Edgar Rice Burroughs TARZAN ÉS AZ ARANYSZŐRŰ OROSZLÁN

Edgar Rice Burroughs TARZAN ÉS AZ ARANYSZŐRŰ OROSZLÁN Edgar Rice Burroughs: Tarzan and the Golden Lion © Edgar Rice Burroughs, 1923 Fordította: Dienes Kálmán

1. Az aranyszőrű oroszlán

Sabor, a nőstény oroszlán a kicsinyét szoptatta. A kölyök egyetlen bolyhos gömböcske volt, épp olyan foltos-pettyes, mint Sita, a párduc. Sabor búvóhelye, a sziklabarlang előtt a meleg napon, elnyújtózva az oldalán, félig hunyt szemmel, de éberen hever. Korábban három ilyen kis bolyhos gömböcskéje volt – két lánya meg egy fia. Sabor és társa, Numa nagyon büszkék voltak rájuk: büszkék és boldogok. Ám a prédalehetőség kevésnek bizonyult, és Sabor nem táplálkozhatott anyához illőn, ezért nem volt elegendő teje, hogy etethesse a három mohó kölyköt. Ráadásul hideg esőzés jött, és a kicsinyek sorvadozni kezdtek. Csak a legerősebb – a kis hímpalánta – élte túl a nehéz időt, két ikerhúga elpusztult. Sabor gyászolta őket, fel s alá járkált a siralmas kis szőrcsomók mellett, közben vinnyogott, hörgött-nyögött. Orrával olykor meg is bökdöste két szegénykéjét, mintha reménykedne, hogy felébreszti őket valahogy abból a hosszú álomból, melyből nincs többé földi ébredés. Persze, a végén felhagyott ezzel az igyekezettel, és most vad szívének minden érzésével az egyetlen megmaradt kölykén csüggött. Hát ezért volt Sabor olyan éber – még a szokottnál is éberebb. Numa, a párja távol járt. Két éjszakával ezelőtt zsákmányt ejtett, azt odavonszolta rejtekükhöz, de az előző éjjel megint elment, és még nem tért vissza. Sabor, ahogy most félig szendergett, Vappira gondolt, a dundi antilopra, s arra, hogy az ő társa esetleg már vonszolja valahol az elejtett prédát a kusza dzsungelbozóton át. De nem biztos: esetleg Pacco, a zebra lesz az – oroszlánok a zebrahúst ínyenc falatként fogyasztják –, igen, az ízletes rostú, telt, harsogó húsú zebra! És Sabor pofájában a gondolatra is összefutott a nyál. Hoppá, ez meg mi volt? Fülét hegyezte, és éles hallásával mintha valami alig hallható hangot szűrt volna ki a csendből. Sabor fölkapta a fejét, elébb ide-oda ingatta, mintha két füle antenna volna, és keresné a legelőnyösebb beállítást, arra várva, megismétlődik-e az iménti zaj. Orra a levegőbe szimatolt. Szellő is épp csak moccant, leheletnyi, ám azt ő jó érzékkel tudta, hogy feléje leng, és abból az irányból, ahonnét a hang jött. Tudta, hogy valami közeledik, ugyanis a hang közben felerősödött. Ahogy egyre tagadhatatlanabb lett a közeledés, a vadállat idegessége is fokozódott. Hasára fordult, elvonva kölykétől a tej forrását. A kis oroszlán ezt kelletlen morgással fogadta, míg aztán a nőstény egy-két haragos hördülése el nem csitította. Most már ott állt ő is szépen az anyja mellett, és először Sabort nézte, majd abba az irányba pillantgatott, amerre az anyja, és ő is hasonlóképpen billegette jobbra-balra a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy valami zavaró dolog van abban a hangban-zajban, amit Sabor hallott – valami ingerlő, talán riasztó is –, csak épp nem lehetett egészen bizonyos benne, hogy balsejtelmei jogosak-e. Hiszen az is lehet, hogy az ő nagy társa s élete párja tér vissza, bár kétségtelen, hogy ez nem oroszlánmozgás neszezése,

főként nem zsákmányt vonszoló vadé. Sabor a kölykére pillantott, s, ahogy így nézte, válaszul a kicsi panaszosan vinnyogott. Benne is ott élt a félelem, hogy valami baj érheti – és Saborban ugyanúgy, hiszen a kis kölyök családjának utolsó maradék sarja volt! Nem azért vagyok én itt, gondolta az anyaoroszlán, hogy megvédjem őt...! A szellő hirtelen meglegyintette orrát azzal a szaggal, amely a dús dzsungel sűrűn át közelítő lényé volt, és az anyaállat tekintete átalakult: villogó fogú, vad tekintetű maszk lett belőle, őrjöngő düh fogta el, mert az illat, mely a dzsungelben feléje közelített, nem kétséges, hogy számára gyűlöletes emberszag volt. Az oroszlán talpra szökkent, fejét lesunyta, és izmos farka csapdosni-körözni kezdett. Csupa ideg volt a teste, egész lénye. Az állatok valami különös közlési rendszerben állnak egymással – és az anya most ekképp figyelmeztette kölykét: feküdjön le, lapuljon meg, míg ő vissza nem tér. A kis oroszlán mászó-kúszó tartásban simult a földhöz, ő maga nekilódult. Indult, ment, hogy szembetalálkozzék ellenségükkel. A kölyök is hallotta a zajt, amit az anyja, és most már a szagot is megérezte – idegen illat volt ez, mely sosem érte még eddig orrcimpáját, hanem azt nyomban tudta róla, hogy ellenség szaga, oly szag, melynek hatása ugyanaz volt nála, mint a felnőtt nőstény oroszlánnál, mert a gerincén felállt tőle a szőr, apró tépőfogai pedig elővicsorodtak. Mikor a felnőtt állat lopakodva elindult a bozóton át, a kis kölyök, semmibe véve a szülői utasítást, követte, s közben a fara úgy himbálózott jobbra-balra, ahogy fajtájának nagyon kis, fiatal egyedeié. Ez a látvány valami mókás jelleget kölcsönzött lényének, és ellentétben állt azzal a méltósággal, amit szemből sugárzott a feje, a tekintete: Az anya mindazonáltal olyannyira elmerült az ösztönök által rászabott, elemi erővel rá váró feladatban, hogy nem is vette észre, miféle engedetlenségre vetemedik szeme fénye. Vagy száz méteren át nagyon sűrű dzsungelben kellett haladniuk, ám ezen keresztül az oroszlánok már megfúrták-vágták a maguk alagútját, mely rejtekhelyükhöz, a barlanghoz vezetett. Amikor elértek egy kis tisztásra, azon át is pontos csapás, egy ösvény vitt, mely aztán a tisztás másik felén a dzsungel további sűrű részén folytatódott. Ahogy Sabor elérte ezt a tisztást, megpillantotta félelmének, s gyűlöletének tárgyát is: éppen ott, a tisztás túlfelén. De mi van, ha ez az emberféle nem is rá, nem is az ő fajtájára vadászik? Talán eszébe se jut, hogy oroszlán van a közelében? Efféle tények azonban Sabornak ma nem számítottak. Általában ilyenkor békén hagyta volna az emberfélét, ha az nem megy hozzá olyan közel, hogy kicsinyének biztonságát fenyegesse, és ha nincs kölyke, nyomban eltűnt volna a dzsungel-sűrűben, mihelyt az idegent megpillantja. De ma a nőstény oroszlán ideges volt és félt – félelem volt a szívében, mer t csak ez az egy szál kicsinye maradt meg, és anyai ösztöne megháromszorozódva irányult erre az egyetlen kölyökre. Alighanem hármat szeretett benne, az egyetlen túlélőben, ezért nem várta be, hogy az ember részéről bármi fenyegető jel mutatkozzék. Inkább ő maga ment elébe, hogy megállítsa, s mindennek elejét vegye. A szelíd anyai lényből Sabor a pusztítás rettentő megtestesítője lett, agyát egyetlen gondolat

járta át, izgatta fel ölni akart. A tisztás szélére érve nem habozott, semmi figyelmeztető jelet nem adott. A fekete harcos csak abból jött rá, hogy egyáltalán oroszlán van a közelében, hogy az ördögarculatú elháríthatatlanul, sebesen, mint a kilőtt nyílvessző szökkent felé. A fekete ember most nem oroszlánra vadászott. Ha tudja, ha sejti, hogy Sabor ott van valahol e tájon, nagy ívben elkerülte volna! Menekült volna most is, ha van hova. A legközelebbi fa messzebb volt tőle, mint a nőstény oroszlán. A táv negyedét sem tehette volna meg – és az iszonyú vadállat már ott is van. A fekete embernek semmi reménye nem volt. A vad csaknem elérte már, amikor mögötte meglátta a kis kölyköt. A férfinál volt egy súlyos dárda. Jobbjával dobáshoz hátralendítette, és, amikor Sabor szökkenve emelkedett, elhajította. A dárda abban a pillanatban hatolt át a vad szívén, amikor a rettenetes, karmos mancsok elérték és összeszorították a fekete ember arcát, s koponyáját. A nőstény oroszlán súlya a harcost is lerántotta a földre, még néhány utolsó végrángás, és mind a ketten kimúltak. Az elárvult kölyök ott állt vagy hatméternyire a jelenettől, és tágra meredt szemmel nézte, mi történt. Most élte át élete első nagy katasztrófáját. Szeretett volna közeledni szülőanyjához, de az emberszag távol tartotta. Hirtelen keserves hangon vinnyogni kezdett – ezzel eddig mindig célt ért, anyja e hang hallatán odament hozzá. De most fel sem emelkedett, rá se tekintett. A kis oroszlán döbbenetében nem fogta fel, mi is ez. Folyamatosan sírt, és egyre nagyobb szomorúság lett úrrá rajta, egyre magányosabbnak érezte szívét. Óvatosan közelebb kúszott anyjához. Látta, hogy a furcsa teremtmény, anyjának áldozata, nem mozdul. Így lassan elszállt a rettegés, összeszedte hát a bátorságát, egészen közel bújt az anyaállathoz, és megszagolgatta. Még mindig nyögdösött és nyivákolt neki, de az anya továbbra sem felelt. A kis kölyöknek végre derengeni kezdett, hogy valami itt nincs rendjén, hogy az ő kedves, erős, nagy anyja többé nem az, aki az imént volt. Valami változás történt, amelynek eredményét látta, de ennek ellenére ragaszkodott védelmezőjéhez. Sokáig sírdogált, és ez így ment egészen addig, míg a holt tetemhez kuporodva-bújva el nem aludt. Így lelt rá Tarzan – pontosabban Tarzan és a felesége, Jane, a fiuk, Korak az Ölő, visszatérőben a titokzatos Pal-ul-don földről, ahol a két férfi megmentette Jane Claytont. Közeledésükre a kölyök felnyitotta a szemét, lábra is állt, hátracsapta a fülét, anyjához hátrálva vicsorgott rájuk. Ahogy a majomember meglátta a kicsit, elmosolyodott. – Bátor kis ördög – jegyezte meg Tarzan, egyetlen pillantással felmérvén a tragédiát, mely itt történt. Közeledett a prüszkölő kölyökhöz, és arra számított, hogy az apró oroszlán megfordul és elrohan, de nem így történt. Az állat vadul horkantgatott tovább, és, ahogy Tarzan lehajolt hozzá, a keze után kapott. – Micsoda bátor kis lény! – kiáltotta Jane. – Ő, árva édesem! – Jókora oroszlán lenne belőle – állapította meg Korak –, vagyis hát, csak lett volna,

ha az anyja életben marad. Nézzétek ezt a hátgerincet... olyan egyenes és erős, mint egy dárda. Kár, hogy a kis ördögnek meg kell halnia. – Miért kellene – kérdezte Tarzan. – Ugyan miért? – Azért olyan túl sok esélye nincs – így Korak. – Még pár hónapig szopós, és ki fogja etetni? – Majd én – jelentette ki Tarzan. – Csak nem akarod örökbe fogadni? Tarzan igenlően bólintott. Korak és Jane nevetett. – Ez lesz csak a szép dolog – mondta az Ölő. – Lord Greystoke mint Numa fiának mostohaanyja – kacagott Jane. Tarzan együtt mosolygott velük, figyelme azonban továbbra is a kölyökre szegeződött. Hirtelen mozdulattal elkapta, megragadta a grabancánál – vagy inkább simogatni kezdte a nyakánál azt a kis oroszlánbozontot, és kedvesen beszélni kezdett hozzá. Vajon mit mondhatott? Ki tudja azt! És mégis, a kölyök, mintha tudta, értette volna, mert hirtelen ő is abbahagyta a morgást. Már nem akarta összekarmolni, se megharapni a hozzáérő kezet. Akkor aztán a majomember fölemelte, és a melléhez szorította: A kölyköcske minden vadsága elszállt, és tépőfogaival sem fenyegette az imént még oly elviselhetetlen szagú, ellenséges idegent. – Hát ezt meg – kérdezte kiáltva Jane Clayton –, hallod-e, hogy csináltad? Tarzan megvonta széles vállát. – Az emberrel... igen, az emberrel a saját fajtája nem ellenséges, mikor ilyen parányi – válaszolta. – És ezek az állatok itt a vadonban, no, látod, az én fajtáim, hiába civilizáltok engem emígy vagy amúgy. Nem félnek ezek tőlem, ha jelzem nekik, hogy a barátjuk vagyok. Még ez a kis csibész is értett a vadonbeli jó szóból, látjátok! – Akkor se értem, bármi legyek! – ámuldozott Korak. – Azt hiszem, jócskán ismerem Afrika állatait, és mégis...! Ilyen hatalmam Sose lesz felettük, sosem fogok tudni így szót érteni velük, ahogy te. Mi teszi ezt? – Tarzan csak egy van, fiam – válaszolta mosolyogva Lady Greystoke. Egy kicsit évődve mondta ezt a fiának, és mégis, a hangjában ott volt a leplezetlen büszkeség. – Ne feledd, hogy vadak közt születtem, vadak neveltek fel, őserdei állatok – emlékeztette a fiát Tarzan. – Talán... ki tudja... mégis majom volt az apám, nem emlékeztek, hogy Kala mindegyre ezt állította? – John! De hát... ilyet? Hogy tréfálkozhatsz így – kiáltotta Jane. – Pontosan tudod, ki volt apád és anyád. Tarzan ünnepélyesen a fiára nézett, fél szemét lehunyta. – Anyád – mondta akkor – sosem jut el már oda, hogy az emberszabású majmok kiváló képességeit kellően értékelje. Azt hinné, aki hallja, hogy ösztönösen is tiltakozik: ő bizony nem ilyenféle alakhoz ment hozzá! – John Clayton, szóba sem állok veled, ha nem hagyod abba az ilyen beszédet –

tiltakozott a Lady. – Nem elég, hogy javíthatatlan vadember vagy? Szégyelld magad! Még azt is állítanád, hogy meg sem állsz vissza a majomságig...! Hosszú volt az út Pal-ul-donból hazafelé, de most már tudták, egy hétbe se telik, s ott lesznek egykori otthonuk helyén. Kérdés persze, hogy a németek rombolásai után maradt-e bármi is, amit ilyképp otthonuknak nevezhettek még. A csűröket, a gazdasági épületeket a barbár ellenség mind fölégette, és a bungaló belsejét is jócskán szétrombolták a gyűlölködő kezek. Azok a wazirik, akiket nem öltek meg Fritz Schneider zsoldosai, meghallották a nekik szóló harci riadót, s a dob szavára angol zászló alá gyülekeztek, mert hasznosítani akarták magukat, bármi szegény módon is, az igaz emberi ügy szolgálatában. Tarzan ennyit tudott, mielőtt Lady Jane keresésére indult. Ám, hogy a háborút hány waziri élte túl, valamint, hogy az ő roppant birtokával végső soron mi lett, ezt még csak nem is sejtette. Vándorló-kóborló bennszülöttek hordái, arra vonuló arab rabszolga kereskedők – akik szintén nem a humanitásukról ismeretesek! – alkalmasint azt is tönkretehették, amit a németek épen hagytak még maguk után. Meg aztán arra is gondolnia kellett, hogy maga a dzsungel követelhette jogait, csápjait kiterjesztve befödte a szép tisztásokat, törölte az emberi kéz alkotó nyomát, mindent felfaló, elemi zöld sűrűjével bizonyítván: a civilizáció futó pillanat volt csak itt, az „igazság” továbbra is az ősvilágé. Miután Tarzan a kis Numát örökbe fogadta, kénytelen volt a gyakorlatban is figyelembe venni új társuk szempontjait a napi menetelések és pihenők során. A kölyöknek ugyanis táplálékra volt szüksége, és ez a táplálék nem lehetett egyéb, csakis tej. Oroszlántej szóba sem jött, szerencsére azonban eléggé sűrűn lakott vidéken jártak, melynek bennszülött népe nem érzett ellenszenvet a majomember iránt. A falvak szinte egymást érték itt, s így történt, hogy a Dzsungel Nagy Ura és társai már aznap délután, amikor a csöppséget lelték, olyan településhez érkeztek, ahol a lelenc számára megfelelő tej állt rendelkezésre. Persze, a bennszülöttek eleinte eléggé komoran fogadták a kis csapatot, mert látták, hogy mindenféle úti alkalmatosság nélkül jönnek. Nem igazi szafari, állapították meg azonnal. Ha pedig ez így van, az idegenek aligha viszonozhatják bőséges ajándékkal szívességeiket. Se megvetést, se félelmet nem éreztek. Arra gondoltak, hogy az élelmet nyilván ingyen kellene adniuk, de a jövevények kellő kísérettel, fegyverzettel sem rendelkeznek ahhoz, hogy megsarcolhassák a falu népét. Parancsokat se osztogathatnak nekik, védekezni se tudnak, ha a helybeliek úgy vélnék, hogy valamiért érdemes lenne fölébük kerekedni. Viselkedésükre ezért volt jellemző a közöny és a mogorvaság. Tény azonban, hogy a bennszülötteket lassan mégis érdekelni kezdte a fehérek szokatlan öltözéke, felszerelése. A jövevények majdnem ugyanolyan mezítelenek voltak, mint ők maguk, a fegyverzetük is hasonló, kivéve a fiatalabbik férfit, akinél puska volt. Mind a három fehér ember – két férfi és egy nő – ugyanolyan díszeket viselt, mint Pal-ul-don lakói, s az ilyesmi nagyon bizarrnak tűnhetett az egyszerű idevalósi bennszülöttek szemében.

– Hol a főnökötök? – kérdezte Tarzan, ahogy beballagott a faluba, ahol nők, gyermekek és csaholó kutyák csapata kísérte. A fák árnyában néhány harcos szunyókált. Ezek is felrezzentek, s mentek az érkezők felé. – A főnök alszik – válaszolta egyikük. – Kik vagytok, hogy felébresztenétek? És mit akartok? – Beszélni akarok a főnökötökkel. Eredjetek, és keltsétek fel, aztán álljon elém. A harcosok egyike tágra nyílt szemmel bámult vissza Tarzanra, aztán harsogó nevetésben tör t ki. – Még, hogy a főnök álljon őelébe! – kiáltotta társaihoz intézve szavait. Továbbra is hahotázott, a térdét csapkodta, majd könyökével oldalba bökte szomszédját, élvezze ő is e nagy viccet. – Csak mondd meg neki – folytatta rezzenetlenül a majomember –, hogy Tarzan kíván beszélni vele. A hallgatóság ebben a pillanatban, szinte varázsütésre elnémult, a hangulat nyomban megváltozott. Akik Tarzan közelében álltak, hátraszökkentek, a nevetés abbamaradt, a szemek kerekre tágultak. A legnagyobb hahotázó pedig egyszerre ünnepélyes hangra váltva így rendelkezett: – Hozzatok gyékényeket! Hadd ülhessen le méltóképpen Tarzan és kísérete, míg én hívom Umangát, a főnököt. – A nagyhangú ember azzal már futott is, ahogy a lába bírta, és érződött: még ő volt boldog, hogy nem kell tovább jelen lennie a nagy ember színe előtt, akit tudatlanul így megsértett. Most már nem számított, hogy nincs velük szafari poggyász vagy kíséret, s, hogy a helybéliek nem számíthatnak ajándékokra tőlük. Ellenkezőleg, a bennszülöttek egymást igyekeztek felülmúlni hódolatuk kifejezésében. Mielőtt a főnök odaérkezhetett volna, sokan már vissza is tértek adományaikkal, ennivalót és díszeket, csecsebecséket vittek Tarzanéknak. Akkor feltűnt Umanga főnök. Öreg ember volt, már akkor is ennek a falunak a főnöke, mikor Tarzan még meg sem született. Régimódi, atyáskodó, méltóságos modorban üdvözölte a vendégét, ahogy az egyik nagy ember a másikat. Leplezetlenül örült, hogy „a dzsungel lordja” megtiszteli őt s népét látogatásával. Amikor Tarzan elmondta, mit óhajt, és megmutatta az oroszlánkölyköt, Umanga biztosította: lesz tej bőven, méghozzá meleg tej, a főnök saját kecskéiből fejt nedű, amíg csak Tarzan kegyeskedik náluk időzni. Beszélgetés közben a majomember éles szeme felmérte a falut – lakóit, és hirtelen felvillant a szeme. Észrevett ugyanis egy szukát a sok korcs kutya között, melyek a kunyhók körül s az utakon szaladgáltak. A szukának hatalmas, tejtől duzzadó tőgyei voltak! Tarzan terve máris készen állt. Hüvelykujjával az állat felé mutatott. – Megveszem tőled ezt a szukát – közölte Umangával. – A tied máris, Bwana, fizetség nélkül – felelte a főnök. – Két napja kölykezett, de múlt éjszaka elveszítette a kicsinyeit. Nagy kígyó lophatta ki őket a fészekből. De ha te

elfogadod tőlem, boldogan adom, sőt, helyette akár a többi kutyából is kaphatsz, hiszen ez a szuka amúgy elég sovány, nem lesz valami ízes falat nektek. – Dehogy akarom én megenni! – válaszolta Tarzan. – Magammal viszem az útra, és így a kis oroszlánnak mindig lesz friss tej. Hozzátok hát ide nekem ezt a kutyát. Pár fiú már lódult is, elkapták az állatot, kötelet vetettek a nyakára, úgy vonszolták a magas vendég elébe. Akár az oroszlánkölyök, eleinte a kutya is félt, mert a Tarmangani illata jócskán elütött a fekete emberekétől – morgott és vicsorgott új gazdájára. De a majomember csakhamar megnyerte az eb bizalmát is, így aztán újonnan szerzett társa kis idő múltán már a legnagyobb békességben hevert mellette, miközben az imént még idegen ember kéz barátságosan vakargatta, simogatta. Más kérdés volt, hogy lehet majd odaédesgetni hozzá az oroszlánkölyköt, ugyanis a két állat kölcsönösen irtózott minden idegen szagtól. Az oroszlán ezért egyre csak vicsorgott és prüszkölt, a kutya kaffogott és hörgött. Türelemre volt itt szükség – végtelen türelemre –, de a végén a majomember akarata érvényesült: a szuka szépen szoptatta a kicsiny Numát. Az éhség legyőzte az oroszlánban élő természetes gyanakvást, a majomember határozott, de kedves viselkedése pedig a szuka bizalmát nyerte meg, mert szegény pára életében eddig több rúgást és ütést kapott, mint simogatást. Aznap éjszakára Tarzan kikötötte a kutyát a kunyhóban, melyet szállásukul kaptak. Hajnalig kétszer is gondja volt arra, hogy az oroszlánkölyök szophasson. Másnap elbúcsúztak Umangától és népétől. A kutyát pórázon vezették, a kis oroszlán pedig Tarzan karjában vagy zsákban utazott, melyet a majomember a hátára vett. Az oroszlánkölyköcskét Jad-bal-janak nevezték, ami a Pal-ul-donban lakó pithecanthropusok nyelvén azt jelenti, hogy „aranyszőrű oroszlán”. A név jogos volt, méghozzá a kis állat szőrszíne miatt, aki napról napra jobban megszokta őket meg a nevelőanyját, s ez is egyre inkább a maga húsának-vérének tekintette a kicsit. A szukát elnevezték Za-nak és ez „leány”-t jelentett. Másnap leoldották róla a pórázkötelet, s az állat készségesen követte őket önszántából is a dzsungelen át. Eszébe sem jutott, hogy megszökjön, sőt, még szomorkodott is, ha hármójuk közül legalább egyikük nem volt a közelében. Ahogy közeledett a pillanat, mikor az ösvény kiér a dzsungelből a hullámzó síkságra, ahol egykor az otthonuk állt, mindhármójukat fojtott izgalom töltötte el. Jóllehet egyikük sem szólt egy szót sem a szívükben váltakozó reményekről, félelmekről. Vajon mit fognak ott találni? Mi egyebet találhatnak, mint ugyanolyan kusza vegetációt, amilyet a majomember egykor eltisztított onnét, hogy felépítse közös otthonukat ifjú asszonyának, s magának? Végül kiléptek a dzsungel védő sűrűjéből, és végignéztek a távoli síkságon, ahol egykor fák és bokrok előterében a bungaló körvonalait láthatták. Válogatott fák és bokrok voltak ezek, melyeket a környék csinosítására ők telepítettek oda. – Nézd! – kiáltotta akkor Lady Jane. – Nézzétek... ott... most is ott van! – De mik azok a dolgok ott balra, hátrább? – kérdezte Korak.

– A bennszülöttek kunyhói – világosította fel Tarzan. – A földeket pedig... művelik! – kiáltotta az asszony. – És a gazdasági épületek némelyikét is újjáépítették – állapította meg Tarzan. – Ez pedig csak egyet jelenthet: hogy a wazirik visszatértek a háborúból... visszatért az én hűséges népem. Helyreállították, amit a németek leromboltak, és vigyáznak az otthonunkra, arra várva, hogy megjöjjünk mi is.

2. Jad-bal-ja tanul

Hosszú távollét után így érkezett haza Tarzan, a majomember, s vele Jane Clayton és Korak. A társaságukban volt Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán, valamint a nevelőanyja, Za, a szuka. Az elsők közt, akik viszontlátták és üdvözölték őket, ott volt Muviro, az öreg, Vazimbu apja – a jó Vazimbué, aki életét adta, miközben a dzsungel fiának otthonát és asszonyát védelmezte. – Jaj, Bwana – mondta, a boldogságtól szinte sírva a hűséges fekete –, vénséges szemem megifjodik a te láttadon. Oly réges-rég volt az, hogy te innen elmentél, és mégis, íme, hiába kételkedtek a visszatértedben annyian, az öreg Muviro tudta, hogy a nagyvilágon semmi sincs, ami legyőzhetne téged, én jó uram! A vén Muviro tudta, hogy gazdája visszatér egy nap szeretett otthonába, ahol az ő hűséges waziri népe várja, hanem, hogy asszonyod, akit valamennyien halottnak hittünk, szintén itt lesz veled, csakugyan felülmúl minden képzeletet. Hatalmas lesz az örömujjongás ma éjszaka a waziri kunyhókban. A föld beleremeg a táncba, és az egek csengenek és zengenek, ahogy a nők örömkiáltásai felcsapnak a magasba, mert visszatértetek hozzájuk mindhárman, akiket legjobban szeretnek a világon. A találkozás boldogsága valóban hatalmas volt a waziri kunyhókban. S ez nem egyetlen éjszaka tartott, hanem éjszakáról éjszakára állt a tánc, az örömünnep, míg csak Tarzan álljt nem parancsolt, véget vetve a dáridónak – lévén, hogy szűkebb családjával végre szeretett volna pihenni, aludni is egy jót. A majomember tapasztalhatta, hogy hűséges waziri népe, angol munkavezetőjének, a nemkülönben hű Jervis-nek vezetésével nemcsak az istállókat, a gazdasági épületeket és a bennszülött kunyhókat hozta tökéletesen rendbe, de a bungaló belsejét is, ekképpen az otthonos hajlék pontosan olyan volt, mint a germán támadás előtt. Jervis éppen Nairobiben járt, a birtok gazdasági ügyeit intézte, és csak pár nappal Tarzanék visszatérte után bukkant fel újra a farmon. Meglepetése, boldogsága ugyanolyan őszinte és határtalan volt, mint a waziriké. A főnökkel és a harcosokkal órákon át ült a Nagy Bwana lábánál, hallgatták a furcsa föld, Pal-ul-don históriáit, meg a sok kalandot, ami hármójukkal történt. A wazirik ámuldoztak, hogy milyen különös „kis házi kedvencet” hozott magával a majomember. Már az sem volt mindennapi, hogy Tarzan egy bennszülött faluból keverék kutyát vesz maga mellé, de ez még csak hagyján. Hanem, hogy ősi ellenségének, Sabornak és Numának a kölykét gondozza, ezt egyszerűen nehéz volt elhinni. Ugyanígy meglepte a derék wazirikat az a mód, ahogy a dzsungel ura a kis oroszlánt nevelni kezdte. Az aranyszőrű oroszlán és nevelőanyja a majomember szobájának egyik sarkát kapta meg, és naponta sok-sok óra telt azzal, hogy Tarzan edzeni és nevelgetni próbálta a parányi foltos, sárga „gömböcöt”. A kis állat csupa játékosság és érzés volt, de nem lehetett kérdés, hogy egy idő múlva hatalmas, vad és vérengző őserdei lény válik

belőle. Ahogy múltak a napok, Jad-bal-ja nőtt, növögetett, és sok trükköt megtanult Tarzantól. Sókat ügyesedett: tudta már miként kell elkapni és odavinni valamit, lesben moccanatlanul feküdni és közben fülelni nevelője szinte nem is hallható szavárajelére, hogyan kell innét odamenni, lopózni, ahogy Tarzan parancsolja, vadászni elrejtett dolgokra szag után, aztán a gazda lába elé tenni a zsákmányt. Ha éppen hús volt „a menü”, a waziri harcosok vad ajkán megannyiszor kaján mosoly jelent meg, annyira tetszett nekik Tarzan ötlete. A majomember tudniillik készített egy ember formájú bábut és a húst ennek a torkára kötötte. Az etetés módja mindig ugyanez volt. A kis kölyök a majomember egyetlen szavára lelapult, és a földhöz tapadva kúszni kezdett, s akkor Tarzan odamutatott a bábura, majd csak ezt az egyetlen szót suttogta: „Kapd el!” A kis oroszlán akármilyen éhes volt, soha rá nem vetette magát a húsra, míg gazdája és tanítómestere ezt a bizonyos szót ki nem ejtette a száján. Hanem azután vad hördüléssel vetette rá magát a vágyott zsákmányra. Az első időkben, mikor Jad-balja nagyon kicsiny volt még, némi nehézséget okozott számára a magasság, hogy a torokra erősített, áhított húscafatokat elérje. De, ahogy nagyobb lett, egyre könnyebben érte el célját, és a végén egyetlen jól célzott ugrás is elég volt ahhoz, hogy a következő pillanatban a kitömött bábu a földön heverjen, és a torkán levő becses húshoz az oroszlán hozzájusson. A leckék között volt egy, amely mind közül a legnehezebbnek bizonyult, és az is valószínű, hogy csak Tarzan, akit vadállatok neveltek, aki vérengző fenevadak társaságában élt, csak ő lehetett ebben az esetben a tanítómester: le kellett győznie az apró fenevad alapösztöneit, rá kellett kényszerítenie a maga akaratát. Hetek, hónapok munkája volt a „hozd ide!” gyakorlat. Ez abból állt, hogy e szó hallatán a kis állatnak mindent, de mindent sértetlenül kellett odavinnie a gazdájához, amit az kért, így akár a báburól a húst is, és nem volt szabad semmi módon kárt tennie a „céltárgyban”. Az oroszlánkölyök, ha sikeresen végezte dolgát, tapasztalhatta, hogy a jutalom sem marad el a produkcióért: a majomembertől mindig kétszeres adag húst kapott, s épp a legkedveltebb falatokból. Lady Greystoke és Korak gyakran érdeklődéssel szemlélte az aranyszőrű oroszlán nevelődését, jóllehet az asszony túlontúl titokzatosnak ítélte meg a kis kölyök efféle „beprogramozását”, és némi kétségei voltak a majomember döntésének bölcsességét illetően. – Mi a csodát kezdhetsz egy ilyen vadállattal, ha felnő? – kérdezte Jane. – Ebből egy igazi nagy Numa lesz, rettentő példány. Ha ennyire hozzászokik az emberekhez, és végképp nem fél tőlük, ráadásul mindig a bábu torkáról kapja a falatot... gondold csak meg! Élő emberek torkának fog majd esni, ha megéhezik. – Azt fogja csak enni, amit én megengedek és megparancsolok neki – felelte a majomember. – Csak nem gondolod, hogy majd mindig embert fog enni? – vágott közbe a Lady nevetve. – Sosem fogembert enni.

– Ugyan, hogy akadályozhatod meg, ha kölyökkorától embertoroknak ugrasztod? – Attól félek, Jane, alábecsülöd az oroszlán intelligenciáját, vagy ha nem, hát én becsülöm túl, de nagyon. Ha a te elméleted igaz, akkor munkám java része még hátravan, de ha én gondolkodtam helyesen, akkor túl vagyok a nehezén. Mindegy, majd kísérletezünk egy kicsit, és kiderül, melyikünknek van igaza. Magunkkal visszük Jad-bal-ját ma délután a síkságra. Van ott elegendő zsákmány neki, és könnyen meggyőződhetünk róla, mekkora hatalmam van a kis Numa felett. – Van rá száz fontom – mondta Korak, s jót nevetett, ahogy a fogadást ajánlotta –, hogy a kisöreg pontosan azt teszi majd, amihez kedve van, mihelyt megérzi az igazi vérszagot kint! – Könnyelmű vagy, fiam, de csak tessék – mondta a majomember. – Azt hiszem, ma délután megmutatom neked, s anyádnak, mi is az, amit emberfia nem álmodott még, főleg el nem ért soha ezen a világon. – Lord Greystoke, a világ egyes számú szuper állatidomára! – kacagott csengő hangon Lady Greystoke, és Tarzan készséggel csatlakozott hozzá. – Csak hát ez nem állatidomítás – mondta aztán a majomember. – A terv, amelyet követtem, természetesen képtelenség volna bárki más számára, erre csak én vagyok képes. Tételezzünk fel egy esetet, hadd illusztráljam, mit gondolok. Jön hozzád valaki, akit gyűlölsz, ösztönösen és örökletesen a halálos ellenségednek gondolod őt. Félsz is tőle. Egy szót sem értsz abból, amit mond. Végül nyers erőszakkal rád kényszeríti akaratát. Meg kell tenned, amit kíván, de hát, hogyan teszed azt? Önzetlen hűséggel? Korántsem – lázongva, undorral, gyűlölettel csinálod, mert így érzel a lény iránt. Várnád a pillanatot, amikor kibújhatsz e kötelékből, már meg is szegnéd az engedelmességet. Még tovább is mennél... ellene fordulnál, hogy megsemmisítsed őt. Vegyük a másik esetet. Jön valaki, és te úgy érzed, ehhez a lényhez közöd van, ő a barátod, a védelmeződ. Érti és beszéli a nyelvedet. Táplál téged, elnyeri bizalmadat a kedvességével, védelmező szeretetével, s akkor arra kér, tennél meg a kedvéért valamit. Visszautasítanád? Nem, dehogy, készséggel engedelmeskedsz. Pontosan így fog engedelmeskedni nekem az aranyszőrű oroszlán. – Mindaddig, amíg céljai és érdekei ezt kívánják – jegyezte meg Korak. – Hát akkor lépjünk még egyet – mondta a majomember. – Tegyük fel, hogy ez a teremtmény, akit-amit szeretsz, akinek vagy, aminek engedelmeskedsz, még büntetni is tud. Bizony, az is a hatalmában áll, sőt, meg is ölhet, ha szükséges... ha másképp nem éri el, hogy parancsát teljesítsd. Akkor, hogyan áll a dolog az engedelmességgel? – Majd meglátjuk – mondta Korak. – Kiderül, milyen könnyedén szerzi meg nekem az aranyszőrű oroszlán azt a bizonyos száz fontot. Aznap délután nekivágtak a síkságnak, és Jad-bal-ja ott baktatott Tarzan lovának nyomában. Egy kis facsoportnál, bizonyos távolságra a bungalótól leszálltak a lóról, lent már óvatosan, lopakodva haladtak tovább egy völgyteknő felé, ahol általában antilopok szoktak legelni. Lassan elértek a mélyedést szegélyező sűrű bozótos feléjük eső részéhez. Ott volt Tarzan, Jane és Korak, s közvetlenül Tarzan mellett az aranyszőrű oroszlán. Négy igazi dzsungelvadász, és valamennyiük közül épp Jad-bal-ja

az oroszlán volt még a legkevésbé rátermett. Csaknem nesztelenül kúsztak a bokrok között, levél alig zörrent alattuk, míg végre letekintettek a mélyedésbe, ahol egy kis csapat antilop békésen legelészett. Egy öreg bak volt hozzájuk a legközelebb. Tarzan valami titokzatos módon jelzést adott Jad-bal-jának. – Hozd ide – suttogta neki, és az aranyszőrű oroszlán valami alig hallható kis hördüléssel felelt a parancsra. Felelt, majd nyomban – kísértetiesen halkan – neki is vágott a bozótos lejtőnek. Az antilopok gyanútlanul legelésztek tovább. A zsákmány és az oroszlán között túl nagy volt még a távolság, hiábavaló lett volna bármi nagy ugrás, így Jad-bal-ja egyelőre várt. A bozótban rejtőzködve azt leste, hogy az antilop esetleg közelebb jön hozzá, vagy netán végre hátat fordít neki, s úgy legel. Négyen figyelték a legelésző növényevőket – egyetlen hang nélkül. Úgy látszott, amazok tökéletesen – gyanútlanok, nem is sejtik a közeli veszélyt. Az öreg hím antilop közelebb húzódott Jad-bal-jához. Az oroszlán csaknem észrevétlenül készülődött az ugrásra. Az egyetlen árulkodó jel a farka hegyének mozgása-rángása volt, és akkor... mint a mennyek villáma, mint a kilőtt nyíl, úgy robbant ki iménti tökéletes moccanatlanságából egy pillanat alatt. Már majdnem elérte zsákmányát, amikor a bak rádöbbent a vészre – de későn, nagyon későn, mert alig pördült egyet az antilop, az oroszlán már rajta volt, két hátsó lábára állva lefogta. A csorda többi tagja kétségbeesett, fejvesztett futásban keresett menedéket. – Hát akkor – mondta Korak –, most majd meglátjuk. – Ide fogja hozni nekem az antilopot – szögezte le Tarzan magabiztosan. Az aranyszőrű oroszlán egy pillanatig tétovázón, hörögve állt a zsákmány fölött. Aztán felcsippentette a gerincénél fogva, majd fejét félrebillentve vonszolni kezdte maga mellett a földön. Így tért vissza lassan, szinte cammogva Tarzanhoz. Vonszolta fölfelé a lejtőn, a bozóton át az elejtett antilopot, míg gazdájához nem ért. Akkor lába elé ejtette, és megállt. Felnézett a majomemberre és szemében olyasmi csillogott, amit csak büszkeségnek lehetett érteni, és tekintetében ott volt az is, hogy ő most a megérdemelt jutalomra vár. Tarzan megsimogatta a fejét, majd halkan mondott neki valamit, valami dicsérő szót, aztán előhúzta a vadászkését, elmetszette az antilop fő ütőerét, hogy kibocsássa a földre a vért. Jane és Korak ott állt hozzájuk egészen közel, és figyelték Jad-bal-ját, hogy vajon mit tesz a fiatal oroszlán a friss, forró vért látva és szagolva? Jad-bal-ja beleszippantott a levegőbe, aztán horkantott is egyet, majd elővillantotta tépőfogait, és szelídnek nem mondható kifejezéssel meredt az emberi trióra. A majomember nyitott tenyérrel ellökte onnét. Ám a kis oroszlán megint felhördült, és hirtelen feléje kapott. Numa gyors, Bara az őz sebes és fürge, de a majomember olyan, mint a villám. Olyan gyorsan ütött vissza, olyan sebes és fürge villámerővel, hogy Jadbal-ja ugyanabban a pillanatban, hogy gazdájára morgott, már hanyatt is penderedett és elterült a földön. De nyomban talpra ugrott, és így meredtek egymásra: állat és

gazdája. – Feküdj! – parancsolta a majomember. – Le, Jad-bal-ja! – Hangja halk volt és rezzenetlen. Az oroszlán csak egy pillanatig habozott, aztán leheveredett, ahogy Tarzan, a majmok neveltje tanította. A parancsszó „élt”. Tarzan megfordult, felemelte a tetemet, a vállára vetette, és elindult. – Gyerünk! – parancsolta Jad-bal-jának. – Utánam. – És további pillantásra se méltatva védencét, elindult a lovak felé. – Tudhattam volna – mondta nevetve Korak –, és akkor most száz fonttal gazdagabb lennék. – Hát persze, hogy tudhattad volna – felelte anyja.

3. Titokzatos találkozás

Vonzó külsejű, mégis egy kicsit túlöltözött fiatal nő ebédelt egy másodrangú londoni falatozóban. Hogy e kifőzde-szerű helyen annyira feltűnő jelenség volt, nem is elsősorban a jó alakjának és csinos arcának köszönhette, hanem társának, a húszas éveinek derekán járó, szépen megtermett férfinak. A férfi akkora szakállt viselt, hogy elbújhatott volna mögötte, akár a bozótban, és a testmagassága közel két méter volt. Széles válla, ívelt mellkasa, keskeny csípője csak fokozta az említett hatást. Megnézni való volt. Egész tartása az edzett sportembereket idézte a szemlélőben. A nő és a férfi beszélgetésbe merülve ült ott, s, ami azt illeti, a figyelmes szem észrevehette, hogy társalgásuk olykor közel jár a heves vitához. – Mondom neked, nem érted – szögezte le a férfi –, hogy senki másra nincs szűkségünk. Mi a csudának osztoznánk másokkal... minek apróznánk hatfelé a dolgot, amikor ezt simán megcsináljuk ketten, te meg én? – Pénz is kell a kivitelezéshez – válaszolta a nő –, és azzal egyikünk sem büszkélkedhet. Nekik viszont van dohányuk bőven, és szívesen támogatnak minket... engem azért, amit tudok, téged meg a megjelenésedért és az erődért. Esteban, figyelj, ezek téged két éve keresnek, és tessék, most megtaláltak. Igazán nem szeretnék a bőrödben lenni, ha átejted őket. Nyissz, és már át is vágták a torkod, ha úgy gondolják, hogy az útjukban vagy, mivel tudod a terveiket. És akkor te most azzal jössz, hogy ki akarod forgatni őket... Hát észnél legyél! – A nő e szavak kíséretében vállat vont. – Nem, drágaságom, én sokkal jobban szeretem az életemet, semhogy ilyen vad dologban veled tartsak... ilyen öngyilkos összeesküvésben. – Flora, figyelj, nekünk ebből jóval több kinézhet, mint, amit ezek ajánlanak. Te vagy az ész, te tudsz mindent, ami kell, én vállalom a kockázatot... akkor miért fizessenek ki minket egy-egy hatodrésszel, he?! – Ezt mondd el nekik te magad, Esteban – közölte a lány, újabb vállrándítás kíséretében. – De ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, megelégszel annyival, amennyit kínáltak neked. Ide figyelj, én tudom, amit tudni kell... és én hajtottalak fel téged... és akkor? Mégse kérek többet, mégis megelégszem a dolog hatodával! Továbbá biztosíthatlak, hogyha nem csíped az ügyet, az az egy hatod, amit úgy lekicsinyelsz, elég lesz bárkinek, hogy haláláig fényűzően eléldegéljen. A férfin nem látszott, hogy ezek a szavak nagyon meggyőzték volna, és a fiatal nő is úgy érezte, hogy jó lesz rá ügyelni. Igaz, ami igaz, nagyon keveset tudott ő erről a férfiról, és személyesen csak párszor találkozott vele – úgy két hónapja fedezte fel, egy londoni mozi vásznán! Valami látványos szuperfilm ment, és ez az alak volt a pretoriánus gárda egyik katonája, „egy római harcos”. És a fizikai megjelenése – alakja, arányai – már eleve feltűnést keltettek, kellett is ez, mert a szerepe amúgy igen csekély volt. És ama sok ezer néző közül, aki a filmet megtekintette, alkalmasint Flora Hawkes volt

az egyetlen, aki futó figyelemnél többre méltatta őt. Nem mintha a történet nyűgözte volna le. Társaival már vagy két éve kerestek egy olyan alkatú férfit, mint Esteban Miranda, aki mi tagadás, típusának valóban a díszpéldánya volt. Egy „megálmodottat” valóban nehéz megtalálni, de most, hosszú keresés után, már-már reménytelen helyzetben Flora csak rálelt Estebanra – a pretoriánusra! – egy jelentéktelen londoni stúdió színészei között. Aztán már elegendő volt az ismeretséghez Flora jó külseje, és, ahogy kettejük között egyre jobban „domborodtak” és érlelődtek a dolgok, a lány véletlenül se tett említést arról, hogy valami „egyéb” célja is van. Flora Hawkes azonnal látta, hogy a férfi spanyol eredetű, s feltehetően jobb családból származik – azt meg, hogy milyen gátlástalan, megértette abból, hogy Esteban olyan gyorsan egyetértett a sötét tervvel, s ráadásul még ő akarta kisemmizni á többieket! Flora tudta jól, hogy e gátlástalanság miatt vigyáznia kell, nem szabad a férfi tudomására hoznia a terv igazi titkait, azokat a „részleteket” melyek e pillanatig kizárólag az ő „szellemi, tulajdonát” képezték. E dolgokat még négy régebbi társának sem árulhatja el. Most csendben ültek pár pillanatig, forgatták kiürült poharukat. A lány egyszerre felpillantott, és azt látta, hogy Esteban tekintete reá szegeződik. Ezt a nézést még Flora Hawkesnél kevésbé járatos nők is igen egyszerű módon értelmezték volna. – Azt teszel velem, amit akarsz, Flora – mondta akkor a férfi –, mert ha veled vagyok, megfeledkezem az aranyról, mindenről, és csak arra az egyre gondolok, amit valójában adhatnál, de, amit mindig megtagadsz tőlem... Mégis, érzem én azt, eljön még a mi napunk. – Aztán hozzátette: – Az enyém. – A szerelmet és az üzletet nem szerencsés keverni – közölte a lány józanul. – Várj, míg ezzel a munkával megleszünk. Akkor majd, Esteban, beszélgethetünk a szív dolgairól is. – Nem szeretsz te engem – mondta a férfi elfúló, rekedtes hangon. – Tudom én azt... láttam én azt... a többiek mind szerelmesek beléd. Ezért gyűlölöm őket úgy. És ha megtudnám, hogy te csak egyet is viszontszeretsz közülük, hát ki tudnám vágni a szívét. Néha gondoltam is ilyet... hogy van valami közöd hozzájuk. Először az egyikre gyanakodtam, aztán a másikra. Igen, túlságosan jól vagy te velük, Flora. Láttam, hogyan szorongatja a kezed John Peebles, mikor azt hitte, nem lesi senki, és, hogy mikor Dick Throck a táncpartnered, olyan közel bújtok egymáshoz, az arcotok is összeér. Hidd el, nem tetszik ez nekem, Flora, és egy szép napon majd megfeledkezem az aranyról meg az összes dologról, és akkor történik valami, hogy ne legyenek annyian, akik osztozni akarnak az aranyrudakon, amiket hazahozok Afrikából. És akkor még nem is említettem Blubert és Kraskit, ők ugyanolyan rosszak. Lehet, hogy épp Kraski a leghitványabb mind közt, mert olyan jóképű ördög, és nem szeretem, ahogy olyan nagy borjú szemekkel bámulod, falod mindig. A lány szemében most már a harag tüzei villogtak. Egyetlen dühös mozdulattal elhallgattatta a férfit. – Mi köze ahhoz Senor Mirandának, hogy nekem kik a barátaim, vagy, hogyan bánok

velük és ők, hogy s mint viselkednek velem? Szeretném, ha tudnád, barátocskám, hogy én ezeket az embereket hosszú évek óta ismerem, míg a te becses személyednek csak pár hete örvendhetek. Ha bárki megszabhatná nekem, mit és mikor tegyek, amiről – hála istennek – nincs szó, akkor te lennél az utolsó, akit efféle jogok illetnének! A férfi szeme vadul égett. – Hát úgy van, ahogy gondoltam! – kiáltotta. – Szereted egyiküket. – Most egy kicsit föl is emelkedett az asztal mellől, s a lány felé hajolt. Tartása, hangja fenyegető volt. – Csak tudjam meg, melyik az, esküszöm, darabokra tépem. E szavak kíséretében ujjai végigszántottak sűrű, hosszú, fekete haján, amitől egyik oldalt úgy állt a lobonc, mint a lovak sörénye. Szemében oly fény villant, hogy a lány szíve egy pillanatra beledermedt. Mintha őrültet látott volna, olyan volt a vele szemközt ülő Esteban Miranda. A lány egész egyszerűen félni kezdett, s megértette, a legokosabb az lesz, ha csellel lecsitítja. – Ugyan, ugyan, Esteban – suttogta lágyan Flora –, miért kell így felhúznod magad ilyen semmiségért, hallod? Nem mondtam egy szóval se, hogy bármelyiküket szeretem... se azt, hogy téged szeretlek. Épp csak az van, hogy engem nem szokás így lerohanni. Lehet, hogy nálatok a spanyol senoriták ilyen forrón szeretik, de én angol lány vagyok, és ha tényleg szeretsz, hát úgy bánsz velem, ahogy az angol szerelmesek szoktak. – Nem, azt nem mondtad, hogy bármelyiket is szereted közülük. Másrészt viszont azt sem, hogy nem szereted-e mégis valamelyiküket... Hallod, Flora, mégis melyik az, amelyiket szereted? És a szemében továbbra is ott lángolt a tűz, és roppant teste szinte beleremegett az elfojtott vágyakozásba. – Mondom, hogy egyiket se szeretem, Esteban – nyugtatta a lány. – Ahogy egyelőre téged se szeretlek. Hanem annyit mondhatok – tette hozzá –, hogy téged még esetleg szerethetlek, érted-e? Igen, Esteban, még beléd szerethetek, ahogy senki másba, csak épp... az van, hogy nem engedélyezhetek ilyesmit a szívemnek, amíg épségben vissza nem térsz, hogy aztán szabadon éljünk, ahogy kedvünk tartja. Akkor, talán akkor, de még erre sem tehetek ígéretet. – Jobb lenne – mondta a férfi komoran, bár láthatóan megenyhülve –, jobb lenne, Flora, ha megígérnéd. Hidd el, hogy jobb lenne. Mert engem nem érdekel az arany, ha nem te vagy a koronája, érted? – Pszt! – figyelmeztette a lány. – Már jönnek. Épp ideje, így is fél órája késnek. A férfi most arra fordította tekintetét, amerre a lány nézett, és így figyelték, ahogy a négy férfi belép az étkezdébe. Ketten nyilvánvalóan angolok voltak – nagydarab „marhahúsfickók”, középosztálybeliek, és nem is tagadhatták volna le, hogy egykor ökölvívással foglalkoztak. Harmadikuk, Adolph Bluber tömzsi, kövér német ember volt, kerek, piros arcú, bikanyakú, míg a negyedik a legfiatalabb, s egyben a legjobb külsejű is a kvartettből. Sima képe, tiszta tekintete, mindenekelőtt pedig nagy, fekete szeme elegendő ok lehetett volna rá, hogy Miranda féltékeny legyen, sőt ha ehhez hozzávesszük még a hullámos, dús barna hajfürtöket, a görög istenekre emlékeztető

alakot, az orosz-táncos kecsességű mozgást. És mit tesz isten, Carl Kraski valóban táncos volt, már, amikor nem brigantiként, selyemfiú-féle gazemberkedésből akart megélni. A lány szívélyesen üdvözölte mind a négyüket, míg a spanyol férfi megelégedett afféle kurta-furcsa biccentéssel. A jövevények székeket húztak oda, és letelepedtek Flóráék asztalához. – Sört ide – rikkantotta Peebles, és rácsapott az asztalra, hogy felhívja magukra a pincér figyelmét. – Sört ide, az áldóját nekije...! A javaslatot egyhangú ujjongás fogadta, s míg az italra vártak, amolyan cseverészés folyt, mindenféle érdektelen témákról. Hogy milyen nagy a hőség, hogy s mint vannak, mióta nem látták egymást, milyen az élet. A lány s a négy férfi így cseverészett, miközben Esteban egyre komorabban merült magába. Hanem, ahogy a pincér megjött a sörökkel, és a társaság lelkesen ürítette a poharakat Flórára – nyilvánvalóan ez volt a szokott jel az összejöveteleiken! –, nyomban rátértek az üzlet fontosabb dolgaira is. – No, hát! – kiáltotta megint Peebles, és húsos öklével újra az asztalra csapott. – Itt vónánk, és ez a lényeg. Megvan mindenünk Flora... a tervek, a dohány és Senor Miranda! És semmi akadálya, drága öregem, hogy te is a színre lépj! – Mennyi pénzetek jött össze? – tudakolta Flora. – Itt rengeteg pénzre van szükség, és tényleg fuccs az egésznek, ha nem kezdjük vastagon! Peebles akkor Bluberre nézett. – Hát itt van – mondta, és húsos ujjával rábökött –, ez a mi kicsattanó pénztárosunk. A kincstárnok! Majd ő megmondja, mi az, ami a kasszát feltölti, a bitang hájas kis németalföldi, hahaha! Bluber válaszul behízelgőn mosolygott „a nagy viccre”, és összedörzsölte kövérkés tenyerét. – Persze – mondta akkor idegenes kiejtéssel –, menji pénz az, amit gondol, Miss Flora, hogy nekünk van összejövetelesen? – Kétezer font a minimum, ami kell – felelte gyorsan a lány. – Anélkül el se kezdjük. – Ah, jó, jó, jó – kiáltotta pattogva Bluber. – De irtózat sok pénzecske... kettőezer font...! Jaj! A lány utálkozó mozdulatot tett. – Azt rögtön az elején megmondtam, hogy olcsójánosokkal, piti palikkal nem kezdek – mondta hidegen. – Amíg pedig össze nem hozzátok a kellő pénzt, hát fityiszt nektek, nem kapjátok meg a térképeket. Sőt, még arról se lesz fogalmatok, merre kell menni, ha rá akartok lelni a bűvös helyre, ahol annyi az arany, ha jól hallom, hogy ezt a szigetet kétszer megvehetitek belőle, ha tetszik. Ezt csak úgy mondom. Felőlem aztán nekivághattok, a ti pénzetek bánja. De ha azt akarjátok, hogy értelme is legyen, hát előbb mutassátok nekem azt a kétezer fontot, annyi alatt szóba se állok veletek. Mese nincs, csupán akkor mondok bármit is az úton, amelyen... igen, a világ leggazdagabb embereivé válhattok. – Ugyan, hagyd – mondta Throck, mintha csak hördült volna egyet. – Ez a szarházi

megszerezte már azt a pénzt. Akármi legyek, ha tudom, mit játssza itt az eszét. – Ő már csak ilyen – tódította az orosz táncos. – Ez még az anyakönyvvezetővel is alkudozna, hogy neki fizessen, amiért munkát ad neki...! – Jaj, jaj – sóhajtotta Bluber. – Jó, jó. De hát mi ok, amiért több pénzt kiadunk, mint szükséges okvetlen? Ha egyezer fontért megbírnánk csinálkozni, lenne annál jobb, ez csak persze, nem? – De mennyire – vakkantotta a lány. – Aztán, ha ezt az egyezer fontot hozod, akkor azt csinálhatsz vele, amit akarsz... de nélkülem, és a tervek nélkül, jó? És jaja mi!? A második ezres a váratlan események miatt kell. Ha jártál volna valaha is arra, tudnád: ott majdnem minden pillanatban csupa váratlan dolog történik. – Ah, jaj, jaj nekem – nyögte Bluber. – Megvan ennek a pénz – közölte Peebles. – Hát akkor ne rágjuk itten a gatyamadzagot, Gyerünk! – Lehet, hogy nála a pénz, de én azt előbb látni is szeretném – szögezte le a lány. – Mit gondolsz te így...! És ennyi pénzt fogok hordozni körül magammal?! – szörnyülködött Bluber. – Nem elég neked, ha a szavát adja rá? – dörmögte most már Throck is. – Szép kis tolvajbanda, az vagytok, ha a véleményemet akarjátok hallani – mondta a lány csípősen, és felkacagott. – Rendben van – folytatta aztán, és keményen szembenézett a durva arcokkal –, Carl adja rá a szavát, elhiszem. Ha ő azt mondja, hogy megvan a pénzetek, méghozzá olyan formában, hogy fel lehet használni bármelyik pillanatban az expedíciónkhoz, hát jó, akkor... de csak neki... elhiszem. Peebles és Throck dühösen felhorkant, Miranda szeme résre húzódott, így nézett az oroszra. Bluber viszont, éppen ellenkezőleg, teljesen közömbös maradt. Úgy látszik őt csak sértegetni kellett, minél nagyobb gorombaságokat kapott a fejéhez, annál jobban élvezte. Ha valaki tisztelettel, bizalommal kezeli őt, azzal a legpimaszabb, ez hamar meglátszott rajta. Csak Kraski maradt ugyanolyan, mint volt. Önelégültsége egy szemernyit se rendült meg, és mosollyal fogadta a felforrt vérű spanyol villámló tekintetét is. – Flora – mondta akkor –, figyelj, Blubernek tényleg megvan a pénze. Éspedig úgy, mit mondjak, hogy mindannyian beleadtuk a magunkét. Tudjuk, hogy az utolsó fityingért is meg fog küzdeni, mielőtt kiadná. Ő nem az az ember, aki csak úgy dobálózna a vagyonokkal. Most már a tervnek az a része jön, hogy szépen párosával elpályázzunk innen Londonból. Zsebéből térképet húzott elő, széthajtogatta, aztán kiterítette a társaság elé az asztalra. Ujjával rábökött egy X-szel megjelölt pontra. – Itt fogunk találkozni, és itt egészen konkrétan megszervezzük az expedíciót – mondta. – Bluber és Miranda megy elsőként, aztán Peebles és Throck. Mire te meg én megérkezünk – folytatta, és a lány felé fordult e szavakkal –, már minden készen áll, hogy azonnal nekivágjunk a terepnek. Mélyen bent, a célhoz jó közel állandó tábort létesítünk. Miranda addig meghúzza magát a pofabozontja mögött, hogy így mondjam, és felkészül a szerepre. Az lesz hosszú utazásának döntő színpada. Tudom én, hogy jártas ebben a dologban,

és képes efféle figurát alakítani. Mivel csak primitív bennszülöttekkel és vadállatokkal lesz dolgunk, ezeket kell megtéveszteni, nem kellenek ahhoz világrengető képességek. – Az orosz halkan, lágyan mondta mindezt, de valamilyen gunyoros, maró éle volt a szavainak, hogy a fekete spanyol szemek azonnal gonosz fénnyel villogtak rá. – Ha jól értem – kérdezte akkor Miranda –, te és Miss Hawkes... szóval, ti kettesben utaztok az X pontig? – Szelídre fogott hangjában elfojtott hörgések lapultak. – Jól érted – felelte Kraski. – Már ha általában jól szoktad érteni a dolgokat. A spanyol most már felemelkedett ültéből, és félig áthajolt az asztalon. Fenyegetés volt ebben a mozdulatban, és a lány azonnal megragadta a kabátját. – Nem! – kiáltotta Flora Hawkes. – Ilyesmit nem tűrök! – Visszanyomta a székre Estebant. – Már ennyi is elég volt nekem ma köztetek... és ha nem hagyjátok abba, hát fel is út, hozzám sokkal jobban illő társakat keresek, és kész! – Ez az, ez beszéd – helyeselt Peebles harciasan. – Ennek a kettőnek fel is út, le is út! – Johnnak igaza van – horkant fel megint Throck. – Én aztán támogatom őt. Ha tovább folytatjátok – fordult most Miranda és Kraski felé –, hát isten bizony, én foglak kirepíteni innen benneteket, de úgy, hogy többé nem találtok magatokra! – Jó, jó – nyögte Bluber –, ah, fogjatok szépen kezet mindannyian, és legyen szent a béke. – Halihó! – rikkantotta Peebles. – Erről van szo-ho-hó! Gyerünk, Esteban, nem disznóláb! – A tied se, Carl! Oda a mancsot, rajta. Ne kezdjétek itt az ellenlábaskodást, hahaha! Az orosz biztosnak érezte a helyzetét, mármint Flóránál, ezért kész volt mindenféle nagylelkűségre, lendületesen kezet nyújtott az asztalon át, a spanyol felé. Esteban volt az, aki egy pillanatig habozott. – Gyerünk már, öreg, a szent mindenit! – rikkantotta Throck. – Különben visszamehetsz huszadik statisztának, mi meg találunk helyetted különb színészt! Na...! A spanyol sötét arcán hirtelen valami fény villant: örömnek is mondhatta volna akárki. Kezet nyújtott. S mert Kraski se vonta vissza a magáét, jót csattant a párjára. – Megbocsáss, testvér – mondta Esteban –, forró a vérem, de az nem jelent semmit. Miss Hawkes jól mondta, összetartozunk, legyünk hát barátok valamennyien. Itt a kezem rá, Kraski, ami engem illet. – Jó – mondta Kraski –, én meg sajnálom, ha megsértettelek. – De elfelejtette, hogy ellenfele színész, és... Igen, ha most abba a sötét lélekbe valóban beleláthatott volna, elborzad. – És akkor, Gott, most mind jó barátok, mi itt – mondta Bluber, kezét dörzsölve álszentül –, miért ne beszélnénk meg, mikor kezdünk mindent csinálni, hogy legyen jó vég? Miss Flora, ő nekem adja térképet, és az irányulásokat, és mi ráindulunk azon módban. – Volna egy ceruzád, Carl – mondta a lány, és, ahogy a férfi átnyújtotta az írószerszámot, Flora kikeresett egy helyet a térképen, bizonyos távolságra az „X-es körzet” közepétől, s oda egy apró kört kanyarított. – Ez a 0 pont – mondta. – Ha

valamennyien ott leszünk, majd megadom a pontos eligazítást, hogyan tovább, de addig nem. Bluber két keze kétségbeesetten lendült a magasba. – Ah! Drága Miss Flora! Mit nem gondol el? Mink itten adunk kifelé kétezer font, azért Csak, hogy vegyünk a zsákban egy macskát? – Igen, és akkor itt vagyunk, és ez van! – bömbölte John Peebles, és megint az asztalra vert. A lány könnyed mozdulattal felállt az asztal mellől. – Ó, hát semmi baj, tényleg – mondta, megvonva vállát. – Ha így gondoljátok, igazán semmiből se áll, hogy elfelejtsük az egészet. – Jaj, várjunk, várjunk, Miss Flora – kiáltotta Bluber, és ő is sietősen talpra szökkent. – Hát ne ilyen izgalmat, mégse. Csak, hogy nem látja-e, nekünk ez mi van? Kétezer font, az elrettentő összegecske, és mi jó emberek vagyunk az üzletben. Igazán nem akarjuk kiadózni úgy, hogy semmi nem üti meg érte a markolatunk! – Én nem kértem, hogy adjanak ki bármit, és a markolata se érdekel – felelte dühösen Flora Hawkes. – De ha ebben az üzletben bárkinek bíznia kell a másikban, hát maga az, akinek bíznia kéne bennem. Ide figyeljen, ha én most elmondom mindazt, amit tudok, hol állok? Hogy tudom megakadályozni magukat, Bluber, hogy odamenjenek, aztán engem szépen kisemmizzenek? Legyen észnél, és lássa be, hogy én se estem a fejemre! – De hát mi sem vagyunk bolondok, Miss Flora – erősködött Bluber. – Mi nem gondolunk arra, hogy magát becsapjuk, semmi pillanatra. – Másrészt nem is angyalok, Bluber, egyikük se az – vágott vissza a lány. – Ha azt akarják, hogy egyről a kettőre jussanak ebben a dologban, hát az csak úgy fog menni, ahogy én akarom. És én ott akarok lenni az elejétől a végéig, hadd lássam, mi az, ami tényleg az enyém. Eddig a szavamat adtam, és el is hitték, hogy nálam van a nyerő lap, hát akkor most már játsszuk végig az egészet, vagy mindennek lőttek, rendben? Hiszen mi értelme lenne, hogy elvergődjek egy ilyen nyomorult dzsungelvidékre, és magammal vonszoljam az egész társaságot, elszenvedjem a megpróbáltatásokat... ha a Végén nem sikerül, ha kénytelen vagyok üres kézzel távozni magam is? És nem vagyok olyan agyalágyult, hogy azt higgyem: megúszom egy ilyen bandita népséggel szemben, mint a maguké, Bluber, ha kiderül, hogy átvertem mindenkit. És amíg tisztességesen játszom, biztosra vehetem azt is, hogy vagy Esteban, vagy Carl vigyáz majd rám, és akkor... mit érdekel a többi? Ott se lesz baj! Kérdezem, tiszta lap ez így, vagy sem? – Nos, hát, John, halljuk, mire gondolsz, és te is Dick, he? – kérdezte Bluber a két hajdani ökölvívótól. – Carl, róla tudom, hogy ő mindig azt fogja gondolni, ami Flora gondolata, nem? – Fenébe is – felelte Throck –, nekem ez soha nem okozott addig gondot, amíg nem volt muszáj, de most azt gondolom, mégis az a legjobb, ha megbízunk Flórában. – Egyetértek – hagyta rá John Peebles. – Ha mégis megpróbálsz valami trükköt, Flora... – És két kezével, begörbített ujjaival jelentőségteljes mozdulatot tett úgy

toroktájon. – Értelek, John – válaszolta a lány mosolyogva. – És azt is tudom, hogy két fontért ugyanezt megtennéd, hát még akkor kétezerért. Akkor viszont, mintha mindenki egyetértene abban, hogy a dolgokat az én terveim szerint bonyolítjuk le. Igaz, Carl? Az orosz bólintott. – Ami a többieket illeti, ők is velem értenek egyet – szögezte le. És ezek után a jeles kis társaság hozzálátott, hogy minél konkrétabban kidolgozza a tervet. Percről percre, részletről részletre, hogyan jutnak el arra a helyre, amelyet a lány a térképen O-val jelölt.

