NCL529-36Dv2.0. E. R. Burroughs TARZAN DZSUNGEL- TÖRTÉNETEI

NCL529-36Dv2.0 E. R. Burroughs TARZAN DZSUNGELTÖRTÉNETEI

IFJÚSÁGI LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ – 1987

ISBN 963 422 842 9 Az Edgar Rice Borroughs INC. Jogának fenntartásával Magyarországon kiadja az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György Szikra Lapnyomda, Budapest (87-0807) Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Felelős szerkesztő: Kocsis Lajos

Szerkesztette: Huzsváry Erzsébet Műszaki vezető: Lantos Kálmán Műszaki szerkesztő: Tölgyesi Beáta Megjelent 16,19 (A'5) ív terjedelemben, 1987-ben Kiadványszám: 87027, LK

A mű eredeti címe: JUNGLE TALES OF TARZAN Fordította: Tandori Dezső A szöveget az eredetivel egybevetette: Dobai Dezső A borítót Tölgyesi Beáta tervezte Az illusztrációkat Fazekas Attila készítette Copyright (C) 1987, Edgar Rice Burroughs, INC. Jungle Tales of Tarzan Copyright (C) 1916, 1917 by Story Press Corporation All Rights Reserved

Tartalom 1. Tarzan első szerelme / 7 2. Tarzan fogságban / 34 3. Küzdelem a baluért / 57 4. Tarzan istene / 76 5. Tarzan és a fekete fiú / 106 6. A varázsló bosszút áhít / 146 7. Bukawai bukása / 178 8. Az oroszlán / 195 9. A lidércnyomás / 218 10. Csata Tikáért / 239 11. Dzsungeltréfa / 270 12. Tarzan megmenti a holdat / 298

1 Tarzan első szerelme Tika kéjesen elnyújtózva hevert a trópusi erdő árnyékában, s vitathatatlanul ő volt a megtestesült, vonzó, fiatal nőiesség. Legalábbis ezt gondolta Tarzan, a majomember, ahogy ott guggolt a közelben egy alacsonyra behajló ágon, és nézte. Aki látja Tarzant, lengve a dzsungel faóriásának hajlékony karján, barna bőrét – rajta a zöld lombernyő résein átszűrődő, ragyogó egyenlítői napfény mintázatát –, tiszta vonalú végtagjait, kecses elengedettségét, formás fejét, ahogy töprengőn, elmerülten kicsit oldalra hajtja, és értelmes, szürke szemét, amint áhítattal nézi csodálatának tárgyát, azt gondolhatná, régi korok félistenei közül elevenedett meg az egyik. Nem is hinné a szemlélő, hogy kisgyerek korában egy rettentő, szőrös nősténymajom emlőit szopta. Sőt, azt sem, hogy mióta az eszét tudja – azóta, hogy szülei a szárazföldbe nyúló kikötőöbölnél a kunyhóban meghaltak –, gondolattársításai a Kercsak törzséhez tartozó komor hímmajmokéhoz és a horkantgató nőstényekéhez fűződtek. S ha valaki olvashatta volna azokat a gondolatokat, amelyek az élénk, egészséges agyban cikáztak, azt a sóvárgást, vágyat és késztetést, amit Tika látványa váltott ki benne, bizony, akkor sem vált volna hihetővé számára a majomember valódi származása. Mert pusztán a gondolataiból nem villogott elő az igazság – hogy ez a fiatal férfi egy nemes angol hölgy méhének gyümölcse, s hogy az édesapja történelmi korokra visszatekintő főnemesi család sarja volt. Tarzan, a majomember nem ismerhette valódi – származását. Nem tudta, hogy ő tulajdonkeppen John Clayton, Greystoke lordja, jogos hely birtokosa lenne a Lordok Házában. Minderről fogalma sem volt, de nem is értette volna. Igen, hát Tika valóban gyönyörű! Persze, Kala is az volt – az embernek az anyja mindig szép! –, ám Tika másképp volt az. A maga módján leírhatatlanul gyönyörű,

ahogy ezt Tarzan bizonytalan, ködös, forró érzésekkel érzékelni kezdte. Éveken át játszópajtások voltak Tikával. Tika továbbra is játékos maradt, míg a vele egykorú fiatal hímek hamarosan nyers modorúvá, mogorvává lettek. Tarzan, ha egyáltalán elgondolkozott a dolgon, alkalmasint azzal magyarázhatta növekvő vonzalmát a fiatal nőstény iránt, hogy ők ketten, egykori játszótársak, csak ők őrizték meg azt a hajdani pajkoskodó kedvet. Ma azonban, ahogy ott kuporgott fölötte, azon kapta magát, hogy egészen különös módon hat rá Tika formája, arca. Ilyen megfigyelést régebben sosem végzett, már csak azért sem, mert Tika fürgeségével senki sem vehette fel a versenyt a vadon alacsony ág-bog teraszszintjein, a kezdetleges fogócskák és bújócskák során, melyeknek ötletei Tarzan érett agyából pattantak ki. Tarzan megvakarta a fejét, ujjai mélyen beleszántottak a dús, fekete hajba, mely szépen formált, fiús arcát keretezte. Megvakarta a fejét, és sóhajtott. Tikának ez a frissen fölfedezett szépsége egyszerre akkora szenvedés volt neki! Irigyelte a fiatal nőstény tökéletes bundáját, mely egész testét beborította. A maga sima, barna bőrét valami született gyűlölettel s undorral nézte. Évek óta reménykedett, hogy egyszer majd őt is szőrzet borítja, akár a fivéreit s nővéreit mind, de mindeddig kénytelen volt lemondani a dédelgetett álom beteljesüléséről. És ott voltak Tika szép, nagy fogai. Ha nem is akkorák, mint a hímekéi, így is hatalmasak, csinosak, ha Tarzan a maga csenevészforma fogazatával vetette egybe őket. Aztán a busa szemöldöke, széles, lapos orra, meg a szája! Tarzan gyakran próbálkozott vele, hogy a száját szűk kis körré húzza össze, felfújja közben a két orcáját, és sebesen pislogjon, érezte azonban, hogy ő erre úgy, olyan ellenállhatatlanul, sose lesz képes, mint Tika. Ma délután, ahogy figyelte, és így tűnődött, egy csellengő fiatal hímmajom ennivalót keresve az egyik közeli fa gyökereit borító dús, rothadozó aljnövényzet közt, furcsa módon kezdett settenkedni Tika felé. Kercsak törzsének többi majma egykedvűen mászkált ide-oda,

vagy éppen pihengetett az egyenlítői dzsungel dél körüli hősegében. Egyikük-másikuk olykor el is haladt Tika közelében, de Tarzan közömbös maradt. Miért tehát, hogy most a szemöldöke összehúzódott, minden izma megfeszült, ahogy azt látta: Taug elidőzik a fiatal nőstény mellett, majd lekuporodik egészen közel hozzá? Tarzan mindig kedvelte Taugot. Gyerekkoruk óta együtt hancúroztak. Egymás mellett guggoltak a víznél, fürge, erős ujjaikkal készenlétben, hogy elkapják Pizát, a halat, ha a hűvös mélyeknek ez az óvatos lakója a felszínre merészkedik, mert elcsábítják a bogarak, melyeket Tarzan a tavacska vizére szórt. Együtt ejtették át Tublatot, ugratták Numát, az oroszlánt. Hát akkor miért, hogy Tarzan úgy érezte, feláll a nyakán a szőr – a kurta haj –, csupán mert Taug olyan közel ül Tikához? Igaz, Taug nem volt már olyan csintalan kedvű majom, mint régen. Ha vicsorgott, és pofaizmai elővillantották roppant tépőfogait, senki se hihette, hogy Taug olyan önfeledten vidám, mint amikor még ott hempergett Tarzannal a füvön, színlelt küzdelemben. Az egykori Taugból jól megtermett, komor hímmajom lett, fenyegető és parancsoló. Igaz, Tarzan meg ő sosem civódtak eddig. Néhány percig csak figyelte hát az ifjú majomember, ahogy Taug Tika felé húzódik. Látta a nagy mancs nyersen gyengéd mozdulatait, ahogy simogatta a nőstény karcsú vállát. Tarzan, a majomember macskamód, csöndben leszökkent a földre, és elindult a pár felé. Eközben a felső ajka mintha megpöndörödött volna, elővillantak fénylő fogai, öblös mellkasából mély hörgés szakadt fel. Taug felnézett, véreres szeme megrebbent. Tika is fölemelkedett valamelyest fektéből, így nézett Tarzanra. Volt-e bármi elképzelése a fiatal férfi dúltságáról? Ki tudja! Bárhogy is, igazi nőstény volt, odanyúlt hát, s megvakarta Taug egyik apró, lapuló fülének tövét. Tarzan látta ezt, és azt is, hogy Tika többé nem az a kis játszópajtás, aki egy órája még volt. Valami merőben más, csodálatos – a legcsodálatosabb a világon –, valami birtokolni való, akiért-amiért Tarzan életre-halálra megvívott volna Tauggal, vagy

bárkivel a világon, aki rajta kívül merészelt volna jogot formálni rá. Tarzan előrehajolva, feszülő izmokkal, egyik roppant vállát a fiatal hím felé fordítva egyre közelebb és közelebb lopakodott. Arcát is félrefordította, de a bátor, szürke szempár egyetlen pillanatra sem engedte el Taug tekintetét. Ahogy a távolság fogyott köztük, úgy erősödtek s mélyültek a majomember hörgései. Taug égnek álló szőrrel szökkent talpra – kurta lábaira. Tépőfogai villogtak. Oldalazva közelített ő is Tarzan felé, lábai merevek voltak, torkából hörgés tört fel. – Tika Tarzané – mondta a majomember a nagy emberszabásúak mély torokhangján. – Tika Taugé – hangzott a hímmajom válasza. Taka, Numgo és Gunto felrezzent a két fiatal hím hörgő hangjaira. Közönyösen, egykedvűen felnéztek. Álmosak voltak, mégis érezték, hogy harc készül. Legalább megtöri a dzsungelélet fojtott egyhangúságát. Tarzan vállán átvetve ott volt a hosszú fűfonat-kötél, kezében a vadászkés – rég halott apjáé, akit ő sosem ismerhetett. Taug kicsike agyában roppant tisztelet élt a parányi, hegyes fém iránt, amit a majomfiú oly ügyesen forgatott. Ezzel gyilkolta le Tublatot, vad nevelőapját és Bolganit, a gorillát. Taug tudta mindezt, óvatosan közelítette meg Tarzant. Körbejárta, kereste a támadási felületet. A majomember, érezvén kisebb termetét, szerényebb természetes “fegyverzetét”, hasonló taktikát követett. Egy darabig úgy látszott, hogy az összecsapás hasonlít a törzs tagjai közötti nézeteltérések zömére, és végül egyikük úgyis elkedvtelenedik, fogja magát, s valami más célt keres és talál: elhagyja a porondot. S talán így is történik, ha más lett volna a casus belli, mint a jelen esetben. Tikának kimondottan hízelgett, hogy miatta ilyen feszültség támadt, s hogy két ifjú hím harcot latolgat a kedvéért. Ilyesmire nem volt eddig példa Tika rövid kis életében. Látott ő már öregebb hímeket harcolni más, öregebb nőstényekért, és vad szívének mélyén igazából várva várta azt a napot, amikor a dzsungel füvét vér pirosítja: vér, mely érte hull, halálos ütközetben. Így csak kuporgott, nézte és egyképp szította

mindkét csodálójának harci kedvét. Még gyávának is nevezte őket, és rút szavakkal illette habozásukat, így lettek ők Hiszta, a kígyó, Dango, a hiéna. Azzal fenyegette mindkettőt, hogy hívja Mumgát, aki majd a hegyes botjával megfenyíti mindkettejüket. Mumgát hívta volna, aki oly öreg volt már, hogy fára mászni se tudott, s oly fogatlan, hogy az eledele csak banán és puhatestű férgek voltak. A majmok, akik figyelték mindezt, csak füleltek és nevettek. Taug feldühödött. Hirtelen Tarzanra rontott volna, de a majomfiú kecsesen félreugrott, elhárította a rohamot, aztán macskafürgeséggel egészen közel került támadójához. Vadászkése lendült, a hímmajom feje fölé magasult, és amikor az támadva jött megint, akkor lecsapott rá, a nyakába! A majom elfordult, hogy kikerülje a pengét, mely így épp csak a vállán ejtett nyomban felfénylő sebet. A vér vörös színe gyönyörűségre hangolta, kiáltásra késztette Tikát. Ohó, de hát ez – tényleg valami, ez már igen! És a majomhölgy nyomban körbetekintett, kik is látják népszerűségének ezt a jelét?! Trójai Heléna nem lehetett olyan büszke, mint Tika ebben a pillanatban. Ha Tika most nem merül el ennyire önmaga dicsőségének tanújeleibe, felfigyelt volna a levelek surrogására a feje fölött – arra, hogy ezt a zajt nem a szél kelti, hiszen nem is fúj. S ha felnéz, látott volna egy karcsú testet, mely egyenest föléje kúszik, látott volna gonosz sárga szemeket, ahogy éhes mohósággal villognak le rá. De Tika nem nézett föl. A sebesült Taug rettentő hörgéssel húzódott hátrább. Tarzan nem hagyta, sértegette, ment utána, kését lengetve fenyegette. Tika elmozdult a fa alól, hogy még közelebb lehessen a párbajozókhoz. Fölötte az ág meghajolt, lengett is egy keveset a figyelő test súlya alatt. Taug most megállt, félkészült rá, hogy újabb harcállást vegyen föl. Szája habzott, álláról nyál csörgött. Fejét leszegve állt, karját előrenyújtotta, nem bánta volna a közelharcot. Tehetné csak rá a mancsát arra a puha, barna bőrre – övé lenne a győzelem. Taug tisztességtelennek ítélte Tarzan harcmodorát, hogy nem

merészkedik igazán közeire. Ehelyett kecsesen kívül táncol Taug izmos ujjainak “birodalmán”. A majomfiú eddig nem mérhette össze az erejét a hímmajmokkal úgy igazából, legföljebb játszadozva. Nem vehette biztosra tehát, hogy elegendő ereje lenne az életre-halálra menő küzdelemben. Nem mintha félt volna, mert félelmet Tarzan nem ismert. Az önvédelem ösztöne intette óvatosságra. Kockázatot ő csak akkor vállalt, ha elkerülhetetlen volt, akkor viszont nem riadt vissza semmitől. Testalkatához és fegyverzetéhez ezt a harcmodort ítélte a legalkalmasabbnak. Fogai, barmi élesek és erősek voltak, támadó fegyverként szánalmasan szegényesnek ígérkeztek az emberszabású majmokkal vívandó közelharcban. Ahogy azonban így eltáncolt, kívül maradván ellenfelének körén, Tarzan sok-sok sebet ejthetett a szembenállón. Ott volt ehhez eszközül az éles vadászkés, így menekülhetett meg a tömérdek sebtől, amit test test elleni küzdelemben a hímmajom ejtett volna rajta. Ekképpen tehát Taug rohamozott, bömbölt, mint egy bika, a majomember meg könnyedén eltáncolt, s közben dzsungelszitkokat szórt ellenfelére, ráadásul a késével is állandóan fenyegette. Voltak pihenők, szünetek is a harcban, amikor a két párbajozó lihegve állt, méregette egymást, s az újabb összecsapás esélyeit leste. Egy ilyen kis kihagyás során történt, hogy Taug odapillantott ellenfelének feje fölé. És egyszerre megváltozott a majom egész tartása. Eltűnt belőle a düh, s helyét a félelem váltotta fel. És felkiáltott – s nem volt majom, aki a kiáltást nem értette volna. Taug menekült! Szükségtelen volt bármi kérdés – ősi ellenség közellétét észlelte. Tarzan is arra gondolt, hol kereshet menedéket. Ugyanezt tette a törzs többi tagja is. Ám ahogy a majomember meghallotta a párduc üvöltését, nem kerülte el fülét a nősténymajom kétségbeesett kiáltása sem. Hallotta a hangoknak ezt a keverékét Taug is, de nem állította meg menekülésében. Tarzan, a majomember azonban másképp felelt a kihívásra. Hátranézett… hadd lássa, nem fenyegeti-e az ő törzsének valamely

tagját a vadállat. A látvány, mely így a szeme elé tárult, borzalommal töltötte el. Tika volt az, aki rémülten kiáltott, ahogy a szemközti tisztás felé menekült. Nyomában ott haladt Sita, a párduc, könnyedén, kecsesen, magabiztosan. Látszott rajta, hogy nem siet. Biztosra vehette, hogy övé a zsákmány, mert a nősténymajom, ha eléri is a szemközti fákat, föl nem mászhat, a párduc még előbb lecsap rá. Tarzan látta, hogy Tikának meg kell halnia. Rákiáltott Taugra és a többi hímre, siessenek Tika segítségére. Eközben ő maga rohanvást az üldöző vadállat felé indult, és letekerte kötelét. Tarzan tudta, ha egyszer a nagy hímek megjelennek a színen, senki a dzsungelben, még Numa, az oroszlán se meri összemérni velük az erejét. Ha a törzsből mindazok, akiknek a jelenléte e pillanatban számíthatott, közbelépnek, Sita, a nagy macska minden bizonnyal hátat fordít, és ő fut az életéért. Taug hallotta a kiáltást, amiképpen a többiek is hallották, de senki sem sietett Tarzan segítségére, hogy Tikát mentsék. És Sita sebesen csökkentette a távolságot maga s áldozata közt. A majomfiú, a párduc mögött rohanva, nagyot kiáltott a fenevadra, hogy így terelje magára figyelmét. Legalábbis, hogy Sita ne a majomlányra összpontosítson, aki majd így talán eltűnhet a sűrű ágak közt, s oda a ragadozó nem merészkedik már. Valahány gyalázkodó elnevezés az eszébe jutott, mind elmondta a párducra. Kész volt rá, hogy megállítsa, hogy összemérje vele erejét. De Sita csak lopakodott az ígéretes zsákmány után, és már majdnem elérte. Tarzan nem járt messze mögötte, és méregette is a távolságot, ám a ragadozó már annyira megközelítette Tikát, hogy a majomember nem előzhette meg a támadást. Jobbjában ott lengette fűkötelét, így rohant Sita után. Rettegett még csak a gondolatra is, hogy netán elhibázhatja a dobást, mert a távolság sokkal nagyobb volt, mint amekkorát, gyakorlásait kivéve, valaha is beívelt a kötéllel. Fűkötelének teljes hossza választotta el Sitától, mégsem tehetett mást. Nem gátolhatta meg másképp a fenevad támadását. Kockáztatnia kellett a dobást.

És abban a pillanatban Tika felszökkent, hogy egy nagy fa alacsony ágát elérje. Sita elnyúlva, hullámzó mozdulattal a magasba emelkedett mögötte. A majomfiú lasszó fűkötele sebesen süvített át a levegőn. A hosszú, vékony kötél, a végén a nyitott hurokkal egy pillanatra megállt a vad feje és vicsorgó állkapcsa fölött. Akkor lehullt, és pontosan ért célba. A cél a párduc zömök nyaka volt. Tarzan a kötelet tartó kezével villámgyorsan szorosra húzta a hurkot, és felkészült, mi lesz, ha Sita is nekifeszült a kötélnek. A rettentő, pusztító karmok ott álltak meg a levegőben, alig valamivel Tika fényes háta mögött. A párducnak kényszerű megálljt parancsolt a hurok, és a hatalmas vadállat a hátára zuhant. Ám egy pillanat múlva már talpon volt megint – izzó tekintettel, csapdosó farokkal, vicsorgó pofával. A torkából őrjöngő, dühödt kiáltás tört fel. Sita észrevette, hogy a majomfiú, e kudarc okozója, ott áll alig negyven méternyire vele szemközt, és támadásba lendült. Tika már biztonságban volt. Tarzan jól látta, hogy ott rejti a majomnőstényt a fa védő magasa, melyet éppen jókor ért el. De akkor már jött Sita, Mi értelme lett volna, ha Tarzan az életét kockáztatja az egyenlőtlen harcban, melytől semmi jót nem várhatott? Hogyan menekülhet el a megvadult macska kihívása elől? S ha küzdelemre kényszerül, van-e esélye a túlélésre? Tarzan kénytelen volt beismerni, hogy helyzete korántsem irigylésre méltó. A fák túl messze voltak, nem remélhette, hogy a ragadozó előtt éri el őket. Mit tehetett? Be kellett várnia a borzalmas támadást. Jobbjában ott volt a vadászkés. Satnya, reménytelen kis eszköz a párduc roppant fogsorával szemben! S a hatalmas állkapocs meg is villogtatta már e fenyegető fegyvereket. A mancsokból előmeredtek a pusztító karmok. Hanem az ifjú Lord Greystoke ugyanolyan vakmerő közönnyel szemlélte mindezt, ahogyan valami régi-régi őse ment a biztos vereség s halál elébe hajdankor a Senlac-hegyen, Hastings mellett. Fák magasából, védett menedékükből a nagy majmok figyelték őket. Gyűlölködve kiáltoztak Sitára, biztatták ugyanakkor Tarzant. Az emberek elődei, íme, ilyen emberi tulajdonságokkal tündököltek!

Tika riadt volt. Rikoltozott. A hímeket küldte volna Tarzan segítségére, ám a hírnek mással foglalatoskodtak – főként tanácsokat osztogattak, pofákat vágtak. Hiszen Tarzan nem igazi Mangani, akkor meg…? Miért tennék kockára az életüket, hogy megmentsék? És Sita szökkent, már majdnem odaért a hajlékony, mezítelen test fölébe – és ez a test nem volt sehol! Mert gyors volt a hatalmas macska, de a majomfiú még nála is gyorsabb. Csaknem megvárta, hogy a párduckarmok lecsapjanak rá, akkor ugrott félre. S miközben Sita nagy zajjal földet ért a semmiben. Tarzan villámgyorsan, menedéket keresve rohant már a legközelebbi fa felé. A párduc jószerivel egy pillanat alatt magához tért, aztán megpördülve máris száguldott zsákmánya után, maga mögött húzván a majomfiú fűkötelét. Ahogy Tarzan nyomában rohant, Sita útjába alacsony kis bokorcsoport akadt. Máskor a dzsungel hatalmas ragadozójának semmiség volt az ilyesmi – erejének nem is igazi próbája! De hogy ott verdesett mögötte-körötte a fűkötél, más volt a helyzet. Sita ugrott, másodszor is ugrott, hogy prédáját elérje, és akkor… a majomember kötele a kis bokrok köré tekeredett, megfeszült, és hirtelen rántással megállította a párducot. Egy másodperccel később Tarzan már biztonságban volt egy kis fa magasabb ágai közt, ahová Sita nem tudta követni. Itt végre megpihenhetett, s közben szidalmakat és gallyakat szórt a lent dühöngő vadállatra. A törzs többi tagja most szintén megkezdte a bombázást, kemény héjú terméseket és száraz ágakat használtak harci eszközül, mindent, amit csak értek. Eközben a szinte önkívületig dühödött Sita a fűkötelet tépázta magáról… végre sikerült megszabadulnia tőle. A párduc egy pillanatig szikrázó szemmel bámult kínzóinak hol egyikére, hol másikára, végül egy utolsó haragos szökkenéssel megfordult, s eltűnt a dzsungel kusza sűrűjében. Félórával később a törzs megint lent volt a földön, táplálékot szedegettek, mintha semmi se történt volna, ami megzavarta életük tompa egyhangúságát. Tarzan magához vette kötelének

maradványát, és hozzálátott, hogy új hurkot kössön rá. Tika ott kuporgott egészen közel hozzá, nyilvánvalóan tudtára adva így, hogy választott. Taug komoran szemlélte őket. Egy alkalommal közelíteni próbált, de Tika elővillantotta fogait és rámordult. Tarzan meg követte a példáját, ő is csúnyán vicsorgott és felhorkant. Ám Taug nem viselkedett igazán kihívóan. Úgy látszott, fajtájának íratlan szabályai szerint elfogadja a nőstény döntését, és beismeri, hogy alulmaradt a hölgyért vívott harcban. Később, a nap során, mikor már megvolt a kötél, Tarzan vadászni indult. Ő jobban kívánta a húst, mint társai. Ezeket kielégítették a gyümölcsök, füvek és bogyók, melyeket különösebb nehézség nélkül földközelben leltek. Ám Tarzan tetemes időt töltött olyan állatok elejtésével, melyeknek húsa elengedhetetlen volt gyomrának, egész testének jóérzéséhez, erejének fenntartásához, izmainak fejlesztéséhez, melyek így a bőre alatt napról napra gyarapodtak. Taug látta, ahogyan Tarzan eltávolodik, s akkor, mintegy véletlenszerűen, a nagy hím állat közelebb húzódott Tikához. Maga is élelmet keresett közben. Végül alig pár lépésnyire volt tőle. Lopva rápislantott. Látta, hogy a nőstény mintegy biztatja, dicséri, arcán haragnak semmi nyoma. Taug kihúzta magát, mellkasa domborult, kacsázott kurta lábain, torkából szokatlan hörgés tört fel. Ajkát felhúzta, elővillantotta tépőfogait. Micsoda hatalmas, erőteljes fogai voltak, igazi agyarak! Tika akarva-akaratlanul csodálni kezdte, amit látott. Tekintete ugyanígy tapadt a fiatal hím bozontos szemöldökére, erős, rövid nyakára. Milyen szép példány volt valóban, micsoda teremtmény! A fiatal hímmajmot büszkeséggel töltötte el e leplezetlen csodálat, mely a nőstény szeméből sugárzott, és olyan büszkén s hiún feszített már, mint a páva. Gondolatban nyomban hozzálátott, hogy összehasonlítsa adottságait a vetélytárs tulajdonságaival. Horkantott egyet, ugyanis itt nem volt mit összehasonlítani. Hogyan is jönne az ő pompás bundájához Tarzan undok, pucér bőre, ez a silány simaság? Ki látná szépnek Tarzan

meredt-egyenes orrát, ha ott van mellette az övé, horpad tan és laposan? Aztán: Tarzan szeme! Rossz nézni fehérségét, s hogy semmi vörös karimája! Taug pontosan tudta, milyen szép az ő véraláfutásos szeme, éppen elégszer látta különféle ivóvíztükrökben. A hímmajom közelebb húzódott Tikához, végül egészen szorosan mellékuporodott. Tarzan, ahogy egy idő múlva visszatért vadászatából, azt láthatta, hogy Tika elégülten vakargatja vetélytársa hátát. A majomember undort érzett. Sem Taug, sem Tika nem vette észre, ahogy a fák közül a tisztásra szökkent. Egy pillanatig megmerevedett, és nézte a párocskát. Akkor szomorú grimasszal elfordult, s nyomban el is tűnt a zöld ágak labirintusában, a sűrű aljnövényzet s moha világában, amerről érkezett. Tarzan minél gyorsabban szeretett volna messze kerülni szívfájdalmának okozójától. A csalódott szerelmesek első fájdalmát élte most át, s végső soron nem is tudta, mi a baja. Azt hitte, Taugra haragszik, de hát akkor jogosan nem értette, miért menekül el, miért nem bocsátkozik harcba életre-halálra boldogságának megrontójával. Arra is gondolt, hogy Tikára haragszik, de csak elképzelte, mennyi szépséggel ékes a majomlány, s akkor máris a szerelmes szemével látta, mint e világ legvonzóbb kincsét. A majomfiú szeretetre sóvárgott. Csecsemő korától, egészen addig, míg Kulonga mérgezett nyila át nem járta a vad nősténymajomszívet, Kala jelentette az angol fiú számára a szeretet egyetlen ismert tárgyát. A maga vad, nyers módján Kala szerette az örökbefogadott fiút, és Tarzan viszonozta ezt a szeretetet, bár a dolog külső megnyilvánulásai nem haladták meg azt a mértéket, mely a dzsungel vadjai között szokásos volt. A fiú igazából akkor értette meg, amikor elveszítette, mit is jelentett számára az anyja, mert Tarzan mindenkor úgy nézett Kalára, mint az anyjára. Tikában az utolsó pár óra során Kala helyettesítőjét vélte fölfedezni – valakit, akiért küzd-, hét és vadászhat –, valakit, akihez

gyengéd lehet; hanem most ez az álma széthullt. Emésztő fájdalom költözött a szívébe. Oda is tette a kezét, mint aki így akarna rájönni, mi történt vele. Ködösen mégis Tikához kötődött most ez a sajgás. Tarzan minél többet gondolt Tikára – úgy, ahogyan utoljára látta, Taugot becézve –, annál hevesebben érezte szívében ezt a fájdalmat. Megrázta fejét, horkantott, aztán nekilódult a dzsungelnek. Ágról ágra, fáról fára szökkent, s minél messzebb jutott – emésztő gondolataiban is –, annál jobban hasonlított végül valami megrögzött embergyűlölőhöz. Két nap múlva még mindig magányosan vadászott – nagyon komoran és nagyon boldogtalanul –, azt azonban eltökélte, hogy sosem tér vissza a törzshöz. Nem tudta volna elviselni a látványt, ahogy Taug és Tika örökké együtt van. Ahogy átszökkent épp egy nagy ágra, Numa, a hím és Sabor, a nőstény oroszlán haladt el alatta. Egymás melleit lépkedtek, és Sabor a hímhez dörgölőzött, játékosan megharapta a pofáját. Félig-meddig becézés volt ez. Tarzan felsóhajtott, és egy kókuszdiót hajított feléjük. Később Mbonga néhány fekete harcosára bukkant. Már-már azon volt, hogy rádobja kötélhurkát egyiküknek a nyakára, aki társaitól egy kicsit távolabb, állt, ám akkor más dolog terelte el a figyelmét: épp az, amivel a feketék foglalatoskodtak. Ketrecfélét készítettek a csapáson, és befödték leveles ágakkal. Amikor elkészültek művükkel, a ketrec alig látszott. Tarzan eltűnődött, vajon minek ez a szerkezet, s mi az oka, hogy a feketék, mikor művüket bevégezték, visszaindultak falujukba a csapáson. Jó ideje volt már annak, hogy Tarzan utoljára tett látogatást a feketéknél. A palánkjaik fölé hajló nagy fák védő sűrűjéből nézett ellenségeire – mert azok voltak, közülük érkezett, aki megölte Kalát. Valami különös szórakozást azért így is jelentettek számára, jóllehet gyűlölte őket. Elnézte napi életüket a faluban, s főleg a táncaikat a tűz körül, melynek fénye ott lobogott meztelen testükön, ahogy miméit harci mozdulatokkal körbeugrálták s – tekeregték. Tarzan most is azt remélte, effélét lát, így követte a harcosokat

vissza a falujuk felé. De csalódnia kellett, mert ezen az estén nem volt tánc. Fájának biztos rejtekéből Tarzan ehelyett kis csoportokat látott, melyek apró tüzecskék körül üldögéltek. A nap eseményeit tárgyalták. A falu sötétebb zugaiban egy-egy félrevonuló párocskát fedezett fel. Beszélgettek, nevettek, és az egyikük mindig fiatal férfi, a másik meg fiatal nő volt. Tarzan félrehajtotta a fejét, töprengett, s mielőtt aznap éjszaka aludni tért volna összekuporodva a nagy fa ágvillájában, Tika töltötte el a szívét s elméjét, aztán meg az álmát. Ő, meg a fiatal fekete férfiak, akik fiatal fekete nőkkel nevetgéltek és beszélgettek. Taug magányosan vadászott, így sodródott el valamelyest a törzs tanyázóhelyétől. Lassan haladt előre egy elefántösvényen, amikor észrevette, hogy sűrű aljnövényzet zárja el az útját. Az érett korúvá cseperedett Taug rossz természetű és igen lobbanékony vadállat volt. Ha bármi keresztezte az útját, ha valamit nem tudott megvalósítani az elképzeléseiből, egyetlen gondolata volt csak, hogy erőnek erejével, vadul és kíméletlenül letiporja az akadályt. Most, hogy útján torlaszt talált, dühösen nekirontott a leveles-ágas sűrűnek. A következő pillanatban ott találta magát valami furcsa akadálynál, továbbhaladása végképp lehetetlenné vált, mert minden erejét megfeszítve sem tudott áthatolni e dühítő dolgon. Harapta és rágta a rácsot, s közben iszonyú haragra gerjedt. Mivel azonban ez sem használt, Taug meggyőződött róla, hogy vissza kell fordulnia. Amikor ebbe beletörődött, micsoda bosszúság volt, hogy íme, mialatt az első akadállyal küszködött, odakerült mögéje egy másik hasonló! Taug csapdába esett. Eszeveszetten küzdött a szabadulásáért, de hiába. Másnap egy kis csapatnyi fekete indult útnak Mbonga faluból a csapda felé, melyet előző nap állítottak. Közben a magasból, a fák ágai közül egy meztelen ifjú óriás figyelte tiszta szívből kíváncsian a vademberek útját. Manu, a kis majom épp fecserészett és porolt, ahogy Tarzan elhaladt a közelében. Ismerős volt neki a majomfiú alakja, mégis még szorosabban ölelte magához élete párjának kis barna testét. Tarzan nevetett e látványon. Hanem a nevetést igen

gyorsan követte valami más: ború felhője vonult végig az arcán – aztán sóhaj szakadt föl a melléből. Valamivel odébb egy vidám tollazatú madár parádézott éppen a nőstény, az unalmasabb színű példány bíráló szeme előtt. Tarzan pedig úgy érezte, mintha a dzsungelben minden arra utalna, hogy ő Tikát elveszítette. De hat miért érzi ezt, amikor életében mindennap ugyanezeket a dolgokat látta, s nem gondolt semmi hasonlót! Amikor a feketék a csapdához érkeztek, Taug nagy cirkuszt csapott. Megragadta börtöne rácsait, iszonyatosan rázta a rudakat, és közben szörnyen hörgött és morgott dühében. A falu népének kis csapata elégedett volt. Igaz, nem efféle zsákmányra gondoltak, de azért ez a szőrös emberszabású is épp eléggé rendkívüli fogás. Tarzan a fülét hegyezte, mert mit hallott? Nagy majom ordítozását! Elindult sebesen körben, hogy szélirányba kerüljön, s meg is érezte a fogoly jellegzetes szagát. Nem telt sok időbe, érzékeny orra már azt is kiderítette, az ismerős szagok melyikéről van szó. Nem volt semmi kétség, olyan volt az egész, mintha máris Taugot látná. Igen, Taug az, nem lehet senki más. Tarzan vigyorgott, ahogy szép lassan rájött, mit is tesznek majd foglyukkal a feketék. Nem vitás: megölik. Tarzan újabb vigyorgással nyugtázta ezt a fölfedezést. Hát akkor az övé lehet Tika, csak az övé, ezt a jogát senki el nem vitatja többé. Figyelt, és látta, hogy a vademberek letépkedik a kalitka levélborítását, aztán kötelet erősítenek rá, s vonszolni kezdik magukkal a falu felé. Tarzan megvárta, míg vetélytársa látótávolon kívül kerül. Hallotta, ahogy vadul rázza a rácsot és hörögve szórja szitkait. Akkor a majomfiú megfordult, és sebes szökkenésekkel elindult, hogy megkeresse a törzset és Tikát. Útja során megpillantotta Sitát is a családjával egy kis sűrűbe búvó tisztáson. A nagy macska elnyújtózva hevert a földön. A párja, egyik mancsával urának fenyegető-vad pofáján, gyengéden nyalogatta a puha, fehér nyakszőrzetét. Tarzan gyorsított, szinte repült a dzsungelén át, és hamarosan oda is érkezett a törzs helyéhez. Előbb látta meg őket, mint azok őt. A dzsungel egyetlen teremtménye sem tudott ugyanis olyan

csöndben megközelíteni bárkit-bármit, mint a majomember. Látta Kammát és párját, ahogy egymás oldalán ülve falatoznak, szőrös testük összedörgölődzik. És látta Tikát, ahogy ennivalóját magányosan fogyasztja. Nem soká tart ez a magány, gondolta Tarzan, ahogy egy szökkenéssel köztük termett. Döbbenet zajai hallatszottak, dühös és riadt horkantások. Tarzan ugyanis meglepte őket. De nemcsak erről volt szó, hanem komoly idegességről, amint ezt a felálló nyakszőrök tanúsították. Az emberszabású majmok most a jövevényt azonosítva is, sokáig ilyen feldúlt állapotban maradtak. Tarzan észrevette ezt. Hirtelen érkezése – mint megannyiszor a múltban is – felidegesítette a törzsbelieket, s ez a nyugtalanság soha nem is múlt el addig, míg a majmok mindegyike külön-külön meg nem győződött róla, hogy valóban Tarzan van köztük. Hatszor-nyolcszor is megszagolgatták, mire biztonságérzetük visszatért. Keresztülfurakodott a majomcsapaton, Tikához ment volna, de ahogy a közelébe ért, a nőstény elhúzódott. – Tika – mondta akkor –, én vagyok, Tarzan. És te Tarzané vagy. Érted jöttem. A majom most közelebb húzódott, aggályosán nézte. Végül megszagolgatta, mintha kétszeresen is biztos akarna lenni a dolgában. – Hol van Taug? – kérdezte Tika. – Elkapták a Gomanganik – felelte Tarzan. – És meg fogják ölni. A nőstény szemében Tarzan bánatot, epedő szomorúságot látott. Taug reménytelen sorsának szólt e furcsa fény, de azért közben már oda is bújt hozzá a lánymajom ölelőn, és Tarzan, Greystoke lordja átkarolta. És ahogy így álltak, a majomember hirtelen megérezte, hogy a dolgok mintha mégsem jönnének össze: az ő sima, barna bőrű karja és szerelmének dús szőrű háta, melyen e kar nyugszik. Képek ködlöttek föl előtte: Sita párjának mancsa Sita pofáján – ott minden összeillett. Aztán a kis Manu, ahogy a nőstényét ölelte, ők is mennyire összetartoztak. De még a büszke, tarka tollazatú hím

madár is, az is hasonlított szerényebb küllemű tojójához. Numa pedig, a nagy sörénye ellenére, szinte a megszólalásig hasonmása volt Sabornak, a nőstény oroszlánnak. Hímek és nőstények, hát persze, különböztek: ám mégse annyira, ahogy Tarzan és Tika. Tarzan megdöbbent. Itt valami nincs rendjén. Karja lecsusszant Tika válláról. Ő maga pedig lassan elhúzódott a majomlánytól. Tika fejét félrebiccentve nézte. Tarzan kihúzta magát, öklével megdöngette mellkasát. Fejét az égnek emelte, szája kiáltásra nyílt. És torkából feltört a diadalmas hímmajom vad, borzongató üvöltése. A törzs tagjai kíváncsian néztek rá. Hiszen senkit se ölt meg a majomfiú, s vetélytárs sem volt a közelben, akit rémületbe kergetett volna ezzel az ordítással. Nem, a vad dolognak nem volt semmi magyarázata, így hát a törzs népe szépen elmerült megint a falatozásban, épp csak fél szemmel sandítottak Tarzanra, hátha valami ámokfutása kezdődik most. Ahogy így nézték, Tarzan átlendült egy közeli fára, és eltűnt szem elől. A törzs tagjai el is felejtették nyomban – s nem volt kivétel Tika sem. Mbonga fekete harcosait jól megizzasztotta a gyötrelmes cipekedés. Útjukon többször is pihenőt tartottak, csak lassan haladtak a falujuk felé. A kalitka-tákolmányban a vadállat mindegyre üvöltözni és hörögni kezdett, valahányszor vonszolásához láttak. Rázta a rácsot, szája habzott. Iszonytató lármát csapott. A feketék már csaknem céljukhoz értek. Utoljára pihentek meg, mielőtt a falujuk előtti sűrűnek nekivágtak volna. Pár perc még, s kint vannak a tisztáson – akkor, semmi kétség, nem történhetett volna meg, ami történt. A magasban, felettük, csöndes alak mozgott. Éles tekintet fürkészte a ketrecet, számlálgatta a harcosokat. Figyelő, eleven agy latolgatta a siker esélyeit, mérlegelte a tervet, mi a megvalósítás esélye. Tarzan nézte a pihenő, elszunyókáló társaságot. A feketék kimerültek voltak. Legtöbbjük már mélyen aludt. Tarzan közelebb kúszott, ott volt már felettük. Lopakodva közelített, levél sem rezdült tőle. Végtelen ragadozó-türelemmel várakozott. A végén már csak

két harcos volt ébren, közülük is az egyik már bóbiskolt A majomember összpontosított. Közben a még éber őr felkelt, s elsétált a ketrec mögött. A majomfiú a magasban, pontosan a feje fölött, követte. Taug figyelte a harcost, közben fojtott hörgéseket hallatott. Tarzan attól félt, hogy az emberszabású majom ezzel még fölébreszti a többi feketét. Suttogva, hogy a fekete ember meg ne hallja, Tarzan most Taug nevét mondta – figyelmeztetvén a majmot, maradjon csendben, és Taug hallgatott is rá. A fekete harcos épp a kalitka hátsó felénél járt, és ellenőrizte a zárat. Ahogy így ott állt, a vad emberállat a magasból teljes erővel rávetette magát – a hátára ugrott. Acélos ujjak fonódtak a fekete nyak köré, kiáltás sem hagyhatta el a halálra vált ember torkát. Erős fogak martak a vállába, könyörtelen lábak fonódtak a testére. A fekete ember kétségbeesetten, vadul próbálta lerázni néma támadóját. Oldalt vetette magát, meghempergett a földön. De a halálos, könyörtelen ujjak csak fokozták a végső szorítást. Taug némán nézte a küzdelmet. Lázas kis agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, lényegében nem is értette, mi késztethette Tarzant erre a közbeavatkozásra. Hiszen nem feledte ő a nemrég lezajlott vetélkedést, szerelmi összecsapást a majomemberrel. Közben láthatta, ahogy a Gomangani csöndesen elernyed. Még egy néma rázkódás… és a fekete bőrű ember moccanatlanul hevert. Tarzan leszökkent áldozatáról, s a kalitka ajtajához futott. Fürge ujjakkal kinyitotta a zárakat. Taug csak figyelte, nem tudott segíteni. Az ajtó pár lábnyit engedett, s a hímmajom kifurakodhatott a résen. Taug nekirontott volna az alvó feketéknek, hogy bosszút álljon, de Tarzan ezt nem engedte. A majomfiú inkább az áldozattal törődött. Bevonszolta a ketrecbe, nekitámasztotta az oldalsó rácsnak. Akkor visszaeresztette az ajtót, rátolta a reteszeket. Eközben arcán boldog mosoly futott végig, hiszen az egész dologban az volt az egyik legnagyobb öröme, hogy Mbonga falu népének bosszúságot okoz. El tudta képzelni, micsoda rémület lesz úrrá rajtuk, ha meglátják halott társuk testét a ketrecben, ahol pár

perce még a nagy majom volt a foglyuk – szerintük teljes biztonságban. Tarzan és Taug együtt szökdelt haza a fákon, a fiatal hímmajom bozontos bundája súrolta a lordutód sima bőrét, így hagyták maguk mögött a tavaszi dzsungel fáit. – Eriggy vissza Tikához – mondta Tarzan. – Ő a tiéd. Tarzan őt nem akarja. – Tarzan másik nőstényre lelt? – kérdezte Taug. A majomfiú megvonta a vállát. – Aki Gomangani, annak Gomangani a párja – mondta végül. – Numa, az oroszlán Saborral, az oroszlánnal él; Sita is a saját fajtájából választott; Bara társa az őz; Manué egy kis majom. A dzsungel minden vadja és madara megtalálja, aki hozzá illik. Csak a majomember nem lel így párra. Tika majom. Eriggy vissza likához. Tarzan ember. Tarzan magában fog járni. 2 Tarzan fogságban Á fekete harcosok a dzsungel fullasztó hőségében dolgoztak – a nem kevésbé fojtogató árnyékban. Harci dárdákkal lazították a sűrű, fekete talajt, a rothadozó növényi maradványok tömör rétegeit. Ormótlan ujjúkkal, lapát körmeikkel kotorták a humuszt az ősrégi vadászösvény közepéről. Gyakran abbahagyták a munkát, hogy lekuporodjanak, pihenőjük közben fecserésszenek egy kicsit. Nevetgéltek, ültek a frissen ásott gödör szélén. A közeli fák törzsének döntve ott voltak vastag bivalybőr pajzsaik, meg a földkotrók dárdái. Sima, ébenfa színű bőrükön veríték csillogott, izmaik domborodtak-feszültek, a természet tiszta tökélye játszott általuk. Egy vörös antilop, ahogy óvatosan a víz felé vezető csapáson haladt, megtorpant a hirtelen felharsanó nevetésre. Döbbenten vetette hátra a fülét. Egy pillanatig olyan volt, mint önmaga szobra, csak az orrlikai remegtek. Akkor megfordult, és zajtalanul elinalt az emberek rémséges közeléből.

Vagy száz méternyire onnét, a dzsungel áthatolhatatlan sűrűjében, Numa, az oroszlán fölemelte zömök fejét. Numa csaknem hajnalig lakomázott, de hatalmasat, és most igazán nem akármilyen zajnak kellett lennie, ami fölveri. Pofáját a magasba tartotta, szimatolgatott, megérezte a vörös antilop fanyar illatát meg a súlyos emberszagot. De hát Numa nem volt éhes. Lassú, utálkozó mozdulattal állt talpra s imbolygott tova. Ragyogó tollazatú, zajos madarak röpködtek fáról fára. Fecsegő, perlekedő kis majmok ugráltak a harcosok feje fölött a gallyakon. Ezek mégis nyugton voltak, magányban, hiszen az élettől nyüzsgő dzsungel a milliónyi élőlénnyel olyan, mint egy metropolisz – Isten világegyetemének végső soron legelhagyatottabb helye. De hát – tényleg nyugton voltak, magányban? Felettük, a lombos ágak egyikén, ott kuporgott egy szürke szemű ifjú, és élénken figyelte minden mozdulatukat. Rejtett tűz égett a fiú szemhéjai alatt, fojtott láng. Így nézte, érthető érdeklődéssel, mit is művelnek a feketék. Mert egy ilyen ember volt az, aki egykor megölte az ő szeretett mostohaanyját, Kalát. És irányukba ez a fiú semmi mást nem érezhetett, csak gyűlöletet. Ennek ellenére komoly figyelemmel nézte, mit is csinálnak, mert tudni akarta, ösztönösen, hogy miként is élnek az emberek. Látta, ahogy a lyuk növekszik, s a végén jókora gödör tátong a csapás közepén. Akkora, hogy mind a hat ember belefért volna, aki ásta. Tarzan el se tudta képzelni, mi lehet ennek a nagy munkának a célja. S amikor hosszú, hegyes végű karók kerültek elő, és bedöfködték mindet sorra a gödörbe, csodálkozása nőttön-nőtt. Kíváncsisága nem csitult akkor sem, amikor könnyű keresztrudak kerültek a gödör fölé, vagy ahogy levelek s föld keveréke kezdte takarni a fekete emberek kivájt művét. Amikor ezzel mind készen voltak, nyilvánvaló elégedettséggel szemlélték munkájuk eredményét, és Tarzan is tűnődve nézte a dolgot. Még az ő gyakorlott szeme is alig fedezte fel, hogy a régi vadászösvényt eképp bárki is “megkezelte”. A majomember olyannyira elmerült efféle gondolataiba, töprengvén, mi is lehet a feketék célja a gödörrel, hogy zavartalanul

hagyta őket eltávozni falujuk felé. Nem ejtett zsákmányt közülük. Meghazudtolta így mintegy a hírét, azt, hogy Mbonga falu rémének tekintik, s ő maga mind a bosszút, mind a dolog megunhatatlan élvezetét együtt érzi. Döbbenten és tanácstalanul nézte a művet, és el sem képzelhette, mi a rejtett gödör jelentősége. A feketék ügyei ugyanis mindig eléggé felfoghatatlanok maradtak Tarzan számára. Nem olyan régen fajtájukból elsőkként költöztek be ebbe a dzsungelbe, az itt lakó vadállatok felségterületére. Numa, az oroszlán, Tantor, az elefánt, a nagy majmok és a kisebbek, meg a miriád élőlény bármelyike, az ősállapotú világ megannyi lakója idegennek érezte az emberi szokásokat. Sok tanulnivalójuk volt e szőrtelen, fekete lényektől, akik olyan peckesen jártak-keltek a hátsó lábukon – és lassan tanultak is tőlük, de bármi volt is az, mindig bánatukra szolgált. Nem sokkal azután, hogy a feketék eltávoztak, Tarzan könnyed lendülettel az ösvényen termett. Gyanakodva szaglászott, körüljárta a gödröt. Leguggolt, és elkapart egy kis földet, hadd lássa a keresztrudak egyikét. Megszagolta ezt is, megérintette, félrehajtotta a fejét, s pár percig komoly tűnődésbe merült. Akkor gondosan visszasöprögette a földet, elrendezte levelestül, ahogy a feketék hagyták. Hogy ezzel megvolt, felszökkent ismét az ágak közé, és elindult, hogy szőrös társait, a Kercsak törzsében élő nagy majmokat megkeresse. Egy ízben keresztezte Numa, az oroszlán nyomát, s meg is állt egy pillanatra. Puha gyümölcsöt hajított oda ellensége pofájához. Hogy ráadásul még csúfolja és ingerelje, dögevőnek, Dangónak, a hiéna testvérének nevezte. Numa sárgás-zöld szeme kerekre tágult, gyűlölet égett benne. Minden figyelmét a fölötte táncoló alakra összpontosította. Roppant állkapcsai közül mély hörgés tört elő, iszonyú dühét a farka fejezte ki, mellyel erőteljesen, kurtán, korbácsként csapkodott ide-oda. Korábbi emlékeiből felderengett, mennyire terméketlen dolog a majomemberrel bármi vita. Megfordult és bevetette magát a sűrűbe. Az aljnövényzet már el is rejtette őt kínzója szeme elől. Tarzan búcsúzóul még egy

dzsungel-szitkot kiáltva utána majomszerű fintort vágott, hagyta távozó ellenségét, s továbbállt. Egy mérföldnyi út következett még, s akkor a szél nagyon ismerős, átható szaggal csiklandozta meg érzékeny orrát. Egy pillanat múlva már látta is maga alatt a nagy, szürkés-fekete tömeget, mely kitartóan vágta útját a dzsungel sűrűjében. Tarzan megfogott s letört egy kis ágat a fáról. A váratlan zajra a tetemes alak megtorpant. Nagy fülek lendültek előre, és hosszú, rugalmas ormány emelkedett gyorsan a magasba. Ide-oda lengett a szag után, kutatván az ellenséget, miközben két gyönge, apró szem próbálta, hiábavalóan, áttekinteni a terepet. Ki is, mi is a váratlan zaj oka, ami az ő békés haladását így megzavarta? Tarzan nevetett, és közelebb húzódott a magasban a vastag bőrű állat fejéhez. – Tantor! Tantor! – kiáltotta. – Bara, az őz nem olyan ijedős, mint te – bizony, te, Tantor, az elefánt, a dzsungel leghatalmasabbja, akiben annyi Numa ereje lakozik, ahány ujjam nekem a kezemen és a lábamon van. Tantor, aki hatalmas fákat tud kidönteni, megriad egyetlen letört ágacska zajára! Dübörgő-morajló hang volt a válasz, se megvetés, se megkönnyebbülés. Tantor mindössze így felelt, visszaejtvén közben az ormányát s a két fülét. A farka is a szokott helyén himbálózott már, de a szeme mindegyre Tarzant kereste. Feszültsége elmúlt. Ami pedig a majomember hollétét illeti – a fiú egy pillanat múlva odaszökkent könnyedén öreg barátja széles fejére. Akkor elnyúlt rajta teljes hosszában, csupasz lábujjaival dobolt a vastag bőrön. Ujjai a nagy fülek mögötti lágyabb helyeket vakargatták, és úgy mesélt. Tantornak mindenféle dzsungelpletykát, mintha a nagy vadállat szóról szóra érthetné, amit hall. Persze, Tantor sok mindent meg is értett abból, amit Tarzan mondott, bár a vadak ily fecsegése általában meghaladta az elefánt felfogóképességét. A dzsungel nagy, szürke “csatahajója” pislogó szemmel, ormányát engedékenyen lengetve állt ott, mintha a legélénkebb figyelemmel követne minden szót. Ami azt illeti, valójában a kellemes, barátságos hangot élvezte, a simogató

kezeket a füle mögött, s azt, hogy ilyen szoros közelségben van hozzá Tarzan, aki parányi gyerekkorában oly bátran s bizalommal közeledett a nagy hímhez, föltételezvén a vastagbőrűről ugyanazt a jóakaratot, amely az ő szívét eltöltötte. Kapcsolatuk évei során Tarzan rájött, micsoda megmagyarázhatatlan erő birtokosa: hogy “kormányozhatja” és irányíthatja nagy-nagy barátját. Hívására Tantor nagy messzeségből is megjelent, jött, ha a távolság engedte, ahogy fülével felfogta a majomember éles, átható kiáltásait. S ha Tarzan egyszer ott ült a fején, az elefánt pontosan arra vette útját a dzsungelben, amerre lovasa kérte. Az emberi elme diadala volt ez a vadállat felett, s ugyanolyan hatásos volt, mintha bármelyikük is értette volna az okát – amiről, persze, szó sem lehetett. Tarzan félóra hosszat pihent az elefánt hátán. Az idő egyiküknek se jelentett semmit. Az élet, ahogy ők látták, ennyi volt csak: meg kell tölteni a gyomrukat. Tarzan számára ez korántsem volt annyira fáradságos feladat, mint Tantornak. Tarzan gyomra kisebb volt, különben is mindenevő, s könnyebben tett szert így eleségre. Ha ilyen-olyan falatok nem akadtak éppen, hát lelt másféléket, melyek éhségét ugyanúgy csillapították. Nem volt, mondjuk így, annyira “válogatós”, mint Tantor, aki bizonyos fáknak csupán a kérgét fogyasztotta, másoknak a belsejét, s további ily gyökeres dzsungelóriások pusztán a leveleik miatt érdekelték – ezek is talán csak az évnek valamely szakában. Tantor az élete nagyobbik felét kényszerűségből azzal töltötte, hogy eleget tegyen gyomra igényeinek. Erre hatalmas izomzatának elemi szüksége volt. És így élnek az alacsonyabb rendű fajok mind. Életüket annyira elfoglalják egyrészt az élelemszerzés gondjai, másfelől alapvető foglalatosságuk, az emésztés, hogy a dolgok egyéb irányú fontolgatására lényegében idejük se igen marad. Semmi kétség, ez akadályozza őket fejlődésükben, így maradnak le az ember mögött, aki több időt szentelhet egyéb ügyeinek. Bárhogy is, e kérdések Tarzant kevéssé foglalkoztatták, Tantort pedig egyáltalán nem. A majomfiú most csak arra gondolt, hogy ő az elefánt társaságában boldog. Nem tudta, miért. Nem tudta, hogy

eleve azért, mert ő emberi lény – egészséges, normális ember –, áhítozik rá, hogy szeretetét valami másik élőlénynek adhassa. Gyermekkori játszótársai Kercsak törzséből már mind nagy, mogorva vadállatok voltak. Érzelmekhez lényegében nem lehetett közük. Tarzan ma is eljátszott néha a kisebb majmokkal. A maga vad módján szerette is őket, de ezek sem lehettek megfelelő, megnyugtató társai. Tantor viszont a biztonság, a nyugalom, a rendíthetetlenség eleven hegysége volt! És ki tudott volna megfelelőbb, megnyugtatóbb dolgot, mint végignyúlni vastagbőrű fején, nyakán, s mindenféle reményeket “fűzni” nagy lapátfüleihez, melyek súlyosan lengtek-mocorogtak a látszólagos megértés békés jeleként. A dzsungel valamennyi lakója közül Tarzan igazán Tantort szerette, mióta Kalát megölték. Tarzan néha eltűnődött, vajon az elefánt is szereti-e őt. Nehéz lett volna megmondani. Gyomrának szava – a legfőbb, legmakacsabb parancs a dzsungelben – végül visszaszólította Tarzant a fákra, hogy élelmet keressen megint. Tantor pedig folytatta nemrég megszakított útját az ellenkező irányba. A majomember egy óra hosszat foglalkozott most táplálkozással. A magasban hűs fészek kínálta neki friss, meleg készletét. Most gyümölcsök, bogyók, zsenge termések alkották az étrendjét, olyan sorrendben, ahogy elébe kerültek. De: hús, hús, hús! Örökké a hús volt az, amit Tarzan, a majomember keresett. Hanem ez a keresés ma hiú reménynek bizonyult. Ahogy így kóborolt a dzsungelben, élénk agya nem csupán a vadászattal foglalkozott, hanem sok más tárgyra is lelt. Tarzannak az volt a szokása, hogy felidézi az előző napok és órák eseményeit. Átélte Tantorral való találkozását, eltöprengett a gödröt ásó feketéken, meg azon a furcsa karó-együttesen, amit hátrahagytak. Vajon mi lehet vele a céljuk, gondolta újra meg újra. Feltevéseket hasonlított össze. Megállapításait egybevetette, s ebből vont le következtetéseket – ezek, semmi kétség, nem voltak mindig helyesek, de legalább arra a célra használta az agyát, amire Isten megteremtette. Ez annál is könnyebben ment, mivel nem gátolták mások már elkoptatott, többnyire téves véleményei.

