Edgar Rice Burroughs TARZAN, A DIADALMAS Edgar Rice Burroughs: Tarzan Triumphant © Edgar Rice Burroughs, 1932 Fordította: Bezeczky Gábor
Prológus
Az élet kárpitjának fonalát az idő alkotja. Az idő örök, állandó, változatlan. A kárpit keresztszálait azonban a Föld négy sarkából, huszonnyolc tengerből, levegőből és az emberek elméjéből sodorja a művész, a Végzet, amikor végtelen mintáját létrehozza szövőszékén. Egy szál innen, egy szál onnan, a múltból ered a harmadik, mely évekig várakozott társaira, melyek nélkül a kép nem lehetne teljes. A Végzet türelmes. Száz vagy akár ezer évig is vár arra, hogy összesodorjon két szálat, melyeknek találkozása nélkülözhetetlen a kárpit létrejöttéhez, a kezdetet és a véget nem ismerő minta kialakulásához. Mintegy ezernyolcszázhatvanöt évvel ezelőtt (a tudósok véleménye eltér a pontos évszámot illetően) szenvedett mártírhalált Rómában Pál, a tarsusi. Különösnek látszhat, hogy egy ilyen régi tragédia komoly hatással legyen egy angol pilótanő és egy amerikai geológiaprofesszor életére – akik közül történetünk kezdetekor egyik sem tud a másik létezéséről –, persze majd akkor, ha már valóban elkezdődik a történet, mivel Pál említése még csak a Prológus része. De mindez egyébként is csak nekünk különös, s nem a Végzetnek, aki csaknem kétezer évig várt türelmesen azokra az eseményekre, amelyekről beszámolok. Mindennek ellenére Létrejött a kapcsolat Pál és a két fiatal között. Ezt a kapcsolatot az epheszoszi Angustus teremtette meg. Angustus, Onesiphorus unokaöccse, szeszélyes, epileptikus fiatalember volt. Azon kevesek közé tartozott, akik akkor tértek át az új hitre, amikor Pál először látogatott Epheszoszba, az ősi ion városba. A fanatizmusra hajló, kora gyerekkora óta epilepsziában szenvedő, az apostolt az Úr földi helytartójának tekintő Angustus ismeretében nem tekinthető furcsának, hogy Pál vértanúhalálának híre súlyosan fenyegette lelkének egyensúlyát. Téveszméjévé vált, hogy üldöztetéstől kell tartania. Elmenekült Epheszoszból, felszállt egy Alexandriába induló hajóra. Magára is hagyhatnánk a tógájába burkolózott, összekuporodott, beteg és riadt alakot a kicsiny hajó fedélzetén, ha nem kellene még megemlítenünk, hogy Rhodosz szigetén, ahol a hajó kikötött, Angustus partra szállt, és valamilyen módon (nem tudjuk, vétellel vagy cserével) szert tett egy északi barbár törzsből származó szőke rabszolgalányra. Ezzel búcsút is mondunk Angustusnak és a Caesarok napjainak, bár nem minden szívfájdalom nélkül, mert nagyon is jól el tudom képzelni Angustus és a szőke rabszolgalány kalandját, sőt románcát, mely a mesebeli Alexandria kikötőjétől Memphisen és Thébán át a nagy ismeretlenbe vezető szökésük során megesett velük.
1. A kárpit szálai
Ha jól tudom, az első Earl of Whimseynek semmi köze történetünkhöz, így aztán az a tény sem nagyon érdekel minket, hogy nem az általa lepárolt finom whisky szerezte neki nemesi címét, hanem sokkal inkább az, hogy évekkel ezelőtt, amikor a liberális párt még hatalmon volt, bőkezűen hozzájárult a párt költségeihez. Mivel nem próféta, hanem egyszerű történetmondó vagyok, nem tudom megmondani, találkozunk-e még Earl of Whimseyvel. De ha őt nem találjuk is különösebben érdekesnek, biztosíthatom önöket arról, hogy mindez nem áll a leányára, a szép lady Barbara Collisra. Az egy óra múlva lenyugvó afrikai napot sötét felhők takarták el, s beburkolták a komor Ghenzi-hegység rejtélyes, megmászhatatlan meredélyeit is, melyek zordan néztek le az ember számára kevéssé ismert ezer völgyre. A látszólagos elhagyatottság fölött, a magasból, a sűrűn gomolygó felhőkön túlról különös, félelmetes zümmögés hallatszott – ki tudja miféle füleknek? –, mely azt sugallta, hogy egy lehetetlen, gigantikus dongó köröz a Ghenzi csipkés csúcsai fölött. A zümmögés időről időre riasztóan felerősödött, majd fokozatosan alig hallhatóvá halkult, hogy azután Ismét hangosan szóljon, majd újra eltávolodjon. A láthatatlan és rejtélyes zajforrás hosszú ideig nagy köröket írt le mélyen a felhő belsejében, mely elrejtette előle a földet, s őt a föld elől. Lady Barbara Collist aggodalmak gyötörték. Gépének üzemanyaga kifogyófélben volt. Iránytűje a kritikus pillanatban mondta fel a szolgálatot, s így a lady örökkévalóságnak tűnő órák óta vakon repült a felhőkön keresztül, nyílást keresve közöttük. Tudta, hogy egy magas hegység fölött kell repülnie. Ezért meglehetősen nagy magasságban tartotta gépét a felhők fölött, de azok olyannyira felszálltak, hogy fölöttük már nem lehetett elhaladni. Ekkor ahelyett, hogy visszafordult volna a Kairó és Fokváros közötti, leszállás nélkül megtett útjáról, megkockáztatta, hogy áthatol a felhőkön. Lady Barbara egy óra hosszat töprengett. Tűnődéseibe bánkódás vegyült, hogy miért is nem fontolta meg tervét alaposabban, mielőtt felszállt. Apja kifejezett tiltása ellenére indult el. Nem lenne igaz azt állítani, hogy félt, ha ezen azt értjük, hogy a félelem bármelyik képességét megbénította. A lady azonban tüneményesen okos volt, tökéletesen felfogta helyzetének súlyos veszélyeit. Semmiképpen nem csorbítja bátorságát az, hogy, amikor a gép bal szárnyának közvetlen közelében hirtelen egy gránitfal bukkant elő s veszett bele azonnal az alatta és fölötte mindent elborító párába, a lány akaratlanul is visszafojtotta lélegzetét, és ugyanakkor a gép orrát a magasba emelte, míg magasságmérője. olyan repülési magasságot nem jelzett, amelyről tudta, hogy jóval felette van Afrika minden hegycsúcsának. Körkörösen emelkedve hamarosan mérföldekre hagyta maga mögött a veszélyt, mely
mintha a felhők közül ugrott volna elő, hogy megragadja őt. De a lady helyzete még így is tökéletesen reménytelen maradt. A gép üzemanyagtartálya gyakorlatilag kimerült. Őrültség lett volna most, amikor már bizonyosan tudta, hogy hegycsúcsok között jár, megkísérelni a felhők alá ereszkedni. Így hát nem volt más választása: azt tette, amit még megtehetett. Az ismeretlen vidék felett, a hideg, nyirkos felhők közötti magányában lady Barbara Collis rövidke fohászt sóhajtott el, s kiugrott a gépből. Aggályosan elszámolt tízig, és csak utána rántotta meg ejtőernyőjének zsinórját. A Végzet ebben a pillanatban más, messze eső szálakat is a kezébe vett kárpitjának ehhez a részletéhez. Soknapi járásra a Ghenzi-hegységtől délre, Kabariga, a bangalo nép feje letérdelt Tarzan előtt. Moszkvában Leon Sztabucs lépett Oroszország diktátorának, Sztálinnak a szobájába. Lafayette Smith, a természettudományok doktora, a Phil Sheridan Katonai Akadémia geológiaprofesszora – mit sem tudván Kabariga, a fekete főnök, Leon Sztabucs vagy lady Barbara Collis létezéséről – New York kikötőjében gőzhajóra szállt. Lafayette Smith csendes, szerény, tudóskülsejű, szarukeretes szemüveget viselő fiatalember volt. A szemüveget nem szemének fogyatékossága miatt viselte, hanem abban a reményben, hogy méltóságteljes, tekintélyes külsőt kölcsönöz neki. Csak ő és látszerésze tudott arról, hogy szemüvegében ablaküveg van. Az egyetemet tizenhét éves korában végezte el. További négy évet áldozott arra, hogy más diplomákat is megszerezzen. Közben derűlátóan abban bízott, hogy arcán és tartásában megmutatkoznak majd a méltóságteljes érettség külső jelei, de – őszinte bosszúságára – huszonegy éves korában is pontosan olyan fiatalnak látszott, mint négy évvel azelőtt. Törekvése (professzori állás egy jó hírű egyetem geológia tanszékén) közvetlen megvalósulásának legfőbb akadálya az volt, hogy szokatlan módon ötvözte a csillogó intellektust a biztos emlékezettel, a kitűnő egészséget pedig a testalkattal. De bármit tett is, nem rendelkezett az érettség és a tudósság külső jegyeivel, ezért aztán nem tudott kellő hatást tenni az egyetemek vezetőire. Megpróbált pofaszakállt növeszteni, de az eredmény gyalázatos lett. Ekkor ötlött eszébe a szarukeretes szemüveg eszméje. Ambícióit is megnyirbálta, s az egyetem helyett beérte egy középiskolával. Immár egy éve oktatott egy jelentéktelen katonai akadémián, a nyugati parton, s most éppen másik dédelgetett terve megvalósításának küszöbén állt. Afrikába készült utazni, hogy a helyszínen tanulmányozza a fekete kontinens nagy vetődési árkait, melyeknek keletkezéséről, a téma elismert szaktekintélyei oly sok elméletet terjesztettek elő és fogadtak el, hogy a kívülállókban könnyen kialakulhat az a benyomás: a geológia tudományában a siker nélkülözhetetlen előfeltételei voltaképpen nem nagyon különböznek a meteorológiában megkívánt pontosságtól. Bárhogy volt is, Lafayette Smith útban volt Afrikába. Számíthatott gazdag apja anyagi támogatására. Széles körű tapasztalatait azon a néhány kiránduláson szerezte, melyeket szolgálatkész farmerek legelőin tett, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy
pompásan teniszezett és úszott. Hagyjuk most őt is – jegyzetfüzeteivel és tengeribetegségével – a Végzet markában, aki kérlelhetetlenül taszítja majd őt olyan kalandokba, melyekből a geológia-, a teniszvagy az úszótudomány mentheti ki. Amikor New Yorkban délelőtt tíz óra van, akkor Moszkvában már csak egy óra van hátra napnyugtáig. Így lehet az, hogy Lafayette Smith reggel szállt hajóra, s ugyanebben a pillanatban, de késő délután állt fel Leon Sztabucs Sztálin szobájában. – Ez minden – mondta Sztálin. – Megértette? – Tökéletesen – felelte Sztabucs. Bosszút állunk Peter Zveriért, s eltávolítjuk afrikai terveink akadályát. – Az utóbbi a lehető legfontosabb – hangsúlyozta Sztálin –, de ne becsülje le az akadály képességeit. Lehet, miként az imént mondta, hogy ő kis híján maga is majom, ennek ellenér felmorzsolt egy jól szervezett vörös expedíciót, mely közbelépése nélkül sok mindent végrehajthatott volna Abesszíniában és Egyiptomban. Azt is elárulhatom, Sztabucs elvtárs, hogy mással is kísérletezni fogunk, de azt addig nem kezdhetjük el, amíg meg nem kapjuk a jelentését arról, hogy az akadályt elhárította. Sztabucs kidüllesztette a mellét. – Hibáztam-e valaha is, Sztálin elvtárs? Sztálin is felállt, és kezét Sztabucs vállára helyezte. – A kommunista haza nem akar az OGPU kudarcairól hallani – mondta. De csak a szája szögletében mosolygott. Leon Sztabucs még aznap éjjel elhagyta Moszkvát. Azt hitte, titokban és egyedül utazik, de útitársa a vonatfülkében maga a Végzet volt. Amikor lady Barbara Collis kiugrott a felhők közé, Lafayette Smith a hajó fedélzetére lépett, Sztabucs Sztálin előtt állt, Tarzan összevonta a szemöldökét, és a lábai előtt térdeplő feketére nézett. – Állj fel! – parancsolta. – Ki vagy, és miért keresed Tarzant? – Kabariga vagyok, ó, nagy bwana – felelte a fekete –, a bungaloi bangalo nép feje. Azért jöttem a nagy bwanához, mert népemnek nagy bánata és félelme van. Szomszédaink, akik rokonságban állnak a galla törzzsel, azt mondták nekünk, hogy te pártját fogod azoknak, akiket rossz emberek sanyargatnak. – Miféle sanyargatást szenved néped? – kérdezte Tarzan. – És kitől? – Mindenkivel békében éltünk sokáig – magyarázta Kabariga –, nem háborúztunk szomszédainkkal. Az egyetlen vágyunk az volt, hogy biztonságban vessünk és arassunk. Egy napon azonban nagy csapat shiftát kergettek át Abesszíniából a mi országunkba. Kifosztották a falvainkat, elrabolták a termést, a kecskéinket, sőt még embereinket is, akiket távoli országba adtak el rabszolgának. Nem visznek el mindent, nem pusztítanak el semmit, de nem hajlandók távozni országunkból. Egy elérhetetlen hegycsúcson épített faluban élnek, s ha élelemre vagy rabszolgákra van szükségük, egyszerűen lejönnek népem falvaiba. Hagyják, hogy éljünk, vessünk és arassunk, de csak azért, hogy továbbra is sarcolhassanak minket. – De miért hozzám jöttél? – kérdezte a majomember. – Saját országom határain
kívül csak akkor avatkozom törzsi ügyekbe, ha az én népemet is fosztogatják. – Azért hozzád jöttem, nagy bwana – válaszolta a fekete törzsfő –, mert te fehér vagy, s ezeket a shiftákat szintén egy fehér ember vezeti. Mindenki tudja, hogy a rossz fehérek ellensége vagy. – Így már más – mondta Tarzan. – Elmegyek veled a népedhez. A Végzet Kabarigát, a fekete főnököt állította szolgálatába, hogy Tarzan, saját országát elhagyva, messze északra vonuljon. Még saját népe sem nagyon tudta, hová ment és miért – még kedves barátja és bizalmasa, a kis Nkima sem.
2. Midián földje
Ábrahám, Ábrahám fia, egy már rég nem működő tűzhányó hatalmas sziklafalának tövében állt. Mögötte és fölötte lakhelyek voltak, amelyeket népe vájt a kráter fenekét és részben a környező sziklákat is befedő puha vulkáni hamuba. Körötte törzsének férfiai, asszonyai és gyerekei gyülekeztek. Egy emberként emelték arcukat az ég felé, s minden arc az alkalom kiváltotta érzelmeket tükrözte – a kíváncsiságot, az érdeklődést, a félelmet és az elbűvölt, feszült figyelmet –, mivel a nagy, öt mérföld szélesen tátongó kráter pereme fölött néhány százlábnyira gomolygó felhőkből különös, baljós, zümmögő, ismeretlen hang hallatszott. A zaj egyre erősödött, majd úgy látszott, éppen a fejük felett lebeg, és rémületes fenyegetéssel árasztja el az eget. Azután fokozatosan alig hallhatóvá, szinte már csak az elméjükben továbbmorajló emlékké halkult. Amikor már-már azt hitték, hogy elment, ismét felerősödött, s a megrettent vagy eksztázisba esett – ki, hogyan értelmezte a jelenséget – emberek feje felett dübörgött. A kráter túlsó oldalán egy hasonló csoport ugyanilyen félelmektől és ugyanilyen érdeklődéstől vezérelve Elija, Noé fia körül gyülekezett. Az első csoportban egy nő Ábrahámhoz, Ábrahám fiához fordult: – Mi ez, atyám? – kérdezte. – Félek. – Akik Istenben bíznak – felelte a férfi nem ismerik a félelmet. Ezzel leleplezted megátalkodott eretnekségedet, asszony. A kérdező arca elsápadt, a nő most már valóban remegni kezdett. – Atyám, tudod, hogy nem vagyok eretnek – könyörgött. – Hallgass, Márta – parancsolta Ábrahám. – Lehet, hogy maga az Úr jön a földre, hogy mindannyiunkról ítélkezzen, miként azt Pál idejében a próféták megjósolták – vibrált Ábrahám hangja, és ő is egész testében reszketett. A csoport szélén egy gyerek a földre zuhant, és vonaglani kezdett. Habzott a szája. Egy nő felsikoltott és elájult. – Ó, Utam, ha te vagy az, választott néped készen áll áldásodra és parancsolataidra imádkozott Ábrahám. – Ha viszont nem te lennél az, könyörgünk hozzád, – ments meg minket a bajoktól. – Talán Gábriel az – vélekedett egy hosszú szakállú férfi. – Ez pedig a harsonájának a hangja – jajveszékelt egy nő –, a végítélet harsonájának hangja. – Hallgassatok! – kiáltotta Ábrahám, és a nők megfélemlítve vonultak vissza. Senki rá sem hederített, hogy a fetrengő gyerek levegő után kapkodott, hogy tekintete megmerevedett, mintha meghalt volna, és gyötrő fájdalmak közepette vonaglott. Azután egy másik is felborult, rángatózni kezdett, a szája habzott.
Ekkor már mindenfelé dőltek az emberek – egyeseket görcsök rángattak, másokat halálos ájulás kerített hatalmába –, míg végül már vagy tucatnyian, talán még annál is többen hevertek szerteszét. Szánalmas állapotuk azonban nem vonta magára a többiek figyelmét, legfeljebb akkor, ha valaki a szomszédjára vagy a szomszédja lábára zuhant. Ilyenkor a talpon maradt odébb lépett, anélkül hogy akár egyetlen egy pillantásra is méltatták volna szerencsétlen társát. Néhány kivételt leszámítva, a férfiakat és a fiúkat heves roham fogta el, a nők pedig egyszerűen elájultak, de akár férfi, akár nő, akár gyerek volt az, s akár görcsösen vonaglott, akár csendesen, kómában hevert, a többiek nem szenteltek figyelmet nekik. Csak a különös törzzsel való szorosabb ismeretség mondhatja majd meg, hogy ez a közömbösség vajon szokásaikból fakadt-e, vagy a pillanat – mikor szemükkel, fülükkel, elméjükkel a felhők felé fordultak – izgatottságából és balsejtelmeiből. A rémisztő hang újra borzalmasan felerősödött, és feléjük közelített. Mintha éppen á fejük felett állt volna meg egy pillanatra, és akkor... A felhőkből egy különös, rémületes jelenés libbent elő: egy nagy, fehér dolog, ami alatt egy apró figura himbálózott. A lassan közelítő alak. láttán ismét tucatnyi ember roskadt össze habzó szájjal, görcsös rángatózással. Ábrahám, Ábrahám fia, térdre hullott, kezét esedezve emelte az ég felé, népe – akik még talpon voltak – követte a példáját. Ábrahám ajkáról furcsa hangok áradata hangzott fel – talán egy ima, de ha az volt is, most nem ugyan azon a nyelven szólt, mint amelyen korábban a népével beszélt, s nem is az ember által ismert nyelvek bármelyikén. Miközben fohászkodott, követői dermedt csendben térdeltek. Egyre alacsonyabban lebegett a rejtélyes jelenség, míg végül a reménnyel teli szemek felismerték, hogy a kis fehér felhő alatt emberi alak himbálózik. Hatalmas kiáltás szakadt fel a torkokból, amikor ez a felismerés általánossá vált. A kiáltásba megrettent jajveszékelés és eksztatikus hozsannázás vegyült. Ábrahám az utolsók közt ismerte fel a lebegő figurát, vagy talán az utolsók közt hitt a saját szemének. Amikor ez megtörtént, ő is a földre roskadt. Izmai rángatóztak, teste kicsavarodott, szeme mereven fennakadt, mintha meghalt volna, légzése fájdalmas zihálás volt, ajkára hab ült. Ábrahám, Ábrahám fia, sosem volt Adonisz, de ekkor végképp nem nyújtott megnyerő látványt, igaz, senki nem figyelt rá, mint ahogyan a húsz vagy tán annál is több társukra sem, akik az utóbbi félóra idegfeszültségének hatása alatt összeroskadtak. Mintegy ötszáz ember, férfiak, nők, gyerekek – akik közül talán harmincan hevertek a földön csendben vagy görcsökben fetrengve – alkották azt a csoportot, amely felé lady Barbara Collis könnyedén ereszkedett. Az igazság az (s mi, történetmondók köztudomásúlag igazat mondunk, kivéve akkor, ha olyan nemzeti hősök és élő uralkodók életéről beszélünk, akiknek még a hatalmába kerülhetünk, vagy ha országunkkal háborúban álló ellenséges népről szólunk, vagy ha más körülmények adódnak), hogy, amikor a lady földet ért, vagyis, mint feljegyeztem, csúnyán elterült a földön száz méterre az összeverődött emberektől, akkor azok, akik még állva maradtak, szintén térdre estek. A lady azonnal felpattant, lekapcsolta magáról az ejtőernyő
hevedereit, és hüledezve bámult az elé táruló látványra. Egy gyors pillantással felmérte a gigantikus kráter körkörös falainak hatalmas sziklatömbjeit, jóllehet akkor még nem is sejtette az előtte kibontakozó völgy igazi természetét. Majd az emberek ragadták meg a figyelmét. Fehérek voltak! Afrika kellős közepén fehér emberek településén ért földet. De még ez a gondolat sem nyugtatta meg. Volt valami különös és valószerűtlen a fekvő és térdelő alakokban, de legalább nem tűntek vadnak vagy barátságtalannak. Viselkedésük éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodott, s fegyvert sem látott náluk. Közelebb ment hozzájuk. Ekkor sokan jajveszékelni kezdtek, és arcukat a földbe nyomták, mások pedig könyörögve nyújtották ki a karjukat. Egyesek az ég, mások a lady felé. A lady immár elég közel volt hozzájuk, hogy lássa vonásaikat. Elszorult a szíve, mert eddig elképzelni sem tudta, hogy létezhet olyan falu, amelynek a tagjai egytől egyig ennyire közönségesek legyenek, s lady Barbarára a külsőségek általában nagy hatással voltak. A férfiak különösen visszataszítóak voltak: hosszú hajuk, szakálluk nyilván nem nagyon ismerte a szappant, a vizet, a fésűt, az ollót és a borotvát. Két arcvonás, mely gyakorlatilag az egész csoportot jellemezte, nagyos erősen és kedvezőtlenül hatott a ladyre: a hatalmas orr és a parányi áll. Egyes emberek orra csaknem rendellenesen nagy volt, míg sokaknak szinte nem is létezett álluk. Ekkor a lady észrevett két dolgot, azok viszont homlokegyenest ellenkező benyomást tettek rá: a földön vonagló epileptikusokat és egy elképesztően szép, aranyhajú lányt, aki az arcra borult emberek közül állt fel, és közeledett hozzá. Nagy, szürke szemében érdeklődés csillogott. Lady Barbara Collis a lány szemébe nézett és elmosolyodott, s, amikor ő mosolygott, arcának sugárzó szépsége előtt a kövek is porrá omlottak – vagy legalábbis ezt állította füle hallatára egy költői lelkületű, elragadtatott csodálója. Az a tény, hogy a csodáló selypegett, némiképp csorbította tanúságtételének értékét a lady szemében. A lány viszonozta a mosolyt, s az övé csaknem ugyanolyan elbűvölő volt, mint a ladyé, de gyorsan abba is hagyta. Lopva pislogott a ladyre, mintha tartana valamitől, mintha bűnön kapta volna őt valaki, de, amikor lady Barbara kiterjesztette feléje a karját, akkor közelebb ment, és kezét az angol lány kezébe helyezte. – Hol vagyok? – kérdezte lady Barbara. – Milyen országban vagyok? Kik ezek? A lány megrázta a fejét. – Ki vagy te? – kérdezte. – Angyal vagy, akit a Seregek Ura küldött választott népéhez? Most lady Barbara rázta meg a fejét, bizonyságául annak, hogy ő sem értette a lány nyelvét. Egy fehér szakállas öreg felemelkedett, s odament hozzájuk, amikor látta, hogy a mennyei jelenés nem sújtotta halálra a lányt vakmerőségéért. – Tűnj el innen, Jezabel! – kiáltott rá a – lányra. – Hogy mered megszólítani mennyei látogatónkat? – A lány meghátrált, fejét leszegte, s jóllehet a lady egyetlen szót sem értett abból, amit az öregember mondott, a férfi hangjából, mozdulataiból, a lány meghátrálásából
kitalálta, mi zajlott le közöttük. – Gondolatai száguldani kezdtek... Rájött, hogy csodás megjelenése milyen hatást gyakorolhatott a láthatóan tudatlan emberekre, és azt is felismerte, hogy későbbi magatartásukat első tettei fogják javarészt meghatározni. Angol lévén, tartotta magát ahhoz az angol szokáshoz, mely szerint származásának tekintélyét tudatosítani kell az alacsonyabb rendű emberek körében. Tehát nem szabad megengednie, hogy a torzonborz pátriárka elparancsolja mellőle a lányt, ha ő úgy döntött, hogy maga mellett akarja tartani. Miután gyorsan végignézett az arcokon, megbizonyosodott arról, hogy ha már társat választ közülük, akkor annak a szőke szépségnek kell lennie. – Elszorult szívvel, ellentmondást nem tűrő mozdulattal lépett előre. Karon ragadta a lányt, s, amikor az meglepetten pillantott rá, magához húzta őt. – Maradj mellettem! – mondta, bár tudta, hogy a lány nem érti szavait. – Mit mondott? – kérdezte az öregember. – A lány már éppen azt akarta mondani, hogy nem értette, de valami miatt mégsem mondta. Talán a kérdés különössége miatt habozott, mert – az öregembernek is tudnia kellett volna, hogy ha ő nem érti az idegen nyelvét, akkor azt senki sem értheti közülük. – Az ő gondolatai is vágtatni kezdtek. Mi másért kérdezhette ezt az öregember, ha nem azért, mert azt képzelte, hogy ő esetleg megértette az elhangzottakat. Eszébe jutott a mosoly, melyet az idegen az ő ajkára csalt, s eszébe jutott az is, hogy az öregember is észrevette a mosolyt. – A Jezabelnek nevezett lány pontosan tudta, mibe kerül a mosoly Midián földjén, ahol a boldogság minden kifejezése a bűn beismerésének számított, s így – mivel ő okos volt a csaknem egyöntetűen ostobák között – kész válasszal állt elő abban a reményben, hogy az majd megmentheti őt a büntetéstől. – Mereven az öregember szemébe nézett! – Azt mondta, Jobab – felelte végül – hogy a mennyekből hozott üzenetet a választott népnek, s, hogy az üzenetet általam, és csakis általam fogja elmondani. – Jezabel mondandóját leginkább azok a meg jegyzések ösztönözték, amelyek a vénektől és az apostoloktól akkor hangzottak el, amikor a különös jelenést a felhőkből alászállni látták, s, amikor magyarázatot próbáltak találni a jelenségre. Éppen maga Jobab állt elő ennek az, elméletnek a lényegével, így azután hajlamosabb is volt hitelt adni a lány állításainak. – Lady Barbara átkarolta az aranyhajú Jezabel, vékonyka vállát, s döbbenten szemlélte a látványt: a lealacsonyodott, torzonborz embereket, akik ostobán kuporogtak előtte, a mozdulatlan ájultakat, a vonagló epileptikusokat. Idegenkedve méricskélte Jobab vonásait, figyelte vizenyős szemét, szörnyen kiemelkedő orrát, és a gyenge állát félig-meddig elrejtő hosszú, koszos szakállát. Csak nehezen tudta visszatartani a látvány kiváltotta borzongását. Jobab a ladyt fürkészte, ostoba, csaknem imbecillis arcán aggodalom jelent meg. A mögötte álló tömegből, szinte rettegve, öregek közeledtek felé. és megálltak mögötte. Jobab hátranézett, a válla felett. – Hol van Ábrahám, Ábrahám fia? – kérdezte.
– Még mindig Jehovával tanácskozik – felelte a vének egyike. – Talán éppen most fedi fel neki Jehova a látogatás célját – vélekedett egy másik reménykedve. – Üzenetet kaptunk – mondta Jobab. – De csak Jezabelen keresztül fogjuk hallani. Bárcsak befejezné már Ábrahám, Ábrahám fia, a tanácskozását Jehovával, Ábrahám, Ábrahám fia azonban még mindig a földön vonaglott, habzott a szája. Ha tényleg Jehova üzenetét kaptuk – szólalt meg egy újabb öregember – akkor ne álldogáljunk itt tétlenül, mert a végén még felkeltjük Jehova haragját. és lesújt ránk, bolhákkal és tetvekkel ver meg minket. Igazat szólottál, Timothy biccentett Jobab, és a mögöttük álló tömeghez fordult: Induljatok azonnal, és képességeteknek megfelelő, Jehova tetszését megnyerő engesztelő ajándékokkal térjetek vissza. A gyülekezet bárgyún a települést alkotó barlangok és viskók felé fordult, csak a vének maradtak lady Barbara és a szőke Jezabel társaságában. A földre sújtottak közül egyeseken a roham múlásának tünetei mutatkoztak. Az angol lányt ismét az undor kerítette hatalmába, amikor megfigyelte a falu lakosainak vonásait és tartását. Csaknem kivétel nélkül mindenkinek hatalmas orr torzította el az arcát, az álluk viszont igen kicsiny volt, némelyiküknek mintha teljesen hiányzott volna. Járás közben annyira előregörnyedtek, hogy a szemlélő úgy érezhette, rögtön hasra fognak esni. Akadt közöttük néhány ember, akinek arcvonásai a falu átlagánál sokkal gazdagabb intellektust sejttettek. Ezek kivétel nélkül mind szőkék voltak, a többiek pedig feketék. Ez a jelenség oly szembeötlő volt, hogy lady Barbara már első gyors körbepillantásakor észrevette, de a vitathatatlan magyarázat sosem tárult föl előtte, mivel senki sem mesélhetett neki Angustusról és az északi barbár törzsből származó szőke rabszolgalányról. Senki nem tudta, hogy Angustusnak nagy orra, kicsiny álla és epilepsziája volt, senki nem sejthette, hogy az immár tizenkilenc évszázada halott, csillogóan okos és sugárzóan egészséges kis rabszolgalány vére – az elkorcsosodás megállításának reménytelen kísérleteként – felülkerekedett az évezredes kényszerű belterjesség okozta szörnyű hanyatláson. Lady Barbara azon tűnődött, vajon miért mentek el az emberek a szállásukra. Milyen baljós dolgot jelenthet ez? A hátramaradt öregekre nézett, de ostoba, csaknem bugyuta arcuk semmit, sem árult el. Majd a lány felé fordult. Bárcsak megértenék egymást. Bizonyos volt abban, hogy a lány barátságosan viselkedett, de nem érezte ugyanezt a többiek részéről. Minden szempontból taszították őt, s lehetetlennek tartotta, hogy megbízzon a szándékaikban. Mennyire különbözött tőlük a nő! Kétségtelen, hogy ő is idegen közöttük. Ez a tény reménnyel töltötte el az angol lányt, mert nem látott semmi olyasmit, ami arra utalt, hogy fenyegették vagy rosszul bántak volna a szőke hajú lánnyal, legalábbis életben volt, és nem esett bántódása. Más vérből kell származnia. Egyszerű, nyilván növényi rostokból készült ruházata és testének fedetlen részei tiszták voltak, míg a többi ember, különösen pedig az öregek ruhája, haja, szakálla, meztelenségüket alig-alig leplező
gyér ruházatuk alól előbukkanó tagjaik leírhatatlanul mocskosak voltak. Az öregek egymásnak sugdostak. Lady Barbara ezalatt körülnézett. Látta a kör alakú völgyet övező meredek sziklafalakat, a völgy közepén a tavat. Sehol sem látott nyílást a nyolcvan-száz méter magasra emelkedő körkörös sziklafalon, s mégis tudta, hogy kell valahol bejáratnak lennie, különben, hogyan is jutottak volna ide ezek az emberek. Vizsgálódásai után arra az eredményre jutott, hogy a völgy egy nagy, régóta nem működő tűzhányó kráterében helyezkedik el, s ha ez igaz, akkor a külvilágba vezető útnak a hatalmas sziklafalak tetején kell vezetnie. A sziklák azonban, amennyire meg tudta ítélni, teljesen megmászhatatlanoknak látszottak. De akkor, hogyan lehet megmagyarázni ezeknek az embereknek az ittlétét? A probléma nyugtalanította, de tudta, hogy nem lesz képes megoldani mindaddig, amíg ki nem derül, hogyan viselkednek vele a falu lakói, amíg el nem válik, vendégnek vagy fogolynak tekintik. Az emberek lassan visszatértek, s a lady látta, hogy sokan tárgyakat hoznak. Óvatosan, ijedten közelítettek felé az öregek ösztökélése közepette, s végül a lába elé helyezték terheiket: főtt ételeket, zöldséget, gyümölcsöt, halat, durva ruházatukhoz használatos szövetdarabokat, az egyszerű emberek igénytelen áldozati ajándékait. Ahogy közeledtek, sokukon látszottak a nagy, idegfeszültség tünetei. Többen a földre roskadtak, vonagló rángás lett úrrá rajtuk, jó néhányan hajlamosak voltak az ilyesmire. Lady Barbarának úgy tűnt, vagy a vendégszeretetüket jelző ajándékokkal halmozzák el, vagy cserére ajánlották fel áruikat a hozzájuk tévedt idegennek. Azonban az Igazság – vagyis az, hogy a falu lakói fogadalmi ajándékokat hoztak annak, akit Isten hírnökének vagy talán önálló istennőnek gondoltak – egy pillanatra sem derengett fel előtte. Amikor ajándékaikat lerakták a lába elé, gyorsan megfordultak, és elsiettek a közeléből. Egyszerű arcuk félelmet tükrözött, ez viszont arról győzte meg a ladyt, hogy a javakat nem áruba bocsátották. Végül arra jutott, hogy ha a tárgyak nem vendéglátásukkal járó ajándékok, akkor a lehetséges ellenség haragjának kiengesztelésére szolgálhatnak. Ábrahám, Ábrahám fia, visszanyerte eszméletét. Lassacskán felült, és körülnézett. Nagyon gyenge volt, miként a rohamok után mindig. Beletelt egy-két percbe, míg össze tudta szedni magát, és vissza tudott emlékezni a rohamot közvetlenül megelőző eseményekre. Megpillantotta az utolsó embereket, akik ajándékaikat lady Barbara lába elé helyezték. Észrevette az idegent. S ekkor eszébe jutott a mennyekből hallott különös zümmögés, a feléjük lebegő jelenés. Ábrahám, Ábrahám fia, felállt. A vének közül először Jobab vette őt észre. – Halleluja! – kiáltotta. – Ábrahám, Ábrahám fia már nem Jehova társaságában sétál, hanem visszatért hozzánk. Imádkozzunk. Erre az egész társaság, lady Barbara és Jezabel kivételével, térdre esett. Ábrahám, Ábrahám fia, mintha transzban lenne, lassan elindult közöttük az idegen felé, agya még kábult volt a rohamtól. Körötte különös, kusza hangzavar támadt, amikor a vének minden összhang és harmónia nélkül elkezdtek imádkozni, amit csak az időről időre felhangzó „halleluja”, és „ámen” kiáltások szakítottak félbe. A magas, vékony Ábrahám, Ábrahám fia megállt az angol lány előtt. Végtelenül
visszataszító látványt nyújtott hosszú, szürke szakállával – melyet még mindig hab és nyál szennyezett be – és kevéske rongyos ruhájával. Agya most már gyors ütemben tisztult ki, s, amikor megállt, úgy tűnt, először látja meg a lányt, Jezabelt... – Mit csinálsz itt, szajha? – kérdezte. Miért nem térdelsz és imádkozol a többiekkel? Lady Barbara alaposan megfigyelte a két embert. Felfigyelt a férfi rideg, vádló hanghordozására és viselkedésére, és észrevette a lány feléje vetett könyörgő pillantását. Azonnal rátette a kezét a lány vállára. – Maradj velem! – mondta, mert attól tartott, hogy a férfi elküldte tőle a lányt. Ha Jezabel nem értette is az idegen, mennyei látogató szavait, marasztaló mozdulatát nem érthette félre, másrészt pedig semmi kedve sem volt csatlakozni az imádkozókhoz. Az is lehet, hogy pár röpke perccel szerette volna meghosszabbítani fontos szerepét, melybe a véletlen emelte a szépsége, e különös öröksége miatt rótt megaláztatás és megvetés évei után. Így esett meg, hogy a köré font kar bátorítására a lány eltökélten szembeszegült Ábrahámmal, Ábrahám fiával, jóllehet kissé félt, mert ki tudta volna nála jobban, milyen rettenetes tud lenni Ábrahám, Ábrahám fia, ha valaki keresztezi az útját. – Felelj, te..., te... – Ábrahám, Ábrahám fia, nem talált eléggé lesújtó jelzőt a helyzetre. – Haragod ne vakítson el, mert akkor nem... – Láthatod Jehova akaratát – figyelmeztette a lány. – Mit mondasz? – kérdezte. – Hát nem látod, hogy Jehova hírnöke engem választott szócsövéül? – Miféle szentségtörés ez? – Nem szentségtörés ez, hanem Jehova akarata – mondta a lány határozottan. – Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Jobabot, az apostolt. Ábrahám, Ábrahám fia, a vének felé fordul. Jobab! – kiáltotta, s hangja túlharsogta az imádkozás hangzavarát. – Jobab hangos „ámen”-jére befejeződött a fohászkodás. A vének felálltak, s példájukat követték mindazok, akiket az epilepszia nem tartott a földön. Jobab, az apostol elindult a figyelem középpontjába került három ember felé. – Mi történt, míg én Jehovával sétáltam? – kérdezte Ábrahám, Ábrahám fia. – Megérkezett ez a mennyei hírnök – felelte Jobab. – Kinyilvánítottuk tiszteletünket, az emberek pedig a képességeik szerint ajándékokat hoztak, és a lába elé helyezték. ő nem látszott elégedetlennek, igaz, elégedettnek sem. De nem tudtuk, hogy a továbbiakban mit csináljunk. – De ez a sátánfajzat! – kiáltotta Ábrahám, Ábrahám fia. – Ez mit keres itt? – Bizony mondom, ő Jehova nyelvén beszél mondta Jobab –, s Jehova kiválasztotta a lányt, hogy hírnökének szócsöve legyen. – Jehova legyen áldott – mondta Ábrahám, Ábrahám fia. – Kiszámíthatatlanok az ő útjai. A férfi Jezabelhez fordult, de, amikor megszólalt,
hangjába békülékenység vegyült, szemébe pedig talán némi félelem költözött. – Kérd meg a hírnököt, hogy könyörülettel és megbocsátással tekintsen ránk, Jehova szegény szolgáira. Kérleld őt, hogy beszéljen hozzánk, nyomorult bűnösökhöz, és közölje óhajait. Reszketve és rettegve várjuk az üzenetet, tudva-tudván érdemtelenségünket. Jezabel lady Barbarához fordult. – De várj! – kiáltotta Ábrahám, Ábrahám fia, mert hirtelen kétely férkőzött erőtlen gondolataiba. – Hogyan tudsz te beszélni vele? Te csak Midian földjének nyelvét ismered. Ha te tudsz vele beszélni, miért nem tudok én is, aki pedig Jehova fiának, Pálnak prófétája vagyok? Jezabel eszén Pál ötven ilyen prófétája sem járhatott volna túl, s ezt most alaposan kihasználta. Bár az igazat megvallva, kissé aggódott megfontolatlan ötlete következményeitől, mert noha fürgén és találékonyan gondolkodott, mégiscsak egy tudatlan, babonás nép tanulatlan gyermeke volt. – Neked is van nyelved, próféta – mondta. – Beszélj hát te is Jehova hírnökéhez, s ha neked Midian földjének nyelvén válaszol, akkor te is megértheted őt, akárcsak én. – Ez nyilván nem más – mondta Ábrahám, Ábrahám fia –, mint az isteni sugallat. – Csoda! – kiáltotta Jobab. – Isten bizonyára a szájába helyezte a megfelelő szavakat. – Megszólítom a hírnököt – mondta a próféta. – Ó, fény angyala! Tekints részvéttel egy öreg emberre, Ábrahámra, Ábrahám fiára, Pál prófétájára, Jehova fiára, és nyilvánítsd ki neki Isten akaratát. Lady Barbara megrázta a fejét. – Van valami – mondta –, amit az ember akkor vesz elő, ha zavarban van. Gyakran olvastam amerikai magazinok hirdetéseiben, de most éppen nincs nálam. Mindegy, ha vihar van, bármilyen kikötő megteszi. Ezzel kivette kabátja zsebéből arany cigarettatárcáját, és rágyújtott. – Mit mondott, Jezabel? – kérdezte a próféta. – És, Pálra, miféle csodát művel? „Az orrlyukaiból füst gomolyog elő”, mondja a – Szentírás a behemótról. Mit jelenthet ez? – Figyelmeztetés – mondta Jezabel –, mert kétkedtél szavaimban. – Nem, nem, dehogy – tiltakozott Ábrahám, Ábrahám fia. – Nem kétkedtem benned. Mondd meg neki, hogy nem kétkedtem benned, s mondd meg nekem, hogy miről beszélt. – Azt mondta – felelte Jezabel, hogy Jehova elégedetlen, veled és népeddel. Haragszik, mert rosszul bántok Jezabellel. Haragja rettentő, mert erején felül dolgoztatod Jezabelt, nem adod neki a legjobb ételt, megbünteted, ha nevet és boldog. – Mondd meg neki – jelentette ki a próféta –, nem tudtuk, hogy erődön felül kellett dolgoznod, s, hogy mindent jóváteszünk. Mondd meg neki, hogy mi szeretünk téged, s, hogy a legjobb élelmet fogod kapni. Beszélj vele, kérlek, Jezabel, és kérdezd meg tőle, van-e még parancsa nyomorult szolgáinak.
Jezabel az angol lány szemébe nézett, vonásain angyali ártatlanság áradt szét, s közben ajkáról valami halandzsa hangzott fel, ami neki éppolyan értelmetlen volt, mint lady Barbarának vagy Midian figyelmesen hallgató lakóinak. – Kedves gyermekem – mondta lady Barbara, amikor Jezabel végre szünetet tartott –, egy árva kukkot nem értek abból, amit mondasz, de szép vagy, és jó a hangodat hallani. Sajnálom, hogy én nem értelek téged, s te nem értesz engem. – Mit mondott? – kérdezte Ábrahám, Ábrahám fia. – Azt mondta, hogy fáradt és éhes. Azt kívánja, hogy az emberek vigyék fogadalmi ajándékaikat egy barlangba, egy tiszta barlangba, s, hogy én kísérjem őt oda. Mindenki hagyja őt békén, mivel fáradt és pihenni szeretne. Nem akar látni senki mást, mint Jezabelt. Ábrahám, Ábrahám fia, Jobabhoz fordult. – Küldj asszonyokat, hogy takarítsák ki az enyémmel szomszédos barlangot – parancsolta. – Mások pedig vigyék az ajándékokat a barlangba, valamint egy tiszta fűágyat. – Két ágyat javította ki Jezabel. – Igen, két ágyat egyezett bele azonnal a próféta. Lady Barbarát és Jezabelt egy alaposan kitakarított barlangban helyezték el, a szikla tövének közelében. Élelmük egy népes társaságnak is elég lett volna. Az angol lány új lakhelyének bejáratánál állt, a völgyre tekintett, s közben azon törte a fejét, hogyan értesíthetné a külvilágot szorult helyzetéről és hollétéről. Tudta, hogy huszonnégy óra múlva a barátai és a családja félőrültek lesznek az aggodalomtól, és hamarosan sok angol gép fog kutatni utána a Kairó-Fokváros útvonalon. Jezabel közben tétlenül hevert friss fűágyán, a feje közelében elhelyezett gyümölcshalomból eszegetett, s elégedett mosoly ragyogta be bájos arcát. Közeledtek az éjszaka árnyai. Lady Barbara a barlang felé fordult, de töprengéseiből csak egyetlen egy ötletnek volt gyakorlati jelentősége meg kell találni a módját, hogy érintkezni tudjon ezekkel az emberekkel, de azt is tudta, hogy ez csak úgy lehetséges, ha megtanulja a nyelvüket. A sötét beálltával hűvös éjszakai szél váltotta fel a nappali hőséget. Jezabel tüzet rakott a barlang szájánál. A két lány puha fűpárnákra ült a tűz mellett, melynek fénye arcukon játszott. Lady Barbara ekkor kezdett bele egy új nyelv megtanulásának hosszú és fáradságos munkájába. Az, első lépés az volt, hogy megértesse Jezabellel, mit akar tenni. Kellemes meglepetést okozott neki, hogy a lány milyen gyorsan felfogta az akaratát. Különböző tárgyakra mutatott rá, elmondta a nevüket angolul, Jezabel pedig Midian földjének nyelvén nevezte meg őket. Lady Barbara többször is elismételte midiani nyelven a hallott szót, hogy megtanulja a helyes kiejtést. Észrevette, hogy Jezabel viszont angolul ismételgette a szót. Így Jezabel angolul tanult, ő pedig midiani nyelven. Egy órát töltöttek így el. A falu csendbe burkolózott. A távoli tó felől a békák brekegésének halk kórusa hallatszott. Egyszer-egyszer kecskék is mekegtek valahol a sötétben. Messze. a völgy túlsó oldalán, parányi, vibráló fények hunyorogtak – a másik falu tüzei, amelyeken az ételt készítik,
gondolta lady Barbara. Váratlanul megjelent egy férfi. Fáklyával a kezében jött egy szomszédos barlangból. Halk, monoton hangon kántálni kezdett valamit. Újabb férfi, újabb fáklya, újabb hang csatlakozott hozzá. Azután mások is jöttek, s végül a menet a barlangok alatti szint felé kígyózott. A hangok fokozatosan felerősödtek. Egy gyerek sikított. Lady Barbara most már látta is: egy öregember vonszolta a kisgyereket. A menet egy kőtömb körül gyülekezett, a kántálás nem szűnt meg, s a gyermek sikoltozása sem. Lady Barbara felismerte a többieknél magasabb férfit, aki utoljára beszélt vele. Ábrahám, Ábrahám fia, a próféta a derekáig érő kőtömb mögött állt. Nyitott tenyerét felemelte, mire a kántálás abbamaradt. A gyermek is abbahagyta a sikongatást, de szaggatott zokogását a két lány tisztán hallotta. Ábrahám, Ábrahám fia, beszélni kezdett, szemét az égre emelte. Szavai egyhangúan szelték át a sötétséget. Vibráló fáklyák világították meg groteszk vonásait, s az összegyűltek hasonlóképpen visszataszító arcát. A jelenet, megmagyarázhatatlan módon, fenyegető jelleget öltött az angol lány szemében. Láthatóan csupán egyszerű emberek egyszerű vallási szertartása ment végbe, s mégis, Barbara Collis számára volt benne valami hátborzongató, valami iszonyatos. Lady Barbara Jezabelre pillantott. A lány átvetette egymáson a lábait, könyökét a térdére támasztotta, állát a tenyerébe helyezte. és mereven előre nézett. Ajkán nem volt mosoly. Hirtelen a gyermek megrettent kiáltása repesztette szét a levegőt. Lady Barbara ismét a kőtömbnél zajló jelenetre pillantott. Látta, hogy a hadonászó, küzdő gyereket a kőtömbre rángatják, és Ábrahám. Ábrahám fia a kezét a feje fölé emeli, s a fáklya fényében kés villan. Lady Barbara elfordult, arcát a kezébe rejtette.
3. A „tüzér”
„Tüzér” Danny Patrick kényelmesen elterült nyugágyában. Békében volt a világgal – legalábbis pillanatnyilag. Ruhájában húszezer dollár rejtőzött. Zakója bal hónaljában, szintén biztosan elrejtve, egy 45-ös pisztolyt szorongatott, testére szabott pisztolytáskában. „Tüzér” Danny azt remélte, hogy hosszú, hosszú ideig nem kell használnia, de helyénvalónak látszott készenlétben állni. A „tüzér” Chicagóból jött, ahol az ő társadalmi köreiben az emberek hittek a készenlétben. Sosem volt nagymenő, s ha beérte volna azzal, hogy többé-kevésbé a háttérben marad, akkor még megtarthatta volna munkáját, egészen a neki engedélyezett idő lejártáig, amikor is – barátaihoz és ismerőseihez hasonlóan – testével állította volna meg saját géppisztolygolyó adagját, de Danny Patricknek ambíciói voltak. Évekig volt egy nagymenő jobbkeze, vagyis egy nagymenő pisztolyt tartó jobbkeze. Látta, hogy pártfogója meggazdagodik, „tetű gazdag” lesz, legalábbis Danny szerint, és irigykedni kezdett. Így hát kijátszotta a nagymenőt, átállt a másik oldalra, amely történetesen erősebb és jobb nagymenővel büszkélkedhetett, és részt vett abban a manőverben, melynek során elrabolták az előző főnöke által útnak indított, több teherautónyi alkoholt. Balszerencséjére azonban az utolsó teherautó elrablásakor felismerte őt az egyik korábbi társa, aki még mindig a kijátszott nagymenő zsoldjában állt. Danny, tudván, hogy felismerték, megbocsátható módon arra törekedett, hogy eltüntesse a bizonyítékot, de vonakodó célpontja elsiklott előle, s mielőtt még kijavíthatta volna ballisztikai tévedését, megérkezett a rendőrség. Igaz, ami igaz, a rendőrség készségesen elkísérte a teherautókat az erősebb és jobb nagymenő raktárába, de Danny hűtlenségének tanúja elmenekült. „Tüzér” Danny Patrick pontosan ismerte – ki ismerhette volna jobban? – korábbi pártfogója vérmérsékletét. A nagymenő sok korábbi ellenségét és számos barátját éppen Danny vitte el „kocsikázni”. Tisztában volt azzal, mekkora hatalma van egykori pártfogójának, s félt tőle. Danny maga nem nagyon akart kocsikázni, de tudta, ha megmarad a jó öreg Chicagóban, akkor terveihez képest túl korán fogja követni régi fegyverhordozó társait. Így történt, hogy húszezer dollárral, árulása díjával a zsebében, szép csendben elhagyta a várost. Ám mivel ismerte korát és nemzedékét, szép csendben elhagyta az országot is. Ezzel újabb szál szövődött a Végzet kárpitjába. Tudta jól, hogy a nagymenő bukni fog (ez volt hűtlenségének egyik oka), s azt is, hogy a nagymenő előbb-utóbb fényes temetésen fog részt venni, melyre több teherautó virág érkezik majd, és egy tízezer dollárt érő koporsó. Így hát arra a következtetésre jutott, hogy a temetésig idegen égtájakon üti el az időt. Hogy pontosan hol, azt nem tudta, mert földrajzi ismeretei hiányosak voltak, de abban biztos volt, hogy legalább Angliáig elmegy, melyről azt gondolta, hogy valahol
Londonban van. Ezért hevert most a napon, békében közvetlen környezetével, vagy majdnem békében, mert ifjúi kebelében azok a megjegyzések sajogtak, amelyekkel az általa megszólított utasok letorkolták. Danny képtelen volt megérteni, miért lett persona non grata. Csinos fiatalember volt. Szolid és ízléses ruhái. Chicago egyik legelőkelőbb szabójánál készültek. Danny tisztában volt ezzel, s azzal is, hogy a hajó fedélzetén senki még csak nem is sej ette, miféle munkát végzett azelőtt. Miért kellett elkerülhetetlenül úgy történnie, hogy pár percnyi társalgás után útitársai elfordultak tőle, s ha legközelebb találkoztak, keresztülnéztek rajta, mintha nem is létezne? A „tüzér” értetlenül, bosszankodva állt a rejtély előtt. Harmadik napja hajóztak, s Danny már torkig volt az óceánnal. Már-már visszavágyott Chicagóba, ahol legalább rokonlelkek társaságába járhatna, de azért nem nagyon. Még mindig jobb az ideiglenes elszigeteltség a föld felett, mint a végleges a föld alatt. Egy fiatal férfi, akit addig még nem látott, közeledett felé, és leült a mellette lévő nyugágyba. Dannyre pillantott, elmosolyodott. – Jó reggelt! Pompás időt fogtunk ki. Danny hideg, kék szeme az idegent fürkészte. – Gondolja? – felelte szeméhez illő hideg hangon, s folytatta korábbi tevékenységét, vagyis tovább bámulta a korlát felett a hullámzó tenger végtelenségét. Lafayette Smith elmosolyodott, kinyitotta könyvét, kényelmesen befészkelte magát a nyugágyba, és megfeledkezett modortalan szomszédjáról. A nap folyamán Danny az úszómedencénél látta ismét a fiatal férfit, s nagy hatást tett rá valami, amit Danny értékelni tudott: a férfi testgyakorlásban való jártassága. Messze felülmúlta a többi utast úszásban és fejesugrásban. Napbarnított teste fürdőruhában töltött hosszú órákról tanúskodott. Másnap reggel, amikor Danny felment a fedélzetre, látta, hogy a férfi már megelőzte őt. Könnyedén lehuppant mellé. – Jó reggelt! Csodás ez a reggel. – Gondolja? – mondta amaz, felpillantva könyvéből. Azután ismét a nyomtatott betűkhöz tért vissza tekintete. Danny elnevette magát. – Jól megadta, visszakézből válaszolt harsányan. – Tudja, mondom magamnak, ez is egy nagyképű hólyag. Aztán meg látom vízben. Öregem, maga – aztán frankón ugorja a fejest. Lafayette Smith, a természettudományok doktora, ölébe ejtette a könyvet, hogy oldalt fordulva végigmérje útitársát. Arca barátságos, kedélyes mosolyra húzódott. – Köszönöm – mondta. – De ez mindössze azért van így, mert örömet lelek benne. Ha valaki nem teljesen kétbalkezes, és annyi időt áldoz erre, mint kölyökkorom óta én, akkor ragad rá egy kevés úszótudomány. – Ühüm – hagyta jóvá Danny. – Fonák buli. Lafayette Smith körülnézett a fedélzeten. Először azt gondolta, hogy Danny – látván
egy teniszütőt – a teniszre utalt, mert a „fonák” szó, egy olyan teniszrajongónak, mint, amilyen ő volt, rögtön a teniszt juttatta eszébe. Azután rájött, mire is gondolhatott beszélgetőpartnere, és elmosolyodott. – Nem vagyok hivatásos úszó, ha erre gondolt. – Kéjutazást tesz? – kérdezte Danny. – Remélem, az lesz belőle – felelte Smith –, de sokkal inkább hivatali útnak, tudományos vizsgálódásnak lehetne nevezni. Geológus vagyok. – Tényleg? Sose hallottam még erről a buliról. – Nem igazán buli – mondta Smith. – Nincs benne elég pénz, nem elég fontos, és nem elég méltóságteljes ahhoz, hogy bulinak nevezhessük. – Sok kis jól tejelő buliról tudok. Pláne akkor, ha a pofa egyedül csinálja, és nem kell szétszórnia a dohányt a haveroknak. Angliába megy? – Londonban csak pár napot töltök. – felelte Smith. – Azt hittem, Angliába megy. Lafayette Smith zavarba jött. – Jól hitte – mondta. – Hát elmegy Londonból Angliába is? Vajon ugratta őt a fiatalember? Hát jó, legyen! – Igen – felelte –, ha György királytól engedélyt kapok rá, akkor meglátogatom Angliát is, míg Londonban vagyok. – Hát ez a hapsi Angliában van? Ha Bivaly Bill találkozik vele, majd jól orrba vágja. Csuda egy méregzsák. – Kicsoda? György király? – Dehogy, őt nem ismerem. Thompsonról beszélek. – Én egyiküket sem ismerem – vallotta be Smith –, de György királyról már hallottam. – Nem hallott még Bivaly Bill Thompsonról, Chicago polgármesteréről? – Ja, az a Thompson! Tudja, annyi Thompson van, nem tudtam, melyikre céloz. – Tényleg György királyt kell megkenni, ha az ember Angliába akar jutni? – kérdezte Danny. A hangjában őszinte aggodalom csendült, s ez arról győzte meg Lafayette Smith-t, hogy beszélgetőpartnere mégsem ugratta őt. – Nem – felelte –, London Anglia fővárosa. Ha Londonban van, akkor természetesen Angliában van. – Juhé! – kiáltott Danny. – Micsoda egy tuskó vagyok! De tudja – tette hozzá bizalmasan –, még sose jártam Amerikán kívül. – Huzamosan időzik Angliában? – Hogy mit csinálok huzatosan? – Mennyi ideig marad Angliában? Meglátom, hogy tetszik – felelte Danny. – London majd megnyeri a tetszését. – Ha nem, akkor sem kell ott maradnom – folytatta a bizalmas közlést. Danny. – Oda megyek, ahová csak akarok. Maga hová utazik? – Afrikába.