4. Mesélő lábnyomok

Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán kétévesen fajának oly remek példánya lett, amilyet még a Greystoke család is ritkán látott. Méretre jócskán meghaladta a fejlett hímek átlagát, alakja tökéletes volt, feje nemes vonalú, nagy fekete sörénye pedig igazi nagy hím külsejét kölcsönözte neki. Ehhez jött még intelligenciája, mely valóban sokkal nagyobb volt, mint szabadon, vadon felnőtt társaié. Jad-bal-ja végtelen büszkesége és öröme volt a majomembernek, aki olyan nagy gonddal tanította és edzette őt, hogy a benne rejlő képességek mind maradéktalanul kibontakozhassanak. Az oroszlán már rég nem gazdája ágyának végében aludt, hanem erős ketrece volt, melyet Tarzan maga szerkesztett neki a bungaló hátsó felében, hiszen ki tudta volna jobban nála, a dzsungel uránál, hogy egy oroszlán, bárhogy nevelkedett is, azért csak oroszlán – vérengző húsevő. Az első évben Jad-bal-ja még egymaga járta az erdőt-mezőt, és kedvére csatangolhatott a ház körül is, utána azonban már csak Tarzan társaságában. Gyakran megtörtént, hogy együtt mentek vadászni. Az oroszlán a maga módján Jane-nel és Korakkal is ugyanilyen közeli kapcsolatban volt, és egyikük sem félt tőle, mindketten megbízhattak benne. Ennek ellenére az igazi nagy kapcsolat Jad-bal-ja és a majomember között élt. Az oroszlán Tarzan gazdaságának feketéit is tiszteletben tartotta, és nem bántotta a háziállatokat sem. A ház ura még idejekorán, amikor kölyök volt, megtanította, hogy büntetés jár érte, ha a kutyaólak vagy a tyúkketrecek népét tizedelni merészeli. Hozzájárult a farm élőállományának biztonságához az a körülmény is, hogy az oroszlán sosem volt igazán éhes. Ember és vadállat a jelek szerint tökéletesen értette egymást. Az persze kérdés, hogy az oroszlán valóban „Megértett-e” mindent, amit Tarzan mondott neki, de bárhogy volt is, már eleve a hihetetlenség határát súrolta az a mód, ahogyan a majomember Jadbal-jával közölni tudta, mit is kíván tőle. A kölyökben engedelmességet alakított ki a szigor és a gyengéd bánásmód keveréke. Azután ez a beidegződés a felnőtt oroszlánnak is elmaradhatatlan sajátja volt. Ha kellett, Tarzan parancsára Jad-bal-ja messzire elment és zebrát vagy antilopot ejtett el, aztán épségben hazavitte a zsákmányt s letette gazdája lábához. Meg sem próbált belekóstolni húsukba, sőt, olykor még élő állatokat is „szállított”. Ilyen volt az az aranyszőrű oroszlán, amely isten-forma gazdájával az ősvadonban cserkészett és vadászott. Ebben az időben mindenféle hírek és rémhírek terjedtek el, elérvén a majomember füléhez is, hogy birtokától nyugatra és délre rablóbanda garázdálkodik. Csúnya történetek jártak elefántcsont-rablásról, rabszolga kereskedelemről és kínzásokról, amilyenek nem zavarták meg a majomember vad dzsungelének nyugalmát Amor Ben Khatour sejk napjai óta. De másféle történetek is keringtek, melyek hallatán Tarzan

felvonta a szemöldökét, úgy elcsodálkozott, annyira gondolkodóba esett. De aztán egy hónap is eltelt úgy, hogy a dzsungel ura semmiféle híresztelést nem hallott nyugat felől. A háború a Greystoke família jövedelmét igencsak lecsökkentette. Gyakorlatilag mindenüket oda kellett adniuk a Szövetségesek ügyéért, és most, amijük csak maradt, szinte teljesen ráment Tarzan afrikai birtokának fellendítésére. – Jane – mondta egy este feleségének a ház ura –, nagyon úgy fest a dolog, hogy egy újabb opari út előtt állunk. – Opar? A hallatára is elborzadok, és nem akarom, hogy te odamenj – felelte a nő. – Kétszer már megmenekültél, de emlékezz, mindig épp csak az életed menthetted Oparból. Harmadszorra aligha leszel ilyen szerencsés. Van épp annyink, John, hogy itt kényelmesen és boldogan eléldegéljünk. Ez a két dolog mindennél fontosabb, s ezt kockáztatnánk holmi kincseskamrák feszegetésével? – Nem fenyeget veszély, Jane – biztosította Tarzan. – A múltkor ott volt Werper a sarkamban, előttem a földrengés, a kettő közt tényleg csaknem ottvesztem. De most semmi valószínűsége, hogy efféle veszedelmek adódnak megint. – Azért csak nem akarsz egyedül menni, John? – kérdezte az asszony. – Magaddal viszed Korakot? – Nem – mondta a férfi. – Hogyan is vinném? Neki itt kell maradnia veled, hiszen az én hosszú távolléteim – a te számodra veszedelmesebbek, mint a magaméra. Viszek ötven wazirit, ők lesznek a teherhordóim, az aranycipelők. Így megint feltölthetjük magunkat egy időre, és megleszünk jól. – És mi lesz Jad-bal-jával? – érdeklődött Jane. – Őt sem viszed? – Őt sem – szögezte le a férfi. – Maradjon ő csak itt Korakkal, ő tud vigyázni rá, és néha még vadászgathatnak is együtt. Szeretnék gyorsan haladni, könnyű poggyásszal, ahogy mondani szokás, és az oroszlánnak túl nehéz megpróbáltatás lenne az... Tudod jól, hogy ők nem szeretnek sokat mászkálni a tűző napon, s mivel nekünk többnyire nappal kell mennünk, nem hiszem, hogy Jad-bal-ja olyan sokáig bírná. És így esett, hogy Tarzan, a dzsungel ura megint nekivágott. Várta az Oparba vezető hosszú út. Mögötte ott vonult-ötven óriás waziri, a törzsnek színe-virága, mely Tarzant tiszteletbeli és valódi főnökének fogadta. A bungaló verandáján ott állt Jane és Korak, istenhozzádot integetve, miközben a bungaló hátsó feléből a majomember hallhatta Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán bömbölését. És, ahogy távolodtak, Numa hangja ott járt velük a hullámzó síkságon, míg végül el nem halt a messzeségben. Tarzan csapatának menetütemét a leglassúbb teherhordó határozta meg, de még az is olyan volt, hogy igen gyorsan haladhattak. Opar jó huszonöt napi járóföldre volt a farmtól – könnyű poggyásszal utazó férfiak számára –, visszafelé azonban az arannyal megrakott waziri gárda sebessége lassúbbra volt tervezve. Ezért aztán a majomember két hónapot szánt a vállalkozásra. Szafarija, mivel csupa tapasztalt harcos tartott vele, a leggyorsabb előrejutást ígérte. Készleteket nem vittek, mert jó vadászok voltak valamennyien, és a táj, melyen átvonultak, sok vadat kínált – minek terhelték volna

agyon magukat olyan holmikkal, melyek csak a fehér utazók cókmókjai. Tövises bonra és némi lomb biztosította nekik az éji fedelet, és dárdáik-nyilaik jóvoltából, meg nagy fehér főnökük érdemeként, a hasuk sosem volt üres. Válogatott legénységével Tarzan huszonegy napos oda utat remélt – úgy, ha csak maga megy, még kevesebb időre lett volna szüksége, mert akkor kétszer-háromszor ilyen gyorsan haladhatott volna. Ha ugyanis a majomember úgy határozott, hogy valahová nagyon hipp-hopp el akar érni, hát szinte repült a dzsungelen át, ahol éjjel-nappal egyformán otthonos volt, és gyakorlatilag sosem fáradt el. A harmadik héten egyik nap kora délutánján történt, hogy Tarzan, messze a feketéi előtt vadászott. Hirtelen fölfedezte Bara, az őz holt tetemét – tollas nyíl állt ki az oldalából. Biztos volt abban, hogy Barát a közelben érte a lövés, aztán ide vonult el meghalni. A nyílvessző ugyanis olyan helyen érte az állatot, hogy azonnali végét nem okozhatta. A majomember azonban, még mielőtt közelebb ment volna, hogy alaposan szemügyre vegyen mindent, felfigyelt a nyíl alakjára. Amikor kihúzta az őz testéből, úgy elcsodálkozott, mintha valaki swazi-földi hajviseletet pillant meg a Broadwayn vagy a Stranden, ugyanis a nyílvessző a megszólalásig azonos volt azokkal, amelyeket a világ bármely nagyvárosának sportboltjaiban lehet kapni. Efféle vesszőket kínálnak kimondottan „civilizációs”, tehát parkbeli vagy városszéli nyilazgatóknak. Elképzelni sem lehetett bizarrabb látványt, mint, hogy itt Afrikában ez az ide nem illő tárgy tűnik valakinek a szeme elé. Hogy a nyílvessző mégis megfelelt a célnak, bizonyította, hogy Bara élettelenül hever ott – s a majomember ennek ellenére biztos volt benne, hogy a lövést nem helybéli bennszülött kéz adta le. Tarzan kíváncsisága nőttön nőtt, s vele az óvatossága is – ez már csak amolyan dzsungelbéli beidegződés volt nála. Hiszen ha valaki valóban túlélő akar lenni a maga vadonjában, és ha a hely jó ismerőjének tartja magát, éles szemmel-füllel föl kell figyelnie mindenre, ami szokatlan és váratlan. Így történt, hogy elindult Bara nyomán visszafelé, hogy ha lehet, kiderítse, ki volt, mi volt a gyilkosa. A vérnyomot viszonylag könnyen követhette, és a majomember el is csodálkozott, hogy a vadász miért nem ment a zsákmánya után, miért nem szedte össze – hiszen az állat már egy napja ott heverhetett. Tapasztalnia kellett, hogy Bara hosszú utat tett meg sebesülten, és a nap már alacsonyan járt a nyugati égen, mikor Tarzan végre az állat gyilkosának első nyomára bukkant. Lábnyomokat lelt, és ezek ugyanúgy meglepték, mint a nyílvessző jellege. Gondosan megvizsgálta a leleteket, és lehajolva még bele is szimatolt felettük a levegőbe. Érzékeny szaglása volt, ám hihetetlennek, sőt, egyszerűen képtelenségnek kellett tartania, amit tapasztalt: a mezítlábas nyomok fehér emberről árulkodtak. Nagy darab emberről, körülbelül mint amekkora ő maga, Tarzan. Kata nevelt fia tűnődve állt ott, csak bámulta a titokzatos idegen nyomát, és közben beletúrt sűrű, fekete hajába. Ez nála az elképedés jellegzetes kifejezése volt. Miféle meztelen fehér ember járhat itt Tarzan dzsungelében, ejtheti el Tarzan vadját efféle vadásztársasági kecses nyílvesszőcskével? Hihetetlennek tűnt, hogy egyáltalán ilyen ember létezhet, és mégis, a majomember

elméjében elkezdtek visszaderengeni a pár hete hallott híresztelések. Eltökélte, hogy megoldja a rejtélyt, így aztán, hogy a dolog végére járjon, elindult az idegen nyomán. Kuszán kanyargó nyom volt, s arról árulkodott, hogy tapasztalatlan vadász jár céltalanul a dzsungelen át. Ekképpen gondolkodott a majomember, ám késő este lett. Még mindig nem jutott közelebb a megoldáshoz. Ahogy az éj leszállt, Tarzan úgy döntött, visszatér táborukhoz. Tudta, hogy a wazirik húst várnak, s ő nem akart csalódást okozni nekik – jóllehet arra is rájött közben, hogy nem ő az egyetlen, aki ezen az éjszakán a környéken vadászik. A közelben nagyvad volt, hallotta is hördüléseit: oroszlán járta a vadont. A messziségből a másik oroszlán tompa bődülései is odahallatszottak. De hát olyan nagy dolog volt mindez a majomembernek? Megpróbálta ő már ügyességét, erejét, fürgeségét ily helyzetekben – akár ember, akár vadállat volt a könyörtelen, nyers világ rivális portyázója, akivel mérkőznie kellett. Így aztán el is ejtette a maga zsákmányát, kiragadta a csalódott, dühös oroszlán orra elől a kövér antilopot, melyet a ragadozó már a sajátjának tekintett. Vállára kapta a tetemet, így szökkent fel az immár támadó Numa útjából, a fák alsó lombteraszára, ahonnét harsány hahotával gúnyolta az őrjöngő fenevadat, majd nesztelenül eltűnt az éj sötétjén. Könnyen megtalálta a tábort. Az éhes wazirik már várták. Olyannyira megbíztak benne, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedtek abban, hogy meghozza a vacsorahúst. Másnap kora reggel Tarzan elrendelte a továbbindulást Opar felé. A wazirikat a legrövidebb úton előreküldte. Ő pedig valami kacskaringósabbat választott. Át akarta fésülni a dzsungelt a különös nyílvessző s a lábnyomok gazdája után. Elérkezvén ugyanarra a helyre, ahol a sötétség miatt átmenetileg fel kellett adnia vállalkozását, máris ott folytatta, ahol abbahagyta. Megvolt a nyom, el is indult rajta, és nem kellett sokáig haladnia, ott volt az újabb bizonyság, hogy valami veszedelmes és rejtelmes személy van jelen. Mert a nyomon ott hevert előtte egy óriásmajom teteme, ama nagy emberszabásúak egyikéé, amilyenek között Tarzan felnevelkedett. A mangani szőrös hasából az emberi civilizáció gépterméke, egy másik nyílvessző állt ki. A majomember szeme szűkre húzódott, szemöldöke haragosan megrándult. Ki az, aki ide merészel behatolni, az ő szent terepére, ki gyilkolja ilyen gátlástalanul az ő népét? A majomember torkából feltört lassan az elmaradhatatlan hördülés. A civilizáció vékony rétege, amit fehér emberek között hordott magán, most egyszerre lehámlott róla. Nem angol lord állt ott, szőrös rokonának tetemét a dzsungel vadja nézte, szívében valami sötét gyanú árnyával és a gyűlölet tüzével. Tarzan igazi vadonlakó volt, gyűlölettel a gyilkos emberféle iránt. Egy ragadozó szemlélte a gátlástalan ember véres művét. Tarzan tudatában nyoma sem volt annak, hogy ez az emberféle egy másik vérség szerint neki „ugyanúgy” a rokona. Megállapította, hogy a nyom, mintegy kétnapos, Tarzan sietve elindult a gyilkos után. Nem volt semmi kétsége felőle, hogy itt közönséges gyilkosság történt. Ismerte jól

a manganik szokásait, tudta, hogy emberszabású óriásmajom sosem provokál küzdelmet, hacsak nem kényszerűségből teszi. Tarzan széllel szemben haladt, és körülbelül fél óra múltán finom szaglásával fölfedezte, hogy az elpusztult emberszabású majom rokonai a közelben időznek. Tudta, milyen félénkek, s ezért a legnagyobb óvatossággal haladt, nehogy a heves természetű dzsungellakók elriadjanak, mielőtt egyáltalán ráeszmélnének, ki is érkezik. Nem túl gyakran találkozott velük, azt viszont tudta, hogy vannak még köztük páran, akik még felismerik, s révükön a törzs többi tagjával is szívélyes viszonya alakulhat ki. Az aljnövényzet olyan sűrű volt, hogy Tarzan inkább a középső ágszinteken haladt. Könnyedén és fürgén lendült ágról ágra, s hirtelen kibukkanva a levelek közül már ott is volt az óriás emberszabásúak feje fölött. A csapatban körülbelül húszan voltak, és a természet nyújtotta tisztáson azzal foglalkoztak – ősi szokásuk szerint –, hogy étkezési célokra hernyókat, lepkéket s bogarakat gyűjtsenek, állandó táplálékul szolgált számukra az ily apró nyüzsgő lények sokasága. A majomember arcán finom mosoly futott végig, ahogy egy nagy ágon megpihent. Jól megfigyelhette a lombok mögül a kis csapatot. A nagy majmok minden cselekedete, minden apró mozdulata a gyerekkort idézte Tarzan emlékezetében, azt az időt, amikor ő maga is, Kala mohó nevelőanyai szeretetének védelmében, hasonló módon járt-kelt, vadászott és gyűjtögetett Kercsak törzsének dzsungelerdejében. A zsibongó, élénk fiatalok közt ott látta megint Nitát és más gyerekkori játszótársait, meg a többi, már felnőtt, veszedelmes vadállatot, őket, akiktől eleinte félt, aztán férfiként mindet legyőzte. Az emberi élet szokásai, körülményei változhatnak, de a majmok ugyanúgy éltek tegnap, ahogy ma, és a sok-sok holnap sem hoz változást: egy darabka „örökkévalóság”. Pár percig csöndben figyelte őket. De boldogok is lesznek, ha rádöbbennek, ki érkezett körükbe! Mert a majomember közismert volt dzsungel szerte arról, hogy a mangani nép barátja és védelmezője. Először, persze, morogni-hörögni fognak rá, fenyegetően lépnek fel, mert nem hisznek teljességgel a saját szemüknek, a saját fülüknek sem, ami Tarzan személyazonosságát illeti. Amíg meg nem jelenik a tisztásukon, hogy a törzs öreg hímjei körülállhassák, mereven, villogó tépőfogakkal, s orrcimpáik nem tanúsítják, hogy a jövevény valóban az, akinek hihetik – igen, addig nem hisznek el róla semmit sem maradéktalanul. Akkor, semmi kétség, nagy lesz a szenzáció, de csak pár percig megy, mert a majomösztönök világa már csak ilyen: el fogja vonni a figyelmüket róla egy megrezzenő levél, egy lepke vagy hernyó, egy madártojás, és mennek a dolgukra, nem törődnek vele se többet, mint a törzs bármely másik tagjával. Míg azonban erre sor kerül, nyilvánvalóan mind végigszagolgatják, sőt, talán a testét is megfogdossák kérges mancsaikkal. Tarzanon volt a sor. Üdvözölni kellett a törzset, s ez meg is történt. A barátságos hangra a majmok felpillantottak, ő meg kilépett rejtekéből. – Tarzan vagyok t – kiáltotta. – Nagy harcos, a mangani nép barátja. Tarzan

barátsággal jön az övéihez. – E szavak kíséretében leszökkent a tisztás dús füvére. Azon nyomban pokoli kavarodás támadt. Sikoltozások hallatszottak, figyelmeztető jelek hasogatták a-levegőt, és a nőstények a tisztás távolabbi végébe húzódtak kicsinyeikkel. A hímek szőre égnek állt, hördüléseket hallatva néztek szembe a betolakodóval. – Ugyan! – rikoltotta Tarzan. – Hát meg se ismertek? Tarzan vagyok, a mangani nép barátja. Kala volt a nevelőanyám, így lettem Kercsak törzsének királya. – Ismerünk – mordult fel az egyik öreg hím. – Tegnap láttuk, ahogy megölted Gobut. Eredj innen, vagy mi ölünk meg téged. – Én Gobut nem öltem meg – válaszolta a majomember. – Tegnap én is láttam a tetemét, és a gyilkosának követtem a nyomát. Ekképpen jutottam el most hozzátok. – Láttunk – makacskodott az öreg hím. Eredj innen, vagy megölünk. Nem vagy te többé a mangani nép barátja. A majomember töprengve húzta össze a szemöldökét. Nyilvánvaló volt, hogy a majmok azt hiszik, őt látták, ahogy társukat megölte. Mi a magyarázat? Hogyan tudja ezt ő maga is értelmezni? A nagy fehér ember mezítlábas nyomai mégis többet jelentenének, mint akár ő maga is hitte? Tarzan döbbenten állt. De aztán ismét fölemelte tekintetét, és ekképpen szólt a hímekhez: – Nem én öltem meg Gobut – állította ő is makacsul. – Sokan közületek egy életen át ismernek engem, és, aki ismer, az tudja, hogy manganit én csak tisztességes, nyílt küzdelemben öltem meg. Tudjátok, hogy minden dzsungellakó közül a manganik a legősibb és a legjobb barátaim. Tarzan, a majmok fia, hogyan ölné meg orvul az egyik testvérét? – Mi csak azt tudjuk – felelte hajthatatlanul az öreg hím –, amit láttunk. Megölted Gobut. A saját szemünkkel láttuk, ahogy megölted. Eredj innen, de gyorsan, vagy mi ölünk meg. A majomember hatalmas harcos lehet, kemény küzdő, de Pagth népe még nála is különb. Én vagyok Pagth, a Pagth-törzs királya. Menj innen, vagy megölünk. Tarzan vitatkozni próbált, de tudta, hiába – meg se hallgatnák. Annyira biztosak a maguk igazában, hogy tudniillik ő volt az, aki társukat, Gobut, a hímet megölte. Végül úgy döntött, hogy elkerüli a harcot, melynek során valakinek okvetlenül meg kellene halnia e derék nép soraiból. Szomorúan elfordult, s továbbállt. Hanem most aztán már minden eddiginél jobban vágyott rá, hogy Gobu gyilkosát szemtől szembe lássa, kiderítse, ki az, aki az ő örök birodalmába merészelt behatolni. Tarzan addig követte a nyomot, míg nem keveredett több férfiéval, köztük feketékével is. Ám volt köztük néhány fehér ember cipős-csizmás lábnyoma is. Aztán egy nőé – gyereké? Nem tudta volna megmondani. A nyomok láthatóan a sziklás hegyek felé vezettek, melyek Opar szikkadt völgyét vették körül. Tarzan megfeledkezett eredeti céljáról, s most nemcsak az élt benne, hogy a betolakodókat utolérje, és rákényszerítse őket, valljanak szándékaikról. Gobu gyilkosának pedig meg kell adnia, amit a sors rendelt neki. Így haladt az elég jelentős számú társaság kiválóan kivehető nyomain, s megállapította, hogy félnapi járóföldnél

aligha lehetnek messzebb előtte. Ez viszont azt jelenti, hogy az Opar körüli völgyteknő peremén járhatnak – már ha az a céljuk. S, hogy mi egyéb lehetett volna, Tarzan elképzelni sem tudta. Mindig szigorúan titokban tartotta, hol is van Opar. Tudomása szerint csak Bane-nek, aztán a fiuknak, Kortiknak volt fogalma az ősi Atlantisz lakóinak erről a feledett városáról, pontos helyéről. Mégis, mi egyéb vonzotta ide a fehér embereket ebbe a vad, fölfedezetlen dzsungelbe, mely Opart minden oldalról védőn körülveszi? Csakis a kincs városa. Ekképpen töprengett, és közben sebesen követ-te a nyomot Opar felé. Leszállt a sötét, de a nyom olyan friss volt, hogy a majomember a szag után is eligazodott. Aztán hirtelen megpillantott valamit nem messze maga előtt: egy tábor fényét.

5. A végzetes cseppek

Otthon, a bungalóban és a farmon az élet a szokásos módon folyt, ugyanúgy, mint Tarzan távozása előtt. Korak hol gyalogszerrel, hol lóháton, mindenfelé megfordult, ahol a szorgos kezek munkálkodtak, pásztorok legeltettek. Néha csak maga ment, gyakrabban viszont a fehér felügyelő, Dervis társaságában. Ha lóra szálltak, Jane is sokszor velük tartott. Korak az aranyszőrű oroszlánt pórázon tartotta, mert nem volt benne bizonyos, hogy valóban parancsolni tud neki. Leginkább pedig attól félt, hogy gazdája távollétében az állat esetleg visszaszökik a dzsungelbe, ahol vad életét igazából elkezdhetné. Korak arra is gondolt, hogy ha egy ilyen oroszlán csak úgy szabadján mászkál a vadonban, roppant veszedelmet jelent az emberekre. Mivel köztük nőtt fel, nem alakult ki benne az a természetes félelem és tartózkodás, amely máskülönben minden vadállat sajátja. Ráadásul az az embertorok-tépő gyakorlatozása...! Nem kellett hozzá különösebb képzelőerő, hogy Korak maga előtt lássa, mit eredményezne az, ha az aranyszőrű oroszlán úgy istenigazából „önellátóvá” válna a környék dzsungeleiben. Tarzan távollétének első hetében történt, hogy Nairobiből táviratot hozott Lady Greystoke-nak egy futár. A kábelüzenet arról tudósította, hogy Londonban élő apja komolyan megbetegedett. Anya és fia megtárgyalta, mi legyen. Bizonyosra vehették, hogy talán másfél hónap is eltelik, mire Tarzan visszaér. Futárt se küldhetnek sokkal több reménnyel utána, akkor viszont nagy a valószínűsége, hogy a Lady már nem látja többé élve apját. Ez még akkor sem biztos, állapították meg, ha nyomban útra kél. Úgy határoztak, hogy Korak elkíséri őt Nairobig, onnét visszatér a birtokra, és egymaga felügyel a dolgokra, míg Tarzan az opari kirándulásról meg nem érkezik. Nairobi jókora út volt a Greystoke-farmtól, és Korak még úton volt visszafelé, mikor – úgy három héttel Tarzan távozta után – az egyik alkalmazott, aki az oroszlánra vigyázott és etette, gondatlanul nyitva felejtette a ketrec ajtaját, mikor takarította. Jadbal-ja fel-alá járkált, ahogy a seprő ide-oda lengett a ketrecben. Ők már jó barátok voltak, s így a waziri nem félt a hatalmas aranyszőrűtől. Ezért aztán nem is nézett rá túl gyakran, teljes bizalommal hátat fordított neki. A fekete bőrű aznap is épp ott dolgozgatott a ketrec túlsó sarkában, s Jad-bal-ja az ajtóban állt. Nézegette, s lassan fölfedezte, hogy az ajtó nincs zárva. Csendesen fölemelte egyik párnás mancsát, a résbe dugta, és az ajtó engedett. Az aranyszőrű oroszlán hirtelen kifurakodott a nyíláson, és, ahogy az ajtórácsot ellökte, a riadt fekete már csak nézhette, hogyan szökken le puhán a földre. – Állj, Jad-bal-ja! Állj! – üvöltötte rémülten, és utána iramodott. De az aranyszőrű oroszlán nagyobb sebességre kapcsolt, átugrott a kerítésen, és az erdő irányába indult. A fekete követte, vadul lengette a seprűjét, hangosan kiáltozott.

Erre a többi waziri is előbukkant a kunyhókból, s a tisztáson csatlakoztak társukhoz, így próbálták meg űzőbe venni Tarzan oroszlánját. A füves síkságon jó darabig követték, de akár a futamodó felhők valamelyikét is űzhették volna az égen, a hatalmas teremtmény ügyet sem vetett fenyegetéseikre, igyekezetükre. Így esett, hogy az aranyszőrű oroszlán eltűnt az őserdőben, hiába kutatták a nyomát sötétedésig. Akkor felhagytak a dologgal, és kétségbeesetten tértek vissza a farmra. – Jaj, nekem! – kiáltotta a boldogtalan fekete ápoló, aki felelős volt Jad-bal-ja szökéséért. – Mit szól majd a Nagy Bwana, mit mond nekem, ha visszatér és látja, hogy szökni hagytam az ő drága aranyszőrűjét! – Jó időre száműzni fognak a bungalótól, Kivazi – közölte vele a vén Muviro. – És nem vitás, hogy a legelővidékre, a füves keletre küldenek majd a nyájat őrizni, ahol bőségesen találkozhatsz oroszlánokkal. Csak épp, hogy nem lesznek olyan barátságosak, mint Jad-bal-ja volt! És akkor ez még a fele se annak, amit érdemelnél. Ha a Nagy Bwana nem szeretné olyan teli szívvel az ő fekete bőrű gyermekeit, ha olyan lenne, amilyen fehér bwanákat a vén Muviro már látott, no, hát, megkorbácsoltatna, hogy nem állsz a végén a lábadon, sőt, bele is halsz netán. – Férfi vagyok – jelentette ki Kivazi. – Igazi férfi és waziri harcos, ezért bármi büntetést ró rám a Nagy Bwana, méltón fogom kiállni. Ezen az éjszakán történt, hogy Tarzan elérte az ismeretlen társaság táborát, melynek a nyomán járt. Észrevétlen maradt, és pontosan ott kuporgott egy fa lombozatában a tábor közepe fölött. A táborhelyet mindenünnen igen sűrű, tüskés boma-bozót övezte. A nagy tüzek, melyeket feketék egész sora táplált a rengeteg tűzifával, rőzsével, amit nyilvánvalóan a nap folyamán gyűjtöttek össze erre a célra, bevilágított mindent. A tábor közepéhez közel néhány sátor állt, s ezek egyike előtt, lobogó tűz fényében, négy fehér ember ült. Ketten közülük nagydarab, bikanyakú, vörös képű alakok voltak, feltehetően angolok, s az alsóbb néprétegekből, a harmadik zömök volt, kövéres, alighanem valami germán, a negyedik viszont magas volt, karcsú, csinos arcú, sötétbarna hullámos hajú. E két utóbbi pontosan úgy volt felszerelkezve – öltözete szerint is –, ahogy bizonyos kalandfilmek szerint Közép-Afrikában utazni illik. Valóban, mintha a mozivászonból léptek volna le, a legújabb dzsungel-thriller hőseiként. A fiatalabb férfi egyértelműen más volt, mint egy igazi angol, és Tarzan agya villámsebesen úgy értékelte a látványt, hogy ez az illető szláv. Nem sokkal a majomember megérkezése után ez a férfi felkelt, odament a közeli sátrak egyikéhez, és miután belépett, Tarzan a magasból azt hallotta, hogy a ponyvalapok mögött halk beszélgetés folyik. A szavakat nem tudta kivenni, de azt igen, hogy a párbeszéd szereplőinek egyike minden kétséget kizáróan nő. A tűznél maradt három férfi folytatta tovább a meglehetősen hézagos tereferét, amikor hirtelen, közvetlenül a tüskesövény mögül oroszlánbőgés verte fel a dzsungel csendjét. Bluber riadt rikoltással szökkent talpra, hogy csak úgy szánkázott, aztán hátrahőkölt, közben átbukott saját tábori székén, és hanyatt terült. – Istenemre, Adalph! – mordult rá akkor az egyik bikanyakú. – Ha még egyszer nekem

ezt csinálod, kitekerem a nyakad. Ide jöttünk, ez egy ilyen hely, nem érted? – Tőle féljél, ne az oroszlántrillázástól, hahaha! – mennydörögte most a másik. Bluber feltápászkodott. – Mein Gott! – kiáltotta, és a hangja reszketett. – Azt hittem, már jöven ő által a kerítés, he! Esküszöm, ha ebből én megúsz, nem jövök többé Afrika, ennyi próbálásba, a boldog világ minden kincsére se ide. Amin három hónap átmente rajtam! Ah! Ha gondolok csak benne! Ach, du lieber! Oroszlánok és leopárdok, és orros szarvúk és vízlovak! Társai hahotáztak. – Mondtuk mi aztat Dickkel, a kezdet kezdetétől, hogy te nem vagy ide való, komám! Mit merészkedtél be a dzsungelek dzsungelébe? – kérdezte akkor egyikük. – És minek megvettem mind ez a hacukákokat? – jajongott tovább a germán. – Mein Gott, húsz guinea-mbe került, és mi van belőle? Ah, én ezt tud előre, adok egy árva guinea, annyi is elég, és egész ruhám tára van meg, nem ez az Afrika, meg a szomjvérek, ragadós állatok! – De azért jól áll neked ez a cucc – vigasztalta az egyik bikanyakú. A tömzsi folytatta a sirámait: – Nos, akkor tessék, hogy szakad és lesz mocsok az egész! Hogy sejthettem én, hogy végül sorsom ez? Mikor Princess Theater láttam, magam szeme, hős, hogy tölt három hónap Afrika belseje, és jön haza, s a nadrágján nincs egy petty, egy folt, kívül-belül se, szakadárság... Ki tudta, hogy Afrika ennyi tövis és fröcskötés? Ez volt az a pillanat, mikor Tarzan elérkezettnek tartotta az időt. Leszökkent a magasból, megállt a tűz fénykörében a három alakkal szemközt. A két angol felugrott, nyilvánvaló döbbenettel, és Bluber is megfordult, tett egy fél lépést, mintha menekülni akarna, de, ahogy a szeme megakadt a majomemberen, leállította magát. A rémületet mintha megkönnyebbülés váltotta volna fel a szívében, s most már egészen másképp nézett „az égből pottyant” Tarzanra. – Mein Gott, Esteban! – rikkantotta a germán. – Mit gyüttél vissza ily koraság, és minek így te jössz, hirtelen jöszöl... nem gondolod, van idege másnak is? Tarzan haragudott, dühös volt ezekre a ripők betolakodókra, akik az ő engedélye nélkül idemerészkedtek. Az ő birodalma volt ez, itt ő szavatolta a békét és a nyugalmat. Ha pedig Tarzan dühös volt, arcán mindig elkezdett lángolni a seb helye. Erről Bolgani, a gorilla tehetett, ő mart oda réges-rég, amikor a még ifjú Tarzan élethalálharcban mérte össze az erejét vele, először tapasztalva, mit is ér apja vadászkése. A kés! Ez őt, a viszonylag gyenge kis Tarmanganit előnyös helyzetbe hozta, a dzsungel nagy vadjai fölé emelte. Szürke szeme szűkre húzódott, hangja hideggé, szinte élettelenné vált, és így szólt hozzájuk: – Kik vagytok ti – kérdezte parancsolón –, hogy idemerészkedtek? Betolakodtok erre a földre, mely ősi jog szerint a waziriké és Tarzané! Hogy járhattok itt a dzsungel urának engedélye nélkül? – Honnét szedted ezt a hadovát, Esteban? – tudakolta erre az egyik angol. – És mi a

francnak jössz vissza ilyen hamar? A teherhordóidat hol hagytad? És az arany, azzal mi van, hé? A majomember egy pillanatig csöndesen nézte a kérdezőt. – Én Tarzan vagyok – közölte akkor. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Azt keresem, aki megölte Gobut, a nagy majmot, és, aki lemészárolta Barát, az őzet. És mindezt úgy tette, hogy nem kérte hozzá az engedélyem. – Ugyan, az istenbe is – szólalt meg a másik angol –, Esteban, hagyd ezt a dumát. Ha hülyéskedni akarsz valakivel, hát ne velünk. Nem ismerünk tréfát, ennyit már tudhatnál. A sátorban, ahová a negyedik fehér férfi az imént belépett, egy nő halálra rémülve megérintette a társa karját, és eszelős tekintettel mutatott a kinti magas, csaknem mezítelen figurára, a majomemberre. Tarzant most tetőtől talpig megvilágította a tűz fénye. – Szentséges isten, Carl – suttogta a nő. Nézd! – A hangja is reszketett. – Mi baj van, Flora? – kérdezte amaz. Esteban van ott, ennyi az egész. – Az nem Esteban – sziszegte a lány. – Ez... igen, ez Lord Greystoke maga... Tarzan, a dzsungel ura. – Elment az eszed, Flora – felelte a férfi. Hogy lehetne ő?! – Ő az, és kész – makacskodott a lány. – Gondolod, hogy nem ismerném meg? Hiszen a városi házában dolgoztam évekig! Naponta láttam. Azt hiszed, nem tudom, milyen a majomember? Nézd azt a vöröslő heget, ami ott lángol a homlokán! Tudom, mi ennek a homloksebnek a története, és láttam így vörösleni is... mindig akkor, ha dühös valamiért. Látod? A dzsungel ura most dühös. – Jó, és ha ő Tarzan, a majomember vagy akármi, akkor mi van? Mit csinálhat?! – Nem ismered őt – válaszolta a lány. – El sem tudod képzelni, mekkora erő lakozik benne... minden emberi és vadállati képesség! Ha rájön, miben sántikálunk, nem érünk vissza élve a partvidékre. És, ahogy elnézem, nagyon úgy fest, mintha máris rájött volna utunk céljára. Carl, az isten legyen velünk, más nem segít, hacsak... hacsak... – Hacsak micsoda? – kérdezte türelmetlenül a másik. A lány egy pillanatig csendben volt. – Egyetlen megoldást látok – mondta végül. – Meg nem ölhetjük, azt nem szabad, mert a vad feketéi tudomást szereznének róla, és akkor a világon semmi meg nem ment minket. De azért van egy megoldás, ha gyorsan cselekszünk. – Megfordult, és egy pillanatig ott kotorászott az egyik táskájában, majd hirtelen odanyújtott a férfinek egy üvegcsét, mely valami folyadékot tartalmazott. – Menj ki, beszélj vele – utasította akkor Kraskit –, barátkozz össze őlordságával. Hazudj neki. Mondj neki akármit. Ígérj bármit. Csak légy vele szívélyes, úgy, hogy kávéval kínálhasd. Egyáltalán nem iszik semmilyen szeszes italt, de tudom, hogy szereti a kávét. Gyakran szolgáltam fel neki kávét a szobájában, késő este, éjszaka, mikor színházból vagy bálból tért haza. Vedd rá, hogy elfogadja tőled a kávét, és akkor tudod, mit kell tenned ezzel itt! – És az üvegcsére mutatott a férfi kezében.

Kraski bólintott. – Értem – mondta, megfordult és kiment a sátorból. De csak egy lépést tehetett, s a lány visszahívta. – Gondod legyen rá, hogy engem meg ne lásson. Álmában se forduljon elő az az ötlet, hogy én esetleg itt lehetek. A férfi megint biccentett, s ment. Közeledve a tűznél álló ideges alakokhoz, máris kellemes mosollyal és szíves szóval üdvözölte Tarzant. – Üdv, ezer üdv! – mondta. – Mindig örülünk, ha idegent köszönthetünk táborunkban. Üljön le, kérem. Adjon az úrnak egy tábori széket, John – fordult e szavakkal Peebleshez. A majomember ugyanúgy mérte végig Kraskit, ahogy az imént a többieket. Szemében nem gyúlt szívélyes, baráti fény az orosz üdvözlése hallatán. – Azt akarom kideríteni éppen – közölte Kraskival –, hogy mit is keres errefelé a társaságotok. Ezek azonban itt egyre csak ahhoz ragaszkodnak, hogy olyasvalaki volnék, aki nem vagyok. Vagy hülyék, vagy hamisjátékosok, kíváncsi vagyok, melyik az igazság. Aszerint fogom kezelni őket. – Ugyan, ugyan – kiáltotta Kraski csitítón. – Biztos vagyok benne, hogy félreértés az egész. Hanem hát mondja, kérem, kicsoda ön? – Tarzan vagyok, a majomember – felelte. – Afrikának ezen a részén emberfia nem vadászhat az engedélyem nélkül. Ez annyira közismert tény, hogy el se jöhettetek a parttól anélkül, hogy föl ne világosítottak volna felőle. Magyarázatot szeretnék hallani tehát, mégpedig gyorsan. – Jaj, hát ön, Tarzan! – kiáltott fel Kraskit. – Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert innentől biztos utunk lehet, és megszabadulunk a rettenetes dilemmánktól. Kedves uram elvesztünk, menthetetlenül eltévedtünk, s ennek oka vezetőnk tudatlansága vagy fondorlata volt. Persze néhány héttel ezelőtt megszökött tőlünk. Természetes, hogy hallott már önről, hiszen ki ne hallott volna Tarzanról. Eszünkben sem volt, hogy territóriumát engedély nélkül háborgassuk. Délebbre akarnánk a környék néhány állatfajának életét kutatni, gyűjtő barátunk és alkalmazónk Adolph Bluber úr, aki sok állatot gyűjtött s gyűjt, nem kímélve az anyagi áldozatot, hogy derekas kollekciót mutathasson be odaát Amerikában, szülővárosa múzeumában. Biztosra veszem, hogy ön jól eligazíthat minket, hol is járunk és merre tovább. Peebles, Throck és Bluber elképedve hallgatta Kraski szemenszedett hazugságait. Elsőül a germán nőtt fel az ügyhöz, lévén a két brit püfölő legény túl lassú észjárású, rugalmatlan az orosz táncos fürge ötleteinek felfogására. – Nos, persze – mondta Bluber, tenyerét dörzsölgetve. – Ez van az egész dolog, akartam mondani magának éppen imént. Tarzan élesen fordult most felé. – Akkor mi volt az a nagy Esteban így, Esteban úgy? – kérdezte. – Nem így nevezett engem itt mindenki? – Ah – kiáltotta Bluber. – Johnnak megvannak maga kis tréfák. Nem ismeri Afrika, sosem járt erre. Hát azt hitte talán, hogy ön bennszülött... mert ő minden bennszülöttet

Estebannak hív. Ez a John már csak ilyen. És nagyon élvezet neki, mert hiszi, bennszülöttek nem értenek őt meg, és ő ezen nevet rajtuk. Hallod-e, John, nem így van? – Ám a ravasz Bluber meg se várta John válaszát. – Látja – folytatta –, elvesztünk innen, nem tudjuk dzsungel útja, megfizetünk önnek mindent jó tanácsért... mondja meg, mennyiben van a jó tanács. A majomember hitte is, nem is. Tény, hogy valamelyest megenyhült a társaság efféle céljairól hallva. Talán félig mégiscsak az igazat mondják, és mindössze céltalan bolyongva, véletlenül tévedtek be az ő területére. Ezt majd úgyis megtudja a bennszülött teherhordóktól, akiktől az ő wazirijai a szín valót fogják hallani. Ennek ellenére tovább piszkálta a kíváncsiságát, hogy valami Estebannal téveszthették össze. Ráadásul Gobunak, a nagy majomnak a gyilkosát is szerette volna felderíteni. – Kérem, foglaljon helyet – unszolta Kraski... – Éppen kávét főztünk volna, és nagyon örülnénk, ha csatlakozna hozzánk. Igazán nem akartunk rosszat azzal, hogy idejöttünk, és biztosíthatom önt, hogy készséggel megadjuk a kért jóvátételt, akár önnek, akár másnak, ha akaratlanul is bajt okoztunk volna. Tarzan úgy gondolta, abból még nem lehet baja, ha ezekkel az emberekkel kávézik, s talán igazságtalan is volt velük. Tény, hogy egy csésze kávé még nem nagy elköteleződés. Flórának igaza volt, hogy ha a dzsungel urának valami efféle gyengéje van, hát ez épp egy csésze kávé úgy éj idején. A felajánlott tábori széket nem fogadta el, hanem lekuporodott majom-guggolásba. A vadriasztó tüzek fényei ott játszott barna, sima bőrén, megcsillogtatva, felséges izmait, teljes istenszerű alakját. Tarzan a régi isteneket, Apollónt, Merkúrt idézte látványával. Szimmetrikusak, kiegyensúlyozottak voltak formái, s épp csak utaltak a roppant erőre, mely bennük lakozik. A fürgeség, a kezdeményezés éppúgy erénye volt ennek a testnek, mint az erőfeszítések elviselése. Az óriási alak mindenképpen igazi félistennek látszott a dzsungel ölén. Throck, Peebles és Bluber lenyűgözve nézte, miközben Kraski a tűzhöz ment, hogy a kávét elkészítse. A két angol csak most döbbent rá, hogy valóban összetévesztették a jövevényt az ő Estebanjukkal. Peebles egyre csak a fejét vakarta, mindenfélét mormolva magában, mint, aki hiszi is, nem is, amit Kraski itt Tarzan kilétéről összebeszél. Bluber szívét hideg rémület markolászta. Az ő fejlettebb intelligenciája elegendő volt ahhoz, hogy átlássa, Kraski felismerése a helyes, nem pedig Peebles és Throck hiedelme, s mert ő maga mit sem sejtett Flora kávés tervéről, meglehetős pánikban volt, mert élénken elképzelte, mi lesz akkor, ha Tarzan rájön, hogy ők pontosan tudják: Opar küszöbén állnak, s oda is igyekeznek. Azt azért, persze nem tudta, hogy a legközvetlenebb életveszélyben forognak ezzel, nem fogta fel – amit Flora –, hogy a dzsungel ura, és nem egyszerűen John Clayton, Greystoke lordja. Bluber inkább arra a kétezer fontra gondolt, amit holtbiztosan elveszítenek, ha jól ismerte meg Tarzan „modorát”. Tudta, hogy a majomember nem fogja elengedni innen az aranyat, amit Esteban esetleg épp most szed ki Opar kincseskamráiból. És így

Bluber csaknem a sírás szélén állt, s akkor tért vissza Kraski a kávéval, szolgálatkészen maga hozta. A sátor belvilágának sötét árnyai közül Flora Hawkes idegesen pillantgatott ki a szoba eleji jelenetre. Már arra is a rettenet töltötte el, hogy egykori gazdája itt van, s megláthatja őt, hiszen szobalány volt ő lord Greystoke londoni házában csakúgy, mint az afrikai bungalóban és nem lehetett kétsége felőle, hogy a majomember azonnal felismerné. Rettegés volt ez a javából, és Flora talán borzalmasabbnak festette a dolgot, mint amennyire valójában Tarzantól félnie kellett, de ezzel együtt jól érezte, hogy hűtlensége bármi büntetést eredményezhet ebben a helyzetben. A lord ugyan mindenkor a legnagyobb becsben tartotta s végig kedves volt hozzá. Csakhogy Flora az idők során annyit hallott a legendás opari kincsről – a Greystoke házaspár társalgásából –, hogy természettől fogva igyekvő és gátlástalan lényében felébredt az elemi vágy, mi lenne, ha...! A birtoklás ösztöne. Lassanként kialakult a terv, úgy gondolta, megéri az a sok aranyrúd! Elégséges lesz, hogy egy élet fényűző nyugalma kiteljen belőle. A terv egy ízig az övé volt, de Kraski érdeklődését azonnal felkeltette. Ő hozta aztán a két angolt és Blubert. Aztán ők négyen összeadták az expedíció költségeihez szükséges pénzt. Flora volt az, aki olyan férfit keresett, aki Tarzant saját dzsungelében megszemélyesítheti. Így lelt rá Esteban Mirandára, a csinos, erős, gátlástalan spanyolra, aki ripacs-képességeit a smink mesterségével bővítve merőben alkalmasnak látszott, hogy eljátssza a dzsungel lordjának szerepét. Már legalábbis annyiban, amennyit a külsőségek épp megkívánhattak. A spanyol nemcsak erős volt és nyughatatlan kedélyű, de vakmerő és bátor is. Amióta lenyírta a szakállát, valamint „felöltötte” a dzsungelember megannyi jegyét, egy pillanatot sem mulasztott el, hogy a lehető legnagyobb átéléssel csaló mód ne „alakítsa” Tarzant. Dzsungelbéli tudománya, persze, egy szemernyi sem volt, és ha arra gondolt, hogy nagyobb vadakkal kellene megküzdenie, kiverte a veríték. Vadászott azonban kisebb vadra lándzsával és nyíllal, és a fűlasszóval is gyakorlatozott, lévén, hogy alakításának ez is része volt. Most azonban Flora Hawkesnak azt kellett látnia, hogy jól kidolgozott terve az összeomlás szélén áll. Reszketve nézte a férfiakat a tűznél, mivel az ő félelme Tarzantól eléggé megalapozott volt. Ahogy látta, mint közeledik Kraski a kis csoporthoz a kávéval, baljós előérzete támadt. A férfi egyik kezében volt a kanna, a másikban a csészéket vitte. Letette őket a földre, valamivel Tarzan mögött, aztán mikor a majomembernek töltött, a lány láthatta, hogyan csöppent bele egy jókora adagot az üvegcséből. Hideg veríték ült ki Flora Hawkes homlokára, ahogy Kraski a csészét fölemelte, és Tarzan felé nyújtotta. Vajon elfogadja? Netán gyanút fog? Ha igen, van-e mértéke a rettentő büntetésnek, mely rájuk vár vakmerőségükért? Látta, ahogy Kraski sorra adja a csészéket Peeblesnek, Throcknak, Blubernek, majd visszatér a körbe az utolsóval, a magáéval. Ahogy az orosz a csészét felemelte és ajkához vitte, közben udvariasan meghajolt a majomember felé. A lány nyugtázta, hogy mind az öt férfi iszik. Az, amit

erre érzett, oly megrázó erejű volt, mintha ernyedés áradt volna végig tagjain. Lerogyott a matracára, reszketve feküdt és arcát két karja közé temette. Eközben Tarzan felhajtotta csészéjéből az utolsó cseppet is.

6. Lopakodó halál

Ama nap délutánján, melyen Tarzan fölfedezte az összeesküvők táborát, a romos Opar városának bomladozó külső falán álló őrszem észrevette, hogy egy kis csapatnyi ember ereszkedik le a völgybe a környező sziklák gerincéről. A legöregebb Opar-lakók sem emlékeztek rá, hogy Tarzanon, Jane Claytonon és fekete waziri népükön kívüli idegent láttak volna a völgy ölén. Csak a messze múlt legendái számoltak be olyasmiről, hogy gyakrabban jártak oda a külvilágbeliek. Ennek ellenére időtlen idők óta az volt a szokás, hogy egy szál őrszem állt a külső fal magasán. Mostanság csupán egyetlen töpörödött, nyomorék emberforma teremtmény idézte az elveszett Atlantisz sok-sok vad harcosának emlékét. Különös és megmagyarázhatatlan volt a természet rendelése, hogy ezt a pusztulást csaknem kizárólag a férfiakra hozta, a nők megmaradtak egyenes, jól formált, gyakran mutatós, sőt, éppenséggel szépséges lényeknek. Ez az állapot annak a rendező elvnek volt tulajdonítható, hogy a majomszerű nőnemű csecsemőket azonnal megölték, és ez a sors várt az olyan hímnemű bébikre is, akik merőben csak emberi vonásokat viseltek. A külső városfal őre Opar hímnemű népességének jellegzetes példánya volt: tömzsi emberke, vagy olyasféle, kusza hajjal és szakállal, bozontos fürtjei alatt szűk homlokkal, mely szögletesen előreszökkent. Közel ülő apró szeme és tépőfogai arról tanúskodtak, hogy majomszerű ősökre tekinthet vissza. Ugyanezt a körülményt idézték kurta-görbe lábai, hosszú, izmos, majomkarjai, s mindkettőt – akárcsak felsőtestét – gyér szőrzet borította. Gonosz, véraláfutásos szemmel figyelte, hogyan közelednek a társaság tagjai a völgyön át Opar felé. Növekvő izgalmának csalhatatlan jele volt, hogy sokkal szaporábban lélegzett, s e lihegés közben mély, szinte nem is hallható hördülések hagyták el a torkát. Az idegenek túl messze voltak még, épp csak annyit lehetett kivenni belőlük, hogy emberi lények, és vagy négy-öttucatnyian lehetnek. Miután az őr erről a két tényről meggyőződött, leereszkedett a külső falról, keresztülvágott a belső falig húzódó udvaron, majd a belső falat is maga mögött hagyva, sebes ügetéssel haladt tovább a széles úton. Végül eltűnt az út végén magasodó, romlatag, de mindegyre fenséges benyomást keltő szentélyben. Cadj, Opar főpapja ott kuporgott a szentélyfal túlján, óriási fák lombja alatt, mely beborította az egykori szentélykertet. Társaságában volt tíz-tizenkét alacsonyabb rangú pap, mind bizalmasai. Meg is hökkentek, látván, hogy egy közönséges őr Opar alacsonyabb rendű kasztjának egyikéből csak így beront. A fickó lélekszakadva egyenesen Cadj-hoz futott. – Cadj! – kiáltotta. – idegenek ereszkednek le a völgybe, és Opar felé tartanak. Északnyugat felől érkeztek, át a szegélysziklákon. Lehetnek ötvenen is, ha nem jóval többen! Láttam és figyeltem őket a külső fal tetejéről, de annál többet, mint, hogy emberek, nem tudok mondani. Ahhoz, nagyon

messze vannak. A nagy Tarmangani utolsó ittléte óta nem jártak idegenek Oparban. – Sok-sok hónap telt el azóta, hogy a nagy Tarmangani, aki Tarzannak nevezte magát, köztünk járt – szögezte le Cadj. – Megígérte, hogy visszatér még az esők előtt, mert látni akarja, nem érte-e baj Lát, de nem jött, és La azt állítja, hogy már nem is él. Szóltál-e másnak is arról, amit láttál? – kérdezte szinte ráförmedvén a hírhozóra. – Nem – felelte az. – Jó! – kiáltotta Cadj. – Gyerünk, menjünk ki valamennyien a külső falhoz, hadd lássuk, kinek volna mersze, hogy a tiltott Opar városába belépjen. Senki egy szót se áruljon el másnak abból, amit most Blaghtól hallhattunk. – Cadj szava törvény, míg maga La nem szól – mormolta a papok egyike. Cadj dühös-arccal fordult a megszólaló felé. – Én Opar főpapja vagyok – jelentette ki. – Ki az, aki engedetlen volna velem szemben? – De hát La ugyanígy főpapnő – mondta az egyik –, és a főpapnő Opar királynője. – Ám a főpap rendelkezhet bárki sorsáról, hogy áldozat legyen a holtak termén vagy a Lángsugarú Isten oltárán – emlékeztette sokatmondóan Cadj a közbeszólót. – Csendben leszünk, Cadj – válaszolta erre amaz meggyötörten. – Jó! – hördült a főpap, aztán elindult a kis csoport élén a kertből a szentélyfolyosókon át Opar külső fala felé. Innen figyelték a közeledő idegeneket, akik a távolság ködében is jól kivehetően a völgyön keresztül a romváros felé haladtak. A figyelők egymás közt az óriás majmok mély torokhangjait váltották, ez volt beszédük. Megtűzdelték e nyelvet néhány furcsa szóval, melyek bizonyára az elsüllyedt Atlantisz örökségeként maradtak rájuk. Nemzedékek végtelen láncolata hagyományozta ezt a töredék kincset – méghozzá emberi ősökről. Az Atlanti-óceán mélyén hevert már az a birodalom, városostul és civilizációstul, de élt a kalandos szellem emléke, a szellemé, mely egykor idehajtotta őket, Afrika mélyére, hogy aranyat keressenek, s, hogy felépítsék a maguk távoli városának mását, a nagyszerű Opart. Cadj és kísérői bozontos szemöldökük alól figyelték az idegeneket, akik üggyel-bajjal vergődtek előbbre s előbbre a már hanyatló egyenlítői nap tüzében a völgyön át. A rekkenő sivárságban, a városlakók csoportja felett, az egyik óriásfa sűrű lombjában megjelent egy kis szürke majom, mely ott surrant halkan a nyomukban, fenn az ősi „légi úton”. Komoly, szomorú pofájú majmocska volt, de, mint fajtájának minden példánya, ő is hajlott a kíváncsiságra, s ez most olyannyira elragadta, hogy kedvéért még elemi félelmeit is legyőzte. Opar vad hímjeinek nyomába lopódzott. Leszökkent a lomb-magasból a kövezett útra, átjutott a belső falon, azután kint felmászott a külsőre, előnyös helyet keresvén, ahol a nagy gránittömbök elrejtették, s bizonyosra vehette, nem fedezik fel, s ő is végighallgathatja, miről beszélnek az opariak. Nyert ügye volt, mert a nagy majmok nyelvét használták az érintkezéshez, és ezt a „tájszólást” ő tökéletesen ismerte. Lassan alkonyodott, mire a város felségterületére behatoló csapat oly közel ért, hogy a figyelők kivehették az alakokat is. Ekkor történt, hogy az egyik fiatal pap izgatottan felkiáltott:

– Ő az, Cadj, a nagy Tarmangani, aki Tarzannak nevezi magát. Látom őt, nem vitás, ő az. A többiek valamennyien feketék. Hajszolja őket, dárdájával böködi, amelyiket kell. A viselkedésükből az látszik, mintha félnének tőle, és nagyon fáradtak, elnyűttek, de ő nem ismer irgalmat. Egyre csak űzi a csapatát. – Biztos vagy benne, hallod-e – kérdezte akkor Cadj parancsolólag –, hogy valóban Tarzant látod? – A lehető legbiztosabb – válaszolta az iménti pap. S akkor egy társa is csatlakozott a véleményéhez. Közben a csapat olyan közel járt már a falhoz, hogy maga Cadj is jól láthatott mindenkit. Megállapította, hogy a közeledő Tarmangani valóban Tarzan, a majomember. A dzsungel ura visszatért Oparba! A főpap egy darabig dühösen töprengett, aztán hirtelen a többiekhez fordult: – Ne jöjjön ő ide! – kiáltotta. – Ne jöjjön, be ne lépjen Oparba! Száz harcost ide gyorsan. Szembeszállunk velük. Ahogy átjönnek a külső falon, lemészároljuk őket mind egy szálig. – De hát La – vetette ellen az a pap, aki az iméntiekben is kiváltotta Cadj haragját –, La mást ígért, én határozottan emlékszem. Hónapokkal ezelőtt, mikor Tarzan megmentette királynőnket a bőszült Tantor agyaraitól, örök barátságot fogadott neki. – Csend – horkant rá Cadj –, nem fog belépni Oparba! Lemészároljuk őket, mind egy szálig, mivel azt azért nem vagyunk kötelesek tudni, hogy kik ők, úgy ám s, ha „rájövünk”, már késő lesz. Értitek? És tudjátok azt is, hogy bárki óhajtaná keresztezni terveimet, meghal, Nem áldozati oltáron, hanem az én kezem által, de meghal mindenképpen. Hallottátok? – E szavak kíséretében rászegezte mocskos ujját a reszkető papra. Manu, a kis majom, aki végighallgatta mind ezt, szinte majd szétrepedt az izgalomtól. Ismerte ő Tarzant – ahogy Afrika vándor majmai valamennyi égtájon ismerték őt –, és tudta, hogy nekik barátjuk, s védelmezőjük. Manu szemében Opar hímjei nem voltak se vadállatok, se emberek, se jó barátok. Azt tudta, hogy ezek kegyetlen és barátságtalan lények, s az ő fajtájának húsát is megeszik, és ennek megfelelően érzett irántuk. Ezért érdekelte annyira az, amit hall. Hallotta a tervet, melyet a nagy Tarmangani élete ellen szőttek. Megvakarta kis szürke fejét, folytatta a farka tövével, kapirgált egyet a hasán is, ahogy megpróbálta megemészteni az új értesüléseket is, eljuttatni apró agyának homályos rekeszeibe a még szükséges „elemeket”, melyekből most majd ő fog tervet készíteni. Terveket arra, miként hiúsítsa meg a főpap, s társai elképzeléseit, és mentse meg Tarzan életét. Grimaszokat vágott, ekképp csúfolta, ha láthatatlanul is, a gyanútlan Cadjt és társait. A nagy gránittömb most is jó szolgálatot tett a rejtőző kis állatnak. Manu életében még sosem adódott ilyen nagy esemény. Szeretett volna azonnal leszökkenni a magasból, hogy örömtáncot lejtsen – hadonászott és vakaródzott izgalmában. De jó lett volna megfenyegetni és nyíltan csúfolni az undok opariakat! Valami mégis azt súgta neki, hogy ezzel egyáltalán nem járna jól, a

legszerencsésebb esetben is kövek záporoznának rejteke felé – és a papok igencsak tudtak célozni. Manu sosem volt az a nagy gondolkodó, de most messze felülmúlta önmagát már azzal is, hogy elméjét egyetlen dologra összpontosította, nem hagyta, hogy figyelme elkalandozzék olyan különféle apró jelenségekre, mint például egy rezzenő levél vagy tovazümmögő bogár. Mi több, még azt is hagyta, hogy egy jókora hernyó átmásszon „hatókörén”, és sértetlenül csusszanjon ki halálos veszedelméből. Az alkony épp leszállt, mikor Cadj egy kis szürke majmocskát pillantott meg. Az állat a külső fal gerincén kúszott át, ötvenlépésnyire attól a helytől, ahol ő kuporgott társaival, és az opari harcosok érkezését várta. De hát annyi majom volt arra Opariában...! Cadj figyelme szinte nyomban el is terelődött az ügyről. A sűrűsödő sötétben nem vehette észre, hogy az apró lény a völgyön át szökdel tova, és úgy közelíti meg a betolakodókat. A csapat most, mintha megállt volna egy magaslat tövében, mely a várostól, mintegy mérföldnyire magányosan emelkedett a völgyben. A kis Manu nagyon félt egymaga a leszálló sötétben, és igen gyorsan szökdelt előre. Farkával legyezve-lebegve is segítette-lökte magát. Egész idő alatt riadt pillantásokat vetett jobbra-balra. Ahogy elérte a dombhalmot, olyan gyorsan feliramlott az oldalán, ahogy csak bírt. Csakugyan jókora, meredélyes gránitszirt volt ez a magaslat, oldalai többnyire szinte függőlegesek, de az időjárás viszontagságai annyira kikezdték a sziklákat, hogy a kis Manunak nem okozott gondot a feljutás. Hogy lélegzethez jusson, csitítsa apró szívének mindegyre heves dobogását, egy pillanatnyi pihenőt tartott a tetőn, aztán körbejárt, keresett egy olyan helyet, ahonnét leláthat a mélyben álldogáló társaságra. Tarzan, a nagy Tarmangani csakugyan ott volt, és vele vagy ötven gomangani. Ez utóbbiak egy csomó hosszú, egyenes rudat erősítgettek össze, és a rudakat két párhuzamos sorban a földre fektették. A rudakra mintegy lábfejnyire vagy kicsit távolabb, rendre kisebb ágakat fűztek, fontak át, közel húsz hüvelyk hosszúakat, s az egész valami durván tákolt, de megbízható létrára, hágcsóra kezdett emlékeztetni. Manu, persze, mit sem értett ezen előkészületből, s azt sem tudta, hogy az egész tervrészlet Flora Hawkes fürge agyában született meg, s a cél az volt, hogy így másszanak fel a szakadékos domb halomra, azaz a sziklára, melynek magasán most Manu állt, s ahonnét Opar kincseskamráinak egyik bejárata nyílt... Manu azt sem sejtette, hogy a társaságnak esze ágában sincs „szemből” bevonulni Opar városába, következésképpen semmiféle veszély sem fenyegeti őket, hogy Cadj gyilkosainak karjaiba rohanjanak. Manu számára valóság volt, hogy Tarzanra, a majomemberre a halál leselkedik, és így, miután tényleg kifújta magát, nem vesztegette idejét, máris figyelmeztetni akarta népének nagy barátját. – Tarzan – kiáltotta azon a nyelven, melyet mindketten jól ismertek. A fehér ember, s a feketék is felnéztek a csevegő hangocska hallatán. – Manu az, Tarzan – folytatta a kis majom. – Aki azért jön hozzád, hogy óvjon, ne menj Oparba. Cadj és emberei a külső falnál várnak, hogy lemészároljanak titeket. A feketék, miután rájöttek, hogy a hangocska „gazdája” mindössze egy kis majom, azonnal visszatértek dolgukhoz, és a fehér ember ugyanígy semmibe vette a

figyelmeztetést. Manut nem lepte meg, hogy a feketék így veszik a dolgot, tudta ugyanis, hogy az ő nyelvét nem értik, hanem, hogy Tarzan rá se hederít, ez már felfoghatatlan volt számára. Újra meg újra a nevén szólította Tarzant. Többször elrikkantgatta a figyelmeztetést, amit a majomembernek szánt – és egyetlen egyszer sem kapott választ, nem tapasztalhatta semmi jelét, hogy a nagy Tarmangani egyáltalán érti, hallja őt. Manu számára ez elképesztő rejtély volt. Mi történhetett, hogy a majomember ilyen közömbös egy régi-régi barátja intésének hallatán? Végül a kis majom feladta, és vágyódva pislogott visszafelé, a fák felé, melyek a sziklaszirt és Opar városának külső fala közt álltak. Most már aztán csakugyan vaksötét volt, és kis Manu beleborzongott, ha elgondolta, miféle út vár rá vissza a völgyön át, ahol az éjszaka feltehetően hemzseg már az ellenségeitől. Megvakarta a fejét, két manccsal átfogta térdét, és lekuporodott a sziklatetőn. Nagyon elesetten ült ott a gombócnyi kis majom. Ám akármilyen kényelmetlen volt is a kiemelkedőn, itt viszonylag biztonságban érezhette magát. Éppen ezért Manu úgy határozott, hogy inkább itt tölti az éjszakát, és nem vág neki a bizonytalan sötétnek, a kalandos és kockázatos hazatérésnek. Ekképpen történt, hogy később láthatta, hogyan fejeződnek be a létrán a munkálatok, miként támasztják a sziklafalhoz. Amikor a hold fölkelt és bevilágította a színhelyet, megfigyelhette, hogyan unszolja-kényszeríti régi Tarmangani ismerőse az embereit fölfelé a létrán. Sose látta ő, hogy Tarzan ilyen nyers, kegyetlen lett volna a kíséretében lévő feketékkel. Manu tudta, mily veszettül dühös tud lenni a nagy Tarmangani, ha ellenséggel áll szemben, legyen az ember vagy vadállat, ám azt nem tételezte volna fel róla, hogy a barátaiként kezelt fekete bőrűekkel ilyesmit engedjen meg magának! A feketék, vonakodva bár, egymás után felmásztak a létrán, és a fehér ember dárdája eközben sürgette, biztatta őket: gyorsabban, gyorsabban. Amikor mind fent voltak, Tarzan is követte őket, s Manu azt látta, mintha a nagy szikla szívében tűnnének el. Nem sok idő telt el, és Manu észrevette, hogy ismét felbukkannak – méghozzá mindegyikük két súlyos tárgyat hoz, jókora terhet. A kis majom úgy ítélte, hogy ezek a dolgok nagyon hasonlítanak a kisebb kőtömbökhöz, melyeket az opari épületekhez használtak egy kor. Látta, ahogy a magaslat meredek pereméhez viszik a tömböket, s onnét lehajítják mindet a mélybe. Amikor az utolsó bennszülött is megjelent, és ledobta a tömböket, a csapat tagjai szép sorjában visszamásztak a létrán, a sziklamagaslat tövébe. De ezúttal Tarzan ment elöl. Akkor a létrát is visszavonták, lefektették, szétszedték, darabjait pedig így a magaslat tövében hagyták. Elébb azonban összeszedték a tömbféleségeket, melyeket a magasból szórtak oda. Tarzannal az élen, gyors menetben nekivágtak a visszaútnak. Látszott, hogy minél előbb szeretnék elérni a völgy peremét. Manu komoly rejtély előtt állt-ült volna, ha ember, mivel azonban kis majom volt csupán, hát épp csak látta, amit látott, és túl sokat nem próbált töprengeni rajta. Tudta, hogy az emberek dolgai furcsa dolgok, gyakran felfoghatatlanok. Például: a

gomangani, aki nem képes olyan gyorsan és fürgén haladni a dzsungel vadonon át, mint akármelyik állat, megrakja magát fölösleges terhekkel, fém kar- és bokaperecekkel, nyakláncokkal és övekkel, állatbőröket aggat magára, pedig az ilyesmi csak akadály, az élet bonyolítója – boldogabbak is az ügyeket nem cifrázó állatok. Manu tehát legföljebb odáig jutott most gondolataival, hogy gratulált magának, amiért nem ember, sajnálta ezeket az esztelen, ostoba lényeket. Manu elalhatott. Az volt az érzése, hogy csak egy pillanatocskára csukta be a szemét, hanem, ahogy kinyitotta, mit látott: hajnalpír kis fénye derengett már az égen, és a völgyet övező hegykoszorú egyik élén épp akkor tűnt fel Tarzan csapatának vége. Manu a másik irányba tekintett, Opar felé, és hozzákészült, hogy lemásszon a sziklamagasból, visszatérjen Opar biztonságot nyújtó falai mögé. Egy pillanatra azonban megtorpant – hiszen Sita, a párduc arra kószálhat még, ezért a kis majom olyan kiszögellőt keresett a magasban, ahonnét a szikla és Opar között minden négyzetméternyi helyet beláthatott. És akkor megint látott valamit, ami ismét izgalomba hozta. De mennyire! A romos külső városfal mögül ugyanis előbújt Opar rettenetes embereinek jókora hada. Vannak vagy százan, állapíthatta volna meg Manu, ha tudna számolni, mint, ahogy nem tudott. A jelek szerint a sziklamagaslat felé tartottak, s ő csak ült, kuporgott fenn tovább, nézte, ahogy közelednek, és eltökélte, hogy csak, csak akkor mászik le, akkor indul vissza Oparba, ha tiszta a levegő. Egyetlen városlakó se keresztezhesse az ő útját. Egy pillanatig megfordult a fejében az is, hogy hátha utána jönnek, mert a kistermetű állatok önközpontúsága határtalan! Mivel pedig ő majmocska volt, a feltételezés nem is látszott annyira képtelennek. Nyomban behúzódott egy sziklakiszögellés mögé, s csak fél szemét, apró, villogó fényét „mutatta” az ellenségnek. Látta, ahogy egyre közelebb érnek már, és roppantul izgatott lett, bár egy csöppet sem félt, mert tudta, hogyha ezek felmásznának a sziklamagaslat egyik oldalán, ő eliramodna a másikon, és félúton lenne már Oparba, mire egyáltalán rádöbbenhetnének az üldözői. És azok csak jöttek, már ott voltak, de nem, nem álltak meg a sziklamagaslatnál, dehogy álltak! Még közel se nagyon mentek Manu rejtekhelyéhez, egyszerűen továbbhaladtak. S akkor történt, hogy a kis majomagyban megfogalmazódott a felismerés: Cadj és emberei Tarzant és csapatát vették üldözőbe azért, hogy Tarmanganit meggyilkolják. Jó, jó, Tarzan előző este megsértette őt azzal, hogy olyan közönyösen vette az intelmeit. De ő azt – nyilván! – elfelejtette, mert íme, most jószerivel ugyanolyan izgalomba jött, mint tegnap délután: látva, hogy a majomember életét veszély fenyegeti. Első gondolata az volt, hogy utána szalad, figyelmezteti megint, csakhogy azon nyomban elfogta a félelem is. Ő, ilyen messzire merészkedni Opar fáitól! Ez volt a fő ellenérv, s nem annyira az, hogy az opariak csapata mellett kellett volna elhaladnia vállalkozása közben. Pár percig még ott ült, forgatta fejében tervét, figyelte őket. Mind elvonultak a magaslat alatt, és Manunak nem lehetett kétsége, Cadj csapata pontosan abban az irányban halad, amerre Tarzan utolsó embereit látta eltűnni. Nem lehetett felőle kétsége, ezek az opariak a majomembert üldözik.