És ahogy így tűnődött, mi lehet a befödött gödör célja, képzeletében megjelent egy hatalmas, szürkés-fekete tömb, amely döngve halad a dzsungel útján. Tarzan egyszeriben valami egészen közeli veszélyt érezve összeborzadt. Döntés és cselekvés általában ugyanannak a pillanatnak a szülötte volt a majomember életében, s most is: alig hogy ködösen megfogalmazódott benne a gödör rendeltetése, már vágtatott is a lombos ágak között. Így lendült fáról fára a lombozat középső terasz-szintjén, ahol a fák a legszorosabban érnek össze. Majd leugrott a földre, s ott sietett tovább. Könnyeden és halkan haladt a rothadozó növényzet szőnyegén. Kis idő múlva megint felugrott az egyik fára, és a magasban haladt tovább, mert odalent az aljnövényzet gátolta volna az előrejutást. Annyira aggódott, hogy elfeledkezett még az óvatosság szabályairól is. A vadállat elővigyázatossága meghátrált benne – helyét az emberi társhűség foglalta el. Ekképp történhetett, hogy egy nagy tisztásra érve, ahol a fák csupaszon hagytak valamekkora helyet, nem is gondolt rá, kicsoda-micsoda leselkedhet a túloldalon, hogy igencsak kérdésessé tegye továbbhaladását. A tisztás fele táján járt, amikor – épp az ő csapásán, s alig pár méternyire előtte – vagy féltucat zsivajgó madár röppent fel a magas fűből. Tarzan egyszeriben oldalt fordult, hanem akkorra már jól tudta, miféle lény jelenlétéről árulkodik ezeknek a kis őrszemeknek a közelsége. Ugyanakkor Buto, az orrszarvú már emelkedett is kurta lábaira, hogy támadásba lendüljön iszonyú dühvel. Buto, az orrszarvú: – aki jószerivel vaktában rohamoz. Gyönge a szeme, nagyon kis távolságra lát, s hogy ámokfutó száguldása mit jelent, riadt menekülési kísérletet-e vagy a benne lakozó tompa düh kifejezését, a neki tulajdonított kártevő rosszindulatot: nehéz megmondani! Másrészt, akire egyszer Buto így ráront, hamar földre kerül, méghozzá úgy, hogy nagyjából mindegy a számára, mit gondolhatott volna. S ma úgy hozta a sors, hogy Buto, a köztük levő pár méternyi térdmagas füvön át veszettül Tarzannak rontott. A véletlen úgy hozta, hogy eltalálta még az irányt is. Csekély távolságról gyönge

szeme is kivehette ellenfelének alakját. Horkantások kurta sorozatával támadt rá. A kis orrszarvú-madarak ott repkedtek, köröztek hatalmas “támaszuk” felett. A tisztást övező fák ágain, kisebb csapat majom fecserészett és perlekedett, ám a dühödt vadállat rémítő támadása őket is följebb kergette az ágakon. Csak Tarzan maradt közönyös és rezzenetlen. Ott állt egyenest az orrszarva támadásának csapásán. Ideje nem maradt már, hogy menedéket próbáljon keresni a tisztás fái mögött. Ám Tarzannak esze ágában sem volt, hogy bármi okból megszakítsa útját. Várta a buta Butót, fegyelmezetten nézett szembe vele. S akkor Buto már ott is volt. Tömör-zömök fejét lehajtva nagy lendülettel hozzákészült, hogy hosszú, nagy erejű szarvával végrehajtsa, amire a természet ezt a különös szaruképződményt rendelte. De ahogy fölfelé vágott vele, csak az üres levegőt találta el. A majomember ugyanis könnyedén felszökkent a levegőbe, át az életveszélyes szarvon, s ott kötött ki az orrszarvú széles hátán. Ám lovaglás helyett inkább ugrott még egyet, s lent volt már a vadállat mögött a tisztás földjén. Ott futni kezdett, mint az őz a fák közé. Buto dühös volt, és semmit sem értett. Hová tűnt el ilyen titokzatos módon az áldozata? Megfordult, és eszelősen másik irányból kezdett rohanni – ám ez, történetesen, már nem az az irány volt, amerre Tarzan vette az útját. A majomember így épségben elérte a fák biztos körét, s fürgén folytathatta útját a vadonon át. Jó távolságnyira Tantor rendíthetetlenül haladt a kitaposott elefántcsapáson. Előtte meg egy kuporgó fekete harcos fülelt és lesett az ösvény közepén. Fülelt, és egyszerre meghallotta a zajt, melyre reménykedve várt – a recsegést-ropogást, a talaj döngését, ami megannyiszor elefánt közeledtét jelezte. Tőle jobbra és balra további harcosok figyeltek. Halkan jeleztek egymásnak, s így a legtávolabbi fekete is értesült róla, hogy közeleg a leendő zsákmány. Gyorsan ők is közelebb húzódtak hát a csapáshoz, elhelyezkedtek a fák között úgy, hogy a szél ne vigye el

a szagukat Tantorhoz. Csöndesen várakoztak, és mintha ennek lett volna jutalma, feltűnt szemük előtt a hatalmas elefánt, s mohó szívük feldobogott az agyarak, a becses elefántcsont láttán. Alig hogy elhaladt “állásaik” előtt, a harcosok felugráltak leshelyeikről. És ahogy felugrottak, már zajongtak is: tapsoltak, kiabáltak. Tantor, az elefánt egy pillanatig ott állt fölemelt ormánnyal és farokkal, nagy fülét is szinte hegyezte. Akkor gyors, öles léptekkel, lendületesen továbbindult a csapáson – egyenest a lefödött gödör felé, melyben odalent a kihegyezett karók várták az áldozatot. Mögötte harsogó harcosok haladtak. Siettették, már csak azért is, hogy így ne nézhessen különösebb gonddal a lába elé. Tantor, az elefánt, aki megfordulhatott volna, s akkor egyetlen csapással szétszórja üldözőit, úgy menekült, mint egy riadt őz – futott a szörnyűséges, gyötrelmes halál felé. Mögöttük pedig ott közeledett a majomember. Mókusfürgeséggel, ügyesen száguldott, hallotta ugyanis a harcosok zaját, és jól értette a dolgot. Egy alkalommal megkockáztatta azt a bizonyos átható kiáltást, melytől visszhangzott az ősvadon, ám a rémült, pánikban rohanó Tantor nem hallotta meg, vagy ha meghallotta, akkor sem mert megállni. Az óriás vastagbőrű most már csak pár méternyire volt a halálos veremtől. A feketék, akik bizonyosra vették a sikert, üvöltözve, dárdáikat lengetve rohantak a nyomában. Előre ünnepelték az elefántcsontot, meg azt a tömérdek jó húst, ami már éjszakára osztályrészük lesz. A magabiztos öröm annyira elfoglalta őket hogy észre se vették, ahogy a félvadember átsuhant a fejük felett, s nem figyelt föl rá Tantor sem, nem hallotta meg szavát, jóllehet Tarzan már akkor állj t próbált parancsolni neki. Még néhány lépés, s Tantor bezuhan a ki-; hegyezett karók közé. Tarzan azonban tüneményesen repült odafönn, míg a menekülő állat elé nem került, ott akkor, éppen a szörnyű gödör szélén, leszökkent a földre, épp a csapás közepére. Tantor majdnem átgázolt rajta. Valóban az utolsó pillanatban vette észre a jóbarátot.

– Állj! – kiáltotta Tarzan, és a nagy vadállat a fölemelt kéz láttán megállt. Tarzan megfordult, és félrerúgott pár leveles ágat, mely a gödröt takarta. Tantor egyszerre meglátta és megértette. , – Harcolj! – hörögte Tarzan. – Ott jönnek mögötted! – De Tantor, az elefánt, a nagy idegköteg, tele volt páni félelemmel. Előtte ott tátongott a verem, nem tudhatta, milyen hosszú, de jobbra-balra dzsungel volt, ősállapotú vadon, ember még nem járta sűrű. És a nagy vadállat hirtelen rikkantással jobbra fordult, s nekivágott. Zajosan tört utat magának a tömör falban, mely rajta kívül bárkit-bármit föltartóztatott volna, de őt nem. Tarzan a verem szélén állt, s mosolyogva figyelte Tantor szégyenteljes megfutamodását. A feketék hamarosan odaérnek. Tarzan, a majomember tudta, hogy a legokosabb neki is elpárologni a színről. Nekilódult volna, de alig tette meg az első lépést, testsúlyát a bal lábára helyezvén át, a gödörnél leomlott alatta a földszegély. Tarzan herkulesi erőfeszítéssel próbálta előrevetni magát, de már késő volt. Csúszott hátra és lefelé, be a hegyes karók közé, a verem fenekére. Amikor egy pillanat múlva a feketék odaértek, már messziről látták, hogy Tantor kisiklott a kezükből. Hiszen a verem tátongó rése túl kicsi volt ahhoz, hogy elefánt legyen odalent. Először azt hitték, hogy kiszemelt áldozatuk az egyik lábát rátéve a lombborításra, megértette, mi fenyegeti, és így kereket oldott. Hanem ahogy vermük szélére értek, tágra nyílt a szemük a csodálkozástól, ugyanis a mélyben – csöndesen és nyugodtan – a fehér óriás mezítelen alakját pillantották meg. Közülük néhányan már látták korábban is ezt az erdei istent, és rémülten húzódtak hátra. Lenyűgözte őket a jelenség – hiszen abban a hitben voltak, hogy démon hatalma él e testben. Mások viszont, akik előretolakodtak, egyszerűen úgy értékelték a dolgot, hogy ellenségüket ejtették el, beugrottak hát a gödörbe, s kiemelték onnét Tarzant. A majomember testén nem volt seb. A hegyes karók egyike sem szúrta meg – csak a tarkója fölötti zúzódás mutatta sebesülésének

természetét. Ahogy hanyatt esett, beverte ugyanis a fejét az egyik karó oldalába, így veszítette el az eszméletét. A feketék hamar rájöttek erre, s ugyanilyen gyorsan meg is kötözték foglyuk kezét-lábát, mielőtt magához térne. Tisztában voltak azzal, hogy e különös embervadtól, aki a fák szőrös népségével kóborol, igencsak tartani kell. Elindultak vele a falujuk felé, de nem jutottak még messzire, amikor a majomember szemhéja megrándult – és már magához is tért. Egy pillanatig csodálkozva bámult rájuk, aztán teljesen visszanyerte az eszméletét. Ráébredt, milyen súlyos is a helyzete. Tarzan csaknem születésétől fogva kizárólag a maga erejére támaszkodhatott, most sem várt igazából külső segítséget. Az agya azonban máris sebesen járt. Vajon mit tehetne a menekülés érdekében, amire neki magának ilyen körülmények közt módja van. Nem próbálta ki, mennyire erősek a kötelek – legalábbis mindaddig tartózkodni akart ettől, amíg fogvatartói cipelik, nehogy még gyanút fogjanak, s szorosabbra húzzák béklyóit. A feketék egyszerre rájöttek, hogy foglyuk magánál van, s mivel nem volt túl nagy kedvük ekkora terhet cipelni a dzsungel forróságában, talpára állították, kényszerítették, hogy ott haladjon előttük. Eközben a dárdáikkal böködték, nem feledvén mindazonáltal a babonás tiszteletet, mely lényét övezte. Ám amikor azt látták, hogy piszkálódásuk nem okoz fájdalmat, tiszteletük csak nőtt, és hamarosan úgy vélték, ez a különös fehér óriás természetfölötti valaki, s nem is tudja, mi a fájdalom. Ahogy a falujukhoz értek, a győztes harcosok módjára diadalmas kiáltásokat hallattak. Mikor ott jártak a palánk kapujánál, táncolva és dárdáikat lengetve, jókora embertömeg fogadta őket. Férfiak, nők és gyerekek gyűltek össze, hadd hallják a siker történetét. Amikor a falubeliek magát a foglyot is megpillanthatták, leesett az álluk a csodálkozástól, vad hitetlenkedéssel nézték. Hónapok óta állandó rémületben tartotta őket egy veszélyes, fehér démon, akit csak kevesen láttak közülük, s azok közül is alig volt olyan, aki túlélte a találkozást. Harcosok tűntek el a falu közvetlen közeléből szinte társaik szeme láttára, úgy, mintha a föld nyelte volna el őket,

jeltelenül, és titokzatosan. Később, éjszaka, a holttestük, mintha az égből pottyanna, odazuhant a falu utcájára. A rettegett lény éjszaka néha a falu kunyhóiba is behatolt, ölt és eltűnt. Otthagyta a feketék lakhelyein kegyetlen nyomait, a halottakat: hátborzongató, könyörtelen “humorának” bizonyságaiképpen. De most a hatalmukban volt! Most aztán nem okozhat köreikben több rémületet! A falubeliek lassan megértették ezt. Egy nő visongva rontott neki, pofonverte a majomembert. Egymás után követték példáját a többiek is, és Tarzan körül hirtelen ott nyüzsgött egy egész tömegnyi verekedő, handabandázó, üvöltöző fekete bőrű. S akkor megjelent Mbonga, a főnök. Dárdájával ráütögetett emberei vállára, és jelentőségteljesen arrébb tessékelte őket a zsákmánytól, mondván: – Eltesszük őt estére! Messze onnét a dzsungelben Tantor, az elefánt, miután túl volt első rémületén s félelmén, magasba emelt füllel, remegő ormánnyal állt. Mi járhatott vad agyának tekervényeiben? Tarzant kereste netán? Felmérte valóságosan, mekkora szolgálatot tett neki a majomember? Nem lehetett kétséges! De hogy hálát érzett-e? Hogy a maga életét ő is kockáztatta volna-e, ha tudja netán, milyen halálos veszélyben van a barátja, s ő siethetne a megmentésére? Ki ne kételkedne már ebben! Aki csak ismeri az elefántokat, nem hihet ilyen viszontszolgálatban. Angolok, akik már vadásztak Indiában, tanúsíthatják: nem találkoztak még olyan esettel, hogy ezeknek az állatoknak egyike is a bajba jutott ember segítségére sietett volna – s hiába volt az az ember esetleg “jóbarátjuk”. Ezért jogos a kétkedés itt is. Ugyan miért győzné le Tarzan megmentése érdekében Tantor a feketékkel szemben érzett ösztönös félelmét? A feldühödött falubeliek üvöltözéséből valami egészen halkan eljutott a füléig, akkor megfordult, mint aki menekülésre gondol. Valami azonban visszatartotta, sőt, vissza is fordult, és éles hangot hallatott. Majd csak állt s fülelt.

A távoli faluban, ahol Mbonga a rend s a nyugalom helyreállításán fáradozott, Tantor hangját alig hallhatták a feketék. Tarzan, a majomember éles hallása azonban felfogta az üzenetet. Foglyulejtői egy kunyhóba vitték, hogy ott őrizzék, míg az est leszáll, s eljön szörnyűséges kínhalálának órája, a nagy orgia. Tarzan, Tantor kiáltását hallva, megállt, és fejét a magasba emelve, iszonyatosan éles rikkantással felelt. A fölényeskedő feketék ereiben megállt egy pillanatig a vér, s az őt kísérő harcosok, bár a majomember karja hátul eltéphetetlen kötéllel volt összekötve, szintén riadtan szökkentek egyet. Mindjárt fölemelt dárdákkal állták körül, s ő egy pillanatig némán fülelt. Messziről, nagy távolságból megjött a válasz, s Tarzan, a majomember elégedetten fordult meg, folytatván útját börtönébe, a kunyhó felé. Telt-múlt a délután. A kunyhót körülvevő faluból a majomember hallotta a készülődő ünnepség zajait. A kunyhó ajtórésén keresztül pedig látta a nőket, ahogy rakják a főzéshez a tüzeket, vízzel töltik meg az agyagedényeket. Figyelme azonban elsősorban a dzsungelt kémlelte: hall-e zajt, mely Tantor közeledtéről árulkodik neki. S még maga Tarzan is csak félig-meddig hitte, hogy Tantor megjön. Hiszen jobban ismerte ő Tantort, mint az elefánt önmagát. Tudta, mennyire félénk szív lakozik az óriási testben. Nem volt titok előtte, milyen páni félelem támad a roppant vadállatban a Gomangani-szagra, s ahogy közeledett az este, szívében kezdett kihalni a remény. Mivel bizonyos fokig vadállat volt ő maga is, sztoikus nyugalommal várta a f sorsot, mely most elkerülhetetlenül utoléri. Mindazonáltal egész délután dolgozott, dolgozott, dolgozott a kötelékkel a csuklóján. És a kötél, ha nagyon lassan is, engedett. Tehát ki tudja szabadítani a kezét, ha jönnek érte, szabad lesz a keze, mielőtt le akarnák mészárolni – s ha ez így lesz…! Tarzan megnyalta az ajkát, előre élvezte azt a jelenetet. Hideg, komor mosoly futott át az arcán. Elképzelte máris, milyen lesz az ujjai között a finom bőr és hús, milyen, ha ellenségeibe márthatja majd a fogát. Hadd, érezzék még egyszer az ő haragját is, mielőtt végleg

legyűrik. S akkor végre jöttek érte a kipingált, tolldíszes harcosok, s még rémesebbek voltak, mint amilyennek a föld megteremtette őket. Kituszkolták a szabadba, ahol az összegyülekezett falunép hatalmas örömujjongással fogadta a látványt. A cölöphöz vezették, és odalökték, hogy aztán mindjárt biztonságosan rá is kötözzék – így kezdődik a haláltánc, mely mind szorosabbra fonja köré a végzetes gyűrűt. Tarzan megfeszítette hatalmas izmait, és egyetlen erőteljes rántással kiszabadította két kezét a fellazított hurokból. Villámgyorsan előreszökkent a hozzá legközelebb álló harcosok közé. Egyiküket leütötte, s közben a másiknak már a mellkasába tiport. Közben hörgött és horkantgatott, s a két kezével már fogta is harmadik ellenfelének gigáját, amikor vagy ötven fekete bőrű férfi rontott rá, s a földre teperte. Ütve-vágva, karmolva és harapva harcolt a majomember – úgy, ahogy nevelői tanították – úgy, ahogy a sarokba szorított vadállat. Ereje, fürgesége, bátorsága és esze elegendő lett volna, hogy fél tucat feketével is elbánjon, hanem ötven harcossal még Tarzan sem vehette föl jó eséllyel a küzdelmet. Lassan legyőzték, bár több fekete is csúnya sebektől vérzett. Ketten igen nagy csöndben hevertek a tomboló lábak közelében, a küzdők ide-oda hengergőző teste mellett. Legyűrni csak legyűrték, ám képesek lesznek-e leszorítani, míg végre odakötözik? Félórányi elkeseredett tusa meggyőzte őket, hogy ez nem fog menni, így aztán Mbonga, aki – jó uralkodói szokásokhoz híven – a veszélytelen külső körben járt fel s alá, jelt adott egyik harcosának, tegye a dolgát, verje át dárdájával az áldozatot. A fekete harcos lassan közelített a hempergő, küzdő férfiak csoportján át a ledöfendő majomemberhez. Ott állt a fekete ember, feje fölé emelt dárdával, és várta a pillanatot, amikor meglátja a majomember testének valami különösen sebezhető pontját, és társainak épségét nem fenyegeti. Még közelebb húzódott, figyelemmel kísérte a tekergőző, ide-oda verődő küzdők mozdulatait. A majomember rikoltásaira a harcos gerincén is végigfutott a hideg, s még óvatosabb lett. Biztosra akart menni, nehogy elhibázza, s akkor ki legyen szolgáltatva a

könyörtelen fogaknak, a hatalmas kezeknek. Végre meglelte a keresett rést. Magasabbra emelte dárdáját, megfeszítette ébenszín bőre alatt játszó, jókora izmait, és akkor… akkor a dzsungel felől, a palánkon valami mennydörgésszerű robaj hallatszott. A dárdát elhajítani készülő kar lendülete megtört, a harcos gyorsan hátrapillantott. Mi ez? A többi fekete harcos, aki nem épp a majomember legyűrésével volt elfoglalva, szintén így tett: döbbenten nézte, mi a zaj oka. A tüzek fényénél valamennyien ugyanazt látták. A szürkésfekete, hatalmas testet, amely áttöri a palánkot, és az úgy omlik össze, mintha csak szalma lenne. Az ízzé-porrá tört védfalon át egy pillanattal később fölébük magasodva Tantor, az elefánt hatolt be. A feketék jobbra-balra futottak, rémülten ordítozva megannyian. Némelyek, akik kimerültén terültek el a Tarzannal vívott küzdelemben, s épp erejüket szedték volna össze, hallották és látták a veszedelmet, volt módjuk menekülésre, mások azonban, akik keményen tusáztak, nem vették észre a vastag bőrű óriás rohamszerű közeledtét. Tantor ezekre támadt félelmetesen trombitálva. Megállt felettük, érzékeny ormányával kotorászni kezdett köztük, míg legalul meglelte végre a sok sebből vérző, ám még mindig küzdő Tarzant. Egy harcos hirtelen fölnézett a gubancból. Megpillantotta a fölébe tornyosuló óriási vastag bőrű testet, az apró szemeket, melyekben a tűzvisszfények lángoltak. Most kíméletlenek, riasztóak, gyilkosak voltak ezek a szemek. A harcos felordított, de abban a pillanatban már el is kapta az izmos ormány, s a menekülők után hajította szörnyű erővel. Tantor sorra lefejtette a feketéket Tarzanról. Jobbra-balra szórta őket. Puffanva zuhantak a földre, vonaglottak még, vagy azonnal végső csend és nyugalom szállt rájuk, aszerint, milyen gyorsan jött a halál. Távolabb Mbonga már rendezte a sorokat. Az első riadalom és rettegés elmúlt, s a főnök parancsot adott – látván az elefánt gyönyörű agyarait –, támadjanak rá elefántölő dárdákkal. Mire odaértek, Tantor felkapta már a fejére Tarzant, megfordult, és a

palánkfalon vágott nagy résen keresztül eltűnt a dzsungelben. Az elefántvadászoknak igazuk van, mikor azt mondják: emberért elefánt ilyet nem tesz, csakhogy Tantor széniében Tarzan nem ember volt, hanem vadállat, mint ő maga – igazi társ. Így történt, hogy Tantor, az elefánt hálával fizetett a majomembernek a segítségért, s ezzel még jobban megszilárdította azt a barátságot, mely kettőjük közt akkor alakult ki, amikor a kis barna fiú először lovagolt Tantor roppant hátán a holdsütötte dzsungelben, az egyenlítői csillagok alatt. 3 Küzdelem a baluért Tika anya lett. Tarzan, a majomember roppantul érdeklődött a dolog iránt, mi több, még az apánál, Taugnál is jobban. Tarzan nagyon a szívébe zárta Tikát. Még a küszöbön álló anyai gondok árnyéka sem homályosította el a fiatal nősténymajom játékos jókedvét. Tika mindenestül olyan víg pajtás maradt, mint volt. Pedig ebben az életkorban a többi nőstény már rendre komoly, érett tagja Kercsak törzsének. Tika azonban kitartott a primitív játékok s gyermeki örömük mellett. Tovább bújócskázott, fogócskázott, amit Tarzan a maga termékeny emberagyával kiötölt. A fogócska fönn a magas fák tetején izgalmas és nagyszerű időtöltés volt Tarzan számára. Gyönyörűségét lelte a dologban. Persze, gyerekkorának nagy hím majmai rég felhagytak minden efféle szórakozással. Tika mindazonáltal kész volt a játékra, egészen addig, míg elsőszülöttjének első életjelei el nem vonták a figyelmét. Akkor ő is megváltozott. Ahogy ez a fordulat nyilvánvaló lett, Tarzan, rendkívül meglepődött, s fájdalmat is érzett. Egy reggel azt látta, hogy Tika lent guggol egy alacsony ágon, és szőrös melléhez szorít valami rúgkapáló parányi élőlényt. Tarzan azzal a természetes érdeklődéssel közelített hozzájuk, amely minden élőlény sajátja, ha agya nem csak mikroszkóppal látható. Tika most felé fordította a szemét, és a tekergőző lényecskét

mag szorosabban ölelte. Tarzan közeledett. Tika elhúzódott, fogait vicsorította. Tarzan ezt végképp nem tudta mire vélni. Sosem tapasztalta eddig, hogy játszadozásaik során Tika komolyan rávicsorított volna, legföljebb tréfásan. Hanem ez a mai nem volt az! Tarzan barna ujjai végigszántották sűrű, fekete haját, fejét félrebillentette, úgy bámult. Majd még egy csöppet közelebb húzódott, nyakát nyújtva, hadd látná jobban a pici valamit, amit Tika így dajkál. Tika megint felhúzta felső ajkát, és fenyegetően mordult is hozza egyet. Tarzan óvatosan kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse a kicsi elevenséget, s akkor Tika borzalmas hördüléssel hirtelen nekiugrott. Fogai belemélyedtek a majomember karjába, s mindez olyan villámsebesen történt, hogy Tarzan a meneküléssel is elkésett! Ám Tika még így is követte. Persze, a nőstény nem vállalkozhatott üldözésre, gátolta ebben kicsinye. Tarzan kellő távolságra megállt az egyik ágon, és leplezetlen csodálkozással bámult egykori játszótársára. Mi történhetett, ami a kedves Tikát így megváltoztatta? Karjában azt a parányi dolgot is úgy rejtegette, hogy Tarzan jószerivel nem is tudta megállapítani, mi az. De most, ahogy visszafordult, hogy a követést abbahagyja, elővillant a becses valami. Tarzan pedig, bármennyire is fájt neki az ügy, minden csalódásán át kénytelen volt megereszteni egy mosolyt. Látott ő már fiatal majomanyákat. Majd eltelik pár nap, és Tika sem lesz ilyen gyanakvó. Tarzan ennek ellenére sértve érezte magát, hiszen Tikának igazán nem kellett volna épp tőle félnie! Ugyan, Tarzan a világon semmiért nem bántaná az ő baluját – balu volt a majomszó az újszülöttre. És most, bármennyire fájt is a karja és sajgott a sértés, büszkeségét is legyőzve, valami még erősebb vágy kerítette hatalmába, hogy közelebb menjen, s lássa Taug újszülött fiát. Talán most mindenki csodálkozik, hogy Tarzan, a hatalmas harcos így elmenekült egy majomnőstény támadása elől. Tétovázik, mielőtt megint a közelébe merészkedne, holott igazán könnyűszerrel kielégíthetné kíváncsiságát, az újszülöttjét féltő nőstény ellenállását játszva legyőzhetné, de hát mégse csodálkozzék senki. Lennénk

csak majmok, tudnánk, hogy hímmajom legföljebb őrjöngésében támad nőstényre, különben csupán dédelgeti, s kivételt csak afféle rendhagyó egyedek jelentenek, amilyeneket az emberek közt is találunk néha. Ezek abban lelik torz örömüket, hogy életük párját ütlegelik mindössze azért, mert a nő kisebb és gyengébb náluk. Tarzan megint közeledett a fiatal anyához –, de már óvatosan, menekülésre készen. Tika ismét őrjöngve fenyegetőzött. Tarzan most már panaszosán tiltakozott. – Tarzan nem akarja bántani Tika bakiját: – mondta. – Hadd nézzem meg! – Takarodj innen! – parancsolta Tika. – Elkotródj, vagy megöllek. – Hadd nézzem meg! – Takarodj! – ismételte el a nőstény. – Itt jön Taug. Majd ő tesz róla, hogy elkotródj. Taug meg fog ölni téged. Ez Taug baluja. A háta mögül hallatszó vad hörgés Taug közeledtére figyelmeztette Tarzant, arra, hogy a hím meghallotta párjának figyelmeztető és fenyegető jelzéseit, s jön a segítségére. Taug, akárcsak Tika, Tarzan játszótársa volt egykor, amikor a hímmajom még érzett magában pajkos kedvet. Egyszer Tarzan meg is mentette Taug életét; hanem a majomemlékezet nem valami kiváló, s a felejtést elősegítik a mindennél előbbre való atyai érzelmek is. Tarzan és Taug egyszer összemérte az erejét, és Tarzan bizonyult győztesnek. Számíthatott rá, hogy erre Taug talán még emlékszik. Ám újszülöttjének védelmében talán még így is kész lesz az újabb küzdelemre. Ocsmány, fenyegetőző hörgéseiből ítélve Tarzannak nem lehetett kétsége, hogy Taug egyre inkább ilyesmire hangolódik. De hát hangerő ide vagy oda, Tarzan nem félt Taugtól, és a dzsungel íratlan törvénye sem kívánt olyat, hogy elmeneküljön bárki hímmel vívandó harca elől – kivéve, ha személyes indokai vannak rá. Ám itt: akadt ilyen. Mert Tarzan kedvelte Taugot. Nem neheztelt rá, és emberi agya megsúgta neki, amire majomész nem jött volna rá soha –, hogy tudniillik Taug viselkedésmódja nem tartalmaz gyűlöletet. Az ösztönök működnek csupán, és természetes dolog, hogy a hím védelmezni akarja sarját és élete párját.

Tarzannak esze ágában sem volt harcolni Tauggal, ám az angol ősök ivadéka a megfutamodásra sem gondolt, így aztán, amikor a hím támadott, ő csak félreszökkent könnyedén. Taug ezen felbátorodott, megpördült, és megint rohamra indult. Talán csakugyan elfeledte múltbéli vereségét. Vagy épp Tika közelsége tette, de a hímmajom mindenképpen győzni szeretett volna a félvademberrel szemben a párja szeme láttára. Minden dzsungellakó hím szívében ott él ez a roppant önzés, melynek eszköze az önmutogató, sikerhajhászó megnyilvánulás, méghozzá elsődlegesen az ellenkező nem képviselőinek jelenlétében. A majomember oldalán ott himbálózott a hosszú fűkötél – a tegnapi játékszer, a mai fegyver –, és amikor Taug másodszor is támadott, Tarzan meglendítette a veszedelmes sodralékot, átemelte a fején, “kibiztosította” a hurkot, így szökkent félre a tréfát nem ismerő vadállat útjából. S mielőtt a majom újra fordulhatott volna, a majomfiú fent járt már a fák legmagasabb ágai közt. Taug most már valóban tombolt a dühtől. Követte Tarzant. Tika felsandított rájuk. Nehéz lett volna megmondani, mennyire érdekli a dolog. Taug nem volt olyan fürge mászó, mint Tarzan, így a majomember elérte a fakoronát, ahová a súlyos majom már nem merészkedett. Lemaradt az üldöző, s a szökevény fentről gúnyosan nézett le rá, fintorgott, s oly nevekkel illette, amik csak felötlöttek, az alkalomhoz illőn, termékenyebb emberagyában. Aztán, hogy annyira feldühítette már Taugot, hogy az őrjöngő majom szinte habzó szájjal táncéit alatta az ágon, Tarzan keze hirtelen meglendült, a kötél röppent, a hurok megnyílt, majd gyors rántás következett, melynek nyomán Taug térdre bukott. A hurok rászorult az emberszabású majom szőrös lábaira. Taug, akinek lassabb volt a gondolkodása, későn észlelte kínzójának a szándékát. Menekülni próbált, de a majomember most már akkorát rántott a kötélen, hogy a kapaszkodó, rúgkapáló Taug kényszerűen elengedte az ágat, s a következő pillanatban förtelmesen hörögve ott lógott fejjel lefelé, vagy tíz méternyire a földtől. Tarzan odaerősítette a kötelet egy erős ághoz, aztán lejjebb ereszkedett egy olyan helyre, ahol Taug közelében

megkapaszkodhatott. – Taug – mondta akkor a majomnak –, olyan buta vagy te, mint Buto, az orrszarvú. Himbálózzál itt egy kicsit, hátha valami fény gyullad abban a tompa agyadban. Itt fogsz lógni, amíg én megyek és beszélek Tikával. Taug tombolva fenyegetőzött, de Tarzan csak odavigyorgott rá, és könnyedén lejjebb szökkent. Itt újra közelíteni próbált Tikához, de a válasz megint csak a régi volt: vicsorgás, fenyegető hörgés. Megpróbálta kiengesztelni, baráti szándékát magyarázta, közben nyakát nyújtogatta, hadd lássa végre istenigazából Tika baluját De a nősténymajom hajthatatlan maradt, nem hitte el, hogy a majomember nem akarja bántani a csöppséget. Anyaságának állapota annyira új volt még a maga számára is, hogy a józan ész alulmaradt az ösztönnel szemben. Arra, persze rájött, hogy Tarzant nem tudja elkapni s megfenyíteni sem, így Tika inkább a menekülést választotta. Leszökkent a földre, és keresztülvágtatott a kis tisztáson, amely körül a törzsbéli majmok pihenni vagy ennivalót keresgélni szoktak. Tarzan egyszerre lemondott arról a szándékáról, hogy közelebbről megszemlélhesse a balut. A majomember csak meg akarta szeretgetni egy kicsit a parányi lényt. Puszta látványa furcsa vágyakozást ébresztett a szívében, örült volna, ha magához szoríthatja, becézgetheti a groteszk kis majomkezdeményt. Hiszen Tikáé volt ez a balu, és Tarzan valamikor ennek a fiatal nősténynek adta szíve legtitkosabb érzéseit. Figyelmét most egyébként is Taug hangja kötötte le. A majom eleddig csak fenyegetőzött, most azonban könyörgésbe csapott át. A megfeszülő kötél elszorította lábában az ereket, a vérkeringés akadozott. Taug szenvedett. Körülötte, ott ült már néhány majom, érdeklődve várták a fejleményeket. Keresetlen “megjegyzésekkel” illették. Valamennyien érezték már Taug roppant mancsának súlyát, s állkapcsának ereje sem volt titok a számukra. Most aztán élvezték a bosszú édes ízét. Tika, látván, hogy Tarzan hátat fordít már a fáknak, megállt a tisztás közepén, lekuporodott, és így dédelgette tovább a baluját.

Közben gyanakvó pillantásokat vetett jobbra-balra. Amikor Tika a balu születését várta, úgy érezte, az addig csupajáték világ tömérdek ellenség titokzatos sűrűjévé alakul. Engesztelhetetlen ellenfélnek látta például Tarzant – aki pedig nemrég a legjobb pajtásai közé tartozott! És még a szegény öreg Mumga, aki félig vak volt, és csaknem teljesen fogatlan, s ott kaparászott férgek után egy kidőlt fa törzse alatt, ő is gonosz szellemet jelentett Tika számára, olyat, aki a csöpp balu vérét szomjúhozza. S miközben ellenséget látott mindenütt, ott is, ahol nem volt veszély, Tika nem vett észre két vészjósló, sárgás-zöld szemet, mely egy bokorcsoport mögül, a tisztás szemközti oldaláról reá szegeződött. Sita, a párduc üres gyomorral lapult ott, izzó tekintetét az oly közeli, oly könnyen elérhető húsra szegezte. Ám a nagy hímek jelenléte némi fontolgatást is parancsolt neki. – Ó, csak jönne egy kicsit közelebb a nősténymajom a balujával! Egyetlen villámgyors szökkenés oda, egy másik vissza, s el is tűnne már Sita a zsákmánnyal, mielőtt a nagy hímmajmok felocsúdhatnának. Izmos farka aprókat rángott, alsó állkapcsa szinte leesett, kilátszott vörös nyelve és sárga fogsora. Ám mindezt Tika nem látta, s nem vette észre a párducot a közelben falatozó vagy pihenő majmok közül se senki. Nem tudott Sita jelenlétéről Tarzan sem, s gyanútlan maradt a többi majom is a fákon. Tarzan hallotta, miféle csúf szavakkal illetik a majmok a tehetetlen Taugot – gyorsan odaszökdelt hát közéjük. Az egyik hím egészen közel húzódott már a fogolyhoz, s azon volt, hogy mancsával meg is ragadja a himbálózót. Feldühödött ugyanis, visszaemlékezvén az utolsó alkalomra, amikor Taug megverte, s most bosszút remélt. S ha egyszer elkapja a tehetetlenül lógó majmot, állkapcsához is hamar odarántja. Tarzan látta a dolgot, és megharagudott. A tiszta küzdelem híve volt. Hanem amit ez a majom tervezett, felháborította. S egy szoros mancs már meg is ragadta a kétségbeesett Taugot, amikor Tarzan az ágra szökkent az orvtámadó mellé, egyetlen jókora ütéssel odébb penderítette,

messzire az áldozattól. A hím állat megdöbbent, fel is dühödött. Vadul hadarta mancsával a levegőt, valami fogódzót keresve. Aztán fürge mozdulattal sikerült átszökkennie egy másik ágra, alig egy méterrel lejjebb. Itt végre megkapaszkodhatott, gyorsan fölegyenesedett, és ugyanilyen sebesen mászott is vissza az iménti szintre, hogy bosszút álljon Tarzanon. A majomember azonban mással volt elfoglalva, és nem is akarta, hogy megzavarják. Taugnak magyarázta ismét, milyen mérhetetlenül ostoba, alantas lény, s hogy Tarzan, a vadember mennyivel magasabb rendű Taugnál vagy akárki majomnál. Persze hogy el akarta engedni Taugot, de csak akkor, ha a balu apja maradéktalanul meggyőződik önmaga alacsonyrendűségéről. Ám ekkor már jött a megvadult másik hím, Tarzan pedig kedves, tréfás fiúból horkantó, vad állattá alakult egyetlen pillanat alatt. Nyakán égnek állt a “szőr”, felső ajkát fölhúzta, harcra készen villantak elő a fogai. Nem várta meg, hogy a hím vesse rá magát, mert a támadó hangjában s egész megjelenésében volt valami, amitől a majomember legyűrhetetlen ellenszenvet, valódi szembenállást érzett – s ezt nem is lett volna értelme lepleznie. Üvöltött Tarzan, s az ő hangjában sem volt nyoma semmi emberi valónak. Így vetette magát támadójára, s egyenest a torkát célozta meg. Szökkenésének féktelensége, testének súlya és váratlan közelsége megtántorította a hímet. Hiába próbált kapaszkodót keresni, hanyatt bukott a fa leveles ágai között. Vagy öt métert zuhantak így összekapaszkodva, Tarzan fogai a, majom torkába mélyedtek. Akkor egy erős ág felfogta esésüket. A hím a hátával esett a kemény akadályra. Egy pillanatig lógott még mellkasán továbbra is a majomemberrel, majd i átbillent az ágon, lezuhant a földre. Tarzan érezte, ahogy alatta az idegen test hirtelen teljesen elernyed, ahogy összeütközik a fa ágával. Mikor az ellenfél átfordult, s így hullt tovább a föld felé, egyik kezével kinyúlt, elkapott egy másik ágat, hogy megőrizze egyensúlyát, s ne kövesse a máj

óm testet, mely érett gyümölcsként hullt a fa tövébe. Tarzan éppen csak lepillantott a mélybe, néhai ellenfelére – majd kihúzta magát, nagy mellkasát teleszívta levegővel, öklével meg is döngette, s közben a győztes hímek hátborzongató ordítását hallatta. Még Sita, a párduc is kényelmetlenül mocorgott, ahogy ugráshoz készülődve a bokrok mögött meghallotta a roppant diadalüvöltést, melytől visszhangot vert a dzsungel. Jobbra-balra pislogott – ideges volt, mint aki a menekülés útját szeretné biztosítani. – Én vagyok Tarzan a majomember – bömbölte. – Nagy vadász, hatalmas harcos! Senki nem olyan hatalmas a dzsungelben, mint Tarzan. Akkor elindult visszafelé Taughoz. Tika azt figyelte, mi történik a fán. Még a drága-drága balut is letette a lágy tapintású fűre, s egy kicsit közelebb húzódott, hadd lássa jobban, hogyan is zajlanak odafönn az események. Szíve legmélyén még mindig élt benne valami “nagy érzés” a sima bőrű Tarzan iránt? Vad mellkasát feszítettedé büszkeség a győzelem láttán? Ezt csak Tika mondhatta volna meg, ő maga. Sita, a párduc látta, hogy a nősténymajom magára hagyta kicsinyét a fűben. Lebbentett egyet megint a farkával, mintha ez a fenyegető mozdulat, amit ott lapulva megengedhetett magának, visszahozná ismét megcsappant bátorságát. A győztes majomember diadalordítása megreszkettette az idegeit. Pár perc kell még ahhoz, hogy a nagy emberszabású majmok szeme láttára támadásra vállalkozzék. Tarzan meg, miközben a párduc erőt gyűjtött, odaért Taughoz, egy kicsit följebb mászott, oda, ahol a fűkötelet a fához erősítette. Kioldozta, és hozzálátott, hogy óvatosan leengedje a fogoly hímet, míg meg tud kapaszkodni egy ágban. Taug hamar biztonságba helyezkedett, és lerázta magáról a hurkot. Szívét düh töltötte el, s nem volt hely ott semmi hálának a majomember iránt. Csak arra volt hajlandó emlékezni, hogy Tarzan ezt a gyötrelmes és megalázó “függőséget” hozta rá! Viszont a lábai túlságosan zsibbadtak voltak még a bosszúhoz, agya tompán

zúgott – így hát a megtorlást későbbre halasztotta. Tarzan feltekerte kötelét, miközben tovább oktatta Taugot, hogy milyen gyenge legény is, és erejét, eszét tekintve mily messze marad a majomembertől. Tika tovább közelített a fa alatt, s egyre fölfelé sandított. Sita kúszva lopakodott előre, hasa szinte a földhöz tapadt. Még egy pillanat, s maga mögött hagyja a bozótot, és akkor… szökkenhet, megragadhatja a zsákmányt, eltűnhet, amerről jött, és Tika balujának egy alig valamicske élet után mindörökre vége. Abban a másodpercben Tarzan felpillantott. Végignézett a tisztáson. Derűs incselkedő kedve, a büszkélkedés, a nagy feszítés egyszerre odalett. Helyette zajtalanul és villámsebesen a föld felé szökkent. Tika látta, hogy közeleg, s azt hitte, támadásának célja ő vagy a balu lesz. Felborzolta a szőrét, és felkészült a harcra. De Tarzan csak elhúzott mellette, s Tika, ahogy szemével követte útját, megértette, mi volt az oka a váratlan elhatározásnak, s hogy a tisztáson hová igyekszik a majomfiú. Most már jól látszott Sita, a párduc, ahogy lopakszik a balu felé, aki oly parányian, izegve-mozogva, védtelenül hevert a selymes fűben. Tika éles hangon felrikkantott, s ez a rémület a kétségbeesett figyelmeztetés jele volt. Így száguldott Tarzan nyomában. A párduc látta, hogy a majomember jön. És a tekintete egyre a majomcsecsemőre szegeződött. Biztosra vette, hogy ellenfele azért érkezik ilyen szélsebesen, mert meg akarja fosztani őt zsákmányától. Dühös horkantással támadásba lendült. Taug, meghallván Tika rémült kiáltását, nehézkesen leereszkedett a fáról, hogy segítségére siessen. Morogva és horkantva pár hímmajom közelebb húzódott a tisztáshoz. Hanem ők mind sokkal messzebb voltak a balutói, mint a párduc és Tarzan. Így történt, hogy Sita és a majomember egyszerre érkezett Tika bakijához. Megálltak mindketten, egyikük az egyik, másikuk a másik oldalon, fogukat vicsorgatták egymásra a parányi lény feje felett. Sita félt lecsapni a balura, mert akkor támadási felületet kínál Tarzannak. Tarzan ugyanilyen okból nem merte elkapni a párduc orra elől az eleven zsákmányt, jóllehet odahajolt már – de mégsem,

mert akkor a vadállat lecsapott volna rá. Álltak tehát, s közben Tika jött a tisztáson át. A párducot közelítve egyre lassabban haladt, mert még anyai szeretete sem tudta legyőzni a természetes ellenséggel szemben érzett ösztönös félelmét. Mögötte pedig, óvatosan néha meg-megállva, de igen zajosan, Taug közeledett. Követték őt a hímek, vadul horkantgatva, hátborzongatóan fenyegető hangokat hallatva. Sita sárgás-zöld szeme borzadályosan meredt Tarzanra, mögötte meg a Kercsak-törzs többi majmára, Az elővigyázatosság ösztöne azt parancsolta volna neki, hogy forduljon meg, meneküljön, de az éhség, s az a körülmény, hogy a csábító falat ott van az orra előtt, ily közel, maradásra bírta. Egyik mancsával Tika baluja felé nyúlt, és abban a pillanatban, vad torokhangot hallatva, már rá is támadt. A párduc aztán fölemelkedett, hogy szembeszálljon a majomemberrel. És már lendült is az egyik mancsa. Iszonyú erejű ütés repítette volna le Tarzan fejét – ha eltalálja. De nem találta el, mert Tarzan lebukott, és így még közelebb került Sitához. Erős kezében ott volt már a hosszú kés, halott apja kése – apjáé, akit soha nem is ismert. A párduc egyszeriben megfeledkezett a baluról. Most már csak arra gondolt, hogyan tépi majd csíkokra támadója húsát, s hogy hosszú sárga fogait mindjárt belemélyesztheti a majomember sima, lágy irhájába. Hanem Tarzannak nem ez volt az első harca a dzsungel karmos ragadozóival. Megvívott ő már roppant mancsú ellenfelekkel, és mindannyiszor sértetlenül hagyhatta el a porondot. Persze, tisztában volt a kockázattal is, de a majomember, aki annyi szenvedésen és halálon edződött, nem riadt vissza semmi efféle fenyegetéstől – mert egyikkel szemben sem élt benne félelem. És Tarzan, hogy Sita ütése elől kitért, a következő pillanatban már ott is volt a vadállat mögött, rávetette magát az izmos hátra, fogait Sita nyakába vájta, egyik kezének ujjai a torokszőrzetet ragadták meg, másik keze pedig Sitába mélyesztette a kést, bele az oldalába. A párduc hengergőzni kezdett a füvön, gurult ide-oda, közben iszonyúan hörgött és üvöltött. Mancsával tépte, amit ért, fogával

harapott, s próbálta legalább annyira lerázni magáról ellenfelét, hogy a majomember testének bármelyik része mancsközeibe, fogközeibe kerüljön. Ahogy Tarzan így összecsapott a párduccal, Tika már rohant is a baluhoz, felkapta, magához szorította. És most fent ült vele egy magas ágon, kívül minden veszélyen, s dajkálta a szőrös apróságot. Közben vad, összeszűkült kis szeme a tisztáson birkózó ellenfeleket figyelte, és dúlt hangon biztatta Taugot meg a többi hímet, avatkozzanak közbe. Fel is piszkálta őket, s a hímek közeledtek, megkettőzvén harci kiáltásaikat. De Sita annyira belemerült már a küzdelembe, hogy nem is hallotta őket. És végre egy pillanatra le tudta rázni magáról a majomembert, úgy, hogy Tarzan odapenderült a rettenetes karmok elé. A párducnak egy másodperc elég volt, hogy mielőtt ellenfele ismét visszanyerhetné az egyensúlyát s védekezhetne, egyik hátsó lábával csípőtől térdig hatalmas, hasított sebet ejtsen rajta. A vér látványa és szaga, ezé a véré: talán ez hatott a küzdőket körülvevő majmokra végérvényesen. Lényegében mégis Taugon múlt, ami történt. Ő, aki az imént még csak bosszúvágyat érzett a majomember iránt, most valamennyi törzsbeli társa közül a legközelebb állt a küzdőkhöz. Vörös karimájú, gonosz kis szemével pislogott rájuk. Vajon mi ment végbe vad agyában? Kárörömet érzett, hogy kínzóját ily nagyon nem irigylésre méltó állapotban láthatta? Arra vágyott, hogy Sita hatalmas tépőfogai belemélyedjenek a majomember torkába? Vagy érzékelte, micsoda önzetlen bátorsággal avatkozott közbe Tarzan, valóban a maga életét kockáztatva Tika balujáért, Taug kis kölykéért? Csak az ember tulajdonsága lenne a hála, vagy az alacsonyabb rendű fajokban is ott él olykor? Azzal, hogy Tarzan kiontott vérét látta, Taug számára ezek a kérdések elintéződtek. Nagy testének teljes súlyával ugrott: borzalmas ordítással vetette magát Sitára. Hosszú tépőfogai belemélyedtek a fehér torokba. Erős karjai pedig megragadták és tépték a puha szőrt, hogy a végén a dzsungelt járó könnyű szél is azt repítette!

És Taug példáját követve, a többi hím is támadásba lendült. Elborították Sitát öldöklő mancsokkal, fogakkal, s a dzsungelben szerte visszhangzott a majmok csapatának megannyi harci kiáltása. Ó! Micsoda látvány volt, lelkesítő! – ahogy ezek a primitív majmok a nagy, fehér majomemberrel vállvetve küzdöttek ősi ellenségükkel, a párduccal. Őrjöngő izgalommal nézte Tika a tisztás eseményeit, szinte táncolt az ágon, mely hatalmasakat lengett nagy súlya alatt. Ezzel biztatta a nagy hímeket, miközben Thaka, Mumga és Kamma, meg Kercsak törzsének többi nősténye is éles sikongatásokkal, rikkantásokkal járult hozzá a dzsungelt betöltő pokoli hangzavarhoz. És Sita küzdött az életéért. Harapták és harapott, tépték és tépett ő is, épp csak igazi esélye nem volt már. Még Numa, az oroszlán is habozott volna Kercsak népének ennyi hímjével szembeszállni, mi több, fél mérföldnyire onnét, hallván a küzdelem zaját, a vadállatok királya nyugtalanul riadt fel déli szendergéséből, s egy kicsit mélyebbre vette be magát az ősvadonba. Akkor hirtelen Sita megszaggatott, vérző teste felhagyott a hősies küzdelemmel. Rángatózva megmerevedett, végvonaglással kinyúlt, és nem mozdult többé. De a hímmajmok folytatták művüket, addig tépték a szépséges prémet, míg csak rongyolt foszlányok maradtak belőle. Végül is csupán a puszta fizikai fáradtság miatt hagyták abba a dolgot. A véres testek kavargásából kiemelkedett egy kármin színű óriás, oly szálegyenesen, mint egy odadöfött nyílvessző. Egyik lábát rátette a párduc holttetemére, vérfoltos arcát az egyenlítői ég kékjébe emelte és elbődült: a győztes hímmajmok diadalordítását hallatta. És Kercsak törzsének tagjai sorra követték példáját. A nőstények is lejöttek biztonságos ágaikról, és püfölték, gyalázták Sita tetemét. A fiatal majmok pedig eljátszották, hogyan is folyt a “nagyok” küzdelme. Tika egészen közel volt most már Tarzanhoz. A majomember megfordult, nézte a kis balut, ahogy anyja szőrös melléhez simul, és kinyújtotta érte a kezét, bár arra számított, hogy Tika fogai

nyomban villannak, s a nőstény majom ráveti magát. Nem ez történt. Tika Tarzan karjába tette a balut, ő maga még közelebb húzódott, és megnyalintotta a borzalmas sebekét. Akkor Taug, aki pár karcolással úszta meg az egészet, szintén odament. Lekuporodott Tarzan mellé, így figyelte, ahogy a majomember a kis baluval játszik, ő is odahajolt, segített Tikának a sebtisztogatásban, gyógyítgatásban. 4 Tarzan istene A könyvek között, melyeket a kis ház rejtett a szárazföldbe benyúló kikötőöbölben, halott apjának kötetei közt a majomember sok mindent talált, ami igazi fejtörést okozott ifjú értelmének. Sok munkával és végtelen türelemmel a majomember rájött, mi is az értelme az apró fekete bogaraknak, melyek a nyomtatott lapokon “futnak”. Megértette, hogy abban a tömérdek kombinációban, ahogy ott előjönnek, némán beszélnek, különös nyelven szólnak, csudálatos dolgokról mesélnek. A kis majomfiú nem is érthetett meg mindent maradéktalanul, ám a kíváncsiságát fölkeltették, képzeletét ösztönözték, lelkét további tudást szomjazó végtelen vággyal töltötték el. Volt ott egy szótár, amely az információk csodálatos tárházának bizonyult, amikor Tarzan, sokéves fáradhatatlan igyekezettel, megfejtette céljának rejtelmét s használatának módját. Megtanulta, hogyan lehet afféle vadászjátékot űzni a szótárral, pontosabban, benne – követvén valamely új gondolat nyomát a sok-sok meghatározás rengetegén át, mert minden újabb szó efféle kutatást igényelt tőle. Vadászat volt ez a szó szoros értelmében, mintha a dzsungelben a zsákmányt követte volna. És a majomember legyőzhetetlen vadásznak bizonyult mindig: Voltak, persze, olyan szavak, amelyek a többinél sokkal jobban fölkeltették a kíváncsiságát, olyanok, melyek – ki tudja pontosan, mely okból – a képzeletét nagyon izgatták. Itt volt például egy, amelyiknek eléggé bonyolult dolog volt felfogni az értelmét. A szó

úgy hangzott, hogy Isten. Tarzan eleinte annak a körülménynek tulajdonította ezt a nehézséget, hogy a szó igen rövid s hogy nagyobb I-bogár kezdi, mint a többi hasonlót – ezek voltak Tarzannak a hím bogarak, a nagy betűk, míg a kicsik a nőstények. Még valami fölkeltette a figyelmét: hogy e szó mögött még jó pár hím bogárral kezdődő szó szolgáltatta az értelmezést. Legfőbb Urunk, a Mindenség Teremtője vagy Gondviselője. Roppant fontos ügy lehet ez a szó, tehát a végére kell járnia, s így is tett, jóllehet több hónapos tanulmányozás után is bámulatba ejtette, további gondolkodásra kényszerítette. Tény, hogy Tarzan nem sajnálta az időt, amit ezekre a különös vadászkalandokra kellett fordítania a tudás rezervátumaiban. Mindegyik szó és valamennyi meghatározás újabb érdekes helyekre vezette. Új világokba, ahol az idők múltán egyre gyakrabban találkozott régi, ismerős arcokkal. És mindig hozzáadhatott valamit tudásának készletéhez. Ám az Isten szó jelentésével kapcsolatban mindegyre kételyei maradtak. Egyszer úgy gondolta, hogy végre megvan, rájött, hogy Isten valami hatalmas törzsfőnök, minden Mangani királya. Persze ebben nem volt egészen biztos, hiszen az azt jelentené, hogy Isten hatalmasabb, mint Tarzan. Ezt pedig a majomember, aki nem ismert el önmagával egyenrangúnak senkit a dzsungelben, logikus módon nem és nem hihette. De a házban lelt könyvek egyike sem tartalmazott képet vagy ábrát Istenről. Tarzan így is számos bizonyítékát lelte, hogy helyesen hiszi: Isten valami roppant nagy, teljhatalmú egyén. Látott képeket olyan helyekről, ahol Istent imádták, de magáról Istenről semmiféle ábrázolást nem kínáltak a könyvek. Végül Tarzan azon kezdett töprengeni, hogy vajon ez az Isten nem merőben más formájú-e, mint ő, s úgy határozott, hogy keresésére indul. Úgy kezdte a dolgot, hogy megkérdezte Mumgát, aki nagyon öreg volt már, és sok furcsaságot látott hosszú élete során. De hát Mumga, minthogy majom volt, csak a közönséges dolgok felidézésének képességével tündökölhetett. Az az idő, amikor Gunto ehető bogárnak hitt egy fullánkos rovart, sokkal nagyobb

benyomást tett rá, mint Isten nagyságának megannyi értelmezése, melyeket végighallgatott, és amelyek közül, mondani sem kell, egyet se értett. Numgo, aki véletlenül meghallotta Tarzan kérdéseit, igencsak lassan jutott el az elmélyült bolhavadászástól addig az elméletig, mely szerint az erő, amelyik a villámlást, az esőt és a mennydörgést irányítja, Goro tulajdona, a holdé. Azt mondta, azért tudja ezt, mert a Dum-Dum mindig Goro fényében táncolt. Ez az érvelés, bármennyire kielégítő volt is Numgo és Mumga számára, valahogy mégsem győzte meg egészen Tarzant. Így is alapul szolgált a további kutatás számára, új irányba indította el őt. A holdat fogja tehát faggatni. Aznap este Tarzan felmászott a legmagasabb dzsungel-faóriás hegyébe. Telihold volt, ragyogott a nagy, dicső fényű, egyenlítői égitest. A majomember ott ült egyenes derékkal a vékony ágon, és bronz színű arcát az ezüstös korong felé emelte. Hogy így felkapaszkodott oda, ahol valóban a legeslegközelebb lehet a holdhoz, tapasztalnia kellett, Goro innét ugyanolyan messze van, mint ahogy lentről, a fák tövéből látszik. Úgy gondolta, Goro ezzel is ki akarja játszani őt. – Gyere, Goro! – kiáltotta. – Tarzan nem akar téged bántani! – De a hold mindegyre tartotta a távolságot. – Mondd meg nekem – folytatta a dzsungel fia –, ha te vagy a nagy király, aki Arát, a villámot küldi, aki a nagy zajt és a hatalmas szeleket kelti, aki roppant víztömegeket zúdít le a dzsungel népére, ha a napok sötétek és hideg van. Mondd meg nekem, Goro, te vagy-e Isten?! A – dzsungel fia nem így ejtette Isten nevét, ahogy bármelyikünk, hiszen Tarzan nem is sejtette őseinek kiejtési módját, azaz angol nyelvét, ő mindegyik kis bogárra valami egyénit talált ki, saját ejtési módja volt az ábécé minden betűjére. A majmoktól eltérően, őt nem elégítette ki, hogy csupán afféle képmás éljen az agyában a látott dolgokról. Igényelte, hogy leírása is legyen valamennyinek. Amikor olvasott, értelmével a szavakat egészükben ragadta meg. De ha ki is ejtette ezeket a szavakat, melyeket apja könyveiből tanult, betűről

betűre haladt, s a hangalak sorban olyan volt, ahogy ő egy-egy kis bogarat “elnevezett”. Általában a nemet.– hímnem, nőnem – is elmondta a bogár hangalakja előtt. Ekképpen igen impozáns hangzású szó volt az, amit Tarzan az “Isten”-ből gyártott. A majmoknál a hímnemű névelő így hangzik: bu. A nőnemű névelő meg így, hogy: mu. Az i Tarzannak “la” volt, a s úgy hangzott, hogy “tu”, a t volt a “mo”, az e a “go”, a n betű pedig “hu”. Tehát az Isten szót így ejtette: “Bulamutumu-momugomuhu”. Azaz: hím-i-nöstény-s-nőstényt-nőstény-e-nőstény-n. Hasonlóképpen egészen csodálatos ejtése volt nála a saját nevének is. “Tarzan” – két majomszóból állt össze ez a név, az egyik a tar, a másik a zan, s amaz azt jelenti, “fehér”, emez, hogy “bőr”. Mostohaanyja, Kala, a nagy nőstény adta neki ezt a nevet. Amikor Tarzan először tette át a nevét saját népének nyelvére, még sem a fehér, sem a bőr szóra nem bukkant rá a szótárban. Látta viszont az ábécéskönyvben egy kis fehér fiú képmását, ezért aztán így írta a nevét: bumude-mutomuro, azaz hím-fiú. De hát fárasztó lenne szóról szóra így végigkövetnünk Tarzan kis rendszerét, sorolni a betűk “egyedi” hangalakját, kirakosgatni a sok hímnemű és nőnemű majomnévelőt. Elégedjünk meg annyival, hogy ilyen sajátos utat járt ez a “vadászat”, s ne térjünk le a magunk “ösvényéről”. Ott tartottunk, hogy Tarzan ekképp szónokolt a holdhoz, s amikor Goro nem válaszolt, a dzsungel fia komolyan megharagudott. Kihúzta magát, nagy mellkasa kidomborult, fogait villogtatta, s az égitestnek egyenesen a képébe mondta a nagy majomsértéseket. – Nem vagy te Bulamutumumomugomuhu! – kiáltotta. – Nem vagy te a dzsungelnép királya. Nem vagy te olyan nagy, mint Tarzan, hatalmas harcos, nagy vadász. Senki se olyan nagy, mint Tarzan. Ha létezik Bulamutumumomugomuhu, Tarzan megöli. Gyere le, Goro, te gyalázatos gyáva, és Karcolj meg Tarzannal. Tarzan meg fog téged ölni! Én vagyok Tarzan, a nagy ölő. Hanem a hold nem törődött a dzsungelfiú hetvenkedéseivel, s ahogy egy felhő jött az égen, el is rejtette mögé az arcát. Tarzan meg azt gondolta, hogy Goro csakugyan megijedt tőle, azért rejtőzik

el. Lekúszott hát a fáról, ment, s felköltötte Numgót, hogy elmesélje neki, milyen nagy is Tarzan – hogyan ijesztette el Gorót az égboltról, hogyan félemlítette meg ezt a bujkálok Tarzan hímneműnek mondta a holdat, a majmok népe ugyanis mindent, ami nagy vagy ami tiszteletet kelt, hímneműnek tart. Numgóra nem tettek nagy hatást ezek a szavak, de hát álmos volt, így aztán csak azt felelte, jól van, de még jobban teszi Tarzan, ha ő is lefekszik aludni, és nem zavarja az idősebbeket. – De hát hol fogom megtalálni akkor én Istent? – makacskodott Tarzan. – Te nagyon öreg vagy, ha van olyan, hogy Isten, akkor neked látnod kellett Őt. Milyen a külseje? Hol élő? – Én vagyok Isten – felelte Numgo. – Én magam. Te pedig menj és feküdjél le, és ne zavarjál! Tarzan elnézte Numgót pár percig, formás feje egy kicsit becsusszant a két válla közé, szögletes álla előreszökkent, rövid alsó ajka hátrahúzódott, s elővillantotta fehér fogsorát. Akkor halk hördüléssel a majomra hajolt, fogait belevágta a szőrös vállba, erős ujjaival megragadta a vastag nyakat. Kétszer is rázott egy jót az öreg majmon, akkor elengedte. – Isten vagy? – kérdezte. – Nem – felelte Numgo. – Csak egy szegény, öreg majom vagyok. És hagyjál békén, légy szíves. Eriggy, kérdezd meg a Gomanganikat, hol lakik az Isten. Ők szőrtelenek, mint te, és nagyon bölcsek. Ők majd tudni fogják. Tarzan elengedte Numgót, elfordult. Hogy a feketék tanácsáért folyamodjon, érdekes gondolat volt a számára. Kihívás, hiszen Mbonga főnök népével az ő viszonya minden volt, csak baráti nem. De éppen ezért lesz izgalmas egy kis kémkedés, hátha kideríti, miféle kapcsolatban állnak az ő gyűlölt ellenségei az Istennel. Így történt, hogy Tarzan elindult a fákon át a feketék faluja felé, és izgatottan várta, miként fogja földeríteni a Legfőbb Lényt, minden dolgok Teremtőjét. S ahogy haladt arrafelé, gondolatban ellenőrizte fegyverzetét – rendben van-e minden: a vadászkés… a nyílvesszők… íján a remek új húr, s magával vitte még azt a hajítódárdát is, amely egykor Mbonga egyik harcosának

büszkesége volt. Tarzant nem fogja készületlenül érni ugyanis a találkozás Istennel. Sose tudhatjuk, a fűkötél, a mérgezett hegyű nyíl vagy éppen a hajítódárda-e a leghatásosabb fegyver egy ismeretlen ellenséggel szemben. A majomember komoly önbizalommal haladt célja felé – ha Istennek harcolni lesz kedve, tessék, a majomember áll elébe, és nincs kétsége a küzdelem kimeneteléről. Persze, inkább kérdéseket szeretett volna föltenni neki, a Mindenség Teremtőjének. Bízott abban, hogy ez az Isten nem lesz valami különösebben harcos alkat. Élettapasztalata és a vadállati életmód megannyi fordulata arra tanította, hogyha már egy lény rendelkezik a támadás és a védekezés eszközeivel, számítani kell rá, hogy kiprovokál valamit, ha éppen olyan a hangulata. Besötétedett, mire Tarzan Mbonga falujához ért. Csöndesen, akár az éji árnyak, úgy kereste meg jól bevált, védett helyét a nagy fán, mely benyúlt a palánk fölé. Alatta, a falu utcáján, férfiakat és nőket látott. A férfiak ocsmányul ki voltak pingálva – még a szokásosnál is ocsmányabbul. Közöttük ott mozgott egy furcsa, groteszk alak – magas figura, ember módra két lábon járt, és mégis bivaly feje volt. Hátul farok verdeste a bokáját, és az egyik kezében zebrafarkat, a másikban egy kis köteg nyílvesszőt szorongatott. Tarzant felvillanyozta a látvány. Van ilyen véletlen? Hogy idejön, és azon nyomban alkalma van látni Istent? Mert az biztos, hogy ez a lény nem ember, de nem is vadállat, hát akkor mi egyéb lehetne, mint a Mindenség Terem tője! A majomember figyelte a fura lény minden mozdulatát. Látta, ahogy közeledtére a fekete férfiak és nők rendre meghátrálnak, mintha titokzatos erejének hatása alatt állnának valamennyien. Tarzan akkor észrevette, hogy az istenség beszél, s mindenki csöndben hallgatja szavait. Tarzan biztosra vette, hogy senki más, csak Isten kelthet ilyen tiszteletet a Gomangani-szívekben, némíthatja el őket, a nagy fecsegőket, nyíl és dárda nélkül. A dzsungel fia megvetéssel nézte a feketéket, főleg a fecsegő természetük miatt. A kis majmok örökké cseverésztek, el is futottak az ellenség elől. Kercsak törzsének nagy, öreg hímjei szinte sosem

beszéltek, de a legkisebb kihívásra is harcosan válaszoltak. Numa, az oroszlán a beszéd képességét egyáltalán nem birtokolta, mégis, a dzsungel valamennyi lakója közül ő küzdött, harcolt a legtöbbet. Tarzan furcsa dolgok tanúja lett ezen az éjszakán. Nem is értett semmit az egészből, s talán mert valóban oly különös volt, amit látott, azért hitte, hogy azzal az Istennel függ össze, akit ő nem fog fel egészen. Látta, ahogy az ifjak megkapják első harci dárdáikat valami egészen különleges ceremónia kíséretében. A groteszk varázsló-szerűség értette a módját, hogyan legyen az esemény tiszteletet parancsoló, már-már hátborzongató. Tarzan roppant érdeklődéssel figyelte, ahogy három fekete kart egymás után felhasítanak. Vér csorog belőlük, s a vért összevegyítik Mbonga, a törzsfő vérével. Ez volt a vérszövetség, a nagy testvériség rítusa. Látta, ahogy a zebrafarok belemerül egy vízzel teli üstbe, amely fölött a varázsló bűvös táncot lejtett, titkos igéket ejtett. Sőt, azt is végignézhette a majomfiú, ahogy a három újonc mellére és arcára odafröcsköli a csodatévő folyadékot. Ha a dzsungel fia tudta volna, mi a célja ennek az aktusnak: nevezetesen, hogy a harcos sebezhetetlen legyen, félelmet ellenséggel szemben soha ne ismerjen, bátor legyen minden veszélyben, hát biztosan leszökken a falu utcájába, hogy megszerezze a zebrafarkat, s merítsen magának egy jó adag varázsvizet az üstből. De hát nem tudta, és így csak csodálkozott, s nem is csupán azon, amit látott, hanem azon a furcsa érzésen is, mely a mezítelen gerincén végigfutkosott. Semmi kétség, ugyanaz a hipnotikus erő hatott rá, amelytől a fekete szemlélők is feszült áhítatba, már-már a hisztérikus kitörések szélére sodródtak. Tarzan minél tovább figyelte a dolgot, annál inkább meggyőződött róla: Istent látja, így, ezzel a meggyőződéssel együtt járt az istenség szó meghatározódása is. Mert Tarzan számára a gondolkodás azonos volt a cselekvéssel. Mbonga emberei már a hisztérikus izgalom csúcsán jártak. Nem sok kellett hozzá, hogy kitörjön az a roppant idegfeszültség, amit a varázsló terrorizáló bűvölete halmozott fel bennük.

