NNCL706-3E6v2.0. Edgar Rice Burroughs TARZAN ÉS AZ ÖRÖK ÉLET

NNCL706-3E6v2.0 Edgar Rice Burroughs TARZAN ÉS AZ ÖRÖK ÉLET

A mű eredeti címe: TARZAN'S QUEST Fordította: Kádár Tamás © 1993 Edgar Rice Burroughs, Inc. A borítót és az illusztrációkat készítette: Sarlós Endre © 1993 Edgar Rice Burroughs, Inc.

TARZAN'S QUEST

Copyright ©1935, 1936 Edgar Rice Burroughs, Inc, All Rights Reserved

Tartalom 1. Sborov hercegnő 2. Hang a viharban 3. Üzemanyag nélkül 4. Udalo kraaljában 5. “Jön az oroszlán” 6. A halálos ítélet 7. A vidám társaság 8. Ydeni, a kavuru 9. Sita, a leopárd 10. Emberrablás 11. “Hetvenmillió dollár” 12. Gyilkosság az éjszakában 13. Árulás 14. A feledékeny Nkima 15. Egy ruhafoszlány 16. Az üzenet 17. A kígyó 18. Egy papírcetli 19. Gyűlölet és kéjvágy 20. Nkima játszik 21. Már csak ketten 22. Numa elől menekülve 23. A fogoly 24. Le a sötétségbe 25. Vereség 26. Tarzan becserkészi Brownt 27. Őrültek és leopárdok 28. Kavandavanda 29. Miféle végzet? 30. “A halottak repülnek!” 31. A bűn ára

7 14 21 30 39 49 54 63 73 84 93 103 114 123 131 144 153 165 169 182 188 196 203 209 216 221 233 243 255 267 275

1. Sborov hercegnő – Drága Jane, te mindenkit ismersz. – Nem egészen, Hazel, de az ember mindenkivel találkozhat a Savoyban. – Ki az a nő, jobbra a második asztalnál, aki olyan kedvesen beszélt? Valahogy nagyon ismerős… biztos találkoztam már vele. – Valószínűleg. Nem emlékszel Kitty Krause-ra? – Tényleg, már eszembe jutott! De ő az idősebbek társaságában forgott. – Úgy van. Kitty egy generációval előttünk jár, de szereti elfelejteni és másokkal is elfelejtetni. – Nézzük csak… ugye Peters, a gyapotkirály volt a férje? – Igen, és annyi milliót hagyott hátra, hogy Kitty meg sem tudja számolni az ujjain. Így aztán szegény asszonynak fogalma sincs róla, mennyire gazdag. – Az ott mellette a fia? – Jaj, drágám! Az a legfrissebb férje. – A férje?! De hát Kitty akár az a… – Igen, persze. De tudod, a férfi egy herceg, és Kitty mindig is erősen… hát… ööö… ambiciózus volt. Igen, már emlékszem. Kapaszkodó típus. Már eddig is magasra jutott a millióival a régimódi, arisztokratikus Baltimore-ban. – De borzasztóan jó lélek, Hazel! Teljesen oda vagyok érte. Nincs olyan, amit meg ne tenne a barátaiért, és a butuska külső arany szívet takar. – És a mamájához is kedves! Esküszöm, ha engem egyszer valaki jószívűnek nevez, én… – Csitt, Hazel! Jön. Az idősebb hölgy, nyomában férjével, lecsapott rájuk. – Jane, drágám – szólt –, annyira örülök, hogy látlak. – Én is örülök, Kitty. Ugye emlékszel Hazel Strong-ra? – Csak nem a baltimore-i Strong családból? Ó, drágám! Hát ez… csodálatos! Engedjétek meg, hogy bemutassam a férjemet, Sborov

herceget. Alexis, ők a legeslegjobb barátaim, Lady Greystoke és Miss Strong. – Azaz már Lady Tennington, Kitty – helyesbített Jane. – Ó, hát ez pompás! Lady Greystoke és Lady Tennington, Alexis drágám. – El vagyok ragadtatva – mormolta a fiatalember. A szája mosolygott, de sötét szeme kérdőn és kíváncsian siklott végig Jane, azaz Lady Greystoke gyönyörű arcán. – Nem csatlakoztok hozzánk? – kérdezte az utóbbi hölgy. – Foglaljatok helyet. Már az idejét sem tudom, Kitty, mikor beszélgettünk utoljára. – Ó, köszönjük… annyira szeretnék… akarom mondani, talán… köszönöm. Alexis drágám… te pedig ülj oda. – Legalább egy éve nem hallottam rólatok, kivéve, amit az újságokban olvastam – jegyezte meg Jane. Akkor meglehetősen sokat tudhat róla, merre jártunk – mondta Sborov némi iróniával. – Így igaz… vagyis… már egy könyvre való újságkivágásunk van. Némelyik elég ijesztő. – De mind megtartották – szólt közbe a herceg. – Nos, hát – mondta sietve Sborov hercegné –, egyszóval, azt hiszem, a hírnévnek és pozíciónak ára van. De ezek az újságírók borzalmasan tudnak viselkedni. – És hol jártatok? – érdeklődött Jane. – Otthon? Biztos vagyok benne, hogy legalább egy éve nem voltatok Londonban. – Nem, az egész évet a kontinensen töltöttük. Remekül éreztük magunkat, ugye, Alexis drágám? Párizsban ismerkedtünk meg, tavaly tavasszal, és ez a kedves, kedves Alexis azonnal levett a lábamról. Egyszerűen nem tudta volna elviselni, ha nemet mondok, ugye drágám? – Hogy tudtam volna, édes? – Hát nem aranyos? Hamarosan összeházasodtunk, és azóta utazgatunk. – Gondolom, most letelepedtek – vetette fel Jane. – Ó, nem, drágám. Sosem találod ki, mi a tervünk. Afrikába

megyünk! – Afrika?! Milyen érdekes – szólalt meg Hazel. – Afrika! Micsoda emlékeket ébreszt! – Már járt ott, Lady Tennington? – kérdezte a herceg. – A szívemben… Láttam kannibálokat, elefántokat, oroszlánokat… mindent. – Ó, milyen csodálatos… úgy értem, izgalmas. És azt hiszem, Jane mindent tud Afrikáról. – Nem mindent, Kitty. – De épp eleget – szögezte le Hazel. Nemsokára én is odautazom – mondta Jane. – Tudja – tette hozzá Sborov herceg felé fordulva –, Lord Greystoke sok időt tölt Afrikában. Úgy tervezem, hogy csatlakozom hozzá. Már le is foglaltam a helyem. – Ó, milyen csodálatos – kiáltott föl a hercegnő. – Akkor mindannyian együtt mehetünk. – Pompás ötlet, drágám – szólt a herceg ragyogó arccal. – Pompás lenne – mondta Jane –, de én Közép-Afrikába megyek, és ti nyilván… – Ó, drágám, mi is. – De Kitty, neked fogalmad sincs, miről beszélsz. Egyáltalán nem élveznéd a dolgot. Semmi luxus, semmi kényelem, csak por, bogarak, büdös bennszülöttek és mindenféle vadállat. – Ugyan, drágám. Pontosan tudom, miről beszélek. Elmondjam a titkunkat Lady Greystoke-nak, kedvesem? A herceg vállat vont. – Miért ne? Nem valószínű, hogy különösebben érdekelné. – Talán egy napon majd érdekelni fogja. Egyszer mindannyian megöregszünk, drágám. – Hihetetlen elképzelni, hogy… – mormolta maga elé Alexis. – Mit mondasz, drágám? – szakította félbe a felesége. – Csak azt, hogy Lady Greystoke talán hihetetlennek találja a történetünket. – Most már tudni akarom, miről van szó – mondta Jane. – Fölkeltettétek a kíváncsiságomat.

– Úgy van, hallani akarjuk! – csatlakozott Hazel. – Nos, drágáim, ez történt. Az elmúlt évben sokat utaztunk, és csodálatosnak találtuk a repülést. Olyannyira, hogy a múlt héten Párizsban vettem egy repülőgépet. Azzal jöttünk Londonba. No de a pilótánkról akartam mesélni. Ő amerikai, és fantasztikus kalandjai voltak. – Azt hiszem, Amerikában garázdának hívják az ilyeneket – mondta Alexis. – Úgy érted, gengszternek, drágám – javította ki a hercegnő. – Vagy gazfickónak – vetette fel Hazel. – Akárhogy nevezik, nem kedvelem a fickót – jelentette ki Alexis. – De azt el kell ismerned, hogy remek pilóta. Vagyis kész csoda, és többször járt Afrikában, ahol ijesztő dolgokon ment keresztül. – Utolsó útján nyomára bukkant egy varázslónak, aki tudja a megfiatalodás és a hosszú élet titkát. Találkozott egy férfival, aki tudta, hol él az öreg, de egyiküknek sem volt elég pénze, hogy expedíciót szervezzen a felkutatására. Azt mondja, attól a csodaszertől mindenki olyan fiatal lesz, amilyen akar, és örökre olyan marad. Ó, hát nem csodálatos? – Szerintem az az alak egy csirkefogó – mondta Alexis. – Rávette a feleségemet, hogy finanszírozza az expedíciót, és amikor ott leszünk az őserdő közepén, valószínűleg elvágja a torkunkat és elveszi az ékszereinket. – Ó, drágám, biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Brown nagyon hűséges. – Lehet, de akkor sem értem, miért akarsz magaddal cipelni Afrikába, a bogarak közé, abba a koszba! Továbbá az oroszlánokat sem szeretem. Jane elnevette magát. – Akár egy évet is eltölthet Afrikában anélkül, hogy egyetlen oroszlánnal is találkozna. A bogarakhoz és a koszhoz meg hamar hozzászokik. – Azért a Savoyt jobban szeretem – fintorgott Sborov herceg. – Ugye velünk jössz, drágám? – erősködött Kitty. – Hát – habozott Jane –, nem is tudom. Először is fogalmam sincs, hova mentek pontosan.

– Egyenesen Nairobiba repülünk, és ott szedjük össze a felszerelést. És akárhová megy az ember Afrikában, mindenképpen útba kell ejtenie Nairobit. Jane elmosolyodott. – Hát véletlenül én is épp oda készülök, mert ott vár rám Lord Greystoke. – Akkor ezt megbeszéltük. Hát nem csodálatos? – Szinte én is kedvet kaptam – mondta Hazel. – Boldoggá tennél minket, ha velünk tartanál, drágám – lelkendezett Sborov hercegnő. – Tudod, a gép hat személyes. Mi négyen, a pilóta és a szobalányom, az pont hat. – És az én szolgám? – kérdezte a herceg. – Ó, drágám, Afrikában nem lesz rá szükséged. Majd fölfogadunk egy kis bennszülöttet, aki főz rád, mossa a ruháid és cipeli a fegyvered. Mindig így van az afrikai történetekben. – Természetesen ez nagyon kedves tőled – mondta Hazel –, de sajnos nem mehetek Szombaton indulunk Amerikába Bunnyval. – Ugye azért te velünk tartasz, Jane drágám? – Nagyon szeretnék Kitty, ha időben elkészülök. Mikor indultok? – Jövő hétre terveztük de persze, ha… – Ó, igen, azt hiszem, addigra mindent el tudok intézni. – Akkor ezt megbeszéltük drágám. Milyen csoda… Jövő szerdán indulunk a Croydon repülőtérről. – Még ma táviratozok Lord Greystoke-nak. Pénteken pedig búcsúvacsorát tartok Lord és Lady Tennington elutazása alkalmából, ahol neked és Sborov hercegnek is ott kell lennie. 2. Hang a viharban A dzsungel ura fölébredt az őserdő egyik fa-patriarchájának ágai közé épített, levelekkel fedett, egyszerű fekhelyéről. Kényelmesen kinyújtóztatta tagjait. A reggeli nap ferde sugarai a hatalmas lombkoronán áttörve meg-megcsillantak bronzbarna testén. Kicsi Nkima összerezzent és fölébredt. Egyetlen kiáltással a majomember vállára ugrott, és szőrös karjait a nyaka köré fonta.

– Sita! – kiabált a majom. – Rá akart ugrani kicsi Nkimára. Elmosolyodott a majomember. – Nkima rosszat álmodott – mondta. A majom körbenézett az ágak között és a földön. Miután látta, hogy nem fenyegeti veszély, táncolni és fecsegni kezdett. A majomember azonban hamarosan leintette és fülelt. – Sita közeledik – mondta. – Erről fúj a szél, de ha Manunak olyan füle lenne, mint Tarzannak, ő is hallaná. A majom a szél irányába fordította a fülét és figyelt. – Kicsi Nkima hallja – mondta. – Lassan jön. Pillanatokon belül már látták is az aljnövényzetből előhullámzó sárgásbarna testet. – Sita nem vadászik – mondta Tarzan. – Jóllakott. Ily-módon megnyugodva, Nkima sértegetni kezdte a fenevadat. A nagymacska fölnézett, rájuk vicsorgott, majd továbbment, mivel semmi dolga nem volt Tarzannal és Nkimával. Gazdája közelében Nkimából kitört a harci szellem, mint mindig, ha nem leselkedett rá közvetlen veszély. Az őserdei szitkok özönét szórta örök ellenségére, és amikor ez nem váltott ki semmilyen hatást Sitából, leugrott Tarzan válláról, leszakított egy kellemetlen szagú gyümölcsöt, és “áldozata” után hajította. Véletlenül pontosan célzott, és fejen találta a leopárdot. A vadállat dühös morgással fordult meg, és a bosszantóját rejtő fa felé indult. Nkima rémülten sikoltozva fölsietett a vékonyabb ágak biztonságába, melyek nem bírták el a ragadozót. A majomember mosolyogva nézett a menekülő majom után, majd lepillantott a dühös leopárdra. – Kriga – morogta mély, erős hangon, és a fenevad válaszolt, majd megfordult, és még mindig morogva eltűnt az őserdőben. A majomember a hatalmas erdő egy távoli szegletéből tért vissza, mely messze volt saját vadászterületétől. Különös szóbeszéd jutott a fülébe, amelynek utána akart járni. Az őserdő ismeretlen mélyéről, ahová csak kevesen merészkednek el és ahonnan még kevesebben térnek vissza, különös, titokzatos történetek szálltak emberöltőről emberöltőre, melyek annyira

egybeszövődtek a legendákkal és a törzsek életével, hogy mindenki elkerülhetetlen és legyőzhetetlen igazságnak tekintette őket. Azonban az utóbbi időben ijesztően sok fiatal lány tűnt el olyan törzsekből is, melyek távolabb éltek ettől a titokzatos vidéktől. De amikor Tarzan ki akarta deríteni az igazságot, szembekerült a bennszülöttek félelmével és babonáival. Annyira rettegtek a titokzatos, gonosz erőtől, mely elragadta lányaikat, hogy semmit nem mondtak Tarzannak, és semmilyen módon nem segítették, hogy tehessen értük valamit, így aztán a majomember utálkozva a sorsukra hagyta őket. Végül is, gondolta, miért törődjön velük. A dzsungellakók szemében az élet nem különösebben értékes áru. Természetes módon adatik és vétetik el az élőlényektől. Mindenki ugyanolyan természetességgel szeret és gyilkol, ahogy alszik és álmodik Tarzant mindazonáltal érdekelte a titok. Úgy tűntek el sorra a kizárólag tizennégy és húsz év közötti lányok, mint szürke szamár a ködben. Soha többé nem bukkantak a nyomukra. Sorsuk megoldatlan rejtély maradt. Most azonban az őserdő ura háttérbe szorította ezzel kapcsolatos gondolatait, mivel aktív elméje nem tudott sokáig foglalkozni olyan problémával, amely nem érintette közvetlenül, és amelynél lehetetlennek tűnt, hogy megtalálja a megoldást. Könnyedén lendült fáról fára, miközben fejlett érzékei mindenre figyeltek környezetében. Mivel Sita szélirányban ment tovább, egyre gyengébb szagából Tarzan tudta, hogy növekszik a köztük lévő távolság – tehát a nagymacska nem leselkedik rá. Messziről, tompán hallatszott Numa, az oroszlán ordítása, az őserdő mélyén pedig Tantor, az elefánt trombitált. A reggeli levegő, szeretett dzsungelének hangjai és szagai vidámsággal töltötték el a majomembert. Ha más környezetben nő föl, talán fütyörészett vagy énekelt volna, esetleg nagyokat rikkant, mint a cowboyok, de a dzsungel szülöttei nem ilyenek. Ők elrejtik érzelmeiket, és mindig hangtalanul mozognak, mert így hosszabb lehet veszélyekkel teli életük. Nkima, időnként gazdája mellett, máskor fölötte ugrándozva,

sokkal hosszabb utat tett meg, mint Tarzan, s ezzel sok energiát veszített, miközben minden útjába eső állatba belekötött. Amikor azonban gazdája megállt, és a levegőt szagolgatta, kicsi Nkima csendesen a bronzbarna vállra kuporodott. – Emberek – mondta Tarzan. A kis majom is szimatolni kezdett. – Nkima semmit sem érez – mondta. – Tarzan sem – felelt a majomember –, de hallja őket. Mi baj van Nkima hallásával? Csak nem kezd tompulni? – Most már Nkima is hallja őket. Tarmanganik? – kérdezte. – Nem – felelt Tarzan. – A tarmanganik más zajt keltenek, nyikorog a csizmájuk, zörög a túl sok felszerelés. Ezek gomanganik; halkan járnak. – Öljük meg őket – javasolta Nkima. A majomember elmosolyodott. – Az őserdő békéje szempontjából nagy szerencse, hogy nem vagy olyan erős, mint Bolgani, a gorilla. Persze lehet, hogy akkor nem lennél ilyen vérszomjas. – Fúj, Bolgani – húzta el a száját megvetően Nkima. – A sűrűben bujkál, és az első neszre elrohan. Tarzan irányt változtatott. Jobbra térve nagy kört írt le a fák között, és egy olyan helyen állapodott meg, ahol Usha, a szél segítségével érezhette az idegenek szagát. – Gomanganik – mondta. – Sok gomangani – kiabált Nkima izgatottan. – Annyian vannak, mint fákon a levél. Menjünk innen. Megölik kicsi Nkimát és megeszik. – Nincsenek olyan sokan – felelte Tarzan –, talán annyian, ahány ujj van a két kezemen. Lehet, hogy vadásznak. Közelebb megyünk. A majomember hátulról, gyorsan közeledett a feketékhez. Egyre erősebb lett a szag. – Jó barátok – jelentette ki. – Vazirik. Ezután hangtalanul továbbmentek, és hamarosan utolérték a maroknyi csapatot. Tarzan saját nyelvükön szólította meg őket. – Muviro, mi vezette gyermekeimet ilyen messzire otthonuktól?

A feketék megálltak, és a fák felé meredtek, ahonnan a hangot hallották. Bár semmit sem láttak, tudták, ki beszél hozzájuk. – Ó, bwana, szerencse, hogy találkoztunk – mondta Muviro. – A gyermekeidnek szükségük van rád. Tarzan leugrott az ösvényre. – Bántottak valakit a népemből? – kérdezte a köréje gyűlő harcosoktól. – Eltűnt Búira, a lányom – felelt Muviro. – Elindult egyedül a folyó felé, és ekkor látták utoljára. – Talán Gimla, a krokodil… – vetette fel Tarzan. – Nem Gimla volt. Más nők is voltak a folyónál. Búira nem jutott el odáig. Olyan történeteket hallottunk, bwana, hogy nagyon féltjük lányainkat. Gonosz és rejtélyes történeteket. Hallottunk a kavurukról is. Lehet, hogy ők voltak. Utánajárunk. – Nagyon távol élnek – mondta Tarzan. – Egy olyan törzstől jövök, amelynek földje állítólag közel van hozzájuk, de mindannyian gyávák. Nem merték elmondani, hol találom a kavurukat, pedig már emberemlékezet óta rabolják el a lányaikat. – Muviro megtalálja őket – mondta elszántan a fekete. – Búira jó lány volt, nem olyan, mint a többiek. Megtalálom az elrablóit, és megölöm őket. – És Tarzan, a majomember segít neked. Rábukkantál már a nyomukra? – Nincs nyomuk – felelt Muviro. – Innen tudjuk, hogy a kavuruk voltak; sosem hagynak nyomot maguk után. – Sokan közülünk úgy gondolják, hogy démonok – szólt közbe egy harcos. – Akár emberek, akár démonok, megtalálom és megölöm őket – erősítette meg Muviro. – Úgy tudom – mondta Tarzan –, hogy a búkénak élnek legközelebb a kavurukhoz. Tőlük tűnt el a legtöbb lány. Ezért gondolja mindenki, hogy ők élnek legközelebb a kavurukhoz. Mégsem akartak segíteni. Nagyon félnek Azért először az ő falujaikat keressük fel. Én gyorsabb vagyok, úgyhogy előremegyek. Négy, vagy ha semmi nem tart fel, akkor három pihenővel odaértek.

Addig Tarzan esetleg megtudhat még egy-két dolgot. – Most, hogy a nagy bwana velem tart, felvidult a lelkem – mondta Muviro –, mert tudom, hogy visszakapom Buirát, és megbűnhődnek az elrablói. Tarzan felnézett az égre, és beleszagolt a levegőbe. – Nagy vihar közeledik, Muviro – mondta. – Onnan jön, ahol Kudu, a nap este nyugovóra tér. Egyenesen bele kell mennetek a viharba, és ez lassítja majd a haladást. – De nem állít meg, bwana. – Nem – helyeselt Tarzan. – Ushánál, a szélnél és Aránál, a villámlásnál nagyobb hatalom állíthatja csak meg a vazirikat. – Usha már el is rejtette felhői mögé Kudu arcát, akit nem láthatnak gyermekei. Már tornyosultak a felhők, és messze nyugaton meg-megdördült az ég. A majomember még mindig az ég felé fordulva nézte a látványt. – Szörnyű vihar lesz – mondta elgondolkozva. – Nézzétek, milyen ijedtek a felhők. Rémülten menekülnek a mennydörgés elől, mint egy riadt bivalycsorda. Már vadul csapkodta a szél a fák fölső ágait. A dörgés közelebbről hallatszott. Ahogy az égen egyre több felhő gyülekezett, félhomály borult az erdőre. Villámlott, borzalmasan megdördült az ég, és szakadni kezdett az eső. Mintha dézsából öntötték volna, a fák meghajlottak a súly alatt. Mindezek fölött pedig Usha süvöltött, akár egy eltévelyedett lélek. A tizenegy ember görnyedten kuporogva várt, hogy a vihar kiélje első haragját. Vagy egy félórát vártak, de a vihar csak nem csillapodott. Hirtelen fölkapta a fejét a majomember és fülelni kezdett, s a következő pillanatban néhány fekete is kémlelni kezdte az eget. Mi történt, bwana? – kérdezte ijedten az egyik. – Mi az, ami morog és vinnyog az égen? – Úgy hangzik, mint egy repülőgép – felelt Tarzan. De fogalmam sincs, mit keresne erre egy repülőgép.

3. Üzemanyag nélkül Alexis herceg bedugta a fejét a pilótafülkébe. Arca zöldes színben játszott, és aggodalomról vagy talán félelemről árulkodott. – Veszélyben vagyunk, Brown? – kérdezte túlkiabálva a motor zúgását. – Ki tud vinni innen? – Az isten szerelmére, fogja már be a száját! – förmedt rá a pilóta. – Gondolja, nincs elég bajom az ostoba kérdései nélkül? A pilóta mellett ülő férfi döbbenten szólalt meg. – Csss. Nem beszélhet így őhercegségével, barátom. Ez nagyfokú tiszteletlenség. – Baromság – vetette oda Brown. A herceg visszabotorkált a helyére. Már majdnem tudatára ébredt, hogy valójában megsértették méltóságában, amikor egy légáramlat meglökte a gépet, és elvesztette az egyensúlyát, így aztán egy meglehetősen dühös herceg rogyott vissza ügyetlenül az ülésre. – Csatold be a biztonsági övet, drágám – intette a hercegnő. – Bármelyik pillanatban fejreállhatunk. Tényleg, te láttál már ilyen borzalmas dolgot? Ó, bárcsak soha ne indultunk volna el. – Egyetértek – morogta Alexis. – Én már eleve nem akartam jönni, és ha még egyszer szilárd talajt érzek a lábam alatt, az lesz az első dolgom, hogy kirúgom azt a faragatlan bunkót. – Azt hiszem, az adott körülmények között kénytelenek vagyunk elnézni neki sajátos viselkedését – mondta Jane. – Minden felelősség az ő vállán nyugszik Iszonyú idegi terhelésnek van kitéve, és mindentől függetlenül el kell ismernie, hogy eddig csodás pilótának bizonyult. – Annette, kérem a repülősómat – szólt elhaló hangon Sborov hercegnő. – El fogok ájulni. Egész biztos. – Szapristi, micsoda utazás! – sóhajtott fel Sborov. – Ha maga nem lenne itt, drága Jane, megőrülnék Úgy tűnik, maga az egyetlen olyan tagja a társaságnak, aki megőrizte a higgadtságát. Ön nem fél?

– Dehogynem. Olyan, mintha egy örökkévalóság óta hánykolódnánk ebben a viharban, de ha idegeskedünk, attól nem lesz jobb. – De mit tehetnék ellene? Mit tehet bárki is ellene? – Nézze meg Tibbst – felelt Jane. – Ő nem ideges. Hideg, mint egy kőszikla. – Ugyan! – kiáltott fel Sborov. – Tibbs nem emberi lény. Nem bírom ezeket az angol inasokat… nincs szívük, nincsenek érzéseik. – Na, de kedvesem – tiltakozott a hercegnő –, szerintem tökéletes, igazi urasági inas. Villámlás hasított a gépet burkoló sötét felhőkbe, majd mennydörgés harsant. A repülő oldalra billent, és hirtelen zuhanni kezdett. Annette felsikoltott, Sborov hercegnő elájult. Brown egy perdülés után kihozta a gépet a zuhanásból és némi erőfeszítéssel egyenesbe állította. – Fúúú! – sóhajtott. – Szavamra! – mondta Tibbs. Sborov hercegnő lelkileg összetörtén hevert az ülésen. Repülősója leesett, kalapja a szemére csúszott, a haja összekócolódott. Alexis nem sietett a segítségére. – Gondoskodjon a hercegnőről, Annette – mondta Jane –, azt hiszem, szüksége van rá. Senki nem válaszolt. Jane hátranézett, hogy megtudja, miért hallgat a lány; ő is elájult. Jane a fejét csóválta. – Tibbs – szólt az inasnak –, jöjjön hátra, segítsen a hercegnőn és Annette-en. Én majd odaülök Brown mellé. Tibbs óvatosan hátrament az utasfülkébe, Jane pedig előremászott. – Ez az utolsó igen kellemetlen volt – mondta. – Azt hittem, ezúttal tényleg végünk. Remekül uralta a gépet, Brown. – Köszönöm – szólt a férfi. – Könnyebb lenne, ha mind olyanok lennének, mint maga. A többiektől rámjön a viszketés. Bár Tibbs nem olyan szörnyű – tette hozzá. – Azt hiszem, túl hülye ahhoz, hogy féljen.

– Ugye komolyan küszködik a géppel, Brown? – Igen. A többieknek nem akartam megmondani. Bediliztek volna. Túl sok a rakomány. Megmondtam az idős ladynek, mielőtt fölszálltunk, de ragaszkodott hozzá, hogy a mosogatón kívül mindent elhozzunk, most meg nem tudok magasabbra menni. Ezért nem emelkedünk a vihar fölé, és körözünk ebben a szarban, anélkül, hogy tudnám, hol vagyunk és merre tartunk. És Afrikában hegyek is vannak, Miss, rohadtul magas hegyek. – Igen, tudom – felelt Jane. – De valami fogalma csak van arról, hogy hol járunk, nem? Van iránytűje, és ismeri a sebességünket. – Így igaz. Van iránytűm és ismerem a sebességünket. De van még valami, amit jobb, ha a többiek nem tudnak. Az iránytű teljesen megkergült. – Úgy érti…? – Úgy értem, vakon röpködünk össze-vissza ebben a borsópürében. – Ez nem túl biztató, ugye, Brown? – Nem mondanám. – Mit tehetünk? – Ha eljuthatnánk a poggyásztérbe, kidobhatnánk minden szemetet – felelt a férfi –, de nem juthatunk el. Ez van. – És közben bármikor nekiütközhetünk egy hegynek? – Igen, Miss. Vagy kifogy az üzemanyagunk, és akkor le kell szállnunk, aminek ugyanaz lehet az eredménye, mintha egy hegynek ütköznénk. – Nincs más megoldás? – kérdezte a nő. Hangja nyugodt volt, szemében nem látszott félelem. – Hát lenne még egy tervem – mondta Brown, és vigyorogva fordult Jane-hez. – És mi az, Brown? – Nos, a csomagokhoz nem férünk hozzá, hogy kidobjuk, de a herceg legalább hetven kiló. Az is segítene valamit. Jane elfordult, hogy elrejtse mosolyát, a férfi mégis észrevette. – Gondoltam, hogy magának is tetszeni fog az ötlet. – Ezzel nem kellene viccelnünk, Brown – intette Jane.

– Azt hiszem, nem tehetünk róla. Mindkettőnknek ilyen amerikai humora van. – Tényleg nagyon kevés az üzemanyag? – terelte másra a szót Jane. – Nézze – mutatott Brown a műszerfalra. – Körülbelül egy órányira lehet elég. – És nincsenek ejtőernyőink. – Egy darab se. Egy ilyen utazáson a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy szükség lehet rá. Jane megrázta a fejét. – Akkor tényleg elég kellemetlen a helyzet, hm? De azt hiszem, jobb lesz, ha a többieknek nem szólunk erről. Úgysem tehetnek semmit. – Abszolút semmit – helyeselt a férfi fanyar mosollyal –, hacsak nem akarnak imádkozni. – Szerintem éppen azt csinálják. – Mit akar tenni? Addig cirkál, amíg ki nem fogy az üzemanyag? – Természetesen nem. Ha félórán belül nem találok egy nyílást a felhők között, meg kell próbálnom a felhők alá kerülni. Ha nem hegyek fölött repülünk, akkor könnyű lesz. Csak a hegyektől tartok. Azután keresek egy leszállásra alkalmas helyet. De még reménykedem benne, hogy találok nyílást. Először lenézek. – Jane! Jane! – szólt ki egy elhaló hang a kabinból. – Jaj, drágám, hol vagyunk? Vagyis élünk még egyáltalán? Jane hátranézett. Tibbs megtalálta a repülősót, és sikerült elsősegélyt nyújtania a hercegnőnek Annette is magához tért, és hisztérikusan szipogott. A herceg hamuszín arccal, mereven ült, és izzadság gyöngyözött a homlokán. Láthatóan teljesen kiborult. Elkapta Jane tekintetét. – Van remény? – kérdezte. – Brown mondott valamit? – Nem lesz semmi baj, ha találunk egy lyukat a felhők között. Éppen azt keressük. – Ha rendes pilótát fogadunk, soha nem kerültünk volna ilyen helyzetbe – morogta a herceg. – Mondtam, hogy egy franciát kellett volna fölvenned, Kitty. Ezeknek az amerikaiaknak fogalmuk sincs, mi fán terem a repülés. Ráadásul semmit sem tudsz erről a fickóról.

– Fogadok, hogy ez az alak soha nem hallott a Wright testvérekről vagy Lindbergh-ről – morogta Brown. – Ne törődjön vele – mondta Jane. – Mindannyian borzalmas idegfeszültségnek vagyunk kitéve, így nem nagyon állhatunk jót azért, amit mondunk. – Mintha magát nem zavarná annyira a helyzet, Miss. – Hát egyszerűen ez van és nem sokat tehetünk ellene. Ugyan titkolom az idegességemet, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok halálra rémülve. – Maga aztán belevaló egy lány – mondta Brown. – Bátor is, úgyhogy bevallhatom, nem akarok úgy járni, mint egy iskoláslány, aki élete első piknikjére megy. Ezer jobb dolgom is van, mint lezuhanni Afrika közepén. – Mit mondott? – kiabált Sborov. – Le fogunk zuhanni? Nézd meg, mibe rángattál bele, te vén hülye – fordult dühösen a feleségéhez –, te meg a megfiatalodási marhaságod. Szapristi! Már annyiszor fel varrattad az arcod, hogy nyugodtan letartóztathatnának közszemérem-sértésért. Sborov hercegnő levegő után kapkodott. – Na de Alexis! – kiáltott föl, majd könnyekre fakadt. – Miért is jöttem el?! – sóhajtozott Annette. – Nem is akartam. Félek. Nem akarok meghalni! Ó, mon Dieu, ne hagyj el! Ne hagyj el! – Tessék, asszonyom, még egy kis repülősó – mondta Tibbs. – Szép kis társaság – jegyezte meg Brown. – Lehet, hogy azt hiszik, engem ez szórakoztat. – Nagy veszélyben mindenki magára gondol elsősorban – mondta Jane. – Valószínűleg. Elsősorban én is magamra gondolok, de magára, Annette-re és Tibbsre is. Magukért kár lenne. Ami azt a kettőt illeti, legszívesebben ledobálnám őket, de mintha valahol azt hallottam volna, hogy ez törvénybeütköző. – Én is úgy tudom – mosolygott Jane. – De komolyan, Brown, van egy olyan érzésem, hogy maga minden baj nélkül kivisz bennünket ebből a csávából. – Ez volt az első bátorítás, amit kaptam. És biztos, hogy

megpróbálom kivinni magukat. Minden attól függ, mi van a vihar alatt. Ha egyáltalán van alja a felhőknek, és én ebben bízom, akkor van esélyünk. – Én meg imádkozom. – Most elkezdek ereszkedni, Miss. Csak előbb lelassítok egy kicsit. – Kétszázharmincról. – Nagyobb sebességnél nehezebb ereszkedni. A gép berepült egy lefelé vivő légáramlatba, és erősen megdőlve zuhant vagy harminc métert. Sborov hercegnő és Annette sikoltásába Alexis káromkodása vegyült. – Hát, most elég gyorsan ereszkedtünk – mondta Jane kissé zihálva. – De ha így esik lejjebb a gép, legalább biztosak lehetünk benne, hogy még nem értünk földet. A levegőnek mennie kell valahová, és a földbe nem tud behatolni, tehát egy légáramlat soha nem viszi le teljesen az embert. Perceken át feszülten hallgattak. Azután Jane izgatottan kiáltott fel. – Nézze, Brown! Fák! A vihar alatt vagyunk. – Igen – mondta a férfi –, és még mindig százötven méteren, de… Jane kérdőn nézett rá. – Nem sokkal jobb a helyzet, ugye? Mennyi üzemanyagunk maradt? – Úgy tizenöt-húsz percnyi, és fölösleges mondanom, annyira nem is vészes. – Mindenütt csak erdő – mondta a lány –, sehol egy leszállásra alkalmas hely. – Lehet, hogy találok egy tisztást, és akkor, higgye el, nincs szükségünk repülőtérre. – És ha nem talál tisztást? Brown vállat vont. – Akkor a fákra kell leszállnunk. Elég jó esélyünk van rá, hogy lesznek túlélők, Miss. – Hátrafordult a kabin felé. – Tibbs, üljön le, és csatolja be magát. Tegyék az arcuk elé a takaróikat és párnáikat. Néhány percen belül kényszerleszállást fogok végezni. Majd szólok, mikor. Ha kipárnázzák a fejüket, lehet,

hogy nem lesz semmi bajuk. Senki nem válaszolt. A hercegnő nyögdécselt, Annette szipogott. – Borzasztóan erős a szél, nem? – szólalt meg Jane. – Nézze, hogy hajladoznak a fák. – Igen, és ez még jól is jöhet. A szél erősen csökkentheti a leszálló-sebességünket, és ha be tudom akasztani a hátsó kereket a fákba, akkor megállhatunk az ágakon. – Tudja, hogy ezek a fák legalább ötven méter magasak, esetleg még nagyobbak? – Igen. De nem hiszem, hogy beléjük hatolnánk Nagyon sűrűnek tűnik a lombjuk. És ha finoman teszem le a gépet, a törzs és a szárny fölfekszik és megtart. Szerintem van esélyünk. A gép néhány percig siklott a hajladozó fák fölött. Tisztást sehol nem láttak; semmi sem törte meg a végtelen zöld hullámzást. – Elfogyott az üzemanyag, Miss – mondta Brown, és berögzött mozdulattal kikapcsolta a motort. Azután még egyszer a kabinban ülőkhöz fordult. – Készüljenek! – figyelmeztetett. – Leszállunk. 4. Udalo kraaljában A gép egyre közelebb került a zöld lombok vadul hullámzó tengeréhez. Az eső a kabin ablakait ostorozta. Villámlás ragyogta be a tájat a komor, sűrű felhőréteg alatt. Mennydörgés harsant. Brown a széllel szemben lefelé irányította a gépet. A szél ereje lelassította sebességüket, míg a gép szinte lebegett a fák csúcsa fölött, ahogy egyenesbe került. Ekkor Brown élesen letette repülője farkát. Hasadó fa és felfeslő anyag hangja hallatszott, miközben a gép a letörő, himbálózó ágakra esett. A vihar és a becsapódás zaját is túlharsogta a rémült utasok sikoltozása és káromkodása. Aztán minden véget ért. A gép egy utolsó reccsenéssel megállt. Egy feszült, borzalmas pillanatra csend lett. Brown a mellette ülő lányhoz fordult. – Megsérült, Miss? – kérdezte. – Nem hiszem – felelt Jane –, csak megszédültem. Borzalmas

volt, nem? Brown hátrafordult az utasok felé, akik félájultan, különböző testhelyzetekben hevertek üléseikben. – Minden rendben ott hátul? Annette, maga hogy van? – Mintha több érdeklődés bujkált volna a pilóta hangjában. – Ó, mon Dieu! – rebegte a francia lány. – Már meghaltam. – Ó, de borzalmas! – hördült föl Sborov hercegnő. – Miért nem tesznek valamit értem? Miért nem segít valaki? Annette! Alexis! Hol vagytok? Haldoklóm. Hol a repülősóm? – Meg is érdemelnéd – morogta Alexis –, amiért belerángattál ebbe az őrült kalandba. Kész csoda, hogy még élünk. Ha francia pilótát fogadunk fel, ez soha nem történt volna meg. – Nem mondjon ilyen ostobaságot – csattant fel Jane. – Brown csodálatosan kezelte a gépet. Alexis Tibbshez fordult. – Miért nem csinál valamit, maga idióta? Maguk angolok és amerikaiak teljesen egyformák… ostoba hülyék. Először is, francia inast akartam. – Igen, uram – mondta Tibbs. – Nagyon sajnálom, hogy nem talált, uram. – Fogja be a száját, és csináljon valamit. – Mit csináljak, uram? – Szapristi! Honnan tudjam? De csináljon valamit. – Sajnálom, uram, de nem vagyok hegyi kecske, sem majom. Ha kicsatolom a biztonsági övet, egyszerűen magára esem, uram. – Várjanak egy kicsit – szólt hátra Jane. – Megnézem, mit tehetek – Ezzel kicsatolta magát és fölmászott a kabinba. A gép, orral lefelé, körülbelül 45 fokos szögben landolt, de Jane könnyedén följutott az utasokhoz, Brown pedig követte. A lány először Sborov hercegnőhöz lépett. – Tényleg komolyan megsebesültél, Kitty? – kérdezte. – Kettészakadtam. Biztos vagyok benne, hogy minden bordám eltört. – Maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe, Brown – pattogott Alexis –, úgyhogy most vigyen is ki belőle. – Ide figyeljen – mondta az amerikai –, addig ugráljon, amíg a

gépen vagyunk, mert lent már nem leszek pilóta. Nem leszek felelős magukért, úgyhogy vigyázzon a szájára. – Hallottad ezt, Kitty? – kérdezte Alexis. – Csak ülsz és hagyod, hogy egy szolga így beszéljen velem? Ha te nem dobod ki, majd én megteszem. – Ne röhögtessen – vetette oda Brown. – Nem maga vett föl, maga kis vakarcs, úgyhogy nem is rúghat ki. – Ne pimaszkodjon! – kiabált Alexis remegő hangon. – Elfelejti, kivel beszél! – Nem, nem felejtem el. Maga egy senki. Az önök országában minden második taxisofőr herceg. – Ugyan, ugyan – szólt közbe Jane. – Hagyják abba a civakodást. Meg kell tudnunk, nem sérült-e meg valaki komolyan. – Vigyenek ki innen – jajgatott Sborov hercegnő. – Nem bírom tovább. – Őrültség lenne most megkísérelni a kiszállást – mondta Jane. – Nézd meg ezt a vihart. Sokkal kényelmesebb és biztonságosabb, ha itt várjuk meg a végét. – Jaj, soha nem jutunk le innen. Fönt vagyunk egy fa tetején – sopánkodott Annette. – Ne aggódjon, kislány – mondta Brown biztatóan. – Valahogy lejutunk innen, amint elcsitul a vihar. A gép beékelődött az ágak közé, és nem esik lejjebb. Úgyhogy legjobb lesz, ha ülünk, és nyugodtan várunk, ahogy Lady Greystoke javasolta. Tibbs kinézett a mellette lévő ablakon. – Ha szabad megjegyeznem, tisztulásnak semmi jele – mondta. – Ezek az egyenlítői viharok gyakran ugyanolyan hirtelen érnek véget, ahogy kezdődnek – mondta Jane. – Lehet, hogy félórán belül kisüt a nap. Sokszor láttam már ilyet. – Ó, én biztosan tudom, hogy ennek az esőnek sosem lesz vége – siránkozott a hercegnő –, és ha mégis, akkor sem jutunk le innen. Borzalmas. Bárcsak soha nem indultam volna el. – Ezen már hiába rágódsz, Kitty – szólt Jane. – Meg kell próbálni kényelembe helyezni magunkat, amennyire lehetséges, amíg elvonul a vihar. Brown, fogja azokat az üléspárnákat, és tegye őket

ide a földre a hercegnő ülése elé. Azután kicsatoljuk az övét, és ideülhet, hátát a pilótafülkének támasztva. – Hadd segítsek, asszonyom – mondta Tibbs, miközben kicsatolta magát és előrecsúszott. – Az lesz a legjobb, ha a többiek is ugyanezt teszik – mondta Brown. – Csatolják ki a biztonsági övet, és a maguk előtt lévő ülésnek dőlve üljenek a földre. Némi nehézséggel és sírdogálással Sborov hercegnőnek sikerült viszonylag kényelmesen leülnie, a többiek pedig Brown tanácsát megfogadva, igyekeztek minél jobban elhelyezkedni, hogy megvárják, amíg a vihar előbb vagy utóbb véget ér. Tarzan és a vaziri harcosok összekuporodtak, hogy védelmet találjanak a tomboló elemek közepette, mert tudták, hogy az ember nem veheti fel a harcot a természet erejével szemben, csak végszükségben. Tarzan egy darabig a vihar ellenére is hallotta a repülőgép zúgását. A pilóta nyilvánvalóan körözött, aztán a hang hirtelen megszűnt. – Bwana, emberek voltak a vihar fölött? – kérdezte Muviro. – Igen. Legalább egy – felelt a majomember. – Fölötte vagy benne, de egyik esetben sem szeretnék a helyében lenni. A dzsungel messzire nyúlik minden irányban. Ha leszállóhelyet keres, nem tudom, hol találhat. – Jó itt a földön – mondta Muviro. – Nem hiszem, hogy az istenek azt akarták volna, hogy az ember szálljon, mint a madár, különben szárnyakat is adtak volna neki. A kis Nkima közel húzódott gazdájához. Átázott, fázott és szörnyen érezte magát. Sötétnek és kilátástalannak látta a világot. Biztos volt benne, hogy most már mindig sötét lesz, és megadta magát a sorsának. Túlságosan letört és boldogtalan volt ahhoz, hogy panaszkodjon. Hamarosan azonban derülni kezdett az ég. A szél egy utolsó, szörnyű rohammal továbbállt. A nap áttört a felhőkön, és az őserdő kezdett újra életre kelni. A majomember felállt, és megrázta magát, mint egy hatalmas oroszlán. – Elindulok Udelóhoz – mondta –, és beszélek a

bukenákkal. Ezúttal talán elárulják, hol élnek a kavuruk. – Vannak olyan módszerek, amik szóra bírják őket – jegyezte meg Muviro. – Igen – felelt Tarzan –, vannak. – És mi követünk Udalóhoz – mondta Muviro. – Ha nem találtok ott, akkor a kavurukat és Buirát keresem. Ha szükségem lesz rátok, visszaküldöm Nkimát, hogy elvezessen hozzám. Több szót nem váltottak, és Tarzan, nem vesztegetve az időt köszönésre és jókívánságokra, fölugrott egy fára és eltűnt nyugat felé. Különös történetek érkeztek vagy száz törzs közvetítésével Uziriba, a vazirik földjére. A történetek a vad, titokzatos kavurukról szóltak, akiket még senki sem látott, illetve aki látta őket, soha nem tért vissza. Ördögök voltak, szarvval és farokkal. Vagy emberek, akiknek nincs feje. A legelterjedtebb hiedelem szerint elvadult fehér barbárok, és meztelenül élnek valahol a rengetegben. Volt olyan, aki szerint csak nők vannak köztük, mások szerint a törzs kizárólag férfiakból áll. Tarzan azonban tudta, mennyire eltorzul a valóság, ha ezer ajkon megy keresztül, így nem sokat adott a híresztelésekre; csak abban hitt, amit saját szemével látott. Tudta, hogy sok törzs rabol nőket, de ezek a nők gyakran megkerülnek. A kavuruk által elrabolt nők viszont sohasem kerültek elő, így hajlandó volt elismerni, hogy valahol a dzsungel mélyén él egy törzs, mely kizárólag fiatal lányok elrablásával foglalkozik. A további feltételezéseket azonban nem hitte el. Ilyen volt például a kavuruk hosszú életéről és örök ifjúságáról szóló mendemonda is. Tarzan nem hitte el, bár tudta, sok különös és hihetetlen dolog történik a fekete kontinens mélyén. Még Tarzannak is hosszú volt az út a búkénak földjére. A levelek nedvesek voltak és az ágakról csöpögött a víz; az őserdő gőzölgött, de a majomember nemigen törődött ilyen apró kényelmetlenségekkel. Születése óta hozzá volt szokva ahhoz, hogy a dzsungel nem kimondottan kényelmes élettér. A hideg, a forróság és a veszély olyan természetes volt számára, mint nekünk

a meleg, a kényelem és a biztonság. Ahogy nekünk, ugyanúgy neki is magától értetődő volt a környezet, melyben élt. Már gyerekkorában sem sírt a kényelem hiánya miatt, és soha nem panaszkodott. Ha javíthatott körülményein, megtette, ha nem, nem törődött velük. Az est leszállta előtt elejtett egy vadat. A friss hús fölmelegítette és új erővel töltötte el, de az éjszaka hideg volt és kényelmetlen a nyirkos erdőben. Már napkelte előtt ébren volt. Újra evett a húsból, majd továbbindult. Egy idő után helyreállt a vérkeringése, felmelegedett és valamiféle jó érzés töltötte el. Nkima viszont szörnyen érezte magát. Haza akart menni, most pedig idegen vidék felé haladtak, amit nem szeretett. Sokat zsémbelt és mérgelődött, de amikor kisütött a nap, és felmelegítette, jobb kedvre derült, és ugrándozni kezdett az ágak között, hátha talál valamilyen élőlényt, amibe beleköthet. A harmadik nap reggelén Tarzan megérkezett a búkénak főnökének, Udalónak a kraaljához. A majommal a vállán megjelenő, magas, bronzbarna fehérembert azonnal körülvették az össze-vissza halandzsázó bennszülöttek. Nem volt idegen számukra, hisz nemrég már járt a falujukban, így nem féltek tőle. Azonban tisztelettel viseltettek iránta, mert a hatalmas majomemberről szóló mesék a nagy távolság ellenére is eljutottak hozzájuk a vaziriktól. Tarzan körülbelül annyira törődött velük, mint egy csapat gnúval. Egyenesen a főnök kunyhójához ment, aki egy fa árnyékában guggolt és a vénekkel tárgyalt. Udalo szemmel követte a közeledő férfit. Nem látszott különösebben lelkesnek a viszontlátástól. – Azt hittük, a nagy Bwana elment, és nem tér vissza többé – szólt a főnök –, most mégis itt van. Miért? – Azért jött, hogy beszéljen Udalóval. – Már beszélt Udalóval. Udalo mindent elmondott, amit tudott. – Ezúttal Udalo többet is elmond. Elmondja, hol van a kavuruk földje.

Az öregember idegesen fészkelődött. – Udalo nem tudja. – Udalo nem mond igazat. Egész életét itt élte le. Törzse fiatal lányait elrabolták a kavuruk. Ezt mindenki tudja. Udalo nem olyan ostoba, hogy ne tudná, hová vitték őket. Fél a kavuruk bosszújától, ezért nem vezeti el embereit a kraaljukhoz. De nem kell félnie, mert a kavuruknak nem kell megtudniuk, hogyan találta meg őket Tarzan. – Miért akarsz a kavuruk kraaljához menni? Azok rossz emberek. – Megmondom. Eltűnt Búira, a vazirik főnökének, Muvirónak a lánya. Muviro szerint a kavuruk rabolták el. Ezért kell Tarzannak, a vazirik harci főnökének megtalálnia a kavuruk kraalját. – Nem tudom, hol van – erősködött Udalo komoran. Miközben beszéltek, harcosok jöttek elő a falu minden részéből, s végül Tarzan és a főnök a fenyegetően hallgató, lándzsás férfiak gyűrűjében állt. Udalo láthatóan feszengett. Nyugtalanul jártatta a szemét mindenfelé. A levegő megtelt gyanakvással és veszéllyel. Nkima is megérezte ezt; remegve húzódott közelebb gazdájához. – Mit jelentsen ez, Udalo? – kérdezte Tarzan, fejével a harcosok felé intve. – Én békével jöttem, hogy testvéremként beszéljek veled. Udalo idegesen köhécselt. – Az emberek sok mindent beszéltek, mióta utoljára itt jártál. Nem felejtették el a kavurukról szóló történeteket. Azt mondják, meztelen fehéremberek, akárcsak te. Semmit nem tudunk rólad, te idegen vagy. Sokan úgy gondolják, kavuru vagy, és azért jöttél, hogy kémkedj és kiválaszd a lányokat, akiket el akarsz rabolni. – Ez bolond beszéd, Udalo – mondta Tarzan. A népem szerint nem az – morogta a főnök. – Sűrűbben jársz Udalo kraaljába, mint kellene. – Lassan fölemelkedett. – Nem rabolod el több lányunkat. – Ezzel összeütötte a tenyerét, mire a harcosok egy emberként Tarzanra vetették magukat. 5. “Jön az oroszlán!”

– Nem bírom tovább – mondta a hercegnő. – Megőrjít ez a helyzet és hideg van. Mindjárt megfagyok. – Mi jogon nyavalyogsz? – morgott Alexis. – Miattad kerültünk ide. Miattad meg a repülősöd miatt. – Az utolsó szavakat megvetően vágta oda. – Ide figyeljen, herceg – mondta Jane –, maga is, akárcsak mi, többiek, Brown hidegvérének és hozzáértésének köszönheti, hogy életben maradt és nem sérült meg. Szinte csoda, hogy ép bőrrel megúsztuk. Megkockáztatom, ezerből egy pilóta tudta volna úgy letenni a gépet, mint Brown. – Elnézését kérem – szólalt meg Tibbs –, ha szabad megjegyeznem, elállt az eső. – És előbújt a nap – kiáltott föl izgatottan Annette. Jane odamászott az ajtóhoz, kinyitotta és lenézett. – Csak tizenöt méterre vagyunk a földtől – mondta –, de nem lesz könnyű lejutni, legalábbis néhányunknak. – Mi az ördögöt csinálsz, drágám? – kérdezte a hercegnő Jane-t, aki nekilátott, hogy lehúzza a cipőjét és a harisnyáját. – Körülnézek. Megpróbálok eljutni a poggyásztérhez. Egy-két holmira szükségünk lesz. Attól tartok, kényelmetlenségekbe fogunk ütközni odalenn. Lehet, hogy itt hideg van, de lent még nedves is lesz minden. – Bátorkodom megjegyezni, esetleg tüzet rakhatnánk, asszonyom – ajánlotta Tibbs. – Nedvesek az ágak, de elképzelhető, hogy sikerül. Kár, hogy elfogyott a benzinünk. Az sokat segítene. – Lehet, hogy a tank alján még maradt egy kevés – mondta Brown. – De miért veszed le a cipőd és a harisnyád? – kérdezte a hercegnő. – Csak így lehet biztonságosan közlekedni a fákon, Kitty. – Na de drágám, csak nem… csak nem akarsz a fákon mászkálni? – De bizony, és neked is ezt kell majd tenned, ha valaha le akarsz jutni a földre.

– De hát az lehetetlen, drágám. Én biztosan képtelen lennék rá. – Segítünk, ha eljön az ideje, és vigyázunk, nehogy leess. És amíg körülnézek, Brown, szeretném, ha maga és Tibbs kiszerelnék az összes biztonsági övet, és összekötnék egyetlen hosszú csíkká. Szükségünk lehet rá, hogy leengedjük a hercegnőt és a csomagokat. – Jobb lesz, ha én nézek körül, Miss – mondta Brown –, még leesik. Jane elmosolyodott. – Hozzá vagyok szokva, Brown. Maga valószínűleg nagyobb veszélyben lenne, mint én. – Ezzel kilépett a meggyűrődött szárnyra, majd könnyedén átszökkent egy közeli ágra. – Úristen, Miss, vigyázzon, mert tényleg lepottyan! – kiabált utána Brown. – Legyen óvatos, asszonyom! Még kitöri a nyakát! – Tibbs már-már kimutatta érzelmeit. – Te jó ég, drágám, gyere vissza – aggódott a hercegnő. Annette fölsikoltott, és az arca elé kapta a kezét. – Drága hölgyem, jöjjön vissza! A kedvemért jöjjön vissza! – könyörgött Alexis. De Jane rájuk se hederített, miközben két rövid lépéssel elért a poggyásztérhez. Nem volt bezárva, így gyorsan kinyitotta az ajtót. – Fúú! – kiáltott fel. – Micsoda felfordulás. Egy letört ág átlyukasztotta a falat. Szerencsénk van, hogy nem a kabinba hatolt be. – Minden tönkrement? – kérdezte Alexis. – Ó, nem. Azt hiszem, néhány holmitól elbúcsúzhatunk, de a poggyász jórésze sértetlen maradt. Nekem először is egy sortra van szükségem. Mindig elég szörnyű viselet a szoknya, de a fák tetején valóságos rémálom. Micsoda szerencse! Itt a táskám legelöl. Egy pillanat alatt átöltözöm, aztán megnézem, mit tehetek. Kinyitotta a táskáját, és kiválasztott két-három ruhadarabot. Azután könnyedén leugrott egy alsóbb ágra és eltűnt a repülő alatt. – A mindenit! – mondta Brown csodálattal teli hangon. – Úgy mozog a fán, mint a majmok. Soha életemben nem láttam ilyet.

