeimmel is Ettől talán valamelyest csillapszik majd dühük. – Szóval te is tudod, hogy valami baljós dolog készül – horkant fel a jeddak. E-Thas kényelmetlenül fészkelődött, de nem válaszolt semmit. – Mért nem jöttél hozzám azonnal a rossz előérzeteiddel? – követelt választ O-Tar. – Hát ezt nevezed te hűségnek? – Féltem, ő, hatalmas jeddak! Féltem, hogy nem értenéd meg, és csak felbőszítenélek vénasszonyos fecsegésemmel. – Mit tudsz? Ki vele! A teljes igazságot akarom tudni! – A harcosok és vezéreik nyugtalanok – fogott bele a magyarázatba E-Thas. – Még hajdanvolt barátaid és híveid is tartanak a hangadóktól. – És ezek mit mondanak? – A jeddak valósággal vicsorított. – Azt, hogy te is gyáva vagy belépni O-Mai, a Kegyetlen lakrészébe, hogy kihozd onnan a Turan nevű rabszolgát. Jaj, ne rám haragudj, ó, jeddak! Én csak azt ismétlem el előtted, amit hallottam. Még mindig a te hűséges E-Thasod vagyok s maradok, és nekem eszem ágában sincs hitelt adni az ilyen hitvány rágalmaknak.

– Ugyan, ugyan – ingatta a fejét O-Tar. – Hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy az a rabszolga még mindig ott rejtőzik-e. A vezéreim ott voltak, de nem láttak. – A vezéreidnek az a fő baja, hogy te nem voltál velük. Azt mondják, hogy Manator trónján gyávának nincs helye. – De hiszen ez árulás! – ordított fel O-Tar. – De még ennél is messzebbre mentek, ó, nagy jeddak – folytatta az udvarmester. – Azt mondják, hogy nemcsak O-Mai lakosztályába félsz betenni a lábadat, hanem szerintük még a Turan nevű rabszolgától is rettegsz. Ezenkívül téged okolnak mindazért, ami A-Kor-ral megtörténhetett. Úgy képzelik, hogy megöletted. Mindannyian nagyon kedvelték A-Kort, s többen nem restellik hangosan is kimondani, hogy belőle, ha megéri, igazi nagy jeddak válhatott volna. – Ezt merészelik híresztelni? – hörögte O-Tar. – Egy napon merik emlegetni a rabszolganő fattyat velem, a jeddakkal? – De hisz ő mégiscsak a fiad volt, O-Tar – emlékeztette E-Thas. – Ezenkívül ő volt a legnépszerűbb férfi szerte a városban. Félre ne érts, mindezt én nem szemrehányásnak szántam, mindössze arról van szó, hogy bizonyos tények fölött nem lehet szemet hunynod. Csak akkor erősítheted meg újra helyzetedet, ha az összes eshetőséggel előre számolsz. O-Tar leroskadt egy padra. Hirtelen nagyon öregnek és törődöttnek tűnt, s mintha össze is ment volna. – Átkozott legyen az a nap, amelyen a három idegen betette lábát a városomba! – panaszolta fennhangon. –

Bárcsak megkímélt volna U-Dor mindettől! Ő aztán igazán erős volt... és hogy rettegtek tőle az ellenségeim! De hát ő is meghalt, méghozzá az a gyűlöletes rabszolga Turan keze által! Hogy szállna a fejére Issus nagy átka! – Akkor hát mitévők legyünk, jeddakom? – kérdezte EThas. – Nem hinném, hogy a puszta átkozódás segít a bajokon. – Már csak három nap választ el az esküvőtől – nyöszörögte O-Tar. – Nagy-nagy ünnepség lesz, ez a honi szokásunk. Harcosaim és vezéreim is pontosan tudják, hogy az ünnepi napon ajándékokkal halmozom el az arra érdemeseket, és különféle kegyekben részesülhetnek mindazok, akik kiérdemelték. Mondd csak, kik ágálnak ellenem a leginkább? Elküldelek hozzájuk, hogy tudasd velük, miféle jutalmat szánok nekik szolgálataikért. A vezérekből jedek lesznek, a harcosokból vezérek. Kaphatnak palotákat és rabszolgákat is. Na, ehhez mit szólsz, E-Thas? – Nem fog ez menni, O-Tar – rázta meg fejét a másik. – Nem kérnek ők már a kegyeidből. Ennyit még én is biztosan tudok. – Hát akkor meg mit akarnak? – csodálkozott O-Tar. – Olyan jeddakot, aki nem marad el mögöttük bátorság dolgában – mondta nagy merészen E-Thas, bár a térdei csak úgy citeráztak a félelemtől. – Szóval valóban azt hiszik, hogy gyáva vagyok? – hördült fel a jeddak. – Azt mondják, hogy nem mersz belépni O-Mai, a Kegyetlen lakosztályába.

O-Tar hosszú ideig magába roskadva ült, fejét búsan lógatta, s meredten bámulta a padlót. Amikor újra megszólalt, hangja üresen kongott, és egyáltalán nem emlékeztetett normális hanghordozására. – Menj, s mondd meg nekik, hogy a jeddak bemegy OMai, a Kegyetlen lakosztályába, és átkutatja, hogy nyomára bukkanjon Turannak, a szökött rabszolgának!

XXI. fejezet A SZERELEM ÁRA – A gyáva féreg! Még ő mer engem bolond vénembernek nevezni! – A szavak I-Gos szájából szakadtak fel, hallgatósága pedig egy kis csoportnyi vezérből állt. Manator jeddaki palotájának egyik termében gyűltek össze. – Ha A-Kor élne, akkor bezzeg lenne bátor jed-dakunk! – És ki állítja azt, hogy A-Kor meghalt? – kérdezte az egyik vezér. – Ha nem halt meg, akkor hova lett? – kérdezett vissza IGos. – Nemegyszer előfordult már, hogy nyom nélkül tűntek el olyan férfiak, akikről O-Tar úgy gondolta, hogy túlságosan is népszerűek, és túlságosan is közel állnak a trónhoz. – Ha így gondolnám, pontosabban szólva, ha bizonyítékom lenne erre, akkor már rég csatlakoztam volna U-Thorhoz az Ellenség Kapujánál – ingatta a fejét a vezér. – Psszt! – figyelmeztette őket egy másik harcos. – Itt jön épp a talpnyaló! Minden tekintet a közeledő E-Thas felé fordult. – Kaor, barátaim! – köszöntötte őket az udvarmester, de csak néhány mogorva biccentést kapott válaszképpen. – Hallottátok a nagy hírt? – folytatta zavartalanul. Már rég hozzászokott ahhoz, hogy levegőnek nézik. – Aztán mi lenne az a nagy-nagy hír? O-Tar látott egy

patkányt, s rémületében elájult? – érdeklődött gúnyosan IGos. – Vigyázz, vénség! Haltak meg már férfiak ennél kisebb sértésért is! – Áh, én teljesen biztonságban vagyok – vágott vissza IGos. – Más lenne persze a helyzet, ha én lennék Manator jeddakjának bátor és népszerű fia! Ez már egyértelműen nyílt felségsértés volt, de E-Thas ezt is elengedte füle mellett. Elfordult I-Gostól, s a többiekre pillantott. – O-Tar ma éjjel átkutatja O-Mai lakosztályát Turan, a szökött rabszolga után! – mondta. – Nagyon bántja, hogy harcosaiban nincs meg az a bátorság, ami egy ilyen nevetséges feladat elvégzéséhez kellene! Mégiscsak túlzás, hogy magának a j eddaknak kell leereszkednie egy közönséges rabszolga elfogásához! – sziszegte kihívó hangon E-Thas, és már indult is tovább, hogy a palota más részeiben is hírét keltse a közelgő eseménynek. Ami azt illeti, az üzenet második felét saját maga költötte, de ha egyszer oly igen nagy örömmel töltötte el az, ha szégyenkezni látta ellenségeit. Már elhaladt a kis csoport mellett, amikor I-Gos utánakiáltott. – És hánykor szándékszik O-Tar ellátogatni O-Mai termeibe? – A nyolcadik zódus vége felé – válaszolta az udvarmester, és már el is tűnt. – Majd meglátjuk! – mondta I-Gos. – Mit látunk meg? – kérdezte az egyik harcos. – Hát azt, hogy O-Tar tényleg vállalkozik-e a feladatra!

