Edgar Rice Burroughs TARZAN ÉS A HANGYAEMBEREK

Edgar Rice Burroughs TARZAN ÉS A HANGYAEMBEREK Edgar Rice Burroughs: Tarzan and the Ant Men © Edgar Rice Burroughs, 1924 Fordította: Erős László A szöveget az eredetivel egybevetette: Dobai Dezső

1.

Esteban Miranda a földön kuporgott egy koszos, sötét kunyhóban, a kannibál Obebének az Ugogo partján épült falujában, és egy félig sült hal maradványait rágcsálta. Nyakára vasból készült pántot vertek, amit hosszú, rozsdás lánccal egy földbe ásott vaskos cölöphöz erősítettek. A cölöp egy alacsony kapubejárat közelében volt. A kapun át lehetett kijutni a falu utcájára. Obebe kunyhója is itt állt. Esteban Miranda már egy éve élt láncra verve, mint egy kutya, és, ahogy a kutyák szokták, néha kimászott ólja alacsony ajtaján, és sütkérezett egy kicsit a napon. Mindössze két időtöltése volt: az egyik a képzelgése, hogy ő Tarzan, a dzsungel fia, akit oly sokáig és oly növekvő sikerrel személyesített meg jó színész módjára – mert hiszen az volt –, hogy a végén már nem csupán játszotta, hanem teljesen át is élte a szerepét. Elhitte, hogy ő Tarzan, a dzsungel fia. Az volt ő Obebe számára is, de mivel a falu varázslója kitartott amellett, hogy az idegen csakis a folyó szelleme lehet, nem engedte, hogy bántsák, sőt, azt tanácsolta, hogy engeszteljék ki. A törzsfőnök és a varázsló közötti eme véleménykülönbségnek köszönhette Esteban Miranda, hogy mind ez ideig nem végezte a falu főzőedényeiben, Obebe ugyanis régi ellenségének tartotta a majomembert, és meg akarta enni. A varázsló azonban babonás félelmet ébresztett a falu lakóiban, amikor félig-meddig elhitette velük, hogy foglyuk a folyó szelleme, aki Tarzannak álcázta magát, és mint ilyen, irtózatos szerencsétlenséget zúdít a falura, ha bántódása esik. Az Obebe és a varázsló közötti nézeteltérés miatt meghagyták a spanyol életét, hogy kiderüljön, kettejük közül kinek az állítása igaz. Ha Esteban természetes halállal hal meg, akkor Tarzan volt, a földi halandó, és Obebe, a törzsfőnök igazsága diadalmaskodik, ha kiderül, hogy örök életű, vagy rejtélyes módon eltűnik, a varázsló kijelentése bizonyul szentírásnak. Mikor már értette a nyelvüket, és megtudta, mennyire hajszálon múlott, hogy nem végezte a kannibálok főzőüstjeiben, már nem hangoztatta oly kitartóan, hogy ő Tarzan, a dzsungel fia. Ellenkezőleg, sejtelmes célzásokat tett arra vonatkozóan, hogy ő valójában nem más, mint a folyó szelleme. A varázsló el volt ragadtatva, és mindenki bedőlt a mesének, kivéve az öreg és bölcs Obebét, aki nem hitt a folyók szellemeiben. A varázsló szintén öreg és bölcs ember volt, ő sem hitt a szellemekben, de úgy találta, hogy az ilyesmik kiválóan alkalmasak arra, hogy a nyája higgyen bennük. Esteban Miranda másik szórakozása abból állt, hogy szemét a zacskónyi gyémánton legeltette, amit az orosz Kraski lopott el a majomembertől, és a spanyol, miután meggyilkolta Kraskit, megkaparintotta. Ezt a gyémántos zacskót korábban a férfi adta át Tarzannak a Gyémántok Palotája alatti kamrában, amikor az kiszabadította a völgyben lakó gomanganikat a bolganik zsarnoki uralma alól. Esteban Miranda órákon át üldögélt mocskos óljának gyér világosságánál, és számolgatta, becézgette a csillogó-villogó köveket. Tenyerében emelgetve ezerszer is megméregette mindegyiknek a súlyát, próbálta felbecsülni az értékét és átszámítani

arra az örömre, amit a hatalmas kincs révén majd megvásárolhat magának a világ fővárosaiban. Bármennyire is majd a kosz ette meg, hiába, hogy rothadt maradék volt a tápláléka, amelyet mocskos kezek löktek eléje, azért mégiscsak oly gazdag volt, mint maga Krőzus, és éber álmaiban úgy is élt, mint maga Krőzus. Képzeletében a nyomasztó kunyhót a drágakövek villódzó ragyogása kényelmes és pompázatos palotává változtatta. Ha közelgő léptek zaja hallatszott, sietve elrejtette a mesés kincset egyetlen ruhadarabjába, a nyomorúságos ágyékkötőbe, és visszaváltozott a kannibál falu foglyává. Mostanában, egyévi magány és bezártság után, újabb szórakozása támadt. Uhha, Khamis varázsló tizennégy éves bájos leánykája személyében. A lány már egy éve figyelte a rejtélyes foglyot, mígnem a kíváncsiság legyőzte félelmét, és egy nap, amikor a férfi kinn feküdt a kunyhója előtt a napon, odament hozzá. Esteban, aki kezdettől fogva figyelemmel kísérte a lány bátortalan közeledését, biztatóan mosolygott. Nem volt egyetlen barátja sem a falubeliek között. Ha csak egyre szert tehetne, gondolta, mindjárt sokkal könnyebb lenne a sora, és egy lépéssel közelebb kerülne a szabadsághoz. Uhha pár lépésre megállt tőle. Gyerek volt még, tudatlan és vademberek sarja, de nőnemű lény, és Esteban Miranda értett a nők nyelvén. – Már egy éve vagyok Obebe törzsfőnök falujában – mondta meg-megakadva fogva tartóinak nagy nehezen elsajátított nyelvén –, de fogalmam sem volt eddig arról, hogy a falai között ilyen szép lány lakik, mint te. Hogy hívnak? Uhha boldog volt. Szélesen elmosolyodott. – Uhha a nevem – mondta a férfinak. – Apám Khamis, a varázsló. Esteban megörült. A sors, amely hosszú ideig zord arcát mutatta neki, most a kegyeibe fogadta. Azt vezérelte elébe, akiből, ha jól bánik vele, a remény virága nyílhat ki számára. – Miért nem látogattál meg eddig? – kérdezte Esteban. – Féltem – felelte tömören Uhha. – Miért? – Attól féltem, hogy... – A lány tétovázott. – Attól féltél, hogy én vagyok a folyó szelleme, és bántani foglak? – ment elébe a válasznak a spanyol, és mosolygott. – Igen – mondta a lány. – Hallgass ide! – súgta Esteban. – Ne áruld el senkinek, amit mondok. Én vagyok a folyó szelleme, de nem foglak bántani! – Ha te vagy a folyó szelleme, miért maradsz itt a cölöphöz láncolva? – tudakolta Uhha. – Miért nem változol át valamivé, és térsz Vissza a folyóhoz? – Ezt sehogyan sem érted, ugye? – kérdezte Miranda, hogy időt nyerjen, és valami hihető választ agyalhasson ki. – Ezt nemcsak Uhha nem érti – mondta a lány. – Sokan mások is feltették már ugyanezt a kérdést mostanában. Először Obebe tette fel, és senki nem volt, aki megfelelt volna neki. Obebe azt mondja, hogy te Tarzan vagy. Obebe és az ő népe ellensége. Apám, Khamis azt mondja, hogy a folyó szelleme vagy, és ha kereket

akarnál oldani, kígyóvá változnál, és kisiklanál a vasgyűrűből, amelyik a nyakadon van. És az emberek csodálkoznak, hogy miért nem csinálod ezt, és sokan közülük kezdik azt hinni, hogy te egyáltalán nem is vagy a folyó szelleme. – Gyere közelebb, szépséges Uhha – suttogta Miranda –, hogy csakis a te füled hallja és senki másé, amit mondani fogok. A lány kicsivel közelebb ment, és a földön üldögélő férfihoz hajolt. – Én valóban a folyó szelleme vagyok – mondta Esteban –, és akkor jövök és megyek, amikor csak akarok. Éjszakánként, amikor a falu alszik, az Ugogo vizében kóborlók, de mindig visszajövök ide. Várok, Uhha, mert próbára akarom tenni Obebe falujának népét, hogy, megtudjam, kik a barátaim, és kik az ellenségeim. Azt már tudom, hogy Obebe nem a barátom, és Khamisban sem vagyok egészen biztos. Ha Khamis jó barátom lenne, finom ennivalót, sört hozott volna nekem. Akkor mehetnék el innen, amikor kedvem tartja, de várok, mert kíváncsi vagyok, hogy akad-e valaki Obebe falujában, aki kiszabadít. Abból fogom tudni, hogy ki a legjobb barátom. Ha lesz ilyen, Uhha, arra örökké mosolyogni fog a szerencse, minden kívánsága teljesülni fog, és hosszú életű lesz, mert nem lesz miért félnie a folyó szellemétől, aki mindenben segíteni fogja. De figyelmeztetlek, Uhha, el ne áruld senkinek, amit most elmondtam neked! Várok még egy kicsit, és ha végképp nem akad ilyen barátom Obebe falujában, visszatérek apámhoz és anyámhoz, az Ugogóhoz, és elpusztítom népét. Senki nem marad közülük életben. A lány ijedten húzódott távolabb. Nyilvánvaló volt, hogy Miranda szavai nagy hatást gyakoroltak rá. – Ne félj! – nyugtatgatta meg a férfi. – Téged nem foglak bántani. – És ha mindenkit elpusztítasz? – kérdezte a lány. – Akkor bizony nem segíthetek már neked se – mondta a férfi. – De reménykedjünk, hogy lesz, aki idejön, kiszabadít engem, és ebből tudni fogom, hogy legalább egy jó barátom van itt. Most szaladj, Uhha, és ne feledd, hogy senkinek nem szabad elárulnod, amit mondtam. A lány elindult, de pár lépés után visszament a férfihoz. – Mikor fogod elpusztítani a falut? – kérdezte. – Néhány nap múlva – felelte Miranda. A rémülettől reszkető Uhha gyorsan elszaladt, egyenesen apja, Khamis, a varázsló kunyhójába. Esteban Miranda ajka elégedett mosolyra húzódott, majd visszamászott odújába, és játszani kezdett a gyémántjaival. Khamis, a varázsló nem volt a kunyhójában, amikor lánya, Uhha a rémülettől aléltan bemászott az építmény félhomályos belsejébe. A feleségei sem tartózkodtak odabent, gyerekeikkel együtt kinn voltak a cölöpkerítésen túl elterülő földeken, ahol Uhhának is lennie kellett volna, így esett, hogy a lánynak volt ideje gondolkodni, még mielőtt bármelyikükkel találkozott volna. Eszébe jutott, amiről első nagy ijedelmében már-már megfeledkezett, az ugyanis, hogy a folyó szelleme a lelkére kötötte: nehogy elárulja valakinek, amiről beszélgettek. Ő pedig kis híján mindent kitálalt az apjának! Micsoda szörnyű szerencsétlenséget

zúdított volna ezzel a saját fejére. A rémisztő végzetnek már a gondolatára is olyan remegés fogta el, hogy magát a végzetet el sem tudta képzelni. Micsoda szerencséje van, hogy megúszta a dolgot! De most akkor mitévő legyen? Ott feküdt összekucorodva egy földre terített fűszőnyegen, és törte szegény kis primitív agyát, miképpen oldhatná meg a rettentő nagy, problémát, amellyel szemközt találta magát. Rövidke élete során mindeddig csak az jelentett számára fejtörést, hogy miként vonhatná ki magát a legkönnyebben a földeken való robotolásból. Kisvártatva hirtelen felült, szoborrá merevedett, mert a folyó szellemének egyik kijelentése szöget ütött a fejébe. Ő, hogy ez eddig nem jutott az eszébe! Pedig a szellem világosan megmondta, és el is ismételte, hogy ha valaki szabadon engedné, abból tudná, hogy legalább egy barátja van Obebe falujában. Márpedig, aki szabadon engedi, hosszú életű lesz, és mindent megkap, amit csak kíván. Ám néhány percnyi gondolkodás után Uhha ismét csak magába roskadt. Hogyan tudna ő kislány létére egyedül véghezvinni ekkora tettet, kiszabadítani a folyó szellemét? – Mondd csak, baba – kérdezte apjától, amikor az később visszatért a kunyhóba –, hogyan pusztítja el a folyó szelleme azokat, akik bánt jak őt? – Miként a halak a folyóban, úgy a folyó szellemének eszközei is megszámlálhatatlanok – válaszolta Khamis. – Elűzheti a folyóból a halakat, a vadakat a dzsungelból, megrohaszthatja minden terményünket. Akkor pedig éhen halunk. Éjszaka lehozhatja a tüzes villámokat az égből, és agyoncsaphatja vele Obebe népének minden tagját. – És úgy gondolod, hogy mindezt megteheti Velünk is, baba? – Nem fogja bántani Khamist, aki megmentette őt a haláltól, amellyel Obebe akarta őt sújtani – felelte a varázsló. Uhha emlékezett rá, hogy a folyó szelleme neheztelt, amiért Khamis nem visz neki sem finom ennivalót, sem sört, de nem említette a dolgot, jóllehet észrevette, hogy apja korántsem férkőzött annyira a folyó szellemének jóakaratába, mint amennyire hiszi. Inkább másik irányból próbált puhatolózni. – Hogyan szökhet meg – kérdezte –, míg a karika a nyakán van? Ki fogja levenni róla? – Senki nem tudja levenni, csakis Obebe. Ő pedig a derekán függő zacskóban hordja azt a réz rudacskát, amely nyitja a karikát – felelte Khamis. – De a folyó szellemének nincs szüksége segítségre, mert ha eljön szabadulásának az ideje, csupán annyit kell tennie, hogy kígyóvá változik, és egyszerűen kicsúszik a nyakán lévő vasgyűrűből. Uhha, hová mész? – Átmegyek Obebe lányához – szólt vissza Uhha a válla fölött. A törzsfőnök lánya azzal foglalatoskodott, ami Uhhának is dolga lett volna, kukoricát darált. A varázsló lányának közeledtére felpillantott és elmosolyodott. – Ne csapj zajt, Uhha – mondta figyelmeztetőleg –, mert apám, Obebe odabent alszik. – Fejével a kunyhó felé intett. A látogató leült, és a két lány halk hangon csevegni kezdett. Megtárgyalták egymás ékszereit, frizuráját, a falu fiatal legényeit, ez utóbbiakat sűrű vihogások közepette. Társalgásuk nem sokban különbözött bármely

égöv alatt élő két fiatal lány pletykálkodásától. A beszélgetés közben Uhha tekintete oda-oda vándorolt Obebe kunyhójának bejáratához, összevont szemöldöke sokkal súlyosabb gondolatokról árulkodott, mint, amit az ártatlan csevegés indokolttá tett volna. – Hol van az a rézdrót karkötő – kérdezte hirtelen –, amelyet apád öccse adott neked a múlt hold kezdetén? Obebe lánya vállat vont. – Elvette tőlem – felelte –, és odaadta a legfiatalabb felesége húgának. – Uhha láthatólag elszontyolodott. Obebe lánya nem értette. Szemet vetett volna a réz karkötőre? Fürkész tekintettel mérte végig barátnőjét. Két szemöldöke csaknem összeért, annyira törte a fejét valamin. Hirtelen felderült az arca. – És azt a sok-sok szemből álló nyakláncot, amit apád a múltkor a lakomára lefogott harcostól elvett, elhagytad? – kérdezte. – Nem – válaszolta barátnője. – Bent van apám házában. Ha kukoricát őrölök, csak zavar, ezért letettem. – Megnézhetem? – kérdezte Uhha. – Kihozom. – Nem, mert felébreszted Obebét, és nagyon dühös lesz – mondta a törzsfőnök lánya. – Nem ébresztem fel – válaszolta Uhha, és már indult is a bejárat felé, hogy bemásszon a kunyhóba. Barátnője megpróbálta lebeszélni a dologról. – Kihozom neked, mihelyt baba felébred – mondta Uhhának, de Uhha ügyet sem vetett rá, és óvatosan mászott befelé a kunyhóba. Csendben megvárta, míg a szeme hozzászokik a gyér fényhez. Obebe a kunyhó szemközti falánál egy leterített gyékényen terpeszkedett, és hangosan horkolt. Uhha óvatosan feléje indult. Úgy lopódzott előre, ahogyan Sita, a párduc lopakodik a dzsungelben. Szíve úgy dübörgött, mint a tamtam, amikor a tánc a tetőfokára hág. Attól félt, hogy szívverésének zaja és szapora lélegzete felébreszti az öreg törzsfőnököt, akitől ugyanúgy rettegett, mint a folyó szellemétől. De Obebe csak horkolt tovább. Uhha egészen közel ment hozzá. Szeme már hozzászokott a kunyhó belsejében uralkodó félhomályhoz. A lány megpillantotta Obebe derekán a bőrzacskót. Uhha óvatosan, remegő kézzel kinyúlt, és megfogta a zacskót. Megpróbálta kihúzni Obebe alól. Az alvó nyugtalanul fészkelődni kezdett, mire Uhha rémülten hátrébb húzódott. Obebe arrébb fordult, és Uhha azt hitte, hogy felébredt. Ha a rémülettől nem bénult volna meg, hanyatt-homlok futásnak eredt volna, de szerencséjére képtelen volt megmozdulni, és kisvártatva azt hallotta, hogy Obebe ott folytatja a hortyogást, ahol az imént abbahagyta. A lány bátorsága immár elszelelt, és csakis az járt a fejében, hogy ki innen, még mielőtt a férfi felfedezi. Még egy utolsó, rémült pillantást vetett a törzsfőnökre, hogy önmagát megnyugtassa: a férfi alszik. Tekintete ismét a bőrzacskóra esett, s mivel Obebe a másik oldalára fordult, az most szabadon, karnyújtásnyira hevert tőle. Uhha a zacskó után nyúlt, de csak azért, hogy hirtelen vissza is kapja a kezét.

Elfordult. Szíve a torkában dobogott, Szédült, támolygott. A folyó szellemére, meg a rémisztő halálnemekre gondolt, amelyeket a szellem tetszése szerint rájuk zúdíthat. Megint a zacskóért nyúlt, és most fel is vette. Kapkodva kinyitotta, és megvizsgálta a tartalmát. A rézkulcs benne volt. Felismerte, mert ez volt az egyetlen tárgy, amelynek nem jött rá a rendeltetésére. A karikát, a láncot és a kulcsot annak idején egy arab rabszolga-kereskedőtől vették el, akit Obebe megölt és megevett. Obebe ősi falujában is járt néhány öreg férfi ugyanígy vasra verve, nem okozott hát problémát eredeti rendeltetése szerint felhasználniuk a szerkezetet, ha az alkalom úgy kívánta. Uhha sietve visszacsukta a zacskót, és visszatette Obebe mellé. Izzadt tenyerébe szorítva a kulcsot, sietve a kijárat felé lopódzott. Aznap éjjel, miután a főzőtüzek zsarátnokká hamvadtak, és Obebe falujának lakói földet szórtak rájuk, majd visszahúzódtak kunyhóikba, Esteban Miranda óvatos mocorgást hallott óljának bejárata előtt. Feszülten figyelt. Valaki vagy valami befelé mászott. – Ki az? – kérdezte a spanyol, és nagyon igyekezett, hogy a hangja ne reszkessen. – Pszt! – felelte a jövevény lágy hangon. – Uhha van itt, Khamis varázsló lánya. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Ebből megtudhatod, van jó barátod Obebe falujában, és ne pusztíts el minket! Miranda mosolygott, ötlete hamarabb meghozta a maga gyümölcsét, mint azt remélte. Azért intette a lányt hallgatásra, mert úgy gondolta, ez a legbiztosabb módja annak, hogy a hír, amelyet fel akart röpíteni, szertefusson a faluban. Ott majd eljut legalább egy olyan babonás vadember fülébe, akinek megvannak az eszközei ahhoz, hogy kiszabadítsa őt. – És te, hogyan fogsz kiszabadítani? – kérdezte Miranda. – Ide nézz! – kiáltotta Uhha. – Elhoztam a kulcsát a nyakadon lévő karikának. – Remek – rikkantotta a spanyol. – Hol van? Uhha közelebb mászott a férfihoz, odaadta neki a kulcsot, és máris el akart szaladni. – Várj! – szólt rá a fogoly. – Amikor szabad leszek, el kell vezetned engem a dzsungelbe. Annak, aki kiszabadít, ezt is meg kell tennie, ha el akarja nyerni a folyó szellemének jóindulatát. Uhha félt, de nem mert ellenkezni. Miranda jó néhány percig elmatatott az ősrégi zárral, míg végül sikerült a kopott kulccsal kinyitnia. Aztán visszakattintotta a lakatot, és a kulcsot magánál tartva a kijárat felé mászott. – Szerezz nekem fegyvereket – súgta a lánynak. Uhha eltűnt a falu utcájának árnyai között. Miranda tudta, hogy a lány nagyon fél, de biztosra vette, hogy éppen a rémület lesz az, ami visszavezeti hozzá a fegyverekkel együtt. Nem is csalatkozott, mert alig öt perc múlva Uhha visszatért egy nyílvesszőkkel teli tegezzel, egy nyíllal és egy jókora késsel. – Most pedig vezess el a kapuhoz – adta ki a parancsot Miranda. Uhha, amennyire csak lehetett, a főutcától távol, a házak mögött vezette a szökevényt a falu kapuja felé. Kicsit meglepődött azon, hogy a folyó szelleme még azt

sem tudja, hogyan kell kinyitni a zárat meg a kapuszárnyat. Ő úgy gondolta, hogy a folyók szellemei mindentudóak, de tette, amit a férfi mondott. Megmutatta, hogyan kell elhúzni a vastag rudat, segített kinyomni a kaput annyira, hogy a férfi kiférjen a résen. A kapun túl, a folyóig lenyúló tisztás két oldalán a dzsungel faóriásai magasodtak. Nagyon sötét volt, és Esteban Miranda egyszeriben ráébredt, hogy hirtelen visszanyert szabadságának is megvannak a maga árnyoldalai. Az a gondolat, hogy egyedül kell nekiindulnia az éjszaka sötétjének, a titokzatos dzsungelnek, valami megnevezhetetlen rettegéssel töltötte el. Uhha elhúzódott a kaputól. Ő megtette a magáét, megmentette a falut a pusztulástól. A rémülettől reszketve be akarta zárni a kaput, hogy visszasiethessen apja kunyhójába, és ott várja meg a reggelt, amely fényt derít majd a folyó szellemének szökésére, de Esteban kinyújtotta a kezét, és megfogta a lány karját. – Gyere – mondta –, meg fogod kapni méltó jutalmadat. Uhha visszahőkölt. – Engedj elmenni! – kiáltotta. – Félek. Esteban is félt, és úgy döntött, hogy a kis néger lány társasága is jobb, mint a társtalanság az elhagyatott dzsungel mélyén. Lehet, hogy ha kivilágosodik, visszaengedi majd az övéihez, de most borzongás futott végig rajta arra a gondolatra, hogy emberi társ nélkül kelljen bevennie magát éjnek idején a dzsungelbe. Uhha megpróbálta kitépni magát a markából. Úgy küzdött, mint egy kis oroszlánkölyök, és már majdnem vad, segélykérő sikolyra nyílt az ajka, mikor Miranda hirtelen a tenyerét a szájára tapasztotta, és fölkapta. Sebesen rohant vele a tisztáson át, egyenesen be a dzsungelbe. A hátuk mögött a kannibál Obebe harcosai békésen aludtak, mit sem tudva a kis Uhha életében bekövetkezett hirtelen tragédiáról. A dzsungel mélyén egy oroszlán mennydörgésszerű bömbölése hallatszott.

2.

Hárman léptek ki Lord Greystoke afrikai nyári lakásának verandájáról, és lassan haladtak a rózsalugassal körülvett, zegzugos úton a kapu felé. Két férfi és egy nő alkotta a társaságot, mindannyian keki színű ruhát viseltek, az idősebb férfi repülős sapkát és – szemüveget vitt a kezében, és csendesen mosolyogva hallgatta a fiatalabb szavait. – Nemigen tehetned ezt meg – mondta –, ha anya itt volna. Ő biztosan nem engedné meg. – Attól tartok, igazad van, fiam – válaszolt Tarzan. – De csak erről az egy önálló repülésről van szó, és aztán megígérem, hogy nem szállók fel többé, míg ő vissza nem jön. Te magad mondtad, hogy tehetséges tanítvány vagyok, és ha valamirevaló oktatónak tartod magad, a legteljesebb mértékben meg kell bíznod bennem azok után, hogy azt mondtad, tökéletesen alkalmas vagyok egyedül elvezetni egy repülőt. Ugye, hogy így van, Meriem – kérdezte a fiatal nőtől. Az a fejét rázta. – Én is állandóan aggódom ön miatt, mon père – felelte. – Olyan kockázatos dolgokat művel, hogy az ember azt hihetne, örök életűnek tartja magát. Jobban vigyázhatna magára. A fiatalember felesége vállára tette a karját. – Meriemnek igaza van – mondta. – Valóban jobban vigyázhatnál magadra, apám. Tarzan vállat vont. – Ha minden úgy lenne, ahogyan anyád és ti akarjátok, az idegeim és izmaim régesrég elcsökevényesedtek volna. Azért vannak, hogy használjam őket, és így is akarok tenni – persze kellő körültekintéssel. Nem kétséges, hogy hamarosan eljő az ideje annak – és ahogyan a jelek mutatják, túlságosan is sokáig fog tartani ez az idő –, amikor majd öreg és hasznavehetetlen ember leszek. Hirtelen egy gyermek rohant ki a verandáról és Meriemhez futott. – Nyomában a nevelőnő. – Anyuci – kiáltotta. – Dackie is megy? Dackie is megy? – Hadd jöjjön ide – szólt a nevelőnőnek Tarzan. – Látod – kiáltotta a fiú, és diadalmasan a nevelőnőhöz fordult. – Dackie is megy sétálni! A nyári laktól egészen a távoli dzsungelig, amelynek sötét árnyakkal tagolt zöld tömege elmosódottan látszott északnyugat felől, sík mező terült el. Kétfedelű repülőgép állt a síkságon, árnyékában két waziri harcos heverészett, akiket Korak, Tarzan fia beavatott a szerelői munka rejtelmeibe, később pedig magának a repülőgép-vezetésnek a tudományába. Ez a tény nem kis súllyal esett latba, amikor Tarzan, a dzsungel fia elhatározta, hogy tökéletesíti a repülés művészetében szerzett ismereteit, mivel a wazirik fejeként nem lett volna rendjén való, ha törzsének egyszerű harcosai bármilyen különleges dologban felülmúlják. Tarzan felvette a sapkát és a szemüveget, majd bemászott a pilótafülkébe.

– Nem vinnél mégis magaddal? – ajánlkozott Korak. Tarzan a fejét rázta, és kedvesen elmosolyodott, – Akkor valamelyik fiút – próbálkozott a fia. – Történhet valami, ami miatt kénytelen leszel leszállni, és ha nincs veled szerelő, mihez fogsz kezdeni? – Gyalogolok – válaszolta a majomember. – Forgasd meg a légcsavart, Andua! – utasította az egyik feketét. A következő pillanatban a gép már zötykölődve gurult is az afrikai prérin, aztán egyszer csak simán, kecsesen felszállt, kört írt le, miközben egyre magasabbra emelkedett, majd nyílegyenes vonalban elhúzott. Lent a földön hatan a szemüket meresztve figyelték mindaddig, míg a vibráló kis pont, amellyé zsugorodott, teljesen el nem tűnt. – Mit gondolsz, hová megy? – kérdezte Meriem. Korak megrázta a fejét. – Úgy tudom, nincs különösebb célja, csupán első önálló gyakorlórepülésére indult. De, ahogy őt ismerem, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy elrepül Londonba, és meglátogatja anyát. – De hát nem tud eljutni odáig! – kiáltotta Meriem. – Hétköznapi ember ennyi repülési gyakorlattal valóban nem juthatna el, azt viszont el kell ismerned, hogy apa nem hétköznapi ember. Tarzan már vagy másfél órája repült anélkül, hogy az időt érzékelte volna. Hogy minden nehézség nélkül irányítja a gépet, gyönyörűséget jelentett számára. Mámoros érzés fogta el újfajta képességétől, amely ugyanolyan szabaddá és mozgékonnyá tette őt, mint a madarakat, szeretett dzsungelének azokat az élőlényeit, akiket egyedül volt oka irigyelni. Kisvártatva egy erdős, hegyek által közrefogott nagy völgyteknőt, pontosabban szólva egy egész sor völgyteknőt fedezett fel. Balra felismerte a kanyargó Ugogót, ám a völgyteknőkkel tarkított táj új volt számára, és meghökkentette. Ezzel egyidejűleg tudatosult benne, hogy több mint száz mérföldre távolodott el otthonától, és el is határozta, hogy haladéktalanul visszafordul. Ám a völgyteknők rejtélye annyira izgatta, hogy nem tudta rászánni magát a hazatérésre, míg közelebbről meg nem nézte őket. Hogyan lehetséges az, hogy sok-sok vándorútja során még sohasem járt ezen a vidéken? És hogyhogy még csak nem is hallott róla a bennszülöttektől, akik úgyszólván kőhajításnyi távolságra laknak tőle? Alacsonyabbra ereszkedett, hogy jobban szemügyre vehesse a teknőket, amelyek most olybá tűntek számára, mint egy sor rég kialudt vulkán lapos krátere. Erdőket, tavakat és folyókat látott, olyanokat, amelyeknek a létezéséről még csak nem is álmodott. Egyszeriben rájött a látszólagos rejtély nyitjára, hogy miként létezhet a számára oly jól ismert országban egy olyan kiterjedt vidék, amelynek létéről a környéken élő bennszülöttekkel egyetemben egyáltalán nem volt tudomása. Most már megismerte – ez az úgynevezett Nagy Bozóterdő. Hallott erről az áthatolhatatlan bozótosról, amelyről azt tartották, hogy igen nagy kiterjedésű terület, és amelybe csak a legkisebb állatok merészkednek be. Most meggyőződött róla, hogy csupán egy keskeny sávról van szó, mely olyan iszonyatosan tüskés, tövises, hogy

időtlen idők óta képes volt megőrizni féltett titkát minden emberi tekintet elől. Tarzan úgy döntött, mielőtt gépének orrát hazafelé fordítja, körberepüli a külvilágtól hosszú ideje elzárt, rejtélyes vidéket. Hogy közelebbről láthassa, lejjebb ereszkedett. Alatta nagy, rengeteg erdő terült el, azon túl pedig az afrikai préri húzódott, amely meredeken lezuhanó, sziklás hegyek lábánál ért véget. Belefeledkezve a különös, ismeretlen táj látványába, túlságosan mélyre süllyedt gépével. Még mielőtt megmozdíthatta volna a keze ügyében lévő botkormányt, a repülő a dzsungel egyik fejedelmi, öreg fájának lombos koronáját súrolta, megbillent, majd teljesen átbukott, és végül a fák lombjain keresztül, a leszakított ágak recsegése-ropogása közepette ripityára törve lezuhant. Egy másodpercnyi égzengés volt az egész, aztán csend lett. Egy hatalmas erejű, testi adottságait tekintve emberhez, hasonló, de valamiként mégsem teljesen emberi lény cammogott az erdő egyik ösvényén. Jól megtermett, brutális teremtmény volt, aki két lábon, felegyenesedve járt, és kérges, szarupikkelyes tenyerében bunkósbotot tartott. Hosszú, torzonborz haja körbefonta a vállát, a melle, a karja és a lába szőrös volt, bár nem szőrösebb, mint sok civilizált férfié. A derekán a keskeny kis ágyékkötő végeit bőrszíj fogta össze. Ez tartotta azt a számos állatbőrcsíkot, amelynek alsó végén egy-két hüvelyk átmérőjű, kerek kövek lógtak. A kövek mindegyikéhez számtalan apró, többnyire rikító színű toll volt erősítve. A köveket tartó bőrcsíkok egymástól egy-két hüvelyk távolságra voltak felfűzve a különös lény övére. A csíkok úgy tizennyolc hüvelyk hosszúak lehettek, és az egész egy kezdetleges szoknyát képezett, amelynek szegélyét kerek kövek és tollak alkották. Mindez viselője térdéig ért. Az ember formájú lény mezítláb volt, fehér, az időjárás viszontagságainak kitett bőre enyhén barnásra cserződött. A hatalmas testtömeg benyomását inkább széles vallanak, háta és karja fejlett izomzatának köszönhette, mintsem magas termetének, bár azért kis híján hat láb magasra nőtt. Arca vaskos volt, orra lapos, ajka széles, duzzadt. Amúgy normális nagyságú szeme dús, kiugró szemöldök alatt bújt meg, amely fölött széles, lapos homlok húzódott. Járás közben csapott egyet-egyet nagy, lapos fülével, és időnként fejének és testének különböző tájékain bőrének gyors rándításával hessegette el magáról a legyeket, mint, ahogy a lovak szokták a horpaszukon és a hasukon elhelyezkedő izmokkal. A furcsa női lény lassan haladt, sötét szeme állandóan éberen figyelt, csapkodó füle pedig gyakran fel-felmeredt, mint, amikor zsákmány vagy ellenség zaját véli hallani. Egyszer csak megállt, fülét előrecsapta, kitágult orrlyukaival beleszagolt a levegőbe. Valamilyen szag vagy hang, amelyet a mi eltompult érzékszerveink már nem tudnának kivenni, felkeltette a figyelmét. Óvatosan lopódzott előre az ösvényen. Az egyik kanyarban az úton egy arccal lefelé fekvő alakot pillantott meg. Tarzan, a dzsungel fia volt az. Eszméletlenül hevert a földön, gépének ripityára tört roncsa pedig fennakadt annak a faóriásnak az ágai között, amely lezuhanását okozta. A nő jobban megmarkolta bunkósbotját, és közelebb lépdelt. Arcára kiült a zavarodottság, amelyet a különös teremtmény felfedezése idézett elő primitív agyában, de a félelemnek semmi jelét nem mutatta. Egyenesen odament a mozdulatlanul fekvő férfi mellé, bunkósbotját ütésre emelte, de aztán mégse sújtott le.

Letérdelt a másik mellé, és gondosan vizsgálgatta a ruházatát. Hátára fordította, és fülét a szíve fölé helyezte. Kis ideig bajlódott az inggel, majd hirtelen megragadta hatalmas kezével, és kettétépte. Újra hallgatózott, fülét ezúttal a férfi meztelen bőrére tapasztotta. Aztán felállt, körülnézett, közben hallgatózott és szimatolt, végül lehajolt. A majomember testét könnyedén feldobta széles vállára, majd folytatta útját az ösvényen. Az erdőben kanyargó út a lombok árnyékából kisvártatva nyitott, ligetes, dimbes-dombos területre ért, amely sziklás hegyek lábánál terült el, majd egy szűk szurdok bejáratánál ért véget. Az elemek oly szeszélyesen formálták itt a homokszirteket, mintha egy álombéli épület nyert volna valóságos formát. A nő ennek az építménynek a groteszk tornyai és miniatűr sziklái között cipelte terhét. Úgy félmérföldnyire a szurdok bejáratától az ösvény egy nagyjából kör alakú amfiteátrumba vezetett. Ennek meredeken leszakadó falaiban számos barlangszerű üreg tátongott, közülük jó néhány előtt hasonló teremtmények üldögéltek, mint, aki Tarzant hozta erre a különös, barbár környékre. Amikor a nő belépett az amfiteátrumba, minden szem rászegeződött, mert nagy, érzékeny fülükkel már jóval korábban tudomást szereztek jöttéről, minthogy valóságosan is feltűnt volna. Azonnal szemügyre vették a jövevényt és terhét. Többen felálltak, hogy elébe induljanak. Valamennyien nők voltak, testi felépítésükben és öltözékükben hasonlóak a majomember foglyul ejtőjéhez. Nem szóltak egy szót sem, nem hallattak semmiféle hangot, mint ahogyan az érkező sem. Folytatta útját célja felé, amely láthatólag az egyik barlang bejárata volt. Husángját jól megmarkolta, ideoda lóbálta, összehúzott szemöldöke alól mogorva tekintettel figyelte társainak minden mozdulatát. Már egészen közel jutott az üreghez, amikor követői közül az egyik hirtelen előreugrott és megragadta Tarzant. A nő földre dobta terhét, egy macska gyorsaságával szembefordult vakmerő társával, és villámsebesen meglóbálva husángját, hatalmas ütést mért a fejére. Megállt a mozdulatlanul heverő Tarzan fölött, és olyan kihívóan bámult körbe, mint egy harcra kész nőstény oroszlán. Tekintetével némán azt kérdezte, ki a következő, aki megpróbálja elragadni zsákmányát. Ám a többiek visszasomfordáltak barlangjukhoz, sorsára hagyták a forró homokban eszméletlenül heverő társukat, és engedték, hogy a győztes háborítatlanul vállára vegye terhét, majd folytassa útját barlangjába. Mikor a nő beért az árnyékos barlangba, minden különösebb teketória nélkül lelökte a földre a majomembert. Arccal kifelé, nehogy bármelyik társa meglephesse, lekuporodott mellé, és folytatta szerzeményének alapos vizsgálatát. Tarzan ruházata sem kíváncsiságot, sem különösebb ellenszenvet nem ébreszthetett benne, mert szinte azonnal elkezdte lefejteni a férfiról, és mivel nem volt valami nagy gyakorlata a gombokkal és kapcsokkal való bíbelődésben, egyszerűen letépte róla. Az erős kordovánbőr cipő kis ideig gondot okozott neki, de a varrások végül megadták magukat a hatalmas izmok erejének. Csak a gyémántokkal kirakott arany medaliont, amely egykor Tarzan anyjáé volt, hagyta meg érintetlenül a férfi nyakán. A nő kis ideig csak ült, bámulta a majomembert, majd felállt, és a férfit ismét a

vállára vetve elindult az amfiteátrum közepe felé. Ennek nagyobbik részét alacsony épületek foglalták el, melyek irdatlan nagy kőhasábokból készültek. Az élre fektetett kövek a falakat, az erre keresztbe rakottak a tetőt alkották. Az egymáshoz kapcsolódó épületek nagyjából ovális alakú nyitott teret fogtak közre. Az épületek számos külső bejáratát két-két kőlap zárta le. Az egyik, élére állítva befedte magát a nyílást, a másik pedig, amelyik kívülről támasztotta, az épület belsejéből történő, bármilyen elmozdítása kísérlet ellen biztosította az elsőt. Az egyik ilyen bejárathoz cipelte a nő eszméletlen foglyát. Letette a földre, elvette a nyílást lezáró kőlapokat, és bevonszolta a férfit az épület homályos, komor belsejébe. Itt letette a földre, majd háromszor élesen összeütötte a tenyerét. Hamarosan hat-hét, mindkét nembeli, egy és tizenhat-tizenhét év közötti gyerek cammogott be a helyiségbe. A lányok, még a legfiatalabbak is, bunkósbottal voltak felfegyverkezve, a fiúk viszont nem hordtak magukkal sem támadó, sem védekező fegyvereket. A gyerekeket megpillantva a nő Tarzanra mutatott öklével a saját fejére csapott, majd maga felé mutogatott. Kérges hüvelykujjával többször megérintette a mellét. Több kézmozdulatot tett, s, aki egyáltalán nem ismerte ezt a jelbeszédet, az is többékevésbé sejtette volna jelentésüket. Aztán megfordult, és távozott az épületből. Helyükre tette a köveket a bejárat előtt, és visszacammogott a barlangjához. Útközben láthatólag tudomást sem vett arról a nőről, akit nemrég ütött le, és, aki lassan kezdte visszanyerni az eszméletét. Amikor letelepedett a barlangnyílás előtt, áldozata hirtelen felült, egy percig dörzsölgette a fejét, majd miután bamba tekintettel körülnézett, bizonytalanul feltápászkodott Egy pillanatig még imbolygott és támolygott, de hamarosan összeszedte magát, mindössze egyetlen futó pillantást vetett sérülése okozójára, majd elindult saját barlangjába. Még mielőtt odaért volna, figyelmét, miként e különös közösség összes többi tagjáét is, vagy legalábbis mindazokét, akik kinn ültek a szabadban, közeledő léptek zaja vonta magára. Nyomban megállt, nagy fülét hegyezve hallgatózott. Figyelme a völgyből kivezető ösvény felé irányult. A többiek ugyanígy a szemüket meresztették és hallgatóztak. Éber figyelmük jutalmául egyik társuknak az amfiteátrum bejáratánál tornyosuló hatalmas alakját pillantották meg. Jókora példány volt, túltett azon is, aki a majomembert foglyul ejtette. Vaskosabb és súlyosabb volt, bár mintha egy kicsivel alacsonyabbnak látszott volna. Egyik vállán egy antilop tetemét hozta, a másikon pedig valami olyasfajta lényt, aki félig embernek, félig állatnak volt mondható, de valójában nem volt sem ez, sem az. Az antilop halott volt, de nem így a másik. Gyámoltalanul kapálódzott – hiábavaló kalimpálását túlzás lett volna elkeseredett küzdelemnek nevezni – ahogy fogva tartójának csupasz, barna vállán átvetve feküdt. Karja, lába bénán lógott. A nő, aki Tarzant az amfiteátrumba hozta, felkelt, és megállt barlangja bejárata előtt. Az Első Nőnek kell őt neveznünk, mert ugyanolyan névtelen volt, mint társai, ezért aztán, hogy megkülönböztethessük őt a többiektől, Első Nőnek fogjuk hívni, miként azt, akit bunkósbotjával leütött, Második Nőként fogjuk emlegetni. Azt a lényt pedig, aki az imént mindkét vállán terhet cipelve belépett az amfiteátrumba, Harmadik

Nőként. Tehát: az Első Nő, tekintetét a jövevényre szegezve, fülét hegyezve felkelt a földről. Felállt a Második Nő is, és mindazok, akik ott voltak. Valamennyien a Harmadik Nőt bámulták, aki szilárd léptekkel haladt tovább terhével, miközben vigyázó szemét társain tartotta. A Harmadik Nő roppant nagydarab volt, ezért aztán a többiek egy ideig csak álltak, és bámulták. Az Első Nő kisvártatva előrelépett, majd oldalt fordulva hosszú pillantást vetett a Második Nőre. Ismét előrelépett egyet, megállt, megint a Második Nőre nézett, és ezúttal előbb magára, majd a Második Nőre, aztán pedig a Harmadik Nőre mutatott. Az utóbbi immár szapora léptekkel igyekezett barlangja felé, mert fenyegetést érzett az Első Nő viselkedésében. Érezte ezt a Második Nő is, és most már az Első Nővel együtt lépkedett előre. Egyetlen szót sem szóltak, egyetlen hang sem hagyta el vad ajkukat, amely sohasem húzódott mosolyra, és nem ismerte a nevetést. A másik kettő közeledtére a Harmadik Nő ledobta zsákmányait, még jobban marokra fogta a botját, és felkészült jogainak védelmére. Az Első és a Második Nő támadásba lendült. A többi nő megmaradt puszta szemlélőnek. Talán valami ősi szokás tartotta féken őket, amely a támadók számát a zsákmány mennyiségéhez szabta, és a vetélkedés jogát mindig annak ítélte, aki a harcot kezdeményezte. Amikor a Második Nő rátámadt az Elsőre, a többiek valamennyien visszakoztak, mert egyértelműen a Második Nő volt az, aki elsőként indult el a másik felé, hogy megpróbálja Tarzant megkaparintani. Mivel a Harmadik Nő két zsákmánnyal érkezett, most az Első és a Második Nő lépett előre, hogy megmérkőzzön vele. A többiek a háttérben maradtak. Amikor a három nő összecsapott, úgy látszott, hogy a Harmadik Nő menthetetlenül alulmarad a másik kettővel szemben, ám ő egy vívó ügyességével és gyorsaságával hárította el mindkettejük bunkósbotjának ütéseit. A kedvező pillanatot kihasználva rettenetes csapást mért az Első Nő fejére. Az mozdulatlanul terült el a földön, ami jelezte a husángforgató iszonyú erejét, s az Első Nő kimúlását. A Harmadik Nő ezután teljes figyelmével a Második Nő felé fordult. Társának végzetes sorsát látva a Második Nő nem kívánta az ügy további megvitatását, hanem a harc folytatása helyett az elszaladást választotta, és barlangja felé rohant. Eközben az a valaki, akit a Harmadik Nő az antilop tetemével együtt magával hozott, nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy míg fogva tartója támadóival van elfoglalva, megnyílik előtte a szökés lehetősége, ezért a földön kúszva, óvatosan elindult az ellenkező irányba. Igyekezetét siker koronázhatta volna, ha a harc folytatódott volna. Azonban a Harmadik Nő ügyességének és bőszült erejének köszönhetően másodpercek alatt pontot tett az egész ügy végére. Amikor megfordult és észrevette, hogy zsákmányának egyik fele szökni akar, gyorsan utána ugrott. Mihelyt elfordult, a Második Nő is sarkon pördült, és visszairamodott, hogy megszerezze az antilop tetemét. Eközben a földön kúszó szökevény talpra ugrott, és sebesen rohant azon az ösvényen, mely az amfiteátrum bejáratán keresztül a völgybe vezetett. A szökevényről most, hogy a lábán járt, kiderült, hogy férfi, vagy legalábbis hímnemű, és nyilvánvalóan ugyanahhoz a fajtához tartozik, amelyhez a különös faj női egyedei, bár sokkal kisebb és gyengébb testi felépítésű. Úgy öt láb-magas lehetett, felső ajkán és állán néhány szál szőr virított, homloka sokkal alacsonyabb volt, mint a

nőké, és két szeme is közelebb ült egymáshoz. Lába sokkal hosszabb és karcsúbb volt a nőkénél, akiket a természet inkább erősnek, semmint gyorsnak teremtett. Emiatt a Harmadik Nőnek kezdettől fogva semmi esélye nem volt arra, hogy utolérje menekülő zsákmányát. Ez volt azonban az a pillanat, amikor fény derült a bőrszíjakból, kövekből és tollakból álló különös szoknya rendeltetésére. A nő megragadta az egyik bőrcsíkot, és könnyed, gyors mozdulattal leoldozta a derekán lévő szíjból, amely az összes többit is tartotta. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a bőrcsík végét, aztán függőleges síkban addig pörgette, míg a túlsó végén lévő feltollazott kő nagy sebességgel nem forgott, s akkor hirtelen elengedte a bőrszíjat. Mint egy sebes nyílvessző, úgy röpült a kilőtt fegyver a rohanó szökevény után. A jókora, mintegy diónyi nagyságú kavics tarkón találta a férfit, aki eszméletlenül bukott a földre. A Második Nő időközben megkaparintotta az antilopot. A Harmadik Nő most feléje fordult, és bunkósbotját lóbálva rontott rá. A Második Nő, akibe több bátorság szorult, mint józan ész, megvetette a lábát, és husángját készenlétben tartva felkészült arra, hogy megvédje a lopott élelmet. Amikor a Harmadik Nő, ez az eleven izomkolosszus nekirohant, a Második Nő a fütyköst fenyegetően feltartva vártai ám az ütés, amelyet ellenfele mért rá, olyan rettentő erejű volt, hogy fegyvere kettétörve röpült ki a kezéből, és egyszeriben ott állt kénye-kedvére kiszolgáltatva annak, akit meg akart lopni. Nyilvánvalóan tudta, mennyi könyörületességre számíthat a másik részéről, mert nem hullott esdeklőn térdre – eszében sem volt, ellenkezőleg, letépett egy maréknyi parittyakövet az övéről, hogy azzal próbálja megvédeni magát. Ám mindhiába! A súlyos, gyilkos bunkósbot meg sem pihent a levegőben, hanem nagy kört írt le, és lecsapott a Második Nőre. A Harmadik Nő megállt, és kérdőn nézett körül, mintha azt mondaná: „Van még valaki, aki el akarja venni tőlem az antilopot vagy a férfit? Ha igen, lépjen elő! De senki nem vette fel az odadobott kesztyűt, a nő pedig hamarosan megfordult, és visszalépdelt a földön fekvő férfihoz. Durván megragadta, és talpára állítva jól megrázta. A férfi lassan kezdte visszanyerni az eszméletét, és megpróbált megállni a lábán. Ám minden igyekezete hiábavaló volt, ezért a nő újra feldobta a vállára. Visszament a döglött antilophoz, amit a másik vállán vetett át. Ezután folytatta félbeszakított útját barlangjához, ahol minden különösebb teketória nélkül lelökte mindkettőt a földre. A barlangban tüzet szított oly módon, hogy egy kivájt száraz fadarab taplóval telerakott üregében egy pálcát kezdett el két tenyere között pörgetni. Aztán jókora darabokat vágott le az antilop húsából, és mohón evett. Míg ezzel foglalatoskodott, a férfi visszanyerte eszméletét, felült, és kábán körülnézett. Orrát kisvártatva megcsapta a sülő hús szaga, és ujjával rámutatott. A nő odaadta neki a kezdetleges kőkést, amelyet az imént dobott le a barlang földjére, és a húsra bökött. A férfi megragadta a primitív szerszámot, és nem sokkal később már jókora szeletet sütött a tűz fölött. Félig égett, félig meg nyers volt, amikor láthatóan jó étvággyal nekilátott. Míg evett, a nő ült, és figyelte. Nem volt sok néznivaló rajta, de lehet, hogy ő szemrevalónak találta. A nőkkel ellentétben, akiknek nem voltak ékszereik, a férfi karpereceket és bokakarikákat viselt, valamint egy fogakból és kavicsokból készült

nyakláncot, a hajából pedig, amelyet a homloka fölött kis kontyba csavart össze, számos, tíz-tizenkét hüvelyk hosszú fából készített tű állt ki vízszintesen szerteszét. Amikor a férfi jóllakott, a nő felállt, megragadta a másikat, és a hajánál fogva bevonszolta a barlangba. A férfi karmolt és harapott, próbált megszökni, de nem volt méltó ellenfele fogva tartójának. Kinn, az amfiteátrumban, a barlangok bejárata előtt ott hevert a földön az Első és a Második Nő teteme, és fekete csomóban sereglettek föléjük az ég szárnyas takarítói. Ska, a keselyű most is elsőként érkezett a lakomára.

3.

A különös sziklakamra félhomályos belsejében, ahol foglyul ejtője oly részvétlenül sorsára hagyta Tarzant, most a majomember a köréje sereglő számos fiatal alalus érdeklődésének középpontjába került. Gondosan szemügyre vették, ide-oda forgatták, végigmarkolászták, megcsipkedték, és végül az egyik fiatal fiú, akinek tetszését megnyerte az arany medalion, levette az ékszert a majomember nyakáról és a magáéba akasztotta. De semmi sem kötötte le sokáig az érdeklődésüket, ami azt eredményezte, hogy hamarosan ráuntak Tarzanra. Kitódultak a napsütötte belső udvarra, és otthagyták a majomembert, hadd térjen magához, ahogy tud. Teljesen közömbös volt a számukra, hogy mi lesz vele. A dzsungel urának szerencséje volt, mert, amikor gépével átfúrta magát az erdő lombos tetején, a véletlen hajlékony ágakat vezérelt az útjába, amelyek lelassították zuhanását, és ennek az lett a boldogító következménye, hogy mindössze enyhe agyrázkódást szenvedett. Máris kezdte visszanyerni az eszméletét, és nem sokkal azután, hogy az alalus gyerekek otthagyták, kinyitotta a szemét. Homályos tekintetét vizsgálódva körbehordozta börtönének gyéren megvilágított belsején, majd újra lehunyta a szemét. Lélegzete normális volt, és, amikor ismét kinyitotta a szemét, úgy érezte magát, mintha mély, egészséges álomból ébredt volna. A balesetre egyedül a tompa fejfájás emlékeztette. Felült, és míg szeme fokozatosan hozzászokott a kamra gyér világosságához, körülnézett. Megállapította, hogy nagy kőtáblákból épített kezdetleges hajlékban van. Egyetlen nyílás volt rajta, ez egy másik hasonló kamrába vezetett, amelynek belseje azonban sokkal világosabb volt, mint azé, amelyben ő feküdt. Lassan felállt, és odament a nyíláshoz. A másik kamra túlsó végében újabb ajtónyílást vett észre, amely kivezetett a szabadba, a napfényre. Eltekintve a mocskos, száraz fűhalmoktól a padlón, mind a két helyiség teljesen bútorozatlan volt, és semmilyen jel nem sugallta azt, hogy emberi lakásként használatos. Elment a következő ajtónyílásig, és azon át kitekintett a keskeny belső udvarra. Ennek falát hatalmas kőhasábok alkották, amelyeknek alsó végét beásták a földbe, így maradtak meg függőleges helyzetben. Megpillantotta az ifjú alalusokat. A földön üldögéltek, néhányan az árnyékban, a többiek a napon. Tarzan megdöbbenve figyelte őket. Kicsodák ezek? Mi ez az épület, amely teljesen nyilvánvalóan börtönéül szolgál? Őrei ezek itt, vagy a rabtársai? Hogyan került egyáltalán ide? A zavarodottság jellegzetes mozdulatával, ujjaival beletúrt sűrű, fekete hajába, és megrázta a fejét. Felrémlett előtte balszerencsésen végződött repülése. Arra még emlékezett, hogyan zuhant lefelé a hatalmas fa ágai között, de ettől kezdve nem tudott semmit. Egy percig állt olt, és figyelte az alalusokat. Azoknak sem a közelségéről, sem pedig rajtuk nyugodó tekintetéről nem volt tudomásuk. Aztán teljes nyugalommal kilépett eléjük a belső udvarra úgy, ahogyan a félelmet nem ismerő oroszlán sem törődik a sakálok jelenlétével. Azon nyomban észrevették, felálltak és köréje rajzottak. A lányok félrelökték a fiúkat,

és merészen egész közel mentek hozzá. Tarzan előbb az egyik, majd egy másik bennszülött nyelven szólt hozzájuk, de úgy tűnt, hogy nem értik, mert nem válaszoltak, így aztán végső mentsvárként Manu, az aprómajom, majd az óriásmajmok nyelvén szólította meg őket, azon a nyelven, amelyet Tarzan elsőként tanult meg, amikor még csecsemőként Kala, a nőstény majom szőrös emlőjét szopta, és Kercsak ádáz törzse tagjainak torokhangjait hallgatta. De választ most sem kapott – legalábbis hallható választ nem. Igaz viszont, hogy az alalusok kezüket, vállukat és egész testüket mozgatták, a fejüket rángatták, és mindebben a majomember hamarosan egy bizonyos fajta jelbeszédet ismert fel. Máskülönben semmiféle hangot nem hallattak, ami arra utalt volna, hogy egymás között beszélt nyelv segítségével értetik meg magukat. Kisvártatva ismét lankadt az érdeklődésük a jövevény iránt, és folytatták a céltalan őgyelgést. Tarzan széltében-hosszában végigjárta a területet, és éles szemével azt figyelte, merrefelé kínálkozik a szökés útja. Ezt a lehetőséget a falak magasságának felbecsülésekor pillantotta meg, mert biztos volt abban, ha jól nekifut és felugrik, kinyújtott kezével el fogja érni a fal tetejét. De nem most, meg kell várnia a sötétet, amely elrejti mesterkedését az udvarban lévők és a kintiek szeme elől. A sötétség közeledtével az udvarra bezárt társainak viselkedése kezdett észrevehetően megváltozni. Fel-alá járkáltak, újra meg újra elmentek az udvar végében lévő, a fedett hajlékba vezető ajtónyílás előtt, be-betértek az első helyiségbe, és gyakran átmentek a második terembe is, ahol egy-egy percig hallgatóztak a kijáratot elzáró nagy kőtábla előtt. Aztán visszamentek az udvarra, és nyugtalanul tovább járkáltak fel s alá. Végül egyikük toppantott a lábával, a többiek követték a példát, és meztelen lábuk szabályos ritmusú dobogásának most már el kellett hallatszania messzire, a szűk börtönudvar falain túl is. Bármi volt is a szándékuk a dologgal, eredményt nyilvánvalóan nem értek el vele, ezért aztán az egyik lány sötét arccal, dühében vicsorogva két marokra fogta bunkósbotját, és közelebb lépve az egyik falhoz, hevesen csapkodni kezdte a hatalmas kőhasábokat. Egy szempillantás alatt a többi lány is csatlakozott hozzá, a fiatal hímek pedig ritmusra tovább dobogtak a sarkukkal. Tarzan egy ideig tanácstalanul kereste a magyarázatot viselkedésükre, de aztán a saját gyomra megadta a választ: a furcsa lények éhesek voltak, és megpróbálták felhívni magukra bebörtönzőik figyelmét. Az a mód pedig, ahogyan ezt tették, még valamit sugallt – azt, amiről már eddigi rövidke ittléte többé-kevésbé meg is győzte: hogy tudniillik nem tudtak beszélni, sőt esetleg képtelenek bármiféle hangot hallatni. Az a lány, aki elkezdte a fal csapkodását, hirtelen abbahagyta a dolgot, és Tarzanra mutatott. A többiek is ránéztek, majd újra a lányra, mire az a bunkósbotjára mutatott, aztán ismét Tarzanra, végül pedig nagyon gyors, nagyon rövid, de annál kifejezőbb pantomimjátékot mutatott be. A pantomim lényege az volt, hogy a bunkósbot lesújt Tarzan fejére, ezt követően pedig az előadó, társai segítségével megeszi a majomembert. A falcsapkodásnak a husángokkal vége szakadt, a sarkak is abbahagyták a dobogást. Az összejövetel résztvevői érdeklődést tanúsítottak az új javaslat iránt. Mohó tekintettel méregették Tarzant. Anyjuk, az Első Nő, akinek élelmet kellett volna

hoznia számukra, halott volt. Erről nem tudtak, csak azt tudták, hogy éhesek, és, hogy az Első Nő már egy napja nem hozott nekik ennivalót. Nem voltak kannibálok. Csak a végsőkig kiéhezve szánták volna rá magukat arra, hogy felfalják egymást, ami köztudomásúlag civilizált fajokhoz tartozó, hajótörött tengerészekkel is megesett már, de az idegent nem tekintették maguk közé tartozónak. Ugyanúgy különbözött tőlük, mint az a sok más teremtmény, amit az Első Nő hozott nekik táplálékul. Úgy vélték, ugyanúgy nincs semmi rossz abban, ha felfalják, mint ahogyan abban sincs, ha egy antilopot esznek meg. Legtöbbjüknek mindazonáltal nem jutott volna ilyesmi az eszébe. Az ötlettel a legidősebb lány állt elő, és benne sem fogant volna meg, ha lett volna más ennivaló. Ő is tudta, hogy az idegen nem ebből a célból került ide, hanem párjának hozta az Első Nő, aki a többi női egyedhez hasonlóan minden nászidőszakban új férjet zsákmányolt magának a dzsungelben. Itt élték a bátortalan hímek a maguk magányos életét, eltekintve attól a néhány rövid héttől, amikor az erősebb nem kőkarámjaiba bezárva tartották őket, ahol még alkalmi feleségeik gyerekei is igen brutálisan és megvetően bántak velük. Ritkán ugyan, de azért néha sikerült megszökniük. Bár végül úgyis szélnek eresztették őket, mert egyszerűbb volt új férjet zsákmányolni a következő nászidőszakban, mint a fogságban tartottat etetni egy álló éven át. A szeretet hiányzott e vad, félig állati lények családi kapcsolataiból. A szerelem nélkül fogant gyerekekből, akik nem is ismerték apjukat, hiányzott a legelemibb jóérzés egymás vagy bármely más élőlény iránt. Valamennyire kötődtek primitív anyjukhoz, akinek emlőit néhány rövid hónapon át szopták, és, akitől ennivalót kértek egészen addig, míg eléggé fejlettek nem lettek ahhoz, hogy nekivágjanak az erdőnek, és maguk ejtsenek zsákmányt, vagy a bőkezű természet jóvoltából más módon gondoskodjanak táplálékukról. Valamikor, úgy tizenöt és tizenhét éves koruk között a fiatal hímeket kikergették az erdőbe. Ezután az anyák már nem tettek különbséget közöttük és bármely más hím között. A nőstények ugyanezt a kort elérve az anyai barlangba kerültek. Ezentúl itt éltek, naponta elkísérték anyjukat vadászni, egészen addig, míg először sikerült férjet zsákmányolniuk. Ettől fogva külön barlangba költöztek, és az anya és gyermeke közötti kötelék olyan végérvényesen megszakadt, mintha sohasem létezett volna. A következő nászidőszakban már esetleg ugyanazért a férfiért rivalizáltak, vagy végzetes összetűzésbe keveredhettek a vadászzsákmányon. Az egyedüli tevékenység, amit a nők közösen végeztek, a fedett szállások és karámok felépítése volt. Ezekben a gyerekeket és a hímeket tartották, és ezt a munkát a nők kénytelenek voltak maguk csinálni, mivel a férfiakat ahhoz szabadon kellett volna engedni, hogy kivegyék a részüket az építés munkálataiból, s azok az első adódó alkalommal megszöktek volna. És ugyanezt tették volna a gyerekek is, amint elég erősek lettek ahhoz, hogy bármiben segíthessenek. De a hatalmas nőstények egyedül is megbirkóztak a gigászi feladattal. Mivel a természet óriás termettel és acélos izmokkal ruházta fel őket, maguk bányászták ki a hatalmas kőtáblákat az amfiteátrum fölött magasodó hegyoldalból, ők csúsztatták le a kis völgy aljába, majd ők görgették és vonszolták a helyükre is. Mindezt,

ahogy nagyapáink mondogatták, inkább erővel, mint ésszel. Szerencséjükre ritkán volt szükség arra, hogy a meglevő hajlékokhoz és karámokhoz újabbat építsenek, mert a nőstények közötti magas halálozási arány miatt rendszerint volt elég üres hely a felnőtté váló lányok számára. A féltékenység, a kapzsiság, a vadászat veszedelmei, a törzsön belül ki-kirobbanó háborúskodások súlyos áldozatokat szedtek a felnőtt nőstények körében. Néha még egy-egy szabadságért küzdő, lenézett férfi is végzett fogva tartójával. Az alalusok iszonytató élete természetes következménye volt a nemek természetellenes szerepcseréjének. A férfi dolga az, hogy kezdeményező legyen a szerelemben, és kiváló tulajdonságaival előbb tiszteletet, majd csodálatot ébresszen annak a nőnek a szívében, akit magához szeretne kötni. Maga a szerelem csak ezeknek a másféle érzelmeknek a megléte után fejlődik ki. Az alalus nők fokról fokra fölénybe kerültek a férfiakkal szemben, ami végül megakadályozta a tisztelet és a csodálat érzésének kialakulását a férfiak iránt, következésképp a szerelmet. Mivel nem volt a szívükben szeretet párjuk iránt, és erő dolgában is fölébük kerekedtek, a primitív alalus nők hamarosan odáig jutottak, hogy megvetően és erőszakosan kezdtek bánni a másik nem képviselőivel. Ennek az lett az eredménye, hogy a férfiak szívében megszűnt létezni a szerelem kezdeményezésének képessége, de még a vágya is. Nem tudták szeretni azokat, akiktől féltek, akiket gyűlöltek, nem tudták tisztelni vagy csodálni azokat a nemi jellegüktől megfosztott lényeket, akikké az alalus nők váltak. Ezért menekültek az erdőkbe, a dzsungelbe. Az uralomra jutott nők itt vadásztak rájuk, nehogy fajuk mindörökre eltűnjék a föld színéről. Ilyen barbár, önmagukból kifordult teremtmények sarjai voltak azok, akikkel Tarzan szemben találta magát. Teljes egészében tisztában volt kannibál szándékaikkal. A fiúk nem támadtak mindjárt rá. Előbb száraz füvet és kisebb fadarabokat hoztak az egyik fedett helyiségből, és miközben a három lány, akik közül az egyik talán hétéves forma lehetett, bunkósbotját lóbálva óvatosan közeledett a majomemberhez, ők tüzet raktak, és várták, hogy ízletes darabokat süthessenek rajta a különös lény húsából, akit szőrös anyjuk hozott nekik. Egyikük, egy tizenhat éves legényke félrehúzódott, és kezével, fejével, egész testével izgatottan jelzett valamit. Úgy látszott, megpróbálja lebeszélni a lányokat tervükről, vagy meg akarja akadályozni őket végrehajtásában. Még a többi fiú között is igyekezett támogatót találni, de azok csak rápillantottak a lányokra, és folytatták a készülődést az étkezéshez. Végül pedig, amikor a lányok határozott léptekkel egyre közelebb mentek a majomemberhez, útjukat állta, és megpróbálta feltartóztatni őket. A három kis fúria egy pillanat alatt meglendítette a husángját, és előrelendült, hogy végezzen vele. A fiú félreugrott, letépett egypár tollas követ az övéről, és támadói felé hajította. A repülő kavicsok oly sebesen és pontosan találtak célba, hogy két lány ordítva a földre huppant. A harmadik kő célt tévesztett, az egyik fiút találta homlokon, és azonnal végzett vele. Ő volt az, aki ellopta Tarzan medalionját. Mivel társaihoz hasonlóan ő is félénk teremtés volt, az ékszert folyamatosan eltakarta egyik kezével, mióta a majomember magához tért, és kiment közéjük a zárt udvarra.