Alexis odamászott az ajtóhoz, hogy kilásson. Brown és Tibbs a biztonsági övekkkel foglalatoskodott. Alexis lenézett és megborzongott. – Legalább harminc méterre vagyunk a földtől – mondta –, fogalmam sincs, hogy fogunk lejutni. Ráadásul az ágak síkosak a víztől. – Vegye le a cipőjét és a zokniját, ahogy a Miss tette – tanácsolta Brown. – Én nem vagyok majom. – Nem? – Ha megkockáztathatok egy javaslatot, uram, esetleg leereszthetjük az övekkel. – Ötszáz kilóra vannak hitelesítve – jelentette ki Brown –, ez biztos. El kell hogy bírják, de jobban tenné, ha itthagyná a rangját. Az a legsúlyosabb része. – Eleget tűrtem a pimaszkodását, fickó – acsarkodott Alexis. – Még egy hasonló megjegyzés, és én… én… – Maga mit? – kérdezte Brown. – Maga és még ki? – Örülnék, ha abbahagynák az örökös vitát – szólt közbe a hercegnő. – Hát nincs elég bajunk anélkül is? – Drágám, én nem vitatkozom szolgákkal – mondta dölyfösen Alexis. – Először is – mondta Brown –, nem vagyok szolga, másodszor pedig tényleg jobb, ha a saját érdekében nem vitatkozik velem. Semmire sem vágyom jobban, mint az alkalomra, hogy jól szájba vágjam. – Ha egyszer is kezet mer emelni rám, akkor én… – Mit csinál? Megint kirúg? – kérdezte Brown. – Egyszerűen lekenek egyet, hogy tudja, hol a helye. Akkor talán nem felejti el, hogy maga egy féreg, és akkor is féreg marad, ha egy utcahossznyi előnevet visel. – Ne merészeljen megütni – kiabált a herceg hátrálva. – Mit jelentsen ez az egész? – kérdezte Jane, amint ügyesen visszamászott a kabinba. – Világosan megmondtam, hogy ne civakodjanak. És mielőtt továbblépnénk, mondani akarok valamit. Csak a jóisten tudja, hol vagyunk, lehet, hogy több száz kilométeres

körzetben nem él egyetlen fehérember sem. Kizárólag magunkra vagyunk utalva. Ha vita és széthúzás lesz köztünk, semmire sem megyünk, csak tovább rontjuk a helyzetet. Egyikünknek kezébe kell vennie az irányítást. Az illetőnek férfinak kell lennie, és amennyire tudom, az egyetlen férfi, aki rendelkezik őserdei tapasztalattal és alkalmas parancsnoknak, az Brown. De túl sok a súrlódás közte és a herceg közt, tehát ő szóba sem jöhet. – Majd én vezetem a csapatot – mondta Alexis. – Egy fenét! – kiáltott fel Brown. – A rangom feljogosít rá – erősködött gőgösen Alexis. – A rangja legföljebb arra jó, hogy taxit vezessen – gúnyolódott Brown. – Nem, Alexis, maga sem jöhet szóba – szólt közbe Jane. – Olyan emberre van szükségünk, akit mindenki elfogad. – Akkor csak Tibbs marad – mondta Brown. – Nekem megfelel. – Ó, istenem, ne – könyörgött Tibbs. – De igazán, gondolni sem merek ilyen hatalomra. Én… én… nos, tudja nem vagyok hozzászokva, asszonyom. – Szánalmas arckifejezéssel fordult Jane-hez. – Viszont biztos vagyok benne, hogy mindannyian kitüntetve éreznénk magunkat, asszonyom, ha ön vállalná a vezetést. – Pontosan ezt akartam javasolni – mondta Jane. – Mindannyiuknál jobban ismerem a dzsungelt, és nincs más, akit egyöntetűen elfogadnának. – De ez a mi expedíciónk – ellenkezett Alexis. – Mi fizettünk mindent; miénk a repülőgép és a felszerelés. Nekem kell átvennem a parancsnokságot. Nincs igazam, drágám? – fordult a feleségéhez. – Ó, hát tényleg, drágám. De nem tudom. Mióta azokat a szörnyű dolgokat vágtad a fejemhez, teljesen összetörtem. Egy világ omlott össze bennem. – Azt hiszem, ezen fölösleges tovább rágódnunk – mondta Brown. – Mostantól Lady Greystoke a főnök, és ha ez valakinek nem tetszik, forduljon hozzám. Sborov hercegnő leverten ült a földön, zsebkendőjével a szemét

törölgetve. – Nekem teljesen mindegy – mondta. – Mostantól nem érdekel, mi történik. Az se számít, ha meghalok, sőt már csak ebben reménykedem. – Ahogy befejezte, fölnézett, hogy lássa szavai hatását, és először látta meg Jane-t, mióta a lány visszajött a fedélzetre. – Ó, drágám – kiáltott föl –, milyen édes a ruhád! Vagyis tündérien nézel ki. – Köszönöm – mondta Jane. – Örülök, hogy tetszik. Legalábbis praktikus. – Sortot viselt és bőrkabátkát. A lába csupasz volt, fején mintás, vörös kendő, mely a kalapot helyettesítette. – De nem fogsz halálra fagyni, drágám? – kérdezte a hercegnő. – Hát halálra fagyni nem fogok, de néhányszor nyilván fázom majd – nevetett Jane. – Az ember hozzászokik ahhoz, hogy a dzsungelben vagy túl hideg van, vagy túl meleg. Most lemegyek, és megpróbálok alkalmas helyet keresni a táborverésre, ti pedig imádkozzatok, hogy találjak egyet a közelben. Amíg távol leszek, Brown és Tibbs leeresztik a poggyászt. Alexis, maga előremegy; valakinek lent kell lennie, hogy leszedje a csomagokat. – Majd Annette megcsinálja – morgott Alexis. – Maga szerint mire valók a szolgák? – Mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából – mondta csendesen Jane –, és vannak bizonyos dolgok, nyilván a nehezebbek és veszélyesebbek, amik a férfiakra maradnak. Most nincsenek szolgák és urak. Minél előbb fölismerjük ezt, annál jobb és könnyebb lesz az utunk. Alexis óvatosan az ajtóhoz ment és lenézett. – Menjen le, Brown – mondta. – Én majd segítek Tibbsnek leengedni a csomagokat. – A poggyásztér felé pillantott. – Hogy tudna odamenni bárki is azon az ágon, hogy hozzáférjen a felszereléshez? Biztosan leesnénk és kitörne a nyakunk. – Na, elég a szövegből – mondta Brown. – Tegye, amit Lady Greystoke mondott. Miss, egy szavába kerül, és kilököm. – Nem. Ne merészeljen hozzám nyúlni! – Akkor lépjen ki, és lásson neki a mászásnak. – Nem tudok. Le fogok esni.

– Kössék rá a szíjra, Brown – javasolta Jane –, és Tibbsszel engedjék le. Én elindulok. – Ezzel könnyedén átugrott egy közeli ágra, és eltűnt a talaj irányában. Boldogan szívta be a gőzölgő őserdő illatát. Lehullottak róla a társadalmi kötelezettségek és a civilizáció álarca. Szabadnak érezte magát, és ő örömmel élte át ezt az új szabadságot, amit azóta nem érzett, hogy a dzsungelból visszatért Londonba. Mindaz, ami körülvette, Tarzant juttatta az eszébe. Feszülten figyelt minden neszre. Úgy érezte, bármelyik pillanatban megpillanthatja a lombok közt felé tartó, bronzbarna óriást, aki a karjába kapja. Aztán kesernyés mosollyal sóhajtott és megrázta a fejét, hiszen pontosan tudta, hogy Tarzan valószínűleg több száz kilométerre jár innen, és fogalma sincs arról, hogy ő itt van. Még az is lehet, hogy meg sem kapta a táviratot, melyben megírta neki, hogy Nairobiba repül. Ha pedig megkapta, ő meg nem érkezik meg, honnan tudhatná, merre keresse? Annyi ideig repültek vakon, hogy még Brown sem tudja, mennyire tértek el az útiránytól, és hogy körülbelül hol szálltak le. Reménytelennek tűnt, hogy külső segítségben bízzanak. Csak magukra számíthattak. Akármilyen nehéz is volt a helyzet, Jane úgy gondolta, ő és Brown kijutnának belőle – ha ketten lennének. De mi a helyzet a többiekkel? Tibbs lehet, hogy találékonynak és kitartónak bizonyul, gondolta. Alexisszel szemben voltak kételyei. A hozzá hasonló férfiak gyakran olyan tehetetlenek, mint a nők. Annette ugyan fiatal és erős, de temperamentuma miatt alkalmatlan arra, hogy elviselje a dzsungel zordságát. Teljesítőképességét, sőt az erejét is nagyban fölemésztheti az állandó rettegés, mely vár rá. Ami Kittyt illeti – reménytelen, teljességgel reménytelen, hogy szembeszálljon a nélkülözéssel, a váratlan eseményekkel és a leselkedő veszélyekkel. Töprengett, és gondolatban széttárta a karját. Igen, érezte, hogy ő és Brown kijutnak a csávából, de vajon ki tudják-e húzni a többieket is? Az föl sem merülhetett, hogy sorsukra hagyják őket. Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a sűrű aljnövényzet miatt inkább a fák alsó ágain haladt előre.

Nem távolodott el túlságosan egy irányban, mert tudta, milyen nehéz lesz cipelni a csomagokat az elburjánzott futónövények között. Körben haladva kutatott valami nyílt terep után, ahol ideiglenesen tábort verhetnek, az őserdő azonban egyre vadabbnak és áthatolhatatlanabbnak tűnt. Már egy jó félkört bejárt, és az ellenkező oldalon volt, mint ahol lemászott a gépből, amikor váratlanul egy csapásra bukkant. Azon nyomban fölvidult, hiszen most már biztos lehetett benne, hogy viszonylag könnyen haladhatnak majd, és előbb-utóbb bennszülöttekre akadnak. Mielőtt visszafordult volna, egy darabon követte az ösvényt, és hamarosan talált egy kis patakot, amellett pedig egy elég nagy kiterjedésű tisztást. Jókedvűen indult vissza a géphez. Az ösvényen haladt, hogy megkeresse azt a helyet, ahová majd el kell juttatni a csomagokat. Ahogy megfordult, valami neszt hallott az aljnövényzetben, amit kifinomult hallása azonnal érzékelt és már-már azonosított. De nem volt egészen biztos a dolgában. Mindazonáltal meggyorsította lépteit, és erősen figyelt előre és fölfelé, hogy szükség esetén menekülni tudjon. Továbbra is hallotta a hangot valamivel maga mögött, az ösvény mellett. Hallotta, ahogy Brown és Alexis vitatkozott és veszekedett a poggyász miatt. Alexis a földön volt és nagyon közel. Persze lehet, hogy tévedek, gondolta Jane. Lehet, hogy a hang nem arra utal, amitől tartok, de talán nem ártana figyelmeztetni Alexist, mielőtt még késő lesz. Tehát odakiáltott. – Mi az? – kérdezte a férfi morcosán. – Jól tenné, ha fölmászna egy fára, Alexis. Azt hiszem, egy oroszlán követ. Nagyon közel van. – Nem tudok fára mászni! – kiabált Alexis. – Képtelen vagyok mozogni ebben a növényzetben. Segítség! Brown, segítsen! Valaki csináljon már valamit! – Engedjék le a szíjat és húzzák fel – kiáltott felfelé Jane. –

Lehet, hogy nem oroszlán, és ha az is, talán nem foglalkozik velünk, de jobb az óvatosság. – Küldje már azt a szíjat, maga hülye! – üvöltött Alexis. – Nem szabad kapkodni – szólt le Brown, hogy kicsit meggyötörje –, én legalábbis nem kapkodok. – Ha hagyja, hogy elkapjon az oroszlán, az gyilkosság! – Ó, szerintem ez az oroszlánt nem zavarja. – Gyorsan, engedje már le azt a szíjat, maga gyilkos! – Hát nem látja, hogy azt csinálom?! – Jaj, már hallom! Itt van pont fölöttem. Mindjárt elkap! – Amit hall, az én vagyok – mondta biztatóan Jane. – És mi van akkor, ha elkapja? – vetette fel Brown. – Egy oroszlánnak is ennie kell, nem? Kaliforniában a fölösleges állatokkal etetik őket, úgyhogy nem tudom, miért izgul. – Most már tényleg siessen, Brown – kiáltotta Jane. – Jön az oroszlán, mégpedig gyorsan. 6. A halálos ítélet Miközben a bukena harcosok megindultak felé, Tarzan összefont karral állt, mintha nem is törődne velük. Sok-sok lándzsa vette körül, és tudta, hogy ha szökni próbálna vagy fölvenné velük a harcot, azonnal ledöfnék. Az az egy esélye maradt, ha megpróbál időt nyerni, és érezte, hogy ez csak úgy sikerülhet, ha most nyugton marad. – Öljétek meg a kavurut! – kiabált egy asszony a harcosok mögül. – Ő rabolta el a lányomat. – Az enyémet is! – visított egy másik. – Öljétek meg! Öljétek meg! – kiabáltak mások is a vad tömegből. Egy nagyon öreg ember, aki Udalo mellett guggolt, hirtelen talpra ugrott. – Ne! Ne! – üvöltött. – Ne öljétek meg. Ha tényleg kavuru, a társai megbüntetnek. Sokat megölnek közülünk, és elviszik a

lányainkat. A feketék azonnal vitatkozni kezdtek Néhányan erősködtek, hogy végezni kell vele, mások azt mondták, be kell zárni, megint mások pedig úgy gondolták, el kell engedni, nehogy magukra haragítsák a kavurukat. Mialatt mindenki össze-vissza beszélt, a lándzsások figyelme is elkalandozott. Néhányan közülük hátrafordultak, hogy kifejtsék nézetüket a mögöttük állóknak. Tarzan most lehetőséget látott a szökésre. Ara, a villámlás gyorsaságával és Görgő, a bivaly erejével megragadta a hozzá legközelebb álló harcost, és pajzsként maga elé tartva áttört a gyűrűn. Mindig úgy fordult, hogy a feketék lándzsái csak eleven pajzsán keresztül érhették volna el. Hirtelen kitörése váratlanul érte a bennszülötteket, így kis híján elérte a falu főterét, ahonnan egészen a kapuig iramodhatott volna, amikor hátulról hirtelen leütötték. Egy irtózatosan büdös, sötét kunyhóban tért magához. Kezét és lábát szorosan megkötözték. Ahogy visszanyerte eszméletét, eszébe jutott mindaz, ami történt, és nem tudott elfojtani egy fanyar mosolyt. Megállapította magában, hogy az a tábor, amely nem merte megöletni, erősebbnek bizonyult a másiknál. A szerencse ezúttal sem hagyta el. Tehát egyelőre megmenekült, így biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg tud szökni. Hiszen amíg él, nem bírja elviselni a fogságot, és semmi sem rendítheti meg hitében, hogy minden veszélyt legyőzhet. Végül is ő Tarzan, a majomember, az őserdő ura. Megvizsgálta kötelékeit. Erősek voltak, és Tarzan hamar rájött, hogy fölöslegesen kísérletezik. Semmi mást nem tehetett, mint hogy vár. A hétköznapi emberekkel ellentétben nem vesztegette az idejét azzal, hogy a sorsán töprengjen. Inkább a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett és elaludt. Ezalatt a harcosok Udalóval, a főnökkel tanácskoztak a nagy tanácskozóházban. Ők töprengtek Tarzan sorsa felől.

Továbbra is az az öregember volt a majomember tántoríthatatlan védelmezője, aki már korábban is óva intette társait a fogoly megölésétől. Gupingunak hívták, és ő volt a varázsló. Szörnyű következményeket jósolt arra az esetre, ha megölnék a foglyot, aki állítása szerint kavuru. Mások viszont Tarzan halála mellett érveltek. – Ha tényleg kavuru – mondta az egyik –, akkor a társai idejönnek és megbüntetnek, amint megtudják, hogy egyiküket elfogtuk. Ha viszont megöljük, nem mesélheti el, mi történt vele, és a törzs esetleg soha nem tudja meg, hogy itt járt. – Ezek igaz szavak – mondta egy másik –, a halott kavuru jobb, mint az élő. Ezután Udalo beszélt. – Nem egy embernek kell döntenie. Sok ember többet lát, mint egy. Két tökhéj-edény állt mellette a földön. Az egyikben kukoricaszemek voltak, a másikban apró, kerek kavicsok. Az egyik edényt a tőle jobbra, a másikat a tőle balra ülő harcosnak nyújtotta. – Mindenki vegyen ki egy követ és egy kukoricaszemet, de csak egyet – mondta. Kézről-kézre jártak az edények, és mindenki kivett egy kukoricaszemet és egy kavicsot. Végül mindkét edény visszakerült Udalóhoz. A főnök letette őket és fölvett egy keskeny nyakú korsót. – Körbeadjuk a korsót, és a kukoricaszemekkel vagy a kavicsokkal szavazunk, mi legyen az idegen sorsa. Aki azt akarja, hogy éljen, dobjon egy kukoricaszemet a korsóba, aki azt akarja, hogy megöljük, az meg egy kavicsot. Csöndben járt körbe a korsó. Vad tekintetek kísérték a festett arcok mögül. A hatalmas tanácskozóház minden sarkában tisztán lehetett hallani, ahogy koppantak a szavazógolyók. Azután a korsó visszakerült Udalóhoz. Pontosan száz harcos alkotta a kört, és bár Udalo nem tudott százig számolni, biztos módszere volt a szavazás végkimenetelének eldöntésére. Kiborította maga elé a korsó tartalmát, majd egyik kezébe vett egy kukoricaszemet, a másikba egy kavicsot, és egyszerre

visszatette őket a helyükre. Ezt addig ismételte, amíg minden kukoricaszemnek akadt párja. Ez azonban nem tartott sokáig. Hamar elfogytak a kukoricaszemek, és még mindig maradt hetvenöt-nyolcvan kavics, ami azt jelentette, hogy csak kevesen szavaztak arra, hogy ne öljék meg a foglyot. Udalo végignézett az asztal körül ülőkön. – Az idegennek meg kell halnia – mondta. A harcosok gonosz, vad kiáltást hallattak. – Menjünk és öljük meg most rögtön – mondta valaki –, mielőtt a kavuruk ránk törnének és itt találnák. – Nem – szólt Udalo –, holnap este végzünk vele. Így az asszonyoknak elég idejük marad, hogy fölkészüljenek az ünnepre. Holnap este eszünk, iszunk és táncolunk, és megkínozzuk a kavurut. Hadd szenvedjen, ahogy mi szenvedtünk, amikor ellopta gyermekeinket. Elégedett és egyetértő zsivaj fogadta a javaslatot. A tanács végetért, a harcosok visszatértek kunyhóikba. Betakarták a tüzeket. Csönd szállt a bukena falura. Még az állandóan ugató korcsok is elhallgattak. Elhalkult a kraal. A főnök szállása melletti kunyhóból egy alak kiosont az éjszakába. Egy pillanatra még megállt az ajtónyílásban, és ijedten nézett körül. Semmi sem moccant, és az alak árnyként sietett végig a falu utcáin. Tarzant fölébresztette a tanácskozóházból hallatszó kiabálás. Egy ideig hánykolódott kötelékei miatt, majd újra elszenderült. Még nem aludt teljesen, amikor fölébresztette egy hang – amit maga, kedves olvasó, vagy én tompa hallásunkkal sosem érzékeltünk volna: meztelen talpak közeledő lépteinek zaját. Tarzan úgy fordult, hogy lássa a bejáratot, ahol hamarosan megjelent valaki. Egy árny lépett be. Az ítéletvégrehajtó? 7. A vidám társaság Az

oroszlán

alig

valamivel

Jane

mögött

tört

elő

az

aljnövényzetből. A lány ekkor figyelmeztette Alexist. Ahogy a ragadozó észrevette Jane-t, a fogait vicsorgatva mély morgást hallatott, majd könnyedén futni kezdett áldozata felé. A lány elkapott egy ágat, és ugyanebben a pillanatban az oroszlán támadott. Hiába ugrott, karmai elvétették Jane lábát. Az állat borzalmas morgást hallatva újra támadott. A herceg sem volt messze, de elrejtette a sűrű aljnövényzet. A dühödt morgás egészen közelről hallatszott, és Alexis megdermedt a rémülettől. Jane a fáról jól láthatta. – Menjen innen, Alexis – mondta –, de ne csapjon zajt. Ha meghallja magát, akkor elkapja. Nagyon ideges valamiért, lehet, hogy este meglépett a zsákmánya. Alexis mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Csak állt hamuszürkén és remegett. Jane ugyan nem látta Brownt, de tudta, hogy pontosan Alexis fölött kell lennie. – Brown – szólt föl –, engedje le a szíjat a hercegnek! Kösse át magán a hóna alatt, Alexis! Brown és Tibbs majd fölhúzzák. Megpróbálom magamra terelni Numa figyelmét. Az oroszlán föl-alá járkált a fa alatt és éhesen tekingetett a lány felé. Utóbbi letört egy száraz ágat és a fenevad felé hajította. Egyenesen pofán találta, és az állat még dühödtebben morogva próbálta újra elkapni a faágat, melyen Jane állt. Közben Brown gyorsan leengedte a szíjat Alexisnek. – Siessen, kösse magára – mondta. – Az ég szerelmére, mi baja? Mozduljon már meg. De Alexis csak állt, vacogó fogakkal és remegő térddel. – Alexis, szedje össze magát – kiáltott rá Jane. – Be kell kötnie magát, mielőtt az oroszlán észreveszi. Nem érti? Életveszélyben van. – Szerencsétlen hülye! – üvöltött Brown. – Mozduljon már meg! Alexis remegő kézzel nyúlt az övért, és eközben, megtalálva hangját, ordítani kezdett, hogy segítsenek. – Maradjon csöndben – figyelmeztette Jane. – Az oroszlán meghallotta; arrafelé néz.

– Siessen már, maga idióta! – kiabált Brown. Az oroszlán az új hang gazdáját keresve áttört az aljnövényzeten. Jane újabb ágat hajított felé, de hiába. Az állat csak fölhorkant és továbbnyomult. Alexis reszketeg ujjakkal próbálta magára kötni a szíjat. – Húzzák fel, Brown – kiáltott Jane –, az oroszlán támad! Brown és Tibbs gyorsan meghúzták a szíjat és Alexis kiemelkedett a bozótból. Az oroszlán pontosan a holtra vált ember alatt állt meg. Alexis, ahogy meglátta a ragadozó szemét, rémülten ordítani kezdett. Brown és Tibbs centiméterről centiméterre kimenekítették Alexist a halál torkából, bár ő még mindig veszélyes közelségben érezhette magát támadójához. Az állat két lábra emelkedett és mancsával a férfi felé ütött. Egyik karmával megkarcolta a férfi cipőjét, aki egy végsőt sikoltva elájult. Brown és Tibbs kettőzött erőfeszítéssel húzta tovább. Az oroszlán, amint visszaesett a földre, újra ugrott. Ismét elvétette áldozatát, de csak centiméterekkel, és mielőtt újra próbálkozhatott volna, Alexis biztonságba került. A két férfi fölhúzta Sborov ájult testét a repülőig, majd némi erőfeszítéssel beráncigálták a kabinba. A hercegnő amint meglátta, sikoltozni kezdett. – Meghalt! Meghalt! Ó, drágám, és a te Kittyd még haragudott az ő Allie-jére. – Az ég szerelmére, hallgasson – szólt rá Brown. – Mindjárt idegösszeomlást kapok, egyébként meg nem halt meg ez a balfék, csak halálra rémült. – Hogy mer velem így beszélni, Brown?! – kiabált a hercegnő. – Ó, de borzalmas! Senki sem tudja, mennyire szenvedek. Akarom mondani, senki nem ért meg, mindenki ellenem van. – Istenem – mondta Brown –, ha ez így megy tovább, mindannyian begolyózunk. – Elnézést, asszonyom, de úgy látom, pillanatokon belül magához tér – szólalt meg Tibbs. – Szerintem nemsokára rendbe jön, asszonyom. – Csináljon valamit, Annette – kiabált a hercegnő. – Mit ül ott…

mint egy rakás szerencsétlenség? Akarom mondani, hol a repülősóm? Hozzon egy kis vizet. Hát nem borzalmas? Aliié, mondj valamit a te Kittydnek. Alexis kinyitotta a szemét és körülnézett, majd újra lehunyta és megborzongott. – Azt hittem, elkapott – suttogta remegő hangon. – Nincs olyan szerencsénk – jegyezte meg Brown. – Ha bátorkodhatok megjegyezni, uram, egy hajszálon múlt – mondta Tibbs. Jane jelent meg a kabin ajtajában. – Minden rendben? – kérdezte. – Akkora zajt csaptál, Kitty, hogy azt hittem, valami nagy baj van. – Csak a jó ég tudja, mi lenne, ha tényleg történne valami – mondta utálkozva Brown. – Kezd elegem lenni ebből az állandó ordibálásból és nyavalygásból. Eddig egyetlen ősz hajszálam sem volt, de most már biztos van. Jane megrázta a fejét. – Türelem, Brown – mondta. – Ne felejtse el, hogy mindannyiuknak új ez a helyzet, ráadásul pattanásig feszültek az idegeik attól, amin keresztülmentek. – És nekünk nincsenek idegeink, Miss? Nekünk nincs jogunk kiborulni? Mégsem ordibálunk, mint ők. Gondolom, a származásuk jogosítja fel őket arra, hogy állandóan a terhünkre legyenek. – Ne törődjön velük – mondta Jane –, maga is kezd ugyanolyan lenni, Brown. Most inkább az érdekel, mit csináljunk az oroszlánnal. Lehet, hogy órákig is itt marad, és amíg itt van, nem tudunk lemenni. Rosszkedvűnek látszik. Amíg nem tűnik el, nem érezhetjük magunkat biztonságban. Az lenne a legjobb, ha megölnénk, különben itt fog kószálni, hogy elkapja valamelyikünket. Öreg jószág, úgyhogy valószínűleg emberevő. Gyakran rákapnak az emberre, ha már túl öregek a vadászathoz. – Emberevő! – borzadt el Sborov hercegnő. – Milyen szörnyű! Akarom mondani, milyen borzalmasan szörnyű. – Azt hiszem, megszabadulhatunk tőle – mondta Jane. – Természetesen hozott puskát, ugye, Alexis? – Ó, hogyne, kettőt is… nagy kaliberű fegyvereket, egy elefántot

is megállítanának. – Helyes – mondta Jane –, hol vannak? – A poggyásztérben, Miss. Azonnal hozom őket – mondta Brown. – Töltényt is hozzon – szólt Jane. – Ki megy le, hogy végezzen vele? – kérdezte a hercegnő. – Természetesen én – felelt Jane. – Na de drágám – mondta a hercegnő –, akarom mondani, hogy tudnád megtenni? Brown visszajött az egyik puskával. – Töltényeket nem találtam, Miss – mondta. – Hol vannak, Sborov? – Öö, micsoda? – kérdezte a herceg. – A töltények. – Ó, a töltények? – A töltények, maga… – sziszegte Brown. A herceg a torkát köszörülte. – Nos, tudja, én… – Azt akarja mondani, hogy nem hozott töltényeket? – kérdezte Brown. – Az egész vi… – Semmi baj – szakította félbe Jane, – Ha nincs, nincs. Hiába dühöngünk, akkor sem lesz. – Ha szabad közbeszólnom, talán segíthetek, asszonyom – mondta Tibbs némi büszkeséggel a hangjában. – Hogyan, Tibbs? – kérdezte Jane. – Van egy fegyver a táskámban, asszonyom. Majd én végzek a bestiával. – Remek, Tibbs – mondta Jarie. – Kérem, hozza ide azt a fegyvert. Tibbs, útban az ajtó felé hirtelen megállt. Elpirult, és láthatóan feszengett. – Mi baj, Tibbs? – kérdezte Jane. – Hát, öö, elfelejtettem – hebegte –, hogy már leengedhetik a táskámat. Jane-ből kitört a nevetés. – Az egész kezd a tévedések vígjátékára emlékeztetni. A puskákhoz nincs töltény, egyetlen fegyverünk pedig az ellenség kezébe került.

– Jaj, drágám, mit fogunk csinálni? – aggódott a hercegnő. – Amíg a fenevad itt van, semmit. Egyébként is lassan késő lesz a tábor veréshez. Itt kell töltenünk az éjszakát, a lehető legkényelmesebben. Így aztán egy meglehetősen boldogtalan társaság vacogta és forgolódta végig a hosszú, sötét éjszakát, amit csak még szörnyűbbé tett a vadászó oroszlánok ordítása és az áldozatok halálhörgése. De végül az egyenlítői vidékre jellemző, hátborzongató hirtelenséggel reggel lett. Amint megvirradt, Jane kiment körülnézni. Az oroszlán elment, és a lány a fa alsó ágairól megállapította, hogy a közelben sehol nem leselkedik rájuk veszély. – Azt hiszem, lemehetünk és megpróbálhatunk tábort verni – mondta, amikor visszatért a felderítésből. – A csomagok jórésze már lent van, Brown? – kérdezte. – Néhány holmi kivételével igen, Miss. – Amilyen gyorsan csak lehet, engedjék le a maradékot, aztán utat vágunk az ösvényig. Alig néhány méter. – Rendben, Miss – felelt Brown. – Jöjjön, felség, leengedjük, hogy fogadhassa a csomagokat. – Engem ugyan nem – mondta Alexis. – A világ minden csomagjáért sem mennék le még egyszer egyedül. Brown leplezetlen undorral nézett rá. – Rendben. Akkor itt marad és segít Tibbsnek. Majd én lemegyek. – Ha azt hiszi, hogy egy ágon egyensúlyozva kipakolom a csomagokat, akkor téved – mondta a herceg. – Ez teljes képtelenség. Tériszonyos vagyok, és biztos leesnék. – És mit akar csinálni? – csattant fel Brown. – Itt ül és nézi, ahogy a többiek dolgoznak? – Ezért fogadtuk fel magukat. Szolgának. – Úgy? Hát… – Majd én lemegyek – mondta Jane. – Brown, maga és Tibbs leengedik a csomagokat. Lássunk hozzá. – Ezzel eltűnt az ágak között. Brown, Tibbsszel a nyomában megvető horkantással lépett ki a

poggyásztérhez vezető ágra. Azután leengedték a csomagokat. – Jöhetnek az utasok – mondta Jane, amikor Brown közölte, hogy nincs több csomag. – Alexis, maga lesz az első. – Gyerünk, felség – gúnyolódott Brown. – Indulás. – Mondtam, hogy nem akarok egyedül lent lenni. Engedjék le a többieket. – Rendben, felség, de ha most nem megy, akkor vagy lemászik, vagy itt rohad meg, amennyiben rajtam múlik. Jöjjön, Annette. Akkor maga lesz az első, aztán leengedjük az öreg hölgyet. – Brown, hogy mer ilyen tiszteletlenül beszélni rólam? – hallatszott a hercegnő hangja a kabin belsejéből. – Hallom, a fülének semmi baja – mondta vigyorogva Brown. – Borzasztóan félek, Mr. Brown – mondta Annette. – Fölösleges, kicsim – felelt a férfi. – Vigyázunk magára. Jöjjön, üljön le ide az ajtóba, én meg bekötöm. – Nem fognak leejteni? – Az képtelenség, kedvesem. Nemeseket esetleg leejtenék, de magát soha. A lány hirtelen rámosolygott. – Maga olyan kedves, Mr. Brown. – Csak most jött rá? Na jöjjön, kislány, másszon ki erre az ágra. Segítek. Jó. Most üljön le. Kész, Tibbs? – Kész, uram – felelt Tibbs. – Rendben. Indulás. Annette megmarkolta a rózsafüzérjét, becsukta a szemét és imádkozni kezdett, de szinte mielőtt észbe kapott volna, már lent is volt, és Jane leoldotta róla a szíjat. – Maga jön, hercegnő – szólt hátra Brown. – Képtelen vagyok megmozdulni – mondta az utóbbi. – Megbénultam. Akarom mondani, tényleg. Brown Sborovhoz fordult. – Menjen be, Mister és tolja ki az öreg hölgyét. Nincs időnk szórakozni. Mondja meg neki, ha nem jön most rögtön, mindkettőjüket itt hagyjuk. – Maga utolsó gazember – fröcsögte a herceg. – Csönd legyen, és csinálja, amit mondtam – förmedt rá a pilóta. Sborov hátrament a feleségéért, és kitámogatta a kabin ajtajáig,

de a hercegnőnek egyetlen pillantás a mélybe is elég volt. Fölsikoltott és hátraugrott. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk – sürgette Brown. – Nem tudok. Akarom mondani, egyszerűen nem tudok, Brown. Brown odamászott a kabinhoz. Magával vitte a szíjat is. – Gyerünk – mondta –, hadd kössem be. Mondom, – hogy képtelen vagyok rá. Akarom dani, belehalok. – Nem hal bele. A félkegyelműek örökké élnek. – Most már végképp elegem van magából, Brown. Eddig eltűrtem a sértéseit, de most már elég. – A hercegnő fölhúzta az orrát, és megpróbált méltóságteljesnek látszani, de zilált állapota miatt teljesen sikertelenül. Brown lehajolt és rákötötte a szíjat. – Kész, Tibbs? – kérdezte. – Igen, uram. Kész, uram – felelt az inas. – Akkor vágjunk bele, herceg. Segítsen. Tolja hátulról. Brown tehát húzta, Alexis pedig tolta Sborov hercegnőt, aki sikoltozott és minden kiálló tárgyban próbált megkapaszkodni. – Mi történik ott? – kérdezte Jane. – Valaki megsebesült? – Nem – felelte Brown. – Csak elindítjuk a királyi család jobbik felét. Figyeljen rám, hercegnő! Ezt a saját érdekében tesszük. Ha itt marad fönn, előbb-utóbb éhen-hal. – Igaza van, Kitty. Mindenkit feltartasz – mondta Alexis. – Érdekel is az téged, ha meghalok, Alexis? Szerintem inkább örülnél. Ezért írattad velem azt a végrendeletet. Bolond voltam, hogy megírtam. De hidd el, amint írószerszám akad a kezembe, megváltoztatom. Azok után amiket mondtál nekem, egyetlen centet sem fogsz kapni, Alexis. Sborov herceg szeme gonoszul elkeskenyedett, és összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Brown lefejtette a hercegnő kezét az ülésről, amibe kapaszkodott. – Semmi értelme, hercegnő – mondta kevésbé nyersen, mert észrevette, hogy az asszony valóban halálra rémült. – Tibbs és én vigyázunk magára. Lassan leengedjük, lent meg Lady Greystoke és Annette várják. Csak szedje össze magát, egy

pillanatra mutassa meg, milyen bátor, és már túl is lesz az egészen. – Jaj, meghalok, tudom, hogy meghalok. Brown és Alexis kiemelték az ajtó melletti ágra, majd lassan és óvatosan leeresztették a földre. – Na, Tibbs – mondta Brown –, azt hiszem, maga következik. Leengedjem vagy lemászik? – Lemászom – felelt Tibbs. – Talán mehetnénk együtt, hogy segíthessünk egymásnak. – És velem mi lesz, hé? – kiáltott fel Sborov. – Vagy lemászik, maga tetű, vagy itt maradhat – felelt Brown –, és nem úgy értettem, hogy esetleg! 8. Ydeni, a kavuru Tarzan a kunyhó bejáratában látta meg éjszakai látogatója körvonalait. Kötelékei miatt a dzsungel ura tehetetlenül várt, hiszen védekezni képtelen lett volna. És bár dühítette a gondolat, hogy az önvédelem lehetősége nélkül kell lemondania életéről, mozdulatlan maradt és nem félt semmitől. Az alak közelebb lopakodott. Tarzan megszólította. – Ki vagy? A fickó sziszegve csendre intette. – Ne olyan hangosan – súgta. – Gupingu vagyok, a varázsló. – Mit akarsz? – Azért jöttem, hogy szabadon engedjelek. Menj vissza a tieidhez, kavuru, és mondd, el nekik, hogy Gupingu megmentett a haláltól. És mond meg, hogy ezért nem bánthatják Gupingut és nem, vehetik el a lányait. A sötétség elrejtette a Tarzan ajkán átfutó mosolyt. – Bölcs ember vagy, Gupingu – mondta. – Most vágd el a köteleket. – Még valami – mondta Gupingu. – Mi az?

– Meg kell ígérned, hogy soha nem mondod meg Udalónak vagy másnak a népemből, hogy én szabadítottalak ki. – Tőlem soha nem tudják meg, ha elárulod, szerintetek hol élünk mi, kavuruk. – Északon éltek, a kopár vidéken túl, egy magas hegy mellett, mely magányosan áll a síkon – magyarázta Gupingu. – Ismeri a néped az oda vezető ösvényt? – Én ismerem – felelt a varázsló –, de megígérem, hogy senkinek nem mutatom meg. – Nagyon helyes, ha tényleg ismered. – Tényleg ismerem – erősködött Gupingu. – Mondd el, hogy találsz oda, és akkor eldönthetem, hogy tényleg ismered-e. – A kraalunktól északra van egy elefántcsapás. Sokat kanyarog, de mindig a kavuruk földje felé vezet. Sok bambusz nő a hegyoldalon a falutok mellett, és az elefántok évek óta odajárnak, hogy lelegeljék a zsenge hajtásokat. Ezzel a varázsló közelebb húzódott, és kitapogatta Tarzan kötelékeit. – Miután kioldoztalak, maradj itt és várj, amíg visszaérek a kunyhómba, azután osonj a kapuhoz. Ott találsz egy emelvényt a palánk mellett, ahonnan a harcosok az ellenséget szokták lőni nyilaikkal. Ott könnyedén átmászhatsz. – Hol vannak a fegyvereim? – kérdezte Tarzan. – Udalo kunyhójában, de nem juthatsz hozzájuk. Egy harcos közvetlenül a bejáratnál alszik. Biztosan fölébresztenéd, ahogy belépsz. – Vágd el a köteleket. Gupingu késével átmetszette a majomember bokáján és csuklóján lévő köteleket. – Most várj, amíg visszaérek a kunyhómba – súgta, majd megfordult, és kisettenkedett a bejáraton. Tarzan fölállt és megrázta magát. Megdörzsölte bokáját és csuklóját, hogy helyreállítsa a vérkeringését. Miközben várt, végiggondolta, mennyi esélye lehet fegyverei visszaszerzésére. Hamarosan négykézláb kimászott a kunyhóból, majd

felegyenesedett, és mélyen beszívta a levegőt. Jó érzés volt szabadnak lenni. Hangtalan léptekkel sietett végig a falu utcáján. Beérte annyival, hogy nem csap zajt, és meg sem próbált elrejtőzni, mert tudta, ha észre is vennék, nem kaphatnák el, mielőtt elérné a palánkot. Ahogy a főnök kunyhója elé ért, megállt. Nagy volt a kísértés, hiszen sok munka és fáradság lenne új fegyvereket készíteni, és alig néhány lépésnyire itt voltak a régiek. Halvány fény derengett a kunyhó belsejében; a halódó tűz parázslott. Odalépett a bejárathoz, mely sokkal nagyobb volt, mint a többi kunyhóé, és a küszöbön túl egy alvó harcost látott. Lehajolt és benézett. Érzékeny szemével, miután alkalmazkodott a sötéthez, sokkal több mindent látott, mint mi, hétköznapi emberek. Szinte azonnal meglátta fegyvereit a tűz mellett, közvetlenül a fekvő harcos mögött. Az alvó férfi szinte fölkínálta torkát. A majomember acélos szorításával egy pillanat alatt kiszoríthatta volna belőle az életet. Tarzan végiggondolta az ötletet, de két okból is elvetette. Egyrészt soha nem ölt indokolatlanul, másrészt, és ez még többet nyomott a latba, biztos volt benne, hogy a fickó küzdene, és még ha nem is tudna kiáltani, fölébresztené a kunyhóban alvókat, ezzel lehetetlenné téve Tarzan számára, hogy visszakapja, amiért jött. Ezért egy még veszélyesebb terv mellett döntött. Óvatosan átlépett az őrön. Zajtalanul, két lépéssel elérte fegyvereit. Először is visszacsúsztatta becses kését a tokjába, majd jobb vállára kapta tegezét, a balra pedig kötelét. Rövid lándzsáját és íját egy kézbe fogva a bejárat felé fordult, miközben gyorsan körülnézett, és megbizonyosodott róla, hogy mindenki alszik. Ebben a pillanatban a harcos megfordult és kinyitotta a szemét, majd ahogy megpillantotta a közte és a tűz között álló embert, fölült. A félhomályban nem tudhatta, hogy ellenséggel áll szemben, így logikusan arra gondolt, hogy a kunyhó egyik lakója mászkál. Azonban idegennek tűnt az alak, ezért zavarba jött. – Ki az? – kérdezte. – Mi baj?

Tarzan közelebb lépett hozzá. – Csönd – suttogta. – Egy szó és meghalsz; a kavuru vagyok. A feketének leesett az álla és tágra nyílt a szeme. Tarzan a sötétség ellenére is látta, hogy reszket. – Menj ki – mondta –, és akkor nem esik bántódásod. És csöndben menj. A harcos, reszketve, mint a nyárfalevél, úgy tett, ahogy mondták. Tarzan követte. Együtt mentek a kapuhoz, a bennszülött kinyitotta, és a majomember eltűnt a dzsungel sötétjében. Egy pillanattal később hallotta a harcos kiáltozását, ahogy fölverte a falut, de tudta, hogy nem fogják üldözni; nem mernek éjszaka egy kavuru nyomába eredni. Tarzan Gupingu útmutatása alapján egy órán keresztül követte az északra tartó csapást. Mindenfelől hallotta az éjszakai őserdő hangjait – lopakodó állatokat, puha talpak neszét, oroszlánok mély morgását –, de érzékeny hallásával és szaglásával tudta, merről jöhet a veszély, tehát készen állt rá, hogy elkerülje. Széllel szemben haladt, és hamarosan éhes, vadászó oroszlán szagát érezte, úgyhogy fölmászott egy fára. Némi keresés árán megfelelő alvóhelyet talált, és ott töltötte az éjszaka hátralevő részét. Mielőtt az ismerős zajok közepette álomba merült, Nkimára gondolt, akit fogságba esése óta nem látott. A hajnal közeledtével továbbindult, miközben Udalo falujában a kis Nkima a főnök háza melletti fa ágain vacogott. Meglehetősen boldogtalan kis majom Volt és nagyon ijedt. Éjszaka a feketék össze-vissza kiabálva rontottak ki kunyhóikból. Ez ébresztette fel Nkimát, de a rohangálás okát nem tudta; fogalma sem volt róla, hogy mindez azért történik, mert gazdája megszökött. Azt hitte, még mindig abban a kunyhóban fekszik, ahová látta, hogy bevitték. Amikor újra fölébredt, már derengeni kezdett. Alatta a falu utcái elhagyatottak voltak. Az élet egyetlen jele sem hallatszott ki a kunyhókból. Lenézett arra, amelyikbe gazdáját vitték, és minden bátorságát összeszedve a földre ugrott és futni kezdett a bejárat felé.

Egy kunyhójából kilépő asszony meglátta és el akarta kapni. A kis majom kisiklott a kezei közül, átviharzott a falun és átugrott a palánkon. Visszamenni nem mert és félt egyedül ezen az ismeretlen vidéken, így hazafelé indult, anélkül, hogy tudott volna gazdája szökéséről. Tarzan egész nap észak felé tartott a kanyargós elefántcsapás mentén. Csak késő délután sikerült zsákmányt ejtenie. Evés után lepihent éjszakára. A második nap délutánján megváltozott a táj. Az őserdő nyíltabbá vált, több parkszerű térség volt benne, ahol nem vagy csak alig nőtt aljnövényzet, és ritkábban álltak a fák. Tarzan számára teljesen új volt ez a vidék, és föltámadt benne a vágy, hogy felfedezze. Mindig is erősen élt benne az ilyen késztetés, hiszen pontosan ez az intelligens kíváncsiság emelte a dzsungel többi állata fölé. Ahogy állandó készenlétben haladt előre, az enyhe szél különös szagot sodort felé. Tarzan megállt. Egy pillanatra megmerevedett és minden érzékszervével figyelt. Zavarban volt. Tarmangani szagát érezte, de valami mást is. És az új szagba valamivel távolabbról Numáé vegyült. Ez a két szag együtt általában veszélyre utalt, és bár Tarzan nem akarta megmenteni az embert az oroszlántól vagy fordítva – attól függően, hogy ki vadászott kire –, természetes kíváncsisága arra ösztökélte, hogy utánajárjon a dolognak. A fák ahhoz elég közel nőttek egymáshoz, hogy könnyedén ugrálhatott ágról ágra, aminek megvolt az az előnye, hogy fölülről közelíthette meg azt, akit vagy amit keresett, tehát – elsősorban emberek esetében – mindig váratlanul jelenhetett meg. Az emberi szem általában vízszintes síkban néz körül, ellentétben a macskával, melynek függőleges pupillái lehetővé teszik számára, hogy gyorsan megpillantsa a fölülről közeledőt. Ennek talán az a magyarázata, hogy a macskafélék sok ezer éven keresztül a fákon kerestek zsákmányt, és ugyan az oroszlán már a földön vadászik, szeme hasonló kisebb rokonaiéhoz.

Ahogy Tarzan közeledett a különös szag forrásához, érezte, hogy az oroszlán szaga egyre erősebb, amiből azonnal rájött, hogy az oroszlán az ember felé tart. Természetesen azt nem tudta eldönteni, hogy az állat vadászik-e vagy csak véletlenül tart arra, de mivel a szag éhes ragadozóra utalt, feltehetőleg az állat éppen becserkészte áldozatát. Minden állatnak más a szaga, ha jóllakott, mint ha éhes, és az éhes oroszlán mindig vadászó oroszlán. Tarzan arra a következtetésre jutott, hogy a vadállat a vadász, az ember pedig a zsákmány. Tarzan az embert pillantotta meg először és döbbenten megállt. Valóban fehérember volt, de egészen más, mint azok, akikkel Tarzan régebben találkozott. A fickó egy szál gorillabőrből készült ágyékkötőt viselt. Bokáját, karját és csuklóját karperecek díszítették, mellkasán többsoros, emberi fogakból álló lánc. Orrában egy vékony csont, fülében nehéz karikák. Fejét leborotválta, csak középen hagyott meg egy sörényt, amibe színes tollakat tűzött, arcát ijesztően kifestette. És mégis, a vad bennszülöttekre jellemző összes jegy ellenére a férfi egyértelműen fehér volt, bár a nap erősen lebarnította. Hátát egy fának vetve ült a földön és evett valamit az ágyékkötőjére erősített kis tarsolyból. Nyilvánvalóan fogalma sem volt az oroszlán közelségéről. Tarzan halkan és óvatosan közeledett, s végül pontosan a férfi feje fölött állapodott meg. Miközben alaposabban szemügyre vette, eszébe jutottak a kavurukról szóló mendemondák, melyek fehér vademberekként írták le őket. Tehát elképzelhető, hogy az idegen kavuru. Észszerűnek tűnt a feltételezés, de minden további gondolatot félbeszakított egy közeli morgás. A vadember azonnal fölpattant. Egyik kezében lándzsát tartott, a másikban kezdetleges kést. Az oroszlán teljes sebességgel tört ki a bozótból. Annyira közel volt, hogy a férfinak már nem volt ideje fölugrani a fára, tehát az egyetlen lehetséges dolgot tette. Lándzsát tartó karja hátralendült

és villámgyorsan elhajította nehéz fegyverét. Talán a váratlan támadás zavarta meg, de jócskán elvétette a célt. Ugyanebben a pillanatban Tarzan a ragadozó hátára ugrott. A vadállat éppen kétlábra emelkedett, hogy végezzen áldozatával, amikor az ütés érte, és Tarzan súlya miatt az oldalára esett. Ijesztő morgással ugrott föl újra, de eddigre a majomember erős lábai a véknyára kulcsolódtak, karja pedig az állat vastag nyakát szorította. A fehér vadember döbbenten nézte ezt a különös párviadalt. Hallotta, ahogy az ember és az oroszlán morgása összekeveredik. Nézte, ahogy a földön hengergőznek. Az állat megpróbálta ellenfele hátába mélyeszteni karmát; azután kés villant az emberszerűség kezében, mely újra meg újra lesújtott, míg végül az állatok királya egy utolsó nyögéssel kilehelte lelkét. A majomember felegyenesedett, egyik lábát áldozatára tette, az égnek emelte tekintetét, és fölhangzott a győztes emberszabású majmok diadalkiáltása. A fehér vadember összerezzent a hátborzongató hang hallatán, és szorosabban markolta kését. Amikor az utolsó visszhang is elenyészett a messzeségben, Tarzan odafordult a férfihoz, akinek megmentette az életét. Egy pillanatig némán méregették egymást, majd a vadember megszólalt: – Ki vagy te? – kérdezte ugyanabban a dialektusban, amit a búkénak használtak. – Tarzan, a majomember. És te? – Ydeni, a kavuru. Tarzan azt a fajta elégedettséget érezte, amit mindannyian érzünk, ha helyesnek bizonyul az ítéletünk. Ez nagy szerencse volt, mert alkalma lehet megismerni a kavurukat, és a fickó esetleg el is vezeti oda, ahová amúgy is tartott. – De miért ölted meg az oroszlánt? – kérdezte Ydeni. – Mert megölt volna téged. – És miért zavart volna, ha megöl? Hiszen idegen vagyok. A majomember vállat vont. – Talán azért, mert fehér vagy. Ydeni megrázta a fejét. – Nem értelek. Soha nem találkoztam

hozzád hasonló emberrel. Nem vagy fekete és nem vagy kavuru. Mi vagy te? – Tarzan vagyok – hangzott a válasz –, és a kavuruk faluját keresem. Odavezethetsz. Beszélni akarok a főnökkel. Ydeni fölvonta a szemöldökét és megint csak a fejét rázta. – Senki nem jöhet a kavuruk falujába – mondta –, hacsak nem akar meghalni. Mivel megmentetted az életemet, nem viszlek oda és nem is öllek meg, bár ezt kéne tennem. Menj az utadra, Tarzan, és vigyázz, nehogy a kavuruk falujába vezessenek lépteid. 9. Sita, a leopárd Miután a társaság épségben leérkezett a földre, Brown utat vágott az ösvényig egy kis fejszével, ami szerencsére bekerült az igen vegyes összetételű és jórészt használhatatlan holmikból álló csomagok közé, amiket Sborov herceg és felesége nélkülözhetetlennek vélt az expedícióhoz. Tibbs fölajánlotta ugyan, hogy segít utat vágni, de a hosszú inasévek alatt nem nagyon volt szüksége rá, hogy elsajátítsa a fejsze használatát. Jót akart, de képtelen volt eltalálni, amit megcélzott. Végül Brown inkább elvette tőle a szerszámot, mert félt, hogy Tibbs kárt tesz magában. Sborov nem ajánlotta fel segítségét, Brown pedig nem törődött vele, mert tudta, hogy a férfi, ha lehet, még használhatatlanabb lenne, mint az inas. De amikor a cipekedésre került sor, a pilóta ragaszkodott hozzá, hogy a herceg is kivegye részét a munkából. – Lehet, hogy nagy taxisofőr ősök ivadéka – mondta –, de ha nem segít, orrba vágom. Sborov morgott ugyan, de dolgozott. Amikor minden holmit eljuttattak a patak melletti tisztásra, amit Jane talált, a lány kiadta az utasítást, hogy építsenek egy bornál és néhány menedéket. A munka nagyrésze Jane-re és Brownra hárult, bár Annette és Tibbs minden tőlük telhetőt megtettek. Kitty Sborovtól senki nem

várt mást, mint hogy panaszkodjon, és a hercegnő ezt is csinálta. Alexisnek a bomát kellett megépítenie, azután, hogy másvalaki kiirtotta a bozótot, de a munka erősen meghaladta szellemi és fizikai teljesítőképességét. – El nem tudom képzelni, az ilyen fickók hogy nőnek fel – morgott Brown –, és fogalmam sincs, mire jók, amikor mégis felnőttkorba érnek. Soha életemben nem találkoztam ennyire haszontalan alakkal. Jane elnevette magát. – Istenien táncol. – Fogadni mertem volna. Átkozott gigolója eljön ide egy vacak kis fejszével, a puskáihoz meg nem hoz töltényt. – Megvetően bökte ki a szavakat. – És itt ez a sok szemét. Lehet, hogy találunk benne valami használhatót, leltárt kellene tartanunk. – Nem rossz ötlet – mondta Jane. – Jut eszembe, Tibbs, hol van a pisztolya? Nem ártana a kezünk ügyében tartani. – Igen, asszonyom, azonnal – felelt Tibbs. – Soha nem utazom nélküle. Az ember nem tudhatja, mikor lesz rá szükség, különösen itt Afrikában, ami tele van oroszlánokkal meg mindenféle vadállatokkal. Megkereste a táskáját, és némi kutatás után előhúzta a pisztolyát, majd nem kevés büszkeséggel fölmutatta. – Íme, asszonyom – mondta. – Szerintem gyönyörű. Jane lelombozva nézte az egylövetű 22-est, amire Tibbs annyira büszke volt. Brown hangos nevetésre fakadt. – Ember – mondta –, ha a németek tudtak volna a fegyveréről, soha nem tör ki a világháború. – Elnézését kérem, Mr. Brown – felelt mereven Tibbs –, de ez egy remek kis fegyver. Az állította, akitől vettem. Hét shillingembe került, uram. – Hadd nézzem – mondta Brown, s kezébe véve a pisztolyt kinyitotta a tárat. – Hiszen ez nincs megtöltve – állapította meg –, bár az se számítana sokat, ha meg lenne. – Hát persze hogy nincs! – jelentette ki határozottan Tibbs. – Eszembe se jutna, hogy töltött fegyverrel mászkáljak, uram. Az túl veszélyes. Az ember nem tudhatja, mikor sül el.