– Miféle hely az? Nem csípném, ha egy rakás vadember ugráltatna, bár van köztük sok rendes hapsi is. Ismertem Chicagóban néhány néger zsarut, akik nem akarták azonnal bekasztlizni az embert. Ahová én megyek, ott egyetlen rendőr sem akadékoskodna magával nyugtatta meg Lafayette Smith –, mert egy sincs. – Juhé! Na, ne mondja. De félre ne értsen, uram, én nem tartok a zsaruktól, nincs semmi a kezükben ellenem. De az már igaz, hogy szívesen mennék olyan hegyre, ahol nem kellene az ocsmány fizimiskájukat bámulni. Tudja, uram, a zsarut, azt ki nem állhatom. A fiatalember zavarba ejtette, ugyanakkor mulattatta is a geológust. Mivel tudós volt, és egy csendes egyetemi városkában élte életét Amerika nagyvárosainak különös alvilágáról csak felszínes képe volt, melyet a napisajtó futólagos átlapozásából szerzett. Új ismerősét nem tudta sehová sem elhelyezni saját tapasztalatai alapján. Még soha senkivel nem beszélt, aki pontosan ebbe a típusba tartozott volna. Külső megjelenése szerint nyugodtan lehetett volna akár egy kulturált családból származó egyetemista is, de ha beszédre nyitotta a száját, az embernek át kellett értékelnie első benyomását. – Azannya! – rikkantott Danny kis szünet után. Most már tudom, mi ez az Afrika. Láttam egyszer a moziban. Oroszlánok, elefántok, egy rakás röhejes szarvas, azzal a muris bigyóval a fején. Hát oda megy? Gondolom, vadászni. – Nem állatokra, hanem kövekre. – Juhé! Hát ki nem vadászik kövekre? – kérdezte Danny. – Ismerek krapekokat, akik egy kőért a legjobb haverjaikat is kinyírnák. – De nem azért a fajtáért, amelyet én keresek – nyugtatta meg Smith Dannyt. – Hát nem gyémántokról beszél? – Olyan sziklaalakulatokról, amelyek segítségével többet tudok meg a Föld szerkezetéről. – S nem lehet pénzzé tenni, amikor megtalálja őket? – Nem. – Juhé, na ez aztán fonák buli, Maga sokat tud erről az Afrikáról? – Csak annyit, amennyit könyvekből megtudhattam – felelte. – Nekem is volt egyszer egy könyvem – kérkedett Danny. – Valóban? – udvariaskodott Smith. – Netán Afrikáról? – Nem tudom, nem olvastam. Azon gondolkodom, miért is nem megyek el ebbe az Afrikába. Úgy láttam a moziban, nem nagyon tolonganak ott az emberek, ami nekem nagyon is jót tenne. Elegem van belőlük. Mekkora ez az Afrika? – Hozzávetőleg négyszer akkora, mint az Egyesült Államok. – Juhé, és rendőr egy szál se? – Ahová én megyek, ott nincsenek, igaz, emberek se nagyon. Talán még az is megeshet, hogy a saját szafarim tagjain kívül hetekig senkivel sem találkozom. – Milyen szafaládé? – A karaván: teherhordók, katonák, szolgák.
– Vagy úgy, a gorillái. – Ha így jobban megfelel magának. – Mit szólna ahhoz, ha magával mennék? Nem értem persze a maga buliját, s nem is akarom. Nem kérek részt belőle, bármiről legyen is szó. Mint egy öreg spiné a temetésen: elég öröm az nekem, ha ott lehetek. De én fizetek is érte. Lafayette Smith eltűnődött. Volt valami a fiatalemberben, ami lenyűgözte, és a típusát is érdekesnek találta. Volt valami meghatározhatatlan a viselkedésében és hideg, kék szemlében, ami azt sugallta, hogy vészhelyzetben kitűnő társ lehet. Továbbá, Lafayette Smith nemrégiben éppen azon morfondírozott magában, hogy a fehér társaság hiánya talán elviselhetetlen lesz. S mégis habozott. Semmit nem tudott új ismerőséről. Lehet, hogy az igazságszolgáltatás elől menekül. Bármi lehet. S mi van akkor, ha így van? Már majdnem döntött. – Ha a pénzen töri a fejét – mondta Danny, aki érzékelte a másik férfi habozását –, rá se rántson. Fizetem a részem, s még egy kicsit azon felül is, ha úgy gondolja. – Nem ezen gondolkoztam, bár az út nem lesz kifejezetten olcsó. Noha az is igaz, hogy kettőnek alig kerül többe, mint egynek. – Mégis mennyibe? – Őszintén szólva, nem tudom, de mindeddig azt képzeltem, hogy ötezer dollár mindent fedezni fog, bár megeshet, hogy tévedek. Danny Patrick benyúlt a nadrágzsebébe, és nagy köteg ötven- és százdollárost vett elő. Kiszámolt háromezer dollárt. – Itt van három lepedő, hogy véglegesítsük a dolgot – mondta. – Nem szeretem a piti ügyeket. Fizetem a költségeimet és egy részét a magáénak. – Nem – felelte Smith, és eltolta magától a felajánlott pénzt. – Egyáltalán nem erről van szó. Semmit nem tudunk egymásról. Elképzelhető, hogy nem jövünk ki egymással. – Maga pont annyit tud rólam, mint én magáról – felelte Danny és én nem vonakodom, amikor meg kell ragadni az alkalmat. Mennél kevesebbet tudunk egymásról, annál jobb. Mindegy nekem, elmegyek ebbe az Afrikába, s ha maga is megy, akár együtt is mehetünk. Csökkentené a költségeinket, és két fehérnek együtt nagyobb sansza van, mint egynek egyedül. Menjünk együtt, vagy oszoljunk? Lafayette Smith felkacagott. Talán éppen most van kialakulóban á kaland, és – szobatudós lévén – lelke mélyén már régóta abban reménykedett titokban, hogy egy napon kalandokba fog bonyolódni. – Menjünk együtt – mondta. – Csapjon ide egy ötöst – kiáltotta a „tüzér” Danny Patrick, és kézfogásra nyújtotta a kezét. – Miféle ötvöst? – kérdezte Lafayette Smith, a természettudományok doktora, a geológia professzora.
4. A fonalak összegyűjtése
Teltek-múltak a hetek. Vonatok kaffogtak, vonatok pöfögtek. Gőzhajók szántották az óceánt. Fekete lábak róttak kitaposott ösvényeket. A világ különböző részeiből három, fehérek vezette szafari haladt előre lassacskán, más és más útvonalakon a Ghenzihegység vad meredélyeihez. Közülük senki sem tudott a többiekről, az expedícióknak semmi közük nem volt. Nyugatról jött Lafayette Smith és „tüzér” Danny Particknek, a szafarija, délről a nagyvadakra vadászó lord Passmore, keletről pedig Leon Sztabucs. Az orosznak gondjai voltak az embereivel. Lelkesen vállalkoztak az útra, de buzgóságuk lelohadt, amint egyre mélyebben hatoltak a különös és ismeretlen vidék belsejébe. Nemrégiben elbeszélgettek a táborhelyük melletti falu lakóival, akik riasztó történeteket meséltek a shifták nagy bandájáról, amelyet egy fehér ember vezet, s az országnak éppen azt a részét tartja rettegésben, ahová ők vonulnak. A shifták az északon eladott rabszolgák begyűjtése közben gyilkolnak és erőszakoskodnak. Leon Sztabucs déli pihenőre állt meg a Ghenzi-hegység déli lejtőinél. Északra a hegység fővonulatának magas csúcsai emelkedtek. Délre, egészen a szemhatárig, erdőt és dzsungelt láttak, köröttük ritkásan benőtt dombság hullámzott. A hegyek és a sűrű erdő között, a füves síkságon antilop- és zebracsordák legelésztek. Az orosz magához hívatta embereinek a vezetőjét. – Mi baja van a társaidnak? – kérdezte, és a teherhordók felé biccentett, akik körben guggoltak, és fojtott hangon karattyoltak. – Félünk, ó, bwana – felelte a fekete. – Mitől féltek? – kérdezte Sztabucs, noha pontosan tudta. – A shiftáktól félünk. Három emberem szökött: meg éjjel. – Nincs szükség rájuk – vágta oda Sztabucs. A csomagok egyre könnyebbek lesznek. – Mások is el fognak szökni – mondta a vezető. – Mindannyian félnek. – Jobban tennék, ha tőlem félnének – fenyegetőzött Sztabucs. – Ha újabbak is elszöknek, akkor én majd... akkor én... – Nem a bwanától félnek – mondta meg nyíltan a fekete. A shiftáktól és vezetőjüktől, a fehér embertől félnek. Nem akarják, hogy messze az otthonuktól eladják őket rabszolgának. – Ne etess ezzel a dajkamesével, te fekete gazfickó torkolta le Sztabucs. – Ez csak ürügy, hogy visszafordulhassanak. A lusta kutyák haza akarnak menni, hogy otthon heverészhessenek. Szerintem te épp olyan elvetemült vagy, mint ők. Egyébként is, ki mondta, hogy neked kell a vezetőjüknek lenni? Ha egy kopejkával északabbra lennénk, pillanatok alatt helyrepofoznám őket, s nem kellene visszafordulásról vagy dezertálásról beszélnünk. – Igen bwana mondta a fekete, ám, hogy mit gondolt, az csak rá tartozott. – Na, figyelj csak ide – zsörtölődött Sztabucs, de. hogy mire kívánta felhívni a
figyelmét, az soha nem derült ki. A málhahordók szakították félbe mondandóját: hirtelen talpra ugrottak, és rettenttel terhes hangon figyelmeztető kiáltásokat hallattak. – Nézzétek, a shifták. Egy mérföldre tőlük, egy alacsony domb tetején lovasok körvonala rajzolódott ki az ég hátterében. A távolság közöttük túl nagy volt ahhoz, hogy az orosz táborának izgatott emberei részleteket is megkülönböztethessenek, de a lovascsoport jelenléténél több bizonyíték nem is kellett a feketéknek arra, hogy a shifták bandájának tagjaival állnak szemben, akikről rémületes szóbeszédet hallottak. A messzi domb tetején látott, szélben lebegő fehér köntösök, a puskacsövek és a lándzsahegyek – a távolság ellenére is – kétséget kizáróan a lovasok igazi mivoltát sugalmazták, sőt, határozottan megtestesítették Sztabucs kísérőinek feltételezéseit, és növelték a riadalmukat. Mindenki talpon volt, minden szem a hegy tetején meredező fenyegetés felé fordult. Egyszer csak az egyik málhahordó a déli pihenő idejére lerakott csomagok felé kezdett futni, S-a válla fölött visszaszólt valamit a társainak. ok is azonnal oda rohantak. – Mit csinálnak ezek? – kiállotta Sztabucs. – Állítsd meg őket! A vezető és az askarik a teherhordókhoz robogtak, akik közül már sokan felvették vállukra a csomagjaikat, és visszafelé indultak az ösvényen. A vezető megkísérelte megállítani őket. Egy tagbaszakadt fekete azonban egyetlen csapással letaglózta őt, és nyugat felé pillantva rémülten feljajdult. – Nézzétek! Jönnek! Akik hallották, visszafordultak. A domboldalról lefelé vágtató sok köntös úszott a szélben. Több se kellett, a teherhordók, az askarik és a vezető egy emberként fordultak meg, s menekültek. Akik felvették már a terhüket, szanaszét dobálták, nehogy a súly akadályozza inaszakadt vágtájukat. Sztabucs egyedül maradt. Pillanatokig habozott, ne fogja-e ő is menekülőre, de szinte azonnal rádöbbent, mennyire hiábavaló lenne futással kísérletezni. A lovasok hangos rikoltozással rontottak a táborra. Amikor észrevették, hogy Sztabucs egyedül van, megállították előtte a lovaikat. Kemény arcvonásaik, marcona külsejük oly tökéletesen testesítette meg a gonoszt, hogy láttukra talán még a legmerészebb szív bátorsága is elszállt volna. Vezetőjük valamilyen idegen nyelven szólította meg Sztabucsot, de fellépése oly leplezetlenül fenyegető volt, hogy az orosznak nem is igen kellett értenie a nyelvet ahhoz, hogy megértse a hanghordozásban és a haragos tekintetben megnyilvánuló agressziót. Azonban legyűrte a félelmét, és hűvös egykedvűséggel fogadta az embereket, ami arról győzte meg őket. hegy az idegen nagyon is biztos a maga hatalmában. Lehet, hogy egy nagy csapat fehér ember előőrse csupán? A shifták nyugtalanul néztek körül, ez a gondolat szájról szájra járt, közöttük. mert jól ismerték – és félték – a fehérek vérmérsékletét és fegyvereit. Aggodalmaik dacára értékelni tudták a táborban talált zsákmányt, mohó és méricskélő pillantásokat vetettek a hátrahagyott javakra, melyeket a dzsungel felé inaló, még mindig látható teherhordók szórtak szét.
Miután nem sikerűt megértetnie magát a fehér emberrel, a shifták vezetője élénk vitába keveredett több csatlósával. Amikor az egyikük felemelte a puskáját és célba vette Sztabucsot, a vezető ráütött a fegyverre és alaposan lehordta a társát. Majd parancsot osztogatott, a bandából ketten Sztabucsot őrizték, a többiek pedig leszálltak a nyeregből, és a szétszórt csomagokat felrakták a lovakra. Fél óra múlva a shifták már visszafelé lovagoltak. Magukkal vitték az orosz összes holmiját. és őt magát is, lefegyverezve, fogolyként. Eközben egy metsző, kék szempár figyelte őket a dzsungel rejtekadó zöld lombsátrából. Mindent végignézett, ami az orosz táborában azóta történt, hogy Sztabucs elrendelte a katasztrofális végű déli pihenőt. Jóllehet a dzsungel meglehetősen távol volt a tábortól, semmi sem kerülte el a kutató szempár figyelmét. Az események szemlélője kényelmesen üldögélt a szabad térség szélén álló nagy fa villás ágán. Rezzenéstelen arckifejezéséből senki nem állapíthatta volna meg. miként vélekedett mindarról, aminek a tanúja volt. Tekintetével addig követte a visszavonuló shiftákat, míg el nem tűntek a szeme elől. Azután könnyedén talpra ugrott, és a dzsungel ellenkező irányába lendült, amerre Sztabucs szafarijának menekülő tagjai loholtak. Goloba, a vezető, félve járt a dzsungel komor ösvényén. Vele tartott Sztabucs szafarijának sok más tagja is, akik legalább annyira féltek attól, hogy a shifták üldözik őket, mint ő. Rettenetük első rohama már elült. Percek múltak el, s még mindig nem érzékelték semmi jelét annak, hogy üldöznék őket. Goloba szívében egy újabb félelem vette át a helyét a lassan már elhalványulónak. A bwanáját magára hagyó, egyébként bizalmat élvező erdei vezető félelme. Goloba tudta, hogy egy napon magyarázatot kell majd adnia erre, s már kezdte is fogalmazni mentségét. – Lerohantak minket, puskából tüzeltek ránk – mondta. – Sokan voltak, legalább százan. – Senki nem mondott neki ellent. – Elszántan védtük a bwanát, de kevesen voltunk, nem tudtuk visszaverni őket. – Szünetet tartott, és a közelében járó emberekre nézett. Azok egyetértően biccentettek. – Azután láttam, hogy a bwana elesik, mi erre elfutottunk, nehogy eladjanak minket rabszolgának. – Igen – mondta valaki mellette –, úgy volt, ahogyan Goloba mondja. Én magam... De nem folytathatta. Egy napbarnított, ágyékkötőjét leszámítva meztelen fehér ember ugrott az ösvényre a fák lombjából, néhány lépésnyire előttük. Egyszerre torpantak meg, meglepetés és félelem volt az arcukra ívva. – Ki a vezetőtök? – kérdezte tőlük az idegen a saját nyelvjárásukban. Minden szem Golobára szegeződött. – Én vagyok – mondta a fekete. – Miért hagytátok magára a bwanát? Goloba már éppen válaszolni készült, amikor eszébe jutott, hogy csupán egy magányos, szafari és társak nélküli, szinte teljesen fegyvertelen fehér – nyomorult pária a dzsungelben, az utolsó feketénél is nyomorultabb – áll előtte.
– Ki vagy te, hogy vallatóra fogod Golobát, ez erdei vezetőt? – kérdezte, és csúfondáros mosolyra fakadt. – El az utamból! Ezzel elindult az ösvényen az idegen felé. A fehér azonban meg sem moccant. Halkan, nyugodtan beszélt. – Golobának tudnia kellene, hogy nem beszélhet így fehér emberekkel. A fekete habozni kezdett. Nem volt teljesen biztos magában, de megkockáztatta, hogy ne hátráljon meg. – A nagy bwanák nem rohangálnak meztelenül és egyedül az erdőkben, mint egy hitvány bagesu. Hol van a szafarija? – Tarzannak nincs szüksége szafarira – felelte a fehér ember. Goloba elképedt. Még sosem látta Tarzant, mivel az ő országa távol esett attól a helytől, ahol Tarzan szokott tartózkodni, de már hallott történeteket a nagy bwanáról – s olyan történeteket, amelyek a mesélés során semmit nem veszítettek erejükből. – Maga lenne Tarzan? – kérdezte. A fehér bólintott, s erre Goloba félelmében térdre rogyott. – Könyörülj rajtam, nagy bwana! – rimánkodott. Goloba nem tudhatta, kivel áll szemben. – Felelj a kérdésemre! – mondta Tarzan, – Miért hagytátok magára a bwanát? – A shifták bandája megtámadott minket – felelte Goloba. – Puskából tüzelve rohantak ránk. Legalább százan voltak. Elszántan harcoltunk... Megállj! – mondta Tarzan. – Láttam, mi történt. Egyetlen lövés sem dördült el. Hanyatt-homlok rohantatok, mielőtt még kiderült volna, hogy a lovasok ellenségeitek-e vagy a barátaitok. Beszélj, de csakis igaz szavakat vegyél a szádra. – Tudtuk, hogy ellenségeink – mondta Goloba. – Figyelmeztettek minket a falu lakosai, amikor a közelükben táboroztunk. hogy meg fognak támadni minket a shifták, és mindenkit, akit fogságba ejtenek, rabszolgának adnak el. – Mit mondtak még ezen kívül a falu lakosai? – kérdezte a majomember. – Azt, hogy a shiftákat fehér ember vezeti. – Ezt akartam tudni – mondta Tarzan. – – És most már mehet Goloba az embereivel? – kérdezte a fekete. – Attól tartunk, hogy a shifták üldöznek minket. – Nem üldöznek – nyugtatta meg Tarzan feketét. – Láttam, hogy ellovagoltak nyugat felé, s a bwanát magukkal vitték. Róla szeretnék még hallani. Ki ő? Mit csinál itt? – Egy távoli, északi országból jött – mondta Goloba. – Oroszországot említett. Igen, ismerem azt az országot – jegyezte meg Tarzan. – Miért jött ide? – Nem tudom – vonta meg a vállát. Goloba. – De nem vadászni indult. Az élelemszerzést leszámítva nem vadászott. – Beszélt-e valaha is Tarzanról? – kérdezte a majomember. – Igen, gyakran kérdezősködött Tarzanról. Minden faluban megkérdezte, látták-e Tarzant, tudják-e, hol van. Senki nem tudta. – Ez minden zárta le a beszélgetést Tarzan. Elmehettek.
5. Amikor támad az oroszlán
Lord Passmore egy tisztáson, a dzsungel északi végétől pár mérföldre, délre, egy kisebb folyó partján vert tábort. A megtermett málhahordók és az askarik a tűz körül guggoltak. Nevetgéléssel, tréfálkozással ütötték agyon az időt. A nap két órája ment le. Lord Passmore kifogástalan, vacsorához illő ruhában étkezett. Bennszülött inasa a háta mögött állt, és leste minden kívánságát. Magas, izmos fekete közelített a sátorhoz, mely alatt lord Passmore tábori asztalát felállították. – Hívatott, bwana? – kérdezte. Lord Passmore a jóképű férfira emelte intelligens szemét. Az előkelő fehér ember szájának sarkában halovány mosoly bujkált. – Van valami jelentenivalója? – kérdezte. – Nincs, bwana – válaszolt a fekete. – Sem keleten, sem nyugaton nem láttunk vadnyomokat. Talán a bwana nagyobb szerencsével járt. – Valóban – mondta lord Passmore. Nekem nagyobb szerencsém volt. Északon vadak nyomait láttam. Holnap talán jobb vadászatot rendezhetünk. Holnap én... Hirtelen abbahagyta. Mindketten éberen füleltek arra a halk neszre, amely pár rövid pillanatra a dzsungel éjszakai hangjai közé vegyült. A fekete kérdőn nézett a lordra. – A bwana is hallotta? Lord Passmore biccentett. – Mi lehetett az, bwana? – Fenemód úgy hangzott, mint egy géppisztoly – felelte a lord. – Délről jött, de ki az ördög lőne itt géppisztollyal? És miért éjszaka? – Nem tudom, bwana – felelte a fekete vezető. – Menjek, és megtudjam? – Nem – válaszolt az angol úriember. – Talán majd holnap. Meglátjuk. Most menj és aludj! – Megyek, bwana. Jó éjszakát! – Jó éjszakát! És figyelmeztesd az őrt álló askarit, hogy alaposan nyissa ki a szemét. – Igen, bwana. A fekete mélyen meghajolt, és kihátrált a sátorból. Azután hangtalanul elment. A tűz villódzó fényei aranyosan tükröződtek sima barna bőrén, mely alatt egy óriás izmai mocorogtak. – Ezt nevezem életnek – mondta „tüzér” Danny Patrick. – Hetek óta nem láttam zsarut. Lafayette Smith elmosolyodott. – Ha egyedül a zsaruktól félsz, Danny, akkor most még hetekig teljesen nyugodt
lehetsz. – Miből – gondolod, hogy félek a zsaruktól? – kérdezte Danny. – Olyan zsaru még nem volt, akitől én megijedtem volna. Egy rakás tökfej. Mindegy, nem vagyok a kezükben. Aztán meg csak arra kell figyelni az embernek, hogy ne húzzák csőbe. De, juhé, itt az embernek semmi gondja. Kényelmesen elnyúlt a tábori székben, szívott egyet a cigarettájából, füstkarikákat eregetett, melyek lomhán szálltak az ég felé a dzsungel lágy éjszakájában. – Juhé! – jegyezte meg rövid szünet után. Nem is tudtam, hogy az ember ilyen nyugis lehet. Tudod, most van évek óta először, hogy nem köhög a stukkerem. – Miért röhögne a kukkered? – Stukker! Köhög! Azaz elsül a pisztoly. – Miért nem rögtön ezzel kezded? – nevetett Smith. – Mi lenne, ha olykor normálisan beszélnél? – Juhé! – kiáltott fel Danny. – Na, majd pont te fogod megmondani, hogy beszéljen az ember. Mivel. is kábítottál egyik nap, amikor azon a nyílt vidéken osontunk? Megtanultam kívülről: „alacsony domborzatú vidék, mely fejlett szabdaltság előrehaladott állapotának tüneteit manifesztálja”. És még te beszélsz arról, hogy én, hogy beszélek. Hiszen te rizsálsz nekem karsztjelenségekről, oldalirányú kőzetnyomásról, kéngőzös hőforráskúpról, tektonikus tönkfelszíndarabokról juhé! – Mi a szösz? Hiszen te tanulsz, Danny! – Mit tanulok? Minden bulinak megvan a maga dumája. Mit érek a tieddel? De minden kinek tudnia kell, mi az, hogy stukker, ha vigyázni akar az egészségére. – Ogonyótól úgy hallom, nem kell lemondanod a „stukkered köhögésé”-ről. – Hogyhogy? – Azt mondja, elértünk az oroszlánok vidékére. Lehet, hogy a közelben is vannak. Nem gyakran jönnek el a dzsungelbe, de már csupán egynapi járásra vagyunk a szavannaövezettől. – Amiről csak te tudod, hogy mi. Beszélj normálisan. De mi volt ez? A tábort övező fekete dzsungelfalban valahol akadozó morgások hangzottak fel, majd egy mennydörgésszerű bömbölés rázta meg a földet. – Simba! – kiáltotta az egyik fekete, s azonnal fél tucat ember rohant, hogy ágakat szórjon a tűzre. „Tüzér” Danny Patrick talpra ugrott, és berohant a sátorba. A következő pillanatban egy Thompson géppisztollyal a hóna alatt bukkant fel. – Francba a stukkerral – mondta. – Ha előjön a kicsike, írógépre lesz szükségem. – Elviszed őt kocsikázni? – érdeklődött Lafayette Smith, aki érzékelhetően kiművelődött a „tüzér” társaságában töltött hetek alatt. – Nem – felelte Danny –, ha nem tenyerel bele a bulimba. Az oroszlán robajló üvöltése ismét szétszaggatta az éjszaka csendjét. Ekkor oly közelről jött, hogy mindkét férfi összerezzent. – Úgy tűnik, mintha kacérkodna a gondolattal – kommentálta az eseményeket Smith. – Milyen gondolattal? – kérdezte a „tüzér”.
– A beletenyerelés eszméjével. – A bokszosok is ezt tippelik. Nézd csak. A fekete málhahordók rémülten pislogtak. Közelebb húzódtak a tűzhöz, és puskájuk ravaszán tartották az ujjukat. A „tüzér” átsétált oda, ahol az askarik kimeresztett szemmel kémlelték az áthatolhatatlan sötétet. – Merre van? – kérdezte Ogonyót, a feketék vezetőjét. – Látod valahol? Ott – mondta Ogonyo –, ott mintha mozogna valami. Danny merően bámult a sötétbe. Semmit nem látott, de most úgy vélte, lombsuhogást hallott a tüzek mögött. Féltérdre ereszkedett, és géppisztolyával a hang irányába célzott. A fegyver csövén lángok csaptak ki, és hirtelen dörögni kezdett a géppisztoly, amikor Danny meghúzta a ravaszt. Egy pillanatig csengett a fülük, aztán a hallásuk ismét visszaállt a normális szintre, s, akinek a legjobb füle volt, a bokrok csörgését hallhatta távolról, egyre halkabban. – Kapott egy kis ólmot – mondta Danny, aki visszatért Smith mellé. – Nem ölted meg – felelte Smith. – Bizonyára megsebesítetted. – Simba nem sebesült meg – mondta Ogonyo. – Honnan tudod? – kérdezte Danny. Semmit nem lehet látni a sötétben. – Ha megsebesült volna, akkor megtámadott volna minket – magyarázta a vezető. – De így elfutott. A zaj ijesztette el. – Gondolod, hogy még visszajön? – kérdezte Smith. – Nem tudom, bwana felelte a fekete. – Hogy Simba mit csinál, azt senki nem tudja. – Persze, hogy nem jön vissza – mondta Danny. – Berosált a jó öreg írógéptől. Én megyek hunyni. Numa, az oroszlán, öreg és éhes volt. A nyílt vidéken vadászott, de izmai jóllehet még mindig félelmetesek voltak, már nem engedelmeskedtek úgy neki, mint fiatalabb korában. Ha ráugrott Paccóra, a zebrára, vagy Wappira, az antilopra, egy kicsit mindig lassabb volt, mint régen. Az állatok elmenekültek előle. Így azután Numa, az oroszlán, bement az erdőbe, ahonnan, a táborból emberszagot hozott felé a szél. A feketék tüzei elvakították, de az erős szagok még így is húst és vért sejtettek. Numa szeme kopogott az éhségtől. Éhsége lassan legyűrte ösztönös tartózkodását az embertől. Egyre közelebb óvakodott az utált tűzhöz. Szinte a hasán kúszott előre, lépésről lépésre. A következő pillanatban már támad. S ekkor, hirtelen lángok lobbantak fel, és a géppisztoly lövéseinek döreje verte fel a dzsungel csendjét. A lövedékek Numa feje felett zúgtak el. A nem várt felfordulás, a tábor és a dzsungel félelemmel terhes csendjét megszakító riasztó hirtelenség túl sok volt a nagymacska feszült idegeinek. Numa reakciója természetes és önkéntelen volt. Megfordult és elszáguldott az erdőben. Nem Numa, az oroszlán volt az egyetlen dzsungellakó, akinek a fülét sértette „tüzér” Danny Patrick írógépének muzsikája, mert sok ezer állat élt az áthatolhatatlan sötétség látszólagos elhagyatottságában. A sötétben egy pillanatra minden állat dermedt mozdulatlanságba bénult, azután folytatták az életformájuknak megfelelő tevékenységüket. A zajtól megzavart állatok távolabb húzódtak az emberek táborától,
de volt az állatok között legalább egy olyan is, amelyik a tüzetesebb vizsgálat reményében közelebb kúszott a tűzhöz. Lassacskán elcsendesül a tábor. A két bwana visszavonult a sátorba. A málhahordók fokozatosan leküzdötték félelmüket, s legtöbben közülük aludni tértek. Néhányan még a tüzekbe bámultak, melyek mellett, a tábor két oldalán, két askari állt őrt. Numa mélyen lehorgasztott fejjel valahol az éjszakában álldogált. A lövések dörgése a legkevésbé sem csillapította étvágyát, viszont idegesebbé és óvatosabbá tette. Gyomrának üressége ellen tiltakozván már nem hörgött, amikor a lángokat figyelte, amelyek szintén növelték a haragját, míg végül is elfojtódtak a félelmei. Amint a tábor egyre mélyebb álomba merült, a ragadozó sárgásbarna teste lassanként egyre közelebb került a tűz táncoló fényeihez. A sárgászöld szemek vadul meredtek a mit sem sejtő askarira, aki álmosan dőlt a puskájára. Az askari ásított egyet, és változtatott a tartásán. Észrevette, hogy lanyhul a tűz. A háta mögött heverő száraz faágak felé fordult. Amikor lehajolt, hogy összeszedjen néhány ágat, és háttal volt a dzsungelnek, Numa támadásba lendült. A nagy oroszlán fürgén és hangtalanul akart lesújtani, de valami, a vadat elejtő ősök öröksége megelőzte őt, s torkából halk, baljós morgás szakadt fel. Az áldozat meghallotta ezt, de meghallotta „tüzér” Danny Patrick is, aki álmatlanul forgolódott az ágyán. Az áldozat visszafordult a veszély baljós előjelére, miközben a „tüzér” is talpra ugrott, megragadta a Thompsont, és éppen akkor ért ki a sátor elé, amikor Numa toronyként emelkedett a fekete fölé. A rettenet üvöltése hagyta el a megpecsételt sorsú fekete ajkát, amikor az oroszlán karmai a vállába mélyedtek. Majd hatalmas állkapcsok ragadták meg az arcát. A tábort a rémület sikolya ébresztette fel, s a sikolyba teljes reményvesztettség vegyült. A megrettent férfiak felpattantak, s a legtöbben még láthatták, amint Numa nagy ugrásokkal elvonszolta áldozatát. A „tüzér” látta mindezt elsőként, s ő volt az egyetlen, aki cselekedett, Le sem térdelve emelte géppisztolyát a vállához. Hogy lövedékei kétségkívül elérik a férfit is, ha elérik az oroszlánt, meg sem fordult Danny Patrick fejében, aki már hozzászokott a hirtelen, erőszakos halálhoz. Érvelhetett volna azzal, hogy a férfi már meghalt, de nem fecsérelte idejét arra, hogy egy ilyen érdektelen dolgon gondolkozzon. A környezet és a szokások ennyire érzéketlenné tehetik az embert. Az oroszlán körvonalai még kivehetők voltak a sötétben, amikor Danny meghúzta szeretett írógépének ravaszát. Ezúttal nem hibázott. Lehet, hogy talán jobb lett volna, ha ekkor sem talál, mert a Gondviselés nem alkotott pusztítóbb teremtményt a sebzett oroszlánnál. A fegyver fülsiketítő dörejétől megzavarva, a testébe hatoló lövedéktől felbőszítve, felmérve, hogy prédájától akarják megfosztani, Numa elejtette az askarit, visszafordult, hogy nyomban gyors és vad bosszút álljon. Egyenesen Danny Patrick felé rohant. A „tüzér” már térdeit, hogy jobban célozhasson. Lafayette Smith mellette állt, fegyverzetét mindössze egy 32-es kaliberű revolver jelentette, melyet egy barátjától kapott évekkel azelőtt. Felettük egy hatalmas fa volt, azon legalább Lafayette Smith
menedéket kereshetett volna, de ő nem foglalkozott a menekülés gondolatával, mert nem aggódott sem saját, sem társa biztonsága miatt. Izgatott volt, de nem félt, mert nem tudott olyan veszélyre gondolni, jöjjön az akár embertől, akár állattól, amely leteríthetné azt, aki Danny Patricknek és géppisztolyának védelmét élvezte. S ha netán mégis kudarcot vallana két védelmezője, hát ő talán nem fegyverezte fel magát kellőképpen? Megszorította apró, fényes játékszerének markolatát, és biztonságérzete Ismét megerősödött. A kis csoportokba tömörült málhahordók tágra meredt szemmel várták a fejleményeket, melyek pár másodperccel azután következtek be, hogy Danny Patrick lövedéke eltalálta a menekülő ragadozót. S most, amikor az oroszlán Danny felé robogott, nem is ugrásokkal, hanem egyetlen, folytonos, hihetetlen sebességű siklással, több meghökkentő dolog is történt csaknem egyidejűleg. Ha az eseményekben jelen volt a meglepetés, akkor volt valami, ami még Danny Patricket is megzavarta. Amikor az oroszlán visszafordult, Danny ismét meghúzta a ravaszt. A fegyver mechanizmusát úgy alkották meg, hogy szünet nélkül lehessen lőni vele mindaddig, amíg Danny meghúzva tartotta a ravaszt, és ki nem fogyott a tárból a száz lövedék. Most azonban csak egy rövid sorozat hangzott fel, majd eldugaszolódott a fegyver. Hogyan is tehetne a lassú szavakkal érzékeltetni a másodpercek alatt lezajló eseményeket és gondolatokat, s ugyanakkor beleépíteni az elbeszélésbe a sebességet is, mellyel mindezek végbementek? A „tüzér” talán kétségbeesett erőfeszítést tett arra, hogy eltávolítsa a dugulást okozó üres töltényhüvelyt? Költözött-e rettegés a lelkébe? Reszkettek-e, hibáztak-e ujjai? Mit csinált közben Lafayette Smith? Vagy mit készült csinálni, miközben semmi más választása nem volt, mint, hogy ott álljon, és csendben szemlélje az eseményeket? Nem tudom. Mielőtt még bármelyik férfi kigondolhatta volna, hogy miként is nézzenek szembe a vészhelyzettel, egy napbarnított, csaknem teljesen meztelen fehér ember ugrott le a fejük felett lévő fa agai közül az ösvényre, pontosan a támadó oroszlán elé. A férfi nehéz lándzsát tartott a kezében, s, amikor hangtalanul leérkezett a puha földre, már készen állt arra, hogy az oroszlán támadásának lendületét lándzsája hegyével fékezze le. Numa hatalmas teste egy kisebb embert a földhöz lapított volna, de neki sikerült talpon maradnia. Lándzsáját egy jól irányzott döféssel mélyen az oroszlánba mártotta, s ugyanabban a pillanatban oldalt lépett. Numa, akit még a támadás előtt tartóztattak fel, nem tudott felegyenesedni, hogy megragadja áldozatát. Most pedig megzavarodott, hogy új ellenfele meglep. te és meghiúsította terveit, mielőtt a másikkal leszámolhatott volna. A furcsa ember a zavar pillanatát ragadta meg, és felpattant a ragadozó hátára. Óriási kar fogta át az oroszlán torkát, acélos izmú lábak zárultak roskatag derekára, kemény penge siklott az oldalába. Smith, Patricák és a feketék megbabonázva bámulták a jelenetet. Numa azonnal megfordult, hogy megküzdjön kínzójával. Vadul ugrált, hempergőzött a földön, hogy
levesse a háláról ellenfelét. A férfi szabad keze azonban ismételten lecsapott a késsel az őrjöngő oroszlán sárgásbarna oldalára. Az ember és az oroszlán teljesen egymásba gabalyodott. Csomójukból rémületes, acsarkodó morgások hallatszottak, de az utazók számára a legborzasztóbb az a felfedezés volt, hogy ezek a bestiális hangok nemcsak az oroszlán vad torkából fakadnak, hanem az emberéből is. A csata rövid ideig tartott, mert a már súlyosan megsebesített oroszlán pontosan a szívébe kapta a lándzsát, s pusztán elképesztő ragaszkodása az élethez tette lehetővé, hogy küzdjön a halálüvöltése és az összeroskadása között eltelt pár másodpercben is. Amikor Numa hirtelen az oldalára esett, a férfi elugrott mellőle. Néhány pillanatig még szemlélte legyőzött ellenfelének haláltusáját. Smith és Patrick döbbenten bámulták a vad, primitív jelenetet. Az idegen közelebb lépett az oroszlánhoz, egyik lábát a tetemre tette, az ég felé emelte arcát, s olyan irtózatos kiáltást hallatott, hogy a négerek riadtan buktak a földre, s a két fehér haja az égnek állt. Csend és bénult rémület borult a dzsungelre. Azután a messzi távolból halk válasz érkezett a kiáltásra. Valahol az éjszaka mélyén felébredt egy majom, és felelt társa diadalkiáltására. Majd, még halkabban, még messzebbről, egy oroszlán bömbölését hallották. Az idegen lehajolt, lábát Numa vállára tette, megragadta, és kihúzta lándzsájának nyelét az oroszlán teteméből. Azután a két fehér felé fordult. Ekkor adta először jelét annak, hogy észlelte jelenlétüket. – Juhé! – mondta „tüzér” Patrick, mert szókincse ezen túl már nem volt alkalmas a helyzet megragadására. Az idegen hidegen mérte végig őket. – Kik maguk? – kérdezte. – Mit csinálnak itt? Lafayette Smith meglepődött, egyszersmind meg is könnyebbült attól, hogy az idegen az ő nyelvükön szólalt meg. Egyszeriben kevésbé látszott rémületesnek. – Geológus vagyok – magyarázta. – Smith-nek, Lafayette Smith-nek hívnak. Társam Mr. Patrick. Helyszíni tudományos kutatásokat végzek, merőben tudományos expedíciót vezetek. Az idegen a géppisztolyra mutatott. – Ez pedig része lenne a geológusok helyszíni kutatásai során használt tudományos eszközöknek? – kérdezte. – Nem. – felelte Smith. – S nem is igazán értem, miért ragaszkodott Mr. Patrick ahhoz, hogy magával hozza. – Az ember nem kockáztat semmit a különös alakokkal teli vidéken – mondta a „tüzér”. – A hajón is mondta egy pofa, hogy vannak itt krapekok, akik embert esznek. – Talán jól jön az ilyesmi egy vadász számára – sugallta az idegen. – Egy antilopcsorda például pompás célpont, ha egy ilyen fegyvert markol az ember. – Juhé! – tiltakozott a „tüzér”. – Minek képzel engem, uram? Talán mészárosnak? Csak a biztonság kedvéért hoztam magammal. De kidobott pénz – tette hozzá
undorodva. – Bedugult nekem, pont, amikor kellett volna. Még szerencse, hogy időben jött, uram. Le a kalappal: Maga rendes fickó, és ha valaha is viszonozhatom... Danny széles kézmozdulattal fejezte be mondatát, s ezzel a gesztussal ígért meg mindent viszonzásképpen. Az óriás biccentett. – Ne vadásszon ezzel – mondta, és Smith felé fordult. – Merre végzi a vizsgálatokat? Hirtelen a megértés fénye villant fel Danny szemében, és határozottan fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. Juhé! – mondta borzadva Smith-nek. Tudhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Mi? – kérdezte Lafayette Smith. – Hát az, amit a zsaruk hiányáról mondtam, – Hová mennek? – kérdezte ismét az idegen. – A Ghenzi-hegység felé tartunk – felelte Smith. – Mondja meg, hogy ki maga! – mondta a „tüzér”. – És mi köze ahhoz, hogy hová megyünk? Az idegen tudomást sem vett róla, – ismét Smith felé fordult. – Legyen nagyon óvatos, amikor a Ghenzi-hegység közelébe ér. Úgy tudom, rabszolgákat összefogdosó banda tanyázik arrafelé. Ha az emberei ezt megtudják, könnyen lehet, hogy elszöknek. – Köszönöm – felelte Smith, – Nagyon kedves öntől, hogy figyelmeztet. Szeretném tudni, hogy kinek legyünk hálásak mindezért. De az idegen eltűnt. Éppolyan rejtélyesen és zajtalanul libbent fel egy fára, mint ahogyan előbukkant. A két fehér döbbenten nézett egymásra. – Juhé! – mondta Danny. – Ezzel az állítással magam sem haboznék egyetérteni – felelte Lafayette Smith. – Figyelj csak, Ogonyo! – mondta a „tüzér”. – Ki volt ez a nagy benga gyerek? Tudod te, vagy valaki az embereid közül? – Igen, bwana – felelte a vezető. – Tarzan, a majomember.
6. Chinnereth vize
Lady Barbara Collis lassan sétált a poros ösvényen, mely Midian falutól az ősi kráter mélyére, a tóhoz vezetett. Jobbján Ábrahám, Ábrahám fia, balján az aranyhajú Jezabel haladt. Mögöttük lépdeltek az apostolok, akik egy fiatal lányt fogtak közre. A lány többnyire komor ábrázattal bámult maga elé, kivéve akkor, amikor félelmet tükröző pillantást vetett az Őt kísérő öreg emberekre. Az apostolok után haladtak a falu lakosai, élükön a vénekkel. A díszkíséret laza alakzatán kívül semmiféle rendet nem lehetett felfedezni a menetben. Úgy mentek, mint a birkák, egyszer egy csomóban, máskor mindkét oldalon letértek a keskeny ösvényről, egyesek előresiettek, hogy azután ismét lemaradjanak. Lady Barbarát aggodalmak gyötörték. Á különös vallási szekta körében lényegében fogolyként eltöltött hosszú hetek alatt sok mindent megtanult már. Többek között megtanulta a nyelvüket, és ez a tudás számtalan olyan lehetőséget nyitott meg fürge esze előtt, melyek korábban zárva voltak. Most azt tudta meg, vagy legalábbis azt hitte, hogy megtudta, hogy Ábrahám, Ábrahám fia, egyre növekvő kételyekkel szemléli az ő isteni mivoltát. Az első Midianban töltött éjszakája során tanúja volt annak, hogy milyen kegyetlen szokásai és rítusai vannak a legkorábbi keresztény egyház elfajzott leszármazottainak. Amikor már elég jól tudta a nyelvüket, arról is tudomást szerzett, hogy a falu vezetői isteni eredetet tulajdonítanak neki. Isteni hírnöki szerepét arra használta, hogy helytelenítse, sőt kifejezetten megtiltsa vallásuk legborzasztóbb, legaljasabb szokásait. Amíg a mennyekből való alászállásának természetfeletti vonatkozásai élénken éltek Ábrahámnak, Ábrahám fiának tudatában, addig lady Barbara sikeresen folytathatta hadjáratát a brutalitás ellen. De a mennyei látogatóval történő mindennapos találkozás során egyre inkább szertefoszlott az a félelemmel vegyes tisztelet, mely először eltöltötte Pál prófétáját. A mennyei vendég tilalmai mindig ütköztek Ábrahám vágyaival és Jehova szavával. Ezek voltak a próféta egyre növekvő kételyeinek forrásai s az öreg ember viselkedésének megváltozását az angol lány pontosan érzékelte. A próféta ma tudomást sem vett lady Barbara szavairól, sőt arra kényszerítette, hogy kísérje el őt, s legyen tanúja hitetlenkedése bizonyítékainak. Mi jöhet még? Nemcsak saját szemével láthatta a borzalmas vénember fanatikus vérszomját, hanem Jezabel órákon át, részletesen ecsetelte neki a döbbenetes orgiák lefolyását. Ezért joggal gyötörték aggodalmak lady Barbara Collist, de eldöntötte magában, hogy kísérletet tesz fogyatkozó tekintélyének a visszaállítására. – Fontold meg jól, Ábrahám, Ábrahám fia, mennyire haragszik rád Jehova, amikor látja, hogy ellene szegülsz. – A próféták lába nyomát követem – felelte az öregember. – Mindig megbüntettük azokat, akik dacoltak Jehova törvényeivel, s Jehova ezért mindig megjutalmazott minket. Miért haragudna most ránk? Ennek a lánynak bűnhődnie kell romlottságáért.
– De hiszen csak mosolygott! – magyarázta lady Barbara. – A mosoly bűn Jehova szemében – felelte Ábrahám, Ábrahám fia. – A nevetésben érzékiség van, s a mosoly nevetéshez, örömhöz vezethet. Az öröm az ördögtől való, elvetemült dolog. – Ne is mondj semmit neki – mondta Jezabel angolul. – Csak felbőszíted, s olyankor borzalmas tud lenni. – Mit mondtál, asszony? – kérdezte Ábrahám, Ábrahám fia. – A mennyei nyelven imádkoztam Jehovához – felelte Jezabel. A próféta baljós tekintete a lányra esett. – Helyesen teszed, ha imádkozol. Nem tetszel Jehovának. – Akkor folytatom az imádkozást – felelte jámboran Jezabel. – A vén pokolfajzat már azon töpreng, hogyan büntethetne meg. Mindig is gyűlölt, mint ahogyan azokat a szerencsétleneket gyűlölik, akik nem hasonlítanak rájuk. Lady Barbara számára megmagyarázhatatlan és örökös zavar forrása volt és maradt Jezabel feltűnő megjelenésbeli és gondolkodásbeli eltérése, amely oly, élesen megkülönböztette a falu többi lakójától. Hogy Jezabel mennyivel okosabb imbecillis társainál, gyakorta megnyilvánult, például abban, hogy elképesztő sebességgel tanult meg angolul, miközben lady Barbarát a midiani nyelvre tanította. Milyen sűrűn, milyen komolyan adott hálát lady Barbara a Gondviselésnek Jezabelért! A menet a legenda szerint feneketlen tó partjára érkezett, és ott állt meg, ahol nagy lávatömbök nyúltak a víz fölé. Az apostolok felsorakoztak Ábrahám, Ábrahám fia mellé, és körbefogták a fiatal lányt. Jobab jelére fél tucat fiatal ember lépett elő. Egyikük hálót hozott, két másik egy nagy lávadarabot. A hálót gyorsan a rémült, visítozó lányra vetették, és hozzákötötték a lávadarabot. Ábrahám, Ábrahám fia, a magasba emelte a kezét. Erre a jelre mindenki térdre esett. A próféta imádkozni kezdett azon az immár ismerős halandzsanyelven, amely bizonyosan nem volt azonos a midiani nyelvvel, s Jezabel szerint semmilyen más nyelvvel, mert szerinte még kizárólagos használói, a próféta és az apostolok sem értettek egy mukkot sem belőle. A térdelő fiatal lány halkan sírdogált, hangja időnként elfúlt, s közben a férfiak erősen tartották a hálót. Ábrahám, Ábrahám fia, hirtelen átváltott az egyházi nyelvről faluja nyelvére. – Mert úgy fog bűnhődni, ahogyan bűneit elkövette – kiáltotta. – A végtelen könyörületes Jehova akarja úgy, hogy ne tűz eméssze őt el, hanem háromszor merüljön alá a Chinnereth vizében, hogy ott bűneitől megtisztuljon. Imádkozzunk, hogy a Chinnereth vize ne legyen nagyon ártalmas, mert akkor nem élheti túl megtisztulását. Ezzel biccentett a hat fiatalnak, akik jól tudták, mit kell tenniük. Négyen felemelték a hálót, a másik kettő pedig a hálóhoz csatolt hosszú köteleket tartotta: Négyen ingaként kezdték lóbálni a lány testét, s közben a lány kegyelemért könyörgő, félelemmel átitatott kiáltásai hangzottak fel a Chinnereth hallgatag vize felett. Hangjai összevegyültek azoknak a visításaival és nyögéseivel, akiknek az idegrendszerét túlzottan megterhelte a látvány, és epileptikus roham görcseiben
fetrengtek a földön. Egyre gyorsabban lóbálták a fiatalemberek a félelemtől félőrült lányt. Egyszer csak az egyik fiú is összeroskadt, habzó szájjal vonaglott, a lány teste pedig a kemény lávasziklákra zuhant. Amikor Jobab egy másik fiatalnak intett, hogy foglalja el elesett társának a helyét, az egyik apostol is felkiáltott, és elvágódott. De senki se hederített az elbukottakra, s a következő pillanatban már ismét a kemény láva és a Chinnereth vize felett lengett a lány. – Jehova nevében, Jehova nevében – kántálta Ábrahám, Ábrahám fia, a lóbálás ütemére. – Jehova nevében, Jehova fia nevében. Kis szünetet tartott, s, amikor a lány teste a víz fölé ért, felkiáltott. – Pál nevében! Ez volt a jel. A négy fiatal elengedte a hálót, a lány teste belezuhant a tó sötét vizébe. Csobbanás, a lány elnémult. A víz összezárult a könyörtelen fanatizmus áldozata fölött. Csupán a táguló vízgyűrűket és a fenyítés oltárára vezető két kötelet lehetett látni. Pár pillanatig mindenki csendben, mozdulatlanul állt, kivéve természetesen azokat, akik a midiani nemezis áldozataként egyre nagyobb számban hörögtek és vonaglottak a földön. Azután Ábrahám, Ábrahám fia, ismét szólt a hat ítélet-végrehajtónak, akik azonnal megmarkolták és meghúzták a köteleket, míg a csuromvizes, fuldokló lány ismét a víz felett nem himbálózott. Rövid ideig hagyták a víz felett, majd a próféta jelére ismét alámerítették. – Gyilkos! – kiáltotta lady Barbara, aki már nem tudta palástolni haragját. – Azonnal parancsold meg, hogy húzzák ki a lányt, mielőtt megfulladna. Ábrahám, Ábrahám fia, szemét az angol lányra emelte, akinek ereiben szinte megfagyott a vér. A próféta az őrültek vad, meredt tekintetével bámulta őt, áthatóan néző szembogara körül látni lehetett szeme fehérjét. – Elhallgass, te istenkáromló! – bömbölte. Éjjel Jehovával sétáltam, s ő azt mondta nekem, hogy te leszel a következő. Kérlek, hagyd! – suttogta Jezabel, ne ingereld tovább, mert akkor véged. A próféta ismét a hat fiatal felé fordult, s parancsára felhúzták a lányt a víz színe fölé. Lady Barbara a jelenet borzalmainak hatása alatt a szikla pereméhez lépett, s, amikor lepillantott, meglátta az ernyedt, levegő után kapkodó szerencsétlent. Még élt, de látszott, hogy a következő alámerítés már végzetes lesz számára. – Könyörgöm – fordult lady Barbara a prófétához –, a könyörületes Isten nevében, ne merítsd le őt még egyszer. Ábrahám, Ábrahám fia, szó nélkül adta ki a parancsot, s harmadszor is bedobták a tóba az immár eszméletét vesztett lányt. Lady Barbara térdre borult imádkozni, tekintetét a mennyek felé emelte, s azért fohászkodott, hogy a Teremtő lágyítsa meg Ábrahám szívét, vagy, hogy mindenható tudásával mentse meg az áldozatot a biztosnak látszó haláltól. Egy teljes percig imádkozott, de a lány még mindig a víz alatt volt. A próféta csak ekkor parancsolta meg, hogy vegyék ki a vízből. – A lány immár megtisztultan áll Jehova előtt – mondta Ábrahám, Ábrahám fia. –
Élve kel ki a vízből, vagy ha meghalt, akkor ez Jehova akaratára történt. A próféták lába nyomát követem. A hat fiatal felhúzta a hálót a sziklára, s a lány élettelen testét kiborították belőle a még mindig térdeplő lady Barbara elé. A próféta csak most észlelte a könyörgő szavakat mormoló angol lány testtartását. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Könyörgöm Istenhez, kinek hatalmát és kegyelmét te meg nem értheted – felelte. – E szegény gyermek életéért fohászkodtam. – Imád nem talált meghallgatásra – felelte gúnyosan, megvetően a próféta, és a mozdulatlanul heverő lány testére bökött. – Meghalt. Jehova kinyilvánította mindenkinek, aki kételkedni merészelt benne, hogy Ábrahám, Ábrahám fia, az ő prófétája, s, hogy te csak egy csaló vagy. – Elvesztünk! – suttogta Jezabel. Lady Barbara is ezt gondolta. De gondolatai száguldani kezdtek a vészhelyzet hatására. – Igen, a lány meghalt – mondta, – De Jehova feltámaszthatja őt. Feltámaszthatja, de nem fogja feltámasztani – mondta. Ábrahám, Ábrahám fia. – Nem általad, mert te felbőszítetted Jehovát azzal, hogy az ő prófétájának merted nevezni magad, s közben ellenszegülsz parancsolatainak. – A lady gyorsan az élettelen testhez lépett. – Általam támasztja fel őt. Gyere, Jezabel, segíts! Lady Barbara, csakúgy, mint a legtöbb modern, atletikusan képzett lány, ismerte a vízbe fulladtak újraélesztésének módszereit, s most munkához látott a próféta gyilkos mániájának áldozatán. Eltökéltsége nemcsak a lány iránt érzett szánalmából, hanem saját szorult helyzetéből is fakadt. Néha kurtán utasította Jezabelt. Parancsai, néha megszakították, de soha nem vetettek véget annak a kántáló szóözönnek, mely folyamatosan hagyta el ajkát. Először egy katonai indulóval kezdte, de két versszak után memóriája cserbenhagyta. Ekkor Lúdanyó történetére tért át, melyet az Alice Csodaországban meséből, Omar Khayyamtól, Kiplingtől vett részletekkel folytatott, s, amikor tízpercnyi szívszaggató küzdelem után a lány kezdett életjeleket mutatni, lady Barbara Lincoln gettysburgi beszédét kezdte idézni. Köréjük sereglettek az apostolok, a vének, a hat ítélet-végrehajtó és a próféta. Mögöttük tülekedtek a falu lakosai, amennyire bátorságuk megengedte, hogy tanúi lehessenek a csodának, ha bekövetkezik. – S a népnek ez a kormánya, mely a néptől, származik, és a népért van, nem tűnhet el a Föld színéről – kántálta Lady Barbara. – Tegyétek a gyermeket a hálóba – parancsolta a tágra meredt szemű fiataloknak, akik a lányt előzőleg a tóba dobták –, és vigyétek őt óvatosan szülei barlangjába. Jezabel, indulunk! Ábrahámot, Ábrahám fiát, egyetlen pillantásra se méltatta. Éjjel a két lány a barlangja bejáratánál üldögélt, és Midian feltérképezetlen völgyét szemlélte. A telihold beezüstözte a kráter északi peremének meredélyeit. Félúton köztük és a kráter között Chinnereth tavának hallgatag vize tükörsimára csiszolt pajzsként terült el.
– Hát nem gyönyörű? – sóhajtott Jezabel. – Hát nem borzasztó, hogy ilyen az ember? – felelte borzongva lady Barbara. – Éjjelente, mikor egyedül vagyok, s csak gyönyörű dolgokat látok, megpróbálok elfeledkezni az emberről – mondta az aranyhajú lány. – Ott is ugyanennyi kegyetlenség és gonoszság van, ahonnan te jöttél? – Mindenütt, ahol emberek élnek, van kegyetlenség és gonoszság, de ahonnan én származom, ott nem annyira rossz a helyzet, mint itt, ahol az egyház uralkodik, s uralkodásának lényegét a kegyetlenkedés alkotja. – Hallottam, hogy arrafelé nagyon könyörtelenek az emberek – mutatott Jezabel keresztül a völgyön, de legalább szépek, nem úgy, mint nálunk. – Láttad őket? – Igen. Néha, de nem túl gyakran, elkószált kecskéiket keresik, és bekergetnek minket a barlangokba. Köveket zúdítunk rájuk, nehogy feljöjjenek, és megöljenek minket. Néha ellopják a kecskéinket, megölik, ha valakit elfognak közlünk. Ha egyedül lennénk, nem bánnám, elfognának, mert gyönyörűek, s nem hiszem, hogy megölnének. Azt hiszem, szeretnének engem. – Ebben nem kételkedem – mondta lady Barbara. – De ha neked lennék, nem esnék önszántamból fogságba. – Miért ne? Mit remélhetek itt? Egy napon rajtakapnak azon, hogy mosolygok és énekelek, s te még nem láttad, hogy a próféta milyen módszerekkel tudja elpusztítani a bűnösöket. Ha nem ölnek meg, akkor egy ocsmány vénember barlangjába visznek, életemet rabszolgaként élem le. A vénember és asszonya rabszolgájaként. A vénasszonyok sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni az ilyen lányokkal szemben, mint a férfiak. Ha nem félnék attól, ami közöttünk húzódik, akkor az északiakhoz menekülnék. – Az életed talán boldogabb és biztonságosabb lesz velem, mivel megmutattuk Ábrahámnak, Ábrahám fiának, hogy nagyobb hatalmunk van, mint neki. Ha eljön az idő, amikor megtalálnak engem, vagy felfedezem a menekülés útját, akkor téged is magammal viszlek, Jezabel, bár nem hiszem, hogy Angliában nagyobb biztonságban lennél, mint itt. – Miért? – kérdezte a lány. – Túl szép vagy ahhoz, hogy tökéletes biztonságban és boldogságban élhess. – Szóval szerinted szép vagyok? Én is így gondoltam. Ha belenéztem a tóba vagy egy vízzel teli edénybe, akkor mindig azt gondoltam, hogy szép vagyok, bár nem úgy festek, mint a többi midiani lány. Te is szép vagy, de nem hasonlítok rád. Te sem találtad meg a biztonságot és boldogságot Angliában? Az angol lány elnevette magát. – Én nem vagyok túl szép, Jezabel. Lépteket hallottak a barlanghoz vezető meredek ösvény irányából. – Jön valaki – mondta Jezabel. – Későre jár – mondta lady Barbara. Ilyenkor már senkinek nem lenne szabad a barlangunkhoz jönnie. – Talán egy északról jött ember – reménykedett Jezabel. – Rendben van a hajam?
– Talán helyesebb lenne készenlétbe helyezni egy követ, mint a hajad csinosságáról gondolkozni – kacagott fel lady Barbara, – De, amikor oly szépek az északi férfiak! – sóhajtott Jezabel. Lady Barbara elővett egy bicskát a zsebéből, és kinyitotta. – Nem szeretem a „szép” férfiakat jegyezte meg. A léptek közeledtek, de a barlangnál üldögélő két lány nem látta a meredek ösvényt, amelyen az éjszakai látogató érkezett. Azután árnyék hullott a küszöbre. Magas öreg férfi Ábrahám, Ábrahám fia vált láthatóvá. Lady Barbara felállt és szembenézett a prófétával. – Mi hozott ide ilyen késő éjszaka? – kérdezte. – Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat reggelig? Miért zavarsz? – Jehovával sétáltam a holdfényben – mondta a férfi. – Jehova súgott Ábrahámnak, Ábrahám fiának, Pál prófétájának, Jehova fiának. – S azért jöttél, hogy kibékülj velem, miként azt Jehova parancsolta? – Ilyet Jehova nem parancsolt. Éppen ellenkezőleg, haragszik rád, mert meghazudtoltad a prófétát. – Bizonyára valaki mással andalogtál csattant fel lady Barbara. – Nem. Jehovával sétáltam – bizonygatta Ábrahám, Ábrahám fia. – Te becsaptál engem. Trükkökkel, talán bizony varázslattal, visszahoztad az életbe azt, akit Jehova ítélt halálra. Jehova haragszik. – Láttad az imáimat, tanúja voltál a felélesztés csodájának – emlékeztette lady Barbara az öregembert. – Azt képzeled, hogy hatalmam nagyobb, mint Jehováé? Jehova támasztotta fel a gyermeket. – Pontosan úgy beszélsz, ahogyan Jehova nekem megjósolta – mondta a próféta. – A fülembe súgott. Megparancsolta, hogy bizonyítsam be hamisságodat, hogy mindenki láthassa a galádságot. – Érdekes lenne, ha igaz lenne – felelte lady Barbara. – De nem igaz. – Kételkedni merészelsz a próféta szavaiban? – harsogta dühödten Ábrahám, Ábrahám fia. – Holnap lehetőséget kapsz arra, hogy bebizonyítsd nagyzolásaid igazságát. Holnap Jehova ítél feletted. Holnap nehezékkel ellátott hálóban hajítunk be téged a Chinnereth vizébe, de nem lesznek kötelek a hálón, hogy bárki is kihúzhasson.