A legidősebb lány félelmet nem ismerve acsarkodó dühvel előreugrott. A fiú még egy követ lőtt ki feléje, aztán megfordult, és a majomember felé rohant. Hogy miféle fogadtatásra számított, talán ő maga sem tudta. Nem tudni, mi, talán az összetartozás rég kihunyt érzése ébredt újjá benne, és ez állította Tarzan mellé, esetleg Tarzan maga ébresztett bizalmat benne. Akárhogy is volt, tény, hogy a fiú odament Tarzanhoz, melléje állt, a lány pedig, aki nyilvánvalóan maga ellen irányuló fenyegetést érzett öccsének különös, hirtelen támadt vakmerőségében, óvatosabban közeledett feléjük. Úgy tűnt, jelbeszéddel közli a fiúval, mit fog csinálni vele, ha továbbra is a maga gyenge akaratával gáncsolja el nővére gyomortáji vágyainak érvényesülését. A fiú dacosan visszamutogatott neki, és nem tágított. Tarzan feléje nyúlt, és mosolyogva megveregette a hátát. A fiú ijesztően kivicsorította a fogát, de nyilvánvaló volt, hogy a majomember mosolyát próbálta viszonozni. A lány közben majdnem odaért hozzájuk. Tarzan teljesen tanácstalan volt, hogy miként járjon el vele szemben. Vele született lovagiassága visszatartotta attól, hogy megtámadja. Visszataszító dolognak tartotta volna azt is, ha akár önvédelemből is sérülést okoz neki. Tudta azonban, hogy nem lesz nyugta tőle, csak akkor, ha megöli. Ezért aztán, miközben valami áthidaló megoldást keresett, lélekben felkészült a gyűlölt cselekedet elkövetésére. Mindazonáltal remélte, hogy elkerülhető a dolog. A Harmadik Nő a barlangból éppen a karám felé vezette új párját, ahol egy-két hétre bezárva akarta tartani. Hallotta a meztelen sarkaknak és a nehéz husángoknak az Első Nő karámjából felhangzó ütemes dübörgését, és azonnal sejtette a jelentését is. Személy szerint nem törődött volna az Első Nő ivadékainak jó vagy rossz sorsával, a közösségi ösztön azonban azt parancsolta, hogy engedje ki őket, hadd keressenek élelmet maguknak, mert ha éhen halnak, a törzs nem számíthat többé szolgálataikra. Ő természetesen nem kívánta táplálni őket, hisz nem a saját gyerekei voltak, de hajlandó volt kinyitni börtönük kapuját, és szélnek eresztem őket, hogy gondoskodjanak magukról. De a Harmadik Nő nem siette el e dolgot. Erős ujjaival belemarkolt acsarkodva ellenkező férje hajába, úgy vonszolta a karámhoz. Elvette a bejárat elől a nagy kőtáblát, durván meglökte, sőt még egy rúgással beljebb is segítette a férfit. Visszatette a helyére a követ, és ráérősen odament az Első Nő karámjához. Kifordította a kőajtót, végigment a két helyiségen, és éppen abban a pillanatban lépett a karámba, amikor a legidősebb lány neki akart menni Tarzannak. Az ajtónyílásban megállva bunkósbotjával rácsapott a fedett hajlék kőfalára, nyilvánvalóan azért, hogy magára vonja a karámban lévők figyelmét. Egy pillanat alatt valamennyi szem rászegeződött. Ő volt az első felnőtt nőstény, saját anyjukon kívül, akit az Első Nő gyerekei láttak. Láthatóan rémülten hőköltek, vissza előle. A Tarzan mellett álló legényke behúzódott a majomember mögé, és Tarzan nem is csodálkozott félelmükön. A Harmadik Nő volt az első felnőtt alalus, akit látott, mert míg az Első Nő tartotta hatalmában, mindvégig eszméletlen volt. A lány, aki idáig nagy husángjával fenyegette, mintha megfeledkezett volna róla.

Acsarkodó arccal és összeszűkült szemmel immár a jövevénnyel fordult szembe. Az összes gyerek közül ő látszott a legkevésbé rémültnek. A majomember alaposan szemügyre vette a hatalmas termetű, állatias külsejű nőstényt, aki ott állt a karám túlsó végében, és ráfüggesztette vad szemét. A Harmadik Nő nem látta még őt, mert kinn vadászott az erdőben, amikor az Első Nő megérkezett zsákmányával az amfiteátrumba. Nem tudta, hogy az Első Nő a porontyain kívül még egy felnőtt hímet is tart a karámjában. Micsoda fogás! Át fogja vinni a saját karámjába. Ezt eltökélte, és annak tudatában, hogy a férfi – hacsak nem sikerül elillannia mellette és eljutnia a kijáratig – nem tud megszökni előle, a nő lassan közeledett. Tudomást sem vett a többiekről. Tarzan, akinek sejtelme sem volt a másik valódi szándékáról, azt hitte, hogy – mint szent és sérthetetlen otthonának falai közé került veszedelmes ellenségét – meg akarja támadni. Jól látta testének hatalmas tömegét, ijesztően kifejlett izmait, a jókora husángot cipószérű kezében, és mindezt összevetette saját meztelenségével. A dzsungel lakói nem szokták a gyávaság bélyegét rásütni arra, aki megfutamodik az értelmetlen és egyenlőtlen küzdelem elől. Az óriásmajmok között nevelkedett Tarzan pedig nemcsak, hogy a dzsungelben született és nőtt fel, hanem ruháival együtt, mint korábban minden alkalommal, lefoszlott róla a civilizáció vékony és természetellenes burka is. Immár egy ádáz fenevad volt az, aki szembenézett a feléje jövő alalus nővel – ravasz, és ugyanakkor hatalmas erejű fenevad, aki pontosan tudta, mikor kell harcba szállnia, és mikor elmenekülnie. Tarzan gyors pillantást vetett hátrafelé. Az alalus legényke, a félelemtől reszketve ott lapult mögötte. Távolabb a karám hátsó fala húzódott, amelynek egyik hatalmas kőlapja enyhén kifelé dőlt. Lassú az ember esze, még lassúbb a szeme a csapdába került és szökni igyekvő vadállat szeméhez és eszéhez képest. De a majomember olyan gyorsan cselekedett, hogy már ott sem volt, mire a Harmadik Nő megsejtette, hogy menekülni készül. Vele együtt eltűnt a legidősebb alalus fiú is. Tarzan egy mozdulattal sarkon pördült, felkapta a fiatal hímet a vállára. Villámsebesen tette meg azt a néhány lépésnyi távolságot, amely elválasztotta a karám hátsó falától, és mint egy macska, úgy rohant fel a sima felületű, enyhén megdőlt kőlapon, pedig kezével meg se tudott kapaszkodni a tetején. Amikor felhúzta magát anélkül, hogy hátrapillantott volna, a túlsó oldalon leengedte a földre a fiút, majd oly sebesen követte őt, hogy csaknem egyszerre értek talajt. Aztán körbepillantott. Most látta először az amfiteátrumot meg a barlangokat, melyek közül többnek a bejárata előtt még mindig kinn üldögéltek a nők. Látszott, hogy hamarosan be fog sötétedni. A nap lemenőben volt a nyugatra húzódó hegyek taréja mögött. Tarzan egyetlenegy lehetőséget látott a menekülésre: el kell jutnia az amfiteátrum alsó végében a nyíláshoz, amelyen át az ösvény a völgybe vezet, egészen az erdőig. Nyomában a fiúval rohant. Az egyik nő, aki kinn ült barlangjának bejárata előtt, hamarosan észrevette. Bunkósbotját megragadva talpra ugrott, és azonnal üldözőbe vette őket. Példájára mások is bekapcsolódtak a haj tó vadászatba, és végül már öten-hatan robogtak

egymás nyomában az ösvényen. A fiú, aki az utat mutatta, sebesen száguldott a majomember előtt, de akármilyen gyors volt is, nem tudott előnyre szert tenni Tarzannal szemben, akit ruganyos izmai már oly gyakran mentettek meg a feldühödött Numa elől, győzedelmeskedtek a szélsebesen menekülő Barával, az őzzel való versenyfutásban, hogy számára meglegyen az élelem. A hátul cammogó nagy termetű nőknek nem volt esélyük arra, hogy utolérjék a gyors léptű kettőst, amennyiben csakis gyorsaságukra hagyatkoztak volna. De eszük ágában sem volt ezt tenni. Náluk voltak elröpíthető köveik, és mindegyikük úgyszólván születésétől kezdve mindaddig gyakorolta, míg szinte tökélyre vitte a parittyázás művészetét, akár álló, akár mozgó célpontról volt szó. Ám egyre jobban sötétedett, az ösvény hol erre, hol arra kanyargott, a zsákmány is sebesen mozgott, bizonytalan célpontot nyújtott, amit kellően időzített és jól irányzott kővel úgy kellett eltalálni, hogy az áldozat elkábuljon, de ne haljon meg. Az elkábításra szánt kő természetesen az esetek nagyobb részében mégiscsak megölte az áldozatot, így számolni kellett ezzel a kockázattal. A nők ugyanis ösztönösen óvakodtak a férfiak megölésétől, de ugyanez az ösztön nem riasztotta vissza őket attól, hogy abszolút brutálisan bánjanak velük. Ha Tarzan rájött volna, hogy a nők mi célból üldözik, talán – még gyorsabban rohant volna. De így is, amikor a kövek elkezdtek a füle mellett fütyülni, mintha egy árnyalattal növelte volna sebességét. A majomember hamarosan elérte az erdőt, és mintha levegővé vált volna, hirtelen elillant elképedt üldözői tekintete elől. Itt már végképp elemében volt. Míg ők lenn a földön keresték, Tarzan sebesen lendült tova a faágak alsó teraszán, és közben szemmel tartotta az alalus fiút, aki az ösvényen rohant. Látván, hogy a férfi megszökött, a nők megálltak, és visszaindultak barlangjaik felé. A fiú nem kellett nekik. Felőlük két-három évig még háborítatlanul kóborolhatott az erdőben, hiszen tudták, ha sikerül kitérnie a vadállatok útjából, valamint a hangyaemberek lándzsái elől, és férfivá érik, bármelyik óriás nősténynek könnyű prédája lesz a párzási időszakban. Egyelőre viszonylagos biztonságban és boldogan élhet. Esélyeit az életben maradásra persze lényegesen csökkentette az, hogy idő előtt szökött ki az erdőbe. Ha az Első Nő még életben lett volna, legalább még egy évig ott tartotta volna a karám biztonságos falai között, míg alkalmasabbá nem válik arra, hogy szembenézzen az erdőben és a dzsungelben leselkedő veszélyekkel. Amikor éles füle jelezte, hogy a nők felhagytak az üldözéssel, a fiú megállt, és keresni kezdte a különös lényt, aki kiszabadította a gyűlölt karambol. De a sötétben nem látott messzire, nem találta az idegent. A legényke felcsapta nagy fülét, és feszülten hallgatózott. A hazafelé tartó nők rohamosan halkuló lépteitől eltekintve nem hallatszott sehol emberi lábak dobogása. Hallatszottak viszont másfajta zajok, Ismeretlen erdei neszek, amelyek a fiú ködös agyát meghatározhatatlan félelemmel töltötték el. Zajok hallatszottak körös-körül az aljnövényzetből, fentről, az ágak közül, és ijesztő szagok csapták meg az orrát is. Sötétség, tökéletes és áthatolhatatlan sötétség szakadt rá, méghozzá olyan hirtelen, hogy belereszketett. Szinte érezte, hogy a sötét ránehezedik, maga alá temeti, és

ugyanakkor megnevezhetetlen rémségekkel veszi körül. Körülnézett, és annyira nem látott semmit, hogy úgy érezte, elvesztette szeme világát. Se hangot adni, se kiáltani nem tudott, így nem tudta elriasztani ellenségeit, nem tudta felhívni magára a különös lény figyelmét, aki oltalmába vette, és, akinek feltűnésétől furcsa módon valami megmagyarázhatatlan, valami kellemes érzés keletkezett a lelkében. Nem értette a dolgot, nem tudta nevén nevezni, mint ahogyan semmit sem tudott nevén nevezni, de az érzés élt, még mindig melengette a keblét, és a fiú, a maga ködös módján, szerette volna, ha valamiképp hangot tudott volna adni, hogy visszahívja magához a különös lényt. Magányos volt, és nagyon félt. Recsegés-ropogás hallatszott a közeli bozótosból, és ez újabb, de már ismerősebb rettegéssel töltötte el. Egy nagy testű állat közeledett az éjszaka sötétjében. A fiú hátát egy vaskos fa törzsének vetve megállt. Nem mert megmozdulni. Szaglászott, de a légmozgás olyan volt, hogy az ő szagát sodorta az ismeretlen irányába, aki az erdőből lopakodott feléje. Nem tudta megállapítani, hogy ki lehet, de ösztöne azt súgta, hogy az viszont felismerte az ő szagát, és biztosan egyre közelebb oson, hogy rávesse magát és felfalja. Mit sem tudott az oroszlánokról, hacsak az ösztönnel nem öröklődik át azoknak a különféle állatoknak a képe, amelyektől a vadon lakói öntudatlanul félnek. Soha életében nem járt még az Első Nő karámján kívül, és minthogy a törzsük sem tudott beszélni, anyja nem mesélhetett neki a kinti világról. Mégis, amikor az oroszlán elbődült, tudta, hogy oroszlán.

4.

Úgy húsz mérfölddel odébb Esteban Miranda a kis Uhha csuklóját szorongatva lapult egy másik erdő sötétjében. Reszketett félelmében, amikor egy oroszlán mennydörgésszerű bömbölése harsant fel a dzsungelben. A lány érezte, hogy a férfi teste reszket, és megvetően fordult oda hozzá: – Te nem is vagy a folyó szelleme! – kiáltotta. – Te félsz. És Tarzan sem vagy, mert apám, Khamis megmondta, hogy Tarzan nem fél semmitől sem. Engedj el, hadd másszak fel a fára – gyáva vagy bolond az, aki félelmében moccanni sem mer, hanem megvárja, míg az oroszlán idejön és megeszi. Engedj el, ha mondom! – azzal megpróbálta kirántani a csuklóját a férfi markából. – Maradj csöndben! – pisszegett rá amaz. – Ide akarod csalni az oroszlánt? – Esteban a lány szavaitól és rángatásától végre magához tért bénultságából. Lehajolt, megragadta és felemelte Uhhát olyan magasra, hogy elérje annak a fának az alsó ágait, amely alatt álltak. Amikor a lány már biztonságba jutott, maga is könnyedén fellendült melléje. Később a magasabb ágak között talált egy még biztonságosabb és kényelmesebb pihenőhelyet. Itt helyezkedtek el mindketten, hogy bevárják a hajnal beköszöntét. Alattuk Numa egy ideig még nagyokat horkantva, morogva ólálkodott, és időnként mély hangján akkorákat bömbölt, hogy a dzsungel reszketett belé. Amikor kivilágosodott, álomtalanul és kimerültén huppantak le a földre. A lány még várt volna, mert abban reménykedett, hogy Obebe harcosai utolérhetik őket, de a férfi is számolt ugyanezzel, ezért minden igyekezetével azon volt, hogy minél nagyobb távolságot tudhasson önmaga és a fekete kannibál törzsfőnök között. Teljesen tanácstalan volt, hisz még csak nem is sejtette, merre induljon, ha járható ösvényt akar találni, amely a tengerpartra vezet. Pillanatnyilag nem is érdekelte a dolog, most csak azt szerette volna, hogy Obebének ne sikerüljön újra elfognia őt. Úgy határozott, hogy északnak tart, s jól nyitva tartja a szemét, hátha közben nyugatra vezető, jól kitaposott ösvényre bukkan. Remélte, hogy esetleg talál egy olyan falut, amelyet barátságos bennszülöttek laknak, akik segítségére lesznek, hogy eljusson a tengerpartra, így tehát Miranda és Uhha, amilyen gyorsan csak tudott, északi irányba menetelt. Ütjük során a Nagy Bozóterdő keleti széle mellett haladtak el. Az Első Nő karámjába betűző forró nap az életnek semmi jelét nem látta odalent. Csak egy fiú mozdulatlan teste hevert még mindig a földön előző este óta. A távoli kékségben egy pontocska tűnt fel. Ahogy közelebb engedte, nőttön-nőtt, míg végül egy könnyedén sikló madár alakját öltötte fel. Mind közelebb és közelebb merészkedett, újra meg újra nagy, lassú köröket írt le az égen, és végül odarepült az Első Nő karámja fölé. Még egyet körözött, aztán a zárt belső udvaron leszállt a földre. Ska, a keselyű megérkezett. Egy óra sem telt belé, és a fiú testét teljesen ellepték a nagy madarak.

Két napig tartott a lakoma, és, amikor eltávoztak, csak a lecsupaszított csontok maradtak utánuk. Az egyik madár egy aranyláncot vitt magával, amelyen gyémántokkal kirakott medalion lógott. Ska dühösen hadakozott az ékszerrel, amely repülés közben idegesítően himbálódzott, a földön meg a járásban zavarta. A lánc kétszeresen hurkolódott a nyakára, képtelen volt megszabadulni tőle, így aztán, ahogy nagy szárnycsapásokkal repült a Nagy Bozóterdő fölött, a ragyogó drágakövek ott villództak, szikráztak a nap fényében. Tarzan, a dzsungel fia, miután az erdőben egérutat nyert az őt és az alalus fiút üldöző nők elöl, maga is megpihent azon a fán, amely alatt az Első Nő rémült fia ijedten torpant meg. Egészen közel volt hozzá, amikor Numa támadásba lendült. Akkor gyorsan lenyúlt, a hajánál fogva megragadta a fiút, és felrántotta a fa biztonságos ágai közé. Az oroszlán kimeresztett karmaival csupán a levegőbe csapott egyet az alalus talpa alatt. A következő napot a majomember teljes egészében annak szentelte, hogy táplálékot, fegyvereket és ruházatot szerezzen. Bajos dolog lett volna mindez egy fegyvertelen és meztelen ember számára, ha nem Tarzanról, a dzsungel fiáról lett volna szó. Bajos lett volna mindez az alalus számára is, ha nem lett volna ott a majomember. Gyümölcsöt, kókuszdiót, meg madártojást gyorsan talált Tarzan, de ő húsra vágyott. És nem is csupán a friss húsért igyekezett vadat ejteni, hanem a bőr, a bél és az inak miatt is, amelyekre primitív léte biztonságát és kényelmét szolgáló dolgok elkészítéséhez volt szüksége. Miközben zsákmány nyoma után kutatott, lándzsának, íjnak és nyílvesszőknek való ágakat is keresett. Nem volt nehéz bármelyikre rátalálnia, hisz az erdő ismerős fafajtákból állt, ám már majdnem egy egész nap eltelt, mire a gyenge szellő, amellyel szemközt haladva vadászgatott, Bara, az őz nyomának szagát sodorta érzékeny orrlyukaiba. Fellendült egy fára, és intett az alalusnak is, hogy kövesse. De a fiú olyan ügyetlenül mozgott, hogy Tarzan kénytelen volt felvonszolni őt az ágak közé egy biztonságos helyre. Ott jelbeszéddel megpróbálta tudtára adni, hogy az a kívánsága, maradjon ott, ahol van, vigyázzon a fegyvernek való összegyűjtött anyagokra, ő pedig, Tarzan, egyedül folytatja a vadászatot. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a fiú megértette-e, mindenesetre nem ment utána, amikor Tarzan nekilódult, és a fák ágain nesztelenül követni kezdte az illékony szagnyomokat. Annak a kérődző állatnak a szagát, amely az ő számára, akit Kala, a nőstény óriásmajom nevelt föl, mindig is Barát, az őzet jelentette, jóllehet valójában az állat gyakorlatilag minden alkalommal antilop volt. Ám a gyerekkori beidegződések mélyen gyökereznek az emberben. A rég tovatűnt nap óta, amikor a színes, illusztrált ábécéskönyv fölé görnyedt halott apja kunyhójában, ott a szárazföldbe benyúló öböl mellett, a távoli nyugati parton, és megtanulta, hogy „az Őz Ő betűs”, és megcsodálta a szép kis fűevő képét. Tarzannak az az állat Bara lett,

és maradt is. Erre a képre a mindennapok során megismert állatok közül az antilop hasonlított a legjobban. Barát annyira megközelíteni, hogy lándzsával vagy íjjal el lehessen ejteni, nagyfokú erdőismeretet és agyafúrtságot feltételez, akkorát, amely messze meghaladja a civilizált ember behatárolt képességeit. A bennszülött vadászok is többször veszítenek, mint nyernek ebben a furfangosságot és észlelő képességet összemérő játékban. Tarzannak azonban rajtuk is, meg az antilopon is túl kellett tennie érzékszervei, valamint esze és izmai összehangoltsága dolgában, ha csupán azoknak a fegyvereknek a segítségével akarta leteríteni Barát, amelyekkel a természet felruházta. Miközben Tarzan nesztelenül, orrlyukai iránymutatása szerint sietett a dzsungelben Bara, az őz felé, az egyre erősödő, ismerős testszagból kiderült számára, hogy kicsivel odébb egész csapatnyi Bara verődött össze. A barbár majomember szájában összefutott a nyál a lakoma gondolatára, amely csakis őrá vár. Ahogyan aztán a szag ereje növekedett, egyre elővigyázatosabban folytatta útját az ember-fenevad. Nesztelenül mozgott, mint árny az erdő árnyai között, míg végül egy tisztás széléhez érkezett, ahol tucatnyi legelésző antilopot pillantott meg. A majomember egy mélyen lelógó ágon lekuporodva mozdulatlanul figyelte a csorda mozgását. Azt a pillanatot várta, amikor az egyik állat annyira megközelíti a tisztást övező fákat, hogy a támadónak legalább halvány reménye lehet a sikerre. A türelmes, gyakorta órákig tartó várakozás arra, hogy a zsákmány végre holtbiztos célpontot nyújtson, része annak a nagy játéknak, amelyet a vadon vadászainak végig kell játszaniuk. Egyetlen rosszul időzített vagy meggondolatlan mozdulat azt eredményezheti, hogy az ijedős zsákmány megiramodva messzire szalad, és esetleg napokig nem is tér vissza. Ezt elkerülendő, Tarzan szoborszerű mozdulatlanságba dermedten várakozott arra, hogy a szerencse valamelyik antilopot elérhető közelségbe vezérelje. Míg ott időzött, elmosódottan Numa, az oroszlán szaga jutott el orrába. Tarzan összeráncolta a homlokát. A szél Bara felől fújt, és az oroszlán nem az antilop és Tarzan között helyezkedett el. Következésképp az oroszlánnak szélirányból kellett közelednie a zsákmány, valamint a majomember felé. De miként eshetett meg az, hogy érzékeny orrlyukaikkal a fűevő állatok még nem érezték meg ősi ellenségük szagát, amikor Tarzan már igen? Hogy nem érezték, az nyilvánvaló volt, hiszen békésen, elégedetten legelésztek, csapdostak farkukkal, időnként felemelték a fejüket, hogy fülüket hegyezve körülnézzenek, de semmi jelét nem mutatták annak a rémületnek, amely pedig rögvest bekövetkezik, ha a közelükben felfedezik Numát. A légmozgások szeszélyessége folytán gyakran megesik, hogy egy-egy mozdulatlan akadály jön létre közvetlenül az áramlás útjában. Tarzan arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen léggát vette átmenetileg körbe az antilopokat, elszigetelve őket közvetlen környezetüktől. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében, és azért fohászkodott, hogy Numa menjen el, hirtelen azt hallotta, hogy recseg-ropog az aljnövényzet a tisztás túloldalán, az antilopok mögött. Az állatok egy szempillantás alatt felfigyeltek, és máris menekültek. Szinte ugyanebben a pillanatban egy fiatal

oroszlán robbant be a színre. Az antilopokat megpillantva rémisztő ordítás közepette támadásba lendült. Tarzan legszívesebben a haját tépte volna mérgében és csalódottságában. Egy mafla, fiatal oroszlán ügyetlensége megfosztotta zsákmányától, hisz az antilopok a szélrózsa minden irányába futottak szét. A hasztalan rohamozó oroszlán elugrasztotta a saját prédáját és Tarzanét is. De várjunk csak! Ez meg mi? Az egyik rémült bak fejvesztve menekült a rettenetes ragadozó karmai elől. Egyenesen a felé a fa felé száguldott, amelyen Tarzan bújt meg. Amikor a fa alá ért, egy csillogó barna test vágódott le fejjel előre a lombok közül, acélos ujjak ragadták meg a bak torkát, erős fogak martak bele a nyakába. Az ádáz vadász súlyától az állat térdre rogyott, és még mielőtt újra lábra kaphatott volna, az erős kezek egy hirtelen mozdulattal megakadályozták... A majomember anélkül, hogy hátrapillantott volna, áthajította a vállán az állat tetemét, és felugrott a legközelebbi fa ágai közé. Fölösleges lett volna a forgolódással az idejét vesztegetnie, tudta anélkül is, hogy Numa mit csinál, hiszen tisztában volt azzal, hogy az állatok királyának szeme láttára kobozta el előle Barát. Alighogy biztonságos magasságba húzta fel magát, az óriás macska nagy robajjal máris rávetette magát – a hűlt helyére. A felsült Numa rémisztően bömbölt, és felbámult a feje fölött üldögélő majomemberre. Tarzan mosolygott. – Dango fia, hiénafajzat – csúfolta a fenevadat –, éhezz csak, míg meg nem tanulsz vadászni. – Azzal megvetően egy letört ágat hajított az oroszlán képébe, és zsákmányát könnyedén egyensúlyozva széles vállán, eltűnt a lombos ágak között. Még világos volt, amikor Tarzan visszatért arra a helyre, ahol az alalus várta. A fiúnak volt egy kis tőrkése, és a majomember ezzel jókora darabot kanyarított ki az antilopból az Első Nő ivadéka számára, egy másikat pedig magának. Az angol lord erős, fehér foga mohón mélyedt bele a nyers húsba. Az alalus fiú meglepve bámult rá, és tűzre való fát kezdett keresni. Tarzan jót derült, míg azt figyelte, hogyan sikerül a másiknak elkészítenie ételét úgy, ahogyan szerinte kellett – kívül szénné égetve, míg belül nyers maradt –, de azért mégiscsak főtt étel volt. Eközben az alalus ugyanolyan felsőbbrendűnek érezte magát a primitív vadállathoz képest, aki nyersen falta fel a maga részét, mintha valami civilizált ínyenc lett volna, aki pácban rohasztott vadhúst és penészes sajtokat eszik valamelyik divatos londoni klubban. Tarzan elmosolyodott, amikor arra gondolt, végső soron mennyire bizonytalan az a határvonal, amely a primitív embert elválasztja a civilizálttól az ösztöneiket és a gusztusukat illető kérdésekben. Néhány francia barátja, akikkel egy alkalommal együtt vacsorázott, elborzadtak, amikor megtudták, hogy ő bizony sok afrikai törzs tagjaival és a majmokkal egyetemben megeszi a hernyókat. És elborzadásuknak két falat csiga között adtak hangot, merthogy éppen azt fogyasztottak nagy élvezettel. A vidéken élő amerikaiak gúnyolják a franciákat, mert azok békacombot esznek, s közben ők maguk disznólábat falnak! Az eszkimók nyers bálnazsírt esznek, az Amazonas vidékén élők, fehérek és bennszülöttek egyaránt megeszik a papagájok és az aprómajmok gyomrának a tartalmát, és kitűnő csemegének tartják. A kínai kulik nem kérdezik, hogy az állat,

amelynek a húsát eszik, mi módon halt meg, és mikor. Él egy férfi New Yorkban, egy tiszteletre méltó és máskülönben teljesen ártalmatlan ember, aki limburgi sajttal eszi a Bartlett körtét. A következő napon, minthogy jó néhány napra elegendő hússal rendelkeztek, Tarzan nekilátott elkészíteni fegyvereit és ágyékkötőjét. Miután megmutatta az alalusnak, hogyan kapargassa le az antilopbőrt kőkésével, munkához látott. Szerszám gyanánt semmi más nem állt rendelkezésére, mint néhány kődarab, amelyet egy patak medrében szedegetett. Ezekkel kellett olyan fegyvereket fabrikálnia, amelyekkel sikeresen helyt állhatott az alalus nőkkel, a nagy ragadozókkal és minden más ellenséggel szemben, akik az idők folyamán útjába akadnak. Tarzan figyelte az alalus fiút, és azon tűnődött, hogy mi módon segíthetne neki ez a szegény teremtés utat törni a vidéket körülvevő bozóterdőben, amelyen át kellett jutnia ahhoz, hogy ismerős tájra érjen, és megtalálja a hazavezető ösvényt. Hogy a szegény pára félénk fajta volt, az kiderült viselkedéséből, amikor az alalus nők elől menekült, és rémületéből, amikor szembe találta magát Numával. Mivel nem tudott beszélni, társként sem vette hasznát, és bizonyos kezdetleges ösztönös dologtól eltekintve, amelyekkel Tarzan nem sokra ment, fogalma sem volt a dzsungeléletről. Viszont melléállt a karámbeli incidens idején, és bár a majomember számára semmiféle segítséget nem jelentett, tettével jogot nyert a másik gondoskodására. Ezenkívül látható, sőt, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a fickó Tarzan mellé szegődött, és vele kívánt maradni. Miközben fegyverein dolgozgatott és az alaluson gondolkodott, Tarzannak hirtelen jó ötlete támadt: ugyanilyen fegyvereket fog készíteni a fiú számára is, és megtanítja a használatukra. Látta, hogy kezdetleges fegyvereikkel az alalusok nem lehetnek méltó ellenfelei senkinek, akinek a kezében íj és nyíl vagy akár csak egy jó lándzsa van. Egészen pontosan: képtelenek parittyaköveiket olyan messzire hajítani, amekkora távolságra egy jó íjász ellövi a nyilát, és bunkósbotjaik mit sem érnek egy jól célzott lándzsával szemben. Igen, határozott, fegyvereket fog készíteni a fiúnak, megtanítja a használatukra, és akkor igénybe veheti szolgálatait vadászaton, és ha szükséges, a harcban is. Miközben Tarzan, a dzsungel fia végiggondolta magában a dolgot, az alalus hirtelen abbahagyta a munkát, fülével közel hajolt a földhöz, majd felemelte a fejét, szemét Tarzanra függesztette, és rámutatott előbb a férfira, aztán a fülére, végül a földre. A majomember megértette: a másik azt akarja, hogy ő is hallgatózzon. Megfogadta a tanácsot, és a keményre taposott ösvényen messzire elhallatszó léptek jól kivehető zaját hallotta. Összeszedte a holmiját, és Bara maradványaival együtt felvitte egy biztonságos rejtekhelyre, jó magasra az ágak közé. Visszatért és felsegítette a fiút maga mellé a fára. Az alalus lassanként kezdett otthonosabban mozogni a fán, és önállóan is sokkal ügyesebben mászott, de Tarzan megítélése szerint gyakorlatilag még mindig elveszett embernek számított. Nem kellett sokáig várniuk. Hamarosan előtörtetett az ösvényen az egyik

amfiteátrumbeli rettenetes nő. Tíz-tizenöt lépéssel mögötte a második, annak nyomában pedig egy harmadik. Nem volt gyakori dolog, hogy együtt jártak, mert magányos lények voltak, úgyszólván teljesen kiveszett belőlük a társas ösztön. Néha azért megesett, hogy közösen indultak vadászni, különösen, ha valami veszedelmes fenevadat üldöztek, amelyik jogaikat csorbította. Ha nem sikerült elegendő számú férfit begyűjteniük az erdőből a párzási időszakban, akkor a hoppon maradottak csapatba verődtek össze, és rajtaütöttek a szomszédos törzs karámjain. Az ösvényen tovacammogó három nő pontosan az alatt a fa alatt haladt el, amelyről Tarzan és a fiú figyelte őket. Lustán csapkodtak nagy, lapos fülükkel, sötét szemük ideoda járt, és, testük egy-egy pontján időnként meg-megrándult a bőr, amikor valami szemtelen bogarat akartak elhessenteni. A fán ülő két alak nem moccant, míg a három női fenevad el nem vonult az ösvényen. Kisvártatva eltűntek a szemük elől az erdei út egyik kanyarulatában. Tarzan meg a fiú kis ideig még hallgatózott, majd leereszkedett a földre, és folytatta félbehagyott munkáját. Tarzan ráérősen elmerengett az eltelt néhány perc eseményein, és mosolyognia kellett – Tarzan, a dzsungel fia, az őserdő ura, amint elrejtőzik a fán, nehogy három nő észrevegye! Igaz, micsoda nők! Egyelőre nem sokat tudott róluk, a szokásaikról, de már, amit tudott, az is meggyőzte arról, hogy ellenségnek ugyanolyan veszedelmesek, mint bárki, akivel eddig szembe találta magát. Tudta, amíg nincsenek fegyverei, nem veheti fel a küzdelmet hatalmas husángjaikkal és sebesen röpülő parittyaköveikkel. Teltek-múltak a napok, a majomember és néma társa tökéletesítette a fegyvereket, amelyek majd megkönnyítik számukra az élelemszerzést. A fiú gépiesen követte gazdája utasításait. Végül elérkezett az a pillanat, amikor Tarzan és az alalus fegyverzete is teljesen elkészült. Ettől kezdve együtt vadásztak. A férfi tanítgatta a fiút, hogyan kell használni az íjat, a lándzsát, valamint a hosszú fűkötelet, amely a majomember fegyvertárának gyerekkorától fogva elengedhetetlen darabja volt. A vadászat napjai alatt az alalus ifjú lényeges változáson ment át. Korábban az volt a szokása, hogy mindig lopakodva, óvatosan lépdelt az erdőben, gyakran meg-megállt, hol erre, hol arra tekintgetett, és szemmel láthatóan minden élőlénytől félt, leginkább persze saját fajtájának ádáz nőstényeitől. De most mindez egyszerre megváltozott. Lassanként megtanult bánni az íjjal és a lándzsával. Nagy-nagy érdeklődéssel, nagy félelemmel vegyes tisztelettel figyelte, hogyan ejt Tarzan sok-sok állatot, kicsit és nagyot vegyesen, és egyszer azt is látta, hogy egyetlen lándzsadöféssel, hogyan terítette le Sabort, a nőstény oroszlánt, amikor az egy tisztáson, a menedéket nyújtó kedvenc fáitól távol lepte meg a majomembert. Egy alkalommal, mikor együtt vadászgattak, Tarzan felriasztott egy kisebb vaddisznócsordát, majd elejtett két állatot. A többiek szerteszét futottak, és egyikük, egy kan, az alalust megpillantva nekirontott. A fiú rögtön menekült volna, hiszen a generációk során át öröklött ösztön azt parancsolta neki, hogy meneküljön. Az alalus férfiak mindig elmenekültek a veszedelem elől, és míg hol a ragadozó állatok, hol saját nőik elől menekültek, igen gyorssá váltak, olyanokká, hogy egyetlen veszedelmes ellenségük sem érhette utol őket – alalus férfit

csakis csellel lehetett elfogni. A fiú egérutat nyerhetett volna a vadkan elől, ha menekül, és egy pillanatig azon is volt, hogy futásnak ered, de aztán egy hirtelen támadt gondolat megállásra késztette. Hátralendítette lándzsát tartó kezét, ahogyan a majomembertől tanulta, majd testének teljes súlyával dobásra lendült a karja. A vadkan egyenesen feléje tartott. A lándzsa szemből, a bal vállán találta el, és a testébe fúródva átütötte a szívét. Horta, a vadkan nyomban összerogyott. Újfajta fény gyulladt az alalus fiú szemében, és újfajta érzés áradt szét az arcán. Nem volt többé az az űzött vad, aki lopakodva jár az erdőben, és félénk pillantásokat vet erre is, arra is. Most már felegyenesedve, merészen lépdelt, arcán nyoma sem volt a félelemnek, és nem, hogy reszketett volna valamelyik nőstény feltűnésétől, hanem talán még várta is, hogy ez bekövetkezzék. Maga volt a megtestesült férfiúi bosszú. Ott sajgott a szívében időtlen idők óta a nőktől elszenvedett lenéző és erőszakos bánásmód minden keserűsége. Ő persze így nem gondolta végig a dolgot, de attól még a tény tény maradt, és Tarzan már előre látta, hogy az első nőnek, akit balszerencséje először vezérel a fiú útjába, életre szóló meglepetésben lesz része. Miközben Tarzan és az alalus ott kóborolt a Nagy Bozóterdő által körülzárt különös vidéken, és a majomember azt kereste, miként juthatna ki innen. Esteban Miranda és a kis Uhha, a varázsló Khamis lánya az erdő külső peremén menetelt nyugatra, a tengerpart felé vezető ösvényt kutatva.

5.

Az alalus fiú egy kutya odaadásával csüngött Tarzanon. Az utóbbi elsajátította védencének szegényes jelbeszédét, amely alkalmas eszköznek bizonyult mindannak közlésére, amire egymás között szükségük volt. Az előbbinek, ahogy egyre jobban bánt fegyvereivel, nőtt az önbizalma, mind önállóbb lett, ami azt eredményezte, hogy egyre gyakrabban jártak külön vadászni. Ily módon gondoskodtak arról, hogy éléskamrájuk még inkább tömve legyen. Egy alkalommal Tarzan hirtelen különös látványra figyelt fel. Éppen Bara, az őz nyomát követte, amikor az egyik hatalmas alalus nőstény szaga keveredett az őzével. Ez azt jelentette, hogy valaki el akarja orozni előle a zsákmányát. Immár a dzsungelbeli fenevad ádáz ösztönei vezérelték az ágyékkötős majomember tetteit. Nem a választékos modorú, londoni Lord Greystoke volt az, aki felső ajkát felhúzva kivicsorította két csillogó metszőfogát – a primitív, zsákmányra leső vadállat tette ezt, akinek a prédája veszélyben forgott. A faágak közé felkapva sebesen megindult az alalus nő irányába, de még mielőtt megpillantotta volna, ismét új szag ütötte meg az orrát – különös, új szag, amely zavarba ejtette. Ember szaga volt, mégis furcsa és valamiképpen ismeretlen. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hasonló szagra felfigyelt volna. Nagyon gyengén érződött, és Tarzan valamiként mégis biztos volt abban, hogy egészen közelről jön. Ekkor szemből hangok, halk, dallamos hangok jutottak el a fülébe, amelyek minden halkságuk és dallamosságuk dacára is izgatottságot fejeztek ki. Tarzan még óvatosabb lett, Baráról, az őzről úgyszólván meg is feledkezett. Amint közeledett, megállapította, hogy több hangot, nagy mozgolódás zaját hallja. Egyszer csak kijutott egy nagy síkságra, amely a távolban húzódó hegyekig tartott, és közvetlenül maga előtt, talán száz méter távolságra olyan látványban volt része, hogy nem lett volna csoda, ha nem hisz a saját szemének. Az egész képből az egyetlen ismerős figura egy óriás alalus nő volt. Körötte pici kis férfiak – apró, fehér harcosok – csapata nyüzsgött, olyanfajta állatok nyergében, amelyek leginkább a nyugati parti királyantilopok valamilyen változatának látszottak. A dzsidával és karddal felfegyverzett emberkék újra meg újra megrohamozták az alalus nő hatalmas lábát. Az alalus lassan hátrált az erdő felé, miközben nagyokat rugdalt, és súlyos husángjával csapdosott támadói felé. Tarzan számára hamar világossá vált, hogy a támadók megpróbálják átvágni a nő térdének inait, és ha ez sikerülne nekik, könnyű szerrel végezhetnének vele. Jóllehet voltak talán százan is, nem sok esélyük látszott a sikerre, mert a nő hatalmas lábának egyetlen rúgásával tucatnyit vagy még többet is képes volt leteríteni. Már a sereg fele kiesett a küzdelemből, a harcosok ott hevertek szerteszét a síkságon, és jól láthatóan jelezték a csatázok vonulásának útját addig, míg Tarzan a helyszínre nem érkezett. Az életben maradottak bátorsága bámulattal töltötte el Tarzant, amint elnézte, hogy rohannak a szinte biztos halálba abbéli makacs igyekezetükben, hogy ledöntsék lábáról a nőt. Ez volt az a pillanat, amikor a majomember észrevette, mi az oka, a nyilvánvaló

oka tébolyult önfeláldozásuknak: az alalus nő a markában szorongatta az egyik aprócska harcost. Világos volt, hogy őt akarták kiszabadítani e különösen veszedelmes haditettel. Ha a harcosok bámulattal töltötték el Tarzant, majdnem ugyanekkora csodálatot érzett bátor és fürge hátasaik láttán is. A királyantilopokat úgy ismerte, mint e család legkisebb, ember által ismert tagjait, s, hogy a létező legfélénkebb állatok. Ezek a rokonaik egyáltalán nem voltak gyávák. Kicsit talán nagyobbak voltak, a marmagasságuk tizenöt hüvelyk lehetett, de egyébként külsőre semmi különbség nem látszott rajtuk. Lovasaik irányításával félelem nélkül ugrottak a hatalmas lábak és a könyörtelen bunkósbot közvetlen közelébe. Tökéletesen idomított lények voltak, olyannyira, hogy úgy tűnt, mintha izmaik lovasaik gondolataival lennének összhangban. Szinte nem is érintették a földet, úgy szökelltek előre, majd ismét vissza, s máris kívül voltak a veszedelmes övezeten. Tíz-tizenkét láb távolságot tettek meg egy ugrással. Tarzan nem csupán az ő ügyességüket csodálta meg, hanem a harcosok mármár hihetetlen lovagló tudományát is, akik meg tudtak maradni ezeknek a szökkenő, ugráló, pörgő, forgó állatoknak a hátán. Szép és lelkesítő látvány volt, és bármennyire képtelenségnek tűnt is eleinte, Tarzan rájött, hogy a pigmeusok egyik fajtáját látja. Ezek nem annak a fekete törzsnek a tagjai, amelyet többé-kevésbé minden Afrika-kutató ismer, hanem ahhoz a fajhoz tartoztak, melyet kutatók leírásából, legendákból, mítoszokból mint apró fehér embereket emlegettek. Érdekelte az összecsapás, és eleinte pártatlan, semleges szemlélőként figyelte. Hamarosan észrevette azonban, hogy rokonszenve a pici harcosok felé fordul. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az alalus nőnek sikerül foglyával együtt épségben bemenekülni az erdőbe, a majomember elhatározta, hogy beavatkozik az ügybe. A kicsi harcosok vették észre először, amikor kilépett rejtekhelyéről az erdőből. Nyilvánvaló volt, hogy félreértelmezték feltűnését, és először azt hitték, hogy újabb óriás ellenség jelent meg a színen. Csalódott kiáltások röppentek fel soraikból, és most először torpantak meg azóta, hogy Tarzan figyelemmel követte az egyenlőtlen küzdelmet. Mivel azt akarta, hogy szándéka világossá váljék az apró férfiak számára, gyorsan a nő felé indult, aki, mihelyt ráesett a tekintete, parancsoló mozdulatokkal intett neki, hogy legyen segítségére a többi pigmeus lemészárlásában. Megszokta, hogy saját fajtájának férfiai, ha a hatalmában vannak, félnek tőle, és engedelmeskednek neki. Lehet, hogy csodálkozott egy kicsit ennek a hímnek a vakmerőségén, mert rendszerint mindannyian rohanvást menekültek előle, de mivel szüksége volt rá, minden más gondolatot háttérbe szorított. Tarzan a fiútól tanult jelbeszéddel utasította a nőt, hogy engedje el a foglyot, menjen el, és ne háborgassa többé az apró embereket. A nő erre csúnya képet vágott, felemelte a husángját, és elébe ment a majomembernek. Tarzan nyílvesszőt helyezett az íjára. – Menj vissza! – jelezte a nőnek. – Menj vissza, mert megöllek. Menj vissza, és tedd le a kis embert!

A nő dühödten vicsorgott, és egyre gyorsabban lépdelt előre. Tarzan szemmagasságba emelte a nyílvesszőt, és az íjat meghajlítva hátrahúzta. A pigmeusok, akik rájöttek, hogy ez a különös óriás legalábbis pillanatnyilag a szövetségesük, visszafogták hátasaikat, és várták, hogy mi lesz a párbaj kimenetele. A majomember remélte, hogy a nő engedelmeskedik parancsainak, és nem lesz kénytelen kioltani az életét. Az arcáról azonban látta, hogy esze ágában sincs elállni szándékától, láthatólag az ő elpusztítását akarja. Egyre csak jött, és máris olyan közel volt, hogy a további késlekedés kockázatos lett volna, ezért a majomember elengedte az íj húrját. A nyíl egyenesen ellenfele ádáz szívébe fúródott. Amikor a nő előrebukott, Tarzan odaugrott, kiszedte a kezéből az apró harcost, nehogy ráessen a parányi testre és szétzúzza. A harcosok nyilvánvalóan félreértették szándékát, mert hangosan kiáltozva, fegyvereiket lóbálva sarkantyúba kapták hátasaikat. Ám még mielőtt odaértek volna, a majomember letette a megmentett emberkét a földre, és szabadon engedte. A rohamozó pigmeusok viselkedése egy szempillantás alatt megváltozott, és harcias kiáltozásuk éljenzésbe csapott át. Előrerúgtattak, majd a Tarzan által megmentett harcos előtt megálltak. Sokan közülük leugráltak hátasaikról, letérdeltek, és ajkukhoz emelték a kezüket. Most már nyilvánvalóvá vált a majomember számára, hogy olyan valakit mentett meg, akit nagy becsben tartanak, talán éppen a törzsfőnöküket. Közben a majomember arcára derűs türelem ült ki, és úgy figyelte őket, ahogyan az ember egy hangyasereg érdekes ténykedését szemléli. Eltűnődött, hogy vajon miként viselkednek majd vele szemben. Míg gratuláltak társuknak a csodás megmeneküléshez, Tarzannak alkalma nyílt közelebbről szemügyre venni őket. A legnagyobb közülük úgy tizennyolc hüvelyk magas lehetett. Fehér bőrüket az időjárás egy árnyalattal sötétebbre cserzette, mint a majomemberét, mindamellett kétség sem férhetett hozzá, hogy fehér emberek. Arcvonásaik arányosak és szabályosak voltak. Egészében véve azok, akiket maga előtt látott, szép emberek voltak. Valamennyien borotválták az arcukat, és úgy tűnt, hogy nincs közöttük különösebben öreg ember. Akit Tarzan kimenekített az alalus nő markából, szemmel láthatóan fiatalabb volt az átlagnál, és sokkal fiatalabb azoknál, akik nyergükből leszállva hódoltak neki. Míg Tarzan figyelte őket, a fiatal férfi megparancsolta a többieknek, hogy álljanak fel. Kis ideig beszélt hozzájuk, majd a majomember felé fordult, és neki mondott valamit, amiből Tarzan természetesen egy szót sem értett. Hanghordozásából arra következtetett, hogy köszönetet mond neki. Valószínűleg azt kérdezte, hogy mi a szándéka velük. A majomember megpróbálta meggyőzni őket arról, hogy a barátságukat óhajtja. Hogy békés szándékának további nyomatékot adjon, félrehajította a fegyvereit, egy lépést tett feléjük, karját közben kissé széttárta, és nyitott tenyerét feléjük fordította. Úgy látszott, hogy a fiatal férfi megérti baráti gesztusait, mert ő is előrelépett, és kezét nyújtotta Tarzannak. A majomember látta, a másik azt akarja, hogy csókoljon kezet neki. Ő azonban úgy vélte, jobb, ha egyenrangúnak tekinti magát az apró

emberek legfőbb méltóságával. Ezért inkább letérdelt, hogy könnyebben megfoghassa a pigmeus feléje nyújtott kezét, miközben finoman megszorította picike ujjait. Szertartásosan annyira hajtotta meg a fejét, hogy semmiképp se tűnhessék alázatosságnak. A másik elégedettnek tűnt, hasonló méltósággal viszonozta a főhajtást. Megpróbálta a majomember értésére adni, hogy ő és csapata továbbindul a síkságon át, és hívta, hogy tartson velük. Minthogy Tarzant furdalta a kíváncsiság, és szerette volna jobban megismerni e különös kis emberkéket, semmi okát nem látta annak, hogy ne fogadja el a meghívást. Mielőtt azonban a csapat felkerekedett volna, a harcosok összeszedték halottaikat, sebesültjeiket, és megváltották szenvedéseiktől azokat az antilopokat, amelyek súlyos sérülésük miatt nem tudtak járni. Ehhez viszonylag hosszú, egyenes kardjukat használták, amely mindegyikük fegyverzetének része volt. Dzsidáik ott pihentek a hengeres tokban, amelyet nyergük jobb oldalához rögzítettek. Ami további fegyvereiket illeti, Tarzan ezenkívül már csak egy aprócska kést tudott felfedezni, amelyet minden harcos jobb oldalt, a derekán lévő hüvelyben tartott. A pengéje a kardjukéhoz hasonlóan kétélű volt, de csak körülbelül másfél hüvelyk hosszú, és nagyon meredek hegyben végződött. Miután összegyűjtötték a halottakat és a sebesülteket, a csapat fiatal vezetője végigvizsgálgatta az utóbbiakat. Vele tartott az az öt-hat harcos, akik köréje gyűltek, amikor Tarzan, kiszabadította. Ezeket Tarzan a helyetteseinek vagy alvezéreinek nézte. Látta, hogy sorban megvizsgálják a sebesülteket, és három esetben, amikor a sebesült sorsa nyilvánvalóan reménytelen volt: a vezér gyorsan átdöfte kardjával a szerencsétlen ember szívét. Míg ezek a látszólag kegyetlen, ám mégis egészséges szemléletű intézkedések folytak, a többi harcos az altisztek irányításával hosszú árkot ásott a halottak mellett, akiknek a száma húsz körül lehetett. Szerszámuk egy erős ásólap volt, amit nyergükre csatolva hordtak, és gyorsan rá tudtak illeszteni a lándzsa vagy a dzsida végére. Rendkívül gyorsan dolgoztak, valami olyan terv alapján, amelytől láthatólag idegen volt mindenféle felesleges mozdulat. Hihetetlenül rövid idő alatt kiástak egy ötven hüvelyk hosszú, tizennyolc hüvelyk széles – és kilenc hüvelyk mély árkot, amely normális nagyságú emberek esetében majdnem tizenhét láb hosszúnak, hat láb szélesnek és három láb mélynek felelt volna meg. Ebbe szorosan egymás mellé, két rétegben egymás fölé belefektették a halottakat, majd annyi földet lapátoltak vissza, amennyivel kitöltötték a holttestek közötti hézagokat. A gödröt feltöltötték a felső sor szintjéig, aztán kis kődarabokat görgettek a sírba mindaddig, míg a holttesteket két hüvelyk vastagon kőréteg fedte el. Végül a kiásott maradék földből mindennek a tetejére hantot emeltek. Mire a munka elkészült, a többiek megfogták a gazdátlan antilopokat, és a hátukra szíjazták a sebesülteket. A parancsnok vezényszavára a csapat katonás alakzatba fejlődött, a sebesülteket szállító különítmény előreindult, és a következő pillanatban már a többiek is nyeregben ültek. A nyeregbe szállás és a menet megkezdésének módszere egészen egyedülálló volt, amelyet Tarzan nagy érdeklődéssel figyelt. Az

állataik mellett álló harcosok vonalba fejlődtek fel a fiatal parancsnokkal szemben, aki a köréje gyűlt tisztekhez hasonlóan már nyeregben ült. Mindegyik harcos kantárszáron tartotta a hátasát. A parancsnok felemelt kardjának hegyével gyors jelt adott – szóbeli parancs nem hangzott el –, majd rögtön ezután lecsapott a kard hegyével maga mellé. Ezzel egyidejűleg megfordította hátasát. Tisztjeinek hátasai vele együtt fordultak, mintha egyetlen agy akaratának engedelmeskednének, és ugyanebben a pillanatban a felsorakozott harcosok mindegyikének a hátasa is előreugrott. A lovasok ugrás közben lendültek fel rájuk, és olyan puhán ereszkedtek bele a nyeregbe, mint a tollpihe. Abban a pillanatban, hogy az első sor teret adott számukra, a második sor antilopjai előreszökkenve nyomukba eredtek. Lovasaik ugyanúgy szálltak fel rájuk, mint az előbbiek és a második. Hosszabb ugrással már fel is zárkóztak, és az egész csapat zárt alakzatban vágtatott előre. Felettébb okos és praktikus felfejlődési mód volt, amely lehetővé tette, hogy az állatokon mozgó alakulat ugyanolyan gyorsan kezdje meg a menetet, mint a gyalogos: kiküszöbölte a távköz felvétele, a nyeregbe szállás és a felzárkózás okozta késedelmet. Amikor a csapat elvágtázott, a balszárnyról visszafordult tíz harcos, akik a parancsnok kíséretéből kivált tisztet követve visszatértek Tarzanhoz. A tiszt jelbeszéddel a majomember értésére adta, hogy ezt a különítményt kövesse, mert ez fogja elkalauzolni céljukhoz. Maga a csapattest már messze kinn járt a síkságon. A ruganyos testű hátasok nem kevesebb mint öt-hat láb távolságot tettek meg egyetlen ugrással. Még a gyors léptű Tarzan sem tudott volna lépést tartani velük. Amikor a majomember a kis különítmény nyomában felkerekedett, egy pillanatig eszébe jutott az alalus fiú, aki egyedül vadászott a hátuk mögötti erdőben. De hamar megfeledkezett róla, mert megállapította, hogy sokkal jobb fegyverei vannak a védekezésre, mint más fajtájabelinek, és miután befejezte látogatását a pigmeusok országában, bármikor visszatérhet és megkeresheti az alalust, ha éppen ahhoz lesz kedve. Tarzan, aki hozzászokott a megpróbáltatásokhoz meg a hosszú és gyors menetelésekhez, futólépésbe váltott át, abba az iramba, amelyet órákon át pihenés nélkül tudott tartani. Vezetői, ügetésre fogva kecses hátas állataikat, közvetlenül előtte haladtak. A vidék sokkal inkább dimbes-dombos volt, mint amennyire az erdő szélétől látszott. Itt is, ott is facsoportok tarkították, füve kövér volt, és haladtukban többször is nagyobb fajta antilopok legelésző csordáit látták. A közeledő harcosok és Tarzan hozzájuk képest óriásnak számító alakja láttán az állatok abbahagyták a táplálkozást, és elrohantak. Egyszer egy rinocérosz mellett haladtak el. A csapat egy kis vargabetűt tett, hogy kikerülje. Később egy ligetben a vezető hirtelen megállította különítményét. Megragadta dzsidáját, és lassan közeledett egy bokorcsoporthoz. Közben valami parancsot adott embereinek, akik erre szétszóródtak és körülvették a bozótost. Tarzan megállt, és figyelte az eseményeket. A szél a hátuk felől fújt, ezért nem tudta megállapítani, hogy a bozótban van-e valami, s ha igen, mi az, ami felkeltette a tiszt érdeklődését. Kisvártatva a harcosok teljesen körbefogták a bokrokat. A túlsó oldalon helyet foglalók lándzsáikat előreszegezve és készenlétben tartva előre nyomultak. Csúf,

acsarkodó hangok hallatszottak a bozótos közepe felől, és a következő pillanatban egy afrikai vadmacska ugrott elő. Testének tömegével és lendületével az állat kis híján kilökte nyergéből az egyik tisztet, aki lándzsája hegyével telibe találta a macska szügyét. Mielőtt a halál beállt, az állat kis ideig még görcsösen rángatózott, és ha ez alatt az idő alatt a lándzsa eltört volna, a macska csúnyán összemarcangolhatta, vagy meg is ölhette volna a fickót, hiszen arányosan ugyanolyan félelmetes vadállat volt a pigmeus számára, mint, amilyen számunkra egy oroszlán. Abban a pillanatban, amikor az állat kimúlt, négy harcos ugrott elő, és éles késükkel hihetetlenül rövid idő alatt levágták a fejét és lenyúzták a macska bőrét. Tarzannak önkéntelenül is feltűnt, hogy bármit is tettek ezek az emberkék, a lehető leghatékonyabban vitték véghez. Sohasem végeztek felesleges mozdulatokat, sohasem fordult elő, hogy valamelyikük ne tudta volna pontosan, mi a dolga, vagy, hogy az egyik a másikat akadályozta volna. Alig tíz perc telt el, hogy rátaláltak a macskára, és a különítmény máris vonult tovább. Az állat fejét az egyik, bőrét pedig egy másik harcos erősítette fel a nyergére. A tiszt, aki a különítményt irányította, fiatal fickó volt, semmivel vagy nem sokkal lehetett idősebb a csapat parancsnokánál. Hogy bátor férfi volt, arról Tarzan meggyőződhetett abból, ahogyan szembeszállt az ily apró emberke számára igen veszedelmesnek számító állattal. Ahogyan pedig az egész csapat – abban a reménytelen helyzetben – rátámadt az alalus nőre, az tanúsította, hogy valamennyien bátor férfiak, és a majomember tisztelte mások bátorságát. Máris megkedvelte a kis emberkéket, bár időnként még nehéz volt elhinnie, hogy valóságos lények, annyira hajlamosak vagyunk kételkedni az élet olyan létformáinak lehetőségében, amelyeket nem ismerünk személyes tapasztalatból, vagy szavahihető forrásból. Majdnem hat órája haladtak már a síkságon, a szél közben megfordult, és Tarzan tisztán érezte orrlyukaiban Bara, az őz szagát. A majomember aznap még nem látott ételt, farkaséhes volt, és ennek az lett az eredménye, hogy a hús szaga felszította mindazokat a vadállati ösztöneit, amelyeket szokatlan neveltetése fejlesztett ki benne. Előreszaladt a parancsnok mellé, aki különítményével kísérte, intett neki, hogy éhes, és ennivaló van a közelben, ezért maradjanak le, míg ő becserkészi és elejti zsákmányát. A tiszt megértette, és jelezte, hogy rendben van. Tarzan óvatosan osont egy kis facsoport felé, amely mögött érzékeny szaglószerve számos antilopot jelzett. A majomember nyomában olyan nesztelenül haladt a kis különítmény, hogy még az éles fülű Tarzan sem hallotta őket. A fák fedezékéből Tarzan egy tucatnyi vagy még több legelésző antilopot látott nem messze a kis ligeten túl. A legközelebbi alig száz lábra lehetett a facsoporttól. A majomember levette válláról az íját, kiszedett egy maréknyi nyílvesszőt tegezéből, és nesztelenül az antilophoz legközelebb lévő fához ment. A különítmény nem volt sokkal mögötte, de abban a pillanatban, amikor a tiszt meglátta a Tarzan által kiszemelt vadat, megálljt intett, nehogy elriasszák azt. A pigmeusok mit sem tudtak íjról meg nyílvesszőről, így aztán élénk érdeklődéssel nézték a majomember minden mozdulatát. Figyelték, amint nyílvesszőt helyez íjára,

hátrahúzza, majd elengedi. Tarzan olyan gyorsan kezelte fegyverét, hogy mindez majdhogynem egyetlen mozdulatnak látszott. Egyszer csak azt látták, hogy az antilop felugrik a testébe fúródó fegyvertől, amelyet gyors egymásutánban egy második, majd egy harmadik is követett. Tarzan, mihelyt kilőtte nyilait, előreugrott, hogy zsákmánya után eredjen, de nem fenyegetett az a veszély, hogy elveszti prédáját. A második nyílvesszőtől a bak térdre rogyott, és mire Tarzan odaért hozzá, már kimúlt. A harcosok attól a pillanattól fogva, hogy az elővigyázatosságra nem volt többé szükség, szorosan Tarzan nyomában voltak, és máris körülvették az antilopot. Hangosan beszélgettek, sokkal nagyobb izgatottságot árultak el, mint amekkorát Tarzan bármely korábbi alkalommal látott rajtuk. Érdeklődésük szemmel láthatóan a halált osztó, röpülő fegyver köré összpontosult, amely oly könnyedén terítette le a nagy állatot. Az antilop akkora volt számukra, mint a legnagyobb elefánt, és, amikor tekintetük találkozott a majomemberével, elmosolyodtak, és furcsán összedörzsölték a tenyerüket, ami, Tarzan feltételezése szerint a taps különleges formája lehetett. Miután Tarzan kihúzta az állat testéből a nyílvesszőit, és visszatette tegezébe, jelezte a különítmény vezetőjének, hogy szeretné kölcsönkérni a kardját. Az egy pillanatra habozni látszott. Minden társa feszülten figyelte, de aztán kihúzta a kétélű kardot, és markolatával előre nyújtotta a majomembernek. Ha az ember nyersen eszi a húst, amíg még meleg, nem kell kivéreztetni az állatot, és Tarzan is ehhez tartotta magát. Egyszerűen csak levágta az egyik hátsó combot, kikanyarított belőle annyit, amennyit kívánt, és mohó étvággyal falni kezdett. A kicsi emberek meglepetve szemlélték cselekedetét, és meglepetésükbe nem kevés rémület vegyült, amikor megkínálta őket a húsból. A kínálást elhárították, és elhúzódtak. Nem tudhatta, hogy mit gondolnak, de sejtette, hogy erős ellenérzéssel viseltetnek a nyershús-evéssel szemben. Később aztán megtudta idegenkedésük okát, miszerint addigi tapasztalataik szerint úgy tudták, csakis azok a teremtmények esznek nyers húst, akik pigmeusokat is esznek. Ha tehát azt látták, hogy ez a hatalmas óriás nyersen eszi zsákmánya húsát, csakis arra a következtetésre juthattak, hogyha nagyon éhes lesz, őket is felfalja. Tarzan becsomagolt némi antilophúst az állat bőrébe, a hátára vette, és a csapat folytatta útját. A harcosok zavartnak látszottak. Halkan beszélgettek. Gyakran hátrapillantgattak a majomemberre. Nem maguk miatt aggódtak, hiszen ezek a harcosok nem is igen tudták, mi az a félelem. Az a kérdés ejtette őket gondolkodóba, hogy bölcs dolog-e elvezetni az öveik közé egy ilyen hatalmas termetű nyerőhúsevőt, aki egyetlen sietős étkezésre egy felnőtt férfinak megfelelő mennyiséget falt fel. Estébe hajlott már, amikor messze a távolban Tarzan szimmetrikus, kupola alakú halmok csoportját fedezte fel. Amikor közelebb értek, vágtató harcosok nagyobb csapatát pillantotta meg. Magasabb lévén, korábban észrevette a feléjük tartó katonákat, mint a többiek, és igyekezett jelekkel felhívni a tiszt figyelmét felfedezésére. A közeledő harcosokat elrejtették a talaj egyenetlenségei. Tarzan észbe kapott, gyorsan lehajolt, és még mielőtt a tiszt rájöhetett volna, hogy mi a szándéka, antilopostul együtt finoman megfogta erős kezével, és felemelte a magasba. Egy

pillanatra a döbbenet lett úrrá a harcosokon. Kardok villantak, vészkiáltás harsant, és még a markában lévő merész kis ember is kirántotta aprócska fegyverét. De a majomember mosolygó arca mindnyájukat megnyugtatta, és a következő pillanatban a tiszt megértette, hogy Tarzan miért emelte a magasba. Észrevette a közeledőket, lekiáltott nekik. Viselkedésükből, valamint a markában lévő tiszt magatartásából a majomember arra következtetett, hogy a közeledő csapat barátokból tevődik össze, és feltevése pár perc múlva be is igazolódott. Több száz barátságos, kandi tekintetű, kíváncsi pigmeus vette körül. Ott volt közöttük az a vezér is, akit kiszabadított az alalus nő markából, és őt kézfogással üdvözölte. A majomembert kísérő különítmény vezetője, a nagyobb csapat fiatal parancsnoka és néhány idősebb harcos között tanácskozás kezdődött. Arckifejezésük, hanghordozásuk alapján Tarzan komolynak ítélte a dolgot, arai vele lehetett kapcsolatos, mert gyakran pillantgattak felé. Azt viszont nem tudhatta, hogy a vita alapját a kísérők parancsnokának jelentése képezi, miszerint hatalmas vendégük nyersen eszi a húst, következésképp veszedelmes dolog bevinni őt maguk közé. Végül a vezér, a fiatal parancsnok zárta le az ügyet, emlékeztetve a többieket arra, hogy bár az óriás nyilván nagyon éhes lehetett, ha annyi húst evett meg, amennyit mondanak, mindazonáltal hosszú órákon keresztül menetelt együtt a kisszámú, elérhető közelségben lévő harcossal, és mégsem próbálta zaklatni őket. Ez a vendég jó szándéka mellett szóló döntő érvnek látszott, így aztán a lovasok késedelem nélkül felkerekedtek, és elindultak a halmok felé, amelyek már tisztán látszottak. Ahogy közelebb – értek, Tarzan azt látta, hogy szó szerint számtalan kis emberke nyüzsög a halmok körül. A halmoknak látszó valamik apró kövekből készültek, és nyilvánvalóan maguk a pigmeusok által épített, szimmetrikus dombocskák voltak. A közöttük nyüzsgő seregnyi pigmeus megannyi dolgozó, akik egy hosszú-hosszú sort alkotva az egyik főidbe vájt nyíláson előbukkanva jól kitaposott úton lépdelve egy félig elkészült domb felé haladtak, amelyet nyilvánvalóan még építettek. A másik sor tagjai üres kézzel az ellenkező irányban haladtak, és egy másik nyíláson át tűntek el a föld alatt. Mindkét sor mellett, egymástól kis távolságra, fegyveres harcosok meneteltek. Hasonlóképp fegyveresen kísért sorok vonultak ki és be minden további kupolaszerű építmény nyílásain is. Mindez azt a képzetet keltette a majomemberben, hogy hangyák dolgoznak váraik körül.