– Végül is jól jöhet, ha valami apróvadra lövünk vele – jegyezte meg Jane. – Sok tölténye van? – Hát… ööö… asszonyom – hebegett Tibbs –, a helyzet az, hogy régóta akartam már töltényt venni, de sosem jutottam hozzá. Brown szánakozó döbbenettel nézett rá. – Hát kutya legyek, ha… Jane az egyik bőröndre huppant és nevetésben tört ki. – Ne haragudjon, Tibbs, de ez már tényleg vicces! – Fuldoklott. – Megmondom, mit csinálunk – ajánlotta Brown. – Ma éjjel Tibbs-t állítjuk őrségbe, és ha meglát egy oroszlánt, hozzávághatja a pisztolyt. Másra úgysem jó. – Nem értem, hogy tudsz nevetni ezen, Jane – szólalt meg Kitty. – Tegyük fel, hogy tényleg jön egy oroszlán. Tibbs, miért nem hozott töltényt?! Ez nagyfokú felelőtlenség volt öntől. – Az oroszlánok szempontjából ez a pisztoly körülbelül ugyanannyit ér üresen, mint megtöltve, Kitty. – Tudom, hogy mind meghalunk – siránkozott Kitty. – Bárcsak a repülőn maradtam volna, az sokkal biztonságosabb. – Ne félj – nyugtatgatta Jane –, a boma valamelyes védelmet nyújt, és egész éjjel égni fog a tűz. A legtöbb vadállat fél tőle, úgyhogy nem fognak közel jönni. Késő délutánra elkészült a két helyiségből álló kalyiba külön “szobával” a nők és a férfiak számára. Egyszerű tákolmány volt, de menedéket nyújtott az elemekkel szemben, és biztonságérzetet keltett az emberekben, hisz a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ha elbújhatunk valahová, akármilyen roskatag is az a hely, sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat, mint a szabadban. Amíg folyt az építkezés, Jane mással foglalta el magát. Kitty egy ideig figyelte, s végül nem tudott uralkodni kíváncsiságán. – Mi az ördögöt csinálsz, drágám? – kérdezte. Jane éppen egy ágat faragott a fejszével. – Fegyvereket készítek… íjat, nyílvesszőket és egy lándzsát. – Ó, de csodálatos… akarom mondani, hát nem édes? Ez tökéletesen rád vall, drágám, hogy az íjászatra gondolsz ilyenkor, így majd gyorsabban telik az idő.

– Azért csinálom, hogy ételt szerezhessünk és megvédhessük magunkat – felelt Jane. – Jaj, hát persze! – kiáltott fel Kitty. – Milyen buta vagyok. De hát az íjászatról mindig az jut eszembe, ahogy a kis nyilak beleállnak a céltáblába. Olyan színesek, drágám, akarom mondani, ki vannak festve. Gyönyörű emberek jutnak eszembe sportruhában a zöld gyepen, és a háttérben álló csodás fák ragyognak a napfényben. De gondolod, eszébe jutott már valakinek, hogy vadászatra használja az íjat? Biztos vagyok benne, hogy ezt te találtad ki, drágám, de nagyon okos ötlet, ha képes vagy eltalálni valamit. A délután közepére Jane elkészült a meglehetősen kezdetleges íjjal és féltucat nyílvesszővel, amiknek a hegyét megedzette a tűzben. Munkája végeztével fölállt és szemügyre vette a tábort. – Remekül haladnak – mondta. – Most elmegyek valami vacsorának valóért. Van kése, Brown? Szükségem lehet rá. – Na de drágám, akarom mondani, csak nem akarsz egyedül bemerészkedni a rengetegbe? – sopánkodott Kitty. – Nem bizony – felelt Brown. – Magával tartok, Miss. – Attól tartok – mondta Jane mosolyogva –, hogy oda, ahova én megyek, nem tudna követni. Kérem, adja azt a kést. – Szerintem ahova maga elmegy, oda én is, Miss – mosolygott Brown. – Kérem szépen azt a kést – makacskodott Jane. – Hű, ez már valami! Mindig is szerettem, ha egy férfi férfihoz illő kést tart magánál. – Hát, ha kész, akár mehetünk is – mondta Brown. Jane megrázta a fejét. – Mondtam, hogy nem tudna követni. – Fogadunk? – Miért ne? Egy fontot teszek a kése ellenében, hogy száz méteren belül lemarad. – Állom, Miss. Gyerünk. – Rajta, hát – mondta Jane, és könnyedén átfutott a tisztáson, majd elkapta egy fa alsó ágát, fölhúzódzkodott, és egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől.

Brown utánarohant, próbálta megpillantani a földről, de hamarosan elakadt a buja aljnövényzetben. Gyorsan belátta, hogy vesztett, és csüggedten visszakullogott a táborba. – Te jóságos ég! – így a hercegnő. – Láttak már ilyet? Egészen csodálatos volt. Akarom mondani, tényleg, de nagyon félek, hogy valami baja esik egyedül. Alexis, nem kellett volna hagynod. – Azt hittem, Brown elkíséri – mondta Alexis. – Ha tudtam volna, hogy fél, magam mentem volna. Brown olyan megvetéssel nézett rá, miközben visszatért munkájához, amit nem lehetett szavakba önteni. – Szerintem mindenki félne egyedül – mondta Annette, aki segített a levelekből álló tető elkészítésében. – Lady Greystoke biztosan nagyon bátor. – Hát belevaló nő – felelt Brown. – És látta, hogy mászott fel a fára? Mint egy majom. – Mintha egész életében ott élt volna – tette hozzá Annette. – Gondolja, hogy képes lesz lőni valamit azokkal a nyílvesszőkkel? – kérdezte Tibbs. – Nekem valahogy… ööö… nem tűntek megfelelőnek, ha szabad megjegyeznem. – Szerintem nem az a fajta, aki elindult volna, ha nem tudná, mit csinál. A leszállás előttig azt hittem, ő is csak olyan, mint a többi társasági hölgy, akiknek soha nem volt pezsgőbuboréknál nehezebb dolog a fejében, de komolyan mondom, most már fejet hajtok előtte. És higgyék el, ha én hagyom, hogy egy nő parancsolgasson nekem, annak komoly nőnek kell lennie. – Lady Greystoke nagyon figyelemreméltó hölgy – mondta Alexis –, és nagyon szép. Ugyanakkor ne felejtse el, barátom, hogy az angol arisztokrácia tagja, és kikérem magamnak, hogy belevaló nőként beszéljen róla. Tudom, hogy maguk amerikaiak hírhedten neveletlenek, de mindennek van határa. – Igen? És mit akar csinálni, maga kis buzi? – Alexis, elfeledkezel magadról! – szólt közbe a hercegnő. – Ne alacsonyítsd le magad azzal, hogy vitatkozol egy alkalmazottal. – Jól zenél, asszonyom – mondta Brown. – Jól tenné a férje, ha

nem kötekedne egy ilyen fickóval. Csak valami ürügyre várok, hogy szájon kapjam. Annette Brown karjára tette a kezét. – Kérem, Mr. Brown, ne vitatkozzanak. Nincs elég bajunk anélkül is? Ne nehezítsük a helyzetünket. Brown megfordult, és fürkészőn nézett a lányra, majd megfogta a kezét. – Azt hiszem, igaza van, kislány. Leszállók róla, ha ő is leszáll rólam. – Megszorította Annette kezét. – Azt hiszem, mi jól ki fogunk jönni egymással, kicsim. – Honnan jövünk ki, Mr. Brown? – Úgy értem, jó cimborák leszünk. – Cimborák? Az mi? – Pajtások, barátok. Azt hittem, ért angolul. – Ó, igen, barátok. Igen, ezt értem. Szívesen leszek Mr. Brown barátja. Annette mindenkivel szeret barátkozni. – Helyes, baby, csak ne vigye túlzásba, mert van egy olyan érzésem, hogy nagyon megkedvelem magát. Annette kacéran lesütötte a szemét. – Azt hiszem, Mr. Brown, jobb lesz, ha folytatjuk a munkát, különben csak fél tető lesz a fejünk fölött. – Oké, kislány, de később még beszélünk erről a barátság dologról – ma éjjel telihold lesz. Miután Jane elhagyta a tábort, gyorsan és csendesen haladt a fákon a patak mentén, és azt a helyet kereste, ahová inni jártak az állatok. Könnyű szellő fújt az arcába, különböző szagokat hozva felé. Szaglása, bár nem volt olyan kifinomult, mint társáé, az átlagemberét jócskán meghaladta. Jane régen megtanulta, hogy az érzékeket lehet fejleszteni, és egyetlen kínálkozó lehetőséget sem szalasztott el képességei kiteljesítésére. Egyszer csak olyan szagot érzett, amitől úrrá lett rajta a kizárólag vadászokra jellemző izgalom. Zsákmányhoz közeledett. Az eddiginél is körültekintőbben folytatta útját. Szinte egy levél sem rezzent, ahol elhaladt, és hamarosan megpillantotta, amit keresett. Egy kis antilopbak ügetett kecsesen az ösvényen,

közvetlenül előtte. Jane felgyorsított, de ha lehet, még nesztelenebbül haladt, hiszen az alatta mozgó állat ideges volt és mindig éber. Az első gyanús neszre szélvészként vágtatott volna el. Jane már lőtávolba ért, de a belógó levelek miatt nem tudott célozni. Az őserdei vadász legnagyobb kincse a türelem, ezt Jane régen megtanulta Tarzantól és saját tapasztalataiból. Az antilop hirtelen megállt és balra kapta a fejét. Ugyanebben a pillanatban Jane is zajt hallott az aljnövényzetből. Tudta, hogy nem várhat tovább; valami már megriasztotta zsákmányát. A lomb kissé szétnyílt közte és az állat között. Villámgyorsan fölajzotta íját. A húr megpendült és a nyíl mélyen az antilop testébe fúródott a bal lapockája mögött. A sebzett állat fölugrott, és holtan esett a földre. Jane gyanította, hogy más is vadászott zsákmányára, de semmit sem látott, és a szél is elfordult, úgyhogy szagot sem érzett. Tisztában volt vele, hogy kockázatos, amit csinál, de éhes volt, és tudta, hogy társai is azok. Ételt kellett szerezniük, mert a csomagok alapos szemrevételezése során kiderült, hogy teljes készletük néhány szendvicsből áll, amit már megettek. Ezen kívül találtak pár tábla csokoládét, hat üveg konyakot és két Cointreau-t. A szerencsében és gyorsaságában bízva Jane leugrott az ösvényre, és a tetemhez rohant. Gyorsan dolgozott, ahogy Tarzan tanította. Elvágta az állat torkát, hogy kivérezzen, majd kibelezte, hogy csökkentse a súlyát. Miközben ezzel foglalatoskodott, ismét hallotta a lopakodó neszeket a bokrok közül, valahol a közelben. Amikor végzett, becsukta a kést, zsebrevágta és a vállára vette az antilopot. Ekkor dühös morgás törte meg a dzsungel csendjét, és húsz lépésre tőle Sita, a leopárd lépett ki az ösvényre. A lány azonnal látta, hogy a tetemmel együtt nem menekülhet, és mélyen elkeserítette, hogy le kell mondania megérdemelt zsákmányáról a nagymacska javára. Nagyjából biztos volt benne, ha itt hagyná az antilopot, könnyen fölmászhatna egy fára, de a sors igazságtalansága miatti haragja

arra ösztökélte, hogy harcoljon és nagy butaságot kövessen el. Ledobta válláról az állatot, megfeszítette íját és lőtt. A nyíl talált, és a sebzett fenevad fölüvöltött fájdalmas haragjában, majd támadott. A táborban maradottak emberi kiáltásnak vélték, amit hallottak. – Szapristi! Mi volt ez? – kiáltott fel Alexis. – Mon Dieu, ez csakis női sikoly lehetett! – idegeskedett Annette. – Lady Greystoke! – mondta rémülten Brown. – Jaj, Alexis, Alexis! Annette! – kiabált a hercegnő. – Gyorsan a repülősómat. Mindjárt elájulok. Brown fölkapta a fejszét, és elindult a hang irányába. – Jaj, hova megy? – siránkozott Kitty. – Ne hagyjon itt, ne hagyjon itt. – Csönd, vén bolond – csattant fel Brown. – Lady Greystoke bajban van. Megkeresem. Tibbs előhúzta a zsebéből üres pisztolyát. – Magával tartok, Mr. Brown – mondta. – Nem hagyhatjuk, hogy baja essen a Miladynek. 10. Emberrablás Tarzan nem lepődött meg és nem volt csalódott, amiért Ydeni nem akarta elvezetni a kavuru faluba. Ismerte az embereket, különösen a vadakat, és tudta, mennyi tiltás és törvény szabályozza magán– és törzsi életüket. Jobban szerette volna, ha egy kavuru vezeti el barátként a főnökhöz, de attól, hogy ez nem sikerült, semmivel nem került rosszabb helyzetbe, mint mielőtt találkozott Ydenivel. És bízott benne, hogy akármilyen kemény és vad harcos Ydeni, csak érez valami hálát, amiért megmentette az életét. – Ha barátként érkezem oda, abban nincsen semmi rossz. – A kavuruknak nincsenek barátaik – felelt Ydeni. – Nem jöhetsz. A majomember vállat vont. – Akkor ellenségként megyek. – Akkor meghalsz. Megmentetted az életemet, ezért nem akarom, hogy megöljenek, de nem tudom meggátolni. Ez a kavuruk törvénye.

– Akkor a lányokat is megölitek, akiket elraboltok? – faggatta Tarzan. – Ki mondja, hogy a kavuruk lányokat rabolnak? – Mindenki tudja. Miért teszitek? Nincs elég asszonyotok? – A kavuruknak nincsenek asszonyaik – mondta Ydeni. – Annyiszor jött és ment a nagy esőzés, ahány ujj van négy ember kezén és lábán, amióta nincsenek kavuru nők, azóta, hogy az utolsó asszony is föláldozta életét a férfiakért. – Nyolcvan éve nincsenek asszonyaitok? – kérdezte Tarzan. – Az lehetetlen, Ydeni, hiszen te még fiatal vagy, és kellett hogy legyen anyád. Vagy ő nem volt kavuru? – Anyám kavuru volt, de jóval az utolsó asszony előtt meghalt. De már eddig is túl sokat mondtam, idegen. A kavuruk másképp élnek, mint az alacsonyabb rangú emberek, akiknek erről tudniuk sem szabad. Tilos beszélni velük a törzsről. Menj utadra, és én is megyek a magaméra. Tarzan, miután meggyőződött róla, hogy nem juthat több információhoz, fölmászott az ágak közé, és hamarosan eltűnt a kavuru szeme elől. Szándékosan nyugat felé indult, hogy félrevezesse a harcost. Azonban nem sokáig tartotta az irányt. Hamarosan megfordult és visszaindult ahhoz a helyhez, ahol Ydenit hagyta, mert elhatározta, hogy ha a harcos nem vezeti el önként a falujába, akkor elvezeti tudtán kívül. Mire visszért oda, ahol megölte az oroszlánt, a kavuru már elment. Mivel feltételezhetően észak felé indult, üldözője is arra vette az irányt. Tarzan rövid idő után rájött, hogy Ydeni nem errefelé tart. Gyorsan irányt változtatott, hogy körbe indulva megtalálja valahol a nyomravezető szagot. Egy órán át ment erdőben és tisztásokon, amikor végre Usha, a szél a kavuru szagát sodorta felé, és amikor megpillantotta a harcost, zavarba jött, mert az délnek haladt. Tarzan arra gondolt, hogy Ydeni talán le akarja rázni vagy szándékosan félrevezette a falu helyét illetően, de biztos volt benne, hogy most már nem veszíti szem elől, és eljut a kavurukhoz.

Most azon az úton haladtak, amelyiken Tarzan jött, miután megszökött Udalo falujából. Ydeni nem sejtette, hogy a sarkában vannak, bár a majomember többször is tisztán látta. Az őserdő ura úgy döntött, érdemes megfigyelni ezt a különös teremtményt, akinek már a létezése is titokzatos volt. Ydeni fegyverei és ékszerei feltűnően különböztek azoktól, amiket ismert. Elsősorban a derekára tekert vékony rostkötél keltette fel Tarzan érdeklődését, mert eddig úgy tudta, hogy az őserdő vademberei közül csak ő használ ilyen eszközt. Kíváncsi volt, vajon Ydeninek mihez kell. Késő délután, amikor a búkénak falujának közelében jártak, Tarzan meglepetten látta, hogy a kavuru fölkapaszkodott az ágak közé, ahol meglehetős ügyességgel és sebességgel mozgott, bár természetesen közel sem úgy, mint a dzsungel lordja. A fickó nagyon óvatos volt. Gyakran megállt és figyelt. Azután levette derekáról a kötelet, és Tarzan ekkor látta, hogy egyik végén egy csúszóhurok van. Majd Tarzan hangokat hallott a távolból. Nyilván a kavuru is hallotta őket, mert a hangok irányába folytatta útját. Tarzannak végképp föltámadt az érdeklődése. Az előtte haladó férfi pontosan úgy viselkedett, mint a cserkésző vadász. Tarzan érezte, hogy egy rejtély hamarosan megoldódik. A kavuru nemsokára egy tisztás széléhez ért és megállt. Alatta az apró földeken asszonyok dolgoztak. Ydeni végignézett rajtuk, majd kiválasztott egy tizenöt év körüli lányt, és átmászott egy közelebbi fára. Tarzan minden mozdulatát figyelte. Ydeni különös énekbe kezdett. Olyan mély hangot adott ki, hogy a lány alig-alig hallhatta, és eleinte észre sem vette, de aztán megfordult és üres, értetlen tekintettel meredt a fákra. A kihegyezett bot, amivel a kukoricaföldet művelte, kihullott kezéből. Ydeni kitartóan folytatta különös énekét. A lány néhány lépéssel közelebb ment az őserdőhöz, majd megállt. Tarzan szinte tapinthatóan érezte a erőfeszítést, ahogy a lány küzdött a titokzatos erővel, mely elvonta a többi asszonytól, de Ydeni hangja kitartóan

és ellenállhatatlanul vonzotta. Úgy mozgott, mint aki transzban van, szemét mereven Ydenire szegezve. A kavuru lassan beljebb és beljebb hatolt az erdőbe, folyamatosan csalogatva a lányt. Tarzan figyelt, de meg sem próbált közbeavatkozni. Számára a fekete lány élete semmivel nem jelentett többet, mint egy antilopé vagy a dzsungel más állataié. Az ő világában minden és mindenki állat volt, még ő maga is, és senkinek nem voltak előjogai a másikhoz képest, hacsak nem erővel, ügyességgel vagy ravaszsággal harcolta ki azokat. A lány sorsánál sokkal fontosabb volt, hogy fény derülhet az eltűnt lányok rejtélyére, akiket állítólag a kavuruk raboltak el. Amikor Ydeni elég messzire csalta áldozatát, megállt egy vastag ágon. A lány lassan közeledett. Nyilvánvalóan nem volt ura magának. Mintha a különös, monoton zümmögés megbénította volna szabad akaratát. Végül odaért az ág alá, melyen Ydeni guggolt, és ekkor a férfi rávetette a hurkot. A lány nem kiáltott és nem tiltakozott, miközben a kavuru megszorította a kötelet, és lassan fölhúzta áldozatát. Miután kiszabadította a lányt, egyszerűen a vállára kapta az élettelen testet, és visszaindult arra, amerről jött. Tarzan mély érdeklődéssel nézte végig a lányrablást, mert végre magyarázatot kapott rá, hogyan tűntek el a fiatal lányok az utóbbi időben. Könnyen megértette, milyen hatással lehetnek ezek az eltűnések a babonás bennszülöttekre. Pedig a válasz roppant egyszerű volt, kivéve ami a kavuruk különös hipnotikus erejét illeti. Ez az ő számára sem volt világos. Eltöprengett, vajon a bennszülöttek hogyan kapcsolták össze az eltűnéseket a kavurukkal, és azt tartotta az egyetlen lehetséges magyarázatnak, hogy esetleg egy különösen elszánt rokon addig kutatott, amíg belebotlott az elrablóba és az áldozatba, és így azonosította az előbbit, anélkül, hogy megtudta volna, milyen

módszerrel történt a dolog. Tarzan egyáltalán nem érezte magát felelősnek a lány sorsáért. Az volt az egyetlen feladata, hogy kövesse Ydenit a falujába, ahol biztosan megtalálhatja Muviro lányát, Buirát, ha még nem ölték meg. Ydeni órákig az ágak között maradt, csak akkor ugrott le a földre, amikor biztos lehetett benne, hogy nyomok híján nem követhetik. Továbbra is a vállán vitte a lányt, mint valami élettelen csomagot. Látszólag fáradhatatlanul gyalogolt, nyomában pedig, mindig a fákon maradva, Tarzan, a majomember. Késő délután Ydeni megállt, a lányt odakötözte egy fa egyik ágához, majd eltűnt; Tarzan követte. A kavuru egyszerűen csak ennivalót keresett, és nemsokára gyümölcsökkel és diókkal tért vissza. Lassan múlóban volt a hipnózis hatása, és a lány döbbenten nézett Ydenire, s érintésére összerezzent. A férfi kioldotta a kötelet, levitte a lányt a földre és ennivalót ajánlott fel neki. Eddigre teljesen kitisztult a fogoly tudata, ráébredt szörnyű helyzetére és elrablója kilétére, mert arcát szinte eltorzította a félelem. Hirtelen sírva fakadt. – Hallgass – parancsolt rá Ydeni. – Eddig nem bántottalak, és ha nem okozol gondot, ezután sem foglak. – Kavuru vagy – mondta a lány, levegő után kapkodva. – Vigyél vissza az apámhoz. Megígérted neki, hogy nem bántod a családját. Ydeni meglepetten nézett rá. – Megígértem az apádnak? – kérdezte. – Soha nem találkoztam vele. Soha nem beszéltem senkivel a népedből. – De igen. Megígérted neki, amikor megszöktetett Udalo kunyhójából. Udalo megölt volna, és apám, Gupingu, a varázsló mentett meg. Ezért adtad a szavad. A lány szavai nem voltak hatással Ydenire. Nem úgy Tarzanra, aki komoran és csendben figyelt egy fáról. Tehát ez Gupingu lánya. A Sors láthatóan szeszélyes nőszemély és meglehetősen furcsa a humora. Most, hogy tudta a lány kilétét, az egész ügy más megvilágításba

került. Tarzan érezte, hogy amikor elfogadta Gupingu segítségét, szavak nélküli ígéretet tett, hogy lányai biztonságban lesznek a kavuruktól. Ezt az erkölcsi kötelezettséget nem rázhatta le magáról, de ha visszaszerzi a lányt és hazaviszi, nem követheti Ydenit, ahogy tervezte. Végül egy vállrándítással beletörődött a felelősségbe, amit a becsület ruházott rá. Elgondolkozott a különböző lehetőségeken. Először is odamehetne, hogy erővel vegye el a lányt, hiszen az soha nem jutott még eszébe, hogy bármilyen élőlény, legkevésbé egy ember, meggátolhatná abban, amit akar, de ezt a tervet szinte azonnal elvetette. Nem akarta, hogy Ydeni megtudja, ki vitte el a lányt, hiszen a fickó még hasznára lehet a kavuru faluban – végül is megmentette az életét, amit csak a legalacsonyabb rangú állatok felejthetnek el. Tehát megvárta, hogyan helyezi el Ydeni éjszakára a lányt. Eltökélte, hogy titokban lopja el, és ha véletlenül Ydeni mégis fölébredne, a sötétben akkor is sokkal kisebb az esélye, hogy ráismerjen a támadóra. Türelmesen várt, mint minden ragadozó, mely az alkalmas pillanatot lesi. A lány, miután rájött, hogy hiába kérleli a kavurut, hallgatásba süllyedt. Bágyadt tekintete egyszerre elrablójára tévedt. Félelem és gyűlölet tükröződött rajta. Már-már leszállt az éjszaka, amikor a kavuru megragadta a lányt, és durván a földre lökte. Az áldozat küzdött, akár egy nőstényoroszlán, de Ydeni erős volt, és hamar fölülkerekedett. Gyorsan hátrakötözte a kezét, a lábát pedig olyan szorosan áthurkolta, hogy a lány szinte moccani sem bírt. Csak feküdt a földön rémülten és remegve. – Most már nem fogsz elszaladni – mondta, amikor végzett. – Ydeni nyugodtan alhat, és neked is jobb lesz, ha pihensz egy keveset. Holnap hosszú utat kell megtennünk, és Ydeni nem cipel tovább. A lány nem válaszolt, és a kavuru lefeküdt mellé a földre. Egy alak hangtalanul közeledett hozzájuk az ágak között. Minden nagyon sötét volt és nagyon csöndes. Csak egy oroszlán távoli

ordítása árulkodott az életről. Tarzan türelmesen várt. Egyenletes légzéséből tudta, hogy Ydeni alszik, de még nem volt elég mély az álma. Eltelt egy félóra, aztán egy óra. Ydeni most már tényleg mélyen aludt, a lány viszont még ébren volt. Tarzan pontosan ezt akarta. Mélyen lehajolt az ágról, amin feküdt és halkan odasúgta: – Ne kiálts. Lemegyek és visszaviszlek a népedhez. Nagy óvatossággal leereszkedett a földre. Még a lány sem tudta, hogy a fáról jött le, pedig mellette állt. Tarzan, kezével csöndre intve a lányt, lehajolt. A fogoly nagyon félt az idegentől, de a kavurutól még jobban, úgyhogy egyetlen hang nélkül tűrte, ahogy a majomember a vállára vette, és olyan messzire távolodott az ösvényen, ahol már nyugodtan fölmászhatott a lombok közé anélkül, hogy esetleg fölébresztené Ydenit. Amikor biztonságos távolba értek, Tarzan megállt és elvágta a lány köteleit. – Ki vagy te? – suttogta az utóbbi. – Én vagyok az az ember, akit Udalo meg akart ölelni és az apád mentett meg. A lány összerezzent. – Akkor te is kavuru vagy – mondta. – Nem vagyok kavuru. Nekik is mondtam, de nem hitték el. Tarzan vagyok, a majomember, a vazirik főnöke, akik soknapi járásra élnek arrafelé, ahol a nap kel. – Kavuru vagy – erősködött tovább a lány. – Az apám mondta. – Nem vagyok, de nem mindegy neked, ha egyszer hazaviszlek? – Honnan tudjam, hogy hazaviszel? Lehet, hogy hazudsz. – Ha akarod – felelt a majomember –, itt rögtön szabadon engedlek. De mit kezdenél egyedül a dzsungelben? Biztosan rádtalálna egy oroszlán vagy egy párduc, de ha mégsem, akkor sem valószínű, hogy hazatalálnál, hiszen nem tudhatod, merre járt veled a kavuru, amíg öntudatlan voltál. – Veled megyek – mondta a lány. 11.

“Hetvenmillió dollár!” Brown és Tibbs arrafelé indultak a csapáson, amerről a hátborzongató sikolyt hallották. – Milady! – kiabált Tibbs. – Milady, hol van? Mi történt? Brown gyorsan elhúzott Tibbstől, aki életében nem futott száz métert. – Jövünk, Miss – harsogta –, merre van? – Erre, tovább az ösvényen – hangzott a válasz nyugodt hangon. – Semmi bajom, ne izguljanak. Brown hamarosan megpillantotta. A lány éppen az utolsó nyílvesszőt húzta ki a leopárd teteméből, mögötte pedig egy kibelezett antilop hevert. – Mi a… mi ez az egész? – kérdezte Brown. – Elejtettem egy antilopbakot, és Sita megpróbálta elvenni – magyarázta Jane. – És maga ölte meg? Ezekkel a nyilakkal? – Hát nem is a fogaimmal – nevetett a lány. – Ő sikoltott vagy maga? – Ő. Támadott, és láthatóan nem örült neki, amikor az első nyilam beléfúródott. – És egyetlen nyíl megállította? – Belelőttem még kettőt. Nem tudom, melyik végzett vele. Mind a három szíven találta. Brown megtörölte verejtékező homlokát. – A mindenségit – jelentette ki. – Le a kalappal ön előtt, Miss. – Tegye csak vissza a fejfedőjét, Brown, és vigye a táborba a zsákmányt. Annak sokkal jobban fogok örülni. Közben megérkezett Tibbs, és tágra nyílt szemmel meredt a leopárdtetemre. – Ha szabad megjegyeznem, Milady, ez módfelett káprázatos. Becsületemre mondom, soha nem hittem volna, hogy ezek az apró nyilak végezhetnek egy madárnál nagyobb állattal. – Meglepődne, Tibbs – mondta Jane. – Már megtörtént, Milady. – A cicust is visszavigyük a táborba? – kérdezte Brown. – Nem – felelt Jane. – Túl nagy munka lenne megnyúzni,

amellett Sborov hercegnő elájulna a rémülettől, amint meglátja. A pilóta vállára kapta az antilopot, és mindhárman visszaindultak a táborba. Annette ijedt arccal várta őket. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy egyiküknek sem esett baja. – Ó – kiáltott föl –, hát sikerült zsákmányt ejteniük?! Nagyon éhes vagyok. – Hol van a herceg és a hercegnő? – kérdezte Jane. Annette kuncogva a menedék felé mutatott. – Ahogy Brown és Tibbs elmentek, berohantak oda és elrejtőztek – suttogta. Szinte ugyanebben a pillanatban megjelent a herceg. Nagyon sápadt volt és nagyon dühös. – Nem volt joguk őrizetlenül hagyni a tábort! – Tajtékzott. – Még elgondolni is szörnyű, mi minden történhetett volna a távollétükben. Ezentúl figyeljenek oda, hogy ne tűnjenek el egyszerre mind a ketten. – Ó, Uram, adj erőt – morgott Brown. – Már nem sokáig bírom elviselni ezt a barmot. – Mit mond? – kérdezte Alexis. – Csak azt, hogy ha még egyszer ilyeneket fröcsög, lovagot csinálok magából. – Hogyan? – kérdezte Alexis gyanakodva. – Lovaggá ütöm. – Gondolom, ez is valami ostoba amerikanizmus – gúnyolódott a herceg –, de akármit is jelent, mivel maga mondta, biztos vagyok benne, hogy sértő. – De még mennyire! – felelt Brown. – Ahelyett, hogy itt vitatkoznánk – szólt közbe Jane –, lássunk munkához. Brown, maga és Tibbs rakjanak tüzet, legyenek szívesek. Alexis, maga vágja szét az antilopot. Vágjon le belőle öt-hat vastag szeletet, hogy Annette megsüthesse. Tud nyílt tűzön sütni, Annette? – Nem, asszonyom, de ha egyszer megmutatja, megtanulom. A hercegnő is előbújt. – Jaj, drágám, mi az? Jaj, vigyék innen. Csupa vér. – Ez a vacsorád, Kitty – mondta Jane.

– Hogy én megegyem ezt?! Isten ments! Beteg lennék tőle. Ássátok el valahová. – Remek alkalma nyílik rá, hogy fogyjon, hölgyem – szólt Brown –, mert ha ezt nem eszi meg, akkor nem eszik semmit. – Hogy mer egyáltalán célozni rá, Brown, hogy megvonja tőlem az ételt? – csattant fel a hercegnő. – Én nem vonok meg magától semmit. Csak azt akartam mondani, hogy ezen kívül nincs más. Ha nem kér belőle, akkor nem eszik. – Jaj, soha nem lennék rá képes… de tényleg, még a szaga is. Alig egy órával később a hercegnő éhes farkasként vetette magát a kisült húsra. – Milyen végtelenül izgalmas – jegyezte meg két harapás között. – Akarom mondani, olyan, mint egy piknik. – Hasonló – mondta Jane szárazon. – Borzalmas – szólalt meg Alexis. – Ez a steak túl nyers. Annette, ezentúl figyeljen oda, hogy az enyém jól át legyen sülve. – Azt eszi, amit kap, úrifiú – mondta Brown. – És ezentúl ne használjon ilyen hangot, ha Annette-tel vagy bárki mással beszél a társaságból. Tibbs nagyon szégyellte magát, mint mindig, ha az általa alsóbb osztálybelieknek tartott emberek nem adták meg a kellő tiszteletet azoknak, akik az arisztokráciához tartoztak. – Bátorkodom megkérdezni, Milady, hogyan jutunk innen vissza a civilizációba? – Jane-hez intézett szavaival megpróbálta más mederbe terelni a beszélgetést. – Ezen már magam is sokat gondolkoztam, Tibbs – felelt Jane. – Tudja, ha mindannyian jó kondícióban lennénk, a patak mentén eljutnánk egy nagyobb folyóig, aztán pedig egy bennszülött faluba, ahol vezetőket és teherhordókat bérelnénk és továbbmennénk egy európaiak által lakott vidékre, illetve ha ez nem sikerülne, futárokat meneszthetnénk, hogy értünk jöjjenek. – Szerintem ez pompás ötlet, Milady. Remélem, hamarosan indulunk. – Kétlem, hogy mindannyian kibírnánk az út fáradalmait. – Gondolom, rám célzói, drágám – mondta a hercegnő –, de én

imádok gyalogolni. Régebben minden reggel sétáltam egy mérföldet. Ez még azelőtt volt, hogy Mr. Peters eltávozott. Ó ragaszkodott hozzá. Igazi sportember volt; minden szerda délután golfozott. De miután elment, abbahagytam. Nagyon fájt tőle a lábam. – Csinálhatnánk egy hordszéket – vetette fel Alexis. – A moziban láttam ilyet. Brown és Tibbs vihetnék a hercegnőt. – Igen? – kérdezte Brown. – És magát ki vinné? – Ó, ez csodálatos, akarom mondani, ez minden gondot megoldana! – lelkendezett Kitty. – Csinálhatnánk kétszemélyes hordszéket, és mind a ketten felülhetnénk. – Miért ne legyen rögtön négyszemélyes? – kérdezte Brown. – Akkor Tibbs meg én vihetnénk mindenkit. – Az nem jó – mondta a hercegnő. – Attól tartok, nem bírnának el mindannyiunkat. – Viccelni próbált a fickó, drágám – mondta Alexis –, de annak biztos semmi akadálya, hogy téged vigyenek. – Csak egy – mondta Brown. – Könyörgöm, mi az? – kérdezte Kitty. – Nem látom be, miért ne vihetnének Tibbsszel. – Szó sem lehet róla, Kitty – mondta Jane zordan. – Egyszerűen fogalmad sincs, miről beszélsz. Senkit nem cipelhetnek végig a dzsungelén ketten, és akármit hiszel, egy óránál tovább nem bírnád a gyaloglást. – Na de Jane, drágám, akkor mit csináljak? Maradjak itt örökre? – Egy vagy két ember elmegy segítségért, a többiek pedig itt maradnak a táborban. Ez az egyetlen megoldás. – Ki menjen? – kérdezte Brown. – Én és Tibbs? Jane megrázta a fejét. – Attól tartok, Tibbs nem bírná. Soha nem volt még ilyen helyzetben, különben is, nagyobb hasznát vennénk itt a táborban. Inkább maga meg én. Mi valamennyire ismerjük Afrikát, és tudunk magunkra vigyázni az őserdőben. – Hát nem tudom – mondta Brown. – Nem hiszem, hogy magukra hagyhatjuk ezeket az embereket. A legügyefogyottabb népség, akikkel valaha találkoztam.

Sborovék láthatóan megsértődtek a nyers értékelés hallatán, de nem szóltak semmit. Tibbst láthatóan szintén megrázta a kijelentés, Annette viszont mosolyát rejtve elfordult. – Megmondom; mit csinálunk – folytatta a pilóta. – Maga itt marad, vigyáz rájuk és vezeti a tábort, én pedig elmegyek segítségért. – Ne bízzon meg benne, Jane – mondta Alexis. – Ha egyszer elmegy, nem látjuk többé. A sorsunkra hagy minket. – Nevetséges – csattant fel Jane. – Brownnak tökéletesen igaza van abban, hogy nem mehetünk el mind a ketten. Maguk tapasztalatlanok, nem találnának ennivalót, és nem tudnák megvédeni magukat. Nem, egyikünknek itt kell maradnia, és mivel én mozgok a leggyorsabban a fák között, nekem kell segítséget keresnem. Többen tiltakoztak az ötlet ellen. Alexis félig lehunyt szemmel méregette a lányt, mintha felbecsülné, de semmi jót nem lehetett kiolvasni a tekintetéből. Végül megszólalt. – Nem mehet egyedül, Jane. Igaza van, ha azt mondja, nem sok hasznomat vennék a táborban. Elkísérem. Kell hogy legyen valaki maga mellett, aki megvédi. Brown durván és gúnyosan felnevetett. A hercegnő döbbenten és felháborodottan kiáltott föl: – Na de Alexis! Nem értem, hogy jut egyáltalán az eszedbe ilyesmi. Gondolj Jane jóhírére. Ezúttal Jane-nek támadt nevethetnékje. – Kedves Kitty – mondta –, ne légy nevetséges. Természetesen nem viszem magammal Alexist, de nem amiatt, amire te gondolsz. Ha az ember élete forog kockán, egy pillanatig sem foglalkozik az illemmel. – Pontosan – értett egyet a herceg. – Nos – mondta határozottan a hercegnő –, ha Alexis megy, akkor én is. – Hát ez az – csattant fel Alexis. – Miattad kerültünk ilyen kutyaszorítóba, most meg akadályokat gördítesz a menekülés útjába. Ha te nem lennél, mehetnénk mind együtt. És ha már itt tartunk, neked meg az amerikai pilótádnak köszönhetjük ezt az

egészet. – Ó, Alexis – szipogott a hercegnő –, hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Már nem szeretsz. Alexis megvetően ránézett, majd megfordult és elsétált. A kényelmetlen csendet végül Jane törte meg. – Holnap hajnalban indulok. Gondolja, hogy képes lesz ellátni az embereket étellel, amíg nem leszek itt, Brown? – kérdezte. – Igen, ha nem esznek sokat és nem válogatósak – felelt vigyorogva az amerikai. – Tudja, melyik növény ehető és melyik nem? – Ismerek annyi ehetőt, amennyire szükségünk van – mondta –, a többihez pedig nem nyúlunk. – Helyes. Figyeljenek oda arra, amit esznek és isznak. – Nem lesz túl sok, amire figyelnünk kell – felelt Brown, még mindig vigyorogva. Az egyre hűvösebb őserdei éjszakában jólesett a tábortűz melege, és mindenki odagyűlt, csak a komor és rosszkedvű Alexis húzódott odébb. A férfiak menedékének bejáratában állt, és a tűz fényében ülő társaságot figyelte. Sötét szeme a feleségén állapodott meg, aki háttal ült neki, és most, hogy senki sem látta, undor tükröződött az arcán. És fejében sem szeretetteljes gondolatok cikáztak. A tűz fényének peremén annak látszott, ami valóban volt: egy olcsó kis szélhámosnak, aki hirtelen aljassá és veszélyessé vált. Aztán tekintete Jane-re siklott, és arckifejezése megváltozott. Megnyalta vastag, petyhüdt, visszataszító száját. Újra a feleségére nézett, és gondolkodott. “Ha nem lennél, hetvenmillió dollár… bárcsak ne lennék itt… az az átkozott Brown, szeretném megölni… Annette nem is néz ki rosszul… hetvenmillió dollár… Párizs, Nizza, Monté Carlo… ez a vén őrült… Jane gyönyörű… attól félek, a vén őrült örökké fog élni… halott, halott, halott… hetvenmillió dollár!” Jane a tűznél az éjszakai őrséget szervezte. – Azt hiszem háromszor négy óra éppen elég hosszú lesz – mondta. – Csak az a fontos, hogy életben tartsuk a tüzet. Ha bármilyen állat közeledne,

észreveszik, ahogy fölcsillan a szeme a sötétben. Ha túl közel merészkedne valamelyik, vágjanak oda egy égő botot. Minden vadállat fél a tűztől. – Jaj, drágám, tényleg ezt kell csinálnom? – kiáltott fel Kitty. – Nem lennék rá képes, igazán, akarom mondani, tényleg itt kell ülnöm egyedül éjszaka? – Nem, drágám – felelt Jane. – Téged fölmentünk az őrség alól. És maga, Annette? Gondolja, hogy képes rá? – Vállalom a részem, Madame, bármi is az. – Ezt nevezem! – mondta Brown. – Ha bátorkodhatok javasolni valamit, Milady – szólt közbe tiszteletteljesen Tibbs –, szerintem a három férfinak kellene őrt állnia. Nem nőknek való feladat. – Tibbsnek tökéletesen igaza van – mondta a hercegnő. – De úgy gondolom, Alexisnek ki kell maradnia. Nagyon érzékeny a hidegre, és az éjszakai levegő nem tesz jót neki. Most pedig ideje lefeküdnöm. Annette, jöjjön és segítsen. – Jobb lesz, ha maga is ágyba bújik, Miss – mondta Brown. – Ha holnap tényleg hajnalban akar indulni, akkor minél előbb le kell feküdnie, hogy kialudja magát. Jane fölállt. – Talán igaza van. Jó éjszakát. Miután távozott, Brown az órájára nézett. – Most kilenc óra, Tibbs. Mondjuk őrködjön éjfélig, aztán ébresszen fel, én háromig itt leszek. Aztán őnagyméltósága, a felséges úr őrködhet reggelig. – Ha a hercegre gondol, Mr. Brown, nem hiszem, hogy szívesen tenné. – Pedig megteszi – felelt Brown –, méghozzá örömmel. Tibbs sóhajtott. – Ha a hercegnő nem lenne, egyáltalán nem kellene itt maradnunk. Nem szeretek itt ülni és várni. Biztos vagyok benne, hogy bajunk esik, ha Lady Greystoke elmegy. Ő az egyetlen, aki képes csinálni valamit. – Igaza van, az öreglány átkozottul fárasztó. Tegye el láb alól, Tibbs – mondta Brown nevetve, majd fölállt és nyújtózkodott. – Eldőlök, Tibbsy. Éjfélkor keltsen. Sborov a menedék bejáratában ült, alig néhány lépésnyire a

tűztől, és amikor Brown ódért, megszólította. – Véletlenül kihallgattam a beszélgetésüket Tibbsszel. Nagyon szívesen vállalom a részem. Háromkor ébresszen fel, és átveszem az őrséget. Most lefekszem. Mély alvó vagyok, úgyhogy nem lesz könnyű felvernie. A férfi hangjának és viselkedésének megváltozása annyira meglepte Brownt, hogy most nem is válaszolt. Csak morgott valamit, és belépett a kalyibába. Sborov követte, és a pilóta néhány percen belül már aludt is. Amikor Tibbs fölébresztette, úgy érezte, alig egy perce hunyta le a szemét. Nem sokkal később, hogy átvette az őrséget, megjelent Annette és melléült. – Mi a csodáért van ébren ilyenkor, kislány? – kérdezte Brown. – Félórája fölébresztett valami zaj, és nem tudtam visszaaludni. Nem tudom, mi lehetett, amitől fölijedtem, de az volt az érzésem, hogy valaki ólálkodik odabent. Tudja, nagyon sötét volt, miután behúztuk a függönyt a bejárat előtt. 12. Gyilkosság az éjszakában – Talán Lady Greystoke mozgott – vetette fel Brown. – Nem – felelt Annette –, hallottam a lélegzését. Mélyen aludt. – Akkor csak az öreglány lehetett. – Ő sem. Miután fölébredtem, hallottam, hogy valahogy morog és talán horkol, aztán hirtelen abbahagyta. – Akkor nyilván álmodott, kislány – mondta Brown. – Talán igen, de valami furcsa zaj miatt kellett hogy fölébredjek, mert általában mélyen alszom, és biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit. – Talán vissza kéne feküdnie. – Higgye el, nem tudnék újra elaludni. Teljesen felébredtem, meg aztán olyan… olyan furcsa érzésem volt odabenn, mintha… jaj, nem is tudom. – Suttogóra fogta a hangját. – Mintha valami

szörnyűséges lett volna ott benn, valami, ami megrémített. Ugye nem zavarja, ha itt maradok magával, Mr. Brown? – Hát persze hogy nem, kislány. Csak maga és Lady Greystoke emberi lények a társaságból. A többiek hülyék. – Nem kedveli őket, Mr. Brown? – Hát az öreglány ártalmatlan, csak idegesítő. Tibbsy alapvetően jószándékú, csak semmit sem ér, ha többről van szó, mint a nadrágvasalás. – És a harmadik? – kérdezte Annette. – Őt nem kedveli annyira, igaz? – Őt? Abszolút nullának tartom. – Én sem kedvelem őt, Mr. Brown. Félek tőle. – Fél? Mi félnivalót talál benne? – Még Londonban olyan dolgokat mondott nekem, amiket egy férfi nem mondhat egy rendes lánynak. – A mocskos ilyen-olyan – morgott Brown. – Ha még egyszer rondán viselkedik magával, kicsim, szóljon. Esküszöm, szétlocsolom a földön, és önmagával törlőm föl. – Megvédene, Mr. Brown? – Annette sötét szemét kérdőn a férfira emelte. – De még mennyire! A lány fölsóhajtott. – Maga annyira nagy és erős. – Tudja, nagyon kedvelem magát, kislány. – Örülök. Azt hiszem, én is kedvelem magát. Brown rövid ideig hallgatott. – Ha egyszer kijutunk innen… – kezdett bele, de félbehagyta a mondatot. – Igen? Mi lesz, ha egyszer kijutunk innen? A férfi idegesen fészkelődött, aztán újabb ágat dobott a tűzre. – Csak elgondolkoztam – nyögte ki végül. – Min gondolkozott el? – Hát arra gondoltam, hogy talán maga meg én… hogy talán… – Igen? – lihegte bátorítón a lány. – Nem kell Mr. Brownnak hívnia. – Akkor hogy? – A legjobb barátaim Chinak szólítanak.

– Milyen különös név. Még soha nem hallottam hasonlót. Mit jelent? Ugye nem ez az igazi neve? – A város nevének a rövidítése, ahonnan származom. Chicagóé – magyarázta Brown. – Ja! – nevetett a lány. – Akkor úgy írják: C-h-i és nem s-h-y. Szerintem inkább az utóbbi módon kellene írnia. – Hogy én Shy… félénk lennék? Eddig soha nem mondták rám, hogy az vagyok, de azt hiszem, igaza van. Amikor mondani akarok valamit magának, cserbenhagy a nyelvem. – Milyen furcsa kifejezéseket használ. Maguk, amerikaiak, mind olyan furcsák. – Hát nem is tudom; nekem meg a külföldiek tűnnek furcsának. – Én is furcsa vagyok? – Hát csinál egy-két furcsa dolgot, de valahogy olyan aranyosan. – Úgy gondolja? Nagyon örülök, Mr. Brown. – Chi. – Chi. Van másik neve is? Azt talán könnyebb lenne kimondanom. – Igen. Az igazi nevem Neal. – Szép név. – Akár az Annette. Megőrülök érte. – Tetszik a nevem? – Igen, és a viselője is… nagyon tetszik az a lány. – Megfogta Annette kezét és közelebb akarta húzni magához. – Nem, ezt nem szabad – mondta élesen Annette, és elhúzódott. Aztán hirtelen felkiáltott: – Jaj, nézze, nézze! Brown odanézett, ahová a lány mutatott. Az erdő sötét háttere előtt két sárgászöld fénypont ragyogott. Annette gyorsan odabújt a férfihoz. – Mi az? – kérdezte ijedt hangon. – Ne féljen, kicsim, csak néz minket. Attól még nem lesz semmi bajunk. – Mi az? – Láttam már tehenet, aminek ugyanígy csillogott a szeme a sötétben – nyugtatgatta Brown. – Lehet, hogy egy tehén.

– Nagyon jól tudja, hogy nem tehén. Az őserdőben nincsenek tehenek. Csak azért mondja, hogy ne féljek. – Hát, most, hogy mondja, lehet, hogy az őserdőben tényleg nincsenek tehenek, de akármi is az, mindjárt elijesztem. – Ezzel lehajolt, és kivett egy ágat a tűzből, majd a fáklyát az égő szempár felé hajította. Szikrák repültek mindenfelé, dühös morgás hallatszott, és a szempár eltűnt. – Ez elég volt neki. Látja, ennyi az egész. – Ó, maga olyan bátor, Neal. A férfi visszaült mellé és vakmerően átölelte a vállát. Annette sóhajtva közelebb húzódott. – Egy rendes lány nem tenne ilyet, de így olyan biztonságban érzem magam. – Soha nem volt kevésbé biztonságban, kislány – jegyezte meg Brown. – Gondolja, visszajönnek a szemek? – kérdezte Annette és megborzongott. – Nem arra gondoltam, kislány. – Ó. Már rég elmúlt három, mire Brownnak eszébe jutott, hogy fölébressze Sborovot. A herceg zavartnak és idegesnek látszott, ahogy a tűz fénykörébe lépett. – Nem láttak vagy hallottak valamit az éjjel? – kérdezte. – Valami idejött és ránk nézett – mondta Brown –, de odavágtam egy tüzes ágat és eltűnt. – Minden rendben a táborban? – Persze. Minden oké. – Olyan mélyen aludtam, hogy tőlem bármi történhetett – magyarázta a herceg. – Semmiről sem tudok azóta, hogy lefeküdtem. – Hát, azt hiszem, én is durmolok egy keveset – mondta a pilóta –, és maga is menjen vissza aludni, kislány. Együtt tették meg az utat a néhány lépésnyire lévő kalyibákig. A lány összerezzent. – Semmi kedvem visszamenni oda. Nem tudom, miért, de félek.

– Ne csacsiskodjon. Nem lesz semmi baj. Megártott az az álom. – Nem tudom, mi az, hogy megártott, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy álom volt. – Na, legyen jó kislány és aludjon, én majd nyitva tartom az egyik szemem. Ha hall valamit, hívjon. Már fönn volt a nap, amikor Brown éles sikoltásra ébredt. – Szavamra! – mondta Tibbs. – Mi volt ez? – De Brown már fölugrott, és a nők kunyhója felé rohant. Látta Sborovot, aki hamuszürkén áll a tűz mellett a reggeli fényben. Nyitott szájjal meredt a kunyhóra. Brown Annette-be ütközött, aki éppen kifelé szaladt. – Ó, Neal – mondta izgatottan a lány –, nem álom volt. Valami szörnyűség történt ott bent az éjszaka. Brown belépett a kalyibába. Jane döbbent arckifejezéssel nézett Sborov hercegnőre. – Istenem! – mondta Brown. Kitty Sborov halott volt. Széthasították a koponyáját. – Milyen borzalmas! – Jane sóhajtott. – Ki tehette ezt a szörnyűséget? Közben Tibbs is csatlakozott hozzájuk Nem szólt semmit, és az arca sem rezzent – a tökéletes szolga. – Hol van a herceg? – kérdezte Jane. – Őrségben – felelt Brown. – A tűz mellett állt, amikor bejöttem. – Valakinek tudatnia kell vele. – Nem hiszem, hogy újdonság lesz neki – jegyezte meg Brown. Jane fölkapta a fejét. – ő nem tehette! – kiáltott föl. – Akkor ki más? – kérdezte a pilóta. – Ha óhajtja, Milady – szólt Tibbs –, közlöm a hírt őhercegségével. – Helyes, Tibbs. Az inas kilépett. A herceg még mindig a kalyibára meredt, de amikor meglátta a közeledő Tibbst, összeszedte magát. – Mi történt ott bent? – kérdezte. – Miért sikoltozott Annette? – Valami történt a hercegnővel… a hercegnő… halott. – Mi?… Ki?… Az lehetetlen. Este, amikor lefeküdt, még semmi

baja sem volt. – Megölték, uram – mondta Tibbs –, és milyen borzalmasan! – Megölték?! – Sborov még mindig ugyanott állt, egyetlen lépést sem tett a kunyhó felé. Jane-t és Brownt nézte, akik felé közeledtek. – Borzalmas, Alexis – mondta Jane. – Fogalmam sincs, ki tette és miért. – De nekem van – mondta izgatottan Sborov. – Tudom, ki tette és tudom, miért. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Jane. Alexis remegő kézzel Brownra mutatott. – Tegnap este hallottam, amikor ez a férfi azt mondta Tibbsnek, hogy ölje meg. Kettejük közül csinálta valaki, és nem hiszem, hogy Tibbs lett volna az. – Sborov herceg – mondta Jane –, nem hiszem, hogy bármelyikük is bűnös lenne. – Kérdezze meg Tibbst, nem mondta-e neki az amerikai, hogy ölje meg – kiabált Sborov. Jane kérdő tekintettel fordult Tibbshez. – Nos, Milady, Mr. Brown valóban fölvetette, hogy úgymond “tegyem el láb alól”, de ez csak vicc volt, Milady. – Hogy ölték meg? – kérdezte a herceg. Jane zavartnak látszott. – Hát… hát csak a fejszével tehették. Tényleg, hol a fejsze? – H& megtaláljuk a fejszét, meglesz a gyilkos – mondta Sborov. – És ha az illető eldobta? – vetette föl Jane. – Nem dobhatta el. Három óra óta itt vagyok, és senki nem lépett az önök részébe azóta, hogy Annette bement. Akárki is tette, valószínűleg elrejtette a gyilkos fegyvert. – Azelőtt történt, hogy maga átvette az őrséget – mondta Annette. – Sőt még azelőtt, hogy Mr. Brownra került volna a sor. Erre riadtam föl, most már tudom! És amikor azt hittem, hogy álmában nyög és horkol, valójában haldoklott… az volt a halálhörgése. Ó, de borzalmas! – Pontosan mikor történt ez, Annette? – kérdezte Jane. – Miközben Tibbs őrködött, és körülbelül fél órával azelőtt, hogy Mr. Brown következett volna. Nem tudtam visszaaludni, és kimentem hozzá. Vele maradtam, amíg föl nem ébresztette a

herceget. Jane Tibbshez fordult. – Mr. Brown aludt, amikor bement hozzá, hogy fölébressze? – Igen, asszonyom – felelt Tibbs. – Honnan tudja? – Nos, egyrészt a légzéséből, másrészt igen nehezen ébredt. – Lehet, hogy tettette – mondta Sborov. – A herceg aludt, amikor bement a kunyhóba? – Úgy tűnt, mélyen alszik, Milady. Egy égő faágat vittem magammal fáklyának Tisztán láttam mindkettőjüket. – Ő nyilván aludt, én meg tettettem – állapította meg Brown. – Találjuk meg a fejszét – mondta Sborov. – Majd maga megtalálja – vágta oda Brown. – Én nem tudom, hol lehet. – Tibbs szerint mindketten aludtak. Tehát a gyanúsítottak köre Tibbsre, Annette-re és rám szűkül – mondta Jane. – Semmi értelme az ilyen okoskodásnak – jelentette ki Brown. – Mindannyian tudjuk, hogy magának és Annette-nek semmi köze a dologhoz, tehát maguk kiesnek. Pontosan tudom, hogy én nem csináltam, és Tibbsben is ugyanilyen biztos vagyok; tehát az az egy ember marad, aki hasznot húzott az öreg hölgy halálából. – Maga ugyanúgy hasznot húz belőle, mint bármelyikünk – mutatott rá Sborov komoran. – Tudta, hogy az élete forog kockán, és ha nem jut ki innen minél előbb, akkor talán soha. Tudta, és többször meg is jegyezte, hogy egyedül a feleségem miatt nem indulhatunk cl mindannyian. Átlátok az okoskodásán, barátom. Úgy érezte, a hercegnő semmiképp nem jutna ki innen élve, tehát meggyorsította a dolgot azzal, hogy végzett vele. – Pompás, Sherlock Holmes, mindenre rájött. És most mit csináljunk? , – Találjuk meg a fejszét – felelt Sborov. – Rendben – mondta Jane. – Maguk férfiak kutassák át a női részt, mi meg Annette-tel a másikat. Sborov követte Jane-t a férfiak kunyhójához. – Képtelen vagyok bemenni oda. Úgy akarok rá emlékezni, ahogy még életében láttam.

