Edgar Rice Burroughs TARZAN, A RETTENETES

Edgar Rice Burroughs TARZAN, A RETTENETES Edgar Rice Burroughs: Tarzan, The Terrible © Edgar Rice Burroughs, 1921 Fordította: Tandori Dezső

1. A „jávai”

Csendben, mint egy árny, hatalmas vad lopódzkodott a sötét dzsungelen át. Sárgászöld szeme tágra meredt, inas-erős farka mögötte hullámzott. Fejét leszegte, mintha sunyna, miközben minden izma remegve feszült a vadászat izgalmától. A dzsungelhold meg-megvilágított egy-egy alkalmi tisztást, melyet a roppant macska mindannyiszor gonddal el is került. Bár sűrű zöldön hatolt át, s a lába számtalan gallyon, tört ágakon és leveleken tiport, vonulása nem adott semmi hangot, amit eltompult emberi fül észlelhetett volna. A préda szemlátomást nem volt óvatos, bár irama ugyanolyan sebesnek tűnt, mint az oroszláné. Úgy száz lépéssel a homokszín ragadozó előtt még a hold-pocsétás tisztásokat se kerülte – egyenest keresztülvágott rajtuk. Kanyargós csapásából arra lehetett következtetni, hogy azért keresi az ilyen, kevesebb akadállyal tűzdelt utakat, mert üldözőjével ellentétben, kiegyenesedve, két lábon jár. S valóban két lábon járt, és eltekintve fekete üstökétől, teljesen szőrtelen volt. Ujjai hosszúak, fürgék voltak, a hüvelykujja csaknem a mutatóujj első ízületéig ért. Formás lábán csak a lábfeje mutatott más képet, mint bármely emberfajtáé, ugyanis a nagylábujjai derékszögben álltak. A tündökletes afrikai telihold fényözönében haladva a lény figyelmesen fülelt hátrafelé, aztán fölemelte fejét, s erőteljes vonásai tisztán kirajzolódtak a világosságban. A szabályos arc férfias szépségével figyelemre számíthatott volna a világ bármely nagyvárosában. De hát ember volt ez a lény? Aki a hold ezüst fényében a fák magasából figyelte az oroszlán prédájának továbbhaladását, bizonyára nehezen tudta eldönteni ezt. A különös valaki ugyanis egy szál sötét színű prémből készült ágyékkötőt viselt, melyből hátul hosszú, szőrtelen farok lógott ki. A teremtmény egyik kezében kurta fütyköst vitt. A bal oldalán, vállszíjon, rövid, tokba bújtatott kés himbálózott, jobb csípőjén pedig egy övre függesztve tarsoly lógott le. Mindezt, s alighanem az ágyékkötőt is, egy széles bőrszalag tartotta, mely úgy csillogott a holdfényben, mintha színarany lenne a borítása. A has közepén roppant drágakövektől szikrázó dísz ékeskedett. Numa egyre közelebb s közelebb kúszott a kiszemelt áldozathoz. S hogy ez valóban mekkora veszélyt jelentett, elárulta az a tény, hogy e lény – éles fekete szemét mind gyakrabban fordította arrafelé, amerről a macska egyre csak jött és jött. Lépteit alig gyorsította, lendületesen, nyújtottan járt, ahol a tágasabb tér ezt lehetővé tette. Ám a kését kilazította a tokból, s a fütyköst készenlétben tartotta egy azonnali akcióra. Végül keresztültörtetve egy keskeny vágaton a dzsungel sűrűjében, az emberféle elérkezett egy jókora nyílt térségre. Egy pillanatig tétovázott, sebesen hátrapillantott, aztán a feje felett a nagy fák biztonságot kínáló ágaira nézett. De egy, a félelemnél s óvatosságnál is nyomósabb ok arra késztethette, hogy változtasson szándékán, s folytassa útját a kis síkságon át, elhagyva így a fák védelmét.

Emitt-amott leveles búvóhelyek tarkázták az előtte elterülő füves terepet. Haladása irányát olyképp választotta meg, hogy az óvatosság elvét sem adta fel azért teljesen. Amikor a második fát is elhagyta, s a következő meglehetősen tetemes távolságra volt, Numa elősétált a dzsungel védelmet nyújtó fedezékéből, s mert zsákmányát ott látta védtelenül maga előtt, farkát keményen a magasba emelte és támadott. Két hónap telt el – két hosszú hónap, s mennyi éhség, szomjúság, megpróbáltatás, csalódás járt vele, s, ami ennél is több, emésztő kín. Két hónap, azóta, hogy Tarzan, a majomember a halott német százados naplójából értesült: a felesége még él. Rövid nyomozás következett, s ebben lelkesen támogatta őt a Brit kelet-afrikai Expedíciós Hadtest hírszerző ügyosztálya. Ekképp derült ki, hogy Lady Jane-t megpróbálták egy rejtekhelyen tartani a szárazföld belsejében – mi okból, azt csak a német főparancsnokság tudta volna megmondani. Obergatz hadnagy őrizetére bízták őt, aki egy szakasz bennszülött katonával átvitte aztán Kongó Szabad Állam határán. Tarzan ekkor egymaga látott hozzá a kereséshez. Rálelt a falura, ahol a feleségét korábban fogva tartották, de csak annyit tudott meg, hogy a hölgy pár hónappal azelőtt „eltűnt”, s vele együtt a német tiszt is. E ponttól fogva a főnökök s a harcosok történetei, bárhol kérdezősködött is, ködösek, gyakran egymásnak ellentmondóak voltak. S még az irányt, amerre a „szökevények” haladtak, azt is csak különféle forrásokból származó értesüléstöredékekből következtethette ki Tarzan. A faluban szerzett információi nyomán komor képzetek támadtak benne. Nem lehetett vitás, hogy lakói emberevők, másrészt – ráadásul – ott voltak a faluban a német katonák egyenruha-maradványai, használati tárgyai. Komoly kockázat volt, s a főnök tetszésével sem találkozhatott, mégis: a majomember gonddal átkutatott minden kunyhót. Abban bízott, hogy nem talál – s újabb reménysugár volt, hogy nem is talált – semmit, ami egykor a feleségéé lehetett volna. Elhagyta a falut, délnyugatnak vette útját Rettentő megpróbáltatás várta a jókora, aszályos sztyeppén, melynek jelentős részét sűrű tövisbozót borította. Így érkezett el egy olyan terepre, melyre fehér ember még sosem tette addig lábát, s amelyről főként csak a környékén lakó törzsek legendái szóltak. Szakadékos hegyek emelkedtek itt, bővizű fennsíkok, köztük tágas síkságokkal, nagy mocsarakkal, de sem a hegyek, sem a fennsíkok, sem a síkságok nem bizonyultak elérhetőnek a számára mindaddig, míg hosszú hetek kitartó igyekezetével rá nem lelt ama helyre, ahol a mocsarakon átkelhet. Borzadályos út volt, nyüzsögtek ott a mérges kígyók, egyéb nagy testű hüllők. Számtalanszor megtörtént, hogy tisztes távolban, vagy épp éjszaka, mintha hihetetlen méretű titáni hüllőket látott volna, mivel, azonban vízilovak, orrszarvúak és elefántok is lakták e vidéket nem lehetett bizonyos benne, hogy egy-egy ilyen „sárkánygyík” nem közülük való volt-e. Amikor végre kikeveredett a mocsárvilágból, és szilárd talajon vethette meg a lábát, megértette, mi is az oka, hogy ez a táj talán időtlen ősidők óta ellenállt az emberi fajok hősi igyekezetének s erőpróbálásainak – mindannak, ahogy a Kétlábú Lény oly

megszámlálhatatlan kudarc és elképzelhetetlen áldozatok árán a földnek szinte minden zugát meghódította az Északi-sarktól a Déli-sarkig. Oly bőségben s változatosságban éltek itt a vadak s madarak, hogy azt hinné az odavetődő, hogy a világ minden állatfaja itt keres menedéket az emberek elsöprő túlerejével szemben, mely a Földet borítja, s az alacsonyabb rendű fajok vadászterületeit magának sajátítja ki ama pillanattól fogva, hogy az első majom elhullatta szőrét, s nem járt többé négykézláb. S még azok a fajok, melyeket Tarzan ismert, azok is vagy a fejlődés más módjának eredményét mutatták itt, vagy számtalan korszakon át éppen, hogy változatlanok maradtak. S akadtak keverékek is, melyek közül Tarzan számára különösen érdekes volt egy sárga-fekete csíkos oroszlán. Kisebb fajta volt ez a Tarzan által addig megismerteknél, de még sokkal félelmetesebb, mert az éles, kardszerű tépőfogakat ördögpofával párosította nála a természet. Tarzan ebből arra következtetett, hogy valamikor tigrisek is dúltak Afrika ősvadonjain. Lehet, hogy ezek messzi hajdan korok óriás agyarasai, melyek oroszlánokkal kereszteződtek, s oly rémalakzatokká váltak, melyek még manapság is előbukkannak. A váratlanul megismert, „új” óvilág valódi oroszlánjai alig különböztek az általa egyébként ismertektől. Méretük s alakjuk csaknem azonos volt, ám a kölyökkori „leopárdfoltokat” később is megőrizték, úgyhogy ennyiben leopárdszerűek voltak. Két hónap küzdelmes kutatása sem eredményezett semmi olyan nyomot, hogy a nő, akit Tarzan keres, valaha is megfordult volna e szépséges, de fenyegető vidéken. A kannibál faluban folytatódott nyomozás s más törzsek népének szórványos közlései mind arra mutattak, hogyha Lady Jane életben van még, ebben az irányban kell őt keresnie, kizárásos módszerrel ugyanis kénytelen volt elfogadni ezt az útvonalat, mint menekülésének egyetlen lehetőségét. Azt, persze, el nem képzelhette, miként kelt át, a mocsárvidéken. Mégis, valami belső hang azt súgta neki, hogy – hihetetlen bár! – a felesége átkelt itt, s ha él, itt kell kutatnia utána. Hanem hát ez az ismeretlen, járatlan vadon oly nagy területet ölelt fel, komor, fenyegető hegyek állták útját a kutatónak, zúg-patakok, vízesések fakadtak a legváratlanabb helyeken a sziklákból, nehezítve haladását, s lépten-nyomon kénytelen volt szellemi és testi erejét összemérni a nagy ragadozókkal – a puszta életben maradásért. Tarzan és Numa időről időre egyazon zsákmányt szemelte ki magának, s hol egyikük, hol másikuk járt sikerrel. Persze, a majomember ritkán maradt éhen. Ez a táj gazdagon kínálta a fürge vadakat, madarakat, halakat, s a dzsungelkoszthoz szokott embert a gyümölcsök s zöldfélék bősége is könnyű táplálékhoz juttatta, mindenütt épp csak karnyújtásnyira. Tarzan gyakran elcsodálkozott, mi az oka, hogy egy ilyen gazdag vidéken az emberi jelenlétnek semmi nyomát sem leli – s végül arra a következtetésre jutott, hogy a szikkatag, tövisbozótos sztyeppe és a félelmetes mocsárterep oly természetes akadályt formál, ami hatásosan védi a tájat az emberi közelítéstől. Napokon át kutatott így, míg meglelt egy hegyi ösvényt, melyen fölkapaszkodva,

majd túlfelől leereszkedve gyakorlatilag ugyanolyan helyszínen találta magát, mint, amilyet elhagyott. Volt itt is vad bőven, és egy kanyon torkolatánál, fákkal borított síkság szélén épp egy ivóhelyen Bara, az őz, áldozatul is esett a majomember ügyességének. Alkonyodott. A nagy négylábú vadászok hangja fel-felmorajlott innen-onnan, s mert a kanyonbeli fák nem ígértek alkalmas búvóhelyet, a majomember a vállára vette az őz maradványait, s elindult vele a síkságra. Ennek túlsó szegélyén roppant, lombos fák emelkedtek – oly vadon, melyet gyakorlott szeme a sűrű dzsungel szegélyének látott. A majomember oda igyekezett hát, de, ahogy a síkság közepén megpillantott egy magányos fát, s úgy ítélte, ennél alkalmasabbat egyebütt se lel, föllendült magasába, és már meg is volt kényelmes éjszakai nyughelye. Itt evett Bara húsából, és, amikor jóllakott, a tetemből megmaradt részt a fa másik oldalára vitte, ahol a földtől jó messze biztonságba helyezte. Akkor visszatért a maga kuckójába, felséges nyugalomba vonulván az ágbogak közt. A következő pillanatban süket fülekre talált nála az oroszlán bőgése és a kisebb „macskák” megannyi hördülése. A dzsungel megszokott zajai inkább elringatták, mintsem zavarták a majomembert. Ha valami szokatlant hallott, amit a civilizált ember még éber állapotban sem észlelt, ő többnyire felrezzent rá, bármi mély volt is az álma. Így történt, hogy mikor a hold már magasan állt, Tarzan lentről a fa közeléből egyszerre lábak surrogását hallotta, s a „fűszőnyeg” zizegése már riasztotta is. Cselekvésre készen figyelt. Tarzan nem úgy ébredt, ahogy a magunkfajta ember, szemét-agyát nem borította oly hosszasan az álom káprázata. Ha így lett volna ez a vadon lényeinél, bizony, nem sok ébredést érnek meg. A majomember szeme egyszerre tárult a legtisztábban látott világra, s az idegek, melyek agya központjába vezettek, máris a legtökéletesebben továbbították a benyomásokat. Odalenn most ezt látta: a fája felé, mintha egy csaknem mezítelen fehér ember közeledne, de ott hátul az a hosszú, világos farok már az első pillantásra sem kerülte el a majomember figyelmét. A futamodó alak mögött, méghozzá oly közelségben, hogy a zsákmánynak aligha ígérkezett módja a megmenekülésre, ott jött Numa, az oroszlán. Hangtalan préda, mögötte néma gyilkos, mintha egy halott világban két szellemalak suhanna csöndben ama végső tragédia felé, mely a földi élet komor sajátja. Ahogy a majomember szeme kitárult s befogadta a lenti jelenetet – az a villanásnál is gyorsabban történt. Azonnal következett a megértés, a megítélés, az elhatározás is. Egymást érték e fokozatok, szinte ezredmásodpercnyi idő sem telhetett közöttük, s Tarzan már ugrott. Mit tehetett volna, mikor azt látta, hozzá hasonlatos formájú lényt üldöz az ő ősi ellensége. Az oroszlán csakugyan oly közel járt már az emberforma teremtményhez, hogy – Tarzannak nem volt ideje kitervelni a támadás legcélszerűbb módját. Ahogy a műugró rúgja el magát a deszkáról, hogy aztán elmerüljön alant a medence vizében, úgy úszott a levegőben Tarzan. Numára vetve magát, jobbjában ott villogott a pőre penge, apjának kése, melyet élete során oly gyakran festett vörösre oroszlánvér.

Vadul lendülő, karmos mancs hasított az oldalába, mély sebet ejtvén rajta – és akkor a majomember már ott volt Numa hátán, s a penge újra meg újra megmerült a vadállat testében. Az emberforma lény sem menekült már, s tétlen sem maradt. Maga is a vadon gyermeke, azonnal érezte s értette, miféle csoda történik, s nem habozott: megfordult, előreszökkent, meglengetett fütykösével sietett Tarzan segítségére. Rettenetes csapása nyomán a ragadozó elvesztette eszméletét, majd, ahogy Tarzan kése rálelt a szívre, néhány végső rángás következett, s akkor a vérszomjas fenevad moccanatlanul elterült. A majomember felszökkent, lábát áldozatára tette és arccal Goro, a hold felé fordulva a győztes diadalüvöltését hallatta. Ahogy a rettenetes kiáltás felharsant a majomember ajkáról, az emberforma lény gyorsan hátrább lépett, riadt tisztelet volt a mozdulatában, de mikor Tarzan visszalökte tokjába a kést s így fordult feléje, a másik látta, hogy e méltóságos viselkedés rá nézve semmi veszélyt nem rejt. Egy pillanatig így álltak ott, méregették egymást, s akkor az emberforma lény megszólalt. Tarzan rájött: ez a teremtmény tagolt hangokat ad ki, annak rendje s módja szerint beszél, de a nyelvet a majomember nem értette. Mégis arra következtethetett, hogy a „másik” többé-kevésbé ugyanolyan észbeli képességek birtokosa, mint ő. Más szóval: bár ez a fura szerzet itt vele szemközt farkat lóbál, s majomszerű keze-lába bütyökujja is, minden egyéb jelből ítélve kétségkívül – ember. Az emberforma lény figyelme most a Tarzan oldalán folydogáló vérre szegeződött. Tarsolyából, mely ott lógott az övén, elővett egy kis zacskót, s így közeledett Tarzanhoz, jelezvén, feküdjön csak le a majomember. Hogy ez megtörtént, széthúzta a seb két szegélyét, s a nyers húst meghintette a zacskóból csippentett porral. A sebfájdalom, amit addig érzett, semmiség volt a gyógyítás e kínjához képest. Ám Tarzan megszokta a fizikai szenvedést, így hát sztoikus türelemmel viselte ezt is. És íme, pár pillanat múlva nemcsak a vérzés csillapodott, de a fájdalom is megszűnt. Válaszul a másik „szavaira”, szelídnek tűnő s igazán nem kellemetlen hangjára, Tarzan különféle közép-afrikai törzsi nyelvjárásokkal próbálkozott, sőt, a nagy majmok nyelvével is. Ám afelől sem volt kétség, hogy „az ember” egyiken sem ért. Látták, hogy így nem boldogulnak. Akkor a pithecantropus, a „jávai”, Tarzan felé lépett, bal kezét a sajátjára, jobb tenyerét a majomember szívére tette. Ez meg baráti üdvözlésnek értette a dolgot, s járatos lévén a civilizálatlan fajok efféle szokásaiban, válaszolt is. Méghozzá pont olyan szívélyesen, ahogy illendőnek ítélte a választ. Tette láthatóan elégedettséget váltott ki. Újdonsült ismerőse minden jel szerint nagyon megörült, s nyomban beszélni is kezdett, közben hátravetette a fejét, orrával fölfelé mutatott a magasba, a fára. Mint kiderült, egyértelműen Bara tetemére célzott, az őz maradékára, akkor pedig a saját hasára mutatott, s az efféle jelbeszédet igazán nincs, aki ne értené. Tarzan válaszul csak intett, jelezvén, hogy meghívja társát, legyen vendége a

lakomán. Az emberforma lény meg oly könnyedén, akár a kicsi majmok, felszökkent a fára, haladt gyorsan a hús felé, s közben ott lengett mögötte hosszú, erőteljes farka. A „jávai” csöndesen evett. Hosszú csíkokat hasított késével az őz lágyékából. Tarzan ágvilla-tanyáján kuporogva figyelte ügyes kezű társát. Észrevette emberi tulajdonságait, melyeket még jobban kiemelt a furcsa kéz- és lábujjak s a farok ellentéte. Eltűnődött: vajon ez a lény valami furcsa, idegen faj képviselője, vagy inkább – ezt tartotta valószínűbbnek – az atavizmus, az ősibb generációban meglevő sajátosság példája. Mindkét feltételezés jócskán képtelennek minősülhetett volna, ha nem látja maga előtt az élő bizonyságot, magát e teremtményt. De hát ott volt, semmi kétség, egy állatfarkú ember, akinek fakúszó keze s lába van. Díszeit, melyeket aranyozás borított s megannyi drágakő ékesített, kétségkívül csak a legügyesebb kézműves készíthette. Azt Tarzan már meg nem mondhatta így, hogy vajon maga ez a lény volte mívesük, valami társa netán, vagy egy másik faj valami képviselője. A vendég, hogy lakomáját befejezte, megtörölte ujját, s ajkait a közelből szakított levelekkel, elégedett mosolyt vetett Tarzanra, megvillantván erőteljes fogsorát. A metszőfogai nem voltak hosszabbak, mint a majomemberéi. Aztán mondott pár szót, amit Tarzan udvarias köszönetnyilvánításnak értett, s akkor hozzálátott, hogy ő is kényelmes éji nyughelyet keressen magának a fán. Árnyak borították szerte a földet, hajnal előtti árnyak, amikor Tarzan arra riadt, hogy a fa, éji menedéke, hevesen rázkódik. Szemét kinyitva látta: társa is ébren van, s akkor gyorsan körbepillantott, hadd lássa e zűrzavar okát. És a majomember valóban elcsodálkozott azon, amit eképp láthatott. Valami kolosszális alakzat tornyosult a fához egészen közel, és Tarzan látta már, hogy az óriási test dörzsölődik az ágakhoz, s ő erre a rázkódásra ébredt. Ilyen hatalmas állat ennyire közel jöhetett a rejtekéhez úgy, hogy ő fel sem riadt rá, bámulattal és bosszúsággal töltötte el ez a majomembert. A homályban Tarzan először úgy vélte, elefánt lesz a tolakodó. Persze, ha ez így lenne, sokkal nagyobb elefánt bukkant volna fel, mint, amilyet ő eddig ismert. Hanem, ahogy az elmosódó formák jobban kibontakoztak, a majomember szeme összefüggéseket is érzékelt már, s így láthatott mintegy húszlábnyira a föld színétől egy groteszk irdatlan hátat, olyat, mintha egy gerinc minden csigolyája vastag, súlyos szarvban végződnék. Tarzan a különös lény hátának továbbra is csak egy részét tudta kivenni, a test további részei sűrű árnyban rejteztek lejjebb, ahonnét most erőteljes zaj hallatszott, mintha óriási állkapcsok ragadnak meg, tépnek s őrölnek csontot és húst. A szagból pedig, ami a majomember érzékeny orrát megcsapta, kiderült, hogy a mélyben valami óriási méretű hüllő lakomázik az este leterített oroszlán teteméből. Ahogy Tarzan kíváncsi szeme hasztalan fúrta a sűrű árnyak rétegeit odalenn, vállán könnyű érintést érzett, s, ahogy odafordult, látta: társa próbálja ekképp magára vonni figyelmét. A pithecantropus, mutatóujját az ajkai elé emelve csendre intette a majomembert, s közben a karját megragadva, némán jelezte, hogy távozzanak innen, de gyorsan.

Tarzan tudhatta, hogy különös földön jár, nyilvánvalóan titáni ősvadak közt, melyeknek szokásai, erőviszonyai merőben ismeretlenek a számára – belement hát a visszavonulásba. A pithecantropus a legnagyobb elővigyázatossággal kúszott le a fa túloldalán a földre, a lehető legmesszebb így a hatalmas éji zabálótól. Tarzan követte, s ott suhantak nagy csendben, mint árnyak, a síkság éjén. A majomembert eléggé elkedvetlenítette, hogy így meg kell futamodnia, lemondva legalábbis egy oly lény megfigyeléséről, amilyet eddigi tapasztalatai során még sosem észlelt. Mindazonáltal bölcsen tudta, hogy a megfontolás minden bátorság szíveközepe, s, ahogy a korábbiakban, most is ehhez tartotta magát. Követte a vadonbeli lények törvényét, mely megóvja őket a veszélyek ok nélküli hajhászásától, hiszen az életük úgyis tele van kockázattal a táplálékuk megszerzése során és a fajfenntartás parancsára. Mire a nap szétkergette az éj árnyait, Tarzanék odaértek egy sűrű erdő szélére. A „jávai” könnyed mozdulattal vetette magát a vadonba, ágról ágra szökkent nagy ügyességgel és gyakorlattal, ám hiába vezette öröklött ösztön és helyismeret, s könnyítette haladását farok, kéz- meg lábujj, az emberforma lény szemernyivel sem mozgott gyorsabban s könnyebben, mint az óriás termetű majomember. Ekképp szökkenvén fáról fára, Tarzannak hirtelen eszébe jutott a seb, melyet este ejtett oldalán Numa, az oroszlán kegyetlen mancsa. Ahogy megvizsgálta, csodálkozva jött rá, hogy nem csupán a fájdalom múlt el, de a sebszélek sem gyulladtak, s tudhatta, ez annak a fertőtlenítő pornak üdvös hatása, melyet társa szórt rá a zacskóból. Egy-két mérföldet haladtak így, amikor Tarzan társa leszökkent a magasból egy füves lejtőre, egy hatalmas fa tövében. A roppant ágak egy tiszta vizű csermely fölébe lógtak. Ittak a vízből, és Tarzan tapasztalhatta, hogy italuk nemcsak kristálytiszta és friss, de szinte jegesen üde is, ami arra utalt, hogy igencsak sebesen, meredeken futhatott ide a patakocska a jókora hegyek közt rejtőző forrásból. Levetette ágyékkötőjét, lerakta fegyvereit, így lépett be a patak faágak alatti, kiszélesedő medrébe. Aztán roppant fürgén, felfrissülve szökkent ki onnét, éhsége megsokszorozódott – reggelire vágyott nyomban. Ahogy a vízből kiszállt, láthatta, milyen döbbent arckifejezéssel vizsgálgatja őt útitársa. A vállánál fogva meg is fordította a majomembert a tengelye körül, s, ahogy háttal állt neki, a „jávai” a mutatóujjával megérintette Tarzan gerincének legalsó csigolyáját. A maga hosszú, fehér farkát felcsapta, átvetette a vállán, majd visszafordította Tarzant, elébb rá mutatott, majd a saját „függelékére” hátul, arcán csodálkozás volt, kérdés, amit furcsa nyelvén hadarva rögtön hangalakba is öntött. A majomember alkalmasint most jött rá először, hogy társa felfedezte: aligha baleset fosztotta meg az övéhez hasonló állatfaroktól, hanem inkább a természet. Így aztán rámutatott keze-lába nagyujjára is, hangsúlyozni akarván, hogy ő meg a fura lény másmás fajhoz tartoznak. Társa akkor kétkedően rázta meg a fejét, mintha teljességgel képtelen volna megérteni, hogyan is különbözhet tőle Tarzan ekképp. Ám a végén, egy vállvonással,

láthatóan feladta a rejtélyfejtést, letette a maga „bőrkantárait”, ágyékkötőjét, fegyvereit, és szintén belépett a fürdőbe. Szertartásos mosdásával végezvén, hiányos öltözetét visszaszedve magára, letelepedett a fa tövébe. Intett Tarzannak, foglaljon helyet mellette ő is. Akkor az oldalszíjon lógó tarsolyból csíkokra vágott szárított húst vett elő meg néhány diót, afféle vékony héjút, amilyet Tarzan nem ismert addig. Látta, hogyan töri meg társa a diót, miképp eszi meg a belét. Tarzan követte a példát, fölfedezvén, hogy a „mag” igen dús anyag s jó illatú. A száraz hús nem volt ehetetlen, sőt! Persze, nyilvánvalóan só nélkül aszalták, s a majomember ebből arra a következtetésre jutott, hogy ez az ízesítőszer bizonnyal ritka, elérhetetlen kincs e tájon. Ahogy ettek, Tarzan társa rendre odamutatott a húsra, a diókra, és más közeli tárgyakra, mindannyiszor mondott is valamit, és a majomember rájött: nyilvánvalóan e dolgok nevét hallja most a fura lény anyanyelvén. A majomember akaratlanul is elmosolyodott ezen: íme, társa oly természetes vágyat érez, hogy tanítgassa őt, hiszen csak ennek eredménye lehet a kettejük közti gondolatcsere. A majomember számos nyelvet s számtalan nyelvjárást elsajátított már, így aztán nem volt kétsége felőle, hogy itt is könnyű dolga lesz, jóllehet a fura szerzet fura nyelve semmi eddig általa ismert nyelvhez nem hasonlított. Így lekötötte figyelmüket a reggeli s a nyelvlecke. Egyikük sem észlelte, hogy mélyen ülő csillogó, apró szemek lesik őket a magasból. Tarzan mindaddig nem is tudott róla, hogy veszélyben vannak, míg egyszerre teljes erővel egy nagy szőrös test nem szökkent le társára a felettük himbálózó ágak magasából.

2. Mindhalálig

A rádöbbenés pillanatában Tarzan azt látta, hogy a támadó csaknem pontos megfelelője az ő társának, már, ami a méretet és a formát illeti. A testét végestelenvégig bozontos, fekete szőr borítja, mely az arcvonásait is szinte a felismerhetetlenségig elfedi, de a bőrszíjai, fegyverei igencsak hasonlóak amazéhoz. Tarzan nem tudott már elég gyorsan közbeavatkozni, a magasból lezúduló lény a fütykösével leterítette a „jávait”, s az ájultan terült el a földön. Ám mielőtt ártalmára lehetett volna áldozatának, a majomember rávetette magát. Tarzan azonnal érezhette: már-már emberfeletti erejű lénnyel akaszkodott össze. Az izmos-inas mancsok egyike fogást keresett a torkán, míg a másik a feje fölött magasba emelte a bunkót. Csakhogy itt most nem csupán az egyik fél, a szőrös ismeretlen ereje volt hatalmas, hanem a sima bőrű majomemberé is. Öklével rettenetes ütést vitt be a támadó álla hegyére, s így Tarzan egy pillanatra megrendítette ellenfelét. Utána már az ő ujjai jutottak fogáshoz a szőrös torkon, míg másik keze a fütyköst szorongató csuklót csavarintotta meg. És ugyanabban a pillanatban már a jobb lába is előrelendült a szőrös szörnyalak mögé, majd teljes súlyát és erejét beleadva, kibillentette egyensúlyából a támadót. Csípődobással földre terítette, és továbbra sem tétovázott: egy másodperc töredéke múlva maga súlyosult a szőrös mellkason. A meglepetés rémületében a bestia elejtette a bunkót, és Tarzan sem szoríthatta tovább a torkát. A két lény most valami halálos ölelésbe fonódott össze. Bár a vad lény megharapta Tarzant, ő hamar rájött, hogy ez nem különösebben veszélyes támadási vagy védekezési módszer itt, hiszen az ismeretlen támadó tépőfogai alig voltak erőteljesebbek az övéinél. Amire vigyáznia kellett: az izmos farok volt, ahogy torkára akart tekeredni, és a majomembert ily „fegyver” elleni küzdelemben nem segítette semmi tapasztalat. Birkóztak egymással. Hörögve gurultak ide-oda a füvön, a fa tövében, s hol egyikük volt fenn, hol a másik, ám mindketten inkább csak torkukat védték a másik fojtó szorításától, és nem próbálkoztak támadással, kezdeményező taktikával. De a majomember akkor egyszerre rájött, hogy valami új esélye támad, ugyanis mind közelebb s közelebb szorította ellenfelét a vízhez, melynek partján a küzdelem zajlott. Végül már egészen az öböl szélén birkóztak, s Tarzan feladata az volt, hogy a felszín fölé úgy guruljanak, hogy zuhanásukkor ő legyen épp fenn. Ugyanabban a pillanatban Tarzan, mintha rémlátomása lenne, megpillantotta ájultan elterült társa mögött a lopakodó, ördögarcú, kardfogú hibrid-oroszlánt, ahogy gonosz pofával, horkantva szemléli áldozatát. Vele egy időben a bozontos ellenfél, birkózó „partnere” is rádöbbent e fenyegetésre. Ahogy a nagy macskát meglátta, abbahagyta a küzdést, s nyilvánvalóan, úgy kezdte rázni-cibálni a majomembert, mint, aki jelzi és kéri: tőle tovább ne féljen, részéről a harcnak vége.

Tarzan felfogta, milyen veszélyben forog társa a fa alatt, s minden óhaja az volt, hogy megmenthesse az iszonyú tépőfogaktól. Elengedte hát a szőrös ismeretlent, s akkor mindketten egyszerre talpon termettek. A majomember előhúzta kését, így indult el lassan az ájult „jávai” felé. Arra számított, hogy a szorításából kiszabadult ellenfél menekülésre használja majd ezt a pillanatot. Meglepetésére az imént még oly vad teremtmény, ahogy fütykösét újra mancsába kaparintotta, felzárkózott mellé. A nagymacska lelapult, így hasalt, moccanatlanul, csak a farka mozgott, pofája vicsorgott – alig ötvenlábnyira a pithecantropus ájult teste mögött. Ahogy Tarzan megállt szegény társa felett, láthatta: szemhéja remeg, szeme nyitva, és a szívében valami különös megkönnyebbülést érzett, hogy ez a lény, íme, él. Rá kellett jönnie, hogy vad keblében a társas rokonszenv ily elemi erővel él e furcsa új barát iránt. Tarzan tovább közeledett a kardfogú felé, nem maradt le mögötte a bozontos vad sem. Egyre fogyott a távolság, nem maradt már húsz láb se, és akkor a hibrid támadott. Rohamával a bozontos emberfélét vette célba, aki felemelt fütykössel várta az összecsapást. Tarzan épp ellenkezőleg: előreszökkent, akár a sebes vadállat, úgy vetette rá magát az oroszlánra, ahogy amerikai rögbipályákon a védőjátékosok – fejjel előre, mindent bele. Jobb karja a bestia nyakára fonódott a jobb váll előtt, balja a bal mellső láb mögé került, s a találkozás oly roppant erővel történt, hogy mindketten felborultak, hengergőzni kezdtek a földön. A ragadozómacska üvöltve, karmolva próbálta kiszabadítani magát, hogy ellenfele fölé kerekedjen, míg az ember kétségbeesetten igyekezett őrizni a szoros fogást. A támadás látszatra megfontolatlan, fejvesztett akció volt, mintha Tarzant nem vezette sem eszes fondorlat, se különösebb ügyesség. Hanem valójában mi sem áll távolabb az igazságtól, mint az efféle megállapítás! A majomember roppant testének minden izma pontosan engedelmeskedett a tervező agynak, mely ugyancsak bőséges tapasztalatokkal rendelkezett már, hogyan kell megvívni az ilyen ellenséggel. A hosszú, erőteljes emberi lábak egy pillantásra csak úgy összevissza keveredtek s fonódtak egybe a vadállat hátsó lábaival. A felületes szemlélő úgy vélhette, csak a csoda menti meg a majomembert a hatalmas mancsok tépő karmaitól, és mégis: a küzdelmes hempergésnek épp a kellő pillanatában voltak készek e bölcsen irányított lábak, hogy a támadás tervét a legcélszerűbben támogassák. Ekképp történhetett, hogy, amikor a macska azt hitte már, hogy ellenfele fölé kerekedik, az egy szökkenéssel talpon termett, s közben szorosan magához fogta a csíkos testet, majd nyomban a hátára is kényszerítette. Ily módon a mancsok iszonyú körmei csak a levegőt hasogathatták kettejük közt. A bozontos fekete vad ugyanekkor előrelendült, s kivont kését a szörnyeteg szívébe mártotta. Tarzan pár pillanatig még nem engedett a szorításból, látva azonban, hogy a test utolsó rángásai következnek, eltaszította magától az oroszlánt. S akkor ők ketten, akik az imént még ellenfelek voltak, ott álltak egymással szemközt a közös ellenség teste fölött. Tarzan várt, készen állt békére vagy háborúra. Abban a pillanatban a két bozontos

kar a magasba lendült, s a bal a szőrös mellkasra tapadt, a jobb meg, tenyérrel, Tarzan mellkasát érintette. Íme, a baráti köszöntésnek ugyanaz a formája, mint, amivel a „jávai” pecsételte meg maga s Tarzan közt a szövetséget. Boldog mozdulat volt ez, nyugtázta, hogy hasznos kapcsolat jött létre ebben a vad és idegen világban, Tarzan legalábbis így érzett, s elfogadta a felkínált közeledést. A rövid baráti kapcsolatkötés után Tarzan már a szőrtelen emberforma lényt kereste pillantásával, s láthatta, hogy visszanyerte már eszméletét, s ott ül, élénken figyelve kettejüket. Aztán lassan föltápászkodott, s akkor a szőrös fekete hasonmás is feléje fordult, és mondott neki valamit – nyilván közös nyelvükön. A szőrtelen válaszolt, s közben elindultak egymás felé. Tarzan érdeklődve figyelte, mi lesz ebből a találkozásból. Megálltak pár lépésnyire egymástól, előbb egyikük, majd másikuk mondott valamit, gyorsan, de az izgalom minden látható jele nélkül. Olykor-olykor mindketten Tarzan felé pillantottak. Ezzel is jelezték, hogy bizonyos fokig ő e társalgás tárgya. Egyszerre megindultak egymás felé, s, ahogy találkoztak, ismétlődött az a rövid szövetségkötő ceremónia, melyet Tarzan külön-külön mindkettejükkel megismert már – az ellenségeskedés eltemetése. Akkor mindketten elindultak a majomember felé, és mintha valami fontosat akartak volna közölni vele, beszélni kezdtek. Egy kis idő múlva mégis hirtelen feladták, terméketlennek ítélték igyekezetüket, és áttértek a jelbeszédre. Így hozták Tarzan tudomására, hogy a maguk részéről folytatnák útjukat, s javasolták, a majomember is csatlakozzék hozzájuk. Mivel olyan útvonalat ajánlottak, amely Tarzan számára még ismeretlen területeken át vezetett, az indítvány meghallgatásra talált. A majomember ugyanis eltökélte, hogy a „senki földje” minden zugát felderíti, mielőtt lemondana arról, hogy Lady Jane-t itt találhatja meg. Néhány napon át útjuk az égbe szökkenő hegységek alatt húzódó szelídebb dombok tövében vezetett. Gyakran fenyegették őket e távoli birodalom „erődlakói”, s Tarzan hébe-hóba az éjszaka sötét vásznán hihetetlen árnyakat, borzadályos torz formákat látott kirajzolódni. Harmadnapon elérkeztek egy jókora barlang szájához. Alacsony sziklaszirtet tagolt a nyílás, s alatta számos csermely fakadt. A patakocskák, melyeknek vize a lenti síkságokat táplálta, a mocsarakban enyészett el, vagy a vidék határszéléig futott. A trió itt ütött első ízben tanyát, s az állandó lakhelyen Tarzan új nyelvtudása is szaporábban gyarapodhatott, mint a menetelés során. A barlangban olyan nyomokra leltek, melyek azt tanúsították, hogy járt már itt a múltban emberforma lény. Megmaradt egy durva sziklatűzhely romja, és a falakat s a mennyezetet sok tűz füstje feketíthette. A koromba karcolva, de néha a keményebb kőbe is bevésve, furcsa írásra, hieroglifákra bukkantak, vadak, madarak és hüllők ábrázolataira, s ez utóbbiak minden jel szerint Jura-kori lények képmásai voltak. A frissebb eredetű krikszkrakszok némelyikét Tarzan társai érdeklődéssel olvasták, megjegyzéseket is fűztek hozzájuk, s késeik hegyével hozzájegyeztek ezt-azt a fekete

falak évszázados feljegyzéseihez. Tarzan kíváncsisága felébredt, ám az egyetlen magyarázat, amit minderre találhatott az volt, hogy talán a világ legprimitívebb szállodai nyilvántartóját látja most. Legalább további bepillantást nyújtott ez is ama furcsa teremtmények életébe, akikkel így összehozta őt a Sors. Íme, emberek majomfarokkal, s az egyiket tetőtől talpig szőr borítja, mint az alacsonyabb rendű fajok példányait, s mégis bizonyított tény, nemcsak beszélt, de írott nyelve is van! Az előbbit maga is kezdte már elsajátítani, de, ahogy ennek a másiknak a nyomait itt látta, egy nem is sejtett civilizációét, melynek birtokosai olyan Lények, „akik” java részt vadállati jegyeket hordoznak különben. Ez az újabb fordulat tovább fokozta Tarzan kíváncsiságát. Megerősítette elhatározását is, hogy a lehető legnagyobb kitartással folytatja tanulmányait, hogy elérje a célt, amit maga elé kitűzött. Már tudta például társainak nevét, továbbá az útjukon leggyakrabban előforduló állatok és növények elnevezését ezen az ismeretlen nyelven. Ta-den, a szőrtelen fehér bőrű hím vállalta az oktató szerepét. A feladatnak oly példátlan lelkesedéssel tett eleget, hogy ennek örvendetes eredménye sem maradt el: Tarzan pompásan gyorsan haladt anyanyelvének elsajátításában. Om-at, a szőrbundás fekete is úgy érezheti, hogy komoly felelősség nyomja a vállát Tarzan neveltetésének ügyében. Ebből következett, hogy ébren töltött ideje alatt az egyikük vagy másikuk mindig nyaggatta a majomembert tudnivalókkal. Az oktatás folyamata rohamléptekkel közeledett a végponthoz, és a tanítók szinte észre sem vették, s kész tény lett a szóbeli érintkezés, a helybeli nyelven. Tarzan így aztán el is magyarázta társainak, mi járatban van errefelé, ám egyikük sem vezethette a legcsekélyebb nyomra sem. És ekképp vágyakozásának szövetébe nem szőhették a remény bármi primitív „mintáját” se. Ezen a vidéken olyan nő, amilyet Tarzan leírt, sosem járt, se farkatlan emberi lény, az egy szál Tarzanon kívül – ők legalábbis nem látták. – Én A-lurt úgy hagytam el, hogy a hold, Bu azóta hétszer lakott jól – közölte Taden. – Sok dolog megeshet hétszer huszonnyolc nap alatt, de hát nem hiszem, hogy az asszonyod eljuthatott volna erre a földre, a rettenetes mocsarakon át, ahol te magad is szinte leküzdhetetlen akadályokba ütköztél. S ha eljutott volna, akkor is, hogyan élt volna túl olyan veszedelmeket, amilyenekkel te magad eddig találkoztál, nem is szólva azokról, amelyek még előtted állnak? Még a mi asszonyaink sem merészkednek ki a városokból efféle vad vidékekre. – A-lur”, Fény-város, a Fény városa – tűnődött Tarzan, lefordítva a szót a maga nyelvére. – És hol van A-lur? – kérdezte. – Ez a te városod, Ta-den, és a tied is, Omat? – Az enyém – felelte a szőrtelen. – De nem Om-até. A waz-donok-nak nincsenek városaik, ők a vadonok fáin élnek, a hegyek barlangjaiban, , nem igaz, Om-at? – kérdezte befejezésül, és a mellette üldögélő szőrös óriáshoz fordult. – Igen – válaszolta az. – Minden waz-don szabad lény – csak a ho-donok börtönözik be magukat városokba. Sosem akarnék ho-don lenni!

Tarzan mosolygott. Még itt is él valami fajt megkülönböztetés? Ho-don az egyik, waz-don a másik. Nem számított még az sem, hogy értelmi képességek dolgában egyformáknak látszanak. – Hol van A-lur? – kérdezte Tarzan megint. – Te oda térsz most vissza? – A hegyeken túl van – válaszolta Ta-den. – Nem térek vissza oda – még nem. Csak ha már Ko-tan nincs többé, akkor. – Ko-tan? – tudakolta Tarzan. – Ko-tan király – hangzott a pithecantropus válasza. – Ő ennek a földnek az ura. Én a harcosainak egyike voltam. Ott éltem Ko-tan palotájában, és ott találkoztam O-loával, a leányával. Szerettük egymást, de Ko-tan hallani sem akart rólam. Elküldött harcolni Dak-at falu lakóival, akik megtagadták a királynak az adófizetést, Ko-tan azt remélte, hogy ott engem megölnek, mert Dak-at sok remek harcosáról híres. És nem öltek meg. Hanem diadalmasan megtértem, és vittem magát Dak-atot is, aki a foglyom volt. Ko-tan azonban nem volt elégedett, látta ugyanis, hogy O-lo-a most még jobban szeret engem, szerelmét megerősítette, büszkébbé tette a sikerem. Hatalmas az én apám, Ja-don, az Oroszlán-ember, az A-luron kívüli legnagyobb helység főnöke. Kotan vele nem merészelt volna szembefordulni, így mit tehetett, dicsért a diadalomért, hanem ezt egy kicsit mosolyogva tette. És most nem érthetted, mit mondtam! Mosolynak mi azt nevezzük, ami csak az arc izmait mozgatja meg, de nem csal fényt a szemekbe – képmutatást és hamis játékot jelent ez a mosoly. Dicséret és díj illetett meg engem. Mi lett volna illőbb, mint, hogy O-la-a keze legyen a jutalmam, a király lányáé? De nem, Kotan a leányát Bu-lotnak szánja. Bu-lot Mo-Bar fia, azé a főnöké, akinek a dédapja király volt, és, aki azt gondolja, hogy király lesz ő maga is. Ko-tan így akarja csillapítani Mo-Bar haragját, és megnyerni magának azokat, akik Mo-sar hívei, és, akik abban bíztak, hogy Mo-Bar lesz a király. Hanem milyen díjat kapjon akkor a szegény Ta-den? Nálunk a papok nagy becsben állnak. A szentélyekben a király, a főnökök is leborulnak előttük. Nincs nagyobb dicsőség annál, mintha valakit Ko-tan papnak nevez ki. Csakhogy én nem akartam pap lenni. A főpapon kívül a többi papot kasztrálják, eunuchok lesznek, hogy soha ne nősülhessenek. Maga O-lo-a jött el hozzám a hírrel, mit forral Ko-tan, s, hogy a király már ki is adta a parancsot, megmozgatta az egész vallási szervezetet. Küldönc indult útnak, hogy elérjen és Kotan elé vigyen engem. Ha elutasítom a papi rangot, amit a király felajánl nekem, ez azt jelentette volna, hogy szembefordulok az istenekkel és szentélyeinkkel. Ez halált hozott volna a fejemre, ám ha nem jelenek meg Ko-tan színe előtt, akkor nem is tagadok meg semmit. O-lo-a meg én úgy döntöttünk, hogy ne jelenjek meg. Jobb volt elmenekülnöm, szívemben valami reménysugárral, ami így mégis az enyém, míg ha pap lettem volna, ez az esélyem is örökre odavész. A nagy fák árnyában, a palota fáinak lombjai alatt még egyszer, talán utoljára, magamhoz szorítottam szerelmemet, és akkor bízva abban, hogy a balsors nem hozza utamba a küldöncöt, átmentem a palotát övező nagy falon. Ott volt köröttem a sötét város. Nevem és rangom átsegített a városkapun is. Azóta vándorolok, mert űznek a ho-donok, ám a szívemben erő él, bizakodás, hogy

egyszer visszatérhetek, ha csak annyi időre is, hogy lássam szerelmemet a fal túloldalán, és megint ellátogathassak a szülőfalumba, és ott apámmal, anyámmal találkozhassam. – De hát mindezzel igen nagy kockázat jár, ugye? – kérdezte Tarzan. – Kockázat jár vele, de nem túl nagy – felelte Ta-don. – Oda kell mennem. – Én pedig veled tartok, ha megengeded – jelentette ki a majomember –, látnom kell ugyanis ezt a ti városotokat, a Fény-várost, Alurt. És keresnem kell ott is az én drágámat, akit elveszítettem, még akkor is keresnem kell őt, ha úgy vélitek, hogy kevés az esélyem a megtalálására. Hát te, Om-at, velünk jössz-e? – Miért ne? – felelte ekképp a szőrös társ. – Az én törzsem búvóhelyei ott vannak az Alur feletti szirteken, s bár Es-sat, a főnökünk elűzött, szívesen visszatérek. Van ott ugyanis egy nőstény, akit szívesen viszontlátnék, s még boldogabb lennék, ha ő is így gondolkodna rólam. Igen, veletek tartok. Es-sat attól félt, hogy még főnök lehet belőlem, s ki tudja, hátha ez a félelme jogos. De Pan-at-lee! Ő az, akit mindenkor előbbre valónak tartottam még a főnökségemnél is. – Akkor hát együtt megyünk tovább, mi hárman – szögezte le Tarzan. – És együtt küzdünk – tette hozzá Ta-den. – Hárman: egy emberként. – S e szavak kíséretében elővonta és feje fölé emelte kését. – Hárman: egy emberként! – ismételte Om-at, ő is kihúzta kését, követte Ta-den példáját. – Álljuk a szavunk. – Hárman: egy emberként! – kiáltotta a majomember. – Mindhalálig! – és késpengéje megvillant a napfényben. – Rajta hát, gyerünk! – mondta Om-at. – A késem száraz, és Es-sat vérére szomjazik. Az ösvény, melyen Ta-den és Om-at vezette Tarzant, s amely alig érdemelte meg az ösvény nevet, inkább hegyi juhok, majmok és madarak, nem pedig emberek számára volt járható s megközelíthető. Ők hárman azonban híven követték, hiszen oly csapásokhoz szoktak hozzá eddig is, amilyenekkel a legtöbb ember nem boldogulna. Az alacsonyabb lankákon most olyan sűrű erdőkön át vezetett ez az út, ahol a talajt kidőlt fák és mindent beindázó futónövények, áthatolhatatlan bokrok borították. Így aztán e fonadék fölött, a lengő ágakon kellett haladniuk, Azután ásító, mély szakadékok szélén, ahol a síkos felszínű kövek csak egy-egy pillanatra kínáltak támaszt a lábnak. Ám ők, mezítláb, zerge-könnyedséggel szökkentek egyik becses elrugaszkodó helyről a másikra. Szédítő és rémítő volt az útvonal, melyet Om-at választott a csúcson át. Meg kellett kerülniük egy tornyosuló szirtet, mely kétezer láb magasan, egyetlen körkörös tömbként emelkedett a bukdosó-zúgó folyó fölé. És, amikor viszonylag sík földre érkeztek megint, Om-at megfordult s végignézett rajtuk, főként Tarzanon, a majomemberen. – Mindketten megfeleltek – jelentette ki. – Illő társai lehettek Om-atnak, a wazdonnak. – Hát ezt meg, hogyan érted? – kérdezte Tarzan. – Azért hoztalak titeket ezen az úton – felelte a fekete –, hogy lássam, van-e bátorságotok ekképp is követni Om-atot. Ez az a hely, ahol Es-sat ifjú harcosai a

bátorságukat szokták próbára tenni. S bár sziklák oldalán nőttünk fel, nem szégyen megvallani, hogy Pastar-ul-ved, a Hegyek Atyja tréfát űz velünk. Azok közül ugyanis, akik itt bizonyítani akartunk, csak kevesen maradtunk életben – a többieknek ott hever a csontja Pastar-ul-ved lábainál. Ta-den nevetett. – Nem mernék túl gyakran erre jönni – jelentette ki. – Persze – mondta Om-at is. – De hát legalább egy napot nyertünk így, utunk is lerövidült. És Tarzan annál hamarább vethet pillantást Jad-ben-Otho völgyére. Gyertek! – S azzal már neki is vágott az útnak, a Pastar-ul-ved oldalában. Így mentek, míg egyszerre ki nem tárult a szemük előtt egy bámulatos, gyönyörű látvány. Zöld völgy övezett márványfehéres tornyosuló sziklákat, zöld völgy, melyet sötétkék tavak tarkáztak, s kanyargós folyó szalagja szelt át. Közepén a város, márványszikla-fehérségből. Város, mely e nagy távolságból is különleges, sose-látott módon művészi hatást tett. A szép architektúrájú városon kívül szerte a völgyben kisebb épületcsoportok látszottak – néha egy épület magában állt, másutt párban magasodtak, hármasával, bokrosan –, de a villogó fehérség mindenütt ugyanaz volt, s mindenütt valami fantasztikus formát lehetett megcsodálni. A völgy körül a sziklás hegyoldalakat itt-ott mély szakadékok szelték át. A hasadékokat zöld növényzet borította, mintha növényi folyók rohannának a központi zöld tengerhez. – Jad Pele ul Jad-ben-Otho – mormolta Tarzan a pithecantroposok nyelvén. – A Nagy Isten völgye, gyönyörű szép! – Itt, A-lurban él Ko-tan, a király, egész Pal-ul-doh uralkodója – közölte Ta-den. – És itt, ezekben a hasadékokban él a waz-don – kiáltotta Om-at –, aki nem ismeri el Ko-tan uralmát az egész Ember-földje felett. Ta-den mosolygott, megvonta a vállát. – Nem fogunk ezen összeveszni, te meg én – mondta Om-atnak. – Ha egyszer oly tömérdek idő sem volt elég, hogy kibékítse egymással a ho-dont és a waz-dont. Ám hadd súgjak meg neked egy titkot, Om-at. A ho-donok csoportosan élnek, többékevésbé békén, egyetlen uralkodó alatt, és ha támadás fenyegeti őket, sok harcost tudnak felvonultatni az ellenséggel szemben. Itt él ugyanis Pal-ul-don minden harcos ho-donja. De ti, waz-donok, ti, hogy álltok ezzel? Tucatnyi királyotok van, s ezek nemcsak a ho-don néppel állnak harcban, de egymással is! Ha valamely törzsetek harcos ösvényre lép, hogy megküzdjön a ho-donokkal, kénytelen otthon is hagyni kellő számú tetterős férfit, s ezek védik a nőket és a gyermekeket a környékbeli többi törzs ellen. Ha eunuchokra van szükségünk a szentélyeinkbe, szolgákra a földjeink megműveléséhez, nagy csapatban vonulunk fel valamely falutok ellen, s nem menekülhettek, mert mindenfelé ellenségeitek élnek, így aztán hiába küzdötök derekasan, mi elhozzuk azokat, akik szentélyeinkbe eunuchnak kellenek, s földjeink művelésére szolgáknak. Amíg a waz-don nép ilyen dőrén éli az életét, a ho-donok egyre erősödnek s királyuk a Pal-ul-don ura lesz. – Talán igazad van – ismerte el Om-at. – Az oka ennek az, hogy szomszédaink mind

ostobák, rendre azt hiszik, hogy az ő törzsük a leghatalmasabb, őket illetné a jog, hogy a waz-donok felett uralkodjanak. Nem ismerik el, hogy az én törzsem férfijai a legbátrabbak, és nálunk a legszebbek a nők. Ta-den elvigyorodott. – A többiek mind pontosan ugyanígy érvelnek, ahogy te most, Om-at – mondta. – És ez a ho-donok legerőteljesebb védőbástyája, barátom! Ez a ti felfogásotok. – Gyerünk! – kiáltotta most Tarzan. – Efféle viták gyakran torkollnak veszekedésbe, és arra nekünk most nincs szükségünk. Engem, például, igen érdekel, mit tudhatok meg országotok viszonyairól. És szívesen ismerném meg vallásotok némely rejtelmét, de nem azon az áron, hogy ti, akik egyetlen barátaim vagytok Pal-ul-donban, összekapjatok ilyen kérdéseken. Netán ugyanazt az istent imádjátok? – Itt valóban különbözünk – kiáltotta Om-at, és keserűség rezgett a hangjában, sőt, valami izgatottság is. – Különbözünk! – Ta-den ezt szinte ordítva mondta. – Miért is ne különböznénk! Hát ki tudna egyetérteni azzal a dölyfös... – Megállj! – rikoltotta Tarzan. – Most aztán tényleg úgy érzem: darázsfészket dúltam fel. Hagyjuk ezeket a témákat, jó? – Okosabb is lesz – hagyta rá Om-at. – Megjegyezhetek annyit, mindazonáltal, hogy az egyetlen igaz isten, csak, hogy tudd, hosszú farkú! – Micsoda szentségtörő szavak! – bömbölte Ta-den, és a keze már a késén volt. – Jad-ben-Othónak nincsen farka! – Megállj! – rikácsolta Om-at, és előreszökkent. De abban a pillanatban Tarzan már közéjük is állt. – Elég – csattant a majomember hangja. – Maradjunk hívek az eskünkhöz, mellyel barátságot fogadtunk egymásnak. Így lehetünk csak méltó fiai Istennek, ekképp érhet minket bármi. Tőle, ami ér. – Igazad van, Farkatlan – szögezte le Ta-den. – Gyerünk, Om-at, rajta, törődjünk tényleg inkább a barátságunkkal, meg önmagunkkal, és vigasztaljon minket az a tudat, hogy Jad-ben-Othónak megvan a magához való ereje, s majd elboldogul így is. – Rendben van! – egyezett bele Om-at. – Mégis, én... – Semmi „mégis”, Om-at! – tiltakozott Tarzan. A bozontos fekete megvonta a vállát, mosolygott. – Hát akkor, nekivágjunk a völgynek? – kérdezte. – Alattunk ez a vágat lakatlan, abban ott, balra, no, hát, arra vannak az én népem barlangjai. Magam látni szeretném még egyszer a völgyet, Tarzan pedig A-lurba keres bejárást, hogy ott benn keresse élete párját, akinek, persze, jobb lenne, ha halott volna, s nem a ho-don papok kezén, Jad-ben-Otho nagyobb dicsőségére. Hogyan tovább? – Maradjunk együtt, ameddig csak lehet – javasolta Ta-den. – Te, Om-at, kénytelen leszel éjszaka s lopva meglátogatni Pan-et-leet, mert mi hárman, egy emberként sem érünk sokat Es-sattal és összes harcosával szemben. A faluba, ahol apám a főnök, bármikor mehetünk, Ja-don ugyanis mindig szívesen látja fia barátait. Ám az, hogy Tarzan be akar jutni A-lurba, megint más kérdés. Nos, hát, van út oda is, benne meg

van bátorság a kemény próbákhoz... hé, gyertek közelebb, mert Jad-ben-Othonak éles a füle, és ezt nem szükséges hallania – mondta. Akkor szinte ajkával társainak fülét érintve, Ta-den, a Magas-fa, Ja-donnak, az Oroszlán-embernek fia, kifejtette merész tervét. S ugyanekkor, száz mérföldnyire tőlük, egy karcsú, ágyékkötőjén, s fegyverzetén kívül egy ízig mezítelen alak, ott haladt halk léptekkel a tüskebokros, szikkatag sztyeppén. Éles szemmel, remegő-érzékeny orrcimpával fürkészte maga előtt a földet.

3. Pan-at-lee

Pal-ul-donra, a térképnek erre a fehér foltjára leszállt az éj. A nyugati ég alacsonyan álló, karcsú holdja fürdette földöntúli, olvatag fényben a mészkősziklák fehér arcát, melyek mintha úgy fordultak volna felé, mint napra a napraforgók. Sötétek voltak az árnyak Kor-ul-jában, az Oroszlánok-szakadékában, ahol Es-sat főnök élt hasonnevű törzsével. A magasba vezető hegyhasadék felső részén egy szőrös alak bukkant elő egy nyílásból – előbb feje és válla –, s égő szemével vizslatni kezdte a sziklafalakat minden irányban. Es-sat volt az, a főnök. Nézett jobbra, balra, lefelé a mélybe, mint, aki meg akar győződni róla, hogy nem figyelik. De a sziklafelszíneken senki se mozgott. Más szőrös test sem bukkant elő se fent, a főnök magas barlangjának közelében nyíló üregekből, se a törzs alacsonyabb rendű-rangú tagjai által lakott lentebbiekből, a sziklaszirt alsó felén. Es-sat akkor elindult a fehér krétakőfal csupasz oldalán. A zsenge újhold fényében olyan volt a látvány, mintha a szőrös, fekete alak valami csoda folytán a sziklafalhoz tapadt volna, de a közelebbi vizsgálat hamar megállapíthatta, hogy kurta, embercsuklónál peckek állnak ki a szikla kis homorulataiból. Es-sat négy kézszerű végtagja, valamint izmos farka is ezekbe kapaszkodik, s ő maga így kúszik ott, meglehetős biztonságban – mint egy nagy fekete patkány a fehér falon. Ahogy haladt, rendre kikerülte a barlangok száját, s vagy felettük, vagy alattuk mászott el. Külszínre ezek a barlangok mind hasonlóak voltak. Nyolctól húsz lábig terjedt a hosszuk, nyolc láb volt a magasságuk, öt-hat láb a mélységük, így volt bevájva mindnek mintegy a „verandája” a krétakőszerű sziklatömbbe. A homlokzaton ennyi látszott belőlük, aztán következett a lakáshoz (vagy lakásokhoz) tovább vezető ajtónyílás: szélessége három láb, a magassága hat. Ennek az ajtónak mindkét oldalán további kisebb „ablakok” nyíltak, melyek a fényt s a levegőt szolgáltatták a lakók számára. Hasonló ablakok tarkázták a falat a bejárati „verandaajtók” között is. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a szirt teljes hosszát betöltik odabent ezek a lakosztályok. Egyik-másik ilyen kisebb nyílásból víz csepegett le a mélybe, másutt mintha füst feketítette volna felettük a sziklafalat. Ahol víz csepegett le, pár hüvelyknyitől egészen egy láb mélységig is, néhol ki volt vájva a kőfal. Ez jelezte, hogy akár hosszú korok óta is folydogálnak e „csorgók” a lenti dús növényszőnyegre. Ebben az ősidős környezetben a nagy jávai semmi diszharmóniát nem okozott. Ugyanúgy része volt a nagy egésznek, mint a sziklaszirt tetején égbe szökő fák, s a szakadék mélyén nedvesen burjánzó páfrányok közül emelkedő lombos törzsek. Es-sat most megállt egy bejárat előtt, fülelt, aztán olyan zajtalanul, ahogy a holdfény lopózik a csepegő vízen, beleolvadt a „veranda” árnyaiba. A lakás belsejébe vezető ajtónyílásnál ismét várt egy kicsit, hallgatózott, végül félrehúzta a súlyos bőrt, mely a bejáratot fedte. Belépett a sziklába vájt nagy helyiségbe, melynek túlsó felén,

ugyancsak egy ajtónyíláson át, fény szűrődött ki. Errefelé mászott most a főnök, mindvégig óvatosan lopakodva, meztelen talpa nem ütött semmi zajt. A nyakában egy szíjon göcsörtös fütykös lógott. Ezt most leemelte, hátáról előre kanyarította, bal kezével keményen megmarkolta. A második ajtó mögött a sziklafal homlokzatával párhuzamos folyosó húzódott. Erről a folyosóról további három ajtó nyílt. Egy-egy a két végén, a harmadik meg épp azzal szemközt, amelyikben Es-sat állt. A fény a folyosó bal felőli végén nyíló lakásból jött. Kis kőtartóban láng lobogott, felszökkent, visszahullt magába. Ez a tartó asztalon vagy padon állt, ugyanabból az anyagból volt, mint a „bútorzat”. A padot vagy asztalt ugyanakkor faragták ki tömörre, a folyosó egykori anyagából, mint, amikor magát a barlangrendszert. Az asztalfélén túl, a helyiségben körülbelül négy láb széles, nyolc láb hosszú emelvény magasodott, ez is kőből. Rajta körülbelül egy lábnyi magasra felhalmozva, puhára cserzett bőrök, prémek hevertek. Az emelvény egyik szélén egy fiatal nőnemű lény ült, egy waz-don lány. Egyik kezében vert aranyból készült fémdarabkát szorított. A tárgy csipkésen fogazott volt. Másik keze kurta, kemény kefét tartott. Ezzel a fésűvel és kefével gondozgatta éppen a bundáját, mely furcsa módon a fókák feldolgozott bőréhez hasonlított. Sárga-fekete csíkos jatobőrből készített ágyékkötője és két kerek, arany mellfedője ott hevert az ágyemelvényen. A lány szimmetrikus, meztelen testének vonalai gyönyörűen kirajzolódtak. S bár szurokfekete volt, s bundás az egész teremtés, nem lehetett tagadni, hogy hibátlanul szép. Azt meg, hogy Es-sat nagyon is így érez felőle, bizonyította a főnök feszülő-izzó arca, lélegzetének zihálása. Es-sat habozás nélkül elindult a szoba felé, s, ahogy belépett, a fiatal nőnemű lény felpillantott. Szemébe azonnal rémület szökött, gyorsan az ágyékkötője felé kapott, magához vonta, felöltötte. Amikor a mellfedőknél tartott, Es-sat már megkerülte az asztalt, fürge léptekkel haladt feléje. – Mit akarsz? – kérdezte suttogva a waz-don lány, jóllehet pontosan tudta a választ. – Pan-at-lee – felelte akkor Es-sat. – A főnököd eljött érted. – Hát ezért volt az, hogy elküldted az apámat és a fivéreimet, hogy a Kor-ul-lul törzset kifürkésszék? Nekem te nem kellesz. Hagyd el őseim barlangját. Es-sat mosolygott. Az erejében biztos, gonosz szándékú lény mosolya ült az arcán. Nem kedves arckifejezés, korántsem az. – Én elmegyek innen, Pan-at-lee – mondta végül. – De te velem jössz, eljössz velem Es-sat, a főnök üregébe, hadd irigyeljen téged minden Kor-ul-ja nőstény. Gyerünk! – Soha! – kiáltotta Pan-at-lee. – Gyűlöllek. Előbb feküdnék le egy ho-donnal, mint veled, te, nőpüfölő, gyermekgyilkos! A főnök arca borzalmasan eltorzult. – Jatoszuka! – rikoltotta. – Majd én megmutatom neked! Majd én betörlek téged! Essat, a főnök elveszi, ami kell neki, és, aki rámer kérdezni, hogy mi jogon, vagy, aki szembeszáll akaratával, előbb mégis szolgálni fog ennek az akaratnak, utána pedig,

reccs!... úgy eltöröm, ahogy ezt! – E szavak kíséretében felkapott egy követ az asztalról és iszonyú erejű mancsaival csakugyan kettétörte. – Te lehettél volna az első számú nőstény Es-sat őseinek barlangüregeiben, de most, majd meglátod, a legeslegutolsó leszel, mert, ha én megkaptalak, Es-sat üregeinek minden hímjéé lehetsz. Ez a büntetése annak, aki megtagadja főnökétől a szerelmet! És gyors szökkenéssel ott termett a lánynál, a durva kezét rátette – s akkor Pan-at-lee egy hirtelen mozdulattal fejbe vágta arany mellfedőivel. Jókora csapás volt ez is, és Es-sat egyetlen nyikkanás nélkül elterült a lakószoba padlóján. Pan-at-lee egy pillanatra fölébe hajolt, magasba emelte alkalmi fegyverét, hátha még egyszer használnia kell – ha a főnök magához térne. Közben fényes bundájú melle zihálva hullámzott. Közelebb kerülve a testhez, leakasztotta övvel-tokkal a kést, a maga vállára vetette, mellfedőit gyorsan felcsatolta, és figyelve az ájult főnököt, kihátrált a helyiségből. A külső térben, egy kis falfülkében, épp a „verandára” vezető ajtónyílás mellett ott volt szépen elrendezve egy halomnyi pecek, mind egyik tizennyolc-húszhüvelyknyi hosszú. Pan-at-lee kiválasztott közülük ötöt, gyorsan köteget csinált belőlük, amit aztán izmos farkához erősített, s így fölszerelkezve kiment a veranda erkélyének végébe. Meggyőződött róla, hogy senki se látja, senki meg nem akadályozhatja, s akkor elkapta a falba már régebben bevert peckek egyikét, majd a következőt, s valódi majomügyességgel kúszni kezdett a falon, a legmagasabb peceksoron, lefelé, a szakadék-szurdok alacsonyabbik végéhez közeledve. Itt, a feje fölött, három sorban, kerek kis üregek nyíltak. Akkor, mindössze lábujjaival kapaszkodva előhúzott a farka mellől két pecket, ezeket beverte a sziklafalba a legszélső üregsor két szemközti lyuka mellé, ameddig csak felért. Megkapaszkodván ezeken az új lépcsőfogakon”, a maradék három pecekből egyetegyet a lábujjai közé fogott, míg az ötödiket meghagyta biztonságban, tartaléknak a farkán. Aztán a farkát is meglendítette, és ezt az utolsó pecket beverte a középső sor feletti lukacskák egyikébe, majd váltakozva függeszkedvén farkon, kézen és lábon, a peckeket mindig újabb lyukakba illesztette be. Így alkotott magának lépcsőt-létrát, hogy kívánt céljához érjen. A sziklaszirt tetején ott állt egy göcsörtös törzsű fa, melynek idő nyűtte gyökerei a legmagasabb üreg felett az utolsó lépcsőfokot jelentették, hogy a halálos szakadékból a biztos, vízszintes talajra léphessen a láb. Ez volt a „biztonsági vészkijárat” a törzs lakói számára, amennyiben ellenség fenyegeti őket. Három efféle út vezetett ki a faluból – de a használatuk csak végveszélyben volt lehetséges. Aki megszegte ezt a törvényt, halálnak halálával halt. Pan-at-lee jól tudta ezt, de azt is tudta, hogy a halálnál is rosszabb, ami rá vár, ha a felbőszült Es-sat még egyszer ráteszi a kezét. A lány, mikor a szirttetőt elérte, gyors léptekkel továbbindult a vaksötétben. Az a hasadék volt a célja, mely Kor-ul-jától egy mérföldnyire tagolta a hegyet. Vízszakadéka, így nevezték azt a helyet. Kor-ul-lul Es-sat ide küldte az ő apját és két fivérét, hogy a szomszédos törzs dolgait kikémleljék. Volt valami esély, bár egész

csekély, hogy rájuk talál, s ha nem, hát még pár mérfölddel tovább ott az elhagyott Kor-ul-gryf, ahol az idők végeztéig elrejtőzhet emberi szem elől. Csak a rettenetes szörnyet kell kikerülnie, akiről a szakadék a nevét kapta, s, akinek a jelenléte miatt azok a barlangok nemzedékek óta lakatlanok voltak. Pan-at-lee végiglopakodott a Kor-ul-lul peremén. Fogalma sem volt róla, hol is végezheti megfigyelését az apja s a két fivére. A kémek olykor a szakadékperemen maradtak, máskor lementek a mélybe. Pan-at-lee egy kissé pánikban volt: nem tudta, hová menjen, mit tegyen. Nagyon aprónak és veszendőnek érezte magát az éj roppant sötétjén. Különös zajok ingerelték a fülét. E hangok a fölötte magasodó hegyek elhagyott vidékeiről jöttek, messziről, a láthatatlan völgyből, s a közeli hegyek lábától. Hirtelen bizonyos távolságból meghallott valami bömbölést, ami egy gryf bika hangja lehetett. A Kor-ul-gryf irányából jött ez a hang. Pan-at-lee megborzongott. Éles füle egyszerre valami mást is hallott. A szakadék peremén közeledett feléje valaki vagy valami. A zaj fentről jött. Pan-at-lee megállt, fülelt. Talán az apja lesz az, vagy valamelyik fivére. A zaj erősödött. A lány kétségbeesetten meregette a szemét a sötétbe. Nem moccant – lélegzetet venni is alig mert. És akkor, nem is olyan messziről, fellobbant a fekete éjben két sárgászöld láng: egy szempár. Pan-at-lee nem volt gyáva, de, ahogy a primitív lények mindig, ő is félt a sötétség fenyegetéseitől. Nemcsak attól, amiről tudott – a névtelen, az Ismeretlen jelentette az igazi borzadályt. Annyi mindenen ment keresztül ezen az éjszakán, és az idegei kezdték felmondani a szolgálatot. A nyers, feszes idegek a legkisebb sokkhatásra a legvégletesebben válaszolhattak. Hanem ez most – ez nem volt olyan csekély sokk. Azt remélte, apját vagy bátyját látja meg a következő pillanatban, s helyettük: maga a halál nézett szembe vele a sötétben. Igen, Pan-at-lee bátor teremtés volt, de nem volt fából Felsikoltott, és a sikolyt visszaverték a hegyek. Ő maga meg futásnak eredt, menekült Kor-ul-lul szakadékszegélyén, ahogy csak bírt, s mögötte ott jött Pal-ul-don hegyeinek ördögszemű oroszlánja. Pan-at-lee tudta, hogy elveszett. Elkerülhetetlenül jött a nyomában a halál. De, hogy a ragadozó kegyetlen karmai között haljon meg – fajának született rémálma egy életen át! –, nem, ez elképzelhetetlen volt. Mégis, mi más várhatott rá? Az oroszlán már csaknem rávetette magát – egy pillanat, és megragadja... S akkor Pan-at-lee élesen balra fordult. Pár lépés volt csak a szakadékszegély. Elérte – és eltűnt Kor-ul-lul mélyein. A meghökkent oroszlán négy lába szinte földbe gyökerezett – így is csak az utolsó pillanatban tudott lefékezni a meredély szélén. Bámult le a sötét árnyak szakadékába, dühös hördülést hallatott. Lenn, a sötétben, Kor-ul-ja szakadékának mélyén, Om-at vezetésével haladt a kis csapat a szőrös „ember” szüleinek barlangja felé. A sziklához közeli nagy fánál megállította a mögötte lépkedő Tarzant és Ta-dent. – Először – suttogta Om-at – elmegyek Pan-at-lee barlangüregéhez. Aztán majd megkeresem a szüleim lakhelyét, hadd válthassak szót a véreimmel.

Várjatok itt, nem maradok el sokáig. Utána együtt mehetünk Ta-denékhez látogatóba. Csöndesen elosont a sziklatömb lába felé, s akkor Tarzan csakhamar megpillantotta őt megint: mintha roppant légy mászna a falon. A homályban a majomember nem láthatta a sziklafalba bevert hegymászópeckeket. Om-at óvatosan haladt. A barlangüregek alsó sorában könnyen lehet őrszem. Persze, nem hiába ismerte népét s szokásaikat: sejtette, hogy az az őr minden bizonnyal alszik. S ebben nem is tévedett, ám az óvatosság mégis lassú haladást parancsolt. Zajtalanul, de mindazonáltal fürgén, csakhamar elérte Pan-at-lee barlanglakásának magasságát. Tarzan és Ta-den a mélyből figyelte őt. – Hogyan csinálja ezt? – kérdezte társától Tarzan. – Nem látok sehol semmi kiszögellőt, s ő mégis úgy mászik ezen a sima sziklafalon, mintha létrán menne. Ta-den elmagyarázta neki a peckek elvét. – Nagyon könnyű így a mászás – tette hozzá –, persze, komoly segítség, ha az embernek ilyen farka van. Figyelték Om-atot, ahogy belép Pan-at-lee „verandájára”, és semmi jele sem volt, hogy valaki észrevette volna. Ám ugyanakkor azt is látták, hogy a lenti üregek egyikének szájában megjelenik egy busa fej. Hamar megértették: ez a valaki nyomban észrevette társukat, alighogy elkezdte a sziklamászást. Tarzan és Ta-den egy szót sem szólt. Máris teljes egyetértésben szökkentek előre, a sziklatömb lába felé. A pithecantropus ért oda először, s a majomember látta, hogyan ugrik s kap el egy kiálló pecket a legalsó sorban. Akkor Tarzan már a többi pecket is megpillantotta. Egymás felett, cikkcakkban helyezkedtek el a sziklafalban. Maga is felugrott, elkapott egy másikat, fél kézzel már a következőt kereste, s így haladt tovább. Élvezte, milyen gyorsan megy ez neki is. Ta-den persze előtte járt: érthetően, hiszen neki már volt gyakorlata ebben, ráadásul a farka is segítette. Ennek ellenére a majomember sem vallott szégyent, s nem is tehette: mert a következő pillanatok kettőzött erőfeszítésre kényszerítették. Ta-den felett ugyanis a wazdon észrevette üldözőjét, mielőtt a ho-don elérte volna őt. Abban a pillanatban erős, vad kiáltás zengette meg a szakadékvölgyet. Erre az üvöltésre azonnal száz meg száz vad torokból jött ugyanígy válasz, majd egymás után bukkantak elő a harcosok a barlangüregekből. A waz-don, aki a ribilliót csapta, elérte már Pan-at-lee ürege előtti bemélyedést, megfordul, s harcra készen várta Ta-dent. Nyakába akasztott bőrszíjon lógó fütykösét előrelendítette a hátáról, és a bejárati rész alsó szintjén állva szabályosan elzárta Taden útját. Akkor már Kor-ul-ja minden barlangja felől tódultak harcosok, körülvéve a betolakodókat. Tarzan ugyanolyan magasságba ért fel, amilyenben Ta-den megrekedt, épp csak egy kicsit balra tőle. Azonnal rájött, hogy itt most őket semmi meg nem mentheti, legföljebb a csoda. A majomembertől balra egy üreg nyílt, s a lakosztály birtokosai vagy távol jártak épp, vagy nem riadtak fel még a zajra – ugyanis a „verandán” senki sem mutatkozott. A majomember fürge agya meghozta az elhatározást, remek izomzata pedig a sikert.