6.

Ska, a keselyű ráérős szárnycsapásokkal nagy köröket írt le a magasban az Ugogo jobb partja fölött. A nyakában himbálódzó és a nap sugaraiban szikrázó medalion már rém zavarta repülés közben, csak ha leszállt, és a földön járt, akkor okozott kényelmetlenséget. Rá-rálépett, beléje botlott, de már rég felhagyott azzal, hogy küszködjön vele – megmásíthatatlan rosszként fogadta el. Odalent kisvártatva Gorgo, a bölény mozdulatlan, földön heverő alakját pillantotta meg. Az állat testtartása elárulta, hogy fogyasztható eledel Ska számára. A nagy madár lejjebb ereszkedett, és letelepedett egy közeli fára. Minden rendben volt, semmilyen ellenség nem mutatkozott. Ska megnyugodva szállt le az elhullott állatra. Mérföldekkel odébb egy óriás termetű fehér férfi és egy kis fekete lány lapult meg a sűrű bozót mélyén. A férfi egyik kezét rátapasztotta a lány szájára, a másikkal kést tartott a szívéhez. A férfi nem a lányt figyelte, hanem a sűrű lombozaton keresztül azt a vadcsapást, amelyen két ébenfekete harcos közeledett. Karnyújtásnyira volt a segítség Khamis varázsló lánya, Uhha számára, mert a két vadász Obebe törzsfőnök falujából jött. De nem merte hangos kiáltással magára vonni a figyelmüket, mert félt, hogy Miranda késének hegye belefúródik ifjú szívébe, így aztán csak hallgatta, hogyan közelednek, majd mennek el. Végül aztán, amikor hangjuk elhalt a távolban, a spanyol felállt, és kirángatta a lányt az ösvényre. Ezzel folytatódott Uhha számára a végtelennek és értelmetlennek tűnő kóborlás a dzsungelben. A hangyaemberek falujában Tarzannak meleg fogadtatásban volt része. Úgy határozott, hogy marad egy ideig. Tanulmányozni akarta vendéglátóit és szokásaikat, ezért nekiállt – amint az szokása volt, ha idegen emberek közé került –, hogy a lehető leggyorsabban megtanulja nyelvüket. Mivel már jó néhány nyelvet és számtalan nyelvjárást sajátított el, a majomember számára nem okozott nehézséget tovább bővíteni nyelvi ismereteit. Viszonylag rövid idő után már képes volt megérteni vendéglátóit, és őt is megértették. Ekkor tudta meg, hogy eleinte valami alalusfélének gondolták és úgy vélték, soha nem tudnak majd másként, mint jelbeszéddel érintkezni vele. Nagy volt az örömük, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy képes olyan hangokat kiejteni, mint ők. Amikor megértették, hogy meg akarja tanulni a nyelvüket, Adendrohahkis király számos oktatót bocsátott a rendelkezésére. Parancsba adta, hegy mindazok, akik kapcsolatba kerülnek az idegen óriással, kötelesek segíteni őt abban, hogy mielőbb értse a nyelvüket. Adendrohahkis különben is nagy jóindulattal viseltetett a majomember iránt, mert Komodoflorensal, akit Tarzan kimentett az alalus nő markából, a király fia volt. Ezért gondoskodtak arról, hogy amíg az óriás közöttük tartózkodik, kellemesen érezze magát.

Vagy száz rabszolga hordta neki az élelmet oda, ahol tanyáját felverte, vagyis egy árnyat adó hatalmas fához, amely méltóságteljes magányában a városon kívül állt. Ha a kupolaházak között sétált, vágtató lovascsapat haladt előtte, és szabaddá tette számára az utat, nehogy rátaposson a város valamelyik lakójára. Tarzan azonban mindig vigyázott vendéglátóira, miatta egyiküknek sem esett volna soha semmi baja. Amikor elsajátította a nyelvet, sok mindent megtudott eme különös emberekről. Komodoflorensal herceg szinte mindennap feladatának tekintette, hogy részt vegyen a kolosszális vendég oktatásában, és ő volt az, akitől Tarzan a legtöbbet tanulta. De a majomember olyankor is nyitott szemmel járt, amikor csak kószált a városban. Különösen érdekesnek találta azt a módot, ahogyan a méretekhez viszonyítva a gigantikus kupolaházakat építették, amelyek jócskán a nagy termetű Tarzan feje fölé magasodtak. Az első lépés az építkezés során az volt, hogy azonos méretű és egyenként úgy ötven font súlyú kőtömbökkel kirakták a ház alapjának külső vonalát. Két rabszolga, miután kötélhálóba görgette, könnyedén elvitt egy-egy ilyen kőtömböt. Az építkezésen rabszolgák ezrei munkálkodtak. Az építés igen gyorsan haladt. Miután a százötven-kétszáz láb átmérőjű, kör alakú alap külső vonalát lerakták, kijelöltek egy másik, kisebb kört, úgy tízlábnyira az előzőn belül. Mindkét körön négy nyílást hagytak a négy égtájnak megfelelően, ezzel jelölve a leendő négy bejáratot. Hasonlóan nagy kőtömbökkel kijelölték a bejáratok falainak helyét. Ezeket még gondosabban válogatták, hogy egyformák legyenek, majd az így keletkezett négy körülzárt területet szorosan kirakták kőtömbökkel. Azután az első szint folyosóinak és termeinek alapjait rakták le, és a közbülső teret megint kitöltötték kőtömbökkel, amelyeknek mindegyikét rendkívüli figyelemmel tették a helyére, ügyelve arra, hogy szépen illeszkedjék a mellette lévőhöz, és azokhoz, amelyek majd rajta nyugszanak, ha a második sort rakják fel, mert hatalmas súlyt kellett megtartaniuk, amikor az épület elkészült. Egy-egy folyosó általában három láb széles volt, ami a mi mértékeink szerint tizenkét lábnak felelt volna meg, a termek mérete pedig aszerint változott, hogy milyen célra szánták őket. Az építménynek pontosan a közepén egy tíz láb átmérőjű kört szabadon hagytak. Ahogyan az építkezés haladt, ez a nyílás mind magasabb lett, míg végül a földszinttől egészen a kész épület tetejéig húzódó kürtőt alkotott. Miután az alsó sort ily módon hat láb magasra felrakták, a folyosókon végig fából készült félkörívet helyeztek el egymástól bizonyos távolságra. A mennyezet úgy készült, hogy egész egyszerűen vékony faléceket erősítettek fel a folyosók hosszában félkörívtől félkörívig, míg az egész felületet be nem fedték. A léceket vagy deszkákat, amelyek átfedték egymást, facsapokkal rögzítették a helyükre úgy, hogy a csap a deszkán áthaladva e félkörív külső felébe illeszkedett. Amikor ez elkészült, a különböző termek falait és az épület külső falát huszonnégy hüvelyk magasra rakták fel ezáltal egy szintre hozták a boltíves folyosók mennyezetével. A termek és a folyosók közötti tereket kőtömbökkel, ezek hézagait pedig apró kövekkel és kaviccsal töltötték ki. Ezután a többi teremben a mennyezet tartóelemeit tették a helyükre. Ezek hatszor hat hüvelykes gerendák voltak, amelyeket kemény és szívós fából faragtak ki, és a nagyobb termekben ezeket meghatározott közönként azonos méretű és azonos anyagból készült oszlopok

támasztották. Miután a födémgerendák a helyükre kerültek, szorosan egymáshoz illeszkedő facsapokkal rögzített deszkákkal fedték le őket. A termek mennyezetei ekkor hat hüvelykkel magasodtak a már elkészült szintek fölé. Ezután több száz üstben nyers aszfaltot melegítettek mindaddig, míg meg nem olvadt. A következő hat hüvelyk magas kőtömbsor hézagait ezzel öntötték ki. Az elkészült falazatot egységesen harminc hüvelyk magasra hozták fel. Erre még egy hat hüvelyk vastag, kőből kirakott és aszfalttal tömített sor került, végül a következő szintet ugyanilyen módon készítették el. Adendrohahkis palotája is így készült. A kétszázhúsz láb átmérőjű, száztíz láb magas épület harminchat emeletén nyolcezer ember lakhatott – valóságos emberi hangyavár volt. A város tíz hasonló dombból állt, bár valamennyi kisebb volt, mint a királyé, összesen ötszázezer embernek adott otthont, akiknek kétharmada rabszolga volt, legnagyobb részt kézműves, illetve az uralkodó osztály cselédsége. További félmillió rabszolga – a város szakképzetlen munkaereje – azoknak a kőfejtőknek a föld alatti termeiben lakott, ahol az építőanyagot termelték. Ezeknek a bányáknak a vágatait és termeit gondosan kitámasztották és aládúcolták. Ezáltal a felső szinteken egész tágas és kényelmes lakások alakultak ki a rabszolgák számára. Mivel a város a könnyen kifejthető építőanyag miatt egy valamikori moréna halom felszínén épült, a vízelvezetés tökéletes volt, így a rabszolgák nem szenvedtek föld alatti szálláshelyeiktől. Maguknak a halmoknak a szellőztetése a nagy központi kürtőn, meg a számtalan ablakon keresztül történt. Ezek minden szinten közel egymáshoz helyezkedtek el, kivéve a földszintet, ahol – miként korábban már jeleztük – csupán négy nyílás volt. Az ablakok fényt, levegőt engedtek be az épületekbe. A halom belsejét, a félúton elhelyezkedő sötét termeket – különösen az ablakok és a központi világító-, szellőzőkürtő között – irdatlan nagy, lassan és füst nélkül égő gyertyák világították meg. Tarzan nagy-nagy érdeklődéssel figyelte az új halom építését. Rájött ugyanis, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor megtekintheti e figyelemre méltó emberi kaptárak egyikének belsejét. Míg ő ezzel foglalatoskodott. Komodoflorensal barátaival együtt sietett beavatni őt nyelvük rejtelmeibe. Nyelvtanulás közben több érdekes dolgot is megtudott róluk. A rabszolgák – mint kiderült – vagy hadifoglyok, vagy azok leszármazottai voltak. Némelyikük olyan sokadik generációs rabszolga volt, hogy származásának minden nyoma feledésbe merült, és ugyanannyira Adendrohahkis király városának, Trohanadalmakus polgárának tekintette magát, mint a nemesség bármely tagja. Egészében véve emberséges bánásmódban volt részük, és a második generációtól felfelé már nem dolgoztatták őket olyan keményen. Az újabb foglyokat és azok gyerekeit a szakképzetlen munkások kasztjába sorolták be, és őket az emberi tűrőképesség határáig kizsigerelték, ők voltak a bányászok, a kőfejtők, az építőmunkások, és nem kevesebb mint ötven százalékukat szó szerint agyondolgoztatták. A második nemzedékkel kezdődött a gyerekek iskoláztatása. A rátermettebbeket azonnal átköltöztették a kőbányákból valamelyik kaptárba, és ettől kezdve a jómódú középosztálybeliek viszonylag könnyű életét élték. Még egyféleképpen szabadulhatott ki az egyén a kőfejtőkből – az uralkodó osztály

valamelyik tagjával való házasság, vagy az ő szóhasználatukkal: kiválasztódás útján. Egy közösségben, ahol az osztálytudat oly erősen élt az emberekben, és ahol valósággal fétisnek számított a kasztrendszer, igen figyelemreméltó jelenség volt, hogy az ilyenfajta kapcsolat nem járt hátrányos következményekkel az alul lévők számára, ellenkezőleg, automatikusan felemelkedhetett a felsőbb osztályba. A különbségtételről a király fia gyakran és behatóan beszélt a majomembernek. – A dolog a következőképpen áll, Adendrohahkis fiának megszabadítója – magyarázta Komodoflorensal, amikor Tarzan a meglehetősen furcsa kivétel kérdését firtatta: – Valamikor réges-régen, Klamataamorosal uralkodása alatt Veltopismakus városának királya, Veltopishago harcosainak élén a mi gyönyörű városunk, Trohanadalmakus ellen vonult. Az ezt követő csatában őseink csapatai majdhogynem teljesen megsemmisültek. Férfiaink és asszonyaink ezreit hurcolták el rabszolgaságba, és, hogy nem tűntünk el végleg a föld színéről, csupán annak volt köszönhető, hogy rabszolgáink oly bátran keltek uraik védelmére. Klamataamorosal, akinek én a leszármazottja vagyok, az ádáz küzdelemben felfigyelt a rabszolgák harci erényeire. Ezek erősebbek voltak, mint bármelyik város harcosai, és fáradhatatlannak látszottak, míg az egymással küzdő nemzetségek főnemesi rendhez tartozó tagjai, bár igen bátrak voltak, néhány perc után teljesen elvesztették erejüket. Amikor a csata véget ért, Klamataamorosal összehívta a város főtisztjeit, jobban mondva azokat, akik nem haltak meg és nem kerültek fogságba, és rámutatott: városunk vereségének az oka nem annyira Veltopishago király csapatainak számbeli fölényében keresendő, mint inkább abban a tényben, hogy a saját harcosaink fizikailag gyengék. Megkérdezte tőlük, miért van ez így, és mit lehetne tenni a súlyos baj orvoslása érdekében. A legfiatalabb, egy sebesült és a vérveszteségtől legyengült tiszt volt az egyetlen, aki elfogadható magyarázattal tudott szolgálni, és megjelölte a módját annak, ahogyan a város lakóinak nyilvánvaló gyengeségén változtatni lehetne. Felhívta a figyelmüket arra, hogy a minunik valamennyi faja közül Trohanadalmakus városának a népe a legősibb. Itt időtlen idők óta megengedhetetlen volt, hogy bárki a kasztján kívül kössön házasságot. A rabszolgák között, akiket a minunik városából szedtek össze, folyamatos volt a keveredés, aminek az lett az eredménye, hogy erős és robusztus testalkatúvá váltak, míg uraik az egymás közötti házasságok folytán csenevészek lettek. Azt tanácsolta Klamataamorosalnak, hogy bocsásson ki dekrétumot, amely a harcosok osztályába emel fel minden rabszolgát, akit ennek az osztálynak női vagy férfi tagjai párjuknak választanak, továbbá kötelezzen minden egyes harcost, hogy legalább egy feleséget szemeljen ki magának a rabszolgák közül. A szentségtörő javaslatot először természetesen hangos és elkeseredett ellenállás fogadta, ám Klamataamorosal gyorsan átlátta az ötlet bölcs voltát, és nemcsak, hogy valóban kibocsátotta a dekrétumot, de ő maga volt az első, aki rabszolgát vett nőül. A király példáját aztán már mindenki buzgón követte. Már a legelső generáció igazolta, hogy bölcs dolog volt a változtatás, és minden

egyes rá következő generáció fényesen igazolta Klamataamorosalt. Mostanra Trohanadalmakus lakói a minunik legerőteljesebb és legharciasabb népévé nőtték ki magukat. A következő város, ősi ellenségünk, Veltopismakus volt, amely bevezette az új rendet. Manapság már a minunik összes városában házasodnak a harcosok a rabszolganőkkel. Miért is ne? Rabszolgáink valamennyien a harcosok osztályának leszármazottai más városokból, ahonnan őseiket zsákmányoltuk. Mindannyian ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük, és az összes lényeges ismérvet tekintve azonosak a szokásaink. Az idők folyamán némi kis változás állt be az új házastársak kiválasztásában. Most gyakori szokássá vált, hogy a háború egyedüli célja a legnemesebb születésű és a legszebb nők megszerzése. Számunkra, a királyi család számára, mindez nem kevesebbet, mint a megmenekülést jelentette a kipusztulástól, őseink betegségeket és elmebajt örökítettek át utódaikra. A rabszolgák friss, tiszta vére kimosta a fertőzést ereinkből, és a szemléletünk is olyannyira megváltozott, hogy míg a múltban a rabszolganő és a harcos gyermeke minden kaszton kívülinek, a lehető legalacsonyabb rendűnek számított, most a legmagasabb kasztba tartozik. Ma már erkölcstelen dolognak számít a királyi család tagjai számára mást, mint rabszolgát házastársnak választani. – És a maga felesége? – kérdezte Tarzan. – Harcban szerezte, más városból? – Nekem nincs feleségem – válaszolta Komodoflorensal. – Éppen háborút készülünk indítani Veltopismakus ellen, mert rabszolgáink, akik abból a városból származnak, azt mondják, a király lánya a világ legszebb teremtése. Janzara a neve, és mivel nem rokonom, legfeljebb nagyon távoli, éppen megfelelő párja lesz Adendrohahkis fiának. – Honnan tudja, hogy nincs rokonságban a királylánnyal? – kérdezte a majomember. – Ugyanolyan pontos feljegyzéseink vannak Veltopismakusnak és a minunik számos közelebbi városának a királyi családjairól, mint a sajátunkról – felelte Komodoflorensal. – Értesüléseinket a foglyainktól szerezzük be, rendszerint azoktól, akiket a mieink házastársul választanak. Veltopismakus királyai sok-sok nemzedék óta nem voltak sem elég erősek, sem olyan szerencsések, hogy királyi hercegnőket sikerült volna szerezniük tőlünk. Bár szüntelenül próbálkoztak, az eredmény az lett, hogy gyakorta kénytelenek voltak távoli városokban párt keresni maguknak. Veltopismakus jelenlegi királya, Elkomoelhago, Janzara hercegnő apja egy nagyon távoli városból hozta feleségül a hercegnő anyját. Ez a város a történelem során soha nem vitt rabszolgát Trohanadalmakusból, és a mi harcosaink sem látogattak el oda emberemlékezet óta. Janzara ennek következtében kiválóan alkalmas arra, hogy a feleségem legyen. – És a szerelem? Mi lesz, ha nem fognak tetszeni egymásnak? – kérdezte Tarzan. Komodoflorensal vállat vont. – Fiút fog szülni nekem, aki egy nap Trohanadalmakus királya lesz – válaszolta –, ez minden, amiről beszélni érdemes. Míg a Veltopismakus elleni hadjárat előkészületei folytak, Tarzan nagyobb részt azt

csinálhatott, amit akart. Az aprócska emberek ténykedései megunhatatlan érdekességeket jelentettek számára. Figyelte, miként vonultak végeláthatatlan sorban súlyos terhükkel a rabszolgák az új halom felé, amely bámulatra méltó gyorsasággal emelkedett mind magasabbra. Gyakran a városon túl elterülő szántók felé kószált, ahol rabszolgák más csoportjai művelték a kövér földet. Icipici ekékkel szántottak, amelyek elé csapatostul fogták be a diadeteket, az apró antilopokat, lévén ők az egyedüli igavonó állataik. A rabszolgákat mindenütt fegyveres harcosok vigyázták, ha első vagy második generációs rabszolgák voltak, nehogy szökni vagy lázadni próbáljanak, valamint, hogy megvédjék őket a ragadozó állatokkal és az ellenséges szándékú emberekkel szemben. A rabszolgák számára ugyanis nem volt megengedett a fegyverviselés, következésképp nem volt mivel megvédelmezniük magukat. Az első és második generációs rabszolgákat mindenütt könnyű volt felismerni élénkzöld, majdnem térdig érő tunikájukról, ami ennek a kasztnak egyetlen ruhadarabja volt. Elején és hátán fekete színű embléma vagy felirat jelezte a rabszolga szülővárosát és azt a személyt, akinek most a tulajdonát képezte. A közmunkákon dolgozó rabszolgák mind a király, Adendrohahkis tulajdonai voltak, míg a földeken egy-egy család rabszolgái munkálkodtak. A városban ezerszám lehetett látni fehér tunikába öltözött, a legkülönbözőbb dolgokkal foglalatoskodó rabszolgákat. Ők idomították uraik hátas állatait, sokszor ők ellenőrizték az alacsonyabb kasztbeli nehéz cselédmunkát végző rabszolgákat, ők teljesen szabadon űzhették mesterségüket, adhatták el áruikat, de a többi rabszolgához hasonlóan ők is csupán egyetlen ruhadarabot, valamint kezdetleges szandált viselhettek, mely mindkét osztály tagjainál ugyanolyan volt. Uraik emblémája mellükön és hátukon piros színű volt. A zöld tunikás, második generációs rabszolgák hasonló emblémát Viseltek, lévén, hogy a városban születtek, következésképp idevalósinak számítottak. Mások tunikáján – ők voltak kevesebben – a magasabb kasztbeli rabszolgák megkülönböztető jelzései látszottak: kis jelek egyik vagy mindkét vállukon, esetleg a karjukon, amelyek a tunika viselőjének foglalkozására utaltak. Inas, lakáj, szertartásmester, szakács, fodrász, arany- és ezüstműves, fazekas. Az első pillantásra meg lehetett mondani kinek-kinek a mesterségét, és mindegyikük testestül-lelkestül uráé volt, akinek kötelességei közé tartozott etetni és ruházni cselédségét, cserében viszont kizárólagosan rendelkezett munkájuk minden gyümölcsével. Az egyik harcos családjának a jóléte például azoknak az arany és ezüst ékszereknek a szépségétől és tökéletességétől függött, amelyeket ez a család a többi jómódúnak adott el. Ebben az esetben az összes kézműves rabszolgát, eltekintve azoktól, akikre a családtagok személye körüli vagy a háztartási teendőik miatt volt szükség, ezeknek a tárgyaknak a tervezésébe és elkészítésébe fogták be. A másik család érdeklődése esetleg a mezőgazdaság felé fordult, a harmadiké a diadetek tenyésztése felé. Egyetlen kivétellel minden munkát a rabszolgák végeztek, ez pedig a hátas állatnak szánt diadetek betörése volt. Ezt a foglalatosságot nem tekintették méltóságon alulinak a harcosok osztályába tartozók, ellenkezőleg, nemesemberhez illő tennivalónak tartották. Még a király fia is maga törte be a saját diadetjeit.

Tarzan figyelmes szemlélődőként lustálkodta végig egyik napot a másik után. Ismételt tudakozódására, hogy van-e mód kijutni ebből a fura, tüskebozóttal körülvett világból, vendéglátói azt válaszolták, hogy semmiből sem áll behatolni a tüskés fák erdejébe, de minthogy az erdő a végtelenségig, az anyagi világ legszélső határáig tart, értelmetlen dolog áthatolni rajta. A világról való elképzelésük ugyanis arra szorítkozott, amit maguk körül láttak. Eszerint a világ egy hegyes, völgyes, erdős ország, amit bozóterdő vesz körül. Akkora teremtmények számára, amekkorák ők voltak, az erdő messze nem volt áthatolhatatlan, Tarzan azonban nem akkora volt, mint ők. Ennek ellenére szüntelenül azt tervezgette, mi módon juthatna ki. Igaz, nem nagyon sietett a dologgal, mert érdekesnek találta a minunikat, és jelenlegi primitív lelkiállapotához illett a ráérős lustálkodás Trohanadalmakus városában. Ám egy nap, kora reggel, amikor a hajnal még alig jelezte eljövetelét a keleti égbolton, hirtelen nagy változások történtek.

7.

Az ifjú alalus, az Első Nő fia a majomembert kereste, az egyetlen lényt, aki valaha is valami vonzalomfélét ébresztett primitív, barbár lelkében. Bejárta az erdőt, de sehol sem találta, összeakadt viszont saját fajának két idősebb hímjével, és ezentúl hármasban vadásztak, ami néha-néha megesett ezekkel az ártalmatlan teremtésekkel. Új ismerősei kevés érdeklődést tanúsítottak különös fegyverzete iránt – beérték a maguk botjával és kőkésével. Az előbbivel egy-egy rágcsálót ütöttek le, az utóbbival számos lárvát és rovart kapartak elő az erdőt szőnyegként beterítő moha alól vagy a fák kérge mögül. Leginkább azonban gyümölcsökkel, kókuszdióval és gumókkal táplálkoztak. Nem így az Első Nő fia. Sok madarat és néha egy-egy antilopot is ejtett, mert napról napra jobban bánt az íjjal és a lándzsával. Mivel gyakran több zsákmányt szerzett, mint amennyit meg tudott enni, a maradékot a többieknek adta. Így azok mellé szegődtek, legalábbis addig, míg valamelyik rettegett nő meg nem jelenik a színen, hogy feldúlja idilli együttlétüket, és elvonszolja egyiküket a karámjába. Lassú agyukkal kicsit csodálkoztak a fiúk, mert homályosan derengett nekik, hogy valami megfoghatatlan módon különbözik tőlük és nemük minden tagjától. Az egyik dolog az volt, hogy fentebb hordta az orrát, és tekintete messze nem volt olyan sunyi és bocsánatkérő, mint az övék. Magabiztosabban és kevésbé óvatosan lépdelt. Ám az is lehet, hogy jót mosolyogtak magukban, amikor tompa agyukban felrémlett a kikerülhetetlen pillanat képe, amelynek szemtanúi lesznek, mikor letaglózza valamelyik durva, brutális, szőrös nőstény a bunkósbotjával, és elvonszolja a hajánál fogva a barlangok irányába. A dolog egy nap be is következett, legalábbis részben. Az erdő ritkás térségében egy hatalmas termetű nősténnyel találkoztak. A két férfi, aki az Első Nő fia mellé szegődött, sarkon fordult, és elmenekült. Mikor a sűrűn nőtt fák közé értek, ahol ők voltak előnyös helyzetben, megálltak és visszafordultak, hogy lássák, nyomukban van-e még a nő, s, hogy mi lett a társukkal. Megkönnyebbülten állapították meg, hogy a nő nem követi őket. Ám megdöbbenve látták, hogy társuk nem menekült el, hanem dacosan szembeszegül a jövevénnyel, és azt mutogatja neki, hogy menjen el, különben megöli. Micsoda kötözni való bolond! Biztos, hogy kőbölcsőben ringatták. Eszükbe sem jutott tettét bátorságnak minősíteni. Szemükben a bátorság a nők tulajdonsága, a férfinak pedig úgy kellett leélnie az életét, hogy örökké menekül a veszély és saját fajtája nőstényei elől. Azért hálásak voltak neki, hogy meggondolatlan tettével megmentette őket. Jól tudták, hogy a nő csak egyvalakit visz el közülük, és ez az egy ő lesz, aki ily botorul ott maradt, hogy dacoljon a veszéllyel. A nőt, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy holmi férfiak kétségbe vonják a jogait, a meglepetés és a jogos harag hulláma öntötte el. Döbbenetében úgy húsz lépésre a férfitól hirtelen megállt. Haragja arra indította, hogy az övén függő egyik parittyakőért nyúljon. Ez lett a veszte. Az Első Nő fia, aki ott állt előtte, és időközben már nyílvesszőt

illesztett az íjára, nem várta meg, hogy kiderüljön, mi a nő további szándéka, hanem, amikor az ujjaival leoldotta övének bőrszíjáról a térdre kényszerítő üzenet tollas hírvivőjét, melléig húzta hátra a nyilat, aztán elengedte. Társai, akik az erdőbe visszavonulva figyelték, azt látták, hogy a nő megmerevedik, és arca eltorzul a görcsös fájdalomtól. Látták, hogy őrjöngve markolássza a melléből kiálló tollas végű pálcát, majd térdre rogy, elterül a földön, ahol egy rövidke pillanatig még lábával kapál, ujjaival a levegőbe markol, mielőtt végérvényesen elcsendesedik. Mikor az Első Nő fia odament áldozatához, és kirántotta szívéből a nyilat, előjöttek rejtekhelyükről. A meglepetéstől félig kábultan, hitetlenkedő arccal bámulták a nőstény tetemét, majd a fiút. Arcukon olyanfajta arckifejezés volt, amely borzongással vegyes tiszteletről tanúskodott. Szemügyre vették az íjat és a nyílvesszőt, és újra meg újra megnézték a nő mellén lévő sebet. Bámulatra méltónak találták mindkettőt. És az Első Nő fia? Nos, ő felvetette a fejét, kidüllesztette a mellét, és peckesen lépdelt. Soha nem volt még alkalma sem neki, sem más férfinak a hős szerepét eljátszani, és most roppant élvezte a dolgot. De úgy határozott, hogy tovább fokozza a hatást. Megragadta a nő holttestét, és odavonszolta az egyik közeli fához. Felültette, hátát nekitámasztotta a fa törzsének, majd úgy húszlépésnyit hátrasétált. Társainak jelezte, hogy nagyon figyeljenek. Felemelte és elhajította nehéz lándzsáját a valóságos célpontra, amely azon áthatolva a fa törzsében állt meg. A többiek izgalomba jöttek. Az egyik rögvest maga is ki akarta próbálni a csodálatos módszert. Dobott, célt tévesztett, és ekkor társa is ragaszkodott ahhoz, hogy próbát tehessen. Később aztán mindenáron gyakorlatozni kívántak az íjjal és a nyíllal is. A három alalus órákon keresztül ott maradt a rémisztő célpont előtt, nem unták meg a gyakorlatozást mindaddig, míg az éhség rá nem kényszerítette őket, hogy odébbálljanak, és amíg az Első Nő fia meg nem ígérte, hogy megmutatja nekik, miként kell a sajátjaihoz hasonló fegyvereket fabrikálni. Nagy fontosságú esemény volt ez az alalusok történelmében, bár erről a három férfinak éppúgy sejtelme sem volt, mint ahogyan a barlangjába megtérő több száz nőnek sem. Tarzan békésen folydogáló élete hirtelen változott meg Trohanadalmakus városában. E változás olyan események sorozatát indította el, amelyek a legeszeveszettebb és leghihetetlenebb végkifejlethez vezettek. A majomember egy nagy fa alatt fűágyán feküdt Adendrohahkis király városa mellett. A hajnal pírja épp kezdte felderíteni az égboltot az erdő fölött Trohanadalmakustól keletre, amikor Tarzan hirtelen különös neszre ébredt, amely mintha a föld belsejéből hallatszott volna. Olyan elmosódott és távoli zaj volt ez, amelyet a kedves olvasó vagy én aligha hallottunk volna meg, ha történetesen a földre tapasztottuk volna a fülünket azután, hogy valaki közli velünk, a zaj igenis létezik. Tarzan azonban érzékelte, hogy valami megzavarta az éjszaka normális zajait, és ez a halk nesz annyira fontos volt, hogy álmában is eljutott a majomember tudatáig.

Felébredt, és egy ideig még fekve is feszülten hallgatózott. Tudta, hogy a hang nem a föld belsejéből, hanem a felszínéről hallatszik. Úgy ítélte meg, hogy nem túl messziről, de sebesen közeledik. Ez egy pillanatra zavarba ejtette, majd hirtelen világosság gyúlt az agyában. Egyszeriben talpra ugrott. A király, Adendrohahkis háza talán százyardnyira volt tőle, és arra irányította lépteit. Az épület déli bejárata előtt egy apró őrszem állította meg. – Vidd meg a hírt királyodnak – utasította a majomember –, hogy Tarzan Trohanadalmakus felé számtalan vágtázó diadet patájának dobogását hallja, és ha nem téved, mindegyik egy-egy ellenséges harcost hoz a hátán. Az őrszem megfordult, bekiabált a bejárat mögött nyíló folyosóba. Egy pillanat múlva egy tiszt és számos harcos bukkant elő. Tarzan láttán megálltak. – Mi a baj? – tudakolta a tiszt. – A király vendége azt mondja, hogy több diadetet hall közeledni – felelte az őrszem. – Melyik irányból? – tudakolta a tiszt, Tarzanhoz intézve a kérdést. – Úgy tűnt, hogy abból az irányból hallatszik a hang – válaszolta a majomember, és nyugatra mutatott. – A veltopismakusiak! – kiáltott fel a tiszt, majd odafordult azokhoz, akik a király házából vele jöttek: – Gyorsan! Keltsétek fel Trohanadalmakust! Én riasztom a királyt és háza népét. – Azzal sarkon fordult, és sebesen elszaladt. A többiek siettek felébreszteni a várost. Hihetetlenül rövid idő elteltével Tarzan azt látta, hogy a harcosok ezrével özönlenek ki a tíz halom mindegyikéből. Az egyes halmok északi és déli kapuján antilopon ülő fegyveresek lovagoltak ki, míg a keleti és nyugati kapun gyalogosok masíroztak elő. Teljes rend uralkodott, minden katonás pontossággal zajlott, és szemmel láthatóan egy olyan védelmi terv szerint, amelynek elemeit minden egység alaposan begyakorolta. Az antilopon száguldó kis különítmények sebesen nyargaltak a négy égtáj felé. Ezek felderítő őrsök voltak. Tagjai a halmokon túl legyező formában szétszóródtak, és az egész várost gyorsan mozgó harcosok vették körül. Ezek feladata az volt, hogy a közeledő ellenségről információkat szerezzenek. Nyomukban antilopokon nagyobb erők vonultak északnak, délnek, keletnek és nyugatnak. Ezek a felderítők vonalán foglalták el helyüket. A csapatok elég erősek voltak ahhoz, hogy harcba bocsátkozzanak az ellenséggel, és lassítsák előrenyomulását. Közben visszavonultak az antilopokon mozgó főerőkhöz, amelyeknek e szerint a terv szerint idejében arra a helyre kellett érniük, ahol az ellenség be akar jutni a városba. Az antiloposok fő ereje nyugat felé vonult, mert már tudták, hogy az ellenség ebből az irányból közeledik. Eközben a gyalogság, amely meg nem állt, mióta kivonult a halmokból, négy zárt tömbben a négy égtáj felé menetelt. Ezek közül a legnagyobb nyugat felé masírozott. Az előretolt gyalogos csapatok a város határától nem messze foglalták el állásaikat. A halmok körzetén belül az utolsóként előbukkanó antiloposok és gyalogosok tartalékban maradtak. Adendrohahkis ezek között a csapatok között foglalta el parancsnoki posztját.

Komodoflorensal herceg addigra már előrevonult az antiloposok főerejével, amelynek a terv szerint elsőként kellett komoly ellenállást kifejtenie a közeledő ellenséggel szemben. Ez a seregtest hétezer-ötszáz emberből állt, és a várostól két mérföldre vette fel a harci alakzatot. A tízezer fős előretörő seregtest további része abból az ötszáz antilopos felderítőből vagy őrszemből állt, akik a maguk részéről fél mérfölddel a járőrök előtt helyezkedtek el, és teljesen körülvették a várost. A városon belül tartalékban tizenötezer antilopos maradt. Tarzan az erősödő hajnali fényben figyelte a módszeres védelmi előkészületeket. Bámulata az apró minunibeliek iránt nőttön nőtt. Nem hallatszott semmiféle ordibálás vagy nótaszó, de minden harcos arcán, aki elég közel haladt el a majomemberhez ahhoz, hogy jól láthassa vonásait, a legteljesebb lelkesedés tükröződött. Nem volt szükség csatakiáltásokra, harci dalokra a gyengék hanyatló bátorságának megerősítéséhez, mert nem voltak gyengék. A patadobogás a közeledő veltopismakusi horda irányából megszűnt. Felderítőik nyilvánvalóan rájöttek, hogy a rajtaütésszerű támadás terve dugába dőlt. Vajon megváltoztatják-e a támadás tervét vagy irányát, vagy csupán arról van szó, hogy egy időre megállították a fősereget, míg a felderítők jelentései befutnak? Tarzan megkérdezte az egyik közelben várakozó tiszttől, nem adódhatott-e elő az, hogy az ellenség végérvényesen elállt támadási szándékától. A férfi elmosolyodott és megrázta a fejét. – A minunibeliek sohasem mondanak le támadó szándékukról – válaszolta. Amikor Tarzan végigjáratta szemét a város tíz halmán, amelyeket immár jól megvilágítottak a felkelő nap sugarai, azt látta, hogy a halmok falánál a harminc különös emelet vonalában szabályos távolságban minden egyes ablaknyílásban egyegy harcos foglal helyet. Mellettük nagy nyaláb rövid gerely, hátuk mögött pedig halom szám kis gömbölyű kövek. A majomember elmosolyodott. – Minden eshetőségre felkészültek – gondolta. – És a kőfejtőbeli rabszolgák? Velük mi a helyzet? Nem fognak uraik ellen fordulni, mihelyt olyan alkalom kínálkozik a szökésre, mint, amilyet ez a küszöbön álló ütközet szinte teljes bizonyossággal tálcán hoz elébük? – Ismét a tisztet kérdezte, aki a legközelebbi kőfejtő felé mutatott. Tarzan fehér tunikás rabszolgák százait pillantotta meg, akik sziklákat görgettek a bejárat elé. Egy gyalogos különítmény katonái ráérősen lándzsáikra támaszkodtak, miközben a rabszolgák munkáját irányították. – A kőfejtő bejáratát egy másik különítmény állja el – magyarázta a tiszt Tarzannak. – Ha az ellenség bejut a városba, és ez a külső őrség beszorul a halmokba, elesik, netán fogságba kerül, a belső őrség egy egész hadsereget képes feltartóztatni. Rabszolgáink ily módon, biztos helyen vannak, hacsak a város el nem esik, de ez emberemlékezet óta nem történt meg egyetlen minunibeli várossal sem. A legtöbb, amiben a veltopismakusiak reménykedhetnek, az, hogy összeszednek néhány foglyot, de minden bizonnyal nagyjából ugyanannyit fognak itt hagyni, mint ahányat magukkal visznek. Ha sikerült volna rajtunk ütniük, esetleg behatolhattak volna valamelyik halomba, és nőkkel meg zsákmánnyal távozhattak volna. Mostanra viszont a mi erőink rendben felvonultak, és ezzel elejét vették annak, hogy az ellenség, hacsak nincs

többszörös túlerőben, komolyan fenyegesse a várost. Még azt is kétlem, hogy a gyalogságunkat be kell vetni. – Hogyan helyezkedik el a gyalogság? – kérdezte Tarzan. – Ötezer ember áll harcra készen a halmok ablakaiban – válaszolta a tiszt. – További ötezer képezi a tartalékot. Ezek azok, akiket maga körül lát, és belőlük alakulnak azok a különítmények, amelyek a kőfejtőket őrzik. Egy mérföldre a várostól négy másik gyalogos seregtest helyezkedik el. A keletre, északra és délre vonulók mindegyike ezer főt számlál, míg a nyugati, amelyik a támadás valószínű fő irányában van, hétezer harcosból áll. – Szóval úgy gondolja, hogy a csata nem fogja elérni a várost? – kérdezte Tarzan. – Nem. A szerencsések ma az előretolt antilopos csapatban vannak. Akármilyen harcról van szó, ők mindenképpen ott lesznek. Nem hiszem, hogy egyetlen gyalogosnak is alkalma lesz kardot rántani vagy elhajítani a lándzsáját. De ez rendszerint így van – mindig az antiloposok azok, akik harcolnak. – Úgy veszem ki a szavaiból, hogy szerencsétlennek érzi magát, amiért nem valamelyik antilopos egységbe került. Nem tudja áthelyeztetni magát? – Ó, hát mindannyiunknak le kell szolgálnunk a magunk idejét mindegyik fegyvernemben – magyarázta a tiszt. – Valamennyien antiloposok vagyunk, kivéve a város védőit. Amikor ez a feladatunk, négy holdidőt a gyalogosokhoz vagyunk beosztva, ötöt a lovasságnál töltöttünk – lovasság helyett a diadetek szót használta –, mégpedig úgy, hogy minden egyes újhold éjszakáján ötezer ember kerül át egyik helyről a másikra. Tarzan megfordult, és a síkságon nyugat felé tekintett. Látta a közelebb lévő csapatok katonáit, amint ráérősen ácsorognak, és várják az ellenséget. Még az antiloposok két mérföldre elhelyezkedő főerejét is ki tudta venni, olyan nagy tömeget alkottak. Amint ott állt és lándzsájára támaszkodva figyelte a jelenetet, megértette, milyen komoly dolog ezeknek a kicsi emberkéknek a küszöbön álló háborúskodás. Önkéntelenül is saját világára, az ott élő emberekre kellett gondolnia, akik a maguk katonáit rendszerint sokkal kevésbé fontos dolgok miatt sorakoztat jak fel, mint, ami Adendrohahkis kemény kis harcosait kiugrasztotta ágyaikból, és fegyverbe szólította otthonuk, városuk védelmében. Szó sem volt itt politikai praktikákról, hatalomra törő kényurak rosszul leplezett ambícióiról, kelekótya fantaszták őrült elméleteiről, amelyeket pénzsóvár gonosztevők kapnak fel saját hatalmuk és gazdagságuk gyarapítása céljából. Itt egyes-egyedül az önvédelem hathatós parancsából táplálkozó, legtisztább hazaszeretet mutatkozott meg. Igazi harcosok, igazi katonák, igazi hősök voltak ezek az apró emberkék valamennyien. Az átmeneti nyugalom alatt, amely az utolsó előretolt csapatnak a városból való távozását követte, Tarzan odament Adendrohahkishoz, aki főtisztjeitől körülvéve diadetjén ült. A király aranyló mellényben pompázott, ami apró aranykorongok felvarrásával készült. Derekán erős, bőrből készült széles övet viselt, amit három aranykapocs rögzített, mely akkora volt, hogy már-már fűzőre emlékeztetett. Egyenes

kardja és tőre ezen az övön függött, és mindkettő hüvelyét szép, tekervényes mintájú, aranyból és kevésbé értékes fémekből készült berakások díszítették. A lábát elöl bőr combvért védte, amely leért a térdéig, alsó karját pedig a csuklójától csaknem a könyökéig fém karperecek borították. Lábfejére erős szandált szíjazott, míg bokacsontját domború aranylemez védte. Fején pontosan illeszkedő, szépen formált bőrsisakot viselt. Amikor Tarzan megállt előtte, a király szívélyes üdvözléssel tüntette ki a majomembert. – Az őrség kapitánya jelentette, hogy a veltopismakusiak jöttét jelző első figyelmeztetést önnek köszönhetjük. Ismét nagy hálára kötelezte Trohanadalmakus népét. Miképpen róhatnánk le tartozásunkat? Tarzan elhárító kézmozdulatot tett. – Trohanadalmakus királya, ön nem tartozik nekem semmivel – válaszolta. – Ajándékozzon meg a barátságával, és engedje meg, hogy előremenjek, és csatlakozzak nemes vérű fiához, a herceghez, ha megteszi, én tartozom önnek hálával. – Míg a halál férgei fel nem falnak, mindig a barátja leszek, Tarzan – válaszolta kegyesen a király. – ön azt tehet, amit akar, és nem meglepetés a számomra, ha oda akar menni, ahol a harc lesz. Ez volt az első alkalom, hogy minunibeli a nevén szólította a majomembert. Idáig mindig a herceg megmentője, a király vendége, az erdő óriása és ehhez hasonló személytelen neveken emlegették. A minunibeliek körében a férfi neve szent tulajdonnak számít, amelynek használata csak választott barátai és családjának tagjai számára megengedett. Ezért az a tény, hogy Adendrohahkis Tarzannak szólította, felhívás vagy parancs volt a majomembernek, hogy tekintse magát a király legközelebbi barátai egyikének. A majomember főhajtással nyugtázta a figyelmeztetést. – Adendrohahkis barátsága szent megtiszteltetés, megnemesíti azt, akinek osztályrészéül jut. Mindig úgy fogok rá vigyázni, mint a legbecsesebb tulajdonomra – mondta halkan, és szó sem volt arról, hogy a dzsungel urát valami csöpögős szentimentalizmus fogta el, amikor így válaszolt a királynak. Hosszú ideje őszinte bámulattal viseltetett ezek iránt az apró emberkék iránt. Adendrohahkis jelleme mélységes tiszteletet váltott ki belőle. Mióta megtanulta a nyelvüket, szüntelenül ismerkedett e nép szokásaival és életmódjával, és megállapította: Adendrohahkis személyisége szétválaszthatatlanul egybefonódott alattvalóinak életével. A kérdéseire kapott válaszokból kiolvashatta a király dicsőséges jellemének kétségbevonhatatlan bizonyítékait. Adendrohahkis láthatólag örült szavainak, és méltóságteljesen nyugtázta azokat. A majomember hátrálva távozott, és elindult a front felé. Menet közben az útjába eső egyik fáról lombos ágat tört le, mert eszébe jutott, hogy egy ilyenfajta fegyver jó szolgálatot tehet a minunibeliek ellen, és nem tudhatta, hogy mit tartogat számára a nap. Éppen az előretolt gyalogság környékén járt, amikor eszeveszett iramban egy futár

rohant el mellette a város felé. Tarzan a szemét meresztve figyelt előre, de semmi jelét nem látta a harcnak, és, amikor elérkezett az előretolt antilopos fősereghez, ameddig ellátott, nyoma sem volt ellenségnek. Komodoflorensal herceg melegen üdvözölte, és kissé csodálkozva nézte a lombos ágat, amelyet Tarzan a vállán hozott magával. – Mi újság? – kérdezte Tarzan. – Éppen most küldtem egy küldöncöt a királyhoz – válaszolta a herceg – azzal a hírrel, hogy felderítőink összetalálkoztak az ellenség felderítőivel, és, amiként gondoltuk is, támadóink veltopismakusiak. Frontvonalunk előretolt állásaiból egy erős járőregység átverekedte magát az ellenség felderítőinek vonalán. Egyik bátor harcosunknak sikerült feljutnia a Gartolas-hegy csúcsára, ahonnan látja az ellenség támadó alakzatba rendeződő teljes főerejét. Azt mondja, hogy a létszámuk húsz- és harmincezer között van. Amikor Komodoflorensal befejezte a mondókáját, nyugat felől tovahullámzó hangot hallottak. – Jönnek! – állapította meg a herceg.

8.

A kimúlt Gorgo szarván üldögélő Ska hirtelen mozgást vett észre a közeli bozótban. A hang irányába fordította a fejét, és azt látta, hogy Sabor, a nőstény oroszlán alakja válik ki a lombok közül, és lassan feléje baktat. Ska nem rémült meg. Távozni készült, de azt méltósággal akarta megtenni. Ugrásra készen lekuporodott, és kitárta hatalmas szárnyát a felröppenéshez. De Ska, a keselyű, nem emelkedett a magasba. Amikor megpróbált felszállni, valami hirtelen húzni kezdte a nyakát, és fogva tartotta. Támaszt keresett lábával, és kétségbeesetten csapkodva igyekezett elrepülni. Ismét nem tudott szabadulni. Ska most már megijedt. Az az utált valami, amely oly hosszú ideje csüngött a nyakában, a földhöz pányvázta – az aranylánc lelógó vége rátekeredett Gorgo, a bölény szarvára. Ska csapdába került. Szárnyával verdesve küzdött a szabadságáért. Sabor megállt, és úgy bámulta vergődését. Ska felettébb meglepő módon ugrabugrált. Sabor még sohasem látta Skát így viselkedni. Az oroszlánok érzékeny, ingatag kedélyű állatok, így aztán Sabor nem csupán meglepődött, hanem félig-meddig meg is ijedt. Egy percig még figyelte Ska megmagyarázhatatlan ugrabugrálását aztán sarkon fordult, visszaosont az erdő aljnövényzetébe, és közben néhányszor vicsorgó pofával visszanézett a keselyűre, mintha azt mondaná: – Gyere utánam, ha mersz! – Skának azonban esze ágában sem volt Sabort követni. És nem is volt alkalma soha többé bárkinek is a nyomába eredni. Jönnek! – állapította meg Trohanadalmakus hercege, Komodoflorensal. Tarzan végigtekintett a dimbes-dombos tájon, és lévén, hogy jóval magasabb volt, mint a többiek, hamarosan megpillantotta a közeledő veltopismakusiakat. – Felderítőink visszavonulóban vannak – közölte Komodoflorensallal. – Látja az ellenséget? – tudakolta a herceg. – Igen. – Mondja el folyamatosan, hogy milyen hadmozdulatokat tesznek. – Széles frontot képezve, egymást követő vonalakban közelednek – jelentette a majomember. – A felderítők visszavonulnak az előretolt állásokig, amelyeknek katonái láthatólag megvetették a lábukat, és készen állnak az ellenség fogadására. Ha az első vonal nem is, az azt követő el fogja söpörni őket. Komodoflorensal kurta parancsot adott ki. Ezer ember nyargalt előre olyan tempóra ösztökélve diadetjeit, hogy az állatok egyetlen ugrással öt, hat, sőt néha hét láb távolságot hagytak maguk mögött. Egyenesen az előttük lévő előretolt őrs felé vágtattak, és menet közben csatarendbe fejlődtek. Újabb ezer fő indult el az előretolt antilopos sereg jobbszárnyára, a harmadik ezer pedig a balszárnyára, miután Tarzan közölte, hogy az ellenség, mielőtt harcba bocsátkozott volna az előőrssel, kétfelé vált, és az egyik seregrész mozgása arról a szándékról árulkodik, hogy jobbról át akarja karolni Trohanadalmakus antilopos

főseregét, a másik pedig a balszárnyat akarja megkerülni. – Elszántan és gyorsan foglyokat akarnak ejteni – mondta a herceg Tarzannak. – A második és a harmadik vonal középen oszlopba fejlődik, és egyenesen felénk tart – mondta Tarzan. – Elérték az előőrsöt, amely előreront, és elkeseredett kardcsatát vív. Komodoflorensal hírvivőket indított hátrafelé. – Ez a harcmodorunk – mondta, nyilvánvalóan az előőrs hadmozdulatát magyarázandó. – Ideje hátramennie, mert néhány perc múlva az ellenség teljesen körül fogja venni, ha itt marad. Ha ideérnek, mi is megfordulunk majd, és ember-ember elleni harcban visszavonulunk a város felé. Ha még mindig az a szándékuk, hogy behatolnak a városba, a csata leginkább versenyfutásra fog hasonlítani, mert ekkora sebesség mellett nem lehet igazán harcolni. Ha viszont feladták ezt a tervüket, és hajlandók beérni azzal, hogy foglyokat ejtenek, nagy harc lesz, mire elérjük a gyalogságot, és kétlem, hogy azon egyáltalán túljutnak. Túlerejükkel ejteni fognak néhány foglyot, és mi is ejtünk majd valamennyit – de most már gyorsan menjen vissza a városba, ha még nem késő! – Azt hiszem, itt maradok – válaszolta a majomember. – De hát foglyul fogják ejteni, vagy megölik. Tarzan, a dzsungel fia elmosolyodott, és megrázta a lombos faágat. – Nem félek tőlük – mondta tömören. – Ez csak azért van, mert nem ismeri őket – felelte a herceg. – Nagy termete elbizakodottá teszi, de ne felejtse el, hogy csak négyszer olyan nagy, mint egy minunibeli, és lehet, hogy harminc ezren lesznek, akik le akarják győzni. A veltopismakusiak sebesen nyomultak előre. A herceg nem tudta többé azzal tölteni az idejét, hogy – láthatólag hasztalanul – megpróbálja rávenni Tarzant a visszavonulásra. Míg csodálta bátorságáért a különös óriást, helytelenítette is nemtörődömségét. Komodoflorensal megkedvelte a furcsa vendéget, és szerette volna megóvni, de mostantól csapatai irányításával kellett törődnie, mert az ellenség mármár a nyakukon volt. Tarzan figyelte, hogyan közelednek a kis emberkék fürge, izmos hátas állataikon. Egyik sor a másik után tört előre a dimbes-dombos tájon feléje, és azt a képzetet keltette benne, hogy az egész olyan, mint az óceán taréjos hullámai, amelyeknek minden cseppje puha és ártalmatlan, de hatalmas tömegük folytán mégis könyörtelen és iszonyatos pusztító erőt jelentenek. A majomember a lombos faágra pillantott, és igaz, kissé szomorkásán elmosolyodott. Figyelmét azonban immár teljes egészében a közeledő horda első két, harcban álló sora kötötte le. A veltopismakusi harcosokkal fej fej mellett vágtáztak Adendrohahkis előőrsének tagjai, és azok az ezrek, akik erősítésül csatlakoztak hozzájuk. Mindegyikük kiválasztott egy-egy ellenséges antilopost, akit megpróbált kilökni a nyeregből. Mindegyik párviadal teljes sebességgel, éles kardokkal történt, bár itt is, ott is akadt valaki, aki lándzsáját használta, és néha igen hatásosan. Néhány gazdátlan diadet az élen haladókkal rohant előre, mások pedig, akik hátrafelé vagy a szárnyak irányában próbáltak kitörni, neki-nekiütköztek a száguldó soroknak. Gyakran a földre döntötték az

állatokat és gazdáikat. A harcosok gyakran egyszerűen átugratták ezeket a megrémült állatokat. A minunibeliek lovaglótudománya tökéletes volt, és láthatólag minden erőfeszítés nélkül uralták gyors, ideges harci állataikat. Az egyik harcos antilopjával együtt magasan felrepülve a levegőbe átugratta ellenfelét, és, amikor föléje került, egyenes kardjával gonoszul lesújtott az ellenséges harcos fejére, vagy kiütötte a nyeregből. A majomembernek nemigen volt ideje futó, kaleidoszkópszerű képeknél többet észlelni a sebesen változó látványból, mert a hatalmas tömegű horda máris odaért hozzá. Tarzan úgy képzelte, hogy a lombos faággal félre fogja söpörni a kis emberkéket az útjából, de most már barát és ellenség annyira összekeveredett, hogy nem merte elkezdeni, nehogy lelökje hátasáról és megsebesítse vendéglátóinak valamelyik harcosát. A feje fölé emelte az ágat, és megvárta, míg az első sorok túljutnak rajta, hogy majd ha már csak Adendrohahkis ellenségei veszik körül, rendet vágjon köztük, és szétzilálja a középen támadó sereget. Látta, hogy Veltopismakus katonáinak arcára kiült a meglepetés és félelem, ahogy elhaladtak mellette. Hallotta a kiáltozásokat, amikor valamelyiküknek sikerült közel kormányoznia antilopját hozzá, és tovarobogtában gonoszul odasuhinthatott a lábára. Most már valóban nem más, mint az önvédelem okán kellett megpróbálnia távol tartani őket a faággal. Ez nem is volt lehetetlen mindaddig, míg az első, laza sorok hullámzottak el mellette. Ám hamarosan a veltopismakusi antilopos sereg derékhada ért el hozzá. Most már nem tértek ki előle, hogy elkerüljék. Egyik sor a másik után zárt rendben rontott rá. Ledobta a hasznavehetetlen ágat maga előtt, hogy lelassítsa előrenyomulásukat, és ujjaival elkapkodja őket. Lerántotta antilopjaikról gazdáikat, és visszahajította előreözönlő társaik közé, de csak jöttek és jöttek. Átrepültek diadetjeikkel minden akadályon. Egyikük egyenesen nekiugratott, és fejével úgy gyomorszájon találta, hogy alig kapott levegőt, és hátrálnia kellett. Egyre több emberke rontott neki a lábának és az oldalának. Egyenes kardjuk újra meg újra átszúrta barna bőrét, és végül a csípőjétől a lábfejéig vöröslött már a saját vérétől, és mindig újabb ezrek várták, hogy rárohanhassanak. Fegyvereit, minthogy most hatástalanok voltak, meg sem próbálta használni, és bár kezével nagy pusztítást vitt végbe közöttük, mindig száz állt egy-egy elesett helyére. Keservesen mosolyodott el, amikor rádöbbent, hogy ezekben az alig negyedakkora kis harcosokban ő, az utolérhetetlen Tarzan, a dzsungel ura, embereire akadt. Észrevette, hogy most már mindenfelől a veltopismakusiak veszik körül. Ezek az előrenyomuló ellenséges erőkkel vették fel a harcot, és rohantak a hétezer gyalogos irányába, akiknek fel kellett fogniuk az iszonyú roham erejét. Tarzan örült volna, ha szemtanúja lehetett volna a csata eme mozzanatának, de bőségesen jutott neki a harcból annyi, hogy minden figyelmét az a hely kösse le, ahol volt. Megint gyomron találta egy támadó antilopos, és az ütéstől megtántorodott. Még mielőtt magához térhetett volna, újabb ütés találta el ugyanott, és most már a földre is döntötte. Egy pillanat alatt ellepték, beborították a harcosok és diadetek, akik mint a hangyák, ezerszám rajzottak rajta. Megpróbált felemelkedni, és ez volt az utolsó dolog,

amiről még tudott, mielőtt mély ájulásba zuhant. Uhha, a kannibál Obebe törzséből való varázslónak, Khamisnak a leánya összekucorodva feküdt a fűágyán egy tüskés gallyakból hevenyészett sátorban, a dzsungel tisztásán. Éjszaka volt, de nem aludt. Félig lehunyt szemhéja alól figyelte az óriás termetű fehér férfit, aki a sátor bejáratánál egy kis tűz előtt ült. A lány szeme összeszűkült a gyűlölettől, míg parázsló szeme a férfin pihent. Arcán nem tükröződött a természetfelettitől való félelem – egyes-egyedül csak a gyűlölet, az olthatatlan gyűlölet. Uhha már hosszú ideje nem hitte, hogy Esteban Miranda a folyó szelleme. A férfi nyilvánvaló félelme a dzsungel nagyobb vadállataitól és a fekete vademberektől előbb zavarba ejtette, később pedig meggyőzte arról, hogy társa közönséges csaló. Tudta, a folyó szellemei nem félnek semmitől. Kezdett még abban is kételkedni, hogy a fickó Tarzan, akiről gyerekkorában oly sok csodás mesét hallott, hogy már-már ugyanúgy felnézett rá, mint magukra a szellemekre. Népe nem ismert isteneket, csak ártó szellemeket – akik ugyanolyan jól megfelelnek a célnak a tudatlan és babonás emberek között, mint az istenek a tanult, de babonás embereknek. Amikor Esteban Miranda a tetteivel egyértelműen bebizonyította, hogy fél az oroszlánoktól, és elveszett ember a dzsungelben, ezek a dolgok nem illettek bele abba, amit a lány a híres nevezetes Tarzan képességeiről és tulajdonságairól korábban elképzelt magának. A férfi iránti tiszteletével a félelme is elpárolgott. Tudta, hogy erősebb és durva, de tudta azt is, ha megharagítja a férfit, az el tud bánni vele. Az erejével képes ártani neki, de ha kikerül a karmai közül, akkor már azzal sem. Sokféle szökési tervet végiggondolt már, de mindannyiszor elbizonytalanította az iszonyú félelem, hogy egyedül marad a dzsungelben. Az utóbbi időben azonban kezdte felismerni, hogy a férfi alig jelent valami oltalmat a számára. Sőt, egyedül még jobb helyzetben is lenne, mert Mirandának az volt a szokása, hogy a veszély legkisebb jelére a legközelebbi fa felé iramodott. Ahol kevés fa volt a közelben, ez a szokása Uhhát mindig hátrányos helyzetbe hozta az életért folyó versenyfutásban, mert Esteban, erősebb lévén, félre tudta lökni őt, ha akadályozta a biztos hely felé való rohanásban. Igen, ugyanolyan jól meglesz egyedül is a dzsungelben, mint ennek a férfinak a társaságában, akit mindenestül megvet és gyűlöl, de még mielőtt itt hagyja, primitív kis esze azt követelte, álljon bosszút rajta, amiért csalással rávette, hogy segítsen neki elmenekülni Obebe, a törzsfőnök falujából, valamint, amiért kényszerítette őt, hogy vele tartson. Uhha biztos volt abban, hogy visszatalál a falujába, bár hosszú ideje vándoroltak már, és nagy utat tettek meg. Abban is biztos volt, hogy útközben talál majd annyi élelmet, amennyi az életben maradásához kell, és ki tud térni az ádázabb ragadozó állatok elől, akik útjába akadnak. Csak az emberektől félt, de ebben az egyben megegyezett minden más teremtett lénnyel. Isten valamennyi teremtménye közül

egyedül az ember az, akit általános gyűlölet és félelem övez, és nem csupán az alacsonyabb rendű állatok részéről, hanem a saját faján belül is, mert olyan, aki örömét lelné mások halálában, nincs más, csak az ember, ez a gyávák gyávája, aki minden teremtmények közül a legjobban fél a haláltól. Így aztán a kis néger lány fektében tovább figyelte a spanyolt, és felcsillant a szeme, mert abban, amivel a férfi foglalatoskodott, a bosszú lehetőségét látta meg. Esteban Miranda a tűz előtt lekuporodva egy kis őzbőr zacskó tartalmát bámulta, amelynek egy részét tenyerébe szórta. A kis Uhha tudta, hogy a fehérek milyen nagyra tartják ezeket a csillogó köveket, igaz, valóságos értékükről fogalma sem volt. Azt sem tudta róluk, hogy gyémántok. Annyit tudott csupán, hogy a fehér férfi nagyon szereti a köveket, és minden más tulajdonánál többre tartja. Többször elmondta már, inkább meghalna, mintsem, hogy megváljon tőlük. Miranda hosszú ideig játszadozott a gyémántokkal, és Uhha hosszú ideig figyelte őt. Végül a férfi visszatette a köveket a zacskóba, amit belülről jól felerősített ágyékkötőjére. Aztán bemászott a tüskés lombsátorba, egy köteg tüskés gallyat odarángatott a bejárat elé, hogy elzárja az ólálkodó fenevadak útját, és lefeküdt a fűre Uhha mellé. Hogyan gondolta ez a kicsi lány, hogy el tudja lopni a gyémántokat a hatalmas termetű, Tarzanra hasonlító spanyoltól? Észrevétlenül elcsenni őket képtelenség volt, hiszen a zacskó belülről volt hozzákötözve a férfi ágyékkötőjéhez, és nem lehetett úgy hozzáférni, hogy fel ne ébredjen. Az pedig bizonyos volt, hogy ez a törékeny gyermek erővel nem tudja elszedni a drágaköveket Estebantól. Nem, úgy látszott, hogy az egész terv ott múlik ki, ahol megszületett – Uhha tompa kis agyában. A lombsátor előtt a tűz lobogott, körben megvilágította a dzsungelfüvet, és rejtelmes, fantasztikus árnyakat vetett mindenfelé, amik ijesztően táncoltak az éjszakai dzsungelben. Valami óvatosan lopakodott a buja növényzeten át. Talán húsz lépésre lehetett az aprócska sátortól. Valami nagy testű lény volt, mert a magasabbra nőtt fűszálak szétterültek közeledtére, Egy oroszlán feje tűnt elő. A sárgászöld szemek nyugtalanul bámulták a tüzet. A lángokon túlról emberszag jött, és Numa éhes volt, ezenkívül egy-két alkalommal már evett embert, és jónak találta – valamint minden zsákmánya közül ő volt a leglassúbb, és a legkevésbé képes arra, hogy megvédje magát. De Numának nem tetszett valami, ezért aztán megfordult, és eltűnt arra, ahonnan jött. Nem félt a tűztől. Ha félt volna, félnie kellett volna a naptól is, bár a Napra rá sem tudott úgy nézni, hogy kényelmetlenül ne érezte volna magát. Numa számára a tűz és a Nap egy és ugyanaz a dolog lehetett, hisz nem volt módja rá, hogy megtanulja, melyik van hatvan lábra tőle, és melyik kilencvenhárom millió mérföldre. Ideges rossz érzését a táncoló árnyak váltották ki. Mintha óriási, groteszk lények ugrálták volna körbe, fenyegették volna mindenfelől, olyanok, akikkel még soha nem volt dolga. Uhha viszont ügyet sem vetett a táncoló árnyakra, és nem látta Numát, az oroszlánt. Teljesen mozdulatlanul feküdt, és fülelt. Ólomlábakon jártak a percek, míg a lángok egyre rövidültek. Nem régen feküdt így, de Uhhának úgy tűnt, hogy nagyon hosszú ideje, mert alaposan végiggondolta a tervét, és készen állt arra, hogy végrehajtsa. Egy

civilizált gyermeklány talán ugyanígy kieszelhette volna mindezt, de kérdés, hogy véghez is vitte volna-e. Uhha azonban nem civilizált lány volt, és lelki aggályok nem állhatták útjába. A spanyol aludt. Uhha kicsit még várt, hogy kétszeresen is biztos legyen a dolgában, aztán lenyúlt maga mellett a fű alá, és egy vaskos fütyköst húzott ki onnan. Ott térdelt az alvó spanyol mellett. Lassan és óvatosan felemelkedett, aztán a feje fölé emelte a fegyverét, és nagy erővel lesújtott vele Esteban koponyájára. Nem csépelte tovább – az az egy ütés elég volt. Remélte, hogy nem ölte meg a férfit, mert ahhoz, hogy bosszúterve beteljesüljön, a spanyolnak élnie kellett: élnie, és meg kellett tudnia, hogy Uhha ellopta azt a zacskó kavicsot, amit úgy imádott. Uhha elvette a Miranda csípőjén lógó kést, átvágta az ágyékkötőjét, és birtokba vette az őzbőr zacskót. Aztán eltolta a tüskés gallyakat a sátor bejárata elől, kisurrant az éjszakába, és eltűnt a dzsungelben. A spanyollal való hosszú-hosszú vándorlása során egyetlen alkalommal sem vesztette el tájékozódó képességét, ami a hazavezető utat jelezte számára, és most, hogy szabad volt, határozottan délnyugatnak indult el, a kannibál Obebe faluja irányába. Egy elefántcsapás volt az az őserdei országút, amelyen ruganyos léptekkel elindult. A ritkás erdő lombjain átszűrődő telihold sugarai megvilágították előtte az ösvényt. Félt az éjszakától és az éjjeli ragadozó vadaktól, de tudta, hogy ki kell használnia az alkalmat, és a lehető legmesszebbre kell eltávolodnia a férfi közeléből, míg mielőtt az visszanyeri eszméletét, és üldözésére indul. Úgy százyardnyira előtte, az ösvényt övező sűrű bozótban Numa, az oroszlán szagolt bele a levegőbe. Fülét hegyezve hallgatózott a lány irányába. Itt nem voltak táncoló árnyak, amelyek fenyegető alakokkal riogatták volna Numa felajzott idegeit – csupán emberszag érződött, egyre közelebbről, fiatal, zsenge nőstény emberé, aki a legfinomabb fajtából való. Numa megnyalta nyáladzó pofáját, és várt. A lány gyorsan közeledett az ösvényen. Már egy vonalban volt az oroszlánnal, de az állatok királya nem ugrott. Van valami az ember-állat szagában és látványában, ami különös rémületet kelt Numa szívében. Amikor Horta, a vaddisznó vagy Bara, az őz után jár, egyikük közelében sem tapasztal ehhez hasonló érzést. Olyankor eszébe sem jut tétovázni, ha elérkezik a pillanat, amikor zsákmányára kell vetnie magát. Csak a védtelen és ólomlábú ember-állat előtt áll meg elbizonytalanodva a döntő pillanatban. Uhha, mit sem tudva arról, hogy egy zsákmány után járó, éhes oroszlán ott áll két lépésre tőle, továbbment. Miután elhaladt előtte, Numa a háta mögött besurrant az ösvényre. Nyomon követte zsenge húsú zsákmányát, és azt a pillanatot várta, amikor a határozatlanság köde eloszlik. Így vonultak az éjszakai dzsungelben – egy nesztelen, lopakodó léptekkel surranó hatalmas oroszlán, előtte pedig a leány, akinek sejtelme sem volt a holdfényfoltos ösvényen a nyomában járó kegyetlen halálról.