– Aztán hogyan fogjuk ezt megtudni? – Úgy, hogy én odamegyek, és majd csak akkor hiszem el, hogy valóban ott is járt, há a saját szememmel látom! Ha viszont nem lesz ott, akkor mindannyian megbizonyosodunk arról, hogy a jeddakunk gyáva! – mondta a vén preparátor. – Van ott valami, amitől tisztességes ember tényleg megrettenhet? – kérdezte a vezér. – Te mit tapasztaltál abban a hálóteremben? – Hát, nem sokat, de amit hallottam, az elég vészjósló volt. – Mesélj hát! Mondd el, mit láttál és hallottál! – Láttam O-Mai holttestét – mondta vonakodva I-Gos. A többiek beleborzongtak szavaiba. – És nem bolondultál bele? – kérdezték. – Hát úgy nézek én ki? – És újra vissza mersz menni? – Persze. – Akkor egész biztos, hogy bolond vagy! – kiáltott fel valaki. – Szóval láttad a halott O-Mait. No de mit is hallottál? – kérdezte halálra válva egy másik. – O-Mai a hálótermében feküdt a földön, az egyik lába beleakadt selyem ágyneműjébe. Vérfagyasztó nyögéseket és rettentő sikolyokat hallottam. – És nem félsz újra odamenni? – kérdezték egyszerre többen is. – A halottak nem árthatnak nekem – magyarázta I-Gos. – O-Mai ötezer éve fekszik ott, nem hiszem, hogy a zajok

bánni rosszat tehetnének. Egyszer már hallottam őket, és túléltem. Gondolom, semmi bajom nem lesz, ha újra hallom őket. Emlékszem, közvetlenül mellettem hangzott fel az első nyögés, egy falikárpit mögé rejtett fülkében álltam, és a Turan nevű rabszolgát figyeltem. Aztán elragadtam mellőle a nőt. – I-Gos, te nagyon bátor férfi vagy! – mondta az egyik vezér. – O-Tar bolond vénembemek nevezett! Azt hiszem, veszélyesebb dolgokra is képes lennék, csak megtudjam, hogy tényleg be mer-e menni O-Mai termeibe! Ha nem. az most biztosan a bukását jelenti! Eljött az este, egymást követték a zódusok, és lassan eljött az az idő is, midőn O-Tarnak, Manator jeddakjának be kellett lépnie O-Mai hálótermébe, hogy megkeresse Turant. Az emberek többsége nem hisz a rosszindulatú szellemek létezésében, úgyhogy a jeddak félelme többek szemében alaptalannak tűnhet, hiszen mégiscsak egy erős férfiról van szó, aki remek bajvívó, és híres harcos. Ettől függetlenül Manatori O-Tar elég idegesnek tűnt, amint palotája folyosóin O-Mai lakosztálya felé tartott. Amikor végre megállt a poros folyosón, a hálóterembe vezető átjáró előtt, szinte teljesen dermedt volt a félelemtől. Két oka is volt annak, hogy egyedül jött. Egyrészt így senki nem láthatta remegését, másrészt arról sem szerezhetnek tudomást, ha az utolsó pillanatban mégis visszatáncolna. Azt is tudta, hogy ha egyedül képes beváltani ígéretét, vagy legalábbis elhitetni vezéreivel, hogy sikerrel járt, akkor dicsősége sokkal sugárzóbb lesz, mint abban az esetben

lett volna, ha harcosai kíséretében érkezik meg. Ugyan egyedül indult útnak, de egészen bizonyosan érezte, hogy követik. Sejtette, hogy ez csakis azért lehet így, mert alattvalói vagy a bátorságában, vagy a szavahihetőségében nem bíznak. Azt egy pillanatig nem hitte, hogy a Turan nevű rabszolgára rábukkanna. Nem is nagyon akart találkozni vele, mert bár O-Tar nagyszerű, és bátor harcos volt, de tanúja lehetett annak, hogy Turan hogyan állt ki U-Dorral, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ugyanúgy végezze, mind hajdani kegyence. Így csak állt, kezét az ajtókilincsen nyugtatva; félt belépni, félt kívül maradni. Végül saját harcosaitól való félelme nagyobbnak bizonyult annál, ami a bezárt ajtó mögött várhatott rá. Határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, s belépett a terembe. Szinte elborította az évszázadok csendje és porának a szaga. Harcosaitól tudta, hogy merre kell a hálóterem felé indulnia, úgyhogy ólomsúlyú lábakkal elkezdett a szemközt lévő ajtó felé lépkedni. Átvágott a szobán, ahol a jetan-játékosok még mindig örökkön tartó játszmájukkal voltak elfoglalva, és eljutott a rövid folyosóra, amely egyenesen O-Mai hálótermébe vezetett. Kivont kardját bizonytalanul markolta, minden egyes lépés után megállt, hallgatózott. Amikor már majdnem a kísértetjárta terem küszöbére ért, a szíve majdnem megállt a rémülettől. Homlokát hideg veríték borította el. Háta mögül mintha elfojtott lélegzés hangját vélte volna hallani. Ekkor jutott el arra a pontra, hogy a legszívesebben hanyatt-homlok menekült volna a láthatatlan és névtelen rémület elől, amely az előtte nyíló szobában várt rá. De ezt az érzést ugyancsak

maga alá gyűrte a harcosai megvetésétől való rettegés. Hiszen csak arra várnak, hogy megalázhassák! Tán még meg is ölnék! Bizony, bizony, nem volt kétség afelől, hogy ez a sors várna rá, ha gyáván megfutamodna O-Mai lakosztályából. Úgy állt tehát a dolog, hogy egyetlen reményét az ismeretlenbe kellett vetnie az ismert ellenében. Előrelépett. Már pontosan a küszöbön állt. A szoba sötéten tátongott előtte, a folyosó valamivel világosabb volt, így alig-alig tudta kivenni a benti tárgyak körvonalait. Valamit látott a szoba közepére állított ágyból, és a sötét alakból, amely félig rajta, félig a márványpadlón hevert. Amikor beljebb lépett, kardjának hüvelye nekikoccant a k őből faragott ajtófélfának. Legnagyobb rémületére azt kellett tapasztalnia, hogy a selyem ágynemű és a nemes szőrmék megmozdulnak, s egy alak lassan ülő helyzetbe tornázza fel magát O-Mainak, a Kegyetlennek az ágyán. OTar térdei összekoccantak, de sikerült valahogy összeszednie magát, kardját erősebben szorította reszkető ujjai között, s felkészült arra, hogy átlendüljön a termen, s megtámadja a rémítő látomást. Egyetlen pillanatig habozott csak. Hirtelen megérezte, hogy figyelik – rémes hullarabló szemek, láthatlan szemek, fürkész tekintetek, amelyek a sötétségen áthatolva mintha egyenesen rettegő szívébe pillantottak volna. Készült nekilendülni, de ekkor az ágyon heverő alakból hátborzongató sikoly szakadt fel, és O-Tar eszméletlenül esett össze. Gahan mosolyogva kászálódott fel O-Mai ágyáról, de villámgyorsan előrántotta kardját, amikor éles füle valami