Manu még egyszer szemügyre vette a magaslat és az Opar közti terepet. Nem látott azonban semmit, ami tervezett visszatérésétől elrettenthette volna. Ezért aztán, fajtájának élénkségével, már iramlott is lefelé a szikla meredek oldalán, majd a legnagyobb sebességgel száguldott Opar felé. Nehéz lenne megmondani, mikor is fogalmazódott meg benne a terv. Talán akkor gondolta ki a dolgot, amikor ott kuporgott a magasban, miközben fent látta, hogy Cadj és csapata ment Tarzan után. Vagy talán akkor öltött testet az elgondolás, amikor a kis majom Opar felé szökdelt a terméketlen síkon át. Vagy csak úgy ott volt az agyában, hipp-hopp, ahogy megint elérte a leveles fák védelmét. Bárhogy volt is, annyi tény, hogy Opar főpapnője és uralkodónője, ahogy papnőinek csoportjával a szentélykertek egyik medencéjében fürdőzgetett, hirtelen egy kis majom visítását-sivítását hallotta meg. Aztán már látta is, hogy az apró állat őrült módjára farkával kapaszkodva lengett a medence fölé hajló fa nagy ágán. Igen, egy kis szürke majom, oly komoly arcú, hogy bárki azt hihette volna róla, hogy nemzetek sorsa függ a kérdéstől, melyet előadni készül. És mindig így nézett! – La, La! – sivította. – Elmentek megölni Tarzant. Elmentek megölni Tarzant! A név hallatára La azonnal csupa fül lett. Derékig kiemelkedett a vízből és a kis majom felé fordult. – Hogy érted ezt, Manu? – kérdezte. – Annak már nagy ideje, sok hónapja, hogy Tarzan utoljára Oparban járt. Miről beszélsz te itt? – Láttam őt – rikkantotta Manu. – Láttam, bizony, múlt este, sok-sok gomanganival. Eljött a nagy sziklamagaslatig, mely Opar előtt emelkedik a völgyben, valamennyi emberével felmászott a tetejére, bement a hegy szívébe, aztán ki is jöttek, köveket hoztak, melyeket lehajigáltak a völgybe. Utána visszamásztak a szikláról, összeszedték a köveket, és elhagyták a völgyet... arra. – És Manu mutatta az irányt. Egyik kis szőrös ujjával északkeletnek bökött. – Honnét tudod te azt, hogy Tarzan volt, a dzsungel ura? – kérdezte La. – Manu ne ismerné meg barátját, s unokatestvérét? – kérdezte meghökkenve a kis majom. – A saját szememmel láttam, a majomember volt az! Opar úrnője töprengve vonta fel szép szemöldökét. Szíve mélyén ott szunnyadt Tarzan iránt érzett nagy-nagy szerelmének parazsa. Tűz volt az, igazi tűz, csak vissza kellett fojtania, mióta kényszerből Cadj asszonya lett. Történt pedig ez azután, hogy a majomembert utoljára látta. Opar írott törvénye, hogy a Lángsugarú Isten főpapnőjének férjet kell választania bizonyos számú évvel a felavatása után, kis La arra vágyott, hogy ez a férj, ez a házastárs Tarzan legyen. De a majomember nem érzett iránta szerelmet, és La tudta, hogy Tarzan soha nem is szeretheti őt. Erre mit tehetett, meghajolt sorsának akarata előtt – így fogadta el Cadj ölelését. Ahogy múltak a hónapok, és Tarzan csak nem tért vissza Oparba – pedig ígérte! –, nem jött, hogy lássa, jól van-e, épségben él-e La, az úrnő kezdett hajlani Cadj véleményére, aki azt állította, hogy a majomember már nem lehet az élők sorában. Bár az undok Cadjot ettől nem, nem szerette jobban, mégis, a dzsungel ura iránti érzelmeiből afféle fájó emlék lett, nosztalgia. Hanem most, hogy azt kellett hallania,

Tarzan él – ó, olyan volt ez, mintha régi sebét szaggatták volna fel megint. Először nem is figyelt egyébre, csak, hogy Tarzan ilyen közel volt Opar városához, de most a kis majom rikácsolásából meg kellett érteni, hogy Tarzan veszélyben van – hogy aztán mi ez a veszély, La nem tudhatta. – Ki az, aki elindult, hogy meggyilkolja Tarzant? – kérdezte tehát. – Cadj, Cadj! – sivította a kis majom. – Nekivágott az útnak sok-sok emberrel, követik Tarzan nyomát! La egy szemvillanás alatt kiszökkent a medencéből, köntösét és díszeit átvette öltöztetőnőjétől, sebesen felöltözött, majd gyors léptekkel elindult a kerten át a szentély felé.

7. „Fel kell áldoznod őt”

A hadra kelt Cadj, vele a száz rettenetes opari, mindőjüknél kemény fegyverzet – bunkó és kés –, lopakodva mászott le a védfal oldalán, hogy a völgyben folytassa útját a fehér ember s fekete kísérői nyomán. Különösebben nem siettek, mert jól látták Opar külső faláról, hogy a társaság igen lassan halad. Fogalmuk sem lehetett róla, miért, hiszen a távolság nem tette lehetővé, hogy felismerhessék a terheket, melyeket a feketék a hátukon cipeltek. Mindamellett Cadj azt sem akarta, hogy a „prédára” fényes nappal csapjanak le, hiszen az ő terve nagyon is az éjszaka leplét, a váratlanságot, a meglepetést kívánta meg. Így akart támadni, s bizonyosra vette, hogy csapatának nagy létszáma elegendő lesz az alvó tábor teljes szétzilálásához, a maradéktalan öldökléshez. A nyomok jól követhetők voltak. Nem lehetett semmi félreértés, ezért ráérősen haladtak az enyhén lejtős lankán, lefelé a völgy mélyebb részeibe. Déltájban frissen tákolt kerítést vettek észre egy kis tisztáson. A boma belső teréből kihunyó tűz füstje kanyargott az égre. Itt volt tehát a majomember tábora. Cadj visszavonta embereit a sűrű bokrok mögé, melyek a csapást szegélyezték. Erről a jó rejtekből kiküldött egy felderítőt. Ez pár pillanat múlva vissza is tért, és közölte, hogy a tábor már üres, s akkor Cadj ismét nekilódult az embereivel. Bementek a bomába, megvizsgálták a talajt, következtetni akartak Tarzan csapatának létszámára. Míg ezzel foglalatoskodtak, Cadj észrevett valamit a földön, a bokrok rejtekén, a boma túlvégében. Igen vigyázatosan közelített, mer t olyasmit látott, ami nemcsak a kíváncsiságát keltette fel, hanem óvatosságra is intette őt. Nevezetesen azért, mert a „dolog”, mintha egy ember teste lett volna, ahogy összekucorogva hever. Vagy tucatnyi opari közelített, sújtásra kész bunkókkal a Cadj figyelmét felkeltő emberforma felé, és, amikor kellő közelségbe értek, láthatták, nem akárki az: Tarzannak, a dzsungel urának élettelen teste feküdt előttük. – A Lángsugarú Isten lesújtott, hogy megszentségtelenített oltárát megbosszulja! – rikoltotta a főpap, s szeme fanatikus fénnyel lángolt. Ám eközben egy pap, valamelyest gyakorlatiasabban, odatérdelt a majomember mellé, és – talán kevésbé volt ijedős Cadjnál! – fülét szívére tapasztotta. – Nem halott – suttogta a pap. – Talán csak alszik. – Fogjátok el, de azonnal – rendelkezett Cadj, és máris szőrös kezek tapadtak Tarzanra, annyi mancs, ahány csak odaért. A majomember nem tanúsított ellenállást, még szemét sem nyitotta ki, s a következő pillanatban már hátra volt kötve a két keze. – Vonszoljátok el oda, ahol a Lángsugarú Isten szeme őrzőn vigyázhatja! – kiáltotta Cadj. Kihúzták hát Tarzant a boma kellős közepére, a napfényre, és Cadj, a főpap elővonta az ágyékkötőjéből kését. Magasba emelt késsel kezében tornyosult leendő áldozatának élettelen teste fölé. Cadj kísérői kört alkottak a fogoly körül, néhányan

vezetőjük mögött sorakoztak fel. Nem voltak valami boldogok, és hol Tarzanra, hol főpapjukra tekingettek, Aztán futó pillantásokat vetettek a napra, amely magasan járt a felhőfoltos égen. De bármi gondolatok ködösítették is el félvad agyukat, egyetlen egy volt csak köztük, aki ezeknek hangot is mert adni, méghozzá ugyanaz a pap, aki előző nap kétségbe merte vonni, hogy vajon helyes-e Cadj terve, mely a majomember megölésére irányult. – Cadj – mondta hát most –, ki vagy te, hogy önhatalmúlag áldozatot merj ajánlani a Lángsugarú Istennek? Kizárólag La a mi főpapnőnk s úrnőnk jogosult erre! Igazán felkészülhetsz rá, hogy haragudni fog, ha eljárásodról értesül. – Csend, Dooth! – üvöltötte Cadj. – Én, Cadj, Opar főpapja, mondom ezt neked! Én, Cadj, aki Lának törvényes férjeura vagyok. Az én szavam, tudd meg, mindenkor Opar törvénye is. És, ha pap akarsz maradni, és ha félted az életed, hallgass! Akkor pap maradsz, és élni fogsz. – A te szavad nem törvény, Cadj – felelt Dooth felháborodva –, és ha dühbe hozod Lát, a főpapnőt, s királynőt, vagy ha magadra haragítod a Lángsugarú Istent, hát ugyanolyan büntetés sújt le rád, mint bárki másra. Ha ezt az áldozatot merészeled itt bemutatni, mindkét harag a fejedre száll. – Elég – kiáltotta Cadj –, a Lángsugarú Isten szólott hozzám, és azt követelte, hogy ezt az embert feláldozzam szentélyének oltárán. Odatérdelt a majomemberhez, és éles késének hegyét ráillesztette a szíve tájékára, majd hátrafelé a magasba lendítette a pengét – előkészülve a halálos döfésre. Abban a pillanatban felhő érkezett a nap elé, s hirtelen árnyékot vetett rájuk. A körülöttük álló papok halk moraja hallatszott. – Nézzétek – kiáltotta most megint Dooth –, a Lángsugarú Isten haragszik. Elrejtette arcát Opar népének tekintete elől. Cadj megmerevedett. Félig kihívó, félig riadt pillantást vetett a nap „arcát” elfedő felhőre. Aztán lassan fölemelkedett, két karját a magasba emelte a rejtőzködő Isten felé, így maradt csendben, moccanatlanul, mint, aki maga a figyelem és az engedelmesség. Majd hirtelen a kísérőihez fordult e szavakkal: – Opar papjai! A Lángsugarú Isten szólott az ő főpapjához. Az nem igaz, hogy ő haragszik! Azt óhajtja, hogy velem és csak velem szólhasson, rendelkezése pedig, hogy ti vonuljatok vissza a dzsungelbe, ott várjatok, míg el nem jön ismét, hogy Cadj hallja a szavát, s ti csak utána térhettek ide vissza. Felszólítalak benneteket, távozzatok! Rajta! A papok többsége láthatóan hajlott e szóra, ám Dooth és még néhányan haboztak, s nem lehetett felőle kétség, hogy hitetlenkedve fogadják Cadj közlését. – Mozgás! – parancsolta Cadj. És az engedelmesség oly erős beidegződés, hogy még a habozók is kötélnek álltak, és eltűntek a dzsungelben. A főpap arcán fondorlatos, elégedett mosoly futott végig, ahogy utolsójukat is eltűnni látta. Aztán megint a majomembernek szentelte minden figyelmét. Hogy a főpapi kebelbe azért mélységes szorongás is lakozott – Istent illetően –, tanúsították azok a szorongó pillantások, amelyeket Cadj az égre, a nap felé tett. Eltökélt szándéka volt, hogy megöli a majomembert, míg Dooth a többiekkel távol jár a

tett színhelyéről, hanem az istenség iránt érzett áhítatos félelem visszafogta. Látni szerette volna, ráragyog-e szándékára az isten, mielőtt a szerény porhüvely, határozni merne. Ahogy várakozott Cadj, jókora felhő sötétítette el a napot, ezért a főpap idegessége nőttön nőtt. Hatszor emelte kését a magasba, hogy a végzetes döfést végrehajtsa, hatszor gátolta meg a babonás félelem. Eltelt öt perc, tíz, tizenöt és a nap egyre csak ott bujdokolt a felhő mögött. Most azonban Cadj már látta, hogy csakhamar eléri a szegélyét, és megint odatérdelt a majomember mellé kellő testhelyzetbe, hogy mikor teljes lesz a fény, a kést végre szívébe mártsa. Utoljára érik a sugarak az élő Tarzant, Cadj látta, ahogy az égi „utas” lassan feléje kúszik a boma felett, és gonosz, közel ülő szemében démoni gyűlölet tüze lángolt. Még egy pillanat, s a Lángsugarú Isten helyeslően tekint az áldozatra, s főpapjára. Cadj beleremegett a várakozásba. Egy parányit még feljebb emelte kését, izmai megfeszültek, hogy lecsapjanak, és akkor... ...A dzsungel halálos csendjét egy női hang törte meg, csaknem sikító élességgel. – Cadj! – ennyi volt csak, amit a hang közölt, de oly váratlanul, a meglepetés erejével, mintha villám csapna le a derült égből. A főpap kése fenn volt már a magasban, s akkor... a tisztás szélén az arra forduló Cadj megpillantotta Lát, a főpapnőt, mögötte pedig Doothot és még néhány alacsonyabb rangú papját. – Mit jelentsen ez, Cadj? – zengett La haragos hangja. A főpapnő sebes léptekkel közelített Cadjhoz. A főpap komor arccal állt fel. – A Lángsugarú Isten ennek a hitetlennek az életét követelte – mondta. – Hazug, hazug, hazug – jelentette ki La ellentmondást nem tűrően. – A Lángsugarú Isten csak a főpapnő ajkán át közli óhajait a halandókkal. Már túl sokszor próbáltad kijátszani királynődet. Tudd meg hát, Cadj, hogy úrnőd olyképp is élet, s halál ura, hogy te a többi halandóhoz hasonlóan, az ő kegyétől függsz! Opar hosszú történetének valós legendái tudatják velünk, hogy nem is egy engedetlen főpap végezte már áldozatként a Lángsugarú Isten oltárán. És nem lehetetlen, hogy csakhamar folytatódik a soruk! Hát fékezd hiúságodat, s gonosz indulatod, különben hatalomvágyad a veszted okozza. Cadj visszadugta kését, aztán komoran elfordult. Gyilkos pillantást vetett Doothra, mert nem volt kétsége felőle, hogy a papnak köszönheti ezt a kedvezőtlen fordulatot. Hogy e pillanatban úrnője kerekedett felül, nem lehetett vitás, de, akik ismerték Cadjot, tudhatták, a főpap szívében ott a makacs rosszindulat, és csak a kedvező pillanatra vár. Annál is inkább, mert Cadjnak azért sok híve volt az opari papság soraiban. Sokan kételkedtek benne, vajon La merészeli-e valaha is kihívni oly sok alattvalójának nemtetszését és haragját azzal, hogy főpapjának halálát vagy lefokozását rendeli el – hiszen Cadj a rangját oly ősi törvények és szokások szerint szerezte, melyeknek gyökere messze az emlékezet előtti időkbe nyúlt vissza. La éveken át talált ürügyeket, hogy halogassa a ceremóniákat, melyek házasságban egyesítették volna a főpappal. És La sokak ellenszenvét vívta ki azzal is, hogy olyan nyilvánvalóan rajongott a majomemberért. Bár később rákényszerült, hogy Cadj

asszonya legyen, sose mulasztotta el az alkalmat, hogy a főpap iránt érzett utálatát és undorát kifejezze. Számosan voltak kegyencei, akik komolyan aggódtak, meddig űzheti e „játékait” a főpapnő büntetlenül. Ismervén a körülményeket, nem is csodálkoztak azon, hogy Cadj a szívében áruló indulatokat és terveket sző. Szövetségese volt mindebben Oah papnő, aki La hatalmára és pozíciójára tört. Ha Lát kibillenthetnék helyéről – ha végezhetnének vele! –, akkor már Cadj elintézné, hogy Oah legyen a főpapnő. A főpap ígéretet kapott Oahtól arra is, hogy a felesége lesz, aztán ráhagyja – a hímre – az uralkodás jogát. Mivel azonban mindketten babonás félelemmel tekintettek Lángsugarú Istenségükre, La élete egyelőre biztonságban volt. De az árulásnak csak a legparányibb szikrája kellett ahhoz, hogy a gonosz indulatok parazsából heves tűz támadjon. Jelenleg maradéktalanul az ő szava volt a szent, megparancsolhatta a főpapnak, hogy mondjon le Tarzan feláldozásáról. De La sorsa, talán az élete is attól függött, hogy a következőkben miként kezeli a foglyot. Ha megkíméli az életét, ha bármi módon is elárul olyasmit, hogy netán újra feltámadt benne az a nagy szerelem, melyet annak idején csaknem nyilvánosan be is vallott – akkor nagyon elképzelhető: sorsa megpecsételődött. Egyszerűen az is kérdéses volt, hogy büntetlenül megmentheti-e, szabadon engedheti-e Tarzant. Cadj és a többiek közül is sokan figyelték, hogyan megy oda Tarzan mellé La. Ahogy aztán ott állt, pár pillanatig csendben, komolyan nézett le az élettelen férfira. – Halott már? – kérdezte akkor. – Nem volt halott, amikor Cadj elküldött minket – mondta buzgólkodva Dooth. – Ha pedig halott, akkor Cadj ölte meg, míg minket elküldött innen. – Én nem öltem meg – jelentette ki Cadj. – Ez, mint La megmondta nekünk, királynőnkre marad. A Lángsugarú Isten szeme tekint le rád, Opar főpapnője. A késed ott van a derekadon, az övedben, az áldozat előtted hever. La figyelmen kívül hagyta a férfi szavait, és Dooth felé fordult. – Ha él még – utasította –, készítsetek hordágyat, azon hozzátok Oparba. Ekképpen jutott hát el Tarzan, a majomember megint Atlantisz egykori gyarmatvárosába. Kraski rendes adag altatót adott neki, a hatás hosszú órákon át tartott. Éjszaka volt, mikor kinyitotta a szemét, és egy pillanatra riadtan vette tudomásul a sötétséget és a csendet, mely körülvette. Az első percekben csak annyit érzékelt, hogy bőrökön fekszik, valamint, hogy sértetlen, mivel fájdalmat nem érzett. Agyának ködén lassanként aztán áthatoltak az utolsó pillanat eseményei, minden, amit átélt, mielőtt elveszítette volna az öntudatát. S akkor már tudta, miféle trükk áldozata lett. Meddig feküdt öntudatlanul és hol volt, el sem képzelhette. Lassan talpra állt, s örömmel állapíthatta meg, hogy egy kis zsibbatag kábulaton kívül teljességgel „a régi” volt. Óvatosan körültapogatózott a sötétben. Elővigyázatosan kinyújtott karja mozgott, a lábát milliméterről milliméterre csusszantotta tovább, nehogy megnyíljon alatta a föld. Csaknem az első pillanatban kőfal állta el útját.

Követte ennek vonalát, és hamar rájöhetett, négy fal van, s ezek igen kis teret zárnak be, melynek két kijárata van, kétfelől egy-egy ajtó. Itt most csak a tapintása és a szaglása lehetett a segítségére. Ezek eleinte csak arról árulkodtak neki, hogy valami föld alatti kamrába van bezárva. Ahogy a narkotikum hatása szűnt, az érzékek élessége fokozódott, s már derengeni kezdett Tarzan agyában, hogy az illat, amit érez, ismerős. Igen, ez a gyengécske szag, mely orrcimpáit érinti, merőben olyasmi, amilyet korábban már érzékelhetett hasonló körülmények között. Egyszerre fentről, a föld és a falak rétegein át, valami hátborzongató, távoli sikoly szűrődött le hozzá. A majomember végtelenül éles fülének ez is elegendő volt, hogy élénk emlékeket idézzen föl agyában. A képzettársítás gyors láncolatán át rájött, mi is ez az ismerős illat és hang. Tudta, nem lehetett kétsége felőle, hogy Oparban van. Felette, a szentélyben La, a főpapnő álmatlanul forgolódott az ágyán. Nagyon is jól ismerte népének érzésvilágát, és tudta, milyen áruló indulatok élnek főpapjában, Cadjban. Volt fogalma arról a vallási fanatizmusról is, mely gyakran vezetett mágikus őrjöngésekhez, bestiális és sötét elméjű hívők képtelen tetteibe. El tudta képzelni, milyen „tüzet” gyújthat ellene a szívekben Cadj, ha ezúttal sem lesz hajlandó feláldozni a Lángsugarú Isten oltárán a majomembert. S nem tudott elaludni, lázasan keresett valami megoldást, hiszen eszébe sem jutott megtenni az áldozatot. Bármi rémséges kultusz főpapnője volt is La, félvadállatok királynője, azért közben nő is, nagyon is az, asszony, aki életében egyszer tud csak szeretni igaz szerelemmel, és ez a szenvedélye az istenforma majomemberé lett örökre – a férfié, aki ismét a keze közé került. Már kétszer sikerült megmenekülnie a főpapnő halálos kése elől, mert a szerelem győzött a féltékenységen és a fanatizmuson. La, a nő, megértette, hogy többé sosem remélheti: „foglyul ejtheti” a nagy-nagy reménytelenség ellenére is oly forrón szeretett férfit. Ma éjszaka olyan kérdéssel találta szemközt magát, amely – azt kellett éreznie – szinte meghaladja erejét. Az a tény, hogy már Cadj felesége volt, kizárt minden reményt, hogy valaha is a majomember asszonya lehessen. Ennek ellenére La szent elhatározása az volt, hogy – ha egyetlen mód van rá – megmenti Tarzan életét. Tarzan kétszer mentette meg az ő életét, egyszer egy őrjöngő pap fenyegette, a másik alkalommal Tantor, párzó vadságában. Meg aztán a királynő szavát adta a majomembernek, hogy barátként jöhet Oparba, baráti fogadtatásban részesül. Hanem Cadj befolyása sem volt lekicsinyelhető, és a nő tudta, hogy ez a befolyás most közvetlenül és nyersen a majomember ellen irányul. Látta ezt kísérőinek arcán, kegyetlen tekintetén, ahogy a majomembert a hordágyra helyezték – látta, hogy milyen gonosz pillantásokat vetnek feléje is. Előbb vagy utóbb felbátorodnak és megvádolják – egyéb se kell, csak valami parányi ürügy. La tudta, milyen mohó kíváncsisággal várják, hogyan viselkedik majd Tarzannal. Éjfél is elmúlt, mikor egyszerre csak belépett hozzá a papnők egyike, akik éjjelente mindig ott őrködtek hálószobája ajtajánál. – Dooth szeretne beszélni veled – suttogta a szobalány.

– Későre jár – felelte La –, és férfiakat különben sem szokás beengedni a szentélynek erre a felére. Hogyan jött ide, és mit akar? – Azt mondja, La javára szolgál, amiben jár, ugyanis Lát komoly veszedelem fenyegeti – válaszolta a lány. – Hozzátok akkor elém – rendelkezett La. – És, ha kedves az életed, ne szólj róla senkinek. A papnő egy pillanat múlva vissza is tért, s jött vele Dooth. A pap tisztes távolságra megállt a főpapnőtől, és illendően köszöntötte. La jelt adott a lánynak, távozhat, aztán kérdően fordult a férfihoz. – Beszélj, Dooth! – mondta. – Tudunk mindannyian – mondta – La szerelméről, amit ő az idegen majomember iránt érez. S én, aki alacsony rangú pap vagyok, nem érezhetem feljogosítva magam, hogy úrnőm dolgaiba belekérdezzek. Dolgom csak szolgálat, s szent szándékom, hogy a főpapnőt híven szolgáljam, nem úgy, mint azok, akik cselszövényt készítenek ellened. – Hogy érted ezt, Dooth? Miféle cselt szőnek ellenem? – E pillanatban is – hangzott a pap válasza. Cadj és Oah, és velük nem egy pap s papnő, azon a terven munkálkodnak, melynek áldozata magad lennél, úrnőm. Kémeik állandóan figyelnek, mert tudják, hogy szabadon akarod engedni a majomembert. És majd jön hozzád valaki, azzal a tanáccsal, hogy valóban engedd is meg neki a szökést, lévén ez minden probléma legegyszerűbb megoldása. Csakhogy ő Cadj küldötte lesz, és a többiek figyelni és fülelni fognak, s aztán jelentik a népnek és a papoknak, hogy te a Lángsugarú Isten áldozatát futni hagytad. Igaz, Tarzanra ez sem hoz semmi jót, mert Cadj és Oah elhelyezte már az őröket az Oparból kivezető utak mentén. Ők majd rávetik magukat a menekülőre, és lemészárolják, mielőtt a Lángsugarú Isten kétszer alászállhatna a nyugati erdők mögött. Egyetlen módja van annak, La úrnő, hogy mentsd magad, a puszta életedet! – Éspedig? – hangzott a sürgető kérdés élesen. – A magad kezével fel kell áldoznod őt szentélyünk oltárán, meg kell ölnöd a majomembert, ó, Opar főpapnője – mondta elérzékenyülve az alacsony rangú pap.

8. A múlt mély titka

Másnap korán La éppen megreggelizett, s elküldte Doothot élelemmel Tarzanhoz, amikor egy fiatal papnő érkezett hozzá – Oah húga. A lány még bele sem foghatott a mondókájába, és a királynő már tudta, ő Cadj küldötte. Az a cselszövény, melyről Dooth beszélt neki az éjszaka, nem rémálom. A dolgok nekilódultak. A fiatal lány feszengett, láthatóan riadt volt, félt, hogy így kell állnia a királynő előtt, akinek hatalmával tisztában volt, s azt is tudta, hogyha La akarja, ő halálok halálával hal bármely pillanatban. La biztos volt abban, ha végrehajtja tervét, meglepetést okoz Cadjnak, s híveinek. Csendesen várta hát, mit mesél a lány. Ám így is el kellett telnie egy kis időnek, hogy Oah húga összeszedje a bátorságát, és meglelje a bevezető szavakat. Inkább mindenfélét összelocsogott addig, csak, hogy ne kelljen – a tárgyra térnie. La, a főpapnő meg mulatott a kínlódásán. – Ritkaság – mondta La –, hogy Oah húga idelátogat királynőjének lakosztályába –, még ha nem hívatják, úgy értem. Boldogan látom, mennyire megérti ő, mivel tartozik úrnőjének, s nem tagadja meg ekképp a Lángsugarú Isten hű szolgálatát. – Azért jöttem – nyögte ki végül a lány, és csaknem úgy folytatta, mint, aki betanult szerepet mond –, azért jöttem, hogy elmondjam, kihallgattam véletlenül valamit, s ez téged, úrnőm, talán érdekelni fog, sőt, bizonyos vagyok benne, hogy szívesen hallod szavam. – Csakugyan? – kérdezte La, és felvonta szemöldökét. – Kihallgattam, ahogy Cadj beszélt néhány alacsonyabb rangú pappal – közölte, most már mint a vízfolyás. – A főpap azt mondta, hogy ő nagyon örülne, ha a majomember megszökne, és akkor ez neked is, neki, Cadjnak is könnyebbség lenne. Megleptek ezek a szavak! Azt gondoltam, királynőm, La boldog lesz, ha erről tudomást szerez, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ő barátságot ígért a majomembernek, és ezért nem akarja feláldozni őt a Lángsugarú Isten oltárán. – Tisztában vagyok a kötelességemmel – felelte fensőbbséges hangon La. – Nem szükséges, hogy Cadj vagy holmi szolgálólány kitanítson! Tudom, mik egy főpapnő kiváltságai, és, hogy ekképp az áldozati jog is az övé. Ezért nem hagytam, hogy Cadj hajtsa végre az áldozatot. Az idegen szívét és vérét senki más keze nem adhatja az oltáron a Lángsugarú Istennek, csak az enyém. Így harmadnapon meg fog halni a késemtől, a szentély oltárán. La szavai pontosan a várt hatást tették a lányra. Mert Cadj küldöttének arcára csalódottság és tanácstalan elbizonytalanodás ült ki. Mestere nem tanította ki erre a meglepő fordulatra. Ezért hát Oah húga talált gyorsan valami ürügyet, hogy úrnője színe elöl távozhasson. Amikor ez megtörtént, La alig tudta elfojtani elégedett mosolyát.

Eszében sem volt, hogy Tarzant a Lángsugarú Isten oltárán valóban feláldozza, hanem hát ezt Oah húga honnan is tudhatta volna! Ő csak visszatért szépen Cadjhoz, s ott elmondott mindent, amire emlékezett, s, hogy La a hírt miképpen fogadta. A főpap erre még csalódottabb lett, terve ugyanis most nem annyira az volt, hogy Tarzan életét kioltsa, hanem, hogy a főpapnőt olyan tett elkövetésére csábítsa, mely aztán kivívná a papság és a nép haragját, minek következtében La életét lehetne követelni. Oah, aki jelen volt húga beszámolójánál, ajkát harapdálta, mert az ő kiábrándultsága is nagy volt. Életében nem érezte olyan közel magát a főpapnői címhez, pár percig nagy csendben járkált hát fel s alá, aztán e szavakkal fordult Cadjhoz. – La szereti ezt a majomembert – mondta Oah –, és még ha netán feláldozza is, csak azért tenné, hogy a nép haragjától menekedjék. Szereti őt, s egyre jobban, én tudom! Jobban, Cadj, mint, ahogy téged valaha is szeretett! A majomember is tisztában van ezzel, és megbízik Lában. És mert ez így van, nekünk egy esélyünk marad. Cadj, hallgass Oah szavára. Elküldünk valakit a majomemberhez, aki azt hazudja neki: Lától érkezett, és La azt üzeni, hogy kövesse, kivezeti Oparból, ahol szabad lesz. Így a mi csapdánkba vezeti őt, aztán, ha megöltük Tarzant, többen odaállunk La elé, és árulással fogjuk megvádolni! Az, aki a majomembert kivezette, azt mondja majd, hogy valóban La küldte őt, és a papok, s a városlakók nagyon megharagudnak, s te nyugodtan követelheted La halálát. Könnyű feladatnak látszik, ami után megszabadulunk mindkettőjüktől. – Jól van! – kiáltotta Cadj. – Megtesszük, méghozzá holnap hajnalban, és mielőtt a Lángsugarú Isten nyugovóra hanyatlana, új opari főpapnőre fog letekinteni. Azon az éjszakán Tarzan zajra riadt fel. A zaj az egyik cellaajtó felől jött. Hallotta, ahogy a reteszt hátratolják, az ajtó lassan, ahogy az ódon sarokvasak engedik, nyikordulva nyílik. A szuroksötétben nem tudta megállapítani, ki jött be, és épp hol áll, de hallotta a szandálos lábak lopakodó mozgását a padlón. Aztán a nevét hallotta, suttogva – egy nő érkezett hát. – Itt vagyok – válaszolta ő. – Ki vagy te, és mit akarsz Tarzantól, a dzsungel urától? – Életed veszélyben van – válaszolta a hang. – Gyere, kövess engem. – Ki küldött? – tudakolta a majomember. Érzékeny orrcimpájával azonosítani próbálta az éji látogató illatát, de a levegő már tele is volt valami súlyos párfőm szagával. A nő nyilván ezzel kente a testét, így nem volt semmi lehetősége, hogy megállapítsa, azok közül a papnők közül való-e az illető, akiket ő már korábbi opari látogatásaiból ismert, avagy számára idegen. – La küldött – felelte a női hang. – Azért jöttem, hogy kivezesselek Opar üreg mélyéből a szabadságba, a kinti világba, a város falain kívülre. – A nő a sötétben tapogatózva végre meglelte Tarzant. – Itt vannak a fegyvereid – mondta, s valóban át is adta a jelzett tárgyakat. Aztán kézen fogta a férfit, és vezetni kezdte ki a tömlöcből, végig egy hosszú, tekervényes és továbbra is vaksötét folyosón. Ősöreg lépcsők során, átjárókon és újabb folyosószakaszokon haladtak és eközben ajtók nyíltak, csukódtak rozsdás vasakon,

nyikorogtak és nyögtek, s hallatszott a rozsda pergése. Tarzan még körülbelül se tudta volna megmondani, mekkora távot tettek meg, s, hogy mely irányban. Eleget hallott Doothtól, mikor a pap az ennivalóját vitte neki, eleget ahhoz, hogy higgyen Lában – bízzon benne, hogy az asszony segíteni fog neki. Dooth közölte vele, hogy La volt az, aki megmentette őt Cadj késétől, mikor a főpap eszméletlenül lelte őt a boma belsejében, ahol is az európaiak, akik odavonszolták, otthagyták. Mivel a nő azt mondta, hogy La küldötte, Tarzan készségesen követte. A majomembernek egyre Jane jövendölése járt az eszében, hogy tudniillik nagy bajok várhatók, ha ezt a harmadik opari kiruccanását makacsul végrehajtja, és csak bámult, mennyire igaza volt a feleségének, hiszen megtörténhetett volna, hogy valóban nem szabadul a fanatikus papok késétől, a Lángsugarú Isten „bosszújától”. Persze eredetileg esze ágában sem volt Opar városába bemenni, de, mintha a végzet angyala lebegett volna e hely fölött, lesújtván mindenkire, aki a tiltott városhoz közelít, vagy, aki a feledett kincseskamrákból a maga részét kihasítani merészelné. Vezetője több mint egy órán át vitte a pokolmélyi sötéten, a föld alatti folyosókon, míg végre egy lépcsőn felérve, Tarzan bozótos sűrűt pillantott meg maga körül. Igaz, a hold sápadt fényében ezt is alig kivehetően. De, ahogy a friss levegő megcsapta, azonnal tudta, hogy kiértek a szabadba. A nő, aki egy szót sem szólt attól fogva, hogy cellájából kihozta, most elindult valami hihetetlenül kanyargós ösvényen. Ez az út ideoda cikázott, sűrű ősvadonon át vezetett, s fölfele tartott. A csillagok, s a hold állásából, valamint abból, hogy mindvégig kaptatón haladtak, Tarzan arra következtetett: az Opar mögötti hegyek közé vezeti őt a nő. Ő maga soha fel nem kereste volna azt a tájat, annyira vadnak és barátságtalannak ítélte, és olyan állatokat sem nagyon sejtett arrafelé, amilyenekre kedvvel vadászott. Máris meglepte a növényzet jellege, hiszen azt hitte, hogy ezek a hegyek kopárak, legföljebb gacsos, szikár fák nőnek rajtuk és szigorú tüskebokrok. Ahogy folytatták útjukat, s egyre feljebb kapaszkodtak, a hold is magasabbra hágott, mígnem szelíd égi fénye már ragyogó élességgel világította meg a majomember előtt a közvetlen környezetet. Akkor látta, hogy egy szűk völgyön fölfelé sűrűn benőtt kis szakadéktorokba igyekeznek. Az is nyilvánvaló lett számára, miért nem látszik messziről ez az opari vegetáció. Mivel ő maga is hallgatag természetű volt, a nő némasága fel se tűnt neki, hiszen ő maga is, ha bármi mondandója van, közölte volna. Nem érezte sosem, hogy beszélnie kell, ha arra különös jó oka nincsen. Azok, akik nagy úton járnak, általában nem szoktak sok szót vesztegetni – s a szavakkal együtt a becses levegőt! Mikor Tarzan, s kísérőnője felkapaszkodott egy hajdani vízmosás meredekén, a keleti ég csillagai halványulni kezdtek a hajnal első messzi ígérkezésének. Egy viszonylag egyenletes fennsíkra érkeztek. Miközben továbbhaladtak, az ég világosodni kezdett, és a nő hirtelen megállt egy lanka tövében, és a felkelő nap fényében Tarzan megpillantott egy sűrűn benőtt völgyteknőt „a hegy szívében”, a két-három mérföldnyi messzeségig húzódó erdőség távolabbi végében. A fák résein át azt láthatta, hogy az új nap tündöklésében valami épületféle körvonalai kezdenek villogni. Akkor Tarzan megfordult, kísérőjére pillantott,

és arcára rá volt írva a meglepetés döbbenete: mert, aki előtte állt, maga La volt, Opar főpapnője. – Te vagy az? – kiáltotta a majomember. Hát akkor Cadjnak tényleg meglesz az ürügye, hogy félretegyen téged az útból, ahogy Dooth jelezte. – Sosem lesz alkalma rá, hogy félretegyen – közölte La. – Én ugyanis nem térek vissza többé Oparba. – Nem térsz vissza Oparba? Soha többé? – Kiáltott fel Tarzan. – Hát akkor hová akarsz menni? Mihez akarsz kezdeni? – Veled tartok – mondta a nő. – Nem kérlek arra sem, hogy szeress. Csak azt kérem tőled, hogy vigyél el engem Oparból, és szabadíts meg az ellenségeimtől, akik meg akarnak gyilkolni. Látod, nem volt más megoldásom. Manu, a kis majom kihallgatta a cselszövőket, és eljött hozzám, hogy felvilágosítson, mi mindent terveznek. Akár feláldozlak, akár megmentelek, nekem már mindegy lett volna. Eltökélték, hogy végeznek velem, hadd lehessen főpapnő Oah, Cadj pedig Opar egyedüli királya. Hanem én téged, Tarzan, semmi körülmények között fel nem áldoztalak volna, akkor hát ez maradt az egyetlen megoldás, hogy mindketten megmeneküljünk. Nem mehettünk Opartól északi vagy nyugati irányban, a síkságon át, mert arra mindenütt ott vannak Cadj harcosai. Hiába vagy te Tarzan és hatalmas harcos, orvul lemészároltak volna, győzött volna a túlerő. – De hát hová vezetsz most? – kérdezte Tarzan. – Két rossz közül a kisebbiket választottam, ebben az irányban ismeretlen ország terül el, és mi, opariak csupa rémes legendát ismételgetünk róla. Komor szörnyek és furcsa népek a szereplőik. Opar-lakó, ha oda merészkedett, még sohase tért vissza. De ha élt valaha is a földön teremtmény, aki ezen a rejtelmes völgyön sikerrel keresztülvághat, az Tarzan, a dzsungel ura. – Hanem azt mondd meg – vetette ellen Tarzan –, hogyha ennyire semmit sem tudsz erről a vidékről, s lakóiról, hogyan ismered ily biztosan a csapást, mely arra vezet? – Ismerjük az utat, mely a csúcsra vezet, de azzal kész is, tovább még sosem jutottunk, mi legalábbis nem. A nagy majmok és az oroszlánok járnak ezen a csapáson, amikor lejönnek Oparba. Az oroszlánok, persze, nem mondhatják meg nekünk, merre vezet tovább az út, a nagy majmok pedig nem hajlandók rá, mert velük többnyire háborúságban állunk. Ezen a csapáson jönnek le Oparba, hogy el-elraboljanak valakit népünkből, és mi is itt állítunk nekik csapdát, mert gyakran áldozunk majmot a Lángsugarú Istennek. Legalábbis régebben így volt, újabban ugyanis nagyon óvatosak, és inkább nekik jut több belőlünk, mint belőlük nekünk, jóllehet, fogalmunk sincs, mire kellenek nekik a mieink, hacsak nem ennivalónak. Nagyon erőteljes faj az övék, még Bolganinál, a gorillánál is feljebb állnak, és sokkal-sokkal ravaszabbak és okosabbak, mert, ahogy a mi ereinkben majomvér is csörgedezik, úgy az övéikben embervér, ilyenek ezek a nagy

majmok, az Opar fölötti vidék lakói. – Miért kell mindenáron átmennünk éppen ezen a völgyön, La, ha menekülni akarunk Oparból? Nyilván akad más út is, nem? – Nincs más út, Tarzan – felelte a nő. – A nagy völgy minden útján Cadj hívei lesnek ránk, hát csak ez a menekvésünk marad. Ezért hoztalak ezen az ösvényen, mely a szakadékos sziklahegységet átszeli Opartól délre. Ezen a völgyön át kell haladnunk, hogy olyan csapásra leljünk, melyen a hegy magasába feljuthatunk, s onnét a túloldalon le. A majomember csak állt, nézett lefelé az alattuk elterülő erdős teknőbe, és elméje a pillanatnyi nagy kérdéseket forgatta. Ha maga van, biztos, hogy nem erre jön, hiszen kellőképpen bízott erejében és ügyességében, s nem volt kétsége felőle, hogy Cadj embereit, bármi éberen őrizzék is a többi utat, kijátssza. De neki – most Lára is gondolnia kellett, s megértette, hogy azzal, amit tett – az ő menekítésével –, minden további bizalmát Tarzanba helyezte, s neki egy pillanatra sem szabad felednie ezt az erkölcsi kötelességet. A legbölcsebb elgondolásnak az látszott, ha a teknő peremén, ívben haladnak, és az odavillogó épületet a legmesszebb elkerülik. Egyetlen céljuk az volt csupán, hogy utat találjanak, mely a hegyen átvezet, aztán „kisegíti” őket e barátságtalan országból. Ahogy a nagy fák lombjaitól elrejtett valami egyre fénylett, s csillámlott, Tarzant is ugyanígy kerítette a hatalmába egy érzés: ellenállhatatlan vágy, hogy mégis megnézze, mi az. Nem hihette, hogy a teknőben vadállatokon kívül más lény is honoljon, s így az építményről is úgy vélte, rég nem létező emberek keze műve – vagy azoknak az Atlantisz-belieknek voltak kortársai, akik Opart építették, vagy maguk az eredeti opariak emelték a „palotát”, csak utódaik már el is feledkeztek létéről, eredetéről. S miért ne gondolhatta volna Tarzan, hogy valóban palota van ott. Méretre, pompára oly sokat ígért már az elő villanó látvány is. A majomember nem ismert félelmet, jóllehet, ott élt benne a minden vadállatot jellemző végső óvatosság is. Sosem habozott volna, hogy erejét és ügyességét az alacsonyabb rendű fajokkal szemben bármikor kipróbálja, akármilyen veszedelmesek legyenek is – hiszen mellette szólt, hogy ezek nem képesek a harcban tervszerűen szövetkezni ellene, ahogy az emberek, De ha emberek állnak össze szép számban, hogy rá vadásszanak, tisztában volt vele, hogy úgy már komoly veszéllyel kellene szembe néznie, és a maga adottságai nem feltétlenül bizonyulnának elegendőnek. Ennek ellenére úgy okoskodott, hogy a völgy nem jelenthet valós veszélyt, mert aligha lakják emberi lények. Biztos volt benne, hogy ha az épületet közelebbről szemügyre veszi, kiderül majd: lakatlan rom, és a legrettentőbb ellenségei itt csak nagy majmok, s az oroszlánok lehetnek. Ám ezek egyikétől sem félt, sőt, még az is elképzelhető volt, hogy egyenesen békés kapcsolatokat teremthet. Úgy vélte, hogy a teknő túloldalán kijáratra bukkanhat, ezért természetesnek tartotta azt a megoldást, hogy a lehető legrövidebb úton kell átvágniuk az ismeretlen terepen. Ezért leküzdötte ösztönét, mely a gondos felderítést sugallta volna, s a legnagyobb gyorsaság és eredményesség mellett döntött.

– Gyerünk – mondta hát Lának, és elindult a lejtőn, mely a teknőbe vezetett. Egészen pontosan abban az irányban haladt, amerről az épület villogott feléjük. – Csak nem erre akarsz menni?! – kiáltotta döbbenten a nő. – Miért ne – felelte Tarzan. – Ez a legrövidebb út a völgyön át, és amennyire megítélhetem a hegyen átvezető utat, a legvalószínűbb, hogy az szintén erre keresendő. – De én félek – mondta La. – A Lángsugarú Isten csak a megmondhatója, milyen veszedelmek leselkednek ránk ezek közt a fák közt. – Csak Numa és a mangani nép – mondta a majomember. – Tőlük pedig nem kell félnünk. – Te semmitől se félsz – állapította meg La –, de én csak nő vagyok. – Az ember csak egyszer hal meg – vágta rá Tarzan –, és akkor úgyis meg kell halnia. Ha örökké félünk, mit érünk vele, csak nyomorúsággá tesszük az életet. Ismétlem, menjünk a legrövidebb úton, és talán látunk olyasmit is, amiért a végén azt mondjuk: megérte a kockázat. Egy kitaposott ösvényt választottak a sűrű bozóton át. Ahogy a fák között haladtak, azok kétfelől egyre növekedtek, egyre sokasodtak. Már közeledtek a teknő mélye felé, míg a végén ott haladtak a sűrű erdő zöld lombsátora alatt. Nem volt erős a szél, és hátulról fújt, ezért a majomember, bár lendületesen haladt, mindvégig éber volt, nagyon éber. A csapás keményre taposott földjén alig volt nyom, amelyből következtethetett volna arra, hogy miféle állatok járhatnak ezen a környéken. De azért oroszlán nyom akadt itt-ott. Tarzan gyakran megállt, fülelt, sokszor fölemelte a fejét, érzékeny orrcimpáival beleszimatolt a levegőbe, tudni akarta, mit rejt a környék. – Azt hiszem, emberek vannak ebben a völgyben – jelentette ki hirtelen. – Egy ideje szinte biztosra veszem, hogy figyelnek minket. De akárki legyen is a leselkedő, minden képzeletet felülmúl a rátermettsége, mert épp csak valami halvány jel árulkodik a másik lény jelenlétéről. La aggódva pillantott körül, és közel húzódott Tarzanhoz. – Én senkit se látok – mondta halkan. – Én se – közölte a majomember. – Még csak rendes szagot se kaptam, és mégis: bizonyosan érzem, hogy valaki követ minket. Valaki vagy valami... a szag után jön, s elég ügyes ahhoz, hogy tegyen róla: mi ne érezhessük az ő illatát. Bárki-bármi legyen is, nagyon valószínű, hogy fent jön a fákon, és jó magasan maradva mindig felettünk tartja szagnyomát. A légmozgás is őt segíti, de még ha szembe hozná is a szél az illatát, jeltelen maradt. Várj itt, megbizonyosodom felőle – mondta, azzal könnyedén föllendült az ágak közé, a szomszédos fára. Manunak, a kis majomnak méltó versenytársa lehetett volna, oly fürgén és igyekvőn haladt. Pár pillanat múlva már megint ott volt a lány mellett. – Igazam volt – mondta –, van valaki vagy valami, nem is messze. De, hogy embere, mangani-e, nem tudnám megmondani, mert a szaga túl szokatlan nekem, egyiket sem jelzi egyértelműen, de valahogy a kettőt együtt. De mi is itt vagyunk, kettőn áll a

vásár. Gyere! – Azzal már fel is lendítette Lát a vállára, s egy pillanat múlva fent járt vele az egyik fa magasán. – Ha csak nincs egészen a közelünkben, amit nem hinnék – közölte a majomember –, szagnyomunk elmegy majd a feje fölött, és beletelik egy kis időbe, míg újra fölfedez minket, hacsak – ismételte a fordulatot – nincs annyi esze, hogy szintén magasabbra jöjjön utánunk. La csak bámult, milyen erős a majomember, ahogy könnyedén szökkent vele fáról fára, és hihetetlennek tűnt számára az is, milyen sebességgel haladnak. Vagy félóra hosszat ment ez így, s akkor Tarzan egészen hirtelen megtorpant – épp egy lengő ág felett. – Nézd csak! – mondta, és előre, lefele mutatott. A jelzett irányba tekintve, a levélzeten át a lány valami kis táborfélét látott, erősen körbekerített tucatnyi kunyhót. A dolog rendkívüli módon magára vonta a figyelmét. Nemkülönben a majomemberét, aki szintén fürkészve figyelte, mi ez ott a lombok mögött. Nem vitás, hogy kunyhók voltak, de mintha ide-oda lengedeztek volna a levegőben. Volt, amelyik szelíden csak úgy előre-hátra, mások hevesebben föl és le. Tarzan odalendült egy közelebbi fára, ott lejjebb ereszkedett egy vastag ágra, arra leengedte válláról Lát. Lopakodva elindult előre, a lány követte, hiszen ő is, akár a többi opari, „fakúszó” is volt. Egyszerre csak elértek egy helyre, ahonnét világosan láthatták a falut és hirtelen fény derült a lengő kunyhók rejtélyére is. Amolyan kaptár típusú kunyhók voltak, mint Afrikában számos törzsé, átmérőjük mintegy hét láb, magasságuk hat-hét, ám nem földön álltak, hanem mindegyik kunyhó súlyos, kábelszerű fűkötélen lógott, a kerítéssel körbevett térség egyik óriási fájának erős ágán. Mindegyik kunyhó fenekének közepéről még egy könnyebb kötél csüngött alá. Ahogy ott voltak, a kis falu felett a magasban, Tarzan abból a szögből nem látott a kunyhókon semmiféle nyílást, melyen át emberméretű lény beférhetett volna. A kunyhók oldalán mintegy háromlábnyira a fenékszint fölött négy-öt hüvelyk átmérőjű lukak voltak Lent a földön. A cölöpkerítéssel körbevett térségen ott volt a falu jó pár lakója is – ha valóban falunak volt nevezhető ez a kis lengőház együttes. A lakók nem kevésbé voltak furcsák Tarzan szemében, mint „kalitkáik” a légben. Nyilvánvaló volt, hogy négerfélék, de típusukat a majomember egyáltalán nem ismerte. Valamennyien mezítelenek voltak, és semmiféle ékítményt nem viseltek. A testükön mindössze festékfoltok voltak láthatók – összevissza, csak úgy itt meg ott. Magasnak és rendkívül izmosnak látszottak, jóllehet, a lábuk túl kurta, karjuk túlságosan hosszú volt, s így egyáltalán nem keltettek harmonikus benyomást, ráadásul az arcuk szinte bestiálisnak minősült. Állkapcsuk hihetetlenül előreszökkent, míg bozontos szemöldökük felett nem volt homlok – a koponya csaknem vízszintesen futott onnét hátra. Ahogy Tarzan szemlélte őket, látta, ahogy egyikük a kunyhófenekeken lógó kötelek valamelyikén épp lekúszik. Aztán már meg is értette, mi a kötelek szerepe, s, hogy a lengő kunyhók bejárata hol van. Azok a lények, akik szerte kuporogtak az ülepükön, éppen evéssel voltak elfoglalva. Sokuknál csontok voltak, ezekről rágták le a nyers húst – jókora, villogó foguk volt hozzá. Mások gyümölcsöket, gyökereket majszoltak. Mindkét

nemből voltak ott egyedek, s a két nem mindenféle korosztállyal képviseltette magát – gyerekkortól érett korig. Amúgy igazán öregek nem látszottak sehol. Gyakorlatilag mind szőrtelenek voltak, kivéve a fejükön bodorodó kusza, vöröses fürtöket. Ritkán szólaltak meg, és a hangjuk akkor is főleg afféle vadállati hördüléseket idézett. Míg Tarzan figyelte őket, egyszer sem fordult elő, hogy bármelyikük elmosolyodott volna, nevetésről már nem is szólva. Ez, mindentől függetlenül, máris jócskán megkülönböztette őket a többi afrikai néptörzstől. Tarzan áttekintette ugyan az egész táborhelyet, mégsem látott sehol sem főzőalkalmatosságokat, és arra se utalt semmi, – hogy használnának tüzet. A földön ücsörgő lények körül ott hevertek fegyvereik, afféle kurta dárdák, éles, fémvégű csatabárdocskák. A majomember örült, hogy erre vették útjukat. Úgy gondolta, legalább láthat egy bennszülött emberfajtát, ha ez annak mondható, amelynek létezéséről eddig még csak nem is álmodott. Ez a típus a vadállatiság határán áll, Még a waz-donok, a ho-donok, a pal-ul-donok is feljebb jutottak a fejlődés létráján, közelebb napjainkhoz, mint ezek a kreatúrák itt a függő kunyhók tövében. Ahogy nézte őket, óhatatlanul elcsodálkozott, hogyan készíthettek ezek ilyen pompás fegyvereket, hogy lehettek ehhez eléggé intelligensek. A köröttük heverő dolgok ugyanis már messziről a kézműves tudás és ízlés jeleit mutatta. A kunyhóik is igen eredetiek. És a táborhelyet övező cölöpkerítés erős, magas, remekül megépített védfal az oroszlánok ellen, melyek veszedelmessé tették a völgyteknő életét. A magasból figyelő Tarzan és La egyszerre vette észre, hogy bal felől valaki közeledik. Egy pillanat múlva megláttak egy férfit, aki tökéletes hasonmása volt a lent tanyázóknak, és a cölöpkerítésre hajló fa ágáról lendült a tábor terére. A többiek szinte közönyös pillantással nyugtázták csak az érkezését. A férfi előbbre ment, lekuporodott közéjük, mintha mondott volna valamit, s bár Tarzan nem hallotta a szavait, úgy ítélte meg, hogy gesztusai és jelbeszéde azoknak a furcsa lényeknek a híréről számol be, akiket ő az imént az erdőben látott. A majomember megértette, hogy ez a férfi volt az, aki követte őket, s, akit ő olyan ügyesen rázott le a szagnyomukról. Az elbeszéltek láthatóan izgalomba hozták a társaságot, mert némelyek talpra szökkentek, aztán behajlított térddel ugrálni kezdtek, karjukat groteszkül emelték-ejtették oldaluk mellé. Arckifejezésük alig változott. Egy-két pillanat múlva aztán mind ott kuporogtak, ahogy az előbb. A történtek alatt a vadonban valami rettentő visszhang zendült meg – hangos ordításé, ami a majomember emlékezetében sok vad dolgot idézett fel. – Bolgani – suttogta Lának. – A nagy majmok egyike – mondta a nő, és beleborzongott. Hirtelen megpillantották. Lendületesen közeledett a dzsungel ösvényén a hatalmas gorilla. Tarzan akkor olyat látott, amit még soha. A csaknem gigantikus alak egyenes testtartással járt, akár egy ember, végig csak a talpa érte a földet. Feje és arca majdnem teljesen gorillaszerű volt. Ahogy ez a rendkívüli lény a közelükbe ért, Tarzan rájött, hogy valami lényeges különbség is van. Bolgani, emberszívű és emberagyú. Eddig rendben, ez még nem tenné olyan döbbenetessé és egyedivé az óriást. Hanem

talán mindennél különösebb volt, hogy a jövevény díszeket viselt magán – s miféléket! Arany és gyémánt villogott lompos bundáján, könyöke felett több karperec ékeskedett, bokája felett bokaperecek, és körülbelül a dereka táján volt egy öv, melyről elöl is, hátul is lelógott egy-egy toldalék, ami arany lapokból volt összefűzve, mindegyik lapocskán gyémánt tündökölt, s a két toldalék majdnem a földet söpörte. John Clayton, Greystoke lordja soha életében nem látott ilyen barbár műremekeket még, igen, még Opar mesés kincsei között sem akadtak efféle felbecsülhetetlen értékű drágakövek. Nyomban aztán, hogy a rettenetes üvöltés felverte a vadon viszonylagos csendjét, Tarzan láthatta azt is, milyen hatást tesz a dolog a tábor lakóira. Azonnal talpon voltak valamennyien. A nők és a gyerekek a fák törzse mögé húzódtak, aztán a köteleken felkúsztak lengő házaikba, míg a férfiak közül néhányan arrafelé igyekeztek, ahol, mint a majomember rájött, a falu bejárata volt. Odakint, ezen a kapun túl a gorilla megállt, hangját ismét nekieresztette, ám ezúttal mondott valamit, nem üvöltött.

9. Lesújt a halál

Ahogy a roppant termetű emberforma gorilla a táborba belépett, a harcosok becsukták a kaput, majd tisztelettudóan hátrább húzódtak, úgy figyelték, hogyan megy az állat a falu „főterére”, hogyan áll meg, s néz körül. A nők és a gyerekek hallhatták a parancsot, de eszük ágában sem volt engedelmeskedni, maradtak ott, ahol voltak, a rejtekhelyükön. A harcosok feszengtek, nyilván féltek is a rettenetes teremtmény rendelkezésétől, melynek ugyanakkor ők sem akartak eleget tenni. – Szólítom őket, ide! – ismételte a gorilla. Vagy magam megyek értük. Erre már az egyik harcos összeszedte a bátorságát, s megszólalt. – Ez a falu már adott egy nőt a hold mostani szakában. Most egy másik falu van soron. – Csend! – bömbölte a gorillaember, és fenyegetően indult a harcos felé. – Te hitvány gomangani, hogyan merészelsz Bolganival szembeszállni? Hangom Numáé, a nagyúré, engedelmeskedj vagy meghalsz. A fekete ember remegve fordult meg, hogy a nőket és a gyerekeket odahívja, ám felszólításának senki sem engedelmeskedett. A bolgani türelmetlen mozdulatot tett. – Menjetek, hozzátok ide őket – rendelkezett. A feketék pedig, vonakodva bár, komoran elindultak, hogy a nőket és a gyerekeket a rejtekhelyekről előhozzák. Aztán visszatértek, és hozták övéiket – a legtöbbjét a hajánál, némelyiküket a karjánál fogva rángatták oda. Nagy szenvedés volt számukra ez a kényszerű áldozatkészség, de nem mutatták, hogy bármit is éreznének. Gyengédségnek nyoma se volt. Ugyanakkor Tarzan pontosan értette, mi a véleményük – elárulták ezt a harcos következő szavai. – Nagy Bolgani – hallhatta Tarzan –, ha Numa egyre csak ezt a falut tizedeli, hamarosan nem lesz már elég nő itt, és túl kevés gyerek születik, aztán végül elfogyunk mindahányan. – Mit érdekel az engem? – horkantotta a gorillaember. – Ha Numa mindenkit elvisz ebből a faluból, úgyis marad elég. Mi egyébre volnátok? Az uralkodónak! És hű szolgáinak. Bolgani népének teremtett titeket a sors. Ahogy ekképpen szólott, végigvizslatta a nőket, s gyerekeket, vizsgálgatta mancsával húsukat-bőrűket, mellkasukat és hátukat. Aztán hirtelen visszatért egy viszonylag fiatal nőstényhez, akinek csípőjén ott kapaszkodott egy csöppség. – Ez jó lesz – mondta a gorillaember. A gyereket lekanyarította anyjáról, aztán odacsapta a tábor főterének földjére. A kicsike ott hevert arccal a homokban. Keservesen nyögdelt, szinte már halódott. A szegény anya, mint azt ösztöne diktálta, döbbenten, remegve és félve állt, aztán hirtelen a gyerekéhez rohant. A gorillaember

megragadta roppant mancsával, és őt is a földhöz csapta. Ekkor felettük a magasból felhangzott a támadó hím majom rettenetes üvöltése. A szerencsétlen emberek a borzadályos hang hallatán még riadtabban tekintettek a magasba, miközben a gorillaember vicsorogva emelte pofáját a hang irányába, kutatván, honnét ez a bestiális üvöltés. És fent egy lengő ágon, olyan teremtményt pillantottak meg, amilyenről addig álmodni sem mertek – fehér embert, Tarmanganit, aki szőrtelen volt, mint Hisztah, a kígyó. Ahogy meglátták, az idegen karja már lendült is, sújtott, mint a holtbizonyos halál. A dárda hegye, a penge belemerült a bolgani szőrös mellkasába. A rettenetes majomlény egyetlen velőtrázó üvöltéssel rogyott le. Bődülve, görcsben rángva terült el a földön, és iszonyatos rángások közepette holttá merevedett. A majomember nem kedvelte különösebben a gomangani fajt, de született angol agya és szíve egyértelműen a gyengébbek védelmét parancsolta. Ez a fair play elve volt a dzsungelben is! Másrészt a bolgani nép ősellensége volt a majomembernek, első győzelmét is bolgani felett aratta. A szerencsétlen feketék döbbenettel, ámuldozva álltak meg, amikor a fáról lepottyant közéjük a hihetetlen lény. Riadtan hátráltak, támadólag felemelték, meglengették dárdáikat. – Jó barát vagyok – mondta nekik a majomember. – Tarzan vagyok, a dzsungel ura. Eresszétek le fegyvereiteket. – Azzal odahajolt a bolganihoz, kirántotta testéből a gyilkos fegyvert, s így folytatta: – Ki ez, hogy így idejöhet a falutokba, prédálhatja nőstényeiteket, és ti ellenállást sem tanúsítotok, ki ez, hogy dárdáitokkal a szívét átdöfni nem merészelitek? – A nagy bolganik egyike ő – felelte a harcos, aki a jelek szerint a csapat szóvivője, a falu afféle vezetője volt. – Választott népe Numának, az uralkodónak, s ha ő megtudja, hogy ezt a bolganit a mi falunkban érte utol a végzet, valamennyiünk számára halált jelent ez. – Ki ez a Numa? – kérdezte parancsolólag a majomember, aki úgy tudta a maga nyelvhasználata szerint, hogy „Numa” oroszlánt jelent, s e név senkit, semmi mást nem jelölhet. – Numa az uralkodó – felelte a fekete ember –, aki a bolgani néppel él, ott, a Gyémánt-Palotájában. Nem pontosan e szavakkal fejezte ki magát, hiszen a nagy majmok nyelve – bár az opariak nagyobb intelligenciája és fejlettsége finomította –, egészen primitív. Amit mondott, lényegében olyasmi volt, hogy „Numa, a királyok királya, aki a csillogó-villogó kövek királyi kunyhójában lakik”, s ez a majomember tudatában pontosan a kívánt hatást váltotta ki, a dolog lényegét közvetítette. A Numa név, semmi kétség, a bolgani király felvett neve volt, az uralkodó cím – vagy: császár! – mindössze azt jelentette, hogy „a főnökök közt is az első. Abban a pillanatban, hogy a bolgani holtan rogyott a földre, a sértett anya már rohant, fölkapta szerencsétlen kicsinyét, karjába vette, aztán odakuporodott a tábor fala

mellé, melléhez szorította, csitítani igyekezett sírását. Tarzan hamar észrevette, hogy az apróság inkább ijedelmében sír, nem a sérülése olyan súlyos. Az anya először rémüldözött, amikor látta, hogy a majomember meg akarja vizsgálni porontyát, elhúzta előle, vad fogait villogtatta, de hirtelen behatolt tompa agyába a felismerés, hogy ez az a lény, aki megmentette őket a bolganitól. Megértette, hogy Tarzan az, akinek ezt az együttlétet köszönheti, s, hogy nyilván nem akar bajt nekik. Tarzan, miután meggyőződött róla, hogy a kicsinek csak zúzódásai vannak, visszatért a harcosokhoz, akik pár lépésnyire csoportokba verődve, izgatottan tárgyalták a történteket. Ahogy észrevették közeledését, félkört alkotva széthúzódtak. – A bolgani nép most már mindannyiunk vesztét fogja okozni – mondták. – Meg fognak gyilkolni minket, ha megtudják, mi történt a falunkban. Tarmangani, velünk kell jönnöd a Gyémántok Palotájába, ott átadunk a bolgani népnek, és Numa talán megbocsát nekünk. A majomember mosolygott. Hát, mit hisznek róla ezek a fekete akárkik...! Hogy ő majd önként lemond a szabadságáról, a kezükre adja magát, tessék, vigyék csak Numához, a bolgani császárhoz?! Jóllehet, veszélyeknek tette ki magát azzal, hogy bejött ebbe a faluba, de meg volt győződve arról, hogy nem hiába Tarzan ő, a dzsungel ura – majd kivágja magát valahogy ebből a szorongatott helyzetből is. Állt ő már szemben vad dárdavetőkkel, és pontosan tudta, mire számíthat, ha ellenségesek az érzületeik. Persze jobban szerette volna, ha megmarad a békesség ezekkel az emberekkel, hiszen eleve az jutott az eszébe, mikor megpillantotta a falujukat a dzsungelnek ezen az elhagyatott helyén, hogy alaposan kifaggatja őket erről-arról. – Várjatok – mondta –, csak nem fordulnátok szembe egy jó baráttal, aki a falutokba jött, sőt, meg is oltalmazott titeket? – Mi téged nem ölünk meg, Tarmangani. Mi csak elviszünk Numához, a bolgani uralkodóhoz. – De az ugyanaz – felelte Tarzan. – Hiszen afelől nincs semmi kétség, hogy Numa, a bolgani uralkodó akkor megölet engem. – Nem tehetünk róla – válaszolta a szóvivő. – Megmentenénk, ha tudnánk, de ha a bolgani rájön, mi történt a mi falunkban, magunk leszünk azok, akiknek szenvednünk kell miatta. Csak az a megoldás, ha téged büntetnek helyettünk. – De miért kellene azt bárkinek is megtudnia, hogy a bolganit a ti falutokban érte a halál? – tudakolta Tarzan. – Talán nem fogják meglátni a tetemét, mikor legközelebb idejönnek? – kérdezte a szóvivő. – Nem fogják, ha nem hagyjátok itt – felelte erre Tarzan. A feketék a fejüket vakarták. Tompult, tudatlan agyukban fel sem derengett eddig semmi ilyen megoldás lehetősége. De hát, amit ez az idegen most itt mondott, abban tényleg van valami. Rajtuk kívül csak ő tudja, hogy a bolganira itt sújtott le a halál. Akkor hát? Ha tetemét elviszik innen, nyoma se marad az egésznek. Semmi gyanú a falu ellen!