Jane bólintott. – Akkor segítsen itt. Nem igazán lehetett máshol kutatni, mint a fű között, amit ágynak használtak. Jane azt a kupacot vizsgálta, ahol Alexis aludt, Alexis Tibbs, Annette pedig Brown helyén keresgélt. A lány hirtelen valami hideget és keményet érzett a keze alatt. Megmerevedett az érintéstől, mintha előre megérezte volna, mit fog találni. Borzongva rántotta vissza a kezét. Egy pillanatig feszülten hallgatott. Gyorsan járt az esze. Azután fölállt. – Itt semmi – mondta. Sborov gyorsan rápillantott. – Itt sincs semmi – mondta Jane. – Tibbs fekhelyén semmit sem találtam – mondta Alexis –, de maga talán nem nézte meg elég alaposan Brown-ét. Hadd lássam. Annette egy lépést tett felé, mintha útját akarná állni. – Mi értelme? Nincs ott. Fölösleges időpocsékolás újra megnézni. – Mindazonáltal én megnézem – erősködött Alexis. Ezzel lehajolt és a fű közé csúsztatta a kezét. Nem kellett sokáig keresgélnie. – Itt van – mondta. – Nem értem, hogy nem találta meg, Annette – tette hozzá gúnyosan. – Biztos megvolt rá az oka. Előhúzta a fejszét és a magasba emelte, hogy mindannyian lássák. Az éle tiszta vér volt. – Elégedett, Jane? – kérdezte. – Nem tudom elhinni Brownról. – De rólam elhitte volna? – Őszintén szólva, Alexis, igen. – Nos, most már rengeteg bizonyítékunk van arra, ki csinálta. Mi a terve? Végezni kellene a fickóval. – Kivel kellene végezni? – kérdezte Brown. Tibbsszel együtt a bejáratban álltak. – Megtaláltuk a fejszét az ágyában, Brown – mondta Jane. – Ott van a hercegnél. Mint látja, tiszta vér. – Úgy, szóval az ágyamba dugtad, te tetves görény! Rám akarod kenni az egészet, he? – Nem értem, mit beszél – mondta Sborov. – Csak azt tudom, mit mondott tegnap este, és hogy mit találtam a fekhelyén. Tibbs

megerősítette, amit hallottam, Lady Greystoke és Annette pedig látták, amikor megtaláltam a fejszét ott, ahová elrejtette. Brown kérdőn nézett egyik arcról a másikra. Lehetséges, hogy ezek az emberek hisznek a bűnösségében? Tudta, hogy az a kevés bizonyíték, ami rendelkezésükre állt, őt terhelte. – Nos – mondta –, verjék ki a fejükből, hogy föllógathatnak. 13. Árulás A vaziri harcosok, Muviro vezetésével folyamatosan nyugatnak tartottak, miután elváltak Tarzantól. Csendesen haladtak a kanyargós őserdei csapáson, nem nevettek és nem énekeltek, s ha nagy ritkán megszólaltak, lehalkították a hangjukat, mert idegen vidéken jártak és nem ismerték az ittlakók természetét. Óvatosan mentek előre, mindig készenlétben. Remélték, hogy a nap folyamán elérik a kavuruk közelében élő búkénak faluját, és hírt kapnak Tarzanról. Egyszer csak, a dzsungel megszokott neszein túl egy majom izgatott handabandázását hallották, és a következő pillanatban ismerős alak ugrott le az ágak közül. – Nkima az – mondta Muviro. – A nagy bwanának itt kell lennie valahol a közelben. A kis Nkima izgatottan magyarázott. Muviro vállára lendült, és sikongatva, halandzsázva ugrált föl-le. Leugrott a földre és gyorsan előreszaladt, közben egyfolytában beszélt magas hangján, és vissza-visszanézett a bennszülöttekre. Egészen a következő kanyarulatig előreszaladt, aztán visszafutott Muviróhoz és a lábát rángatta. Újra meg újra megismételte mindezt. – Valami baj van – szólalt meg az egyik harcos. – Ezt magyarázza a kis Nkima. – Azt akarja, hogy siessünk – mondta Muviro. – Talán a nagy bwanával történt valami. – Ezzel kocogni kezdett, a társai pedig követték, de Nkima továbbra is előresietett, hogy még nagyobb tempóra ösztökélje őket.

Mivel a vaziriké harci törzs volt, a férfiak gyerekkoruktól edzették magukat, és könnyedén tudtak órákon át haladni olyan tempóban, amitől egy átlagember hamar kifáradt volna. Sima, fekete testük csillogott a verejtéktől, széles mellkasuk egyenletesen süllyedt és emelkedett légzésük ritmusára, izmaik ruganyosán dolgoztak. A primitív vadság csodálatos megtestesülései voltak, különös, barbár boka– és karpereceikkel, fegyvereikkel, pajzsaikkal és fehér tolldíszeikkel. Ezeknek az embereknek a látványa biztosan tiszteletet, talán félelmet keltett volna bármelyik idegen törzs harcosaiban. Így siettek, mikor – még mindig Nkima vezetésével – a dzsungelból egy tisztásra érve az Udalo faluja közelében dolgozó nőkbe ütköztek. A nők ijedt kiabálással rohantak a falu kapuja felé. A bukena harcosok megragadták fegyvereiket, és asszonyaik elé siettek, majd amikor az utolsó nő is bejutott, gyorsan bezárták a kaput. Néhányan ott maradtak, a többiek pedig az emelvényekre léptek, ahol lőállásaik voltak. Megpillantva a falut és a menekülő asszonyokat, Muviro megállította harcosait. Látta a búkénak ellenséges viselkedését, de annak tulajdonította, hogy nem tudják, békével jött-e vagy nem. Nkima rendkívül izgatott volt. Integetett és kiabált. Minden erejével meg akarta értetni a vazirikkal, hogy gazdája a búkénak fogságába esett. Számára mindig rejtély volt, hogy ezek a gomanganik miért nem értik, amit mond. Mintha senki más nem értette volna, csak testvérei, rokonai és szeretett Tarzanja. A többiek nyilván nagyon ostobák. Muviro hátrahagyta társait, és lassan a palánk felé közeledett, közben jelezte békés szándékát, nehogy a falubeliek rosszra gondoljanak. Udalo, a főnök a palánk mögötti emelvényről figyelte a közeledő alakot és társait. Tudta, hogy igazi harcos törzs fiai, és bár csak tizen voltak, örült, hogy békével jöttek, hiszen a kis egység lehetett volna előőrse a fák között rejtőző seregnek. Amikor Muviro megállt a palánknál és fölnézett, Udalo

megszólította. – Ki vagy és mit akarsz? – Muviro vagyok, a vazirik főnöke. Azért jöttünk ide, hogy találkozzunk nagy főnökünkkel, Tarzannal, a majomemberrel, vagy legalább hírt kapjunk róla. Járt itt? Gupingu, a varázsló Udalo mellett állt. Megkeményítette szívét a titok, amit senkinek sem árult el – hogy elengedte Tarzant, miután az megígérte, hogy nem rabolja el a lányait; de legkedvesebb lánya, Naika szinte azonnal eltűnt. Gupingu most már nemcsak abban volt biztos, hogy Tarzan kavuru, hanem abban is, hogy ő jött vissza Naikáért. Bánat és gyűlölet égett Gupingu kebelében. Emlékezett rá, hogy Tarzan azt állította, vaziri, és a tényekből azt a következtetést vonta le, hogy a vazirik vagy vazallusai, vagy szövetségesei a kavuruknak. – Ne bízz meg bennük, Udalo – mondta a főnöknek. – Annak a kavurunak az emberei, aki megszökött tőlünk. Ő küldte őket, hogy bosszút álljanak. Udalo mogorván méregette Muvirót, és közben szélsebesen gondolkodott. Szeretett volna bosszút állni a kavurukon, de félt a megtorlástól, ráadásul nem tudta, hányan lehetnek még a fák között. Először biztosat kellett tudnia ahhoz, hogy határozott tervet készítsen. Muvirót bosszantotta, hogy nem kapott választ, ezért most már türelmetlenebb hangon beszélt. – Békével jöttünk, hogy kérdezzünk valamit. Itt van Tarzan, az urunk? – Tessék – súgta Gupingu Udalónak –, ő maga is elismeri, hogy a kavuru az uruk. – Nincs itt – mondta Udalo –, semmit sem tudunk róla, és nem tudhatom, hogy békével jöttetek-e. – Nem beszélsz igaz szavakat – mondta Muviro. – Kicsi Nkima, a majom Tarzan barátja. Ő vezetett ide minket, és nem tette volna, ha Tarzan nem járt volna itt. – Nem azt mondtam, hogy Tarzan nem járt itt – vágott vissza Udalo. – Azt mondtam, hogy nincs itt, és hogy semmit sem tudok róla. Nem tudom, hová ment, miután távozott tőlünk. Ha körül

akartok nézni a faluban, hagyjátok kint a fegyvereiteket, és gyertek be, majd azután beszélünk. Ha békével jöttetek, megteszitek, ám ha mégsem tennétek meg, amit kértem, Udalo tudja, hogy hadi úton jártok. Mint látjátok, sok harcosom van. Nem félünk tőletek, de nem akarunk háborúzni. – Békével jöttünk – felelt Muviro –, de a harcos sosem válik meg fegyverétől. Ha ilyen sok bátor harcosod van, miért ijedsz meg tíz embertől? – Nem ijedünk meg tíz embertől. Ti tizen beléphettek a fegyvereitekkel, de a többiek nem közelíthetik meg a falut. – Nincsenek velünk többiek. Csak mi jöttünk. Udalo pontosan erre az információra várt. – Bejöhettek – mondta. – Kinyittatom a kaput. – Gupinguhoz fordult és súgott neki valamit. Muviro intett az embereinek, hogy kövessék. Kitárult a kapu, és beléptek a bukena faluba. Udalo és Gupingu leléptek a palánk mögötti emelvényről, és a főnök kunyhója felé tartottak. Vadul gesztikulálva tárgyaltak, Gupingu magyarázott, Udalo beleegyezőn bólogatott és parancsokat adott. A kunyhónál elváltak, Udalo ottmaradt, hogy megvárja a látogatókat, Gupingu pedig saját kunyhójához sietett. Alighogy a vazirik beléptek a kapun, a harcosok körülvették és a főnök elé vezették őket. Ezután hosszú szócséplés következett, ami annyira kedves az afrikaiak szívének. Végtelen hosszú mondatok követték egymást, és végül Udalo semmi többet nem mondott, mint hogy Tarzan nincs a falujában és nem tud a hollétéről. A kavurukkal kapcsolatban sem volt mondanivalója, még arról sem, hol élnek, úgyhogy Muviro csalatkozott. Eközben Gupingu azzal foglalatoskodott, hogy gyógyfüveket morzsolt, majd vízzel fölforralta őket, hogy kinyerje nedvüket. Folyamatosan motyogott és mormolt magában, de nem volt nyilvánvaló, hogy varázsigéket mond-e a kotyvalék fölött, ugyanez okból feledkezve meg az amulettekről meg a varázskörökről, melyeket a zebrafarokkal az edény fölött leírt, hiszen nem volt közönsége.

Mialatt a bukena harcosok a látogatókkal fecsegtek és Gupingu főzte a maga kis kotyvalékát, az asszonyok, Udalo parancsára, nagy lakomát készítettek elő. A tisztáson túl, az egyik fán magányosan nyöszörgött egy kis majom – várta, hogy kiengedjék gazdáját, akiről azt hitte, még mindig az egyik kunyhóban van. Gupingu végül kilépett boszorkánykonyhájából, és kezében kis tökhéj-palackkal egyenesen az asszonyokhoz ment, akik a házi sört főzték a lakomához. A nők éppen széttöltötték az italt, hogy a harcosok körbeadhassák. Gupingu ahhoz lépett oda, aki megtöltötte a szertartási edényt, amit majd a főnök és a látogatók kapnak. Néhány halk szót váltottak, majd Gupingu odébbállt, hátrahagyva a főzetét tartalmazó tökhéjat. A vazirik háta mögül közelítette meg a beszélgető társaságot, és amikor Udalo ránézett, ő bólintott. Ekkor a főnök tapsolt egyet, hogy fölszolgálják a lakomát. Étellel és itallal megrakodva jelentek meg az asszonyok. Legelöl hozták a szertartási tökhéjat. Udalo átvette, és szó nélkül a szájához emelte. Az ádámcsutkája mozgott, mintha nyelne, de egyetlen kortyot sem ivott. Ezután továbbadta az edényt Muvirónak, aki jót húzott belőle és egyik társának nyújtotta, így járt végig az edény, de amikor az utolsó vaziri is ivott, elvitték a tökhéjat és másikat hoztak a bukenáknak, holott az ital még nem fogyott el. Muviro és társai nem sejtettek semmit, hiszen saját szemükkel látták, hogy Udalo ugyanabból az edényből ivott, mint ők. Meghozták az ételt, de Muviro nem evett. Különös, üveges tekintettel nézte harcosait. Mi történt a szemével? Minden elhomályosult. Látta, hogy emberei merev tekintettel ülnek, testük pedig imbolyog, mint a részegeké. Muviro, a vaziri főnök föltápászkodott. Előhúzta hosszú kését. – Halál! – kiáltotta. – Megmérgeztek. – Ezzel megtántorodott és összeesett. Még néhány vaziri megpróbált talpra vergődni, de Gupingu főzete gyorsan és biztosan hatott. Bár a búkénak Udalo szavára fölugrottak, miután Muviro parancsot adott társainak, de nem kellett

használniuk lándzsáikat, mert a vazirik egymás után rogytak a földre. A búkénak, döbbenten nézték mindezt, hiszen csak Udalo és egyetlen asszony tudta, mit eszelt tó Gupingu. A varázsló mellét verve ugrott a vazirik közé. – Gupingu csodaszere erős – mondta. – Lesújtja a bukenák ellenségeit, még a nagy kavurukat is. – Halál! – kiáltotta egy asszony, és a többiek átvették a refrént. – Halál! Halál! Halál! – Nem – mondta Udalo. – Alaposan kötözzétek meg és zárjátok be őket oda, ahová a másik kavurut zártuk. Futárokat küldök a búkénak falvaiba, és két nap múlva, teliholdkor táncolunk, lakomázunk és megesszük ellenségeink szívét. Egyetértő kiabálás fogadta a bejelentést, majd a harcosok nekiláttak, hogy megkötözzék a foglyokat és elvigyék abba a kunyhóba, ahová korábban Tarzant is zárták. A dzsungel szélén, az egyik fán a tós majom búsan nézte a bukena falut. Egy pillanatra földerült, amikor harcosok siettek ki a kapun, gyorslábú fiatalemberek, akik gyorsan eltűntek a szélrózsa minden irányában. Azonban nem volt köztük szeretett gazdája, úgyhogy visszasüppedt a szomorúságba. A vazirik hosszú órák elteltével tértek csak magukhoz. Miután visszanyerték eszméletüket, még beletelt egy kis időbe, mire fölismerték sanyarú helyzetüket. Fájt a fejük és rosszul voltak. Amikor megpróbáltak fölkelni, észrevették, hogy megkötözték őket. – Tudtam – mondta Muviro, amikor végre nyugodtan beszélhettek –, hogy a főnök hazudott. Óvatosabbnak kellett volna lennem. Nem lett volna szabad innom a söréből, és nektek sem kellett volna megengednem. – Láttam, hogy ő is iszik, ezért azt hittem, nincs megmérgezve – szólt az egyik harcos. – Csak tettette az ivást – felelt Muviro. – Ez az Udalo nagyon rossz ember. – Sejted, mit fog csinálni velünk? – Nem sejtem, tudom.

– És mi az, amit tudsz? – Hallottam már ezekről a bukenákról. Azt mondják, bár nem kannibálok, megeszik ellenségeik szívét, hogy bátrak legyenek, mert alapvetően nagyon gyáva népség. – Megeszik a szívünket? – Igen. – Mikor? – Ez csak akkor derül ki, amikor kivisznek innen. De ha láthatóan nagy ünnepre készülnek, akkor tudhatjuk, hogy közel a vég. – És addig itt fekszünk és hagyjuk, hogy lemészároljanak, mint a barmokat? – Ha valamelyikünk meg tudja lazítani a kötelékeit, vazirikhoz méltóan halhatunk meg, harc közben – felelt Muviro. – Ha a nagy bwana tudna erről – mondta egy fiatal harcos –, biztosan megmentene minket. – Attól félek, hogy a nagy bwana már halott – mondta Muviro. – Szerintem Udalo megölte és megette a szívét, és ha így van, kész vagyok a halálra. Ha a nagy bwana meghalt, én sem akarok élni. Leszállt az este, de senki sem hozott nekik ételt vagy italt. Szörnyen érezték magukat, és Muvirót erősen gyötörte a gondolat, hogy hagyta magát ilyen csapdába csalni. Átkozta magát, és úgy érezte, csak a halál moshatja le szégyenét. De bármilyen szörnyen érezték magukat, valaki még rosszabbul volt – egy kis majom, aki a falun túl elterülő tisztás szélén kuksolt remegve egy fán. Hallotta Numa, az oroszlán bömbölését és Sita, a leopárd kiáltását. Olyan magasra mászott, amilyen magasra csak mert, és reszketve csimpaszkodott, várva az ellenséget, aki lecsap rá és fölfalja. Mert erről szólt a kis Nkima élete. 14. A feledékeny Nkima Naika, Gupingu lánya új elrablójával tartott, mivel a másik lehetősége az lett volna, hogy egyedül marad a dzsungelben, ahol nemcsak a vadállatoknak eshetett volna áldozatul, hanem a komor

vidéket benépesítő démonoknak is. Először a lehető legrosszabbra számított, de ahogy telt az idő és nem esett bántódása, bízni kezdett a magas, napbarnította harcosban. Végül minden félelme elpárolgott. Azonban ha Tarzantól már nem is félt, még mindig volt mitől rettegnie, mert az őserdő nagyon sötét volt, és mindenfelé lényeket sejtett, akik bármelyik pillanatban rávethetik magukat. Nem értette, hogy tud a férfi ilyen biztosan közlekedni az éjszakában, és csodálta bátorságáért. Tudta, hogy ritka az ilyen bátor ember, ezért fölmerült benne, hogy kísérője esetleg démon. Olyan kalandot élt át, amiről majd egész életében mesélhet. Hiszen egy démonnal megy együtt az éjszakában. Szeretett volna rákérdezni a dologra, de fönnállt a veszélye, hogy megsérti a démont – ha a férfi valóban az. Arra gondolt, ha közvetve teszi fel a kérdést, talán kiderítheti az igazságot. Már ahhoz is nagy akaraterőre volt szüksége, hogy egyáltalán meg merjen szólalni. – Hová való vagy? – kérdezte végül. – A vazirik földjéről származom. – Ők milyen emberek? – Feketék. – De te fehér vagy. – Igen, de sok-sok évvel ezelőtt, amikor még jóval fiatalabb voltam, befogadtak a törzsbe. – Találkoztál már démonnal? – Démonok nem léteznek. – Akkor te nem az vagy? – Tarzan vagyok, a majomember. – Akkor kavuru sem vagy? – Már mondtam, hogy a vazirik földjéről jöttem. Amikor hazaérsz, mondd meg az embereknek, hogy Tarzan nem kavuru. Azt is mondd meg, hogy kimentettelek a kavuru fogságából, és hogy a bukenáknak mindig barátságban kell élniük Tarzannal és a vazirikkal. – Megmondom nekik – mondta Naika. Valamivel később

hozzátette: – Nagyon elfáradtam. – Itt megállunk az éjszaka hátralevő részére – mondta a majomember. Fölkapta a lányt, és olyan magasra mászott egy fán, hogy Naika már erősen félni kezdett. Miután a férfi letette, görcsösen kapaszkodott a fa törzsébe. A holdfény átszűrődött a lombokon, és fönt jóval világosabb volt, mint a földön. Tarzan a félhomályban ágakat vágott és fekhelyet készített Naikának. Kora reggel a férfi ennivalót gyűjtött, megreggeliztek, és folytatták útjukat a búkénak faluja felé. A lány érezte, hogy egyre közelebb járnak otthonához és minden félelme elpárolgott, ezért egyre jobb kedvre derült. Sokat fecsegett és vidáman nevetgélt, így érkeztek el a falut körülvevő tisztáshoz. – Most már biztonságban vagy, Naika – mondta a majomember. – Menj haza és mondd meg az embereknek, hogy Tarzan nem az ellenségük. – Ezzel megfordult, és eltűnt az erdőben. Egy éles szempár azonban észrevette, és miközben Naika kiabálva a kapu felé futott, kicsi Nkima a fák ágain üvöltve sietett gazdája után. A majom hamarosan utolérte Tarzant és egy örömkiáltással a vállára ugrott. Tarzan a karjába kapta. – Nkima végül visszatért – mondta. – Sita nem kapta el. – Nkima nem fél Sitától – dicsekedett a majom. – Sita fölmászott a fára, hogy elkapja kicsi Nkimát. Óvatosan egyre közelebb lopakodott. Kicsi Nkima fogott egy botot és fejbe vágta. Sita megijedt és elszaladt. – Hát igen – mondta Tarzan –, kicsi Nkima egy hős. A bátorítástól Nkima még jobban belelkesedett és szabadjára engedte képzeletét. – Aztán jöttek a gomanganik, sok gomangani. Meg akarták ölni kicsi Nkimát, hogy megegyék. Kicsi Nkima fogott két botot és fejbe verte őket. Megijedtek és elszaladtak. – Hát igen – mondta Tarzan –, mindenki fél kicsi Nkimától. Nkima fölegyenesedett Tarzan tenyerében, és a mellét verte. Grimaszolt, vicsorgatta a fogát és nagyon vadnak látszott. –

Mindenki fél Nkimától – mondta. Észak felé indultak az ösvényen, hogy megkeressék a kavuruk faluját, miközben Naikát ámuló és kíváncsi tömeg vette körül otthonában. Pontosan elmesélte kalandjait, semmit sem hagyott ki és szépen kiszínezte a részleteket. Jó történet volt és teljesen elvarázsolta hallgatóit. Mindent többször elmondott, mert a feketék szeretik az ismétlést, és mindig hangsúlyozta, hogy Tarzan mentette meg, aki barátja a bukenáknak, ezért soha nem szabad ártani sem neki, sem a vaziriknak. Ekkor még nem tudta, hogy tíz vaziri harcos fekszik megkötözve az egyik kunyhóban és várja, hogy beteljesedjen szörnyű sorsa. A bukena harcosok egymásra néztek, aztán Udalóra, a főnökre. Utóbbi kissé kényelmetlenül érezte magát. Futárjai már régen értesítették a többi falu lakóit, akik feltehetőleg már úton is voltak kraalja felé. Nem tudta, mit csináljon. Gupingu szintén zavarban volt. Rájött, hogy a fehér óriás, akit szabadon engedett, nemhogy elrabolta volna a lányát, mint gondolta, hanem megmentette és visszahozta. Udalo kérdőn nézett rá, de Gupingu nem tudott mit mondani. Végül a főnök, látva harcosai tekintetét, megszólalt. – Magad mondtad, Naika, hogy először azt hitted, ez a Tarzan egy démon. Magad mondtad, hogy nem félt a sötétben, és olyan dolgokat csinált, amire emberek képtelenek lettek volna. Azt is mondtad, hogy még a kavurunál is könnyedebben mozgott a fákon. Mi ezt mind elhisszük, de nem hihetnénk el, ha olyan embernek tudnánk, mint mi. Tehát csakis démon lehet. Csak egy démon bújhatott ki a kötelékeiből és szökhetett meg olyan észrevétlenül, ahogy ő csinálta. – Ha démon, akkor miért mentett meg a kavurutól és hozott vissza a faluba? – kérdezte Naika. – A démonok útjai kifürkészhetetlenek – felelt Udalo. – Szerintem el akarta oszlatni félelmeinket, hogy azután nyugodtan beléphessen a faluba és ártson nekünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy démon és kavuru, és a foglyok is kavuruk. Nem engedhetjük el

őket, mert visszajönnének, hogy megöljenek. Továbbá bukena testvéreink már útban vannak, hogy együtt ünnepeljünk, táncoljunk és megegyük ellenségeink szívét. Ilymódon a búkénak legfelsőbb tanácsa megőrizte tekintélyét, és kimondta Muviro és harcosai halálos ítéletét. Az őserdő ura, mit sem tudva fiai sorsáról, északnak tartott, vállán pedig ott ült kicsi Ntóma, akinek gondolatait teljesen betöltötték saját hőstettei és a jelen. Maminak, a majomnak rövid az emlékezete, viszont nagyon szeret önmagával foglalkozni. Kicsi Ntóma nem szándékosan feledkezett meg a vazirikról, hiszen a barátai voltak és szerette őket. Azonban gondolatait teljesen betöltötte saját sorsa és gazdája közelségének öröme, és a vazirikra nem maradt hely a fejében. Előbb vagy utóbb majd eszébe jutnak, csak ki tudja, addigra nem lesz-e késő. Már jócskán benne jártak a délutánban. Nkima boldog volt, Tarzan pedig elégedett, hiszen a kavuruk földje felé tartott, akik iránt Ydenivel való találkozása és a fickó elejtett szavai különös és vad törzsének szokásairól és életmódjáról fölkeltették érdeklődését. Tarzan nem feledkezett meg a vazirikról, csak nem különösebben aggódott miattuk, mert úgy gondolta, hogy miután megmentette Naikát, a búkénak barátként fogadják és útbaigazítják őket. A majomember csak akkor beszélt, ha fontos mondanivalója volt. Általában magában tartotta gondolatait, főleg emberek jelenlétében, de Ntómával és Tantorral, az elefánttal gyakran elengedte magát, hiszen ők gyerekkori barátai voltak, tehát biztos lehetett hűségükben és együttérzésükben. Így esett, hogy amikor eszébe jutottak a vazirik, hangosan kimondta gondolatait. – Muviro most már közel lehet a búkénak falujához – mondta –, tehát nem sokkal utánunk odaérhetnek a kavuruk földjéhez. Akkor sok jó barát lesz kicsi Nkima körül, akik megvédik Sitától, a leopárdtól, Hisztától, a kígyótól meg a sok gomanganitól, akik el akarják kapni, hogy fölfalják.

Nkima egy pillanatig hallgatott. Próbálta összeszedni a gondolatait és az emlékezetét. Aztán hirtelen föl-le ugrált Tarzan vállán és a fülébe visított. – Mi bajod, Nkima? – kérdezte a majomember. – Üldözik egymást a gondolatok a fejedben? Ne üvölts a fülembe. – Tarzan, a vazirik! Tarzan, a vazirik! – kiabált a kis majom. Tarzan gyorsan körülnézett. – Mi van velük? – kérdezte. – Nincsenek itt. – Ott vannak – kiabált Nkima. – Ott vannak a gomangani faluban. A kezük és a lábuk összekötözve. Abban a kunyhóban fekszenek, amelyikben Tarzan feküdt. A gomanganik megölik és megeszik őket. Tarzan megállt. – Mit mondasz, Nkima? – kérdezte. A kis majom egyszerű nyelvén, melyet a kisebb-nagyobb emberszabásúak, a majmok és kuzinjaik, a tonganik, vagyis páviánok, valamint barátjuk, Tarzan használt, elmondta, amit tudott a vazirikról azóta, hogy találkozott velük az erdőben. A majomember egyszerűen megfordult és visszaindult a bukena falu felé. Nem kérdezte meg Ntómától, miért nem szólt előbb, mert pontosan tudta. Nem szidta le és nem tett neki szemrehányást, mert tudta, hogy semmi értelme. Kicsi Nkima mindig majom marad, hiszen annak született és soha nem fog ember módjára gondolkozni, bár sok szempontból méltóbb a csodálatra, mint azok. Nem sokkal napnyugta után visszaértek a faluhoz. Tarzan egy a tisztás szélén álló fáról figyelte, mi történik a palánk mögött. Sok embert látott odabenn, többet, mint utolsó látogatásakor, és ebből arra következtetett, hogy valami ünnepségre gyűlhettek össze. Azonban ismerte annyira a bennszülötteket, hogy tudta, nem ezen a napon fognak mulatni. Nyilvánvalóan a többiek érkezésére vártak. Talán holnap lesz az ünnep és a vazirik lesznek az áldozatok, gondolta. Ha vakmerőségre van szükség, a majomember vakmerően cselekszik, de soha nem a hősködés vezérli. Ha nincs vészhelyzet, óvatos és körültekintő, mint a vadállatok, akik ösztöneikre hallgatva kerülik a szükségtelen kockázatot.

Úgy gondolta, hogy ha a vazirik már halottak, semmi értelme behatolni a búkénak kraaljába, ha pedig élnek, akkor holnap este előtt nem fognak végezni velük. És ha tévedett volna, s mégis ezen az estén akarnának ünnepelni a búkénak, még akkor is marad ideje cselekedni. Hiszen biztosan kihozzák a foglyokat a kunyhóból, hogy az összegyűlt búkénak épülésére megkínozhassák és megölhessék őket. Úgy döntött, addig közelebb megy, hogy jobban lássa és hallja, ami történik. – Tarzan bemegy a faluba – súgta Nkimának. – Ha Nkima is jön, nem csaphat zajt. Érti Nkima? – Semmi zaj, semmi beszéd – felelt a kis majom. Tarzan a fákon maradva csendesen megkerülte a falut, és Nkima ugyanolyan csendesen követte. Pontosan a kraal háta mögé értek. A falunak ez a része teljesen elhagyatott volt, mivel mindenki a főnök kunyhója előtti széles utcán gyülekezett. Tarzan leugrott a földre és a palánkhoz osont, majd a sarkában ügető Ntóma ügyességével fölugrott és átmászott a kerítésen. Azután eltűntek az alvég kunyhóinak árnyékában. Hangtalan, lopakodó árnyakként közeledtek a főnök kunyhójához. Biológiailag évezredek választották el egymástól a majmot és az angol főrendet, mégis alig volt különbség a mozgásukban, ahogy fölkúsztak az Udalo kunyhója fölé hajló fára. Amikor Tarzan közelről is szemügyre vette a táncoló, kiabáló bennszülötteket, megállapította, hogy kissé túl sokat fogyasztottak a házisörből, és tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor bármi megtörténhet. Egy nagydarab, félrészeg fekete, aki láthatóan egy másik faluban lehetett valami főnökféleség, éppen Udalót hergelte. – Hozasd ki a kavurukat, hadd nézzük meg őket. Adunk nekik egy kis ízelítőt a holnapiból. – Még nincs itt mindenki – mondta Udalo –, meg kell várnunk, amíg a törzs többi tagja is ideér. – Hozasd ki őket! – mondta egy másik férfi. – Sok nem láttunk még kavurut. Hadd ismerjük meg lányaink elrablóit!

– Hozasd ki őket! – üvöltött egy asszony. – Elrabolták a lányomat. Hadd égessem ki a szemüket egy izzó széndarabbal, hogy úgy szenvedjenek, ahogy én szenvedtem! Ekkor Tarzan egy gyermek hangját hallotta. – Ne bántsátok a vazirikat – mondta a leány. – Ők Tarzan barátai, Tarzan pedig a búkénak barátja. Megmentett a kavuruktól és hazahozott. – Nem szabad megbízni a kavurukban és a démonokban – mondta Udalo. A harcosaihoz fordult. – Vezessétek ide a foglyokat, de vigyázzatok, nehogy még ma megöljék őket! Tarzan már a földön volt, a főnök kunyhója mögött. Vészhelyzet állt elő. Vakmerően és habozás nélkül szembe kellett néznie minden veszéllyel és kockázattal, ahogy a dzsungel urához illik. Gyorsan ahhoz a kunyhóhoz osont, ahol őt is tartották. Amikor lehajolt és belépett, érzékeny szaglásával rögtön megérezte, hogy a vazirik ott vannak. – Csönd – suttogta. – Én vagyok az, Tarzan. Jönnek értetek. Elvágom a köteleiteket. Ráugrunk a harcosokra és elvesszük a fegyvereiket. Megkötözzük őket és kipeckeljük a szájukat, nehogy kiabáljanak. Aztán hozzátok őket a főnök kunyhója mögé. Miközben beszélt, gyorsan járt a keze, és mire a három harcos belépett, hogy elővezesse a foglyokat, készenlétben vártak a néma sötétségben. 15. Egy ruhafoszlány – Verjék tó a fejükből, hogy föllógathatnak. – Volt valami kihívó Brown hangjában, ami a bűnös ember dacosságának tűnt, Jane mégsem akarta elhinni, hogy a pilóta ölte meg Sborov hercegnőt. – Senkit sem akasztunk föl – mondta. – Nem vehetjük kezünkbe a törvényt. Mindannyian egyformán gyanúsnak számítunk, amíg egy valódi bíróság előtt be nem bizonyosodik bűnösségünk vagy ártatlanságunk. Egy dolgot tehetünk. Megpróbálunk visszajutni a civilizációba, elmondjuk a történteket a hatóságnak, a többit pedig a törvényre bízzuk.

– Teljesen egyetértek, Milady – mondta Tibbs. – Én viszont nem – morgott Alexis. – Nem lenne biztonságos együtt utazni ezen a kihalt vidéken egy gyilkossal, aki könnyedén végezhet mindannyiunkkal, hogy megszabaduljon a terhelő tanúktól. – És mit javasol? – kérdezte Jane. – Hagyjuk itt a gyilkost, menjünk el a legközelebbi helyőrségre, jelentsük az esetet, és hagyjuk, hogy a hatóság letartóztassa. Jane megrázta a fejét. – Nem tudjuk, ki a gyilkos. A törvény szemében mindannyian egyformán gyanúsak vagyunk. Nem, egyet tehetünk, hogy találunk egy békebírót vagy egy kormánybiztost, elmeséljük a történetünket és vizsgálatot kérünk. – De nem én – mondta Brown. – Semmi esélyem nem lenne. Az európaiak semmit sem tudnak az amerikaiakról és hanyatt esnek a rangtól. Mennyi esélye lehet egy csóró amerikainak egy milliomos herceggel szemben? Nem, Miss, senki nem fogja hurokba tenni a nyakamat! – Látja, Jane – mondta Alexis –, gyakorlatilag beismeri a bűnösségét. Aki ártatlan, nem fél a bíróság elé állni. – Nézze, Miss – fordult Brown esdeklőn Jane-hez. – Eddig még senkit sem csaptam le, de ha nem akarja, hogy még egy gyilkosság történjen, hallgattassa el ezt a barmot, és ne hagyja, hogy még egyszer megszólaljon! – Tehát nem hajlandó velünk jönni, Brown? – kérdezte Jane. – Szerintem ostobaságot követ el. – Lehet, hogy ostoba vagyok, Miss, de nem próbálkozom külföldi bíróságokkal. Egy angol bíróságot elfogadnék, de nem vagyunk angol területen. Azért jöttem ide ezekkel az emberekkel, hogy megszerezzem az örök ifjúság receptjét. Otthon milliókat érne. Tehát, ha már itt vagyok, megpróbálom felkutatni. Nem tudom, hogyan, de megpróbálom. – Nagyon kevesen vagyunk – mondta Jane –, és alig van fegyverünk. Szerintem együtt kellene maradnunk legalább addig, amíg nem találkozunk barátságos bennszülöttekkel. – Nem akarom most rögtön itthagyni magukat, Miss – mondta a

pilóta. – Maradok, amíg maga és Annette biztonságba kerül. – Én is így gondoltam, Brown. És most, hogy ezt elrendeztük, van még egy szomorú kötelességünk. El kell temetnünk a hercegnőt. Azt hiszem, a férfiaknak kell megásniuk a sírt. Egyetlen szerszámuk az ásáshoz éppen az a fejsze volt, mellyel megölték a hercegnőt, így az önmagában is nyomasztó feladat még nyomasztóbbá vált. Míg egyikük meglazította a földet a fejszével, a másik kettő puszta kézzel elkaparta, s eközben Jane és Annette előkészítették az elhunytat. Tőlük telhetően rendesen felöltöztették a csomagjában található ruhadarabokkal. Annette egyfolytában sírt. Jane, annak ellenére, hogy sokkal jobban átérezte a veszteséget, mint a kis francia lány, nem ejtett könnyet. Dolga volt, amit el kellett végeznie. Nem engedhette meg, hogy személyes bánata eluralkodjon rajta. Amikor minden készen állt, és sírba tették a holttestet, Jane elmondta, amire emlékezett a temetési szertartás szövegéből. Mindannyian lehajtott fejjel álltak. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha azonnal tábort bontunk – mondta Jane, amikor mindenen túl voltak. – Gondolom, senki nem akar maradni. – Van valami terve? – kérdezte Alexis. – Tudja, merre induljunk? – Összesen két lehetőségünk van – felelt Jane. – Vagy. nyugatra követjük az ösvényt, vagy keletre. Akár pénzfeldobással is dönthetünk Mivel nem tudjuk, hol vagyunk, képtelenség eldönteni, melyik irányban fekszik a legközelebbi barátságos falu. Személy szerint inkább kelet felé mennék, mert arrafelé jobban ismerem a vidéket és sok barátom van a bennszülöttek között. – Akkor irány kelet – mondta Brown. – Maga a főnök, azt csináljuk, amit mond. – Nem vagyok meggyőződve döntése bölcsességéről, Jane – szólt Alexis. – Belga-Kongó nyugatra van, ha még nem ott járunk. Mindenesetre arrafelé előbb találkozhatunk civilizációval. – Ez legjobb esetben is csak találgatás, Alexis – mondta Jane. – Tényleg teljesen mindegy, merre indulunk. Szavazzunk. Tibbs,

maga mit mond? – Én… ööö… elnézését kérem, asszonyom, de én a többséggel tartok. – Sokat segített – morogta Brown. – És maga, Annette? – Ó, ha maga és Mr. Brown keletre akarnak menni, akkor én is. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta Jane. – Kelet felé megyünk. – Továbbra is tiltakozom – erősködött Alexis. – Úgy érzem, hogy az expedíció pénzügyi vezetőjeként, aki majd fizeti a számlákat, megérdemelném, hogy jobban törődjenek az én kívánságaimmal. – Alexis – mondta Jane –, nagyon megnehezíti a dolgomat. Akárcsak a többieknek, magának is el kell fogadnia az utasításaimat, vitás kérdésekben pedig a többség véleményét. Ami a pénzt illeti, mindannyian rendelkezünk a szükséges eszközökkel, és csak rajtunk múlik, hogy használjuk-e azokat, de amiről szó van, az nem a pénz, hanem az együttműködés, hűség, bátorság és kitartás. Alexis figyelmesen nézte, miközben a nő beszélt, és hirtelen teljesen megváltozott a viselkedése. – Sajnálom, Jane – mondta –, meggondolatlan voltam. Meg kell értenie, nagyon fölkavartak a történtek. Elvesztettem drága feleségemet és teljesen össze vagyok törve. Brown undorodva fordult el és befogta az orrát. – Rendben van, Alexis – mondta Jane. – Most pedig szedjük össze a legszükségesebb holmikat és induljunk. – És a reggelivel mi lesz? – vetette fel Brown. – Ó, erről teljesen megfeledkeztem. Nos, azt hiszem, megint csak be kell érnünk antilophússal. – Egy falat sem menne le a torkomon – mondta Annette Brownnak. – Dehogynem, kislány – felelt a pilóta. – Ennie kell, ha akar, ha nem. Valószínűleg nehéz napok várnak ránk, és jó erőben kell lennünk. – Megpróbálom – mondta a lány –, a maga kedvéért. A férfi megragadta a karját.

– És mondja – kérdezte –, ugye nem hiszi, hogy én tettem? – Nem, Mr. Brown, nem hiszem. – Ó, felejtse el a mistert, kislány. – Persze… Neal, de nem tudom elképzelni, hogy tehette az a másik. Nem értem, hogy ölheti meg valaki a feleségét. Olyan kedves hölgy volt. – Igen, kicsit dilis volt, de az nem baj. Sokkal jobb ember volt, mint a férje. Tulajdonképpen az öreglány öngyilkos lett. – Micsoda? Hogyan ölhette volna meg magát ilyen borzalmasan egy fejszével? – Higgye el, ő végzett magával, amikor azt mondta, megváltoztatja a végrendeletét. – Jaj! Milyen szörnyű ember. – Hallottam már emberekről, akiket kevesebbért kinyírtak, mint amit ez az alak örököl. Nálunk, a szabadság földjén, a bátrak hazájában bárkit kicsinálnak egy kevés dohányért. – Egy kevés dohányért? Ezt nem értem. Nem beszélek túl jól angolul. – Észrevettem, kislány, de ne aggódjon. Majd megszokom. – El kell készítenem a húst. Megtenné, hogy levág néhány szeletet a hátából? – Persze. – Brown a zsebébe nyúlt. – Hol a késem? Ja, már emlékszem – mondta, és Jane-hez fordult. – Miss, visszaadná a késemet, ha már nincs rá szüksége? – Magának már nincs kése – nevetett Jane –, de szívesen kölcsönadom az enyémet. Brown az állat dörzsölte. – Igaza van. Végül is elvesztettem a fogadást. Míg Annette elkészítette a húst, a többiek összeszedték azokat a dolgokat, amikre úgy érezték, szükségük lehet és elbírják. Tibbs Alexis irányításával becsomagolt a bőröndökbe. Jane összeszedte a fegyvereket, és egy kézitáskát erősített sortja övére. Csomagja körülbelül akkora volt, mint egy retikül, amiben a nők pénzüket, kulcsaikat, egy rúzst és mindenféle apróságot tartanak. Ezenkívül csak azt vitte magával, amit épp viselt.

Brown, aki pilótacsizmájában volt, eltett még egy pár cipőt és néhány zoknit. Egy karton cigarettát bepakolt a zsebeibe, magához vett még néhány doboz gyufát és a végzetes fejszét. Ebből állt teljes felszerelése. Tudta, mennyi gondot okoz, ha túl sokat cipel. Miközben Annette a húst sütötte, megakadt a szeme valamin, ami a kihűlt hamuban hevert. Egy ruha égett darabja volt, három gombbal. Megfogott egy fadarabot és megfordította. Az anyag alsó része nem égett meg, kivehető volt a színe és mintája. Felismerés csillant a szemében, és hunyorogva gondolkozott a lelet jelentőségén. Brown pont arrafelé sétált. – Befejezem a sütést – mondta –, addig maga pakolja össze a holmiját. – Nem tudom, mit vigyek magammal. Nem nagyon bírok cipekedni. – Amire szüksége van, kislány. Majd segítek. Hozzon még egy pár cipőt, harisnyákat és egy meleg takarót. Ha nem tévedek rengeteg cipőre és harisnyára lesz szükségünk, különösen magának. Amit visel, azt nem erre a vidékre találták ki. – Van két lapossarkú cipőm – mondta a lány. – Akkor a többit dobja el, és csak azokat hozza. – Rendben. Megyek és összecsomagolok. Addig talán megnézhetné ezt – mondta, és megbökte az égett ruhafoszlányt. Brown fölkapta és alaposan megnézte. Azután Alexis hercegre emelte tekintetét és füttyentett. Annette elvonult. Tibbs még mindig pakolt. Jane gondolataiba merülve ült egy fatönkön. Brown fütyörészett, és nagyon vidámnak tűnt valami miatt. Egy idő után a többiekhez fordult. – Fogják és vigyék – mondta. – Már megbocsásson – mondta Tibbs –, mit fogjunk és vigyünk? – A kaját – magyarázta Brown. – Kaja… – finnyáskodott Sborov. Jane fölállt. – Azt hiszem, ehetünk. Én éhes vagyok, bár nem hittem volna, hogy képes leszek lenyelni egy falatot is. Mindannyian a tűz köré gyűltek, ahol Brown egy tiszta ágra rakta a kisült szeleteket.

– Gyerünk, emberek, lássanak hozzá – mondta. – Tibbs – szólt Alexis az inasnak –, hozzon nekem egy sem túl égett, sem túl nyers szeletet… olyan közepesen sültet. Brown leplezetlen undorral nézett föl. Beleszúrt egy botot az egyik húsdarabba és Alexis felé lökte. – Tessék, Napóleon – mondta –, elnézést, hogy nincsenek arany tányérjaink, de a királyi tálaló őre felmondott, és senki másnak nincs kulcsa. Alexis dühösen nézett a pilótára, de azért fölvette a szánalmas külsejű húst és beleharapott. – Ez borzalmas – mondta –, kívül égett, belül nyers. Nem bírja a gyomrom. Képtelen vagyok megenni. – Hát nem szörnyű! – jegyezte meg Brown. – Sajnáljuk együtt. – Jobb lesz, ha megeszi, Alexis – mondta Jane. – Estére nagyon meg fog éhezni. – Ezentúl Tibbs készíti az ételemet – jelentette ki gőgösen a herceg. – Külön étkezem. – Nekem tetszik az ötlet – biztosította Brown. – És minél távolabb, annál jobb. – Ugyan, ugyan – mondta Jane –, elég volt ebből, ne kezdjék újra. – Oké, Miss – helyeselt Brown. – De kérni szeretnék valamit a kegyes hercegtől. Észrevettem, hogy ma másik kabát van rajta. Nagyon tetszett a tegnapi, és gondoltam, ha már nem kell neki, megvenném tőle. Persze csak ha nincs semmi baja. Alexis sápadtan kapta föl a fejét. – Nem szoktam eladni a régi ruháimat. Ha meguntam, magának adom. – Ez végtelenül kedves öntől. Megnézhetem? Föl szeretném próbálni a méret miatt. – Most nem, barátom. Már elcsomagoltam a többi holmimmal. – Az egészet? – Az egészet?! Hogy érti? Természetesen az egészet. – Nos, itt egy darabja, amit kifelejtett, Mister. – Ezzel Brown fölemelte a kabátujj darabját, melyen még mindig ott volt a három gomb. Sborov arca kísérteties színt öltött. Egy pillanatig tágra nyílt

szemmel meredt a ruhafoszlányra, de szinte azonnal összeszedte magát. – Megint egy kis amerikai humor? – kérdezte. – Ez a valami nem az enyém. – Pedig erősen emlékeztet arra a kabátra, amit tegnap viselt – mondta Brown. – Annette is így gondolja, de Tibbs biztosan tudja, hiszen ő a maga inasa. Ismerős ez a ruhafoszlány, Tibbs? Az inas köhécselt. – Hát… izé… – Jöjjön ide, és nézze meg alaposan. Tibbs odament, kézbe vette az anyagot, letörölte a hamut a gombokról, és alaposan megvizsgálta. – Mikor látta ezt utoljára, Tibbs? – kérdezte Brown. – Hát… tulajdonképpen… – Az inas zavartan nézett Sborovra. – Hazudik, Tibbs – kiabált a herceg –, soha nem volt ilyen kabátom. Soha nem láttam azelőtt. Biztosan állíthatom, hogy nem az enyém. – Tibbs semmit sem mondott – figyelmeztette Brown. – Azon kívül, hogy hát izé, gyakorlatilag nem jött ki hang a torkán. Nem mondta, hogy ez a maga kabátjának egy darabja. De éppen akarta, ugye, Tibbs? – Nagyon úgy tűnik, uram – felelt az angol. – Természetesen nem esküdnék meg rá, hiszen csúnyán megpörkölődött. Brown lassan Alexishez fordult. – Nyilván ráfröccsent a vér, amikor megölte a ladyt. – Nem! – üvöltött Alexis. – Istenem! Nem. Higgyék el, egy ujjal sem értem hozzá. – Ezt majd mondja a bírónak Annette, vigyázzon a bizonyítékra, valószínűleg a bírót is érdekeim fogja – mondta Brown. Alexis gyorsan visszanyerte az önuralmát. – Az én kabátom volt – mondta –, de valaki kilopta a táskámból. Amerikában erre mondják, hogy bele akarnak keverni. – Hagyjuk ezt az egész szörnyű ügyet a bíróságra – szólalt meg Jane. – Nem a mi feladatunk, hogy ítélkezzünk, és ha sokat rágódunk rajta, az csak ront a helyzetünkön. Brown bólintott. – Azt hiszem, igaza van, Miss, mint mindig.

– Helyes. Akkor ha mindenki végzett az evéssel, elindulunk. Hagytam egy levelet a kalyibában, amiben leírtam, mi történt velünk, merre megyünk és felsoroltam a csapat tagjait, arra a valószínűtlen esetre, ha valaki egyszer erre vetődne, mondjuk egy fehér vadász, aki eljuttatná levelünket a civilizált világba, ha mi magunk nem jutnánk ki. Készen állnak? – Igen – mondta Alexis. – Tibbs, a csomagomat. Tibbs odament kis kézitáskájához, és a herceg három bőröndjéhez. – Magának hol a csomagja, Jane? – kérdezte Alexis. – Brown vihetne. – Én viszem a magamét – felelt Jane –, azt a keveset, amire szükségem lesz. – De hiszen semmi sincs magánál. – Ez minden. Nem luxusutazásra megyünk. Mindannyian csendesen nézték, ahogy Tibbs próbálta megfogni a négy táskát. – Elnézést, uram – szólt az inas –, de ha bátorkodhatok megjegyezni, nem hiszem, hogy ezt mind elbírom. – Akkor adja Annette-nek a saját táskáját. Három bőrönddel csak elboldogul valahogy. Láttam teherhordókat, akik kétszer ennyit cipeltek. – De nem Afrikán keresztül – jegyezte meg Jane. – Nos, csak a legszükségesebbeket csomagoltam be, szinte mindenemet itt hagyom. Tibbs majd csak megoldja a dolgot. Ha Brown rendes ember lenne, segítene neki. Brown már eddig is csak azért maradt csöndben, mert uralkodott magán, de most kitört. – Idefigyeljen, Mister. Én nem cipelem a maga holmiját és Annette sem. Ha Tibbs megteszi, akkor teljesen hülye. – Azt hiszem, egyetértek önnel, Mr. Brown – mondta Tibbs és a földre ejtette a csomagokat. – Micsoda!? – hökkent meg Alexis. – Megtagadja, hogy cipelje a csomagjaimat? Maga arcátlan senkiházi, én… – Nem, uram – szakította félbe Tibbs. – Tudom, mit akar mondani, uram, ha bátorkodhatok megjegyezni, de fölösleges, uram. – Büszkén kihúzta magát. – Felmondok, uram. Ettől a perctől

kezdve nem állok az alkalmazásában. – Lady Greystoke – fordult Alexis méltóságteljesen Jane-hez –, maga vezeti a csapatot. Követelem, parancsoljon rájuk, hogy vigyék a csomagomat. – Ostobaság – mondta Jane. – Fogjon még egy pár cipőt, néhány zoknit meg amit még elbír, és jöjjön. Nem vesztegethetjük itt tovább az időnket. A boldogtalan társaság tehát kelet felé indult az ösvényen. Két lehetőségük volt és a rosszabbikat választották, de szerencsére még nem tudhatták, milyen veszélyek és szörnyűségek leselkednek rájuk útjukon. 16. Az üzenet Három bukena harcos lépett a kunyhóba, ahol Tarzan és a vazirik csöndben várakoztak. Amikor az utolsó is bent volt, Tarzan rávetette magát. Miközben ujjai a fickó torkára kulcsolódtak, Muviróék lerántották a másik kettőt. Egyetlen hang sem hallatszott, csak a küzdelem elfojtott zaja, de az sem sokáig. A vazirik gyorsan megkötözték foglyaikat, kipeckelték a szájukat, majd Tarzan vezetésével a főnök kunyhója mögötti fához vitték őket, ahol rejtve maradtak a részeg bennszülöttek szeme elől. Tarzan a vállára kapta az egyik bukenát, fölmászott az ágak közé, és olyan helyre rakta le terhét, ahonnan az nem eshetett le. Ezután a vazirik föladták a másik kettőt. Tarzan fölvitte foglyait a lomb sűrűjébe, ahol már nem látszódtak lentről, és a mulatozó feketék fölé nyúló ágra fektette őket. A majomember áthurkolta kötelét az egyik fogoly bokáján, kivette szájából a peckel, és fejjel lefelé lelógatta. Mielőtt a fickó feje kibukkant volna a levelek közül, Tarzan a hím emberszabásúak figyelmeztető kiáltását hallatta. Azonnal abbamaradt a tánc. A bennszülöttek látható rémülettel kapkodták a fejüket. A hang nagyon közelről hallatszott, de nem tudták eldönteni, honnan.