leheletnyi neszre lett figyelmes. A széthúzott falikárpitok mögött meglátta I-Gos hajlott, aszott alakját. – Tedd el a kardodat, Turan! – szólalt meg a vénember. – I-Gostól nem kell tartanod. – Mit keresel itt? – kérdezte Gahan. – Azért jöttem, hogy megbizonyosodjam arról, hogy ez a gyáva féreg becsap-e bennünket. Még ő nevezett engem idétlen vénembernek! Nézz csak rá! Elájult a félelemtől. Megvallom, ezen nincs sok csodálkoznivaló! Elég rémítőt sikoltottál. Még én is megijedtem tőled. Szóval a múltkor is te nyöszörögtél és visítoztál itt, tudod, amikor idejöttek a vezérek, s én elragadtam tőled Tarát. – Szóval te voltál az, vén gazember? – horkant fel Gahan, s fenyegetően I-Gos felé lépett. – Ugyan, ugyan – mentegetőzött az öregember. – Persze, hogy én voltam, de akkor még az ellenségednek számítottam. Azóta sokat változott a helyzet. Ma már nem tennék ilyet. – Hogyhogy változott a helyzet? S mi változtatta meg? – Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mennyire gyáva a jeddákom, és te meg a lány mennyire merészek vagytok. Öreg vagyok már, az életem legnagyobb részét egy másik korban éltem le, és igazán nagyra tartom a bátorságot. Először haragudtam a lányra, mert megtámadott, de később csodálni kezdtem a merészségét, ebben is és másban is. Az a lány nem fél se O-Tar-tól, se tőlem, se a manatori harcosoktól. Aztán ott voltál te! Hogy harcoltál! Mintha milliónyi ősöd lelke költözött volna beléd! Már nagyon sajnálom, hogy a Jetan

Mezején lelepleztelek. Azt is bánom, hogy a Tara nevű lányt visszahurcoltam O-Tarhoz. De ígérem, mindent jóváteszek. A barátod szeretnék lenni. Íme, lábadhoz helyezem a kardomat. – Ezzel I-Gos elővonta fegyverét, s Gahan lába elé vetette. A gatholi tudta, hogy ilyen ünnepélyes fogadalmat szinte senki sem szeg meg, ezért lehajolt, felvette az öregember kardját, és a markolatánál fogva visszaadta, jelezve, hogy elfogadja I-Gos barátságát. – Hol van Héliumi Tara hercegnő? – kérdezte ezután. – Biztonságban van? – Az asszonyok szárnyába zárták, egy toronyba. Ott várja hogy eljöjjön annak a szertartásnak az ideje, amely Manator jeddarájává teszi – hangzott I-Gos válasza. – Szóval ez a féreg azt merte gondolni, hogy Héliumi Tara összeállna vele? – hörögte Gahan a düht ől elfúló hangon. – No, ha még nem halt bele a félelembe, akkor most rögtön teszek arról, hogy ne maradjon az élők sorában! – Ezzel már lépett volna az aléltan heverő O-Tar felé, hogy átdöfje a jeddak szívét. – Ne! – kiáltott fel I-Gos. – Ha meg akarod menteni a hercegnődet, akkor ne öld meg őt, sőt, imádkoz hogy még egy darabig életben maradjon. – Hogyhogy? – nézett rá Gahan. – Abban a pillanatban, ahogy O-Tar halálhíre eljutna a nők szárnyába, Tara hercegnőnek szörnyű vége lenne. Az ottani asszonyok tudnak arról, hogy O-Tar Manator jeddarájává akarja tenni őt, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy még a legkevésbé féltékeny természetű manatori nő

is halálosan gyűlöli Héliumi Tarát. Jelenleg egyedül O-Tar hatalma mentheti meg attól, hogy bármi bántódása eshessek! Ha O-Tar meghalna, azonnal átküldenék a katonák és rabszolgák szállására, mert attól a perctől kezdve nem lenne senki, aki majd bosszút állna érte. Gahan visszalökte kardját hüvelyébe. – Na jó, lehet, hogy igazad van. De akkor mihez kezdjünk most vele? – O-Tarra mutatott. – Hagyjuk itt – tanácsolta I-Gos. – Nem halt meg. Mihelyt magához tér, olyan nagyszerű történettel fog visszatérni uralkodói termeibe, hogy nem lesz senki, aki ne adna hitelt szavainak. Akarom mondani, rajtam kívül senki. Gyere! Bármely pillanatban magához térhet, s nem szabad, hogy itt találjon bennünket. I-Gos a jeddakhoz lépett, egy pilllanatra mellétérdelt, majd visszatért Gahanhoz. Együtt hagyták el O-Mai lakosztályát. A csigalépcsőhöz mentek, felmásztak egy felsőbb szintig, majd egy rejtekajtón át kiléptek a palota tetejére. A palota egy alacsonyabb épületszárnyának tetején voltak. I-Gos egy közeli magas toronyra mutatott. – Most ott lakik Hélium hercegnője, és a szertartás kezdetéig ott teljes biztonságban is marad. – Másoktól talán igen! – vágott közbe Gahan. – Csakhogy előbb öli ő meg magát, mintsem Manator jeddarája legyen! – Megtenné? – kérdezte I-Gos. – Meg bizony, hacsak nem sikerül előbb eljuttatnod hozzá azt az üzenetet, hogy élek, s még mindig van remény!

– Nem fog az menni! – rázta a fejét az öregember. – OTar mindig is nagyon vigyázott arra, hogy az asszonyai szállására ne lehessen csak úgy besétálni. Legmegbízhatóbb harcosai és rabszolgái állnak őrt, és a szolgálók között is rengeteg a kémje. Csak épp senki nem tudja melyikük van megbízva ilyen feladattal. Egy veréb nem repülhet el úgy a torony fölött, hogy ne figyelné száz szempár is a röptét. Gahan a Tarát fogva tartó torony kivilágított emeleti ablakaira meredt. – Meg fogom találni a módját, attól ne tarts, I-Gos! – Nincs annak módja – nézett vissza rá az öreg. Egy ideig csak álltak a haldokló Mars ragyogó csillagjai és fénylő holdjai alatt. Azt tervezgették, hogy mihez is kezdenek majd akkor, amikor Héliumi Tarát áthozzák a magas toronyból O-Tar tróntermébe. Csak akkor és ott adódhat valami halvány esély arra hogy sikerül megmenteni a lányt, magyarázta I-Gos. Gahan nem tudta, hogy mennyire bízhat meg az öregemberben, úgyhogy nem beszélt arról a tervről, amiről Ghek útján üzent Florannak és Val Dornak. Inkább azzal foglalkozott, hogy többször is megnyugtatta az öreg preparátort, hogy amennyiben őszinték a szándékai, és valóban segít neki, úgy alkalma lesz annnyira befeketítenie O-T a tervezett esküvő éjszakáján, amennyire csak akarja. – Akkor jön el a te időd, I-Gos – mondta. – Ha akad más is, aki hozzád hasonlóan érez, akkor nyugodtan készítsd fel őket, hogy lesz majd alkalmuk bosszút állni O-Taron, aki gőgjében a hadúr lányának a kezére mert pályázni! Mikor