Váratlanul, nagy hangon, oroszlán bődült egészen közel a palánkhoz. A feketék idegesen összerezzentek, el is némultak, és nagy csöndben várták a túlságosan is ismerős, mindig rémületet keltő hang ismétlődését. Még a varázsló is leállt bűvtáncának egyik bonyolult mozdulatával, és látszott rajta, hogy ravasz agya azt forgatja, miképp használhatná ki a legcélszerűbben a nézőközönség pillanatnyi állapotát s a kényszerszünetet. Az este már eddig is szép hasznot hozott neki. Három kecskét kap a három ifjú harcossá avatásáért, és még egyéb ajándékokat is. Szemes takarmány, gyöngyök, meg egy jókora darab értékes rézhuzal volt a jutalma az elbűvölt rémületbe ejtett közönség részéről. Numa bődülése még ott visszhangzott a feszült idegekben, amikor egy nő éles, átható nevetése megtörte a falu csendjét. Tarzan ezt a pillanatot tartotta alkalmasnak, hogy leszökkenjen a fáról a falu utcájára. Rettenet nélkül állt ott, életre-halálra ellenségei között. Egy jó fejjel magasabb volt, mint Mbonga sok harcosa, testtartása egyenesebb, mint legegyenesebb nyílvesszejük, izmai akár Numáé, az oroszláné. Tarzan egy pillanatig ott állt, s a varázslóra meredt. Közben minden szem reá szegeződött, de senki se moccant. Rémület béklyózta őket. De ez a bűvölet megtört egy másodperc múlva, amikor a majomember, fejét előreszegezve, elindult egyenesen a bivalyfejű alak felé. Ezt már nem bírták a feketék idegei. A furcsa, fehér dzsungelisten hónapok óta elemi rettegést jelentett a számukra. Nyilaikat ellopta a falu közepéről, harcosaikat rejtelmes módon eltüntette a dzsungel ösvényeiről, hogy azután holttestüket éj idején – ki tudja, mi módon – az égből hajítsa vissza a faluba. Néhányan már látták őt korábban is, s az ő “személyleírásuk” alapján azonosította most az egész falu Tarzant, mint tömérdek bajuk forrását. Bármi más alkalommal a harcosok bizonyára rátámadtak volna, de most éjszaka volt, ráadásul az éjek éje, s olyannyira úrrá lett rajtuk a varázsló hátborzongató bűvereje, hogy a rémülettől megbénultak. Egy emberként menekültek hát kunyhóikba

vissza, ahogy Tarzan nekilódult. Egy pillanat, s csak és kizárólag a varázsló maradt a színen, ő akarta tartani a frontot, mint akit megbabonáz saját sarlatánságába vetett “őszinte” hite. Így nézett szembe az új démonnal, aki mintha azzal fenyegette volna; hogy ősi és jövedelmező foglalkozását amúgy alapjaiban rendíti meg. – Te vagy Isten? – kérdezte Tarzan. A varázslónak fogalma sem volt a majomember szavainak értelméről, szökkent hát egyet, járt pár lépésnyi táncot, magasan megpördült a levegőben, szétterpesztett lábbal földet ért, és fejét a dzsungel fia felé szögezte, így maradt egy másodpercig, majd elkiáltotta magát: – Búú! –, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy elijeszti vele Tarzant. Kísérlete azonban semmi eredménnyel nem járt. Tarzan nem állt meg. Ha ő egyszer elhatározta, hogy fényt derít Isten kilétére és mibenlétére, a világon semmi többé föl nem tartóztathatja e szándékában. A varázsló látta, hogy eddigi figurái nem hatnak a látogatóra, valami más “medicinát” akart segítségül hívni. Ráköpött a zebrafarokra, melyet még mindig a kezében szorongatott. A nyilakkal köröket írt le körülötte. Közben óvatosan hátrált Tarzantól, s bizalmasan sutyorogva beszélt a zebrafarokhoz. Ilyen esetben a medicina legyen gyorsan ható orvosság, hiszen ez a lény is, démon vagy istenség, de igen sebesen csökkentette a kettejük közti távolságot. A körök ezért szűkültek és gyorsultak, s amikor velük is megvolt, a varázsló újabb pózt öltött. Mint aki végképp tiszteletadásra szólítaná fel az avatatlan közeledőt, a zebra farkával képzeletbeli vonalat húzott önmaga s Tarzan köré. – Ezen a vonalon át nem jöhetsz te – kiáltotta –, mert az én medicinám erős orvosság, halálos hatású. Állj! Vagy holtan rogysz össze ott helyben, nyomban! Anyám voodoo volt, apám kígyó. Én magam oroszlánszíveket és párducbeleket eszem, csecsemőkből áll a reggelim, és a dzsungel démonjai mind a rabszolgáim. Én vagyok a leghatalmasabb varázsló a világon. Nem félek semmitől, mert nincs halálom. Én… De nem jutott tovább a szónoklatával, helyette sarkon fordult, s futásnak eredt. A majomember ugyanis rettenthetetlenül átlépte a képzeletbeli vonalat, és még mindig élt.

Tarzan, ahogy a varázslót megfutamodni látta, csaknem elvesztette az önuralmát. Hát ez nem Istenhez méltó viselkedés, gondolta. Legalábbis sehogyan sem illett össze azzal az elképzeléssel, amit Tarzan e bizonyos Istenről kialakított magában. – Gyere vissza! – kiáltott utána. – Gyere vissza, Isten, én téged nem bántalak! – De a varázsló akkor már fejvesztve menekült. Átugrált a főzőfazekakon, a kis tüzek zsarátnokhalmain a falubeliek kunyhói előtt. A sajátjához igyekezett. Ővarazslóságát addig nem ismert rémület serkentette tőle szokatlan fürgeségre. Mindez hiábavaló volt, mert a majomember úgy vetette utána magát, mint Bara, a fürge őz. A varázsló kunyhójának a bejáratánál érezhette, hogy nem segít a varázslat. Utolérte, mint a végzet, egy súlyos kéz, és a vállára nehezedett, visszarántotta. De a bivalyfejet is kibillentette a helyéből, az “álarc” lehullt, s ott állt egy közönséges meztelen ember, s Tarzan azt látta, hogy ez a merőben mindennapi lény a kunyhó sötét zugában keres menedéket. Hát erről hitte ő, hogy az Isten! Tarzan ajka dühösen megrendült, ahogy a kunyhóba szökkent a varázsló nyomában. Meg is találta a nyomorúságos alakot, ott kuporgott a legtávolabbi sarokban. A majomember világosabb helyre, az éji holdsütésbe vonszolta. A varázsló foggal-körömmel védekezett, menekülni próbált, de néhány határozott ütés jobb belátásra bírta – nem volt értelme az ellenállásnak. A hold fényében Tarzan a szó szerint fejbevert alakot fölállította reszketeg lábára. – Hát te volnál Isten! – kiáltotta. – Ha te Isten vagy, akkor Tarzan nagyobb, mint Isten! – És a majomember így is gondolta. Én vagyok Tarzan – kiáltotta a fekete ember fülébe. – Szerte a dzsungelben vagy a dzsungel fölött, a rohanó vizeken, vagy a nyugvó vizeken, a nagy vizeken, vagy a kis vizeken, sehol sincs senki olyan nagy, mint Tarzan. Tarzan nagyobb, mint bármi Mangani; nagyobb a Gomangani népnél is. A két kezével győzte le Numát, az oroszlánt, és Sitát, a párducot. Nincs senki, aki olyan nagy lenne, mint Tarzan. Tarzan nagyobb, mint Isten. Nézd! – rikoltotta, és csavarintott egyet a fekete ember nyakán, hogy az

felvisított fájdalmában; aztán lerogyott a földre és vonaglott. A majomember a lábát a legyőzött varázsló torkára tette, arcát a hold felé emelte, és a győztes hímmajmok éles, hosszú diadalordítását hallatta. Akkor lehajolt, elragadta a zebrafarkat az ájult embertől. Kitépte a tehetetlen ujjak közül a varázsszerszámot, s anélkül, hogy hátrapillantott volna, sietve végighaladt a falu utcáján. Néhány kunyhóból riadt tekintetek kísérték. Mbonga, a főnök is egyike volt azoknak, akik látták, mi történt a varázsló kunyhója előtt. Mbongát mélyen érintette a dolog. Bölcs, öreg “pátriárka” lévén, félig se hitte soha a varázslók hókuszpókuszát, főleg amióta érezhette, hogy az igazi bölcsességet az öregkor hozza meg. Másrészt, mint törzsének főnöke, meg volt győződve arról, hogy az ilyen bűbáj-doktorok a kormányzás fontos eszközei. Gyakran Mbonga maga volt az, aki – félelmet akarván kelteni népében – a varázsló szerepeltetéséhez folyamodott. Mbonga és a varázsló lényegében együttműködött. Osztoztak a hasznon. De most a bűbájdoktor egyszer s mindenkorra elveszítette a tekintélyét – már ha mások is látták, amit Mbonga látott. Ez a nemzedék sosem fog többé varázslókban hinni. A főnök úgy érezte, tennie kell valamit a gonosz hatás ellen, amit az erdei démon győzelme tett falujának népére a varázsló legyőzésével. Fölkapta hát erős harci dárdáját, és a legnagyobb csendben kilopózott a kunyhójából, és követte a visszavonuló majomembert. Ott ment Tarzan a falu utcáján, láthatóan minden gond nélkül, felszabadultan, mintha mindenünnét Kercsak törzsének szívélyes majomtársai néznék őt rokonszenvvel, nem pedig fegyveres ellenségek lesnék. Látszatra Tarzan közönyös volt, de a megtévesztő látvány mögött minden érzéke a végsőkig éber maradt. Mbonga, a gonosz lopakvó, hozzászokott, hogy éles hallású dzsungellakók nyomában jár. A legnagyobb csendben mozgott. Még Bara, a nagyfülű őz sem hallotta volna zaját, nem sejtette volna, hogy Mbonga követi. Hanem a fekete főnök most nem Barára vadászott. Ezúttal ember után lopakodott, így csak arra ügyelt, hogy különösebb zajt ne

üssön. Egyre közelebb ért a lassan lépkedő majomemberhez. Harci dárdáját felemelte. Fegyverét fogó keze ott lengett lazán, magasan a jobb válla felett. Ő, Mbonga főnök, most aztán egyszer s mindenkorra megszabadítja önmagát s népét a rémisztő ellenségtől. Nem lesz akármilyen dárdavetés ez. Mbonga felkészült rá, tudta, hogy minden erejét és ügyességét bele kell adnia, és akkor a démonnak örökre vége. De Mbonga bármilyen magabiztos volt is, valamiben elszámította magát. Hihette ő, hogy embert követ – nem tudta azonban, hogy ez az ember az alacsonyabb rendű fajok végtelen finomságú érzékelőképességét hordja magában. Tarzan, ahogyan ellensége előtt ment, s a hátát mutatta neki, valamit érzékelt még, amire Mbonga sosem gondolt volna, s ez a valami a szél volt! Abba az irányba fújt, amerre Tarzan haladt. És csak hozta, hozta egy idő óta a szagot mogulé. Érzékeny orrlikai pedig felfogták az “üzenetet”. Így aztán a dzsungel fia pontosan tudta, hogy követik. Mert hiába leng egy afrikai faluban annyi mindenféle szag, a majomember hihetetlen szaglása meg tudta különböztetni az egyiket a másiktól. Bámulatra méltó pontossággal határozta meg a szag forrását is. Tudta, hogy férfi követi, s hogy közeledik is hozzá. Helyzetmegítélő készsége megsúgta neki, mi lehet ennek az embernek a célja. Ezért aztán, amikor Mbonga dárdahajításnyira ért Tarzanhoz, az üldözött hirtelen megpördült. Ezt oly gyorsan tette, hogy a célzott dobás egy másodpercnyit elhamarkodottnak bizonyult. Az íve túl magasra szaladt, s Tarzan, lebukva, örömmel hallhatta, hogyan zúg el a fegyver a feje fölött. Akkor már szökkent is a főnök felé. De Mbonga nem várta meg, hogy elérje, helyette az egyszerűbb megoldást, a menekülést választotta. Berohant az első kunyhóba, s közben a harcosokat felszólította, vessék magukat az ellenségre, öljék meg. Joggal kiáltott segítségért Mbonga. A fürge lábú, ifjú Tarzan hatalmas ugrásokkal egyre csökkentette kettejük között a távolságot – úgy repült, mint egy vadászó oroszlán. Az üvöltése is hasonlatos volt valamelyest Numáéhoz. Mbonga hallotta ezt a

hangot, és ereiben meghűlt a vér. Úgy érezte, hogy fején megdermed a gyapjas haj, a gerincén meg a hideg futkározott, mintha maga a halál kezdené baljóslatúan birizgálni. Mások is hallották ezt a hangot, és ki is néztek kunyhóikból – köztük vakmerő harcosok, rémségesen kifestve, ernyedt kezükben roppant dárdákkal. Numa, az oroszlán ellen félelem nélkül kiálltak volna. Gyakran fordultak szembe a maguk fajtájával is, más fekete harcosokkal, főnökük védelmében, ám ez a hihetetlen dzsungeldémon félelemmel töltötte el valamennyiüket. Nem volt semmi emberi abban a bestiális üvöltésben, amely a roppant mellkasból feltört. Nem volt semmi emberi a vicsorgó fogakban, se a macskát idéző ugrásokban. Mbonga harcosai elborzadtak a látványtól – túlságosan féltek, nem merték elhagyni kunyhóik vélhető biztonságát, így figyelték, hogyan veti rá magát a vad emberállat a főnökük hátára. Mbonga borzalmas sikollyal a földre rogyott, s nem is tett kísérletet a védekezésre. Csak feküdt ott ellenfele alatt, félelemtől bénultan, és torkaszakadtából üvöltött. Tarzan egy kicsit fölemelkedett, és rátérdelt a feketére. Majd megfordította Mbongát, az arcába nézett. Ott volt a főnök torka védtelenül, és Tarzan előhúzta a hosszú kést, a kést, melyet John Clayton, Greystoke lordja hozott magával Angliából oly sok évvel ezelőtt. És közel, nagyon közel vitte Mbonga nyakához a pengét. A vén fekete bőrű minden ízében remegett. Nyüszítve könyörgött az életéért, valami olyan nyelven, amelyből Tarzan nem érthetett egy szót sem. A majomember először látta ilyen közelről a főnököt. És egy öregembert látott, már-már vénséges vénet, ráncos nyakút, csupa-gyűrke arcút. Szikkadt pergamen volt ezen az arcon a bőr, amit a dzsungel fia kisebb majmok pofájáról ismert. Látta a félelmet az emberi szempárban. Soha életében Tarzan ilyen félelemmel nem találkozott még állatok tekintetében, se ilyen könyörgő kifejezést nem látott még teremtmény arcán. És a majomember kezét valami visszafogta. Elébb csak egy pillanatra. Nem is értette, miért tétovázik, miért nem öl. Életében nem habozott még ilyesmivel. Az öregember mintha

csontkollekcióvá esett volna össze. Szikkatag bőre alatt az arca, s fölötte élettelen, mégis esdeklő szeme. Annyira tehetetlen volt, rémült és hitvány, hogy a majomember elsősorban megvetést érzett iránta. De valami más is feltámadt benne – – és ez merőben új volt, Tarzan ilyet ellenséggel szemben még sosem tapasztalt a szívében. Ez az érzés pedig a szánalom volt – megszánt egy szerencsétlen, halálra rémült öregembert. Tarzan fölállt, elfordult, otthagyta Mbongát, a főnököt – úgy, hogy nem bántotta. Fejét felszegve haladt át a falun, aztán föllendült az egyik ágra, a palánk fölé behajló fa ágára, és eltűnt a falubeliek szeme elől a dzsungelben. Útközben Tarzannak, ahogy a majmok tanyahelye felé közeledett, mindvégig egy dolog járt a fejében: magyarázatot keresett, méghozzá erre a furcsa erőre, mely visszafogta a kezét, megakadályozta, hogy Mbongát legyilkolja. Mintha valami nála hatalmasabb parancs rendelte volna így, hogy kímélje meg az öregember életét. Tarzan ezt végképp nem értette, hiszen elképzelni sem tudott maga fölött olyan tekintélyt – senkit-semmit –, amely megszabja neki, mit tegyen, mit ne. Későre járt, amikor Tarzan végre pihenőhelyet keresett a lengő ágak egyikén, Kercsak népének valamelyik fáján. Még akkor is a különös kérdés megoldásán törte a fejét, mikor elaludt. – Jócskán fenn járt már a nap az égen, amikor. Tarzan felébredt. A majmok erre-arra sürgölődtek, élelmet kerestek. Tarzan úgy fél szemmel figyelte őket, hogyan kaparják a rothadékos talajt, s így lelnek bogarakat, rovarokat, férgeket, vagy a fákon kutatnak, és tojásokra, madárfiókákra, nagy lepkehernyókra találnak. Fejéhez közel orchidea himbálózott. Virága most lassan kinyílt, szépséges szirmait odatárta a nap melegének és fényének. Pedig ez a hő és sugárzás csak éppen az imént érte el árnyas rejtekét. Tarzan, a dzsungel fia ezerszer is megfigyelte már ezt a csodát. Hanem most élénkebb érdeklődéssel nézte. A majomember ugyanis azzal foglalkozott, hogy kérdéseket tett fel magának a miriádnyi csodáról, melyeknek végbementét eleddig oly természetesnek találta.

Mi teszi, hogy nyílik a virág? S mitől van, hogy parányi bimbóból hatalmas kehellyé teljesedik? S miért van mindez így? Ki ültette az első fát? Hogyan kelt fel Goro az éji ég alján, hogy áldásos fényét szórja a félelmetes sötétség dzsungelére? S a nap! A nap az egyszerűen csak itt van az égen? Miért, hogy a dzsungellakó lények nem mind fák? S a fák miért nem valami mások? Miért különbözik Tarzan Taugtól, Taug Darától, az őztől, és Bara Sitától, a párductól, és Sita miért nem olyan, mint Buto, az orrszarvú? Honnét jönnek mind, és hogyan – a fák, a virágok, a rovarok, honnét a dzsungel megszámlálhatatlan élőlénye? S akkor, eléggé váratlanul, felötlött valami Tarzan fejében. Ahogy a szótár különféle istenmeghatározását figyelemmel kísérte, ott volt a teremtő is – “teremteni: valaminek a létrejöttét előidézni; létrehozni valamit a semmiből”. Tarzan csaknem elérkezett valami kézzelfoghatóhoz, amikor távoli siránkozás vonta magára figyelmét, mint épp jelenleg érvényes, valós dolog. A siránkozás a dzsungelból jött. Kis távolságra Tarzan lengő nyughelyétől, ott szólt a nyüszítés, egy kis balu hangja. Tarzan azonnal felismerte: ez Gazan, Tika baluja. Azért nevezték Gazannak, mert lágy kismajomszőrzete szokatlanul vöröses volt, és a Gazan szó a nagy majmok nyelvén vörös bőrűt jelent. A sírást, nyüszítést rögtön követte valami borzalmas kiáltás, mely a parányi torokból tört fel. Tarzant azonnali cselekvésre késztették ezek a hangok. Mint a nyíl, úgy szökkent át a fák ágai között a jajveszékelés irányába. És akkor meghallotta a vad nőstényhördüléseket is. Tika volt az, és segítséget kért. Itt komoly veszély van, érezte a dzsungel fia. Harag és félelem vegyült a nősténymajom kiáltásaiba, horkantásába. Szélsebesen haladt a lengő ágakon, egymás után hagyta el a fákat, amelyeknek középmagas szintjén szökkent. Ekképp suhant a zajok forrása felé. Most már fülsiketítő volt ez a hangzavar. Kercsak törzsének majmai megannyi irányból siettek a balu, s anyja hívó hangjainak hallatán az egyelőre még kérdéses helyre. És ahogy

közelítettek, ordítozásuk pokoli visszhangot vert a dzsungelben. De Tarzan, aki gyorsabb volt súlyos társainál, valamennyiüket megelőzte, ő érkezett először a helyszínre. Amit pedig látott, az jeges borzongásai töltötte el, mert az ellenség, akivel szembenézhetett, minden dzsungellakó számára a leggyűlöltebb és a legátkozottabb fajzat volt. Rátekeredve egy nagy fára, Hiszta, a kígyó volt ott. Hatalmasan, magabiztosan, sikamlósán. Halálos ölelésében Tika baluját, a kis Gazant tartotta. Az egész dzsungelben nem volt semmi; ami Tarzan szívét valami félelemhez hasonlatossal töltötte volna el, csak ez az undorító Hiszta. A majmok is átkozottnak tartották a félelmetes csúszómászót, s még jobban féltek tőle, mint Sitától, a párductól vagy Numától, az oroszlántól: Egyetlen ellenségüket sem kerülték el olyan nagy ívben, mint Hisztát, a kígyót. Tarzan tudta, hogy Tika különösen fél ettől a csöndes, undorító ellenségtől. Amikor a helyszínre érkezett, döbbenten látta, mit tesz mégis a nőstény. Vadul rászökken Hisztára. A csillogó test abban a pillanatban őt is átszorítja. Iszonyatos gyűrűk ölelik, mint ivadékát, de Tika nem menekülni próbál, hanem küzd, magához vonja a vonagló, rúgkapáló kis balut, hátha mégis kiszabadíthatja, de az egész küzdelem annyira reménytelen! Tarzan nagyon jól tudta, mennyire mély Tika rettegése Hisztától. Alig hitt a szemének. Ha valaki más meséli neki ezt, biztosan kétségbe vonja, hogy igazat mond. Tika maga ment bele a halálos ölelésbe…!? Persze, Tika ösztönös irtózása a hüllőtől alig volt nagyobb, mint Tarzané. A dzsungel fia önszántából soha hozzá nem ért még hüllőhöz. Nem tudta volna megmondani, miért, mert azt be nem vallotta volna, hogy ő bármitől is fél, s nem is félelem volt ez, inkább viszolygás, mely sok-sok nemzedéknyi civilizált őse révén került a vérébe. Akkor még ott voltak a korábbi elődök, a Tikához hasonlatosak, s az egésznek a mélyén a kígyótól való megnevezhetetlen borzadály lapult örök időktől. Ám Tarzan sem habozott hosszabban, mint Tika. Lendült ő is, rávetette magát a hüllőre, s olyan sebesen mozdult, olyan váratlanul, mintha Bara, az őz lenne támadásának célpontja, és

táplálékszerzés miatt akarna ölni. Az újabb támadás nyomán a kígyó félelmetesen elkezdett vonaglani és tekergőzni. Áldozatait azonban még így sem eresztette egy pillanatra sem el, sőt köztük volt most már Tarzan is. Hiszta a “találkozás” első másodpercében hidegen rá is reáfonódott. A hüllő, mindegyre a fához tapadva, fogva hármójukat, mintha súlytalanok lennének, és arra készült, hogy halálra szorítja foglyait. Tarzan akkor előhúzta, s a hüllő testébe mártotta hosszú kését. Ám ellenségének gyűrűző szorítása továbbra is azzal fenyegette, hogy kiszorítja belőle az életet, mielőtt halálos sebet ejthetne rajta. Mégis, küzdött tovább, nem rettentette a borzalmas halál, mely itt most rá várhatott. Egyetlen cél vezérelte: hogy megölje Hisztát, s így kiszabadítsa Tikát s baluját. A kígyó hatalmas, tátongó pofája, fenyegető állkapcsa lassan Tarzan fölé fordult. A rugalmas torok, mely egyforma könnyedséggel csusszanthatott le egy nyulat vagy egy antilopot, mintha ásított volna rá. Hanem Hiszta így, hogy figyelmét a majomemberre fordította, ki is szolgáltatta fejét Tarzan késének. S akkor egy barna kéz meglendült, megragadta a foltos nyakat, a másik kéz pedig a súlyos vadászkést juttatta célba: markolatig döfte a parányi agyba. Hiszta görcsösen megrángott, teste összehúzódott és ernyedt, aztán megfeszült s ernyedt tovább megint. Hatalmas testével iszonyatosan vergődni kezdett – akár egy óriási korbács. De nem tartott olyan sokáig, hogy ő maga ebből bármit érezhetett, tudott volna. Hiszta halott volt, ám még ebben a halálos vergődésében is agyonszoríthatott akár egy tucatnyi embert vagy majmot. Tarzan villámsebesen megragadta Tikát, hogy kirántsa a haláltusáját vívó hüllő lazult szorításából. Eredményes volt az igyekezete, s a következő pillanatban már le is pottyantotta a nőstényt a földre. Akkor a balut szabadította ki, és őt már anyja karjai közé ejthette. De Hiszta tovább csapkodott-vergődött, és a majomember továbbra is a szorításában volt. Tarzannak tízszer-tizenkétszer is próbálkoznia kellett, míg végre sikerrel járt. Végre ő maga is kívül volt a végvonaglását folytató Hiszta ölelésén,

s leszökkent a két másik menekült társ után a fa tövébe. A küzdelem színhelyét majmok kisebb csapata vette körül. Hanem abban a pillanatban, hogy Tarzan is megszabadult az ellenség szorításából, ők csendesen otthagyták a terepet, mentek a maguk dolgára, folytatták az élelemkeresést. Tika velük tartott, láthatóan elfelejtett mindent, csak a balujával törődött, meg azzal, hogy amikor ez a kis közjáték elkezdődött, épp valami ötletesen elrejtett madárfészekre bukkant, melyben három épséges-szépséges tojás várta. Tarzan ugyanilyen közönyös volt a csata végeztén, épp csak rápillantott búcsúzóul Hiszta mindegyre vonagló testére. Aztán elindult a kis tó felé, mely a törzs vízszükségletét biztosította ezen a tanyahelyen. Furcsa dolog, de a dzsungel fia most nem hallatott diadalordítást, a legyőzött kígyó nem késztette semmi ilyesmire. Hogy miért? Nem tudott volna más magyarázatot adni erre, mint hogy az ő számára Hiszta nem volt állat. Különbözött a hüllő valami módon a dzsungel minden más lakójától. Tarzan mindössze abban volt biztos, hogy ő Hisztát örökkön-örökké gyűlölte. A tavacskánál Tarzan ivott egy jót, majd végigheveredett a selymes fűben, egy fa árnyékában. Agyában fölelevenedtek a Hisztával vívott harc képei. S olyan különösnek találta, hogy Tika önként “bebújt” a hüllő halálosnak ígérkező szorításába. Miért tette? S miért követte a példáját ő maga is? Tika nem Tarzané, és a balujához sincs semmi köze. Taughoz tartoznak ők mindketten. Hát akkor miért tette ő ezt, miért? Hiszta holtan nem szolgált táplálékul. Tarzan úgy látta, most, hogy elgondolkodott a dolgon, mintha erre a világon semmi magyarázat nem kínálkozhatna. S akkor eszébe jutott, hogy merőben önkéntelenül cselekedett – valahogy úgy, mint amikor előző este megkegyelmezett az öreg Gomanganinak. Mi az oka, hogy ő ilyen dolgokat mivel? Nyilván valaki, nála hatalmasabb kényszerítheti erre olykor-olykor. “Mindenható”, gondolta el Tarzan a szót. “A kis bogarak a könyvben azt mondják, hogy Isten mindenható. Isten lehet az, aki engem effélékre rávesz, hiszen én, magamtól soha ilyesmit nem tettem. Tika sosem ment volna Hiszta közelébe, ha rajta múlik. Isten volt az, aki nem

engedte, hogy késemet az öreg Gomangani torkába mártsam. Ezeket a dolgokat Isten azért rendelheti el, mert ő a Mindenható. Nem láthatom Öt, de tudom, hogy kell lennie Istennek, aki e dolgokat műveli és művelteti. Se Mangani, se Gomangani, se Tarmangani egymaga: senki nem lenne képes különben ilyenekre.” És a virágok – ki teszi, hogy nőnek? Ó, hát most már megvolt mindenre a magyarázat – a virágok, a fák, a hold, a nap, Tarzan maga, minden élőlény a dzsungelben –, ezeket a dolgokat rendre Isten teremtette a semmiből. S mi is volt Isten? Milyen a külleme? Erről a dzsungel fiának nem volt elképzelése. De azt biztosra vette, hogy minden, ami jó, Istentől származik. Az ő jócselekedete, hogy nem ölte meg azt a szegény, csupa rettegés Gomanganit, Tika szeretete, mely akár a halálos ölelést is elszenvedte volna, a kiállása Tika mellett, élete kockáztatásával egy idegen majom megmentéséért. A virágok és a fák jók és szépek. Isten teremtette őket. És ő teremtette mind a teremtményeket – hadd legyen mindegyiküknek tápláléka. Az ő teremtménye Sita, a párduc, avval a szépséges bundájával, és Numa, az oroszlán, a nemes fejével és nagy, busa serényével. Ő teremtette Barát, az őzet, azért ilyen kecses és szeretni való. Igen, Tarzan megtalálta Istent, és egész napját azzal töltötte, hogy összefüggésbe hozta vele a természet szép és jó dolgait. Volt azonban egyetlen dolog, ami aggasztotta. Ezt az egy tényt ugyanis nem tudta összeegyeztetni frissiben kialakított istenfogalmával. Ki teremtette Hisztát, a kígyót? 5 Tarzan és a fekete fiú Tarzan, a dzsungel fia ott ült egy nagy fa tövében, és új fűkötelet font. Mellette hevertek az előző kötél tépett maradványai, melyek mind a Sitával vívott harc emlékét, a párduc fogainak, körmeinek rettentő nyomait viselték. Az eredeti kötélnek eleve csak a fele maradt meg így is. A többit elvitte magával a dühös óriásmacska, ahogy nyakán a hurokkal, s a szakadt véget az aljnövényzeten át

maga mögött vonszolva elimbolygott a dzsungelbe. Tarzan mosolygott, ahogy felidézte Sita haragját, az őrjöngő igyekezetet, mellyel a fojtogató kötéltől szabadulni akart, ijesztő üvöltését, melybe gyűlölet, düh és rémület egyképp vegyült. Mosolygott, ahogy visszagondolt ellenfele kényelmetlen helyzetére. Ahogy a jövőbe nézett, s elképzelt egy másik hasonló napot, helyesnek látta, ha egy jó darabot – egy további új sodralékszálat – hozzáerősít a fonathoz. Ez lesz akkor a legsúlyosabb, legerősebb kötél, melyet a majomember valaha is készített magának. S ahogy; elképzelte például, miként küzd hiábavalóan e kötél szorítása ellen Numa, az oroszlán – boldog izgalmat érzett. Elégedettség járta át, mert az agya is, a keze is fürge volt. Elégedettek voltak társai is, Kercsak törzsének tagjai, akik ennivalót keresgéltek a tisztáson Tarzan mögött, a közeli fák alatt. Az ő elméjükre nem nehezedett semmiféle eljövendő idők terhe. Még a közeli múlt is csak ködösen rémlett fel agyukban. Az ő elégedettségük köznapi volt, mi több, közönséges. Annyiból állt, hogy jól megtöltötték a gyomrukat. Utána alhattak egyet – ez volt az életük, ugyanúgy élvezték, mint mi a magunkét, vagy mint Tarzan az övét. S talán még jobban is élvezték az életüket, mint mi a mienket, mert ki tudja, hátha a dzsungel vadállatai tökéletesebben betöltik rendeltetésüket, azt, amire teremtette őket Isten, mint ahogy az ember, aki oly sok terepen űz kalandokat, s még a természet törvényeivel is szembeszegül? S mi okozhat nagyobb elégedettséget és boldogságot, mintha valaki eleget tett sorsa rendeltetésének?! Ahogy Tarzan dolgozott, Gazan, Tika kis baluja ott játszadozott körülötte, miközben Tika ennivalót keresett a tisztás túlsó felén. Most már se Tika, se Taug, a komor hímúr nem gyanakodott. Megbíztak Tarzanban, tudták, hogy elsőszülöttjüknek nem akar ártani. Mert ugyan ki volt az, aki a csöppséget Sitától megmentette, ha nem a majomember? S ahogy utána dédelgette, ölelte, szinte látványosabb jelenet volt, mint. Tikáé magáé. Félelmük elpárolgott, s ennek az lett az eredménye, hogy Tarzan mind gyakrabban találta

magát dajkaszerepben. Vigyázhatott a kis emberszabásúra. Ám ezt a foglalatosságot sosem találta kellemetlennek, hiszen Gazan a meglepetések és a mulatságok sosem apadó forrása volt. A kis majom most épp azokat a hajlamait s vonzalmait fejlesztgette, melyek a fákra irányultak. S bizony, e képességek a zsenge ifjúkorban minden majomnak fontosabbak, mint a még nem egészen fejlett izmok vagy tépőfogak. Életét kell mentenie nem egyszer azzal, hogy hamar fönt terem a fák középső ágszintjein. Öthat méternyire a fa tövétől, melynek ágai alatt Tarzan a kötelét fonta, Gazan ott mászott, kapaszkodott fürgén és ügyeskedve, hogy az alsó ágszintet elérje. Hogy ez megvolt, pihent pár percig, s látható elégedettséggel töltötte el az eredmény. Majd leszökkent megint, hogy kezdje az egészet elölről. Olykor, sőt, eléggé gyakran – azért volt majom – figyelmét más dolgok kötötték le. Valami bogár, egy-egy szőrös hernyó, kis mezei egér, s máris kezdte az üldözést, a vadászatot. A hernyót mindig elkapta; olykor a bogarat is – de az egérkét soha. Most fölfedezte a kötél végét, a kötélét, melyen Tarzan dolgozott. Meg is ragadta egyik kis mancsával, és már indult vele. Mint valami apró gumilabda, úgy ugrált, szökdelt á tisztáson át, s Tarzan nyomban felugrott, és üldözőbe vette. Sem az arcán, sem a hangjában nem volt harag, ahogy rákiabált a pajkos kis balura, hogy engedné el végre a kötelét. Gazan egyenest a mamája felé száguldott, s Tarzan követte. Tika felnézett az eledelkeresésből, és csak azt látta ösztönösen, hogy Gazan menekül, és hogy valaki a nyomában van. Azonnal vicsorította a fogait, felborzolta a szőrét. Hanem amikor észrevette, hogy Tarzan az üldöző, megnyugodott, és folytatta iménti tevékenységét. Épp a nőstény lábánál érte utol Tarzan a kis balut, s bár a csöppség visongott és küzdött, amikor a majomember elkapta, Tika nem törődött a dologgal. Valóban úgy érezte, hogy a dzsungel fiának kezében az ő ivadéka jó helyen van. Hát nem Tarzan mentette meg Gazant kétszer is? Megvolt hát ismét a kötele. Tarzan fogta magát s visszatelepedett fája tövébe, és folytatta a munkát. Hanem ettől

fogva ügyelnie kellett a kis balura, aki szenvedélyesen igyekezett ellopni a fűkötelet, valahányszor úgy látta, hogy nagy, sima bőrű bácsikája valami másra összpontosítja figyelmét. Ám Tarzan efféle nehézségek ellenére is kész lett a kötéllel, ott volt a kezében a hosszú, hajlékony, minden eddigi “lasszójánál” erősebb sodratú fegyver. A régi kötél fölöslegessé vált darabját Gazannak adta játszani. Tarzannak feltett szándéka volt ugyanis, hogy Tika kölykét a maga elvei szerint irányítja, oktatja erre-arra, csupa olyasmire, ami hasznára lesz Gazannak, ha eléri a kellő életkort, s ereje is lesz a végrehajtáshoz. Egyelőre a kis balu veleszületett tulajdonsága, a majmolás is elegendőnek bizonyult, így ismerkedhetett meg Tarzan fegyvereivel és módszereivel. A majomember, vállán átvetve új, remek kötelét, lendületesen nekivágott a dzsungelnek, míg a kis Gazan a tisztáson szökdécselt, s gyermeki örömmel vonszolta-cibálta a régi kötél maradványát. Tarzan, ahogy a sűrűben haladt, nemcsak az élelemszerzésre gondolt, hanem ezzel együtt valami jeles vadászatra is, melynek során kipróbálhatná új fegyverét. Gondolatai gyakran kalandoztak vissza Gazanhoz. A majomember szinte az első pillanattól érezte ezt a mély vonzódást Tika balujához. Ennek részben az volt az oka, hogy Tika volt az ő első szerelme, másrészt a kis majom maga, s ne feledjük Tarzan emberi vágyódását valami szeretni való lény után. Ekképpen akarta kifejezni természetes érzelmeit, amelyek a genus homo minden normális egyedének szívében ott élnek. Tarzan irigyelte Tikát. Az nem volt kétséges, hogy Gazan jócskán viszonozta a majomember érzéseit, s szinte még a saját papája elé is helyezte Tarzant. Mégis, ha fájt valami a csöpp balunak, ha megrémült, azonnal Tikához fordult. Az ő segítségét kérte akkor is, ha fáradt volt, ha éhes. Tarzan ilyenkor meglehetősen egyedül érezte magát a világon, és kétségbeesetten vágyódott valakire, aki elsősorban benne látná támogatóját és védelmezőjét. Taugnak ott volt Tika; Tikának ott volt Gazan; és Kercsak törzsének csaknem minden hímje és nősténye szerethetett, s nem is csak egy valakit; és viszont is szerették ugyanígy. Persze, Tarzan aligha öntötte ilyen formába e vágyódó gondolatait. Azt tudta csak,

hogy vágyódik valamire, ami hiányzik neki. Áhít valami olyasmit, aminek Tika és Gazan kapcsolata a megtestesítője. Hát ekképp irigyelte ő Tikát, így vágyott rá, hogy saját baluja legyen. Látta Sitát és élete párját háromtagú kis családi együttesükkel. Mélyebben, a szárazföld belseje felé, a sziklás hegyek tövében, ahol forrón perzselt a nap, s ahol a pihenni vágyó odaheveredhetett a sűrű bozót árnyába az előreszökkenő, hűs sziklafal alá, Tarzan fölfedezte Numát, a hím oroszlánt, és Sabort, a nőstényét. Az volt az ő lakhelyük. És látta, hogyan játszanak a kis oroszlánbalukkal, a pajkos, leopárdpettyes oroszlánkölykökkel. S látta Bara, az őz kis gidáját, sőt még az orrszarvú Buto csúnyácska-esetlen kölykét is. A dzsungel teremtményeinek mind volt kölyke – csak Tarzannak nem. A majomembert ez szomorúsággal töltötte el. Valahányszor erre gondolt, még magányosabbnak érezte magát. E pillanatban viszont a vadászat vágya töltötte be ifjú elméjét, s ez a “szag” mellékessé tett minden egyéb gondolatot. Macska módra mászott a fán, a messze kihajló ágon, kúszott a vadászösvény fölébe, mely e vad világ itt élő vadjainak ivóhelyéhez vezetett. Hány ezerszer hajolt meg ez az öreg ág egy-egy vérszomjas vadász súlya alatt a hosszú évek során, amióta leveles gallyait a dzsungel mély rejtekösvényére borította! Ismerte jól ezt az ágat Tarzan, a majomember, Sita, a párduc, Hiszta, a kígyó. És használták is – olyan sokat, hogy testükkel simára csiszolták a felső rész kérgét. Ma Horta, a vadkan közeledett az ösvényen a faágról leső vadász felé. Horta, a vaddisznó jött lefelé, akit rettenetes agyara és borzalmas vadsága védett szinte minden vadásztól, kivéve a dzsungel legnagyobb ragadozóit. Hanem Tarzan számára a hús csak hús volt, s ha a dzsungel fia éhes volt, semmi ehető “falat”, ízes csemege nem járhatott-kelhetett a közelében veszélytelenül, mi több, ép bőrrel. Éhségében, akár a harcban, a majomember a dzsungel legvadabb lakóin is túltett. Nem ismert ilyenkor se félelmet, se könyörületet, néhány olyan alkalmat kivéve, amikor valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő fogta le a kezét. Megmagyarázhatatlan talán azért volt számára ez

az erő, mert nem ismerte saját származását, az emberiesség és a civilizáció erőit, melyek e származás révén jogos örökségei voltak. Így ma is, ahelyett, hogy visszafogta volna magát, míg valami ínyencebbnek ígérkező falat kerülhet útjába, Tarzan keze meglendült, és új kötelét Horta, a vadkan nyakába vetette. Kiváló próbája volt ez a még ismeretlen fegyvernek. A dühödt vadkan minden mód firgett-forgott. Az új kötél megannyiszor visszarántotta oda, ahová Tarzan erősítette a másik végét fönn a fán. Míg Horta horkantva támadta a dzsungel pátriárka életkorú fáját, hogy a hatalmas törzsről a vad csapások nyomán szanaszéjjel repültek a kéregdarabok, Tarzan leszökkent a vadkan mögé a földre. A majomember kezében ott volt a hosszú, éles, merész kés, állandó társa ama naptól fogva, hogy – rég, de rég! – a véletlen úgy hozta, hogy hegyét Bolgani, a gorilla teste felé fordítsa, s belé is döfje, ekképp a vérző, megtépett embergyerek megmeneküljön a biztos haláltól. Tarzan elindult Horta felé. A vadkan most úgy pördült, hogy szembe kerüljön ellenfelével. Bármilyen hatalmas és izmos volt is az ifjú óriás, mintha őrült vállalkozás lett volna, hogy egy szál vadászkéssel szálljon szembe ily félelmetes ellenféllel, mint Horta, a vadkan. Bárki így gondolta volna, aki csak egy kicsit is ismeri Hortát:– és aki egyáltalán nem ismeri Tarzant. Egy pillanatig Horta mozdulatlanul állt, nézte a majomembert. Gonosz, mélyen ülő szeme haragosan villogott. Megrázta leszegett fejét. – Sárevő! – csúfolta most Tarzan. – Mocsokban hempergő, te! Még a húsod is bűzölög, de bő a leve, és erőssé teszi Tarzant. Ma én el fogom fogyasztani a te szívedet! Ó, Nagy Agyarak Gazdája, el én, hadd tartsa meg kegyetlennek az enyémet, ezt itt a bordáim ketrecében. Horta mit sem értett Tarzan szavaiból, és ez csak fokozta haragját. Azt látta csak, hogy ott áll előtte egy mezítelen emberféle, szőrtelen és egyáltalán nem olyan erős. Nem zömök, a fogai gyengécskének látszanak, izmai lágyaknak az ő fékezhetetlen vad testéhez képest. Támadott hát.

Tarzan, a dzsungel fia megvárta, hogy az egyik agyar – hirtelen mozdulattal fölszegett félelmetes fegyver – csaknem fölhasítsa a combját. De a lényeg az volt, hogy: csaknem. Mert abban a kérdéses pillanatban villámot megszégyenítő gyorsasággal szökkent el oldalra a kan elől, majd ugyanígy lehajolt, s jobbjának rettentő erejével Horta szívébe vágta apjának hosszú vadászkését. Gyors szökkenéssel kívül termett a haláltusáját vívó Horta veszélyes körzetéből, aztán pár pillanat múlva már a kezében volt Horta, a vadkan még meleg, vértől csepegő szíve. Csillapítván éhségét, Tarzan nem keresett alkalmi alvóhelyet, ahogy ez olykor szokása volt, hanem folytatta útját a dzsungelben. A célja inkább a kaland volt, nem annyira az élelemszerzés. Ma ugyanis Tarzan igen nyugtalannak bizonyult, így történt, hogy lépteit Mbonga, a fekete főnök faluja felé vette. Mbonga népét Tarzan kíméletlenül irtotta, ha tehette, mert nem bocsáthatta meg azt a napot, amelyiken Kulonga, a főnök fia megölte Kalát, az ő nevelőanyját. A fekete emberek falujának közelében folyó kanyarog. Tarzan a folyót valamivel a tisztás alatt érte el. A tisztáson álltak a négerek szalmatetős kunyhói. A folyó élete is lenyűgöző volt a majomember számára, örömét lelte benne, hogy Duro, a víziló ormótlan mozdulatait szemlélheti, s merész sport volt neki, hogy gyötri egy kicsit az iszapos krokodilt, Gimlát, aki a napon sütkérezett. Aztán ott voltak a nők és a gyerekek, a Gomangani nép fekete nőstényei és balui, őket is lehetett ijesztgetni. A nők a folyó partján kuporogtak és mostak, a gyerekek primitív játékokkal játszottak. Ma egy nőre és egy gyerekre bukkant a folyóparton – a szokásosnál lejjebb. A nő kagylóhalat keresgélt, ilyesmit az iszapban lehet találni a parthoz közel. Harminc körüli fiatal fekete nő volt. A fogai élesek és hegyesek voltak. Ez a törzs ugyanis emberevő, Tarzan tudta. Alsó ajka meg volt hasítva, hogy hordhassa a jókora, durva rézkarikát. Ez tetemesen lehúzta az idők során az ajkat, így elővillant az íny és az alsó fogsor. A nő orra is át volt fúrva, ott meg fa tűt hordott. Füléből fémdíszek csüngtek alá, és homlokát, orcáját ütögették. Az állán és az orra nyergén tetoválások

ékeskedtek, melyeknek színe fakult – ahogy múltak az évek. A nő mezítelen volt, egyetlen fűkötő fedte a csípőjét. Egészében igen vonzó volt a maga módján, és szépnek találták Mbonga törzsének férfiai is, noha ő maga más törzs tagja volt. Még lánykorában került ide, mint Mbonga harcosainak zsákmánya. A gyereke tízéves fiú volt, izmos, karcsú, egyenes tartású, és meglepően jóképű. Tarzan egy bokor leveleinek fedezékéből nézte a nőt és a gyereket. Már-már azon volt, – hogy velőtrázó ordítással előugrik, hadd élvezze rémületüket, látványos, fejvesztett menekülésüket, de hirtelen mást gondolt. Támadt egy ötlete. Itt egy balu, ráadásul olyan szabású, amilyen ő maga is. Persze, ennek a bőre fekete, de hát nagy baj az? Tarzan sosem látott még fehér embert. Legjobb tudomása szerint ő maga volt e furcsa faj egyetlen képviselője a világon. A fekete fiú remek balu lesz Tarzannak, hiszen neki nincs saját ivadéka. Gondosan neveli majd, kellőképpen táplálja, megvédi, ahogy csak a majomember védhet meg valakit, aki hozzá tartozik. Megtanítja, hogyan legyen félig ember, félig vadállat, hadd ismerje meg ilyen játékszabályok szerint a dzsungel titkait a rothadó aljnövényzettől fel, egészen a nagy fák legmagasabb szintjéig. Tarzan letekerte válláról a kötelet, kilazította a hurkot. A nő meg a gyerek nem is sejtette, miféle borzadályos formában van jelen közvetlen. közelükben a veszély. Elmerülten keresgélték a kagylóhalakat, kurta botokkal túrták a sarat. Tarzan kilépett a dzsungelból – épp a hátuk mögött. A hurok ott volt mögötte, lazán, a földön. Jobb kezének egyetlen kecses mozdulata kellett csak hozzá, és a hurok már repült is fel szépségesen, s egy pillanat múlva ugyanilyen eleganciával ereszkedett le a légből a mit sem sejtő fiú fejére, aztán megállt. Ahogy átfogta a testet a kötél a vállak alatt, Tarzan megrántotta. A kötél odaszorította a gyerek két kezét a törzséhez. A fiú ajkát a rémület kiáltása hagyta el. A nő megfordult, riasztotta ez a hang, és akkor… azt kellett látnia, hogy fiát sebesen vonszolja magához egy fehér óriás, aki ott állt épp egy közeli fa árnyékában, alig tizenkét jókora lépésnyire tőle.

Rémülten és dühödten kiáltva, a nő rettenthetetlenül elindult a majomember felé. Nem is lépdelt, hanem szökkent. Az arcáról Tarzan leolvashatta a végső eltökéltséget: vadságában ez a nő még a haláltól sem fél. Félelmetes és ijesztő volt ez az arc akkor is, amikor nyugodtságot tükrözött, de most, hogy szenvedély torzította el, egyenesen irgalmatlanná, fenyegetővé vált. Még a majomember is hátrább húzódott, igaz, inkább viszolyogva, mintsem félelmében – mert félelmet Tarzan nem ismert. Harapott és rúgkapált a fekete balu, ahogy Tarzan a hóna alá kapta s elindult vele a sűrűben, majd felszökkent egy alacsony ágra. Épp jókor tűnt el a felgerjedt anya haragja elől, mert a nő vadul csörtetett, hogy megvívjon az idegennel. S ahogy Tarzan messze járt már a dzsungel mélyén, és zsákmánya még mindig nagyon virgoncul tiltakozott, eltűnődött a lehetőségeken, mi minden hozható ki egy Gomangani sarjból, ha ott a nők ugyanolyan vakmerőek, mint a férfiak. Hogy már igencsak messze járt a megrabolt anyától, akinek kétségbeesett rikoltozása és becsmérlő üvöltése nem is hatolt el füléig, Tarzan pihenőt tartott, hadd vehesse szemügyre zsákmányát, akin most olyannyira úrrá lett a rémület, hogy tiltakozni is elfelejtett. A megriadt gyerek ijedten forgatta a szemét, így nézte fogvatartóját. A szembogara annyira összeszűkült, hogy szinte csak a csillogó fehérjét lehetett látni. – Tarzan vagyok – mondta a majomember –, én vagyok Tarzan – folytatta az emberszabásúak nyelvén. – Nem akarlak bántani. Te leszel Tarzan baluja. Tarzan megvéd majd téged. Ad neked enni. A dzsungelból mindennek a színe-java kerül majd oda Tarzan baluja elébe. Mert Tarzan hatalmas vadász. Senkitől sem kell félnie, még Numától, az oroszlántól sem, mert Tarzan hatalmas harcos. Senki se olyan nagy, mint Tarzan, Kala fia. Ne félj hát. De a gyerek csak nyüszített és remegett, hiszen nem értette a nagy majmok nyelvét. Tarzan hangja olyan volt a számára, mintha vadállatot hallana hörögni és morogni. Meg aztán hallott ő már történeteket erről a gonosz, fehér erdei istenről. Ő ölte meg

Kulongát, Mbonga főnök fiát, meg még más harcosait is. O volt az, aki a sötétség leple alatt behatolt a faluba bűvös erővel, hogy nyilakat lopjon, riogassa a nőket és a gyerekeket, de még a nagy harcosokat is. Semmi kétség, ez a gonosz isten fiúk húsával táplálkozik. Hiszen az anyja is azzal fenyegette őt, ha rossz volt, hogy a dzsungel fehér istenének adja oda, ha meg nem javul. A kis fekete Tibo úgy reszketett, mintha láz rohanta volna meg. – Fázol, Go-bu-balu? – kérdezte Tarzan, jobb híján, a fekete fiúgyermek szót használva. Forrón süt a nap, hát akkor miért vacogsz? Tibo nem értette. Sírni kezdett a mamája után, és kérlelte a nagy fehér istent, engedné szabadon, ő megígéri, hogy ezentúl mindig jó lesz, csak tegye meg neki ezt a fehér isten. Tarzan megrázta a fejét. Egy szót sem értett! Ez így nem fog menni. Meg kell tanítania Go-bu-balut olyan nyelvre, amelyik valóban úgy hangzik, mint a rendes beszéd! Nem volt kétséges, hogy Tarzan azt a nyelvet, amin Go-bu-balu kifejezte magát, nem tartja beszédnek. Olyan volt az egész, mint amikor buta madarak fecserésznek egyhangúan. A legjobb az lesz, gondolta a majomember, ha gyorsan visszatér vele a Kercsak-törzs tanyájára, ott aztán hallja a Mangani népet, hogyan beszélnek azok egymás között. Ebből hamarosan megtanulhatja, mi is a rendes beszéd módja. Tarzan talpra szökkent megint a lengő faágon, ahol magasan a föld felett pihent egy kicsit, és intett a gyereknek, kövesse. De Tibo csak kapaszkodott a fa törzsébe, és nem moccant, sírt. Fiú lévén, s afrikai bennszülött, természetesen sokat mászott fára már, de hogy neki így kelljen rohannia a vadonon át ágról ágra szökkenve, mint fogvatartója, ez a kilátás rémülettel töltötte el. Látta, milyen volt ez, amikor a mamája elől menekültek, s ez gyermekszívét rettegéssel töltötte el. Tarzan sóhajtott. Frissen szerzett balujának valóban sokat kell tanulnia. Szánalmas, hogy egy ilyen korú és növésű balu ennyire visszamaradott legyen. Próbálta csalogatni Tibót, hogy mégis kövesse, de hiába, a gyereknek nem volt hozzá bátorsága. Tarzan akkor fölkapta és a hátára vette. Tibo nem karmolt s harapott többé.