Hanem hát hova vigyék? Fel is tették Tarzannak ezt a kérdést. – Majd én elintézem – nyugtatta meg őket a Tarmangani. – Feleljetek a kérdéseimre őszintén, és megígérem nektek, hogy elviszem innen őt, és úgy elrejtem, hogy soha senki rá nem jön, hol halt meg és hogyan. – Mik lennének a kérdéseid? – tudakolta a szóvivő. – Idegen vagyok ezen a vidéken. Eltévedtem erre – válaszolta a majomember. – És szeretném megtalálni az utat, mely kivezet a völgyből... arrafelé. – Azzal délkeletnek mutatott. A fekete erre csak a fejét rázta. – Lehet, hogy van út kifelé a völgyből arra – mondta – de, hogy hová vezet, azt ember nem tudja, még azt sem állíthatom neked biztosan, hogy tényleg van út, és tényleg van valami arra. Mondják, hogy a hegyen túl minden csupa tűz, de senki se mer odamenni, hogy megnézze. Ami engem illet, sosem voltam még messzire a falumtól – legföljebb egynapi járóföldnyire, vadászni, hogy a bolganinak prédája legyen, és, hogy gyümölcsöt, diót, banánt gyűjtsek a nagy majmok számára. Van-e hát kivezető út, nem tudom, de ember azon járni amúgy sem merne. – Soha senki se hagyja el a völgyet? – tudakolta Tarzan. – Nem tudom, mások mit csinálnak, mit nem – felelte a szóvivő. – De innen a faluból senki. – Abban az irányban mi van? – kérdezte Tarzan, és Opar felé mutatott. – Nem tudom – válaszolta a fekete –, csak azt, hogy néha a bolgani arról érkezik. A nagy majmok arról furcsa teremtményeket hoznak magukkal: kis embereket, a bőrük fehér, nagyon szőrösek, a lábuk kurta-furcsa, girbe-gurba, a karjuk hosszú, és néha nőstények is érkeznek velük, de azok egészen mások, mint a fura kis Tarmangani emberek. Hanem, hogy hova kerülnek el, mi lesz velük, nem tudom, és a nagy majmok sem mondják meg nekünk. Ezek voltak hát a kérdéseid? – Igen, ez minden – válaszolta Tarzan, látván, hogy ezektől a tudatlan falubeliektől úgysem kaphat semmiféle rendes tájékoztatást. Megértette, hogy magának kell megtalálnia a völgyből kivezető utat, s mert azzal is tisztában volt, hogy ha egyedül vág neki, hamarabb végez a dologgal, úgy határozott: megnyeri a feketéket ennek a tervnek. – Ha elviszem a bolganit, úgy, hogy a társai nem tudják meg, hol érte a halál, úgy kezeltek majd, mint a barátotokat? – kérdezte. – Akkor úgy – válaszolta a falu szóvivője. – És akkor – folytatta Tarzan –, itt maradhat az én fehér társnőm? Vigyáztok rá, nem lesz bántódása? Elrejthetitek egyik kunyhótokban, ha netán a bolgani erre jönne. Különben meg rajtunk kívül más úgyse tud arról, hogy köztetek van. Mit szóltok hozzá? A sok fekete ember körülnézett. – Nem látjuk őt – mondta a szóvivő. – Hol van? – Ha megígéritek, hogy védelmezni fogjátok és rejteket adtok neki, máris hozom őt – válaszolta a majomember.

– Magam nem fogom bántani – közölte erre a főember. – De a többiekért, hogyan állhatnék jót? Tarzan ekkor a többiekhez fordult, akik csoportba húzódva álltak. Feszülten fülelt valamennyi. – Figyeljetek – mondta nekik Tarzan –, én most idehozom a társnőmet a falutokba. Ti meg, gondoskodtok róla és elrejtitek, védelmezitek, míg vissza nem jövök. Mert elviszem a bolgani tetemét, nehogy titeket bárki gyanúba keverjen majd. Ha pedig visszatérek, elvárom, hogy a társnőm épségben fogadjon, a haja szála meg ne görbüljön. „Társnőm” – ezt Tarzan gyakorlatilag úgy mondta a falubelieknek, hogy „az asszonyom”. Hadd érezzék, hogy az ő védelmét élvezi, hadd legyen bennük hála, esetleg félelem is Lával kapcsolatban. Az lesz a legbiztosabb. Tarzan akkor felnézett a magasba, ahol társnője rejtőzködött, és hívta, ereszkedjen alá. Egy pillanat múlva a nő lejött a legalsó ágszintre, s onnét szökkent oda egyenesen Tarzan karjai közé. – Itt van ő, az asszonyom – jelentette ki akkor a majomember. – Vigyázzatok rá, jól rejtsétek el a bolgani elől. Ha visszatérve azt tapasztalom, hogy csak a legkisebb bántódása is volt, hát megyek és közlöm a bolgani néppel, mit csináltatok egyik társukkal – jelentette ki Tarzan a tetemre bökve. La esdeklőn tekintett rá, szemében félelem tükröződött. – Csak nem akarsz tényleg itt hagyni engem? – kérdezte. – Csak átmenetileg – válaszolta a majomember. – Ezek a szegények itt attól félnek, hogyha kiderül, hol érte a halál ezt a behemótot, társai bosszúból lesújtanak rájuk. Így hát megígértem nekik, hogy eltávolítom a tetemet, hadd terelődjék a gyanú inkább más helyre, másokra. Ha kellőképp fejlettek ahhoz, hogy élhessen bennük a hála érzete, amit mindazonáltal nem mernék bizonyosra venni, akkor azért tartoznak nekem valamivel, hisz megszabadítottam őket a fenevadtól is, a következményektől is. Ezért talán csak tiszteletben tartanak és megvédenek téged, de, hogy kisebb legyen a kockázat, megfenyegettem őket a bolgani néppel... mert attól, jól tudom, valóban rettegnek. Így már biztos lehetek benne, hogy nem lesz bántódásod, míg vissza nem térek, máskülönben itt sem hagynálak, La. Hanem hát, lásd be, egymagamban gyorsabban haladhatok, és azért megyek el, hogy megtaláljam az utat, mely a völgyből kivezet minket. Aztán visszajövök érted, és együtt megyünk tovább a biztos csapáson vagy legalábbis a siker nagyobb reményében. – De visszajössz, ugye? – kérdezte La, és hangjában félelem volt, vágyakozás, könyörgés. – Visszajövök – válaszolta Tarzan, aztán a feketékhez fordult. – Ürítsetek ki egy kunyhót társnőmnek, asszonyomnak, és gondotok legyen rá, hogy senki se zaklathassa, kapjon enni-inni, Emlékezzetek rá, mit mondtam, az ő biztonságától függ az életetek. Tarzan lehajolt, a vállára emelte a kimúlt gorilla tetemét. Az egyszerű feketék csak ámultak ekkora erő láttán. Maguk sem voltak éppen gyengék, s mégis: álmukban sem merték volna vállalni ezt a terhet. Még rogyadozva se bírták volna, és akkor ez a furcsa Tarmangani ilyen könnyedséggel jár-kel vele! Kinyitották neki a védfal ajtaját, aztán

csak bámultak utána, ahogy könnyed léptekkel halad a dzsungel ösvényén, mintha tollpihét vinne. Egy pillanat, és már el is tűnt egy kanyarban, elnyelte a sűrű ősvadon. La a feketékhez fordult: – Készítsétek elő a kunyhómat! – mondta, mert nagyon fáradt volt, pihenni vágyott. A helybeliek sandán méregették, sutyorogni kezdtek egymás közt. A nőnek nem lehetett kétsége felőle, hogy a feketék között nincs egyetértés. A beszédfoszlányokból kivehette, hogy némelyek azon vannak: engedelmeskedniük kell Tarzan parancsának, míg mások kereken megtagadnák az engedelmességet, sőt, vannak, akik őt kívül szeretnék tudni a faluból, hogy föl ne fedezze a bolgani nép itt közöttük – mert azért megint rájuk vár a bűnhődés. – Jobb lenne – hallotta akkor La az egyik feketét –, ha kiszolgáltatnánk őt a bolgani népnek. Most, rögtön. És megmondanánk nekik, hogy láttuk: ő gyilkolta le Numa küldöncét. Azt mondjuk majd, hogy Tarmanganit is megpróbáltuk elfogni, de nem sikerült, elmenekült, csupán az asszonyát csíptük el. Ezzel megnyerjük Numa kegyeit, és talán nem fog elragadni tőlünk annyi gyereket és nőt. – Vigyázz, Tarmangani hatalmas – hangzott mások ellenvéleménye. – Talán még a bolgani népnél is hatalmasabb az ő ereje. Rettentő ellenségünk lehet, ha így cselekszünk. És ha ráadásul a bolgani nép se hisz nekünk? Két haragosunk lesz! A nagy majmok törzse és Tarzan. – Igazatok van – kiáltotta ez utóbbiaknak La. – A Tarmangani hatalmas, mindenkinél hatalmasabb. Sokkal jobb, ha a barátságát őrzitek meg, ne tegyétek ellenségetekké. Fél kézzel elintézi ő Numát, az oroszlánt, és az a fél keze maga a halál. Láttátok, milyen könnyedén kapta vállára a hatalmas bolgani tetemét, láttátok, hogy távozott táncos léptekkel a dzsungelen át ezzel a teherrel. Ugyanilyen könnyedén viszi a tetemet a vadon fái között, fenn a magasban, az ágakon szökellve. Nincs a világon hozzá hasonló. Nincs párja Tarzannak, a majomembernek! Ha van eszetek, gomanganik, hát megőrzitek Tarzant jó barátnak. A feketék csak hallgatták szavait, eltompult arckifejezésük semmit se árult el abból, ami bennük zajlik vagy nem zajlik. Pár pillanatig csendben ott álltak, az egyik oldalon a tudatlan feketék, a másikon a karcsú, szépséges fehér nő. Ekkor megint La szólalt meg. – Rajta – parancsolta –, készítsétek elő a kunyhómat. – És most megint ő volt a Lángsugarú Isten főpapnője. Opar úrnője, aki rabszolgáknak adja ki megfellebbezhetetlen utasításait. Fejedelmi tartása, vezénylő hangja megtette a hatást. A falu lakói nyomban „áthangolódtak” és La most már jól látta, mennyire igaza volt Tarzannak: ezekre csak megfélemlítéssel lehet hatni. Hiszen máris valamennyien sürögtek-forogtak, tették a dolgukat, siettek egy közeli kunyhóhoz, melyet sebtében előkészítettek a vendégnek. Friss levelek, füvek kerültek az aljába és La étkéül gyümölcsöt, diókat és banánt hoztak elő. Hogy minden megvolt, La felkúszott a kötélen, bemászott a fenéknyíláson át a kunyhóba, amit szellősnek és kényelmesnek talált. Még viszonylag tiszta is volt.

Felhúzta maga után a kötelet, majd végighevert a puha ágyon, aztán a lengő kunyhó finom himbálózása, a levegő szelíd surrogása, a madárdal, a bogárzümmögés és az a roppant fáradtság, melyet tagjaiban érzett, csakhamar megtette a magáét: kimerülten mély álomba hullt az opari királynő.

10. Tébolyult árulás

Opar völgyétől északnyugatra egy tábori konyha tüzéről füst szállt fel. Vagy száz fekete és hat fehér ember ütött itt tanyát, fogyasztotta esti étkét. A feketék komoran kuporogtak, kedvetlenek voltak, így motyorásztak egymás közt, elégedetlenkedtek a sovány koszt miatt. A fehérek fenyegetően tekingettek körül, és kezük ügyében ott volt a lőfegyver is. Egyikük, egy lány, e szavakat intézte öt férfitársához: – Adolph fukarságának és Esteban hetvenkedésének köszönhetjük, hogy így vagyunk, ahogy vagyunk – mondotta. A kövér Bluber megvonta a vállát, a nagydarab spanyol felvonta szemöldökét. – Már én mér volnék hibáztatható? – kérdezte Adolph. – Mert fösvény vagy, barátom, nem volt szíved elegendő teherhordót felfogadni. Megmondtam neked még időben, hogy ehhez nekünk kétszáz fekete kell, de te meg akartad spórolni azt a vacak kis summát, és most mi az eredmény? Ötven ember cipel fejenként nyolcvan font aranyat, a többiek meg a tábori holmik alatt roskadoznak, miközben alig van elegendő harcosunk, hogy megvédjenek minket, ha szükséges. Állati módon meg kell hajszolnunk őket, ráadásul itt van az is, hogy a legszívesebben elhajigálnák a terheiket, olyan elcsigázottak és dühösek. Nem sok hiányzik, hogy lemészároljanak minket. És még a tetejébe a hasukat se tömhetik meg... Ha legalább a kosztjuk meglenne, akkor a kedv se hiányozna, az eszük nem menne el bármelyik pillanatban, hanem ha éhesek, rosszkedvűek lesznek és lázonganak, rájuk tör a lustaság. Ha Esteban nem vágott volna úgy fel, hogy micsoda vadász ő, hát több mindent hoztunk volna magunkkal, de így most két szék közt vagyunk! Alig vágtunk neki a visszaútnak, a fejadagok már a felére csökkentek. – Mit ejtsek el és hogyan, ha nincs vad sehol? – kérdezte felhorkanva a spanyol. – Van vad bőven – hangzott az orosz Kraski ellenvetése. – Látjuk a nyomaikat nap mint nap. A spanyol gyilkos tekintetet vetett rá. – Ha annyi a vad – jelentette ki –, hát tessék, menj magad és vadásszál! – Én sose állítottam magamról, hogy vadász lennék – tiltakozott Kraski. – Ennek ellenére, ha kimennék egy parittyával meg egy fúvócsővel, ejtenék el annyit, mint te. A spanyol fenyegetően szökkent talpra, de az orosz abban a pillanatban már rá is fogta súlyos revolverét. – Fejezzétek be – harsogta a lány, és odaugrott kettejük közé. – Hadd verekedjenek meg, ebadta fickói! – dörmögte John Peebles. – Ha az egyik anyaszomorító megöli a másikat, legalább nem kell annyifelé osztani a kosztot! – Mit vagytok vitázkodva? – tiltakozott Bluber. – Annyi van, elég rész mindenkinek itt... egy fejre jut negyvenháromezer font. Ha dühösségbe jöttök rám, Mein Gott!, nekem estek rám mondtok mindenféle nevet, goromba szájaggal, hogy föveny vagyok... fösvény, úgy értem... és akkor ti? Nem látjátok, hogy nem szálka van a

szemetekben, hanem gerenda! Jawohl, ach! Ti vagytok fukarok, és örülök, hogy nem születtem, mint angol. – Pofa be – förmedt rá Throck. – Vagy még negyvenháromezer fonttal több jut nekünk, amit szétoszthatunk szűk körben. Bluber riadtan nézett az angolra e fenyegetés után. – No, ugyancsak már, ugyancsak már! – hadarta. – Dick, ne tegyed ezt a mondogatás! Csak nem vagy olyan érzékeny már te – folytatta behízelgő hangon –, hogy kicsiny tréfára mindjárt látsz tüzet és bikát! Jó barátom! – Elegem van ebből a szövegből – mondta Throck. – Nem vagyok holmi finomjankó, én egyszerűen az vagyok, ami a két öklöm. Annyit azért én is látok, hogy ebben az egész rohadt társaságban Flora az egyetlen, akinek az agya nem férne el egy kis dióhéjban. John, Bluber, Kraski, meg én, hát mi azért vagyunk csak, mert Flora tervéhez pénz kellett. Ami meg a színészünket illeti – és Esteban felé bökött –, ő a pofázmányát meg az alakját adta, hogy meglegyen az előadás. Nekünk nem kell semmi nagy ész ehhez a dologhoz, és nincs is egyikünknek se több esze, mint amennyi épp kell. Flora a vállalkozás esze, na! És minél előbb belátja ezt valaki, minél hamarább engedelmeskedik neki, annál jobb valamennyiünknek. Ő már járt itt Afrikában ezzel a Greytoks vagy Greystoke lorddal, vagy kifenével, korábban is... te voltál a lordnénak a komornája, vagy micsoda, igaz, Flora? Ismeri a mi Flóránk a terepet, a bennszülötteket, az egész dörgést az állatokkal, mi meg egy nagy feneség, amit tudunk, hát annyi! – Throcknak igaza van – vágta rá Kraski gyorsan. – Túl sokat civódtunk. Nem volt igazán senki se főnök, az pedig kell. Hát mostantól fogva Flora a főnök, rendben? Ha valaki ebből a csávából kihúzhat minket, hát csakis ő az és, ha elnézem, hogy viselkednek ezek a fekete alakok – mondta, és a teherhordók felé intett a fejével –, hát tényleg mázlink van, ha ép bőrrel megússzuk. Arról már nem is beszélve, hogyha még az aranyból is megmarad valamink... – Ach, nein! Csak nem gondolod, hogy drága aranyat elhagyjuk? – Bluber hangja elcsuklott, csaknem sipítósra vált. – Azt gondolom, hogy kövessük mindenben Flórát – felelte Kraski. – Ha ő azt mondja, hogy hagyjuk az aranyat a csudába, hát hagyjuk. – Meglesz – hagyta rá Throck. – Én is egyetértek – helyeselt Peebles. – Amit Flora mond, az meg van mondva. A spanyol komoran biccentett. – Hát, akkor ebben valamennyien egyetértünk, ugye, Bluber? – kérdezte Kraski. – Jaj... hát jó, persze... ha ezt mondjátok mind – kapálózott Bluber. – És, ahogy John mondja, eddig van, és, hogyan tovább. – Flora, halljuk – mondta Peebles. – Most te vagy a góré, amit te mondasz, az van. Csak hát akkor mi lenne az? – Hát jó – szögezte le a lány. Itt táborozunk, míg ezek az emberek ki nem pihenik magukat. Holnap kora reggel nekilátunk és szerzünk nekik húst. Az ő segítségükkel keresztül tudjuk vinni a dolgot. Ha pihentek egy jót, ha megtömték a hasukat,

folytathatjuk utunkat és eljuthatunk a partig. Ha nagyon lassan haladunk, akkor nem jön megint rájuk ez a kimerültség. Ez az első tervem. De a sikere azon múlik, hogy szerzünk-e húst. Ha nem, akkor elásom itt az aranyat, és a feladat csak annyi, hogy a lehető leggyorsabban elérjük a partvidéket. Ott majd új teherhordókat toborzunk, kétszer annyit, mint most, és kellő mennyiségben hozunk élelmet az oda- és visszaútra is. A szárazföld belsejében minden táborhelyünkön elrejtünk egy jó adag ellátmányt, amit nem kell fölöslegesen cipeltetnünk. Így könnyen és gyorsan haladhatunk, főleg, ha meggondoljuk, hogy teherhordóink száma a szükségesnek a duplája lesz. „Váltógazdasággal” dolgoztatjuk őket, így nem lesznek nagy elfáradások, zúgolódások. Ezek a terveim. Nem kérdezlek titeket, mit szóltok az ügyhöz, mert nem is érdekel. Megtettetek főnöknek, jó, hát mostantól mindent úgy teszek, ahogy a legjobbnak tartom. – Hip-hip-hurrá! – harsogta Peebles. – Ez a beszéd, ezt szeretem hallani. – Szólj a teherhordók vezetőjének, Carl – közölte Kraskival a lány –, beszélni akarok vele. – Az orosz egy pillanat múlva már jött is vissza, vele egy jól megtermett bennszülött. – Owaza – mondta a lány, ahogy a fekete megállt előtte –, fogytán vagyunk az ennivalónak, és az embereid kétszer akkora terhek alatt görnyednek, mint amekkorát elbírnak. Kérlek, mondd meg nekik, hogy mi lesz: itt maradunk, míg ki nem piheni magát mindenki. Holnap vadászunk, és szerzünk húst. Három megfelelő ember vezetésével te is küldd ki ehhez a fiaidat, őket használjuk hajtónak. Bőséggel ejtünk vadat, szerzünk tömérdek húst és, ha az emberek pihentek és ettek is, lassú ütemben nekivágunk az útnak. Ott a továbbiakban már megint lesz elég vad, pihenünk, és nagyot eszünk. Közöld velük: ha így cselekszünk, biztonságban elérjük a partvidéket, megtartjuk a poggyászokat is. A végén dupla bért fizetek, mint, amiben eredetileg megállapodtunk. – Himmel! – kiáltotta Bluber. – Kétszer annyit, mint, amit kialkudtunk velük?! Flora, ah, tíz százalék többlet, az is épp elég jó részesedés lenne a pénzükre, miért nem azt ígéred meg nekik. – Pofa be, te hülye – torkolta le Kraski. Bluber elhallgatott, tehetetlen nemtetszéssel csóválta a fejét. A fekete, aki komoran és rosszallóan állt a lány elé, most láthatóan felélénkült: – Megmondom nekik – közölte. – És azt gondolom, nem lesz több bajotok velük. – Jó – mondta Flora –, akkor most menj, mondd el nekik mindezt. A fekete megfordult és ment. – Hát akkor – mondta erre megkönnyebbült sóhajjal a lány –, most azért talán már dereng előttünk valami fény. – Kétszer annyi pénz nekik, mint ígértük! – sopánkodott Bluber. Másnap kora reggel felkészültek a vadászathoz. A feketék mosolyogtak, örültek, várták a sok húst. Így vágtak neki nagy lábdobogással a dzsungelnek, s közben vidáman énekeltek. Flora három csoportra osztotta őket, mindegyiknek egy-egy csapatvezetője volt. Megkapták a pontos irányt és helyet, így alakult ki a hajtók láncolata. Másokat

fegyverhordozásra osztottak be, míg egy kis fegyveres különítmény a tábor őrzésére maradt hátra. A fehérek, Esteban kivételével, puskát vittek magukkal. A spanyol színész, mintha megkérdőjelezte volna Flora tekintélyét: ragaszkodott hozzá, hogy ő pedig dárdával, nyíllal vadászik továbbra is. Mint, aki ennyiben sem akar hűtlen lenni a szerepéhez. Már hetek óta szorgosan vadászott, mégse büszkélkedhetett egyetlen vaddal sem. Ennek ellenére, önhittsége mit sem fogyatkozván, ugyanígy óhajtotta folytatni. Annyira átélte szerepét, hogy komolyan azt gondolta, ő Tarzan, a dzsungel ura. És minden apró részletet úgy kidolgozott, a sminkelésnek oly nagy mestere volt, hogy ha ehhez hozzávesszük ragyogó termetét és csinos arcát, már-már Tarzan „másodpéldányának” tűnhetett fel. Nem is csoda hát, hogy saját magát is csaknem „elbolondította”, pontosan úgy, ahogy másokat is rendre rászedett. Akadtak ugyanis teherhordók, akik személyesen ismerték a nagy majomembert, de még ők is ingadoztak, jóllehet, azt nagyon csodálták, hogy Tarzan ennyire megváltozott. Voltak olyan apró dolgok, melyek a dzsungel urát egyáltalán nem jellemezték, és Esteban a vadászatban csakugyan maga volt a siralom. Flora Hawkes, aki jócskán áldva-verve volt intelligenciával, megértette, hogy most már egyik társával sem érdemes kötözködnie, hagyta, hogy Esteban ezen a reggelen így vadásszon, ha kedve tartja, a többiek viszont orroltak egy kicsit e döntése hallatán. – Nem mindegy? – kérdezte őket a lány, miután a spanyol megint magányosan nekivágott. – Feltételezhetjük, hogy lőfegyverrel se bánik ügyesebben, mint dárdával, nyíllal. Carlon és Dicken kívül nincs is igazi „mesterlövészünk”, hát rajtuk a világ szeme, tőlük függ a siker. Esteban önteltsége ezzel akkora pofonokat kapott, hogy még az is előfordulhat, hogy bizonyítani akar, és ma csakugyan zsákmánnyal tér vissza. S adja az ég, hogy így legyen! – A magam részéről azt remélem, hogy kitöri azt a hülye nyakát – mondta Kraski. – Megtette a kötelességét, de most már azt hiszem, könnyebben volnánk, ha megszabadulhatnánk tőle. A lány tagadólag rázta a fejét. – Nem – mondta –, effélékre ne is gondoljunk, ilyet ne beszéljünk. Együtt vágtunk bele ebbe a dologba, tartsunk hát össze az utolsó percig. Ha valamelyikünk halálát kívánod, honnan tudod, nem óhajtja-e más valaki a te halálodat? – Nem kétlem, Miranda azt szeretné, ha meghalnék – válaszolta Kraski. – Sosem tudok úgy nyugovóra térni éjszaka, hogy el ne gondoljam: az a nyomorult csepűrágó képes lenne akár belém vágni a kést hajnalig. És nem hangolt jobb kedvre iránta az se, Flora, hogy te így a védelmedbe veszed. Elejétől fogva egy kicsit engedékeny voltál vele. – Ha voltam, voltam, semmi közöd ahhoz – utasította el a lány. Ekképp indultak el vadászni. Az orosz duzzogva és komoran, szívében-agyában bosszúterveket forgatva Esteban ellen, sőt, még rosszabb dolgokat is, míg a

dzsungelben magányosan vadászgató Estebant a gyűlölet és a féltékenység mardosta. Sötét elméjében örömmel fogadott minden olyan szikrát, mely olyasmit sugallt, hogy irtsa ki a társaság férfitagjait egy szálig, és akkor az övé lesz az összes arany, az övé a nő. Gyűlölte valamennyiüket, mindegyikben vetélytársat látott, ami Flora szerelmét illeti. Ha csak egy is meghal közülük, így okoskodott, nemcsak szerelmi esélyei növekszenek, de potom negyvenháromezer fonttal az az összeg is, melyen az életben maradókkal osztozhat. Mindezek a töprengések annyira lekötötték, hogy magára a vadászatra szinte gondolni is képtelen volt. Pedig rosszul tette, csak a jelenre kellett volna összpontosítania. Így haladt át egy kis szakasznyi tisztásra, ahol... egyszerre csak ötven pompás ébenfa színű harcos állt vele szemközt. Esteban dermedten torpant meg, és egy pillanatra teljességgel elfeledte, miféle szerepet is játszik. Csak arra gondolt, hogy ő egy szál magányos fehér ember itt a vad Afrika szívében, és harcra kész bennszülöttek bandájával hozta össze a balsors. Az sem lehetetlen, hogy kannibálokkal. Ez a halálos csend és ez a tökéletes moccanatlanság mentette meg, a wazirik ugyanis, akik szemközt álltak vele, az urukat látták viszont benne, s ehhez épp ez a jellegzetes póz és tartás is hozzájárult. – Ó, Bwana, Bwana – kiáltotta panaszosan az egyik harcos, és felé futott –, hát tevagy az csakugyan, Tarzan, a dzsungel ura, akiről már-már lemondtunk? Azt hittük, elvesztél. Mi, hű wazirijaid, keresésedre indultunk, látod, s nem bántuk Opar várható fenyegetéseit sem, mert olyasmi is eszünkbe jutott, hogy hátha megpróbáltad teljesen egyedül a dolgot, aztán elfogtak. A fekete, aki egykor Tarzan testőre is volt Londonban, tört angolsággal beszélt, ám erre a tudományára határtalanul büszke volt. Nem mulasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy képzetlenebb társai előtt ne büszkélkedjék nyelvismeretével. Miranda számára csakugyan szerencsés körülmény volt, hogy épp ezzel a szóvivővel került szembe, vagyis, hogy a sors ezt a feketét szemelte ki a nagy feladatra. Igaz, Esteban tőle telhetően megpróbálta már elsajátítani a nyugati partvidék teherhordó népének nyelvét, beszélgetésbe azért nehezen bonyolódhatott volna bármelyikükkel is. Ő maga egy kukkot sem értett a waziri nyelvből. Flora gonddal iskolázgatta őt, kitanította Tarzan jellegzetes eszméire s megannyi ügyére-bajára, életének konkrét környezetére és szereplőire. Így aztán a dzsungel magányos kocavadásza sejtette, hogy e pillanatban a majomember hűséges waziri népének tagjaival találkozott. Soha eddig ilyen fenséges testalkatú feketéket nem látott – arányos termet, szoborszerű tagok, csupa erő, az arcokon intelligencia, rendezett vonások, és mintha az evolúciónak annyival álltak volna magasabb fokán a helybeliek átlagánál, amennyivel a nyugati partvidék teherhordói a majmok felett. Szerencsésnek mondhatta magát Esteban Miranda, a fürge eszű, minden hájjal megkent színész. Máskülönben elárulta volna rémületét, aztán elkeseredését, hogy az országnak ezen a fertályán épp Tarzan hősies és hűséges embereinek karjaiba fut. Egy pillanatig még ott állt közöttük, az agya csöndesen járt közben, és rájött, hogy egyetlen esélye van az életben maradásra – ha ezt a szerepet a végsőkig élethűen játssza tovább. És, ahogy ezt fontolgatta a gátlástalan spanyol, az agyába mintha mindent megvilágító villám

hasított volna, gyorsan összeszedte magát. – Mióta utoljára láttalak titeket – mondta – rájöttem, hogy fehér emberek kis társasága hatolt be földünkre azzal a céllal, hogy Opar kincseskamráit kifosszák. Követtem őket, míg csak rá nem bukkantam táborukra, aztán a ti keresésetekre indultam. El is mondhatom, mi van velük: sok aranyrúd, mert már megjárták Opart. Kövessetek, és akkor lerohanjuk a táborukat, elvesszük tőlük az aranyat. Rajta! – s e szavak kíséretében már indult is vissza épp az imént elhagyott táborukhoz. Ahogy így együtt nekivágtak a dzsungelnek, Usula, a waziri, aki angolul szólt hozzá, ott ment Esteban oldalán. A spanyol hallotta, ahogy mögöttük a többi harcos amúgy bennszülött nyelven társalog, s ebből ő egy szót sem értett. Ekkor döbbent rá, milyen kínosra fordulhat a helyzete bármely pillanatban, ha waziriül szólnak hozzá, hiszen Tarzan ezt a nyelvet nyilvánvalóan tökéletesen értette. Ahogy hallgatta Usula fecsegését, az agya sebesen járt, és hirtelen, mintha isteni szikra lenne, emlékezetébe villant egy baleset, melyet Tarzan szenvedett el, s amelyről Flora beszélt neki. Opar kincseskamráiban történt a dolog: súlyos ütés érte a fejét, és elvesztette az emlékezetét is. Esteban úgy okoskodott: mi lenne, ha mostani szerepének némely hiányosságait egyszerűen az amnéziára, efféle emlékezetvesztés következményeire fogná? Ha minden rosszra fordul, még ez ígérkezik a legjobbnak. Azt mondta tehát váratlanul Usulának: – Emlékszel-e arra a balesetre, melyet ott szenvedtem el Opar kincseskamráiban? Amikor a memóriám olyan hosszan kihagyott? – Hogyne, Bwana, jól emlékszem – válaszolta a fekete. – Hasonló baleset ért nemrég – folytatta Esteban. – Nagy fa zuhant az útra, és közben egy erős ág fejbe vert. Nem veszítettem el teljesen az emlékezetemet, annyi történt csak, hogy azóta nehezen jut eszembe mindenféle dolog a múltból, és sok olyasmi is van, amit teljességgel elfelejtettem, például a te neved se jut az eszembe. Vagy itt van ez, hogy waziriül hirtelen, mintha egy árva szót sem értenék. Usula együtt érzően nézett rá. – Jaj, Bwana, szomorú csakugyan Usula szíve – mondta –, hogy ezt a balesetedet kell hallania. Semmi kétség, a baj hamarosan elmúlik, ahogy a múltkor is, és közben majd én, Usula leszek a te emlékezőtehetséged. – Jól van – hagyta rá Esteban. – Hát mond meg a többieknek is, hogy sok egyebet is elfelejtettem, például nem találom a hazautat se nélküled és egyéb érzékeim is tompábbak. Hanem hát, Usula, ahogy mondod, a dolog hamarosan a múlté lesz, s én az leszek megint, aki voltam. – Hűséges waziri néped boldogan várja e pillanatot, Bwana – közölte Usula. Ahogy közeledtek a táborhoz, Miranda figyelmeztette Usulát: szóljon társainak, csendben haladjanak. A tisztás külső szegélyén álljt parancsolt nekik. Innét alaposan megfigyelhették a bomát és a sátrakat, láthatták, hogy az egészet mindössze féltucatnyi bennszülött őrzi. – Ha látják, milyen túlerőben vagyunk, nem fognak ellenállást tanúsítani – jelentette ki Esteban. – Vegyük körül a táborukat, s akkor majd a jeladásomra egyszerre

megindulunk. Te közlöd velük, hogy én Tarzan vagyok, hű waziri népemmel, és az aranyért jöttem, melyet ők elloptak. Meghagyom az életüket, ha azonnal távoznak erről a földről, és soha az elkövetkezendőkben nem térnek ide vissza. Ha céljainak az felel meg, a spanyol készséggel ráuszította volna a wazirikat a tábor őrzőire, s akkor jaj nekik, de az ő ravasz elméjében sokkal alkalmasabb terv fogalmazódott meg. Azt akarta, hogy ezek itt tanúi legyenek annak, hogy ő a wazirikkal jött, és azt óhajtotta, hogy elmondják majd a többieknek, Flórának és társainak, amit ő, Esteban tudatni szándékozik velük, s, amit majd közöl az egyik őrrel, mialatt a wazirik begyűjtik az aranyat. Esteban utasította hát Usulát, hogyan állítsa fel embereit a tábor körül, s meghagyta, ne bújjanak addig elő, míg ő be nem kúszik a tábor belsejébe, ahol ily módon majd magára vonja az egyik őr figyelmét. Körülbelül negyedórába telt, míg a hadrend felállt. Usula visszatért Estebanhoz, közölte vele, hogy minden rendben. – Ha a kezem fölemelem, akkor tudhatjátok, hogy észrevettek engem, és, hogy akkor jött el a pillanat, amikor indulnotok kell – figyelmeztette Esteban a wazirik első emberét. Aztán lassan elindult a tábor közepe felé. Az őrszemélyzet egyik tagja észrevette, fel is ismerte – mint Estebant. A spanyol tett néhány lépést még a boma irányába, aztán megállt. – Én vagyok Tarzan, a majomember – közölte. – Táborotok körül van véve, harcosaim itt állnak. Egy mozdulatot se merészeljetek és akkor nem lesz bántódásotok. Azzal fölemelte, meglengette karját. Ötven harcedzett waziri lódult neki e pillanatban, hogy csak úgy zsongott tőlük a dzsungel. Az őrök nem leplezhették riadalmukat, kezük idegesen matatott puskáik závárzatán. – Ne lőjetek – óvta őket Esteban. – Vagy mindenkit legyilkolunk. – Közelebb ment, és a wazirik felsorakoztak körülötte, teljesen szorosra húzva gyűrűjüket a boma körül. – Szólj hozzájuk, Usula – mondta akkor Esteban. A fekete csapatvezető előlépett. – A wazirik vagyunk – kiáltotta. – Ő pedig Tarzan, a majomember, a dzsungel ura. Azért jöttünk, hogy visszavegyük Tarzan aranyát, amit ti eltulajdonítottatok. Opar kincseskamrájának tolvajai! Ezúttal meghagyjuk az életeteket azzal a feltétellel, hogy elhagyjátok ezt az országot, és soha többé eszetekbe se jut, hogy lábatokat ide még egyszer betegyétek. Közöljétek ezt a főnökötökkel, mondjátok meg gazdátoknak, hogy Tarzan szeme éberen figyel, és az ő waziri népe is őrködik. Tegyétek le a fegyvert. Az őrök örültek, hogy ép bőrrel megúszhatják a dolgot, engedtek Usula felszólításának, és egy pillanattal később a waziri csapat már bent volt a boma belterületén. Esteban irányításával összeszedték az aranyrudakat és aranytömböket, és míg tevékenykedtek, Esteban az őrszemélyzet egyik tagjához fordult, akiről tudta, hogy így-úgy ért valamit angolul. – Közöld a gazdáddal – mondta tehát ennek –, hogy Tarzannak ők örök hálával tartoznak, mert a dzsungel ura egyetlen életet sem oltott ki bosszúból, hogy saját országában lerohanták és kirabolták.

Megöltem azt a nyomorultat, aki Tarzannak adta ki magát, testét az oroszlánoknak vetettem. Közöld velük, hogy Tarzan megbocsátja nekik még azt is, hogy mikor táborukba látogatott, megpróbálták megmérgezni őt. De a feltétel, amit a dzsungel ura szab, ez: soha többé ne tegyék be a lábukat az afrikai kontinensre! Hogy felejtsék el Opar titkát, és senkinek ne szóljanak róla! Tarzan éber szeme figyel, és a waziri harcosok is Tarzan éber szemei. Senki el nem jöhet Afrikába úgy, hogy Tarzan ne tudna arról. Még mielőtt Londont elhagyták, Tarzan már tudott róluk, várta őket. Mondd meg nekik ezt. Alig pár perc kellett csak a waziriknak, hogy az aranykincset összeszedjék. Aztán mielőtt az őrök felocsúdhattak volna, valamennyien eltűntek a dzsungelben, élükön „Tarzan, a főnökük”. Késő délután volt már, mikor Flora és a négy férfi visszatért a vadászatról. Vidám, emelkedett hangulatú feketék rajzottak körülöttük, hozták a sikeres vadászat gazdag eredményét. – Hát tessék, Flora, hogy te lettél a főnök – jelentette ki Kraski –, a szerencse valóban elkezd teli szájjal mosolyogni ránk. Van elég húsunk, pár napra bőven futja belőle, és ha teli lesznek a pocakok, haladásunk üteme is menten más lesz, mint az eltelt nyomorúságos időben! – Mondom részemről magamnak, hogy a dolgok állását más szemüvegben látom – hebegte Bluber túláradó boldogsággal. – Az istenit akárkinek! – hörögte Throck. – Azt mondom, Flora csodálatos egy husikája a jóságos égnek! – Mi a nyavalya ez? – kiáltotta akkor Peebles. – Mi van ezekkel a nyomoroncokkal? – S a boma őrei felé mutatott. Most már olyan közel jártak, hogy a dolgok menete felgyorsult. Az őrszemélyzet tagjai kétségbeesetten rohantak feléjük. – Tarzan volt itt, a majomember – kiáltoztak az őrök halálos rémületben. – Vele volt egy egész hordányi waziri... ezer hatalmas harcos... lerohantak minket, hiába küzdöttünk, nem volt semmi esélyünk! Elrabolták az aranyat, azzal távoztak. A majomember különös szavakat szólott a távozás előtt. Azt mondta, hogy megölte közületek az egyiket, aki magát Tarzannak nevezni merészelte. Nem értjük. Reggel elment vadászni, aztán hamarosan visszatért ezer harcossal, és elvitte az összes aranyat. Azzal fenyegetett meg minket, hogy halálnak halálával halunk, ha valaha is visszatérünk erre a földre. – Mi, mi az, ami van!? – kiáltotta Bluber. – Az arany eltündökölte? Ah, ah! – S akkor hiú kérdések hangzottak el, mindenki egyszerre ordibált, míg végre Flora csendet parancsolt a társaságnak. – Gyere – szólította fel az őrcsapat parancsnokát. – Menjünk be a bomába, ott mondj el mindent részletesen. Szép lassan, sorold el, mi történt, miután eltávoztunk a táborból. Aztán figyelmesen hallgatta a fekete bőrű beszámolóját. Közbe-közbe feltett neki néhány kérdést is. Végül elbocsátotta, s nyomban utána a társaihoz fordult. – Teljesen világos – jelentette ki. – Tarzan magához tért, mert az altató hatása

elmúlt. Aztán a nyomunkba eredt a wazirijaival, elkapta és megölte Estebant, végül rálelt a táborra, idejött és elvitte az aranyat. Örülhetünk, ha élve megússzuk az egészet, és elfeledhetjük Afrikát. – Ach, weh! – Bluber hangja csaknem visításba csapott. – A mocskos szemét. Elrabol nekünk minden arany, és miénk még veszteség kettőezer font az üzleten! – Pofa be, gyáva féreg! – kiáltott rá hörgő hangon Throck. – Neked meg a vacak színésznek köszönhetjük az egészet. Ha az képes lett volna valami vadat ejteni, te meg nem versz a fogadhoz minden garast, hát nem tartanánk itt. Ha ez a szarházi Tarzan kinyírta Estebant, úgy az élete legjobb cselekedete volt! Nem lenne nagy kár érted se, te germán, és még megkaphatod, nem sokat adnék a gigádért. – Ebből elég, Dick – bömbölte Peebles. – Senki se hibás ebben, ahogy én látom. Ahelyett, hogy csépeljük a szót, nézzük inkább, hogyan kaphatnánk el ezt a híres Tarzant, hogy visszavegyük tőle az aranyat, ami a miénk. Flora Hawkes nevetett. – Arra szemernyi esélyünk sincs – mondta. – Ismerem Tarzant. Ha egymagában állna szemben velünk, akkor is az ő oldalán lenne minden esély, de most ráadásul vele vannak a wazirik, és ők a legremekebb harcosok egész Afrikában. Az utolsó leheletükig hajlandók küzdeni érte. Próbáljátok csak ki, mondjátok Owazának, hogy menjen Tarzan után a harcosaival, mert el akarjátok venni tőle az aranyat. Egy árva szál teherhordót se láttok többé. Már Tarzan nevének említésére is kitérnek a hitükből ezek a feketék, akik a nyugati partvidéken élnek. Inkább az ördög, de Tarzan nem! Uraim, uraim! Elvesztettük a játszmát. Nincs más hátra, minthogy legalább megpróbáljunk élve kijutni innen, és áldhatjuk a szerencsecsillagunkat, ha sikerül! A majomember figyelni fog minket. Nem csodálkoznék, ha valahonnét ezekben a pillanatokban is lesne ránk. – E szavak hallatára társai riadtan néztek szét, ideges pillantásokat vetettek a dzsungel sűrűje felé. – És akkor se fog visszaengedni minket Oparba egy újabb rakományért, már, ha netán rávehetnénk is a feketéket egy második vállalkozásra. – Kétezer font, kétezer drága kicsi fontocska! – siránkozott Bluber. – És ez a ruházat, ami nekem húsz guinea-be került! Angliába fel sem húzkodhatom soha, legföljebb, ha maskarás bálba megyek. Kraski nem szólt egy szót sem, csak ült, tekintetét a földre szegezte, hallgatta a többieket. Most fölemelte a fejét. – Elveszett az aranyunk – mondta –, és míg visszaérünk Angliába, ki kell adnunk a kétezer fontunk maradékát is, tehát a vállalkozásunk tökéletes kudarc. Lehet, hogy ti valamennyien beletörődtök ebbe a teljes csődbe, de én nem. Más dolgok is vannak Afrikában, nemcsak az opari kincs. És ha elhagyjuk ezt a földet, semmi értelme, hogy üres kézzel távozzunk. Valamit vinnünk kell magunkkal, hogy visszatérüljön az időnk és a befektetésünk! – Hogy érted ezt? – érdeklődött Peebles. – Sokat beszélgettem Owazával – felelte Kraski –, és még ezt a kótyagos nyelvüket is megpróbáltam valamicskét elsajátítani. Sok mindent megtudtam a vén gazemberről. Olyan nagy csibész, mint annak a rendje, és ha minden gyilkosságért külön akarnák

felkötni, hát annyi élete kéne, hogy legyen, mint a macskáknak van. Hanem ettől függetlenül ravasz, jó eszű fickó, és sokkal többet tanultam tőle, mint a majommakogásuk... A lényeg az, hogy épp eleget megtudtam ahhoz, hogy biztonsággal állítsam: ha összetartunk, derekas haszonnal távozhatunk majd Afrikából. Ami engem illet, még Opar aranyát sem adtam fel. Ami elveszett, elveszett, de maradt azért bőven még ott, és egy nap, ha ez az egész ügy elcsitul, visszajövök és elviszem a részem. – De a másik dologgal mi van? – sürgette Flora. – Hogyan segíthet nekünk Owaza? – Van errefelé egy kis arab csoport – magyarázta Kraski –, akik rabszolgákat meg elefántcsontot rabolnak. Owaza tudja, hol dolgoznak, merre a fő táboruk. Nincsenek sokan, és a feketéik majdnem mind rabszolgák, akik egyik percről a másikra készek ellenük fordulni. Elgondolásom a következő: elég erősek vagyunk, hogy lerohanjuk őket, elvegyük az elefántcsontjukat, ha a rabszolgáikat magunk mellé állítjuk. A rabszolgák nekünk nem kellenek, nem tudunk velük mit kezdeni. Megígérhetjük hát bátran nekik a szabadságot, hálából, hogy a segítségünkre lesznek. Owazával és a bandájával megosztozunk az elefántcsonton. – Honnan tudod, hogy Owaza segíteni fog nekünk? – kérdezte Flora. – Az övé az ötlet, ezért hát biztosra veszem – felelte Kraski. – Nem hangzik rosszul, ha a véleményemet akarjátok hallani – szögezte le Peebles. – Én se akarnék üres kézzel távozni innen. Aztán sorra a többiek is beleegyezésüket adták.

11. Furcsa tömjénfüst

Tarzan a vadállati természet kíváncsiságának engedelmeskedett, amikor a bolgani tetemével a gomanganik falujából arra távozott, amerre a magaslatról a csillogó épületet látták. Széllel szemben haladt, és a szagokból, amelyek az orrát rendre-sorra megcsapták, tudhatta, hogy a bolgani lakóhelyek felé közelít. A gorillaemberek szaga keveredett a gomanganikéval, meg ott lebegett valami étel illata, s ezen túl még valami: súlyos és édes... ami a majomembernek, furcsa módon, a tömjént juttatta eszébe. Jóllehet képtelenségnek tűnt, hogy a bolgani-tanyáról tömjénillat szálljon. De talán abból a nagy építményből jön, amelyet nemrég a magasból láttak. Emberkéz emelhette azt a palotaszerűséget, és talán ma is emberek lakják, csak hát a szagelegy egyetlen része sem árulkodott arról, hogy fehér ember volna a közelben. Amikor az egyre erősebbé váló szagok már nem hagytak kétséget afelől, hogy bolgani közelben jár, Tarzan föllendült terhével a fákra, mert így sokkal nagyobb volt az esélye, hogy észrevétlen maradhat. Akkor a lombok között maga előtt megpillantott valami különös és titokzatos épületcsoportot, egy hátborzongató architektúrát. Mintha egy másik világ körvonalait látta volna. E fal túljáról jött a bolganik szaga, a tömjénillat, és az egészbe belevegyültek még Numa szagnyomai is. Az épülettömböt körülvevő fal előtt a dzsungelt olyan ötvenlábnyi körzetben kiirtották, ekképpen még fa sem hajlott a fal fölébe. Tarzan így is közel hatolt, a lehető legközelebb úgy, hogy a lombozat azért elrejtse. Kellő magasságban választotta megfigyelőpontját, hogy a fal mögötti terepet alaposan áttekinthesse. A fallal körülvett csoportszerű épület mérete jókora volt. Különböző részeit, mintha különböző időkben emelték volna, és egyik új darab sem volt „tekintettel” a korábbiakra. A legteljesebb összevisszaság valósult meg itt. Az épületrészek és tornyok a legkisebb hasonlóságot sem viselték, s az egész inkább valami szemgyönyörködtető, bizarrul szeszélyes alakulat volt. Az épület vagy tízlábnyi magasságban mesterséges emelkedőn állt. Ennek oldalát gránitfal borította, fentről széles ívű lépcső vezetett le az alsóbb szintre. Az épületet sűrű bokros vette körül, itt-ott fák magasodtak, ezeknek némelyike láthatóan ős-öreg volt. Az egyik hatalmas tornyot csaknem teljesen befutotta a borostyán. Ám az egész képződmény legjellegzetesebb vonása így is az épület gazdag, barbár díszítése volt. Csiszolt márvány alapanyagába bonyolult mozaik ágyazódott, tele aranydarabokkal, gyémántokkal. Ezrével csillámlottak a fényes kövek, becses fémalakzatok a homlokzatokról, a minaretekről, kupolákról és tornyokról. A tizenöt-húszhektárnyi zárt terület java részét az épületegyüttes töltötte be. A terasz, amelyen állt, gazdagon tagozódott. Voltak kicsiny sétányok, virágágyak, bokrok, díszfák, míg a lenti szint, legalábbis amennyit Tarzan láthatott belőle, afféle konyhakert lehetett. A kertben, s a fentebbi teraszon mezítelen feketéket pillantott meg, olyanokat,

amilyenek a faluban éltek, ahol Lát hagyta. Férfiak és nők egyaránt a zárt területen dolgoztak. Közöttük ott forgolódott néhány gorilla-szerű lény, olyan, mint, amilyet Tarzan a faluban megölt. Ám ezek nem dolgoztak, inkább mintha felügyeltek volna a feketék munkájára, irányították volna az ügyeket, és a dolgozókkal egyértelműen fensőbbségesen, parancsolgatóan bántak, sőt, oly kor brutalitásra is vetemedtek. A gorillaembereket gazdagon díszítették ugyanolyan ékítmények, amilyenek az általa cipelt kimúlt példányt is cifrázták. A majomember érdeklődéssel figyelte az élénk jelenetet. Ekkor két bolgani jelent meg egy nagy kapu felől, mely a főbejárat volt. A bejárat mintegy harminc láb széles és talán tizenöt láb magas lehetett. A gorillák fején körben hosszú, fehér tollak lengtek. Belépve mindjárt elfoglaltak valami őrhely-félét a kapu két oldalán, aztán kezüket a szájukhoz emelve, egy sor éles kiáltást hallattak, melyek, mintha a trombitaszót helyettesítették volna. A feketék azon nyomban abbahagyták tevékenykedésüket, és a teraszról a kertbe levezető lépcső tövébe siettek. Itt felsorakoztak kétfelől, és az őrző bolganik ugyanígy két sort alkottak a főkaputól a lépcsőig. Az épület belsejéből most felhangzott az iménti trombitaszó-szerű kiáltás párja, s egy pillanattal később Tarzan azt látta, hogy odabentről megjelenik egy menetoszlop, négy bolgani Halad elől egy sorban, mindegyiken ünnepi tollfejék volt, és mindegyikük égnek meresztve jókora bunkót vitt maga előtt. Mögöttük jött két trombitás, és húszlábnyira e trombitások mögött feltűnt egy nagy, fekete sörényű oroszlán. Mintha pórázon lenne: négy izmos fekete fogta kétfelől, s mintha aranyláncokat tartottak volna, melyek csillogó-villogó gyémántos nyakörvben végződtek a bestia nyakán. Az oroszlánt aztán újabb húsz bolgani követte, négyes sorokban. Ezek dárdákkal jöttek, hanem, hogy a fegyverek az oroszlánt védték-e vagy éppenséggel az embereket az oroszlántól, Tarzan számára rejtély maradt. A kapu és a lépcső között sorakozó bolganik a legvégső odaadásról tettek bizonyságot: derékból mélyen meghajoltak a köztük áthaladó Numa előtt. Ahogy a vadállat a lépcső tetejét elérte, a menet megállt. Ekkor a lejjebb álló gomanganik a földre borultak, homlokukkal a porba. Numa, egy láthatóan vénebb oroszlán, méltóságosan állt, fejedelmien nézte az előtte így megalázkodó embereket. Gonosz szeme üvegesen csillogott, rút fintor közepette villantotta elő sárgás fogait. Mélységes tüdejéből pedig feltört az a baljós kiáltás, melynek hallatán a gomanganik eszelősen reszkettek. A majomember töprengve vonta össze a szemöldökét. Soha életében nem látott még ehhez fogható furcsa jelenetet: hogy egy ember hunyászkodjon meg a vadállat előtt! A menet azonban egyszeriben nekilódult, haladt tovább, lefelé a lépcsőn, majd a kertben jobbra kanyarodott egy kis úton. Ahogy elhagyta a bolganikat és a gomangani-népséget, ezek ismét kiegyenesedtek mind, folytatták ügyködésüket. Tarzan nem hagyta el rejtekét, figyelt tovább. Szeretett volna valami magyarázatot erre a rendhagyó, ellentmondásos helyzetre. Az oroszlán kíséretével elérte a palota távolabbi sarkát, ott bekanyarodtak, eltűntek a majomember szeme elől. Mit jelentett

Numa ezeknek a népeknek, s furcsa teremtményeknek? Mit képviselt? Mi az oka ennek a fejtetőre állított fajta-szerinti rangsorolásnak? Hogy az ember itt lejjebb foglaljon helyet, mint a félvad bestiák, és a legmagasabb „piramis-csúcson”, ahol épp az emberi lénynek kellene állnia, igazi vadállat helyezkedik el – vérszomjas ragadozó! Tarzan vagy negyedóráig Kuporgott a magasban ily gondolatok közepette, miután Numa a palota keleti végénél eltűnt. Figyelmét ekkor már valami más vonta magára az épület másik végénél: újabb éles trombitaszó harsant. Egyik a másik után. A majomember arrafelé fordult, és azt látta, hogy a menet ismét feltűnik – jön a lépcső felé, amelyen nemrég a kertbe leereszkedett. Abban a pillanatban, hogy felzengett a trombitajel, a bolganik és a gomanganik elfoglalták ismét az iménti hódoló helyüket, felöltötték a tiszteletadó tartást és arcot, s közben Numa diadallal bevonult az épületbe. Tarzan, a majomember beletúrt mind a tíz ujjával a hajába, megkuszálta sűrű üstökét, de aztán csak fejrázás lett a dologból „a gondolati vereség” jeleként, hogy egyszerűen nem lel magyarázatot a látottakra. Kíváncsiságát mindazonáltal annyira felpiszkálta a jelenség, hogy úgy döntött: felderíti a palotát és közvetlen környékét, mielőtt folytatná útját a völgyből kivezető csapás megkeresésére. A bolgani testét otthagyta az ágvillában, majd elindult lassan az épület körül, hadd lássa mindenfelől – legalább a környező erdőség fáinak fedező lombján át. Úgy találta, hogy az építészeti stílusok mindenfelől nézve merőben egyedi képet nyújtanak. A kert is minden oldalról övezi a palotát, kivételt legföljebb a déli oldal képezett, ahol Tarzan karámokat és ólakat pillantott meg. Ezekben sok kecskét, számtalan csirkét látott. És ezen a részen a légben, a fákon több száz kaptárszerű kunyhó is lengett, olyan, amilyet nemrégiben a gomangani bennszülött-faluban láthatott. Feltételezte, hogy ez a bennszülött szolgák lakóhelye, a feketéké, akik a palota körüli vesződséges és alantas munkákat végezték. A hatalmas gránitfal, mely az egész épületet körülvette, nyílás nélkül meredezett mindenütt. Csupán egyetlen kapuja volt, a palota keleti oldalával szemközt. Jókora kibejárat volt ez, erőteljes szerkesztésű kapu, láthatóan azt a célt szolgálta, hogy komoly, jól felfegyverzett támadó erőknek is ellenálljon. Sőt, annyira masszív volt, hogy a majomember biztosra vette: akár faltörő kosok ellen is védelmet nyújthatott. Ahogy történelmi időkben vagy az újabb korokban, ezen a tájon nem volt valószínű ilyesféle hadak létezése. Következésképpen Tarzan feltételezte, hogy e fal és kapuja valami hihetetlen hajdankor tanúja, és semmi kétség, Atlantisz ősi világának szédítő maradványa. S talán a Gyémántok Palotája építőit kellett védenie az azóta elsüllyedt földrész hódítóival szemben, akik Opar aranybányáinak kiaknázására, Közép-Afrika gyarmatosítására érkeztek. A fal, a kapu és maga a palota is – mind, mind hihetetlen korokat sejtettek. Ám volt valami ellentmondás is, tudniillik olyan remek állapotúnak látszott minden, hogy nem lehetett kétséges: értelmes, ésszel élő lények lakják. A déli oldalon Tarzan azt látta, hogy új torony váza épül, sok-sok fekete dolgozik rajta, és bolganik irányításával faragják s illesztgetik helyükre a roppant súlyú gránittömböket.

A majomember megpihent az egyik keleti kapuhoz közeli fán, és figyelte, hogyan zajlik az élet, áramlanak ki-be a lények az ódon boltív alatt. Ekképpen láthatta azt is, hogy erőteljes gomanganik nagy csoportja tódul be a környező vadonból a palota fallal zárt birtokterébe. Négyesével két-két rúdra erősített bőrökön jókora gránitdarabokat hoztak. Két-három bolgani kísérte a menetet, mely mögött s előtt is fekete harcosok jelentős csoportjai jöttek csatabárdfélékkel és dárdákkal felfegyverkezve. A fekete teherhordók és a bolganik magatartása olyan benyomást keltett a majomemberben, mintha szamarak-öszvérek menetét látná sok-sok korlátolt egykedvűség haladt az úton a hajcsárok nógatására, ütlegére. Ha bármelyikük is lankadt, rogyadozott, a dárdahegy kíméletlenül megtalálta, esetleg lesújtott a dárdanyél. Különösebb brutalitásról nem volt szó – általában így szoktak bánni világszerte a teherhordó állatokkal. A feketék arcán sem volt lázongásnak, kétségbeesésnek több jele, mint az igavonó állatok pofáján látszott. Emberek ugyan, mégis szolgaságra rendelt állatok. Lassan tódultak be a kapun, aztán eltűntek Tarzan szeme elől. Pár perccel később újabb társaság tűnt fel a vadon felől, ezek is a palota körüli birtokról érkeztek. Ötven jól felfegyverzett bolgani, kétszer annyi fekete harcos – dárdával és szekercével. Ezek a lények körülvettek négy izmos teherhordót, akik egy kis hordágyfélét hoztak. A tetején egy díszes ládát pillantott meg a majomember. Lehetett az úgy két láb széles, négy láb hosszú, s a mélysége is lehetett két láb. Maga a láda sötét fából készült, melyen meglátszott a sok-sok év, az idő foga. A pántozata és megannyi sarkalása a jelek szerint színaranyból készült, s a csillogást foglalatban még gyémántok is ékesítették. Tarzan nem is találgathatta, hogy mi volt a ládában. Ő annyit látott csupán, hogy az itteniek nagy értéket tulajdonítanak e dolognak – másképp nem lenne ez a roppant fegyveres fedezet. A ládát egyenest a palota északkeleti sarkán lévő nagy, borostyán-borította toronyba vitték, melynek bejáratát ugyanolyan masszív és súlyos ajtók védték, amilyen maga a keleti kapu volt. Tarzan kihasználta az első kínálkozó alkalmat, és átlendült a dzsungelösvényen, hogy aztán a magasban folytassa útját, vissza ahhoz a fához, melynek ágbirodalmában a megölt bolganit hagyta. Kiemelte a villából, vállára vetette, majd visszatért a keleti kapuhoz, közel a dzsungelösvényhez. Amikor a jövés-menés pár pillanatig elcsitult, lehajította a tetemet a földre, minél közelebb a kapuhoz. – És most – gondolta a majomember – tessék, találgassák csak, ki végzett a társukkal. Tarzan délkelet felé haladva közeledett a hegyekhez, melyek a Gyémántok Palotájának völgye mögött emelkedtek. Gyakran kellett kitérőt tennie, hogy a bennszülöttek falvait ne érintse, és a bolgani-csapatokkal se találkozzék, melyek itt, úgy látszik, a szélrózsa minden irányában nyüzsögtek. Késő délután kiért az emelkedők közül, s megpillantotta a túloldalon a hegységet. Nyers gránittömbökből gyűrt hegyek voltak ezek, szakadékos ormaik messze a fák vonala felett cakkozták az eget. Közvetlenül előtte egy igen jellegzetes csapás vezetett le egy kanyonba, amely távolabb fölfelé kanyarodott a csúcs felé. Ez – gondolta – ugyanolyan megfelelő hely lesz a felderítés folytatásához, mint bármi más. A majomember látva, hogy tiszta a

levegő, leszökkent a fák magasából a földre, és a csapást szegélyező aljnövényzet védelmét kihasználva, csendesen, de sebesen a hegy-magasok felé vette további útját. A legtöbbször a sűrűben kellett haladnia, mert a csapáson szinte folyton bolganik és gomanganik jöttek-mentek. A társaság a hegynek fel üres kézzel vonult, aztán gránittal megrakodva tértek vissza. Ahogy ő is közeledett a hegy tömbjéhez, a sűrű aljnövényzet átadta a helyét a ritkásabb-lazább bozótnak. Ezen át már sokkal könnyebben haladhatott, igaz, annak is nagyobb volt a veszélye, hogy észreveszik. Persze, a vadállat ösztöne, mely Tarzant a dzsungelbéli mozgásban mindenkor segítette, most is elegendő volt, hogy védje olyan helyeken is, ahol más biztosan elügyetlenkedte volna a rejtőzködést. Félúton a csapás szűk szakadékon vitt át, húsz lábnál alig volt szélesebb az egész, a fala idő koptatta, tömör gránit. Itt aztán nem volt búvóhelyre lehetőség, és a majomember megértette, hogyha ide „belép”, az egyértelmű a fölfedeztetéssel. Körbepillantott, aztán látta, hogy egy kis kerülővel máshonnan is elérheti a szakadék magas peremét, ahol a szanaszét heverő gránittömbök között sűrűn magasodó fák, bokrok védelmében ismét rejtőzködni tud majd. És talán a lenti csapást is tisztábban áttekintheti. Nem is tévedett, mert, ahogy a csapás fölött elért egy kilátópontig, maga előtt széles hegyszakadékot látott. A völgykatlanszerű sziklafalakat sok-sok nyílás tarkázta, akár egy kaptárét, és Tarzan majdnem biztosra vette, hogy ezek csakis alagútbejáratok lehetnek. Fából készült durva létrák vezettek egyikhez-másikhoz, a föld színéhez közelebb, míg a többi bejáratból kötél lógott ki. Ezekből az alagutakból aztán emberek bukkantak elő. A vállukon kis zsákokban földet hoztak, amit aztán közös halomba öntöttek egy patakocska mellett, mely lenn átszelte a szakadékvölgyet. Bolganik felügyelete mellett itt más feketék mosták a földmocskot a vízben, de, hogy mit kerestek, Tarzan nem tudhatta. A sziklás mélyedés egyik oldalán további feketék fejtették a gránitot, és így lépcsőzetesen bontogatták le a hegy oldalát. Mezítelen feketék, mellettük vad bolgani őrök, primitív szerszámok. A kőfejtők munkája teljességgel nyilvánvaló volt, de, hogy a föld gyomrából mit s miért hoztak ki a többiek, ezt Tarzan nem tudta volna továbbra sem megmondani, jóllehet föltételezhette, hogy aranyról van szó. Viszont honnét szedik a gyémántjaikat? Aligha ezekből a tömör gránitsziklákból. Pár percnyi figyelmes szemlélődés meggyőzte Tarzant, hogy a csapás, melyet követett, ebbe a zsákutca-félébe vezet. Ezért aztán feljebb, ezen túl próbált további utat keresni végső célja, a völgyből való kijutás, a nagy külső hegygerincen való átjutás érdekében. Tarzan a nap hátralévő részét s csaknem az egész másnapot ugyanennek a feladatnak szentelte, ám az eredmény csak annyi volt, hogy be kellett látnia: se szoros, se hágó, se hasadék nem vezet ki a völgynek ezen a felén. A kietlen csúcsok egyikétmásikát célozta meg, de mindig ugyanarra jutott: meredek gránitfalak tornyosultak

előtte. A majomember ezeken a függőleges síkokon semmi kapaszkodót nem találhatott magának. Még ő se! A völgyteknő déli és keleti felén folytatta a kutatást, de, amit tapasztalt, ugyanígy kiábrándította. A végén visszafordult a vadon felé, és most már elfogadta azt a megoldást, hogy inkább Opar völgyén keresztül jut ki innen Lával, a sötétség beálltakor. Épp virradt, amikor Tarzan visszaérkezett a bennszülött falu kunyhóihoz, ahol Lát hagyta. De még terepszemlét se tartott, már látta, hogy valami nincs rendjén. Nemcsak a kapu volt tárva-nyitva, de életnek se látszott jele a védfal mögött. A kunyhók sem lengedeztek, pedig az volt annak a jele, hogy élet zajlik bennük és körülöttük. Tarzan mindig éberen ügyelt arra, hogy csapdába ne csalják, ezért most is mielőtt leereszkedett volna a faluba, gondosan szemügyre vett mindent. Gyakorlott szeme és érzékei azt „közölték” vele, hogy ezt a települést az elmúlt huszonnégy óra során hagyták el lakói. Rohant a kunyhóhoz, ahol La éjszakázott. Sebtében felkúszott a kötélen. Megvizsgálta a lakás belvilágát, ahol persze, teljes volt az üresség, s főleg a főpapnőnek nem volt semmi nyoma. Leszökkent a kötélről a földre, és most a falu többi részét vette sorra. Valami jelet keresett, ami arra utalhatna, mi is történt a falubeliekkel, és persze, mindenekelőtt Lával. Több kunyhó belsejét is megvizsgálta, és éles szeme észrevette, hogy valamivel távolabb tőle, az egyik ilyen kalitkaszerű alkalmatosság, mintha mégis lengene. Sietve tette meg a csekély utat odáig, ám, amikor közel ért, azt kellett látnia, hogy kötél nem lóg le a fenékbejárattól. Tarzan megállt, tekintetét a nyílás felé emelte, melyen át azonban semmi egyebet nem látott, csak a kunyhótető belsejét. – Gomangani – kiáltotta, – én vagyok az, Tarzan, a majomember. Gyere a nyíláshoz, és mondd el nekem, mi történt társaiddal, és mi van az én társammal, s asszonyommal, akit a ti harcosaitok védelmére hagytam itt a falutokban. Válasz nem jött, és Tarzan újra kiáltott, mert bizonyosra vehette, hogy a kunyhóban rejtőzik valaki. – Gyere le – szólította fel az illetőt –, különben én megyek érted. Feleletet erre sem kapott. A majomember ajkán komor mosoly suhant át, így vonta ki övéből a kését, a foga közé kapta, majd macskaugrással ellökte magát a földtől, aztán már ott is volt a keze a nyílásnál, elkapta két peremét, innen behúzódzkodott a kunyhó terébe. Ha ellenállásra számított, bizony effélével nem találkozott, sőt, a félhomályban azt sem tudta volna megmondani, van-e ott rajta kívül más emberforma lény. Amikor a szeme hozzászokott a derengéshez, észrevette, hogy szemközt, épp a kunyhó oldala mellett van egy halom levél és fű. Odaszökkent, félrerántotta az egészet, és akkor megpillantotta egy nő összekuporodott alakját. Megragadta a vállánál fogva, felültette. – Mi történt? – kérdezte sürgetőn. – Hol vannak a falubeliek? Hol az asszonyom? – Ne ölj meg! Ne ölj meg! – kiáltotta sírva – Nem én voltam. Nem az én hibám volt. – Eszembe sincs, hogy megöljelek – nyugtatta Tarzan. – Mondd meg az igazat, és nem kell féltened az életedet. – A bolganik elvitték őket – kiáltotta a nő. – Eljöttek, mikor a nap már alacsonyan járt

aznap, hogy te érkeztél... és nagyon dühösek voltak, mert megtalálták társuk tetemét a Gyémántok Palotájának kapujánál. Tudták, hogy a mi falunkba jött, és senki se látta, hogy a palotából távozott. Eljöttek hát ide, fenyegetőztek, és meg is kínozták a mieinket. Akkor aztán a harcosok elmondtak nekik mindent. Elrejtőztem. Nem tudom, hogy nem találtak meg, de a végén távoztak, meg a többieket magukkal vitték. A te társadat és asszonyodat is. Már sosem fognak visszatérni. – A bolganik megölik őket? – kérdezte Tarzan. – Igen – mondta a nő. – Azok megölnek mindenkit, aki nem tetszik nekik. Aki ártásukra van. Most, hogy egyedül maradt, és nem terhelte Láért sem felelősség, Tarzan megtehette volna könnyen, hogy nekivág az éj leple alatt az opari völgynek, ahol biztonságosan átjut az őrökön, aztán a hegyeken. De hát ilyen gondolat talán meg sem fordult a fejében. A majomember szívét hála és hűség jellemezte. La megmentette őt az opari nép fanatizmusától, a cselszövénytől. Megmentette őt annak az árán, ami a legdrágább lehetett neki: odalett a hatalma, a tekintélye, a békéje, a biztonsága. Kockáztatott érte, a majomemberért, az életét. Száműzötté vált, elvesztette hazáját. Tarzan nem elégedhetett meg ezzel a végzetes hírrel: a bolganik elvitték és meg akarják ölni őket. Tudnia kellett mielőbb, hogy él-e még, és ha igen, akkor az ő feladata is egyértelmű: minden erővel hozzá kell látnia, hogy kiszabadítsa. Aztán kijuttassa a völgyből is, messzi e hely megannyi veszedelmétől. Tarzan a napot a palota körül töltötte. Az alkalmat fürkészte, mikor juthatna be úgy, hogy senki se lássa. De a dolog nem akart sikerülni, mert sosem volt olyan pillanat, hogy ne lett volna vagy gomangani, vagy bolgani a kertben. Amikor a sötétség leszállt, a nagy keleti kaput becsukták, a kunyhók s a palota lakói pedig visszahúzódtak falai mögé. Egyetlen őrt sem hagytak kint, ami egyértelműen arra utalt, hogy a bolganik nem félnek semmiféle támadástól. A gomanganikat teljességgel alávetették hatalmuknak, a palotájuk körül emelkedő fal pedig több volt, mint elegendő, hogy a portyázó oroszlánoktól védje őket. Így a fal lényegében csak a régi idők emlékjele volt, oly koroké, amikor hatalmas, mára eltűnt ellenség fenyegethette őket, vagyis elődeiket. Végül teljesen besötétedett, és Tarzan közelebb merészkedett a kapuhoz. Átvetette fűkötelét az egyik faragott oroszlánon, mely a kapu egyik oszlopát díszítette, és sebesen a fal tetejéig kúszott. Onnan aztán könnyedén leszökkent túloldalt a kertbe. Hogy távozásának egyszerű útját biztosítsa, hiszen megtörténhet, hogy rátalál Lára, s vele menekül, kinyitotta és szélesre ki is tárta a súlyos kapuszárnyakat. Aztán lopakodva elindult a borostyán borította keleti torony felé, melyet – egész napi felderítés után – úgy ítélt meg, hogy alkalmasint a legkönnyebb bejutást ígéri a palotába. Tervének sikere sokban azon múlt, milyen korú és milyen erős indájú a borostyán, mely a toronynak csaknem a tetejéig felfutott. Nagy megkönnyebbülésére azt tapasztalhatta, hogy a derék kúszónövény el fogja bírni a súlyát.