és hol találkozzunk legközelebb? Most mennem kell, hogy válthassak pár szót Tarával. – Tetszik a merészséged – mondta a másik. – Bár nem hiszem, hogy jutsz is vele valamire! Nem fogsz tudni beszélni a héliumi hercegnővel, bár nem kétlem, hogy számos manatori vére omlik a nők szállásának márványpadlójára addig is, amíg minderre magadtól rájössz. Ez a te halálodat is jelenti majd, ó, Turan! – Engem ugyan nem ölnek meg – mosolygott Gahan. – Mikor és hol találkozzunk tehát? Éjjelente itt leszek O-Mai hálótermében. Azt hiszem, egész Manatorban ez a legbiztonságosabb hely. Indulok. – Legyenek veled őseid szellemei! – köszönt el tőle IGos. Miután az öregember elment, Gahan átvágott a tetőn a magas torony irányában, és megvizsgálta a falat. Valószínűleg betonból volt, amit utólag művészileg megfaraghattak. A felszínét finom minták borították. Alig látszott rajta a kor, holott nyilvánvaló volt, hogy évszázadokkal korábban építették. Megesik ez a Marson, ahol ritkán van eső, porvihar, és a klíma általában száraz. Gahan azonnal látta hogy a legmerészebb ember is kétszer meggondolná, vállalkozzon-e a fal megmászására. Máskor Gahan sem vágott volna neki, de most a szeretett asszony élete múlott vakmerőségén. Levette a szandálját és a fegyvereit, mindössze azt az övet tartotta magán, amelyen tőre függött. Elkezdett felfelé mászni a torony falán. Kézzellábbal kapaszkodott a kőfaragványokba, lassan tornászta magát egyre feljebb. Igyekezett messze elkerülni az

ablakokat, és megmaradni a torony árnyasabbik oldalán. Az építmény úgy 15-20 méterre magasodott a palota hozzá csatlakozó része fölé, öt szintje volt, amelyekről minden irányban ablakok tekintettek, s az ablakok előtt erkély húzódott. Gahan ezeket kerülte a leginkább, holott a kilencedik zódusban vajmi csekély volt a valószínűsége annak, hogy a torony lakói közül bárki is ébren lenne. Nesztelenül haladva végre sikerült feltűnés nélkül eljutnia a legfölső szint ablaksoráig. A lentiekhez hasonlóan az ablakokat itt is berácsozták, úgyhogy semmi esélye nem volt arra, hogy bejusson a Tara börtönéül szolgáló épületbe. Az első ablak sötét volt, a második mögött azonban gyengén megvilágított kamrácskát látott, melyben egy őr szundikált az ajtó előtt. Ugyanitt volt a kezdete annak az átjárónak, amely az alsóbb szintekre vezetett. Gahan egy másik ablak felé indult, de most már igyekezett a toronynak azon az oldalán maradni, amely alatt úgy három-négy méterre egy udvar húzódott. Rájött arra is, hogy sietnie kell, mert rövid idő múlva feljön Thuria és a hold fényénél megláthatják. Magában szinte könyörgött azért, hogy a soron következő ablak mögött ott találja Héliumi Tarát. Az ablaknyílásbá kapaszkodva belesett, és egy kicsiny, félhomályos kamrát látott. A kamra közepén ágy állott, amelyen selymek és szőrmék alatt valaki éppen aludt. A takarók alól kinyúlt egy kéz, melynek ritka szépségét és a rácsatolt karkötőt Gahan több mint jól ismerte. Az egész szobát jól át tudta tekinteni, így biztos lehetett abban, hogy Tarán kívül más nem tartózkodik benne. A gatholi a rácsokhoz szorította arcát, és elsuttogta a szívének oly igen

kedves nevet. A lány megmoccant, de nem ébredt fel. Gahan ezúttal hangosabban kezdte szólongatni. Tara felült, körülnézett, és ugyanebben a pillanatban egy hatalmas eunuch is talpra ugrott. Gahan őt eddig nem láthatta, mivel e percig az ágy túlodalán hevert a szőnyegen. Ezzel egyidőben felragyogott Thuria fénye, amely tisztán kirajzolta az ablakhoz tapadó férfi körvonalait. Az eunuch előrántotta kardját, és már ugrott is az ablak felé. Szegény Gahan könnyűszerrel áldozatává válhatott volna gyilkos pengéjének, ha Héliumi Tara nem veti rá magát őrére, s nem rántja vissza az ablaktól. Már a kezében volt a karcsú és hajlékony tőr, amelyet eddig bőrövében rejtegetett, s hirtelen elszánással sikerült még azelőtt szíven szúrnia a hatalmas, gonosz eunuchot, hogy az lerázhatta volna magáról. Az őr egyetlen hang nélkül nyúlt el a padlón, Tara pedig gyors léptekkel az ablakhoz futott. – Vezérem, Turán! – kiáltotta. – Hogy vállalkozhattál ily vakmerőségre! Még a te bátor szíved sem segíthet rajtam itt! – Ebben ne légy olyan biztos, ó, szívem úrnője! – válaszolta a férfi. – Most csak szerelmes szavaimat tehetem lábaid elé, de ezeket majd tettek fogják követni! Annyira féltem, hogy kárt teszel magadban, csak hogy elkerüld az O-Tar által rád mért méltatlan sorsot! Azért jöttem, hogy új reményt öntsek beléd, és megkérjelek, hogy akarj élni az én kedvemért! Tudnod kell, hogy van még lehetőség a megmenekülésünkre, és ha minden úgy megy, ahogy elterveztük, akkor végre mindannyian szabadok

leszünk. Keress majd meg a trónteremben azon az éjszakán, amikorra O-Tar a menyegzőt kitűzte! És most mondd meg gyorsan, hogyan is szabadulhatunk meg ettől a fickótól. – Ezzel a földön fekvő eunuch holttestére mutatott. – Emiatt ne aggódj – válaszolta a lány. – Hajam szála sem görbülhet, annyira rettegnek ezek O-Tar haragjától. Ha nem így lenne, akkor már rég halott lennék, mivel az itteni nők mind szívből gyűlölnek engem. Egyedül O-Tar büntethetne meg, őt viszont egy eunuch élete egyáltalán nem izgatja. Láthatod, hogy nincs mitől félnünk. Kezük a rácsok között egymásba kulcsolódott. Gahan közelebb húzta magához a lányt. – Csak egy csókot, ó, hercegnő, mielőtt mennem kell! – suttogta. – Én vezérem – suttogta Dejah Thorisnak és Barsoom hadurának büszke leánya, és száját odakínálta Turannak, az egyszerű panthannak.

XXII. fejezet A MENYEGZŐ NAPJA O-Tar, Manator jeddakja kinyitotta a szemét. O-Mai kamrájának síri csöndje nyomasztólag nehezedett rá. Eszébe jutott, hogy milyen rémisztő látványban volt része, mielőtt elvesztette volna eszméletét. Fülelni kezdett, de nem hallott semmit. Ahogy fektében körülnézett, nem látott semmi olyat, ami megijesztette volna. Lassan felemelte a fejét. Az ágy mellett a padlón még mindig ott hevert az a dolog, amely már első pillantásra is felkeltette figyelmét. Most rémülten hunyta le szemét, amikor rájött arra, mi is fekszik mellette valójában. A „dolog” nem moccant, és hangot sem, adott ki magából, úgyhogy O-Tar újra kinyitotta a szemét, és talpra kecmergett. Minden tagja reszketett. Az ágyon nem látott semmit, pedig határozottan emlékezett arra, hogy a rémisztő látomás ott volt, és kifejezetten emberi formával bírt. Lassan kihátrált a szobából. Amikor végre kiért a külső folyosóra, láthatta, hogy ott sincs senki. Nem tudta, hogy a kémkedni utána küldött harcosok abban a pillanatban eliszkoltak a vérfagyasztó sikoly hallatán, amikor ő ájultan összeesett. A bal karjára erősített vaskos időmérő szerkezetre pillantott. A kilencedik zódusnak már eltelt a fele, vagyis egy egész órán át hevert magatehetetlenül. Egy egész órát eltöltött O-Mai kamrájában! És ennek ellenére életben van! Belenézett őse arcába, s ennek ellenére sem