Magunkfajta ember végig se gondol még egy ilyen lépést – mire Tarzan már cselekedett is. A hozzá legközelebb járó ellenfele majdnem odaért már, de ő akkorra már bent volt az üregben. A másodperc töredéke alatt leoldotta válláról a hosszú kötelet, és már repült is a hurok: erőteljesen, hosszú évek gyakorlatának eredményeképpen halálos pontosan. A cél az a fenyegető alak volt, aki súlyos bunkóját már lendítette Ta-den feje felé. A kötelet tartó kéz egy pillanatra megállt: most ért célba a feszes hurok, a jobb csukló hirtelen mozdulattal szorosra rántotta az áldozat nyakán, majd két kézzel erősen markolva a kötelet, lerántotta waz-dont. Tarzan roppant fizikumának minden tartalékát mozgósította ehhez a nagy „dobáshoz”. A waz-don rémült ordítással, fejjel előre zuhant a Ta-den fölötti üreg „verandájáról” a mélybe – a semmibe. Tarzan megkapaszkodott, mert tudta, a következő másodpercben az áldozat leér a kötélvég szabta mélybe. A pillanatnyi iszonyú csendben hallatszott a gerinc roppanása, a waz-don halálordítása, és vége volt. Tarzan megbirkózott a súllyal, felrántotta maga mellé a halottat, hogy mielőbb leoldozhassa, és kötele újra bevethető legyen. Ilyen becses fegyverről ilyen kényes helyzetben igazán nem mondhatott le. A kötélvetést követő pár másodperc a waz-don harcosok dermedt rémületével telt. Csodálkozás és iszony bénította valamennyiüket. Most valamelyikük felocsúdott. Kiáltott valamit, utasított nyilván, és elindult a majomember felé, társait is buzdítva, hogy támadják meg a betolakodókat. Ez az emberalak volt a legközelebb hozzá. Ha ő nincs, Tarzan könnyedén átjuthatott volna Ta-denhez, s a ho-don hívta is. Tarzan akkor a halott waz-don tetemét a feje fölé emelte, egy pillanatig ott tartotta, arcát az égnek tárta, majd Kercsak törzsének szokása szerint a diadalmas hím majmok ordítását hallatta – s roppant izomzatának minden erejével lezúdította a hullát a lentről közeledő harcosra. Olyan erőteljes volt az ütközés, hogy az „emberi lövedék” nemcsak letaszította a harcost a mélybe, de az a két pecek is kiszakadt a sziklafalból, amelyekbe az áldozat kapaszkodott az imént. Ahogy a két test, az élő és a holt, ott zúdult lefelé, a mélybe, a sziklaszirt töve felé. Roppant ordítás hallatszott egy emberként. A waz-don harcosok hangja. – Jad-guru-don!Jad-guru-don! – ezt ordították. Majd: – Öljük meg őt! Öljük meg őt! És Tarzan már ott állt Ta-den mellett a mélyedésben. – Jad-guru-don! – ismételte a ho-don mosolyogva. – A rettenetes férfi! Tarzan, a rettenetes! Lehet, hogy megölnek, de sosem fognak elfelejteni. – Ők csak ne ö... De mi ez? – Tarzan kijelentését, hogy tudniillik ők csak mit ne tegyenek, hirtelen esemény zaja szakította meg: a belső térből halálos ölelésben kirobbant a verandára két alak. Az egyikük Om-at volt! A másik hozzá hasonló, fajtájabeli lény, csak bozontosabb. A szőrzete olyan volt, mintha sündisznó tüskéjeként nőtt volna minden szála, míg Om-at bundája ehhez képest selymes volt. Erejük egyformának tűnt, és még valamiben egyeztek meg, kölcsönös gyilkos szándékban. Szinte némán küzdöttek, olykor-olykor hallattak csak tompa hörgést, ahogy

egyiküket vagy másikukat valami újabb fájdalom érte. Tarzan ösztönösen is előreszökkent, hogy társának segítsen, de Om-at elutasította a hűséges közbeavatkozást. Odahorkantotta a majomembernek: – Vissza! Ez az én csatám, csak az enyém. Tarzan megértette, félreállt. – Ez afféle gund-bar – magyarázta Ta-don. – Főnökök harca. Akivel Om-at küzd, nem lehet más, csak Es-sat, a főnök. Ha Om-at megöli úgy, hogy senki sem segített neki, ő maga lehet utána a főnök. Tarzan mosolygott. Az ő dzsungelének törvénye is ez volt – Kercsak, a nagy hím majomtörzsének íratlan szabálya –, az ősi elv, mely a primitív embert vezérli, mindaddig, míg a civilizáció meg nem tanítja a rejtett gyilok és a méregpohár használatára. Figyelmét hirtelen valami egész más hívta fel: az előtér szélső sarkán megjelent egy bozontos arc, Es-sat egyik harcosáé. Tarzan szökkent volna már, hogy feltartóztassa a waz-dont, de Ta-den gyorsabb volt. – Vissza! – kiáltotta a ho-don a jövevénynek. – Ez itt gund-bar! – A fickó fürkészőn nézte a küzdőket, majd lepillantott társaira, és odakiáltotta nekik: – Vissza! Gund-bar van Es-sat és Om-at k között! – Azzal visszapillantott Ta-denre és Tarzanra. – Kik vagytok ti? – kérdezte. – Om-at barátai – válaszolta Ta-den. A waz-don biccentett. – Jó, hát majd még visszatérünk rátok – mondta, és eltűnt a beszögellés pereme mögött. A két küzdő eközben kíméletlenül folytatta a harcot. Tarzan és Ta-den a szűk helyen üggyel-bajjal ugrált félre az útjukból. A főnökharc két vad alakja tépte, harapta egymást, kézzel, lábbal és farokkal vívta a tusát. Es-sat egyébként fegyvertelen volt, erről Pan-at-lee gondoskodott, míg Om-at oldalán ott lógott a kés, ám neki eszébe se jutott, hogy használja. Ellentétben lett volna az a főnökségért vívott harcok ősi, íratlan törvényeivel. Ezt a küzdelmet kizárólag a természet adta fegyverekkel kellett mindig is megvívni. Olykor el-elszakadtak egymástól egy pillanatra, ám a következőben már megint összecsaptak az őrjöngő bikák bőszületével s erejével. Volt, hogy egyikük elgáncsolta a másikat, de, ahogy küzdelmük ölelésében összefonódtak, nem zuhanhatott semelyikük sem egyedül. Es-sat magával rántotta Om-atot, s rábuktak a beszögellő peremére, a meredély felőli halálos szegélyre. S akkor történt az, ami még Tarzannak is maga volt a lélegzetfojtó borzadály! – igen, megtörtént az elkerülhetetlen: a halálosan „ölelkezők” átperdültek a szakadék szélen, s eltűntek a majomember szeme elől. Tarzan melléből elfojtott sóhajféle tört ki, hiszen megkedvelte Om-atot. S akkor Tadennel, a szakadék szegélyéhez ugrott, letekintett a messzi mélyben, a félhomályban, ott kellett volna hevernie két dermedt alaknak holtan. Tarzan roppant bámulatára, szó sem volt ily látványról. Egészen mást látott: két életerős figura birkózott, vívott egymással, alig pár lábnyira a „veranda” alatt. Mindig

két helyen kapaszkodtak a peckekbe – vagy fél kézzel s fél lábbal, vagy fél lábbal és farokkal. A függőleges falon olyannyira otthonosan mozogtak, mint az imént az előtér vízszintesén. Csak a harcmodoruk változott valamelyest. Mindketten arra törekedtek ugyanis, hogy másikukat kibillentsék, megkapaszkodását lehetetlenné tegyék, s így lökjék le most már biztos halálba. Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy Om-át, aki fiatalabb volt és küzdőképesebb, előnyt élvez Es-sattal szemben. A főnök most már csaknem teljesen védekezésre szorult. Om-at a „derékszíjánál” ragadta meg ellenfelét, így akarta lekényszeríteni a szikláról. Egyik kezével s lábával sebesen igyekezett megtörni Es-sat „fogását”, s keményen megsorozta ütéseivel ellenfelének gyomrát is. Es-sat rohamosan gyengült, és, ahogy tudatára ébredt az elkerülhetetlenül közelgő halálnak, az történt vele, ami a hozzá hasonló gyávákkal, akik csak álcázzák a hitványságukat a hősködéssel: végveszélyben semmivé zsugorodott az ő erkölcsi tartása is. Nem volt már a nagy Es-sat, Kor-ul-nak főnöke – az életéért küzdő hitvány nyomorult volt csupán. Kapaszkodni próbált, s jó volt neki ehhez Om-at, jó volt bármelyik pecek a sziklafalban, csak, hogy halogathassa a halálos zuhanást, eltolja magától a halál hideg, szívmarkolászó kezét – és közben a farkával ott matatott Om-at dereka körül. Így próbálta megszerezni ellenfele becsületben pihenő kését. Tarzan látta mindezt, s, amikor Es-sat végre kirántotta farkával a tokból a pengét, macskaügyességgel a küzdők melletti peckekre szökkent. Es-sat farka hátralendült, felkészült az alávaló, orv, halálos csapásra. Most már mások is látták, mi készül, s a vad torkokból rendre felharsant a megvetés, az utálkozás ellenállhatatlan kiáltása. De a kés feltarthatatlanul lendült célja felé, melyet – nem, nem ért el. Mert a majomember elkapta a szőrös testrészt, s ugyanabban a pillanatban Om-at oly erővel taszította meg Es-sat testét, hogy az elgyengült kapaszkodó nem bírta tovább tartani magát. A kéz, a láb elszakadt a peckektől, s a Kor-ul-ja törzs főnöke a félelem ordításával hasítva a szakadékba zuhant, kárhozottan bukott a halálba.

4. Tarzan-jad-guru

Tarzan és Om-at visszakapaszkodott a Pan-at-lee barlangja előtti verandára, s megállt Ta-den mellett. Várták, hogy most, Es-sat Halála után lesz, ami lesz. A nap, mely fölkelt a keleti hegyek túloldalán, megérintette egy alvó alakját is valami távoli tövis borította sztyeppén, s felébresztette őt egy újabb fárasztó napra, mikor majd egy alig-kivehető s gyorsan eltűnő nyomot kell tovább követnie. Egy ideig csend honolt Kor-ul-jában. A törzs tagjai csak vártak, és csak néztek a mélybe arra a halott valamire, aki az imént még a főnökük volt. Aztán egymásra pillantottak, Om-atra bámultak, meg arra a két jövevényre, aki mellette állt. Akkor megszólalt Om-at: – Én vagyok Om-at! – Ezt fennhangon kiáltva mondta. – Ki meri azt állítani, hogy Om-at nem Kor-ul-ja gundja? Várta, lesz-e, aki elfogadja kihívását. A nagyobb hímek némelyike nyugtalanul fészkelődött, így meredtek rá, de válasz nem érkezett. – Akkor Om-at a gund! – jelentette ki megint, fellebbezhetetlenül. – És most halljam, hol van Pan-at-lee, hol van az apja, hol vannak a fivérei? Egy öreg harcos szólalt meg. – Pan-at-leenek a barlangjában kellene lennie. Ki tudhatná ezt jobban, mint te magad, aki szintén ott vagy? Apját és fivéreit elküldték Kor-ul-lul felderítésére, de minket nem ezek a kérdések izgatnak olyan lázasan, meghidd! Hanem itt van ez a kérdés, látod? Hogyan lehet Om-at Kor-ul-ja főnöke, mikor közben egy ho-donnal és azzal a rettenetes férfival az oldalán áll a népével szemközt? A rettenetes férfival, akinek farka sincs hátul! Add át népednek az idegeneket, hogy lemészároljuk őket, ahogy ez a wazdonok szokása, akkor majd a gundunk lehetsz, Om-at! Tarzan is, Ta-den is néma maradt. Csak álltak ott, figyelték Om-atot, várták döntését, s a majomember ajkán kísértet-mosoly suhant át. Ta-den legalább tudta, hogy az öreg harcos igazat mondott. A waz-don nép nem tűr idegeneket, foglyot sem ejt idegen fajokból. Akkor Om-at megszólalt: – Örök változás a világ – mondta. – Még Pal-ul-don vénséges hegyei sem nyújtják kétszer ugyanazt a látványt. Hol nap tündököl rajtuk, hol felhőbe burkolóznak, hol a hold ezüstözi őket, hol köd fakítja ívük, aztán ott vannak a változó évszakok, a vihar után a kimosott tiszta levegő, ezek a dolgok mind változást hoznak a mi hegyeinknek. Születésünktől a halálig egyre a változás uralkodik felettünk. A változás, látjátok, Jadben-Otho egyik törvénye. És most, halljátok, Om-at, az új gund itt Kor-ul-jában, szintén elrendel egy változást. Mától fogva azokat az idegeneket, akik nem ellenségeink, hanem derék emberek, nem fogjuk többé lemészárolni mi, waz-donok! Hörgés, krákogás, morgás hallatszott, s nagy izgés-mozgás a harcosok között. Mind egymásra néztek, így várták, ki lesz az, aki állást foglal majd Om-at kinyilatkoztatásával

szemben. – Elég legyen a motyorászásból – jelentette ki az új gond. – Én vagyok a főnökötök. Az én szavam a ti törvényetek. Nektek abban nem volt részetek, hogy főnök lettem. Némelyek közületek még segítették is Es-satot, hogy elűzzön engem őseimnek barlangüregéből, a többiek meg beleegyeztek, tétlenül tűrték. Nem tartozom nektek semmivel. Csak az a két ember, akit most meg akarnátok ölni, csak ez a kettő volt hű hozzám. Én vagyok a ti gondotok, és ha valakinek kétségei volnának, csak szóljon, és nem sokáig fog élni! Tarzannak tetszett ez a dolog. Íme, egy ember, aki a szíve szerint cselekszik. Bámulta Om-at rettenthetetlen, kihívó bátorságát, és volt annyira jó emberismerő, hogy tudhatta: nem holmi blöffnek dől be ezzel. Om-at ki fog tartani a mondottak mellett, ha kell, mindhalálig. És nagyon úgy állt a dolog, hogy nem ő lesz az egyetlen, aki itt most meghal. Nyilvánvaló volt, hogy Kor-ul-ja népének többsége is efféléket gondolhatott. – Jó gundotok leszek – jelentette ki Om-at, látván, hogy senki se hajlik a vitára, nem vonják kétségbe jogait. – Biztonságban lesz lányotok, asszonyotok, Es-sat uralkodása idején nem voltak biztonságban! Menjetek vissza hát a földjeitekre, induljatok újra vadászni. Én nekiindulok, hogy megkeressem Pan-at-leet. Amíg távol járok, Ab-on lesz a gund. Tőle várjátok, hogy irányít benneteket addig. Nekem pedig számot adtok, s én megítéllek titeket, ha visszajöttem, s úgy járjatok, hogy Jad-ben-Otho mosolyogva nézze! Azzal Tarzan és a ho-don felé fordult. – Ti meg, barátaim – mondta nekik – íme, szabadon járhattok-kelhettek népem körében. Őseim barlangja a tiétek, tegyetek mindent kedvetek szerint. – Én – mondta Tarzan – Om-attal tartok, hogy megkeressük Pan-at-leet. – És én is – jelentette ki Ta-den. Om-at mosolygott. – Jól van! – kiáltotta. – És ha megtaláltuk őt, együtt vágunk neki, hogy Tarzannak segítsünk az ő dolgában, meg Ta-dennek ugyanígy. Hol keressük Pan-at-leet először? – kérdezte akkor. – Ki tud róla bármit is, hol lehet? Senki se mondhatott többet, mint, hogy Pan-at-lee bement előző este a maga barlangüregébe, ugyanúgy hazatért, mint a többiek. Nem volt semmi nyom, semmi feltételezés azzal kapcsolatban, hogy akkor hát hol is lehet. – Mutassátok meg, hol szokott aludni – mondta Tarzan. – Hadd lássak valamit, ami az övé volt, vagyis a ruházatából egy darabot, akkor, nem kétséges, segíteni tudok nektek. Két fiatal harcos kúszott közelebb az „erkélyhez”, ahol Om-at állt. In-sad volt az és Odan. Ez utóbbi beszélt kettejük nevében: – Kor-ul-ja gundja – mondta –, veled tartunk, hogy megkeresd Pan-at-leet. Ez volt az első nyilvános elismerése annak, hogy Om-at az új főnök. S, hogy ezek a szavak elhangzottak, az eddigi feszültség is, mintha oldódott volna. A harcosok abbahagyták a suttogást, elkezdtek megint fennhangon beszélni. Nők is előbukkantak a barlangüregek ajtajában, mintha elült volna valami vészes vihar. In-sad és O-dan

valami új dolgot kezdeményezett, és a többiek követték példájukat. Némelyek odajöttek, hogy szót váltsanak Om-attal, és közelebbről szemügyre vegyék Tarzant. Mások, barlangfőnökök, összegyűjtötték vadászaikat, megtárgyalták a napi teendőket. A nők és a gyerekek nekiláttak, hogy kimenjenek a földekre, s a fiatal fiúk meg az öreg emberek velük tartottak – az ő dolguk volt, hogy vigyázzanak rájuk. – O-dan és In-sad velünk tart tehát – egyezett bele Om-at. – De így meg is vagyunk, nem kell több kísérő. Tarzan, gyere velem, megmutatom neked, hol alszik Pan-at-lee, jóllehet belátni sem tudom, miért szükséges neked mindez, hisz nincs itt! Én magam néztem meg jó alaposan! Bementek a barlangüregbe, Om-at Tarzant abba a szobába vezette, amelyikben Essat rátört Pan-at-leere az elmúlt éjszaka. – Itt minden az övé – mondta Om-at. – Kivéve a harci bunkót, ami a földön hever, az Es-saté volt. A majomember csöndesen körbejárt a helyiségben, és társa alig vehette észre, hogy érzékeny orrcimpái megremegnek. Om-at csak csodálkozott, hogy mire jó ez az egész, és még bosszankodott is, hogy így vesztegetik az időt. – Gyerünk! – mondta akkor a majomember, s most ő haladt elöl. Három társuk már várta őket a „verandán”, Tarzan a kis térség bal oldalára ment át, és megvizsgálta az ott lelhető sziklafal-peckeket. Persze, csak a látszat volt az, hogy „nézi” őket, megfigyelése másban állt. Éles szeménél is érzékenyebb volt az ő pompás szimata, ami kisgyermekkorában fejlődött ki, hogy nevelőanyja, Kala, a nőstény majom viselte gondját. Aztán tovább tökéletesedett a dzsungelben, ahol a legjobb tanítómester, az önfenntartás ösztöne fejlesztette tovább. A bal oldali faltól most átment a jobb oldalihoz. Om-at valóban türelmetlen lett. – Induljunk hát végre – mondta. – Hozzá kell látnunk a kereséshez, ha egyáltalán azt akarjuk, hogy élve találjuk meg Pan-at-leet. – Merre fogjuk keresni? – tudakolta Tarzan. Om-at megvakarta a fejét. – Merre, hát merre – mondta tűnődve. – Ej, hát egész Pal-ul-donban, ha kell. – Jókora feladat – szögezte le Tarzan. – Gyerünk – mondta akkor –, Pan-at-lee erre távozott. – És a szikla teteje felé vezető „peceklépcsőre” mutatott. Könnyedén követhette a szagokat, hiszen azóta senki sem haladt még arra, senki sem indult el a menekülő Pan-at-lee nyomában. Nekivágtak ők is. Azon a ponton, ahol a lány az előre kivert peceksor végére ért, s azokkal haladt tovább, amelyeket ő vitt kiegészítésül magával, Tarzan hirtelen megállt. – Erre felé jutott föl a csúcsra – mondta Om-atnak, aki közvetlenül a nyomában haladt –, de több pecek nincs itt a falban. – Fogalmam sincs, honnan veszed, hogy erre ment – jelentette ki Om-at. – De ha pecek kell, azt hozathatok. In-sad, menj vissza és hozzál mászópeckeket! A fiatal harcos hamar visszaérkezett, s a peckeket szétosztották. Om-at ötöt átadott Tarzannak, elmagyarázta használatukat. A majomember egyet visszaadott.

– Én beérem néggyel – közölte. Om-at mosolygott. – Milyen csodálatos lény lennél te, ha nem volnál deformált – mondta, s közben büszkén nézett végig saját erőteljes farkán. – Nem tagadom, hogy ekképp hátránnyal indulok – válaszolta Tarzan. – Ti, kérlek, menjetek előre, és hagyjatok hátra nekem is peckeket a falban. Különben egy kicsit lassan haladnánk, hiszen én a lábammal se tudok peckeket fogni, beláthatjátok. – Rendben van – egyezett bele Om-at. – Ta-den, In-sad és jómagam, mi mászunk föl elsőül, te követsz minket, O-dan pedig hátvédként biztosít. A peckeket is elhozza utánunk, azokat nem hagyhatjuk itt ellenségeinknek! – Az ellenségeitek nem hozhatnak magukkal szintén peckeket? – kérdezte Tarzan. – Persze, de az késlelteti már őket, s mi felkészülhetünk a védekezésre. Meg aztán, látod, ők azt sem tudhatják, hogy az előre kész lyukak közül melyik alkalmas arra, hogy megtartsa a pecket, melyik elég mély, a többit csak cselből vájtuk, az ellenség megtévesztésére. A sziklaszirt tetején, a göcsörtös fa mellett Tarzan ismét követni tudta a nyomot. Az illat itt ugyanolyan erős volt, mint a peckeken, és a majomember gyorsan haladt a hegygerincen Kor-ul-lul felé. Hirtelen megállt, Om-athoz fordult. – Pan-at-lee itt gyorsan mozgott, futott, ahogy csak bírt, és... – Om-at, hallod? Egy oroszlán üldözte. – Ezt te a fűből olvasod ki? – kérdezte Om-at, ahogy a többiek is odagyűltek a majomember köré. Tarzan bólintott. – Nem hiszem, hogy az oroszlán elérte volna – tette hozzá –, de, erről is hamar meggyőződhetünk. Nem, persze, hogy nem érte el – mondta és délnyugatra, a szakadék pereme felé mutatott. Követve az irányt, melyet ujjával mutatott, a többiek egyszerre mozgást fedeztek föl a pár száz méternyire elterülő bokorcsoportban. – Mi az? – kérdezte Om-at. – Ő lenne az? – kérdezte, és nyomban sietett volna arrafelé. – Várj – tanácsolta Tarzan. – Az oroszlán az, amelyik üldözte őt. – Látod is? – kérdezte Ta-den. – Nem, csak a szagát érzem. A többiek bámulva, hitetlenkedve nézték. Hanem, hogy oroszlán rejtőzik ott, afelől mindjárt nem maradt semmi kétségük. A bokrok szétnyíltak, és a vadállat ott állt előttük, teljes életnagyságban. Hatalmas példány volt, nagy és szép sörényű, szimmetrikusan tündöklő leopárdfoltokkal – fajtájának dísze. Egy pillanatig így állt ott, aztán, mintha még mindig bosszantaná, hogy hajnalban a prédája odalett, támadásra lódult. Pal-ul-don lakói előkanyarították fütyköseiket, így várták az oroszlán rohamát. Tarzan, a majomember a kését húzta elő, és odakuporodott egyenesen a dühöngő vad útjába.

Az oroszlán, mikor már csaknem elérte őt, hirtelen jobbra fordult. Om-atra ugrott volna, ám ennek eredménye az lett, hogy egy hatalmas bunkócsapás a földre küldte. A ragadozó máris felpattant, s bár a férfiak bátran rátámadtak, sikerült félresöpörnie fegyvereiket hatalmas mancsaival. O-dan kezéből egyetlen ütés kirepítette a fütyköst, amely így Ta-dennek vágódott, ledöntvén őt lábáról. Az oroszlán ki akarta használni a kedvező helyzetet, hogy O-darra vesse magát. Abban a pillanatban Tarzan már repült is, és ott volt az oroszlán hátán. Erős, fehér fogak vágódtak a pettyezett nyakba, hatalmas erejű karok fonódtak a vad torokra, és a majomember izmos lábai acélkapocsként kezdték szorítani a sovány hasat. A többiek tehetetlenül és dermedten nézték, hogyan veti magát a nagy oroszlán jobbra-balra, s hiába próbál karmolni és harapni, mert a vad, szőrtelen lény egyszerűen nem adott erre lehetőséget. Most már ide-oda hengergőztek, és a nézők azt láthatták, hogy a barna kar az oroszlán oldala fölé lendül – a barna kézben ott villog egy kés pőre pengéje. Látták, ahogy a kés lecsap, és újra lecsap, és lezúdul megint – mindannyiszor rettenetes erővel, és a ja pompázatos bundáján mindannyiszor újabb bíborszínű vércsík jelenik meg. Az oroszlán torkából egyre-másra borzadályos üvöltés tört fel, a gyűlölet, a féktelen düh és a kín szava, mely megkettőzte erejét, hogy gyötrőjét végre lerázza s megbüntesse. De a fekete üstökű fej mindannyiszor csak itt volt a barna sörénybe fúródva, és a roppant kar újra és újra sújtott, a penge el-eltűnt az állat testében. A fenevad már a végét járta. Pal-ul-don négy lakója csak bámult, szavukat szegte a csodálat. Derekas férfiak, kiváló vadászok voltak ők maguk is, ám éppen ezért, tudták ki az, aki náluk is nagyobb, és értékelni is tudták, hogy mire képes. – És ti még azt akartátok, hogy öljük meg őt! – kiáltotta Om-at, és szavait In-sadhoz, O-danhoz intézte. – Jad-ben-Otho jutalma lesz a tiéd, hogy mégsem tetted! – sóhajtotta In-sad. Az oroszlán pedig hirtelen a földre rogyott, majd pár görcsös rángás után holttá meredten, moccanatlan hevert. A majomember fölemelkedett, megrázta magát, csakúgy, mint, ahogy a leopárdpettyes oroszlán, Pal-ul-don ja-állata tette volna, ha ő diadalmaskodik a sima testű ellenfélen. O-dan máris Tarzanhoz sietett. Egyik tenyerét a maga szívére szorította, a másikat a majomember mellkasára. – Tarzan, a rettenetes – mondta. – Nem kívánok nagyobb becsületet, mint Tarzan barátsága. – Számomra ugyanezt jelenti Om-at barátjának barátsága – válaszolta a majomember sallangtalanul, ekképp viszonozván a másik elismerését. – Gondolod – mondta akkor Om-at, közelebb lépve Tarzanhoz, kezét ráhelyezvén annak vállára –, hogy az oroszlán lesújtott Pan-at-leere? – Nem, barátom, itt az imént egy éhes oroszlán támadt ránk. – Te, úgy látszik, sokat tudsz az oroszlánokról – szólt közbe In-sad. – Ha lenne fivérem, róla se tudhatnék többet – hangzott Tarzan válasza.

– Akkor hol lehet Pan-at-lee? – kérdezte Om-at. – Arra följebb megpróbálhatjuk követni a nyomot – felelte a majomember –, ha még eléggé friss. – Azzal elindult a hirtelen megszakadt nyomon, ott, ahol éles derékszögben fordult a szakadék felé, s a Kor-ul-lul fölé magasodó szirtnél eltűnt. Egy pillanatig Tarzan jobbra is, balra is vizsgálgatta a talajt, aztán kiegyenesedett, Om-at felé fordult, majd a szakadékba mutatott le. A waz-don egy pillanatra letekintett a mélybe, ahol a zöld aljterepet vad, kavargó vizű folyó szelte sziklás ágyban – s akkor hirtelen lecsukta szemét, és látszott, hogy kínok hasogatják, s gyorsan el is fordult. – Azt mondod leugrott? – kérdezte. – Hogy az oroszlántól meneküljön – felelte Tarzan. – A vadállat szorosan a nyomában volt, nézd, jól látszik itt, ahogy négy lába belemarkolt a laza, füves földbe, hogy ő maga is le ne zúduljon a mélybe. Hát így. – És így, van esély egyáltalán, hogy...? – Om-at nem fejezhette be tétova mondatát, mert Tarzan sebes kézmozdulata álljt parancsolt neki. – Hasalj! – suttogta a majomember. – Sokan közelednek. Futva a szakadék peremén, lentről... – Azzal ő maga is végighasalt a fűben, s a többiek követték példáját. Pár percig várakoztak így, s akkor már a többiek is hallották a lábdobogást, s, ahogy egy nyers kiáltást további rikoltások követnek. – Ez Kor-ul-lul népének harci kiáltása suttogta Om-at. – Az üldözők kiáltása, ha emberre vadásznak. Mindjárt látni fogjuk őket, Jad-ben-Otho kegyétől függ, hogy túlerők lesznek e velünk szemben, vagy sem. – Sokan vannak – felelte Tarzan. – Negyvenen-ötvenen, de, hogy hányan az üldözött és hányan az üldözők, azt elképzelni se tudom. Legföljebb azt gyanítom, hogy ez utóbbiak vannak többen, különben amazok nem szaladnának előlük. – Itt jönnek – suttogta Ta-den. – Ez An-un, Pan-at-lee apja, és vele a két fia – kiáltott fel O-dan. – El fognak futni mellettünk, és észre se vesznek minket, ha késlekedünk – tette hozzá, és Om-atra nézett, főnökétől várta a jelet. – Rajta! – üvöltötte ez utóbbi, talpra szökkent, s rohant a három menekülő felé, hogy elvágja útjukat. A többiek követték. – Öt jó barát! – süvítette Om-at, amikor An-un és fiai észrevették őket. – Adenen yo! – visszhangozta szavait O-dan és In-sad. A menekülők épp, hogy megálltak a váratlan segítség láttán, amikor nyomban azt is észlelték, hogy Ta-den s Tarzan személyében fura társak fogadják őket. – Kor-ul-Iul népe nagy számban jön – lihegte An-un. – Harcolhattunk volna velük, de figyelmeztetnünk kell előbb Es-satot és embereinket. – Persze – mondta Om-at. – Embereinkre gondolnunk kell. – Es-sat halott – mondta In-sad. – Ki a főnök? – kérdezte egy emberként An-un két fia. – Om-at – válaszolta O-dan.

– Jól van – kiáltotta An-un. – Pan-at-lee megmondta, hogy visszajössz, és megölöd Es-satot. Akkor az ellenség feltűnt a jövevények háta mögött. – Gyertek! – rikoltotta Tarzan. – Forduljunk meg, támadjunk rájuk, csapjunk nagy lármát. Három embert üldöztek, de azt látják, hogy nyolcan fordulnak szembe velük, úgy gondolhatják: sokan érkeztek, hogy felvegyék velük a harcot. Azt hiszik, még többen vagyunk, mint, amit a szemük lát, és közben, aki a leggyorsabb közülünk, – elérheti a szakadékunk szélét, lemehet, riadóztathatja a többieket. – Jól van – mondta Om-at. – Id-an, te gyors vagy, menj, riadóztasd Kor-ul-ja népét, mondd meg nekik, hogy Kor-ul-lullal harcolunk a szakadék szélén, és, hogy Ab-on küldjön száz embert! Id-an, An-un fia sebesen elindult Kor-ul-ja „barlanglakásai” felé, miközben a többiek felsorakoztak, hogy a közeledő kor-ul-lul népre támadjanak. Harci kiáltásaik komor összhangba vegyültek az üldözőkéivel. Kor-ul-lul csapatának előfutárai megtorpantak azt látva, hogy erősítéssel kerülnek szembe. Nyilvánvalóan meg akarták várni a mögöttük jövőket, miután felmérték, milyen erőkkel is kell számolniuk. A felderítők, alkalmasint fürgébb lábúak, mint társaik, messze megelőzték csapatuk zömét – ezek még nem értek ide a sűrűn át. Om-at társaival, a szükség parancsolta vadsággal rájuk rontottak. Természetes ösztönüknél fogva ők visszahúzódtak. Így aztán, mikor társaik odaértek, azt láthatták, hogy legkiválóbbjaik megfutamodnak és fejvesztve kezdtek menekülni ők maguk is. Om-at felbátorodott a kezdeti sikeren, így aztán űzőbe vette az ellenséget, benyomult a bozótba, s hívei bátran küzdöttek oldalán. Harsány kiáltásokkal riogatták, futamították az amúgy is megingó ellenséget. A bozót oly sűrű volt, hogy pár méternyire már tökéletesen elfödte egymástól a feleket. Ennek eredményeképpen Tarzan, aki mindig fürge volt s harcra kész, messzebbre merészkedett. Elhagyta társait, s, hogy őt magát is elhagyta a józan ítélőképessége, hamarosan beigazolódott. Kor-ul-lul harcosai, akik kétségkívül ugyanolyan kiválóak voltak, mint ellenfeleik, éppen azért vonultak vissza, hogy megfelelő védett állásokat alakítsanak ki. Nem gondolták azt, hogy üldözőik csekélyebb számban volnának, mint ők maguk. Ahol a bozót a legsűrűbb volt, csapdát állítottak, s Tarzan, a majomember ebbe futott bele. Szépen becsapták tehát. Szomorú, de való: ők voltak ravaszabbak ezúttal a dzsungel furfangos lordjánál. Igaz, hazai földön küzdöttek, s minden lábfejnyi kis terepszakaszt jól ismertek – „mint a tenyerüket”, mondanánk. Továbbá: a maguk harcmodorát alkalmazhatták, amelyről Tarzannak fogalma sem volt. Egy szál fekete harcost Tarzan a megfutamodó ellenség zömétől lemaradt prédának vélt, s így sétált a csapdába. Amikor ez, fütykössel és késsel, végre szembeszállt vele, a majomember biztos volt a győzelemben – ám erre a környező bozótból waz-donok egész csapata rontott elő, s, amikor Tarzan észlelte a bajt, késő volt már. A Tarmangani lelki szemei előtt felrémlett az elveszített társ, és azt érezte, hogy

most Lady Jane sorsa is megpecsételődik. Mert ha az ő hölgye él még, e fordulattal, ha nem tud róla, akkor is, egyszer s mindenkorra elveszett, lordjának végzetes ballépése az ő vesztét is okozza. Következésképpen valami vak gyűlölet töltötte el e teremtményekkel szemben, akik céljának elérésében akadályozni merik, s így feleségének sorsát is galádul befolyásolják. Vad hördüléssel vetette magát a szemközt álló harcosra, kicsavarta a bunkót a kezéből, mintha gyermekkel bánna el, aztán baljával, egész testsúlyát belevetve, olyan iszonyatos ütést mért a csalétket játszó wazdon arcára, hogy csontjai recsegtek, s a harcos lerogyott. Akkor Tarzan a többiekre vetette magát, leütött társuk fütykösével rettentő csapásokat mért rájuk, s hullottak is jobbra-balra a saját fegyverüktől. A majomember véres aratást művelt, s oly villámsebesen ütött oly macskafürgeséggel mozgott, hogy az első pillanatokban sebezhetetlennek tűnt. De hiába – a végén győzött a hússzoros túlerő. Bunkó okozta vesztét, melyet messziről hajítottak feléje. Tarkója fölött érte a találat – egy pillanatig állt még, meginogva, aztán lassan eldőlt, mint egy roppant szál fenyő, ha favágók fejszéi döntik le a földre. Közben már Kor-ul-lul fekete fiai közül többen is a helyszínre érkeztek, erősítésül, Om-at vélt túlereje ellen. Távolból odahallatszott háttérzajuk – s ha Tarzan hallhatta volna még azt, tudta volna: Kor-ul-ja futamodásra kényszerült. Om-at így kiáltott az eltűnt társ után – Tarzan, a rettenetes! Tarzan, a rettenetes! – Jad-guru, csakugyan! – visszhangozta egy Kor-ul-lul, föltápászkodván, miután Tarzan földre küldte őt pár pillanattal elébb. – Tarzan-jad-guru! Nem is kifejezés! Rosszabb annál!

5. Kor-ul-gryf, a rémség árka

Amikor Tarzan ekképp ellenségeinek kezére került, egy férfi sok mérföldnyire onnét, a Pal-ul-dont övező mocsárvidék külső szegélyén épp megállt útja során. Mezítelen volt, ágyékkötő takarta csak, és három töltényöv, ezek közül kettő a vállán – mellkasán és hátán – volt átvetve, a harmadik a derekánál feszült. Bőrszíjon gyors használatra alkalmasan egy Enfield-karabély lógott. Ezenkívül volt egy hosszú kése, íja s puzdrája nyilakkal. Messziről jött, vad emberek s szörnyű ragadozók földjét szelte át sorra-rendre. Ám az állatok s a még szörnyűbb kétlábú lények ily roppant közelsége ellenére is sikerült hiánytalanul megőriznie harci készleteit, ugyanúgy, ahogy indulásának napján fölszerelkezett. Az íj, a nyilak s a hosszú kés gyakran az életét mentette meg. Ezáltal jutott ily messzire, s vágta ki magát olyan helyzetekben is, amikor egyetlen puskalövés könnyűszerrel megoldott volna mindent. Mi célja volt, hogy a becses lőszert ennyire kímélte? Hogy életét is kockáztatta, csak, hogy a legutolsó fényes töltényt is nagy, ismeretlen céljának eléréséhez őrizgethesse? Mire, kire tartalékolta ezeket a halált hordozó töltényeket? Nem volt rajta kívül még egy ember a világon, aki ezt tudta volna. Pan-at-lee, amikor levetette magát a szakadékba, azt gondolta: Kor-ul-lul sziklás mélyén azonnali halál várja, mégis ezt választotta, csak, hogy ne kelljen ja karmai közt, cafatokká szaggatva végeznie életét. Ám a jó szerencse így is megóvta: iszonyú zuhanása után ott találkozott a kavargó folyóval, ahol az egy kiugró szikla körül kis örvény-mederré szélesedett, mély medencévé, mielőtt továbbzúdult volna habzó vízesések során, kőszirtek falát mennydörgetve. Ebbe a jeges-hideg „folyóöbölbe” hullt a lány, a víz lerántotta, ő azonban derekasan küzdött a mélyben, míg a fojtogató elem végül megint kidobta az ég alá, a levegőre. Kemény karcsapásokkal birkózott Pan-at-lee a vad elemmel, s sikerült elérnie a túlpartot. Nagy keservesen kimászott. Ott feküdt zihálva, míg a közelgő hajnal nem figyelmeztette: keressen rejtekhelyet, hiszen népe ellenségeinek földjén van. Fölkelt hát s elindult, hogy búvóhelyet leljen a Pal-ul-dont szeldelő kor-ok dús növényzete közt. Hogy megtalálta a helyet, mely ott lapult biztosan rejtő zöldek sűrűjén, távol bárki szemétől, aki a folyót követő, jól kitaposott csapáson haladva különben észrevehetné, Pan-at-lee megpróbált valóban pihenni, elsősorban valamit enni. Ez utóbbi nem volt nehéz, hiszen gyümölcsök, bogyók, pozsgás termések nagy bőségben akadtak errefelé, s megszerzésükhöz vele volt az Es-sattól zsákmányolt kés. Ő – ha legalább tudhatta volna, hogy a főnök már halott! Mennyi rettegést, kínt és bizonytalanságot hallott! Mennyi rettegést, kínt és bizonytalanságot kellett így kiállnia! Mert Pan-at-lee azt hitte, hogy Es-sat él, és így nem is merészelt visszatérni Kor-uljába. Legalábbis addig nem gondolhatott ilyesmire, míg Es-sat izzó haragja

valamelyest nem csillapul. Később, talán, ha apja és fivérei is ott lesznek újra barlangüregükben, akkor kockáztathat ő is ilyet, de most nem – nem, nem most. Másrészt itt se maradhat sokáig az ellenséges Kor-ul-lul földön, s valahol a vadállatok elől is menedéket kell találnia majd éjszakára. Ahogy ott ült egy kidőlt fa törzsén, s azon töprengett, hogyan oldhatná meg az elébe tornyosuló, a túlélést illető kérdéseket, fentebbről, a völgyszakadékból hangok ütötték meg a fülét. Emberek kiabáltak ott, s Pan-at-lee nagyon is tudta, miféle kiáltások ezek. Kor-ul-lul harci riadója. A hangok egyre közeledtek rejtekhelyéhez. Akkor, az ágak-levelek sűrűjén át megpillantotta három menekülő férfi körvonalait, s mögöttük az üldözők egyre fenyegetőbben közelítették az ő búvóhelyét. Aztán a folyónál ismét látta a három futamodót, ahogy átkelnek a zuhatag alatt. S most megláthatta a vadászokat is – üvöltöző Kor-ul-lul harcosok voltak, vadak és könyörtelenek. Negyvenen-ötvenen lehettek. Pan-at-lee visszafojtotta a lélegzetét. Ám a harcosok nem tértek le az ösvényről, így továbbrohantak mellette, nem is sejtvén, hogy pár méterről ellenség figyeli őket. S akkor a lány megint észrevette a három menekülőt – három waz-don harcos volt az, a szikla lábánál álltak, s mert ott a szirt legalább valami kapaszkodót kínált, ha nyaktörő-meredeket is, nekik volt esélyük, hogy feljussanak rajta. Pan-at-lee egyszerre döbbenten jött rá, hogy... nem, nem! Jad-ben-Otho, légy irgalmas! Hát igaz lehet ez? Ha ő ezt egy pillanattal ezelőtt tudta volna! Hiszen az apja volt az és a két fivére. Most már késő. Visszafojtott lélegzettel, feszülő izmokkal figyelte az üldözést. Elérik-e övéi a csúcsot? Vagy a Kor-ul-lul utoléri őket? Derekasan másztak, de jaj, annyira lassan. Most egyiküknek lecsúszott a lába az omlós márgán, s visszahanyatlott. A Kor-ul-lul csapat is mászott utánuk. Egy harcosuk meglengette fütykösét – elhajította –, a leghátsó szökevényt célozta meg. A Nagy Isten kegyes volt Pan-at-lee fivéréhez, mert gondoskodott róla, hogy a bunkó elkerülje a célt, visszahulljon épp arra, aki dobta, s őt sodorja le a szakadék mélyébe. Pan-at-lee közben már felállt, két kezét összekulcsolva a két arany mellfödője fölött, így figyelte az élet-halál hajszát. Végre egyikük, az idősebbik fivére elérte a tetőt, megkapaszkodott valamiben, a lány nem is látta miben, s testét, hosszú farkát leeresztette az apja felé. Ez utóbbi, hogy most már így megsegítették, maga is segítette a visszacsúszott fivért, farkát nyújtotta le a másik fiának – s eképp, eleven létraként jutottak fel a sziklaszirt magasára, ahol a kellő pillanatban el tudtak tűnni a Kor-ul-lul harcosok elől. Ám ezek így sem adták fel az üldözést. Kergették tovább a menekülőket, így tűntek el valamennyien Pan-at-lee szeme elől. Ő már csak a kiáltozásból következtethetett rá, hogy a hajsza folytatódik. A lány tudta, hogy neki is lépnie kell. Bármelyik pillanatban felbukkanhat egy csapatnyi helyi vadász, apróbb állatok után kutatva, s itt lelheti őt, végzetére. Mögötte fenyegetően ott volt Es-sat és a törzsbelijeit űző Kor-ul-lul csapat. Ha visszatér, előtte a Kor-ul-gryf, a „rémek árka”, iszonyatos szörnyek fészke, melyek Pal-uldon minden lakójának hátborzongató félelmére szolgáltak ősidők óta. Alatta, a

völgyben ott volt a ho-don föld, ahol rá csak rabszolgasors várhatott, vagy halál, itt helyben meg, körötte, Kor-ul-lul népe, törzsének ellensége fenyegette bármely pillanatban, s akkor még nem is szóltunk az emberevő, vérszomjas vadállatokról. Pan-at-lee csak egy pillanatig tétovázott, aztán délkelet felé fordult, s elindult, át a vízmosta szakadékon a Kor-ul-gryf felé: ott legalább emberektől nem kellett tartania. Ma is így van, s így volt ősidőktől fogva, az ember elődeinél is – akiket manapság Panat-lee s fajtája képvisel –, hogy a nők minden vadászók közül a férfiaktól féltek a legjobban, őket érezték a leggátlástalanabbnak, a legrémségesebbnek. A lány az emberektől várható rémségek helyett inkább a gryf iszonyatainak „árkát” választotta. Óvatosan haladt, így érkezett el a Kor-ul-lul másik végében magasodó sziklaszirt tövébe. Déltájban meglehetősen elfogadható ösvényt talált a magasba. Keresztülvágott a hegygerincen, nemsokára ott állt Kor-ul-gryf partszegélyén. Letekinthetett a tájra, mely népének folklórjában úgy élt, mint „a rémségek árka”. Lenn nyirkos, pára fátylazta növényzet burjánzott titokzatosan. Óriási fák lengették „tollbokrétás” levélkoronáikat szinte a sziklaszirt tetejéig. Baljós csend terült mindenre körös-körül. Pan-at-lee hason feküdt, kihúzódott egészen a sziklameredély széléig, így kémlelt le a falon a mélybe. Barlangnyílásokat, mászópeckeket, régi nemzetségek fáradságos munkájának megannyi nyomát látta. Gyerekkorában, tábortűz mellett sokszor hallhatta ezeket a legendákat: hogyan jöttek át a gryfek a hegyeken át a mocsarakból, s, hogyan menekültek az emberek, elhagyván barlangjaikat, melyek ekképpen régóta lakatlanok, s, hogy miként öldökölték, falták fel a szerencsétlenebbjeit a szörnyeik. Némelyek azt állították, hogy Jad-ben-Otho, aki öröktől létezik, kisgyerek még csupán, Pan-at-lee megborzongott, de aztán úgy gondolta: még a gryfektől is védeni fogják őt a sziklafalbéli üregek. Talált egy helyet, ahol a mászópeckek sora felért a hegytetőig. Nyilvánvalóan akkor hagyta itt őket a törzs, amikor utolsó tagja is elmenekült, s a peckek kihúzkodásával semmit se akartak biztosítani. Pan-at-lee lassan lemászott a legfölső barlangig. A barlanglakás előtti tér, láthatta, ugyanolyan, mint náluk. Csak épp a földjét elborították a gallyak, régi madárfészek, madárürülék maradványok. A lány sorra járta az előtereket, de mindenütt-ezt a mocskot találta. Nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme további kutatásnak. Az a barlang, amelyik előtt állt, eléggé tágasnak és kényelmesnek ígérkezett. Pan-at-lee hozzálátott hát a takarításhoz. Késével egész egyszerűen lekotorta a mocsokhalmokat a mélybe. Mindannyiszor utána lesett, le a csöndes szakadékba, ahol Pal-ul-don szörnyei tanyáztak. De volt ott egy másik szempár, melyet ő nem vett észre, ám ezek a szemek látták őt, nagyon is figyelték minden moccanását. Égő és mohó szemek, számítóak és kegyetlenek. Figyelték őt, s közben egy vörös nyelv nyalogatott két fittyedt, petyhüdt ajkat. Nézte őt ez a szempár, s egy félig emberi agy nagy műgonddal formálta kegyetlen tervét ellene.

Pan-at-lee látta, hogy csakúgy, mint Kor-ul-jában, a szikla belsejében fakadó forrásokat a barlang rég holt kialakítói úgy vezették, hogy most, sok-sok évtized, évszázad múltán is mindig friss víz csepegjen a barlangok bejáratánál. A lány egyetlen gondja talán csak az élelemszerzés volt, s ennek érdekében, úgy vélte, legalább kétnaponként kockáztatnia kell. Abban ugyanis bizonyos volt, hogy talál majd itt a környéken gyümölcsöket, gumókat, talán kis állatokat is, madarakat s tojásokat. Ez utóbbi kettőt alkalmasint magukban a barlangokban is. Így akármeddig eléldegélhet itt. Valami biztonságérzet szállta meg, s része volt a dolognak az a körülmény, hogy megközelíthetetlennek tudta a búvóhelyét. A szörnyű vadállatok ide nem hatolhatnak be, emberektől meg nem kell tartania, lévén, hogy a helyszín: Kor-ul-gryf. Úgy döntött, hogy végre közelebbről megszemléli új otthonát. A nap, még mindig dél felől, bevilágította az első lakosztályt. Hasonlított ez a hely azokra, amelyeket Pan-at-lee régebbről ismert. A falak durva vésetei ugyanazokat a vadakat és emberalakokat ábrázolták. Nem volt kétséges, hogy a waz-don faj alig haladt előre a nemzedékek során, melyeknek előtte a Kor-ul-gryfet elhagyták tagjai. Persze, Pan-at-lee fejében egyetlen ilyen gondolat sem fordult meg, hiszen az ő s társai szemében nem létezett fejlődés, evolúció. A dolgok olyanok voltak neki, amilyenek, és nyilvánvalóan ilyeneknek kellett lenniük. Hogy ezek a furcsa teremtmények elmondhatatlan régi korokban valóban itt éltek, nem volt felőle semmi kétség. Tanúsították ezt a tényt a lakóhelyek ősi jelei, meztelen lábak nyomai a kőbe vésődve, az ajtónyílás melletti kő mélyedése, bizonyságául annak, hogy sok kar érintette, a végtelen vésetek, melyek egy nagy szikla egész felszínét, valamint a lakások falait, a mennyezeteit borították, mind más kéztől származnak, s a közös kar, hadd mondjuk így, a nyomról nyomra haladó felnőtt hímé. Ekképp Pan-at-lee otthonosnak, ismerősnek találta ezt az ősi barlangot. Odabenn kevesebb volt a szemét, mint amennyit kint talált, inkább csak a por gyülemlett fel. A bejárati ajtó mellett ott volt egy fülke, melyben fát és rőzsét tároltak, – ám ott is többnyire csak por maradt. A lány mégis összegyűjtött egy-két maroknyi gallyacskát a „veranda” szemetéből. Hamarosan tűz lobogott ezekből, majd további ágkötegekben is lángot lobbantott, s felfedező útra indult a barlang más helyiségeibe. Itt sem lelt semmi újdonságot, minden a régi volt, s alig akadt személyes holmi maradvány az egykori lakók után, legföljebb pár kőedény darabja. Pan-at-lee valami puha holmit keresett, amin alhat. Csalódnia kellett azonban, mert a régi lakók, úgy látszik, ráérősen távoztak, s magukkal vittek mindent. A szakadékban voltak levelek, hosszú füvek és ágtörmelékek, de Pan-at-leenek nem volt bátorsága, hogy leereszkedjék a rémségek árkába puszta személyes kényelem igényéből. Oda őt, tudta, csak az éhség fogja majd lehajtani. S így történt, hogy az éj közeledtén megpróbált oly kényelmes ágyat készíteni magának, amilyet csak bírt. Összekotorta a korok porát, s e kis halmot egyengette aztán lágy teste és a kemény padló közé – a semminél ez is jobb volt. És Pan-at-lee is fáradt volt nagyon. Két éjszaka nem aludt már, és közben rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül, tömérdek veszélyt állt ki. Csoda-e, hogy a kemény fekhely ellenére is azonnal

álomba zuhant, mihelyt végigdőlt vackán? Aludt, s közben magasabbra hágott a hold, fényével megezüstözte a szikla fehér oldalát, enyhítve a sűrű vadon s a félelmes szakadék sötétjét. A távolban oroszlán bődült. Majd hosszú csend következett. A völgyszakadék felsőbb régióiból mély bődülés hallatszott. A szikla tövében, a fák közt mozgás támadt. Megint a mély, baljós bődülés. Lentről az elhagyott faluból válasz jött rá. Valami lepottyant a fáról közvetlenül a barlangüreg alatt, ahol Pan-at-lee aludt. A valami beugrott a sűrű árnyak közé. Aztán óvatosan elindult. A szikla töve felé haladt, és a hold fényében kezdett formát, alakot ölteni. Úgy mozgott, mint valami rémálom figurája – lassan, vontatottan. Lehetett óriási, lajháros félmajom vagy lehetett ember, akit ily groteszkre festett meg a hold ecsetje: a nagy kubista mester. A valami lassan haladt, mint egy nagy féreglárva. De a holdecset folytatta a festés műveletét, s lett egyszerre keze és lába is az alakzatnak, s ezekkel elkezdett kapaszkodni a sziklafal peckeibe, üggyel-bajjal mászni kezdett fölfelé, megcélozván a barlangüreget, amelyikben Pan-at-lee aludt. A völgyszakadék alacsonyabb régióiból ismét felhallatszott a bődülés, s válasz is jött rá a falu feletti vidékről. Tarzan, a majomember kinyitotta a szemét s Tudatára ébredt feje sajgó fájdalmának, s egyelőre ez volt minden. Egy pillanattal később groteszk árnyak kezdték betölteni látómezejét s emelkedtek s bukdostak. Egyszerre azt látta, hogy egy barlangban van. Körülötte tucatnyi waz-don harcos kuporgott beszélgetve. Nyers, durva faragású fáklyatartóban olaj égett, ennek lángja nagyította fel az árnyakat a falakon. – Elevenen hoztuk el neked őt, gund – hallotta az egyik harcost. – Mert még sosem láttunk hozzá fogható ho-dont. Nincsen farka. Farok nélkül született – ugyanis nincs rajta hátul sebhely, tehát nem az történt, hogy levágták neki. Kezén és lábán a nagyujjak is másmilyenek, mint Pal-ul-don lakóié. Erősebb, mint sok ember együtt, és olyan vakmerően támad, mint egy ja. Elevenen hoztuk ide, hadd lásd, milyen – mielőtt lemészároljuk. A főnök fölemelkedett, közeledett a majomember felé, aki hunyva tartotta szemét, és eszméletlenséget színlelt. Érezte magán a szőrös kezeket, érezte, ahogy nem túlságosan tapintatosan megfordítják. A gund tetőtől talpig megvizsgálta, s közben megjegyzéseket tett, főként a hüvelykujjak és a nagy lábujjak alakjára és méretére. – Ezekkel, és farok nélkül – állapította meg –, nem tud mászni. – Nem – felelte a harcosok egyike. – Biztos, hogy még a sziklapeckekről is leesne. – Sose láttam még ilyet – szögezte le a főnök. – Ez se nem waz-don, se nem hodon. Kíváncsi lennék, honnét jött és minek nevezik. – A Kor-ul-ja azt kiabálta mind, hogy Tarzan-jad-guru!”, és mi rögtön gondoltuk, hogy ezt szólíthatják így – mondta egy harcos. – Hát akkor: megöljük? – Ne! – válaszolta a főnök. – Várjuk meg, hogy visszatérjen belé az élet, s akkor kifaggatjuk majd. Maradj itt, In-tan, és őrizd. Ha kihallgatható állapotban lesz, hívjál, beszélni fogok vele. – Azzal megfordult s kiment a barlangból. A többiek pedig, In-tan kivételével, követték.

Ahogy elhaladtak mellette, beszédfoszlányukból Tarzan kivehette, hogy a Kor-ul-ja erőkkel lecsaptak kis „osztagukra”, s elűzték őket. Hát akkor Id-an fürgeségére mégsem lehetett panasz, „csinált egy jó napot” Om-atnak s népének. A majomember mosolygott magában, s lehunyt szemmel In-tanra sandított. A harcos ott állt az üreg bejáratánál, nézegetett kifelé – háttal fordult a fogolynak. Tarzan megrángatta csuklóján a béklyót, hadd lássa, milyen szoros. Laza volt. S, hogy két kezét nem hátul kötötték össze, bizonyította: a waz-donoknak valóban nincs nagy gyakorlatuk a fogolyejtésben! A majomember óvatosan fölemelte két csuklóját, hogy most már valóban szemügyre vegye, milyenek a csomók. Arca felragyogott. Vigyorogva látott hozzá, hogy fogával kioldozza a kötést, de ügyelt rá, hogy fél szemmel éberen továbbra is In-tant figyelje. Tarzan az utolsó csomót is kioldotta és szabad volt mindkét keze. A Kor-ul-lul harcos akkor megfordult s fürkésző pillantást vetett foglyára. Látta, hogy más testtartásban fekszik – nem a hátán, ahogy hagyta, hanem az oldalán. A két keze is másképp helyezkedik el: az arcánál. In-tan közelebb lépett, lehajolt. A kötelék igen lazának látszott a fogoly csuklóján. A harcos kinyújtotta a kezét, hogy megvizsgálja, s abban a pillanatban a két kéz már kint is volt az iménti béklyóból. Az egyik a Kor-ul-lul csuklóját kapta el, a másik a torkát. Macska-gyorsaságú akció volt ez, s In-tannak kiáltani sem maradt ideje, az acélos ujjak elnémították. A különös szerzet akkor hirtelen előrerántotta, s ő elvesztette egyensúlyát, átbukott a foglyon, lezuhant a földre, és a következő pillanatban Tarzan már fölötte volt. In-tan küzdött, ki akart szabadulni, de a mellkasán ott térdelt az ellenfél. Kését kereste volna, ám Tarzan ezt is előbb találta meg. A waz-don akkor a farkával csapott oda a majomember torkához, hogy megfojtsa. Veszedelmes fegyver volt ez is! De Tarzan, a zsákmányolt késsel, egy nyisszantással tőből levágta a fojtogató farkat. In-tan ellenállása gyengült – szeme elhomályosult. Tudta, hogy ez a halál, és igaza volt. Egy pillanattal később már nem élt. Tarzan felpattant, fél lábát a halott ellenfélre helyezte. Micsoda vágyat érzett, hogy diadalordítását hallassa! De nem merte megtenni. Akkor észrevette, hogy még csak le se oldották a lasszókötelet a válláról. S a kését visszadugták hüvelyébe. Késsel a kezében esett foglyul. Különös népség, gondolta. Nem tudta, hogy babonásan félnek a halott ellenség fegyvereitől, az a hitük, hogy ha ezeket nem temetik el a tetemmel együtt, a halott örökké kísérteni fog, előjön a sírból, fegyvereit keresi, és ha rájuk lel, megöli azt, aki őt lemészárolta. A falnak támasztva ott volt hát az íja és a puzdrája is, nyilakkal! Tarzan a barlang szájához lépett, kitekintett. Leszállt az éj. Hallotta a hangokat a közeli barlangüregekből, orrát megcsapta az ételfőzés szaga. Lenézett a mélybe, és megkönnyebbülést érzett. A barlang, amelyben eddig őrizték, a legalsó soron helyezkedett el – alig harminclábnyira a szikla tövétől. Már-már azon volt, hogy nyomban leereszkedik, amikor eszébe jutott valami, s ettől vigyor futott vad ajkai köré. Olyan gondolat volt ez, mely méltónak bizonyulhatott a Waz-don földön kapott nevére: „Tarzan-jad-guru”, Tarzan, a rettenetes. S felidézte azokat a napokat is,

amikor távoli szülőhelyén, a dzsungelben kicselezte a feketéket. Visszatért a barlangba, ahol a halott In-tan feküdt. Késével levágta a fejét, aztán kivitte a mélység peremére és lelökte. Majd ő maga a legnagyobb csendben s oly gyorsasággal, amely csúnyán meghazudtolta azokat, akik úgy vélték, hogy nem tud mászni, leiramlott a peckek legközelebbi „létráján”. A mélyben felvette In-tan fejét, bozontos üstökénél fogva vitte az ijesztő trófeát, s eltűnt vele a fák árnyai közt. Hogy ez borzadályos? De hát egy dzsungelben felnőtt vad lényt nem szabad a civilizáció mértékeivel mérnünk s megítélnünk! Tarzan jól festett szmokingban, hanem attól ő még Tarmangani maradt, és frissen keményített ingmelle alatt is mindenkor a vadon világának szertelen szíve dobogott. Meg aztán: ez az „őrülete” nem nélkülözte a rendszert sem. Tudta jól, hogy a Kor-ullul kedélyeket fel fogja dúlni, ha rájönnek, mit művelt, s ha e módját is látják, veszett dühük mellett a félelmüket is fel fogja kelteni. S épp a félelem volt az, ami Tarzant már nemegyszer a dzsungelvilág rettegett urává tette. Magától értetődik az is, hogy gyilkosoknak amúgy se szokás bonbonnal a kedvükbe járni. A faluvégében Tarzan visszatért a szikla tövéhez, és valami alkalmas utat-módot keresett arra, hogyan s merre jusson vissza a magasba Om-at, a Kor-ul-ja falujába. Végül elérkezett egy olyan helyhez, ahol a folyó közvetlenül a sziklafal alatt rohant, s Tarzan, az ösvénykereső, kénytelen volt átúszni a túlpartjára. Ekkor történt, hogy érzékeny orrát valami ismerős illat csapta meg. Pan-at-lee illata! Nyilvánvalóan, hiszen ez volt az a pont, ahol a lány kimászott az öblössé vált folyómederből, s bevetette magát a dzsungel biztonságot ígérő sűrűjébe. A majomember azonnal változtatott a tervén. Pan-at-lee él, legalábbis akkor életben volt, amikor a sziklatetőről ide a mélybe leért. Tarzan ezért indult a keresésére, hogy barátja, Om-at számára megtalálja őt, és most megint Om-at volt az, akinek a kedvéért úgy döntött: ha már ilyen szerencsésen visszatalált a nyomhoz, folytatni fogja a kutatást. Útja a dzsungelen át vezetett, át a völgyszakadékon, el egészen addig a helyig, ahol Pan-at-lee úgy döntött, hogy felkapaszkodik a szemközti sziklafalra. Tarzan itt elvált In-tan fejétől, odaerősítette hadizsákmányát egy fa alacsonyan lengő ágához, tudta ugyanis, hogy ez a nehezék csak akadályozná, amikor a meredek falat mássza. Majomügyességgel vágott neki, követvén Pan-at-lee jól kivehető illatát. A tetőn fenn, s a hegygerincen végig a szagnyom oly világos volt továbbra is, mint a nyomtatott könyv a gyakorlott olvasónak. Tarzan mit sem tudott Kor-ul-gryf rémárok híréről. Akkor éjszaka, messziről, derengeni látott mindenféle árnyakat, s Ta-den meg Om-at mesélt neki a szörnyű lényekről, melyektől minden ember retteg. De hát mindig, éjjel-nappal, minden zug tele volt mindenhol veszéllyel. Tarzan nyomában, gyerekkora óta, ott járt a komor s könyörtelen halál. A létezés más módozatairól szinte fogalma sem volt. Szembeszállni a veszélyekkel: ez volt az élete, s olyan természetesen és egyszerűen élte ő ezt az életet mindenkor, ahogy mi a város „dzsungelében”, a zsúfolt, forgalmas utcákon járunk. Tarzan

ugyanolyan magányos létezésre kényszerült mindvégig, akár az oroszlán, a párduc, az elefánt vagy a majom. Igazi vadonbeli lény volt ő, aki csupán a maga erejére és eszességére hagyatkozhat, magányos játszmát folytat a mindenség erőivel szemben. Őt így aztán nem is lepte meg soha semmi, és félelmet sem ismert. Így haladt most is az idegen éjben, nem zavarta őt se jobban ez a környező világ, mint a farmert a marhalegelő a hajnali órák előtti időben. Pan-at-lee nyoma megint véget ért egy sziklaperemnél. Hanem ezúttal nem utalt semmi sem arra, hogy a lány levetette volna magát a mélybe, s Tarzan csakhamar föl is fedezte a falba vert peckeket, melyeken Om-at szerelme leereszkedhetett. Tarzan a meredély szélén hasalt, vizsgálgatta a peckeket, és akkor hirtelen felfigyelt valamire a szikla tövében, a mélyből. Nem tudta volna megmondani, mi az ott, ahhoz túl sötét volt, ám azt így is látta, hogy ez a valami mozog, méghozzá igen lassan kapaszkodik fölfelé, nyilvánvalóan a peckek „létráján”, s pont alatta! Most minden idegszálával erre a jelenségre összpontosított a majomember, s valóban, az alakzat egyre följebb ért. Tarzan már jobban kivehette formáját: nagy majomra emlékeztette inkább, mint bármely alacsonyabb rendű faj példányára. Mindenesetre farka volt, s egyéb szempontokból sem látszott valódi majomnak. A különös lény lassan mászott fel a barlangsoron, míg végre az egyik nyílásban eltűnt. Akkor Tarzan újra követni kezdte Pan-at-lee nyomát. Lekúszott a peckeken, elérte a legközelebbi üregbejáratot, haladt tovább, a felső sor mentén. Aztán felvonta egy kicsit a szemöldökét, látván, merre is vezet a nyom, és még fürgébbre fogta a mászást. Majdnem ott járt már a harmadik üregnél, amikor Kor-ul-gryf sziklafalai hirtelen valami velőtrázó, rémült sikolyt visszhangzottak.

6. A Tor-o-don

Pan-at-lee aludt – oly dúltan, nyugtalanul, ahogy a test s az idegek kimerültsége után szokott az ember. Közben megannyi kusza álmot látott. Azt álmodta, hogy ott szunnyad egy nagy fa tövében, Kor-ul-gryf mélyén. A félelmetes bestiák egyike felé kúszik, s ő nem tudja kinyitni a szemét, moccanni se tud. Sikítani próbált, de nem jött hang ki a torkán. Érezte, hogy a szörny megérinti a torkát, a mellét, a karját, s mintha elkezdte volna magához vonni őt, szorosan. Emberfölötti erőfeszítéssel mégis kinyitotta a szemét. Először azt hitte – tudta, hogy ez az álom, minden képzetével elmúlik, szétfoszlik, ahogy már oly gyakran történt. De ez az álom most – maradt. A sötét barlangszobát betöltő félhomályban a lány ott látott maga mellett egy alakot, s, hogy kezdi szorítani egy szőrös kar. Jad-ben-Otho! Ez nem volt álom. És akkor Pan-at-lee felsikoltott, s megpróbált szabadulni ettől a valamitől. Hanem a sikolyra tompa hörgés volt csak a válasz, s a másik szőrös kar megragadta hátul a haját. A szörnyeteg most a két hátsó lábára állt, s így kezdte vonszolni őt, kifelé a barlangból, a holdsütötte „verandára”, s abban a pillanatban már azt is látta, hogy valami ho-don – mert nem tudott mást elképzelni – a sziklafal felől behajol az üreglakás előterébe. A szörnyeteg, mely vonszolta őt, szintén látta a megjelenő alakot, s vészjóslón odamordult felé, de nem engedte el hajánál fogva tartott prédáját. Meggörnyedt, mintha támadásra készülne fel, s egyre erőteljesebbek lettek a hördülései. A végén az egész völgyszakadék visszhangzott tőlük, elfojtván szinte a mélyben tanyázó vadállatok morgását, üvöltözését is. Ezek ugyanis, bár elcsöndesültek, ismét hallatták hangjukat a magasból jövő, vad visszhangú ordítozásra. A bestia, mely Pan-at-leet fogta, előregörnyedt, s a szemközt érkező alak ugyanígy tett – sőt, hörgést is hallatott, a szőrös szörnyetegéhez hasonló erejű ordítást. Pan-at-lee reszketett. Ez nem ho-don, látta jól, s ha félt is a ho-don fajtól, ennek a valakinek a macskaszerű lopakodását látva, a bestiális üvöltésétől még jobban rettegett. Elvesztem, gondolta Pan-at-lee. Talán a harc során gondolta kétségbeesetten, adódik majd oly kedvező pillanat, hogy levetheti magát Kor-ul-gryf szakadék mélyébe. A rémalakzat, mely karmai közé kaparintotta – ezt kinn már látta a lány – egy Tor-odon volt. Hanem a másikat, azt nem tudta besorolni sehova, jóllehet a holdvilágnál pontosan kirajzolódtak körvonalai. Nem volt farka hátul. Látta a kezét, a lábát, és ezek nem olyan kezek és lábak voltak, amilyeneket Pal-ul-don lakói ismertek. Közeledett ez a félelmetes lény, lassan közelítette a Tor-o-dont, s egyik kezében kés pengéje villogott. S most meg is szólalt: és Pan-at-lee rémületénél már csak a döbbenete lett egyszerre nagyobb. – Ha elenged – mondta a félelmetes jelenés –, mert védekeznie kell, Pan-at-lee, kérlek, fuss azonnal ide mögém, aztán mássz át az ismert peckeken a legközelebbi barlangba, arra! Figyelj minket onnét.

Ha alulmaradok, lesz időd, hogy ettől a lomha szörnytől elmenekülj, ha győzök, érted megyek. Om-at barátja vagyok, és így a te barátod is. Ez utóbbi szavak megkönnyebbülést hoztak Pan-at-leenek, de ha páni félelme tulajdonképpen el is múlt, érteni most sem értett semmit. Honnét tudja az ő nevét ez a fura szerzet? Honnét tudja, hogy neki azok „ismert” peckek, hogy azokon ereszkedett le ide? Mert akkor, itt kellett lennie, mikor ő érkezett. Pan-at-lee egyik ámulatból a másikba esett. – Ki vagy te? – kérdezte. – És honnét jöttél? – Tarzan vagyok – felelte a férfi –, és éppen Om-attól jövök, Kor-ul-jából, a te keresésedre. Om-at most a gund. S, hogy Om-at Kor-ul-ja gundja...!? Miféle zagyva beszéd ez? Pan-at-lee szívesen kérdezősködött volna tovább, de a magát Tarzannak nevező lény most már egészen közel járt a Tor-o-donhoz, s ez, a „vadállatember” olyan erővel üvöltött és hörgött, hogy túlharsogta a lány szavát. S akkor azt tette pontosan, amit az idegen jövevény megjósolt: elengedte Pan-at-lee haját, mert felkészült a támadásra. A hely olyan szűk volt, hogy kitérni eleve nem lehetett, s a két vad lény halálos ölelésbe fonódott össze, birkózva egymás torkát keresve. Pan-at-lee csak nézte, s nem élt közben a menekülés lehetőségével, amit az nyújtott volna neki, hogy azok ketten egymással voltak elfoglalva. Nem, a lány ott maradt, s figyelte a küzdőket. Kis vad agyába befészkelte magát valami gondolat, valami hit, hogy ez a fura szerzet valóban igazat mondott – „Om-at barátja vagyok!” Várt Pan-atlee, kezében késsel, azt várta, hogy ő is hozzájárulhasson a Tor-o-don legyőzéséhez. Hogy a jövevény egymaga képtelen lesz erre, napnál világosabbnak tűnt fel Pan-at-lee szemében, hiszen nagyon is jól tudta, micsoda erő lakozik a „vadállatemberben”, akivel küzd. Kevés ilyen szerzet élt errefelé, de az a néhány a nők réme lett mind waz-don, mind ho-don földön. A nagy Tor-o-don hímek bömbölése pánikot keltve visszhangzott Pal-uldon völgyeiben az üzekedés évszakaiban, s tudhatták a nők, hogy jaj nekik, ha ezeknek az útjába kerülnek. Farkával a Tor-o-don megkereste és elkapta Tarzan egyik bokáját, kirántotta alóla a lábát. Hatalmas zuhanással vágódtak el ekképp mindketten, de a majomember olyan fürge volt, erős izmai oly ruganyosak, hogy estében is maga mögé tudta rántani a bestiát. Így Tarzan került felülre. A farok most Tarzan torkát tapogatta ki, ugyanúgy halálos szorítást próbálva, mint, ahogy In-tan, a Kor-ul-lul tette. Mikor elzuhanva megpörgette ellenfelét, Tarzan az akció végrehajtásához kénytelen volt lemondani a késéről, hogy a nagy szőrös testet két kézzel gyűrje maga alá. A fényes penge most a „veranda” szélén, kartávolságon kívül hevert. A majomembernek most is szüksége volt mindkét kezére, hogy távol tartsa torkától a rettenetes ujjakat. Akkor a farok is elkezdte kíméletlen próbálkozásait, tagadhatatlanul gyilkos kitartással. Pan-at-lee lélegzetét visszafojtva állt ott, kezében a döfésre kész tőrrel, de nem kínálkozott alkalom használatára, mivel mindig Tarzant is fenyegette volna a

közbeavatkozása, oly gyorsan változtatta helyzetét a két bajvívó. Tarzan érezte, hogy a farok lassan, de biztosan rátekeredik a nyakára, hiába húzta be a fejét vállának roppant izmai közé, hogy a veszélyeztetett helyet védje. A harc kimenetele lassan nem lehetett vitás, s nem Tarzannak ígérkezett siker. A „vadállatember” erejét és súlyát tekintve is, Bolganihoz, a gorillához méltó ellenfél volt. A majomember tudta ezt, ezért hát, hirtelen, emberfeletti erőfeszítéssel ellökte magától a „vadállatember” két óriás kezét, s egy lesújtó kígyó gyorsaságával belevájta fogát a Tor-o-don nyak erébe. Abban a pillanatban az ő torkára is ráfonódott a farok, s innen valami sátáni küzdelem kezdődött két ide-oda guruló test között, melyeknek mindegyike szabadulni igyekezett a másik halálos szorításából. Ám volt valami különbség is: a majomember cselekedeteit emberagy irányította, s ekképp történt, hogy a két test végül abba az irányba hengergőzött, amerre Tarzan akarta – a barlanglakás előterének meredélyéhez. A fojtogató farok kezdte kiszorítani tüdejéből a levegőt, s Tarzan tudta, hogy ziháló, tátogó szája és kitoluló nyelve semmi jót nem ígér. Agya végsebességgel pörgött”, látása ködösült, De előbb még történt valami? Egy gyors kéz kinyúlt az elérhető távolságba került késért, amikor a két test már veszedelmesen közelítette a halálos meredély szélét. A majomember minden megmaradt erejével belevágta ellenfele testébe a pengét – egyszer, kétszer, háromszor, míg végképp elsötétült a szeme előtt a világ. Egyre ott vergődött még eszméletlenül is a Tor-o-don szorításában, s a „vadállatember” zuhanása aligha volt föltartható. Tarzannak egyetlen szerencséje az volt, hogy Pan-at-lee az imént nem fogadta meg tanácsát, nem futott mögéje, menedéket keresve, hanem a helyén maradt, s így megmenthette a majomember életét. A két küzdő alak közvetlen közelében állt, s most végre megragadhatott egy pillanatot – vagyis egy bokát, Tarzanét. Amikor a két test feltartóztathatatlanul gördült a szakadék széle felé, elkapta Tarzan lábát, ő meg pedig, hogy megkapaszkodhasson valamiképpen, hasra vágta magát a „veranda” földjén, a hideg sziklán. A Tor-o-don izmai elernyedtek, Tarzan utolsó késszúrása halálos volt, elengedte áldozatát, s ő maga tehetetlen zuhanással eltűnt a fent maradók szeme elől, lehullt a mélybe. Pan-at-lee nagy üggyel-bajjal bírta csak tartani megmentőjét, ám az már nem sikerült neki, hogy beljebb is tudja húzni az „élettelen terhet” a barlang biztonságába. Bár ezt minden erejének végső megfeszítésével próbálta, de a dolog meghaladta az erejét. Épp csak fogni tudta a majomembert, hogy le ne csússzon. Abban reménykedett, hogy támad valami ötlete, míg ereje el nem fogy. Tűnődött, nem halott-e a fura lény, de valahogy ezt nem akarta hinni – s ha nem halott, mennyi idő múlva nyeri vissza majd az eszméletét? Mert ha ez rövid időn belül nem történik meg, akkor – soha. Tudta ezt Pan-at-lee, ugyanis ujjainak szorítása egyre gyengült, s érezhette, hogyan csúszik ki közülük, fokról fokra, a test terhe. És akkor Tarzan visszanyerte az eszméletét. Nem tudhatta, miféle erő fogja vissza itt a magasban, de annyit érzett, hogy ez a segítség ernyed s fogyatkozik. Keze közelében ott volt két pecek, s, amikor Pan-at-lee végképp nem tarthatta meg

már a bokáit, a majomember nyomban ezeket kapta el. Még így is csaknem lezuhant a völgyszakadékba – roppant erejének köszönhette csupán, hogy megmenekült. Kiegyenesedett, lábával újabb peckeket talált. Első gondolata ez volt: hol az ellenfél? Fenn várja, hogy végezzen vele? Tarzan épp akkor pillantott fel a magasba, amikor megjelent ott Pan-at-lee riadt arca, áthajolván az előtér peremén. – Te élsz? – kiáltotta a lány. – Igen – felelte Tarzan. – Hová lett a bozontos? Pan-at-lee a mélybe mutatott. – Ott hever lenn – válaszolta –, holtan. – Akkor jó! – kiáltotta örömmel a majomember, s felmászott a lány mellé. – Te nem sérültél meg? – tudakolta azonnal. – éppen jókor jöttél – felelte Pan-at-lee. – De ki vagy te, mondd, és honnét tudtad, hogy itt vagyok, és mit tudsz Om-atról, és honnét jössz, és, hogyan értetted azt, hogy Om-at: gund? – Lassan, csak lassan – kiáltotta Tarzan –, tartsunk sort. Jó ég, hát te, először is, teljesen olyan vagy, mint Kercsak törzsének nőstényei, meg az angol hölgyek, meg, szóval, mind egyformák vagytok. Legyen már türelmed, várd meg, míg mindent elmondok neked rendjén, amire csak kíváncsi vagy. Négyen indultunk, élünkön Om-at, nekivágtunk Kor-ul-jából a te keresésednek. Közben Kor-ul-lul támadás ért minket. Engem foglyul ejtettek, de megszöktem. Rábukkantam ismét a nyomodra, ezt követtem a sziklatetőig. Akkor értem oda éppen, amikor ez a bozontos felmászott utánad. Jöttem, hogy megnézzem, mi ez az egész, akkor hallottam a te sikoltásodat. A többit már tudod. – De te azt mondtad, hogy Om-at: gund. Kor-ul-ja főnöke – makacskodott a lány. – Es-sat a gund. – Es-sat halott – magyarázta a majomember. – Om-at lemészárolta őt, és ő lett az új gund. Om-at visszatért a falutokba, és látni akart téged. Ekképp találkozott Es-sattal a barlangodban, s megölte. – Értem – mondta Pan-at-lee. – Es-sat bejött a barlangomba, én meg leütöttem a mellfedőmmel, aztán elmenekültem. – És egy oroszlán vett üldözőbe – folytatta Tarzan –, s te levetetted magad a szikláról. Kor-ul-lul földre zuhantál, de, hogy aztán, hogyan maradtál életben, kész rejtély nekem. – Van a te számodra egyáltalán bármi rejtély? – kérdezte a lány. – Honnét tudod egyáltalán, hogy oroszlán vett űzőbe engem, és, hogy levetettem magam a mélybe? Akkor miért nem tudod, hogy lent a folyó kiszélesedik, én ebbe a kis öbölbe zuhantam, ennek köszönhetem az életem. – Tudnám ezt is, ha a Kor-ul-lul harcosok nem jönnek közbe, nem tartanak fel a nyomkövetésben. Hanem most én kérdezek valamit. Milyen néven nevezed te ezt a szörnyeteget, amely az imént rád támadott? – Ez egy Tor-o-don volt – válaszolta a lány.

– Eddig csak egy ilyet láttam. Szörnyűséges teremtmények, az eszük olyan fondorlatos, mint az emberé, a vadságuk meg a ragadozókéval vetekszik. Valóban nagy harcos az, aki egymaga le tud győzni egy Tor-o-dont. – Mondta a lány, s leplezetlen csodálattal nézte Tarzant. – Most az a lényeg – válaszolt Tarzan –, hogy aludj egy jót, holnap ugyanis vissza kell térnünk Kor-ul-jába Om-athoz, és igen kétlem, hogy az elmúlt két éjszaka lehunytad volna a szemed. Pan-at-lee szinte azt érezhette, hogy elringatja a biztonság, így hát reggelig békésen aludt. Tarzan eközben az előtér kövén dőlt végig, és a barlang bejáratánál vigyázta az álmát. Elszunnyadt ő is. Az égen magasan állt a nap, amikor Tarzan felébredt. Az égi fényosztó két óra hosszat egy másik hősies alakra nézett le figyelmesen, sok mérfölddel odébb. Egy istenszerű férfi alakjára, aki ott küzdötte át magát a borzalmas mocsarakon, mely mocskos „sáncárkokként” övezték Pal-ul-dont, s védték bármi külvilági élőlény behatolásától. Hol derékig a cuppogós-sűrű lében, hol gyilkos mérges kígyóktól fenyegetve. A férfi csak herkulesi erőfeszítéssel tudott előre haladni centiről centire ezen a vargabetűs úton, melyet azért volt kénytelen választani, mert még mindig ez volt a legkevésbé veszélyes. A mocsár közepén nyílt vízfelszín tárult elé, iszapos, zöldes, békalencsés víz. A férfi mintegy két óra hosszat küzdött oly nehézségekkel, melyek másnak, „közönséges halandónak”, az életébe kerülhettek volna bármelyik pillanatban. Így érte el ezt a vizet. Akkor már a mocsár fele részét maga mögött tudhatta. Sár és nyálka borította sima barna bőrét, sár és nyálka lepte ugyanígy a szeretett Enfieldet is, mely tündökletesen csillogott a kelő nap sugaraiban. A férfi megállt egy pillanatra a nyílt víz szélén, aztán belevetette magát, úszni kezdett. Hosszú, lassú, kimért csapásokkal haladt, s láthatóan nem a gyorsaság érdekelte, hanem a kitartás. Az ő feladatával ugyanis inkább ez utóbbi járt párban: lévén, hogy a nyílt víz túlfelén újabb kétórányi halálveszélyes mocsárjárás várta, mielőtt szilárd talajra tehette a lábát. S talán már így is a fele úton tarthatott, és csaknem gratulált önmagának, hogy dolgának ezt a részét ily sikerrel végzi, amikor a mélyből hirtelen egy szörnyűséges hüllő dobta fel magát. Hisztérikusan, tátott állkapcsokkal sziszegve rávetette magát. Tarzan megébredt, nyújtózott egyet, kifeszítette hatalmas mellkasát, nagyokat szippantott a friss hajnali légből. Tiszta tekintete élvezettel fogadta be a környék gyönyörű látványait. Közvetlenül alattuk, a mélyben terült el Kor-ul-gryf. Sűrű, komor zöld tömb, enyhén imbolygó fakoronákkal. Persze, Tarzan számára nem volt ez se baljós, se fenyegető – dzsungel volt, szeretni való vadon. Jobbra Jad-ben-Otho völgy alacsonyabb terepszakasza terült el, kanyargós folyóival, kéklő tavaival. A ragyogó napfényben fehéren tündököltek a kis települések – Ho-don kisebb főnökeinek afféle hűbéres erősségei.