9.

Amikor Tarzan, a dzsungel fia visszanyerte eszméletét, konstatálta, hogy egy nagy terem földes padlóján fekszik. Még mielőtt teljesen magához tért volna, megállapította, hogy a helyiség, ha nem is valami fényesen, de jól megvilágított, ahol mások is fekszenek. Később, amikor kezdte összeszedni és rendezni gondolatait, azt is észrevette, hogy a termet két roppant méretű gyertya világítja meg. Átmérőjük teljes háromlábnyinak látszott, magasságuk pedig, bár mindkettő részben elégett már, legalább öt láb. A kanócuk emberderék vastagságú volt, és bár ugyanúgy égtek, mint az általa ismert gyertyák kanócai, nem füstöltek, és közvetlenül fölöttük a mennyezet gerendáin és deszkáin sem látszott fekete füstnyom. Minthogy a helyiségben a gyertyák voltak a legfigyelemreméltóbb dolgok, először ezek vonták magukra a majomember figyelmét. Aztán továbbvándorolt a tekintete a többi bent lévő felé. Ötven vagy talán száz, vele azonos nagyságú férfi tartózkodott a teremben. Ruházatuk és fegyverzetük olyan volt, mint a trohanadalmakusi és veltopismakusi embereké. Tarzan összevonta a szemöldökét, és hosszasan, kitartóan bámulta őket. Kicsodák ezek? És hová került ő maga? Amikor testébe végképp visszaköltözött az élet, észrevette, hogy fájdalmai vannak, a karja nehéz, és teljesen elzsibbadt. Megpróbálta megmozdítani, ám kiderült, hogy nem tudja, mert kezét szorosan összekötözték a háta mögött. Megmozgatta a lábait, azok nem voltak összekötözve. Végül nem kis előfeszítések árán felemelkedett ülő helyzetbe, és körülnézett. A terem tele volt harcosokkal, akik pontosan olyanok voltak, mint a kis veltopismakusiak, de akkora termetűek, mint a normális emberek. A terem irdatlan nagy volt. Számos pad és asztal állt szerteszét a padlón, és a legtöbb férfi vagy a padokon ült, vagy a kemény földpadlón feküdt. Néhányan ide-oda járkáltak, és a többiek körül tettek-vettek. Tarzan ekkor vette észre, hogy a helyiségben lévők szinte mindnyájan sebesültek, sokuk súlyosabban is. A körbejárkálók nyilvánvalóan a sebeket látták el, azok pedig, akik fehér tunikát viseltek, az ápolónők lehettek, ugyanúgy, mint a felső kasztba tartozó rabszolgák Trohanadalmakusban. A sebesülteken és az ápolókon kívül egy fél tucat fegyveres tartózkodott még a teremben. Az egyik ezek közül elsőként figyelt fel Tarzanra. – Hé! – kiáltotta. – Az óriás magához tért – azzal a termen átvágva a majomember felé indult. Majd lábait szétvetve megállt előtte, és míg szemügyre vette Tarzant, széles vigyor ömlött el az arcán. – Na, nem sokra ment vele, hogy olyan nagydarab – gúnyolódott –, most pedig akkora lett, mint mi. Mi is óriások vagyunk, ugye? – azzal társaihoz fordult nevetve, azok pedig követték a példáját. A majomember látva, hogy fogságba esett, és ellenség veszi körül – a vadon élő állatokra egy életen át jellemző módon viselkedett, azaz mogorva némaságba burkolódzott. Nem felelt, csak ült a helyén, és mint a sarokba szorított állat, ádáz, merev tekintettel figyelte a fegyvereseket. – Néma ez is, mint a barlangban lakó nagy női vadak – mondta a harcos társainak.

– Lehet, hogy közülük való – kockáztatta meg a feltevést egy másik. – Úgy van – helyeselt a harmadik –, lehet, hogy a zertalacololok közül való. – De azoknak a férfiai mind gyávák – vetette ellen az, aki elsőként szólalt meg. – Ez pedig úgy küzdött, mint, aki harcra született. – Igaz, a puszta kezével harcolt, míg a földre nem került. – Látnotok kellett volna, úgy kapta fel és hajította el a diadeteket meg a harcosokat, mint más az apró kavicsokat. – Egy lépést sem hátrált, nem menekült, és mindvégig mosolygott. – Külsőre sem olyan, mint a férfi zertalacololok. Kérdezd meg tőle, hogy az-e. Az, aki először szólította meg Tarzant, megismételte a kérdést, de a majomember csak bámult rájuk. – Nem érti, amit mondok – mondta a harcos. – Nem hiszem, hogy zertalacolol volna. De, hogy micsoda, azt nem tudom. Közelebb ment, és megvizsgálta Tarzan sebeit. – Hamar begyógyulnak – mondta –, még hét nap, vagy annyi sem, és mehet a kőfejtőbe. Valami barna port szórtak a sebeire, ennivalót hoztak neki meg vizet és antiloptejet. Amikor észrevették, hogy a karja csúnyán megdagadt és elszíneződött, hoztak egy vasláncot. Egyik végét otromba lakattal a dereka köré csatolták, aztán kikötötték a terem kőfalába beépített egyik karikához. A köteléket pedig levágták a csuklójáról. Mivel azt hitték, hogy nem érti őket, nyugodtan beszéltek előtte, ám minthogy a nyelvük csaknem teljesen megegyezett a trohanadalmakusiakéval, Tarzan mindent megértett a beszédjükből, így megtudta, hogy a csata Adendrohahkis városa előtt nem végződött olyan jól a veltopismakusiak számára, ahogyan azt Elkomoelhago, a királyuk szerette volna. Nagy volt a veszteségük halottakban és foglyokban, és cserében messze nem öltek meg annyi ellenséget, és nem szereztek annyi foglyot, mint szerettek volna. Mint megtudta, Elkomoelhago úgy ítélte meg, hogy Tarzan egymagában is megérte a rövid hadjáratot, minden költségével együtt. Hogy miként változtatták át magukat akkorává, amekkora 6 volt, azt Tarzan el se tudta, képzelni. A kihallgatott beszélgetés közben sem hangzott el olyan megjegyzés, amely fényt deríthetett volna erre a talányos rejtélyre. Ára a képtelen helyzet néhány nappal később érte el a tetőfokát, amikor azt látta, hogy a folyosón, amelyre a börtönéül szolgáló helyiség nyílt, ugyanakkora harcosok vonulnak el libasorban, mint ő, és mindegyikük egy-egy hatalmas, marmagasságát tekintve tehénantilop nagyságú állaton ült, amely azonban testének körvonalai és egyéb jegyei alapján csakis az ismert legkisebb faj, a királyantilop lehetett. Tarzan beletúrt ujjaival dús fekete hajába, és meg sem próbálta megtalálni a nyitját azoknak a rejtélyeknek, amelyek körülvették. Sebei gyorsan gyógyultak, miként a körülötte lábadozó veltopismakusiakéi is. A hetedik napon egy fél tucat harcos jött érte. Levették a láncot a derekáról, hogy velük mehessen. Fogva tartói rég leszoktak már arról, hogy szóljanak hozzá, azt gondolván, hogy nem ismeri a nyelvüket, ami a számukra azt jelentette, hogy ugyanúgy nem tud beszélni, mint az alalusok, El sem tudták képzelni, hogy a sajátjukon kívül más nyelv is

létezik. Míg kivezették a teremből, majd továbbvitték egy körkörös folyosón, Tarzan a beszélgetésükből azt vette ki, hogy a király, Elkomoelhago elé mennek, aki látni óhajtja a figyelemre méltó foglyot most, hogy felépült sebesüléséből. A hosszú folyosót, amelyen haladtak, falmélyedésekben elhelyezett kis gyertyák világították meg. Némi fény szűrődött ki az ide nyíló termek ajtaján is. Rabszolgák és harcosok vonultak szakadatlanul egymással ellentétes irányban a folyosón, valamint az azt keresztező oldaljáraton is. Voltak közöttük magas kasztbéli rabszolgák fehér tunikában, amelyen tulajdonosaik vörös emblémája és a saját mesterségük jele látszott, második generációs, zöld tunikás rabszolgák, akiknek a mellén és a hátán fekete nyomat jelezte uraik személyét, és első generációs, zöld tunikás rabszolgák, akiknek a mellén a fekete embléma szülővárosukat, a hátukon lévő pedig urukat jelezte. Vonult itt minden rendű és rangú harcos, láthatók voltak a fiatalok és a szegények egyszerű bőr kantárjai és nyergei, a gazdagok drágakővel kirakott szerszámai. Mindezek mellett, mindkét irányban nagy sebességgel újabb harcosok robogtak el hatalmas antilopjaikon, amelyek továbbra is a legnagyobb csodát jelentették Tarzan számára mindazon dolgok közül, amelyekkel a Veltopismakus városában való raboskodása óta találkozott. A folyosón bizonyos távolságokra Tarzan a következő szintre vezető létrákat látott. Mivel egy sem volt, amely az alattuk lévő emeletre vezetett volna, arra a következtetésre jutott, hogy az építmény legalsó szintjén vannak. Szerkezeti felépítését megfigyelve biztosra vette, hogy az épület hasonló ahhoz a halomhoz, amelyet építés közben Adendrohahkis városában látott. Gondolatban elidőzött ennek a halomnak a méretein, amely képes a hozzá hasonló méretű emberek befogadására. Ha az Adendrohahkis városában látott halom méreteit, arányaikat megtartva felszorozta erre a nagyságrendre, ez átmérőben nyolcszáznyolcvan lábat, az épület magasságát tekintve pedig négyszáznegyven lábat jelentett. Képtelenségnek tűnt a feltételezés, hogy a valaha létezett fajok közül bármelyik is képes lehet ekkora építészeti alkotás létrehozására azokkal a primitív eszközökkel, amelyek ezeknek az embereknek a rendelkezésére álltak. De hát a maga szemével látta a boltíves fedésű folyosókat, a szépen rakott kövekből emelt falakat, és a nagy termeket, a maguk vaskos födémgerendáival és szilárd oszlopaival. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint, amit a trohanadalmakusi halomnál látott, csak sokkal nagyobb léptékű. Miközben gondolatban ezeken a talányos dolgokon időzött, a kísérő csapat a körkörös folyosóról az azt derékszögben keresztező egyik leágazásba vezette. Hamarosan megálltak egy terem bejáratánál. A helyiség egymás fölött húzódó polcsorai tele voltak mindenfajta kézműves termékkel. Volt ott nagy gyertya meg kis gyertya, minden elképzelhető méretű és alakú gyertya, ott sorakoztak a polcokon azok a sisakok, övek, szandálok, tunikák, ivócsészék, köcsögök, vázák és a minunibeliek mindennapi életének megannyi más kellékei, amelyek Tarzan számára a trohanadalmakusiak között eltöltött idő alatt többé-kevésbé ismerőssé váltak. Amikor megálltak a terem bejárata előtt, a kísérő csapat egyik harcosának kiáltozására egy fehér tunikás rabszolga bukkant elő. – Egy zöld tunikát ennek a trohanadalmakusi fickónak – rendelkezett a harcos.

– Kinek a jele legyen a hátán? – tudakolta a rabszolga. – Zoanthrohago a tulajdonos – hangzott a válasz. A rabszolga gyorsan odaszaladt az egyik polchoz, és kiválasztott egy zöld tunikát. Egy másik polcról levett két nagy fatömböt, ezek elülső oldalába más-más minta volt belefaragva. Bekente őket egyenletes rétegben valami festék- vagy tintafélével, egy sima felületű deszkát csúsztatott be a tunika belsejébe, az egyik nyomóformát mintával lefelé rátette az anyagra, fakalapáccsal többször óvatosan végigütögette, majd megismételte az egész műveletet a másik nyomóformával a tunika szemközti oldalán. Amikor átnyújtotta a ruhát Tarzannak azzal, hogy vegye fel, a majomember látta, hogy feketével valamilyen jelzést nyomott a mellére, egy másikat pedig a hátára. De elolvasni nem tudta – idáig már nem terjedt a tudománya. Ezután a rabszolga egy pár szandált adott neki, és miután felszíjazta a lábára, a harcosok intettek, hogy induljon tovább. A folyosó belső kiképzése egy csapásra megváltozott. A kőtömbökből összerótt nyers falakat itt már vakolat borította, és színes festmények díszítették, amelyek leggyakrabban csata- vagy vadászjeleneteket ábrázoltak. Ezeket rendszerint bonyolult geometriai díszítésű fakeretbe foglalták. A képeken az élénk színek domináltak. Sokszínű gyertyák égtek az egymást sűrűn követő falmélyedésekben. Díszesen felcicomázott harcosok nyüzsögtek mindenfelé. A zöld tunikás rabszolgák szinte teljesen eltűntek. Ezek a magasabb kaszthoz tartozó rabszolgák fehér tunikát viseltek, mely szebb anyagból készült. Magukat gyakran drágakövekkel és finom bőrökkel ékesítették fel. A csillogás, a pompa egyre fokozódott. A folyosó hirtelen egy kétszárnyú, aranyból készült masszív ajtónál ért véget. Itt díszesen felcicomázott harcosok álltak őrt. Ezek megállították őket, és kikérdezték a kísérő csapat parancsnokát jövetelük célja felől. – A király parancsára előállítottuk Zoanthrohago rabszolgáját –, azt az óriást, akit Trohanadalmakusnál ejtettünk foglyul – válaszolta a parancsnok. Az őr odafordult egyik társához: – Indulj, és vidd meg a hírt a királynak! Miután a hírvivő eltávozott, a harcosok végigvizsgálták Tarzant. Kérdéseket tettek fel vele kapcsolatban, ám őrei csak kevésre tudtak biztos választ adni. Kisvártatva visszatért a hírvivő azzal az üzenettel, hogy a csapatot haladéktalanul a király színe elé kell bocsátani. A nehéz ajtószárnyak szélesre tárultak, és Tarzan egy irdatlan nagy terem küszöbén találta magát. A teremben egy emelvényen trónszék állt. A mennyezetet vastag faoszlopok tartották. Magukat a gerendákat, miként az oszlopokat is, fafaragások díszítették. A mennyezet vakolt részeit pompázatos, élénk színű arabeszkek ékítették. A falakat félmagasságig faburkolat fedte. Fölötte festett fatáblák lógtak, amelyek Tarzan feltételezése szerint, nyilván Veltopismakus és királyai történetének jeles eseményeit ábrázolták. A helyiség üres volt, eltekintve attól a két harcostól, akik a trónemelvénytől jobbrabalra nyíló ajtók előtt álltak. Mikor a csapat a széles középső hajóban a trón felé indult, az egyik harcos jelt adott a vezetőnek, és az általa őrzött ajtóra mutatott. Az ajtó mögött kis várószoba tűnt fel, amelyben fél tucat tetszetős öltözetű harcos ült kicsi,

faragott padokon. A hetedik egy magas támlájú széken terpeszkedett és ujjaival a széles karfán dobolt, miközben a többiek beszélgetését hallgatta. Időnként egy-egy megjegyzéssel fűszerezte a társalgást, amelyet a többiek mindig nagy figyelemmel hallgattak meg. Ha beszéd közben homlokát ráncolta, a többiek még zordabbul néztek maguk elé. Ha mosolygott, hahotában törtek ki, és úgyszólván egy pillanatra sem vették le tekintetüket az arcáról, nehogy elszalasszák kedélyváltozásainak valamelyik illékony jelét. Amikor az ajtón beléptek, a Tarzant vezető harcosok megálltak, majd csendben várakoztak mindaddig, míg a magas támlájú székben ülő férfi kegyeskedett tudomást venni róluk. Akkor a csapat vezetője fél térdre ereszkedett, kezét, tenyerével előre magasan a feje fölé emelte, mélyen, amennyire csak tudott, hátrahajolt, és monoton, síri hangon eldarálta az üdvözlet szövegét. – Ó, Elkomoelhago, Veltopismakus királya, minden emberi lélek kormányzója, az összes teremtett lény ura, bölcsek bölcse, mindenek legbátrabbika, mindenek legdicsőbbike! Ím, itt hozzuk, miként parancsolod, Zoanthrohago rabszolgáját. – Kelj fel, és hozd közelebb a rabszolgát – parancsolta a magas támlájú székben ülő, majd odaszólt társainak: – Ez az az óriás, akit Zoanthrohago hozott haza Trohanadalmakusból. – Hallottunk róla, mindenek legdicsőbbike – válaszolták azok. – És a fogadásról, amelyet Zoanthrohago kötött? – kérdezte a király. – És a fogadásról is, amelyet Zoanthrohago kötött, bölcsek bölcse – felelte egyikük. – És, hogyan vélekedtek róla? – firtatta Elkomoelhago. – Pontosan úgy, ahogy te, minden emberi lélek kormányzója – mondta gyorsan egy másik. – És én mit gondolok? – kérdezte a király. A hat harcos feszengve egymásra nézett. – Mi lehet a véleménye? – suttogta a szomszédjának az, aki a legtávolabb volt Elkomoelhagótól, de az csak reménytelenül vállat vont és egy másik társára nézett. – Mi történt, Gofoloso? – tudakolta a király. – Mit mondtál? – Csak azt készültem megjegyezni, hogy ha Zoanthrohago elmulasztotta megtanácskozni a dolgot a mi felséges és legeslegbölcsebb uralkodónkkal, és a saját belátása szerint cselekszik, akkor törvényszerűen el fogja veszíteni a fogadást – válaszolta Gofoloso könnyed lendülettel. – Természetesen van valami abban, amit mondasz, Gofoloso – mondta a király. – De Zoanthrohago megtanácskozta velem a dolgot. Én fedeztem fel a vibrációs eljárást, s, hogy miként kell lefolytatni az első kísérleteket. Mindeddig nem értünk el tartós sikert, de hiszünk abban, hogy az új módszerrel eredményt érünk el – ez az, amire Zoanthrohago fogadott. Ha téved, elveszti és Dalfastomalónak kell adnia az ezer rabszolgát. – Nagyszerű! – kiáltott fel Gofoloso. – Mennyivel boldogabbak vagyunk mi minden más népnél, hogy ily tanult és bölcs királyunk van, mint, amilyen Elkomoelhago. – Valóban sok mindenért köszönettel tartozol, Gofoloso – helyeselt a király –, de ez

még semmi ahhoz képest, ami akkor következik be, ha erőfeszítéseim eredményeként sikerül majd a módszert, amelyről beszélünk, homlokegyenest az ellenkező irányban is alkalmaznom. Dolgozunk rajta! Dolgozunk rajta! Dolgozunk rajta! Egy nap meglesz, és akkor Zoanthrohago kezébe adom majd azt a képletet, amely forradalmi módon megváltoztatja Minunit – elég lesz száz emberrel felkerekednünk, és meghódítjuk a világot! Elkomoelhago figyelme hirtelen a zöld tunikát viselő Tarzan felé fordult, aki nem messze állt tőle. Perceken át némán és aprólékosan szemügyre vette. – Melyik városból jöttél? – kérdezte végül a király. – Ó, legdicsőségesebb Elkomoelhago – szólalt meg a kísérő csapat vezetője –, a nyomorult teremtés nem tud beszélni. – Semmilyen hangot nem képes hallatni? – tudakolta a király. – Mióta elfogtuk, még nem volt rá példa, minden emberi lény ura – felelte a harcos. – Akkor zertalacolol – jelentette ki Elkomoelhago. – Mire való ez az egész felhajtás ilyen ostoba, beszélni sem tudó lény körül? – Látjátok? – kiáltott fel Gofoloso. – Bölcs atyánk milyen gyorsan és biztosan ragadja meg mindennek a lényegét, hatol le a talányok mélyére, és adja meg a rejtély kulcsát. Hát nem csodálatos! – Most, hogy a tudomány napja lesütött ránk, még a legostobább is láthatja közülünk, hogy a szerencsétlen valóban zertalacolol – kiáltotta a király társaságának másik tagja. – Milyen egyszerű a megoldás, milyen buták voltunk mindannyian! Mi lenne velünk, ó a bölcsek bölcsének dicsőséges intelligenciája nélkül. Elkomoelhago közelről is megszemlélte Tarzant. Úgy látszott, meg sem hallja udvaroncainak dicshimnuszait. Kisvártatva újra megszólalt. – Nem mutatja a zertalacolok jellegzetességeit – mondta tűnődve. – Nézzétek meg a fülét. Nem olyanok, mint a beszélni nem tudóké, és a haja sem olyan. A teste is más, és a fejformája alkalmassá teszi ismeretek elraktározására meg logikus gondolkodásra. Nem, nem lehet zertalacolol. – Fantasztikus! – kiáltotta Gofoloso. – Hát nem megmondtam nektek? Elkomoelhagónak, a mi királyunknak mindig igaza van. – A legostobább is könnyűszerrel megállapíthatja, hogy nem zertalacolol, mióta királyunk a maga isteni intelligenciájával világossá tette a dolgot számunkra – kiáltott fel a másik udvaronc. Itt tartottak, amikor kinyílt az ajtó, és egy harcos lépett be. – Ó, Elkomoelhago, Veltopismakus királya – búgta –, felséged leánya, Janzara hercegnő van itt. Szeretné látni a különös rabszolgát, akit Zoanthrohago hozott Trohanadalmakusból, és esedezik királyi engedélyedért, hogy beléphessen. Elkomoelhago beleegyezően bólintott. – Vezesd hozzánk a hercegnőt! – parancsolta. A hercegnő közvetlenül az ajtó előtt várakozhatott, mert mihelyt a király szavai elhangzottak, máris megjelent a küszöbön, nyomában két másik fiatal nővel, őket pedig fél tucat harcos követte. Janzara láttán az udvaroncok mind felálltak, a király

azonban nem. – Gyere be, Janzara – mondta –, és tekintsd meg ezt a különös óriást, akiről többet beszélnek Veltopismakusban, mint Veltopismakus királyáról. A hercegnő végigment a szobán, és közvetlenül a majomember előtt állt meg. Tarzan ugyanabban a testhelyzetben maradt, mint korábban: karjait széles mellkasán összefonva, teljes közönnyel az arcán állt ott. Amikor a hercegnő közeledett felé, rápillantott és megállapította, hogy nagyon szép fiatal nő. Eltekintve néhány futólag látott tronhanadalmakusi asszonytól, ő volt az első minunibeli nőnemű lény, akit Tarzan szemügyre vehetett. Szépen metszett arcvonásain nem lehetett hibát felfedezni, csinosan fésült puha, sötét haját drágakövekkel kirakott pompás fejdísz ékítette, sima bőrének hamvassága az őszibarackéval vetekedett. Tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, amint az egy felséges, apja palotájában élő szűzi hercegnőhöz illik. Testre simuló, puha anyagból készült egyszerű köntöse redőkbe hullott egészen lábfejéig. Tarzan rápillantott. Szürke szeme pilláinak árnyékában a valóságosnál sokkal sötétebbnek tűnt. A majomember tekintetéből próbálta kiöl vasi jellemvonásait, hiszen most itt állt előtte az a fiatal nő, akit barátja, Komodoflorensal egy nap asszonyává és Trohanadalmakus királynéjává szeretne tenni, és ez felkeltette a majomember érdeklődését. Látta, hogy a hercegnő hirtelen dühösen összehúzza a szemöldökét. – Hát ennek a baromnak meg mi baja? – kiáltott fel. – Fából van talán? – Nem beszél, és nem is ért semmilyen nyelven – válaszolt magyarázólag az apja. – Egyetlen hangot sem adott ki még magából, mióta fogságba esett. – Ronda, mogorva vadállat – mondta a hercegnő. – Lefogadom, hogy hangot fog adni, méghozzá most azonnal. – Előrántott egy vékony pengéjű tőrt, és beledöfte Tarzan karjába. Olyan villámgyorsan cselekedett, hogy mindazokat meglepte, akik tettének szemtanúi voltak. Ám e néhány szóval figyelmeztette is a dzsungel urát, és ez neki elég volt. A döf est nem tudta ugyan kikerülni, de azt megakadályozta, hogy a lány elégedetten nézhesse a kegyetlen kísérlet sikerét: nem adott ki semmilyen hangot. A hercegnő talán újra szúrt volna, mert nagyon feldühödött, de a király keményen rászólt: – Elég volt, Janzara! – kiáltotta. – Nem engedjük, hogy bántódása essék ennek a rabszolgának. Olyan kísérletet folytatunk vele, ami igen nagy jelentőségű Veltopismakus jövője szempontjából. – Bele merészelt bámulni a szemembe – kiáltotta a hercegnő –, és nem volt hajlandó beszélni, pedig tudta, hogy ezzel örömet szerzett volna nekem. Meg kell ölni! – Nem a tiéd, nem ölheted meg – válaszolta a király. – Zoanthrohago tulajdona. – Meg fogom vásárolni. – Azzal az egyik harcoshoz fordult: – Hozd ide Zoanthrohagót!

10.

Amikor Esteban Miranda visszanyerte eszméletét, a hevenyészett lombsátor előtt, a tűz helyén csupán pár marék kihűlt hamu volt. Közeledett a hajnal. Gyenge volt, szédült, és fájt a feje. Megtapogatta, és érezte, hogy sűrű hajába alvadt vér tapad. Fejbőrén jókora sebet tapintott ki. Megborzongott, és olyan rosszul lett, hogy elájult. Amikor ismét magához tért, már teljesen kivilágosodott. Csodálkozva nézett körül. Hol vagyok? Spanyolul kiáltott fel – egy dallamos nevű nőt szólított, de nem Flora Hawkest, hanem egy spanyol nevű nőt, akiről Flora sohasem hallott. Felült, és meglepve konstatálta, hogy meztelen. Felvette a földről ágyékkötőjét, amit valaki levágott róla. Aztán bamba, ostoba, csodálkozó szemmel vizsgálta maga körül a talajt. Megtalálta a fegyvereit, kezébe vette, és nézegette őket. Hosszú ideig ült a helyén, fegyvereit babrálta, s közben szemöldökét összeráncolva gondolkodott. Újra meg újra sorra vette kését, lándzsáját, íját és nyílvesszőit. Ahogy előrepillantott a dzsungelre, a zavarodottság az arcán csak tovább fokozódott. Térdelő helyzetbe emelkedett. A tisztáson egy megriadt rágcsáló iszkolt el előtte. A férfi megragadta az íját, és egy nyílvesszőt helyezett rá, de mire lőni tudott volna, az állat már messze járt. Továbbra is ott térdelt és az arcán egyre növekvő zavarral, néma döbbenettel bámulta a kezében tartott ismerős fegyvert. Felállt, magához vette lándzsáját, kését, meg a többi nyílvesszőt, és nekivágott a dzsungelnek. Az elefántcsapástól kissé távolabb, melyen a férfi elindult, a sátrától sem túl messze egy oroszlánba botlott. A fenevad zsákmányát a bokrok közé hurcolta, és ott lakmározott. Az oroszlán vészjóslóan morgott. A férfi megállt, és feszülten figyelt. Még mindig zavart volt, de csupán egy pillanatig állt mozdulatlanul az ösvényen, aztán párducügyességgel kapta el a legközelebbi fa egyik alsó ágát. Néhány percig odafent kuporgott. Látta, hogy Numa, az oroszlán valamilyen állat húsából lakmározik, de magát az állatot nem ismerte fel. Kis idő múlva a férfi csendesen leugrott a fáról. Az imént is találomra indult neki a dzsungelnek, most épp az ellenkező irányt választotta. Meztelen volt, de ez láthatóan nem zavarta. Gyémántjai eltűntek, de ha lett volna egy is, nem tudta volna róla, hogy gyémánt, Uhha faképnél hagyta, de nem hiányzott neki, mert arra sem emlékezett, hogy a lány valaha is létezett. Izmai vakon, ám azért megfelelően engedelmeskedtek mindannak, amit a természet legfőbb törvénye parancsolt nekik. Nem volt tudatában annak, hogy az imént miért ugrott fel a fára Numa morgásának hallatán, és azt sem tudta volna megmondani, hogy miért az ellenkező irányban indult el, amikor meglátta, hogy Numa hol hevert zsákmányával. Nem volt tudomása arról sem, hogy mihelyt valami hangot hall, vagy mozgolódást észlel maga körül, rögtön a fegyveréhez kap. Uhha nem érte el a célját. Esteban Miranda nem bűnhődött meg a vétkeiért. Nem volt többé tudomása semmilyen vétekről, semmi más létezéséről sem. Uhha megölte a férfi felfogóképességét, és ezáltal agya nem volt más, mint bizonyos emlékek tárolója, amely soha többé nem léphette át az öntudat küszöbét. Ha megfelelő inger érte, ezek

az emlékek aktivizálták az izmait mozgató idegeket, aminek következtében látszólag úgy cselekedett, mintha képes lett volna gondolkodni. Következésképp váratlan helyzetben, amellyel kapcsolatban nem voltak tapasztalatai, teljesen kiszolgáltatott lett anélkül, hogy magatehetetlenségéről tudomással bírt volna. Úgyszólván olyan volt az egész, mintha egy halott férfi járkált volna a dzsungelben. Néha csöndben lépkedett, máskor gyermetegen gügyögött spanyolul, vagy esetleg egész oldalakat idézett Shakespeare-től angolul. Ha Uhha most látta volna, még ő, a vad kis kannibál is bűntudatot érzett volna tettének szörnyű következménye miatt, amelynek szörnyűségét csak még fokozta, hogy szenvedő alanya mit sem tudott róla. De sem Uhha, sem más halandó nem volt ott, hogy láthassa sorsát, és ez a szerencsétlen, öntudatlan porhüvely, amely egykor ember volt, céltalanul bolyongott a dzsungelben. Zsákmányt ejtett, evett, ha a megfelelő idegeit inger érte, ugyanúgy aludt, beszélt, és járt, mint minden más eleven ember, és ha most a messzi távolból még egy pillantást vetünk rá, látjuk, amint eltűnik a dzsungelösvényt övező kusza lombok mögött. A veltopismakusi hercegnő, Janzara nem vásárolta meg Zoanthrohago rabszolgáját. Apja, a király, nem egyezett bele a dologba, ezért aztán haragosan távozott a helyiségből, ahol alkalma nyílott megszemlélni a foglyot. Amikor átment a következő szobába, ahol királyi atyja nem láthatta, megfordult, és grimaszolt egyet feléje, amin valamennyi harcosa és két szolgálólánya is jót nevetett. – Vén bolond! – suttogta. – Akkor is enyém lesz a rabszolga, és meg is ölöm, ha akarom. A harcosok és a szolgálólányok helyeslően biccentettek a fejükkel. Elkomoelhago király bágyadtan feltápászkodott a székéről. – Vigyétek a kőfejtőbe – mondta, és hüvelykujjával Tarzan felé bökött. – De mondjátok meg a felügyelő tisztnek, a király óhaja az, hogy ne dolgoztassák agyon, és vigyázzanak, nehogy megsérüljön. – Amikor a majomembert elvezették, a király is kiment a helyiségből. Hat udvaronca mélyen meghajolt a Minuniban szokásos módon, mindaddig, míg el nem távozott. Akkor egyikük lábujjhegyen gyorsan odament ahhoz a kijárathoz, amelyen át Elkomoelhago eltűnt. Az ajtó mellett a falhoz simult, és egy pillanatig hallgatózott. Aztán óvatosan előredugta a fejét az ajtókereten túl annyira, hogy egyik szemével bekukkanthatott a szomszédos terembe, és végül visszafordult társaihoz. – Elment a vén félkegyelmű – közölte, de olyan halk, suttogó hangon, hogy a szobán kívül, ahol a bejelentés elhangzott, nem hallhatta volna meg senki, mert még Minuniban is tudnivaló volt, hogy a falnak is füle van, bár ők ezt másként fejezik ki, és azt mondják, hogy „ne bízz meg túlságosan még a saját szobád köveinek hűségében sem. – Láttatok már valaha még egy ilyen mérhetetlenül hiú alakot? – kiáltott fel az egyik udvaronc. – Mindenki másnál bölcsebbnek hiszi magát – mondta egy másik. – Néha már úgy érzem, hogy nem tudom tovább elviselni a dölyfösségét.

– De el fogod viselni, Gefasto – mondta Gofoloso. – Veltopismakus minden harcosának főparancsnoki tiszte túl nagy méltóság ahhoz, hogy az ember csak úgy könnyedén eldobja magától. – Különösen, ha az ember ezzel egyidejűleg mindjárt az életét is eldobja magától – tette hozzá Torndali, a kőbányák főfelügyelője. – De hát ez az ember elképesztően arcátlan is! – szakadt ki a kiáltás Makahagóból, az épületek főfelügyelőjéből. – Semmivel nincs több köze Zoanthrohago sikereihez, mint nekem, mégis minden sikert a magáénak tulajdonít, és minden kudarcot Zoanthrohago nyakába varr. – Az önzése Veltopismakus dicsőségét fenyegeti – kiáltotta Throwaldo, a mezőgazdaság főfelügyelője. – Tanácsadóinak választott ki minket, hat herceget, és mindegyikőnknek a legnagyobb tudással kellene rendelkeznie a maga területén. Tudnunk kell, hogyan állnak Veltopismakus államügyei, szükségletei, s tudásunknak védőpajzsul kellene szolgálnia minden képzeletet felülmúló melléfogásai ellen, amelyeket folyamatosan elkövet. Ám ő sohasem hallgat a szavunkra. Ha tanácsot adunk, azt felségjogai megsértésének tekinti, ha nyomatékosan hangsúlyozunk valamit, az katasztrófa számára. Mi hasznára vagyunk mi Veltopismakusnak? Mit gondol rólunk a nép? – Tudjuk jól, mit gondolnak rólunk – csattant fel Gofoloso. – Azt mondják, hogy nem a tudásunkért választott ki minket, hanem, amiatt, amit nem tudunk. És nincs is miért neheztelnünk rájuk. Engem, a diadet tenyésztőt, tízezer földművelő rabszolga urát, akik a város élelmiszer-fogyasztásának a felét teremtik elő, nos, engem a főfelügyelők főfelügyelőjévé tett meg, olyan tisztet bízott rám, amihez se hajlamom, se szakértelmem. Throwaldot pedig, aki alig tudja megkülönböztetni a növény szárát a gyökerétől, a mezőgazdaság főfelügyelőjévé nevezte ki. Makahago százholdnyi ideig a kőfejtőbeli rabszolgákat irányította, és az épületek főfelügyelője lett. Torndali pedig, aki korunk elismerten legnagyobb építésze, a kőfejtők főfelügyelője. Csupán Gefasto és Vestako tartja jól kézben a maga területét. Vestakót bölcsen választotta meg a királyi domb főfelügyelőjévé, hogy felséges kényelme és biztonsága felől nyugodt lehessen. Ilyetén módon Gefasto a legnagyobb melléfogása volt! Egy vidám, fiatal élvhajhászt nevezett ki Veltopismakus hadseregének vezérévé, s kiderült róla, hogy a legnagyobb katonai lángelme, akit Veltopismakus valaha látott. Gefasto főhajtással nyugtázta a bókot. – Ha Gefasto nem lett volna, a trohanadalmakusiak simán kelepcébe csaltak volna minket a minap – folytatta Gofoloso. – Azt tanácsoltam a királynak, hogy ne erőltessük a támadást, mihelyt nyilvánvalóvá vált, hogy nem sikerült meglepnünk őket – szólt közbe Gefasto. – Vissza kellett volna vonulnunk. De csak miután már előrenyomultunk, akkor sikerült megszabadulnom tőle, és zavartalanul irányítani az ütközetet. Aztán, amint láttátok, igyekeztem gyorsan kimenekíteni csapatainkat, és a lehető legkisebb ember- és presztízsveszteséggel visszavonulni. – Nemes cselekedet volt, Gefasto – mondta Torndali. – A katonák istenítenek. Azt

szeretnék, ha olyan király vezetné őket csatába, mint te. – És ha újra kaphatnának bort, mint régen – vetette közbe Makahago. – Mindannyian felsorakoznánk a mellett a király mellett, aki engedélyezné számunkra a bor ártalmatlan élvezetét – mondta Gofoloso. – Mit szólsz hozzá, Vestako? A királyi domb főfelügyelője, a főudvarmester, aki az urát ért bírálatok alatt mindvégig csendben maradt, megrázta a fejét. – Nem bölcs dolog ez a felségáruló beszéd – mondta. A másik három szűrős szemmel nézett rá, és gyorsan egymásra pillantott. – Ki beszél itt felségárulásról, Vestako? – tudakolta Gofoloso. – Ti mindnyájan szép óvatosan azt kerülgettétek – mondta a minden hájjal megkent Vestako. Sokkal hangosabban beszélt, mint az imént a többiek, úgy tűnt, eszébe sem jut attól félni, hogy meghallják, sőt mintha éppen ezt remélte volna. – Elkomoelhago mindig jó volt hozzánk. Magas tisztségekkel és gazdagsággal ajándékozott meg minket. Nagy hatalom került a kezünkbe. A király bölcs uralkodó. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy kétségbe vonjuk tetteinek helyességét? A többiek feszengve néztek körül. Gofoloso idegesen nevetett fel. – Jó öreg Vestako, te sohasem értetted igazán a viccet – mondta. – Hát nem vetted észre, hogy csak a bolondját járatjuk veled? – Én nem vettem észre – válaszolta Vestako –, de a királynak igen kifinomult humorérzéke van. Majd elmondom neki is a viccet, és ha ő nevet rajta, én is nevetni fogok, mert akkor biztos lehetek benne, hogy valóban vicc volt. De kérdés, hogy kinek lesz a végén igaza! – Ó, Vestako, miért mondanád el másnak, különösen a királynak, hogy mit mondtunk? Esetleg nem értené meg. Mi mind jó barátok vagyunk, és barátok között mondtuk, amit mondtunk. Gofoloso láthatólag zaklatott idegállapotban volt – hadarva beszélt: – Igaz is, Vestako barátom, most jut eszembe, hogy a minap mennyire megcsodáltad az egyik rabszolgámat. Szándékomban volt neked adni. Ha elfogadod, máris a tiéd. – Pontosan száz rabszolgádat csodáltam meg – mondta lágy hangon Vestako. – A tiéd mind, Vestako – mondta Gofoloso. – Most mindjárt gyere velem, és válaszd ki őket! Öröm a számomra, ha egy ilyen csekély ajándékkal kedveskedhetek a barátomnak. Vestako jelentőségteljesen nézett a másik négyre. Azok feszengve álltak egyik lábukról a másikra a pillanatnyi csendben, amit végül Throwaldo, a mezőgazdaság főfelügyelője tört meg. – Nagy örömömre szolgálna, ha Vestako elfogadna az én szegény rabszolgáim közül is százat – mondta. – Remélem, fehér tunikás rabszolgák lesznek – mondta Vestako. – Azok lesznek – mondta Throwaldo. – Nagylelkűségben engem nehéz lefőzni – mondta Torndali. – El kell fogadnod tőlem száz rabszolgát.

– Tőlem is! – kiáltotta Makahago, az épületek főfelügyelője. – Leköteleznétek, ha a szállásomra, a rabszolgáim főnökéhez küldenétek őket még mielőtt a nap besüt a Harcosok Folyosójára – mondta Vestako a tenyerét dörzsölve, és közben édeskésen mosolygott. Majd hirtelen Gefastóra, Veltopismakus harcosainak főparancsnokára nézett. – A nemes Vestako iránti barátságomat én a leginkább azzal tudom kifejezésre juttatni – mondta Gefasto szigorú arccal –, ha harcosaimat – amennyiben lehetséges – visszatartom attól, hogy tőrt döfjenek a bordái közé. Ám ha bármiféle bajom esne, attól tartok, nem vállalhatok felelősséget embereim tetteiért, akik, mint mondták, szeretnek engem. – Még egy pillanatig mélyen Vestako szemébe nézett, aztán sarkon fordult és kilépett a helyiségből. A királyi tanácsot alkotó hat férfi közül Gefasto és Gofoloso félt a legkevésbé a királytól, bár ők is hízelegtek a hiú és dölyfös Elkomoelhagónak, aki zsarnokságával felettébb veszedelmes ellenfél volt. A megszokás és a királyi család iránti velük született hűség a leghathatósabb emberi mozgatórugóval, az önérdekkel párosulva megtartotta őket uralkodójuk szolgálatában, de oly régen áskálódtak már ellene, és olyan általános volt az elégedetlenség az egész városban, hogy mindketten úgy érezték, immár büntetlenül merészebbek lehetnek. Torndali, Makahago és Throwaldo, akiket a király feltételezett simulékonyságuk miatt nevezett ki, és, akik Gefastótól és Gofolsótól eltérően beváltották a reményeit, nem sokat számítottak sem így, sem úgy. A veltopismakusi nemesség nagyobb részéhez hasonlóan Elkomoelhago uralkodása alatt ők is korrupttá váltak, saját érdekeik irányították minden tettüket és gondolatukat. Gefasto nem bízott bennük, mert tudta, hogy megvásárolhatók, még ha hangoztatják is tisztességüket. A város harcosainak körében elért sikerei óta – ez a siker különben őt magát ugyanúgy meglepte, mint mindenki mást – megtanult belelátni az emberekbe. A nép körében tapasztalt növekvő nyugtalanság mindinkább megérlelte agyában azt a gondolatot, hogy Veltopismakusban megérett a helyzet a dinasztiaváltásra. Vestakóról tudta, hogy nyíltan és szégyenkezés nélkül hagyja magát megvesztegetni. Nem hitt abban, hogy akár csak szemernyi tisztesség is szorult volna belé, de azért meglepte burkolt fenyegetőzése, amellyel megsarcolta társait. – Bizony oda lett Veltopismakus régi dicsősége – mondta Gofolosónak, amikor kettesben végigsétáltak a Harcosok Folyosóján, miután távoztak a király tanácsterméből. – Ezt mire mondod? – tudakolta a főfelügyelők főfelügyelője. – Vestako becstelenségére. Nem érdekli őt sem a király, sem a nép. Rabszolgákért vagy aranyért mindkettőt elárulná, és Vestako felfogása nálunk a többségre jellemző. Már a barátság sem szent dolog, hiszen még Throwaldótól is megkérte hallgatása árát, jóllehet Throwaldo mindig a legjobb barátjának számított. – Hogyan kerülhettünk ebbe a gyászos helyzetbe, Gefasto? – kérdezte elgondolkodva Gofoloso. – Ki ennek, ki annak tulajdonítja a dolgot, és bár egész Veltopismakusban nekem kellene a leginkább tudnom a választ saját kérdésemre,

bevallom, hogy nem látok világosan. Sokféle elmélet létezik, de én kétlem, hogy bármelyik helyes lenne. – Ha engem kérdeznének, és te engem kérdeztél, Gofoloso, azt felelném, hogy véleményem szerint Veltopismakus baja a hosszú békeidő. A békét felvirágzás követi – felvirágzás és nagyon sok ráérő idő. Az időt ki kell tölteni valamivel. Ki töltené az idejét munkával, még ha ez a munka a béke és a felvirágzás védelmét szolgálja is, ha ezt az időt minden gond nélkül élvezetek hajszolására fordíthatja? A békét követő anyagi fellendülés lehetőséget adott a számunkra, hogy kiéljük minden szeszélyünket. Megcsömörlöttünk mindattól, amit tegnap még ritka alkalmakra tartogatott, fényűző dolognak tekintettünk. Következésképp kénytelenek lettünk újabb hóbortokat kitalálni, hogy kielégülést találjunk, és tudva tudjuk, hogy ezek a hóbortok formájukban és lényegüket tekintve is egyre inkább túlzó különcségek lettek, így végül a mi csodálatos fellendülésünk is áldozatul esett követelődző étvágyunknak. A különcség uralkodik mindenek felett. Rátelepedett a királyra és a kormányára, mint valami gonosz lidérc. Hogy a kincstár mentesüljön a rettenetes nyomás alól, a terhek a kormány válláról a nép vállára tevődnek át mértéktelen adók formájában, amelyeket senki se tud becsületesen teljesíteni úgy, hogy elegendő maradjon vágyai kielégítésére. Ezért aztán ki így, ki úgy, de mindenki továbbhárítja a terheket a kevésbé szerencsésekre vagy a kevésbé agyafúrtakra. – De a legsúlyosabb adók a gazdagokat sújtják – emlékeztette társát Gofoloso. – Elméletben igen, de a valóságban nem. Igaz, hogy a gazdagok fizetik be az adó túlnyomó hányadát a király kincstárába, de ők addigra már bezsebelték a szegényektől a magasabb árakkal és a zsarolás más formáival úgy, hogy minden egyes jetak helyett, amelyet az adószedőnek fizetnek, kettőt vágnak zsebre. Ezen adók behajtási költsége, amihez hozzájön a kormánynak a borforgalmazás megszüntetése miatti jövedelem kiesése, valamint a gátlástalan emberek által űzött, illegális bortermelés és – értékesítés visszaszorításának költsége, ha rendben bekerülne a kormány pénzes ládájába, olyan lényegesen csökkentené az adóinkat, hogy senki számára nem jelentenének terhet. – Úgy gondolod, hogy ez megoldaná a problémáinkat, és újra boldoggá tenné Veltopismakust? – kérdezte Gofoloso. – Nem – válaszolta hercegi társa. – Nekünk háború kell. Mivel kiderült, hogy nem létezik tartós boldogság békében és erényben, hadd jöjjön egy kis háború és egy kis bűn. Attól a pudingtól, ami kizárólag egyetlen összetevőből áll, felfordul a gyomrunk, ízesíteni szükséges, és, hogy igazán élvezettel ehessük meg, az kell, hogy kénytelenek legyünk megküzdeni érte. – Szóval úgy gondolod, hogy a háború és a bor hozhatná vissza Veltopismakus régi büszkeségét és boldogságát? – nevetett Gofoloso. – Szép kis alak vált belőled, mióta városunk minden harcosának parancsnoka lettél. – Félreértettél, Gofoloso – mondta Gefasto türelmesen. – A háború és a bor önmagában mit sem érne, csak a pusztulásunkat okozhatná. Nincs nekem semmi bajom a békével, az erényességgel vagy a mértékletességgel. Azokkal a tévelygő elméletgyártókkal van bajom, akik azt hiszik, hogy a béke önmagában vagy az erény

önmagában, vagy a mértékletesség önmagában erőssé, férfiassá, elégedetté teszi a nemzetet. Mindezt vegyíteni kell kemény munkával –, márpedig a béke és a felvirágzás idején hajlamosak vagyunk tunyábban dolgozni, és ritka ember az, aki akkor is megfogja a munka végét, amikor nem muszáj. De menjünk, sietned kell, hogy átadhasd a száz rabszolgát Vestakónak, még mielőtt a nap besüt a Harcosok Folyosójára, máskülönben elmeséli kedves kis viccedet Elkomoelhagónak. Gofoloso szomorúan mosolygott. – Egy nap megfizet még ezért a száz rabszolgáért – mondta –, és az ár nagyon magas lesz. – Feltéve, ha bealkonyul majd urának – mondta Gefasto. – Amikor majd bealkonyul urának! – helyesbített Gofoloso. A harcosok főparancsnoka vállat vont, de elégedetten mosolyodott el, és még azután is mosolygott, hogy barátja befordult egy keresztfolyosóba, és elment.

11.

A királyi épületből Tarzant, a dzsungel fiát egyenesen Veltopismakus kőfejtőjébe vezették, amely a várost alkotó nyolc halmon túl, a legszélsőtől negyed mérföldre volt. A kilencedik halom éppen épült. Megrakodott rabszolgák sora kígyózott a kőfejtő bejáratától az építkezés felé, ahová Tarzant is vitték. Mihelyt a föld felszíne alatt beértek egy jól megvilágított terembe, átadták annak a tisztnek, aki a kőfejtő őrségének parancsnoka volt. Továbbították neki a király utasításait is. – Neve? – tudakolta a tiszt, miközben kinyitott egy nagy könyvet, ami ott feküdt előtte az asztalon. Ő maga az asztal mögött ült. – Néma, mint a zertacololok – magyarázta a kísérő csapat parancsnoka. – Nincs neve. – Akkor Óriásnak fogjuk hívni – mondta a tiszt –, mert fogságba eséséig így ismerték. – Azzal beírta a könyvbe azt, hogy „Zuanthrol”. Tulajdonosként Zoanthrohagót jegyezte be, származási helyéül pedig Trohanadalmakus városát, majd odafordult a közeli padon üldögélő harcosok közül az egyikhez. – Vidd el az ácsokhoz a tizenhármas alagút vágathajtásába, a harminchatodik szintre. Mondd meg a felügyelő ventalnak, hogy könnyű munkát adjon neki, és legyen gondja rá, hogy ne essék bántódása, mert ez a thagosto parancsa. Indulás! De várj még! Itt a száma. Tűzd fel a vállára. A harcos átvette a kör alakú szövetdarabot, amelyre feketével jeleket bélyegeztek. Egy fém kapoccsal felerősítette Tarzan zöld tunikájának bal vállára, majd intett a majomembernek, hogy induljon el előtte, kifelé a teremből. Tarzan rövid, sötét folyosón találta magát. Ez kisvártatva egy szélesebb és világosabb járatba torkollott, amelyen számtalan, teher nélküli rabszolga haladt ugyanabba az irányba, emerre őre őt kísérte. Észrevette, hogy a folyosó azonos szögben, folyamatosan lejt, és, hogy egyfolytában jobbra kanyarodik, vagyis hatalmas spirált képezve vezet le a föld belsejébe. A falakat és a mennyezetet fa borította, a folyosó alját lapos kövek, amelyeket simára koptatott a rajtuk végiglépkedő milliónyi szandálos láb. A baloldali fal beugróiban számos gyertya égett, és szabályos közönként újabb folyosók nyíltak. Minden egyes ilyen bejárati nyílás fölött a Minuniban használatos hieroglifek voltak láthatók. Mint Tarzan később megtudta, ezek azt jelölték, hogy melyik szinten helyezkednek el az egyes alagutak, amelyek a spirál alakú fő közlekedési utat övező körkörös folyosókra vezettek. Ezekből a körkörös folyosókból nyílt az a sok-sok vízszintes alagút, amely minden szinten a munkahelyekre vezetett. Ezekhez az alagutakhoz különböző távolságra egymástól szellőző és vészkijáratul szolgáló kürtők csatlakoztak, amelyek a felszínről lenyúltak egészen a kőfejtő legalsóbb szintjéig. Az oldalalagutak jól meg voltak világítva, még ha nem is annyira ragyogtak, mint a spirál. Ezekbe az alagutakba néhány rabszolga fordult be. Nem sokkal azután, hogy elindultak lefelé, Tarzan, aki csecsemőkorától fogva megszokta, hogy éberen figyeljen, számolni kezdte, hogy hány bejárat előtt haladtak el. Azt azonban csak találgatni

tudta, hogy az egyes szintek között mekkora lehet a mélységbeli különbség. Nagyjából úgy tizenöt lábra becsülte, de még mielőtt leértek volna a harminchatodik szintre, ahol aztán elkanyarodtak, Tarzan érezte, hogy valami hiba csúszhatott számításaiba, mert képtelenség volt, hogy ötszáznegyven lábnyira a föld felszínétől még egyszerű gyertyalángok éghessenek mindenféle kényszerventilláció nélkül. A vízszintes folyosó, amelybe a spirált elhagyva betértek, élesen jobbra fordult, majd vissza balra. Nem sokkal ezután egy széles, körkörös folyosót keresztezett. Tarzan két sorban elhelyezkedő, megrakodott és teher nélküli rabszolgákat látott. A sziklákkal megrakottak sora abba az irányba haladt, ahonnan Tarzan érkezett, míg mások, akik faanyagot szállítottak, ugyanarra tartottak, amerre ő. Mindkét sorban voltak terhet nem szállító rabszolgák is. Jókora távolságot hagytak maguk mögött a vízszintes folyosón, míg végül megérkeztek egy munkacsapathoz. Tarzant kísérője itt átadta a ventalnak, vagyis annak a harcosnak, aki a minunibeli katonai szerveződés szerint tíz embernek parancsol. – Szóval ez az Óriás! – kiáltott fel a vental. – És nem szabad nagyon keményen dolgoztatnunk. – Hangja gúnyos és barátságtalan volt. – Micsoda óriás ez! – kiabálta. – Hiszen nem nagyobb, mint én, aztán még azt sem engedik, hogy valami rendes munkát végezzen. Hát jegyezzék meg, hogy itt igenis dolgozni fog, különben megkóstolja a korbácsot! Kalfastoban nem tűri a lógást – azzal a fickó kérkedem a mellére csapott. Tarzan kísérőjének láthatólag nem tetszett a dolog. – Jó lesz, Kalfastoban – mondta, miközben éppen visszaindulni készült az őrszobába –, ha engedelmeskedsz a király parancsainak. Nagyon nem szeretném, ha ón vinném utánad a fegyvereidet, ha bármi baja esne ennek a beszélni nem tudó rabszolgának, ő egész Veltopismakusban szóbeszéd tárgya, és olyan iriggyé tette Elkomoelhagót, hogy legszívesebben hideg acélt csúsztatna Zoanthrohago bordái közé, csak akkor nem orozhatná el a nagy varázslót megillető tapsokat. – Kalfastoban nem fél semmiféle királytól – hőzöngött a vental –, és a legkevésbé az olyan hitvány fajtától, mint, amilyen Veltopishago trónját mocskolja be. Nem tud becsapni senkit, csak saját magát. Mindnyájan tudjuk, hogy Zoanthrohago az esze és Gefasto a kardja. – Azért jó lesz – intette a másik –, ha vigyázol Zuanthrolra. – Azzal távozott. Kalfastoban vental munkába állította az új rabszolgát. Ácsolatot kellett készítenie az alagúthoz, amit folyamatosan vájtak bele a moréna kúpba, ahonnan a követ bányászták. A felszínről üres kézzel érkező rabszolgák sora az egyik oldalon vonult el az alagút végéig, ott mindegyikük kiszedett egy sziklát magának, vagy ha túl súlyos volt, kettejüknek, majd az alagút túlsó oldalán terhével együtt visszaindult a spirál alakú közlekedő út felé, amelyet a munkaterületet elhagyók használtak. Azon felfelé haladt, s kiérve folytatta útját az új halom felé. A földet, a laza agyagot, amely a moréna kúpban a sziklák közét töltötte ki, a fal mögötti üregbe tömködték be. Az alagutat szándékosan olyan szélesre készítették, hogy mindehhez elég hely legyen. Erre külön osztottak be rabszolgákat. Mások megfelelő méretre leszabott fagerendákat szállítottak

a föld alá az ácsolatkészítőknek, akik közé Tarzan is tartozott. A háromtagú ácsbrigádnak csak az volt a dolga, hogy egy keskeny, de nem túl mély árkot ásson, ebbe belehelyezze mindegyik falgerenda végét, felállítsa, és a tetejére csúsztassa a mennyezetgerendát. A mennyezetgerendák mindkét végén egy-egy ereszték volt, amit még korábban, a felszínen készítettek. Ez megakadályozta, hogy az oldalfal gerendái, miután helyükre kerültek, bedőljenek. A mögéjük tömködött föld stabilan rögzítette őket a helyükön és az egész egy gyorsan felépíthető, szilárd ácsolatot képezett. A munka könnyű volt a majomembernek, bár még mindig gyengének érezte magát. Alkalmat adott neki, hogy folyamatosan megfigyeljen mindent, ami körülötte történik, és új ismereteket szerezzen azokról az emberekről, akiknek a hatalmába került. Kalfastobant gyorsan elintézte magában azzal, hogy nagyszájú hetvenkedő, akitől a mindennapi szokásos munka során nincs miért tartani, de, aki állandóan résen van, és az alkalmat várja, hogy felettesei szeme láttára látványosan demonstrálhassa tekintélyét vagy fizikai képességeit. A rabszolgák körötte tempósan dolgoztak, de nem látszottak túlhajszoltnak. Az őrök, akik állandóan ott voltak velük, amennyire Tarzan meg tudta figyelni – úgy ötven rabszolgára jutott belőlük egy-egy –, nem adták jelét a brutalitásnak, miközben ellátták a felügyeletet fölöttük. A leginkább zavarba ejtő tény most is, miként eszméletre térésének első pillanatától kezdve, az emberek testnagysága volt. Nem pigmeusok voltak, hanem pontosan akkora emberek, mint az átlagos európaiak. Egyikük sem nőtt akkorára, mint a majomember, de sokan voltak, akik hajszál híján elérték az ő magasságát. Tarzan tudta, hogy veltopismakusiak, ugyanolyan emberek, mint, akik a szeme láttára harcoltak a trohanadalmakusiakkal. Emlegették, hogy abban a csatában ejtették őt foglyul, amelynek szemtanúja volt, és Zuanthrolnak, vagyis Óriásnak nevezték, jóllehet ugyanakkorák voltak, mint ő. A királyi halmokból a kőfejtőbe menet látta gigantikus lakóhalmaikat, amelyek teljes négyszáz lábnyira emelkedtek a feje fölé. Képtelen és lehetetlen dolognak tűnt mindez, ám minden érzékszervének bizonysága szerint ez volt az igazság. Minél többet törte a fejét, annál inkább összezavarodott, ezért aztán úgy döntött, nem próbálkozik többé a rejtély megfejtésével, hanem inkább nekilát az információgyűjtésnek fogva tartóiról és börtönéről. Tudta, hogy mindennek jó hasznát veszi majd, ha egy nap a benne lakozó vadállat – hisz a szíve mélyén mindig is annak tekintette magát – éber és ravasz ösztönei jelzik számára a menekülés módját. Akárhol járt is Veltopismakusban, akárkit hallott megnyilatkozni, minduntalan az jutott a fülébe, hogy az emberek általában elégedetlenek királyukkal és a kormánnyal. Tarzan tudta, hogy elégedetlen emberek körében a dolgok nem úgy mennek, ahogyan kellene, és a fegyelem oly mértékben meglazul, hogy az őrzésével megbízottak hanyagsága felkínálja majd számára végül azt a lehetőséget, amit keres. Nem azt várta, hogy aznap vagy másnap következzék ez be, de tudta, hogy az aznapi vagy másnapi megfigyelések alapján végül megnyílik a menekülés útja. Amikor a hosszú munkanap véget ért, a rabszolgákat beterelték szállásaikra. Tarzan megfigyelte, hogy ezek mindig a munkahelyükhöz közeli szinteken voltak. Öt, sok más

rabszolgával együtt a harmincötödik szintre, ott pedig egy alagútba irányították, amelynek a túlsó vége nagy teremmé öblösödött. A szűk bejáratot kövekkel falazták be, és csupán egy kis nyílást hagytak rajta. Távozáskor a rabszolgák négykézláb voltak kénytelenek átmászni. Amikor mindannyian odabent voltak, a nyílást masszív ajtóval zárták le. Bereteszelték, kívülről pedig két harcos őrizte egész éjszaka. Amikor a majomember bejutott, és ismét a lábán állt, körülnézett. Megállapította, hogy a terem olyan nagy, hogy könnyűszerrel elfért benne a mindkét nembeli rabszolgasereg, amelynek a száma elérte az ötezret. A nők kis tüzek fölött ételt készítettek. A füst a mennyezetbe vágott nyílásokon át távozott a teremből. A tüzek nagy számához képest a füst mennyisége elenyészően kevés volt, amit még meg lehetett magyarázni a tüzelővel, a tiszta, kemény faszénnel, de, hogy a felszabadult gázok, hogy nem fojtottak meg mindenkit, azt a majomember sehogyan sem értette. Ilyen volt számára a szabadon lobogó gyertyalángok és a tiszta levegő rejtélye is abban a mélységben, ahol a munka folyt. A falak beugróiban itt is gyertyák égtek, és legalább féltucatnyi hevert a földön. A rabszolgák életkora a csecsemőtől a középkorúig terjedt. Idősek azonban nem voltak közöttük. A nők és a gyerekek bőre olyan fehér volt, amilyet Tarzan még sohasem látott. A nők között volt olyan, aki születése óta, a gyerekek között pedig csak olyan volt, aki sohasem látott napfényt. Az itt született gyerekek idővel felkerültek a napfényre, amikor elérték azt az életkort, amelyik képessé tette őket az uraik által számukra kiválasztott hivatás elemeinek elsajátítására. A nőkre azonban, akiket más városokból zsákmányoltak, az a sors várt, hogy itt éljenek, míg a halál meg nem váltja okét, hacsak be nem következik a legritkább csodák egyike – valamelyik veltopismakusi harcos párjául választja – őket. Ám erre alig-alig volt esélyük, mert a harcosok szinte kivétel nélkül a fehér tunikás rabszolgák közül választottak maguknak párt, akikkel naponta kapcsolatba kerültek a felszín fölötti halmokban. A nők arcán olyan mélységes szomorúság tükröződött, hogy a vad majomember lelkén önkéntelenül is az együttérzés hulláma csapott át. Életében még soha nem látta, hogy emberi arcra ilyen szánandó reménytelenség ült volna ki. Míg végighaladt a termen, sok-sok szempár pillantott feléje, mert napbarnított színe nyilvánvalóvá tette, hogy újonnan érkezett, meg azt is, hogy másfajta anyagból gyúrták. Hamarosan suttogás futott végig a tömegen, mert azok a rabszolgák, akik vele együtt érkeztek, felfedték kilétét a többieknek, és ki ne hallott volna, még itt a föld gyomrában is, a csodálatos óriásról, akit Zoanthrohago ejtett foglyul a trohanadalmakusiakkal vívott csatában? Kisvártatva egy fiatal lány kapta el a tekintetét, és intett neki, hogy menjen oda. A lány térden állva egy serpenyő fölé hajolt, amiben húsdarabot sütött. Ahogy Tarzan közelebb ért, látta, hogy a lány nagyon szép. Arcának sápadt, áttetsző fehérségét külön kiemelte kékesfekete, csillogó hajzuhataga. – Maga az Óriás? – kérdezte. – Zuanthrol vagyok – válaszolta a majomember. – Ő már beszélt nekem magáról – mondta a lány. – Én fogok főzni magának is.