A palotát körülvevő fákról látta, hogy a talajtól jóval feljebb, a torony tetejéhez közel van egy nyitott ablak. Ráadásul ezen az ablakon – ellentétben a palota többi ablakával – nincs rács. A torony számos ablakán át fakó fény derengett, akár a palota sok más ablakából is. Tarzan kerülte a kivilágított foltokat, így kúszott gyorsan, de óvatosan a rácstalan ablak felé. Amikor elérte a nyílást, kerülve a kockázatot, bepillantott előbb a párkányon át. Megelégedéssel tapasztalta, hogy az ablak egy kivilágítatlan szobáé, ám odabent akkora volt a sötétség, hogy a majomember végképp semmit se tudott kivenni. Nagy gonddal felhúzódzkodott a párkányig, aztán csendesen bemászott a szobába. A sötétségen áthatolva óvatosan körbement a helyiségben. Azt tapasztalta, hogy különös mintázatú faragott ágy áll benne, meg egy asztal, s van pár lóca-szerű pad is. Az ágyon szőttesek hevertek, alattuk antilop- és leopárdbőrök. Az ablakkal szemközt, melyen Tarzan behatolt, volt egy csukott ajtó. Ezt a majomember lassan, csendesen kinyitotta annyira, hogy egy kis résen át ki tudjon nézni a homályos világítású folyosóra, a körkörös hallba. Ennek közepén egy négylábnyi átmérőjű luk nyílt, s ezen egy hosszú pózna vezetett át függőlegesen. Aztán az is eltűnt a mennyezet hasonló nyílásában. A póznából kurta kereszt rudakként kis fadarabok álltak ki. Nyilvánvalóan lépcső volt ez, és a torony különböző szintjei közti közlekedést szolgálta. Volt ott még három egyenes oszlop, egyenlő távolságra, a kőralakú nyílás kerületétől, melyeknek az lehetett a szerepük, hogy a mennyezetet alátámasszák. A kör alakú hall külső kerületén számos ajtó nyílt még, melyek a kinyitott ajtóhoz hasonlítottak. Mert semmi zajt nem hallott, és semmi jelét sem vette, hogy rajta kívül más is lenne a közelben, Tarzan kinyitotta most már tágabb résre a szoba ajtaját, és kilépett a lépcsős hallba. Orrcimpáit megcsapta ugyanaz a furcsa tömjénszag, mely néhány nappal azelőtt, a palotához közeledve, először köszöntötte. Itt, a torony belsejében ez a tömjénillat sokkal erősebb volt, gyakorlatilag minden más szagot elnyomott. A majomember számára csaknem lehetetlenné tette, hogy a szokott módon kezdjen a kutatáshoz La után. Mi több, ahogy elnézte ezeket az ajtókat, meghökkenve gondolt arra, hogy szinte képtelen feladat előtt áll. Ezt a nagy tornyot ő egymaga képtelen végigkutatni úgy, hogy közben semmiféle segítségre nem számíthat szaglószervétől. Felfoghatatlannak tartotta, hogyan is lesz ez, hiszen ráadásul a végsőkig óvatosnak kell lennie. A majomember semmiképp sem volt elbizakodott. Ismerte cselekvésének lehetőségeit és korlátait, tisztában volt vele, hogy két-három bolganival szemben nincs semmi esélye, ha egyszer észreveszik, hogy itt bóklászik a törzshelyükön, a palotában, ahol nekik minden ismerős, számára pedig minden idegen. Mögötte ott volt a nyitott ablak, a csendes dzsungeléj, a szabadság. Előtte pedig? Veszély, a kirajzolódó kudarc, s nagyon valószínű, hogy a halál. Melyiket válassza? Egy pillanatig csendesen állt, gondolataiba merülve, aztán felkapta a fejét, megfeszítette széles vállát, dacosan rázott egyet fekete loboncán, és megtette az első

lépést, a legközelebbi ajtó felé. Vakmerően haladt helyiségről helyiségre, s körbejárta az egész emeletet, hiába – se Lának, se vele kapcsolatban semmi apróságnak nem bukkant a nyomára. Lelt ugyanakkor érdekes bútorokat, szőnyegeket, látott sok szép tapétát, arany és gyémántdíszítéseket mindenütt, s egy félhomályban úszó szobában még egy alvó bolganit is. De a majomember oly halkan járt, hogy az alvó békén alhatott tovább, még az sem riasztotta fel, hogy Tarzan körbejárta a szoba közepén álló ágyát, és egy elfüggönyözött alkóvot vizsgált meg mögötte. Végül a majomember úgy határozott, hogy előbb a fentebbi emeletet deríti fel, s csak aztán indul az alsóbb szintek felé. Ennek a tervnek megfelelően először is nekivágott a középen emelkedő furcsa lépcsőnek. Három szinten kellett keresztülvágnia, míg a torony legfelső emeletét elérte. Mindegyik emeleten hasonló kép fogadta: körben csukott ajtók, és mindegyik emeleten homály, fali fáklyákból derengő fény. A széles, sekély öblű edényekben valami faggyúszerűség lötyögött, s e folyadékban úszott a kanóc. A legfelső szinten mindössze három ajtó volt, s azok is mind csukva. Ennek az emeleti középső körnek a teteje már a toronyéval volt azonos – ez volt az a kintről is látható kupola-alakzat. Közepén újabb kör alakú nyílás tárult, s a lépcsőpózna ezen át hagyta el az épületet, beleveszve a sötét éjszakába. Ahogy Tarzan a hozzá legközelebbi ajtót kinyitotta, nagy csikorgást műveltek a sarokvasak, és ez volt az első hallható hang, mely toronybéli kutatásának eredményeképpen hallatszott. A benti tér, mely fogadta, megvilágítatlan volt, és, ahogy Tarzan ott állt, pár pillanatig szobormerev csendben az ajtó keretében, egyszerre rádöbbent, hogy valami moccan mögötte, alig hallhatóan. Hátraperdült, s mögötte, igen, az emelet másik ajtónyílásában ott állt egy ember, egy férfi.

12. Aranyrudak

Esteban Miranda még huszonnégy órája se játszotta Tarzan szerepét a waziri közönségnek, amikor kezdett rájönni, hogy hiába is ez a trükk. A passzivitását indokoló „agysérülés” meséjét a végtelenségig nem folytathatja. Először is Usula mintha nem lett volna elragadtatva az ötlettől, hogy épp csak elveszi az aranyrudakat a betolakodóktól, aztán megfutamodnak előlük. A megoldás a harcosokat sem lelkesítette jobban, mint a vezért. Ami azt illeti, el se tudták képzelni, hogyan van ez: nincs a világon annyi bum-bum, amely az ő Tarzanjukból, a dzsungel urából gyávát csinálhat! Hogy a végén megfutamodjon holmi partvidéki feketék elől, begyulladjon egy maroknyi fehér embertől, mikor azokból se lehet sokkal többet kinézni, mint gyávaságot. Mindezeket követően, aznap délután történt, hogy a spanyol rájöhetett, korántsem kéjutazás, ami rá vár, és ha azt akarja, hogy „hosszabb életet szavazzanak neki a biztosítónál”, minél előbb meg kell válnia a wazirik társaságától. Épp egy meglehetősen nyílt dzsungelterepen haladtak. A bozót nem volt túlságosan sűrű, a fák meglehetős távolságra álltak egymástól, és akkor, hirtelen, egy orrszarvú rontott rájuk. A wazirik döbbenten látták, hogy Tarzan, a majomember azon nyomban, hogy a vadállatot megpillantotta, sarkon pördül és futásban keres menedéket egy fa felé. Ráadásul Buto elől szökni próbálván Esteban hasra is esett, és, amikor a fát elérte, nem szökkent fel könnyedén az alsó ágszintre, hanem nekiállt mászni a törzsön, ahogy iskolás gyerekek a tornaórai rúdon – és szégyenszemre mindig visszacsúszott a földre. Ezalatt Buto, aki mindig inkább szag vagy hang után támadott – lévén oly gyenge a látása –, kitért eredeti útjából, ugyanis egy ügyes waziri eltérítette. Miután pedig ezt a fickót sem tudta szarvára kapni, dühös hördülések közepette eltűnt a bozótban. Mikor Esteban végre feltápászkodott, és látta, hogy az orrszarvú eltávozott, kínosan kellett tapasztalnia, hogy jól megtermett fekete harcosok veszik körül. Az arcokra szánalom és sajnálkozás ült, s még a megvetésnek is észrevette némi nyomát. A spanyol megértette, hogy most nagy riadalmában jóvátehetetlen hibát követett el. Nem maradt más, minthogy az egyetlen nyomorúságos kifogást szedte elő, amivel csak próbálkozhatott. – Jaj, a fejem, szegény fejem – kiáltotta, és mindkét tenyerét a halántékára szorította. – Persze, az az ütés a fejedet érte, Bwana – mondta Usula –, mert hű waziri néped úgy vélte eddig, hogy gazdájának a szíve nem ismer félelmet. Esteban nem válaszolt, csöndben folytatták hát útjukat. Ez így ment egészen addig, míg a sötétség leszállta előtt tábort ütöttek a folyó partján, épp egy vízesés felett. Délután Esteban kidolgozott magában egy tervet, mely menekvést jelenthet kétes kettős helyzetéből. Még táborverés előtt elrendelte, hogy a wazirik ássák el a kincset.

– Itt fogjuk hagyni – rendelkezett –, és holnap nekivágunk, hogy megkeressük a tolvajokat. Szándékom ugyanis, hogy megbüntessem őket. Tanulják meg, hogy Tarzan birodalmába ők sem jöhetnek csak úgy fenyítetlenül. Csak a sebesülésem gátolt, hogy azonnal le ne mészároljam őket, amikor felfedeztem elvetemültségüket. Ez a viselkedés már jobban tetszett a waziriknak. Reménysugárnak érezték, hogy a majomember a régi, s most mintha megint úgy viselkedne, ahogy az a dzsungel urához illik. Ezért hát könnyebb szívvel és újra vidámabban folytatták útjukat másnap reggel, ezúttal már azért, hogy az angolok táborát felkutassák. Usula ravasz vezérletével úgy vágtak át a dzsungelen, hogy a tolvaj társaság feltehető útját keresztezzék. A terv sikerült is, és épp akkor fedezték fel őket, amikor az esti táborveréshez készülődtek. A wazirik, Estebannal, már rég érezték a tűz füstjét, hallották a nyugati partvidékről származó teherhordók énekelgetését, fecsegését. Most Esteban maga köré gyűjtötte „Tarzan hű wazirijait”. – Gyermekeim – mondta, angol szavait Usulához intézve –, ezek az idegenek azért jöttek ide, hogy ártalmára legyenek Tarzannak. Akkor hát a dzsungel uráé a bosszú. Menjetek hát, hagyjátok, hogy egymagam büntessem meg ellenségeimet, éspedig a magam módján. Térjetek haza, hagyjátok egyelőre az aranyat ott, ahol van, sok időnek kell eltelnie ugyanis, míg nekem szükségem lesz rá. A wazirik csalódottak voltak, hiszen ez a terv igazán nem vágott egybe vágyaikkal s elképzeléseikkel. Ők azt szerették volna, ha legyilkolhatják ezeket az ócska nyugatipartiakat. Hanem hát, aki így rendelkezett, az ő szemükben továbbra is Tarzan volt, a nagy Bwana, akinek ők mindenkor engedelmességgel tartoztak. Esteban közlése után egy darabig némán, izegve-mozogva, kényszeredetten álltak, aztán végül elkezdtek egymás közt waziri nyelven beszélgetni a dologról. A spanyol egy szót sem értett belőle, annyi azonban világos volt a számára, hogy Usulát unszolják valami ügyben – és a wazirik vezetője csakugyan oda is fordult hozzá. – Ó. Bwana – kiáltotta a fekete ember. – Hogyan térhetnénk mi vissza Lady Janehez, hogy mondhatnánk neki, hogy itt hagytunk téged sebesülten, a fehér emberek puskája előtt, kiszolgáltatva egyedül az ő harcosaiknak? Ne kívánj tőlünk ilyet, Bwana, Bwana! Ha a régi lennél, nem szólnánk egy szót sem, nem féltenénk téged, de a sebesülésed óta a fejed nem az, ami volt, és akkor, hogyan merhetnénk magadra hagyni téged a dzsungelben. Hagyd hát, hogy mi, a te hű wazirijaid, megbüntessük ezeket a népeket, és utána biztonságban hazavigyünk téged, ahol kigyógyulhatsz ebből a bajból, amit a sérülés hozott rád. A spanyol nevetett... – Már tökéletesen jól vagyok – közölte –, és nem fenyeget nagyobb veszély így egymagamban, mint ha veletek volnék. – Ez, csak ő tudta, a valós tényállás igen enyhe kifejezése volt! – Engedelmeskedjetek óhajomnak – folytatta szikorral. – Menjetek vissza most rögtön, azon az úton, amelyen jöttünk. Miután megtettetek két mérföldet, üssetek tábort éjszakára, és reggel folytassátok zavartalanul a hazautat. Ne

üssetek zajt, nem akarom, hogy ezek itt akár csak sejtsék is, hogy itt vagyok. Értem ne aggódjatok. Jól vagyok, és talán utol is érlek benneteket, mielőtt megérkeztek házunkhoz. Induljatok, rajta! A wazirik szomorúan fordultak meg, s elindultak az ösvényen, melyen idejöttek, s pár pillanat múlva már utóvédjük is eltűnt a spanyol tekintete elől. Esteban Miranda megkönnyebbült sóhajjal fordult most már sajátjainak tábora felé. Tartott tőle, hogy ha merőben meglepetésszerűen érkezik, a bennszülött őrgárda „üdvlövései” fogadják, hát hangosan kiáltozni kezdett, ahogy a bomát megközelítette. – Tarzan, Tarzan! – üvöltötte az első fekete, aki meglátta. – Most aztán tényleg végünk, megöl minket! Esteban látta, micsoda izgalom támad a teherhordók és testőrök soraiban, s, ami a legrosszabb: az őrök már kapták is a puskájukat és ujjuk a ravaszon volt, idegesen feszült. – Ne, ne, csak én vagyok, Esteban Miranda – kiáltotta fennszóval a spanyol. – Flora! Flora, Mondd meg ezeknek a hülyéknek, hogy ne lőjenek! Már a fehérek is figyelték, és hangjának hallatán Flora valóban megálljt parancsolt a feketéknek. – Rendben, rendben – nyugtatta őket –, ő nem Tarzan. Tegyétek le a fegyvert. Esteban mosolyogva lépett a táborba. – Hát akkor itt volnék – mondta. – Azt hittük már, halott vagy – mondta Kraski. – A fickók némelyike szerint Tarzan olyasmit mondott, hogy megölt téged. – Elfogott – mondta Esteban –, de hát, mint látjátok, azért meg nem ölt. Azt gondoltam, megteszi, aztán mégse tette, és a végén szélnek eresztett a dzsungelben. Talán az volt az elgondolása, hogy úgyis otthagyom a fogam, és így eléri a célját, akkor is, ha a vérem nem tapad a kezéhez. – Ismerhetett ő tégedet – horkantotta Peebles –, mert ha soká egymagad kószálsz a dzsungelben, hát éhen dögölsz, amilyen ügyes vagy, azt hiszem! Esteban erre a szellemességre mit sem felelt, Flórához fordult: – Nem örülsz, hogy viszontlátsz, Flora? A lány vállat vont. – Hát nem mindegy? – kérdezett vissza. – Pocsékba ment az expedíciónk. Némelyek szerint ez főleg a te hibád, – és fejével úgy általában a társaság többi fehér tagja felé bökött. A spanyol bosszús arcot vágott. Mintha senki se törődött volna vele. Ő se törődött a többiekkel, abban viszont bízott, hogy Flora legalább valami lelkesedést mutat, hogy visszatért. Nos, ha csak sejtené is a lány, hogy ő mit forgat az elméjében, biztosan boldogabban nézne rá, sőt, még örülne is, hogy kedveskedhet! De hát nem sejtette. Nem tudta, hogy ez a spanyol, Esteban Miranda az aranyrudakat szépen elrejtette, hogy egy nap foghatja magát, visszamehet értük, gazdag lehet! Esteban eredetileg úgy gondolta, hogy ráveszi Flórát, hagyja faképnél a többieket, tartson vele, aztán később ők kettesben visszajönnek ide az aranyért – de most sértett volt, elment a kedve.

Hát nem, a kincsből senki nem kap egy vasat sem! Megvárja, hogy ezek mind elpályázzanak Afrikából, aztán visszatér ide ő maga, felmarkolja az egészet. Mivel a dolog egyetlen gyenge láncszeme az volt, hogy a wazirik is tudnak a rejtekhelyről, s így a kincs előbb-utóbb visszakerülhet Tarzanhoz, valamit tennie kellett. Ehhez meg szüksége volt legalább egy társra, akivel megoszthatja a titkot, a gondot, a vagyont. Jó, de, ki legyen az? Úgy tett, mint, aki már el is felejtette társainak durcás tekintetét, s helyet foglalt köztük. Nem volt kétsége felőle: nem tombol az öröm, hogy őt viszontlátják. Ám, hogy ennek mi az oka, még csak találgatni sem tudta, nem értesült ugyanis Kraski és Owaza egyezségéről, mely szerint most az elefántcsont-kereskedők kirablására kerülne majd sor. Az ő visszatérte ellen a leplezetlen kifogás az, hogy még valakivel osztozni kell a zsákmányon. Kraski volt az, aki most aztán ki is mondta, ami a többiek lelkét ugyanúgy nyomta e tárgyban. – Miranda – kezdte az orosz –, ide figyelj, közmegegyezéssel az a vélemény, hogy te és Bluber... igen, ti ketten vagytok felelősek a vállalkozás kudarcáért. Nem bűnbakot keresünk. Az egészet csak tényként említem, De mióta te eltűntél, mi itt kidolgoztunk egy bizonyos tervet, arra nézve, hogy mégse kelljen üres kézzel távoznunk Afrikából. Kis ellenérték „z elveszett aranyért. Mindent pontosan elterveztünk, és te nem kellesz a kivitelezéshez. Semmi kifogásunk ellene, ha velünk jössz. Ha kedved van hozzá. Csak úgy, társasági alapon. De most a kezdet kezdetén leszögezem, hogy az osztozkodásnál levegőnek fogunk nézni, és nem szabad durcáskodnod. A spanyol erre csak mosolygott, kezével nemtörődöm mód legyintett. – Tökéletesen rendben – mondta. – És még azon túl is. Nem kérek semmit. Dehogy vennék el én tőletek bármit! – És magában vigyorgott, ahogy arra a több mint negyedmillió fontnyi aranyra gondolt, amit ő majd egy szép nap maga visz el Afrikából. A többiek nyilván nem számítottak rá, hogy Esteban ilyen készséges lesz, és igen nagy megkönnyebbülés fogadta a dolgot, a feszültségnek még a nyoma is eltűnt. – Rendes fickó vagy, Esteban – jelentette ki Peebles. – Kezdettől fogva mondtam én, hogy te sose fogsz letérni a jó útról, és őszintén örülök, hogy épségben és egészségben visszataláltál hozzánk. Rettentő odáig voltam, mikor azt hallottam, hogy kinyiffantál, úgy bíz ám! – Ja, ja – bólogatott Bluber. – John olyan odáig volt, hogy sírta végig este elalvást, míg csak el nem nyomta az álom. Nem igaz, John? – Hagyd abba, te, Bluber – horkantott fel fenyegetően Peebles, és villámló szemet meresztett a kövérre. – Hagyok én mindent, hagyok hát – felelte Adolph, látva, hogy a nagydarab angol dühös rá –, persze, mind szomorogtunk, hogy Estebant megölték, és mind boldogok vagyunk, hogy élete van még. – És, hogy esze is van – jegyezte meg Throck –, és nem kér tőlünk majd semmit. – Ne félj – nyugtatta Esteban –, ha csak visszatérhetek Londonba, én már elég boldog leszek azzal... elegem van Afrikából, életemben ne lássam többé.

Aznap este, mielőtt elaludt volna, a spanyol még egy-két órán át nagy gonddal tervezgetett magában arról, hogyan is biztosíthatná magának, kizárólag csak magának azt az aranyat. Egyedül attól félt, mi van, ha a wazirik kiássák. Ezért úgy gondolta, könnyen meglelheti a helyet most, hogy kiássa, és elrejtse máshová a közelben. Ehhez csak az kell, hogy nyomban visszatérhessen oda, azon az ösvényen, amelyen Usula vezette őket. A lényeg az, hogy egymaga mehessen vissza, senki ne tudjon erről a dolgáról. Mert most odatalál, de ugyanilyen biztosra vette, hogy a partvidékről aztán soha többé nem tudna idejönni egymaga. Meg nem leli a helyet még egyszer! Ez pedig azt jelentette, hogy meg kell osztania titkát valakivel, aki ismerős errefelé, aki megleli a helyet bármikor, bárhonnét megint. Csak hát kiben bízhat meg ő! Gondolatban sorra vette a szafari valamennyi tagját. Elméje mindegyre ugyanannál a valakinél állt meg, és ez: Owaza. Bízni, persze, nem bízott a gonosz vén csirkefogóban, de más választása nem volt, aki céljainak megfelelhetett. Így jutott arra az elhatározásra, hogy ha tetszik, ha nem, ezzel a bűnös öreg fekete bőrűvel osztja meg a titkát, és inkább a Kapzsiságára épít, nem a becsületére, amikor a segítségét kéri. Mert ő úgy fizethet ennek az alaknak, olyan gazdaggá teheti, hogy arról a legvadabb éjein sem álmodott. A spanyol valóban könnyen volt nagylelkű, hiszen mesés vagyon várt rá. Ekképpen merült álomba ezen az éjszakán Esteban Miranda. Az utolsó gondolata is az volt, hogy ennyi arany negyedmillió font sterlingnél nagyobb érték. Mi mindenhez segítheti majd hozzá őt a világ nagyvárosaiban. Másnap reggel éppen falatoztak, amikor Esteban csak úgy mellesleg megemlítette, hogy előző nap, nem messze itt a táboruktól, látott egy szép csapatnyi antilopot. Javasolta, hogy ő maga mellé venne négy-öt embert, elmenne vadászni egy kicsit, aztán este csatlakozna a táborban a többiekhez. Senki se tiltakozott, titkon talán olyan megfontolásból, hogyha Esteban többet „vadászgat”, ha messzibbre merészkedik a táborhelytől, több az esélye annak is, hogy otthagyja végre valahol a fogát. Ezt pedig nem bánták volna, hiszen a szívük mélyén nem kedvelték, ahogyan nem is bíztak benne. – Elviszem magammal Owazát – közölte Esteban. – Ő a legügyesebb vadász valamennyi fekete közül, és ő választ majd még öt-hat kísérőt. – Később azonban, hogy megemlítette neki a vadászatot, Owaza ellenállt. – Van húsunk elég, két napra való – mondta a spanyolnak. – Menjünk el innen inkább, minél hamarabb, el a wazirik és Tarzan földjéről. A partvidékig bárhol találok én nektek bőséggel vadat. Menjünk innen két nap hosszát, és akkor vadászok nektek, ami csak kell. – Figyelj – suttogta neki akkor Esteban. – Többről van szó, én nemcsak antilopra megyek itt, érted-e? Itt a táborban erről egy szót se szólhatok, de ha valamivel odébb leszünk, elmondom neked. Jobban megfizetlek ezért az egy útért, ha velem tartasz, mint amennyit az egész elefántcsont-dologból remélhetsz. Owaza érdeklődve figyelt, s közben mindegyre a gyapjas fejét vakargatta. – Mindazonáltal nem rossz nap a vadászatra, Bwana – szögezte le akkor. – Hát jó,

veled tartok, és hozok öt fiút. Miután Owaza megtervezte a társaság útját, megszervezvén a következő éjszakai táborhelyet is, ahol a spanyollal rálelnek Flóráékra, a vadásztársaság nekivágott. Azon a csapáson haladtak, amelyen Usula vezette Estebant nemrég. Közeledtek ahhoz a helyhez, ahol az elásott kincset otthagyták. Nem kellett sokáig haladniuk, Owaza máris észrevette a wazirik nyomait. – Sok ember járt errefelé tegnap – mondta Estebannak, fürkészőn nézve a spanyol arcát. – Én nem láttam őket – felelte amaz. – Nyilván azután jöttek, hogy én már elhaladtam itt. – De hát csaknem a mi táborunkig merészkedtek, és akkor megfordultak és elmentek megint – mondta Owaza. – Figyelj, Bwana, itt van velem a karabély, és te előttem fogsz haladni. Ha ezek a nyomok a te embered nyomai, és engem te tőrbe csalsz, hát te fogsz meghalni. – Hallgass rám, Owaza – mondta akkor Esteban. – Most már elég messze vagyunk a tábortól, elmondhatok neked mindent. Ezek Tarzan wazirijainak a nyomai. A majomember elásta a kincset, innen egy nap járóföldre. Én a wazirikat hazaküldtem, és most szeretnék veled visszatérni oda, előásni az aranyat, és áttenni más rejtekhelyre. Aztán, hogy ezek megszerezték az elefántcsontjukat, és visszatértek Angliába, mi ketten visszajövünk ide, aztán kiássuk a kincset, megosztozunk rajta... tényleg becsületes összeg lesz a tied. – De hát ki vagy te? – kérdezte Owaza. – Gyakran kételkedtem benne, hogy te vagye Tarzan, a majomember. Aznap, hogy az Opar előtti táborból távoztunk, egy emberem olyasmit mondott, hogy téged a tieid megmérgeztek, aztán otthagytak a táborban. Azt mondta, hogy ő ezt a saját szemével látta... élettelenül feküdtél valami bokrok mögé rejtve... és közben mégis velünk voltál aznap, együtt haladtunk! Gondoltam, az az emberem hazudott nekem, de láttam az arcán a döbbenetet, mikor megpillantott téged. Azóta többször is eltűnődtem rajta, vajon két Tarzan volna, két majomember? – Én nem vagyok Tarzan, a majomember – közölte Esteban. – Tarzan, a majomember volt az, akit megmérgezve otthagytak a táborban a társaim. Csak hát az nem méreg volt, hanem olyasvalami, amitől hosszú ideig alszik, és abban reménykedtek, hogy megölik a vadállatok, mielőtt felébredne. Nem tudjuk, most aztán él-e még, vagy sem. Ezért nem kell félned se a waziriktól, se Tarzantól, már, ami engem illet, Owaza – mert én is minél messzebbre akarom elkerülni azt a helyet, ahol ők előfordulhatnak. A fekete ember bólintott. – Meglehet, hogy most igazat mondtál – jelentette ki, hanem azért továbbra is úgy haladtak, hogy Owaza ment hátul, és mindig a keze ügyében volt a fegyvere. Óvatosan mentek, mert attól féltek, hogy még esetleg beleszaladnak a wazirikba, de nemsokára elérték azt a helyet, ahol Tarzan harcosai táboroztak, s láthatták, hogy onnét Usula népe más irányba haladt tovább. Nem fenyegette őket veszély, hogy

bármi mód összetalálkozhatnak velük. Ahogy elértek egy olyan pontot, mely már csak mérföldes távolságra volt az elásott arany helyétől, Esteban szólt Owazának, hagyják hátra a fiúkat, míg ők maguk előremennek, hogy az aranyrudakat áttelepítsék. – Minél kevesebben tudnak erről – közölte a feketével –, annál nagyobb biztonságban leszünk. – Bwana a bölcsesség szavait mondja – hagyta rá a gonosz fekete. Esteban könnyen megtalálta a vízesés közelében a helyet, és kifaggatva Owazát azt is láthatta, hogy a fekete vezető tökéletesen ismeri a környéket, és nem lesz majd gond egyenesen idejönni a partvidékről. Az aranyat átcipelték valamivel arrébb, elrejtették a folyóhoz közeli sűrű bozótban. Tisztában voltak vele, hogy ez ugyanolyan jó rejtekhely, mint ha száz meg száz mérföldre vinnék el innen – hiszen teljességgel valószínűtlen volt, hogy a wazirik vagy más, aki tudja az eredeti rejteket, azt higgye majd: a tolvaj épp csak pár száz méternyire vitte odébb a kincset. Amikor végeztek, Owaza a napra nézett. – Ma este aztán már nem érjük el a tábort – mondta. – És még ahhoz is nagyon kell igyekeznünk, hogy holnap csatlakozhassunk a többiekhez. – Nem is vágyom a társaságukra olyan nagyon – vallotta be Esteban –, csak hát ezt nem mondhattam meg nekik. Őszintén szólva, ha soha életemben nem látom őket többé, akkor se fognak valami nagyon hiányozni. Owaza vigyorgott. Ravasz agyában már formálódott valami terv. – Ugyan – gondolta –, minek meghalni esetleg az arab csirkefogókkal vívott harcban pár elefántagyarért, mikor itt ez az egész aranykincs, amihez csak annyi kell, hogy kivigyük a partra, és a miénk?

13. Egy furcsa, lapos torony

Tarzan megpördült, és azt látta, hogy mögötte áll egy ember a Gyémántok Palotája borostyán borította keleti tornyának legfelső emeletén. Fürge ujja máris kirántotta tokjából a kését. De csaknem ugyanebben a pillanatban már le is engedte a kezét. Tűnődve nézte az idegent, arcára hitetlenkedés ült, ám ugyanilyet látott a váratlanul feltűnt férfin is. Akit Tarzan látott, nem bolgani volt, nem is gomangani, hanem fehér ember, egy kopasz, öreg, aszott vénemberke, hosszú fehér szakállú – igen, fehér ember, és meztelen is hozzá. Csak a barbár helyi díszek fedték testét, aranypántok, gyémántokkal. – Isten! – kiáltotta a furcsa jelenség. „God!” – Tarzan szeme kérdőn tágra meredt. Ez az egyetlen angol szó olyan fantasztikus eseményekre világított rá, hogy a majomember teljességgel elképedt. – Ki vagy te? Mi vagy te? – folytatta az öregember, de most már a nagy majmok nyelvén: – Te az imént egy angol szót szóltál – mondta Tarzan. – Beszéled ezt a nyelvet? – És maga angolul folytatta a társalgást. – Édes Istenem! – kiáltotta az öreg. – Hogy megéltem még, hogy ezt a nyelvet mástól hallhatom! – Most már ő is angolul beszélt tovább igaz, kicsit akadozva, mint, akin érződik, hogy rég elszokott a nyelv gyakorlásától. – Te ki vagy, azt mondd? – tudakolta akkor Tarzan. – És mit keresel itt? – Ugyanezt kérdeztem én is tőled – adta vissza a szót az öreg. – Ne félj tőlem, válaszolj csak. Nyilván angol vagy, és nem kell tőlem félned. – Én egy nő után jöttem ide, akit a bolganik elraboltak – közölte Tarzan. A másik bólintott. – Igen – mondta. – Tudom, itt van az a nő. – Épségben? – csattant fel Tarzan. – Jól van? – Nem érte bántódás – válaszolta az öregember. – Biztonságban és épségben lesz egészen holnapig... esetleg holnap utánig. De ki vagy te, és, hogyan jutottál be ide a külső világból? – Tarzan vagyok, a majomember – válaszolta a dzsungel ura. – Azért járom ezt a völgyet, hogy megleljem az opari völgyből kivezető utat, ott ugyanis a nő, a társam életveszélyben volt. Hát te? – Öreg ember vagyok – felelte amaz. – Gyerekkorom óta itt élek. Potyautas voltam azon a hajón, amelyik Stanleyt hozta Afrikába, miután Stanley Pool-i állomás elkészült, eljöttem vele ide, Belső-Afrikába. Egy nap elhagytam a tábort. Vadászni indultam, de eltévedtem, és rosszindulatú bennszülöttek fogságába estem. Ők még beljebb hurcoltak, a falujukba, onnét megszöktem, de már úgy összekavarodott bennem akkor minden, hogy nem tudtam meglelni a partvidék felé vezető utat. Fogalmam sem volt, hova, merre.

Ekképpen vándoroltam vagy egy hónapig, míg aztán egy elátkozott napon megleltem ennek a völgynek a bejáratát. Nem tudtam, miért nem végeztek velem azon nyomban, de hát nem tették, és később rájöttek, hogy hasznukra lehet ilyen-olyan tudományom. Azóta segítek nekik a kőfejtésnél, a bányászatban, a gyémántcsiszolásban. Tőlem tanulták az egyes vasszerszámok készítését, lett fúrójuk, gyémánthegyű eszközük is nem egy. Gyakorlatilag most már én is közülük való vagyok. Hanem a szívemben ott élt a remény, hogy valaha még elmenekülhetek ebből a völgyből... Kész reménytelenség, ha az ember ilyesmiben bízik, tudom, és mégis, mégis...! Csak hát: tényleg lehetetlen. – Nincs a völgyből kiút? – kérdezte Tarzan. – Egy van, de azt mindig őrzik. – Hol van az? – tudakolta Tarzan. – Folytatása az egyik bányaalagútnak, végig átszeli a hegyet, a túloldali völgybe ér ki. A bányákat ezeknek a majmoknak az ős-ősei már emberemlékezet előtti korokban működtették. A hegyeket át- meg átfúrták aknákkal, tárnákkal. Az aranytartalmú kvarc mögött rettentő mennyiségben lelhető módosult peridotit, mely gyémántot tartalmaz, és ennek bányászása végett vált szükségessé a hegy átfúrása... feltehetően a szellőzés miatt. Ez az alagút az Oparba vezető völgyön kívül az egyetlen út, ahol innét ki lehet jutni. Időtlen idők óta őrzik ezt a kijáratot, és, ahogy én képzelem, nem annyira a külső ellenséggel szemben, hanem elsősorban azért, hogy a rabszolgák a völgyből el ne szökhessenek. Ők azt gondolják, hogy ellenség nem is fenyegetheti birodalmukat. Az Oparba vezető utat pedig egyszerűen nyitva hagyják, mert jól tudják, hogy gomangani rabszolga a napimádók völgyébe ugyan el nem merészkednek soha. Hát ugyanezen okból, amiért a rabszolgák nem tudnak kiszökni innen, maradunk mi magunk is itt örök időkig, látod. – Hogyan őrzik azt az alagutat? – kérdezte Tarzan. – Két bolgani, velük vagy tucatnyi gomangani harcos, esetleg még több, s mindig ott van ez az őrség – felelte az öregember. – A gomanganik szívesen megszöknének? – Mint hallottam, ezt a múltban már többször megkísérelték – válaszolta a vén angol. – De, amióta én itt élek, effélére sosem volt példa. Azokat a hajdaniakat rendre elkapták és megkínozták. Aztán egész fajtájukat még keményebben kezelték, bűnhődhettek annak a néhánynak a könnyelműsége miatt. – Sokan vannak a gomanganik? – Talán ötezren élnek a völgyben – közölte az öreg. – És hány bolgani van? – Úgy ezer-ezerszáz. – Öt az egyhez – tűnődött Tarzan. – És még félnek a szökéstől, nem és nem merik. – Nem szabad elfelejtened – intette az öregember –, hogy a bolganik népe az uralkodó faj, nagyon intelligensek is... míg a feketék alig állnak magasabban, mint az

erdei vadállatok. – Ettől függetlenül: emberek – emlékeztette Tarzan. – Alakra, formára – mondta a vénség. – De tudnak olyan közösséget alkotni, mint az emberek. Nem érték el még a fejlődés ilyen fokát. Igaz, hogy egész családok élnek együtt, közösen, egy-egy faluban. Hanem ezt az elgondolást is, akár a fegyvereiket, a bolganiktól kapták azért, hogy ne irtsák ki őket az oroszlánok s a párducok. Régebben, mint hallottam, gomangani, ha elérte azt a kort, hogy vadászni tudott, külön kunyhót épített magának, távol a többiektől, ott kezdte élni magányos életét. Akkoriban a családi életre nem is emlékeztetett náluk semmi, de semmi. Aztán a bolganik megtanították nekik, hogyan építsenek védfallal körülvett falvakat, kényszerítették a férfiakat és nőket, maradjanak efféle településeken, itt neveljék fel a gyerekeiket, azután meg a gyerekeknek kellett ott maradniuk. Így hát néhány falunak már negyven-ötven lakosa is megvan manapság. De a halálozási arányszámuk magas, és nem tudnak olyan gyorsan megsokszorozódni, mint a rendes körülmények között élő népek, ahol béke és biztonság van. Sokat maguk a brutális bolganik ölnek meg, de a vérengző vadállatok is leszedik a sápot. – Öt az egyhez, és mégis rabszolgasorban maradnak... micsoda gyáva népség lehet – mondta továbbra is ámulva a majomember. – Ellenkezőleg, egyáltalán nem gyávák... – válaszolta az öregember. – A legbátrabban szembeszállnak akár egy oroszlánnal is. De olyan rettentő rég uralkodik felettük a bolganik akarata, hogy ez az egész már amolyan megrögzött szokássá vált bennük. Ahogy például mi Istennel szemben eleve félelmet érzünk, úgy félik ők a bolganikat. Ez az érzés már születésétől fogva benne van minden gomanganiban. – Nagyon érdekes – jegyezte meg Tarzan, De most inkább arról a nőről beszélj nekem, akit én keresek. – A feleséged? – kérdezte az öregember. – A társad? – Nem – ismerte be Tarzan. – A gomanganiknak azt mondtam, hogy a társam, az asszonyom, de csak azért, hogy megvédelmezzék. Ő La, Opar királynője, a Lángsugarú Isten főpapnője. Az öreg hitetlenkedve nézett. – Lehetetlen! – kiáltotta. – Az elképzelhetetlen, hogy Opar királynője az életét kockáztassa, és elmerészkedjen ős-ellenségeinek földjére. – Kénytelen volt rá – magyarázta meg Tarzan. – Az életét veszélyeztette saját népének egy csoportja, ugyanis La nem volt hajlandó feláldozni engem az istenüknek. – Ha a bolganik ezt tudnák – mondta az öreg –, nagy lenne ám az örömük! – Azt mondd nekem, hol van ő – követelte Tarzan. – La megmentett engem a maga népétől, nekem pedig most meg kell mentenem őt, bármit tervezzenek is ellene a bolganik. – Reménytelen – mondta az öregember. – Megmondhatom neked, hol van, de nem tudod megmenteni. – Megpróbálhatom – válaszolta Tarzan.

– Csak épp kudarcot vallasz és te is meghalsz – hangzott a felelet. – Ha igazat mondtál, hogy teljes képtelenség kijutni innen a völgyből, akkor úgyis meghalok, nem igaz? – érvelt a majomember. – Csakhogy én nem értek veled egyet ebben a kérdésben. Az öreg vállat vont. – Nem ismered te a bolganikat – mondta. – Mondd meg, hol a nő – követelte Tarzan. – Nézd csak – felelte erre az öreg, és intett Tarzannak, kövesse őt lakosztályába. Ott aztán egy ablakhoz lépett, mely nyugatra nézett. Valami furcsa, lapos torony felé mutatott, mely a főépület tetején emelkedett, közel a palota nyugati végéhez. – Talán valahol abban a toronyban van – közölte Tarzannal az öregember. – De, ami téged illet, lehetne akár az Északi-sarkon is. Tarzan egy pillanatig csendben állt, ám éles szeme a látvány minden apró részletét rögzítette. Látta a furcsa, alacsony, lapos tetejű tornyot, és az volt a véleménye, hogy a főépület tetejéről megközelíthető. Azt is látta, hogy az ősfák ágai imitt-amott a torony fölé hajolnak, és ama gyér fényeken kívül, melyek a palotaablakokból szűrődnek ki, életnek semmi más jelét nem észlelte. Hirtelen az öreghez fordult. – Nem ismerlek téged – mondta neki –, de azt hiszem, bízhatok benned, hiszen a vér köteléke erős, és a magunk fajtáját ebben a völgyben csak mi ketten képviseljük. Igaz, lehet valami hasznod abból is, ha elárulsz engem, és látod, mégsem hiszem, hogy ilyesmit cselekednél. – Ne félj – adta feleletül az öregember. – Gyűlölöm én őket. Ha tudnék, segítenék is neked, de hát én tisztában vagyok vele, hogy bármi tervet forgatsz is a fejedben, kivitelezése reménytelen. Azt a nőt te sosem mentheted már meg, sosem fogod elhagyni a Gyémántok Palotájának völgyét. Még a palotából sem távozhatsz, ha a bolganik nem akarják. A majomember elvigyorodott. – Te már olyan régóta élsz itt – mondta –, hogy átveszed a gomanganik felfogását, azt, ami őket ilyen makacsul rabszolgasorban tartja. Ha menekülni akarsz, tarts velem. Lehet, hogy kudarcot vallunk, de akkor is, jobb megpróbálni, mint örökkön ennek a toronynak a foglyaként élni! A vénember a fejét rázta. – Nem – mondta –, reménytelen. Ha lehetséges lett volna a menekülés, én talán már réges-rég nem lennék itt. – Akkor hát Isten áldjon – köszönt el tőle Tarzan, majd az ablakon kiszökkenve elindult a lenti tető felé. Újra a borostyán erőteljes indáin kúszott. Az öregember még egy pillanatig figyelte, míg azt nem látta, hogy a tetőn óvatosan a lapos torony felé halad, ahol Lát remélte. Akkor a vén fickó maga is nekilódult, csak épp nem a falon, hanem a durván ácsolt lépcsőn, le a torony belsejébe. Tarzan a főépület egyenetlen tetején felkapaszkodva a kiemelkedőkön haladt, majd a túloldalukon leszökkenve igyekezett tovább. Így tette meg a keleti torony és a furcsa lapos torony közti meglehetősen nagy távolságot. Ez az a különös alkotmány, ahol

talán La raboskodik! A majomember lassan haladt, mert most a vadállat óvatossága élt benne elsősorban. Ahol megsűrűsödtek az árnyak, ő is meg-megállt, fülelt. Amikor végre elér te a tornyot, látta, hogy több nyílása is van a tetőn. Nyílások, amelyeket csak afféle súlyos függönyszerűségek fednek, amilyeneket a keleti toronyban is látott. Ezek egyikét óvatosan félrehúzta, s bepillantott egy jókora szobába, ahol semmi bútorzat nem volt. Középen, megint hasonlóan a nagy toronybelihez, ott emelkedett a lépcső. A szobában senkit sem látott, s akkor odamerészkedett a lépcsőzethez. Letekintett és látta, hogy ez a lépcsőpózna is mélyre ereszkedik, sok-sok szinten át. Meg nem mondhatta, hány emeletről van szó, épp csak annyit sejtett, hogy nyilván a palota alatti alagsorba, pinceszintekre is lehatol ez a közlekedőrendszer. Élet hangjai szűrődtek föl hozzá a lépcsőaknán át, és szagok, ám ezek a szokásos módon meglehetősen kivehetetlenek voltak. Elnyomta ugyanis árnyalataikat, sajátosságaikat az a nagyon erős tömjénszag, mely a palotát egyebütt is makacsul belengte. Ez a „parfüm” okozta a majomember összes baját, hogy éles szaglása nem súghatta meg neki: gomangani van a közelben. A fekete ott feküdt egy függöny mögött, az egyik torony falmélyedésében. Helyzeténél fogva láthatta, ahogy Tarzan a szobába belép, aztán most már azt figyelte, hogyan tekintget le a majomember a lépcsőrúd melletti mélybe. A gomangani szeme először kerekre tágult a rémülettől, hiszen efféle különös lényt, mint ez, még soha életében nem látott. Ha eléggé intelligens lett volna, hogy legalább vallásos babona élhessen benne, nyilván azt gondolja: isten szállt le a magasból. Mivel azonban túlságosan alacsonyrendű volt ahhoz, hogy akár ilyen képzeteket is táplálhasson, azt látta csupán, hogy itt van egy furcsa, másféle lény, s ez nyilván csak ellenség lehet. Kötelessége volt, hogy gazdáit figyelmeztesse a betolakodó jelenlétére: A palotát védeni kellett, de egyelőre kénytelen volt várni, bevárni, hogy akkora legyen a távolság közte és az idegen közt, ami már észrevétlen, biztonságos mozgást engedélyez a számára. Mutatkozni nem mert, hiszen azt a bolganiktól már megtanulta, hogy annál kevesebb szenvedés ér valakit, minél kevésbé tűnik fel a parancsolók szemében. Az idegen hosszasan bámult lefelé a lépcsőaknába, a gomangani hosszasan feküdt ott, és figyelte őt. De a végén a jövevény csak nekivágott a lépcsőzetnek, eltűnt figyelőjének látköréből. Az akkor óvatosan talpra szökkent, kimászott a tetőre, s ott fenn sietett az épület nyugati végében magasodó nagy torony felé. Ahogy Tarzan lejjebb ereszkedett a lépcsőn, a tömjénszag egyre bosszantóbb, áthatóbb lett. Máskor ő egyszerűen szag után tájékozódott volna, most kénytelen volt hangokhoz igazítani felderítését. Sokszor még a központi folyosókra is be kellett merészkednie, hogy bizonyosra mehessen. Ahol az ajtók zárva voltak, lelapult a földre, az alsó réseken próbált bekémlelni. Számos esetben megkockáztatta, hogy nevén szólítsa Lát, de választ egyszer sem kapott. Már négy szintet kutatott át, és leszállt az ötödikre is, amikor megpillantott egy ajtónyílásban, egy láthatóan izgatott, talán riadt feketét. A fickó hatalmas termete és

teljes fegyvertelensége szembeszökő volt. Ahogy ott állt, tágra nyílt szemmel bámulta a majomembert, nézte, hogyan szökken le a lépcsőfokokról, áll meg vele azonos emeletszinten. – Mit akarsz? – hebegte végül a fekete. – A fehér nőstényt keresed, az asszonyodat, akit a bolganik elraboltak? – Igen – felelte Tarzan. – Mit tudsz róla? – Tudom, hol rejtették el – válaszolta a fekete. – És ha követsz engem, én el foglak tégedet vezetni hozzá. – Miért vagy velem ilyen készséges? – kérdezte Tarzan, azonnal gyanút fogva. – Miért nem rohansz azonnal a gazdáidhoz, jelenteni nekik, hogy itt van valaki, és, hogy fogjanak el azonnal, hallod-e? – Nem tudom az okát, miért küldtek, hogy mondjam meg neked ezt – felelte a fekete. – A bolganik küldtek. Nem is akartam jönni, mert féltem. – Mit mondtak, hova vezessél engem? – kérdezte Tarzan. – Egy szobába, aminek az ajtajára azon nyomban rátolják a reteszt. Te annak a szobának akkor a foglya leszel. – És te? – kérdezte a majomember. – Én is, persze, fogoly leszek veled együtt. A bolganikat nem érdekli az, hogy velem mi lesz. Talán te ott engem megölsz, de a bolganikat ez egyáltalán nem érdekli. – Ha csapdába csalsz, tényleg megöllek – biztosította a feketét Tarzan. – De ha netán elvezetsz a nőhöz, valamennyien megmenekülünk... mondom, esetleg. Szeretnél megszökni innen, mi? – Megszöknék én szívesen, de az nem megy. – Próbáltad már? – Dehogy. Nem, nem próbáltam én azt. Próbálnál te olyat, ami nem sikerülhet? – Ha csapdába csalsz, az az egy biztos, hogy megöllek. Ha elvezetsz a nőhöz, legalább megvan az esélyed, hogy életben maradsz. Mit választasz hát? A fekete megvakarta a fejét, mert ez a gondolat lassan azért beszivárgott tompa agyába. Végül azt mondta: – Bölcs ember vagy te nagyon. – Szünetet tartott. – Elvezetlek a nőhöz. – Gyerünk, te menj elöl – vezényelt Tarzan. – Követlek majd. – A fekete lejjebb ereszkedett egy szinttel, ott kinyitott egy ajtót, és így jutottak be egy hosszú egyenes folyosóra. Ahogy a majomember követte vezetőjét, ráért elgondolkodni rajta: bolgani „házigazdái” vajon, hogyan is szereztek tudomást érkezéséről. Nem tudott egyebet gondolni, mint, hogy az öreg árulta el. Hiszen Tarzan legjobb tudomása szerint ő volt az egyetlen, aki látta őt a toronyban, a palotában. Nagyon sötét volt ez a folyosó, melyen a fekete ember vezette, alig szűrődött be valami halvány fény az előbbi járatból, melynek ajtaja nyitva maradt mögöttük. A fekete ember egyszerre megállt, csukott ajtó volt előttük. – A nő itt van benn, mögötte – mutatott az ajtóra. – Egyedül van? – kérdezte Tarzan. – Nem – felelte a fekete ember. – Nézd – mondta, azzal már nyitotta is az ajtót,

mely mögött nehéz függöny lógott. Ezt a fekete szépen félrehajtotta, és Tarzan láthatta nyomban, mit rejt a szoba mélye. A majomember megragadta a fekete ember csuklóját, el ne szökjön hirtelen, aztán így lépett be, így járatta körül szemét az újabb térben. Jókora szoba volt ez, és a velük szemközti oldalán egy nagy, emelt tér magasodott, amolyan pódiumféle, melynek alja sötét, díszesen faragott fából készült. A pódiumon egy hatalmas, fekete sörényű oroszlán trónolt – ugyanaz a példány, melyet Tarzan a kerti menetben látott. Aranyláncai – a „pórázok” – most a padlóba vert karikákhoz voltak erősítve. A négy fekete meg szoborszerűen állt ott – kettő-kettő jobbról és balról. A vadállat mögötti aranytrónokon három bolgani ült. A magaslathoz vezető lépcsők tövében két gomangani őr között állt La. Kétfelől afféle faragott padok néztek „szemközt” az emelvénnyel, s ezek első soraiban ott ült vagy ötven bolgani. Tarzan nyomban felfedezte közöttük azt a töpörödött öregemberkét, akit a toronyban látott. Agyában teljességgel egyértelművé vált az események kikövetkeztethető menete, az árulás módja. A szobát sok száz fali fáklya világította meg. Az égő anyag egyszerre árasztott fényt és tömjénillatot – ez volt az a nehéz szag, amely mindent belengett, s amely Tarzan orrát is elemi erővel csapta meg, mióta csak a bolganik birodalmába belépett. A terem magas, katedrálist idéző ablakai tárva-nyitva álltak az egyik oldalon, s beáramlott rajtuk a dzsungel éjszakájának enyhe levegője. Az ablakok felett szabad kijárat nyílt a dzsungelbe. „Szabad”, vagyis az lett volna, ha nem állja el az így tárt kaput ötven állig felfegyverzett gorillaember. Tarzannak elsőül az villant az agyába, hogy itt a stratégia, a csel sokkal célravezetőbb lehet, mint az erő. Ám, ahogy tovább töprengett, hamar rájött, hogy végső soron mégis csak az erő lehet a megmentője, és minden fondorlat hasztalan. Az oldalán álló fekete emberhez fordult. – Az oroszlán gomangani őrszemélyzete szívesen elszökne a bolganiktól? – kérdezte. – A bolganiktól mindig minden gomangani szívesen megszökne – hangzott a válasz. – Ha mindenképpen be kell lépnem ebbe a szobába – folytatta Tarzan –, csatlakozol hozzám, közlöd a gomanganikkal, hogy ha velem küzdenek, segítek nekik kijutni ebből a völgyből? Csak álljanak mellém! – Én ezt nekik megmondom, de ők ezt nem fogják elhinni – felelte kertelés nélkül a fekete ember. – Azért csak mondd meg nekik, és azt is, hogy mind meghalnak, ha nekem nem segítenek – fejezte be Tarzan. – Megmondom nekik ezt. Tarzan megint a szobának szentelte figyelmét, és látta-hallotta, hogy a középső trónon feszítő bolgani beszél. – Numa nemes urai, legelső alattvalói a Vadak Királyának, Minden Teremtett Dolgok Uralkodójának választottai – kezdte mély, hördülgetős hangon. – Numa hallotta a szavakat, melyeket e nő itt ekképpen szólott, és Numa legszentebb akarata, hogy ez a

nő haljon meg. A Nagy Császár éhes. Ő maga fogja felfalni őt itt, nemes urainak és a Hármak Birodalmi Tanácsának jelenlétében. Ez Numa akarata. Tetszéshördülések hallatszottak válaszul a vadállatias jelenlevők köréből, miközben a hatalmas oroszlán kivillantotta undok metszőfogait, s olyat bődült, hogy a palota beleremegett. Eközben gonosz, sárgászöld szeme rettentőn szegeződött a nőre, aki előtte állt. Hogy az efféle ceremóniák jelentése teljesen egyértelmű a számára, bizonyította a viselkedése. Máskor is csakhamar derekas hússzaggatás és csontropogtató-csámcsogásos, sikolyos lakoma követte a Tanács vezetőjének szónoklatát. – Holnapra következő napon – folytatta a szóvivő – majd ennek a teremtménynek, a Császár Tornyában bizton őrzött fogolynak a társa kerül Numa ítélőszéke elé. Rabszolgák – kiáltotta talpra szökkenve a bolgani, miközben tekintetét a nőt őrző gomanganikra szegyezte – vonszoljátok a nőt császárotok elébe! Az oroszlánra egyszeriben rátört az őrjöngés. Farkával csapdosni kezdett, megfeszítette láncait, úgy üvöltött, horkantgatott, nyújtózott, hátsó lábaira emelkedve, így kereste a legalkalmasabb testhelyzetet, hogy Lára vesse magát. A királynőt eközben erőnek erejével az emelvény lépcsőihez vezették, ahol a csekély magasban várta a vérszomjasan kiéhezett emberevő. A nő nem üvöltött, riadalmát némaságába burkolta, csak ösztönösen szabadulni akart, de hiába tekergett őrzőinek vasmarkaiban. A hatalmas gomanganik ellen mindez reménytelen volt. Elérték az utolsó lépcsőfokot, és már-már az következett volna, hogy az oroszlán karmai közé vetik Lát, amikor e mozdulatukat valami rettenetes ordítás állította meg. A hang a szoba egyik feléből jött. Olyan volt az, hogy a gomanganik eleve megdermedtek, a bolganik pedig talpra szökkentek, mintha az eget akarnák helyből átfúrni bozontos koponyájukkal. A látvány, amelyre felfigyelhettek a hang hallatán, dühüket vívta ki – joggal. Mert egy csaknem mezítelen fehér ember szökkent a szobába, kezében dárdával. Hallottak már erről a fehér emberről, de egyikük se látta. És olyan gyors volt ez a fehér jelenés, hogy abban a pillanatban, mikor jelenlétét észlelték, már lendítette is a karját. A jelenlévők még talpon sem termettek, és a nehéz dárda repült... életrehalálra.

14. Borzalmak szobája

Fekete sörényű oroszlán haladt a dzsungel éjén. Fenséges közönnyel vette tudomásul a körötte élő-lélegző teremtett lényeket, nagyúrian fúrta át magát az ősvadonon. Nem vadászott, mert nem törekedett óvatosságra, másrészt egyetlen hangot sem hallatott. Csak haladt sebesen, bár olykor meg-megállt, beleszimatolt a légbe, szagnyomokat keresett, fülelt. Ekképpen érkezett el egy magas falhoz. Ennél elkezdett komolyabban szaglászni. Mellette haladt, míg a falnál egy félig nyitott kapuhoz nem érkezett. Ezen át máris bejutott a zárt térbe. Előtte egy nagy épület magasodott, Ahogy ott állt, fülelt, figyelt – odabentről egy dühödött oroszlán rettentő bődülése harsant fel. A fekete sörényű akkor félrehajtotta fejét, lopakodva tovább indult. Abban a pillanatban, amint Lát a vérszomjas oroszlán karmai közé akarták vetni, a majomember hatalmas kiáltással a terembe ugrott. Hangja úgy megreszkettetett mindent, hogy a gomanganik, a királynő végzetének végrehajtó szolgái egy másodpercre leálltak. A dermedetnek ezt a szinte kis szilánknyi idejét használta ki a majomember, hogy rettenetes erővel elhajítsa a dárdát. A bolganik döbbenetére és dühére a fegyver a császár testébe hatolt – a szívét járta át. A nagy, fekete sörényű oroszlán, „uruk” halott volt. Tarzan oldalán eközben ott állt az a gomangani, akit a dzsungel ura engedelmességre és szolgálatra kényszerített. Ahogy a majomember előretörtetett La felé, ez követte. Közben társainak kiáltozott, hogy ha segítenek, a nagy Tarmangani meghálálja, segít nekik kimenekülni a bolganik örök szolgaságából. – Hagytátok, hogy a hatalmas császárt megöljék – magyarázta üvöltve –, ezért úgyis halálnak halálával lakoltok majd. – Azokra a szegény gomanganikra értette ezt, akik az élettelen Numát az imént őrizték. – Ne számítsatok a bolganik irgalmára. Segítsétek ezt az idegent és társát, és akkor legalább esélyetek lesz az életre, szabadságra. Igen, titeket meg – fordult most La két őréhez – szintén felelősnek fognak tartani mindazért, ami történt. Ne habozzatok, reményetek csak az lehet, ha segítségünkre vagytok. Tarzan közben már ott volt La mellett. Felvonszolta gyorsan az emelvény lépcsőin. Azt remélte ugyanis, hogy ott egy pillanatra megvetheti a lábát a bolganik ellenében. Ötvenen voltak ezek – és már nekilódultak, hogy legyűrjék. – Legyilkolni azt a hármat ott, az emelvény felett! – rendelkezett Tarzan a gomanganikhoz intézve szavait. Ezek ugyanis láthatóan haboztak, kinek a pártjára álljanak. – Legyilkolni őket... Akkor tiétek lehet a szabadság! Öljétek meg őket, ha kedves az életetek. Hangjának parancsoló csengése, egész lényének bűvölete, született vezéralkata most is elérte a hatást. Egyszerre feltámadt az elfojtott gyűlölet a pódiumon trónoló három

bolgani által képviselt szolgaság ellen, és, ahogy dárdáikat elhajították, s a fegyverek a szőrös-lompos szörnytestekbe fúródtak, a gomanganik egyszer s mindenkorra döntöttek sorsuk felől: Tarzannak, a majomembernek a követői lettek, hiszen itt már nem volt visszaút, a bolgani-hazában kihívták maguk ellen a végzetet. A majomember félkézzel átkarolta Lát, vitte le a magaslatról, ahol dárdáját kihúzta közben az elejtett oroszlán testéből. Aztán szembefordult a feléje közelítő bolganikkal, lábát a tetemre tette, s egyszerre felharsant torkából a rettenetes üvöltés – Kercsak majomtörzsének diadaljele. Szemközt a bolganik visszahőköltek, mögötte a gomanganik egyetlen pőre rémületbe dermedtek. – Megállj! – kiáltotta Tarzan, és tenyerét tiltón emelte a bolganik felé. – Figyeljetek! Tarzan vagyok, a majomember, a dzsungel ura! Nem kerestem a viszályt a ti népetekkel. Csak át akartam haladni földeteken, hogy hazaérjek. Hagyjatok utamon, békén, s engedjétek velem ezt a nőt, s ezeket a gomanganikat. A bolganik részéről dühödt hörgés volt a válasz, és tovább nyomultak az emelvény felé. Soraikból hirtelen kilépett a keleti torony öregje, és Tarzan felé futott. – Hohó, te áruló! – kiáltotta a majomember. – Hát te akarsz az első lenni, aki kivívja maga ellen Tarzan haragját? – Angolul szólt, és a vénember is ugyanígy válaszolt. – Áruló? – meglepetten kiáltotta. – Bizony az, áruló – hangzott Tarzan válasza. – Hát nem te voltál az, aki idesietett a bolganikhoz, hogy elmondja nekik: bent vagyok a palotájukban? Nem azért küldték elébem a gomanganit, akinek csapdába kellett volna csalnia engem? – Én semmi ilyet nem tettem – felelte amaz. – Én csak azért jöttem ide, hogy a fehér nő mellett legyek, ha bármiben segíthetek neki, vagy netán neked, ha úgy hozza a sors. És most, angol lévén, melléd nyíltan állok, így érjen a halál, ha az vár rám, Isten legyen a tanúm! Mert semmi téged meg nem menthet a bolganik veszedelmétől... most, hogy a császárukat megölted. – Akkor hát gyere – rikoltotta Tarzan –, és bizonyítsd hűségedet. Most már érted, ugye, hogy jobb meghalni, mint örök szolgaságban élni?! A hat gomangani is felsorakozott, hárman-hárman Tarzan és La mellett, a hetedik meg, aki a majomemberrel lépett a terembe és addig fegyvertelen volt, kirántotta a három lemészárolt bolgani testéből a fegyvereket, és szintén csatasorba állt. Az erők új eloszlása némiképp megdöbbentette a bolganikat. Meg is álltak az emelvényhez vezető lépcsők tövében, De ez csak pillanatnyi megtorpanás lehetett – hiszen ötvenen voltak kilenc ellen. Nekilódultak hát újra. A lépcsőfokokon Tarzan és a gomanganik harci szekercékkel, dárdákkal, bunkókkal fogadták őket. Először még visszaszorították a gorillák támadását, de a-túlerő hamarosan végzetesnek ígérkezett. A bolganik most már győztesnek látszottak: nem lehetett vitás, hogy a majomember s csapata elveszett. Akkor hirtelen valami rettenetes bődülés rázta meg a levegőt, s mert, mintha a küzdők oldala mellől jött volna, a csata egy másodperc töredékére „leállt”.