A-lurt, a Fény-várost Tarzan innen nem láthatta, mert elrejtette szeme elől épp annak a sziklának a kiugrója, amelyikben itt ez az elhagyott falu volt. Tarzan épp átadta magát egy pillanatra a lélek azon örömeinek, melyek csupán az emberi lényben támadhatnak, ám akkor a Természet kezdte követelni jogait, erősen megkordítván a majomember üres gyomrát – éhséget érzett. Tarzan megint lepillantott Kor-ul-gryfre. Micsoda dzsungel! S létezik-e dzsungel a világon, amelyik Tarzannak ne kínálna eleséget? A majomember elmosolyodott, és azt fontolgatta: mi lenne, ha leereszkedne a mélybe? Leselkedik-e ott veszély? Hát persze. Ki tudta volna ezt Tarzannál jobban! Minden dzsungel vadonban ott lapul a halál, hiszen az élet és a halál örök párban jár, s ahol az élet vet, a halálra ott vár a leggazdagabb aratás. Tarzan még sosem találkozott olyan vaddal a dzsungelben, hogy elbírt volna vele. Vagy elegendő volt a maga nyers ereje, vagy a puszta erőt az emberi agy fondorlataival párosította. Hanem gryf még sosem került a majomember útjába. Hallotta éjjel a bömbölésüket a völgyszakadékban, amikor ledőlt aludni, és el is határozta, megkérdi reggel Pan-at-leet, miféle vadak háborgatják ily zajokkal „a jobbak álmát”? Így most, hogy leereszkedett a szikla tövébe, se szó, se beszéd, nekivágott a dzsungelnek. Csak beljebb állt meg, éberen kémlelve, fülelve, érzékeny orrával megmegszűrve minden széllökést, s fuvallatot, merre ígérkezne vadászat. Aztán tovább nyomult előre, be a sűrűbe. Könnyű lépte nesztelen volt, íja a vállán, oldalán a puzdrája. Enyhe reggeli szél lengett a völgyszakadék felsőbb szintjeiről, s Tarzan arra vette útját. Számos szag ingerelte az orrát. Némelyiket könnyen azonosította – ám akadtak ismeretlenek is. Vadak és madarak, fák, virágok és bokrok illata, amilyenekhez a szaglószervének eddig nem volt köze. Gyér nyomokban megérezte azt a hüllőszagot is, amely mintha a rejtelmes, éji alakokkal járt volna együtt, amelyeket néha látott ködös távolból, mióta Pal-ul-don tájaira érkezett. És akkor, hirtelen, megcsapta orrát Bara, az őz erős, édes illata. Ha a has valóban beszélne, Tarzané most boldogságosan felrikkantott volna, hiszen úgy szerette Bara húsát. A majomember gyorsan, de óvatosan haladt előre. A zsákmány nem volt messze, és a vadász felszökkent a fák lombozatára, s így közelített. Közben orrában egyre ott érezte azt a bizonyos hüllőszagot, mely a „nagy szörny” jelenlétéről árulkodott, ám Tarzan ennek még csak a körvonalait sem láthatta. Legföljebb árny volt az a még sűrűbb árnyak közt az éjben a minap, s most is, ez a szag annyira gyenge volt, hogy a dzsungel szülötte bizonyosra vehette, távol esik tőle. Tarzan zajtalanul haladt, megpillantotta magát Barát, ahogy ott ivott egy kis folyóöböl partján, ahol Kor-ul-gryf vizei szabad terepet szelnek át a dzsungelben. Az őz túl messze volt ahhoz, hogy Tarzan akár a legközelebbi fától is támadni merjen – elriaszthatta volna. Ezért a majomember úgy határozott, hogy íjára bízza a dolgot, ennek pontos műve legyen a siker, vagy vesszen a nyílvessző is, az őzhús-zsákmány is. És már feszült is a húr, meghajolt a nagy íj fája, melyet mi, közönséges földi

halandók megmoccantani se bírnánk – nem így a dzsungelisten. Pendülés hallatszott, s ugyanabban a pillanatban a szökkenő Bara nyílvesszővel a szívében visszahullt a földre s lerogyott. Tarzan lehajolt, hogy vállára emelje, amikor mennydörgető ordítás hasított a fülébe. A hang mintha közvetlenül a jobb könyökétől jött volna, s, ahogy odanézett, olyasmit látott a szemével, amit a legmerészebb paleontológusok is csak a föld derengő őskorába tudtak „beleképzelni”. Gigászi sárkánygyík-féleség volt az a javából. Tajtékzó, dühös teremtmény, s ez kíméletlen ordítással a dzsungel fiára támadt. Amikor Pan-at-lee felébredt, azonnal kitekintett a barlanglakás előterébe, és Tarzant kereste. Nem találta. Talpra szökkent. Kirohant a „verandára”, lepillantott a Kor-ul-gryf völgy mélyébe. Arra gondolt, hogy a majomember élelemért ereszkedett le a dzsungelbe, s valóban épp látta még, ahogy eltűnik a sűrűben. Egy pillanatig rémülten állt. Tudta, hogy Tarzan idegen itt Pal-ul-donban, s így nem lehet fogalma arról sem, miféle veszélyek leselkednek rá a rémségek árkán. Miért nem kiáltott utána mégsem, hogy forduljon vissza? Mindannyian így tettünk volna, ugye: de Pal-ul-don lakói soha, mert, aki ott él, tudja, milyen gyenge a gryfek látása, milyen éles a fülük – s, hogy az emberi hang hallatán azonnal jönnek! Ha ő Tarzan után kiált, csak bajt hoz a majomemberre, hát inkább nem kiáltott. Helyette, legyőzve félelmét, nekiindult, hogy lemásszon ő maga is a völgy mélyébe. Szerette volna utolérni és így figyelmeztetni Tarzant, elsuttogni neki, milyen veszedelmek fenyegetik. Bátor cselekedet volt ez, hiszen ősidők kimondhatatlan félelmei állhatták volna útját, de Pan-at-lee vállalta, hogy ha kell, szembenéz a rettegett szörnyekkel. Embereket ennél jóval kevesebbért kitüntettek már a bátorság érdemrendjeivel. A lány, ahogy a vadászok útján leereszkedett, úgy gondolta, hogy Tarzan széllel szemben haladhatott, s ekképp próbálta követni nyomát. Meg is találta – lévén, hogy a férfi egyáltalán nem próbált „köddé válni”. Gyorsan haladt Pan-at-lee, így ért el oda, honnét Tarzan már a fák lombján át surrant tovább. A lány, persze, értette, miről van szó, hiszen az ő törzse is félig-meddig a fákon élt. Csak a nyomot nem tudta tovább követni, nem volt olyan kifinomult szaglása, mint a majomembernek. Csak remélte, hogy Tarzan továbbra is szél ellenében haladt, arra folytatta hát ő is útját. Bordáinak ketrecében riadt madárként vergődött a szíve, s tekintete ide-oda rebbent. Elérte a tisztás szélét – s akkor két dolog történt. Megpillantotta a kimúlt őz fölé hajoló Tarzant, s ugyanakkor valami irtóztató bődülés zendült fel, közvetlen mellette. Leírhatatlan volt a rémülete, de nem bénította meg. Ellenkezőleg, azonnali cselekvésre ösztönözte. Így történt, hogy Pan-at-lee a következő pillanatban már fent is volt a legközelebbi fa alacsonyra lenyúló ágán, mely elbírta még a súlyát. Onnét lenézett. Az óriási valami, ahogy a figyelmeztető bődülés után támadólag elindult felé, most ott magasodott félelmet keltően Tarzan előtt. Dermesztő szörny volt, s mégsem ijesztett rá a majomemberre, inkább feldühítette. A

dzsungel fiának látnia kellett ugyanis, hogy ez a lény még az ő erejét is meghaladja, minek következtében ő elveszíti a zsákmányát, jóllehet igazán oly éhes. A megsemmisülésnek azonban csak egyetlen ellenszere volt – a menekülés, méghozzá azonnal és gyorsan. S Tarzan menekült, ám Barát, az őzt is vitte magával! Alig tucatnyi lépés volt az előnye, igaz, a legközelebbi fa sem volt ennél messzebb. A legnagyobb veszélyt a szörny roppant testmérete, magassága jelentette. Mert, ha jókor el is éri a majomember a fát, alaposan föl kell kúsznia a lombjára, különben üldözője leszedi. Hihetetlen gyorsasággal kellett tehát, mintegy harminclábnyi magasba másznia, s talán onnét is újabb húsz láb kell a teljes biztonsághoz – mert mi van akkor, ha az őshüllő netán két lábra áll? De Tarzan nem volt lajhár, s hiába, hogy a gryf, teste súlyát meghazudtoló fürgeséggel mozgott, a majomemberrel nem versenyezhetett futásban, sőt, amikor mászásra került a sor, a kis majmok is irigykedve nézték a dzsungel fiának gyorsaságát. Ekképp történt, hogy a bömbölő gryf döbbenten megállni kényszerült. Hiába emelkedett föl a két hátsó lábára, hogy a mellsőkkel próbálja lerántani remélt prédáját a magasból, ahogy azt Tarzan igen jól gyanította – kudarcot vallott. S amikor Tarzan már jócskán túl volt a veszélyen, megállt, kit pillantott meg hirtelen a magasban? Panat-leet. A lány szeme tágra meredt, minden tagja reszketett. – Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte. S Pan-at-lee megmondta. – Azért jöttél, hogy figyelmeztess? – ámuldozott Tarzan. – Ez nagyon szép dolog volt tőled, nagyon önzetlen cselekedet. Bosszant, hogy engem így meglephettek, ahogy ez a szörny itt. Hiszen a szél járása nekem kedvezett, s mégsem éreztem semmi szagát, gyanútlan voltam, míg csak rám nem támadott. – Nem olyan különös az egész – magyarázta neki Pan-at-lee. – Azt mondják, a gryfek egyik sajátossága, hogy sosem tudni a jelenlétükről, csak, amikor már a nyakadon vannak. Roppant méretük ellenére olyan nesztelenül tudnak mozogni. – Ez rendben is van – kiáltotta dühöngve Tarzan –, de, hogyan nem észleltem a szagát? – A szagát? – csattant fel a lány. – Miféle szagról beszélsz te? – Miféléről? Hát ezt az őzet, mit gondolsz, hogyan találtam meg ilyen hamar? És a gryfet is éreztem én, csak azt hittem, nagyon messze jár. – Tarzan hirtelen elhallgatott, s letekintett az alattuk bömbölő szörnyre. Orrcimpái megremegtek, szagot kerestek”. – Ohó! – kiáltotta akkor a majomember. – Azt hiszem, megvan! – Mi van meg? – kérdezte Pan-at-lee. – Becsapott engem az a körülmény, hogy ezeknek az őslényeknek gyakorlatilag nincs szaguk – magyarázta Tarzan. – Amit az orrom érzett, nyilvánvalóan az a finom illat volt, az a keverék aroma, mely sok állat nyomán itt együttesen lengi be a dzsungelt, és ez a szag hosszú ideig megmaradt, bármi leheletnyi legyen is. Pan-at-lee, mondd, hallottál te már a triceratopsról? Nem? Hát figyelj ide, ez a valami, amit te gryfnek nevezel, ez egy triceratops, és sok százezer éve kipusztult már. Láttam a csontvázát

Londonban, és láttam egy ilyen őshüllőt rekonstruált alakban is. Mindig azt hittem, hogy a tudósok, akik ezt a művet ott megalkották, túlcsapongó fantáziával dolgoztak, de most belátom: tévedtem. Ez az élő valami nem pontos megfelelője a múzeumba álmodott másának, de nagyon hasonlít rá. Olyannyira, hogy pontosan felismerhető, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy irdatlan idő telt el azóta, s maga a faj is változhatott. A paleontológusok által feldolgozott csontváz meg valóban az ősidőkből származik. Biztosan a Pal-ul-donban fennmaradt példányok fejlődtek valamit így vagy úgy az evolúció során. – Triceratops, London, paleo... de hát fogalmam sincs, mikről beszélsz – szólt közbe tanácstalanul Pan-at-lee. Tarzan elmosolyodott, s egy elszáradt ágdarabot hajított le az alattuk őrjöngő szörnyállatra. A nyakon a nagy csontos „taraj” egyszer csak megemelkedett, és a gigászi testből borzadályos üvöltés szakadt fel. A válltól húszlábnyit meredt a piszkos, palakék nyak felé. Ezen volt a sárga arc, kék gyűrűkkel a szemek körül, és kétfelől a vörös „taraj” a sárga szegéllyel. Az ősszarv-hordozó dinoszauruszok öt- és háromujjú patái karmos mancsokká változtak a gryfnél, a három szarv – két nagy a szemek fölött s közepes méretű az orrnál – megmaradt a roppant időkön át. Bármilyen ijesztő és borzadályos volt is e látvány, Tarzan nem tagadhatta csodálatát. Fejedelminek találta ezt a hetvenlábnyi hosszat, mely számára a bátorságot és erőt testesítette meg. Csak abban a masszív fontokban egy elefánt ereje rejlett. Az apró, gonosz szemek fölfelé meredtek Tarzanra, s a szaru borította csőr-féle megnyílt, elővillantak a hibátlan, iszonyú erejű fogak. – Fűevők! – mormolta a majomember. – Még hogy...! Az őseid azok lehettek, talán, de nem te! – Aztán Pan-at-leehez fordult: – Gyerünk! A barlangnál megesszük az őz húsát, utána meg, irány Kor-ul-ja, vissza Om-athoz. A lány megborzongott. – Menni? – kérdezte. – Innen? El? Innen mi sose fogunk elmenni! – Ugyan miért nem? – tudakolta Tarzan. Válasz helyett Pan-at-lee a gryfre mutatott. – Butaság! – kiáltotta a majomember. – Nem tud ez mászni! A fák ágain elérjük a szikla tövét, s rég a barlangban leszünk, mire ő rájön, hogy hová lettünk. – Te nem ismered a gryfeket! – válaszolta komoran Pan-at-lee. – Bármerre menjünk is mi itt fönn, ez lenn kísérni fog minket, és vár ránk, bármelyik fánál akarunk is leereszkedni. – Hosszú ideig ellakhatunk a fákon, ha szükséges – mondta erre Tarzan. – És valamikor csak megunja ez az állat. A lány a fejét rázta. – Soha – mondta –, és akkor még itt van a Tor-o-don nép. Jönnek majd és megölnek minket, és esznek belőlünk, s, ami maradt, lehajítják a gryfnek... A gryf nép és a Tor-odon népség barátságban él, mert ez utóbbiak megosztják eledelüket a gryfekkel. – Igazad lehet – mondta erre Tarzan –, hanem én akkor sem óhajtok itt várni addig, míg jön valaki, hogy megöljön, egyen belőlem, s, ami marad, a gryfnek vesse. Ha nem

jutok ki innen épségben, nem az én hibám. Gyere, vágjunk neki, legalább próbáljuk meg! E szavak kíséretében már indult is a fák sudár magasán, a Pan-at-lee ott szökdelt közvetlenül a nyomában. Alattuk, a földön, ott haladt a szarvhordozó dinoszaurusz. Amíg ők ketten a magasban elérték a vadon szélét, ahol már csak ötvenlábnyira voltak a sziklafal tövétől, a gryf ott a fa alatt várta őket. Tarzan gyászos arccal nézett le rá, és megvakarta a fejét.

7. Dzsungelfortély

Tarzan hirtelen fölpillantott Pan-at-leere, s szólt: – Mondd csak, át tudsz vágni velem a völgyszakadékon, itt, a fák közt, de nagyon gyorsan – kérdezte. – Egyedül? – hangzott a lány kérdése. – Nem – nyugtatta meg Tarzan. – Követlek, ahová csak vezetsz – mondta akkor Pan-at-lee. – Oda-vissza? Menni fog? – Persze. – Akkor hát rajta, és tedd pontosan azt, amit mondok neked. S e szavakkal máris indult visszafelé, amelyről az imént jöttek. Majomügyességgel cikcakkosan lendült ágról ágra. Ügyelt arra, hogy valaki lent követi őket, legyen minél nehezebb, képtelenebb az útja. Ahol a legsűrűbb volt az aljnövényzet, ahol kidőlt fák tolultak az üldöző elébe, arra vezette a szörnyet a mélyben, de hiába. Ahogy a szakadék túl felére értek, a gryf már ott volt és várta őket. – Vissza! – mondta Tarzan, és elindult megint. A fák felső teraszszintjein szelték át a dzsungelt, Kor-ul-gryf ősvadonját. Ám az eredmény ugyanaz lett. Nem is pontosan ugyan az, még rosszabb: egy újabb gryf csatlakozott az elsőhöz, s így már ketten néztek fel rájuk, amikor a szélső fák egyikének lombjában befejezték futásukat. A sziklafal, mely ott magasodott velük szemközt, számtalan védelmet nyújtó barlangüregével csalogatta, gyötörte őket. Oly közel voltak, s mégis oly távol a menedéket nyújtó helytől. A Tor-o-don teteme ott hevert a szikla alatt, úgy, ahogy odazuhant. A fáról jól látták mindketten. A gryfek egyike odament hozzá, de nem mutatta jelét, hogy bele kívánna kóstolni. Tarzan nagyjából megnézte már a Tor-o-dont, amikor reggel elhaladt mellette. Úgy vélte, hogy vagy a majmok egyik igen magas fejlettségű rendjéből való, vagy az emberek igen alacsony rendjéből. Talán afféle „jávai előember” volt, mint ezek a hodon és waz-don pithecantropusok – esetleg az elődjük lehetett a törzsfejlődésben. Ahogy szeme most ide-oda villant a lenti terepen, fejében egy tervet forgatott, tökéletesített, melynek megvalósítása kisegíthetné legalább Pan-at-leet a rémek árkából, a Kor-ul-gryf völgyből. Gondolatait azonban megzavarta valami kiáltás, mely a völgyszakadék magasabban fekvő részéről hangzott fel. – Vű-úú! Vű-úú! – Így szólt a hang, s egyre közeledett. Odalent a gryfek felkapták fejüket, s a váratlan hangok irányába fordultak. Egyikük mély, morajló hördülést hallatott. Ez most nem üvöltés volt, és okvetlenül haragot sem fejezett ki.

Nyomban jött is a válaszforma. Vű-úúú! A gryfek újra a morajló hördüléssel feleltek, mire a „Vű-úú!” ismétlődött, most már még közelebbről. Tarzan Pan-at-leere nézett. – Ez meg mi? – kérdezte. – Nem tudom – felelte a lány. – Talán valami ismeretlen madár, vagy egy másik szörnyeteg, amely itt a rémségek árkában él. – Ó! – kiáltotta akkor Tarzan. – De hát itt van, jön már. Nézzed csak! Pan-at-lee kétségbeesetten kiáltott fel: – Egy Tor-o-don! A furcsa lény két lábon közeledett, egyik kezében fütyköst lóbált, a járása lomha volt, nehézkes. Egyenesen a gryfek felé tartott, s ezek mintha elhúzódtak volna – mint, akik félnek. Tarzan erősen figyelt. A Tor-o-don most már egészen közel járt az egyik triceratopshoz. Az meglendítette fejét, s gonoszul feléje kaffantott. A Tor-o-don azonnal odaugrott hozzá, és fütykössel püfölni kezdte a hatalmas szörny pofáját. A majomember döbbenetére a gryf, bár tucatnyi módon és azon nyomban megsemmisíthette volna a „vadállatembert”, helyette a farkát csóválta meg, mint egy alázatos, megvert kutya! – Vű-úú! Vű-úú! – üvöltötte a Tor-o-do és a gryf lassan odament hozzá. Egy ütés a középső szarvára, megállította. Akkor a Tor-o-don megkerülte az állatot, hátul felmászott a farkán és odatelepedett a nyakába, mintha nyeregbe szállna. – Vű-úú! – süvítette, és megbirizgálta a szörnyet a botjával. Erre az ösztökélésre a gryf ügetve megindult. Tarzant úgy lenyűgözte a lenti látvány, hogy nem is gondolt a menekülésre. Inkább az tudatosodott benne, hogy az idő kereke kettejük számára mintha visszapörgött volna időtlen-régi korokba, mintha fellapozódott volna a múlt homályos könyve ezen a minden emberemlékezetnél régebbi helyen. Tarzan és Pan-at-lee itt most „az első embert” láthatta, s az első „málhahordót” vagy „hátast”. Az így meglovagolt gryf megállt, felnézett rájuk, és elbődült. Ez épp elég volt. Az állat figyelmeztette gazdáját az idegenek jelenlétére. A Tor-o-don nyomban odaparancsolta a szörnyet a kérdéses fa alá, majd ő maga talpra szökkent a szarus háton. Tarzan látta a bestiális arcot, a roppant tépőfogakat, a hatalmas izomzatot. Ilyen lények ágyékából származott – legvégül – az emberi faj! S nem is lehetett volna máshol az eredete, csak efféle hatalmas erejű lényeknél, akik képesek voltak a túlélésre abban a csupa-életveszély korban, mely az övék volt. A Tor-o-don megdöngette mellkasát, s borzadályosan, ijesztően, barbárul, bestiálisan hörgött. Tarzan felemelkedett, kihúzta magát a lengő ágon – délceg termetű volt és szép, mint egy félisten –, nem rontotta meg a civilizáció semmi fertőzete –, ilyen lehetett volna az emberi faj, ha törvényeink nem kavarodnak össze zagyván a természet törvényeivel. A Jelen most ráhelyezett egy nyilat az íj idegére, meghúzta. A múlt, mindent a nyers erőre alapozván, el akarta érni a másikat, hogy lerántsa, de a pendülve röppenő nyíl

belefúródott a vad szív közepébe, és a Múlt visszazuhant a feledésbe, mely mintha így épp az ő fajtáját akarta volna odarántani. – Tarzan-jad-guru! – mormolta Pan-at-lee csodálatának teljéből öntudatlanul is ugyanazt a nevet adván a majomembernek, amit a törzsének harcosai. A majomember most odafordult hozzá. – Pan-at-lee – mondta neki –, ezek a szörnyek valóban ideszögezhetnek minket a fákhoz időtlen időkig. Kétlem, hogy ketten együtt menekülhetnénk. De van egy tervem. Te itt maradsz, elrejtőzöl a levelek közt, miközben én elindulok. Nekivágok a völgyszakadékon át, úgy, hogy ezek engem jól lássanak, s kiáltozom is, hogy magamra vonjam figyelmüket. Ha csak nincs több eszük annál, mint amennyit feltételezek róluk, követni fognak engem. Ha eltávoztak innen, rohanj a sziklához. Várj az üregben, de csak ma, tovább ne. Ha ma nem érkezem oda, menj vissza Kor-ul-jába egymagad. Itt egy darab őzhús, legyen mit enned. – Azzal levágta az őz hátsó lábait, s ezt adta oda úti csomagul. – Nem hagyhatlak itt – felelte nagyon egyszerűen a lány. – Az én népemnek nem szokása az, hogy elhagyja a jó barátot. Om-at ezt nekem soha meg nem bocsátaná. – Mondd meg Om-atnak, hogy én parancsoltam neked a visszatérést – közölte Tarzan. – Tehát ez parancs? – kérdezte Pan-at-lee. – Az! Ég veled, Pan-at-lee. Siess vissza Om-athoz... te igazán méltó párja leszel a Kor-ul-ja nép főnökének. – Azzal már indult is. Lassan, a fák lombja közt haladt, ahogy az imént mondta. – Ég veled, Tarzan-jad-guru! – kiáltotta utána a lány. – Szerencsés az én Om-atom és szerencsés az ő Pan-at-leeje, hogy ilyen barátjuk van! Tarzan meg nagy ordítozást csapva, folytatta útját a magasban. A hatalmas gryfek figyelmét így magára vonta, s azok lent követték. Cselfogása nyilvánvalóan sikerrel járt, s Tarzant szinte szétvetette az öröm, ahogy láthatta: a két vadállati szörny mind jobban eltávolodik Pan-at-lee lehetséges menekülési helyétől. Remélte, hogy a lány valóban élni fog az alkalommal, mely így kínálkozott. Ugyanakkor aggódott is, mert a majomember arra gondolt, kiállja-e egyedül a veszélyeket Pan-at-lee, melyek Kor-ul-gryf és Kor-ul-ja közt lesnek rá. Az oroszlánok, a Tor-o-donok és a korántsem barátságos Kor-ul-lul lakók mind hátráltathatták haladását, jóllehet a sziklán menedékhez jutó lányt nem választotta el nagy távolság övéinek lakhelyétől. Tarzan, persze, azt is látta, hogy Pan-at-lee derék teremtés, azonkívül leleményes is, mint mindazok a primitív emberek, akiknek nap mint nap szembe kell nézniük a természet váratlan eseményeivel, hogy aztán a legrátermettebbek valóban túléljék a megpróbáltatásokat, noha küzdelmük során mindenestül nélkülözik a civilizáció védelmi eszközeit. A völgyszakadék fáinak magasában haladva Tarzan több ízben is megpróbálta kicselezni lenti követőit, de hiába. Fordulhatott amerre akart, változtathatott irány t, nem tudta lerázni őket. Végighaladt a völgyszakadék délkeleti peremén, remélve, hogy

valahol csak lesz olyan pont, hogy a fákhoz egészen közel húzódik a sziklafal, de sehol sem kínálkozott a szökésnek módja. A majomember lassan kezdett hozzászokni ahhoz, hogy esetét reménytelennek tekintse. Most már azt is megértette, miért hagyták el vallásos félelemmel a Kor-ul-gryfet, a rémek árkát Pal-ul-don lakói sok-sok nemzedékkel ezelőtt. Leszállt az éj, s bár kora reggel óta szorgosan kereste a kiutat ebből a zsákutcából, nem jutott közelebb a szabaduláshoz, mint abban a pillanatban, amikor az őz teteme fölé hajolt és felbődült mellette az első gryf. Ám épp az éj leszállta hozott új fejleményt. Tarzan, akár a nagy ragadozó macskafélék, többé-kevésbé éjszakai lény volt. Az igaz, hogy nem látott olyan jól a sötétben, mint azok, de ezt a hiányosságot jócskán pótolta végsőkig kifinomult szaglásával, más érzékszerveinek roppant fejlettségével. Ahogy a vakok követik a Braille-írás jeleit edzett ujjukkal, úgy olvasta Tarzan a dzsungel könyvét kézzel és lábbal, szemmel és füllel, no és orral. S ezek mindegyike hozzájárult, hogy a szöveg minél gyorsabban s pontosabban fordítódjék az emberi agy nyelvére. Ám egy alapvető gyengéje megint volt Tarzannak ebben az ügyben: nem ismerte a gryfeket igazából, s mielőtt megpitymallott, már csodálkozva nyugtázhatta, hogy ezek a lények, íme, a jelek szerint sosem alusznak. Ugyanis bármerre mozdult ő a sötétség leple alatt, a szörnyek követték lenn, s örökké szabadulása útjába álltak. Így végül a majomember is feladta egy időre, s úgy határozott, hogy pihen egyet a magasban, egy barátságos fa védett középső szintjének egyik ágtövében. A nap megint magasan állt, mikor Tarzan felébredt. Pihentnek s üdének érezte magát. Átlátta helyzetét, s így nem is próbálta felderíteni, pontosan hol lehetnek rabtartói, hiszen ekképpen is csak szándékairól tájékoztatta volna őket. Határozott „hadmozdulatok” helyett inkább óvatosan, nesztelenül szeretett volna beleolvadni a dzsungel levélzetébe, s valahogy így eltűnni a gryfek láthatáráról. Nem tudott olyan jelentéktelen mozdulatot tenni így sem, hogy ne jött volna rá mély bömbölésként a válasz. Tarzan a civilizáció számos rafinériáját figyelmen kívül hagyta, így nem sajátította el például a káromkodás „tudományát” sem, s ez valóban hiányosság, mert a szitkok olykor előnyösen könnyebbíthetik meg az elfojtott érzelmeket. Tarzan esetében beigazolódott, hogy, amit tett, akár a szavak helyettesítője is lehet, ugyanis, amikor a majomember hasa azt jelezte, hogy a reményei ismét csődbe mentek, a kéz hirtelen megmozdult, s a magasból az egyik közeli ágról egy jókora gyümölcsöt repített a gryf undorító pofájába, a szarv alá. A lövedék épp a két szeme közt találta el a szörnyeteget, s az eredménye nagy meglepetés volt a dzsungel fia számára. Egyáltalán nem szította fel a bestia dühét, ellenkezőleg, a dinoszaurusz csak bosszúsan horkantott egyet, ahogy a gyümölcs elpattant róla, majd komoran elfordult, s pár lépésnyit odébb ballagott. Az egészből valami emlékkép derengett fel Tarzan elméjében. Igen, a tegnapi jelenet, amikor a Tor-o-don a szörnyeteg pofájába vágott. A ravasz és gyakorlott

ember-agyban bátor terv kezdett körvonalazódni: a menekülés terve, vagyis, hogy miként szabaduljon e baljós helyzetből. Olyan elképzelés született, amelynek hallatán a leghősiesebb szív is riadtabban dobogott volna. A vadak körében nem erős a szerencsejáték ösztöne. Mindennapi életük eseményei elegendő serkentőszerrel szolgálnak az idegközpont üdvös izgalomigényének kielégítéséhez. A létezés természetes veszedelmeitől bizonyos fokig védett, civilizált ember „előjoga” maradt, hogy mesterséges izgatószereket fejlesszen ki s használjon: olyanokat, mint a kártya, a kocka vagy a rulett. Ám ha a szükség úgy hozza, nincs nagyobb szerencsejátékos a világon, mint épp a dzsungel, a vadon, a lankák fia, mert, ahogy mi az elefántcsontkockákat rázzuk s gurítjuk, úgy fog kockázni ő a puszta életért a halállal. Ekképpen vállalkozott most a maga szerencsejátékára Tarzan. S mi volt a játszma? Agyának vad színezetű elgondolásai álltak szemben az ellenfelek tapasztalt vadságával, mind az emberemlékezeten túli legendavilággal, mely Pan-at-lee szavai által már az ő hite is volt. És mégis!... És mégis, ahogy felkészült a legnagyobb játszmára, amit ember csak kezdhet az életért folytatott küzdelemben, Tarzan mosolygott. Egész viselkedésében nyoma sem volt sietségnek vagy idegeskedésnek. Először egy hosszú, egyenes ágat választott, melynek mintegy két hüvelyk volt az átmérője az alsó végénél. Ezt az ágat levágta a fáról, letisztította róla a kisebb gallyakat, leveleket, s így kialakult egy körülbelül tíz láb hosszúságú rúd. A rudat vagy karót a másik végén kihegyezte. Ahogy ezzel megvolt, elégedetten pillantott le a két triceratopsra. – Vű-úú! – kiáltotta mindjárt. A szörnyek felkapták a fejüket, felnéztek a hang irányába. Egyikük torkából már hangzott is a mély morajlás. – Vű-úú! – ismételte Tarzan, és az őz tetemének maradékát lehajította közéjük. A gryfek nyomban lecsaptak a cafatokra, közben erőteljesen bömböltek. Egyikük megpróbálta eltaszigálni a zsákmány közeléből a másikat, Végül azonban a később érkezett állaté lett a préda java. Elvonszolta, s néhány pillanat múlva jóízűen el is költötte. Megint feltekintett a majomemberre, s ezúttal azt láthatták, hogy Tarzan lefelé ereszkedik a fáról a földre. Egyikük elindult felé. Tarzan ismét a vad Tor-o-don kiáltást hallatta. A gryf megtorpant, láthatóan döbbent volt, miközben a majomember lehuppant a földre, s elindult a közelebb álló szörny felé, kezében fenyegetően lengette a karót, s mindegyre az emberelőd kiáltásai szakadtak fel torkából. Vajon a málhás állat megadó vartyogása lesz-e a válasz, vagy az emberevő bestia iszonytató bömbölése? Hogy erre a kérdésre mi lesz a válasz? Ettől függött a dzsungel fiának sorsa. Pan-at-lee feszülten figyelt. A távolodó gryfek zajait fülelte, ahogy Tarzan ravaszul fokról fokra távolabb csalta őket. Amikor a lány már biztosra vehette, hogy messze

járnak, leszökkent a fáról, s mint riadt őz, inalt át a nyílt terepen a szikla felé. Átugrotta a Tor-o-don tetemét – előző éji támadójáét –, és csakhamar ott mászott sebesen a sziklafal peckein az elhagyatott barlangfalu felé. Közel az ő üregének bejáratához tüzet rakott egy előtérben, s elkészítette magának a Tarzantól kapott őzhúst, majd a sziklaüregek egyik csorgójából vizet merített a két kezével, hogy szomját csillapítsa. Egész nap várt, hallgatózott, kémlelte fülével a távolt. Olykor egészen közelről is jöttek zajok, bömbölések, a gryfekéi, melyek mindegyre szorongatták ezt a különös teremtményt, aki mintha valami csoda folytán pottyant volna az életébe. Ugyanazt az erős, már-már fanatikus hűséget érezte iránta, amit Tarzan oly sokaktól megkapott már életében. Ha vadak, ha emberek: a dzsungel fia acélnál erősebb kötelékkel fűzte magához őket – a tiszta bátrakat, a gyenge kiszolgáltatottakat. Csak gyávákat nem tűrt Tarzan soha a közelében, csak hálátlanokat és hitványakat nem, mert az ilyenek, ha állatok, ha emberi lények, csak félelem s gyűlölet terjesztői. Pan-at-lee szemében Tarzan testesítette meg mindazt, ami szép és jó, bátor, hősies és nemes. Ráadásul a majomember Om-at barátja volt, azé a férfié, akit ő szeretett. Ezen okoknak már csak az egyike is elegendő lett volna ahhoz, hogy Pan-at-lee meghaljon Tarzanért. Mert ilyen a természet egyszerű szívű gyermekeinek hű ragaszkodása. A civilizáció kellett ahhoz, hogy megtanítson minket a mérlegelésre, arra, hogy a hűségnek mi a jutalma, vagy épp ellenkezőleg. A primitív lények lojalitása merőben természetes gyökerű – s ilyen volt Pan-at-lee ragaszkodása is a Tarmanganihoz. És így történt, hogy a lány csak várt, várt: nappal és éjszaka. Azt remélte, hogy a férfi visszatér, és együtt indulhatnak Om-athoz. Pan-at-lee azt is megtanulta már, hogy ketten mindig könnyebben szállnak szembe bármi veszéllyel, mint magányosan. De hát Tarzan-jad-guru nem és nem jött, s így másnap reggel Pan-at-lee mit tehetett, nekivágott egymaga a Kor-ul-ja felé vezető útnak. Ismerte a veszélyeket, és mégis: fajának egykedvű, rendíthetetlen közönyével gondolt rájuk. Majd ha szembekerül velük, lesz elég ideje, hogy eltöprengjen, hogyan is tovább: akkor kell félelmet, izgalmat éreznie, akkor kell bátorságot merítenie. Majd. De addig: fölösleges ideg és erő pazarlás lenne bármi ilyesmi. A vad vidéken át Panat-lee épp ezért olyan egykedvűen haladt, mintha valaki a városban a legközelebbi drugstore-ba szalad le, mert habos fagyira támadt kedve. Bizony, más a mi életünk, és más Pan-at-lee sorsa. S most is, ahogy olvasod ezt, Olvasó, megtörténhet, hogy a lány ott ül Om-at barlanglakásának előterében, a szakadék peremén, miközben a ja és a jato meg-megbődül a mélyből. A magasból és délről a Kor-ul-lul törzs fenyeget, Jadben-Otho mély völgyéből a ho-donok népe. Íme, így él, mert ma is él, Pan-at-lee! Fésülgeti csillogó, selymes, éjfekete bundáját a trópusi holdsütésben. De, hogy még ma elérje Kor-ul-ját, arról szó sem lehetett, és a sors ezt még másnapra sem engedélyezte, sőt, sok-sok napra nem – bár a veszélyt, mely fenyegette a hazatérőt, se nem waz-don ellenségek, se nem vadállatok okozták. Pan-at-lee szerencsésen eljutott a Kor-ul-lulhoz, s miután a sziklás déli falon

leereszkedett, nyomát sem látta népe ősi ellenségeinek. Bizakodása megerősödött – s ennek épp ideje volt, jóllehet nem ígérte semmi sem kézzelfoghatóan, hogy csakugyan épségben fogja elérni őseinek földjét, s megint együtt lehet szerelmesével annyi hosszú és gyötrelmes hónap után. Már csaknem átkelt a völgyszakadékon, s igen óvatosan haladt, reményei nem tették elbizakodottá. Az óvatosság ösztönös viselkedési módja a primitív lényeknek, nem feledkezhetnek meg róla egy pillanatra sem anélkül, hogy túlélésük esélyeit ne rontanák. Eljutott arra a csapásra, mely a Kor-ul-lul völgy kanyarjait híven követi, le egészen Jad-ben-Otho völgyének terjedelmes és termékeny tájáig. Ám, ahogy a csapáson elindult volna, a bokrokból előbukkant egy csoportnyi magas, fehér harcos: mintha a semmiből pottyantak volna oda. Ho-donok voltak. Pan-at-lee halálra riadt őzként pillantott szabadsága elrablóira, s mindjárt a bokrok felé szökkent volna, hogy meneküljön, de a harcosok túlságosan közel voltak hozzá. Körülvették. A lány előrántotta kését, védekező állásba helyezkedett, s az őzből máris vérszomjas tigris lett. A ho-donok nem akarták megölni, csupán fölébe akartak kerekedni, hogy foglyul ejtsék. Ezért aztán több ho-don harcos is húsában érezhette Pan-at-lee kését, mielőtt létszámfölényükkel sikerülhetett legyűrniük a „tigrislányt”. S ő akkor is tovább küzdött, hiába vették el tőle a pengét. A kezét is össze kellett kötözniük, fogai közé fadarabot kellett szorítaniuk, átcsomózva a zsinegeket a tarkóján, a fején körbe. Aztán a járást tagadta meg, ahogy a völgy felé terelték volna, de akkor ketten megragadták, s a hajánál fogva vonszolták. Erre ő is jobb belátásra tért, hajlandó volt velük tartani, bár így is megtette a magáét, ami csak összebéklyózott csuklóitól s szétpeckelt fogaitól tellett. Kor-ul-lul völgybejáratánál összefutottak egy másik csoporttal. Ezek a ho-don harcosok waz-don foglyokkal, a Kor-ul-lul törzs tagjaival tartottak hazafelé. Ez ho-don város portyázó különítménye volt, amelyik szándéka szerint is foglyokat ejteni indult az ellenség terepére. Pan-at-leet nem lepte meg a dolog, korántsem számított ritkaságnak az ilyesmi. Az ő élete során a Kor-ul-ja törzs viszonylag védetten élt, mert kellőképp erős volt, hogy visszaverje az efféle rablótámadásokat. De a lánynak voltak ismerősei és rokonai, akik megjárták a ho-don vidéket, méghozzá rabszolgaként. Ez mindjárt reményt is táplált szívében, mert azoknak is sikerült megszökniük a szőrtelen fehérek fogságából. Miután a két csapat találkozott, együtt folytatták útjukat ho-don föld felé. Amit a jelen levő ellenségek beszélgetéséből Pan-at-lee kivehetett, arra utalt mind, hogy A-lurba, Fény-városba viszik őt is. S eközben Kor-ul-ja barlangüregében Om-at keservesen gyászolta szerelmét, Pan-atleet, és jó barátját, Tarzant.

8. A-lur

Amikor a sziszegő hüllő lecsapott az idegen úszóra a mocsár közepén levő nyílt vízen ott, Pal-ul-don határán, a férfi valóban azt hihette: íme, ez lett hát meddő befejezése a fáradságos, sok veszéllyel tarkított útnak. S ugyanilyen hiábavalónak látszhatott az is, hogy jelentéktelen késpengéjét a rettentő ellenfélnek szegezze. Ha a szárazon támad rá a csúszómászó, végső mentségül talán az Enfieldjéhez nyúlt volna, melyhez mind e gyötrelmes, életveszedelmes utazás során nem folyamodott, jóllehet létét valóban pillanatról pillanatra fenyegették a dzsungelek, vadonok és sztyeppék lakói. Mert bármi volt is az a cél, melyre a becses lőszerkészletet tartalékolta, olyannyira, hogy ez az anyag még az életénél is drágábbnak tűnhetett volna fel bárki szemében, tény maradt, hogy eleddig egyetlen töltényt sem használt fel önmaga védelmére. Most a döntés nem rajta múlott, hiszen akkor se használhatta volna az Enfieldet, ha akarja, lévén, hogy úszott, s ugyan mi módja lett volna így a gyors, fegyveres válaszadásra. Bár nem sok esélye és reménye volt a túlélésre, az utazónak eszébe sem jutott, hogy feladja harcát. Ellenkezőleg, kivonta kését, s így várta, hogy a közeledő hüllő támadjon. Ez a szörnyteremtmény semmilyen állatra nem hasonlított, amilyet élete során valaha is látott. Még a leginkább krokodilnak nézte volna, ha eddigi fogalmai szerint kellett volna besorolnia az orgyilkos szándékú dögöt. Ahogy régi koroknak e hihetetlen túlélője csattogó állkapcsokkal most reá támadott, a férfi villanásszerűen átélte védekező vállalkozásának mihaszna voltát is. Ezek a páncélos pikkelyek...! s ellenükben az ő bicskányi kése! A rémes valami csaknem ott volt már fölötte, s a férfi tudta: bármi formáját választja is a védekezésnek, a gyorsaság a fő. Hogy a holtbiztos halált elkerülje, csak egyetlen dolog ígérkezett, s a férfi ezt választotta ugyanabban a pillanatban, hogy a nagy hüllő fölébe magasult. Fóka-gyorsasággal a víz alá bukott, épp az érkező hüllőtest előtt. Gyorsan a hátára fordult, és a pengét belemártotta a hüllő sima, védtelen, hideg hasába, mely az állat támadó mozdulata révén teljes terjedelmében tárult fel előtte. Aztán erőteljes húzásokkal vagy tíz métert úszott a víz alatt, mielőtt a felszínre bukkant volna megint. Hátrapillantott, s azt látta, hogy a sebzett hüllő gyötörten vonaglik a habokban, rettentő düh hányja-veti testét. Hogy ez a haláltusa, nem volt felőle semmi kétség, hiszen az állat szinte csak helyben lebegett, nem akarta üldözni őt. A végsőket vergődő szörny éles rikoltást hallatott, s a férfi e hangok kíséretében tette meg vízi útjának utolsó szakaszát, hogy süppedős talajt érve folytathassa megint a már-már emberfeletti gázolást a mocsáron át, mely Pal-ul-don igazi „partjaitól” még megannyi próbatétellel választotta el. Jó két órájába telt, míg kimerült testét keresztülvonszolta a cuppogós iszapon. Végül sikerrel járt: ragacsosan, mocskosan bár, de ki tudott kapaszkodni a szemközti part

száraz fűszőnyegének szélére. Onnét százméternyire a mocsárba torkolló folyó kanyargott, s a férfi rövid pihenő után, odament s keresett egy csendes öblöt. Megfürdött, lemosta magáról s fegyvereiről a szennyet. Ruházatát – az övét, szíjakat s ágyékkötőjét megtisztogatta. Még egy órájába telt, hogy az Enfieldet ledörzsölgesse, fényesre pucolja s megolajozza a tűző napon. A szárítgatáshoz hosszú füveket használt. Délután lett, mielőtt biztos lehetett afelől, hogy a becses lőszerszám állapota kifogástalan, se sár, se nyirok nem tapad hozzá. Akkor nekivágott megint, hogy a nyomot, melyet követett, itt a mocsár túlfelén is megkeresse. Megleli-e újra a nyomot, mely a mocsarak túl felére vezette? Ha itt nem leli meg, ennek a majdnem áttörhetetlen védőövnek a belső felén, azt kell hinnie: utazása kudarccal végződik. Ekképp járt fel s alá az állóvíz partszegélyen, fürkészte a vizet, a régi nyomot kereste, mely a mi szemünk számára láthatatlan lett volna akkor is, ha közvetlenül amögött haladtunk volna, aki hátrahagyta. Ahogy Tarzan közelített a gryfekhez, a lehető legpontosabban utánozni igyekezett minden módszerbeli és módbeli részletet, amit az iméntiekben a Tor-o-donnál megfigyelt. Mégis, hogy már ott állt az egyik roppant lény oldala mellett, tudhatta jól, sorsa kényes egyensúly függvénye, a szörny ugyanis még nem adott hangjelet, se végzeteset, se másmilyent. Csak állt ott, figyelte őt a hideg hüllőszemével, s akkor Tarzan a karóval, egy végzetesen fenyegető Vű-úú! rikkantás kíséretében, odasózott egy nagyot a vadállat két szeme közé. A gryf kaffantott egyet, mintha Tarzan után kapna, persze, nem érte el, s a következő pillanatban már komoran el is fordult. Pontosan ugyanúgy, mint az imént, amikor a Tor-o-don volt a főszerepben. Tarzan, ahogy a vadállatembertől látta, odasétált a sárkánygyík farkához, felmászott rajta, és kényelmesen elhelyezkedett a nagy állat hátán, majd ismét a Tor-o-dontól tanult gesztus következett: a karó hegyével megadta az indulás jelét, s tovább ösztökélte, irányította újabb ütésekkel, elébb az egyik, majd a másik felén. Így lovagolva haladt Tarzan a völgy felé, a szakadékon át. Először csak annyit akart volna, hogy kiderítse: hogyan sikerül fölébe kerekednie a szörnyeknek. Tisztában volt azzal, hogy ebben rejlik egyetlen reménye, ha az ostromzárból rövid időn belül szabadulni akar. De most, hogy rajta ült fenn, és szó szerint nyeregben volt, a majomember valami új izgalmat érzett, s nem is akármilyet. Hanem mint mikor kölyökként felmászhatott Tantor, az elefánt széles hátára, az emlékfelidézés, párban az uralkodó birtoklás tudatával, mely mindig is éltető eleme volt a dzsungelek lordjának, Tarzant arra bírta, hogy frissen szerzett hatalmát valami merőben gyakorlati cél elérésére is hasznosítsa. Pan-at-lee, legalábbis a majomember úgy gondolta, mostanra már vagy épségben hazaért, vagy halott. Annyi bizonyos, hogy ő többé itt nem lehet a lány hasznára. Eközben a Kor-ul-gryf alatt, a szelíd zöld völgyben ott volt A-lur, a Fény-város, mely

mióta csak megpillantotta a Pastar-ul-ved sziklaoldalából, vágyainak egyik netovábbja lett. Látni szerette volna közelről, hogy azok a csillámló falak rejtenek-e titkot az ő eltűnt feleségével kapcsolatosan, meg nem mondhatta volna, de ha Lady Jane él, s netán itt van Pal-ul-don térségében, okvetlenül a ho-donoknál keresendő, mert a szőrös fekete emberfélék nem ejtenek foglyokat. Neki tehát A-lurba kell mennie, s, hogyan tehetné ezt alkalmasabban, mint épp ennek a komor és rettenetes szörnynek a hátán, egy gryfen, melyet Pal-ul-don népe oly babonás félelemmel tisztel? A Kor-ul-gryfből sebes hegyi patak zúdul le, s találkozik azzal, amelyik Kor-ul-lul vizeit viszi a völgybe. Az alacsony dombvidéken egyesülnek kis folyóvá, ez fordul aztán délnyugatnak, s alkalmasint A-lur városánál ömlik a völgy legnagyobb tavába, átszelve közben magát a települést is, épp középen. A folyó mentén ősi út vezet A-lur felé. Számtalan nemzedék járta mezítláb, állatok lába tapodta, s most Tarzan kormányozta erre gryfjét. Ahogy elhagyták a szakadék szájánál elterülő erdőséget, Tarzan már messze lentről meg-megpillantotta a város falainak csillámló színét. A vidék, melyen haladtak, a buja trópusi vegetáció roskadozó sűrű „kertje” volt. Derékmagasságig emelkedtek a szálerős füvek, jobbról-balról szegélyezve az utat. Aztán újra meg újra kis parkerdőszerű facsoportokhoz, ligetekhez értek. Másutt a dzsungel „tornácához” hasonló helyen haladtak, liánok s lombok árkádjai alatt, melyek az ágakat ekképp girlandosan díszítették fel. A majomember néha csak üggyel-bajjal tudta kordában tartani hátasát, de a nyugtalankodó állat a végén mindig engedelmeskedett a viszonylag kis termetű istenségnek. Késő délután elérték azt a helyet, ahol az útjukat kísérő folyócska egyesült egy másik vízzel, mely mintha Kor-ul-ja felől iramlott volna ide. A túlparton Tarzan észrevett egy tekintélyes létszámú ho-don különítményt. A szőrtelen fehérek csapata épp a dzsungelből bukkant elő egy ösvényen. Ugyanakkor ezek is megpillantották őt, nemkülönben a roppant hátast alatta. Egy másodpercig tágra meredt szemmel nézték, majd vezetőjük parancsára sarkon fordultak, kereket oldottak, s a közeli fák mögött kerestek rejteket. A dzsungel fia alig pár pillantást vethetett rájuk. Ám ez elég volt ahhoz, hogy alaposan gyaníthassa: waz-donok is vannak a ho-donokkal, nyilvánvalóan foglyok, s akkor ez a különítmény is ilyesféle zsákmányszerzésre indulhatott – Ta-den és Om-at mesélt neki a ho-donok hasonló portyáiról. Az idegenek hangját meghallva a gryf borzadályosokat bődült, s üldözésükre indult volna még a folyón át is, de szorgalmas böködés és ütlegelés révén Tarzannak sikerült őt az útra visszakényszerítenie. A szörny hosszú ideig nagyon komor maradt, s kezelhetetlenebb volt, mint bármikor. Ahogy a leszálló nap egyre közelebb járt a nyugati hegycsúcshoz, Tarzan rájött: terve, hogy gryf háton érkezzen A-lurba, alighanem kudarcra van ítélve. A roppant ősállat makacssága egyre fokozódott, és ennek az lehetett igen egyszerű oka, hogy a gigászi has a jussát követelte. A majomember eltöprengett, vannak-e a Tor-o-donoknak kialakult szokásaik, például kipányvázzák-e hátasaikat éjszakára? Mivel azonban erről fogalma sem volt, s terve se, ötlete se adódott, annyiban hagyta a dolgot, bízván a szerencsében, hogy reggel csak megleli újra a „paripát”.

Egy másik kérdés is motoszkált az agyában, hogy kettejük viszonya mivé alakul, mikor ő az állat hátáról leszáll? A gryf visszaváltozik vadásszá, ő préda lesz, vagy az ösztökétől félve mégis legyőzi természetes húsevő hajlamait, és marad derék hátas? Tarzan kíváncsian várta a fejleményeket. Mivel örökre nem maradhatott a gryfen, úgy döntött, hogy akkor hát valóban le is száll, s kideríti a dolgot. Hogyan állítsa meg az állatot – erről fogalma sem volt, lévén, hogy eddig mindegyre csak hajszolta, ezt tekintette várva várt sikerének. Ahogy azonban most kísérletezni kezdett a „pálcával”, rájött: megállíthatja a gryfet, ha előrenyúl s a csőrszerű pofájára üt. Volt a közelben néhány nagy lombú fa, s ezek mindegyikén könnyűszerrel lelhetett rejteket a majomember. Ám az is eszébe jutott, hogy ha nyomban feliramlana a fára, a gryf is könnyen hihetne valamit: azt, hogy ez a lény, aki eddig parancsolgatott neki, mégiscsak fél tőle, s ennek eredményeképpen Tarzan újból a triceratops foglya lenne. Ezért aztán, hogy a szörny megállt, Tarzan nyomban lecsusszant róla a földre. Jót húzott az oldalára, mintha ezzel akarná jelezni, hogy most akkor mehet útjára – s ő maga közönnyel elballagott. A bestia torkából zörömbölő, mély hang tört elő, de még csak oda se pillantott Tarzanra, elfordult s megindult a folyó felé. Ott a víz fölé hajolt, s hosszasan enyhítette szomját. A majomember így meggyőződhetett róla, hogy a gryf nem táplál iránta eredendő gyűlöletet, s mert ő maga is éhes volt, lekapta válláról íját, kiválasztott egy maroknyi nyílvesszőt, majd óvatosan elindult, hogy becserkésszen valami zsákmányt. S, hogy erre jó esélye van, jelezték a folyó felől lengő szélben érkező mindenféle illatok. Tíz perc múlva már meg is volt az eredmény, megint egy antilop, a Pal-ul-donban élő fajok egyikének szép példánya. De hát Tarzan gyerekkorától fogva az ilyesmit csak úgy ismerte, hogy „Bara, az őz”. Kis ábécéskönyvében, ami neveltetésének egyik alapja volt, az őz látszott az antilophoz leginkább hasonlónak, a nagy tehénantiloptól a kisebb bozótantilopig. Lenyisszantott egy combot, hamar elrejtette egy közeli fára, s a tetemet amúgy mellesleg vállára vetve elindult kényelmesen arra a helyre, ahol a gryfet hagyta. A nagy dög állat félig kiemelkedett a vízből, és Tarzan látván ezt, a Tor-o-don kiáltást hallatta félelmetesen. A gryf a hang irányába fordult, majd rögtön azt a mély mormolást adta válaszul, mely mindannyiszor kijárt urának s parancsolójának, ha hívta. Tarzan kétszer ismételte meg mindazonáltal a „Vű-úú!”-t, mire a szörny lassan elindult felé, s, amikor már csak pár lépésre volt tőle, odalökte neki az őz tetemét – a triceratops mohón vetette rá magát. Ha valamivel egyáltalán a közelemben tarthatom – állapította meg a majomember, ahogy odament a maga adagját rejtő fához –, hát azzal, hogy tudhatja, táplálékot pedig tőlem kap. Hanem, ahogy jól belakomázott most már ő is, kényelmesen elhelyezkedett éji nyugovót keresve a biztonságosan lengő ágak közt, légvárnak kellett vélni azt az elképzelését, hogy ő másnap A-lurba ezen az őskori lényen lovagol majd be. Tarzan korán ébredt, s nyomban le is szökkent könnyedén a földre, aztán elindult a

folyó felé. Letette fegyvereit s ágyékkötőjét, és már lépdelt is be a kis öböl vizébe, majd a felfrissítő fürdő után elfogyasztotta Bara adagjának másik felét. Szedett hozzá pár gyümölcsöt, egy kis bogyót – bőven termett ilyesmi a közvetlen közelben. Ahogy a falatozással végzett, figyelmét újra a „lentebb szintre” fordította. Az előző nap tanult vad kiáltással hívta volna az állatot, de hiába. Tarzan ott várakozott a földön, s a kiáltásaira nem kapott semmi választ. Végül arra a következtetésre jutott, hogy az este látta utoljára a gryfet, és roppant behemótját nem használhatja hátasul többé. Így aztán maga indult tovább A-lur felé. Bízott kis ho-don nyelvtudásában, nagy erejében és vele született éles eszében. Hogy az étel s a pihenés visszaadta erejét, az A-lurba vezető utat – melyet a hűs reggelen a vidám folyó egyértelműen jelölt ki számára –, igen üdítőnek találta. Vad dzsungeltársaitól Tarzant nemcsak fizikai és észbeli tulajdonságok különböztették meg. Itt volt ráadásnak valami szellemi, „spirituális” többlet is. Hogy a majomember oly rajongással ragaszkodott a dzsungelhez, ebben közrejátszott – a természet szépségei iránti fogékonysága. A majmokat jobban érdekelte egy húsos lárva egy rothatag farönkön, mint a vadon megannyi roppant szépsége, pompázatos alakú faóriása. Numa egyéb szépséget sem ismert, csak a magáét, melyet büszkén parádéztatott a párja előtt, hadd csodálja őt a nőstény. Tarzan azonban a természetnek minden általa ismert jelenségformáját képes volt felfedezni és értékelni a Szépet. Tarzan közeledett a városhoz, és érdeklődését a szélső épületek architektúrája vonta magára. Egykor itt alacsony dombok húzódtak, ahogy szanaszéjjel a völgyben ma is efféle halmokat látott mindenfelé a szem, s ezeknek krétaszerű mészkövéből faragták a házak anyagát. Ta-den elmagyarázta a ho-don építészet módszerét, s az, amit a majomember látott, megfelelt ennek az értelmezésnek. Gyakran egészen figyelemre méltó formákat alakítottak ki A-lur megalkotói. Az évszázadok során ezeket tovább is fejlesztették, és mintha olykor alapelv lett volna, hogy a dombok alakját is megőrizzék az épületekkel. Ez gazdaságosabbá tette a kő kitermelését, s formálását. Helyet takarítottak meg, és a szemnek is kellemes látványt nyújtott. Ugyanígy a lakosztályok kialakítását is a szükség törvényei határozták meg a kőtömbök belsejében. Ahogy a majomember még közelebb ért, megállapíthatta, hogy az épületek kifaragásakor „lehullt” sok-soktonnányi anyagot is nyomban felhasználták. Minden ház vagy házcsoport köré falat emeltek, így gyakran ugyanazt az eredeti nagy sziklatömböt védőn övezték annak kisebb törmelékdarabjai. Tarzan később azt is megtudta, hogy ezt a kőanyagot a dombok tövének szintkülönbségeit kiegyenlíteni igyekvő szándék is hasznosnak találta, mintegy „utakat” köveztek ki így városszerte, s ha nem annyira „kövezetburkolat” volt az eredeti cél, hanem a fölösen maradt mészkő elhelyezése, a végeredmény értékéből ez mit sem vont le. Emberek jártak-keltek a városban, s nemcsak az utakon, hanem azokon a keskeny „párkányokon” és teraszokon is, melyek az épületeket szegélyezték, megtörvén

esetleges egyhangúságukat, s kifejezvén a ho-don építészet egyik alapvető vonzalmát, melynek eredete nyilvánvalóan a sziklalakó ősök örökségére volt visszavezethető. Tarzant nem lepte meg, hogy kis távolságról a helybeliek egyáltalán nem csodálkoztak el a láttán, hiszen jószerivel semmi se különböztette meg őt az itteniektől. Akár a színét, akár testének formáit nézzük. A majomembernek, persze, megvolt már a maga terve, és szokás szerint, ha ő valamit így elhatározott, a kivitelezéstől sem riadt vissza aztán. Ahogy mi magunk egy közeli, szomszédos város főutcáján kószálnánk, úgy baktatott Tarzan A-lur, a nagy ho-don város útjain. Az első illető, aki fölfedezte, hogy valami nincs vele rendben, egy kisgyerek volt. Ott játszott az apróság az egyik falbástyás boltív kapujában. Tarzant meglátva felkiáltott: – Nincs farka! Nincs farka! – Követ hajított hozzá, de rögtön meg is dermedt, el is némult, mert ez a furcsa valaki, aki tágra nyílt szemmel bámult, más volt, mint egy közönséges ho-don harcos, aki elvesztette a farkát. A gyerek alig kapott lélegzetet, aztán megfordult, visítva rohanni kezdett vissza a házhoz. Tarzan folytatta útját, de már úgy, hogy jól tudhatta: közel a pillanat, amikor eldől tervének sikere vagy kudarca. Az elkerülhetetlenre aztán nem is kellett sokat várnia. A kanyargós utca következő fordulóján ugyanis szembe jött vele egy ho-don harcos. A majomember látta a meglepődést, mely a helybeli szemében villant, s a gyanút is észrevette, mely ennek nyomban támadt, de mielőtt a ho-don megszólalhatott volna, Tarzan már így beszélt: – Idegen vagyok, más ország fia – mondta –, szeretnék Ko-tan, a királyotok színe elé kerülni. A ho-don harcos hátrább lépett, keze már-már a késén volt. – A-lur kapuját idegen át nem lépi – közölte Tarzannal –, csak ha ellenség vagy, ha fogoly. – De hát én se fogoly nem vagyok, se az ellenségetek – válaszolta a dzsungel fia. – Egyenesen Jad-ben-Othotól jövök. Nézz ide! – S azzal ho-don felé nyújtotta két kezét, hadd lássa az a helybeli, milyen alapvető a különbség Tarzané és az övé közt. Aztán a majomember pördült egyet, és lehetővé tette, hogy a másik meggyőződhessen róla: neki nincs farka, s Tarzan egész terve erre épült. Visszaemlékezett Ta-den és Om-at vitájára, amikor is a waz-don azt állította, hogy Jad-ben-Othonak hosszú farka van, míg a ho-don makacsul erősködött, hogy az isten – s ez népének szent hite volt! – faroktalan. A harcos szeme tágra nyílt és arckifejezése áhítatosra változott. Persze, gyanakvása így sem múlt el teljesen. – Jad-ben-Otho! – motyogta, aztán így folytatta: – Rendben van, nem vagy se hodon, se waz-don, és az is igaz, hogy Jad-ben-Otho faroktalan. Gyere – határozott akkor –, elviszlek Ko-tanhoz, mert ez olyan ügy, amibe én, közönséges harcos, nem avatkozhatok. Kövess! – szólította fel Tarzant, s miközben a keze továbbra is a kését markolta, óvatos oldalpillantást vetett Tarzanra, ahogy vezetni kezdte őt a városon, Aluron át.

A település jókora földterületet ölelt fel. Itt-ott nagyobb üres térségek is tátongtak az épületek csoportjai közt. Majd a házak ismét összébb szorultak. Akadtak impozáns tömbök, ezeket nyilvánvalóan jelentősebb, nagyobb dombokból faragták ki. Előfordult, hogy egy-egy ilyen épületcsoport legnagyobb magassága a száz lábat is elérte, netán még följebb tornyosult. Ahogy Tarzan ott haladt a harcos mellett, számos férfival, s nővel találkoztak. Ezek mindig roppant kíváncsisággal szemlélték az idegent, de egyikük sem tett kísérletet, hogy bármi módon ártson neki, mihelyt kiderült, hogy a király palotájába vezetik. Elérkeztek végül egy nagy épülethez, mely alapjaival igen nagy területet ölelt fel. Nyugati homlokzata jókora kék vizű tóra nézett. Eredetét tekintve egykor nyilvánvalóan természetes szikla volt, amiből kifaragták. Az épületet – vagy palotacsoportot – fal vette körül, mely jóval magasabb volt, mint, amit Tarzan mindeddig látott. Kísérője odavezette egy kapuhoz, mely előtt jó tucatnyi harcos üldögélt. Ezek most talpon termettek, s eleven falat formáltak a bejáratnál. Ennek oka az lehetett, hogy a sarkon beforduló Tarzant s kísérőjét akkora csoportosulás követte, kíváncsiak és értetlenek hada, hogy a palotaőrség tömegmegmozdulásnak vélhette a dolgot. A Tarzant kísérő harcos elmesélte a történetét, s akkor a majomembert bevezették az udvarra. Itt kellett várnia, míg a harcosok egyike bement a palotába, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy tudassa Ko-tan királlyal a történteket. Tizenöt perc múlva megjelent egy jókora harcos, többen követték őt. Valamennyien leplezetlen kíváncsisággal vizsgálgatták Tarzant, mindjárt az első pillanattól fogva. A csoport vezetője megállt a majomember előtt. – Ki vagy te – kérdezte –, és mit akarsz Ko-tantól, a királytól? – Jó barát vagyok – válaszolta Tarzan. – És Jad-ben-Otho országából jövök, hogy meglátogassam Ko-tant Pal-ul-dohban. A harcosra s kísérőire ez szemmel láthatóan nagy hatást tett. Tarzan látta azt is, hogyan sutyorognak ez utóbbiak egymás közt. – Hogy kerülsz te ide – mondta akkor, aki az imént is beszélt. – És mit akarsz Kotantól? Tarzan most már kihúzta magát. – Elég! – kiáltotta. – Hát Jad-ben-Otho hírnökét ti úgy fogadjátok, ahogy akármi jöttment waz-donnal szokás bánni? Vigyél engem a királyhoz, de azonnal, különben lesújt rád Jad-ben-Otho iszonyú átka! A majomember eddig nem tudta eldönteni, milyen mértékig művelheti még e csínyes komédiát, és most mulatva figyelte magában, mi lesz az imponáló fellépés hatása. Nem kellett soká várnia, mert a kérdező magatartása csaknem egy szemvillanás alatt megváltozott. Elfehéredett, könyörgő pillantást vetett a – keleti ég felé, majd jobb tenyerét Tarzan irányába nyújtotta, miközben balját a maga szívére tette, jelet adva ezzel a jóindulatnak – ahogy ezt Tarzan tudta már, Pal-ul-dohban szokás. A majomember azonban hátralépett, mintha szentségtelen kéz akarná érinteni, arcán elemi undor és szent rémület tükröződött.

– Állj! – kiáltotta. – Hát mit képzelsz te, hogy Jad-ben-Otho hírnökét megérintheted? Az isten szent küldöttét maga Ko-tan is csak különös kegy, folyománya képpen érintheti kezével, akkor ha Jad-ben-Otho általam ezt sugallja. Mozogj! Már így is túl hosszan várakoztattál! A-lur ho-donjai ilyen fogadtatásban részesítik az isten fiát? Kezdetben Tarzan azt forgatta a fejében, hogy „ő maga lesz Jad-ben-Otho”, de aztán meggondolta magát. Túl nagy lett volna a feltűnés, neki meg fárasztónak bizonyulhatott volna, hogy örökké egy istenség pózában tetszelegjen. Ám, ahogy itt a dolgok alakultak, nem tudott ellenállni a kísértésnek, s volt egy olyan érzése is, hogy „az isten fia” tekintélyesebb megjelenés, mint az isten puszta hírnöke. Messze nem jár annyi kötöttséggel, mint Jad-ben-Otho megszemélyesítése. Szabadabban mozoghat, gondolta Tarzan, egy ifjú isten szerepében, mint a nagy öregében, s a méltóságnak is kevesebb formaságát kérhetik számon rajta az áhítatos szívek és szemek. Szavainak hatását most azonnal lemérhette valamennyi jelenlévőn. Egy ho-donként hajoltak meg mindannyian, s a szóvivő szinte földre rogyott jogosnak vélt rémületében. Mentegetőzése, mikor a rettegés bénultából végre egy kicsit magához tért s szólni tudott, oly nyomorultnak hatott, hogy a majomember alig tudta elnyomni mosolyát – mulatságosnak és megvetendőnek tartotta az ilyesmit. – Kegyelmezz, ó, Dor-ul-Otho – könyörgött a szóvivő. – Légy irgalommal szegény öreg Dak-lot iránt. Kérlek, fáradj előre, s megmutatom neked, hol vár rád Ko-tan, a király. Félre az útból, kígyók-férgek! – kiáltotta, s harcosait jobbra-balra taszigálta, hogy így formálnának sorfalat Tarzannak. – Gyerünk! – kiáltotta akkor a majomember is. – Menj előre, mutasd az utat, ezek meg: kövessenek! Dak-lot most már maga is remegett, mint a levél, s tette, amit parancsolt neki az isten-fi. Tarzan, a majmok fia díszkísérettel érkezett meg Ko-tannak, Pal-ul-don királyának palotájába.

9. Vérfoltos oltárok

A bejárat, melyen át Tarzan először pillanthatott az épület belvilágába, szépségesen faragott mértani formákkal ékeskedett. Bent a falakat hasonló díszítmények borították. Ahogy lakosztályról lakosztályra haladtak, láthatta, hogy állat-, madár- és emberalakok is mind több teret hódítottak maguknak a falat dekoráló alakzatok között. Kőedények is álltak többfelé, arany ornamentika pompázott itt-ott, sok állatbőr lógott s hevert mindenfelé, ám szőttes anyagokat a majomember semerre se látott. Ez mintha arra utalt volna, hogy a ho-don „civilizáció” ezen a téren a fejlődésnek valamely alsóbb fokán áll még. Ám a folyosók s termek arányrendszere és szimmetriája tiszteletet parancsolt, s jogtalannak tüntette fel az iménti minősítést. Több lakosztály s megannyi folyosó: így vezetett az út, ahol Tarzan mindezt megfigyelhette s végiggondolhatta. Három lépcsőfordulónyit mentek fölfelé, s végül elérkeztek egy kiszögelésre. Ez nyilvánvalóan a palota nyugati homlokzatán lehetett, mert innen jól látszott a tó kéklő vize. A kiszögellésen – vagy árkádsoron – Dak-lot mintegy százhúsz lépésnyit vezette még, s akkor megálltak. Tágas bejárat következett, mely mögött a palota újabb lakosztálya tárult fel. A jókora teremben, melynek kupolás boltozata a padlótól mintegy ötvenlábnyira ívelt a magasba, Tarzan nagy csoport harcost láthatott. A helyiséget csaknem betöltötte egy hatalmas „piramis”, melynek közvetlenül a boltív alatt összeérő csúcsához széles lépcsőfokok vezettek. A mennyezeten több kerek lyuk is volt, ezeken át áradt be a fény. A piramis lépcsőin harcosok helyezkedtek el, egészen a csúcsig, ahol is nagy, impozáns emberalak ült. Arany díszei fényesen tündököltek a délutáni napsugarakban, melyeknek kötege az egyik kis mennyezetlyukon át épp oda hullt. – Ko-tan! – kiáltotta Dak-lot, és szavait a piramis csúcsán trónoló, fényességes alakhoz intézte. – Ko-tan, s ti, Pal-ul-don harcosai! Fogadjátok e tisztességet! Jad-benOtho elküldte hozzátok hírnökül saját fiát! – Azzal Dak-lot félrehúzódott, és drámai kézmozdulattal mutatott az iméntiekkel jellemzett Tarzanra. Ko-tan fölemelkedett ültéből, s a harcosok, akik látó távolban álltak, mind a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban szemügyre vehessék az érkezőt. Akiket a piramis eltakart, kezdtek előbbre nyomulni, mihelyt az idős harcos szava elért fülükhöz. A legtöbb arcon kétkedő kifejezés ült, fenntartás, az óvatossággal párban. Mindegy, merre fordul a szerencse, a lényeg az, hogy ők a jó oldalon legyenek majd. Egy pillanatig minden szempár Tarzanra szegeződött, aztán Ko-tanra siklottak át a tekintetek, hiszen a király viselkedése hivatott eldönteni, milyen legyen az övék. Hanem Ko-tan mintha ugyanolyan bizonytalanságban lett volna, mint ők – testtartása is erről árulkodott –, nem tudott határozni, s kételyei voltak. A majomember egyenesen állt, két karját összefonta széles mellkasán, csinos arcára

kiült a megvetés. Ám Dak-lot többet is látott már ennél, látta a vad dühöt ugyanezen az arcon. Kezdett feszültté válni a helyzet. Dak-lot idegesen izgett-mozgott, aggódó pillantásokat vetett Tarzanra, könyörgőket Ko-tanra. Síri csend honolt a nagy teremben, Pal-ul-don királyának trónja körül. Végül Ko-tan szólalt meg. – Ki mondja azt, hogy ő Dor-ul-Otho? – kérdezte, rettentő pillantást vetve Dak-lotra. – Ő maga! – kiáltotta a halálra rémült nemes. – És azért ez rögtön igaz is? – csattant fel a király. Elképzelhető, hogy a főnök hangjába akár egy csipetnyi irónia is vegyült? – Otho óvjon! – Dak-lot oldalpillantást vetett Tarzanra – mint, aki a másiktól várja, hogy most aztán erősítse meg hitében. Ám ez csak arra volt jó, hogy a majomember még megvetendőbbnek érezze a szóvivő nemes ijedelmét. – Ó, Ko-tan! – folyamodott akkor királyához Dak-lot. – A magad szemével kell meggyőződnöd róla, hogy valóban Otho fia. Nézd ezt az isteni alakot, nézd kezeit, lábait, ezek nem olyanok, mint a mieink, és egyáltalán nincs neki farka, pontosan, ahogy atyjának. Ko-tan ezeket a tényeket mintha csak most vette volna észre, s úgy látszott, hogy kétkedése is tűnőben. Ebben a pillanatban egy fiatal harcos, a piramis túl feléről előtolakodva, alaposan szemügyre vette Tarzant, s akkor felemelte hangját. – Ko-tan! – kiáltotta. – Úgy lesz ez, ahogy Dak-lot mondja, én ugyanis biztos vagyok benne, hogy láttam már Dor-ul-Othót. Tegnap, ahogy visszatértünk a Kor-ul-lul foglyokkal, észrevettük őt. Egy nagy gryf hátán lovagolt. Elrejtőztünk az erdőben, mielőtt igazán a közelünkbe jöhetett volna, de eleget láttam ahhoz, hogy állíthassam: ott lovagolt a nagy szörnyeteg hátán. Igen, ő volt az, aki most hírnökként áll itt előttünk. Ez a bizonyíték a harcosok többsége számára elegendőnek bizonyult, hogy elhiggyék: valóban az istenség van jelen körükben. Arcuk, egész viselkedésük leplezetlenül elárulta ezt. Valamennyien igyekeztek elbújni szomszédjuk mögött. Ahogy azonban a szomszédok is ugyanezt próbálták, a Tarzanhoz legközelebb állók gyors fogyatkozása lett az eredménye, s így a piramisnak a majomember előtti lépcsőin egyszerre nem állt senki. – Szabad volt az út a dzsungel fia s a csúcs, Ko-tan között. Ez utóbbi, akire alkalmasint tett bizonyos hatást népének félénk magatartása meg a fiatal harcos tanúskodása is, változtatott valamit a hangnemén. Pontosan úgy, hogy, amit mond, illendő legyen, amennyiben csakugyan Dor-ul-Otho jelent meg közöttük, ám neki magának menedéke is maradjon, ha kiderülne, hogy a jövevény közönséges csaló. – Ha valóban te vagy Dor-ul-Otho – fordult Tarzanhoz a király –, tudnod kell, hogy kételyeink igen természetesek voltak, hiszen Jad-ben-Otho semmi jelét nem adta, hogy ilyen nagy tisztességben akar minket részesíteni. Meg hát honnét tudhattuk volna, hogy a Nagy Istenségnek van fia? Ha te volnál az, egész Pal-ul-don tisztelete övez majd, ha nem vagy az, s ez kiderül, gyors és rettenetes lesz a bűnhődésed a vakmerőségedért. Én beszéltem, Kot-tan, Pal-ul-don királya. – Méghozzá jól beszéltél, királyhoz illőn – válaszolta akkor, hosszú némaságát

megtörve, Tarzan. – Olyan királyhoz, aki félve tiszteli népének istenét. Jól teszed, hogy ragaszkodsz hozzá: tudni akarod, valóban Dor-ul-Otho vagyok-e, mielőtt megadnád a nekem járó köteles tiszteletet. Jad-ben-Otho külön feladatomul szabta, hogy győződjem meg róla, alkalmas és méltó uralkodója vagy-e törzsednek. Első benyomásom, hogy Jad-ben-Otho jól választott, amikor királyi lelket lehelt beléd anyád kebelén. Ez a kijelentés, mellékes könnyedségével, nagyon is megtette a magáét. Látszott ez az arcokon, hallatszott az izgatott suttogásból, ahogy az áhítatosra változó gyülekezet zsongva „válaszolt” rá. Legalább megtudták ez egyszer, hogyan válik valaki uralkodóvá! Persze, Jad-benOtho akaratából, de, hogy: csecsszopóként! Bámulatos! Csoda! És ez az isteni lény, akinek jelenlétében ők itt állnak, annyit tud róla, mindent tud! Semmi kétség, istenükkel nap mint nap megbeszéli ezeket a dolgokat. Ha volt az jelenlevők közt ateista netán vagy agnosztikus, hát többé nem volt egy sem – hiszen nem az történt-e éppen, hogy saját szemükkel láthatták az isten fiát? – Helyes tehát – folytatta a majomember –, hogy meg akarsz győződni róla: nem vagyok-e csaló. Jöjj közelebb, s lásd magad, nem vagyok olyan, mint a tieid. Továbbá nem illendő, hogy magasabb szinten helyezkedj el, mind ahol istennek fia áll. – Erre nagy zaj támadt, csoszogás, lábdobogás – ki-ki igyekezett lefelé a trónterem legalsóbb szintjére. S maga Ko-tan sem maradt el harcosai mögött, még ha több méltósággal tette is, amit tett. Bizonyos fejedelmi büszkeséget megőrizve mászott le, mezítláb koptatván egyet a sok nemzedék alatt fényesre csiszolt lépcsőfokon. – Most – közölte Tarzan, ahogy a király ott állt előtte –, nem lehet kétséged többé, hogy más fajból való vagyok, mint te. Papjaidtól tudod, hogy Jad-ben-Otho farkatlan. Következésképpen farkatlannak kell lennie azoknak az istenek nemzetségében, kik az ő ágyékából sarjadzottak. Hanem elég az ilyen bizonyítékokból! Ismered Jad-ben-Otho hatalmát. Tudod, hogyan villantja villámát a magas égből, hoz vele halált, ha úgy akarja. Hogyan zuhognak esők az ő parancsszavára, s érlelődnek gyümölcsök, bogyók, magok, s nőnek a füvek, a fák és a virágok mind feléje, hogy isteni magasát közelítsék. Láttál születést és halált, s tudod, hogy, akik istent imádják, azért teszik, mert ő mindenható e dolgok sokasága felett. Hogyan képzelhető akkor, hogy elevenen itt állhatna előtted egy csaló, aki az ő fiának állítja magát? E mindenható isten gyermekének? Mindez bizonyítja, amit kívántál. Mert, ahogy lesújtana rád, ha igaz létem tagadnád, úgy érné haragja azt is, aki hamisan erősködne, hogy tőle való. Az ilyen érvelés, épp mert továbbelemezhetetlen, mindig meggyőző erejű: Hiszen ha valaki e jövevény szavának hitelét kétségbe vonná, a maga hitetlenségéről árulkodna: arról, hogy nincs meggyőződve Jad-ben-Otho mindenhatóságáról. Ko-tan elégedett volt, hogy istent láthat vendégül. Hanem, hogy ennek a vendéglátásnak milyen legyen a formája, egyelőre homály fedte. Amiképpen eléggé ködös és laza volt a király istenképzete is eddig. Persze, mint minden primitív lény, ő is személyesnek hitte istenét, akár az ördögöket s a démonokat. Jad-ben-Otho örömeit afféle kicsapongásoknak képzelte, mint, amilyeneket ő is

élvezett, csak az istennél ennek nyilván nincsenek kellemetlen következményei. Ezért gondolta úgy, hogy Dor-ul-Othónak is az evés okozza majd a szívének boldogságát. Hadd egyen az isten fia nagy adagokat mindenből, amit ő, Ko-tan szeret. S még a legvadabb ételből is. S volt egy bizonyos ital is, amit a ho-don asszonyok úgy készítettek, hogy gabonát pozsgás gyümölcsök levében főztek fel, ehhez adtak hozzá különféle egyéb hatóanyagokat – hogy mit, azt csak ők tudták. Ko-tan megelégedett annyi tudással, hogy ebből az italból egyetlen jókora korty feledtet minden gondot, s boldogságot hoz. Olykor ugyanis egy király is feledésre vágyik, lévén, hogy tesz s élvez bizonyos dolgokat, melyek különben az eszébe se jutnának. De az ital hatása alatt semmi akadálya – a baj csak az, hogy másnap, hogy a bűvös befolyás a múlté, maradnak a kellemetlen utóhatások, afféle másnaposságként. Egy isten, így okoskodott Ko-tan, csak egy isten élvezhet mind ez ily gyönyöröket fejfájás nélkül, ám neki most, ha így, ha úgy, adnia kell egyelőre arra, hogy méltó legyen a halhatatlan vendég igényeihez – méltóság a becsület kérdése volt ez. Mint minden primitív lény, ő is személyesnek hitte istenét, akár az ördögöket s a démonokat. Jat-ben-Otho örömeit afféle kicsapongásoknak képzelte, mint, amilyeneket ő is élvezett, csak az istennél ennek nyilván nincsenek kellemetlen következményei. Ezért gondolta úgy, hogy Dor-ul-Othónak is az evés okozza majd a szíveslátás boldogságát. Hadd egyen az isten fia nagy adagokat mindenből, amit ő, Ko-tan szeret. S még a legvadabb ételből is. S volt egy bizonyos ital is, amit a ho-don asszonyok úgy készítettek, hogy gabonát pozsgás gyümölcsök levében főztek fel, ezekhez adtak hozzá különféle egyéb hatóanyagot – hogy mit, azt csak ők tudták. Ko-tan megelégedett annyi tudással, hogy ebből az italból egyetlen jókora korty feledtet minden gondot, s boldogságot hoz. Olykor ugyanis egy király is feledésre vágyik, lévén, hogy tesz s élvez bizonyos dolgokat, melyek különben az eszébe se jutnának. De az ital hatása alatt semmi akadálya – a baj csak az, hogy másnap, hogy a bűnös befolyás a múlté, maradnak a kellemetlen utóhatások, afféle másnaposságként. Egy isten, így okoskodott Ko-tan, csak egy isten élvezhet mind az ily gyönyöröket fejfájás nélkül, ám neki most, ha így, ha úgy, adnia kell egyelőre arra, hogy méltó legyen a halhatatlan vendég igényeihez – méltóság a becsület kérdése volt ez. A trónterem piramisának csúcsát itt A-lurban, mióta Pal-ul-don királyai e fenséges magasban kormányoztak, tehát ősidők óta, csak királyi láb érintette. Képzelhető-e annál nagyobb tisztesség, mint, hogy Ko-tan meghívja maga mellé Dor-ul-Othót? A király így is tett, kérte Tarzant, tartson vele a trónhoz, foglalja el helyét a fenti kőpadon. Ahogy elérték a legfelsőbb szint alatti fokot, Ko-tan folytatta volna útját a szent orom csúcsára, mintha trónjára óhajtana telepedni, ám Tarzan a karjára tette a kezét. – Senki sem ülhet egy szinten az istenekkel – mondta, majd ezen intés után magabiztosan fellépett a csúcsra ő maga, s a trónra telepedett. Az elképedt Ko-tan nem leplezhette ámulatát, ám ugyanakkor kénytelen volt némán tűrni a meglepő fordulatot, ha csak nem akarta kihívni maga ellen a királyok királyának haragját.