A menekülés kilátástalan volt. Még ha lent van a földön, akkor is majdnem a semmivel egyenlő az esély, hogy Mbonga főnök falujához visszatalál. S ha meglelné is az irányt, oít vannak az oroszlánok, a leopárdok, meg a hiénák, amelyek, Tibo tudta, mind különlegesen szeretik a kis fekete fiúk húsát. Eddig a dzsungelnek ez a nagy fehér istene semmi módon nem bántotta. A rettenetes, zöld szemű emberevőkről soha még ennyi kíméletet sem tételezett fel. Akkor már, két rossz közül, ez a jobbik. Vigye csak a nagy fehér isten, s ő meg abbahagyja a karmolást és harapást, amivel kezdte. Ahogy Tarzan sebesen suhant a fák között, a kis Tibo inkább lehunyta rémült szemét, ne is kelljen látnia az alatta tátongó mélységet. Soha életében nem érzett a kis fekete fiú még ekkora rémületet. A fehér isten mintha már örökkévaló idő óta suhant volna így vele. Tibo érezni kezdett valami biztonságot! Látta és tapasztalta, mennyire pontosak a fehér lény szökkenései, milyen halálos biztonsággal kapja el az ágakat. Itt fönn, a fák lombozatának középső teraszrétegében a rettegett oroszlánoktól sem kellett félni, mint odalenn. És így érte el Tarzan a tisztást, ahol a törzs táplálkozott, így szökkent oda közéjük. Valóban, mintha az égből pottyant volna oda az ő új balujával, aki keményen kapaszkodott a hátán. S ott volt már jócskán köztük, a társak “sűrűjében”, amikor Tibo először döbbent rá, mit lát: szőrös majmokat. A majmok is csak akkor vették észre, hogy Tarzan valakit hoz, vagyis hogy nincs egyedül. És meglátták a kis Gomanganit. Egyik-másik nagy majom kíváncsian indult el feléjük, ajkát felhúzva vicsorított. Egy órával ezelőtt Tibo azt hitte, mindent tud a félelemről, s nem is akármiféléről. Hanem most, hogy látnia kellett körös-körül ezeket a félelmetes szörnyetegeket, megértette, hogy ami volt, az semmi se volt ehhez az érzéshez képest. Miért áll itt a fehér óriás ilyen közönyösen? Miért nem menekül a rémséges, szőrös fenevadak elől? Hiszen bármelyik pillanatban rájuk vethetik magukat, szétszaggathatják őket! És akkor Tibo valami bénító fölfedezést tett. Égy emlék derengett föl benne… nevezetesen az a történet, melyet

félve adtak szájról szájra Mbonga emberei: hogy létezik ez a nagy fehér dzsungeldémon, a szőrtelen majom, és akkor – miért ne lehetne ez itt éppen ő?! Tibo szeme kerekre tágult a rémülettől, ahogy a majmok közelítettek hozzá. Látta busa szemöldöküket, nagy tépőfogukat, gonoszkás szemüket. Bozontos szőrük alatt dagadoztak az izmok. Minden mozdulatuk, arcuk fenyegetést fejezett ki. Tarzan jól látta ezt. Előre penderítette hát Tibót maga elé. – Ez Tarzan Go-bu-baluja – mondta. – Nehogy bántsátok, mert Tarzan megöl titeket. – E szavak kíséretében ő is rávicsorgott a legközelebb álló majomra. – Ez egy Gomangani – felelte a majom. – Hadd ölöm meg. Ez egy kis Gomangani. A Gomangani nép ellenségünk. Hadd ölöm meg. – Eriggy innen – horkantott Tarzan. – Mondom neked, Gunto, hogy ez Tarzan baluja. Eriggy innen, vagy Tarzan öl meg téged. – E szavak kíséretében a majomember közelebb lépett a fenyegetőző majomhoz. Az csak félrehúzódott, lassan, sompolyogva, mint a kutya teszi, ha egy másik kutyával találkozik, s méltóságán alulinak tartja a verekedést, ám elfordulni és igazából odébbállni is fél. S akkor jött Tika, odahozta a kíváncsiság. Mellette szökdelgetett a kis Gazan. Csodálkoztak ők is, akár a többiek, de Tika nem vicsorgott. Tarzan felfigyelt erre, hagyta hát, hogy egészen közel jöhessen. – Tarzannak is van baluja, tessék – mondta Tarzan. – Ez a kis balu és Tika baluja együtt játszhat. – Ez egy Gomangani – válaszolta erre Tika. – Meg fogja ölni az én balumat. Vigyed őt innen, Tarzan. Tarzan nevetett. – Ez meg Pambának, a patkánynak sem árthat – mondta. – Ez csak egy kis balu, és csupa ijedelem. Hadd játszhasson Gazannal. Tika még mindig félt, érthetően, hiszen a nagy emberszabásúak minden vadságuk ellenére félénkek. Hanem végül valami más, a Tarzan iránt érzett határtalan bizalma győzött benne. Előretuszkolta

hát Gazant a kis fekete fiú felé. A majmocska, ösztönétől vezérelve hátrált, inkább anyjához bújt. Apró tépőfogait vicsorgatta, és visongani kezdett. Hangjába félelem és düh vegyült. Tibo sem adta jelét, hogy közelebbi ismeretséget óhajtana Gazannal, így Tarzan ezt az elképzelését egyelőre feladta. Az elkövetkező héten Tarzan igen zsúfolt életet élt. A balu sokkal nagyobb felelősség volt, mint hitte. Egyetlen pillanatra sem tágíthatott mellőle, hiszen a törzs tagjai közül egyedül Tikában bízhatott, hogy nem öli meg a védtelen kisfiút, mihelyt a majomember leveszi róla figyelő tekintetét. Magával kellett vinnie Go-bu-balut a vadászataira. Ez kényelmetlen dolog volt, ráadásul a kis fekete teremtmény eléggé butának látszott, s továbbra is félt Tarzantól. A dzsungel apróbb lényeivel szemben is tanácstalan maradt, örökké tehetetlenkedett. Tarzan csak bámult, hogyan élhetett meg ez a gyerek ennyi évet is? Próbálta tanítgatni, s ennek során legalább az valami reménysugár volt, hogy Go-bu-balu elsajátította az emberszabásúak nyelvének néhány szavát, s hogy most már fel tudott mászni egy magasabb ágra minden félelem nélkül, mert eddig ilyenkor mindig visított. Volt azonban valami a gyerekben, ami aggasztotta Tarzant. Gyakran figyelte ő falujukban a feketéket. Látta a gyerekeket vidáman játszani. De ez a kis Go-bu-balu sosem nevetett. Igaz, maga Tarzan se nevetett soha. Olykor-olykor elmosolyodott, komolyan-komoran, de a nevetés valami idegen dolog volt neki. A feketék bezzeg nevetősek, gondolta a majomember. Gomangani tulajdonság a nevethetnék. Aztán meg látta azt is, hogy a kis fekete fiú gyakran eltolja magától az ételt, és napról napra soványabb lesz. Olykor azon kapta a fiút, hogy sírdogál magában, Tarzan megpróbálta vigasztalni, s ugyanúgy nem kímélte a fáradságot, ahogy Kala sem, mikor a dzsungel fia volt balu, de hiába. Go-bu-balu egyszerűen nem félt többé Tarzantól – ez volt minden. De félt minden más élőlénytől a dzsungelben. Félt a dzsungeltól éjszaka, amikor a magasban ott “lengedeznek” a rejtélyes, veszélyt sugalló hangok, rikkantgatások, s a mélyben a nagy ragadozók hörgése hallatszik észveszejtőn.

Tarzan nem tudta mitévő legyen. Angol vérének öröksége tette, hogy gondolni sem bírt bármi vállalkozás feladására, ha egyszer már belefogott. Másrészt kénytelen volt bevallani, hogy ez a balu minden, csak nem az, amit remélt. Jóllehet hű maradt maga vállalta feladatához, és odáig is eljutott, hogy őszinte szívvel kedvelte Go-bu-balut, de nem tudta becsapni önmagát azzal, hogy ő ezt a kis fekete lényt olyan szenvedélyesen szeretné, ahogy Tika Gazant, s ahogy a fekete anya Go-bu-balut. A kis fekete fiú persze “fejlődött”, és így valóban messze volt már az az idő, amikor rettegve nézett Tarzanra. Most a bizalom és a csodálat korszaka következett el. A fehér ördög-isten mindig csak és csak kedves volt hozzá, jót tett vele, ám Go-bu-balu látta, milyen kegyetlen tud lenni másokkal. Látta, ahogy ráveti magát egy-egy hímmajomra, ha az a kis védencre – azaz rá! – esetleg gyilkos szándékkal támadna. S ahogy ilyenkor azok a villogó fehér fogak keményen az ellenfél nyakába vájnak, és a hatalmas izmok harchoz feszülnek. Hallotta a vad, bestiális üvöltéseket, a harci kiáltást. Borzadva tapasztalta, hogy gyámja és a nagy, szőrös majmok egyformán üvöltöznek. Látta, hogyan terít le Tarzan egy gazellát. Ugyanúgy, mint Numa, az oroszlán, pontosan úgy veti rá magát az állatra, hátulról mélyeszti bele fogait a nyakába. Tibót borzasztotta a puszta látvány, másrészt valami izgalom is végigbizsergett rajta. Első ízben, érezte tompa, fekete agyában a vágyat, hogy valami módon mégis méltó legyen egyszer vad nevelőjéhez. Persze Tibo, a kis néger fiú nem volt megáldva azzal az isteni adománnyal, mely Tarzannak, a fehér fiúnak lehetővé tette, hogy beletanuljon a dzsungel vad világába, törvényeinek nagymesterévé váljon. Hiányzott belőle az igazi képzelőerő. A képzelőerő épít hidakat és városokat, teremt birodalmakat. A vadállatokban nem él képzelőerő, a vademberekben alig, miközben a világon uralkodó faj százezernyi példányából is jó, ha legalább csak egyben is megvan ez az isteni kincs, amit ember el nem törölhet soha a föld színéről. Miközben Tarzan tépelődött, mit is hozhat a jövő, hogyan alakítja

balujának életét, közbeszólt egy nagyobb erő, a Sors, és kiragadta kezéből a dolgok intézését. Momaya, a gyermek anyja, a fiú elvesztése nyomán érzett szörnyű fájdalmában, tanácskozott törzsének varázslójával, de eredménytelenül. A tanács – a medicina –, amit a varázsló adott neki, jóllehet két kecskét kapott érte cserébe, nem volt jó orvosság, mert az anya nem szerezte vissza általa Tibót. Az orvosságos ember még azt se tudta megmondani rendesen, merre keresheti eséllyel az eltűnt gyereket. Momaya hirtelen haragú nő volt, ráadásul másik törzs tagja, hát nem sokat adott a férje népének varázslójára, így aztán, amikor ez olyasmit javasolt, hogy fizetne neki még két további kecskével, s akkor nyilván hatásos lesz az orvosság, Momaya mindennek elmondta őt, s még az orvosságos ember örülhetett, hogy ép bőrrel megmenekül, futtában lengetve a sarlatánság zebrafarkát. Ahogy a varázsló elment, Momaya lassan lecsitította dühét, és töprengeni kezdett. Tibo elvesztése óta gyakran volt így ezzel. Hogyan tovább, miként tudná legalább azt kideríteni, hol a fiú, vagy hogy él-e, meghalt-e. A feketék jól tudták, hogy Tarzan nem emberevő! Eddig ugyanis számtalant legyilkolt közülük, ám a tetemeket rendre visszadobta. Olykor, köztudottan, mintha az égből pottyantak volna a holttestek a falu utcájára. Mivel Tibo holtteste nem került így elő, Momaya arra következtetett, hogy a fia él. Hanem akkor hol van?! Ekkor eszébe jutott valami, azaz valaki, nevezetesen Bukawai, a tisztátalan, aki a domboldalban lakott, vacak kis barlangjában, ahol kapcsolatot tartott – így mondták róla – a gonosz szellemekkel. Kevesen merészelték meglátogatni az öreg Bukawait – talán senki emberfia nem vette ehhez a bátorságot?! –, hiszen két hiéna élt vele, így mondták, mindketten ördögök állat alakban, másrészt ott volt a szörnyű betegség, amely Bukawait kitaszítottá tette – az emésztő kór, amely lassan elette az arcát. Mármost Momaya ravaszul azt gondolta, hogyha van valaki ezen a földön, akinek sejtelme lehet egyáltalán Tibo hollétéről, az csakis Bukawai lehet. Hiszen ő baráti kapcsolatban áll istenekkel s démonokkal, s mivel a gyerek elrablója isten volt vagy démon, a dolog egyszerű. De még

az anyai szeretet, ez a hatalmas ösztön is keményen küzdött a gátlásokkal, nekivágjon-e a sötét dzsungelnek, a távoli hegyekdombok felé, hogy találkozzék Bukawaijal, a tisztátalannal és ördögeivel. Hanem az anyai szeretet mégis minden emberi érzés közül a legközelebb jár az abszolutumhoz – vonzása ellenállhatatlan. A gyenge nő testét-lelkét képessé teszi, hogy különben elképzelhetetlen vállalkozásokba kezdjen. Momaya nem volt gyenge, nem volt ijedős, éppen csak nő volt, tudatlan, babonás, afrikai vadember. Hitt az ördögökben, a fekete mágiában, a boszorkányság bűverejében. Momaya számára a dzsungelt sokkal veszedelmesebb lények népesítették be, mint holmi oroszlánok vagy leopárdok. Ijesztő, nevenincs szörnyek, akik képesek rá, hogy hatalmukba kerítsék az embereket mindenféle ártatlannak látszó álöltözetekben. A falu egyik harcosától, aki egy alkalommal véletlenül rábukkant Bukawai rejtekére megtudta, hol is lakik a kórtól emésztett öreg. Nem messze egy forrástól, amely egy sziklás kanyonban tört föl két hegy között. Ezek keletebbre fekvő vonulatát könnyű volt felismerni a nagy gránittömbről, mely a vonulatot megkoronázta. A nyugati hegy alacsonyabb volt, mint a másik, és növényzet alig volt rajta, kivéve egyetlen mimózafát, amely valamivel a csúcs alatt virágzott. A két hegyet, közölte vele a harcos, jól láthatja, mielőtt közelükbe érne. A kettő együtt egészen félreérthetetlenül jelzi, hová igyekszik. Persze, figyelmeztette a nőt, vigyázzon: ha vállalja is az első veszélyt, s ha ép bőrrel menekül is Bukawaitól és démonaitól, ott vannak még a környék nagy ragadozói, velük semmiképp nem lesz ilyen szerencsés a dzsungelben, melyen oda is, vissza is át kell haladnia. A harcos még Momaya férjét is fölkereste, akinek azonban végképp nem volt hatalma házsártos felesége fölött, aztán Mbongával a főnökkel beszélt. Ez utóbbi lényegében megfenyegette Momayát, hogy komoly büntetésre számíthat, ha vállalkozik egy ilyen áldatlan kirándulásra. Az öreg főnököt nyilvánvalóan olyan indokok vezérelték, amelyek az állam és az

egyház ősrégi viszonyának meghatározói. A helyi varázsló, aki híre szerint az orvoslásokhoz mindenki másnál jobban értett, féltékeny volt másokra, akik fekete mágiájának ügyeibe-bajaiba beleavatkoztak. Ő is hallott már Bukawai varázshatalmáról, és attól félt – ez volt a legkevesebb –, hogy ha a beteg öreg valóban jó tanácsot adna Momayának, s a gyerek ekképpen megkerülne, ő maga jelentős támogatásokat veszítene el a törzs körében, s komoly anyagi haszontól esne el ily módon. Mivel Mbonga a varázslójától részesedést kapott, és Bukawaitól valóban semmire se számíthatott, természetesen az “ortodox egyház” mellett tört lándzsát. Persze, ha Mbonga le is beszélte a veszélyes – vállalkozásról, mi több, komoly büntetéssel fenyegette, Momaya, aki szíve mélyén megvetette az öreg főnököt, lényegében egy csöppet sem félt e szavaktól. Ennek ellenére szép csöndben visszahúzódott a kunyhójába, s úgy tett, mintha megszívlelte volna az intelmeket. A legszívesebben napvilágnál vágott volna neki az útnak, hanem ez a változat most már nem volt lehetséges, mivel élelmet és fegyvert is kellett magával vinnie, s nappal a faluból semmiképp sem távozhatott volna ilyen feltűnően. A dolog híre nyilván azonnal eljutott volna Mbonga fülébe. Momaya úgy döntött, hogy estig vár. Aztán, mielőtt épp becsukták volna a falu kapuit, kisurrant a sötétben a dzsungelbe. Roppantul félt, mégis határozottan indult el észak felé. Ha gyakran meg is állt, hogy lélegzetfojtva füleljen, nem közelítik-e nagy ragadozó macskák, rendíthetetlenül folytatta útját sok-sok órán át. Hirtelen valami halk hörgés-nyögés állította meg. Szíve majdnem kiugrott. A fekete nő ott állt, lélegezni alig mert. Aztán éles hallásával félreérthetetlenül meggyőződött róla, hogy párnás lábak alatt ropog az aljnövényzet megannyi gallya-füve, bármi halk s óvatos is, ami előidézi a mozgást. Momaya körül ott meredeztek a dzsungel óriási fái, mintha liánfüzéreket és mohafürtöket aggattak volna rájuk. Megragadta a legközelebbit, és majom módjára elkezdett mászni a törzsén, az alacsony ágak felé. Ahogy így kapaszkodott, s már egy kicsit előre

is jutott, hatalmas test surranását hallotta hátulról. Valami odazúdult a fára, de lejjebb, mint ahol ő járt. Momaya biztonságba helyezkedett a lombos ágak között, és áldotta a sorsot, hogy ilyen remek talizmánt ajándékozott neki: a száraz emberfület, melyet zsinóron mindig a nyakában hordott. Meg volt győződve róla, hogy ez jó medicina. Kislány korában a varázslótól kapta, amikor még a maga törzsében élt, és az az orvosságos ember csakugyan volt valaki, nem úgy, mint Mbonga szerencsétlen pojácája. Momaya egész éjszaka ott kuporgott, és az ágba kapaszkodott. Bár az oroszlán egy idő múlva más zsákmány után nézett, csak nem mert visszaereszkedni megint a földre. Attól félt, hogy valami újabb veszély les rá. Ahogy azonban megvirradt, lemászott a magasból, s folytatta útját. A majomember látta, hogy baluja fél, retteg a törzsbeli majmok jelenlétében, s hogy a felnőtt majmok is állandó veszélyt jelentenek Go-bu-balu életére. Nem merte egyedül hagyni, így aztán – vadászkalandjai során – mind messzebb és messzebb távolodott vele a törzs tanyahelyétől. Ahogy így növelte a távolságot, a végén észrevette, milyen messzire jutott észak felé. Régebben soha nem merészkedett erre a terepre! Mivel volt elegendő víz, gyümölcs és elejthető húsfalat, eszébe se jutott, hogy a törzshöz visszatérjen. A kis Go-bu-balu is egyre élénkebb lett, mint akinek kezd megjönni az életkedve. Ez az élénksége egyenes arányban nőtt azzal a távolsággal, mely a Kercsak-törzstől elválasztotta. Most már derekasan ott kocogott Tarzan nyomában. Lent a földön és fönn a fákon is megtett minden tőle telhetőt, hogy nevelőapját kövesse. A fiú mégis szomorú és magányos volt. Sovány kis teste még vékonyabb lett, mióta környezetéből kiszakadt. Tulajdonképpen kis kannibál volt, így az étrendje sok “kívánni valót hagyott hátra”, s nem volt mindig ínyére a “majomcsemege”. Nyúzott, beesett arcából csak nagy szempárja világított. Ha valaki akarta volna, megszámlálhatta volna a bordáit. Persze az

állandó félelem ugyanúgy rontotta az erőállapotát, mint a nem megfelelő táplálkozás. Tarzan észrevette a változást, aggasztotta is a dolog jócskán. Remélte, hogy baluját izmos, fürge kis fickóvá nevelheti. Mekkora volt hát a csalódásai Go-bu-balu egyetlen téren mutatott csak előrehaladást – ez a majmok nyelvének elsajátítása volt. Már most is jól megértették egymást, Tarzan meg ő, ha a szegényes majombeszéd “szavait” egyezményes jelekkel helyettesítették. A kis Go-bu-balu a maga részéről mindent megtett, hogy szót értsen Tarzannal. A baj az volt csupán, hogy egyébként majdnem mindig néma maradt. Társalgásuk a kis fekete fiú részéről a kérdések megválaszolásával ki is merült. Tény, hogy a fiúcska fájdalma túlságosan friss volt még, és nem könnyű az ilyesmit leküzdeni. Szívében ragaszkodott Momayához. Ez a nő a mi szemünkben talán fondorlatosnak minősülne, de a kis Tibonak ő volt “a” mama, megszemélyesítője annak a nagy-nagy szeretetnek, mely nem ismer önérdeket, s amelyet nem emészt el önnön lángja. Ahogy így kettesben vadásztak, vagyis ahogy Tarzan vadászott, Go-bu-balu meg ott ügetett mögötte, a majomember sok dologra lett figyelmes, sok dolgon gondolkozott el. Egyszer meglepték Sabort, a nőstény oroszlánt. Feküdt, mellette ott játszadozott két “kis” szőrpamacs. Az anyaállat figyelme azonban egy harmadikra összpontosult, akit két nagy mancsa között tartott… aki soha többé nem játszadozik, mert olyan merev, komoly… halott. Tarzan pontosan értette a ragadozó anyaállat fájdalmát. Igazán elejthette volna mint vadász. Ezért lopakodott a közelébe. Ahogy ott járt fölötte, valami mégis visszafogta a majomembert a kölykét gyászoló nőstény láttán. Azzal, hogy Go-bu-balu “az övé” lett, Tarzan megismerte a szülői gondokat, a felelősséget, s közben az örömökről fogalma sem lehetett. Szíve együtt dobogott Saboréval. Pár hete ez még elképzelhetetlen lett volna. Ahogy a nőstény oroszlánt figyelte, lelki szemei előtt megjelent Momaya képe… a fapecek az orrában… az a karika az ajkán… a súly, mely az ajkat lehúzta. Tarzan nem azt látta, hogy számára ez a nő rút, hanem

azt, hogy úgy szenvedhet, mint Sabor, és ettől felnyögött. Elménknek az a különös tulajdonsága, melyet olykor képzettársításnak neveznek, odavarázsolta eléje Tikát és Gazant. Mi lenne, ha valaki fogná magát, és elvenné Gazant Tikától?! Tarzan mély, végzetes horgast hallatott, mintha Gazan az ő baluja lenne. Go-bu-balu gyanakodva ide-oda forgatta a fejét, mintha Tarzan valami ellenséget fedezett volna fel. Sabor hirtelen talpra szökkent, szeme sárgás-zölden villogott, farkával csapkodott, ahogy fülét hegyezte, bundáját felborzolta, mint aki veszélyt szimatol. A két kis játékos oroszlánkölyök azonnal odaszökkent hozzá. Ott álltak mellette, mellső lábai mellől bámultak a világba, nagy fülük felállt, kicsiny fejüket hol ide, hol oda forgatták. Tarzan megrázta fekete üstökét, elfordult, és a másik irányba indultak tovább vadászni. Ám a majomember képzeletében egész nap, egyre-másra csak ők jelentek meg: Sabor, Momaya, Tika… egy nőstény oroszlán, egy kannibál nő, egy ifjú majomanya… s mégis, valami összekötötte őket, nevezetesen az anyaság. Momaya harmadnap délre érte el azt a helyet, ahonnét látszott Bukawai, a tisztátalan barlangja. Az öreg bűv-doktor gallyakból, lombos ágakból eszkábált valami ajtófélét, amely az üreg bejáratát a veszélyes ragadozók elől rejtette. Ezt a szerkezetet most, a jelek szerint, félretolta, és a helyén titokzatosan, ijesztően tátongott a barlang mély sötétje. Momaya megborzongott, mint akit az esős évszak szele érint. A barlangból nem jött életjel, mégis, a kannibálanya úgy érezte, mintha baljós szemek követnék minden mozdulatát. Ismét megborzongott. Próbálta rávenni a lábát, hogy induljon a barlang felé, de a lábak mintha ellenálltak volna! Az üregből ugyanis valami ijesztő, furcsa, riasztó, a nevetéshez hasonlatos hang hallatszott, ami se vadállati, sem emberi nem volt. Momaya felsikoltott, és visszamenekült a dzsungelbe. Vagy száz métert futott, mire úrrá lett rémületén. Akkor megállt, fülelt. Fáradozása, a hosszú út, amit ijedelmek közt megtett, a sok félelem mind hiábavaló volt hát? Megpróbálta összeszedni magát, de hiába, a félelem ismét úrrá lett rajta.

Szomorúan, kedvetlenül indult hazafelé, vissza Mbonga falujába. Fiatal volt még… de a válla úgy meggörnyedt, mint holmi öregasszonyé. Mint aki sok-sok év terhét, rengeteg bánat súlyát cipeli, mint aki azt várja, hogy valahol leroskadhasson. A fiatalság tavasza Momaya számára egyszer s mindenkorra véget ért. Vagy száz méteren át vonszolta még magát, elméjét szinte megbénította a rémület, a szenvedés. Akkor hirtelen feltámadt benne valami emlék, egy kis újszülötté, aki a mellére tapadt, egy kisfiúé, aki olyan virgonckodva játszadozott, nevetett. Tibo volt az, egyre csak Tibo! És hirtelen megkeményítette magát. Megrázta vad fejét, aztán megfordult, és elindult visszafelé, Bukawai barlangjához. Bukawai, a tisztátalan, a mindentudó varázsló ellenállhatatlanul vonzotta üregével. A barlang bejárata előtt megint az az iménti undok nevetés fogadta – ami egyáltalán nem is volt nevetés. Momaya most már rájött, hogy ez egy hiéna üvöltése. Nem is félt tovább, épp csak a dárdáját tartotta hajításra készen, így hívta Bukawait, jöjjön elő. Bukawai helyett egy hiéna feje jelent meg dühödt pofával. Momaya rászegezte a dárdát, mire a rút, komor bestia haragos morgással húzódott vissza. Momaya ismét nevén szólította Bukawait, s ezúttal valódi válasz is érkezett – bár a hang alig volt emberibb, mint a hiénáé. – Ki jött Bukawaihoz? – hangzott a kérdés. – Momaya – mondta az asszony. – Momaya, Mbonga törzsének tagja. – Mit akarsz? – Jó tanácsra van szükségem, medicinára. Mert Mbonga varázslója nem tud orvosságot a bajomra – mondta Momaya. – A nagy, fehér dzsungelisten ellopta tőlem Tibót. Szeretnék tanácsot kapni, hogyan szerezzem vissza őt. Hol találhatom meg szegényt, vagy legalább próbát tegyek erre. – Tibo? Ki az? Momaya megmondta. – Bukawai erős orvosságos ember – szólt a hang. – Tanácsa öt kecskét ér, meg egy új gyékényágyat, és akkor még mindig ő tett

szívességet a kérdezőnek. – Két kecske is elég lesz – válaszolta Momaya, tudván, hogy a fekete bőrűek lelkében egy kicsit túlteng az önértékelés. Bukawai számára élvezet volt maga az alkudozás. Ez előcsalogatta barlangjából. Amikor Momaya meglátta, egyszeriben sajnálni kezdte, hogy előcsalogatta a barlangból. Vannak dolgok, amelyek túlságosan undorítóak, borzalmasak, viszolyogtatóak – és Bukawai arca ilyen volt. Amikor Momaya megpillantotta őt, azt is megértette, miért volt szinte érthetetlen a hangja. Mellette két hiéna állt, akikről az a hír járta, hogy egyedüli társai. Igazán összeillő triót alkottak – a legvisszataszítóbb emberrel. – Öt kecske és egy új gyékényágy – motyogta Bukawai. – Két kövér kecske és egy gyékényágy – mondta Momaya, emelve a tétet, de hiába, mert Bukawai hajthatatlan maradt. Ragaszkodott az öt kecskéhez és a gyékényágyhoz egy félórai “munkáért”, s a hiénák hörögve, szuszogva támogatták igényét. Momaya elszánta magát, hogy Bukawai minden kívánságát teljesíti, ha nincs más választása. De hát az alkudozás is a fekete emberek tulajdonsága, és így a végén kifizetődő volt Momaya számára ez az üzlet, mert megegyeztek félút körül. Nevezetesen úgy, hogy Bukawai három kövér kecskét kap, egy új gyékényágyat és egy darab rézdrótot. – Gyere vissza még ma este – mondta Bukawai –, amikor a hold már két órája fönn van az égen. Akkor megkapod tőlem az erős orvosságot a bajodra, és attól Tibo ismét a tiéd lesz. Hozd magaddal a három kövér kecskét, a gyékényt, de új legyen, és a rézdrótot, olyan hosszút, mint egy jól megtermett férfi alkarja. – Nem hozhatom ezeket a dolgokat ma este – felelte Momaya. Neked kell majd eljönnöd mindezért. Ha visszaszerezted nekem Tibót, megkapod, amit kértél Mbonga falujában. Bukawai a fejét rázta. – Én tőlem te orvosságot nem kapsz a bajodra – mondta –, semmiféle medicinát, amíg itt nincs a három kecske, a gyékény meg a drót. Momaya könyörgött, fenyegetőzött, mindhiába. Végül sarkon

fordult, és nekivágott a dzsungelnek, vissza Mbonga falujába. Fogalma sem volt, hogyan szerez bárhogy is három kövér kecskét, egy új gyékényágyat és egy darab rézdrótot Bukawainak. Hogyan hozza át a dzsungelén mindezt a barlangüreghez. Ám abban biztos volt, hogy ha ez az ár – meg fogja fizetni, a kért javakat meg fogja szerezni… vagy belehal. Tibónak vissza kell kerülnie hozzá. Tarzan céltalanul haladt át a dzsungelén a kis Go-bu-baluval, és egyszerre megérezte Bara, az őz szagát. Tarzan éhes lett Bara húsára, ínyét csiklandozta az ígéretes íz, hanem hogy a kis baluval a sarkában, kettesben vadásszon a fürge Barára, szóba se jöhetett. Elrejtette hát a gyereket egy fa tövében, a sűrű aljnövényzet ágai, levelei közt, és csöndesen, fürgén Bara nyomába eredt. Tibo így magányosan még jobban félt, mint a majmok közt. A valóságos félelmek, ha tényleges vagy vélt okukat látjuk, nem is olyan szörnyűek, mint azok, amelyeket csak képzelünk. S csak népe istenei volnának a megmondhatói, micsoda képzelettel volt megáldva Tibo. Alig pár percet töltött a rejtekén, amikor hangot hallott. Valami közeledett felé a dzsungelben! Közelebb húzódott a fához, ahol lapult, és imádkozott, bár jönne vissza Tarzan minél előbb. Tágra nyílt szemmel kémlelte a sötét dzsungelnek azt a részét, ahonnan a mozgást hallotta. És ha egy leopárd érezte meg az ő szagát? Akkor az egy percen belül itt van, ráveti magát. A kis Tibo nagy szeméből forró könnyek patakzottak. A dzsungel levélfüggönye zizegett… ott, szinte karnyújtásnyira. Ez a valami vagy valaki ott volt pár lépésnyire az ő fájától! Tibo szeme szinte kiesett, úgy próbálta kivenni alakját… de kinek? A rejtelmes, fenyegető alaknak… melyről tudta, hogy pár pillanat múlva vészjóslóan fölébe tornyosul majd, és… És akkor a “függöny” szétnyílt, s egy nő alakja bontakozott ki. Tibo elfúló kiáltással ugrott, bukott le az ágról, és repült feléje. Momaya egy pillanatra gyámoltalanul visszahátrált – a dárdájához kapott volna rögtön… s akkor, egy másodperc múlva, mindent elhajított, s csak azt a kis testet szorongatta, ölelte magához.

Erős karjába zárta a gyermeket, nevetett, sírt, forró és boldog könnyeket ontott, melyek összekeveredtek Tibo könnyeivel, s ott csöpögtek le a no mezítelen mellei között. A közeli zaj felzavarta Numát, az oroszlánt. Ott aludt egy bokor tövében. A sűrű aljnövényzeten át is észrevette, kivette a homályból a fekete nő alakját, vele a fiúgyerekét. Numa megrázta sörényét, s azonnal a távolságot kezdte méregetni. Rövid cserkészés… aztán egy jókora ugrás… ennyi elég lesz, tudta már. Megcsóválta a farkát, sóhajtott. Könnyű szél támadt – Tarzannak épp “a rossz” irányból – és Bara, az őz megérzett valamit, egészen pontosan a majomember szagát. Izmai megfeszültek, s a következő pillanatban már rohant. Tarzan zsákmánya odalett. A dzsungel fia bosszankodva rázta a fejét, s elindult visszafelé a kis Go-bu-baluhoz. Csöndesen haladt, a maga mindenkori nesztelen módján. És mielőtt odaért volna, furcsa hangokat hallott – női nevetést, női sírást, és a kettő mintha ugyanabból a torokból tört volna fel, s belevegyült az egészbe valami gyereksírás. Rázkódó zokogás. Tarzan érezte, sietnie kell – és ha egyszer Tarzan sietett, legföljebb a madár s a szél hagyta le. Ahogy Tarzan füle felfogta e hangokat, már valami egyebet is hallott. Mély sóhajtást. Momaya nem hallotta, s hogyan hallotta volna Tibo. De Tarzan füle Bara füle volt, az őzé. Ő meghallotta a sóhajt, és tudta, kié. Hajításhoz készítette a súlyos dárdát, mely a hátát verdeste. A majomember szökellt, repült az ágak sűrűjén át. Olyan könnyedséggel húzta ki tokjából a dárdát, ahogy más ember egy összehajtogatott. zsebkendőt húz elő a sima országúton a táskájából vagy a zsebéből. Ott volt a dárda a keze ügyében, ha szükséges lenne netán. Numa, az oroszlán nem indult fejvesztetten támadásba. Elgondolkodott a dolgon. Ez a második töprengés is azt az eredményt hozta, hogy a zsákmány az övé. Átcsusszant az aljnövényzet sűrűjén. Állt, és mohon, izzó szemmel nézte a húst. Momaya megpillantotta őt és felsikoltott. Még szorosabban ölelte magához Tibót. Hogy mindez egyszerre történjék… meglelje a gyerekét, és el is veszítse ugyanabban a pillanatban! Fölemelte a

dárdáját, keze messze hátralendült a válla fölött… dobáshoz. A dárda repült, és eltalálta az állat izmos vállát. Numa felüvöltött. A seb, a fájdalom csak fokozta a ragadozó bestialitását – Numa most aztán valóban támadott. Momaya megpróbálta lehunyni a szemét – sikertelenül. Látta, ahogy villám-sebesen közelít feléje a roppant tömegű test, a biztos halál – és akkor valami mást is látott. Egy hatalmas, fehér ember vágódott le szinte az egekből, egyenesen a támadó oroszlán útjába. Látta az erős kar izmait, ahogy megvillantak az egyenlítői napon – a fény mintázatát rajta, ahogy a levelek sűrűjén áthatolt a ragyogás. Észrevette a súlyos vadászdárdát, mely közben átzúgott a légen, és szökkenése közben találta el az oroszlánt. Numa visszazuhant, majd felágaskodott. Iszonyatosan rázta magát, hogy szabaduljon a dárdától, mely a mellkasából állt ki. Rettentő csapásai meghajlították, félrecsavarták a fegyvert. Tarzan lapulva közelítette meg. Vadászkésével a kezében, óvatosan járta körbe a tébolyult nagymacskát. Momaya lába szinte földbe gyökerezett, csak állt ott, tágra meredt szemmel, lenyűgözve. Numa hirtelen, őrjöngve a majomemberre támadt, de az izmos-inas emberállat félreszökkent, elkerülte az irtózatos csapást, s a következő pillanatban már lecsapott ellenfelére. Kétszer villant a kés a levegőben. Kétszer sújtott le Numa hátába. Az oroszlán már gyengült, a dárda a szívéhez közel találta. A penge második döfése a vadállat gerincét érte, s akkor mellső lábainak görcsös rángásával, kínzóját még egyszer megpróbálta elérni. Numa a végsőket vonaglotta és végignyúlt a földön. Bukawai attól félt, hogy végül semmi se jut neki. Követte hát Momayát, azzal a szándékkal, hogy ráveszi, váljon meg legalább a díszeitől, adja oda előlegbe ezeket a csecsebecséket, ahogy ügyvédnek fizet előleget az ember – mert Bukawai efféle ügyvédnek tekintette magát az “orvosságaival”. Tudta portékája értékét, és szeretett volna minél több előleget kicsikarni. A bűvdoktor épp akkor érkezett a tett színhelyén, amikor Tarzan szembeszállt az oroszlánnal. Látta, amit látott, és csak ámult. Ám

közben sejtette, ez lesz az a különös fehér démon, akiről ilyen-olyan mendemondákat hallott már, mielőtt még Momaya eljött volna hozzá. Momaya most, hogy az oroszlán nem árthatott neki többé, megújult borzadállyal tekintett Tarzanra. Hiszen ez az ember rabolta el tőle Tibót. Nem volt felőle kétsége, hogy ezt most újra megteszi. Ám ő eltökélte: inkább meghal, de nem hagyja, hogy Tibót bárki elszakítsa tőle. Tarzan csöndesen nézte őket. Elnézte, hogyan kapaszkodik a zokogó fiúcska az anyja mellére, és ezt látva vad szívében mélabús sajgás támadt. Senki nem volt a világon, aki Tarzanba így kapaszkodott volna, aki szeretetét igényelné. Végül Tibo fölnézett, Talán a nagy csönd tette, mely hirtelen a dzsungelre szállt. Fölnézett, látta ő is Tarzant, és most nem félt. – Tarzan – mondta a fiúcska a Kercsak-törzsbeli majmok nyelvén –, kérlek, ne vegyél el Momayától, az anyámtól. Ne vigyél megint a nagy, szőrös vadak tanyahelyére, mert félek ott Taugtól, Gunótól és a többiektől. Hadd maradjak az édesanyámmal, Momayával, ó, Tarzan, Dzsungel Istene! Hadd maradjak anyámmal, és vele együtt áldani fogunk téged az idők végezetéig. Ennivalót teszünk ki neked Mbonga falujának bejárata elé, hogy éhséget sose szenvedj. Tarzan sóhajtott. – Menjetek – mondta végül –, menjetek vissza Mbonga falujába, és Tarzan majd követ titeket, baj ne sújthasson le rátok. Tibo lefordította anyjának e szavakat, s akkor anya és fia szép lassan megfordult, otthagyta a majomembert, indult haza. Momaya szívében nagy volt a félelem, és zaklatott is volt ez a szív, hiszen ő meg soha életében nem járt-kelt a földön isten társaságában, és soha ilyen boldognak sem érezte magát. Magához szorította a kis Tibót, sovány arcocskáját simogatta. Tarzan ezt is látta, és megint felsóhajtott. – Tikának ott van az ő baluja – mondta magában, mint egy monológot. – Sabornak ott vannak a balui, és a Gomangani nőnek is van baluja, és Barának, az őznek is és Maminak, de még Pambának, a patkánynak is; hanem Tarzannak nem jut balu – nem

jut se nőstény, se balu. A majomember férfiember, és a férfiembernek magányosan kell járni? Bukawai látta eltávozni őket, és rothatag szájából motyogás tört elő, eskü-káromlás módján olyasmiről, hogy azért neki az a három kövér kecskéje és a gyékényágya meg a rézdrótja csak meglesz, igenis! 6 A varázsló bosszút áhít Lord Greystoke vadászott, vagy, hogy pontosabbak legyünk, fácánokat lőtt Chamston-Heddingben. Lord Greystoke makulátlan eleganciával tündökölt – a legújabb divat szerint. Biztos, ami biztos, az első vonalban haladt, mivel nem volt igazi mestere a sportlövészetnek. Ám ami efféle ügyességének híja volt, kárpótolta a megjelenése. A nap végére, semmi kétség, több madarat lő majd le, mint amennyit egy évben képes lenne megenni – ha éhes lenne egyáltalán, hisz épp az előbb kelt föl a reggelizőasztaltól. Teljesítményét két fegyverének és egy fürge töltősegédnek köszönhette. A hajtók – huszonhárman voltak, fehér libériában – épp felriasztották a madarakat egy kis rekettyés egére, s most úgy köröztek szemközt, hogy a fegyverek felé hajtsák őket. Greystoke lordja pontosan oly mértékben volt izgatott, amennyire ő ilyesmit megengedett magának. Volt valami üdítő a sportban, tagadhatatlan. Lord Greystoke pezsdülni érezte a vérét, ahogy a hajtók mind közelebb s közelebb terelték hozzá a madarakat. Tétován és valamelyest bárgyún Greystoke lordja ily alkalmakkor mindig azt érezte, hogy ősidők alapélményeinek részese lehet – hajdankori elődjének vére buzog fel benne, mi több, valami szőrös, félmeztelen félember ősé, aki csak a vadászatból él. És messze onnét, a dús növényszőnyegű egyenlítői dzsungelben egy másik Lord Greystoke, Greystoke igazi lordja: vadászott. Itt a maga mércéje szerint ő is roppant divatos volt – de még mennyire! Valahogy úgy, mint első őse a birtokbakerülés előtti időkben. Fojtón

forró volt a nap, a leopárdbőrt hátrahagyta hát. Az igazi Lord Greystoke-nak nem volt két vadászpuskája, ezt hadd szögezzük le azonnal, mi több, egy se volt neki, se fürge töltő nem kísérte. Volt vele azonban valami sokkal hatásosabb, mint efféle fegyverek, töltők vagy éppen hajtók – vele volt, benne volt az elemi éhség. Csillapításában roppant vadonbéli erő, acélrugó izmok megannyi kötege segítette. Aznap, később, odahaza Angliában, Lord Greystoke dús lakoma során ette, falta mind a húst, amit nem ő lőtt, és itta a nemes nedűket, melyeknek palackjait zajos társaság tiszteletére bontogatták. Ajkát finom batiszttal törölte meg, nehogy nyoma maradjon rajta az étkeknek, s nem törődött vele, hogy más folt van rajta, nem ajkán, de lényén: hogy csaló, hamisító, címbitorló, s hogy az igazi lord valahol messze Afrikában végez talán épp a maga vacsorájával. Az igazi lord, mindazonáltal, nem használt finom asztalkendőt sem. Helyette barna kézfejével törölte meg a száját, véres ujjait meg a combján tisztogatta. Majd lassan elvonult egy ivóhelyhez a dzsungelben, ahol ugyanúgy négykézláb állva csillapította szomját, mint a dzsungel többi vadállata. Ahogy így ivott, a homályos ősvadon másik lakója közelített az ösvényen a folyóhoz. Numa volt az, az oroszlán. Izmos testű és sötét sörényű, mogorva és vésztjósló, zajosan vonuló, “köhögve” hörgő lény. Tarzan, a majomember hallotta, hogy jön, amikor még egyáltalán nem láthatta volna, de nem hagyta abba szomjának oltását. Csak amikor elege volt már a vízből, akkor emelkedett fel, lassan, azzal a kecsességgel és méltósággal, igazi nemes vadsággal, mely mint a dzsungel gyermekének sajátja volt. Numa megállt, látván, hogy ez az ember éppen ott iszik, ahol az állatok királya lefetyelné mindjárt a vizet. Állkapcsa moccant, emelkedett s lejjebb ereszkedett. Kegyetlen szemében fény villant. Horkantott, s lassan elindult előre. A férfi is horkantott, és lassan hátrált. Közben nem az oroszlán pofáját figyelte, hanem a farkát. Ha az oroszlán farka jobbra-balra mozog, “söpör”, idegesen rángva, akkor jobb vigyázni, ha pedig hirtelen megmerevedik, fel a magasba, a legokosabb, ha felkészülünk a harcra – vagy

menekülünk. De az oroszlánfarok most egyik mozgásfélével sem “jelzett”, így Tarzan csak elhátrált, a vadállat meg lement a vízhez, és ivott, alig tizenöt-húsz méternyire a helytől, ahol az ember állt. Holnap, meglehet, ellenségesen és fenyegetően állnak egymással szemben, de ma az a különös, megmagyarázhatatlan “egyezség” volt érvényben köztük, amire gyakran lelünk példát a dzsungel vadjainak világában. Mielőtt Numa végzett volna az ivással, Tarzan visszatért a vadonba, s az ágakon lengve Mbonga főnök faluja felé közeledett. Legalább egy hónap telt el azóta, hogy a majomember utoljára járt a Gomangani faluban. Amióta a kis Tibót visszaadta megtört szívű mamájának, nem érzett késztetést efféle látogatásra. Az örökbefogadott balu esete Tarzan számára egyszer s mindenkorra lezárult. Szeretett volna a dzsungel fia is találni valakit, aki szeretetének feltétlen tárgya lehet, ahogy Gazan Tikának – de a kis fekete fiú ottléte során szerzett tapasztalatai hamar meggyőzték, hogy ilyen kapcsolatra kettejük közt, legalábbis ebben a “szereposztásban”, nem lehet reménye. Hiába töltött el egy kis időt a fekete baluval, szívében nem változtak az érzések. Kala halála miatt továbbra is bosszúvágy égett benne a Mbonga falu minden lakójával szemben. A Gomangani nép az ő halálos ellensége volt, ez sosem lehet másképp. És ma Tarzan úgy érezte, egyhangú napjaiban valami változatosságot hozhat, ha egy kicsit szétcsap a feketék közt. Még nem szállt le a sötét, amikor elérte a falut, és elfoglalta helyét a nagy fán, mely a palánk fölé lógatta be ágait. Lentről, az egyik közeli kunyhóból, nagy zsivaj hallatszott. A zaj nem volt kedves Tarzan fülének – sértette, mint a csikorgás. Nem is szerette ezt az egészet, s úgy döntött, eltávozik egy kis időre, remélvén, abbamarad a lárma. Mégis, ahogy pár óra múlva visszatért, a zajt ugyanúgy hallotta. Most már eltökélte, hogy véget vet ennek a kellemetlenségnek, csöndesen lecsusszant hát a fáról a mélybe, az árnyékok közé. Végig a kunyhók fedezékében lopakodva közelítette meg a helyet, ahonnét ez a – nagyon úgy hallotta! – panaszféle szólt. A kunyhó

bejárata előtt tűz égett, akárcsak más kunyhók előtt is a faluban. Pár nő kuporgott körülötte, s olykor hozzáadták a maguk jajveszékelő hangjelenségét a mester produkciójához, mely a kunyhó belsejéből harsogott. A majomember elmosolyodott, szépen elgondolta ugyanis, mekkora lesz a riadalom, ha egy gyors szökkenéssel ott terem a sápítozó-sipítozó nőszemélyek közt a tűz fényében. Onnét továbbhalad, be a kunyhóba, a főrikoltozóért. Elkapja és kihozza, elnémítja rendben, aztán visszatér a dzsungelbe, mielőtt a feketék összeszednék magukat s ellentámadást kezdenének. Tarzan sokszor hajtott végre ilyen rajtaütéseket Mbonga, a fekete főnök falujában. Titokzatos, váratlan megjelenése mindig pánikkal, halálos rémülettel töltötte el a babonás feketék szívét. A jelek szerint sosem tudták megszokni még a látványát sem. Ez a rémület volt az, ami Tarzan számára különösen ízessé tette mindig a kalandot. Mulatság volt e dolog a javából, s a dzsungel fiának emberi elméje éppen ilyesmire vágyott. Ölni, önmagában ez nem volt neki elegendő élmény. Tarzan megszokta a halál látványát, s nem talált benne semmi érdekeset. Kala halálát tulajdonképpen rég megbosszulta, ám e “hadjárata” során érezte meg, milyen borzongató édessége van a feketék léprecsalásának, a rajtaütés izgalmának. S ebbe sosem fáradt bele. Már éppen azon volt, hogy vad szökkenéssel, üvöltve leveti magát, amikor megjelent valaki a kunyhó bejáratánál. A jajgató jött kifelé, épp ő, akit Tarzan a maga módján el akart csendesíteni. Fiatal nő volt, orrában pecek, alsó ajkáról súlyos Karika lógott le, undorítóan eltorzítva a szájat. Az arcon, a homlokon, meg a melleken ott voltak azok a bizonyos tetoválások is, és valami sárral, drótokkal tákolt fura hajviselet ékesítette a fejét. A tűz hirtelen meglobbanó fénye kirajzolta az alakot – groteszk figura volt! –, és Tarzan felismerte: ez Momaya, Tibo anyja! A tűz fénye most hirtelen szökkenéssel az árnykörre vetült, ahol Tarzan állt meghúzódva, s az ő világosabb barna teste is elővillant. Momaya látta őt, felismerte a környező sötétségben. Kiáltással vetette magát előre, és Tarzan sem maradt mozdulatlan. A többi

nő, megfordulva, szintén észrevette a látogatót, de ők nem közelítettek feléje, ellenkezőleg, felugrottak, egyszerre sikítottak, egy emberként menekültek. Momaya Tarzan lábához borult, két kezét könyörögve emelte a magasba, torz ajkáról szóáradat indult meg, melynek értelmét a majomember végképp nem értette. Egy pillanatig csak nézte a nő magasba emelt, rettegő arcát, ölni jött, de ez a beszédzuhatag másképp hatott rá, egyszerre valami zavart érzett, tiszteletfélét inkább. Aggódva pillantott körül, majd megint a nőt vette szemügyre. Érzelmei egyszerre átcsaptak, képtelen lett volna ölni. Nem ölhette meg mégse a kis Tibo mamáját – másrészt ezt a szótengert sem bírta hosszasan elviselni. Bosszús mozdulatot tett, kifejezvén, hogy ez itt akkor jól elrontotta esti szórakozását, avval egy nagyot szökkent, s tovatűnt a sötétben. Egy pillanat múlva ott lengett már az ágak közt a fákon, és Momaya kiáltozása, jajveszékelése egyre halkult, a végén már nem hatolt el füléig. Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a dzsungelben ilyen távolságra ért Mbonga főnök falujától. Keresett egy alkalmas ágvillazugot, ahol álomtalan álomra, nyugtalan pihenőre haj thai ja fejét. Odalent.cserkésző, fürkésző oroszlán horkantott, köhögött. Odahaza Angliában a másik Lord Greystoke, inasa segítségével szépen levetkőzött, s bebújt a hótiszta takaró alá, ingerülten káromkodott, hogy az ablak alatt macska nyivákolt. Ahogy Tarzan másnap reggel követni kezdte Horta, a vaddisznó nyomát, két Gomangani nyomára bukkant. Az egyik fekete ember nagyobb, a másik kisebb lehetett. A majomember megszokta, hogy mindent, ami csak felkelti figyelmét, közelebbről s gonddal szemügyre vesz. Megállt: “elolvasta”, miről beszélnek a nyomok a vadászösvény lágy agyagtalajában. Magunkfajta ember ilyen nyomokból nem sokra tudna következtetni, még ha véletlenül ily helyzetbe kerülne is. Talán ha valaki segít, ha felhívja a figyelmünket a bemélyedésekre, elkönyvelünk annyit, hogy valóban, itt valakik jártak, de maguk a nyomok is egymásba kuszálódnának a számunkra. Tarzannak azonban mindegyik a maga önálló történetét regélte. Hogy például Tantor, az elefánt járt erre, legföljebb három

napja. Numa vadászott itt az elmúlt éjszaka, és Horta, a vaddisznó alig egy órája haladt el ezen a csapáson. Tarzan figyelmét azonban nem is ez keltette fel igazán, hanem a két Gomangani nyombeszéde. Azt olvasta ki a nyomokból, hogy előző nap itt egy öregember haladt északnak egy kisfiúval, s hogy két hiéna is volt a társaságukban. Tarzan hitetlenkedve, ámulva vakarta meg a fejét. Az egymást átfedő nyomokból azt olvasta ki, hogy a két vadállat korántsem követte, nem üldözte a feketéket, hiszen olykor az egyik ott haladhatott előttük, a másik mögöttük. Nagyon különös, megmagyarázhatatlan dolog volt ez, s főleg azzá tette, hogy a csapás kiszélesedő részein jól látszott: az egyik hiéna a két Gomangani bal oldalán, a másik a jobb oldalán haladt, négyen egy vonalban mentek tehát! Tarzan akkor a kis Gomangani lábnyomából rájött, hogy ez a gyerek – egy gyerek, igen! – retteghetett, ahogy a közelében haladó hiéna feltehetően hozzádörgölőzött. Míg a másik fekete, az öreg, teljesen magabiztosan lépkedhetett, félelemnek nyoma sem volt a járásában. Tarzan eleinte csak a rendkívüli ellentétet, e furcsa párosítást figyelte – Dango és Gomangani így együtt! –, de most észrevett valamit a kis Gomangani nyomaiban, s ettől hirtelen megtorpant. Mintha levelet talált volna a sárban, s a kézírásból egy ismerős, egy jóbarát keze nyomát is felismerte volna. – Go-bu-balu! – kiáltotta a majomember, és egyszerre visszavillant az emlékezete a falubeli jelenetre. Képzeletben Momaya panaszos kiáltozását hallotta. A könyörgést, mellyel a lábaihoz vetette magát, szintén érteni vélte. Az esti jelenet Mbonga főnök falujában! S mindenre fény derült végre – a nyüszítésre, a jajveszékelésre, a fekete anya könyörgő szóáradatára, a tűz körül a nők együttérző sírására, panaszára. A kis Go-bu-balut tehát megint ellopták, s ezúttal nem Tarzan volt a tettes, hanem valaki más. Semmi kétség, az anya azt hitte, hogy gyermekét megint Tarzan kerítette hatalmába, s azért könyörgött, hogy visszakaphassa baluját. Igen, ez eddig rendben is volna. De ki lophatta el ezúttal

Go-bu-balut? Tarzan tűnődött, és elgondolkozott Dango, a hiéna jelenlétén is. Nyomozni fog. A lábnyomok sorai egynaposak lehettek, észak felé vezettek. Tarzan elindult rajtuk. Imitt-amott a sok állatnyom szinte teljesen összekuszálta a képet, máshol meg, sziklás terepeken, még Tarzan, a dzsungel fia is csaknem zavarba jött. Hanem ott volt mindenütt az a finom szag, mely az embernyomoknak megannyiszor kísérője, még ha csak oly végtelenül érzékeny szimat számára érzékelhető is, mint amilyen Tarzané. Ami a kis Tibóval történt, mind olyan hirtelenül és váratlanul esett, hogy alig kellett hozzá két nap. Először is megjelent Bukawai, a varázsló – Bukawai, a tisztátalan – rothadozó arcáról a jól ismert undok húscsomó lógott. Egyedül s nappal érkezett arra a folyóparti helyre, ahová Momaya járt naponta mosdani. Vele volt a kis Tibo is, hogy őt is megfürdesse. Az orvosságos ember az egyik nagy bokor mögül lépett ki, közel Momayához, s annyira megrémítette a kis Tibót, hogy az visítva rohant az anyjához védelemért. De Momaya, ha összerezzent is, azonnal szembefordult a baljós jelenséggel, s olyan volt az arca, mint egy veszett anyatigrisé, mikor harcra kész. Amikor rádöbbent, ki is érkezett, Momaya tulajdonképpen megkönnyebbült, bár így is féltve szorította magához baluját. – Eljöttem – mondta Bukawai minden bevezetés nélkül –, hogy megkapjam a három kövér kecskét, az új gyékényágyat és az emberkar hosszú rézdrótot. – Nincs kecském a számodra – felelte Momaya –, se gyékényem, se rézdrótom. A te orvosságodat én sosem láttam. A fehér dzsungelisten adta vissza nekem Tibót. Neked ahhoz semmi közöd nem volt. – Hogyne lett volna – mondta erre Bukawai, és hústalan állkapcsa viszolyogtatóan járt. – Én rendelkeztem úgy, hogy a fehér dzsungelisten Tibót neked visszaadja. Momaya az arcába nevetett. – Hazug beszédű – kiáltotta –, eriggy vissza az odúdba, a hiénáid közé. Rothadjatok ott együtt.

Menj, rejtsd el azt az undorító arcodat a hegy hasában. Különben a nap, ha meglát, fekete felhővel takarja el a magáét. – Eljöttem – ismételte Bukawai –, hogy megkapjam a három kövér kecskét, az új gyékényágyat és az emberkar hosszú rézdrótot, amit Tibo visszaszerzéséért kell adnod nekem. – Csak alkarról volt szó a rézdrótnál – igazította helyre Momaya –, de hát semmit se kapsz, te vén tolvaj. Nem akartál te orvosságot adni nekem, amíg nem fizetek előre, így aztán elindultam haza a falumba, és így történt, hogy útközben a nagy fehér dzsungelisten visszaadta Tibómat… méghozzá már csaknem Numa karmai közül… Hát az ő segítsége volt az igazi orvosság, a tied az gyönge medicina, vénember, te lyukas arcú. – Eljöttem – mondta Bukawai ismét, türelmesen –, hogy megkapjam a három kövér… – De Momaya nem várta meg, míg végigmondja. Tudta fejből a tisztátalan ember mondókáját. Tibót szorosan magához vonta, így sietett vissza Mbonga főnök palánkkal körülkerített falujába. És másnap, amikor Momaya ott dolgozott a törzs többi asszonyával együtt a banánültetvényen, s a kis Tibo a dzsungel szélén játszott, apró dárdát hajigálva eljövendő harcos napokat előlegezvén, Bukawai felbukkant megint. Tibo egy mókust figyelt, ahogy felfut egy fa magasába. Gyermeki elméjében a kis állat nyomban valami veszedelmes harcos alakját öltötte. Lendült is a játékdárda, és a gyerek vad vérében megbizsergett fajának ősi ösztönizgalma: milyen lesz az, ha majd az éji orgián a megölt ember húsára vár, melyet a törzs asszonyai készítenek el ízes lakomához. De ahogy eldobta a dárdát, mind a mókust, mind a fát is elvétette – s a fegyver eltűnt a dzsungel kusza aljnövényzetében. Azt gondolta, hogy csak pár lépésnyire lehet a tiltott labirintusban! A nők a földeken dolgoztak. A közelben harcosok álltak őrt. A kis Tibo vakmerőén belépett hát a sötét sűrűbe. A liánok s a lombos ágak sűrű függönye mögött ott állt lesben három iszonytató alak – egy vénséges szurokfekete vénember, az arcát félig elemésztette már a lepra, éles kannibálfogai sárgán és

undorítóan villogtak azon a lyukon át, ahol valamikor a szája és az orra volt. S mellette, nem kevésbé visszataszítóan, két hatalmas hiéna figyelt – dögevők, e pillanatban egy emberi döggel hármasban. Tibo leszegett fejjel, kutatva haladt, s az első pillanatokban nem is vette észre őket. Kereste kis dárdáját az indák sűrű fonatában, és akkor – egyszerre – késő volt már. Felpillantott, és Bukawai, a vén varázsló nézett vissza rá. Tenyerét a szájára tapasztotta, hogy ne kiálthasson. Tibo minden erejével küzdött, de hiába. Egy perc múlva már vonszolta is a gonosz öreg a sötét, riadalmas dzsungelén át, tenyere végig a gyerekszájon, hogy ne kiáltson. A két borzadályos hiéna meg ott haladt hol mellettük, hűl elöltük, hol mögöttük. Egyre morogtak, kurrogtak, horkantgattak, vagy ami ennél is rosszabb volt, undok nevető hangokat hallattak. A kis Tibo számára, aki rövidke életében eddig olyan szörnyű dolgokat ért már meg, amilyenek mással talán mindhalálig sem történnek, ez az északnak vezető út maga volt a lidércnyomás. Arra gondolt most, milyen is volt a nagy fehér dzsungelistennel, és parányi lelke visszavágyódott amaz időkbe. Bár lenne megint a nagy istennel, védené fehér erejével a szőrös majmok ellen, mindenki ellen. Micsoda félelmek töltötték el akkor a szívét, minden porcikáját – s mi volt mindaz ehhez a borzalomhoz képest! Az öregember ritkán szólt Tibóhoz, jóllehet csaknem az egész hosszú napot végigmotyogta magában. Tibo füléhez csupán szóés mondatfoszlányok jutottak el kövér kecskékről, gyékényágyról, rézdrótról. – Tíz kövér kecske, tíz kövér kecske – ismételte a vénember újra meg újra. A kis Tibo ennek hallatán azt gondolta, hogy a váltságdíj igencsak megemelkedett. Tíz kövér kecske? Honnét szed az ő mamája tíz kövér kecskét? Hogy ilyen áron vásároljon vissza egy kis fekete fiút? Mbongától ugyan nem kap Momaya tíz ilyen kecskét, s Tibo tisztában volt veje, hogy apjának soha életében nem lesz többje egyidejűleg három kecskénél. Tíz kövér kecske! Tibo szipogott. Ez a rothadozó vénember meg fogja ölni őt, meg fogja enni, mert a kecskéihez úgysem jut hozzá cserébe. Bukawai a hiénáknak löki majd a csontjait. A kis fekete fiú

megborzongott, s olyan gyengeség tört rá, hogy csaknem nyomban összerogyott a csapáson. Bukawai a fülénél fogva rántotta fel, cibálta tovább. Így haladtak. Az út s az idő Tibo számára végtelennek tűnt, mire végül valami barlangnyíláshoz érkeztek, két sziklás hegy közé. Alacsony és szűk volt az odú szája. Nyers marhabőrszíjakkal összekötözött pár csemetefa takarta el a kóbor vadak szeme elől. Bukawai elmozdította a primitív ajtót, s betuszkolta a barlangba Tibót. A hiénák prüszkölve jöttek a nyomukban, aztán eltűntek az odú sötétjében. Bukawai visszaigazgatta az ajtót, majd durván karonragadta Tibót, s már vitte is végig valami sziklás folyosón. A talaj viszonylag ruganyos, lágy volt. Lábak taposták simára a mocskot, az ürüléket, mely beborította, elsimítva egyenetlenségeit. A folyosó kanyargós és nagyon sötét volt. Falai durvák, sziklásak, s Tibó bőrét sokszor felkarcolták, lehorzsolták a kövek, ahogy neki-nekiverődött egy-egy fordulónak, kiszögellésnek. Bukawai olyan fürgén haladt ebben az alagútban, ahogy más ember a szabad ég alatt valami ismerős, fényes utcán. Ismert minden kanyart, felületet, ahogy anya ismerheti gyermeke arcát, s valamiért igencsak sietett. Durván szaporáztatta a kis Tibóval lépteit. Magyarázat volt azonban Bukawai kíméletlenségére egész helyzete: leprás, undorodva került, gyűlölt, rettegett ember, a társadalom kitaszítottja. Igazán nem élt benne angyali lélek. A természet nem áldotta meg az ember nemesebb vonásaival, s még ha volt is benne jobb rész, a végzet könyörtelenül eltörölte. Ravasz, fondorlatos, kegyetlen, bosszúálló ember volt Bukawai, a varázsló. Elborzasztó történeteket meséltek róla, miféle kínzásoknak veti alá áldozatait. Gyerekeket fenyítettek, ijesztgettek a neve puszta említésével. Tibót is fegyelmezték Bukawaival, s most a félelem, amit anyja elvetett a gyerek szívében, rettenetes aratást ígért. A sötétség, a rettegett varázslódoktor közelsége, a falak kemény ütései, a jövő rémképei, a rettegés a hiénáktól: mindez csaknem megbénította a gyereket. Bukdácsolva haladt, imbolygott inkább, mint járt, míg a végén a varázsló egyszerűen vonszolni kezdte őt maga után.