bolondult meg. Megrázta magát, és elmosolyodott. Gyorsan úrrá lett idegességén, úgyhogy sikerült úgy eljutnia a palota lakott szárnyába, mintha mi sem történt volna. Fejét magasra emelve, hanyag léptekkel indult az ebédlő felé. Tudta, hogy vezérei ott várnak rá. Amikor belépett, mindannyian felálltak, arcukon hitetlenkedés és döbbenet tükröződött, hiszen a kémek visszatérte után nem hitték volna, hogy bármit is látnak még O-Tarból. A jeddak magában dicsérte az eszét, hogy egyedül indult félelmetes útjára, hiszen így nem akadhatott élő lélek, aki meghazudtolta volna. E-Thas kezét-lábát törve rohant elébe, hogy illő módon köszöntse. Megkönnyebbülése teljesen érthető volt, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sötét pillantásokban részesült az eltelt órában, amíg kedvenc gazdája odavolt. – Ó, bátor és győzedelmes jeddak! – nyüszítette. – Oly boldogok vagyunk, hogy biztonságban megtértél hozzánk! Kérünk, oszd meg velünk nagy kalandod részleteit! – Ugyan, semmiség volt az egész – legyintett O-Tar. – Átkutattam a lakosztályt, aztán elrejtőztem egy időre, hátha visszatér a Turan nevű rabszolga. Úgy tűnik, végleg búvóhelyet változtatott. Kétlem, hogy valaha, is visszatér OMai termeibe. De hisz ez érthető is, mivel alig akad férfi, aki vállalkozna arra hogy azon a rideg, kopár helyen meghúzza magát. – Hát nem támadtak meg? – tudakolta E-Thas, az udvarmester. – Nem hallottál szörnyű sikolyokat és nyöszörgéseket? – Ronda neszeket hallottam, és holmi fantomalakok is

feltűntek előttem. De mihelyt észrevettek, eliszkoltak, úgyhogy egyet sem tudtam elkapni közülük. Belenéztem OMai világtalan szemeibe, és lám, mégsem ment el az eszem. Még pihentem is egy kicsit a teteme mellett. A terem egy távoli sarkában egy aszott, ráncos öregember belekortyolt aranyserlegébe, hogy elrejtse a szája szegletében bujkáló mosolyt. – Fel hát! Igyunk! – kiáltotta O-Tar, és már nyúlt volna tőréhez, hógy annak a markolatával kondítsa meg a rabszolgákat hívó gongot, de az oldalára függesztetl hüvely üres volt. A jeddak értetlenül meredt maga elé. Pontosan emlékezett arra, hogy mikor belépett O-Mai kamrájába, a tőr még nála volt, hiszen akkor végiglapogatta összes fegyverét. Sebaj, gondolta és felkapott egy kanalat az asztalról. Megszólaltatta a gongot, mire futva érkeztek a szolgák, s már hozták is pincéje legerősebb italát. Hajnalhasadás előtt a részeg vezéreknek nemegyszer nyílt alkalmuk kifejezni csodálatukat jeddakjuk bátorságát illetően, de még így is akadtak köztük olyanfok, akik továbbra is mogorván és gyanakodva rázták fejüket. Végre felvirradt a nap, amelyen O-Tar feleségül szándékozott venni Héliumi Tara hercegnőt. A rabszolgák már órák óta segédkeztek a makrancos menyasszony mellett. Tarának három órán belül hétszer kellett fürdőt vennie. Egy távoli vidékről származó rabszolga fürge ujjai tetőtől talpig végigmasszírozták, és illatos olajokkal kenték be testét. Kifejezetten erre az alkalomra készített öltözékét Bársoom nagy fehér majmainak bőréből szabták, bár az irha szinte alig látszott ki a rávarrt gyémántok és

platinadíszek alól. Koromfekete fényes haját magasra tornyozták a fején, a súlyos fürtöket gyémántos tűk tartották a helyükön. A hajépítmény úgy csillogott a belefűzött drágakövektől, mint a csillagok a nyári éjszakán. A nagy készülődés ellenére durcás és mogorva menyasszonyjelölt elindult O-Tar trónterme felé a magas toronyból. A folyosókat zsúfolásig megtöltötték a rabszolgák és harcosok, de ott voltak az asszonyok is, valamint a városlakók, akiknek mindannyiuknak kötelező volt részt venni a szertartáson. Mindent összevetve, Manator minden hatalma, büszkesége, gazdagsága és szépsége összegyűlt az esküvőre. Tara a díszőrség gyűrűjében lassan lépkedett végig a márványfolyosókon. A Vezérek Termének bejáratánál E-Thas fogadta. A csarnok üres volt, csak a kitömött vezérek ültek rezzenéstelenül kitömött thoatjaikon. Az udvarmester végigkísérte a hosszú termen egészen a trónteremig, amely szintén üres volt még. A manatori menyegzői szertartás különbözött a Barsoom más országaiban szokásostól. Itt a menyasszonynak a trón lábánál kellett bevárnia a vőlegényt, a vendégek csak azután léphettek be a terembe. Úgy kellett elhelyezkedniük, hogy mind a trőnterem-nek, mind a Vezérek Csarnokának középső sávjait szabadon hagyják. O-Tarnak röviden el kellett időznie a halott vezérek szellemei között, s csak ezután vonulhatott be arájához. Ez volt a szokás Manatorban. A vezérek egyes sorban átvágtak a Vezérek Csarnokán, majd a hatalmas terem mindkét ajtaja bezárult. Egy idő után újra feltárult a Déli Kapu, s belépett rajta O-Tar. Fekete

öltözékét rubinokkal és arannyal díszítették, arcát nemesfémből készült, groteszk maszk fedte, melyen két hatalmas rubin jelezte a szemek helyét. A maszkot viselő az ezek alá vágott keskeny résen láthatott ki. A jeddak fejdíszét hatalmas nemesfémből formált tollak ékesítették. Ezt az öltözetet írták elő a ma-natori szokások a királyi vőlegényeknek. A jeddak most ugyanezen szokásrendszer egy másik pontjának tett eleget, amikor egymagában a Vezérek Csarnokába lépett, hogy megkapja elődei áldását és esetleges tanácsait. A csarnok kapuja bezárult a háta mögött. A jeddak magára maradt nagy halottaival. Halandó szeme nem láthatja, hogy mi folyik ilyenkor a megszentelt teremben. Ha Manator hatalmasságainak tiszteletben kell tartaniuk a város hagyományait, akkor ezen kötelezettség alól más sem vonhatja ki magát. Mi közünk is lehetne mindahhoz, ami a Halottak Csarnokában történik? Öt perc telhetett el. A menyasszony csönden álldogált a trónus lábánál. A vendégek halkan, suttogva be szélgettek egymással. Aztán váratlanul feltárul) a Vezérek Csarnokába vezető ajtó, és a küszöbön ott állt a díszes öltözékű vőlegény. A menyegzői vendégek moraja azonnal elcsitult. A vőlegény kimért léptekkel indult a menyasszony felé. Tarának szinte a torkában dobogott a szíve, nem annyira a félelemtől, mint inkább a tehetetlen haragtól. Minden pillanatban beteljesedhet a sorsa, és Turannak még semmi jelét nem tapasztalta. Hol lehet a férfi? És vajon képes-e még tenni valamit szabadulásuk érdekében? Tara körülnézett, de csak O-Tar embereit látta

maga körül. Sehol egy barát... Kezdte teljesen elveszteni a reményt. – Még élek – suttogta maga elé, leginkább azért, hogy úrrá legyen félelmén, és azon a szörnyű reménytelen érzésen, amely teljesen elborította. Ujjai önkéntelenül is megindultak hajlékony tőre felé, amit sikerült észrevétlenül átcsempészni régi öltözékéből az újba. A vőlegény mellé ért, kézen fogta felvezette a lépcsőkön, majd megálltak a trónus előtt, megfordultak, s szembenéztek az ünnepi gyülekezettel. A terem túlsó végéből megindult feléjük egy kis csoportnyi, díszesen öltözött férfi. A menet élén az a magas méltóságot viselő személy haladt, akire az esketés elvégzése várt. Mögötte felcicomázott fiatalember hozta selyempárnán az arany kézibilincset, amelyre majd szükség lesz a szertartás során, ez jelképezi ugyanis a házasság megbonthatatlan szentségét. Ezek szerint Turan elkésett? Tara csak félig figyelt a szertartás hosszú, monoton hangzású imaszövegére. Hallotta, hogyan sorolják el O-Tar erényeit, hogyan írják le a menyasszony szépségét. A végső pillanat egyre közeledett, Turan pedig sehol nem volt. És még ha ideérne is! Mi mást tehetne, mint hogy meghal érte!? Menekülésre semmi esély! Az esketést végző személy az arany bilincsekért nyúlt. Megáldotta őket, majd megfogta Tara csuklóját. Eljött hát az idő! Nincs mit tenni, Barsoom törvényei szerint abban a pillanatban, hogy bezárul a bilincs, félj és feleség lesznek a Manatori O-Tarral. Hiába érkezik később segítség – a házasságot már senki nem bonthatja fel, és