– De – tette hozzá Tarzan – az isten megjutalmazhatja szolgája hűségét azzal, hogy helyet kínál neki maga mellett. Jöjj hát, Ko-tan, így jutalmazlak téged Jad-ben-Otho nevében. A majomember udvariasságának nemcsak az volt a célja, hogy így félelemmel vegyes tiszteletet ébresszen maga iránt Ko-tanban, de az is, hogy szívbéli ellenséget ne szerezzen magának a király személyében. Fogalma sem volt ugyanis arról, mennyire erős a ho-donok világában a vallás befolyása. Attól fogva ugyanis, hogy ő Ta-lent és Om-atot eltántorította a vallási kérdések megvitatásától, e téma tabu volt köztük. Éberen figyelt hát, s észre is vette Ko-tan ellenszenvét, amikor olyasmit kellett látnia, hogy neki pedig most teljességgel le kell mondania trónjáról a vendég javára. Egészében a kis eseménysor komoly sikert hozott Tarzannak. Megfigyelhette ugyanis, milyen nagy hatást tesz így ez a harcosokra. Arcukon ott volt az áhítatos tisztelet megújuló kifejezése. Tarzan rendelkezése szerint az udvar ugyanott folytatta tevékenységét, ahol „az isteni vendég” jövetele előtt abbahagyta. Lényegében a harcosok közti vitás kérdések rendezéséről volt szó. Volt ott egy, például, aki közvetlenül a trón alatti lépcsőn helyezkedett el, s mint a majomember megtudta, ez a hely a Ko-tan királyságéhoz tartozó szövetséges törzsek főnökeinek volt fenntartva. A főnök, aki magára vonta ekképp Tarzan figyelmét, viharvert harcos volt, hatalmas erejű, masszív test, oroszlánszerű fej. Olyan kérdéssel fordult Ko-tanhoz, amely minden uralkodással és birtokkal egyidős, s fontossága sosem fog szűnni, amíg ember él e földön. A főnöknek határvitája volt ugyanis a szomszédjával. Maga a dolog kevésbé, vagy egyáltalán nem is érdekelte Tarzant. Nagy hatást tett rá mindazonáltal a beszélő személye, s, amikor Ko-tan, válasza során, Ja-donnak szólította, a dzsungel fiának figyelme felfokozódott s a panaszosra összpontosult. Ja-don volt ugyanis Ta-den apja! Hogy ez a tudás bármi előnyére szolgálhat még, igen távoli lehetőségnek tűnt fel. Mert hát miként árulhatta volna el Ja-donnak, hogy a fiának ő jó barátja? Még kiderült volna, hogy isten fiának meg szélhámos! Amikor a jelenlevők ügyeivel-bajaival végzett, Ko-tan azt javasolta, hogy Ja-benOtho fia látogassa meg a szentélyt, ahol a Nagy Isten imádását szolgáló szertartások zajlanak. Ekképp a majomembert maga a király vezette oda, s követték őket mind az udvartartás harcosai. A palota folyosóin az épületcsoport északi végébe mentek, a királyi rezidencia e fontos helyére. A szentély lényegében a palota része volt. Építészete is ehhez hasonlatos. Különféle szertartáshelyek voltak benne, melyeknek rendeltetésére Tarzan csak következtethetett. Mindegyiknek volt egy oltára a nyugati s egy a keleti végében. Ezek ovális alakúak voltak. Leghosszabb átmérőjük keletnek s nyugatnak mutatott. Mindegyiket egy kis halom csúcsából vájták, s mindegyik szentély tető nélküli volt. A nyugati oltárok mindegyikét egy tömbből faragták, s a kőlapba fenn, hosszúkás medencét vájtak. A keleti oltárok

ugyancsak mind egy tömbből voltak, csak lapos volt a tetejük, és abban is eltértek a túlvégiektől, hogy egytől egyig vörösesbarna foltok borították felszínüket. Tarzan nem szorult rá, hogy e „festőanyag” mibenlétét közelebbről vizslassa – épp az ő rendkívül fejlett szaglása közölte vele, hogy e barna foltok eredete vér, odaszáradt emberi vér. A szentélyudvarok alatt folyosók, lakrészek sorakoztak. A hegyek gyomrába félhomályos, komor sikátorközök nyúltak. Miközben Tarzan, szent helyről szent helyre járva ezeket nézegette, Ko-tan küldöncöt menesztett, hogy megüzenje vele: isteni vendég van a városban. Nemsokára megvolt az eredmény: „Jad-ben-Otho fiát” mind több „vallási vezető” bámulta. Csapatostul érkeztek a papok, akiknek hivatására elsődlegesen a groteszk fejékeik utaltak. Ezek olykor iszonyú-undorító fafaragvány arcok voltak, álarcok, melyek viselőik való vonásait szinte teljesen elfödték. De voltak vadállatfejek, melyek az emberi fej egészét helyettesíteni látszottak. Csak a főpap nem viselt ilyen fejéket. Öreg ember volt, egymáshoz közel ülő, okos szemekkel, kegyetlen, vékony ajkakkal. Tarzan első látásra megállapította, hogy cselfogásának sikerét ez az ember veszélyezteti leginkább. Nem volt felőle semmi kétsége, hogy a főpap szemben áll vele. Gyűlöli, amit magáról állít, s erre meg is van az oka. Mert Pal-ul-don megannyi lakója közül épp a főpap volt az, aki önmagát Jad-ben-Otho leghívebb, eredendő letéteményesének tartotta. Így természetszerű gyanakvással kellett szemlélnie azt a valakit, aki a legendás isten fiaként lép fel. Persze, bármi fúrta is most ravasz agyát, Lu-don, a főpap nem kérdezte meg Tarzant, mely jogon áll itt A-lurban Dor-ul-Othoként. E visszafojtott gyanakvás mélyén ugyanaz lehetett, mint, ami Ko-tunban s harcosaiban is munkált nemrég – nevezetesen, az istenkáromlók örök titkos félelme, hogy, ne adj isten, mégis van Isten! Ezért hát, egyelőre legalábbis, Lu-don nem kockáztatott. De Tarzan nem áltatta magát, mintha a főpap ki is mondta volna legtitkosabb gondolatát, a majomember tudta, hogy Lu-don leghőbb szándéka a szélhámosság leleplezése. A szentély bejáratánál Ko-tan félreállt, s Lu-donra hagyta a magas vendég kalauzolását. E főpap vitte végig Tarzant a szentély bemutatásra szánt részein. Megtekintették a nagytermet, ahol a hálaáldozatokat tartották, ide kerültek Pal-ul-don törzsfőnökeinek, s híveinek ajándékai. Ezek a dolgok különböző értékűek voltak, kezdve a szárított gyümölcstől a vert aranyig, ami vékaszám, hordószám állt a „raktárhelyiségben”. A nagyteremben s a környező folyosókon és lakrészekben olyan kincs volt felhalmozva, hogy még az is tágra mereszthette a szemét, aki Opar gazdagságában volt járatos. A szentélyben mindenfelé ott sürgölődtek a riadt waz-don szolgák, a ho-don rabszerző portyák gyümölcsei, a kevésbé civilizált szomszéd falvak hajdani lakói. Ahogy egy folyosó ráccsal elzárt bejáratánál elhaladtak, a félhomályban odabenn mindenféle korú s mindkét nem béli pithecantropusok tartózkodtak. – Ho-donok és waz-donok egyaránt. A legtöbbjük egykedvűen, lesújtottan kuporgott csak, míg mások föl-le jártak, és arcukon a teljes reménytelenség kétségbeesése tükröződött. – Hát ezek a boldogtalanok meg kicsodák? – kérdezte a majomember Lu-dont. Ez

volt az első kérdése, melyet a főpaphoz intézett, amióta csak elindultak a szentélyben. Persze, meg is bánta nyomban az elhirtelenkedett kíváncsiságot, mert Lu-don arcán azonnal megjelent a gyanú már-már leplezetlen kifejezése. – Ki tudná ezt jobban, mint Jad-ben-Otho fia!? – hangzott a visszavágás. – Dor-ul-Otho kérdéseire nem lehet büntetlenül kérdésekkel válaszolgatni! – jelentette ki a majomember nagy nyugalommal. – És Lu-don, a főpap jól tudhatja, hogy egy hamis pap vére e szentély oltárán nem lehet Jad-ben-Otho kedve ellen való. Lu-don elsápadt, és most már rendesen válaszolt: – Ezek az áldozatok, akiknek vére felfrissíti a keleti oltárokat, mikor a nap visszatér atyádhoz alkonyidőn. – És ki mondta azt neked – kérdezte erre Tarzan –, hogy Jad-ben-Otho valaha is boldog volt a meggyilkoltak vérének látványával az oltárain? Mi van, ha tévedtetek? – Akkor már számolatlan ezrek haltak meg így hiába – hangzott Lu-don válasza. Ko-tan s a közelben tartózkodó harcosok feszült figyelemmel kísérték ezt a párbeszédet. A ráccsal elzárt folyosóbejárat mögött a szerencsétlen áldozatok némelyike szintén hallotta Tarzan szavait. Közelebb nyomultak az ajtóhoz, melyen át minden este, pontosan napnyugta előtt, elvezettek egyet közülük, aki aztán soha vissza nem tért. – Engedjétek szabadon őket! – kiáltotta Tarzan, és karjával széles mozdulatot tett a kegyetlen babona leendő áldozatai felé mutatva. – Mert én Jad-ben-Otho nevében állíthatom, hogy tévedtetek!

10. A Tiltott Kert

Lu-don elsápadt. – Ez szentségtörés! – kiáltotta. – Számlálatlan korok óta áldoztak a Nagy Isten papjai minden este egy-egy életet Jad-ben-Otho szellemének, amikor visszatért a nyugati láthatár alá atya-mesteréhez. A Nagy Isten sosem adta jelét, hogy ez a dolog ne volna kedve szerint való. – Megállj! – vágott közbe fensőbbségesen Tarzan. – Ez a papok vaksága volt csupán: íme, így nem tudtak olvasni istenük jeladásaiból. Harcosaitok ott haltak meg a waz-don kések és bunkók alatt, vadászaitokat a ja és jato szaggatta ízekre. Nem múlhat el nap, hogy ne halnának meg néhányan vagy épp számosan a ho-don falvakban, és mindez nem más, mint Jad-ben-Otho rászedése az értelmetlen áldozatokért, melyeket a keleti oltáron mutattok be állítólagos tiszteletére. Mely hatalmasabb jeladást óhajtanál te, ó, balga pap, te? Lu-don hallgatott. Hatalmas, dühödött összecsapás zajlott szívében-agyában. Egyrészt valóban rettegett, hogy mi van akkor, ha ez a lény isten fia, másrészt hőn remélte, hogy mégsem az. De a félelem győzött, s a főpap meghajtotta fejét. – Jad-ben-Otho fia beszélt – mondta, és e szavakkal fordult az alacsonyabb rangú papok egyikéhez: – Nyisd ki a rácskaput, és a foglyok térjenek vissza oda, ahonnét valók. A pap, aki e parancsot kapta, engedelmeskedett. A rács kinyílt, s a rabok, akikre csodatételként hatott e fordulat, mind előrenyomakodtak, hogy térdre boruljanak Tarzan előtt s a hála szavait hallassák. Ko-tan szinte megtántorodott, látva, hogy a főpap ily gátlástalanul, hirtelen felrúg egy ősrégi vallási szokást. – De hát akkor – kiáltotta a király –, mi lesz az, amivel Jad-ben-Otho kedvére tehetünk? – És döbbent tekintettel meredt a majomemberre. – Ha kedvében óhajtotok járni az istennek – mondta Tarzan ünnepélyesen –, helyezzetek oltáraitokra élelmet és ruhadarabokat, csupa olyasmit, aminek városotokban értéke van, s ezeket majd Jad-ben-Otho megáldja. Utána osszátok szét a városban mindet azok közt, akik ínséget szenvednek, s ők is áldani fognak! Effélékkel tele vannak itt a raktáraitok, láttam a saját szememmel, s az emberek újabb ilyen ajándékokat is hoznak, ha meghallják, hogy istenük előtt így lehetnek a kegyek kegyében! – Azzal Tarzan megfordult, jelezvén, hogy távozni kíván a szentélyből. Ahogy távoztak az istenség imádására szánt helyről, a majomembernek feltűnt egy igen díszes küllemű kis épület, mely merőben elkülönülve állt. Olyan volt, mintha piramis-szerűen mészkősziklából faragták volna egykoron. Érdeklődő pillantása végigvándorolt a házacskán, s láthatta, hogy mind az ajtón, mind az ablakokon rács van. – Ez az épület mely célt szolgál? – kérdezte akkor Lu-dont. – Kit tartotok

bebörtönözve itt? – Ez – felelte a főpap idegesen –, ez tényleg semmi. Nincs benn senki. Az épület üresen áll. Valamikor használtuk, de már évek óta nincs gyakorlati rendeltetése. – Azzal tovább haladt a palotába visszavezető kapu felé. Itt Lu-don s a többi pap is lemaradt, s Tarzan Ko-tan és az udvari harcosok kíséretében távozott a szentélyek szakrális terepéről. A legfontosabb kérdést, ami izgatta, Tarzan nem merte feltenni. Érezte ugyanis, hogy sokak szívében élnek kételyek az ő hiteles mivoltát illetően. Ám mégis eltökélte, hogy nem tér nyugovóra, amíg ez ügyben Ko-tannál közvetve vagy közvetlenül nem tudakozódott: nevezetesen, hogy van-e, esetleg a közelmúltban volt-e A-lur városában az ő fajához tartozó nőnemű lény. Ahogy a vacsorát felszolgálták nekik Ko-tan palotájában a fekete rabszolgák, kiknek seregére a fárasztó, szolgai munkák hárultak a városban, Tarzan észrevette, hogy az egyik ilyen rab szemében a felismerés különös szikrája gyúlt, ahogy először meglátta őt. Mi több, láthatta azután, hogy ez a waz-don egy másik fekete bundás társnak súg valamit, s fejével feléje bököd. Tarzan nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a waz-dont, s mivel végképp nem tudott magyarázatot adni a Ko-tan banketttermében sürgölődő fickó ilyen érdeklődésére, a dolgot azonnal el is felejtette. Ko-tan meglepődött, s mélyen utálkozott is, látván, hogy isteni vendégének semmi kedve félholtra zabálni magát, s a ho-donok boszorkányitalából egyetlen kortyot sem kér. Tarzan számára a lakoma undorító és fárasztó ügy volt. A vendégeket nyilvánvalóan csak az érdekelte, hogy a böfögésig teletömjék magukat s közben lerészegedjenek. Itt még a szokásos asztal melletti beszélgetés is elmaradt, helyette valóban csak bendő- és torokhangok hallatszottak. Ennélfogva a majomember pontosan úgy érezte magát, mint, amikor őkegyelmességének, Westminster hercegének berkshire-i kondáját látogatta meg a Chester melletti Woodhouse-ban. A lakmározók egymás után itták le magukat a boszorkánytejjel, olyannyira, hogy a röfögést és böfögést egyenletes horkolások váltották fel. A végén csak Tarzan s a rabszolgák népe maradt józan a bankett-teremben. A majomember, fölkelt az asztal mellől, s e szavakkal fordult a nagy feketéhez, aki mögötte állt: – Aludnék. Mutasd meg a lakosztályomat. Ahogy a fickó kivezette őt a teremből, az a szolga, aki a korábbiakban oly meglepett arcot vágott, mikor Tarzant meglátta, megint nagy beszélgetésbe merült egyik társával. Ez utóbbi félig riadt pillantást vetett a távozó majomember felé. – Ha igazad van – mondta –, visszakapjuk a szabadságunkat. De ha tévedsz, ó, Jadben-Otho, mi sors vár ránk? – De hát én nem tévedek! – kiáltotta a másik. – Akkor csak egy valakinek mondd ezt. Mert hallottam, hogy igen fancsali képet vágott, amikor ezt a Dor-ul-Othót a szentélybe vezették, és meg is van rá minden oka, hogy gyűlölje. Lu-don az, a főpap.

– Te ismered őt? – kérdezte a másik. – Dolgoztam a szentélyben – felelte társa. – Akkor menj el hozzá, de nyomban, közöld vele a dolgot, de kösd ki, hogy a mi szabadságunk a hír ára. Ekképp történt, hogy a fekete bundás waz-don elballagott a szentélyhez, a kapunál bebocsátást kért, mert Lu-donnal akar beszélni. Igen, magával a főpappal, mert élet-halál dolgáról van szó. S bár jócskán késő volt, Lu-don fogadta őt, és, amikor végighallgatta a történetét, nemcsak szabadságot ígért neki és társának, de sok ajándékot is – persze, azzal a feltétellel, hogy bizonyítani is tudják, amit állítanak. És, amikor a szolga a főpappal beszélt A-lurban, egy emberalak a magasban kapaszkodva, Pastar-ul-vedet kerülte meg. A hold fénye csillogott Enfieidjének ragyogóra sikált csövén, s a fegyver ott feküdt, szinte simulva egy bőrszíjra akasztva a hátán. A töltények is tündököltek a nagy gonddal ápolt tasakokban, melyek ott függtek a férfi övén és a sovány, de izmos mellkason átvetett hevedereken. Kísérője elvezette Tarzant egy szobába, melynek ablaka a kék tóra nézett. Itt a majomembert ugyanolyan ágy fogadta, amilyet a waz-don faluban látott. Egyetlen kiemelkedő, egy-tömb kő, rajta rengeteg puha állatbőr. Ekképp tért hát nyugovóra a dzsungel fia anélkül, hogy az egyetlen kérdésre, amely itt izgatta, választ kapott volna, sőt, magát a kérdést sem tehette fel még senkinek. Ahogy az új nap felkelt, Tarzan is megébredt. Elindult egy kis körsétára a palotában s a palota környékén. Semmi jelét nem látta sehol az életnek, kivéve a fekete szolgák sürgölődését. Legalábbis egyelőre nem észlelt semmi többet. Ám akkor egy kis elkerített tereprészre bukkant, melynek magas fala fölkeltette az érdeklődését. Elhatározta, hogy a palotának s a környező birtoknak minden zegzugát a legalaposabban átkutatja. Ennek a helynek, bármi volt is a rendeltetése, nem nyílt se ablaka, sem ajtaja. Még tető sem fedte, és kiderült abból, hogy odabent egy fa lombjai emelkedtek a Tarzanhoz legközelebbi falnál is magasabbra. A majomember okosabb megoldást nem tudott, hogy bejusson a fal mögé, leoldozta hát válláról a kötelet, átdobta, megakasztotta a fán, s a következő pillanatban már mászott is majomügyességgel a magasba. Onnét azt láthatta, hogy a fal egy kis kertet zár körül, s bent fák nőnek, bokrok sűrűsödnek, virágok nyílnak roppant bőséggel. Tarzan nem aprólékoskodott olyasmivel, hogy kiderítse: vajon ho-donok, waz-donok vagy vadállatok vannak-e odabent. Könnyed mozdulattal leszökkent a fal belső oldalán a gyepre, és nyomban hozzálátott a zárt térség alapos felderítéséhez. Kíváncsiságát az ébresztette fel, hogy a helyet nyilvánvalóan nem használták közcélra, még azok se, akiknek különben szabad bejárása volt a palota és a környező terep bármely részébe. Ezért a kert természetes szépségét még fokozta az a körülmény, hogy földi halandóknak nyoma sem volt benne. Világos volt az is, hogy Tarzan a kutatás eredendően sokat ígérő tárgyának tartotta ezt a fallal körülzárt térséget. Efféle

helyeken remélhette, hogy rálel végre hosszú és fáradságos keresésének tárgyára. A kertben kis mesterséges tavak s patakocskák tündököltek. Körülöttük s partjaikon virágzó bokrok, s mintha az egészet egyetlen rendező elv, egyetlen kéz alakította volna így, valami kertész nagymester, aki a természet szépségeit s nemes körvonalait miniatűrben óhajtotta volna újjáteremteni. A fal belső oldalát úgy képezték ki, hogy – kicsiben – a Pal-ul-dont körülvevő fehér sziklákat „ábrázolja”. Olykor még a zöld sűrűvel benőtt völgyszakadékok is élethűen jelezve voltak. Tarzan csak bámult, s rendkívüli örömet érzett a megannyi új meglepetéstől. Szokása szerint nesztelenül haladt a zárt kertben. Keresztülvágott egy kis erdőn, s eljutott egy parányi terepszakaszra, ahol virágok tarkázták a gyepet. És akkor megpillantotta maga előtt az első ho-don nőt, amióta csak a palotába lépett. Fiatal volt és szépséges, így állt ott a nyílt terecske közepén, simogatta egy madár fejét, melyet arany mellfedője előtt tartott a kezén. Arcélét mutatta épp a férfinak, aki megállapíthatta, hogy erre a látványra bármely civilizált országban azt mondanák, hogy több mint csinos. A hölgy lábainál, háttal Tarzannak, ott ült egy waz-don rabszolganő. Látván, hogy nincs itt a nő, akit ő keres, és mert félt is, hogy ha ezek ketten észreveszik s zajt csapnak, kellemetlensége lehet, Tarzan visszavonult inkább, hogy elrejtőzzön a levelek mögött. Ám mielőtt ez sikerült volna neki, a ho-don lány arrafelé fordult, mint, akinek az a bizonyos hatodik érzéke súgta meg, hogy figyelik. Íme, olyasmi ez, amiben megint csak egyezünk a ho-donokkal vagy a waz-donoknak. Ahogy megpillantotta Tarzant, szemében csak meglepetés tükröződött, semmi rémület, s a hangja sem volt riadtabb. Nem sikított, társalgásszerűen kérdezte meg azonnal: – Ki vagy te, hogy olyan bátran bejössz ide, ebbe a Tiltott Kertbe? A rabszolganő úrnője hangjára felrezzent, nyomban hátrafordult és talpra szökkent: – Tarzan-jad-guru! – kiáltotta, és a kifejezés egyszerre volt meglepett s megkönnyebbült is. – Te ismered őt? – kiáltotta most már az úrnő is, és szavait rabnőjéhez intézte. Alkalmat adott ezzel Tarzannak, hogy mutatóujját intő jelre emelje ajka elé, s Pan-atlee látta ezt. Megértette, nem szabad – a továbbiakban már – elárulnia őt. Mert való igaz, Pan-at-lee állt ott Tarzannal szemtől szembe, s ez a majomembert legalább annyira elképesztette, mint az ő váratlan betoppanása Om-at szerelmesét. Pan-at-lee egy pillanatra elnémult, hiszen egyszerre két igénynek kellett eleget tennie. Úrnője felvilágosítást, Tarzan pedig hallgatást kért. Dilemma volt ez, nem is csekély. Akkor, habozva, így szólt a waz-don lány: – Hát én azt hittem, de nem, most már látom, tévedtem az imént, azt gondoltam, olyasvalaki, akit láttam már a Kor-ul-gryf tájékán. A ho-don nő először egyikükre majd a másikukra nézett, és valami kétely s igen sok kérdés tükröződött a tekintetében.

– De hát nem válaszoltál – folytatta nyomban –, ki vagy? – A kérdés Tarzannak szólt. – Hát nem hallottál volna – kérdezte Tarzan erre –, mondd, arról a látogatóról, aki tegnap érkezett királyotok udvarába? – Úgy érted ezt – kiáltott fel a ho-don nő –, hogy te vagy a Dor-ul-Otho? – És most az imént még kételkedő szemek csak áhítatos tiszteletet sugároztak. – Én vagyok – mondta Tarzan –, de ki vagy te? – Én O-lo-a vagyok, Ko-tan király leánya – hangzott a válasz. Tehát ő volt O-lo-a, akinek szerelméért Ta-den inkább a száműzetést választotta, mint s papi rendet. Tarzan közelebb lépett a kecses, barbár hercegnőhöz. – Ko-tan leánya – mondta –, Jad-ben-Otho kegyesen néz téged, és jóakarata jeléül megőrizte neked, sok veszélyen át, azt a férfit, akit szeretsz. – Nem értem – felelte a lány, de arcának pírja e szavak nyomán elárulta, hogy nyelve nem épp őszinte. – Bu-lat apámnak, Ko-tan királynak palotájában vendégeskedik. Nem tudok róla, hogy bármiféle veszéllyel kellett volna szembenéznie. Bu-lot az, akivel eljegyeztek engem. – De hát nem Bu-lot az, akit szeretsz – közölte erre Tarzan. A lány arca most már lángolt s el is fordult. – Hát olyat tettem, ami a Nagy Isten rosszallását váltotta volna ki? – kérdezte O-lo-a. – Dehogy – felelte Tarzan –, éppen ezt mondtam neked: elégedett ő teveled, ezért őrizte meg számodra a szerelmedet, Ta-dent. – Jad-ben-Otho mindent tud – suttogta a Lány –, és az ő fia osztozik véle e nagy tudásban. – Nem – helyesbítette Tarzan ezt a gondolatmenetet, már csak azért is, hogy a jövőre nézve megóvja az istenség mindenható mivoltát –, én csak azt tudom, amit Jad-ben-Otho a tudomásomra hoz. – De hát mondd meg nekem – kérlelte a lány –, egymásra találunk mi még valaha, Ta-den meg én? Aki isten fia, bizonyára olvas a jövendőben. A majomember boldog volt, hogy egy kiskaput nem csukott be maga mögött. Volt merre visszavonulnia. – Nem tudok többet a jövendőkről – válaszolta ekképp –, mint, amit Jad-ben-Otho a tudomásomra hoz. Hanem arról meg vagyok győződve, hogy nem kell félned az időtől, ha hűséges maradsz Ta-denhez és Ta-den barátaihoz. – Láttad őt? – kérdezte O-lo-a. – Mondd meg nekem, hol van most? – Nos, hát, igen – felelte Tarzan. – Láttam őt, Om-attal volt, Kor-ul-ja gundjával. – Fogoly a waz-donoknál? – vágott közbe a lány. – Korántsem. Nagy becsben álló vendég – válaszolta a majomember. Majd így folytatta. – Várj, ne szólj! – Arcát az ég felé emelte – éppen üzenetet kapok atyámtól, Jad-ben-Othótól. A két nő térdre hullt, kezükkel eltakarták arcukat, rettentő nagy alázat töltötte el őket az istennek ily rettentő nagy közelétől. A Nagy Istenre „fülelő” Tarzan akkor megérintette O-lo-a vállát. – Kelj fel – mondta a dzsungel fia. – Jad-ben-Otho szólott. Azt mondta nekem, hogy

ez a rabszolgalány itt Kor-ul-ja szülötte, ahol Ta-den tartózkodik most, és, hogy ő Omat, a főnök jegyese, a neve Pan-at-lee. O-lo-a kérdőn nézett Pan-at-leere, aki csak bólintott. Egyszerű agya nem tudta eldönteni, mi ez, nem is merte volna megfogalmazni, még magában sem, hogy úrnője s ő valami borzasztó szélhámosság „áldozatai”. – Pontosan úgy van, ahogy mondja – suttogta. Akkor O-lo-a a földre hullt, s homlokával Tarzan lábát érintette. – Nagy az a tisztesség, amelyben Jad-ben-Otho az ő szegény szolgálóleányát részesítette – kiáltotta a királylány. – Vidd hát nyomorult köszönetemet, gyarló szavamat tedd a Nagy Isten elébe, amiképpen boldoggá tette O-lo-át. – Atyám örülni fog – jelentette ki Tarzan –, ha mindent megteszel érte, hogy Pan-atlee épségben visszajuthasson népének falujába. – Miért törődne Jad-ben-Otho egy ilyennel, mint ő? – csattant fel O-lo-a. Mintha máris dölyf bujkált volna a hangjában. – Egy az isten – szögezte le Tarzan –, és ugyanúgy a waz-donok ura, mint a hodonoké, a madaraké és a vadállatoké, a virágoké és mindené, ami e földön vagy a vizek mélyén él. Ha Pan-at-lee helyesen cselekszik, nagyobb ő Jad-ben-Otho szemében, mint Ko-tan király helytelenül viselkedő leánya. Nyilvánvaló volt, hogy O-lo-a nem értette az isteni kegyosztásnak ezt az enyhén szólva egyenlősdi-módját, olyannyira ellent mondott ez a papság tanításának. Tarzan okítását csak annyiban fogadta el: hogy egy az isten. Egyebekben az ő számára az az egy isten kizárólag a ho-donok istene volt, s minden mást és minden egyebet csak azért teremtett Jad-ben-Otho, hogy a ho-donokat szolgálják. és akkor, maga isten fia mondja neki, hogy ő, O-lo-a nem állna magasabban isten előtt, mint egy ilyen szolgálóleány? Micsoda sérelem ez a büszkeségnek! A hiúságnak! A hitnek! Hanem hát ki vonhatja kétségbe Dor-ul-Otho szavát, főként azután, hogy az imént itt helyben érintkezett atyjával, Jad-ben-Othóval, a mennyekkel? – Legyen meg Jad-ben-Otho akarata – mondta tehát meghunyászkodva O-lo-a –, amennyiben ilyesmi az én hatalmamban állhat. De hát mégis az lenne a legjobb, ó, Dor-ul-Otho, ha atyád óhaját egyenesen a királynak tolmácsolnád. – Akkor tartsd magad mellett Pan-at-leet – mondta Tarzan –, és gondod legyen rá, hogy semmi bántódás ne érhesse. O-lo-a gyászosan nézett Pan-at-leere. – Tegnap hozták ide nekem – közölte –, és még sosem volt rabnőm, akiben ennyi örömöt leltem volna. Rettentő rossz lesz, ha meg kell válnom tőle. – De hát akadnak mások – válaszolta Tarzan. – Persze – mondta O-lo-a –, akadnak mások, de egyikük se Pan-at-lee. – Sok rabszolgát hoznak a városba? – tudakolta Tarzan. – Igen – hangzott a válasz. – Sok idegen is érkezik, más országokból? – kérdezte a majomember. A lány tagadólag rázta a fejét. – Csak ho-donok, Jad-ben-Otho völgyének túlfeléről – közölte O-lo-a. – És hát ők

nem idegenek. – Hát akkor én vagyok az első idegen, aki A-lurba érkezik? – foglalta össze kérdőleg Tarzan. – Lehetséges az – hangzott a visszakérdezés –, hogy Jad-ben-Othó fia e tárgyban rászorul egy ilyen szegény földi halandó válaszára? – Mint az imént mondtam neked – mondta sietve Tarzan –, csak Jad-ben-Otho mindentudó. – Akkor hát, ha ő azt akarná, hogy tudd ezt a dolgot – vágott vissza O-lo-a –, nyilván tudnád is. Tarzan elmosolyodott magában: íme, ez a primitív kis okoskodás szépen legyőzte őt – a saját terepén! Ám maga az a tény, hogy O-lo-a ennyire kitér a válaszadás elől, önmagáért beszélt. – Jártak itt idegenek, úgy az utóbbi időben? – kérdezte tovább. – Nem mondhatok neked olyasmit, amit magam sem tudok – válaszolta a király lánya. – Ko-tan palotája mindig tele van híresztelésekkel, hanem, hogy ezekből mennyi az igazság, mennyi a képzelődés, honnan tudhatná azt egy magamfajta nő? – Volt tehát ilyen híresztelés, hm? – tudakolta a dzsungel fia. – A Tiltott Kertbe csak híresztelés érkezett el bármi ilyenről – közölte a lány. – S az érkezőt netán úgy írták le, hogy egy nő volt az? Más fajbéli? – Amikor ezt a kérdést feltette, és várta rá a választ, azt hitte, a szíve ugrik ki a helyéről, annyira fontos volt neki a tárgy. A lány habozott, s csak kisvártatva felelt, méghozzá ekképpen: – Nem, erről én nem beszélhetek, hiszen ha olyan fontos az egész, hogy az istenek figyelmét is kivívta, apám haragját vonom magamra, ha szólok róla. – Jad-ben-Otho nevében megparancsolom neked, hogy beszélj! – mondta Tarzan. – Jad-ben-Otho nevében, akinek kezében ott van Ta-den sorsa is. A lány elsápadt. – Irgalmazzál! – kiáltotta. – Ta-den kedvéért elmondok neked mindent, amit tudok! – Mit mondasz el? – zendült meg most ellenvetést nem tűrve egy hang a mögöttük húzódó bokrok közül. Mindhárman megfordultak, és Ko-tan király alakját látták kibontakozni a zöld levelekből. Királyi vonásait düh torzította el. Amikor megpillantotta Tarzant, arcára kiült a meglepetés, melybe némi félelem is vegyült. – Dor-ul-Otho! – kiáltotta a király. – Nem Tudtam, hogy te vagy az. – Aztán fejét fölemelve, vállát szélesre feszítve kijelentette: – De hát vannak helyek, ahová még a Nagy Isten fiának sem szabad bemennie, és ez itt ilyen hely. Látod, Ko-tan Tiltott Kertje. Kihívó kijelentés volt ez, de a király felszín alatt egyszersmind valami mentegetőzés féle is lapult, sejtetvén, hogy a fensőbbséges hangnem korántsem zárja ki a teremtmény szorongását Teremtő Urának színe előtt. – Jer, Dor-ul-Otho – mondta akkor a király. – Nem tudom, mit mondhatott volna neked ez a balga gyermek, de, amit csak tudni akarsz, Ko-tan, a ho-donok uralkodója közölni fogja veled. O-lo-a, térj vissza lakosztályodba – parancsolt rá a leányára, és

szigorú ujja a kert távolabbi vége felé mutatott. A hercegnő azonnal sarkon fordult s távozott a színhelyről, Pan-at-lee követte. – Mi pedig menjünk erre – mondta a király. Előrement, s Tarzant a másik irányba vezette. Közel a falhoz, amerre haladtak, Tarzan megpillantott egy grottát. Miniatűr sziklába vájták, s Ko-tan most ide lépett be. Maga mögött vezette Tarzant. Lementek egy sziklás lépcsőn, elérkeztek egy homályos folyosóra, amelynek túlsó végén a palota körüli szabad térségre jutottak ki. A Tiltott Kertnek ennél a bejáratánál két fegyveres őrködött. Ez is mutatta, milyen gonddal őrzik a palota valóban szent és sérthetetlen részeit. Ko-tan némán kalauzolta vissza Tarzant palotabeli lakosztályába. Egy nagy terem, épp ama helyiség előtt, ahová a király vezette Tarzant, zsúfolásig tele volt harcosokkal és főnökökkel, akik Ko-tan kegyelmes megjelenésére vártak. Ahogy ide kettesben beléptek, nyomban folyosó képződött a sokaságon át. Ezen is csendben haladtak végig. A túloldali ajtó közelében, az előtte álló harcosok által félig rejtve ott volt Lu-don, a főpap. Tarzan csak egy kurta pillantást vethetett rá, de ez is elég volt, hogy lássa a gonosz arc ravasz és rosszakaratú kifejezését, s, hogy megértse, semmi jóra nem számíthat. Ám akkor Ko-tan már be is vitte őt a belső helyiségbe, s mögöttük lehullt a függöny. Ugyanebben a pillanatban a külső terem bejáratánál megjelent egy alacsonyabb rangú pap viszolyogtató álarca. A fejék viselője egy pillanatig tétovázott, végigpásztázta a jelenlevőket, majd meglelvén, akit keresett, elindult arra, Lu-don felé. A két egyházi személy halkan suttogva beszélt valamit egymással. – Menj vissza azonnal a hercegnő lakosztályába – parancsolta a főpap –, és gondod legyen rá, hogy a rabnőt azonnal hozzák elébem a szentélybe. – Az alacsonyabb rangú pap megfordult, és elsietett, hogy küldetését teljesítse. Lu-don is elhagyta a termet, és lépteit a szent terep felé irányította, ahol korlátlan úr volt. Fél óra múlva harcost bocsátottak Ko-tan szene elé. – Lu-don, a főpap azt kéri, hogy Ko-tan, a király keresse fel őt a szentélyben – közölte a hírnök. – Kérése továbbá, hogy egymaga menjen. Ko-tan bólintott, jelezvén, hogy tudomásul vette a rendelkezést – azt a szót, amelyiknek még a király is engedelmeskedni kénytelen. – Jövök vissza nyomban, Dor-ul-Otho – mondta Tarzannak a király –, de addig is, harcosaim és szolgáim a rendelkezésedre állnak.

11. A halálos ítélet

A király visszatértéig egy óra is eltelt, s közben Tarzan azzal múlatta az időt, hogy a faragványokat nézegette a falakon körben, meg Pal-ul-don kézműveseinek számos ott látható alkotását, melyek így együtt mind arra voltak hivatva, hogy a lakosztálynak luxusjelleget kölcsönözzenek s a bőség hangulatát megteremtsék. Mészköves vidék volt ez, ahol sűrű szemcsés és márványfehér anyagot használhattak. Az elhivatott helybeliek durva eszközeikkel könnyedén faraghatták az igen ékes urnákat s vázákat. A tárgyak kecses szépsége tehetségről árulkodott. A vésett formákba sok helyütt aranyat is vertek, amúgy nyersen, s így gazdag és fenséges intarziák benyomását kelthették az alakzatok. A majomember számára – mert ő maga is vad volt –, a barbárok művészete mindig hívebben fejezte ki az emberi szépségvágyat, sőt, alkalmasabban is, szívéhez szólóbban, mint a civilizáció hasonló rafinériái. Neki ezek a dolgok jelentették a valódi régi mesterek művészetét, a többi csak divatos anyagokból készült utánzat. Ily élvezetes foglalatosságba merült hát a dzsungel fia, amikor Ko-tan visszaérkezett. Tarzan a függönysuhanást érezte meg elsőül, ahogy a király belépett a szobába. Akkor megfordult, az érkezőre nézett, és elképzelhetetlen döbbenet lett úrrá rajta. Mert ez nem ugyanaz az ember volt, aki az imént a főpaphoz innen elment. A király arca hamuszínre vált, a keze ernyedten reszketett, a szeme tágra meredt a rémülettől. Arckifejezése, magatartása egészen nyilvánvalóan az emésztő düh és a rettentő félelem elegyét tükrözte. Tarzan kérdőn nézett rá. – Rossz híred van, Ko-tan? – kérdezte a dzsungel fia. A király motyogott valamit, ám ebből Tarzan egy szót sem értett. Mögötte azonban harcosok tódultak be oly nagy számban, hogy egyszerűen eltorlaszolták a kijáratot. A király aggodalmasan nézett jobbra-balra. Esdőn, riadt tekintettel pásztázta a majomember termetét, arcát. Aztán az ég felé fordult, s így kiáltott: – Jad-ben-Otho a tanúm, nem a magam jószántából teszem, amit teszek...! – Egy pillanatnyi csend támadt, s akkor ezt megint Ko-tan törte meg: – Fogjátok el – kiáltotta a körötte álló harcosoknak –, mert Lu-don, a főpapunk megesküszik, hogy ez az ember szélhámos! Maga lett volna az öngyilkos balvégzet, ha Tarzan itt, a király palotájában, ennyi harcossal szemben bármi ellenállást tanúsít. A majomember tudta, hogy már eddig is messzire jutott az esze révén, s az elmúlt néhány óra, O-lo-a ködös célozgatásainak sora nyilvánvalóan arra utalt, hogy az ő elképzelései mégis igazolódnak. Ezért éppen most kerülnie kellett minden halálos veszedelmet. – Állj! – kiáltotta „Jad-ben-Otho fia”, és csupán tenyerét emelte maga elé a rárontó harcosokkal szemközt – mit jelentsen mindez? – Lu-don azt állítja, hogy bizonyítékai vannak: te nem vagy a Nagy Isten fia –

válaszolta Ko-tan. – Azt kívánja, vezessünk a trónterembe, hogy szembe nézz vádlóiddal. Ha az vagy, akinek mondod magad, te tudod a legjobban, hogy semmitől sem kell félned, s eleget tehetsz e kihívásnak. De sose feledd, hogy ezekben a dolgokban a főpapé a parancsszó, nem a királyé. Én csak végrehajtom, nem kezdeményezem, ami történik. Tarzan látta, hogy Ko-tan nincs meggyőződve egészen az ő szélhámos mivoltáról, ezért is ment ilyen nyilvánvalóan „biztosra”: ő mossa kezeit! – Ne hagyd, hogy harcosaid hozzám érjenek – figyelmeztette most a királyt Tarzan –, máskülönben Jad-ben-Otho, félreértve szándékukat, halálra sújtja őket. – Szavai azonnal megtették a kellő hatást. Az első sorban tolakodó harcosok egyszerre visszataláltak tisztelettudóbb önmagukhoz, s a mögöttük nyomakodók azt igazolták, hogy az ilyesmi – ragályos. A majomember mosolygott. – Ne féljetek – mondta nekik akkor mindjárt. – A magam szabad akaratából megyek a királyi fogadóterembe, hogy szembenézzek a hitetlen istenkáromlókkal, kik hamis vádakat mertek emelni ellenem. A nagy trónterembe érkezve, újabb bonyodalom támadt. Ko-tan nem volt hajlandó elismerni Lu-don jogát, hogy a piramis hegyében üljön. Lu-don sem érte be alacsonyabb szinttel, míg Tarzan mindegyre ragaszkodott ahhoz az igényéhez, hogy felette soha senki nem állhat. De csak a majomember volt tudatában a helyzet humorának. Hogy mentse, ami menthető, Ja-don azt javasolta: foglalják el hármasban a trónt. Ekkor Ko-tan makacsolta meg magát, mondván, hogy más földi halandó még nem tette oda a lábát soha, csak Pal-ul-don törvényes királyai, s így a továbbiakban sem képzelhető ez másképp – ráadásul nem férnének oda hárman. – De hát – kérdezte Tarzan –, hol vannak egyáltalán az én vádlóim, és ki lenne a bírám? – Lu-don a te vádlód – közölte vele Ko-tan. – És Lu-don a te bírád! – rikácsolta a főpap. – Tehát ugyanaz lesz a bírám, aki vádol is engem – állapította meg Tarzan. – Jobb lenne akkor felrúgni valóban minden formaságot, s felkérni Lu-dont, hirdesse ki azonnal az ítéletemet. – Hangja gunyoros volt, és csúfondáros arccal nézett a főpapra. De ennek csupán az volt az eredménye, hogy ellenfelének dühe még jobban felkorbácsolódott. Nyilvánvaló volt, hogy Ko-tan és harcosai is látták, hogy Tarzan kifogása jogos, és, hogy ez mindenképpen méltánytalan igazságszolgáltatási mód lenne. – Palotájának tróntermében csak Ko-tan lehet ítélő bírája bárkinek – szólt Ja-don –, ő hallgassa meg hát ekképp Lu-don vádjait. Vonuljanak fel a tanúk, s, amit Ko-tan határoz, az legyen a végső szó az ügyben! Ko-tan mindazonáltal nem volt elragadtatva egy ilyen szereposztástól, hogy ő üljön ott az ítélőszékben, mikor olyasvalakinek a sorsáról van szó, aki a végén még csakugyan isten fia. A kétkedő király valami kiutat keresett.

– Ez merőben vallási ügy – mondta hát –, Pal-ul-donban pedig szent hagyomány, hogy az uralkodó nem avatkozik az egyház ügyeibe. – Akkor miért nem tartják a tárgyalást a templomban? – rikkantotta a harcosok egyike. A harcosok ugyanis, akár a király, féltek belekeveredni ebbe a sötét dologba. A javaslatot a főpap a legnagyobb örömmel fogadta, sőt, a szíve mélyén már bánta is, hogy nem ő maga javasolta ezt elsőül. – Igaz – ismerte el Lu-don –, ez az ember a szentély ellen vétett. Vigyétek hát oda, és ítéljünk felette ott. – Jad-ben-Otho fiát nem viszik sehová – kiáltotta Tarzan. – De ha a tárgyalásnak vége, elképzelhető, hogy Lu-don, a főpap tetemét viszik ki majd az isten szentélyéből, melyet megszentségtelenített. Jól gondold meg, mit teszel, Lu-don, mielőtt erre a ballépésre elszánnád magad. Szavaival meg akarta rémíteni a főpapot, de látnia kellett, hogy, ami Lu-dont illeti, trükkje merőben hatástalan maradt. Az egyház feje semmiféle ijedelmet nem árult el a majomember fenyegetései hallatán. Íme, egy ember, gondolta Tarzan, aki többet tud hite dolgairól, mint társai közül bárki, és pontosan tudja azt is, hogy dörgedelmeimnek nem lehet foganatja, amiképpen szent meggyőződése az is, hogy ő maga szintúgy szélhámosságot hirdet. Azt persze látnia kellett, hogy egyetlen reménye az lehet: ha közönyös és higgadt marad a vádak hallatán. Ko-tan és harcosai még most is az ő szent eredetének bűvöletében éltek, s erre kell építenie a dráma végkifejletében, melyet Lu-dón az ő végzetére idéz fel. Csak így kerülheti el a féltékeny főpap halálos ítéletét, melyet az, Tarzannak nem volt kétsége felőle, már kimondott rá „az ő szívében”. Vállat vont, elindult lefelé a piramis lépcsőin. – Dor-ul-Othónak teljesen mindegy – mondta közben –, hol haragítja magára Lu-don az ő istenét. Hiszen Jad-ben-Otho ugyanolyan játszi könnyedséggel le tud sújtani a szentélyben, mint Ko-tan palotatermében. A király és harcosai megkönnyebbültek e kijelentéstől. Tolongva indultak a trónteremből a szentély felé. Hitüket a majomemberben csak növelte annak könnyed magabiztossága, az a mód, ahogy a vádakat visszautasította. Lu-don a szentély legnagyobb oltárához vezette a sokaságot. A főpap helyet foglalt a nyugati oltár mögött, aztán hellyel kínálta Ko-tant az oltártól balra levő kőmagaslaton, a jobboldalira pedig Tarzant ültette. Ahogy a faragott emelvényre felhágott, Tarzan szeme rögvest dühösen összeszűkült az elébe táruló látványtól. Az oltár lapjából kivájt teknőben ugyanis ott úszott egy újszülött mezítelen teteme. – Mit jelentsen ez? – kiáltotta haragvón, és Lu-donhoz intézte szavait. Ez gonoszul elmosolyodott. – Hogy ezt te nem tudod – közölte –, bizonyítéka, hogy nem vagy az, akinek mondod magad. Íme, ő, aki azt állítja, hogy istennek fia, nem tudja, hogy, amikor a lenyugvó nap sugarai eltűnnek, a szentély keleti oltárát egy felnőtt áldozat vére festi vörösre, hadd legyen épülésére ez Jad-ben-Othónak. Ha a nap megint felkel Nagy

Teremtőjének testéből, első sugárpillantása a nyugati oltárra esik, s gyönyörködve üdül minden hajnalban egy újszülött holtteteméről. Egy új kis szellem kíséri el útjára a napot az égen, s egy földet-járt szellem hull vele esténként le a mélybe, Jad-ben-Otho ölébe. Ezt ho-don népünk apraja-nagyja tudja. S akkor itt jön ő, aki azt állítja magáról, hogy Nagy Istenünk fia, és ő nem tud erről. Ha ez nem lenne elegendő bizonyíték, van más is. Gyere, waz-don – kiáltotta a főpap, és egy magas termetű rabszolgára mutatott, aki ott állt más rabszolgákkal a papokkal együtt a szentélyben, az oltártól balra. A fickó félve lépett elő. – Mondd el nekünk, mit tudsz erről a lényről itt – kiáltotta Lu-don, és Tarzanra mutatott közben. – Láttam már őt korábban – közölte akkor a rabszolga. – Kor-ul-lul a hazám, és egy nap az történt, hogy csoportommal portyázva összeakadtunk egy kis csapat Kor-ul-jával, fenn a hegy gerincén, mely falvainkat elválasztja. Az ellenség soraiban ott láttam ezt a különös lényt, akit ők így neveztek: Tarzan-jad-guru, s, aki valóban sok ember erejével harcolt, úgy, hogy húszan kellettek hozzá a mieinkből, hogy legyűrjék. De hát azért csak nem harcolt úgy mégsem, mint az istenek, s, amikor egy elhajított fütykös fejen találta, lerogyott, elveszítette az eszméletét, ugyanúgy, ahogy ez bármelyikünkkel történne. Magunkkal vittük fogolyként a falunkba, de onnét megszökött, miután levágta egy harcosunk fejét, akit őrzésére vele hagytunk. Levitte magával a fejet a szakadékba, és odakötözte egy fa ágára a szemközti oldalon. – Egy rabszolga szava egy isten szavával szemben! – kiáltotta Ja-don, aki már korábban is rokonszenvezni látszott a szerepjátszó isten fiával. – Egyetlen lépcsőfok ez csupán az igazság kiderítése felé – vágott közbe Lu-don. – Talán királyi házunk egyetlen hercegnőjének tanúskodása többet nyom majd a latban Ja-don, a nagy északi főnök számára is. Igaz, oly fiú atyja ő, aki elszökött inkább, csak, hogy ne kelljen a szent papi rendbe lépnie. Nyilvánvaló hát, hogy más szentséggyalázókat leleplező vallomásokat Ja-don esetleg vonakodva fogad. Az így sértegetett főnök keze a kés után kapott, de a mellette álló harcosok visszafogták. – Jad-ben-Otho szentélyében vagy, Ja-don – intették –, ne feledd. – A nagy főnök kénytelen volt ekképp lenyelni Lu-don sértését, de a szívében engesztelhetetlen gyűlölet maradt a főpap iránt. Most Ko-tan e szavakkal fordult Lu-donhoz: – Mi köze a lányomnak mindehhez, mit tud ő erről? – kérdezte. – Csak nem fogod ideidézni őt, házam hercegnőjét, hogy a sokaság előtt tegyen tanúvallomást? – Nem – felelte Lu-don –, személyesen semmiképp sem, de van itt valaki, aki vallhat helyette. – Intett egy alacsonyabb rangú papnak. – Hozzátok ide a hercegnő rabnőjét – parancsolta. A pap ocsmány fejéke még viszolyogtatóbbá tette az egész jelenetet. Aztán a könyörtelenül teljesített parancs szellemében már ott is állt „bírája” előtt a tiltakozó Pan-at-lee. Lu-don embere a csuklójánál fogva vonszolta oda. – O-lo-a hercegnő egymaga időzött a Tiltott Kertben, s csak rabnője volt vele –

magyarázta a pap. – S akkor hirtelen előbukkant a közeli bokrok mögül ez a személy, aki azt állítja magáról, hogy ő Dor-ul-Otho. Amikor a rabnő megpillantotta őt, a hercegnő vallomása szerint felkiáltott, mint, aki hirtelen ráismer valakire, nevén szólította ezt a személyt. Tarzan-jad-gu-ru, ugyanazon a néven, amit a Kor-ul-lul rabszolga adott neki. Ez a nő nem Kor-ul-lul, hanem Kor-ul-ja szülötte, s ezzel a törzzsel csapott össze a Kor-ul-lul csapat, mint a szolga beszámolt róla. Ott látta először ezt a lényt. Továbbá, a hercegnő elmondta, hogy ez a Kor-ul-ja rabnő, amikor tegnap odavitte hozzá, előadott valami furcsa történetet, hogy őt a Kor-ul-gryfben megmentette egy Tar-o-dontól egy olyan teremtmény, mint ez, s, akit úgy emlegetett ő, mint Tarzan-jadgurut. Elmondta, miként üldözték őket a völgyszakadékban hatalmas gryfek, aztán ez az ember, hogyan vezette félre őket, hogy Pan-at-lee megszabadulhasson, de hiába menekült, a Kor-ul-lul foglyul ejtette, mikor hazafelé igyekezett a maga törzséhez. Világos mindebből – kiáltotta Lu-don –, hogy ez a személy nem isten. Mondott neked olyat, hogy isten fia lenne? – üvöltötte a főpap, csaknem magán kívül immár, és Panat-leehez intézte a kérdést. A lány rettegve húzódott hátrább. – Felelj nekem, rabszolganő! – rikácsolta a pap. – Többnek látszott közönséges halandónál – próbált kibúvót keresni Pan-at-lee. – Mondott-e neked olyat, hogy ő isten fia? Válaszolj a kérdésemre – erőszakoskodott Lu-don. – Nem – ismerte be halkan a lány, és könyörögve nézett Tarzanra, bocsásson meg neki. A majomember bátorítóan, barátilag mosolygott rá. – Ez nem bizonyítja, hogy nem isten fia! – kiáltotta Ja-don. – Azt hiszitek, hogy talán maga Jad-ben-Otho így jár-kel mindenütt: „Én vagyok isten! Én vagyok isten!”, kiáltván? Hallottad őt így kiabálni valaha is, Lu-don? Nem, persze, hogy nem hallottad. Akkor meg? Miért tenne a fiú olyat, amit az apja sem tesz? – Elég – vijjogta Lu-don. – A bizonyíték világos. Ez a személy itt szélhámos, és én, Jad-ben-Otho főpapja itt, A-lur városában, halálra ítélem őt. – Egy pillanatnyi csend támadt, s közben Lu-don bizonyára a drámai csúcspontra készült fel. – És ha tévesen ítélek, tessék, Jad-ben-Otho hasítsa ketté a szívemet, itt, ahogy így előttetek állok! Akkora némaság lett, hogy még a tó apró, fodrozó hullámainak kis zajai is hallatszottak, ahogy a víz a sziklapartokhoz verődik. Lélegzetét is visszafojtotta mindenki. Lu-don ott állt, arcát az ég felé emelte, karját kiterjesztette, mint, aki a mellét tárja oda a hóhér gyilkos tőrének. A harcosok, a papok és szolgák, akik a szentélyben a bírói tárgyalásra összegyűlten várták, hogy istenük bosszúja lesújt-e. Tarzan törte meg a csendet. – Istened nem törődik veled, Lu-don – mondta a majomember még pimaszabbul vigyorogva, hogy a főpapot még jobban feldühítse. – Nem törődik ő veled, és én ezt be is tudom bizonyítani itt, papjaid s néped színe előtt.

– Bizonyítsd be, istenkáromló! Hogy tudod te ezt bebizonyítani? – Istenkáromlónak neveztél – felelte Tarzan –, és önmagad számára meggyőző bizonyítékokat hoztál föl arra, hogy szélhámos volnék, nem vagyok isten fia, hanem én, közönséges földi halandó csak visszaéltem ezzel a szereppel. Hát akkor követeljed Jadben-Othótól, hogy sújtson le bosszúja rám, itt, papjaid és néped szeme láttára hasítsa át a szívemet tüzes villámával! Megint csend támadt pár pillanatra, és a jelenlévők várták, mit tesz Lu-don, hogy az istenség, adott esetben, ekképp eleméssze a csalót, ki meggyalázta. – Nem mersz így fohászkodni, ugye – jelentette ki most hát Tarzan –, mert tudod, hogy ugyanúgy nem sújtana le rám semmi, ahogy rád se sújtott. – Hazudsz – rikácsolta Lu-don –, bizony, megtenném, ha nem épp most kaptam volna utasítást Jad-ben-Othótól, hogy a te sorsod más legyen. A papok táborából megkönnyebbült „Ah!”-ok hallatszottak, és csodálat vegyült e sóhajokba. Ko-tan és harcos népe igencsak zavarban volt. Titkon gyűlölték Lu-dont, féltek is tőle, de a főpap hatalma iránt érzett köteles tisztelet oly mélyre gyökerezett bennük, hogy nem merték fölemelni vele szemben a szavukat. Mindenki néma maradt. Mindenki? Nem, hát ott volt azért Ja-don, a rettenthetetlen Oroszlán-ember északról. – A javaslat becsületes játszmát ajánl – kiáltotta oda Lu-donnak. – Kérd Jad-ben-Otho villámát ennek a lénynek a fejére, ha meg akarsz győzni bennünket a bűnösségéről. – Elég ebből – csattant fel a főpap. – Mióta játszaná Ja-don a főpapot? Vigyétek a foglyot – utasította fennszóval a papokat és a harcosokat Lu-don. Reggel haljon meg, oly halállal, amilyet Jad-ben-Otho mért rá. A harcosok egyike se mozdult, hogy nyomban eleget tegyen a főpap parancsának, de az alacsonyabb rangú papok, akiket a fanatizmus bátorsága fűtött, szinte egy emberként szökkentek előre, iszonyú hárpiákként, akik áldozatukra vetik magukat. A játszma véget ért. Tudta ezt Tarzan. A ravaszkodás és a diplomácia nem helyettesíthette többé a védekezésnek azt a fegyverét, amelyet ő a legjobban szeretett. És így a nagyra törő pap, aki elsőül nyomakodott fel az emelvényre, egyáltalán nem a mennyek jámbor követét találta ott, hanem inkább a pokol hírnökét. Az oltár közel állt a zárt tér nyugati falához. Oltár s fal közt éppen annyi hely volt, hogy a főpap elfért, amikor a szent szertartásokat végezte. Most is ő állt csak ott Tarzan mögött. A mintegy kétszáz harcos és pap a majomemberrel szemközt helyezkedett el. Egy nagyralátó egyházi ember, aki arra a dicsőségre vágyott, hogy ő legyen az első, aki ráteszi kezét az istenkáromló szélhámosra, kinyújtott kézzel rontott előre – meg akarta ragadni Tarzant. Hanem a dolgok fordítva alakultak. A majomember ragadta meg őt, acél ujjakkal, az egyik lábánál és a hátszíjánál fogva, s így emelte óriáskarokkal az oltár fölébe. Az első támadó mögött már ott nyomultak a többiek is, hogy lerángassák a magasból a dzsungel fiát, hátulról pedig Lu-don támadott kivont késsel Tarzanra. Nem volt itt veszteni való pillanat, és arra sem volt ideje a majomembernek, hogy értékes másodperceket veszítsen a leghelyesebb döntést

latolgatva. Mielőtt Lu-don vagy a többiek egyáltalán elgondolhatták volna, mit tervez az elítélt, ő már roppant izomzatának minden erejével, odavágta az üvöltöző hitbuzgót a főpap „arcába”. A két akció mintha egy és ugyanaz lett volna. Gyors elhatározással, s mozdulattal fönntermett az oltáron, ahonnét magasba nyújtott két karjával elérte a szentély falának tetejét. Ott megvetette a lábát, majd lenézett az alant megbolyduló sokaságra. – Ki merészeli azt hinni – kiáltotta –, hogy Jad-ben-Otho elhagyja az ő fiát? – És akkor eltűnt a szemük elől a túloldalon. A szentély falai közt legalább ketten voltak, akiknek szíve akaratlan lelkesedéssel dobbant meg e látványra. A majomember sikeres manővere nyomán egyikük még leplezetlenül el is mosolyodott. Ez Ja-don volt, s a másik örvendező: Pan-at-lee. A pap agya, ahogy Tarzan odavágta őt, kiloccsant és szertefröccsent a szentélyfalon. A főpap maga megúszta pár karcolással, zúzódással, de így is végigzuhant a kőpadlón. Gyorsan talpra kászálódott, s félelemmel, rettegve, megrökönyödve nézett körül. Ő ugyanis nem volt szemtanúja a majomember szökésének. – Fogjátok meg – üvöltötte –, ne eresszétek az istenkáromlót? – És csak csodálkozott, hogy tekintetével hiába keresi, sehol sem látja áldozatát. A főpap arcán olyan nevetséges és torz kifejezés ült, hogy a harcosok közül többen is csak üggyel-bajjal tudták elrejteni nevetésüket. A papok vadul össze-vissza rohangáltak, és buzdították a harcosokat: induljanak a szökevény üldözésére. Ezek azonban csak álltak a helyükön, és igen határozottan arra vártak, hogy majd királyuk vagy a főpap elrendeli, mit kell tenniük. Ko-tan titkon még örült is Lu-don kudarcának, úgy gondolta, bevárja, míg e jeles személy közli vele a hírt, s csupán akkor intézkedik. Aztán, hogy egy oltárszolga részletesen tájékoztatta Tarzan szökésének körülményeiről, intézkedett. A parancsokat azonnal továbbították s végrehajtották, és így papok s harcosok sokasága kutatta át a szentély környékét a majomember után. Utolsó szavai, melyeket a szentély faláról vágott oda nekik, a jelenlevő harcosok nagy többségére nem tett „isteni” hatást, hiszen Lu-don végeredményben bebizonyította a szélhámosságot. Ám a harcosok szívében csodálat élt a bátor ember iránt, és sokan voltak, akik ugyanúgy örültek a főpap csúfos kudarcának, mint uralkodójuk. De hiába kutatták át a templom körüli térséget s az épületeket. A föld alatti folyosókat és helyiségeket, melyeket csak a papság ismert igazán, ők járták végig, míg a harcosoké volt a palota, a szentély körüli udvarokkal. Sebes futárok indultak a városba, hogy a lakossággal közöljék, mindenki keresse, lesse Tarzant, a rettenetest. Szélhámos trükkjének és szökésének története, valamint a legendák, melyeket a wazdon foglyok meséltek róla: csakhamar egész A-lurban szájról szájra jártak. És mindennek az lett az eredménye, hogy egy óra se telt bele, és a nők s gyerekek mind eltorlaszolt ajtók-kapuk mögött lapultak, miközben a harcosok aggodalmasan kutatták át az utcákat, zugokat. Minden pillanatban fel voltak készülve rá, hogy szembe találják magukat egy iszonyú démonnal, aki puszta kézzel küzdött meg diadalmasan a gryfekkel, s, akinek legkönnyedebb, szórakoztató időtöltése az, hogy embereket ízekre tép szét.

12. Az óriás idegen

Míg A-lur harcosai s papjai a szentélyt, a palotát és a várost tűvé tették az eltűnt majomember után, a hegyekből vezető szakadékos ösvényen egy mezítelen idegen érte el Kor-ul-ja bejáratát a mélyben. Hátára egy Enfield simult. Csöndesen haladt a völgyszakadék alja felé, s ahol a régirégi nyom valamivel kivehetőbbé vált, az ő léptei is könnyedebbek voltak. Ám minden lendület ellenére sem feledkezett meg az óvatosságról, a fenyegető veszélyekről egy pillanatra sem. Enyhe szellő suhant mögüle, a hegyek magasából, így csak füle és szeme érzékelhetett szemköztről bármi fenyegetést. A nyom általában a szakadék mélyében Levő vízfolyás partját követte, ám olykor, ha a víz zuhatagos helyeket ért, a nyom feljebb kanyarodott, a sziklakiszögelések közt ingázott a meredélyoldalban. Ahol egy előreugró sziklaszirtet nagy ívben megkerült a „vezérfonal”, az idegen egyszerre szembe találta magát valakivel, aki föntről épp a völgyszakadékba ereszkedett le. Vagy száz lépés választotta el őket, és mindketten megálltak: Az idegen egy fehér bőrű harcost látott maga előtt, magasat és mezítelent, mindössze egy ágyékkötő volt rajta, öv és bőr szíjazat. Súlyos, gacsos bunkó és kurta kés volt fegyvere, ez utóbbi ott lógott, tokba dugva, az egyik szíjon, míg a másikon, szemközt, jobb felől, bőrtarsoly ugyanígy. Ta-den volt az, aki magányosan vadászgatott barátjának, Kor-ul-ja főnökének völgyszakadékában. Meglepetten, de különösebb csodálkozás nélkül vette szemügyre az idegent – hiszen jól láthatta, hogy ez a valaki itt ama faj fia, amellyel már Tarzan, a rettenetes megismertette, így aztán, épp a majomemberrel kötött barátsága okán, ezzel a jövevénnyel szemben sem táplált semmiféle ellenséges érzületet. Ez utóbbi volt az, aki elsőül jelezte szándékát: nevezetesen, „tárcsaként” nyújtotta tenyerét Ta-den felé. Egyezményes jel maradt ez északon és délen, keleten és nyugaton, amióta világ a világ – vagy hát, amióta az ember felállt négykézlábjártából. Az idegen még tett pár lépést, aztán megállt. Ta-den, feltételezvén, hogy ha valaki ennyire hasonlít Tarzanra, a rettenetesre, nyilván csak az ő elveszett barátjának törzsbelije lehet, igen boldog volt a békés szándék láttán. Ugyanúgy viszonozta a jelzést, miközben leereszkedett az ösvényen, pontosan oda, ahol az ismeretlen állt. – Ki vagy te? – kérdezte, ám a jövevény csak a fejét rázta, ezzel közölte, hogy egy szót sem ért. Jelekkel próbálta megértetni a ho-donnal, hogy egy bizonyos nyomot követ, mely sok napon át a hegyek túlfeléről vezette őt ide. Ta-den meg volt győződve róla, hogy az ismeretlen egészen biztosan Tarzan-jadgurut keresi. Persze, azt is tudni szerette volna, hogy mint jó barátja, vagy mint az ellensége. Az idegen ámulattal nyugtázta Ta-den sajátosan álló kéz- és lábujjait, valamint

hátul a hosszú farkat. Meglepődését próbálta leplezni, ám, ami ennél is fontosabb volt számára, s nagy örömére szolgált, hogy íme, ennek az idegen földnek az első lakója, akivel találkozik, barátságosan kezeli őt. Bizony, ez nem volt mindegy neki, mert rettentő hátrányt jelentett volna, ha ellenséges terepen kell keresztülvágnia magát útjának további részén. Ta-den, aki mindenféle kisemlősre vadászott, lévén ezeknek húsa különösen kedvelt a ho-don ínyek világában, el is feledkezett eredeti szándékáról, annyival fontosabbnak ítélte ezt az új fölfedezést. Úgy határozott, hogy elviszi az idegent Om-athoz, s majd ketten kiderítik, mik is a szándékai. Ezért újabb jelekkel az értésére adta, hogy csatlakozzék hozzá, s együtt ereszkedjenek le Om-at sziklafalujához. Ahogy ekképp közeledtek a Kor-ul-ja településhez, először nőkkel, s gyerekekkel találkoztak, akik ifjak és vének felügyelete mellett dolgoztak a földeken. Gyümölcsöt és ehető füveket szedtek, ugyanis a törzs táplálékának egy részét ilyesmi biztosította. Ők művelték szántóikat, amelyeken gabonatermesztés folyt. A földeket bozótirtással teraszosan alakították ki. Mezőgazdasági eszközeik primitívek voltak, s a vashegyű fa rudak is inkább dárdákra emlékeztettek, mint a békés munka valami bármely ismert szerszámára. Kiegészítette ezt a „szertárat” még valami lapos fémeszköz, ami se kapa, se ásó nem volt, hanem a kettőnek eléggé kezdetleges kombinációja. Az idegen, amikor ezeket a lényeket megpillantotta – ugyanis mind feketék voltak, s tetőtől talpig szőrbundásak – megállt, lekapta válláról íját. Ám Ta-den, látván az idegen aggodalmát, azonnal megnyugtatta őt egy megfelelő kézmozdulattal, és még mosolygott is hozzá. A waz-don nép azonnal izgatott kérdezősködésbe kezdett, és az idegen tapasztalhatta, hogy kísérője érti ezeknek a furcsa teremtményeknek a nyelvét, s, hogy itt értelmes beszédről van szó. A waz-donok nem is akarták bántani a jövevényt, aki így végképp megkönnyebbülten vehette tudomásul, hogy békés, barátságos emberek földjére érkezett. Most már közel voltak a barlangüregek, s, amikor oda jutottak, Ta-den előre ment, hogy mutassa az utat – s a módot – a fapeckeken. Meg volt győződve róla, hogy ez a valaki, akit ő itt most fölfedezett, ugyanolyan könnyedén követi majd őt, mint Tarzan, a rettenetes. S nem is tévedett, mert a másik valóban nagy könnyedséggel mászott, s pillanatok múlva ott álltak már Om-at, a főnök barlanglakásának előterében. A főnök nem volt ott, és csak késő délután tért haza. Ám időközben sok harcos érkezett, hogy megbámulja a látogatót, aki pillanatról pillanatra meggyőződhetett, milyen barátságosak és békések itt a helybeliek. Nem is sejtette, hogy egy vérszomjas és harcias törzs népe veszi körül, s, hogy ezek a „kedves házigazdák” Ta-den és Tarzan jötte előtt egyszerűen nem tűrtek maguk között senki idegent. Végül Om-at megjött, és a vendég ösztönösen is érezte, hogy nagy ember jelenlétét élvezheti e különös lények közt is. Főnök lehet vagy király, mert ezt sugallták a többiek viselkedésén kívül valami más is, a vele szemközt álló, remek alkatú ember egész külleme, magatartása. Közben Ta-den már magyarázta is találkozásuk körülményeit.

– És én azt hiszem, Om-at – zárta szavait a ho-don –, hogy Tarzant, a rettenetest keresi. És akkor, hogy ez a kifejezés elhangzott, az első érthető szó itt az ő számára, az idegen arca: felragyogott. – Tarzan! – kiáltotta. – Tarzan, a majmok fia! – És most már ott tartottak: a jövevény ezt próbálta megértetni, jelekkel, hogy igen, ő Tarzant keresi. Megértették, és az arc azt is elárulta nekik, hogy ez az idegen sokkal inkább szeretettel s nem haraggal keresi az ő nagy barátjukat. Hanem Om-at itt sem bízott volna semmit a véletlenre. Rámutatott az idegen késére, aztán elismételte Tarzan nevét, és megragadván Ta-dent, úgy tett, mint, aki le akarja döfni, s közben kérdő tekintetet vetett a jelenet tanújára, a jövevényre. Ez hevesen rázta a fejét, majd egyik kezét a szívére tette, a másikat tenyérrel előrenyújtotta a béke jelképeként. – Tarzan-jad-guru barátja – kiáltotta Ta-den. – Vagy a barátja, vagy egy nagyon nagy hazug – jegyezte meg Om-at. – Tarzan! – folytatta az idegen. – Ismeritek? Hát él? Ő, istenem, csak tudnék beszélni a nyelveteken! – Visszatért ismét a jelbeszédhez, így tudakolta, merre lehet akkor hát Tarzan. Kimondta nevét, majd különböző égtájak felé mutatott, a barlangba, le a szakadékba, hátrafelé a hegyekbe, a mély völgybe, és mindannyiszor kérdőn vonta fel szemöldökét. Mindannyiszor hozzátette a tudakozódás nemzetközi hangját-szavát? Hm? He? – Ezt mindenkinek meg kell értenie! De Om-at mindannyiszor a fejét rázta, és úgy tárta szét karját-tenyerét, mint, aki jelzi, hogy a kérdést pontosan érti ugyan, de a majomember hollétéről fogalma sincs. Aztán hozzálátott, hogy közölje valahogy a jövevénnyel, mi az, amit Tarzan tartózkodási helyével kapcsolatosan mégis tudni vél. Om-at így nevezte el a váratlanul felbukkant embert: „Jar-don”, ami Pal-ul-don nyelven „idegen”-t jelent, aztán felmutatott a napra, és a nevét mondta: as. Ezt a szót megismételte néhányszor, s akkor fölemelte fél kezét, ujjait szétfeszítette, majd sorra megérintette őket, a hüvelykujjat is. Ezt ismételgette addig, míg az idegen meg nem értette, hogy ennek jelentése „öt”. A fekete főnök ismét a napra mutatott, és mutatóujjával ívet írt le. Kezdte a keleti látóhatáron, végezte a nyugatin, és elismételte megint, hogy as adenen. Az idegen számára világos volt, hogy ez azt jelenti: a nap azóta ötször járta be az égi ívet. Más szavakkal, öt nap múlt el. Om-at akkor a barlangra mutatott, amelyik előtt álltak, kimondta Tarzan nevét, és mutatta két ujjával: „ember jár...” s ez azt jelentette, az előtér földjére kirajzolva, hogy a majomember kiment a barlangból, felmászott a peckeken, mindez öt napja történt. Ám a jelbeszéd ennél több közlést nem tett lehetővé. Eddig az idegen követte is, és jelezvén, hogy érti, önmagára mutatott, azután a sziklafalbéli peckekre, s ezzel azt akarta kifejezni, hogy követni fogja Tarzant. – Gyerünk vele – vélekedett Om-at –, hiszen eddig nem is próbáltuk megbüntetni Kor-ul-lult, hogy barátunkat és szövetségesünket megölte. – Vegyük rá – vetette ellen Ta-den –, hogy várjon holnapig, addig összeszedhetünk

sok harcost, hogy nagy rajtaütést hajthassunk végre Kor-ul-lulon. Most az egyszer, kérlek, Om-at ne öld meg majd a foglyaidat, hadd kerüljenek hozzánk minél többen, s így alkalmasint érdeklődhetünk Tarzan-jad-guru sorsáról is. – Nagy a ho-don bölcsessége – hagyta rá Om-at. Úgy lesz, ahogy javasoltad, és mindenki, akit foglyul ejtünk, elmondhatja nekünk, hogyan is állnak ezek a dolgok. Akkor aztán elvisszük őket a Kor-ul-gryf sziklapereméhez, és lelökjük mindet a mélybe. Ta-den mosolygott. Tudta, hogy az összes Kor-ul-lul harcost úgysem ejtik foglyul – örülhetnek, ha egyetlen fogoly is akad majd a végén. Még az is előfordulhat, hogy Korul-ja vonulhat vissza véres fejjel, de tisztában volt vele, hogy Om-at kész végrehajtani minden fenyegetését, olyan nagy és engesztelhetetlen volt e két törzs kölcsönös gyűlölete. Om-at tervét könnyűszerrel elmagyarázták az idegennek. Az megértette, mert tudta, hogy idegen és ellenséges földön előnyére válik, ha sok harcos kíséri. Könnyen mondott igent, látva, hogy a legfontosabbat – céljának elérését – segíti elő e fordulat. Az éjszakát a jövevény Om-at egyik szobájában, kőágyon, sok prémen, kényelmesen töltötte. Másnap kora reggel, a reggelit követően, száz vad harcos sorakozott fel a meredek szikla peremén, hogy nekivágjanak a halálos vállalkozásnak. Előttük két harcos jár majd, így döntött Om-at, gyakorlatilag felderítőszerepben, ahogy odahaza mondanánk, biztosítani a sereg zömét a váratlan ellenséges manőverekkel szemben. Ekképp haladtak a hegygerincen, s, ahogy kiértek Kor-ul-lul földre, hirtelen egy magányos és fegyvertelen waz-donra bukkantak, aki nagy üggyel-bajjal fölfelé igyekezett éppen törzsének falujához. Foglyul ejtették, s ezzel még jobban megrémítették, mert, ahogy meglátta őket, tudta, hogy menekülnie nem lehet, beletörődött már abba a gondolatba, hogy azonnal végeznek vele. – Vigyétek vissza Kor-ul-jába – rendelkezett Om-at, harcosainak egyikéhez intézvén szavait –, és őrizzétek, ne essék bántódása, míg vissza nem térek. Ekképp az elképedt Kor-ul-lult elvezették, miközben a vad csapat lopakodva folytatta útját fától fáig, mind közelebb érve a faluhoz. A szerencse rámosolygott Om-atra, mert lehetővé vált, amire vágyott – csata a javából, ugyanis – még el sem jutottak odáig, hogy Kor-ul-lul barlangfaluját lássák, már megpillantottak egy jelentősebb csoportot, Kor-ul-lul harcosokat, akik épp lefelé igyekeztek a völgyszakadékba, valami merész vállalkozásba kezdve. Árnyakként olvadtak a Kor-ul-ja harcosok az ösvény menti fák lombozatába. Az ellenség nem is sejtette, miféle veszély fenyegeti, s joggal, hiszen saját földjén járt, ahol minden sziklát, minden követ jól ismer. Gyanútlanul sétáltak be a csapdába. A látszólagos békét hirtelen vad kiáltások zúzták ízekre, s egy bunkó ütése földre terített egy Kor-ul-lul harcost. A kiáltás harci jeladás volt, mert a következő pillanatban száz Kor-ul-ja torok vad harci riadója reszkettette a levegőt. A hangzavarba nemsokára a Kor-ul-lul ordítások is belevegyültek. Fütykösök süvítő zúgása és vad torkok üvöltése keveredett, s a harcosok „egymásra

találtak”. Kinek-kinek meglett a párja, és zajlott az ember ember elleni harc. Kések villogtak, ütések zuhogtak a leveleken átszűrődő napfényben. Fénylő, vastag fekete bundákat festett vörösre a vér. A harc sűrűjében az idegen sima, barna teste meg-megcsillant az általános sötét kavargásban. Ott aztán csak éles szeme és esze igazította el, hogy barátot, s ellenséget, Kor-ul-ja és Kor-ul-lul harcost megkülönböztessen. Hiszen első pillantásra tökéletesen egyformák voltak! Csak aztán vette észre, hogy az ágyékkötő más: az ellenségé nem volt olyan leopárdpettyes, mint a társaié. Om-at, miután elintézte első ellenfelét, odapillantott az idegenre. – Úgy küzd, mint egy Jato – állapította meg a főnök. – Erőteljes fajta lehet az a törzs, amelyikből ő és Tarzan-jad-guru származik – tette hozzá magában. Azután teljes figyelmét a következő Kor-ul-lul ellenfél kötötte le. A harcosok bajvívása hullámzó sikerrel zajlott a vadon ölén, mígnem azok is elfáradtak, akik életben maradtak a kemény csata során. Csak az idegenen nem látszottak a fáradtság nyomai. Ő minden újabb ellenfelet ugyanazzal a lendülettel fogadott, s mikor már nem volt talpon Kor-ul-lul, aki rárontott volna, azokat vette sorra, akik kimerülten bár, de állták még a sarat egy-egy lankadó Kor-ul-jával szemben. És mindig ott volt a vállán-hátán az a furcsa valami, amit Om-at rendkívül veszélyes fegyvernek sejtett, de a célját nem tudta felfogni. Azt látta csupán, hogy az idegen sosem használja, akkor meg fölösleges teherként, céltalanul ütődik hozzá, valahányszor macskafürgeséggel ide-oda ugrik egy-egy győzelmesen megvívott párbaj során. Az íjat s a nyilakat ledobta magáról, mikor elkezdte a harcot, de az Enfieldtől nem vált volna meg semmiért, bárhová ment, vele volt, mintha fogadalom kötné: nem válik meg tőle, míg csak küldetését nem teljesíti. A Kor-ul-ja harcosok, talán restelkedve a fáradhatatlan Jar-don példája láttán, még egyszer nekirugaszkodtak. De az ellenség már nem várta be ezt a támadást. Kor-ul-lult szétzilálta a láthatóan sebezhetetlen idegen „démon”, így hát, hogy semmit sem tehettek ellene, inkább a menekülést választották: S ekkor megtörtént, amit Om-at akart: a főnök parancsot adott harcosainak, kerítsék be a legfáradtabb Kor-ul-lulokat, és Kor-ul-ja fél tucat foglyot ejtett. Fáradt, véres, lelkes társaság tért vissza a sziklafaluba. Igaz, húszat közülük úgy vittek a társak – s a húszból hatot holtan. Mégis, emberemlékezet óta a legsikeresebb rajtaütés volt ez, amit csak Kor-ul-ja egység Kor-ul-lul harcosok ellen végrehajtott. Így Om-at máris a legnagyobb hős hírébe került. De hát pontosan tudta, hogy a siker oroszlánrészét az idegen jelenlétének köszönhették! Nem is habozott mindezt nyíltan megvallani, így aztán Jar-don s hőstettei csakhamar legendává lettek. Kor-ul-ja szerte mesélte mindenki a történteket, s ez csak megerősítette ama faj büszke rangját, amit az előzőekben Tarzan alapozott meg a waz-donok körében. A Kor-ul-lul völgyszakadékban a Lihegve hazaérkező, túlélők arról számolhattak be, hogy Tarzan-jad-guru után egy második ilyen démon is csatlakozott az ő ősi

ellenségükhöz. Om-at akkor bevonult őseinek barlangjába, és egyenként parancsolta színe elé a Korul-lul hadifoglyokat. Egyenként kérdezte ki őket, mit tudnak Tarzan sorsáról. Kivétel nélkül ugyanazt a történetet adták elő – hogy Tarzant ők öt napja elfogták, de ő megölte azt a harcost, akit az őrzésére otthagytak, levágta s elvitte a szerencsétlen őr fejét, s a Kor-ul-lul völgyszakadék szemközti oldalán kiakasztotta a hajánál fogva egy fára. Hanem, hogy magával Tarzan-jad-guruval mi lett azután, erről fogalmuk sem volt. Egyikük sem tudott erről semmit sem mondani – s ez így ment egészen addig, míg az utolsó foglyot is ki nem hallgatták. Azt, akit először fogtak el fegyvertelenül, vagyis, aki a Jad-ben-Otho völgye felől igyekezett népének barlang falujához. Ez azután, amikor rájött, mire megy ki a kérdezősködősdi, alkut ajánlott, s a maga és társainak élete volt a tét, az ár. – Én sokat tudok mondani neked arról a rettenetes emberről, aki felől kérdezgetsz, Kor-ul-ja – közölte a főnökkel. – Én láttam őt tegnap, és tudom, hol van, és ha megígéred nekem, hogy társaimmal együtt épségben visszaengedsz őseimnek barlangjába, meg fogom mondani neked híven, mi az, amit tudok. – Megmondod te azt nekem mindenképpen – válaszolta erre Om-at –, vagy megölünk. – Mindenképp megölsz – felelte a fogoly –, hacsak nem ígéred meg, amit kértem. Ha megölsz, az, amit tudok, velem hal meg. – Igaza van, Om-at – jegyezte meg akkor Ta-den. – Ígérd meg nekik, hogy visszaadod a szabadságukat. – Jól van hát – egyezett bele Om-at –, beszélj, Kor-ul-lul, és ha mindent elmondtál, te is, társaid is épségben visszatérhettek törzsetekhez. – Úgy történt – kezdte a fogoly, hogy három napja vadászgattam társaimmal a Korul-lul bejáratának közelében, nem messze attól a helytől, ahol ti foglyul ejtettetek ma reggel, amikor lecsapott ránk, s le is győzött minket egy igen nagy csapatnyi ho-don. Foglyul ejtettek bennünket, A-lurba vittek, ahol néhányat közülünk kiválasztottak rabszolgasorsra. Minket meg bezártak egy szobába a szentélyük mellett, hogy sorra föláldozzanak, ahogy a ho-donok Szoktak-áldozni Jad-ben-Othónak a megszentelt oltáron. Úgy látszott, hogy ezzel meg is pecsételődött a sorsom, s, hogy még boldogok azok, akiket rabszolgának választottak a ho-donok, hiszen akkor nekik még mindig maradt reményük a szabadulásra, mi, akik abban a szobában voltunk, nem bízhattunk többé semmi jóban. Hanem tegnap valami különös dolog történt. Érkezett valaki a szentélybe, s vele sok pap, maga a király, számos harcosával. Igen, egy illető érkezett oda, akit mind a legnagyobb tisztelettel öveztek, és ahogy odavezették a ráccsal lezárt térhez, amelyben mi vártuk sorsunkat, meglepetéssel tapasztaltam, hogy nem más ez a valaki, mint az a szörnyű ember, aki nemrég a mi foglyunk volt Kor-ul-lulban, az, akit ti Tarzan-jad-gurunak neveztek. De most Dor-ul-Othónak mondta őt mindenki. Ránk nézett, aztán a főpapnál érdeklődött, s mikor az megmondta, mi végett tartanak ott

minket, ez a jövevény haragosan kiáltozni kezdett. Azt mondta, hogy ez nem Jad-benOtho akarata, vagyis, hogy minket föláldozzanak, és ráparancsolt a főpapra, engedjen szabadon minket, s akkor ez meg is történt. A ho-don foglyok visszatérhettek otthonukba, minket meg kivezettek A-lurból. Így indítottak el hármunkat Kor-ul-lul felé, de hát A-lur és Kor-ul-lul között tömérdek a veszély, és mi fegyvertelenek voltunk. Egyikünk sem érkezett vissza tehát népünk falujába, és csak én maradtam életben. – Ez minden, amit Tarzan-jad-gururól tudsz? – kérdezte Om-at. – Ez minden, amit tudok – szögezte le a fogoly. – Legföljebb még annyit mondhatok, hogy az az ember, akit Lu-donnak neveznek, az a ho-don főpap, nagyon dühös volt, és, hogy a két pap egyike, akik kivezettek minket a városból azt mondta a másiknak, hogy ez az idegen egyáltalán nem is Dor-ul-Otho, és, hogy ezt Lu-dontól hallotta. A főpap azt is mondta még, hogy majd ő leleplezi, és halálra fogja ítélni vakmerősége miatt. Ez minden, amit én hallottam a beszélgetésükből. És most, Kor-ulja főnöke, engedj szabadon minket. Om-at bólintott. – Eredjetek utatokra – mondta. – Ab-orv te meg küldjél velük harcosokat, kísérőnek, hogy valóban biztonságosan elérhessék Kor-ul-lult. – Jar-don – fordult ekkor az idegenhez a főnök –, gyere velem – mondta, és felkelt, majd elindult a sziklatető felé a fali peckeken. Ahogy a csúcsra felértek, megálltak a szirt peremén, s ott Om-at fölemelte a kezét. Fölemelte és a távolba mutatott, ahol A-lur városa csillámlott a nyugati nap párás fényében. – Ott van Tarzan-jad-guru – mondta, és Jar-don megértette a szavát.