Hacsak – tette hozzá kissé félénken – nem szeretne másvalakit. – Nem szeretném, hogy bárki más főzzön nekem – közölte a lánnyal Tarzan. – De kicsoda maga, és ki az az ő? – Az én nevem Talaskar – válaszolta a lány –, de őneki csak a számát tudom. Azt mondja, hogy amíg rabszolga marad, nem lesz neve, hanem csak a számát fogja használni, az pedig Nyolcszáz a köbön plusz Tizenkilenc. Látom, hogy maga a Nyolcszáz a köbön plusz Huszonegyes. – A Tarzan vállára erősített hieroglif át nézte. – Magának van neve? – Zuanthrolnak neveztek el. – Ó – mondta a lány. – Maga valóban magas férfi, de én nem nevezném óriásnak. Ő is Trohanadalmakusba való, és körülbelül akkora, mint maga. Sohasem hallottam arról, hogy óriások léteznének Minuniban, kivéve azokat az embereket, akiket zertalacololoknak neveznek. – Azt hittem, maga zertalacolol – szólalt meg egy hang Tarzan füle mellett. A majomember megfordult, és az egyik rabszolgát pillantotta meg, akivel együtt dolgozott. A férfi talányos tekintettel figyelte, és közben mosolygott. – Az uraim számára zertalacolol vagyok – felelte. A másik felvonta a szemöldökét. – Értem – mondta. – Lehet, hogy okos dolog, amit csinál. Én mindenesetre nem fogom elárulni – azzal továbbment a dolgára. – Miről beszélt ez? – kérdezte a lány. – Mióta fogoly vagyok, most szólaltam meg először – magyarázta Tarzan –, és azt hiszik, nem tudok beszélni. Én ugyan biztos vagyok benne, hogy nem hasonlítok a zertalacololokra, de vannak néhányan, akik állítják, hogy az vagyok. – Én még sohasem láttam zertalacololt – mondta a lány. – Nem vesztett semmit – mondta Tarzan. – Nem kellemes dolog se látni őket, se találkozni velük. – De én szeretném látni őket – erősködött a lány. – Szeretnék látni valamit, ami nem olyan, mint ezek a rabszolgák, akiket minden áldott nap reggeltől estig látok. – Ne veszítse el a reményt – biztatta Tarzan. – Ki tudja, hátha egészen közeli már az a nap, amikor vissza fog térni a föld felszínére. – Visszatérni – ismételte meg a szót a lány. – Én sohasem voltam még fenn. – Sohasem volt még fenn a felszínen azóta, hogy foglyul ejtették? – Ebben a teremben születtem – válaszolta a lány –, és még soha ki nem mozdultam innen. – Maga második generációs rabszolga, és még mindig be van zárva a kőfejtőbe? Nem értem. Én úgy tudtam, hogy Minuni minden városában fehér tunikát és viszonylagos szabadságot kapnak a fönti második generációs rabszolgák. – Velem ez másként volt. Anyám akarta így. Azt mondta, inkább lásson holtan, mintsem valamelyik veltopismakusi vagy egy másik rabszolga párjaként, márpedig ha felmegyek a városba, ez fog történni. – De, hogyan sikerült ezt elkerülnie? Az urak nyilván nem bízzák az ilyesmit rabszolgáik belátására.

– Ahol ilyen sok ember van, ott egy-kettő akármeddig észrevétlen maradhat. Az én megszületésemet nem jelentették be, így én nem szerepelek a nyilvántartásban. Anyám elvette egy halott számát. A nőket, ha csúnyák, uraink nemigen érdemesítik szóra. A ritka alkalmakkor, amikor uraink vagy a harcosok bejönnek a termünkbe, rám se hederítenek. – De hát maga nem csúnya – az arca mindenhol tetszést keltene – vetette ellen Tarzan. A lány egyetlen szempillantásra hátat fordított neki, kezét odakapta az arcához és a hajához, és, amikor újra szembefordult vele, a majomember egy olyan förtelmes, ráncos banyát látott maga előtt, akinek torz vonásaira élő embernek nem támadt volna kedve másodszor is ránézni. – Úristen! – szakadt ki a kiáltás Tarzanból. A lány arcán lassan elernyedtek az izmok, helyreállt vonásainak harmóniája, ugyanakkor gyors, gyakorlott ujjaival elrendezte összekuszált haját. Valami már-már mosolyféle jelent meg az ajkán. – Anyám tanított erre – mondta. – Amikor idejöttek és rám néztek, senkinek nem kellettem. – De hát nem volna jobb összeházasodnia egyikükkel, és kényelemben élni a föld felszíne fölött, mint ilyen nyomorultul tengődni itt lenn a mélyben? – erősködött Tarzan. – Hiszen a veltopismakusi harcosok nyilván nem sokban különböznek azoktól, akik a maga hazájában élnek. A lány megrázta a fejét. – Nem lehet, én nem tehetem – mondta. – Apám a távoli Mandalamakusba való. Anyámat mindössze néhány holdnyi idővel előbb rabolták el tőle, mint, ahogy én megszülettem, itt ebben a szörnyű teremben, távol a friss levegőtől és a napfénytől, amelyről anyám soha nem unt meg mesélni nekem. – És az édesanyja? – kérdezte Tarzan. – Ő itt van? A lány szomorúan megrázta a fejét. – Több mint húszholdnyi ideje már, hogy érte jöttek és elvitték. Nem tudom, mi lett vele. – És a többiek itt, ők nem árulják el? – firtatta a férfi. – Az kizárt! Ha egy rabszolga itt beárul egy másikat, a társai ízekre szedik. De jöjjön, bizonyára éhes. – Azzal megkínálta a húsból, amit közben megsütött. Tarzan szívesebben ette volna meg a húst nyersen, de nem akarta, megbántani a lányt, ezért aztán köszönettel elfogadta, amit kínált, és törökülésbe lekuporodva a parázsserpenyő szemközti oldalán enni kezdett. – Furcsa, hogy Aoponato nem jön – jegyezte meg a lány, a Nyolcszáz a köbön plusz Tizenkilenc minuni elnevezést használva. – Még sohasem késett ennyit. Egy izmos rabszolga, aki a lány háta mögül közeledett feléjük, most megállt, és sötét tekintettel nézett Tarzanra. – Lehet, hogy máris itt van – mondta Tarzan a lánynak, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy valaki jött.

Talaskar már-már boldogan, csillogó szemmel megfordult, de, amikor meglátta, hogy ki az, aki mögötte áll, gyorsan felkelt a földről, és míg hátralépett, arckifejezése is megváltozott, ellenszenv látszott rajta. – Nem – mondta –, ő nem az. – Főztél neki? – kérdezte a fickó, és Tarzanra mutatott. – Nekem viszont nem vagy hajlandó főzni – mondta vádlón, meg se várva saját kérdésére a választ, amely amúgy is nyilvánvaló volt. – Ki ez, hogy neki hajlandó vagy főzni? Talán különb, mint én? Főzni fogsz nekem is! – Rengetegen vannak, akik főzhetnek neked, Caraftap – válaszolta Talaskar –, én viszont nem akarok. Menj más nőhöz. Mindaddig, amíg ilyen sok a férfi, meg van engedve, hogy kiválasszuk azokat, akiknek főzni fogunk. Neked nem akarok. – Ha jót akarsz, főzni fogsz nekem – morgott a férfi. – És a feleségem leszel. Jogom van hozzád, mert már többször megkértelek, mielőtt ezek idejöttek. Nem engedlek át nekik, inkább megmondom holnap a ventalnak, mi az igazság veled kapcsolatban, és akkor el fog vinni. Láttad már valaha Kalfastobant? A lány megborzongott. – Gondom lesz rá, hogy Kalfastoban elkapjon – folytatta Caraftap. – Nem fogják megengedni, hogy itt maradj, ha megtudják, hogy nem vagy hajlandó újabb rabszolgákat szülni. – Még Kalfastobant is szívesebben választanám, mint téged – mondta megvetően a lány – –, de sem te, sem ő nem fog megkapni. – Ne légy olyan biztos ebben – kiáltotta a férfi, majd gyorsan előrelépett, és még mielőtt a lány ki tudott volna térni előle, megragadta a karját. Húzni kezdte maga felé, és megpróbálta megcsókolni – de nem sikerült. Acélos ujjak markolták meg a vállát, durván elrántották, és kíméletlenül odébb hajították vagy tíz lépésre. Ott felbukott, és a földre esett. Közte és a lány között ott állt a szürke szemű, lobogó fekete hajú idegen. Caraftap valósággal üvöltött haragjában, Feltápászkodott a földről, és úgy, ahogyan az eszét vesztett bika támad, leszegett fejjel, vérben forgó szemekkel nekirontott Tarzannak: – Ezért meghalsz – ordította.

12.

Az Első Nő fia büszkén lépdelt az erdőben. Hetykén tartotta kezében lándzsáját, hátán pedig íja és nyílvesszői himbálóztak. Mögötte tíz fajtájabeli férfi haladt hasonló módon felfegyverkezve, és mindegyikük úgy feszített, mintha a föld, amelyet taposott, a saját tulajdona lett volna. Az ösvényen, látó-, halló- és szaglótávolságon kívül, egy fajtájuk béli nő tartott feléjük. Félelmet nem ismerő léptekkel haladt előre. Szeme kisvártatva összeszűkült, nyomban megállt, nagy, lapos fülét hegyezve hallgatózott. Beleszagolt a levegőbe. Férfiak! Megszaporázta lépteit, míg végül már futólépésben rontott feléjük. Tudta, hogy nem egy férfiról van szó – többen vannak. Ha hirtelen bukkan elébük, meg fognak riadni, teljesen összezavarodnak, és kétség nem férhet hozzá, hogy egyiküket nyakon tudja csípni, még mielőtt megpróbálnának elmenekülni. Ha nem, hát az övén függő tollas parittyakövek majd utolérik valamelyiküket. Egy idő óta szűkében voltak a férfiaknak. A törzséből sok nő, aki elindult az erdőbe, hogy párt fogjon magának, sohasem tért vissza, ő maga is többeket látott holtan feküdni az erdőben. Tűnődött is rajta, hogy mitől halhattak meg. De most végre itt voltak a férfiak. Kétholdnyi idő óta először sikerült rájuk bukkannia, és elhatározta, hogy nem fog üres kézzel visszatérni a barlangjába. Az erdei ösvény egyik kanyarulatában hirtelen megpillantotta őket, de csalódottan látta, hogy még mindig jókora távolságra vannak tőle. Biztosan el fognak menekülni, ha észreveszik, gondolta, és már azon a ponton volt, hogy elrejtőzik, amikor rájött, hogy elkésett. Egyikük feléje mutatott. Leoldott egy követ az övéről, jól megmarkolta bunkósbotját, és dübörgő léptekkel sebesen feléjük iramodott. Meglepődött és meg is örült, amikor látta, hogy nem próbálnak menekülni. Mennyire meg lehetnek rémülve, hogy ilyen engedelmesen állnak a helyükön, míg ő közeledik. De ez meg micsoda? Ők is elindultak, egyenesen feléje! Most már haragos, fenyegető arckifejezésüket is látta. És mik azok a furcsa micsodák, amiket a kezükben tartanak? A legközelebb lévő, aki rohanvást közeledett, megállt, és egy hosszú, faragott végű botot hajított feléje. A vállát súrolta, és olyan hegyes volt, hogy kiserkent tőle a vére. Aztán egy másik is megállt. Egy hosszabb botra, melynek végeit egy béldarab hátrahajlította, keresztbe egy kisebb botot helyezett. Hirtelen elengedte a kisebbet, amely elugrott, és a levegőben szállva egyik karja alatt belefúródott a nő húsába. Mögöttük ott rohantak a többiek is hasonló fegyverekkel. Eszébe jutottak az erdőben látott női holttestek. A tompa agyú teremtés mégsem volt teljesen híján a gondolkodás képességének, így aztán összevetette ezeket a tényeket az utolsó néhány másodperc történéseivel. Aztán nehézkes lépteivel, olyan gyorsan, ahogyan csak szőrös lábai bírták, elindult abba az irányba, ahonnan jött. Nem is állt meg, hanem csak eszelősen menekült, míg teljesen kimerülve le nem rogyott saját barlangja elölt. A férfiak nem üldözték. Az egyenjogúságnak arra a fokára még nem jutottak el, hogy elegendő bátorságuk és önbizalmuk lett volna teljesen leküzdeni a nők iránti velük született félelmüket. Beérték azzal, hogy elkergették az egyiket. A sorsot hívták volna ki

maguk ellen, ha még üldözőbe is veszik. Amikor a törzs nőtagjai észrevették a barlangjához támolygó társukat és felfogták, hogy állapota a rémületnek, s a hosszú, fárasztó menekülésnek a következménye, megragadták bunkósbotjaikat, majd összecsődültek, hogy szembeszálljanak és végezzenek üldözőjével, akit gondolkodás nélkül oroszlánnak véltek. Ám semmiféle oroszlán nem került elő, így aztán néhányan odamentek a barlangja küszöbén pihegő nőhöz. – Ki kergetett meg? – kérdezték a maguk egyszerű jelbeszédével. – Férfiak – válaszolta. Leplezetlen undor ült ki az arcokra, az egyik belerúgott a földön fekvőbe, a másik leköpte. – Sokan voltak – mondta –, és megöltek volna repülő botokkal. Nézzétek! – azzal megmutatta nekik a lándzsa ütötte sebet meg a nyílvesszőt, amely még mindig ott volt a húsába fúródva a karja alatt. – Nem futottak el előlem, hanem felém jöttek, és megtámadtak, így haltak meg mindazok a nők, akiknek a holttestét az erdőben láttuk az utóbbi néhány holdnyi idő alatt. Ettől láthatólag megzavarodtak, felhagytak a földön fekvő nő bántalmazásával. Vezetőjük, a legbrutálisabb alak mindahányuk közül, fel-alá járkált, és ijesztő pofákat vágott. Hirtelen megállt. – Gyertek! – jelezte a többieknek. – Elindulunk, megkeressük együtt ezeket a férfiakat, visszahozzuk és megbüntetjük őket. – Meglóbálta a feje fölött a bunkósbotját, és az arca rémisztően eltorzult. A többiek körbetáncolták, átvették arckifejezését, és követték mozdulatait, majd, amikor nekiindult az erdő felé vezető útnak, az egész vad, vérszomjas csapat utána tódult – annak az egynek a kivételével, aki még mindig ott feküdt zihálva a földön. Neki elege lett a férfiakból – leszámolt velük mindörökre. – Ezért meghalsz! – ordította Caraftap a rabszolgák szálláshelyén, miközben Tarzan, a dzsungel fia felé rohant a hosszú aknafolyosóban, Veltopismakus királyának, Elkomoelhagónak a kőfejtőjében. A majomember gyorsan oldalt lépett, kitért a másik elől, majd lábával elgáncsolta. A fickó hasra esve elnyúlt a földön. Caraftap mielőtt felkelt volna, körülnézett, mint, aki valamilyen fegyvert keres. Tekintete a forró parázsserpenyőre esett, és utánanyúlt, hogy felragadja. Méltatlankodó mormogás tört ki a rabszolgákból, akik, mivel a közelben foglalatoskodtak, kezdettől fogva figyelték a csetepatét. – Félre a fegyverrel! – kiáltotta az egyik. – Egymás között mi nem használunk fegyvert. Verekedj puszta kézzel vagy sehogy. Caraftap azonban túlságosan megrészegült a dühtől és a féltékenységtől ahhoz, hogy meghallja, mi több, megfogadja az intelmet. Felkapta a serpenyőt, magasba emelte, és Tarzan felé rohant, hogy az arcába vágja. Ezúttal másvalaki gáncsolta el, két rabszolga rá is vetette magát, és kicsavarta a serpenyőt a kezéből. – Verekedj

tisztességesen! – figyelmeztették, és felrángatták a földről. Tarzan mosolyogva, közönyösen állt a helyén, mindig jól mulatott ugyanis mások haragján, ha az nagyobb volt a körülmények által indokoltnál. Csak várta Caraftapot, és, amikor ellenfele meglátta a mosolyt az arcán, haragja még tovább fokozódott. Eszelős dühében teljes lendülettel rávetette magát a majomemberre, hogy agyonüsse. Tarzan a védekezésnek azt a felettébb meglepő módját választotta, amellyel Caraftap, aki már hosszú ideje nagy garázdának számított a rabszolgák körében, még sohasem találkozott. Kinyújtott karral előretartotta két öklét, és úgy állcsúcson találta Caraftapot, hogy az egyből hanyatt esett. A rabszolgák köréjük gyűltek az összecsapás megtekintésére, és éles „ee-ah-ee-ah” kiáltással nyugtázták a látottakat, ami a tetszésnyilvánítás egyik formája volt. Caraftap támolyogva ismét csak feltápászkodott, és fejét leszegve körülnézett, mint, aki ellenfelét keresi. A lány, Talaskar időközben odament Tarzanhoz, megállt mellette, és felnézett az arcába. – Maga nagyon erős – mondta, de tekintete még mást is elárult, legalábbis Caraftapnak úgy tűnt. Szerelmet vélt kiolvasni a tekintetéből, jóllehet csupán csodálat volt benne, amit normális nő mindig is érez a testi erő láttán, ha azt értelmes cél érdekében használja valaki. Caraftap torkából olyasféle hang tört elő, ami leginkább egy dühös disznó visításához hasonlított, és a fickó újra nekirohant a majomembernek. Mivel a bejárat nyitva volt, az egyik harcos, aki éppen ekkor hajolt le, belátott a folyosón. Nem sokat látott, de, amit látott, az éppen elég volt neki: egy sűrű, fekete hajú, megtermett rabszolga éppen a feje fölé emelt egy másik jól megtermett rabszolgát, és levágta a földre. A harcos félrelökdöste a rabszolgákat, a nyíláson át bemászott a folyosóra, és előrerohant a helyiség közepe felé. Még mielőtt tudomást szereztek volna a jelenlétéről, máris ott állt. Tarzan és Talaskar orra előtt. Kalfastoban volt az. – Mit jelentsen ez? – kiáltotta nagy hangon. Majd így folytatta: – Aha! Tudom már. Az Óriás. Meg akarja mutatni a többi rabszolgának, hogy milyen erős, ugye? – Odapillantott Caraftapra, aki kínlódva igyekezett felkelni a földről. Elsötétedett az arca – Caraftap az egyik kedvence volt. – Itt az ilyesmit nem tűröm, világos? – kiáltotta öklét a majomember arca előtt rázva. Mérgében el is felejtette, hogy az új rabszolga nem tud beszélni, és nem is érti szavait. Ám kisvártatva észbe kapott, és intett Tarzannak, hogy kövesse. – A száz korbácsütés majd elmagyarázza neki, hogy tilos a verekedés – mondta hangosan. Szavait nem intézte közelebbről senkihez, de Talaskarra nézett. – Ne büntesse meg – kiáltotta a lány, még mindig megfeledkezve magáról. – Caraftap tehet mindenről, Zuanthrol önvédelemből cselekedett. Kalfastoban nem tudta levenni a szemét a lány arcáról, és Talaskar hamarosan érezte is, hogy veszélyben van. Elvörösödött, de nem futamodott meg, továbbra is kiállt a majomember mellett. Kalfastoban szája alattomos mosolyra húzódott. A vental bizalmaskodva a lány vállára tette a kezét. – Hány éves vagy? – kérdezte. A lány megborzongott, míg válaszolt.

– Beszélni fogok a gazdáddal, és megveszlek – közölte Kalfastoban. – Ne állj össze senkivel. Tarzan Talaskarra nézett, és olybá tűnt neki, mintha a szeme láttára fonnyadna el, ahogyan a virág kókad el ártalmas környezetben. Kalfastoban most feléje fordult: – Te nem értesz engem, te ostoba barom – mondta –, de azért elmondom, mert ezek itt körülötted hallják, és hátha visszatartanak a bajtól. Most az egyszer megúsztad a dolgot, de ha újra megtörténik, száz korbácsütést kapsz, vagy esetleg ennél is többet. Ha meghallom, hogy bármi történik közted és e között a lány között, akit szándékomban áll megvenni és felvinni a felszínre, még rosszabbul jársz. – Azzal odalépett a bejárathoz, és azon átmászva kiment a folyosóra. Miután a vental távozott, és a terem ajtaját bezárták, hátulról egy kéz fogta meg Tarzan vállát. Egy férfihang szólította meg: – Tarzan! – Furcsa volt a saját nevét hallania ebben a bezárt teremben, mélyen lenn a föld felszíne alatt. Az ellenséges városban, ellenséges emberektől körülvéve, még soha senkitől nem hallotta a nevét. Amikor megfordult, hogy szembenézzen üdvözlőjével, az arcán örömteli mosoly jelezte, hogy megismerte a másikat. – Kom...! – készült kiszakadni belőle a kiáltás, de a másik a szájára tette ujját. – Itt nem – mondta. – Itt Aoponato vagyok. – De hát a testméretei! Hiszen ugyanakkora, mint én. Fel nem foghatom a dolgot. Mi történhetett, amitől a minunibeliek faja ilyen viszonylag óriás méretűre nőtt meg? Komodoflorensal mosolygott. – Az emberi önközpontúság következtében nem képes a beállott változást a valóságos oknak tulajdonítani, csak az ellenkezőjével magyarázni – mondta. Tarzan összeráncolta a szemöldökét, és sokáig nézett elgondolkodva hercegi barátjára. Aztán hitetlenkedve, de végül elmosolyodott. – Úgy érti – kérdezte lassan –, hogy én zsugorodtam össze a minunibeliek testméretére? Komodoflorensal bólintott. – Ezt sem könnyebb elképzelni, mint azt gondolni, hogy egy egész népfaj mindenével egyetemben a lakóépületek, a kövek, amelyekből épültek, minden fegyvere és az összes diadetje nőtt meg az ön méretére. – De hát én mondom, hogy ez lehetetlen! – kiáltotta a majomember. – Néhány holdnyi idővel ezelőtt még én is ugyanezt mondtam volna – válaszolta a herceg. – Hosszú ideig még akkor sem hittem el a dolgot, amikor híre járta, hogy összezsugorították. Mindeddig szkeptikus voltam, míg be nem léptem ebbe a terembe, és a saját szememmel nem láttam, hogy igaz. – De hát, hogyan csinálták? – tudakolta Tarzan. – Veltopismakus és talán egész Minuni legnagyobb koponyája Zoanthrohago – magyarázta Komodoflorensal. – Mi erre már sok-sok holdnyi idővel ezelőtt rájöttünk, mert azokban az időszakokban, amikor éppen békében élünk Veltopismakussal, ide-oda áramlanak a hírek, valamint az áruk is a két város között, így sok olyan csodáról hallottunk már, amit ennek a legeslegnagyobb walmaknak tulajdonítanak.

– Még egyszer sem hallottam, hogy Minuniban bárki is beszélt volna valamilyen varázslóról – mondta Tarzan, mert úgy gondolta, hogy a „walmak” szó jelentése ez lehet, és úgy nagyjából, amennyire le lehet fordítani, valóban ez volt a megfelelője. Az a tudós, aki csodát tesz – talán leginkább ennek a meghatározásnak felel meg. – Zoanthrohago volt az, aki elfogta – folytatta Aoponato. – Tudományos és ugyanakkor varázseszközökkel érte el, hogy ledöntsék a lábáról. Amikor a földre esett, Zoanthrohago úgy elkábította, hogy elveszítette az eszméletét, és míg öntudatlan állapotban volt, húsz diadettel idevontatták magát egy vékony fatörzsekből sebtében összetákolt hordágyon. Miután baj nélkül behozták Veltopismakusba, Zoanthrohago elkezdett dolgozni az összezsugorításán valami olyan gépezettel, melyet ő maga készített. Hallottam, amikor az itteniek tárgyalták a dolgot, és azt mondták, hogy nem tartott sokáig. – Remélem, hogy Zoanthrohago képes visszacsinálni, amit velem tett – mondta a majomember. – Azt beszélik, hogy ez nem biztos. Még soha nem volt képes senkit és semmit nagyobbá növeszteni, mint amekkora volt, viszont számtalan kísérlete során az alacsonyabb rendű állatok közül sokat kisebb méretűre zsugorított. A helyzet az – folytatta Aoponato –, hogy annak a módját keresi, miként tudná megnöveszteni a veltopismakusiakat, hogy azok ily módon uralmuk alá hajthassák Minuni minden más népét. Ám idáig csupán azt a módszert sikerült kidolgoznia, amivel pont az ellenkező eredményt éri el. Minthogy nem tud mást sem megnöveszteni, kétlem, hogy magát nagyobbá tudja tenni, mint amekkora most. – Meglehetősen védtelen leszek majd az ellenségeimmel szemben a saját világomban – mondta Tarzan bánatosan. – Emiatt nem kell aggódnia, barátom – mondta szelíden a herceg. – Miért – kérdezte a majomember. – Mert kicsi az esélye annak, hogy sikerül visszajutnia a saját világába – mondta Komodoflorensal árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – Én nem reménykedem abban, hogy valaha is viszontlátom Trohanadalmakust. Csakis akkor lehetne reményem a kiszabadulásra, ha apám harcosai teljesen térdre kényszerítenek Veltopismakust, mert ennél kisebb győzelem esetén nem tudnának felülkerekedni a kőfejtő bejáratánál lévő őrségen. Mi gyakran zsákmányolunk fehér tunikás rabszolgákat az ellenség városaiból, ugyanakkor csak ritkán szerzünk zöld tunikásakat. Csak akkor tud bárki is közülünk egyegy rabszolgát elkapni az ellenség zöld rabszolgáiból a felszínen, ha nappal sikerül váratlanul rajtaütést végrehajtanunk. Ám ez jó ha egyszer megadatik az ember életében, de inkább egyszer sem. – Úgy gondolja, hogy életünk hátralevő részét ebben a föld alatti lyukban fogjuk leélni? – kérdezte Tarzan. – Hacsak a véletlen úgy nem hozza, hogy időnként felszíni munkára alkalmaznak minket napközben – válaszolta a trohanadalmakusi herceg kényszeredett mosollyal. A majomember vállat vont. – Majd meglátjuk – mondta. Miután Kalfastoban távozott, Caraftap csúful eltorzult, sötét és zord képpel, magában

motyogva elbicegett a terem túlsó végébe. – Félek, hogy bajt fog hozni magára – mondta Talaskar Tarzannak, és bájos fejével a mogorva rabszolga felé intett. – Sajnálom a dolgot, mert az egész az én hibám. – A maga hibája? – kérdezte Komodoflorensal. – Igen – mondta a lány. – Caraftap megfenyegetett, és erre Aopontando közbeavatkozott, és megbüntette. – Aopontando? – értetlenkedett Komodoflorensal. – Ez az én számom – magyarázta Tarzan. – Szóval Talaskar miatt verekedett? Köszönöm, barátom. Sajnálom, hogy nem voltam itt, és nem tudtam megvédeni. Talaskar főz nekem. Nagyon jó lány. – Komodoflorensal beszéd közben a lányra nézett, és Tarzan látta, hogy, amikor tekintetük találkozott, Talaskar lesüti a szemét, és finom pír futja el az arcát. A majomember rájött, hogy honnan fúj a szél, és elmosolyodott. – Szóval ő az az Aoponato, akiről beszélt nekem? – kérdezte Talaskartól. – Igen, ő az. – Sajnálom, hogy fogságba esett, de azért jó tudni, hogy van egy barátom itt – mondta a majomember. – Így hármasban majd csak kifundálunk valamilyen szökési tervet. – A másik kettő azonban csak a fejét rázta, és szomorúan mosolygott. Miután az evést befejezték, egy ideig még együtt maradtak és beszélgettek. Időnként több rabszolga is csatlakozott hozzájuk, mert Tarzannak sok barátja lett, mióta móresre tanította Caraftapot, és ők képesek lettek volna egész éjszaka beszélgetni, ha a majomember meg nem kérdezi Komodoflorensaltól, hogy hol és, hogyan szoktak itt a rabszolgák aludni. Komodoflorensal elnevette magát, és körülmutatott a teremben, ahol itt is, ott is fekvő alakok hevertek a kemény földpadlón, férfiak, nők, gyerekek, többnyire ott helyben, ahol elfogyasztották vacsorájukat. – A zöld rabszolgákat nem nagyon kényeztetik el – jegyezte meg lakonikusan. – Én akárhol elalszom – mondta Tarzan –, de könnyebben megy a dolog, ha sötét van. Megvárom, míg eloltják a gyertyákat. – Akkor várhat mindörökké – közölte Komodoflorensal. – Sohasem oltják el? – tudakolta a majomember. – Ha eloltanák, rövidesen mindnyájan meghalnánk – válaszolta a herceg. – Ezek a lángok két célt szolgálnak – világítanak a sötétben, és elhasználják az ártalmas gázokat, amik különben gyorsan megfojtanának minket. A normális lángtól eltérően, ami oxigénnel ég, ezek a gyertyák, amelyeket egy régen élt minunibeli tudós felfedezésének és találmányainak a tökéletesítésével készítenek, a halált okozó gázokat használják el, és oxigént szabadítanak fel. Éppen, amiatt, vagyis, hogy nem csak fényt adnak, egész Minuniban kizárólag ezeket a gyertyákat használják. Nélkülük a mi halmaink is sötétek, rossz szagúak, egészségtelenek lennének, a kőfejtőben pedig egyáltalán nem lehetne munkát végezni. – Hát akkor nem várom meg, míg eloltják őket – mondta Tarzan, azzal teljes hosszában elnyúlt a földes padlón, odabiccentett Talaskar és Komodoflorensal felé, és

azt mondta: „tuano”, ami a minunibeliek nyelvén annyit tesz: jó éjszakát!

13.

Másnap reggel, miközben Talaskar a reggelit készítette, Komodoflorensal megemlítette Tarzannak, hogy milyen jó lenne, ha mindkettőjüket ugyanarra a munkára osztanák be, és így állandóan együtt lehetnének. – Ha egyszer valóban megfelelő alkalom kínálkozik a szökésre, és úgy látom, ön hisz abban, hogy egy nap ez bekövetkezik – mondta –, jobb, ha együtt vagyunk. – Ha elmegyünk – válaszolta Tarzan –, Talaskart is magunkkal kell vinnünk. Komodoflorensal gyors pillantást vetett a majomember felé, de nem fűzött kommentárt a javaslatához. – Elvinnének engem is? – kiáltott fel Talaskar. – Ó, de szép lenne, ha ez az álom valóra válhatna. Szívesen elmennék magukkal Trohanadalmakusba és a rabszolgájuk lennék, mert tudom, hogy nem bántanának, de fájdalom, ez úgysem több mint kellemes képzelődés, amelyiknek hamarosan vége szakad, mert Kalfastoban bejelentette rám az igényét, és a gazdám, semmi kétség, örömest túl fog adni rajtam, mivel a rabszolgák azt beszélik, hogy minden évben sokat elad közülünk, és ebből a pénzből fizeti ki az adóját. – Mindent meg fogunk tenni, ami tőlünk telik, Talaskar – mondta Tarzan. – Ha Aoponato és én megtaláljuk a menekülés módját, magunkkal fogjuk vinni, de előbb azt kell kitalálnunk, miként lehetnénk többet együtt. – Van egy tervem – mondta Komodoflorensal –, talán beválik. Ezek itt azt hiszik, hogy maga sem nem érti, sem nem beszéli a mi nyelvünket. Olyan rabszolgával dolgozni, akivel az ember nem tudja megértetni magát, enyhén szólva kellemetlen. Azt fogom mondani nekik, hogy én tudok magával érintkezni, és nagyon valószínű, hogy erre ugyanabba a munkacsapatba fognak minket beosztani. – De, hogyan akar beszélni velem a minuni nyelv használata nélkül? – tudakolta a majomember. – Bízza csak rám – válaszolta Komodoflorensal. – Míg rá nem jönnek, hogy maga beszél minuniul, az orruknál fogva vezethetem őket. Nem telt sok időbe, és Komodoflorensal terve meghozta a maga gyümölcsét. Megjött az őrség a rabszolgákért, és a különböző munkacsapatok a hálóteremből távozva sorra csatlakoztak az odakint kígyózó sorokhoz, akik mindennapi munkájuk színhelyére vonultak. A majomember az ácsolatkészítők közé állt be a tizenharmadik alagút becsatlakozásánál, a harminchatodik szinten. Ott ismét olyan lelkesedéssel vetette bele magát az oldalsó és az elemek helyreillesztésének egyhangú munkájába, hogy elismerést váltott ki még a zsémbes Kalfastobanból is, pedig Caraftap, aki a sziklákat távolította el éppen Tarzan elől, gyakran vetett gyűlölködő pillantásokat a majomember felé. A munka talán két-három órája folyt, amikor két harcos jött le az alagútba, és megállt Kalfastoban mellett. Egy zöld tunikás rabszolgát kísértek, akire Tarzan ugyanúgy nem nagyon figyelt, mint a harcosokra, mindaddig, míg a köztük és Kalfastoban között folyó

beszélgetés egy foszlánya el nem jutott a fülébe. Akkor gyorsan négyük felé pillantott, és megállapította, hogy a rabszolga Komodoflorensal, a trohanadalmakusi herceg, akit a veltopismakusi kőfejtőben Aoponato rabszolgaként ismernek, esetleg úgy, mint 8003+19-et, amit a minunibeli jelekkel így írnak:

Tarzan száma, Aopontando, vagyis 800 3+21 a következőképpen volt felírva zöld tunikája vállára:

Bár a minunibeli íráskép kisebb helyen elfér, mint Tarzan számának arab számjegyekkel írt megfelelője, 512 000 021, a szám elolvasva igen bonyolult, mert valahogy így hangzik: tízszer tízszer nyolc a köbön, plusz hétszer három. A minunibeliek azonban nem így értelmezik magukban a jelet. Számukra ez egy egész szám, Aopontando, ami első pillantásra ugyanúgy egyetlenegy meghatározott mennyiséget jelöl, mint ahogyan számunkra például a 37 egy konstans szám, egy bizonyos meghatározott valaminek a mértéke, amit sohasem úgy fogunk fel, mint háromszor tíz és hét összegét, holott valójában az. Kétségtelen, hogy európai szemmel nézve a minunibeli számrendszer meglehetősen körülményes és nehézkes, de azért megvannak a maga előnyei. Amikor Tarzan felpillantott, Komodoflorensal elkapta a tekintetét, és odahunyorított neki, majd Kalfastoban odaintette magához a majomembert, aki átment a folyosó túloldalára, és némán megállt a vental előtt. – Na, halljam, hogy beszélsz vele – kiáltotta Kalfastoban Komodoflorensalnak. – Nem hiszem, hogy megérti, amit mondasz. Hogyan érthetné, amikor minket sem ért meg? – A fickó el sem tudta képzelni, hogy a sajátján kívül más nyelv is létezhet. – Meg fogom kérdezni tőle az ő nyelvén – mondta Komodoflorensal –, hogy ért-e engem, és látható lesz, hogy igenlően bólint a fejével. – Nagyon jó – kiáltotta Kalfastoban –, kérdezd meg! Komodoflorensal odafordult Tarzanhoz, és valami érthetetlen halandzsanyelven néhány szót szólt hozzá. Amikor befejezte, a majomember fejbólintással válaszolt. – Na, látja – mondta Komodoflorensal. Kalfastoban megvakarta a fejét.

– Mégiscsak úgy van, ahogy mondod – ismerte el bánatosan –, a zertalacololnak saját nyelve van. Bármennyire kedve lett volna, Tarzan nem mosolygott az ügyes módszer láttán, amellyel Komodoflorensal elhitette a veltopismakusiakkal, hogy valamilyen különleges nyelven tud beszélni vele, Tarzannal. Világos volt, hogy mindaddig, míg úgy tudja csűrni-csavarni a dolgot, hogy minden közlendőjét igennel vagy nemmel megválaszolható kérdésekbe önti, a csalás könnyűszerrel folytatható. Ha azonban a körülmények ezt nem teszik lehetővé, várható, hogy zavarok keletkeznek, és a majomember kíváncsi volt, hogy a leleményes trohanadalmakusi, hogyan vágja majd ki magát. – Mondd meg neki – utasította az egyik harcos Komodoflorensalt –, hogy gazdája, Zoanthrohago küldött minket érte. Kérdezd meg. megértette-e pontosan, hogy rabszolga, és, hogy jó magaviseletétől függ, milyen bánásmódban lesz része, sőt még az élete is, mert Zoanthrohago, valamint a királyi család élet és halál ura. Ha békében eljön a gazdájához, és engedelmes lesz, nem esik bántódása, de ha noszogatni kell, ha pimaszkodik, vagy ha fenyegetően viselkedik, könnyen megismerkedhet valamelyik szabad harcos kardjának hegyével. Komodoflorensal ezúttal sokkal hosszabb ideig fűzte a szót az értelmetlen halandzsanyelven, és a végén már alig tudott ügyelni rá, hogy arcvonásai összhangban legyenek viselkedése komolyságával. – Mondja meg nekik – szólalt meg Tarzan angolul, amit persze egyikük sem értett –, hogy az első adandó alkalommal ki fogom tekerni a gazdám nyakát, és nem sok kellene hozzá, hogy felkapjam valamelyik gerendát, és beverjem vele Kalfastoban meg itt körös-körül az összes többi harcos koponyáját. Mihelyt lehet, kereket oldok innen, és el fogom vinni magát és Talaskart is. Komodoflorensal feszülten figyelt, míg Tarzan a mondókája végére nem ért, akkor odafordult a két harcoshoz, akik vele együtt jöttek a majomemberért. – Zuanthrol azt mondja, hogy tökéletesen tisztában van a helyzetével. Örömest szolgálja a nemes és kiváló Zoanthrohagót, akitől mindössze egyetlen kegyet kér – fordította a trohanadalmakusi herceg némiképp szabadon. – És mi volna az a kegy? – tudakolta az egyik harcos. – Az, hogy én elkísérhessem, mert így jobban teljesítheti ura kívánságait, minthogy nélkülem azt sem értené, hogy mit óhajt tőle – mondta Aoponato. Tarzan most már értette, hogy Komodoflorensal miként fogja áthidalni az esetleg előadódó kommunikációs nehézségeket, és érezte, hogy ha rábízza magát gyors észjárású barátjára, biztonságban lesz mindaddig, míg úgy kíván tenni, mintha nem ismerné a minunibeliek nyelvét. – Ez a gondolat már a mi fejünkben is megfordult, rabszolga, amikor meghallottuk, hogy te tudsz érintkezni a fickóval – mondta az a harcos, akihez Komodoflorensal a szavait intézte. – Mindkettőtöket elviszünk Zoanthrohagóhoz, aki minden bizonnyal anélkül fog dönteni, hogy veled vagy bármelyik más rabszolgával tanácskozna. Gyerünk! Kalfastoban vental, mostantól mi vállaljuk a felelősséget Zuanthrol

rabszolgáért – azzal átnyújtottak a ventalnak egy papírdarabot, amelyen néhány furcsa jel látszott. Majd kivont karddal intettek Tarzannak és Komodoflorensalnak, hogy előttük induljanak el a folyosón, mert a kőfejtő őrszobájáig is eljutott – a híre annak, hogy Tarzan, hogyan bánt el Caraftappal, és ezek a harcosok nem akartak semmit kockáztatni. Ütjük egy egyenes folyosón vezetett végig, majd a körkörös, spirális közlekedőn át ki a föld felszínére. Tarzan túláradó örömmel köszöntötte a napfényt és a friss levegőt, mert az, hogy e két dolog elől elzárva kellett élnie, még ha csak egy rövid ideig is, nagyon kemény büntetés volt a majomember számára. Újra láthatta a végeláthatatlan tömegben nehéz terhet cipelő ide-oda vonuló rengeteg rabszolgát, a nyalka harcosokat, akik dölyfösen lépdeltek a keservesen robotoló páriák hosszú sorának két oldalán, a felső kasztok gazdag öltözetű nemesembereit, és a számtalan fehér tunikás rabszolgát, akik uraik megbízatásait teljesítve siettek erre-arra, vagy saját dolguk után jártak, esetleg kedvükre sétálgattak, mert sokan közülük olyan mértékű szabadságot és függetlenséget élveztek, hogy úgyszólván a szabadokkal voltak egyenjogúak. Ezeknek a fehér tunikás rabszolgáknak is megvolt a maguk gazdája, de különösen a kézműveseknek, akiknek az volt az egyetlen kötelezettségük uraikkal szemben, hogy bevételeik egy meghatározott hányadát le kellett nekik adniuk. Ők alkották Minuni polgárságát, és közülük kerültek ki a magasabb kasztba sorolt szolgáló rétegek. Ellentétben a zöld tunikás rabszolgákkal, rájuk nem ügyeltek őrök, hogy megakadályozzák őket a szökésben. A szökés veszélye voltaképp fenn se állt, hiszen nem létezett olyan város Minuniban, ahol jobb helyzetbe kerülhettek volna. Szülővárosukon kívül ugyanis mindenütt ellenséges fogolyként kezelték volna őket, lefokozták volna a zöld tunikások szintjére, ami életük végéig tartó kemény munkát jelentett volna. Veltopismakus építményei ugyanolyan impozánsak voltak, mint a trohanadalmakusiak. Sőt, Tarzan számára sokkal nagyobbaknak tűntek, minthogy most csak negyedakkora volt, mint, amikor eljött Trohanadalmakusból. A városban nyolc lakott halom volt, egyet pedig építettek, mert Veltopismakus földfelszín feletti népessége már négyszáznyolcvanezer lelket tett ki, és mivel a királyi halomban a zsúfoltság megengedhetetlen volt, a fennmaradó hétben rengeteg ember lakott egymás hegyen-hátán. Tarzant és Komodoflorensalt éppen a királyi halomhoz vitték. Az épületben a Királyi Folyosón át vezetett az út, amelynek kapuja előtt az uralkodó aranyszínű fehér zászlói lobogtak, de őket a Harcosok Folyosója felé irányították, amely nyugat felől nyílt. Trohanadalmakus városával ellentétben, Veltopismakusban virágok, bokrok és fák díszlettek a halmok közötti térségeken, és kaviccsal felszórt, kanyargós sétányok, széles közlekedő utak szelték át. A királyi halommal szemben tágas gyakorlótér terült el, ahol antilopos harcosok egy csapata gyakorlatozott. A közel ezer fő egy amakot képezett, amely négy, egyenként kétszázötven fős novandból tevődött össze. A nagyobb egység élén a karnak, a kisebb élén pedig a novand állt. Öt, egyenként ötvenfős entex alkotta a novandot, egy-egy entex pedig öt, egyenként tízfős

én tálból állt, az utóbbi alegységek parancsnoka a ventex, illetve a vental volt. Az amak kaleidoszkópszerű gyorsasággal hajtotta végre az egyes alakváltoztatásokat, olyan fürge lábúak és olyan jól idomítottak voltak az apró diadelek. Az egyik gyakorlat nagyon megragadta Tarzan figyelmét. Két novand vonalba fejlődött a gyakorlótér egyik végében, a másik kettő pedig a túlsó felén, majd a karnak parancsszavára az ezer ember sebesen nekilódult a mezőn, és a két tömött sor egy expresszvonat sebességével közeledett egymás felé. Amikor már úgy látszott, hogy a súlyos tömegbaleset elkerülhetetlen, és a következő pillanatban az összeütközéstől a diadetek és a nyergükben ülők egyetlen véres, csontja törött kupaccá gabalyodnak össze, a sebesen kelet felé nyargaló harcosok hirtelen a levegőbe emelték ügyes hátas állataikat, melyek szabályosan átrepültek a szemközt jövők feje fölött, és a túloldalon földet érve folytatták útjukat a térség túlsó vége felé úgy, hogy a sor egy pillanatra sem bomlott fel. Miközben a Harcosok Folyosóján haladtak, Tarzan szóba hozta ezt a manővert meg Veltopismakus város szép parkosítását Komodoflorensal előtt. Kísérőiket eléggé megelőzték, így ha Tarzan halkan beszélt, őreik nem jöhettek rá, hogy a minunibeliek nyelvét használja. – Szép gyakorlat volt – válaszolta Komodoflorensal –, és ritkán látható precizitással hajtották végre. Hallottam, hogy Elkomoelhago katonái híresek a különböző kiképzési elemek pontos végrehajtásáról, és ugyanígy joggal híres Veltopismakus is sétányainak és kertjeinek szépségéről. De barátom, éppen ezek azok a dolgok, amelyek a város gyengeségét okozzák. Míg Elkomoelhago harcosai azért gyakorlatoznak, hogy tökéletes legyen az alakiságuk a parádékon, apám, Adendrohahkis harcosai kinn gyakorolnak a terepen, a nők bámuló és a rabszolgák kémkedő szemétől rejtve. Ők a harcmező és a tábori élet kemény körülményei között gyakorolják a harc művészetét. Elkomoelhago amakjai bizonyára könnyűszerrel legyőznék Adendrohahkis csapatait egy szépségre menő versenyen, de nem is olyan régen szemtanúja lehetett annak, hogyan verte vissza nem egészen tizenötezer trohanadalmakusi Veltopismakus kerek harmincezer harcosát, mert ők azon a napon el sem jutottak a gyalogság állásáig. Igen, gyönyörűen tudnak parádézni a gyakorlótéren, és bátrak is, hiszen minden minunibeli az, de nem tanulják meg a hadviselést a háború zord körülményei között – Elkomoelhago erre nem fektet súlyt. Puha és nőies király. Nem törődik a hadi dolgokkal. Mindig azt a tanácsot fogadja meg, ami a legjobban tetszik neki – a gyengék és a nők tanácsát, akik arra biztatják, hogy hagyjon fel teljesen a háborúzással. Persze, mindent egybevéve ez nem is lenne baj, ha meg tudná győzni a másik felet is, hogy szintén hagyjon fel vele. Aztán meg ezek a gyönyörű fák és bokrok, amelyeket maga annyira csodál! Miattuk Veltopismakus már-már olyan, mint egy erdő! Én is csodálom őket – és kiváltképp csodálom az ellenség városában. A trohanadalmakusi hadsereg éjszaka könnyűszerrel ellopózhatna a gyönyörű fák és bokrok takarásában egészen Veltopismakus halmainak a kapujáig! Érti már, barátom, miért látott kevésbé tökéletes harci manővereket a városom gyakorlóterein, mint itt, és bár szeretjük a fákat és a bokrokat, miért nem ültetjük be velük Trohanadalmakus városának belső tereit?

Komodoflorensal vállát hirtelen egy őr érintette meg. – Azt mondtad, hogy Zuanthrol nem érti a nyelvünket. Miért beszélsz hozzá mégis ezen a nyelven, ha úgysem érti? – kérdezte a fickó. Komodoflorensal nem tudta, hogy a harcos mennyit hallott meg beszélgetésükből. Ha hallotta Tarzant minuniul beszélni, nehéznek ígérkezett a fickót meggyőzni arról, hogy az Óriás nem érti a nyelvet, de most abból a feltételezésből kellett kiindulnia, hogy csak őt hallotta. – Meg akarja tanulni a nyelvünket, és én próbálom tanítgatni – felelte Komodoflorensal gyorsan. – Megtanult már valamit? – kérdezte a harcos. – Nem – mondta Komodoflorensal –, nagyon ostoba. Ettől fogva némán lépdeltek felfelé a hosszan kanyargó, enyhén emelkedő folyosón. Újra meg újra felmásztak azokon a primitív létrákon, amelyeken a minunibeliek az emelkedő folyosó által össze nem kötött szintek között közlekednek a halom épületekben. A folyosók védelmi okokból gyakran meg-megszakadnak, a létrákat könnyű volt felhúzni a szorongatott védők mögött, és az előrenyomuló ellenség így könnyebben feltartóztathatóvá vált. Elkomoelhago királyi palotája roppant méretű építmény volt, teteje négyszáz láb magasra nyúlt volna normális nagyságú emberek arányosan nagyobb mértéke szerint mérve. Tarzan csak ment, egyre feljebb. Végül már majdnem olyan magasan volt a föld felszíne fölött, mint, amilyen mélyen korábban a kőfejtőben. A folyosók az alsóbb szinteken zsúfolásig tele voltak emberekkel, míg ezek szinte teljesen kihaltak voltak. Időnként egy-egy lakóhelyül szolgáló terem előtt mentek el, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a helyiségeket raktárként használták. Elsősorban élelmiszer tárolására. Óriási mennyiségű élelmet halmoztak fel füstölt, szárított állapotban, szépen becsomagolva egészen a mennyezetig. A falak dísztelenebbek voltak, mint az alsóbb szinteken, és a folyosók is szűkebbek lettek. Mindazonáltal sok olyan termen vagy belső csarnokon is áthaladtak, amely pompázatosán volt díszítve. Sokukban mindkét nembeli, igen változatos korú embereket láttak, akik vagy házimunkákkal foglalatoskodtak vagy ilyen-olyan kézműves tevékenységet folytattak. Az egyik ezüsttel dolgozott, és éppen egy finom mívű karkötőt készített, a másik gyönyörű arabeszkekkel díszített valamilyen bőr tárgyat. De dolgoztak itt fazekasok, takácsok, fémlyukasztók, festők is, meg gyertyakészítők, és úgy tűnt, ez utóbbiak voltak túlsúlyban, hiszen a gyertya szó szerint az életet jelentette ezeknek az embereknek. Aztán végül, amikor már egészen magasan jártak a föld felszíne fölött, feljutottak a legfelső szintre, ahol a termek sokkal közelebb voltak a természetes fényhez, mert a halom tetejének közelében a falak vastagsága csökkent. A mindenütt jelenlévő gyertyák még itt is égtek. A folyosón egyszer csak pompázatosra változott a falak díszítése, a gyertyák száma hirtelen megnőtt, és Tarzan biztosra vette, hogy valamelyik gazdag nemes lakóhelye felé közelednek. Aztán megálltak egy bejáratnál. Őrszem állt előtte, és a kísérő harcosok közül az egyik odaszólt neki:

– Mondd meg Zoanthrohago zertolnak, hogy meghoztuk Zuanthrolt egy másik rabszolgával, aki valamilyen idegen nyelven érintkezni tud vele. Az őrszem lándzsájával ráütött egy súlyos, nagy gongra, és a terem belsejéből kisvártatva egy férfi bukkant elő, akinek az őrszem elismételte azt, amit a harcos mondott. – Engedd be őket – mondta a bentről jött fehér tunikás rabszolga. – Dicsőséges ura, Zoanthrohago zertol már várja rabszolgáját, Zuanthrolt. Kövessetek! Számos termen át haladtak, míg végül egy pompás öltözetű harcos színe elé vezette őket, aki nagy asztal vagy íróasztal mögött ült. Az asztalon számos furcsa szerkezet, nagy, ormótlan formájú könyv, vastag minunibeli írópapír és íróalkalmatosság állt. Amikor beléptek a terembe, a férfi felnézett. – Itt van, zertol, a rabszolgád, Zuanthrol – jelentette a fickó, aki idevezette őket. – És a másik? – mutatott Zoanthrohago herceg Komodoflorensalra. – Ő ismeri azt a különös nyelvet, amelyen Zuanthrol beszél, és azért hoztuk ide, hogy ha óhajtasz, érintkezhess Zuanthrollal. – Zoanthrohago bólintott. Odafordult Komodoflorensalhoz. – Kérdezd meg tőle – utasította –, hogy érez-e valamilyen változást, mióta csökkentettem a testméretét. Amikor Komodoflorensal tolmácsolta a kérdést Tarzannak azon a kitalált nyelven, amelyen állítólag érintkeztek egymással, a majomember megrázta a fejét, és ezzel egyidejűleg néhány szót mondott angolul. – Azt mondja, hogy nem, nemes herceg – fordított a saját feje szerint Komodoflorensal –, és azt kérdezi, hogy mikor fogod őt visszanöveszteni a normális méretére, és visszaengedni a saját hazájába, amely messze van Minunitól. – Minunibeli lévén igazán tudhatná – válaszolta a herceg –, hogy soha nem fog engedélyt kapni a saját országába való visszatérésre – Trohanadalmakus sohasem fogja viszontlátni őt. – De hát ő nem trohanadalmakusi, és nem is minunibeli – magyarázta Komodoflorensal. – Eljött hozzánk, és mi nem soroltuk be a rabszolgák közé, hanem barátként kezeltük, mert egy távoli országba való, amelyikkel mi sohasem háborúztunk. – Miféle ország az? – tudakolta Zoanthrohago. – Nem tudjuk, de ő azt mondja, hogy a bozóton túl egy nagy ország terül el, és ott sok millió akkora ember él, mint ő. Azt mondja, hogy az ő népe nem viselkedne barátságtalanul a mienkkel, és, hogy ennek okáért nekünk sem volna szabad rabszolgává tennünk őt, hanem vendégként kellene bánnunk vele. Zoanthrohago elmosolyodott. – Nagyon együgyű alak lehetsz, trohanadalmakusi, ha te ezt elhiszed – mondta. – Mindenki tudja, hogy a mindnyájunk lakóhelyéül szolgáló nagy-nagy kék halom legszélső faláig nem található más Minunin kívül, csupán áthatolhatatlan bozóterdő. Azt el tudom képzelni, hogy a fickó nem trohanadalmakusi, de egészen biztosan minunibelinek kell lennie, mert minden teremtett lény, bármelyik fajhoz tartozik is, Minuniban lakik. Kétségtelen, hogy különös változata a zertalacololoknak, egy olyan

törzs tagja, amely távol a világtól, a hegyek között él, és ahová mi ezidáig még nem jutottunk el, de akárki is, soha nem fog... Idáig jutott a herceg, amikor megkondult a lakosztályának bejárati ajtajánál lévő nagy gong. Megállt a mondat közepén, és figyelte, hány gongszó hallatszik. Amikor ötig jutott, és a gong elhallgatott, odafordult a harcosokhoz, akik Tarzant és Komodoflorensalt a színe elé vezették. – Vigyétek be a rabszolgákat abba a szobába – utasította őket, és lakosztályának végében egy ajtó felé mutatott. – Ha a király elment, majd üzenek értük. Míg a Zoanthrohago által megjelölt ajtó felé mentek, egy harcos állt meg a helyiségbe vezető főbejáratnál. – Elkomoelhago – jelentette –, Veltopismakus thagostója, mindenek kormányzója, az összes teremtett lény ura, a bölcsek bölcse, a bátrak legbátrabbika, a dicsők legdicsőbbike! Térdre a thagosto előtt! Tarzan, miközben kiment a szobából, visszapillantott, és azt látta, hogy Zoanthrohago és a többiek, akik a helyiségben tartózkodtak, letérdeltek, s karjukat magasan a fejük fölé emelve mélyen hátrahajoltak, amikor Elkomoelhago egy tucat nyalka védő kíséretében belépett. Akaratlanul is összehasonlította magában ezt az uralkodót azzal az egyszerű és mégis méltóságteljes harcossal, aki Trohanadalmakust kormányozta, aki mindenféle külsőségek és pompa nélkül járt-kelt városában, gyakran egyetlenegy rabszolga kíséretében, azzal az uralkodóval, aki előtt senki nem hajtott térdet, és, akinek a személyét mégis a legteljesebb tisztelet és hódolat övezte. Elkomoelhago is észrevette a rabszolgákat és a harcosokat, akik beléptekor távoztak a teremből. Kurta kézlegyintéssel nyugtázta Zoanthrohagónak és embereinek üdvözlését, és utasította őket, hogy keljenek fel. – Ki ment ki innen a teremből, amikor megérkeztem? – kérdezte, és gyanakvóan nézett Zoanthrohagóra. – Zuanthrol meg egy másik rabszolga, aki beszéli a nyelvét, és tolmácsol nekem – válaszolta a zertol. – Hozasd vissza őket – parancsolta a thagosto –, beszélni akarok veled Zuanthrol ügyében. Zoanthrohago utasította egyik rabszolgáját, hogy menjen értük. Ezalatt Elkomoelhago helyet foglalt egy széken az íróasztal mögött, ahol korábban vendéglátója ült. Amikor Tarzan és Komodoflorensal belépett a terembe, a kísérő őrök néhány lépésre állították meg őket az előtt az íróasztal előtt, amelynek túloldalán a király ült. Intettek nekik, hogy térdeljenek le, és nyilvánítsák ki hódolatukat a thagostónak. A trohanadalmakusi Komodoflorensal gyerekkorától fogva jól ismerte a rabszolgatartó társadalom minden szokását. Szinte már fatalista beletörődéssel fogadta a rabszolgasorsot, amely a hadiszerencse forgandósága folytán osztályrészéül jutott. Minden kérdezősködés vagy tétovázás nélkül féltérdre ereszkedett, és alázatosan köszöntötte az ellenséges királyt. Nem így Tarzan, a dzsungel fia. Neki Adendrohahkis járt a fejében. Neki sem hajtott térdet, és eszében sem volt nagyobb tisztelettel hódolni

Elkomoelhago előtt, akit még saját udvaroncai és rabszolgái is megvetettek. Elkomoelhago mereven bámult rá. – A fickó nem térdel le – súgta oda Zoanthrohagónak, aki olyan mélyen hajolt hátra, hogy nem vette észre az új rabszolga tiszteletlen viselkedését. A zertol Tarzanra pillantott. – Térdre, fickó! – kiáltotta, majd, amikor eszébe jutott, hogy a rabszolga nem ért minuniul, Komodoflorensalnak parancsolta meg, hogy térdeltesse le, ám a trohanadalmakusi zertoloso hiába tett úgy, mintha engedelmeskedne, Tarzan csak a fejét rázta. Elkomoelhago intett a többieknek, hogy keljenek fel. – Ezúttal eltekintünk a dologtól – mondta, mert volt valami a rabszolga viselkedésében, ami azt sugallta, hogy Zuanthrol soha nem fog letérdelni előtte. A kísérlet miatt, amelyet vele folytattak, értékes személy volt, és a király úgy döntött, hogy inkább lenyeli a büszkeségét sértő tettet, mintsem, hogy a rabszolga életét tegye kockára azzal, hogy megpróbálja kényszeríteni. – Tudatlan zertalacolol az istenadta. Legyen gondotok rá, hogy megfelelően kioktattassátok, mire legközelebb színünk elé kerül.

14.

Vagy ötven alalus nő indult az erdőbe, hogy ráncba szedjék az engedetlenkedő férfiakat. Magukkal vitték súlyos bunkósbotjaikat és jól feltollazott köveiket. A legfélelmetesebbé mégiscsak rettentő haragjuk tette őket. A férfiak emlékezetük óta nem merték kétségbe vonni fensőbbségüket, és láttukra csak félelmet éreztek. Most viszont ahelyett, hogy jöttükre elsomfordáltak volna, dacolni mertek velük, megtámadták őket, sőt némelyiküket meg is ölték! Ez az állapot képtelen, természetellenes, vagyis tarthatatlan volt. Elhatározták, hogy nem tűrik tovább. Ha beszélni tudtak volna, körülbelül ezeket mondták volna el. Sötét felhők gyülekeztek a férfiak egén. A nők igen borús hangulatban voltak – de hát várható-e más olyan nőktől, akiktől megtagadtatott a beszéd képessége? Ilyen kedélyállapotban voltak, amikor egy nagy tisztáson rábukkantak a férfiakra. A rebellisek egy tűz körül ültek, és éppen néhány antilop húsát sütögették. A nők sohasem láttak még ilyen kigömbölyödött és jó erőben lévő férfiakat. Korábban csontsoványak, halott sápadtak voltak, hiszen soha nem ment olyan jól a soruk, mint azóta, hogy Tarzan, a dzsungel fia fegyverekkel látta el az Első Nő fiát. Míg korábban azzal telt az életük, hogy rémülten menekültek a rettenetes nők elől, és alig maradt idejük arra, hogy jó falatokra vadásszanak, most mindenre ráértek. Semmi nem háborgatta lelkük békéjét, és fegyvereikkel olyan zsákmányt ejtettek, amilyet különben egy évben egyszer ha megkóstolhattak. Hernyók és ehető kukacok helyett immár úgyszólván állandóan antilophús szerepelt az étrendjükön. Ám a nők ebben a pillanatban nem a férfiak fizikai állapotával foglalkoztak. Az volt a lényeg, hogy megtalálták őket. Ennyi nekik elég volt. Óvatosan lopództak feléjük, amikor az egyik férfi észrevette őket. A megszokás hatalma olyan erős volt benne, hogy hirtelen el is feledkezett újonnan kivívott önállóságáról. Felpattant, és a fák felé rohant. A többiek meg sem várták, hogy kiderüljön, mi az oka sietségének, hanem követték a példáját. A nők berohantak a tisztásra, a férfiak pedig a túloldalon eltűntek a fák között. A nők tudták, hogy ez fog történni. Mihelyt a férfiak beérnek az erdőbe, a fák mögül vissza fognak nézni, mert meg akarják tudni, hogy üldözőik követik-e őket. Ez az ostoba szokás tette lehetővé, hogy a kevésbé fürge nőstények könnyűszerrel elkapjanak egyegy hímet. De ezúttal nem mindegyik férfi tűnt el. Egyikük pár lépés erejéig még eszeveszetten a többiekkel együtt rohant a biztonság felé, de aztán megállt, sarkon fordult, és szembenézett a közeledő nőkkel. Az Első Nő fia volt, és őt Tarzan az új fegyverek használatán kívül valami másra is megtanította. A dzsungel urának hatására, akin egy kutya odaadásával csüngött, a lelkében csírázni kezdett a bátorság érzése, így esett, hogy, amikor nála is félénkebb társai megálltak a fák mögött, és visszapillantottak, azt látták, hogy egyvalaki ottmaradt, és egyedül néz szembe az ötven feldühödött, rohamozó nősténnyel. Figyelték, ahogy nyílvesszőt tesz az íjára, és bár ezt látták a nők is, nem tudták mire vélni a dolgot. Még nem! Aztán megpendült az íj húrja, és a

legelöl haladó nő nyíllal a szívében, a földre rogyott. A többiek azonban nem álltak meg, mert az egész olyan gyorsan történt, hogy tompa agyukig el sem jutott a dolog értelme. Az Első Nő fia újabb nyílvesszőt vett elő és röpített el. Megint felbukott egy nő, és nagyot hemperedett a földön. Most már a többiek is megtorpantak – megtorpantak, és ezzel a sorsuk meg is pecsételődött, mert ez a pillanatnyi megállás lelket öntött a fák mögül kémlelődő többi férfiba. Ha egyvalaki közülük képes szembeszállni ötven nővel, és fel tudja tartóztatni őket, akkor mi mindent vihet véghez tizenegy férfi? Lándzsáikkal és nyilaikkal éppen akkor rohantak elő, amikor a nők újabb rohamra indultak. Sűrűn és sebesen repkedtek a tollas kövek, ám még azoknál is gyorsabban, és főként pontosabban találtak célba a férfiak tollas nyílvesszői. Az élen haladó nők bátran előrerontottak, hogy közelharcba bocsátkozzanak, használhassák bunkósbotjaikat, és erős kezeik közé kaparinthassák a férfiakat. Ám meg kellett tanulniuk, hogy a lándzsa veszedelmesebb fegyver a bunkósbotnál. A dolognak az lett az eredménye, hogy mindazok, akik nem rogytak sebesülten a földre, megfordultak és menekültek. Ez volt az a pillanat, amikor az Első Nő fiának agyából kipattant a szikra, és olyan hadvezéri képességről tett tanúbizonyságot, amely talán mindörökre eldöntötte a dolgok menetét. Tette korszakalkotónak bizonyult a zertalacololok életében. Nem érte be ugyanis azzal, hogy visszaverték a nőket, nem pihent meg dicsőségének babérjain, hanem gyökeres fordulatra szánta el magát az ősi ellenséggel szemben. Megtámadta a nőket. Intett társainak, hogy csatlakozzanak hozzá. Amikor azok is látták a nők megfutamodását, annyira fellelkesültek az ősrégi szokás visszájára fordulásán, hogy sebesen üldözésükre indultak. Azt gondolták, hogy az Első Nő fia mind egy szálig végezni szándékozik az ellenséggel, ezért aztán igencsak meglepődtek, amikor látták, hogy az egyik szemrevaló, fiatal nőstény után veti magát, megragadja a haját, és lefegyverzi. Hogy a hatalmába kerített nőt nem ölte meg azonnal, annyira kirívó dolog volt a számukra, hogy akarva, nem akarva megálltak, köréje gyűltek, és különös jelbeszédükön kérdésekkel árasztották el. – Miért fogtad meg? Miért nem ölöd meg? Nem félsz, hogy meg fog ölni? – ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak felé. – Meg akarom tartani – válaszolta az Első Nő fia. – Nem szeretek főzni. Majd ő fog főzni nekem. Ha nem hajlandó, majd ezzel fogom ösztökélni – azzal odadöfött lándzsájával a fiatal nő bordái közé, amitől az összerándult, és ijedten féltérdre hullott. A terv nagy hordereje és a nőnek egy férfitól való nyilvánvaló rettegése lassanként beszivárgott a férfiak tompa agyába, és izgalmukban nagy ugrabugrálásba csaptak. – Hol vannak a nők? – mutogattak egymásnak, ám a nők addigra már eltűntek. Az egyik férfi elindult abba az irányba, amerre a nők menekültek. – Én megyek! – jelezte a többieknek. – Egy saját nővel fogok visszajönni, aki főz majd nekem! – A többiek vadul rohanva követték, magára hagyva az Első Nő fiát a maga nőstényével. Az a nő felé fordult. – Fogsz főzni nekem? – kérdezte.