7. A rabszolga-kereskedő
Leon Sztabucs, akit egyik foglyul ejtője mögé tettek fel a lóra, ismeretlen sorsa felé haladtában joggal volt zaklatott. Egyszer már közel állt ahhoz, hogy valaki a bandából megölje. Külsejükből és viselkedésükből nem volt nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy a legátlátszóbb ürügy is megteszi majd nekik, ha el akarják pusztítani. A legkevésbé sem tudta elgondolni, mik lehetnek a szándékaik vele, s csak egyetlen indokot tudott elképzelni, ami arra indíthatta őket, hogy életét megkíméljék. Ám ha az volt a céljuk, hogy váltságdíjat kapjanak érte, akkor viszont nemigen létezik olyan módszer, amelynek a segítségével ezek a félvad emberek kapcsolatba léphetnének oroszországi barátaival vagy feletteseivel. Be kellett ismernie, hogy kilátásai egyáltalán nem kecsegtetőek. A shifták csak lassan haladhattak, mert több lovuk is az orosz táborból elrabolt javakat cipelte. Igaz, egyébként sem lovagolhattak volna sokkal gyorsabban azon az ösvényen, melyre közvetlenül Sztabucs elfogása után tértek. Útjuk egy keskeny sziklaszakadékban meredeken felfelé vezetett, s végül egy kis fennsíkra jutottak, amelynek a túlsó végénél – amennyire Sztabucs ki tudta venni – cölöpökkel körülvett falu terült el a fennsíkot lezáró hatalmas sziklák alatt. Nyilván ide tartottak fogságba ejtői, akik kétségkívül ahhoz a bandához tartoztak, amelyiknek a puszta említése rettegéssel töltötte el az embereit. Sztabucs csak azt sajnálta, hogy a történet többi része, mely szerint a bandát fehér ember vezette, nyilván téves volt, mivel jóval könnyebben megállapodhatott volna a váltságdíj feltételeiről egy európai emberrel, mint ezekkel a tudatlan vadakkal. Amikor a falu közelébe értek, Sztabucs észrevette, hogy őrök figyelik jöttüket. A fejüket és a vállukat mind tisztábban lehetett kivenni a durván ácsolt, de erős cölöpfal mögött. Az őrszemek üdvözlést harsogtak, és kérdéseket intéztek visszatérő társaikhoz. A falu kapuja lassan kinyílt, a vad lovasok beléptek az elzárt területre foglyukkal együtt, akit hamarosan kíváncsi férfiak, nők és gyerekek, bárdolatlan feketék gyűrűje vett körül. Bár semmi fenyegető nem volt a vadak magatartásában, mégis határozottan barátságtalanul viselkedtek, s az orosz aggodalom okozta komor hangulata tetézte az egyébként is nyomott lelkiállapotát. Amikor a lovasok beértek a központi épülethez, amelyet kunyhók vettek körül, a foglyot a teljes reménytelenség érzése csapta meg. Ekkor vette észre az alacsony, szakállas fehér embert, aki az egyik szurtos építményből jött elő, s ettől a lelkére nehezedő, s mind jobban elhatalmasodott nyomás legalábbis részben enyhült. A shifták lenyergelték a lovakat, az oroszt is durván lerángatták az állatról, és minden különösebb ceremónia nélkül az épület előtt álló fehér elé lökdösték. A férfi hidegen méricskélte a foglyot, miközben a visszatérő csapat vezetőjének jelentését hallgatta. A szakállas arcán semmiféle mosolynak nevezhető jelenség nem látszott, amikor a
fekete shifta jelentésének végeztével megszólította Sztabucsot. Az orosz azt még felismerte, hogy az idegen olaszul szólt hozzá, de ő nem beszélt olaszul, s ezt, oroszul magyarázta el neki. A szakállas azonban csupán vállat vont és a fejét rázta. Sztabucs ekkor angolul kísérletezett. Ez így jobb – mondta tört angolsággal másik. – Értek kicsit angol. Ki vagy? Milyen nyelven hozzám először beszéltél? Milyen országból vagy te ide? – Tudós vagyok – mondta Sztabucs. – oroszul beszéltem hozzád. – Orosz te vagy? – Igen. A fehér egy ideig merően nézte őt, mintha megpróbálná leolvasni róla lelkének legrejtettebb titkait, s csak azután szólalt meg. Sztabucs felfigyelt az idegen zömök, erőteljes testalkatára, kegyetlen ajkára – amelyet csak részben leplezett sűrű, fekete szakálla –, észrevette metsző, furfangos szemét, és arra gondolt, hogy ő is pórul járhatott a feketékkel. – Azt te mondod, orosz vagy te – mondta a szakállas. – Vörös te, vagy fehér te? Sztabucs nagyon szerette volna tudni, hogyan válaszoljon a kérdésre. Jól tudta, hogy a vörösök nem nagy népszerűségnek örvendenek, s, hogy az olaszok többségét az oroszok gyűlöletére nevelik. Mégis, volt valami az idegen személyiségében, ami azt sugallta neki, hogy hajlamosabb elfogadni egy vöröst, mint egy fehér oroszt. Ha beismeri, hogy vörös, akkor az arról biztosíthatja az idegent, hogy sokkal könnyebben szert lehet tenni a váltságdíjra, mintha fehér lenne, akiknek a szervezete közismerten gyenge és szegény volt. Ezért határozott Sztabucs úgy, hogy az igazat mondja. – Vörös vagyok – felelte. Az idegen szúrós szemmel, csendben méregette őt, azután a kezével rajzolt egy jelet a levegőbe, amilyet csakis egy vörös, egy kommunista érthetett meg. Leon Sztabucs alig hallható sóhajjal megkönnyebbült, de arckifejezésén nem lehetett látni, hogy felismerte volna a titkos jelzést. Közben azonban a szervezetének előírásai szerinti kézmozdulattal felelt. A másik fürkészve figyelte a válaszát. – Hogy te hívnak, elvtárs? – kérdezte a szakállas férfi immár megváltozott hanghordozással. – Leon Sztabucs vagyok – mondta az orosz. – S téged, hogy hívnak? – Én vagyok Dominic Capietro. Gyerünk, beszélgessünk odabenn. Van egy üveg italom, koccinthatunk a sikerére az ügynek, s közben ismerkedhetünk meg egymással. – Vezess, elvtársam – mondta Sztabucs. – Igencsak szükségem lesz valamire, ami megnyugtatja háborgó idegeimet. Kellemetlen órákat éltem át. – Elnézésedet kérem azért a kellemetlenség, amelyben részesíteni téged embereim – válaszolta Capietro, miközben az utat mutatta. – Nemsokára lesz minden rendben. Foglalj te helyet. Mint te láthatod, én élek egyszerű életet, de milyen császári trónszék vetekedhet ölének földanyánknak nagyszerűsége? – Semmilyen – ismerte el Capietro igazát Sztabucs, amikor látta, hogy a szobában semmiféle szék nem volt, miként azt a szakállas beszéde már előre jelezte. – Különösen akkor nem jöhet ilyesmi szóba, ha egy baráti szoba vendégszeretetét
élvezzük. Capietro egy öreg zsákban turkált, s végül előhalászott egy üveget, és azonnal kihúzta a dugóját. Sztabucsnak nyújtotta az üveget. – A serleg illik csakis királyi zsarnokokhoz, elvtárs Sztabucs, s nem olyan emberekhez, mint vagyunk mi. Sztabucs ajkához emelte az üveget, és nagyot húzott a tüzes folyadékból. Amikor a szesz utat égetett magának a gyomrába, és azonnal a fejébe is szállt, az utolsó félelmei és kételyei is elpárologtak. – Mondd csak – adta vissza az üveget vendéglátójának –, miért fogtatok el, kik vagytok, mi lesz velem? – Mondta a csapat vezetője, voltál te egyedül, szafarid elhagyott. Nem tudta, vagy te barát, vagy te ellenség. Hozott ezért ide. Van neked szerencséd, én elvtársam, hogy éppen Dongo vezette ma őrjáratot. Lehet könnyen, a többiek előbb öltek volna meg téged, s csak azután érdeklődtek volna. Rablók és gyilkosok az én jó embereim. Ő kegyetlen uraik könyörtelenül sanyargatták őket, érezték torkukon fojtogató kezét zsarnoknak, ők lázadnak mindenki ellen. Nem ők felelősek tetteikért. Ennek ellenére jó emberek. Jól szolgálnak engem. Ők adják nyers erőt, én agyat, hadműveleteink hasznát osztjuk egyenlően fel egymás között, felét kapja nyers erő, felét kapja agy. – Capietro vigyorgott. – Miféle hadműveletekről. beszélsz? – kérdezte Sztabucs. Capietro összeráncolta a szemöldökét, majd arca kitisztult. – Jóllehet te vagy én elvtársam, mégis kell azt mondanom, nem mindig éri meg nagyon kíváncsinak lenni. Sztabucs vállat vont. – Ne is mondj semmit – mondta közönyösen. – Nem érdekel, semmi közöm hozzá. – Helyes – kiáltotta az olasz. – Nekem viszont ahhoz semmi közöm, hogy te keresel mit Afrikában, hacsak nem akarod elmondani nekem. Igyunk. A kibontakozó beszélgetés során, melyet csak a sűrű kortyolgatás szakított félbe, a két szerfelett elővigyázatos embert elsősorban a másik foglalkozása érdekelte. Az ital elmosta gyanakvásukat, és megerősítette bizalmukat, ugyanakkor fokozta is kíváncsiságukat. Immár mindketten becsíptek. Capietro tört meg először a gyötrő, minden elővigyázatosságot elsöprő kíváncsiság alatt. Egymás mellett ültek egy elmondhatatlanul mocskos szőnyegen, előttük két üres és egy frissen nyitott üveg hevert. – Elvtárskára – mondta az olasz, és átkarolta az oroszt –, kedvemre való vagy. Dominic Capietro kevés férfit kedvel. Mottója hangzik így: „Kedvelj kevés férfit, szeress minden nőt”. S ezen hangosan heherészett. – Erre igyunk! – javasolta Sztabucs, és csatakozott a nevetéshez. – „Kedvelj kevés férfit, szeress minden nőt”. Ez aztán az eszme. – Amint téged megláttalak, tudtam, hogy kedvelni foglak – folytatta Capietro. – S miért lennének titkok elvtársak között?
– Tényleg, miért? – egyezett bele Sztabucs. – Akkor hát mondom én el neked, vagyok miért itt ezzel a csapat koszos brigantival. Szolgáltam katonaként az olasz hadseregben. Eritreában állomásozott az ezredem. Szítottam viszályt és lázadást, miként illik kommunistához, amikor egy fasiszta kutya feljelentett én parancsnokomnak. Letartóztattak. Kétségkívül kellett volna lelőniük, de sikerült nekem elmenekülnöm. Abesszíniába mentem, ahol kedvelik nem nagyon olaszokat, de, amikor megtudták rólam, hogy én dezertáltam, velem jól bántak. Egy idő múlva egy nagy hatalmú fejedelem alkalmazott arra, hogy európai elvek szerint képezzem ki ő katonáit. Megtanultam az amharát, az ország hivatalos nyelvét, és a gallák nyelvét is, akik a népesség nagyobb részét alkotják azon a vidéken, amerre én dolgoztam. Mivel én gyűlölöm a királyság minden formáját, természetesen azonnal terjeszteni kezdtem diadalmas eszméit a kommunizmusnak az öreg fejedelem csatlósai közt, de egy besúgó miatt ismét kudarcot vallottam, s sikerült csak szerencsével megmentenem én bőrömet. Ekkor azonban néhány embert rá tudtam venni arra, hogy kövessen engem. Fegyvereket és lovakat zsákmányoltunk a fejedelemtől, és déli irányba lovagoltunk, ahol csatlakoztunk a shifták bandájához, vagy talán lenne helyesebb mondani azt, hogy én csapatomba olvasztottam őket. A rablók és tolvajok szervezett csoportja alkalmas kiválóan arra, hogy megsarcoljuk az utazókat és a karavánokat, de a haszon volt oly csekély, hogy a Ghenzi távoli vidékére sodródtunk, ahol viszont fogtunk mi virágzó kereskedelembe a fekete elefántcsonttal. – Fekete elefántcsont? Nem is tudtam, hogy ilyesmi létezik – mondta az orosz. – Kétlábú elefántcsont – magyarázta Capietro nevetve. – Ez igen! – füttyentett Sztabucs. – Azt hiszem, már értem. Rabszolga-kereskedő vagy, de hol van manapság piaca a rabszolgáknak a tőkés országok bérrabszolgaságán kívül? – Fogsz te lepődni, elvtárs. Létezik sok piac ma is, értve bele a rabszolgaság eltörlését célzó nemzetközi konvenciókat aláíró civilizált országok gyarmatait. Igen, vagyok rabszolga-kereskedő, s ez roppant figyelemreméltó egy hivatás egy értelmiségi számára, egy sikeres újság hajdani szerkesztője számára. – S ez jobban megfelel neked? – Van más választásom, nincs. Élnem kell. Legalábbis hiszem azt, hogy élnem kell, mások sokan is ezt hozzák fel magyarázatképpen. Tudod, szerkesztettem antifasiszta újság. De most beszéljünk végre rólad is, Milyen „tudományos” vizsgálatba kezdett a szovjet kormány Afrikában? – Nevezzük bátran antropológiának – felelte Sztabucs. – Afrikában van ember sok, de a tengerparthoz talán közelebb, mint a Ghenzihegységhez. Te hatoltál be túl mélyen belsejébe kontinensnek, ha te keresel egy embert. – Úgy tudtam, hogy, akit én keresek, valahol a Ghenzi-hegységtől délre fogom megtalálni felelte Sztabucs. – Talán segíthetek. Sok embert én ismerek neve és hírneve alapján szegletében ebben a világnak – mondta az olasz.
Ha Sztabucs józan lett volna, talán nem mondta volna el egy idegennek, hogy kit keres, de az alkohol megoldotta a nyelvét. – Egy angolt keresek, akit Tarzannak hívnak – magyarázta az olasznak. Capietro szeme összeszűkült. – Tarzan te barátod? – kérdezte. – Mindenáron szeretnék találkozni vele – felelte Sztabucs. – Azt mondod, hogy ő tartózkodik itt, a Ghenzi-hegység környékén? – Fogalmam sincs. Egyik bennszülött sem tudta megmondani, merre is lehet. – Az ő vidéke van messze délre a Ghenzi-hegységtől – mondta Capietro. – Akkor hát ismered öt? – Ki őt ne ismerné? De van neked mi dolgod Tarzannal? – kérdezte a rabszolgakereskedő. – Azért jöttem Moszkvából, hogy megöljem – kotyogta ki Sztabucs, de azonnal megbánta meggondolatlanságát. Capietro megnyugodott. – Megkönnyebbültem – mondta. – Miért? – kérdezte az orosz. – Attól tartottam, hogy Tarzan te barátod – magyarázta Capietro – S abban az esetben mi barátok lehetnénk nem. De ha azért jöttél, hegy eltedd a láb fölül, nem: alól, akkor te fogadd én forró jókívánságaimat és én támogatásomat. Sztabucs őszinte megkönnyebbülése szinte tapintható volt. – Neked is vannak sérelmeid? – kérdezte. – Folytonosan fenyegeti hadműveleteimet. – felelte Capietro. – Sokkal nagyobb biztonságban érezném magam, ha ő üthetné nem bele az orrát én dolgaimba. – Akkor hát segíteni fogsz, elvtárs? – kérdezte mohón Sztabucs. – Nekem ugyan hiányzik a majomember nem – felelte Capietro. – S ha ő békén hagy, én kajtatom nem őt. Ezt a kalandot, elvtárs, nem kell neked megosztanod velem. – De megfosztottál azoktól az eszközöktől, melyekkel végrehajthatnám a terveimet. Nem kutathatom fel Tarzant szafari nélkül – panaszolta Sztabucs. – Ebben van teljes igazad – ismerte el a rabszolga-kereskedő –, de talán ki lehet köszörülni a csorbát, melyet, okoztak én embereim, Te felszerelésed és javaid vannak biztonságban. Te visszakapsz mindent, s, ami pedig illeti szafarit, más ki kereshetne neked embereket, mint éppen Dominic Capietro, aki kereskedik velük? Lord Passmore szafarija észak felé haladt, a Ghenzi-hegység nyugati széle mentén. Markos málhahordói szinte kiképzett katonákra jellemző alakzatban vonultak, egymás között megfelelő távolságot tartottak, nem voltak lemaradozók. Három askari haladt elöl, száz méterre mögöttük lord Passmore, a lord fegyverhordozója és a vezető. A málhahordók menetének elején és végén askarik, felfegyverzett, talpraesettnek látszó feketék lépdeltek. Az egész csapat értelmes elrendezést, tapasztalt felügyeletet sugárzott. Meglátszott az önként vállalt fegyelem. Mindenki tiszteletben tartotta, kivéve
Isazát, lord Passmore „inasát”, aki egyben a szakácsa is volt. Isaza ott ment, ahol szeszélye diktálta, nevetgélt, tréfálkozott a szafari tagjaival. Ő testesítette meg az egész társaságot átható jó hangulatot, ami minduntalan megnyilvánult az emberek nevetésében és éneklésében is. Lord Passmore nyilván tapasztalt Afrika-utazó volt, s tudta, hogyan kell bánni a kíséretével. Mily nagyon különbözött ez a rendezetten vonuló szafari attól, a másiktól, amely pár mérföldnyire tőlük, a Ghenzi meredek keleti lej tőin kínlódott felfelé! A menet itt egy mérföldre széthúzódott, az askarik a málhahordók között csellengtek, két fehér pedig messze előrement a fegyverhordozóval és egy feketével. – Juhé! – jegyezte meg a „tüzér”. – Rohadt egy buli ez. Akár otthon is maradhattam volna. Felmászhatnék a Sherman Hotel homlokzatán, ha már mászni akarnék, s akkor karnyújtásnyira lennék a kajától, plátói. – Ugyan, ugyan – mondta Lafayette Smith. – Miért ne, ki akadályozhatna meg? – kérdezte a „tüzér”. – Barátaid, a zsaruk. – Igaz. De nem a barátaim. Tetves léhűtők. Hova a fenébe spurizunk? – A hegységben, ha jól látom, horizontális nyomóerők hatására létrejött vetődéses alakulatokat szemlélhetünk – felelte Lafayette Smith. – Ennek a felszíni jeleit szeretném alaposabban megvizsgálni, de ezt nem tehetem a távolból. Így hát nekünk kell elmennünk a hegyhez, ha a hegy nem jön el hozzánk. – Na, és mit hoz ez a konyhára-? – kérdezte Danny Patrick. – Egy árva kanyit se. Fonák buli. Lafayette Smith kedélyesen nevetgélt. Egy nagy tisztásra értek. A tisztást kanyargós hegyi patak szelte át, és erdő övezte. – Ideális hely táborverésre – mondta Smith. – Néhány napig innen kiindulva lehet dolgozni. Danny, te addig vadászhatsz, míg én megtekintem a környékbeli kőzetalakulatokat. Azután majd továbbmegyünk. Az jó. Torkig vagyok már a hegymászással. – Mi lenne, ha itt maradnál, és irányítanád a táborverést? – javasolta Lafayette Smith. – Elmegyek ezzel a fiúval, és megnézem, hogy mire számíthatok. Korán van még. – Rendben – járult hozzá a „tüzér”. – Leparkolom a fiúkat a fák alatt. Ne szívódj fel, és helyes lenne, ha elvinnéd a gorillámat – tette hozzá, a fegyverhordozója felé intve. – Nem vadászni megyek – felelte Smith. – Nincs szükségem rá. – Akkor vidd a stukkeromat. A „tüzér” kezdte leoldani magáról a fegyvert tartó övét. Lehet, hogy mégis szükséged lesz rá. – Köszönöm, nekem is van – felelte Smith, s rácsapott apró pisztolyára. – Juhé, azt ne nevezd stukkernek – mondta megvetően a „tüzér”. – Nem kell nekem semmi más. Sziklát keresek, nem bajt. Induljunk, Obambi – mondta a fiúnak, és elindult a magasabb hegyek felé vezető ösvényen. – Juhé! – dünnyögte a „tüzér”. – Úgy viselkedik, mint egy taknyos kölyök, akinek hiányzik egy kereke. Igaz, hogy egyébként rendes hapsi. Az ember nem lehet dühös rá.
Ezzel megfordult, és figyelmét a kiválasztott táborhelynek szentelte. Lafayette Smith az erdő felé indult Az előrehaladás nehezebbé vált, az út meredeken emelkedett, a bozót egyre sűrűbb lett. Smith minden lépésért megküzdött, a nyomában Obambival Egyre több szikla tarkította a talajt, s hiányzott a felső termőréteg. Smith megvizsgálta a sziklákat, majd ismét továbbindult. Ezúttal derékszögben letért az eredeti iránytól. Smith összevissza ment, időnként megállt vizsgálódni, míg föl nem ért a gerincre, ahonnan mérföldekre feltárult, előtte a csipkézett hegység. Felkeltette érdeklődését a kanyon, mely a megfigyelőpontját elválasztotta a következő gerinctől. A szemközti hegyfal kőzetanyagát, gondolta, érdemes lenne közelebbről is megnézni. Obambi a földre vetette magát, amikor Smith megállt. Mélységesen kimerültnek látszott, jóllehet nem fáradt el, Elege volt a hegymászás-bél. Szemében a bwana őrült volt. Nem talált semmi más magyarázatot arra, hogy miért mássza meg a hegyeket, csupán, hogy időnként sziklákat vizsgálgasson. Obambi tudta, hogy ha kerestek volna, bőven találhattak volna sziklákat a hegy lábánál is. Ráadásul ez a bwana nem vadászott, s szerinte a bwanák azért jönnek Afrikába, hogy vadásszanak. Mivel az ő bwanája annyira különbözött a többiektől, nyilvánvaló, hogy őrült. Smith a fiúra pillantott. Kár, gondolta, hogy Obambit is magával hozta, és őt is felesleges hegymászásra kényszerítette. A fiú semmiképpen nem segíthette őt, de az a tény, hogy, egyfolytában kimerültnek látszott, zavarta a geológust. A fiúhoz fordult. – Menj vissza a táborba, Obambi – mondta. – Nincs szükségem rád. Obambi meglepetten nézett rá. Tudta, hogy a bwana őrült. A táborban persze sokkal kellemesebb lenne, mint megmászni az összes hegyet. Felkelt. – A bwanának nincs szüksége rám? – kérdezte. – De még tehet. Lelkiismerete tiltakozni kezdett. Érezte, hogy nem lenne szabad magára hagynia a bwanát. – Nem, nincs szükségem rád, Obambi – mondta. – Menj vissza a táborba. Nemsokára én is megyek. – Igen, bwana. Obambi a lejtő felé indult, Lafayette Smith leereszkedett a kanyonba. Sokkal mélyebb volt, mint gondolta. Azután felkapaszkodott a kanyon másik oldalán, de az meredekebbnek bizonyult, mint, amilyennek a gerincről látszott. Azonban annyi érdekes dolgot talált, hogy úgy vélte, nagyon is megéri az erőfeszítést, s annyira elmerült a látottakban, hogy észre sem vette az idő múlását. Már csak akkor figyelt fel az éjszaka közeledtét jelző szürkületre, amikor felkapaszkodott a kanyon másik oldalának tetejére. De még ekkor sem aggódott túlzottan. Rájött ugyanis, hogy mire visszamászhatna a kanyon túloldalára, amúgy is teljesen besötétedik. Az ötlött az eszébe, hogy ha követi a gerincet, akkor eljuthat arra a pontra, ahonnan a kanyon két oldala szétágazik. Ha így tesz, megtakaríthatja magának a hosszadalmas, nehézkes le- és felmászást, hamarabb, sőt még talán rövidebb úton is érhet vissza a táborba. Vánszorgása közben leszállt az éj, de ő folytatta útját. Bár most már csak
tapogatózva juthatott előre, még órákig nem is sejtette, hogy reménytelenül eltévedt.
8. A babuin majmok
Új nap kezdődött. Afrika köszöntötte a keleti hegyek felett mosolyogva felemelkedő Kudu ősrégi csodáját. Néhány elcsellengőt leszámítva, eltűntek az éjjel lényei, és átengedték a világot nappali társaiknak. Tongani, a babuin őrségben gubbasztott egy sziklán, és szemlélődött. Talán nem is maradt érzéketlen a jelenet szépségei iránt, mert kik vagyunk mi, hogy azt állítsuk: isten, aki oly sok munkáját ruházta fel szépséggel, csak az egyiknek adta meg a szép értékelésének képességét? A szikla alatt táplálkozott Zugash, a király törzse: vad tongani nőstények, hátukon a legfiatalabb kölykeikkel. A többi kölyök a környéken játszott, utánozták az állandóan ételem után kutató felnőtteket. S ne feledkezzünk meg a goromba, bősz hímekről, akik között a leggorombább és legbőszebb az öreg Zugash volt. Az őrszem közel ülő, kutató szemével állandóan a szélirányba kémlelt, s észrevette, hogy valami mozog a dombok között. Egy ember fejének a teteje volt. Nemsokára az egész fej látható lett, s az őrszem felismerte, hogy egy tarmanganié, de még nem riadóztatta a többieket, mert a tarmangani még nagyon messze járt. S lehet, hogy nem is feléjük jön. Az őrszem várt még egy kicsit, hogy megbizonyosodjon a fejleményekről. Értelmetlen lett volna megzavarni a többiek táplálkozását, ha nem is fenyeget semmiféle veszély. A tarmangani teljes egészében láthatóvá vált. Tongani szerette volna, ha nemcsak a szemével, hanem az orrával is érzékelheti az idegent, mert akkor már nem lehetne kételkedni. A tonganik, mint sok más állat, szeretik megszagolni is a tárgyakat érzékeny orrukkal, mielőtt elfogadnák szemük ítéletét. A szél azonban a tarmangani irányába fújt. A tongani szinte elcsodálkozott, mert ilyen tarmanganit még sohasem látott: csaknem annyira pucér volt, mint ő maga. Fehér bőrétől eltekintve könnyen lehetett volna gomangani. De mert tarmangani volt, az őrszem a rettegett dörgő botot kereste nála. Mivel ilyesmit nem talált, várt még a riadóval. De aztán nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a tarmangani egyenesen a törzs felé tart. A széllel szemben haladó tarmangani megérezte a babuinok erős szagát, így már régóta tudott a jelenlétükről. Csaknem ugyanabban a pillanatban vette észre az őrszemet, mint, amikor az őrszem őt. Ennek ellenére folytatta útját felfelé, puha, ringatózó lépteivel. Járásában Numa, az oroszlán ereje és vad szabadsága villant föl. Tongani, a babuin hirtelen felpattant, és éles, ugatásszerű hangot hallatott, amire a törzs tagjai azonnal cselekedtek: felrohantak az alacsonyabb szirtekre, amelyeknek tövében eddig táplálkoztak. Ott azután megfordultak, és szembe találták magukat a területükre hatoló betolakodóval. Izgatottan ide-oda rohangáltak, és kihívóan ugattak. Amikor látták, hogy a behatoló egyedül jött, s, hogy dörgő botot nem hozott magával, a düh kerekedett felül ijedelmükön, és zajosan zsörtölődtek, amiért meg
kellett szakítaniuk táplálkozásukat. Zugash és néhány hím leereszkedett szikláról, hogy elriasszák az idegent. De ezzel csak a saját haragjukat növelték, mert a tarmangani továbbra is egyenesen feléjük tartott. Zugash, a király szinte önkívületi állapotba került haragjában. Tombolva fenyegette meg az idegent. – Menj innen! – ugatta. – Zugash vagyok. Ölök. Erre a betolakodó megállt a szikla lábánál, és szemügyre vette a királyt. – Tarzan vagyok – mondta. – Tarzan nem ölni jött a tonganik területére. Barátként jött. Mindenki elhallgatott Zugash törzsében. Hallgatásuk döbbenetüket tükrözte. Soha nem hallották még, hogy tarmangani vagy gomangani beszélte volna a majmok nyelvét. Soha nem hallottak még Tarzanról, akinek a saját területe messze délen volt. Mindenesetre nagy hatást tett rájuk, hogy megértette őket és válaszolni tudott. Ennek ellenére idegen volt, s így Zugash ismét azt parancsolta neki, hogy távozzon. – Tarzan nem akar a tonganikkal maradni – felelte a majomember. – Tarzan békében át akar haladni a tonganik területén. – Menj innen! – morogta Zugash. – Ölök. Zugash vagyok. Tarzan éppoly könnyedén lendült fel a sziklára, mint a majmok. Ez volt a válasza Zugash-nak, a királynak. Senki nem ismerte nála jobban a babuinok erejét, bátorságát és vadságát, de azt is tudta, hogy egy ideig ezen a vidéken kell tartózkodnia. Ahhoz viszont, hogy talpon maradhasson, minden alacsonyabb rendű állat előtt úgy kell bemutatkoznia, mint, aki semmitől sem fél, s mint, akit jobb békén hagyni. Amikor Tarzan a sziklák csúcsán megállt, felmérte, hogy vadul acsarkodó hímek gyűrűjébe került. A hímek egyesített erejével szemben tehetetlen lenne. Helyzete mindenki másnak bizonytalannak, már-már reménytelennek tűnne, de Tarzan nagyon jól ismerte a vad világ bősz teremtéseit s tisztában volt azzal, hogy nem kell indokolatlan támadástól tartania. Pontosan tudta, hogy a világ összes lénye közül egyedül az ember szokott gyilkolni pusztán a gyilkolás kedvéért. A majomember ugyanakkor érzékelte helyzetének veszélyeit is: akadhat egy társainál idegesebb vagy gyanakvóbb hím, aki félreértheti a szándékait, vagy, aki valamely apró tettét törzse biztonsága elleni fenyegetésként értelmezheti. Biztosra vette, hogy csakis valamilyen baleset következtében érheti támadás a majmok részéről, s, hogy ha nem provokálja őket, akkor boldogan engedik tovább útján. Mindazonáltal azt remélte, hogy baráti viszonyt alakíthat ki a tonganikkal, akiknek ismeretei a környékről és a környék lakóiról felbecsülhetetlenül értékesek lehetnek számára. Sokkal jobb lenne, ha Zugash törzsére mint szövetségesére számíthatna, mint ha ellenségként kellene velük számot vetnie. Ezért azután ismét kísérletet tett arra, hogy megnyerje bizalmukat. – Mondd csak, Zugash – szólította meg a felborzolt szőrű babuin királyt –, sok tarmangani tartózkodik a területeden? Tarzan egy rossz tarmanganira vadászik, akit sok
gomangani kísér. Rossz emberek. Ölnek. Dörgő botokkal ölnek. A tonganikat is megölik. Tarzan azért jött, hogy elűzze őket innen. Zugash azonban egyre csak morgott, tarkóját kihívóan a földre helyezte. A többi hím nyugtalanul oldalazott, vállukat magasra húzták, farkuk karikába csavarodott. A fiatalabb hímek közül többen utánozták a király kihívó viselkedését, s ők is a földre helyezték a tarkójukat. Zugash grimaszokat vágott Tarzanra, szemöldökét gyorsan le-föl rángatta, s közben kivillant, a szeme fehérje. A vad öreg király rémületes arckifejezésével próbálta meg elijeszteni ellenfelét, Tarzan azonban csak közönyösen vállat vont, és elindult, mintha meg lenne győződve arról, hogy a majmok nem fogadják el barátságát. Egyenesen az útjában álló, kihívóan viselkedő hímek felé ment. Nem sietett, s az aggodalomnak nyoma sem volt rajta. Figyelő szemei azonban összeszűkültek, minden érzéke éberen kémlelte a környezetet. Az egyik hím zsörtölődve utat engedett neki, de a másik a helyén maradt. Tarzan tudta, hogy most igazi megmérettetés következik, ami majd eldönti a kérdést. Már nagyon közel jutott a majomhoz, szemtől szemben álltak, amikor vad üvöltés szakadt fel a majomember ajkáról, s ugyanabban a pillanatban támadásba lendült. A babuin is felüvöltött, s macskaként, oldalazva elugrott Tarzan elől. A majomember kijutott a babuinok gyűrűjéből, ő került ki győztesként a rászedés játszmájából, melyben minden olyan élőlény részt vesz, akinek elég fejlettek a szellemi képességei s van képzelőereje. Amikor a hímek látták, hogy az ember nem a nőstények és a kicsinyek felé megy, beérték azzal, hogy sértő szavakkal és mozdulatokkal inzultálják a távolodó idegent. Ám mivel ezek a legkevésbé sem fenyegették a majomember biztonságát, rájuk sem hederített. Szándékosan ment messze a nőstényektől és kicsinyektől, mert úgy vélte, helyesebb, ha kikerüli őket, s nem provokál valódi támadást. Egy kisebb vízmosáshoz jutott. A veszedelem hírére ide menekült az egyik nőstény parányi csecsemőjével. Sem Tarzan, sem a tonganik nem tudtak róla. Zugash törzse még tisztán látta a távolodó Tarzant, de a vízmosásba egyedül ő láthatott. Három váratlan esemény megzavarta a kialakulni látszó békét. Az enyhe szélfuvallat a Tarzan alatti sűrű lombból, Sita a párduc szagát hozta. Egy babuin rémülten felkiáltott. A majomember azonnal észre is vette a felé menekülő fiatal nőstényt a hátába kapaszkodó kicsinyével és az őket üldöző vad Sitát. Tarzan, felismervén a nőstény szorult helyzetét, azonnal lefelé ugrott a vízmosásban, lándzsát tartó keze hátralódult. Közben a rémült kiáltásra Zugash törzsének hímjei szintén a vízmosás felé vágtattak. Tarzan a magasból rálátott a vadon váratlan tragédiájának szereplőire. Látta a párducot is a menekülő babuin feje felett, s mivel felmérte, hogy a vadállat el fogja érni áldozatát mielőtt még megérkeznék a segítség, elhajította a lándzsáját abban a reményben, hogy – ha csak ideiglenesen is – meg tudja állítani a ragadozót. Csakis gyakorlott kéz vállalkozhatott ilyen dobásra. Az elhajított lándzsa legalább
akkora veszélyt jelenthetett a babuinra, mint a támadó párducra, ha a majomember nem tökéletesen céloz. A vadul vágtázó Zugash és a hímek éppen akkor értek a vízmosás szélére, amikor még láthatták, amint a lándzsa néhány hüvelykkel a nőstény feje felett elzúgott, és mélyen Sita mellébe hatolt. A majmok acsarkodva rohantak le a vízmosásba, s velük ment az angol nemes úr is, hogy rávesse magát a meglepett, fájdalomtól félőrült párducra. A babuinok ősi ellenségük felé ugrottak, majd ismét eltávolodtak. A velük érkező ember, aki éppolyan gyors és mozgékony volt, mint ők, vadász tőrével sújtott a párducra. Az őrjöngő ragadozó a támadói felé csapott. A párduc erőteljes mancsai kétszer is célba értek, és két vérző, szétszaggatott majom terült el a földön. A majomember bronzbarna teste azonban kisiklott a megsebesült nagymacska haragos csapásai elől. A vad csata rövid ideig tartott, az egymással összecsapó felek morogtak és acsarkodtak, az izgatott nőstények óriásikat ugrottak a háttérben. A hátsó lábaira álló Sita vadul Tarzan felé kapott, s szinte ugyanabban a pillanatban a földre zuhant. A párduc szívét keresztülfúrta Tarzan lándzsájának hegye. Ekkor a nagy tarmangani, aki hajdanában a majmok királya volt, előre lépett, és egyik lábát rátette az általa megölt állat tetemére. Arcát Kudu, a nap felé emelte, ajkáról felszakadt a csatában győztes majmok rémületes üvöltése. Csend borult az erdőre, a hegyekre és a dzsungelre. A megilletődött babuinok egy pillanatra félbeszakították nyugtalan mozgolódásukat és zajongásukat. Tarzan lehajolt, kihúzta lándzsáját a párduc reszkető testéből. A tonganik megújult érdeklődéssel figyelték tevékenységét. Zugash közeledett felé. Már egyáltalán nem helyezte a tarkóját kihívóan a földre. – Zugash törzsének hímjei mindannyian Tarzan barátai – mondta. – Tarzan Zugash törzse hímjeinek barátja – felelte a majomember. – Láttunk egy tarmanganit – mondta Zugash. – Sok gomangani tartott vele. Sok dörgő botot láttunk náluk. Rosszak. Tarzan talán őket keresi. – Talán – ismerte el Sita legyőzője. – Hol láttátok őket? – Ott táboroznak, ahol sziklák ülnek a hegyoldalon, mint itt – intett a sziklák felé Zugash. – Hol? – kérdezte ismét Tarzan. Zugash déli irányba mutatott, a hegy lába felé.
9. A nagy hasadék
A reggeli nap sütött Chinnereth-re. A szellő fodrozta víztükrön úgy siklottak végig és csillámlottak a napsugarak, mint ahogyan a díszszemlén vonuló századok lándzsái villannak meg. Tagadhatatlanul szép volt a látvány. Mindez azonban valami egészen mást jelentett lady Barbara Collis számára. A kegyetlen és álnok mélységet, a valódi Chinnereth tavát eltakaró tompa ragyogást. A lány akaratlanul is megborzongott, amikor az apostolok kíséretében a tó partjára érkezett. A menetet Ábrahám, Ábrahám fia vezette, és a vének, valamint a falu többi lakosa követte. A lány tudta, hogy valahol közöttük van az a hat ember is, akik hálót és köteleket hoztak magukkal. Mennyire hasonlatosak voltak ők is Chinnereth tavához: könyörtelenségüket és álnokságukat a vallásosság fénytelen máza alá rejtették. A párhuzam azonban csupán ennyi, mert Chinnereth tava gyönyörű. Lady Barbara a hozzá legközelebb álló emberek arcára pillantott, és ismét megborzongott. – Az isten saját képmására teremtette az embert – tűnődött. – Akkor hát ki teremtette ezeket? A Sors akaratából kényszerűen Midian földjén eltöltött, hosszú hetekben lady Barbara gyakran keresett magyarázatot e különös népcsoport eredetére, s a következtetései nem nagyon tértek el az igazságtól. Felfigyelt arra, hogy másoktól oly nagyon eltérő arcuk és alakjuk jellegzetességei mennyire túl hangsúlyosak, észrevette közös hajlamukat az epilepsziára, s végül arra jutott, hogy közös őstől származnak, aki maga is szellemi fogyatékos és epileptikus lehetett. Ez az elmélet sok mindenre magyarázatot adott, de nem magyarázta meg Jezabelt, aki pedig biztos volt abban, hogy Midian két lakosának a gyermeke, s, hogy – a legjobb tudomása szerint – a helybeli lakosság vére sohasem frissült fel, más népekkel, emberekkel nem keveredtek. Lady Barbara azonban ennek ellenére meg volt róla győződve, hogy valamikor kellett keveredésnek történnie, de sejtelme sem lehetett az igazságról, vagy a kis szőke rabszolgalányról. És a vallásuk! Lady Barbara ismét megborzongott. Milyen irtózatos paródiája Krisztus tanításainak! Zavaros egyvelege az ősi kereszténységnek, s a még annál is ősibb judaizmusnak. S ezeket a zavaros tanításokat ráadásul szájhagyomány útján örökítik tovább az írást nem ismerő, félig imbecillis emberek nemzedékei. Összekeverték Pál apostolt Jézus Krisztussal, akinek tanításaiból éppen a lényeget felejtették el, s közben szörnyű, maguk által kiagyalt részeket toldottak be a tanítások szövegébe. Lady Barbara időnként arra gondolt, hogy ezek a szélsőséges megnyilvánulások némiképp emlékeztetnek a civilizált külvilág keresztény szektáira. Gondolatait azonban félbeszakította, hogy a menet már majdnem elért a tó partjára. A lapos lávaszikla komor hangulatot és szörnyű emlékeket idézett. Mennyire régmúlt eseménynek tetszett, jóllehet csak az előző napon történt, hogy lady Barbara
végignézte, amint a hat legény a szikla simára csiszolt tetejéről elhajítja a visongató áldozatot. Most pedig rajta a sor. A próféta és az apostolok elkezdték az értelmetlen, zagyva kántálást, aminek az egyetlen célja az volt, hogy nagy tudás látszatát keltse a falu lakóiban, s elleplezze a fejük ürességét. Ez a gyakorlat egyébként szintén nem teljesen ismeretlen a civilizált szekták körében. Lady Barbarát a lávaszikla sima tetejére állították. A sziklát puha szandálok és mezítelen talpak csiszolták fényesre az évszázadok folyamán, amikor a Chinnereth vize mellett végrehajtották a könyörtelen rítust. Lady Barbara ismét hallotta a tegnapi áldozat sikolyait. Ő azonban eddig sem sikoltott, és ezután sem fog Legalább ettől az elégtételtől megfosztja a falu lakóit. Ábrahám, Ábrahám fia, intett a hat ítélet-végrehajtónak, akik előléptek hálójukkal és köteleikkel. Lábuknál hevert, az a lávadarab, amely a nehezék volt a hálón, az áldozat alámerítéséhez. A próféta a feje fölé emelte a kezét az emberek letérdeltek. Lady Barbara látta, hogy az aranyhajú Jezabel az első sorban térdel. A gyönyörű arcon a gyötrelem vonásai tűntek föl, a szép szemekben könnyek csillogtak. Legalább volt valaki közöttük, akiben megnyilvánult az együttérzés és a szeretet. – Jehovával sétáltam – mondta Ábrahám, Ábrahám fia. Lady Barbara azon gondolkodott, hogyan lehetséges az, hogy az örökös sétától nem hólyagosodtak föl Ábrahám lábai. Gondolatának frivolsága önkéntelenül is mosolyt csalt az arcára s ezt a próféta is észlelte. – Mosolyogni merészelsz, amikor sikoltoznod illene, és kegyelemért kellene könyörögnöd? Mások nem szoktak így tenni. Miért mosolyogsz? – Mert nem félek – felelte a lány. – Jehova azt mondta nekem, hogy ne féljek tőled, mert te csupán egy hamis próféta vagy és... – Elhallgass – mennydörögte Ábrahám, Ábrahám fia. – Ne szennyezd a levegőt istenkáromlásaiddal. Jehova mond ítéletet feletted mindjárt. Ezzel a hat ítélet-végrehajtóhoz fordult. – A hálóba vele. Követték a parancsát. Amikor elkezdték himbálni a hálót, hogy lendületbe hozzák és lehajítsák terhüket a tó mélyére, lady Barbara hallotta, hogy a próféta az ő romlottságának – amiről Jehova a maga sajátos módján ítélkezik majd – a bizonyítékait sorolja fel. A próféta beszédét sikoltások és nyögések kísérték. A falu lakói közül némelyeket legyűrt már a roham. Barbara annyira hozzászokott a látványhoz, hogy – akárcsak a midianiakat – teljesen hidegen hagyta. A lány kivette a zsebéből a bicskáját, egyetlen fegyverét, Kinyitotta a pengéjét, szorosan megmarkolta, s készen állt arra, hogy megtegye, amit eltervezett. Hogy mi volt az? Azt aligha remélhette, hogy ezzel a tökéletlen fegyverrel öngyilkosságot követhet el. A tökéletes reményvesztettségben támadt félelem végső fokán az ember azonban bármit képes elkövetni, akár még a lehetetlent is. Az ítélet-végrehajtók már a Chinnereth vize fölött lóbálták a lányt, az apostolok és a vének folytatták különös kántálásukat. Hangjukat – azokét, akik még nem hemperegtek a földön a roham fájdalmai közepette – eltorzította a halál közelsége miatti izgatottság.
Ábrahám, Ábrahám fia, megadta a jelet. Lady Barbara rémülten fojtotta vissza lélegzetét. Az ítélet-végrehajtók elengedték a hálót. Hangos sikoltás, egy nő sikoltása hangzott fel Midian lakói közül. Lady Barbara a vízbe zuhanás közben felismerte Jezabel panaszos, meggyötört hangját. Aztán a rejtélyes Chinnereth összezárult a feje felett. Lafayette Smith, a természettudományok doktora, a geológia professzora ebben a pillanatban Midian földjét és Chinnereth tavát elrejtő, hatalmas krátert körülvevő sziklás hegyoldalon botorkált. Halvány sejtelme sem volt az elképesztő hegyfal túlsó oldalán lezajló tragédiáról, mint ahogyan azt sem tudta, hogy egyre távolabb került a tábortól, ahová visszajutni szeretett volna. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy reménytelenül eltévedt, akkor valószínűleg hajlamos lett volna vitatkozni ezzel az állítással, annyira biztosra vette, hogy pusztán lerövidíti az utat a – sejtése szerint közeli – táborhoz. Jóllehet Lafayette Smith nem vacsorázott és nem reggelizett, az éhség nem zavarta. Egyrészt azért nem, mert volt nála egy szelet csokoládé, amivel csillapíthatta éhét, másrészt azért, mert tudós elméjét annyira kitöltötték a geológiai alakzatok, hogy tökéletesen megfeledkezett az afféle testi érzésekről, mint, amilyen az éhség, a szomjúság vagy a kényelem. A külvilág nagy részét kirekesztő lelkiállapot hatása alatt még saját biztonságával sem foglalkozott. Ez az állapot rendszerint akkor szállta meg a geológust, ha elmerülhetett kedvenc foglalatosságába, a tudományos kutatásba. Következésképpen nem tudott a sárgásbarna test közelségéről sem, s a rá szegeződött kegyetlen, sárgászöld szempár fürkésző pillantása sem hatolhatott át szakmai elfoglaltságának páncélján, hogy riassza hatodik érzékét (mely a közhiedelem szerint a még észre nem vett veszélyekre figyelmeztet minket). Az viszont kétségtelen, hogy ha valamiképpen megérezte volna az életét és biztonságát fenyegető veszélyt, rá sem hederített volna, mert úgy vélte, hogy 32-es kaliberű, nikkelbevonatú pisztolya elegendő védelmet jelent számára. A kúp alakú hegy lábánál észak felé tartván a geológus figyelmét mind jobban megragadta az a történet, amelyet a természet sziklákkal írt a tájra. Ez a történet oly izgatónak bizonyult, hogy Lafayette Smith még a táborról is tökéletesen megfeledkezett. S míg útja egyre távolabb vezette a tábortól, egy nagy oroszlán bandukolt a nyomában. Hogy mi késztethette Numát arra, hogy nyomon kövesse az előtte haladó embert, az talán még magának a nagymacskának is rejtély volt. Nem volt éhes, mivel éppen az imént fejezte be lakomáját. Nem szokott embereket enni, bár a körülmények összjátéka, az elkerülhetetlen, gyakorta jelentkező éhség könnyen ráveheti erre is. Lehet, hogy most csupán kíváncsiságból követte az embert, vagy talán a minden macskafélében meglévő játékosság vonzotta a geológus után! Numa egy álló órán át ment a geológus nyomában. Ez az óra mindkettőjük számára roppant érdekes volt, bár az is igaz, hogy jóval érdekesebb – persze, kevésbé kellemes
– lett volna az ember számára, ha Numához hasonlóan ő is tudott volna a másik közelségéről. A férfi megállt a fölé tornyosuló sziklafal egyik keskeny, függőleges hasadéka előtt. Micsoda érdekes bejárat a természet alkotta könyvbe! Miféle titáni erő hasította ketté a hatalmas hegyet? Bizonyára megvolt a maga jelentősége, de vajon mi lehetett az? Esetleg az itt meredekké váló hegyoldal valamely más részén kell keresni a probléma megoldását? Lafayette Smith felpillantott a fölötte magasodó sziklára, aztán előre nézett, amerre haladt, majd hátra, amerről jött – s ekkor észrevette az oroszlánt. Egy hosszú pillanatig egymásra bámult ember és oroszlán. A felismerés különböző érzéseket váltott ki a férfiból, de a legerősebben a meglepetés és az érdeklődés tett úrrá rajta. Numában felébredt a gyanakvás és az ingerlékenység. – Roppant érdekes – gondolta Lafayette Smith. – Ragyogó példány. Az oroszlánok iránti érdeklődése azonban. merőben akadémikus volt, s gondolatai gyorsan visszatértek a sziklahasadék sokkalta fontosabb kérdéséhez, ami újra maradéktalanul – lekötötte a figyelmét. Ebből talán arra lehet következtetni, hogy Lafayette Smith vagy rendkívül bátor volt, vagy egyszerűen bolond. De egyik feltevés sem lenne teljesen helyes, különösen nem az utóbbi. Az igazság az, hogy Lafayette Smith-nek egyáltalán nem voltak tapasztalatai. Noha tudta, hogy az oroszlán mint olyan, bizonyos mértékig veszélyeztetheti a magas életkor elérését, semmi okát nem látta annak, hogy ez az oroszlán megtámadja őt. Ő, Lafayette Smith, semmivel sem ingerelte sem ezt az oroszlánt, sem más oroszlánokat. Gentleman lévén, ő csak saját ügyeivel foglalkozott, s ugyanezt a tapintatot várta el másoktól is, beleértve természetesen az oroszlánokat is. Ezenkívül gyermeki módon hitt a 32-es kaliberű, nikkelbevonatú pisztolya által nyújtott tökéletes biztonságban, ha már a lehető legrosszabb következnék be. Így hát figyelemre se méltatta az oroszlánt, és visszatért a rejtélyes hasadék tanulmányozásához. A hasadék több láb szélesen ásítozott, s hosszában – amilyen magasra csak ellátott Lafayette Smith – kettéosztotta a sziklát. Minden jel arra vallott, hogy a föld felszíne alatt is folytatódik, csupán feltöltötte az erózió által lesodort törmelék. Lafayette Smith nem tudhatta, milyen mélyen hasította ketté a hegyet, de abban reménykedett, hogy nagyon, s abban, hogy a hasadék bejárható, hiszen akkor ritka alkalom kínálkoznék a hegység kialakulásának tanulmányozására. Ez az elképzelés kitöltötte a gondolatait, az oroszlán valahová a háttérbe került, egészen elmosódottan, amikor belépett a rejtélyes hasadék keskeny nyílásába. Felfedezte, hogy a hasadék enyhén bal felé kanyarodik, és kiterjed egészen a szikla tetejéig, ahol sokkal szélesebb, mint ott, ahol ő állt, s így fényt és levegőt kaphatott a hasadék belseje is. Az izgatottságtól szinte reszketve, felfedezésétől diadalittasan mászott át Lafayette Smith a hasadék alján heverő, fentről lehullott sziklákon. Immár eltökélte magát, hogy végigjárja, és teljesen feltárja a hasadékot, s majd sokkal lassabban tér vissza a bejárathoz, hogy közben alaposan megfigyelhesse és tanulmányozhassa a természetnek a fenséges folyosó falára felrótt feljegyzéseit. Mintha nem is létezett
volna éhség, szomjúság, tábor és oroszlán. Numa azonban nem volt geológus. A nagy hasadék nem váltott ki lelkesült reszketést széles mellkasából. Sőt, Numa nem feledkezett meg semmiről, s érdeklődését is csak azért keltette fel a hasadék, mert eltűnődött, hogy vajon miért léphetett be oda a férfi. Az ember közönyös viselkedésének, ráérős kószálásának láttán Numának eszébe. se juthatott, hogy esetleg azért tűnt el a hasadékban, mert előle menekül. Semmi nem vallott menekülésre, s itt megjegyezhetjük, hogy a menekülés dolgában Numa szakértőnek tekinthető. Az élőlények mindig messzire elkerülték őt. Numa egész életében úgy vélte, hogy a Természet nagyon is helytelenül rendelte el, hogy minden élőlénynek menekülnie kell előle, s különösen azoknak, amelyeket a legmohóbban kívánt. Kedvencei közül Pacco, a zebra és Wappi, az antilop voltak a legomlósabbak és legínycsiklandóbbak, s ugyanakkor a legfürgébbek is. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha Kota, a teknősbéka lett volna megáldva Pacco gyorsaságával, Pacco pedig Kota lomhaságával. Most azonban egyetlen jel sem utalt arra, hogy a férfi menekült volna előle. Talán valami álnokság van készülőben? Numa szőre felborzolódott, Óvatosan közelebb osont a hasadékhoz, amelyben zsákmánya eltűnt. Numa immár táplálékként kezdte szemlélni a geológust, mivel a hosszadalmas séta után a gyomrában jelentkeztek az éhség első, még szinte alig érzékelhető jelei. Közelebb ment a nyíláshoz, és belesett. A tarmanganit nem látta. Numa ezt igen rossz néven vette, és felháborodását bősz morgással adta tudtul. Lafayette Smith alig száz méterre távolodott el a hasadék bejáratától. Amikor az oroszlán hangját meghallotta, megdermedt. – Ez az átkozott oroszlán! – döbbent meg. – Teljesen megfeledkeztem róla! Az is megfordult a fejében, hogy esetleg az oroszlán barlangjában jár, ami, ha igaz, roppant szerencsétlen véletlen lenne. Szorult helyzetének felismerése végül is véget vetett geológusi ábrándozásainak. De mit tehet? A pisztolyába vetett bizalma hirtelen megrendült. Amikor eszébe jutott a hatalmas állat, a fegyver már kevésbé látszott tökéletesnek, s mégis, némi biztonságérzet töltötte el, amint ujjai a pisztoly markolatát babrálták. Úgy vélte, nem lenne túlzottan bölcs döntés, ha visszamenne a bejárathoz, Elképzelhető természetesen, hogy az oroszlán nem követte őt a hasadékba, sőt az is lehet, hogy erre még csak nem is gondolt. Másrészt persze nem zárható ki, hogy követi. Akkor viszont a visszatérés a bejárathoz szerfelett kellemetlen, netán még katasztrofális is lehet. Talán ha vár egy kicsit, az oroszlán magától is elmegy. Közben pedig – gondolta Lafayette Smith – a leghelyesebb minden bizonnyal az lenne, ha folytatná a hasadék hátralévő részének a tanulmányozását, mivel az oroszlán, ha egyáltalán követte, aligha járja végig a folyosót. Még az is elképzelhető, hogy útközben talál valamilyen menedéket az oroszlán elől, egy barlangot, egy sziklapárkányt, ahova felkapaszkodhat – egyszóval csodát várt. Lafayette Smith ekkortájt már kezdett mindenre felkészülni. Egyre csak rohant. A sziklatörmelék éles szegletei megszaggatták a ruháját,
felsebezték testét. Mind mélyebbre hatolt be a csodálatos, végtelennek látszó folyosóba. Legalábbis – amikor arra gondolt, mi lehet a háta mögött –, remélte, hogy a folyosó végtelen. Borzongás fogta el, valahányszor az a rémkép villant fel előtte, hogy egyszer csak egy függőleges sziklafalhoz ér a hasadék következő enyhe hajlata után. Lelki szemei előtt lejátszódott a jelenet. Hátát a zsákutca sziklafalának veti, tekintetével a folyosót fürkészi, ujjai a pisztolyát markolják. Majd megjelenik az oroszlán, és felfedezi őt. Ezen a ponton mindig megakadt, nehezére esett elképzelni a jelenetet, mert nem tudta, hogy mit fog csinálni az oroszlán. Lehet, hogy ha megpillantja az embert, meghunyászkodni, és sebesen menekülni kényszerül a felsőbbrendű emberi tekintet hatására. De az is lehet, hogy nem. Lafayette Smith hajlott arra a következtetésre, hogy nem fog elmenekülni. Természetesen nem volt elegendő tapasztalata a vadállatok viselkedésével kapcsolatban, s így nem áltathatta magát azzal, hogy szaktekintélynek számíthat ebben a kérdésben. Igaz, ami igaz, hazai terepmunkája során egyszer már megkergette egy tehén. De még ez az eset sem tekinthető kimerítő bizonyítéknak az állat végső szándékait illetően – azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Lafayette Smith-nek az utolsó pillanatban sikerült átvetnie magát egy kerítésen. A kérdés nagyon összetettnek és zavarosnak látszott, mert Smith teljesen járatlan volt az oroszlánok lélektanában. Mindenesetre azt gondolta, hogy maga elé kell képzelnie a várható jelenetet, hogy felkészülhessen a ténylegesen, bekövetkező eseményekre. Teljes erőből vágtatott az összevissza heverő sziklatörmeléken keresztül. Időnként hátrapillantott. Újra látta lelki szemeivel, hogy a folyosó végén a sziklafalnak szorul. Az oroszlán lassan kúszik feléje, de ő vár, egészen addig, amíg már nem tévesztheti el az állatot. Nagyon nyugodt lesz. Kezét rezzenéstelenül emeli fel, és gondosan célba veszi a támadót. Akkor a sajnálkozás szakította félbe folyamatos tűnődését – a sajnálkozás, hogy nem gyakorolt kitartóbban a pisztollyal. Némiképp, de csak nagyon halványan zavarta a tény, hogy még soha az életben nem sütötte el, mivel ő is hajlamos volt elfogadni azt a közkeletű elképzelést, hogy ha egy élőlényt veszünk célba tűzfegyverrel, akkor az azonnal a pusztítás végzetes eszközévé alakul. Képzeletében azonban gondosan célzott – egyáltalán nem izgatta, hogy csupán a célgömbre figyelt... Meghúzta a ravaszt. Az oroszlán megingott, csaknem összeroskadt. Újabb lövésre volt szükség, hogy végezzen vele. Amikor az oroszlán lerogyott a földre, Lafayette Smith őszinte megkönnyebbülése jeléül hangosan felsóhajtott. Érezte, hogy a kiállt idegfeszültség hatására még mindig reszket. Megállt. Elővette a zsebkendőjét, s letörölte az izzadságot a homlokáról. Elmosolyodott, mert rájött, hogy saját maga kergette magát az izgalom tetőpontjára. Az oroszlán bizonyára megfeledkezett róla, és már régen a saját útját járja, mondogatta magában Lafayette Smith. Amikor erre a megnyugtató következtetésre jutott, hátranézett, arrafelé, amerről jött. A folyosó kanyarulatánál, száz méterre tőle megjelent az oroszlán.