A beállt csendben Tarzan lassan leeresztette a harcost. Először csak a feje, aztán a teste bukkant elő, és lassan közeledett a talajhoz. A feketék a pánik határán voltak, hiszen erre a titokzatos, természetfölötti jelenségre nem találtak magyarázatot eddigi tapasztalataik alapján. Dermedten és lenyűgözve álltak, mint akiknek egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Ismét megszólalt fölöttük a mély hang. – Tarzan vagyok, a majomember. Vigyázzanak azok, akik ártani akarnak Tarzannak vagy vaziri fiainak. Nyissátok ki a kaput és engedjetek el minket békével vagy sokan meghalnak Tarzan keze által. A fejjel lefelé lógó fickónak is visszatért a hangja. – Nyissátok ki a kaput – üvöltött. – Engedjétek elmenni őket, mielőtt megölnek. A feketék még mindig haboztak. – Fogy az idő – mondta Tarzan és kezdte visszahúzni áldozatát az ágak közé. – Megígéred, hogy egyikünknek sem esik bántódása, ha kinyitjuk a kaput? – kérdezte Udalo. – Senkinek sem esik bántódása, ha hagytok békével elmenni és visszaadjátok a fegyvereiket vaziri harcosaimnak. – Úgy lesz – mondta Udalo. – Hozzátok a fegyvereket és nyissátok ki a kaput. Hadd menjenek és ha lehet, soha ne térjenek vissza. Tarzan fölhúzta a harcost a fára, és visszafektette társai mellé. – Ha nyugton maradtok, egyikőtöket sem ölöm meg – mondta, majd leugrott a földre és csatlakozott a vazirikhoz. Félelem nélkül jöttek előre a kunyhó mögül, és a bennszülöttek tisztelettel nyitottak nekik utat. Néhány fiú odahozta a fegyvereket, mert a harcosok nem merték. Kinyílt a kapu, és a kis csapat elindult kifelé. – Hol a három harcosom? – kérdezte Udalo. – Nem álltad a szavad. – Megtalálod őket épségben a kunyhód fölötti fán – felelt a majomember. Megállt és a főnökhöz fordult. – Ezentúl ha idegenek jönnek a kraalodba, Udalo, rendesen bánj velük, különösen

Tarzannal és a vazirikkal. Egy pillanattal később elnyelte őket az őserdő sötétje. A kis Naika, Gupingu lánya ugrándozva tapsolt. – Ő az! – kiáltozta. – Ő az a fehér harcos, aki megmentett. Örülök, hogy vaziri embereivel együtt elmentek, mielőtt megölhettétek volna őket. Mondtam, hogy nem szabad. – Hallgass – förmedt rá Udalo –, és menj a kunyhódba! Ezentúl senki nem beszélhet a fehér emberről. – Azt hittem, itt a vég – mondta Muviro, ahogy a tisztáson keresztül az őserdő felé tartott a kis csapat. – Nkima rövid esze miatt közel jártatok hozzá – felelt a majomember. Ezután különös hangon elkiáltotta magát, és valaki válaszolt a fák közül. – Ott vár minket – mondta Muvirónak. – Gyorsan, gyorsan – kiabált a majom. – Kicsi Nkima Sitával harcol. Egy nagy bottal üti a fejét meg az orrát. Sita nagyon fél. Tarzan mosolyogva ment tovább, és ahogy az első fa alá ért, Nkima a vállán termett. – Hol van Sita? – kérdezte Tarzan. – Kicsi Nkima úgy fejbe verte, hogy elszaladt. – Kicsi Nkima nagyon bátor. – Igen – felelt a kis majom. – Kicsi Nkima félelmetes harcos és félelmetes vadász. A következő napon a csoport észak felé tartott. Gyakran megálltak, mert a vazirik még mindig szenvedtek a méreg utóhatásától. Végül Tarzan észrevette, mennyire legyengültek, és egy folyó partján tábort vertek. Mivel a majomember számára az idő nem volt fontos tényező, kizárólag vészhelyzetben zavarta a késedelem, úgy döntött, hogy addig maradnak, amíg a vazirik föl nem épülnek teljesen. Nem akarta otthagyni őket, hiszen nem tudtak volna vadászni. Tehát, miután elhelyezte őket, étel után nézett. Egy nappal azután, hogy elhagyták Udalo faluját, magányos harcos érkezett a kapuhoz. A vazirik fehér tolldíszét viselte, kezében hasított botot tartott, melybe egy borítékot rögzítettek. Az őröknek azt mondta, vezessék a főnökhöz. A harcosok így is

tettek, bár nem minden aggodalom nélkül, hiszen a férfi nagyon hasonlított a tíz fogolyra, akik megszöktek. Udalo mogorván nézett rá. – Ki vagy és mit keresel Udalo falujában? – kérdezte. – Vaziri harcos vagyok, és üzenetet hoztam a nagy bwanának, Tarzannak. Sokszor fölkelt a nap, mióta ide indult, hogy megkeresse a kavurukat. Azért jöttem, hogy átadjam a levelet. Találkoztál vele? – Itt járt, de már elment – felelt még mindig mogorván Udalo. – Mikor ment el és merre? – Tegnap távozott tíz vaziri harcossal. Észak felé indultak. Utánuk mész? – Igen. – Adok ételt, és ha megtalálod Tarzant, mondd el neki, hogy Udalo jól bánt veled. – Udalo a főnök megtanult félni az őserdő urától. Másnap dél körül a vazirik a folyó partján pihentek, Tarzan pedig nyílvesszőket faragott egy fa alatt. Kicsi Nkima a vállán ült, és a majmok évszázados tevékenységével csapta agyon az időt; legyeket fogdosott a hasán. Roppant elégedett volt. Egyszerre Tarzan fölemelte a fejét és délre nézett, ahol az ösvény kiért a tisztásra. – Valaki jön – mondta. A vazirik mocorogni kezdtek. Néhányan a fegyvereik után nyúltak, és föl akartak állni, de Tarzan megnyugtatta őket. – Nincs veszély. Egyedül van és nyíltan közeledik. – Ki lehet az? – kérdezte Muviro. – Senkivel nem találkoztunk ezen az elhagyatott vidéken, mióta elhagytuk a búkénak faluját. A majomember vállat vont. – Meg kell várnunk, amíg a szemünk elmondja, mert arrafelé fúj a szél. Nkima, látva, hogy mindenki figyel, hagyta elrepülni azt a különleges példányt, melyre vadászott, és a többiek példáját követve dél felé kémlelt. – Jön valami? – kérdezte Tarzant. – Igen.

Nkima gyorsan gazdája hátára csúszott, és aggódva lesett ki a válla fölött. – Valami jön, hogy megegye kicsi Nkimát. Fölnézett a mögöttük álló fára, és megpróbálta fölmérni a közte és a legalsó ág között lévő távolságot. Azután mérlegelni kezdett. Végül ott maradt, ahol volt, a viszonylagos biztonságot választva, és a következő pillanatban magányos harcos lépett ki a tisztásra. A táborozok láttán vad örömkiáltásokat hallatott, a vazirik pedig viszonozták az üdvözlést, hiszen a futár érte utol őket. Ahogy a férfi közelebb lépett, hogy átadja a levelet Tarzannak, Nkima elvette a botot és kiabálva hadonászott vele, mialatt Tarzan kinyitotta a borítékot. A majomember kivette a levelet, a borítékot pedig a földre dobta, mire Nkima odaugrott, hogy megpróbálja visszaerősíteni a botra. A vazirik kíváncsian figyeltek, míg Tarzan olvasott, hiszen az őserdő mélyén ritkán kézbesítettek leveleket. Tarzan egyre borúsabb tekintettel olvasott. Végül Muviróhoz fordult. – Rossz hírek, bwana? – kérdezte a bennszülött. – A mem-sahib repülőgépen Nairobiba indult Londonból, nem sokkal a nagy vihar előtt. Emlékszel, Muviro, miután kitört a vihar, egy repülőgépet hallottunk körözni? – Igen, bwana. – Úgy gondoltuk, nagy veszélyben van. Lehet, hogy azon a gépen ült a mem-sahib. – De elment – emlékeztette Muviro –, és aztán már nem hallottuk. Lehet, hogy eljutott Nairobiba. – Lehet – felelt a majomember –, de nagy vihar volt és a pilóta eltévedt vagy leszállóhelyet keresett. Különben nem körözött volna. / Tarzan egy időre a gondolataiba merült. Muviro törte meg a csendet. – Most visszamész Nairobiba, bwana? – kérdezte. – Mi értelme lenne? Ha odaértek, a mem-sahib biztonságban van, ha meg nem, hol keressem? A repülőgép egy óra alatt megtesz annyi utat, mint én egy nap alatt. Lehet, hogy még órákig repültek, mielőtt leszálltak volna, és ha a pilóta eltévedt, nem

tudhatjuk, milyen irányba mentek. Elképzelhető, hogy sohasem találnám meg őket, vagy ha igen, már túl későn. Ugyanakkor épp annyi esély van arra, hogy ők is abba az irányba tartottak, mint mi. – Akkor folytatjuk a lányom felkutatását? – Igen. Amint kipihentétek magatokat, továbbmegyünk a kavuruk földje felé. Nkima egyre izgatottabb és dühösebb lett, mert a boríték minden erőfeszítése ellenére sem akart állva maradni a bot végén. Szidta és magyarázott neki, de mindhiába. Tarzan észrevette, fölkapta a botot, szétfeszítette és belehelyezte a borítékot a résbe. Nkima félrehajtott fejjel figyelte. Tarzan néhányszor megismételte a műveletet, majd visszaadta Nkimának a játékát. A majom pontosan utánozta gazdája minden mozdulatát, és néhány próbálkozás után sikerült elérnie célját. Tette elragadtatott büszkeséggel töltötte el. Izgatottan magyarázva odaugrált mindenkihez, hogy lássák, milyen csodát vitt véghez. Még sokáig ugrándozott boldogan ágról-ágra, kezében a bottal és a borítékkal, Tarzan és a vazirik pedig nevetve nézték. – Kicsi Nkima boldog, mert új trükköt tanult – mondta valaki. – Most azt hiszi, nagy varázsló lett a majmok között – jegyezte meg Muviro. – Ez is csak olyan, mint az a sok haszontalanság, amit az emberek tanulnak – mondta Tarzan. – Semmi haszna nem lesz belőle sem neki, sem másnak, de ha boldoggá teszi, az elég. A vazirik még három napig pihentek, azután Muviro bejelentette, hogy képesek folytatni az utat. Tarzan visszaindította a futárt egy üzenettel Jane-nek és a hatóságoknak, hogy ha nem érkezett meg Nairobiba, próbálják meg fölkutatni. Kicsi Nkimát még mindig lefoglalta új játéka. Órákig elüldögélt ki-be téve a borítékot a hasított botba, és egy percre sem vált volna meg egyiktől sem. Mindenhová magával cipelte ügyessége bizonyítékát. Miután több napig táboroztak, és nem találkozott veszéllyel, a mindig nyughatatlan Nkima egyre messzebbre kószált. Találkozott

néhány fajtársával, akikkel megpróbált összebarátkozni, de csak részben sikerült a dolog. A hímek mindig fenyegetőn vicsorogtak rá, és ha túl közel merészkedett, elzavarták. Ugyan a bot és a boríték zavarták a mozgásban, Nkima mégis mindig meglépett előlük, hiszen nagy mestere volt a menekülésnek. Volt azonban egy nőstény, aki nem vicsorgott és nem fenyegetőzött, csakhogy majdnem mindig idősebb hímek legyeskedtek körülötte, és az idősebb hímek általában elég kellemetlenek. Az utolsó napon aztán Nkimának szerencséje volt, mert a nőstény egy kicsivel távolabb ült a társaság többi tagjától. Kissé félénk volt, bár nem elutasító, és vidáman kergetőztek a fákon. Nagyon élvezték a játékot, hiszen a nőstény nem akarta igazán lerázni Nkimát, utóbbi pedig nem akarta igazán elkapni, mivel tudta, hogy a másik előbb-utóbb úgyis megáll és közelebb engedi magához. Gondtalanul ugrabugráltak az ágak között, megfeledkezve időről és távolságról. Remekül érezték magukat és jól megértették egymást, amikor a kis hölgy végül megpihent egy vastag ágon. Hogy elmélyítsék barátságukat, hamarosan tetvészni kezdték egymást, ami a legbelsőbb intimitás jele; a bizalom és a barátság végső bizonyítéka. Egyetlen dolog árnyékolta be felhőtlen boldogságukat: az ifjú hölgy megpróbálta elvenni Ntómától a botot a borítékkal. A kis majom félelmetesen vicsorgott és fültövön vágta a leányt, aki lehajtotta a fejét, és odabújt hozzá. Nyilvánvalóan tetszett neki ez a domináns hím és ősi módszerei. Micsoda nap volt ez Nkimának! Gyümölcsök után kutattak, és együtt ettek, az ágakon ugrándoztak, kart karba öltve üldögéltek, és Nkimának fogalma sem volt róla, hogy Tarzan meg a vazirik tábort bontottak, és továbbindultak észak felé. Talán ha tudja, az se sokat számított volna, hiszen a szerelem különös változásokat idéz elő áldozatai agyában. Ijedten látták, hogy leszállt körülöttük az este, és féltek

visszaindulni a sötétben. Nagyon féltek, de boldogok voltak, és amikor fölkelt a hold, két egymásba csimpaszkodó majomra vetette sugarait. Fejük fölött egy botocska volt, melynek hasítékába egy borítékot tűztek. 17. A kígyó Az öt ember megkönnyebbülten hagyta maga mögött a tragédia színhelyét, mely komor félelmet keltett szívükben. Bár a jövő nem sok jóval kecsegtetett, a puszta tény, hogy elindultak, valamelyest jobb kedvre derítette őket. Brown ragaszkodott hozzá, hogy a menet élén haladjon, és Jane engedett kérésének. Annette amennyire csak tudott, igyekezett Brown közelében maradni. Jane zárta a sort, Alexisszel az oldalán. Tibbs Annette mögött lépdelt. Alexis hátramaradt, vagy azért, mert nem bírta a tempót, vagy mert nem akarta, hogy az általa szolgának és alsóbbrendűnek tartott emberek hallják. – Nem szabad ennyire leszakadnunk a többiektől – mondta Jane. – Együtt kell maradnunk. Egy kicsit gyorsabban kell jönnie, Alexis. – Hangjában némi türelmetlenség csengett. – Úgy gondoltam, jó lenne kettesben maradnunk, Jane. Maga is tudja, hogy semmi közünk azokhoz, és magának is biztosan megkönnyebbülés olyannal társalogni, aki a saját osztályához tartozik, mint nekem. – Ezt el kell felejtenie. Itt nincsenek osztálykülönbségek. – Attól tartok, maga nem kedvel engem, drága hölgyem. – Időnként nagyon idegesítő tud lenni, Alexis. – Mert ideges voltam – felelt a herceg –, és elsősorban maga miatt. – Miattam? Mit csináltam? – Nem arról van szó, hogy mit csinált, hanem arról, hogy az, aki. Nem érti, Jane? Nem vette észre? – Micsodát?

– Az első pillanattól fogva különösen vonzódom magához. Nem volt remény, és ez elszomorított, de most már szabad vagyok, Jane. – Megragadta a lány kezét. – Ó, Jane, nem tudna egy kicsit kedvelni? Jane visszarántotta a kezét. – Maga megőrült! – mondta. A férfi szeme fenyegetően összeszűkült. – Ezt még megbánja. Tudnia kell, hogy őrülten beleszerettem magába. Mindenre el vagyok szánva, és nem fogom tétlenül tűrni, hogy egy faragatlan pilóta elvegye tőlem a nőt, akit akarok. – Mit akar ezzel mondani? – A lány tekintete és hangja fagyos lett. – Túl nyilvánvaló ahhoz, hogy magyarázatra szoruljon. A vak is látja, hogy maga szerelmes Brownba. – Alexis, hallotta már, hogy valakire azt mondták, gerinctelen alak? Mert én igen, de eddig a percig nem tudtam, mit jelent. Nem tudtam elképzelni olyan embert, akire illik ez a leírás, de most már tudok. És most mozgás! Takarodjon a közelemből! Érje utol Tibbst. A férfinak azonnal megváltozott a viselkedése. – Ó, Jane – könyörgött –, kérem, ne küldjön el. Fogalmam sincs, miért mondtam, amit mondtam. Egyszerűen féltékeny lettem. Képtelen megérteni, hogy ez csak azért van, mert szeretem? Képtelen megérteni és megbocsátani nekem? Jane nem válaszolt. Gyors léptekkel a többiek után indult. – Várjon! – kiáltott utána Alexis rekedt hangon. – Meg kell hallgatnia! Nem mondok le magáról. – Megragadta Jane karját és magához rántotta. A lány megütötte, és lándzsával a kézben hátraugrott, hogy távoltartsa magától. Egy ideig szótlanul álltak egymással szemben, és Jane valami olyasmit látott a férfi tekintetében, amitől ismeretségük kezdete óta először megijedt. Ekkor döbbent rá, milyen veszélyes ez az ember valójában, és már nem esett nehezére elhinni, hogy ő ölte meg a feleségét. – Érje utol a többieket, ahogy mondtam vagy megölöm. Itt csak a dzsungel törvénye érvényes. Talán a férfi is kiolvasott valamit Jane metsző tekintetéből, mert

úgy tett, ahogy a nő mondta, és szótlanul a többiek után indult. Délutánra Tibbs, Alexis és Annette teljesen kimerült, így amint megfelelő táborhelyhez értek, Jane megállította a csapatot. Az ösvény, amin haladtak, követte a patakot, így a vízzel nem volt gondjuk. – És most, Miss? – kérdezte Brown. – Nem kellene kaját szereznünk? – De. Megyek és keresek valamit. – Én is nekivágok. Ha különböző irányba megyünk, talán több esélyünk van. – Jó. Maga menjen vissza az ösvényen, én pedig a fákon követem a folyót. Lehet, hogy találok egy ivóhelyet. – A többiekhez fordult. – Amíg oda leszünk, maguk építsenek egy bomát és gyűjtsenek tűzifát. Na menjünk, Brown. A táborban maradottak ahhoz is gyengék voltak, hogy fölálljanak, de Alexis találékonynak bizonyult. – Tibbs – mondta –, gyűjtsön leveles ágakat a bomához és hozzon tűzifát. Tibbs a szolgálatban töltött évek alatt kialakult reflextől hajtva föltápászkodott és elindult. – Segítek, Tibbs – szólt utána Annette, és föl akart kelni. Alexis megfogta a karját, hogy visszatartsa. – Várjon, beszélni akarok magával. – Segítenünk kell Tibbsnek. – Elboldogul egymaga is. Maradjon csak itt. – Mit akar, Sborov herceg? Segítenem kell Tibbsnek. – Figyeljen ide, kedvesem – mondta Alexis. – Szeretne százezer frankot? A lány vállat vont. – Ki ne szeretne százezer frankot? – Nos megkereshet annyit, mégpedig nagyon könnyen. – Hogyan? – kérdezte Annette hitetlenkedő hangon. – Van magánál valami, amit szeretnék megkapni, és hajlandó vagyok fizetni érte százezer frankot. Ugye tudja, mi az? – A megperzselődött kabátujjra gondol, Alexis herceg? – Nem hagyhatja, hogy hamisan vádoljanak. Ne engedje, hogy

guillotine alá küldjenek olyasmiért, amit nem követtem el. Mindannyian gyűlölnek, hazudni fognak a bíróság előtt, és ha megmutatják ezt a ruhafoszlányt, hiába vagyok ártatlan, el fognak ítélni. Adja ide nekem. Senki nem tudja meg. Majd azt mondja, hogy elvesztette, és amint visszatérünk a civilizációba, átadok százezer frankot. A lány a fejét rázta. – Nem tehetem. Csak ez mentheti meg Mr. Brownt. – Fölöslegesen vesztegeti az idejét Brownra – mondta sunyin a herceg. – Azt hiszi, szereti magát, de ez nem igaz. Ne hagyja magát becsapni. Annette elvörösödött. – Én soha nem mondtam, hogy szeret. – De azt hiszi, és Brown igyekszik is megerősíteni ebben a hitében. Azonban ha tudná, amit én tudok, nem akarná annyira megmenteni azt az érdemtelen fickót. – Nem értem, miről beszél. Nem akarok erről többet beszélni. Nem adom oda magának a ruhafoszlányt. – Mindjárt megérti, maga kis hülye – csattant fel Alexis. – Brown és Lady Greystoke szeretik egymást. Mit gondol, miért vonultak el a fák közé? Természetesen azért, hogy kettesben lehessenek. – Nem hiszem – mondta Annette. – Nem hallgatom tovább. Föl akart kelni, de a férfi gyorsabb volt nála, és megragadta. – Adja ide azt az anyagot – morogta rekedten. Ujjai a lány torkára kulcsolódtak. – Adja ide vagy megölöm, maga kis hülye. Annette egy macska ügyességével és meglepő erővel tört ki és sikoltozni kezdett. – Segítség! Tibbs! Segítsen! Az inas nem volt messze, s futva közeledett. – Ha beárul – suttogta Sborov –, megölöm. Megölöm, akárcsak őt. Annette a szemébe nézett, és mint korábban Jane, ő is megrémült. – Mi baj van, uram? – kérdezte Tibbs, ahogy odaért. – Semmi különös – mondta Alexis, és nevetni próbált. – Annette azt hitte, kígyót látott.

– Tényleg kígyót láttam. – Most már minden rendben, Tibbs. Folytathatja a munkát. – Szükségem van egy kis segítségre, uram – mondta az angol. – Nem bírom egyedül. – Magával megyek, Tibbs – mondta Annette. Alexis követte őket. Annette közelében maradt és odasúgta: – Ne felejtse el, mi lesz, ha elmondja nekik. – Nem szeretnék kígyókat a tábor körül – mondta Tibbs. – Aljas bestiák. Nem szeretem őket. – Én sem – mondta Annette –, de ha Mr. Brown visszaér, nem fogok félni. Ha bántani akarna az egyik, ő majd megöli. – Bár látszólag Tibbshez intézte a szavait, egyenesen Alexisre nézett. – Azt hiszem, nem kellene szólni a többieknek a kígyóról – mondta Sborov. – Lady Greystoke esetleg megijedne. – Szavamra, uram, nem hiszem, hogy ő bármitől is megijedne. – Mindazonáltal ne említsék – intette őket Alexis. – Hiszen itt jön Mr. Brown – kiáltott föl Tibbs –, méghozzá futva. Biztosan történt valami. – Mi baj? – kérdezte az amerikai. – Hallottam, hogy valaki sikított. Maga volt az, Annette? – Annette látott egy kígyót – mondta Alexis. – Ugye, Annette? – Hol van? – kérdezte Brown. – Megölték? – Nem – felelt a lány –, mert nem volt megfelelő fegyverem. De ha megint rám ijeszt, majd maga megöli. – Abban biztos lehet, kislány. Most hol van? – Elment – mondta Alexis. Annette egyenesen a szemébe nézett. – Legközelebb nem ússza meg. Brown zsebei tele voltak gyümölccsel. Kivette és a földre rakta őket. – Remélem, nem mérgező – mondta. – Elég nehéz volt összegyűjteni. Lady Greystoke biztosan meg tudja mondani, ehető-e. – Már jön is – mondta Annette. – Szerencsével járt, Jane? – kérdezte Alexis.

– Nem igazán – felelt a lány. – Csak egy kis gyümölcsöt találtam. – Tekintete a földön lévő halomra tévedt. – Maga is ugyanazt találta. Hát az íze nem valami jó, de ehető. Mintha nemrég sikoltozást hallottam volna. Maguk is? – Annette volt az – magyarázta Brown. – Látott egy kígyót. Jane elnevette magát. – Ó, mire kikerül Afrikából, teljesen megszokja őket. – De nem ezt – mondta Annette. Brown arcán zavart kifejezés suhant át. Már-már megszólalt, de végül jobbnak látta csendben maradni. Nem sok történt a boma és a tűzifa ügyében, úgyhogy Jane és Brown beállt segíteni, és a fejszével sokkal gyorsabban haladtak. Besötétedett, mire végeztek, így örömmel pihentek le a tűz mellett, amit Jane rakott. A lány megmutatta nekik, hogyan tehetik élvezhetőbbé a gyümölcsöt, ha nyársra tűzve megsütik. Olyan éhesek voltak, hogy még Sborov sem panaszkodott evés közben. Mialatt vacsoráztak, egy közeli fa ágai közül egy szempár figyelte őket. Brown ragaszkodott hozzá, hogy a három férfi lássa él az őrséget, és bár Jane és Annette mindenáron ki akarták venni a részüket, a pilóta hajthatatlannak bizonyult. – Két óra őrség és négy óra pihenő senkinek nem fog megártani – mondta –, maguknak viszont szükségük van az alvásra, ha lépést akarnak tartani velünk. Jane-nek mosolyognia kellett a kijelentés hallatán, mert tudta, hogy – Brownt is beleértve – mindenkinél jobban bírja a menetelést, de becsülte az amerikai jó szándékát, és tudta, milyen fontos a férfiak számára, hogy ők lehessenek a védelmezők, így hát fejet hajtott. A három férfi pénzfeldobással döntötte el a sorrendet. – Engedje meg, hogy én is őrködjek – kérlelte Brownt Annette. – Az nem ilyen kislánynak való feladat – mondta Brown. – Ó, kérem, Neal, csak egy kicsit. Kérem. – Nem, és kész. – Csak egyetlen órát. Maga kettőtől négyig őrködik, Neal.

Ébresszen fel, és ötig vállalom. Azután fölébresztem a herceget. Addigra már úgyis szinte reggel lesz. – Hadd csinálja, ha annyira akarja – mondta Jane. – Nem bánom – egyezett bele Brown –, de ebből nem csinálunk rendszert. Mindannyian a tűz körül aludtak, amikor Tibbs fölébresztette Brownt, hogy nyolctól elkezdje az első turnust. Tibbs olyan kimerült volt, hogy mire lefeküdt, már aludt is. Annette fölkönyökölt és körülnézett, majd odament Brownhoz és leült mellé. – Feküdjön vissza, kislány – mondta a férfi. – Beszélni akarok magával, Neal. – Mi jár a fejében? A lány egy ideig hallgatott. – Ó, semmi különös – mondta végül. – Egyszerűen csak kettesben akartam maradni magával. Brown magához vonta, és megint hallgattak egy keveset, mielőtt a férfi azt mondta: – Tudja, Annette gondolkoztam azon a kígyó-histórián. Olyan gyanúsnak tűnt. Ugye nem akart csőbe húzni? – Csőbe húzni? Nem tudom, mi az. – Felejtse el. Szóval olyan furán nézegettek egymásra őfelségével, miközben elmondta a sztorit. Most viszont elő a farbával, kislány. – A farbával? – A tényekkel, az igazsággal. Mi volt ez az egész? – Nagyon félek tőle, Neal. ígérje meg, hogy nem mondja vissza neki, amit elmondok. Mindig eszembe jut, amit a feleségével tett. Velem is azt tenné. Megmondta nekem. – Micsoda? Azt mondta, hogy megöli? – Ha elmondom. – Ha mit mond el? – Hogy meg akarta szerezni tőlem azt a ruhafoszlányt. – Azért sikított? – Igen. – Ezért még elkapom! – fogadkozott Brown.

– Kérem, semmit se mondjon neki. Kérem, ígérje meg – könyörgött a lány. – Csak ne hagyjon vele kettesben többet. – Rendben, de ha még egyszer ilyesmit csinál magával, tényleg elkapom. Ne féljen tőle. – Ha maga ott van, nem félek Nem is tudom, mi történne, ha maga nem lenne. – Kedvel egy kicsit? – Nagyon kedvelem, Neal. A férfi közelebb vonta magához. – Azt hiszem, én is kedvelem magát. Jobban, mint eddig bárkit az életben. Annette odabújt hozzá. – Mondja meg, hogy mennyire – suttogta. – Nem nagyon tudok ilyesmiről beszélni. Én… én… na, úgyis tudja, mire gondolok. – Hallani akarom. Brown megköszörülte a torkát. – Hát… szeretem magát, kislány. – És Lady Greystoke-ot nem szereti? – He? Micsoda?! Ezt meg honnan veszi? – A herceg mondta. Azt mondta pontosan, hogy kölcsönösen szeretik egymást. – Az aljas görény! El tudja képzelni, hogy egy angol lord felesége belémszeret?! Kész röhej. – Attól még… hogy is mondta… maga beleeshetett. – Lehetetlen, kislány. Hiszen itt van nekem maga. Annette a férfi nyaka köré fonta a karját és odabújt hozzá. – Szeretem, Neal – susogta, mielőtt összeért az ajkuk. Úgy érezték, övék az éjszaka és az egész világ, mert nem tudták, hogy az ágak közül valaki némán figyeli őket. Annette Brownnal maradt, amíg az utóbbi föl nem ébresztette Sborovot. Mélyen aludt a tábor, amikor Tibbs végzett és fölkeltette Brownt a második menetre. Négy órakor a pilóta habozott, hogy fölébressze-e Annette-et, de szavát adta, hogy egy órát őrködhet, így finoman megrázta. – Négy óra és minden rendben – suttogta, majd megcsókolta a lány fülét. – Most pedig még jobb.

A lány nevetve könyökölt fel. – Akkor feküdjön le és aludjon, én meg őrködök. – Egy darabig maradok. – Nem így állapodtunk meg – erősködött Annette. – Egyedül akarok fönt lenni, hogy fontosnak erezhessem magam. Menjen csak aludni. Ezután csönd szállt a táborra, amit semmi sem tört meg, amíg Jane föl nem ébredt. Fölült és körülnézett. A nap már fölkelt, és senki nem állt őrt. Alexis lett volna a soros, de mélyen aludt. – Ki az ágyból, lustaságok – kiáltotta Jane. – Itt az ideje felkelni. Brown álmosan fölült és körbenézett. Látta, hogy Alexis épp csak ébredezik. – Azt hittem, a hatalmas herceg őrködik. Átvette a helyét? – kérdezte Jane-t. – Senki nem őrködött, amikor fölébredtem – felelt Jane, és hirtelen felismeréssel hozzátette: – Hol van Annette? Brown fölpattant. – Annette! – kiáltotta. Nem kapott választ. Annette eltűnt. 18. Egy papírcetli Ha Nkima ember lett volna, reggel valószínűleg azt mondja, egy percet sem aludt, de ez csak azért volt így, mert többször fölriadt, és annyira félt, hogy úgy érezte, ólomlábakon jár az idő. Éjszaka megbánta, hogy nem maradt Tarzannal, és elhatározta, reggel első dolga lesz visszatérni a táborba. De aztán ahogy a nap sugarai eloszlatták a homályt, kis majomeszével megfeledkezett józan döntéséről, és újra átengedte magát a pillanat és a játék nyújtotta örömöknek. Tehát tovább ugrándozott a majomlánnyal ágról-ágra, föl a fák tetejére és vissza. Nkima nagyon boldog volt. A nap sütött, és mindig is sütni fog. El sem tudta képzelni, hogy megint hideg és ijesztő éjszaka lesz. Egyre messzebb kalandoztak nyugat felé, egyre jobban

eltávolodtak a tábortól. Nkima egyetlen pillanatra sem tette le a botot a gyűrött és koszos borítékkal. A játék, az udvarlás és a hosszú éjszaka alatt Nkima mindvégig őrizte kincsét. Játszótársa pajkos volt és kapzsi. Régóta irigyen figyelte a botot és a borítékot, de egyszer már az orrára koppintottak, amikor meg akarta szerezni, tehát visszavonult, de minél többet látta, annál jobban vágyott a kis majom vagyonára. Nkima egy ágon rohant, magasra tartva a botot. A kis nőstény a sarkában loholt, amikor észrevette, hogy van egy esélye. Kicsit odébb Nkimának át kellett bújnia egy újabb ág alatt. A nőstény gyorsan fölugrott, megelőzte társát, és ahogy Nkima elhaladt alatta, megragadta a borítékot. Csalódott, hogy a botot nem sikerült megszerezni, de a csodálatos tárgy egyetlen darabja is több volt a semminél. Miután elérte célját, előreiramodott, amilyen gyorsan csak tudott. Nkima észrevette a lopást, s jogos harag és felháborodás ébredt szívében. Az ijedtségtől még gyorsabban vette űzőbe a nőstényt. Egyre csak rohantak, de a nőstény egyre jobban elhúzott Nkimától és végül teljesen eltűnt a szeme elől. Ekkor a kis majom kincse elvesztése fölötti felháborodását és bánatát elnyomta a félelem, hogy pajtásáról is le kell mondania. De nem így történt, mert hamarosan meglátta. A csimpánzlány egy villás ágon ült, és ártatlanul majszolt egy gyümölcsöt. Nkima a borítékot kereste tekintetével, de sehol nem találta. Eltűnt. Meg akarta ütni a nőstényt, ugyanakkor meg szerette volna ölelni. Végül kompromisszumot kötött magával és megölelte. Azután kérte a papírdarabját. Persze nem tudta, hogy hívják, de megmagyarázta. Úgy tűnt, a nőstény megijedt és eldobta. Nkima visszament egy darabon, hogy megkeresse, de észrevett néhány szőrös hernyót, és mire megette őket, időlegesen megfeledkezett a papírról. Kis folyó futott alattuk. A folyók mindig is érdekelték Nkimát. Szerette követni őket, úgyhogy elindult a víz partján. Nemsokára talált valamit, ami miatt megtorpant. Egy kis tisztáson ember építette, hevenyészett kunyhó állt.

Nkima úgy gondolta, gomanganik is lesznek a közelben, de amennyire óvatos volt, annyira kíváncsi is. Feszülten figyelt. A hely elhagyatottnak tűnt. Végül a kis majom összeszedte bátorságát és leugrott a földre. Nyomában a kis nősténnyel a kunyhó bejárata felé lopakodott. Óvatosan belesett az ajtónyíláson. Senki nem volt odabenn. Nkima bement. Táskák és ruhadarabok hevertek szétszórva. Nkima kutatni kezdett, hátha talál magának valamit. Ekkor egy papírdarabra tévedt a tekintete, amit egy fadarabbal a falra rögzítettek. Örömében nagyot kiáltva ugrott oda, majd kincsével kirobogott a kunyhóból, át a tisztáson, és meg sem állt egy hatalmas fa legfelső ágáig. Nyomában persze a kis nőstény. Mire Nkimának sikerült beszorítania a papírt a botba, majomszokás szerint megfeledkezett a többi tárgyról. Eszébe jutott viszont a magas harcos, aki az üzenetet vitte Tarzannak, és úgy döntött, hogy ő is olyan lesz. Nagyon fontosnak érezte magát, és csak azt sajnálta, hogy nincs fehér tolldísze. Szokatlanul sokáig kitartva elhatározása mellett, Nkima szélsebesen visszaindult a vazirik tábora felé. Késő délután ért oda, és a torkában kezdett dobogni a szíve, amikor észrevette, hogy barátai már elmentek. Nagyon elszomorodott és kicsit félt is, bár még nem sötétedett be. Aztán, amikor pajtása is odaért és mellékuporodott, kissé jobban érezte magát. Sajnos, csak ideiglenesen lelt vigaszra, mert megjelent a majomcsapat, melyhez Nkima pajtása is tartozott. Észrevették Nkimát és a szégyentelen szökevényt. Néhány hím fenyegetőzve, kiabálva és dühösen indult Nkima és “szeretője” felé az ágakon. Egy futó pillanatra, de tényleg csak egy futó pillanatra Nkima úgy gondolta, fölveszi a harcot, de a vezető hím idős fickó volt, nagy és erős. Idegesítően vicsorgatta a fogát, és ijesztő hangokat hallatott, amitől Nkimának inába szállt a bátorsága, és úgy döntött, jobb lesz, ha minél előbb távozik. A kis hölgy azonban nem engedte el, mert ő is félt, de ezzel gátolta Nkimát a menekülésben. Talán nem akarta elveszíteni, hiszen végül is egész

jól kijöttek egymással. A rémisztő idős hím vészesen közeledett, és ekkor Nkima igen lovagiatlan tettet hajtott végre. Le akarta rázni a hölgyet, és amikor az csak még jobban kapaszkodott, fejbe verte, és nagy nehezen kiszabadította magát. Ekkor Nkima már torka szakadtából üvöltött. A kis nőstény és a csapat tagjai nemkülönben. A dzsungel őrültek házává vált. S Nkima végül elszelelt ebben a fülsiketítő lármában, de közben nem vesztette el a botot és a papírfecnit, amit most lobogóként vitt észak felé, bár már nem olyan győzelmesen. Néhány hím egy darabig még követte, de ha Nkimát elragadta a rémület, csak a madarak érhették utol, így az üldözők hamar föladták. Nkima még egy ideig nem lassított. Továbbra is üvöltve száguldott, mint a szél. Már-már teljesen kimerült, amikor visszafogta a tempót, és fülelve hátrafordult. Lelki szemei előtt ott lebegett az öreg, vicsorgó hím képe, de nem látta sehol, és az üldözés zaját sem hallotta. Végül visszatért a bátorsága, s szinte kezdte úgy érezni magát, mintha győztes hadjáratról lenne hazatérőben. Ha lett volna felesége, biztosan eldicsekedett volna a hőstetteivel. Tudjuk, hogy vannak ilyen emberek, de hát ki szólhatná meg Nkimát, aki csak egy kis majom volt. Nemsokára rátalált Tarzan és a vazirik nyomára. Tudta, hogy északra tartottak, úgyhogy lemászott a földre és szaglászni kezdett a csapáson. Tisztán érezte barátai szagát. Ettől új erőre kapott, és sietett tovább. Kicsi Nkima sokkal gyorsabban mozgott a fák között, mint a földön járó emberek. Az őserdei éjszakától való félelme csak még kitartóbbá tette, ezért nem állt meg, hogy pillangókat és madarakat üldözzön. Az éjszakát egy fa legvékonyabb ágán töltötte, ahol Sita, a leopárd nem érhette el. 19. Gyűlölet és kéjvágy

Annette eltűnése egy időre megbénította a balvégzetű expedíció tagjait. – Mi történhetett vele? – kérdezte Jane. – Biztos nem kószált el egyedül a fák közé. Ahhoz túlságosan félt. Brown lassan Sborovhoz lépett. Gyilkos vágy hevítette, ami kiült az arcára is. – Te tudod, hol van, te patkány! – mondta. – Mit csináltál vele? Sborov kezét védekezőn az arca elé kapva hátrált. – Nem tudok semmit. Aludtam. – Hazudsz! – mondta Brown, még mindig közeledve. – Hagyjon békén – kiabált Sborov. – Jane, ne engedje, hogy hozzám érjen. Meg fog ölni. – Úgy van, megöllek – morogta Brown. Ebben a pillanatban Sborov megfordult és futni kezdett. Brown utánaugrott. Tíz lépésen belül utolérte, és vállon ragadta. Sborov a sarokba szorított patkány vadságával szállt szembe vele. Ütött, mart, harapott, de az amerikai a földre lökte, és ujjai összezáródtak a torkán. – Hol van? – kérdezte Brown. – Hol van, te… – Nem tudom – felelt Sborov levegő után kapkodva. – Isten a tanúm, hogy nem tudom. – Akkor is meghalsz, ha nem tudod, úgysem vagy jó semmire! Brown erősebben szorította a rémült Sborov torkát, aki továbbra is vadul küzdött, hogy kiszabadítsa magát. Mindez, amit ilyen sokáig tart elmondani, a valóságban pillanatok alatt játszódott le. Ám Jane sem tétlenkedett. Amint fölismerte a helyzet komolyságát, és azt, hogy Brown valóban képes kárt tenni Sborovban, felkapta lándzsáját és odarohant. – Hagyja abba, Brown! – parancsolta. – Engedje el a herceget. – Nem, amíg meg nem kapja, amit megérdemel – kiabált a pilóta –, még akkor is, ha föllógatnak miatta! Jane Brown lapockája alá nyomta lándzsáját, és addig nyomta, amíg a férfi nem érezte a bőrén.

– Eressze el, Brown – mondta a lány –, vagy a szívébe szúrom a lándzsát. – Miért akar megölni, Miss? – kérdezte Brown. – Hiszen szüksége van rám. – Nem akarom megölni, Brown, de ez semmit sem jelent, ha nem hajtja végre, amit parancsoltam. Ne felejtse el, hogy én vezetem az expedíciót. Őrültséget csinál, Brown. Semmi sem bizonyítja a gyanúját. Ne feledje, még egyáltalán nem nyomoztunk. Először meg kell tudnunk, milyen irányban hagyta el Annette a tábort, és hogy volt-e vele valaki. A nyomokból azt is megállapíthatjuk, hogy önként távozott-e vagy elhurcolták. Brown lassan elengedte a vonagló, levegő után kapkodó herceg torkát, majd leszállt róla és fölállt. – Azt hiszem, igaza van, Miss – mondta –, mint mindig. De bevadultam attól, amit szegény kis Annette erről a patkányról mondott. – Mit mondott? – kérdezte Jane. – A herceg rátámadt, meg akarta szerezni tőle azt a ruhafoszlányt, és megfenyegette, hogy ha elmondja nekem, megöli. A lány nem kígyó miatt sikoltott tegnap, Miss, legalábbis nem egy becsületes, istenfélő kígyó miatt, hanem őmiatta. Nagyon félt tőle, Miss. Alexis lassan visszanyerte a lélegzetét. Tetőtől talpig reszketett a rémülettől. – Igaz ez, Alexis? – kérdezte Jane. – Nem – lihegte a férfi. – Csak el akartam kérni tőle a kabátujjat, hogy megnézzem, az enyém-e, mire sikoltozni kezdett, hogy bajba keverjen. Csak rosszindulatból csinálta. – Hát, így semmire sem jutunk – állapította meg Jane. – Maguk maradjanak itt, én meg utánanézek a nyomoknak. Ha mind egyszerre mászkálunk, mindent összezavarunk. Lassan körbeindult a tábor körül, s közben a talajt nézte. – Megvan – mondta hamarosan –, itt ment el, méghozzá egyedül. Jane néhány méteren keresztül követte az eltűnt lány nyomait,

majd hirtelen megállt. – Itt a fa alatt véget érnek a nyomok – mondta. – Küzdelemnek semmi jele. Valójában szép lassan sétált. Semmilyen más lábnyomot nem látok az övé mellett. Felettébb különös. Jane egy ideig csak állt, és a lábnyomokat nézte, majd a fa lombja felé kémlelt. Egyszerre fölugrott, elkapta az alsó ágat és fölhúzta magát. Brown futva érkezett, és megállt alatta. – Talált valamit, Miss? – kérdezte. – Egy magyarázat lehetséges – felelt a lány. – Senki nem válik egyszerűen köddé. Annette a táborból elment odáig, ahol eltűnnek a lábnyomai, és nem tért vissza. Csakis ide a fára kerülhetett. – De hát nem ugorhatott föl, ahogy maga – ellenkezett Brown. – Egyszerűen nem lett volna rá képes. – Nem is ugrott föl – mondta Jane. – Az kiderült volna a lábnyomaiból. Fölemelték. – Fölemelték?! Te jó ég, Miss, hogyan? – Brown hangja remegett a felindultságtól. – Ha szabad fölvetnem, lehet, hogy egy kígyó volt – szólalt meg Tibbs. – Lenyúlt érte, rátekeredett, és fölhúzta a fára. – Biztosan sikoltott volna – mondta Brown –, és azt meg kellett volna hallanunk. – A kígyók megbűvölik az áldozataikat – magyarázta Tibbs. – Szamárságokat beszél, Tibbs – szakította félbe türelmetlenül Jane. – Nem hiszem, hogy a kígyók ilyesmit csinálnának, és különben sem kígyó rabolta el. Itt egy férfi járt. Sokáig várt itt a fán. Vagy ember, vagy valami emberszerűség. – Honnan tudja? – Látom, hol guggolt. Mivel lekoptatta a fa kérgét, sokáig kellett egy helyben lennie, aztán meg szemmagasságban levágta az ágakat, melyek zavarták abban, hogy rálásson a táborra. Akárki vagy akármi volt itt, hosszú ideig figyelt minket. Sborov és Tibbs is közelebb húzódott. – Mondtam, hogy semmi közöm az egészhez – mondta az előbbi. – Nem értem – mondta Brown. – Egyszerűen nem értem. Ha

megijedt, segítségért kiáltott volna, amit meg kellett volna hallanunk. – Nem tudom, uram – szólalt meg Tibbs újra –, de már láttam ilyet egyszer. Őméltóságának, a régi gazdámnak volt egy kastélya a keleti parton, Lincolnban. Nagyon elhagyatott hely volt a tenger mellett. Évente csak egyszer mentünk oda, úgy hat hétre, de az is bőven elég volt, és az utolsó évben történtek miatt mondtam föl. Nem bírtam tovább. A hercegnét megölték egyik éjjel, és már önmagában ez is elég borzalmas volt, de ami három nappal később történt, véleményem szerint még rosszabb volt. – A méltóságos asszonynak volt egy szobalánya, akit nagyon kedvelt, és három nappal a gyilkosság után ez a lány eltűnt. Egyszerűen köddé vált, uram. Azóta semmilyen nyomra nem bukkantak, és a környékbeliek azt beszélik, a méltóságos asszony jött vissza érte, mert történt már ilyen eset Doningham herceg kastélyában. Szóval arra gondoltam… – Az ég szerelmére, fogja be a száját! – förmedt rá Brown. – Mindenkit az őrületbe kerget. – Borzalom – motyogta Alexis. – Hát, akármi volt is az elrabló, biztosan nem kísértet – zárta le a kérdést Jane. Leugrott Brown mellé, és a férfi karjára tette a kezét. – Nagyon sajnálom, Brown. Tudom, hogy nagyon kedvelte a lányt, de azt hiszem, nem sokat tehetünk azon kívül, hogy keresünk egy helyőrséget és jelentjük a dolgot. Ők majd megkezdik a kutatást. – Addigra túl késő lesz – mondta Brown. – Szerintem most kéne nekivágni. Olyan kicsi lány és törékeny. Nem fogja sokáig bírni a megpróbáltatásokat. Az is lehet, hogy már halott. – Abbahagyta a beszédet és elfordult. – Lehet, hogy jobb is neki, ha már meghalt – tette hozzá. A négy ember csöndben fogyasztotta el kevéske ennivalóját, aztán folytatták reménytelennek tűnő útjukat. Keveset beszéltek. Mindannyiukat lesújtotta a szerencsétlenségek sorozata. Gyanú, félelem és bizalmatlanság lengte körül őket, s valahol ott leselkedett a titokzatos veszély, mely elragadta Annette-et.