Mutogatására a másik mogorva, acsarkodó ábrázattal válaszolt. Az Első Nő fia felemelte lándzsáját, és nehéz nyelével akkorát húzott a lány fejére, hogy a földre esett. Aztán maga is acsarkodó, haragos arccal és további büntetéssel fenyegetőzve megállt fölötte. A nő ott lapult a földön, ahová az imént leesett. – Kelj fel! – parancsolta a férfi. A lány lassan feltérdelt, átölelte a fiú lábát, és olyan hízelgőn és odaadón nézett fel a szemébe, mint egy kutya. – Fogsz főzni nekem? – kérdezte a fiú újra. – Amíg csak élek! – válaszolta a lány népének jelbeszédével. Tarzan nem sok időt töltött a kis szobában, ahová a nagy teremből – ahol Zoanthrohago fogadta Elkomoelhagót – átküldték. Máris üzentek neki, hogy egyedül jelenjék meg előttük, és, amikor belépett a helyiségbe, gazdája intett neki, hogy menjen oda az íróasztalhoz, amely mögött a két férfi ült. Senki más nem tartózkodott a teremben, még a harcosokat is elbocsátották. – Egészen biztos vagy, hogy semmit sem ért a nyelvünkön? – kérdezte a király. – Egyetlen szót sem szólt, mióta elfogtuk – válaszolta Zoanthrohago. – Azt gondoltuk, hogy a zertalacololok eddig ismeretlen fajtájához tartozik, de aztán kiderült, hogy beszél valamilyen nyelven, amelynek segítségével érintkezni tud a másik trohanadalmakusi rabszolgával. Nyugodtan beszélhetünk előtte bármit, bölcsek bölcse. Elkomoelhago gyors, gyanakvó pillantást vetett társára. Jobb szerette volna, ha bárki mástól eltérően Zoanthrohago a dicsők legdicsőbbikének szólítja – ennek kevésbé voltak megfogható vonzatai. Tudta, hogy másokat becsaphat, sőt saját magát is, önnön bölcsessége tekintetében, de tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Zoanthrohagót nem vezeti félre. – Nem tisztáztuk még – mondta a király – ennek a kísérletnek minden részletét. Ebből a célból jöttem el ma a laboratóriumba. Most, hogy itt van a kísérlet tárgya, mélyedjünk el a dologban, és döntsük el, hogy mi lesz a következő lépés. – Igenis, bölcsek bölcse – válaszolta Zoanthrohago. – Szólíts thagostónak – mordult fel Elkomoelhago. – Igenis, thagosto – mondta a herceg, áttérve Elkomoelhago parancsára annak a szónak a használatára, amely a minunibeliek nyelvén legfőbb fenséget vagy királyt jelent, – Feltétlenül beszéljük meg az ügyet. Nagy lehetőségeket hordoz magában trónusod számára. – Zoanthrohago tudta, hogy, amikor Elkomoelhago az ügyről beszélni akar, mindössze arra gondol, hogy részletesen magyarázza el neki, miként csökkentette le Zuanthrol rabszolga testméretét az eredeti nagysága negyedére. Azt tervezte, hogy ha lehetséges, kér valamit cserébe az információért, amit – jól tudta – a király saját magasztalására fog felhasználni, és esze ágában sincs elismerését kifejezni Zoanthrohago felfedezéseiért vagy a hosszú hónapokig tartó odaadó munkáért, amelynek révén sikerült véghezvinnie ezt a hihetetlen tudományos csodatettet. – Mielőtt elmélyedünk az ügy megbeszélésében, ó, thagosto – mondta –, arra kérlek,

hogy részesíts egy nagy kegyben. Régi vágyamról van szó, amellyel mind ez ideig haboztam előhozakodni, tudván azt, hogy bármennyire óhajtom, nem érdemlek elismerést csekélyke tehetségemért és hitvány eredményeimért, amelyekkel felséged kiváló és méltán híres uralmát igyekszem szolgálni. – Miféle kegyet kívánsz? – kérdezte Elkomoelhago kedvetlenül. A lelke mélyén félt ettől a rendkívül bölcs férfiútól. Gyáva alak lévén, a félelem – ahogy az gyáváknál lenni szokott – a gyűlölettel volt számára egyenlő. Örömest eltette volna láb alól Zoanthrohagót, ha megtehette volna, de meg volt kötve a keze, minthogy ettől a legeslegnagyobb walmaktól származott a király tudósi kiválóságát bizonyító minden eredmény, valamint a felséges úr személyi biztonságát szolgáló valamennyi jelentős találmány. – Szeretnék helyet kapni a királyi tanácsban – mondta kertelés nélkül Zoanthrohago. A király idegesen fészkelődött a helyén. Veltopismakus összes nemesembere közül Zoanthrohago volt az, akit a legkevésbé látott volna szívesen a királyi tanácsosok között, minthogy ezek kiválasztásánál a fő szempont a garantáltan gyenge felfogóképesség volt. – Nincs üres hely – mondta végül. – Minden emberi lény kormányzója könnyűszerrel elintézhetné, hogy legyen üresedés – sugallta a megoldást Zoanthrohago –, vagy új tisztséget is létrehozhatna, például a főnökök főnökének helyettesi posztját, így Gofoloso távollétében volna valaki, aki betöltené a helyét. Különben is, én nem vennék részt a tanács ülésein, hanem időmet felfedezéseink és találmányaink tökéletesítésének szentelném. Megvolt hát a kiút, és Elkomoelhago rögtön le is csapott rá. Nem volt kifogása az ellen, hogy Zoanthrohago királyi tanácsnok legyen, és ily módon mentesüljön a súlyos jövedelemadó alól. Az adótörvény kiagyalói ugyanis gondosan ügyeltek arra, hogy az adó számukra ne jelentsen terhet. A király tudta, hogy Zoanthrohago valószínűleg kizárólag ezen okból kíván, tanácsnok lenni. Nem, Elkomoelhagónak nem volt kifogása a Kinevezés ellen, ha úgy rendezik el a dolgot, hogy az új miniszter nem lesz jelen a tanács ülésein. Egy kissé feszélyezte volna, amikor nagy felfedezéseit a sajátjainak állítja be Zoanthrohago jelenlétében. – Rendben van – mondta a király –, a kinevezésed még ma el lesz intézve – és ha szükségem lesz rád a tanács ülésein, majd üzenek érted. Zoanthrohago meghajolt. – Hát akkor – mondta –, beszéljük meg a kísérleteinket, amelyek révén, reményeink szerint, meg fogjuk találni a módját annak, hogy a többszörösére növeljük harcosaink testméretét, amikor csatába indulnak, majd visszazsugorítsuk őket normális méretűre, amikor hazatérnek. – Nem szeretem, ha ellenséges csatákat emlegetünk – kiáltott fel megborzongva a király. – Viszont fel kell készülnünk rá, hogy megnyerjük azokat a csatákat, amelyeket ránk kényszerítenek – sugallta Zoanthrohago. – Magam is úgy vélem – engedett a király. – De mihelyt tökéletesítettük a

módszerünket, mindössze néhány harcosra lesz szükségünk, a többit pedig átirányíthatjuk békés és hasznos munkára. Na, de addig is lássunk neki a megbeszélésnek! Zoanthrohago elrejtette a mosolyát, felkelt, megkerülte az asztal végét, és megállt a majomember előtt. – Íme – mondta, és ujját Tarzan fejének koponyaalapi részéhez tette. – Mint tudod, ezen a helyen egy kis, ovális alakú, vöröses testecske helyezkedik el, amely a szövetek és a szervek növekedését szabályozó folyadékot termeli. Régen eszembe jutott már, hogy e mirigy normális működésének megzavarásával befolyásolni lehet a kísérlet tárgyának növekedését. Kis rágcsálókon kezdtem el kísérletezni, és figyelemre méltó eredményekre jutottam. Ámde azt, amit szerettem volna véghezvinni, az ember testének megnövesztését, képtelen voltam elérni. Sokféle módszert kipróbáltam már, és egy nap rá fogok találni az igazira. Azt hiszem, hogy jó nyomon járok, és az egész immár csupán kísérletezés kérdése. Tudod, hogyha az ember arcát egy sima kődarabbal végigsimítják, az kellemes érzetet kelt. Ha most ugyanezt a követ ugyanazon az arcon ugyanolyan módon húzzuk végig, de jóval nagyobb erővel, ez eredmény homlokegyenest ellenkező érzés lesz. Húzd végig a követ az arcon lassan, többször oda és viasza, majd ismételd meg ugyanezt a mozgást ugyanannyiszor, de gyorsan. Látni fogod, hogy az eredmény teljesen más. Ennyire közel vagyok a megoldáshoz. Tudom a helyes módszert, de egyelőre még nem tudom, miként kell helyesen alkalmazni. Le tudom csökkenteni élőlények testméretét, de nem tudom megnöveszteni őket. Bár a csökkentés semmiféle gondot nem okoz, nem tudom meghatározni, hogy mennyire tartós. Voltak olyan esetek, amikor a kísérleti alanyok harminckilenc holdnyi idő alatt nyerték csak vissza eredeti méretüket, mások viszont már rövid idő múlva, három hold elteltével. Bizonyos esetekben a normális testméret fokozatosan, hét napnyi periódus alatt állt helyre, máskor meg a kísérleti alanyok hirtelen, száz szívdobbanásnyi időnél is gyorsabban nőttek meg a csökkentett testméretről normálisra. Ez utóbbi jelenség mindig ájulással és eszméletvesztéssel járt együtt, és az ébredés óráiban következett be. – Természetesen – szól közbe Elkomoelhago. – Nos, hát, lássuk csak. Azt hiszem, a dolog egyszerűbb, mint hinnéd. Ezt a kísérleti alanyt, azt mondtad, úgy kisebbítetted meg, hogy egy kővel ráütöttél a fejére a koponyaalapjánál. Következésképp a legtermészetesebb és legtudományosabb eljárás a testméretének megnövelésére az, ha ugyanilyen módon ütést mérünk a homlokára. Hozd ide a követ, és az elméletem helyessége rögtön be fog igazolódni. Zoanthrohago egy pillanatra kutyaszorítóba került. Nem tudta, miként térhetne ki a király ostoba ötletének megvalósítása elől anélkül, hogy meg ne sértse a büszkeségét, és magára ne haragítsa. Elkomoelhago udvaroncai azonban megszokták, hogy a hasonló esetekben gyorsan gondolkodjanak, és Zoanthrohago is hamar megtalálta a kiutat a kényes helyzetből. – Felséged éleselméjűségére egész népünk büszke, thagosto – mondta. – Ragyogó meglátásaid az udvaroncok kétségbeesésének örök forrásai. Okos megjegyzéseiddel

mindig rávilágítasz a megoldás módjára. Annak az eljárásnak a megfordításával, amellyel lecsökkentettük Zuanthrol testméretét, nyilvánvaló, hogy képesnek kell lennünk megnöveszteni öt. Ám sajnos én már megpróbáltam, és nem jártam sikerrel. De azért várj, ismételjük meg a kísérletet pontosan úgy, ahogyan eredetileg lezajlott, és aztán ha megfordítjuk, lehet, hogy meg fogjuk tudni állapítani, miért vallottam kudarcot korábban. Fürgén odament a fal mellett sorakozó nagy szekrények egyikéhez. Amikor kinyitotta az ajtaját, egy ketrecben sok-sok rágcsáló volt látható. Kiválasztott közülük egyet, visszament az asztalhoz, ahol fapeckekkel és zsinegekkel gondosan egy sima fatáblához rögzítette az állatot úgy, hogy az a lábait szétterpesztve a hasán feküdt. Alsó állkapcsát elmozdíthatatlanul egy, a fatábla síkjába besüllyesztett fémlapon nyugtatta. Majd elővett egy kis fadobozt és egy nagy fémkorongot. Az utóbbi egy állványra függőlegesen volt rögzítve úgy, hogy kézi kurblival sebesen forgatni lehessen. A forgó koronggal azonos tengelyre egy másik korongot is szereltek, ezt azonban nem lehetett mozgatni. A korong láthatólag hét szegmensbőr állt, mindegyik szegmens más-más anyagból készült. Mindegyikből egy-egy dudor vagy kefe állt ki annyira, hogy érintkezzék a forgó koronggal. A rögzített korong hét szegmense mindegyikének túlsó oldalához egy-egy huzal kapcsolódott. Ezeket a huzalokat Zoanthrohago rákötötte a fadoboz felső lapján lévő hét kis oszlopocskához. A doboz oldalához is csatlakozott egy huzal, ennek túlsó végére kis, hajlított fémlapot szereltek, amely egy bőrgallér belső oldalába simult bele. Ezt a gallért Zoanthrohago rátette a rágcsáló nyakára úgy, hogy a fémlap a tarkójánál, a hipofízis-mirigyhez a lehető legközelebb érintkezzen a bőrével. Majd figyelme ismét a fadoboz felé irányult, amelynek tetején a hét vezeték csatlakoztató rudacskán kívül volt még egy kör alakú szerkezet is. Ez egy tárcsalapból állt, és a kerülete mentén jelek látszottak. A tárcsalap közepéből hét koncentrikus cső állt ki, ezek mindegyikén egy-egy, formájával vagy színével a többitől elütő mutató volt. A tárcsalap alatt hét fémkorong ágyazódott a doboz tetejébe oly módon, hogy körívet írtak le, és e kör középpontjában egy forgatható fémkar helyezkedett el. Ennek szabad végét a kezelő tetszése szerint a hét fémkorong bármelyikére állíthatta. Miután az összes csatlakoztatás megtörtént, Zoanthrohago a fémkar szabad végét az egyik fémkorongtól a másikhoz tolta át, és tekintetével egész idő alatt feszülten figyelte a tárcsalapot, amelyen a hét mutató mindig más-másféleképpen mozgott, aszerint, ahogy a kart ide vagy oda tolta. Elkomoelhago figyelmesen, bár némiképp zavarodottan szemlélte a jelenetet. Zuanthrol rabszolga, akire senki nem ügyelt, közelebb húzódott az asztalhoz, hogy jobban megfigyelhesse a kísérletet, amely oly sokat jelenthetett a számára. Zoanthrohago tovább állítgatta a forgatható kart, és a mutatók ide-oda mozogtak, egyik hieroglifasortól a másikig, míg a walmak végre elégedettnek látszott az eredménnyel. – Nem mindig könnyű ráhangolni a műszert annak a szervnek a frekvenciájára, amellyel dolgozunk – mondta. Minden létező dolog még az olyan testetlen valami is,

mint a gondolat, önmagával megegyező részecskéket bocsát ki, néha olyan parányi mennyiségben, hogy még a legérzékenyebb műszereim is alig képesek kimutatni. Ezek a részecskék határozzák meg minden dolog alapvető struktúráját, akár élőlényről, akár élettelen tárgyról, akár testről, akár testetlen dologról van szó. A kisugárzások frekvenciája, mennyisége és ritmusa segítségével az anyag természete megállapítható. Ezen a tárcsalapon beállítottuk a szóban forgó mirigy koefficiensét. Ha a mirigy szabályszerű működését úgy kívánjuk megzavarni, hogy ezáltal a kísérleti élőlény növekedése azon túl, hogy megáll, még éppenséggel a visszájára is forduljon, akkor az szükséges, hogy csökkentsük a frekvenciát, növeljük a mennyiséget, és elegyítsük egymással a sugárzások ritmusát. Most ezt fogom tenni – azzal nyomban elkezdett matatni a doboz egyik oldalán lévő sok kis gomb körül, majd megragadta a forgó korong kurbliját és sebesen pörgetni kezdte. Az eredmény szemmel látható és megdöbbentő volt. Elkomoelhago, a király és Zuanthrol, a rabszolga a saját szemével láthatta, hogyan zsugorodik össze a rágcsáló teste úgy, hogy közben testének arányai változatlanok maradnak. Tarzan, aki idáig is jól megfigyelte a walmak minden mozdulatát és szavát, egészen előrehajolt, hogy kitörölhetetlenül belevéshesse emlékezetébe a hét mutató helyzetét. Elkomoelhago felpillantott, és észrevette a rabszolga érdeklődését. – Erre a fickóra most nincs szükségünk – mondta, Zoanthrohagóhoz intézve szavait. – Küldesd el. – Igenis, thagosto – válaszolta Zoanthrohago, azzal behívott egy harcost, és utasította, hogy vigye el Tarzant és Komodoflorensalt egy szobába, ahol biztos helyen lesznek mindaddig, míg ismét szükség lesz a jelenlétükre.

15.

Számos termen és folyosón vezették őket az épület középpontja felé. Ugyanazon a szinten voltak, mint amelyen a király és a walmak színe elől távoztak, aztán végül belökték őket egy kisebb helyiségbe. Hallották, amint a nehéz ajtót becsapják és elreteszelik mögöttük. Gyertya nem volt a szobában. A sötétség ellenére annyi fény azért beszűrődött a szoba belsejébe, hogy látni lehessen. A berendezést két pad meg egy asztal alkotta. A fény, amely ha gyéren is, megvilágította a szobát, egy szűk, sűrűn berácsozott nyíláson át hatolt be, és nyilvánvalóan nappali világosság volt. – Egyedül vagyunk – súgta Komodoflorensal –, és végre beszélgethetünk. De vigyáznunk kell – telte hozzá. – Ne bízz meg túlságosan még a szobád falát alkotó kövek hűségében sem! – idézte a mondást. – Hol vagyunk? – kérdezte Tarzan. – Maga jobban kiismeri magát a minunibeli épületekben, mint én. – Elkomoelhago királyi halmának legfelső szintjén vagyunk – válaszolta a herceg. – A város más halmaiban a király nem szokott ennyire ceremóniamentesen megjelenni. Mérget vehet rá, hogy ez Elkomoelhago halma. A legbelső helyiségek egyikében vagyunk, közel ahhoz a központi kürtőhöz, amely a legalsó szinttől a tetőig végighalad a halmon. Ez az oka annak, hogy az életben maradáshoz nincs szükség gyertyára – azon a nyíláson át elegendő levegő jut be. És most mondja el, mi történt ott a szobában, amíg együtt volt Elkomoelhagóval és Zoanthrohagóval. – Megtudtam, hogyan zsugorították össze a testemet – válaszolta Tarzan –, ezenkívül azt is, hogy szinte bármelyik pillanatban visszanyerhetem eredeti testnagyságomat – ez az összezsugorítást követő harmadik és harminckilencedik hold közötti időben történik meg. Még Zoanthrohago sem tudja megmondani pontosan, hogy mikor. – Reménykedjünk, hogy nem olyankor következik be, amikor itt van, ebben a kis szobában – kiáltott fel Komodoflorensal. – Pokoli gyorsan ki kellene jutnom innen – bólintott rá Tarzan. – Innen többé ki nem juthat – biztosította barátja. – Mielőtt összezsugorították, hason csúszva esetleg elfért volna az első szinten lévő nagyobb folyosókon, sőt talán az alsóbb szintek némelyikében is, de semmiképp nem tudta volna bepréselni magát a felsőbb szintek szűkösebb folyosóira, amelyeknek méretei aszerint csökkennek, ahogyan a tető közvetlen alátámasztása a csúcs felé haladva növekszik. – Akkor még inkább igyekeznem kell, hogy, amilyen gyorsan csak lehet, kijussak innen – mondta Tarzan. Komodoflorensal megrázta a fejét. – A remény szép dolog, barátom – mondta –, de ha minunibeli volna, tudná, hogy ilyen körülmények között, ahogy a mi szénánk áll, nem más, mint fölöslegesen elvesztegetett szellemi energia. Nézze meg ezeket a rudakat – azzal odasétált az ablakhoz, és megrázta a masszív vasrácsot, amely a

nyílást lezárta. – Gondolja, hogy elboldogulna velük? – Még nem próbáltam – felelte a majomember –, de sohasem fogom feladni a szökés reményét. Semmi kétség, hogy az itt élők örökös rabságának legfőbb oka az, hogy eleve felhagynak minden reménnyel. Maga, Komodoflorensal, túlságosan fatalista. Beszéd közben Tarzan keresztülment a szobán. Megállt a herceg mellett, megmarkolta az ablakon lévő rudakat. – Nem is látszanak olyan nagyon masszívnak – jegyezte meg, egyszersmind elkezdte kifelé feszíteni őket. A rudak meghajoltak! Tarzant most már érdekelte a dolog, és Komodoflorensalt is. A majomember teljes erejével és testének súlyával nekifeszülve folytatta a sikert ígérő kísérletet. Két rúd, majdhogynem kettőbe hajolva kiszakadt a helyéről. Komodoflorensal elképedve bámult rá. – Zoanthrohago lecsökkentette testének méretét, de régi fizikai ereje megmaradt – kiáltotta. – Mással a dolog nem magyarázható – válaszolta Tarzan, aki immár egymás után szedte ki a többi rudat is az ablaknyílásból. Az egyik rövidebb darabot kiegyenesítette, és odanyújtotta Komodoflorensalnak. – Ez még jó szolgálatot tehet, ha harcolni leszünk kénytelenek a szabadságunkért – mondta, azzal egy másik rudat kiegyenesített magának. A trohanadalmakusi csodálkozva bámult rá. – Komolyan az a szándéka – kérdezte –, hogy egyetlen vasdarabbal felfegyverkezve szembeszáll egy négyszáznyolcvanezer kiket számláló várossal? – Meg a találékonyságommal – egészítette ki Tarzan. – Arra szüksége lesz – mondta a herceg. – Használni is fogom – biztosította társát Tarzan. – Mikor akarja elkezdeni? – kérdezte évődve Komodoflorensal. – Ma, holnap, a következő hold idején – ki tudja? – válaszolta a majomember. – Az kell, hogy a feltételek megérjenek. Én állandóan figyelni és tervezni fogok, így nézve a dolgot, abban a pillanatban kezdtem el a szökést, amikor visszanyertem az eszméletemet, és megtudtam, hogy fogoly vagyok. Komodoflorensal a fejét rázta. – Nem hisz bennem? – kérdezte Tarzan. – Pontosan azt teszem – hiszek – válaszolta Komodoflorensal. – A józan eszem azt mondja, hogy nem sikerülhet, amit akar, és mégis a magáéhoz kötöm a sorsomat, mert remélem, hogy a terve sikerül. Igen, hiszek a sikerben. Ha ez nem hit, akkor nem tudom, mi az. A majomember elmosolyodott. Nem nagyon, vagy csak nagyon ritkán nevetett hangosan. – Lássunk hozzá – mondta. – Először is rendezzük el ezeket a rudakat, hogy az ajtóból nézve úgy tűnjék, hozzájuk sem nyúltunk, mert feltételezem, hogy időnként látogatóink lesznek. Ha másért nem, hát valaki csak hoz ennivalót nekünk, és akárki téved ide, nem szabad, hogy gyanút fogjon.

Együtt rakták helyükre a rudakat úgy, hogy gyorsan kiszedhetők és gyorsan visszatehetők legyenek. Időközben rohamosan sötétedni kezdett a szobában. Nem sokkal azután, hogy végeztek a rudakkal, nyílt az ajtó, és két harcos jelent meg. Gyertyával világítottak maguknak, és egy rabszolgát kísértek, aki vödörszerű edényben ennivalót, mázas cserépkorsóban pedig vizet hozott. Az ételt és az italt rögtön az ajtó mögött lerakták a földre, és máris indulni készültek a gyertyáikkal együtt továbbmenni, amikor Komodoflorensal megszólította őket. – Nincs gyertyánk, harcos – mondta a közelebb állónak. – Nem hagynád itt az egyiket? – Ebben a szobában nincs szükségetek gyertyára – válaszolta az. – Jót tesz nektek, ha egy éjszakát sötétben töltőtök, holnap pedig visszamentek a kőfejtőbe. Zoanthrohago végzett veletek. A kőfejtőben majd bőven lesz gyertyátok – azzal kiment a helyiségből, és bezárta maga mögött az ajtót. A két rabszolga hallotta, amint a masszív biztosító rúd becsúszik a helyére az ajtó túloldalán. Most már nagyon sötét volt. Némi nehézség árán sikerült megtalálniuk az ételt és italt tartalmazó edényeket. – Nos? – kérdezte Komodoflorensal, miközben nekilátott az egyik ételes ibriknek. – Gondolja, hogy könnyű dolga lesz, ha holnap ismét ott találja magát a kőfejtőben, lehet, hogy ötszáz hual mélyen a föld alatt? – Nem leszek holnap a kőfejtőben – felelte Tarzan –, és maga sem. – És miért nem? – kérdezte a herceg. – Mert ha úgy számítanak, hogy holnap visznek át minket oda, akkor abból az következik, hogy ma éjszaka kell megszöknünk – szolgált magyarázattal Tarzan. Komodoflorensal csak nevetett. Amikor Tarzan jóllakott, felkelt és odasétált az ablakhoz, kiszedte a helyükről a rudakat, majd magához vette azt, amit korábban kinézett magának. A rács nyílásán átmászva elkúszott egészen az ablakmélyedés túlsó végéig. A fal még ilyen közel a halom tetejéhez is elég vastag volt, talán tíz hualos. A hual, amely a mi mértékünkkel mérve nagyjából három hüvelyknek felel meg, a minunibeliek alapvető mértékegysége, nagyjából olyasmi, mint a láb. Ezen a szinten az ablakbenyíló sokkal kisebb volt, mint az alsóbb szinteken találhatók, amelyeknek a méretei lehetővé tették, hogy egy harcos gyakorlatilag felegyenesedve végigsétáljon bennük. Itt azonban Tarzan kénytelen volt négykézláb mászni. A nyílás túlsó végén azon vette észre magát, hogy valami fekete ürességbe bámul, amely fölött a csillagok ragyognak, és amelynek belső falain bentről kiszűrődő halvány fényfoltok tükröződnek, és jelzik az épületben a kivilágított termek helyét. Feje fölött nem messze már a hálom teteje látszott, alul pedig négyszáz hualnyi mélység tátongott. Tarzan, miután mindent megnézett, ami az ablakbenyíló szájából látható volt, visszamászott a szobába. – Komodoflorensal, mekkora lehet a távolság ennek a benyílónak az aljától az épület tetejéig? – kérdezte.

– Talán húsz hual – válaszolta a trohanadalmakusi. Tarzan felvette az ablaknyílásból kiszedett leghosszabb rudat, és amennyire tudta, megpróbálta lemérni. – Túl messze van – mondta. – Mi van túl messze? – tudakolta Komodoflorensal. – A tető – magyarázta Tarzan. – Mi a jelentősége annak, hogy milyen messze van a tető? Csak nem arra gondolt, hogy a halom teteje felé fog megszökni, vagy igen? – Nagyon is, ha ez járható út lenne – válaszolta a majomember. – Így azonban a kürtő felé kell elindulnunk, ami azt jelenti, hogy keresztül kell mennünk az egész épületen, a belső kürtőtől kezdve egészen a halom külső faláig. Kívül kisebb lett volna a veszélye annak, hogy felfedeznek. Komodoflorensal hangosan felnevetett. – Látom, azt hiszi, hogy egy minunibeli városból megszökni annyiból áll, hogy az ember kisétál és egyszerűen odébbáll. Nem megy az olyan könnyen. És az őrszemek? És a kívül járőröző harcosok? Félútig sem jutna a halom külső falán, és felfedeznék, feltéve, ha nem zuhanna le, és zúzná magát halálra. – Akkor talán a kürtő biztonságosabb lesz – mondta Tarzan. – Ott kevésbé valószínű, hogy felfedeznek, mielőtt leérünk a földre. Láttam, hogy szuroksötét van a kürtő belsejében. – Le akar mászni a kürtő falán! – kiáltott fel Komodoflorensal. – Teljesen megőrült! A következő szintig sem tud lemászni anélkül, hogy le ne zuhanjon, és a kürtő teljes négyszáz hualra van. – Várjon csak! – intette Tarzan. Komodoflorensal hallotta, hogy társa körbejár a helyiségben. Aztán olyan hangot hallott, mint, amikor valaki fémmel kaparászik kövön, majd kisvártatva ütés zaját hallotta. A hang súlyos tárgytól származott. – Mit csinál? – kérdezte. – Várjon! – mondta Tarzan. Komodoflorensal várt és törte a fejét. Tarzan szólalt meg elsőként: – Meg tudná találni azt a termet, ahová Talaskar be van zárva a kőfejtőben? – kérdezte. – Miért kérdi? – tudakolta a herceg. – Megkeressük – válaszolta Tarzan. – Megígértük, hogy nem megyünk el nélküle. – Megtalálom – mondta Komodoflorensal. – Tarzannak úgy tűnt, hogy eléggé mogorva volt a hangja. A majomember egy ideig csendben dolgozott tovább, eltekintve a tompa ütésektől meg azoktól a hangoktól, amelyek arra utaltak, hogy vas csikordul meg kövön, vagy vas a vason. – Trohanadalmakusban mindenkit ismer? – kérdezte váratlanul Tarzan. – Ugyan, dehogy – felelte Komodoflorensal. – A rabszolgákat is beleszámítva majd egymillió leiekről van szó. Hogyan ismerhetném mindnyájukat?

– Ismert látásból mindenkit, aki a királyi halomban lakott? – kérdezett tovább a majomember. – Nem, még azokat sem, akik a királyi halomban laktak – válaszolta a trohanadalmakusi. – Bár természetesen ismertem gyakorlatilag az összes nemesembert, és a harcosokat, ha névről nem is, de látásból. – És van olyan, aki mindenkit ismer? – kérdezte Tarzan. – Kétlem – hangzott a válasz. – Nagyszerű! – kiáltott fel Tarzan. Ismét csend lett, amelyet megint csak az angol tört meg. – Egy harcos kérdezés nélkül oda mehet, ahová akar a város bármelyik halmában? – tudakolta. – Napközben normális körülmények között, ahová akar, kivéve a királyi halmot. – Tehát éjjel nem lehet szabadon járkálni? – kérdezte Tarzan. – Nem – válaszolta társa. – Napközben bármelyik harcos tetszése szerint ki-be járhat a kőfejtőben? – Ha láthatólag dolga van, általában nem szokták kikérdezgetni. Tarzan csendben tovább dolgozott. – Gyerünk! – mondta kisvártatva. – Minden készen van az induláshoz. – Magával megyek – mondta Komodoflorensal. – Megkedveltem, és mert úgy gondolom, hogy inkább leszek halott, mint rabszolga. Legalább lesz valami örömünk abban, ami az életből hátravan számunkra, még ha nem leszünk is hosszú életűek. – Azt hiszem, valóban lesz részünk örömökben, barátom – válaszolta Zuanthrol. – Lehet, hogy nem tudunk kiszabadulni, de magához hasonlóan én is inkább meghalok, mintsem, hogy életem végéig rabszolga legyek. Azért döntöttem úgy, hogy ezen az éjszakán tesszük meg a szabadság felé vezető első lépést, mert tisztában vagyok vele, hogy mihelyt visszakerülünk a kőfejtőbe, a sikeres szökési akció esélye szinte a nullára csökken, és ez az egyetlen éjszaka, amit a felszínen töltünk. – Hogyan képzeli el a kijutást ebből a szobából? – A központi kürtő felé – válaszolta Tarzan. – De előbb azt mondja meg, hogy a fehér tunikás rabszolgák nappal szabadon bejárhatnak-e a kőfejtőbe. Komodoflorensal nemigen értette, hogy ennek az első hallásra lényegtelen kérdésnek mi köze van szökésük körülményeihez, de türelmesen válaszolt. – Nem, fehér tunikátokat sohasem látni a kőfejtőben. – Megvan az a vasrúdja, amit magának egyenesítettem ki? – Igen. – Akkor jöjjön utánam az ablakbenyílón. Hozza magával azokat a rudakat, amelyeket itt hagyok a szélén. A többit én viszem magammal. Gyerünk! Komodoflorensal hallotta, amint Tarzan bemászott az ablakbenyílóba. A vasrudak, amelyeket magával vitt, zajt ütöttek a kis szoba csendjében. Követte társát. A benyíló szájában megkereste a rudakat, amelyeket Tarzan otthagyott. Négy rudat talált, mindegyiknek mindkét vége kampóba volt meghajlítva. Ezt csinálta hát Tarzan, míg a sötétben dolgozott. Komodoflorensal csak azt nem tudta, mi célból. Kisvártatva azt

tapasztalta, hogy nem tud mászni, mert Tarzan testével elállja az utat. – Egy pillanat – mondta a majomember. – Egy kis gödröt kaparok az ablaknyílás szélén. Ha ez meglesz, minden készen áll. – Egy perc múlva hátrafordította a fejét társa felé. – Adja ide a rudakat – mondta. Komodoflorensal átnyújtotta a kampós végű rudakat Tarzannak. Hallotta, hogy társa dolgozik velük valamit, majd a szűk benyíló falai között fészkelődik. Amikor kisvártatva megszólalt, a trohanadalmakusi rájött, hogy időközben szembefordult vele, és a feje egészen közel van hozzá. – Komodoflorensal, először én indulok – mondta. – Másszon ki a nyílás szélére, és, amikor azt hallja, hogy egyet füttyentek, jöjjön utánam. – Hová? – kérdezte a herceg. – A kürtőn lefelé, az első ablaknyílásig. Ott megvethetjük a lábunkat, és imádkozzunk, hogy közvetlenül alattunk legyen, és ne legyen tőlünk tizennyolc hualnál messzebb. Egymásba akasztottam a rudakat, a legfelsőnek a végét beakasztottam ide a lyukba az ablaknyílás szélén, a lánc alsó vége pedig tizennyolc hualnyira lelóg a mélybe. – Minden jót, barátom – mondta Komodoflorensal. Tarzan mosolygott, és lecsusszant az ablaknyílás szélén. Egyik kezében a fegyverként magával hozott rudat tartotta, a másikkal az ablak szélébe kapaszkodott. Alatta tizennyolc hual hosszan himbálódzott a vaskampókból összeakasztott vékonyka hágcsó. Alatta négyszáz hualnyira a belső udvar aljának kövezete húzódott. Elképzelhető volt, hogy a király központi, nagy tróntermének a mennyezete van odalent, mint Adendrohahkis király halmának esetében, de az is lehetséges volt, hogy csupán egy nyitott udvar. Persze, semmi jelentősége nem lett volna annak, hogy a kettő közül melyik az igazság, ha az ingatag hágcsó odafent kicsúszik az ablaknyílás szélébe vájt kis gödröcskéből, vagy ha valamelyik kampó kiegyenesedik a majomember súlya alatt. Megragadta a hágcsó legfelső tagját azzal a kezével, amelyben kezdetleges fegyverét tartotta, levette a kezét az ablak pereméről, és újra megfogta a rudat, de már lejjebb. Ezzel a módszerrel minden fogásra néhány hüvelykkel lejjebb engedte testét. Két okból is nagyon lassú mozdulatokkal ereszkedett lefelé: félt, ha hirtelen nagy erő hat a kampósorra, valamelyik tag kiegyenesedik, és ő lezuhan az odalenn tátongó feneketlen mélységbe, másrészt nem volt szabad zajt ütnie. Nagyon sötét volt még, és az elrejtette a majomembert azok szeme elöl, akik esetleg éppen kinéztek a kürtő szemközti falába vágott valamelyik ablaknyíláson. Leereszkedés közben mindkét irányban tapogatózva kereste az ablaknyílást. Már majdnem a létra végén volt, amikor érezte, hogy lassan himbálózva elérkezett egy nyíláshoz. Amikor még lejjebb ereszkedett és be tudott nézni a nyílásba, látta, hogy odabent sötét van, ami arra utalt, hogy nem lakott helyiség ablakában áll. Ezért a körülményért igencsak hálás volt. Abban is reménykedett, hogy az ablakbenyíló belső végét nem zárja el rács, és ha továbbmegy, az ajtó nem lesz rúddal biztosítva. Nagyon halkan füttyentett egyet Komodoflorensalnak. A következő pillanatban megmozdult a vashágcsó, ami azt jelezte, hogy társa elindult lefelé. Ez az

ablakbenyíló magasabb volt, mint amelyikből az imént kimászott, és lehetővé tette a számára, hogy kiegyenesedjék. Itt várta a trohanadalmakusit aki hamarosan ott állt mellette. – Hu! – suttogta megkönnyebbülten a herceg. – Nem szívesen vállalkoztam volna ugyanerre napvilágnál, amikor mindvégig láttam volna a kürtő fenekét. Mi a következő lépés? Máris messzebb jutottunk, mint akár csak álmomban lehetségesnek gondoltam volna. Kezdem hinni, hogy a szökés esetleg a valóságos lehetőségek birodalmán belül foglal helyet. – Még nem kezdtük el – biztatta Tarzan –, de most az következik. Jöjjön! Kezdetleges fegyvereiket megmarkolva, óvatosan végiglépdeltek az ablakbenyílón. Nem állták útjukat vasrudak, akadálytalanul léptek le a nyílás végén a terembe. Tarzan nagyon elővigyázatosan, minden egyes lépés előtt lábával körbetapogatózva és fegyverét maga elé nyújtva-araszolt a helyiségben előre. Mint megállapította, tele van fahordókkal és palackokkal, az utóbbiak fából készült és vesszőből font ládákban álltak. Komodoflorensal szorosan a nyomában haladt. – Azoknak a termeknek az egyikében vagyunk, ahol a borellenes törvény végrehajtásával megbízott nemesek elkobzott italt rejtettek el – suttogta a trohanadalmakusi. – Sok mendemondát hallottam erről, mióta fogoly vagyok. A harcosok meg a rabszolgák mintha másról sem tudnának beszélni, csakis erről meg az adókról. Nagy a valószínűsége annak, hogy az ajtót rudakkal biztosították – ezeket a tiltott italokat nyilván jobban őrzik, mint, ahogy valaha is vigyáztak aranyra vagy ékkövekre. – Találtam egy folyosót, amely az ajtóhoz vezet, és alul fény szűrődik be – súgta Tarzan. Óvatosan végiglopakodtak a folyosón. Mindketten még keményebben markolták meg fegyverüket. Tarzan vigyázva megpróbálta lenyomni a kilincset. Sikerült! A majomember lassan résnyire kinyitotta az ajtót. Az így keletkezett kis nyíláson át szemügyre vehette a szoba egy részét. A padlót pompázatos színű, vastag és puha szőnyegek borították. A falnak azon a részén, amelyet láthatott, színes fonalakból szőtt, különös – elragadó és barbár – mintájú súlyos kárpit csüngött. Tekintete egy férfi alakjára esett, aki arccal lefelé hevert a földön. A feje alatti fehér takarón vörös folt éktelenkedett. Tarzan még egy kicsit kinyitotta az ajtót, és újabb három férfi alakját pillantotta meg. Ketten a földön feküdtek, a harmadik egy alacsony díványon. A jelenet a maga káprázatos színeivel meg a rejtélyes és erőszakos halál sugallatával kis időre megbabonázta a majomembert. Aztán még jobban belökte az ajtót, és gyorsan beugrott a szoba közepére, fegyverét magasra emelve és készenlétben tartva, nem adva ezzel lehetőséget az ajtó mögött lapuló esetleges ellenségnek arra, hogy leüsse, amire, ha lassan oldalaz be a helyiségbe, esélye lett volna. Ahogy gyorsan körbetekintett, a szobában még hat férfi alakját pillantotta meg, akik a félig nyitott ajtóból nem látszottak. Egy rakáson hevertek a helyiség egyik sarkában.

16.

Komodoflorensal Tarzan mellett állt, fegyverét készenlétben tartotta, hogy megfelelhessen, ha valaki meg találná kérdezni, mit keresnek itt. A kezében tartott vasrudat nyugodtan leeresztette, és szélesen mosolygott. Tarzan rápillantott. – Kik ezek? – kérdezte. – És miért ölték meg őket? – Nem halottak ezek, barátom – válaszolta Komodoflorensal. – Ők azok a nemesemberek, akiknek tiszte, hogy megakadályozzák a borivást. Nem halottak – részegek. – És a vér ennek a feje alatt, itt a lábamnál? – kérdezte a majomember. – Vörösbor az, nem vér – nyugtatta meg a társa. Végre Tarzan is elmosolyodott. – Alkalmasabb éjszakát nem is választhattak volna erre az orgiára – mondta. – Úgy gondolom, ha józanok maradnak, az ajtót, amelyen keresztül bejöttünk a raktárból, biztosan jól bezárták volna. – Minden bizonnyal, és józan harcosokból álló őrséggel találtuk volna szemben magunkat ebben a szobában, nem pedig tíz berúgott nemessel. Nagy szerencsénk van, Zuanthrol. Alighogy szavai elhangzottak, kivágódott egy ajtó a helyiség túlsó oldalán, két harcos lépett be a szobába. Végigmérték a velük szemben álló két férfit, majd szemüket körbejártatva a helyiségen, futó pillantást vetettek a többi ott-tartózkodó alélt alakjára. – Mit csináltatok ti itt, rabszolgák? – kérdezte az egyik újonnan érkezett. – Pszt! – intette csendre Tarzan, és ujját a szájára tette. – Jöjjenek be, és csukják be az ajtót, nehogy valaki kihallgathasson. – Nincs a közelben senki, aki kihallgathatna – vetette oda az egyik, de azért beljebb léptek, és becsukták az ajtót. – Mit jelentsen ez? – Azt, hogy foglyok vagytok – kiáltotta a majomember, azzal a két harcos mellett egy ugrással az ajtó elé állt, és készenlétbe helyezte vasrúdját. Gúnyos mosolyra húzódott mindkét veltopismakusi szája. Előrántották egyenes kardjukat, és a majomember felé ugrottak. Megfeledkeztek a trohanadalmakusiról, aki élve a kínálkozó alkalommal, félrehajította vasrúdját, és az egyik részeg nemes oldaláról lekapta a kardot. Komodoflorensal a fegyvercserével veszedelmes ellenfél lett bárki számára Minuniban, mert Trohanadalmakus összes harcias törzsének tagjai között nem volt olyan vívó, aki nála híresebb lett volna pengeforgató művészetéről Minuni-szerte. A két gyakorlott vívó ellenében Tarzan, a dzsungel fia az egy szál vasrúddal olyan szorongatott helyzetbe került, hogy könnyen otthagyhatta volna a fogát, ha nem lett volna ott Komodoflorensal, aki alighogy fegyvert kaparintott a kezébe, előreugrott, és harcba bocsátkozott az egyik harcossal. A másik ádázul szorongatta Tarzant. – Még, hogy a te foglyod vagyok, mi, rabszolga? – gúnyolódott, miközben

nekirontott ellenfelének. Az azonban, bár kevésbé volt járatos a kardforgatásban, azért mégiscsak a dzsungel ura volt, és nem hiába nézett szembe annyiszor Bolganival és Numával. Villámgyorsan mozgott, és ereje ugyanakkora volt, mint mielőtt Zoanthrohago összezsugorította a testet. Amikor a harcosok először próbálták lerohanni, félreugrott, hogy kikerüljön egy pengevágást, és mind a maga, mind ellenfelei meghökkenésére a fürge oldaltépésnek szánt mozdulat átrepítette a szoba túlsó végébe. A fickó máris újra ott volt a nyakán, míg a másik figyelmét igencsak lefoglalta Trohanadalmakus zerlolosója. Tarzannak kétszer is sikerült vágást védenie az ormótlan rúddal, de egy szúrás csupán hajszállal kerülte el, s éppen idejében lépett félre előle. A lélekjelenlét diadala volt ez, mert a fickó a hasa felé döfött. És, ami a lélekjelenlét diadalát hozta Tarzannak, az az ellenfelének a halált jelentette. Ugyanis, amikor a kard hegye célt tévesztve elsiklott teste mellett, a majomember lesújtott vasrúdjával a veltopismakusi védtelenül maradt fejére, és a fickó beszakadt koponyával, nagyot nyögve zuhant a földre. Tarzan ezután Komodoflorensal segítségére indult volna, de Adendrohahkis fia nem szorult segítségre. A falhoz szorította emberét, és éppen abban a pillanatban szúrta szíven, amikor Tarzan feléjük fordult. Amikor a fickó eldőlt, Komodoflorensal a szoba közepe felé ugrott, és, ahogy tekintete a majomemberre esett, mosoly jelent meg az arcán. – Maga vasrúddal legyőzött egy minunibeli kardvívót! – kiáltott fel. – Nem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet, ezért siettem végezni a magam emberével, hogy megszabadítsam, még mielőtt késő lesz. Tarzan nevetett: – Én ugyanezt forgattam a fejemben magával kapcsolatban – mondta. – És lehet, hogy szükség lett volna rá, ha nem sikerül szert tennem erre a kardra – válaszolta Komodoflorensal. – De mi legyen most? Ismét csak jóval messzebbre jutottunk, mint, amire gondoltam. Ezek után már semmin, nem fogok meglepődni. – Ruhát fogunk cserélni ezzel a két balsorsú úrral itt – mondta Tarzan, és beszéd közben máris lehúzta magáról a zöld tunikát. Komodoflorensal csöndesen kuncogott, míg követte társa példáját. – Mások is vannak olyan kiváló emberek, mint a minunibeliek – jelentette ki. – Bár míg nem találkoztam magával, barátom, ezt el nem hittem volna. Pár pillanattal később mindketten a veltopismakusi harcosok öltözetét viselték. Tarzan kezdte felhúzni zöld tunikáját annak a tetemére, akivel ő végzett. – Ezt meg miért csinálja? – kérdezte a herceg. – Öltöztesse fel a magáét is, aztán majd meglátja – válaszolta Tarzan. Komodoflorensal azt tette, amit társa mondott neki, és, amikor a ruhacsere megtörtént, a majomember a vállára vetette az egyik holttestet, és elindult vele a raktárhelyiség felé. Komodoflorensal szorosan a nyomában haladt a másikkal. Tarzan végiglépdelt az ablakbenyílón egészen a kürtő széléig. Ott ledobta terhét a mélybe, majd hátranyúlt, elvette Komodoflorensaltól a magáét, és az első után hajította.

– Ha nem vizsgálják meg őket alaposan, ez a kis csel esetleg elhitetheti velük, hogy miközben szökni próbáltunk, rajtavesztettünk – mondta. Beszéd közben leakasztott két kampót a hágcsóról, amelyen lemásztak zárkájuk ablakából, és a holttestek után dobta. – Ezek majd alátámasztják a feltételezést – magyarázta. Mindketten visszatértek a szobába, ahol a részeg nemesek hevertek, és Komodoflorensal elkezdte begyűjteni a dagadozó pénzes zacskókat az eszméletlen emberektől. – Mindenre szükségünk lehet, ha valamennyi ideig veltopismakusi harcosoknak akarjuk kiadni magunkat – mondta. – Hírből már ismerem ezt a népet, és tudom, hogy arannyal sok mindent megvásárolhatunk. Az őrök pénzért behunyják a szemüket, megvehetjük a tisztek jóindulatát, hacsak meg nem sejtik az igazságot velünk kapcsolatban. – A dolognak erre a részére magának kell ügyelnie, Komodoflorensal – mondta Tarzan –, mert én nem ismerem ki magam az itteni szokásokon. Itt azonban nem maradhatunk. Ezek az urak jó szolgálatot tettek nekünk és maguknak is, mert kötelességszegésüknek és züllöttségüknek köszönhetik az életüket, míg azok ketten, akik józan fővel látták el a feladatukat, otthagyták a fogukat. – A dolgok néha különösen alakulnak – jegyezte meg Komodoflorensal. – Minuniban is, meg másutt is – tette hozzá Tarzan, miközben elindult az ajtó felé, amelyről kiderült, hogy egy folyosóra nyílt, nem pedig, mint ennyire közel a központi kürtőhöz várták volna, egy másik terembe. Csendben lépdeltek a közlekedőúton, amely ezen a hajnali órán teljesen néptelen volt. Kivilágított termeken haladtak keresztül, ahol férfiak és nők a sok-sok gyertya fényénél békésen aludtak. Még egy-egy őrszemet is láttak, aki az egyik nemesember lakosztályának ajtaja előtt aludt. Senki nem figyelt fel rájuk, így azután egy sor lejárón és számtalan folyosón végül jó messzire sikerült eljutniuk a királyi halomnak attól a részétől, ahová előző este bezárták őket. A legtermészetesebb dolog volt, hogy ott kezdik el keresni őket. Hacsak meg nem lelik a két holttestet, amiről vagy elhiszik azt, aminek szánták, vagy rájönnek a cselre. Egy fehér tunikás rabszolga közeledett feléjük a folyosón. Elment mellettük anélkül, hogy ügyet vetett volna rájuk. Kisvártatva egy újabb, majd megint egy újabb tűnt fel. A két szökevény végre megértette, hogy közeledik a reggel, és a folyosókon hamarosan megjelennek a halom lakói. – Az lesz a legjobb – mondta Komodoflorensal –, ha keresünk egy búvóhelyet addig, míg többen lesznek talpon. Nagyobb biztonságban leszünk a tömegben, mint néhány ember között, akiknek jobban szemet szúrhatunk. A termeket, amelyek mellett elhaladtok, szinte kivétel nélkül családok foglalták el. A lakatlan helyiségekben nem volt gyertya, ezért hosszabb időre nem számítottak biztonságos búvóhelynek. Komodoflorensal kisvártatva megérintette Tarzan karját, és egy hieroglifára mutatott á mellett az ajtó mellett, amely felé éppen közeledtek. – Ez a jó hely – mondta. – Mi ez? – kérdezte Tarzan, majd, amikor a nyitott ajtó felé értek, megjegyezte: – De hiszen itt rengeteg az ember! Ha felébrednek, azonnal felfedeznek. – De nem fognak felismerni – vágta rá a trohanadalmakusi – vagy legalábbis nagyon

halvány az esélye annak, hogy igen. Ez egy közös háló, ahol bárki szállást bérelhet éjszakára. Semmi kétség, hogy más halmokból is vannak itt látogatók, és az idegenek nem tűnnek fel. Belépett a terembe, Tarzan követte. Egy fehér tunikás rabszolga jött eléjük. – Gyertyát két személyre – mondta Komodoflorensal, és egy kisebb arany pénzdarabot adott a rabszolgának azok közül, amelyeket az alvó nemesektől emelt el. A fickó a helyiség egyik távoli sarkába vezette őket, ahol a földön bőven volt hely, aztán meggyújtott két gyertyát, és magukra hagyta őket. A következő pillanatban mindketten teljes hosszukban elnyúlva hevertek, arcukkal a fal felé fordultak, hogy még nehezebb legyen felismerni őket. Hamarosan el is aludtak. Amikor Tarzan felébredt, azt látta, hogy a terem lakói közül már csak ketten maradtak, ő meg Komodoflorensal, valamint az a rabszolga, aki beengedte őket. Felébresztette társát. Úgy gondolta, semmit sem szabad tenniük, ami a normálist akár csak a legcsekélyebb mértékben is meghaladó figyelmet ébreszthet irányukban. Kaptak egy vödör vizet, és a tisztálkodást egy vályúnál intézték el, amely a termen a falak mentén futott körbe, Minuni-szerte meghonosodott szokás szerint. A szennyvizet csövek vezették ki a városon túli földekre, ahol a termények öntözésére használták fel. Minthogy az épületbe és annak különböző szintjeire minden vizet vödörben kellett behordani, a tisztálkodás céljára felhasználható mennyiséget a minimálisra csökkentették. A legnagyobb részt a harcosok és a nemesek osztálya kapta, a fehér tunikás rabszolgáknak pedig, ha fürödni akartak, be kellett érniük a folyókkal, amelyek mellé a halmokat építették. A zöld rabszolgák jártak a legrosszabbul, ők valóban szenvedtek a fürdési lehetőség hiányától, mert a minunibeliek tiszta emberek. Ahol a kőfejtő urai nagyobb megértést tanúsítottak, ott enyhítettek a helyzeten, és megengedték, hogy az állandóan beszivárgó talajvizet, ami mindegyik kőfejtőben összegyűlt az alsóbb szinteken, de ivásra nem volt alkalmas, azt a rabszolgák fürdésre használják fel. Mosdás után Tarzan és Komodoflorensal kiment a folyosóra, a halmok városának egyik széles közlekedőútjára. Az emberek ott két tömött sorban haladtak egymással szemben, és éppen a nagy tömeg jelentette a legjobb biztosítékot arra, hogy nem fedezhetik fel őket. Az egymástól kis távolságra elhelyezett gyertyák ragyogó fényt árasztottak, és tisztították a levegőt. A nyitott ajtók mögött különböző féle-fajta üzletek látszottak, amelyekben nők és férfiak alkudoztak az árukra. Tarzannak most sikerült először bepillantást nyernie a valóságos veltopismakusi életbe. Az üzleteket fehér tunikás rabszolgák vezették, a vásárlók között viszont rabszolgák is, és harcosok is képviselve voltak, mindkét osztály mindkét neméből. Tarzan először láthatta a harcosok osztályába tartozó nőket a saját otthonukon kívül. Ugyan látta már Janzara hercegnőt a palotalakosztályban, és az építmény különböző részeiben az ajtónyíláson át a legkülönbözőbb életkorú nőket, de ezek voltak az elsők, akiket testközelből szemügyre vehetett. Arcuk sötétvörösre volt festve, fülük kékre, öltözékük pedig úgy volt szabva, hogy szabadon hagyta bal karjukat és lábukat. Viszont ha a jobb oldalon akár csak a bokájuk vagy a csuklójuk fedetlenné vált, sietve eligazgatták ruhájukat, hogy elrejtsék

szem elől, miközben a zavarodottság és a szégyenkezés nyilvánvaló jelei látszottak rajtuk. Míg elnézte őket, a majomembernek az odahaza látott kövér özvegyasszonyok jutottak az eszébe, akik köldökig kivágott estélyi ruhákban járkáltak, de, akik inkább meghaltak volna, semmint, hogy látni engedjék a térdüket. Az üzletek homlokzatán pompás festmények az eladásra szánt árukat ábrázolták, a jelek meg a tulajdonos nevét jelölték. Az egyik végül felkeltette a trohanadalmakusi figyelmét, megérintette Tarzan karját, és rámutatott. – Ezen a helyen ételt szolgálnak fel – mondta. – Együnk. – A legjobbkor. Kopog a szemem az éhségtől – biztosította társát Tarzan. Mindketten beléptek a kis üzletbe, ahol már jó néhány vendég kis padok mellett ült a földön. Az ételt fatálakban szolgálták fel. Komodoflorensal az üzlet végében talált egy helyet nem messze az ajtótól. Az ajtó a következő, egy más jellegű üzletbe nyílott, mivel nem mindegyik árusítóhely volt olyan szerencsés fekvésű, hogy bejárata a folyosó felől legyen, hanem mint ezt is, gyakran egy másik üzlethelyiségből lehetett megközelíteni. Leültek, maguk elé húztak egy padot, és míg a felszolgálóra vártak, körülnéztek. Láthatólag szegényes üzlet, közölte Komodoflorensal Tarzannal, a rabszolgák étkeztetésére szolgál, meg a szegényebb harcosokéra, akik közül számosan ültek a padok mellett a helyiség különböző részein. Fegyverzetük és kopott, viseltes ruhájuk ékesszólóan árulkodott szegénységükről. A szomszédos üzletben sok más ugyanilyen szerencsétlen sorsú harcos foltozgatta a ruháját a szegény boltostól vásárolt anyagokkal. Az ételt egy rabszolga szolgálta fel. Nagyon olcsó anyagból való fehér tunikát viselt, és igen-igen meglepődött, amikor az étel és a felszolgálás árát aranyban kínálták neki. – Ritkán fordul elő – mondta –, hogy az olyan gazdag harcosok, akiknek aranyuk van, belátogatnak a mi szegény üzletünkbe. Vas- és ólomérmék gyűlnek a sok fapénz mellett a kasszámba, de aranyat ritkán látok. Egykor sok vendégemmel együtt a város leggazdagabb emberei közé tartoztam. Nézzék meg amott azt a magas férfit, akinek olyan nagyon ráncos az arca. Valamikor gazdag volt – ő volt a leggazdagabb harcos ebben a halomban. És nézzék meg most! Vagy nézzék meg a szomszéd teremben alantas munkát végzőket – azoknak az embereknek egykor olyan gazdag rabszolgáik voltak, akik maguk is rabszolgákat fizettek meg, hogy elvégezzék helyettük az egyszerűbb munkákat. Mindnyájan az adó áldozatai, amellyel Elkomoelhago nyomorította meg az iparosokat. A szegénység – folytatta – könnyebb életet biztosít az ember számára, mint a gazdagság, mert a szegényeknek nem kell adót fizetniük, míg azoknak, akik keményen dolgoznak, és valami tulajdonra tesznek szert, fáradozásaik jutalmául csak a munka marad, mert a kormány mindent elszed tőlük adó formájában. Az a férfi ott nagyon gazdag volt. Egész életében sokat dolgozott, és hatalmas vagyont gyűjtött. Miután Elkomoelhago új adója érvénybe lépett, éveken keresztül mindent megpróbált, hogy annyi jövedelme legyen, amennyi legalább az adóra és a megélhetésre elég, de rájött, hogy ez lehetetlen. Volt egy ellensége, aki csúnyán elbánt vele. Ez egy nagyon szegény ember volt, és neki adta végül oda mindazt, ami

tulajdonából, a nagy vagyonából megmaradt. Rettenetes bosszú volt. Az egykor elégedett emberből, aki más szeszélyének esett áldozatul, magába roskadt roncs lett. Napi tizennyolc órát dolgozik megállás nélkül abbéli hasztalan igyekezetében, hogy a jövedelméből megélhessen és kifizethesse az adóit. Az evés befejeztével a két szökevény ismét visszament a folyosóra. Mindig a zsúfoltabb helyeket választva, ahol a lelepleződés veszélye á legkisebb volt, folytatták útjukat az épület belsejében lefelé, az első szintre. Most már mind gyakrabban találkoztak antilopháton közlekedőkkel. Ezek a harcosok oly sebesen és vakmerően nyargalásztak a szűk folyosókon, hogy a gyalogosok üggyel-bajjal tudtak csak kitérni előlük, nehogy fellökjék és letapossák őket. Tarzan szemében már-már a csodával volt határos, hogy akadt közöttük olyan, aki épségben megérkezett céljához. Amikor végre leértek a legalsó szintre, az építményből kivezető négy folyosó valamelyikét kezdték el keresgélni. Útjukat egyszer csak két folyosó találkozásánál összegyűlt nagy tömeg állta el. A hátul állók a nyakukat nyújtogatták, hogy láthassák, mi megy végbe a csődület közepén. Mindenki a szomszédját kérdezgette, és a mondatfoszlányok eljutottak a leghátul állókhoz is. Tarzan és Komodoflorensal nem mert kérdezősködni, de a fülét nyitva tartotta, és nem hiába, mert hamarosan több felől is meghallotta a torlódást okozó esemény hitelesnek tűnő elbeszélését. A sokaságból valaki megkérdezett egy fickót, aki könyökkel tört utat magának kifelé a tömeg közepéből, és az elmondta, hogy az elöl lévők azért álltak meg, mert két rabszolga földi maradványait bámulják, akik szökési kísérlet közben vesztették életüket. – Zoanthrohago egyik rabszolgacellájába voltak bezárva a legfelső szinten – mondta a kérdezőnek –, és úgy próbáltak szökni, hogy egy hevenyészett hágcsón kimásztak a központi kürtőbe. A hágcsó elszakadt, és ők lezuhantak a trónterem tetejére. Nemrég találták meg rettenetesen összezúzott testüket. Most viszik ki őket az állatoknak. Egyikük nagy veszteség Zoanthrohago számára, mert ő az a Zuanthrol nevű rabszolga, akivel kísérleteket folytatott. – Ó – kiáltott fel valaki, aki hallotta a mondottakat –, éppen tegnap láttam őket. – Ma már nem ismerne rájuk – biztosította az illetőt a hírhozó –, iszonyúan szétlapult az arcuk. Amikor az embertömeg ritkulni kezdett, Tarzan és Komodoflorensal folytatta útját. Kiderült, hogy a Rabszolgák Folyosója előtt állnak. Ezen vitték ki az előző éjszakai harc áldozatait. – Hogyan értette ez a fickó azt, hogy az állatoknak viszik ki őket? – kérdezte a majomember. – Így szokás nálunk megszabadulni a rabszolgák holttestétől – válaszolta a trohanadalmakusi. – Kiviszik a dzsungel szélére, ahol a vadállatok felfalják őket. Vannak olyan öreg és fogatlan oroszlánok Trohanadalmakus közelében, amelyek kizárólag rabszolgahúson élnek, Ők a mi takarítóink, és annyira hozzászoktak a rendszeres etetéshez, hogy gyakran elébe mennek a csapatnak, amelyik a holttesteket hozza. Hangosan bömbölve, morogva ott lépdelnek mellettük mindaddig, míg el nem érnek arra a helyre, ahol a tetemeket lerakják.

– Minden halottjuktól így szabadulnak meg? – Csak a halott rabszolgáktól. A harcosok és a nemesek testét elégetjük. – Akkor hát – folytatta Tarzan –, rövid időn belül elmúlik minden veszélye annak, hogy ezt a két fickót pontosan azonosítják. – Azzal hüvelykujjával előremutatott a folyosón, ahol a két halott harcos rázkódott és zötyögött kifelé egy-egy diadet hátán.

17.