10. Az ellenség karmai közt
A „tüzér”-t aggodalmak gyötörték. Eljött a reggel. s Lafayette Smith még mindig nem került elő. Késő éjjelig keresték öt, és most ismét elkezdték a kutatást. Ogonyo, a feketék vezetője a „tüzér” parancsai alapján párokra osztotta a csapatot, és négy ember kivételével, akiket őrként hagytak hátra, más és más irányban fésülték át a környéket az eltévedt geológus nyomai után. Danny Obambit választotta társának. Ez a tény nem kis mértékben idegesítette a fekete fiút, mert, amióta Danny rájött, hogy az előző nap délutánján Obambi egyedül hagyta a társát a hegyek között, azóta egyfolytában hevesen pirongatta. – Nem számít, mit mondott neked, te tökfej – mondogatta neki a „tüzér”. – Nem lett volna szabad egyedül hagynod őt. Most elviszlek szépen sétálni egyet, s ha nem találjuk meg, akkor bizony nélküled jövök vissza. – Igenis, bwana felelte Obambi. A feketének halvány fogalma sem volt arról, hogy miről beszél Danny Patrick. Egy dolog azonban nagyon tetszett neki: a bwana kitartott amellett, hogy a géppisztolyát saját maga viszi, s így neki semmi más cipelni való nem jutott, mint a könnyű ebéd és két ötvenlövedékes géppisztolytár. Nem mintha a négy-öt kilós Thompson géppisztoly rendkívül nehéz teher lett volna, de Obambi mindig boldogan vette tudomásul, ha nem kellett cipekednie. Még azért is hálás lett volna, ha terhe csak pár dekával lett volna könnyebb. A „tüzér” megpróbálta megállapítani, hogy milyen útvonalon haladhatott Lafayette Smith akkor, amikor a tábort kereste. Gondolat menete abból a feltételezésből indult ki, hogy ő mit s, hogyan csinált volna hasonló körülmények közepette. Tudta, hogy a geológust utoljára a tábortól északra látták, ezért, elhatározta, hogy északon, a hegyek lába mentén fog kutatni utána, mivel biztosra vette, hogy ilyen veszélyhelyzetben senki nem mászna fel egy hegyre, ha mehet völgynek is. Forrón sütött a nap. Déltájban a „tüzér” elfáradt, patakokban folyt róla a veríték, s végtelenül utálta már a kutatást, Afrikát pedig különösen. Meg is mondta Obambinak, hogy Afrika „fertelmes egy hely”. – Juhé dünnyögte. – Hat órája talpalok. Taxival húsz perc lenne. Lejártam a lábam, de még egy háztömbnyit se haladtam. Na, jó, itt nincsenek zsaruk, de taxik se. – Igen, bwana – hagyta jóvá Obambi. – Fogd be! – csattant fel Danny. Egy domb oldalában, a fák árnyékában üldögéltek és ebédeltek. A domb, nem messze. tőlük, tizenöt méteres sziklás szakadékba torkollt. Ahol ültek, onnan nem láthatták a szakadékot, sem a cölöpfallal körülvett falut a sziklák tövében. Nem látták azt az embert sem, aki a sziklafal szélénél egy bokorban gubbasztott. Az ember hátat fordított nekik, a bokor rejtekéből kémlelte a falut. A szikla szélén szemlélődő ember azt gondolta, hogy ott, a faluban található az a
férfi, akit keres, de szeretett volna meggyőződni erről. Lehet, hogy ez napokba kerül. De az idő nagyon keveset vagy talán semmit sem jelentett Tarzannak – mindenesetre nem többet, mint általában a dzsungellakó élőlénynek. Majd gyakran visszatér a megfigyelőhelyére, és folytatja a kémlelést. Előbb-utóbb csak kideríti, hogy helytálló-e a gyanúja, miszerint az a fehér, akit a faluban látott, azonos azzal a rabszolgakereskedővel, aki miatt északra jött. A majomember, akárcsak egy nagy oroszlán, a rejtekhelyién kuporgott, és figyelte a zsákmányát. Tarzan alatt, a szikla tövében Dominic Capietro és Leon Sztabucs egy fa árnyékában heverészett a rabszolga-kereskedő háza előtt. Fél tucat rabszolgalány szolgálta föl kései reggelijüket. Tüzes italokkal frissítették megfáradt szellemüket, mely a másnaposság mélypontjára ébredt az előző esti tivornya után, és még a legjobb akarattal sem lehetne azt állítani, hogy a reggeli kortyolgatás után sikerült volna ismét kielégítő formába lendülniük. Capietro, aki még gorombább és kötekedőbb volt, mint általában, rosszkedvét a szerencsétlen rabszolgákon töltötte ki. Sztabucs ezalatt csendben és mogorván falatozott, s csak azért szakította meg, hogy visszatérhessen küldetésének témájára. – Dél felé kellene indulnom – mondta. – Mindabból, amit megtudtam, kiderült, hogy teljesen feleslegesen keresném a majomembert ezen a vidéken. – Miért te keresed őt ilyen sietősen? – kérdezte Capietro. – Én társaságom neked nem jó eléggé? – Tudod, elvtárs, „előbb a munka, azután szórakozás” – mondta Sztabucs békítően olasznak. – Ha te mondod – morogta Capietro. – Szívesen meglátogatlak újra, ha már visszatértem délről – mondta Sztabucs. – Lehet, hogy vissza se térsz. – Visszatérek. Peter Zverit meg kell bosszulni. El kell távolítani az akadályt a kommunizmus útjából. – A majomember ölte meg Zverit? – Nem, egy nő ölte meg – felelte az orosz –, de a majomember, ahogyan te nevezed őt, közvetlenül felelős azért, hogy Zveri tervei meghiúsultak, és ezáltal közvetve Zveri haláláért is felelős. – – Te számítasz azonban arra, hogy jutsz jobb eredményre, mint Zveri. Kívánok jó szerencsét neked, de nem irigylem tiéd küldetést tőled. Ez a Tarzan olyan, mint egy oroszlán, akinek az agya van emberi. Ő egy vadember. egy borzalmas. Saját vidékén van neki nagy hatalma. – Akkor is elkapom – mondta magabiztosan Sztabucs. – Ha lehetséges, megölöm őt abban a szempillanatban, amikor meglátom, s mielőtt még gyanakodni kezdene. Ha ez valamiért nem lenne lehetséges, akkor a bizalmába férkőzöm, összebarátkozom vele, és akkor pusztítom el, amikor a legkevésbé gyanakszik veszélyre. A hangok felfelé nagy távolságra terjednek. Ez volt az oka annak, hogy noha Sztabucs csupán normális hangerővel beszélt, a szikla tetején kuporgó megfigyelő elmosolyodhatott a maga sajátos, alig észlelhető, baljós arckifejezésével.
Hát ezért szerette volna megtudni hollétét az Oroszországból jött ember, akiről Goloba, a szafari vezetője beszélt neki. Lehet, hogy ezt már Tarzan gyanította, most mindenesetre örült, hogy határozott bizonyítékot szerzett. – Fogok én is örülni, ha te megölöd őt – mondta Capietro. – Ő tenne engem is útból el, ha megtudná ő, mivel én foglalkozom. Ő egy csirkefogó, aki megakadályozná, hogy az ember keresse kenyerét becsületes munkával. – Kiverheted őt a fejedből, elvtársam – nyugtatta meg Sztabucs a rabszolgakereskedőt. – Mintha máris halott lenne. Adj mellém embereket, s máris vágtatok dél felé. – Embereim már teszik nyerget lovakra, hogy elinduljanak keresni embereket a te szafaridhoz – mondta Capietro, és kezével a falu központja felé intett, ahol gyanús külsejű alakok éppen lovakat nyergeltek, és felkészültek a távoli galla falu kifosztására. – Járjanak szerencsével – mondta Sztabucs. – Remélem, hogy... De mi volt ez? – kérdezte, és felpattant a hátuk mögül jövő sziklaomlás és földcsuszamlás robajára. Capietro is talpra ugrott. – Földcsuszamlás! – kiáltotta. – Leomlott a szikla egy része! Nézd csak! Az meg mi ott? Capietro a sziklafal tetején lévő dologra mutatott. Egy meztelen fehér férfi lógott egy fán, gyökereivel a sziklába kapaszkodott. A parányi fa lehajlott az ember súlya alatt, majd törni kezdett, s már hallani is lehetett a hasadó fa reccsenését. Az ember ekkor leugrott, s a két fehér szeme elől egy ház takarta el. Sztabucs azonban már elég ideig látta az óriási, csaknem teljesen meztelen fehér embert ahhoz, hogy összehasonlíthassa annak az embernek a személyleírásával, aki miatt eljött Afrikába a távoli Moszkvából. Kizárt dolog, hogy két ilyen ember létezzen. Ebben Sztabucs biztos volt. – Ő az, a majomember! – üvöltötte. – Gyerünk, Capietro, most elkapjuk őt! Az olasz azonnal parancsot adott a shiftáknak, hogy fogják el a majomembert. Nem szükségszerű, hogy a szerencse mindig a derék és becsületes emberek mellé álljon. A szerencse istenasszonya gyakran bukkan fel a pipogyák és az elvetemültek zászlaján is. Ma például teljesen elpártolt Tarzantól. Amikor Tarzan a szikla peremén kuporgott, és Dominic Capietro faluját kémlelte, hirtelen azt érezte, hogy megmozdul a föld alatta. Macskaként pattant föl, kezét a feje fölé lendítette, mint, aki megpróbálja visszaszerezni az egyensúlyát, vagy támasztékot keres, de már késő volt. A földcsuszamlással és sziklaomlással együtt ő is átbukott a szikla pereme felett. A sziklafalon növő fa megállította estében, s ez egy pillanatra azt a reményt keltette benne, hogy talán elkerülheti, hogy lezuhanjon a faluba, ahol – ha az eséstől még nem pusztulna el – az ellenségei nyilvánvalóan megölik. De reményei nem élték túl a pillanatot. A fa meghajlott törzsének eltörésekor elillant az utolsó reménysugár is, és Tarzan lehullott a földre, a faluba. A „tüzér” Danny Patrick éppen befejezte az ebédjét, és rágyújtott egy cigarettára. Gyönyörködött a vidék csodálatos panorámájában. Városlakó lévén, természetesen csak egy kis részét látta annak, amit érdemes lett volna megnézni, és abból is nagyon
keveset értett. Erősen hatott rá a táj elhagyatottsága. – Juhé! – mondta magában. – Ezt nevezem búvóhelynek. itt aztán senkit sem lehet megtalálni. Szeme hirtelen megakadt valamin. – Hé! – súgta Obambinak, és az érdeklődését felkeltő dolog irányába mutatott. – Ez meg mi? Obambi odanézett, s, amikor ő is meglátta, azonnal fel is ismerte. – Ő az az ember, aki megölte a Simbát a táborunkban. Ő Tarzan. Hogy a pokolba lehetsz ennyire biztos benne? – kérdezte a „tüzér”. – Csak egy Tarzan van – felelte a fekete. – Nem lehet senki más mivel a dzsungelben vagy a hegyvidéken egyetlen más fehér sem járna ilyen meztelenül. A „tüzér” felállt. Elindult, hogy beszélgessen majomemberrel, hátha ő tud neki segíteni megtalálni eltűnt útitársát. De, amikor felemelkedett, azt látta, hogy Tarzan talpra ugrik és kezét a feje fölé rántja. Aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A „tüzér” összehúzta a szemöldökét. – Juhé – jegyezte meg Obambinak. – Megpattant a fiú. – Hogy mondja, bwana? – kérdezte Obambi. – Fogd be! – csattant fel a „tüzér”. – Ezt nevezem különösnek. Vajon mi történt vele? Kövessük őt. Na, mozgás. Mivel Danny Patricket a tapasztalat arra tanította (természetesen az olyan kollégáinak tapasztalata, akik az ilyesmit elmulasztották), hogy a részletekre fordított figyelem az élet, a szabadság és a boldogság folyamatosságának nélkülözhetetlen előfeltétele, a „tüzér” gondosan megvizsgálta Thompson géppisztolyát, és fürgén, de azért óvatosan elindult arra, amerre Tarzan eltűnt. Meggyőződött róla, hogy a lőszert betöltötte-e a töltényűrbe, hogy a tár megfelelően csatlakozik-e a fegyverhez, és, hogy a tűzváltó sorozatlövésre van-e állítva. A faluban – amelyet még nem láthatott, s létezésére nem is gondolhatott – a shifták odarohantak, ahol a szikláról leesett testnek kellett bevernie. A csapat élén Sztabucs és Capietro futott. Az utolsó házból váratlanul előlépett az az ember, akit kerestek. Nem tudhatták, hogy Tarzan a ház nádtetejére érkezett, s azt sem, hogy jóllehet a nádtető átszakadt a súlya alatt és ő lezuhant a földre, a tető lefékezte a sebességét, s így a majomember nem szenvedett súlyos sérüléseket. A két fehérnek mindez csodának tűnt. Annyira váratlanul érte őket, hogy sértetlenül látták viszont Tarzant, hogy megtorpantak. A nyomukban rohanó shifták követték a példájukat, és köréjük csoportosultak. Először Sztabucs nyerte vissza a lélekjelenlétét. Előrántotta a pisztolyát, s megcélozta a majomembert. Tüzelni készült, amikor Capietro félreütötte a fegyverét. – Várj még te! – morogta az olasz. – Ne elkapkodd a dolgot! Itt parancsolok én. – De hiszen ez a majomember! – kiáltotta Sztabucs. – Én is tudom – felelte Capietro. – Akarom pontosan ezért öt élve elkapni. Tarzan nagyon gazdag. Kapni fogok nagy váltságdíjat érte. – Pokolba a váltságdíjjal! – kiáltotta Sztabucs. – Nem a pénzét, hanem az életét
akarom. – Várj te, amíg én megkapom a váltságdíjat – mondta Capietro –, azután elveheted az életét is. Közben Tarzan a két embert fürkészte. Tisztában volt vele, hogy a helyzet rendkívül veszélyes. Mindkét embernek érdekében állott megölni őt. Jóllehet a váltságdíj, amiről az egyikük beszélt, késleltetheti a közvetlen életveszélyt, Tarzan tudta, hogy a legenyhébben provokatív viselkedés is arról győzheti meg a férfit, hogy helyesebb megölni őt, és nem kockáztatni az esetleges megszökést. Az is nyilvánvaló volt, hogy az orosz úgy vélte, máris elegendő provokáció érte, s Tarzan nem kételkedett abban, hogy az orosz megtalálja a módját, hogyan hajtsa végre a tervét az olasz tiltakozása ellenére. Ha közéjük keveredhetne, és nem használhatnának tűzfegyvereket ellene, mert akkor fennállna az a veszély, hogy saját embereiket lövik le – gondolta Tarzan – nagyobb testi erejével és fürgeségével keresztülverekedhetné magát rajtuk, eljuthatna a falut határoló cölöpfalhoz, és könnyen megszökhetne. Ha eljutna odáig, a cölöpfalat Manu, a majom gyorsaságával mászná meg, s csak a két fehér revolvere fenyegethetné, mert a shifták célzó tudományát semmire sem becsülte. Fültanúja volt Capietro parancsának, hogy élve fogják el. Nem várta meg, amíg odaérnek hozzá. Rátámadt a két fehérre. Torkából a vadállatok ádáz üvöltése tört fel, ami az elmúlt időkben számos esetben keltett pánikot emberekben. Az üvöltés most sem tévesztette el célját. A pillanat hatására megdöbbent és megdermedt. Sztabucs hanyatt esett. Capietro, aki nem akarta megölni a majomembert, ha nem feltétlenül szükséges, oldalt lépett, és biztatta embereit, hogy fogják el Tarzant. Bolondokháza lett a fehér rabszolga-kereskedő falujában. Üvöltöző, szitkozódó emberek hemzsegtek a puszta kézzel küzdő fehér óriás körül. Tarzan megragadta az egyik ellenfelét, és a többiekhez vágta, majd egy másik támadójának a testét használta cséphadaróként, és azzal kaszálta a rárohanó brigantikat. Izgatott, vadul acsarkodó kutyák rohangáltak a kis helyre zsúfolódott emberek között, s közben a zűrzavaros helyzetet távolabbról figyelő nők és gyerekek bátorító kiáltásokkal buzdították a férfiakat. Tarzan lassanként közelebb jutott a falu cölöpfalához. Amikor gyorsan hátrálni kényszerült, hogy elkerüljön egy ütést, megbotlott egy csaholó kutyában, és elvágódott. Tucatnyi briganti vetette rá magát. Az eseményeket „tüzér” Danny Patrick végignézte a szikla tetejéről. – Elkapta és most kicsinálja őt a banda mondta fennhangon. – Rendes hapsi. Ideje tenni valamit érte. – Igen, bwana – egyezett bele készségesen Obambi. – Fogd be – mondta a „tüzér”, s géppisztolyát a vállához támasztva meghúzta a ravaszt. A géppisztoly szapora lövéseinek dörgésébe a sebesült és megriadt emberek sikoltozása és káromkodása, a rettegő nők és gyerekek visítozása vegyült. A Tarzant körülvevő emberek úgy oszlottak szét, mint ahogyan a hó olvad el a langyos tavaszi
esőben. A férfiak a házak fedezékébe és felnyergelt lovaikhoz szaladtak. Capietro és Sztabucs a lovakhoz rohant, s mielőtt még Tarzan rájöhetett volna, hogy mi történt, a két férfi kivágtatott a falu nyitott kapuján. A „tüzér”, látván tüzelésének kielégítő eredményét, abbahagyta a lövöldözést, bár készen állt arra, hogy – ha a helyzet úgy kívánja ismét géppisztolyának pusztító tüzével árassza el a falut. Csak a majomember körüli gyűrű szélén álló emberekre célozhatott, mert attól tartott, hogy egy lövedék eltalálja azt az embert is, akit ki akart szabadítani. De nem riad vissza a finomabb célzástól sem, ha bárki is a meztelen óriás közelébe furakodik. Danny Patrick látta, hogy Tarzan egyedül áll a falu utcáján, mint egy támadásra kész oroszlán, s, hogy a majomember fürkésző szeme az őt megszabadító sortűz magyarázatát keresi. – Idesüss, hapsikám – kiáltotta a „tüzér” A majomember felnézett a sziklára, és meglátta Dannyt. – Várj csak! – szólt fel. – Rögtön ott leszek.
11. A keresztre feszítés
Amikor a Chinnereth vize összezárult lady Barbara feje felett, az aranyhajú Jezabel talpra ugrott, és az összegyűlt emberek között fölrohant a nagy lávasziklára, ahonnan a könyörtelen fanatizmus áldozatát behajították a tóba, közben durván félrelökdöste az útjába kerülő apostolokat. Szeméből patakokban özönlöttek a könnyek, fuldoklott a zokogástól. A szintén az útjában álló Ábrahám, Ábrahám fia jött rá elsőként arra, hogy Jezabel a tóba akarja vetni magát, hogy osztozzon szeretett barátnőjének a sorsában. A próféta megragadta a lány karját a tó szélén, és megakadályozta, hogy a vízbe ugorjon. Nem emberbaráti szeretetből, hanem önző szándéktól vezérelve, mert a lányra más végzetet akart róni. Jezabel tigrisként fordult szembe az öregemberrel: karmolta, harapta és rugdosta, hogy kiszabaduljon a szorításából. Talán sikerült volna kiszabadítania magát, de a próféta felszólított a hat ítélet-végrehajtót, hogy segítsenek neki. Ketten megragadták a lányt. Amikor Jezabel látta, hogy hiába küzdene ellenük, felhagyott az ellenállással, és megnyitotta haragjának zsilipjeit: Ábrahámra, Ábrahám fiára zúdította minden keserűségét. – Gyilkos! – kiáltotta a lány. – Sátán gyermeke! Jehova sújtson halálra tetteidért! Átok a te fejedre, és egész pereputtyod fejére! Átkozottak legyenek ők, és elátkozott légy te is azért a rettenetes gaztettért, ami itt ma elkövettetek. – Elhallgass, te elvetemült istenkáromló! – emelte fel a hangját Ábrahám, Ábrahám fia. Békülj meg Jehovával, mert ma este a tűz mond ítéletet feletted. Vigyétek őt vissza a faluba – utasította a lányt lefogó embereket és vessétek őt egy barlangba. Nagyon vigyázzatok rá, nehogy elmenekülhessen. – Legyen akár tűz, akár víz, nekem már teljesen mindegy – kiáltotta a lány, miközben elhurcolták –, legalább elvisz engem Midian földjéről, el ebből az átokverte országból, el attól az őrjöngő bestiától. aki Jehova prófétájának adja ki magát! Jezabel a falu felé indult két őrzője között, a falu lakosai pedig nyomban utána szegődtek. A nők elmondták őt mindennek, és sértések özönét zúdították reá. A menet végén haladt a próféta az apostolok társaságában. Oda se figyeltek a körülbelül húsz hátramaradóra, akik az epilepszia fájdalmaiban vonaglottak a földön. Lady Barbara kis híján elájult, amikor belecsapódott a vízbe, de végül sikerült eszméleténél maradnia, és megőriznie uralmát lelki és testi energiái felett. Bár jócskán elkábult az ütéstől, végre tudta hajtani a tervét, amely azóta formálódott benne, amióta megtudta, hogy próféta milyen végzetet szánt neki. Mivel kiválóan úszott, önmagában az a gondolat még egyáltalán nem zavarta volna, hogy néhány percre a Chinnereth tavának felszíne alá merüljön. Csak attól tartott – s nem ok nélkül –, hogy elájul, elkábul, vagy, hogy olyan súlyosan megsérül a vízbe csapódáskor, hogy esetleg képtelen lesz kiszabadítani magát a hálóból. Nagyon
megkönnyebbült, amikor a vízben észlelte, hogy egyáltalán nem veszítette el a cselekvőképességét. Egy pillanatig sem habozott. Azonnal előrántotta parányi zsebkését, hogy elnyiszálja vele a hálót. Fürgén szabdalta a hálót, de arra ügyelt, hogy a terve szerint egyenes vonalban vágja el a háló szálait. Közben a hálára erősített szikladarab egyre mélyebbre húzta. Agyában mindvégig egyetlen egy figyelmeztető mondat csengett: „Őrizd meg a nyugalmadat, őrizd meg a nyugalmadat!” Ha átengedné magát a hisztériának, akár csak egy pillanatra is, akkor – és ezt is pontosan tudta – elveszett. A tó feneketlennek látszott, a háló szálai megszámlálhatatlannak. Zsebkése mind életlenebb lett. Az ereje is fogytán volt. „Őrizd meg a nyugalmadat, őrizd meg a nyugalmadat!” Tüdeje elviselhetetlenül sajgott. „Már csak egy másodperc! Ne veszítsd el a nyugalmadat!” Érezte, hogy lassan az ájulás keríti hatalmába. Megpróbált keresztülfurakodni a kivágott nyíláson. Keringeni kezdett körötte a világ. Már félig eszméletlen volt, de gyorsan elkezdett kapálózni a tó felszíne felé. Amikor a feje kiemelkedett a vízből, a sziklán állók figyelmét éppen Jezabel vonta magára, aki ebben a percben leginkább azzal volt elfoglalva, hogy Jehova fiának, Pál prófétájának sípcsontját rugdossa. Lady Barbara mit sem tudott erről. Szerencséje volt, mert ez az incidens megakadályozta Midian lakóit abban, hogy észrevegyék a felbukkanását a mélyből, és lehetővé tette, hogy beússzon az alá a szikla alá, amelyről a tóba vetették. Nagyon elgyengült a víz alatt. Hálát adott a sorsnak, mert egy kiálló sziklapárkányt fedezett fel a feje felett tornyosult lávatömb tövében. Nagy nehezen felkapaszkodott a párkányra, s közben hangokat hallott felülről. Hallotta, amint Jezabel elátkozta a prófétát, s azt is hallotta, hogy az öregember miként fenyegette meg a lányt. Jezabel bátorsága melegséggel töltötte el lady Barbara szívét. Büszke volt, hogy olyan hűséges és odaadó barátra tett szert, aki még a saját életét is kockára tette azért, hogy nyilvánosan megvádolhassa barátnőjének a gyilkosát. Milyen nagyszerű volt Jezabel, amikor primitív vadsággal bélyegezte meg a prófétát. Lady Barbara szinte maga előtt látta a lányt, mint dacol világának legnagyobb hatalmával, látta az ovális arcot keretező aranyhajat, villogó szemét, gúnyosan lebiggyesztett ajkát, érzelmektől feszülő ruganyos testét. Az, amit hallott, és az a gondolat, hogy a lány teljesen ki volt szolgáltatva a hitvány vénember kénynek-kedvének, alaposan átalakította lady Barbara terveit. Eddig azt gondolta, hogy el fog rejtőzni, míg le nem száll az éjszaka, s akkor próbál majd elmenekülni az utálatos völgy őrült lakosai elől. Így nem kutatnának utána, mert azt gondolnák, hogy holtan hever a Chinnereth mélyén, s valószínűleg Midian lakosainak ellenállása nélkül jutna ki a külvilágba. Jezabellel gyakorta tűnődtek arról, hogy minden bizonnyal léteznie kell egy olyan útnak, amely felvezet a kráter tetejére. Barlangjuk bejáratából szemlélték a tájat, és kiválasztottak egy pontot a kráter nyugati falának közepén, ott, ahol a perem beomlott.
ügy vélték, ez a hely kínálhatja a legnagyobb esélyt a menekülésre. Csaknem a kráter tetejéig értek a lehullott sziklatömbök. Lady, Barbara elhatározta, hogy először itt fog kísérletezni. Mindez azonban már teljesen megváltozott. Nem hagyhatja magára. Jezabelt, akinek – barátsága és hűsége miatt – az élete került veszélybe. De mit tehet érte lady Barbara? Hogyan segíthetne a lánynak? Lady Barbara tanácstalan volt, Csak abban volt biztos, hogy meg kell kísérelni. Már elég rettentő dolgot látott a midianiak falujában ahhoz, hogy tudja, bármit szándékozott is tenni. Jezabellel Ábrahám, Ábrahám fia, arra csakis sötétedés után kerül sor, hiszen a szörnyű, úgynevezett vallási rítusokat a próféta előszeretettel tartotta éjszaka. Csak azokat a rítusokat végezték nappal, melyek – miként az alámerítés a tó vizében – a falun kívül zajlottak le. E tények ismeretében lady Barbara úgy döntött, hogy a faluba menetellel nyugodtan vár hat a sötétség beálltáig. Ha korábban indulna el, akkor útközben könnyen elfoghatnák őt újra, s akkor már semmiképpen sem menthetné meg Jezabelt, s a prófétának egy helyett két áldozata lenne. Időközben elcsitultak a hangok a sziklán. Lady Barbara egyre távolabbról hallotta a nők gyalázkodását, s ebből tudta, hogy a midianiak visszatértek a faluba. Nagyon hideg volt a szikla árnyékában. Nedves ruhái rátapadtak elcsigázott tagjaira. Visszacsúszott a vízbe, és a part mentén úszott néhány métert. Végre talált egy helyet, ahol ki tudott mászni a partra, és lefekhetett a kellemes meleg napsütésben. Néhány percig nyugodtan hevert. Azután felment a parton, míg szeme egy vonalba nem került a földdel. Nem messze tőle észrevett egy nőt, aki nagy kínlódva felülni készült. Láthatóan nagyon gyenge és kábult volt. Lady Barbara rájött, hogy a falu csaknem minden lakosát sújtó rohamból tért magához. A közelében egyesek csendben feküdtek, mások vonaglottak. Néhányan, akik már túl voltak a rohamon, hazafelé indultak. Lady Barbara csöndesen lapult a földön, egy bokor fedezékében. Fél órán át figyelt és várt. Addigra a szerencsétlenek utolsó csapata is magához tért, és faluba tartott. Egyedül maradt, elmúlt hát annak a veszélye, hogy felfedezik. Ruhái vizesek és rendkívül kényelmetlenek voltak. Gyorsan levette Őket, és kiteregette a napon. Még azt a luxust is megengedhette magának, hogy napozzon, és néha megmártózzon a tó vizében. A ruhái megszáradtak, mielőtt a nap a kráter nyugati pereme alá bukott. Lady Barbara felöltözött, s várta az éjszaka sötétjét. A tavon túl látta az észak-midianiak falujának halvány körvonalait. Ott éltek Jezabel álmainak „gyönyörű férfiai”. Kétségtelen, vélte lady Barbara, hogy az aranyhajú Jezabel képzelgéseinek bűbájos hercege a valóságban nem más, mint egy pofaszakállas, bunkósbotos Adonisz. Ennek ellenére sem volt könnyű elgondolni olyan helyet, ahol állatiasabb és visszataszítóbb férfiak éltek volna, mint a saját falujában. Szinte minden, még egy gorilla is vonzóbb náluk. Közeledett az éjszaka, és lady Barbara látta, hogy fények gyúltak ki az északi
faluban. Nyilván főzőtüzek voltak. A lány felállt, és a másik falu felé fordult, ahol Ábrahám, Ábrahám fia, Jobab. Timothy és Jezabel lakott, és ahol biztos veszély, valószínű halál várt rá. Az immár ismerős ösvényen a falu felé sétált, s közben az előtte álló, látszólag megoldhatatlan probléma gyötörte. Tudatának szélén ott lebegett a kihalt, sötét, ismeretlen és ellenséges vidéktől való félelem, amely a legtöbb ember lelke mélyén meghúzódik. Jezabel azt mondta, hogy Midian földjén csaknem ismeretlenek a veszedelmes állatok, képzelete mégis settenkedő alakokat látott a sötétben, és puha lépteket hallott a háta mögött. De a faluban rá váró veszély talán még rémületesebb volt, mint a vadállatok gyorsan lesújtó mancsa és erőteljes állkapcsa. Eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket olyan emberekről hallott, akiket oroszlánok szaggattak meg, de életben maradtak, hogy elmesélhessék kalandjukat. Mindannyian egyöntetűen azt állították, hogy az oroszlán gyors támadása közben nem éreztek sem fájdalmat, sem félelmet. Lady Barbara azt is hallotta, hogy az állatok életének egyes tanulmányozói olyan elméletet terjesztenek, mely szerint a húsevő ragadozók gyorsan, fájdalommentesen végeznek áldozataikkal. Miért van az, tűnődött lady Barbara, hogy az élőlények közül egyedül az ember féktelenül kegyetlen, s, hogy egyedül az ember és az ember által idomított állatok gyilkolnak élvezetből? Lady Barbara a falu közvetlen közelébe ért. Ha elfogják, a kegyelmet nem ismerő vadállatok támadásának lehetőségét felváltja a kegyelmet nem ismerő emberek támadásáé. Megkerülte a falut, hogy kisebb legyen az elfogatás esélye. Elment a szikla tövéig, ahol a barlangok voltak, s ahol remélte, hogy megtalálja Jezabelt, és talán azt is kigondolja: hogyan szabadíthatja ki őt. Felnézett az elhagyatottnak látszó sziklafalra. A falu lakói a házak előtti kis tüzek körül gyülekeztek. Gyakran főztek együtt. Közben rendszerint pletykáltak, imádkoztak, élményeket és látomásokat meséltek egymásnak – mindannyiuknak voltak látomásai a „séták”-ról Jehovával. Ezekkel a „séták”-kal magyarázták epileptikus rohamaikat. A közösség legtöbb képzelőerővel megáldott tagjai részesültek a legérdekesebb látomásokban, de mivel mindannyian ostobák voltak, Jehova semmilyen említésre méltó vagy lelkesítő dolgot nem közölt velük, amíg lady Barbara közöttük tartózkodott. Pletykáik és élményeik közönségesek, korlátoltak és mocskosak voltak. Mindannyian folyton arra törekedtek, hogy felfedezzenek – vagy kitaláljanak – valamilyen botrányos eseményt, eretnek viselkedést társaik életében, s ha a kipécézett ember nem állt a próféta vagy az apostolok kegyeiben, akkor a szerencsétlen áldozat szörnyű kellemetlenségnek nézett elébe. Látván, hogy a falu lakosai összegyűltek a tüzek körül, lady Barbara leereszkedett a sziklafalba vájt kacskaringós ösvényen. Lassan és óvatosan mozgott, gyakran megállt, és körülnézett. Félelmei és kétségei ellenére eljutott a barlanghoz, amelyben nemrégiben még Jezabellel együtt lakott. Ha abban bízott, hogy ott találja az aranyhajú lányt, akkor csalódnia kellett. Ám ha Jezabelt nem is I találta a barlangban mégis nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy senki más sem tartózkodik ott. Sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint az eseménydús nap kezdete óta bármikor.
Bement a barlangba, és levetette magát a szalmazsákjára. Otthon! Ez a kezdetleges odú, amely semmivel sem volt különb, mint az állatok vacka, szolgált otthonul lady Barbara Collisnak, aki eddig Whimsey grófjának márványcsarnokaiban élte az életét. A barátság és szeretet emlékei fűződtek a barlanghoz. Ezek az érzések kapcsolták össze a két lányt, akiknek származása és neveltetése különbözőbb már nem is lehetett volna. Itt tanulták meg egymás nyelvét. Itt nevetgéltek és énekelgettek. itt avatták be egymást titkaikba, és itt tervezgették a jövőjüket, melyben, gondolták, nem válnak el egymástól. A hideg falak, mivel tanúi voltak a szeretet és hűség kialakulásának, nem tűntek ridegnek lady Barbarának. Most azonban egyedül volt itt lady Barbara. Hol lehet Jezabel? Erre a kérdésre kell választ találnia. Felidézte magában a próféta fenyegetését: „mert ma este a tűz mond ítéletet feletted”. Sietnie kell, ha meg akarja menteni Jezabelt. De hogyan? Hogyan szállhatna szembe a legyőzhetetlen akadályokkal? Fogalma sem volt arról, hol és hányan tartották fogva Jezabelt. Nem ismerte a vidéket, amelyen keresztül – ha olyan szerencsés lesz, hogy kiszabadíthatja a lányt a faluból – menekülniük kell majd. Cselekvésre kényszerítette magát. A szalmazsákon való heverészéssel semmit sem érhet el. Felállt, és lenézett a falura. Ismét feszült lett: meglátta Jezabelt. Két őr között állt, a falu lakóinak gyűrűjében, akik némi távolságot tartottak tőle. A bámészkodó tömeg utat nyitott néhány, valamilyen teherrel közeledő embernek. Vajon mit hoztak? Letették terhüket Jezabel elé, a szabadon hagyott tér közepére. Ekkor látta meg lady Barbara, mi volt az: nagy, fából ácsolt kereszt. Az egyik férfi gödröt ásott a kereszt tövénél. A többiek gallyakat és rőzsét hoztak. Az őrök lefektették Jezabelt a földre. Ráhelyezték a keresztre, karjait szétfeszítették és a kereszthez szorították. Lady Barbara döbbenten állt. Lehetséges, hogy elkövetik azt a rettenetes embertelenséget, hogy Jezabel kezét a kereszthez szögezik? Ábrahám, Ábrahám fia, a kereszt végénél állt, kezét imára emelte. Maga volt a megtestesült képmutatás. Lady Barbara pontosan tudta, hogy Ábrahám, Ábrahám fia, minden embertelenségre képes. Azt is tudta, hogy semmiképpen sem tudja megakadályozni a gaztett végrehajtását, de rá se hederített arra, mit diktálna a megfontoltság és az önvédelem ösztöne. Sikolya darabokra szaggatta az éjszaka csendjét. Lerohant a meredek ösvényen. Önként áldozta fel magát a barátság oltárán. A sikoly mindenkit megriasztott, minden szem felé fordult. A sötétben nem ismerték fel őt, de eltompult agyukat rémület és kétségek gyötörték, amikor meglátták, hogy valami feléjük vágtat a sziklafalról. Lady Barbara még el sem érte a tüzek fénykörét, ahol a falu lakosai álltak, sokan máris összeestek, mert a váratlan jelenség epileptikus rohamot váltott ki belőlük. Amikor a lány közelebb ért hozzájuk, és már felismerték, újabb emberek roskadtak le a földre, mert Úgy tűnt nekik, csoda történt, s ismét feltámadt valaki, aki már meghalt, pontosan ugyanúgy, ahogyan az előző napon támadt fel halottaiból a kislány. Lady Barbara félrelökdösött mindenkit, aki nem lépett el elég gyorsan az útjából, és a kör középpontja felé rohant. Amikor Ábrahám, Ábrahám fia, megpillantotta őt,
elsápadt, és hátrálni kezdett. Kis híján őt is földre sújtotta a roham. – Ki vagy te? – kiáltott fel. – És mi keresnivalód van itt? – Tudod te jól, ki vagyok én – felelte lady Barbara. – Miért reszketsz, ha nem tudod, hogy én vagyok Jehovának az a hírnöke, akit te becsmérelni merészeltél, s, akinek elpusztítására törekedtél. Azért jöttem, hogy megmentsem Jezabelt a haláltól. Kegyetlenkedéseik és bűneik miatt Jehova elküldi haragját Ábrahámra, Ábrahám fiára, és Midian minden lakosára. – Nem tudhattam! – kiáltotta a próféta. Mondd el Jehovának, hogy nem tudhattam. Járj közben Jehovánál az érdekemben. Bocsátása meg nekem bűneimet, s én mindent megteszek neked. Lady Barbara csupán ellenállásra és kegyetlenségre számított, ezért annyira meglepődött az események szerencsés alakulásán, hogy egy pillanatra megzavarodott. A hatás annyira eltért az elképzelttől, hogy nem tudta, mit tegyen. Csaknem hangosan felkacagott, amikor eszébe jutottak félelmei, amelyekkel azóta küszködött, amióta elhatározta, hogy megmenti Jezabelt. S íme, mindez milyen egyszerű! – Oldozzátok el Jezabelt! – parancsolta. – Készítsetek neki és nekem ételt. – Gyorsan! – kiáltotta a próféta. Emeljétek fel a lányt, és oldozzátok el kötelékeit. – Megálljatok! – kiáltotta egy vékony, panaszos hang a próféta mögött. – Jehovával sétáltam. Mindenki a hang irányába fordult. Jobab, az apostol szólalt meg. – Gyorsan! Oldozzátok el Jezabelt! – parancsolta lady Barbara. Tisztában volt vele, hogy Jobab a legfanatikusabb, legtürelmetlenebb vallási megszállottak közé tartozott Midian földjén. Az angol lány Jobab közbeszólásában, fellépésében az első, a próféta ellenállásának tüzét fellobbantani képes szikrát vélte felfedezni. Lady Barbara ismerte már ezeket az embereket, s tudta, minden ürügyet megragadnak majd, hogy arra hivatkozva ne kelljen elállniuk embertelen gyönyörük élvezésétől. – Megálljatok! – visította újra Jobab. Jehovával sétáltam, s Ő ezt mondta nekem: „Vigyázz, Jobab apostol! Látszólagos csoda kél ki Chinnereth vizéből, de ne hagyd magad félrevezetni. Bizony mondom, a Sátán műve lesz az. Elpusztul, aki hisz benne.” – Halleluja! – rikoltott egy nő, s kiáltását visszhangozták a többiek. Nemezisük mindenfelé izgatott embereket sújtott le a földre. Több tucat fájdalmasan vonagló test hevert már. Fuldoklásuk, habzó szájuk borzalmas színekkel járult hozzá a jelenet rettenetéhez. Ábrahám, Ábrahám fia, egy másodpercig némán, elgondolkozva állt. Hirtelen azonban ravasz fény villant a szemében, majd megszólalt: – Ámen! Legyen meg Jehova akarata! Úgy, ahogyan azt Jobab apostolnak kinyilvánította. Mondja el Jobab Jehova szavait, legyen övé a dicsőség. – Hozzatok még egy keresztet! – kiáltotta Jobab, az apostol. – Két fáklya világítsa meg Jehova mennyei útját. Ha bármelyikük is az Ő gyermeke, nem fogja megengedni, hogy lángok emésszék el őt. Ábrahám, Ábrahám fia, Jobabra hárította a felelősséget, Jobab viszont Jehovára. Midianban megszokott dolog volt mindent Jehovának tulajdonítani.
Lady Barbara hiábavalóan érvelt és fenyegetőzött. Midian lakói vért akartak látni. Hozták a másik keresztet is, és megásták a másik gödröt. Jezabelt és lady Barbarát hozzákötötték a szeretet jelképéhez, majd fölállították a kereszteket. Aztán belehelyezték a gödrökbe, és keményre döngölték köröttük a földet, nehogy eldőlhessenek. Készséges kezek rőzsét és apró gallyakat raktak halomba a két máglya tövében. Lady Barbara csendben szemlélte az előkészületeket. Nézte a jellegtelen, degenerált arcokat. Még a végveszély pillanataiban sem tudta elítélni őket azért, amit csinálnak, mert tudta, hogy a vallás nevében, nem is olyan régen, már sokkal felvilágosultabb népek is követtek el hasonló tetteket. Jezabelre figyelt. Látta, hogy a lány őt nézi. – Nem lett volna szabad visszajönnöd – mondta Jezabel. Elmenekülhettél volna. Lady Barbara megrázta a fejét. – Értem tetted – folytatta Jezabel. – Jutalmazzon meg ezért Jehova, mert én csak meg köszönni tudom. – Te is ugyanezt tetted értem a Chinnereth partján – felelte erre lady Barbara. – Hallottam, amikor szembeszálltál a prófétával. Jezabel elmosolyodott. – Te vagy az egyetlen, akit valaha is szeretni tudtam – mondta. – Az egyetlen, akiről azt gondoltam, hogy szeret engem. Természetes, hogy meg akartam halni érted. Ábrahám, Ábrahám fia, imádkozni kezdett. Fáklyát tartó fiúk várták a jelet. A fáklyák bizarr, hunyorgó fénye világította meg a bámész tömeg undorító vonásait, a két keresztet, az áldozatok gyönyörű arcát. – Isten veled, Jezabel – suttogta lady Barbara Collis. – Isten veled – felelte az aranyhajú lány.
12. Segítség a sírból
Annak ellenére, hogy alig pár perce képzelte maga elé Lafayette Smith a vészhelyzetet, s próbálta el benne a szerepét, amikor szemtől szembe került az oroszlánnal, nem azt csinálta, amit elgondolt. Legkevésbé sem volt nyugodt, amikor meglátta a hasadék fordulójában előbukkanó ragadozót, nem szállt szembe vele hidegvérrel, nem célzott, nem tüzelt. A dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogyan kigondolta. Először is a köztük lévő távolság teljesen lehetetlenné tette a célzást. Másodszor pedig az oroszlán sokkal, sokkal nagyobb volt, mint amekkorának ő az oroszlánokat vélte, a revolvere tehát oly parányira zsugorodott, hogy teljesen hasznavehetetlennek látszott. Mindez azonban egyetlen, hirtelen mindent elborító benyomásban jelentkezett. Pillanatok műve volt az egész: amint meglátta az oroszlánt, máris – célzás nélkül – rángatni kezdte revolverének ravaszát, azonnal hátat fordított az oroszlánnak, és menekülni kezdett. Lafayette Smith hanyatt-homlok rohant a szanaszét heverő szikladarabok közt, s egyre mélyebben hatolt be az ősi vágatba. Mindvégig az a rettenetes félelem kísértette, hogy a hasadék következő fordulója után menekülése végpontját jelenti majd a vágatot lezáró, megmászhatatlan sziklafal, s közben elképzelte a nyomában loholó vérszomjas ragadozót. A puha lábak háta mögül érkező fürge nesze egyre gyorsabb futásra sarkallta, az oroszlán forró lehelete úgy bizsergette a fülét, mint tengerparton a hullámok moraja. Ily hatalmas erejű a képzelet. Teljesen igaz, hogy Numa megfeszített tempóval vágtatott a hasakban, de pontosan az ellenkező irányba. Óriási szerencséje volt Lafayette Smith-nek, hogy vaktában leadott lövései közül egy sem találta el az oroszlánt. A lövések visszhangzó dörgése viszont annyira meglepte és elbátortalanította a ragadozót, hogy megpördült, és ő is menekülni kezdett. Ha Lafayette Smith üldöztetése oly valóságos lett volna, mint, amilyennek képzelte, akkor sem lett volna képes nagyobb sebességre, még indokolt félelem sem késztethette volna nagyobb erőkifejtésre és kitartásra. A testi erő azonban nem végtelen, s Lafayette Smith ráeszmélt, hogy a végkimerüléshez közeledik. Tisztában volt azzal is, mennyire reménytelen a további menekülés. Megfordult. Reszketett, de nem a félelemtől, hanem a fáradtságtól. Ekkor már nyugodt volt. Megtöltötte a revolvert. Meglepetten tapasztalta, hogy az oroszlán nincs a sarkában, de arra számított, hogy azonnal felbukkan a kanyar mögül. Leült egy lapos sziklára, és várta a ragadozót. Értetlensége fokozódott, mert az oroszlán percek múlva sem jelent meg. Tudós szeme a hasadék falának szerkezetét kezdte kutatni. Minél jobban elmerült a felfedezett vagy elképzelt geológiai tényekben, annál homályosabban gondolt az oroszlánra, s végül egészen megfeledkezett róla. Lafayette Smith visszatért az oroszlán
miatt félbeszakított munkájához, a hasadék föltárásához. Kissé kifújta magát a megerőltető rohanás után, és folytatta a kurtán-furcsán abbahagyott vizsgálódást. Ismét eltöltötte a felfedezés gyönyöre, s megfeledkezett az éhségről, a kimerültségről és a biztonságról. A hasadék következő szakasza olyan meredek volt, hogy alig lehetett előrehaladni. Két fala egymáshoz közelített, mintha mindjárt teljesen összeérne. A tudós már csak épphogy elfért, amikor hirtelen homályba borult előtte a vágat. Magyarázatot keresett az új jelenségre. Felpillantott, és észrevette, hogy a feje felett a két fal egymáshoz hajlik, s csupán egy keskeny résen át látható az ég. Nyilván teljesen összezárult előtte a hasadék teteje. Továbbpréselte magát. Bár nem könnyen jutott előre a meredeken lejtő járatban, itt már legalább nem akadályozták fentről lehullott szikladarabok, mivel a folyosó zárt tetejét nem mállasztották a természet erői. Most azonban újabb nehézség jelentkezett: a sötétség, amely minden lépéssel áthatolhatatlanabb lett, s végül Lafayette Smith már vakon tapogatta az utat. Ám az is igaz, hogy eltökéltsége az ismeretlen felfedezésére mit sem csökkent. Talán az is eszébe jutott, hogy mélységes szakadék ásítozhat előtte, de oly kevéssé volt gyakorlatias a gondolkodása, s oly mértékben ragadta meg tudományos énjét a helyzet, hogy még a legelemibb biztonsági megfontolásokat is tökéletesen figyelmen kívül hagyta. Szerencséjére nem várta őt szakadék, s a hasadék utolsó kanyarulata után ismét megpillantotta a napfényt. Csak egy kis világos foltot látott meg, s, amikor a nyílás közelébe ért, először úgy tetszett, hogy kutatóútjának végére ért, hogy nem mehet tovább. Négykézláb próbált keresztülférkőzni a nyíláson, felmérte, hogy így esetleg átjuthat rajta. A következő pillanatban már fel is tudott állni, és döbbenten szemlélhette az elé táruló látványt. Egy hatalmas sziklafal tövében találta ma gát. Gyakorlott szeme azonnal felismerte, hogy a völgy, amelyet a sziklafal körülvett, nem más, mint egy régóta nem működő tűzhányó krátere. Dimbes-dombos, fákkal tarkított táj képe terült el előtte. A földből helyenként óriási, lecsiszolódott lávatömbök álltak ki. A völgy közepén egy kék tó hullámai táncoltak a délutáni nap sugaraiban. Valószínűleg pontosan ugyanolyan érzések töltötték el, amilyenek Balboa kebelét tölthették el, amikor Darien magaslatáról megpillantotta a Csendes-óceán végtelen kékségét. Lafayette Smith úgy érezte, hogy a felfedező legnagyobb jutalma a lelki emelkedettség és diadalérzet lehet. Egy pillanatra megfeledkezett még a geológus szempontjairól is. A tudományos megfontolásokat háttérbe szorította az ismeretlen, fehér ember által talán még soha nem látott völgy története feletti tűnődés. Üdvözült lelkiállapotát két durva gondolat zavarta meg. Az egyik a táborra vonatkozott, amit meg kell találnia, a másik az oroszlánra, amely esetleg öt keresi. Az oroszlánról azonnal eszébe jutott, hogy a hasadék nyílása előtt áll, pontosan azon a helyen, ahol az oroszlán – ha követte őt – elő fog bukkanni. Az is eszébe jutott Lafayette Smith-nek, hogy a hasadékon keresztül nemigen lehet visszatérni a kráter
másik oldalára. Száz méterre tőle egy fa állt. A geológus odament, mert – gondolta – ha megjelenik az oroszlán, az lehet a legközelebbi menedéke. Ott is pihenhet egyet, s közben kidolgozhatja a terveit a jövőre. S, hogy zavartalanul tervezhessen, felmászott a fára, lovaglóülésben elhelyezkedett egy ágon, s hátát a fa törzsének vetette. A fa gyér lombozata nem akadályozta kilátását a tájra. Szeme bejárta a völgyet, s a kráter déli falának tövében egyszer csak észrevett valamit, ami nem tökéletesen illeszkedett a természetes környezetbe. Szeme odaszegeződött, mert szerette volna azonosítani a figyelmét megragadó dolgot. Lafayette Smith biztos volt abban, hogy az, amit lát, nem lehet az, aminek látszik, mert korábban már annyira meggyőzte magát, hogy a völgy ember számára elérhetetlen. Azonban minél tovább nézte, annál inkább meggyőződött róla, hogy zsúpfedeles házakból álló falut lát. Vajon miféle gondolatokat gerjesztett benne ez a felfedezés? Miféle nemes és fennkölt érzelmeket váltott ki a kebelében a falu a nagy kráter mélyén, amelynek – az általa látott geológiai bizonyítékok alapján – lakatlannak kellene lennie? Ismét csak tévedtünk. Lafayette Smith első gondolata a táplálkozás volt. Mióta eltévedt, most először ébredt rá, mennyire éhes. Visszaemlékezett, hogy huszonnégy órája semmi tartalmasabbat nem evett, mint a csokoládét, és farkasétvágyat érzett. őt, arra is rájött, hogy szomjazik. A tó közel volt. A hasadék bejáratában nem látta az oroszlánt. Lemászott a földre, és elindult a tó felé. Útját úgy számította ki, hogy sose távolodjon el túlzottan a fától. A víz hideg és üdítő volt. Kedvére teleitta magát, és érezte, hogy tagjait ólmos fáradtság önti el. A víz egy időre enyhítette az éhségét is. Elhatározta, hogy pihen pár percet, mielőtt elindulna a falu felé. Még egyszer megbizonyosodott arról, hogy nincs a közelében oroszlán, majd elnyújtózott a tó partján növő magas fűben egy alacsony fa alatt, amely megvédte őt a perzselő naptól. Nem akart elaludni. De kimerültebb volt, mint gondolta. A kényelmes testhelyzetben észrevétlenül álomba szenderült. Rovarok döngicséltek körötte, madarak szálltak a fölötte lévő fára, hogy szemügyre vegyék, és a nap a kráter nyugati pereme felé haladt, de Lafayette Smith egyre csak aludt. Azt álmodta, hogy egy oroszlán kúszik felé a magas fűben. Megpróbál felemelkedni, de tagjai nem engedelmeskednek az akaratának. A helyzet rettenete már-már elviselhetetlen. Kiáltani próbál, hogy visszariassza az oroszlánt, de nem jön ki hang a torkán. Utolsó kísérletének kétségbeesett sikolya ébresztette fel álmából. Felült. Patakokban csorgott róla a veríték. Gyorsan és ijedten körülnézett. Nyoma sem volt oroszlánnak. – Brr! – tört ki belőle. – Micsoda megkönnyebbülés! Felnézett a napra, és megállapította, hogy átaludta a délután nagy részét. Ismét rátört a gyötrő éhség. Eszébe jutott a távoli falu is. Ivott a tó vizéből, felállt, és elindult a kráter nyugati pereme felé, ahol – remélte – barátságos bennszülötteket és élelmet fog találni. Útja nagyrészt a tó körül vezetett. A beálló szürkületben, majd a sötétben egyre
nehezebben haladt előre. Lassan, óvatosan botorkált, mert a földet borító lávatörmelékek a sötétben alig látszottak. Amikor végre meglátta a falu tüzeinek fényét, jobb kedvre derült. A lángok a valóságnál közelibbnek látszottak, s Smith megnyugodott, hogy útja hamarosan véget ér. A botorkálás közben azonban kezdett gyanakodni, hogy talán lidércfényt követ, mert a fények semmivel sem kerültek közelebb hozzá. Nagy sokára egyszerű kunyhók körvonalai bontakoztak ki a sötétből. A tűz megvilágította a kunyhók körül csoportosuló embereket is. Csak, amikor már majdnem beért a faluba, tapasztalta döbbenten, hogy a falu lakosai fehérek. S ekkor meglátott valamit, amitől a lába a földbe gyökerezett. Két keresztre feszített lányt pillantott meg a falu lakosainak feje felett. A fény az arcukra esett, így Lafayette Smith azt is látta, hogy mindketten gyönyörűek. Micsoda különös, istentől elrugaszkodott Szertartás lehet ez? Miféle furcsa népség lakhatja a völgyet? Vajon kik lehetnek ezek a lányok? Már a falu lakosainak hitvány vonásaira vetett futó pillantás is arról győzte meg a geológust, hogy a két lány nem közülük való. Lafayette Smith habozott. Nyilvánvalónak látszott, hogy valamilyen vallási rítus vagy népünnepély tanúja lett. Azt gondolta, hogy ha félbeszakítja az eseményeket, bemutatkozása a lehető legrosszabb benyomást kelti ezekben az emberekben. Visszataszító arcukról ítélve egyébként is elképzelhetőnek tartotta, hogy még a legkedvezőbb körülmények közepette sem fogadnák őt barátsággal. Amikor a tömeg mozgása lehetővé tette, hogy egy nyíláson keresztül a kör közepét is szemügyre vegye, Lafayette Smith elborzadt. Szinte hihetetlen látvány tárult elé: száraz gallyakat és rőzsét halmoztak fel a keresztek alatt, s égő fáklyával közelítő fiatal férfiak készültek arra, hogy fellobbantsák a máglyát. Egy öregember imát kántált. A falu lakosai közül egyesek a földön vonaglottak. A geológus arra gondolt, hogy vallási eksztázis áldozatául eshettek. Az öregember jelt adott, mire a fáklyát hordozó emberek meggyújtották a száraz gallyakat. Ennyi elég volt Lafayette Smith-nek. Előreugrott, ellökdöste maga elől a meglepődött embereket, s a keresztek előtti térség közepére ugrott. Cipőjével szétrugdosta a már lángra lobbant gallyakat. Azután megmarkolta kicsi, fényes revolverét, megfordult, és szembenézett a dühös, meghökkent tömeggel. Ábrahámot, Ábrahám fiát, egy pillanatra megbénította a meglepetés. Megjelent előtte egy lény, akit nem tudott hová tenni, aki a látókörén kívül esett. Lehet, hogy ő is mennyei hírnök? De oly messzire ment már az öregember, agyát annyira átitatta a vágy, hogy láthassa a kínzatást, hogy talán még magával Jehovával is szembeszegült volna, csak ne kelljen lemondania az eltervezett látványosság gyönyöreiről. Végül megtalálta a hangját. – Miféle szentségtörés ez már megint?! – üvöltötte. – Rohanjátok meg ezt a pogányt, és szaggassátok apró darabkákra! – Most már bizony lőnöd is kell – mondta egy hang angolul Lafayette Smith háta mögött –, mert ha nem, akkor ők ölnek meg téged.