attól a perctől kezdve Turan szemében Héliumi Tara akár halott is lehetne. A lány keze megindult az elrejtett tőr felé, de a vőlegény megelőzte, mert gyorsan elkapta a csuklóját. Valahogy rájöhetett arra hogy mire készül. Tara érezte, hogy a groteszk maszk hasítékain keresztül a férfi szeme rámered, sejtette, hogy a maszk milyen gúnyos mosolyt rejthet el. Így meredtek egymásra egyeden végtelen pillanaton át. Az ünneplő tömeg dermedten hallgatott, mivel az emberek is felfigyeltek a különös történésekre. A pillanat drámaiságát az törte meg, hogy váratlanul nyikorogva feltárult a Vezérek Csarnokába vezető ajtó. Minden tekintet a küszöbön álló, szakadt öltözékét igazgató figura felé fordult, aki nem volt más, mint O-Tar, Manator jeddakja. – Állj! – visította O-Tar, s csoszogva a trónus felé futott. – Fogjátok el a gazembert! Az emberek a trónus előtt álló vőlegényre néztek, aki felemelte kezét, és lekapta arcáról az arany maszkot. Héliumi Tara szeme hatalmasra tágult, amint megpillantotta Turan, a panthan jólismert, kedves arcát. – Turan, a rabszolga! – kiáltozták az emberek. – Halál reá! Halál reá! – Várjatok! – szólalt meg ekkor Turan, és előhúzta kardját, hogy fogadja a rárohanó tucatnyi harcos támadását. – Várjatok! – kiáltotta egy öreg és recsegő hang is. IGos, a vén prepaíétor kilépett a vendégek gyűrűjéből, s a harcosokat megelőzve a trónus lépcsői felé igyekezett.

Az öregember láttán a katonák megtorpantak, mivel a Barsoom népei között szokásos módon tisztelték a kor Ez nem ritkaság olyan országokban, ahol a vallás alapja az elhunyt ősök tiszteletében rejlik. Egyedül O-Tar nem figyelt az öregemberre. Zavartalanul folytatta útját a trónus felé. – Állj meg, gyáva féreg! – visította I-Gos. A vendégek döbbenten meredtek az aszott öregemberre. – Manator férfijai! – kezdett bele mondandójába vékony, fülsértő hangon I-Gos. – Hát azt akarjátok, hogy egy gyáva, hazug fráter legyen az uralkodótok? – Le vele! – hörögte O-Tar. – Majd ha végeztem! – vágott vissza az öreg. – Jogom van szólni! Az életemet kockáztatom akkor, ha kiderül, hogy nincs igazam. Ezt mindannyian pontosan tudjuk. Követelem tehát, hogy hallgassatok meg. Jogom van a figyelmeteket kérni. – Joga van – zúgták egyhangúan a teremben lévő harcosok. – Bizonyítani tudom, hogy O-Tar gyáva féreg és hazug is – folytatta I-Gos. – Azt állítja, hogy bátran szembenézett OMai kamrájának borzalmaival, hogy átkutatta a lakosztályt, de nem találta sehol a Turan nevű rabszolgát. Én pontosan tudom, hogy mi történt, mert egy kárpit mögé rejtőzve ott voltam a tiltott kamrában. Turan is ott volt, méghozzá egyenesen O-Mai ágyában. Amikor a félelemtől reszkető O-Tar belépett a hálókamrába Turan felült és átható üvöltést hallatott. Erre O-Tar felnyögött és ájultan esett össze.

– Hazugság! – tajtékzott O-Tar. – Dehogy hazugság. Mint mondtam, bizonyítani tudom, hogy igazat szólok – fojtotta belé a szót I-Gos. – Észrevette-e valamelyikőtök, hogy azon az éjszakán, amikor állítólag a tiltott termekben járt, O-Tar visszatértekor dicsekedni kezdett, majd szólítani akarta a szolgákat, hogy hozzanak bort a nagy kaland megünneplésére. Már nyúlt a tőre után, hogy szokás szerint azzal üsse meg a gongot. no, most már emlékezlek? Arra is, hogy nem volt nála a tőr? Nos hát, felelj nekem, O-Tar, hol a fegyvered, amit magaddal vittél O-Mai hálószobájába? Aha, te nem tudod, én viszont igen. Ugyanis az történt, hogy miközben te ájultan feküdtél, én kiemeltem a fegyvert az öveden függő hüvelyből, és O-Mai ágyának selyem lepedői közé rejtettem. Most is ott kell lennie. Ha bárki is kételkedne a szavaimban, az csak menjen és győződjön meg a saját szemével arról, hogy a mi jeddakunk micsoda egy nyúlszívű féreg. – No és a szökött rabszolgával mi legyen? – kérdezte az egyik harcos. – Hagyjuk, hogy büntetlenül ácsorogjon Manator trónusa előtt, míg mi eldöntjük, hogy az uralkodónk miféle ember? – Az ő bátorsága segített hozzá ahhoz, hogy tudomást szerezzek O-Tar gyávaságáról – hangzott I-Gos válasza. – Biztos vagyok abban, hogy benne méltóbb jeddakra találnátok. – Bízd csak ránk, hogy hogyan találunk jeddakot magunknak! Ragadjátok meg a rabszolgát és végezzetek vele! – szólt a harcos, s a terem minden zugából helyeslő

kiáltások szálltak a hangadó harcos felé. Gahan feszülten figyelt, mintha még várt volna valamire. Látta hogy a harcosok egyre közelebb kerülnek az emelvényhez, amelyen Tarával állt. Egyik kezében kivont kardját tartotta, a másikkal védelmezőn átfogta a lány vállát. Azon töprengett, hogy vajon végzetesen elszámította-e magát a tervezgetés során. Ha igen, akkor most az életével fizet a gondatlanságáért. Csakhogy ebben az esetben Tara minden bizonnyal követni fogja a halálba. Hát minden hiába volt? Közben a harcosok egy része arra jutott, hogy sokkal fontosabb lenne elmenni O-Mai hálókamrájába meg nézni, hogy ott van-e a tőr, és ily módon bizonyosságul szerezni O-Tar gyávaságáról. Végül úgy döntöttek, hogy a három már ott járt vezért bízzák meg a feladattal. – Ne féljetek – nyugtatgatta őket I-Gos. – Nincs olt semmi, ami bánthatna benneteket. Gyakran jártam olt, és Turan is több éjszakát töltött a tiltott termékben, ő hallatta azokat a vérfagyasztó sikolyokat és idegborzoló nyögéseket is, amiktől a múltkorában úgy megrettentetek. Csak azért csinálta, hogy megszabaduljon tőletek. A három férfi szégyentől vöröslő arccal indult kifelé a teremből. A többiek figyelme most már osztatlanul Gahanre irányult. Kivont karddal közeledtek a trónushoz, de azért nagyon óvatosak voltak, mert még mindannyian pontosan emlékeztek arra, hogy a rabszolga milyen vakmerő bátorsággal állt helyt a Jetan Mezején. Épp elértek a trónszék lépcsőjéhez, amikor valahonnan a fejük fölül három hatalmas durranás hallatszott. Turan