Most mindenki a bömbölés irányába fordította tekintetét, és azt láthatták, hogy a terem egyik ablakmélyedésében egy hatalmas, fekete sörényű oroszlán áll. Egy pillanatig szinte szoborrá merevedett, arany alakká, de aztán felharsant megint az iszonyatos bömbölés, úgy, hogy az egész épület s kinek-kinek minden íze-sejtje belereszketett. Tarzan az emelvényről letekintett a roppant vadállatra, és alig telt egy pillanatba, már kiáltott is neki. – Jad-bal-ja! – És a bolganikra mutatott, ekképp folytatván – kapd el! Alig hangzottak el ezek a szavak, a roppant szörny, igazi ördögjelenség, már a gorillaemberekre vetette magát. Ugyanakkor a majomember agyában felvillant a merész terv a menekülésre mindazokkal együtt, akik e pillanatban övéi. – Gyorsan – vezényelte a gomanganikat –, essetek neki a bolganiknak. Itt az igazi Numa, láttátok! A Vadak Királya, minden teremtett lény uralkodója. Lemészárolja ellenségeit, de megkíméli Tarzant, a dzsungel urát, és a gomanganikat, akik hűek hozzá. Látván, hogy rettegett parancsolóik meghátrálnak az oroszlán rettenetes csapásai elől, a gomanganik felbátorodtak. Szekercékkel és bunkókkal ők is a bolganikra rontottak. Tarzan eldobta dárdáját, előrántotta kését, és felzárkózott az oroszlán mellé. Így irányította Jad-bal-ját, mutatta neki egyik áldozatot a másik után, Arra vigyázón, nehogy „harcostársa” gomanganinak essen, vagy netán a kis angolt vegye célba, nem is szólva Láról. Már húsz bolgani hevert holtan a terempadlóján, amikor eljött az a pillanat, hogy a többiek inkább futamodóra vették a dolgot. Akkor Tarzan magához parancsolta Jad-bal-ját, a gomanganiknak pedig így szólt: – Menjetek! Rajta! Vonszoljátok le a hamis Numa tetemét az emelvényről. Távolítsátok el a teremből, mert, íme, megérkezett az igazi uralkodó, hogy elfoglalja a trónt, amely megilleti. Az öregember és La bámulva meredt Tarzanra és az oroszlánra. – Ki vagy te? – kérdezte az öregember akkor –, hogy ilyen csodákat művelhetsz a vadon rettegett réme által? Ki vagy, és mik a szándékaid? – Várj, és majd meglátod – mondta komoran Tarzan. – Azt hiszem, most már valamennyien biztonságban vagyunk, és a gomangani nép is nyugalommal élhet jó darabig ezután. Ahogy a feketék lerángatták az oroszlán tetemét az emelvényről, majd kihajították a szoba ablakán, Tarzan felküldte Jad-bal-ját, hogy foglalja el a helyet, amit a hamis Numa bitorolt nemrég. – Látjátok – fordult akkor a gomanganikhoz Tarzan –, itt az igazi császár és uralkodó, akit nem kell a trónhoz láncolni. Hárman azonnal menjetek a tieitek kunyhóihoz, és gyűjtsetek mindenkit a trónterembe, hadd lássák ők is, miféle változások történtek. Siessetek, mert nem ártana, ha sok harcosunk lenne, mire a bolganik visszatérhetnek. A gomanganik tompult agyát, alacsony értelmi képességeit szinte teljesen összekuszálta az iménti eseménysor. Megbűvölten álltak, míg nem hárman közülük csakugyan nekilódultak, hogy Tarzan parancsát teljesítsék. A többiek pedig csak

bámulták a majomembert, mintha életükben először valóban istenséget látnának maguk előtt. La is odament, megállt Tarzan mellett, felnézett rá, ámulattal szemlélte arcát, és a szemében olyan odaadás és áhítatos tisztelet tükröződött, mint a feketékében. – Még nem mondtam köszönetet neked, Tarzan, dzsungelek ura mindazért, amit kockáztattál, s, amit tettél értem – szólt a királynő. – Tudom, hogy csak az én keresésemre jöttél ide, azért, hogy megments ezektől a lényektől, és azt is tudom, hogy nem a szerelem űzött, hogy ezt a hősies és igazán reménytelen tettet végrehajtani próbáld. Hogy ily nagy sikerrel jártál, nekem ez csodával határos, ám én, kinek népe oly legendásan sokat tud a bolganik képességeiről és tetteiről, tisztában vagyok vele, hogy innen mindezzel együtt sem menekülhetünk... Kérlek hát, könyörgök neked, mentsd most már csak a magad életét, mert ha valakinek, hát csak neked van esélyed a menekülésre, de neked is csak egymagadban. – Nem értek egyet veled, La, ha azt mondod, hogy nincs esélyünk a menekülésre – hangzott a majomember ellenvetése. – E pillanatban úgy látom, hogy nemcsak kettőnknek, illetve hármunknak nyílt meg a menekülés biztos útja, hanem, hogy ezeknek a szegény gomanganiknak is kivívhatjuk a szabadságot. Megszabadíthatjuk őket a rabszolgasorból, a bolganik zsarnoki uralmától. És még ez sem elég. Bizony, nem lennék elégedett most ennyivel. Nemcsak ezeknek az oly kevéssé vendégszerető lényeknek kell itt bűnhődniük, hanem a te hamis, lázadó papjaidnak is. Ebből a célból akarok én erős gomangani haddal kivonulni a Gyémántok Palotájának völgyéből, és akkor: irány Opar! Olyan nyomatékos lesz a megjelenésünk, hogy Cadj inkább önként lemond majd a hatalomról, és az általa bitorolt trónt visszafoglalhatod. Ennél kevesebbel nem érem be, és munkámat nem tekintem bevégzettnek, míg mindezt meg nem teszem. – Derék, bátor ember vagy – jelentette ki most az öreg angol –, ráadásul olyan sikert mondhatsz magadénak, amit legmerészebb álmomban sem hittem volna. Ennek ellenére, Lának igaza van abban, hogy te nem ismered a bolganik vadságát és gonoszságát, sem azt nem tudod, milyen korlátlan hatalmat gyakorolnak a gomanganik felett. Ha azok agyából elűzhetnéd a primitív félelmet, mely oly elemi erővel nyomasztja őket, nem mondom, rendes kivonulásod lehetne a völgyből, de ez a fajta siker, azt hiszem, még a te erődet is meghaladja. Nem, nem! Egyetlen reményünk, ha van, hogy szép csendben elmenekülünk a palotából, így, magunk... méghozzá amíg a bolganik zavarodottsága tart. És abban bízunk, hogy a fürgeség s a jó szerencse elegendő lesz és megsegít... hogy túl legyünk e völgy vidékén, mielőtt valóban, jaj, nekünk! – Látod – kiáltotta La –, már most is késő... – jönnek, visszajönnek! Tarzan is arra nézett, és látta a terem nyitott ajtaján át, hogy a folyosón már közeledik egy jelentős bolgani-csapat. Tekintete ekkor villámsebesen a szemközti ablakokra szegeződött. – Várjatok csak – mondta lelkesen. – Nézzétek, van még valami! A többiek is kitekintettek az ablakokon, és azt láthatták, hogy odalenn jókora sereg,

több száz fekete, egész gomangani-had gyülekezik és sietve a torony felé indul. A trónteremben az emelvényen maradt feketék diadalmas reménnyel kiáltották: – Jönnek! Hát jönnek! Szabadok leszünk, a bolganik nem dolgoztathatnak minket többé, nem facsarhatják ki minden erőnket, nem verhetnek, kínozhatnak, nem lökhetnek oda eledelül Numának. Ahogy az első bolganik megjelentek az ajtóban, már özönlöttek is be a gomanganik a szemközti fal ablakain keresztül. Az a három fekete vezette őket, akiket Tarzan értük küldött. A jelek szerint olyan eredményesen adták át az üzenetet, hogy a kunyhók népére szinte rá sem lehetett ismerni. Új emberek voltak ezek, vérátömlesztésként hatott rájuk a szabadság ígérete. A bolganik vezetője megpillantva őket parancsolólag elkiáltotta magát, hogy azonnal fogják el a trónemelvény betolakodóit. A válasz azonban nem engedelmesség volt, hanem egy jól irányzott dárda – a hozzá legközelebb álló fekete hajította, és a gorillaember holtan bukott előre. A csata megkezdődött. A bolganik sokkal többen voltak a palotában, mint a feketék, ám ezek voltak előnyösebb helyzetben: birtokukban tartották a tróntermet, melynek bejáratán át sosem tódulhatott be egyszerre túl sok bolgani. Tarzan azonnal megértette, micsoda harci kedv tüzeli a feketéket, ráparancsolt hát Jad-bal-jára, kövesse. Lesietett az emelvényről, hogy a gomangani erőket irányítsa. Minden nyíláshoz kellő számú véderőt vezényelt, a terem közepén pedig, mintegy tartalékként, ő tartotta az egyensúlyt. Akkor magához rendelte az öregembert, egy kis harci megbeszélésre. – A keleti fal kapuja nyitva – mondta Tarzan. – Én hagytam úgy. Elképzelhető, hogy húsz-harminc fekete biztonságban elérje ezt a kaput, kijusson a dzsungelbe, megvigye a dolgok hírét a környező falvakba, és netán erősítést kapjunk! Ideküldenék a harcosaikat, hogy ők fejezzék be a felszabadító hadműveletet, melyet magunk kezdtünk. – Kiváló elgondolás – felelte az öregember, bolganik aligha tartózkodnak köztünk s a palotának ama szárnya közt. Ez a pillanatnyi helyzet, így hát, ha azt akarjuk, hogy egyáltalán sikerülhessen a terv, gyorsan kell cselekednünk. Majd én kiválasztom az embereidet. Úgy értem, hogy főnökféléknek kell lenniük, olyanoknak, akiknek adnak a szavára. – Helyes! – kiáltotta Tarzan. – Válaszd ki őket, de azonnal. Mondd meg nekik, mit kívánunk tőlük, és győzd meg őket, hogy a gyorsaság itt már fél siker! Az öregember egyenként kiválasztott harminc harcost, és valamennyinek gondosan a lelkére kötötte, pontosan mi is a dolga. A feketék örvendezve hallották ezt a tervet, és biztosították Tarzant, hogy legkésőbb egy órán belül itt lesz az első erősítés. – Ahogy a palotaudvart elhagyjátok – közölte a majomember –, zúzzátok össze a kapu zárját, hogy a bolganik véletlenül se zárhassák be. Így a segédcsapatok zavartalanul bejöhetnek majd. Azt is mondjátok meg a falubelieknek, hogy, akik elsőül érkeznek, maradjanak a falon kívül, várják meg, míg kellően gyülekeznek össze, csak aztán jöjjenek be, ha már biztonságos az érkezésük idebenn. Legalább annyian legyenek, ahányan most itt ebben a teremben vagytok.

A feketék jelezték, hogy mindent értenek, aztán egy pillanattal később már neki is vágtak. A terem egyik ablakán át távoztak, és eltűntek a kinti éjsötétben. Nem sokkal ezután a bolganik úgy határoztak, hogy döntő csapást mérnek a trónterem főbejáratát őrzőkre. Legalább húsz gorillaember be is hatolt a helyiségbe. A dolgok állása fordulni látszott. A feketék nagyon féltek a bolganiktól, mintha nem mertek volna ellentámadást kezdeményezni. Akkor Tarzan előreszökkent, hogy segítsen nekik a beözönlő bolganikkal szemben, és szólította Jad-bal-ját is. A hatalmas oroszlán pedig leugrott az emelvényről, és engedelmeskedett ura parancsának, aki rámutatott a legközelebbi bolganira, és elkiáltotta: – Kapd el! Jad-bal-ja egyenesen a gorillaember torkának ugrott, és a hatalmas állkapcsok egyetlen egyszer zárultak csak össze a torzzá rémült, üvöltő fej tövén – azzal vége is volt. Az oroszlán nem sokat teketóriázott, elengedte a tetemet, s gazdájának parancsára máris a következő bolganira vetette magát. Hárman haltak meg gyors egymásutánban, s a többieket ez a fejlemény arra késztette, hogy inkább hanyatthomlok meneküljenek a borzalmaknak e szobájából. Ugyanakkor a feketék bátorsága is visszatért, s most már űzőbe vették zsarnokaikat. Egy csapatuk az ajtó és az oroszlán között termett, elzárva a gorillaemberek elől a kijáratot. – Fogjátok el őket! Fogjátok el őket! Ne öljetek meg többet! – kiáltotta Tarzan. Majd így szólt a bolganikhoz: – Adjátok meg magatokat, és nem esik bántódásotok. Jad-bal-ja ott állt szorosan a gazdája oldalán, és kimeredt szemmel, hördülések kíséretében nézte a bolganikat. Olykor a majomemberre emelte könyörgő tekintetét, mely minden szónál ékesebben mondta el szívének vágyát: „Küldj megint közéjük!” A terembe betódult bolganik közül mostanra már csak tizenöt maradt életben. Egy pillanatig haboztak, aztán egyikük eldobta a fegyvert. A többiek követték példáját, és a fegyverek ott hevertek a terem padlóján. Tarzan most Jad-bal-jához fordult: – Vissza! – hangzott parancsszava, és az emelvény felé mutatott. Az oroszlán megfordult, aztán a magaslat felé kullogott. Tarzan ismét a bolganikhoz intézte szavait. – Egyikőtök – mondta nekik – menjen, vigye meg üzenetemet a többieknek: azonnali és feltétel nélküli megadást követelek. A bolganik suttogni kezdtek egymás közt, aztán egyikük vállalta, hogy elmegy, és beszél a többiekkel. Miután kiment a teremből, az öregember Tarzanhoz fordult. – Sosem fogják megadni magukat – mondta. – Vigyázz, hamis a nyelvük, álnokok. – Rendben – mondta Tarzan. – Tudom én azt, csak időt szeretnék nyerni, mert most arra van a legnagyobb szükségünk. Ha volna valami alkalmas hely, ahová ezeket addig bezárhatnám, annak örülnék a legjobban. Akkor legalább ennyivel kevesebb ellenségünk lenne, és az is valami. – Helyiség az van – közölte az öreg. – Itt egy szoba – mutatott a trónterem egyik belső ajtaja felé. Bezárhatod őket oda. Efféle szoba bőven akad a császár tornyában. – Jól van – mondta Tarzan. Kiadta a parancsát, és pár pillanat múlva a bolganik zár mögött voltak a

trónteremmel szomszédos helyiségben. A folyosóról behallatszott a gorillaemberek fő haderejének vitatkozása. Nyilvánvaló volt, hogy Tarzan üzenetét tárgyalják meg. Tizenöt perc is eltelt, végül harminc, és nem jött válasz, egyelőre azonban a harc is szünetelt. Végre visszatért az, akit Tarzan az üzenettel elküldött. Belépett a trónterem főbejáratán. – Nos, hát – érdeklődött a majomember – mi a válaszuk? – Megadásról szó sem lehet – felelte a bolgani. – De abba beleegyeznek, hogy elhagyd a völgyet, feltéve, ha szabadon engeded a túszokat, és a többieknek sem lesz bántódása. A majomember a fejét rázta. – Szó sem lehet róla – felelte. – Elég erős vagyok ahhoz, hogy én űzzem ki a Gyémántok Palotájának völgyéből a bolganikat, ha mindenképpen úgy akarom. Nézzétek – mutatott Jad-bal-jára. – Itt az igazi Numa. Az a lény, melyet ti a trónra ültettetek, csak egy vadállat volt, ő az igazi Numa. Ő Numa, a vadak királya, minden teremtett lény császára és uralkodója. Nézzetek rá. Pórázon kell őt tartani négy rabszolgának? Nem! Ő valóban uralkodó. De van egy császár, aki még nála is hatalmasabb. És ez én vagyok, igen én vagyok az, Tarzan, a dzsungel ura! Nézzetek rám, a majomemberre, és gondoljátok meg: ha kivívjátok haragomat, nemcsak Numa bosszúja sújt le rátok, hanem Tarzané is. A gomangani nép az én népem, és a bolgani nép a rabszolganépem lesz. Menj, és mondd meg a társaidnak ezt! És ha kedves az életük, hát járuljanak elébem, és könyörögjenek kegyelemért. Menj! Ahogy a hírnök ismét eltávozott, Tarzan az öregemberre nézett, aki úgy tekintett vissza rá, hogy könnyen áhítatnak vagy csodálatnak vehette volna bárki, ha nincs ott a szeme sarkában valami huncut mosoly is. – Na, jó – mondta nagy sóhaj kíséretében a majomember –, ezzel nyertünk megint legalább egy félórát, és az is sok idő. – Igen, hát szükségünk is van ennyi időre, sőt, még többre is – felelte az öreg –, hanem hát, azzal együtt is, esküszöm, többet értél el megint, mint, amit ember álmodhat. Sose hittem volna, hogy kételyt ébreszthet bárki is a bolganik szívében, mikor ők eddig soha az életben nem kételkedtek mindent elsöprő erejükben! A kinti folyosóról egyszerre zajok hallatszottak. Érvelés, vitatkozás hangjai helyett mozgás lármája. Érezhetően történt valami. S csakugyan, mintegy ötvenfős gorillacsapat állt fel közvetlenül a trónterem főbejárata mellett. Nagy csendben álltak, készen tartották fegyvereiket, mintha azt akarnák kifejezni, hogy erre ugyan a bentiek közül senki többé ki nem megy. Látszott, hogy a fegyveresek eltűnnek jobbra-balra, a palota fő előcsarnokának ajtóin-ablakain át. A gomanganik Lával és az öreggel együtt türelmetlenül várták, hogy megérkezzenek végre a fekete segédcsapatok, míg Tarzan kicsit előrehajolva üldögélt az emelvény szélén, és fél karját Jad-bal-ja nyakán nyugtatta. – Terveznek valamit – mondta az öreg. – Nagyon kell vigyáznunk, meglepetések jöhetnek. Ha most érkeznének a feketék, mikor csak ötvenen őrzik a kijáratot, még felül is kerekednénk rajtuk és most már magam is azt hiszem, volna valami halvány

esélyünk, hogy a palotakertből kijussunk. De csak akkor. – Régóta élsz itt – mondta Tarzan –, átjárt téged is ugyanaz az értelmetlen félelem, amit a feketék is éreznek a bolganikkal szemben. Ahogy beszélsz és gondolkozol felőlük, azt hihetné az ember, hogy ezek amolyan szuperemberek, természetfölötti lények. Barátom, ezek csak vadállatok, közönséges bestiák, és ha kitartunk ügyünk mellett, a végén győzedelmeskedni fogunk rajtuk. – Vadállatok, bestiák, hát persze – válaszolta az öreg. – De emberagyú vadak, érted? A ravaszságuk, ügyességük: az valóban bestiális! A hosszú csendet csak a gomanganik izgatott suttogása törte meg néha. Látszott, hogy lelkierejük, hadra foghatóságuk egyre fogy, ahogy a várakozás kínos negyedórái telnek. Nem volt jó hatással rájuk, hogy a falvakból nem és nem jönnek a társak. Ehhez jött még az a lehangoló bizonytalanság, hogy vajon mit tervezhetnek a bolganik. Rombolta a feketék kedélyét s harci szellemét, hogy esetleg már készül is valami ellenük – és nem lesz mentség. A gorillaemberek csendje rémesebb volt bármi zajnál, küzdelemnél. A fehérek közül La volt az, aki nem bírta tovább a némaságot. – Ha a gomanganik közül harmincan ilyen könnyen elhagyhatták a palota terepét – kérdezte –, miért nem követhetjük mi is ezt a példát. – Ennek két oka is van – felelte a majomember. – Az első: hogy ha egyszerre távoztunk volna, a bolganik biztos nem hagyják annyiban. Nem nyerhetünk időt, hogy a mi hírnökeink érjenek előbb a falvakba... igen, akkor a küldönceik megelőznek minket, és odakint, gondold meg, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy megannyi ellenséges harcossal vagyunk körülvéve. A másik ok pedig az, hogy én ezeket a teremtményeket rendesen meg akarom büntetni: hadd jöhessen az elkövetkezőkben bárki épségben, biztonságosan a Gyémántok Palotájának völgyébe. No, és most egy harmadik okot is mondok neked – tette hozzá kis szünet után. – miért nem menekülhetünk el történetesen ebben a pillanatban? Látod – folytatta –, kint a teraszon és a kertben csak úgy nyüzsögnek a bolganik. Bármi is a tervük, arra épül, ha nem tévedek, hogy mi ki akarunk menekülni az ablakokon át. Ugyanis a bolganik a teraszon és a kertben el akarnak bújni előlünk. Úgy ám. Az öregember most odament egy olyan ablakhoz, ahonnét a terasznak és a kerteknek jelentős részét beláthatta. – Igazad van – mondta. – A bolganik ott tömörülnek kint az ablakaink alatt, kivéve a főbejárat őreit. Feltételezem, hogy a terem többi kijáratánál is felálltak már. Ezt jobb, ha tudjuk. – Azzal gyorsan odament egy függönyös ajtóhoz, félrevonta a leplet, és megpillantott egy kis csapatnyi bolganit. Moccanatlanul álltak, eszükbe sem jutott, hogy megragadják, bántalmazzák. Az öreg végigjárta a többi ajtót is – az eredmény ugyanez volt. Mindenütt a néma, moccanatlan gorillaőrök. Felment az emelvényre is, a három trónszék mögé, s így körbejárva mindent, visszaérkezett Tarzanhoz és Lához. – Úgy van, ahogy gyanítottam – közölte. Körbevettek minket rendesen. Ha nem kapunk segítséget, csakhamar végünk. – De ezzel meg is osztották az erejüket – figyelmeztette Tarzan.

– Még akkor is elegen vannak hozzánk – tiltakozott az öreg. – Lehet, hogy igazad van – hagyta rá Tarzan. – De legalább nem adjuk olcsón a bőrünket. – Hát ez meg mi? – kiáltotta La. És ugyanabban a pillanatban a trónteremben tartózkodók mind felkapták a fejüket. Mert a terem mennyezetén egyszerre csapóajtók nyíltak, s vagy tucatnyi ilyen nyíláson át soktucatnyi gorillaember vészt jósló, komor arca nézett le rájuk. – Mit akarnak ezek megint? – kiáltott fel Tarzan is, de senkinek sem kellett válaszolnia, annyira nyilvánvaló volt: a bolganik fentről elkezdtek bedobálni hozzájuk égő, olajba áztatott rongykötegeket, melyeket előre kecskebőrbe zártak, és a tróntermet csakhamar betöltötte a sűrű, kibírhatatlanul fojtogató füst, melybe égő szőr szaga keveredett.

15. A vérrel írt térkép

Esteban és Owaza, miután megint elrejtették az aranyat, visszatértek oda, ahol az öt fiút hagyták. Azután már együtt folytatták útjukat a folyóhoz, s ott tábort ütöttek éjszakára, Megbeszélték a további terveket is, Elhatározták, hogy Flóráék a csoport másik részével úgy érik el a partot, ahogy tudják, ők mindenesetre más tengerparti részt céloznak meg. Ott majd összeszednek elegendő teherhordót maguknak, hogy az aranykincsért eljöhessenek. – Miért kell egész a partig mennünk, hogy teherhordóink Legyenek? – kérdezte Esteban. – Miért nem toborozhatunk magunknak teherhordókat valamelyik közeli faluból? – Itteniek sose jönnének el velünk a tengerpartig – magyarázta Owaza. – Ezek itt a falvakban nem teherhordó népek. Legföljebb a következő településig cipelnék nekünk az aranyat, és kész. – No, és akkor? – kérdezte a spanyol. – Mi baj van abban? Ott, a következő faluban felfogadnánk megint újakat, és így haladnánk településről településre. Owaza csak a fejét rázta. – Jó terv, Bwana – mondta –, de van egy bökkenő. Nincs pénzünk, nem tudunk fizetni a teherhordóknak. Esteban a fejét vakarta. – Ebben igazad van – állapította meg. – Viszont megúsznánk azt az átkozott hosszú utat innen a partig, aztán megint vissza. – Pár pillanatig csendben ültek, töprengtek. – Megvan! – kiáltotta végül a spanyol. – Még ha lennének is teherhordóink, akkor se mehetnénk most egyenest a partvidékre, hiszen beleszaladhatnánk Flora Hawkes társaságába. Hagyjuk csak, hadd távozzanak Afrikából, és majd utána vigyük ki a partig az aranyunkat. Két hónap várakozás se olyan nagy idő, gondold meg, milyen pokoli lassan juthatnak el ők odáig, a sok lázadozó teherhordójukkal. Ezért amíg várakozunk, vigyünk el egy aranyrudat a legközelebbi kereskedelmi állomásra, ott váltsuk csereértékekre, Azzal ide visszatérhetünk, és megcsinálhatjuk ezt a faluról-falura dolgot. A magunk váltott teherhordóival. – Bwanából a bölcsesség szavai szólnak – jelentette ki erre Owaza. – A legközelebbi kereskedelmi állomás nincs olyan messze innen, mint a partvidék, tehát nemcsak időt takarítunk meg, de megúszunk sok-sok kemény, fárasztó menetelést is. – Akkor reggel visszamegyünk az új rejtekhelyre, és kiásunk egy rudat – mondta a spanyol. – De nagyon kell vigyáznunk, nehogy bárki utánunk jöjjön, mert amíg nem nélkülözhetetlenül szükséges, senkinek se szabad megtudnia, hol a kincs. Amikor visszajövünk érte, akkor az embereink is tudni fognak róla, de attól fogva végig az arannyal vagyunk mi is. Kicsi hát az esélye, hogy elvehessék tőlünk. Ekképpen másnap reggel a spanyol és Owaza visszatért a rejtekhelyhez, és kiástak

egy szál aranyrudat. Mielőtt ismét eltávoztak volna onnan, Esteban Miranda a leopárdbőr belsejére, melyet a vállán átvetve hordott, odarajzolt egy térképet. Ezen a rajzon a kincs helyét rögzítette magának. Rajzeszközül egy kihegyezett botocskát használt, melyet vérbe mártogatott – e célból megölt egy kis rágcsálót. Owazától tudta a folyó nevét, és a jellegzetes tereptárgyakét is, melyek az elásott kincs helye körül félreismerhetetlenek voltak. Megjelölte az irányt, hogy, hogyan lehet pontosan a partvidékről idejönni. Ezeket az adatokat is felírtafelrajzolta a térképére. Amikor elkészült, megnyugodott – hiszen másképp félnie kellett volna, hogyha Owazával bármi történik, ő maga aztán soha többé nem talál el ide. Jane Clayton már csomagostul-mindenestül ott volt a parti kikötőben, hogy London felé behajózzon, amikor egészen váratlanul – táviratot kapott Angliából, melyből megtudhatta, hogy apja túl van a veszélyen, jól van, s neki lényegében egyáltalán nem is kell utaznia. Pár nap pihenő után indulhatott vissza a farmra. Ugyanaz a hosszú, fárasztó, forrósággal vert út várta, melyet szinte csak épp az imént tett meg. Ahogy a bungalóhoz visszaérkezett, döbbenten értesült róla, hogy Tarzan, a majomember még mindig nem tért meg az opari kirándulásból, a kincses expedícióból. Ami Korakot illeti, fiuk is meglehetős kétségek közt leledzett, óvakodott volna azonban bármi olyasféle megjegyzéstől, hogy apja nem tud vigyázni magára. Jane sajnálkozva hallotta, hogy az aranyszőrű oroszlán megszökött, tudta ugyanis, hogy Tarzan mennyire megkedvelte a nemes vadállatot. Jane Clayton visszatértének második napján befutottak azok a wazirik, akik Tarzant Oparba kísérték volna, de a dzsungel ura nem volt velük. Az asszony szíve most már csordultig telt félelemmel és aggodalommal. Tudni akarta, mégis mi lehet urával s parancsolójával. Alaposan kikérdezte a wazirikat, s, amikor arról értesült, hogy Tarzan újabb balesetet szenvedett, s ez csúnyán hatott az emlékezőtehetségére, Jane Clayton nem tétovázhatott tovább: közölte, hogy mindjárt másnap Tarzan keresésére indul. Felszólította a wazirikat, akik épp most érkeztek vissza, hogy kísérjék el erre az útjára. Korak megpróbálta lebeszélni anyját, de miután ez hiábavalónak bizonyult, ragaszkodott hozzá, hogy ő is vele tart. – Nem lehetünk egyszerre mindnyájan távol itthonról – tiltakozott Jane. – Te, fiam, itt maradsz. Ha kudarcot vallanék, visszatérek nyomban, és akkor te vágsz neki. – Nem engedhetlek el egymagadban, anya – makacskodott Korak. – Nem vagyok magam, ha velem vannak a wazirik – nevetett az asszony. – És azt is nagyon jól tudod, fiam, hogy bárhol Afrika szívében ugyanolyan biztonságot jelentenek nekem ők, mintha itthon ücsörögnék körükben a farmon. – Igen, hát ez nagyjából rendben van – felelte a fia. – Csak mégis: bár mehetnék, vagy legalább lenne itt Meriem. – Igen, azt én se bánnám, ha Meriem itt volna – válaszolta Lady Greystoke. – De ne aggódj. Tudod, hogy dzsungelbéli képességeim, ha nem is érik el Tarzanét vagy Korakét, azért nem kell szégyenkeznem. És akkor még ott van a wazirik hűsége és bátorsága... Hát nem érhet engem semmi

baj. – Azt hiszem, ez igaz – mondta Korak. – Mégsem örülök, hogy nélkülem vállalkozol erre. Így történt, hogy Jane Clayton másnap reggel családi kíséret nélkül, ötven waziri társaságában nekivágott a nagy útnak, hogy megkeresse élete párját. Amikor Esteban és Owaza ígérete ellenére nem tért vissza a táborba, a társaság tagjai eleinte mérgelődtek, később aggódni kezdtek, nem is annyira a spanyolért, hanem, hogy esetleg Owazát valami baj érte, és nem vezetheti majd őket vissza biztonságban a partvidékre. Ráadásul csak ő tudott bánni a komor, konok és lázongó teherhordókkal. A négerek azonban kételkedtek benne, hogy Owaza elveszett volna, inkább az volt a véleményük, hogy – Estebannal együtt – szándékosan hagyta ott őket. Luvini, aki Owaza távollétében a csapatvezetőjük volt, már ki is alakított egy elméletet. – Owaza és a Bwana amúgy a maga szakállára elindult az elefántcsont kereskedők nyomában. Trükkel ugyanazt érhetik el, amit mi erővel, és akkor csak kettejüknek kell osztozni az elefántcsonton. – De két ember, hogyan rohanhat le egy rablóbandát? – kérdezte hitetlenkedve Flora. – Nem ismered te Owazát – felelte Luvini. – Ha beszélni tud a szolgákkal, már telezsongja a fejüket úgy, hogy melléje állnak. Aztán, ha az arabok látják, ki harcol az oldalán... vagyis, hogy Tarzan az, a majomember... hát rémült futásban keresnek menedéket. – Azt hiszem, igaza van – vélekedett Kraski. – Ez az egész valahogy nagyon a spanyolra vall. – Hirtelen Luvinihez fordult. – És mondd csak, el tudsz te vezetni minket az arabok táborához? – kérdezte. – Persze – felelte a néger. – Jól van – kiáltotta Kraski. – Hát akkor, Flora, mi a véleményed erről az elképzelésről? Küldjünk gyorsfutárt az arabokhoz, tájékoztassuk őket Owaza és Esteban tervéről, közöljük velük, hogy a spanyol nem Tarzan, hanem csak a dzsungel urának utánzata, egy egyszerű csaló. Fogják el őket, tartsák őrizetben, míg mi oda nem érünk. Ha aztán ott leszünk, látni fogjuk, mi a helyzet, és aszerint alakítjuk a továbbiakat. Nagyon valószínű, hogy az eredeti tervünk lesz a jó, mihelyt az arabok barátjaként a táborba bejutottunk. – Helyes – mondta Flora –, nem hangzik olyan rosszul. Jó nagy gazemberség... de hát... olyan, amilyen te vagy. – Az orosz elpirult. – Madarat tolláról... – mondta sokat sejtetően. A lány közönyösen rántotta meg a vállát, de Bluber, aki Peebles és Throck társaságában csendes fültanúja volt a beszélgetésnek, kikelt magából. – Hogy itten ki gazember, miféle madárnak a tolla vagyunk mi? – kérdezte dühösen. – Te vagy egy jómadár, Kraski, hallod-e. Carl Kraski úr...! Én egy becsületes ember vagyok. Adolph Bluber, rólam senki semmi jómadarat el ne mondjon... – Jaj, fogd be már végre! – csattant fel Kraski. – Ha a terv valamit is ér, te benne

leszel, tudom én azt... És ha nincs semmi kockázat, hát valami hasznot is remélhetsz. Ezek az arabok azt az elefántcsontot lopták, sőt még talán öltek is ér te. Ráadásul rabszolgákat hurcolnak magukkal, kereskednek velük... azokat mi kiszabadítjuk. Például. – Rendben van – mondta Bluber. – Szép és nemes az egész, de csak emlékezzél rá, Mister Kraski, hogy én becsületemben járó ember vagyok. – A mindenségit! – förmedt rá Throck. Mind becsületes emberek vagyunk mi itten, életemben nem láttam még ilyen jámbor, papi gyülekezetet, hahaha! – Persze, fő a becsület – bömbölte John Peebles. – És, aki rólunk más mond, hát kap majd egy becsületes verést, annyi szent! A lány bágyadtan mosolygott. – A becsületes embert hamar észrevenni – mondta. – Telekürtöli a becsületével a fél világot, azt hangoztatja mindenütt. No, sebaj. Most az a lényeg, hogy eldöntsük: egyetértünk-e Kraskival, vagy sem. Ezt tényleg közösen kell elhatározni, kinek-kinek szíve szerint. Öten vagyunk. Szavazzunk, mi legyen. – Az embereid csatlakoznak hozzánk? – fordult Luvinihez Kraski. – Ha ígéretet kapnak, hogy nekik is jut elefántcsont – felelte. – Ki van Carl terve mellett? – kérdezte akkor Flora. Egyhangúlag a tervre szavaztak. Nem volt hát akadály, nekikezdhettek. Félóra múlva már indult is a futár a rablók táborába, megvinni a „hírt” a bandavezérnek. Csakhamar az egész társaság tábort bontott, elindultak a futár után. Egy hét múlva, hogy az arabok táborát elérték, tapasztalhatták, hogy küldöncük épségben befutott, s már várták őket. Hanem Estebannak és Owazának híre-hamva se volt, még a környéken se látta őket senki. Az arabok így mintha egy kicsit gyanakodni kezdtek volna, egyszerűen hadicselnek kezdték vélni az egészet, mellyel ezek a fegyveres fehérek és szép számú társaik ellenállás nélkül beférkőzhettek védett táborukba. Jane Clayton és a wazirik gyorsan haladtak, és meg is lelték Flora Hawkes társaságának nyomait, pontosan ott, ahol a wazirik utoljára látták Estebant, akit még most is Tarzannak, a majomembernek hittek. Követték a teljesen világos nyomot, és sokkal gyorsabban haladtak, mint a Flora-szafari. Így aztán egy hét múlva ott voltak az arab tábor közelében – egy mérföldnyire az elefántcsontrablóktól, akiknek körében Kraskiék időztek. Flora társasága arra várt, hogy Esteban vagy Owaza végre feltűnjön, de azt se bánták volna, ha egy kedvező pillanat jön, s tervük szerint, becsület ide vagy oda, lerohanhatják az arabokat. Közben Luvini és néhány társa titkos hadjáratot folytatott: szervezték a rabszolgák lázadását. Jóllehet nap mint nap beszámolt Flora Hawkesnak, hogy s mint halad e dologgal, Luvini bölcsen hallgatott róla, hogy holmi kis magántervet is szövöget közben. A rabszolgák lázadását és az arabok legyilkolását követően a fehérekkel is egytől egyig végezni fognak, kivéve a lányt, mert Flórát Luvini magának akarta. Vagy megtartja, vagy eladja valami északi fekete szultánnak. Luvini lépésről lépésre akart haladni: az arabokat a fehérek segítségével, a fehéreket a feketék segítségével akarta legyőzni, miután ellopják tőlük a fegyvereiket.

Luvini könnyen végre is hajthatta volna ezt a tervet, ha nincs Flora fiatal fekete szolgája, aki odaadó rajongással ragaszkodott úrnőjéhez. Flora Hawkes attól, hogy mohóságában és kapzsiságában képes volt a végsőkig is elmenni, igen rendes és nagylelkű gazdának bizonyult. A jó bánásmód, melyben fiatal fekete szolgáját részesítette, meg is hozta a kamatait – hogy úgy mondjuk, az osztalék szinte nagyobb volt, mint a befektetés. Luvini egyik nap délután épp azt magyarázta nagy meggyőző erővel Flórának, hogy minden készen áll, jöhet a zendülés, és az este már legyilkolhatják az arabokat – épp csak a sötétség leszálltát kell bevárni. A fehérek mohóságát rég felszította az a sok elefántcsont, amit a rablók táborában láthattak. Alig várták, hogy a sikeres összeesküvés révén a nem is álmodott gazdag zsákmány birtokába juthassanak. Nem sokkal vacsora előtt történt, hogy a fiatal fekete fiú bekúszott Flora Hawkes sátrába. Szeme tágra meredt, iszonyúan rémültnek látszott. – Hé, mi a baj? – kérdezte Flora nyomban. – Psz! – figyelmeztette a fiú. – Meg ne hallják, hogy itt beszélek veled. Gyere közelebb, megsúgom, mit tervez Luvini titokban! A lány odahajtotta fejét a kis feketéhez. – Olyan kedves voltál hozzám – mondta, és ajka szinte Flora füléhez ért. – Most azért jövök, hogy elmondjam, Luvini a te vesztedet akarja. – Mit beszélsz? – kiáltotta Flora fojtott hangon. – Igen, igen, Luvininek az a terve, hogy miután az arabokat megöltük, parancsot ad a fekete fiúknak, hogy akkor a fehér emberekkel végezzenek, téged pedig ejtsenek foglyul. Vagy magának akar megtartani, vagy elad északra egy halom pénzért. – De honnan tudod te ezt? – kérdezte a lány. – A táborban az összes fekete tudja – felelte a fiú. – Nekem kellene ellopnom a te puskádat és pisztolyodat, ahogy a többi fiú is ellopja a gazdája fegyvereit. A lány talpra szökkent. – Majd én megadom neki, a bitang árulónak – kiáltotta, pisztolyt ragadott, és már rohant volna ki a sátorból. A fiú elkapta a térdét, köréje kacsolta a karját, úgy fogta vissza. – Ne! Ne! – kiáltotta. – Ne tedd. Ne mondj semmit. Az eredménye csak az lehet, hogy hamarabb ölik meg a fehér férfiakat, téged meg ugyanúgy foglyul ejtenek. A táborban minden fekete fiú ellenetek van. Luvini megígérte, hogy az elefántcsontot egyenlő arányban elosztja köztük. Most már készen állnak és, ha fenyegetni mered Luvinit, vagy bármi más módon elárulod, hogy tudsz a tervről, nyomban ellened fordulnak. – Hát akkor mit tegyek, mit tanácsolsz? – kérdezte Flora Hawkes. – Egy reményed lehet csak, és az a szökés. Meneküljetek... a fehér férfiakkal együtt tűnj el a dzsungelben. De még én magam sem csatlakozhatom hozzátok. A lány egy pillanatig csendben állt, úgy nézte a kis fekete fiút. Majd végül azt mondta: – Rendben van, úgy teszek, ahogy javasoltad. Megmentetted az életemet. Talán

sosem hálálhatom meg neked, de az is lehet, hogy mégis. És most menj, mielőtt gyanúba keverednél. A fekete elhagyta a sátrat, a hátsó fal alatt mászott ki, hogy valóban észre ne vegyék társai, akik a tábor közepéről a sátrak bejáratát szemmel tartották. Mihelyt távozott, Flora csak úgy mellesleg kisétált a sátor ajtaján, és átment Kraskihoz. Az orosz Bluberral lakott közös sátorban. Ott is lelte őket, aztán suttogva elmesélte, mit hallotta kis fekete fiútól. Akkor Kraski közölte az ügyet Peeblesszel és Throckkal, és megegyeztek, hogy semmi jelét nem adják gyanakvásuknak. Az angolok első reakciója az volt, hogy a „vadakat” le kell rohanni, de Flora figyelmeztette őket, bármi elhamarkodott akció végzetes lenne: olyan nagy a túlerő, hogy reménytelen minden efféle erőszakos kísérlet. Bluber, szokásos ravaszdi és álnok észjárásával, aki mindig a kettős játékra törekedett, ha a legkisebb esély mutatkozott bármi ilyenre, azt javasolta, titkon tájékoztassák az arabokat, egyesítsék erőiket, aztán ha ezáltal megerősödtek kölcsönösen, meg se várják a feketék támadását, nyissanak tüzet, lőjenek közéjük... Flora Hawkes megvétózta ezt a javaslatot is. – Semmi értelme – tiltakozott –, hiszen az arabok a szívük mélyén ugyanúgy az ellenségeink, mint a feketék. Ha sikerülne a négerek fölé kerekedni, pár perc múlva az arabok mindent tudnának az eredeti terv részleteiről, és akkor az életünk ennyit se érne – pattintva mutatta az ujjával. – Gondolom, Flórának szokás szerint most is igaza van – horkantotta Peebles. – De hát mi a nyavalyát kezdünk majd akkor is? A dzsungelben bolyonghatunk vezető nélkül, vadászok nélkül, szakács nélkül, teherhordók híján. Hogy lelünk egyáltalán a partvidékhez vezető útra, azt mondja meg valaki. És akkor is, mire megyünk? – Gondolom, mégis ez az egyetlen megoldás – nyögte Throck –, de az ördög vigyen el, ha rajongok érte. Még, hogy megfutamodni...! A távolból oroszlánbőgés ütötte meg a fülüket. A hördülések a dzsungelből jöttek. – Ach, weh! – kiáltotta siránkozva Bluber. – Ebben a dzsungelben járjunk a magunk szakállán? Mein Gott! Inkább itt maradok, és Meghalok úgy, ahogy fehér emberhez méltó. – De nem úgy fogsz meghalni, ahogy fehér emberhez méltó – hurrogta le Kraski. – Hanem majd halálra kínoznak, ha itt maradsz, hallod? Bluber a kezét tördelte, olajos arcán veríték. – Ah, mi végnek maradtam itten én! Minek csináltam meg ezt? – jajveszékelt. – Mit nem maradtam Londonban otthon, ahová minden szál kötöz? – Pofa be végre! – tolta le Flora. – Hát nem érted, hogy ha bármi gyanús viselkedést látnak, ezek a feketék rögtön lecsapnak ránk? Egy dolgot tehetünk: megvárni, míg az arabokat lerohanják. Addig meglesznek a fegyvereink, mert csak utána akarják elvenni tőlünk a pisztolyt és puskát. Mikor öldösik az arabokat... a harc zűrzavarában szépen köddé válunk, irány a dzsungel, a többi meg...? Isten kezében vagyunk, Isten legyen velünk! – Nem – motyogta Bluber, aki nem volt se élő, se holt –, Gott, mein Gott, segíts! Egy

pillanat se telt bele, és Luvini lépett hozzájuk. – Urak, hölgyek, minden készen van – közölte. – Megesszük a vacsorát, de közben is legyetek résen. Ha meghallotok egy lövést, tudjátok: az a jel. Akkor nyissatok tüzet az arabokra. – Rendben – mondta Kraski. – Épp erről beszélgettünk, és elhatároztuk, hogy a kapunál állunk fel, így majd megakadályozunk bármi szökést. – Remek – mondta Luvini –, de neked itt kell maradnod, asszonyom. – E szavait már csupán Flórához intézte. – Neked az nem volna biztonságos, ha ott vagy, ahol a csata dúl. Maradj itt szépen a sátradban, és mi elintézzük majd a csúnya munkát a tábor másik felén vagy a kapunál, ha bárki szökést kísérelne meg. – Részemről rendben – hagyta rá Flora: Itt maradok, itt a legbiztonságosabb. A fekete láthatóan elégedett volt, hiszen a dolgok nem is alakulhattak volna jobban az ő szempontjából. Otthagyta hát őket, s pár pillanat múlva az egész tábor a vacsorához készülődött. A levegőben ugyanakkor volt valami feszültség, minden vibrált, s ez az ideges hangulat feltűnhetett volna az araboknak, ám érdekes módon az egész társaságból csak ők nem törődtek vele, mi is történik. Bluber enni se bírt rémületében, reszketve ült, szeme ide-oda járt a táboron. Először a feketéket pásztázta, aztán az arabokat, végül a kaput. Hogy mekkora távolság választja el tőle, azt talán százszor is felmérte: Közben várt, várt, a lövést várta, a vérengzés kezdetét, ami neki jel lesz, hogy a dzsungelbe meneküljön, és ott az első éhes oroszlán prédája legyen. Peebles és Throck rezzenetlen arccal ette a vacsoráját, és ettől Blubernek csaknem felfordult a gyomra. Kraski tiszta ideg volt, alig evett, de félelmét se mutatta. Ugyanígy közönyt színlelt Flora Hawkes is, jóllehet pontosan tudta, hogy a helyzetük reménytelen. Leszállt a sötétség. A feketék s az arabok közül néhányan még ettek, amikor a csendet hirtelen fegyverropogás törte meg: egy sorozatnyi puskalövés, melynek nyomán egy arab a földre rogyott. Kraski megragadta Flora karját. – Gyere! – kiáltotta neki. Követte őket Peebles és Throck – és előttük száguldott Bluber, aki a félelemtől mintha szárnyakat kapott volna. Így vágtattak a tábor kapuja felé. A levegőt megtöltötte a küzdőfelek rikoltozása, kiabálása, a puskaropogás. Az arabok csak tucatnyian voltak, mégis bátran felvették a harcot, s mert sokkal jobb lövészek voltak, mint a feketék, a küzdelem kimenetele egyelőre nyílt volt. Kraski mindettől függetlenül kinyitotta a kaput, s az öt fehér eltűnt a dzsungel sűrű sötétjében. Persze, a táborbeli küzdelem végeredménye nem lehetett kétséges így sem. Hiába voltak mesterlövészek az arabok, a feketék túlereje olyan döntőnek bizonyult, hogy az elefántcsont-rablók maroknyi csapata fogyva fogyott, míg végül az utolsó északi nomád is holtan esett össze. Luvini figyelme most az öt fehérre terelődött, akiket azonban mintha a föld nyelt volna el. A fekete „főnök” ebből megértette, hogy tervüket valaki elárulta. A másik dolog, amit világosan látott, az volt, hogy a szökevények ilyen rövid idő alatt nagyon messzire nem juthattak.

Összegyűjtötte hát közel kétszáz harcosát, és elmondta nekik, mi történt. Meggyőzte őket arról, hogy ha a fehérek elmenekülnek innen, biztosan erősítéssel érkeznek vissza, hogy megbüntessék a feketéket. Hittek neki, és belátták, hogy a menekülők nyomát azonnal követni kell, le kell csapni rájuk, mielőtt akár a legközelebbi faluba eljutnának a dolgok hírével. És alig egynapi járóföldre valóban volt is egy falu.

16. Gyémánt minden mennyiségben

Ahogy a primitív füstbombák nyomán a császár tróntermében fojtogató gomolygás támadt, a Tarzan köré tömörült feketék könyörögve kérték a majomembert, mentse meg őket valahogy, hiszen ők is látták, hogyan őrzik a bolganik az összes kijáratot, s, hogy a kertben mekkora erőkkel várják a menekülőket. – Egy pillanat, egy pillanat – intett le mindenkit Tarzan –, hadd legyen előbb a füst olyan sűrű, hogy a bolganik elől rejtve marad bármilyen hadmozdulatunk. Akkor majd kirontunk a teraszra nyíló ablakokon. Lévén, hogy azok vannak a keleti kapuhoz a legközelebb, és így legalább van esélyünk, hogy sorainkból néhányan megmenekülnek. – Jobbat mondok – hangzott ekkor az öregember javaslata. – Ha a füst eltakar minket, kövessetek. Van egy kijárat, melyet nem őriznek a bolganik, mert álmukban sem gondolnák, hogy arra mehetünk. Amikor az imént az emelvényen a három trónus mögött elhaladtam, láttam, hogy azt nem őrzi senki. – Hová vezet az a kijárat? – tudakolta Tarzan. – A Gyémántok Tornyának pincéjébe – felelte az öreg –, tudod, abban a toronyban találkoztunk. A palotának az a része csakugyan igen közel van a keleti kapuhoz. Ha eljutunk abba a szárnyba, mielőtt a bolganik megneszelnék a dolgot, valószínűnek tartom, hogy legalább a dzsungelbe kimenekülhetünk. – Fényes! – örvendezett a majomember. – Most már nem sok kell, és a füst valóban betakar minket, mint a paplan. – És csakugyan, a füst olyan sűrű volt már, hogy a trónteremben alig lehetett levegőt venni. A bennlévők közül sokan köhögni, fuldokolni kezdtek, és mindenkinek könnyezett a szeme a sűrűn gomolygó, csípős anyagtól. Ennek ellenére tudniuk kellett, hogy a füst még mindig nem rejti el őket tökéletesen a figyelő bolgani őrök elől. – Nem tudom, meddig lehet ezt még kibírni – mondta Tarzan. – Amennyi nekem kell, annyi már van belőle. – Még hadd sűrűsödjék egy kicsit – kérte az öreg. – Egy pár pillanat, és akkor, azt hiszem, köddé válhatunk benne mi is. – De én nem bírom tovább – sikoltotta La – Megfulladok, és félig belevakultam már! – Rendben van – egyezett bele az öreg. Nem hinném, hogy látnak még minket, olyan vastag a füstjük. Gyertek, kövessetek. – Azzal elindult felfelé a pódium lépcsőjén, és a trónok mögött besurrant a függönyök fedte kis nyílásba. Az öregember után La tűnt el nyomban, követte őt Tarzan, vele Jad-bal-ja. Az oroszlán valóban a tűrőképessége határán volt, Tarzan alig tudta fékezni már a trónteremben. Most vad hördülésekkel haladt gazdája mellett, és tulajdonképpen szerencse volt, hogy a bolganik nem jöttek rá a hangokból, merre menekülnek a foglyaik. Tarzan és oroszlánja mögött aztán ott tolongott a köhögő-harákoló gomanganik hada. Mivel azonban Jad-bal-ja ott haladt közvetlenül előttük, nem tülekedtek olyan sietve,

mint, ahogy egyéb körülmények között ebben a helyzetben bizonyára tették volna. A benyíló egy sötét folyosóban folytatódott, mely durván faragott lépcsőkkel vezetett lejjebb. Aztán megint vízszintes vágat következett – a vaksötéten át. Jókora távolságot tettek meg így – a Gyémántok Tornya és a Császár Tornya között. De oly nagy volt a megkönnyebbülésük, amikor a trónterem szörnyű füstjét maguk mögött hagyták, hogy a sötétséggel nem is nagyon törődtek. Türelmesen követték az öregembert, aki – a folyosók jó ismerője – azt is közölte velük nyugtatólag, hogy azok az iménti lépcsők jelentették az egyetlen akadályt az alagútban. A folyosó végén az öreg megállt egy súlyos ajtó előtt, melyet némi nehézségek árán kinyitott: – Várjatok egy pillanatig – mondta –, hadd keressek egy fáklyát, mindjárt lesz egy kis fény is. Hallották, ahogy az ajtó túlján kotorászik, majd fellobbant valami halvány fény. Azért persze, homályos volt így is minden, de Tarzan kivette a szoba nagy négyszögletű alakját, noha a tér valódi kiterjedését a síri fényben csak sejteni lehetett. – Gyertek be mind – rendelkezett az öregember –, és csukjátok be az ajtót. – Aztán Tarzanhoz fordult: – Gyere! – mondta. – Mielőtt elhagyjuk ezt a szobát, olyasmit mutatok neked, amit ember szeme sose látott még. A szoba távolabbi végébe vezette, ahol Tarzan a fáklya gyenge fényében polcok sorát látta. Mindegyik zsúfolásig meg volt rakva kis bőrzacskókkal. Az öreg a fáklyatálat letette az egyik polcra, majd kezébe vett egy kis zsákot, kinyitotta, és valamit a tenyerébe öntött. – gyémántok – mondta. – Mindegyik zsákocska öt fontot nyom, és mind tele van gyémánttal. Időtlen idők óta folyik a felhalmozásuk, sokkal többet bányásznak ugyanis, mint amennyire szükségük van. Legendáik szerint Atlantisz lakói még vissza fognak ide térni, és akkor nekik eladhatják a gyémántkincset. Ezért aztán egyre csak bányásszák a drágaköveket, és úgy tárolják ezt a tömérdeket itt, mintha állandó, gyakorlati piaca lenne. Tessék, vigyetek el egyet-egyet. – Azzal Tarzannak is, Lának is odalendített egy zsákocskát. Majd hozzátette: – Én ugyan nem hiszem, hogy valaha is kijutunk innen élve, de biztos, ami biztos. – És ő is elvett egy zsákot. A gyémántraktártól az öregember egy létrán a következő emeletre vezette őket, majd onnét gyorsan a torony főkapujához. Két súlyos ajtó választotta már csak el őket a terasztól, amelyen túl oly közel ott volt a kitárt keleti kapu. Az öreg már-már nyitotta volna az ajtókat, amikor Tarzan megálljt intett neki. – Egy pillanat – mondta a majomember. – Várjuk meg a gomanganikat. Egy kis időbe telik, míg felkapaszkodnak a fokokon. Ha valamennyien összejöttek mögöttünk, akkor nyisd a kapukat, és akkor te és La, tíz-tizenkét gomangani kíséretében szépen nekivágtok. Megpróbáltok kijutni a keleti kapun. Mi meg itt maradunk utóvédnek, hátha támadás éri csapatunkat a bolganik részéről. Készüljetek fel – tette hozzá pár pillanat múlva. – Azt hiszem, felértek valamennyien. Tarzan gondosan elmagyarázta a tervét a feketéknek is, majd az öreghez fordult, s

vezényelt: – Rajta! A retesz elcsusszant, az ajtó kitárult, és a következő pillanatban az egész élboly nekivágott a keleti kapu felé vezető útnak. Rohantak. A bolganik még mindig a trónterem körül tömörültek. Egészen addig nem jöttek rá, hogy áldozataik kisiklottak a kezükből – míg Jad-bal-jával maga Tarzan is kívül nem volt a keleti kapun. Akkor a gorillaemberek fölfedezték őt, ráismertek, s a következő pillanatban nagy lárma, kiáltozás támadt. Erre jó pár száz bolgani összeszaladt, és vágtatott a szökevények után. – Jönnek – kiáltotta a többieknek Tarzan –, itt jönnek már, fussatok az életetekért. Te, La vedd az utad Opar felé a völgyön át. – Hát te? – kérdezte izgatottan a fiatal nő. – Maradok, és velem lesz a gomangani nép is – felelte a majomember. – Csak megpróbálom feltartóztatni egy kicsit ezeket a gorillákat. La megállt. – Egy lépést se teszek tovább nélküled, Tarzan – közölte. – Eddig is túl sok kockázatot vállaltál értem. Hát nem és nem! Vagy jössz velem, vagy maradok. A majomember vállat vont. – Ahogy tetszik – jelentette ki. – Most már tényleg itt jönnek. A majomember a legnagyobb nehézséggel állított meg egy csapatnyi feketét. Nem szívesen gyűltek most már köréje, mert mihelyt kívül voltak a Gyémántok Palotájának kapuján, egy célt láttak csak, nevezetesen, hogy a lehető legmesszebbre kerüljenek onnét, méghozzá mielőbb. Talán ötven harcos hallgatott a szavára, és Tarzan ezekkel vetette meg a lábát a kapunál, amely felé több száz bolgani tódult. Az öregember megérintette Tarzan karját. – Jobb, ha menekülsz – mondta. – A gomanganik serege az első támadásra összeomlik. – Mi értelme a futamodásnak – válaszolta a majomember. – Azzal csak elveszítenénk, amit eddig nyertünk. Menekülünk? Jó, de az egész völgy darázsfészekké változik majd körülöttünk. Alig fejezte be szavait, az egyik gomangani már fel is kiáltott: – Jönnek! Nézzétek, jönnek! – És a dzsungel ösvényére mutatott. – Méghozzá épp a legjobbkor – jegyezte meg Tarzan, megpillantva a feketék első seregét, ahogy áradtak a dzsungelből a keleti kapu felé... – Fel, fel! Gyertek! – kiáltotta nekik. – Nyakunkon a bolganik! Rajta, bosszuljátok meg sérelmeiteket! – Azzal már pördült is, mágnesként húzva magával a körötte tömörülteket, és szembefordult a vágtatva érkező gorillaemberekkel. Mögötte egyre-másra, hullámokban érkeztek a fekete tömegek, áramlottak be a Gyémántok Palotájának keleti kapuján. A gomangani nép úgy zúdult a bolganikra, akár a szökőár. Ellenállhatatlanul elsöpörtek mindent maguk előtt, míg a gorillaemberek csata sora megingott, és a palota védői visszaszorultak egészen az épület faláig.

Az üvöltözés, a harc, a vér látványa és szaga rettenetesen hatott Jad-bal-jára. Tarzan csak nehezen tudta visszatartani, hogy rá ne vesse magát barátra-ellenségre válogatás nélkül. Ennek eredményeképpen a majomembernek nem is maradt ereje, ideje a valódi harcra, hanem most már láthatta, hogy nincs rá szükség, megy az nélküle is. Hacsak csoda nem történik, a bolganik veresége már bizonyos. Nem tévedett. A gomanganik dühe olajként égett, az első sikerek és a vér ugyanúgy megvadította az elnyomottakat, ahogy a vad forgatag Jad-bal-ját. Bosszújuk dicső órája volt ez. Nem kértek, de nem is adtak kegyelmet, és a küzdelemnek az vetett csak véget, hogy egyszerűen nem leltek több legyilkolandó bolganit. Amikor a harc befejeződött, Tarzan – La és az öregember társaságában – visszatért a trónterembe, ahol már nem érződött vészesebben a „szőnyegbombák” füstje. Előszólították minden falu főnökét, akik felsorakoztak az emelvény lépcsőjének tövében. A magasban ott állt a három fehér ember, velük a nagy, fekete sörényű oroszlán, Jad-bal-ja. Tarzan akkor így szólt hozzájuk: – Gomanganik, ti a Gyémántok Palotájának völgyében kivívtátok szabadságotokat ezen az éjszakán, legyőzve a zsarnok uralkodókat, akik oly rég rabságban tartották népeteket, hogy arra még a legöregebbek se emlékeznek. Oly sok-sok hosszú korszakon át uralkodtak rajtatok, hogy az elnyomás világában nem nevelődhetett ki soraitokban egyetlen egy személy sem, aki képes lenne méltóképpen, bölcsen igazgatni független birodalmatokat. Ezért más fajból kell uralkodót választanotok. – Te légy az! Te légy! Te légy az! – kiáltották a jelenlevők egyre-másra, és visszhangozva a derék faluvezetők javaslatát. – Tarzan legyen a királyunk! – Nem úgy! – kiáltotta a majomember, és csendet kérve magasba emelte a kezét. – Van itt valaki, aki régóta él köztetek, ismeri szokásaitokat, világotokat, reményeiteknek, s igényeiteknek is különb tudója nálam. Ha úgy határoz, hogy veletek marad, és rááll, hogy uralkodótok legyen, bizonyosra veszem, hogy jó királyotok lesz. – E szavak kíséretében Tarzan az öregemberre mutatott. Az öreg meredten és riadtan visszanézett rá. – De én el akarok innen menni – mondta. Vissza akarok térni a civilizált világba, annyi éven át éltem itt eltemetve, mégis, az az én világom! – Nem tudod, mit beszélsz – válaszolta a majomember. – Túl nagy utat tettél meg, messzire mentél. Nem találsz vissza már. Nem lelnél igaz barátokra ott, ahonnét elszakadtál egyszer. Csalás, képmutatás, sok kapzsiság, mohóság és becsvágy, megannyi kegyetlenség várna ott rád. Azt fogod látni, hogy senkit sem érdekelsz, és, hogy téged se fog érdekelni ott igazán senki. Lásd, én, Tarzan elhagytam dzsungelemet, elmentem az emberek által épített városokba, de mindig undort éreztem ott, mindig boldogan tértem ide vissza a vadonomba, a nemes vadak közé, akik mindig becsületesek, ha szeretnek, ha gyűlölnek. Visszajöttem mindig ide a természet szabadságába, hamisítatlan, való világába. Ha viszont a régi világodba térsz vissza – folytatta Tarzan –, csalódott leszel, és azt érzed majd, hogy eldobtál egy nagy lehetőséget: nem vittél tökélyre egy művet, mely pedig megérte volna. Ezeknek a szegény teremtményeknek szükségük van rád. Én nem maradhatok itt, hogy kivezessem

őket a sötétségből, de te megteheted. Úgy átalakíthatod őket, hogy szorgalmas, erényes, kedves nép formálódjék belőlük. Persze a hadviselés tudományában is maradjanak csak jártasak, hiszen, ha jól élünk, mindig lesznek, akik irigyelik és, ha nálunk erősebbek, megpróbálják könyörtelenül elvenni tőlünk, ami a mienk. Ezért hát edzeni kell népedet, hogy megvédhesse országát, s jogait, éspedig a harc eszközeivel. Ehhez tudásra és ügyességre van szükség, és fegyverekre, alkalmas eszközökre. – Igazat szóltál, Tarzan, dzsungel ura – mondta az öregember. – Nincs semmi, ami engem abban a régi világban várna és vonzana, ezért hát, ha a gomanganik is úgy akarják, maradok. A falufőnökök, miután Tarzan kikérte véleményüket, azt felelték, hogy ha Tarzan maga nem vállalhatja a dolgot, szívesen veszik az öregembert, akit valamennyien vagy személyesen, vagy hírből már ismernek, és becsülete van náluk, mert sosem vett részt az ellenük folyó kegyetlenkedésben. Pár életben maradt bolgani elbújt a palota zugaiban. Most megkeresték, s valamennyit a trónterembe vitték. Itt két lehetőséget kínáltak nekik: maradhatnak a völgyben, de csak rabszolgaként, vagy távozhatnak, de akkor örökre. A feketék rájuk is rontottak volna, hogy őket is lemészárolják, de új, jó királyuk nem engedte. – De hát hova menjünk, ha a Gyémántok Palotájának völgyét elhagyjuk? – kérdezte az egyik bolgani. – Fogalmunk sincs róla, mi van Opar városán túl, arról meg nagyon is van fogalmunk, hogy Oparban csak ellenségeket találunk. Tarzan csendben, kérdő tekintettel meredt rájuk. Hosszú ideig nem is szólt egy szót sem. Közben javaslatok hangzottak el a falufőnökök és a bolganik részéről. A kérdés az volt, mi legyen az életben maradt bolganik sorsa. Végül a majomember fölemelkedett, szavait a bolganikhoz intézve. – Vagytok vagy százan – kezdte –, erőteljes teremtmények, akik félelmetes harcosok is lehetnétek. Itt ül mellettem La, Opar főpapnője és királynője. Egy gonosz pap, aki La hatalmát bitorolja, elűzte őt trónjáról, de holnap Oparnak vonulunk a legderekabb gomanganikkal a Gyémántok Palotájának völgyéből, és megbüntetjük Cadjot, a főpapot, aki úrnője árulójának bizonyult, és La ismét Opar trónjára ül. De az árulás magvait egyszer már elhintették, az ismét kihajthat, szárba szökhet ott, amikor azt a legkevésbé várnánk. Hosszú időnek kell tehát eltelnie, hogy La újra feltétlenül bízhasson népének hűségében. Ez a körülmény lehetőséget és hazát kínál nektek. Csatlakozzatok hozzánk, most, hogy Oparba megyünk és harcoljatok velünk, hogy Lát a trónjára visszasegíthessük. Ha a harc véget ér, maradjatok Oparban, alkossátok La királynő testőrségét, nemcsak a külső, de a belső ellenséggel szemben is. A bolganik megtárgyalták egymás közt a dolgot, s ez eltartott így pár percig, aztán egyikük odament Tarzanhoz. – Elfogadjuk a javaslatodat – mondta.

– És hűek lesztek Lához? – kérdezte a majomember. – Bolgani még soha nem volt áruló! – jelentette ki a gorillaember. – Úgy legyen! – kiáltotta Tarzan. – És te, La, elégedett vagy ezzel a megoldással? – Szolgálatomba fogadom őket – jelentette ki a nő. Másnap kora reggel Tarzan és La háromezer gomangani és száz bolgani kíséretében nekivágott, hogy megbüntesse az áruló Cadjot. Nem sokat töprengtek a kialakítandó stratégián. Egyszerűen keresztülvonultak a Gyémántok Palotájának völgyén, leereszkedtek a sziklás szakadékba, mely az opari völgybe vezet, aztán egyenest La palotájának hátsó részét célozták meg. Egy kis szürke majom, ahogy ott ült a folyondárok és a kúszó szőlőindák közt a szentélyfalak tetején, látta, hogy közelednek. Félrebiccentette a fejecskéjét, először az egyik, majd a másik oldalra, és olyannyira elkezdte érdekelni és izgatni az ügy, hogy még a hasa vakargatásáról is megfeledkezett – jóllehet ezzel a foglalatossággal hihetetlenül sok időt el tudott tölteni. Minél közelebb ért a hadoszlop, annál izgatottabb lett Manu, a kis majom, és, amikor úgy nagyjából felmérhette már, hányan is vannak a feketék, szinte magánkívül volt. Ám az utolsó csepp, mely az őrületbe kergette, az az volt, hogy rádöbbent, bolganik is érkeznek – s az ő kis világának ezek voltak a rontó ördögei. Cadj éppen a belső szentély udvarán tartózkodott, ahol napkeltekor áldozatot mutatott be a Lángsugarú Istennek. Vele volt egy sor alacsonyabb rangú pap, és Oah is a papnőivel. Nyilvánvaló volt, hogy feszültségek vannak már köztük, elárulták ezt a komor arcok, de Oah szavai is, melyeket Cadjhoz intézett. – Megint túl messzire mentél, Cadj – kiáltotta elkeseredetten a nő. – Az áldozatot csakis a Lángsugarú Isten főpapnője mutathatja be. Mégis ragaszkodsz hozzá, hogy a magad méltatlan kezével forgasd az áldozati kést. – Csend legyen, asszonyszemély – mordult rá a főpap. – Cadj vagyok, Opar királya, a Lángsugarú Isten főpapja. Ami vagy, azt csakis Cadj kegyeinek köszönheted. Ne tedd próbára türelmemet, különben csakhamar megismered, milyen az, ha az áldozatban a kést méltóképpen megforgatják. Nem lehetett félreérteni e szavak baljós jelentését. A jelenlévők közül sokan el sem rejthették döbbent riadalmukat, hogy Cadj ily szentségsértő módon bánik a főpapnővel. Bármennyire nem becsülték is Oaht, a tény azért tény maradt: ezt a nőt választották a legmagasabb méltóságra, és, akik hittek benne, hogy La halott – ha már Cadj, oly nagy fájdalmunkra, ezt hitette el velük –, teljes tisztelettel adóztak Oah magas és szent rangjának. – Figyelj, Cadj – figyelmeztette az idősebb papok egyike –, el ne véts valamit: van olyan határ, amit még te sem hághatsz át! – Te merészelsz fenyegetni engem? – rikoltotta Cadj, és szemében az elvakultság dühe égett. – Te fenyegetni merészelsz engem, Cadjot, a főpapot? – És, ahogy így kiáltott, odazökkent ahhoz, aki megsértette, és már lendült is a szentelt penge. Éppen vadul a feje fölé emelte, hogy lesújtson, amikor egy kis szürke majom érkezett fecserészve, sipítozva a magasban, s közölte velük, a szentélyudvart övező fal résén át:

– A bolganik! A bolganik! – Hangja elcsuklott, sikoltott. – Jönnek! Jaj, jönnek! Cadj megállt, majd Manu felé pördült. Kést tartó keze már lehullt, csak lógott az oldala mellett. – Manu, te... láttad is őket? – kérdezte. – Igazat beszélsz? Ha ez megint csak afféle tréfa, jaj az életednek, többet nem ugratod Cadjot! – Igazat beszéltem – fecsegte és sipítozta a kis állat. – A magam két szemével láttam őket. – Hányan vannak? – kérdezte Cadj. – És mennyire vannak Opartól? – Annyian vannak, ahány levél van a fán – válaszolta erre Manu. – És már közel járnak a szentély falához... a bolganik és a gomanganik. Mintha a földből nőttek volna ki, akár hűvös-párás időben a szakadékvölgyek ölén a fű. Cadj megfordult, arcát a nap felé emelte, majd elnyújtott üvöltést hallatott, mely velőtrázó visítássá változott. Háromszor harsantotta ezt a borzalmas, undok kiáltást, aztán megparancsolta az udvaron jelenlévőknek, hogy kövessék. Peckesen elindult a palota belső épülettere felé. Ahogy Cadj ama régi útra irányította lépteit, melyre Opar palotája nézett, minden folyosóról és kapuból gacsos-göcsös, szőrös emberlények csoportocskái bukkantak elő. Mindegyik bunkókkal, késekkel volt felfegyverezve. Visongva-kiáltozva felettük a fákon kis szürke majmok legalább húszas csapata szökellt. – Nem itt – kiáltotta a majomcsapat –, nem itt! – És a város déli felére mutogattak. Fegyelmezetlen csőcselékként haladt a papok és a harcosok hordája. Így léptek be Cadj vezetésével a palota épületébe, s ott az ellenkező szárny felé igyekeztek. Épp felkapaszkodtak a palotát védő fal magasára, amikor Tarzan és erői odakint megálltak. – Sziklákat! Köveket! – üvöltötte Cadj, s válaszul e parancsra a lenti udvaron a nők nyomban hozzáláttak, hogy az omladozó falból kihullt kődarabokat összeszedjék, a harcosoknak feladogassák. – Eredjetek innen! – üvöltötte tovább Cadj a kapu elé érkezett hadnak. – Eredjetek! Én vagyok Cadj, a Lángsugarú Isten főpapja, és ez az ő szentélye. Szentségtelenül ne illessétek ezt a magasztos helyet, különben az ő haragja fog rátok lesújtani. Tarzan egy kicsit előbbre lépett a sorból, aztán csendet parancsolón emelte föl kezét: – La, a ti főpapnőtök s királynőtök van itt kiáltotta akkor az opari falakon elhelyezkedőkhöz. – Cadj áruló és gazember. Nyissátok ki kapuitokat, és fogadjátok a királynőt. Adjátok az árulókat az igazságszolgáltatás kezére, és nem lesz bántódásotok. Ám ha megpróbáljátok megakadályozni La visszatértét, akkor erőnek erejével hatolnak be az ő hadai, és lészen vérontás, és lészen ez La törvényes joga! S ahogy így beszélt, La is felsorakozott mellette, hadd lássa őt minden alattvalója. Ebben a pillanatban kiáltozás harsant La üdvözlésére és egy-két hang nyomban Cadj ellen. Cadj nyilván látta, hogy nem sok kell hozzá, és övéi is ellene fordulnak, rikoltva

elrendelte a támadást, egyszersmind maga is elhajította sziklakövét Tarzan felé. A majomembert csak bámulatos fürgesége mentette meg, így a kő elsüvített mellette, s egy gomanganit talált szíven, aki a földre rogyott. És a következő pillanatban már a többi szikla és kő is záporozott rájuk, s Tarzan válaszul elrendelte a rohamot. Bömbölve és hörögve rontottak a falaknak a bolganik és a gomanganik. Macskaügyességgel kúsztak a falon, hiába lengtek fenn a fejük felett-a védők fenyegető bunkói és buzogányai. Tarzan Cadjot választotta magának ellenfélül. Az elsők közt ért fel a fal tetejére. Szőrös, torz alakú harcos támadta meg bunkójával, s a majomember, ahogy félkézzel kapaszkodva függött a fal peremén, másik kezével elkapta s kicsavarta a fegyvert a védő mancsából. Ugyanebben a pillanatban azt látta, hogy Cadj megfordul s eltűnik a lenti udvarban. Tarzan föllendült a fal szélére, ahol azonnal két újabb opari harcos fogadta. A társaik kezéből kicsavart fegyverrel egyiküket jobbra, a másikat balra taszította könnyedén, hiszen nagy magassági fölényben volt, és sokkal erősebb volt náluk. A majomembert hajtotta-űzte a gondolat, hogy Cadjnak, aki a La elleni lázadás szervezője és vezetője volt, nem szabad megmenekülnie. Tarzan épp akkor szökkent le a belső udvar kövezetére, amikor a főpap a túloldalon eltűnt egy boltíves bejáratban. Papok és papnők próbálták visszafogni a majomembert. A papok közül Tarzan egyet megragadott a bokájánál, felkapta, a feje fölött pörgette, így vágott utat magának. Az udvar túlsó végénél megállt még egyszer, hátrafordult, aztán rettentő izomerejének megfeszítésével, ahogy csak bírta, az üldözők képébe vágta társukat, eleven lövedékként. Nem törődött vele, mi a hatás, pördült megint és rohant a menekülő Cadj után. A főpap meg tudta őrizni előnyét, mert sokkal jobban eligazodott a palota és a szentélyépület zegzugain, s labirintusain, mint Tarzan. A majomember bizonyosra vette, hogy az út a szentélynek valami belső udvarára vezet. Ott majd lel Cadj egy titkos lejárót, mely a palota alatti folyosórendszerbe nyílik, s nyilván oly tömérdek elágazás vezet minden irányba, hogy könnyen talál búvóhelyet, ahonnét szinte lehetetlen lesz kifüstölni. Tarzan ezért minden erejét összeszedte, hogy a szent udvar t hamarább érje el, és ezzel megakadályozza Cadjot a búvólyuk elérésében. Nem hagyja, hogy a biztonságot nyújtó föld alatti világba lejuthasson. Ahogy beugrott végre a kapun át az udvarra, egy hurok – gondosan előkészített s vetett aljas eszköz! – a bokájára fonódott, s ő maga hatalmas zajjal a földre bukott. Csaknem ugyanebben a pillanatban rávetette magát egy maroknyi kis göcsös-gacsos opari férfi. Tehették, hiszen félig kábultan hevert ott, és mielőtt öntudatát igazából visszanyerhette volna, már alaposan meg is kötözték. Még akkor sem volt egészen magánál, amikor azt érezhette, hogy fölemelik a földről és viszik, aztán lerakják valami hideg kőtalajra. Végre visszatért eszméletéhez, s akkor döbbent rá, hogy megint ott fekszik az áldozati oltáron a Lángsugarú Isten szentélyének belső udvarán, s fölé hajolva ott van Cadj is, a főpap. Kegyetlen arca torz, minden vonását a most már hamarosan elkövetkező bosszú beteljesülésének gyönyöre járja át.