A geológus rájött, hogy az egyik keresztre feszített lány hangját hallotta. Újabb döbbenetes rejtély a rejtélyek falujában: egy nyugodt, angolul beszélő lány hangja. Az egyik fáklyás ember őrült sikollyal rohant felé. Lafayette Smith tüzelt. A férfi felkiáltott, a melléhez kapott, és elterült az amerikai lábainál. A lövés dörgésére és társuk elestére megtorpantak a behatoló Idegen felé rontó emberek. A falu felizgatott lakói közül sokan összeroskadtak az epheszoszi Angustustól örökül kapott átok hatása alatt, s végül a földet vonagló emberek borították el. Amikor Lafayette Smith felismerte, hogy a falu lakóit annyira elbátortalanította társuk halála, hogy felhagytak a támadással, ismét a lányokra figyelt. Elrakta a pisztolyát és zsebkésével elvágta a lányok köteleit, mielőtt még Ábrahám, Ábrahám fia, feleszmélhetett volna, és újabb támadásra biztathatta volna követőit. Nem volt egyszerű megszabadítani a két foglyot, mivel a lábukat elszorító kötelek elvágása Lafayette Smith-nek az egyik kezével támogatnia is kellett őket, nehogy megránduljon vagy eltörjön valamijük, amikor elvágja a csuklójukat rögzítő kötelet, és az áldozatok teljes testsúlya a másik csuklójukra nehezedik. Először lady Barbara Collist szabadította ki és a lány segített neki Jezabel leszedésében. Jezabelt helyezték fel először a keresztre, ő hosszabb időt töltött kifeszítve, emiatt képtelen volt megállni a saját lábán. Ábrahám, Ábrahám fia csak ekkor nyerte vissza a lélekjelenlétét annyira, hogy gondolkozni és cselekedni tudjon. Lady Barbara és Lafayette Smith Jezabelt támogatta, hogy elzsibbadt tagjaiban újra elkezdjen keringeni a vér. Háttal álltak a prófétának. Az öregember kihasználta, hogy mindannyian el voltak foglalva, és feléjük lopakodott. Otromba kést markolt, s ez az otrombaság mit sem vont le a félelmetességéből. A kezében szorongatott áldozati késsel még a szokásosnál is rettenetesebb volt Ábrahám, Ábrahám fia, a midianiak főpapja, mert könyörtelen, fogyatékos elméjét a harag és a gyűlölet uralta. Minden haragja, minden gyűlölete lady Barbara ellen irányult, mert benne látta megszégyenülésének és tervei meghiúsulásának okozóját. Hátulról egyre közelebb kúszott a lány hoz. Borzalmas pillantásaitól kővé dermedt követői lélegzetüket visszafojtva figyelték az eseményeket. A keresztnél állók a félig ájult Jezabellel foglalatoskodtak, s nem láthatták, hogy a bosszúszomjas, visszataszító alak hirtelen az angol lány fölé magasodik, és jobb kezét a magasba emeli. De meghallották a fuldokló, ziháló sikolyt, és még időben megfordultak, hogy lássák kihullni a főpap élettelen kezéből a kést, és azt, hogy a torkához kap és összeesik. Az epheszoszi Angustus kinyúlt a kétezer éve ásott sírból, hogy megmentse lady Barbara Collis életét – bár nyilván forgott volna a sírjában, ha megtudta volna, mit művelt.
13. A „tüzér” sétája
Tarzan nagy macskaként szaladt fel a cölöpfaIon, és puhán a földre ugrott a túloldalon. A falutól kissé délre, ahol kevésbé volt meredek, ott mászta meg a sziklafalat. Kimehetett volna a nyitott kapun is, de ő a rövidebb utat választotta. A cölöpfal nem is lehetett akadály Kala, a nősténymajom fogadott gyermeke számára. A „tüzér” már várta őt a falu fölötti sziklafal tetején. Immár másodszor találkoztak az egymásra oly kevéssé hasonlító férfiak, bár minden különbözőségük ellenére emlékeztettek egymásra. Mindketten hallgatagok voltak, és bíztak magukban. Saját környezetükben csak maguknak engedelmeskedtek. Itt azonban véget is ér hasonlóságaik listája, mert szélsőséges környezetük egymástól szélsőségesen különböző lelki adottságokkal ruházta fel őket. A majomember az örök, nagyszabású szépség birodalmában nőtt fel. Társai a dzsungel vadjai voltak, akik talán kissé vadul viselkedtek, de nem ismerik a kapzsiságot, a kicsinyes irigységet, az álnokságot, a hitványságot és a szándékos brutalitást. Ezzel szemben a „tüzér” semmi mást nem ismert, mint az ember által elrondított tájat, a groteszk, durván sikító építészet horizontját, a beton és aszfalt világát, amit konzervdobozok és szemét borít el, és társait, akiket az emberiség által teremtett kis és nagy hitványságok vezérelnek. – Időnként még a géppisztoly is jól jöhet – mondta kis mosollyal a majomember. – Már csaknem sarokba szorítottak – jegyezte meg a „tüzér”. – Azt hiszem, minden baj nélkül kijutottam volna – felelte Tarzan. – Mindazonáltal nagyon köszönöm, amit tettél. De, hogyan kerültetek ide? – Éppen a haveromat kerestük, amikor lezuhantál a szikláról. Obambi azt mondta, hogy te vagy az, aki megmentett minket az oroszlántól. Boldog voltam, hogy én is tehettem valamit. – Kit kerestek? – A haveromat, a geológust. – Hol van? – Nem keresnénk, ha tudnánk. Elment és eltűnt. Tegnap délután óta nem láttuk. – Mondd el, hogyan történt a dolog – mondta Tarzan. – Talán segíthetek. – Épp kérni akartam – felelte a „tüzér”. – Jól kiismerem magam a Madison Streettől délre, de itt csak egy tudatlan bunkó vagyok. Fogalmam sincs, merre keressem, milyen ferdék ezek a hegyek. Pont olyan reménytelen itt keresni valakit, mintha egy pofa sört rendelne az ember az üdvhadseregnél. Na, elmondom, hogy történt. A „tüzér” röviden elmesélte Lafayette Smith eltűnésének körülményeit. – Volt nála fegyver? – kérdezte a majomember. – Azt hitte, hogy volt. – Mit akarsz ezzel mondani? – Vitt magával egy apró, fényes játék pisztolyt. Egy olyat, amivel ha rám lőne valaki,
és én azt valahogyan megtudnám, hát a térdemre fektetném és elfenekelném az illetőt. – Lehet, hogy talán lő vele magának valamit, amit megehet – mondta Tarzan. – Ez sokkal fontosabb, mint bármi más. Nem veszélyezteti őt semmi. Kivéve az embereket és az éhséget. Hol táboroztatok le? Danny dél felé biccentett. – Valahol arra, ezer mérföldre. – Az lenne a leghelyesebb, ha visszamennétek, és ott is maradnátok, hogy ő is megtalálhasson titeket, ha visszatér, és én is, ha én találom meg. – Szeretnék segíteni a keresésben. Rendes hapsi a haverom, még akkor is, ha tiszteli a törvényt. – Gyorsabban tudok haladni, ha egyedül vagyok – mondta a majomember. – Ha elkezditek keresni őt, akkor valószínűleg nemsokára már két embert kell megtalálom. A „tüzér” elvigyorodott. – Jól látod a helyzetet – felelte. – Rendben, visszamegyünk a táborba, és ott várunk. Tudod, hol van a táborunk? – Mindjárt megtudom – mondta Tarzan, és Obambihoz fordult. Feltett neki néhány kérdést a fekete bantu nyelvjárásában. Azután ismét a „tüzér”-hez fordult. – Most már tudom, hol van a tábor. Vigyázzatok az emberekre, akik itt élnek ebben a faluban. Ne engedd meg, hogy a szafarihoz tartozó feketék nagyon messzire elkóboroljanak. – Miért? – kérdezte Danny Patrick. – Kik ezek? – Rablók, gyilkosok és rabszolga-kereskedők – felelte a majomember. – Juhé! – kiáltott fel a „tüzér”. – Jó kis bulik vannak Afrikában is. – Nem tudom, mit jelent a „buli” – felelte Tarzan –, de mindenhol van bűnözés, ahol az ember megjelenik. Ezzel sarkon fordult, és köszönés nélkül nekivágott a hegyoldalnak. – Juhé! – dünnyögte a „tüzér”. – Hát ez nem nagyon bolondul az emberekért. – Hogy mondta, bwana? – kérdezte Obambi. – Fogd be! – utasította rendre a feketét Danny Patrick. Csaknem véget ért a délután, amikor a „tüzér” és Obambi a tábor közelébe jutottak. Bármennyire fáradt volt is, bármennyire sajgott is a lába, Danny Patrick gyorsan haladt visszafelé, nehogy beesteledjen, mielőtt megérkeznének. Ő is, mint sok más városi ember, valami különösen nyomasztót és félelmeteset fedezett fel az éjjeli vadak rejtélyes hangjaiban és hallgatásaiban. Napszállta után tűzre és emberi társaságra vágyott. Így azután Danny és Obambi sokkal rövidebb Idő alatt ért vissza a táborba, mint amennyi. idő alatt a rabszolga-kereskedők tábora fölé ért. Leszállt már a trópusok rövid alkonya, amikor Danny megpillantotta a tábort. A táborban égtek a tüzek, és gyakorlott szem számára nyilvánvaló lett volna, hogy a tábor megváltozott reggel óta. A „tüzér” szeme azonban nőkhöz, zsarukhoz és söröskocsikhoz szokott, s nem táborhoz meg szafarihoz. Az alkony csalóka fényében nem vette észre, hogy jóval többen vannak a táborban, mint, amikor elindult, s azt sem, hogy a tábor
mögött lovakat kötöttek ki, bár korábban nem voltak ott lovak. Először Obambi tett célzást arra, hogy valami szokatlant észlel. – Fehérek vannak a táborban, bwana – mondta –, és sok ló. Talán megtalálták, és visszahozták az őrült bwanát. – Hol látsz te fehéreket? – kérdezte a „tüzér”. – A nagy tűz mellett, a tábor közepén – felelte Obambi. – Juhé, már én is látom őket – mondta Danny. – Biztos megtalálták a jó öreg Lafayette-et, de őt nem látom. És te? – Én sem látom, bwana válaszolt a fekete. – Talán a sátrában van. Patrick és Obambi megjelenése aránytalanul nagy felfordulást okozott a táborban. A fehérek talpra ugrottak, és előrántották revolverüket, a feketék pedig az egyik fehér parancsára megragadták a puskájukat és idegesen, tüzelésre készen várakoztak. – Nem kell begyulladni – mondta Danny. – Csak mi vagyunk: én és Obambi. A fehérek közelebb jöttek. Danny és Obambi szembekerültek velük az egyik tűz mellett. Az egyik különös fehér tekintete a Thompson géppisztolyra esett. Felemelte a revolvert és Dannyre irányította. – Fel a kezekkel! – kiáltotta élesen. – He? – kérdezte a „tüzér”, de közben a magasba emelte a kezét, mint minden épeszű ember, ha pisztollyal kérlelik. – Hol van a majomember? – kérdezte az idegen. – Miféle majomember? Miről beszél? Miféle buli ez? – kérdezte Danny. – Tudod te jól, kiről beszélek. Tarzanról – csattant fel a másik. A „tüzér” gyorsan körbepillantott a táborban. Látta, hogy embereit briganti külsejű feketék terelték egy csoportba. A brigantik hosszú, hajdanában fehér köpönyeget viseltek. Látta a lovakat mögöttük. Viszont sehol sem látta a geológust. Neveltetése, a bandafegyelem lett úrrá rajta azonnal. – Nem Ismerem a hapsit – mondta komoran. – De hiszen vele voltál ma! – csattant fel ismét a szakállas fehér. – Te tüzeltél a táborunkra! – Még, hogy én? – kérdezte a „tüzér” ártatlanul. – – Valami tévedés lesz itt. Egész nap vadásztam. Nem lőttem én semmire. Most viszont én kérdezek. Mit csinálnak itt ezzel a Ku Klux Klan bandával? Ha ez egy rablótámadás, akkor rajta, csinálják. De utána tűnés! Elkaptak, senki nem tehet ellene semmit. Mozgás! Éhes vagyok, enni akarok. – Vedd el tőle a fegyvert – mondta Capietro az egyik emberének. – A pisztolyt is. Danny kénytelen volt beletörődni. A fehérek Obambit is a többi feketéhez küldték. A „tüzér”-nek megparancsolták, hogy kísérje őket a nagy tűzhöz, mely Lafayette Smith és az ő sátra előtt égett. – Hol van a társad? – kérdezte Capietro. – Miféle társam? – tudakolta Danny Patrick. – Akivel együtt járjátok Afrikát – kiáltotta az olasz. – Ki másra gondolhatnék? – Kutasson még – felelte a „tüzér”.
– Ez meg mit jelentsen? Talán elrejtettél valamit a ruhádban? – Ha pénzre gondol, nincs nálam. – Nem feleltél a kérdésemre folytatta Capietro. – Miféle kérdésre? Hol van a társad? – Nincs társam. – A vezető azt mondta, hogy ketten vagytok. Mi a neved? – Bloom. Capietro zavarba jött. – A vezető azt mondta, hogy az egyiket Smith-nek, a másikat Patricknek hívják. – Nem hallottam róluk – szögezte le Danny. – A srác átvágta magát. Egyedül vagyok, vadászgatok. Bloomnak hívnak. – S nem is láttad Tarzant, a majomembert? – Ki az? Nem ismerem. – Vagy hazudik – mondta Sztabucs –, vagy a másik lőtt a táborra. – Ja, biztos két másik ember lehetett nyugtatta meg őket Danny. – Lássuk, mikor eszünk végre? – Majd ha megmondod, hol van Tarzan – felelte Sztabucs. – Akkor nem eszünk egyhamar – jegyezte meg Danny. – Juhé, hát nem mondtam, hogy még nem hallottam róla? Talán minden majmot a vezetéknevéről kellene ismernem? Miféle buli ez? Ha kell valami, hát vegyék el, de aztán olaj! Kezdem rühellni a fizimiskájukat. – Értem én nem egészen, amit mond – súgta Capietro Sztabucsnak. – Nem mindig tudom, akar ő mit mondani. – Én sem – felelte az orosz. – De azt hiszem, hazudik. – Lehet – mondta Capietro, immár ismét hangosan. – Öljük meg, és menjünk innen – javasolta az orosz. – Elvihetjük a foglyokat, és a felszerelés egy részét. Reggel már messze járhatunk innen. – Juhé! – kiáltotta Danny. – Ez bizony Chicagóra emlékeztet. Honvágyam támadt. – Mennyit ér neked, ha nem ölünk meg? – kérdezte Capietro. – Mennyit fizetnek érted a barátaid? A „tüzér” elnevette magát. – Juhé, talán egy lyukas garast. Danny arra gondolt, hogy chicagói „barátai”, ha kapcsolatba lehetne lépni velük, mennyit fizetnének azért, hogy ezek itt megöljék őt. De talán lehetőség nyílik arra, hogy időt nyerjen. A „tüzér” egyáltalán nem vágyott arra, hogy megöljék, s így változtatott módszerein. – A barátaim nem gazdagok, de talán idelöknének néhány lepedőt. Mennyit akar? Capietro elgondolkozott. Az amerikai nyilván gazdag, mert csakis gazdag emberek engedhetnek meg maguknak egy afrikai expedíciót. – Százezer talán nem nagyon sok ilyen gazdag embernek – mondta. – Félre a tréfával – mondta Danny Patrick. – Nem vagyok gazdag. – Mennyit te tudsz összeszedni? – kérdezte Capietro, aki a fogoly döbbent arckifejezéséből látta, hogy az eredeti ajánlat szóba se jöhet.
– Összevakarhatok húsz lepedőt – mondta Danny. – Mi az, hogy „lepedő”? – kérdezte az olasz. – Ezer, összesen tehát húszezer – magyarázta a „tüzér”. – Túró! – kiáltotta Capietro. – Mire ideér Amerikából, ez még elég arra sem, hogy kifizesse nekem az eltartásodat. Legyen ötvenezer líra. Áll az alku? – Ötvenezer líra? Az meg mi? – A líra olasz pénz. Egy líra körülbelül húsz centet ér – magyarázta Sztabucs. Danny, mielőtt válaszolt volna, gyorsan számításokat végzett magában. Amikor megkapta a végeredményt, alig tudta elfojtani mosolyát, mert rájött, hogy az ő húszezres ajánlata pontosan a duplája volt annak, amit az olasz kért tőle. Még így sem fogadta el az ajánlatot készségesen. – Az annyi, mint tízezer dolcsi – mondta. – Az bizony nem kevés dohány. – Dolcsi? Dohány? Nem értem – mondta Capietro. – Lé! Zsozsó! – magyarázta Danny. – Zsozsó? Létezik Ilyen pénzegység is Amerikában? – kérdezte Capietro Sztabucsot. – Biztos valami sajátos egyéni kifejezés – válaszolt neki az orosz. – Juhé, igazán nehéz a felfogásotok – zsörtölődött a „tüzér”. – A lé ugyanaz, mint a zsozsó, Ezt mindenki tudja. – Talán ha dollárban nevezné meg az összeget, az egész sokkal könnyebb lenne – javasolta Sztabucs. – Mindenki ismeri az amerikai dollár értékét. – Ez bizony jóval több, mint, amit az amerikaiak többsége ismer – nyugtatta meg őt Danny. – Én már eddig is ezt mondtam, vagyis azt, hogy tízezer dollár, pontosabban szólva azt, hogy ez baromi sok. – Ezt neked kell eldöntened – mondta Capietro, – Unom már az alkudozást. Csakis az amerikaiak képesek arra, hogy az emberi élet értékéről alkudozzanak. – Én itt nem értek valamit – mondta Danny Patrick. – Nem én kezdtem alkudozni. Capietro vállat vont. – Nem az én életemről van szó – mondta. – Vagy fizetsz nekem tízezer dollárt, vagy meghalsz. Választhatsz. – Oké – egyezett bele Danny. Most már ehetek? Ha nem kapok enni, egy bélást sem fogok érni. – Kötözzétek meg a kezét! – parancsolta meg Capietro az egyik shiftának, azután belemerült terveinek megbeszélésébe Sztabuccsal: Az orosz végül elfogadta, hogy a rabszolga-kereskedő cölöpfalujában védhetik meg magukat a legjobban, ha Tarzannak sikerülne segítséget szereznie, és megtámadná őket. Valaki közülük már látta lord Passmore szafariját, s ha a foglyuk hazudott is nekik, akkor is volt a közelben még fehér, alighanem jól felfegyverkezve, akit minden bizonnyal fenyegetésnek kell tekinteni. Ogonyo azt mondta nekik, hogy ez az ember egyedül volt, s valószínűleg eltévedt, de nem tudták, hogy hihetnek-e a vezetőnek. Ha Tarzan vezette ezeket az erőket – Capietro tudta, hogy képes lenne rá –, akkor számítaniuk kellett arra, hogy meg fogja támadni a falujukat. A fogságba ejtett szafari feketéit arra kényszerítették, hogy a tüzek fényénél tábort
bontsanak, és – mikor felmálháztak – vágjanak neki a nehéz éjszakai útnak, Capietro falujához. Elöl, hátul és kétoldalt lovas shifták haladtak, s így senki nem maradozhatott le, senki nem szökhetett meg. A „tüzér”, aki a málhahordói előtt botorkált, leplezetlen undorral nézett az éjszakai vándorlás elé. Napfelkelte óta már kétszer tette meg ezt a távot, s, amikor arra gondolt, hogy a sötétben, hátrakötött kézzel még egyszer végig kell járnia, a legkevésbé sem volt boldog. Rossz közérzetét csak fokozta, hogy elgyengült az éhségtől és a fáradtságtól, s most még ráadásul a szomjúság is elkezdte gyötörni. – Juhé – mondta magának –, hát így kell bánni egy rendes emberrel? Ha én vittem el valakit kocsikázni, senkinek nem kellett gyalogolnia. Még egy patkánynak sem. De elkapom még ezeket a tetves csavargókat. Azt hiszik, hogy kinyírhatják Danny Patricket, és megsétáltathatják.
14. A menekülés
Amikor felhangzott a fuldokló kiáltás Ábrahámnak, Ábrahám fiának az ajkáról, lady Barbara és Lafayette Smith hátraperdült. Látták, hogy a próféta elvágódott, s a kés a földre pottyant élettelen kezéből. Smith döbbenten állt, a lány pedig elsápadt, amikor ráeszméltek, milyen közel került a halál hozzájuk. Lady Barbarának feltűnt Jobab és a többiek gonosz, gyűlölettől eltorzult arca. – El kell mennünk innen – mondta lady Barbara. – Mindjárt megtámadnak minket. – Azt hiszem, együtt kell támogatnunk a lányt – mondta Smith. – Nem tud megállni a lábán. – Karolja át bal kézzel – utasította őt lady Barbara. – Így szabadon marad a jobb keze, és foghatja vele a pisztolyt. n majd másik oldalról támogatom őt. – Hagyjatok itt – könyörgött Jezabel. Csak akadályozni fogom a menekülést. – Szamárság – mondta Smith. – Karolja át a vállamat. – Nemsokára tudsz járni – mondta neki az angol lány. – A vér lassan visszatér a lábadba. Gyerünk. Tűnjünk el innen, amíg lehet. Elindultak az őket körülvevő fenyegető alakok felé. Jezabelt félig-meddig vonszolniuk kellett. A próféta összeesése után elsőként Jobab nyerte vissza a lélekjelenlétét. – Állítsátok meg őket! – kiáltotta, és meg akarta akadályozni a menekülésüket. Egy kést is előhúzott koszos ruházatának redőiből. – Félre az útból, jóember! – szólt rá Lafayette Smith, és a pisztolyával fenyegette meg Jobabot. – Ha nem engedsz minket utunkra, Jehova haragja áll rajtad bosszút, mint a többieken, akik kárt akartak tenni bennünk – kiáltotta lady Barbara midiani nyelven. – A sátán műve ez! – visított Timothy. – Ne hagyd, Jobab, hogy elbátortalanítsanak hazugságaikkal. Ne hagyd, hogy elmenjenek. Timothy láthatóan nagy idegfeszültséget állt ki. Hangja reszketett, izmai rángatóztak. Egyszer csak ő is összeesett, mint Ábrahám, Ábrahám fia. Jobab azonban még mindig állt, magasra emelt késével fenyegette őket. Köröttük egyre szűkült a gyűrű, mind közelebb nyomultak hozzájuk a midianiak. – Utálom, hogy ezt kell tennem – mondta Lafayette Smith. Felemelte a pisztolyát, és célba vette Jobabot. Az apostol pontosan előtte állt, talán egy méterre tőle, amikor az amerikai meghúzta ravaszt, és tüzelt. Meglepetéssel keveredett harag torzította el Jobab, az apostol előnytelen arckifejezését. De Lafayette Smith is meglepődött, és pontosan ugyanazért: nem találta el Jobabot. Hát ez hihetetlen, bizonyára valami baja van a pisztolynak. Jobab meglepetése azonban, bár ugyanazon a csodálatos eseményen alapult, sokkal emelkedettebb és nemesebb megfontolásokat hordozott magában. Ő azonnal arra a meggyőződésre jutott, hogy neki nem árthat a Lamechet pár perccel korábban
leterítő különös fegyver tüze és dörgése. Hát persze, maga Jehova az ő pajzsa. A lövés eldördülte után egy pillanatig Jobab mozdulatlanul állt. Azután – képzelt sebezhetetlensége tudatában – rávetette magát Lafayette Smith-re. Testük váratlan összeütközése kiverte a pisztolyt Smith kezéből, s ugyanakkor a falu lakói is összezárultak körötte. Mindez súlyos veszélyt jelentett most, amikor láthatták a furcsa fegyver hatástalanságát. Lafayette Smith nem volt nyápic, s jóllehet ellenfelét mániákus düh és a vallási fanatizmus egyvelege tüzelte, küzdelmük eredménye nem lehetett volna kérdéses, ha külső erők nem avatkoztak volna közbe. De közbeavatkoztak. Nemcsak a falusiak, hanem lady Barbara Collis is. A lány elszörnyedt Lafayette Smith gyenge célzó tudományától. Amikor látta, hogy megmentőjét lefegyverezték, és Jobab megragadta őt, s, hogy a falu többi lakója is megrohanja, lady Barbara felmérte, hogy mindhármuk életét közvetlen veszély fenyegeti. A pisztoly a lába előtt hevert, de csak egy pillanatig. Lehajolt, és megragadta. Az önfenntartás vak kétségbeesésével döfte a pisztoly csövét Jobab oldalába. Meghúzta a ravaszt. Amikor a vénember, förtelmes kiáltással az ajkán, elvágódott, lady Barbara a közeledő emberek felé fordította a fegyvert, és ismét tüzelt. Több nem is kellett. A rémülten visítozó midianiak megfordultak, és menekültek. A lány hányingert érzett. Megtántorodott, és el is esett volna, ha Smith nem ragadja meg a karját. – Mindjárt magamhoz térek – mondta. Csak ez oly rettenetes volt. – Nagyon bátran viselkedett – felelte – Fayette Smith. – Nem annyira bátran, mint ön – mondta a lány erőtlen mosollyal –, viszont jobban lőttem. – Jaj! – kiáltotta Jezabel. – Már attól féltem, hogy újra elkapnak minket. Most, hogy begyulladtak, tűnjünk el innen. Csak egyetlen szavába kerül valamelyik apostolnak, s máris újra a nyakunkra jönnek. – Igaza van mondta Smith. – Van valami holmijuk, amit magukkal akarnak hozni? – Csak az, ami rajtunk van felelte lady Barbara. – Hogyan lehet a legkönnyebben kijutni a völgyből? – kérdezte a geológus, abban reménykedve, hogy talán van a hasadéknál könnyebb kiút is. – Semmilyen kiutat nem ismerünk – felelte Jezabel. – Akkor kövessenek engem – mondta Lafayette Smith. – Majd ott megyünk ki, ahol én bejöttem. Chinnereth felé indultak. Egyetlenegy szót sem szóltak, amíg jó messzire nem kerültek a falu tüzeitől, amíg biztonságban nem érezték magukat az esetleges üldözőktől. Lafayette Smith csak ekkor adott hangot természetes kíváncsiságának. – Hogyan lehet, ifjú hölgyeim, hogy nem ismernek kiutat a völgyből? – kérdezte. – Miért nem mehetünk arra, amerről önök idejöttek? – Én aligha tehetnék ilyesmit – felelte Jezabel. – Én ugyanis itt születtem. – Itt született? – kiáltotta Smith. – Akkor viszont nyilván itt élnek a szülei is. Menjünk
el hozzájuk. Hol laknak? – Onnan jövünk – magyarázta lady Barbara. – Jezabel abban a faluban született, ahonnan most menekülünk, – És ezek a bestiák ölték meg a szüleit? – kérdezősködött tovább Smith. – Maga ezt még nem értheti – mondta lady Barbara. – Ezek az ő rokonai voltak. Smith teljesen összezavarodott. Csaknem felkiáltott, hogy „Micsoda szörnyűség!”, de sikerült fegyelmeznie magát. – És ön? – kérdezte lady Barbarát. Az ön rokonai is ott élnek? – A hangjában némi iszonyat vegyült. – Nem – felelte lady Barbara. – Én angol vagyok. – És nem tudja, hogy került ide a völgybe? – Hogyne tudnám. Ejtőernyővel. Smith megtorpant, és ránézett a lányra. – Hiszen akkor ön lady Barbara Collis! – kiáltotta. – Honnan tudja? – kérdezte a lány. – Csak nem éppen utánam kutat? – Nem, de, amikor Londonban tartózkodtam, az összes újság tele volt az ön eltűnésével. Fényképekkel és más részletekkel. – És akkor, hogyan futottunk így össze? Micsoda véletlen! Micsoda szerencsém van! – Őszintén meg kell mondanom, hogy én viszont eltévedtem – ismerte be Smith. – Tehát ugyanolyan szorult helyzetben vannak, mint korábban. – Ugyan már – mondta az angol lány. – Legalább megakadályozta korai elhamvasztásunkat. – Tényleg, miért akarták elégetni magukat? A felvilágosultság és civilizáció korában ez nemigen látszik elfogadhatónak. – A midianiak kétezer évvel vannak elmaradva – felelte lady Barbara. – Nemcsak vallási tébolyultak, hanem ráadásul örökletes agybajban is szenvednek. Smith Jezabelre pillantott. A kráter keleti pereme fölé emelkedő telihold fényénél jól megfigyelhette a lányt. Lady Barbara kitalálhatta a benne feszülő kimondatlan kérdést, mert megszólalt: Jezabel más, mint a többiek. Nem tudom megmondani, hogy miért, de ő egyáltalán nem hasonlít rájuk. Azt mondja, hogy néha-néha hozzá hasonló emberek is születnek közöttük. – De ő beszél angolul – mondta Lafayette Smith. – Egyszerűen képtelenség, hogy közéjük tartozzon. A falu lakói nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ő, hogy a külső megjelenésük különbségeiről ne is beszéljünk. – Én tanítottam meg őt angolul – magyarázta lady Barbara. – És el akar menni? El akarja hagyni a szüleit és a rokonait? – kérdezte Smith. – Hát persze – mondta Jezabel. – Miért is akarnék itt maradni? Miért akarnám megöletni magam? Apám, anyám fivéreim és nővéreim ott voltak a kereszt körüli tömegben. Gyűlölnek engem. Gyűlölnek, amióta megszülettem, mert én nem olyan vagyok, mint Ők. Midian földjén egyébként sincs szeretet. Csak vallás van. A vallás szeretetről prédikál, de a gyűlöletet gyakorolja. Smith elhallgatott. Csendben botorkáltak a tó partja felé. Smith azon a felelősségen
tűnődött, amelyet a sors ilyen váratlanul a vállaira rakott. Elgondolkozott azon is, vajon fel tud-e nőni a feladathoz ő, aki – mint erre kezdett ráeszmélni – még abban sem lehetett biztos, hogy saját magáról képes gondoskodni ebben a vad, ismeretlen világban. Rá kellett jönnie, hogy már csaknem harminc órája – amióta saját leleményességére volt utalva – semmilyen alkalmat nem talált arra, hogy élelmet szerezzen magának. Ennek a következménye pedig mind nyilvánvalóbbá vált: ereje és kitartása kezdett megcsappanni. Mit remélhet akkor így? Hogyan fog élelmet szerezni két társa számára? Mi lesz, ha vadállatokkal vagy ellenséges bennszülöttekkel találkoznak? Lafayette Smith megborzongott. „Remélem, gyorsan tudnak futni” – morogta. – Kik tudnak gyorsan futni? – kérdezte lady Barbara. – Kikről beszél? – Ó – dadogta Lafayette –, nem is tudtam, hogy... hogy hangosan beszélek. Hogyan is mondhatta volna el, hogy már nem bízott a pisztolyában. Nem, ez teljes képtelenség. Életében először érezte magát teljesen tehetetlennek. Már-már bűnösen tehetetlennek. De legalábbis szégyenteljesen hasznavehetetlennek, mert becsapja ezeket a fiatal nőket, akik joggal vártak iránymutatást és védelmet tőle. Keserű vádakkal illette magát. Az is lehet, hogy ebben része volt a faluban átélt rettenetes események és a testi gyengeség hatásának. Nem tudta megbocsátani magának, hogy visszaküldte Obambit a többiekhez. Belátta, hogy ez okozta a gondjait. De azután eszébe jutott az is, hogy ha másképpen alakultak volna az események, akkor senki nem menthette volna meg a két lányt a rájuk váró szörnyű végzettől. Ez a gondolat némiképp visszaállította az önbizalmát, mert nem tudta elhárítani magától azt a tényt, hogy végül is ő mentette meg őket. Jezabel vérkeringése helyreállt, és már segítség nélkül járt. Sokáig hallgatásba burkolóztak mindhárman, a saját gondolataikba merültek. Smith közben a hasadékot kereste. Az afrikai telihold világította meg útjukat: A hold barátságos sugarai csökkentették az éj. szakai menetelés nehézségeit. Tőlük jobbra Chinnereth tava szeretetre méltó látványt nyújtott a holdfényben. A kráter komor fala minden oldalról körülzárta őket, és fenyegetően emelkedett föléjük, mert az éjszaka és a holdfény különös játékokat játszhat a perspektívával. Éjfél körül lehetett, amikor Lafayette Smith megbotlott, és elesett. Gyorsan felpattant, és szidta az ügyetlenségét. Jezabel azonban, aki közvetlenül mögötte ment, észrevette, hogy a férfi bizonytalanul jár, és egyre gyakrabban megbotlik. Smith ismét elesett. A lányok látták, mennyire nehezen tápászkodik föl. Amikor harmadszor zuhant el, mindketten segítettek neki felállni. – Borzasztóan ügyetlen vagyok – mondta Smith. Kissé imbolygott a lányok között. Lady Barbara alaposan szemügyre vette. – Nagyon ki van merülve – mondta. – Á, dehogy – erősködött Smith. – Minden rendben. – Mikor evett utoljára? – kérdezte a lány.
– Volt nálam egy kis csokoládé – felelte Smith. – Utoljára délután ettem belőle. – Úgy értem: mikor evett utoljára rendesen? – Lady Barbara nem hagyta magát eltéríteni. – Tegnap délben, könnyű ebédet – vallotta be Smith. – De lehet, hogy tegnapelőtt. Bizonyára elmúlt már éjfél. – És közben egyfolytában gyalogolt? – Ó dehogy. Néha futottam. Akkor, amikor az oroszlán kergetett. Délután, mielőtt elmentem a faluba, aludtam is egyet. – Akkor most azonnal megállunk, s egy lépést sem teszünk, amíg ki nem piheni magát jelentette ki az angol lány. – Nem, nem – aggodalmaskodott a férfi. Nem szabad megállnunk. Még napfelkelte előtt ki akarok jutni ebből a völgyből, mert hajnalban valószínűleg a nyomunkba fognak szegődni. – Nem hinném – mondta Jezabel. – Sokkal jobban tartanak a Midian északi felén lakó emberektől, semhogy ilyen messzire elmerészkednének. De még ha üldöznének is, akkora az előnyünk, hogy mielőtt utolérhetnének, eljuthatunk oda, ahol ön szerint a hasadékot kell keresnünk. – Pihennie kell! – rendelkezett lady Barbara. Vonakodva ugyan, de leült Lafayette. – Attól tartok, nem nagyon leszek a segítségükre – mondta. – Kevéssé ismerem Afrikát, s alig vagyok felfegyverkezve ahhoz, hogy megvédjem önöket. Bárcsak itt lenne Danny. – Ki az a Danny? – kérdezte lady Barbara. – Egy barátom, aki velem jött Afrikába. – Ő járt már korábban Afrikában? – Nem – ismerte be Lafayette –, de az ember biztonságban érzi magát, ha vele van. Olyan jól ismeri a tűzfegyvereket. Tudják, ő egy védelmi ember. – Mit jelent az, hogy védelmi ember? – kérdezte lady Barbara. Őszintén szólva, magam sem tudom pontosan. Danny, ha a múltjáról van szó, nem kifejezetten szószátyár, én pedig nem szívesen tolakodnék kérdéseket feltenni. Egyszer azonban magától közölte, hogy egy nagymenő védelmi embere volt. Ez nagyon megnyugtatóan hangzott. – Mi az, hogy nagymenő – kérdezte Jezabel. – Talán az, aki nagyvadakra vadászik – vélekedett lady Barbara. – Nem – mondta Lafayette Smith Danny megjegyzéseiből arra következtetek, hogy a nagymenőknek szeszfőzdéjük vagy lepárlójuk van, s közben segédkeznek a nagyváros ügyeinek intézésében is. Lehet, hogy a nagymenő szó rokonértelmű a politikussal. – Természetesen nagyon jó lenne, ha itt lenne a barátja – mondta lady Barbara. – De nincs itt. Mi lenne, ha magáról is mondana valamit? Nem tudom, felfigyelt-e arra, hogy még a nevét sem tudjuk. Lafayette Smith elnevette magát. – Nagyjából ez minden, amit rólam tudni érdemes. Lafayette Smith vagyok. Bemutatna a barátnőjének? Azt már tudom, hogy ön kicsoda.
– Ó, ő Jezabel – mondta lady Barbara. Kis csend következett. – Ez minden? – kérdezte Smith. Most lady Barbara nevetett. – Csak Jezabel – mondta. – Ha valaha kijutunk innen, akkor vezetéknevet kell találnunk neki. Midian földjén ilyesmi nem létezik. Smith hanyatt feküdt, és felnézett a holdra. Lassan már kezdte érezni a nyugalom és pihenés jótékony hatását. Gondolataiban az elmúlt harminc óra eseményei jártak. Micsoda kaland egy geológiaprofesszor prózai életében! Eddig nem nagyon érdekelték őt a nők, bár távolról sem volt nőgyűlölő. Némiképp elbátortalanította, hogy ilyen váratlanul két lány védelmezőjének a szerepét kellett eljátszania. A hold fényben azt is látta, hogy gyönyörűek. Lehet, hogy napvilágnál majd másként festenek. Hallott már ilyesmiről. De a napfény sem változtathatja meg lady Barbara Collis nyugodt, csípős, művelt hangját. Smith-nek nagyon tetszett, ahogyan az angol lány beszélt. Mindig élvezte a kulturált angolok beszédmódját. Azon gondolkozott, mit kérdezhetne tőle, hogy ismét hallja a hangját. Erről rögtön eszébe jutott, hogy nem tudja, hogyan is szólítsa. Szórványosan volt csak kapcsolata nemesekkel. Valójában csupán egyetlenegy orosz herceget ismert, aki portás volt abban az étteremben, ahová néha benézett. A portást viszont mindenki. csak Mike-nak szólította. Úgy vélte, hogy a helyes megszólítás bizonyára „lady Barbara”, de ez mintha kissé túl bizalmasnak hangzott volna. A „lady Collis” még kevésbé látszott elfogadhatónak. Bárcsak biztos lehetne a dolgában. Jezabel. Micsoda régies hangzású név! Ezután elaludt. Lady Barbara lenézett rá, s ujját figyelmeztetően az ajkához emelte, nehogy Jezabel felébressze. Felállt, és egy kicsit messzebb ment Smith-től. Intett Jezabelnek, hogy kövesse. – Jól kikészült – suttogta, amikor leültek. – Szegénykém, nagyon rájárt a rúd. Képzeld él, hogy megkerget egy oroszlán, s neked csak egy játékpisztolyod van. – Ő is abból az országból jött, ahonnan te? – kérdezte Jezabel. – Nem, Ő amerikai. A kiejtéséből tudom. – Nagyon szép – mondta sóhajtva Jezabel. – Miután hetekig kellett Ábrahám, Ábrahám fia és Jobab ábrázatát néznem, éri még azzal is egyetértenék, ha azt bizonygatnád, hogy Drakula majdnem olyan szép, mint Adonisz. – Nem tudom, mit jelent, amit mondasz mondta Jezabel. – De szerinted talán nem szép? – Szépsége jóval kevésbé köt le, mint céllövő tudománya, az pedig határozottan pocsék. De tagadhatatlanul van benne kurázsi. Egyenesen besétált a faluba, és több száz ember szeme láttára kihozott minket, s közben semmi más nem volt nála, csupán egy vízipisztoly. Ez pedig, kedves Jezabel, nem akármi. Az aranyhajú Jezabel nagyot sóhajtott. – Ő még azoknál is sokkal szebb, akik Módian északi részén laknak. Lady Barbara egy hosszú percig elnézte barátnőjét, majd így szólt: – Attól tartok, ha valaha kijutunk a civilizált világba, lesznek még problémák veled.
Ezzel kinyújtózkodott a földön, és hamarosan elaludt, mert mögötte is nehéz nap állt.
15. Eshbaal, a pásztor
Az arcára sütő nap ébresztette fel Lafayette Smith-t. Először nehezére esett összeszednie gondolatait. Az előző éjjel eseményei csupán álomnak tetszettek. Mikor azonban felült, körülnézett, és nem messze magától felfedezte az alvó lányokat, visszatért a való világba. Egyúttal el is keseredett. Hogyan menthetné fel magát ekkora felelősség alól? Nem tudta. Egy pillanatra sem kételkedett abban, hegy meg fogja találni a hasadékot, és kijutnak a külvilágba. Igen ám, de jobb lesz akkor nekik? Fogalma sem volt arról – s most már azt is tudta, hogy eddig sem volt –, hogy merre keresse a tábort. Az is lehet, hogy ismét szembetalálkoznak az oroszlánnal a hasadékban. Ha nem, akkor még mindig nem oldódik meg a táplálkozás problémája. Mit fognak enni? Hogyan tesznek szert élelemre? Az evés gondolatára felébredt mardosó éhsége. Felállt és a tó partjára sétált. A parton hasra feküdt, és megtöltötte magát vízzel. Amikor felállt, a lányok már ültek és őt nézték. – Jó reggelt! – üdvözölte őket. – Épp most reggeliztem. Nem csatlakoznak hozzám? A lányok viszonozták a köszönést. Felkeltek és odamentek hozzá. Lady Barbara mosolygott. – Istennek legyen hála, hogy legalább humorérzéke van – mondta. – Jó sokat fogunk még elfogyasztani abból, amit ön reggelizett, mielőtt kijutunk innen. – Szívesen felcserélném egy sonkás tükörtojásra – felelte Smith panaszos arccal. – Most már biztos lehetek abban, hogy ön amerikai – mondta az angol lány. – Gondolom, ön viszont teáról és lekvárról ábrándozik – vágott vissza Smith. – Megpróbálok nem gondolni az evésre – válaszolta lady Barbara. – Fogyasszon egy kis tavat – javasolta Smith. – El sem tudja képzelni, milyen tápláló, ha eleget vesz magához belőle. Miután a lányok is ittak, Smith vezetésével Újra elindultak megkeresni a hasadékot. „Tudom, merre van” – nyugtatta meg Smith előző este a lányokat, s még most is úgy vélte, hogy könnyen meg fogja találni. Amikor azonban a szikla tövéhez közelítettek, ahol Lafayette Smith a hasadékot sejtette, rá kellett jönniük, hogy nincs ott. A fejük fölött tornyosuló sziklafal mentén kutatott Smith, már-már megszállottan, de a nyomát sem találta annak a nyílásnak, amelyen keresztül bemászott a midianiak völgyébe. Végül, összetörve, lady Barbarához fordult. – Nem találom – ismerte be. Hangjában reményvesztettség csendült, ami megindította lady Barbarát. – Annyi baj legyen – mondta. – Valahol csak meg kell lennie. Folytatjuk a kutatást, amíg meg nem találjuk. – De ez bizonyára nem könnyű önöknek, hölgyeim – mondta Smith. – Keserű csalódást okozhattam. Nem is tudják, milyen érzéseket vált ki belőlem, ha arra
gondolok, hogy kudarcot vallottam, pedig önök senki másra nem támaszkodhatnak, csak rám. – Ne így fogja fel a dolgot – kérlelte lady Barbara. – Bárki eltévedhetne ebben a lyukban. Ezek a sziklák mérföldeken át teljesen egyformák. – Nagyon kedves öntől, hogy mondja, nekem még így is rossz a lelkiismeretem. A nyílás azonban nem lehet messze innen. A völgy nyugati oldalán jöttem be, s most ott vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy végül meg fogjuk találni, de teljesen felesleges, hogy mindhárman kutassunk. Ön és Jezabel Üljön le itt, és én megkeresem a nyílást. – Azt hiszem, hogy együtt kellene maradnunk – javasolta Jezabel. – Mindenféleképpen – csatlakozott Jezabelhez lady Barbara. – Ahogy gondolják – mondta Smith. – Először északi irányban fogunk keresni, azután majd visszajövünk ide, és dél felé indulunk el. Amikor a sziklafal tövében északra haladtak, Smith egyre biztosabb lett abban, hogy nemsokára felfedezi a hasadék bejáratát. Előrenézett, s már azt hitte, hogy valami hasonlót látott meg. De semmiféle nyílás nem tárult fel, jóllehet nagy távolságot tettek meg. Amikor felmásztak a sziklafal mentén húzódó, támpillérre emlékeztető kiemelkedések egyikére, Smith elkedvetlenedve torpant meg. – Mi történt? – kérdezte Jezabel. – Az erdő – felelte Smith. – A nyílás előtt nem láttam erdőt. Alacsony fákból álló erdő terült el előttük. Az erdő a tó partjától csaknem a sziklafal tövéig terjedt. Gondozott parkra emlékeztetett, kivételesen szép látványt nyújtott. Lafayette Smith azonban semmiféle szépséget, nem érzékelt – ő csak a tehetetlenségének és ostobaságának újabb bizonyítékát látta. – Nem ment át erdőn, amikor a sziklafaltól a faluba jött? – kérdezte lady Barbara. Smith megrázta a fejét. – Vissza kell mennünk, és a másik irányban kell kutatnunk. Ez bizony roppant csüggesztő. Meg tudnak bocsátani nekem? – Ne butáskodjon! – mondta lady Barbara. – A végén még azt fogom gondolni, hogy egy idegenvezetővel állunk szemben, aki eltévedt a párizsi múzeumban, s most attól tart, hogy ezért kirúgják az állásából. – Még ennél is pocsékabbul érzem magam – ismerte be Smith nevetve. – És remélem, ez mindent megmagyaráz. – Nézze csak! – kiáltotta lady Barbara. – Valamilyen állatok vannak ott az erdőben. Látja őket? – Igen! – kiáltott ott Jezabel is. – Én látom, – Vajon mik lehetnek? – kérdezte Smith. – Mintha őzek lennének. – Kecskék – mondta Jezabel. – Az északiak kecskéket tartanak. Néha elkóborolnak a völgynek erre a részére is. – Nekem bizony az evést juttatják az eszembe – jegyezte meg lady Barbara. – Menjünk le, és kapjunk el egyet. – Aligha hagyják elkapni magukat – vélekedett Lafayette Smith.
– De önnek van egy pisztolya – emlékeztette őt az angol lány. – Ez igaz – biccentett Smith. – Lőhetek egyet. – Talán – tette hozzá lady Barbara. – Az lesz a legjobb, ha egyedül – megyek le – mondta Smith. – Ha hárman megyünk, elijeszthetjük őket. – Nagyon óvatosan kell megközelíteni őket, különben egymaga is elijeszti őket – figyelmeztette lady Barbara. – Cserkészett már vadra? – Nem – mondta az amerikai –, még sohasem vadásztam. Lady Barbara megnedvesítette az ujját és felemelte. – A szél kedvező – állapította meg. – Csak arra figyeljen, hogy a kecskék ne vegyék észre, s, hogy ne csapjon zajt. – Hogy érhetem el, hogy ne vegyenek észre? – kérdezte Lafayette Smith. – Négykézláb kell a közelükbe mászni, s közben fel kell használni a fákat, sziklákat és bokrokat, egyszóval mindent, ami elrejtheti. Másszon néhány lépésnyit, és ha bármilyen jelét adják annak, hogy izgatottak lennének, akkor álljon meg, míg újra meg nem nyugszanak. – Sokáig fog tartani – mondta Smith. – Lehet, hogy hosszú ideig semmi más ehető dologgal nem találkozunk – emlékeztette a lány –, de bármi kerüljön is utunkba, nem fog a lábunk elé heverni. – Igaza van – mondta Smith. – Hát akkor, rajta. Imádkozzanak értem, hölgyeim. Lafayette Smith négykézlábra ereszkedett, és a sziklás talajon az erdő és a kecskék felé mászott. Néhány lépésnyi távolságból visszafordult. – Ez nem tesz jót a térdemnek – súgta. – Az sem tesz jót majd a gyomrunknak, ha nem jár sikerrel – felelte lady Barbara. Smith savanyú képet vágott, és folytatta a mászást. Közben a két lány is lefeküdt a sziklára, nehogy megzavarják a reménybeli vadászzsákmányt, és azt nézték, hogyan kúszik Smith. – Nem teljesen rossz – jegyezte meg lady Barbara pár percnyi néma szemlélődés után. – Milyen szép férfi! – sóhajtott Jezabel. – Jelen pillanatban a kecskék a táj legszebb élőlényei – mondta lady Barbara. – Ha közel kerül hozzájuk, de elhibázza őket, akkor meghalok, és tudom, hogy el fogja hibázni. – Tegnap este nem hibázta el Lamechet – emlékeztette őt Jezabel. – Biztos valaki mást vett célba – felelte kurtán lady Barbara. Lafayette Smith csak kúszott, csak kúszott. Gyakran megállt, mert ezt tanácsolta lady Barbara. Egyre közelebb került a mit sem sejtő kecskékhez. A percek óráknak tűntek. Agyában mindvégig az járt, hogy nem szabad elvétenie a kecskéket, de ennek nem az volt az oka, amit az ember józan ésszel feltételezne. Sokkal rettenetesebb következménynek tartotta, hogy lady Barbara megveti őt, mint azt, hogy nem sikerül élelmet szereznie. Végül az egyik kecske közelébe ért. Még néhány méter, és – ebben biztos volt – nem
hibázhat. Egy pontosan előtte lévő bokor eltakarta az áldozata elől. Lafayette Smith eljutott a bokorhoz, és megállt. A bokor mögött meglátott egy másik bokrot, amely még közelebb volt a duzzadó tőgyű nőstényhez. A kecske nem tűnt túl étvágygerjesztőnek, de Smith tudta, hogy az igénytelen külső alatt csodás sült bélszín és ízletes rántott borda rejtezik. Mászott még egy kicsit. A térdei lehorzsolódtak, a nyaka fájt a szokatlan és természetellenes tartástól. Smith elhaladt a bokor mellett, és nem vette észre a bokor másik oldalán heverő kecskegidát, amelyet egy gondos tőgy rejtett el. Éppen szopott. A gida látta őt, de meg sem moccant. Nem is mozdul meg mindaddig, amíg az anyja rá nem parancsol vagy meg nem érinti, vagy meg nem riasztja valami annyira, hogy elveszíti önuralmát. A gida nézte, hogy Lafayette Smith a következő – az utolsó – bokorhoz kúszik. Nem tudhatjuk, mire gondolt, de nem nagyon valószínű, hogy mély benyomást tett rá Lafayette Smith szépsége. A vadász eljutott az utolsó bokor rejtekébe. Senki más nem látta, csak a gida. Óvatosan elővette a pisztolyát, nehogy bármilyen halk nesz elriassza az ebédjét. Kissé felemelkedett, hogy szeme a bokor fölé kerüljön, és gondosan célzott. A kecske oly közel volt, hogy elhanyagolhatónak tűnt az eltévesztés lehetősége. Smith már érezte a büszkeséget, amellyel majd lady Barbara és Jezabel lába elé löki a zsákmányt. Meghúzta a ravaszt. A kecske a levegőbe szökellt. Amikor földet ért, már észak felé vágtatott a többi kecskével együtt, Lafayette Smith ismét elvétette a célt. Nem is nagyon jutott ideje arra, hogy megeméssze a hihetetlen, megalázó tényt. Feltápászkodott hát, de közben hirtelen megütötte valami hátulról. Az ütéstől megroggyant a térde. Smith lehuppant a földre. Nem, nem a földre. Valami puhán ült, és az a valami ficánkolt és kapálózott. Smith riadtan lenézett. Egy gida fejét pillantotta meg lábai között. A kis Capra hircus kétségbeesetten vergődött. – Elvétette! – kiáltotta lady Barbara Collis a csalódottság könnyei szöktek a szemébe. – Képes volt rá! Eshbaal az erdő északi részén kereste kecskéit. Egyszer csak fülelni kezdett. Miféle ismeretlen hang! S ily közelről! Tegnap éjjel már hallott hasonló hangot, igaz sokkal halkabban, a völgy túlsó feléről, a déliek faluja felől. Négyszer törte meg a völgy csendjét ez a hang. Eshbaal társai is hallották Elijának, Noé fiának a falujában. Lafayette Smith gyorsan megragadta a kecskegidát, nehogy elszabaduljon. Bármennyire ficánkolt is a jószág, ő átvetette a vállán, és a várakozó lányokhoz indult. – Nem vétette el! – kiáltotta Jezabel. – Tudtam, hogy nem fogja elvéteni. Jezabel Smith felé szaladt. A zavarba jött lady Barbara követte őt. – Csodás! – kiáltotta az angol lány. – Sikerült lelőnie egyet. Biztos voltam benne, hogy elvétette. – El is vétettem – mondta savanyúan Smith. – De akkor, hogyan kapta el? – Ha már el kell mondanom – magyarázta Smith –, akkor nem hallgathatom el, hogy ráültem. Voltaképpen ő kapott el engem.
– Bárhogy történt is, megvan – mondta lady Barbara. – Sokkal ízletesebb lesz ez, mint az, amelyiket nem találtam el – nyugtatta meg Smith a lányokat. – Az nagyon sovány és öreg volt. – Milyen édes – mondta Jezabel. – Ne mondd ezt, kérlek – kiáltotta lady Barbara. – Nem szabad erre gondolnunk. Jusson eszedbe, mennyire éhezünk. – Hol együk meg? – kérdezte Smith. – Itt – felelte az angol lány. – Bőven találunk rőzsét a fák körül. Van gyufája? – Van. Kérem, forduljanak el, amíg meg teszem a kötelességemet. Most nem bánnám, ha az öreget kaptam volna el. Olyan ez, mintha egy gyereket kellene megölnöm. Az erdő másik oldalán Eshbaal ismét meglepődött. Keresett kecskéi váratlanul felé vágtattak. – A különös zaj ijeszthette meg őket – mondta magában. – Talán valami csoda. Egész nap kerestem a kecskéket, s íme, megtérnek hozzám. Az állatok elrobogtak mellette, s ő gyakorlott szemmel számlálta a nyájat. Nem volt nehéz, mert alig páran kószáltak el. Hiányzott viszont a gida. Eshbaal, pásztor lévén, nem tehetett mást, a keresésére indult. Óvatosan ment előre, mert a zaj őt is megriasztotta. Eshbaal alacsony, zömök ember volt. Kék szeme, bozontos szőke haja egészítette ki normális, a maga primitív módján jóvágású vonásait. Egyetlen ruhadarabja kecskebőrből készült, és a jobb karját teljesen szabadon hagyta, de a lábát sem gátolta a mozgásban, mert nem ért a térdéig. Botot és egy kezdetleges kést hordott magánál. Lady Barbara vállalta el a szakácsi teendőket, miután Lafayette Smith végzett a gidával, és bevallotta, hogy a kemény tojás elkészítésén kívül semmilyen említésre méltó főzőtudománnyal nem rendelkezik. – Tudományomat egyébként sem mutathatom meg, mert nincs tojásunk – tette hozzá. Az angol lány utasításait követve Smith szeleteket vágott az állat húsából. Lady Barbara ágakat vágott egy közeli fáról, és a hússzeleteket megsütötték. – Mikor lesz kész? – kérdezte Smith. – Akár nyersen is fel tudnám falni. Az egész gidát meg tudnám enni egy ültő helyemben, és még maradna hely annak az öreg kecskének is, amelyiket nem találtam el. – Csak annyit eszünk, amennyi ahhoz elég, hogy folytathassuk az utat – jelentette ki lady Barbara. A maradékot becsomagoljuk a kecske bőrébe, és magunkkal visszük. Ha beosztjuk, három-négy napra is elég lehet. – Természetesen igaza van, mint mindig – mondta Smith. – Ön azonban többet ehet – folytatta az angol lány – mert régebben éhezik, mint mi. – Te is régóta nem ettél semmit, Barbara – szólalt meg Jezabel. – Nekem van a legkevesebbre szükségem. – Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy egyen – mondta Lafayette. – Együnk
most jó sokat, szerezzük vissza az erőnket, azután majd kiadagolhatjuk a többit, hogy napokig eltartson. Talán majd valami másra is sikerül ráülnöm mielőtt ez elfogy. Mindhárman felnevettek. A hús közben elkészült, ők pedig nekiestek. Mivel mindhárman azzal a gyönyör teli feladattal voltak elfoglalva, hogy csillapítsák farkaséhségüket, nem látták a fa mögött álló Eshbaalt, aki figyelte őket. Fény villant a kék szempárban: Eshbaal felismerte, hogy Jezabel hová tartozik, de a másik kettő, különösen pedig az öltözetük, rejtély volt számára. Egy dologban azonban biztos volt. Megtalálta az elveszett gidát. Szíve haragra lobbant. Egy pillanatig még figyelte Őket, majd visszasiklott az erdőbe. Amikor már nem láthatták, futni kezdett. Az étkezés végeztével Smith a maradék húst becsomagolta a kecske bőrébe. Azután ismét elkezdték keresni a hasadékot. Eltelt egy óra, majd még egy. Erőfeszítéseiket azonban nem koronázta siker. Nem láttak nyílást a komor, fenyegető sziklafalban, és nem vették észre a mögöttük settenkedő alakokat sem, akik egyre közelebb lopakodtak hozzájuk. Húszan lehettek, zömök, szőke férfiak. Eshbaal, a pásztor vezette őket. – Bizonyára túlmentünk a nyíláson – mondta végül Smith. – Nem lehet ennyire délen. A csalóka nyílás, mely a hasadékba vezetett, már csupán százméternyire volt tőlük. – Akkor valami más kivezető utat kell találnunk – mondta lady Barbara. Délebbre van egy hely, gyakran nézegettük a barlangból Jezabellel. Ott mintha meg lehetne mászni a sziklafalat. – Akkor hát próbáljuk meg – javasolta Smith. – Odanézzenek! Lafayette Smith észak felé mutatott. – Mit nézzünk? Hol? – kérdezte Jezabel. – Mintha egy fejet láttam volna a szikla mögött – mondta Smith. – Igen, megint ott van. Istenem, nézzék! Körülfogtak minket. Amikor Eshbaal és társai látták, hogy felfedezték őket, előjöttek, és lassan közelítettek. – Az északiak! – kiáltotta Jezabel. – Hát nem gyönyörűek? – Mit tegyünk? – kérdezte lady Barbara. – Nem foghatnak el minket! – Majd meglátjuk, mit akarnak – mondta Smith. – Lehet, hogy nem is ellenséges szándékkal jöttek. Egyébként sem rázhatjuk le őket, ha elfutunk. Azonnal utolérnének. Álljanak mögém. Ha megtámadnának minket, lelövöldözök közülük néhányat. – Talán helyesebb lenne, ha megpróbálna rájuk ülni – jegyezte meg lemondóan lady Barbara. – Végtelenül sajnálom – válaszolt Smith –, ha a célzó tudományom nem tökéletes. Szüleimnek azonban, sajnos, soha nem jutott eszükbe, hogy kiképezzenek a gyilkolás nemes művészetére. Immár tudom, hogy hibáztak, s, hogy neveltetésem meglehetősen hiányosnak mondható. Én csak egy egyszerű tanár vagyok, s miközben ifjú elméket tanítok arra, hogyan kell ravaszul érvelni, én magam ügyetlenül bánok a ravasszal. – Nem akartam kellemetlenkedni – mondta lady Barbara, aki a férfi ironikus válaszából a sértett hiúságot hallotta kicsendülni. – Kérem, bocsásson meg nekem.