Brown a többieknél is jobban szenvedett, olyannyira, hogy még Alexis iránti gyűlöletéről is megfeledkezett. Semmibe vette a herceget, mintha nem is létezne. Jane zárta a menetet. Könnyedén lépdelt, de az előtte haladó Alexis húzta a lábát, és láthatóan elfáradt. Persze a herceg nem volt sokkal rosszabbul, mint Tibbs, akinek elpuhult izomzatához ez a menetelés szinte kínzással ért fel. – Jane – törte meg Sborov a hosszú hallgatást –, semmi ötlete sincs, mi ragadhatta el Annette-et? Jane a fejét rázta. – Csak annyit tudok, hogy kísértetekben nem hiszek, állat nem tehette, tehát csak valami ember jöhet számításba, de fogalmam sincs, miféle. Akárki volt is, olyan ügyesen mozgott a fákon, mint a majmok, ezért nem hiszem, hogy bennszülött lett volna. Azok kivétel nélkül ügyetlen fáramászók, és egyről sem hallottam, aki úgy utazott volna az ágak között, mint ez, hiszen nyom nélkül közelítette meg a tábort, és ugyancsak nyom nélkül hagyta el. – De most már elhiszi, hogy nem én voltam? – Semmi okom feltételezni, hogy maga lett volna. – Akkor a másik ügyben miért nem hajlandó felmenteni? Tudnia kell, hogy képtelen lettem volna megölni Kittyt. – Nem mindegy, hogy én mit gondolok? – kérdezte Jane. – Az ügy a bíróságra tartozik. – Nekem fontos a maga véleménye, Jane. El sem tudja képzelni, mennyire. Jane egy pillanatra a szemébe nézett. – Nem akarom megtudni. Sborov mintha meg sem hallotta volna, folytatta: – Tudnia kell. Még soha nem találkoztam magához hasonló teremtéssel. Teljesen odavagyok magáért, Jane. Nem igaz, hogy nem vette észre. A lány türelmetlenül megrázta a fejét. – Most már elég ebből, Alexis. Elég rossz a helyzetünk, ne nehezítse még maga is. – Miért nehezíti az a helyzetet, ha tudja, van itt magával valaki, aki szereti? – kérdezte a férfi. – Ó, Jane! – kiáltotta. – Annyira

boldoggá tenném! – Ezzel megragadta a lány karját és magához vonta. Jane megint csak kiszabadította magát, és pofon vágta Sborovot. A férfi arckifejezése egy szempillantás alatt megváltozott; vonásait eltorzította a harag. – Ezért most megkapod, te kis… – Ezért most mi lesz? – kérdezte egy dühös férfihang. Alexis és Jane odafordult. Jobb kezében fejszével, Brown közeledett feléjük, nyomában Tibbs. Sborov rémülten hátralépett. – Most egyszer és mindenkorra elintézlek – jelentette ki az amerikai. Jane közéjük ugrott. – Ne, Brown – mondta. – Nem vehetjük egyszerűen kezünkbe a törvényt. – De amíg él, nem lesz biztonságban tőle, és egyikünk sem. – Tudok vigyázni magamra – felelt Jane –, és gondolom, ha én meg tudom védeni magam, akkor maguk is. Brown habozott, de végül megadta magát. – Rendben van – mondta. – Én ráérek. – Sok minden bujkált a szavakban, és ezt Sborov is észrevette. Aznap este megint a kis folyó partján táboroztak le. Alighogy megálltak, Sborov és Tibbs kimerültén a földre rogyott. – Ha szabad megjegyeznem, Milady – mondta az inas –, azt hiszem, már egy fél órát sem bírnék menni, még akkor sem, ha az életem függne tőle. Jobb lesz, ha holnap nélkülem folytatják az utat. Attól tartok, nem megy, és csak hátráltatom magukat. – Csodálatosan csinálja, Tibbs – bátorította Jane. – Tudom, hogy eleinte nehéznek tűnik, de csodálkozni fog, milyen hamar megszokják az izmai a terhelést, és akkor bármelyikünkkel lépést tud tartani. – Remélem, Milady, de most úgy érzem, képtelen lennék továbbmenni. – Ne aggódjon, Tibbsy, nem hagyjuk cserben – biztatta Brown. – Ez igazán kedves öntől, Mr. Brown, de… – Semmi de! – zárta le a vitát Brown. – Ellennénk eggyel kevesebben is – mondta egyenesen Sborovra nézve –, de nem

maga a felesleg, Tibbsy. – Most pedig elmegyek vadászni – mondta Jane. – Maguknak pedig meg kell ígérniük, hogy nem ugranak egymásnak, így is túl sok volt a vérontás és a katasztrófa. – Tibbsy nem egy verekedős fajta – mondta Brown –, én meg nem leszek itt, úgyhogy fölösleges aggódnia. – Nem lesz itt? – kérdezte Jane. – Hová megy? – Magával, Miss. – Nem lehet. Úgy nem tudok vadászni. – Akkor nem vadászik, de az biztos, hogy elkísérem. Lehet, hogy maga a főnök, de van valami, amit nem csinálhat többé. – És mi az? – Azután, ami Annette-tel történt, nem mehet többé egyedül a fák közé. – Ha szabad megjegyeznem, Milady, úgy gondolom, Mr. Brownnak tökéletesen igaza van. Nem adhatjuk meg az esélyt, Milady. Jane vállat vont. – Talán igazuk van, a maguk szempontjából, de tényleg sokkal jobban elboldogulok a dzsungelben, mint bármelyikük. – Teljesen mindegy – jelentette ki Brown. – Egyszerűen nem megy egyedül a fák közé és kész. – Jó – mondta Jane nevetve. – Megadom magam. Akkor menjünk, Brown, és nézzük, mit találunk. Tibbs és Alexis nézte, ahogy távoztak, majd az inas megszólalt: – Elnézést, uram, de nem kellene nekilátnunk a kunyhóépítésnek és a tűzifa-gyűjtésnek? – De igen. Magának. És nem árt, ha siet, mert hamarosan besötétedik. – Nem segít, uram? – kérdezte Tibbs. – Persze hogy nem, barátom. Túlságosan fáradt vagyok. – És én, uram? Én is fáradt vagyok. – Tibbs maga is meglepődött vakmerőségén. – Magának nincs joga fáradtnak lenni! Nem a pihenésért fizetem, hanem azért, hogy dolgozzon. Gyerünk, lásson hozzá, és ne

szemtelenkedjen! Mintha kezdene megfeledkezni magáról, Tibbs. – Bátorkodom megjegyezni, méltóságos uram, hogy ha maga nem tesz semmit, akkor én sem. – Mit akar ezzel mondani, maga arcátlan csirkefogó? – csattant föl Alexis. Tibbs leült a földre, és egy fának dőlt. – Azt uram, hogy ha nem segít, nem lesz sem kunyhó, sem tűzifa, mire Lady Greystoke és Brown visszajön. Attól tartok, mindketten nagyon dühösek lesznek, különösen Brown. Ha a maga helyében lennék, uram, nem dühíteném fel még jobban. Az a gyanúm, hogy nem kedveli magát, és itt az őserdőben, ahol nincs törvény, sem rendőrök, könnyen előfordulhat, hogy végez magával. Alexis egy-két percig a gondolataiba merült, aztán lassan és fájdalmasan föltápászkodott. – Menjünk, Tibbs – mondta. – Segítek kunyhót építeni. Már majdnem lement a nap, mire Jane és Brown visszatért egy kis antiloppal, amiből Tibbs szeleteket vágott, és megsütötte a tűz fölött, míg a többiek szótlanul vártak. Keveset beszéltek vacsora közben. A vegyes összetételű társaság tagjai közt nem sok közös volt a szörnyűségeken kívül, amiken keresztülmentek, azokról viszont valamiféle hallgatólagos megegyezés alapján nem beszéltek. Jane és Brown egymást érezték a magukhoz legközelebb állónak, úgyhogy ők váltottak egy-két szót, de hamarosan elhallgattak, és mindenki lefeküdt, Tibbs kivételével, akire az első őrség jutott. Lassan telt az idő. Mindenfelől az őserdő éjszakai hangjai hallatszottak, időnként messziről, máskor olyan közelről, hogy akár fölébreszthették volna az alvókat lopakodó hangok, hátborzongató, vad hangok, néha suttogó, máskor dübörgő hangok haltak el vagy visszhangzottak, hogy szinte megremegett a föld. A férfiak egymást váltották az őrködésben. Négykor Tibbs túl volt a második meneten, és fölébresztette Alexist. Sborov, reszketve a hajnali hidegben, fát rakott a tűzre. Azután hátát melengetve a sötétségbe meredt. A tűz fénykörét áthatolhatatlan feketeség zárta le. Ott egy ismeretlen borzalmakkal teli, titokzatos világ kezdődött. Amikor egy

lángnyelv magasra csapott, hirtelen fény világította meg a fatörzseket vagy a lombokat; mintha mozogna valami a tűz világának határán. Sborov azonosíthatatlan hangokat is hallott, s félelme és képzelete különös dolgokat látott és hallott ki mindenből. A valóság küszöbén jajgató nő lebegett. Megesküdött volna rá, hogy látta. Eszébe jutott a meggyilkolt asszony szelleme, aki visszatért a szobalányáért, és magában átkozta Tibbst. Egy vadállat ordított, és Sborov megborzadt. Elfordult az erdőtől, és megpróbálta másra terelni a gondolatait. Tekintete végigsiklott alvó társain. Észrevette a fejszét Brown mellett. Halkan káromkodott és elkapta a fejét. Aztán az alvó Jane-t nézte. Milyen gyönyörű! Miért zavarja el? Mindig szerencséje volt a nőkkel. Lenyűgözte őket, és ezt pontosan tudta. Nem értette, Jane miért veti meg, és Brownt hibáztatta, akit amúgy is gyűlölt, gondolván, a pilóta beszélte tele a lány fejét. Tekintete ismét Brownra és a fejszére tévedt. Mennyire gyűlölte ezt az embert, és mennyire félt tőle. Hiszen meg akarja ölni. Már többször megfenyegette őt. Alexis úgy érezte, ha az amerikai halott lenne, nagyobb biztonságban lenne az élete, és senki sem állhatna közé és Jane közé. Fölkelt és idegesen mászkálni kezdett föl és alá. Időről időre a fejszére és Brownra pillantott. Tibbshez lépett és hallgatózott. Igen, a fickó mélyen aludt. Valószínűleg abban a pillanatban elaludt, ahogy letette a fejét. Jane és Brown szintén aludtak, ahogy Sborov meg is bizonyosodgtt erről. Bárcsak halott lenne Brown! A gondolat egyre csak ismétlődött, s fáradt agya szinte lüktetett tőle. Bárcsak halott lenne Brown! Alexis Sborovot egyszerre valami ellenállhatatlan kényszer ragadta magával. Egyenesen – de óvatosan – az alvó Brownhoz ment. Féltérdre ereszkedett mellette. Egy ideig mozdulatlanná dermedve figyelt, majd egyik kezével lassan a fejsze után nyúlt. Brown megfordult álmában, és Sborov megdermedt a rémülettől. Azután a pilóta légzése újra egyenletessé vált. Sborov megfogta a

fegyvert. Szemében őrült fénnyel nézte az alvó homlokát, majd fölemelte a fejszét, hogy lesújtson. 20. Nkima játszik Tarzan és a vazirik tovább keresték a kavuru falut. Korán volt még, a napsugarak nem oszlatták szét a hajnali párát. A csapat tagjai rosszkedvűek voltak, mert soknapi járásra voltak otthonuktól, és minden eltelt nappal egyre feleslegesebbnek érezték útjukat, hiszen mióta elindultak, egyetlen apró jelét sem látták annak, hogy jó úton járnak. Csak a szóbeszéd és a törzsi legendák alapján sejthették, mi lett a sorsa Buirának, Muviro lányának. Néhány harcos úgy érezte, valami megfoghatatlan mítoszt keresnek, és csak bátorságuk és hűségük miatt nem adták fel. Az igaz ugyan, hogy Tarzan találkozott Ydenivel, és megmentette Naikát, Gupingu lányát, de ez annyira távol történt a vazirik földjétől, hogy még Muviro is kezdte kétségbe vonni a kavuruk bűnösségét lánya elrablásában. Úgy okoskodott, miért mennének ezek a különös emberek olyan messzire, amikor a közelben is találhatnak fiatal lányokat. De nemcsak a vazirik voltak lehangoltak és kedvetlenek ezen a hideg, ködös hajnalon. Valahol mögöttük egy átázott, piszkos kis majom sietett a fák ágai között. Egyik kezében egy botot tartott, a végében papírfecnivel. Kész csoda, hogy még mindig ragaszkodott hozzá, ugyanis Nkima nem volt túl kitartó típus. Talán rögeszméje lett a bot, mert eszébe sem jutott megválni tőle, pedig sokszor akadályozta a mozgásban. Egyre többször gondolt arra, milyen messze van otthonától, hogy elvesztette Tarzant és már soha többé nem látja viszont, és hogy nagyon fél. Szeretett volna visszafordulni. Már-már meg is tette, amikor eszébe jutott az a rosszindulatúan vicsorgó, ellenszenves hím, aki biztosan les rá valahol. Meg aztán ott volt Sita meg Hiszta, a párduc, a kígyó meg a gonosz gomanganik. Ez mind mögötte volt, és amíg nem találkozott hasonló veszélyekkel maga előtt is, addig

kis eszével nem tudta elképzelni azokat – amiről Nkima nem tudott, az nem zavarta. Tehát folytatta útját egy olyan vidéken, ahol tudomása szerint nem éltek ellenséges majmok, vérszomjas vadállatok és emberek. Ahogy a nap egyre följebb emelkedett, a kis majom kedve is jobb lett, és miután kifosztott egy madárfészket és kiszívta a tojások tartalmát, minden kalandra késznek érezte magát. És ekkor jött a lehető legnagyobb öröm. Tíz fekete harcost látott meg maga előtt a fehér óriás vezetésével, akit istenként tisztelt. Hangos örömujjongással magára vonta az emberek figyelmét, és szinte repült a fákon, hogy végül egy ugrással Tarzan vállán teremjen. – Hol járt Nkima? – kérdezte a majomember. – Tarzan már azt hitte, Sita mégis elkapta. – Kicsi Nkima megküzdött az erdő összes Mamijával, akik nem akarták átengedni Nkimát a fáikon, de ő karmolt, harapott és a botjával ütötte őket, aztán elkergette őket oda, ahol Kudu, a nap lenyugszik éjszakára. Ott járt kicsi Nkima és ezt csinálta. Ezért maradt el Tarzan mellől. A majomember elmosolyodott. – Kicsi Nkima nagyon bátor – mondta, és megsimogatta a kis majom fejét. Ekkor vette észre, hogy Ntóma még mindig fogja a botot, és meglepődött kis barátja kitartásán. Aztán észrevette, hogy nem ugyanaz a papír van a bot végén, amit ő tűzött oda, és kezdett kíváncsi lenni. – Mi az a bot végén, Nkima? – kérdezte. – Hol szerezted? Ez nem az, amit Tarzan adott. Hadd nézzem meg – kérte, és a papír után nyúlt. Nkima már teljesen megfeledkezett róla, miért kellett neki a bot. Elfelejtette, hogy a vaziri futárt utánozta. Ráadásul boldog volt és játszani akart, így remek kihívásnak érezte Tarzan mozdulatát, és azonnal leugrott gazdája válláról és kezében kincsével ugrándozni kezdett. A majomember hívta, de Nkima csak a játékkal törődött, s egyre magasabbra mászott az ágakon, vadul grimaszolva és kiabálva,

hogy maga után csalja Tarzant. Talán, ha Tarzan sejtette volna, mi áll a papíron, és ki írta, nem nevetett volna olyan vidáman és Nkima után eredt volna, de nem sejtette. Ilyen apróságokon múlik néha az emberek élete és boldogsága. Amikor Nkima észrevette, hogy gazdája nem üldözi és nem is törődik vele, lefelé indult. A sors azonban ismét közbelépett, ezúttal egy fiatal madár képében, mely éppen az első szárnypróbálgatásoknál tartott. Kicsi Nkima meglátta, és elfeledkezett a játék izgalmáról. Amikor a madár leült egy ágra, lopakodni kezdett felé, de éppen ahogy elkapta volna, a zsákmány kicsúszott a markából. Ez többször megismétlődött, és amíg a madár a közelében volt, Ntómát teljesen lefoglalta a vadászat. A kismadár nyomában egyre messzebb kalandozott északra, kezében az üzenettel, ami olyan fontos lett volna Tarzan számára. Végül aztán egy utolsó erőfeszítéssel a madár végképp eltűnt. Nkima minden különösebb ok nélkül üldözte, mert így működött kis majomesze. Csak az idejét vesztegette, elmulasztott egy lehetőséget, hogy valami fontosat csináljon, és semmit sem tudott fölmutatni fáradozása eredményeként. De hát sok emberrel is megesik ilyesmi. Mindannyian kergettünk már ábrándokat. Nkima egy ideig még továbbsietett észak felé, engedve az egyre halványabb sürgetésnek, ami miatt elindult, aztán észrevette a botot és a papírt, amit már csak megszokásból cipelt. Erről eszébe jutott Tarzan, és hirtelen rádöbbent, hogy megint egyedül maradt egy idegen földön. Úgy döntött, visszamegy Tarzanhoz és a vazirikhoz, de miközben erre gondolt, hangokat hallott északról, méghozzá emberi hangokat, és ez fölkeltette az érdeklődését. Utána akart járni a dolognak. Nkima természeténél fogva is kíváncsi volt, Tarzan pedig azt tanította neki, hogy minden szokatlan jelenséget meg kell vizsgálni. Tehát Nkima a fákon a hang irányába indult, hiszen valami megint fölkeltette az érdeklődését. Az ágak magasából kémlelt lefelé, és megpillantotta az

embereket; két tarmanganit, egy nőt és egy férfit. És amikor a kis majom szemügyre vette a férfit, örült, hogy jó messze van tőle, mert ez aztán ijesztő tarmangani volt. Nkima még soha nem látott hozzá hasonló fehérembert. Gomanganit már látott ilyen külsővel, de tarmanganit még soha. A fickó magas volt és izmos, az arca vad és gonosz, amit nem enyhített az orrába szúrt tíz-tizenöt centiméteres csont, a hajába tűzött tollak, a festék az arcán, a fülbevalói vagy az emberi fogakból álló nyaklánca. Nkima alaposan megnézte, és nem kerülte el figyelmét a gorillabőr ágyékkötő, a kar– és bokaperecek, a férfi derekára tekert rostkötél, a kés és a lándzsa sem. Ezt a tarmanganit tényleg el kell kerülni. Nkimát félelemmel töltötte el. Nem úgy a másik lény. A nő kicsi volt, törékeny és nem viselt barbár ékszereket. Ha Nkima képes lett volna következtetéseket levonni a megfigyeléseiből, azonnal rájött volna, hogy a két ember nem ugyanahhoz a törzshöz, sőt talán nem ugyanahhoz a fajhoz tartozik. Azt persze akkor sem találhatta volna ki, hogy a lány francia és Annette-nek hívják, továbbá azt sem, hogy a férfi kavuru és elrabolta a lányt. Nkimának is megvoltak a maga korlátai. Azonban már föltámadt a kíváncsisága, s ezért – és másért – a nyomukba eredt. A másik ok előfeltétele a képzelőerő, amivel Nkima is rendelkezett, mint minden olyan élőlény, mely szeret játszani, mert a játék gyakran önáltatás, és az önáltatáshoz képzelőerőre van szükség. Tehát Nkima úgy csinált, mintha üldözné a két tarmanganit, akik félnek tőle, s nemsokára lecsap rájuk és elpusztítja őket. Ez jó játék volt Nkimának, akitől szinte a dzsungel egyetlen lakója sem félt, aki nagyon kevés állatot tudott elpusztítani és aki elől egy fiatal madáron kívül talán semmi és senki sem menekült. Legalább egy kis időre felsőbbrendűnek érezte magát. Az emberek közt is sok ilyen akad. Sokan parádéznak feltűnő ruhában, hogy fontosnak tűnjenek. Elmerülve az új játék izgalmában, Nkima teljesen megfeledkezett

az időről (ha egyáltalán volt időérzéke). Közeledett az este, amikor majd észreveszi, hogy elszállt az idő, de addig nem törődött vele. A délután lassan estébe hajlott. Az üldözöttek kiléptek a fák közül és nyílt vidéken közeledtek egy hegy lábához, ami nem volt túl messze az erdőtől. Nkima a sziklákkal és vízmosásokkal szabdalt síkon túl falut látott, egy függőleges kőszirt mellett. Kis folyó kanyargott a falu magas kapuja alól az erdő felé, mintha magából a faluból eredne. Nkima látta mindezt, és látta, hogy azok, akiket követett, a falu felé tartanak, de nem ment utánuk. Végül is a játék az játék. Nem szabad túl messzire menni vele. Látta, ahogy kinyílt a kapu, majd bezáródott a jövevények mögött. Ekkor jutott eszébe, hogy mindjárt este lesz; hirtelen nagyon egyedül érezte magát és nagyon félt. Tarzanra gondolt és arra a biztonságos vállra. Megfordult, és dél felé sietett a fák ágain, kis kezében a bottal és a levéllel, s miközben ment, halkan nyöszörgött. 21. Már csak ketten Tibbs hirtelen fölriadt, és ahogy kinyitotta a szemét, meglátta Sborovot, aki magasra emelt fejszével térdeli Brown fölött. Fölkiáltott, hogy figyelmeztesse a pilótái és talpra ugrott. Sborov egy pillanatig habozva fordult Tibbs felé. Ez a habozás mentette meg Brown életét. Tibbs kiállására fölébredt, és ösztönösen oldalt gurult. Talán csak az inas ijedt és figyelmeztető hangjára reagált. Sborov lesújtott, de a fejsze éle centiméterekkel elkerülve Brown fejét a földbe fúródon. Tibbs kiállására Jane azonnal fölugrott. Sborov, mielőtt Brown elkaphatta volna, már szintén talpon volt, és kezében a fejszével beiramodott a fák közé. Brown űzőbe vette volna, de Jane visszatartotta. – Hagyja – mondta. – Mi értelme lenne? Megszabadultunk tőle. Most már nem mer visszajönni. Ha utána megy, lehet, hogy lesből

lecsap magára. Nem veszíthetünk el több embert. Már így is kevesen vagyunk. Brown megfordult. – Nem szívesen hagyom, hogy megússza, de azt hiszem, igaza van. Elbújhatna az aljnövényzetben vagy a fák mögött, és megölne, mielőtt észbekapnék. – Szomorúan rázta meg a fejét. – De azért dühít, hogy megússza, amire jócskán rászolgált. – Majd utoléri a végzet egyedül a dzsungelben – mondta Jane. – Hát remélem is, mert akkor nem kell többet látnom a gazembert, ha megbocsát a kifejezésért, Milady. – Azt hiszem, pontosan fejezte ki magát, Tibbs. Mindannyian ugyanezt gondoljuk róla. De már csak hárman vagyunk, bár nem sok hasznát vettük a hercegnek. – “Hasznát?!” – tört ki Brown. – Semmi hasznát nem vettük, Miss. Kizárólag bajt okozott. Annak örülnék legjobban, ha soha nem látnám viszont. Herceg! – Megvetés csengett az amerikai hangjában. – Ha mind ilyenek voltak, nem csoda, hogy elűzték őket. Jane elmosolyodott. – Voltak köztük nagyon jó emberek, Brown, és vannak is. A Sborovhoz hasonlóak valójában nem is hercegek, körülbelül annyit ér a címük, mint egy ezredesé Kentuckyban. A saját országukban sem számítanak. Brown gúnyosan nevetett. – Azért Amerikában ők a csodagyerekek. Szegény öregasszony is bedőlt neki, és látják, mi lett a vége! Az amerikai nők meghülyülnek a címektől. Jane jóízűen felkacagott. – Én is amerikai vagyok, Brown. A pilóta elvörösödött. – A fenébe, Miss, nem tudtam. Elnézést kérek. – Fölösleges. Sok amerikai nőt illetően igaza van. A buta sznobokra gondolok. Már nem olyan rossz a helyzet, mint régen, de még mindig sok amerikai vásárol címet, és legtöbbször nem sok hasznuk származik belőle. Néha maguk a címek is éppoly hamisak, mint viselőik. – Néhány éve olvastam egy könyvet, amit egy francia főrend írt, aki feleségül vette egy amerikai vasúttársaság milliomos igazgatójának a lányát. Kigúnyolta a felesége családját, a rossz ízlésüket, a pénzéhségüket, ugyanakkor semmi nem lehetett olyan

undorító bennük, mint maga ez a könyv, és a pénzéhségük sem lehetett nagyobb, mint a szerzőé. Ő maga ismerte be ezt, amikor azzal hencegett, hogy eladta nekik a rangját. Egy lélegzet alatt beszélt családja méltóságáról és a felmenőiről. Ettől a fajtától rosszul leszek. Egyre jobban egyetértek a férjem véleményével emberekről és állatokról… ő sokkal jobban kedveli az állatokat. Brown kétkedőn rázta a fejét. – Én sem vagyok oda az emberekért, néhánytól eltekintve, de azt hiszem, ha a férje ilyen helyzetben lenne, semmire nem vágyna jobban, mint hogy visszajusson oda, ahol rengeteg ember van és igen kevés állat. – Nem ismeri a férjemet. – Hát lehet, hogy ő szívesebben lenne itt, mint a jó öreg Chicagóban, de én nem. – Akkor legjobb, ha elindulunk – javasolta Jane. – Nincs, ami itt tartson. – Ha szabad megjegyeznem, Milady, tökéletesen egyetértek – jegyezte meg Tibbs. – Felőlem is mehetünk – mondta Brown. – Lehet, hogy… hogy… – Lehet, hogy micsoda? – kérdezte Jane. – Csak eszembe jutott Annette. Tudom, nem sok esélyünk van, hogy találkozzunk vele, de reménykedem. – Mind reménykedünk, Brown. Attól tartok, mást nem is igen tehetünk. – Jane vigasztalón a férfi karjára tette a kezét. Miközben folytatták útjukat kelet felé, egy közeli fa ágai közül gonosz, rezzenéstelen szempár figyelte őket, de elsősorban Jane-t. Brown ment elöl, olyan tempóban, amit Tibbs is bírt. A pilóta már megtanulta, hogy Jane mindig lépést tud tartani vele, sőt. Gyakran elcsodálkozott a lány erején, kitartásán és nyugalmán. Egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy az angol arisztokrata nőket elképzelte. Mindig azt hitte, hogy az ilyen fajta nők kényesek és tehetetlenek, és különösnek találta, hogy Jane ilyen megbízható, felelősségteljes vezető. Pontosabban csak akkor találta különösnek a dolgot, ha belegondolt; egyébként természetesnek tűnt. Soha nem találkozott olyan férfival, akit ennyire tisztelt vagy akiben így bízott volna, mint

ebben a gyönyörű, karcsú teremtésben. Brownt Tibbs követte, akit felfrissített a pihenés. Izmai lassan hozzászoktak a megpróbáltatáshoz. Úgy menetelt, akár egy veterán. – Ha szabad megjegyeznem, Milady, csodálatos napunk van. Tudja, olyan érzésem van, hogy mostantól minden jóra fordul. – Remélem is, Tibbs. Talán már túl vagyunk a nehezén. Ha tudnám, hol járunk, az nagyon megkönnyítené a dolgunkat. Lehet, hogy egy barátságos falu felé tartunk, ahol bérelhetünk vezetőket, de az is lehet, hogy egyre beljebb hatolunk a rengetegbe. Ez nagyon aggaszt. Ha legalább tudnánk. – Doningham hercege mindig azt mondta, hogy amit nem tudunk, abból nem lehet bajunk, Milady. – De előnyünk sem! – Jane nevetett. – Lehet, hogy Doningham hercege sosem járt Afrikában – vetette föl Tibbs. – Én sem tudtam, hogy ilyen nagy ez a hely. – Meglehetősen nagy, Tibbs. Nem túl jó eltévedni benne. – Nem szeretnék egyedül bolyongani errefelé, asszonyom… mint Sborov herceg. Szavamra, biztosan nagyon fél; kettesben a gondolataival. – És milyen szörnyű gondolatokkal! Még elképzelni sem merem őket. De nem érte aggódom, hanem szegény Annette-ért. Tibbs hallgatott. Ő is Annette-re gondolt. Fáradhatatlan vadász követte őket a fák rejtekében. Az a kegyetlen szempár most már nem kalandozott el a karcsú lányról. Ahogy teltek az órák, Tibbs fáradni kezdett. Egyre jobban lemaradt Browntól, már nem beszélgetett Jane-nel. Ahhoz is fáradt volt. Amikor vissza-visszanézett, hogy jön-e, többször megbotlott, mert elnehezült a lába és elgyengültek az izmai, úgyhogy egyenesen előre meredt. Úgy érezte, Brown soha nem fog megállni. Miből van ez az ember, gondolta, vasból? Úgy járt a keze és a lába, mint egy gépnek, ami soha nem fárad el. Mintha nem is hozzá tartoznának. Azért észrevette magán, hogy már sokkal jobban bírta és sokkal később fáradt el, mint az előző napokon. Ez is valami, állapította

meg, de ha leülhetne, az maga lenne a mennyország. Hát soha nem áll meg ez a Brown? Végül az amerikai mégiscsak megállt. – Úgy tűnik, itt letáborozhatunk éjszakára – mondta. – Fáradt, Tibbsy? Az angol megtántorodott és elterült a földön. – Fáradt! – ismételte. – Mr. Brown, az egész nyomorult oxfordi nagyszótárban nincs olyan szó, ami leírhatná, mennyire fáradt vagyok. Brown elnevette magát. – Hát én sem vagyok a legfrissebb – ismerte el. – Fogadok, a Miss bírta a legjobban hármunk közül. Tényleg, hová tűnt? Tibbs visszanézett az ösvényen. – Amikor utoljára láttam, ott jött mögöttem. Biztos mindjárt itt lesz. – Nem kellene ennyire lemaradnia – morgott Brown. Láthatóan kezdett aggódni. Aztán kiáltozni kezdett. – Hé, hahó! Lady Greystoke! Senki nem felelt. A két férfi várakozón nézte az ösvényt. Tibbs nehézkesen föltápászkodott. Brown újra kiáltott. Semmi válasz. A pilóta Tibbsre nézett. Az inas valami eddig ismeretlen kifejezést látott az arcán. Félelmet, de nem önmagáért való félelmet. Brown futni kezdett visszafelé, Tibbs utána botladozott. Brown meg-megállt és Jane után kiáltozott, de hiába. Sötétedésig keresgéltek. Tibbs teljesen kimerült, egy lépéssel sem bírt továbbmenni. Brown ereje is fogytán volt. A földre dobták magukat. – Semmi értelme – lihegte Brown. – Eltűnt, akárcsak Annette, és azt hiszem, ugyanolyan módon. Miért nem hagyta, hogy végezzek azzal? És miért nem végeztem vele? Tudtam, hogy hibát követek el. – Gondolja, a herceg volt? – Persze, az a mocskos… De mi értelme? Az én hibám, hogy egy nőre hallgattam. Nagyszerű nő, de mind egyformák, ha ilyen feladatról van szó; túl lágyszívűek. Meg kellett volna ölnöm, amikor először akartam. Ha megtettem volna, Annette és Lady Greystoke most is itt lenne. – Nem a maga hibája, Mr. Brown – vigasztalta Tibbs. – Mindenki

ezt tette volna a maga helyében. Mind megegyeztünk, hogy elfogadjuk Lady Greystoke parancsait, és ő azt mondta, ne ölje meg. De ha szabad megjegyeznem, már rég végezni kellett volna a gazemberrel. Oroszlánordítás verte fel a sötétedő őserdőt, és a két férfi ráébredt a közeledő éjszaka veszélyeire. Brown tovább dühöngött. – Legalább tudnám, hol vannak, meg hogy élnek-e. Gondolja meg, ha nem ölte meg őket, akkor ott vannak valahol a sötétben azzal a buzival. – Brown hangján érződött a teljes elkeseredés. – Ugye nem gondolja komolyan, hogy megölte Lady Greystoke-ot? – kérdezte döbbenten Tibbs. Egy dolog volt megölni egy hölgy szobalányát, de egy arisztokrata asszony… az egészen más. Teljes képtelenség. Ilyen kérdésekben Tibbs véleménye öröklött volt (családja emberemlékezet óta szolgált), és erősen befolyásolta neveltetése, gondolatai és a szokások. Sznobizmusa a szolgák sznobizmusa volt; kiirthatatlanul beléivódott. – Nem, nem hiszem, hogy megölte, hacsak a Lady nem ellenkezett, márpedig biztos ellenkezett. De arra végképp semmi oka sem volt, hogy elintézze szegény kis Annette-et. Ha ő fogta el, a lány már biztosan halott. Istenem, bárcsak elkaphatnám! Tudja mit, holnap visszamegyünk, és megkeressük. Lehet, hogy a lányokat nem találjuk meg, de az is valami, ha azt a pondról kézre kerítjük. Mit szól hozzá, Tibbsy? Segíthet kinyírni. – Soha nem voltam híve a vérontásnak, Mr. Brown, de azt mondom, és nem szégyellem, hogy ha megölte Lady Greystoke-ot és Annette-et, akkor semmire sem vágyom jobban, mint hogy én magam csináljam ki. Azonban, Mr. Brown, úgy gondolom nem kellene visszafordulnunk. Szerintem tovább kellene mennünk, ahogy a Milady javasolta, és segítséget keresni, akik segítenek fölkutatni őket. Olyan emberekre van szükség, akik ismerik a vidéket. – Attól tartok, igaza van, Tibbsy. Az Empire State Buildinget sem találnánk meg ebben az útvesztőben, ha netán itt kóborolna,

nemhogy két lányt. Egy oroszlán ordított, ezúttal közelebbről. – Jobb lesz, ha fölmászunk egy fára, Tibbsy, és ott várjuk meg a reggelt. Úgy tűnik, nem lenne egészséges lent aludni a földön. – Apám is mindig azt mondta, hogy az nagyon egészségtelen. Szörnyű reumát kapott attól, hogy a krími háborúban a földön kellett aludnia. – Akkor gyerünk – mondta Brown. – Nem szeretnék reumát kapni. 22. Numa elől menekülve Nkima végigrettegte az éjszakát. Sita lent ólálkodott, és a fákra is fölmászott. Nkima a lehető legvékonyabb ágba kapaszkodott, s a hidegtől és a félelemtől végigvacogta a hosszú éjszakát. Azután újra felkelt a nap, és a sötétség elmúltával a kis majom továbbment, hogy megkeresse Tarzant és a vazirikat. Még mindig a kezében szorongatta kis botját a papírfecnivel. Nem sokat haladt, amikor emberi hangokat hallott. Egyre vadabbul vert a szíve, ahogy közeledett a hangok forrásához. Annyira vágyott már gazdája után, hogy elképzelni sem tudta, mások is lehetnek ott, mint a barátai. És igaza lett. Sikongatva ugrott elő a lombok közül, egyenesen Tarzan vállára. Egyik karjával átölelte gazdája nyakát, és így az elkoszolódott papírdarab pont a majomember szemmagasságába került. Tarzan kézírást látott rajta, amit azonnal felismert, de nem akart hinni a szemének. Még elképzelni is hihetetlen volt, hogy Nkima egy Jane kezével írt üzenetet hozzon. Az írás nyilván csak merő véletlenségből hasonlít. Mielőtt Nkima elugorhatott volna, Tarzan kikapta az üzenetet a bot végéből, és mialatt a kis majom dühösen óbégatott, gyorsan átfutotta. A vazirik, akik nézték, aggodalmat láttak az arcán. – Honnan van ez, Nkima? – kérdezte a majomember. – Ki adta? Nkima abbahagyta a hangoskodást, és megvakarta a fejét.

Honnan van? Nem emlékezett. Annyi minden történt azóta. Emlékezete hosszú, homályos folyosó volt, melynek végén apró pont volt ez az esemény. – Valami baj van, bwana? – kérdezte Muviro. – Nkima rossz híreket hozott? – Lady Greystoke-tól hozott üzenetet. Ő és a barátai kényszerleszállást hajtottak végre. Ott vannak valahol az őserdő mélyén, fegyver és felszerelés nélkül. Nkimához fordult. – Ki adta ezt neked? – kérdezte. – Nő volt? Tarmangani? Nkima kezdett emlékezni. – Nem tarmangani. – Gomangani? – Nem gomangani. – Akkor ki adta? Nkimámak minden az eszébe jutott. – Senki nem adta. Nkima találta egy vatóban. – Mit mond, bwana? – kérdezte Muviro, mert Nkima a majmok nyelvén beszélt, amit társain kívül csak Tarzan értett. – Azt mondja, egy “fészek”-ben találta – magyarázta az őserdő ura. – Az jelenthet házat, kunyhót, menedéket, egy vadállat odúját vagy egy madárfészket. Mindjárt megtudom. – Nkima, mi építette a valát, amiben a levelet találtad? – Tarmangani. A gomanganik nem építenek ilyen valát. – Hol van? Próbálj meg visszaemlékezni. Oda kell vezetned. Hol van? Nkima nagyjából nyugat felé mutatott. – Elviszed Tarzant a fészekhez – mondta a majomember. Nkima nagyon izgatott lett. Fontosnak érezte magát. Leugrott a földre, és ráncigálni kezdte gazdája lábát. – Gyere Nkimával – kérte. – Vezesd a harcosaidat észak felé, amíg meg nem találod a kavuruk faluját – utasította Tarzan Muvirót. – Ha ellenségesen fogadnak, és nem tudjátok kihozni Buirát, ott várjatok meg. Ha megtaláljátok a lányt és elviszitek, hagyjatok valami üzenetet. Megértetted? – Igen, bwana.

– Akkor Nkima és én megkeressük Lady Greystoke-ot. A kis majom nem a legrövidebb úton vezette Tarzant. Mindenféle kerülőket tett, kalandozásainak megfelelően. Minden játék és hancúrozás nyomot hagyott valahol, így lassan visszatalált a kalyibához. Útközben Nkima megemlítette, hogy látott egy különös tarmanganit és egy nő-tarmanganit, és Tarzan majdnem biztosra vette, hogy Jane volt az egy kavuru fogságában. Fölmerült benne, hogy nem megy vissza a kalyibához, hanem a férfi és a nő után indul, de Nkima nem tudta pontosan megmondani, merre mentek, szag pedig már nem volt. Ezért Tarzan úgy döntött, onnan kezdi a kutatást, ahol Jane biztosan járt. Végtelen türelemre volt szüksége, hogy kivárja, amíg a szétszórt Nkimának eszébe jutottak a részletek, mivel a kis majom nem szeretett sokáig egy dologra koncentrálni. Azonban a legtöbb vadállat türelmes, és ilyen szempontból Tarzan nagyon hasonlított hozzájuk. Végül megkapta jutalmát, amikor Nkima büszkén kivezette a tisztásra, ahol Jane-ék kalyibája állt. Tarzan minden kétséget kizáró bizonyítékokra bukkant arra vonatkozóan, hogy Jane tagja volt a szerencsétlenül járt társaságnak, és tisztán látta a kelet felé vezető nyomokat. Már nem volt szüksége Nkimára, és megújult reménnyel vágott neki az ismeretlen vidéknek, mely elnyelte társát. A büntetés ritkán gyors és igazságos, bár Alexis Sborov herceg a rettegéssel valószínűleg hamar megízlelte gonoszsága keserű gyümölcsét. Mert Sborov végtelenül gyáva volt, és a titokzatos dzsungel fenyegető csendjében úgy szenvedett, ahogy csak egy gyáva ember szenvedhet. Ráadásul egyszerre két dologtól rettegett, és egyik rosszabb volt, mint a másik. Félt az őserdő lakóitól, de félt attól is, hogy egyedül kell töltenie az éjszakát, és ez a félelme szinte felülmúlt egy másikat – Browntól való félelmét. De nem egészen. Akármennyire vágyott azoknak a társaságára, akiknek eddig csak ártott, az a tudat, hogy Brown megölné, száműzte borzalmas magányába. Miután kénytelén volt elvetni a többiekhez való visszatérés

gondolatát, elhatározta, hogy eredeti tervéhez tartja magát, vagyis Jane-ékkel ellentétes irányban, nyugatnak indul, hátha talál valami fehér települést Belga Kongóban. Az egyik szörnyű megpróbáltatás, ami a visszafelé vezető úton várt rá, az volt, hogy el kellett haladnia meggyilkolt felesége sírja mellett. Nem bánta meg tettét, de hajlamos volt a képzelődésre, és félelemmel töltötte el Tibbs története Doningham hercegnőjéről, aki visszatért a sírból, hogy magával vigye szobalányát. Akárcsak Tibbs, Sborov is hasonlóságot látott Annette titokzatos esete és a történet között, hiszen semmilyen logikus magyarázatot nem talált a francia lány eltűnésére. Azonban nem volt választási lehetősége. El kellett haladnia a sír és a gyilkosság helyszíne mellett. Képzeletében újra fölemeli a fejszét, és áldozata vére újra a kezére és ruhájára fröccsen. Az első éjszakát egy fán töltötte, de a félelemtől egy percre sem hunyta le a szemét. Hallotta az alatta járkáló ragadozókat. Hallotta a zsákmányul esett állatok halál-hörgését. Az állatok királyának ordítása megremegtette a földet. És más hangokat is hallott, titokzatos, lopakodó hangokat, melyek még félelmetesebbek voltak, mivel nem tudta azonosítani őket. Azután véget ért az éjszaka, és a reggeli nap fénye egy elvadult, beesett arcú lényre esett, aki megijedt a saját árnyékától, akit elcsigázott a félelem, az álmatlanság és az éhség. Ez az ember nem nagyon hasonlított arra a Sborov hercegre, aki valamikor a párizsi sugárutakon sétálgatott. Haja, borotválatlan arca és keze ragadt a kosztól és az izzadságtól, és könnyei fekete barázdákat szántottak szemétől szájáig. Elméje megzavarodott. Hangosan beszélt, majd elhallgattatta magát, nehogy magára vonja a vadállatok figyelmét. Így vánszorgott egész nap étlen-szomjan, saját aljassága tehetetlen áldozataként, s szánalmas ellentéte volt a büszke ragadozóknak, amiktől rettegett; az evolúció fanyar tréfája. Délutánra járt az idő, amikor megjelent félelme tárgya. Az ösvénynek egy széles és egyenes szakaszán haladt, és mint mindig, időről időre hátrasandított. Megroggyant a térde. Azt hitte

összeesik. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Ahol az ösvény beleveszett az aljnövényzetbe, egy hatalmas oroszlán állt. Méregetve nézte Sborovot. Hogy mit keresett itt a napnak ebben az órájában, amikor a hűvösben kellett volna feküdnie, várva az estét és a vadászat idejét, az az ő dolga, mindenesetre itt volt. Egyszerűen csak állt és nézte a herceget. Utóbbi végre úrrá lett izmai remegésén, és lassan elindult az ösvényen. Hallotta, hogy a futó embert minden ragadozó azonnal üldözni kezdi – és utol is éri, hiszen az ember a leglassúbb állat. Ahogy Sborov elindult, az oroszlán követte. Lassan ment, az ember tempójában. Most cserkészte be zsákmányát. Majd ha eljön az ideje, támad, és az a vég. Sborov nem sokat tudott az oroszlánok szokásairól, csak amit a tábortüzek melletti vadásztörténetekből fölcsipegetett, mert magukon a vadászatokon soha nem mert részt venni. Azon töprengett, vajon mennyi idő múlva támad rá a fenevad. Futni szeretett volna, és csak nehezen gyűrte le a kísértést. Vágyakozó tekintettel nézett fel a fákra, ahová erő híján nem tudott fölmászni. Egy kanyarban eltűnt üldözője szeme elől, és ekkor futni kezdett. A következő pillanatban dühös ordítást hallott a háta mögül. A hang közvetlen közelről hallatszott. Sborov hátranézett a válla fölött. Az oroszlán már ügetett. Szörnyű, sárgászöld szeme vadul szikrázott, amitől Sborovot végképp cserbenhagyta az önuralma. Rémülten felordított. 23. A fogoly Tarzan a fákon haladt, egy keletre vezető ösvény mentén. Nkima hol előtte, hol fölötte ugrándozott. Vad volt és bátor, hiszen bármikor menedéket találhatott gazdája széles vállán. Usha, a szél szembe fújt, és híreket hozott az őserdőből Tarzannak. Beszélt Hisztáról, a kígyóról, Vappiról, az antilopról és Sitáról, a leopárdról. Valami távoli vízről is mesélt, így tudta Tarzan

mindig eldönteni, merre menjen és hol táborozzon, ha idegen vidéken jár. Numa, az oroszlán szagát is érezte, s egy pillanattal később meghallotta dühös ordítását. Szinte ugyanekkor megérezte az emberszagot, egy magányos tarmangani szagát. Tarzan azonnal elképzelte a valahol előtte lejátszódó jelenetet, és felgyorsított, hiszen egy errefelé kószáló fehérember tagja lehetett Jane csapatának, tehát tudhat a sorsáról. Nem hagyhatja, hogy Numa végezzen vele, legalábbis amíg ki nem kérdezi. Tarzan nem humanitárius megfontolásból sietett az ismeretlen segítségére, és nem érzéketlenségből hagyta hidegen a férfi további sorsa, hanem Jane miatt. Ő is az őserdő egyik állata volt, az oroszlán társa, és tudta, hogy a ragadozónak is ennie kell, akárcsak neki. Ha nem enné meg ezt az embert, akkor egy másik állatot fogyasztana el, aminek az élete ugyanannyit ér neki, mint Tarzannak az emberé. Mert az őserdő törvényei szerint senkinek az élete nem fontosabb másénál, kivéve az állat saját életét vagy egy barátjáét. Tarzan tudta, hogy az ember és az oroszlán már nem lehet messze. Numa szagából Tarzan azt is megállapította, hogy az állatok királya nem éhes, és ha nem provokálják, nem fog támadni. Ekkor rémült kiáltás verte fel a dzsungel csendjét, és Tarzan úgy érezte, az oroszlánt kihozták béke tűréséből. A majomember olyan gyorsan lendült előre a fák ágain, hogy még Nkimának is nehezére esett lépést tartani vele. Sborov azt hitte, az oroszlán támadni fog, de nem így történt. Az állat egyszerűen csak nem akarta szem elől téveszteni, és dühös ordításával figyelmeztette, hogy ne próbáljon szökni, és jelezte, mi vár rá, ha fölöslegesen idegesíti az állatok királyát a napnak ebben az órájában, amikor a párás meleg miatt sziesztázni szokott. Sborov azonban süket lett volna a figyelmeztetésre még akkor is, ha megértette volna. Szinte megőrült a félelemtől. Csak a menekülésre tudott gondolni, és a fáradságtól bukdácsolva futott tovább. A torkában dobogott a szíve, belefojtva sikoltozását. Numa most már tényleg megharagudott. Ez a szánalmas állat

szökni próbált előle és ügetésre kényszerítette, pedig nyugodtan akart sétálni, amíg újra meg nem éhezik. Újabb figyelmeztető ordítást hallatott, mely megbénította az embert, majd támadni készült. Sborov azt hitte, mindennek vége. Megfordult és térdre rogyott. És akkor különös dolog történt, ami legalább annyira meglepte az oroszlánt, mint a herceget. Egy fehérember ugrott közéjük az ösvényre. Sborov soha nem látott hasonló embert. A napbarnította óriás szinte teljesen meztelen volt, a vonásai komorak és férfiasak, és körülbelül annyi félelem látszott rajta, ahogy szembefordult az oroszlánnal, mint egy átlagemberen, amikor elzavar egy macskát a sikátorban. Mozdulatlanul állt és várt, az oroszlán pedig megállt és egyre növekvő ellenszenvvel nézte a betolakodót. Ahogy Sborov nézte a férfit, rájött, hogy valójában nem óriás, csak megjelenése kelt olyan benyomást. Talán a viselkedéséből sugárzó erő és felség emelte a többi élőlény fölé. Valamivel több, mint száznyolcvan centi magas lehetett, acélos izmok feszültek bőre alatt. Olyan tökéletes példánya volt fajtájának, mint az oroszlán a magáénak. Sborov rádöbbent, hogy ezek ketten tulajdonképpen hasonlítanak egymásra, és már legalább annyira félt az embertől, mint az állattól. Tarzan és Numa egy ideig farkasszemet nézett egymással, majd az oroszlán fölmordult, csapott egyet a farkával és előrelépett. A férfi is morgott, és Sborov összerezzent. Most félt csak igazán. Fölöttük egy majom ugrált a fák ágain szitkozódva. Minden őserdei átkot elmondott, ami csak az eszébe jutott, de Sborov számára mindez csak egy majom fecsegése volt. Az óriás lassan az oroszlán felé indult, mélyről jövő morgást hallatva. Numa megállt. Gyorsan oldalt pillantott. Megrázta a fejét, majd félrebillentette és felhorkant. Ezután megfordult és méltóságteljesen elvonult, anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna. Az ember legyőzte az oroszlánt. A jövevény Sborovhoz fordult. – Ki maga? – kérdezte. Ha az oroszlán szólalt volna meg, Sborovot az sem lepte volna meg

jobban, mint az, hogy a férfi, aki az imént még félelmetesen morgott, tökéletes angolsággal beszél. Válaszolni is képtelen volt a megdöbbenéstől. A férfi megismételte a kérdést. Ezúttal parancsoló volt a hangja, és Sborov nem akarta megváratni. – Alexis Sborov herceg vagyok. – Hol vannak a társai, Lady Greystoke és a többiek? Sborovnak tágra nyílt a szeme. Honnan tud róluk ez az ember? Ki lehet ő? – Nem tudom. Sorsomra hagytak az őserdőben. – Ki hagyta a sorsára? – Az eredeti csapatból csak Lady Greystoke, én, az inasom és Brown maradtunk, amikor itthagytak. – Miért hagyták itt? – Brown meg akart ölni. Nem akarta, hogy gyilkossággal vádoljam, amikor visszaérünk a civilizációba. Tarzan alaposan szemügyre vette. Semmit nem talált benne, ami megnyerte volna tetszését. – Kit gyilkolt meg? – kérdezte. – A feleségemet, mert úgy gondolta, nem tud lépést tartani velünk, és így akadályozza a menekülésben. Tudta, hogy én nem hagynám el a feleségemet, és a férfiakra szüksége volt, mert félt egyedül. – Akkor miért hagyta itt magát? Sborov észrevette a két kijelentése közti ellentmondást, de gyorsan kimagyarázta a dolgot. – Szerelmes volt Lady Greystoke-ba… együtt mentek el. Tarzannak elsötétült a tekintete, és ujjai begörbültek, mintha egy nyakat szorongatnának – Merre indultak? – kérdezte. – Ezen az ösvényen, kelet felé – felelt Sborov. – Mikor? – Azt hiszem, tegnap vagy tegnapelőtt. Olyan, mintha már régóta egyedül lennék, elvesztettem az időérzékemet. – És mi van Tibbsszel és Annette-tel? Sborov újra meghökkent. – Ki maga? – kérdezte. – Honnan tud rólunk? Tarzan nem válaszolt. Csak állt és nézte a férfit. Mit csináljon vele? Hátráltatná a kutatásban, ugyanakkor nem hagyhatja magára,

mert Jane barátja, és biztosan elpusztulna. Az üzenetben Jane nem részletezte a csapásokat, csak megnevezte a csapat tagjait, leírta, hogy kényszerleszállást hajtottak végre, és Sborov hercegnő meghalt. Tarzan arra következtetett, hogy hitvese Sborovék vendége volt, tehát a férfi csakis a barátja lehet. – Mi történt Tibbsszel és Annette-tel? – Annette eltűnt – magyarázta a herceg. – Nem tudjuk, mi lett vele. Egyszerűen felszívódott. A lábnyomai egy fa alá vezettek és ott eltűntek. – Mennyi ideje történt ez? – Azt hiszem, egy nappal azelőtt, hogy Brown elment Lady Greystoke-kal. – És Tibbs? – Tibbs elkísérte őket. – Miért vitte magával Tibbst, ha magát itthagyta? – Tibbstől nem tartott. Tudta, hogy én megvédtem volna Lady Greystoke-ot, és az igazságszolgáltatás kezére adtam volna, amint visszajutunk a civilizációba. Tarzan higgadtan végigmérte Sborovot. Nem bízott benne, de az arcán ebből semmi sem látszott. Visszataszítónak találta a férfi arcát, modorát és a kijelentéseiben felbukkanó ellentmondásokat, de érezte, hogy szavainak kell hogy legyen valami igazságtartalma. Annyit mindenképpen megtudott, hogy jó nyomon jár, és hogy az a lány, akit Nkima a kavuruval látott, csakis Annette lehetett, mivel akkor még Jane együtt volt Sborovval és Brownnal. – Jöjjön – mondta –, meg kell keresnünk Lady Greystoke-ot és Brownt. – Brown meg fog ölni – mondta Sborov. – Már többször megfenyegetett. – Nem öli meg, amíg magával vagyok. – Nem ismeri azt az alakot. – Fölösleges ismernem – jelentette tó a majomember –, elég, hogy magamat ismerem. – Legyengültem. Nem tudok gyorsan menni – magyarázta Sborov. – Ha ismeri a vidéket, inkább juttasson el egy faluba, és

menjen egyedül Brown után. Hosszú ideje nem ettem. Kétlem, hogy képes lennék megtenni akár egy kilométert is, annyira gyötör az éhség. – Maradjon itt – mondta Tarzan. – Hozok ennivalót, aztán elindulunk, hogy megkeressük Brownt. Sborov figyelte, ahogy a férfi, vállán egy majommal, eltűnt a fák között. 24. Le a sötétségbe Jane gondolatai messze jártak ezen a délutánon, miközben Tibbs és Brown mögött lépkedett. Eszébe jutott az a régi kunyhó a nyugati parton, a kis öbölnél, ahová annyi emlék és kaland kötötte. Ott ismerte meg azt a különös félistent, akiről később megtudta, hogy Tarzannak hívják. Hol lehet most? Vajon megkapta-e a táviratát? Ha igen, már biztosan keresi. Ettől újra eltöltötte a remény. Nagyon vágyott a férfi ölelésére, arra a békére és biztonságra, amit ereje és őserdei tapasztalata nyújtott. Ahogy gondolatai egyre visszább mentek az idő kanyargós ösvényén, mind jobban lemaradt társaitól. Egy időre megfeledkezett róluk, és egyedül maradt emlékei rengetegében. Valójában azonban nem volt egyedül. Egy szempár minden lépését figyelte a fák ágai közül. Egyszerre megmagyarázhatatlan sürgetést érzett, hogy forduljon vissza. Nem értette, mi ez. Talán női megérzés, ami helyes irányba vezeti? Jó vagy gonosz hatás? Nem tudta a választ. A sürgetés eleinte halvány volt, majd megerősödött, és már-már ellenállhatatlan lett. Egy idő után már nem csodálkozott rajta. Tibbs és Brown mintha végtelenül messze lettek volna. Eszébe jutott, hogy tóált nekik, de tudta, hogy fölösleges. Egy pillanatig még habozott, és szembe akart szállni az erővel, hogy fölzárkózzon a többiekhez, de végül megadta magát. Egy erősebb hatalom irányította, és engedelmesen megfordult.

Mintha olyan hangon hívták volna, melyet nem hallott, mégsem tudott neki ellenállni. Nem ígért semmit, de nem is fenyegetőzött. Tehát Jane sem reményt, sem félelmet nem érzett. Amikor rászorult a kavuru kötele, nem lepődött meg és nem ellenkezett – egészen eltompultak az érzékei. A fehérember vad, festett arcát nézte, aki fölhúzta maga mellé egy ágra és levette róla a hurkot. Mindez természetesnek tűnt, mintha az idők kezdetétől így lett volna elrendelve. A férfi a vállára kapta, és kelet felé távolodott az ösvénytől, mely ezen a ponton északkeleti irányba futott. Egyikük sem beszélt. Minden rendjén valónak látszott. Ez az állapot körülbelül egy óráig tartott, amíg Jane lassan magához nem tért a kábulatból. Rádöbbent szörnyű helyzetére, megértette, hogy egy különös, fehér vadember fogságába került. Most már tudta, hogy hipnotizálták, és olyan erő hatalmába került, mely saját céljaira használta, bár közben nem vesztette el az öntudatát. Érezte, hogy tennie kell valamit, de nem tudta, mit. A férfi nagyon könnyedén vitte, tehát túl erős volt ahhoz, hogy szökni próbáljon tőle. Csak abban bízhatott, hogy esetleg kijátszhatja a fickó éberségét, de addig semmi esélye, amíg le nem teszi. Jane kíváncsi volt, hová mennek, és milyen sors vár rá. Ha beszélne a férfival talán, sok mindent megtudhatna, de milyen nyelven szólítsa meg? Mindenesetre megpróbálta. – Ki maga? – kérdezte angolul. – Mit csinál velem? A férfi morgott valamit, majd bantu dialektusban azt mondta: – Nem értem. Jane beszélt bantuul, és helyzetéhez képest jobban érezte magát. – Én értelek – mondta. – Mondd meg, ki vagy, és miért raboltál el. Nem vagyok a néped ellensége, de ha nem engedsz szabadon vagy ártasz nekem, az én népem elpusztítja a falutokat és sokat megölnek közületek. – Nem jön a néped. Senki sem juthat el a kavuruk falujába, de ha mégis, azt megöljük.

– Kavuruknak nevezitek magatokat? Hol van a falutok? – Majd meglátod. – Mit csinálsz velem? – Elviszlek Kavandavandához. – Ki az a Kavandavanda? – Ő Kavandavanda. – A férfi úgy válaszolt, mintha mindent megmagyarázott volna. Mintha csak azt mondta volna: “Az Isten, az az Isten.” – És ő mit akar tőlem? Mit fog csinálni velem? Ha váltságdíjat akar, ha váltságdíjat akartok, az én népem sokat fizet, ha épségben visszajuttattok hozzájuk. – Túl sokat beszélsz – szólt rá a kavuru.– – Hallgass! Jane egy ideig nem beszélt, de aztán újra próbálkozott, mert nagyon kényelmetlennek találta testhelyzetét. – Tegyél le – mondta. – Ugyanúgy tudok mozogni a fákon, mint te. Semmi értelme, hogy a válladon vigyél. Mindketten jobban járunk, ha leteszel. A kavuru egy ideig úgy tett, mintha nem is hallotta volna, de végül letette. – Ne próbálj szökni, mert akkor meg kell hogy öljelek. Tőlünk senki sem szökhet meg. Jane kinyújtóztatta zsibbadt izmait és szemügyre vette elrablóját. Tényleg vadul nézett ki, de a lány nem tudta eldönteni, hogy magától volt-e ilyen vagy a festés, az orrdísz és a fülbevaló miatt. A férfi kortalannak tűnt, mint a legtöbb vadember, de Jane valahogy úgy érezte, fiatal lehet. – Mi a neved? – kérdezte. – Ogdli – felelt a fickó. – Nyilván te vagy a főnök – próbált hízelegni Jane. – Nem. Csak egy főnök van: Kavandavanda. Jane még egy ideig próbálkozott, de a férfi mogorván válaszolgatott, aztán dühös lett. – Hallgass vagy kivágom a nyelved. Kavandavandának arra úgysincs szüksége. Ettől kezdve a lány nem szólalt meg, mert volt valami a férfi hangjában, amitől komolyan vette a fenyegetést.