– És most merre? – kérdezte Komodoflorensal, amikor a szökevények kiléptek a Rabszolgák Folyosójának bejáratán. Egy pillanatra megálltak a ragyogó napfényben. – Induljunk el a kőfejtő felé, ahová be voltunk zárva, aztán pedig abba a terembe, amelyikben aludtunk. – Úgy látom, bár nem régen tart, máris ráunt a szabadságra – jegyezte meg a trohanadalmakusi. – Visszamegyünk Talaskarért, ahogyan megígértem – emlékeztette társát Tarzan. – Tudom – mondta a zertoloso –, és míg nagyra értékelem a merészségét, és azt, hogy állja a szavát, kétségeim vannak az ítélőképességével kapcsolatban. Lehetetlenség lesz kimenteni Talaskart. Ha nem így volna, én lennék az első, aki a segítségére sietnék. De tudom, és ő is jól tudja, hogy még csak nem is reménykedhet a szökésben. Csak azt érhetjük el, hogy ismét uraink kezébe kerülünk. – Reméljük, hogy nem így lesz – mondta Tarzan –, de ha valóban azt gondolja, amit mond, és úgy véli, igyekezetünk eleve kudarcra van ítélve, akkor ne jöjjön velem. Arra kérem, segítsen eljutnom ahhoz a teremhez, ahol Talaskart fogva tartják. Ha ezt megteszi, mást már nem is kérek. – Azt hiszi talán, hogy a veszélytől próbálom meg távol tartani magam? – kérdezte Komodoflorensal. – Nem! Megyek én is, ahová maga. Ha elfogják, fogjanak el engem is. El fogunk bukni, de ne váljunk el egymástól. Készséggel követem akárhová. – Rendben van – bólintott rá Tarzan. – Akkor most vezessen el a kőfejtőhöz, és vesse be minden minunibeli helyismeretét, leleményességét, hogy ne kelljen sokat magyarázkodnunk a bejáratnál. Anélkül, hogy bárki megállította volna őket, végigmentek a Veltopismakus halmai között húzódó árnyas sétányokon, elhaladtak a nagy gyakorlótér mellett, ahol tarkabarkán felcicomázott harcosok bonyolult alaki gyakorlatokat hajtottak végre a legszemkápráztatóbb precizitással. A halmokon túl egy jól kitaposott úton mentek tovább, amelyen rengeteg vánszorgó rabszolga vonult dölyfös őrök kíséretében. Beálltak abba a menetoszlopba, amely a kőfejtő felé tartott, ahol maguk is raboskodtak. Az oldalt lépkedő őrök között kerestek maguknak helyet, és így érkeztek el a kőfejtő bejáratához. A bevonuló rabszolgák létszámát nagyjából ellenőrizték és bevezették egy nagy könyvbe. Tarzan megkönnyebbülten látta, hogy senki nem vet ügyet az őrökre, akik szabadon vonultak lefelé a kőfejtő belsejébe a felügyeletükre bízottak mellett anélkül, hogy bárki ellenőrizte, vagy akár csak megszámolta volna őket. Velük együtt szépen bejutott Komodoflorensal, Trohanadalmakus királyi hercege, valamint Tarzan, a dzsungel fia is. Ahogy elhaladtak az őrszoba előtt, mindketten lemaradtak a menetoszlop végére, így minden feltűnés nélkül sikerült kiválniuk egy szinttel a fölött, amelyikre ők kívántak eljutni. Ez annyit jelentett, hogy beálltak egy másik oszlopba, mert a sorok megszakítás

nélkül követték egymást, és gyakran egyszerre több is vonult valamerre. Amikor elértek a harmincötödik szintre, és elindultak a folyosón, amelyik a keresett teremhez, Talaskarhoz vezetett, azt vették észre, hogy egyedül vannak, mert a rabszolgák szálláshelyére vezető folyosókon alig van, ha ugyan egyáltalán van valami mozgás, eltekintve a reggeltől, amikor az embereket elvezetik munkára, meg a késő estétől, amikor visszakísérik őket. A terem ajtaja előtt egyetlen őrt álló harcost találtak. A földön üldögélt, és az alagút falának támaszkodott, de közeledtükre felkelt, és megállította őket. Komodoflorensal, aki elöl haladt, közelebb ment hozzá, és megállt. – Talaskar rabszolgalányért jöttünk – mondta. Tarzan, aki közvetlenül Komodoflorensal mögött állt, hirtelen különös fényt látott felvillanni a harcos szemében. Felismerte volna őket? – Ki küldött? – tudakolta a harcos. – A gazdája, Zoanthrohago – válaszolta a trohanadalmakusi. A harcos arckifejezése megváltozott, ravaszul nézett rájuk. – Menjetek, és hozzátok ki – mondta, azzal elhúzta a reteszeket, és kitárta az ajtót. Komodoflorensal négykézlábra ereszkedett, és átmászott az alacsony nyíláson, Tarzan azonban nem mozdult a helyéről. – Menj be! – mondta neki az őr. – Én itt maradok, ahol vagyok – felelte a majomember. – Nincs szükség mindkettőnkre ahhoz, hogy megtaláljunk egyetlen rabszolgalányt, és kihozzuk a folyosóra. A harcos egy pillanatig habozott, aztán sietve becsukta az ajtót, és rátolta a nehéz reteszeket. Amikor ismét Tarzan felé fordult, akivel immár kettesben maradt a folyosón, meztelen pengét tartott a kezében, ám azt kellett tapasztalnia, hogy Zuanthrol is kivont karddal áll vele szemben. – Add meg magad! – kiáltotta a harcos. – Azonnal megismertem mindkettőtöket. – Gondoltam – mondta Zuanthrol. – Okos ember vagy te, csak a szemed nem az. A szemed oktalan, mert elárult. – A kardom viszont nem oktalan – csattant fel a fickó, és nagy erővel a majomember melle felé vágott. Paul D’Arnot hadnagyot annak idején úgy ismerték, mint a haditengerészet szolgálatában álló legügyesebb pengeforgatót, és vívótudományából sok mindent átadott barátjának, Greystoke-nak ama sok-sok óra folyamán, amelyet együtt töltöttek el a vívótőrök társaságában. Tarzan, a dzsungel fia most hálaimát rebegett távoli barátjának. Az ő gondos tanítgatása annyi év elteltével is hasznára vált a majomembernek, aki hamarosan rájött, hogy bár ellenfele mestere a vívás művészetének, azért ő sincs reménytelen helyzetben, és vívótudása ráadásul izmai hatalmas erejével, no meg gyorsaságával párosul. Egy-két perce küzdöttek csupán, amikor a veltopismakusi rájött, hogy nem akármilyen ellenfélre talált, és, hogy kedvezőtlen helyzetbe került, mert nem tud hátralépni, ha Tarzan lerohanja, míg ellenfele háta mögött ott van az egész alagút. Megpróbálta

visszaszorítani Tarzant, de sikertelenül, ugyanakkor fájdalmas szúrás érte a vállán. Erre elkezdett segítségért kiáltozni, és a majomember megértette, hogy el kell hallgattatnia, mégpedig igen gyorsan. Egy csellel elérte, hogy a másik vadul előrerontson, és a kínálkozó alkalmat kihasználva gyorsan közbeszúrt és átdöfte kardjával a veltopismakusi szívét. Mihelyt kihúzta pengéjét ellenfele testéből, azonnal félrehúzta a reteszeket, és kitárta az ajtót. Odabent, fehér arccal már ott kuporgott Komodoflorensal, ám, amikor tekintete Tarzanra és mögötte az őr holttestére esett, mosolyra húzódott az ajka, és a következő pillanatban máris ott állt barátja mellett a folyosón. – Hogyan történt a dolog? – tudakolta. – Felismert minket. De mi van Talaskarral? Nem jön? – Nincs itt. Kalfastoban elvitte. Megvásárolta Zoanthrohagótól. Tarzan sarkon fordult. – Reteszelje vissza az ajtót, és igyekezzünk ki innen – mondta. Komodoflorensal becsukta és biztosította az ajtót. – És most hová? – kérdezte. – Megkeressük Kalfastoban szállását – válaszolta a majomember. Komodoflorensal vállat vont, és elindult barátja nyomában. Minden különösebb incidens nélkül haladtak vissza a felszín felé, amikor a tizenhatodik szint magasságában hirtelen egy arc fordult feléjük a rabszolgák egyik menetoszlopából, amely az egyik oldalfolyosóról a másikba áthaladtában keresztezte a fő közlekedő utat. A rabszolga tekintete csupán egy pillanatra találkozott Tarzanéval, aztán a fickó belépett az oldalfolyosó bejáratán és eltűnt. – Sietnünk kell – súgta oda társának Tarzan. – Miért lett sürgősebb mint eddig? – kérdezte Komodoflorensal. – Nem látta a fickót, aki most ment el mellettünk, és egy pillanatra felém fordult, hogy megnézzen? – Nem. Ki volt az? – Caraftap – felelte Tarzan. – Felismerte? – Azt nem tudom biztosan, de nyilvánvalóan ismerős volt neki a külsőm valahonnan. Reméljük, hogy nem jött rá, honnan, bár attól tartok, hogy igen. – Akkor pedig haladéktalanul ki kell jutnunk innen, és Veltopismakusból úgyszintén. Siettek tovább. – Hol van Kalfastoban szállása? – kérdezte Tarzan. – Nem tudom. Trohanadalmakusban a harcosokat rövid időszakokra osztják be a kőfejtőbe, és amíg ott vannak, sem ők, sem rabszolgáik nem változtatják szálláshelyüket. Nem tudom, itt mi a szokás. Viszont az is elképzelhető, hogy hosszú időre vezényelték erre a szolgálatra, és a szállása a kőfejtő felső szintjén van. Meg kell tudakolnunk. Nem sokkal azután Tarzan odalépett egy harcoshoz, aki vele és Komodoflorensallal egy irányban haladt. – Hol találom Kalfastoban ventalt? – kérdezte. – Az őrszobában megmondják, ha rátok tartozik a dolog – válaszolta az, és gyors

pillantást vetett kettejük felé. – Én nem tudom. Ezután elmentek a fickó mellett, és az első kanyarban, amely elrejtette őket a szeme elől, megszaporázták lépteiket, mert mindketten gyanakodni kezdtek. Egyetlen vágyuk az volt, hogy épségben kijussanak a kőfejtőből. A bejárathoz közeledve beálltak egy sor mellé, amelyben a rabszolgák az új halomhoz szánt nehéz kövekkel megrakodva vonszolták magukat felfelé. Velük együtt érkeztek el az őrszobához, ahol a rabszolgákat távozáskor ellenőrizték. A tiszt katonáival együtt gépiesen tette a dolgát, és úgy látszott, hogy ugyanolyan könnyű lesz kijutniuk a kőfejtőből, mint ahogyan bementek, mikor a tiszt hirtelen összevonta szemöldökét, és számolni kezdett. – Hány rabszolga van a csoportban? – kérdezte. – Száz – válaszolta az egyik kísérő harcos. – Minek akkor négy őr? – Csak ketten vagyunk – igazította ki a harcos. – Mi nem velük vagyunk – szólt közbe gyorsan Komodoflorensal. – Akkor mit kerestek itt? – firtatta a tiszt. – Ha magunk között beszélhetnénk, gyorsan megmagyaráznánk a dolgot – felelte a trohanadalmakusi. A tiszt útjára bocsátotta a rabszolgacsoportot, és intett Komodoflorensalnak meg Tarzannak, hogy kövesse a szomszédos helyiségbe. Egy kis előtérbe jutottak, ahol az őrparancsnok szokott aludni. – Nos, – mondta –, hadd lássam az engedélyeteket. – Nincs nekünk olyan – válaszolta Komodoflorensal. – Nincs engedélyetek! Ezt bizony nehéz lesz megmagyarázni, vagy tévedek? – Egy olyan értelmes embernek, mint maga, aligha – felelte a herceg, és mintegy véletlenül megcsörrentette az aranypénzeket a zacskóban. – Kalfastobant keressük. Tudomásunk van arról, hogy van egy rabszolgája, akit meg akarunk venni tőle, és mivel a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt képtelenek voltunk engedélyt szerezni a kőfejtőbe, egyszerű ügyről lévén szó, anélkül vágtunk neki a dolognak. Útba tudna igazítani Kalfastobanhoz? – Újra megcsörrentette az érméket. – Ezer örömmel – válaszolta a tiszt. – A szállása a Királyi Halom ötödik szintjén, a központi folyosón van, nagyjából félúton a Király Folyosója és a Harcosok Folyosója között. Mivel éppen ma reggel mentesítették a kőfejtői szolgálat alól, nincs kétségem afelől, hogy ott meg fogják találni. – Köszönjük – mondta Komodoflorensal, és a minunibeliek módján mélyen hátrahajolva bókolt a tiszt előtt. – Most pedig – folytatta, mint, akinek csak most jut eszébe – nagy örömünkre szolgálna, ha elfogadná nagyrabecsülésünk eme csekélyke jelét. – Azzal elővett a zacskóból egy nagy aranypénzt, és a tiszt felé nyújtotta. – Nem szeretnék hálátlannak tűnni – válaszolta a tiszt –, ezért inkább elfogadom nagylelkű adományotokat, amellyel alkalomadtán megkönnyíthetem a szegények szenvedéseit. Sohase vetődjék rátok a baj árnyéka! Mindhárom férfi meghajolt, majd Tarzan és Komodoflorensal távozott az őrszobából. Egy perc múlva már kinn is voltak a felszínen, a szabad, friss levegőn.

– Hát Minuniban is! – sóhajtott Tarzan. – Miről beszél? – kérdezte barátja. – Eszembe jutottak a dzsungel és Isten ama egyszerű és tisztességes teremtményei, akiket az emberek vadállatoknak neveznek. – Miért, minek kellene hívniuk őket? – tudakolta Komodoflorensal. – Ha aszerint a mérce szerint ítéljük meg őket, amelyeket az emberek önmaguk számára szabnak, és elmulasztanak szem előtt tartani, akkor félistennek kellene nevezni őket – válaszolta a majomember. – Azt hiszem, érteni, hogy mire gondol – nevetett a másik –, de gondolja csak meg! Ha oroszlán őrizte volna a kőfejtő bejáratát, nincs az az arany, amivel kiválthattuk volna magunkat. Az ember gyarlóságai nincsenek híján minden erénynek, ezek révén diadalmaskodott a jó a rossz fölött, és most a megvesztegetés az erény köntösét öltötte magára. Miután visszaérkeztek a Királyi Halomhoz, az építményt kelet felől megkerülve elmentek az északi homlokzatig. Itt helyezkedett el – mint minden halom esetében – a Rabszolgák Folyosója. Amikor távoztak az épületből, a Harcosok Folyosóján jöttek, a nyugati oldalon, és úgy érezték, növekedne a lelepleződés veszélye, ha túlságosan sűrűn fordulnának meg ugyanazon a helyen, mert, aki csak félig-meddig ismerte fel őket az első pillanatban, a második vagy harmadik találkozás után teljes bizonyosságot szerezne. Miután bejutottak az épületbe, az ötödik szintre feljutni csupán néhány perc műve volt. Határozott léptekkel tartottak a központi folyosón afelé a hely felé, ahol az őrszoba tisztjének elmondása szerint meg kellett találniuk Kalfastoban szállását és esetleg magát Kalfastobant. Közben feszülten figyeltek, mert mindketten tisztában voltak vele, a lelepleződés legnagyobb veszélye abban van, hogy Kalfastoban esetleg emlékszik az arcukra, márpedig az összes veltopismakusi között a leginkább ő emlékezhetett, minthogy ő látta a legtöbbször őket, de legalábbis Tarzant azóta, hogy magára öltötte a rabszolgák zöld viseletét. Úgy nagyjából félúton járhattak a Rabszolgák Folyosója és a Harcosok Folyosója között, amikor Komodoflorensal megállított egy fiatal rabszolganőt, és megkérdezte tőle, hogy merre található Kalfastoban szállása. – Keresztül kell menni Hamadalban szállásán, úgy jut el az ember Kalfastobanéhoz – válaszolta a lány. – Menjenek el a harmadik bejáratig – mutatta az utat azon a folyosón, amerre tartottak. Miután otthagyták a lányt, Tarzan megkérdezte Komodoflorensaltól, hogy mit gondol, nehéz lesz-e bejutniuk Kalfastoban szállására. – Nem – válaszolta az. – Inkább majd azt kell kitalálni, hogy mit csinálunk, ha bejutottunk. – Tudjuk, hogy miért jöttünk – mondta a majomember. – Csak végre kell hajtanunk a tervünket, és elhárítani minden közbejövő akadályt. – Milyen egyszerű – nevetett a herceg. Tarzan akaratlanul is elmosolyodott. – Őszintén szólva – ismerte el az igazat – halvány fogalmam sincs, mit fogunk

csinálni, miután bejutottunk, vagy miután újra kívül leszünk, feltéve, hogy sikerül megtalálnunk Talaskart, és magunkkal hoznunk őt. Persze ebben nincs semmi különös, minthogy semmit, vagy gyakorlatilag semmit nem tudok arról, hogy milyen körülmények felbukkanásával kell számolnom egyik pillanatról a másikra ennek a furcsa világnak ebben a furcsa városában. Annyit tehetünk, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt. Sokkal könnyebben jutottunk el idáig, mint hittem volna. Lehet, hogy minden különösebb összetűzés nélkül végigmehetünk az utunkon, de az is előfordulhat, hogy a következő tíz lépésen belül mindörökre megálljt parancsolnak nekünk. A harmadik bejáratnál megálltak és bepillantottak. A földön nők üldögéltek. Ketten közülük a harcosok osztályába tartoztak, a többiek fehér tunikás rabszolgák voltak. Komodoflorensal elszántan belépett. – Ez Hamadalban szállása? – kérdezte. – Ez – válaszolta az egyik nő. – És Kalfastobané van mögötte? – Igen. – És Kalfastobané mögött? – tudakolta a trohandalmakusi. – Egy hosszú galéria, amelyik a külső folyosóra vezet. A galériáról sok-sok terem nyílik, azokban emberek százai laknak. Nem ismerem mindegyiküket. Kit keresnek? – Palastokart – válaszolta gyorsan Komodoflorensal, mert hirtelenjében ez a név jutott az eszébe. – Nem ismerős nekem ez a név – mondta a nő, és töprengve ráncolta a homlokát. – Mindegy, majd csak megtalálom, köszönöm – mondta Komodoflorensal. – Úgy mondták nekem, hogy menjek keresztül Hamadalban és Kalfastoban szállásán, akkor kijutok egy galériára, és onnan nyílik Palastokar szállása. De ha Kalfastoban itt lenne, ő pontosabban útba tudna igazítani. – Kalfastoban elment, Hamadalbannal együtt – válaszolta a nő – –, de minden percben megérkezhetnek. Várjanak egy kicsit, mindjárt itt lesznek. – Köszönöm – mondta Komodoflorensal sietve. – Biztos vagyok benne, hogy baj nélkül meg fogjuk találni Palastokar szállását. Égjenek sokáig és fényesen a gyertyáik! – azzal a további udvariaskodásnak elejét véve keresztülment a szobán. – Azt hiszem, barátom – mondta a herceg –, hogy sietve munkához kell látnunk. Tarzan gyorsan körülpillantott az első helyiségben. A szoba üres volt, és számos ajtó nyílt belőle. Ezek mindegyikét vagy fa ajtólap, vagy függöny zárta le. A majomember gyorsan odalépett a legközelebbihez, és megragadta a kilincset. A zár engedett, Tarzan benyitott. A legteljesebb sötétség uralkodott odabent. – Hozzon egy gyertyát, Komodoflorensal – mondta. A herceg kivett kettőt a falmélyedésekből. – Raktár – mondta, amikor a gyertyák fénye megvilágította a helyiség belsejét. – Élelem, gyertya és ruhanemű. Kalfastoban nem szegény ember. Az adószedő még nem tette tönkre. Tarzan, aki Komodoflorensal mögött, a raktárhelyiség ajtajában állt, hirtelen megfordult, és a másik szoba felé nézett. Odaát, Hamadalban szállásán férfihangokat

hallott. Az egyiket egy pillanat alatt felismerte – Kalfastoban vental hangja volt. – Gyere! – harsogta bikahangján a vental. – Gyere át a szállásomra Hamadalban, megmutatom neked azt az új rabszolgámat. Tarzan betolta Komodoflorensalt a raktárhelyiségbe, majd utána lépett és bezárta az ajtót. – Hallotta? – suttogta. – Igen, Kalfastoban volt az! A raktárhelyiség ajtaját egy kis nyitott rostély díszítette, amelyet belülről valamilyen vastag anyagból készült függöny takart el. A függönyt félrehúzva a két barát a külső helyiség legnagyobb részét beláthatta, és mindent hallott, amit a Hamadalban szállása felől érkező két férfi beszélt. – Én mondom, a legjobb üzlet volt, amiről valaha hallottam – kiáltotta Kalfastoban. – De várj, mindjárt idehozom – azzal odalépett egy másik ajtóhoz, és kinyitotta. – Gyere ki! – bömbölte, miközben szélesre tárta az ajtót. Egy lány lépett ki a nagyobb szobába egy királynő gőgös tartásával, amelyen a rabszolga alázatos szolgálatkészségének nyoma sem volt. Állat felvetette, eszébe sem jutott lesütni a szemét. Már-már megvetéssel pillantott a ventalra. Gyönyörű volt. Talaskar volt az. Komodoflorensal rádöbbent, hogy eddig még soha nem fogta fel, milyen szép valójában ez a kis rabszolgalány, aki főzött neki. Kalfastoban jó anyagból készült fehér tunikát adott rá, amely sokkal jobban érvényre juttatta bőrének kreol barnaságát és dús hajának feketeségét, mint az olcsó zöld holmi, amelyben Komodoflorensal mindig látta. – Zoanthrohagóé volt – magyarázta Kalfastoban a barátjának –, de kétlem, hogy valaha is látta, mert különben nem vált volna meg tőle azért a nevetséges összegért, amit fizettem. – Az a szándékod, hogy asszonyoddá teszed, és felemeled a mi kasztunkba? – kérdezte Hamadalban. – Dehogyis – válaszolta Kalfastoban. – Hiszen akkor nem lenne többé rabszolga, és nem tudnám eladni. Az asszonyok nagyon sokba kerülnek. Meg fogom tartani valameddig, aztán, amíg még jó ára van, eladom. Szép kis hasznot fogok húzni belőle. Tarzan ujjai begörbültek, mintha ellensége torkára fonódtak volna, Komodoflorensal jobb keze pedig titkon kardja markolata felé mozdult. Egy nő érkezett Hamadalban szállása felől, és megállt az ajtóban. – Két őr van itt a kőfejtőből egy zöld rabszolgával, és Kalfastobant keresik – mondta. – Küldd be őket – utasította a nőt a vental. Egy pillanat múlva belépett a három jövevény – a rabszolga Caraftap volt. – No, lám! – kiáltott fel Kalfastoban. – Az én jó rabszolgám, Caraftap. A legkiválóbb ember a kőfejtőben. Miért hoztátok ide? – Azt mondja, hogy nagyon értékes információ birtokába jutott – felelte az egyik őr –, de nem hajlandó elárulni senki másnak, csak magának. Az életével kezeskedik azért, hogy ez az információ valóban fontos, és az őrség novandja megparancsolta, hogy hozzuk ide.

– Miféle információt tudsz? – firtatta Kalfastoban. – Nagyon nagy jelentőségű dologról van szó – kiáltotta Caraftap. – A nemes Zoanthrohago, de még a király is hálás lesz érte! De ha elmondom, nem mehetek vissza a kőfejtőbe, mert a többi rabszolga megöl. Maga mindig jó volt hozzám, Kalfastoban vental, és ezért azt kértem, hogy hozzanak el magához, mert tudom, ha maga megígéri nekem, hogy amennyiben szolgálatommal kiérdemeltem, fehér tunikát kapok jutalmul, és az életem is biztonságban lesz. – Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg – felelte Kalfastoban. – De a király igen, és ha maga közbenjár az érdekemben, ő nem fog nemet mondani. – Megígérhetem, hogy közbenjárok a királynál az érdekedben, ha az információ, amit hoztál, valóban értékes. De ennél többet nem tehetek. – Ha megígéri – ez nekem elég – mondta Caraftap. – Rendben van, megígérem. Mi az, amit szerinted a király tudomására kell hozni? – A hírek gyorsan terjednek Veltopismakusban – mondta Caraftap. – Mi ott a kőfejtőben nem sokkal azután, hogy a holttestüket megtalálták, értesültünk a két rabszolga, Aoponato és Zuanthrol haláláról. Minthogy mindketten Zoanthrohago rabszolgái voltak, mi ugyanabba a terembe voltunk összezárva, ezért én jól ismertem őket. Képzelheti, mennyire meglepődtem, amikor a csoportombeli többi rabszolgával együtt éppen kereszteztük a fő spirálfolyosót, és egyszer csak megpillantom Zuanthrolt és Aoponatót, amint a harcosok öltözetében a felszín felé tartanak. – Milyen a külseje ennek a két fickónak? – kérdezte hirtelen az egyik harcos azok közül, akik Caraftapot idekísérték a kőfejtőből. A rabszolga, amennyire pontosan tudta, leírta őket. – Ők azok! – kiáltotta a harcos. – Pontosan ilyenek voltak azok, akik megállítottak a spirálfolyosón, és Kalfastoban holléte felől kérdeztek. Csődület verődött össze nőkből és férfiakból Kalfastoban szobájának ajtajában annak hírére, hogy egy zöld rabszolga van itt két kőfejtőbéli őrrel együtt. Egy fiatal rabszolgalány is volt közöttük. – Engem is ezek az emberek kérdezgettek – kiáltott közbe –, nem is olyan régen, és ugyanezt a kérdést tették fel. Hamadalban egyik asszonya halkan felvisított: – Most egy perce mentek át a szállásunkon – kiabálta –, és Kalfastobané felé tartottak, de nem azt kérdezték, hogy hol van Kalfastoban szállása. A nevet amelyet említettek, nem ismerem – valami furcsa név volt. – Palastokar – segítette ki egyik társa. – Igen, Palastokar, és azt mondták, hogy a szállása a galériáról nyílik, amely Kalfastobantól a külső folyosóra vezet. – Ilyen nevű nem lakik a Királyi Halomban – mondta Kalfastoban. – Azért találták ki, hogy bejöhessenek a szállásomra. – Vagy, hogy keresztülmehessenek rajta – vetette közbe az egyik kőfejtőbeli őr. – Siessünk utánuk – mondta a másik.

– Kalfastoban tartsa itt Caraftapot, míg visszajövünk – mondta az előbbi őr. – Gondosan kutassa át a saját szállását, meg a szomszédokét is. Gyerünk! – intett a másik őrnek, majd a szobán átvágva elindult a galérián, amely a külső folyosóra vezetett. Nem csupán társa követte, hanem Hamadalban is, meg az összes férfi, aki összegyűlt a teremben. Kalfastoban és Caraftap a nőkkel a vental szobájában maradt.

18.

Kalfastoban haladéktalanul hozzá akart látni szállása különböző helyiségeinek átkutatásához, de Caraftap a karját megfogva visszatartotta. – Várjon, vental – kérte. – Ha itt vannak, nem az volna a legbiztosabb módja a kézre kerítésüknek, ha bezárnánk a szállásáról kivezető ajtókat? – Jó gondolat, Caraftap – válaszolta Kalfastoban. – Aztán majd szépen, nyugodtan mindent átkutatunk utánuk. Kifelé innen, asszonynépség! – kiáltotta, és kihessegette a nőket Hamadalban szállására. A következő percben a szobából a Hamadalban szállására és a galériára vezető ajtó kulcsra volt zárva. – Most pedig, uram – állt elő ismét új ötlettel Caraftap –, mivel ők ketten vannak, nem lenne jobb, ha engem is ellátna valamilyen fegyverrel? Kalfastoban a mellére csapott. – Ha tucatnyian lennének, Kalfastoban akkor is elbánna velük egyedül – kiáltotta. – De, hogy meg tudd magad védeni, hozz magadnak egy kardot abból a szobából, míg én visszazárom ezt a büszke nőstény macskát a cellájába. Kalfastoban követte Talaskart a szobába. Caraftap a raktárba indult, hogy fegyvert hozzon magának. A vental a lány nyomában lépdelve odaért az ajtóhoz, és előrenyúlva megragadta a karját. – Ne siess annyira, kicsikém! – kiáltotta. – Egy csókot, mielőtt itt hagysz, de ne emészd magad! Mihelyt biztosak leszünk felőle, hogy ezek a gazember rabszolgák nincsenek itt valamelyik szobában, visszajövök hozzád és nem kell epekedned a te Kalfastobanod után. Talaskar megperdült, és a vental arcába vágott. – Ne érjen hozzám a mocskos kezével, maga vadállat! – kiáltotta, és megpróbálta kiszabadítani magát a férfi markából. – Nocsak! Tényleg olyan, mint egy vadmacska! – kiáltotta Kalfastoban, de nem engedte el a lányt, és így, egymással viaskodva tűntek el a színről a cella belsejében abban a pillanatban, amikor Caraftap, a rabszolga rátette a kezét a raktárajtó kilincsére, kinyitotta az ajtót, és belépett. Mihelyt túljutott a küszöbön, acélos ujjak ragadták meg a torkát. Felüvöltött volna rémületében, de egyetlen hangot sem tudott kipréselni összeszorított torkán. Küzdött, kezével csapkodott az ismeretlen lény felé, aki fogva tartotta – és, aki olyan erővel szorította, hogy tudta, nem lehet emberi lény, és akkor egyszer csak azt hallotta, hogy egy halk, hideg, rémisztő hang suttog a fülébe. – Meghalsz, Caraftap! – mondta a hang. – Az lesz a sorsod, amit érdemelsz, és, amire tudtad, hogy rászolgáltál, amikor azt mondtad, nem mersz visszamenni Zoanthrohago rabszolgáinak szállására, miután kettőt közülük elárultál. Meghalsz, Caraftap! De mielőtt meghalsz, tudd meg, hogy az öl meg, akit elárultál. Zuanthrolt kerested – hát megtaláltad! – Az utolsó szavak közben a rettenetes ujjak ráfonódtak a

férfi nyakara. A rabszolga görcsösen küszködött, próbált levegőhöz jutni, de hiába... Tarzan félrelökte a hullát, beugrott a vental szállásának nagyszobájába, és gyorsan Talaskar cellájának ajtajához rohant. Komodoflorensal talán fél lépéssel lemaradva követte. A kis szoba ajtaja az odabent viaskodó pár dulakodása közben becsapódott. Amikor Tarzan kinyitotta, azt látta, hogy a lány a megtermett vental markában vergődik, aki Talaskar ellenállásán nyilvánvalóan feldühödve, teljesen elvesztette az önuralmát. Megpróbált a lány arcába vágni, az pedig, hogy elhárítsa az ütéseket, belekapaszkodott a karjába és a kezébe. Egy súlyos kéz csapott a vental vállára. – Minket keresel! – súgta egy halk hang a fülébe. – Itt vagyunk! Kalfastoban elengedte a lányt, megpördült, és ugyanabban a pillanatban már nyúlt is a kardjáért. Két rabszolga nézett farkasszemet vele, mindkettőnél fegyver volt, bár csak Aoponato húzta elő a kardját. Zuanthrol, aki fogva tartotta, nem vonta ki a magáét. – Ha tucatnyian lennének, Kalfastoban akkor is elbánna velük egyedül – idézte a vental szavait Tarzan. – Itt vagyunk, kérkedő, és csupán ketten vagyunk. De nincs időnk megvárni, míg megmutatod mekkora hős vagy. Sajnáljuk. Ha nem bántottad volna ezt a lányt, beértem volna azzal, hogy bezárjalak a szobádba, ahonnan hamarosan kiszabadítottak volna, de brutális viselkedésedért másfajta büntetést érdemelsz – halált. – Caraftap! – üvöltött fel Kalfastoban. Nem volt már a régi hetvenkedő, nagyhangú szájhős. Hangja elvékonyodott a rémülettől, és reszketett a majomember kezében. – Caraftap! Segítség! – kiáltotta. – Caraftap halott – mondta Tarzan. – Meghalt mert elárulta a társait. Te azért fogsz meghalni, mert brutálisan bántál egy védtelen rabszolgalánnyal. Döfje át, Komodoflorensal! Nincs több vesztegetni való időnk. Amikor a trohanadalmakusi kihúzta a kardját Kalfastoban vental szívéből, és a holttest lezuhant a cella padlójára, Talaskar előrerohant és levetette magát a majomember lábához. – Zuanthrol és Aoponato! – kiáltotta. – Nem hittem volna, hogy valaha viszontláthatom magukat. Mi történt? Miért vannak itt? Megmentettek engem, de most maguk kerültek bajba. Meneküljenek – nem tudom, merre szökhetnének, de menjenek el innen! Ne várják meg, hogy ezek itt találják magukat. Már azt sem értem, hogy miért vannak itt. – Szökni próbálunk – magyarázta Komodoflorensal –, és Zuanthrol nem akart elmenni maga nélkül. Kereste magát a kőfejtőben, aztán meg itt, a Királyi Halomban. A lehetetlenre vállalkozott, de mégiscsak megtalálta. – Értem tette ezt? De hát miért? – kérdezte Talaskar, és csodálkozva nézett Tarzanra. – Mert kedves volt hozzám, amikor bevittek abba a terembe, Zoanthrohago többi rabszolgája közé – válaszolta a majomember –, és mert megígértem, hogy, amikor eljön a szökés ideje, mi hárman együtt megyünk. Felsegítette a lányt a földről, és kivezette a nagyszobába. Komodoflorensal kicsit

odébb állt, és a padlót bámulta. Tarzan egy pillanatra ránézett. Zavarodottság látszott a szemén, de akármi járt is az eszében, ami a változást okozta, gyorsan kiverte belőle, hogy figyelmét sürgetőbb dolgoknak szentelhesse. – Komodoflorensal, maga tudja közülünk a legjobban, merre kellene menekülnünk, ahol a legkevésbé fenyeget bennünket a felfedezés veszélye. Talán Hamadalban szállásán keresztül, vagy a galéria felé, amit az imént említettek? Én nem tudok megnyugtató választ adni a kérdésre, de nézzék csak! – tekintete közben körbejárt a helyiségben –, ott van egy nyílás a mennyezeten. Hová vezethet? – Úgyszólván bárhová, vagy sehová! – válaszolta a trohanadalmakusi. – Sok teremben van ilyen nyílás. Némelyikük kis padlástérbe nyílik, amely nincs összeköttetésben más termekkel, de vannak olyanok is, amelyek titkos kamrákba vezetnek, vagy akár valamelyik folyosóra egy másik szinten. A Hamadalban szállása felé eső ajtón dorombolás hallatszott, és egy női hang hangosan azt kiáltotta: – Kalfastoban, nyissa ki! Itt van egy vental a kőfejtő őrségéből, és Caraftapot keresi. Holtan találták az őrszemet Zoanthrohago rabszolgáinak terme előtt, és ki akarják hallgatni Caraftapot, mert arra gyanakszanak, hogy a rabszolgák összeesküvést szőnek. – A galéria felé kell indulnunk – súgta Komodoflorensal, és gyorsan az arra vezető ajtóhoz lépett. Éppen odaért, amikor a túlsó oldalról valaki rátette a kezét a kilincsre, és megpróbálta kinyitni az ajtót, amely be volt zárva. – Kalfastoban! – kiáltotta egy hang odaátról, a galéria felől. – Engedj be minket! A rabszolgák nem erre mentek. Gyerünk, nyisd ki! Tarzan, a dzsungel fia gyorsan körbepillantott. Acsarkodó düh látszott az arcán, ismét sarokba szorított vadállattá vált. Szemével méregette a távolságot a padló és a mennyezeti nyílás között, majd rövid nekifutás után könnyedén felugrott a levegőbe. Elfeledkezett arról, hogy súlyának csökkenése nagymértékben megváltoztatta izmai hatékonyságát. Abban reménykedett csupán, hogy kezével sikerül elkapni a nyílás felső szélét. Ehelyett egész testével átröpült a lyukon, és két lábra érkezett a sötét kamrában. Megfordult, és lenézett barátaira. A legteljesebb megrökönyödés látszott mindkettejük arcán, de ezen nem is csodálkozott. Ő maga is csaknem ugyanúgy meglepődött, mint amazok. – Maguknak ez túl magas, hogy felugorva elérjék, ugye? – kérdezte. – Igen, túl magas – válaszolták. Tarzan erre fejjel előre belógatta testét a nyílásba úgy, hogy térdhajlatával belekapaszkodott a mennyezet szélébe. A galériára nyíló ajtón közben állandósult a kopogás. A Hamadalban szállása felőli oldalon most egy férfihang harsogta túl az iménti nőt. A fickó dühösen követelt bebocsátást. – Kinyitni! – ordította. – A király nevében, nyissák ki! – Nyisd ki magad! – harsogta a fickó, aki a szemközti ajtón dörömbölt, azt gondolva, hogy a helyiség belsejéből jön a felszólítás, ahová maga is be akart jutni. – Hogy nyissam ki? – üvöltött vissza a másik. – Az ajtó a te oldaladról van bezárva.

– Dehogy az én oldalamról, a tiedről van bezárva – kiabálta dühösen a másik. – Hazudsz! – ordította az, aki Hamadalban szállása felől akart bemenni –, és meg fogod keserülni, ha jelentem a dolgot a királynak. Tarzan fejjel lefelé lógott be a szobába, és társai felé nyújtotta a kezét. – Emelje fel ide Talaskart – utasította Komodoflorensalt, és, amikor az eszerint cselekedett, elkapta a lány csuklóját, és felhúzta, ameddig csak tudta. Talaskar végre megragadta Tarzan bőrből készült vértezetét, és segítség nélkül is meg tudta tartani magát annyira, hogy le ne essen. A majomember most lejjebb nyúlt, megfogta a lányt, ismét feljebb emelte és Talaskar ezzel a módszerrel végül szépen felmászott a fenti kamrába. A dühödt harcosok a két ajtónál immár nyilvánvalóan elszánták magukat, hogy megpróbálnak betörni a szobába. Hatalmas ütések zuhogtak a vaskos deszkalapokra, és félő volt, hogy ezek nyomán az ajtó valamelyik pillanatban beszakad. – Rakja tele a zsebét gyertyával, Komodoflorensal – mondta Tarzan –, aztán ugorjon fel, és kapja el a kezem. – Már, amikor a raktárban voltunk, összeszedtem annyi gyertyát, amennyit el tudok hozni – válaszolta. – Kapaszkodjon jól, mindjárt ugrok. Az egyik deszka beszakadt, és egészen a szoba padlójának közepéig repültek a fadarabok a galéria felőli ajtóból éppen abban a pillanatban, amikor Tarzan megragadta Komodoflorensal kinyújtott kezét. Egy másodperccel később, amikor már mindkét férfi ott térdelt a padlástér sötétjében és lenézett a szobába, a szemközti ajtó is kivágódott. Tíz harcos a vental nyomában berontott a helyiségbe. A meglepetéstől egy pillanatra bambán néztek körül, de aztán felfigyeltek a másik ajtó felől hallatszó dörömbölésre. Mosoly suhant át a vental arcán, miközben gyorsan odalépett a galéria ajtajához és kinyitotta. Mérges harcosok rontottak rá kintről, de, amikor elmagyarázta nekik, hogy miféle félreértésnek estek áldozatul mindkét oldalon, miközben a szobába igyekeztek bejutni, valamennyien hangos, bár kissé szégyenkező nevetésben törtek ki. – De ki volt akkor idebent? – kérdezte az a vental, aki a kőfejtőből vezette ide a katonákat. – Kalfastoban és Caraftap, a zöld rabszolga – sietett a válasszal az egyik asszony Hamadalban háza népéből. – Akkor biztosan elrejtőztek! – mondta az egyik harcos. – Kutassátok át a szobákat! – parancsolta a vental. – Egyiküket nem kell sokáig keresnünk – mondta egy másik harcos, és a raktárhelyiség félig nyitott ajtaján át a földre mutatott. A többiek is odanéztek, és egy földön fekvő emberi kezet pillantottak meg. Ujjai olyanformán dermedtek meg, mint a görcsbe rándult karmok. Némán hirdették a halál itt jártát. Az egyik harcos gyorsan a raktárhelyiséghez lépett, kinyitotta az ajtót, és kivonszolta Caraftap holttestét. Még a harcosok is megrettenve léptek hátra. Gyorsan körbepillantottak a teremben. – Mindkét ajtó belülről volt bezárva – mondta a vental – Akárki tette is ezt, még

mindig itt kell lennie. – Nem lehetett emberi lény – suttogta az egyik asszony, aki a szomszédos szállásról jött velük. – Gondosan átkutatni mindent – mondta a vental, és mivel bátor férfi volt, ő lépett be elsőként mindegyik helyiségbe. Az utolsóban – átszúrt szívvel – megtalálták Kalfastobant. – Itt az ideje, hogy odébbálljunk, ha van innen valami kijárat – súgta Tarzan Komodoflorensalnak. – Egyikük biztosan észre fogja venni ezt a nyílást. A két férfi nagyon óvatosan eltapogatózott az ellenkező irányba a sötét, levegőtlen helyiség falai mentén. Sűrű, torkot fojtogató, időtlen idők óta lerakodott port vertek fel köröskörül, ami arra utalt, hogy a helyiséget évek, de talán emberemlékezet óta nem használták. – Psssz! – hallotta kisvártatva Komodoflorensal a majomember irányából, aki hívta őket: – Jöjjenek ide, mindketten. Találtam valamit. – Mit talált? – kérdezte Talaskar, egészen közel húzódva. – Egy nyílást a falban – válaszolta Tarzan. – Elég nagy ahhoz, hogy egy ember bemászhasson rajta. Gondolja, Komodoflorensal, hogy nem lesz belőle baj, ha meggyújtunk egy gyertyát? – Ne, még ne – válaszolta a herceg. – Akkor anélkül indulok el – közölte a majomember –, mert meg kell tudnunk, hová vezet ez az alagút, vagy, hogy egyáltalán vezet-e valahová. Négykézlábra ereszkedett. Talaskar, aki közelebb állt hozzá, érezte, hogy távolodik. Látni nem látta – ahhoz túl sötét volt a sírboltszerű padlástérben. Talaskar és Komodoflorensal várt, de Zuanthrol nem jött vissza. Hangokat hallottak a lenti szobából. Latolgatták, hogy a harcosok átkutatják-e a padlásteret. De valójában nem volt okuk az aggodalomra. A kutató csapat úgy döntött, hogy inkább lezárja a helyet – ez biztonságosabbnak látszott, mint bemászni egy sötét lyukba valamilyen ismeretlen lény után, aki képes letépni egy férfi fejét a törzséről. Ha majd lejön, mert le kell jönnie, felkészülnek rá, hogy megsemmisítsék vagy elfogják, addig pedig beérik azzal, hogy várnak. – Mi történt vele? – – suttogta Talaskar nyugtalanul. – Nagyon aggódik miatta, ugye? – kérdezte Komodoflorensal. – Hát hogyne – mondta a lány. – Maga is aggódik, vagy nem? – De igen – válaszolta Komodoflorensal. – Csodálatos ember – mondta a lány. – Igen – mondta Komodoflorensal. Fohászkodásukra válaszul halk füttyszót hallottak az alagút mélye felől, ahová Tarzan bemászott. – Jöjjenek! – suttogta a majomember. Elsőként Talaskar, majd utána Komodoflorensal indult el. Négykézláb, a sötétben tapogatózva másztak előre a kanyargós alagútban, míg végül lángot láttak lobogni

elöl. Zuanthrolt pillantották meg, amint éppen gyertyát gyújtott egy kis üregben, amely épp csak olyan magas volt, hogy egy megtermett férfi ülve elfért benne. – Idáig jutottam el – mondta a majomember –, és mivel ez alkalmas búvóhelynek mutatkozik, ahol nyugodtan gyertyát gyújthatunk, és nem kell félnünk, hogy felfedeznek, magukért mentem. Itt viszonylag kényelemben és biztonságban leszünk, míg felderítem az alagút további darabját. Amennyire meg tudom ítélni, nincs olyan eleven veltopismakusi, aki az életben valaha használta volna ezt a járatot, ezért kicsi a valószínűsége annak, hogy valakinek eszébe jut itt keresni minket. – Úgy gondolja, hogy követni fognak minket? – kérdezte Talaskar. – Úgy gondolom, hogy igen – válaszolta Komodoflorensal –, és mivel vissza nem mehetünk, jobb volna, ha máris igyekeznénk tovább, mivel okkal tételezhetjük fel, hogy ez az alagút a túlsó végén egy másik kamrába torkollik. Lehet, hogy arrafelé ki tudunk szökni. – Igaza van, Komodoflorensal – helyeselt Tarzan. – Semmit nem nyerünk azzal, ha itt maradunk. Majd én előremegyek. Engedje Talaskart másodiknak, és legyen maga a hátvéd. Ha kiderül, hogy zsákutcába jutottunk, akkor sem vesztettünk semmit. Immár gyertyával megvilágítva mindhárman folytatták az utat a fáradságos és fájdalmas mászást az alagút egyenetlen kőpadlóján. A folyosó iránya gyakran változott, hol erre, hol arra fordult, mintha termeket kerülne meg, de aztán végül, megkönnyebbülésükre hirtelen szélességét és magasságát tekintve is kibővült, úgyhogy ettől kezdve felállva folytathatták útjukat. Az alagút most meredeken vezetett lefelé egy alsóbb szintre, és a következő pillanatban mindhárman egy kis kamrába léptek ki, ahol Talaskar Tarzan karjára tette a kezét, és elfúló lélegzettel kis híján felsikított. – Mi ez itt, Zuanthrol? – suttogta, és előre mutatott a sötétbe. A helyiség egyik oldalán, alig kivehetően a fal közelében a földön, egy heverő alak látszott. – És az! – szakadt ki a kiáltás a lányból, miközben a helyiség egy másik pontjára mutatott, A majomember lerázta karjáról Talaskar kezét, és bal kezében magasra tartva a gyertyát, jobbját pedig kardján nyugtatva gyorsan előrelépett. Egészen közel ment a földön fekvő alakhoz, és lehajolva szemügyre vette. Megérintette a kezével, de csak egy halom porba markolt bele. – Mi az ott? – kérdezte a lány. – Egy ember – volt – válaszolta Tarzan, – De már sok-sok éve halott. Ide volt láncolva ehhez a falhoz. Már a láncot is megette a rozsda. – És a másik is? – tudakolta Talaskar. – Többen vannak – mondta Komodoflorensal. – Látja? Ott is, meg ott is. – Ezek legalább nem tudnak utunkba állni – mondta Tarzan, és a helyiségen átvágva továbbindult a túloldali ajtó felé. – Valamit azért talán tudatnak velünk – kockáztatott meg egy közbevetést Komodoflorensal. – Mit tudatnak? – kérdezte a majomember. – Azt, hogy ez a folyosó egy nagyon nagy hatalmú veltopismakusi lakosztályával volt

összeköttetésben – válaszolta a herceg. – Akkora volt a hatalma, hogy így, minden teketória nélkül bánhatott el az ellenségeivel. És azt is tudatják velünk, hogy mindez hosszú évekkel ezelőtt történt. – Ez kiderül a hullák állapotából – mondta Tarzan. – Nem egészen – válaszolta Komodoflorensal. – A hangyák is rövid idő alatt ugyanilyen állapotba juttathatták őket. A régi időkben a halottakat bennhagytuk az épületek belsejében, és a hangyák, mert akkoriban ők voltak a takarítóink, hamarosan elfogyasztották őket, de a hangyák néha az élőket is megtámadták. Előbb csak kellemetlenséget okoztak, később már igazi veszélyt jelentettek, úgyhogy minden elővigyázatossági intézkedést meg kellett tenni, nehogy kihívjuk őket magunk ellen. Harcoltunk is ellenük. Nagy csaták folytak Trohanadalmakusban a minunibeliek és a hangyák között. Ellenségeink a harcosok ezreit falták fel elevenen, és bár a hangyák milliárdjait öltük meg, királynőik révén gyorsabban szaporodtak, mint ahogyan mi pusztítani tudtuk az ivartalan dolgozókat, akik a herékkel együtt támadtak ránk. Végül aztán a hangyabolyokra csaptunk le. Rettenetes mészárlás folyt itt, de sikerült megölnünk királynőiket, és azóta a hangyák nem jönnek be a halmainkba. Körülöttünk élnek, de félnek tőlünk. Ennek ellenére nem akarjuk becsalogatni őket azzal, hogy a halottainkat a halmok belsejében hagyjuk. – Tehát azt gondolja, hogy ez a folyosó valamelyik főnemes lakosztályához vezet? – kérdezte Tarzan. – Azt gondolom, hogy valamikor oda vezetett. Az idők folyamán sok minden megváltozik. Lehet, hogy a végét időközben befalazták. Az a szoba, amelyikbe vezet, talán éppen a király fiának lakhelye volt, amikor ezek a csontok még mozogtak. Most lehet, hogy a katonák kvártélya, vagy istálló a diadetek számára. Amit biztosan tudunk róla – mondta végezetül Komodoflorensal –, az annyi, hogy hosszú ideje nem használta senki emberfia, és ezért lehet, hogy a mai veltopismakusiaknak nincs is tudomásuk róla. A halál terme után az alagút meredeken még alsóbb szintekre vezetett le, és végül egy harmadik helyiségbe torkollott, amelyik mindkét előzőnél nagyobb volt. A padlón sok férfi holtteste hevert. – Ezeket nem láncolták a falhoz – jegyezte meg Tarzan. – Nem, ezek harc közben estek el, látszik a meztelen karjukon meg a csontjaik helyzetén. A menekülők egy pillanatra megálltak, hogy körülnézzenek a helyiségben, amikor hirtelen emberi hang ütötte meg a fülüket.

19.

Ahogy teltek-múltak a napok, és Tarzan még mindig nem tért vissza otthonába, fiában nőttön-nőtt az aggodalom. Futárokat küldött a közeli falvakba, de mindegyik ugyanazzal a hírrel tért vissza. Senki nem látta a Nagy Bwanát. Korak a legközelebbi távíróállomásról sürgönyöztetett Afrika minden olyan fontosabb városába, ahol a majomember leszállhatott, hogy látták-e, vagy hallottak-e felőle valamit, a válasz azonban rendre nemleges volt. Végül Korak, a vadölő, felkerekedett. Felkötötte ágyékkötőjét, magához vette primitív fegyvereit, és a wazirik húsz leggyorsabb lábú és legbátrabb harcosával apja keresésére indult. Sokáig kutattak a dzsungelben és az erdőben. Gyakran igénybe vették az útjukba kerülő falvak lakóinak baráti szolgálatait is. Végül már az egész nagy kiterjedésű vidéket úgy átkutatták, mintha sűrű fogú fésűt húztak volna végig rajta. Olyan alaposan, ahogyan rajtuk kívül semmilyen más kutatócsoport nem lett volna erre képes. De minden gondosságuk és minden kitartásuk ellenére sem találtak semmi nyomra vezető jelet Tarzan, a dzsungel fia sorsára vagy hollétére vonatkozóan. Ezért aztán kedvük szegetten, de fáradhatatlanul folytatták a keresést a sok mérföldnyi kiterjedésű, szövevényes és párás dzsungelben, majd a sziklás hegyvidékeken, amelyek ugyanolyan vendégűzőnek bizonyultak, mint a csenevész bozótcsoportok, amelyek ott nőttek. Hárman álltak Elkomoelhagónak, Veltopismakus thagostójának Királyi Halmában a kőfallal rejtett teremben. Feszülten figyeltek az emberi hangra, amely mintha magukból a falakból hallatszott volna. A földön körös-körül halott emberek csontjai hevertek. Időtlen idők óta felgyülemlett por szálldosott köröttük. A lány közelebb húzódott Tarzanhoz. – Ki az? – kérdezte. Tarzan csak a fejét rázta. – Női hang – mondta Komodoflorensal. A majomember magasan a feje fölé emelte a gyertyát. Egy lépést tett balra, majd megállt, és a kezével egy-két huallal a feje fölött a falban egy nyílásra mutatott. Tarzan odanyújtotta a gyertyáját Komodoflorensalnak, leoldozta és a földre tette a kardját, majd könnyedén felugrott a nyíláshoz. Egy percig lógott ott a lyuk peremébe kapaszkodva, közben hallgatózott, majd visszahuppant a terem padlójára. – Szuroksötét van odaát – mondta. – Akárkitől származik is a hang, az illető csak egy következő teremben lehet. A szomszédos helyiségben nincs emberi lény. – Honnan tudja azt, ha odaát teljes a sötétség – kérdezte Komodoflorensal. – Ha bárki lett volna ott, megéreztem volna a szagát – válaszolta a majomember. Azok ketten, elképedve néztek rá. – Ebben biztos vagyok – mondta Tarzan –, mert határozottan abból a teremből éreztem a léghuzatot a nyíláson át. Ha lett volna

emberi lény odaát, a kigőzölgését a huzat egyenesen az orromba fújta volna. – És maga ezt a szagot megérezte volna? – kérdezte Komodoflorensal. – Barátom, én igazán sok mindent elhiszek magáról, de ezt már nem. Tarzan mosolygott. – Én ki merek állni a meggyőződésem mellett – mondta –, úgyhogy most át is megyek, és körülnézek. A hang olyan tisztán hallatszik el idáig, hogy biztos vagyok benne, nem valamilyen masszív kőfal mögül jön. Kell lennie egy nyílásnak arrafelé is, ahol a nő van, és mivel a szökés minden lehetséges útját-módját meg kell vizsgálnunk, megyek és megnézem. – Ismét odalépett a falhoz, a nyílás alá. – Jaj, ne váljunk el egymástól! – kiáltotta a lány. – Ha egyikünk megy valahová, menjen a többi is. – Két kard többet ér, mint egy – mondta Komodoflorensal, bár az ő hangja nem volt olyan elszánt. – Helyes – válaszolta Tarzan. – Majd én megyek előre, és maga felsegíti hozzám Talaskart. Komodoflorensal bólintott. Egy-két pillanattal később már mindhárman a fal túloldalán voltak. Gyertyájuk szűk folyosót világított meg, és látszott, hogy ellentétben azzal, amelyen Kalfastoban szállásától idáig jöttek, ezt nem is olyan régen még használták. A fal, amelyen bemásztak, kőből épült, míg a szemközti oldal favázra erősített durva deszkákból állt. – Ez a folyosó egy faburkolatú terem hosszanti fala mögött húzódik – suttogta Komodoflorensal. – Ezeknek a durva deszkáknak a túlsó oldalát gyönyörű anyagból készült fényezett fatáblák vagy ragyogó fémlemezek borítják. – Vagyis úgy gondolja, hogy kell lennie egy ajtónak, amelyik erről a folyosóról a szomszédos helyiségbe vezet? – kérdezte Tarzan. – Valószínűbb egy rejtekajtó – válaszolta társa. Végiglépdeltek a folyosón, és közben feszülten füleltek. Idáig csak azt tudták megállapítani, hogy női hangot hallanak, de most már az egyes szavakat is ki tudták venni. – ...ha hagyták volna, hogy az enyém legyen – hangzott az első félmondat, amit megértettek. – Szépséges úrnőm, akkor ez bizony nem történt volna meg – válaszolta egy másik női hang. – Zoanthrohago bolond, és megérdemli a halált, de az én dicső apám, a király még nagyobb bolond – mondta az előbbi hang. – Meg akarja ölni Zoanthrohagót, és vele együtt elvész a lehetősége annak is, hogy felfedezzük a titkot, miként lehet harcosainkat óriásokká növeszteni. Ha megengedték volna, hogy megvásároljam ezt a Zuanthrolt, nem szökött volna meg. Azt hitték, hogy meg akarom ölni, pedig mi sem állt távolabb tőlem. – Mit csinált volna vele, tündöklő hercegnő? – Ilyet rabszolga nem kérdez, nem tartozik rá – csattant fel az úrnő. Egy ideig csend volt.

– Ez Janzara hercegnő – súgta oda Tarzan Komodoflorensalnak. – Ő Elkomoelhagónak a lánya, akit maga el akart rabolni, hogy hercegi párjává tegye, de megátalkodott felesége lett volna. – Tényleg olyan, szép, mint, amilyennek mondják? – kérdezte Komodoflorensal. – Nagyon szép, de az ördög lakik benne. – Kötelességem lett volna nőül venni – mondta Komodoflorensal. Tarzan elnémult. Egy terv formálódott az agyában. A válaszfal mögött újra megszólalt a hang. – Csodálatos férfi volt – mondta. – Sokkal csodálatra méltóbb, mint a mi harcosaink. – Kis szünet következett, majd a hang így folytatta: – Elmehetsz, rabszolga, de legyen rá gondod, hogy ne zavarjanak, míg a Nap félúton nem áll a Nők Folyosója és a Királyi Folyosó között. – Miként szépsége, hercegnő, ragyogjon örökké gyertyáinak fénye – mondta a rabszolga. Közben a válaszfal mögött lapulók ajtócsukódás zaját hallották. Tarzan lopva végigosont a folyosón. A terembe vezető titkos ajtót kereste, mely elvezeti abba a terembe, ahol Janzara hercegnő éjszakai nyugalmára készülődött, de végül Talaskar találta meg. – Itt van! – suttogta. – És hármasban nekiláttak megvizsgálni, mi módon rögzítették a titkos ajtót. Egyszerű szerkezet volt, és nyilvánvalónak látszott, hogy a túlsó oldalról a válaszfal egy bizonyos pontjának megnyomására nyílik. – Várjanak itt! – mondta Tarzan a társainak. – Megpróbálom elbűvölni Janzara hercegnőt. Ha nem tudunk megszökni vele együtt, ilyen tússzal a markunkban meg tudjuk váltani a szabadságunkat. A majomember nem várta meg, míg társai megvitatják helyes-e, amit cselekszik, hanem óvatosan elhúzta a rögzítő pecket, és félig benyomta a titkos ajtót. Feltárult előtte Janzara lakosztálya, ez a barbár, pompás alkotás, amelynek közepén, egy márványtömbön feküdt a hercegnő. Fejénél és lábánál egy-egy óriás gyertya égett. A fényűző környezet, a gazdagság, az életben elfoglalt pozíció sem változtatott azon, hogy a minunibeliek sohasem aludtak puhább derékaljon, mint, amit egyetlen szőttes nyújtott. Ezt a földre, fapadlóra, kőre vagy márványtömbből álló fekvőhelyre terítették le, kasztjuktól és vagyoni helyzetüktől függően. A majomember csendesen belépett a terembe. Az ajtót nyitva hagyta. Egyenesen a hercegnő felé indult, aki lehunyt szemmel feküdt, vagy mert már aludt, vagy mert kitartóan próbált Morfeusz, az álomisten kegyeibe férkőzni. A fele utat tehette meg Janzara fekhelye felé, amikor a hirtelen támadt huzat olyan zajjal vágta be az ajtót, hogy arra egy halott is felébredt volna. A hercegnő egy pillanat alatt talpon volt, és szembefordult Tarzannal. Egy másodpercig némán bámult a férfira, aztán lassan elindult feléje. Kecses tartásával, puhán hullámzó lépteivel Sabor, a nőstény oroszlán vad fennköltségét juttatta a dzsungel urának eszébe. – Maga az, Zuanthrol? – búgta a hercegnő. – Értem jött? – Magáért jöttem, hercegnő – válaszolta a majomember. – Ne kiáltson, és akkor nem

esik bántódása. – Nem fogok kiáltani – suttogta Janzara, miközben félig lehunyt szemmel a férfihoz simult, ás a nyaka köré fonta a karját. Tarzan elhúzódott, és finoman kibontakozott az ölelésből. – Nem értett meg, hercegnő – mondta. – Maga a foglyom. Velem jön. – Igen – búgta Janzara –, a foglya vagyok, de maga nem ért engem. Szeretem magát. Jogomban áll bármelyik rabszolgát hercegi páromul választani. Én magát választottam. Tarzan türelmetlenül rázta meg a fejét. – Sajnálom, hogy ezt gondolja, mert én nem szeretem magát – mondta. – És nincs vesztegetni való időm. Jöjjön! – azzal közelebb lépett, hogy megfogja Janzara csuklóját. A hercegnő szeme összeszűkült. – Megőrült? – kérdezte. – Vagy lehet, hogy nem tudja, ki vagyok? – Maga Janzara, Elkomoelhago lánya – válaszolta Tarzan. – Nagyon jól tudom, hogy kicsoda. – És vissza meri utasítani a szerelmemet! – Janzara szaggatottan lélegzett, keble indulatosan emelkedett és süllyedt a kavargó érzések hevétől. – Közöttünk nem lehet szó szerelemről – válaszolta a majomember. – Amiről szó van, az a szabadság és az élet magam és társaim számára. – Mást szeret? – kérdezte Janzara. – Igen – mondta meg az igazat Tarzan. – Ki az? – firtatta a hercegnő. – Hajlandó szépszerével jönni, vagy arra akar rákényszeríteni, hogy erőszakkal vigyem el? – kérdezte a majomember, eleresztve füle mellett a kérdést. A nő egy percig csendesen állt előtte, minden izma megfeszült, sötét szeme úgy lobogott, mint két izzó tűzgömb, de aztán az arckifejezése lassanként megváltozott. Vonásai megenyhültek, és kinyújtotta egyik kezét a férfi felé. – Segíteni fogok magának, Zuanthrol – mondta. – Kiszöktetem innen. Segítek, mert szeretem. Jöjjön! Kövessen! – Megfordult, és puha léptekkel elindult a helyiség közepe felé. – És a társaim? – mondta a majomember. – Őket nem hagyhatom itt. – Hol vannak? Tarzan nem válaszolt, mert egyáltalán nem volt biztos a hercegnő szándékai felől. – Mutassa meg nekem az utat – mondta. – Majd visszajövök értük. – Jól van – mondta Janzara –, megmutatom, hátha akkor jobban fog szeretni engem, mint azt a másikat. A folyosón, a válaszfal mögött Talaskar és Komodoflorensal figyelte Tarzan merész vállalkozásának kimenetelét. A majomember és a hercegnő beszélgetésének minden szava jól hallatszott. – Magát szereti – mondta Komodoflorensal. – Láthatja, hogy magát szereti.

– Semmi ilyesmit nem látok – felelte Talaskar. – Ha Janzara hercegnőt nem szereti, az még nem bizonyítja, hogy engem szeret. – De igenis magát szereti – és maga is szereti őt! Láttam én már attól a perctől fogva, amikor megérkezett. Ha nem volna a barátom, habozás nélkül ledöfném. – De miért döfné le, csak mert szeret engem, ha ugyan szeret – kérdezte a lány. – Annyira alantas lény vagyok, hogy inkább látná a barátját holtan, mint az én férjemként? – Én... – Komodoflorensal elakadt. – Nem mondhatom meg, hogyan értettem. A lány elnevette magát, de hirtelen kijózanodott. – Janzara kivezeti a szobájából. Jobb lenne, ha utánuk mennénk. És miközben Talaskar arra a rugóra tette az ujját, amelyik a titkos ajtót rögzítő zárat működtette, Janzara a szobán keresztül az egyik oldalfalban lévő ajtó felé vezette Tarzant. De ez nem az az ajtó volt, amelyen keresztül a rabszolga távozott. – Kövessen – suttogta a hercegnő –, és meg fogja látni, mit jelent Janzara szerelme. Tarzan elővigyázatosan lépkedett a nyomában. – Maga fél – mondta Janzara. – Nem bízik meg bennem! Jöjjön hát és nézze meg a saját szemével ezt a szobát, mielőtt belép. Komodoflorensal és Talaskar éppen belépett a lakosztályba, amikor Tarzan odaért az ajtóhoz, amely mellett Janzara megállt. Azt látták, hogy a padló hirtelen lesüllyed, és Zuanthrol egy pillanat alatt eltűnik. Míg lefelé siklott a sima felületű csúszdán a sötét ismeretlenbe, Janzara vad nevetése szállt utána. Komodoflorensal és Talaskar gyorsan keresztülrohant a helyiségen, de már késő volt. A süllyesztő, amely megnyílt Tarzan lába alatt, csendesen visszacsúszott a helyére. Janzara a dühtől reszketve állt ott, és arra a pontra bámult, ahol a majomember eltűnt. Úgy remegett, mint a nyárfalevél a szélben. – Ha nem énhozzám jöttél, hát ne mehess soha többé senki máshoz! – sivította, aztán megfordult, és észrevette, hogy Komodoflorensal és Talaskar rohan feléje. Az események oly gyorsan történtek, hogy lehetetlenség részletesen elmondani annyi idő alatt, amennyi alatt végbementek. Tarzan a csúszda alján feltápászkodott a földpadlóról. Ahogy körülnézett, azt látta, hogy a helyiséget számos gyertya világítja meg a fal vasráccsal elzárt beugróiból. Szemben vele egy súlyos kapu állt, amelynek vasrúdjain keresztül egy másik megvilágított terembe látott át. Odaát egy férfi ült egy alacsony padon, állat csüggedten mellére horgasztotta. A zajra, amelyet Tarzan csapott megérkezésével, a férfi felnézett, és, amikor megpillantotta Zuanthrolt, talpra szökött. – Gyorsan! Balra! – kiáltotta, és, amikor Tarzan megfordult, két hatalmas, zöld szemű, ugrásra készen lelapuló vadállatot pillantott meg. Ösztönösen a szemét akarta megdörzsölni, mint, amikor az ember egy nyomasztó álom fantomalakjait hessenti el magától – mert két közönséges afrikai vadmacskát látott. Közönséges vadmacskákat, testük formáját és bundájukat illetően. Ám termetük óriási volt. A majomember egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy ő maga csupán egynegyede normális méretének, és, hogy a macskák, amelyeket akkorának lát, mint

egy kifejlett oroszlán, a valóságban fajtájuk átlagos termetű példányai. Amikor elindultak felé, Tarzan kirántotta kardját, és felkészült árra, hogy megküzdjön velük, miként már annyiszor megtette e macskák jóval nagyobb unokatestvéreivel a dzsungelben. – Ha sakkban tudja tartani őket, míg eléri a kaput – kiáltotta a férfi a másik teremből –, át tudom engedni ide. A retesz ezen az oldalon van. – Ám mire mindezt kimondta, az egyik macska máris támadásba lendült. Komodoflorensal elviharzott Janzara mellett, és a padlónak ugyanarra a helyére ugrott, ahol Tarzan eltűnt. Amikor a süllyesztő megnyílt alatta, azt hallotta, hogy vad üvöltés tör elő Veltopismakus hercegnőjének ajkáról. – Szóval te vagy az, akit szeret? – harsogta. – De nem fog megkapni, nem! Még a halálban sem! – ez volt az utolsó, amit Komodoflorensal még hallott, miközben a sötét süllyesztő elnyelte. Talaskar, szembe kerülve a feldühödött Janzarával, megállt, majd hátralépett, mert a hercegnő tőrrel a kezében rontott neki. – Halj meg, rabszolga! – üvöltötte, és le akart sújtani Talaskar fehér keblére. De a rabszolgalány elkapta a csuklóját, és a következő pillanatban egymásba kapaszkodva mindketten a földre estek. Ott hemperegtek, és Elkomoelhago lánya azon igyekezett, hogy a vékony pengét beledöfje a rabszolgalány mellébe, míg Talaskar minden erejével megpróbálta elhárítani a fenyegető acélt, hogy ujjaival elkapja ellenfele torkát. Amikor az első macska előrelendült, a másik is követte példáját, nehogy elessen a zsákmány húsából neki járó résztől, mert már régóta koplaltak, és majd éhen haltak. A majomember az első támadást oly módon védte ki, hogy félrelépett a felé ugró macska elől. Amikor visszapattant a helyére, hogy az állat oldalába döfje a kardját, Komodoflorensal, aki már Janzara lakosztályába is kivont karddal lépett be, hirtelen berobbant a föld alatti odúba, majdhogynem egyenesen a másik macska karmai közé. Az állat annyira megzavarodott a második ember váratlan feltűnésétől, hogy megfordult, és még mielőtt bátorságot gyűjthetett volna egy újabb támadáshoz, elrohant az odú végébe. Odafent a szobában Talaskar és Janzara oly ádázul küzdött egymással, mint két emberbőrbe bújt nőstény tigris. Ide-oda hemperegtek a földön, erejüket megfeszítve hánykolódtak. Janzara azt kiáltozta: – Halj meg, rabszolga! Nem leszel az övé! Talaskar viszont csendben maradt, kímélte a tüdejét. Amikor épp kezdett felülkerekedni, véletlenül ugyanarra a helyre hemperedtek, ahonnan Tarzan és Komodoflorensal lecsúszott az alul lévő verembe. Amikor Janzara ráébredt, hogy mi történt, rémült kiáltás hagyta el ajkát. – A macskák! A macskák! – sikította. Aztán mindketten eltűntek a sötét süllyesztőben...