– Hát végre csak! – kiáltotta Cadj. – Tarzan, ezúttal megismered a Lángsugarú Isten haragja helyett Cadj haragját, az emberét, és most ne számíts késlekedésre, se közbeavatkozásra! Magasan a feje fölé lendítette a szent kést. A kés hegyén túl Tarzan, a dzsungel ura a fal magas élét látta, és ezen a falszegélyen épp egy fekete sörényű, roppant fej jelent meg. Kibontakoztak a vállak, a rettenetes oroszlántest egésze. És akkor... – Jad-bal-ja! Kapd el! – kiáltotta a majomember. Cadj keze megállt a levegőben, a kés a semmibe mutatott. Követte a majomember tekintetét, arra nézett ő is, és abban a pillanatban az aranyszőrű oroszlán már le is szökkent a kövezetre. Két hatalmas ugrással a főpapnál termett. Az opari szent kés a földre hullt, és a rettenetes állkapcsok összecsattantak a nyaknál, a pokoli rémületbe facsarodott arc alatt. Az alacsonyabb rangú papok, akik ott maradtak Cadj mellett, mert látni akarták, hogyan éri el halálát Tarzan, a dzsungel ura, most fejvesztetten menekültek az udvarból, látván mit művel urukkal az aranyszőrű oroszlán. Nem maradt más, csak Tarzan, Jad-bal-ja és Cadj teteme Opar szentélyének belső udvarán. – Gyere, Jad-bal-ja – parancsolta akkor Tarzan –, és ne hagyd, hogy bárki is bánthassa a gazdádat. Egy óra múlva már La diadalmas seregei vették birtokba Opar ősi palotáját és szentélyét. Azok a papok és harcosok, akik nem estek el a küzdelemben, hamar megadták magukat. Elismerték királynőjüknek és főpapnőjüknek Lát. Az úrnő parancsára megindult Tarzan és Cadj keresése. Egy kis csoport élén maga La haladt. Ő jutott el a szent udvarba. Amit látott, hirtelen megtorpanásra késztette. Mert ott feküdt az oltárra kötözve Tarzan, és mellette vad pofával és villogó szemekkel ott tornyosult az aranyszőrű oroszlán, Jad-bal-ja, és Lára meredt. – Tarzan! – sikoltotta La, és megindult volna az oltár felé. – Cadj akarata csak beteljesült. Atyáim istene, könyörülj rajtam... Tarzan halott. – Nem! – kiáltotta a majomember. – Dehogy halott! Gyere, oldozz el, mert megkötöztek, és ha nincs Jad-bal-ja, kioltotta volna életemet a főpap kése. – Hála Istennek, hogy így esett! – sikoltotta La, és rohant volna az oltárhoz, de megint visszarettentette a felhördülő oroszlán. – Feküdj! – parancsolt Jad-bal-jára Tarzan. – Ő hadd jöjjön ide! – És az oroszlán odaheveredett gazdája mellé, szakállas pofájával dörzsölgetni Kezdte urának mellkasát. La odament, a szent kést fölemelte a földről, és elvagdosta a dzsungel urának kötelékeit. Ekkor fedezte föl az oltár mögött Cadj tetemét. – Leggonoszabb ellenséged halott – szólt Tarzan. – És a haláláért Jad-bal-jának mondj köszönetet, mint, ahogy én is neki köszönhetem az életem. Te magad pedig ezután uralkodj békességben és boldogságban, és élj barátságban a Gyémántok Palotájának völgybéli lakóival. Aznap éjszaka Tarzan a bolganik és a gomanganik főnökei, valamint Opar papjai s

papnői La királynő vendégeiként lakomáztak a nagy díszteremben, ették pedig a finom falatokat Atlantisz hajdani lakóinak arany táljairól – e tálakról, melyeket egy elsüllyedt, már csak a legendákban élő földrészen formáztak és kovácsoltak mívesen. Másnap reggel pedig Tarzan, Jad-bal-ja kíséretében, továbbindult: haza, a wazirik földjére.

17. Tűzkínzatás

Flora Hawkes és négy társa bukdácsolva menekült az úttalan dzsungel sötét sűrűjén át. Luvini embereivel üldözte őket. A fehéreknek nem volt semmi meghatározható céljuk, hiszen mindvégig a feketék vezették őket, s halvány fogalmuk sem lehetett, merre járnak – elveszve bolyongtak. Valamennyiükben egyetlen gondolat, egyetlen szándék élt: minél messzebbre kerülni az elefántcsont-harácsolók táborától. Teljesen függetlenül attól, mi lett a harc kimenetele, tudták, sorsuk megpecsételődik, ha bármelyik fél elfogja őket. Ekképpen botorkáltak vagy félóra hosszat, amikor pillanatnyi pihenőt engedélyeztek maguknak. A beállt csendben tisztán hallhatták a dzsungel mélyéből az üldözés zaját. Nem tehettek mást, lélekszakadva loholtak tovább céltalanul. Meglepetésükre egyszer csak valami fény kezdett előttük derengeni. Mi lehet az? Teljes kört írtak le, és úgy tűnt, mintha mindvégig az elhagyni vágyott tábor felé közeledtek volna. Óvatosabban haladtak tovább, míg végre kiderült: tüskés boma-tábor van előttük, annak látták körvonalait. A tábor közepén ott lobogott egy kis tűz, körülötte mintegy ötven fekete bőrű harcos csoportosult, és, ahogy a menekülők még közelebb értek, látták, hogy a feketék közt jól kivehetően ott áll még egy alak, s a tábortűz fénye jól megvilágítja. Döbbenetes látvány volt: egy fehér nő! – és még, döbbenetesebb a zaj, a dobogás a hátuk mögött, az üldözőké. A feketék gesztusaiból és handabandájából, úgy látták, nem lehetett kétséges, hogy az imént hallott csatalármát vitatják, a csetepatét, mely az elefántcsontos arabok tábora felől hallatszott – sokat mutogattak ugyanis abba az irányba. Most a nő fölemelte kezét, csendet intett, és füleltek. Ez volt alkalmasint az a pillanat, amikor meghallották a Flora Hawkes-féle társaságot üldöző feketék dzsungelzajongását. – Egy fehér nő van köztük – mondta Flora a többieknek. – Nem tudhatjuk, ki az, mégis, egyetlen reményünk ő. Hiszen, akik üldöznek, hamarosan utol is érnek minket. De ez a nő... talán védelmet nyújt nekünk. Rajta, én megpróbálom kideríteni – jelentette ki, és válaszra se várva nekivágott, ment vakmerően a boma felé. Társai követték, s alig tettek meg egy kis utat, az egyik waziri harcos éles szeme máris fölfedezte őket. A boma-védfal egyszerre „kivirágzott” dárdahegyekkel. – Állj! – kiáltotta a harcosok egyike. – Mi Tarzan waziri népe vagyunk. Kik vagytok ti? – Angol nő vagyok – válaszolta Flora. – Társaimmal eltévedtünk a dzsungelben. Szafari-embereink elárultak minket... a főnökük, vezetőnk most bennünket üldöz a harcosaival! Öten vagyunk csak, védelmeteket kérjük. – Hadd jöjjenek – mondta a waziriknak Jane. Ahogy Flora Hawkes és a négy férfi belépett a bomába, Jane Clayton s a wazirik vizslató szeme járt rajtuk. Ám még egy szempár figyelte őket a táborral szemközt, egy nagy fa lomb-sűrűjéből. A szürke szemekbe furcsa fény szökött, ahogy felismerték Flora

Hawkest és társait. Mikor a jövevények közel értek a tábor lakóihoz, Lady Greystoke nem fojthatta el csodálkozását. – Flora! – kiáltotta. – Flora Hawkes, hogy az isten csudájába kerülsz te ide, és mit csinálsz? A lány is megdöbbent, de úgy, hogy beledermedt. – Lady Greystoke! – kiáltott fel, és földbe gyökerezett a lába. – Nem értem – folytatta Lady Greystoke. – Fogalmam sem volt, hogy Afrikában vagy. A sima beszédű Flora sem ocsúdott olyan könnyen ebből a rémületből, de vele született ravasz természete diadalmaskodott, és máris kész volt a válasz: – Mr. Bluberrel és barátaival vagyok itt – mondta. – Ők tudományos kutatásokat végeznek errefelé, s elhoztak magukkal, mert tudták, hogy jártam már itt Afrikában önnel és Lord Greystoke-kal, és ismerem valamelyest a vidék sajátosságait, a szokásokat és a körülményeket. Most pedig az történt, hogy az embereink, akiket béreltünk, ellenünk fordultak. Ha nem segítenek rajtunk, elvesztünk valamennyien. – Nyugati-partvidékiek? – érdeklődött Jane. – Igen – válaszolta Flora. – Azt hiszem, az én waziri kísérőimnél kellő fogadtatásra találnak. Hányan vannak? – Mintegy kétszázan – vágta rá Kraski. Lady Greystoke a fejét rázta. – Az arány nem túl kecsegtető – jegyezte meg végül, majd hívta Usulát, aki őrségben állt. – Kétszáz fickó a nyugati partokról. Ezeket az embereket üldözik – magyarázta Jane Clayton. – Harcolnunk kellene, hogy megvédjük őket. – Wazirik vagyunk – mondta Usula nagyon egyszerűen. Abban a pillanatban már fel is tűntek Luvini előőrsei a tábortűz megvilágította terep szélén. És Ahogy a fogadásukra kész, fénylő testű harcosokat megpillantották, a nyugati parti fickók visszahőköltek. Ugyanakkor Luvini egy pillanat alatt felmérte, milyen csekély számú ellenséggel állnak szemben. Előreszökkent az emberei elé, és kihívóan, sértegetően követelőzött. Szavainak az volt a lényege, hogy a fehér embereket adják néki vissza. Szavait fantasztikus, groteszk lépésekkel kísérte, egyszersmind puskáját és öklét is rázta. Hirtelen a harcosai is átvették mozdulatait, és vagy kétszáz torok, az egész sereg harsogta, visongta ugyanazt. Fenyegetőztek, és bakugrásokkal kívánták nyomatékosítani közlendőjüket. Belelovalták magukat a dologba, hogy a végén már-már eszelős lázban égtek: megvolt a támadás minden lelki aláfestése és alapfeltétele. A wazirik a boma mögött csak némán álltak, így várták az ellenséget. Őket Tarzan iskolázta, és rég leszoktak az efféle előjátékokról, melyek más harcias törzsek szívének – csata előtt – oly nélkülözhetetlenül kedvesek. – Túl sok puskájuk van – jegyezte meg Lady Greystoke. – Nem jók így a kilátásaink. – Hatan sincsenek köztük, akik rendesen, egyből eltalálnának egy célt – nyugtatta

Kraski. – Maguk négyen, férfiak, fegyverrel vannak mind. Álljanak be a wazirik közé. Aztán figyelmeztessék a szafari-népüket, hagyjanak minket békén, vonuljanak el. Nem kell lőni, amíg nem támadnak, de az első gyanús jelre tüzet nyitnak, és lőnek szakadatlan. Nincs semmi, amitől annyira inába szállna a nyugati-partvidéki fekete ember bátorsága, mint ha fehérek lőnek rá. Flórával mi hátul maradunk a nagy fa közelében. Tekintély csengett a hangjában, nem tűrt ellenvetést, érződött rajta, hogy hozzászokott a parancsoláshoz, és, hogy jól tudja, mit beszél. A férfiak engedelmeskedtek, még Bluber is beállt a wazirik közé az első sorba, pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Mozdulataikat a tábortűz fényében Luvini világosan látta, s látta az a másik szempár is, aki ott lapult a nagy fa lombjában, mely alatt Jane Clayton és Flora Hawkes állt. Luvini nem harcolni jött, hanem azért, hogy foglyul ejtse Flora Hawkest. Embereihez fordult. – Ötvenen vannak – mondta. – Könnyűszerrel lemészárolhatnánk őket, de nem azért jöttünk, hogy harc legyen. Azért jöttünk, hogy a fehér lányt visszavegyük. Ti maradjatok itt, csapjatok nagy zajt, kössétek le ezeknek a sakálivadékoknak a figyelmét, én addig ötven emberrel megkerülöm a táborukat. Nyomuljatok közben egy kicsit előre, hátráljatok valamelyest, keltsetek fel így magatok iránt a figyelmet. Elrabolom a fehér lányt a fa alól, és ha ez megvan, tudatom rögtön veletek. Ti meg akkor vonuljatok vissza a faluba, ahol a cölöpkerítés mögött minden támadástól védve leszünk. Tetszett ez a terv a nyugati-partvidéki feketéknek, akik egyáltalán nem rajonganak a harcért. Tették hát a dolgukat, táncoltak, veszettül fenyegetőztek, ahogy addig, mert azt érezték, büntetlenül, kockázat nélkül tehetnek bármit, hiszen csakhamar úgyis jön a visszavonulás, vér nélkül meglesz a győzelem, várja őket a cölöpfal mögötti biztonság. Luvini pedig nekivágott. Kerülővel kúszott célja felé, rejtette a sűrű dzsungelnövényzet, és fedezte hadának fülsiketítő zaja. Csak egyet nem tudott: hogy épp most, arról a fáról, a sűrű lombból odaszökken a két fehér nő elébe egy hatalmas férfialak, fehér ember egy szál ágyékkötő s egy leopárdbőr híján mezítelen. Isteni alakját így rajzolja ki az éjben a hevenyészett vad tűz fénye. – John! – kiáltott fel Lady Greystoke. – Hála az Istennek, hogy te vagy itt! – Pszt! – Intette a fehér óriás, mutatóujját az ajkára téve, aztán hirtelen megpördült, Flora Hawkes felé. – Te vagy az, akiért most jöttem! – kiáltotta, és felkapva a terhét, könnyedén a vállára vette, majd mielőtt még Lady Greystoke közbeavatkozhatott volna – mielőtt felfoghatta volna, mi is történt egyáltalán, kecses mozdulattal átszökkent a bomán, és eltűnt a tábor mögötti dzsungel-sűrűben. Jane Clayton egy pillanatig szédülten állt, mint, akit váratlan ütés ért, aztán fojtott sóhaj kíséretében zokogva a földre rogyott, két karja közé temetve az arcát. Ekképpen lelt rá harcosaival Luvini, ahogy óvatosan kúszva megközelítették a bomát, majd besurrantak a táborba. Eközben a szemközti oldalon a harcosok féktelen hujjogatása és fenyegetőzése fedezte az akciót. Egy fehér nőért jöttek, s találtak is

egyet. Nyers mozdulatokkal talpra ráncigálták, kiáltozását durva kézzel elfojtották, aztán megragadták, kivonszolták a dzsungelbe, és a cölöpkerítéses táborfalu felé vették vele útjukat. Tíz perc múlva a fehérek és a wazirik azt láthatták, hogy az imént még őrjöngő feketék egy szálig visszaszállingóznak a dzsungelbe, továbbra is ordítozva és fenyegetőzve, mintha ellenségük maradéktalan megsemmisítéséről lenne szó – jóllehet egy puskalövés nem dördült, egyetlen dárda nem röppent. – A mindenségit! – mondta Throck. – Vesszek meg, ha értem: minek volt ez az istenverte hajcihő? Azt hittem már, hogy meg se állnak, míg nyársra nem húznak minket vacsorára, hahaha! De ezek a balfácánok semmit se csináltak, mi meg szépen megúsztuk, tessék! Bluber kidüllesztette a mellét. – Pár maroknyi bennszülött kevés, hogy egy Adolph Blubernek megkottyanjon – jelentette ki. Kraski csak bámult a távozó feketék után, majd a fejét vakarva a tábortűz felé fordult. – Nem értem – mondta. Majd hirtelen azt kérdezte: – Hol van viszont Flora és Lady Greystoke? Akkor jöttek rá, hogy a két nő nyomtalanul eltűnt. A wazirik őrjöngtek. Kiabálták úrnőjük nevét, de hiába, válasz nem jött. – Rajta! – kiáltotta Usula. – Mi, wazirik majd harcolunk, ha csak az kell! – És átszökkent a bomán, ötven embere követte, így indultak, vágtatva, a nyugatipartvidékiek üldözésére. Pár pillanat műve volt csak, hogy utolérjék őket, és, ami akkor „kibontakozott”, verés volt inkább, nem harc. A nyugati-partvidék feketéi rettegve menekültek a wazirik elől, még a fegyverüket is elhajigálták, hogy könnyebb legyen a futás: De Luvininek és társaságának volt némi előnye, így ők elérték a tábor védfalát. Mielőtt űzöttek s űzők befutottak volna, ők foglyukkal biztonságba kerültek. Bent azonnal megvetették a lábukat, tudták ugyanis, hogyha a wazirikat a táborba beengedik, tömegmészárlás jön, amit aligha úsznak meg élve. Védték, tartották hát a bejáratot, és egyelőre meg is állították Tarzan népének rohamát. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a kaput becsukják és rátolják a reteszeket. A falu eleve nagy erő elleni védelemre épült, könnyű volt hát védeni a benti csaknem kétszáznak a kinti alig ötvennel szemben. Usula megértette, hogy nyakra-főre támadni itt esztelenség. Hátrább is vonta embereit egy kicsikét, s ott dühös arccal lekuporodtak. Égő szemmel meredtek a cölöpfal kapujára, s közben Usula azon törte a fejét, hogyan lehetne kicselezni az ellenséget, hiszen puszta erővel nem tudtak volna diadalmaskodni a nyugati partvidékieken. – Nekünk most csak Lady Greystoke kell jelentette ki. – A bosszúval ráérünk máskor i! – Jó, de azt se tudjuk, a faluban van-e – figyelmeztette egyik embere. – Hol lenne máshol, azt mondd meg – kérdezte Usula. – Persze, van valami igazad,

elképzelhető, hogy még sincs a faluban, de éppen ezért szeretnék valami biztosat tudni. Van egy tervem. Nézzétek, a szél a falu túloldala felől fúj. Tízen csatlakoztok hozzám, a többiek a bejárat elé vonulnak, és nagy zajt csapnak, mintha támadni akarnának. Egy idő múlva a kapu ki fog nyílni, erre a fejemet teszem. Kinyílik a kapu, és ők kijönnek. Addigra megpróbálok visszaérni. De ha nem tudok, akkor is oszoljatok két csoportra, álljatok fel a kaputól jobb felől és bal felől. Hagyjátok, hogy a nyugati-partvidékiek elmeneküljenek. Figyelni csakis Lady Greystoke-ra kell. Ha őt megpillantjátok, szabadítsátok ki, akárhányan őrzik. Értitek? – Társai bólintottak. – Akkor gyerünk – vezényelte, és a tíz kiválasztott harcossal eltűnt a dzsungelben. Luvini Jane Claytont a bejárathoz közeli kunyhók egyikébe vitte. Gondosan összekötözte, sőt, kikötötte még egy cölöphöz is. Abban a tudatban volt ugyanis, hogy ő Flora Hawkes. Aztán otthagyta a sötétben, és visszasietett a kapuhoz, hogy irányíthassa a falu védelmét. Az utolsó óra eseményei olyan gyorsan peregtek, hogy Jane Clayton kábult volt még a sokkok sorozatától, mely érte. Jelen helyzetének rémségei eltörpültek ahhoz a borzasztó emlékhez képest, hogy Tarzan őt egy másik nő kedvéért otthagyta legnagyobb bajában. Igen, eltűnt a dzsungelben ezzel a Flora Hawkesszal. Hiába tudta, amit Usula mondott – Tarzannak erről a bizonyos fejsérüléséről, emlékezetkihagyásáról –, nem volt ez vigasz, oly durva volt, amit a majomember tett: így itt hagyni őt! Ekképpen feküdt most, arccal a földnek, zokogva, egy arab falu kunyhójának mocskában. Évek óta nem hullatott ilyen keserves könnyeket. Míg őt a bánat ezen mód emésztette, Usula és tíz embere halálos csendben ott kúszott a cölöpkerítés külső oldala mellett, és az arab táborfalu hátsó feléhez közelített. Találtak ott kivágott bokrokat, rőzsét nagy mennyiségben. Az arabok nem végeztek félmunkát, mikor tisztást vágtak a falujukhoz. A holt faanyagot közvetlenül a karófa mellett halmozták fel. Körülbelül háromnegyed-magasságig jutottak vele. Mivel ezt a műveletet nem tudták teljes csendben végezni, Usula máris szalasztotta egyik emberét, hogy szóljon a többieknek, csapjanak még nagyobb ricsajt, ordítozásuk hadd nyomja el a falu mögött tevékenykedők zaját. A terv bevált, de könnyű dolguk így sem volt. Több mint egy órás erőfeszítésükbe telt, míg a „felhalmozással” elégedettek lehettek. Luvini a cölöpfal résén át jól látta, hogy a wazirik a hold fényében csak riadalmat keltenek a kapunál, s, hogy támadásról ezen az éjszakán szó sem lesz. Ezért úgy határozott, hogy a maga részéről fel is hagy az éber figyeléssel, s idejét sokkal kellemesebb mulatságokra fordítja. Harcosainak zömét utasította, maradjanak a kapu környékén, figyeljenek mindenre, őt pedig azonnal riasszák, ha a wazirik részéről bármi gyanúsat észlelnének. Aztán, mint, aki jól végezte a dolgát, a kunyhóba ment, ahol Lady Greystoke-ot hagyta. Nagydarab fickó volt ez a Luvini, lapos, alacsony, előreszökkenő homlokú, majomállkapcsú. Ahogy a kunyhóba lépett, és fáklyatartóját ledöfte a földbe, véreres szeme mohón falta máris az előtte moccanatlanul, kiszolgáltatottan heverő nő

gyönyörű alakját. Megnyalta duzzadt ajkát, közelebb lépett, kinyújtotta kezét, megérintette zsákmányát. Jane Clayton felnézett, aztán undorodva húzódott hátra. A fekete férfi arcára meglepetés ült ki, amikor Lady Greystoke-ot, vagyis a számára teljesen ismeretlen nőt meglátta. – Ki vagy te lenni? – kérdezte a szokásosnál is jobban törve a fehér emberek nyelvét. – Lady Greystoke vagyok, Tarzannak, a dzsungel urának a felesége – válaszolta Jane Clayton. – És ha észnél vagy, azonnal szabadon engedsz. Meglepetés és rémület fogta el Luvinit, és még valami, de, hogy a tompult agyat melyik borította el inkább, nehéz lett volna megmondani. Sokáig csak ült, bámulta a nőt, majd lassan mohó, kéjsóvár kifejezés ült ki az arcára, és eltűnt a félelem, mely eleinte még tagadhatatlanul rajta volt. Jane Clayton ebből a változásból a reá váró végzetet olvashatta ki. Luvini ügyetlenül matató ujjaival kioldozta Jane kötelékének csomóit, szabaddá tette csuklóját-bokáját. A nő érezte a fekete ember borzalmas, bűzös leheletét, látta véreres szemét, vöröslő nyelvét, hihetetlenül undok, húsossá duzzadt ajkát. Jane abban a pillanatban, hogy megérezte kötelékei lazulását, talpra szökkent, és rohant volna a kunyhó kijárata felé, de a hatalmas kéz elkapta, visszarántotta. Luvini nem tréfált. Mohón húzta magához a nőt, aki vadul védekezett, és mint egy őrjöngő nőstény tigris, többször is belevágott a rútul vigyorgó arcba. Nyers erővel, bestiálisan és gátlástalanul törte le a férfi Jane Clayton gyenge ellenállását, s ekképpen vonta őt mind közelebb magához. Mintha megsüketültek volna mindketten e küzdelem hevében, nem hallották se a wazirik lármáját, se a faluban támadt hirtelen, újabb zajt és nyugtalanságot. Harcoltak, de úgy, hogy a nő eleve kudarcra s gyalázatra volt ítélve. A cölöpkerítés hátsó részénél Usula már meggyújtotta fáklyáival a felhalmozott rőzsét: égett vagy fél tucat helyen. A lángokat felkapta a könnyű dzsungel-fuvallat, és csaknem egyszerre lobbant mindenütt a tűzfüggöny sűrűje. Ez már ellenállhatatlanul harapdálta a védfal erős faanyagát. Vöröslő szikrazápor zúdult a falu zsindelytetőire, és percek alatt az egész település lángban állt. Bekövetkezett az is, amit Usula jósolt, vagyis hirtelen kitárult a kapu, és a nyugati partvidék fiai bőrük színénél is sötétebb rémülettel menekültek. A kapu két oldalán ott álltak a wazirik. Hagyták őket futni a dzsungelbe, mert ők csak úrnőjüket lesték, hol hozzák, hol jön – de hiába. Odabent már minden a poklok lángjában állt, de Lady Greystoke-nak nyoma sem volt. Már rég letettek róla, hogy a faluban élet lehet még, túl nem élhette ezt a tüzet senki, ha bennmaradt. Mégis, vártak és reméltek, míg aztán Usula volt az, aki feladta a hiábavalónak tetsző virrasztást. – Soha nem is volt ő itt – jelentette ki. Most aztán kergethetjük a nyugati-partiakat, hogy elkapjunk párat közülük és megtudjuk, merre lehet egyáltalán Lady Greystoke. Nappal lett, mire a szétszórt nyugati-partiak kis csoportjára bukkantak. Ott ütöttek tábort pár mérfölddel nyugatabbra. Hamar körülvették őket. Amikor azok megtudták,

hogy nem lesz bántódásuk, azonnal meg is adták magukat. Annyit kellett csak megtenniük, hogy becsülettel válaszoljanak Usula kérdéseire. – Hol van Luvini? – ez volt Usula első kérdése. Az európaiaktól tudta meg előző este a nyugati-parti feketék mostani vezetőjének a nevét. – Nem tudjuk, nem láttuk őt azóta, hogy a faluból eljöttünk – felelte az egyik fekete. –, Mi egyébként is az arabok rabszolgái voltunk, és, amikor a táborfaluból kimenekültünk az éjszaka, nyomban elváltunk amazoktól, mert úgy gondoltuk, nagyobb biztonságban leszünk, ha Luvinitől minél távolabbra kerülünk. Kegyetlenebb ő még az araboknál is. – Láttátok azt a fehér nőt, akit Luvini tegnap este a faluba cipelt? – kérdezte Usula sürgetően. – Egy fehér nőt hozott, az biztos – felelte egy másik fekete. – Mit csinált vele? Hol van most az a nő? – hangzott a következő kérdés. – Nem tudom. Amikor behozta, megkötözte kezét-lábát, és bevitte a kapu közelében lévő kunyhóba, amelyikben ő lakott. Azóta a nőt nem is láttuk. Usula megfordult és a társaira nézett. Szemében roppant félelem izzott, és ez visszatükröződött a többiek magatartásában is. – Rajta! – mondta akkor. – Vissza kell mennünk a faluba. Ti pedig velünk jöttök – tette hozzá, szavait a nyugati-parti feketékhez intézve. – És ha hazudtatok... – Jelentőségteljes mozdulatot tett: mutatóujját húzta el a torka előtt. – Nem hazudtunk neked – biztosították az idegen feketék. Sebes léptekkel tértek vissza a falu üszkös romjaihoz. Az arabok egykori építményéből egyéb se maradt, csak pár kupacnyi füstölgő hamu, zsarátnok. – Hol volt az a kunyhó, ahol a fehér nőt őrizte Luvini? – kérdezte Usula türelmetlenül, ahogy e gyötrelmes színhelyen jártak. – Itt – mondta az egyik fekete, és pár gyors lépéssel odament az egykori kapu mögötti térségre. Akkor meg is torpant azonnal, és lemutatott valamire, ami a földön hevert. – Itt van – mondta –, itt, az a nő, akit kerestek. Usula a többiekkel együtt odanyomult. Harag és bánat küzdött bennük, ahogy nézték a lábuk előtt heverő, elszenesült emberi maradványt. – Ő az – mondta Usula. Elfordult, hogy ne lássák bánatát, mert könnyek gördültek le ébenszín orcáján. A többi waziri ugyanilyen megindultan állt, hiszen mind olyan nagyon szerették a nagy Bwana asszonyát. – De hátha mégsem ő az – próbálkozott egyikük. – Hátha valaki más. – Hamar megmondható az – kiáltotta a harmadik. – Ha a hamu közt ott vannak a gyűrűi, akkor nincs kétség. – Azzal már térdelt is le, kutatott a gyűrűk után, amelyeket Lady Greystoke mindig viselt. Usula kétségbeesetten rázta a fejét. – Ez ő, ez ő – hajtogatta. – Még a cölöp is itt van, amihez kikötötték. – És rámutatott a cölöpnek elszenesedett maradványára a test kupaca mellett. – Ami meg a gyűrűket illeti, Luvini nyilván elvett tőle minden effélét, mikor foglyul ejtette. Mindenkinek volt ideje elhagyni a falut, kivéve őt, aki... egy cölöphöz volt kötözve, és nem bírt

elszabadulni... ó, ez senki más nem lehet, csak ő! A wazirik kis sírteknőt ástak, és nagy tisztelettel elhelyezték benne a hamvakat, a helyet magát pedig kis kőrakással jelölték meg.

18. A bosszú ösvényén

Tarzan, a majomember viszonylag lassan, Jad-bal-ja sebességéhez igazodva, hazafelé haladt, és vegyes érzelmekkel gondolta át az elmúlt hét eseményeit. Igaz, hogy sikertelenül járt az opari kincseskamrák dolgában, de a gyémántos zsákocska, amelyet magával vitt, többszörösen kárpótolta ennek a tervének kudarcáért, Egyedül az izgatta, hogy wazirijait végre biztonságban tudhassa. Aztán élt benne egy kicsit a vágy, hogy megkeresse azokat a fehéreket, akik az orvossággal elaltatták, hadd ossza ki nekik a megérdemelt büntetést. Mivel azonban leghőbb vágya, messze legfontosabb dolga most az volt, hogy hazaérjen, nem is tett kísérletet arra, hogy ezt a megtorló akciót a közeljövőben végrehajtsa. Együtt vadászott, együtt étkezett, egymás oldalánál aludt ember és nagy oroszlánja, együtt haladtak a vad dzsungelösvényen hazafelé. Tegnap Bara, az őz húsán osztoztak, ma Horta, a vadkan lett étkük, és aligha kellett attól félniük, hogy egy nap bármelyikük éhes marad. Már csak egynapi járóföldre voltak a bungalótól, mikor Tarzan nyomokra bukkant. Harcosok nagy csapata vonult arra. Ahogy némelyek falják, egyre falják a legfrissebb részvényárfolyamokat, mintha az életük függne a tőzsde pillanatnyi változásaitól, úgy dolgozott fel Tarzan minden parányi jelet, adatot, amit a dzsungel kínált neki. Mindaz, amit efféle közlésekből, tényekből megtudott, egész élete során a létezésének volt a sine qua non-ja: az tehát, ami nélkül nem megy. Most hát gondosan megvizsgálta ezt a nyomot is. Pár napos volt, és részben már szétdúlták a vadállatok, de azért használható volt. A majomember éles szimata még szagokat is felfedezett. Részleges közönye hirtelen átcsapott élénk érdeklődésbe, mert a nagy harcosok lábnyomai között feltűnt neki egy fehér nőé is – egy szeretett lábnyom, melyet úgy ismert, ahogy, mondjuk, az édesanyja arcát ismeri az ember. – A wazirik visszatértek, közölték, hogy hiányzom – következtetett. – És most ő, igen, ő nekivágott velük, hogy megkeressen engem. – Az oroszlánhoz fordult. – Bizony, Jad-bal-ja, most megint csak elfordulunk a hazaúttól... de nem, nem, hiszen ahol ő van, ott vagyunk mi otthon. Hanem a nyomok iránya valamelyest rejtély volt Tarzannak, mert a csapás nem egyenesen az opari úton vezetett, hanem attól kicsit délebbre. Hatodik nap éles fülével meghallott valami neszezést: közeledő emberek zaja. Egyszerre az orrát is megcsapta a feketék szaga. Jad-bal-ját a bozótba küldte, ő maga meg felszökkent a fákra és sebesen a közeledő feketék felé indult. Ahogy a távolság fogyott, a szag erősödött, míg aztán, bár még nem is látta őket, tudta, hogy a wazirik azok. Ám egy bizonyos illat, mely boldoggá tette volna, hiányzott. És Usula jött – de milyen szomorúan és leverten! – a wazirik élén, s akkor az ösvény kanyarulatánál hirtelen szembetalálta magát gazdájával. – Tarzan! – kiáltotta Usula. – Te volnál az valóban?

– Senki más – felelte a majomember –, de hol van Lady Greystoke? – Jaj, uram, gazdám, hogyan mondjuk meg mi azt neked! – kiáltotta Usula szinte sírva. – Csak nem azt akarod mondani... – kiáltott fel Tarzan is. – Nem, az lehetetlen. Neki a haja szála se görbülhet, ha az én hűséges wazirijaim az őrei. A harcosok szomorúan és szégyenkezve csüggesztették le fejüket. – Életünket ajánljuk fel érte, vesszünk valahányan – mondta, azzal el is dobta már lándzsáját-pajzsát Usula, és egyszerű mozdulattal odatárta nagy, széles mellét Tarzannak. – Sújts ide, bwana – mondta. A majomember lehajtott fejjel fordult el, Aztán egyszerre megint Usulához fordult. – Mondd el nekem, hogyan történt – kérte –, és felejtsd el botor ajánlatodat, ahogy én is elfelejtem ezt az ostobaságot. Usula röviden elmondta az eseményeket, amelyek Jane halálához vezettek. A majomember három szót szólt csupán, és feltett egy rá jellemző kérdést: – Hol van Luvini? – Jaj, hát épp ezt nem tudjuk – felelte Usula. – De majd én megtudom – jelentette ki Tarzan. – Menjetek utatokra, gyermekeim, siessetek haza a kunyhóitokba asszonyaitokhoz, gyermekeitekhez, és, amikor újra látjátok majd Tarzant, abból tudni fogjátok, hogy Luvini halott. Esdekelve kérték, hogy vele tarthassanak, de ő rájuk se hederített. – Szükség van rátok odahaza az évnek ebben a szakában – mondta. – Máris túl sokat voltatok távol a nyájtól és a földektől. Menjetek vissza, mondom, és vigyétek meg a hírt Koraknak. Ám azt is mondjátok meg neki, hogy ez a kívánságom: maradjon otthon és, ha én kudarccal járok, akkor jöjjön csak utánam, hogy félbe maradt munkámat befejezze. Ahogy ezt elmondta, megint arrafelé fordult, amerről jött. Füttyentett, egyetlen mély, hosszú dallamot szólaltatott meg, mire egy pillanat múlva elébük szökkent a dzsungel ösvényén Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán. – Az aranyszőrű oroszlán! – kiáltotta Usula. – Hogy elszökött Kivazitól, mekkora volt a keresés! De hát ezek szerint épp ő kereste gazdáját, a kedves Bwanát! Tarzan bólintott. – Jött árkon-bokron, míg rám nem talált – mondta, aztán elbúcsúzott a waziriktól, és ment, bosszút állni Luvinin. John Peebles egy fa ágvillájában kuporgott, és bágyadt tekintettel köszöntötte a pirkadó hajnalt. Közelében ott volt Dick Throck is. Kraski azonban, aki intelligensebb volt náluk, és ezért több volt benne a kezdeményezés s az ötlet, két erős ágon kisebb ágakat vetett át, melyből kényelmes ágya lett, amin végignyújtózhatott. Jó három méterrel följebb Bluber is így viszonylag biztonságos elágazásra lelt, ahol megkapaszkodhatott. – Isten az atyám – horkantotta Peebles – jöjjön akármi rohadék oroszlán inkább, de még egy ilyen éjszakából nem kérek, a fene akárkibe! – Egyetértek – kontrázott Throck. – Inkább alszok a fődön, de nem így késbe-villába!

– Ha a három kedves úrnak összesen annyi esze lett volna az elmúlt időkben, mint egy rozmárnak, hát az éjszaka kényelmesen alhattunk volna, és nem fönn a fán – szögezte le Kraski epésen. – Hé, ott fönn a mennyekben, pufók Bluber! Mister Kraski hozzád intézte a beszédét! – kiáltotta Peebles, és szavának meglepően sok éle volt. – Ach, weh! – nyögte erre a megszólított. – bánkódok is én bárkin, megvan nekem egyszerűen a végem! – Azt akarná, hogy emeljünk neki szép házat, ahol aztán őurasága bevághatja a szunyát – folytatta Peebles. – Mit nem képzel még itt az ilyen finom ember! – Ugyan, Peebles, miért ne dolgoznátok ti Dyck Throckkal, s az a lapát mancsotok, talán leesne az opari aranygyűrű? – folytatta Kraski. – Rég éhen haltatok volna, ha én nem gondoskodom ennivalóról. És az oroszlánok laknak majd jól belőletek, vagy csontbőr döglötök meg a végén, ha nem hallgattok rám, nem, mintha olyan nagy kár lenne értetek. A többiek nem is figyeltek már erre az utolsó oldalvágásra. Tény, hogy az idők során oly végtelen sokat veszekedtek, hogy már egyáltalán nem is érdekelték egymást. Peebles és Throck párosát leszámítva valamennyien keresztbe-kasul gyűlölték és utálták egymást. Csak a biztonság kedvéért maradtak együtt. Peebles nagy, nehézkes testével lassan leereszkedett. Throck követte, aztán Kraski is melléjük szökkent. Végül Bluber is lemászott, aki egy pillanatig dermedten nézte tisztességtelen külsőt kölcsönző ruháját. – Mein Gott! – kiáltotta végül. – Nézzetek rám! Ez az öltöny nekem belekerült húsz guinea... tessék! Kész tönk. Rámentem a tönkre! Nekem nem akarásodik több egy font kiadás se, nem akarásodik az nekem több! – A fenébe a rohadt ruháddal! – kiáltotta Kraski. – Kit érdekel az akarásod! Itt állunk étlen-szomjan, fenyegetnek minket a vérszomjas vadállatok, vagy ki tudja, miféle kannibálok, Flora eltűnt, és akkor te jössz, és a ruhád, a költségeidet meg a hasfájásodat panaszolod fel! A fenébe a húsz guinea-ddel! Unlak, Bluber, és most már tényleg mozdulj, nem maradhatunk itt tovább. – De merre tovább? – kérdezte Throck. – Ugyan, hát nyugatnak, csak az van! – válaszolta Kraski, felháborodottan. – Erre a part, látjátok? – mutatta. – És nekünk nincs más hátra, csak erre, előre! – Hohó! – rikkantotta Peebles. – Ami nyugatnak van, nincsen keletnek! Nyugatnak kell mennünk, másképp, hogy érünk oda, ennyi! – Ki beszél itt keletről? – kérdezte meghökkenten Kraski. – Senki se beszél, csak épp tegnap végig keletnek mentünk – dohogott Peebles. – Én egész nap tudtam, hogy valami nem stimmel, hát akkor ez volt az. Már értem. Throck ostoba meglepetéssel nézett társára. – Mit beszélsz? – kérdezte – Azt mondod, mi végig keletnek mentünk? – Egyszerű – felelte Peebles. – És bizonyítani is tudom. Lévén, hogy, ami engem illet, már elnézést, többet tudok, mint a társaság többi tagja. Ugyanis azóta, hogy a bennszülöttek leléptek, egyre a kontinens belseje felé vezetnek! – Azzal az orosz felé

bökött a fejével, s így állt ott, csípőre tett kézzel, várva a választ. – Ha azt hiszed, hogy szántszándékkal rossz irányba viszlek titeket, Peebles – mondta erre Kraski –, hát tessék, fordulj meg, aztán menj a másik égtájnak. Én viszont haladok tovább, amerre indultunk, lévén az a helyes irány. – Fenét a helyes irány – kurrogott vissza Peebles. – És én majd megmutatom neked. Ide süss! Ha nyugatnak mész, a nap akkor a bal oldaladról van, hát nem? Igaz? Végig, amíg a delelő fele jár. Na, de akkor: amióta mi így megyünk, a nap egyre a jobb kezünk felől van. Mióta a bennszülöttek nincsenek. Egész idő alatt gondoltam én, hogy valami nincs rendben. Csak nem tudtam rájönni egész mostanig. Pedig olyan világos, mint... mint a nap. Keletnek megyünk mi végig. Csak eszünkbe kell jutnia a napról! – Ah! – nyögte Bluber. – És most, mein Gott, mikor fordítjuk vissza magunkat, vagy mi lesz, nem értem! Kraski nevetett, és elfordult, hogy folytassa az utat, a megkezdett irányba. – Akkor felőlem mentek, amerre akartok, és ha néha gondolkodni is méltóztattok, vegyétek eszetekbe, hogy az Egyenlítőtől délre csámborogtok, és ott minden pont fordítva van. Helyes? A nap, például, mindig északnak látszik... bár ettől függetlenül megvan az a jó szokása, hogy nyugaton nyugszik le. Ennyi az egész. Bluber volt az első, aki kapiskálni kezdte Kraski igazságát. – Ugyan már, fiúk – mondta. – Carlnak igaza van. – Azzal megfordult, és követte az oroszt. Peebles csak állt, a fejét vakarva, a kérdés ilyetén állása tökéletesen elképesztette. Throck is érzelmi válságon ment át. Végül mindketten, lassan, mint az eszük járása, megfordultak, és Bluber után indultak Kraski útvonalán. – Gyerünk, John – mondta Peeblesnek Throck, aki gyorsabban döntött. – A fenébe is, tényleg igaza van, legyen. Arra mennek, amerre a nap tegnap leszállt, és az nyilván nyugat, na. Ekképpen történt, hogy Peebles követte Throckot, jóllehet kevés meggyőződéssel. A négy férfi éhes volt, sajgott a lába mindnek, csak vonszolták magukat a dzsungel ösvényén nyugat felé. Zsákmánynak való vadat mindhiába kerestek erre, mivel fogalmuk sem volt semmiféle vadonbéli tudományról. Jobbról-balról, „keletrőlnyugatról” akár vadállatok vagy vérszomjas harcosok is leselkedhettek volna rájuk, mivel a fehér ember érzékei ily helyzetekhez annyira tompák, hogy a leggyatrább, gyakorló ellenség is azonnal sikerre számíthat vele szemben. Így történt, hogy valamivel dél múltán, amikor épp egy kis tisztáson keltek át, nyíl zizzent, alig kerülvén el Bluber fejét. Mindannyian rémülten álltak meg. Adolph, ahogy megtorpant, hisztérikus kiáltást hallatott, s a földre vetette magát. Kraski a vállához kapta puskáját, tüzelt. – Ott, ni! – rikoltotta az orosz. – A bokrok mögött, ott! – akkor egy másik nyílvessző egy másik irányból a karjába fúródott. Peebles és Throck, a két lassú hústorony, ha lemaradt is az orosz mögött, ugyanolyan vakmerően szállt be az akcióba.

– Hasra! – kiáltotta Kraski, és jó példával maga járt elöl. – Hasra, és tüzelj, ami belefér. Adjuk meg nekik! A férfiak épp, hogy hasra vághatták magukat, máris kiözönlött a tisztásra egy kis csapatnyi pigmeus vadász. Tömérdek nyíl susogott-zizegett Kraskiék feje fölött. Eközben egy közeli fáról egy acélszürke szempár figyelte a jelenetet. Bluber ott feküdt hason, karjába temette arcát, mellette hevert a puskája, ami nem más volt így, mint a fegyveres ember fogalmának megszégyenítése. De Kraski, Peebles és Throck derekasan tette a magáét, szórta a pigmeusokra az ólmot. Kraski és Peebles ólma álmot is hozott két pigmeusra, örök álmot, mire a többiek inkább takarodót fújtak. Visszavonultak a dzsungel-sűrűbe. Egy pillanatig mindenfajta ellenségeskedés szünetelt, halotti csend állt be, amit fentről, a közeli faóriás lombsűrűjéből váratlanul egy hang tört meg. – Ne lőjetek, míg nem mondom – hallatszott angolul. – És akkor megmentelek titeket, nem bántlak én se. Bluber felkapta a fejét. – Gyere csak, gyere gyorsan! – követelte gyermetegen. – Nem fogunk lőni. Mentsél meg és ne bántsál, adok neked öt fontomat. A fáról ekkor füttyjel hallatszott, egy szál dallam, mély, hosszan elnyújtott hang, aztán kis időre megint csend lett. A pigmeusokat egy pillanatra szintén meglephette a titokzatos hang a magasból, és leálltak, de aztán, hogy semmi nem hallatszott, s úgy vélték, nem kell félniük, előbukkantak bozótfedezékükből. Aztán zúdult is a következő nyílözön a tisztás füvében lapuló négy fehér férfira. Ugyanakkor egy fehér óriás szökkent le egy pátriárka-korú faóriás alsó ágszintjéről, s egy fekete sörényű, nagy oroszlán bukkant elő a bozótsűrűből. – Ah! – visította Bluber, és megint két karjába temette arcát. A pigmeusok egy másodpercig rémülettől lenyűgözve álltak, aztán a vezetőjük elordította magát: – Ez Tarzan! –, és hanyatt-homlok menekültek vissza a dzsungelbe. – Igen, Tarzan az... Tarzan, a majomember! – kiáltotta fennszóval Lord Greystoke. – Tarzan és az aranyszőrű oroszlán. – Hanem ezt pigmeus nyelven mondta, így a fehérek egy szót sem értettek belőle. Majd hozzájuk fordult: – a feketék elszeleltek – jelentette ki. – Keljetek fel. A négy férfi talpra tápászkodott. – Kik vagytok és mit kerestek erre? – kérdezte Tarzan, a majomember. – Hanem hát minek is kérdezem. Ti vagytok azok, akik elkábítottatok engem, aztán otthagytatok magamra a táborotok helyén tehetetlenül, kiszolgáltatva az éhes oroszlánoknak vagy a bennszülötteknek. Bluber előrebotorkált, kezét dörzsölgette, hajbókolt és mosolygott. – Ach, nein! Mister Tarzan! Nem ismerjük mi kegyedet. Hogyan tettünk volna életben valaha ilyet, ha tudunk róla, hogy kegyed Tarzan! Isten az atyám... Mentsen meg, engem legalább! Adok tíz fontot... húsz fontot... mindegy. Kérem, mondja meg, mibe

van az magának, megadok érte akármit. Tarzan ügyet sem vetett Bluberre, hanem a többiekhez fordult. – Az egyik embereteket keresem – mondta. – Egy feketét, Luvini nevűt. Megölte a feleségemet. Hol van? – Erről mit sem tudunk – mondta Kraski. – Luvini elárult és cserbenhagyott minket. Akkor egy ideig ott volt a maga felesége és még egy fehér nő a táborban. De, hogy hova lettek, mi lett velük, arról fogalmunk sincs. Hátul tartózkodtak, miközben mi elöl sorakoztunk fel, hogy védjük a tábort a magunk emberei és az arabok rabszolgái ellen. A maga wazirijai voltak velünk. Miután az ellenség visszavonult, láttuk, hogy a két nő nincs sehol. Nem tudjuk, mi lett velük. Őket keressük, de hiába. – Ennyit a wazirik is elmondtak – közölte Tarzan. – De Luvinit... láttátok azóta Luvinit? – Nem, azóta nem – válaszolta Kraski. – És mit csináltok itt egyáltalán? – Tudakolta Tarzan. – Mr. Bluberrel jöttünk ide, tudományos expedíció az egész – felelte az orosz. – Rengeteg bajunk lett azonban. A vezetőnk, a fegyveres kísérőink, a teherhordóink mind fellázadtak, itt hagytak minket. Teljesen magunkra maradtunk, reménytelen a helyzetünk. – Ja, ja! – kiáltotta Bluber. – Mentsen meg minket! Kérem, mentsen meg minket! De ezt az oroszláncot vigye el innét! Engem rávisz teljesen az idegeimre! – Nem fog bántani, ne félj – mondta Tarzan –, feltéve, ha én nem parancsolok neki ilyet. – Kérem, semmilyet neki ne parancsoljon, semmilyet – könyörgött Bluber. – Hová akarnátok menni? – tudakolta Tarzan. – Szeretnénk elvergődni valahogy a tengerpartig – felelte Kraski –, onnan meg irány haza, London. – Gyertek velem – mondta Tarzan –, én talán segíthetek nektek. Nem érdemlitek meg ugyan, de nem nézhetem, hogy fehér emberek itt vesszenek el a dzsungelben. Követték őt nyugat felé, és aznap éjszakára egy kis folyó mellett ütöttek tábort. A londoniak nehezen szokták meg a nagy oroszlán közelségét, és Bluber maga volt a megtestesült rémület. Ahogy ott ültek a tűznél, elfogyasztván a Tarzan készítette vacsorát, Kraski azt javasolta, hevenyésszenek össze valami fészerfélét a nagy vadak ellen. – Nem szükséges – közölte Tarzan – Itt van Jad-bal-ja, ő megvéd titeket. Itt fekszik majd mellettem, és, amit egyikünk nem hall meg, azt meghallja a másik. Bluber felsóhajtott. – Mein Gott! – tört fel belőle. – Tíz fontot is megadakoznék egy éjszakára való alvásért. – Olcsóbbért is megalhatsz ma éjjel – felelte Tarzan. – Mert semmi bántódás nem érhet, ha itt van Jad-bal-ja, s vele itt vagyok én. – Jó, akkor gondolok mondást: jó éjt! – jelentette ki Bluber. Elvonult, és pár lépésnyire a tűztől leheveredett. Összehúzta magát, aztán

pillanatokon belül már aludt is. Throck és Peebles követte a példáját, és Kraski sem maradt el sokáig mögöttük. Az orosz félálomban feküdt ott, de szeme kis résre nyitva volt még. Látta, hogy Tarzan fölemelkedik a tűz mellől, ahol addig guggolt, majd egy közeli fa felé fordult. Mikor így nyújtózkodott, valami kiesett az ágyékkötője alól – egy kis bőrzsák –, igen egy kis zsák, dudorodásig tele valamivel. Kraski csupa éberség volt, úgy figyelte a majomembert, aki eltávolodott valamely-est a tűztől és Jad-bal-ja társaságában szintén aludni tért. A nagy oroszlán leheveredett az elnyugvó óriás mellé, és az orosz csakhamar azt láthatta, hogy mindketten alusznak. Kraski nyomban nekilódult: kúszva, lopakodva közelítette a tűz mellé pottyant zsákot. Szinte ahányat mozdult, annyiszor rögtön meg is állt, lesett az alvók felé. Két vadállat, gondolta, de most nem volt aggodalomra oka. Aztán odaért a zsákocskához, kinyúlt érte, gyorsan magához rántotta és bedugta az inge alá. Majd megfordult és ugyanilyen óvatosan visszakúszott a maga helyére. Mozdulatlanul feküdt ott, fejét a fél karjára tette, a másik kezével pedig gondosan megtapogatta a zsákmányt. – Mintha kavicsok lennének – motyogta magában. – És nyilván azok is, kellenek a barbár díszekhez, melyeket ez a vadember, ez a dzsungelbeli fenevad, aki ugyanakkor angol főrend, kedvelhet. Nem látszik egy csöppet se valószínűnek, hogy ült már a Lordok Házában. Kraski ily gondolatok közepette zajtalanul kinyitotta a zsákocskát – és egy pillanat múlva már tenyerébe is öntötte tartalmának egy részét. – Jóságos isten! – kiáltotta fojtott hangon. – Gyémántok! Mohón öntötte ki a zsák egész tartalmát. Jókora, tündöklő, kristálytiszta kövek – ötfontnyi gyémánt! Tisztán, szépségesen... egy világnyi vagyon... A kövek értékének a puszta sejtése is bódulatba sodorta az oroszt. – Jóságos isten! – ismételte. – Krőzus kincse van a kezemben. Hamar összekotorta és visszatömködte a zsákba a köveket, s közben fél szeme egyre Tarzanon és Jad-bal-ján volt. Ám egyikük sem rezzent, és most, hogy a gyémántok benne voltak újra a kis zsákban, az orosz is nyugodtabb lett. – Majd holnap – motyogta –, igen, holnap... Persze, isten adta volna, hogy még ma éjjel megpróbáljam, de nem, nem... Másnap kora délelőtt Tarzan a négy európaival elérkezett egy derekas formájú, takarosan körülfalazott településhez. A falu sok kunyhóból állt. A majomembert nem egyszerűen szívélyesen fogadták, hanem uralkodónak kijáró hódolattal. A fehérek csak ámultak, milyen tisztelet övezi Tarzant a harcosok körében, s ugyanígy viselkedett a falu főnöke is. Ahogy a szokásos ceremóniákon túlestek, Tarzan a négy londonihoz fordult. Intett nekik, odahívta őket. – Ezek itt jó barátaim – közölte a fekete főnökkel. – Szeretnének biztonságban eljutni a tengerpartra. Kérlek, adj elegendő élelmet nekik, s küldj velük kellő számú harcost, aki vigyáz rájuk további útjuk során. Én, Tarzan, a majomember kérem tőled ezt a

szívességet. – Tarzan, a majomember, a nagy főnök, a dzsungel ura, akinek egyetlen szava parancs – válaszolta a fekete. – Jó! – kiáltotta Tarzan. – Adj nekik enni rendesen, és bánj velük jól. Nekem most más elintéznivalóm van, nem maradhatok itt semmiképpen. – Teli lesz a hasuk, és a hajuk szála sem görbül, úgy érik el a partot – közölte a fekete főnök. Tarzan, a majomember egyetlen búcsúszó nélkül, mint, aki tudomást sem vesz a jelenlétükről, eltűnt az európaiak szeme elől. Ahogy ment, nyomában ott ügetett Jadbal-ja, az aranyszőrű oroszlán.

19. A gyilkos dárda

Álmatlan éj köszöntött Kraskira. Nem tagadhatta: fél. Félt attól, hogy Tarzan előbbutóbb mégiscsak észreveszi, hogy a gyémántos zsákja nincs meg, és akkor visszatér, és számon kéri a dolgot a négy Londonin, „jó barátain”. Így történt hát, hogy mikor a pirkadat első halvány fénye megjelent a keleti égen, az orosz feltápászkodott száraz fűnyoszolyájáról, melyet neki s Blubernek jelölt ki éji szállásul a főnök, és lopakodva kilépett a falu utcájára. – Egek! – motyogta magában. – Az esély egy az ezerhez, hogy egymagamban elérem a partot, de ez – és megtapogatta inge alatt a gyémántos zsákot –, ez minden erőfeszítést megér. Akár az életemet is érdemes kockáztatni, feláldozni érte! Ezer király kincsének is megtenné ez. Istenem, mit jelenthetne ez nekem Londonban, Párizsban, New Yorkban. Kisurrant a faluból, s a következő pillanatban a dzsungel zöldje összezárult Carl Kraski körül. Ezzel az orosz örökre eltűnt társainak életéből. Bluber fedezte fel elsőnek, hogy Kraski nincs sehol. Bár nem volt köztük nagy szeretet, de Peebles és Throck barátsága folytán összetartoztak az út során. – Láttátok már Carlt ma reggel? – kérdezte Peeblest, ahogy a három férfi összegyűlt a kondér körül, melyből az egyáltalán nem ízletes levesfélét kanalazhatták. – Nem – mondta Peebles. – Nyilván még alszik. – Nincs a kunyhóban – felelte Bluber. Mikor felébredtem, nem volt ottan. – Tud ő vigyázni magára – mordult fel Throck, teli pofával. – Biztos összejött itt valamelyik hölgyeménnyel – tette hozzá kacsintva. Még vigyorgott is, hogy Kraski jól ismert gyengéjéből ekképp gúnyt űzhet. Befejezték reggelijüket, és próbáltak szót érteni pár harcossal, hogy megtudják, mikor is szándékozik a főnök útnak indítani a kis karavánt a part felé. És Kraski még mindig nem volt sehol. Bluber most már komolyan aggódott. Nem is annyira az orosz sorsa töltötte el szorongással, hanem a sajátja: mi lesz vele még, ha egy ilyen békés faluban, az éj csöndes óráin is efféle rémes eltűnések következhetnek be? Amikor társainak erről szót ejtett, bolhát ültetett a fülükbe. Ezért aztán három eléggé aggódó férfiú jelentkezett a főnöknél kihallgatásra. Jelbeszéddel és kevert-tört angolsággal, bennszülött szavak segítségével – a londoniak tudtak már kettőt-hármat! – megértették a főnökkel Kraski eltűnését és, hogy a maguk részéről tudni szeretnék, mi is történt vele. A főnök ugyanúgy megdöbbent, mint ők, és nyomban elrendelte faluszerte gondos keresését. Mindent átfésültek, de eredménytelenül. Kraski nem volt a védfalak között. Aztán csakhamar fölfedezték a lábnyomait: a falu kapuján át a dzsungelbe távozott. – Mein Gott! – kiáltotta Bluber. – Kimendegélt oda az éj évének alján, sötétben, egymaga. Kellett megőrülnie! – Az istenit! – hördült fel Throck. – Mi a nyavalyát akarhatott ezzel?

– Nem tűnt el semmitek se? – kérdezte Kraski társától Peebles. – Hátha ellopott valamit. – Ach weh! – sápítozott Bluber. – Mi lehetett volna, mit ellophat még? Fegyverek, lőszerünk, mind van mellettünk, helyén. Nem vitte el. Ezen kívül van-e értékünk bármi egyéb, mint az én öltönyöm, kerülése húsz guinea? Van, hogy? – Jó, de akkor, miért tette? – hitetlenkedett Peebles. – Nyilván rájött a holdkórosság – mondta Throck. – Alvajáró volt. – Ők hárman körülbelül ennyi magyarázatot tudtak találni Kraski eltűnésére. Egy óra múlva a főnök a harcosok kíséretében már indította is őket a tengerpart felé. Kraski vállára vetett puskával, jobbjában súlyos automata pisztolyt szorongatva, kitartóan haladt a dzsungel ösvényén. Állandóan fülelt, nem hallja-e üldözés zaját, nem leselkedik-e valami jobbról-balról a sűrűben egyéb veszély. Egyedül a titokzatos dzsungelben: rémálmok iszonyatát élte át percről percre. Minden megtett mérföld után csökkent a szemében a gyémántkincs értéke a biztonságéhoz képest, amit elhagyott érte. Rettegve gondolta el, mi várhat még rá, míg eléri – ha eléri – a tengerpartot. Egy Hisztah, egy kígyó lendült le egy helyütt valami alacsonyan lógó ágról, és a férfi nem mert lőni, nehogy elárulja hollétét az esetleges üldözőknek. Mivel a hüllő elzárta útját, kénytelen volt kerülőt tenni, bebújni a legsűrűbb aljnövényzet sötétjébe, mely a keskeny csapást jobbról-balról szegélyezte. Amikor visszafurakodott az útra, ruhája rongyokban lógott, bőrét is összekarmolászták a tövisek, több sebből vérzett. A verítéktől lucskos volt, kimerülten zihált, és ruhadarabjait elözönlötték a hangyák. Fájdalmas csípéseik lassan félőrültté tették. Ahogy megint kiért a szabadba, letépte magáról ruháit, hogy ekképpen szabaduljon meg a csípő-maró gyötrelemtől. Mindenén oly sötétlő tömegben nyüzsögtek ezek a hangyák, hogy nem is ölthette fel a ruháját újra. Csak gyémántos zsák, a lőszer, a fegyverek maradtak vele. Ingén, nadrágján már milliónyi hangya nyüzsgött, a helyzet rosszabb volt, mint annak előtte. A holmikról valahogy lerázta a hangyasereget, s ment tovább anyaszült meztelenül. S amikor félóra múlva, zihálva végigzuhant pihenni a forró, nyirkos dzsungelföldön, megértette, micsoda reménytelen vállalkozásba kezdett, hogy egymaga akarja elérni a partot. Világosabban látta ezt, mint valaha. Európai ember számára ugyanis semmi se olyan megalázó, mint ha a ruháját veszíti el. Ezzel teljes magabiztossága foszlik le róla. Bármennyire kényelmetlen volt is az a sok tépett rongy, most, hogy le kellett mondania e göncökről, érzékenyebben érintette, mint ha a fegyverét vették volna el tőle. Ennyire nagy rajtunk a szokás hatalma, a környezetünké. Kudarcra ítélt, vesztes Kraski volt az, aki ott a dzsungel úttalan útján törtetett. Az éjszakát éhesen és fázva egy fa ágközében töltötte. Mindenfelé bömbölésztek, hörögtek, kaffogtak, ordítottak a nagy húsevő ragadozók. Borzadálytól remegve riadt fel néha álmából, s nem bírt elaludni. Aztán, amikor a halálos kimerültség elnyomta, az se volt egészséges alvás, csak kábult rémálmok sora – amiből egy hirtelen üvöltés megint a valóságra döbbenti, eszelős éber állapotra.