Közben az északiak egyre közelebb óvakodtak. Időnként röviden, suttogva tanácskoztak egymással. Végül egyikük megszólalt, szavait hozzájuk intézte. – Kik vagytok? – kérdezte. – És mit kerestek a midianiak földjén? – Értik őket? – kérdezte Smith a válla fölött. – Igen – felelte a két lány egyszerre. – Ugyanazon a nyelven beszél, mint Jezabel rokonai – magyarázta lady Barbara. – Azt akarja tudni, kik vagyunk, és mit keresünk itt. – Ön beszéljen velük, lady Barbara – mondta Smith. Az angol lány előbbre lépett. – Idegenek vágyunk itt – mondta. – Eltévedtünk. El akarunk menni innen. – Midianból nem lehet elmenni – felelte a férfi. – Megöltétek Eshbaal kecskegidáját. Ezért meg kell titeket büntetnünk. Velünk kell jönnötök. – Éheztünk – magyarázta lady Barbara. – Ha fizethetünk a gidáért, szívesen megtesszük. Váljunk el egymástól békében. A midianiak ismét fojtott hangon tanácskoztak. Azután újra megszólította őket az a férfi, aki az imént is beszélt. – Velünk kell jönnötök – mondta. – Legalábbis a nőknek. Ha a férfi el akar menni, nem esik bántódása. Ő nem kell nekünk. A nőket akarjuk. – Mit mondott? – kérdezte Smith, s, amikor lady Barbara lefordította, megrázta a fejét. – Mondja meg nekik, hogy nem, s azt is, ha nem hagynak minket békén, akkor meg kell őket ölnöm. A lány lefordította Smith ultimátumát, s erre a midianiak elnevették magukat. – Mit tehet egy ember hússzal szemben? – kérdezte a vezetőjük, és közelebb lépett. A többiek követték. Husángjaikat rázták, s egyesek vad harci kiáltást hallattak. – Most már valóban lőnie kell – mondta lady Barbara. – Legalább húszan vannak, valakit csak eltalál közülük. – Ne hízelegjen – válaszolta Smith. Felemelte a pisztolyát, és a közeledő midianiakra irányította. – Vissza! – kiáltotta Jezabel. – Vagy meghaltok. A midianiak felgyorsították lépteiket. Smith tüzelt. A lövés éles zajára a midianiak megtorpantak, meglepődtek, de senki nem zuhant a földre. A vezetőjük elhajította a husángját, éppen akkor, amikor Smith újra tüzelni akart. A férfi elhajolt a husáng elől, de a kezét eltalálta. A pisztoly elrepült, s ekkor már megrohanták őket az északiak.
16. Nyomkövetés
Tarzan ölt. Csak egy kis rágcsálót, hogy reggelig csillapítsa az éhségét. Nem sokkal azután, hogy felfedezte az elveszett amerikai nyomát, leszállt az este, és Tarzan kénytelen volt felhagyni a kutatással napfelkeltéig. Nagyon halvány volt az első nyom. Egy cipősarok elmosódott nyomát pillantotta meg a majomember, de ez már elég volt neki. Egy közeli bokron egy fehér ember alig érzékelhető szagát fedezte fel. Ezt a szagot követte napszálltáig, s még azután is, de végül ennyire hosszadalmas és fáradságos nyomkövetést nem talált indokoltnak Tarzan. Ezért aztán megölte a kis rágcsálót, és megette. Majd összegömbölyödött a magas fűben, és aludni készült. A vadállatok képtelenek arra, hogy alvás közben nyitva tartsák a szemüket, de gyakran úgy tűnik, a fülüket viszont nyitva tudják tartani. Az éjszaka hangjait eleresztik a fülük mellett, de bármilyen veszélyre utaló vagy ismeretlen zaj – ha mégoly halk is – azonnal felébreszti őket. Egy ilyen zaj riasztotta fel Tarzant valamivel éjfél után. Felemelte a fejét, és figyelt. Azután a fülét a földre helyezte. „Lovak és emberek”, mondta magában, s felállt. Hatalmas mellkasa légzésének ütemére emelkedett és ereszkedett. Merően figyelt. Érzékeny orrával akarta megerősíteni a fülével szerzett tapasztalatokat. Orrlyuka hatalmasra tágult, hogy elfogja és osztályozza az üzeneteket, amelyeket Usha, a szél szállított. Tongani, a babuin szagát oly erősen érezte, hogy az csaknem minden más szagot elnyomott. Elmosódottan, a messzi távolból érkezett Sabor, a nőstényoroszlán szaga és Tantor, az elefánt édes, nehéz párolgása. A majomember egymás után vette az Usha által hozott üzeneteket, de csak azok érdekelték, amelyek lovakról és emberekről szóltak. Miért vonulnak lovak és emberek az éjszakában? Kik ezek az emberek? Az utóbbi kérdést szinte fel sem kellett tennie magának, csak az első izgatta. Az állatoknak és az embereknek mindig tudniuk kell, mit csinálnak ellenségeik. Tarzan könnyedén kinyújtóztatta hatalmas izmait, és lement a dombról, abba az irányba, amerről azok a jelek érkeztek, melyek szerint az ellenségei talpon vannak. A „tüzér” a sötétben botorkált. Húsz-egynéhány éve alatt eddig még soha nem ért a teljes testi kimerültség határára. Minden lépésnél biztos volt abban, hogy képtelen lesz még egyet lépni. Már réges-rég ahhoz is fáradt volt, hogy a keserves cammogás közben átkozza foglyul ejtőit. Bódultan, szinte minden ingerre érzéketlenül tántorgott, gondolatai összevissza kavarogtak. Ám még a vég nélküli utaknak is véget kell érniük egyszer. A menet befordult Dominic Capietro, a rabszolga-kereskedő falujának a kapuján. A „tüzér”-t egy házhoz vezették. Miután leoldották a kötelékeit, Danny lerogyott a ház kemény földjére. Meg volt róla győződve, hogy soha többé nem tud felállni. Már aludt, amikor ételt hoztak neki, de felébredt annyi időre, hogy egyen, mert az éhség legalább annyira gyötörte, mint a fáradtság. Aztán ismét kinyújtózkodott, és elaludt. Egy elgyötört és megcsömörlött shifta bóbiskolt félálomban az ajtó előtt.
A brigantik bemasíroztak a kapun a faluba, s eközben Tarzan megérkezett a falu fölötti sziklára. A telihold sugarai megvilágították a lovakat és az embereket. A majomember felismerte Capietrót, Sztabucsot, Ogonyót – a fiatal amerikai geológus szafarijának vezetőjét –, s a kötelékeiben fájdalmasan botorkáló „tüzért”. A majomember érdeklődéssel szemlélte a faluban végbemenő eseményeket. Jól megjegyezte annak a háznak a helyét, amelybe a foglyot belökték. Megfigyelte a vacsora előkészületeit, látta, milyen hatalmas mennyiségű alkohol folyt le Capietro és Sztabucs torkán, mialatt azt várták, hogy a rabszolgák elkészítsék az éjféli vacsorát. Minél többet ittak, annál nagyobb örömet szereztek Tarzannak. Figyelte őket, s közben arra gondolt, hogyan lehetséges, hogy az állítólag értelmes lények az állat szót szidalmazásra, az ember szót viszont dicsőítésre alkalmazzák. Tarzan nagyon jól tudta, hogy az állatok éppen ellenkezőleg vélekednek a saját fajtájuk és az emberek erényeiről, jóllehet fogalmuk sincs az ember legtöbb szamárságáról és aljasságáról, mert gondolkodásuk túl tiszta ahhoz, hogy mindezt, felfogják. Tarzan az egészséges, ősi idegrendszer vezérelte türelemmel várakozott, s a szikláról figyelemmel tartotta a falut, amíg el nem csendesedett. Látta a cölöpfalnál, a sáncpadkán üldögélő, őröket, de azt nem, aki annak a háznak az árnyékában kuporgott, melyikben a „tüzér” aludt. Mindent tüzetesen megnézett a majomember, aztán felállt. Elment odáig, ahol már nem vehették észre a faluból, s ahol a szikla kevésbé volt meredek. Ott lemászott. Zajtalanul és óvatosan elkúszott a cölöpfalnak ahhoz a részéhez, amely rejtve volt az őrszemek elől. A hold fényárban fürösztötte őt, de tudta, hogy a cölöpfal túloldalán koromsötét van. Várt néhány másodpercig. Meg akart, bizonyosodni róla. hogy a közeledése nem ébresztett-e gyanút. Szerette volna látni a kapunál álló őröket, mert, amikor majd átugrik a cölöpfalon, egy pillanatig szem előtt lesz. Utoljára a sáncpadkán ülni látta őket, a hátukat a cölöpfalnak vetették, s félálomban voltak. Vajon még mindig bóbiskolnak? Most azonban meg kellett ragadnia az alkalmat, így hát nem sokat tűnődött, nem nagyon izgatta magát ilyen kérdésekkel. A dolgok úgy vannak, ahogy vannak, s ha nem változtathat rajtuk, – akkor tudomást sem vesz róluk. Könnyedén felpattant, megragadta a cölöpfal tetejét, és átlendült rajta. Közben csupán egyetlen pillantást vetett az örökre, s megbizonyosodott róla, hogy meg sem moccantak, mióta nem látta őket. A cölöpfal árnyékában körülnézett. Semmi riadalomra okot adó jelenséggel nem találkozott. Gyorsan mozgott, s lehetőleg igyekezett az árnyékban haladni a felé a ház felé, amelyikben a fiatal fehér férfit sejtette, s amelyiket egyelőre eltakart egy másik épület. Aztán, hogy körüljárta a házat, észrevette a térdére fektetett puskával guggoló őrt az ajtóban. Erre a fejleményre nem számított a majomember. Változtatnia kellett a tervein. Visszavonult a ház mögé, lefeküdt a földre, és ismét előrekúszott, de csak annyira, hogy szemmel tarthassa az alvó őrt. Várakozott a zsákmányát figyelő emberállat.
Sokáig lapult a földön, bízva tudásában, s abban, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az, amire vár. A shifta szája végül valóban kinyílt, de azonnal be is csukódott. Azután az őrszem változtatott a testtartásán. Leült a földre, a lábát kinyújtotta, a hátát a háznak támasztotta. Puskája még mindig a térdén feküdt. Veszélyes testtartás volt ez annak, akinek ébren kellett volna maradnia. Kisvártatva oldalra billent a feje. Tarzan merően figyelte, miként a macska figyeli az egeret. Az őr feje úgy is maradt, a szája ismét kinyílt. Légzésének ritmusa megváltozott, és alvásra utalt. Tarzan nesztelenül fölállt, és halkan odalépett az alvó emberhez. Nem engedheti meg, hogy sikoltson, nem engedheti meg, hogy viaskodjon. Mint Histah, a kígyó, úgy sújtott le Tarzan. Csupán a kettéváló gerinc roppanását lehetett hallani, amikor az őr nyaka eltört az acélizmok szorításában. Tarzan a földre tette a puskát, azután a karjába vette a holttestet, és bevitte a sötét házba. Egy kicsit tapogatóznia kellett, míg megtalálta az alvó fehért. Letérdelt mellé. óvatosan megrázta. Egyik keze készen állt arra, hogy elfojtsa az ébredő ember esetleges kiáltását. A „tüzér” azonban nem ébredt fel. Tarzan most már kissé durvábban rázta meg, de még mindig eredmény nélkül. Kénytelen volt egy jókora pofont adni neki. A „tüzér” végre megmozdult. – Juhé motyogta. – Hát már aludni sem hagyják az embert? Nem megmondtam, hogy meg fogjátok kapni a váltságdíjat? Tarzan halványan elmosolyodott. – Ébredj, ember! – súgta. – Ne csapj zajt. Azért jöttem, hogy elvigyelek innen. – Ki vagy? – Tarzan. – Juhé! – mondta a „tüzér”, s felült. – Ne csapj zajt! – utasította ismét a majomember. – Jó, jó – súgta vissza Danny, és megpróbálta kiegyenesíteni tagjait. – Kövess – mondta Tarzan. – Ha bármi történik, maradj mellettem. Feldoblak majd a cölöpfal tetejére. Próbálj meg csendben átmászni. Vigyázz, amikor leugrasz a földre. Hajlítsd be a térded, magasról fogsz leesni. – Azt mondod, hogy feldobsz a cölöpfal te tejére? – Igen. – Tudod, hány kiló vagyok? – Nem, de nem is érdekei. Maradj csöndben, és kövess. Tarzan megállt a ház bejáratánál, és körülnézett. Azután kilépett, s nyomában a „tüzér”-rel gyorsan a cölöpfaihoz szaladt. Még akkor is van ideje végrehajtani a tervét, ha felfedezik. Nem léphetnek már közbe, legfeljebb ha a tüzet nyitó őrök véletlenül eltalálnák őt. De ettől egyáltalán nem tartott. Amikor a cölöpfalnál Danny felpillantott, kétségei erősödtek. Aligha lehetséges, hogy bárki képes felhajítani az ő kilencven kilóját a cölöpfal tetejére. A majomember megragadta a gallérját és a nadrágját.
– Kapd el a tetejét – súgta. Azután meglóbálta a „tüzér”-t, mintha csupán egy huszonöt kilós liszteszsák lenne, s a következő pillanatban Danny Patrick ujjai megragadták a cölöpfal tetejét. – Juhé – motyogta Danny. – Ha nem kapom el, átrepülök fölötte. A majomember macskaügyességgel szaladt fel a falon, és szinte ugyanabban a pillanatban ugrott le a túloldalon, mint a „tüzér”. Tarzan szó nélkül elindult a szikla felé, ismét segítenie kellett a másiknak, hogy feljusson a szikla csúcsára. A „tüzér”, Danny Patrick némán ment mellette. Részben azért, mert kifulladt a megerőltető feladattól, de sokkal inkább azért, mert a megdöbbenéstől nem jutott szóhoz. Ez ám az ember! Az izompacsirták körében szerzett nem kevés tapasztalata során még soha nem találkozott – nem is gondolta, hogy találkozni fog – ilyen emberrel. – Megleltem a barátod csapását – mondta Tarzan. – A micsodáját? – kérdezte a „tüzér” – Lecsapta valaki? – A nyomait – magyarázta a majomember, aki még mindig a magas hegyek felé vezette Dannyt. Értem – mondta a „tüzér”. – De nem láttad őt. – Nem, már túl sötét volt ahhoz, hogy kövessem a nyomot. Majd reggel követjük. – Ha tudok még járni – felelte a „tüzér”. – Talán valami bajod esett? – kérdezte Tarzan. Megsebesültél? – Térdtől lefelé nem érzem a lábam – mondta Danny Patrick. – Tegnap lejártam a lábam. – Majd akkor viszlek – javasolta Tarzan. – Azt már nem – tiltakozott Danny. Inkább négykézláb mászom, de engem ugyan ne vigyen senki. – Márpedig nehéz lesz, ha nagyon ki vagy merülve – mondta a majomember. – De itt is hagyhatlak valahol a közelben, és majd visszatérek hozzád, ha megtaláltam a barátodat. – Szó se lehet róla. Én is keresni akarom az öregfiút, még ha csípőig járom is le a lábamat. – Egyedül valószínűleg sokkal gyorsabban haladhatnék – jegyezte meg Tarzan. – Akkor menj előre – mondta vidáman a „tüzér” –, és én majd követlek. – És eltévedsz. – Én is ott akarok lenni. Aggódom az ütődött barátom miatt. – Hát legyen. Egyébként nem nagyon számít. Legföljebb egy kicsit éhesebb lesz a barátod, amikor rátalálunk, de pár nap alatt nem halhat éhen. – Mondd csak – kiáltott fel Danny honnan tudtad, hogy elvittek engem kocsikázni? – Azt hittem, gyalogolnod kellett. – Nos, egyre megy. Honnan tudtad, hogy a tetves falujukba vittek? – A sziklán voltam, amikor megérkeztetek. Megvártam, amíg mindenki elaludt. Még nem tudok foglalkozni velük. – Mit csinálsz velük? Tarzan vállat vont, de nem válaszolt. Hosszú ideig csendben baktattak az
éjszakában. A majomember társa fizikai erőnlétéhez igazította léptei sebességét. Tarzan csodálta Danny hidegvérét, de kitartását és tudását semmire sem becsülte. Messze fenn, a hegyek között –, ott, ahol korábban aludt. – Tarzan megállt, és azt javasolta a „tüzér”-nek, hogy próbálja meg kipihenni magát hajnalig. – Juhé, évek óta ezek a legszebb szavak – sóhajtott nagyot Danny, amikor lefeküdt a magas fűbe, s máris elaludt. Tarzan egy kicsit odébb feküdt le. Őt is hamar elnyomta az álom, de a hajnal első sugarai már talpon találták. Társa még aludt. Csendben elosont a forrás felé, amelyet az előző napon fedezett fel egy sziklahasadékban, nem messze attól a helytől, ahol Zugash, a tongani törzsével találkozott. Le kellett mennie a lejtőn, mert hajnalban a szél megváltozott, s ő a széllel szemben akarta megközelíteni a forrást. Olyan csendesen mozgott, mint az elvonuló éjszaka árnyai. Orrcimpái reszkettek, hogy elkapjanak minden, a hajnali szellők szárnyán terjedő enyhe szagot. A forrás egyik felénél hatalmas sártenger volt. Ivó állatok taposták össze a földet. Itt megtalálta, amit keresett: a ragacsos, édeskés szagot, amelyet Usha, a szél juttatott el hozzá. A hasadék mélyén kis fák és bokrok nőttek, mert a föld itt tovább meg tudta tartani a nedvességet, mint a hasadék széleinél, ahol Kudu, a nap kegyelmet nem ismerő sugarai bombáznak. Kedves kis tisztás volt, szépsége nem kerülte el a majomember figyelmét, bár az is igaz, hogy ezen a reggelen a tisztás vonzereje nem a szépségében keresendő, hanem abban a tényben, hogy ott legelészett Horta, a vaddisznó. A majomember hangtalanul a bozót szélére kúszott. Horta éppen a vízhez ment inni. A forrás másik oldalán állt Tarzan, kezében készenlétben voltak nyílvesszői és a nyila. A magas növényzet azonban lehetetlenné tette a pontos célzást. A vadásznak a vaddisznó szeme elé kellett lépnie. Tarzan oly gyorsan mozgott, hogy nyílvesszője a bal válla, roppant érzékeny pontja fölött találta el a vaddisznót, amikor megfordult, hogy elfusson. Horta dühében hangosan felhorkant. Visszafordult, és támadott. Átvágott a forráson, és egyenesen Tarzan felé tartott. Eközben azonban három – hihetetlenül pontosan és gyorsan célzott – nyílvessző mélyedt bele a nagy vadállat mellébe. Véres hab öntötte el a száját, villogó agyarait. Gonosz, apró szemében vad gyűlölet szikrázott, és megpróbálta elérni szenvedéseinek okozóját, hogy bosszút álljon rajta, mielőtt kilehelné a lelkét. Tarzan eldobta a nyilát, s a lándzsájával fogadta Horta támadását, mert a sűrű bozótban sehogyan nem tudta elkerülni a gyorsan robogó nagy testet. Amikor Horta már annyira a közelébe ért, hogy nem ugorhatott félre és az agyaraival sem tudta kiütni a fegyvert ellensége kezéből, a majomember lába megfeszült, és elhajította a lándzsát. A lándzsa átfúrta a vad mellét, egyenesen a szívében állt meg, de az állat még mindig arra törekedett, hogy elérje az embert, aki az övével vetekedő erővel markolta meg újra a lándzsát. Ekkorra azonban már nem élt Horta, a vaddisznó, bár még a lábain állt. Kínjai hamar véget értek. Belezuhant a medence-partja melletti sekély vízbe. A majomember
rátette a lábát legyőzött ellenfelére, és törzsének ocsmány diadalkiáltását hallatta. A „tüzér” hirtelen felült. Mély álomból ébredt. – Juhé! – mondta. – Ez meg mi volt? Nem kapott választ senkitől. Körülnézett. – Micsoda balhé! – morogta. – Lelépett. Lehet, hogy itt hagyott a zűrben? Pedig nem úgy nézett ki. Ezt persze soha nem lehet tudni. Nem ő lenne az első, aki megpróbál átejteni. Capietro falujában egy bóbiskoló őrszem felriadt, a társa félig fel is emelkedett. – Mi volt ez? – kérdezte valaki. – A szőrös állat megölt valakit – felelte egy másik. Sita, a párduc nyomon követte az embert és a vaddisznót. A kiáltás hallatán megtorpant. Megfordult, és könnyedén, kecsesen elügetett. De nem kellett messzire mennie. Újra megállt, orrát a széllel szembe fordította. Ismét emberszagot érzett, de ezúttal egy másik emberét. Semmi sem utalt a dörgő botra, aminek a szaga rendszerint együtt járt a tarmanganik megjelenésével. Sita felkapaszkodott az emelkedőn, Danny Patrick felé. – Mit csináljak? – tűnődött a „tüzér”. – Juhé, éhes vagyok. Várjak rá, vagy elinduljak? Hová? Micsoda zűr! Nyakig benne vagyok. Hová menjek? Mit egyek? Hogy az a... Felállt, ide-oda járkált, próbálgatta az izmait. Fájtak, sajogtak, de Danny Örömmel tapasztalta, hogy sokkal pihentebb, mint előző este volt. Körülnézett, Tarzant kereste, de Tarzan helyett Sitát, a párducot látta meg alig néhány száz méterre magától. Danny Patrick, a vagány, a hamiskártyás, a szeszcsempész, a gengszter, ijedtében reszketni kezdett. Kiverte a hideg verejték, a haja égnek állt. Egy őrült gondolat futásra biztatta, de – óriási szerencséjére – lábai nem engedelmeskedtek neki. A szó szoros értelmében megdermedt a rémülettől. Tűzfegyvere nélkül a „tüzér”, merőben más ember volt. A párduc megállt, és őrá meredt. Megállította az óvatosság és az ősi félelem az embertől. Dühös is volt, mert elriasztották áldozatától, amelyet hiába követett egész éjjel. Ráadásul nagyon, nagyon éhes volt. Mordult egyet, a pofáját förtelmes acsarkodásra húzta el. Danny Patrick érezte, hogy a térde megroggyant. S ekkor észrevette, hogy a párduc mögött megmozdult a fű, mintha egy másik állat közeledne. A „tüzér” azonnal azt gondolta, hogy a ragadozó társa jelent meg. Mindjárt előbukkan a magas fűből, és meglátja Dannyt, aki biztosra vette, hogy ezzel a sorsa megpecsételődik. Egy állat talán még habozhat, hogy megtámadja-e az embert – Danny nem ismerte az állatok viselkedését –, de ketten már nem fognak késlekedni. Térdre reszketett, és valami olyasmit csinált, ami már évek óta eszébe sem jutott: imádkozni kezdett. Ekkor a fű kettévált, és előlépett belőle Tarzan, vállán a vaddisznó tetemével. A majomember – a szimata már felkészítette a látványra – azonnal felmérte a helyzetet. A vaddisznót ledobta a földre, és felmordult. A váratlan hang nemcsak a párducot, hanem Dannyt is alaposan megijesztette. A nagy macska megpördült, védekező állásba helyezkedett. Tarzan támadásba lendült, torkából ádáz morgás tört elő. A Sita
pontosan azt tette, amire Tarzan számított: megfordult és elmenekült. Tarzan ismét felemelte a vaddisznót, és felment az emelkedőn Dannyhez, aki kővé dermedve, tátott szájjal térdeit. – Miért térdelsz? – kérdezte a majomember. – Csak megigazítottam a cipőfűzőmet magyarázkodott a „tüzér”. – Itt a reggeli – mondta Tarzan, és ledobta a vaddisznót a földre. – Láss hozzá. – Csodálatos – mondta Danny. – Akár nyersen is meg tudnám enni. – Helyes – felelte Tarzan. Letérdelt, levágott két szeletet az állat egyik combjából. – Parancsolj! – ajánlotta fel az egyiket Dannynek. – Félre a tréfával – tiltakozott a „tüzér”, Tarzan kérdően ránézett, és erős fogsorával jókora darabot szakított ki a húsból. – A vaddisznó húsa egy kicsit „kemény – jegyezte meg –, de ilyen rövid idő alatt ennél jobbat nem tudtam keríteni. Miért nem eszel? – Azt hittem, éhes vagy. – Meg kellene sütni – mondta a „tüzér”. – Hiszen azt mondtad, hogy akár nyersen is meg tudnád enni – emlékeztette Dannyt a majomember. – Azt csak úgy mondtam – védekezett a „tüzér”. – Megtehetném, de még soha nem próbáltam. – Gyújts tüzet, és süss meg egy darabot magadnak – javasolta Tarzan. – Mondd csak – jegyezte meg Danny kicsivel később, amikor leguggolt a tűz mellé –, te is hallottad azt a zajt pár perccel ezelőtt? – Milyen zajt? – Soha sem hallottam még ilyesmit. Csak egyszer. Most már tudom! Te voltál az, amikor megölted a disznót. Hallottalak, amint kiáltottál, ugyanúgy, mint, amikor a táborunkban megölted az oroszlánt. – Amint befejezted az evést, elindulunk jelentette ki Tarzan. Levágott néhány darabot a húsból, a felét átnyújtotta Dannynek, a többit pedig bedobta a tegezébe. – Tedd el ezeket – mondta. – Lehet, hogy megéhezel, mielőtt valami mást találnánk. Azután egy lyukat ásott, és eltemette a vaddisznó maradványait. – Miért ásod el? – kérdezte a „tüzér”. – Félsz, hogy megbüdösödik? – Lehet, hogy erre jövünk vissza – magyarázta Tarzan. – Ha így lenne, akkor már nem lesz annyira kemény. Danny nem fűzött megjegyzést ehhez, de magában megállapította: „ő bizony nem kutya”, hogy eltemesse a húst, és kiássa később, amikor már megrohadt. Hányinger kerülgette a gondolatra is. Tarzan gyorsan megkereste és könnyedén követte Lafayette Smith nyomait. A „tüzér” egyetlen jelet sem látott, ami arra utalt volna, hogy valaha is emberi láb tapodta ezeket a hegyeket. – Nem látok semmit – mondta. – Észrevettem – felelte Tarzan. Ez hencegésnek hangzik, gondolta Danny, de nem szólt egy szót sem.
– Itt egy oroszlán szegődött a nyomába – mondta a majomember. – Ugye nem palizol be? – kérdezte a „tüzér”, – Semmilyen nyom nincs a földön. – Semmi olyasmi, amit látnál – felelte Tarzan. – Te talán nem tudsz róla, de az úgynevezett civilizált ember szinte teljesen süket és vak. Nemsokára megérkeztek a hasadék bejáratához. Tarzan látta, hogy az ember és az oroszlán bement, az oroszlán követte az embert, de csak az oroszlán jött ki. – Ez nem sok jót jelent szegény öreg barátomnak – jegyezte meg a „tüzér”, amikor Tarzan elmondta a nyomokból kiolvasható történetet. – Lehet – felelte a majomember. – Bemegyek, és megkeresem. Várhatsz itt is, vagy követhetsz. Nem tudsz eltévedni a hasadékban. – Menj előre – mondta Danny. – majd követlek. A hasadék sokkal hosszabb volt, mint Tarzan gondolta. Hamarosan felfedezte, hogy az oroszlán nem támadta meg a geológust, mert látta, hogy az oroszlán hol fordult vissza, miközben a férfi folytatta az útját. A sziklán feltűnő friss karcolások a történet többi részét is pontosan elmondták a majomembernek. – Szerencséje volt, hogy nem találta el Numát – mondta magában. A hasadék végén csak nehezen tudott átbújni a Midian völgyébe vezető nyíláson. De utána ismét követte Lafayette Smith nyomait, amelyek a tóhoz vezettek. Danny messzire lemaradva botorkált a hasadékban Tarzan után. Tarzan gyorsan haladt előre, mert a nyom világosan látszott. A tó partjára érve felfedezte, hogy Smith nyomai egy kitaposott európai cipőt viselő nő és egy szandálos nő lábnyomaival keveredtek. Amikor Tarzan belépett a völgybe, meglátta a déliek faluját a távolban, s arra a hamis következtetésre jutott, hogy Smith barátságos emberekre, fehérekre lelt, s nincs veszélyben. Kíváncsiságát felajzotta a rejtett völgy titokzatossága. Elhatározta, hogy felkeresi a falut, mielőtt tovább követné Smith nyomait. Az idő soha nem játszott jelentős szerepet a számításaiban, mivel vad majmok nevelték, akiknek az idő nem jelentett semmit. Az azonban, hogy felkutassa és megismerje világának minden részletét, oly szorosan hozzátartozott mindennapjaihoz, mint paphoz a vallás. Mialatt ő gyorsan haladt a távoli falu felé, Danny Patrick lassan botorkált előre. Danny elfáradt. Azt remélte, hogy Tarzan bármelyik pillanatban visszatér hozzá barátjával, vagy barátjának a halálhírével. Ezért gyakran tartott pihenőt. Így aztán, amikor eljutott a hasadék végéhez és átpréselte magát a nyíláson, s szembe találta magát a különös völggyel, Tarzan már látótávolságon kívül volt. – Juhé! – kiáltotta a „tüzér”. – Ki gondolta volna, hogy ide vezet ez a lyuk? Vajon merre mehetett Tarzan? Pár percig ez a gondolat foglalkoztatta a „tüzér”-t. Megvizsgálta a földet, ahogyan Tarzantól látta. Egy apró rágcsáló porfürdőjének nyomait emberi lábnyomoknak vélte, és rossz irányba indult el.
17. Ő az enyém!
Elija zömök szőke harcosai körülvették és megragadták Lafayette Smith-t és két társát. Elija felvette Smith pisztolyát, és figyelmesen megvizsgálta. Azután bedobta a pisztolyt az övéről csüngő tasakba. Az öv tartotta össze a rajta lévő egyetlen ruhadarabot. – Ő – mutatott Eshbaal Jezabelre – az enyém lesz. – Miért? – kérdezte Elija, Noé fia. – Mert én láttam meg őt először – felelte Eshbaal. – Hallottad, amit mondott? – kérdezte Jezabel lady Barbarától. Az angol lány apatikusan biccentett. Agyát megbénította a csalódás és a rémséges helyzet. Bizonyos szempontból rosszabb sors vár itt rájuk, mint, amilyet a déliek szántak nekik. Ezek kéjsóvár, primitív harcosok s nem együgyűek, mint a déli emberek, akiknek természetes szenvedélyeit legyengítette az örökletes elme- és idegbaj. – Engem akar – mondta Jezabel. – Hát nem gyönyörű férfi? Lady Barbara csaknem dühödten fordult a lány felé, de közben eszébe jutott, hogy Jezabel gyerek, és sejtelme sem lehet arról, mi várja őt az északiak karmai között. A déliek, vallási fanatizmusukból fakadóan, tagadták a nemzés legnyilvánvalóbb fázisait is. A téma szigorú tabu volt, s a nevelés és a hagyomány oly fertelmes színben tüntette fel, hogy az anyák nem – ritkán megölték elsőszülött gyermeküket, nehogy közszemlére kelljen tenniük a bűn bizonyítékát. – Szegény kis Jezabel! –, sóhajtott föl lady Barbara. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Jezabel. – Te nem örülsz annak, hogy ez a gyönyörű férfi akar engem? – Figyelj csak – mondta lady Barbara. – Ugye tudod, hogy én a barátod vagyok. – Az egyetlen barátom – felelte a lány. – – Az egyetlen ember, akit szeretek. – Akkor hidd el nekem, hogy meg kell ölnöd magad, miként én is megölöm majd magam, ha valaha is elmenekülünk innen. – De miért? – kérdezte Jezabel. – Hát nem szebbek, mint a déliek? – Végzetes szépségüket elfelejtheted, de azt soha nem, amit az imént mondtam neked. – Most már én is félek. – Adj hálát istennek! – kiáltotta az angol lány. Az északiak fegyelmezetlenül, laza csoportokban mentek. Fecsegő népségnek látszottak, sokszor és hosszasan érveltek. Időnként annyira lekötötte őket a véleményük kifejtése, illetve valamely társuk terjedelmesen előadott beszédének a meghallgatása, hogy teljesen megfeledkeztek foglyaikról, akik néha köztük, néha előttük, néha mögöttük haladtak. Lady Barbara már egy ideje éppen egy ilyen alkalomra várt. – Most! – suttogta. – Most nem figyelnek. Megállt, és hátrafordult. Az erdőben voltak,
ahol a fák között el lehetett rejtőzni. Smith és Jezabel megállt lady Barbara felszólítására. Egy pillanatig mindhárman csak szuszogtak, és a távolodó északiakat figyelték. – Fussunk! – súgta lady Barbara. Váljunk szét, és találkozzunk a sziklafal tövénél. Lafayette Smith nem értette, mi indíthatta lady Barbarát erre a javaslatra. Esztelen és szükségtelen döntésnek tartotta, de mivel gyakorlati ügyekben sokkal jobban bízott lady Barbara ítélőképességében, mint a sajátjában, kételyeinek nem adott hangot. Igaz, némi fenntartásokkal fogadta a tervet, s ez az idegenkedés vezérelte tetteit is. Az angol lány délkeleti irányba futott. Jezabel, megfogadva barátnőjének utasítását, délnyugat felé tartott. Smith visszanézett. Semmi sem utalt arra, hogy az északiak felfedezték volna szökésüket. Egy ideig habozott, hogy merre is fusson. Még mindig szilárd meggyőződése volt, hogy ő a lányok védelmezője, annak ellenére, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt semmivé váltak a szerepének sikeres beöltésére tett erőfeszítései. Most, hogy különböző irányba szaladtak, még nehezebb lesz megvédenie a két nőt. Bármennyire nehéz volt is, hamar sikerült döntenie. Jezabel a saját világában volt. Ő arra a gondolatra, hogy elfogják az északiak, egyáltalán nem esett kétségbe, sőt éppen ellenkezőleg, lelkesen gondolt a lehetőségére. A lány nem járhat rosszabbul közöttük, mint a saját népe körében. Lady Barbara viszont nem ebből a világból származott, hanem Smith világából, s a férfi hallotta a kijelentését, miszerint számára a halál is elfogadhatóbb, mint a félvad emberek fogságában maradni. Smith-nek tehát kötelessége volt lady Barbarát követni és védelmezni. Így hát hagyta, hogy Jezabel védtelenül fusson a szikla felé, ő pedig a tó felé futó angol lány nyomiba eredt. Lady Barbara Collis futott, amíg teljesen ki nem fulladt. Pár percig tisztán hallotta, hogy üldözik. Egy férfi nehéz lépteinek a hangja ütötte meg a fülét. A reményvesztettségtől tombolva elővette a zsebkését, és kinyitotta a pengét. Nem volt benne biztos, hogy tökéletlen fegyverével sikerül-e megölnie magát. Azt azonban tudta, hogy a zsebkéssel sem halálos, sem súlyos sebet nem ejthet üldözőjén. Az önpusztítás gondolatára felforrt a vére. Rájött, hogy erejének már majdnem a végső határára ért, s, hogy a végzetes döntést nem halogathatja sokáig. Harcias angol vére döntötte el a kérdést. Csakis egy dolgot tehet: ki kell tartania, meg kell védenie magát. Megállt, és megfordult. Parányi kését marokra szorította, Úgy állt, mint egy ugrásra kész nősténytigris. Amikor meglátta, hogy Lafayette Smith fut utána, lerogyott a földre. Hátát a fa törzsének támasztotta. A kimerülten ziháló Lafayette Smith mellé ült. Egyikük sem tudott megszólalni, Lady Barbara szedte össze magát elsőként. – Mintha azt mondtam volna, hogy váljunk szét – emlékeztette a férfit. – Nem hagyhattam magára – felelte Smith. – De mi lesz Jezabellel? Őt magára hagyta. – Nem futhattam egyszerre kétfelé – mondta Lafayette Smith. – Jezabel otthon van ebben a völgyben. Önnek sokkal fontosabb, hogy megmeneküljön, mint Jezabelnek.
A lány megrázta a fejét. – A fogság ugyanazt jelentené mindkettőnknek – mondta. – Viszont kettőnk közül én sokkal jobban tudok vigyázni magamra, mint Jezabel. Ő föl sem fogja, milyen veszély fenyegeti. – Mindazonáltal ön sokkal fontosabb – mondta Smith. – Önt várják a rokonai és a barátai, Szegény kis Jezabelnek csak egy barátja van, s ez ön, ha magamat, nem tekinthetem a barátjának. – Azt hiszem, mi hárman azt a kiváltságot élvezhetjük, hogy tagjai lehetünk a Világ Legjobb Barátai Részvénytársaságnak – felelte a lány halvány mosollyal. – És nem valószínű, hogy rajtunk kívül bárki más belépési nyilatkozatot tett volna. – Mi vagyunk a Baráttalan Barátok Részvénytársasága – toldotta meg Smith. – Talán az lenne a leghelyesebb, ha igazgatósági ülést hívnánk össze, hogy megállapítsuk, hogyan érvényesíthetjük legjobban a részvényesek érdekeit. – Indítványozom, hogy induljunk – javasolta Smith. – Támogatom az indítványt – mondta lady Barbara, és felállt. – Borzasztóan fáradt lehet, de azt hiszem, csupán egyetlen egy dolgot tehetünk: a lehető legmesszebbre kell elmenekülnünk az északiak területéről. Szinte biztos, hogy ha felfedezik a szökésünket, megpróbálnak ismét fogságba ejteni. – Bárcsak találnánk egy helyet, ahol estig elbújhatnánk – ábrándozott lady Barbara. Akkor a sötétség leple alatt visszamehetnénk a sziklához, hogy megkeressük Jezabelt és azt a helyet, ahonnan esetleg föl lehet mászni a sziklára. – Az erdő sajnos nem olyan sűrű, hogy rejtekhelyet kínálna, de megpróbálhatjuk. – Talán találunk valamilyen búvóhelyet, a tó közelében reménykedett lady Barbara. – Nemsokára oda kell érnünk. Sokáig némán mentek. Mindketten elmerültek a saját gondolataikba. Mivel üldözőknek nyomát sem látták, kissé jobb kedvre derültek. – Ha hiszi, ha nem – szólalt meg Smith, biztos vagyok abban, hogy végül minden baj nélkül fogjuk megúszni ezt a kalandot. – De milyen szörnyűségeken mentünk keresztül. El sem tudom hinni, hogy ilyen borzalmas dolgok történtek meg velem. Nem tudom elfelejteni Jobabot. Első ízben említették meg a déliek falujában megélt tragédiát. – Ne gondoljon rá – mondta a férfi. Ön azt tette, amit tennie kellett. Ha nem tette volna meg, újra elkapták volna önt és Jezabelt. Arról nem is szólva, hogy abban az esetben mire számíthattak volna. – De embert öltem. – A lány hangjában riadalom csengett. – Én is – emlékeztette őt Smith –, de a legkevésbé sem bánom, jóllehet még soha senkit nem öltem meg. Ha nem lennék ilyen csapnivaló mesterlövész, akkor mást is, talán többeket is megöltem volna ma. Sajnálom, hogy nem sikerült. – Különös világba kerültünk – folytatta egy percnyi tűnődés után. – Mindig azt képzeltem, hogy jó neveltetést kaptam, s, hogy képes vagyok megbirkózni a vészhelyzetekkel. Ez valószínűleg igaz is egy egyetemi város csendes világában. De szánalmas kudarcot vallottam, amikor kizökkentem a megszokott kerékvágásból.
Sajnálni szoktam azokat, akik az idejüket lőtéren vagy vadászattal fecsérelik. Csupán a megvetésemet érdemelték ki a céllövőtudományukkal hetvenkedők, az utóbbi huszonnégy órában azonban szívesen elcseréltem volna a műveltségemet arra a képességre, hogy a pisztolyommal célba találjak. – Az embernek mindenről kell tudnia egy keveset, ha igazán művelt akar lenni – mondta a lány. – De attól tartok, hogy túlzottan felértékeli a céllövőtudomány szerepét az ember műveltségi szintjének megállapításában. – Vagy vegyük a főzést – fűzte hozzá Smith. – Nem lehet művelt, aki nem tud főzni. Remélem, hogy egyszer szaktekintélynek fogok számítani a geológiában, de mindaz, amit erről a témáról tudok, s ez nem túl sok, nem védene meg az éhhaláltól a vadban bővelkedő vidéken, mert sem lőni, sem főzni nem tudok. – Ne bonyolódjon bele a kisebbrendűségi komplexus örvényeibe – nevette el magát lady Barbara. – Most az önbizalom minden cseppjére szükségünk van. Szerintem ön jól megállta a helyét. Talán nem mesterlövész, ezt készséggel elismerem, talán nem mesterszakács, viszont van egy tulajdonsága, ami sok minden mást feledtet: ön bátor. – Nagyon kedves – nevetett Smith is. – Hízeleg, hogy ezt gondolja rólam, és hízeleg, hogy éppen ön gondolja ezt rólam, mert ez fontos lehet önnek, de nem igaz. Rettegtem a faluban tegnap este, és ma is, amikor ránk támadtak az északiak. – Pontosan ez erősíti meg az állításomat – felelte a lány. – Nem értem. – Művelt és értelmes emberek könnyebben felismerik és pontosabban értékelik a nehéz helyzetek veszélyeit, mint a képzelőerővel nem rendelkező tudatlanok. Ha az előbbi mégis kitart a vészhelyzetben, vagy kötelességtudatától vezérelve önként száll szembe a veszéllyel, miként ön tegnap este, akkor ez a magasabb rendű bátorságát bizonyítja. Az ilyesmi nem jellemző a tudatlan bugrisokra, akiknek annyi eszük sincs, hogy maguk elé képzeljék tetteik következményeit. – Vigyázzon – figyelmeztette Smith a lányt –, még a végén elhiszem, amit mond, és elviselhetetlenül öntelt leszek. Ne próbáljon meggyőzni arról, hogy az a tény, hogy nem tudok főzni, erényeim félreismerhetetlen jele. – Fi... figyeljen csak! Mi volt ez? – torpant meg a lány és hátranézett. – Megtaláltak – mondta Lafayette. – Menjen, menjen, amilyen gyorsan tud. Én majd feltartóztatom őket. – Nem – felelte lady Barbara –, értelmetlen lenne. Itt maradok, bármi történjen is. – Ne tegye – könyörgött Smith. – Miért szálljak szembe velük, ha nem segíthetek vele önnek? – Teljesen fölösleges – mondta a lány. – Később úgyis elkapnának. Hiábavaló lenne az áldozata. Adjuk fel magunkat abban a reményben, hogy rá tudjuk venni őket: eresszenek szabadon minket. Vagy Pedig azért, hogy a sötétben szökési alkalmat keressünk. – Szaladjon! – erősködött Smith. – Mert én harcolni fogok. Nem hagyhatom, hogy csak úgy elkapják önt, és még a kisujjamat sem mozdítom meg. Ha ön most megszökik, talán én is megszökhetem később. Találkozzunk a sziklafal tövénél, de ne várjon rám,
ha megtalálja a kivezető utat. Csinálja, amit mondtam. – Lafayette Smith hangja ellentmondást nem tűrően csengett. A lány engedelmesen folytatta az utat a tó felé, de aztán mégis megállt, és visszanézett. Három ember közeledett a geológushoz. Egyikük meglóbálta a husángját, Smith felé hajította, és ugyanabban a pillanatban mindhárman odarohantak. A husáng az amerikai lába elé esett. Lady Barbara látta, hogy Smith lehajol, és felveszi. De máris újabb midianiak bukkantak elő az erdőből. Amikor Smith felegyenesedett, ellenfelei megrohanták. Ő meglóbálta a husángot, és lesújtott vele annak az embernek a fejére, aki a husángot hozzávágta, s, aki előrenyújtott karral futott társai előtt, hogy megragadja őt. A férfi letaglózott baromként zuhant a földre. Lady Barbara csak nézte, milyen egyenlőtlen küzdelembe bocsátkozott Smith az ellenfeleivel: a husángot a feje felett lóbálva rohant feléjük. Oly váratlanul támadott a geológus, hogy az északiak megtorpantak, megpróbáltak kitérni előle. Egyikük túl lassú volt, s lady Barbara hallotta, hogy a koponyája megreccsent a husáng ütésétől. A futva közeledő erősítés körülvette és leteperte az amerikait. Lafayette Smith eltűnt az emberek gyűrűjében. Lady Barbara képtelen volt arra, hogy elhagyja azt az embert, aki, ha mégoly reménytelenül is, de ilyen bátran meg akarta védeni őt. Miután az északiak lefegyverezték és megkötözték az amerikait, észrevették, hogy a lány ugyanott áll, ahol addig. – Egyszerűen képtelen voltam elfutni és itt hagyni önt magyarázta Smith-nek, miközben az északiak faluja felé kísérték őket. – Azt hittem, megölik, és én semmit nem tehetek. Szörnyű volt. Nem hagyhattam magára. Lafayette Smith a lányra tekintett. – Nem hagyhatott magamra – ismételte a lány szavait.
18. A hapsi és a csaj
„Tüzér” Danny Patrick fáradt volt. Torkig volt az egésszel. Már órák óta gyalogolt, és azt hitte, hogy a nyomokat követi, de sehol nem látta társát. Megszomjazott. Gyakran nézett a tó felé. – Hogy az a... – dünnyögte. – Majd akkor folytatom a követést, ha már ittam. Olyan a szám íze, mintha hetek óta gyapotot kajálnék. Elindult a tó irányába, a délutáni napsütésben csábítóan csillogó víz felé. Ám a látvány szépsége elkerülte a figyelmét, a tóban csakis az iható vizet látta. Útja a feje felett tornyosuló sziklafalról lehullott törmelék között vezetett. Óvatosan kellett kerülgetnie a szikladarabokat. A szemét szinte egyfolytában a földre szögezte. Helyenként meg kellett kerülnie a nagyobb sziklákat, amelyek el-eltakarták előle a tájat. Egy szokatlanul nagy szikladarab került az útjába. Általában is elátkozta Afrikát, de különösen azt a szegletét, amely neki jutott ki, s eközben hirtelen a földbe gyökerezett a lába, a szeme tágra nyílt. – Juhé! – rikkantott. – Egy csaj! Egy aranyhajú, durva ruhába öltözött lány jött felé. A lány is észrevette őt, és megállt. – Ó – mondta Jezabel boldog mosollyal –, ki vagy? Mivel Jezabel midiani nyelven szólalt meg, a „tüzér” nem érthette őt. – Juhé! – mondta. – Tudtam, hogy találok valamit Afrikában. Biztos te leszel az. Szavamra, jól nézel ki. Igazán mondom, jól nézel ki. – Köszönöm – mondta Jezabel angolul –, nagyon örülök, hogy megnyertem a tetszésedet. – Juhé – füttyentett Danny –, ez angolul volt. Honnan származol? – Midianból – felelte Jezabel. – Nem hallottam róla. Mit csinálsz itt? Egyedül vagy? Hol vannak a többiek? – Lady Barbarára várok – mondta Jezabel –, és Smith-re. – Smith-re? Miféle Smith-re? – kérdezte Danny Patrick. – A gyönyörű Smith-re. – Akkor ő nem lehet az a Smith, akit én keresek – állapította meg Danny. – Mit csinál itt ez a Smith, és ki az a lady Barbara? – Ábrahám, Ábrahám fia, megölte volna lady Barbarát és Jezabelt, ha Smith nem mentett volna meg minket. Smith nagyon bátor. – Mondom, hogy ez nem az az ember, akit én keresek – szögezte le Danny. – De azt nem mondom, hogy pipogya fráter lenne. Úgy értem, senkit nem mentene meg. Az én Smith-em geológus. – Te ki vagy? – kérdezte Jezabel. – Szólíts csak Dannynek, csirke. – Nem csirkének hívnak – magyarázta édesen a lány. – Jezabel a nevem.
– Jezabel! Juhé, micsoda név! A külsőd alapján Gwendolynnak is hívhatnának. – A nevem Jezabel – biztosította Jezabel Dannyt. – Tudod, mit reméltem, hogy te ki vagy? – Nem tudom. Mondd csak, csirke, mit gondoltál? Biztos azt hitted, én vagyok Hoover elnök vagy Bivaly Bill Thompson. – Nem ismerem őket – mondta Jezabel. – Azt reméltem, te vagy a „tüzér”. – A „tüzér”? Mit tudsz a „tüzér”-ről, csirke? – Jezabel a nevem – javította ki a lány édesen Dannyt. – Rendicsek, csirke, a neved Jezabel. Tőlem akár az is lehet. Mi van ezzel a „tüzér”rel? – Mi van vele? – Ezt nyögöm én is, mi van vele? – Néha nem egészen értelek – magyarázta Jezabel. – Mintha angolul beszélnél, de nem úgy, ahogyan lady Barbara. – Nem is angol ez – biztosította nagy komolyan Jezabelt Danny –, hanem amerikai. – De nagyon hasonlít – angolra, ugye? – Ja – mondta a „tüzér”. – A különbség csak annyi, hogy mi megértjük az angolokat, de az angolok soha nem értenek meg minket. Egyszerűen kukák. – Nem, nem buták – mondta Jezabel. Lady Barbara maga is angol, és ő is éppolyan jól megért mindent, mint te. Danny a fejét vakarta. – Nem azt mondtam, hogy buták, hanem azt, hogy kukák. Ha valaki kuka, nem ért semmit. – Értem – mondta Jezabel. – De én azt nyögtem, ki okított ki erről a „tüzér” kölyökről? – Mi lenne, ha angolul mondanád? – kérdte Jezabel. – Juhé, hogy lehetne világosabban beszélni? Azt kérdeztem, ki beszélt neked a „tüzérről, és mit mondott? – Danny kezdett türelmetlen lenni. – Smith beszélt a „tüzér”-ről. Azt mondta, hogy a „tüzér” a barátja. Amikor megláttalak, azt hittem, hogy te vagy Smith barátja, aki őt keresi. – És erről mit tudsz? – kérdezte Danny. – Épp most mondtam el, hogy erről mit tudok – magyarázta a lány –, de talán nem értettél meg. Talán te is kuka vagy. – Viccelsz velem, csirke? – kérdezte Danny. – A nevem... – Jól van, jól van. Tudom, hogy hívnak. – Akkor miért nem nevezel a nevemen? Talán nem tetszik? – Jól van, csirke, izé, Jezabel. Persze, hogy tetszik. Nem is rossz nyöget, ha az ember megszokta. De hol van az öreg haver? – Mr. Havert nem ismerem. – Smith-ről beszélek. – Értem már: Haver a keresztneve Smith-nek. De hiszen Smith nem is öreg. Sőt, fiatal.
– Nos, hát, hol van? – kérdezte Danny lemondóan. – Fogságba ejtettek minket a gyönyörű északi férfiak – mesélte Jezabel –, de mi megszöktünk, elfutottunk. Különböző irányokba szaladtunk, de este találkozunk délen, a szikla tövénél. – Gyönyörű férfiak? – kérdezte a „tüzér”. – Egy tündérfalka kapta cl az öreg havert? – Nem egészen értem – mondta Jezabel. – Na, persze – morogta Danny. – De mondd csak, csirke... – A nevem... – Hagyjuk már, ahogy mondtam, maradjunk együtt, míg meg nem találjuk az öreg havert. – Szép lenne, „tüzér” uram – mondta Jezabel. Hívjál csak Dannynek, csi..., izé, Jezabel. – Igen, Danny. – Juhé, sose tudtam, hogy a Danny név ilyen frankón hangzik, míg a te szádból nem hallottam. Ne menjünk le a nagy piához? Kilóg a nyelvem a szomjúságtól. Aztán visszajöhetünk ide, a sziklákhoz, és megkereshetjük az öreg havert. – Szép lesz – sóhajtott Jezabel. – Én is szomjas vagyok. Danny, te nem is tudod, milyen boldog vagyok. – Miért? – Mert velem vagy. – Juhé, csi..., Jezabel, te aztán gyorsan dolgozol. – Nem értelek – mondta a lány ártatlanul. – Mondd el, miért tesz boldoggá, hogy velem lehetsz. – Mert biztonságban érzem magam – melletted azok után, amiket Smith mondott rólad. Mindig azt mondta, hogy megnyugtató érzés, ha te is ott vagy. – Hát így. Mindenkinek védelem kell. Nem magam miatt szeretnek. – Ez nem így van! – sikította a lány. – Szerintem te is gyönyörű vagy. – Tényleg? Figyelj rám, hugi. Lehet, hogy szexbomba vagy, de az is lehet, hogy csak egy bűzborsba, én nem tudom, de ne mondd azt, hogy gyönyörű vagyok. Tudom, hogy néz ki a képem: nem gyönyörű. Jezabel, aki csak időnként értette Danny beszédét, nem felelt. Egy ideig csendben haladtak a tó felé. Az erdő nem messze, tőlük balra volt. Fogalmuk sem volt arról, mi történt az erdőben, egyetlen hang se jutott el hozzájuk abból, ami lady Barbarával és Lafayette Smith-szel történt. A tónál szomjukat oltották. A „tüzér” azt mondta, hogy pihen egyet, mielőtt visszamennének a sziklafalhoz. – Csak azt szeretném tudni – mondta –, hogy mekkora távolságot képes megtenni az ember, mert az utóbbi két napon én már megtettem ezt a távot, oda-vissza. – Mekkora távolságot? – kérdezte Jezabel. Danny egy percig a lányon felejtette a szemét, majd megrázta a fejét. – Kétszer annyit – mondta, majd kinyújtózkodott és behunyta a szemét. – Juhé – szólalt meg újra –, nyakig benne vagyok.
– Miben? Danny nem felelt, s légzésének megváltozásából a lány megállapította, hogy elaludt. Jezabel szeme Dannyre tapadt. Időnként sóhaj szakadt fel kebeléből. Összehasonlította Dannyt Ábrámmal, Ábrahám fiával, Lafayette Smith-szel és a gyönyörű északiakkal. Az összehasonlítás nem volt kedvezőtlen Dannyre nézve. Mivel nem volt árnyék, nem menekülhettek el a nap forró sugarai elől. A hőség és a kimerültség nem maradt hatástalan Jezabelre. Elálmosodott ő is. Lefeküdt a „tüzér” közelében, kényelmesen kinyújtózkodott, és elaludt, A „tüzér” nem aludt sokáig, túl nagy volt a hőség. Amikor felébredt, felkönyökölt, és körülnézett. Tekintete a lányra esett, és egy ideig ott is maradt. Alaposan megnézte karcsú testének kecses körvonalait, dús szőke haját, finom arcát. – Jól fest a kicsike – mondta magában Danny. – Láttam már néhány csajt, de egyik se jöhet a közelébe. Biztosan szemrevaló lenne divatos párizsi rongyokban. Juhé, kicsapna a biztosíték! Hol lehet ez a Midian? Ha ott mindenki úgy néz ki, mint ő, akkor ott a helyem. Jezabel megmozdult. Danny megrázta a lány vállát. – Ideje lenne elindulni, hogy bottal üthessék a nyomunkat mondta. – Nem akarjuk lekésni az öreg havert és a nőt. Jezabel felült, és körülnézett. Jaj! – kiáltotta. – Megijesztettél! Azt hittem, valami történt. – Miért? Álmodtál valamit? – Nem. De mintha botról és ütésről beszéltél volna. – Frászt. Úgy értettem, ideje elkotródnunk innen. A lány értetlenül nézett rá. – Odébb állni. A sziklákhoz, hogy találkozzunk az öreg haverral és lady Barbarával. – Kezdem érteni – mondta Jezabel. – Rendben, Indulhatunk. Ám a sziklához érvén nyomát sem látták Smith-nek és lady Barbarának. Jezabel javaslatára lassan dél felé haladtak, arra, amerre Jezabel és az angol lány ki akart jutni a völgyből. – Danny, te, hogyan jutottál a völgybe? – kérdezte a lány. – Átkeltem a nagy hasadékon – felelte Danny. – Nyilván ugyanarról jöttél, amerről Smith is – mondta Jezabel. – Meg tudnád újra találni a hasadékot? – Persze. éppen arra megyünk. Kora délután volt, amikor Danny meglelte a hasadék bejáratát. Nem látták sem az angol lányt, sem az amerikai geológust. Zavarban voltak, nem tudták, mi lenne a leghelyesebb. – Lehet, hogy elbújtak, és megléptek, miközben mi húztuk a lóbőrt – mondta Danny. – Nem egészen értem – mondta Jezabel de lehet, hogy megtalálták a nyílást míg mi aludtunk, és elhagyták a völgyet. – Hát nem ezt mondtam én is? – kérdezte. – Nem úgy hangzott.
– Szállj le a magas lóról. – Miről? Honnan? – Juhé, hát ennek nincs sok értelme – mondta ernyedten a „tüzér”. – Inaljunk ebből a lebujból, és keressük az öreg havert meg a csajt a túloldalon. He? – De mi van akkor, ha még nem mentek ki? – Akkor vissza kell jönnünk. De biztos vagyok benne, hogy kimentek. Látod ezt a lábnyomot? És rámutatott a saját, délelőtti lábnyomára, amely a völgy felé tartott. – Kezdem kiismerni magam – mondta. Nemsokára Tarzan kölyök se lesz jobb nálam. Szeretném látni, mi van a sziklák túloldalán – mondta Jezabel. Mindig is szerettem volna. – Semmi különös – nyugtatta meg Danny a lányt. – A tájkép folytatása. Nincs egy nyamvadt hot-dog árus, vagy egy jó kis csehó. – Mik azok? – Ahol bedobhatsz valamit. – Mit, hova? – Juhé, csirke, mit gondolsz, ki vagyok én? Talán egy egyetemi professzor? Még soha nem láttam senkit, aki ennyit tudott volna kérdezni. – A nevem... – Tudom, hogy hívnak. Na, gyerünk, osonjunk keresztül ezen a lyukon. Én megyek előre. Te gyere utánam. A sziklatörmeléken való járás alaposan próbára tette a „tüzér” kitartását és türelmét, Jezabel azonban merő izgalom és várakozás volt. Egész életében arról álmodott, mi lehet a sziklafalon túli csodás világban. Népe azt mondta neki, hogy odakinn lapos pusztaság van, melyet bűn, eretnekség, romlottság, áraszt el, s ahonnan – ha túl messzire megy – leesik, és az örökkön lánggal lobogó alvilágba pottyan. Jezabel azonban kételkedett ebben. Ehelyett inkább egy olyan világot képzelt el, ahol virágok, fák és csobogó víz voltak, ahol gyönyörű emberek nevetgéltek, énekelgettek a kék égbolt alatt naphosszat. Mindezt nemsokára a saját szemével láthatja. A lehetőség nagyon felizgatta. Kijutottak a hosszú hasadék végére. Szétnéztek a hullámos dombvidéken, a távoli nagy erdőn. Jezabel eksztázisban kulcsolta össze a karját. – Danny, ez oly gyönyörű! – Mi? – kérdezte a „tüzér”. – Minden! Nem gondolod, hogy ez gyönyörű? – Errefelé te vagy az egyetlen gyönyörű dolog csi... Jezabel – mondta Danny. A lány megfordult, nagy kék szemével Danny re nézett. – Úgy véled, szép vagyok? – Ja, úgy. – Úgy véled, túlontúl szép vagyok? – Olyan nincs – mondta Danny. – De ha van, akkor te vagy az. Miért kérded?