Komodoflorensal nem követte a verem túlsó végébe visszavonuló macskát, hanem azonnal Tarzan segítségére sietett. Egyesült erővel sikerült elriasztaniuk az első fenevadat, miközben lassan hátráltak a kapu felé. A szomszédos teremben a férfi már készenlétben állt, hogy beengedje őket a maga biztonságos szobájába. A két macska hol támadott, hol meg visszakozott. Gyorsan előreszökkentek, és ugyanilyen gyorsan hátra is ugrottak, mert már megismerkedtek az éles acélpengékkel, amelyekkel az emberek védekeztek. A két férfi már majdnem elért a kapuhoz. A macskák újra támadtak, és újra csak visszamenekültek a verem túlsó sarkába. A szomszéd szobában lévő férfi kitárta a kaput. – Gyorsan! – kiáltotta. – Ugyanebben a pillanatban két emberi alak bukkant első a kürtőszerű csúszda szájából, és szorosan egymásba kapaszkodva legurult a földre, egyenesen a támadásba lendült ragadozók útjába.

20.

Amikor Tarzan és Komodoflorensal észrevette, hogy Talaskar és Janzara ott fekszik kiszolgáltatva a támadó, éhes vadállatok kénye-kedvére, gyorsan a két lány felé iramodott. Hasonlóan ahhoz, amikor Komodoflorensal berobbant a verembe, a macskák most is megriadtak a két újabb emberi lény hirtelen feltűnésétől, és első meglepetésükben visszaugrottak a helyiség legtávolabbi szögletébe. Zuhanás közben Janzara elvesztette a tőrét. Talaskar észrevette, hogy a fegyver ott hever mellette a földön. Elengedte a hercegnőt, felkapta a tőrt és talpra szökött. Tarzan és Komodoflorensal közben már mellette termett. Ebben a pillanatban a macskák újra támadásra készülődtek. Janzara lassan, a zavarodottságtól tétován felállt. Körülnézett, és bámulatosán szép arca eltorzult a rémülettől. Ahogy felemelte a fejét, a férfi a szomszéd szobában megismerte. – Janzara! – kiáltotta. – Jövök, hercegnőm! – azzal megragadta a padot, amelyen addig üldögélt, lévén, hogy ez volt az egyetlen fegyverként használható tárgy a helyiségben, szélesre tárta a kaput, és berontott a verembe. Immár öten néztek farkasszemet a teljesen feldühödött fenevadakkal. A sok sebből vérző két állat őrjöngött fájdalmában, haragjában és az éhségtől. Ordítva-morogva ugrottak neki a kardjukat kitartó férfiaknak, akik a hátuk mögé tolták a nőket, és lassan hátráltak a kapu felé. A harmadik férfi a paddal Tarzan és Komodoflorensal mellé ért, és most már hármasban verték vissza a felbőszült ragadozók támadásait. A pad ugyanolyan jó védekező fegyvernek bizonyult, mint a kard, és mind az öten lassan húzódtak egyre hátrább, míg egyszer csak a két macska elrohant a kis csapat mellett, és megpróbáltak hátulról támadni, mintha megérezték volna, hogy a nők könnyebb prédának bizonyulhatnak. Egyikük egészen közel jutott Janzarához, és mármár rávetette volna magát, ha nem lett volna ott a férfi a paddal, akit láthatólag valami eszelős megszállottság kerített a hatalmába, és különös fegyverével úgy ugrott neki, olyan kétségbeesetten szorította vissza az állatot, hogy az kénytelen volt otthagyni a hercegnőt. De a férfi ekkor is a nyomában maradt, és a paddal – rémisztő üvöltözés közepette – olyan hatalmas ütéseket osztogatva követte a két fenevadat, hogy azok szabadulni igyekezvén, hirtelen beugrottak abba a helyiségbe, amelyben korábban a férfi tartózkodott. Még mielőtt újra támadásba lendülhettek volna, a férfi bevágta a kaput, és kizárta őket a veremből. Aztán megfordult, és szembenézett négy társával. – Zoanthrohago! – kiáltotta a hercegnő. – Az ön rabszolgája! – válaszolta a főúr, azzal féltérdre ereszkedett, és karjait kinyújtva mélyen hátrahajolt. – Zoanthrohago, megmentette az életemet, a sok-sok megaláztatás után, amelyet miattam kellett elszenvednie. Miképpen fejezhetném ki hálámat? – mondta Janzara.

– Szeretem, hercegnő régóta tudja – válaszolta a férfi. – De most már minden késő, mert holnap a király akaratából meg fogok halni. Elkomoelhago döntött, és bár ön a lánya, nem habozhatok kimondani, hogy éppen tudatlansága nem engedi, hogy megmásítsa egyetlen elhatározását is. – Tudom – mondta Janzara. – A nemzőatyám ő, de én nem szeretem. Megölte anyámat oktalan féltékenységi rohamában. Ostoba ember – minden ostobák legostobábbika. Hirtelen a többiekre nézett. – Zoanthrohago, ezek a rabszolgák meg akarnak szökni – kiáltotta. – Az én segítségemmel megvalósíthatnák tervüket, és ha velük tartunk, nekünk is sikerülhetne elmenekülnünk, és menedékre találunk az ő országukban. – Ha valamelyiknek közülük van elég hatalma saját országában – válaszolta Zoanthrohago. – Ez az ember itt – mondta Tarzan, aki ebben a pillanatban felismerte a szabadulás csoda folytán megnyíló lehetőségét – Trohanadalmakus királyának, Adendrohahkisnak a fia – a legidősebb fia, zertoloso. Egy perc múlva, hogy Tarzan elhallgatott, Janzara Tarzanra nézett. – Gonosz voltam, Zuanthrol – mondta –, de úgy gondoltam, hogy maga kell nekem, és a király lánya lévén ritkán tagadtak meg tőlem bármit, amire vágytam. – Majd Talaskarhoz fordult: – Tessék, lányom, legyen a magáé ez a férfi, legyen vele boldog. – Azzal gyengéden a majomember felé tolta Talaskart. Talaskar azonban elhúzódott. – Téved, Janzara – mondta. – Én nem szeretem Zuanthrolt, és ő sem szeret engem. Komodoflorensal gyorsan Tarzanra pillantott, mint, aki azt várja, hogy a majomember cáfolja meg Talaskar kijelentését, de Tarzan helyeslően bólintott. – Azt akarja mondani – kérdezte Komodoflorensal –, hogy nem szereti Talaskart? – ás egyenesen belenézett barátja szemébe. – Ellenkezőleg, nagyon is szeretem – válaszolta Tarzan –, de nem azzal a szeretettel, amire maga gondolt, vagy mondjam inkább így, ami magát aggasztotta. Szeretem, mert jószívű, kedves lány, hűséges barát, és azért is, mert bajban volt, szüksége volt arra a szeretetre, oltalomra, amit kizárólag magától és tőlem várhatott. De úgy, ahogyan egy férfi szereti a párját, nem szeretem, mert nekem megvan a magam párja a saját hazámban, a bozóterdőn túl. Komodoflorensal nem szólt többé semmit, de sokáig gondolkodott. Arra gondolt, hogy mi lesz majd, ha hazatér, ahol ő zertoloso és ahol az ősrégi szokás szerint azt várják el tőle, hogy egy másik városból való hercegnőt vegyen feleségül. Ő azonban nem akart semmilyen hercegnőt – Talaskart akarta, a kis veltopismakusi rabszolgalányt, aki saját anyját is alig ismerte, és nagyon valószínű, hogy sohasem hallott apjáról, ha ugyan az anyja hallott felőle. Talaskart akarta, de Trohanadalmakusban a lány csak rabszolgaként lehetett volna az övé. Igaz szerelem égett a szívében iránta, ezért nem akarta megbántani azzal, hogy akár csak fontolóra is veszi ezt a lehetőséget. Ha nem emelheti maga mellé hercegnőnek, gondolta, inkább lemond róla, és emiatt Komodoflorensal,

Adendrohahkis fia szomorú volt. De nem volt sok ideje arra, hogy a bánatán törje a fejét, mert a többiek a szökés legjobb módozatát próbálták kitervelni. – A gondozók ezen az oldalon jönnek le etetni a macskákat – mondta Zoanthrohago, és egy kis ajtóra mutatott a verem falában szemközt azzal a kapuval, amely eddig börtönébe nyílott. – Akkor nyilván nincs is bezárva – mondta Janzara –, mert a foglyok nem juthattak volna el odáig anélkül, hogy keresztül ne kelljen menniük ezen a helyiségen, ahol a macskákat tartották. – Meglátjuk – mondta Tarzan, és odament az ajtóhoz. Egy pillanat elég volt az ajtó kifeszítéséhez, amely mögött szűk folyosó tárult fel. Mind az öten átmásztak a kis nyíláson, és a folyosóról egy meredek emelkedőn kapaszkodtak fel. A ragadozók verméből elhozott gyertyákkal világították meg maguk előtt az utat. Az emelkedő tetején ajtó volt, amely egy széles folyosóra nyílt. Kicsit odébb egy őrt álló harcos látszott. Miután Tarzan résnyire kinyitotta az ajtót, Janzara kinézett a nyíláson, és szemügyre vette a folyosót meg az őrszemet. – Nagyszerű! – kiáltott fel. – Ez az én folyosóm, és a harcos az én ajtóm előtt őrködik. Jól ismerem. Az én segítségemmel mentesült az adófizetés alól az utóbbi harminc hold ideje alatt. Tűzbe menne értem. Gyerünk nincs mitől tartanunk! – azzal elszántan kilépett a folyosóra, és elindult az őrszem felé. A többiek követték. Míg a fickó fel nem ismerte a hercegnőt, fennállt az a veszély, hogy riadóztatja társait, de attól a pillanattól fogva, hogy észrevette, ki közeledik, olyan lett mint a kezes bárány. – Vak vagy, érted? – mondta neki Janzara. – Ha Janzara hercegnő úgy kívánja, az vagyok – válaszolta az őr. Janzara megmondta neki, hogy mit óhajt – öt diadetet és jó vastag katonaköpenyeket. A fickó végignézte azokat, akik vele voltak, nyilván felismerte Zoanthrohagót, és azt is sejtette, hogy a másik két férfi kicsoda. – A hercegnő kedvéért nemcsak, hogy vak leszek – mondta –, de holnapra egészen biztosan halott is. – Hozz akkor hat diadetet – mondta a hercegnő. Majd Komodoflorensalhoz fordult. – Maga Trohanadalmakus királyi hercege? – kérdezte. – Az vagyok – felelte a férfi. – Ha mi most megmutatjuk magának a szabadság felé vezető utat, megígéri, hogy nem fog rabszolgává tenni? – A saját rabszolgáimként fognak a városba jönni, és ott majd felszabadítom magukat – volt a válasz. – Az ilyesmi nagyon ritka, ha ugyan volt már rá egyáltalán példa – tűnődött a lány. – Veltopismakusban emberemlékezet óta néni fordult elő. Nem tudom, hogy atyja meg fogja-e engedni.

– A dolog nem előzmények nélküli – válaszolta Komodoflorensal. – Ritkán került rá sor, de volt már ilyen. Azt hiszem, biztosra veheti, hogy barátságos fogadtatásban lesz része Adendrohahkis udvarában, és a bölcs Zoanthrohago tudásának elismerése és méltánylása sem marad el. Hosszú időbe telt, – mire a harcos visszatért a diadetekkel. Arcát veríték borította, kezét vér. – Harcban kellett megszereznem őket – mondta –, és mindnyájan harcban leszünk kénytelenek használni őket, ha nem sietünk. Tessék, herceg, hoztam magának fegyvert – azzal egy kardot és egy tőrt nyújtott át Zoanthrohagónak. Gyorsan nyeregbe pattantak. Tarzan most először próbálta ki a minunibeliek szívós, eleven kis hátas állatát. Úgy tapasztalta, hogy a nyereg jó formájú, és a diadet könnyen kezelhető. – A Király Folyosója felől követni fognak – magyarázta Oratharc, a diadetekért küldött harcos. – Jobb volna tehát, ha valamelyik másikon próbálnánk kijutni. – Trohanadalmakus keletre van Veltopismakustől – mondta Zoanthrohago. – Ha a Nők Folyosóján megyünk ki az épületből két, Trohanadalmakusból való rabszolgával, rá fognak jönni, hogy arrafelé tartunk, ha viszont egy másik folyosón távozunk, nem lesznek olyan biztosak a dolgukban, és ha csak egy kicsit is késlekednek, míg üldözésünkre indulnak, az nagy előnyt jelenthet a számunkra. Ha egyenesen Trohanadalmakus felé indulunk, szinte biztos, hogy utolérnek, mivel a leggyorsabb diadetekkel fognak üldözni. Egyetlen esélyünk az, ha megtévesztjük őket Azt hiszem vagy a Harcosok Folyosóján, vagy a Rabszolgák Folyosóján kellene távoznunk, aztán át kellene kelnünk a várostól északra elterülő hegyeken. Nagy kitérőt kellene tennünk észak, majd kelet felé, és csak akkor szabad délnek fordulnunk, ha már jócskán túljutottunk Trohanadalmakuson. Ily módon kelet felől közelíthetjük meg a várost, míg üldözőink Trohanadalmakustól nyugatra, a Veltopismakus felé elterülő vidéken fognak járőrözni. – Hát akkor menjünk a Harcosok Folyosóján – javasolta Janzara. – A fák és a bokrok jó fedezéket nyújtanak majd, míg elkanyarodunk, és a város északi határa felé vesszük az irányt – mondta Komodoflorensal. – Azonnal indulnunk kell – sürgette a többieket Oratharc. – Menjen hát előre a hercegnővel – mondta Zoanthrohago –, mert elképzelhető, hogy az őrség a kijáratnál őt átengedi a vele lévőkkel együtt. Mi majd jól beburkolódzunk katonai köpönyegünkbe. Gyerünk, induljon! Janzarával és Oratharckal az élen a kis csapat egyenletes ügetésben haladt végig a körkörös járaton a Harcosok Folyosója felé. Míg rá nem tértek az utóbbira, semmi jelét nem hallottak annak, hogy üldözőbe vették volna őket. De még most sem szívesen szánták el magukat, bár férfihangokat hallottak hátulról, hogy gyorsabb iramra váltsanak, nehogy felkeltsék az őrszobán tartózkodó harcosok gyanúját, akik mellett a folyosó végén el kellett haladniuk. A csapat veltopismakusi tagjai közül soha egyiknek sem tűnt még ilyen hosszúnak a Harcosok Folyosója, mint ezen az éjszakán. Száguldani szerettek volna diadetjeik

nyergében, de továbbra is egyenletes ügetésre fogták hátas állataikat, így a leggyanakvóbb természetű harcos sem gondolhatott arra, hogy ezek hatan szökni készülnek, és a többségük a halál elől szökik. Már majdnem a kijárathoz értek, amikor világossá vált számukra, hogy az üldözők befordultak mögöttük a Harcosok Folyosójára, és, hogy sebes vágtában közelednek feléjük. Janzara és Oratharc megállította diadetjét a folyosó végében, amikor az őrszem közeledtükre kilépett a sorompóhoz. – Janzara hercegnő! – jelentette Oratharc. – Félre Janzara hercegnő útjából! A hercegnő hátravetette katonaköpenyének csuklyáját, hogy az őr láthassa arcát, amelyet a Királyi Halomban minden egyes harcos jól ismert – és amelynek – láttán mindegyik rettegett. A fickó habozott. – Félre az útból – kiáltotta a hercegnő –, vagy letaposlak! Hangos ordítozás hallatszott a hátuk mögül. A folyosón harcosok közeledtek sebesen vágtázó diadetjeik hátán. Üvöltöttek valamit, de, hogy mit, azt a zaj miatt nem lehetett érteni. Az őrszem azonban gyanút fogott. – Várjon, míg hívom az őrség novandját, hercegnő – kiáltotta. – Valami történt, és én senkit nem merek kiengedni engedély nélkül. De már itt is van. – És, amikor a csapat tagjai megfordultak nyergükben, egy novandot és nyomában számos harcost láttak előtűnni az őrszoba ajtaján. – Előre! – kiáltotta Janzara, és diadetjét megsarkantyúzva az útjukban álló egyetlen őrszem felé vágtázott. A többiek gyorsan a nyomába eredtek. Az őrszem a földre esett, és onnan csapkodott vitézül kardjával a tovarepülő diadetek lába és hasa felé. A novand embereivel pont jókor rontott ki az őrszobából ahhoz, hogy összeütközzék az üldözőkkel, akiket rögvest a menekülő csapat elkésett tagjainak vélt. Az alatt a néhány perc alatt, míg egymással küzdöttek – s mire kimagyarázkodtak, és mindenki mindent megértett –, a szökevényeknek elegendő idejük volt arra, hogy a fák között kijussanak a város nyugati szélére, majd északnak fordulva elinduljanak a hegyek felé, amelyek a tiszta, de holdtalan éjszakában elmosódottan látottak a távolban. Oratharc közölte, hogy tökéletesen ismeri a hegyi ösvényeket. Ő állt a csapat élére, a többiek, amilyen szorosan csak lehetett, igyekeztek a nyomában maradni. Az utóvédet Komodoflorensal és Tarzan alkotta. Csendben vonultak az éjszakában, hol kanyargós, meredeken lezuhanó hegyi ösvényeken, hol szikláról sziklára átugratva azokon a helyeken, ahol magának az ösvénynek sem volt hely. Nedves vízmosásokba csúsztak bele, sűrű bozótosokon és szálfaerdőkön, alagútszerű ösvényeken vágtak át, amelyek követték a kanyargós vízmosások irányát, vagy a túloldalon a szurdok keskeny peremére kaptattak fel. Egész éjszaka semmi jelét nem hallották az üldözésnek. Tudták, hogy a hegyek között szinte korlátlan ideig elrejtőzhetnek, annyira vad és úttalan volt a vidék. Egy órával napkelte után tábort vertek egy hatalmas fákkal körülvett, kör alakú kis völgyecske aljában. Megitatták, megetették diadetjeiket, és nagyobb biztonságban érezték magukat, mint bármikor azóta, hogy eljöttek

Veltopismakusból. Oratharc gyalog vágott neki a környéknek, és egy csomó fürjet ejtett. Tarzan néhány halat szúrt fel lándzsájával a patakban. A zsákmányt elkészítették és megették, majd a férfiak egymást váltogató őrködése mellett egészen délutánig aludtak, mert az előző éjjel egyikük sem hunyta le a szemét. Késő délután újra felkerekedtek, és jól kinn jártak már a síkságon, mikor rájuk esteledett. Komodoflorensal és Zoanthrohago a csapat két szélén, a többiektől jókora távolságban haladt. Valamennyien megfelelő táborhelyet kerestek. Végül úgy tűnt, Zoanthrohago talált egyet, de, amikor mindannyian köré gyűltek, a lenyugvó nap halványodó fényében Tarzan nem látott semmit, ami ezt a helyet a síkság bármely más pontjánál alkalmasabbá tette volna a táborozásra. Egy kis facsoport mellett álltak, de sok ilyen facsoport mellett haladtak már el, és semmi olyasmi nem látszott, ami miatt ez nagyobb biztonságot nyújtott volna a többinél. Ami azt illeti, Tarzan éppen, hogy nem látta alkalmasnak a táborozásra. Nem volt víz, s nem voltak különösebben védve a széltől, meg az ellenségtől sem. De – gondolta –, felmásznak a fákra. Még az lenne a legjobb. Szeretettel nézett fel a magasba, a fák ágaira. Milyen hatalmasnak látszottak! Tudta, hogy milyen fák, és tudta azt is, hogy igazából átlagos nagyságúak, de most úgy látta, mintha mindegyik valóságos óriásként vetné fel a magasba a fejét. – Én megyek be elsőként – hallotta Komodoflorensal hangját, és odafordult, hogy lássa, miről van szó. A másik három férfi egy nagy lyuk szájánál állt, és benézett a nyíláson. Tarzan tudta, hogy a lyuk egy méhészborznak, a közönséges borz afrikai testvérének az odúja, és nem nagyon tudta, hogy miért kíván oda bármelyikük is bemenni. Tarzan sohasem szerette a méhészborz húsát. Közelebb lépve csatlakozott a többiekhez, és, amikor odaért, látta, amint Komodoflorensal karddal a kezében bemászik a nyíláson. – Minek ment be oda? – kérdezte Zoanthrohagótól. – Hogy kiűzze vagy megölje a cambont, ha bent van – válaszolta a herceg, a minunibeliek nyelvén említve a méhészborzot. – De hát miért? – kérdezte Tarzan. – Biztos, hogy maguk sem szeretik a húsát! – Nem, de igénybe akarjuk venni az odúját éjszakára – felelte Zoanthrohago. – El is felejtettem, hogy maga nem minunibeli. Az éjszakát a cambon föld alatti járataiban fogjuk eltölteni, ahol védve leszünk a vadmacska és az oroszlán támadásától. Jó lenne, ha már odalent lennénk – az éjszakának ebben az órájában nem tanácsos minunibelinek szabadon járkálni a síkságon vagy az erdőben, mert ez az az óra, amikor az oroszlán vadászni indul. Néhány perccel később Komodoflorensal előbukkant a lyukból. – A cambon nincs itt – mondta. – Üres az odú. Csak egy kígyót találtam, de azt megöltem. Menjen előre, Oratharc, Janzara és Talaskar majd követi. Van maguknál gyertya? Elővették a gyertyákat, és szépen sorban mindnyájan eltűntek az üreg nyílásában, míg végül már csak Tarzan, aki kérte, hogy utolsónak maradhasson, állt egyedül a sűrűsödő sötétségben. Mosolyogva bámult le a méhészborz odújába. Nevetséges volt

még a gondolata is annak, hogy Tarzan. a dzsungel fia egy borz üregébe bújjon el Numa, vagy, ami még rosszabb. Skree a kis vadmacska elől. Amint ott állt és mosolygott, egyszer csak valami nagy test körvonalai derengtek át a fák között. A diadetek, amelyek kipányvázatlanul álltak a közeiben, felhorkantottak és megugrottak. Amikor Tarzan megfordult, a legnagyobb oroszlánt látta maga előtt, amellyel életében találkozott – kétszer olyan magasról nézett le rá, mint a saját testmagassága. Milyen iszonytató, milyen félelmetes állat volt most Numa egy minunibeli szemével nézve! Az oroszlán lelapult, kinyújtott farkának épp csak legvége lengett, de a majomember nem hagyta félrevezetni magát. Sejtette, hogy mi következik, és, amikor az óriás macska elugrott, megfordult, és fejjel belevetette magát a borz odújába. Az üreg nyílásán át föld szóródott utána, az a homok, amit Numa vert fel a mancsával, amikor az ugrás végén Tarzan hűlt helyére érkezett.

21.

A hat szökevény három napon keresztül keletnek tartott, majd a negyediken délnek fordult. Sűrű erdő sötétlett a távoli látóhatáron, amely hosszan elnyúlt kelet felé is. Trohanadalmakus délkeletre terült el, a fáradt diadetekkel jó kétnapi járóföldre onnan. Tarzan gyakran eltűnődött, hogy vajon mikor pihennek ezek a kis állatok. Éjszakára szabadon engedték őket, hogy legelhessenek, de a ragadozó állatok szokásait ismerve a majomember biztosra vette, hogy az aprócska antilopok az éjszaka nagyobb részét rémült ébrenlétben töltik, vagy éppen menekülnek, mégis minden reggel visszatértek a táborba, készen arra, hogy teljesítsék gazdáik kívánságait. Hogy nem szöktek meg, nem fordítottak mindörökre hátat nekik, az két dologgal magyarázható. Az egyik az, hogy időtlen idők óta Minuni városaiban tenyésztették őket, és el sem tudták képzelni az életüket másként, mint gazdáik mellett, akik etették és gondozták őket. A másik ok pedig az a rendkívüli kedvesség és szeretet, amellyel a minunibeliek megnyerik a kis állatok szeretetét és bizalmát, hogy a diadetek akkor érzik magukat a legjobban, ha az ember társaságában lehetnek. Menekülésük negyedik napjának délutánján történt, hogy Talaskar egyszer csak egy kis porfelhőre hívta fel a többiek figyelmét a hátuk mögött. Mind a hatan sokáig figyelmesen szemlélték az egyre növekvő és közeledő felhőt. – Lehet, hogy a régóta várt üldözők azok – mondta Zoanthrohago. – Vagy az én embereim, a trohanadalmakusiak? – kockáztatta meg a feltevést Komodoflorensal. – Akárkik is, sokkal többen vannak, mint mi – mondta Janzara –, ezért úgy gondolom, jó lenne valamilyen biztos helyre vonulnunk, míg meggyőződünk kilétükről. – Eljuthatunk az erdőig, még mielőtt utolérnek – mondta Oratharc. – Az erdőben, ha szükséges, egérutat nyerhetünk. – Én félek az erdőben – mondta Janzara. – Nincs más választásunk – mondta Zoanthrohago –, de még így is félek, hogy nem tudjuk megelőzni őket. Gyerünk! Sietnünk kell! Tarzannal, a dzsungel fiával még sohasem esett meg, hogy ilyen sebesen tett volna meg valamilyen távolságot egy állat hátán. A diadetek hatalmas ugrásokkal haladva szinte úsztak a levegőben. Mögöttük a porfelhőből egy tucat száguldó harcos vált ki, akik ellen az ő négy kardjuk igencsak kevés volt. Egyedüli reményük ily módon az lehetett, hogy sikerül üldözőik előtt elérniük az erdőt. Hol úgy látszott, hogy elérik, hol úgy, hogy nem. Ahogy előrenézett kecses hátasállata két aprócska szarva között, a nemrég még távoli erdő, mintha rohant volna Tarzan felé. Mögötte az ellenség csökkentette a hátrányát. Veltopismakusiak voltak – most már elég közel jutottak ahhoz, hogy kivehetők legyenek a sisakjaikon lévő jelzések, ők is felismerték az üldözötteket, mert hangosan kiáltoztak utánuk, hogy álljanak meg, és többségüket nevén szólították. Az üldözők egyike a többieket maga mögött hagyva űzte előre diadetjét. Egészen közel zárkózott fel Zoanthrohago mögé, aki Tarzannal pontosan egy vonalban, a

csapat utóvédjét alkotva haladt. Fél hosszal Zoanthrohago előtt vágtázott Janzara. A fickó hangosan odakiáltott neki. – Hercegnő! – harsogta. – A király mindnyájuknak megbocsát, ha visszaszolgáltatják a rabszolgákat. Adja meg magát, és minden el lesz feledve. Tarzan, a dzsungel fia hallotta az üzenetet, és kíváncsi volt, mit tesznek erre a veltopismakusiak. Ha Talaskar nem lett volna ott, azt tanácsolta volna nekik, hogy térjenek vissza barátaik közé, de a rabszolgalány feláldozását nem tudta volna elviselni. Kihúzta hát a kardját, és lemaradva besorolt Zoanthrohago mellé, akinek fogalma sem volt a szándékáról. – Adják meg magukat, és minden meg lesz bocsátva! – ordította újra az iménti üldöző. – Soha! – kiáltotta Zoanthrohago. – Soha! – visszhangozta Janzara. – Akkor viselniük kell a következményeket – kiáltotta a hírvivő. Folytatódott a hajsza, vadul rohant üldöző és üldözött a fekete erdő felé, amelynek a legszélén ádáz lények figyelték a versenyfutást, és a látványtól már előre nyaldosták piros nyelvükkel éhes ajkukat. Tarzan örült, amikor meghallotta, miként válaszolt a hírvivőnek mind Zoanthrohago, mind Janzara, akik rokonszenves társaknak és jó bajtársaknak bizonyultak. Janzara egész magatartása megváltozott attól a pillanattól fogva, hogy elhatározta, megpróbál velük együtt megszökni. Nem a kényúr elkényeztetett lánya volt többé, hanem az a nő, aki a boldogságot keresi a szerelemben, amely nemrég támadt szívében egy régi érzést követve, amelyet nemrég fedezett fel, mert gyakran elmondta Zoanthrohagónak, hogy biztos benne, mindig is őt szerette. Életének ettől a fordulatától tapintatosabb és szeretet teljesebb lett mások iránt. Úgy tűnt, mintha megpróbálná kiengesztelni Talaskart, amiért oly kegyetlenül támadt neki első találkozásuk alkalmával. Most már józanul szemlélte eszelős fellobbanását Tarzan iránt – mivel nem kaphatta meg, annál inkább meg akarta szerezni a férfit, és azért akarta hercegként maga mellé emelni, hogy bosszantsa apját, akit gyűlölt. Komodoflorensal és Talaskar állandóan együtt volt, de a trohanadalmakusi soha egyetlen szóval nem említette szerelmét a kis rabszolgalány előtt. Nagy elhatározás kezdett érlelődni fejében, de még nem öltött határozott formát. Talaskar pedig, aki láthatólag már attól is boldog volt, hogy a közelében lehet, átszellemült örömben élte át a végre megismert szabadság első napjait. Most azonban mindenről megfeledkeztek, csak az a közvetlen veszély járt az eszükben, hogy elfoghatják őket, s, ami ezzel járt, a halál vagy a rabszolgaság. A hat szökevény űzte-hajszolta erőlködő diadetjeit. Az erdő most már nagyon közel volt. Ő, ha eljutnának odáig! Az erdőben egy harcos ér annyit, mint más három, nem lennének ekkora hátrányban, mert ott mind a tizenkettő nem támadhat egyszerre rájuk, és ha ügyesen manővereznek, biztosan sikerül elválasztani őket egymástól. És már látszott is, hogy sikerül! Hangos ordítás szakadt fel Oratharc ajkáról, amikor diadetje beugrott a fák árnyékába. A többiek követték példáját. Ám a következő

pillanatban torkukon akadt a kiáltás, mert azt látták, hogy egy óriás kéz nyúl le, és kikapja Oratharcot a nyeregből. Megpróbálták megállítani és visszafordítani diadetjeiket, de már késő volt. Benn voltak az erdőben, és egy egész hordára való förtelmes zertalacolol vette körül őket. Egyiküket a másik után kapkodták ki a nyeregből, míg üldözőik, akik nyilván látták, hogy mi zajlik az erdőben, megfordultak és elvágtattak. Egy nőstény alalus markában szorongatva Talaskar odafordult Komodoflorensal felé. – Isten veled! – kiáltotta. – Ez most már a vég, de legalább a közeledben halok meg, és így a halálban is boldogabb vagyok, mint voltam életemben, amíg Veltopismakusba nem jöttél. – Isten veled, Talaskar! – válaszolta a férfi. – Amíg éltem, nem mertem megmondani, de most, hogy meghalok, bevallhatom, hogy szeretlek. Mondd, hogy te is szerettél. – Teljes szívemből, Komodoflorensal! – Mindketten mintha elfeledkeztek volna arról, hogy rajtuk kívül más is létezik a világon. A halálban magukra maradtak szerelmükkel. Tarzan egy hím markában találta magát, és bár ő is a biztos halálnak nézett elébe, akaratlanul is eltűnődött, hogyan lehetséges az, hogy egy ekkora csapat hím és nőstény alalus együtt vadászik. Egyszer csak felfigyelt a hímek fegyvereire, melyek nem a korábban megszokott kezdetleges bunkósbotok és parittyakövek voltak, hanem hosszú, szépen megmunkált lándzsák és nyílvesszők. – A fickó, aki a majomembert fogva tartotta, felemelte szeme magasságába, és fürkészni kezdte arcvonásait. Tarzan hirtelen azt látta, hogy a felismerés jele és a döbbenet kiül a férfi brutális arcára. Ugyanebben a pillanatban ő is felismerte foglyul ejtőjét. Az Első Nő fia volt az. Tarzan nem vesztegette az idejét azzal, hogy kitapasztalja, régi ismerőse milyen érzelmeket táplál iránta. Lehet, hogy viszonyuk közben megváltozott, lehet, hogy nem. Emlékezett, mily én kutyahűséggel viseltetett iránta a fickó, amikor utoljára látta, és azonnal próbát tett. – Tegyél le! – közölte jelbeszéddel, ellentmondást nem tűrően. – És mondd meg a többieknek, hogy tegyenek le mindenkit az enyéim közül. Ne bántsátok őket! Az óriás a következő pillanatban gyengéden le is tette Tarzant a földre, és azonnal utasította társait, hogy ők is cselekedjék ugyanezt foglyaikkal. A férfiak haladéktalanul úgy tettek, ahogy parancsolta, és az összes nő is egy kivételével, ő még tétovázott. Az Első Nő fia feléje ugrott, lándzsáját, mint egy korbácsot magasra emelte, mire a nőstény meghunyászkodott, és letette Talaskart a földre. Az Első Nő fia nagy büszkén, a legjobb tudása szerint elmagyarázta Tarzannak, mekkora változás történt az alalusok életében, mióta a majomember fegyvert adott a férfiak kezébe. Az Első Nő fia rájött, hogy ezek ügyes használata mi mindennel jár a fajtájabeli férfiak számára. Most már mindegyik hímnek van egy nősténye, aki főz rá – legalább egy, de némelyiküknek – az erősebbeknek – több is. Hogy szórakoztassa Tarzant és, hogy megmutassa neki, milyen óriás léptekkel haladt előre a civilizáció a zertalocololok országában, az Első Nő fia be is mutatta, hogyan szelídítették meg a nőket.

Az egyik nőt jól helybenhagyta, aki térdre hullott, simogatta a férfi lábát, vágyakozva nézett fel rá. Ábrázata sugárzott a szeretettől és a bámulattól. Az éjszakát a hat szökevény a szabadban töltötte az óriás zertalacololokkal körülvéve. Másnap a síkságon át útnak indultak Trohanadalmakus felé. Tarzan úgy határozott, hogy ott marad, míg vissza nem nyeri normális testméretét, és akkor majd eltökélten nekilát, hogy utat vágjon magának a bozóterdőn keresztül saját hazájába. A zertalacololok egy kis darabon elkísérték őket, és mind a férfiak, mind a nők megpróbálták a maguk primitív, vad módján kimutatni hálájukat a változásért, amelyet ő hozott az életükbe, és a boldogságért, amellyel ő ajándékozta meg őket. Két nappal később a hat menekülő Trohanadalmakus halmai felé közeledett. Az őrszemek már akkor észrevették őket, amikor még jókora távolságra voltak. Egy csapat harcos ügetett ki elébük, mert Minuniban sohasem árt még azelőtt megtudni, mi járatban van a látogató, hogy túl közel jutna az ember otthonához. Amikor a harcosok meglátták, hogy Komodoflorensal és Tarzan tért vissza, ujjongtak örömükben, és többen sebesen elvágtáztak a város felé, hogy megvigyék a hírt. A menekülőket egyenesen bevezették Adendrohahkis tróntermébe, ahol a nagy uralkodó könnyek között ölelte meg fiát. Tarzanról sem feledkezett meg, igaz, idő kellett hozzá, hogy ő is, meg a többi trohanadalmakusi is hozzászokjon a gondolathoz: ez a náluk semmivel sem nagyobb férfi ugyanaz a hatalmas óriás, aki pár holdnyi idővel korábban ott élt közöttük. Adendrohahkis odahívta Tarzant a trónus lábához, és ott, Trohanadalmakus nemesembereinek és harcosainak színe előtt zertoli, vagyis hercegi rangra emelte. Diadeteket és nagy vagyont adományozott neki, rangjához illő lakosztályt jelölt ki a számára, és kérte, hogy maradjon közöttük mindörökre. Janzarát, Zoanthrohagót és Oratharcot szabad emberré tette, és engedélyt adott nekik, hogy Trohanadalmakusban maradjanak. És ekkor Komodoflorensal odahúzta Talaskart a trónus lábához. – És most én kérek egy kegyet a magam számára, Adendrohahkis – mondta. – Zertolosóként a szokás arra kötelez, hogy egy másik városból hozott fogoly hercegnőt vegyek feleségül, de én ebben a rabszolgalányban találtam meg azt, akit szeretek. Engedd meg, hogy lemondjak trónutódlási jogomról, és inkább 5 lehessen az enyém. Talaskar felemelte a kezét, mint, aki közbe akar szólni, de Komodoflorensal nem engedte beszélni, és akkor Adendrohahkis felállt, lelépdelt a lépcsőn Talaskarhoz. Megfogta a lány kezét, és felvezette a trónus mellé. – Csak a szokás kötelez arra, Komodoflorensal – mondta –, hogy hercegnőt végy feleségül, de a szokás nem törvény. A trohanadalmakusiak úgy házasodnak, ahogy nekik tetszik. – És még ha törvény kötelezné – mondta Talaskar –, hogy hercegnőt vegyen feleségül, akkor is választhatna engem, mert én Talaskhagónak, Mandalmakus királyának a lánya vagyok. Anyámat a veltopismakusiak néhány holdnyi idővel azelőtt ejtették foglyul, hogy megszült engem, mégpedig ugyanabban a teremben, amelyben Komodoflorensal rám talált, Anyám arra tanított, hogy inkább haljak meg, mintsem,

hogy hercegnél alacsonyabb rangúhoz menjek férjhez. De örömest elfelejtettem volna anyám tanítását, ha Komodoflorensal egy egyszerű rabszolga fia lett volna. Azt, hogy király fia, nem is álmodtam egészen addig az éjszakáig, amikor eljöttünk Veltopismakusból. Én már jóval korábban neki adtam a szívemet, még ha ő ezt nem is tudta. Hetek teltek el, és Tarzanon, a dzsungel fián semmilyen változás jele nem mutatkozott. Boldogan élt a minunibeliek között, de vágyott az övéi, a felesége után, aki nyilván bánkódik miatta, ezért aztán elhatározta, hogy felkerekedik úgy, ahogy van, átvág a bozóterdőn, és elindul hazafelé. Bízott abban, hogy a szerencse segítségével sikerül elkerülnie az út során rá leselkedő számos veszélyt, és valamikor útközben visszanyeri majd normális testméretét. Barátai igyekeztek lebeszélni tervéről, de ő elszánta magát, és mivel úgy érezte, nem halogathatja tovább a dolgot, felkerekedett délkelet felé. Úgy ítélte meg, arra lehet az a hely ahol bejutott Minuniba. Egy karnak, vagyis ezer diadetes harcosból álló harci egység kísérte el az erdőig, és ott néhány nappal később rátalált az Első Nő fia. A minunibeliek istenhozzádot intettek neki, és miközben figyelte, hogyan ügetnek el kecses hátas állataikon, valami gombócot érzett a torkában, ami csak azon ritka alkalmakkor esett meg Tarzannal, a dzsungel fiával, amikor meg kellett ismernie a honvágy szó jelentését. Az Első Nő fia és annak vad hordája elkísérte Tarzant a bozóterdő széléig. Tovább már ők sem mehettek vele. A következő pillanatban látták, amint eltűnik a bozótban, és búcsúzóul feléjük int. Tarzan, aki továbbra is akkora volt, mint egy minunibeli, két álló napig ment egyre csak előre a bozóterdőben. Találkozott kisebb állatokkal, amelyek most elég nagyok voltak ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek a számára, de senkivel nem találkozott, akivel ne tudott volna elbánni. Éjszakánként a nagyobb üregeket ásó állatok odúiban aludt. Madarak húsával és tojásokkal táplálkozott. A második éjszakán arra ébredt, hogy émelygés környékezi. A veszély előérzete kerítette hatalmába. Síri sötétség uralkodott az üregben, amelyet éjszakára kiválasztott magának. Hirtelen az a gondolat hasított belé, hogy hátha éppen most megy végbe az a nagy megpróbáltatással járó folyamat, amelynek során visszanyeri normális testméretét. Ha a dolog addig történik meg, míg ott fekszik a föld alatt az apró kis üregben, akkor az a halált jelenti számára, mert biztosan összepréselődik és megfullad, mire visszanyeri az eszméletét. Máris úgy szédült, mint, aki érzi, hogy mindjárt elveszti az eszméletét. Nagy nehezen feltérdelt, és az ujjaival kapaszkodva küzdötte fel magát a meredek járaton, amely a föld felszínére vezetett. Felér-e idejében? Kínlódva mászott tovább, és akkor egyszer csak érezte, hogy a friss éjszakai levegő hulláma csapja meg az orrát. Keservesen feltápászkodott. Sikerült kijutnia! Kinn volt a szabadban! Halk morgást hallott a háta mögül. Kardját megragadva előrelódult a fák között. Hogy meddig jutott, és milyen irányban, nem tudta. Még mindig sötét volt, amikor megtántorodott, és eszméletlenül terült el a földön.

22.

Az egyik waziri, aki hazatérőben volt a kannibál Obebe falujából, az ösvény mellett egy csontot pillantott meg. Ez önmagában nem számított különleges dolognak. Sok-sok csont hever Afrika vadonjának ösvényei mentén. Ez a csont azonban arra késztette, hogy megálljon. Gyerek csontja volt. De még ez sem lett volna elég ok arra, hogy megállásra bírjon egy harcost, aki barátságtalan vidéken igyekszik haza az övéihez. Usula azonban különös történeteket hallott a kannibál Obebe falujában, ahová a kósza hírek nyomán látogatott el szeretett ura, a Nagy Bwana keresése közben. Obebe semmit sem tudott, nem is hallott Tarzanról, a dzsungel fiáról. Már évek óta nem látta a fehér óriást. Erről több alkalommal is biztosította Usulát. A törzs más tagjaitól azonban a waziri megtudta, hogy Obebe egy évig vagy még tovább is fogva tartott egy fehér férfit, aki valamikor, nem is olyan régen, megszökött. Usula először arra gondolt, hogy ez a fehér ember talán Tarzan volt, de, amikor több felől megerősítették, hogy mennyivel korábban történt a férfi foglyul ejtése, már tudta, hogy az illető nem lehetett az, akit keres, ezért hazaindult. Amikor több napi járás után az ösvény mellett megpillantotta a gyerek csontját, eszébe jutott az eltűnt Uhháról szóló történet, ezért egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a maradványokat. Miközben nézelődött, észrevett valami mást is – egy kis bőrzacskót, ami pár lábnyira az ösvénytől újabb csontok között hevert. Usula lehajolt, és felvette a zacskót. Kinyitotta, és a tartalmának egy részét kiszórta a tenyerébe. Tudta, hogy mi az, amit lát, és tudta azt is, hogy a kövek ura tulajdonát képezték, mert Usula Tarzan egyik munkavezetője volt, és sok mindent tudott ura ügyeiről. Ezeket a gyémántokat sok-sok holdnyi idővel ezelőtt a Nagy Bwanától lopták el azok a fehér emberek, akik megtalálták Opart. Visszaviszi a Nagy Bwana asszonyának – gondolta. Három nappal később, éppen a Nagy Bozóterdő közelében nesztelenül haladt az ösvényen, amikor megállt, és nehéz lándzsáját jól megszorítva feszülten figyelt. Az egyik kis szabad térségen egy férfit látott, egy csaknem teljesen meztelen férfit, aki a földön feküdt. A férfi élt, látta, hogy mozog – de mit csinálhat? Usula óvatosan, nehogy zajt üssön, közelebb lopakodott. Nagy kört írt le, hogy más szögből láthassa a férfit, és akkor egyszer csak rettenetes látvány tárult a szeme elé. A férfi fehér volt, és egy rég kimúlt bölény teteme mellett feküdt, mohón rágcsálta a fehéredő csontokról lecsüngő bőr maradványait. A férfi most egy kicsivel feljebb emelte a fejét, és Usula, aki most jobban látta az arcát, elborzadva kiáltott fel. Erre a férfi felnézett és elvigyorodott. Ez a Nagy Bwana! Usula odarohant hozzá, segített neki feltérdelni, de a férfi csak nevetett és gagyarászott, mint egy gyerek. Mellette, a bölény egyik szarvára feltekeredve ott volt a Nagy Bwana láncon csüngő, nagy gyémántokkal kirakott arany medalionja. Usula visszaakasztotta a férfi nyakába. Jó erős lombkunyhót készített számára, és elment vadászni. Napokon keresztül ott maradt mellette, míg a férfi erőre nem kapott. Az értelme azonban nem tért vissza. Végül aztán a hűséges Usula így, ebben az

állapotban vezette haza urát. Számos sebet és zúzódást találtak a testén a fején: régit is, újat is, némelyik jelentéktelen volt, némelyik súlyosabb. Híres sebészért küldtek Angliába, és kérték, jöjjön el Afrikába, gyógyítsa meg a szerencsétlen roncsot, aki egykor Tarzan, a dzsungel fia volt. A kutyák, akik egykor úgy szerették Lord Greystoke-ot, most elsomfordáltak az elborult elméjű férfi mellől. Jad-bal-ja, az Aranyszőrű Oroszlán morgott, amikor ketrece közelébe tévedt. Korak, a vadölő néma kétségbeesésében csak járkált fel-alá, mert édesanyja már úton volt Angliából, és még gondolni sem mert arra, hogy a rettenetes csapás milyen hatással lesz majd rá. Khamis, a varázsló fáradhatatlanul kutatott lánya, Uhha után azóta, hogy a Folyó Szelleme elrabolta őt a kannibál Obebe falujából. Elzarándokolt más falvakba, a saját országától messzire fekvőkbe is, de sehol sem találta nyomát sem neki, sem elrablójának. Nagy területet járt be Obebe falujától keletre, és egy újabb eredménytelen út-után hazafelé tartott a Nagy Bozóterdő mentén, pár mérföldre, északra az Ugogótól. Kora reggel volt. A magányos éjszaka után éppen felszedte sátorfáját, és nekivágott a hazáig vezető út utolsó szakaszának, amikor gyakorlott öreg szemével észrevette, hogy úgy tőle százyardnyira jobb kéz felé, valami fekszik egy kis szabad térség szélén. Éppen csak odapillantott, és felfedezte, hogy az a valami nem része a körötte tenyésző növényzetnek. Nem tudta, mi az, de az ösztönei arra sarkallták, hogy járjon utána a dolognak. Óvatosan közelebb lopódzott, és hamarosan megállapította, hogy az a bizonyos valami egy emberi térd, amely épp csak kikandikál a tisztást borító alacsony fűből. Még közelebb osont, és szeme hirtelen összeszűkült. Egy pillanatra különös hang hallatszott ajkáról, amint meglepetésében önkéntelenül gyorsabban szippantotta be a levegőt, mert, amit látott, az nem más volt, mint a Folyó Szelleme. A szellem a hátán feküdt, egyik térdét felhúzva – ez a térde látszott ki a fűből. Khamis lándzsáját megmarkolva lépdelt tovább, végül megállt a mozdulatlanul fekvő test mellett. Halott a Folyó Szelleme, alszik? A varázsló lándzsájának hegyét a barna test mellének szegezte, megbökte a Folyó Szellemét. A szellem nem ébredt fel. Akkor hát nem alszik! De halottnak sem látszott. Khamis letérdelt, és fülét a másik szívére tapasztotta. Dobogott! A varázsló esze sebesen forgott. Szíve mélyén nem hitt a folyók szellemeiben, de azért azt sem zárhatta ki, hogy ilyenek léteznek. Arra gondolt, hogy ez itt hátha csak eszméletlennek tetteti magát, vagy egy időre eltávozott a saját testéből, hogy az embereket megtévesztve, ahogy a közhiedelem tartja, járhasson-kelhessen közöttük anélkül, hogy gyanút keltene. De ugyanakkor ő volt az, aki elrabolta a lányát. Harag és bátorság töltötte el e gondolatra. Kényszerítenie kell, hogy kimondja az igazságot, még ha valóban szellem is.

Letekert egy darabot a rostkötélből, amit a derekán hordott, hátára fordította a testet, és gyorsan összekötözte a két csuklóját. Aztán leült a földre, és várakozott. Egy óra telt el, mire a visszatérő öntudat jelei mutatkozni kezdtek, és a Folyó Szelleme végre kinyitotta a szemét. – Hol van a lányom, Uhha? – kérdezte a varázsló. A Folyó Szelleme megpróbálta szabaddá tenni a karjait, de a keze jól meg volt kötve. Nem válaszolt Khamis kérdésére. Mintha nem is hallotta volna. Nem erőlködött tovább, hanem visszafeküdt pihenni. Kis idő múlva újra kinyitotta a szemét, ránézett Khamisra, de nem szólt semmit. – Állj fel! – parancsolt rá a varázsló, és oldalba bökte a lándzsájával. A Folyó Szelleme oldalára fordult, behajlította a jobb térdét, előre húzta egyik könyökét, és így végül sikerült felállnia. Khamis az ösvény felé terelte lándzsájával. Sötétedés táján megérkeztek Obebe falujába. Amikor a harcosok, asszonyok és gyerekek meglátták, ki az, akit Khamis a faluba hoz, nagy izgalom támadt közöttük, és ha nem lett volna ott a varázsló, akitől tartottak, halálra szurkálták és kövezték volna a foglyot, még mielőtt egyáltalán beér a faluba. De Khamis nem akarta, hogy megöljék a Folyó Szellemét – még nem! Előbb meg akarta tudni tőle az igazságot Uhhával kapcsolatban. Mind ez ideig egyetlen szót sem tudott kiszedni a fogolyból: Hiába kérdezgette szüntelenül, hiába adott nyomatékot a faggatásnak számos lándzsadöféssel, semmire nem jutott. Khamis ugyanabba a kunyhóba lökte be foglyát, amelyikből a Folyó Szelleme megszökött. Jól megkötözte, és két harcost állított oda őrködni. Nem kívánta újra elveszíteni. Obebe is eljött meglátogatni, ő is kérdezgette, de a Folyó Szelleme csak üres tekintettel bámult a törzsfőnök arcába. – Majd én szóra bírom – mondta Obebe. – Ha befejeztük az evést, kivisszük és megoldjuk a nyelvét. Van néhány módszerem erre. – Nem szabad megölni – mondta a varázsló. – Ő tudja csak, hogy mi történt Uhhával, és amíg el nem mondja, senki nem fogja megölni. – Beszélni fog, mielőtt meghal – mondta Obebe. – Ő a Folyó Szelleme, és sohasem fog meghalni – elevenítette fel a régi vitát Khamis. – Tarzan! – kiáltotta Obebe, és a két kannibál még akkor is folytatta a vitát, amikor hallótávolságon kívülre távolodott el a fogolytól, aki ott feküdt a mocskos kunyhó földjén. Miután ettek, azt látta, hogy a varázsló kunyhójának közelében a tűzben vasdarabokat hevítenek. A varázsló a bejárat előtt lekuporodott a földre, és sebesen tett-vett számos csodaszerével – levélbe göngyölt fadarabokkal, kövekkel, különféle kavicsokkal, egy zebra farkával. A falubeliek Khamis köré gyűltek, és a fogoly, kisvártatva elvesztette őt szem elől. Nem sokkal később egy fekete fiú érkezett, mondott valamit az őröknek. Azok kivezették, és durván a varázsló kunyhója felé taszigálták. Obebe is ott volt, akkor tűnt elő, amikor az őrök utat nyitottak a tömegben. A tűz

mellett állt a kör közepén. Kis tűz volt csupán, épp csak arra elegendő, hogy a néhány vasdarabot izzásban tartsa. – Hol van a lányom, Uhha? – kérdezte Khamis. A Folyó Szelleme nem válaszolt. Egyetlen szót sem szólt azóta, hogy Khamis foglyul ejtette. – Égesd ki az egyik szemét – mondta Obebe. – Attól majd beszélni fog! – Vágd ki a nyelvét! – visított az egyik asszony. – Vágd ki a nyelvét! – Akkor végképp nem fog beszélni, te ostoba – kiáltotta Khamis. A varázsló felállt, és megismételte a kérdést, de választ nem kapott. Erre öklével nagyot ütött a Folyó Szellemének arcába. Elöntötte az indulat, most már a Folyó Szellemétől sem félt, – Majd most válaszolni fogsz! – üvöltötte, azzal lehajolt, és megragadta az egyik vörösen izzó vasat. – A jobb szemét először! – harsogta Obebe. Az orvos megérkezett a majomember nyári lakába – Lady Greystoke hozta magával. Hárem fáradt, porlepte utazó szállt le lováról a rózsával befuttatott bejárat előtt, a híres londoni sebész, Lady Greystoke és komornája, Flora Hawkes. A sebész és Lady Greystoke azonnal bement a szobába, ahol Tarzan egy sebtében összetákolt tolókocsiban üldögélt. Beléptükre üres szemmel nézett fel. – Nem ismersz meg, John – kérdezte az asszony. Fia átölelte a vállát, és könnyes szemmel vezette el. – Nem ismer fel egyikünket sem – mondta. – Várjuk meg, míg lezajlik az operáció, anyám, majd azután látogassuk meg. Nem tudsz segíteni rajta, és rettenetes dolog így látni őt. A nagy sebész megvizsgálta a beteget. Megállapította, hogy nemrég betört koponyacsont nyomja egy helyütt az agyat. Az operációval a nyomás megszüntethető, és lehet, hogy ettől visszatér a páciens értelme és emlékezete. Érdemes megpróbálni. Azok a Nairobibe való nővérek és a két odavalósi orvos, akiket Lady Greystoke és a londoni sebész fogadott fel odaérkezésekor, szintén útra keltek, és egy nappal megbízóik után érkeztek meg a nyári lakhoz. Az operációra a rá következő nap reggelén került sor. Lady Greystoke, Korak és Meriem a szomszédos szobában várta, hogy a sebész kimondja a döntő szót. Balul ütött-e ki az operáció, vagy jól sikerült? Némán ültek a helyükön, és bámulták az alkalmi műtőnek berendezett szoba ajtaját. Örökkévalóságnak tűnő idő után, ami valójában talán egy óra lehetett, az ajtó végre kinyílt. A sebész belépett a szobába, ahol a többiek várakoztak. Némán esdeklő tekintetükből kiolvasta a kérdést, amelyet nem mertek szavakba önteni. – Egyelőre nem mondhatok mást – közölte az orvos –, mint, hogy az operáció önmagában véve sikerült. Hogy mennyire volt eredményes, arra majd csak az idő adja meg a választ. Meghagytam, hogy tíz napig senki ne menjen be a szobájába a nővéreken kívül. Utasítottam őket, hogy ugyanennyi ideig ne beszéljenek hozzá, és őt

se engedjék beszélni. Ő nem is nagyon akar majd beszélni, mert gyógyszerek segítségével félig öntudatlan állapotban fogom tartani mindaddig, míg a tíz nap el nem telik. Addig, Lady Greystoke, reméljük a legjobbakat: arról viszont biztosíthatom, hogy a férjének minden esélye megvan arra, hogy teljesen rendbe jöjjön. Azt gondolom, hogy okkal remélhetjük a legjobbakat. A varázsló a Folyó Szellemének vállára tette a bal kezét, jobb kezében a vörösen izzó vasat szorongatta. – A jobb szemét először – ordította újra Obebe. A fogoly barna bőre alatt hirtelen hullámzani kezdtek hátának és vállának működésbe lépő izmai. Egy pillanatra a rettenetes fizikai erőkifejtés jele látszott rajta, majd a csuklóját fogva tartó kötél szálai hirtelen hangos pattanással elszakadtak. A következő másodpercben acélmarok ragadta meg a varázsló jobb csuklóját, és a fogoly lángoló tekintete belefúródott a szemébe. Khamis elejtette a forró vasrudat ujjai megbénultak a csuklójára tapadó marok szorításában, és a varázsló felüvöltött, mert a halált olvasta ki a megdühödött isten tekintetéből. Obebe talpra szökött. A harcosok előrenyomakodtak, de azért nem annyira, hogy a Folyó Szelleme elérhesse őket. Kezdettől fogva nem voltak biztosak benne, szabad-e a sorsot kihívniuk maguk ellen azzal, amire Khamis és Obebe készült. És ez lett az eredménye! Magukra haragították a Folyó Szellemét. Néhányan máris visszahőköltek, és ez intő jel volt a többiek számára is. Ugyanaz a gondolat fordult meg mindannyiuk agyában, jobb, ha nincs közöm a dologhoz, akkor a Folyó Szelleme nem fog haragudni rám. Megfordultak, és lépten-nyomon orra bukva asszonyaikban és gyerekeikben, akik megpróbáltak kitérni uraik és parancsolóik útjából, bemenekültek kunyhóikba. Most már Obebe is jobbnak látta elmenekülni. A Folyó Szelleme felkapta Khamist, két kezével magasan felemelte a feje fölé és a törzsfőnök Obebe után rohant. Az utóbbi elugrott előle, és bevetette magát a kunyhójába. Alig, hogy megállt a közepén, rettenetes recsegés hallatszott fentről, és a gyenge zsúptető beszakadt egy rázuhanó test súlya alatt. A fentről feléje repülő test rémülettel töltötte el a törzsfőnököt. A Folyó Szelleme ugrott be hozzá kunyhójának tetején keresztül, hogy elpusztítsa! Obebe meg volt immár győződve arról, hogy Khamisnak volt igaza, és az, akit oly sokáig tartottak rabságban, valóban a Folyó Szelleme. Az önvédelem ösztöne egy pillanatra legyőzte benne a természetfelettitől való félelmet. Előrántotta hát oldalán függő kését, és újra meg újra beledöfte a rémisztő lény testébe, aki rávetette magát, és, amikor biztos volt benne, hogy kiszállt belőle az élet, felállt, és a testet maga után rángatva kilépett kunyhójából a hold és a tüzek fényébe. – Gyertek ide, emberek! – kiáltotta. – Nincs mitől félnetek, mert én, Obebe, a törzsfőnökötök a saját kezemmel öltem meg a Folyó Szellemét – azzal hátranézett a magával vonszolt testre, és elakadt a lélegzete. Hirtelen le kellett ülnie a falu utcájának porába, mert a lábánál heverő test Khamis, a varázsló holtteste volt.

Odaérkeztek az emberek, és, amikor látták, hogy mi történt, nem szóltak semmit, csak rémülten bámultak. Obebe szemügyre vette a kunyhóját és a földet körös-körül. Harcosokat vett maga mellé, és átkutatták a falut. Az idegen eltűnt. Odamentek a kapuhoz. Zárva volt, de előtte a porban meztelen láb lenyomata látszott – egy fehér ember meztelen lábának a nyoma. Obebe visszament a kunyhójához, ahol a rémült emberek a helyükön állva vártak rá. – Obebének igaza volt – mondta. – A lény nem a Folyó Szelleme, hanem Tarzan, a dzsungel fia, mert egyedül ő lehetett képes olyan magasra hajítani a feje fölé Khamist, hogy egy kunyhó tetejére zuhanjon, és csakis 6 az, aki segítség nélkül át tud mászni a kapunkon. Elérkezett a tizedik nap. A nagy sebész még mindig ott tartózkodott a Greystokecsalád nyári lakában, és várta az operáció eredményét. Lassan kezdett elmúlni a hatása az utolsó adag kábítószernek, amelyet a páciens előző éjjel kapott, de a beteg lassabban tért öntudatra, mint ahogyan azt a sebész remélte. Nehezen teltek az órák, a reggelből Lassan délután lett, majd eljött az este, és a betegszobából még mindig nem hallatszott egyetlen hang sem. Besötétedett, meggyújtották a lámpákat. A család a nappali szobában gyűlt össze. Hirtelen kinyílt az ajtó, és az egyik ápolónő jelent meg, mögötte pedig a beteg. Zavarodottság látszott az arcán, az ápolónő arca viszont ragyogott. A sebész jött leghátul, segített a betegnek, aki legyöngült a hosszú tétlenségtől. – Azt hiszem, Lord Greystoke most már gyorsan fel fog épülni – mondta. – Sok mindent valószínűleg majd meg kell mondaniuk neki. Nem tudta, hogy kicsoda, amikor visszanyerte az eszméletét, de az ilyesmi nem számít szokatlan dolognak hasonló esetekben. A páciens pár lépést tett előre, és tűnődve nézett körül. – Itt van a felesége, Greystoke – mondta kedvesen a sebész. Lady Greystoke felállt és kitárt karral elindult a férje felé. A beteg arca mosolyra húzódott, miközben egy lépést tett előre, hogy elébe menjen feleségének, és a karjába zárja. De hirtelen ott termett közöttük valaki, és távol tartotta őket egymástól. Flora Hawkes volt az. – Te jó isten, Lady Greystoke! – kiáltotta. – Hát e’ nem a maga férje. Ez Miranda, Esteban Miranda! Hát azt gondolja, nem ismerném meg egymillió ember közi is? Nem láttam, mióta visszagyüttünk, mer’ hogy nem voltam a betegszobába’, de valamit gyanítottam attól a perctől fogva, hogy belépett ebbe a szobába, és, amikor elmosolyodott, már biztos voltam benne. – Flora! – kiáltotta a felzaklatott feleség. – Biztos ebben? Nem! Nem! Biztosan téved! A jó isten nem azért adta vissza a férjemet, hogy újra elvegye tőlem. John! Mondd meg, te vagy az? Ugye te nem hazudsz nekem? Az előttük álló férfi egy pillanatig némán állt a helyén. Ide-oda imbolygott, mint, aki nagyon gyönge. A sebész odalépett, és megfogta a karját. – Nagyon beteg voltam – mondta végül. – Lehet, hogy megváltoztam, de én vagyok

Lord Greystoke. Nem emlékszem erre a nőre – és Flora Hawkesra mutatott. – Hazudik! – kiáltotta a lány. – Úgy van, hazudik – szólalt meg mögöttük egy nyugodt hang, és, amikor mindnyájan megfordultak, egy fehér óriást pillantottak meg, aki a verandára vezető nyitott erkélyajtóban állt. – John! – kiáltotta Lady Greystoke, és feléje rohant –, hogyan tévedhettem ekkorát? Én... – de a mondat folytatása már sohasem hangzott el, mert Tarzan, a dzsungel fia beugrott a szobába, és karjába kapva párját csókkal borította el ajkát.

TARTALOM 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22.

Table of Contents 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22.