13. Az álarcos

Tarzan, ahogy a szentélyfal túloldalán leszökkent a földre, egyáltalán nem gondolt arra, hogy ő most elmeneküljön A-lurból – nem, neki előbb meg kell győződnie arról, nincs-e itt az élete társa. Csupán azt nem tudta még, hogyan boldogul ebben a városban, ahol mindenki ellene van, s miképp folytatja ilyen körülmények közt a kutatást. Egyetlen hely volt itt, melyet ismert, s ahol legalább egy kis időre védelmet remélhetett: a király Tiltott Kertje. Sűrű bozót veszi körül, és ott éjszaka megbújhat, gondolta, s vízre is lel, gyümölcs is akad bőven. Dzsungelen edzett lény, ha észrevétlen eléri magát a terepet, jelentős időt tölthet ott gondtalanul. A nagy kérdés az volt csupán, hogyan is jut el a szentély árnyékáról a kerthez úgy, hogy valóban ne lássa meg senki. – Tarzan hatalmas – mondta monológját így, egy szál magában –, ez igaz, de csak az ő dzsungelében, s nem a nagyvárosokban: ott alig különb az embereknél. Bízott jó megfigyelőkészségében, s abban is, hogy mindenkor ügyesen tud tájékozódni. Remélte, hogy elérheti a palota körüli birtokot a föld alatti folyosókon és helyiségeken át, amerre tegnap vezették, s amelyeknek minden kis részlet-zugát képszerűen elraktározta emlékezetében. Úgy vélte, ez lesz a célszerűbb megoldás, mert a fönti nyílt terepen az üldözők, ha észreveszik, követhetik, s aztán könnyen a nyomára bukkannak a kert környékén. Ezért hát tíz-húszlépésnyire a szentélyfalról leszállt a mélybe. Mielőtt véletlenül is észrevehetné bárki a helybeliek közül, egy kőlépcsőn pillanatok alatt a lenti világban találta magát. Az előző nap megismert út sok folyosón és lakrészen át kanyargott, Tarzan azonban nagyon bízott magában. Habozás nélkül vállalta a kockázatot, követni próbálja „önmaga tegnapi nyomát”. Félnie itt nem nagyon kellett az azonnali fölfedeztetéstől, hiszen bizonyosra vehette: a szentély papjai mind odafent vannak. Épp az ő tárgyalására gyűltek össze, megaláztatására és halálára lesve, s akkor, épp, hogy ezt végiggondolta, az egyik folyosó fordulójában szembe találta magát egy alacsonyabb rangú pappal. A groteszk fejék elfödte arcát, s így a majomember nem tudta volna megmondani, milyen érzést váltott ki a papból a találkozás. Ám Tarzannak most nem volt sok ideje efféle tűnődésre. Alig, hogy meglátta, már készen is volt a terve. Gyorsan kellett cselekednie. Mielőtt a pap egyáltalán gondolkodhatott volna rajta, hogy mi is lenne a leghelyesebb viselkedési mód ebben a helyzetben, már a szívébe hatolt a fürge kés hosszú pengéje. Jad-ben-Otho szolgája ott csúszott földre rogyva. Akkor Tarzan fölemelte, leszedte a fejéket, ez volt ugyanis a vakmerő terv legfontosabb része – ez villant Tarzan agyába,

ahogy megpillantotta a papot. Örökké éber szellemével most is ellenségei megtévesztésére készült. Tarzan még jókor elkapta a papot, hogy be ne üsse a fejét a kőpadlóba – s így az álarc ne károsodjék! Az álarcot gonddal a földre tette. A fejék mellé még egy fontos tartozékot is megszerzett. Késével lemetszette a ho-don hosszú farkát. Jobb felől egy kis szoba nyílt, a pap alkalmasint onnét lépett ki. Tarzan ide vonszolta be a tetemet, s vitte a fejéket meg a tőből-metszett farkat. Gyorsan lehasított egy kis csíkot a halott ágyékkötőjéből, s ezt a farok tövére csomózta, majd ennél fogva a maga ágyékkötője alá erősítette. Arra vigyázott, hadd látszódjék minél inkább eredetinek. Akkor már csak a fejéket kellett a maga vállára illesztenie, s kiléphetett a folyosóra. Mindenestül olyan volt, mint Jad-ben-Otho bármelyik helybeli papja, már ha valaki nem néz alaposabban a „körmére”: keze-lába nagyujjára. Megfigyelte már, hogy mind a ho-donok, mind a waz-donok körében igen elterjedt szokás, hogy a farkuk végét a kezükben viszik. Megfogta hát ő is ezt a hátraerősített farkat, nehogy esetleg gyanút keltsen, hogy túlságosan élettelenül vonszolódik mögötte. Ekképpen haladt a folyosókon s a lakosztályokon át, s végül kiért a palota körüli szabad térségre a szentélyen túl. Az üldözők még nem tartottak itt, jóllehet Tarzan hallotta már – nem is oly messziről – zajukat. Itt már találkozott harcosokkal és rabszolgákkal is, de senki se vetett rá különösebben fürkésző pillantást: mindennapos látvány volt erre egy pap. Az őröktől háborítatlanul jutott el a Tiltott Kert belső bejáratához. Itt megállt, sebes pillantással felmérte az előtte elterülő gyönyörűséges helyet. Megkönnyebbülésére néptelennek találta, s szívből gratulált magának, milyen könnyedén kicselezte A-lur hivatott fürkészeinek éberségét. Azzal már át is lendült a fal túlfelére. Itt egy kis bozótosra bukkant, mely akár egy tucatnyi ember rejtőzésére is alkalmas lehetett volna. Jó mélyre behatolt hát, s ott lerakta a kényelmetlen fejéket. Maga is a földre telepedett, és várakozott: várta, miféle fordulatokat hozhat számára ez a terve. Egyetlen éjszakát töltött eddig A-lurban, s mert későn tért aludni, láthatta: éj idején kevesen járnak-kelnek a szentély körül. Ám ahhoz mégis épp elegen, hogy erre az álöltözetre szüksége legyen. Azt is tapasztalhatta, hogy a papság itt kivételezett kasztnak számít, s ez szabad mozgást jelent a „csuhásoknak” – az álarcosoknak! – mind a palota, mind a szentély körüli kertekben. Mindenképpen az éjszaka lesz a legalkalmasabb idő az ő felderítő műveleteihez – nappal aztán alhat békén a Tiltott Kert bozótjában. Viszonylag biztos lehet abban, hogy nem bukkannak a nyomára. A kert falán túl arra következtetett, hogy a szorgos keresés most errefelé folyik utána. Mivel most épp ráért, jó alkalom volt ez, hogy közelebbről s alaposabban szemügyre vegye az eltulajdonított papi éket. Úgy forgatta, hogy bármelyik pillanatban azonnal felkaphassa vagy épp el is rejthesse, ennek során természetesen minden oldalról alaposan megvizsgálta az arcát.

Egyetlen fadarabból, talán egy fatörzs belsejéből készült a bizarr mű, éspedig úgy, hogy elébb kifaraghatták a külső mintázatot – az „arcvonásokat” –, azután belül kivájták, hogy egészen vékony lett. Csak a „héja” maradt. Az alján két félkör alakú üregszerűség volt, egyértelműen azért, hogy a fejék a vállakra illeszkedhessen. A faanyag háncsosan végződött, s lelógott a mellkasra és a hátra, s ezeknek a végein még mindig csüngtek alá díszek, hajféle anyagú hosszú fonatok, melyek szélről közép felé hosszabbodtak, s ott egészen derékig, sőt még lejjebb értek. Tarzan pillanatok alatt rájött, hogy ez bizony emberi haj, s, hogy honnét, azt sem volt nehéz kitalálnia: az oltáron legyilkoltak skalpjából. Maga a fejék, az arc, úgy volt faragva, hogy ocsmánysága gryfet is, embert is idézett. Volt három fehér szarv, egy sárga pofa két szemkarikákkal, s piros gryf lebeny az elülső és a hátulsó fityegők felett. Tarzan ott ült a bokrok sűrűjén, s így tűnődött a kezében tartott ocsmány papmaszk sajátosságain, – amikor hirtelen rájött, hogy nincs egyedül a kertben. Jelezte ezt a „másik jelenlétet”, és gyakorlott fülével azt is tudhatta már, miről van szó: mezítlábas léptek közelednek a terepen. Először azt hitte, valaki lopakodva át akarja kutatni utána a Tiltott Kertet, de csakhamar kirajzolódott a Tarzan kilátását szűkre szabó levélzet résein át a közelítő alak is. Ekkor látta, hogy nem más az, mint Ol-lo-a, s, hogy maga van. Lehajtott fejjel jön, mint, aki elmélyülten, méghozzá bánatosan tűnődik valamin, mert szeme pilláin könnyek csillogtak. A majomember éles hallása csakhamar más „üzenetet” is közvetített fürge agyának, hogy tudniillik újabb léptek közelednek. Ezúttal férfiak tűntek fel a kert színterén. Ezek nem sokat tűnődtek vagy meditáltak, hanem egyenesen odasiettek a hercegnőhöz. Tarzan, mikor már látta is őket, megállapította, hogy két pap érkezett. – O-lo-a, Pal-ul-don hercegnője – mondta az egyikük, és szavait a fiatal lányhoz intézte –, az az ember, aki azt mondta nekünk, hogy ő Jad-ben-Otho fia, épp most szökött meg Lu-don, a főpap haragja elől, aki leleplezte és elítélte a gonosz szentséggyalázásért. Átkutattuk a szentélyt, a palotát és a várost, és nekünk most ide is el kellett jönnünk, a Tiltott Kertbe, mivel Ko-tan, a király azt mondotta, hogy ma reggel itt találta az idegent. Persze, fogalmunk sincs róla, hogyan jutott volna át az őrökön. – Itt mindenesetre nincs – jelentette ki O-lo-a. – Egy ideje kint tartózkodom a kertben, s nem láttam, nem hallottam senki mást, aki kívülem itt lehetne még. De azért csak kutassatok, ha úgy tetszik, rajta. – Nem, dehogy – mondta a pap, aki az imént is beszélt –, hiszen ez akkor így fölösleges. Nem jöhetett be a te tudtod nélkül, és nem hatolhatott át az őrökön, de még ha ezt tette volna is, annak a papnak, aki itt járt előttünk látnia kellett volna őt. – Miféle papnak? – kérdezte O-lo-a. – Egy pap nem sokkal előttünk áthaladt az őrhelyeken – válaszolta amaz. – Én nem láttam – szögezte le O-lo-a. – Nyilván kiment a másik kijáraton – jegyezte meg a másik pap. – Igen, hát persze – erősítette meg O-lo-a. – Akkor is furcsa, hogy nem vettem észre. – A két pap tisztelettel elköszönt, megfordult és távozott.

– Ostobák, mint Buto, az orrszarvú – állapította meg magában Tarzan, aki Butót nagyon bárgyú lénynek tartotta. – Az ilyeneket valóban könnyű kijátszani. Alig, hogy a papok eltávoztak, Tarzan újabb gyors lépteket hallott, melyek azt a helyet közelítették, ahol a hercegnő állt. A lépteket zihálás kísérte. Az liheg így, aki ereje fogytán van vagy nagyon izgatott. – Pan-at-lee! – kiáltotta O-lo-a. – Mi történt? Olyan riadtnak látszol, mint egy őzsuta. Ennyire hű akarsz lenni a nevedhez? – Ó, Pal-ul-don hercegnője – sikoltotta Pan-at-lee –, ezek meg akarták ölni őt a szentélyben. Meg akarták ölni a csudálatos idegent, aki azt állította magáról, hogy ő a Dor-ul-Otho! – De megmenekült – mondta O-lo-a. – És te ott voltál. Mesélj róla, hogy volt? – A főpap azt akarta, hogy ragadják meg és mészárolják le, de, amikor rárohantak, egyiküket ő ragadta fel s vágta Lu-don fejéhez, olyan könnyedséggel, ahogy te a mellfedődet vágnád hozzám. Aztán felszökkent az oltárra, és onnét a szentélyfal tetejére, azzal eltűnt. Leugrott a túloldalon, azóta keresik, de, ó, hercegnő, én azért fohászkodom, hogy ne találják meg. – És miért fohászkodsz te így? – kérdezte O-lo-a. – Aki ilyen szentséggyalázó, talán nem érdemli meg a halált? – Jaj, de hát te nem ismered őt! – válaszolta Pan-at-lee. – Miért, te talán igen? – csattant fel O-lo-a. – Ma reggel te elszóltad magad, aztán megpróbáltál rászedni engem. O-lo-a rabnői nem tehetnek ilyesmit büntetlenül. Akkor hát ő lenne ugyanaz a Tarzan-jad-guru, akiről beszéltél nekem? Beszélj, te lány, hallod? És csak az igazat mondd! Pan-at-lee kihúzta magát, felszegte a fejét, álla büszkén szökkent szemközt Pal-uldon hercegkisasszonyával. Miért is ne: ő maga nem volt-e odahaza szintén hercegnői rangú? – Pan-at-lee, a Kor-ul-ja nem hazudik – mondta –, hogy önmagát védje. – Akkor hát mondd el már végre, mit tudsz erről a Tarzan-jad-gururól! – sürgette O-loa. – Azt tudom, hogy csodálatos ember, nagyon bátor férfi – jelentette ki Pan-at-lee. – És, hogy megmentett engem a Tor-o-dontól és a gryftől, ahogy meséltem. És hát csakugyan ő az, aki itt járt ma a kertben. És még most sem tudom, nem Jad-ben-Otho fia-e mégis! Annyival bátrabb és erősebb, mint bárki földi halandó, és akkor még ott a kedvessége, a becsületes szíve, mert látod, amikor ki voltam szolgáltatva neki, ő megvédett, és, amikor magát menthette volna, csak rám gondolt. Tette pedig mindezt azért, mert barátja Om-atnak, aki Kor-ul-ja gundja és, aki az én életem párja lenne már, ha a ho-donok nem fognak el. – Valóban bámulatos ember volt, csak úgy ránézésre is – tűnődött el O-lo-a. – Nem volt olyan, mint a többiek, és ezt nem csak úgy értem, hogy a keze-lába nagyujja más volt, meg, hogy nem volt hátul farka, hanem, hogy az egész lényében volt valami, ami megkülönböztette őt a többiektől, többnek, fontosabbnak látszott, mint mások. – És – egészítette ki Pan-at-lee, kis vad szívének teljes hűségével a férfi iránt, – aki

így a jó barátja lett, s, akinek ügyében most szerette volna kedvezően hangolni a hercegnőt is, ha Tarzanon nem is segít ezzel. – És nem tudott-e valóban mindent Tadenről, még a tartózkodási helyéről is? Mondd meg nekem, ó hercegnő – kiáltotta a waz-don lány –, elképzelhető-e, hogy közönséges halandó így tud efféle dolgokról. – Talán látta Ta-dent – vetette közbe O-lo-a. – Jó, de azt honnét tudná, hogy te szereted Ta-dent? – hangzott erre Pan-at-lee visszavágása. – Én mondom neked, hercegnő, hogy ha nem isten is éppen, hát akkor is több, mint bármelyik waz-don vagy ho-don. Követett engem El-sat barlangjától Kor-ul-jában, követett egész Kor-ul-lulon át, két nagy hegyháton végig, el a Kor-ul-gryfig, ahol rejtőztem, pedig igazán sok idő telt el azután, hogy távoztam otthonról, és a meztelen talpam nem hagyott a földön nyomot. Melyik földi halandó lenne képes ilyesmire, mondd? És szerte Pal-ul-donban hol lelne szűz lány még egy ilyen idegen férfira, aki barátja és oltalmazója?! – Talán Lu-don téved, talán valóban isten ő mégis – mondta akkor O-lo-a, akit mintha meggyőzött volna valamelyest, hogy rabnője ennyire védi az idegent. – Ha isten, ha ember, túlságosan csodálatos ahhoz, hogy meghaljon – kiáltotta Panat-lee. – Bár megmenthetném! Ha ő életben marad, meghidd, segít abban is, hogy egymáséi legyetek Ta-dennel, hercegnő! – Jaj, bár csak tudna – sóhajtotta O-lo-a –, az ég a tanúm, már túl késő. Holnap összeadnak Bu-lottal. – Ő az, aki apáddal tegnap idelátogatott? – Kérdezte Pan-at-lee. – Igen. Az a kerek képű, nagy hasú – kiáltotta utálkozva a hercegnő. – Olyan lusta, hogy se vadászni, se harcolni nem akar. Enni, inni: ez minden, amire Bu-lot alkalmas, csak ezekre a dolgokra tud gondolni, no és persze rabszolganőkre. De hát gyere, Panat-lee, segíts nekem virágot gyűjteni, nézd, e csodás szirmokat, ezeket szórom ma éjjelre az ágyam köré, hogy holnap reggel magammal vihessem illatuk emlékét, amit a legjobban szeretek e föld színén. Jól tudom, Mo-serben, Bu-lot apjának falujában ebben sem lesz többé részem. Szedjük együtt a virágot, Pan-at-lee... mert szeretek virágot szedni, s épp ezt a virágot... tudod, ez Ta-den kedvence volt! Közeledtek a virágos bokrokhoz, melyek mögött Tarzan is lapult, mivel azonban épp elég virág volt a kis bozótos szélén is, a majomember valószínűnek tartotta, hogy a lányok nem hatolnak beljebb az ösvényen, s nem fedezik fel őt sem. Hallotta örömteli kiáltásaikat, valahányszor különlegesen szép, nagy virágokra bukkantak. Így vonultak bokortól bokorig Tarzan rejtekhelyének pázsitos felén. – Ó, nézd, Pan-at-lee – kiáltott fel O-lo-a hirtelen –, ez itt minden virágok királya. Sosem láttam még ilyen gyönyörűségeset... Nem, hagyd! Ezt én magam szedem le. Ilyen nagy és tökéletes virágot ne érintsen senki más keze. – Azzal a hercegnő már nyomult is befelé a sűrűbe, és megragadott egy virágos ágat – éppen a rejtőző Tarzan feje fölött. Közeledése még Tarzant is oly váratlanul érte, hogy nem volt módja elmenekülni. A majomember csöndben ült és várta, hogy a sors kegyes lesz hozzá s odébb vezérli Ko-

tan leányát, mielőtt arra pillantana s észrevenné. De a lány, a hosszú szárat késével lenyisszantva, már felé is nézett, egyenesen bele Tarzan-jad-guru mosolygó arcába. Dermedt kis kiáltással rebbent hátra, de a dzsungel fia akkor már talpon volt, s megállt előtte. – Ne félj, hercegnő – kérlelte megnyugtató hangon. – Ta-den barátja köszönt itt tégedet. – S azzal már ajkához is emelte az ujját. Pan-at-lee izgatottan közeledett. – Ó, Jad-ben-Otho segíts, hát ő az! – És most, hogy így rám leltetek – tudakolta Tarzan –, át fogtok adni Lu-donnak, a főpapnak? Pan-at-lee térdre vetette magát O-lo-a előtt. – Hercegnő! Hercegnő! – könyörgött. – Ne áruld el hollétét az ellenségeinek. – De hát Ko-tan, az apám – suttogta riadtan O-lo-a –, mit fog ő szólni, ha szörnyű engedetlenségemről tudomást szerez? S még akkor is, ha figyelembe vesszük hercegnő mivoltomat, Lu-don követelheti, hogy feláldozzanak, akképp enyhítendő Jadben-Otho haragját, és végül mindenki nyer, csak én leszek vesztes. – De hát sose tudják meg – kiáltotta Pan-at-lee –, hogy itt láttad őt, ha csak te magad nem mondod meg nekik, mert Jad-ben-Othora esküszöm neked, hogy én sosem árullak el. – Ó, idegen, mondd meg nekem – kérdezte akkor O-lo-a szinte könyörögve Tarzant –, Istenség vagy-e? – Jad-ben-Otho nem lehet ennél istenibb – felelte nagy komolyan Tarzan. – De ha isten vagy, miért menekültél el a közönséges földi halandók keze közül? – faggatta a hercegnő. – Az istenek – magyarázta a dzsungel fia –, közönséges földi halandók közé keveredve, nem kevésbé halandóak, mint ezek. Ha így hús-vér alakban megjelenne előtted, még maga Jad-ben-Otho is lemészárolható lenne. – Láttad Ta-dent és beszéltél vele? – kérdezte a lány, látszólag összefüggéstelenül. – Láttam őt és beszéltem is vele – válaszolt a majomember. – Egy hónapon át minden nap végig együtt voltunk ő meg én. – És... – A lány habozott. – ...ő... – Tekintetét a földnek szegezte, belepirult a kérdésbe. – Ő is szeret engem még mindig? Tarzan tudta, hogy megnyerte ezt a játszmát. – Igen – felelte állhatatosan –, Ta-den mindegyre csak O-lo-áról beszél, és azt a napot várja szívének minden reménységével, amelyen ő az övé lesz. – De hát engem holnap Bu-lotnak adnak – mondta szomorúan a hercegnő. – Legyen csak holnap, az a jó – mondta Tarzan –, hiszen holnap az mindig csak holnap van, sose ma! – Jaj, de hát ez a rémség, ez meglesz, és akkor életem minden holnapja holt nap lesz, gyászolni fogom Ta-dent, aki soha nem lehet már az enyém. – De Lu-donért cserébe én segíthetek neked – mondta a majomember. – És ki tudja, mi minden fér ebbe a segítségbe!

– Ó, bár csak segíthetnél, Dor-ul-Otho – kiáltotta a Lány. – És tudom én, persze, hogy megtennél mindent, ami módodban áll, hiszen Pan-at-lee elmondta, mennyire bátor vagy és ugyanakkor milyen jószívű. – Csak Jad-ben-Otho a tudója, mit hoz a jövő – közölte Tarzan. – Most pedig ti ketten menjetek el innen, mert még meglát titeket valaki és gyanút fog. – Megyünk – hagyta rá O-lo-a. – De Pan-at-lee visszajön hozzád, hoz neked ennivalót. Remélem, hogy megszabadulsz innen, és akkor Jad-ben-Otho megjutalmaz engem a segítségért. – Azzal elfordult s elment. Pan-at-lee követte, a dzsungel fia pedig visszabújt a rejtekhelyére. Alkonyatkor Pan-at-lee visszatért Tarzanhoz, s élelmet vitt neki. Amikor kettesben voltak, a dzsungel fia feltette azt a kérdést, amelyet már korábban is szeretett volna, mikor O-lo-a jelen volt. – Mondd csak – kérdezte –, mit tudsz azokról a híresztelésekről, amelyekre a hercegnő is célzott, hogy valami titokzatos idegen volna elrejtve A-lurban, hallottál te is effélékről azalatt a rövid idő alatt, amit itt töltöttél? – Igen – mondta Pan-at-lee. – Hallottam beszélni róla, a többi rabszolga suttogott ilyesmiket. Mert mind csak suttognak erről a dologról, beszélni senki se mer nyíltan. Azt mondják, egy idegen nő van elrejtve a szentélyben, és, hogy Lu-don papnőnek akarja, de Ko-tan feleségnek, és egyik se mer hozzányúlni, mert fél a másiktól. – Tudod-e azt is, hol őrzik a szentélyben? – kérdezte Tarzan. – Nem – mondta Pan-at-lee. – Honnan tudnám? Még azt se tudom, hogy igaz-e mindez vagy csak mendemonda. Én csupán arról számolhatok be neked, amit mások rebesgetnek. – Csak egyetlen ilyen valakiről beszélnek – kérdezte Tarzan akkor –, egy idegenről? – Nem, valaki mást is említettek, aki ezzel a nővel jött állítólag, de, hogy vele mi van, végképp nem hallani róla. – Köszönöm, Pan-at-lee – bólintott Tarzan. – Lehet, hogy többet segítettél nekem, mint azt most bármelyikünk is gondolná. – Remélem, segítettem valamit – mondta a lány, aztán elfordult, indult vissza a kis palota felé. – Én legalább annyira remélem – kiáltotta Tarzan izgatottan.

14. A gryf szentélye

Amikor leszállt az éj, Tarzan felöltötte a fejéket s a farkat, melyet a szentély alatti folyosóról zsákmányolt a paptól, akit megölt. Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az őr mellett nem tudna biztonságosan még egyszer elhaladni, főleg ilyen késői órán nem. Feltűnést keltene, ezért inkább föllendült a fára, mely a kertfal mellett állt, s egy nagy ágról a túloldalon leszökkent a szabadba. A majomember ekképp elkerülte a fölfedeztetés túlzott veszélyeit, s a palota kertjén át a szentély felé haladt. Épp az ellenkező oldalról közelítette meg a helyet, mint amerre menekült. Persze, a terep java részét nem ismerte, de így is megérte: mert nem volt kitéve annak, hogy valaki belebotlik a palota és a szentély lakosztályai közt. Mivel megvolt a nagyon is határozott célja, s mert csodálatos tájékozódási képességgel volt megáldva, árnyként suhant a szentély udvarán keresztül. Kihasználva a sűrű árnyak fedezékét, valamint a falak melletti bozótot, szerencsésen elérte azt a díszes épületet, melynek rendeltetéséről Lu-don csak annyit mondott, hogy „használaton kívül van”. Ez önmagában véve nem lett volna különös, a feltűnő csak az volt, hogy a főpap annyira vonakodott még beszélni is róla. A majomember gyanúja azóta is nőttön nőtt, hogy Lu-don hazudott. Most végre itt állt, ráadásul egymaga, a három emelet magasságú épület előtt, mely az összes többi szentélyépülettől elkülönülve állt. Egyetlen bejárata természetesen zárva volt. A kaput kőből faragták, éspedig úgy, hogy gryfre emlékeztessen, melynek tátott szája eredetileg maga a bejárat volt. A szörny feje, lebernyege és két mellső mancsa úgy volt kivésve, mintha előrenyújtózva heverne a földön. Az ajtó mellett ugyancsak rácsokkal lezárt, ovális kis ablakok sötétlettek. Tarzan látta, hogy tiszta a terep. Belépett a sötét kapuüregbe és megpróbálkozott a ráccsal, de azt tapasztalhatta, hogy zárva van, méghozzá valami olyan ötletes módon, aminek nyitjára nem tudott rájönni. Azt is sejtette, hogy a vas túl szilárd, nem tudná eltörni még akkor sem, ha kockáztatná is az ezzel járó nagy zajt. A sötét boltozat terében egyébként semmit sem látott, így aztán, egy pillanatig elképedve inkább az ablakokkal próbálkozott. A rácsok itt is makacsnak bizonyultak, de Tarzan nem volt csalódott, hiszen eleve erre számított. Ha a rácsok nem engedelmeskednek a leleményes eszének, majd úrrá lesz rajtuk óriás erejével. De csak akkor folyamodik ehhez, így határozott, ha bizonyos benne, hogy nincs semmi más lehetőség. Alaposan körbejárta és szemügyre vette az épületet. Voltak ablakok másutt is, de ugyanígy ráccsal. Gyakran megállt, csak azért, hogy hallgatózzék, ám senkit se látott, és a hangok, amiket hallhatott, túlságosan messze voltak, nem jelentettek számára

veszélyt. Felnézett az épület falára. Mint a városban a sok fal – a palotáé például, a szentélyé –, is csupa ékítmény volt, és itt is futottak körbe olyan sajátos párkányok, melyeknek vízszintje néhol merészen megtört, s ez mintha az épület szabálytalanságát, fura formálását hangsúlyozta volna. Nem volt bonyolult fal, ami a mászást illeti, s különösen könnyű feladat oly gyakorlott mászónak, mint a majomember. A súlyos és kellemetlen fejéket azonban hátrányosnak ítélte, így aztán le is rakta a földre, a fal tövébe. Fürgén felkúszott a magasba és a második emeleti ablakokon, nemcsak rácsokat látott, de függönyöket is. Nem sokat időzött ezeknél, az volt ugyanis az elképzelése, hogy a legkönnyebben a kupola alakú tetőn át juthat be. Ilyen volt Ko-tan tróntermében is. Már lentről látta a nyílásokat, Ha a benti tér szerkezete hasonlít is a trónteremhez, odalentről úgyse érte volna el azt a magasságot senki. A kérdés az volt csupán: elég tágasak lesznek-e a tetőablaknyílások a majomember széles vállához. Tarzan a harmadik emeletnél megint elidőzött egy kicsit. A befüggönyözés ellenére látta már, hogy odabent valami világosság dereng. Ugyanakkor olyan illat csapta meg az orrát, amitől a civilizáció minden „ragadványa” lemállott róla, és ott állt Kercsak törzsének vad, félelmetes hímje, a majomember. S ez a változás annyira hirtelen, s ellenállhatatlanul ment végbe most Tarzanban, hogy ajkáról csaknem feltört fajának s nemének kihívó kiáltása – ám okos esze a végén megóvta egy ilyen baklövéstől. És most már hangokat is hallott odabentről. Lu-don hangja... s megesküdött volna, hogy az követelőző volt! És űzötten s viszolyogva válaszolt neki egy másik hang, s oly tökéletes reménytelenséggel is, hogy Tarzan ettől az őrjöngés csúcsain járt. És megfeledkezett a kupoláról s a lehetséges tetőablak-bejáratokról. Lopakodás? Nesztelenség? Minden efféle megfontolás oly távol állt már tőle. A majomember hátrahajolt, és öklével iszonyatos csapást mért ott nyomban szemközt a kis ablak rácsozatára, akkorát, hogy a rudak hatalmas zajjal zúdultak be az épületbe, a benti szoba padlójára. Ugyanebben a pillanatban Tarzan már ugrott is: fejest előre, át a nyíláson, a sötétbe, félrerántva kíméletlenül az antilopbőr függönyt. Ahogy benn talpra állt, lerázta fejéről az eképp magával sodort bőröket, körös-körül vaksötétség fogadta. És akkor elkiáltott egy nevet, mely hosszú hónapok óta nem hagyta el ajkát: – Jane, Jane! – ezt kiáltotta. – Hol vagy? – És csak halálos csend volt a válasz. Kiáltott újra meg újra, kinyújtott kézzel tapogatózott a szoba alvilági sötétjén át. Orrcimpái remegtek, agyát gyötörte az a finom illat melyet érzett, s amely, igen, igen: arról árulkodott, hogy az ő társa itt van. És hallotta drága hangját is, ahogy küzd a gonosz pap ocsmány kívánságai ellen. Ó, bár elővigyázatosabban viselkedett volna! Ha ugyanolyan lopakodva és csendben haladt volna tovább... talán ebben a pillanatban már karjaiba zárhatná, míg Lu-don teste a földön heverne, az ő diadalmas lába alatt, a méltó bosszú martalékaként. De most nem volt itt a pillanat még az efféle

önemésztésre sem. Vakon bukdácsolt előre, kezével igyekezett megkapaszkodni valamiben, mert semmit se tudott a terepről – s akkor a lába alatt hirtelen megnyílt a föld, s ő még mélyebb sötétségbe zuhant, mint, amilyen az iménti volt. Érezte, ahogy teste sima felszínnel érintkezik, és lecsúszik. Fentről pedig csúfolódó nevetés hallatszott, s nyomban utána Lu-don kiáltása: – Térj vissza atyádhoz, ó Dor-ul-Otho! A majomember fájdalmas csattanással „földet ért” – valami sziklás padlón. Közvetlenül felette ott ásított egy rácsos, ovális ablak, melyen át a hold fényét látta játszani a kék tó vizében. Ugyanakkor megcsapta az orrát valami ismert szag, itt, ebben a térben... ahol, bármilyen sötét volt, szeme lassan kivett valami iszonyú nagy alakzatot. A gryffé volt ez a gyenge, de félreismerhetetlen szag. Tarzan állt, fülelt. Először nem is hallott más zajokat, csak a városéit, melyek a tóra nyíló ablakon át szűrődtek be, de akkor egyszerre, alig hallhatóan, mintha nagyon messziről jönne, párnás, vaskos lábak csoszogtak a kőpadlón, és nem tagadhatta: ez a zaj – közeledő hang – valóban egyre közelebb ért hozzá, és most már a szörny szuszogását is hallotta. A szörnyet nyilvánvalóan riasztotta Tarzan zajos leérkezése, s most kutatni kezdett megzavart barlang rejtek-magányán: mi ez? A majomember nem láthatta, de tudta, hogy nincs messze tőle, és akkor, süketítően, felhangzott a homályos folyosókon a gryf őrjöngő bömbölése. Tarzan tudta, hogy a szörny rosszul lát, s az ő szeme jó volt, bízott hát benne, hogy a sötéthez hozzászokva, ki tud térni a gryf támadása elől – mert azt a borzalmat máskülönben ember nem élheti túl. Nem merte megkockáztatni azt a bizonyos Tor-o-don trükköt se, mely előző alkalommal olyan hatásosnak bizonyult, amikor az ő élete és szabadsága volt a tét. Sok szempontból mások voltak most a körülmények. Ez például, egy másik gryf volt. Aztán: akkor fényes nappal volt, s ő maga így közelíthetett a szörnyhöz, mintegy annak természetes állapotában, ráadásul azt is láthatta, hogy az állat éppen előtte már egy másik emberi lény parancsuralma alatt állt. Itt azonban egy bezárt és őrjöngő vadállat rontott rá, amelynek, Tarzan joggal feltételezhette, emberi szó még sosem parancsolt. Hogy mi az az egyetlen cél, amiért itt tartják bebörtönözve ebbe a homályos barlangrendszerben, azt a majomember könnyen kikövetkeztethette. A dzsungel fia úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha egyelőre megpróbálja kijátszani a szörnyet. Abban a reményben, hogy majd csak akad valami alkalom a szökésre. Túl nagy volt a kockázat, mert túl nagy volt a tét is. Az itteni lenti harc eldönti fenn még valakinek a sorsát, az ő társáét, akit végre megtalált, ám nem csak azért, hogy oly szívszaggatóan el is szakítsák tőle megint. De bármily hatalmas volt a csalódása és dühe e pillanatban, a vad lordban forróbban s hálaadással lüktetett a vér: ő él mind a reményvesztettség s a félelem e tömérdek hónapja után. Lady Jane életben van! S oly nesztelenül, mint a testből elszálló lélek, surrant a fürge dzsungel-lény a helyiség másik zugába, kitérvén ekképp a támadó szörny elől ez ugyanis, csupán éles

hallását követhette, azt hitte, ott leli áldozatát, ahová az imént nagy zajjal zuhant. A majomember átrohant a szemközti falhoz. Előtte ott feketéllett a nyílás, amelyen át a szörnyeteg a nagyobb helyiségből kirontott. Tarzan habozás nélkül beszökkent a folyosóra. Szeme, mely rég megszokta a tájékozódást a sötétben, még itt is, ahol magunkfajta átlagember szeme semmit se látott volna, pár lábnyi távolságon belül már kibontakozni látta a padlót s a falakat. Azért volt ez fontos, hogy bele ne zuhanjon valami váratlanul megnyíló mélységbe vagy egy folyosófordulónál a kiszögellő sziklába ne rohanjon fejjel. A folyosó tágas volt, ami nem is csodálható, ha ennek a roppant behemótnak volt a lakhelye. Ám ez most mind Tarzan előnyére vált. A majomember akadálytalanul, igen gyorsan haladhatott a kanyargós zegzugokon. Ahogy előbbre jutott, érzékelte, hogy az út nem meredeken, de határozottan lefelé vezeti. Vajon miféle föld alatti barlangrejtekre? Már arra is gondolt, talán jobb lett volna fenn maradnia abban a teremben és mégis megbirkózni a támadó gryffel. Hiszen ott legalább volt elegendő tér és fény a harci fortélyokhoz, s azzal valami halvány esély. Hanem, hogy itt rontson rá ez a szörnyeteg, a zárt folyosón? Tudta, ez biztos halált jelent számára. S most már hallotta is, ahogy a háta mögül közeleg a behemót. Borzadályos bömbölése megreszkettette a sziklafalakat, melyekbe a barlanghelyiségeket vájták. Tarzan szemében az elmebaj netovábbjának tűnt fel, hogy a tajtékozva közeledő óriást holmi „Vű-úú!” kiáltással megállíthatja. Ezért inkább fokozta a sebességet, de így is éreznie kellett: a gryf most... most..., mindjárt utoléri. A sötétség hirtelen szétoszlott. A folyosó utolsó fordulójából egy térség nyílt, ahol meglátta a holdfényt. Megújuló reménnyel, minden erejét összeszedve kiugrott a szabadba. Valami nagy, magasba tornyosuló fehér falakkal körbevett, zárt térbe került megint. Körkörös simaság, megmászhatatlan, lábhelyet sehol nem kínáló sziklafelszínek mindenütt. Bal kéz felől medence-tavacskát látott. A víz az egyik oldalon a sziklafal tövét nyaldosta. Nem volt semmi kétség, ez volt a gryf fürdőhelye és itatója. Most az őslény megjelent a folyosó végében. Tarzan a medence túl végéig hátrált, ez lehetett utolsó „menedéke”, ahol még megvetheti a lábát. Nem volt bot, karó, „pálca”, mellyel nyomatékot adhatott volna tekintélyének, mégis megállt ott, mert mi mást tehetett volna. A folyosó előtt a gryf kis pihenőt tartott, hogy gyönge szempárja végigpásztázhassa a zárt terepet, merre is lehet az áldozat. Tarzan számára ez volt a megfelelő pillanat – és megpróbálta. Felemelte hangját és háromszor egymás után a Tor-o-don kiáltást hallatta: „Vű-úú...!” Hatása a gryfre azonnali volt és teljes: a szörny minden eddiginél borzadályosabb bömböléssel, három szarvát leszegve s előreszegezve, őrjöngve indult el a hang irányába. Tarzannak se jobbra, se balra nem kínálkozott lehetősége a menekülésre. Mögötte ott villogott a hold fényében a tó sima vize, előtte pedig egyre villámsebesen tornyosult maga a megsemmisülés. A hatalmas test már szinte fölötte állt, s akkor Tarzan megpördült, ugrott, belevetette magát a derengő víztömegbe.

Porig égett szívében a remény. Hónapokon át várva, veszélyek és megpróbáltatások közepette is mindig fellobbant, fénylett, aztán elhalt megint, hogy a legközelebbi alkalommal még serényebb legyen a lángja, de most végképp kialudt, hideg hamuvá, zsarátnokká lett. Lady Jane Clayton így is nézett szemközt Lu-donnal, a főpappal A-lur városában, a gryf szentélyében. Sem az idő, sem a megpróbáltatások rettenete nem hagyott nyomot a nő fizikai szépségén – testének tökéletes formái a régiek voltak, arcának és lényének kedves vonzereje semmit sem fakult. És épp a szépség e diadalának köszönhette végzetét, hogy Lu-don kívánta őt. Az alacsonyabb rangú papok részéről nem fenyegette veszedelem, de Lu-donnal szemben semmi biztonsága nem volt. Lu-don más volt, mint a többiek, már csak azért is, mert Pal-ul-donban a főpapi cím apáról fiúra szállt. Ko-tan, a király is a magáénak akarta őt, de eddig mindketten féltek egymástól. Most azonban Lu-don feladta a tartózkodás fegyelmét, és éjnek idején felkereste őt, hogy bejelentse: kell neki. Gőgösen utasította el. Időt akart nyerni, bár, hogy az idő miféle reményt vagy megkönnyebbülést hozhatna még neki, nem is sejtette. Ahogy a főpap közeledett felé, a mohó kéjvágy, a birtoklás erőszakos ingere még jobban eltorzította a főpap vonásait. Jane nem húzta össze magát, nem keresett fedezéket – ott állt, egyenesen, felszegett fejjel, szemében megvetés szikrázott. A főpap értett a némaságból, s bőszítette az ellenállás. Királynő állt vele szemközt, istennő talán, méltó pár s préda egy főpapnak. – Megállj! – kiáltotta akkor Jane Clayton mielőtt Lu-don hozzáérhetett volna. – Ne tedd, mert előtte úgyis meghal valamelyikünk. A férfi már ott lihegett mellette. A fülébe surrogva sziszegte: – a szerelem nem öl! S e gúnyos szavak kíséretében megfogta a nő karját – és akkor történt. Abban a pillanatban, igen, valami lesújtott az ablak rácsozatára. A romdarabok a szobába zuhogtak, s közvetlenül a nyomukban fejjel előre egy emberalak zúdult be, rajta a leszakadt függönyök, melyeket magával rántott borzasztó erejű „belépője”. Jane Clayton meglepetése határtalan volt – ám láthatta, hogy ennél még nagyobb a főpap döbbent rémülete. Ugyanakkor azt is tapasztalta, milyen gyorsan cselekszik Ludon. Előre szökkent, megrántott valami zsineget, mely a lakosztály mennyezetéről lógott le, és abban a pillanatban lezuhant közéjük s a betolakodó közé egy elmés szerkezettel mozgatott térelválasztó elem: S nemcsak elzárta tőlük őt, de ugyanabban a pillanatban teljes sötétséget is borított rá – mert a helyiség egyetlen fényforrása az ő oldalukon maradt. Az elválasztó fal túlfeléről Jane valami kiáltást hallott, de, hogy kinek a hangja az és mit kiált, meg nem tudta volna mondani. Akkor azt látta, hogy Lu-don odaugrik egy másik bőrzsinórhoz, megrántja, majd vár – nyilván az eredményre! S nem kellett soká várnia. Mert láthatta, hogy a zsinór elindul fölfelé, mintha most meg a túloldalról húznák, és Lu-don mosolygott, majd működésbe hozott még egy rejtett gépezetet, melynek eredményeképpen az iménti elválasztó fal

visszaemelkedett ismét mennyezetbeli helyére. A főpap most, ama térrészlet felé fordulva, melyet az imént elzárt tőlük az elválasztó fal, a padlóra térdelt, és a hirtelen támadt mély üregbe gúnyosan lekiáltotta: – Térj vissza atyádhoz, ó, Dor-ul-Otho! Visszazárta a csapóajtó kallantyúját, mely addig óvta a gyanútlant a zuhanástól, míg maga a főpap nem akarta végzetét. Lu-don fölemelkedett. – No, hát akkor, Szépségem – kiáltotta Majd rögtön utána: – Ja-don! Mit csinálsz te itt? Mit akarsz? Jane Clayton megpördült, s követte Lu-don tekintetét. Egy férfit pillantott meg a szoba ajtajában, egy harcost, akinek szilárd vonásai megalkuvás nélküli eltökéltséget sugároztak, valódi tekintélyt. – Ko-tan küldötte vagyok, a királyé – válaszolta Ja-don. – És feladatom az, hogy a Szép Idegent elvigyem magammal a Tiltott Kertbe. – A király szembeszállna velem, Jad-ben-Otho választott papjával? – kiáltotta Lu-don. – Ez a király parancsa, én beszéltem – válaszolta kaffantva Ja-don, és viselkedésében nem volt jele se félelemnek, se tiszteletnek a főpappal szemben. Lu-don jól tudta, miért választotta a király éppen ezt a követet – egy olyan embert, akinek eretnek hajlamai köztudottak voltak. S akivel szemben a papok támadásai hatástalannak bizonyultak. A főpap sanda pillantást vetett a mennyezetről lecsüngő zsinegekre – s miért ne? Csak át kéne csalogatni a követet a szoba másik felébe! – Jó – mondta engedékenyen –, beszéljük meg hát a dolgokat. Azzal elindult arrafelé, ahol nagyon szívesen látta volna Ja-dont. – Nincs itt sok megbeszélni való – jelentette ki Ja-don, mindazonáltal követte a papot, árulástól tartván. Közben Jane figyelte őket. A harcos arca és alakja valami olyat közvetített számára, amit becsülni tudott: bátorságot és becsületet. A képmutató főpaptól nem várhatott semmi jót. Ha már a kettő között kellett választani – hát sokkal inkább a harcost! Vele van esélye, Lu-donnal semmi. Már az is jelentett valami reményt a szökésre, hogy egyik börtönből a másikba viszik. Mindez egy pillanat alatt átfutott agyán, mivel a figyelmét nem kerülhette el Lu-don gonosz pillantása, melyet a zsinegekre vetett. – Harcos – mondta akkor Jane Clayton, és Ja-donhoz intézte szavait –, ha kedves az életed, ne lépj a szobának abba a felébe. Lu-don dühödt pillantást vetett a nőre. – Fogd a szád, rabszolga! – rikácsolta. – És hol a veszély? – kérdezte Ja-don Jane-t, nem is törődve Lu-donnal. A nő a zsinórokra mutatott. – Nézd – mondta, és mielőtt a főpap megakadályozhatta volna, meghúzta azt, amelyik az elválasztó falat mozgatta. A tér kettévált köztük s Lu-don közt. Ja-don kérdőleg nézett Jane-re. – Hát valóban elbánt volna velem, ha te nem vagy – mondta –, miközben eldug téged, s fogva tart a szentélynek e rejtekhelyén.

– Ennél többet is tett volna – felelte Lady Jane, és meghúzta a másik bőrzsineget. – Látod, ez kinyitja a fal túlfelén a csapóajtót. Ha ott vagy, lezuhantál volna a szentély alatti üregekbe. Lu-don gyakran fenyegetett engem is, hogy ez lesz a sorsom. Nem tudom, igazat beszél-e, de ő azt állítja, hogy egy démon van bezárva ott, a barlangüregek mélyén... egy úgynevezett gryf. – Van lent egy gryf a szentély alatt, ez igaz – erősítette meg Ja-don. – Ami azt illeti, a szörnynek szükséges áldozatokért a papság mindig nyaggat minket, harcosokat, de tény az, hogy gyakran olyanokat vetnek elébe, akiket maga Lu-don tart veszélyesnek, ellenfeleit tehát. És ilyen szempontból rám is régóta sandít, már őfőpapsága! S most eljött volna az ő nagy pillanata, ha te közbe nem lépsz. Felelj nekem hát asszony, miért segítettél nekem? Nem vagyunk-e valamennyien egyképp a te rabtartóid s ellenségeid? – Egyikőtök sem lehet olyan iszonyatos, mint Lu-don – felelte őszintén a nő. – És te, küllemed után ítélve, bátor és derék harcos lehetsz. Remény nem él a szívemben, a remény rég kihalt ott, és mégis elképzelhetőnek tartom, hogy annyi küzdő férfi közt, még, ha más fajhoz tartoznak is, mint, ami az enyém, akad egy, csak egyetlenegy, aki tisztességes bánásmódban részesít valakit, aki kényére-kedvére ki van szolgáltatva, az ő falai között... még, ha ez a szerencsétlen illető „csupán” egy nő is! Ja-don hosszan nézte őt. – Ko-tan téged itt királynővé tenne – mondta akkor, nagy hallgatás után. – Ezt ő maga mondta nekem. S ez valóban tisztességes bánásmódnak számít olyan ember részéről, aki rabnőjeként is kezelhetne. – Hát akkor – kérdezte Jane Clayton –, csakugyan, miért akar királynőjeként kezelni? Ja-don közelebb lépett hozzá, mint, aki attól fél, hogy kihallgatják. – Titkon azt hiszi, ha erről nem is beszél senkinek, hogy te az istenek nemzetségéből származol – mondta. – S csakugyan, miért ne? Jad-ben-Otho farkatlan, ezért hát nem olyan meglepő, hogy Ko-tan azt hiszi: csak az istenek ilyenek! Királyi asszonya halott, egy leánygyermek maradt utána. A király arra vágyik, hogy fia legyen... miért ne lenne érthető, hogy ehhez olyan asszonyt keres, aki az istenek magasából ereszkedett le Pal-ul-don földjére? – De hát én már férjnél vagyok – kiáltotta Jane. – Nem mehetek férjhez még egyszer. És nekem nem kell, sem ő, sem a trónja! – Ko-tan: király – jelentette ki Ja-don, mintha ezzel el volna intézve minden, mert ez a tény a végsőkig egyszerűsíti a dolgokat. – Hát akkor... nem fogsz megvédeni engemet? – kérdezte a nő. – Ja-lurban – felelte Ja-don –, állíthatom, hogy megvédenélek, akár a királlyal szemben is. – Hol van Ja-lur – kérdezte Jane Clayton –, és mit jelent az? – Az a város, ahol én uralkodom – felelte a főnök. – Ott én vagyok az úr... és szerte az egész völgyben a városom körül. – Merre van az? – tudakolta Lady Jane. – Hosszú odáig az út? – Nem – felelte Ja-don –, nem hosszú az út, de hát... ilyenre ne is gondolj. Nem

érnél el odáig. Túl sokan vannak, akik üldözőbe vennének... és a végén elfognának. Ha tudni akarod, a hely ott van a folyó mellett, amelyik Jad-ben-ulba ömlik. Ennek vize mossa A-lur falait... A nyugati ág mellett terül el, és víz veszi körül. Pal-ul-don „elérhetetlen városa” az egyetlen, amelyikbe még nem tette be a lábát ellenség, amióta csak megépült... s az oly rég volt, hogy maga Jad-ben-Otho is gyerek volt, még akkor. – És ott biztonságban lennék? – tudakolta Jane Clayton. – Talán – felelte a harcos. Ó, halott Remény! Mily kevéske ingerre is újraéledsz! A nő sóhajtott, megrázta fejét. Megint átélte a Remény reménytelenségét. De a csalétek ott lebegett titkon a szeme, lelke előtt: Ja-lur! – Bölcs vagy – mondta Ja-don, ekképp értelmezvén Jane sóhaját. – Gyere hát akkor, menjünk a hercegnő lakosztályához, a Tiltott Kert mellé. Ott maradsz majd a király lányával, O-lo-ával, mégis jobb lesz, mint ez a börtön, amelyet eddig laktál. – És Ko-tan? – kérdezte a nő, s karcsú teste iszonyodva megborzongott. – Vannak ceremóniák – felelte Ja-don –, amelyekhez bizonyos idő kell. Csak így lehetsz királynő. – Aztán elnevette magát. – És egy dolog itt most nehezen lesz elintézhető. – Mi az a dolog? – kérdezte Jane. – Király menyegzőjét csak a főpap celebrálhatja – mondta Ja-don, értékelve a történteket. – Haladék – suttogta Lady Jane – ó, áldott haladék! – Milyen szívós életű is a Remény, még ha hideg és élettelen zsarátnokká zsugorodik is – azért csak olyan, akár a főnix.

15. A király halott!

Mindezek után Ja-don levezette Jane-t a kőlépcsőkön a gryf szentélyéből a földszinti folyosókra és a szobákba, melyek kaptárszerű lyukakkal tagolták a sziklás hegy lábát, ahonnét az épületek a magasba szökkentek. Áthaladtak egy kapuboltíven is, melynek egyik felén két pap állt őrt, a másikon két harcos. Az előbbiek fel akarták tartóztatni Jadont, amikor meglátták, kivel jön. A szépséges idegen felett ugyanis csak maga a főpap rendelkezhetett. – Itt csak Lu-don engedélyével mehet át – mondta egyikük, s odaállt Jane Clayton elé eltorlaszolva útját. A szörny famaszk szemlyukain át Lady Jane látta a vadul villogó fanatizmust, az engesztelhetetlen szolgalelkűséget. Ja-don a vállára tette a kezét, s másik kezével a kését markolta meg. – Ko-tan, a király parancsára megy át a hölgy – közölte a pappal. – És ennek bizonysága, hogy kísérője Ja-don, a főnök. Félre az útból! A palota felőli oldalon a két harcos azonnal szolgálatkészen lépett elő. – Itt vagyunk, Ja-lur gundja – mondta egyikük, Ja-donhoz intézvén szavait. – Rendelkezz velünk. A másik pap most közbeavatkozott. – Engedjük át őket – tanácsolta társának. – Nem kaptunk Lu-dontól utasítást arra nézve, hogy az idegen nő nem haladhat át, s a szentély törvényének szellemében főnökök és papok szabadon járhatnak-kelhetnek. – De hát én tudom, mit akar Lu-don és mit nem – makacskodott az előbbi. – Mondott ő neked olyasmit, hogy Ja-don nem haladhat át itt az idegen nővel? – Nem, de hát... – Akkor hadd menjenek, nézd... hárman vannak kettőnk ellenében, és mindenképpen át kíván menni a főnök, nos...?! Mi megtettük a magunkét. A pap zúgolódva állt félre. – Lu-don pontos beszámolót fog kérni erről – jegyezte meg fenyegetően. Ja-don ráförmedt: – Hát majd megkapja, ha annyira óhajtja, és lesz rá ideje és módja! Elérkeztek végül O-lo-a lakosztályához. A bejárati ajtónál őrök álltak, valamint eunuchok, akik a hercegnőt vagy rabnőit védelmezték s vigyázták. Egyiküknek Ja-don átadta a kíséretében érkező hölgyet. – Vidd őt a hercegnőhöz – rendelkezett –, és figyelj rá, hogy meg ne szökjön. Az eunuch folyosók és szobák hosszú, kivilágított során át vezette Lady Greystoke-ot egy ajtónyíláshoz, melyet jato bőrök függönye fedett el. A kísérő itt megkopogtatta botjával az ajtó melletti falat. – O-lo-a, Pal-ul-don hercegnője – kiáltotta. – Itt az idegen nő, a szentély foglya. – Várom őt, mondd meg néki – hallotta Jane bentről a törékeny, kedves hang rendelkezését.

Az eunuch félrehúzta a függönyt, és Lady Greystoke beléphetett. Alacsony mennyezetű, nagyméretű szobában találta magát. Mind a négy sarokban úgy kuporgott egy-egy kőfigura, mintha vállán tartaná az épület terhét. Ezek a szobrok nyilvánvalóan waz-don rabszolgákat akartak ábrázolni, és formájuk valami vakmerő művészeti szépet is megtestesített. Maga a mennyezet enyhén ívelt volt, s „mennyezetvilágítást” és légcserét szolgáló vágatok tagolták. A helyiség egyik oldalán számos ablak nyílt, a másik három falon csak egy-egy ajtó volt látható. A hercegnő puha prémek halmazán hevert, melyeket a szokásos kőkerevetre terítettek. Egy maga volt, kivéve egyetlen waz-don szolgáló leányát, aki a kerevet egyik sarkán kuporgott. A belépő Jane-t O-lo-a nyomban magához intette. Amikor az idegen nő a heverőjéhez érkezett, a herceglány félkönyékre emelkedett, s vizsgáló szemmel méregette. – De szép vagy – mondta keresetlenül. Jane szomorúan elmosolyodott, hiszen ő tapasztalta már, hogy a szépség olykor igazi átok. – Ez csakugyan nagy bók – felelte mindazonáltal –, olyan sugárzó jelenségtől, mint O-lo-a hercegnő. – Ó! – kiáltotta megkönnyebbülten ama. – Hát te beszélsz a mi nyelvünkön? Azt mondták nekem, hogy te idegen faj szülötte vagy, oly távoli országból kerültél ide, ahol Pal-ul-donról még csak nem is hallottak. – Lu-donnak gondja volt rá, hogy a papok megtanítsanak nyelvetekre – válaszolta Lady Jane. – Hanem az igaz, hercegnő, hogy más ország szülötte vagyok, és minden vágyam oda visszatérni. Addig nagyon boldogtalan leszek, tudd! – De hát Ko-tan, az édesapám, azt akarja, hogy te itt királynő legyél – kiáltotta a lány. – Ettől máris nagyon boldognak kellene lenned! – Mégsem vagyok az – felelte nagyon egyszerűen Jane Clayton. – Én ugyanis mást szeretek, akinek már a felesége is vagyok. Ó, hercegnő, ha tudnád, mi az: valaki szeret egy férfit, s őt mégis mással kényszerítik házasságra, bizony, együtt éreznél akkor velem! O-lo-a hercegnő egy pillanatra elnémult, majd így szólt: – Nos... én tudom mi az. És nagyon sajnállak. De hát, ha egy király leánya nem menekülhet ily sorstól, miként lehetne szerencsésebb egy rabszolganő? Hiszen te, végeredményben, az vagy. Ko-tan, Pal-ul-don királyának nagy lakomázó termében a szokásos ivászat ma korábban kezdődött. Az uralkodó ugyanis már a következő nap nagy eseményére akart kelyhet üríteni: arra, hogy egyetlen leányát nőül veszi Bu-lot, Mo-sar fia. A főnöké, akinek dédapja Pal-ul-don királya volt egykoron, s, aki azt gondolta, hogy még megilletheti ily büszke cím. Mo-sar részeg volt már, Bu-lot nemkülönben. Persze, a király kivételével mind részegek voltak a jelenlevők, a harcosok. Ko-tan nem érzett szívbéli szeretetet Mo-sar, se a fia, Bu-lot iránt. És ők se szerették a királyt. Ko-tan azért akarta hozzá adni a leányát Bu-lothoz, hogy

így leszerelje Mo-sar törekvéseit, elejét vegye trónkövetelésének. Ja-don után ugyanis Mo-sar volt a főnökök leghatalmasabbika, s bár Ko-tan félt Ja-dontól, azt azért sosem gondolta, hogy az öreg Oroszlánember az ő trónjára pályázna. Igaz, azt sem tudta, hogyan befolyásolná harcosait, ha Mo-sar hadat üzenne netán a törvényes uralkodónak. Az egyszerű emberek, ha ilyen harcias természetűek, ritkán törődnek a tapintat és a diplomácia kívánalmaival, még ha józanok is, s akkor végképp nem bírnak magukkal, ha ittak. Olyan dolgokat mondanak, melyeket különben kétszer is meg kellene gondolniuk. Bu-lot kezdte most az efféle beszédet. – Igyunk – jelentette ki – O-lo-ára... kettőnk fiára – folytatta, mikor már szomszédjának kupáját is fenékig ürítette –, akivel Pal-ul-don trónja visszaszáll a jogos örökösök családjára. – A király még nem halott – kiáltotta Ko-tan, és talpra szökkent –, és Bu-lot sem a férje még leányomnak... van még idő tehát, hogy Pal-ul-dont megóvjuk a trónra pályázó nyúlnépség sarjaitól. A király dühös hangja és nyílt utalása Bu-lot jól ismert tulajdonságára, a gyávaságra, egyszerre kínos, kijózanító csendbe borította a dőzsölő társaságot. Minden szem Bulotra és Mo-sarra szegeződött, akik a királlyal szemközt ültek. A fiú tökrészeg volt már, de most hirtelen kitisztult előtte a világ. Valójában annyira részeg volt, hogy megfeledkezhetett a gyávaságáról is. Így ejthette ki a balsorshozó szavakat. Mint ahogyan az sem elképzelhetetlen, hogy a részeg és dühödt nyúl egészen váratlan tettre ragadtatja magát. S Bu-lottal most éppen ez történt. Hirtelen felpattant a székből, ahová a tószt után visszazöttyent, és kése után kapott. Kirántotta, aztán iszonyú erővel hajította már Ko-tan felé. Pal-ul-don harcosai gyakorlott késdobálók és buzogányvetők. S ilyen kis távolságról és különösen, ha a másik nem védi magát, csakis egyféleképpen végződhetett az ilyen eset. Nem is történt más módon: Ko-tan, a király előrebukott, arccal az asztalra borult, szívében ott volt a halálos penge. A gyáva gyilkos tettét az előbbieknél is dermedtebb csend fogadta. Bu-lot belefehéredett rémületében, s igyekezett volna elmenekülni a hátsó járaton, de elállták az útját a kivont pengéjű harcosok, akik bosszúra szomjaztak királyukért. Ugyanakkor Mo-sar is ott állt a fia oldalán. – Ko-tan halott! – kiabálta az apa. – Mo-sar a király! Szólítom Pal-ul-don harcosait, védjék meg uralkodójukat! Mo-sar tekintélyes kis seregnek parancsolt a jelenlevők közül, s ezek már ott is voltak, védőn vették körül őt s Bu-lotot. Ám velük szemben túlságosan sok kés villogott, s most Ja-don nyomakodott előre azok sorain át, akik a gyilkos pártjával szemközt álltak. – Fogjátok el mind a kettőt – kiáltott, – Pal-ul-don harcosai majd megválasztják új királyukat, ha Ko-tan gyilkosa megbűnhődött már az árulásért! Így a felháborodott, Ko-tanhoz hű harcosoknak is volt vezéregyénisége. Egyre közelebb nyomultak azokhoz, akik Mo-sart és fiát védelmezték. Vad, öldöklő tusa kezdődött. Láthatóan semmi más nem vezérelte a küzdőket, csak a gyilkolás elemi vágya. Ahogy a küzdelem a legvadabbul tombolt, Mo-sar és Bu-lot egy óvatlan

pillanatban kisurrant a teremből. Azonnal a palotának abba a szárnyába siettek, mely vendéglakosztályuk volt, valahányszor A-lurban időztek a királynál. Itt várták őket szolgáik s az alacsonyabb rangú harcosok, akik nem voltak hivatalosak a lakomára. Ezeket nyomban utasították, hogy szedelőzködjenek – azonnal távozniuk kell valamennyiüknek. Mivel a Pal-ul-don harcosok általában nem utaznak nehéz poggyásszal, a parancsot könnyű volt teljesíteni, s a csapat elindult a palota kapuja felé. Mo-sar egyszerre ily szavakkal fordult a fiához: – A hercegnő! Nem távozhatunk nélküle, hallod? Vele félig már meg is nyertük a trónért vívott harcot! Bu-lot, aki az események hatására végképp kijózanodott, tiltakozni próbált. Elege volt a harcból, az értelmetlen kockázatokból. – Hagyjuk itt A-lurt, amilyen gyorsan lehet – javasolta. – Máskülönben az egész város mindjárt a nyakunkon lesz. A lány úgyse jön velünk szépszerével, a viaskodással meg csak időt vesztünk. – De hát van időnk – makacskodott Mo-sar. – Azok még mindig küzdenek a palotában, a pal-e-don-sóban. Sok időbe telik, mire egyáltalán észreveszik, hogy eltűntünk. Most, hogy Ko-tan halott, nem fognak olyan hamar a hercegnő épségével törődni. Ez a mi nagy pillanatunk. Jad-ben-Otho rég nekünk készítette ezt a percet. Gyerünk! Bu-lot kénytelen-kelletlen követte apját. Mo-sar utasította harcosait, várjanak rájuk a palota kapujánál. Ők ketten gyorsan elindultak a hercegnő lakosztálya felé. A bejáratnál csak néhány harcos őrködött. Az eunuchok hamar meghátráltak. – Harc folyik a pal-e-don-sóban – közölte velük Mo-sar. Színlelt aggodalommal sietett az őrök során. – A király odavár benneteket, és minket bízott meg a hercegnő lakosztályának őrzésével. Siessetek! – parancsolta a tétovázóknak. A harcosok ismerték őt, és azt is tudták, hogy a hercegnő másnap Bu-lot felesége lesz. Ha bár mi zűrzavar van, mi sem természetesebb, hogy Mo-sart és Bu-lotot bízzák meg a hercegnő őrzésével. Meg hát Mo-sar nagy főnök, akivel veszélyes dolog lenne szembeszállni. Közkatonák voltak ők valamennyien, hozzászoktak az engedelmeskedéshez. Tudták, mi a feladatuk, ha felettesük rendelkezik – mentek hát végül a lakomázó teremhez. Mo-sar szinte meg se várta, hogy eltűnjenek, már be is hatolt a fogadóhelyiség hátsó ajtaján át a lakosztályba. Bu-lot követte. O-lo-a hálószobájába igyekeztek, s pár pillanat múlva – figyelmeztetés nélkül – már be is rontottak hozzá. A hercegnő meglátva őket, talpra szökkent. – Mit jelentsen ez? – kérdezte haragosan. Mo-sar elindult, s előtte megállt. Ravasz agyában megfordult egy terv: hogyan is csaphatná be a lányt. Ha beválna, könnyebb lenne az egész, mintha erőszakkal akarnák kényszeríteni. Akkor történt, hogy Jane Claytont is észrevette, s csaknem elállt a

lélegzete a csodálkozástól, a bámulattól, de úrrá lett magán, s visszatért a pillanatnyilag legfontosabb témához. – O-lo-a – kiáltotta –, ha megtudod, miért a sürgős érkezésünk, már meg is bocsátasz. Szomorú híreink vannak a számodra. Felkelés tört ki a palotában, és Ko-tant, a királyt megölték. A lázadók tökrészegek, és el is indultak már ide. Meg kell szöktetnünk téged A-lurból, de nyomban. Nincs veszíteni való idő. Gyere! – Apám halott? – kiáltotta O-lo-a, és szeme hirtelen tágra meredt. – Akkor az én helyem itt van, népem körében – folytatta vadul – Ha Ko-tan halott, én királynő vagyok, míg a harcosok új uralkodót nem választanak. Ez Pal-ul-don törvénye. Ha pedig királynő vagyok, senki se kényszeríthet, hogy olyan emberhez menjek feleségül, akihez nem akarok... és Jad-ben-Otho a tudója, hogy én a te gyáva fiadhoz sosem akartam hozzámenni. Menjetek innen! – és parancsoló kézzel mutatott az ajtóra. Mo-sar látta, hogy itt se trükk, se rábeszélés nem segíthet, másrészt valóban minden perc drága volt. Ránézett ismét a szépséges nőre, aki O-lo-a mellett állt. Eddig még sosem látta, de hát a palotabeli pletykákból tudta ő is, hogy ez nem lehet más, mint az istenforma idegen, akit Ko-tan királynőül szemelt ki maga mellé a trónra. – Bu-lot! – bömbölte akkor Mo-sar. Fogd és vidd a magad nőjét, én meg viszem az enyémet! – Azzal odaugrott, megragadta Jane Claytont, és derekánál fogva a karjába kapta. A heverő melletti bőrfüggönyöket heves mozdulattal széttárva már menekült is az épületből, vitte a kapálózó, lihegve-zihálva szabadulni próbáló zsákmányt. S akkor Bu-lot megpróbálta ugyanezt O-lo-ával, de O-lo-a oldalán ott volt Pan-at-lee, aki mindegyre rácáfolt „őzsuta nevére”. Bu-lot láthatta, hogy kettejükkel aligha boldogul. Amikor felkapta volna O-lo-át, hogy elrohanjon vele, Pan-at-lee közbevetette magát, elkapta a lábát, hogy a földre rántsa. Bu-lot vadul belerúgott, de a lány nem engedett. A gyáva főnökfiú rájött, hogy itt ő nemcsak a hercegnőjét veszítheti el, de végzetes késedelmet is szenvedhet, elfoghatják. Ez a kis nőstény jato nagy bajt hozhat rá! –, földre dobta hát O-lo-át, s inkább Pan-at-leet ragadta meg a hajánál fogva, aztán előrántotta a kését, és akkor... A függöny hirtelen megnyílt mögötte, gyors szökkenéssel egy karcsú alak vágott át a szobán, s mielőtt Bu-lot kése elérhette volna célját, hátulról már el is kapta a csuklóját egy kéz, majd egy másik. Egy rettenetes erejű ököl a fejére sújtott le, tarkójára-agyalapjára, s ő élettelenül zuhant a földre. Bu-lot, a gyáva, a gyilkos áruló úgy halt meg, hogy még csak azt se tudta, ki végzett vele. Tarzan, a majomember fejest ugrott a gryf medencéjének vizébe az a-luri szörnyszentély sziklába zárt rémvilágába. Ha valaki látta volna, azt hihetné, az önvédelem utolsó, kétségbeesett gesztusa ez, mellyel legalább egy pillanatnyi haladékot keres a már nem menekvő, mielőtt főhőssé lépne elő ama tragédiában, mely végül mindannyiunkra vár életünk kis színpadán. De nem, nem ez történt – mert a hűvös, szürke szempár megpillantotta a menekülés egyetlen módját, amit a környezet s a körülmények nyújthattak. Apró, holdsütötte csík húzódott a mélyig, s a fény valami kis nyíláson át hatolt be, a medence túlsó falát képező szikla tövén. Hatalmas, erőteljes mozdulatokkal úszott, hasította a vizet, mely – tudnia kellett! – nem rettenti el üldözőjét, ha ő maga nem siet. Jött is a szörny. Tarzan hallotta, ahogy

mögötte belecsobban a medencébe. Hallotta a zajt, a fújtatást-prüszkölést, érezte, ahogy a nyomában van. Előtte pedig ott volta nyílás. Eléri-e időben? Elég tágas lesz-e a nyíló új tér, hogy testét átpréselje rajta? A felszín fölötti rés nem ezt ígérte. A majomember élete attól függött, hogy a nyílás lent kellően kiszélesedik-e? És most a „kapu” ott volt közvetlenül egy karnyújtásnyira, a szörny meg, kaffantásnyira a háta mögött. Nem volt választás – nem volt más remény, a majomember, roppant erejének végső megfeszítésével, elérte a nyílás száját, két kezét maga elé lökte, s akkor, mint egy torpedó, a felszín alá merülve, áramvonalas suhanással tartott a végső, az egyetlen kapu felé. Az elképedt Lu-donban felforrt a düh, amint látnia kellett, miként fordítja ellene ez az idegen nőstény az ő saját trükkjét! Persze, térd azért, hogyan menekülhet ki majd a Gryf Szentélyéből. Csak ez megint roppant késlekedést jelentett számára, s itt minden perc számított. Jadonnak a legcsekélyebb idő is elég lehet, hogy kiszöktesse börtönéből a nőt, s akkor Kotan birtokon belül lesz máris. Sebaj, Jane Clayton végül az övé lesz, efelől Lu-donnak a legcsekélyebb kétsége nem volt. Erre Jad-ben-Otho minden démonának szent szörnyére megesküdött! Gyűlölte Ko-tant. Titkon támogatta Mo-sar törekvéseit is. Neki való király lett volna, készséges eszköz a papság kezében. Talán most ez a fordulat épp neki, Lu-donnak ad alkalmat, hogy a rég áhított felkelést kirobbantsa. S akkor, a zűrzavarban, Mo-sar felülkerekedhet, Ko-tant megfosztják trónjától, és a tényleges hatalom végre Lu-don kezében lesz. Megnyalta ajkát, a pengevékony, vértelen ajkat, miközben kereste azt az ablakot, melyen Tarzan behatolt. Ez a nyílás volt most Lu-don egyetlen kijárata. Óvatosan, tapogatózva haladt át a szobarészen, s, amikor keze kitapintott valamit, felkiáltott: – Ó, az a dög nőstény! A szuka! – Mert láthatta, hogy a csapda neki is készen állt már. – Hát még ez is! – kiáltotta. – Jad-ben-Othóra! Ezért még megfizetsz... hogy ilyen trükkel akarta elintézni... őt!... Lu-dont! Kimászott az ablakon, majd könnyedén leereszkedett a falon a földre. Vegye üldözőbe Ja-dont és a nőt? Kockáztasson közelharcot a vad főnökkel? Vagy várjon türelmesen, míg az árulása és a cselszövény megérleli számára a sikert? Ez utóbbi megoldás mellett döntött, ahogyan ez a magafajta emberektől mindenkor várható is. Lakosztályába ment, s itt összegyűjtötte néhány papját – azokat, akikben valóban megbízott, s, akik ugyancsak abszolút hatalomra törtek volna, az egyház hatalmára az udvar felett. Ott voltak most vele mindazok, akik gyűlölték Ko-tant. – Eljött az idő – közölte velük –, amikor a szentély hatalmát a leghatározottabban érvényesíteni kell a palota hatalmával szemben. Ko-tannak el kell tűnnie a színről, hogy helyét Mo-sar vegye át. Mert Ko-tan elárulta a ti legfőbb uratokat, Lu-dont. Menj most Pan-sat, hívd titkon a szentélybe Mo-sart, ti meg a többiek, menjetek a városba, értesítsétek a hozzánk hű harcosokat, álljanak készenlétben, ha elérkezik a pillanat. Egy órán át tárgyalgatták még az államcsíny részleteit: egyértelmű volt a cél, Pal-ul-

don kormányának megdöntése. Egyikük tudott egy rabszolgát, aki majd – ha megszólal a dolog kezdetét jelző templomi gong – Ko-tan szívébe döfi a kést. Cserébe a szabadságát kéri. Egy másik pap a palotaőrség egyik tisztjéről számolt be ekképp: beengedi majd Lu-don harcosait a királyi épület különböző szárnyaiba. Mo-sar lesz a cégér, s a terv, íme, ki is bontakozott már, és hibátlannak ígérkezett. A papok elváltak, mindegyik ment a maga pontos intéznivalója után a palotába vagy a városba. Pan-sat, amikor a palota kertjébe érkezett, valami zűrzavar hangjaira lett figyelmes a pal-e-don-so felől. S pár perc múlva Lu-don meglepetten látta, hogy hű embere futva érkezik vissza a főpapi lakosztályba. Lélekszakadva, feldúltan újságolja hírét. – Mi van, Pan-sat? – kérdezte addigra már Lu-don is, kiabálva. – Talán démonok űznek? – Ó, én uram, eljött a mi időnk, de el is múlt, éspedig azalatt, míg terveinket szőttük. Ko-tan már halott, Mo-sar elmenekült. Barátai ott harcolnak a királyhű erőkkel, de nincs vezérük, míg amazokat Ja-don irányítja! Keveset tudtam meg, azt is mind csak a menekülő szolgáktól, akik csupán az események távoli tanúi lehettek. Egyikük azt mondja, Bu-lot megölte a királyt, s, hogy ő látta, ahogy a gyilkos, Mo-sarral együtt, hanyatt-homlok távozik a palotából! – Ja-don – motyogta a főpap. – A hülyék, a végén még őt teszik meg királynak, ha nem cselekszünk, de azonnal. Menj a városba, Pan-sat... de szárnya nőjön a lábadnak! Menj, s mondd el mindenütt, hogy Ja-don megölte a királyt, megölte, s most meg akarja szerezni a trónt O-lo-a elől. Terjeszd ezt a hírt, hiszen jól tudod, mi ennek a módja. Terjeszd, hogy Ja-don megsemmisítéssel fenyegeti az egyházat, le akarja dönteni az oltárokat, a Jad-ben-lulba hányatná valamennyit. Riaszd a városbéli harcosokat, és gondod legyen rá, hogy azonnal harcba induljanak a jó ügyért. Vezesd hát őket a szentélybe a rejtekúton, a folyosón, melyet csak mi ismerünk! Innét majd a palotára zúdíthatjuk őket, mielőtt megtudnák, mi az igazság. Menj, Pan-sat, de azonnal... s ne késlekedj utadon. – De... várj! – kiáltotta utána, ahogy az alacsonyabb rangú pap e parancs nyomán csakugyan nekilódult. – Nem láttál, nem hallottál semmit, ami az idegen fehér asszonyt illeti? Akit Ja-don ellopott a gryf szentélyből, ahol őriztük őt? – Csak azt tudom, hogy Ja-don a palotába vitte őt, és erőszak alkalmazásával fenyegette meg a papokat, ha nem adnak neki szabad utat – felelte Pan-sat. – Ezt mondták nekem, de, hogy a palotában aztán hol rejtette el az idegen nőt Ja-don, azt már nem tudom. – Ko-tan rendelkezett úgy, hogy vigyék a nőt a Tiltott Kertbe – mondta Lu-don. – Semmi kétség, ott fogjuk meglelni őt. És most, Pan-sat, tényleg indulj, küldetés vár. A Lu-don szobájához vezető folyosón egy pap, egy undorító fejékes Lény állt a helyiség ajtaját elfedő függöny közelében. Ha ez a pap hallgatózott itt, mindent megtudhatott, ami Pan-sat s a főpap között elhangzott az iméntiekben. Az, hogy valóban hallgatózott, bizonyította ezt gyanús elvonulása. Beleolvadt a folyosó még sötétebb árnyai közé, ahogy az alacsonyabb rangú pap elhaladt a közeli ajtónyílások

előtt. Pan-sat gyanútlanul ment, s nem is sejtette, milyen közel van hozzá valaki. Így sietett a szentély titkos kijárata felé, a rejtekfolyosóhoz, melyen át elhagyhatja Jad-benOtho szellemének földi székhelyét, s a palotán messze túl, kibukkanhat a város egyik utcáján. Ment, és nem is gyanította, hogy egy csöndes lény követi nesztelenül a lépteit.