Idegtépő lassúsággal teltek a vaksötét éjszaka velőzaklató órái, és úgy érezte, sosem jön el a hajnal. De jött, s Kraski botorkálva nyomban el is indult megint nyugatnak. A félelem, a fáradtság s a kín szinte csak félig hagyta eszmélni. Így bódulatban támolygott tovább, és minden eltelt óra érezhetően ernyedtebbé tette. Hiszen, amióta – több mint harminc órája – otthagyta társait, sem ennivalóhoz, sem vízhez nem jutott. Közeledett a dél. Kraski már nagyon lassan tudott csak haladni, és mind többször megállt. Egy ilyen pihenője alkalmával történt, hogy tompult érzékei emberi hangokra figyelmeztették. Gyorsan megrázta magát, halovány képességeit összeszedve figyelni, fülelni próbált. Erőnek erejével koncentrált, s akkor hirtelen megújult akarattal talpra szökkent. Nem volt felőle kétség, hangokat hallott, nem is túl messziről. Ezek európai emberek beszédének rémlettek. Persze Kraski azért óvatos volt, lassan kúszott előre, míg aztán az ösvény egy fordulójánál kitárult a szeme előtt egy fákkal lazán tarkázott tisztás egy sáros kis dzsungelfolyó mellett. A folyó partjához közel ott állt egy apró fészerkunyhó, fűből font alkotmány, és az egész szabályosan körül volt véve az elmaradhatatlan kerítéssel – paliszáddal, s mindezt kívül még tüskés boma is védte. Ennek a kunyhónak az irányából jöttek a hangok. Kraski most már azt is jól hallotta, hogy egy nő tiltakozik, s válaszul dühösen rádörmög valami sokkal mélyebb férfihang. Carl Kraski szeme hitetlen-nagyra tárult, s tekintetéből nem hiányzott a rémület sem. A férfihang gazdája nem más volt, igen, bármi borzadály, nem más, mint a halottnak vélt Esteban Miranda! A nő hangja felől sem volt már kétsége, mert Flora volt az, az eltűnt, rég halott listára tett Flora Hawkes...! Hanem hát Carl Kraski nem az az ember volt, aki olyan könnyen hisz természetfölötti dolgokban. Testetlen lelkek nem eszkábálnak fűkunyhót, nincs gondjuk védő paliszádra, tövises bomára. Márpedig akkor azok, akik e hangokat kiadják, tudta jól: élnek – ugyanolyan valóságosak, mint ő – itt vannak a közelben. Itt vannak. Elindult a kunyhó felé. Csaknem elfeledte minden gyűlöletét és féltékenységét, amit Esteban iránt érzett, annyira csak a megkönnyebbülés munkált benne. Aztán, íme, akkor mégis van remény, hogy mindjárt hozzá hasonló lények társaságába kerüljön. Alig pár lépést tett meg a dzsungel-sűrű szegélyétől távolodva, mikor rádöbbent, hogy ő meztelen. Töprengve torpant meg, körülnézett, mi legyen. Akkor rájött, hogy hosszú füvekből fonhat magának gyorsan valami ügyetlen, de a célnak megfelelő szoknyát, melyet a derekára erősíthet egy dzsungelfű-sodrat kötéllel. Ezt meg is tette, és visszanyert önbizalommal haladt tovább a kunyhó felé. Félt, hogy esetleg nem ismerik meg, ellenségnek hiszik és rátámadnak, ezért Kraski a biztonság kedvéért nevén szólította Estebant. A spanyol azon nyomban kijött a kunyhóból, a lány követte. Ha Kraski nem hallotta volna az imént a hangját, Estebanról azt k hitte volna, hogy Tarzan, a majomember. Oly közeli, oly tökéletes volt a hasonlóság. Egy pillanatig azok ketten csak álltak, bámulták a különös jelenést. – Nem ismertek meg? – kérdezte Kraski. – Én vagyok Carl... Carl Kraski. Tudod ki az,

Flora, tudod! – Carl! – kiáltotta a lány, és már szökkent volna feléje, de Esteban megragadta a csuklóját és visszarántotta. – Mit keresel itt, Kraski? – kérdezte a spanyol barátságtalanul. – Próbálok eljutni a partvidékre – felelte az orosz –, és csaknem beledöglöm már. Éhezem, végképp kimerültem. – A partvidékre errefelé vezet az út – mutatta Esteban a nyugatnak tartó ösvényt. – Menj csak szépen, Carl, ez itt neked nem egészséges hely. – Azt akarod mondani, hogy étel-ital nélkül továbbküldesz? – kérdezte Kraski. – Ott a víz – bökött a folyóra a spanyol. – Ennivalótól meg csak úgy hemzseg a dzsungel. Mindössze ész, ügyesség kell hozzá, a többi meg magától jön. – Nem küldheted el így – szólt közbe a lány. – El nem képzeltem volna, hogy ilyen kegyetlen is tudsz lenni. – Majd az oroszhoz fordult. – Ó, Carl, ne menj el, kérlek, ne menj! Ments meg engem ettől a vadállattól! – Akkor állj félre – kiáltotta Kraski és, ahogy a lány kirántotta magát a spanyol szorításából, az orosz tüzelt. A súlyos automata pisztoly golyója elhibázta a célt, az üres hüvely odanyisszant a csőbe és bennszorult. Ahogy Kraski bajlódni kezdett a ravasszal, s látta, hogy mindhiába, káromkodva hajította el a fegyvert. Puskájához kapott, őrült mozdulattal tépte volna le válláról, de már elkésett. Esteban dárdát markoló karja hátralendült, és a súlyos fegyver, amellyel a színész mostanság már tökéletesen bánt, nem végzett félmunkát: a cakkos dárdahegy Kraski mellkasába fúródott, a szívét találta. Carl Kraski egyetlen hang nélkül rogyott ellenségének lábához. Győzött az egyik rivális, és a nő, akit mindketten szerettek, ki-ki önzéssel vagy brutalitással, most zokogva borult a földre, mint, aki a kétségbeesés utolsó ürömpoharát üríti. Esteban látta, hogy ellenfele halott, előrelépett hát, kirántotta Kraski melléből a dárdát, és a lőszert s a puskát is leakasztotta az élettelen testéről. Pillantása egy kis bőrzsákra tévedt, melyet Kraski a fűkötéllel a derekára erősítve hordhatott, legalábbis most így, mint Esteban látta – mert a szoknya s az öv merőben friss fű volt. A spanyol megtapogatta a zsákocskát próbálta kitalálni, mi lehet benne, de csak arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára lőszer, és nem is vizsgálta meg alaposabban, míg a halott fegyvereit a kunyhóba be nem vitte. Magával vonszolta a lányt is, aki most egy sarokba kuporogva sírdogált. – Szegény Carl! Szegény Carl! – szipogta Flora Hawkes. Nyögdösött, aztán felhördült: – Te vadállat! Bestiális vadállat! – Igen – rikoltotta a spanyol, és harsányan felnevetett. – Bestiális vadállat, az vagyok. Tarzan vagyok, és ez a mocskos muszka engem Estebannak mert szólítani! Engem, Tarzant! Én vagyok Tarzan, a majomember! – Ezt ismételgette megmegcsukló, már-már makogva üvöltő hangon. – Aki mást mer állítani, megölöm. Meghal, majd én megmutatom. Mindenki megkapja, ami neki jár. – Szava motyogásba fúlt. A lány tágra nyílt, lángoló szemmel meredt rá, megborzongott.

– Őrült! – suttogta. – Megőrült, te jó ég ez megőrült, egy mániákus őrült, és én egyedül vagyok vele a dzsungel mélyén. És való igaz, Esteban Miranda egy bizonyos értelemben őrült volt. A színész őrülete volt ez, azé az emberé, aki azonosul a szerepével. Mert addig-addig próbálgatta... ezt a szerepet Esteban jól-rosszul, míg bele nem jött amúgy istenigazából. Most már ment is neki adok-kapok alapon és hasznosan. Alakult a szerepe, olyan volt, mint maga az élete, és már valójában elhitte: ő Tarzan, a dzsungel ura. Ehhez a külleme is olyan megtévesztően tökéletes volt, hogy Tarzan legjobb barátját, legkitűnőbb ismerőjét is becsaphatta volna. Hanem az istenforma testben egy görény moha szíve lakott, veszett-rossz szív, és tömérdek nyúlra valló gyávaság. – Még, hogy ő! El akarta rabolni Tarzan asszonyát! – – motyogta Esteban tovább. – Tarzanét, a dzsungel uráét! Nem láttad-e, hogyan végeztem vele, egyetlen egyszer sújtott le rá rettenetes karom! Tudnál te egy ilyen hitvány puhányt szeretni? – folytatta „költői” szavait. – Te, aki a nagy Tarzan szerelmét mondhatod magadénak? – Gyűlöllek és megvetlek – sziszegte a lány. – Valóban az vagy, bestiális vadállat. Még annyi se, még annál is mélyebbre süllyedtél. – De te az enyém vagy, ha így, ha úgy – jelentette ki a spanyol. – És sose leszel senki másé! Inkább megöllek! Hanem hát lássuk, miből élünk, mit rejt ez a kis zsákocska, orosz barátunk zsákja. Úgy érzem, ebben lőszer van, de tömérdek, lehet vele bőven zsákmányt lőni – mondta. Azzal már nyitotta is a zsineget, és a zsák szája kinyílt. Esteban a tartalmából kiöntött valamicskét a földre, és látta, látta a szemkápráztató csillogást. Ámuló szeme kerekre tárult, és a lány is hitetlenkedve nézett. – Te Szűz Mária – hápogott a spanyol – Ezek itten gyémántok. – Százával – lihegte Flora. – Hol a nyavalyában tehetett szert ilyesmire? – Fogalmam sincs, de nem is érdekel. – jelentette ki Esteban. – Az enyémek. Ez mind az enyém... gazdag vagyok, Flora. Gazdag vagyok és, ha jó kislány leszel, osztozhatsz velem a gazdagságomon. Flora Hawkes szeme összeszűkült. Szívében felébredt a mindig is lobbanni kész birtoklási vágy mohósága. És ezzel együtt, legalább olyan erővel, a spanyol iránti gyűlölete. Estebannak rég tudnia kellett volna, ami most csak megérlelődött, hogy Flora mindenre elszánt. A hallatlan értékű kövek birtoklásáért szentül eltökélte, hogy végrehajtja tervét, és álmában megöli a spanyolt. Igaz, hogy rettegve gondolt rá, mi lesz, ha aztán maga marad a dzsungelben, de mindhiába – a roppant gazdagság ígérete legyőzte iszonyodását. Tarzan, ahogy a dzsungelt járta, követte a nyugati parti feketék s az arabok menekülő rabszolgáinak megannyi nyomát. Luvinit keresve követte is a futamodó csoportocskákat és kikényszerítette a bennszülöttekből az igazmondást, mert beléjük oltotta a rettegő félelmet, hogy vezérük itt hagyta magukra mindőjüket. Csak épp mindhiába.

Valamennyien ugyanazt a történetet mondták el neki. Senki sem akadt, aki Luvinit a csata és a tűz óta látta volna. Egytől egyig bizonyosra vették, hogy valamely másik „bandával” menekült. A majomember szívét-agyát olyannyira lefoglalta a bánat s a makacs keresés, hogy egyéb szempontokra nem is nagyon ügyelt. Ennek „eredménye” volt az, hogy a gyémántos zsákocska hiányát sem vette észre. Mi több, gyakorlatilag teljesen meg is feledkezett az egész gyémántdologról. Merő véletlen volt, hogy keresni kezdte kincsét, és rádöbbent, hogy eltűnt, ám, hogy mikor vesztette el, hol és milyen körülmények között, egyszerűen fogalma sem volt. – Azok a mocsok gazember európaiak – mormolta csak úgy Jad-bal-jának –, igen, azok vehették el tőlem. – És erre a gondolatra a skarlátszín sebhely égni kezdett a homlokán, mint mindig, ha az emberi pimaszság és hitványság felháborította. – Gyerünk – mondta továbbra is az oroszlánnak –, ha már Luvinit keressük, igazán belefér még ez is. Lássuk, hol járhatnak ők. Ekképpen történt, hogy Peebles, Throck és Bluber nem túl hosszú út után, ahogy a part felé haladtak kíséretükkel, egy déli pihenőjükön a majomembert pillantották meg. Való igaz, Tarzan haladt feléjük fejedelem módjára, és mellette az oroszlán: Tarzan meg se hallotta hálálkodó, túláradóan lelkes köszöntésüket, hanem egyszerűen odaállt eléjük, némán és összefont karral. Egész megjelenése olyan komor volt s vádló, hogy Bluber belereszketett. A két nagydarab angol is sápadtan várta, mi következik. – Mi baj van? – kérdezték csaknem egyszerre. – Mi történt? Valami nincs rendben? – A zsákocskáért jöttem, amit elvettetek tőlem – közölte röviden Tarzan. – A kövekről van szó. Mind a három szempár gyanakodva pásztázta a két másik társat. – Egy szót sem értek belőle, mire tud gondolni ezzel, Mr. Tarzan – makogta Bluber. – Bizonyosságot veszek rá, hogy valami félreértés történt meg... – és lopva, gyanakodva Peebles és Throck... felé sandított. – Nem tudok semmiféle kövekről és zacskóról – közölte Peebles –, és gondolom, a saját fajtájában mégis bízhat, nem? – Egyikőtökben se bízom meg ennyit se – mutatta Tarzan. – Adok viszont öt másodpercet, hogy a zsákocskát a kövekkel hiánytalanul visszaadjátok és, ha nem, akkor alapos kutatás következik. Motozás, ahogy mondtam. – De hát hogyne, hogyne, miért ne – buzgólkodott Bluber, – Tessék átkutatni engem, Mr. Tarzan, én semmit magától semmi pénzért el nem vennék. – Valami tévedés lesz itt – mormolta Throck is –, én semmit öntől el nem vettem, és meggyőződésem, hogy ez a két úriember sem tett ilyesmit. – Hol a negyedik társatok? – kérdezte akkor Tarzan. – Ó, hát Kraski? Eltűnt ő ugyanazon az éjszakán, hogy maga a faluba vitt minket. Nem is láttuk őt azóta. Ez az, megvan. Nem értettük, miért ment el – folytatta Throck –, de hát ez az, olyan világos, mint a nap. Nem láttunk a szemünktől! Ő volt az, aki ellopta magától a zacskót a kövekkel. Ezért szökött el. Azóta is töprengünk, miért vágott neki egyedül a dzsungelnek, és most...

Igen, most már teljesen világos minden. – Persze – kiáltott Peebles. – Ez az, megvan a megoldás, teljesen világos. – Tudhattuk volna mi, tudhattuk volna mi – helyeselt Bluber. – Akkor is, a motozás meglesz – közölte Tarzan, majd hívatta a csapat bennszülött vezetőjét. Elmondta neki, mi az óhaja, s a három fehéret már vetkőztették és motozták is nyomban. Pár maradék holmijukat ugyanilyen gonddal átfésülték, de mindhiába, a zacskó a kövekkel nem került elő. Tarzan egy szó nélkül sarkon fordult. Egy pillanat múlva már össze is zárult mögötte a sűrű zöld lomb tengere. Eltűnt a majomember s az aranyszőrű oroszlán. – Isten legyen irgalmas Kraskinak – mordult fel Peebles. – Mit gondoltok, minek olyan fontos neki egy zsák, teli kövekkel? – kérdezte társait Throck. – Meg van ez huzatva azért, nem? – Huzatva nyavalyát van – hebegte Bluber. – Afrikában csak egyféle oly kövek vannak, mik érdekelhetik az embert... és, amit Kraski éj idején kilop a táborból... Hát nem értitek? Gyémántok! Peebles és Throck meglepetten tárta kerekre a szemét. – Az átkozott muszkája! – kiáltotta az előbbi. – Hát minket is nem átvert? Mert azt tette, bizony. – Megmentette az életünket, azt mondom én nektek, hé! – mondta Throck dörmögve. – Mert ha ez a majomfickó itt találja velünk Kraskit, hát, jaj a bőrünknek... meg nem magyaráztuk volna neki, hogy a mi kezünk nincs benne a dologban. Kraski meg aztán végképp nem segített volna. – Remélem, elkapja azt a mocskot! – kiáltotta buzgón Peebles. Viszont dermedt csendbe burkolóztak egy pillanat múlva, ahogy Tarzan váratlanul megint megjelent. Ám a majomember most már Egyet se vetett rájuk. Egyenesen a csapat vezetőjéhez ment, vele tárgyalt pár percig. Majd megint sarkon fordult s eltávozott. A csapat vezetőjétől kapott tájékoztatás alapján Tarzan nagyjából arrafelé indult, ahol a négy fehér embert a főnök gondjaira bízta, s ahonnét Kraski a maga szakállára távozott. Gyorsan haladt, nem akadályozta a sűrű aljnövényzet, és a majomember viszonylag hamar el is érte a falut. Jad-bal-ja mindenütt követte. A falu kapujánál felfedezte Kraski nyomát. Igaz, eléggé tönkretett nyom volt, de a majomember pompás érzékei számára még mindig sokat mondott. Sietősen indult el ezen a nyomon. Nem volt nehéz dolga, mert Kraski kitartóan a nyugatnak kanyargó legegyszerűbb csapást követte. A nap csaknem alábukott már a nyugati fakoronák mögé, amikor Tarzan hirtelen egy kis tisztásra ért. A közelben egy sáros kis folyó folydogált, melynek partján hevenyészve készített kunyhószerűség állt, körötte paliszád és tüskés bonra. A majomember megállt, fülelt. Érzékeny orrával a levegőt szimatolta, aztán nesztelen léptekkel elindult a tisztáson át a kunyhóhoz. Kint a füvön, a paliszád mellett ott hevert egy fehér ember holtteste. A majomembernek egyetlen pillantás elég volt

hozzá, hogy megállapíthassa: ez a szökevény, akit ő keresett. Azonnal rájött arra is, hogy felesleges átvizsgálnia a holttest ruházatát, mert a gyémántos zsákocska biztosan annál van, aki az oroszt megölte. A felületes szemle is igazolta, hogy nem tévedett, ami a gyémántokat illeti, helyes volt a következtetése. A kunyhóban s környékén is számos nyom tanúskodott, hogy itt egy férfi és egy nő tartózkodott. A férfi nyoma azé az ismeretlené volt, aki Gobut, a nagy majmot, valamint Barát, az őzet megölte, s tette mindezt a majomember „felségterületén”. Hanem a nő – ki ez a nő? Nem volt kétséges, hogy a lába fáradt, sebes, és, hogy cipő helyett vászon bugyolát viselt. Tarzan követte a férfi és a nő nyomát, mely a kunyhótól a dzsungelbe vezetett. Ahogy haladt, világossá vált előtte, hogy a nő lemaradozgathatott, majd egyre jobban és jobban sántított. Lassan haladt, bizonyára fájdalmai voltak, és Tarzan megállapította, hogy a férfi nem várta be, ellenkezőleg, többször is jókora távolság választotta el a két vándort. Valóban így volt. Esteban messze Flora Hawkes előtt vonult, a lány sebesült, vérző lába ugyanis már-már alkalmatlan volt bármiféle járásra. – Várj meg, Esteban – könyörgött Flora. Ne hagyj itt, kérlek, ne hagyj magamra, ebben a rettenetes dzsungelben. – Akkor tarts lépést velem – mordult rá a spanyol. – Azt hiszed talán, hogy ezzel a vagyonnal a birtokomban majd itt fogok vacakolgatni a dzsungelben, és megvárom, hogy valaki elvegye tőlem? Nem, én igenis eljutok a partra, olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Ha tartod velem a lépést, jó, ha túl gyors neked ez az ütem, hát fel is út, le is út, te akartad így. – De hát nem hagyhatsz itt, nem érted? Esteban, még te se lehetsz olyan gonosz vadállat, hogy ezt tedd velem mindazok után, amire a magad érdekében rákényszerítenél, én mindent megtettem neked... A spanyol nevetett. – Nem jelentesz nekem te már semmit – mondta. – Elnyűtt kesztyű vagy. Ezzel itt – és megpaskolta a gyémántos zsákot – megvásárolhatom magamnak a legfinomabb, legpuhább kesztyűcskéket a világ nagy fővárosaiban... vadonatúj kesztyűket, babám! – És harsogva, durván nevetett saját „pompás” viccén. – Esteban, Esteban – könyörgött sírva Flora –, gyere vissza, kérlek, kérlek. Nem bírom tovább, nem visz a lábam. Ne hagyj el. Kérlek, gyere vissza értem, ments meg. – De a spanyol csak nevetett rajta, és, ahogy az ösvény kanyarulata hirtelen elfedte őt Flora szeme elől, a lány teljesen reménytelenül, kimerülten roskadt a földre.

20. A holtak visszatérnek

Aznap éjjel Esteban egymaga táborozott le egy dzsungelösvény mentén, mely egy régi folyómedren vezetett keresztül. Csak egy egészen keskeny erecske csörgedezett, ám a spanyol számára már ez is a vágyva-vágyott vizet jelentette. Megszállottsága, mely most már maradéktalanul elhatalmasodott rajta, hogy tudniillik ő nem más, mint Tarzan, csalóka bátorsággal töltötte el. Ezért hihette, hogy ő minden védőtákolmány nélkül táborozhat lent a földön. És a szerencse valóban a kegyeibe fogadta, mert nem küldött rá a balsors semmi vérszomjas fenevadat. Amíg Flora Hawkes vele volt, épített védőfalat, kalyibát a lánynak, most azonban, hogy megint maga volt – büszkén! –, nem vitte volna rá a lélek, hogy ilyen nőies barkácsolással, szövéssel-fonással foglalatoskodjék s, hogy legalább bomát vonjon maga köré éjszakára. Tüzet azért rakott, mert, amit vadászott, meg kellett sütnie. Nem tartott ugyanis még ott, hogy a nyers húst is jóízűen fogyassza. Amikor pecsenyével jóllakott és utána vizet is ivott a kis csorgóból, Esteban visszatért tüzéhez. Ott lekuporodott a földre, majd előhúzta ágyékkötőjéből a zacskót, tenyerébe öntött egy csomó követ, gyönyörködött bennük, egyik tenyeréből a másikba csorgatta kincsének egy részét. A lobogó tűz fénye szeszélyesen játszott a törésfelületeken, a pompás, becses köveken, és szanaszéjjel szóródtak a sugarak a dzsungel éjén. Ez a hihetetlen fényjáték egy még hihetetlenebb jövő képeit bűvölte Esteban Miranda szeme elé. Látta képzeletben mindazt, amit a gazdagság egy férfinak biztosíthat – hatalom, luxus, gyönyörű nők. Félig hunyt szemmel ábrándozott, hogyan is lesz az, ha megleli az ideálját – azt a mesenőt, azt a mindenek felettit, akiért akár az egész világot felkutatja. Látta álmainak asszonyát, aki neki mindig is kellett volna, a nőt, aki méltó társa lehet olyasvalakinek, mint Esteban Miranda, vagyis, amilyennek ő önmagát képzelte. És akkor – a félig hunyt szemek sötét pilláinak függönyén át – a spanyol egyszerre megpillantott valakit, valamit, egy jelenést. A tábortűz fényében, mintha álmainak megtestesülése lett volna ez az alak, egy nő, fehér, könnyű öltözetben, és, mintha ott lebegett volna a tűz fénykörének szegélyén, a kiszáradt folyó partján. A különös csak az volt, hogy ez a látomás nem akart szétoszlani. Esteban összeszorította a szemét, aztán megint kinyitotta, s bár csak résnyire, az a nőalak ugyanúgy ott volt, mint annak előtte. És ahogy a szemét tágra meresztette, a nő elkezdett úszni megint felette, betöltve mindent. Esteban Miranda hirtelen elsápadt. – Isten az égben! Szűzanyám! – kiáltotta. – Ez Flora! Halott, és most visszatér kísérteni engem, Kimeredt szemmel – szökkent talpra, hogy szembeforduljon a jelenéssel – s, amikor elindult feléje, a jelenés megszólalt. Lágy hangon, mégis szinte kiáltva mondta:

– Én édesem, édesem! – kiáltotta. – Hát te volnál az, te vagy az? Esteban egy pillanat alatt rádöbbent, hogy ez nem testet öltött lélek, nem kísértet, nem Flora... Hanem hát akkor kicsoda? Ki ez a látomásszerű szépség itt, a legsötétebb Afrikában, a vadonban, egymagában, így? És most lassan, lassan leereszkedett a folyómeder magas partjáról, és haladt Esteban felé. A spanyol visszasietett a gyémántokhoz, mindet a zsákocskába öntötte gyorsan, azt meg beakasztotta az ágyékkötője alá. A nő kitárt karral ment feléje tovább. – Szerelmem, én édes szerelmem – ezt kiáltotta neki. – Ne mondd nekem azt, hogy nem ismersz meg. – Elég közel járt már hozzá, hogy a spanyol láthassa hullámzó kebleit, ajkát, mely szenvedélytől s vágytól remeg. És hirtelen végigsöpört rajta valami ellenállhatatlan érzés és ő is kitárta karját. Rohant a nő felé, s némán melléhez szorította. Tarzan a férfi és a nő nyomát követve, amúgy ráérősen haladt a dzsungel ösvényén. Rájött, hogy ahhoz neki nem kell valami nagyon sietnie, ha ezeket utol akarja érni. Az sem lepte meg, mikor egyszerre ott látta maga előtt a földön kuporgó nőt. Letérdelt mellé az ösvényre, kezét a vállára tette. Halálos rémület sikolya volt a válasz. – Jó isten! – hallotta a majomember –, ez a vég! – Semmi veszély nem fenyegeti – nyugtatta Tarzan. – Nem akarom bántani magát. A nő ráemelte szemét, aztán megnézte. Először... igen, Flora először azt hitte, hogy ez Esteban. – Hát visszajöttél értem mégis, Esteban? – kérdezte. – Esteban? – kiáltotta a férfi. – Nem vagyok semmiféle Esteban. Vagyis az nem én vagyok. Akkor Flora felismerte. – Lord Greystoke! – kiáltotta. – Ez tényleg ön? – Hogyne – mondta a majomember. – De maga kicsoda? – Flora Hawkes vagyok. Lady Greystoke szobalánya voltam. – Emlékszem magára – mondta a férfi. Mit keres itt tulajdonképpen? – Félek megmondani önnek – mondta a lány. – Félek a haragjától. – Mondja meg – rendelkezett Tarzan. – Tudnia kellene, Flora, hogy nőket sose bántok. – Azért jöttünk, hogy megdézsmáljuk Opar aranykincses kamráit – mondta Flora Hawkes. – De hiszen tudja. – Erről semmit sem tudok – közölte a férfi. – Úgy érti, maga azokkal az európaiakkal volt, akik engem orvul elaltattak, aztán otthagytak a táborban? – Igen – mondta a lány –, és meg is szereztük az aranyat, de akkor jött ön a wazirijaival, és elvette tőlünk. – De hát én semmiféle wazirikkal nem mentem sehova, és semmit se vettem el magától, maguktól – közölte Tarzan. – Nem értem, mit beszél. A lány felvonta szemöldökét, nagy volt a meglepetése. Főként mert tudta, hogy

Tarzan sosem hazudik. – Különváltunk – folytatta hát Flora Hawkes –, miután az embereink ellenünk fordultak. Esteban ellopott engem a többiektől, aztán viszont egy idő múlva Kraski ránk talált. Ő volt az orosz. Egy kis zsák gyémánttal érkezett, és Esteban megölte őt, elvette tőle a gyémántokat. Most Tarzanon volt a csodálkozás sora. – És Esteban... ő az a férfi, aki magával van? – kérdezte. – Igen – felelte a lány –, de csak volt, mert elhagyott engem. Nem tudtam már lábra állni, a gyulladások meg a sebek miatt. Ő meg csak ment, és itt hagyott engem a biztos halálban. Ment, és vitte a gyémántokat. – Megtaláljuk – mondta a majomember. Jöjjön! – De hát nem tudok járni – mondta a lány. – Semmiség – mondta Tarzan, azzal lehajolt, a vállára kapta Flora Hawkest. A majomember könnyedén haladt a csapáson, vállán a kimerült lánnyal. – Nincs messze a víz – mondta –, és magának víz kell. Segítek, hogy erőre kapjon, és az is lehet, hogy hamarosan találunk magának valami ennivalót. – Miért ilyen jó hozzám? – kérdezte a lány. – Maga nő, és kész. Nem hagyhatom itt a dzsungelben, ahol biztos halál várna magára. Nem tehetek ilyet, bármit követett is el – válaszolta a majomember. És Flora Hawkes csak zokogott, és megtört szavakkal esdekelt bocsánatért – ha lehet, ha van ilyen mindazok után, amit művelt. Jócskán sötétedett már, de ennek ellenére egyenletes ütemben haladtak a csendes ösvényen, mígnem egyszerre csak Tarzan a távolban valami tűz visszfényeit pillantotta meg. – Azt hiszem, hamarosan rálelünk a barátjára – suttogta Flórának. – Ne üssön zajt! Egy pillanat múlva Tarzan éles füle már valami beszélgetés hangjait is hallotta. Megállt, lesegítette válláról a lányt. – Ha nem tud járni és velem tartani, várjon itt. Nem szeretném, ha megszökne. Visszajövök magához. De ha tud járni, jöjjön utánam szép lassan. – Azzal otthagyta, s maga megindult óvatosan a fény s a hangok felé. Hallotta, ahogy Flora Hawkes ott jön közvetlenül mögötte. A lány nem tudta elviselni többé azt a gondolatot, hogy éjnek idején egyedül maradjon a dzsungelben. Ezzel egy időben pár lépésnyire Tarzan jobb kéz felől valami halk vinnyogást hallott. – Jad-bal-ja – suttogta fojtott hangon –, lábhoz! – És a nagy fekete sörényű oroszlán odakúszott hozzá. Flora Hawkes elfojtotta sikolyát, hozzárohant, megragadta a karját. – Csend – suttogta Tarzan. – Jad-bal-ja nem bántja magát. Pár pillanattal később már ott álltak hármasban egy ősi folyómeder szélén, és a magas füvek közül kinézve letekinthettek a kis táborszerűségre. Tarzan legnagyobb megdöbbenésére önmaga pontos hasonmását látta a tűz mellett. Ehhez s férfihoz lassan, vakító fehérben egy nő Lebbent. Hallotta a nő szavait: szelíd, szerelmes szavak voltak ezek, vágyakozók, és a hang rezgése, az illat, mely

érzékeny orrát megcsapta, mind-mind valami különös érzéssel töltötte el, boldogság járta át, kétségbeesés, düh, szerelem és gyűlölet. Látta, ahogy a tűz melletti férfi is megindul, és kitárt karral mellkasára vonja a nőt. Tarzan félrehajtotta a füveket, így lépett ki a meder peremére. A hangja, ahogy hirtelen kieresztette, megreszkettette a dzsungelt. – Jane! – Ennyit kiáltott csupán, mire a férfi és a nő azonnal felkapta a fejét. Mindketten arra néztek. A majomember alakja komoran kirajzolódott a tábortűz fényében. A férfi, ahogy Tarzant megpillantotta, sarkon fordult és futásnak eredt a folyó túlpartja felé. Ám akkor Tarzan leereszkedett a szikkadt mederbe, és a nő felé rohant. – Jane – kiáltotta –, hát te vagy az, te élsz, igaz! A nőből vad riadalom sugárzott. Először csak a menekülő után nézett, a tűnő férfira meredt, akit ő épp megölelni készült, majd Tarzan felé fordította tekintetét. Megdörzsölte a szemét, majd még egyszer a futamodó Esteban után nézett – vagy csak nézett volna, mert Esteban már nem volt sehol. Akkor tétova lépést tett a majomember felé. – Uramisten! – kiáltotta. – Mit jelent ez? Ki vagy te? És ha te vagy Tarzan, ki volt ő? – Én vagyok Tarzan, Jane – mondta a majomember –, én vagyok. Aztán arrafelé nézett Jane Clayton, amerről Flora Hawkes közelített, és azt mondta: – Igen, te vagy Tarzan, te vagy. Láttalak, hogy elrohantál a dzsungelbe Flora Hawkes-szel. Nem értem, John. Nem hihetem, hogy te, hogyha fejsérülést szenvedtél is, ilyen dolgokat művelsz. – Hogy én... elrohantam a dzsungelbe... Flora Hawkesszal? – kérdezte Tarzan, és nem leplezhette ámulatát. – Láttalak – közölte Jane. A majomember Flórához fordult. – Egy szót sem értek – jelentette ki. – Esteban volt az, aki elrohant velem a dzsungelbe, Lady Greystoke – mondta a lány. – Esteban volt az, aki önt megint becsapta volna. Aki itt áll velünk, ő az igazi Lord Greystoke. Az a másik közönséges szélhámos, aki képes volt elhagyni engem, aztán itt hagyott magamra, meghalni a dzsungelben. Ha nem jön Lord Greystoke, mostanra talán már halott lennék. Lady Greystoke tétova lépést tett a férje felé. – Jaj, John! – mondta elfúlón. – Hát én tudtam, igen, hogy az nem lehettél te. A szívem ezt súgta... de a szemem mást látott. Gyorsan – kiáltotta akkor –, utána, el elkapni azt a szélhámost. Siess, John, mielőtt tényleg meglép. – Hadd lépjen meg – mondta a majomember. – Bármennyire szeretném is elkapni, bármennyire is tudnék mit kezdeni azzal, ami nála van, Jane, annyival fontosabb nekem már az, hogy téged itt egy pillanatra se hagyjalak egyedül! – No, és Jad-bal-ja! – kiáltotta Jane Clayton. – Vele mi van? – Ó, csakugyan – nevetett a majomember. – El is felejtettem. – Aztán az oroszlánhoz fordult, és arrafelé mutatott, amerre a spanyol eltűnt. – Hozd ide, Jad-bal-

ja! – kiáltotta. Az aranyszínű vadállat már szökkent is, rávetette magát a nyomra, ment a zsákmány után. – Meg fogja ölni? – kérdezte borzongva Flora Hawkes. És a szívében valami elégtételt érzett, hogy a spanyolt mégis utoléri a vég. – Nem, dehogy fogja megölni – mondta Tarzan. – Lehet, hogy egy kicsit megcibálja, megtépázza, de élve fogja idehozni, az holtbiztos! – Aztán komoran hozzátette: – Ha egy módja van rá. – Aztán, mint, aki a futamodó szélhámos sorsáról ezzel már meg is feledkezett, a feleségéhez fordult. – Jane – mondta –, Usulától azt hallottam, hogy te halott vagy. Azt mondta, megtalálták elszenesedett holttestedet az arab faluban, és el is temettek téged ott. Hogy van az, hogy... hála az égnek!... itt állsz mégis épen és sértetlenül? Átkutattam a dzsungelt mindenütt Luvini után, hogy megbosszuljam halálodat. Akkor talán jól is van így, hogy nem leltem rá. – Sosem lelhettél volna rá többé – felelte Jane Clayton –, de azt nem értem, Usula miért állította, hogy megtalálta a hamvaimat? – Ejtett néhány foglyot – válaszolt Tarzan –, akik elmesélték, hogy Luvini megkötözött téged, és bevitt az egyik arab kunyhóba, mindjárt a falu kapuja mellett, s ott aztán még egy oszlophoz is kikötött. Miután a falu porrá égett, Usula visszatért wazirijaival és a foglyokkal, hogy megkeressenek téged. A foglyok megmutatták, hol állt a kunyhó. Egy emberi test elszenesedett maradványait találták ott, az elégett oszlop mellett. – Ó, már értem – kiáltott a nő. – Luvini valóban megkötözött, aztán az oszlophoz erősítette kötelékeim. Ám később visszatért a kunyhóba, és kioldott, majd nekem esett... már nem tudom, mennyi ideig hadakoztunk, de egyikünk sem vette észre, hogy körülöttünk már lángol a falu. Mikor már majdnem letepert, megpillantottam az övébe tűzött kését. Megadtam magam neki, s, amint karjaival rám tapadt, megragadtam a kést, s a hátába merítettem, a bal válla alatt – így lett vége. Luvini élettelenül a földre rogyott. Szinte ugyanabban a pillanatban fogott lángot az építmény alja és teteje. Csaknem meztelenül álltam ott, mert a heves dulakodás közben szinte minden ruhámat letépte. A falon ott lógott ez a fehér burnusz, amely nyilván az egyik arab áldozaté volt. Magamra vetettem, és kirohantam. Minden lángokban állt, s a kapun át éppen az utolsó bennszülöttek is elhagyták a falut. Jobbra tőlem a sánckerítés egy darabját még nem ostromolta a tűz. Ha a kapun át menekülök, egyenesen az ellenség karjaiba futok, ezért inkább felkapaszkodtam a sáncra, és a dzsungelbe vetettem magam mielőtt bárki megláthatott volna. Üggyel-bajjal ki tudtam térni a feketék különböző csoportjai elől, akik a faluból fejvesztetten menekültek el. Egy darabig még kerestem a wazirikat, miközben rejtőzve kellett maradnom. Talán fél mérföldre innen egy fa ágai közt pihentem meg. Ott láttam meg ennek a tűznek a fényét, s mikor ideértem, egészen mámorossá tett az öröm, hogy véletlenül megtaláltam – ahogy akkor hittem – az én Tarzanomat. – Szóval Luvinit temették el helyetted – szólt Tarzan. – Igen. S ez az ember volt az, aki a szemem láttára a dzsungelbe szökött Flórával, és nem te, ahogy hittem.

Flora Hawkes hirtelen felnézett. – És Esteban volt az – mondta –, aki a wazirikkal jött, s, aki elrabolta az aranyat tőlünk. Megbolondította az embereinket, rászedte a wazirikat is... – Mindenkit meg kellett szédítenie, ha engem is meg tudott téveszteni – mondta Jane Clayton. Semmi kétség, pár perc alatt rájöttem volna a csalásra, de a tábortűz fényében meg a nagy izgalmamban és örömömben, hogy viszontláthatom Lord Greystoke-ot, bizony hamar elhittem, amit hinni akartam. A majomember beletúrt sűrű, tömérdek fekete hajába, mint, aki mélyen eltűnődik valamin. – El nem képzelhetem, hogyan téveszthette meg Usulát fényes nappal – mondta, és a fejét csóválta. – Megmondom én – magyarázta Jane. – Azt mondta Usulának, hogy ő, Tarzan, fejsérülést szenvedett, és ennek következtében átmenetileg kihagy az emlékezete... S ez volt a mentsége, ha egy sor dologban egyáltalán nem tudott felnőni hozzád, ahogy nem is tudhatott! – Ügyes gazember volt – jegyezte meg a majomember. – Az ördögbe is! – Gazember, igen, és ördög – kiáltotta Flora. – Ő maga az ördög. Több mint egy óra telt el, mikor a folyópart magas füvei megint szétnyíltak, és nagy csöndben Jad-bal-ja bukkant elő. Két állkapcsa közt egy tépett, véres leopárdbort tartott, odavitte gazdája elé, letette a földre. A majomember felemelte a véres holmit, megvizsgálta, majd homlokát ráncolva így szólt: – Azt hiszem, Jad-bal-ja megölte. Nagyon úgy fest. – Talán ellenállt – mondta Jane Clayton. – Akkor Jad-bal-ja nem is tehetett mást... jogos önvédelem volt a részéről. – Gondolják, hogy fel is falta? – kiáltotta Flora Hawkes, szinte sikoltva. Riadtan húzódott arrébb. – Dehogy – mondta Tarzan –, arra nem lett volna ideje. Majd reggel követjük a nyomot, és rá fogunk bukkanni a holttestre. De jó lenne találkoznia gyémántjaimmal is. Akkor elmesélte Jane-nek az egész históriát, azt a különös történetet, mely végül a kis gyémántos zsákhoz s az ekképp ígérkező végtelen gazdagsághoz vezetett. Másnap reggel nekivágtak. Meg akarták keresni Esteban holttestét. A csapás sűrű tüskebozóton át vezetett a folyó lentebbi folyása felé, ott eltűnt, s bár a majomember igazán éles szemmel fürkészte végig pár mérföldön át a folyó mindkét partját attól a helytől, ahol a nyomokat elvesztette, semmi jelet nem talált. Vérfoltok maradtak Esteban után egészen a folyóig, az eddig rendben is volt, de a spanyol, mintha szőrénszálán eltűnt volna. Végül a majomember visszatért a két nőhöz, és így szólt: – Hát akkor ez lett a vége annak az embernek, aki Tarzannak adta ki magát. – Gondolod, hogy halott? – kérdezte Jane. – Igen, ebben biztos vagyok – felelte Tarzan. – A vérből arra következtetek, hogy Jad-bal-ja elkapta, megharapta, de sikerült neki valahogy kiszabadulnia, és elvergődött idáig, a folyómederig, itt a hullámok közé vetette magát. Mivel a túlparton se, egyebütt se lelem semmi nyomát, hogy kimászott volna, nem tudok másra

következtetni, mint, hogy felfalták. Flora Hawkes ismét összeborzongott. – Gonosz ember volt – mondta –, de valahogy a világ leggonoszabb emberének se kívánnék ilyen sorsot. A majomember vállat vont. – Ő akarta, magának kereste – mondta –, és semmi kétség, a világ csak jobb lett nélküle. – Az én hibám volt az egész – mondta gyötrődve Flora. – Azt kell mondanom: az én gonoszságom miatt kerültek ide ők mind. Én mondtam nekik, mit hallottam Opar kincseskamráiról... az én ötletem volt, hogy idejöjjünk, méghozzá úgy, hogy valaki megszemélyesíti Lord Greystoke-ot. Az én romlottságom miatt már többen is meghaltak. És ön, Lord Greystoke, meg a felesége, szintén alig-alig kerülte el a borzalmas halált. Nem is kérhetek megbocsátást ennyi bűnömért. Jane Clayton átölelte a lány vállát. – Ugyan, ugyan, a kapzsiság és a becsvágy már tömérdek bűn forrása volt, mióta a világ világ – mondta –, és ha a szerzés óhaja bűnnel párosul, a legrosszabbakra lehetünk felkészülve. Ám ez a dolog önmagában hordja végzetét, ezt maga, Flora, igazán tanúsíthatja. De ennyi az egész, s a magam részéről már meg is bocsátottam. Gondolom, tanult a maga kárán. – Jókora árat fizetett az eszeveszettségéért – tette hozzá a majomember. – És épp eleget bűnhődött. Elvisszük magát a társaihoz, akik már úton vannak a tengerpart felé, megbízható bennszülött kísérettel. Nem járhatnak túlságosan messze innét, hiszen, amikor utoljára láttam őket, úgy festett a dolog, hogy különösebb fizikai erőfeszítésre már nem nagyon képesek. A lány a majomember lábához hullt. – Hogyan köszönjem meg lordságod kegyét – kérdezte térden állva. És mégis, mégis, hadd maradhassak inkább önökkel itt, Afrikában, úgy szeretném megmutatni hűségemmel, hogy méltó vagyok jóindulatukra. Tarzan kérdőn pillantott a feleségére, és Jane Clayton intett: hallgassák meg Flora Hawkes esdeklését. – Rendben van – jelentette ki a majomember. – Velünk maradhat, Flora. – Sosem fogják megbánni – mondta a lány. – A kezem tövig ledolgozom önökért, ha kell. Hármasban indultak hát hazafelé, és Jad-bal-ja kísérte őket. Három napja mentek már, mikor Tarzan, aki vezette őket, hirtelen megállt, és beleszimatolt a dzsungel levegőjébe. Majd mosolyogva fordult hozzájuk. – Az én waziri népem egy kicsit engedetlen – mondta. – Hazaküldtem őket, és akkor tessék, mégis itt vannak, éppen jönnek felénk, pontosan a farm irányából. Pár perc múlva valóban felbukkant a waziri csapat, és nagy volt a feketék öröme, hogy gazdájukat s feleségét is élve, egy karcolás nélkül, épségben láthatják viszont. – Most hát, hogy ilyen jól összetalálkoztunk – mondta Tarzan, miután túlestek a kölcsönös üdvözléseken, a tömérdek kérdésen és válaszon –, halljuk, mit csináltatok az

arannyal, amit az európaiak táborából elvittetek? – Elrejtettük, ó Bwana, ahogy te parancsoltad nekünk – válaszolta Usula. – De hát én nem voltam veletek, Usula – közölte a majomember. – Az valaki más volt. Igaz, Lady Greystoke-ot ugyanúgy megtévesztette, ahogy titeket is, de más volt, ő csupán megszemélyesítette Tarzant, a dzsungel urát, nem kell szégyenkezned, hogy rászedett, mert ügyes színész volt. – Hát akkor nem te voltál az, Bwana, aki azt mondta nekünk, hogy megsérült a feje, és, hogy nem tud emlékezni annyi dologra... a wazirik nyelvére sem? – kérdezte Usula döbbenten. – De nem ám! – nevetett Tarzan. – Mert az én fejem nem sérült meg, és nagyon jól emlékszem mindenkor az én gyermekeim nyelvére! – Ó – kiáltotta Usula –, hát nem a Nagy Bwana volt akkor az se, aki megfutamodott Buto, az orrszarvú támadása elől? Tarzan most már hahotázott. – Miért, az a másik megfutamodott Buto elől? – De meg ám – rikkantott Usula. – Méghozzá úgy begyulladt, hogy futott! – Én igazán nem rovom fel neki – jelentette ki Tarzan –, hiszen Buto nem az a kimondottan kellemes játszótárs. – De azért a Nagy Bwana sosem futna meg előle – mondta Usula büszkén. – Mindegy, ki rejtette el az aranyat, Usula, de ti ástátok az üreget, nem? Vezess hát oda, kérlek. A wazirik hevenyészett, de kényelmes hordszéket biztosítottak gyorsan mindkét nőnek, jóllehet Jane Clayton nagyot nevetett az ötleten, hogy őt ekképpen cipeljék, s gyakrabban ballagott a székhordozók társaságában, mint amennyit a gallyakbólágakból font alkalmatosságon ült vagy hevert. Flora Hawkes azonban olyan fáradt s kimerült volt, hogy másképp nem is tarthatott volna velük. Boldog volt hát, hogy az erős wazirik jóvoltából végre ily pillekönnyedén haladhat a dzsungel úttalan útjain. Boldogságban úszó társaság vonult-kavargott ama hely felé, ahol a wazirik Esteban aranya számára a gödröt ásták. A feketék túláradó öröme érthető volt: hiszen megtalálták, viszontláthatták gazdájukat és asszonyukat, Tarzan és Jane öröme pedig olyasmi volt, amire nincs is kellő szó. Hogy végül a folyó melletti helyhez értek, – ahol a wazirik az aranyat elrejteni segítettek nemrég, dalolva s nevetgélve kezdték meg a kincsásást. Hanem a dal hirtelen elapadt, megnyúltak az arcok, a derűt hitetlenkedés váltotta fel – mert az arany nem akart előkerülni. Tarzan egy darabig csöndben figyelte őket, aztán valami csendes mosoly áradt el az arcán. – Nagyon mélyre rejtettétek ti ezt, hallod-e Usula – mondta. A fekete ember csak vakarta a fejét. – Nem, Bwana, ilyen mélyre nem – mondta végül. – Egyszerűen nem értem. Már rég elő kellett volna bukkannia annak az aranynak. – Bizonyos vagy benne, hogy jó helyen keresed? – tudakolta Tarzan.

– Pontosan ez az a hely, Bwana – biztosította a fekete főnök. – De az arany nincs itt. Valaki elvihette, miután mi ide beraktuk. – Megint a spanyol – állapította meg Tarzan. – Ügyes fickó volt, és szerette nagykanállal merni a dolgokat. – De hát nem vihette el azt mind egymaga – tiltakozott Usula. – Nagyon sok aranyrúd volt ám itt. A wazirik most már Tarzannal együtt kutatták át a helyet, ahol az arany nemrég a föld alá került. Ám Owaza elég jártas volt a dzsungel dolgaiban ahhoz, hogy a legcsekélyebb nyom se maradjon utána, még Tarzan kifinomult érzékei számára sem, semmi jele annak, hogy a spanyollal „áttelepítették” valahova máshova a kincset. – Eltűnt – állapította meg végül a majomember –, hanem arra azért ügyelni kellene, hogy Afrikából ki ne jusson. Futárokat menesztett hát mindenfelé, megüzenvén a birtoka körüli falvak baráti törzs főnökeinek: alaposan nézzenek meg minden szafarit, ha a területükön áthalad, és senkit se hagyjanak futni semmiféle arannyal. – Meg fogják állítani őket – biztosította társait Tarzan. Aznap éjszaka, hogy tábort ütöttek a hazafelé vezető út mentén, a három fehér ember ott ücsörgött egy kis tűznél. Jad-bal-ja épp a majomember mögött feküdt, Tarzan pedig azt a leopárdbőrt tanulmányozta, melyet az oroszlán a spanyoltól elhozott. A dzsungel ura akkor hirtelen a feleségéhez fordult. – Igazad volt, Jane – mondta. – Opar kincseskamrái nem nekem valók. Ezúttal nemcsak az aranyat veszítettem el, de egy mesés gyémántvagyont is, ráadásul a világ legnagyobb kincsét kockáztattam... csaknem elveszítettelek téged! – Ne is törődj az arannyal és a gyémántokkal, John – nyugtatta Jane Clayton. – Hiszen itt vagyunk egymásnak mi ketten, és itt van nekünk Korak. – És itt egy véres leopárdbőr – tette hozzá a majomember –, és rajta valami titokzatos térkép. Jad-bal-ja megszaglászta a bőrt, megnyalta utána a száját-pofáját: előérzettel-e? Emlékezésképp? Ki tudhatta azt!

21. Az örök rabság

Meglátván az igazi Tarzant, Esteban Miranda fordult egyet, majd vaktában nekivágott a dzsungelnek. Szívét jeges félelem szorongatta, és mint az eszelős rohant. Nem volt semmi célja, elképzelése. Nem tudta azt se, merre tart, milyen irányban. Egyetlen gondolat lett úrrá egész lényén, méghozzá az, hogy mielőbb minél messzebbre jusson a majomembertől. Csak bukdácsolt előre, keresztülfurakodott a sűrű tüskebokrokon, melyek megszaggatták bőrét, húsát, s amerre ment, vérnyomot hagyott maga után. A folyó partján a tüskebozótba beleakadt és, mint számos alkalommal korábban is, letépte róla a leopárdbőrt, melyhez olyan kitartóan ragaszkodott, mint – kis túlzással – az életéhez. A tüskék ezúttal ragaszkodtak zsákmányukhoz, s, ahogy próbálta kiszabadítani a bőrt, hátrafordult. Meghallotta a nagy test zaját, ahogy fúrta át magát a sűrűn. Egyre csak feléje jött, és egy pillanattal később már a két sárgászöld lángszemet is láthatta, ahogy vészjóslóan rászegeződnek. Rémületében még fojtott hangon felkiáltott, elengedte a leopárdbőrt, fordult egyet, aztán fejest ugrott a folyóba. Ahogy a sötét víz összecsapott a feje fölött, Jad-bal-ja épp akkor ért a partszegélyre. A fekete sörényű oroszlán lenézett a táguló-gyűrűző körökre, melyek a zsákmány tűntének helyét jelezték. Esteban ugyanis, aki remek úszó volt, merészen a túlpartot célozta meg, de úgy, hogy a víz felszíne alatt maradt. Az aranyszőrű állat egy pillanatig még a vizet pásztázta tekintetével, de aztán inkább elfordult, és azt a bőrt méltatta szimatos figyelmére, melyet a spanyol kénytelen-kelletlen hátrahagyott. Fogai közé kapta, aztán letépte a tüskebokrokról, majd elindult vele, hogy gazdája lábához tegye. A spanyol végül kénytelen volt kibukkanni a víz alól, s azt tapasztalhatta, hogy sűrű leveles ágak veszik körül. Egy pillanatig azt hitte, elveszett, olyan sűrű volt ez a szövedék-fonadék. De valahogy keresztülvágta magát, s feje kinn volt végre. Körülpillantott, s azt látta, hogy épp előtte egy kidőlt fa emelkedett elő a mélyből. A nagy lombos együttes a folyó közepe táján úszott. Némi erőfeszítéssel sikerült felkapaszkodnia a vastagabb ágakra, helyet foglalt a roppant törzsön – s így viszonylag biztonságosan hajókázott lefelé a folyón. Nagy sóhaj szakadt fel széles mellkasából, látván, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz a menekülés a majomember jogos bosszúja elől. Persze, sajnálta veszteségét – a leopárdbőrt, rajta a térképet, a rejtekhely rajzát –, ám az elásott aranynál sokkal nagyobb kincsnek volt ő most a birtokában. Ahogy ezt elgondolta, keze mohón tapogatta meg az ágyékkötője alá rejtett zsákot. Mégis, még így is kapzsisága odakalandozott arra a rejtekre, a vízesés mellett elásott aranyrudakra. – Owaza fogja rátenni a kezét – mormolta. Sose bíztam abban a fekete dögben, és, amikor faképnél hagyott, sejthettem, mit forral. Esteban Miranda egész éjszaka így hajózott a kidőlt fa törzsén, életnek sehol semmi

jelét ne-m látta. Valamivel hajnal után, a parton egy bennszülött falut pillantott meg. Obebe és kannibáljainak faluja volt az. Ahogy a különös alakot, a fehér óriást a fatörzsön lovagolva, a folyón lefelé úszva egy fiatal nő megpillantotta, nagy zajt csapott. A kiáltozásra az egész falu népe összecsődült a parton: nézték a „jelenést”. – Egy idegen isten – kiáltotta valaki. – A folyó ördöge – mondta a varázsló. – Ő a barátom. Lesz halunk most már bőven, csak adjatok minden tíz hal után egyet nekem, a folyóördög barátjának! – Ez sosem volt a folyó ördöge! – zengette meg hörömbölő mély hangját Obebe, a kannibál. – Öregszel te, doktor! – mondta a varázslónak. – Az orvosságod régóta gyenge orvosság már, és most azt akarod mondani nekem, hogy Obebe legnagyobb ellensége a folyó-ördög. Még, hogy Tarzan az, a majomember. És ez ő, Obebe jól ismeri őt. – És ez igaz is volt, a környéken minden emberevőtörzs főnöke jól ismerte Tarzant, aki szüntelen és kíméletlen háborúságban állt velük. – Ez Tarzan, a majomember – ismételte Obebe –, és bajban van. Talán itt a lehetőség, hogy végre elfogjuk. Összegyűjtötte harcosait, aztán elindult velük a folyó menti ösvényen. Vagy ötven izmos, fiatal emberevő vonult ott szökellve. Mérföldeken át kísérték a nagy fát, s rajta Esteban Mirandát. A folyó kanyarulata végül úgy hozta, hogy a tutaj fennakadt egy lassan hömpölygő öböl szélén, ahol egy nagy parti fa ága nem engedte tovább. Gémberedett, fázós tagokkal, éhesen állt ott Esteban. Boldog volt, hogy megszabadult kényszerű úti alkalmatosságától, s végre partra szállhat. Üggyel-bajjal kikászálódott az alkalmi stégre – a fa egyik nagy ágára –, azon végigmászott, majd a törzsön leereszkedett a folyóparti talajra. Fogalma sem volt róla, hogy körötte, a magas fűben vagy félszáz mohó kannibál harcos vár s les rá. Nekidőlt a folyóparti fa törzsének, s egy pillanatnyi pihenőt tartott. Miközben kifújta magát, megtapogatta ágyékkötője alatt a gyémántos zsákocskát – mert ott volt, megvolt. – Végső soron szerencsés ördög vagyok – mondta fennhangon a spanyol. Szinte ugyanabban a pillanatban ötven fekete emelkedett ki körülötte a földből s vetette rá magát. Támadásuk olyan váratlanul jött, a túlerő oly hatalmas volt, hogy Estebannak nem is volt módja védekezni. Jószerivel akkor döbbent rá, mi is történt, amikor másodpercek alatt megkötözték. – Jaj, jaj, jaj, Tarzan, hát megvagy nekem te végre – ujjongott Obebe, a kannibál. Ám a spanyol egy szót sem értett a fekete ember szavaiból, hát nem is válaszolhatott. Megpróbált angolul szólni Obebéhez, ám ezt a nyelvet meg az emberevő törzsfőnök nem ismerte. Esteban egyetlen dolgot tudott csupán: azt, hogy fogoly és, hogy visszaviszik a szárazföld belsejébe. Amikor a menet Obebe falujába ért, hatalmas hajcihő fogadta, örömkiáltozás – nők, gyerekek, otthon maradt harcosok köszöntötték őket. De a varázsló csak rázta a fejét. A boszorkányok és szellemek doktora fintorgott, sötét jóslatokba bocsátkozott a dolog láttán.

– A folyó ördögét fogtátok ki – mondta. – Nem fogunk eztán egy fia halat se, meglátjátok, és nagy rontás tör ránk, kór s betegség, és Obebe népe hullani fog, mint a legyek. Hanem Obebe csak nevette a varázslót, hiszen ő maga öreg ember volt már s nagy király, tömérdek bölcsesség foglalata, és, aki sokat tapasztalt életében, mindig fenntartással fogadja a vallás dolgait. – Most még nevetsz, Obebe – jelentette ki a varázsló –, de majd elmegy tőle a kedved. Várj csak, és meglátod. – Bizony nevetni fogok, ha a saját kezemmel ölöm meg Tarzant, ha a harcosaimmal megesszük a szívét és a húsát. Esküszöm, nem fogunk félni többé semmiféle ördögtől, varázsló! – felelte a főnök. – Várj csak – rikoltotta a varázsló –, majd meglátod! A spanyolt összekötözve egy mocskos kunyhóba vitték. Oda belökték, és Esteban Miranda a nyitott ajtón át jól láthatta a falu asszonyait, ahogy főzőtüzet raknak, fazekakat készítenek elő a nagy lakomához. Hideg veríték lepte el homlokát, látván e borzadályos előkészületeket. Nem lehetett semmi kétsége ugyanis, hogy miről van szó – elárulták azt a gesztusok, a pillantások. A kunyhó „lakója” pontosan tudhatta, mire készül az egész falu. Ekképpen telt a délután, és a spanyol tisztában lehetett vele, hogy életének órái meg vannak számlálva. Akkor iszonyú kiáltások és sikolyok hallatszottak hirtelen, és mindenki a folyó felé rohant. Esteban úgy érezte, csontjaiban megdermed a velő. De annyi történt csupán, hogy egy nőt a víz alá rántott egy krokodil, és a falubeliek későn érkeztek már, eltűnt a mocskos felszín alatt. – Tessék, Obebe, mit mondtam neked! – rikkantotta a varázsló. – Az ördög bosszúja nem késlekedik, itt van máris az eredmény, néped látja majd, mit hoztál ránk! A tudatlan, babonás falubeliek riadtan nézték varázslójukat, s egyáltalán, hogy mi történik. Obebe durcásan felelte mindazonáltal: – Ez Tarzan, és kész. – A folyó ördöge ő, aki Tarzannak, a majomembernek alakját öltötte fel éppen – makacskodott erre a varázsló. – Majd meglátjuk – jelentette ki Obebe. – Ha ő a folyóördög valóban, hát kiszabadul kötelékeiből. De, ha Tarzan, akkor nem. Ha a folyó ördöge, hát nem fog természetes halált halni, hanem akkor örökké él. Viszont ha Tarzan, a majomember, akkor beledöglik ebbe. Őrizzük őt így, ahogy most van, és majd meglátjuk. Neki kell bebizonyítania, hogy nem Tarzan, a majomember, hanem a folyóördög! – De hogyan? – kérdezte a varázsló. – Mondom, ilyen egyszerű – ismételte Obebe. – Ha egy reggel arra ébredtünk, hogy hipp-hopp, eltűnt szőrén-szálán, akkor ő volt a folyó ördöge. És mert nem bántottuk, sőt, jól tartottuk, etettük, hát a barátunk marad, jól emlékszik a falunkra, és semmi hátrányunk nem származik az egészből. De ha nem menekül el, abból tudni fogjuk,

hogy ő csak Tarzan, a majomember, és akkor természetes halállal fog Elhalálozni. Ezért, ha nem menekül el, és mi csak tartjuk, tartjuk őt, míg meg nem hal – mondom, természetes halállal –, abból tudni fogjuk, hogy ő Tarzan volt! – Viszont, ha nem hal meg, akkor mi van? – kérdezte akadékoskodva a varázsló. – Tegyük fel, hogy nem hal meg? – És egyre csak vakarta gyapjas fejét. – Mondom – kiáltott ingerülten Obebe –, hogy abból tudjuk majd, hogy ő, a folyóördög. Akkor igazad volt, és minden rendben! Obebe azzal már ment is, és rendelkezett: meghagyta pár asszonynak, hogy táplálják jól a spanyolt, míg a varázsló csak állt a falu főutcáján, ahol Obebe hagyta, és egyre a fejét vakarászta. És így történt, hogy Esteban Miranda, akinek birtokában a világ valaha ismert leghihetetlenebb gyémántkincse volt, életfogytiglani rabságra ítéltetett Obebe, a kannibál falujában. Míg ő a mocskos kunyhó mélyén feküdt tehetetlenül, álnok társa, Owaza a folyó túlpartján, a kincs rejtekhelyével szemköztről figyelte, hogyan kutat Tarzan s waziri népe az arany után, hogyan távoznak csalódottan. Akkor ő, Owaza másnap reggel odament ötven emberrel egy szomszédos faluból bérelt teherhordókkal, kiásta az aranyrudakat, majd megindult a zsákmánnyal a tengerpart felé. Azon az éjszakán Owaza egy jelentéktelen kis főnök falujának közvetlen közelében ütött tábort. Nem volt jelentős harci ereje ennek a településnek. Az öreg fekete meghívta Owazát, töltse vele az estét odabenn, míg emberei a teherhordók körül nyüzsögtek, faggatták őket, s végül kiszedték belőlük, hogy nagy aranykincset szállítanak. A helybeli főnök is értesült erről az embereitől, s mikor megbizonyosodott felőle, hogy igaz a hír, eléggé meg is döbbent. Hanem azért amúgy külszínre jó képet vágott, és tovább kedveskedett a félig lerészegült Owazának. – Ej, ej, hallom – mondta neki –, milyen szép summa aranyat visztek magatokkal. Nagy súly ez, nem lesz könnyű ezeknek a fiúknak egészen a partig cipelni. – Bizony – ismerte el Owaza –, nehéz dolog, de jól megfizettem őket érte. – Viszont ha nem kell olyan messzire távolodniuk hazulról, neked is kevesebbet kell fizetned, nem igaz? – kérdezte a főnök. – Persze, csak itt nem tudok igazából mit kezdeni az arannyal – válaszolta Owaza. – Van nekem egy megoldásom, méghozzá olyan, hogy kétnapi járóföldön belül megoldhatod a dolgot – mondta az öreg főnök. – Éspedig? – kérdezte Owaza. – Ki az, aki itt a szárazföld belsejében aranyat vásárolna tőlem? – Egy fehér ember, aki ad majd neked egy kis darab papírt érte, és azt elviheted a partra, ott megkapod rá az aranyad teljes értékét. – Ki az a fehér ember? – tudakolta Owaza. – És hol van? – Egy barátom – közölte a főnök – és, ha akarod, elviszlek hozzá holnap, te meg hozd magaddal az összes aranyat, és megkapod érte azt az értékes kis papírt.

– Rendben van – mondta Owaza –, és akkor a teherhordóknak szinte alig kell majd fizetnem valamit. A teherhordók is boldogok voltak, mikor másnap arról értesültek, hogy mégsem kell megtenniük azt a hosszú utat a tengerpartig, mert még a busás fizetség sem csábította őket igazán, végső soron viszolyogtak tőle, hogy olyan messzire, ilyen Hosszú időre eltávozzanak otthonról. Boldogok voltak hát, hogy mindössze kétnapos útról van szó, északkeletnek. Owaza is örült, és nem panaszkodott az öreg főnök sem, aki velük tartott – ám, hogy az ő jókedvének mi volt az oka, Owaza még csak nem is sejthette. Már csaknem második napja voltak úton, mikor a főnök üzenettel előreküldte az egyik emberét. – A barátomnak visz hírt rólunk – mondta –, jöjjön elénk, akkor aztán találkozunk, s ő elvezet minket a falujához. – Pár óra múlva, hogy kis karavánjuk kiért a dzsungelből egy tágas, füves síkra, láthatták, ahogy egy jókora csapatnyi harcos közeledik feléjük, Owaza megtorpant. – Kik ezek? – kérdezte. – A barátom harcosai – válaszolta a főnök. – És ő is velük van, látod? – És mutatott egy alakot a feketék élén. A feketék mind dárda lengetve közeledtek, fehér tollaik csillogtak a napsütésben. – Egyáltalán nem békésen jönnek, hanem hadra! – jegyezte meg Owaza ijedten. – Ez csak tőled függ, Owaza – mondta a főnök. – Kizárólag rajtad múlik. – Nem értelek – mondta Owaza. – Mindjárt megértesz, pár perc múlva, ha itt lesz a barátom. Az érkező harcosok egyre közelebb jártak hozzájuk, s akkor Owaza megpillantotta az óriást – egy fehér embert a csapat élén, akit tévesen Estebannak hitt. A társának hitte, akit rútul elárult. A főnökhöz fordult: – Rászedtél engem! – Várj – nyugtatta a főnök. – Semmit el nem vesznek tőled, ami jog szerinti birtokod. – Az arany nem az övé – kiáltotta Owaza. Lopta ő azt! – És Tarzanra mutatott, aki már ott is volt s megállt vele szemközt, ám ügyet sem vetett rá, hanem egyenesen az öreg főnökhöz fordult. – Megjött a futárod – közölte a derék feketével –, elért az üzenet. Tarzan jött is, itt van, s vele a waziri harcosok. Lássuk, mit tehetünk egy régi jó barátért. A főnök mosolygott. – Futárod nálam járt, ó, Tarzan, négy nappal ezelőtt, és két napja jött ez az ember a teherhordóival, és kiderült, hogy aranyrudakat szállítanak a partvidékre. Mondtam neki, van egy barátom, aki megvásárolná tőle, adna neki érte egy kis papír t, de hát természetesen csak akkor, ha az arany valóban Owazáé. A majomember mosolygott. – Jól csináltad a dolgod, barátom – mondta aztán. – Az arany nem Owazáé. – De a tiéd se – kiáltotta Owaza. – Te nem vagy Tarzan, a majomember. Ismerlek. Te azzal a négy fehér férfival meg a fehér nővel jöttél ide, hogy ellopjátok az aranyat

Tarzan birodalmából, és te akkor még a saját társaidtól is továbblopod. A főnök a wazirikkal együtt jót nevetett ezen. A majomember meg csak a maga csöndes módján mosolygott. – Az a másik, az volt a szélhámos, Owaza – közölte a pórul járt feketével. – Bizony, Mert én vagyok Tarzan, és ezennel megköszönöm neked, hogy elhoztad idáig az aranyamat. Rajta – mondta akkor –, van még pár mérföldnyi út az otthonomig. – És ráparancsolt Owazára, irányítsa arrafelé az embereit az aranyteherrel. Hogy a Greystoke-bungalóhoz értek, Tarzan megetette és rendesen ki is fizette Owaza teherhordóit. Aztán másnap reggel hazaküldte őket. Velük küldte Owazát is, és nem feledkezett meg arról, hogy bőséges jutalmat adjon neki – épp csak a szavát vette mindehhez, hogy sosem teszi be a lábát Tarzan birodalmába. Hogy mind elmentek, s ott maradt Tarzan, Jane és Korak a bungaló verandáján, lábuknál Jad-bal-ja, a majomember átölelte felesége vállát. – Megint más lett a véleményem. Arról tudniillik, hogy Opar kincsét jobb békén hagynom, ugyanis nézd, itt az a kincs, egész új vagyonunk: ez mind Opar mélyéből való, ráadásul a kisujjamat sem kellett mozdítanom érte. – Most már csak az kellene, hogy a gyémántjaidat is visszahozza valaki – nevetett Jane. – Semmi remény – mondta Tarzan. – A gyémántok, nem kétséges, az Ugogo folyó fenekén nyugszanak. És közben messze-messze, az Ugogo folyó partján, Obebe, a kannibál falujában Esteban Miranda ott feküdt a számára kijelölt kunyhó mocskos földjén, mint maga a tehetetlen kapzsiság, hiszen soha életében nem élvezhette már roppant kincsét, lévén, hogy Obebe makacs szíve és babonás agya örök rabságra ítélte.

TARTALOM 1. Az aranyszőrű oroszlán 2. Jad-bal-ja tanul 3. Titokzatos találkozás 4. Mesélő lábnyomok 5. A végzetes cseppek 6. Lopakodó halál 7. „Fel kell áldoznod őt” 8. A múlt mély titka 9. Lesújt a halál 10. Tébolyult árulás 11. Furcsa tömjénfüst 12. Aranyrudak 13. Egy furcsa, lapos torony 14. Borzalmak szobája 15. A vérrel írt térkép 16. Gyémánt minden mennyiségben 17. Tűzkínzatás 18. A bosszú ösvényén 19. A gyilkos dárda 20. A holtak visszatérnek 21. Az örök rabság

Table of Contents 1. Az aranyszőrű oroszlán 2. Jad-bal-ja tanul 3. Titokzatos találkozás 4. Mesélő lábnyomok 5. A végzetes cseppek 6. Lopakodó halál 7. „Fel kell áldoznod őt” 8. A múlt mély titka 9. Lesújt a halál 10. Tébolyult árulás 11. Furcsa tömjénfüst 12. Aranyrudak 13. Egy furcsa, lapos torony 14. Borzalmak szobája 15. A vérrel írt térkép 16. Gyémánt minden mennyiségben 17. Tűzkínzatás 18. A bosszú ösvényén 19. A gyilkos dárda 20. A holtak visszatérnek 21. Az örök rabság