Éjszakára a kavuru alaposan megkötözte. Reggel folytatták az útjukat, csak addig álltak meg, amíg elfogyasztották gyümölcsökből álló reggelijüket. A délelőtt közepe táján eljutottak az erdő végéhez. Egy keskeny síkság választotta el őket egy hegytől, melynek lábánál, egy szirtfal mellett Jane valami palánkot vélt felfedezni. A síkot vízmosások és hatalmas kőtömbök szabdalták, így miközben átszelték, a palánk időről időre eltűnt a szemük elől. Ahogy közelebb értek, Jane látta, hogy a kerítés kőből épült, és három oldalról határol egy négyszöget, melynek hátsó oldalát a szirt alkotta. Kis folyó kanyargott a kerítés felől, mintha mogulé eredt volna, de kiderült, hogy csak átfolyik egy erre a célra vágott nyíláson. A férfi elkiáltotta magát, mire kinyílt a kapu. Bent kis kőházak sorakoztak, és lapos tetejük arra engedett következtetni, hogy errefelé ritkán esik az eső. Építési módjuk erősen hasonlított a délnyugat-amerikai pueblókéra. Vad harcosok guggoltak a kis bejáratok előtt vagy tüzet raktak a nyitott tűzhelyeken. Akárcsak Ogdli, mindannyian fiatalok voltak, külsejük, díszeik és fegyvereik is majdnem ugyanolyanok, mint az övéi. Néhányan a frissen érkezettek köré gyűltek; szemügyre vették Jane-t és Ogdlival beszélgettek. – Ti meg Ydeni vagytok a legszerencsésebbek – morgott valaki. – Ő egymaga elfogott egy fekete és egy fehér lányt, amíg telihold volt. – A fekete megszökött tőle – mondta egy másik. – Igen, de azonnal visszafordult, és hozott egy fehér lányt helyette. – A feketéért nem kap fogakat. – Nem, de a másikért igen, és Ogdli is újabb láncot kap, ez már a negyedik lesz neki. Kavandavanda büszke lesz rá. – Jól teszi – mondta Ogdli. – Én vagyok a legnagyobb kavuru harcos. Egy nagydarab fickó közbeszólt. – Neked csak három sor láncod

van fogakból, nekem hét – dicsekedett és büszkén verte a mellét. Jane nem sokat értett az egészből, míg a férfi mozdulata oda nem vonzotta tekintetét. Ekkor látta, hogy hét sor, emberi fogakból álló lánc lóg a nyakában, Ogdlijén pedig három. Megnézte a többieket is. Néhányan két sor láncot viseltek, mások egyet sem. A fogak nyilván az illető nagyságára utaltak, és arra, milyen sikerrel rabolt nőket. Hirtelen feltűnt neki, milyen különös helyre került egy mindentől távol álló, elszigetelt faluba, mely tele volt fiatal harcosokkal, azonban sehol nem látott nőket és gyerekeket. Mit jelenthet ez? Talán valami furcsa szokás miatt a nők és a gyerekek a nap bizonyos időszakában vagy bizonyos alkalmakkor nem hagyhatják el a kunyhóikat? Vagy nincsenek nők és gyerekek? Ha ez igaz, akkor mi történt az elrabolt nőkkel, akikre olyan büszkék? De nem lehet igaz; kell lennie nőknek és gyerekeknek. De ha vannak nők, miért a férfiak raknak tüzet? Az nem harcosnak való munka. Ezen töprengett a lány, miközben Ogdli végigvezette a falu keskeny főutcáján. Egy kereszteződésnél kis sikátorba fordultak, és egy kerek építményhez mentek, ami még jobban emlékeztetett az ősi pueblókéra. Az ablaktalan háznak nem volt bejárata és primitív létrát támasztottak az oldalának. Ha ez nem szertartási kiva, gondolta Jane, akkor igencsak rácáfol a külsejére. Ogdli morogva intett, hogy másszon föl a létrán. A tetőn Jane újabb bizonyítékát látta annak, hogy az építmény vallási célt szolgál, mert egy nyílásban egy másik létra vége látszott. Ogdli odamutatott. – Mássz le – parancsolt rá –, és maradj ott. Ne próbálj szökni, mert rosszul jársz. Jane lenézett. Semmit nem látott, csak mély feketeséget. – Siess! A lány a létra legfelső fokára lépett, és megindult lefelé a titokzatos sötétségbe. Nem volt gyáva, de minden bátorságára szüksége volt, hogy leereszkedjen a reszketeg létrán. Még mindig az járt a fejében, hogy nem látott nőket. Mi lett a sorsa a

foglyoknak, akiket a harcosok idehoztak? Ők is ezen a létrán mentek le? Lemásztak a sötétségbe és soha nem tértek vissza? 25. Vereség Muviro és harcosai az erdő szélére értek. Előttük keskeny síkság húzódott egy hegy lábáig. Az egyik harcos előremutatott. – Egy falu a szirtfal mellett. Látom a kerítést. Muviro kezével beárnyékolta szemét. Bólintott. – Ez biztosan a kavuruk faluja. Végre megtaláltuk. Lehet, hogy Buirát már nem vihetjük haza, de legalább megbüntetjük a kavurukat. Megtanítjuk nekik, hogy hagyják békén a vazirik lányait. A harcosok vad morgással helyeseltek. Hiszen vazirik voltak, akik hosszú évszázadok óta nagyszerű harcosok. Ki merészelné csorbítani a jogaikat? Ki rabolhatná el büntetlenül az asszonyaikat? Senki. Más törzseknek is voltak veszteségei. Vadul verték a tamtamokat és kiabáltak. Eltáncolták harci táncaikat. Aztán amikor már kevés esélyük volt, hogy utolérik az ellenséget, belefogtak az üldözésbe, de mindig időben visszafordultak Nem úgy a vazirik. Amit elhatároztak, azt végigcsinálták, akár győzelem, akár vereség várt rájuk. – Gyerünk! – mondta Muviro, és harcosai élén kilépett a sík szélére. Aztán hirtelen megállt. – Mi ez? – kérdezte. A vazirik hallgatóztak. Egyre erősödő zúgás vonta magára a figyelmüket. A harcosok csendben álltak és az eget kémlelték. – Ott van – mutatott egyikük a magasba. – Repülő kenu. Egyszer már láttam egyet otthon, ahogy elrepült a falu fölött. Annak is ilyen hangja volt. A gép három-négyszáz méter magasan repült. Elszállt a vazirik feje fölött, aztán visszafordult. Ki-kihagyó motorral széles spirálban ereszkedett lefelé. Amikor ötven méteren belülre került, a pilóta rákapcsolt, de folytatta a körözést. Már két órája keresett

leszállóhelyet, egyre reménytelenebbül. Miután eltévedt és fogytán volt az üzemanyaga, magában hálát adott, amikor a kis sík fölé értek. Tudta ugyan, hogy üzemanyagot itt nem talál, de legalább nem kell kényszerleszállást végrehajtania az őserdőben. Amikor földközelbe került, meglátta a vazirikat, akik fehér tolldíszeikben kiléptek a fák közül, és látta a falu felől érkezőket is. Észrevette, hogy ezek máshogy néznek ki, és leírt még két kört, hogy megbizonyosodjon. Társa leírt valamit, és elécsúsztatta a papírlapot. “Szerinted mik ezek? Nekem fehérnek tűnnek.” “Fehérek is”, írta a pilóta. A sziklák és a vízmosások miatt nem sok biztonságos leszállóhely kínálkozott. Az egyik legjobb, helyesebben szólva, az egyik legkevésbé rossz a falu előtt volt. A másik pedig, ami kicsit talán kedvezőbbnek látszott, az erdő mellett. Itt álltak Muviro és harcosai – egy csapat vadember. Ijesztő külsejük és saját előítéletei miatt a pilóta úgy döntött, hogy a falu és fehér lakói közelében száll le. Végzetes hiba volt. A gép még egyszer fölemelkedett vagy háromszáz méterre, majd a pilóta kikapcsolta a motort és vitorlázni kezdett. Muviro embereivel megindult a falu felé. Egy mély vízmosáson is át kellett menniük, így nem látták, amikor a gép földet ért, csak azt, ahogy két ember kimászott a pilótafülkéből, a falu felől pedig ijesztő, fehér harcosok rohantak feléjük. Muviro azonnal tudta, hogy rossz szándékkal közelednek. Fehérek voltak! A vaziri főnök nem kételkedett többé. Most már biztos volt benne, hogy ezek a kavuruk. Kiabálva és lándzsájukat rázva futottak a repülősök felé. A vazirikat még nem vették észre, vagy ha igen, nem törődtek velük. Muviro halk hangon utasításokat adott embereinek. Szétszéledtek, csatárláncba álltak és szótlanul meggyorsították lépteiket. Nem ordítottak és nem ugráltak, mint sok bennszülött harcos, és talán éppen ezért mindig nagy félelmet váltottak ki ellenségeikből. Csak tizen voltak, mégis úgy támadtak a tízszeres

túlerőben lévő kavurukra, mintha fordított lett volna a helyzet. A repülősök, látva a vadak rossz szándékát, hátrálni kezdtek a géphez. Egyikük a támadók feje fölé tüzelt, de mivel semmilyen hatást nem váltott ki, újra lőtt. Ezúttal egy kavuru kidőlt, de a harcosok továbbnyomultak. Most már mindkét férfi tüzet nyitott, de a kavuruk nem álltak meg. Látszott, hogy hamarosan elhajítják lándzsáikat. A repülősök hátrapillantottak, hátha találnak valami fedezéket, és még jobban elcsüggedtek. Fekete harcosok közeledtek mögülük. Nem tudták, hogy utóbbiak barátok és szövetségesek, ezért egyikük Muviróra lőtt. A golyó célt tévesztett, és a vaziri főnök egy szikla mögé húzódott, s az embereit is fedezékbe küldte, mert ő, ellentétben a kavurukkal, tudta, milyen hatékonyak a lőfegyverek. Aztán angolul odakiáltott a két férfinak, hogy jóbarátok, de már hiába. A késedelem elég volt ahhoz, hogy a kavuruk elérjék a repülősöket, mielőtt a vazirik csatlakozhattak volna hozzájuk. Bár lehet, hogy annak sem lett volna nagy jelentősége, akkora túlerőben voltak a kavuruk. Vad kiáltásokkal vetették magukat ellenségeikre, bár páran még áldozatul estek a lövéseknek. Már nagyon közel jártak, de a vazirik is, akik rohanni kezdtek. Kirepültek a kavuru lándzsák. Az egyik idegen, szívében a gyilkos fegyverrel, összeesett. Ekkor a vazirik lándzsái szelték át a levegőt, egy pillanatra megállítva a kavurukat, akik láthatóan jobban féltek a lándzsáktól, mint a lőfegyverektől. Nem vonultak vissza, csak egy pillanatra megálltak, azután újra lándzsák repültek. Ezúttal elbukott a másik idegen és három vaziri. A következő pillanatban megkezdődött a közelharc. A vazirik már csak heten maradtak, és ugyan elszántan küzdöttek, nem lehetett esélyük a túlerővel szemben. Amikor a halott repülősök közelében harcoltak, Muviro és egyik harcosa, Balando megszerezték a pisztolyokat és a töltényeket. Közelről a lőfegyverek komolyabb hatással voltak a kavurukra, akik egy időre visszakoztak, így Muviro és harcosai megpróbálhattak fedezéket keresni. Már csak négyen maradtak; Muviro, Balando és

két másik. A vaziri főnök egy spirálisan emelkedő gránitömbhöz akart eljutni, és végül sikerült is neki, de ekkor már csak Balando harcolt vele. Amíg Balando fölmászott, Muviro fedezte, majd a szikla tetejére érve Balando nyitott tüzet, hogy Muviro csatlakozhasson hozzá. A kavuruk újabb és újabb lándzsákat hajítottak, de az ellenség túl magasan volt, és még a legerősebbek is hiába próbálkoztak, mert fegyvereik elvesztették sebességüket és lendületüket, mire célt értek volna. A vazirik golyói és nyilai azonban olyan hatásosnak bizonyultak, hogy a kavuruk lassan visszavonultak falujuk felé. Ahogy közeledett a gyorsan beálló egyenlítői éjszaka, a kavuruk végképp abbahagyták a próbálkozást és hazamentek. Amikor a repülőhöz értek, Muviro látta, hogy messzire elkerülik, és arra gondolt, nyilván természetfeletti dolognak tartják, és félnek tőle. Aztán leszállt a sötétség, és Muviro már nem látott semmit. Szomorú szívvel másztak le a szikláról, melyen menedéket találtak. A fák közé mentek, hogy keressenek egy helyet, ahol alhatnak, és az őserdő áthatolhatatlan feketesége semmivel sem tűnt sötétebbnek jövőjüknél. De nem tervezgettek. Túlságosan kimerültek, elkeseredettek és csalódottak voltak ahhoz, hogy józanul gondolkozzanak. – Bárcsak megjönne a nagy bwana – sóhajtott csöndesen Balando. – Hát igen – mondta Muviro. – Ha itt lett volna, ez nem történik meg. 26. Tarzan becserkészi Brownt A reggeli pára lustán lebegett a mozdulatlan levegőben, a holt éjszaka lelke még vonakodott elhagyni a földet. Különös csend terült az őserdőre, olyan némaság, mely átható volt, mint a leopárd ordítása. Ez ébresztette fel Brownt. Óvatosan nyújtózkodott a villás ágon, ahol az éjszakát töltötte. Merev volt, zsibbadt és minden tagja

fájt. Fölnézett a kicsivel följebb fekvő Tibbsre és elvigyorodott. Az angol két párhuzamos ágba csimpaszkodott és láthatóan nem pihente ki magát. Úgy néz ki, mint akit éppen grilleznek, gondolta. – Szegény jó Tibbsy – tette hozzá félhangosan. Tibbs kinyitotta a szemét és körülnézett. Egy pillanatig zavart és meglepett volt az arca, azután észrevette Brownt, és teljesen magához tért. – Szavamra! – mondta és megrázta a fejét. – Éppen őfelsége fürdőjét készítettem elő. – Még álmában is szolgál, Tibbsy? – Hát, tudja, uram, egész életemben ezt csináltam. És nem is vágyom jobbra… béke és rend. Minden tiszta és helyénvaló. Minden. És nem volt nehéz munka, uram. És mindig jól bántak velem, mármint az úriemberek. Szerencsémre legtöbbször úriembereknél szolgáltam. – Mint ez a Sborov? – érdeklődött Brown. – Ő nem volt úriember. – De herceg volt, nem? Az azt jelenti, hogy úriember, nem? Tibbs megvakarta a fejét. – Azt kellene jelentenie, de nem mindig áll így a dolog. Néha, amikor ilyen rangos gazemberekkel találkozom, hajlamos vagyok feltételezni, hogy az édesanyja félrelépett. Brown elnevette magát. – Azt hiszem, volt egy néhány félrelépés magasabb körökben – jegyezte meg, majd azt mondta: – Mi lenne, ha tovább vergődnénk, Tibbs? Hosszú utat kell még megtennünk, ráadásul üres gyomorral. A két férfi fáradtan vágott neki az őserdőnek. A természet minden ereje és a valószínűség törvénye mintha kezdettől ellenük lett volna. Szomorúak voltak, csüggedtek és nem láttak reményt, mégis bátran próbálták tartani egymásban a lelket. Ez gyakran nehezen ment, és egyszer-egyszer hangot adtak a mindkettejüket mardosó morbid kételyeknek és félelmeknek. – Hisz a fekete mágiában, Tibbsy? – kérdezte Brown. – Hát láttam különös dolgokat az életben, uram – felelt az angol.

– Ugye tudja, miért utazott ide az öreglány? – Igen, azt hiszem, valami fiatalító szert akart megtalálni. – Igen. Sok mindent hallottam erről, amit nem mondtam el neki, mert ha megtettem volna, nem jött volna ide. Márpedig nekem szükségem volt rá, mert meg akartam szerezni a receptet. A fenébe is, Tibbsy! Otthon legalább egymilliót érne. De nagyon vigyáznak rá. Néhányan már próbálkoztak a megszerzésével, s egyikük sem került elő. – Nos, szerintem most ne próbálkozzunk. Elég bajunk van az életelixír nélkül is. Törődjünk csak a magunk dolgával és jussunk ki innen. – Nem tudom. Soha nem. hittem a fekete mágiában, de a kezdet kezdete óta furcsa dolgok történtek ezzel az expedícióval. Mintha valaki vagy valami megátkozott volna minket. Kezdődött a pocsék időjárással, aztán jött a kényszerleszállás, az öregasszony halála, Annette eltűnése, végül meg Lady Greystoke. Rádöbbent már, Tibbsy, hogy csak ketten maradtunk a hatból, akik elindultunk Croydenből? Mintha valami követett volna minket, egyesével ragadva el az embereket. Szinte belehülyülök, ha eszembe jut. Rohadnál vicces ez az egész, Tibbsy! – Én semmi nevetségeset nem találok benne, uram – tiltakozott Tibbs –, de mindig tudtam, hogy maguknak ott Amerikában furcsa humoruk van. – Az a baj, hogy maguk angolok nem beszélnek angolul – magyarázta Brown. – De hagyjuk. Az a kérdés, melyikünk lesz a következő. – Ne! – könyörgött Tibbs. – Éppen ez az, amire gondolni sem merek. Brown hátranézett a keskeny ösvényen lépdelő társára, és elmosolyodott. – Mintha Lady Greystoke is hátul ment volna, amikor eltűnt – emlékeztette Tibbst. Tarzannak komoly gondot okozott Sborov, miközben keletre tartott. A férfi fáradtsága miatt csigalassúsággal haladt, és még így is gyakran meg kellett állnia pihenni. A majomember minél előbb szerette volna utolérni Brownt és

Tibbst, hiszen úgy tudta, Jane velük van. Meg akarta ölni Brownt. Ha eszébe jutott a fickó, lüktetni kezdett a homlokán lévő sebhely, amit évekkel ezelőtt szerzett, Bolganival, a gorillával vívott első élethalálharcában. Még ifjúként ott tanulta meg használni apja vadászkését, és akkor indult el azon az úton, melynek végén ő lett az őserdő ura. Általában egy idegen tarmangani élete semmit nem nyomott volna a latban, ha Jane felkutatása a tét, de Alexis azt a benyomást keltette, hogy ő Jane barátja és védelmezője, ezért Tarzan nem hagyhatta sorsára, ami egy ilyen tehetetlen alak esetében nem lehetett kétséges. Tehát az őserdő ura úgy döntött, a férfival marad, amíg el nem juttatja egy barátságos törzshöz vagy a vazirikhoz, akik kivezetik a civilizációba. A vadállatokéhoz hasonló tulajdonságaihoz tartozott az is, hogy első látásra, ösztönösen alkotott ítéletet az emberekről, és nagyon ritkán tévedett. Ezúttal is így történt, amikor találkozott Sborovval, ezért kétszeresen is nehezére esett itt vesztegetni az idejét ezzel a fickóval. Nem bízott benne és ellenszenvesnek találta, de Jane miatt nem akarta magára hagyni. Nkima is hasonlóan vélekedhetett útitársukról, mert ritkán ment a közelébe, olyankor is csak vicsorgott. Végül Tarzant annyira bosszantotta az elvesztegetett idő, hogy vállára kapta a meglepett Sborovot, és egy majom ügyességével fölmászott az ágak közé. Alexis tiltakozó és ijedt kiáltást hallatott, de nem menekülhetett sorsszerű helyzetéből. Tudta, hogy ha kiszabadulna az acélizmok szorításából, összezúzná magát a földön. Tehát becsukta a szemét és reménykedett. Érezte, hogy gyorsan haladnak a fákon, hiszen meg-megkarcolták az ágak és súrolták a levelek. Megpróbált tiltakozni, de az óriás körülbelül úgy reagált, mint egy szfinx. Nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy ki merte nyitni a szemét, de ekkor rémült csak meg igazán, mert Tarzan épp a levegőben

repült, hogy egy indán átlendüljön a következő fára. Tizenöt méterre voltak a talajtól. Sborov fölordított, aztán szavakba öntötte tiltakozását. – Tegyen le – kiabált. – Hadd gyalogoljak, így megöl mindkettőnket. – Idegesen kiszabadította magát. – Maga öl meg mindkettőnket, ha nem marad nyugton – figyelmeztette a majomember. – Akkor tegyen le. – Túl lassú – felelt Tarzan. – Ha utol akarom érni a Brown nevű férfit, gyorsabban kell mennem, mint Kota, a teknős. Ha leteszem, magára kell hagynom az őserdőben. Az jobb lenne? Sborov hallgatott. Mérlegelt, melyiket válassza a két rossz közül. Csak arra tudott gondolni, hogy Párizsban szeretne lenni, de jelenleg ez nem sokat segített. Tarzan hirtelen megállt egy vastag ágon és feszülten figyelt. Sborov észrevette, hogy szimatol, és a vadászkutyák jutottak eszébe. – Milyen az a két férfi? – kérdezte Tarzan. – írja le őket, hogy megismerjem Brownt. – Tibbs alacsony, kopaszodó és vékony arcú férfi – mondta Sborov. – Angol, és enyhe londoni akcentussal beszél. Brown amerikai és magas. Azt hiszem, az ilyenekre mondják, hogy jóképű – tette hozzá irigykedő hangon. Tarzan leereszkedett az ösvényre, ami fölött haladtak, és a földre tette Sborovot. – Kövesse ezt az ösvényt – mondta. – Én előremegyek. – Itt akar hagyni egyedül? – sopánkodott Alexis. – Visszajövök magáért – felelt Tarzan. – Azt a rövid időt, amíg itthagyom, ki fogja bírni. – És ha egy oroszlán… – kezdte Sborov. – Nincsenek oroszlánok a közelben – szakította félbe Tarzan. – Semmi sincs itt, ami árthatna magának. – Honnan tudja? – Tudom. Tegye, amit mondtam, és kövesse az ösvényt. – De… – tiltakozott volna Sborov, aztán elkeseredetten sóhajtott,

mert észrevette, hogy egyedül van. Tarzan már eltűnt a fák között. A majomember sebesen követte a szagot, mely fölkeltette figyelmét. Érzékeny szaglásával megállapította, hogy két fehérember jár előtte. Hiába szaglászott, nem érzett nőszagot, mert nem volt – ha a két férfi Brown és Tibbs, akkor Jane már nincs velük. Mi történhetett vele? Megfeszült az állkapcsa. Ezt még kiszedi Brownból, mielőtt megölné. Az emberek élete semmivel sem ért többet Tarzan szemében, mint az állatoké. Soha nem ölt fölöslegesen, de kevesebb lelkifurdalással ölt meg egy rossz embert, mint egy ellenséges oroszlánt. Ha azonban bármilyen élőlény veszélyt jelentett Jane számára, azzal örömmel végzett, és Sborov azt állította, hogy Brown rosszat akart Jane-nek, sőt talán már ártott is neki. A férfi megjegyzése, hogy Jane és Brown együtt mentek el, nem tette féltékennyé az őserdő urát, annyira biztos volt társa hűségében. Soha nem vonta kétségbe tetteit és jószándékát. Vajon milyen gondolatok jártak a fejében, miközben követte a gyanútlan férfit? Arcán semmi sem tükröződött, de nyilván a szörnyű bosszúra gondolt. Ahogy csökkent a távolság közte és a két férfi között, egyre erősebben érezte a szagot. Lelassított, és ha lehet, még kevesebb zajt csapott. Hangtalanul mozgott, mint az árnyéka, és végre megpillantotta az ösvényen a két fáradtan vánszorgó embert. Ők voltak, nem tévedhetett – a kis angol és a nagy amerikai. Tibbsszel nemigen törődött, de a pilótáról egy percre sem vette le a szemét. Úgy cserkészte be, ahogy az oroszlán a zsákmányt. Egészen közel volt hozzájuk. Bármelyik pillanatban könnyedén rávethette magát áldozatára. Tibbs letörölte a verejtéket homlokáról és szeméről. – Fúúú! – sóhajtott. – Az egész olyan rohadtul fölöslegesnek tűnik. Mintha tűt keresnénk a szalmakazalban. Úgysem találjuk meg soha. Álljunk meg pihenni, teljesen kikészültem.

– Tudom, mit érez, de nem szabad föladnunk. Lehet, hogy rábukkanunk. Minél többet töprengek rajta, annál kevésbé hiszem, hogy Sborov rabolta el Lady Greystoke-ot. – Mire föl gondolta meg magát? – kérdezte Tibbs. – Én azt hittem, biztos benne. – Először is, a Miss nem volt fegyvertelen, és elég bátor ahhoz, hogy megvédje magát. Viszont Sborov egyáltalán nem bátor. – Hát ahhoz azért volt mersze, hogy megölje szegény feleségét – vetette ellen Tibbs. – Éjszaka végzett vele, mialatt aludt. Ahhoz nem kell bátorság. – És Annette? Brown a fejét rázta. – Nem tudom. Képtelen vagyok rájönni. Persze jó oka volt rá, hogy megölje, hiszen Annette-nél volt a bizonyíték. Túl sokat tudott és fegyvertelen volt. – De azok a semmibe vezető lábnyomok elgondolkoztatok. Mintha fölszívódott volna. Ha Sborov nyomai is ott lettek volna és folytatódnak, azt gondolnám, hogy a vállára vette és bevitte a lányt a fák közé, hogy ott végezzen vele. De nem volt ott más nyom. Már megálltak, hogy Tibbs kipihenje magát. A majomember föléjük lopakodott és hallgatózott. Egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét, de az arcán semmi sem tükröződött. – De ha a herceg a vállára vette volna Annette-et, a lány biztos sikoltott volna – vitatkozott Tibbs –, és arra föl kellett volna ébrednünk. – Lehet, hogy nem mert sikoltani. Nagyon félt a fickótól. – Lady Greystoke nem félt tőle. Ő miért nem kiáltott segítségért? – Lady Greystoke semmitől sem fél. Belevaló nő, Tibbs. – Határozottan egyetértek – felelt az angol. – Lady Greystoke különleges egyéniség. Remélem, megtaláljuk. – És Annette-et is. Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy meghalt. – A pilóta hangjából kihallható sóvárgás nem kerülte el Tarzan figyelmét. – Meglehetősen mély érzéseket táplált Annette iránt, ugye? – kérdezte együttérzőn Tibbs. – Hajaj – ismerte el Brown. – És az a tetű Sborov azt mondta

neki, hogy ráhajtottam Lady Greystoke-ra. A pokolba! El tudja képzelni, hogy belémessen egy angol nemes felesége? – Ha megbocsát, uram, nem – felelt őszintén Tibbs. – Én sem. Nagyon kedves nő, akibe belezúgtam. Bármit odaadnék, ha tudnám, mi történt vele. A majomember halkan leugrott mögéjük az ösvényre. – Azt hiszem, én megmondhatom – mondta. A váratlan hangra a két férfi meglepett arccal fordult hátra. – Ki a fene maga, és hogy kerül ide? – kérdezte Brown. Tibbs tátott szájjal és tágra nyílt szemmel nézte a majomembert. – És mi az, amiről azt hiszi, megmondhatja? – fejezte be a kérdezősködést az amerikai. – Azt hiszem, tudom, hogy tűnt el a két nő. – Mondja, tulajdonképpen micsoda maga? – faggatta Brown. – Ez az ország teljesen megőrjít. Néhányan eltűnnek, maga pedig megjelenik a semmiből, mint egy kísértet. Barát vagy micsoda? – Barát – felelt Tarzan. – És miért mászkál ruha nélkül? Ruhája nincs vagy esze? – Tarzan vagyok, a majomember. – Igen? Nos, örülök, hogy megismertem, Tarzan. A nevem Napóleon. De nyögje ki, mit tud Annette-ről és a másik nőről. Ki kapta el őket? Sborov? Persze maga azt sem tudja, ki az a Sborov. – De tudom – felelt Tarzan. – És tudok a balesetükről is meg Sborov hercegnő meggyilkolásáról. Azt hiszem, hogy én tudom, mi történt Lady Greystoke-kal és Annette-tel. Brown meghökkent. – Nem tudom, hogy csinálta, de sokat tud. Most mondja el, mi történt a két nővel. – A kavuruk rabolták el őket. A kavuruk földjén járnak. – Kik azok a kavuruk? – Egy fehér vademberekből álló törzs. Szokásuk, hogy nőket rabolnak, feltehetőleg vallási célokra. – Merre élnek? – Nem tudom. Éppen a falujukat kerestem, amikor értesültem a maguk balesetéről. Remélem, hamarosan megtalálom. A kavuruk

nagyon elhagyatott vidéken élnek, mert titkokat őriznek, és nem akarják, hogy bárki a közelükbe férkőzzön. – Milyen titkokat? – érdeklődött Brown. – Állítólag találtak valami életelixírt, ami megfiatalítja az öregeket. Brown füttyentett. – Szóval erről van szó?! Akkor őket kerestük. – A kavurukat keresték? – kérdezte hitetlenkedve a dzsungel ura. – Az öreg lady ennek az elixírnek a receptjét akarta megszerezni – magyarázta Brown –, és azóta én is, hogy már meghalt. Tudja, valakinek folytatnia kell – tette hozzá sután. – De mondja, hogy értesült a kényszerleszállásról? Ki mondta el? Mi senkit sem láttunk és senkivel sem beszéltünk. – Hirtelen elhallgatott. Arca eltorzult a dühtől. – Sborov! – kiáltott fel. A herceg, aki egy kanyarulat, után bukkant fel, megállt, ahogy meglátta Brownt. Az amerikai halkan szitkozódva, fenyegetőn indult felé. Sborov futni kezdett. – Állítsa meg! – szűkölt, Tarzanhoz intézve szavait. – Megígérte, hogy megvéd. A majomember Brown után ugrott, és elkapta a karját. – Állj! – szólt rá. – Megígértem neki. Brown megpróbálta lerázni. – Engedjen el, maga hülye – morogta. – Törődjön a saját dolgával. – Ezután szabad kezével állon vágta Tarzant. Utóbbi elhajolt, és az ütés éppen csak súrolta az arcát. Ajkán komor mosollyal a feje fölé emelte a pilótát és megrázta, majd az ösvény melletti buja aljnövényzetbe hajította. – Megfeledkezett Waterlooról, Napóleon – jegyezte meg. Nkima egy ágon ugrált, kiabált, és amikor Brown nagy nehezen kiszabadította magát a tüskés bozótból, a kis majom fogott egy érett, erős illatú gyümölcsöt és a férfi felé dobta. Tibbs döbbenten nézte a fejleményeket. Úgy érezte, Brown veszélyes ellenfélre talált ebben a vad, fehér óriásban, és amikor a majomember a küszködő amerikai felé indult, azt hitte, mindkettőjük számára eljött a vég. Tarzan keblében azonban nem volt harag irántuk. Megfogta Brownt, kiemelte a bokrok közül és az ösvényre állította.

– Többé ne felejtse el, hogy Tarzan vagyok, a majomember, és ha megparancsolok valamit, azt tartsa be – mondta csendesen. Brown egy ideig a tekintetét kémlelte, csak a/után válaszolt. – Tudom, mikor akarnak átverni. De azt nem értem, miért nem hagyja, hogy megöljem ezt a tetűt… alaposan rászolgált. – A veszekedésük lényegtelen, viszont az a lényeges, hogy megtaláljuk Lady Greystoke-ot. – És Annette-et – tette hozzá Brown. – Úgy van – helyeselt Tarzan. – És maguknak is vissza kell jutniuk a civilizációba, ahová tartoznak. Az őserdő nem az otthonuk. A világ tele van bolondokkal, akik idegen helyekre mennek, és ezzel bajt okoznak másoknak. – Ha szabad megjegyeznem, uram, teljes mértékben egyetértek önnel – kockáztatott meg egy közbeszólást Tibbs. – Átkozottul örülnék, ha kikerülnék ebből a nagyon is őserdőből. – Akkor egyikük se próbáljon végezni a másikkal – tanácsolta Tarzan. – Minél többen vannak, annál több az esélyük a kijutásra, és három ember semmiképp nem túl sok. Sokszor szükség lesz rá, hogy őrt állítsanak, tehát ha többen vannak, minden könnyebb. – De nem nekem, ha ez a hercegszerűség velünk jön! – mondta nyomatékosan Brown. – Amikor utoljára őrködött, megpróbált agyonütni a fejszével, és ha nincs a jó öreg Tibbsy, sikerül is neki. Ha maga azt mondja, ne öljem meg, rendben, nem ölöm meg – hacsak ő maga nem kényszerít rá. De nem megyek együtt vele, az biztos! – Idehívjuk és beszélünk vele – mondta Tarzan. – Azt hiszem, megígérhetem, hogy jól fog viselkedni. Elég nagy csávában volt, amikor rátaláltam… egy oroszlán közeledett hozzá, és szerintem mindent megígér majd, hogy ne hagyjuk többé egyedül. – Hát akkor hívja vissza és hallgassuk meg – egyezett bele vonakodva Brown. Tarzan néhányszor Sborov után kiáltott, de nem kapott választ. – Nem juthatott messzire – szólalt meg Tibbs. – Biztosan hallotta magát, uram. Tarzan vállat vont. – Ha majd jobban fél az őserdőtől, mint

Browntól, akkor visszajön. – Itt fogjuk várni? – kérdezte az amerikai. – Nem – felelt Tarzan. – Én előremegyek, és megkeresem a kavuru falut. Az embereim valahol keletre vannak. Odaviszem magukat. Sborov biztosan utánunk jön, és amikor megállunk éjszakára, megjelenik. Gyerünk. 27. Őrültek és leopárdok Ahogy Jane leért a földre a tóvaszerű építmény belsejében, halk neszt hallott, mintha valaki vagy valami mozogna a közelében. Mozdulatlanná dermedve hallgatózott. Lélegzést vélt hallani. A tetőnyíláson beszűrődő fény ráesett, és megvilágította, tehát bármi vagy bárki volt is a helyiségben, az biztosan látta őt. Azután megszólalt egy hang. Ismerős akcentussal beszélt angolul. – Ó, madame! Maga az? Önt is elfogták? – Annette! Maga itt? Akkor nem a herceg rabolta el?! – Nem, asszonyom. Valami szörnyű fehérember volt, aki fekete mágiával a hatalmában tartott. Képtelen voltam segítségért kiáltani. Nem tudtam ellenállni. Egyszerűen odamentem, ő fölhúzott a fára és elhozott ide. – Engem ugyanígy kaptak el, Annette. Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek ilyen hipnotikus ereje lehet. Bántották, Annette? – Nem, csak nagyon félek, mert nem tudom, mit akarnak csinálni velem. Jane szeme hozzászokott a félhomályhoz. Már ki tudta venni a helyiség részleteit. A kör alakú szoba döngölt alját száraz fű és levelek borították. Az egyik oldalon kis kupac magasodott, amit nyilván Annette hordott oda magának. Ebből állt a teljes “berendezés”. – Maga szerint mit akarnak velünk? – kérdezte Jane. – Nem mondtak semmit? – Nem, madame, semmit. És magának?

– Egy Ogdli nevű férfi fogott el. Csak ennyit árult el, meg azt, hogy Kavandavandához visz, aki feltehetőleg a főnök. Amikor tovább kérdezősködtem, megfenyegetett, hogy kivágja a nyelvem, mert Kavandavandának arra úgysincs szüksége. Nagyon kellemetlen népség. – Ó, madame, nem ez a megfelelő kifejezés… inkább borzasztóak. Bárcsak itt lenne Monsieur Brown! Látta, madame? Jól van? – Fizikailag jól, Annette, de a szíve majd megszakadt. Aggódott magáért. – Azt hiszem, nagyon szeret engem, madame. – Biztos vagyok benne, Annette. – És én is szeretem. Pont most történtek ezek a szörnyűségek, amikor olyan boldogok lehettünk volna. Most már mindennek vége. Úgy érzem, soha nem látom viszont. Ezt hívják előérzetnek. Itt fogok meghalni ebben a ronda faluban, méghozzá hamarosan. – Butaság, Annette! Nem szabad ilyeneket mondania, még csak ne is gondoljon erre. A szökésre kell gondolnunk, semmi másra. – Szökésre? Mennyi az esélyünk, madame? – Nem láttam őrt a bejáratnál, amikor idehoztak – magyarázta Jane –, és ha éjszakára sem állítanak ide embert, akkor följuthatunk a tetőre. Aztán majd meglátjuk, milyen akadályokat kell leküzdenünk. Mindenesetre érdemes megpróbálni. – Azt csinálom, amit mond, madame. – Akkor ma este, Annette. – Csss, madame! Valaki jön. Léptek hallatszottak a tetőről, majd egy férfi jelent meg a nyílásban. – Gyerünk! Mindketten gyertek fel – mondta. – Szegény kis tervünk – sóhajtott Jane lemondóan. – Nem mindegy? Úgysem sikerült volna – mondta Annette. – Később kitalálunk valamit – biztatta Jane, ahogy elkezdett fölmenni a létrán. – Az sem sikerül – jósolta borúsan Annette. – Itt halunk meg mind a ketten, talán már ma este.

Ahogy kiléptek a tetőre, Jane a férfiban elrablójára ismert. – Mi van, Ogdli? – kérdezte. – Szabadon engedsz? – Csönd – horkant fel a kavuru. – Túl sokat beszélsz. Kavandavanda küldött értetek. Ne sokat beszélj Kavandavandának. Megragadta Jane sima, napbarnította karját, hogy siettesse. Hirtelen megállt, szembefordította magával a lányt. Új tűz égett a szemében. – Még soha nem láttalak – mondta halkan. – Még soha nem láttalak – ismételte suttogva. Jane fogait kimutatva mosolygott rá. – Jól nézd meg a fogaimat – mondta. – Hamarosan a nyakadba akaszthatod őket, és akkor már négy sor láncod lesz. – Nem kellenek a fogaid – mondta rekedten Ogdli. – Megbabonáztál. Elvarázsolt egy nő, engem, aki előre megátkoztam őket. Jane fejében cikáztak a gondolatok. Nagyon hirtelen jött ez a változás, és a férfi nyilvánvaló vonzódása először megijesztette, de aztán meglátta benne a lehetőséget, hogy Annette és a maga hasznára fordítsa a dolgot. – Ogdli – suttogta lágy hangon –, te segíthetsz rajtam, és soha senki sem tudja meg. Ma estig rejts el minket. Kavandavandának mondd azt, hogy nem találtál, mert biztosan elszöktünk. Sötétedés után gyere vissza és vezess ki a faluból. Holnap gyere utánunk, és talán megtalálsz, Ogdli… ott foglak várni az erdőben. – Szavaiban és hangjában kihívás csengett. A férfi megrázta a fejét, mintha egy nemkívánatos gondolattól akarna szabadulni, és kezével egy láthatatlan fátylat húzott el a szeme elől. – Nem! – mondta szinte kiabálva, majd megfogta Jane-t és rángatni kezdte. – Elviszlek Kavandavandához. Azután már nem tudsz megbabonázni. – Miért félsz tőlem, Ogdli? Hiszen csak egy nő vagyok. – Éppen azért. Itt nem láthattál nőket, mert nincsenek is, csak azok, akiket Kavandavandának viszünk, de ők is csak rövid ideig. Pap vagyok. Mi mindannyian papok vagyunk. A nők

beszennyeznének minket, ezért nem lehetnek asszonyaink. Ha eJgyengülnénk és engednénk a csábításuknak, halálunk után sok szenvedés várna ránk. És ha Kavandavanda rájönne, gyors és szörnyű halált halnánk. – Mit mond, madame? – kérdezte Annette. – Miről beszélnek? – Ostobaságokról – felelt Jane –, de Ogdli belémhabarodott, és ezt próbáltam meg fölhasználni arra, hogy segítsen megszökni. Némi reménnyel kecsegtetett a dolog. – Jaj, madame! Ugye nem?! – Természetesen nem, de a háborúban és a szerelemben mindent szabad, és ez most mindkettő. Ha egyszer kijutunk a fák közé, Annette, Ogdli soha nem bukkan ránk. – És mit mondott? – Nem jött be a tervem. Elvisz Kavandavandához, amilyen gyorsan csak tud, hogy megszabaduljon a kísértéstől. – Akkor minden reményünk szertefoszlott – mondta lehangoltan Annette. – Ahogy ismerem a férfiakat, nem egészen – felelt Jane. – Ogdlinak nem lesz könnyű lemondania rólam. Az elevenébe fog hasítani, amikor úgy érzi, már nem lehetek az övé, és akkor még minden megtörténhet. A kavuru a főutcán a falu vége felé vezette őket. Nehéz kapuhoz értek, mely a falu fölé magasodó szikla alatti vízmosást zárta el. Ogdli kinyitotta a kaput, és egy látszólag nyitott völgybe léptek, amiről kiderült, hogy minden oldalról egy kanyon falai határolják. Kis patak csordogált a kanyon alján, végig a vízmosáson és a falun, ahol hidak mentek át fölötte. A talaj termékenynek tűnt, mivel mindenütt magas fák és zöldségek nőttek. Kavuru őrök felügyelete alatt férfiak dolgoztak az apró földeken. Jane eleinte nemigen törődött velük, miközben a kanyon közepén emelkedő épület felé közeledtek, de aztán fölfigyelt az egyik munkásra, aki a kafferkukoricát öntözte. A férfi hirtelen eldobta primitív kapáját, és fejenállt a sárban. – Fa vagyok – kiabálta bukena dialektusban –, és fordítva ültettek el. Állítsatok föl, hogy gyökereim a földbe menjenek,

locsoljatok meg és fölnövök a holdig. Az egyik közelben álló őr odalépett, és lándzsája nyelével rávágott a sípcsontjára. – Állj föl és dolgozz tovább! – szólt rá. A munkás fölordított fájdalmában, de fölpattant, megfogta a kapát és dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna. Kicsit odébb egy másik munkás, ahogy észrevette a két fehér lányt, futni kezdett feléjük. Mielőtt az őr közbeléphetett volna, Jane közelébe került. – Én vagyok a világ ura – suttogta –, de ne mondd el nekik. Ha tudnák, megölnének, de nem tudják, mert mindenkit megkérek, hogy ne mondja el nekik. Ogdli odaugrott, és lándzsájával fejbe vágta a szerencsétlent, még mielőtt az őr odaért, hogy visszavigye dolgozni. – Mindet megbabonázták – magyarázta Ogdli. – Démonok költöztek a fejükbe és megkaparintották az eszüket. De jó, hogy itt vannak, mert elijesztik az ártó szellemeket. Vigyázunk rájuk és életben tartjuk őket. Ha természetes halállal halnak meg, a démonok velük mennek, de ha megölnénk őket, a démonok átjöhetnének a mi fejünkbe. Másképp nem távozhatnak. – És ezek mind őrültek? – kérdezte Jane. – Mindnek démon lakik a fejében, de ettől még dolgozhatnak. Kavandavanda nagyon bölcs. Mindent és mindenkit tud használni. Ekkor odaértek az épületet körülvevő kerítéshez. Két harcos őrködött Kavandavanda erődjének kapujánál, de ahogy meglátták Ogdlit és a foglyokat, utat nyitottak. A külső fal és az épületek között a középkori kastélyokéhoz hasonló kert volt, melyben fák, bambuszcserjék, bokrok és effélék nőttek. A kert csúnya volt és gondozatlan. A házak részben nyers téglából, részben bambuszból és nádból épültek. Kellemes összhatást alkottak, és láthatóan más-más időben és előzetes tervek nélkül építették a különböző részeket. Az egészet látványos diszharmónia jellemezte. Ahogy közeledtek a főbejárathoz, egy leopárd bújt elő az egyik bokorból, rájuk vicsorgott, és továbbment egy bambuszcsoport felé. Aztán újabb és újabb leopárdok jelentek meg, amelyeket

megzavartak pihenésükben, és elvonultak az útból. Annette ijedten húzódott Jane-hez. – Nagyon félek! – mondta. – Elég rondák – jelentette ki Jane. – Nem tűnik valami biztonságos helynek. Talán ezért nincsenek itt emberek. – Csak az őrök ott előttünk. Kérdezze meg Ogdlit, veszélyesek-e a leopárdok. – Nagyon – felelt a kavuru Jane kérdésére. – Akkor miért járkálhatnak szabadon? – Napközben nincs sok bajunk velük, részben azért, mert jól tartjuk őket, részben azért, mert csak fegyveres ember lép be a kertbe, meg aztán ezek alapvetően gyáva bestiák, és sötétben szeretnek lecsapni áldozataikra. De sötétben szolgálják legjobban Kavandavanda céljait. Biztos lehetsz benne, hogy senki sem szökhet meg éjszaka a templomból. – És csak ezért tartjátok őket? – Nem. Jane várt, hogy a férfi folytassa, de az hallgatott. – Hát még miért? – faggatta a lány. Ogdli egy ideig szótlanul nézte, mielőtt válaszolt. Jane különös fényt látott a szemében, ami szinte részvétteli volt. A férfi megrázta a fejét. – Nem mondhatom meg, de hamarosan megtudjátok, mi az igazi oka a leopárdok ittlétének. Már majdnem elérték a bejáratot, amikor kísérteties, hátborzongató kiáltás törte meg Kavandavanda templomának gonosz csendjét. A borzalmas hang vagy az épületből, vagy mögüle jöhetett. A leopárdok morogva válaszoltak, előbújtak a bokrokból és a nád közül, majd eltűntek az épület sarkainál. – Valami hívta őket – suttogta Annette borzongva. – Igen – felelt Jane. – Valami tisztátalan, legalábbis bennem ilyen benyomást keltett. Ogdli néhány szót váltott az őrökkel, és beléptek. Mindenfelől harcoló leopárdok elfojtott ordítását és morgását hallották. E vad kórus kísérte lépteiket, ahogy végigmentek Kavandavanda templomának homályos szobáin és folyosóin.

Kavandavanda! Ki vagy mi lehet? Milyen titokzatos sorsot szán nekik? Ilyen kérdések jártak a két lány fejében. Jane érezte, hogy hamarosan mindenre választ kapnak, és a legrosszabbra számított. Nem látott menekülési lehetőséget a szörnyű jövő elől. Egyetlen reménye, ami hasonló helyzetekben mindig erőt adott, most nem volt itt, hiszen Tarzannak fogalma sem lehetett róla, hogy hol van. Honnan tudhatná, hol szálltak le ebben a végtelen vadonban? Nyilván keresi, mert a táviratot biztosan megkapta, de nem fogja megtalálni – vagy csak későn. Csak magára számíthatott, és ez most nem volt túl biztató. Az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhat, Ogdli vonzalma. Tehát ezt kell kihasználnia. De hogyan? Lehet, hogy miután átadta őket Kavandavandának, visszamegy a faluba, és nem látja többé. Akkor az utolsó reményről is lemondhat a tenger veszély közepette. – Ogdli – szólalt meg hirtelen –, te itt laksz a templomban vagy a faluban? – Ott lakom, ahol Kavandavanda parancsolja. Egyszer a faluban, máskor itt. – És most. hol laksz? – A faluban. Jane elgondolkozott. Ogdli csak akkor lehet a segítségére, ha a közelben van. – Mindig itt éltél, Ogdli? – Nem. – Hát mióta? – Nem emlékszem. Talán száz vagy kétszáz esőzés jött és ment, mióta itt élek, már nem számolom. Nincs jelentősége, mert örökké itt fogok élni, hacsak nem ölnek meg. Különben sohasem halok meg. Jane döbbenten nézett rá. Ez is őrült lenne? Lehet, hogy itt mindenki őrült? A kedvében akart járni. – Ha ilyen régóta itt élsz – mondta –, akkor biztos jóban vagy Kavandavandával. Ha kérnél tőle valamit, nem tagadná meg. – Talán nem, de óvatosnak kell lenni, ha az ember kér valamit Kavandavandától. – Kérd meg, hogy itt maradhass a templomban – mondta Jane.

– Miért? – kérdezte gyanakodva Ogdli. – Mert te vagy itt az egyetlen barátom, és félnék nélküled. A férfi dühösen vonta föl a szemöldökét. – Újra meg akarsz babonázni! – morogta. – Magadat babonázod meg, Ogdli – sóhajtott a lány –, és engem is. Ne legyél dühös rám. Egyikünk sem tehet róla. – Gyönyörű szemét könyörögve emelte a harcosra, és úgy tűnt, mintha a könnyeivel küszködne. – Ne nézz így rám – mondta Ogdli rekedten, és Jane megint azt a kifejezést látta a szemében, amit a faluban, mielőtt ideindultak. Jane a férfi karjára tette a kezét. – Ugye megkéred? – kérdezte vagy inkább mondta. A férfi vadul elfordult és továbbvezette őket, de Jane ajkán elégedett mosoly bujkált. Megérezte, hogy sikerült. Csak még nem tudta, mire vezet ez a siker. Félt a lehetséges következményeitől. Aztán magában vállat vont, és arra gondolt, az eszével a maga javára kell fordítania a dolgot, mielőtt megfizetné az árát – a legapróbb porcikájáig nő volt. Ahogy mentek a templom folyosóin és termein, Jane fekete férfiakat látott, kövér, puha, olajos bőrű fekete férfiakat, akik a háremek eunuchjaira emlékeztették. A durvaság, mohóság és szakértelem megtestesítőinek látszottak. Ösztönösen elhúzódott tőlük, ha a közelébe jöttek. Nyilván ezek Kavandavanda szolgái, gondolta. Akkor milyen lehet ő maga? Már nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja. 28. Kavandavanda Egy idióta óbégatott a félelmetes erdő félhomályában. Egy kis majom hintázott egy fa alsó ágán. Az idióta iszonyatosan sivítva megpróbálta elkapni az állatot. Egy közeli fa lombjából vad szempár Figyelt. Hogy mi járt a figyelő fejében, azt csak ő maga és a Teremtő tudta volna megmondani.

Az idióta egyszer csak vaktában rohanni kezdett az ösvényen. Megbotlott és elesett. Nyilvánvalóan le volt gyengülve. Föltápászkodott és tovább botorkált. A másik követte az ágak között, és figyelt, egyfolytában figyelt. Az ösvény kis tisztásba torkollt. Egyetlen fa állt rajta, közel a túlsó végéhez. A fa alatt három hímoroszlán pihent; fiatal, de erejük teljében lévő példányok. Ahogy az idióta kilépett a tisztásra, az egyik oroszlán felállt, és inkább kíváncsian, mint ellenségesen ránézett. Az idióta észrevette az oroszlánokat, és hangos, iszonyú üvöltéssel, kezét a feje fölött lengetve futni kezdett feléjük. Az oroszlánok ideges, temperamentumos állatok. Meglehetősen nehéz megjósolni, mit csinálnak egy adott helyzetben. Az első üvöltésre a másik két ragadozó is felkelt, és most mindhárman a közeledő embert nézlek. Csak egy rövid pillanatig szemlélték a jelenséget, amihez foghatót még soha nem láttak és valószínűleg nem is fognak. Aztán az első megfordult és elindult a fák felé, társai pedig követték. Az idióta a földre rogyott és sírni kezdett. – Elfutnak előlem – motyogta. – Tudják, hogy gyilkos vagyok, és félnek tőlem. Félnek tőlem! Félnek tőlem! FÉLNEK TŐLEM! – A végére teljesen elvékonyodott a hangja. A másik, aki eddig követte, leugrott a fáról és odament hozzá. Hátulról közelítette meg. Ydeni volt az, a kavuru. Közelebb és közelebb lopakodott, kezében kötéllel. Ráugrott az idiótára és a földre teperte. Az idióta küzdött és kiabált, de hiába. A kavuru könnyedén lefogta és hátrakötözte a kezét. Aztán fölállította foglyát. Az idióta tágra nyílt szemmel nézte, és az ijedtséget vigyorgás váltotta fel az arcán. – Van egy barátom – motyogta. – Végre van egy barátom és nem leszek egyedül. Hogy hívnak, jó barát? Én Sborov herceg vagyok. Érted? Herceg vagyok. Ydeni nem értette, de amúgy sem érdekelte volna a dolog. Lányokra vadászott és talált egy őrültet. Tudta, hogy Kavandavanda

örülni fog, mert míg lányokból soha nem volt elég, őrültből még kevesebb volt, és Kavandavanda szerette az őrülteket. A harcos szemügyre vette foglyát. Gyenge volt, sovány és fegyvertelen. Miután megbizonyosodott róla, hogy ártalmatlan, kioldozta a csuklóját, majd kötelet kötött a nyakára és egy titkos ösvényen, mely levágta a falu felé vezető utat, nekivágott vele az őserdőnek. Az európai, akinek megroppant az elméje a magánytól és a megpróbáltatásoktól, folyamatosan gagyogott, ahogy a kavuru mögött lépdelt. Gyakran összerogyott. Ilyenkor Ydeninek kellett fölállítania, mert annyira legyengült, hogy egyedül meg sem bírt moccanni. A kavuru végül keresett valami ennivalót, megvárta, amíg Sborov jóllakott, és amikor továbbmentek, segített neki, az út jó részén a vállán cipelve a szerencsétlent, míg oda nem értek a magányos hegy mellett álló faluhoz. Eközben Tarzan a hosszabbik úton ugyanoda vezette Brownt és Tibbst, persze csak vaktában, hiszen egyikük sem tudta, hol járnak, és csak remélték, hogy az ösvény a kavuruk falujába vezet. Nkima időnként Tarzan vállán ült, máskor a fákon ugrált. Ő legalább vidám volt és gondtalan. Tarzan Jane sorsán töprengett, Brown Annette miatt aggódott, Tibbs pedig általában szomorú volt, ha távol kellett lennie Londontól. Éhsége, fájós lába, fáradtsága és a dzsungeltól való félelme egyáltalán nem javítottak borús kedélyállapotán. Nem voltak túl vidámak, de Tarzan viselkedéséből vagy szavaiból senki nem olvashatta ki azt a keserűséget és bánatot, mely a szívét mardosta. Nem tudta, milyen sorsot szántak a kavuruk foglyaiknak, de ahhoz eléggé ismerte az elhagyatott vidék vad törzseit, hogy ne tápláljon hiú reményeket arra vonatkozóan, hogy időben érkezik. Csak abban reménykedhetett, hogy bosszút áll Jane-ért. Miközben Tarzan gondolatai Jane-en jártak, felidézve közös emlékeiket, a lányt bevezették a központi terembe Kavandavanda, a kavuruk királya, varázslója és istene templomában.