16. A titkos út

Egy elképedt gryf hördült s bömbölt tehetetlen dühével, amikor Tarzan karcsú, erős, barna teste átszelte a holdfényes vízalagutat, és szinte süvítve eltűnt a szörny medencéjének sziklafalában, a tóba vezető üregben. A majomember elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy viszonylag milyen könnyedén hiúsította meg a főpap tervét. Ám mindjárt felhő borult arcára, mert arra kellett gondolnia, hogy az élete társát fenyegeti veszedelmek még korántsem oszlottak el, sőt! Az ő egyetlen törekvése most csak az lehetett, hogy mielőbb visszatérjen abba a szobába, ahol utoljára látta őt, vissza a Gryf Szentélyének harmadik emeletére. Hogy a szentélyterepre, hogyan juthat be még egyszer, ez már nem volt olyan könnyedén megoldható kérdés. A hold fényében látta a szemközti parton magasba szökkenő, meredek szikla falát. Csupasz fal, mintha tervének sorsa fölé leküzdhetetlenül tornyosult volna. Odaúszott, és alaposan megvizsgálgatta a vízből a kőfelületet, nem talál-e, legyen az bármi csekély, lábnyi fogódzót, sziklaösvényt a majdnem függőleges meredeken. Felette, ám karnyújtásnál is jóval messzebb nyíltak bizonyos rések, hanem hát ezekkel mit kezdhetett! Reményei újjáéledtek azonban, amikor egyszerre a víz szintjével egy magasságban levő nyílásra lett figyelmes. Ott volt közvetlenül előtte, és pár karcsapással el is érte. Óvatosan úszott, nehogy az ismeretlen vizeket zajosan fölkavarja. A nyílás bejáratánál megállt, körbefürkészett. Nem volt senki a láthatáron. Óvatosan kiemelkedett a vízből, hogy fellépjen a küszöbre. Barna teste megcsillant a hold fényében, hatalmas izmain gyöngyözött a víz megannyi éji cseppje. Homályos folyosó tárult fel előtte, fényforrása nem volt, leszámítva a holdsütést, mely azonban csak a bejárati részeket derengette világosával. Tarzan olyan gyorsan haladt, ahogy a józanság ily helyzetekben engedi. Követte a folyosót a hegy gyomrába. Hirtelen forduló következett, és akkor lépcsők! Ezek újabb folyosóba torkolltak, mely a sziklafal felszínével párhuzamosan futott. A falban kis fülkék, vájatok voltak, melyekben fáklyatartókat helyeztek el. Lángjuk halványan világította meg a vágat egy-egy szakaszát. A majomember rövid kutatás után láthatta, hogy a folyosóról jobbra-balra számos ajtó nyílik, s bentről, bizonyára az üregekből, Tarzan hangokat is hallott. Alighanem papok vannak ott egyikmásik lakosztályban – úgy gondolta. Hogy az ellenségnek ezen a „kaptárán” teljesen észrevétlenül hatoljon át: már-már képtelenségnek ígérkezett. Vagyis álöltözetre van szüksége ismét. S Tarzan tudta már, hogy lehet az ilyet beszerezni. Ahogy Numa, az oroszlán lopakodva közelíti gyanútlan, de éber áldozatát, úgy haladt a majomember az egyik lakosztály ajtófüggönyei felé. Egy pillanattal később a feje már eltűnt a nyílásban, aztán széles válla, majd karcsú teste – s a függönyszárnyak visszacsapódtak a helyükre. Egy-két pillanattal később pedig halk, gurgulázó hang hallatszott ki a csendes, üres folyosóra, amit halotti némaság követett. Eltelt egy perc,

eltelt egy második, egy harmadik, s akkor ismét lebbent a függöny: Jad-ben-Otho szent szolgálja lépett ki, komor papi fejék volt a maszkja, s indult tovább a folyosón. Az álarcos alak merészen lépkedett, s éppen befordult volna egy elágazásnál valami galériafélére, amikor hangok hívták fel a figyelmét. A bal kéz felőli helyiségből jöttek. Az alak megdermedt, aztán átvágott a folyosón a szoba felé, megállt az ajtót fedő bőrfüggöny előtt, mely elrejtette szemétől a bentieket, s a bentiek szemétől őt. Fülelt, s mindjárt el is hátrált, visszaolvadt a galéria sötétebb árnyai közé. Láthatta, hogy a függöny lendül, egy pap kilép és gyorsan elindult a főfolyosón. A leselkedő várt néhány pillanatot, majd, amikor a pap messze látó távolon kívül járt, elindult ő is, ott halad nesztelenül a nyomában. A pap útja a sziklahomlokzattal párhuzamos folyosón vezetett egy darabig, s akkor Pan-sat, mert ő volt az, kiemelt egy fáklyát az egyik fülkéből. Azzal világítva belépett egy kis lakosztályba bal felől. Aki a nyomában járt, óvatosan követte, s még jókor érkezett, hogy láthassa: a fény a padlózatba vágott lyukból dereng, s itt fel is fedezett egy lépcsőt. Olyat, amilyenen a waz-donok is jártak, ha barlangjukhoz akartak mászni a szikla felszínén. A lépcsőn nyilvánvalóan egy alacsonyabb szintre lehetett lejutni. Először meggyőződött róla, hogy a követés észrevétlen maradt-e, aztán az üldöző megindult befelé. Ugyanúgy lopakodott, mint az eddigiekben. A folyosóféleség itt nagyon elszűkült, és egy magas ember már-már a fejét is beverhette a mennyezetébe. Gyakran tagolták lépcsők, s ezeken most lefelé kellett haladni. Egy-egy lépcsőszakasz ritkán állt hatnál több fokból, és gyakran előfordult, hogy csak egyből-kettőből. Aki a pap nyomát követte, úgy számítgatott, hogy úgy ötven-hatvanlábnyit ereszkedhettek ekképp az első folyosó szintjétől, amikor a vájat beletorkollott egy kis lakosztályba, melynek egyik oldalán csekély zúzalék kőhalom magasult, közepes darabokból. Pan-sat tartóstul a földre tette a fáklyáját, s gyorsan hozzálátott a tört kövek félrerakodásához. Egy csekély üreg nyílt meg a fal alján, ennek túlfelén újabb kőhalom látszott. A pap megint szétrakott annyi követ, hogy testét átpréselhette a kettős nyíláson. A fáklyát hátrahagyta, s ő maga eltűnt a túloldalon, otthagyva figyelőjét a folyosó sötét árnyékai közt. De az elöl haladó alak „magánya” nem tarthatott sokáig, mert, aki követte, csakhamar szintén átfurakodott a fallyukak terméskőbarikádján. Egy kis párkányon találta magát, félmagasságban a tó felszíne és a sziklatető között. A párkány enyhén fölfelé vezette léptét, s a végén egy épület állt, akár ha a szirt kiszögellője volna. A papot követő álpap éppen jókor lépett be ebbe is, hogy láthassa: Pan-sat az épület túloldalán a városba jutott ki! Ott eltűnt egy sarkon. Akkor követője is kilépett az épületből, gyors pillantással felmérte, hol is jár. Elégedett volt azzal, hogy vezetője elsegítette idáig, mert neki pontosan ennyi kellett. Felette, talán százméternyire odébb, a palota fehér fala villogott az északi égre. Nem tartotta elvesztegetett időnek azokat a perceket, melyeket a szentélyt a várossal összekötő alagútrendszer megismerésére ekképp fordítania kellett, jóllehet égő türelmetlenséggel töltötte el őt magát minden olyan pillanat, amit nem legfőbb céljának közvetlen

elérésére fordíthatott. Mindazonáltal ez az újabb ismeret is segítségére lehetett annak a vakmerő tervnek a végrehajtásához, melyet akkor eszelt ki, mikor a függöny mögött állt, s a főpap meg Pan-sat beszélgetését kihallgatta. Itt, egymagában, egy gyanakvó és félig vad népség honi földjén, s üregein, bizony aligha remélhette, hogy kizárólag saját erejére és ügyességére támaszkodva elérheti valahogy ezt a bizonyos legfőbb célt, amitől pedig a szívének legkedvesebb lény sorsa, élete és boldogsága függött. Jane kedvéért neki szövetségesekre kell szert tennie, s ezt a célt szolgálta a pár értékes perc elvesztegetése. Hanem most aztán már indulnia kellett, be kellett jutnia a palotába, hadd derítse ki, miféle újabb börtönt találtak az ő elveszített szerelmesének. A palotaőrökön könnyűszerrel túljutott, papi öltözéke ugyanis gyanún felül járóvá tette. Ahogy a harcosokhoz közeledett, két kezét hátra tette, s bízott a homályos megvilágításban: hogy az egyetlen fáklya nem fog „kellemetlen fényt vetni” egyáltalán nem Pal-ul-don szabályai szerint nőtt lábujjaira. Valójában azonban a palotaőrök úgy megszokták a papok jövését-menését, hogy alig vetettek ügyet rá. Így az álpap késedelem nélkül juthatott be a palota udvarába. Célja most már a Tiltott Kert volt, s ennek elérése már nem okozhatott nehézséget. Bár a bajosabb utat választotta, az átmászást a falon, ám ez volt biztonságosabb. A belső kapu őreivel fölösleges kockázat lett volna összetalálkozni, lévén, hogy esetleg valóban nem tudják mire vélni, mit keres itt egyházi személy ily késő éjszaka. A kertet elhagyottnak találta, és egyelőre annak se látta nyomát, akit oly nagyon keresett, azt, hogy Jane-t idehozták, azt pedig ő bizonyossággal tudta a főpap és Pansat kihallgatott beszélgetéséből. Nem volt vitás, hogy a főpap azóta mit sem változtathatott a dolgok állásán – nem lehetett sem ideje, sem alkalma, hogy eltávolítsa a foglyot a palotából. A kert, jól tudta az éji látogató, kizárólag a hercegnő s rabnői céljait szolgálhatta. Logikusnak látszott az a következtetés, hogy ha Jane-t idehozták, az csak Ko-tan, a király parancsára történhetett. S ha ez így van, kényszerűen adódik belőle, hogy, akit keres, ott lelheti meg O-lo-a hercegnő lakosztályának valamelyik részében. Hogy ezek a helyiségek merre találhatóak, nem tudta pontosan, hanem azt biztosra vette, hogy a kert szomszédságában kell lenniük. Ezért újra végigszemlélte a falat, szorosan mellette ment, és mielőtt a végéhez ért volna, lépcsőfokokat pillantott meg, melyek egy bejárati ajtóhoz vezettek. Ez az ajtó, gondolta Tarzan, a palotának a Tiltott Kerthez legközelebb eső részébe nyílik. Legnagyobb meglepetésére a helyet őrizetlenül találta. S akkor valami furcsát hallott odabentről: feldühödött és izgatott hangokat. A zaj vezette, így rohant végig több folyosón, szobán, s végre odaérkezett a függönyhöz, mely a hangoskodók terétől elválasztotta. Félrehúzta óvatosan a bőrt, belesett. Két nő küzdött odabent egy ho-don harcossal. Az egyik nő Ko-tan leánya volt, a hercegnő, a másik meg Pan-at-lee Kor-ul-jából. A harcos épp abban a pillanatban vágta oda O-lo-át s ragadta meg a hajánál Panat-leet, hogy kirántott késével lesújtson rá a magasból, amikor Tarzan a függönyt

félrelebbentette. Tarzan ledobta válláról a halott pap fejdíszét, egy szökkenéssel átszelte a köztük levő teret, elkapta a ho-don karját, majd öklével megsemmisítő csapást mért hátulról a fejére. Ahogy a férfi holtan előrebukott, a két nő is felismerte már a majomembert. Pan-atlee földre borult, fejét odahajtotta volna Tarzan lábára, ha ez, türelmetlen mozdulattal rá nem parancsol, hogy álljon fel hamar. Most nem volt ideje arra, hogy hálálkodásaikat hallgassa, vagy, hogy tömérdek kérdésükre válaszoljon, melyek – tudta – hamarosan áradnának e kedves női ajkak szokása szerint. – Azt mondjátok meg – kiáltotta –, hol van az a nő, az én fajtám béli, akit Ja-don idehozott a szentélyből? – Egy pillanattal ezelőtt tűnt el innét – kiáltotta O-lo-a, – Mo-sar, ennek a szörnyetegnek az apja hurcolta magával. – Haragosan mutatott a halott Bu-lotra. – Felkapta, és erőnek erejével elcipelte. – Merre? – ordította a majomember. Mondjátok, gyorsan, milyen irányba? – Arra – válaszolta szintén csaknem sikoltva Pan-at-lee, és az ajtóra mutatott, melyen át Mo-sar Jane Claytonnal eltűnt. – A hercegnőt és az idegen nőt Tu-lurba akarták vinni, Mo-sar városába, a Sötét Tó mellé. – Megyek és megkeresem – jelentette ki Tarzan –, mert ő az én feleségem. És ha túlélem ezt a vállalkozást, megtalálom a módját, hogy visszajöjjek érted, kiszabadítsalak, s akkor visszajutsz Om-athoz. Mielőtt a lány bármit mondhatott volna, a majomember eltűnt a kerevet melletti ajtó bőr függönye mögött. A folyosó, melyen rohant, rosszul volt megvilágítva, s mint csaknem minden efféle vágata ho-donok városában, jobbra-balra kanyargott. Összevissza emelkedett vagy lejtett, de a végén, egy fordulóval, hirtelen kiért rajta egy udvarra, ahol sok harcos állt. Ez a palotaőrség kisebb különítménye volt, melyet épp most gyűjtött egybe a palota biztonságának egyik alacsonyabb rangú felvigyázótisztje, hogy Ko-tan harcosainak segítségére siessenek „a lakomaterem csatájába”. Tarzan láttán – mert a majomember a nagy sietségben elfelejtette föltenni a maszkját! – iszonyatos ordítozás tört ki: „Szentséggyalázó! Szentélyünk bemocskolója! Istenkáromló!” Effélék hangzottak, s a vad torkok zűrzavarát alig néhány ilyen kiáltás hasította: „Dor-ul-Otho!” De hát ez is akadt, bizonyságául, hogy vannak még, akik hisznek az ő isteni eredetében. Átkelni a palotaudvaron, mindössze egy szál késsel felfegyverezve, ily tömérdek haragvó, vérszomjas harcos jelenlétében: ez még az óriáserejű Tarzan számára is elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnt fel. Az eszére volt szükség, de gyorsan. Tudta ezt jól, hiszen már ott közeledtek hozzá az elsők. S ha meg is tehette volna, hogy sarkon fordul s menekül vissza a folyosón át, a legégetőbb szükséghelyzet sem indokolt volna éppen most efféle önkéntes idővesztést. Nyernie kellett: elsősorban nem egérutat, hanem jó lehetőséget, hogy Mo-sart űzőbe vehesse. – Állj! – kiáltotta tehát, és tenyerét fordította feléjük. – Dor-ul-Otho vagyok, és Ja-don

szavát hozom. Atyám akarata, hogy ő lesz a ti királyotok most, hogy Ko-tan halott. Ludon, a főpap azt tervezte, hogy markába kaparintja a palotát s a várost, és elpusztítja a hűséges harcosokat, hogy ekképp Mo-sar lehessen az uralkodó, Lu-don készséges szolgája és bábja. Kövessetek! Nincs veszíteni való idő, ha le akarjátok fogni az árulók kezét, akiket Lu-don városszerte szervez. Különben rejtekúton bejutnak a palotába, legyőzik Ja-dont s mindazokat, akik derekasan kiálltak mellette ma. A harcosok egy pillanatig haboztak. Végül így szólt egyikük: – Mi a biztosítékunk – kérdezte –, hogy nem épp te vagy az, aki rászedsz, elárulsz, máshová csalsz minket, hogy közben a lakomateremben az ellenség legyőzze Ja-dont, s a hozzá hű harcosokat? – Az életem rá a biztosíték – válaszolta Tarzan. – Ha úgy találjátok, hogy nem mondtam igazat, oly túlerőben vagytok, hogy kivégezhettek azonnal, a nektek leginkább tetsző halállal. De hát gyertek, nincs veszteni való idő, Az alacsonyabb rangú papok már gyűjtik össze harcosaikat a városban. – És nem várva meg a további vitát, azonnal nekilódult, hogy az udvar túlsó kijárata felé vezesse őket, a palotakert főbejáratának irányába. A ho-don harcosok esze lassabban váltott, mint az övé, s nagy lendülete, meggyőző ereje Tarzant eleve „természetes vezérré” tette. Követték hát, s a hatalmas majomember ott száguldott előttük egy élettelenül lecsüngő farokkal a földet söpörve. Félistennek látszott, mikor bárki más egyszerűen nevetséges lett volna a loholásban. Kivezette a harcosokat a városba, ama jelentéktelen külsejű épület felé rohant, amely Lu-don titkos folyosójának kapuját rejtette. S ahogy az utolsó sarkon befordultak, látták, hogy a várost a szentéllyel összekötő rejtekfolyosó bejáratánál már gyülekeznek mindenünnen a harcosok. Egyértelműen azok, akiket a papok szedtek össze maguknak A-lurban: az árulók hada volt ez. – Igazat szóltál, idegen – mondta akkor a harcosok vezére, aki most már Tarzan oldalán haladt. – Itt vannak azok a harcosok, köztük a papokkal, akikről beszéltél. – Most hát – mondta erre a majomember –, megtettem, amit ígértem nektek. Szeretném folytatni Mo-sar üldözését, aki nagy rosszat tett nekem. Mondjátok meg Jadonnak, hogy Jad-ben-Otho az ő oldalán áll, és ne feledjétek megmondani neki azt sem, hogy a Dor-ul-Otho volt az, aki Lu-don áruló tervét leleplezte, s tőle a palotát megóvta. – Nem fogom elfelejteni! – Ígérte a főnök. – Menj utadra. Elegen vagyunk, hogy legyőzzük az árulókat. – Azt mondd meg nekem – kérdezte akkor Tarzan –, hogyan találom meg én ezt a Tu-lur nevű várost! – A-lur alatt a második tó déli partján fekszik – magyarázta a főnök. – A tó neve pedig Jad-in-lul. A harcosok közeledtek az árulók csapatához, s ezek nyilvánvalóan azt gondolták, társaik érkeznek. Nem próbáltak védekezni, arrébb se húzódtak. A főnök egyszerre vad

harci kiáltást hallatott, melyet emberei is azonnal átvettek, s mivel a kiáltás parancs is volt, őrült dühvel vetették magukat a gyülekező árulókra. Tarzan elégedett volt gyorsan kifőzött tervének sikerével, s látta, hogy ez elegendő lesz Lu-don bukásához. Befordult egy mellékutcába, és lépteit a város pereme felé irányította. Azon a nyomon haladt, amely délnek, Tu-lur városa felé vezette.

17. Jad-bal-lulnál

Jane Clayton kétségbeesetten küzdött szabadulásáért, miközben Mo-sar vitte, cipelte ki Ko-tan palotájából. A férfi megpróbálta rákényszeríteni, hogy a maga lábán menjen mellette, ám Lady Jane egyetlen lépést sem volt hajlandó tenni a megkövetelt irányba. Inkább végigvágta magát a földön, valahányszor Mo-sar talpra állította, így elrablója kénytelen volt tovább hurcolni őt, s a végén össze kellett kötöznie a csuklóját, felpeckelnie száját, mert csak így menekülhetett az ütlegektől. Ugyanis a nő szépségét és karcsúságát csak az ereje és bátorsága múlta felül! Amikor Mo-sar elérte azt a helyet, ahol emberei gyülekeztek, boldog volt, hogy letehette terhét s átadhatta két viharedzett harcosának. Ám ezek is kénytelenek voltak cipelni „a terhet”, máskülönben időt veszítettek volna, s félniük kellett, hogy Ko-tan híveinek bosszúja nem fog késlekedni. Így jutottak ki az A-lurt körülvevő hegyek közül, lejjebb ereszkedvén az erdős-füves szakaszra Jad-ben-lul alsó végénél. Jane Claytont Mo-sar két embere cipelte: A tó végében erős kenuk várták őket, fatörzsből vájt vízi alkalmatosságok. Orruk-faruk faragásokkal élethű groteszk vadállatokat s madarakat ábrázolt. Készítőjük élénken ki is színezte e formákat. Valami „primitív mester” lehetett amaz iskola híve, melynek szerencsére ma is élnek lelkes és jeles képviselői. A harcosok az egyik ilyen kenu hátsó részébe lökték be foglyukat, amire Mo-sar adott parancsot. Ő maga odaállt a nő mellé, míg a többiek rendre elfoglalták helyüket a csónakokban s lapátot ragadtak. – Rajta, Szépségem – mondta a főnök akkor –, kezdjünk összébb barátkozni egy kicsit és meglátod, nem lesz bántódásod egy szál sem. Meghidd, Mo-sar jó urad lesz majd, ha teljesíted óhajait. – Avval, mint, aki úgy gondolta, hogy most nagyon jó benyomást tett a másikra, eloldozta a csuklóköteleket és kivette a pecket is Jane Clayton szájából. Jól tudta, hogy a nő most úgysem szökhet el, harcosai oly szorosan veszik körül őket, s ha kiérnek a tó nyílt vizére, a fehér asszony olyan biztos őrizetben lesz, mintha rácsok zárnák el menekülése útját. A kenuraj így haladt, száz evező csobbantotta a vizet, követték a folyók és a tavacskák vonalát, azt az irányt, amelyben Jad-ben-Otho völgye a déli mocsárba torkollik. A fél térden lapátoló harcosok töretlenül előre néztek, s a leghátsó kenuban Mo-sar hiába fáradozott azon, hogy komor foglyát jobb kedvre s válaszadásra hangolja. Végül a főnök belefáradt ebbe a meddő kísérletezésbe, hátat fordított a nőnek, fejét a hajópárkányra hajtotta és aludni próbált. Csendben haladtak a zöld partok közt a kis folyón, mely levezeti Jad-ben-lul vizét – hol holdsütésben, hol a sűrű árnyak kíséretében. Végül kijutottak egy újabb tó vizére, ahol a partok körös-körül komoran feketéllettek a messzeségben, mintha fittyet hánynának a holdas éjnek. Jane Clayton éberen ült a legutolsó kenuban. Hónapok óta állandó megfigyelés

alatt élt, előbb az egyik, majd a másik fajta fogolyként. Amióta – s de rég volt az! – Fritz Schneider százados vezetésével a német katonák a „császár nevében” fosztogatva és rabolva, a Greystoke-bungalóra hozták a pusztulást. Őt fogolyként magukkal vitték, s egyetlen pillanatig sem lélegezhetett szabadon. Hogy túlélte a számtalan veszélyt és megpróbáltatást, melyben azóta része volt, kizárólag az áldott Gondviselés kegyének tulajdonította. A német főparancsnokság rendelkezése szerint először még úgy őrizték, mint alkalmasint becses túszt, s azokban az időkben nem is kellett gyötrelmeket, sanyargatásokat kiállnia. Ám, amikor a németeket a sikertelen kelet-afrikai hadműveleteik után erőteljesen visszavetették, lady Jane-t már úgy vitték magukkal a szárazföld belseje felé, hogy nyilvánvaló volt: ez semmi több, csak a bosszú műve, hiszen fogva tartói akkor már nem reménykedhettek abban, hogy „katonai értéke szerint” csere tárgya lehet. A germánok valójában az ő félvad férjére voltak dühösek, mert Tarzan bosszantotta és zaklatta őket, s komoly károkat okozott nekik a katonák harci erkölcseiben azokon a területeken, melyeket akciói színteréül kiválasztott. Néhány tisztjük is miatta vesztette életét, sőt, a majomember saját kezűleg végzett velük. S ott volt annak a bizonyos ároknak az „ügye” is, mely lehetővé tette, hogy a britek fordítsanak a harc kimenetelén. Tarzan, röviden szólva, mindig előttük járt egy-két lépéssel. Ravaszság ellen még több ravaszságot, kegyetlenségre még kegyetlenebb válaszokat tudott, és ez ott tartott már, hogy az ellenség gyűlölettel ejtette ki a nevét is. Azt a „fondorlatos” trükköt, hogy bosszúból szétrombolták a házát, megölték embereit, végül úgy rabolták el a feleségét, hogy Tarzan azt higgye, meggyilkolták: igen, ezt is már ezerszer megbánták már, mert a majomember szintén ezerszeresen fizette vissza a kölcsönt az értelmetlen kegyetlenségekért. És most, hogy bosszújukat nem fordíthatták ekképp közvetlenül ellene, úgy határoztak, hogy feleségére hoznak még több szenvedést. Visszaküldték őt a szárazföld belsejébe, hogy a győztes brit fél semmiképp se lelhesse meg. Kísérőjéül Erich Obergatz hadnagyot jelölték ki, aki Schneider századának parancsnokhelyettese volt, s, aki a százados tisztjei közül egyedüliként maradt életben a majomember bosszúhadjárata után. Obergatz hosszú ideig egy bennszülött faluban tartotta fogva az asszonyt. Ennek a településnek a főnöke félt a féktelen német elnyomók erejétől. Eleinte a szegény fogolynak itt is „csak” megpróbáltatásokban és keservekben volt része, mert Obergatzot valamelyest féken tartották felettesei. Ám, ahogy telt-múlt az idő, a kegyetlen porosz egyre gátlástalanabbá vált. Jane Clayton számára a faluban igazi pokollá, mindennapos kínszenvedéssé vált az élet. A hadnagy a helybelieket, s beosztottjait sem kímélte. Őt is gyötörte a tétlenül, a világtól távol töltött idő. A személyes kényelmetlenségek, melyeket úgyszintén el kellett szenvednie, azt eredményezték, hogy Obergatz amúgy sem túl szívélyes természete eleinte kisebb horzsolódásokat provokált, később pedig kíméletlen elnyomássá, válogatott szadizmussá változott. Amit az öntelt porosz nem láthatott, Jane Clayton számára világos volt, mint a nap – hogy Obergatz katonáinak rokonszenve merőben a falusiaknak szólt, s, hogy

valamennyien végtelenül megelégelték már a kegyetlenkedéseket. Elegendő volt egy parányi szikra, s felrobban a gyűlölet „aknája”, melyet a fafejű germán botorul s rövidlátóan önmaga alá telepített. És a végzet órája valóban el is jött. Egészen váratlanul időzítette egy német katona, aki megszökött a hadak színpadáról. Sebes lábbal, holtfáradtan, elcsigázva érkezett – vonszolódott! – egy nap, kora délután a faluba. Mielőtt Obergatz egyáltalán értesült volna a jöveteléről, már-már az egész település apraja-nagyja tudta, hogy a németeknek leáldozott Afrikában. A hadnagy embereinek sem telt sok idejébe, hogy rájöjjenek: a parancsuralom mögött, mely rettegésben tartaná őket, nem áll többé semmiféle valódi tekintély. Ennek egyenes következménye csakhamar az lesz, hogy most már a zsoldjukat se fogják megkapni. Nyomorúságos pénz volt ez. Így gondolkodtak, de most aztán az se lesz. Obergatz hadnagy az ő szemükben ettől fogva csupán gyűlölt idegen lett, akinek semmi igazi hatalma, és a tisztre a legrosszabbak vártak volna a legrövidebb időn belül. Ha egy falubeli asszony, aki kutyahűséggel ragaszkodott Jane Claytonhoz, fel nem keresi „gazdasszonyát”, hogy a hadnagy ellen szőtt gyilkos tervekről értesítse, mert az ártatlan fehér nő sorsa számukra a mérleg azonos serpenyőjében volt a kegyetlen katonáéval. – Már arról vitatkoznak, hogy te majd melyiküké legyél – közölte ez az asszony Janenel. Mikor jönnek értünk? – kérdezte Lady Greystoke. – Ezt is hallottad? – Ma este – hangzott a válasz. – Mert még így is, hogy senki sincs, aki mellette harcoljon, félnek a fehér embertől. Azt tervezik, hogy majd a sötétség leple alatt alvás közben végeznek vele. Jane köszönetet mondott az asszonynak, aztán el is küldte, nehogy társai gyanút fogjanak, ha majd észreveszik, hogy a két fehér ember kereket oldott. Jane azonnal odament a kunyhóhoz, melyben Obergatz hadnagy lakott. Sose járt ott addig, és a német tiszt csodálkozva nézett fel, amikor rádöbbent, ki is a látogatója. Lady Greystoke röviden ismertette vele, amit hallott. A német először le akarta ordítani fensőbbségesen, megjátszva a hőst, de Jane Clayton belefojtotta a szót. – Ennek most semmi értelme – mondta. – Legyünk rövidek, maga hívta ki maga ellen itt ezeknek az embereknek a gyűlöletét. Függetlenül attól, hogy, amit megtudtak, igaz-e vagy sem. Ők hisznek a hírben, és többé nincs más reménybeli kapcsolat maga és Teremtője között, mint a menekülés. Holnap reggelre mindketten halottak vagyunk, ha nem tudunk elszökni ebből a faluból észrevétlen. Ha maga most odamegy hozzájuk, és hivatkozni próbál a hülye hatalmára, hát annyi történik, hogy valamivel hamarább hal meg, és kész. – Gondolja, ennyire rosszul állnak a dolgok? – kérdezte a hadnagy, és a hangjában s viselkedésében már a változások jelei mutatkoztak. – Pontosan úgy van, ahogyan megmondtam magának – válaszolta Jane Clayton. – Jönnek, ma, a sötétség leszállta után, és megölik magát álmában. Szerezzen nekem pisztolyt és puskát, mindhez töltényt bőven, és mondja azt, hogy az erdőbe megyünk vadászni. Tegyünk úgy! Csinálta maga azt gyakran. Talán gyanút ébreszt, hogy én is

magával tartok, de hát valamit kockáztatnunk is kell. És legyen továbbra is az, aki eddig volt, Herr Leutnant, és gyalázza és becsmérelje és üsse-rúgja az embereit, nehogy változást vegyenek észre a modorában, ne gyanítsák, hogy fél, és, hogy sejti a szándékaikat. Ha minden jól megy, kijutunk a dzsungelbe vadászni és soha vissza se térünk. Hanem először magának meg kell esküdnie, hogy sosem fog bántani engem, mert különben jobban járok, ha nyomban hívom a főnököt és kiszolgáltatom magát neki, aztán golyót röpítek a fejembe. Ha nem esküszik meg, hogy nem lesz bántódásom az út során, én semmivel sem járok jobban. – Esküszöm – visszhangozta ünnepélyesen a hadnagy – istenem nevére és császáromra, hogy nem fogja kezemtől bántódás érni, Lady Greystoke. – Rendben van – szögezte le a nő –, erre a kis egyezségre azért van szükségünk, hogy megpróbáljunk visszajutni a civilizációnkba. Azt ne várja, hogy hasonló tiszteletet kap tőlem hadnagy. Én afféle fuldokló vagyok, és maga szalmaszál, ezt jól jegyezze meg! Ha Obergatznak lettek volna még illúziói, ezeket végképp eloszlathatta a záró megjegyzések metszően gúnyos, megvető hangneme. Eképp azután a hadnagy, minden további vitát mellőzve, külön pisztolyokat és puskát szerzett Jane-nek, tölténytartókat és töltényt is bőven. Szolgáival a szokásos pimasz, kötekedő modorban beszélt, közölte velük, ő meg a fehér kali elmennek most a vadonba vadászni. A hajtók menjenek északnak a kis dombig, aztán kanyarodjanak vissza, és keletről érjék el a falut. A fegyverhordozókat is utasította, hogy a tartalék puskákkal menjenek előtte s Jane előtt lassan kelet felé. Várják be őket a gázlónál, mintegy félmérföldnyire. A feketék a szokásosnál nagyobb alázatoskodással fogadták a parancsokat, és se Jane, se Obergatz figyelmét nem kerülte el, hogy sutyorogva, vihorászva távoztak a faluból. – Ezek a disznók jó tréfának tartják – dühöngött Obergatz –, hogy még a délután – mielőtt éjjel megölnének –, elmegyek és vadászok nekik, hadd legyenek ellátva általam. Ahogy a fegyverhordozók eltűntek a dzsungelben a falun túl, a két európai is nekivágott a nyomukban. Sem Obergatz katonái, sem a bennszülött harcosok, sem a főnök nem próbálta visszatartani „a két balekot” – ahogy hitték –, hadd hozzanak nekik jócskán húst még búcsúzóul – nyilvánvalóan ez lapult a dolog mélyén. Vagy negyedmérföldnyire a falutól Obergatz letért az ösvényről délnek. Gyorsan, minél távolabbra igyekeztek eljutni a gázlótól s a falutól. Szerettek volna még az éj leszállta előtt biztonságos messzeségben járni onnét. Egykori vendéglátóik szokásait ismervén, tudhatták, hogy éjszaka nem sok veszély fenyegeti őket, üldözés aligha lesz. A helybeliek ugyanis sokkal jobban rettegtek Numától, semhogy vadászterületére merészkedtek volna, amikor az oroszlán a sötétség leszálltával elkezdte királyi portyázásait. És így kezdődött a borzalmas nappalok és iszonyatokkal tűzdelt éjszakák látszólag végeérhetetlen sora. A férfi és a nő ekképpen haladt délnek, már-már hihetetlennek tűnő megpróbáltatások, nélkülözések és veszedelmek közepette.

A keleti part közelebb volt, de Obergatz határozottan visszautasította ezt a lehetőséget. Nem akart önszántából a britek kezére kerülni azon a terepen, melyet már nyilvánvalóan ők ellenőriztek. Ragaszkodott hozzá, hogy az ismeretlen vadonon át DélAfrika felé vegyék útjukat. A búrok között, ebben bizonyos volt, rokonszenvre talál majd, s efféle támogatói gondoskodnak róla, hogy visszasegítsék valahogy Németországba. A nő pedig eleve mit tehetett, kénytelen volt vele tartani. Így haladtak át a nagy tövisbozótos, szikkatag sztyeppén, s jutottak el végül a Pal-uldon határán elterülő mocsárvidék széléig. Éppen az esős évszak kezdete előtt érkeztek oda, amikor a mocsár vízállása a legalacsonyabb. Ilyenkor vastag kéreg képződik a tocsogós terep felszínén, és gyakorlatilag csak a középen táruló nyílt víz akadályozza az átkelést. Hosszabb, aszályos idők végén a dolgoknak ez az állapota nem tart tovább pár hétnél, esetleg pár napnál. Ők ketten így jutottak át, kivételes szerencsével, a szinte járhatatlan sávon. Nem is tudatosult bennük, miféle képtelen veszélyeket s borzalmakat kellene itt máskülönben kiállniuk. S még a középső nyílt víz is néptelenebb ilyenkor. Eltűnnek rettenetes lakói, melyeket az aszály és az apadó víz délebbre űz. Pal-ul-don legnagyobb folyójába települnek át inkább, mely Jad-ben-Otho völgyének vizeit viszi a tavakba. Vándorlásuk során átkeltek a hegyeken is, eljutottak Jad-ben-Otho völgyébe. Éppen oda, ahol a nagyobb folyók egyike ered, mely a hegyekből viszi a vizet a völgybe, s végül a fő folyamba torkollik, épp a Nagy Tónál, melynek északi partján A-lur fekszik. Ahogy a hegyoldalból ereszkedtek alá, lecsapott rájuk a ho-donok portyázó különítménye. Obergatznak sikerült elmenekülnie, míg Jane-t fogolyként A-lurba vitték. Azóta nem látta a németet, nem is hallott róla, fogalma sem volt, elveszett-e végül az idegen földön, vagy sikerrel hatolt át a vad törzsek megannyi veszedelmén, s eljutott a végén Dél-Afrikába. Ami őt illeti, hol a palota, hol a szentély foglya volt, attól függően, hogy Ko-tannak vagy Lu-donnak sikerült elkaparintania őt a másiktól egy kis időre mindenféle fondorlattal vagy erőszakoskodással. És most végül itt egy merőben új rabtartó kezére jutott, akiről mind a szentély, mind a palota úgy beszélt, mint különösen kegyetlen és galád emberről. Most itt ül a legutolsó kenu legvégében, a harcosok mind háttal neki, és a lábánál ott hevert Mosar. Horkolása elegendőképp bizonyította közvetlen környezetének, hogy alszik. A sötét part dél felé ívelt, közelebb jött, és akkor Jane Clayton, Lady Greystoke csöndesen átkapaszkodott a kenu farfaragványain, és ugyanilyen nesztelenül kicsusszant a borzongató hideg vízbe. Alig moccant, épp csak az orrlyukát próbálta a felszín felett tartani. Várt, míg a kenu el nem tűnt lassan a fogyó hold fényében, és Akkor erőteljes csapásokkal kiúszott a partra. Egymaga, fegyvertelenül, csaknem anyaszült meztelenül, oly földön, amelyik csak úgy hemzseg a szörnyű vadaktól és a könyörtelen férfi alakoktól. Így állt ott Lady Jane, és mégis sok-sok hónapja most érzett először valamilyen megkönnyebbülést és lendületet. Szabad volt, és ha a következő pillanat mélyén ott rejlik, ott les rá a halál,

akkor is: előtte legalább, néhány percig a tökéletes szabadságot élvezhette. Vére lüktetett a váratlan, feldúló élmény nyomán, tán aligha állta meg, hogy diadalmas kiáltást ne hallasson, ahogy a csendes vizekből kikászálódva a nyugalmasnak látszó parton megállt. Előtte ott sötétlett a vadon, magasba szökkenő fáival, s a távoli mélyből jöttek, egyre jöttek azok a ki tudja miféle zajok, melyek a dzsungel névtelen éji életének örök részei. Levelek surrogtak a szélben, szomszédos ágak dörzsölődtek egymáshoz, rágcsáló matatott, s e zajokat titokzatossá, áhítatos riadalommá fokozta érzéki űrjében a sötétség. Bagoly huhogott, a messziségben nagy macska üvöltött fel, vad kutyák csaholtak, tanúsították mind, a többiekkel együtt, hogy milliárdnyi élet nyüzsög itt, melyeknek Jane Clayton egyikét sem látja – vad élet, szabad élet veszi körül, és most ő is ennek a része. És most érezte meg igazán, talán azóta, hogy az óriási majomember belépett az életébe, most először, hogy mi is igazából Tarzannak a dzsungel. Most tudatosult ez Lady Greystoke-ban megannyi árnyalatával. Mert hiába, hogy egymaga és hiába, hogy védtelenül, a nagy bűvölet azért sugárzott felé mindenünnen. Oly izgalommal töltötte el minden porcikáját, amilyet már nem is remélt többé soha életében. Ó, ha most az ő hatalmas párja itt lehetne mellette! Micsoda boldogság lenne az, milyen áldás! Jane Clayton egyébre se vágyott, csak erre, csak erre. A városok pompája, a kényelem, a luxus – mindez feleannyi vonzerőt sem jelentett most a számára, mint a dzsungel diadalmas szabadsága. Oroszlán bődült a sötétségben, jobb keze felől, és Lady Jane gerincén gyönyörűséges borzongás futott át. S mintha égnek állt volna a tarkóján a haj – s félni mégse félt! Az izmok, melyeket valami hajdankori ősétől örökölt, megfeszültek az ősi ellenség közeledtétől – ez volt minden. A nő lassan, kapkodás nélkül elindult a fák felé. Az oroszlán megint felhördült. Ezúttal közelebbről jött hang. Jane Clayton keresett egy mélyre lecsüngő ágat, elkapta s nagy könnyedséggel felszökkent a lomb barátságos védelmébe. Hosszú, veszedelmes utazása Obergatzcal megedzette az izmait és az idegeit, így volt képes effélékre, holott – igazán nem ilyesmit gyakorolt életében. Lelt egy olyan biztos éji nyugvóhelyet, amilyenről Tarzan révén tudta, hogy a legalkalmasabb e célra. Ott összekuporodhat, aludhat, harminclábnyira a földtől. Fázott, kényelmetlenül érezte magát, és mégis aludt, mert a szívében felébredt újra a remény, és fáradt agya egy időre legalább megszabadulhatott minden szorongástól. Aludt, míg a magasan álló nap föl nem ébresztette melengető sugaraival. Érezte, hogy kipihente magát, s, hogy a teste ugyanolyan jól van, ahogy a szíve megéledt tegnap. Könnyedség, kényelem és boldogság járta át minden porcikáját. Felemelkedett a finoman imbolygó nyughelyen, kéjesen nyújtózott, mezítelen tagjain, karcsú testén megcsillámlott a levélfüzéreken átszűrődő fény. A lombozat foltjaival olyan volt ott, gyönyörű pőreségében, mint egy nőstény leopárd. Fürkésző, éles tekintettel vizsgálta a földet odalent, és füle is érzékenyen próbálta

kiszűrni, nem hallja-e ellenség neszezését, legyen az vadállat vagy ember. Végül elégedetten nyugtázta, hogy a közelben nincs semmi ilyesmi. Akkor minden félelem nélkül lekúszott a magasból. Szeretett volna megfürdeni, de a tó kevés védelmet nyújtott, és túlzottan messze volt ettől a jó rejtekhelytől. Majd csak akkor kockáztathat efféle „kiruccanást”, ha jobban megismerkedik a körülményekkel. Céltalanul kószált a fák közt, ennivalót keresett és talált is bőven. Evett, aztán pihent egyet, nem volt egyelőre semmi célja. Szabadsága túlságosan új volt még, nem akarta elrontani a jövőjére vonatkozó tervezgetésekkel. A civilizált ember „tanyái” oly ködösen derengtek föl most a szívében, hirtelen oly kevés köze volt hozzájuk, mint egy félig feledett álom elemeihez. Ó, ha itt élhetne békén, és csak várna, várna rá. Felébredt a régi remény. Jane tudta, hogy el fog jönni, egy nap el fog jönni, ha él. Mindig tudta ezt, bár az utóbbi időben már kezdte azt hinni, hogy túl késő lesz már, mire megérkezik. Ha él, Igen, Tarzan eljön, ha él, és ha nem él, hát ő akkor itt ugyanolyan jól meglesz, mint bárhol másutt lenne, mert akkor nem számít semmi, csak ez: várni a véget, az elképzelhető legnagyobb türelemmel. Jártában-keltében elérkezett egy kristálytiszta csermelyhez. Ivott, meg is fürdött egy fa belelógó ágának védelmében. Itt nem fenyegethette váratlan veszély. Csöndes, szépséges hely volt ez, és Jane az első pillanatban megszerette. A patakmedret takaros kavicsok borították, fénylő obszidián darabok villogtak. Ahogy kiemelt egy marékra valót, hogy a fénybe tartva megvizsgálhassa őket, észrevette, hogy az egyik ujja vérzik – éles, tiszta seb volt. Kereste az okát, miért. Így lelt rá egy kis vulkáni „üveg” darabra, amelynek éle szinte a borotvapengével vetekedhetett. Lady Greystoke-ot felvillanyozta ez a lelet. Itt, mintha isten adta volna a kezébe, rábukkant hát a kezdetek kezdetére: az élés alapeszközére. Mert ezzel a kővel fegyvert is készíthet magának, szerszámául is szolgálhat, így meg késként volt jó. Az ember, aki ilyen eszköz birtokába kerül, mindent megtehet – s, ahogy enélkül semmit sem. Keresgélni kezdett, míg nem talált néhány újabb efféle becses kődarabot – az oldalán lógó tüsző a végén csaknem tele lett velük. Majd felmászott a nagy fára, hogy nyugodtan szemügyre vehesse kincseit. Volt köztük olyan, amelyik máris késpengére hasonlított, s több, amelyiket könnyen dárdaheggyé lehetett alakítani, s megannyi még, melyet mintha a természet is hatékony nyílhegynek „faragott” volna. A dárdát készíti el elsőként – az lesz a legkönnyebb feladat. A fán, messze a földtől, egy széles főágon volt egy odú, ebbe rejtette az értékes leleteket, kivéve egyetlen késformázó ezüstszürke követ. Ezzel mászott le a földre, hozzálátott, hogy egyenes, karcsú, ruganyos, erős ágvesszőt keressen. Amikor lelt ilyet, hozzálátott, hogy lefűrészelje, egészen addig, hogy a végén már le is törhesse a faanyag meghasítása nélkül. Éppen eszményi volt az átmérője, hogy jó dárdanyél legyen – olyan vadászdárdáé, amilyet az ő szeretett waziri-népe a leginkább kedvelt. Hányszor figyelte őket, hogy alakítanak ki ilyen hasznos eszközöket, s arra megtanították őt, miként kell használnia ezt a fegyvert – s persze, a nehéz hadi dárdákat is –, és közben tapsoltak és nevettek, ünnepelték, hogy

Lady Jane egyre ügyesedik. Tudta, melyek azok az ágas-bogas füvek, amelyek a leghosszabb és legszilárdabb rostot adják ily célra. Keresett ilyet is, leszedett egy csomót, felvitte magával – a leendő dárdanyél mellett – a fára, ahol dolgozni kívánt művén. Ott volt hát megint a nyugvóhelyén, munkája fölé hajolva egy kis dallamot dünnyögött. Hirtelen föleszmélt, és el is mosolyodott – hosszú hónapok óta ez volt az első mosoly, mely megjelent az ajkán. – Úgy érzem – sóhajtotta –, szinte érzem, azt érzem, hogy John közel van – az én Johnom – az én Tarzanom! Kellő hosszúságúra metszette a dárdanyelet, lenyesegette a még rajta maradt gallyacskákat, leveleket, lehántotta a kérget, és addig csiszolgatta-faragta göcsörtjeit, míg egyenletesen sima és végképp egyenes nem lett. Akkor az egyik végét meghasította, s ide behelyezett egy dárdahegykövet. Addig formálva a faanyagot, míg a halálos hegy pontosan nem illeszkedett jól be nem szorult. Hogy mindez megvolt, félretette a nyelet, és hozzálátott a vastag, farostos fűszálak vagdosásához. Még csavarintott is rajtuk jó néhányat, hogy széttagolódjanak, hasadjanak, és a rostok különváljanak bennük. Egyenként kihúzkodta s meg is tisztogatta többé-kevésbé ezeket. Levitte őket a csermelyhez, megmosta, aztán visszamászott velük a fára. A kis köteget erősen rácsavargatta a meghasított nyélvégre, ahol már vágatok is voltak a számukra. A rostfonatot áttekerte a dárdahegy vastagabbik végén, melyet egy kődarabbal könnyedén, ugyanúgy előkészített, mint a fát körülötte. Durva dárda volt, semmi kétség, de hát messze a legkiválóbb, amit ilyen rövid idő alatt készíthetett. Később, megfogadta, készít majd továbbiakat – másokat –, és azok olyanok lesznek, hogy még a legnagyobb waziri dárdahajítók is büszkék lennének rá.

18. Tu-lur oroszlánverme

Tarzan bár csaknem hajnalig kutatott a város külkerületeiben, sehol sem fedezte föl élete társának nyomát. A hegyek közül fújó szél elegye illatokkal csapta meg orrát, ám e sokféleségben a legcsekélyebb mértékig sem volt jelen az, akit keresett. Természetszerűen adódott a következtetés, hogy valami más irányba vitték el Jane-t. Ahogy a terepet át- és átvizsgálta, jó néhányszor rábukkant egy olyan nyomra, mely a tó felé vezet, s több embertől származott. Elképzelhető volt, hogy ez Lady Jane elrablóinak nyoma. Mindössze a kizárásos módszert kellett alkalmaznia: megvizsgálva minden olyan utat, mely A-lurból délkeletnek vezet, Mo-sar városa, Tu-lur felé. S ha arra nem mentek...? Marat tehát ez a víz felé haladó nyomcsoport, s Tarzan ezt követte. Eljutott Jad-ben-lul partjára, a parthoz, ahol a csoport beszállt a nyugodt vízen ringatózó ormótlan kenukba. A majomember talált még jó pár efféle vízi alkalmatosságot a parton, az iszapba ragadva. Ki is választotta az egyiket az üldözés céljára. Fényes nappal volt már, ahogy a tavon átkelt, s erőteljesen lapátolva nemsokára elhaladt épp ama fa előtt, melynek magasában elveszett felesége aludt. Ha az enyhe szél, mely a tó vizét borzolgatta, déli irányból fúj, a hatalmas majomember és Jane Clayton perceken belül egymásra talál megint. De a rosszkedvű balvégzet másképp akarta. Ahogy tovahúzott a kenu, odalett az alkalom. Követve a kanyargós folyóvizet, mely alapos kitérőt tett észak felé, mielőtt Jad-inlulba ömlött volna, a majomember elszalasztott egy kis szárazföldi átjárót, mely hosszú órák gályamunkájától kímélhette volna meg. Ennek a szárazföldi átjárónak a partján – a folyó két karja közti földön – egy időre Mo-sar emberei kiszálltak kenuikból. A főnök itt fedezte föl, hogy rabnője nincs sehol. Mivel Mo-sar nem sokkal a vízre szállás után elaludt, s mert harcosai mindvégig előre néztek, senki se látott, senki se hallott semmit. Vajon hol s merre szökött meg a fehér asszony? A vélemények megegyeztek abban, hogy a dolog ott történhetett, ahol az a keskeny folyószakasz Jad-ben-lult a szomszédos tóval, Jad-bal-lullal összeköti. Ez utóbbinak neve, szabad fordításban olyasmit jelent, hogy „Az Arany tava”. Mo-sar nagyon dühös volt, s mivel csak magára haragudhatott, természetesen azon igyekezett, hogy mást hibáztasson az esetért. Visszafordult volna a nő keresésére, ha nem kellett volna attól félnie, hogy az üldözésére indított kompániák valamelyikével összefut. Ja-don is, a főpap is okkal „duzzoghatott” rá, így két féle veszély fenyegette. Ezért egyetlen kenujának harcosától sem vált meg, inkább a lehető leggyorsabban folytatta útját, hadd jussanak át a földnyelven, érjék el Jad-in-lul vizeit. A reggeli nap fénye épp csak simogatni kezdte Tu-lur boltozatos tetőit, amikor az evezősök kivontatták kenuikat a város szélén a partra. Most, hogy védelmező falai közt volt megint, emberei is nagy tömegben vették körül, Mo-sar bátorsága is visszatért:

legalábbis annyira, hogy három kenuval harcosokat küldött vissza Jane Clayton keresésére. Utasította őket, ha lehet, óvakodjanak el egészen A-lurig, derítsék ki, miért maradt le Bu-lot, bár édeskeveset jelentett ez a hiány a hajóra szállásnál Mo-sarnak. Saját bőrét féltette, és még drága fiának élete sem volt neki túl drága. Ahogy a három kenu elérte a folyóágak lerövidítését szolgáló földszorost, s a harcosok ki húzkodták járműveiket az iszapra, hirtelen észrevettek valamit: két pap vitt a vállán egy könnyű csónakot, s Jad-in-lul felé igyekeztek. Mo-sar emberei először azt gondolták, előőrsöket látnak, s nemsokára jön Lu-don a sereg zömével. Ám ezt az elméletet cáfolni látszott az az ismert tény, hogy papok sosem vállaltak harcosokra váró feladatokat, még küzdeni sem voltak hajlandók, ha csak sarokba nem szorították őket. Pal-ul-don harcos népe meg is vetette őket ezért. Így történt, hogy a szokásoktól eltérően nem támadtak rájuk, nem részesítették őket harcosoknak kijáró „fogadtatásban”, hanem úgy döntöttek: megállítják őket, hadd tudják meg tőlük, „mi újság A-lurban”. Ahogy a papok Mo-sar harcosait meglátták, békülékenység jeleit mutatták, s, hogy elhangzottak a kérdések: egyedül vannak-e, a leghatározottabb igennel válaszoltak. Mo-sar harcosainak vezetője megengedte, hogy csoportjának a közelébe jöhessenek. – Mit kerestek ti itt – tudakolta akkor –, Mo-sar földjén, ilyen messze a magatok városától? – Lu-don küldött velünk üzenetet – felelte egyikük –, főpapunk szavát visszük Mosarnak. – S miféle szó az: békesség van-e benne vagy háború? – kérdezte a harcos. – Békeajánlat – közölte a pap. – És Lu-don nem küldött harcosokat, akik kísérnének titeket? – érdeklődött makacsul a harc embere. – Magunk jöttünk – biztosította a pap –, A-lurban Lu-donon kívül senki se tud erről a küldetésünkről. – Akkor hát menjetek utatokra – adta meg az engedélyt a harcosok vezetője. – Ki az ott? – kérdezte hirtelen az egyik pap, és a tó felső vége felé mutatott, oda, ahol Jad-bal-ul vizeivel belép a folyó Jad-in-lulba. Minden szem a kérdéses pontra szegeződött. S azt láthatták, hogy egy magányos harcos lapátol szorgalmasan a vízen! Kenuval jön, s a csónak orra egyenesen Tu-lur felé mutat. A harcosok és a papok elrejtőztek kétfelől a földszoros bokrai között. – Ez az a rettenetes ember, aki Dor-ul-Othonak nevezi magát – suttogta az egyik pap. – Ezer ember közt is ráismernék, esküszöm! – Igazad van, pap! – kiáltotta az egyik harcos, aki látta Tarzant aznap, hogy a majomember először lépte át Ko-tan palotájának küszöbét. – Csakugyan ő az, ő, akit valódi nevén Tarzan-jad-gurunak hívnak. – Gyorsan, papok – rendelkezett a különítmény vezetője. – Könnyű csónakotok van és mindketten lapátoltok. Könnyedén elérhettek Tu-lurba. Figyelmeztessétek Mo-sart, hogy itt jön ez az ember. Még csak most érkezett a tó túlsó feléhez. A papok egy pillanatig haboztak, dehogy akartak ők közelebbi ismeretséget kötni

ezzel a rettenetes emberrel! Ám a csapat vezetője ragaszkodott az elgondolásához, sőt, meg is fenyegette őket. Elvették tőlük a kenut, vízre bocsátották nyomban, s kettejüket szinte erőnek erejével beleültették. Ellökték őket a parttól, hiába tiltakoztak még akkor is. De hát kint jártak mindjárt a nyílt vízen, s ott a magányos lapátoló már láthatta is őket. Nem volt más választásuk, nekilódultak. Hiszen az ő számukra most már csak Tu-lur városa nyújthatott biztonságot. Bele is adták minden erejüket, hogy mielőbb odaérjenek. A harcosok visszahúzódtak ismét a fedezékükbe. Ha Tarzan megpillantja őket és közelebb megy, hogy felderítést végezzen, harmincukkal találkozott volna, ami rettentő túlerő volt. Mo-sar emberei nem is féltek egy pillanatig sem. De hát ők maguk nem akartak összecsapást, lévén a feladatuk az, hogy a szökevény nőt keressék, s ne holmi idegen harcost akadályozzanak útjában, főleg ha ez az ember olyan rettentő dolgokról híres, és már bizonyította is erejét. Bárhogy is van, fölösleges vele kikezdeni. Látta-e őket Tarzan? Jelét mindenesetre nem adta. Kitartóan, nagy erővel lapátolt tovább a város felé, és akkor se növelte csapásszámát, amikor a két papot megpillantotta a vízen. Ezek, ahogy a város mellett partot értek, már szökkentek is a csónakjukból, s egyetlen riadt pillantást vetve hátra, iszkoltak a palota kapuja felé. Azonnal találkozni akartak Mo-sarral, miután figyelmeztették a kapunál őrt álló harcosokat, hogy a vízen Tarzan közeledik. Azonnal a főnök elé vezették őket, akinek udvara mintegy kicsinyített mása volt az Alurbélinek. – Lu-don küldött minket, a hatalmas főpap – közölte a szóvivő pap. – Mo-sar barátságát szeretné ő, hiszen Mo-sar neki mindig a jó barátja volt. Ja-don harcosokat gyűjt, hogy királlyá választassa magát. A ho-don falvakban ezrek és ezrek vannak azonban, akik Lu-don, a főpap parancsszavának óhajtanak engedelmeskedni. Mo-sar csak Lu-don segítségével lehet király, és Lu-don üzenete az, hogy ha Mo-sar nem akarja elveszíteni Lu-don barátságát, azonnal küldje vissza a nőt, akit magával vitt Olo-a hercegnő lakosztályából. E pillanatban lépett be egy harcos. Izgalma nyilvánvaló volt. – A Dor-ul-Otho – jelentette – megérkezett Tu-lurba, és azonnal beszélni szeretne Mo-sarral. – A Dor-ul-Otho! – kiáltotta Mo-sar. – Ezt az üzenetet küldte – ismételte meg a harcos. – És csakugyan, ő nem olyan, mint bárki is Pal-ul-donban. Ő, azt hiszem, ugyanaz, mint, akiről az A-lurból ma hazatért harcosok meséltek nekünk, és, akit némelyek úgy hívnak, hogy Tarzan-jadguru, mások meg úgy, hogy Dor-ul-Otho. De hát az is igaz, hogy csak isten fia merészelhet így egymaga eljönni egy idegen városba, mint a miénk, hát akkor nyilvánvalóan az igazat beszéli. Mo-sar szívét bizonytalanság és rettegés töltötte el. Kérdőn fordult hát a két paphoz. – Fogadd kegyesen őt, Mo-sar – tanácsolta a szóvivő, s e javaslatát természetesen a ravasz, alattomos esze diktálta. Erre az emberre Lu-don nemhiába pazarolta az okító tudományát. A pap a fondorlatra és kettős játékra állandóan készen állt. – Fogadd

kegyesen őt – folytatta hát –, és ha arra a meggyőződésre jut, hogy itt jó barátokra lelt, megfeledkezik sok elővigyázatosságról, és attól fogva a kezedben van. De ha lehet, Mo-sar, élve add át Lu-donnak. A nagy főpap örökké tartó háláját kapod érte, meghidd. Mo-sar bólintott, értett a szóból. Azzal a harcoshoz fordult, és megparancsolta, hogy vezessék színe elé a jövevényt. – De minket ez az illető ne lásson – kérte a pap. – Felelj hát a kérdésünkre, Mo-sar, megteszed-e, amit Lu-don kér, s mi akkor már mehetünk is. – Mondd meg a főpapnak, hogy az a nő örökre elveszett volna számára, ha én nem vagyok – felelte akkor a főnök. – Én voltam az, aki megpróbáltam magammal hozni ide Tu-lurba, hogy megőrizzem őt Lu-don számára, de útközben, az éj leple alatt megszökött. Mondd meg Lu-donnak azt is, hogy harminc harcost küldtem a felkutatására. Különös, hogy nem láttátok őket városomba igyekezvén. – Láttuk őket – felelte a pap –, de ők semmit nem mondtak nekünk küldetésük céljáról. – Hát ez a küldetésük – közölte Mo-sar –, amit most mondtam neked. És biztosítsd a gazdádat, hogy ha megleljük, itt fogjuk számára őrizni Tu-lurban. Azt is közöld uraddal, hogy elküldöm harcosaimat, hadd csatlakozzanak hozzá Ja-don ellenében, mihelyt üzen nekem, hogy szükség van rájuk. Most pedig távozzatok, mert Tarzan-jadguru csakhamar betoppan. – Azzal intett egy szolgának. – Vezesd a papokat a szentélybe – rendelkezett –, és utasítsd a nevemben Tu-lur főpapját, hogy adjon nekik gazdag lakomát, s aztán bocsássa őket útjukra, amikor kívánják, hogy A-lurba visszatérhessenek. A szolga kivezette a papokat a teremből. Egy másik folyosón haladtak, nem azon, amelyiken érkeztek – mert arról épp ebben a pillanatban Tarzan lépett a trónhelyiségbe. S nem is akárhogy: hanem fürge és erőszakos léptekkel megelőzve azt a harcost, akinek dolga lett volna, hogy odavezesse és bejelentse. A majomember az üdvözlés s a békeszándék minden látványos félét is mellőzte. Vadul egyenesen a főnök elé szökkent, s Mo-sar szívében rettentő rémületek tobzódtak az elszánt, óriási alak láttán. Erejének minden tartalékát mozgósítania kellett, hogy legalább a felszínen megőrizze nyugalmát, s főnökhöz illő tekintélyének maradványait. – Én vagyok a Dor-ul-Otho – közölte a majomember olyan hanghordozással, hogy már azzal is, mintha hideg acélt döfött volna Mo-sar szívébe. – Dor-ul-Otho vagyok, és azért a nőért jöttem Tu-lurba, akit te orvul elraboltál O-lo-a, a hercegnő lakosztályából. Maga az a bátorság, ahogy Tarzan egymaga idemerészkedett az ellenség, ismeretlen városba, erkölcsi fölényt biztosított a számára Mo-sarral szemben. Érezték ezt a kétfelől sorakozó vad harcosok is. Mi egyebet hihettek volna, mint ilyen vakmerőségre csak az vetemedhet, aki valóban Jad-ben-Otho fia. Ki más lenne ily hős? Halandó földi embernek ugyan mely hiú álmában jutna eszébe, hogy betörjön egy hatalmas főnök színe elé, s ott, az ellenséges harcosok jelenlétében is ilyen kérlelhetetlen fensőbbséggel hangoztassa követelését? Nem, ez meghaladta a ho-don ész határait. Mo-sar zavarban volt, és elállt tervétől, hogy színlelt jóakarattal kezelje a

jövevényt. S még bele is sápadt egy gondolatba: Jad-ben-Otho mindent tud, mindent lát, még elménk legtitkosabb gondolataiban is olvas. Hát akkor ez az illető itt, ha esetleg igaz, hogy ő Dor-ul-Otho, nem jött-e e tisztába rég azzal a gonosz szándékkal, melyet a papok táplálnak iránta... s melyet belé akartak táplálni. És, amit ő oly lelkesen – és balgán?! – támogatni kívánt. A főnök ritkán érezte magát ilyen kínosankellemetlenül az egy tömbből faragott kőtrónon. Remegett alatta a szikla! – Gyerünk – förmedt rá a majomember. – Hol a nő? – Nincsen itt! – rikácsolta Mo-sar. – Hazudsz – csapott le rá Tarzan szava. – Jad-ben-Otho legyen a tanúm, az a nő nincs Tu-lurban – állította a főnök. – Kutasd át a palotát, ha tetszik, a szentélyt, az egész várost, és nem fogsz rábukkanni, egyszerűen, mert nincs itt. – Hát akkor hol van? – követelte a választ Tarzan. – Te hurcoltad el A-lur városából. Ha tehát nincs itt, te mondd meg, hol van? Azt ne mondd, hogy valami baj érte – kiáltotta, és hirtelen mozdulattal megindult a főnök felé. Mo-sar ugyanilyen ösztönösen, s micsoda rémülettel, hátrább húzódott. – Várj – kiáltotta a főnök. – Ha csakugyan Dor-ul-Otho vagy, akkor tudni fogod, hogy az igazat beszélem. Elhoztam őt Ko-tan palotájából, hogy megőrizzem őt Lu-donnak, a főpapnak. Különben most, hogy Ko-tan halott, Ja-doné lett volna. Elhoztam őt, de az éj folyamán megszökött a kenumból, A-lur és Tu-lur között valahol, és épp most küldtem harminc embert három csónakon, hogy megpróbálják felkutatni. A főnök hangjában és magatartásában volt valami, ami arról győzte meg Tarzant, hogy itt az igazságnak legalábbis egy részét hallja, s, hogy ő maga megint merőben fölösleges kockázatot vállalt, veszélyeket vett magára és értékes időt vesztegetett el. – Mit akartak Lu-don papjai, akik előttem jártak itt? – tudakolta ellentmondást nem tűrve Tarzan, mert az a sokat sejtető gondolat villant át az agyán, hogy ezek ketten azért eveztek olyan veszettül, azért akarták elkerülni vele a találkozást, mert Lu-don küldte őket ide. – Hasonló küldetéssel érkeztek, mint, amilyen ügyben te jársz – válaszolta Mo-sar. – Követelték, hogy adjam vissza a nőt, akit – Lu-don úgy véli – a szentélytől loptam el. A főpap engem ezért most ugyanúgy szorongat, ahogyan te, ó, Dor-ul-Otho. – Kikérdezem én azokat a papokat – jelentette ki Tarzan. – Hozzátok őket elébem! Fensőbbséges és pimasz követelőzése további kétségeket ébresztett Mo-sarban, mit is tegyen: hódoljon be neki, ijesszen rá? De mint az efféle emberekre ez általában jellemző, Tu-lur főnöke is úgy gondolta, hogy mégis a leginkább a békés út szolgálja majd az ő javát. Legalább ennek a szörnyű embernek a haragját elterelheti magáról, hadd kapják a nyakukba helyette Lu-don papjai. Fellélegezhet, s ha a papok bármi összeesküvést terveznének ellene, ő, Mo-sar a végén nyertes lesz, mert amennyiben ez az ember itt valóban Jad-ben-Otho, isten fia, akkor csakis kegyes szemmel tekinthet hithű főnökszolgájára. Ráadásul Tarzan jelenlétében kényelmetlenül érezte magát, ami tovább fokozta bizonytalanságát, hiszen az nyilvánvaló, hogy csak egy isten jelenléte

okozhat hozzá hasonló halandó ember szívében ily zavart. Aztán mégis kínálkozott valami kiút, legalább átmenetileg. – Magam hozom ide őket, Dor-ul-Otho – jelentette ki a főnök, azzal kiment a teremből. Sietve lépdelt, s hamar oda is ért a szentélyhez, hiszen Tu-lur palotakertje, mely, mint valamennyi ho-don városé, a szentély épületét is magába zárta, valamint sokkal kisebb volt, mint A-lurban a királyi kert. Saját szentélyének főpapjával lelte a két küldöttet, s akkor nyomban át is adta nekik a majomember rendelkezését. – Mi a szándékod vele? – kérdezte a papok egyike. – Nincs vele vitám – felelte Mo-sar. – Békésen érkezett, s ugyanígy békén távozhat, hiszen ki tudja, nem ő-e valóban a Dor-ul-Otho. – De hát mi tudjuk, hogy nem az – tiltakozott Lu-don követe. – Nekünk arra minden bizonyítékunk megvan, hogy ő egyszerűen csak egy másik ország egészen közönséges lakója. Lu-don felkínálta már saját életét Jad-ben-Othónak, istenítéletre, ha ez az alak valóban a Dor-ul-Otho lenne. És mi történt? S, ahogy ő, A-lur főpapja, Pal-ul-don minden főpapjának feje, olyképp igaz, látta az is, hogy ez az illető nem istennek fia! És Lu-don isten szavát vette rá, hogy szélhámossal van dolgunk, hát akkor kik vagyunk mi, hogy inkább egy csaló szavának adjunk hitelt? Nem, Mo-sar, nem kell neked félned tőle. Ő csak egy harcos, akit ugyanolyan eszközökkel lehet legyőzni, ahogy a te harcosaidat: Ha Lu-don nem hagyja meg nekünk, hogy élve vigyük őt elébe, azt mondanám most neked, hogy uszítsd rá a harcosaidat, mészárolják le nyomban, de hát Lu-don szava Jad-ben-Otho szava, és itt is engedelmességgel tartozunk. Mo-sar gyáva szívében így is megmaradt a kétely, s ezért történt, hogy az idegennel kapcsolatban megint valami „mást” gondolt ki, mint, amit javasoltak neki. – Jól van hát – mondta a főnök. – Legyen ő a tiétek, tegyetek vele, amit akartok. Nekem nincs vele vitám. Amit ti elrendeltek, az Lu-don szava. Cselekedjetek aszerint, nekem ehhez az ügyhöz e pillanattól fogva semmi közöm. A papok most Tu-lur szentélyének főnökéhez fordultak. – Van valami terved? – kérdezték. – Igazán nagyra értékelné Lu-don azt a szolgáját, aki segítene élve kézre keríteni az idegent. – Ott az oroszlánverem – suttogta a helybeli főpap. – Most épp üres, és ha ja meg jato tehetetlen volt benne, ez az idegen is az lesz, ha valóban nem ő a Dor-ul-Otho. – Az biztos – szólt közbe Mo-sar –, hogy onnét nem szabadulna, ahogy nem szabadulna onnét egy gryf sem. Csak hát előbb azt a gryfet be is kell juttatni oda, nem? A papok megpróbálták megemészteni ezt a nem éppen utolsó bölcsességet. Aztán az egyik A-lurból érkezett küldönc ekképpen szólt: – Nem lesz az se olyan nehéz, ha Jad-ben-Othótól kapott elménket használjuk, nem pedig a földi izomzatot, melyet apáinktól-anyáinktól kaptunk örökbe, s amely még csak ahhoz az erőhöz sem mérhető, amit a négy lábon járó teremtmények vonultathatnak fel.

– Lu-don elméje már megmérkőzött az idegenével, és a főpap maradt alul – jegyezte meg Mo-sar. – De hát ez mind a ti dolgotok. Csináljátok legjobb belátásotok szerint. – A-lurban – hangzott az egyik küldönc javaslata –, ugye, Ko-tan olyan nagy ügyet csinált ebből a Dor-ul-Othóból, és még a papok is végigvezették őt a szentélyen. Nem keltene benne gyanakvást, ha itt ugyanilyen bánásmódban részesülne, és Tu-lur főpapja például meghívná őt a szentélybe. Összegyűlnének mind a helybeli papok, hogy tiszteljék s imádják őt, mint Jad-ben-Otho fiát. Mi sem természetesebb akkor, hogy maga a főpap mutogatja meg neki a szentély nevezetes helyeit, ahogy Lu-don tette Alurban, mikor Ko-tan így parancsolt. Ennek során az oroszlánvermet is érinthetnénk, csak úgy véletlenül. Ott már nem sokból állna, hogy a fáklyavivők hirtelen kioltsák lángjaikat, s mielőtt az idegen rájönne, mi is történik vele, lezuhanna a kő záró fal, s bentről többé sosem szabadulna élve. – De a mennyezetnek ablakai is vannak, azokon át hatol be fény – vágott közbe a főpap. – Meg hát egyébként is, attól, hogy a fáklyák kialusznak, a vendég észnél lehet még, s kimenekülhetne, mielőtt lezúdul a kőtömb. – Küldj valakit, aki gondosan lefödi azokat az ablakokat – javasolta A-lur papja. – Ez tényleg jó tervnek látszik – dicsérte őt Mo-sar, remélve, hogy ő csakugyan végképp kívül marad ezen az ügyön. – Nem kellemek hozzá harcosok, csupán papok lesznek körülötte, és így, bármilyen óvatos is, nem foghat gyanút. Ebben a pillanatban küldönc szakította félbe a tervezgetésüket. A palotából érkezett, s közölte, hogy a Dor-ul-Otho már türelmetlenkedik. Azt mondja, ha nem hozzák elébe A-lur papjait, ő maga jön hozzájuk a szentélybe, és akkor majd meglátják mi az. Mo-sar csak csóválta a fejét. El nem hihette, hogy közönséges földi halandó szívében ekkora vakmerőség élhessen, s így sokszorosan örült, hogy neki aztán semmi része nem lesz a dologban, bármi legyen is a végkifejlet. Ezt követően Mo-sar elvonult a palota egyik rejtett zugába, a három pap meg felvonult szépen Tarzan előtt. Alázatos szavakkal, ha nem is a legmeggyőzőbben, elnyivákolták neki, hogy mely igen hódolnak előtte, imádva ezzel is Jad-ben-Othót. Főpapjuk nevében arra kérték, tisztelné meg őket egy szentélylátogatással, melynek során a két A-lurból érkezett pap is a színe elé állna, hogy feltegye nekik a szükséges kérdéseket. Bízva, hogy vakmerősködését folytatva gyorsabban eljuthat céljához, s olyképp érvelve magában, hogy ha Mo-sar és harcosai netán gyanút fogtak már, a szentélyben sem fenyegetheti őt több veszély, mint a palotában, Tarzan nagy gőgösen elfogadta a főpap meghívását. Hajlandónak mutatkozott a szentélylátogatásra. Ekképp történt, hogy csakhamar ott volt a helyi szent falak közt, ahol magas származásának megfelelő tisztelettel, s alázattal fogadták. Kifaggatta a két A-lurból érkezett papot, és ők ugyanazt a történetet adták elő, amit Mo-sar már hallott. Akkor a főpap szép szóval megkérte, nézze meg a szentély jeles helyeit.

Először az oltáros udvarba vezették – Tu-lurnak csak egyetlen ilyen oltárhelye volt. Egyebekben szinte egy teljesen az A-lurban látott oltárhistória mása volt ez is. Keletnek egy véroltár, nyugatnak, egy vízbefojtó medencés. A papok undok fejdíszei a bőséggel lengedező hajcsomók bizonyították, hogy az oltáros szokást itt sem hagyták feledésbe menni. Jöttek a folyosók és szobák, végül fáklyavivőktől megvilágítva, lépcsők vezettek le valami nyirkos és homályos labirintusba, ahol egy nagyobb terembe érkeztek, melyben igen erős oroszlánszag lengedezett. Tu-lur fondorlatos papjai akkor hát elérték céljukat: kezdődhetett. A fáklyák hirtelen kialudtak. Távolodó csupasz lábak sebes csoszogása hallatszott a vaksötétben a kőpadlón. Majd iszonyatos robaj: súlyosnál súlyosabb kőtömb zuhanása, és a majomembert egyszerre körülvette a síri éj s a kriptacsend.