Tibo akkor hirtelen valami világosságot pillantott meg maguk előtt, s egy másodperc múlva már ott is voltak egy nagyjából kör alakú helyiségben, ahová a “mennyezet” sziklarésén át némi napvilág is szűrődött. A két hiéna ott várt már rájuk. Ahogy Bukawai belépett Tibóval, a bestiák fogukat vicsorítva elindultak feléjük. Éhesek voltak. Tibót szemelték ki, s egyikük már bele is kapott volna sárga fogaival a lábába, de Bukawai fölkapott egy botot a földről, és iszonyú ütést mért vele a dögevőre, miközben iszonyatos káromkodásokat hallatott. A hiéna meghátrált, elfutott a szoba oldalfalához. Ott állt hörögve. Bukawai tett egy lépést az állat felé, melynek égnek állt a szőre dühében, így fogadta a varázsló közeledtét. Félelem és gyűlölet sütött a hiénaszemből. Ám Bukawai szerencséjére a félelem volt az erősebb. Látván, hogy rá nem figyel senki, a másik szörnyeteg kurta, sebes szökkenéssel Tibo felé vetette magát. A gyerek felsikoltott, és a varázsló mögé ugrott, aki azonnal a második állatra fordította tekintetét s tekintélyét. Ez utóbbinak súlyos bot adott nyomatékot, jót húzott vele az állatra, és a falhoz kényszerítette. A két dögevő most elkezdett körözni a helyiségben, miközben a harmadik, a dög-ember, uruk és parancsolójuk, dührohamaiban vágtatott szintén ide-oda, útjukat keresztezve. A husánggal és a szavaival egyképp fegyelmezte, ütlegelte őket. Szórta rájuk az átkot, ami csak istenek, démonok hulladékaként az eszébe jutott, ékes szavakkal ecsetelve őseik alá valóságát. Többször is megtörtént, hogy a két hiéna felsorakozni látszott a varázslóval szemben – s Tibót ilyenkor ájulás környékezte a rémülettől, mert soha életében nem látott ekkora gyűlöletet ember és állat ily szoros összetartozásában. A vadállatokat azonban mindig legyűrte a félelem, s ha szökkentek volna, hörögve és vicsorogva, az utolsó pillanatban leálltak – épp amikor Tibo azt hitte volna, hogy átharapják a varázsló torkát. Végül a varázsló belefáradt a meddő hajkurászásba. Horkantott egyet ő is, legalább olyan Vadállatit, mint a hiénái, és Tibóhoz fordult. – Megyek, hogy behajtsam a tíz kövér kecskét, az új gyékényágyat és a két rézhuzalt, amit anyád ad az orvosságért,

azért, hogy a segítségemmel visszakapjon téged – mondta. – Itt maradsz. Itt fogom hagyni a hiénákat – mutatott a folyosó felé, melyen át a szobába érkeztek. Ha menekülni próbálsz, felfalnak. Eldobta a fütyköst, kiáltott valamit a hiénáknak, ezek horkantva és ólálkodón elindultak feléje, farkuk a lábuk közt. Bukawai a folyosóhoz vezette, s be is terelte őket. Majd valami durva fonatot rántott oda a folyosó bejáratához, miután ő maga elhagyta a szobát, – Ez távol tartja őket tőled – mondta Tiboriak. – Ha nem kapom meg a tíz kecskét, legalább pár csonthoz jutnak belőled, miután én jóllaktam. – Avval otthagyta a fiúcskát, töprengjen a félreérthetetlen szavakon. Hogy elment, Tibo a földre vetette magát, és zokogni kezdett, ömlöttek forró, halálra rémült gyermeki könnyei. A végső magány kétségbeesése tört rá. Tudta, hogy anyja nem adhat érte tíz kecskét. Ezért, ha Bukawai visszatér, meg fogja őt ölni és enni. Meddig feküdt így, nem tudta, egyszerre azonban hiénahörgésre riadt fel. Visszatértek a folyosón, s őt bámulták a fonaton át. Látta, ahogy sárga szemük villog a sötétben. Ágaskodtak, cibálták az elválasztó falat. Tibo megborzongott. Odahúzódott a szoba legtávolabbi sarkába. Látta, hogyan inog és szakadozik is itt-ott a fonat. Pillanatonként felkészült rá, hogy bedől, és akkor a két szörnyeteg rárohan. …Lassan vonszolódtak a rettegéssel teli órák. Leszállt az éj. Tibo aludt egy kicsit, de az éhes bestiák mintha egyetlen pillanatra se hunyták volna le a szemüket. Mindegyre ott álltak a rács mögött, hallatták horkantgatásaikat és undok nevetésüket. A mennyezet keskeny sziklarésén át Tibo megpillantott pár csillagot, s a hold is átvonult egyszer odafenn. Amikor megvirradt, Tibo rettentő éhséget és szomjat érzett, hiszen nem evett tegnap reggel óta, s inni is csak egyszer hagyta őt hosszú útjuk során a varázsló. Mégis, az éhség és a szomjúság is semmi volt a rettegéshez képest. Jócskán nappal volt már, amikor a gyerek észrevett még egy rést a föld alatti szoba falán, csaknem szemközt azzal a hellyel, ahol a hiénák mohón lángoló szemmel álltak s nézték őt. Vékony kis hasíték volt a sziklafalon. S talán csak pár lépésnyire vezet… de

talán a szabadságba! Tibo közeledett a réshez, benézett rajta. Nem látott semmit. Karját nyújtotta a vaksötétbe, de tovább nem merészkedett. Képtelenség, hogy Bukawai így hagyjon ott egy kivezető nyílást, gondolta Tibo. Ez a szűk vágat nyilván sehova se vezet, vagy éppenséggel még rettenetesebb veszély les mögüle. A fiúcska valóságos félelmeihez – Bukawai! a két hiéna! – képzelt rettegések is járultak. Borzalmas, szinte nevüknincs dolgok, s ezt nem is lehet csodálni, hiszen a feketék életében, képzeletében ott hemzsegnek mindenféle figurák. Szülőjük a sötét dzsungel, a sok félelmetes árny, s maga az éj, melyet ezek a kísértetek “laknak” a vadon amúgy is rémséges lényei mellett. Mintha az oroszlán és a leopárd, a kígyó és a hiéna, meg a tömérdek mérges bogár nem volna elég, hogy elemi félelmet költöztessen ezeknek a szerencsétlen emberi lényeknek a szívébe, akik a föld legijesztőbb helyét lakják. Ezért volt, hogy a kis Tibo nemcsak a valós veszedelmektől rettegett, de a képzeletbeliektől is. Félt elindulni még egy olyan úton is, mely talán a szabadságba vezet. Hátha Bukawai odaállította a dzsungel valamelyik borzadályos démonát. Hanem a valós veszélyek mégis törölték a fiúcska agyából a képzelteket. Ahogy nappal lett, a két hiéna, félőrülten már az éhségtől, hozzálátott megint, hogy a rácsot “eltávolítsa”. Zsákmányukhoz akartak jutni mindenképpen. Hátsó lábukra állva tépték, marcangolták a válaszfal-félét. Tibo halálra rémülten látta, hogy a rács engedni fog. Nemsokára szétszakad, bedől, mert a két szörnyeteg olyan ellenállhatatlan erővel ostromolta már. Egyik sarkát be is nyomták a sziklakiszögellés mögé. Szőrös hiénaláb nyúlt be ezen a résen a szobába. Tibo hideglelősen rettegett, mert tudta: közel a vég. Hátrált, rátapadt a bestiáktól pillanatnyilag legtávolabbi falra. Látta, a rács enged, enged, enged. Az egyik vad, hörgő torkú hiénafej már át is furakodott rajta, a sárga fogak félreérthetetlenül csattogtak felé. Még egy pillanat, és a tákolmány összeomlik, bezuhan a szobába. Akkor, akkor… a két vadállat ráveti magát, letépik csontjairól a húst, de még a csontjait, azokat is felfalják, és

verekedni fognak belső szerveiért. Bukawai ott találta meg Momayát Mbonga főnök falujának palánkja előtt. A nő, ahogy meglátta a leprás varázslót, az első pillanatban undorral menekült volna, aztán megfordult, s őrjöngve, fogait vicsorítva futott felé. De Bukawai nyomban dárdával fenyegette, s így tartotta tisztes távolságban magától. – Hol a kisfiam? – rikácsolta az asszony. – Hol van Tibo?! Bukawai színlelt ámuldozással meresztette tágra a szemét. – A te kisfiad? Hát mi egyebet tudnék én róla – kiáltotta –, mint hogy kimentettem a fehér dzsungelisten karmai közül, de a fizetségemet még mindig hiába várom érte. Eljöttem a kecskékéit, a gyékényágyért, meg a rézhuzalért, melynek hossza egy jól megtermett ember teljes karjáé legyen, vállától az ujjai hegyéig. – Te hiénadög! – sikította Momaya. – A gyerekemet ellopták, és te, rohadozó embermaradvány, te voltál a tettes! Visszahozod nekem ide, vagy kikaparom a két szemed, a szívedet pedig vaddisznók elé vetem. Bukawai vállat vont. – Mit tudok én a te gyerekedről? – kérdezte. – Én ugyan el nem vittem. Ha ellopták megint, mit tudna Bukawai erről a dologról? Bukawai lopta el őt korábban? Nem, nem, őt a fehér dzsungelisten lopta el, és ha egyszer megtette, megteszi másodszor is. Semmi közöm ehhez. Én egyszer visszaszolgáltattam neked a fehér dzsungelisten által, s most a fizetségemért jövök. Ha nincs meg a fiú, és te azt akarod, hogy veled, legyen újra, Bukawai visszasegíti őt hozzád megint… tíz kövér kecskéért, egy új gyékényágyért és két rézhuzalért, mindegyik olyan hosszú legyen, mint egy jól megtermett férfi karja a vállától az ujjai hegyéig. És akkor Bukawai nem beszél többet a kecskékről, a gyékényről és a drótról, amit az első esetben kellett volna fizetned az orvosságomért. – Tíz kövér kecskét – ismételte Bukawai. – Tíz kövér kecskét, egy új gyékényágyat és két rézhuzalt, mindegyik olyan hosszú, mint… Momaya türelmetlen kézmozdulattal állította le. – Várj! – kiáltotta.

– Nincsen kecském. Hiába jártatod a szádat. Maradj itt, míg elmegyek a férjemért. Neki legalább három kecskéje azért van. És megpróbálunk valamit. Várj! Bukawai letelepedett egy fa tövébe. Elégedettséget érzett, tudta ugyanis, hogy vagy a fizetség, vagy a bosszú az övé lesz. Nem félt ezektől a más törzsbéli emberektől, miközben tudta, hogy azoknak félniük kell tőle, gyűlöletet kell érezniük iránta. Maga az, hogy leprás, megvédi attól, hogy kezet emeljenek rá. Varázslói híre-neve pedig minden bizonnyal sebezhetetlennek tünteti fel. Úgy határozott, hogy a tíz kecskét odaterelteti velük a barlang bejáratához. Ekkor Momaya visszatért. Három harcos volt vele – Mbonga főnök, Rabba Kega, a falu varázslója, valamint Ibeto, Tibo apja. Úgy különben sem voltak éppen szívélyes emberek, de most, hogy arcukat harag torzította el, akárki szívében riadalmat ébresztettek volna. Bukawai azonban nem érzett félelmet, legalábbis az arca nem árulta el. Helyette pökhendien rájuk meredt, aztán mint akinek rendben a szénája, úgy üdvözölte őket, s nézte, hogyan telepszenek félkörben elébe. – Hol van Ibeto fia? – kérdezte Mbonga. – Honnét tudnám én azt? – hangzott Bukawai válasza, – r- Nem vitás, a fehér ördög-isten vitte el. Ha megkapom a fizetségemet, készítek erős orvosságot, s akkor megtudjuk, hol van Ibeto fia, és vissza is kapjuk őt megint. Az én orvosságom segített a legutóbb is, hogy a fiú visszatérhetett… de ezért még nem kaptam meg, ami nekem jár. – Megvan nekem a magam orvosságos embere, ha varázsmedicina kell – válaszolta méltósággal Mbonga. Bukawai csúfondáros mosoly kíséretében állt fel. – Nagyszerű – mondta –, hát akkor készítse el ő az orvosságot, és majd kiderül, sikerül-e azzal visszahozni Ibeto fiát. – Pár lépésnyit távolodott tőlük, aztán dühösen visszafordult. – Az ő orvossága nem hozza vissza a fiút… ezt én biztosan tudom! És tudom azt is, hogy mire megtaláljátok, késő lesz bármi orvosság, mert a fiú halott lesz. Erre én most jöttem rá az imént. Halott apám nővérének szelleme jött, s jelentette.

Az meglehet, hogy Mbonga és Rabba Kega nem sokra becsülte a kettejük mágiáját, s ugyanígy szélhámosságot sejtett a mások bűvtudományában is, hanem az ilyen dolgokban azért csak lehet mindig “valami” – főleg ha nem látnak át rajta. Például most. Köztudott volt, hogy az öreg Bukawai démonokkal érintkezik, s hogy kettővel közülük együtt is él, hiéna alakban élnek vele ezek a gonosz szellemek. Akkor meg? Nem lehet túl hamar elutasítani se, amit mond. Az áron kellett csak már gondolkozni. Mbonga nem szívesen vált volna meg tíz kecskétől, csupán azért, hogy egyetlen eltűnt fiú életét visszanyerjék – akit aztán elvisz esetleg a himlő, mielőtt a törzs hasznos harcosává cseperedhetne. – Várj – mondta hát Mbonga. – Lássunk valamit ebből a te mágiádból. Jó mágia-e, s mennyire jó. Majd utána beszélhetünk a fizetségről. Rabba Kega is elkészíti a maga orvosságát. Aztán meglátjuk, kié a jobb. Ülj le, Bukawai. – A fizetség tíz kövér kecske lesz… meg egy új gyékényágy… és két rézhuzal, hosszuk egyenként egy magas ember karja válltól az ujjbegyekig, és az egészet előre kérem. A kecskéket hajtsátok oda a barlangom bejáratához. Majd akkor elkészítem az orvosságot, és másnapra a fiú idehaza lesz az anyjánál. Gyorsabban ez nem megy, mert ennyire erős orvosság elkészítéséhez idő kell. – Csinálj valami orvosságot most rögtön – mondta Mbonga. – Hadd lássuk, miféle medicinád van egyáltalán. – Tüzet kérek – válaszolta erre Bukawai –, s akkor láttok tőlem egy kis mágiát. Momayát elküldték tüzért, s míg távol járt, Mbonga alkudozni kezdett Bukawaival az árról, Mert tíz kecske, ezt mondta a főnök, inkább egy fejlett testű harcosért lenne megfelelő ár. Felhívta Bukawai figyelmét arra is, hogy ő, Mbonga, igen szegény. Az emberei is igen szegények, s hogy tíz kecske az legalább nyolccal több, mint amennyi számításba jöhet, nem is szólva a gyékényről és a rézdrótokról. De Bukawai hajthatatlan volt. Az ő orvossága nagyon költséges, és legalább öt kecskét az isteneknek akar áldozni, akik dolgában segítik. Még egyre vitatkoztak, amikor Momaya visszaérkezett, hozván a tüzet.

Bukawai letett egy kicsit a tűzből maga elé, az oldalán lógó tüszőből egy kis porféleséget vett elő, rászórta a zsarátnokra. Hirtelen pöffenéssel füstfellegecske szállt fel. Akkor belehadart párszor a levegőbe, majd úgy tett, mint aki elájul. Mbongára és a többiekre is nagy hatást tett a dolog. Rabba Kega ideges lett. Érezte, ez az ő szakmai becsületének rovására megy. Maradt még egy kis tűz az üstben, melyet Momaya hozott. A falu varázslója fogta az üstöt, egy marék száraz levelet szórt belé, míg senki se figyelt rá, aztán félelmeteset üvöltött. Ez ráirányította Bukawai közönségének figyelmét. Csodás módon magát Bukawait is felélesztette ájulásából. Ám amikor az ocsúdó öreg bűv-doktor látta, mi a zavar oka, gyorsan visszahelyezkedett eszméletlen állapotába, mielőtt bárki észrevette volna leskelő hamis játékát. Rabba Kega látta, hogy Mbonga, Ibeto és Momaya is rá figyel most, így aztán gyorsan belefújt az üstbe, aminek is az lett az eredménye, hogy a levelek felizzottak, még sűrűbb füst szállt fel közülük az edény száján. Rabba Kega úgy tartotta az üstöt, hogy a száraz leveleket senki ne lássa. A szemek tágra meredtek, ahogy a falu varázslója ezt a figyelemre méltó produkciót végrehajtotta. S ő maga, roppant felszabadulást érezvén, nekilendült nyomban. Üvöltözött, szökdelt föl és le, s borzasztó fintorokat vágott. Arcát közel tolta az üst szájához, és úgy beszélt bele valami összevisszaságot, mintha a szellemekkel társalogna. Így foglalatoskodott, amikor Bukawai magához tért – vagyis a kíváncsisága győzedelmeskedett. Senki se figyelt már rá. Fél szeme hunyorgott, düh villant benne, majd ő maga is felordított. Amikor biztos lehetett benne, hogy Mbonga feléje fordul, megmerevedett s görcsösen rángatózni kezdett a két kezével, két lábával. – Látom őt! – rikkantotta. – Messzi van! A fehér ördög-isten nem szerezte meg. Hanem egyedül van, és nagy veszélyek környékezik. Ám – tette hozzá –, ha azt a tíz kövér kecskét s mind a többi dolgot gyorsan megkapom, van még idő a megmentésére. Rabba Kega szünetet tartott, hallgatta ő is e szavakat. Mbonga kérdően nézett rá. A főnök nem tudta, mit higgyen, mit ne. Melyik

orvosság a jobb. – A te mágiád mit mond? – kérdezte akkor Rabba Kegát. – Én is látom őt – üvöltötte a falu varázslója. – De nem ott van, ahol Bukawai mondja. Hanem a folyó medrének mélyén, és halott. Mire Momaya fennhangon elkezdett zokogni. Tarzan követte az öregember, a két hiéna és a kis fekete fiú nyomait. Elérkezett a két hegy közti sziklás kanyonból nyíló barlang bejáratához. Megállt a Bukawai tákolta csalkerítés-kapu előtt, és fülelt. Hallotta bentről, nagyon halkan, messziről a hörgéseket és horkantásokat. S akkor, a vadállati hangokba vegyülve, valami mást is hallott a majomember: egy gyerek halálfélelmének iszonyú sikoltozását. Tarzan most már nem habozott. Félretaszította az ajtót, beugrott a barlang előterébe. Szűk és sötét volt a folyosó, de a dzsungel alvilági sötétjéhez szokott szeme a majomembert a vadállatok éji tájékozódásának adományával áldotta meg. – Ezt a tájékozódási képességét gyerekkora óta fejleszthette. Sebesen, mégis óvatosan haladt előre. Kellett is vigyáznia, mert sötét, barátságtalan és kanyargós volt a folyosó. Ahogy előbbre jutott, egyre erősebben visszhangzott a szűk térben a két hiéna “hangversenye”. Azt is hallotta már, ahogy karmuk valami faanyagot kapar. A gyerek nyögése, sírása is erősödött, és Tarzan ráismert a hangra. Az a kis fekete fiú van itt a barlang mélyén, akit ő egykor balujának óhajtott volna. Tarzan közeledésében nem volt semmi hisztéria. Túlságosan is hozzászokott a dzsungelben a halálhoz, nem rázta meg különösebben az a fenyegetés sem, hogy olyan valaki veszti épp életét, akit ő maga jól ismer. Megnőtt benne valami más: a harci kedv. Szívében vadállat volt, semmi más, és a vadállatok szíve hevesebben ver, ha összecsapás ígérkezik. A hegy gyomrában, a “sziklaközpontban”, a kis Tibo a fal tövébe lapult. Meghúzta magát, ahogy csak tudta, mintha ettől remélne valamit a két éhes vadállat ostromával szemben. Látnia kellett, hogyan enged a tákolmány-ajtó a hiénák mancsának eszeveszett

tombolása nyomán. Tudta, hogy pár perc múlva az ő kis élete borzadályosan kihuny a két fenevad sárga tépőfogai között, karmai alatt. A két nagy erejű test szüntelen rohamai nyomán az ajtó most valóban beszakadt. Recsegése, ropogása közepette rontott be a két ragadozó a sziklaszobába. Tibo még egy utolsó rémült pillantást vetett rájuk, aztán zokogva hajtotta karjára a fejét. A hiénák pillanatnyi szünetet tartottak, az óvatosság és a gyávaság visszafogta őket áldozatuktól. Csak álltak, izzó szemmel nézték a gyereket, majd lopakodva, lelapulva elkezdtek kúszni feléje. Ekkor érte utol őket Tarzan. Sebesen, halálos csendben érkezett a szobába, de nem olyan nesztelenül, hogy a két éles fülű dögevő meg ne hallotta volna. Dühödt hörgéssel fordultak Tibótól a majomember felé, amikor az, ajkán mosollyal, rájuk rohant. Az egyik állat egy pillanatig még állta a sarat. De a majomembernek még a kését se kellett előhúznia a megvetett Dango ellenében. Rántott egyet a vadállaton, megragadta a grabancát, ahogy az épp elosont volna mellette, és izmos karjával keresztülrepítette a szobán, magasan, a társa után, aki addigra már a folyosón inait, és kinti menedéket keresett. Tarzan akkor felkapta a földről Tibót. A gyerek, érezvén, hogy ez nem hiénamancs, hanem emberi kéz, kinyitotta a szemét, s hitetlenkedve, meglepetten nézett fel. Végül Tarzanra borult, és hulltak, hulltak megkönnyebbült könnyei. Zokogás hangja tört fel ajkáról, s szabadítóját úgy markolta, mintha a fehér istenféleség máskor nem a dzsungel legrettegettebb alakjának számított volna odahaza náluk. Amikor Tarzan a barlang szájához ért, a hiénák nem voltak sehol. Akkor megengedte a fiacskának, hogy igyon a közeli forrásból, majd a vállára kapta, s megindult a dzsungel felé sebes ügetésben. Eltökélte, hogy Momaya siránkozását minél előbb elcsitítja. Ugyanis “világosság gyűlt az agyában”, hogy az asszony minden keservét a baluja okozza eltűntével. – Nem halott a folyó fenekén – kiáltotta Bukawai. – Mit ért ez az alak itt a mágiához? Ki ez egyáltalán, hogy Bukawainak azt meri

mondani: orvossága nem jó orvosság? Bukawai látja Momaya fiát. Messze van ő innen, és nagy veszélyben van. Siessetek hát azzal a tíz kecskével, különben… De ezt a mondatát sosem fejezhette be. A magasból jött az a valami, ami félbeszakította. És mind az öt fekete szinte ájult rémülettel nézett fel, s látta meg a nagy, riasztó fehér ördög-istent a fa egyik ágán, épp felettük. De mielőtt menekülhettek volna, egy másik arc is előbukkant ugyanonnét, s ez nem volt más, mint a kis Tibo arca, ráadásul ez az arc boldog volt, csupa nevetés. S akkor Tarzan félelem nélkül leszökkent közéjük, hátán a fiúcskával, akit a következő pillanatban anyja elé helyezett. Momaya, Ibeto, Rabba Kega és Mbonga a kisfiú köré gyűltek, s valamennyien egyszerre kérdezgették őt. Momaya akkor, hirtelen, vadul rárontott volna Bukawaira – mert Tibo nagyjából mindent elmondott, mi szenvedés érte a gonosz vénember által –, de az ellenfél nem volt sehol. Bukawainak nem volt szüksége fekete mágiára, hogy megértse, semmiféle könyörületet nem várhatna ott, a bűvös füstölések színhelyén, s ezért inkább ő maga füstölt el. Futott a dzsungelén át, ahogy csak bírta roskatag, vénséges lába, ment borzalmas barlangjába, ahová, tudta, nem csupán a nagy távolság miatt nem fogja követni a faluból senki. Tarzan is eltűnt – de hát ez már csak az ő módszere volt. Így tartotta rejtelmes rémületben mindig a fekete bőrűeket. Akkor Momaya szeme Rabba Kegára villant. A falu varázslója láthatott valamit ezekben a szemekben, ami neki semmi jót nem ígért, így inkább elhátrált a körből. – Hát így halott az én Tibóm, így van a folyó fenekén, mi? – vijjogta az asszony. – És messze van, maga van és nagy veszélyben? Tessék?! Mágusok! – Momaya ebbe az egyetlen utolsó szóba sűrítette nagy véleményét a jóstudományt illetően. – Mágusok, hogy ne mondjam…!– Tovább visított. – Majd én adok nektek mágiát! – Avval fölkapott egy letört ágat, és a túl lassúnak bizonyuló Rabba Kega fejére sózott vele. A férfi most már fájdalmasan üvöltve menekült, Momaya követte, és ütötte-verte a hátát, a vállát, ahol érte, ki a kertkapun, végig a falu utcáján, és

mindenki nagy élvezettel nézte a jelenetet. A harcosok, a nők, a gyerekek, aki csak jelen lehetett az örömteli látványosságon, élt az alkalommal, derült a különben oly rettegett Rabba Kegán. Ekképp esett, hogy adandó ellenségeinek táborába Tarzan “besorolhatott” két újabb személyt, két varázslót. Passzív ellenségből aktív ellenséggé lettek, s mindketten sokáig fennmaradtak aznap éjjel, tervezgetvén a visszavágás lehetőségeit. A fehér ördög-isten olyan csúfságot hozott a fejükre, akkora hitelrontójuk lett, hogy természetes rosszindulatuk s jövőt féltő bosszúszomjuk makacs, tartós eleggyé alakult: fortyogva várta, mikor jön el végre a maga órája. Az ifjú Greystoke lord, persze, nem is sejtette, mi mindent forralnak ellene. És ha tudja, akkor se törődik vele különösebben – ez bizonyos. Álma aznap éjjel ugyanolyan zavartalan volt, mint máskor, s ha tető nem födte, ha ajtó nem őrizte is betolakodóktól, jobban aludt, mint nemes rokona odahaza Angliában, aki aznap túl sok homárt evett és nyakló nélkül vedelte a bort. 7 Bukawai bukása Amikor a majomember kisgyerek volt még, sok egyéb között megtanult igen hajlékony, erős köteleket sodorni jó rostos, szálas dzsungelfüvekből. Ellenállóak, téphetetlenek voltak a kis Tarmangani kötélfonatai. Nevelőapja, Tublat tudott volna mesélni erről egyet s mást. Ha egy marék hernyót adott volna neki valaki csemegének, bizony, még arról is beszámolt volna, mily fondorlatos módokon kellemetlenkedett neki magának is Tarzan efféle kötelek révén. Tublat, persze annyira gyűlölte ezeket a szerszámokat, hogy – ha csak szóba jöttek Tarzannal összefüggésben! – el kellett volna távolodnia a hallgatónak, hacsak nem akart belesüketülni a haragos emlékidéző ordításba. Oly gyakran röppent a kígyószerű hurok a mit sem sejtő Tublat nyakába, oly számtalanszor tette nevetségessé, okozott neki fájdalmat lerántva őt lábáról, amikor effélére végképp nem lett volna

“szüksége”, hogy nem csoda, ha vad szívében kevés szeretetnek maradt hely a nevelt fia – vagy ennek találmányai – iránt. Némelykor Tublat a levegőben is meglengett a kötél végén, s ahogy szorult a hurok, szó szerint a halállal kellett szembenéznie, miközben a kis Tarzan fent táncolt egy ágon, csúfolta őt, tiszteletlenül fintorgott rá. Volt aztán egy olyan alkalom is, amikor a kötél remek szolgálatot tett. Egy s csak egyetlen ilyen kapcsolata volt a kötéllel, amelyre Tublat szívesen emlékezett. Az élénk agyú és fürge testű Tarzan mindig újfajta játékokat eszelt ki. A játék volt az az eszköz, amelynek révén gyerekkorában oly sokat tanult. Ezen a napon is nagy tanulság várta, s hogy a tanulságért nem kellett az életével fizetnie, őt magát, Tarzant lepte meg a legjobban, Tublatot meg elkeserítette. Az ember-gyermek, ahogy a kötelet éppen egy játszótársa nyakába akarta dobni – a pajtása felette volt a fán –, elvétette a dolgot, s egy kiálló ágat talált el helyette. Ahogy megpróbálta kiszabadítani onnét a kötelet, a hurok csak tovább feszült, szorult. Tarzan akkor elkezdett mászni a kötélen, hogy leoldozza a nem kívánt helyről. Ahogy már fent járt magasan, egyik kaján társa odalent a földön megragadta a szabadon lengő kötélvéget, szaladni kezdett vele, meghúzta amonnét is. Tarzan üvöltött, hogy hagyja már, s akkor a fiatal majom el is engedte a kötelet, de csak egy kicsit – és nyomban megrántotta ismét. Az eredmény az lett, hogy Tarzannal lengeni kezdett a kötél, s a majomfiú máris felismerte az új játéklehetőséget, méghozzá örömmel! Felszólította hát a majmot, hogy ezt, ezt folytassa… és Tarzan akkor lengéit ide-oda, amennyire a kötél hossza engedte. Ám a távolság nem volt elég nagy, a magasság. a földtől sem oly jelentős, hogy kellőképpen izgalmassá tette volna a dolgot, ahogyan pedig fiúgyermekek a játékot szerelik. Tarzan felkapaszkodott hát az ágig, ahol a körtől elakadt, leoldozza, elvitte onnét, s keresett egy alkalmas – hosszú, magasan levő – másik ágat. Itt újra odaerősítette, a szabadon lógó véget megfogta, sebesen lekúszott az ágak közölt, ameddig a kötél

engedte. Akkor elindult lengve a. kötélvégen. Kis fiatal teste tekergeti és pörgőit – élő emberi ingasúly a dzsungelfűsodraton –, tíz méterre a talajtól. Hűha, ez volt csak a gyönyörűség! Valóban elsőrendű mulatságnak bizonyult. Tarzan megbűvölten csinálta. Hamarosan rájött, hogy ha testét a kellő pillanatban tekeri így vagy úgy, lengését gyorsíthatja vagy lassíthatja, s persze hogy – fiú lévén!– a gyorsítást választotta. És egyszerre ott lengett valóban végletes pontok közt, s lentről a Kercsak-törzs tagjai valami szelíd bámulattal nézték. Ha közülünk leng ott valaki azon a kötélen, nem történt volna meg, ami Tarzannal történt, hiszen egyikünk sem lett volna képes olyan sokáig függeszkedni a sodralékon. De Tarzan számára az ilyen függeszkedés majdnem annyi volt, mintha két lábon kellett járnia. Tény, hogy soká nem érzett ő fáradást, amikor közönséges földi emberhalandó már ájultan zuhant volna le a kimerültségtől. S ez a szívós erő lett csaknem a végzete is. Tublat ugyanúgy figyelte a lengést, mint a többiek a törzsből. Nem volt a világon még egy teremtmény, akit Tublat olyannyira szívből gyűlölt volna, mint ezt a számára undok, szőrtelén, világos bőrű majom-karikatúrát. Ha Tarzan nem olyan fürge, és ha Kala nem szereti őt vad, féltékeny szeretettel, Tublat rég megszabadult volna családjának eme szégyenfoltjától. Olyan rég volt az már, amikor Tarzan a törzs tagja lett, hogy Tublat el is felejtette, miképp került a fiú a dzsungelbe, s az ő családjába, így aztán valahogy úgy képzelte, hogy ez a balu is az ő sarja, és már a puszta küllemével is szégyent hoz rá. Messzi, messzi lengett Tarzan, a majomfiú a kötélen, elérte az ív elképzelhető legmagasabb pontját, amikor a durva kérgen dörzsölődő, horzsolódó kötél elvékonyodott, és – elvált az ágtól. A bámuló majmok azt látták, hogy a sima, barna test repül lefelé, lefelé, lefelé, lefelé, hull, mint az érett gyümölcs. Tublat felszökkent a levegőbe, ugyanúgy fejezte ki gyönyörét, ahogy az emberek is teszik. Hiszen ez akkor most – érezhette – Tarzan végét jelenti, és az ő – Tublat – mindenféle gondjának-bajának is véget vet. Ettől

fogva békében, biztonságban élheti az életét. Tarzan zuhant… vagy tizenöt métert, és a hátára esett, a sűrű bozótba. Kala volt az első, aki ott termett mellette. A vad, rút, szerető szívű Kala. Látott ő már ilyesmit: akkor a saját balujából szállt ki egy nagy esés után az élet. Most ezt is ugyanúgy veszti el? Tarzan moccanatlanul hevert, amikor a majom-mostohaanya rátalált. Teste mélyen beágyazódott a bozótba. Pár percbe telt Kalának, hogy kiszedje onnét, elvonszolja. A fiú nem volt halott. Élt, s még csak komolyabb sérülése sem volt. A bozót felfogta az esést. A feje hátsó felén volt egy hasított seb, ott érte az ütés – az sem csekélység! –, s ez magyarázta eszméletvesztését is. Pár perc múlva Tarzan ugyanolyan élénken szökdelt, mint korábban. Tublat őrjöngött. Haragjában belemart a hozzá legközelebb álló majomba. Meg is lett érte a méltó büntetése. Balszerencséjére, ezt az illetlenséget egy fiatal, erős hímmel szemben követte el, aki első dühében jól megadta neki a magáét. Tarzan azonban megint tanult valamit. Azt, hogy az újabb és újabb dörzsölés végül elnyűvi, átszakítja a kötélrostokat. Persze újabb éveknek kellett eltelnie, hogy e tanulság többet mondjon neki, mint hogy “kötélen, fák közt lengeni nem kell”, vagy legalábbis nem szabad fölmenni oly magasba. Mindazonáltal eljött a nap, amikor ugyanez a tapasztalás, mely gyerekkorában csaknem halálos volt, életét megmentő tudománynak bizonyult. Rég nem volt már gyerek – megtermett, hatalmas dzsungelhím volt. Senki se vigyázott rá, nem védte gondos szeretet, s nem is szorult ilyesmire. Kala halott volt. Halott volt Tublat is, s bár Kalával eltávozott a földről az egyetlen teremtmény, aki a dzsungelben szerette Tarzant, Tublat után – hogy a nagy majom megtért a szőrös ősök örökhonába – épp elegen maradtak, akik gyűlölték a sima testű majomfiút. Nem arról volt szó, hogy kegyetlenebb vagy vadabb lett volna ő, mint társai, hiszen ők is igencsak kegyetlenek és vadak voltak. Ráadásul Tarzan képes volt velük szemben olykor a gyengédségre is, s ez az adomány belőlük merőben hiányzott. Ugyanígy nem volt meg bennük, ami csak az ember sajátja: a

humor. Tarzanban ott élt – talán egy kicsit túlzottan is, mohón, kíméletlenül –, ez az érzés, s a tudás, hogy társait megtréfálja, ellenfeleivel pedig kegyetlenül gunyoros játékokat űzzön. De ha mindenkit összeszámlálunk, akkor sem találhatunk még valakit, aki oly ellenséges szívvel gondolt volna Tarzanra, mint a két sziklás hegy közti kanyonban, a barlangjában élő Bukawai, a tisztátalan varázsló. A Mbonga főnök falujától északra lakó vén Bukawai féltékeny volt Tarzanra, és ő lett az, aki kevés híján a majomember végzetét okozta. Bukawai hosszú hónapokon át dajkálta magában a gyűlöletet, s a bosszú esélyei csekélyek voltak, hiszen Tarzan a dzsungelnek merőben más részein járt, mint ahol a bűv-doktor ürege volt. A fekete sarlatán egyszer látta csak a fehér ördög-istent, ahogy Tarzant a feketék nevezték. Ám a majomember akkor épp elég kárt okozott neki, megfosztotta egy busás adománytól, amire pedig a leprás szörnydoktor bizton számíthatott már. Mi több, Tarzan lejáratta az ő orvoslástudományát is. Bukawai mindezt nem feledhette, jóllehet alig volt reménye, hogy a bosszú órája e tárgyban valaha is üthet. És mégis: ez az óra, bármi váratlanul, eljött. Tarzan vadászás közben messze elsodródott északra. Elszakadt törzsének tanyahelyétől, ahogy ez szokása volt, mióta felnőtt lett. Magányosan vadászott napokon át. Gyerekkorában nagyon élvezte, ha együtt játszhatott, hancúrozhatott ifjú majomtársaival. Mostanra azonban ezek a hajdani pajtások komor, kedély télen hímekké nőttek fel, vagy gyanakvó, érzékeny anyák, magatehetetlen baluk védelmezői lettek belőlük. Tarzan magányosságában nagyobb, megbízhatóbb “társra” talált, mint Kercsak törzséből bárki lehetett volna a számára. Ezen a napon, ahogy Tarzan vadászott, lassan beborult az ég. A fák koronái fölött a szakadozott felhők tépett foszlányokká rongyolódva mintha oroszlán űzöttjeiként menekülő antilopok lettek volna, így látta őket Tarzan. De a könnyű fürge fellegek alatt maga a dzsungel moccanatlannak tűnt. Levél se rezzent odalent, és hatalmas, súlyos volt az áthatolhatatlan holt csend. Ez a vadon, ez a dzsungel így állhatott e tájon ősidőktől fogva, amikor Isten még be

se népesítette a Földet emberekkel, mi több, mozgó élőlényekkel, amikor nem voltak hangok, melyeket meg kellett volna hallania a fülnek. E sűrű csend fölött ott honolt az a sápadt, okkerszín világosság, melyen át a felhők rohantak. Tarzan sokszor látott ilyet korábban is, ám valahányszor ilyen volt a világ, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Félelmet ő nem ismert, de ahogy a természet kegyetlen, mérhetetlen hatalmú megnyilvánulásait látta, éreznie kellett önmaga csekély mivoltát, azt, hogy milyen parányi lény is ő, és mennyire magányos. Most távolról halk nyögést hallott. Az oroszlánok járnak zsákmány után – mormolta magában, s felnézett megint a sebesen futó felhőkre. A nyögés hangja erősödött. – Jönnek! – mondta a majmok fia, és menedéket keresett egy sűrű lombú fánál. A törzsek és a koronák akkor, védő tetőzetükkel, hirtelen vadul hajladozni kezdtek, mintha Isten nyújtotta volna ki kezét az égből, az Ő tenyere nyomta volna le mind e büszkéket földközelbe. – Elhaladnak! – suttogta Tarzan. – Az oroszlánok most vonulnak át. – S akkor erős fény villant, villám nagy fénye, követte a fülsiketítő mennydörgés. – Az oroszlánok ugranak – kiáltotta Tarzan –, és most tépázzák áldozatuk testét, most ölnek! A fák vadul körbe-körbe hajlongtak. Démoni erejű szél tépázta könyörtelenül a dzsungelt. Egyszerre leszakadt az eső – nem úgy, ahogy nálunk kezd esni, északi tájainkon, hanem mintha özönvizet öntenének. Az öldöklés vére – gondolta Tarzan, s közelebb húzódott a nagy fa törzséhez, amelyik alatt állt. Közel volt a dzsungel széléhez. Kis távolságra két hegyet is látott, mielőtt a vihar kitört, most azonban semmit se tudott kivenni tekintetével. Mindazonáltal szórakoztatónak találta, hogy belebámul az ömlő, falsűrű esőbe, kutatván a két hegy körvonalait, elképzelve, hogy a vízáradat egyszerűen elmosta őket. Persze tudta, hogyha az eső hirtelen eláll, a nap rögtön kisüt megint, és az egész világ olyan lesz, mint volt annakelőtte. Legföljebb pár ág hullt le, ez a változás, meg itt-ott egy-egy vénséges dzsungel-pátriárka zuhant le, hogy korhadékával táplálja a talajt, melyből talán századokon át

táplálkozott. Látta, hallotta, ahogy ágak, leveles gallyak repülnek és forognak körülötte mindenfelé. Tépi őket a tornádó, lenyomja elemi súlyával a víztömeg. Pár méternyire tőle egy hatalmas fa megingott, kidőlt. De Tarzan védve volt, biztonságban állt egy sokkal ifjabb dzsungelóriás ágai alatt, ahová saját dzsungel-leleménye vezette. Itt csak egyetlen, távoli veszély fenyegette. És mégis – lesújtott. Tarzan feje fölött egyszerre mintha meghasadt volna a világ: kettéhasadt a villám ütötte fa, a fiatal óriásnak vége volt. Öt is maga alá temette, holott védelmeznie kellett volna. Mire az eső elállt s a nap kisütött, ott lelte Tarzant a földön elterülve. Bukawai előjött a barlangjából, miután a vihar elvonult, és végignézett a terepen. Fél szeme lehetővé tette számára, hogy mindent lásson. De ha tucatnyi szeme lett volna, akkor se látta volna soha a felfrissült világ roppant szépségét, a dzsungel üdeségét, mert ilyen dolgokhoz zagyva szívében nem élt semmi késztetés. Agya merőben-másra válaszolt a világ jelzéseiből. S ha orra van, akkor se érezhette volna, ugyanilyen okokból, az édes illatokat a tisztára mosott levegőben. A leprás öreg két oldalán ott állt állandó és kizárólagos kísérőpárja, a két hiéna, és szimatoltak. Egyikük hirtelen mély morgást hallatott, fejét előreszegezte, és fürkészve elindult a dzsungel felé. A másik követte. Bukawai kíváncsiságát is felkeltették, ment hát utánuk, követte nyomukat, nehéz fütykössel a kezében. A hiénák megálltak pár méternyire a kiterítve heverő Tarzantól. Szimatoltak, morogtak. Akkor ért oda Bukawai, és először nem akart hinni a szemének, de amikor hitt végre és látta, hogy csakugyan az ördög-isten fekszik ott, dühe nem ismert határt. Azt hitte ugyanis, hogy Tarzan halott, s őt így megfosztja a rossz sors a bosszú megálmodott lehetőségétől. A hiénák fogvicsorgatva közeledtek a majomemberhez. Bukawai ocsmány üvöltéssel vetette rájuk magát, kegyetlen ütéseket mért a hátukra – mert ki tudja, hátha van mégis élet még az ősellenségben. A bestiák horkantva, fújva fordultak szembe gazdájukkal s kínzójukkal. De a régóta beléjük táplálódott félelem

visszafogta őket, nem estek rohadozó torkának. Pár méternyire elsompolyogtak, ott letelepedtek hátsó lábukra, és gyűlölettől s éhségtől izzó szemmel, vadul figyelték, mi történik. Bukawai lehajolt, fülét a majomember szívére szorította. A szív vert. Amennyire a leprás arc torz vonásai öröm kifejezésére alkalmasak voltak, most pokoli örömet fejeztek ki, ám ez nem volt szép látvány. A majomember oldalán ott hevert a hosszú fűkötél. Bukawai sebesen hátrakötötte foglyának ernyedt karjait, majd a vállára vette a terhet. Mert Bukawai, ha öreg volt is és beteg, erős férfi maradt. A hiénák elindultak mögötte a barlang felé. Követték a varázslót a keskeny, sötét folyosón, ahogy cipelte kincsét a hegy gyomrába. Föld alatti, szűk járatokkal összekötött szobákon át vitte, vitte Tarzan élettelen testét a tisztátalan varázsló. A folyosó egyik fordulóján hirtelen fény villant. Bukawai megérkezett Tarzannal a hegy körkörös kis kráterébe. Egykor vulkán működhetett itt, apró vulkán, mely sosem tudott heggyé tekintélyesedni, megmaradt inkább földközeli lávaömlés helyének. Meredek falak vették körül a krátert. Az egyetlen kijárat az a szűk folyosó volt, amelyen Bukawai belépett. A sziklás talajból pár korcs fa nőtt. Vagy harminc méter magasban látszott az égbolt. Bukawai Tarzant az egyik fához kötözte, méghozzá a saját fűkötelével, s úgy, hogy bár szabadok maradtak a kezei, a csomókat nem érhette el. A hiénák morogva sompolyogtak, mászkáltak föl s alá. Bukawai gyűlölte őket, és gyűlölték ők is Bukawait. A varázsló tudta, hogy csak arra várnak, amikor ő már magatehetetlen lesz, vagy ha féktelen gyűlöletük legyőzi félelmüket, az alárendeltségi érzést. Ami őt illeti, Bukawai sosem félt tőlük, s épp a félelmi viszony fenntartása végett táplálta Bukawai mindig nagy gonddal ezeket az undok szörnyetegeket. Még vadászott is nekik, ha saját igyekezetük meddőnek bizonyult. Egyebekben viszont kíméletlen volt velük, és a csekély agyú, beteg, bestiális, primitív emberek kegyetlenségét gyakorolta rajtuk. Kölyökkoruktól nevelte őket, s a hiénák nem is ismertek más életet, csak ezt. Ha elkalandoztak is vadászni, mindig visszatértek.

Bukawai újabban kezdett rájönni, hogy a visszatérésük oka nem annyira a szokás, inkább a gyűlölet türelme, amely eltűr akár minden megaláztatást és sértést is, de nem mond le a végső bosszú őrzött lehetőségéről. A varázslónak nem volt szüksége különösebb képzelőerőre, hogy kitalálja, mi lenne ez a bosszú. Ma látni fogja, milyen is lenne ez a vég, de valaki más személyesíti meg őt. Miután Tarzant megkötözte, Bukawai visszament a folyosóra, maga előtt terelte a hiénáit. Aztán a barlangrész egyik kijáratát ágfonat ajtóval zárta el, biztosítván így, hogy nyugodtan alhasson éjszaka, nehogy a sötétség leple alatt a két fenevad rátámadjon. Visszatért a külső üregszájhoz, ki a szabadba. Egy jókora edényt megtöltött a közeli forrásból, majd a kráterhez ment megint. A félrerekesztett hiénák a fonatos ajtó mögött álltak, éhesen figyelték Tarzant. Kaptak ők már táplálékot korábbi időkben is efféle módon. A bűv-doktor a vízzel most Tarzanhoz közelített, s az edény tartalmából jókora adagot a majomember arcába löttyintett. A dzsungel fiának szemhéjai megremegtek. A következő pillanatban Tarzan már ki is nyitotta a szemét, körülnézett. – Ördög-isten! – rikácsolta Bukawai. – Én vagyok a nagy varázsló. Az én orvosságom erős. A tiéd gyönge. Ha nem az, hát miért vagy idekötözve, mint egy kecske, mielőtt oroszlánok étke lesz? Tarzan egy szót sem értett a varázsló kiabálásából, ezért nem is válaszolt, csak nézett rá hideg szemmel, közönyösen. A hiénák ott ágaskodtak mögötte. Hallotta morgásukat, de még csak feléjük se fordult. Vadállat volt ő, emberi agyú dzsungellény. A benne élő vadállat képtelen volt félelmet elárulni a biztos halál előtt – míg az emberi agy beletörődött az elkerülhetetlenbe. Bukawai nem volt még készen, hogy fenevadjainak adja az áldozatot, ezért rájuk rontott a fütykössel. Rövid, egyoldalú kézitusa kezdődött, s a dögevők láthatóan a szokásoknak megfelelő mód alulmaradtak. Tarzan figyelte az eseményeket. Látta, felfogta, micsoda gyűlölet él a két állat s az emberi fajt megcsúfoló sarlatán szörny között.

Hogy Bukawai a hiénáit alávetette torz akaratának, visszatért Tarzanhoz, hogy tovább bosszantsa. A bűv-doktor látta azonban, hogy a majomember aligha ért meg valamit, s a végén felhagyott igyekezetével. Visszahúzódott a folyosóra, a bejáratot elzárta a fonattal. Visszament a barlangba, ott előkerített egy gyékényfonatot, a kráter fonatos nyílásához vitte, végigheveredett. Innen nézi majd a történendőket, kényelemben élvezi bosszúművét. A hiénák alattomosan szaglászták a majomembert. Tarzan egy pillanatra minden erejét beleadta, hátha enged a kötél – de ha ez még Numát is biztosan tartotta, az ő erőfeszítése nyomán sem szakadhat szét. A dzsungel fia nem akart meghalni. Most is egészen közelről kellett a halál arcába néznie – s tette megint szemrebbenés nélkül –, ahogy ez már gyakran megtörtént. Ahogy megrángatta a kötelet, érezte, hogyan dörzsölődik a fonat a kis fához, melyhez oda volt csomózva. S akkor, mintha film peregne lelki szemei előtt, megjelent egy régi jelenet. Emlékezetének raktárából előkerült egy kisfiú, ahogy ott leng magasan, és látta a kötelet, ahogy elszakad odafönn, s a fiúcska a földre zuhan. Tarzan elmosolyodott. És azonnal elkezdte gyorsan dörzsölni a kötelet a fa törzséhez. A hiénák megpróbáltak bátorságot gyűjteni, így közeledtek. Tarzan lábát szaglászták. Hanem amikor a majomember szabad keze feléjük sújtott, meghátráltak. Tudta, ha éhségük fokozódik, támadni fognak. Tarzan hűvös nyugalommal, módszeresen, sietség nélkül húzogatta a kötelet a kis fa, törzsén, a kérgen. Az üreg bejáratánál Bukawai elaludt. Azt gondolta, beletelik még egy kis időbe, hogy a bestiák felbátorodjanak, vagy eléggé éhesek legyenek a megkötözött áldozat húsára. Addig meg ő pihen egyet, így is történt. Telt-múlt ekképp a nap, a hiénák egyelőre nem szedték össze a bátorságukat. A kötél meg erősebbnek bizonyult, mint az a gyerekkori, és jobban ellenállt a dörzsölésnek. Mégis, a hiénák éhsége fenyegetően fokozódott, s közben a kötél… igen, a kötél is egyre roncsolódott, vékonyult. Bukawai aludt. Késő délután az egyik hiéna már vicsorgott az éhségtől, s akkor,

ingerülten morogva nekiugrott a majomembernek. A zaj felébresztette Bukawait. Fel is ült gyorsan, hadd lásson mindent jól, mi fog történni a kráterben. Azt látta, hogy a hiéna a fogoly védtelen torkának ugrik, s hogy Tarzan karja lendül, elkapja a hördülő állatot. Akkor a másik hiéna is támadásba lendült, szökkent volna az ördög-istenre. A nagy, sima bőrű test iszonyatosan megfeszült. Az izmok hatalmas játéka kezdődött a szőrtelen barnaság alatt – a dzsungel fia teljes súlyával és roppant erejével előrelendült – a kötelék engedett, és a három alak a következő pillanatban horkantva, harapva, birkózva hempergett a kráter fenekén. Bukawai nyomban talpon volt. Igaz volna ez? Az ördög-isten felveszi a harcot az ő két szolgájával? Fegyvertelen a fickó… és ott van rajta két hiéna… képtelenség! De Bukawai nem ismerte Tarzant. A majomember erősen szorította az egyik hiéna torkát, így emelkedett féltérdre, bár közben a másik vadállat veszettül támadta, le akarta rántani a földre. Tarzan fél kézzel az egyiket tartotta, másik kezével a másikért nyúlt, s odarántotta a szörnyeteget. Bukawai látta, hogy a küzdelem állása őrá nézve ijesztő – rohant hát a kráterbe, kezében a fütyköst lóbálta. Tarzan várta a jöttét, most már két lábon állt, mindegyik kezében egy-egy hiéna… s az egyik habzó pofájú bestiát egyenesen a bűv-doktor fejéhez vágta. Elzuhantak, összekavarodtak tusakodó halomban. Tarzan átröpítette a másik hiénát a kráteren, miközben az, amelyik a varázslóval hempergett, kezdte volna már rágni a rothatag arcot. Ez kevés volt a majomembernek. Lerúgta, s üvöltő társa után küldte a hiénát, majd a földön elnyúlt sarlatán mellé szökkent és talpra rántotta. Bukawai, aki végig eszméleténél volt, most látott meg valamit igazán: a biztos halált, a közvetlen és rettenetes halált Ott izzott hidegen a foglyul ejtő szemében. Foggal-körömmel fordult Tarzan ellen. A majomember megborzadt a leprás test nagy közelségétől. A hiénáknak elegük volt egyelőre a dologból, s eloldalogtak a folyosón a barlang külső része felé. Tarzannak alig okozott

nehézséget, hogy a varázsló ellenállását megtörje. Akkor nyomban megkötözte. Ugyanahhoz a fához erősítette, amelyikhez a varázsló őt. Csak arra vigyázott a csomózgatáskor, hogy az övéhez hasonló megmenekülésről most ne lehessen szó. Aztán otthagyta. Ahogy távozott a kanyargós folyosón, a föld alatti üregeken át, Tarzan nem látta a hiénákat. – Vissza fognak jönni – mondta magában És a kráterben, a magasba szökkenő falak közt, Bukawai borzadálytól jéggé dermedve, iszonyú félelem lázában remegett. – Visszajönnek! – kiáltotta, és hangja a rettenet visításává torzult. És így is lett. 8 Az oroszlán Numa, az oroszlán ott lapult egy tüskés bokor mögött a folyó kanyarulata alatti kis ivóöbölnél, az örvényes víz közelében. A folyó mindkét oldalán – a partnál jól kiszélesedve – kitaposott ösvény vezetett. Megszámlálhatatlan idő óta ide jártak inni a dzsungel vad teremtményei, meg a síkság lakói. A ragadozók vakmerő, félelmet nem ismerő léptekkel, a növényevők félénken, óvatosan, habozva. Numa, az oroszlán éhes volt, nagyon éhes, és éppen ezért igen hallgatag is. Az ivóhelyhez igyekezve gyakran felnyögött, üvöltött, sőt, el is bődült olykor. De amikor ahhoz a helyhez közelített, ahol Barára, az őzre vagy Hortára, a vadkanra, avagy bármi más ízes falatra, gyanútlan szomjazókra fog leskelni, akkor már elcsendesült. Komor, baljós csend volt ez, veszedelmes. Sárgás-zöld szemek figyelték a terepet, és egy izmos farok szüntelen, ritmikus mozgása ütemezte kísérteties pontossággal. Pacco, a zebra érkezett elsőnek, és Numa, az oroszlán alig tudta elnyomni kedvetlen hördülését, hiszen a dzsungelnek s környékének valamennyi vadja közül épp Pacco fajtája volt a legóvatosabb. A fekete-fehér csíkos négylábú mögött érkezett egy egész kis ménes, harminc vagy negyven hasonló otrombácska, ló-forma állat. Ahogy a mén a gázlóhoz közeledett, gyakran megállt,

fülelt, orrlikait a magasba emelte, hogy a lég elmesélje neki, mire számíthat közelben-távolban, érezze a veszedelmes ragadozók szagát. Numa kényszeredetten mocorgott, hátsó részét magasba tolta, izmos teste megfeszült, ahogy felkészült a vérszomjas támadásra. Szeme vadul szórta tüzet. Roppant izmai remegtek, testét átjárta a pillanat izgalma. Pacco egy kicsit közelebb ért. Megállt, horkantott, aztán megpördült, s vele együtt a csapat is elindult visszafelé, az ellenkező irányba. De Numa nyugton maradt. Ismerte Pacco, a zebra viselkedését. Tudta, hogy vissza fog térni, jóllehet többször ismétlődik majd ez a jelenet. Óvatoskodva eltereli elébb háremét s utódainak csapatát a vágyva vágyott víztől, míg kellő bátorságot nem gyűjt az iváshoz. Volt egy olyan esély is, hogy Pacco végképp elriad. Numa látott már ilyet, hát teljesen moccanatlan maradt, nehogy ő legyen az, aki visszakergeti a zebranépet, szomjasán akár, a füves síkságra. Pacco és családja újra megjelent a folyónál, és újra meg újra lejátszották a menekülési nagy jelenetet. Ám mindannyiszor közelebb is merészkedtek a vízhez, míg a végén a telt mén kecses patáját nyaldosták a folyó kis hullámai. A többiek, óvatosan lépdelve, még csak közelítették vezetőjüket. Numa kiválasztott magának egy fényes szőrű, kövér kancacsikót. Szeme éhesen izzott, legeltette rajta a tekintetét. Numa, az oroszlán akkor a legboldogabb, ha Pacco, a zebra húsát élvezheti – s ennek oka az, hogy zebrát zsákmányolni, épp az imént jelzett nagy óvatosság miatt, a legnehezebb dolgok egyike a vadon világában. Az oroszlán lassan fölemelkedett, s ahogy így tett, nagy, párnás mancsai alatt megroppant véletlenül egy kis ág. Mint a puskagolyó, úgy repült most már Numa. Ám a kis gallyacska roppanása, ez az egyetlen riasztó hang elegendő volt, hogy a ménes megzavarodjon, így Numa csak fejetlenül vethette bele magát – s céltalanul ekképp! – a fejvesztett, futamodé- kavargásba. A vadászat és a mén oda volt hát, az oroszlán hiába próbált hatalmas ugrással Pacco nyomába érni, az a megroppanó ág

elvette tőle a remek falatot. Annyi történt csak, hogy iszonyú mancsa belehasított a zebra farába, és négy véres csíkot hagyott maga után. Numa dühösen hagyta ott a folyópartot, éhesen és veszélyesen, izzó dühvel tért vissza a dzsungelbe. Éhsége messze meghaladta az átlagosat. Még Dango, a hiéna is prédája lehetett volna most a rettenetes karmoknak és fogaknak. S ily hangulatában érkezett el az oroszlán Kercsak törzsének, a nagy majmoknak a tanyahelyéhez. S ugyan ki számított volna Numa, az oroszlán közelségére ily késő reggeli órán. Hiszen mindenki azt hiszi a napnak ily szakában, hogy ő még ott hever, szunyókál az előző esti zsákmány maradványai mellett. És közben Numa – vadászott. Éhesebb volt, mint bármikor. Az emberszabású majmok ráérősen időzgettek a tisztáson s környékén, csillapítván első hajnali éhüket. Numa nem látta őket, de a szagukat messziről megérezte. Általában nem érdekelték a majmok, ment volna más zsákmány után, mert derekas izmaik még Numa számára is veszélyt, túl nagy ellenállást jelentettek. Kercsak népének nagy tépőfogai oroszlánijesztők voltak. Ám ma minden másképp volt – Numa feléjük ment, és pofájából, melyen felállt a szőr, vad horkantások törtek elő. Numa nem habozott: ahogy meglátta a majmokat, azonnal támadott. Voltak ott vagy tucatnyian is, szőrös, emberszabású teremtmények egy kis tisztáson. Fönn az egyik fán ott ült egy barna bőrű ifjú. Látta Numa hirtelen elhatározását, a gyors szökkenést, és látta, ahogy a majmok hirtelen megfutamodnak. A nagy hímek apró balukon tipornak. Csak egyetlen nőstény maradt a helyén, egy fiatal anya, akit épp ez a körülmény – porontyának védelme – késztetett helyben maradásra. Tarzan leszökkent az ágról, és a menekülő hímek után ordított. Azokat is küzdelemre hívta, akik védett helyeken, a környező fák alatt kuporogtak. Ha a hímek helytállnak, Numa nem ért volna semmit a támadással, s bármilyen düh fűti is, akármi éhség hajtja, sértetlenül nem menekülhetett volna – se zsákmánnyal, se anélkül.