megkönnyebbült mosolyra húzta a száját. Talán mégsincs túl későn. A harcosok megálltak és fülelni kezdtek. Most már tisztán ki tudták venni a muskéták hangját. Lehetséges lenne, hogy a palota tetején ádáz küzdelem folyjék? – Ez meg mi? – kérdezgették egymást. – Talán vihar tombol Manator felett – vélte valaki. – Ne törődjetek most a viharral, inkább öljétek meg a rabszolgát, aki fel merészkedett kapaszkodni jeddakotok trónusához – visítozta O-Tar. – Fogjátok már le! Alig fejezte be a mondatot, amikor kettévált a trónus mögé függesztett kárpit, és a mögötte húzódó átjáró sötétjéböl egy harcos lépett ki. A teremben lévők ajkát részben meglepett, részben elkeseredett kiáltások hagyták el. – U-Thor! – visszhangzott a név a teremben. – Felségsértés! – Felségsértésről szó sincs – szólalt meg mély hangián U-Thor. – Elhoztam hozzátok Manator új jeddakját, aki nem hazug féreg, hanem bátor férfi, és mindannyian nagyon kedvelitek. Ezzel félreállt az átjáró nyílása elő, l és mögötte láthatóvá vált egy másik harcos alakja. A-Kor volt az. Láttán újra kiáltások remegtették meg a levegőt. Pártállástól függően voltak harcosok, akik örültek, voltak, akik meglepődtek, és természetesen voltak olyanok is, akiknek a tetszését nem nyerte meg az események ilyeténképpen való alakulása. AKor mögött egy csapatnyi harcos tűnt fel – mindannyian Manatosban élő manatoriak voltak. O-Tar egyre csak támadásra buzdította katonáit. Egyszer

csak több sebből vérző, tépett ruhájú padwar bukdácsolt be a terembe. – A város elesett! – nyögte. – A manatosi csürhe megállíthatatlanul özönlik befelé az Ellenség Kapuján át. A fellázadt gatholi rabszolgák lemészárolták a palotaőrséget. A Jetan Mezején és a palota tetején hatalmas hadihajók szálltak le. Manator utcáin héliumi és gatholi katonák menetelnek! Egyre csak a héliumi hercegnő nevét kiáltozzák, meg azt, hogy a holttestünkből építenek máglyát, úgy égetik porrá a várost. Az ég teljesen elsötétült az érkező hadihajóktól. Csak jönnek, jönnek, megállíthatalan sorokban dél és kelet felől. Ekkor a Vezérek Csarnokának kapuja váratlanul ismét kitárult, és a manatoriak tekintete a küszöbön álló termetes, fehér bőrű, fekete hajú férfira szegeződött, akinek szürke szeme acélos fénnyel csillogott. Jól látszott, hogy háta mögött a Vezérek Csarnokát megtöltik a távoli országok viseletébe öltözött harcosok. A férfi láttán Héliumi Tara szíve hatalmasat dobbant, hiszen a terembe lépő alak nem volt más, mint Barsoom hadura, John Carter, aki diadalmas csapata élén épp idejében érkezett lánya megmentésére. A mellette álló harcos személyét illetően sem lehetett kétség, hiszen Djor Kantos volt az, Tara vőlegénye. A hadúr alaposan szemügyre vette az elétáruló képet, és csak ezután szólalt meg. – Tegyétek le a fegyvert, manatori férfiak – mondta. – Látom, hogy a lányom él és sértetlennek tűnik, úgyhogy magam sem fogok vért ontani. Városotokat gatholi, héliumi

és manatosi csapatok tartják az ellenőrzésük alatt. A palota a gatholi rabszolgák kezére került, de vagy ezer a saját harcosaim közül is itt van. Ők a tróntermet vették körül. A jeddakotok sorsa a kezetekben van, én nem akarok beleavatkozni a magánügyeitekbe. Mindössze azért jöttem, hogy kiszabadítsam lányomat és az itt fogva tartott gatholi rabszolgákat. Szólottam! – Ezzel válaszra sem várva elindult a terem közepén szabadon hagyott sávon Héliumi Tara felé, azzal sem törődve, hogy egyelőre szinte csak ellenséges harcosok veszik körül. Manator vezéreinek a döbbenettől elállt a lélegzete. OTarra pillantottak, de a jeddak csak bámult maga elé és kiszolgáltatottan tűrte, hogy az idegen katonák bemasírozzanak a Vezérek Csarnokából és körülvegyék a trónteremben összegyűlteket. Egyszer csak megjelent az ajtóban egy dwar a héliumi seregből. – Elfogtunk három vezért – jelentette a hadúrnak. – Kérik, hogy idejöhessenek és beszámolhassanak a küldetésükről társaiknak. Azt állítják, hogy Manator sorsa függ attól, amit mondani akarnak. – Jöjjenek! – A hadúr megvonta a vállát. Egy csapatnyi fegyveres a trónus lépcsőjéig kísérte a három vezért. A kis küldöttség szószólója előlépett, a manatoriak felé fordult és jobb kezével a magasba emelt egy drágakövekkel kivert markolatú tőrt. – Megtaláltuk – jelentette ki. – Pontosan ott volt, ahol IGos mondta. – Nem szólt többet, de fenyegető tekintettel kezdte méregemi O-Tart. – Éljen A-Kor, Manator jeddakja! – kurjantott fel valaki a

tömegben. A kiáltást vagy száz harcos visszhangozta. – Manatornak mindig is csak egy jeddakja volt – folytatta a tőrt markoló vezér. Még mindig nem vette le a tekintetét a teljesen összetört O-Tarról, közelebb lépett és felé kínálta a fegyvert. – Manatornak mindig is csak egy jeddakja volt – ismételte el sokatmondó hangsúllyal a mondatot. O-Tar megmarkolta a felé nyújtott pengét, kiegyenesedett, majd egyetlen jól irányzott mozdulattal szíven szúrta magát. E cselekedetével nem csak népe megbecsülését sikerült valamennyire visszanyernie, de általa kiérdemelte helyét a Vezérek Csarnokában is. Amikor a padlóra zuhant, egy pillanatra néma csend támadt a hatalmas teremben. – O-Tar halott – szólalt meg egy idő után U-Thor. – Uralkodjék A-Kor mindaddig, amíg Manator vezérei el nem döntik, hogy ki méltó a jeddak trónusára. Ehhez mit szóltok? – Uralkodjék A-Kor! – kiáltották egybehangzóan a harcosok. – Manator új jeddakja A-Kor! A-Kor felemelte kardját, így kért egy kis csendet. – A-Kor, Manatos nagy jedje, a gatholi flotta vezetője és a híres John Carter, Barsoom hadura megegyeztek abban, hogy Manator városában helyre kell állítani a békét. Felszólítom hát harcosaimat, hogy fogadják vendégszerető módon az idegen katonákat, és mutassák meg nekik városunk csodáit. Szólottam. Ezután U-Thor és John Carter szólt a saját katonáihoz arról, hogy fogadják jó szívvel a manatoriak vendégszeretetének minden jelét. Amikor a terem kezdett

kiürülni, Djor Kantos megindult Héliumi Tara felé. A lány egész eddig mérheteüenül boldog volt, hogy végre szabadon lélegezhetett, vőlegénye látványától azonban most elszorult a szíve. Úgy érezte, hogy akaratlanul is megbántotta az előtte álló férfit. Nem érzett nagy kedvet a beszélgetéshez, ami pedig elkerülhetetlen volt. Tudta, hogy szégyen vár rá, de csak így bonthatja fel azt az egyezséget, amely oly régen állt fenn kettejük között. Djor Kantos letérdelt, és ajkához emelte a karcsú ujjakat. – Hélium gyönyörű lánya – kezdett bele a mondandójába. – Hogyan is foghatnék hozzá annak elbeszélésébe. hogyan is számolhatnék be arról a becstelen tettről, amit akaratomon kívül elkövettem ellened? Csak nagyvonalúságodban bízhatom, abban, hogy hajlandó vagy megbocsátani nekem. De azt is tudnod kell, hogy O-Tarhoz hasonlóan készen állok végezni magammal, ha te azt lámád jónak. – Mit beszélsz? – csodálkozott Tara. – Nem értek egy szót sem az egészből. Ne kínozz, így is majd megszakad a szívem a gyötrelemtől. Megszakad a szíve! Hát, ez nem volt valami biztató kilátás. Az ifjú padwar hirtelen úgy érezte, hogy inkább meghal, csak ne kelljen elmondania azt, ami a szívét nyomja. – Mindannyian halottnak hittünk, ó, Héliumi Tara – kezdett bele újra. – Egy egész évig távol voltál hazádtól. Illő módon meggyászoltalak, de aztán, épp egy hónapja. nos, feleségül vettem Olvia Mathist. – Felnézett, mintha arra biztatná a lányt, hogy szúrja csak szíven bátran, ne