19. A dzsungel Dianája

Jane elejtette az első vadat, és nagyon büszke volt. Igaz, a zsákmány nem volt valami félelmetes állat, csupán – egy üregi nyúl. Mégis korszakot jelentett ez az esemény az életében. Lady Greystoke ugyanazt érezte, mint az első vadászok, akik új fordulatot adtak az emberi nem sorsának. Valahogy más lett ettől a pillanattól fogva. Nem szorult kizárólagosan a vadon termő gyümölcsökre, zöldfélékre. Szükségleteihez most már a húst is meg tudta szerezni, s a hús – erőssé és kitartóvá teszi – gondolta. Bizonyosra vette, hogy sikerrel birkózhat meg ezentúl a vadonlét megannyi nehézségével, létezni tud majd. A következő lépés a tűz volt. Megtanulhatna ő is nyers húst enni, ahogy ura és lordja tette, ám ebben az egyben inkább eltekintett a Mester követésétől. Maga a gondolat is taszította. Már a terve is megvolt, hogyan lesz majd tüze. Sőt, ezt a tervet már rég kidolgozta magában, csak nem akart fölöslegesen bajlódni a kivitelezéssel, míg nem volt vele valós célja is. Változott a helyzet – húsra tett szert, amit meg lehet főzniesütnie, és szájában összefutott a nyál. Ízlelni szerette volna már a zsákmányt. Izzó parázson fogja megsütni: amúgy „roston”! Jane a fájához sietett. A patakágyban talált kincsei között volt néhány kristálytiszta vulkáni üvegdarab is. Addig keresgélt, míg lelt közöttük egy domborút. Visszakúszott a földre, kupacba rakott egy csomó fakérget. Olyan száraz volt mind, hogy szinte porzott. Hajított rá még néhány régóta a napon heverő fonnyadt levelet, holt fűcsomót. Úgy rendezte, hogy ha kell, kéznél legyen jó néhány kisebb és nagyobb ág és gally is. Reszketett az elfojtott izgalomtól. Így tartotta oda a vágyva vágyott tűz egyelőre még sötétlő tápja fölé a „lencsét”. Lassan mozgatta a domború üvegpalát, kereste, hogyan gyűjtheti össze vele a legeredményesebben a nap sugarait. Lélegzet fojtva várt. De lassan is megy ez, gondolta. Hiú remény lett volna a derekas terv, a siker? Nem! Parányi füstcsík emelkedett kegyesen a csöndes, nyugodt légbe. S a dzsungelrőzse halma itt-ott már izzani látszott, és hirtelen feltörtek a lángok. Jane tapsolt örömében, s a gyönyörűség gurgulázó kis hangjai törtek fel a torkán. Volt – teljesen a maga erejéből! –, íme, tüze is már. Rátette hát a gallyacskákat, aztán a nagyobb ágak következtek. Végül egy fahasábot is odahúzott. Egyik végét az égő halomba tolta, s örömmel hallotta az ismerős recsegést-ropogást. Hónapok óta ez volt fülének a legédesebb zene! De hát nem várhatta tétlenül, hogy összegyűljön annyi parázs, ami a „grillsütéshez” elegendő. Hozzálátott, hogy minél ügyesebben megnyúzza és megpucolja a zsákmányt, a húst. A bőrt s a belső részeket elrejtette a föld alá. Ezt szintén Tarzantól tanulta. Két oka is volt ennek az óvatosságnak. Az egyik: a tábor egészségügye, ha

lehet így mondani. A másik: a nyers hús szaga messziről odacsalhatta volna az emberevőket. Jane Clayton akkor nyársat döfött át a tetem színhús belsején, s forgatni kezdte a leendő finom falatokat a tűz felett. Fontos művelet volt ez is: oda ne égjen a hús egyetlen darabja sem, süljön át valamennyi része! Amikor ez is meg volt, Lady Greystoke sietve felkúszott a fa óvó magasába, hogy ott költse el csöndben, nyugodtan a megérdemelt sültet. Ajkát, úgy érezte, soha felségesebb falatok nem érintették, még eddig. Szeretettel veregette meg dárdája nyelét. A jó vadászszerszámnak köszönhette ezt az ínyencséget és magabiztosságot. Nagyobb biztonságban volt, mint bármikor is ama rémes nap óta, hogy ő is, Obergatz is kilőtte az utolsó töltényt az út során. Sose felejti el, mintha csak iszonyatos vadállatok felvonulása lett volna. Akkor már régóta rótták e föld úttalan útjait, s azt hitték, nem érheti őket meglepetés, hiszen nap mint nap összetalálkoztak a borzalmak borzalmaival, de az a nap... azok a rémes vadak... Jane Clayton ma is beleborzongott. S ő akkor az utolsó töltényével megölt egy olyan fekete-sárga csíkos oroszlánféleséget, amelynek horgas foga volt, és épp rávetette volna magát Obergatzra, aki hiábavalón lőtt rá. Ez neki is az utolsó tölténye volt, s a bestia csak támadott. Még egy napig cipelték magukkal a hiábavalóvá lett fegyvereket, de aztán, mit tehettek, megszabadultak tőlük. Eldobták a lőszertokokat, hevedereket is. Máig se értette, ha visszagondolt rá, hogyan bírták ki így a következő hetet. Aztán ő a ho-donok fogságába került. Obergatznak sikerült kereket oldania. Lady Greystoke most átélte újból fogságának borzalmait is. Semmi kétség, a hadnagy azóta halott, hacsak át nem vergődött valahogy a völgynek erre a felére, ahol viszonylag még kevésbé hemzsegtek a ragadozók. Jane napjainak most már végre volt tartalma, és még kevésnek is bizonyult az idő hajnaltól estig. Annyi teendő, annyi „intézendő” várt rá. Egyébként úgy vélte, maga a hely a legeszményibb környezetet s védelmet kínálja. Itt ellakhat, míg kész nem lesz mindazokkal a fegyverekkel és eszközökkel, amelyeket az élelemszerzés s az önvédelem céljaihoz elengedhetetlennek ítélt. Tudta, hogy a jó dárdán kívül szüksége volna még késre, íjra és nyílvesszőkre is. Talán, ha mindez rendelkezésére áll, megkísérelheti az áttörést a civilizáció legközelebbi „támaszpontjához”. És addig: kell valami biztonságosabb lakhely. Neki magának kell ilyet kialakítania, hogy védje őt éjszaka. Tisztában volt azzal, hogy bármikor kaphat látogatót, például egy kóborló párduc képében, jóllehet a völgynek ezen az oldalán eddig egyet se látott. Igaz, ezt az egyet leszámítva, viszonylag veszélytelennek érezte a „légi lakást”. A nappalnak mindazon óráit, melyeket nem élelemszerzéssel töltött, a póznanyesés foglalta le. Új „otthonához” ugyanis efféle póznákra, rudakra, karókra volt szüksége. Ezeket felvitte fájának magasába, s ott hozzálátott, hogy masszív „padlót” szerkesszen két erős ág közé. Összekötözte a rudakat előbb külön-külön, majd az egészet együtt, aztán hozzáerősítette az ágakhoz. Kötöző anyagul ismét a szívós faforma füvek rostját használta. Szerencsére ezek bőven nőttek a vízfolyás mentén. Ugyanígy elkészítette a

kalyiba falait s tetőzetét is. Ez utóbbit nagy levelek számos rétegével borította be. Hogyan alakítsa ki a „rácsos” ablakokat, miként legyen ajtaja? Alapvető, életbevágó kérdések voltak ezek. Két nagy ablaka lett a magas béli háznak, s mindegyikre áthatolhatatlan rács volt rögzítve. De az ajtón neki magának is ki-be kellett járnia, így ezt igen kicsi-re vágta, úgy, hogy ő maga is csak négykézláb fért be rajta. Ezt a csekély nyílást könnyebbnek ígérkezett bármikor eltorlaszolnia. Jane már nem is számolta a napokat, hogy a ház elkészítése mennyi idejébe telt. Mit számított az idő, olcsó volt, volt belőle bőven! Több, mint bármiből. Annyira keveset jelentett neki ezért, hogy már nem is vágyott a mérésére. Mennyi „idő” telt el azóta, hogy ők ketten Obergatzcal elszöktek a megvadult négerek falujából? Meg nem tudta volna mondani. Még az évszakokban is bizonytalankodott. Persze, két oka is volt annak, hogy olyan keményen hozzálátott a munkához: az egyik, hogy valóban szeretett volna minél előbb elkészülni kis kalyibájával, a másik meg, hogy minél jobban elfáradjon, s kimerülten végigalhassa az éj rettegett óráit, míg fel nem virrad megannyiszor az új nap. Ami azt illeti, házával, vagyis magával az építménnyel egy hétnél is rövidebb idő alatt elkészült, mely most már nem is lehetett volna biztonságosabb. Persze, mindig javított s igazított rajta, ezt-azt, itt-ott. Mindegy, meddig lesz ez az ő helye, természetes vágya volt ez a tökéletesítés. Nappalait a házépítés meg a vadászat kitöltötte, mely utóbbit némi izgalommal fűszerezte olykor egy-egy kóborló oroszlán közelsége. Jane Clayton dzsungelbéli ácsmesterségéhez Tarzan, a szakma nagymestere szolgáltatta az alapvető tapasztalatokat, de mindenféle gyakorlati ügyesség dolgában tovább tökéletesedett az asszony az Obergatzcal kényszerűen eltöltött hosszú vadonhónapok alatt. Most pedig: nem múlhatott napra nap, hogy valami újat ne tanult volna – épp a saját gyakorlatából, s kényszerűségeiből. A vele született és megszerzett rátermettségnek köszönhette, hogy a veszélyekkel szemben védve volt, ezért „tudta”, mikor közeledik ja, így nem várta meg, hogy támadhasson is. Ekképpen mindig a fák biztos védelmi övezetében maradt. Az éjszakák... azzal a tömérdek fenyegető zajjal... nos, az éjszakák magányosak voltak és lehangolóak. Elviselhetővé csak az tette számára ezt a napszakot, hogy oly könnyen tudott álomba merülni, s mélyen, egészségesen aludt. Az első éj, melyet biztonságos, új házában töltött, rácsos ablakok és eltorlaszolt ajtó mögött, szinte mennyei gyönyörűség volt számára! Az éjszaka zajai egyszeriben messze kerültek tőle, személytelenebbekké váltak. Ahogy a szél motozott a nagy fák lombjában, már-már neki szóló simogatás volt. Régebben ezt gyászos zúgásnak vélte, komor fenyegetésnek, mintha már maga a zaj is, valami közvetlen veszélyt rejtene, bajt hozhatna rá. Most ezen az éjszakán, valóban önfeledten aludt. Vadászportyáinak terepét is tágította. Eleddig csak rágcsálókat ejtett el – szeretett volna végre egy antilopot, mert az nemcsak húst jelentett volna „asztalára”, belet íjára húrnak, de hidegebbre forduló időben nélkülözhetetlen bőre is ruhafélének. Jane Clayton tudta, hogy az esőkkel a hűvösebb idők is megjönnek majd. Látott már néhány ilyen félénk állatot, s azt is megfigyelte, hogy megannyiszor ugyanazon a helyen

kelnek át a vízfolyáson, nem messze az ő táborától, valamivel följebb. Elment hát erre a helyre, hogy megpróbáljon elejteni egyet. Párduc-óvatossággal, lopakodva kelt át a dzsungel kis darabján, gyakran megállt, fülelt, nem hall-e bármit, ami veszélyt jelentene számára – s ilyenkor maga is áldozatnak, „őznek” érezte magát. Aztán csöndesen leereszkedett a kívánt hely fölé. Micsoda szerencse! Egy szép bak éppen ott állt és ivott. Közelebb kúszott hozzá. Egy kis bokor mögött hason feküdt, és dárdahajításnyira volt tőle a vad. Már csak fel kell emelkednem, mondta magában a nő, ki kell húznom magam, hogy minden erőmet beleadhassam a dobásba. Nagyon pontosan kell céloznom, és akkor... Átjárta a pillanat vad izgalma, de fürge izmai tökéletesen engedelmeskedtek. Szeme hidegen célzott, keze lendült, minden erejét beleadta, a dárda elrepült. Alig egy ujjnyira kerülte el a cél legközepét, de ez is elég volt, hogy a bak felszökkent, aztán visszahullt a víz partjára, és kiszállt belőle az élet. Jane Clayton azonnal kiugrott a bokor mögül és sebes léptekkel indult volna zsákmánya felé. – Bravó! – hallatszott ekkor egy férfihang a víz túloldalán emelkedő bokorcsoportból. Igen, méghozzá Jane anyanyelvén. Akkora volt a meglepetése, hogy szinte megdermedt, földbegyökerezett a lába. A következő pillanatban már elő is bukkant a furcsa, teljesen zilált külsejű férfialak. Lady Greystoke először meg se ismerte. Ám, amikor ez is megvolt, hátralépett egy kicsit. – Obergatz hadnagy! – kiáltotta. – Hát lehet ez...? Maga... itt?! – Lehet – felelte a német. – Én itt. Különös látvány lehetek, és mégis. Nevem Erich Obergatz. Hát maga? Azt hiszi, maga nem változott meg? – Ekképp szólt, s közben a nő meztelen tagjaira, arany melltartójára – a „mellfedőkre” – meresztette a szemét. Meg a jato bőr ágyékkötőre, s a szíjakra, övekre, melyek oly természetes ruhadarabjai a ho-don nőknek. Lu-don öltöztette fel őt ilyenképp, amikor végleg megkívánta. Ko-tan leánya sem járt finomabb „göncökben”! – De hát mit keres maga itt? – makacskodott Jane. – Én azt hittem, hogy rég elérte a civilizált emberek világát... már ha él, úgy gondoltam. – Gott! – kiáltott fel a hadnagy. – Fogalmam sincs, miért élek. Hányszor fohászkodtam már: ó, bár meghalnék! És mégis, íme, ennyire ragaszkodom az életemhez. Nincsen remény. Itt fogunk maradni ezen a rettenetes földön, míg meg nem halunk. Végzetes lápvidék! Rettentő mocsár! Körbejártam belső partjait, igen az egész átokföldjét körbejártam, hol találhatok átkelőhelyet de reménytelen. Behatolnunk ide viszonylag könnyű volt, de beálltak közben az esők, s most nincs az az ember, aki áthatolhatna a nyálkás iszapon, az éhes hüllők élő gyűrűjén. Különben megpróbáltam volna! S akkor még a ragadozók, melyek ezen a rettenetes pokolvidéken ott vannak mindenütt, üldöznek engem éjjel és üldöznek nappal... – Jó, de, hogy menekült meg eddig előlük? – tudakolta józanul Lady Jane. – Nem tudom – hangzott a komor válasz. – Menekültem, menekültem, menekültem. Napokig fennmaradtam étlen-szomjan a fák magasában. Fegyvereket készítettem... bunkókat és dárdákat... megtanultam használni őket. Igen, egy oroszlánt is megöltem már a bunkómmal Ez az, ahogy a sarokba szorított patkány

harcol. És nem vagyunk mi különbek, mint efféle patkányok, itt, ezen a rohadt földön, a hihetetlen veszedelmek közepette. Hanem hadd halljak valamit magáról is. Meglepő, hogy én élek, no, jól van, de akkor mit szóljak ahhoz, hogy maga is mindent túlélt? A nő röviden elmondta a történetét, de közben egyre azon töprengett, hogyan szabadulhatna meg ettől az alaktól. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyetlen napot is vele töltsön, ez legyen ittlétének társa! Semmi mód. Akkor már jobb egyedül, ezerszer jobb egyedül. Állandó együttlétük idején sem csökkent egy szemernyit sem a gyűlölet, az a megvetés, melyet ő Jane Clayton Erich Obergatz iránt érzett. És akkor most, hogy még annyit se érhetne vele, hogy könnyebben jussanak vissza együtt a civilizált világba, végképp elviselhetetlennek tűnik számára a gondolat, hogy minden napját ezzel a semmirekellővel töltse. És félt is tőle. Sose bízott benne, és most itt volt még ez a furcsa fény is a szemében, amit régebben nem látott. Nem tudta volna megmagyarázni... nem tudta mire vélni... azt tudta csak, hogy valami furcsa érzéssel tölti el: névtelen fenyegetéssel. – Szóval, ilyen sok időt töltött A-lurban? – kérdezte akkor a férfi, Pal-ul-don nyelvére fordítva a szót. – Hát maga is megtanulta az itteni nyelvet – kiáltott fel Jane. – Hogyan? – Félvérek kezébe kerültem – magyarázta Obergatz. – Törvényen kívüli faj, ott élnek a sziklákkal körülvett szorosban, ahol a völgy folyója a mocsárba torkollik. Nevük wazho-don, és falujukat félig sziklabarlangok, félig az alacsonyan elhelyezkedő szirtekből vájt házak alkotják. Rendkívül tudatlanok és babonásak, amikor először megláttak, és észrevették, hogy nincs hátul farkam, s, hogy kezem-lábam nagy ujja másképpen nőtt, mint az övék, féltek tőlem. Azt gondolták, isten vagyok vagy démon. Mivel se megszökni nem tudtam volna, se védekezni, megjátszottam a vakmerőt, és így történt, hogy én nyertem. Meggyőztem őket, s magukkal vittek a városukba, melynek Bu-lur a neve. Ott kaptam tőlük ennivalót, elhalmoztak ájtatos kedvességükkel. Ahogy a nyelvüket is megtanultam, azon voltam, hogy még nagyobb hatást tegyek rájuk. Elhitettem velük: isten vagyok – és sikerrel jártam! S ez így ment egészen addig, míg egy napon valami öregember, a varázslójuk vagy micsoda, féltékeny nem lett rám, látván növekvő hatalmamat. Ez volt a vég kezdete, és valóban nem sok hiányzott, s végem! Azt magyaráztam be nekik, hogy ha én valóban isten volnék, nem véreznék majd a belém döfött kés nyomán... és ha vérezni fogok, ez azt bizonyítja, hogy nem vagyok isten. Anélkül, hogy tudtam volna róla, megszervezte egy éjszakára az egész ceremóniát, az „istenítéletet”. Az egész falu jelen volt. Vannak olyan alkalmak, amikor istenük, Jadben-Otho tiszteletére esznek-isznak. Pogány dolog! Gonosz italt önt nekik a varázsló, ennek hatására feltámad bennük a vérszomj, ráadásul mindent megtesznek, amit ez a papféle kíván tőlük. Az egyik nő árulta el nekem a dolgot... nem azért, hogy megóvjon a veszélytől, inkább kíváncsiságból. Tudni szerette volna, igazi női módra, mi lesz majd, valóban vérezni fogok-e vagy sem, ha belém döfik a kést. Az egész dolog úgy történt, hogy nem

tudta kivárni az eseményt, és hirtelen azon kaptam, hogy tőrt akar belém szúrni. Megakadályoztam, és kifaggattam, mi volt a célja... hát így derült ki. Naivan beszámolt a dologról. A harcosok már jócskán beittak addigra, hát semmi esélye nem volt a magyarázkodásnak, meggyőzésnek. Meg aztán se az értelmükre, se a babonás lelkükre nem tudtam volna hatni. Maradt a szökés – már ha nem a biztos halált választom. Közöltem a nővel, hogy ez a hitetlenkedésük engem mélységesen sért, olyannyira, hogy haragomban itt hagyom őket, boldoguljanak istenük nélkül, ahogy tudnak. – „Visszatérek azon nyomban az égbe!” – így kiáltottam. A nő látni szerette volna, hogyan történik ez, s nem akart tágítani mellőlem. Azt mondtam neki: belevakulna abba, bárki belevakulna, s, hogy azonnal távozzék arról a helyről, és egy óra hosszat vissza se térjen. Meggyőztem arról is, hogy ha bárki más idejönne a faluból, nemcsak azt, de őt, aki idecsődíti, őt is elemésztik a haragvó isteni lángok. Megrémült rendesen, és sietve távozott, de még visszakiáltotta, hogy ha egy órán belül eltűnök, ő is, a falu is tudni fogja, hogy csakugyan én voltam Jad-ben-Otho. Most aztán hálásak lehetnek nekem, mert azt mondanom sem kell, hogy egy óránál jóval hamarabb eltávoztam onnét. Azóta se mentem Bu-lurnak még a közelébe se – fejezte be elbeszélését a hadnagy. Szavait olyan vihogó, göcögő nevetéssel kísérte, oly rekedtes kis hördülések vegyültek e hangok közé, hogy Jane-nek végigfutott a hátán a hideg. Míg Obergatz így beszélt, Lady Greystoke kihúzta dárdáját az antilopból, és sebesen hozzálátott, hogy nagyjából elvégezze legalább a nyúzást. A férfi meg sem próbált segíteni neki, csak állt ott, beszélt, s közben nézte a nőt. Mocskos ujjait bozontos szakállába és hajába törölte. Arcát és testét mocsok borította. Valami ragacsos rongytól eltekintve, melyet ágyékára tekerve hordott, meztelen volt. Waz-don mintára bunkó és kés volt a fegyvere, Bu-lurból lopta mindkettőt. De a mocskosságánál és a fegyverzeténél is jobban idegesítette a nőt az a bugyborékoló nevetés, meg a szempár különös-hideg fénye. Mindazonáltal folytatta dolgát, szétbontotta az antilopot, és csak annyi húst vett magához belőle, amennyire szüksége volt, ami nem romlik meg. Annyira azért még nem volt gyakorlott dzsungellakó, hogy értse a módját, miként lehet a húst „konzerválni”. Hogy mindezzel megvolt, fölegyenesedett és szembenézett a férfival. – Obergatz hadnagy – mondta neki –, a véletlen úgy akarta, hogy mi ketten itt még egyszer találkozzunk, jól van. Biztosra veszem, hogy nem kereste az alkalmat, amiképpen én sem. Semmi közünk egymáshoz, ha azt a természetes undort és gyanakvást leszámítja, amit maga iránt érzek, s joggal, hiszen maga az egyik okozója annak, hogy hónapok óta e borzasztó megpróbáltatásokat kell elszenvednem. A világnak ez a kis zuga, a fölfedező és az első hódító jogán, történetesen az enyém. Méltóztassék hát távozni, és hagyja, hogy egymagam élvezzem a nyugalmat, ami még maradt nekem. Ez az egyetlen, az, amit tehet még, ha bármivel is csökkenteni óhajtja ellenem elkövetett bűneinek súlyát. A halszemű férfi egy pillanatig némán állt e szavak hallatán, majd egészen váratlanul feltört az ajkáról valami komor, hátborzongató nevetés.

– Menjek el!? Hagyjam békén magát!? – kiáltotta. – Hiszen épp csak most találtam meg újra! Legyünk jó barátok. Nincs itt a világon senki más, mi ketten vagyunk csak. Soha senki meg nem tudja, mit művelünk, mi lesz velünk, és akkor jön maga, és azt kívánná tőlem, hogy méltóztassak elmenni innen, vissza az eddigi pokoli magányba! És megint nevetett, bár az arcizmok a szája és a szeme körül semmiféle derűről nem árulkodtak. Csak üresen kongó hangja volt ez, a nevetésnek silány utánzata. – Emlékezzék az ígéretére – figyelmeztette őt a nő. – Ígéret! Ígéret! Miféle ígéret? Ígéreteket azért teszünk, hogy megszegjük őket, megtanítottuk erre a világot Liége-nél és Louvainnél. Nem, nem. Dehogy megyek én el! Itt maradok és vigyázok magára. – Nincs szükségem efféle védelemre – mondta a nő makacsul. – Láthatta, tudok bánni a dárdával. – Persze – mondta a férfi –, mégsem lenne illő, hogy csak úgy itt hagyom magát. Egy gyenge nőt! Nem, nem, a császár tisztje vagyok, nem tágíthatok maga mellől. – És megint nevetett. – Mi ketten itt nagyon boldogan élhetünk majd – mondta végül. A nő nem leplezhette és nem akarta leplezni viszolygását. Megborzongott. – Maga, tehát, nem kedvel engem? – kérdezte a hadnagy. – Ó, jaj, szomorú, de rendben van. Egy nap, meglátja, egyenesen szeretni fog – tette hozzá a borzadályos nevetés kíséretében. A nő közben begöngyölte az antilophúst a bőrbe, aztán a csomagot a vállára vetette. Másik kezében a dárdát fogta, így nézett most még egyszer a német szemébe. – Induljon! – mondta neki. – Épp elég szót pazarolt rám. Ez az én földem, és meg fogom védeni. Ha még egyszer itt látom valahol, megölöm. Értette? Obergatz vonásait eltorzította a düh. Erősebben megmarkolta bunkóját, elindult a nő felé. – Állj! – kiáltotta ez. Hátralendítette dárdás karját, készen a dobásra. – Látta, hogyan terítettem le azt az állatot, és maga mondta, hogy soha senki nem tudja meg mit művelünk itt. Tegye össze ezt a kettőt, német, és vonja le a következtetést belőle, mielőtt még egy lépést megkockáztatna felém. A férfi megállt. Bunkót szorongató keze lehanyatlott. – Ugyan – mondta közben, békülékeny hangon, mint – aki udvariasan esdekel. – Legyünk jó barátok, Lady Greystoke. Sokat segíthetnénk egymásnak, és szentül ígérem, hogy nem fogom bántani. – Emlékezzék Liége-re és Louvainre – felelte csúfondárosan Jane Clayton. – Én akkor most megyek..., maga pedig vigyázzon., eszébe ne jusson követni. És jegyezze jól meg: innen egynapi járóföld, az az én birodalmam, és ha azon belül találom, egyetlen szó nélkül meg fogom ölni. Nem lehetett kérdéses, hogy komolyan gondolja, amit mond. A férfi úgy állt ott, mint, akit meggyőztek a hallottak. Állt és bámult utána, komoran, bambán, míg csak a vadászösvényen, egy útkanyarnál el nem nyelte a vadon.

20. Az éj csendjében

A-lurban a város sorsa a fegyverek és a szavak vad viharai közt hányódott. A hatalom szinte kézről kézre járt. A Ko-tanhoz hű harcosok vállalkozása – miután Tarzan elvezette őket a palota kapuján túli rejtekajtóhoz – fájdalmas kudarccal végződött. Az első rohamokat a papok mézes-mázos szavakkal igyekeztek lefékezni. Hallhatták a fennkölt szózatot: az a dolguk, hogy atyáink szent hitét védelmezzék az istenkáromlókkal szemben. Ja-dont úgy emlegették, mint a szentélyek meggyalázóját, s Jad-ben-Otho haragját ígérték mindazok fejére, akik a „szakadár főnököt” támogatják. A papok makacsul azt állították, hogy Lu-don egyetlen célja a trón megvédése volt Jadon jogtalan törekvéseivel szemben, míg törvényes új királyt nem választhat a ho-don nép. Ennek eredményeképpen a palota számos harcosa csatlakozott a városbeliekhez. Amikor a papok látták, hogy a hajthatatlanok kisebbségben maradtak, feltüzelték a többséget: győzzék meg – győzzék le! – ezeket is. Így történt, hogy sokakat megöltek, s csak egy maroknyi csapat érte el a palota biztos falait, eltorlaszolván nyomban a bejáratot. A papok a hozzájuk hű erőket a titkos folyosón a szentélybe vezették. Ezalatt a hűséges palotaőrök némelyike sebesen Ja-donhoz vágtatott, hogy közölje vele a történteket. A lakomateremben folyó harc átterjedt a palota megannyi más részére is, és egyelőre a Ja-donnal szembeszállók vereségét hozta. Az átmenetileg megfutamodni kényszerülő gárda, melyet Lu-don utasításai szerint pár alacsonyabb rangú pap vezetett, visszavonult a szentély területére. Így világosan elkülönültek a frontok. Az egyik oldalon Ja-don, a másikon Lu-don állt. A főnököt felvilágosították az O-lo-a lakosztályában történtek felől, akinek biztonságáról Ja-don az első adandó alkalommal gondoskodott. Értesült Tarzan szerepéről, s, hogy a majomember miként vezette a papok gyülekezőhelyéhez az udvarhoz hű csapatot. Ezek a dolgok természetesen csak fokozták az öreg harcos eleve meglevő rokonszenvét a dzsungel fia iránt, s most bánta csak igazán, hogy Tarzant elengedték a városból. O-lo-a és Pan-at-lee beszámolói oly meggyőzőek voltak, hogy bármit gondolt is addig a jövevény isteni mivoltáról Ja-don vagy egyik harcosa, mostantól nem lehetett semmi kétségük e tárgyban. Sőt, a dolog úgy fordult, hogy a palota mintegy „a Dor-ulOtho kérdést” állította be a Lu-donnal történt összecsapás alapvető okaként. Bármi volt is e fordulat mögött, az Tarzan tetteit – a sokszori ismétlés, a „legenda” – nem halványította, sőt, párban azzal az ellenszenvvel, amit Lu-don érzett iránta, az alakja egyenesen jelképszerűvé vált. Ha pedig csak „manipuláció” műve volt az egész, annak az olyan ravasz, öreg harcosok, mint Ja-don igen megörültek, mert ügyüknek így még vallási színezetet is adhatnak. A tény tehát tény maradt, Ja-don és Lu-don hívei még vadabb gyűlölettel nézték egymást. A főpap nagyon nem szenvedhette Tarzant.

A palotabeliek sajnálták, hogy a majomember eltávozott, hiszen ha itt van körükben, az további tápot ad a „harcosi vakbuzgóságnak”. Alighanem rövid idő alatt eldőlt volna a küzdelem az öreg főnök javára. Helyette ő, bizony, nagy messze volt, s még a mindegyre ismételgetett imák sem hozhatták vissza. Az imént említett lelkesedés lanyhulni kezdett, sőt igen sokan már-már úgy gondolkoztak, hogy Ja-don ügye veszett ügy, ha ekképp nem talál isteni meghallgatásra. Volt még egy – s nem is csekély – veszedelem, mely Ja-don sorait fenyegette. A városból indult a „sugárzása”, amit a Lu-donhoz hű erők indítottak el, akik kapcsolatban álltak a palotai erőkkel. A papság biztatására ez a propagandahullám elérte a palotát is, és célja Ja-don ügyének befeketítése volt. Az eredmény az lett, hogy Lu-don ereje fokozódott, Ja-doné fogyatkozott. Ezt követte a szentélyerők támadása, a palotabeli erők veresége, s ha sokan közülük ép bőrrel meg is úszták, ez azért mégiscsak meghátrálás volt. A palota természetszerűleg elesett, Ludon kezére került, aki e pillanatban gyakorlatilag Pal-ul-don urának mondhatta magát. Ja-don nemcsak a palotából kényszerült távozni, de magából A-lurból is. Magával együtt mentette a hercegnőt, ennek hölgyeit és rabnőit, köztük Pan-at-leet is, valamint a hozzá hű harcosok családját. Városába, Ja-lurba vonult vissza. Itt is maradt, és megpróbált megerősödni. A környékbeli falvak lakói között könnyen toborzott magának újabb híveket, hiszen ezek, a messzibb északon, távol voltak A-lur papságának befolyásától is. Az utóbbi időkben lelkesen vettek részt az öreg főnök mindenféle akcióiban – viszonozván ezzel Ja-don irántuk tanúsított jóakaratát. És miközben az események így alakultak északon, Tarzan-jad-guru Tu-lur oroszlánvermének foglya volt. A hírnökök és küldöttek ott cikáztak ide-oda Mo-sar és Ludon, a Pal-ul-don trónjára pályázó két fél között. Mo-sar éppen eléggé agyafúrt volt ahhoz, hogy lássa: ha valóban kenyértörésre kerül sor közte s a főpap közt, a maga előnyére fordíthatja foglyának ottlétét. Tapasztalhatta, hogy saját emberei között is szép számmal vannak, akik azt hiszik, hogy az idegen valóban Dor-ul-Otho, a legfőbb isteni hatalom részese. Lu-don magának akarta Tarzant. Fel akarta áldozni őt a keleti oltáron, méghozzá saját kezűleg és nagy nézősereg jelenlétében. Bebizonyosodott ugyanis, hogy főpapi tekintélye komoly csorbát szenvedett a merész és hősies figura szereplése által. Az a mód, ahogyan Tu-lur főpapja elfogta Tarzant – nem fosztotta meg fegyvereitől a majomembert – nem jelentett semmit, mert fegyverek használatára aligha lehetett módja. Vele volt az oldaltarisznyája is, benne számunkra semmitmondó legkülönfélébb, hasznavehetetlen tárgyakkal. Kis obszidián darabkák, nyílvesszőkhöz válogatott tollak, kovakő, acéltöredék, egy régi kés, súlyos csonttű, pár arasznyi szárított bél. Nekünk ugyan mire kellene bármikor ilyesmi, de roppant haszna lehet oly életkörülmények közt, mint a majomemberé. Amikor Tarzan rájött, miféle trükkel csalták csapdába, először az oroszlán jöttét kezdte várni. Ja bűze oly erős volt itt, hogy bizonyosra vette: ha még nem láthatja is

szemtől szembe, előbb-utóbb ráeresztik. Első dolga az volt, hogy alaposan szemügyre vette börtönét. Észrevette a letakart ablakokat, s a takarókat nyomban eltávolította, hadd jöhessen be a világosság. Felderítette azt is, hogy a helyiség, már mélyebben van a szentély alapszintjénél, pár lábnyit kiáll abból a sziklatömbből, amelyikbe a pogány templomépületet vájták. Az ablakokon olyan sűrű, erős rács volt, hogy a dzsungel fia ki sem tudott nézni rajtuk rendesen, épp csak a fal széléig látott, melybe vágták őket. Ekképp nem tudta volna megmondani, mi is van közvetlenül a tömlöce alatt. Kis távolságra ott kéklett Jad-in-lul vize. Azon túl a zölddel borított part, fölötte a hegyek vonala látszott. Szépséges látvány – béke, harmónia, csend. Sehol semmi nyoma mindazoknak a vad embereknek és állatoknak, akik, s amelyek e földet a magukénak tekintették. Micsoda paradicsom! Egy nap majd ide is elérkezik a civilizált ember, és tönkreteszi! Kíméletlen fejszék fogják irtani a százados fákat, vastag, fekete füst száll fel a rút kéményekből a kék égre, dühös kis csónakok, mögöttük vagy két oldalukon kerékkel, száguldozva kavarják fel Jad-in-lul fenékiszapját, hogy a kristálytiszta vízből ronda koszlé lesz. Rút mólókat építenek, vasszerkezetek állnak majd a parton, a vízben, mert így festenek mindenütt a világ újdonsült városai. De hát elér-e ide majd a civilizált ember? Tarzan azt remélte, hogy nem. Számtalan nemzedék óta gázol előre a földgolyón ez a bizonyos civilizáció. Követeit elküldte most már az Északi- és a Déli-sarkra is. Palul-don körül is itt köröz, többszörös gyűrűt is font talán már köréje, de azért benn, a lényegét meg nem érinthette. Isten adná, hogy ezt soha ne tehesse! Talán Ő védi ezt a helyet, hadd maradna olyan, amilyennek megteremtette. Mert, amit a ho-don és a waz-don nép „karcolászott” a hegyben, nem változtathatta meg lényegesen a természet arcát. Az ablakokon át most már elegendő fény jött be ahhoz, hogy Tarzan alaposabban megnézhesse: hol is van. A tér meglehetősen nagy volt, és mindkét végében volt egy ajtó. A nagyobbik emberek számára, a kisebbik az oroszlánoknak készült. Mindkettőt hatalmas kőtömbök zárták el, melyek alul a kőpadlóba vájt mélyedésekben végződtek, ha le voltak eresztve. A két ablak túlságosan kicsi volt, a rács rajtuk erős – vasrácsok, az első vas, amit Tarzan Pal-ul-donban látott. Ráadásul a rács rudak végei mélyen be voltak ágyazva a kőbe. A menekülés itt lehetetlennek látszott. Mégis, alig pár percnyi bezártság után, Tarzan már eltökélte, hogy el fog menekülni. Elővette az öreg kést, és hozzálátott, hogy a rács rudak végei körül elfaragja vele a követ. Lassú munka, de Tarzanban megvolt hozzá a kitartás – ami az abszolút egészség jele. Naponta kapott ennivalót és vizet. Gyors mozdulattal lökték be a kisebbik ajtón, melyet oly annyira nyitottak csak ki, hogy a kőedények beférjenek rajta. A rab kezdte hinni, hogy nem oroszlánok prédájául, hanem valami egyébre tartogatják itt. De hát ez nem számított. Csak hagyják még néhány napig, s akkor teljesen mindegy, miféle sorsra szánnák – ő nem lesz itt, mikor e végzést közölnék vele. Egyik nap megérkezett Tu-lurba Pan-sat, Lu-don első számú bábja. Színleg azzal a korrekt üzenettel jött, hogy Lu-don határozott: Mo-sar legyen király,

és keresse fel őt A-lurban. Miután ezt a dolgot a főnöknek elmondta, engedélyt kért, hogy röpke imára a szentélybe vonulhasson. Ott felkereste Tu-lur főpapját, akinek Ludon valódi üzenete szólt. A két pap bezárkózott egy kis szobába, ahol Pan-sat elsuttogta a helyi főpap fülébe, ami valódi közlendője volt. – Mo-sar király akar lenni – hangzottak szavai –, és Lu-don is király akar lenni. Mo-sar meg akarja tartani magának az idegent, aki azt állítja, hogy ő Dor-ul-Otho, Lu-don pedig meg akarja ezt az idegent ölni. Hát akkor – mondta, és még közelebb hajolt a főpapi fülhöz –, ha arra vágysz, hogy A-lur főpapja légy, tudhatod, minden csak rajtad áll. Pan-sat itt elnémult, és várta a másik válaszát. A főpapra látható hatást tettek ezek a szavak. Hogy belőle A-lur főpapja lehetne! Ez csaknem annyi, mintha valaki egész Palul-don királya. Hiszen micsoda hatalma van annak, aki A-lur oltárain az áldozathozatal nagymestere! – Hogyan? – kérdezte suttogva a helyi főpap. – Hogyan lehetne belőlem főpap Alurban? Pan-sat megint közel hajolt hozzá: – Ha az egyiket itt megölöd, a másikat pedig A-lurba hozod. Azzal felállt és eltávozott. Tudta, hogy a másik bekapta a horgot. Számítani lehet rá, bármit megtesz, hogy jutalmát elnyerje. Pan-sat nem is tévedett, mindössze egyetlen durva hibát követett el. A helybeli főpap valóban kész volt még gyilkosságra is, hogy övé legyen a magas rang A-lurban, ám félreértette a dolgot, méghozzá abból a szempontból, hogy kit kell meggyilkolni, kit kell élve Lu-don kezére játszani. Pan-sat olyannyira benne volt már a Lu-donnal folytatott tervezgetésekbe, hogy azt hitte: más számára is nyilvánvaló, Lu-don a szélhámos Dor-ul-Othót maga akarja kivégezni A-lurban, hogy ezzel is növelje tekintélyét a nép előtt, míg Mo-sar halálával kidőlne táborából az egyetlen komoly vetélytárs, a régi trónkövetelő. Ekképp Lu-don gyakorlatilag egy személyben lehetne főpap és király. Tu-lur főpapja ezt félreértette, s azt hitte, hogy Tarzan megölésére, Mo-sar kiszolgáltatására kapott megbízást. Aztán még valamit rosszul sejtett: hogy tudniillik, ha ő ezt mind végrehajtja, máris a főpapi szék várja A-lurban. Nem tudta, hogy már azt a papot is kijelölték, aki megöli őt, mihelyt a fővárosba érkezik, s, hogy már meg is van a titkos sírkamra számára ugyanabban a szentélyben, a föld alatt, ahol ő – a föld felett, persze – nagy hatalmat remélt. És így történt, hogy miközben a főnök meggyilkolását kellett volna megszerveznie, egy tucatnyi megvesztegetett harcost Tarzan ellen vezetett a szentély alatti sötét folyosókon! Leszállt már az éj. Egyetlen fáklya fénye világított a gyilkosoknak, ahogy ott lopóztak gonosz útjukon. Tudták, hogy olyasmit cselekszenek, amit főnökük igazán nem akarna, s így a rossz lelkiismeret eleve óvatossá tette léptüket. Cellájának sötétjében a majomember türelmesen dolgozott a látszólag végtelen kőfaragáson. Éles hallásával azonnal kiszűrte a csendből a leghalkabb lopakodás zaját.

Ez történt most is. Lábak közeledtek a nagyobbik ajtóhoz. Eddig mindannyiszor csak a kisebbik ajtó felől nyúltak be hozzá: akkor is csupán egyetlen rabszolga, aki ételét-italát belökte. De most itt többen jöttek, és késő éjszaka, s ez elgondolkoztatta a majomembert. Tarzan folytatta a fúrást-faragást. Hallotta, ahogy az érkezők megállnak az ajtó előtt. A csendet csak a kés vakaró, kaparó kis zaja törte meg, a majomember fáradhatatlan szerszámának munkálkodása. Azok odakint hallották ezt a zajt, és megpróbálták megfejteni. Halkan suttogni kezdtek: megbeszélték a haditervet. Ketten gyorsan megemelik az ajtót, a többiek berontanak, s bunkóikkal a fogolyra vetik magukat. Nem bíznak semmit a véletlenre! Tu-lurba is eljutottak már az A-lurban szájról szájra járó rémtörténetek, az állítólagos isten viselt dolgairól. A harcosok most is érezték, hogy a félelem verítéke veri ki homlokukat, jóllehet hűvös volt a föld alatti folyosón s tizenketten voltak egy ellen. S akkor a főpap megadta a jelt – az ajtó felszaladt a magasba, és tíz harcos hatolt az oroszlánverembe. Bunkóikat ütésre emelték. Három súlyos fegyver már repült is át a helyiségen, a szemközti fal árnyékában heverő sötét alak felé, aztán a pap kezében lobogó fáklya megvilágította a teret, és látták, mi az a „valami” ott: bőrök halomban, melyeket egy kéz – egy fondorlatos elme utasítására – az ablakokról szedett le, s gonddal odahelyezett. Az oroszlánverem az orgyilkos jelöltektől eltekintve üres volt. Egyikük az ablakhoz sietett. A rács rudak egy híján mind eltűntek. Ehhez az egyhez hozzá volt kötözve egy szíjakra hasogatott függönybőrökből sodort kötél vége. Jane Clayton életének mindennapi, „átlag” veszedelmeihez most még egy társult: az, hogy Obergatz tud a hollétéről. Az oroszlán és a párduc fenyegetései nem okoztak annyi fejfájást Lady Jane-nek, mint a gátlástalan teuton feltűnése. Sose bízott benne, mindig tartott tőle. Testén a mocsok, ajkán a megmagyarázhatatlan, komor és üres nevetés, a természetellenes magatartás visszataszító volt. Az asszony most már úgy rettegett, mintha ez a figura valami megnevezhetetlen borzalom hirtelen elébe toppant megtestesítője lenne. A szabad ég, a természeti életforma: mind-mind megerősítette Lady Greystoke önbizalmát, helyrehozta zilált idegrendszerét. Akkor most itt ez az ember, s ha arra gondol, hogy ez egyáltalán hozzáérhet – hát nem és nem! Akkor ő sikítani fog, sőt, ami rosszabb ennél, el is ájul. A találkozásuk utáni napon a nő mindegyre szemrehányásokat tett magának, miért is nem ölte meg ezt az embert, ahogy tette volna, ha ja, jato vagy a természet bármely más ragadozója fenyegeti létezését, biztonságát. E komor tűnődéseket nem is akarta igazolni maga előtt – nem szorultak ezek külön igazolásra. A mi cselekedeteink rugói és szabályai, tudnunk kell, nagyon mások, mint, amilyenek a dzsungelbe kivetett hölgy normái voltak. Hiszen mi számíthatunk barátaink és rokonaink támogatására, s ott a rendőrség, a bíróság. Ám Jane Clayton maga volt a védelemre szoruló gyenge, meg a védelmet egyedül képviselő erőszakhatalom is. Számára Erich Obergatz hadnagy nem jelentett mást, mint, amit ja, az oroszlán,

csak annyi volt a különbség, hogy a németet még veszedelmesebb vadnak kellett megítélnie. Eltökélte hát, hogy ha a teuton mégis megszegné az ő határozott rendelkezését, a legközelebbi találkozáskor nem fog habozni – ugyanaz a gyors dárda várja majd a tolakodót, mely ja támadását is fogadná. Éjszaka úgy érezte, ez az áldott kis magaslati fészek, fő műve, fellegvára sem bizonyul megfelelő védelemnek. Mert, ami a vérengző párducot visszatartja, nem akadály a gonosz szándékkal közeledő ember számára. Ahogy ez eszébe jutott, nem jött oly könnyen álom a szemére, nem volt oly nyugodt a pihenése. Az éjszakai dzsungel legapróbb zajai felriasztgatták, s a monoton zsongást is éberen fülelte. Ilyenkor megpróbálta osztályozni a hangokat, és egyszer, hogy így megébredt, mintha úgy hallotta volna, hogy a neszezés valahonnét az ő fájának alsóbb szintjéről jön! Lélegzet-visszafojtva hallgatózott. És – igen! Hallotta megint! Valami puhább anyag csiszatolta a fa kérgét. A nő kinyúlt a sötétben, megragadta dárdáját. Érezte, hogy a kalyibát támasztó főágak egyike meghajlik, mintha az a valami, mely őt közelítette, rá helyezte volna a súlyát. És közeledett! Jane Claytonnak úgy rémlett, hogy most már a lélegzését is hallja. Az ajtóhoz érkezett. Hallotta, ahogy ott matat a záró rúdszerkezeten. Mi lehet az? Semmivel nem árulta el eddig a faját. Lady Greystoke négykézlábra állt, így lopakodott oda az ajtó belsőoldalához. Dárdáját erősen szorította. Bármi volt is a közelítő lény, nem volt vitás, hogy az ő felriasztása nélkül akar bejutni hozzá. Ott volt annak a szánalmas alkotmánynak a túlfelén, melyet ő gyenge ágakból eszkábált, füvekkel kötött össze és ajtónak hívott. Pár hüvelyknyi távolság választotta el őt és ezt a valamit. Most Jane Clayton feltérdelt, baljával előrenyúlt, és olyan helyet keresett, ahol egy elhajló ág mégis hagyott pár hüvelyknyi rést, az ajtóféle középső részén. Ide helyezte dárdája hegyét. A kint mozgó valami meghallhatta, mert abban a pillanatban feladta addigi óvatosságát, és vadul nekiesett az ajtónak. Jane minden erejét összeszedte, és „dobott”. Érezte, ahogy a dárda húst ér. Üvöltés és káromkodás hallatszott kintről, és egy test zaja, ahogy átzuhan az ágak és levelek sűrűjén. A dárda is csaknem a „valamivel” ment, de Jane még jókor visszarántotta. Akit a fegyver átjárt, Obergatz volt. Ezt egyértelművé tette a káromkodás. Odalentről nem hallatszott több hang. Akkor hát: megölte volna? Ezért fohászkodott teljes szívéből. Ha most megszabadult volna ennek a félelmetes lénynek minden fenyegetésétől: az lenne maga a megkönnyebbülés. Az éj hátralevő részét végig ébren, hallgatózva töltötte. Képzeletében odalent mintha látta volna a halott ember undorító arcát, ahogy fürdeti a holdfény – ahogy ott fekszik, hanyatt, és üveges tekintetével mered rá. Imádkozott, hogy jöjjön ja, hurcolja el, ám egész éjszaka nem hallott semmi zajt, csak a dzsungel monoton zümmögését. Örült, hogy Obergatz halott, de félt a borzasztó megpróbáltatástól, mely reggel vár rá: el kell temetnie azt a valamit, ami egy Erich Obergatz hadnagy volt, és ott kell élnie azontúl egy alig elföldelt ember sírjának közelében, akit ő ölt meg. Nehezményezte is kellőképp ezt a gyengeségét, s mindegyre azt ismételgette, hogy hiszen ő csak önvédelemből tette. Cselekedete jogos volt, ám Jane azért mégiscsak

korunk nője volt, aki a társadalmi erkölcs vasveretű rendjét a megszorításokat és babonákat – melyek ama világ tulajdonai, ahonnét ő is ideszármazott – nem feledhette. Végre eljött a hajnal. Lassan, késlekedve. A nap is mintha vonakodva kelt volna fel Jad-in-lul vizein túl, a messzi hegyek védelmében. Lady Greystoke pedig egyre tétovázott, merészelje-e kinyitni kalyibájának ajtaját, hogy lenézzen. De hát ennek is meg kellett lennie. Összeszedte magát, elmozdította az ajtót biztosító nyersbőr zsinórt. Lenézett a mélybe, és csak füvek és virágok néztek vissza rá. Kimászott kalyibájából, megvizsgálta a földet a fa másik felén – és sem ott, se másutt nem hevert halott ember, amíg csak szeme ellátott. Lassan leereszkedett, szűkre húzott szemmel figyelt, érzékenyen fülelt – a veszély legelső, legparányibb jele is készen találta volna. De csak egy vértócsát talált a fa tövében, egy elvonszolódó nyomot a füvön, párhuzamosan Jad-ben-lul partjával. Hát akkor mégsem sikerült megölnie! Különös érzés volt ez, ennyi együtt a megkönnyebbülés és a sajnálkozás. Most aztán örökké kétségek között élhet. Megtörténhet ugyanis, hogy Obergatz visszatér, de legalább neki nem kell a sírja felett laknia. Arra is gondolt, hogy követi a vérnyomát, hátha valahol másutt, később halt meg a német, de ezt az ötletet elvetette, mert végeredményben félt attól, hogy itt leli valahol nem messze, holtan. Ami még rosszabb – sebesülten. Mit tehetne ez utóbbi esetben? Nem adhatja meg neki a kegyelemdöfést a dárdával, mert azzal tisztában volt, hogy erre ő képtelen lenne, Vissza se hozhatná, hogy ápolja, viszont ott se hagyhatná, hogy éhen-szomjan haljon, vagy egy kószáló ragadozó prédája legyen. Jobb nem kutatni utána – mert a végén még megtalálja. Aznap minden váratlan zajra idegesen felrezzent. Előző nap, még azt mondhatta: vasból vannak az idegei, ma már nem! Tudta, hogy sokkhatás érte, nem is akármilyen, és ez a következménye. Holnapra minden megváltozhat. Valami azt súgta neki, hogy ez a kis kalyiba, a vadonnak és a dzsungelnek e parányi darabkája, mely annyira az övé lett, sohase lesz többé olyan, mint volt. Mindezek felett örökké ott fog lebegni a rontás fenyegetése – ezé az emberé. Soha többé nem lesznek olyan tiszta, nyugodt éjszakái. Kis világának békéje egyszer s mindenkorra széthullt. Erre az éjszakára kétszeresen is biztosította az ajtaját. Készített még egy záró zsineget az Obergatzcal történt találkozása előtt elejtett antilop bőréből. Nagyon fáradt volt, hiszen előző éjjel alig aludt, s most sokáig csak bámult tárt szemmel a sötétségbe. Mit látott, mit láthatott? Látomásokat, melyek könnyet csaltak bátor szép szemébe: egy feldúlt házat, mely egykor az otthona volt, és aztán elveszett, szétrombolta Ugyanaz a kegyetlen erő, mely most, ilyen messzire szakadva a földnek ezen a térképről lelógó darabkáján is egyre üldözi. És mutattak e víziók egy nagy, erős férfit, aki sosem fogja többé köréje fonni oltalmazó karját. Látta magas, szép szál fiát, aki imádattal nézi őt, s a szeme ugyanolyan bátor és mosolygós, mint az apjáé. A durván ácsolt ház képe inkább élt benne, mint az impozáns termeké, melyek pedig ugyanúgy életének egy részét alkották, mint amaz. De hát ő, Tarzan, a házat szerette a leginkább, meg a tágas-teres földeket, a szabad vadont, és így Jane szíve is mind-mind ezekhez vonzódott.

Végül elaludt: A teljes kimerültség nyomta el. Meddig pihent így, nem tudta volna megmondani. Bizonyos csak az volt, hogy, amikor felriadt, mintha kiment volna minden álom a szeméből, és megint azt hallotta, hogy egy test mászik fel a fa törzsén. És az ág megint meghajolt valami súly alatt. Visszatért! Kiverte a hideg, reszketett, mintha láz rázná. Ő az, Obergatz? Ó, nagy isten! Vagy nem? Megölte őt valóban, és akkor ez?! – Megpróbálta elhessenteni a borzalmas gondolatot, mert most, tudta, tudta: az őrület kerülgeti. S akkor, mit tehetett, az ajtóhoz kúszott megint, mert az a valami újra ugyanúgy ott volt, mint az előző éjjel. Keze remegett, ahogy a fegyver végét elhelyezte a nyiladékban. És arra gondolt: fog-e üvölteni, ahogy hanyatt lebukik.

21. Az eszelős

Tarzan az ablakrácsnak azt az utolsó rúdját is kimozdította, mely kellően tággá tette a nyílást, hogy átférhessen rajta a teste. Akkor már hallotta a harcosok suttogását börtönének nagyobbik ajtaja előtt. A bőrsodralék kötél rég megvolt. Pillanat műve csupán, hogy a megmaradt egy szál rúdhoz odaerősítse a végét, s míg a harcosok a taktikát tárgyalták, barna teste átcsúszott az ablakvágaton, s eltűnt odakint a kőpárkány alatt. Persze, ha a „veremből” ki is jutott, attól még mindig ott volt a szentélyt, s a palotaépületet körülölelő falak közti térben. Szökése előtt, mikor az ablaknyílás már eléggé tág volt, többször is kikémlelt, felderítette, miféle terep is húzódik alatta. Kanyargós, többnyire néptelen átjáró, mely ahhoz a külső kapuhoz vezet, amelyik a palota körüli üres térséget a várossal összeköti. A sötétség őt segítette. Kijuthat a palotából, ki a városból is anélkül, hogy észrevennék. Csak a palotakapu őrségét kell maga mögött hagynia, és akkor már nyert ügye van. Kényelmesen, magabiztosan haladt – mert éppen így remélte, hogy nem kelt gyanút. A sötétben könnyen „elmegy” ő ho-donnak, s valóban így ment ez egy darabig, ahogy az elhagyott sikátor után néhányszor találkozott a helybeliekkel. Senkinek sem tűnt fel kiléte, senki se állította meg. Ekképp eljutott az őrséghez, mely mintegy fél tucat harcosból állt a palotatérség kapuja előtt. Ugyanilyen nemtörődöm módon sétált volna át közöttük is, és bizonnyal beválik a terve, ha nem érkezik éppen akkor lélekszakadva egy harcos a szentély felől, kiáltozván: – Senkit ki ne engedjetek a kapun! Megszökött a pal-ul-ja foglya. Akkor egy őr már el is állta Tarzan útját, csak egy pillanatba telt megint, hogy felismerte nyomban: – Xot-tor! – kiáltotta az őr. – Itt van. Fogjátok el! Fogjátok el! Vissza! Vissza, te, vagy megöllek! A többiek is elindultak. Nem lehetett volna azt mondani, hogy előrerontottak. Ha arról van szó, hogy rávessék magukat s elfogják, valamennyien inkább a társaikat biztatták ily lelkesedésre, de, hogy ők maguk...?! A majomember harci tetteit túlságosan régóta emlegették ho-don körökben, s ez a helybeliek „hadrafoghatóságának” nem tett éppen jót. Biztonságosabb volt, hogy csak megállnak tisztes távolban és bunkóikat lengetik. Így is tettek. De a majomember, amióta megismerte e félelmetes fegyver használatát, a fütykösözést, ennek Pal-ul-donban használatos módozatait, tisztelte is e harci eszközt. Itt jött rá, hogy azok a feketék, akiket eleddig ismert, nem is tudják milyen csudálatos fegyver az ő bunkósbot furkójuk. Ugyanakkor megértette, miért használják Pal-uldonban a dárdaféleségeket inkább mezőgazdasági célra, s bíznak mindent a bunkóra a harcban. Halálos csapásra sokkal alkalmasabb volt, mint a dárda, adott esetben pajzsként lehetett forgatni, s ez megkönnyítette a harcos terhét, nem kellett cipelni

annyit! Aztán itt volt a hajítása. Mint a kalapácsvető atléták, úgy repíthették bármely pillanatban – s halálosan. S megint a pajzs szerepe: túlságosan súlyos az olyan pajzs, mely az ekképp elröpített bunkó ellen megvédheti az embert. De a másik bunkó, ha jól teszik keresztbe, felfogja az ellenséges fütykös lövedék erejét, tökéletesen hárítja a veszélyt. A Pal-ul-don harci bunkó, ha jól elhajítják: a dárdánál is veszedelmesebb. Messzebbre száll s nagyobb hatású is amannál. Most jött el a pillanat, hogy Tarzan kipróbálhassa, amit Om-attól és Ta-dentől tanult. Szeme és izomzata, egy élet kényszerű gyakorlatán edződve, villámsebességgel járt s működött, és az agya oly fürge volt, hogy azt már-már jövőbelátásnak is nevezhetnénk. Mindez arra volt hivatva, hogy pótolja az általa egyébként fürgén forgatott bunkó használatában óhatatlanul meglevő gyakorlathiányát. Egyre-másra hárította a csapásokat, s közben mindig egyetlen gondolat kötötte le: megpróbált legalább egyik ellenfeléhez testközelbe kerülni. Ám ők óvatosak voltak, mert féltek az idegentől, akinek sokan közülük változatlanul isteni erőt tulajdonítottak. Arra törekedtek, hogy oda kerüljenek Tarzan s a kapu közé. Közben nagy hangon kurjongattak erősítésért. A majomember tudhatta: ha az erősítés megérkezik, s ő nincs a kapun kívül, elveszett. Megkettőzte hát erőfeszítését, hogy szándékát végrehajthassa. A harcosok a szokásos taktikájukat követték: ketten-hárman mindig Tarzan mögött ólálkodtak, hogy az elhajított bunkókat összeszedjék valahányszor az ellenfél figyelme óhatatlanul másra szegeződött. A majomember maga is elkapott néhány „lövedéket”, melyeket aztán oly halálos biztonsággal hajított vissza, hogy két ellenfelét is harcképtelenné tette. De most már hallotta, a harcosok közeledését. Meztelen talpuk csattogott a köveken, és felharsantak a vad csatakiáltások, melyekkel önmagukat bátorították, s az ellenfelet akarták elrettenteni. Nem volt veszíteni való idő. Tarzannak mindkét kezében ott lengett egy-egy fütykös, az egyikkel most egészen közelről eltalált és leütött egy harcost, az megtántorodott, ő odaugrott hozzá, elkapta, miközben a másik bunkót egy újabb támadóhoz vágta. A hodon, akit így a hatalmába kerített, megpróbált kést rántani, de a majomember gyorsabb volt, megragadta a csuklóját, s aztán a csont reccsenése hallatszott, amit velőtrázó kiáltás kísért. Tarzan akkor a harcost szó szerint felkapta a földről, s pajzsként maga elé tartotta. Ott volt közte s a többiek közt ez a ho-don, s a majomember eképp elkezdett kihátrálni a kapun. Tarzan mellett ott lobogott az egyetlen fáklya, mely a színt megvilágította. A harcosok most elragadott társuk segítségére siettek volna, de Tarzan a magasba kapta a ho-dont, s a rárohanók közül az elsőnek szabályosan a képébe vágta. A harcos lerogyott, a mögötte rohanó két másik keresztülesett az akadályon, teljes hosszában elterült a kövezeten. Akkor a majomember megragadta a fáklyát, s bevágta a palotaudvarra, hadd aludjon ki azoknak a testén, akik az üldözők első soraiban még talpon maradtak. Az immár tökéletes sötétségben Tarzan eltűnt Tu-lur utcáin. Egy darabig még hallotta az üldözők zajait, de, ahogy arról is meggyőződhetett, hogy a lárma fokozatosan elhal, s inkább Jad-in-lul felé húzódik, nyugalommal vette tudomásul, hogy rossz felé keresik. Ő ugyanis délnek fordult, így hagyta el Tu-lurt. Ez a manővere

máris helyesnek bizonyult. A külvárosban aztán irányt változtatott: északnyugatnak fordult, amerre A-lur fekszik. Tudta, hogy útja során érinteni fogja Jad-bal-lult, melynek partján végig kell haladnia, s aztán jön egy folyó, azon túl meg a nagy tó, melynek partján A-lur áll. Mi egyéb akadály kerülhet még útjába, fogalma sem volt róla, azt azonban bizonyosra vette, hogy gyalogszerrel jobban jár, mintha ellop egy kenut s ár ellenében Egy szál lapáttal próbál boldogulni. Eltökélte, hogy még az éjszaka s másnap is olyan messzire jut Tu-lurtól, amennyire csak bír, mert nem volt kétséges, hogy Mo-sar nem fog egykönnyen belenyugodni a veszteségébe. Alvásra tehát nem gondolhatott ő sem. Bizonyosra vette, hogy a főnök már hajnalban, ha nem előbb, komor erőket küld a keresésére. Egy-két mérfölddel a városon túl elérkezett egy erdőhöz. Be is vette magát nyomban a sűrűbe. Városokban vagy nyílt terepen sohasem érzett ilyen biztonságot. A vadon és a dzsungel volt az ő szülőhelye, hazája. Itt nem volt olyan négy lábon járó teremtmény, se fakúszó, se hason csúszó, amelyik bármi módon fölényben lehetett volna a majomemberrel szemben. Mint a tömjén, a mirha illata, olyan volt a nagy Tarmangani orrcimpáinak a sűrű vegetáció rothadásszaga itt. Széles vállát kifeszítette, fejét az égnek emelte, és teleszívta tüdejét a számára legeslegkedvesebb levegővel. A trópusi virágok illata, a dzsungel milliárd-szagú élete, ez a csodálatos elegy megint úgy bűvölte el, ahogy a civilizáció legősibb vívmányai, legújabb villódzásai sem hatottak szívére-agyára soha. S most még a fákra is felszökkent, ott haladt a magasban, nem azért, mintha erre kényszerítette volna bármi, de mert oly régóta hiányzott neki ez a vad szabadság. Sötét volt. A terep ismeretlen, mégis oly könnyedséggel és biztonsággal haladt, ami nem is elsősorban a hihetetlen ügyesség bizonyítéka volt, hanem valami hátborzongatóan nem e világi érzékelésé. Hallotta, hogy valahol előtte megbődül egy ja, jobb felől bagoly huhogott gyászosan. Régről ismerős hang volt neki mindegyik, s korántsem az elhagyatottság érzését keltették föl a szívében. Bennünk nyilvánvalóan ezt tennék. De a majomemberben ellenkezőleg, társas kapcsolatban tudhatta magát, hiszen dzsungelbéli ismerősei mocorogtak a közelében. Hogy ellenség volt-e bármelyik vagy jó barát, az teljesen mindegy volt a dzsungel fiának. Elérkezett végül egy kis vízfolyáshoz, ahol a fák nagy ágai nem hajoltak át egymásba, kénytelen volt hát leereszkedni a magasból, átgázolni a csermelyen. Ahogy a túlpartra átért, istenforma alakja hirtelen beledermedt a sötétbe, és izmai olyanok lettek, akár a márvány. Csak szimatoló orrlyukai árulkodtak arról, hogy még él. Mintha egy örökkévalóság lett volna, amíg így állt, s akkor már indult is, gyorsan, de oly óvatosan és akkora csendben, mely megint az ő hihetetlen képességével volt csak lehetséges. Minden mozdulatát valami új, nagyon határozott cél vezette. Sima, barna bőre alatt az acélos izmok játéka valami olyan sejtésnek engedelmeskedett, mely korántsem volt játék. És, ami ekképp vonzotta, összehasonlíthatatlanul lelkesítőbb volt számára, mintha egyszerűen csak A-lur felé haladt volna tovább. Ekképpen érkezett el egy nagy fa tövébe, s ott megállt. Felnézett a magasba, és azt

kellett látnia, hogy a levelek közt, réseiken át kibontakozott valami nyersen kockaformára alakított, szokatlan tömb. Torkát fojtogatta az izgalom, ahogy csendesen felszökkent a legalsó ágra. Mintha iszonyú boldogság vagy iszonyú borzalom várná – úgy örült és úgy szorongott. Az ágak közé épített kalyiba előtt egy pillantásra leállt, fülelt. Odabentről – finom szaglása volt rá a tanú – ugyanaz a drága-drága illat áradt, mely a kis csermelynél, egy mérföldnyire innét, lenyűgözte. Az ágon egészen közel kúszott a kis ajtóhoz. – Jane – szólította társát –, édes szívem szerelme, én vagyok az. Odabentről csak annyi hallatszott, hogy valakinek eláll a lélegzete, s, hogy félig sóhajt, félig fuldokolni kezd, és lerogy a földre. Tarzan sebesen hozzálátott, hogy a „zárat” kinyissa, de az ajtó odabent volt biztosítva. Nem tűrte az időveszteséget, megragadta erős kezével az egész szerkezetet, és egyetlen nagy mozdulattal feltépte. Amikor bejutott, ott találta a kalyiba padlóján hű társa élettelennek látszó testét. Karjába kapta. Az asszony szíve dobogott, és lélegzett is, Tarzan rájött, hogy nyilván csak elájult. Amikor visszanyerte az eszméletét, Jane Clayton először azt észlelte, hogy két erős kar gyengéden fogja, a feje egy széles vállon pihen ahol egykor oly gyakran nyugodott, s oly sokszor vigasztalódott – bármi nyugtalanító, bármi bánat gyötörte. S az első pillanatban nem is mert volna megesküdni rá, hogy ez valóság vagy csak álom. Kezével félénken megérintette a férje arcát. – John – motyogta –, mondd, te vagy valóban? Válaszul a férfi még szorosabban vonta magához. – Persze, hogy én vagyok – felelte. – De hát valami van itt a torkomban – tette hozzá akadozva –, amitől olyan nehéz beszélnem. A nő mosolygott, és még közelebb húzódott hozzá. – Isten kegyes volt hozzánk, ó, Tarzan! – mondta. Egy ideig egyikük se szólt. Elég volt nekik, hogy egymásra találtak, és, hogy mindketten tudhatták végre: másikuk él és ép. Hanem azért a hangjuk is megjött lassan, és, amikor a nap felkelt, még akkor is mindegyre beszélgettek, meséltek egymásnak. Annyi közlendőjük volt, annyi kérdést kellett feltenniük, annyi mindenre vártak választ. – Hát Jack – kérdezte az asszony –, ő hol van? – Nem tudom – válaszolta Tarzan. – Mikor legutoljára hallottam róla, az argonne-i fronton volt. – Ó, hát akkor mégsem teljes a boldogságunk – mondta a nő, s valami szomorúság fátyolozta el a hangját. – Nem az – felelte Tarzan –, de manapság ugyanez-számtalan angol családról elmondható. És a boldogság helyét el kell foglalnia a büszkeség érzésének. – Nekem a fiam a fontosabb – mondta az asszony, miközben a fejét rázta. – És nekem is – visszhangozta a majomember. – És még együtt leszünk vele, együtt lehetünk. Amikor utoljára hallottam róla, jól volt. Most pedig – folytatta – ugye, meg kell terveznünk, hogyan jussunk haza innen. Mihez van kedved inkább: tákoljuk össze

megint a bungalónkat, gyűjtsük össze a megmaradt waziri-népet, vagy jobban vágysz Londonba? – Csak arra vágyom még – felelte Lady Greystoke –, hogy a fiamat, Jacket megtaláljam. Egyébként mindig a házunkról álmodom, sosem a nagyvárosról, de hát, John, ezek mind csak álmok maradnak, hiszen Obergatz megmondta nekem, hogy ő az egész vidéket körbejárta, és sehol sem lelt átkelőhelyet a mocsáron. – Én nem Obergatz vagyok – emlékeztette a feleségét mosolyogva Tarzan. – Ma pihenünk egy jót, és holnap nekivágunk északnak. Vad vidék, hát persze, de egyszer már átjöttünk rajta, akkor...? Ugyanúgy vissza is juthatunk! Így aztán másnap reggel a Tarmangani és társa útnak indult Jad-ben-Otho völgyén át északi irányba. S mi volt előttük? Vérszomjas emberek és vad ragadozók terepe, aztán Pal-ul-don roppant hegyei. Túl a hegyeken pedig? Hüllők, a mocsár, utána meg az a szikkatag, tüskebozótos sztyeppe, és újabb vadállatok, további kegyetlen népek, s erőpusztító, elnyüvő-ellenséges mérföldek sokasága az úttalan vadonon át, mely elválasztotta őket felperzselt otthonuk romjaitól. Erich Obergatz hadnagy négykézláb mászott a fűben, és vérnyomot hagyott mindenütt maga mögött. Azután történt ez, hogy Jane dárdája őt eltalálta, és ő ágakat törve-zúzva lezuhant a fa magasából. Egyszer kiáltott csak, jele volt ez komoly Sebének. Aztán már néma maradt. Nyugodt volt, hiszen torz agyába az az egyetlen félelem fészkelte be magát, hogy az az ördögi nőszemély lejön utána és megöli. Így most csak kúszott, mint valami sebesült ragadozó, és bozótot keresett, ahol elheverhet, megbújhat. Azt gondolta, hogy most itt hal meg, de nem így történt. Amikor a nap felkelt, látta, hogy sebe nem is mély. A durva obszidián kő, a dárdahegy, a jobb karja alatt fúródott bele az oldalizmai közé, s a seb csak fájdalmas volt, de nem végzetes. Ahogy erre rájött, megerősödött az a vágya, hogy lehetőleg minél távolabbra kerüljön Jane Claytontól. Folytatta tehát az útját Négykézláb mászott továbbra is, mert valami hallucinációs kényszerképzet azt sugallta neki, hogy így majd nem veszik észre. Mégis, menekülése ellenére, agya mindegyre ama másik cél elérésére összpontosított – s ez azt jelentette, hogy hiába távolodott a nőtől, végül mégis csak üldözni szerette volna. A birtoklásnak ehhez a korcs kívánságához természetesen társult a bosszú vágya. A nőnek fizetnie kell azért a fájdalomért, amit neki, Obergatznak okozott. Fizetnie kell, hogy őt elutasította. Most mégis, valami okból, amit nem tudott volna megmagyarázni magának sem, a hadnagy úgy érezte, hogy el kell vonszolnia magát, rejtőzködnie kell. Majd visszatér, visszajön, és ha megkapta a nőt, két keze közé kapja a sima nyakát, és végez vele, kiszorítja belőle az életet. Egyre csak ezt ismételgette magában, és akkor rátört az a hangos, kotyogó, riasztó nevetés, mely úgy megrémítette Jane-t. Egyszerre észrevette, hogy a térde vérzik is, fáj is. Óvatosan hátranézett. Senkit se látott. Fülelt. Semmi nesz nem utalt arra, hogy üldöznék, talpra állt hát, így folytatta útját. Rémséges látvány volt, csupa sár és vér, a szakálla meg a haja csapzott, ragacsos, csupa csimbók, iszap, már-már penész tápja. Nem törődött az idővel.

Gyümölcsöt evett. Mindenféle bogyót, gumókat, melyeket a tíz körmével kotort ki a földből. A tó és a folyó partvonalát követte, azért, hogy közel legyen a vízhez, és, amikor elbődült egy ja, felmászott a legközelebbi fára, ott kucorgott reszketve. És egy idő múltán így jutott el Jad-ben-lul déli partjára, míg egy vad vízfolyás meg nem állította. A kék víz túlján fehér város villogott a napfényben. Hosszan nézte, mint a bagoly nappal. Zűrzavaros agyában lassan derengeni kezdett valami felismerés. Hiszen ez A-lur, a Fény-város. Ezzel kapcsolatosan eszébe jutott Bu-lur, meg a waz-ho-don nép. Azok őt Jad-ben-Othónak nevezték. Ezen nevetnie kellett, s nevetett is jó hangosan, aztán felállt, kihúzta magát, s elkezdett a parton föl-le járkálni. – Én vagyok Jad-ben-Otho! – kiabálta. – Én vagyok a Nagy Isten. A-lurban van az én szentélyem, itt vannak főpapjaim. Mit keres Jad-ben-Otho magányosan itt a dzsungelben? – S azzal elindult, gyalogolt bele a vízbe, és ezt rikácsolta A-lur felé. – Én vagyok Jad-ben-Otho! Gyertek ide – Üvöltötte –, gyertek, szolgák, és vigyétek a ti uratokat az ő szentélyébe! – De túl nagy volt a távolság, nem hallották a szavát, és nem jött érte senki. Akkor zilált agyát más kezdte foglalkoztatni – egy madár röpte a légben, hal rajocska a lábánál. Megpróbált elkapni egyet, de négykézlábra esett, így állt az alacsony vízben. Fél kézzel egyre kapkodott a tovairamló halak után. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy ő egy oroszlánfóka, így aztán megfeledkezett a kis halról, és végigdőlt helyben, s megpróbált úszni, két lábát tekergetve, mintha farok lenne. A megpróbáltatások, nélkülözések, a borzadályos félelmek hatására, s az utóbbi hetek éhezésének következményeképpen, Erich Obergatz hadnagy alig volt több, mint emberi roncs: makogó idióta. Vízi kígyó úszott arra a felszínen, s a férfi utána is elindult, négykézláb próbálta kergetni. A kígyó a folyó torkolatánál a tó partja felé vette útját, ahol sűrű magas nádas ringott. Obergatz követte a hüllőt, röfögő hangokat adott, mint egy disznó. A nádban a kígyónak nyoma veszett, de a hadnagy talált valami mást – egy kenut, melyet közel a parthoz dugtak el. Kotyogó-glugyogó nevetés kíséretében vett szemügyre. Két evezőlapát is volt a csónakban. Ezeket kivette, s a folyó áramló vizébe hajította, Egy darabig nézte, hogyan úsznak el, aztán letelepedett a kenu mellé, s azzal kezdett foglalatoskodni, hogy a vízre csapkodta két tenyerét, Majd a bal karját elkezdte dörzsölgetni a jobb kezével. Lejött egy kis kosz, és fehér folt maradt a helyén. Ez érdekelte. Folytatta a dörzsölgetést, a testét elborító sár és vér eltávolítását. – Fehér leszek! – kiáltotta. Tekintete saját testén vándorolt, ahogy a rőtes-barnás szenny rendre eltűnt róla. Aztán megint a város fehérlő csillámlása kötötte le figyelmét, a forró fény megannyi hőjátéka. – A-lur...! Fény-város! – gajdolta rikácsoló hangon, és erről megint Bu-lur jutott az eszébe. A képzettársítás ördöge előhozta megint a waz-ho-donokat ekképp, ahogy őt ott úgy nevezték: Jad-ben-Otho. Azt hitték, hogy ő az! – Én vagyok Jad-ben-Otho! – üvöltötte hát, és szeme újból a kenura tévedt. Újra ötlete támadt, ennél meg is maradt. Végignézett

magán, testét vizsgálgatva, s látta, milyen sáros, lucskos. A rongy ágyékkötője még szennyesebb, mint annak előtte volt, letépte magáról, belevágta a tóba. – Az istenek nem járnak mocskos rongyban! – szólt fennhangon. – Nem viselnek ők semmi mást, csak virágfüzéreket és virágkoszorúkat, és én isten vagyok – én vagyok Jad-ben-Otho. Illő pompával vonulok be szent városomba, A-lurba! Ujjaival végigszántotta tapadós haját és szakállát. A víz megpuhította ugyan a szőrzetét, de tisztára nem mosta. A férfi megrázta a fejét. A haj és a szakáll mintha nem lett volna összhangban a többi isteni jeggyel. Erőnek erejével gondolkozni próbált, s minden gondolatát egyet len tárgyra összpontosította, de bármennyire átfogta is ezt a „nagy eszmét”, zilált agyával azért csak eszelős maradt. Annyi változott csupán, hogy az eszelős agynak most afféle megrögzött elképzelése lett. Akkor kiment a partra, virágokat szedett, páfrányokat, s az egészet szép összevisszaságban befűzte a szakállába, a hajába – különféle színű, tündökletesen élénk virágokat –, füle körül páfrányok lengtek, akár a tolldísz a hölgyek kalapján. Aztán elégedetten megállapította, hogy külleme a legigényesebb szemlélőt is meggyőzheti az ő isteni mivoltáról. Visszatért a kenuhoz, ellökte a parttól, beleszökkent. Ez az „indíttatás” elegendő volt, hogy a csónak belekerüljön a folyó áramló vizébe, s az ár besodorta a tóra. A meztelen ember szálegyenesen állt a kis vízi jármű közepén, két karját a mellén összefonta. Nagy hangon közölte a hírét-üzenetét a várossal: – Én vagyok Jad-ben-Otho! Várom fogadásomra a főpapot s mind az alacsonyabb rangú papokat! Ahogy a folyó áramló vizét beszippantotta a tó, a szél gondjaiba vette őt, s hajóját, s vitte is derekasan. Ő maga hol arccal, hol háttal fordult A-lur felé, így sodródott. Olykorolykor elrikkantotta magát, s az üzenet s a parancs mindegyre ugyanaz maradt. Még a tó közepén járt, amikor valaki felfigyelt rá a palota faláról. Mire közelebb került a parthoz, már harcosok, nők és gyerekek kis csoportja verődött össze nézésére. A szentély fala mellett papok tűntek fel, s köztük ott volt Lu-don is, a főpap. Ahogy a csónak már olyan közel járt hozzájuk, hogy fel tudták mérni, miféle bizarr figura jön a vízen, s megértették, miket beszél, Lu-don ravasz szeme szűkre húzódott. A főpap tudott már Tarzan szökéséről, s attól félt, hogy ha a majomember Ja-donhoz csatlakozik, ami valószínűnek látszott, ezzel sokakat eltérít a szentélytől. Ugyanis a dzsungel fiának isteni mivoltában még ma is számosan hittek. Egy Dor-ul-Otho, még ha csaló is, az ellenség oldalán: nos, hát, Lu-don ügyének nem jött volna jól az ilyesmi. A férfi ott volt már egészen közel. A parton állók tudhatták, hogy kenuját csakhamar elkapja a part mellett futó áramlat, és besodorja abba a folyóba, mely Jad-ben-lul vizét Jad-bal-lulba vezeti le. Az alacsonyabb rangú papok kérdő tekintettel néztek Ludonra, utasítását várták. – Tereljétek erre! – rendelkezett Lu-don. – Ha ő Jad-ben-Otho, hadd ismerjem meg közelebbről. A papok a palotaudvarba futottak harcosokért. – Rajta, hozzátok azt az embert Lu-don elébe. Ha ő Jad-ben-Otho, meg kell

ismernünk őt! Így történt, hogy Erich Obergatz hadnagyot A-lur főpapja elé vezették. Lu-don alaposan szemügyre vette a meztelen férfit, a fantasztikus hajdísszel. – Honnét jössz? – kérdezte. – Én vagyok Jad-ben-Otho! – kiabálta a német. A mennyből jövök. Hol van a főpapom? – Én vagyok a főpap – válaszolta Lu-don. Obergatz tapsolt. – Mossátok meg a lábam és hozzatok étket nekem – rendelkezett. Lu-don ravasz szeme még fondorlatosabban összeszűkült. Mélyen meghajolt, homloka az idegen lábát érintette. Tette mindezt sok pap és palotabeli harcos előtt. – Rajta, szolgák! – kiáltotta akkor, fölegyenesedvén. – Hozzatok ennivalót és vizet a Nagy Istennek! – Ezzel a főpap mindenki füle hallatára elismerte Obergatz hadnagy isteni mivoltát, s nem telt bele sok idő, a hír futótűzként járta be a palotát, a várost, s mind a kisebb falvakat is A-lur és Tu-lur között. Eljött hát az igazi isten – maga Jad-ben-Otho, éspedig úgy, hogy Lu-don ügyét erősítse. Mo-sar nem vesztegette az időt, azonnal jelentkezett Lu-don szolgálatára, és egyetlen szót sem szólt holmi trónigényről. Mo-sar úgy vélte, hogy szerencsésnek mondhatja magát, ha a továbbiakban is megmaradhat főnöknek Tu-lulban. Nem következtetett rosszul. Lu-don csak azért hagyta életben Mo-sart, mert úgy látta, hasznára lehet még. Megüzente hát neki, jöjjön A-lurba, és hozza a harcosait is, mert olyan hírek jártak, hogy Ja-don északon nagy sereget gyűjt, s csakhamar a Fény-városa ellen vonul. Obergatz rettentően élvezte, hogy ő isten. Bőséges étkezés, a lelki nyugalom és a pihenés eredményeképpen visszatért az esze, mely oly sebesen elhagyta nemrég. Egy dologban viszont őrültebb volt mint valaha: senki-semmi e világon el nem tántoríthatta őt attól a szent hitétől, hogy ő igenis isten. Szolgákat bocsátottak a rendelkezésére, s ezek fölött Obergatz isteni gesztusokkal gyakorolta hatalmát. Kegyetlen alkata mindig összhangba került Lu-don gonoszságával, s így nem volt köztük semmi viszály. A főpap úgy látta, hogy az idegen roppant erő, melynek segítségével ő mindörökkön fenn tudja tartani hatalmát egész Pal-ul-donban. A hadnagy tehát biztosítva volt mindaddig, amíg eljátssza Jad-ben-Otho szerepét. Trónt emeltek a szentélyudvaron, szemközt a keleti oltárral. A trónon ettől fogva maga Jad-ben-Otho ült, és végignézte, hogyan áldozzák fel tiszteletére minden este, napszálltakor a rabot. Annyira élvezte kegyetlen, félőrült lelke e látványt, hogy olykor ő maga ment oda s döfte bele a kést az aznapi szerencsétlenbe. Ilyenkor a papok s a nép arcra borultak, úgy imádták zord és kemény istenüket. És így rettegtek tőle. Obergatz tehát nem plántált további gyengéd szeretetet a szívekbe Jad-ben-Otho iránt, ellenkezőleg, olyan félelmet honosított meg, hogy a Nagy Isten nevét a városban csak suttogva merték kiejteni. A gyerekeket, ha rosszalkodtak, vele fenyegették. Lu-don a papjai és szolgái révén „kiszivárogtatta”, hogy Jad-ben-Otho minden derék hívét

odavárja Lu-don zászlaja alá. Aki pedig nem engedelmeskedik neki – és A-lur főpapjának – átkozott lesz, vonatkozik ez elsősorban Ja-donra, meg arra a páratlan szélhámosra, aki nem átallotta Dor-ul-Othónak kiadni magát. Az átok pedig halált jelentett, méghozzá rettentő kínszenvedések után. Lu-don azt is elterjesztette, hogy minden olyan harcos nevét jelenteni kell nála, aki valami fájdalomra panaszkodik. Az ilyet attól fogva megfigyelés alá kell helyezni, ugyanis az átok első látható jele efféle kisebb fájdalmak jelentkezése. Akiknek ilyen tüneteik vannak – tehát bármiféle fájdalmat éreznek –, jobb, ha önvizsgálatot tartanak: hogyan áll hűségük kérdése! Figyelemre méltó volt az eredmény: a népesség fele „meggyógyult”. Önkéntesek tódultak Lu-donhoz A-lurba, titkon remélték, hogy kezük-lábuk sajgása vagy bármi hasfájásuk, ami addig volt, elmúlik, vagy legalábbis nem fokozódik tovább.

22. Utazás gryfen

Tarzan és Jane elérte Jad-bal-ul partját, s a végénél átkelt a folyón. Kényelmesen haladtak, ügyeltek a biztonságra. A majomember ugyan most, hogy újra megtalálta élete párját, eltökélte, hogy semmiféle veszélyt nem vállal, amely megint elválaszthatná őket, késleltethetné vagy megakadályozhatná távozásukat Pal-uldonból. Azzal egyelőre nem sokat törődött, hogy a mocsáron miként jutnak át – lesz majd idő azon is töprengenie, ha ott tartanak. Óráik boldogságban teltek, ily roppant hosszú távollét után az egymásra találás örömével. Annyi mesélni valójuk volt, hiszen mindketten tömérdek viszontagságon, különös kalandon mentek keresztül. Rettentő megpróbáltatásaik egyetlen percét sem hallgatták volna el most egymás előtt. Tarzan úgy döntött, hogy el fogják kerülni A-lurt és alatta a szétszórt ho-don falvakat is. E két tereprész között haladnak át, s ekképp, a hegyvidékkel, kikerülik a ho-donok és a waz-donok lakhelyeit. Azon a senki földjén vonulnak majd, mely a két településrendszert elválasztja. Északnyugatnak tartanak tehát, míg el nem érik a Kor-ul-ja völgyszakadékot. Ott ugyanis megállnak, így tervezte a majomember, tisztelegni Om-at-nál, s közölni a gunddal, hol találja Pan-at-leet. A dzsungel fia azt a tervét is közli akkor a főnökkel, amit a lány biztonságos kiszabadítására kigondolt. Utazásuk harmadik napja jött el, és majdnem ott jártak már az A-lurt átszelő folyónál, amikor Jane hirtelen megragadta Tarzan karját, és az erdő széle felé mutatott, amerre épp közeledtek. A fák árnyékában valami roppant alakzat volt látható, s a majomember azonnal ráismert. – Mi ez? – kérdezte suttogva Jane. – Egy gryf – felelte a dzsungel fia –, ráadásul a legrosszabb helyen akadunk össze vele, ami csak képzelhető. Negyed mérföldön belül nincs egyetlen nagy fa sem, csak amelyik alatt ő tanyázik. Gyere, forduljunk vissza, Jane! Veled ilyesmit én nem kockáztatok. Annyit tehetünk csupán, hogy imádkozunk: ne vegyen észre minket. – És ha észrevesz? – Akkor mégis vállalnom kell a kockázatot. – És miben áll az? – Meg kell próbálnom fölébe kerekednem, ahogy egy társának már ura és parancsolója lettem – válaszolta Tarzan. – Meséltem már, emlékszel? – Persze, de valahogy mégse képzeltem ekkora behemótot. Jaj, John, hát ez akkora, mint egy csatahajó! – Hát akkora azért nincs, de legalább olyan félelmetes, ha támad. – nevetett a majomember. Kezdtek szép lassan eloldalogni, remélve, hogy a szörny nem figyel föl rájuk. – Bízom benne, hogy sikerül – suttogta a nőnek, s hangjában fojtott feszültség remegett.