A kiáltást talán hallották a hímek, s szándékukban állt megfordulni, de túl lassúak voltak. Numa elragadta az anyamajmot, és a dzsungel sűrűjébe vonszolta, mielőtt a menekülők megfordulhattak volna, hogy összeszedvén bátorságukat, társuk segítségére siessenek. Tarzan haragos hangja, semmi kétség, dühödt érzelmeket ébresztett a majomszívekben. Horkantva, üvöltve követték Numát a sűrűbe, a leveles ágak labirintusába, ahol elrejtőzni próbált előlük. A majomember haladt az élen, sebesen, de óvatosan. Az oroszlán hollétét illetően inkább a fülére és a szaglószervére adott, nem a szeme jelzéseire. A nyomot könnyű volt követni, hiszen az elvonszolt majomnőstény jócskán vérzett, és a szaga is ott volt. Magunkfajta gyakorlatlan lényék is rátaláltak volna erre a csapásra. Tarzan s a Kercsak-törzs majmai számára olyan volt ez, mint nekünk a városban egy aszfaltozott járda. Mielőtt a nagymacska morgását, haragos jelzéseit meghallották volna, Tarzan tudta, hogy a közelében vannak. Felszólította a majmokat, kövessék példáját. Tarzan fölszökkent egy fára, s egy pillanat múlva Numát körül is vette már a fenyegető vadak sokasága, s mind vicsorogtak rá, karmaikat meresztgették. A ragadozó ott hasalt, mellső lábait a nőstény majomra fektette. Tarzan látta, hogy az áldozat már nem él. Ennek ellenére, valami megmagyarázhatatlan parancs arra szólította, hogy ne hagyja annyiban a dolgot, mentse ki az élettelen testet is a támadó karmaiból, s osszon ki méltó büntetést. Ingerlő, sértő szavakkal kezdte ostromolni Numát. Száraz ágakat tört le a fáról, melyen ide-oda szökdelt, ezeket hajigálta le az oroszlánra. A majmok ugyanígy tettek. Numa dühödten felüvöltött, zavarta őt ez a piszkálódás. Éhes volt, hanem ilyen körülmények között nem is gondolhatott falatozásra. A majmok – ha csupán rajtuk múlik – csakhamar biztosan otthagyták volna az oroszlánt, élvezze a megszerzett zsákmányt – mi értelme itt már az erősködésnek? A nősténymajmot úgy-, sem éleszthetik fel azzal, ha száraz ágakat hajigálnak Numára, s maguk is éhesek, nem értelmesebb dolog-e táplálék után nézni? De

Tarzan másképp gondolta. Numának büntetés jár, Numának menekülnie kell innét. Meg kell tanítani rá, hogyha megölt is egy Manganit, nincs joga rá, hogy elfogyassza. Az emberi értelem a jövőbe nézett, miközben a majmok csak a legközvetlenebb jelent vették figyelembe. Megelégedtek volna annyival is, hogy ők ma elkerülték Numa haragját, ám Tarzan szükségesnek látta, és eszközt is talált rá, hogy az elkövetkezendő napokat biztosítsa. Szította hát az emberszabásúak harci kedvét, serényen dobálták is az ágakat, míg végül az oroszlán kénytelen volt behúzni a fejét, s torkából a tiltakozás hangjai törtek elő – jóllehet mindegyre makacsul őrizte prédáját. Az ágak és gallyak – Tarzan hamar rájött –, hiába zuhogtak Numára, nem ártottak neki különösebben, sérülést sem igen okoztak, így a majomember hatékonyabb eszközöket keresett – és nem is kellett sokáig keresgélnie. Volt a közelben egy omlékony gránittömb – ennek kövei már valamivel többet ígértek. Kiáltott a majmoknak, figyeljék Numát. Tarzan leszökkent a földre, és összeszedett egy maréknyi gránitdarabkát. Tudta, hogyha példájával ekképp élen jár, eredményesebb lesz a felhívása, mint ha csupán javaslatot tenne, hiszen Tarzan néni volt a Kercsak-törzs királya, puszta szóval nem vehette volna rá a majmokat, hogy Numát kővel hajigálják. Az uralkodó szerep későbbi évek ígérete volt. Most a majomember fiatal volt még, igaz, tekintélyes helyet vívott ki magának a csapatban, a vad dzsungellények között, akiknek törzsébe a sors furcsa rendelése sodorta. Az idősebb nemzedék komor hímjei továbbra is gyűlölték őt, ahogy a vadállatok mindig gyűlölik gyanakvásuk tárgyait, mindazokat, akiknek szaga valami idegen faj szagát idézi. Mert az idegenség: ellenségesség is. A fiatalabb hímek, akik egykor Tarzan játszópajtásai voltak, hozzászoktak a majomfiú illatához. Ugyanaz a szag volt ez nekik, mint a törzsből bárkié. Nem gyanakodtak rá jobban, mint a törzsből bármelyik más hímre. Azért persze, nem szerették, hiszen nem szerettek senkit a párosodás évszakán kívüli időben, és a hímek közt ilyenkor támadt ellentétek a következő efféle évszakig tartottak. Komor, nyűgös népség volt ez a majomtársaság – a legjobb

esetben is ilyenné vált valamennyi. Kivételt képezett az, amelyikükben az emberi tulajdonságok valami csírája mutatkozott már – visszautas, semmi kétség; visszautas volt az ilyesmi az ős-ősre, aki valóban megtette az első lépést a majomléttől az emberi lét felé, ahogy egyre többet járt a hátsó lábán, s a tétlenül maradt mellső lábak számára valami más foglalatosságot talált Tarzan tehát vezető volt ott, ahol parancsoló még nem lehetett. Rég fölfedezte az utánzás majomszokását, és megtanulta, hogyan hasznosítsa. Most például teleszedte a két markát gránitdarabokkal, felmászott a fára, és élvezettel nézte, hogy a majmok követik a példáját. Egy kis idő telt el, míg összeszedték a “lőszerüket”. Közben Numa hozzálátott a lakomához. De alig hogy valóban élvezhette volna az első falatot, már meg is kapta, ami járt neki: a majomember szerint legalábbis; Tarzan kezétől érte az első találat – a pofáján. Fájdalmasan felordított, dühére azonban a majmok sorozattüze volt a válasz. Numa megrázta masszív fejét, felpillantott kínzóira. Ezek vagy félórán át üldözték kövekkel és ágakkal, s hiába vonszolta be zsákmányát az oroszlán a legsűrűbb bozótba, üldözői mindig rátaláltak, nem hagyták békén, lövedékeikkel innen oda, onnét amoda űzték. A szőrtelen majomféle, az emberszaga volt a legrosszabb mind közül, ő ugyanis odáig merészkedett, hogy lejött a magasból, pár méternyire a dzsungelek ura előtt szökdécselt, onnét hajigálta nagy erővel a zsákmányával küszködő ragadozót. Numa olykor-olykor nekirontott volna pontosan célzó támadójának, de hiába. Legtevékenyebb gyötrője mindig elugrott előle, s oly pimaszul tette ezt, hogy az oroszlán dühében, még éhéről is megfeledkezett. Többször is jókora távolságra elhagyta a zsákmányt abban a reményben, hogy ellenségét utolérheti. A majmok, Tarzannal az élükön, Numát végül egy tisztásra terelték, ahol az oroszlán természetszerűleg a neki legelőnyösebb védekezést választotta: a fáktól távol, a szabad térségen helyezkedett el. Ott kellő távolságban volt az ágakról meglehetősen találomra hajigálózó majmok lövedékeitől. Itt is Tarzan volt az, aki a

legpontosabb találatokat érte el. Ez nem volt elég a majomembernek, főleg mert Numa a fájdalmas “belövéseket” is legföljebb horkantással nyugtázta, és tulajdonképpen nagy nyugalommal látott hozzá, hogy zsákmányát elköltse. Tarzan a fejét vakarta, valami hatékonyabb ijesztési módon töprengett, mert feltett szándéka volt, hogy meggyőzi Nurnát: semmi haszna, ha a törzs tagjai ellen támad. Az emberi elme, hadd ismételjük, a jövőre gondolt, nem elégedett meg a bozontos majmok jelenközpontúságával. Tarzan úgy okoskodott, ha Numa azt látja, hogy könnyedén elfogyaszthatja az elejtett majmot, hamarosan megint Kercsak törzse ellen fordul, hiszen a dolog – kifizetődő: megöl egy majmot, és semmi baja belőle. Numát meg kell tanítani, vélte a majomember, hogy a majomölés azonnali büntetéssel jár, és semmi haszna. Pár lecke elegendő, hogy az ősi ellenséget megtanítsa: békén kell hagynia a törzset. Ez itt valami öreg oroszlán lehet, és nyilvánvalóan a fogyatkozó testi erő, a megcsappant ügyesség volt az oka, hogy bármiféle zsákmány jó neki. Hanem egyetlen oroszlán, egy öregedő példány is nagy bajt hozhat egy majomtörzsre, kiirthatja az állományt, vagy olyan veszteségeket okozhat, hogy a régi tanyahelyén nem lesz elviselhető számukra az élet. – Vadásszon a Gomangani népre – mondta magában Tarzan. – Könnyebb zsákmányt talál ott. Majd én megtanítom ezt az elvadult Numát, hogy a Mangani népet békén kell hagynia. A megoldandó nagy kérdés az volt, hogyan terelje el zsákmányfalatától az oroszlánt. Tarzan akkor kieszelt valamit. Vakmerő terv lett volna ez rajta kívül mindenkinek, de még a majomember számára is olyasmi volt. Hanem Tarzan szerette az olyan dolgokat, melyek az életveszély határát súrolják. Szinte kizárt dolog, hogy közülünk bárkinek eszébe jutott volna ilyen, vállalkozás egy éhes oroszlánnal szemben. Tarzannak természetesen segítségre volt szüksége a terv végrehajtásához, s ennek a segítőnek ugyanolyan ügyesnek és bátornak kellett lennie, amilyen ő. A majomember tekintete gyerekkori játszópajtásán, Taugon állapodott meg. Első

szerelmében vetélytársa volt Taug, manapság azonban a törzs valamennyi hímje közül ő lehetett az egyetlen, akiben “személy szerint” annyi rokonszenv él Tarzan iránt, hogy emberi szóval barátságnak mondhassuk a csekély majomagy e termékét. Taug bátor volt, fiatal és fürge. Fantasztikus izmok domborodtak tömzsi testén. – Taug – kiáltott a majomember. A nagy majom erre felpillantott a száraz ágról, melyet épp le akart törni egy villámsújtotta fa törzséről. – Menj Numa közelébe, zavard őt egy kicsit – vezényelte Tarzan. – Ingereld, hogy támadjon. Vezesd el őt Mamka tetemétől. És tartsd távol onnét, ameddig csak bírod. Taug bólintott. Tarzannal épp szemközt helyezkedett el, a tisztás túlfelén. Lecsavarta végre az ágat a fáról, a földre szökkent, és elindult Numa felé – horkantva, kaffogva sértegette. A megzavart oroszlán felnézett, talpra állt. Farka megmerevedett, és Taug akkor már futva menekült is, mert értette a félreérthetetlent: az oroszlán támadni fog. Az oroszlán mögül Tarzan hirtelen a tisztás közepe felé szökkent, ahol Mamka teteme feküdt. Numa figyelme Taugra szegeződött, nem látta a majomembert. Inkább a menekülő hímmajom után ugrott, aki épp jókor kezdte meg a menekülést, mert így elérte az egyik közeli fát, egy-két méterrel a szörnnyel a nyomában. A súlyos emberszabású macskaügyességgel kúszott fel a törzsön, a lombozat védelmébe. Numa karmai alig pár hüvelyknyire hasították menekvő teste mellett a levegőt. Az oroszlán a fa alatt egy pillanatnyi pihenőt tartott, izzó szemmel nézett a majom után, s olyat bődült, hogy a föld beleremegett. Aztán visszafordult, ment volna zsákmányához – s ahogy így tett, a farka megint megmerevedett, s ha az imént vadul támadott, most aztán még e ki nem hunyt dühöt is felülmúlta vádló haragja: mert amit látott, vérig bőszítette. Egy meztelen ember loholt Mamka tetemével a fák felé; igen, a vértől csepegő zsákmány ott volt egy idegen széles vállán. A majmok, látván az oroszlán bőszült pofáját, sértésekkel kezdték ostromolni Numát. Tarzannak meg figyelmeztetéseket

rikácsoltak. A nap magasan állt, forrón s ragyogón tűzött, és reflektorfényként hulltak sugarai a színtérre, a két főalakra. Színpad volt ez a javából: körben a fákon – a közönség. A mezítelen ifjú halványbarna teste, melyet csak a vértől csepegő majomtetem födött el. Igen, a vér, mely az oldalán ott csörgött: ennyi volt öltözete, így tündököltek dagadozó hajlékony izmai. Mögötte a fekete sörényű oroszlán, a dzsungel nagyura fejét előreszegezve, farkát hátranyújtva száguldott át a fényárban úszó tisztáson. Ó, de hát ez volt maga az élet! Tarzan, sarkában a halállal, hihetetlen pezsdítő izgalmat érzett – most élt igazán, a veszély árnyékában! Hanem azért ez is kérdés volt: a valóság mi lesz? A rideg tények világában – eléri-e a menekvést nyújtó fákat?! Gunto ott lengett már előtte, mint artista-társ egy ágon, és figyelmeztetéseket, tanácsokat rikácsolt. – Kapj el! – kiáltotta neki Tarzan. És súlyos terhével a vállán felszökkent a levegőbe, épp úgy, hogy a hátsó lábával “trapézoló” nagy hím elkaphassa őt a mellsőivel. S Gunto elkapta hatalmas, szőrös mancsaival – a nagy majomember vállán ott volt a nősténytetem –, felperdítette az iszonyú súlyt, és Tarzan ujjal végre megragadhattak egy másik ágat. Odalent Numa szökkenéshez készült, ugrott – de Gunto olyan fürge volt a nagy súlya ellenére is, mint egy apró majom, mint Manu, és az oroszlán mancsa épp csak karcolva sebezte, vércsíkokat húzván vastag, szőrös karján. Tarzan felvitte Mamka tetemét egy olyan magas ágvillához, ahová még Sita, a párduc sem mászhatott fel érte. Numa dühödten járt-kelt a fa tövében, ijesztően ordított. Megfosztották a zsákmányától, és a bosszú lehetősége se volt az övé. Ritkán volt ennyire vad hangulatban! Megcsúfolói azonban biztos menedéket élvezhettek, nem érhette el őket ott, ellenkezőleg, még azok lövedékei – kövek, ágak – zúdultak Numára, tovább bőszítve őt, ha ilyesmi lehetséges volt még egyáltalán. Tarzan sokat töprengett még ezen a mai kis kalandon. Kis kaland? Elképzelte, mi lett volna, ha Numa komolyabban rászokik Kercsak törzsére, a nagy majmokra. De ugyanígy észrevett valami

mást is: hogy lényegében milyen nevetséges volt, ahogyan ezek az emberszabásúak az oroszlán első támadása elől menekültek. A dzsungel életében nem sok humort ismernek a lények, legföljebb komorságot, borzalmat. A vadállatoknak nincs is érzékük a mókának e magasabb rendű párlatához. Hanem az ifjú angol sok dologban humort fedezett fel, ahol társai végképp nem gondoltak semmi ilyenre. Kora gyereksége óta kereste a jókedvet, és ezzel sok bosszúságot okozott nemegyszer a majomtársaknak. Most is megértette hát, hogy a majmok fejvesztett riadalmában és Numa tehetetlen dühében ott ez a komikus elem. Pedig hát rémes esemény volt ez. Mamkának az életébe került, és veszélybe sodorta a törzs számos tagját. Pár hét múlva történt, hogy Sita, a párduc lecsapott hirtelen a törzs tanyahelyére. Elragadott egy kis balut a fáról, ahol az anyaállat épp eleséget keresett. És Sita büntetlenül eltávozhatott a prédával. Tarzan nagyon haragudott. Felhánytorgatta a törzs tagjainak: miként lehet az, hogy fényes nappal Numa és Sita csak így leöl közülük kettőt. – Ezek így mindannyiunkkal végeznek, zsákmányuknak tekintenek majd minket is! – kiáltott. – Összevissza vadászgatunk, kotorászunk csak a dzsungelben, és nem törődünk vele, hol fenyegethet ellenség. Nézzétek meg, még Manu, pedig ő kis majom, ő se viselkedik ilyen botorul. Ketten-hárman közülük örökké őrszolgálatban vannak. És Pacco, a zebra, vagy Wappi, az antilop… a nyáj, a ménes körül mindig ott szökdel közülük néhány, s dolguk csakis a veszély jelzése. Mi meg? Mi, a nagy Mangani nép… hagyjuk, hogy Numa és Sabor és Sita elragadja nőstényeinket, baluinkat…! – Karr-rump! – mordult vadul Numgo. – Hát mit tegyünk? – kérdezte Taug. – Mi is állítsunk mindig egy-két őrszemet, ezek majd figyelmeztetnek minket, ha Numa, Sabor vagy Sita közeleg – válaszolta a majomember. – Mástól nem kell félnünk, legföljebb Hiszta, a kígyó jelent még veszélyt, mivel ő oly lopakodva érkezik.

Így történt, hogy Kercsak törzsének nagy majmai a következőkben mindig őrszemet állítottak több helyre. Ezek ügyeltek a biztonságukra, míg a többiek vadásztak és gyűjtögettek. Tarzan, persze, továbbra is a maga útját járta, mert Tarzan ember-teremtmény volt. Mulatságát a kalandban kereste, és megtalálta a humort meg a komor veszélyt is, ahogy erre igazából csak annak van módja, aki ismeri a dzsungelvilágot, s nem fél kegyetlen erőitől – melyek izzva leskelnek, s egyáltalán nem mókából ontják az eleven, piros vért. Míg a társak csak ennivalót és szerelmet kerestek, a majomember másféle táplálék után is járt: örömöt áhított. Egy nap ott kuporgott Mbonga főnök falujának palánkja fölött a fán. Nézte az ősvadon szurokfekete embereinek életét. Látta, ahogy már oly sokszor, hogyan jár-kél Rabba Kega, fején Gorgónak, a bivalynak öreges fejével. Tarzan jót mulatott rajta mindig, ha egy Gomanganit “Gorgőként” látott parádézni. Ám az egész tulajdonképpen mit sem jelentett neki, amíg meg nem látta, hogy Mbonga kunyhójának falánál hever egy oroszlán bőre, s a feje még mindig rajta van. Erre a vad állat-fiú csinos arcán széles mosoly futott át. Visszatért a dzsungelbe, ahol a jószerencse, a maga ügyessége, fürgesége, ereje és esze hamarosan remek falatokat biztosított számára. Ritka megfigyelőkészsége révén nem is volt nehéz a vadászat. Tarzan mindig érzett olyasmit, hogy a világ tartozik neki ezzel: legyen meg a napi betevő falatja. Azt is jól tudta, hogy neki magának kell föltennie a pontot az i-re, s bizony sosem volt nála tökéletesebb begyűjtő e téren, jóllehet az angol ősök ivadékának fogalma sem lehetett róla, hányféle cselfogást ismertek elődei, mondhatni még annyit se tudott ezekről, mint elődeiről – ami pedig a semmivel volt egyenlő. Jócskán besötétedett, mire Tarzan a falu fölé visszatért, Mbonga palánkkal körülvett falujának fájára, ahol már várta kicsiszolt páholyága. A faluban nem volt semmi különösebb fogyasztani való, élet sem nagyon pezsdült, mivel a fekete főnök embereit főleg csak a húsos orgia s a jó helyi sör csalta ki a főutcára. Ma éjszaka a

törzs idősebb tagjai pletykálkodva ücsörögtek tábortüzecskéik mellett, az ifjabbak párosával húzódtak félre az árnysötétekbe. Tarzan könnyedén leszökkent a faluba, és ahogy ott lopózott, maga is efféle mélyebb sötéteket választott rejtőzőül. Így közeledett Mbonga főnök kunyhója felé. Itt meglelte, amit keresett. Harcosok voltak körülötte, akik nem tudták, hogy a rettegett ördög-isten surrant zajtalanul közéjük, s azt sem látták, hogyan veszi magához, amire vágyott, s gyors suhanással mint hagyja el a falut. Késő éjszaka Tarzan összegömbölyödött a védett magasban, alváshoz készülődött. Elégedetten fészkelődött, ahogy felnézett az égő bolygókra és a villogó csillagok fényeire. Ott volt Goro is, a hold – és Tarzan mosolygott. Felidézte, milyen riadtan menekültek a nagy hímek amikor Numa, az oroszlán rájuk támadott s elragadta Mamkát, s mégis, tudta, hogy váciak és bátrak. Mindig a váratlan meglepetés sokkolta őket, azért estek pánikba. Ám Tarzan erről sem volt meggyőződve még maradéktalanul. Tapasztalnia kellett épp ezzel kapcsolatban valamit, s nem is a távoli jövőben. Elaludt – és közben ez a széles vigyor ott volt az arcán. Manu, a kis majom ébresztette másnap reggel. Készletéből kis babhüvelyeket potyogtatott a majomember fölfelé fordított arcára egy közeli, magasabb ágról. Tarzan felnézett, mosolygott megint. Hányszor ébredt már így! Manuval jó barátok voltak ők, s barátságuk a kölcsönösségre épült. Olykor Manu sietve ébresztette Tarzant hajnalok hajnalán, s közölte vele, hogy Bara, az őz ott eszik egészen közel, vagy Horta, a vadkan elaludt egy sárgödörben, szintén nem messze. Viszontszívességül Tarzan feltörte Manunak a keményebb héjú terméseket, a mindenféle diókat, vagy elriasztotta Hisztát, a kígyót, és Silát, a párducot. A nap fent járt már egy ideje, és a törzs nekilódult az élelemkeresésnek. Manu megmutatta az irányt: elegendő volt ehhez mancsának kis mozdulata, meg az a sipogó hangocska a kíséretében. – Gyere, Manu – mondta neki akkor Tarzan –, mert olyasmit látsz most, hogy táncolni fogsz örömödben, és vinnyogsz a gyönyörűségtől. Mozgás, kövesd Tarzant, a dzsungel fiát.

Azzal elindult a Manu által mutatott irányba. Felette cseverészve, pörölve, nyikkantgatásokkal szökkengetve haladt Manu, a kis majom. Tarzan vállán átvetve ott volt az a valami, amit Mbonga főnök falujából lopott el az este. A törzs ott falatozott a tisztáson, körülbelül azon a helyen, ahol Taug, Tarzan és Gunto olyan szépen csúfot űzőit Numából, az oroszlánból; és ahol végül elvetlek tőle bőséges lakomájához szerzett véres zsákmányát. Egyikük-másikuk kint volt a tisztás legközepén. Békésen, elégedetten ettek, majszolgattak, s miért ne? Hiszen ott voltak az őrök, akik vigyáztak, hogy ellenség meg ne közelíthesse a társakat! Tarzan tanította őket erre, és ha ő maga néhány napig egyedül vadászgatott is, vagy esetleg a tengerparti házat látogatta meg, a majmok nem felejtették el utasításait, még ha egy kicsivel hosszabb időbe telt is, amíg az őrszemeket kiállították. Az egész most már a törzs szokásává vált, s így elemi parancs volt mindenkor. De Tarzan, aki jobban ismerte őket, mint ők magukat, bizonyosra vette, hogy egy idő múlva úgyis abbahagyják a dolgot, ha ő hosszasabban nincs velük. Most nemcsak szórakozni akart egy kicsit a rovásukra, de azt is be akarta bizonyítani nekik, hogy az elővigyázat, a felkészültség a dzsungel alaptörvénye. Magunk között szólva, még sokkal inkább az, mint a mi civilizált életünkben. Persze, hogy mi itt most egyáltalán létezünk, annak köszönhető, hogy egykor, mondjuk, az oligocén időkben egy ilyen szőrös emberszabású ősünk jól vigyázott magára. S az sem vita tárgya, hogy Kercsak törzsének majmai tudtak vigyázni magukra – a maguk módján. Éppenséggel csak Tarzan valami újat akart mutatni nekik, valamivel nagyobb elővigyázatosságra szerette volna rávenni őket. Ma Gunto volt az őr, aki a tisztás északi felére vigyázott, ő fedezte föl elsőnek az ellenséget. Az aljnövényzet zörgése riasztotta. Egy pillanat múlva már látta is a bozontos fejet – a sörényt, meg a sárga hátat. Elég volt egyetlen pillantása a sűrű levélzeten át, máris teli tüdőből harsant a hangja. – Kríí-áaa! – A majmok jellegzetes kiáltása, ha veszély van…! A törzs azonnal átvette a “Kríí-áaa!” kiáltást, s a dzsungel

visszhangzott a tisztás körül. Kercsak törzsének tagjai azonnal a lehető legbiztonságosabb helyeket foglalták el a magas ágakon. A legerőteljesebb nagy hímek pedig elindultak Gunto felé. S akkor lent, a tisztáson – ott állt Numa, az oroszlán. Hatalmasan, fenségesen állt ott, s mélyről jövő morgása, hörgése felverte a pillanatnyi csendet. Karakolt és horkantgatott, hogy a környező élőlények hátán mind felállt a kurta szőr a rémülettől. Ahogy a tisztás közepére ért, Numa megállt, és abban a pillanatban – a magasból rávetették magukat a lesben álló hímek. Zuhogtak az ütések, hulltak a száraz ágak, a kövek, majd hogy a lövedékek fent elfogytak, a majmok leugráltak a fákról, újabb gránitdarabokat szedtek össze, s folytatták a védekezést. Numa menekülőre fogta volna a dolgot, de útját elzárta a rendkívül összpontosított tüzérségi “zárótűz”. S akkor Taug egy emberfej nagyságú kővel telibe találta, és az állatok királya kábultan terült el a földön. Visongva, ordítozva, hangosan kaffogva rontottak rá a következő pillanatban a Kercsak-törzs nagy majmai. Prédájuk volt már a magatehetetlen oroszlán. Botokkal, kövekkel és sárga tépőfogakkal támadtak rá. És még egy pillanat, s mielőtt Numa visszanyerte volna eszméletét, már összetörve, szétszaggatva hevert volna ott, véres massza, szétzúzott csontok kollekciójaként… egy kis tépett szőrzet, a többi szanaszéjjel… ennyi maradt volna a dzsungel legrettegettebb teremtményéből. Ám ahogy a botok és a kövek fenyegetően megjelentek fölötte a légtérben, s ahogy a sárga tépőfogak vészthozóan csattogni kezdtek, a magasból, mint gyümölcs, egy kicsiny, fehér pofaszakállas, ráncos figura huppant le. Numa testén ért épp “földet”, és táncolni kezdett, visongott és vakmerő hangokkal ijesztgette Kercsak törzsének tagjait. Egy pillanatra leálltak – hiszen ez mégis bámulatos dolog volt. Manu, a kis majom ugrabugrált ott. A gyáva kis Manu. De hogyan lehetséges ez? Hogy a nagy Mangani nép előtt Numa, az oroszlán testén ilyen víg táncot járjon?! S olyasmit kiabáljon, hogy le ne sújtsanak megint?!

A hímek valóban visszahőköltek, Manu mancsa kinyúlt, megrángatott egy pamacsos fület. Ezzel a mozdulattal le is billentette a fejet a helyéről, és a fej alól előbukkant… igen, nem más bukkant elő, mint Tarzan, a majmok társa. Az idősebb majmok közül néhányan megcselekedtek volna, amire erejükből és szándékukból futotta, ám Taug, a komor, hatalmas Taug gyorsabban kapcsolt: és odarohant az öntudatlanul heverő alakhoz, így védelmezte a továbbiaktól gyerekkorának játszótársát. S Tika, a párja szintén jött – vicsorítva állt ki Taug oldalán Tarzan mellett. Mások is követték példájukat, így a végén egész majomgyűrű fogta körül kis szigetként a dzsungel fiát: védve őt a támadók balfogásaitól. Pár perc múlva Tarzan meglepődve nyitotta ki a szemét. Körülnézett, látta a majmokat, s lassan ráébredt, mi is történt vele. Akkor elöntötte arcát valami széles mosoly. Sok sebből vérzett, és fájtak is a sérülések, mégis úgy érezte, hogy megérte a jó tanulság, ami e kalandból adódott. Mert, például, megtudhatta: Kercsak törzsének majmai megszívlelték a tanítását. Ugyanakkor arra is rádöbbenhetett, hogy igazi jó barátai vannak a komor társak közt, akiket eddig érzelmektől mentesnek hitt. Vagy itt volt ez az “apróság”, Manu, a különben mindig gyávának hitt kis majom, aki az életét kockáztatta érte. Tarzan nagyon boldog volt, hogy e dolgok mind a tudomására jutottak. De még egy tanulság volt, amibe csaknem belepirult; hogy eddig ugyanis ő volt mindig a tréfamester a bandában, a rettentő társaságban, s most meg? – Ő feküdt félholtan az ütésektől. Ezért kis híján megfogadta, hogy soha többé nem űz másokkal csúnya tréfákat. Kis híján, de nem igazából…! 9 A lidércnyomás Mbonga főnök falujának feketéi lakomáztak, míg felettük a nagy fán ott ült komoran, fenyegetően, éhesen és irigyen Tarzan. Ez a nap nem hozott neki említhető vadászzsákmányt. A dzsungel

legjelesebb vadászainak is meg kell tanulniuk, hogy egyszer hopp, máskor kopp. Gyakran megesett, hogy Tarzan egy álló napig semmi zsákmányra se bukkant. Volt úgy, hogy egy hónapig is az éhhalál ellen küzdött, igaz, ez ritkábban esett meg. Történt egyszer, hogy egy ideig betegség pusztította a növényevőket. A síkságok évekig majdnem végképp vadászni való nélkül maradtak. Máskor meg a nagyragadozók, melyeknek körülbelül ugyanaz volt a prédája, mint Tarzané, ügy elszaporodtak, hogy jó ideig elmenekült a környékről az apróvad. Tarzan a legtöbbször megtalálta vadászszámítását. Mindazonáltal épp ma üres kézzel kellett távoznia terepéről, mert az egyik balszerencse a másik után érte. A végén itt ült a lakmározó feketék felett, éhség gyötörte, és irigyelte ősi ellenségeit a dús falatokért. A látvány valóban gyötrelmes volt, ahogy ott ült a Gomanganik felett, s ők tömték magukba a remek étket, a gyomruk majdnem szétrepedt, ráadásul elefánthústól! Tény, persze, tény: Tarzan és Tantor jó barátok voltak, és Tarzan még sosem nyúlt elefánt húsához. A Gomangani nép nyilvánvalóan elejtett egy elefántot, s ahogy falták a remek húst, Tarzan – becsület ide, etikai törvények oda –, azt érezte, és csak azt: ő maga is ezt tenné, ha módja volna rá. Másrészt, ha tudja, hogy az elefánt pár nappal korábban, mielőtt a feketék rátaláltak, betegségbe pusztult bele, no lám, akkor a majomember nem vágyott volna oly nagyon e falatokra, mert sosem volt dögevő. Persze az éhség, eltompíthatja a legfinnyásabb ízlést is, ráadásul Tarzan nem is volt igazán ínyenc. E pillanatban egész egyszerűen éhes vadállat volt, és figyelme a lent fortyogó üstre szegeződött, melyet fekete harcosok vettek körül a falu közepén. Még Tarzan, a dzsungel fia sem remélhette, hogy ép bőrrel hatol át gyűrűjükön, ha bármivel próbálkozik. Nem maradt más lehetőség számára, mint hogy ott üljön a magaslesen, éhes maradjon, míg a lentiek be nem fejezik “művüket”, pukkadásig nem eszik magukat s nem hagynak valamit, amiből aztán – a maradékból! – a majomember mégis kotorhat magának ezt-azt. De ahogy Tarzan a mohó Gomangani népet elnézte, rá kellett jönnie,

hogy ezek ugyan nem hagynak se cafrangot, se morzsát, elfogyasztanak mindent, ami előttük van. A türelmetlen majomember láthatta, hogy hébe-hóba abbahagyják az egyhangú evést, és eljárnak valami harci táncot. Ennek nyilván az a célja, hogy helyet csináljon belsejükben az újabb falatoknak, serkentse az emésztést. Hanem a tömérdek elefánthús és a helybéli sör hatása elemi erővel mutatkozott: némelyek úgy elernyedtek, elkábultak, hogy egyszerűen mozdulni is képtelenek voltak. Csak hevertek a roppant üst körül, és lassan úrrá lett rajtuk az öntudatlanság. Éjfél jóval elmúlt, amikor Tarzan megítélése szerint az orgia a vége felé közeledett. A feketék most már sebesen hulltak álomba egymás után, hanem néhányan így is kitartottak. Igaz, állapotukat látva, Tarzan arra következtetett, hogy felőlük ugyan már könnyedén behatolhat a faluba, és elkaparinthat pár jókora falat húst az orruk elől. Eddig ez rendben lett volna, ám ő – valójában – nem csak pár kis falatocskára vágyott. Gyomra olyan üres volt, hogy két marékkal szerette volna tömni magába a húst. Ezért arra volt szüksége, hogy rendesen “fölpakolhasson”. A végén egyetlen harcos maradt csak hű az “eszményeihez”, egy öreg harcos, akinek hajdan ráncos hasa olyan sima és feszes volt, mint a bőr a dobon. Láthatóan ő is üggyel-bajjal mászott oda az üsthöz. Négykézlábról, keserves módon bele tudott nyúlni a kincsek tárházába, hogy kiemeljen egy jókora darab húst. Aztán ő is hanyatt dőlt, oldalt gurult, hangos nyögést hallatott, s így feküdt ott, az utolsó falatot nagy nehezen a fogai közé erőltette, és mohó gyomra felé küldte. Tarzannak nem volt kétsége: az öreg addig eszik, amíg bele nem hal, vagy amíg egyáltalán van mit ennie. A majomember undorral rázta meg a fejét. Micsoda hitvány teremtmény egy-egy ilyen Gomangani! Hanem hát a dzsungelben kizárólag ők emlékeztették Tarzant a maga fajtájára. Tarzan ember volt, s ezek a feketék is emberek valami módon, úgy, ahogy a kis majmok, Kercsak törzsének majmai, meg Bolgani, a gorilla is egyértelműen ugyanahhoz a nagyobb “családhoz” tartoznak, azaz majmok valamennyien. Tarzan restelkedett, mert ha ez így van, akkor a

dzsungelt benépesítő élőlények közül az ember a legundorítóbb – az ember, meg Dango, a hiéna. Csak az ember és Dango eszik addig, amíg föl nem fújódik, mint a patkány. Tarzan látta egyszer Dangót, ahogy enni kezdte egy elefánt tetemét. Belerágta magát, és addig falt, falatozott, míg a végén nem bírt kijönni a maga rágta lyukon. Most készséggel elhitte, hogyha az ember előtt hasonló alkalom nyílik, ugyanígy tesz. Az ember a teremtés legkevésbé szeretetre méltó teremtményei közé tartozik, gondolta. Ezek a cingár lábak, az előreszökkenő has, a gyengécske fogsor, a vastag, pirosas ajkak. Az ember: émelyítő lény. Tarzan tekintete ott járt az öreg harcoson, ahogy az undokul fetrengett alatta a mocsokban. Tessék! A fekete bőrű ember most megint térdre tápászkodott valahogy, és nyújtózni próbált még egy falatnyi húsért. Kínjában hangosan felnyögött, s mégis nyomorultul ragaszkodott hozzá, hogy egyen, egyen. Tarzan nem tűrhette tovább – sem az éhség nem hagyta, sem az utálat. Csendesen leszökkent a földre, s csak a fa törzse választotta el a lakomázótól. Az ember térdelt, és csaknem kétrét görnyedt. Görcsök gyötörték, így vonszolta magát az üsthöz. A háta védtelen volt, a majomember könnyű prédája. Tarzan is közeledett a feketéhez. Mélységes csöndben az acélos ujjak a fekete torokra kulcsolódtak. A küzdelem nem tartott soká, mert az ember öreg volt már, s félig belehülyült a falásba, a vedelésbe. Tarzan elengedte az ernyedt testet, és hozzálátott, hogy pár jókora darab húst markoljon ki az üstből, annyit, hogy az roppant éhét csillapíthassa. Ha a többi fekete fölébred, majd bámul! Tarzan vigyorgott. Ahogy a fa felé indult, felkapott egy edényt, amelyben sör volt. Ajkához emelte, ám az első korty után hihetetlen undor fogta el, és sűrű köpködés közben már el is hajította a primitív italt tartalmazó edényt. Bizonyos volt benne, hogy még Dango is meghátrálna ilyen ocsmány íztől, s csak fokozódott benne a megvetés, amit az emberfaj iránt érzett. Tarzan vagy fél mérföldet haladt ágakon lengve a dzsungelben, s csupán akkor látott hozzá, hogy zsákmányát elköltse. Azt észrevette, hogy furcsa, kellemetlen szaga van a húsnak, de annak

tulajdonította a dolgot, hogy a falubeliek vízben, tűzön főzték meg a falatokat. Tarzan, természetszerűleg, nem szokta meg a főtt ételt. Nem is szerette. Hanem hát éhes volt, és így jókora adagot befalt maga is, mire rájött, hogy ez az étek émelyítő. Ráadásul sokkal kevesebb elég volt belőle, hogy az éhét elverje. A maradékot a földre hajította, aztán fölkapaszkodott egy megfelelő ágra, hogy ott szunnyadjon egy kicsit. De az álom csak nem akart a szemére szállni. Rendes körülmények között Tarzan, a dzsungel fia olyan hirtelen aludt el, akár a kutya a kandalló előtt a szőnyegen, a harsány lángokkal lobogó tűznél. Ám most csak fészkelődött, tekergeti, ugyanis a gyomrában valami furcsa érzés kezdte gyötörni, s olyan volt ez képletesen szólva, mintha az elefánthús darabjai útnak akarnának eredni, hogy megkeressék az elefántot, melyből vétettek. Tarzan azonban egyelőre hajthatatlan volt, csikorgatta a fogát, nem engedte át a falatokat. Még mit nem! Nem hagyja ő megfosztani magát a hústól, melyet ily nagy türelemmel vívott ki magának. Sikerült elszundítania, amikor oroszlánüvöltés verte fel. Fölült, és azt kellett látnia, hogy fényes nappal van. Elképzelhető, hogy ekkorát aludt volna? Mert nem érezte azt a frissességet, ami ilyen alvások után természetes volt. Zaj riasztotta, s ahogy letekintett, oroszlánt látott. Az állatok királya mohó tekintettel sandított fel rá. Tarzan vágott neki egy grimaszt, mire Numa, a majomember roppant meglepetésére, elkezdett mászni a fa törzsén. Tarzan soha az életben nem látott addig fára mászó oroszlánt, ám valami megmagyarázhatatlan oknál fogva most nem lepődött meg, hogy éppen ez az oroszlán ilyen fáramászós. Ahogy Numa lassan közelített felé, Tarzan magasabb ágszintre húzódott. De – döbbenetére – azt kellett tapasztalnia, hogy alig tud mászni! Újra meg újra visszacsúszott, elvesztette mindig a megnyert magasságot, s közben az oroszlán egyre közelebb került a majomemberhez. Tarzan látta az éhség villogását a sárgászöld szempárban. Látta a nyálat a tátott állkapcsokon, s a roppant tépőfogakat, melyek kegyetlenül elővillantak, hogy szétszaggassák őt. Kétségbeesetten mászott tovább, míg végül sikerült valamivel az

üldöző fölé kerülni. Tudta, hogy ilyen vékony ágakig az oroszlán soha föl nem kapaszkodhat. És mégis: most ez az ördögpofájú Numa végrehajtotta a lehetetlent. A hihetetlent! Hanem ami a legfurcsább volt, hogy miközben Tarzan tudta, mekkora képtelenség mindez, mégis el kellett fogadnia ténynek, hogy az oroszlán mászik, fára mászik, a fának oly magasaiba ér föl, ahová még Sita, a párduc se merészkedett volna soha. A majomember egy magas fának a leghegyébe kapaszkodott fel, de mögötte ott jött Numa, és undokul nyögdelt. A végén Tarzan már a legutolsó gallyacskán egyensúlyozott, ott imbolygott a dzsungel fölött. Tovább hogyan mehetett volna?! Alatta viszont az oroszlán csak jött és jött. Tarzan, a dzsungel fia megértette, hogy ez akkor itt a vég. A vékony ágról nem veheti fel a harcot Numával. Főleg egy ilyen Numával nem, akinek hatvan-hetven métert mászni a fán ugyanannyi, mint párat szökkenni lenn a földön. Az oroszlán egyre közelebb ért hozzá. Még egy pillanat és eléri a majomembert. Roppant mancsával odarántja az iszonyatos állkapcsokhoz. Tarzan surrogó zajt hallott a feje fölött. Odanézett. Nagy madár körözött ott! Életében nem látott ekkora madarat, mégis ráismert. A kis házban, a szárazföldbe nyúló öbölben látta, az ott talált kincseinek egyikében, egy képeskönyvben. Halott apjának öröksége volt az is, hát hogyne ismerte volna fel az ifjú Lord Greystoke? A képeskönyv a nagy madarat úgy mutatta, hogy ott repül messze a föld fölött, karma közt egy kisgyerekkel, miközben odalent egy kétségbeesett anya áll, kapkod a levegőben. Az oroszlán már kinyújtotta egyik mancsát, hogy elkapja őt, amikor a madár nem kevésbé rettenetes karmai belemélyedtek Tarzan hátába. Bénító volt a fájdalom, és mégis megkönnyebbüléssel járt. A majomember tudta, hogy Numatól ezzel megmenekült. A madár, zajosan verdeső szárnnyal emelkedett egyre magasabbra. Tarzan szédült, kavargott vele a világ, ahogy lenézett a mélybe. Behunyta a szemét, lélegzet-visszafojtva lógott a karmok közt. S a nagy madárnak még nem volt elég a magasság! Tarzan

most kinyitotta a szemét. A dzsungel olyan messze volt, hogy abból innen csak valami ködös zöld foltot látott. Ám hozzá közel ott volt a Nap. Tarzan kinyújtotta hideg kezét, hogy fényénél megmelengesse. Akkor elfogta valami őrületes érzés. Hová viszi őt tulajdonképpen ez a madár? Kénytelen alávetni magát egy tollas teremtménynek, de miért? Legyen az bármily nagy, miért uralkodik így fölötte? Tarzan, ő, a hatalmas harcos hagyná ezt ellenállás nélkül? Kezének egyetlen mozdulatával se védekezne, tiltakozna? Soha! Ágyékkötőjéből kihúzta vadászkését, és megforgatta. Egyszer, kétszer, háromszor a felette domboruló madármellkasba döfte. A roppant szárnyak görcsösen megrándultak, aztán a karmok lassan ernyedni kezdtek, s Tarzan pörögve zuhant a távoli dzsungel felé. A majomembernek úgy rémlett, percek teltek el, míg végre elérte s vadon levélsűrűjét. A kisebb gallyak felfogták az esést. Ugyanarra az ágra érkezett le, amelyiken az éjszaka aludt. Egy pillanatig ott libegett, kétségbeesetten próbálta visszanyerni egyensúlyát, de hiába. Zuhant tovább, a mélység felé. Az utolsó pillanatban sikerült egy ágban megkapaszkodnia. Esés közben a szeme zárva volt – most újra kinyitotta. Éjszaka volt ismét. Régi, erőteljes mozdulataival visszamászott arra az ágra, ahonnét lepottyant. Alatta ott morgott, hörgött az oroszlán. Tarzan lenézett, s láthatta a sárgászöldes szempárt, ahogy ragyog a holdfényben, éhes mohósággal fúrja át a dzsungel éjszakáját, és a célpontja: ő. A majomember levegő után kapkodott. Minden pórusából áradt a hideg veritek, és a gyomra mélyén valami émelyítő forgás indult. A majomember élete első álmát látta. Hosszú ideig ült ott, s várta, hogy Numa ismét kússzon, a magasból újra hallja a roppant madár szárnycsapásait – mert Tarzan számára az álom is valóság volt. Nem hihette, amit látott, s mégis, mert látta e képtelen dolgokat, nem tudta megtagadni valós létezésüket. Tarzan hitt saját érzékeinek! Életében még soha nem csapták be ezek az érzékek, miért ne hitt volna bennük mindenestül. Valahányszor a dzsungel

fia érzékelt valamit, a jelzések figyelmeztető pontossággal jutottak el az agyába és helyesnek bizonyultak. El se hihette, hegy most egy olyan fura kalandot élt át, amelynek mélyén szemernyi igazság sincs. Az olyan részletek ahol a gyomor, romlott elefánthússal megrakva, felér az oroszlánüvöltéssel, ahol a képeskönyv és az álom összeillesztheti a valóságot – Tarzan számára érthetetlennek tűntek. Persze tudta, hogy Numa azért csak nem mászhat fára, s hogy a dzsungelnek nincs olyan madara, amelyik így felragadná őt, hogy nem zuhanhatott tizedakkora magasból sértetlenül: de mégis! Mindezek után egy igen megzavart, hányingerrel küzdő Tarzan próbálkozott álomba merülni. Ahogy alaposabban belegondolt az éjszaka furcsa történéseibe, még egy különös eseményre emlékezett. Valóban eléggé lehetetlennek tűnt ez is, de hát a saját szemével látta: méghozzá azt, hogy Hiszta, a kígyó ott tekereg fölfelé izmos, síkos módján a fa törzsén, és Hiszta feje azonos annak a vén feketének a fejével, akit Tarzan az üstbe gyömöszölt. Világosan látta maga előtt a fejet, a felpuffadt, eltorzult, feszülő hasat, a vénséges fekete ember üveges szemét. A látvány borzongatta Tarzant, ráadásul ott voltak még az állkapcsok, melyek elnyeléssel fenyegették. A majomember kétségbeesetten sújtott az undorító arc felé, s ahogy így tett, az arc el is tűnt. Tarzan felült az ágon, minden tagja remegett, szeme kerekre tárult. Dzsungeléjekhez edződött szemével körültekintett, ám sehol se látta az öreget, se Hiszta kígyótestét. Épp csak annyi történt, hogy meztelen combján ott mászott egy jókora hernyó, ami egy fentebbi ágról pottyant oda. Fintorogva pöccintette le a sötét mélybe. Ekképp telt-múlt az éj; egyik álom a másikra, egyik lidércnyomás a másik után következett. Végül a majomember olyan volt, mint egy riadt őz, aki a levelek közt motozó széltől is megretten, vagy talpra ugrik, ha a csöndben hiéna undok nevetését hallja. De aztán csak megpitymallott valahogy, s a beteg, lázas Tarzan, vonszolva magát, elindult a dzsungel komor, nyirkos labirintusában, hogy ivóvizet találjon. Mintha az egész teste égett volna. Beteg volt, a gyomra

mélyéről egészen a torkáig “tolakodott” ez a betegség. Ekkor megpillantott egy áthatolhatatlannak látszó bokorcsoportot. Dús aljnövényzete ígéretes volt. Tarzan, vadállat módjára, úgy határozott, hogy ide mászik be meghalni, védve legalább a nagy húsevő ragadozóktól. Hosszú ideig egyebet se akart, de nem halt meg. A természet és az agyongyötört gyomor egyszerre csak könnyített magán. Tarzan egész testét kiverte a verejték, majd egészséges, zavartalan álomba merült, ami a délután derekáig tartott. Aztán felébredt, gyengének érezte még magát, de már nem betegnek. Vizet keresett megint, s miután jót ivott, lassan elindult a tengerparti ház felé. Régi szokása volt, hogy felkereste ezt a helyet, ha magány és bánat gyötörte. Itt olyan csend s nyugalom vette körül, mint sehol egyebütt a világon. Odaért a házhoz, kinyitotta az apja által réges-rég szerkesztett csapózárat. A dzsungel leveles rejtekéből bozontos, előreszökkenő szemöldök alól két apró, véreres szem figyelte rosszakaratúan, leplezetlen kíváncsisággal. Tarzan belépett a házba, becsukta maga mögött az ajtót Itt, hogy kizárhatta életéből az egész világot, félelem nélkül, zavartalanul álmodhatott. A földön összegömbölyödve nézegethette a képeket a különös valamikben – a könyvekben. Próbálta megfejteni a nyomtatott betűk titkát, miközben nem ismerte az élő nyelvet. Egy csodálatos világban élhetett, melyről a könyveken kívül semmit se tudott. Tombolhattak az elemek, Numa és Sabor ólálkodhatott a közelben, Tarzan itt akármikor elengedhette magát, nem kellett résen lennie. Gyönyörűség volt ez. A nyugalom mindent megadott ahhoz, hogy zavartalanul hódoljon a gyönyörök gyönyörének. Ma azt a képet lapozta fel, amelyikben a nagy madár elhurcolja karmai közt a kis Tarmanganit. Tarzan összevonta a szemöldökét, ahogy ezt a képet tanulmányozta. Igen, hát pontosan ez a madár vitte őt a múltkor a légen át. A majomember álma ugyanis oly kísértetiesen valósághű volt, hogy Tarzan messzi múltnak, tárgyszerűen kirajzolódó valaminek gondolta az iménti eseményt! Ám minél többet gondolkodott a dolgon, annál kevésbé vehette

biztosra, mekkora is az így látott dolog igazsága. Azt végképp nem tudta, hol ér véget a való, hol kezdődik a képzelet. Ha ott járt csakugyan a Gomangani faluban, ha megölt ott egy öregembert, megette azt az elefánt-húst, rosszul lett tőle – jó, jó, de igaz-e ez mindazonáltal? Tarzan vakarta az üstökét, tűnődött. Furcsa volt, s mégis… Tudta ő jól, hogy Numa sosem mászik fára, vagy Hiszta se tekereg végig egy dzsungelóriás törzsén, hogy a feje azé a vénemberé, akit Tarzan meggyilkolt! Akkor, nagy sóhajjal, inkább feladta. Miért vállalkozna lehetetlen dolgok kutatására. Mégis, a szívében valami megteremtődött, elindult egy érzet, nevezetesen, hogy benne ott él, ott rejtőzik valami másik tudat, másik létezés, amelyről eddig nem tudott a nap éber óráinak során. Azon is tűnődött, hogy ezek a rendkívüli teremtmények, melyekkel álmában találkozott, miért is nem ölték meg őt, hiszen az álombéli Tarzan félénk, tehetetlenkedő, habozó lényével olyannyira más volt, mint különben. Álmában még Barától, az őztől, minden élőlények legfélénkebbikétől is megfutamodott volna. Életében először, ha álom formájában is, de megérezte a félelmet. Ennyit csupán, nem többet, mégis, oly más volt ez, mint az éber Tarzan világtapasztalása. Talán nem is különbözött oly nagyon az angliai ősök tudásától, melyet elébb a babonaság, aztán a vallás formált. Ők is láttak némely dolgokat éjszaka – ahogy Tarzan most –, amelyeket nem tudtak volna a nappali mércéjükkel mérni, fogalmaikkal magyarázni. Hiába a józan ész, e dolgok a sötétben merőben más alakot öltöttek, mint várták. Furcsák, groteszkek, viszolyogtatóak és leküzdhetetlenek lettek, így a természet jelenségei tisztelettel, csodálattal és rémülettel töltötték el őket, mint most Tarzant. Tarzan elméjének minden erejét a kis nyomtatott bogarakra összpontosította, melyeket maga előtt látott a lapokon. Itt volt például Bolgani, a gorilla fogságának története. Többé-kevésbé élethű ábra is díszelgett ott Bolganiról, ráadásul színesben. Ketrecben volt az állat, körötte sok figyelemre méltó kis Tarmangani, s mind őt nézték, kíváncsian lesték a felhorkantó állat

mozdulatait. Tarzan nem kevéssé csodálkozott – s ezt tette mindig –, látván a Tarmangani népet borító furcsa “tollazatot”, a tarka ruhákat. Vajon azért borítják be így a testüket, mert szégyellik, hogy szőrtelenek? Vagy azt hiszik, a sok fura dolog, amit magukra öltenek, szépségükhöz bármit is hozzáad? Tarzannak különös mulatságára volt az ábrázolt személyek hajviselete. Bámult csak, hogy a nőstények némelyike mit művel a hajával – a magasba tornyozza, ott egyensúlyozza. S majdnem hahotázott, ahogy a hímek koponyáján meg azt a sok mindenféle apró fedőt látta, gömbölyű és lapos tetejű edényszerűségeket! A majomember lassanként megértette a betűk különböző kombinációinak értelmét a nyomtatott lapokon. Ahogy olvasott, ezek a kis bogarak – mert mindig így gondolt a parányi betűkre – oly zavarólag hatottak összekuszált elméjére, elködösítették szemének tiszta képeit. Keze fejével kétszer is megtörölte a szemét, de csak egy pillanatra tudta visszahozni a bogarakat az imént még látott, értelmesen összefüggő formába. Rosszul aludt az éjszaka, és most kimerült volt a betegségtől és a láztól, így egyre nehezebb volt figyelmét bármire is összpontosítani, egyáltalán nyitva tartani a szemét. Tarzan érezte, hogy rögtön elalszik, s ahogy ez a felismerés “tudatosult” benne, úgy határozott, hogy átadja magát az ebbéli késztetésnek, amely egyébként a fizikai kínhoz volt hasonlatos. Egyszerre arra riadt fel, hogy nyílik a ház ajtaja. Tarzan hirtelen mozdulattal fordult arrafelé, s az ajtónyílásban megpillantotta Bolgani, a gorilla jókora, tömör, szőrös alakját. A nagy dzsungelnek alig volt még egy lakója, akivel Tarzan kevésbé kívánta volna az ilyen összezártságot egy kicsi házban, mint Bolganival, a gorillával. Ennek ellenére nem érzett félelmet, jóllehet látnia kellett, hogy Bolgani olyan állapotban van, amit “dzsungelőrület” néven emlegetnek, s az érett, hevesebb vérmérsékletű hímekre rátör olykor-olykor. A nagy gorillák általában kerülik az összecsapást, elrejtőznek a többi dzsungellakótól. Megannyiszor a legjobb szomszédok, de ha megtámadják őket, vagy ha rájuk jön az őrjöngés, nincs dzsungellakó, akinek

bátorságából vagy heves természetéből futná a nyílt kiállásra – mi több, a kihívásra – velük szemben. De Tarzan számára nem volt kibúvó. Bolgani vörös szegélyű, gonoszul izzó szemmel meredt rá. Egy pillanat, és a majomemberre rohan. Tarzan a vadászkéshez kapott. Tudta, hogy oda tette maga elé az asztalra. Amikor az ujjai nem találták meg a fegyvert, gyors pillantást vetett a kérdéses helyre. Közben a tekintete a könyvre esett, éppen oda, ahol a gorilla képe volt. Mert a könyv Bolganinál volt kinyitva! Tarzan meglelte a kését, de már nagyon ráérősen markolászta, s a “közeledő” gorilla felé is épphogy vicsorgott, inkább csak vigyorgott. Hát őt többé be nem csapják ilyen dolgok, melyek álom által jönnek! Egy pillanat, semmi kétség, és Bolgani átalakul. Ő lesz Pamba, a patkány, s a feje Tantoré, az elefánté. Nem, nem! Tarzan látott most már elég ily hihetetlen dolgot, megvolt az elképzelése, mire számíthat. De ezúttal Bolgani nem változtatta meg alakját, hanem lassan közeledett… közeledett a majomemberhez. Tarzan egy kicsit elképedt, miért is nem akar fejvesztetten menekülni – valami biztonságos helyre –, ahogyan ez a mostani, felfoghatatlan, különös kalandjait jellemezte volna. Másrészt biztosra vette, hogy ha ő maga kész is a harcra, itt vele szemközt semmiféle hús-vér gorilla nem áll. Ez a lény azonban nem akart eltűnni a puszta légben. Nem alakult át semmi mássá, nagyon is megmaradt tőrőlmetszett Bolganinak. Ott volt az ismert, fényes fekete bunda, ami csillogott a napfényben, mely a házba az ifjú Lord Greystoke fölött behatolt. Hát akkor ez mégis igazi valami, a legigazibb álomélményem – gondolta Tarzan, és tétlenül várta, jöjjön a következő “esemény”. Akkor a gorilla támadott. Két roppant, karmos mancs zúdult a majomember felé. Roppant tépőfogak villantak, ocsmány hörgés tört fel a vadállat öblös torkából, mely forrón csapta meg Tarzan arcát, aki még mindig csak ült és vigyorogva bámulta a jelenést. Mert Tarzant be lehet csapni egyszer vagy kétszer, de nem akárhányszor egymásután! Tudta, hogy ez a Bolgani nem az igazi Bolgani, hiszen ha az lenne, nem jutott volna be a házba, hiszen

csak Tarzan tudta, hogyan kell kezelni a zárat. A gorilla mintha megdöbbent volna a szőrtelen majom furcsa tétlensége láttán. Egy pillanatnyi szünetet tartott, közben a fogai ott csattogtak a másik torkánál – s akkor hirtelen mintha valami más elhatározásra jutott volna. Szőrös vállára vetette a majomembert, de olyan könnyedén, ahogy mi egy csecsemőt kapnánk, karunkba. Bolgani megfordult, és kisietett a szabadba. Száguldva indult el a nagy fák felé. Tarzan most aztán végképp bizonyosra vette, hogy ez álombéli kaland! Közönnyel vigyorgott, és hagyta, vigye csak az óriás gorilla, ha éppen úgy tartja kedve. Eljön egy pillanat, gondolta Tarzan, amikor felébredek, és egyszerűen ott leszek megint a házban, ahol elaludtam. Erre a gondolatra – nézzük csak! – visszapillantott, és mit kellett látnia: a ház ajtaja tárva-nyitva állt! De hát ez képtelenség! Ő ezt az ajtót mindig gondosan bezárta a betolakodók ellen. Manu, a kis majom például biztosan megdézsmálná a kincseit. Tarzan elméjét most elképesztő kérdés foglalkoztatta: hol ér véget az álombéli kaland, hol kezdődik a valóság? Hogyan győződjön meg róla, hogy a kunyhó, ajtaja nem maradt-e csakugyan nyitva? Körülötte minden teljesen normálisnak látszott. Ezt az ügyet nem jellemezték a korábbi álmok groteszk túlzásai. Tarzan érezte, jobb lenne, ha biztos lehetne a dolgában, ha meggyőződhetne róla, hogy az ajtó valójában zárva van. Nem ártana, az biztos. Akkor sem, ha mindaz, ami látszólag történik, valójában nem is történik. Tarzan megpróbált lecsusszanni Bolgani válláról, de a nagy fenevad fenyegetően morgott, s válaszul még jobban szorította. A majomember roppant erőfeszítéssel mégis kiszabadult, és ahogy földet ért, azt kellett tapasztalnia, hogy az álomgorilla vadul rátámad, megint megragadja, és nagy tépőfogai belemarnak széles, puha bőrű vállába. Tarzan ajkáról lefagyott a tévvigyor, ahogy a fájdalmat s vele a vér szagát megérezte, ami azonnal hatott harci ösztöneire. Akár álom, akár nem, ez nem tréfa többé! A gorilla és a majomember abban a pillanatban ott hempergett összekapaszkodva a földön.