habozzon. – Bolond fiú! – kiáltott fel Tara. – Ennél jobb hírrel nem is örvendeztethettél volna meg. Ó, Djor Kantos, olyan boldog vagyok, hogy a legszívesebben megcsókolnálak! – Nem hiszem, hogy Olvia Mathis megbántódna – mosolyodott el megkönnyebbülten a férfi. Miközben beszélgettek, egy kisebb csoport lépett a terembe és a trónszék felé indult. A magas férfiak öltözékében az volt a feltűnő, hogy díszítésnek a nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Épp odaértek Taráékhoz, amikor a lány magához intette Gahant. – Djor Kantos, itt az ideje, hogy megismerkedj Turannal, a panthannal, aki bátorságával és hűségével megnyerte magának a szívemet. John Carternak és az újonnan érkezett csapat vezetőjének megrebbent a szeme, aztán a hadúr rejtélyes mosolyra húzta a száját, és lánya felé fordult. – Még hogy Turan, a panthan! – nevetett fel. – Hát te nem tudtad, Hélium szép virágszála, hogy ez a férfi nem más, mint Gahan, Gathol jedje? Héliumi Tara döbbenete csak egy pillanatig tartott, aztán a lány megvonta karcsú vállát és egyenesen Gatholi Gahan szemébe nézett. – Jed vagy panthan, ugyan már! Hát nem teljesen mindegy, hogy az ember rabszolgája korábban mi volt? Ennél többet nem mondott, csak pajkosan szerelmére nevetett. A történet végeztével John Carter felállt székéből és nyújtózkodni kezdett, mint valami hatalmas termetű

oroszlán. – Már menned kell? – kiáltottam fel. Gyűlöltem a gondolatát is annak, hogy ilyen korán elhagyjon. Úgy éreztem, alig egy kis időt töltött velem. – Gyönyörű hegyeid csúcsát már kezdi vörösre festeni a felkelő nap – válaszolta. – Azonnal megvirrad. – Csak egyetlen dologra válaszolj, mielőtt elmennél – könyörögtem. – Aztán mi legyen az? – kérdezte türelmesen. – Hogyan történhetett meg, hogy Gahan O-Tar ruháját viselte, amikor a szertartás kezdetén belépett a trónterembe? – Nagyon egyszerűen. Mármint Gatholi Gahan számára egyszerűen – válaszolta a hadúr. – I-Gos segítségével sikerült belopóznia a Vezérek Csarnokába még az ünnepség kezdete előtt. Az egész nem okozott különösebb gondot, hiszen már jóval korábban mindenkinek el kellett hagynia a két termet. Egyenesen a kazamatákból jött fel abba az átjáróba amelynek a trónszék mögött volt a kijárata, átment a Vezérek Csarnokába és felült arra a thoatra, amelyiknek a lovasa éppen karbantartásra várt odalent, I-Gos műhelyében. O-Tar bejött a terembe, aztán amikor a thoat mellé ért, Gahan egyszerűen rávetette magát és egy súlyos lándzsával fejbe vágta. Azt hitte, hogy megölte, úgyhogy alaposan meglepődött, amikor a jeddak megjelent az ajtóban és panaszkodni kezdett. – És Ghek? Vele mi lett? – Elvezette Val Dort és Florant Tara elromlott repülőgépéhez. Megjavították, aztán együtt indultak

Gatholba Nekem is onnan üzentek. Aztán Ghek visszatért. Ő vezette azt a csapatot, amelyik a tetőről egy csigalépcsőn át hatolt be a palotába. Mihelyt bent voltak, egyenesen a trónterembe mentek. Vele volt A-Kor és UThor is. Aztán amikor az egész kalandnak vége lett, velünk tartott Héliumba. Ma is ott él a rykorjával együtt, amely már közel állt az éhhalálhoz, amikor a manatori kazamaták egyikében rábukkantunk. No de most már elég volt a kérdésekből! Elkísértem a keleti árkádhoz, amelynek íveit már rózsaszínűre festette a közelítő hajnal. – Viszontlátásra! – köszönt el tőlem. – Alig tudom elhinni, hogy tényleg te vagy az – mondtam. – Holnapra biztosan azt fogom képzelni, hogy álmodtam az egészet. Elnevette magát, aztán kivonta kardját és hevenyészett keresztet rajzolt vele az árkád betonfalára. – Ha holnap kételyeid lennének, gyere el ide és győződj meg arról, hogy nem álom volt az egész. Egy pillanat sem telt belé, és már messze járt.

TARTALOM Előszó John Carter a Földön I. fejezet TARA SZESZÉLYESKEDIK II. fejezet KISZOLGÁLTATVA A VIHARNAK III. fejezet A FEJ NÉLKÜLI EMBEREK IV. fejezet FOGSÁGBAN V. fejezet A TÖKÉLETES AGY VI. fejezet A RETTEGÉS HÁLÓJÁBAN VII. fejezet BORZALMAS LÁTVÁNY VIII. fejezet EGY HAJSZÁLON MÚLT... IX. fejezet ISMERETLEN TÁJAK FÖLÖTT X. fejezet CSAPDÁBAN XI. fejezet TARA VÁLASZTÁSA XII. fejezet GHEK TRÉFÁI XIII. fejezet EGY MERÉSZ TETT XIV. fejezet GHEK ÁTVESZI PARANCSNOKSÁGOT XV. fejezet A KAZAMATÁK VÉNEMBERE XVI. fejezet ÚJABB NÉVVÁLTOZTATÁS XVII. fejezet JÁTÉK ÉLETRE-HALÁLRA XVIII. fejezet A HŰSÉG PRÓBÁJA XIX. fejezet RÉMISZTŐ HALOTTAK XX. fejezet A GYÁVASÁG ÁRA XXI. fejezet A SZERELEM ÁRA XXII. fejezet A MENYEGZŐ NAPJA

A

Table of Contents Előszó John Carter a Földön I. fejezet TARA SZESZÉLYESKEDIK II. fejezet KISZOLGÁLTATVA A VIHARNAK III. fejezet A FEJ NÉLKÜLI EMBEREK IV. fejezet FOGSÁGBAN V. fejezet A TÖKÉLETES AGY VI. fejezet A RETTEGÉS HÁLÓJÁBAN VII. fejezet BORZALMAS LÁTVÁNY VIII. fejezet EGY HAJSZÁLON MÚLT... IX. fejezet ISMERETLEN TÁJAK FÖLÖTT X. fejezet CSAPDÁBAN XI. fejezet TARA VÁLASZTÁSA XII. fejezet GHEK TRÉFÁI XIII. fejezet EGY MERÉSZ TETT XIV. fejezet GHEK ÁTVESZI A PARANCSNOKSÁGOT XV. fejezet A KAZAMATÁK VÉNEMBERE XVI. fejezet ÚJABB NÉVVÁLTOZTATÁS XVII. fejezet JÁTÉK ÉLETRE-HALÁLRA XVIII. fejezet A HŰSÉG PRÓBÁJA XIX. fejezet RÉMISZTŐ HALOTTAK XX. fejezet A GYÁVASÁG ÁRA XXI. fejezet A SZERELEM ÁRA XXII. fejezet A MENYEGZŐ NAPJA