– Lady Barbara azt mondta, túlontúl szép vagyok. A „tüzér” elgondolkozott ezen. – Lehet, hogy ebben igaza volt, csirke. – Jólesik Csirkének hívnod? – kérdezte Jezabel. – Közvetlenebb, mint a Jezabel – magyarázta Danny. – Könnyebb is megjegyezni. – Hát jó, nevezz Csirkének, ha akarod, de a nevem Jezabel. – Ez tuti – mondta Danny. – Ha elfelejteném a Jezabelt, akkor majd csirkének hívlak, hugi. A lány elnevette magát. – Mókás ember vagy, Danny. Örömedet leled abban, hogy mindent rosszul mondj. Én persze nem vágyok a húgod. – És én rohadt boldog vagyok, hogy nem. – Miért? Valami bajod van velem? Most Danny nevetett. – Sose láttam még egy ilyen csirkét. Mindig feleselsz. Viszont – tette hozzá tőle szokatlan komolysággal – van valami, amiben nem tűrök semmiféle feleselést: nagyon jó kis csirke vagy. – Nem egészen értelek. – Naná, hogy nem értesz – felelte Danny. – És most, csirke, üljünk le, és pihenjünk. Elfáradtam. – Én pedig éhes vagyok. – Sose láttam még olyan csajt, aki ne lett volna éhes. De miért kellett ezt szóba hozni? Olyan éhes vagyok, hogy kopognak a szemeim. – Smith megölt egy kecskegidát, abból ettünk – mondta Jezabel. – A maradékot becsomagolta a gida bőrébe, de azt hiszem, elveszítette, amikor megtámadtak az északiak. Bárcsak... – Juhé – kapott a fejéhez Danny – milyen tökfej vagyok! Benyúlt a zsebébe, és elővette a pár szelet nyers húst. – Egész nap magammal hordoztam, és teljesen megfeledkeztem róla közben meg itt éhezem. – Mi ez? – kérdezte Jezabel, és közelebb hajolt, hogy megtekintse a gyanús kinézésű élelmet. – Disznóhús – felelte Danny, és gallyakat, száraz füvet kezdett keresni, hogy tüzet rakjon. – Tudom, hogy hol van ebből még egy nagy adag. Azt gondoltam, hogy nem tudnám megenni, de most már biztos vagyok benne, hogy tévedtem. Még akkor is, ha a kukacokkal kellene versenyeznem. Jezabel segített neki ágakat gyűjteni. Nem volt könnyű, mert a növényzet, rendkívül gyér volt. Be kellett érniük a hegyoldalon növő üröm elszáradt ágaival, végül azonban takaros mennyiséget sikerült összeszedniük belőle. A vaddisznószeleteket átsütötték a láng fölött. Annyira elfoglalta őket a sütés, hogy észre sem vették azt a három lovast, akik egy dombtetőn álltak, tőlük egy mérföldnyire, és őket figyelték. – Tisztára olyan, mint egy háztartás – jegyezte meg a „tüzér”. – Mi az?
– Amikor egy hapsi meg a barátnője összeállnak, és maguk főznek. De ez még jobb. Nem kell mosogatni. – Mi az, hogy összeáll, Danny? – Hát, ööö – Danny elvörösödött. Élete során sok mindent mondott sok lánynak. Amiket mondott, néha még egy faarcú indiánt is pirulásra késztettek volna. Most azonban, életében talán először, Danny zavarban volt. – Hát, ööö – ismételte. – Azt jelenti, hogy megházasodik. – Vagy úgy – mondta Jezabel. Egy ideig hallgatott, és a lángok felett sistergő húst nézte. Azután felnézett Dannyre. – Azt hiszem, a háztartás élvezet. – Én is – hagyta jóvá Danny. Veled – tette hozzá kissé fátyolos hangon. Szemét a lányra emelte. Különös fények villantak fel benne. Még egyetlen lány sem látta ezeket a fényeket. – Muris kis csirke vagy – szólalt meg. – Sose láttam még ilyet. Az elhanyagolt hús leesett a kihegyezett faágról, és belepottyant a tűzbe. – Juhé! – kiáltotta Danny. – Ezt nézd meg. Kikotorta a nem túlzottan étvágygerjesztő húst a hamu és a lángok közül, és megvizsgálta. – Nem valami guszta, de jól elszórakozom vele. Megeszem, nem törődnék azzal sem, ha egy álló hétig ült volna rajta egy elefánt. – Nézd csak! – kiáltott fel Jezabel. – Emberek jönnek. Mindannyian feketék. Milyen különös állaton ülnek. Félek, Danny. A lány kiáltására Danny megfordult, és felpattant. Azonnal látta, kik az idegenek. Neki nem is voltak idegenek. – Pucoljunk innen! – kiáltotta. – Sipirc, vissza a hasadékba, irány a völgy. Lóháton nem tudnak követni. A három shifta már nagyon közel volt. Amikor látták, hogy felfedezték őket, vágtába kezdtek. Jezabel azonban tágra nyílt szemmel, riadtan állt a tűz mellett. Nem értette azokat a szavakat, melyeket a „tüzér” használt. A „pucolni”, a „sipirc” nem tartozott bele abban a szókincsbe, melyet lady Barbara Collistól felszedett. De az sem sokat számított volna, ha érti a szavak jelentését, mert Jezabelt nem olyan fából faragták, mint, aki elfut a veszély elől, társát nem hagyta volna nehéz helyzetben. A „tüzér” hátranézett, és meglátta Jezabelt. – Az isten szerelmére! Szaladj, csirke! – ripakodott a lányra. – Ezek nehéz fiúk. Ismerem őket. De ekkor már ott voltak a shifták. Megpróbálták puskatussal elintézni Dannyt, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel, nem könnyű beszerezni errefelé. Danny elugrott az élen lovagló shifta elől. Amikor az megállította és visszafordította a lovát, a „tüzér” mellé ugrott, és lerántotta őt a nyeregből. A második shifta lova megbotlott a két emberben, és ledobta a hátáról a lovasát. A „tüzér” megragadta a lóról lerepülő ember puskáját. Jezabel tágra meredt szemmel bámulta őt. Látta, hogy Danny husángként lóbálja a puskát a feje felett, és
lecsap vele a harmadik lovasra. Az elsőként lerántott ember előreszökkent, megragadta Danny lábát, és leteperte a fiút a földre. A nyeregből másodikként kirepülő ember is odarohant. Rávetette magát Dannyre. A harmadik pedig hatalmas ütést mért a fejére. Amikor Jezabel meglátta, hogy Danny lezuhan, és csúnya sebéből ömlik a vér, odarohant hozzá. A shifták azonban megragadták a lányt. Feldobták az egyik lóra, nyeregbe szálltak, és elvágtattak foglyukkal. „Tüzér” Danny Patrick mozdulatlanul, vérbe fagyva hevert a földön.
19. Elija falujában
Tarzan Ábrahám, Ábrahám fia falujához közeledett, de észrevette őt egy őr, és azonnal riasztotta a társait. Mire a majomember odaért, a házak már üresen álltak, a falu lakói a szikla barlangjaiban kerestek menedéket. Ábrahám, Ábrahám fia, a legmagasabban lévő barlangból szólította fel népét, hogy verje vissza a különös élőlény támadását. Tarzan csaknem teljes meztelensége, különös fegyverzete riadalommal töltötte el a prófétát. Amikor Tarzan a szikla elé ért, a lakosság hangosan kiáltozott és köveket gördített le a meredek lejtőn, hogy megsemmisítsék a jövevényt. A dzsungel ura felnézett az üvöltöző emberekre. Bármit érzett is, arca nem árulta el. Nyilván megvetéssel szemlélte őket, mert fogadtatásában csak félelmet és gyávaságot látott. Kizárólag kíváncsiságból látogatott a faluba, hiszen tudta, hogy Smith már nincs ott. Ő sem maradt sokáig, csupán addig, míg futólag megismerkedett a falu lakóival és kultúrájával. Egyik sem vonzotta őt különösképpen. Visszament a tópartra, és követte észak felé Smith, lady Barbara és Jezabel nyomait. Kényelmesen ballagott. A tó mellett megállt, csillapította szomját, evett a vaddisznó húsából. Aztán lepihent, miként a jóllakott vadállatok, amelyeknek semmi sem sietős. A faluban Ábrahám, Ábrahám fia hálát adott Jehovának, hogy megszabadította őket a barbártól, bár hangsúlyozta a saját érdemeit is, amelyeket nyája védelmével szerzett. Mi történt közben lady Barbarával és Lafayette Smith-szel? Elfogatásuk után már nem nyílt lehetőségük a menekülésre. Gondos őrizettel szállították őket északra, Elija, Noé fia falujába. A lány nyomott hangulatban volt. Smith szerette volna megnyugtatni, de maga sem tudta, milyen alapon. – Nem hiszem, hogy bántani akarnának minket – mondta. – Semmi mást nem követtünk el, csak megöltük az egyik kecskéjüket. Egyszerűen, azért, mert éheztünk. Megfizethetem a kecskét, bármilyen árat kérjenek érte. Így ők sem járnak rosszul, és semmit nem hozhatnak fel ellenünk. – Mivel fizet nekik? – kérdezte lady Barbara. – Van nálam pénz – mondta Smith. – És mit érnek a pénzzel? – Hogyhogy mit érnek vele? Ha akarnak, vehetnek rajta egy másik kecskét. – Ezek az emberek nem ismerik a pénzt – mondta lady Barbara. – Számukra a pénz teljesen értéktelen. – Sajnos, igaza van – ismerte be az amerikai. – Erre nem gondoltam. Akkor odaadhatom nekik a pisztolyomat.
– Hiszen már elvették! – De az enyém! – kiáltotta Smith, – Vissza kell adniuk. A lány megrázta a fejét. – Nem civilizált emberekkel állunk szemben, akiknek a tetteit a civilizáció szabályai és szokásai vezérlik. Cselekedeteikért nem felelnek a törvény előtt. Mi ehhez vagyunk hozzászokva, s talán ez tart minket a civilizáltság állapotában. – Egyszer már elszöktünk – mondta Smith. – Talán sikerül még egyszer. – Attól tartok, ez az egyetlen esélyünk. Az északiak faluja, ahová végül megérkeztek, sokkal mutatósabb volt, mint a délieké. Volt ugyan néhány faház a faluban, de több kőházat láttak. A falu tisztábbnak és gazdagabbnak tetszett. Több százan jöttek eléjük a faluból, amikor megpillantották őket. A foglyok azt tapasztalták, hogy itt nyoma sincs a déliekre jellemző degeneráltságnak és betegességnek. Éppen ellenkezőleg, az emberekről kicsattanó egészség és értelem sugárzott. Sokan még szépek is voltak. Mindenki szőke és kék szemű volt. A tények ellenére is nehezen tudták elképzelni, hogy ezek az emberek ugyanabból a vérből származnak, mint amelyikből Ábrahám, Ábrahám fia. A nők és a gyerekek egymást és a férfiakat lökdösték, hogy közelebb kerülhessenek a foglyokhoz. Szünet nélkül locsogtak és nevettek. A foglyok ruházata váltotta ki a legnagyobb csodálkozást és derültséget. Nyelvük gyakorlatilag ugyanaz volt, mint a délieké. Lady Barbara minden nehézség nélkül értetté őket. Beszélgetéseik elcsípett foszlányaiból rájött, hogy legrosszabb félelmei fognak valóra válni. A tömeg azonban nem bántalmazta őket. Látszott, hogy nem eredendően kegyetlenek, jóllehet a vallásuk és a szokásaik nyilván borzalmas sorsot írnak elő a kezükre került ellenségek számára. A faluban elkülönítették egymástól lady barát és Lafayette Smith-t. A lányt egy kunyhóba vitték, és egy fiatal lány őrizetére bízták, a férfit pedig többen őrizték egy másik házban. Lady Barbara felvigyázójának egyáltalán nem volt kellemetlen a modora, meglehetősen szép volt, és nagyon hasonlított Jezabelre. ugyanolyan sokat beszélt, mint foglyul ejtőik. – Te vagy a legkülönösebb déli, akit valaha is láttam – jegyezte meg a lány. – A férfi pedig úgy néz ki, mintha nem is déli lenne. A te hajad sem nem olyan, mint azoké, akiket megtartanak, sem nem olyan, mint azoké, akiket elpusztítanak. Pont a kettő közt. A tiédhez hasonló ruhát se láttam még. – Nem midianiak vagyunk – mondta lady Barbara. – Az lehetetlen – felelte a lány. – Midian földjén csak midianiak élnek. És nem lehet ide bejutni, sem pedig kijutni innen. Egyesek azt mondják. hogy emberek élnek a nagy sziklán túl is, mások szerint ördögök. Ha nem midiani vagy, akkor csak ördög lehetsz. Így hát csakis midiani lehetsz. – A sziklákon túli országból jöttünk – mondta lady Barbara. Szeretnénk visszamenni. – Nem hiszem, hogy Elija visszaengedne. déliek sorsában fogták osztozni.
– Miben áll ez? – A férfiakat kivégzik, mert eretnekek. A nők, ha szépek, rabszolgák lesznek. Rabszolgának lenni nem rossz. Én is rabszolga vagyok. Anyám is az volt. Déli volt. Apám fogta el őt. Nagyon szép volt szegény. A déliek megölték volna, ahogyan megölik az összes szép nőt, mielőtt gyerekük születhetne. Mi azonban másként élünk. Mi a nyomorult kinézetű gyerekeket öljük meg, fiúkat és lányokat egyaránt, valamint azokat, akik a délieket sújtó démonok áldozatai lesznek. Téged meg szoktak látogatni ezek a démonok? – Mondtam már, hogy nem vagyok midiani mondta lady Barbara. A nő a fejét csóválta. – Igaz ugyan, hogy nem úgy nézel ki, mint ők, de ha Elija elhiszi, hogy nem közülük való vagy, elvesztél. – Miért? – kérdezte lady Barbara. – Mert Elija azok közé tartozik, akiknek a hite szerint a sziklán túli világot démonok lakják. Ha nem déli vagy, akkor csakis démon lehetsz, és akkor Elija elpusztít téged is, a férfit is. Ami engem illet, szerintem ezt nem lehet tudni. Egyesek azt állítják, hogy a Midian körötti világot angyalok lakják. Te angyal vagy? Nem vagyok démon – mondta lady Barbara. – Akkor vagy déli vagy, vagy angyal. – Nem vagyok déli. – Akkor angyal vagy – vonta le a következtetést a nő – és nem esik majd nehezedre bebizonyítani. – Hogyan? – Csak egy csodát kell véghezvinned. – Ó – mondta lady Barbara. – A férfi angyal? – kérdezte a nő. – Ő amerikai. – Sosem hallottam még róluk. Ez egy fajtája az angyaloknak? – Az európaiak szerint nem. – Szerintem Elija azt fogja mondani, hogy ő déli, és el fogja pusztítani. – Miért gyűlölitek annyira a délieket? – kérdezte lady Barbara. – Eretnekek. – De hiszen mélyen vallásosak – mondta lady Barbara. – Egész nap Jehovához imádkoznak, soha nem mosolyognak. Miből gondolod, hogy eretnekek? Szerintük Pál haja fekete volt, jóllehet tudjuk. hogy szőke volt. Gonosz, istenkáromló népség. Egyszer régen, az ősidőkben, egy népet alkottunk, de sok gonosz eretnek volt közöttünk, akiknek fekete volt a haja, s, akik meg akarták ölni a szőkéket. A szőkék elmenekültek, és ide jöttek, a völgy északi végébe. Azóta az északiak megölik a fekete hajúakat, a déliek pedig a szőkéket. Szerinted Pálnak szőke haja volt? – Hát persze – mondta lady Barbara. – Ez melletted fog szólni – mondta a nő. Ekkor egy férfi érkezett a kunyhó ajtajához, és lady Barbarát szólította. – Gyere velem! Az angol lány követte a küldöncöt. őrzője utánuk ment. Elija egy nagy kőház előtt
várta őket. Körötte a falu vénjei gyülekeztek. A többi lakos félkörben álldogált. Smith Elija előtt várakozott, lady Barbarát őmellé vezették. Elija, a próféta, középkorú, nem előnytelen külsejű férfi volt. Alacsony, zömök testén hatalmas izmok duzzadtak, arcát dús szőke pofaszakáll keretezte. A többi északihoz hasonlóan, ő is egy kecskebőrből készült ruhadarabot viselt. Egyetlen dísze a Lafayette Smith-től elvett pisztoly volt, amit a nyakában lógó bőrszíjon hordott. Ez a férfi – mondta Elija lady Barbarának – nem hajlandó beszélni. Csap ugyan némi zajt, de annak semmi értelme. Miért nem beszél? – Mert ő nem érti a midianiak nyelvét – felelte az angol lány. – Az nem lehet – szögezte le Elija. – Azt mindenki érti. – Ő nem midiani – közölte lady Barbara. – Akkor viszont démon – mondta Elija. – De az is lehet, hogy angyal – vette vissza a szót lady Barbara. – Szerinte Pál szőke. Ez a megjegyzés hosszú vitát váltott ki. Olyan nagy hatással volt Elijára és az apostolokra, hogy titkos tanácskozásra visszavonultak a házba. – Mi történik itt? – kérdezte Smith, aki természetesen egyetlen szót sem értett az egészből. – Ugye, ön is úgy gondolja, hogy Pál szőke volt? – kérdezte a lány. – Azt sem tudom, miről beszél. – Azt mondtam nekik, hogy ön szilárdan hisz abban, hogy Pál szőke volt. – De miért mondta ezt? – kérdezte Smith. – Mert az északiak a szőkéket szeretik. – És ki az a Pál? – Úgy érti, ki volt az a Pál. Már nem él. – Természetesen. Sajnálattal hallom, hogy elhunyt, de ki volt – kérdezte ismét az amerikai. – Attól tartok, hogy ön nem forgatta eleget a Szentírást – mondta lady Barbara. – Szóval az apostol. De mit számít az, hogy milyen haja volt? – Egyáltalán nem számít – magyarázta lady Barbara. – Az viszont nagyon is számít, hogy ön mit állított általam, vagyis az, hogy ön szerint szőke volt. Lehet, hogy ezzel mentjük meg az életét. – De hisz ennek nincs semmi értelme! – Természetesen nincs. Mások vallása mindig értelmetlen nekünk. Ők arra is gyanakodnak, hogy ön esetleg angyal. Képzelje csak! – Na, ez már sok. Ki gyanúsított meg ezzel? – Én. Vagy legalábbis én sugalltam, és most abban reménykedem, hogy Elija ezt nem fogja kizártnak tartani. Ha így lesz, mindketten megmenekülünk, feltéve, hogy mennyei minőségében közbenjár értem. – Akkor máris megmenekült – mondta Smith –, mivel én nem tudok a nyelvükön. Ön bármilyen szavakat a számba adhat, nem kell attól tartania, hogy rajtakapják. – Hát ez már így alakult – nevetett lady Barbara. – Ha nem lenne ennyire válságos a helyzetünk, akkor még élvezném is.
– Úgy látom, ön mindenben talál élvezetet mondta csodálattal Lafayette Smith –, akár a legszorultabb helyzetben is. – Ha más nincs, fütyörészek a sötétben – mondta a lány. Jó-ideig beszélgettek, míg Elija és az apostolok visszatértére vártak. A társalgás segítette őket legyűrni a várakozás idegfeszültségét. A várakozás perceiből lassanként órák lettek. A házból beszédfoszlányok szűrődtek ki: Elija és az apostolok vitáztak odabenn. Az épület előtt a falu lakói bábeli zűrzavart keltettek, – Szeretnek beszélni – jegyezte meg Smith. – Talán észrevette az északiak sajátosságát is? – kérdezte lady Barbara. – Sokan szeretnek beszélni. – A férfiak sokkal többet locsognak, mint a nők. – Nyilván önvédelemből. – Jönnek! – kiáltotta a lány. Elija jelent meg a ház ajtajában. A nyakában díszelgő pisztolyt babrálta. Sötétedett már, mire a próféta és az apostolok kivonultak. Elija felemelte a kezét: csendet kért. Amikor megszűnt a hangzavar, megszólalt. – Jehova segítségével megbirkóztunk a hatalmas problémával. Volt, aki azt állította, hogy ez az ember délről jött, mások pedig azt mondták, hogy angyal. Sokat nyomott a latban, hogy szerinte Pálnak szőke haja volt, mert így nem lehet eretnek. Ha nem eretnek, nem lehet déli sem, mert azok – miként az egész világ tudja – mind eretnekek. Valaki azonban azzal érvelt: ha ő démon, akkor még mindig állíthatja, hogy hisz Pál szőkeségében, hogy félrevezessen minket. Hogyan is tudhatnánk az igazat? De meg kell tudnunk, nehogy tudatlanságunkban vétkezzünk Jehova angyalai ellen, s ezáltal a fejünkre hozzuk Jehova haragját. Végül azonban én, Elija, Noé fia, Pál igaz prófétája, rájöttem az igazságra. Nem angyal! Dicsfény formájában szállt rám Jehova kinyilatkoztatása: nem lehet angyal, mert nincsenek szárnyai. A falu lakói azonnal „ámen”-t és „halleluja”-t kiáltottak. Lady Barbara megdermedt. – Következésképp – folytatta Elija. – vagy délről jött, vagy démon. Bármelyik legyen is, el kell pusztítani. Lady Barbara elsápadt. Smith-hez fordult. Sápadtsága lebarnult bőre ellenére feltűnt. Ajka kissé reszketett. Lafayette Smith most vett észre először a lányon gyengeségre, női érzelmekre utaló jeleket. – Mi történt? – kérdezte Smith. – Bántani fogják? – Nem engem, hanem önt – felelte a lány. – Menekülnie kell. – De hogyan? – Nem tudom, nem tudom – kiáltotta a lány. – Csak egy lehetőség van. Meg kell szöknie. Most! Sötét van, nem számítanak rá. Csinálok majd valamit, hogy lekössem a figyelmüket. Azalatt fusson az erdőbe. Smith megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Egyedül nem megyek, csak önnel. – De kérem – könyörgött lady Barbara –, meneküljön, míg nem késő. Elija eddig az egyik apostolával beszélt. Most azonban felemelte a hangját, hogy mindenki hallhassa. – Nehogy elvétsük Jehova isteni utasításait – mondta –, Jehova kegyelmére bízzuk ezt az embert. Úgy lesz, ahogyan Jehova ítél. Ássátok meg a sírt. Ha valóban angyal, sértetlenül fog kikelni – Kérem, könyörgök, meneküljön! – sikoltotta lady Barbara. – Mit mondtak? – kérdezte Smith. – Elevenen fogják eltemetni. – És ön – kérdezte az amerikai –, önnel mi történik? – Rabszolga leszek. Néhányan – hegyes botokkal, csont- és kőszerszámokkal – máris nekiálltak kiásni a sírt Elija háza előtt. Elija és a körötte sereglő apostolok a sír elkészültére vártak. A próféta még mindig a díszével játszadozott. Azt vizsgálta, vajon mi lehet a célja, hogyan működik. Lady Barbara közben arra akarta rávenni az amerikait, hogy meneküljön, amíg lehet. A férfi azon tűnődött, milyen tervet alakítson ki. – Jöjjön velem – mondta. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hirtelen elfutunk a sziklák felé. Arrafelé kevesebben állnak. Egy figyelő szempár szemlélte az eseményeket a falun túlról, az erdő sötétjéből. Tulajdonosa mind közelebb lopakodott, s végül megállt a falu szélén lévő ház árnyékában. Smith egyszer csak megragadta lady Barbara kezét, és a falu északi része felé rohant. Oly hirtelen jött a szökési kísérlet, hogy senki sem próbálta meg feltartóztatni őket. A következő pillanatban azonban, Elija kiáltására, az egész falu üldözőbe vette őket. Közben a megfigyelő előlépett a rejtekadó ház árnyékából. Elija háza előtt megállt, s onnan nézte a szökevények üldözését. Teljesen egyedül volt, mert a falu, mintha varázslat történt volna, kiürült, még a nők és a gyerekek is csatlakoztak az üldözőkhöz. Smith gyorsan szaladt. Szorosan fogta a lány kezét. Az üldözők a nyomukban loholtak. A falu fényei már nem világították meg az utat. Előttük áthatolhatatlan volt a sötétség, a hold még nem kelt fel. Az amerikai fokozatosan balra kanyarodott, félkört akart leírni dél felé. Még mindig volt esélyük a megmenekülésre, feltéve, hogy lehagyják a közvetlenül mögöttük szaladókat, s bejutnak az erdőbe. Szorult helyzetük az átlagosnál jóval több erőt és kitartást adott nekik. A siker már-már elérhetőnek látszott, amikor egy lávamezőre értek, amit a sötétben nem láttak. Smith megbotlott, elesett, és magával rántotta lady Barbarát is. Abban a pillanatban megrohanta őket az élen futó midiani. Az amerikai kiszabadította magát és fölállt. Üldözője ismét meg akarta őt ragadni, de Smith keményen állon vágta, és a földre terítette. Így sem tettek szert jelentős előnyre, mert szinte azonnal leteperte őket a számbeli
fölényben lévő ellenség. Ismét fogságba estek, jóllehet Smith vadul harcolt, jobbrabalra rugdosott, míg le nem fogták. Az elcsüggedt foglyokat visszavitték a faluba. Elszállt az utolsó reményük is. A midianiak ismét összegyűltek a sír körül, hogy tanúi lehessenek az áldozat megkínzásának. Az amerikait a gödör szélére vezették, s két megtermett alak lefogta. Elija hangosan imádkozott, a többiek pedig letérdeltek, s időnként hangos „ámen”-ben és „halleluja”ban törtek ki. Hosszú imája végeztével a próféta szünetet tartott. Nyilvánvaló volt, hogy valami zavarja. A nyakában bőrszíjon lógó pisztoly volt az. Nem tudja, mire szolgál a tárgy, s erre most el fogja pusztítani az egyetlen embert, aki tudja. Elija számára a pisztoly a legkülönösebb dolog volt, ami valaha is a kezébe került. Végtelenül kíváncsi volt, mi lehet a tárgy. Lehet, gondolta, hogy valamilyen talizmán, amivel el lehet hárítani a Gonoszt. De az is lehet, hogy egy démon vagy varázsló bűbájos eszköze, s a Gonoszt hozza a fejére. Erre a gondolatra gyorsan levette a nyakából a pisztolyt, de azért még a kezében tartotta. – Mi ez? – kérdezte lady Barbarához fordulva. – Fegyver – mondta a lány. Vigyázz vele, különben megölsz valakit. – Hogyan öl? – kérdezte Elija. – Mit mond? – kérdezte Smith, – Azt kérdezi, hogy, hogyan öl a pisztoly – felelte a lány. Ragyogó ötlete támadt, az amerikainak. – Mondja meg neki, hogy adja ide nekem, én majd megmutatom. De, amikor lady Barbara lefordította Smith ajánlatát, Elija vonakodott átadni a fegyvert. – Még a végén engem öl meg vele – mondta ravaszul. – Nem adja oda – tolmácsolta a lány Smith-nek. – Fél, hogy megöli. – Igaza van – mondta Smith. – Mondd meg neki – szólt Elija, hogy magyarázza el nekem, hogyan lehet ölni vele. – Ismételje el az utasításaimat – válaszolta Smith, miután lady Barbara lefordította a próféta kérését. – Mondja meg neki, hogy markolja meg a pisztolyt. Amikor lady Barbara ezt is lefordította, és Elija jobb kézzel megfogta a fegyver markolatát, Smith így folytatta: – Tegye a mutatóujját a ravaszra, de figyelmeztesse, hogy ne húzza meg. Elija követte Smith utasításait. – Most pedig – mondta Smith –, magyarázza meg neki, hogy azért, hogy láthassa a fegyver működését, az egyik szeméhez kell emelnie a fegyver torkolatát, és bele kell néznie a csőbe. – Nem látok semmit – tiltakozott Elija, amikor végrehajtotta lady Barbara utasításait. – Teljesen sötét van a kis lyukban. – Azt mondja, hogy túl sötét van a csőben, s nem lát semmit – ismételte el lady Barbara.
– Magyarázza meg neki: ha meghúzza a ravaszt, kivilágosodik a cső. – De hiszen ez gyilkosság! – kiáltott fel a lány. – A háború áldozatokkal jár – jelentette ki Smith. – Mi pedig elmenekülhetünk a zűrzavarban. Lady Barbara megacélozta a szívét. – Azért nem látsz semmit, mert nem nyomtad meg a mutatóujjad alatt lévő kis fémdarabot – magyarázta Elijának. – Mi történik akkor? – kérdezte a próféta. – Kivilágosodik a kis lyuk. Elija ismét a szeméhez emelte a fegyver torkolatát. Meghúzta a ravaszt. A fegyver dörrenése szétszaggatta a falu figyelő lakosainak várakozó csendjét. Elija, Noé fia, arcra borult. Lady Barbara odaugrott Smith-hez, aki megpróbálta kitépni magát őreinek szorításából. Az őrök, bár megdöbbentette őket az esemény, nem engedték el őt, bármennyire küzdött. Egy pillanatig döbbent csend volt a faluban, majd pokoli ricsaj támadt. Az emberek rájöttek, hogy prófétájukat megölte a gonosz varázsló bűbája. Bosszúvágyuk azonban azonnal lelohadt. Észrevettek egy különös alakot, aki Elija házából bukkant elő. A furcsa ember lehajolt, elvette a pisztolyt a halott kezéből, és az őreivel küzdő férfi mellé ugrott. Soha, senki se látott még ilyen embert, egy ilyen óriást. Zilált, fekete haja volt, vad, áthatolhatatlan szürke szemétől megborzongtak. Ágyékkötőjét leszámítva meztelen volt. Napbarnított bőre alatt olyan hatalmas izmok domborodtak, amilyeneket még soha nem láttak. Mikor a jövevény az amerikai mellé ugrott, az egyik őr, látván, hogy megkísérli kiszabadítani. a foglyot, meglóbálta husángját, hogy lesújtson a felé közeledő különös emberre. A másik őr pedig megpróbálta elrángatni az amerikait a helyszínről. Lafayette Smith először fel sem ismerte Tarzant, s bár nem tudta, hogy az idegen ki akarja őt szabadítani, azt érzékelte, hogy a jövevény a midianiak ellensége. Smith megpróbált ellenállni az őr rángatásainak. Egy másik midiani lady Barbarát ragadta meg és el akarta vinni, mert a falu lakói úgy vélték, hogy az óriás a foglyok barátja, s ki akarja őket szabadítani. Lafayette Smith-nek sikerült kiszabadítania magát őrének szorításából, és rögtön a lány segítségére sietett. Egyetlen ütéssel leterítette a lányt rángató midianit. Közben Tarzan célba vette a pisztollyal azt az őrt, aki a husángot lóbálta. A második lövés dörrenése, a földre zuhanó társuk látványa döbbenettel töltötte el a midianiakat. Hátrahőköltek, s magukra hagyták az idegeneket. – Gyorsan! – szólt Tarzan Smith-nek. – fussanak el, mielőtt magukhoz térnek a meglepetésükből. Én majd követem önöket. Arra menjenek – tette hozzá, dél felé mutatva. Lafayette Smith és lady Barbara Collis elfutott a faluból, Tarzan pedig a kis pisztolyt egyfolytában felcsillantva a rémült midianiaknak, lassan követte őket. A midianiaknak,
hogy látták két társukat elhullani a mágikus fegyvertől, eszük ágában sem volt közelebb menni. Tarzan, miután már nem fenyegette az a veszély, hogy megdobják egy husánggal, megfordult, és hatalmas ugrásokkal szegődött Lafayette Smith és lady Barbara Collis nyomába.
20. Ötből hármat
Jezabelt megriasztotta foglyul ejtőinek fekete arca és a különös, eddig sosem látott állatok, de félelménél is nagyobb volt a bánata. Folyvást arra gondolt, hogy elszökik, és visszamegy a „tüzér”-hez, bár azt hitte, hogy meghalt a fejére kapott rettenetes ütéstől. Vadul küzdött, hogy kiszabadíthassa magát a mögötte ülő ember szorításából, de a férfi nagyon erős volt. Nem volt könnyű visszatartani Jezabelt, de azért egy pillanatnyi lehetősége sem adódott a szökésre. Kísérletei annyira felingerelték az őrt, hogy a férfi megütötte őt. Jezabelnek rá kellett jönnie, hogy hiábavalóan küzd. Várnia kell, míg csellel végre nem hajthatja azt, amit erővel képtelen megcsinálni. A rabszolga-kereskedő faluja közel volt ahhoz a helyhez, ahol a lányt elfogták. Rövidesen belovagoltak a falu kapuján. Az új, gyönyörű fogoly megérkezését üdvözlő kiáltások Capietrót és Sztabucsot is kicsalogatták a házuk küszöbére. – Vajon hoztak mit ezek a fekete ördögök? – kiáltotta Capietro. – Mintha egy fiatal nő lenne – mondta, Sztabucs. – Tényleg – mondta Capietro, mikor a shifták a ház közelébe értek foglyukkal. – Kaptunk társaságot, Sztabucs. Hoztatok mit, gyerekek? – kérdezte a három férfit. – Meglehet, egy főnök váltságdíját – felelte az egyik fekete. – Hol rá találtatok? – Nem messze a falutól, amikor visszatérőben voltunk az őrjáratból. Egy férfi volt vele. Az, aki a majomemberrel együtt menekült el. – Hol ő van? Hoztátok őt is ide miért nem? – kérdezte Capietro. – Harcolni kezdett, kénytelen voltunk megölni. – Jól van – mondta Capietro. – lány kétszer annyit ér, mint ő, sok szempontból. Gyerünk lányom, emeld fel a fejed, mutasd meg nekünk a szép kis arcodat. Mozgás, nem kell félni. Ha jó kislány leszel, Dominic Capietro bácsi is rendes lesz hozzád. – Lehet, hogy nem tud olaszul – mondta Sztabucs. – Van Igazad, barátom, beszélek pompásan majd angolul vele. Jezabel Sztabucsra nézett, amikor meghallotta, hogy olyan nyelven szólal meg, amelyet ő is ért. Lehet, gondolta, hogy ez az ember barátságosan fog viselkedni. De mikor meglátta a férfi arcát, ismét elszorult a szíve. – Micsoda szépség – füttyentett az orosz. – Szerettél bele gyorsan, barátom – jegyezte meg Capietro. – Veszed te őt? – Mennyit kérsz érte? – Barátok nem alkudozhatnak – mondta az olasz. – Várj csak, már tudom. Gyere, kislány – s ezzel karjánál fogva bevezette a lányt á házba. Sztabucs is követte őket. – Miért hoztak ide? – kérdezte Jezabel. – Semmit nem tettem önöknek. Hadd menjek vissza Dannyhez. Megsebesült. – Ő halt meg – mondta Capietro. – De, aggódj
ne, én kicsikém. Lesz egy helyett két barátod. Hamarosan felejted te őt el. Nők felejtenek gyorsan. – Soha nem felejtem el őt – sírta el magát Jezabel. – Vissza akarok menni hozzá. Lehet, hogy nem halt meg. Kitépte magát Capietro kezéből, és zokogott. Sztabucs falánk szemmel méregette a lányt. Jezabel fiatalsága, szépsége felébresztette benne az ördögöt. Megesküdött magában, hogy a lány az Övé lesz. – Ne sírj! – mondta kedvesen. – a barátod vagyok. Minden rendben lesz. Sztabucs hangja új reményt öntött Jezabelbe. Hálásan nézett Sztabucsra. – Ha a barátom – mondta –, akkor vigyen el innen, vigyen vissza Dannyhez. – Mindjárt – mondta Sztabucs Jezabelnek, majd Capietro felé fordult. – Mennyi? . – Nem adhatom el őt én jó barátomnak – felelte az olasz. – igyunk egyet, közben mondom el én tervemet. A két férfi meghúzta a padlón álló üveget. – Ülj le – mondta Capietro Jezabelnek és a koszos szőnyegre mutatott. Azután vászonzsákjában turkált, és kivett belőle egy pakli mocskos kártyát. – Legyél leülve, barátom – mondta Sztabucsnak. – Igyunk még egyet, közben hallgathatod én tervemet meg. Sztabucs meghúzta az üveget, azután a kezébe törölte az ajkát. – Fogunk játszani – mondta Capietro a kártyát keverve. – Aki nyer, lesz a lány azé. – Erre. igyunk! – mondta Sztabucs. – Öt leosztás, aki hármat nyer, viheti. – Igyunk mi áldomást! – kiáltotta az olasz. Hármat ötből! Az első leosztást Sztabucs nyerte. Jezabel nem értette a papír fecnik jelentőségét, csak azt sejtette homályosan, hogy valamiképpen azok döntik el majd az Ő sorsát. Remélte, hogy a fiatalabb férfi fog nyerni, de csak azért, mert ő azt mondta, hogy a barátja. Lehet, hogy sikerül rávenni, hogy vigye vissza Dannyhez Azon gondolkodott, vajon milyen víz lehet abban az üvegben, amelyikből ittak, mert észrevette, hogy hatására a viselkedésük megváltozott. Sokkal hangosabban beszéltek, és különös szavakat kiáltottak, amikor a kártyákat a földre csapták. Az egyik dühbe gurult, a másik zabolátlanul nevetett. A lány azt is megfigyelte, hogy mikor még kevesebbet ittak, nem imbolyogtak és nem dülöngéltek. A második és a harmadik leosztást Capietro nyerte meg. Sztabucs dühöngött, majd elcsendesedett. Minden erejével a játékra koncentrált. Mikor a negyedik leosztást megkapta, csaknem kijózanodott. – Lesz ő enyém! – kiáltotta Capietro, mi kor a kezében lévő kártyákra nézett. – Soha! – hörögte az orosz. – Akarsz ezzel mondani mit? – Én nyerem a következő két játékot. Az olasz hangosan nevetett. – Ez jó! Igyunk rá! A szájához emelte az üveget, aztán átnyújtotta Sztabucsnak. – Nem iszom – mondta gorombán az orosz, és félrelökte az üveget. – Nini! A barátom ideges. Fél, hogy fog veszíteni, és iszik nem. Sapristi! Nekem
ugyan mindegy. Lesz enyém a brandy is, a lány is. – Gyerünk! – csattant fel Sztabucs. – Akarsz te veszteni ilyen gyorsan? – csipkelődött Capietro. – Nyerni! – javította ki Sztabucs, s valóban nyert is. Most az olasz szidta a szerencséjét. Kiosztották újra a kártyákat, a játékosok felvették lapjaikat. – Ez lesz az utolsó – mondta Sztabucs. – Nyertünk mindketten kétszer – felelte Capietro. – Igyunk a győztesre, bár szeretnék nem tósztot is mondani magamra. Volt valami csúf felhang abban, ahogyan az olasz nevetgélt. Csendben folytatták a játékot. A kártyák egymás után hullottak a szőnyegre. A lány némán nézte őket. Érzékelte, bár nem értette a helyzet feszültségét. Szegény kis Jezabel nem értette, mire megy ki a játék. Capietro hirtelen diadalittas kiáltással pattant fel. – Győztem! – rikoltotta. – Igyál, barátom, a szerencsémre! Az orosz morcosan ivott – ezúttal alaposan meghúzta az üveget. Szemében baljós fény villant, mikor visszaadta az üveget Capietrónak. Leon Sztabucs nem szeretett veszíteni. Az olasz kiürítette az üveget, és eldobta. Jezabelhez fordult. Lehajolt, felemelte a lányt a földről. – Gyere, kedvesem – mondta az italtól rekedt hangon. – Csókolj meg. Jezabel hátralépett, de az olasz durván magához rántotta, és megpróbálta a lány ajkát a sajátjához húzni. – Hagyd békén szegény lányt – morogta Sztabucs. – Nem látod, hogy fél tőled? – Nyertem el azért? – kérdezte Capietro. – Azért, hogy békén hagyjam? Üsd bele az orrodat ne. – De beleütöm – mondta Sztabucs. vedd le róla a kezed! Az orosz előbbre lépett, és Jezabelre tette a kezét. – Igazság szerint ő az enyém. – Érted ezt, hogy? – Csaltál. Láttam, hogy csaltál az utolsó játszmában. – Hazudsz! – kiáltotta Capietro, és Sztabucs felé ütött. Az orosz elhajolt az ütés elől, aztán közelebb lépett. Mindketten részegek voltak, és dülöngéltek. Nagyon kellett vigyázniuk, hogy el ne essenek. Birkózás közben néhány ütés célba talált, de ez csak arra volt jó, hogy dühöngeni kezdjenek, s kissé kijózanodjanak. A párbaj komolyra fordult, már egymás torkát keresték. Jezabel tágra meredt szemmel, ijedten figyelte őket. Nem volt könnyű kitérnie előlük, viaskodásuk betöltötte az egész házat. Figyelmüket annyira lekötötte a küzdelem, hogy a lány könnyedén elszökhetett volna, ha nem félt volna jobban a kinti feketéktől, mint ezektől a fehérektől. Sztabucs többször elvette a jobb kezét Capietro torkáról. Valamit kitapogatott a
kabátja alatt. Végül megtalálta: egy vékony tőrt. Capietro nem vette észre. A ház közepén álltak. Karjuk egymás köré fonódott, mintha megállapodtak volna, hogy pihennek egyet. Vadul ziháltak az erőfeszítéstől, egyik sem tett szert érdemi előnyre. Az orosz keze lassan felcsúszott ellenfele hátán. Jezabel észrevette, s rémület tükröződött a szemében. Sok embert látott már meghalni, de a halál mindig rettenettel töltötte el. Látta, hogy az orosz kitapogat egy pontot ellenfele hátán a hüvelykujjával. s azt is, hogy megfordítja a kezét, s oda helyezi a tőrt, ahol az imént a hüvelykujja volt. Sztabucs arcára mosoly ült ki, amikor belenyomta a tőrt Capietróba. Az olasz megmerevedett, felkiáltott, majd meghalt. A gyilkos megállt a földre zuhant áldozat teteme fölött. Az ajkán mosoly, a szeme a lányon. Ám hirtelen lefagyott arcáról a mosoly. A gyilkos ravasz agyába újabb gondolat hasított. Tekintete Jezabel arcáról a bejáratra vándorolt. Az ajtón egy mocskos lepedő volt. A férfi megfeledkezett a brigantik hordájáról, akik egykor főnöküknek nevezték a földön heverő hullát. Most azonban eszébe jutottak, és ettől megrémült. Nem kellett sokat gondolkoznia azon, milyen sorsra jut, ha felfedezik tettét. – Megölte! – kiáltott fel ijedt hangon a lány. Hallgass! – dörrent rá Sztabucs. – Te is meg akarsz halni? Megölnek, ha felfedezik a hullát! – Nem én öltem meg – tiltakozott Jezabel. – Akkor is megölnek. Azután, hogy... Ezek vadállatok. Lehajolt, megragadta a hulla bokáit, és a ház sarkába húzta. Ruhával és szőnyegekkel takarta be. – Most pedig maradj csöndben, míg vissza nem jövök – mondta Jezabelnek. Ha riasztod őket, nem adok esélyt nekik, én tekerem ki a nyakadat. A ház sötét sarkában turkált egy ideig, azután egy revolvert, egy puskát és egy övet vett elő. Az övet felcsatolta a derekára. A puskát az ajtó mellé támasztotta. – Készülj fel az indulásra, mire visszajövök – mondta Jezabelnek, majd felemelte az ajtónyílást takaró lepedőt, és távozott. Oda sietett, ahol a csapat lovai legelésztek. Néhány fekete lebzselt az állatok körül. – Ki felel a lovakért? – kérdezte, de egyik fekete sem beszélt angolul. Megpróbálta jelbeszéddel közölni velük, hogy nyergeljenek fel neki két lovat, de a feketék csak a fejüket rázták. Ha értették is őt – s nyilván értették –, nem voltak hajlandók engedelmeskedni neki. Egy közeli házból előbújt egy tört angolsággal beszélő fekete. Sztabucs minden nehézség nélkül megértette vele, hogy két lovat akar felnyergeltetni. Ő azonban többet akart tudni. – Capietro akarja a lovakat? – Igen, ő – felelte Sztabucs. – Engem küldött értük. Capietro rosszul van. Túl sokat ivott. – Sztabucs nevetett, a fekete pedig mintha megértette volna. – Megy ki veled? – kérdezte.
Sztabucs habozott. Akár meg is mondhatja, mindenki látja majd, hogy a lánnyal együtt indul el. – A lány – mondta. A fekete szeme összeszűkült. – Mondja neked főnök? – Igen, a lány szerint a fehér nem halt meg. A főnök elküld minket, hogy keressük meg. – Megy valaki veletek? – Nem. A lány fél tőlük. Senki se jöjjön. A fekete megértően biccentett, és szólt, hogy nyergeljenek fel két lovat. – Halt fehér meg – mondta közben Sztabucsnak. – Meglátjuk – vonta meg a vállát Sztabucs, s elindult a lovakkal a ház felé, ahol Jezabel várt rá. A fekete elkísérte őt. Sztabucs megriadt. Mi lesz, ha látni akarja Capietrót? A férfi kinyitotta a revolvertáskát. De attól félt, hogy a lövés a többieket is oda fogja vonzani a házhoz. Szó sem lehet lövésről. Másképpen kell elintéznie a dolgot. Megállt. A fekete is. – Ne gyere a házhoz – közölte Sztabucs. – Miért menjek ne? – kérdezte. A lány fél. Ha meglát, azt fogja hinni, hogy becsapjuk, és nem mutatja meg, hol van a társa. Megígértük neki, hogy nem jönnek feketék. velünk. A fekete habozott. Azután vállat vont, és visszafordult. – Jó – mondta. – Mondd meg nekik, hogy nyissák ki a kaput – kiáltott utána Sztabucs. Az ajtóhoz érve beszólt a lánynak. – Készen vagyunk – mondta. – Kifelé jövet hozd a puskát! A lány nem tudta, mi az, hogy puska, így hát Sztabucsnak kellett bemenni érte. Jezabel ijedten nézett – a lovakra. Megrémült a gondolatára is, hogy egyedül kell felülnie az egyik állat hátára. – Nem tudom megtenni – mondta Sztabucsnak. – Meg kell tenned, különben meghalsz – súgta Sztabucs. – Majd én vezetem a lovadat, Gyorsan! Sztabucs felemelte a lányt a nyeregbe, megmutatta neki, hogyan kell a kengyellel és a zablával bánni. Egy kötelet vetett a lány lovának nyakába, aztán felszállt a sajátjára, és ki vezette a lovakat a kapun. Távozásukat vagy ötven gyilkos nézte végig. A hegyek felé vették útjukat. A lenyugvó nap hosszú árnyékot vetett már eléjük. Leszállt az este, s leple alatt hirtelen irányt változtattak.
21. Az ébredés
A „tüzér” Danny Patrick kinyitotta a szemét, s felnézett Afrika kék egére. Kezdett magához térni, s azt érezte, hogy rettenetesen fáj a feje. Meg akarta tapogatni a feje búbját, de, ahogy a kezére nézett, elcsodálkozott. Véres volt. – Juhé – motyogta. – Kicsináltak. Megpróbált visszaemlékezni, hogyan is történt. – Láttam, hogy gyűrik magukat, de, hogy csináltak ki? Hol voltam? – Gondolatai Chicagóban jártak, nem értette a helyzetet. Homályosan felrémlett benne, hogy elszökött onnan, de akkor hogyhogy „kicsinálták”. Nem értette. Kissé elfordította a fejét. Hatalmas hegyek emelkedtek a közelében. Lassan, fájdalmasan felült, és körülnézett. Kezdett emlékezni. – A tábor keresése közben biztosan leestem a hegyekről – tűnődött. Óvatosan fölállt. Megkönnyebbülten tapasztalta, nem, hogy ne sebesült meg súlyosan, legalábbis a keze és a lába sértetlen volt. – A fejem sose számított. Juhé, azért fáj. Egyetlen egy dolog ösztökélte: meg kell találnia a tábort. Az öreg haver aggódni fog, ha nem tér vissza. Hol van Obambi? – Talán ő is leesett? – dünnyögte, és körülnézett. Obambit azonban nem látta. A tábor felkeresésére indult. Hiábavalóan. Először északnyugatnak tartott, s mind távolabb került a tábortól. Tongani, a babuin, észrevette őt a szikláról, ahol őrt állt, és riadóztatta a többieket. Danny először arra lett figyelmes, hogy egy csapat ugató majom közeledik felé, Látta, hogy időről időre megállnak, és fejüket a földre teszik. Ütődött majmok gondolta. Amikor már vagy százan voltak, Danny rájött, hogy hatalmas állkapcsuk és éles karmuk veszélyes lehet, ezért elfordult délnyugatra. A tonganik követték őt egy darabig, de mert látták, hogy nem akarja bántani őket, békén hagyták, és folytatták az evést, Danny pedig megkönnyebbült sóhajjal továbbment. Egy sziklahasadékban talált vizet. Éhes volt és szomjas. Ugyanannál a medencénél ivott, ahol Tarzan megölte a vaddisznót. Amennyire tudta, lemosta a vért a fejéről és az arcáról. Azután folytatta céltalan kóborlását. Délkeletnek tartott, mind magasabbra jutott a hegyoldalon, s végül az elhagyott tábor felé haladt. A véletlen és a tonganik igazították útba. Csakhamar ismerős helyre ért. Megállt, körülnézett. Megpróbálta feleleveníteni az emlékeit, mert érezte, hogy. valami nincs rendben. – Biztos, hogy hazavágott az a durung jegyezte meg félhangosan. – Juhé, ez meg mi? Valami mocorgott a magas fűben. Merően figyelt, s máris meglátta Sita, a párduc fejét a fű között. A jelenet valahogy ismerős volt.
– Megvan! – kiáltott a „tüzér”. – Itt szunyókáltunk tegnap azzal a Tarzan kölyökkel. Arra is emlékezett, hogyan kergette el Tarzan a párducot, hogyan „blöffölt”. Nem tudta, vajon neki is sikerül-e ugyanaz. – Juhé, milyen harapós egy párduc! Fogadok, hogy rohadt kedvedben vagy. És az a Tarzan kölyök csak morgott egyet, feléd rohant, te meg elinaltál. Akkor se hiszem, ha látom. Mért nem mész már a fenébe, te bunkó?! Még a végén összetojom magam. Lehajolt, felvett egy szikladarabot, és a párduchoz vágta. – Na, tűnés végre! A nagymacska megfordult, nagyot ugrott és eltűnt. A magas fű hullámzott, amerre visszavonult. – Na, ehhez mit szólsz? – rikoltotta Danny. – Megcsináltam! Juhé, ezek az oroszlánok nem is olyan nehéz fiúk. Ismét az éhség lett rajta úrrá. Hirtelen eszébe jutott, hogyan csillapíthatná. – Vajon képes vagyok rá? – tűnődött, s közben lázasan keresgélt a földön. Végül talált egy megfelelő szikladarabot, amivel elkotorta a földet a környezetéből kissé kiemelkedő halomról. – Vajon meg tudom csinálni? Hamarosan előkerültek a vaddisznó maradványai, amelyeket Tarzan rejtett el arra az esetre, ha visszatérnek ide. A. „tüzér” levágott a zsebkésével néhány szeletet, aztán visszakaparta a földet az állatra. Tüzet gyújtott, és kissé megsütötte a húst. Az elkészült „csemegétől” normális körülmények között undorral fordult volna el, de a körülmények most távolról sem voltak normálisak. Danny kiéhezett farkasként falta fel a félig sületlen, félig szénné égett húst. Lassan kezdtek kirajzolódni az agyában az elmúlt események. Azt már biztosan tudta, hogy ugyanitt evett Tarzannal. Onnantól kezdve azonban semmire nem emlékezett, csak arra, hogy nemrégiben tért eszméletre. Meg volt róla győződve, hogy visszatalál a táborba a rabszolga-kereskedő faluja fölötti helyről, onnan, ahol Obambival ebédelt. Elindult hát arrafelé. Meg is találta a helyet. A szikla szélére osont. Lepihent, mert nagyon fáradt volt, de közben szemmel tartotta a brigantikat. – Tetves durungok – morogta magában. – Lenne – csak itt az írógépem, majd én rendet csinálnék odalenn. Látta, hogy Sztabucs a házból a lovakhoz megy, ott a feketékkel beszél, aztán két felnyergelt lóval visszatér a házhoz. – Még nem tudja a hapsi – dünnyögte –, de kinéz neki valami. Egyszer kinyírom, akkor is, ha ezzel nekem is lőttek. Juhé, egy csaj! Sztabucs ekkor hívta ki a lányt a házból. Hirtelen különös dolog zajlott le a „tüzér” Danny Patrick – agyában. Mintha valaki kinyitotta – volna az elsötétítő táblákat, és beáradt volna a verőfény. Mindenre emlékezett. Abban a pillanatban, hogy meglátta Jezabelt, kitisztult a feje. Nehezen tudta megállni, hogy ne kiáltsa oda a lánynak, hogy ő is ott van. Az elővigyázatosság azonban befogta a száját. Csendben feküdt, és figyelt. Sztabucs és Jezabel kilovagolt a kapun.
Felállt, és a szikla peremén észak felé futott, párhuzamosan a lovasokkal. Mindjárt besötétedik. Bárcsak szemmel tudná tartani őket, és kiderülne, hogy merre mennek. Danny megfeledkezett a kimerültségről, csak futott a leszálló éjszakában. Homályosan látta a lovakat. Egy darabig a szikla felé tartottak, majd elvágtattak északnyugatra, a nagy erdő felé. A „tüzér” – mit sem törődve életével és végtagjai épségével – utánuk botorkált, időnként elvágódott a morzsalékos sziklán. Az apróbb kövek sortűzként vágódtak a mélybe. – El kell kapni őket, el kell kapni őket ismételgette magában. – Szegény csirke, szegény kis csirke! Ha elkapom őket, isten engem úgy segéljen, szétrúgom a fejét annak a... Ha bármi baja esik szegény kis csirkének. Kitartóan bóklászott az éjszakában. El-elesett, de mindannyiszor felpattant, és folytatta az eszeveszett, reménytelen kutatást az aranyhajú Jezabel után, aki csupán néhány órája lépett be az életébe, de olyan mély nyomot hagyott a szívében, hogy onnan már soha többé nem lehet kitörölni. Erre ő is rájött, miközben vakon tapogatózott előre az ismeretlenbe. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy továbbmenjen, noha, soha nem tapasztalt kimerültség szállta meg. – Juhé – motyogta –, csúnyán beleestem ebbe a csirkébe.
22. Az elhagyatott forrásnál
Leszállt az este. Tarzan, a majomember kivezette lady Barbara Collist és Lafayette Smith-t a midianiak völgyéből, s nem vette észre Jezabel és a „tüzér” nyomait. Két társának ereje fogytán volt, de Tarzan folytatta az utat az éjszakába. Korábbi tervét tartotta szem előtt. Tudta, hogy még két fehér, Jezabel és Danny Patrick hiányzik. Szerette volna biztonságba helyezni lady Barbarát és Lafayette Smith-t, hogy megkereshesse a másik két embert. Lady Barbara és Smith számára végtelennek tűnt az út, mégsem panaszkodtak, mert a majomember feltárta előttük az erőltetett, menet célját, s ők is aggódtak barátaik életéért. Smith, tőle telhetően segített a lánynak, de már ő is erősen elfáradt. Segített a lánynak, bár néha sokkal szívesebben visszatartotta volna. Lady Barbara végül megbotlott és elesett. Az élen haladó Tarzan meghallotta a zajt, visszafordult, és látta, hogy Smith hiába próbálja felemelni a lányt. A majomembernek ez jelezte először, hogy társai erejük legvégső határán vannak, hiszen még egyikük sem panaszkodott. A karjaiba vette a lányt, s vitte. Smith így megszabadult a lányért érzett aggodalomtól, és gépiesen követte Tarzant. Az utóbbi három – nap megpróbáltatásai után Smith állapotán nemigen lehet csodálkozni. Smith, akárcsak lady Barbara, csodálta a majomember erejét és kitartását. A saját gyengeségéhez mérve szinte hihetetlennek tetszett, annak ellenére, hogy személyesen tapasztalta. – Mindjárt megérkezünk – mondta Tarzan. Kitalálta, hogy Smith-nek bátorításra van szüksége. – Biztos abban, hogy a vadász, akiről beszélt, nem költöztette valahová máshová a táborát? – kérdezte lady Barbara. – Tegnapelőtt még ott volt – felelte a majomember. – Azt hiszem ma este is ott találjuk. – Befogad minket? – kérdezte Smith. – Természetesen, pontosan ugyanúgy, ahogyan hasonló körülmények között ön is ezt tenné, ha valakinek segítségre lenne szüksége – felelte a dzsungel. ura. – Angol – tette hozzá, mintha ez a tény már önmagában is eloszlathatna minden kételyt. Sűrű erdőbe értek, rég kitaposott vadcsapáson jártak. Pislákoló fény villant előttük. – Ez már a tábor lesz! – kiáltott föl lady Barbara. – Igen – felelte Tarzan, s máris kiáltott egyet a helyi dialektusban. Valaki válaszolt, s a majomember megállt a tábor szélénél, a vadak elriasztására gyújtott tüzek előtt. Szót váltott az őrt álló askarikkal, majd közelebb ment, és letette lady Barbarát. – Megmondtam nekik, hogy ne zavarják bwanájukat – magyarázta. – Van egy másik sátor is, lady Barbara beköltözhet oda. A vezető majd elintézi, hogy Smith feje fölé is kerüljön fedél. Itt teljes biztonságban vannak. A feketék azt mondják, hogy bwanájuk
lord Passmore. A lord gondoskodni fog arról, hogy eljussanak a vasúthoz. Közben én megpróbálom előkeríteni a barátaikat. Ezzel a majomember megfordult, és máris beleolvadt a sötét éjszakába. Még köszönetet sem mondhattak neki. – Nézze csak, eltűnt – kiáltotta lady Barbara. – Azt hittem, reggelig itt marad – mondta Smith. – Bizonyára ő is elfáradt. – Fáradhatatlannak látszik – felelte lady Barbara. – Ha létezik felsőbbrendű ember, akkor az ő. – Jöjjön – szólt a fekete vezető. – Erre van a sátra. A fiúk már készítik bwana fekhelyét is. – Jó éjszakát, uram! – mondta lady Barbara. – Remélem, jól fog aludni. – Jó éjszakát, lady Barbara! – búcsúzott el Lafayette Smith is. Remélem, valamikor felébredünk. Míg ők a rég várt pihenésre készültek, Sztabucs és Jezabel a sötétben lovagoltak. Sztabucs megzavarodott, és eltévedt. Hajnaltájt megálltak az erdő szélénél. Egész éjjel nagy köröket írtak le. Sztabucs kimerült. Jezabel kicsit jobban volt, hiszen neki – fiatalságának és egészségének köszönhetően – voltak tartalék energiái, Sztabucs viszont már rég elfecsérelte az Ilyesmit. – Aludnom kell – mondta az orosz, és leszállt a nyeregből. Jezabelnek sem kellett kétszer mondani, hogy leszállhat a nyeregből, mert tagjai elmerevedtek és sajogtak a szokatlan testtartástól. Sztabucs bevitte a lovakat az erdőbe, és kikötötte őket egy fához. Azután elnyúlt a földön, s szinte azonnal elaludt. Jezabel csendben üldögélt, hallgatta a férfi ritmikus légzését. Most lehetne elszökni – gondolta. Halkan felállt. Milyen sötét van! Talán jobb lenne megvárni, amíg elég világos lesz. Abban biztos volt, hogy a férfi nem fog egyhamar felébredni, mert nyilvánvalóan nagyon fáradt. Ismét leült, a dzsungel neszeire f ülep. A zajok megriasztották. Igen, várnia kell. Ha világosodik, eloldozza a lovakat. Az egyikre felül, a másikat pedig vezeti, hogy a férfi ne tudja üldözőbe venni. A percek lassan teltek. Az ég világosodni kezdett keleten, a távoli hegyek felett. A lovak nyugtalankodtak. A lány észrevette, hogy a fülüket hegyezik, a dzsungel mélyét fürkészik, és reszketnek. A bozótból hirtelen reccsenés hallatszott. A lovak felhorkantak, hátrarántották a fejüket. Köteleik elszakadtak. A zaj felébresztette Sztabucsot. Éppen akkor ült fel, mikor á riadt állatok elvágtattak. A következő pillanatban a menekülő lovakat üldöző oroszlán szökellt el mellettük. Sztabucs puskával a kezében ugrott talpra. – Te jó ég! – kiáltotta. – Itt nem lehet aludni! A szökési alkalom elúszott.