Mindketten tépték, harapták, szaggatták egymást. A gorilla veszett haragra gerjedt. Újra meg újra elengedte a majomember vállát, hogy lesújthasson nyaki ütőerére. Tarzan harcolt már életében olyan fenevaddal, amelyik az ütőérre támad, s mindig sértétlenül állta ki a próbát, mert ő közben félkézzel az ellenfélnek épp a torkát ragadta meg. Végre most is sikerült. Roppant izmai megfeszültek, keze ráfonódott a gorillanyakra – a puha szőrzet alatt valóban érzékeny helyet ért –, s hatalmas erejével szorította az ellenfelet. A szőrös testet távolabb tolta magától. Ahogy az egyik kezével fojtogatta Bolganit, s közben lassan odébb s odébbtaszította, a másikkal lenyúlt kettejük között az ágyékkötőjéhez, pontosan oda, ahol a hosszú kést hordta. Egyetlen gyors mozdulat elég volt, hogy a penge hegye belevágódjék a vad gorillaszívbe. Bolgani, a gorilla iszonyatos fültépő, visító rémhangot hallatott, és kiszakította magát a majomember szorításából. Támolygott pár lépést, majd hirtelen lerogyott a földre. Tagjainak néhány görcsös rándulása következett még, s a fenevad mozdulatlanul hevert. A majomember ott állt, lenézett a megölt ellenfélre, s közben beletűrt a kezével sűrű fekete hajába. Akkor lehajolt, megérintette a holttestet. A gorilla még meleg vére bíborra festette kezét. Az orrához emelte, megszagolta. Végül megrázta a fejét, és elindult a ház felé. Az ajtó nyitva állt! Becsukta, rácsappantotta a zárat Visszatért a tetemhez és ismét csak a fejét vakargatta. Ha ez álombéli kaland volt, mi a valóság? Hogyan különböztetheti meg egymástól a kettőt? Mindabból, ami az életében megesett már vele, mennyi volt valós, mennyi az álom? Egyik lábát rátette a heverő alakra, arcát az égnek emelte, s a győztes hímmajmok diadalordítását hallatta. Messziről oroszlán felelt rá. A válasz igencsak valós volt, s Tarzan mégse tudta, mit gondoljon. Elképedve sarkon fordult, s bevette magát a dzsungelba. Nem, azt ő meg nem tudta volna mondani, mi valós és mi nem. Ám egy dolgot így is bizonyossággal tudott – hogy soha többé nem fog enni Tantor, az elefánt húsából. 10

Csata Tikáért Tökéletes nap volt. Hűvös szellő enyhítette az egyenlítői nap forróságát. Hetek óta békében élt a törzs, idegen ellenség nem hatolt be sehonnét a területére. A majomelme számára mindez így elegendő biztosítékot jelentett, hogy a jövő ugyanígy alakul majd: elkövetkeznek Utópia Birodalmának jelen napjai. Az őrök, akiket a törzs szokásosan kiállított, vagy ellustálkodták a felvigyázóidőt, vagy úgy hagyták ott posztjukat, ahogy éppen kedvük hozta. Maga a törzs is jócskán szétszóródott, ennivalót keresgélt, így áshatja alá a béke és a gyarapodás, létének alapjáig, a legprimitívebb közösséget csakúgy, mint a legcivilizáltabbat. Még az egyének is óvatlanabbak voltak. Azt lehetett volna hinni, hogy Numa, Sabor, Sita teljességgel letűnt a színről. A nőstények és a baluk őrizetlenül szaladgáltak a komor dzsungelben, miközben a nagy hímek messze tőlük kotorásztak, falatoztak, így esett, hogy Tika és Gazan, a baluja igen messze elsodródhatott a törzs területének déli részére, ahol hímek egyáltalán nem voltak a közelükben. Még délebbre, a sűrű vadonon át, ott haladt egy baljós alak – egy nagy hímmajom, akit őrjöngővé tett a kudarc és a magány. Egy héttel ezelőtt egy másik törzs királyságáért küzdött, és alulmaradt. Mostanáig sem tudta megemészteni ezt. Rosszkedvűen, a számkivetettség tudatával rótta az őserdőt. Később alkalmasint majd visszatér a törzshöz, és aláveti magát ama szőrös fenevad akaratának, akit épp ő akart letaszítani a trónról. Jelenleg nem merte volna megcselekedni, ugyanis nem csupán a koronát akarta megszerezni abban a harcban, hanem urának és parancsolójának feleségeit is. Legalább egy hónapba telik, hogy a feledés megbocsátást hozzon neki. Így Toog addig idegenül, komoran, haragvón, gyűlölködve járt a dzsungelben. S ilyen kedvében bukkant váratlanul egy fiatal nőstényre, aki magányosan falatozgatott a vadonban. Idegen nőstény, de hajlékony, erős, páratlanul gyönyörűséges. Toognak a lélegzete is elállt, s hamar félrehúzódott az ösvényről, be a sűrű levelek közé,

ahonnét észrevétlenül figyelhette Tikát, élvezhette minden szépséges porcikáját. Szeme mindazonáltal nemcsak Tikát figyelte, hanem körbejárta a dzsungelt, nincsenek-e arrafelé hímek, nőstények vagy baluk e törzsből; főleg, hogy hímek nincsenek-e. Ha valaki észrevesz egy másik törzsbéli nőstényt, számolnia kell a nagy, dühödött, szőrös védelmezőkkel is akik ritkán kószálnak él messzire a rájuk bízott gyengébbtől. Életre-halálra megküzdenek az idegennel, hogy társuk nőstényét vagy ivadékát védjék – ugyanúgy, mintha az övék lenne. Toog azonban közel s távol nem látott más majmot, csak ezt az idegen nőstényt, meg a kis baluját, ahogy a közelében játszadozik. Gonosz, véraláfutásos szemét félig lehunyta, így szemlélte a nőstény bájait. Ami a balut illeti, egyetlen harapás a kis tarkón, s a roppant állkapcsok azonnal elnémítják, ő ugyan nem fog zajt ülni. Toog szép növésű, nagy hím volt, emlékeztetett is bizonyos szempontból Taugra, Tika társára. Mindketten virágkorukat élték, izomzatuk csodálatos volt, fogazatuk tökéletes, ennél megfelelőbbet és különlegesebbet nőstény még csak nem is képzelhetett. Ha Toog az ő törzsébe való, Tika a párzási idő jöttekor nyugodtan választhatta volna akár őt is Taug helyett. Most azonban már Taugé volt, senki el nem vehette tőle. Az ilyen majomnak életre-halálra meg kellett volna vívnia Tauggal. S magának Tikának is voltak bizonyos jogai ebben az ügyben. Ha végképp nem tetszik neki a rivális, “ringbe” szállhat ő is Taug oldalán, megtéve mindent, hogy a jövevény elkotródjék. Taugnak Tika így komoly segítséget jelentett, hiszen a tépőfogait, ha kisebbek voltak is a hím fogaknál, Tika mesterien tudta használni. Hanem most a nősténymajom egészen mással volt elfoglalva. Bogarakat keresgélt, s megfeledkezett mindenről a világon. Nem is kapott észbe, milyen messzire kalandozott el balujával a törzstől, és védekező érzékei sem voltak oly éberek, mint bármikor máskor. Hónapok nyugalma, őrök jobbra-balra, védelem, ellenség sehol – ez is szépen elaltatta a Tarzan által óvatosságra tanított törzs éberségét. Az ilyesmi pedig sok jeles, felvilágosult közösséget sodort végromlásba, s a jövőben is számosnak hozhatja vesztét, ha

azt hiszik, hogy a jó darabig honoló békeállapotok a támadások végét jelenthetik egyszer s mindenkorra. Toog elégedetten nyugtázta, hogy Tika és a balu maga van, s akkor óvatosan megközelítette őket. Amikor ráugrott Tikára, a nőstény épp háttal volt neki, mégis, ép érzékei figyelmeztették a veszélyre. Megpördült, szemközt kapta a nagy hím rohamát. Toog pár lépésnyire a nősténytől megtorpant. Ha az imént dühöt érzett, most az idegen törzsbeli majom bájai teljesen lenyűgözték. Egyezkedő hangokat hallatott – széles, lapos ajkával csettegett – hasonlított ez a hangjelenség a békecsókok cuppanásaihoz. Tika azonban rávicsorgott, és nagyokat mordult. A kis Gazan az anyjához futott, aki azonban “Krííg-áaa!” vészkiáltással riasztotta el és felszólította a balut, hogy másszon fel gyorsan egy jó magas fára. Tika láthatóan nem örült új udvarlója megjelenésének. Toog is rájött a dologra, s ennek megfelelően megváltoztatta módszerét. Mély lélegzetet vett, nagy mellkasa dagadozott, bütykös ujjaival meg is döngette, így ingott-ringott kihívóan a nőstény előtt. – Toog vagyok – dicsekedett. – Nézd meg harcos tépőfogaimat. Nézd roppant karomat, erős lábamat. Egyetlen harapás, és végzek a ti legerősebb hímetekkel. Egymagám megöltem Sitát. Én vagyok Toog. Toog akar téged. – Így szólt, s várta a hatást, de nem kellett sokáig várnia. Tika, nagy testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel megfordult, s futni kezdett az ellenkező irányba. Toog dühös morgással vette üldözőbe, de a nála kisebb, könnyebb nőstény fürgébben mozgott, túl gyors volt az üldöző számára. Toog pár méteren át még kergette, reménytelenül, aztán habzó szájjal, horkantgatva megállt, dühében a földet verte nehéz öklével. Egy fa magasából Gazan pislogott le, s látta az idegen majom bosszúságát. Fiatal volt még, rosszul számította ki a dolgokat. Most sem kellett volna csúfolódó kiáltásokat hallatnia. Azt hitte, védve van a nagy hím ellenében. Toog felnézett. Nem messze Tika is megállt, mert nem akart messzire lenni a balujától. Toog azonnal kapcsolt, s nyomban azt is tudta, mit kell tennie. Látta, hogy a fa, melyen a kis majomkölyök kapaszkodik, magányosan áll. Onnét a balu nem mászhat át más ágakra. Gazannak le kell jönnie a földre,

ha valaha el akar moccanni onnét. Toog viszont letáborozik, s végül a balu révén fogja odacsalni és megszerezni magának az anyát. Felszökkent hát a fa alacsonyabb ágai közé. A kis Gazan abbahagyta már a csúfolást. Pofavágás helyett most inkább neheztelést játszott, ám ebből csakhamar igazi félelem lett, amikor látta, hogy Toog mászik feléje! Tika odavisított Gazannak, kapaszkodjon feljebb, s a kis fickó el is kezdett szökdelgetni az ágak közt, melyek a nagy hím súlyát már nem bírták volna el. Ennek ellenére: Toog mászott tovább. Tika nem félt. Tudta, hogy az idegen hím nem kapaszkodhat olyan magasra, ahonnét Gazant veszélyeztethetné. Valamivel távolabb letelepedett, és dzsungelbéli csúfszavakkal bombázta Toogot. Tikának fogalma sem volt, milyen gonosz apró agy fészkel Toog koponyájában. Bizonyosra vette, hogy a hím felmászik odáig, ahol már nincs számára tovább. Látni fogja, hogy Gazan elérhetetlen, s inkább az ő üldözésébe fog megint. S Tika biztos volt benne, hogy Toog számára ez a dolog semmi esélyt nem rejt. Biztonságban tudta a baluját, bízott saját gyorsaságában, rendben voltak a dolgok. Tika azonban elmulasztott valamit: nem kiáltott, nem hívott segítséget. Pedig ha így tesz, felmentő seregként hamar odacsődültek volna néhányan a törzsből. Toog lassan elérte a felső határt, amelyen túl már valóban nem merészkedhetett. Gazan még mindig öt méternyire volt fölötte. A hím megkapaszkodott, aztán másik kezével erőteljesen rázni kezdte a főágat. Tika megdermedt. Azonnal felfogta, mi a hím terve. Gazan messze kint lógott egy vékony ágacskán, és az első rázásra elvesztette az egyensúlyát. Nem esett le, négy lábbal kapaszkodott még, de Toog fokozta erőfeszítéseit, rázta a főágat, s ettől a kis gally, melyen a majmocska függeszkedett, veszedelmes “viharba” került. Tika nagyon jól látta, miféle fejlemények várhatók. Megfeledkezett az őt fenyegető veszélyről, győzött benne az ösztönös anyai szeretet, kirontott a sűrűből, és harcra hívta a baluját támadó hímet. De mielőtt Tika odaért volna a fa törzséhez, Toog erőfeszítése sikerrel járt – addig rázta az ágat, hogy a kis Gazan lepottyant.

Sikoltva zuhant a parányi lény, keresztül a sűrű levélzeten, egyenest az anyja lábához, ahol moccanatlanul terült el. Tika nyögve hajolt le, hogy az élettelen kis alakot fölemelje, de abban a pillanatban Toog már rajta is volt. A nőstény karmolt, harapott, szabadulni próbált, de a hím roppant izmaival szemben tehetetlen volt, Toog ütötte, fojtogatta, addig, míg a félig öntudatlan Tika valamiféle megadással rogyott össze. Akkor a hím vállára vette megszerzett terhét, s elindult visszafelé az ösvényen, amelyen jött. A kis Gazan moccanatlanul feküdt a földön. Nem nyögött. Nem mozdult továbbra sem. A nap lassan közeledett az égi delelőhöz. Akkor valami ocsmány alak bukkant fel a közelben, az aljnövényzet sűrűjén. Dango, a hiéna kúszott arrafelé, szagra jött. Rút pofáját kidugta a gallyak közül, és kegyetlen szemét a kis majomkölyökre szegezte. Tarzan, a dzsungel fia aznap kora reggel felkereste a tengerparti kunyhót, ahol sok-sok órát töltött ilyen alkalmakkor, mikor a törzs a közelben vadászgatott. A földön egy férfi csontváza hevert, vagyis mindaz, ami a néhai Lord Greystoke-ból maradt azután, hogy – húsz éve ennek! – Kercsak, a nagy majom élettelenül odahajította. A temetőbogarak s mindenféle más rokonaik azóta réges-rég simára csiszolták az erőteljes csontozatot. Tarzan éveken át látta, hogyan hevernek ott e maradványok, de hát miért szentelt volna épp ezeknek több figyelmet, mint hasonló dolgoknak a dzsungelben másutt! Ezernyi csontot látott már. Az ágyon ott volt egy másik, egy kisebb csontváz, s a fiú ezzel se törődött. Honnét tudhatta volna, hogy egyikük az apja, a másikuk az anyja volt. Az a kis csonthalmocska meg a bölcsőben, melyet oly szerető gonddal faragott egykor a néhai Lord Greystoke – az se jelentett neki így semmit. Nem sejthette, hogy a koponyácska egyszer még büszke cím s rang birtokába juttatja vissza. Most bármi efféle gondolat messzebb volt tőle, mint az Orion napkísérői. Tarzan számára, ismételjük, ezek csak csontok voltak, és kész. Nem voltak hasznára, hiszen hús nem maradt rajtuk, és nem is zavarták, hiszen

ágyban úgyse aludt soha, a földön heverő csontvázon meg” mindig könnyedén átlépkedett. Ma nyugtalan volt. Elébb az egyik könyvbe lapozott bele, aztán a másikba. Képeket nézegetett, melyek már ott éltek vonásról vonásra az agyában. Aztán félrelökte a köteteket. Ezerszer átkotorta a szekrényt, most ezeregyedszer tette ugyanezt. Elővett egy kis zsákot, amely kerek fémérméket tartalmazott. Sokszor játszott velük EZ elmúlt években, de mindig mindet gondosan visszatette a zsákocskába, azt meg a szekrénybe, ugyanarra a polcra, amelyiken fölfedezte. Rendszerető faj ivadékaként maga is rendszerető volt, jóllehet fogalma sem volt róla, miért. A majmok elpotyogtatták a dolgokat, ahol épp megunták őket, a magas fűben… vagy iménti érdeklődésük tárgyát ledobták a fáról. S amit így elejtettek, később esetleg megtalálták megint, de ez véletlen volt. Ám Tarzan nem elégedhetett meg ennyivel. Ő annak a pár dolognak, amije volt, tudta a pontos helyét, és mindig tiszteletben is tartotta. A kis zsák kerek fémdarabjai nagyon érdekelték. A lapocskák két oldalán domborított képek voltak. Mit jelentenek, sosem értette. Fényesek voltak, tündököltek. Tarzant mulattatta, hogy ilyen-olyan ábrákká rakhatja ki őket az asztalon. Százszor is eljátszott így velük. Ma, efféle foglalatosságának közepette, egy kedves, sárgás darabot – rajta egy angol uralkodóval – leejtett, s a pénzérme odagurult az ágy alá, melyen a néhai Lady Alice csontváza feküdt. Hagyományaihoz híven Tarzan négykézlábra ereszkedett, s így kezdte keresni az ágy alatt az eltűnt érmét. Bármi furcsa, soha életében nem nézett még az ágy alá. Megtalálta az aranypénzt, és egy kis lazán csukódó fadobozt. Mindkettőt kikotorta, aztán az aranyat betette a zsákocskába, majd visszarakta a szekrénybe, a polcra. A doboz átvizsgálásához látott. Hengeres alakú fémdarabkákat tartalmazott. A végük hegyes volt, másik felük lapos, s bordás gyűrű övezte valamennyit. Színűket persze, zöld nemesrozsda fedte el, amire a sok-sok eltelt év volt a magyarázat. Tarzan kiszedett pár ilyen kis tárgyat a dobozból – vizsgálgatta őket. Egymáshoz dörzsölte a kicsiny fémdarabokat, és a zöld szín

kopni kezdett. Előbukkant a szürkés kúpos végeken a fényes felszín. Lelt egy kis fadarabot, melyen a hengereket is megtisztogatta, és a jutalma igazán örömteli volt: csillogó felületek! Tarzan oldalán kis szütyő lógott, melyet egy megölt fekete harcostól zsákmányolt. Ebbe belepottyantott néhányat az új játékszerei közül. Arra gondolt, hogy majd nyugodt körülmények közt tovább tisztogatja őket. A dobozt visszatette az ágy alá, s mert egyéb mulattató dolgot nem talált, elhagyta a kunyhót, visszafelé indult a törzshez. Alig valami kis távolság választotta el őt a tanyahelytől, amikor nagy zűrzavar hangjaira lett figyelmes. Nőstények és baluk hangos kiáltozására, a nagy hímek vad, dühödt ordítására. Azonnal felgyorsított, mert a “Kriig-ááa” kiáltások nem hagytak kétséget afelől, hogy valami baj van. Mialatt Tarzan a talált dolgokkal foglalatoskodott, Tika párja, Taug, a hatalmas majom, egy mérföldnyire a törzs tartózkodási helyétől északra vadászott. Végül, hogy megtöltötte hasát, lustán visszafelé indult. Célja a tisztás volt, ahol utoljára látta társait, és most, hogy arra haladt, látta is őket kettesével-hármasával. Csak Tika és Gazan nem volt sehol, és Taug el is kezdte a kérdezősködést, merre lelheti őket, de nem akadt senki,- aki mostanában látta volna őket. Persze az alacsonyabb rendű fajok képzelőereje nem túlságosan élénk. Nem őriznek emlékképet mint mi oly dolgokról, amelyek megtörténhettek, így Taug nem is tételezte fel, hogy bármi baj érhette élete párját s ivadékát. Annyit tudott csak, hogy szeretne találkozni Tikával, szeretne lefeküdni az árnyékban, ahol a nőstény majd vakargatja a hátát, miközben ő a reggelijei, emészti. Hanem hiába kiáltozott, mihaszna hívogatta, Tika nem felelt, és nem is akadt senki, aki a nőstényt s a balut mostanában látta volna. Taug kezdett egy kicsit feldühödni, és el is határozta, hogy megbünteti Tikát, hogy ilyen messzire elcsatangolt, s hagyja, hogy ő hiába keresse. Dél felé indult, s nagyon csöndesen haladt, se a talpa, se az ízületei nem adtak hangot, nem ütöttek zajt. Így vette észre hirtelen Dángót, aki egy kis tisztás túlfelén lapult. A dögevő

nem észlelte Taugot, mert teljes figyelme valami egyébre szegeződött – csomagnyi kis valamire, s visszafojtott lélegzettel leste. Taug, aki maga is igazán óvatos volt, ahogyan az szükséges, ha valaki örökké a dzsungelt járja és ad valamit a túlélésre, zajtalanul felszökkent egy fára, hiszen onnét adódhatott a legjobb rálátás erre a tisztásra. Dangótól nem félt, viszont kíváncsi volt, mit fedezett föl Dango. Alkalmasint a kíváncsiság s az óvatosság közös “műve” volt ez a Taug-féle elhatározás. S ahogy a hímmajom felkapaszkodott egy ágra, ahonnét zavartalanul letekinthetett – döbbenten látta, hogy a hiéna épp alatta szaglászik valamit. S nem is akármit, mert Taug felismerte, hogy ez az élettelen kis alak az ő baluja, Gazan. A nagy majom valami elemi őrület ordításával, vadállati dühvel zúdult le a magasból, és a hiénára vetette magát. Dango csaknem megbénult a rettenettől. Felüvöltött, horkantott, a földre lapult, így próbálta lerázni magáról roppant támadóját. De hát olyan volt ez, mintha egy veréb védekezne a lecsapó héja ellen. Taug nagy, horgas ujjai átfogták a hiéna torkát, hátát. Iszonyatos tépőfogai a nyaki eret keresték, és meg is lelték, át is harapták. A borzadályos emberszabású eleresztette, félrelökte a dögevő tetemét. Taug megint ordítást hallatott, ezúttal a párját hívó majomét, de nem jött válasz. Lehajolt, hogy megszaglássza Gazan testét. Az undorító küllemű, vad majomtestben szív dobogott, ugyanolyan apai érzelmeket dajkáló szív, amilyenek bennünk, ember-apákban élnek. S ha erre nincs is tényleges bizonyítékunk, tény az, hogy a fejlődésnek ama korai szakaszán véget ért volna az emberfaj kialakulása is, ha efféle nagy majmok nem éreztek volna valami gyengédséget az ivadékaik iránt – mert különben, az erők törvényei szerint, egyszerűen kiirtották volna őket. Isten azonban beleplántált a vad hímszívekbe valami szeretetfélét, s ez erősebbnek bizonyult a hímállati ösztönösségnél. Taugban nemcsak a védő ösztön volt igen fejlett, élt benne az utód iránti szeretet is, igencsak erősen, hiszen Taug eleve nagyon fejlett példánya volt a fajtájának. A nagy, emberszabású majmokat,

melyekről a Góbi-sivatag bennszülöttei oly áhítatosan beszélnek, emberi szem nem látta még, pontosabban, ha látta, nem élte túl a találkozást. Egészen, amíg Tarzan fel nem tűnt világukban. Taug ugyanolyan szomorúságot érzett, mint bárki más apa erezne, kisgyermeke holttestét látva. Nekünk Gazan csupán visszataszító, csúf teremtmény lehetett volna, ám Taugnak és Tikának olyan szépséges volt ő, mint bárki szigetországi Mary, Johnnie vagy Elizabeth. S az se mindegy, hogy az elsőszülöttjük volt, és eleddig az egyetlen balujuk – mi több, hím! Ez a három dolog együtt igazán kinccsé tesz egy kis majmot is a papája szemében. Egy pillanatig Taug csak szaglászta a néma kis alakot. A pofájával és nyelvével megérintgette, simogatva becézte a busa kis bundát. Vad ajkáról halk nyögés tört fel. Ám a bánat nyomában szinte azonnal feltámadt a bosszú vágya. Talpra szökkent. Már hallatszott is az üvöltése, nem egy, egy egész sorozatnyi “Kriig-ááa”. Vérfagyasztóan visszhangzott a dzsungelben a dühödt, támadni kész emberszabású majom kiáltása. Az őrjöngő hímé, aki vért akar látni, bosszúszomjjal ontott vért, vért…! Az ordításra a törzs tagjainak megannyi válasza érkezett. Az ágakon lengve közeledtek felé. Őket hallotta Tarzan a kunyhót elhagyva, s válaszul a maga hangját is megzengette. Kettőzött sebességgel haladt, szinte repült a fák ágainak középső szintjén. Ahogy végre a törzs terepéhez ért, azt látta, hogy társai mind Taug körül gyülekeznek, s lenn a földön valami hever. Közébük tolakodva, Tarzan csakhamar a csoport legközepén állt. Taug még mindig üvöltött, hangja fenyegető volt, de ahogy Tarzant meglátta, elcsöndesült. Lehajolt, fölemelte Gazant, és odanyújtotta Tarzannak, nézze meg a majomember is. A törzsnek egyetlen tagja volt csak, aki iránt Taug bármiféle szívbéli érzelmet táplált, s ez a valaki Tarzan volt. Tarzanban megbízott, s fel is nézett rá, mint bölcsebb és tapasztaltabb lényre, Tarzanhoz jött most, egykori játszótársához, érett koruk megannyi küzdelmében segítőjéhez. Tarzan, ahogy megpillantotta Taug karjában az élettelen kis testet,

ajkáról mély hörgés szakadt fel – hiszen ez Tika baluja volt, akit ő úgy szeretett. – Ki tette? – kérdezte. – És hol van Tika? – Nem tudom – felelte Taug. – Ott feküdt… ott leltem, ahogy Dango szaglászta, de nem Dango tette, nincsenek rajta hiénanyomok. Tarzan közelebb lépett, fülét Gazan mellkasára szorította. – De hát nem halott – mondta. És az is lehet, hogy túléli. – Átfurakodott a majmok gyűrűjén, körbe-körbe járt, és vizsgálgatni kezdte a talajt. Egyszerre megállt, s orrát a földhöz szorítva szaglászott. Majd talpra szökkent, különös kiáltást hallatott. Taug s a többiek elindultak feléje, mert ez a hang olyasmit jelzett nekik, hogy – a vadász nyomra bukkant. – Egy idegen hím járt itt – közölte Tarzan. – O bántotta Gazant. Ő az, aki elhurcolta Tikát. Taug és a többi majom dühödt kiáltást hallatott, fenyegető hangot, de nem tettek semmit. Ha az idegen hím látótávolukon belül lett volna, most széttépik. Hogy üldözőbe vegyék, az eszükbe sem jutott. – Ha a három hím ott állt volna az őrhelyén – mondta Tarzan –, nem történt volna ez a törzzsel. És ez addig így lesz, amíg be nem tartjátok az utasításomat: három hím őrködjön mindenkor! A dzsungel hemzseg az ellenségektől, mégis hagyjátok, hogy a nőstényeitek és a baluk védtelenül járjanak táplálék után. Rendben van… Tarzan most elmegy, és megkeresi Tikát, visszahozza őt a törzsnek. Az ötlet megtetszett a többi hímnek. – Valamennyien veled tartunk – kiáltották. – Nem – mondta Tarzan. Valamennyien azért nem jöhettek. Nőstényeket és balukat nem vihetünk magunkkal, amikor csatába indulunk. Valakinek itthon kell maradnia, hogy megvédje őket… különben még mindkettőjüket elveszíthetitek. A majmok a fejüket vakarták. Tarzan bölcsessége mindig hatott rájuk, de eleinte most is erősebbnek bizonyult az új “ötlet”, hogy követni kellene az ellenfelet, elszedni tőle a zsákmányt, kiszabni rá

a büntetést. A közösségi érzés ösztönösen ott élt bennük. Nem tudták, miért is nem gondoltak rá, hogy üldözzék, hogy megbüntessék az ellenfelet. Nem tudhatták, hogy ennek csupán az az oka, hogy nem érték el még azt a szellemi fokot, amely lehetővé teszi, hogy egyének módjára viselkedjenek. Ha veszély fenyegetett, a közösségi ösztön egy csoportba sodorta őket. A nagy hímek súlyukkal, erejükkel és vadságukkal védelmet, biztos esélyt jelentettek számukra – bármi ellenséggel szemben. Hogy az ellenséggel vívandó ütközet előtt szétváljanak, megosszák erőiket: ilyesmi eszükbe se jutott még. Túlságosan idegen volt ez az ösztönviláguknak, túlságosan eltért a csordaszellemtől. Tarzan számára azonban ez volt az ilyen percek első számú parancsa! Érzékei megsúgták, hogy itt mindössze egy hím volt a porondon, ez követte el Gazan és Tika ellen az orvtámadást. Egyetlen ellenség megbüntetéséhez pedig nem kell egy egész törzs. Két gyors hím minden nehézség nélkül lerohanhatja az idegent, és kétségkívül visszaszerezheti Tikát is. A múltban senkinek eszébe se jutott, hogyha hőstényeket raboltak el a törzstől, megmentésükre siessenek. Ha Numa, Sabor, Sita vagy egy idegen törzsbéli nagy hím elragadott egy majomleányt vagy egy matrónát, belenyugodtak, hogy eltűnt, nem látják többé. A megrabolt férj, ha történetesen volt párja az eltűnt nősténynek, néhány napig dühödten járt-kelt, aztán szerzett magának másik társat a törzsbéli nőstények közül, ha meg nem volt rá módja, elindult a dzsungelbe, hogy hasonló módon szerezzen magának valakit. A múltban Tarzan, a dzsungel fia sem ellenezte ezt a gyakorlatot, lévén, hogy semmi köze nem volt az elrablottakhoz. De Tika az első szerelme volt, és Tika baluja úgy élt a szívében, mintha a saját ivadéka lett volna. Eddig Tarzan mindössze egyetlen egyszer érzett bosszúszomjat, amikor Kulonga, Mbonga főnök fia megölte Kalát. Akkor Tarzan egymaga, saját kezével állt bosszút. Most, ha nem is olyan hevesen, valami hasonlót, kényszerítő, parancsoló vágyat érzett. Taughoz fordult. – Hagyd Gazant Mumgára – mondta neki. –

Öreg már, a fogai töredezettek, és semmire se jó. De Gazanra vigyázni fog, míg visszatérünk, és meghozzuk Tikát – folytatta. – Ha meg addigra Gazan halott lesz – fordult komoran Mumgához –, én öllek meg téged. – Hová megyünk? – tudakolta Taug. – Megyünk, megkeressük Tikát – felelte a majomfiú. – És megölni a hímet, aki elrabolta. Mozgás! Nekilódult. Először még egyszer megszagolta az idegen hím nyomát. Éber érzékei számára ezek a nyomok világosan beszéltek. Hátra se fordult, hogy lássa, követi-e Taug. A hím majom Gazant akkor Mumga karjába helyezte, s azt mondta neki búcsúzóul: – Ha meghal, Tarzan megöl téged. – És máris követte a barna bőrű alakot, aki közben lassan ügetve elindult a dzsungel ösvényén. Kercsak törzséből senki sem volt olyan jó nyomkövető, mint Tarzan. Edzett érzékeihez magas fokú intelligencia társult, ítélőképessége “megsúgta” neki, merre vezethet az üldözés természetes nyoma, így csak arra kellett ügyelnie, hol lát jeleket az úton, s Toog nyoma ezen a napon olyan egyértelmű volt, amilyenek a mi számunkra egy nyomtatott lapon a betűk. Taug szorosan ott haladt a majomember nyomában. Elöl ment a karcsú férfi, mögötte a zömök, hatalmas erejű és testű majom. Szó nem esett kettőjük közt. Olyan csöndesen haladtak, akár két árnyék a vadon miriádnyi más árnya közt. Tarzannak nemcsak a szeme és a füle volt éles, de a szaglása is. A nyom pedig friss volt. Amióta a törzs szagvilágából kikerültek, igazán könnyűvé vált a követése. Toog és Tika szaga egyértelműen kivehető volt. A nőstényé mindkettőjük számára ismerős volt. És hamarosan Toog szaga is az lett. Gyorsan haladtak. Egyszerre sűrű felhők takarták el a napot. Tarzan még sebesebbre fogta lépteit. Szinte repült a dzsungel ösvényén, vagy ahol Toog a fákon haladt előttük, ott mókusfürgeséggel követte nyomát az ágakon-lombokon keresztül. Fáról fára lendült, pontosan úgy, ahogy Toog tette, csak épp sokkal szaporábban, mert haladását nem nehezítette olyan teher, mint Toogét.

Tarzan érezte, hogy most már nagyon közel lehet az üldözött, ugyanis a szagok egyre erősebbek lettek. Ekkor a dzsungelt élénk villámfény világította be, majd csakhamar a mennydörgés fülsiketítő robaja következett. Visszhangoztak az egek, és remegett a lábuk alatt a föld. Szakadni kezdett az eső, de nem úgy, ahogy nálunk a zápor, hanem igazi vízözönként. Cseppek helyett tonnányi víztömegek ömlöttek az égből, verték a vadon óriási fáit, halálra rémítették élőlényeit. S az eső elvégezte a csúnya munkát, amit Tarzan megjósolhatott volna – elmosta a szagnyomokat a föld színéről. Vagy félóra hosszat hullt a trópusi eső – akkor hirtelen kisütött a nap, és milliónyi csillogó drágakőként ragyogtatta az esőcseppeket. Hanem a majomembernek ma nem volt hangulata a dzsungel csodáihoz, átalakulásainak bűvöletéhez. Csak a szag érdekelte, Tikáé és az idegen, rabló hímé. Gondolatait szó szerint kisajátította ez a kérdés. Persze, fönn a fák között, az ágakon is vannak “kijárt” ösvények, igazi, követhető nyomok, akárcsak lenn a földön. A különbség az, hogy a lombozatban az ilyen nyomok és csapások kissé kuszák, nehezebben követhetőek. Fönn az út, a tér mégis szabadabb, mint lent az aljnövényzet által meghatározott terepen. Tarzan talált egy ilyen csapást, s most, az eső után Tauggal ezt követték. A majomember elképzelése szerint ez lehetett a menekülő leglogikusabb útvonala, Egy elágazáshoz érkeztek, és zavarba jöttek. Meg kellett állniok. Tarzan vizsgálni kezdte az ágakat, a leveleket – merre mehetett tovább az idegen hím Tikával. Megszagolgatta a fa törzsét, aztán a kérget vizsgálta. Éles tekintete csakhamar fölfedezett bizonyos nyomokat: arra ment az üldözött! Lassú türelemjáték volt ez, és Tarzan azt is tudta, hogy időt vesztenek. Az idegen hím értékes percekkel előzi meg őket, s elérheti biztos menedékét, mielőtt utolérik. A majomember először az egyik elágazáson ment végig, majd a másikon, bevetette minden nyomkereső dzsungeltudományát, s mégsem járt sikerrel. A szagnyom eltűnt, tovamosta az imént lezúdult eső. Taug és Tarzan félórán át keresgélt így, míg a végén, egy széles levél hátán Tarzan alig érezhetően felfedezte Toog

szagát. A levél súrolhatta a szőrös vállat, ahogy az idegen majom elhaladt alatta. Megint ott haladtak a meglelt nyomon, de ez is lassú munka volt, megannyi elkedvetlenítő késleltetéssel. Akkor úgy tűnt, hogy a nyom végleg eltűnt előlük. Magunkfajta ember számára az eső előtt se lett volna semmi nyom, legfeljebb az jelentett volna számunkra valamit, ha Toog lemegy a vadászcsapásra, és lábnyomai ott éktelenkednek. Mert efféle helyeken a nagy majomlábnyom vagy a bütykös mancsnyom a közönséges halandó számára is olvasható “beszéd”. Tarzan is bukkant ilyen nyomokra, és a bemélyedésekből arra kellett következtetnie, hogy Toog még mindig cipeli Tikát. A nagy hím súlyánál is nagyobb testtömeg vájta e nyomokat a földön. Kettős súly nyomai – de csak egyetlen “láb-készletéi”. Azt is látni lehetett, hogy fél kezét a majom nem járásra használta. Nyilván terhének fogásával, eligazgatásával kényszerült bajlódni. Sőt, egy-egy védett helyen Tarzan azt is észrevehette, hogy a teher az egyik vállról a másikra került át. Erről árulkodtak hol a jobb láb, hol a bal láb benyomódásai. Voltak olyan útszakaszok, ahol a majom láthatóan a két hátsó lábán haladt – kihúzta magát, úgy ment, mint egy ember. Ez általában jellemző a nagy emberszabásúakra, melyek a csimpánztól s a gorillától eltérően, könnyűszerrel lépkednek kezük – azaz mellső lábaik – segítsége nélkül, de négykézláb is. Tarzan és Taug előnyös helyzetben volt. Szinte bizonyosra vehették, hogy e fölismert tulajdonsága és merőben egyedi szaga alapján elkapják a rablót, akkor is, ha esetleg már valahol közben lerakta Tikát. Kedvezőbb volt a helyzetük, mint a mai kor detektívjeinek, akik fényképek s Bertillon-fejméretek alapján vetik magukat az üldözendők után, így biztosítva a civilizáció jogrendjét. E pompás képességeik s lehetőségeik ellenére, a Kercsak-törzsbéli üldözők lassan, késlekedve haladtak előre. Már a második nap délutánja köszöntött rájuk, és még mindig nem érték utol a szökevényt. A szag itt már erős volt, mert ez az eső után maradt “rájuk”. Tarzan tudta, nem kell sok idő, és rábukkannak a rablóra és zsákmányára. Felettük, ahogy lopakodva haladtak előre,

Manu, a kis majom, s ezernyi társa csivorászott. Vijjogtak és rikácsoltak a tündöklő tollú, remek torkú madarak. A vadon levelei között megszámlálhatatlan rovar és bogár zümmögött-zizegett. Ahogy egy nagyobb ág alatt elhaladtak, fönn megjelent egy kis szürke pofaszakállas majom, visongott és nyivákolt. Lenézett, meglátta őket. Akkor a visongás és a nyivákolás abbamaradt. A két üldöző nem érzett semmi baljós jelet ebben, s a hosszú farkú kis élőlény úgy elinalt, mintha Sita, a párduc repülne feléje, ráadásul szárnyakon! Minden jel szerint csak egy kis ijedt majom volt, és az életét féltette. S mi volt Tikával mind ez idő alatt? Beletörődött netán a sorsába, hogy az idegen majomnak lesz szerető és törődő felesége? Kellő alázattal? Egyetlen pillantás “a furcsa párra”, és a legkényesebb ízlést is kielégíthette a látvány: Tika megannyi sebből vérzett, tépett volt, így lógott a komor Toog válláról. Toog sem volt az az épséges-szépséges majomdalia, megviselte őt is a küzdelem, melynek eredményeképpen mégsem sikerült Tikát megadásra kényszerítenie. Az idegen hímmajom már valami csakazértis-dühvel vitte nagyjából semmit se ígérő, használhatatlan áldozatát. Törtetett át vele a dzsungelén törzsének tanyahelye felé. Remélte, hogy királya feledte árulását, de ha nem, és továbbra is ki van szolgáltatva sorsának – hát akármi sors jobb annál, mint ez az együttlét egy ilyen riadt nősténnyel. Meg aztán a társaknak is meg akarta mutatni foglyát. Talán a királynak is felajánlhatja. Toog elképzelése szerint nem volt lehetetlen egy ilyen megoldás sem. Végül két saját törzsbéli hímmel találkoztak. Ott falatoztak egy parkszerű ligetben. Szép ligetecske volt ez, nagy görgeteg kövek tarkázták, melyek félig be is ágyazódtak a dús talajba. Néma emlékművei egy messze tűnt kornak, amikor hatalmas jégtömegek mozogtak ott, ahol most a trópusi nap ontotta fényét a buja dzsungelre. A két hím felnézett. Elővillantották tépőfogaikat, vicsorogtak a távolabb megálló Toogra. Ő azonnal barátokat ismert fel bennük. – Toog az – mondta. – Toog tért haza egy új nősténnyel. A majmok várták, hogy közelebb érjen. Tika barátságtalanul

vicsorogva nézett rájuk. Nem volt “csinos” látvány, de a véren át, a gyűlölködő arckifejezés ellenére a két majom felismerte benne az igazi szépséget, és – irigyelték érte Toogot! De ez csak azért történhetett, mert nem ismerték Tikát. Ahogy ott kuporogva ültek s néztek egymásra, fölöttük a fákon átfutott egy szürke pofaszakállas kis majom. Nagyon izgatott kis teremtés volt, és ahogy pontosan a felettük nyújtózó ágra ért, megállt, s így szólt: – Két erős hím jön. Az egyik – közölte – Mangani, a másik rút majom, de szőrtelen. Toog nyomát követik. Láttam őket. – A négy majom egyszerre visszafelé tekintett az úton, amelyiken Toog érkezett, aztán egy percig egymást bámulták. – Gyerünk – mondta akkor Toog egyik ismerőse, a nagyobbik –, megvárjuk őket a bokrok sűrűjében, a tisztás mögött. Imbolyogva indult a kijelölt hely felé. A többiek követték őt. A kis majom fenn táncolt, maga volt az izgatottság. Életének fő foglalatossága az volt, hogy halálos csatákat szervezett a nagyobb majmok közt odalent, míg ő biztos helyről, “páholyból” szemlélhette a látványosságot. Mohó rajongója volt a kiontott vérnek ez a szürke pofaszakállas kis majom, amennyiben az mások vére volt. Ő tulajdonképpen az Abszolút Szurkoló. A majmok el is rejtőztek a bozótban a csapás mellett, melyen a két idegen hím érkezését várták. Tika izgatottan remegett. Hallotta Ma-t nu szavait, és tudta, hogy a szőrtelen majom csakis Tarzan lehet, a másik meg nyilván Taug. Életének legmerészebb álmaiban sem számított soha ilyen támogatásra! Egyetlen gondolata volt mindvégig: elszabadulni innét, visszatérni Kercsak törzséhez. De ez végképp lehetetlen vágynak bizonyult, Toog oly közelről figyelte. Taug és Tarzan elérkezett a ligethez, ahol Toog a társaival találkozott. A majomszag itt nagyon erős lett, és ebből mindketten tudták, hogy az, akit keresnek, már egészen közel lehet hozzájuk. Még óvatosabban haladtak. Azt szerették volna, ha áldozatukra hátulról csaphatnak le, a meglepetés erejével, még mielőtt ottlétüket egyáltalán sejthetné. Azt, hogy egy kis szürke pofaszakállas majom jelezte a jöttüket, nem is sejtették. Valamint

arról se volt tudomásuk, hogy három vad szempár lesi minden mozdulatukat, és várják őket marcangolni kész tépőfogakkal, karmokkal. Áthaladtak a ligeten, s ahogy a fácskák mögött megsűrűsödő dzsungel közelébe értek, hirtelen kiáltás harsant: “Kriig-ááa!” Ez félreérthetetlenül Tika ismerős hangja, s a törzsi vészkiáltás volt. Toog s két társa, a maga kis agyával, nem gondolt arra, hogy Tika elárulja őket, s hogy ez mégis megtörtént, vad düh öntötte el mindhármójukat. Toog hatalmas csapással leterítette a nőstényt. Aztán mindhárman nekilódultak, hogy felvegyék a harcot Tarzannal és Tauggal. A kis majom ott táncolt a magas ágon és visítozott gyönyörűségében. Minden oka megvolt erre, mert “szépséges” harc kezdődött. Nem volt ott semmi formaság, semmi bevezető, semmi kötöttség. Az öt hím épp csak egymásnak rontott, és összekapaszkodva küzdött. Ide-oda hengergőztek a szűk csapáson, bele a környező bozótsűrűbe. Karmolták és marták egymást, küzdöttek foggal-körömmel. Együttesük ijesztő kórust alkotott hörgésekből, kaffogásokból, horkantások sorozatából. Öt perc se telt bele, és összetépve, tömérdek sebből véreztek. A kis majom fönn csak ugrált és szökdelt, ujjongva sikkantgatott, így fejezte ki elismerését. Az ő véleménye is ez volt: “lefelé fordított hüvelykujj”. Szerette volna látni már valamelyikük halálát. Nem törődött vele, melyik táborból kerül ki az áldozat, barát-e, ellenség-e. Vért akart – vért és halált. Taug Tooggal és egy másik majommal akaszkodott össze, míg Tarzanra maradt a harmadik, egy bivalyerős példány. Tarzan ellenfelének sosem volt dolga még ilyen különös, “sikamlós” illetővel, mint ez a szőrtelen majomember. A dzsungel fia folyton kicsusszant a szorításból, közben vér s veríték patakzott sima, barna bőrén. A nagy majom szédült erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Tarzan se tudott hozzájutni az ágyékkötőjébe dugott hosszú vadászkéshez. Végre sikerült. Fél kézzel megragadta a majom torkát, a másikban a kést fogta. Háromszor sújtott le: erőteljesen, hatalmasan, mélyen. Ellenfele hörgött, aztán elterült, ahogy Tarzan

elengedte a vonagló testet. Hagyta a haldokló majmot, és Taug segítségére sietett. Toog látta, hogy jön, és megpördült, szembe akart kerülni vele. Ahogy összeütköztek, Tarzan kezéből kiesett a kés. Így fonódtak össze. Most egyenlő lett a küzdelem. Ketten kettő ellen. Tika az út széléről figyelte őket. Már magához tért, kiheverte az ütést, és azt várta, mikor siethet valamelyik társának segítségére. Látta, hogy Tarzan kése a földre esett – felkapta. Sosem használta még, de tudta, hogyan dolgozik vele Tarzan. Mindig félt ettől a szerszámtól, mert látta, hogyan oszt halált a leghatalmasabb dzsungellakónak is, ha úgy hozta a sors. – Végzetes volt, ahogy Tantor roppant ormánya Tantor ellenségeire. Tika látta, hogy Tarzan oldaláról leszakad a szütyő. Majomkíváncsisággal szerezte meg szerteguruló tartalmát. Még a veszély sem feledteti ezt a fajtabéli alaptulajdonságot. A hímek most egyenesen álltak, nem voltak összekulcsolódva. Vér patakzott oldalukon. Pofájukat is bíborral borította a ragacs. A kis szürkeszakáll olyan lelkesen fogadta a fejleményeket, hogy még a sikongatásról meg a táncról is megfeledkezett. Csak meredten ült, lenyűgözte a látvány gyönyörűsége. Tarzan és Taug egyre hátrább szorította két ellenfelét a ligeten át, s Tika lassan követte őket. Nem is tudta, mit tegyen. Bénult volt, mindene fájt, kimerültséget érzett a félelmetesen végzetes események után – hiszen amin keresztülment…! Ráadásul ott élt benne nemének eredendő bizalma a törzsbéli hímek iránt. Élete párja s a másik: ez a kettős nem szorul az ő segítségére, elbánnak ők az idegenekkel. A küzdők kiáltásainak és üvöltéseinek visszhangja felverte a dzsungelt. Távoli hegyekig-dombokig jutottak el a hangok. Tarzan ellenie-, lének torkából, is feltört a “Kriig-ááa!” kiáltás, és most, messziről, megjött a várt válasz. Hörögve, horkantgatva, bömbölve egy csapatnyi majom csörtetett be a kis ligetbe. Toog törzsének harcos hímjei. Tika látta meg őket elsőül. Visítva jelezte Tarzannak és Taugnak. A félelem egy pillanatig úrrá lett rajta, és a harcolók háta mögött a tisztás másik felére menekült. Igazán senki sem tehet neki

szemrehányást ezért, mindazok után, ami érte. A nagy majmok akkor Tarzanra és Taugra rontottak. Egy pillanat még, és Tarzanék szétszaggatva hevernek. Pompás falatok lesznek egy húsevő orgián. Tika látta az elkerülhetetlenül közelgő végzetet. Mintha feltámadt volna benne a mártíromság, a közös sors érzete. Ki tudja, miféle őse hagyta ezt rá? A közös ősök, a nagyszerű, magasabb rendű nők, akik a férfiak balsorsában rendíthetetlenül osztoztak. Éles visítással rohant a küzdők felé. Ezek egyetlen ormótlan halomban hengergőztek a liget egyik görgeteg kövének tövében. De végül is mit tehet? A kést hiába szorongatta a kezében, nem volt elég erős hozzá, hogy használja is. Azt sokszor látta, hogyan hajigált Tarzan köveket, kemény tárgyakat az ellenfelekre – más dolgokkal együtt ezt is megtanulta gyerekkorának játszótársától. Szeretett volna hát valamit odahajítani, s akkor, végül, ujjai a szütyőre tévedtek – amit a majomember oldaláról az ellenség tépett le a harcban. Felszakította a kis tokot, és fényes henger-félék kerültek a kezébe. Eléggé súlyosnak érezte mindet, tehát alkalmas lövedéknek. Teljes erőből a gránitkő alatt küzdő majmok közé vágta a hengerkéket. Az eredmény Tikát ugyanúgy meglepte, mint a majmokat. Mert fülsiketítő hangos robbanás következett. Csípős füst csapott fel. Egyikük se hallott még soha életében ilyen iszonyú zajt. Az idegen hímek borzadályos üvöltéssel, rettegve ugrottak talpra, és menekülni kezdtek törzsük tanyahelyére. Taug és Tarzan lassan ocsúdott, talpra tápászkodtak mindketten, majd félig bénultan, vérezve, támolyogva elindultak Tika felé. Ők is menekültek volna, ha nem látják a nőstényt, késsel a mancsában, miközben a szütyővel babrál. – Mi volt ez?! – kérdezte Tarzan. – Én csak – mondta Tika a fejét rázva –, odahajítottam az idegen hímekre ezeket itt. És egy maréknyi fényes hengert tartott a kezében. Tarzan csak a fejét vakarta, ahogy az ismert, hegyes végű micsodákat nézte Tika kezében. – Mik ezek? – kérdezte Taug. – Fogalmam sincs – válaszolta Tarzan. – Csak úgy találtam őket.

Fenn a szürke pofaszakállas kis majom vagy egy mérföldnyit menekült az ágakon, akkor megállt, borzadva lapult egy fa törzséhez. Nem tudta, hogy a majomembernek az apja, húsz évvel a halála után így mentette meg a fiának az életét. S persze, Tarzan, a dzsungel fia, Greystoke lordja sem tudta meg ezt soha életében. 11 Dzsungeltréfa Az idő, úgy önmagában, ritkán nyomta Tarzan vállát. Hiszen ha “mindig minden ugyanaz” is, ebből nem lesz egyhangúság, amikor az, ami egyre ugyanaz, mindegyre abból áll, hogy a halált kell emígy vagy amúgy kikerülgetni. A halál mégis újra jön ilyen vagy olyan alakban. Van sava-borsa az efféle életnek. Tarzan, a dzsungel fia még ezt is a maga módján színezte és ízesítette tovább. Felnőtt volt már, egy görög isten kecsességével, és egy hímmajom minden erejével. S ha ez utóbbi miatt mogorvának, kedélytelennek kellett volna lennie – jócskán rácáfolt, mert a szelleme élénk volt, ő maga játékos kölyök maradt, igen nagy bosszúságára néha a vele egykorú majomtársaknak. Nem értették a felfogását, a kedélyét, hiszen ők felnőtt korukra elfelejtették ifjúságuk bolondosabb idejét. Tarzan sem értette egészen őket. Furcsa volt neki, hogy például egy pár hónappal korábban még a bokájára hurkolt kötélen vonszolta végig Taugot a dzsungelfűben. Megjátszott, vad harcot vívott vele, míg a fiatal majom ki nem szabadította magát. Most ugyanez a Taug, mikor ő játékból lecsapott rá a puha földön, úgy perdült meg, úgy fordult szembe vele, mintha halálos ellenségek volnának. Tarzan könnyedén kikerülte a harcot, és Taug dühe gyorsan elpárolgott. A korábbi játékosság sem tért vissza soha többé. A majomember megállapíthatta, hogy Taug nem élvezi a pajkos csínyeket, s maga sem kezdeményez effélét. A nagy hímmajom,

amivé az egykori játszótárs vált, végképp elveszítette humorát, amit korábban alkalmasint a lényében hordott. Az ifjú Lord Greystoke csalódottan fordult az élet egyéb terepei felé. Ahogy így töprengett, egy fekete hajtincs hullt a homlokára, a szemébe. Keze fejével, fejének mozdulatával hátrasimította. Ebből tudta, hogy valamit tennie kell, gyorsan megkereste hát a puzdráját, mely ott volt egy villámsújtotta fa üregében. A nyílvesszőket kiszedegette, aztán lefelé fordította a puzdrát. A földre ürítette maradék tartalmát, pár kincsét a tegezaljról. Ezek között volt egy lapos kődarab, meg egy kagyló, melyet a tengerparton, apja kunyhójának a közelében szedett fel. Nagy gonddal dörzsölgette a kagylót. Ide-oda húzogatta a lapos kövön, míg a puha szegély kellőképpen finom s éles nem lett. Úgy dolgozott, mint a borbély, ha borotvát fen. Mozdulatain is hasonló gyakorlottság látszott. Ez a hozzáértés azonban hosszú évek kínos igyekezetének a gyümölcse volt. Segítség nélkül dolgozta ki a maga módszerét: hogyan lehet kiélesíteni egy kagylót. Még a hüvelykujjával is kipróbálta, s amikor megfelelőnek találta, tincsét hüvelykujja és mutatóujja közé fogta – azt, amelyik az imént a homlokába hullt –, és nyesegetni kezdte a kagylóval. A tincs levált, s akkor Tarzan ezt a műveletet körben, az egész fején folytatta, míg a végeredményt kielégítőnek nem érezte. A haja máris rövid volt. A homloka felett maradt csak egy hosszabb fürt. Művelete során nem az vezette, hogy esztétikailag milyen lesz az eredmény, hanem a gyakorlatiasság és a biztonság. Mert ha épp rosszkor hull az ember szemébe a haja, élet-halál múlhat rajta, s nem okvetlenül üdvre. Ha meg oldalt és hátul hosszú, veszélyes lehet, de kényelmetlen is, főleg ha eső vagy veríték áztatja. Ahogy Tarzan a frizurájával foglalkozott, élénk elméje egészen másfelé járt. Felidézte nemrég vívott csatáját Bolganival, a gorillával. Sebeire gondolt, melyek még alig hegedtek be. Eltűnődött első álomkalandján. Mosolygott, ha végiggondolta, milyen fájdalmas kimenetelű volt a törzzsel űzött tréfája, mikor felhúzta Numának, az oroszlánnak a bőrét, s üvöltve megjelent a színtéren. Majdnem megölték a nagy hímek, akiket ő tanított arra, hogy éberen kell

védekezniök az ősi ellenséggel szemben. Haja – a frizurája! – kielégítő volt. S mert úgy találta, hogy a törzs tagjainak társaságában nem várhatná semmi különösebb élvezet, Tarzan könnyedén nekilódult. Fáról fára szökkenve közelített a kunyhóhoz. Útközben egyszerre valami erős szag vonta magára a figyelmét. Észak felől jött, és egyértelműen Gomanganié volt. A kíváncsiság – mely embernek és majomnak is a leginkább kifejlődött közös öröksége – Tarzant mindig arra késztette, hogy nyomozzon, ha Gomangani-jelzés érte érzékeit. Volt bennük valami, ami foglalkoztatta a képzeletét. A majmok azért éltek, hogy egyenek, aludjanak, szaporodjanak. Ugyanez állt a dzsungel minden lakójára – a Gomangani nép kivételével. Ezek a fekete alakok táncoltak és énekeltek, kaparásztak és turkáltak a földön, ahonnét fákat s aljnövényzetet távolítottak el. Figyelték, hogyan növekednek vetéseik, s ha érett volt a termés, hozzáláttak a lenyiszálásához. Az eredményt szalmatetős kunyhóikba cipelték, íjakat, nyilakat, dárdákat, mérgeket, fazekakat készítettek, és fém holmikat hordtak a karjukon meg a lábukon. Ha nem lett volna fekete az arcuk, ha nem csúfították volna el a vonásaikat, és persze, ha nem egy ilyen ember ölte volna meg Kalát, az ő nevelőanyját, Tarzan arra vágyott volna, hogy közéjük tartozzon. Legalábbis voltak néha ilyen gondolatai, ám a gondolatot mindig valami viszolygás, valami belső tiltakozás követte, amelyre nem talált magyarázatot. Annyit tudott csak, hogy ő a Gomangani népet egyszerűen gyűlöli, és ha választhatna, akkor már inkább Hiszta, a kígyó lenne, nem a feketék egyike. Az életmódjuk, a szokásaik érdekesek voltak, és Tarzan sosem unta meg, hogy kilesse őket. Sokkal többet tanult tőlük, mint hitte, jóllehet az alapeszméje mindig az volt, miféle új módszerrel keseríthetné meg az életüket. A feketék megtréfálása Tarzan egyik legfőbb mulatsága volt, Tarzan most rájött, hogy a feketék igen közel vannak, és sokan is lehetnek. Halkan, nagyon elővigyázatosan haladt tovább. Zajtalanul surrant a nyílt térségek friss füvén át. Ahol sűrű volt az erdő, ott ágról ágra szökkent. Ha a talaj járhatatlan volt, a legalsó

ágszinteken pedig nem vezetett út, könnyeden ugrált a kidőlt fatörzsek kusza szövevényén. Így érkezett el arra a helyre, ahonnét hirtelen Mbonga főnök harcosait pillantotta meg. Vadásztak. A mód nem volt ismeretlen Tarzannak, Numának, az oroszlánnak állítottak csapdát. Egy kerekes ketrecbe kecskét, egy gidát kötöztek, méghozzá úgy, hogy ha Numa ráveti magát a szerencsétlen állatra, becsapódik mögötte a csapda ajtaja – és nincs menekvés. Ezeket a dolgokat a feketék a régi honukban tanulták, még mielőtt az úttalan dzsungelén át ide menekültek volna új falujukba. Korábban Belga-Kongó területén éltek, ám a kegyetlen elnyomók elől kénytelenek voltak menedéket keresni. Erre a kihalt, isten háta mögötti helyre esett a választásuk, Leopold császár birodalmának határain kívül. Régebben ott gyakran ejtettek foglyul állatokat az európai kereskedők számára. Ezektől tanultak bizonyos trükköket, például ezt is, melynek révén Numát sértetlenül, élve szerezhetik meg. Akkor aztán kényelmesen s viszonylag biztonságosan a falujukba szállíthatják. Fehér emberek piaca nem létezett már a feketék vadonbéli árucikkeire, mégis volt elegendő oka a Mbonga-népségnek, hogy oroszlánt elevenen ejtsen el. Először is: meg akarták tisztítani a dzsungelt minél több ilyen emberpusztítótól. Oroszlánvadászatot lényegében csak akkor szerveztek, ha e vadak megtizedelték soraikat. Másodszor: a jól sikerült vadászat ürügy volt orgiára, s kettős volt a gyönyör, ha ily ünnepen egy élőlény volt a fogoly, akit-amit halálra kínozhatnak. Tarzan elégszer láthatta a kegyetlen rítusokat. Mivel ő maga vadabb volt, mint a Gomangani nép legvadabb harcosai, nem riasztotta úgy a kegyetlenségük, ahogy várható lett volna. Mégis mindig valami borzongást érzett. Nem is értette ezt a furcsa viszolygást, mely ilyen alkalmakkor úrrá lett rajta. Numát, az oroszlánt nem szerette, mégis “felállt a hátán a szőr”, ha belegondolt, miféle megaláztatásoknak s kínzásoknak lesz kitéve. Csupa olyannak, amilyet a földön csak az Isten hasonlatosságára gyúrt emberi faj képes kieszelni.