A nagyméretű terem alacsony mennyezetét fatörzsből készült oszlopok tartották, amiket fényesre koptatott az idő. Az oszlopfőket fogatlan koponyák díszítették, fehérségükkel elütve a sötét környezettől, groteszkül kinevetve a gyarló emberek bolondozását az örök élet bölcsességének birtokában. A terem távoli szegleteinek félhomályát nem oszlatta el a mennyezeti nyíláson beömlő napfény sem, mely a leopárdbőrökkel borított trónuson ülő alakra esett. Ahogy először a trónuson ülő férfira nézett, Jane magában visszafojtotta a lélegzetét. Az elétáruló kép barbárságában is ámulatra késztette; a férfi szép volt. Ha ő Kavandavanda, mennyire különbözik attól az alaktól, akit elképzelt! Márpedig tudta, hogy ő az, nem lehet más. Lassú, felséges mozdulataiból látszott, hogy a férfi igazi uralkodó. Igazi király – nem, még annál is több. Jane képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy egy istennel áll szemközt. Kavandavanda egyedül ült a trónemelvényen, mellette két megláncolt leopárd. Alatta, az emelvény körül kavuru harcosok álltak, és a közelben várakozott néhány kövér, fekete rabszolga, akiket Jane már a templom más termeiben is látott. Az emelvény két oldalán vagy egy tucat fiatal lány hevert a leopárdbőrökön. A legtöbbjük fekete volt, de néhány világosabb bőrű és finomabb arcú beduin is akadt köztük. Az egyik beduin és néhány fekete lány jó alakú volt és helyes arcú, de egészében nem azt a benyomást keltették az emberben, hogy. a szépségük miatt választották ki őket. Ogdli néhány méterre az emelvénytől megállította foglyait, s miközben letérdelt, nyersen rájuk szólt, hogy kövessék példáját. Annette így is tett, Jane viszont egyenesen állt és rezzenéstelen arccal nézte a trónuson ülő férfit. Fiatalember volt, szépen kidolgozott ágyékkötőjétől és ékeitől eltekintve teljesen meztelen. Emberi fogakból álló nyakláncai egészen hasáig borították mellkasát. Fémből, fából és elefántcsontból készült kar– és bokaperecek tették teljessé öltözékét. A lány figyelmét azonban nem ez vonta magára, hanem

isteni arca és alakja. Az első pillanatban azt hitte, még soha nem látott ilyen szép emberi lényt. Sűrű, szőke haj keretezte a férfi ovális arcát, homloka magas volt, sötét szeme okosan csillogott, az orra tökéletes. De petyhüdt és könyörtelen alsó ajka tönkretette a hatást. Mielőtt észrevette ezt a szájat, Jane reménykedni kezdett, hogy ő és Annette védelmezőre találnak Kavandavandában, és nem vérszomjas vademberre, mint azt gondolták. A férfi nem vette le róla a szemét, ő is felmérte, de arckifejezése nem árulta el, mire jutott magában. – Térdre! – mondta hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangon. – Miért kellene letérdelnem? – kérdezte Jane. – Miért kellene letérdelnem előtted? – Mert én vagyok Kavandavanda. – Ez nem ok arra, hogy egy angol nő letérdeljen előtted. Két kövér fekete lépett felé, kérdőn Kavandavandára emelve tekintetét. – Nem vagy hajlandó letérdelni? – Nem. A rabszolgák közeledtek, de fél szemüket mindig urukon tartották. Utóbbi intett nekik, hogy lépjenek vissza a helyükre. Különös kifejezés suhant át az arcán. Jane nem tudta eldönteni, vajon harag vagy vidámság bujkált benne. – Kedvemre van megvitatni a kérdést – mondta a fiatalember, majd szólt Ogdlinak és Annette-nek, hogy fölállhatnak. – Mindkét ajándékot te hoztad, Ogdli? – kérdezte. – Nem – felelt Ogdli. – Ezt Ydeni fogta el – mutatott Annette-re. – Én a másikat. – Jó munka volt. Még soha nem hoztak hozzá hasonlót… egyszerre hordja magában a szépség és fiatalság csíráját. – Visszafordult Jane-hez. – Ki vagy te, és mit kerestél a kavuruk földjén? – A nevem Jane Clayton, Lady Greystoke. Londonból Nairobiba repültünk, amikor a gépünknek kényszerleszállást kellett végrehajtania. A tengerhez akartunk eljutni a társaimmal, amikor ezt

a lányt és engem elfogtak a harcosaid. Engedj minket szabadon, és adj mellénk vezetőket, akik elvisznek a legközelebbi faluba. Torz mosoly jelent meg Kavandavanda ajkán. – Tehát egy ördögi madárral jöttél. Tegnap is jött két ember egy ördögi madáron. Holttestük ott hever a falu előtt. Az embereim félnek az ördögi madártól. Nem mernek a közelébe menni. Mondd, árthat nekik? A lány gyorsan gondolkozott, mielőtt válaszolt. Talán még hasznára lehet a vadak babonás félelme. – Jobb, ha távol tartják magukat tőle – tanácsolta. – Több ördögi madár fog jönni, és ha megtudják, hogy bántottatok minket, elpusztítják a falut és titeket. Ha szabadon engedtek, megmondom nekik, hogy ők se bántsák a népedet. – Nem fogják megtudni, hogy itt vagytok – felelt a férfi. – Senki nem tudja, mi történik a kavuru faluban és Kavandavanda templomában. – Nem engedsz szabadon? – Nem. Senki nem juthat ki a faluból, ha egyszer belépett, és te a legkevésbé. Sok lányt hoztak már nekem, de hozzád hasonlót még soha. – Elég lány van már itt. Mit akarsz tőlem? A férfi félig lehunyt szemmel nézett rá. – Nem tudom – mondta alig hallhatóan. – Azt hittem, tudom, de most már nem vagyok biztos benne. – Hirtelen Ogdlihoz fordult. – Vezesd okét a három kígyó szobájába, és vigyázz rájuk. Nem tudnak megszökni, de ne hagyd, hogy megpróbálják. Nem akarom, hogy ennek bármi baja essen. Medek mutatja az utat – intett az egyik kövér rabszolga felé. – Miről beszéltek, madame? – kérdezte Annette útközben. Jane röviden elmondta. – A három kígyó szobája! – ismételte Annette. – Gondolja, hogy kígyók lesznek ott? Én félek a kígyóktól – tette hozzá borzongva. – Nézze meg a szobák bejáratát, amik mellett elmentünk Azt hiszem, akkor választ kap a kérdésére. Ott például egy vadkanfej díszeleg a bejárat fölött, az előbb meg két emberi koponyát láttam, ott előttünk pedig három leopárdfej van. Nyilván ugyanazt a célt

szolgálják, mint nálunk a számok egy hotelben. Nem hiszem, hogy különösebb jelentősége lenne a dolognak. Medek fölvezette őket egy egyszerű lépcsőn. Végigmentek egy emeleti folyosón, és beléptek egy szobába, aminek a bejárata fölött három kígyófej volt. Ogdli követte őket. Az alacsony mennyezetű szoba ablakai a kertre néztek. Annette gyorsan körülnézett. – Nem látok kígyókat, madame – mondta megkönnyebbülten. – De mást sem láthat, Annette. A kavuruk nem sokat törődnek a berendezéssel. – Ott van két pad, de sem asztal, sem ágy. – Az az ágy, a sarokban. – De hát az csak néhány mocskos állatbőr – tiltakozott a francia lány. – Mindazonáltal csak az lehet az ágy, Annette. – Miről beszéltek? – kérdezte Ogdli. – A szökésen ne is gondolkozzatok. Nincs esélyetek, tehát ne nagyon tervezgessetek. – Dehogy tervezgettünk – biztosította Jane. – Csak akkor szökhetünk meg, ha segítesz. Örültem, hogy Kavandavanda téged küldött, hogy őrizz minket. Tudod, Ogdli, te vagy itt az egyetlen barátunk. – Észrevetted, hogy nézett rád Kavandavanda? – Nem, azt hiszem nem – felelt Jane. – De én igen, és még soha nem láttam, hogy így nézett volna egy fogolyra. És még soha nem engedte, hogy valaki állva maradjon a színe előtt. Azt hiszem, őt is megbabonáztad. Tetszett neked, asszony? – Nem annyira, mint te – suttogta a lány. – Nem teheti! – tört ki Ogdli. – Rá ugyanúgy vonatkoznak a törvények, mint ránk. – Mit nem tehet? – Ha megpróbálja, én… – A folyosón támadt zaj hallgattatta el, és éppen idejében. Egy rabszolga kinyitotta az ajtót, félreállt, és Kavandavanda jelent meg mögötte. Ahogy belépett, Ogdli térdre ereszkedett. Annette követte

példáját, de Jane megint állva maradt. – Úgy, szóval nem térdelsz le?! – szólt Kavandavanda. – Talán ez az oka, hogy kedvellek… az egyik oka. Ti ketten fölállhattok. Mindenki menjen ki a folyosóra, kivéve ezt, aki Jane-nek nevezi magát. Négyszemközt akarok vele beszélni. Ogdli mélyen ura szemébe nézett. – Igenis, kavuruk legfőbb papja, megyek már. De itt leszek a közelben. Kavandavanda arca egy pillanatra mintha elsötétült volna haragjában, de nem szólt semmit. Amikor mindenki kiment és becsukták az ajtót, Jane-hez fordult. – Ülj le – mondta az egyik padra mutatva, majd miután Jane leült, ő is helyet foglalt mellette. Hosszú ideig nem szólalt meg, csak nézte a lányt álmodozó szemmel. – Gyönyörű vagy – mondta végül. – Soha nem láttam nálad szebb teremtést. Nagy kár tehát. Nagy kár. – Micsoda? – kérdezte Jane. – Semmi – mondta nyersen a férfi. – Biztos hangosan gondolkodtam. – Ismét elhallgatott, és a gondolataiba merült. – Végül is teljesen mindegy – mondta aztán. – Akár el is mondhatom. Ritkán adódik alkalmam olyasvalakivel beszélni róla, aki elég intelligens ahhoz, hogy megértse, és ha elég erős leszek, te meg fogod érteni – méltányolod a nagy célt, melynek alárendellek. De ha rádnézek, és elmerülök gyönyörű szemedben, elgyengülök. Nem, nem! Nem szabad elbuknom. Nem szabad elbuknom, hiszen rám figyel a világ. – Nem értem, miről beszélsz – jegyezte meg a lány. – Nem, még nem, de majd megérted. Nézz meg jól. Szerinted hány éves vagyok? – Talán huszonegynéhány. A férfi közelebb hajolt. – Fogalmam sincs a koromról. Elvesztettem a fonalat. Lehet, hogy ezer éves vagyok, vagy pár száz vagy több. Hiszel Istenben? – Persze, természetesen. – Nos, ne tedd. Ilyen dolog nem létezik, – legalábbis még nem. Pontosan ez volta baj a világgal. Az emberek elképzeltek egy istent,

ahelyett, hogy megkeresték volna maguk között. A hamis próféták és sarlatánok félrevezették őket. Nem volt vezetőjük. Az istennek kell vezetőnek lennie, és a vezető kézzelfogható jelenség kell legyen, valami, amit az emberek láthatnak és megérinthetnek. Halandónak kell lennie, ugyanakkor halhatatlannak. Az isten legyen mindenható. A természet minden ereje ilyen istent akart létrehozni, amióta világ a világ, aki kegyesen és igazságosan uralkodik, s egyszerre uralja a természetet és az emberek gondolatait és tetteit. – Én, Kavandavanda, a kavuruk legfőbb papja majdnem ilyen vagyok. A halhatatlanságot már elértem, mindenható vagyok, bizonyos mértékig irányítom az emberek gondolatait és tetteit. Már csak a természet erői állnak ellent nekem. Ha azokat is legyőzöm, tényleg isten leszek. – Igen – mondta Jane, aki kedvében akart járni ennek az őrültnek. – Igen, valóban isten leszel, de ne feledd, hogy az egyik legfontosabb isteni jellemvonás a könyörületesség. Tehát légy könyörületes, és engedj szabadon a társammal együtt. – És hagyjam, hogy a külvilág tudatlan barbárai ránktörjenek, elpusztítsanak és ezzel megfosszák az emberiséget egyetlen reményétől? Nem! – De milyen célt szolgálhatok itt? Megígérem, ha elengedsz, senkit nem küldök ide. – Csakis azt a célt szolgálhatod, amire a nők alkalmasak. A férfi csak egyedül lehet isten. A nő elgyengíti és tönkreteszi. Nézz rám! Nézd meg a papjaimat! Azt hiszed, mindannyian fiatalok vagyunk, de ez nem igaz. Száz esőzés jött és ment azóta, hogy az utolsó neofita csatlakozott szent rendünkhöz. És hogyan értük el a halhatatlanságot? A nőkön keresztül. Mindannyian cölibátusban élünk. Eskünket az asszonyok vére pecsételte meg, és saját vérünkkel bűnhődünk, ha megszegjük ezt az esküt. Ha egy kavuru pap enged a nők csábításának, akkor meg kell halnia. Jane megrázta a fejét. – Még mindig nem értem. – Majd megérted. Réges-régen megismertem az örök ifjúság titkát. Egy olyan elixír kell hozzá, amit sokféle dologból főzünk… bizonyos virágporokból, gyökerekből, a leopárdok gerincvelőjéből,

és elsősorban fiatal nők mandulájából és véréből. Most már érted? – Igen – felelt megborzongva Jane. – Ne borzadj a gondolattól. Ne felejtsd el, hogy ily-módon az élő isten részévé válsz. Örökké fogsz élni és megdicsőülsz. – De én erről mit sem fogok tudni. Akkor pedig mi értelme? – Én viszont tudni fogom. Tudni fogom, hogy a részemmé váltál, és így bizonyos szempontból az enyém leszel. – Közelebb hajolt. – De szeretnélek megtartani így, ahogy vagy. – Forró lehelete szinte perzselte a lány arcát. – És miért ne? Hiszen már majdnem isten vagyok, és nem teheti-e isten azt, amit akar? Ki mondana neki ellent? Megragadta Jane-t és magához húzta. 29. Miféle végzet? Már majdnem besötétedett, amikor Ydeni átvezette foglyát a falun Kavandavanda templomához. Tarzan egy másik ösvényen a falu előtti tisztáshoz közeledett. Megállt és fölemelte a fejét. – Mi történt? – kérdezte Brown. – Közeledik őfelsége? – érdeklődött Tibbs. A majomember megrázta a fejét. – Mindjárt odaérünk egy faluhoz, a kavuruk falujához. De valahol a közelben jó barátok vannak… vazirik. – Honnan tudja? – faggatózott Brown. Tarzan meg se hallotta a kérdést. Csendre intette társait, majd halkan a fürj hívójelét hallatta háromszor egymás után. Ezután várt. Egy ideig csönd volt, aztán megérkezett a válasz; egyszer, kétszer, háromszor. Tarzan Brownékkal a nyomában továbbindult, és a következő pillanatban Muviro és Balando jelent meg, és térdre rogytak. Muviro szomorúan, de röviden elmondta, mi történt velük. Tarzan szótlanul hallgatta végig. Sem harag, sem bánat nem tükröződött az arcán. – Tehát szerinted nem lehet bejutni a faluba? – kérdezte aztán.

– Túl kevesen vagyunk, bwana – felelt csüggedten Muviro. – De ha Búira még él, akkor ott van – emlékeztette Tarzan –, akár a mem-sahib és még egy fehér lány, aki ehhez a férfihoz tartozik – Az amerikaira mutatott. – Hármunk életének talán legkedvesebb emberei ott vannak a kapun túl, és ne feledkezz meg barátainkról, akiket meggyilkoltak. Vissza akarsz fordulni, Muviro? – Muviro mindenhova követi Tarzant – felelt egyszerűen a bennszülött. – Odamegyünk a tisztáshoz, amiről beszéltél, és ott megtervezzük a továbbiakat. Gyerünk. – A majomember, nyomában a többiekkel csendesen elindult. A tisztás szélén megállt. Brown elfojtott kiáltást hallatott. – Hű! A mindenségit! Látják, amit én? Ott egy repülőgép – mondta izgatottan. – Elfelejtettem mondani – szólt Muviro. – Két férfi jött vele és leszálltak. A kavuruk végeztek velük. A holttestek még mindig ott hevernek a gép mellett. Miközben Tarzan a tisztás szélén állt, szerencsére fogalma sem volt róla, mi történik Kavandavanda templomában, mert a főpap épp ekkor rántotta magához Jane-t. A lány tehetetlen volt, és nem tudta hová forduljon segítségért. Eltolta magától a mohó férfit és fölsikoltott: – Ogdli! Azonnal kinyílt az ajtó. Kavandavanda elengedte Jane-t és fölugrott. Ogdli a küszöbön állt. A két férfi farkasszemet nézett egymással. Ogdli nem kérdezte, miért hívta a lány. Úgy tűnt, tisztában van vele. Kavandavanda arca és nyaka vörösre váltott, aztán elfehéredett, és Ogdli mellett kiment a szobából. A harcos Jane-hez sietett. – Mindkettőnket meg fog ölni – mondta. – Menekülnünk kell. Az enyém leszel. – És az esküd?! – próbálkozott Jane. – Mit számít az eskü egy halottnak? – kérdezett vissza Ogdli. – Annyit érek, mint egy halott. Elmegyek, és téged is magammal viszlek. Ismerek egy titkos kijáratot a kert és a falu alatt. Ezen

szokott Kavandavanda az erdőbe menni bizonyos virágokért és gyökerekért. Ha besötétedik, indulunk. Ahogy Kavandavanda, szívében végtelen haraggal sietett végig a folyosón, szembetalálkozott Ydenivel és foglyával. – Mi ez? – kérdezte. Ydeni térdre rogyott. – Olyan, akinek démon költözött a fejébe. Elhoztam Kavandavandának. – Vidd – mordult rá a főpap –, és zárd be. Majd reggel megnézem. Ydeni fölállt és elvezette Sborovot. Fölvitte az emeletre, és belökte egy sötét szobába, a két kígyó szobájába, mely a három kígyó szobája mellett volt. Aztán a harcos bereteszelte az ajtót, és otthagyta a foglyot étlen-szomjan. A szomszédban Ogdli a szökést tervezte. Tudta, hogy csak akkor sikerülhet, ha mindenki alszik a templomban. – Most elmegyek és megbújok valahol, nehogy Kavandavanda megtaláljon. Később visszajövök érted. – Annette-et is magunkkal kell vinnünk, a másik lányt – mondta Jane. – Ő hol van? – A mellettünk lévő szobában. Odavittem, amikor Kavandavanda kiküldött minket. – Őt is visszük, ugye? – Talán – felelt a férfi, de Jane érezte, hogy nem így tervezi. Mindenképpen magával akarta vinni Annette-et, és nemcsak azért, hogy kimenekítse a főpap karmaiból, hanem azért is, mert úgy gondolta, ketten könnyebben meghiúsíthatják Ogdli terveit, ha kijutnak az őserdőbe. – Ne próbálj szökni, amíg nem jövök érted – figyelmeztette Ogdli. – A titkos alagúton kívül csak egyetlen út van, és az a kerten át vezet. Ha a kertbe lépsz, azonnal véged. – Kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. Jane figyelte, ahogy távozott, majd hallotta a retesz kattanását. A két kígyó szobájában Sborov a sötétben tapogatózott. A kertre néző ablakon túl kevésbé volt sűrű a sötétség. Odament és kinézett. Zajt hallott a szomszéd helyiségből. A fal mentén talált egy

ajtót, és megpróbálta kinyitni. Nem ment. Tovább rángatta a kilincset. Jane hallotta a herceg motozását, és miután Ogdli elment, közelebb húzódott. A harcos azt mondta, Annette a szomszéd szobában van, tehát nyilván ő akar visszajönni hozzá, gondolta. Jane nehéz reteszt talált a maga oldalán. Már-már szólongatni akarta a lányt, de aztán eszébe jutott, hogy Annette-nek nyilván megvan rá az oka, hogy hallgat. Óvatosan, centiméterről centiméterre tolta el a reteszt. Annette még mindig a kilincset rángatta – legalábbis Jane így gondolta. Végre lassan kinyílt az ajtó. – Annette – suttogta Jane, miközben egy alak lépett be a félhomályban. – Annette meghalt – felelt egy férfihang. – Brown megölte. Jane-t is megölte. Ki maga? – Alexis? – kiáltott föl Jane. – Ki maga? – kérdezte Sborov. – Jane, Lady Greystoke. Nem ismeri meg a hangomat? – De igen, csakhogy maga halott. Kitty is itt van? Istenem – mondta rémülten –, visszahozta, hogy kísértsen. Vigye innen! Vigye innen! – Ekkor már üvöltésbe csapott a hangja. A szoba másik oldalán lévő ajtó mögül futó léptek közeledtek, és Annette hangja hallatszott. – Madame! Madame! Mi az? Mi történt? – Ki az? – kapta fel a fejét Sborov. – Tudom már! Annette. Maga is visszajött kísérteni. – Nyugodjon meg, Alexis – mondta Jane. – Kitty nincs itt, és Annette meg én élünk. Miközben beszélt, átment a francia lány cellájának ajtajához, és elhúzta a reteszt. – Ne engedje be! – ordított Sborov. – Ne engedje be, különben széttépem, akár élő, akár kísértet! – Rohanni kezdett a lány felé, amikor kinyílt az ajtó és Annette besietett. Ugyanekkor a folyosó felőli ajtó is kivágódott, és Medek, a fekete rabszolga tűnt föl. – Mi történik itt? – kérdezte. – Ki engedte be ezt a férfit?

Annette látványára Sborov megtorpant, aztán a félhomályban meglátta Medeket. – Kitty! – üvöltött. – Nem megyek veled. Menj innen! Medek elindult felé. Sborov megfordult és a kertre nyíló ablakhoz rohant. Fölugrott a párkányra, hátranézett az árnyszerű alakra, aki a nyomában volt, és egy végső, eszelős ordítással kiugrott az éjszakába. Medek az ablakhoz lépett és kihajolt, majd ugyanaz a szörnyű sikoltás hagyta el az ajkát, amit Jane már hallott egyszer, amikor idevezették őket. Lentről Sborov nyögdécselése hallatszott, aki csúnyán megüthette magát az eséstől, de hangját hamarosan elnyomta a leopárdok morgása. A két lány végighallgatta, ahogy előbújtak a kert minden részéből és odagyűltek a szerencsétlen emberhez. Ahogy a leopárdok verekedni kezdtek a koncért, magasabbra csapott a zaj. Egy ideig még hallatszott az áldozat nyögdécselése, de nem sokáig. Medek elfordult az ablaktól. – Nem helyes arrafelé menekülni – jegyezte meg, miközben kiment a folyosóra és bezárta maga mögött az ajtót. – Milyen borzalmas, madame – nyöszörgött Annette. – Igen. De legalább nem szenvedett sokáig. Lehet, hogy így kellett lennie. Elment az esze. Sborov herceg megőrült. – Milyen szörnyű árat fizetett. De nem lehetséges, hogy ezt érdemelte? – Ki tudná megmondani? Viszont mi is nagy árat fizetünk az ő mohóságáért és a felesége hiúságáért. Itt van, amit a herceg keresett, Annette. – Micsoda, madame? Csak nem a fiatalítószer? – De. Kavandavanda őrzi a titkot, de sem a herceg, sem más nem szerezhette volna meg tőle. Ha mindannyian elértük volna a kavuruk faluját, mindenkit utolért volna az a szörnyű sors, ami ránk vár. – Miféle sors, madame? Megrémít. – Nem akarom megrémíteni, de tudnia kell az igazat. Ha nem jutunk ki innen, akkor lemészárolnak, hogy belekeverjenek az

ördögi kotyvalékba, amitől a kavuru papok örökké ifjak maradnak. – Pszt, asszonyom! – hallgattatta el Annette. – Mi volt ez? – Nem tudom. Mintha valaki kiáltani akart volna. – Ez meg valami tompa puffanás volt. Hallotta? – Igen. Most pedig az ajtót próbálja kinyitni valaki. Elhúzta a reteszt. – Jaj, madame! Valami új borzalom. Kinyílt az ajtó és valaki bejött. – Asszony! – szólt egy hang. – Itt vagy? – Ogdli volt az. – Itt – felelt Jane. – Akkor gyere gyorsan. Nincs vesztegetni való időnk. – És mi lesz a rabszolgával, aki a folyosón őrködik? Meglát, ahogy kilépünk. – Ugyan a rabszolga ott van, de nem fog meglátni. Gyerünk! – Jöjjön, Annette! Ez az egyetlen lehetőség. – Itt van a másik asszony is? – Igen. Ha én megyek, neki is jönnie kell. – Jó – morogta a kavuru –, de siessetek. A két lány kilépett a folyosóra a férfi nyomában. Az ajtó előtt feküdt Medek holtteste. Nyitott szeme a semmibe meredt. Ogdli megrúgta a fejét és fölnevetett. – Néz, de nem lát. A lányok megborzadtak, de követték a harcost, aki óvatosan vezette őket a kihalt folyosókon. A legkisebb neszre belökte őket egy-egy koromsötét szobába, és csak akkor mentek tovább, ha elmúlt a veszély, így idegtépően lassan telt az idő. Ogdli láthatóan nyugtalan volt. Nyilvánvalóan félt – súlyosan nehezedett rá Kavandavanda haragjának árnyéka. Óráknak tűntek a percek. Szinte folyamatosan rejtőzködve közeledtek az őserdőbe vezető alagút titkos bejáratához. Hosszú várakozás után továbbosontak egy helyiségbe, és Ogdli azt suttogta: – Itt vagyunk. Ez az utolsó ajtó, mögötte kezdődik az alagút. Ne csapjatok zajt. Kinyitotta az ajtót, és bement. A két lány szorosan a nyomában. Ebben a pillanatban karok ragadták meg őket a sötétből. Jane dulakodás zaját és futó léptek hangját hallotta, aztán

visszarángatták a folyosóra. Fényt hoztak az egyik szobából – valami mécsesszerűséget. Annette remegve állt Jane mellett. Öt erős harcos állt körülöttük. A harcosok egymásra néztek. – Hol van Ogdli? – kérdezte az egyik. Jane ekkor vette észre, hogy szöktetőjük eltűnt. – Azt hittem, te fogtad el – felelt egy másik. – Én az egyik lányt ragadtam meg. – Én azt hittem, megvan – szólalt meg a harmadik. – Én is – mondta a negyedik –, de úgy látszik, egymást fogtuk. Biztos az alagútba rohant. Gyerünk utána! – Nem – mondta az első harcos. – Már késő. Nagy az előnye, nem érnénk utol az erdő előtt. – Úgysem találnánk meg a sötétben – szólt egy másik. – Mindjárt reggel lesz. Akkor majd elkapjuk. – Meglátjuk, mit szól Kavandavanda, ha elévisszük a foglyokat – mondta a vezetőjük. – Hozzátok őket. Ismét végigvezették a lányokat a templom folyosóin, ezúttal a trónterem melletti szobához. Két őr állt az ajtó előtt. Amikor meglátták a két lányt, és megtudták, mi történt, egyikük kopogott az ajtón. Egy fekete rabszolga lépett ki, álmosan dörzsölgetve a szemét. – Ki merészeli zavarni Kavandavandát ezen a késői órán? – kérdezte. – Jelentsd neki, hogy a két fehér nőt hoztuk ide. Meg fogja érteni. A fekete eltűnt, de pillanatokon belül visszajött. – Vezessétek be a foglyokat. Kavandavanda látni kívánja őket – mondta. Egyszerű fáklyákkal megvilágított előtéren mentek keresztül, majd beléptek a szobába. Kavandavanda párducbőrökkel letakart ágyán feküdt. Nagy szemével Jane-re meredt. – Tehát azt hitted, megszökhetsz? – kérdezte gonosz mosollyal. – El akartál menni Ogdlival, hogy a feleségévé tegyen, ugye? Hol van Ogdli? – kérdezte hirtelen, amikor észrevette, hogy a férfi nincs

ott. – Megszökött az alagúton át – felelt egy harcos. – Azt hitte, Kavandavanda bolond – gúnyolódott a főpap. – Kitaláltam a tervét. Rajtam kívül csak hatan tudnak az alagútról. Ogdli volt az egyik. A többiek itt vannak. – Jane-hez intézte szavait. – Ezt az öt embert odaküldtem, hogy várjanak rá, mert biztos voltam benne, hogy odamegy. – Elhallgatott, és hosszasan nézte a lányt, majd a harcosaihoz fordult. – Ezt a másikat vigyétek vissza a három kígyó szobájába, és vigyázzatok, nehogy megint szökni próbáljon – mutatott Annette-re. – Ez itt marad, mert ki akarom kérdezni. Lehet, hogy mások is részt vettek az összeesküvésben. Menjetek! Annette szomorúan nézett Jane-re, miközben kivezették, de most már Jane sem tudta bátorítani. Helyzetük teljesen reménytelennek látszott. – Isten áldja, Annette. – Ennél többet nem mondhatott. – A jóisten legyen velünk, asszonyom – suttogta a francia lány, ahogy becsukódott mögötte az ajtó. – Tehát el akartál szökni Ogdlival? Megszegte volna az esküjét miattad! – mondta Kavandavanda, amikor kettesben maradtak. Jane némi gúnnyal válaszolt. – Lehet, hogy ő így gondolta. – De hiszen vele mentél – erősködött a főpap. – De csak az őserdőig mentünk volna együtt. Ott megszöktem volna vagy megölöm. – Miért? – kérdezte a főpap. – Talán te is esküt tettél? – Igen, hűségesküt. A férfi mohón közelebb hajolt. – De megszegheted, szerelemért, vagy ha azért nem, akkor jutalomért. – Nem, soha semmiért – rázta meg Jane a fejét. – Én megszegném a saját eskümet. Régen azt hittem, sosem lennék rá képes, de amióta ismerlek… – Elhallgatott, majd ellentmondást nem tűrő hangon folytatta. – Ha én, Kavandavanda hajlandó vagyok megszegni az eskümet, akkor neked is meg kell tenned. Olyan árat fizetek, amiért minden nő eladná a lelkét: örökké fiatal és szép maradsz. – Megint elhallgatott, mintha látni akarná,

milyen hatást váltott tó nagyvonalú ajánlata. A lány újra csak a fejét rázta. – Nem, ne is beszéljünk erről. – Visszautasítod Kavandavandát? – Most már kegyetlenebbül csillogott a szeme. – Ne feledd, hogy bármikor elpusztíthatlak vagy minden ellenszolgáltatás nélkül megszerezhetlek. De én bőkezű vágyók veled. És tudod, miért? – El sem tudom képzelni. – Mert szeretlek. Eddig nem ismertem a szerelmet. Egyetlen élőlény sem volt rám olyan hatással, mint te. Örökre itt tartalak, és legfőbb papnőmmé teszlek Örökre fiatal és szép maradsz. Te meg én soha nem halunk meg. Terjeszkedni fogunk Megfiatalító hatalmam miatt a lábunk előtt fog heverni az egész világ. Istenségek leszünk; én isten, te pedig istennő. Nézd – mondta egy falba épített szekrényhez fordulva. Furcsa faragások díszítették, emberi, elsősorban női alakok, vigyorgó koponyák, párducok, kígyók és mindenféle különös szimbólum. A főpap ágyékkötőjéből előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta a szekrényt. – Nézd – mondta újra. – Gyere ide és nézd meg. Jane odament. A szekrényben különböző dobozok és tégelyek sorakoztak Kavandavanda kivett egy nagy dobozt, amin a szekrényéhez hasonló faragások voltak. – Látod ezt? – kérdezte. – Nézz bele. – Fölemelte a doboz tetejét. Borsó nagyságú, fekete golyók voltak benne. – Tudod mik ezek? – Fogalmam sincs. – Ezek ezer embernek adhatnak örök szépséget és fiatalságot. Ha igent mondasz, a tiéd mind, és azt csinálsz velük, amit akarsz. Ha minden teliholdkor beveszel egyet, megkapod azt, amire a világ kezdete óta mindenki vágyik – Megragadta a lány kezét, és megpróbálta magához rántani. Jane undorodva felkiáltott, és ki akarta szabadítani magát, de a férfi erősen tartotta. Ekkor a lány arcon ütötte. A főpap meglepetésében lazított szorításán, mire a lány kitépte magát és futni kezdett az előszoba és a folyosó felé.

Kavandavanda dühös ordítással vetette utána magát, és a folyosóra vezető ajtó előtt érte utol. A hajánál fogva durván megragadta, és Jane hiába ellenkezett, lassan visszaindult vele a belső szoba felé. 30. “A halottak repülnek!” Tarzan és Brown késő éjszakáig tanakodott, hogyan juthatnának be a kavuru faluba, és végül a majomember egy őrült ötlettel állt elő. Brown vállat vont és elmosolyodott. – Így biztos bejutunk persze, bár attól függ. De aztán hogy jövünk ki? – Most az a fontos, hogy bejussunk – felelt Tarzan. – A kijutáson ráérünk később gondolkozni. Lehet, hogy sosem jutunk ki. Természetesen nem kell velem jönnie, ha… – Ezt felejtse el! – szakította félbe Brown. – Annette ott van, és ez bőven elég. Mikor indulunk? – Pirkadatig nem sokat tehetünk. Pihennie kell. Feküdjön le, időben fölébresztem. Tarzan is aludt – egy kicsivel távolabb a többiektől, a tisztás szélén, ahonnan rálátott a falura. Egy alacsony ágvillában helyezkedett el, körülbelül egy méterre a földtől. Jól aludt, bár szokása szerint éberen. Az őserdő természetes zajai nem zavarták, de amikor közeledett az idő, hogy fölkeltse Brownt, hirtelen fölébredt, mert érezte, hogy valami szokatlan dolog törte meg az éjszaka egyhangúságát. Hangtalanul fölkelt, és figyelni kezdett. Minden érzékszervével arra a valamire összpontosított, ami fölébresztette. Mi lehetett az? Gyorsan elindult a fákon, mert szaglása azonosította a halk nesz forrását: egy kavurut. Nemsokára meglátta az erdőben mozgó elmosódott alakot. Szinte futva ment, és erősen zihált, mint aki sokat futott. Tarzan fölément, majd a vállára ugrott és leterítette.

A férfi erős volt, és elszántan küzdött, de tehetetlen volt az őserdő urának szorításában. Tarzan könnyedén megölhette volna, de úgy döntött, ha életben hagyja, még hasznára lehet. Gyorsan hátrakötözte a kavuru kezét, és fölállította. A fickó ekkor látta először támadóját. Sötét volt, de már nem annyira, hogy ne állapíthatta volna meg: nem egyik társa fogta el. Megkönnyebbülten sóhajtott. – Ki vagy te? – kérdezte. – És miért fogtál el? Ugye nem viszel vissza Kavandavandához? Nem, nem teheted, hiszen nem is vagy kavuru. Tarzan nem értette, miért nem akarja a férfi, hogy Kavandavandához vigye. Azt sem tudta, ki az a Kavandavanda és hol van, azonban előnyére akarta fölhasználni a kínálkozó lehetőséget. – Ha válaszolsz a kérdéseimre – mondta –, nem viszlek vissza Kavandavandához és nem is bántalak. Ki vagy? – A nevem Ogdli. – És most jöttél a faluból? – Igen. – És nem akarsz visszamenni? – Nem. Kavandavanda megöletne. – Kavandavanda nagyon nagy harcos, ezért félsz tőle? – Nem erről van szó, de nagy a hatalma. Ő a kavuruk papjainak főpapja. Tarzan egyszerű kérdésékkel kiszedett annyit Ogdliból, hogy föltámadt a kíváncsisága. – Mit akart Kavandavanda a két fehér lánytól, akiket elvittek hozzá? – kérdezte. – Először meg akarta öletni őket – felelt készségesen Ogdli, mert reménykedett, hogy megkönyörül rajta ez a fehér óriás, akit láthatóan érdekelt a két fehér lány sorsa –, de aztán feleségévé akarta tenni az egyiket. Én segíteni próbáltam nekik. Éppen kifelé indultunk a titkos alagúton, amikor lecsaptak ránk. A lányokat visszavitték, én pedig éppen csak megmenekültem. – Tehát a két lány még él?

– Igen, legalábbis tíz perce még éltek. – Közvetlen veszélyben vannak? – Senki nem tudhatja, mit fog csinálni Kavandavanda. Azt hiszem, nincsenek közvetlen veszélyben, mert Kavandavanda egyiküket a társává akarja tenni. Talán már meg is tette. – Hol van ez a titkos alagút? Vezess oda. Hozom a barátaimat. – Odamentek a többiekhez, és Tarzan fölébresztette őket. – Meg tudom mutatni, hol a titkos alagút, de nem juthattok be rajta a templomba – magyarázta Ogdli. – Az ajtók mindkét végén egyféle, az erdő felé nyílnak azoknak, akik nem ismerik a titkukat, és azt csak Kavandavanda ismeri. Kifelé bárki jöhet, de visszamenni lehetetlen. Tarzan még föltett néhány kérdést Ogdlinak, majd Brownhoz fordult. – Annette és Lady Greystoke a templomban vannak, ami egy kis kanyonban áll a falu mögött. Ha be is jutnánk a faluba, még mindig harcolnunk kéne, hogy a templomhoz jussunk. Ez a fickó elmondta, hogy a templomon belül hol találhatjuk meg a foglyokat, és más fontos információkat is elárult, amik hasznosak lehetnek, ha megtaláljuk Lady Greystoke-ot és Annette-et. Szerintem igazat beszélt. Azt is megtudtam, hogy az egyik nő, a leírásából úgy tűnik, hogy Lady Greystoke, komoly veszélyben van, úgyhogy nem vesztegethetjük az időt. – Ezután Muviróhoz intézte szavait. – Tartsátok itt ezt a férfit, amíg Brown és én visszajövünk. Ha sötétedésig nem térünk vissza, akkor nem jártunk sikerrel, és térjetek vissza a falutokba. A fogollyal azt tehettek, amit akartok. Brownnak és nekem adjátok ide a fegyvereket, amiket a halott repülősöktől szereztetek. Nektek úgysem kell, hiszen elfogyott a lőszer. Brown szerint lehet, hogy találunk utánpótlást a gépen. Menjünk, Brown. A két férfi, Tarzannal az élen kilépett a tisztásra. A gép felé lopakodtak. Egyikük sem beszélt, hiszen mindent alaposan elterveztek. Ahogy odaértek, Brown bemászott az első pilótafülkébe, pár perc múlva pedig a hátsóba. Eközben Tarzan a holttestek körül

ténykedett. Brown a fülkék után átnézte a poggyászteret is, majd csatlakozott Tarzanhoz. – Rengeteg töltényt találtam – mondta, és átnyújtott néhány tárat a majomembernek. – Ennél többet nem tud vinni, mert nincsenek zsebei. Én már teletömtem az enyimeket, legalább egy tonnát nyomok. – Mi a helyzet az üzemanyaggal? – kérdezte Tarzan. – Egy kevés még van. – Elég lesz? – Ha gyorsan beindul a motor, akkor igen. Megvannak az ernyők? Tarzan odaadta az egyik ejtőernyőt, amit a halottakról vett le, a másikat ő maga vette föl. Több szót nem váltottak. Tarzan beült az első fülkébe, Brown a hátsóba. – Csak sikerüljön – fohászkodott halkan Brown, amikor kinyitotta az indítószelepet. Berregni kezdett a propeller, és a pilóta elégedetten elmosolyodott, aztán ráadta a gyújtást és fölbőgött a motor. Már derengett, miközben Brown hátszélbe fordult, hogy fölszálljon. Kiválaszotta a lehető legjobb pályát a sziklák között, de tudta, hogy legjobb esetben is kétesélyes a dolog. Végül szélbefordította a gép orrát, behúzta a féket és egy pillanatra fölpörgette a motort. Gyönyörűen járt. – Jól van, drágám– – mormolta Brown. Visszavette alapjáratra, és előrekiabált Tarzannak. – Ha tud imádkozni, cimbora, akkor rajta, mondjon el ahány imát csak ismer. Felszállunk! Tarzan ritka mosolyainak egyikével az ajkán hátranézett. Erősebb lett a szél, ahogy Brown teljes gázzal elindult. Kockázatos ügy volt, mert az egyre gyorsabb gurulás közben ki kellett kerülniük a nagyobb köveket. A farok fölemelkedett. A gép pattogott a nehéz talajon, és kissé megbillent, amikor az egyik kerék beleütközött egy kőbe. Hirtelen egy szikla körvonalai rajzolódtak ki előttük. Már nem lehetett oldalról kikerülni. Brown hátrahúzta a kormányt és visszatartotta a lélegzetét. A gép harminc-negyven centiméterre

emelkedett. A pilóta azonnal látta, hogy ez kevés. Egyetlen halvány reménye maradt, és gyorsan megragadta. Előrelökte a botkormányt, mire a kerekek hozzáértek a földhöz, majd gyorsan hátrarántotta, s így szinte felpattantak a földről, a gépnek sikerült annyira fölemelkednie, hogy elkerülje a sziklát. Eddigre elérték a repülési sebességet és már folyamatosan emelkedtek. Meredek volt a dolog és a hűvös hajnali levegő ellenére Brown erősen megizzadt, miközben spirál alakban egyre följebb vitte a gépet. Alattuk terült el a kavuru falu a szirtnek támaszkodva, de őket nem ez érdekelte, hanem a mögötte lévő kanyon, melyben Kavandavanda temploma állt. Kecsesen szálltak egyre följebb, s Muviro, Balando, Tibbs és Ogdli az erdő széléről figyelte őket. A motorzúgás a kavurukat is felébresztette, akik kitódultak a főutcára. – A halottak repülnek! – suttogta rémülten az egyik harcos, mert azt hitte, azok szálltak föl a géppel, akik leszálltak vele, és akiket a falubeliek megöltek. Miután egyikük kimondta, mindenkinek szöget ütött fejében a gondolat, és rettegni kezdtek. Látták, hogy a gép nagy ívben a falu felé fordul, és félelmük tovább mélyült. – Bosszút akarnak állni – mondta valaki. – Ha bemegyünk a kunyhóinkba, nem vesznek észre – vetette fel egy másik. Ennyi elég is volt. Azonnal kiürült az utca, a kavuruk elrejtőztek a halottak bosszúja elől. Brown a magas sziklák fölött kormányozta a gépet. Alattuk a kis völgy és Kavandavanda temploma látszott az új nap fényében. A pilóta visszaengedte a gázt és átkiabált Tarzannak. – Lehetetlen leszállni. Tarzan bólintott. – Menjünk följebb, és szóljon, hogy mikor. Brown újra gázt adott, és körözve tovább emelkedett. Figyelte a magasságmérőt. Mielőtt fölszálltak, megállapította a szélirányt, és megbecsülte az erősségét. Hatszáz méteren a kanyon széléhez

húzott, a sziklák szél felőli oldalán. Leállította a motort, és átkiáltott a majomembernek. – Készüljön! Tarzan kicsatolta magát, Brown még egyszer befordította a gépet a megfelelő helyzetbe. – Ugrás! – kiáltotta, ahogy egy pillanatra szinte megálltak a levegőben. Tarzan kimászott az alsó szárnyra és ugrott. Brown egy pillanattal később követte. 31. A bűn ára Kavandavanda lágy, fiatalos külseje ellenére nagyon erős volt, és Jane hiába küzdött, mint egy nősténytigris, a férfi centiméterről centiméterre haladva visszavitte a belső szobába. – Meg kellene hogy öljelek, te nőstényördög – mondta dühösen, ahogy az ágyra lökte a lányt –, de nem teszem. Életben hagylak és megszelídítelek. El is kezdem most rögtön. – Kéjsóvár arccal közeledett. Ebben a pillanatban vadul dörömböltek az előszoba ajtaján, és valaki rémülten kiabált. – Kavandavanda! Kavandavanda! Ments meg minket! Ments meg minket! A főpap haragosan fordult hátra. – Ki meri háborgatni Kavandavandát?! Takarodj! De ahelyett, hogy a kintlévők elmentek volna, benyomták az ajtót és már a belső szobához közeledtek. Rabszolgák és harcosok jöttek együtt. A főpap puszta jelenlétükből is tudta, hogy baj van, rá sem kellett néznie rémült arcukra. Kezdett ideges lenni. – Miért jöttetek? – kérdezte. – A halottak repülnek a falu és a templom fölött. Visszajöttek, hogy bosszút álljanak. – Úgy beszéltek, mint a gyávák vagy az őrültek – förmedt rájuk Kavandavanda. – A halottak nem repülnek. – De igen – erősködött egy harcos. – Az a kettő, akiket tegnap

megöltünk, fölöttünk repülnek. Gyere ki, Kavandavanda, és mondj rájuk átkot, hogy elmenjenek. – Kimegyek és megnézem. Ydeni, hozd a lányt! Ha itthagyom, megint szökni próbál. – Tőlem nem szökik meg – mondta Ydeni. Megragadta Jane csuklóját és a többiek nyomában kiment a templomkertbe. Amint kiléptek, a lány meghallotta a gép zúgását. Egy duplaszámyú keringett magasan a fejük fölött. A kavuruk döbbenten nézték – döbbenten és reszketve. Jane is megdöbbent. Úgy gondolta, a pilóta leszállóhelyet keres, és imádkozott, nehogy tényleg leszálljon, mert tudta, akárki ül is benne, a kavuruk azonnal megölik. Aztán látta, hogy valaki kiugrik a gépből. A kavuruk pánikba estek. Az első ugrót követte a második. – Jönnek! – ordított egy harcos. – Kavandavanda, ments meg minket a halottak bosszújától. Kinyíltak a fehér ejtőernyők, csökkentve az ugrók sebességét. – Kinyitották a szárnyaikat – üvöltött egy rabszolga. – Úgy jönnek ránk, mint a keselyűk. Jane szeme a gépet követte. Ahogy a második ember kiugrott, zuhanni kezdett, majd egyenesbe állt, átrepült a kis kanyonon, és szinte pontosan a fejük fölött pörögni kezdett. Brown teljes gázra állította a motort, amikor kiugrott, mert így tervezték el Tarzannal, abban bízva, hogy a gép elég közel csapódik be a templomhoz és eltereli róluk a harcosok figyelmét. Nem akarták, hogy azonnal lándzsahegyre tűzzék őket. De arra nem számítottak, hogy a kavuruk így megrémülnek a látványtól. Ahogy lágyan ereszkedtek, az enyhe szél a templom felé sodorta őket. Látták a kertben összegyűlt tömeget és a szédítő sebességgel zuhanó gépet. Azután látták, ahogy az emberek eltűntek az épület belsejében, majd a gép becsapódott a kertbe és kigyulladt. Tarzan ért először földet, és mire Brown leért, már ki is bújt a szíjakból. A következő pillanatban mindketten a templom felé rohantak. Senki nem állta útjukat. Még az őrök is elrohantak. A kertben

ijedt leopárdok rohantak el mellettük. A gép alig harminc méterre, a templom fala mellett lángolt. Tarzan, Brown nyomában, a főbejárat felé futott. Itt sem volt senki, aki megkérdezze, mi jogon léptek be a szentélybe. Valahonnan bentről őrült kiabálás hallatszott. A majomember a hangot követve sietett végig a folyosókon. A templom összes lakója Kavandavanda tróntermében gyűlt össze. A főpap, aki reszketve ült a trónján, maga volt a megtestesült rémület. A lányok, akik a halálukat várták, hogy örök életet és fiatalságot adjanak a kavuruknak, tágra nyílt szemmel, ijedten álltak az emelvény egyik oldalán. Egy harcos előrenyomakodott a trónhoz. A düh még jobban elcsúfította borzalmas arcát. Orrában csont volt, és emberi fogakból álló láncai hirdették, milyen ügyesen vadászott lányokra. Kavandavandára mutatott. – A bűnöd ütött vissza ránk – harsogta. – Meg akartad szegni az esküdet. Mi, akik megakadályoztuk Ogdlit abban, hogy megszöktesse a fehér lányt, tudjuk ezt. Az a nő megbabonázta. És téged is megbabonázott. Ő hozta ránk a halottakat. Pusztítsd el. Pusztítsd el a saját kezeddel, hogy megmeneküljünk. – Öld meg! Öld meg! – ordította száz torok. – Öld meg! Öld meg! – visították vékony hangon az olajos bőrű, fekete rabszolgák. Néhány harcos kirángatta Jane-t a lányok közül, és az emelvényhez vonszolta, majd durván a trón elé lökte. Kavandavanda még mindig reszketve megfogta a lány haját, és térdre kényszerítette. Ágyékkötőjéből hosszú kést vett elő. Ahogy fölemelte, hogy szíven szúrja áldozatát, a bejáratnál eldördült egy pisztolylövés, és Kavandavanda, a kavuruk főpapja a mellkasához kapott, fölordított és a lány mellé zuhant, akivel végezni akart. Jane a bejárat felé nézett. – Tarzan! – kiáltott fel. – Tarzan a majomember. Száz szempár követte tekintetét, és nézte Tarzant és Brownt, akik minden félelem nélkül léptek a terembe. Egy harcos fölemelte a lándzsáját. Ezúttal Brown lőtt, és a fickó összerogyott.

Ekkor Tarzan a saját nyelvükön szólt hozzájuk. – Az asszonyainkért jöttünk. Engedjétek, hogy békében elvigyük őket, vagy sokan meghalnak közületek. Láttátok, hogy jöttünk Tudjátok, hogy mások vagyunk, mint a többi ember. Ne dühítsetek fel. Miközben beszélt, elindult az emelvény felé. A kavuruk haboztak, hiszen ezek a különös lények az égből jöttek, akik egyszer már meghaltak, és most megint élnek, így végül nem mertek moccanni. Brown hirtelen észrevette Annette-et a lányok között. Rohanni kezdett, és a harcosok félreálltak az útjából. Meg sem tudott szólalni az örömtől, ahogy magához szorította a kis francia lányt. A majomember fölugrott társa mellé. – Gyere – súgta –, ki kell jutnunk, mielőtt magukhoz térnek – Ezután a többi lányhoz fordult. – Itt van Búira, Muviro lánya? – kérdezte. Egy fiatal lány lépett elő. – A nagy bwana! – mondta. – Végül mégis megmenekültem. – Gyere gyorsan, és hozz mindenkit, aki tó akar jutni. Persze senki sem akart maradni. Tarzan és Brown kiterelte őket a teremből, és a tójárat felé indultak de alig néhány lépés után meg kellett állniuk mert sűrű füst gomolygott és mindenfelé pattogtak a lángok. – Ég a templom! – kiáltott fel Annette. – Azt hiszem, ebben mi is benne vagyunk – morgott Brown. – A gépről terjedt át. Úgy tűnik csapdába estünk Ismer valaki egy másik kijáratot? – Igen – mondta Jane. – Van egy titkos alagút a templomtól az erdőig. Tudom, hol a bejárata. Menjünk. – Visszaindultak a trónterem felé. Mindenfelé harcosokkal és rabszolgákkal találkoztak, akik eltűntek a szobákban és a mellékfolyosókon. Eljutottak Kavandavanda lakosztályához. Jane hirtelen megállt. Brownhoz fordult. – Mindannyian kockára tettük az életünket, és ketten meg is haltak azért, hogy megtalálják az örök fiatalság titkát. Ebben a

szobában van. Hajlandó rááldozni néhány másodpercet, hogy magunkkal vigyük? – Hogy hajlandó vagyok-e? De még mennyire! Vezessen oda. A belső szobában Jane rámutatott a szekrényre. – Bent van egy doboz, amiben megtalálja, amit keres, de Kavandavandánál van a kulcs. – Nálam is van egy – mondta Brown. Előhúzta a pisztolyát, szétlőtte a zárat és kinyitotta a szekrényt. – Ott van – mutatott Jane a kis golyókat tartalmazó dobozra. Brown fölkapta, és tovább keresték az alagút bejáratát. Egyszer csak Jane habozva megállt. – Attól tartok, túl messzire jöttünk. Azt hittem, tudom, hol van a kijárat, de megzavarodtam. – Találnunk kell egy kiutat – mondta Tarzan. – A tűz gyorsan terjed, és itt van a sarkunkban. Már fojtogatta őket a füst, hallották a lángok ropogását, a reccsenéseket, ahogy bezuhant a tető. A templom lakói rémülten kiabáltak. Egy harcos botorkált feléjük a sűrű füstben fuldokolva és könnyező szemmel. Mielőtt összeszedhette volna magát, Tarzan elkapta. – Vezess ki innen – parancsolt rá –, és akkor meghagyom az életed. Amikor a fickó ki tudta nyitni a szemét, fölnézett. – Tarzan, a majomember! – kiáltott fel. – Ydeni! – mondta a majomember. – Először nem ismertelek meg. – Azt kívánod tőlem, hogy vezesselek ki a templomból? Téged, aki megölted Kavandavandát, a főpapunkat? – Igen – felelt Tarzan. – Ha átviszlek a falun, mind meghaltok. A kavuru harcosok kezdenek magukhoz térni első ijedtségükből. Soha nem engednek át. Vezethetnélek arra, és hagyhatnám, hogy végezzenek veletek, de egyszer megmentetted az életem. Most viszonzom. Kövessetek. Egy oldalfolyosóra vezette őket, és belépett egy sötét szobába.

Keresztülment rajta, és kinyitott egy ajtót, amin túl semmi fény nem derengett. – Ez az alagút az erdőbe vezet – mondta. – Menj utadra, Tarzan, és soha ne térj vissza a kavuruk falujába. Három héttel később hat fős társaság beszélgetett a tűz mellett Tarzan otthonában, távol a vad kavuruk falujától. Ott volt a dzsungel lordja és élete párja; Brown és Annette, akik kéz a kézben ültek egy oroszlánbőrön; Tibbs, aki illedelmesen a háttérben maradt, mert még nem szokta meg, hogy egyenrangú társként legyen arisztokraták között. A kis Nkima, akit nem érdekeltek az udvariassági előírások, egy főrang vállán gubbasztott. – Mit csináljunk ezekkel a pirulákkal? – kérdezte Brown. – Amit csak akar – válaszolt Jane. – Az életét kockáztatta értük. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy “rohadtul” sok pénzt tudna csinálni ebből. Tartsa meg. – Nem – felelt az amerikai. – Mindannyian kockára tettük az életünket, és különben is maga találta meg a dobozt. Minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé tetszik a tervem. A legtöbben így is sokkal tovább élnek, mint kellene, pedig nem ártana, ha fiatalon elhunynának. Képzeljék el, mi lenne, ha a Kongresszus megkaparintaná ezt a csodaszert?! Gondolják csak el! Semmiképpen! – Megmondom, mit csináljunk. Osszuk el a pirulákat. Mi öten örökké fogunk érni. – És mindig szépek leszünk – tette hozzá Annette. – Ha szabad megjegyeznem – mondta Tibbs udvariasan köhécselve –, én egyáltalán nem szeretnék ilyen hosszú ideig nadrágokat vasalni. Ami pedig a szépséget illeti, szavamra, sohasem kapnék munkát. Ki hallott már szép másról? – Mindegy, mindenképpen elosztjuk – erősködött Brown. – Nem kell bevennie, de semmiképpen ne adja el valami taxisofőr-hercegnek. Tessék, öt egyenlő részre osztom a készletet. – Nem feledkezett meg Ntómáról? – kérdezte mosolyogva Jane. Igaza van – mondta Brown. – Hatfelé osztjuk. Ntóma biztos több hasznára van a világnak, mint a legtöbb ember.

Vége!