A nap felbukkant a hegyek felett. Hamarosan lóra szállnak az üldözőik. Nekik viszont nem maradt, más, csak a gyaloglás. Sztabucs tisztában volt vele, hogy nem lophatja a napot. De valamit kell enniük, különben nem lesz erejük gyalogolni. Csak a puskájára számíthatott. – Mássz fel, kicsikém, a fára – mondta Jezabelnek. – Ott biztonságban leszel, míg én elmegyek és lövök valamit reggelire. Vigyázz, s ha azt látod, hogy visszatér az oroszlán, kiálts, és figyelmeztess. Én bemegyek az erdőbe, keresek valamilyen vadat. Jezabel felmászott a fára, Sztabucs pedig, elindult reggelit vadászni. A lány figyelt, remélte, hogy az oroszlán visszatér, mert elhatározta, hogy ebben az esetben nem fogja figyelmeztetni Sztabucsot. Félt tőle, mert az orosz különös dolgokat mondott neki a hosszú éjszakai lovaglás alatt. Nagy részét nem is értette, de, amit megértett, az éppen elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, milyen rossz ember. Az oroszlán azonban nem tért vissza. Jezabel elaludt, s kis híján leesett a fáról. Az erdőben vadászó Sztabucs egy kis forrásra bukkant, nem messze attól a helytől, ahol Jezabelt hagyta. Elbújt a bokrok mögé, és arra várt, hogy egye állat inni jöjjön a vízhez. Nem kellett sokáig várnia. Hirtelen megjelent egy élőlény a forrás másik oldalán. Oly csendesen érkezett, hogy az orosz nem gondolta volna, hogy egy mérföldes körzetben bármi-bárki tartózkodik. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy a váratlanul felbukkanó élőlény ember volt. Sztabucs szeme összeszűkült. ő volt az! Az az ember, aki. miatt Moszkvából ide jött. Kegyes volt hozzá a sorsa. Betöltheti a küldetését anélkül, hogy kockára kellene tennie a saját életét, s azután is elmenekülhet a lánnyal. Méghozzá, micsoda lánnyal! Sztabucs még sosem látott hozzá hasonló szépséget. S most ez a nő az övé lesz! Az övé kell, hogy legyen! Először azonban el kell végeznie a feladatát. Milyen kellemes feladat! Felemelte a puskáját. Célzott. Tarzan megállt, és a fejét oldalra fordította. A bokor miatt, amely mögött Sztabucs rejtőzött, Tarzan nem láthatta ellensége fegyverének csövét, s ráadásul másfelé nézett. Az orosz észrevette, hogy remeg. Átkozta magát. Túlzottan ideges volt. Megfeszítette izmait, hogy a fegyvert rezzenéstelenül irányíthassa a célra. A célgömb kis köröket írt le, ahelyett hogy egyenesen a kitűnő célpontot nyújtó domború mellkasra mutatott volna. Tüzelnie kell. Az az ember nem marad így örökké! Ez a gondolat sürgette Sztabucsot, s, amint a majomember alakja ismét feltűnt a célgömbben, az orosz meghúzta a ravaszt. A lövés zajára Jezabel szeme felnyílt. – Visszatért az oroszlán – mondta magában –, de az is lehet, hogy élelmet talált a férfi. Ha az oroszlán volt, remélem, elvétette. A fegyver elsülésének pillanatában a célpont felugrott a levegőbe, megragadott egy ágat, és eltűnt a lombok között. Sztabucs elvétette a majomembert. Lazítania kellett volna, s nem megfeszítenie az izmait.
Az orosz megriadt. Úgy érezte magát, mint a halálraítélt a bitófa alatt, hurokkal a nyakában. Megfordult, és elfutott. Ravaszsága azt diktálta neki, hogy jobb, ha nem megy vissza a lányhoz. Á lány már elveszett, menekülés közben csak a terhére lenne. S a meneküléstől függött az élete. Így hát dél felé futott. Futás közben kifulladt. Hirtelen fájdalom hasított a karjába, s egyidejűleg egy nyílvessző tollas végét látta lebegni maga mellett. A nyílvessző átfúrta az alkarját, a hegye a másik oldalon állt ki belőle. A félelemtől félőrült Sztabucs gyorsított. Végzete valahol a feje fölött volt, de ő nem láthatta, nem hallhatta. Mintha egy halk szárnyú gyilkos szellem üldözné. Ismét eltalálta egy nyílvessző, mélyen belefúródott másik karján az izomba. Sztabucs a fájdalomtól és a félelemtől visítva megállt. Térdre esett, könyörgésre emelte fel a kezét. – Könyörülj rajtam, könyörülj rajtam – kiáltott eltorzult hangon. – Soha nem bántottalak. Ha megkönyörülsz rajtam... Nyílvessző ütötte át az orosz torkát. Sztabucs sikított, megragadta a nyílvesszőt, és arcra borult. A fán kucorgó Jezabel tisztán hallotta Sztabucs sikolyát. Megborzongott. – Elkapta az oroszlán – suttogta. Gonosz volt. Jehova akarta így. Tarzan könnyedén leugrott a fáról, és óvatosan a haldoklóhoz közeledett. A kínjában és félelmében vonagló Sztabucs oldalra fordult. Látta, hogy a majomember lövésre kész nyilával hozzá közeledik. A haldokló férfi a revolvere után nyúlt, hogy bevégezze a feladatát, amiért Idejött a távolból, s amelyért az életét adta. Éppen csak megérintette a fegyvere markolatát, de a dzsungel ura máris újabb nyílvesszőt lőtt ki. A vessző mélyen fúródott Sztabucs mellébe, s átütötte szívét. A férfi hang nélkül esett össze. A következű pillanatban a hím majom hátborzongatóan vad diadalüvöltése verte fel a dzsungel csendjét. Még el sem ült a rémületes kiáltás visszhangja, amikor Jezabel lecsusszant a földre, s riadtan menekült. Nem tudta, hogy hová, milyen sorsra vezetik száguldó lábai. Egyetlen gondolat töltötte el: menekülni az elhagyatott hely borzalmai elől.
23. Fogságban
A napfelkelte a „tüzér”-t az erdő közelében találta. Éjjel egyáltalán nem, hallotta a férfi a lovakat. Most, hogy kivilágosodott s messzire elláthatott, a tájat fürkészte, Sztabucs és Jezabel nyomait kereste, mindhiába. – Juhé – motyogta –, ennek nincs értelme. Pihennem kell. Szegény kis csirke! Bárcsak tudnám, hová vitte az a patkány! De nem tudom, s pihennem kell. Szemügyre vette az erdőt. – Jó kis búvóhelynek látszik. Leteszem itt magam, hunyok egyet. Juhé, de kivagyok. Felfigyelt egy tőle pár mérföldre, északra vágtató valamire. Megállt, jobban odanézett, s látta, hogy két ló száguld ki az erdőből, és őrülten robog a dombok felé, a nyomukban pedig egy oroszlán. – Juhé! – kiáltotta a „tüzér”. – Ezek nyilván az ő lovaik. Mi van, ha az oroszlán elkapta a csirkét? Azonnal feledte fáradtságát, s rohanni kezdett észak felé. De nem tudott sokáig gyorsan szaladni, hamarosan ismét lassítania kellett. Agyát gyanúk és balsejtelmek gyötörték. Közben az oroszlán abbahagyta a lovak üldözését, és északkeletre indult a lejtőn. A „tüzér” megörült, hogy a ragadozó elmegy, elsősorban nem a saját biztonsága miatt, hanem Jezabel miatt, akit – érvelt Danny – lehet, hogy mégsem ölt meg az oroszán. Elképzelhető, gondolta, hogy a lánynak volt ideje felmászni egy fára. Ám ha nem, biztosan megölte az oroszlán. Keveset tudott az oroszlánokról. Ő is, mint a legtöbb ember, azt hitte, hogy az oroszlánok mindent, mindenkit megölnek, akiket balsorsuk eléjük vet – kivéve, ha elijesztik őket, mint ahogyan ő riasztotta meg a párducot. Az persze igaz, gondolta, hogy Jezabel aligha tud elijeszteni egy oroszlánt. A lehető leggyorsabban az erdő széléhez ment. Távolról egy lövést hallott. Sztabucs akkor sütötte el a fegyvert Tarzanra. A „tüzér” megpróbálta gyorsabbra fogni lépteit. Ugyancsak sok minden történt ott, ahol Jezabel van, nem lehet lebzselni. De a fáradtságtól nem tudott jobban sietni. Pár perc múlva az orosz gyötrődésének hangjai jutottak a fülébe, s Danny ismét gyorsított. Azután felhangzott a majomember hátborzongató kiáltása, amelyet – ki tudja miért – nem ismert fel Danny, bár már kétszer is hallhatta. Talán a távolság és az erdő tompította és torzította. Tovább botorkált, időnként futni is megpróbált. Mértéktelenül igénybe vett izmai azonban nem bírták az iramot, a futásról le kellett mondania, mert már botladozott! – Tök kripli lettem – dünnyögte –, egy nyamvadt tökfej! Valaki meglóg a csirkémmel, én meg járni sem tudok. Juhé, pipogya egy alak vagyok. Bevánszorgott az erdőbe, nehogy észrevehesse őt Sztabucs – ha még él –, mialatt elmegy oda, ahonnan a lovak kirohantak.
Megtorpant. Valami felé csörtetett a bozótban. Eszébe jutott az oroszlán. Elővette a zsebkését. Elbújt egy bokor mögé, de nem kellett sokáig várnia: csakhamar felbukkant a zaj okozója. Jezabel! – kiáltott fel, és a lány elé ugrott. Hangja reszketett az izgalomtól. A lány torkából ideges kiáltás szakadt fel, de aztán felismerte Dannyt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Túlfeszített idegei elpattantak, leroskadt a földre, és hisztérikus zokogásban tört ki. A „tüzér” a lányhoz ment volna, azonban megbotlott, a térde összecsuklott, és nem messze Jezabeltől ő is a földre huppant. Ekkor különös dolog történt. Könnyek szöktek „tüzér” Danny Patrick szemébe. Arcra borult, és ő is zokogni kezdett. Pár percig mindketten a földön hevertek. Előbb Jezabel lélekjelenléte tért vissza. Felült, és megszólalt. – Ó, Danny! Megsebesültél? A fejed! Ne halj meg, Danny! Danny erőt vett magán. Szemét az ingujjába törölte. – Nem halok meg – mondta –, bár úgy lenne helyes. Valakinek le kéne csapnia ezt a nagy, síró tuskót. – Ez azért van, mert megsebesültél – nyugtatta a férfit Jezabel. – Á, dehogy. Már korábban megsebesültem, de, amióta anyám meghalt, sose bömböltem, mint egy taknyos kölyök. Egyszerűen kirobbant belőlem, amikor megláttalak és rájöttem, hogy nem esett bántódásod. Kiszállt a szufla belőlem, valahogy így – csettintett ujjaival. – Tudod tette hozzá –, azt hiszem, nagyon csíplek, csirke. – Én is téged – mondta Jezabel Dannynek. – Belevaló srác vagy. – Bealvadó frász? Az meg mi? – Ne is törődj vele, angolul van, te pedig nem érted az angolt. Danny közelebb kúszott a lányhoz, és megfogta a kezét. – Juhé – mondta –, már azt gondoltam, többé nem látlak. Mondd csak – fakadt ki hirtelen –, bántott az a patkány? – Arra a férfira gondolsz, aki elhozott a feketék falujából? – Igen. – Nem, nem bántott. Miután megölte a barátját, egész éjjel lovagoltunk. Attól félt, hogy kézre kerítik a feketék. – Mi lett vele? Hogy szöktél el tőle? Jezabel mindent elmondott, de a mindkettőjük által hallott különös hangokra nem találtak magyarázatot, s eltűnődtek rajta, nem Sztabucs halálát jelentették-e. – Nem lenne jó, ha ismét előkerülne mondta Danny. – Valahogy erőre kellene kapnom. – Pihenned kell – mondta Jezabel. – Tudom, mit csinálunk – mondta Danny. – Lefekszünk, s itt maradunk, amíg ki nem pihenjük magunkat egy kicsit. Azután visszamegyünk a hegyre, ahol van víz és ennivaló. A kaja nem túl jó, de a semminél sokkal jobb. Juhé, a zsebemben is van egy kevés. Csak meg kell enni.
Ezzel elővette a zsebéből a félig elégett, piszkos disznóhúst, és gyászos képpel szemlélgette. – Mi ez? – kérdezte Jezabel. – Disznóhús – magyarázta Danny. – Ugye nem túl étvágygerjesztő? Az íze sem jobb a látványánál. De meg lehet enni, s most erre van szükségünk. Rajta! A hússzeletek egy részét átnyújtotta Jezabelnek. – Csukd be a szemedet, tartsd vissza a lélegzetedet, s akkor nem is olyan szörnyű. Gondolj arra, hogy a menzán vagy. Jezabel elmosolyodott, elvette a húst Dannytól. – Különös nyelv az amerikai. – Miért? – Gyakran nagyon emlékeztet az angolra, s mégsem értem. – Mert nem szoktál hozzá. De kiokítalak, ha akarod. Akarod? – Juhé. – Gyorsan tanulsz – mondta elismerően Danny Patrick. Lehevertek az erdőben. Egyre melegebb lett, s közben ők sok mindent megbeszéltek. Jezabel elmondta Midian történetét, mesélt a gyerekkoráról, lady Barbara eseménydús megérkezéséről, s arról, hogy az milyen hatással volt az életére. Danny Chicagóról beszélt, de sok dologról nem tett említést. Olyasmikről, amiket – életében először – szégyellni kezdett. Nem is értette, miért szégyelli. Miközben beszélgettek, Tarzan, a majomember a keresésükre indult. A hegyek felé vette az útját. A hasadék nyílásánál akarta kezdeni a nyomozást. Ha ott nem akad a nyomukra, akkor még mindig a völgyben vannak. Ha viszont megtalálja, akkor addig követi, míg rájuk nem bukkan. Napfelkeltekor száz shifta lovagolt ki a falu kapuján. Felfedezték Capietro tetemét, s rájöttek, hogy az orosz becsapta őket, és elmenekült, miután megölte a főnöküket. El akarták kapni a lányt, hogy váltságdíjat szerezzenek érte, s meg akarták ölni Sztabucsot. Nem kellett messzire lovagolniuk, amikor találkoztak a faluba visszavágtató két lóval. Azonnal felismerték őket. Mivel megtudták, hogy Sztabucs és a lány gyalog mentek tovább, úgy vélték, hogy könnyen kézre kerítik őket. A dombokat völgyek és kanyonok tagolták. A lovasok gyakran nem láthattak messzire. Egy ideig egy kanyon mentén haladtak lefelé, amelyből ők sem láttak ki, de őket sem lehetett észrevenni. Vezetőjük azután magasabbra irányította őket. Mikor a vezető felért a gerincre, meglátott egy embert, aki az erdő felől közeledett. Tarzan szeme is megakadt a shiftán. Azonnal oldalirányba fordult, és vágtába kezdett. Azzal tisztában volt, hogy amennyiben a magányos lovas egy nagyobb csapat brigantit jelent, nem szállhat szembe velük. Vadállati ösztöne olyan terep felé irányította, ahol némi előnyt szerezhet: a szikladarabokkal tarkított vidék felé indult, ahová lovak nem követhetik. A shifták vezetője rákiáltott a többiekre, majd vágtára fogta a lovát, hogy keresztezze a majomember útját. A rikoltozó vad horda szorosan a nyomában haladt. Tarzan felmérte, hegy nem juthat el a sziklákhoz, de továbbra is egyenletesen,
fáradhatatlanul futott, hogy minél közelebb legyen a céljához, amikor rátámadnak. Lehet, hogy távol tudja tartani őket, amíg elér a sziklákhoz, viszont semmiképpen sem akarta feladni magát anélkül, hogy minden lehetőséget meg ne ragadjon. A shifták vad rikoltozással közelítettek Bő ruházatuk lobogott a szélben, puskájukat a fejük felett rázták. A főnökük lovagolt az élen. A majomember hátra-hátranézett, s, amikor a főnök a közelébe került, megállt, megfordult, és egy nyílvesszőt röpített ellensége felé. A következő pillanatban már ismét menekült. A nyílvessző mélyen a főnök mellébe hatolt. A briganti sikítva zuhant le a nyeregből. A többiek egy pillanatra megtorpantak, de csak egy pillanatra. Egyetlen egy, kezdetleges fegyverrel rendelkező emberrel kellett megküzdeniük, akinek nem volt sok esélye a puskával, lóháton őt üldözőkkel szemben. A shifták bőszen kiáltoztak, fenyegetőztek, és újra vágtára késztették lovaikat. Tarzannak azonban sikerült növelnie az előnyét, s a sziklás terep már nem volt messze. Üldözői félkör alakzatra oszolva robogtak utána. Körül akarták venni, hogy így vágják el az útját, mivel a stratégiáját azonnal kitalálták, hogy meglátták, merre veszi az irányt. Egy másik lovas merészkedett a közelébe, s Tarzan újabb nyilat lőtt ki. Az ellenfél halálos sebbel esett le a nyeregből, s utána puskaropogás kísérőzenéje mellett folytatta Tarzan a menekülést. Nemsokára azonban ismét meg kellett állnia, mert a lovasok körülfogták, és elvágták visszavonulási lehetőségét. Lövedékek zúgtak el mellette, s verték fel a port. Ez azonban nem nagyon zavarta, mert a kóbor rablók köztudomásúlag csapnivalóan céloztak ősrégi puskáikkal, mivel a lőszer hiánya miatt nem nagyon gyakorolhattak. Egyre közelebb nyomultak hozzá. Vadul köröztek körötte, minden oldalról lövöldöztek rá. Szinte lehetetlen volt eltéveszteni, mégis eltévesztették. Igaz viszont, hogy golyóikkal eltalálták saját társaikat. Végül valaki, aki a halott főnök helyébe lépett, felszólította őket, hogy hagyják abba a tüzelést. Tarzan ismét a sziklás terep felé fordult, s nyílvesszőivel próbált utat nyitni magának a lovasok közt. Jóllehet minden egyes nyílvessző célba talált, egyre szorosabban zárult össze körötte a rikoltozó horda. Mire ellőtte az utolsó nyílvesszőt is, vadul köröző ellenségei között állt. A hangzavarból kihallatszott az új főnök metsző kiáltása: – Ne öljétek meg! Tarzan, a majomember, királyi váltságdíjat fog hozni nekünk. Hirtelen egy óriási fekete Tarzan hátára ugrott a lováról. A dzsungel ura megragadta ellenfelét, és visszadobta a többiek közé. Még közelebb nyomultak, s többen is rávetették magukat a nyeregből, s a megvadult lovak patái közé teperték. Az életéért és szabadságáért küzdő majomember szembeszállt az egyre növekvő túlerővel, mivel újabb és újabb feketék ugrottak le a nyeregből. A majomembernek egyszer sikerült talpra állnia, s leráznia magáról ellenfeleit, de azok megragadták a lábát, és ismét ledöntötték. Hurkot vetettek a csuklójára és a bokájára, így sikerült megfékezniük. Miután megkötözték, többen szidalmazni és ütlegelni kezdték, bár sokan a földön maradtak, egyesek örökre. A shifták elfogták Tarzant, de sokba került ez nekik.
Végül körülvették a gazdátlanul maradt lovakat, elvették a halottak fegyvereit, lőszerét és minden olyan értékét, amire szemet vetettek. Tarzant nyeregbe emelték, és szorosan megkötözték. Négy ember vitte őt és az elhullott. feketék lovait a faluba, míg a többiek folytatták Jezabel és Sztabucs felkutatását.
24. A hosszú éjszaka
Magasan járt már a nap, amikor lady Barbara a hosszú, zavartalan alvás után kilépett sátra Egy mosolygó, csinos fekete fiú futott felé, s jelentette: – Mindjárt kész a reggeli. Lord Passmore sajnál, de kellett vadászni menni. A lány megkérdezte tőle, hogy hol van Lafayette Smith, s azt a választ kapta, hogy ő is most kelt fel. Nemsokára oda is ment hozzá a férfi, s együtt reggeliztek. – Ha itt lenne Jezabel és az ön barátja – sóhajtott föl lady Barbara –, nagyon boldog lennék. Imádkozom, hogy Tarzan megtalálja őket. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni őket – felelte Smith –, bár aggódom Jezabel miatt. Danny tud vigyázni magára. – Nem gondolja, hogy mennyei dolog ismét így étkezni? – kérdezte a lány. – Tudjae, hogy hónapokig semmi olyasmit nem ettem, ami valamelyest is emlékeztetett volna a mi civilizált ételeinkre? Lord Passmore szerencsés, hogy ilyen szakácsot vett fel. Nekem nem volt ilyen szerencsém. – Észrevette, milyen jóképűek ezek az emberek? – kérdezte Smith, – Hozzájuk képest az én szafarim negyedrangú, sápatag, álomkóros napszámosokból áll. – Van még valami más is, ami nagyon feltűnő – mondta lady Barbara. – Mi az? – Nem hordanak egyetlen egy, európaiak által levetett holmit sem. A ruhájuk egyszerű és tiszta. Azt elismerem, hogy nem kimondottan finom az öltözékük, mégis méltóságot kölcsönöz nekik. Ezzel szemben az európai ruházat nevetségessé tenné őket. – Igaza van – mondta Smith. Én nem is értem, hogy nekem miért nem ilyen a szafarim. – Lord Passmore nyilván tapasztalt vadász és Afrika-utazó. Amatőr nem is remélheti, hogy ilyen embereket találjon. – Ha túl sok időt töltök el itt, majd nem szívesen megyek vissza a saját táboromba – állapította meg Smith. – De, persze, vissza kell mennem. Erről jut eszembe: még egy kellemetlenséggel szembe kell néznem. – Mivel? – kérdezte lady Barbara. – Azzal, hogy nem láthatom önt. – Smith nyílt válasza megerősítette sajnálkozásának őszinteségét. A lány is elhallgatott egy percre. Mintha a kijelentés olyan húrokat pendített volna meg benne, amelyek megszólalása váratlanul érte. – Igen, sajnos így van – jegyezte meg –, nem látjuk már egymást. De nem örökké. Biztos vagyok benne, hogy meglátogat majd Londonban. Milyen furcsa: csak két napja ismerjük egymást, s máris régi barátok vagyunk. Persze lehet, hogy ön nem így látja. De tudja, olyan sokáig nem találkoztam senkivel a saját világomból, hogy, amikor maga váratlanul felbukkant, úgy éreztem, mintha a bátyám lenne.
– Én is ugyanezt éreztem – mondta Smith – mintha mindig is ismertem volna, és... és mintha soha többé nem tudnék ön nélkül élni. Az utolsó szavaknál kissé elpirult. A lány felnézett rá, elmosolyodott. Mosolya megértést tükrözött. – Kedves öntől, hogy ezt mondja – felelte. – Ez már szinte úgy hangzott, mint egy vallomás – tette hozzá vidám, kedves nevetéssel. Smith átnyúlt az asztal fölött, kezét a lány kezére tette. – Annak is szántam – mondta –, bár nem vagyok a szavak embere. – Ne komolytalankodjunk – kérlelte a lány –, hiszen még alig ismerjük egymást. – Mindig is ismertelek – felelte Smith –, már a földtörténeti ókor hajnala előtt is, mikor együtt voltunk amőbák. – Rossz híremet költöd – kiáltott nevetve lady Barbara – mert biztos vagyok benne, hogy akkoriban még nem léteztek gardedámok. Nagyon remélem, hogy amőbaként nem helytelenkedtél. Ugye, nem csókoltál meg? – Az amőbáknak, sajnos, nincs szájuk –, mondta Smith. – Mi azonban, sok millió éves fejlődés eredményeképpen, pótolhatjuk ezt a hiányt. – Legyünk ismét amőbák – javasolta lady Barbara. – Nem! – mondta Smith. – Akkor nem tudom elmondani, hogy sz..., hogy én téged az... – hangja elfúlt, arca elvörösödött. – Kérlek, ne mondd ki – kiáltott fel lady Barbara. – Oly jó barátok vagyunk, ne rontsd el. – Elrontanám? – Nem tudom. Lehet. Félek. – Egyszer majd kimondhatom? – Talán, egyszer, majd. Beszélgetésüket távoli fegyverropogás szakította félbe. A feketék közül sokan azonnal talpra ugrottak, s mindannyian meredten figyelték a fegyveresek rejtélyes összecsapásának hangjait. A férfi és a lány hallották, hogy a feketék vezetője valamilyen afrikai dialektusban tárgyal a többiekkel. Viselkedésében nyoma sem volt izgatottságnak. Halkan, de érthetően beszélt. A férfiak a sátraikba mentek, s a következő pillanatban a békés tábor átalakult. Minden férfi fegyvert ragadott. Mint valami varázsütésre, a feketék kezében modern puska és lőszertartó heveder jelent meg. Tollas, fehér fejdíszt öltöttek, s befestették az arcukat harci színekkel. Smith odament a vezetőhöz. – Mi történt? – kérdezte. – Baj van? – Nem tudom, bwana – felelte a fekete. – Mindenesetre mi felkészülünk. – Valami veszély fenyeget minket? – kérdezősködött. tovább Smith. A vezető kihúzta magát. – Hát mi talán nem vagyunk itt? – kérdezte. Jezabel és a „tüzér” a távoli forrás és az elásott vaddisznó felé tartottak. Felfelé
mentek egy hasadékban, a hegyekbe vezető kis kanyonhoz. Lassan vonszolták magukat. Végtelenül elgyötörtek és fáradtak voltak. A „tüzér” feje sajgott. Mégis boldogan araszoltak előre, kéz a kézben, az élelem és a víz reményében. – Juhé, csirke – mondta Danny. Különös világ ez. Gondold csak el, ha nem találkozom. a hajón a barátommal, akkor mi ketten soha nem ismertük volna meg egymást. Minden akkor kezdődött. Danny semmit nem tudott az epheszoszi Angustusról. – Eldugtam magamnak néhány lepedőt. Ha kijutunk ebből a zűrből, elmegyünk valahová, ahol senki nem ismer engem, és új életet kezdek. Nyitok egy szervizt vagy egy vendéglőt. Lakásunk lesz. Juhé, csodás lesz megmutogatni neked a dolgokat. Nem is tudod, mi mindent nem ismersz. Mozi, vonat, hajó. Juhé, te semmit sem láttál még, és senki más nem mutathat meg neked semmit, csak én. – Igen, Danny – mondta Jezabel, és megszorította a férfi kezét. – Piszok jó lesz. Ekkor azonban fegyverropogás állította meg őket. – Mi volt ez? – kérdezte Jezabel. – A Bálint-napi mészárlásra emlékeztet – mondta Danny –, de azt hiszem, lövöldöznek a nehéz fiúk a faluból. Legjobb, ha elbújunk. A bokrok felé húzta Jezabelt. Lefeküdtek, és hallgatták a lövéseket meg a kiáltozást. Onnan jött, ahol Tarzan egymaga száz rablóval szemben harcolt az életéért és szabadságáért. Idővel elült a csatazaj. De csakhamar vágtató paták zaja hallatszott és egyre erősödött. Danny és Jezabel összehúzták magukat a tökéletlen fedezékben. A shifták nyaktörő vágtában szelték át a hasadékot. Sokan elsüvítettek mellettük, ám az egyikük, a többiektől lemaradt lovas mégis felfedezte őket. Kiáltására felfigyeltek társai, és továbbadták a hírt, végül eljutott az új főnökhöz is. Az egész csapat visszafordult, hogy megtudják, mit fedezett fel társuk. Szegény „tüzér”! Szegény Jezabel! Boldogságuk nem tartott sokáig. Újbóli elfogatásuk megszégyenítően könnyen ment végbe. Két útonálló kísérte vissza az összetört és elcsüggedt foglyokat a faluba. Kezüket, lábukat összekötötték, majd étlen-szomjan belökték őket Capietro egykori házába. A földön felhalmozott koszos szőnyegekre és ruhákra fektették őket. Mellettük hevert az olasz teteme, amit a feketék még nem távolítottak el, mert a gyilkos után siettek. A hulla a hátán feküdt, szeme a mennyezetre meredt. Danny Patrick hangulata még sosem volt ilyen nyomott. Pontosan ugyanaz okozta elkeseredettségét, ami a Jezabellel való találkozása utáni kurta közjáték idején oly hihetetlenül boldoggá tette. Reménytelennek látta a helyzetet. A két fehér halála után félő volt, hogy nem tud megállapodni ezekkel a tudatlan feketékkel a váltságdíj összegében. Pedig minden pénzt megadott volna Jezabel és önmaga szabadulásáért. – Elúszott a szerviz, a vendéglő, a lakás – mondta gyászos képpel. – Hová? – kérdezte Jezabel. – Füstbe mentek – tette hozzá Danny a jobb érthetőség kedvéért. – Együtt vagyunk – mondta az aranyhajú lány. – Amíg így van, nem törődöm azzal,
mi hová úszik. – Kedves tőled, csirke, hogy ezt mondod, de nem sokat tehetek, mert össze vagyok kötözve, mint egy karácsonyi ajándék. Baromi jó ágyat vetettek nekem: olyan érzés, mintha egy kályhacsőre fektettek volna. – Közelebb gurult Jezabelhez. – Na, így már jobb. Kíváncsi lennék, mi nyomta a hátam. – Lehet, hogy eljön a barátod, és elvisz minket innen – reménykedett Jezabel. – Ki? Smith? És mivel szabadít ki minket? Talán azzal az aranyos kis játékpisztolyával? – A másik emberre gondoltam, arra, akiről beszéltél. – A Tarzan gyerekre? Ha tudná, hogy itt vagyunk, besétálna, félkézzel elpáholná ezeket a durungokat. Az egész gengszterbandát fenékbe rugdosná. Juhé, bárcsak itt lenne! Ő aztán nem kisfiú! Tarzan a falu egy másik házában hevert. Keze-lába ugyanúgy meg volt kötözve, mint a „tüzér”-é, s ő maga is éppoly tehetetlennek látszott. A majomember kifacsarodva, ide-oda mozogva, már munkába vette a csuklóját rögzítő szíjakat. Az óriás termetű fogoly egész nap kitartóan azon mesterkedett, hogy kiszabadítsa magát. A szíjak erősek voltak és szorosan fogták, de érezte, hogy fokozatosan lazulnak. Estefelé az új főnök visszatért a Sztabucs felkutatására szerveződött csapattal. Az oroszt nem találták meg, de az őrszemek felfedezték lord Passmore táborát. Azt tervezgették, hogyan támadják meg a tábort hajnalban. Annyira nem mentek közel, hogy felmérhessék, hány felfegyverzett feketével állnak szemben, de lady Barbarát és Lafayette Smith-t észrevették. Abban biztosak voltak, hogy csak két fehér van a táborban, ezért nem késlekedtek a rajtaütéssel. Már vissza akartak menni Abesszíniába. – Megöljük a fehér foglyunkat – mondta a főnök –, a két lányt és Tarzant pedig magunkkal visszük. Tarzanért nagy váltságdíjat kapunk, a lányokért meg szép összegre számíthatunk. – Miért nem tartjuk meg magunknak a lányokat? – érdeklődött az egyik harcos. – Eladjuk őket – szögezte le a főnök. – Ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljunk? – kérdezte az imént megszólaló. – Nem te vagy a főnök. – De nem ám! – dörmögte egy marcona külsejű alak, aki mellette guggolt. Az önjelölt főnök pillanatokon belül mint valami, macska, rávetette magát az először megszólalóra. Kard villant a tűz fényében, majd iszonyatos erővel sújtott le az áldozat koponyájára. – Hogy ki vagyok én? – kérdezte a gyilkos, s véres pengéjét a leterített ember ruhájába törölgette. – A főnök vagyok! Végigmérte a mogorva. ábrázatokat. – Van még valaki, aki szerint nem én vagyok a főnök? Senki sem tiltakozott. Ntale lett a shifták új főnöke. A házban étlen-szomjan, megkötözve heverő, majomember fáradhatatlanul rángatta magát ide-oda. Patakokban folyt róla a víz, de nem hiába. A kezét lassanként kibújtatta
a szíjból. Szabad volt. Legalábbis a keze, de már csak pillanatok kérdése volt, hogy a bokáját is kiszabadítsa. Végül felállt, és az ajtóhoz lépett. Látta, hogy shifták a tűz körül guggolnak. A rabszolgák vacsorát főztek. A cölöpfal közel volt Tarzanhoz. Vajon meglátják, hogy átmászik a falon? De mit számít az? Messze jár, mire észhez térnek. Eldördülhet néhány lövés, de hát nem lőttek már eddig is rá? Egyszer sem találták el. Kilépett a szabadba. Ugyanakkor lépett ki a szemközti házból egy tagbaszakadt fekete. Azonnal meglátta őt. Kiáltott egy nagyot, és máris rávetette magát a szökni készülő fogolyra. A riasztásra felpattantak a shifták és odarohantak. Jezabel és Danny hallotta a mozgolódást, de nem tudták mire vélni. A majomember megragadta a rá rontó feketét. A pajzsként maga előtt tartott emberrel gyorsan a cölöpfalhoz hátrált. – Ott maradtok, ahol vagytok! – kiáltotta a közeledő shiftáknak. – Ott maradtok, ahol vagytok, különben megölöm ezt az embert. – Ölje csak meg – morogta Ntale –, nem ér annyit, mint a váltságdíj. Ntale bátorító kiáltást hallatott, és gyorsan előreugrott, hogy elfogja a majomembert. Tarzan már a falnál állt, amikor Ntale megtámadta. Felemelte a kapálózó férfit és hozzávágta a közeledő főnökhöz. Mindkét fekete elterült, a majomember megperdült, és a cölöpfalhoz ugrott. Mint Manu, a majom mászta meg a magas falat. Pár lövést utánaeresztettek, de ő sértetlenül ugrott le a földre a fal túloldalán, majd eltűnt az esti félhomályban. A fogság éjszakája hosszú volt. Jezabel és Danny még mindig étlen-szomjan hevert a földön. Capietro hallgatag holtteste változatlanul a mennyezetet bámulta. – Senkivel, még egy patkánnyal sem bánnék így mondta a „tüzér”. Jezabel felkönyökölt. – Ne próbáljuk meg? – Mit? – kérdezte Danny. – Egyszer mindent meg kell próbálni. – Elgondolkoztatott, amit a patkányról mondtál – kezdte Jezabel, – Midian földjén sok patkány van. Néha el is kapjuk őket. Nagyon ízletesek. Csapdát állítunk fel, de ha nem esszük meg őket nagyon gyorsan, akkor addig rágnak, amíg ki nem szabadulnak. Elrágják a csapdát összetartó köteleket. – Hogy jön ez ide? – kérdezte Danny. – Nincs patkányunk, s ha lenne is... Nem mondom, hogy nem enném meg, de nem értem, mi köze ennek a mi zűrös helyzetünkhöz. – Mi leszünk a patkányok, Danny – mondta Jezabel. – Hát nem érted? Mi leszünk a patkányok, s addig rágunk, amíg ki nem szabadulunk. – Nem bánom, csirke – csóválta a fejét Danny. – Ha el akarod rágcsálni a ház oldalát, csak rajta. De ha lehet, én inkább az ajtón keresztül távoznék. – Nem értettél meg, Danny – mondta Jezabel. – Rendes srác vagy, de maradj inkább csendben. Azt mondtam, hogy én majd elrágom a kötelet a csuklódon. – Juhé, csirke! – kiáltotta Danny. A kuka az nem is kifejezés arra, hogy én milyen
tuskó vagyok, bár mindig azt hittem, hogy zseni vagyok. De neked aztán bőven van sütnivalód. Ez tuti. – Bárcsak értenélek, Danny – sóhajtott Jezabel –, és bárcsak beleegyeznél már, hogy lerágjam rólad a kötelet. Nem érted, amit mondok? – De értem, csirke, de majd én rágok, az én állam keményebb. Fordulj hasra, és már kezdem is. Ha kiszabadul a kezed, kioldozhatsz engem is. Jezabel megfordult, s Danny addig fészkelődött, míg a fogával el nem érte a lány csuklójára kötött szíjakat. Lelkesen hozzálátott a rágáshoz, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dolog sokkal nehezebb, mint képzelte. Ahhoz sem fért kétség, hogy gyenge és fáradt. Gyakran szünetet kellett tartania, de nem adta fel. Egyszer, amikor megpihent, megcsókolta a szabadulást váró kezeket. Gyengéd, tiszteletteljes csók volt, nem is nagyon illett a „tüzér”-hez, de a szerelemnek különös hatalma van: ha egy tiszta nő ébreszti fel, kissé gyengédebbé, jobbá teszi a férfit. A hajnal sugarai már behatoltak a házba, ám a „tüzér” még mindig rágta a szíjakat. Mintha nem akartak volna szétválni. Capietro egykedvűen a mennyezetet bámulta, bár ugyanúgy semmit sem látott, mint órákkal ezelőtt. A shifták ébredeztek. Mozgalmas nap elé néztek. A rabszolgák kezdték összecsomagolni útjukhoz szükséges felszerelést, valamint az összeharácsolt dolgokat, amiket magukkal visznek majd északra. A harcosok siettek a reggelivel, hogy ellenőrizhessék a fegyvereiket és a lószerszámot, mielőtt elindulnak az utolsó rajtaütésre, mielőtt megtámadják az angol vadász táborát. Ntale, a főnök kedvenc felesége mellett reggelizett. – Mozogj, asszony – mondta. – Indulás előtt még van valami dolgom. – Te vagy a főnök – emlékeztette a nő. – Dolgozzanak végre mások is. – Ezt nekem kell elintéznem – felelte a fekete. – Mi lehet olyan fontos, ami miatt kapkodnom kell a reggelivel? – kérdezte a nő. – Meg kell ölnöm a fehért, és fel kell készítenem a lányt az utazásra – mondta Ntale. – Csinálj a lánynak is élelmet. Ennie kell, különben elpusztul. – Pusztuljon – mondta a nő. – Látni se akarom. Öld meg mindkettőt. – Elhallgass! – dörrent rá Ntale. – Én vagyok a főnök. – Ha nem ölöd meg, majd megölöm én – morgolódott az asszony. – Nem főzök fehér szukákra. Ntale felállt. – Na, megyek, és végzek a férfival – mondta. – És kész legyen a reggeli, mire visszajövök a lánnyal.
25. A waziri harcosok
– Kész! – zihálta a „tüzér”. – Szabad vagyok – kiáltotta Jezabel. – Elkoptak a fogaim – jegyezte meg Danny. – Jezabel megfordult, s mielőtt saját bokáját kiszabadította volna, kibogozta a „tüzér” csuklóját rögzítő szíjakat. Ujjai merevek voltak, mert a szíjak elszorították a vérkeringését. Lassan, ügyetlenül bíbelődött a szíjakkal. Mindketten úgy érezték, soha nem ér a végére. Ha tudták volna, hogy Ntale már felállt, és bejelentette, hogy megöli Dannyt, bizonyára iparkodtak volna. ők azonban mit sem tudtak róla, s lehet, hogy így volt jobb, mert a helyzet ismerete még idegfeszültséggel is tetézte volna Jezabel ügyetlenségét. Lassan csak kiszabadult a „tüzér” keze is. Rögtön nekiestek a bokájukat szorító kötelékeknek. A „tüzér” felállt. – Először is – mondta – megnézem, min feküdtem tegnap. Ismerősnek tűnt, és ha igazam van... Barátom! A ház sarkában lévő koszos rongyok között turkált, s a következő pillanatban már egyik kezében a Thompson géppisztoly és revolvere, a másikban pedig az öve és a pisztolytáska volt. Elvigyorodott. – Hosszú idő óta most kapok először sanszot – mondta. – Minden frankó, hugi. – Mit találtál? – kérdezte Jezabel. – „Tüzér” Danny Patrick egyik felét – felelte Danny. – Na, koszos patkányok, lássuk, miből élünk. Eközben Ntale, a főnök félrehúzta az ajtóra akasztott lepedőt. A házban sötét volt, Ntale nem látta meg rögtön a túlsó végében álló Jezabelt és Dannyt. Az ő körvonalai azonban tisztán kirajzolódtak a hajnali fényben. Danny észrevette a pisztolyt a kezében. A „tüzér” már felkapcsolta magára az övet. A géppisztolyt átvette a bal kezébe, a jobbjával előkapta, a revolverét. Gyorsan, csöndben cselekedett. Oly gyorsan, hogy, amikor tüzelt, Ntale még föl sem ocsúdott, hogy a foglyok kiszabadultak. De már a lövést sem hallhatta, amely végzett vele. Pontosan ugyanakkor, amikor a „tüzér” meghúzta a ravaszt, a kapunál álló őrszem kiáltozni és lövöldözni kezdett, s a „tüzér” pisztolyának hangja beleolvadt az általános lármába. Az őrszem a falu felé közeledő ellenséget pillantotta meg a felkelő nap fényében. Danny átlépett a főnök teteme fölött, és kinézett. Részben megértette, hogy mi történt. Látta, hogy a feketék a kapu és a lőállások felé rohannak. És hallotta a cölöpfaira zúduló sortüzet. A lövedékek szilánkokra hasogatták a fát, áthatoltak a cölöpfalon. A falu visítozó, rémült tömeggel telt meg.
Danny elég jól értett a lőfegyverekhez, s tudta, hogy csakis messze hordó puskákkal lehet átütni a keményfából készült cölöpfalat. Látta, hogy a shifták ősöreg muskétáikkal viszonozzák a tüzet, s, hogy a foglyok és a rabszolgák a falunak abban a részében kucorognak, amelyiket viszonylag kevésbé ért a támadók tüze. Azon gondolkodott, vajon kik lehetnek a shifták ellenségei. Múltbeli tapasztalatai csak két lehetőséget kínáltak: vagy egy rivális gengszterbanda, vagy a rendőrség. – Nem gondoltam volna, hogy ide jutok – mondta Jezabelnek. – Hova, Danny? – kérdezte Jezabel. – Nem szívesen mondom meg, hogy miben reménykedem. – Mondd nyugodtan – biztatta a lány –, nem fogok haragudni. – Abban, hogy a pofák ott kinn zsaruk. Gondold csak meg, csirke! Én, „tüzér” Danny Patrick, a zsaruk jöttél várom. – Mi az, hogy saru? – Nem saru, zsaru! Juhé, csirke, te mindig félreérted az embert! ZSA-RU! Megmondom, miért várom őket. Ugyanis ha nem ők jönnek, akkor a rivális banda, akkor viszont pont olyan nehéz idők járnak ránk, mint eddig. Kilépett a házból. – Nos, – mondta –, most pedig Danny Patrick együttműködik a rendőrséggel. Maradj itt, csirke, feküdj hasra, nehogy ólommérgezést kapj. Én kimegyek, és rendet csinálok. A shifták a kapu előtt gyülekeztek. A lőréseken keresztül tüzeltek az ellenségre. A „tüzér” letérdelt, vállához emelte a géppisztolyt. Mintha egy Óriási csörgőkígyó rázta volna meg a farkát, a gonosz fegyver kelepelni kezdett. A tömegből egy tucat halott vagy kiabáló shifta bukott a földre. A többiek visszafordultak. Mikor meglátták Dannyt, rájöttek, hogy két tűz közé kerültek, mert emlékeztek még arra, amikor tanúi lehettek a rémületes fegyver pusztító hatásának. A „tüzér” észrevette a közelében kuporgó foglyok között Ogonyót. Láttára támadt egy ötlete. – Hé! Te böhöm nagy ember! – integetett Ogonyónak. – Gyere csak ide! Hozd magaddal a többieket is. Mondd meg nekik, hogy minden olyasmit ragadjanak föl, amivel csak harcolni tudnak, ha ki akarnak jutni innen. Akár megértette Ogonyo, amit Danny mondott, akár nem, mintha felfogta volna a dolog lényegét. A nőket kivéve a foglyok és a rabszolgák felsorakoztak Danny háta mögött. Mióta Danny írógépe megszólalt, a külső támadók tüze csökkent valamelyest. Mintha a vezetőjük felismerte volna a hangját, s rájött volna, hogy az ő tüze a faluban lévő fehéreket is fenyegeti. Csak egy-egy célzott lövés hatolt be a faluba. A shifták valamelyest visszanyerték lélekjelenlétüket, és lovaikat készítették elő, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kitörjenek. Nem volt vezetőjük, megzavarodtak, egyszerre fél tucat utasítást harsogtak egymásnak. Danny ezt a pillanatot használta fel arra, hogy botokkal, kövekkel, egy-egy késsel és a házakból sebtében ellopott kardokkal felfegyverzett csapatával rájuk támadjon.
Amikor a shifták megértették, hogy hátba támadták őket, a „tüzér” ismét tüzet nyitott. A zűrzavar újabb előnyhöz juttatta a külső és belső támadókat. A shifták egymással is viaskodtak a faluban vágtató, megbokrosodott lovakért. Néhány feketének sikerült nyeregbe szállni. A kapu felé robogtak, s közben feldöntötték az őket védelmező társaikat. Kinyitották a kaput és kivágtattak, Odakint fehér tolldíszt viselő, modern puskát markoló fekete harcosok várták őket. A külső támadók egy része egy alacsony hegygerinc mögött rejtőzött el. Most felálltak, hogy leszámoljanak a menekülő shiftákkal. A wazirik vad csatakiáltása túlharsogta a ribilliót. Tarzan, a wazirik vezére ért először a kapuhoz. Muviro egy kisebb osztaggal szinte kivétel nélkül mindegyik lovassal leszámolt, akinek sikerült kijutnia. A majomember eközben a többi waziri harcos élén rátámadt Capietro cölöpfalon belül maradt bandájának demoralizált maradványára. Az ellenségeikkel körülvett shifták eldobálták fegyvereiket, és kegyelemért könyörögtek. A falu egyik sarkába terelték őket, ahol egy csoport waziri vigyázott rájuk. Tarzan üdvözölte a „tüzér”-t és Jezabelt, s örömét fejezte ki, hogy sértetlenül látja viszont őket. – Tuti, hogy jókor jöttél – mondta Danny. Öreg írógépem kissé falánk, éppen kifogyott a lőszer. De kik ezek az emberek? Ki hívta ide őket? – Ők az én népem – felelte Tarzan. – Micsoda banda! – tört ki Dannyből a csodálat – De nem láttad véletlenül az öreg haveromat? – Biztonságban van, a táboromban. – És Barbara? – kérdezte Jezabel. – Ő hol van? – Danny barátjának társaságában – felelte Tarzan. – Néhány óra múlva találkozunk velük. Amint útjukra küldöm ezeket az embereket, visszaindulunk hozzájuk. – Hát nem gyönyörű? – kiáltotta Jezabel. – Juhé, hugi, ejtsd ezt a „gyönyörű” szöveget – figyelmeztette a „tüzér”. – Ne felejtsd el, hogy mától én vagyok az egyetlen „gyönyörű” krapek, akit ismersz, függetlenül attól, hogyan fest a képem. Tarzan gyorsan csoportokra osztotta a foglyokat, attól függően, hogy melyik törzsből és faluból származtak. Vezetőket jelölt ki, hogy haza vigyék őket, és elmagyarázta nekik a tervét. A shifták fegyvereit, lőszereit, zsákmányát szétosztotta a foglyok között, miután a wazirik néhány apróságot félretettek maguknak. Az elfogott shiftákat egy nagy csapat gallára bízta. Vissza kell vinniük őket Abesszíniába, és át kell adniuk az első fejedelemnek. – Miért nem akasztjuk fel őket itt helyben? – kérdezte az egyik galla. – Megtakarítanánk azt az élelmet, amit útközben megesznek, nem beszélve arról, hogy így az őrizetükre is szükség lesz. A fejedelem úgyis felakasztatja őket. – Vigyétek csak vissza őket – mondta Tarzan. – De ha bármi baj van velük útközben, tegyetek belátásotok szerint.
Alig több, mint egy óra alatt kiürítették a falut. Smith összes csomagját megtalálták, beleértve Danny lőszerét és szeretett Thompson géppisztolyának tárait is. Ezeket az Ogonyo vezetésével gyülekező málhahordók vették a hátukra. Miután a falut kiürítették, több ponton felgyújtották. Sűrű, fekete füst szállt az ég felé. Mindegyik csoport elindult a célja felé. Búcsúzóul a csoportok vezetői letérdeltek a dzsungel ura előtt, és hálát adtak neki szabadulásukért.
26. Az utolsó csomó
Lafayette Smith és lady Barbara tanúi voltak lord Passmore békés tábora hirtelen átalakulásának, de nem értették. A feketék egész nap készültségben álltak, mintha csak arra várnának, hogy harcba hívják őket. Leszállt az éjszaka, de ők még mindig várakoztak. Láthatóan türelmetlenek voltak, nem énekeltek, és kevesebbet nevettek, mint korábban. Nyugovóra térőben a két fehér azt látta, hogy a fehér tolldíszes harcosok kis csoportokban guggolnak a tüzek körül, s puskájuk a kezük ügyében van. Már javában aludtak, amikor elszólították a harcosokat, s a fényes bőrű feketék beleolvadtak az erdő árnyaiba. Csupán négyen maradtak hátra a két vendég és a tábor őrizetére. Lady Barbara reggel döbbenten látta a kiürült tábort. Ott maradt a fiú, aki az ő és Smith személyes szolgájaként és szakácsként ténykedett, s rajta kívül még három másik harcos. Mindannyian mindig fegyvert hordtak magukkal, a viselkedésük azonban nem változott. Lady Barbara nem aggódott, csupán kíváncsi volt, hogy mi okozhatta a körülmények nyilvánvaló meg változását. Rövidesen Lafayette Smith is csatlakozott hozzá. Ő sem értette, miért lettek a nevetgélő, tréfálkozó askarik harci színekre festett harcosok, s miért távoztak el az éj leple alatt, titokban. A fekete fiúból, bár továbbra is udvariasan mosolygott, egy szót sem lehetett kihúzni. Mintha valamilyen különös sorscsapás folytán elfelejtett volna angolul, pedig előző nap még büszkén mutatta be nem is csekély nyelvtudását. Egészen délutánig végtelenül lassan telt a nap. Nem került elő sem lord Passmore, sem a feketék csapata. A rejtély éppoly megfejthetetlen maradt, mint korábban. A két fehér azonban sok örömet lelt egymás társaságában, így nekik talán gyorsabban telt az idő, mint a négy feketének, akik csak üldögéltek és figyeltek a hosszú, bágyasztó órák alatt. De hirtelen történt valami. Lady Barbara észrevette, hogy a fiú felállt, és meredten figyel. – Jönnek! – mondta a többieknek a saját nyelvükön. Mindannyian felálltak, s annak ellenére, hogy barátokat vártak, a kezük a puskájukon nyugodott. Nemsokára a két fehér gyakorlatlan füle is meghallotta a vonuló emberek hangjait, s kisvártatva fel is tűnt előttük a feléjük közeledő menetoszlop. – Nézd csak, ez a „tüzér”! – kiáltotta Lafayette Smith. – És Jezabel! Milyen furcsa, hogy így összekerültek. – És ott jön Tarzan is! – kiáltotta lady Barbara. – Megmentette őket! Kis mosoly jelent meg a majomember ajkán lady Barbara és Jezabel, Lafayette Smith és a „tüzér” találkozása láttán. S mosolya szélesebb lett, amikor az üdvözlések és magyarázatok áradata után lady Barbara megszólalt:
– Milyen kár, hogy házigazdánk, lord Passmore nincs itt. – Itt van – mondta a majomember. – Hol? – kérdezte Lafayette Smith, és körülnézett a táborban. – Én vagyok lord Passmore mondta Tarzan. – Ön? – hökkent meg lady Barbara. – Igen. Magamra öltöttem a szerepét, amikor ide jöttem északra, a Capietróról és bandájáról. hallott hírek nyomába. Úgy véltem, nemcsak nem fognak gyanút, hanem, reméltem, még meg is támadják a szafarit, mint azt más szafarikkal tették. – Juhé – mondta a „tüzér” –, micsoda meglepetésben lett volna részük. – Hát ezért nem találkoztunk lord Passmore-ral – jegyezte meg lady Barbara nevetve. – Már úgy véltem, hogy ő egy végtelenül visszavonult házigazda. – Éjjel, mikor ide jöttünk – magyarázta Tarzan –, elmentem a dzsungelbe, és másik irányból, hátulról tértem vissza a sátramba. Egész éjjel ott aludtam. Másnap kora hajnalban elindultam megkeresni barátainkat – és én is fogságba estem. A dolgok azonban jól alakultak, s ha nincsenek egyéb terveik, remélem, elfogadják a meghívásomat otthonomba. Kérem, kísérjenek el, és maradjanak velem, amíg ki nem heverik azt a durva fogadtatást, amelyben Afrika részesítette önöket. Vagy talán – tette hozzá – professzor Smith és barátja folytatni kívánja a geológiai vizsgálatokat? – Én ööö, tudja – dadogta Lafayette Smith –, én úgy döntöttem, hogy felhagyok az afrikai kutatásaimmal, és életemet Anglia geológiája feltárásának szentelem. Mi, ööö, én és lady Barbara, ööö... – Visszaviszem őt Angliába, és megtanítom lőni, mielőtt újra Afrikába engedném. Lehet, hogy később még visszatérünk. – És te, Patrick? – kérdezte Tarzan. – Te itt maradsz vadászni? – Nem, dehogy – mondta hangsúlyosan Danny. – Mi Kaliforniába megyünk, nyitunk egy szervizt és egy vendéglőt. – Micsoda? – kérdezte lady Barbara. – Ja – mondta a „tüzér”. – Én és Jez. – Tényleg? – kiáltott lady Barbara. – Ez komoly? – Juhé! – felelte az aranyhajú lány. – Hát nem frankó?
TARTALOM Prológus 1. A kárpit szálai 2. Midián földje 3. A „tüzér” 4. A fonalak összegyűjtése 5. Amikor támad az oroszlán 6. Chinnereth vize 7. A rabszolga-kereskedő 8. A babuin majmok 9. A nagy hasadék 10. Az ellenség karmai közt 11. A keresztre feszítés 12. Segítség a sírból 13. A „tüzér” sétája 14. A menekülés 15. Eshbaal, a pásztor 16. Nyomkövetés 17. Ő az enyém! 18. A hapsi és a csaj 19. Elija falujában 20. Ötből hármat 21. Az ébredés 22. Az elhagyatott forrásnál 23. Fogságban 24. A hosszú éjszaka 25. A waziri harcosok 26. Az utolsó csomó
Table of Contents Prológus 1. A kárpit szálai 2. Midián földje 3. A „tüzér” 4. A fonalak összegyűjtése 5. Amikor támad az oroszlán 6. Chinnereth vize 7. A rabszolga-kereskedő 8. A babuin majmok 9. A nagy hasadék 10. Az ellenség karmai közt 11. A keresztre feszítés 12. Segítség a sírból 13. A „tüzér” sétája 14. A menekülés 15. Eshbaal, a pásztor 16. Nyomkövetés 17. Ő az enyém! 18. A hapsi és a csaj 19. Elija falujában 20. Ötből hármat 21. Az ébredés 22. Az elhagyatott forrásnál 23. Fogságban 24. A hosszú éjszaka 25. A waziri harcosok 26. Az utolsó csomó