Akkor egyszeriben az erdőszél felől mennydörgéserejű hördülés hallatszott. Tarzan megrázta a fejét. – Kezdődjék hát a játék” – mondta kelletlenül vigyorogva. – „Hölgyek, urak, tessék, tessék!” – Hirtelen magához szorította s megcsókolta asszonyát. – Sose lehet tudni, Jane – mondta. – Megtesszük, amit tehetünk... a többi nem rajtunk múlik. Add ide a dárdádat, és igen, ne szaladj el. Egyetlen reményünk az a nagy ott, látod, abban a koponyában. Ha azt kellőképpen befolyásolhatom..., de lássuk! A szörny most fölemelkedett az erdőszél előtti térben. Gyenge szemével fürkészni kezdte a távolabbi terepet: hol is vannak, akik ott vannak. Tarzan meg a hangját emelte föl, s a Tor-o-don kiáltást hallatta. A nyújtott, fenyegető vű-úú! Háromszor hasított a levegőbe. A behemót egy pillanatig moccanatlanul állt, figyelmét lekötötte a hívás. A majomember elindult egyenesen feléje, és Jane Clayton mellette lépkedett. – Vű-úú! – kiáltotta a majomember újra, ellentmondást nem tűrve. A gryf barlangnyi mellkasából tompa morgás hallatszott, ez volt a válasz, s mi még? Hogy a szörny szép komótosan cammogott elébük! – Remek! – kiáltotta Tarzan. – Előny minálunk! Erősek az idegeid? ...De hát minek is kérdem. – Nem ismerek félelmet, ha Tarzan, a dzsungel fia velem van – felelte az asszony gyengéden, és a férfi érezte a kedves ujjak szorítását a karján. Így közeledtek az óriási szörnyhöz, elfeledett korok itt maradt, élő emlékéhez, s nemsokára megálltak a roppant váll árnyékában. – Vű-úú! – süvített Torzan hangja, s a dárdával odasózott az undorító-félelmetes szarv tövébe. – Gonosz kaffantás, csak úgy bele a levegőbe – hiszen nem is voltszándéka a szörnynek, hogy ilyenkor bárkit elkapjon! –, igen, ez volt a remélt válasz. – Gyerünk – rendelkezett most Tarzan, kézen fogta Jane-t, így kerülték meg az állatot. Felmásztak rá, végig a széles farkon a pikkelyes, apró szarvak borította hátra. – És most lovagolunk egyet, pontosan úgy, ahogy ős-elődeink szokta volt, s e látvány mellett a mai királyok minden pompázata vacak hivalkodásnak tűnhetne fel! – kiáltotta a majomember. – Mit szólnál hozzá, hogy egyszer a Hyde Parkon is átvágnánk egy ilyen alkalmatossággal? – Attól tartok, a bobbyk halálra rémülnének a lovaglószokásainktól, John! – kiáltotta nevetve az asszony. Tarzan a gryfet most arrafelé kormányozta, amerre az imént épp haladni akartak. Meredek partok, vízfolyások egy pillanatig sem jelentettek akadályt a masszív „paripának”. – Történelmi idők előtti tank – közölte Jane, s így, nevetve és társalogva, jókedvűen folytatták útjukat. Egy alkalommal váratlanul felbukkant vagy tucatnyi ho-don harcos, mikor a gryf épp egy kis tisztásra ért. A fickók ott heverésztek egy magányos fa árnyékában. Mikor meglátták a szörnyet, valóban szörnyen megijedtek, s hanyatt-homlok menekültek

minden irányba. Az állat a szokott őrjöngő-dühös bömbölését hallatta, és kész is lett volna űzőbe venni őket. Tarzannak komoly erőfeszítésébe került, hogy a dárdával ütögetve megfékezze. Ez pont akkor sikerült, amikor a gryf már utolért volna egy szegény ördögöt, akit, úgy látszik, kiszemelt magának. Dühös hördüléssel állt meg az állat, nem örült, hogy futni hagyják a prédát. Az meg csak hátrapillantott, s mintha még fejvesztettebb rémülettel menekült volna tovább, s el is érte a dzsungelt, hőn remélt célját. A majomember felvillanyozódott. Siker volt ez, hiszen igazán nem tudhatta, mennyire fegyelmezheti az állatot, ha ekképp a fejébe vesz valamit: mint például most. Eredetileg úgy gondolta, hogy még Kor-ul-ja előtt megválnak tőle. Most változtatott a tervén – a gryfen fognak belovagolni a faluba, és Om-at népének sok nemzedéken át lesz miről legendákat mesélni. S nemcsak az befolyásolta ezt a döntését, hogy mindig is nagy érzéke volt a teatralitáshoz – szerette a látványos hatásokat! –, hanem Jane biztonságára is gondolt. Asszonyát akkor érheti ember vagy állat részéről a legkevesebb veszély az úton, ha Palul-don legrettegettebb szörnyén teszik meg a hátralevő szakaszt. Ahogy lassan haladtak Kor-ul-ja felé – a gryf természetes mozgásformája ugyanis ez: cammogás, kocogás –, tőlük nem mindenben függetlenül egy maroknyi lihegő harcos érkezett A-lurba. Beszámoltak a rettenetes eseményről, mit is láttak: Dor-ul-Otho volt az megint, s hogyan...! Csak épp arra vigyáztak, hogy fennszóval ne nevezzék őt Dor-ulOthónak. Inkább Tarzan-jad-gurut mondtak. Így közölték a hírt, hogy ezúttal egy hatalmas gryf hátán parádézott, s vele volt az a szépséges idegen nő, akit Ko-tan Palul-don királynőjévé tett volna. Ezt a dolgot Lu-don is hamar megtudta, rendelkezett hát, hogy vezessék elébe a harcosokat. Alaposan kifaggatta őket, s meggyőződhetett róla, hogy igazat beszélnek. Mikor az irányról is értesült, merre halad a gryfen a pár, úgy következtetett, hogy céljuk Ja-lur, s ott Ja-donhoz akarnak csatlakozni. Egy ilyen szövetkezést pedig mindenképpen meg kellett akadályoznia. Mint rendkívüli helyzetekben mindig, most is Pan-sattal tanácskozott. Hosszan ültek négyszemközt, tárgyalták a lehetőségeket. Amikor ezzel végeztek, a tervük is készen volt. Pan-sat visszatért a saját lakosztályába, s ott gyorsan letette a fejéket meg a többi papi jelvényt. Helyette harcoshoz illő ruhadarabokat öltött: szíjakat csatolt a testére, felfegyverkezett. Így jelent meg Lu-don előtt. – Jól van! – kiáltotta a főpap, mikor meglátta. – Még paptársaid vagy a szolgák, akik mindennap látnak, ők se tudnák megmondani...! Ne vesztegesd az időt, Pan-sat, minden azon múlik, milyen gyorsan cselekszel, és emlékezz! Öld meg a férfit, ha tudod, de a nőt mindenképpen élve hozd ide nekem! Hiszen értesz, ugye? – Igen, mesterem – válaszolta a pap, és így történt, hogy egy magányos harcos kelt útra A-lurból, s északnyugatnak, Ja-lur felé tartott. A Kor-ul-ja feletti völgyszakadék mindenkoron lakatlan volt, ezért aztán az elszánt Jadon úgy határozott, hogy itt vonja össze seregét, hogy A-lur ellen induljanak. Két szempont is vezérelte mindebben: az egyik, hogy ha tervét titokban tudja tartani, az ellenség nem sejti, honnét fenyegeti veszély, és meglepetésszerűen rohanhatja le Lu-

don erőit. Másrészt, fontosnak tartotta, hogy emberei ne hallják azokat a pletykákat, melyek Jad-ben-Otho személyes megérkezéséről szóltak, s, hogy a Nagy Isten ekképp támogatná a főpapot a Ja-don elleni háborúskodásban. Mert valóban kitartó és hű szív kell ahhoz, hogy valaki a legfőbb isteni jelenlét – és fenyegetés! – közelében is megőrizze pártállását, s ne a legendáknak higgyen szorongva. Mert máris voltak efféle szökések, s a mennyei bosszútól való félelem Ja-don ügyét eleve bukásra ítélhette volna. Így álltak a dolgok, amikor a szakadék kis kiszögellőjére kiállított őrszem jelentette, milyen különös jelenségre lett figyelmes a távoli völgyben. Minden kétségen felül két ember érkezik onnét, méghozzá – gryfen. Elmondta, hogy akkor fedezte fel őket, amikor nyílt tereprészeken haladtak át, és, hogy láthatólag a folyó mentén haladnak fölfelé Kor-ul-ja irányába. Ja-don eleinte kétségbe vonta volna embere szavát, de a jó tábornokok sosem engedhetik meg maguknak, hogy akár a legnyilvánvalóbban téves információkat is figyelmen kívül hagyják. Ezért hát úgy döntött, hogy maga megy el arra a kiszögellőre, s megnézi, mit láthatott az őr, nyilván a félelem torzító lencséjén keresztül. Alig foglalta el helyét az embere mellett, amikor ez, megérintvén a karját, egy pontra mutatott. – Közelebb vannak már – suttogta –, tisztán látszanak. – És nem volt kétség, alig negyedmérföldnyire Ja-don megfigyelési pontjától, olyasmi látszott, amiben az öreg főnöknek Pal-ul-donban szerzett sok tapasztalata során sem volt része soha még: két ember egy gryfen lovagol! Ja-don először a saját szemének sem akart hinni – de hát csakhamar be kellett látnia, hogy azok odalent nem mások, mint, aminek látszanak, s akkor már felismerte a férfialakot is, és hatalmas kiáltással szökkent talpra. – Ő az! – ordította a körülötte állóknak. – A Dor-ul-Otho maga! A gryf utasai hallották a kiáltást, bár nem értették a szavakat. S hallotta a hangot a szörny is, mert rettentő bömböléssel megindult az őrhely irányába, és Ja-don, néhány harcosa társaságában, szintén rohanni kezdett szemközt vele! Tarzan maga is borzadt volna egy ilyen találkozástól, mert az állat minden volt csak kezes nem. Így mindig beletelt pár percbe, míg rákényszeríthette lovas akaratát. A két fél csaknem összefutott már, mikor Tarzannak sikerült megfékeznie a behemót rettenetes támadását. Ja-don s harcosai mindenesetre rájöttek, hogy a bömbölő teremtmény gonosz szándékkal száguld feléjük. A bátorság helyett a bölcsességhez tértek meg: felszökdeltek a fákra. E fák alatt a majomember leállította a gryfet. Ja-don a magasból kiáltott oda neki. – Barátok vagyunk, jó barátok! Ja-don vagyok, Ja-lur főnöke. Harcosaimmal együtt boldogan hajtom le homlokom Dor-ul-Otho lábára, s fohászkodom, támogatná jogos küzdelmünket Lu-don főpap ellen! – Miért, még nem győzted le őt? – kérdezte Tarzan. – Ej, hát én azt hittem, hogy már rég te vagy Pal-ul-don királya!

– Nem. – közölte Ja-don. – Az emberek félnek a főpaptól, és ott van vele valaki a szentélyben, aki Jad-ben-Othónak mondja magát, s ő rettegett személy a harcosok között. Most, ha embereim megtudják, hogy maga Dor-ul-Otho jött el közénk, megáldani ügyünket, bizonyosra veszem, hogy csak a miénk lehet a győzelem. Tarzan egy hosszú pillanatig elgondolkozott mindezen, csak aztán válaszolt: – Ja-don volt ama kevesek egyike – mondta –, akik hittek bennem és tisztességes bánásmódot igyekeztek biztosítani nekem. Tartozásom van így Ja-donnal szemben, és elszámolni valóm Lu-donnal, s nemcsak magam miatt, de azért is, főleg azért, amit társamnak kellett elszenvednie. Ja-donnal tartok tehát, hogy Lu-don megkapja méltó büntetését. Mondd meg nekem, főnök, Dor-ul-Otho, hogyan szolgálhatja a legmegfelelőbben atyja népének a céljait? – Azzal, ha eljössz velem Ja-lurba és minden faluba – felelte Ja-don gyorsan –, hadd lássák az emberek, hogy valóban Dor-ul-Otho jár velünk, megáldva ügyünket. – Gondolod, jobban fognak hinni bennem most, mint régebben tették? – érdeklődött a majomember. – Ki merészel kételyeket támasztani, látva, hogy a nagy gryfen lovagolsz? – kérdezte Ja-don. – Ki más lenne képes erre? Csakis az, aki isten. – És ha veletek tartok az A-lur elleni csatában – tudakolta Tarzan –, biztosítjátok, hogy életem társának semmi bántódása nem esik, míg távol járok tőle? – Ja-lurban marad ő O-lo-a hercegnővel és hölgyeimmel – jelentette ki Ja-don. – Ott biztonságban lesz, őrzésükre válogatott, kiváló harcosok maradnak velük. Mondd, ó, mondd, hogy velünk jössz, Dor-ul-Otho, és csordultig töltöd boldogságom poharát, hiszen most már Ta-den, a fiam is A-lur ellen vonul északnyugatról, s ha mi így támadhatnánk északkeletről, hogy Dor-ul-Otho áll seregünk élén, fegyvereink bizton diadalt aratnának. – Úgy lesz, ahogy kívánságaid szava szól, Ja-don – mondta erre a majomember. – De előbb hozzál ennivalót a gryfemnek, méghozzá húst. – Sok dögtetem van a táborban feljebb – válaszolta Ja-don. – Hiszen az embereim jóformán egyebet se csinálnak, csak vadásznak. – Jól van – hagyta rá Tarzan. – De akkor szólj nekik, hogy most mindjárt hozzák. S amikor valóban meghozták a húst és letették egy kicsivel arrébb, a majomember lecsusszant vad harcos-szörnyének hátáról, hogy saját kezéből etesse meg a paripát. – Gondod legyen rá, hogy mindig elegendő húst kapjon – közölte Ja-donnak Tarzan. Attól tartott, hogy gazdaszerepe rövid életű lenne, ha a gryf bármikor is éhezne. Reggel lett, mire továbbindulhattak Ja-lur felé. Tarzan ugyanott találta a gryfet, ahol este hagyta, két antilop és egy oroszlán teteme mellett, azzal a különbséggel, hogy most – kizárólag a gryf volt ott. – És még erről mondják a paleontológusok, hogy növényevő – jegyezte meg Tarzan, ahogy Jane társaságában a szörnyhöz közeledett. Ja-lur felé kis falvakon haladtak át. Ja-don abban bízott, hogy a szétszórt települések népében nőni fog a lelkesedés az igaz ügy iránt. Harcosok kis csoportja járt mindenütt előttük, hogy Tarzan, azaz Dor-ul-Otho jöttét

hírül adják. Persze a gryfre is fel kellett készíteni mindenütt a helybelieket. Az eredmény felülmúlta Ja-don legszebb álmait, és amerre csak elhaladtak, a falvak népe feltétel nélkül hódolt a majomember isten mivoltának. Ja-lurhoz érkezve, csatlakozott hozzájuk egy idegen harcos, akit senki sem ismert Jadon kíséretéből. Azt mondta, hogy az egyik déli faluba való, s, hogy a Lu-donhoz hű főnökök egyike csúnyán elbánt vele. Ez okból szökött meg a főpap táborából is, és északra jött, remélve, hogy Ja-lurban otthont talál. Mivel mindenféle erősítésnek örült az öreg főnök, megengedte, hogy az idegen csatlakozzék hozzájuk, s így velük tartson mindjárt Ja-lur-ba is. Felmerült a kérdés, mi legyen a gryffel, míg a városban időznek. Tarzan csak üggyel-bajjal akadályozta meg a vadállatot, hogy rá ne támadjon mindenkire, aki csak elébe kerül. Ám ez még Ja-donnak a Kor-ul-ja melletti elhagyott völgyben felütött táborában volt, s az út további szakaszán az irtózatos behemót valamelyest hozzászokott a ho-donok közelségéhez. Persze ezek sem bosszantották, inkább tisztes távolban maradtak tőle. Amikor meg már a városban haladtak, magas ablakok és tetők biztonságából kísérték tekintetükkel a bámészkodók. De látszólag bármilyen kezelhetővé vált is a szörnyeteg, nem lett volna ígéretes dolog csak úgy szabadra engedni a városban. Végül azt javasolta valaki, hogy zárják be a palota udvarán, egy fallal elkerített térbe. Ezt meg is tették, pontosabban Tarzan, miután Jane leszállt a hátáról, bevezette oda. Hajítottak neki további húsadagokat, azután magára hagyták. A riadt helybeliek áhítatos távolságban maradtak tőle, még a falon se kukucskáltak be egyszer sem. Ja-don elvezette Tarzant és Jane-t O-lo-a hercegnő lakosztályához. Ko-tan leánya, mihelyt a majomembert meglátta, a földre borult, homlokával érintette az istenség lábát. Vele volt Pan-at-lee is, aki szintén megörült, hogy viszontláthatja Tarzan-jadgurut. Amikor megtudták, hogy Jane a felesége, rá is csaknem ugyanolyan szent tisztelettel néztek. Még Ja-don leghitetlenebb harcosai is tudták már, hogy istent és istennőt látnak vendégül városukban. Ezek segítségével Ja-don diadalt fog aratni Ludon felett, s így az öreg Oroszlán-ember, megérdemelten, Pal-ul-don trónjára lép. O-lo-ától értesült Tarzan arról is, hogy Ta-den visszatért s, hogy boldog házasság egyesíti majd őket örökre, mihelyt Ta-den a Lu-don ellen győztesen megvívandó csatából újra megjön. Az események hírét neki is megvitte most egy futár. Ja-don fia Jad-ben-lul északi felén tartózkodott a harcosaival, alig pár mérföldnyire A-lurtól. A nagy tervek sikeres végrehajtásához arra is szükség volt, hogy Tarzan biztonságban tudja Jane-t. Ám erről, a jelek szerint, kellően gondoskodtak Ja-lurban. Ott volt O-lo-a és hölgykísérete, s körülöttük a válogatott harcosok. Ekképpen hát Tarzan elköszönt élete társától, s nem érzett semmiféle aggodalmat a biztonsága felől. Így ült fel megint a gryf hátára, és Ja-don s harcosai társaságában elhagyta a várost. A völgyszakadék kijáratánál a majomember elbúcsúzott behemót paripájától, hiszen az állat megszolgálta a magáét, s a továbbiakban nem lehetett hasznukra. A-lur ellen a következő nap hajnala előtt akartak támadást intézni, s akkor az állat mindent

elrontott volna, hiszen nem volt kétséges, hogy észreveszik. Pár határozott ütés a szarva tövére, és a szörny már indult is, hördülgetve és morogva, Kor-ul-gryf felé. A majomember azért sem bánta ezt az elválást, mert nem tudta, mikor vadul meg az állat, s még a végén, mohóságában, a harcosok közül választja ki betevő húsfalatját. Most már nem volt semmi akadálya, hogy A-lur felé vonuljanak. Elindultak.

23. Fogságban

Ahogy az éj leszállt, Ja-lur palotájából egy harcos surrant át a szentélykertbe. Arrafelé igyekezett ahol az alacsonyabb rangú papok lakrészeit tudta. Jelenléte nem keltett feltűnést, hiszen egy-egy harcos a szentély körül mindig megszokott látvány volt. A jövevény így jutott el egy szobáig, ahol éppen néhány pap gyűlt össze vacsora után. Megvolt minden ceremónia, áldozat, s most már nem maradt semmi egyházi tennivaló hajnalig, a napkeltét köszöntő ceremónia idejéig. A harcos tudta, amiképpen ez csaknem egész Pal-ul-donban nyílt titok volt, hogy Jalurban szentélyt és palotát nem fűznek össze különösebben szívélyes szálak. Ja-don a papokat, kegyetlen és riasztó dolgaikat csak azért tűri, mert mindez időtlen idők óta hagyomány a ho-donok közt, s igazán vakmerő lenne az az ember, aki ily kérdésekben bátorkodik szakítani az egyház akaratával, az ősök rítusaival. Köztudott volt az is, hogy Ja-don maga sosem lépi át a szentély küszöbét, főpapja sem a palotáét. Ám az emberek csak elviszik azért adományaikat a szentélybe, s az áldozásokra is sor kerül este és reggel ugyanúgy, mint Pal-ul-don bármely más templomában. A harcosok tisztában voltak mindezzel, sőt, még talán jobban is, mint, ahogy egyszerű harcos tudhatná a dolgokat. Ekképpen történhetett hát, hogy ez a bizonyos harcos ide, a szentélybe jött, itt – keresett segítőket tervéhez – bármi volt is ez a terv. Ahogy belépett a lakosztályba, ahol a papok üldögéltek, köszöntötte őket a Pal-uldonban honos szokások szerint. Ugyanakkor titkos jelet is adott az ujjával, amire föl se figyelt volna – s nyilván nem is érti –, aki nincs tisztában eleve a jelentésével. Nem volt kétséges az sem, hogy vannak olyanok a helyiségben, akik értik ezt a jelzést. Ketten is, akik észrevették, felkeltek, s közelebb mentek a jövevényhez, aki az ajtóban állt, s miközben így tettek, viszonozták is kézmozdulatát. Ők hárman pár pillanatig beszéltek egymással. Ennyi elég is volt. A harcos sarkon fordult és távozott. Valamivel később követte példáját az egyik pap, aki beszélt vele, s megint egy idő múltán a másik. A folyosón megtalálták a várakozó harcost, akit aztán egy kis szobába vezettek, mely egy még kisebb folyosóra nyílt, majd egy nagyobbikba torkollott. Hármasban maradtak, suttogó tárgyalásokba merültek. Egy kevéske idő múltán a harcos visszatért a palotába, a papok meg a szálláshelyükre. A női lakosztályok Ja-lurban mind ugyanarról a hosszú, egyenes folyosóról nyílnak. Valamennyinek egyetlen ajtaja nyílik a folyosóra, s a túlsó végén mindnek több ablaka van, melyek a kertre néznek. Az egyik ilyen lakosztályban Jane egymaga aludt. A folyosónak mindkét végén őr állt. Az őrség parancsnoka a főbejáratnál a női szakasz folyosóján kívüli szobájában időzött. A palota aludt, mert ahol Ja-don volt a főnök, nem ismertek kései fennmaradást. A főnök lakomaterme – a helybeli pal-e-don –, sosem látott afféle orgiákat, mint A-lurban

a királyé. Ja-lur csöndes város volt, ha a fővárossal vetjük össze, ám gondosan őriztek itt is mindent, Ja-don szobáinak ajtaját, közvetlen családjának lakosztályait, valamint a szentélybe, a városba nyíló kapukat. Az őrség nem volt jelentős létszámú, egy-egy csoportja öt-hat harcosból állt. Ezek közül egy mindig ébren volt, a többi aludt. Ez volt a helyzet most is, amikor két harcos jelentkezett, mindegyik a folyosó másik végén, ahol Jane Claytont és O-lo-át őrizték. A jövevények mindketten szépen elismételték az őrségben lévő harcosnak, hogy megérkezett a váltás. Harcos azt még soha rossz néven nem vette, ha ekképp leváltjákfelváltják. Máskor, egyéb körülmények között, a katona mindenféle kérdést tesz fel, de ilyenkor? Örül, ha mehet, és más szenvedi el helyette a kötelesség efféle végtelen unalmát. És így történt most is: ők ketten, akik a folyosóvégeken őrködtek, boldogan vették tudomásul, hogy dolgukkal mára végeztek, s mehetnek aludni. Ekkor egy harmadik harcos, aki Ja-donhoz és Tarzanhoz Ja-lur előtt csatlakozott előző nap, a folyosóra érkezett. Ők hárman megálltak a majomember alvó feleségének ajtajánál. A harcos, aki egy órája a szentélybe ment, azonos volt a csatlakozó idegennel. Két társának arca azonban ismeretlen volt, mert ritkaság, hogy pap valaha is leteszi, mások jelenlétében – legyenek azok társai akár! – az ocsmány faragású fejéket. Csöndesen föllebbentették a függönyöket, melyek a folyosón járkálók szeme elől a szoba belsejét eltakarták, aztán belopóztak. A szoba távolabbi sarkában, bőrök halmán, megpillantották az alvó Lady Greystoke körvonalait. Mezítláb osontak, nesztelenül. A nő melletti ablakon át holdfény hullt a szoba kőpadlóján alvóra. A szépséges váll és kar körvonalai kámea-tisztán rajzolódtak ki a sötét bőrök előterében. A tökéletes arcél is „a hármak” torz bámulatának tárgya lehetett. Ám sem a szépség, sem a kiszolgáltatottság nem keltett föl olyan érzéseket bennük, mint bármely ép és tisztességes ember szívében minden bizonnyal felébredt volna. Szenvedély, szánalom távol állt tőlük. A három papnak a nő csak „holt anyag” volt, s abból a mohó vágyakozásból sem érthettek meg semmit, amely férfiakat cselszövényre késztet, s akár gyilkolni is képesek a gyönyörűséges amerikai lány birtoklásáért. Most is ez határozta meg a térképen nem jelölt Pal-ul-don eljövendő sorsát. A szoba padlóján számtalan szőnyeg hevert. A trió vezetője, az alvó nőhöz közeledett. Fölemelt egy kisebb szőnyeget, majd a nő arca fölé tartotta. – Most – suttogta akkor, egyszersmind rádobta a szőnyeget a nő fejére. Két társa is rávetette magát a felriadóra, lefogták kezét-lábát, miközben a vezetőjük a kiáltásokat fojtotta a szőnyegbe. Sebes mozdulatokkal megkötözték a csuklóját, felpeckelték a száját, s a rövid idő alatt míg mind e munkával elkészültek, annyi zajt sem ütöttek, hogy akár a szomszédos szobában hallani lehetett volna. Durván talpra ráncigálták, aztán az egyik ablak felé kényszerítették volna, de az asszony nem volt hajlandó járni, ehelyett végigvetette magát inkább a földön. Elrablói megdühödtek és semmitől sem riadtak volna vissza, hogy rákényszerítsék akaratukat, ha nem félnek Lu-don haragjától, aki meghagyta, épségben vigyék elé – s jaj lett volna

annak, aki kárt tesz benne. Kénytelenek voltak hát fölemelni s így cipelni áldozatukat. Ez sem volt éppen mulatságos, mert a nő rúgkapált, minden porcikájával küzdött, ahogy bírt, a végsőkig megnehezítve dolgukat. Ám a végén csak sikerült keresztülvonszolniuk az ablakon, ki a kertbe, s onnét Ja-lur egyik papja mutatta az utat egy kis rácsos kapu felé, mely a szentélykert déli falában nyílt. E kapu mögött mindjárt egy kis lépcső íve vezetett le a folyóhoz, ahol több kenu ringott kikötve. Pan-sat csakugyan szerencsés volt, hogy segítői ennyire jól ismerték a szentélyt és a palotát, máskülönben sosem tudott volna eltávozni Ja-donból foglyával. A nőt betették egy könnyű csónak aljába, aztán Pan-sat is belépett mellé, megragadta a lapátot. Társai eloldozták, majd az áradó víz sodrába kilökdösték a kenut. Árulásuk művét ekképp bevégezve, sarkon fordultak s a lépcsőn visszatértek a szentélybe. Miközben Pan-sat erősen lapátolt, s a folyó is igencsak sodorta, sebesen közeledett a lejjebb fekvő Jad-ben-lulhoz és A-lurhoz. A hold lement, s a keleti égen még nem mutatkoztak az új nap fényei, mikor harcosok hosszú sora lopakodva kígyózott A-lur városának sötétjén. Tervük világos volt, és semmi sem utalt arra, hogy kudarc érhetné vállalkozásukat. Futárt menesztettek Ta-denhez, akinek csapatai a várostól északnyugatra vonultak fel. Tarzannak az volt a feladata, hogy harcosok kis csoportjával behatoljon a szentélybe a rejtekfolyosón, melyet csak ő ismert, míg Ja-don a sereg zömével a palotakapukat készült megrohamozni. A majomember, kis csapatának élén, észrevétlenül haladt A-lur tekervényes utcáin, sikátorain. El is érték azt az épületet, amely a titkos folyosó bejáratát rejtette. Ezt a helyet épp az védte a legjobban, hogy létezéséről csak a papok tudtak, így őrsége sem volt. Hogy emberei számára megkönnyítse a haladást a szűk, kanyargós, különféle szinteken futó folyosón, Tarzan meggyújtotta a külön erre a célra hozott fáklyát. Aztán a csapat élére állt, vezette harcosait a szentély felé. A majomember biztosra vette, bejuthat a szentély belső helyiségeibe, ráadásul válogatott harcosokkal, és nagy zűrzavart okozhat. A papokat meglepetésszerűen éri a támadás, könnyen lefegyverzik őket, s akkor Tarzan hátulról hatolhat be a palotába, miközben Ja-don a kapukat ostromolja, Ta-den meg az észak-nyugati falak ellen fordítja erőit. Ja-don, igencsak bízott abban az erkölcsi erőben, amelyet Dor-ul-Otho megjelenése, titokzatos feltűnése a szentélyben nagy többletet jelent a hadművelethez. Bátorította is Tarzant: bízzon abban, hogy igen sokan Ingadoznak még most is a harcosok közül, nem tudják, Lu-donnak higgyenek inkább, vagy mégis a Dor-ul-Otho valódiságában. A főpaphoz, mondta az öreg főnök, inkább a félelem köti őket, és nem a szeretet vagy a hűség. Van egy közmondás Pal-ul-donban, mely, mintha a régi jó skót bölcsességet visszhangozná: „Egerek és emberek tervei sokszor rossz véget érnek”. Vagyis: „A jót hiába követed, sokszor rossz véget érhetsz”. Járhat valaki a helyes úton, s ravaszul is akár, mégis nagy bajba juthat. Ez a sors várt az északi főnökre és isteni szövetségesére is most.

Tarzan, aki ismerősebben mozgott a rejtekfolyosón, mint társai, ráadásul a fáklya is vele volt – jóllehet ez csak olyan síri fényt adott itt –, valamelyest előreszaladt, a többiek lemaradoztak mögötte. Égett a vágytól, hogy lecsaphasson az ellenségre, ezért nem ügyelt rá eléggé, hogy támogatóitól el ne szakadjon. Persze, nem kell ezen csodálkozni, hiszen a majomember, gyerekkora óta, többnyire egymaga vívta meg élete ütközeteit, így aztán szokásává lett, hogy ily alkalmakkor csak a maga eszére és erejére támaszkodjon. Így történt, hogy a felső folyosószakaszra, ahol Lu-don s az alacsonyabb rangú papok szobái nyílnak, jóval a harcosai előtt érkezett. Így esett meg, hogy, amikor idáig ért, a halványan pislákoló, helybeli fáklyák fényénél megpillantott egy harcost, aki valami másik folyosóról érkezhetett, csak épp előtte, és, aki félig cipelt, félig vonszolt egy nőalakot. Tarzanba egyetlen pillanat alatt belehasított a felismerés, hogy ez a nő, akit ő biztonságban hitt most Ja-lurban, Ja-don palotájában. A harcos, aki a nőt vitte, ugyanebben a pillanatban szintén észrevette Tarzant. Meghallotta a majomember bestiális hördülését, ahogy előrevetette magát, hogy kiszabadítsa asszonyát s betöltse a szörnyűséges bosszút, amit vad szívében Jane elrablója kiérdemelt. Pan-sattal épp szemközt ott nyílt a folyosóról egy kis szoba, s a pap ide ráncigálta be terhét. A majomember akkor már ott repült mögötte. Fáklyáját is elhajította, kirántotta hosszú kését, melyet apjától örökölt. Támadó hímek borzadályos vadságával rontott be a kis szobába, a nyomorult papot keresve, de csak tökéletes sötétséget talált odabent. Aztán csaknem egyidejűleg valami rettentő zajt hallott, ahogy kőhöz csikordul nagy kősúly. És senkinek külön mondani se kellett volna, tudta már jól, hogy ismét fogoly, ezúttal megint Lu-don szentélyének foglya. Tökéletes mozdulatlansággal várakozott. Már akkor megdermedt, mikor a kőajtó első zaját hallotta. Még egyszer nem szedik rá olyan könnyedén, mint, amikor szinte azonnal a gryf veremben találta magát. Ahogy ott állt, szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, s így érzékelte, hogy valami derengés hatol be a szobába. Ki tudja, honnét, s újabb percekre volt szüksége, hogy a fény forrását is fölfedezze. A mennyezeten mintegy három láb átmérőjű nyílás volt, s ezen keresztül is épp csak ez a kevéske félhomály szűrődött be a különben alvilági sötétbe, mely legújabb börtöncelláját betöltötte. Amióta az ajtó lezúdult, feszült figyelemmel hallgatózott, hátha sikerül legalább következtetnie rá: merre is távozhatott felesége elrablója. De még az ő éles füle sem szűrt ki semmi ilyen zajt sehonnét. Lassan a cella is kibontakozott szeme előtt. Az átlója alig volt tizenöt lábnyi. A legnagyobb óvatossággal négykézláb haladva, megvizsgálta a padlót. Pontosan középen, a nyílás alatt, volt egy csapda, egy csapóajtó, de sehol semmi egyéb. Most, hogy ezt legalább már tudta, kerülte azt a helyet. Aztán a falakat vette szemügyre. Két ajtó volt itt csupán. Az egyik, amelyiken ő bejött, s szemközt egy másik, azon át hurcolta tovább a harcos Jane Claytont. Mindkettőt szorosan zárta egy-egy kőtömb,

melyeket a harcos akkor mozgathatott meg, amikor ő maga már kívül volt a szobán. Lu-don, a főpap, az ajkát nyalogatta és csontos két kezét elégedetten dörzsölgette, amikor Pan-satot Jane-nel érkezni látta. A fehér kezek mozgása hálás elégedettséget fejezett ki. A pap letette elébe a nőt a kőpadlóra. – Jól van, Pan-sat! – kiáltotta a főpap. – Ezért a szolgálatért nem marad el a jutalmad. Most aztán, ha azt a csaló Dor-ul-Othót is elkaphatnánk, lábunk előtt heverne egész Pal-ul-don. – Mester, én elkaptam! – süvítette Pan-sat. – Micsoda! – kiáltott fel Lu-don. – Elfogtad Tarzan-jad-gurut? Talán megölted, nemde? Mesélj nekem, csodálatos Pan-sat, mesélj el mindent. Keblemet csaknem szétveti a vágy, hogy mindent szóról szóra halljak. – Élve ejtettem foglyul őt, elevenen! – felelte Pan-sat. – Lu-don, én mesterem, igen! Abban a kis szobában van, ahol őseink azokat fogták el, akiket harcban nem tudtak volna foglyul ejteni élve, mert túl erősek voltak ahhoz. – Jól csináltad, Pan-sat, én... Ekkor riadt pap rontott be Lu-don szobájába. – Gyorsan, nagyurunk, gyorsan – lihegte. – A folyosón csak úgy hemzsegnek Ja-don harcosai! – Megőrültél te?! – rikácsolta a főpap. – Harcosaim őrzik a szentélyt és a palotát! – Az igazságot beszélem, nagyurunk – felelte a pap. – Harcosok közelednek a folyosón ehhez a szobához, és onnét jönnek, amerre a titkos kijáratunk nyílik a város felé. – Nagyon meglehet, hogy így van – kiáltotta Pan-sat. – Arról érkezett Tarzan-jadguru is, amikor észrevettem és csapdába csaltam, ő vezethette a harcosokat, hogy ide, a szentély szívébe hatoljanak! Lu-don gyorsan az ajtónyílásnál termett, s kinézett a folyosóra. Egyetlen pillantás meggyőzte róla, hogy a riadt papnak igaza volt. Tucatnyi harcos rohant a folyosón, felé közeledtek, de valami bizonytalanság is látszott rajtuk, inkább kavarodás volt ez így, nem roham. A főpap úgy gondolta, hogy Tarzantól megfosztva nagyjából tanácstalanul bolyonganak a szentély föld alatti labirintusában. Visszaugrott szobájába, meghúzott egy zsineget, mely a mennyezeten lógott. Abban a pillanatban kongani-bongani kezdett a szentély mindenütt. A gong ötször szólalt meg visszhangozva a folyosókon. Lu-don a két paphoz fordult: – Kapjátok fel a nőt, és gyertek utánam! Keresztülvágott a szobán, eltűnt egy hátsó ajtón. A papok követték, s az utasítás szerint cipelték Jane Claytont. Aztán egy szűk folyosón jobbra-balra kanyarogtak, hurok-alakú folyosókon futottak, s a végén odaértek egy csigalépcsőhöz, s azon kapaszkodtak fel a föld színére, méghozzá ott, ahol a legbelső szentélyudvarban a keleti oltár állt. Most már mindenfelől, a Lenti folyosókról és fent a templomkertből is, lépések robaja hallatszott. Az öt erőteljes gongütés jel volt a főpap híveinek, hogy mesterük

védelmére kell sietniük. A papok, akik járatosabbak voltak a labirintusban, odavezették a harcosokat is a főpap szobájához. Tarzan emberei ott egyszeriben nemcsak azt láthatták, hogy vezér nélkül maradtak, hanem, hogy rettentő túlerő keríti be őket. Bátrak voltak valamennyien, de itt értelmetlen lett volna bármi küzdelem, így hát inkább a menekülést választották. Amikor így visszafelé rohanva elérték az egészen keskeny vágatokat, meg is nyugodhattak valamelyest, hiszen ott mindig csak egyetlen ellenfél állhatott fel velük szemben, többnek nem volt hely. Hanem a nagy terv íme kudarcot vallott, s talán egész ügyük is elbukott ezzel – Jadon legalábbis annyira számított rá, hogy itt alapozzák meg a sikert. Amikor Ja-don a szentélyből meghallotta a gongszót, azt hitte, hogy Tarzannak és társainak sikerült a vállalkozás. Így hát ő is megindította rohamát a palota kapui ellen. A belső szentélyudvarba, Lu-don füléhez is elér t a vad küzdelem zaja. Amikor az ütközet kezdetét jelző harci kiáltásokat meghallotta, otthagyta a nő őrizetére Pan-satot és a másik papot, s ő maga sietett a palotába, hogy személyesen irányítsa erőit. Ahogy átvágott a palotaudvaron, menesztett egy hírnököt, hogy az alanti folyosókon dúló harc kimeneteléről értesüljön. További hírnököket pedig azzal az újsággal küldött szét, hogy mindenkivel közöljék majd: a hamis Dor-ul-Otho a szentély foglya. Ahogy a harci zaj egyre erősebbé vált A-lurban, Erich Obergatz hadnagy megfordult bőrökből halmozott puha ágyán, aztán felült. Szemét dörzsölgette, körbepislogott. Odakint még egyre sötét volt. – Én vagyok Jad-ben-Otho – kiáltotta. – Ki merészeli zavarni pihenőmet! Ágya végénél ott kuporgott egy rabnő, ez most megborzongott, előrehajolt, homlokával a földet érintve azt mondta: – Az ellenség lesz az, ó, Jad-ben-Otho, az ellenség. – A rabnő nyugtatónak mondta ezt, hiszen ismerte urát: tudta, hogy egészen közönséges apróságok, földi dolgok a Nagy Istenség mily rettenetes dührohamait szokták kiváltani. Akkor hirtelen egy pap rontott be. A függönyt félrehajtva a szobában termett, s ott a földre borult, négykézláb állva dörzsölte homlokával a padlót. – Ó, Jad-ben-Otho – kiáltotta jajveszékelőn –, Ja-don harcosai megtámadták a palotát és a szentélyt. Most is folyik a harc a Lu-don szobájához közeli folyosókon. A főpap arra kér téged, jöjj a palotához, és bátorítsd hűséges harcosaidat a jelenléteddel. Obergatz talpon termett. – Én vagyok Jad-ben-Otho – rikácsolta. – Mennykövemmel-villámommal sújtok le mindazokra, akik istengyalázó módon A-lurra mertek támadni! Egy-két pillanatig céltalanul, eszelősen rohangált körbe-körbe a helyiségben, miközben a rabnő s a pap, négykézláb továbbra is, a padlót érintette homlokával. – Rajta! – kiáltotta akkor Obergatz, és vadul belerúgott a rabnő oldalába. – Rajta! Itt várnál napkeltétől napszálltára, míg a sötétség erői lebírják netán a Fény-várost?! Ezek ketten rettegve, mint mindazok, akik a Nagy Istent szolgálni kényszerültek, talpra szöktek és követték Obergatzot a palotába.

A harcosok kiabálását csakhamar túlharsogták a buzgón kántáló papok. – Jad-ben-Otho itt van köztünk, a hamis Dor-ul-Otho pedig a szentély foglya. – A szüntelen kántálás az ellenség füléhez is elhatolt, s a papok pont ezt akarták.

24. A halál követe

A felkelő nap csak azt láthatta, hogy Ja-don serege hiába küzd a kapuknál. Az öreg harcos elfoglalta a palota feletti magaslatot, s innen egy harcossal figyeltette az északi irányt. Ám, ahogy múltak a percek, Ta-den erői csak nem s nem mutatkoztak ott, jóllehet nekik kellett volna megrohamozniuk azokat a falakat. Órák teltek, s a nap már teljes fényében tündökölt, amikor az egyik palotaépület tetején Lu-don jelent meg: A főpap, vele Mo-sar, a képmutató, s velük volt egy különös, mezítelen figura, egy férfi, akinek hosszú hajába és szakállába friss páfrány zöldek s virágok voltak fonva. Mögöttük alacsonyabb rangú papok kórusa zengte egyre: – Ez Jad-ben-Otho. Tegyétek le a fegyvert, és adjátok meg magatokat. Ez Jad... – Unalomig ismételték ugyanezt a szöveget, s meg-megszakították néha e kiáltással: – A hamis Dor-ul-Otho fogoly. Szokás az ily kántálás, ha ütközet folyik, s a fegyverek forgatása nagy fizikai próbatétel. A papok efféle „imamalmába” akkor belehasított egy hang, Ja-don valamelyik híve volt az. – Mutassátok meg a Dor-ul-Othót! Nem hiszünk nektek! – Várjatok – kiáltotta Lu-don. – Ha nem mutatom meg nektek napszállta előtt, táruljanak előttetek a palotakapuk, heverjenek fegyvereink megadóan a földön. Azzal máris egyik papjához fordult, rövid utasításokat adott. A majomember föl-le járt szűk cellája magányán. Keserű szemrehányásokat tett saját ostobaságának, hogy így besétált a csapdába, de hát ostobaság volt-e ez? Mi mást tehetett volna, nem volt-e természetes, hogy társa segítségére siet? Nem tudta felfogni, hogyan rabolhatták el Jane-t Ja-lurból. Hirtelen elébe villant a harcos arca, akit legutoljára itt látott. Furcsa mód ismerős vonások! Erőltette az agyát: hol is látta ő már ezt az embert, és akkor rájött. Ez volt az az idegen harcos, aki Ja-don seregéhez Ja-lur előtt csatlakozott azon a napon, amelyen Tarzan gryf-háton vonult be a Kor-ul-ja melletti lakatlan völgyszakadékból az öreg főnök északi székvárosába. De hát kilehet ez? Tarzan tudta, hogy addig a napig még sohase látta. Egyszerre meghallotta odakintről a gongszót, majd sok láb igen halk neszezését, rohanást és kiabálást. Azt gondolta, hogy az ő harcosait fedezték fel, és folyik a csata. Szinte tajtékzott, ha arra gondolt, hogy neki ebből ki kell maradnia. Újra meg újra megpróbált valamit a börtöncella ajtóin, és a padlóbeli csapda nyílásán is, megingatta ezt is, azt is, hiába. Aztán a mennyezeti nyílást kezdte vizsgálni, de így sem kínálkozott lehetőség. Nem maradt más, csak a bezárt oroszlán kétségbeejtő föl-le rohangálása a falak közt. Kínosan teltek a percek, hosszú órákká nyúltak. Tarzan elfojtott, halk hangokat hallott, mintha nagy messzeségben emberek kiáltoznának. Folyt az ütközet. Szerette volna tudni, vajon Ja-don táborának áll-e a zászló, s ha

győznek, rájönnek-e valaha is, hogy itt kell őt keresniük? Nem nagyon bízott benne. Megint szemügyre vette a mennyezeti nyílást, és középen megpillantott valamit. Egy tárgy függött ott. Szemét meresztve közelebb ment. Igen, az előbb nem a szeme káprázott. Ez mintha kötél lett volna a nyílásban. A majomember azon gyötrődött, hogy eldöntse: végig ott volt-e ez a valami. Nyilvánvalóan ott volt, gondolta végül, hiszen ő semmi zajt nem hallott azóta, hogy ide került. A helyiségben olyan nagy volt a sötétség, hogy könnyen el is kerülhette az imént a figyelmét. Kinyúlt a kötélféleségért. A vég elérhető távolságra volt tőle. Megpróbált rácsimpaszkodni, hadd lássa, elbírja-e a súlyát. Aztán elengedte megint, visszahátrált. Úgy nézegette – ahogy egy vadállat néz valami ismeretlen dolgot. Épp az ilyen apró tulajdonságok különböztették meg Tarzant a civilizáció emberétől, s tették hasonlatosabbá a dzsungel vadjaihoz. Újra meg újra szemügyre vette a sodort bőrkötél véget, s mindig fülelt, nem hall-e odafentről valami figyelmeztető, elrettentő hangot. Most már nagyon vigyázott, hogy a csapóajtóra rá ne lépjen, és valahányszor felcsimpaszkodott a kötélre, gondja volt rá, hogy úgy essen vissza, nehogy lábával a kényes területet érintse. A kötél elbírta a súlyát. Odafentről nem hallott semmi hangot, és lentről, a csapda ajtaja alatti mélyből se. Lassan, óvatosan, mind följebb markolva a kötélen, elkezdte a felhúzódzkodást. Mind közelebb ért a tetőhöz. Egy pillanatig már-már a felső szint padlóját látta. Keze csaknem megkapaszkodott e peremben. S akkor történt. Valami hirtelen összecsappant a két karja körül, szorosan összepréselte végtagjait fenn. Ő ott maradt a légben függve, képtelen volt feljebb jutni, s visszaereszkedni se bírt már. Ugyanakkor a fenti helyiségben fény támadt, s ő nyomban látta is egy pap ocsmány faragású maszkját, ahogy fölébe hajol. A pap kezében bőrszíjak voltak. Ezekkel összekötözte Tarzan csuklóját és alkarját, hogy mozdítani se bírja egy izmát se könyöktől a kisujjáig. A pap mögött a majomember csakhamar másokat is fölfedezett. Ezek is megmozdultak, elkapták és felhúzták a vágaton át. Majdnem egyidejűleg azzal, hogy megpillantotta a felsőbb szintet, rájött arra is, hogyan csalták csapdába. Két kötélvég hevert a nyílás fenti peremén. Mindegyiket egyegy pap fogta. Amikor ő fölfelé kapaszkodva kellő magasságba emelkedett, meghúzták a cellájába lelógó sodralékot, s a bőr szíjazat a karjára tekeredett. Könnyű zsákmány volt így, nem tudott se védekezni, se kárt tenni foglyul ejtőiben. Most aztán a lábait is összekötözték, bokáitól térdig, majd fölemelték s kicipelték a szobából. Ahogy a szentélyudvarba vitték, egyetlen szót sem ejtettek közben. Ja-don feltüzelte megint a támadó hadnépet, s így a csata zaja is felfokozódott. Taden még mindig nem érkezett meg, és az öreg főnök erői egyre fogyatkoztak. A lelkesedés megcsappant, a reménytelenség nőtt – és ekkor történt, hogy a papok kiállították a palota tetejére Tarzan-jad-gurut, s megmutatták őt, összekötözve a támadó harcosoknak. – Itt van a ti hamis Dor-ul-Othótok – rikácsolta Lu-don, a főpap.

Obergatz, aki zilált elméjével nem túl sokat fogott fel mindabból, ami történik, csak úgy mellesleg rápillantott a megkötözött fogolyra, s, ahogy a magatehetetlen majomember nemes arcvonásait meglátta, szeme tágra nyílt. Csak bámult, és sápatag színe kórosan kékre-zöldre változott. Egyszer látta csak Tarzant, a dzsungel fiát, de sokszor álmodott vele olyképp, hogy az óriási majomember megfizet neki mindazért a rosszért, amit elkövettek vele szemben. Bosszút fog állni a három német tiszten, akik a békés otthonát leromboló szakaszt vezették. Fritz Schneider százados már megfizetett a szükségtelen kegyetlenkedéseiért, ugyanígy járt von Goss alhadnagy is, s most ő, Obergatz állt itt szemközt a Nemezissel, mely álmaiban oly sok hosszú, gyötrelmes hónapon át üldözte. Az a körülmény, hogy Tarzan meg van kötözve és tehetetlen, mit sem csökkentette a német tiszt rémületét. Mintha nem is érzékelte volna, hogy ez az ember neki így nem árthat. Csak állt ott tekergőzve és remegve. Lu-don látta ezt, aggódott, nehogy mások is észrevegyék, s rájöjjenek, hogy ez a vitustáncos félkegyelmű semmiképp sem lehet isten. Közelebb lépett hát Obergatzhoz, és azt suttogta neki. – Te vagy Jad-ben-Otho! Nyilvánulj meg! A német megrázta magát. Agya megtisztult, csak a roppant rémület maradt benne, meg a parancs: mondta hát, amit a főpap elrendelt. – Én vagyok Jad-ben-Otho! – kiáltotta. Tarzan keményen a szemébe nézett. – Maga Obergatz hadnagy, a német hadsereg tisztje – közölte vele kifogástalan németséggel. – Maga az utolsó ama három közül, akit keresek, és a nyomorult szívében maga most, Obergatz. Azt is tudhatja, hogy isten nem semmiért hozott össze ily módon minket. Obergatz hadnagynak azért az agya megint csak sebesen járt. Látta, ahogy a körülállók némelyike kérdő tekintettel mered rá. És, hogy mindkét tábor harcosai hirtelen a kapunál „leállnak”, a harcot is abbahagyják, és minden szem rá meg a majomember gúzsba kötött alakjára szegeződik. Obergatz megértette, hogy a határozatlanság most romlást jelenthet, s a romlás itt: halál. És akkor felemelte szavát, és a hangja a porosz tisztek jellegzetes vakkantásait idézte. Korábbi eszelős rikácsolásai helyett most oly összefüggően Kezdett beszélni, hogy mindenki csodálkozva nézte, még Lu-don ravasz arcán is döbbenet ült. – Jad-ben-Otho vagyok – közölte a porosz – Ez a lény itt nem az én fiam, Tanulságul minden istenkáromlónak, haljon meg az oltáron annak az istennek a kezétől, akit meggyalázott. Vigyétek őt, ne is lássam, és, amikor a nap delelőn áll, a hívők gyülekezzenek a szentélyben, ahol ez az isteni kéz fog lesújtani rá – fejezte be szavait, magasba emelvén jobb tenyerét. Akik odavitték, most nyomban el is cipelték Tarzant az Obergatz által megjelölt irányba, s akkor a német újból a kapunál felvonult harcosokhoz fordult szavaival. – Dobjátok el fegyvereiteket, Ja-don katonái – kiáltotta. – Különben villámommal ott sújtalak agyon titeket, ahol álltok. Akik e szavam követik, övék bocsánatom! Rajta! Dobjátok el a fegyvert.

Ja-don emberei kényelmetlenül feszengtek, kérdő-esdő pillantásokat vetettek vezérükre, szorongva néztek a tetőn álló alakra. Ja-don előreszökkent, ott termett harcosai között. – Dobják el fegyverüket ám a gyávák és a szolgák – kiáltotta –, menjenek így a palotába ők! De Ja-don és Ja-lur igaz harcosai sosem hajtják le homlokukat Lu-don lábához és e hamis istenéhez: Döntsetek hát, ahogy gondoljátok – fejezte be szózatát. Páran azért csak eldobták fegyverüket, meghunyászkodva indultak a kapun át a palotába. Mintha ezek bátorították volna fel még némelyeket, követőik is akadtak, akik szépen elszállingóztak az öreg északi főnök oldaláról. Ám harcosainak többsége rendíthetetlenül, híven állt mellette most is, és, amikor az utolsó megfutamodó is eltűnt, Ja-don a vad harci kiáltást hallatta. Támadásra vezérelve az igazakat, és a palotakapu megint iszonyú küzdelem színtere lett. Olykor messze hátraszorították a védőket Ja-don erői, ám utána az ide-oda hullámzó harc megint a város utcáin folyt tovább. S Ta-den az erősítéssel egyre csak nem és nem jött. Délfelé járt az idő. Lu-don mozgósította minden emberét, akire nem volt szükség a palota közvetlen védelméhez, s kiküldte őket a titkos folyosórendszeren át a városba, hogy onnét támadják hátba Ja-don embereit, akik a kaput próbálták betörni. Két tűz közé kerültek hát az öreg északi főnök csapatai, és az eredmény nem lehetett kétséges. Végül Ja-don kicsiny serege megadta magát, és maga az Oroszlán-ember is fogságba esett. Így került Lu-don elé. – Vigyétek a belső szentélyudvarba – rendelkezett a főpap. – Hadd nézze végig bűntársa halálát, s utána talán őt magát is hasonló sorsra szánja Jad-ben-Otho. A belső szentélyudvar zsúfolásig megtelt. A nyugati oltár két végén ott volt Tarzan és párja, mindketten tehetetlenül. A csata zaja elcsitult, s akkor a majomember egyszerre megpillantotta Ja-dont, ahogy az északi főnököt is a szentély-udvarra vezetik, teste előtt összekötözött kézzel. Tarzan Jane-re pillantott, és Ja-don felé biccentett a fejével. – Hát akkor ez, úgy látszik, a vég – mondta nyugalommal. – Ő volt a mi utolsó és egyetlen reményünk. – Legalább újra megtaláltuk egymást, John – felelte az asszony. – És együtt tölthettük életünk utolsó napjait. Csak azért imádkozom, hogy ha téged megölnek, az én életem se hagyják meg. Tarzan nem válaszolt, mert az ő szívében is ugyanez a keserű gondolat égett – nem attól félt, hogy őt lemészárolják, hanem, hogy asszonyát esetleg nem ölik meg. A majomember feszegetni próbálta kötelékeit, de ezek most túl erősek voltak. Egy pap a közelében észrevette igyekezetét, és gúnyos röhögés közepette arcul ütötte a védtelen embert. – A vadállat! – kiáltotta Jane Clayton. Tarzan mosolygott. – Ütöttek meg már engem így, Jane mondta –, és, aki ütött, mindig meghalt. – Még mindig remélsz?

– Még élek – felelte Tarzan, mintha elegendő volna ez az ősi igazság itt most válaszul. Társa mégiscsak nő volt, s nem élhetett benne férfi halált megvető bátorsága. Szíve mélyén jól tudta, hogy a férje meg fog halni ma délben az oltáron, mert Tarzan közölte vele, mikor ide hozták, hogyan ítélkezett Obergatz, és Jane bizonyosra vette, hogy Tarzan nem reménykedhet, épp csak túl bátor ahhoz, hogy e halálos bizonyosságot nyíltan bevallja. Ahogy Jane elnézte őt, ahogy ott áll, büszkén, szálegyenesen, bátran az őrzői között, elfacsarodott a szíve. Iszonyú gyötrelmet érzett a sors e rút igazságtalansága láttán. Ocsmány végzet! Igazságtalanság! Hogy egy ilyen páratlan lény, ennyi kicsattanó erő és egészség, becsület és erény, bátor tisztaság így érjen véget, ne maradjon belőle más, csak vérző, holt hústetem – anyag –, s miért, miért? A gonoszság műve nyomán! Boldogan odaadta volna ő maga az életét, ha ezzel megválthatja Tarzant, hanem hát tudta jól, hogy hiábavaló beszéd lenne az ilyesmi, fogva tartóik azt tesznek velük, amit akarnak – s ez Tarzannak halált jelent, neki meg... Beleborzongott ebbe a gondolatba. Akkor Lu-don és a meztelen Obergatz elindult, odamentek az oltárhoz. A főpap a saját helyére állította a németet, ő a baljára állt. Súgott neki valamit, s közben a fogoly Ja-don felé bökött fejével. A teuton megértette, s fenyegető pillantást vetett az öreg főnökre. – És a hamis istent – rikácsolta – kövesse a hamis próféta! Vádló ujja a végzetet mutatta Ja-donnak. Tekintete akkor Jane Claytonra vándorolt. – És a nőt, azt is? – kérdezte Lu-don. – A nő ügyére – jelentette ki Obergatz – később fogok visszatérni. Beszélni akarok vele ma este, miután volt már alkalma eltűnődni azon, mit jelent az, ha valaki kiváltja Jad-ben-Otho haragját. Tekintete most a napra szegeződött. – Közeleg az időpont – mondta Lu-donnak a német. – Készítsétek elő az áldozathozatalt. Lu-don biccentett a Tarzan körül összegyűlt papoknak. Ezek megragadták és az oltára tették az ellenkezni képtelen Tarzant. Hátára fektették, feje a kőtömb déli végén volt, alig pár lábnyira onnét, – ahol Jane Clayton állt. Ösztönös mozdulattal, hevesen, mielőtt megakadályozhatták volna, az asszony előrelendült, ráhajolt, megcsókolta a majomember homlokát. – Isten veled. John – mondta suttogva. – Isten veled – felelte mosolyogva Tarzan. A papok akkor megragadták és elvonszolták Jane Claytont. Lu-don átnyújtotta az áldozati kést Obergatznak. – Én vagyok a Nagy Isten – kiáltotta a német. – Így érje az isteni bosszú minden ellenségemet! – És felnézett a napra, majd magasan a feje fölé emelte a kést. – Így halnak meg az istengyalázók!

– rikácsolta, és ugyanebben a pillanatban éles kattogás hallatszott a magasból, a bűvölettől az imént némává dermedt gyülekezet feje fölül. Hörgő-sivító fütty hasította a levegőt, és Jad-ben-Otho előrebukott, óhajtott áldozatának testére. A kattogó zaj most megismétlődött, és ezúttal Lu-don bukott fel, majd ugyanígy Mo-sar terült el a földön. És a harcosok s mind a jelenlévők rájöttek, honnét támadnak e különös zajok, és a szentélytér nyugati vége felé fordultak. A templomfal magasában két alakot pillantottak meg – az egyik egy ho-don harcos volt, s mellette csaknem mezítelenül ott állt valaki, ugyanolyan fajtabeli, mint Tarzanjad-guru. Vállán átvetve, csípőjére erősítve különféle hevederek. Ezekben szépségesen csillogó-villogó, kupakos fémek, kezében meg valami fényes szerszám tündökölt a napsugarakban. Fém tárgy az is, melynek végéből az imént a villámok előtörtek s most kékesszürke füstöcske kavargott. S most a ho-don harcos szólalt meg. Hangja tisztán csengett. – Így szól hozzátok az igazi Jad-ben-Otho – kiáltotta –, hűséges küldötte, a halál követe által. Vágjátok el a foglyok kötelékeit. Vágjátok el Dor-ul-Otho kötelékét, és Ja-donét, aki Pal-ul-don törvényes királya. És vágjátok el a nő kötelékét, aki az isten fiának élete társa. Pan-saton valami vakbuzgó őrjöngés vett erőt, ahogy látnia kellett: összedől és semmivé lesz az a rendszer, melynek dicsőségét ő szolgálta. Az elkerülhetetlenül rázúduló tragédiáért egyetlen valakit tett felelőssé. Azt a lényt, aki most még mindig ott hevert az áldozati oltáron. Igen, az hozott halált Lu-donra, az tette tönkre – a hatalom álmát, mely a beosztott pap agyában napról napra nőttön nőtt. Az áldozókés ott hevert az oltáron, ahová a halott Obergatz keze közül lehullt. Pansat közelebb kúszott, s egy hirtelen mozdulattal, mindenre elszántan, megragadta a penge nyelét. És, amikor ujjai ráfonódtak a markolatra, odafentről az a különös valami a különös lény kezében megszólalt megint, megszólalt és dörögve szórta a végzetet. Pan-sat, az alacsonyabb rangú pap, holtan rogyott urának s parancsolójának tetemére. – Fogjátok el az összes papot – kiáltotta a harcosoknak Ta-den. – És ne habozzatok, mert Jan-ben-Otho követe lesújt reátok további villámaival. A harcosok s a többiek is mind az isteni jelenlét oly erőteljes bizonyítékait láthatták az eddigiekben, melyek kevésbé babonás és jóval műveltebb emberekre is komoly hatást tettek volna. Sokan közülük talán mostanáig haboztak kit is szolgáljanak hitükkel, a Lu-don-féle Jad-ben-Othót vagy Ja-don Dor-ul-Othóját. Most könnyűvé tette nekik a választást az eltelt néhány perc. Hamarosan mind „egy ho-donként” vallották Dor-ulOtho igazát, látván a halál követének, a Nagy Isten küldöttének hatékony villámait. Ekképp a harcosok nem tétováztak. A papokhoz szökkentek, körbefogták őket, s, amikor újra felpillantottak a nyugati falra, azt Láthatták, hogy seregek özönlenek rajta át, be a szentélytérbe. És, ami a legmegdöbbentőbb volt, ami valóban borzadályos: hogy soraikban rengeteg volt a szőrös, fekete waz-don. Élükön, ott jött az idegen, kezében a halál fényes szerszámával, jobbján pedig Ta-den tört előre.

A ho-don, balján Om-at haladt, Kor-ul-ja fekete gundja. Egy harcos, aki az oltár közelében állt, felkapta az áldozókést és előbb Tarzan kötelékeit vágta el, aztán Ja-donét és Jane Claytonét. Ahogy ott álltak hárman az oltár mellett, és, ahogy az érkezők a térség nyugati része felől előrehatoltak, az asszony szeme tágra nyílt. Csodálkozás, hitetlenkedés keveredett benne, a reménnyel és akkor... akkor az idegen, a fegyvert hátravetve, odaszökkent hozzá, és a karjába kapta, ölelte, ölelte. – Jack – kiáltotta a nő, és ott zokogott már a fiú vállán. – Jack, édes fiam! És Tarzan, a dzsungel fia odament hozzájuk, átkarolta mindkettőjüket, és Pal-ul-don királya és a harcosok letérdeltek a templom kövezetén, homlokukkal a padlót érintették az oltár előtt, ahol ők hárman álltak.

25. Hazafelé

Egy óra se telt el Lu-don, Mo-sar bukása után, és Pal-ul-don főnökei, legjelesebb harcosai ott gyülekeztek már A-lur palotájának tróntermében, a magas piramis lépcsőin. Ja-dont a csúcsra helyezve királlyá kiáltották ki. Az öreg főnök egyik oldalán a nagy Tarzan állt, a másikon Korak, az Öldöklő, a hatalmas majomember méltó fia. És, amikor a rövid szertartás véget ért, s a harcosok felemelt bunkókkal esküdtek hűséget új uralkodójuknak, Ja-don megbízható harcosok kis különítményét menesztette Ja-lurba, hozzák oda O-lo-át és Pan-at-leet, meg udvarának többi hölgyét. Akkor a harcosok megtárgyalták, mi legyen Pal-ul-don jövője, s felmerült a kérdés, hogyan irányítsák a „szentélyt” – az egyházat –, melynek papjai, gyakorlatilag kivétel nélkül, elárulták a királyt, hűtlenek voltak a világi rendhez, mindegyre csak a maguk hatalmának erősítésére, személyes előnyökre törekedtek. Itt történt az, hogy Ja-don Tarzanhoz fordult a következő szavakkal: – Hadd közvetítse maga a Dor-ul-Otho az ő atyjának óhaját a népének – mondotta. – A ti nagy kérdésetekre igen egyszerű a válasz – felelte a majomember. – A lényeg csak az, hogy istenetek kedvére akarjatok cselekedni. A papjaitok, hogy hatalmukat növeljék, arra tanítottak titeket, hogy Jad-ben-Otho kegyetlen istenség, hogy neki az a kedves látvány, ha vér folyik, ha szenvednek a földi lények. De hát ma, a papság bukásával bebizonyosodott előttetek mind e tanok hamissága. Gondozzák ezentúl a szentélyeket a nők! Ne a férfiak! Uralkodjék e helyeken a kedvesség, a szeretet, az együtt érző szív! Mossátok le keleti oltárotokról a vért, szárítsátok ki őrökre a nyugati oltár medencéjének vizét! Lehetőséget adtam én egyszer már Lu-donnak, hogy ekképp cselekedhessen, de ő nem követte szavam, és az áldozati folyosó tele van megint szerencsétlenekkel. Szabadítsátok ki ezeket Pal-ul-don összes szentélybörtönéből! Mutassatok be másféle áldozatokat. Csupa olyasmi kerüljön az oltárotokra, amit a nép maga hoz. Ott a Nagy Isten megáldja ezeket a dolgokat, és Jad-ben-Otho papnői szétoszthatják utána a megszentelt javakat a rászorulók közt. Ahogy bevégezte szavait, a tömegen a nyilvánvaló tetszés moraja hullámzott végig. Régóta elegük volt a papok kegyetlenkedéséből és önkényeskedéséből, s most, hogy hatalmi szó hirdette meg nekik ezt az elfogadható tervet, melynek segítségével megszabadulhatnak a régi vallási rend terheitől, de hitük keretei között is megmaradhatnak, boldogan mondták rá az igent. – Hát a papokkal mi legyen – kiáltotta valaki. – Rajta, haljanak meg most ők az oltáron, Dor-ul-Otho, kérünk, mondd ki a szót. – Nem! – kiáltotta Tarzan. – Több vért ne ontsatok! Adjátok vissza szabadságukat, s hadd válasszanak maguknak ezentúl olyan foglalatosságot, amit szívük parancsol. Aznap éjszaka nagy lakoma zajlott a pal-e-don-sóban, és a történelemben először fordult elő, hogy Pal-ul-don fekete lakói is ott ülhettek, s békén, barátságban megvoltak a fehérekkel.

Ja-don s Om-at között pedig ugyanilyen szellemben szerződés jött létre, mely szerint a ho-donok és a waz-donok törzse örökkön szövetségesként, háborúság nélkül él majd. Tarzan a lakomán értesült arról, miért nem támadhatott Ta-den a kitűzött időben. Hírnök érkezett hozzájuk Ja-dontól, azzal az üzenettel, hogy a támadást halasszák el délig, s csaknem késő volt már, amikor rájöttek, hogy ez az állítólagos harcos Lu-don álcázott papja. Akkor megölték, ők maguk pedig azonnal támadásba lendültek, tudták, nincs vesztegetni való idejük. Másnap megérkezett A-lurba, a palotába O-lo-a és Pan-at-lee, valamint Ja-don családjának megannyi hölgytagja. A nagy trónteremben összeeskették Ta-dent O-loával és Om-atot Pan-at-leevet. Egy hétig vendégeskedett Tarzan, Jane és Korak Ja-donnál, csakígy Om-at s minden ott levő fekete harcosa. Akkor aztán a majomember bejelentette, hogy megválik Pal-uldontól. A vendéglátók képzeletvilágában eléggé laza fogalmak éltek arról, hogy egy istenség s családja miként is távozhat a mennyei honba, így nem keltett semmi kínos feltűnést, hogy ezt egészen konkrétan, az északi hegyeken át kívánják végrehajtani. Dor-ul-Othót és élete párját, valamint fiukat, egy darabon elkísérték Kor-ul-ja harcosai. Velük tartott fedezetül egy derekas csapatnyi ho-don harcos is Ta-den vezetésével. A király és tömérdek embere integetett nekik A-lur határában, s miután így elbúcsúztatták, Tarzan a Nagy Isten áldását kérte rájuk. A tömeg hálával imádta az isten fiát – míg végül ők maguk el nem tűntek kísérőikkel egy útfordulón az erdő első lombos fái mögött. Egy napot pihenéssel töltöttek a Kor-ul-ja törzsnél, s így Jane megtekinthette a különös emberek ősi barlangjait. Aztán tovább indultak, elkerülték a Pastar-ul-ved sziklaszirtes oldalát, lekanyarogtak a szemközti lejtőn a nagy mocsárvidékhez. Kényelmesen és biztonságosan haladtak ho-don és waz-don kísérők sokaságának közepette. Sokan kétségesnek tartották, hogy sikerül-e átkelniük a nagy mocsáron, de Tarzant a legkevésbé ez a kérdés izgatta. Élete során rengeteg akadályba ütközött már, s így megtanulta, hogy „aki nagyon akar, módot is lel hamar”. Gyanított már egy megoldást, csak igen sok múlt a szerencsén. Utolsó nap, amikor tábort bontottak, mély, bömbölő hang hallatszott a közeli ligetből. A majomember elmosolyodott. A véletlen őt segítette. Dor-ul-Otho, élete társa és fia most már könnyűszerrel távozhat Pal-ul-donból. Tarzannal volt még a dárda, melyet Jane készített, s amelyet oly nagyra értékelt, hogy átkutatta érte A-lur szentélyét. Meg is találták és Dor-ul-Otho elé is vitték. Közölte feleségével, hogy odahaza majd olyan díszhelyet találnak neki kandallójuk felett, mint Jane apja, Porter professzor a puritán ős kovás puskájának. Meghallották azt a mély, bömbölő hangot a ho-don harcosok, akik közül páran elkísérték Tarzant Ja-don táborából Ja-lurba, kérdően néztek a majomemberre. Míg Om-at waz-donjai alkalmas fák után néztek, melyekre felmászhatnak, ugyanis Pal-uldon megannyi vadja között a gryf volt az egyetlen olyan, hogy még nagyobb csoportnyi harcosnak sem ajánlatos vele találkoznia. Durva, szarvakkal tarkított páncélja

késpenge számára átdöfhetetlen maradt, a bunkók meg úgy pattogtak le róla, mintha a Paster-ul-vedet bombázták volna ilyenképp. – Várjatok, – mondta a majomember, és dárdával a kezében a gryf felé indult. A vad Tor-o-don kiáltást hallatta. A szörny erre abbahagyta a bömbölést, s torkából jóakaratú, meghunyászkodó morgás tört fel. Ugyanakkor ő maga is előbukkant a ligetből. S ami ezután történt, ismétlése volt csak a majomember legutolsó efféle sikerének. A vadállat békés hátassá szelídült. Ekképpen adódott, hogy Jane, Korak és Tarzan, a történelem előtti korokból itt maradt triceratops hátán lovagolt keresztül a mocsáron, s a kisebb hüllők fejvesztve menekültek előlük. A túlparton megálltak, visszaintegettek Ta-dennek és Om-atnak, meg a többi derék harcosnak, akiket megszerettek, s rövid ismeretség után szívből nagyra tartottak. Tarzan még tovább ösztökélte északnak a behemót paripát, már csak azért is, hogy a ho-donok és a waz-donok ezalatt kellőképpen eltávolodhassanak, s viszonylagos biztonságban legyenek, ha a szörny visszatér, bevenni magát újra a hegyek alatti erdőkbe-völgyekbe. Végül Pal-ul-don felé fordították az állat fejét, leszálltak, s Tarzan egy erőteljes dárdaütéssel elindította a gryfet vissza természet adta birodalmába. Egy darabig ott álltak még, nézték azt a vidéket, melyet épp most hagytak el. Búcsúztak a Tor-o-donok és a gryfek világától, ja és jato vadászterületétől, a waz-donok és ho-donok lakhelyétől. A borzalmak és a gyors halál fenyegető földjét ismerték meg itt, de a béke és a szépség hona is volt ez. Olyan táj, melyet mindhárman mélységesen megszerettek. Akkor újra északnak fordultak. Könnyű szívvel és bátran folytatták hosszú útjukat hazafelé, ahol a szépséges messzi táj után újra csak a legeslegjobb, a haza várta őket.

Szójegyzék

A Lord Greystoke-kal folytatott beszélgetésekből s az ő jegyzeteiből összeállt egy érdekes kis gyűjtemény Pal-ul-don lakóinak nyelvével és szokásaival kapcsolatosan. Minderről a történetben nem lehetett részletesen szó. Az érdeklődőknek, akik esetleg szívesen „nyomoznak” a tulajdonnevek eredete után, hogy ezzel is bepillanthassanak az ott élő nép nyelvhasználatába, mellékelünk egy tallózó szójegyzéket Lord Greystoke egyébként sokkal gazdagabb gyűjtéséből. Különösen érdekes mozzanat például, hogy minden szőrtelen pithecantropus férfi neve mássalhangzóval kezdődik. Ám ugyanitt a női nem nevei magánhangzóval kezdődnek – páratlan szótagszámúak – és a végződésük megint magánhangzó. Ugyanakkor a szőrös fekete pithecantropusoknál a férfineveket magánhangzó kezdi, a szótagszám páros, a végződés mássalhangzó. A női nevek páratlan szótagszámúak, kezdésük mássalhangzó, végződésük mindig magánhangzó. a ab Ab-on ad adud adada adaden aden adenaden adenen A-lur an An-un as at

fény fiú Kor-ul-ja megbízott, ügyvezető gund három hat kilenc hét négy nyolc öt Fény-város dárda Pan-at-lee apja a Nap farok

bal bar ben bu Bu-lot Bu-lur dak

arany, aranyból való csata, harc nagy a Hold (Holdképű) Mo-sar főnök fia (Hold-város) a waz-ho-donok városa kövér

Dak-at

(Kövérfarkú) egy ho-don falu főnöke Dak-lot Ko-tan palotabéli

harcosainak egyike dan szikla den fa don ember, férfi dor fiú, valakinek a fia Dor-ul-Otho Isten fia (Tarzan) e ed el en enen es Es-sat et

hol hetven kecses, bájos egy kettő durva, nyers (durva bőrű) Om-at szőrös fekete törzsfőnöke nyolcvan

fur

harminc

ged go gryf

gund guru

negyven tiszta, világos „Triceratops. Nagy termetű növényevők nemzetsége, dinoszaurusz a Ceratopssa-csoportjából. A fejen két nagy szarv helyezkedett el a szemek fölött, a középső szarvat az orruk tövénél viselték, szaru borította nagy csőr és roppant méretű csontos csuklya - vagy lebeny - a nyak és a hát találkozásánál. Lábukon öt ujj volt elöl, hátul három, patájuk volt, farkuk hatalmas, erős.” (A Websterszótárból.) A Pal-ul-donban leírt gryfek hasonlóak, kivéve, hogy mindenevők, és pata helyett erős, ragadozóra jellemző állkapocs mellett karmos mancsuk volt. Színezésük: sárga pofa, a szem körül kék karikákkal, a csuklya fenn piros, alulsó felén sárga, hasuk sárga, testük piszokszínű, palakék árnyalatokkal, lábuk csak így. A csontos kitüremkedések is sárgák, kivéve a gerincen - ezek pirosak. A farok a test és a has színezetét követte. A szarvak elefántcsont-színűek. főnök rettenetes

het ho ho-don

ötven fehér Pal-ul-don szőrtelen fehér lakói

id ezüst Id-an Pan-at-lee két fivérének egyike in sötét In-sad Kor-ul-ja harcos, Tarzannal, Om-attal és Ta-lennel együtt indult Pan-at-lee keresésére In-tan Kor-ul-lul, akit Tarzan őrzésével bíztak meg ja jad Jad-bal-ul Jad-ben-lul Jad-ben-Otho Jad-guru-don Jad-in-lul Ja-don Jad-Pele-ul Ja-lur jar Jar-don jato

oroszlán a, az Az Arany tó A Nagy tó A Nagy Isten A rettenetes ember A Sötét tó (Oroszlán-ember) egy ho-don falu főnöke, Ta-den apja A Nagy Isten völgye (Oroszlán-város) Ja-don fővárosa idegen Korak neve, melyet Om-attól kapott kardfogú hibrid

ko kor Kor-ul-gryf Kor-ul-ja Es-sat kor-ul-lul Ko-tan

hatalmas völgyszakadék, torok A gryf völgyszakadéka völgyszakadékának és törzsének neve Egy másik vaz-don völgyszakadék és törzs neve ho-don király

lav lee lo lot lu Lu-don lul Lur

futni, futás őzsuta csillag arc tüzes, vad (Tüzes-ember) A-lur főpapja víz város

ma mo Mo-sar mu

gyerek rövid (Rövid-orr) főnök és trónkövetelő képmutató erős Tarzan-jad-guru

no

csermely, patak,

o hasonló, „mint...” od kilencven O-dan Kor-ul-ja harcos, csatlakozott Tarzanhoz, Om-athoz és Ta-denhez Pan-at-lee megkeresésére og hatvan O-lo-a (Mint-csillag-fénye) Ko-tan leánya om hosszú Om-at (Hosszú-farok) fekete férfi on tíz Otho isten Pal Pal-e-don-so Pal-ul-don Pal-ul-ja pan Pan-at-lee Pan-sat (Puha-bőr pastar Pastar-ul-ved pele

palota, föld, ország, hely (Hely-ahol-emberek-esznek) Lakomaterem (Ember-földje) az ország neve Oroszlánok helye szelíd, puha Om-at kedvese egy pap atya Hegyek Atyja völgy

ro

virág

sad san sar sat so sod sog son

erdő száz orr bőr enni megevett evő, evés evett

ta Ta-den tan Tarzan-jad-guru to ton

magas (Magas-fa) fehér harcos harcos Tarzan, a rettenetes bíbor húsz

tor Tor-o-don tu Tu-lur

vadállat ho-don nyelven „vadállatember” fényes, ragyogó (Fényes-város, Ragyogó-város) Mo-sar székhelye

u un ut

(birtokviszony kifejezője) szem (érzékszerv) mag, szem (gabona)

vad

hegy

waz waz-don waz-ho-don

fekete (szín) Pal-ul-don szőrös fekete lakói (fekete-fehér-ember) keverék faj

xor

ezer

yo

barát

za

lány

TARTALOM 1. A „jávai” 2. Mindhalálig 3. Pan-at-lee 4. Tarzan-jad-guru 5. Kor-ul-gryf, a rémség árka 6. A Tor-o-don 7. Dzsungelfortély 8. A-lur 9. Vérfoltos oltárok 10. A Tiltott Kert 11. A halálos ítélet 12. Az óriás idegen 13. Az álarcos 14. A gryf szentélye 15. A király halott! 16. A titkos út 17. Jad-bal-lulnál 18. Tu-lur oroszlánverme 19. A dzsungel Dianája 20. Az éj csendjében 21. Az eszelős 22. Utazás gryfen 23. Fogságban 24. A halál követe 25. Hazafelé Szójegyzék

Table of Contents 1. A „jávai” 2. Mindhalálig 3. Pan-at-lee 4. Tarzan-jad-guru 5. Kor-ul-gryf, a rémség árka 6. A Tor-o-don 7. Dzsungelfortély 8. A-lur 9. Vérfoltos oltárok 10. A Tiltott Kert 11. A halálos ítélet 12. Az óriás idegen 13. Az álarcos 14. A gryf szentélye 15. A király halott! 16. A titkos út 17. Jad-bal-lulnál 18. Tu-lur oroszlánverme 19. A dzsungel Dianája 20. Az éj csendjében 21. Az eszelős 22. Utazás gryfen 23. Fogságban 24. A halál követe 25. Hazafelé Szójegyzék