Két alkalommal megszabadította már Numát a csapdából, mielőtt a feketék visszatértek volna remélt diadaluk színhelyére, s láthatták, hogy kudarcot vallottak. Tarzan eltökélte, hogy ma is így tesz. Nem dönthetett másképp, mikor meggyőződött róla, mik a feketék szándékai. A csapdát otthagyták a széles elefántcsapáson, közel az ivóhelyhez. A harcosok eltávoztak, visszatértek falujukba. Tarzan ajkán öntudatlan vigyorral nézett utánuk. Nem is tudhatta, miféle távoli örökség ez. Látta őket, ahogy libasorban haladnak a széles csapáson. A magasból leveles ágak, indák, liánok sokasága lóg le fölébük. Ébenszín vállak súrlódnak oly telt-gyönyörűséges virágokhoz, amelyeket a természet a leginkább az emberi szemektől jó távol bont ki – e világban. Tarzan szűkre húzott szemmel nyugtázhatta, hogy a legutolsó harcos is eltűnt az ösvény fordulójában. Arckifejezése megváltozott, mert valami új gondolata támadt. Ajkán komor mosolygás áradt el, így nézte a félénk, megriadt, mekegő kisgida kiszolgáltatott ártatlanságát. Leszökkent a fáról. A csapdához ment és belépett. A világért meg nem érintette volna az ajtót lecsappantó rostszálat. – Egyszerűen csak odasietett az élő csalétekhez, leoldozta, a hóna alá csapta, kisétált. Vadászkésével véget vetett a riadt állat minden félelmének – átvágta ütőerét. A vérző tetemet végigvonszolta a csapáson, egészen az ivóhelyig. Komoly arcán ott volt az iménti mosoly. A víz szegélyénél a majomember lehajolt, a késsel kivágta az állat beleit, erős ujjaival gödröt ásott a sárba, oda temette a kis zsigerkupacot. Ilyesmit ő nem evett. Akkor a tetemet a vállára lendítette, s bevitte a fák közé. Egy darabig követte a fekete harcosok útját fönn az ágakon, majd hirtelen visszaereszkedett mégis a földre, hogy elássa zsákmányát. Méghozzá jó helyre, ahol sem Dango, a hiéna, sem a dzsungel más húsevő állata vagy madara nem bukkanhat rá, nem dézsmálhatja meg. Éhes volt. S ha kizárólag vadállati ösztönök élnek benne, most evett volna. De Tarzan ennél sokkal sürgetőbb

késztetéseknek is álljt tudott parancsolni, nemcsak a gyomor szavának. Most olyan elgondolás foglalkoztatta, amely ott tartotta a mosolyt az ajkán, szemébe pedig a várakozás szikrázó fényét csalta. Olyan ötlet, hogy még azt is el tudta felejteni, hogy éhes. Miután Tarzan a húst biztonságban elrejtette, továbbhaladt az elefántnyomon a Gomangani nép után. Két-három mérföldnyire a csapda helyétől utolérte őket. Akkor fellendült a fákra, ott követte őket, és várta a lehetőséget. A feketék között ott volt Rabba Kega, a varázsló bűv-doktor. Tarzan valamennyiüket gyűlölte, de Rabba Kegát különösen. A feketék ott haladtak libasorban a tekergős ösvényen. A varázsló, lusta lévén, lemaradozott. Ezt Tarzan észre is vette, s elégedettséget érzett – komor, rettentő elégtételt. Mint a halál angyala, úgy haladt a mit sem sejtő fekete sarlatán fölött. Rabba Kega tudta, hogy közel a falu, letelepedett egy kicsit pihenni. Jó pihenést, ó Rabba Kega. Ez rá az utolsó alkalmad! Tarzan fönn az ágon odalopakodott a jóltáplált, önmagával eltelt varázsló fölé. Nem ütött olyan zajt, amit ember füle hallhatott volna a finom dzsungelszellőben, a magas fakoronák zizegésén kívül. Amikor pontosan a fekete ember feje fölé ért, a dzsungel fia megállt, ügyelt, hogy a lombos ág és a sűrű kúszónövényzet elrejtse. Rabba Kega egy fatörzsnek háttal ült, arccal Tarzan felé. A ragadozók nem éppen ilyen alaphelyzetre áhítoznak, így hát a majomember is végtelen türelemmel, a dzsungelvadászok csendességével haladt. Várta, hogy a “gyümölcs” érett legyen végre. Mérges bogár repült zümmögve a közelben, és Tarzan arca felé tartott. A majomember nézte – és tudta, hogy a vírus, melyet fullánkjával befecskendez, halálos a nálánál kisebb lényekre; s neki is betegséget, pár nap halálos félelmet okozna. De Tarzan nem moccant. Villogó szeme továbbra is Rabba Kegára szegeződött. Elegendő volt neki egyetlen pillantás a gyötrő rovarra. Hallotta zümmögését, látta haladását. Éles fülének a további történés sem maradt rejtély, hogy a rovar hozzá közelített. Már érezte is homlokán a könnyű leszállást. De egyetlen izma sem rebbent, mert

az olyan lény, mint Tarzan, az izmait is pontosan alárendeli agya működésének, akaratának. Arcára mászott le a rémséges szárnyas – orrát, ajkát, állat vette sorra. Tarzan mindegyre Rabba Kegát figyelte. Most már a/szeme se villant. Olyan moccanatlanul kuporgott, hogy csak a halál képes így lesni. A rovar felmászott dióbarna arcán, s elérkezett oda, hogy csápjaival Tarzan alsó szemhéjának pilláit súrolta. Mi magunk ebben a helyzetben biztosan lehunyjuk a szemünket, s odakapunk a bogárhoz. Hiszen a szolgái s nem urai vagyunk az idegeinknek. A majomember talán még akkor is merev és rezzenetlen tudott volna maradni, ha az apró rovar magára a szemgolyójára mászik, de ez nem történt meg. A rovar egy pillanatig ott tétovázott, közel az alsó szemhéjhoz, aztán felszállt, elzümmögött. Rabba Kega felé zúgott el a mélybe. A fekete ember hallotta, látta, odacsapott, és a rovar megszúrta az arcán, még mielőtt bevégezte volna életét a fekete kéztől. A varázsló fájdalomüvöltéssel szökkent talpra, dühös volt, sarkon fordult, és az ösvényen a Mbonga falu felé indult. Ahogy ment, széles, fekete háta már remek célpontot nyújtott a csendes figyelőnek. Rabba Kega épp befordult az útra, amikor vékony villanás hasította zajtalanul a levegőt. Egy karcsú test a fákról! A következő pillanatban a széles vállú fekete harcos azt érezte, hogy valaki-valami ott van a vállán. A szökkenő lény súlya, lendülete földre döntötte. Rabba Kegát. Erőteljes állkapcsokat érzett a tarkóján, s amikor üvölteni próbált, acélos ujjak fonódtak a torkára. Az erős fekete harcos küzdőit a szabadulásért, de ez csak olyan volt, mintha egy gyermek rúgkapálna ellenfele szorításában. Tarzan egy-egy pillanatra elengedte ellenfele torkát. Valahányszor kiáltani akart, a könyörtelen ujjak megint ott voltak, és kegyetlenül fojtogatták. Végül a harcos megadta magát. Tarzan akkor félig fölemelkedett, rátérdelt áldozata hátára. Rabba Kega a feltápászkodásért harcolt, de a majomember fejét-arcát belenyomogatta a csapás sarába. A kecske kötelének darabjával Tarzan összefonta Rabba Kega csuklóit – hátrakötötte a kezét. Akkor felállt, és foglyát is talpra ráncigálta. Így indította el visszafelé

a csapáson. Lökdöste maga előtt, könyörtelenül haladt mögötte. Rabba Kega eddig nem látta, ki is a támadója. Most, hogy talpon volt, megpillantotta a fehér ördög-istent. Iszonyú rémület töltötte el a szívét, a térdei remegtek. Mégis, ahogy ott haladhatott békén az ösvényen, s a mögötte lépkedő rabtartója nem bántotta, már-már visszatéri belé a reménység. Talán az ördög-isten mégsem akarja megölni. Hiszen a kis Tibo is vele volt pár napig, és nem bántotta. Aztán a gyerek anyját, Momayát se bántotta, pedig meggyilkolhatta volna mindkettejüket. S akkor odaértek a ketrechez, melyet Rabba Kega a többiekkel közösen készített az oroszlánnak. Rabba Kega látta, hogy a csalétek eltűnt a Mbonga falu vadászainak csapdájából. Oroszlán sincsen a rácsok mögött, és az ajtó sem zuhant le. Egy kicsit elcsodálkozott, és valami zavart bizonytalanságot érzett, mert sejtette, hogy a dolog nem független az ő ittlététől. Egyelőre nem értette az ördög-isten “fehér agyának” szándékát. De rosszat sejtett. Sejtelmei nem bizonyultak tévesnek. Tarzan belökdöste a kalitkába, és a következő pillanatban Rabba Kega már értette. Hideg veríték lepte el testének minden porcikáját – és úgy remegett, mintha láz rázná. A majomember nagy közönnyel odakötözte, ahol az imént még a gida várta balsorsát. A varázsló könyörgött, először az életéért esdekelt, majd legalább kegyelmesebb, kevésbé iszonytató halálért. Ugyanígy kérhette volna magát Numát is, hiszen most igazi vadállat állt vele szemközt, aki egy szót sem értett a kétségbeesett hadarásból. Sőt, ez a jajveszékelés még bosszantotta is Tarzant. Ráadásul felkeltette a gyanúját, hogy a bűv-doktor a későbbiekben valami ordítozással odacsődíti még Mbonga főnök embereit, a falubéli társakat. Fogott egy marék füvet, s egy botocska segítségével, valamint Rabba Kega leoldott ágyékkötőjével szabályosan elnémította a kalitka új csalétkét. A varázsló már csak a szemét forgathatta és verítékezhetett – ennyi maradt minden kapcsolata a világgal. A majomember akkor eltávozott a tett színhelyéről, és visszatért oda, ahol a gödölyét, a zsákmányolt húst elrejtette. Előásta, aztán

felkapaszkodott egy fára, hogy éhségét csillapítsa. Ami megmaradt, elásta újra. Fönn a fákon az ivóhely felé igyekezett. Oda, ahol friss, hideg víz bugyogott fel két szikla közül. Nagyot ivott. Más vadállatok begázolhatnak a zavarosba, ihatnak felkavart vizet, de a majomember nem. Efféle dolgokban ő finnyás volt. Két kezét telemerte vízzel, aztán lemosta magáról a Gomangani szagának legkisebb maradékát is, arcáról meg a kecskegida vérét. Felállt, kihúzta magát, mozdulata hasonlított a nagy, macskaszerű ragadozókéhoz, aztán felkapaszkodott egy fára, és ott elaludt. Ahogy álmából felébredt, már sötét volt. A nyugati eget valami halvány fény még megvilágította a távolban. Oroszlán nyögött, harákolt, szomjasán a víz felé igyekezett. Épp az ivóhelyet közelítette meg. Tarzan álmosan elmosolyodott, változtatott fekvő helyzetén, majd elaludt megint. Amikor Mbonga főnök feketéi visszaérkeztek a falujukba, észrevették, hogy Rabba Kega nincs sehol. Eltelt pár óra, s akkor már gondolták, hogy valami nyilván történt vele. A törzs tagjainak java része titkon abban reménykedett, hogy – akkor már – valami végzetes dolog történt. Nem szerették a varázslót. A szeretet és a félelem eleve ritkán jár együtt. De hát aki harcos, az harcos, és Mbonga a harcosokból összetoborzott egy keresőkülönítményt. Hogy a saját bánata nem volt csillapíthatatlan, az nagyon valószínű, mivel közben odahaza maradt, és lefeküdt aludni. A fiatalabb harcosok, akiket Rabba Kega keresésére küldött, jó félóráig ügyködtek. Akkor – Rabba Kega tragédiájára, mert ilyen kévésen múlhat egy emberi élet! – elvonta a figyelmüket egy mézmadár, s ez elvezette őket becses “raktárához”, ami mintegy az árulás díja volt. Rabba Kega sorsa megpecsételődött. Mbonga dühös volt, mikor a harcosok eredménytelenséget jelentve tértek vissza. De csillapította mérgét a nagy tömegű, finom méz, amit hoztak. Tubuto, a fiatal, ügybuzgó, gonosz lelkű önjelölt varázslóutód, félelmetesre kifestett arccal már gyakorolta is a “mesterség” titokzatoskodó fogásait egy beteg gyereken, abban a reményben, hogy Rabba Kega örökébe léphet, megkaphatja tisztét s javait. Ma este még a bűv-doktor asszonyai, persze, sírnak-rínak.

Másnapra szépen elfelejtik ők is. Ilyen az élet, ilyen a hírnév. Ilyen az erő – akár a magasan fejlett civilizáció fényes központjaiban, akár messze, a feketék közt, a legsötétebb dzsungel mélyén. Az ember csak ember marad; bárhol éljen is. A külszín alatt igen kevés változás történt lényében és a lényegén, amióta hatmillió évvel ezelőtt a tyrannoszaurusz elől egy hegyhasadékba, a barlangba bebújt. Rabba Kega eltűntére aludtak egyet, és másnap reggel a harcosok Mbongával az élükön nekivágtak, hogy megvizsgálják a Numának állított csapdát. Még a ravasz szerkezet közelébe se értek, amikor rettentő, vad oroszlánbőgést hallottak. Tudhatták, hogy komoly példány lehet, jó fogást csináltak. Ezért aztán örömkiáltásokkal “viszonozták” a hátborzongató hangjelenséget, míg a csapdához nem értek. Igen! Ott volt… és hatalmas volt… nagy, fekete sörényű oroszlán. A harcosok őrjöngtek örömükben. Felszökdeltek a levegőbe, vad kiáltásokat, nyers diadalordításokat hallattak… és ahogy közelebb értek, a hang az ajkukra fagyott. A szemük olyan kerekre tágult, hogy fehér golyóként villogott, és lehúzott alsó ajkuk együtt esett le az állukkal. Már hátráltak is a csapdaketrectől, borzadályosan riadtak vissza attól, amit láttak. Mert ott látták bent annak a valakinek az agyonmarcangolt, nyúzott és szörnyűségesen megcsonkított testét, aki tegnap még Rabba Kega, a varázsló volt. A foglyul esett oroszlán túl dühös és riadt volt ahhoz, hogy zsákmányából falatozzék, így történt, hogy féktelen haragját aztán ezen töltötte ki. Amit a feketék megpillantottak, nem volt szemnek való látvány. A közeli fáról, rejtekéről a majomember lenézett a fekete harcosokra – Lord Greystoke vigyorgott. Elégedett büszkeséggel érezte, milyen ügyes tréfamester is ő! A humorérzéke, e végsőkig gyakorlatias szellem sokáig szunnyadott a rémes verés után, amit oroszlánbőrben kellett elszenvednie Kercsak törzsének tagjaitól, akikre ebben az álöltözetben “támadott”, de ez a tréfa most a legremekebbül sikerült. Pár percnyi rémület után a feketék közelebb húzódtak a

ketrechez. Dühük és kíváncsiságuk vette át félelmük terét. Hogyan lehet az, hogy Rabba Kega bekerült a csapdába? Hová lett a gida? Mert az eredeti csaléteknek nyoma sem látszott. Jobban megnézték, s iszonyodva kellett látniok, egykori társuk a kecske kötelével van odaerősítve! Ki tehette ezt a dolgot? Csak néztek egymásra. Tubuto volt az első, akinek megeredt a nyelve. Reménykedve indult útnak az expedícióval ma reggel, hátha lel valami bizonyosságot, hogy Rabba Kega halott. Miután ez megvolt, elsőként állt elő a nagy kérdésre adandó magyarázattal is. – A fehér ördög-isten – suttogta. – Ez a fehér ördög-isten műve. Senki se tiltakozott. Hiszen, csakugyan, ki más tehetett volna ilyet? Csakis a szőrtelen “fehér” majom, akitől úgy rettegtek. Tarzan iránt érzett gyűlöletükkel nőtt a Tarzantól való félelmük is. Közben Tarzan ott ült felettük a magasban, nézte a jelenetet. Rabba Kega halála senkiben sem ébresztett szomorúságot. A feketék mégis személyes rettegést éreztek. Látták a fehér ördög-isten leleményességét. Ez azt jelentette, hogy bármelyikükre ilyen iszonyatos halál várhat, mint amilyen a varázslót érte. Töprengő, nyomott hangulatú társaság vonszolta el a fogoly oroszlánt a falu felé a széles elefántcsapáson. A megkönnyebbülés sóhajával érkeztek meg, és becsukták a palánk-kaput maguk mögött. Mindegyiküket bizsergette az a riasztó érzés, hogy talán végig figyelték valahonnan, amióta csak elhagyták a csapdaállítás helyét. Jóllehet egyikük sem látott, nem hallott semmit, ami efféle rettegést jogossá tehetett volna. Ahogy a csapdában, az oroszlánnal hozott iszonyú tetemet megpillantották, a Mbonga főnök falujabéli nők és gyerekek elkezdték a rémes siránkozást. Úgy felkorbácsolódtak a kedélyek, hogy a végsősoron élvezetes hisztériázásból riasztó pánik lett. Mindebben nem különböztek oly nagyon a civilizált emberek szokásaitól, ahol mozifilmek és temetések között oszlik meg az érzelmi életre szánt idő. Tarzan, a palánk fölé belógó nagy faágról végignézte, mi történik a faluban. Látta az őrjöngő nőket, ahogy botokkal és kövekkel

gyötrik a foglyul ejtett oroszlánt. A dzsungel fia mindig viszolyogva, haraggal nézte, hogyan bánnak bármi foglyukkal a Gomangani nép fiai-lányai. – Ha elemezni akarta volna szívének ezt az érzését, talán még bajba is került volna a saját logikájával. Hiszen egész életében hozzászokhatott a szenvedés meg a kegyetlenkedések látványához. Tarzan, a majomember is kegyetlen volt. A dzsungel minden vadja az volt. De a feketék kegyetlenkedése más jelleget árult el. Ez egyértelműen mindig a másik, tehetetlen teremtmény kéjes gyötrése volt. Tarzan s a többi dzsungelvad kíméletlen eljárásmódja csak a szükség vagy a vad szenvedély szülötte lehetett. Talán, ha Tarzan alkothat ilyes fogalmat, úgy ítélte volna meg ezt az ellenszenvét, hogy örökletes adomány. A szükségtelen szenvedés láttán érzett amely valahogy a tiszta játék brit elvének messziszakadt hasonmása. Apja és anyja él benne tovább ezekben az érzésekben. De hát a dzsungel fia azt hitte, hogy az ő anyja Kala, a nagy majom. A feketék iránti ellenszenve ez ügyben nőttön-nőtt. Tarzan egyre nagyobb rokonszenvet érzett Numa, az oroszlán iránt, s jóllehet ez örök ellensége volt, sem neheztelés, sem megvető gyűlölet nem élt benne iránta. Mindig egyszerű következménnyel járt: a majomember fokról fokra meggyőződött arról, hogy Numát ki kell szabadítania a feketék fogságából. Ezt úgy kell csinálnia, hogy a Gomangani népnek a lehető legnagyobb kellemetlenséget, s a legnagyobb szomorúságot okozza. Ahogy ott kuporgott felettük a magasban, látta, hogy a harcosok a csapdaketrecet a faluba, két kunyhó közé vonszolják. Tarzan tudta, hogy a “fogda” estig ottmarad, s hogy a feketék nyilvánvalóan orgiát terveznek vadászatuk sikerének megünneplésére, két harcost otthagytak őrzőnek. Ezek elkergették a fiatalabb férfiakat, a nőket és a gyerekeket, akik nyilvánvalóan halálra kínozták volna Numát. Ebből már megértette, hogy az oroszlán biztonságban lesz az esti “mulatságig”, amikor majd sokkal alaposabban, kíméletlenebbül és tudományos pontossággal fogják halálra gyötörni, a törzs aprajának s nagyjának okulására.

Tarzan ezek után úgy határozott, hogy Numát a lehető leglátványosabb módon fogja kiszabadítani, amennyire fürge agyából telik. Valamelyest ismerte már a feketék babonásságát, főleg a sötéttől való félelmét, ezért döntött úgy, hogy megvárja az alkonyórát. Addig nem tesz egy lépést se Numa kiszabadításáért. A feketék akkor már hisztérikus “transzban” lesznek, táncolnak, vallási rítusaik rendeléseit követik. Remélte, hogy addig majd ki is dolgozhatja a legsikeresebbnek ígérkező akció tervét – s nem kellett sokáig bizonytalankodnia. Épp a dzsungelt szelte a fák ágmagasában, amikor – ennivalót keresve – eszébe villant a terv. Először kicsit el is mosolyodott rajta, majd valami kétkedés támadt benne. Máig sem feledhette, milyen kétes eredményt hozott, nagyjából hasonló körülmények között, egy ehhez hasonló vállalkozás. De az elgondolását nem akarta veszni hagyni, s egy pillanat múlva, a táplálkozás szükségleteiről teljesen megfeledkezve, ott tartott már, hogy lengett, repült a középső ágszinteken visszafelé. Visszafelé, de nem akárhova, hanem Kercsak nagy majmainak törzséhez, a tanyahelyhez. Terve szerint sikerült a megérkezés, nem keltett ugyanis feltűnést s lármát, eltekintve attól a rémes üvöltéstől, melyet ő maga hallatott, mikor a társaság kellős közepébe beszökkent. Szerencsések Kercsak törzsének majmai, hogy szívroham sosem fenyegeti őket, mert Tarzan módszerei, ahogy az egyik ilyen “élményt” a másik után szerezte nekik, bőséges ok lett volna néhány hirtelen halálra. Azt sem lehet mondani, hogy megszokták s elfogadták a majomember efféle módszereit. Ahogy most megláthatták, ki is a jövevény, csupán morgással és horkantásokkal nyugtázták. Mérgük alig egy pillanatig tartott, aztán folytatták tevékenységüket, ettek, lustálkodtak tovább. Közben Tarzan – hogy tréfája, terve ismét megvolt – ment szépen a dolgára, vagyis ahhoz az üreges fához, ahol személyes kincseit gondosan elraktározva tartotta, nehogy fürkész szemek a nyomára bukkanhassanak, és fürge majomkezek kikaparhassák a becses tárgyakat. Itt őrzött összegöngyölve egy jókora irhát is – Numáét, az oroszlánét –, mely Rabba Kega sarlatánkodásának jó eszköze volt

egykor, s amit Tarzan arra az emlékezetes célra lopott el Mbonga falujából. Ezzel indult vissza a dzsungelén át a feketékhez. Közben megállt, vadászott, sőt, délután még szunyókált is egy órát. Alkonyodott már, amikor megérkezett a nagy fára, mely a falu palánkkerítése fölé hajolt, s számára remek kilátót szolgáltatott. Innen látta, hogy Numa él, s hogy az őrök elbóbiskoltak a ketrec mellett. Az oroszlánok földjén egy oroszlán nem olyan nagy újdonság a feketéknek. Ahogy első dühük elmúlik, már nem éreznek olyan mohó vágyat a nagymacska legyilkolására. Türelemmel megvárják az est jelesebb eseménysorát. Igaz, alkony után hamarosan el is kezdődött az ünnepség. Tam-tam dobok perdültek, és egy szép szál magányos harcos lépett elő. Kétrét görnyedve szökkent a tűz fényébe, a többi harcos alkotta nagy kor közepére. A külső körben ott álltak vagy guggoltak az asszonyok és a gyerekek. A táncos vadászathoz festette ki magát, s ugyanígy volt felfegyverkezve. Mozdulataival, egész táncművészetével ezt a “nemes szórakozást” óhajtotta megjeleníteni. Mélyre legörnyedt, néha féltérdre ereszkedett, nyomok után kutatott a földön. Aztán kihúzta magát megint, szoborrá merevedett, fülelt. Fiatal volt ez a harcos, karcsú, kecses és izmos, a teste nyílegyenes, sudár. A tűz fénye ott villogott ébenfa testén, s ez még jobban kidomborította a groteszk ábrákat, melyeket arcára, mellkasára és hasára pingált. Most egészen a föld közelébe hajolt, majd hirtelen felszökkent a levegőbe. Arcának minden vonása, izmainak megannyi megfeszülő vonala azt jelezte: most szagot kapott. S nyomban ezután jókora ugrással elindult a mögötte elhelyezkedő harcosok köre felé, hogy közölje velük, mire bukkant, s hogy felhívja őket is vadászatra. Pantomim volt ez a javából, s oly hiteles előadásban, hogy Tarzan is minden részletéig követni tudta. Látta, ahogy a többi harcos is megragadja vadászdárdáját, s talpra szökken, csatlakozni óhajtván a sudár ifjúhoz a büszke “vadásztáncban”. Nagyon érdekes látvány volt ez, de Tarzan azt is tudta, hogyha siker reményében akar hozzálátni tervének

megvalósításához, gyorsan kell cselekednie. Látott már efféle táncot, s tisztában volt vele, hogy a vadászat pantomimja után a “beszorítás”, aztán a leterítés következik. Akkorra már úgy körülveszik Numát a harcosok, hogy kívülről senki más nem közelítheti meg. Hóna alatt az oroszlánbőrrel a majomember leszökkent a fáról. Addig körözött a sűrű árnyak közt a kunyhók mögött, míg pontosan a csapdaketrec mögé érkezett, melyben Numa idegesen járt-kelt fel s alá. A ketrecet most nem őrizte senki, a két iménti harcos elhagyta a helyét, hogy csatlakozzék a többiek táncához. A ketrec mögött Tarzan felöltötte az oroszlánbőrt ugyanúgy, mint amaz emlékezetes alkalommal Kercsak törzsének majmai ellen. Amikor az ijesztő álöltözetben a játék ellenére kis híján agyonverték. A jelmez már rajta volt, s akkor, négykézlábra ereszkedett. Két kunyhó között elindult. Az izgatott nézőközönségtől nem messze megállt. Zavartalanul tehette, mert mindenki a táncosokra figyelt. Tarzan látta, hogy a táncosok már alaposan fölhergelték magukat, “beleheccelődtek” mintegy a játékba – s ennek fele sem volt tréfa. Most már készen álltak az oroszlánölésre. Egy pillanat még, s a kör szétnyílik a ketrecnél, s az áldozatot a pattanó idegű táncosok folyosóján át begurítják a dühödt feketék közé. A pillanat végre eljött. Mbonga főnök megadta a jelt, mire a nők és a gyerekek épp Tarzannal szemközt fölemelkedtek s félrehúzódtak, széles utat tárva a ketrecbe zárt oroszlán felé. Akkor Tarzan elbődült: a dühös oroszlán mély, alattomos horgasét hallatta, és a megnyílt úton lopakodva elindult az őrjöngő táncosok felé. Egy nő volt az, aki a harcosok felé osonó Tarzant elsőként megpillantotta. A majomember közvetlen közelében azonnal kitört a féktelen pánik. Az erős fény az oroszlánfőre hullt, s a feketék, mint ahogy Tarzan várta, arra a következtetésre jutottak, hogy az oroszlán kiszabadult a ketrecből. Tarzan felbődült, és előreszökkent. A táncoló harcosok pillanatnyi szünetet tartottak. “Oroszlánvadászatuk” eddig a világ

legbiztonságosabb dolgának ígérkezett, hiszen az áldozat ott volt egy erős ketrec rácsai mögött. Hanem most, hogy olt volt köztük szabadon, a dolog merőben más arculatot öltött. Idegeik nem voltak ráhangolva erre a váratlan eseményre. A nők és a gyerekek már el is menekültek a legközelebbi kunyhók kétes biztonságába, a harcosok pedig hasonló igyekezettel próbálták követni példájukat, így aztán a majomember egy pillanat alatt maga maradt a falu utcáján. De nem sokáig. S Tarzan nem is akarta, hogy hosszasabban békén hagyják. Nem illett volna az a tervébe. Valóban, elébb itt, majd ott jelent meg egy-egy fej a kunyhók ajtajában. Egyre több harcos tekintgetett ki. Várták, mi lesz a következő fejlemény – támadni akar-e az oroszlán, vagy menekülni próbál a faluból. Kezükben ott lengtek, meredeztek készenlétben a dárdák, s mindkét megoldás esetén készen álltak a harcra. Hanem valami harmadik dolog történt. Az oroszlán fölemelkedett, amúgy két lábra, s akkor: akkor az oroszlánbőr lehullt, és ott állt a tűz fényében a fehér ördög-isten szálegyenes alakja. A fekete harcosok egy pillanatig túlságosan is dermedtek voltak, nem tudtak cselekedni. Ettől a jelenéstől ugyanúgy féltek, mint Numától. Hanem milyen boldogok lettek volna, ha legyilkolhatják… ha össze tudták volna szedni magukat a másodperc tört része alatt. Félelem és babona fogta vissza őket. Természetadta ösztönök gátolták cselekvésüket, így csak meredt szemmel bámulták Tarzant, ahogy lehajol az oroszlánbőrért, s felszedi a földről. Látták, ahogy sarkon fordul és visszatér a sűrű árnyak birodalmába, a falu távolabbi végébe. Hiányzott a bátorságuk, hogy követni merjék, és mire odáig jutottak, hogy harsányan üvöltözve, dárdáikat lengetve utána lódultak volna, a zsákmány eltűnt. Tarzan egyetlen másodpercet sem vesztegetett hiába fönn a fán. A bőrt az egyik nagy ágon átvetve, megszabadulva terhétől a túlsó oldalon leszökkent a falu utcájára, s egy kunyhó árnyékát kihasználva, sebesen az oroszlán ketrece felé futott. Rászökkent a csapdakalitka tetejére. Megrántotta a zsineget, mire az ajtó kinyílt. A következő pillanatban a hatalmas oroszlán ereje teljében kilépett

a falu szabad terébe. A harcosok visszatértek Tarzan mihaszna üldözéséből, s most megpillantották a tűz fényében. Hűha! Itt a fehér ördög-isten megint a régi trükkel! Azt hiszi, kétszer is rászedheti Mbonga törzsét? A nagy főnökét? Ilyen rövid időn belül újra?! Majd megmutatják neki. Régóta vártak ilyen alkalomra, szerettek volna megszabadulni már a riogató dzsungeldémontól. Egy emberként rontottak rá, magasba emelt dárdákkal. A nők és a gyerekek is előmerészkedtek, hadd lássák, milyen lesz a nagy gyilkolás. Az oroszlán izzó szemmel rájukmeredt, aztán már ugrott is az első sorban rohanó harcosokra. Ezek csak törtettek tovább előre. Vadul kiáltoztak, dárdáikat lengették, sikerük biztos tudatában. Egy pillanat – és övék a fehér dzsungeldémon! Vége az ördög-istennek! S akkor, félelmetes hördüléssel, Numa valóban támadásba lendült. Mbonga emberei kemény harci dárdákkal, töretlen önbizalommal és ébenfa izmokkal várták az ördög-isten közeledését. Tömör falként álltak vele szemközt. Mégis, e fölszín alatt, a szívük mélyén valami ősi vadászösztön mintha azt súgta volna, hogy nincs mégse minden olyan nagy rendben, ahogy hiszik. Ez a szemközt szökellő lény csúfot űzhet a fegyvereik erejéből, és hogy ők maguk egyáltalán nem olyan sebezhetetlenek. A támadó oroszlán ezúttal túlságosan is élethű volt. Látták ezt az első sorban álló harcosok a támadás villanásnyi ideje alatt. Azt is “tudták”, hogy a cseles bőr alatt a fehér ördögisten sima bőre rejtőzik, s ez a két réteg hogyan is állhatna ellen a dárdák halálos döféseinek?! Ott állt ebben a bizonyos első sorban egy ifjú harcos. Sugárzott róla fiatalságának s erejének minden kihívó vakmerősége. Hogy ő félne, itt? Ő ugyan nem! Nevetett, ahogy az oroszlán láthatóan őt választotta. Meglengette dárdáját, megcélozta vele a széles mellkas kellő helyét. S akkor az oroszlán már rajta is volt. Mancsával úgy törte ízekre a dárdát, ahogy egy férfikéz a gyönge gallyat. A fekete hangtalanul zuhant le. A következő ütés a koponyáját zúzta szét. Az oroszlán ezzel be is tört a harcosok közé, és

jobbra-balra tépett-szaggatott. A feketék nem sokáig állták a sarat, de addig is vagy tucatnyian terültek el holtan. A többiek holtra válva menekültek az iszonyatos mancsok, karmok és fogak elől. Rémületükben a falubeliek egyik kunyhót se találták biztonságosnak. Ide-oda cikáztak köztük, menedéket keresve, miközben Numa izzó szemmel nézte a riadt feketéket. A falu közepén állt, leolt zsákmányait mustrálgatta. Végül az egyik feketének eszébe jutott, hogy ki kellene nyitni a falu kapuját. Elsőül keresett menedéket künn a sötétben a fák ágai között, és társai nyájként követték példáját. A faluban csak az oroszlán maradt, és körötte a holtak. Mbonga emberei a közeli fákról nézték, ahogy Numa végül leereszti nagy fejét, felragadja egyik áldozatát, megemeli, mérlegeli, majd erőteljes léptekkel elindul vele végig a falu utcáján, ki a nyitott kapun át a dzsungelbe. Látták, s borzadtak. A maga fájáról Tarzan is látta a jelenetet és elmosolyodott. Egy órával Numa támadása után a feketék lemerészkedtek a fáról, s visszatértek a vérengzés színhelyére, a faluba. Szemüket forgatva, borzadva tekintgettek körbe. Mezítelen testük nem a hűvösödő dzsungeléjszakától remegett, sokkal inkább a pőre félelemtől. – Ő volt az, végestelen végig – motyogta egyikük. – Az ördög-isten. – Átváltozott oroszlánból emberré, és emberből megint vissza oroszlánná – suttogta a másik. – És elcipelte Mweezát a dzsungelbe, és ott most megeszi – tette hozzá borzongva a harmadik. – Most már nem vagyunk itt biztonságban – szögezte le a negyedik. – Fogjuk, amink van, és keressünk más helyet az új falunknak, messze a gonosz ördög-isten tanyahelyétől. Hanem ahogy megvirradott, a bátorság is új erőre kapott. Az előző este rémséges élményei halványodtak. Az eredmény annyi volt csupán, hogy minden eddiginél rendíthetetlenebbül hittek Tarzan természetfölötti származásában. Ekképpen nőtt a majomember hírneve, gyarapodott tekintélye a

vad dzsungelvilágban, ahol élt s kóborolt. Igazi nagyúr, vadállatok leghatalmasabbika volt épp emberi adottságai, elméje révén, mely hatalmas izomzatát s hibátlan bátorságát szervezte s irányította. 12 Tarzan megmenti a holdat Sütött a felhőtlen égről a hold – hatalmasan, duzzadtan tündökölt, s oly közelinek látszott a földhöz, hogy már-már azon csodálkozhatott, aki látta, miért is nem söpri a faóriások koronáját? Éjszaka volt, és Tarzan a dzsungelt járta. Tarzan, a majomember, vad vadász, hatalmas harcos. Meg nem mondhatta volna, miért leng s szökell a fák, a sötét árnyak közt a vadonban. Nem volt éhes, szó sem volt erről. Nappal jóllakott már, és a zsákmány maradéka biztos helyen volt. Elásva várt reá másnapig, amikor újra éhséget érez. Talán maga az életöröm sarkallta ekképp, faágnyughelyét így hagyta el, hogy izmait s érzékeit az éji dzsungelben gyakorolja. Tarzant, mint mindig, hevesen hajtotta valami vágy. Mármost az a dzsungel, melynek ura Kudu, a nap, merőben más ősvadon, mint amelyben Goro, a hold az úr. A nappali dzsungel más látvány. Megvannak a maga fényei és árnyai, madarai, virágai, vadállatai. Zajai a világossághoz kötődnek. Az éji dzsungel fényei s árnyai mások, mint amit a nappali erdőjáró képzelhetne. Nagyon mások. Ez már egy másik világ. A vadak, a virágok, a madarak nem Kudu, a nap dzsungeléből valók. S épp mert ezek a különbségek oly nyilvánvalóak, ezért szerette Tarzan a felfedezőutakat az éj dzsungelében. Nemcsak azért, mert az élet más élet volt ott, hanem mert gazdagabb, kalandosabb az éji vadon. Persze, több veszély leselkedett, de a majomember úgy érezte: a veszély az élet sója. És a dzsungeléj zajai – az oroszlán bömbölése, a leopárd ordítása, Dango ocsmány nevetése: mindez zene volt a majomember fülének. Láthatatlan, párnás lábak zaja, levelek zörgése, füvek zizegése a ragadozók nyomán – opálos szemek villogása a sötétségen át, milliónyi hang, ahogy a nyüzsgő életet sejtették, hangjait és illatait

küldték, ha látványait ritkán is: mindez ellenállhatatlanul vonzotta Tarzant az éji dzsungelben. Ma éjszaka nagy kört írt le. Elébb keletnek, aztán délnek, és most visszafelé igyekezett északi irányban. A szeme, a füle, érzékeny orrlika mindegyre éberen fogadta a jeleket. Az általa ismert hangokba újszerű hangok vegyültek. Furcsa hangzatok, amilyeneket nem hallott még soha, amíg Kudu le nem tűnt oda a rejtekhelyére, a nagy vízen túlra. Ezek a hangok Goro hangjai voltak, a hold neszei, és Goro titokzatos uralkodásának tanúságát tették. Hangok, melyek Tarzant gyakorta mély töprengésre késztették. Elképesztették, mert azt gondolta: annyira ismeri a dzsungelt, hogy neki aztán semmi se lehet újdonság. Olykor azt gondolta, hogy miként a színek és a formák változni látszanak éjszaka, eltérvén nappali szokvány alakjuktól, így a hangokat is megváltoztatta Kudu eltűnte és Goro jötte. Vagyis ezek a gondolatok úgy kavarogtak Tarzan agyában, mintha valóban tény lenne a látszat, s Kudu meg Goro alakítaná mozgásával a változásokat. S nem ez volt-e a legtermészetesebb, hogy a napnak és a holdnak is emberi jegyeket tulajdonított a dzsungel fia?! A nap: élőlény volt, a nappal ura. A hold, fürge elmével és csodálatos erővel, az éjszakának parancsolt ekképp. Így működött a szellemi tornákon nem edzett emberi elme a sötét éjben, a tudatlanságában. Magyarázatot keresett oly dolgokra, amelyeket nem tudott megérteni, szagolni, hallani – s a természet roppant erőire, melyeknek látására szeme nem volt. Ahogy Tarzan nagy körét járva megint északnak lendült, a Gomangani nép szagát érezték meg orrlikai, egybekavarulva az erdei tűz füstjével. A majomember sebesen megindult abba az irányba, ahonnét a lágy éji szél ezt az illatot hozta. Egyszerre csak azt látta, hogy a levélzet függönyén át rőtes tűzfények lobognak felé. Ahogy Tarzan megállt a fákon a jelenség közelében, azt vette észre, hogy féltucatnyi fekete harcos kuporog a tűz körül. Nem volt kétséges: Mbonga főnök emberei indultak vadászni, s most rajtakapta őket a falutól távol, az éji vadonban. Elnagyolt körívben maguk köré tüskeágas “kerítést” vontak, s nyilván abban bíztak,

hogy a tűz meg az akadály majd távol tartja tőlük a nagy húsevő ragadozókat. Hogy a remény nem volt azonos itt sem a meggyőződéssel, bizonyította, hogy eléggé riadtan kuporogtak, szemük tágra nyílt. Okuk iá volt minderre, mert Numa és Sabor már hördülésekkel jelezte a dzsungelsűrűn át, hogy észrevette jelenlétüket. A tűz körén kívül más lények is lapultak. Tarzan látta sárgás szemük lángolását. A feketék sem voltak vakok – s látszott, megborzonganak olykor. Majd egyikük fölállt, egy fáklyával elindult az égő szempár felé, s az nyomban eltűnt. A fekete harcos visszatelepedett. Tarzan figyelte és látta, alig pár percbe telik, s a szemek kezdenek újra megjelenni körben, kettesével, négyesével. Akkor megjelent Numa is, vele Sabor, a párja. A többi szempár jobbra-balra azonnal eltünedezett, s végül csak a roppant macskák szeme villogott a sötétben az emberevők tűzlángja körül. A feketék némelyike arcra vetette magát, úgy nyögdécselt. De az, aki az imént a fáklyával ijeszteni indult, most újabb égő fadarabot ragadott fel, melyet az oroszlánok felé hajított. Képükbe vágta a tüzet, s a vadak nyomban eltűntek, mint előttük a kevésbé fenyegető szempárok. Tarzan érdeklődéssel figyelt. Újabb magyarázatát fedezte fel, miért, is gyújtanak tüzet éjszaka a feketék. Nem csupán a világosság s a meleg volt tehát a cél, nemcsak főzni-sütni akartak ekképp. A dzsungelbéli vadak féltek a tűztől. Tarzan rájött, hogy a tűz valami védekezés volt ellenük. Tarzan a maga részéről szintén tisztelte, a maga módján áhítattal nézte a tüzet. Egyszer, ahogy épp valamit elhagyott tűzhelyet vizsgálgatott a feketék falujában, bele is nyúlt a parázsba, fölemelt egy izzó széndarabot. Attól fogva igyekezett távol tartani magát minden ilyen közvetlen érintkezéstől. Egyetlen alkalom tapasztalása elegendőnek bizonyult. Azután, hogy a fekete harcos odahajította a tüzes “fáklyát”, pár percig nem jött szempárválasz. Jóllehet Tarzan hallotta, hogy motoznak a sűrű talajon a párnás mancsok. Akkor egyszerre ott villogott megint a nagy “reflektorszempár”, jelezvén a dzsungel urának visszatértét. Csakhamar mellette fénylett, valamivel alacsonyabban, társának, Sabornak két szeme is.

Egy darabig rezzenetlenül meredt a két szempár – tüzes csillagok a dzsungel éjszakáján –, aztán a hím oroszlán lassan elindult a boma felé. A külső védőkört közelítette, ahol egyetlen fekete kucorgott, reszketett félelmében. Amikor látta, hogy Numa közeledik, ő is odahajított egy tűzcsóvát, mire az oroszlán visszafordult, s hátrább húzódott vele Sabor, élete párja is. De ezúttal nem olyan messzire, és nem is olyan hosszú időre. Csaknem azonnal visszafordultak, s körözni kezdtek a boma mentén. Szemük egyre a tűz felé szegeződött, s közben mély hörgésekkel adtak hangot fokozódó nemtetszésüknek. Az oroszlánok mögül kisebb vadak izzó szempárjai fénylettek, így adódott, hogy a fekete harcosok tüze körül mindenünnét “földi csillagégboltként” kezdett lángolni, tüzelni a dzsungel. A feketék újra meg újra odahajították lángcsóváikat a két nagymacskához. Tarzan észrevette, hogy Numa most már jóformán ügyet sem vet az egészre. A majomember ismerte annyira Numát, hogy megértette, az oroszlán éhes, és el is szánta magát: elpusztít egy feketét. A kérdés csak az volt, legyőzi-e félelmét a rettegett lángoktól. Ahogy ez a gondolat átvillant Tarzan agyán, abban a pillanatban Numa már meg is lódult, és nyugtalanul a boma felé indult. Egy pillanatig moccanatlan állt, csak a farka rángott, csapkodott idegesen, aztán ahogy elindult határozottan előre, otthagyta Sabort, aki föl s alá járt. A fekete, aki egyedül ült a külső védkörnél, figyelmeztette társait, hogy jön az oroszlán, de ők túlságosan is féltek, maradtak hát annyiban, hogy még közelebb húzódtak egymáshoz, még hangosabban nyögtek, mint addig. A fekete őr felragadott egy “fáklyát”, s az oroszlán felé hajította. Numa hördült egyet, aztán a dühödt kiáltást azonnali támadás követte. A vadállat egyetlen szökkenéssel áttört a tüskefonaton. A harcos ugyanilyen fürgén már fönt is volt egy fán. A sötétség leple alatt ilyképp menekült a veszélytől, a sötétség “biztonságosabb veszélyeibe”. Numa egy pillanat alatt áthatolt a tüskés “falon”, s utána vissza is tért a nyíláson át a dzsungelbe. Persze, már magával vitt egy üvöltő

feketét. Áldozatát odahurcolta Saborhoz. A sötétség leple alatt ketten végezték be a “művel”, amíg a szerencsétlen, kárhozott ember halálordításai vérben-cafrangban el nem haltak. Kis távolságra a tűztől az oroszlánok leálltak, majd különösen vad üvöltéseket hallattak. E vad hangokba nem vegyült már az elhurcolt harcos egyetlen nyögése, sikolya, üvöltése sem: néma volt ő örökre. Numa akkor megint átszökkent a bomán. Ott termett a tűz fénykörében, s az iménti borzadályos tragédia megismétlődött – az oroszlán ismét egy feketével távozott a dzsungel sötétjébe. Tarzan fölemelkedett, unottan nyújtózott. Egy kicsit elege volt az egyhangú mulatságból. Ásított, és elindult arrafelé, amerre a törzs tanyázott. Valószínűleg most mind aludtak fenn a fákon. Hanem ahogy meglelte ismerős zugát a maga fáján, sehogy sem akart álom jönni a szemére. Hosszú ideig hevert így, kelletlenül, és gondolkodott – képzelgett. Felnézett a magasba, látta a csillagokat és a holdat. Eltűnődött, miféle erő tartja fenn őket a magasban, hogy le nem esnek. Kérdező szellem volt. Mindig tele volt kérdéssel. Az érdekelte, ami körötte történik. De sosem volt az az ember, aki választ is ad a saját kérdéseire. Gyerekkorában tudni szeretett volna. Aztán, hogy csaknem minden tudáson kívül rekedt, férfikorában is mindegyre tele volt a gyermek nagy, olthatatlan kíváncsiságával. Sosem elégítette ki, ha egyszerűen érzékeli, mi és hogyan történik körötte. Arra vágyott, hogy megtudja, miért van mindez így vagy úgy. Azt akarta tudni, mi irányítja a dolgokat. Az élet titka rettentően érdekelte. A halál misztériumát nem tudta igazán felmérni. Számtalan alkalommal élhette át az öles belső mechanizmusát, megpróbált meggyőződni róla, dobog-e még, s/ha igen, hogyan dobog a szívük. Tapasztalatból tudta, hogyha kést döf ebbe a szervbe, a szívbe, tíz esetből kilencszer holtbiztos a halál. De ha másutt szúrja meg ellenfelét, megtörténhet, hogy még harcképtelenné se teszi! És így jutott el odáig, hogy a szív, vagy ahogy ő nevezte, “a lélegző piros húsdarab”, az élet letéteményese az emberi testben.

Az agyat és működését tulajdonképpen nem is vette igazán figyelembe. Hogy mindaz, amit ő maga is érzékel, áttételek révén az agyába jut, ott kerül kiértékelésre, osztályozásra, hasznosításra – meghaladta felfogóképességét. Azt gondolta, hogy az ujjai “tudnak”, ha megérintenek valamit, s hogy a szeme ugyanígy középpont, ha lát, a füle, amikor hall, az orra, amikor szagot észlel. Úgy vélte, hogy a torka, a bőre, még a haj is érzéseinek megannyi alapvető székhelye. Amikor Kalát megölték, valami különös érzés szorította el a torkát. Ha érintkeznie kellett Hisztával, a kígyóval, bőrén keresztül egész valója borzadt. Ha ellenség közeledett, égnek állt a haja. Képzeljünk el egy gyereket, akit eltöltenek a j természet csodái, s tele van bizonytalansággal, kérdéssel, miközben csak és csak a dzsungel vadjai veszik körül. Számára a faggatózás ténye önmagában olyasmi, mintha szanszkritul szólnánk hozzá. Ha Tarzan megkérdezte Guntót, mitől esik az eső, a vén, nagy majom egy pillanatra megdermedt, ámulva nézett vissza a kérdezőre, majd folytatta, amit abbahagyott épp – érdeklődésének középpontja néhány bolha volt. S ha Mumgát faggatta, aki igazán vén volt, s bölcs is lehetett volna, hogy miért zárul össze, néhány virág, amikor Kudu elhagyja fényeivel az eget, s miért nyílnak ki más szirmos tölcsérek éppen éjszakára, meglepődve tapasztalhatta, hogy Mumgának fel sem tűntek ezek a dolgok, jóllehet azt meg tudta mondani, hüvelyknyi pontossággal, hol rejtőzhet a legkövérebb féreg, az igazi jó falat. Ám Tarzannak ezek a dolgok csodák voltak, Kihívások az értelmének csakúgy, mint a képzeletének. Látta, hogy a virágok nyílnak és összezárulnak; látta, hogy némelyek közülük örökké a nap felé fordulnak; látott indákat felkúszni fatörzseken, roppant ágakon tovább. A majomember az indákat, a virágokat, a fákat mind igazi élőlénynek tekintette. Gyakran beszélt is hozzájuk, akár Goróhoz, a holdhoz, és Kuduhoz, a naphoz, s mindig csalódást érzett, hogy nem kap tőlük választ. Kérdéseket tett fel nekik, de hát nem tudtak felelni, és hiába tudta a dzsungel fia, hogy a levelek egy bizonyos nyelven beszélnek, mert a levelek a nyelvükön mindig

csak egymáshoz szóltak. A szél, mint jelenség, az ő számára a fák és a füvek tulajdonsága volt. Úgy gondolta, maguk ringatják önmagukat ide-oda, ezzel csapnak szelet. Más magyarázatai el sem képzelhetett erre a jelenségre. Az esőt végső soron a csillagok művének tekintette, a holdénak és a napénak. Ezek a föltételezések merőben a képzelet szüleményei voltak, s nem volt bennük semmi költőiség. Ma éjszaka, ahogy Tarzan töprengve feküdt, élénk képzeletében felvillant valami magyarázat a csillagokra és a holdra. Nyomban izgalomba jött. Taug ott aludt egy közeli ágon. És Tarzan azonnal mellette termett. – Taug! – kiáltotta. A nagy hímmajom azonnal felriadt, szőre borzolódott, egész lényével valami lényeges veszélyt vélt megérezni a sötét éj közepén. – Figyelj, Taug! – rikkantott Tarzan, s a csillagokra mutatott közben. – Nézd ezeket a szemeket, Numáét és Saborét, vagy Sitáét és Dangóét, fönn! Várják, hogy Goro odaérjen közébük, és akkor lecsapjanak rá… és zsákmányuk legyen, megöljék. Nézd Goro szemét, orrát és száját. És a fények, melyek az arcán égnek, azért világítanak, hogy elűzzék Numát, Sabort, Bangót és Sitát! – Körülötte – folytatta Tarzan –, nézd csak, Taug, azok mind mohó szemek, épp csak nem merészkedtek még e fény közelébe. Csak néhány szempár közelíti meg őt valóban. Mert félnek a tűztől! A tűz menti meg Gorót Numától. Nem látod a szemeket, Taug? Egy éjszaka majd Numa nagyon éhes lesz és nagyon dühös, és akkor nekünk nem lesz több fényünk soha, miután Kudu lebukik… az éjszaka fekete lesz, ízig sötét, olyan, mint amikor Goro fáradt és nem világít, vagy ha nappal jár csak fönn az égen, és nem gondol a dzsungelre és népére. Taug ostobán bámult fel az égre, aztán vissza Tarzanra. Közben meteor hullt le, fénycsíkot hagyott az égen. – Nézd! – kiáltotta Tarzan. – Goro égő csóvát vetett oda Numának! Taug horkantott. – Numa idelent jár – mondta. – Numa nem

vadászik a fák fölött. – Mégis kíváncsian nézett a magasba, és egy kicsit mintha félénken észlelte volna a felettük tündöklő csillagokat, mintha először látná őket. És nem is kétséges, Taug első ízben látott “csillagot”, jóllehet életének első napjától fent ragyogtak számára e fénypontok az égen. Ám eleddig csak gyönyörűséges, éji dzsungelvirágok voltak neki e ragyogások – s mert megenni nem tudta őket, létüknek nem tulajdonított jelentőséget. Taug izgett-mozgott, ideges lett. Jó darabig nyitott szemmel feküdt csak, nézte a csillagokat fenn – a tüzes szemeket, melyek körülveszik Gorót, a holdat. Gorót, akinek fényénél a majmok, földdobjaik dörgésétől kísérve, táncolni szoktak. Ha Numa megenné Gorót, nincs több ilyen dum-dum. Taugot ez a gondolat csaknem letaglózta. Egy kicsit félve pillantott Tarzanra. Mi az oka, hogy barátja annyira különbözik a törzs többi tagjától? Taug senkit sem ismert, akinek ilyen furcsa gondolatai lennének, mint Tarzannak! A majom a fejét vakarta, és ködösen olyan gondolatok jártak a fejében, hogy Tarzan vajon megbízható, biztonságos társ-e? S akkor, lassan, mégis rájött a maga csekélyebb elméjével, hogy Tarzan már eddig is oly sok szolgálatott tett neki, a javára volt, s oly jelentősen, ahogy effélét a törzs legnagyobb termetű hímjeinek egyikétől se várhatott volna. Mert Tarzan mentette meg őt a feketéktől, amikor pedig ő, Taug azt hitte, hogy Tarzan is Tikát akarja magának. Tarzannak köszönhette, hogy a kis baluja él. S Tarzan eszelte ki a tervet, hogyan lehetne utolérni és megbüntetni Tika elrablóját, s visszaszerezni a nőstényt. Tarzan olyan sokszor küzdött és vérzett Taug érdekében, hogy a majom, bármi durva hím volt is, heves ragaszkodást érzett. Részéről nem jöhet közbe semmi, ami elrontaná e barátságot, amit ő mindaddig őriz, amíg csak él. Persze, érzelemnek külső jelét sosem adta Taug. Rámorgott Tarzanra, ahogy a többi hímre is, ha a közelébe jött, amikor evett. Hanem ha kell, akár meg is hal Tarzanért. Tudta ezt, és tudta Tarzan is, de effélékről a majmok sosem beszélnek. Az ő szótáruk, ami a finomabb dolgokat illeti, inkább cselekvésekből áll, nem szavakból. Most azonban Taugot megzavarta valami, és amikor

elaludt, akkor is társának furcsa szavai jártak az eszében. Másnap mindez megint az eszébe jutott, s bar nem akart hűtlen lenni barátságukhoz, mindenesetre megemlítette Guntónak a dolgot, vagyis hogy Tarzan milyen különös utalást tett a Gorót körbevevő szemekre, s hogy esetleg Numa előbb-utóbb rátámadhat a holdra és felfalhatja. A majmok számára a természet minden nagyobb méretű dolga hímnemű, így a hold, lévén az éji ég legnagyobb fényforrása, szintén hím volt. Gunto leharapott egy körömdarabkát az ujja szarus végéről, és csak annyit, idézett föl, hogy Tarzan valamikor olyasmit említett neki, hogy a fák beszélnek egymással. Gunto arra is emlékezett, hogy látta ő a majomembert, amint magányosan táncol a holdfényben, és csak Sita, a párduc van vele. Nem tudták, hogy Tarzan kötélvégre kerítette a vadállatot, és egy fához kötötte, és csak utána jött le a magasból és szökdelt előtte, hogy ezzel is gyötörje a tehetetlen fenevadat. Mások azt említették, hogy látták Tarzant, mikor Tantort, az elefántot meglovagolta. Tibót, a fekete fiút is idehozta a törzshöz. Meg hogy mindenféle titokzatos dolgot művelt tengerparti furcsa rejtekén. Sosem értették meg a könyveit, és hiába mutatta meg ezeket a dolgokat a törzs egyik-másik tagjának, a majmokra még a kötetekben található képek se tettek semmiféle hatást. – Tarzan nem majom – mondta Gunto. – Még reánk hozza Numát, hogy megegyen minket, ahogy Goróra is ráuszítja, hogy Numa megegye Gorót. Meg kellene ölnünk Tarzant. Taug szőre égnek állt. Tarzant megölni?! – Ahhoz először Taugot kell megölnötök – jelentette ki, és elballagott, hogy ennivalót keressen. De újabb törzsbéliek csatlakoztak az “összeesküvőkhöz”. Felszámlálták, mi mindent művelt Tarzan. Csupa olyasmit, amit majmok nem tesznek, s meg sem érthetnek. Gunto ismét azt hangoztatta, hogy a Tarmanganit, a fehér majmot meg kell ölni, s a többiek, akiket borzadással töltött el a sok felidézett történet, s azt gondolták, hogy Tarzan még a végén csakugyan megöleti a holdat, egyetértő horkantásokkal üdvözölték a tervet.

Ott volt a társaságban Tika is. Nem a terv lelkes hívei között, ő inkább felháborodottan berzenkedett, fogait vicsorgatta, majd elment, hogy megkeresse Tarzant, de nem találta. A majomember élelemszerző úton messze kószált. Tika rálelt azonban Taugra, s vele közölte, mit terveznek a többiek, mire a nagy hím toporzékolni és üvölteni kezdett. Felháborodás sugárzott véraláfutásos szeméből. Felső ajka magasba gyúródott, kivillantva nagy tépőfogait, s a gerincénél magasba meredt a szőr. Ám akkor egy kis rágcsáló surrant át a tisztáson, és Taug máris rávetette magát, hogy elkapja. Egy pillanat elég volt neki, hogy elfeledje barátját s annak ellenségeit. Hanem hát a majmok elméje már csak ilyen. Jó néhány mérföldnyire onnét Tarzan ott hasalt Tantor, az elefánt nyakán. Vakargatta egy hegyes bottal a nagy fülek mögött a vastag bőrt, és beszélt hegyforma barátjának mindenről, ami csak fekete üstökű fejében éppen megfordult. Tantor mindebből keveset értett, ha ugyan bármit, de Tantor jól tudott figyelni mások beszédére. Ide-oda imbolygott, élvezte barátja társaságát. Egyhelyben állt, büszke volt rá, mert szerette, és jólesett neki a fültővakargatás is. Numa, az oroszlán megérezte az emberszagot, és óvatosan becserkészte, hol is van a szag forrása. Mikor végre meglátta az elképzelhető zsákmányt a hatalmas ormányos hátán, inkább hördült egyet és elfordult, ment valamivel ígéretesebb lehetőséget keresni. Az elefánt meg az oroszlán szagára érzett rá, mert az enyhe szél úgy fordult, hogy feléje vitte. Megemelte ormányát, hangos trombitálásba kezdett. Tarzan kéjesen hanyatt dőlt, végigfeküdt teljes hosszában a vastag bőrön. Legyek rajzottak az arca körül, de egy fáról tört leveles ággal elhessegette őket. – Tantor – mondta –, jó dolog élni. Jó dolog ott heverészni a hűs árnyékban. És jó dolog nézni a zöld fákat, a virágok ragyogó színeit – mindent, amit Bulamutumumomugomuhu ideplántált a számunkra. Ő nagyon jó mihozzánk, Tantor. Ő ad neked zsenge kérget, ő teremtette Barát, Hortát és Pizát, a gyümölcsöket, a terméseket, a gyökereket. Ő biztosítja mindeneknek azt a táplálékot, ami nekik a legkedvesebb. Csak annyit kíván tőlük, hogy

legyenek elég erősek és ügyesek, és szerezzék is meg maguknak, ami kell. Igen, Tantor: élni jó. Gyűlölöm a halál gondolatát is, ha rólam van szó. Tantor valami kis torokhangot adott ki, és felkanyarította az ormányát, hogy efféle “ujja begyével” a majomember arcát megsimogathassa. – Tantor – mondta akkor hirtelen Tarzan –, indulj el, kérlek, Kercsak törzsének tanyahelye felé, keress ennivalót a nagy majmok lakhelye körül, hogy Tarzannak ne kelljen annyit gyalogolnia, és a te hátadon jusson oda! Az ormányos megfordult s elindult lassan a széles, falombboltíves csapáson. Olykor megállt, hogy leharapdáljon egy zsenge ágat, vagy ehető kérget rágjon egy közeli fáról. Tarzan a vastag bőrű állat feje és háta közt, a nyaka tájékán hasalt. Két lábát jobbra-balra lelógatta, fejét a tenyerébe hajtotta, könyökét a roppant koponya tövébe támasztotta, így haladtak ráérősen a f törzs tanyahelye felé. Épp mielőtt északi irányból a tisztásra értek volna, dél felől egy másik alak közeledett a dzsungelén át. Ott is volt már, óvatosan lépkedett, aztán minden érzékével, idegszálával megfeszítetten figyelt a vadonból leskelő tömérdek veszélyre. Elhaladt a legdélebbi majomőr fája, alatt. Ez észrevette őt, de hagyta, menjen csak tovább, látta ugyanis, hogy egyedül van. Ám amikor a harcos a tisztásra ért, a majom is kiáltott, felharsant az ősi jelzés, a “Kriig-ááa!” mire azonnal egész kórus válaszolt, különféle irányból. A nagy hímek társuk hívó szavára már közeledlek is csörtetve fönn a. fákon. A fekete ember az első kiáltásra megállt, körülnézett. Nem látott semmit, ismerte azonban a fán lakó szőrös emberszabásúak kiáltásának hangját, s társaival együtt ő is félt tőlük. Nem csupán erejük és vadságuk riasztotta a feketéket, hanem az a körülmény is, hogy ezek a lények annyira hasonlítanak az emberhez s mégsem azok. Természetfölötti borzadályt keltett ez Mbonga falujának lakóiban. De Bulabantu nem volt gyáva. Hallotta körben a majmokat, s

tudta, hogy lehetetlen menekülnie. Inkább jól megvetette a lábát, dárdáját hajításra készen tartotta, és ajkán harci kiáltás remegett. Drágán adja az életét, ezt szentül megfogadta Bulabantu, Mbonga főnök helyettese. Tarzan és Tantor nem járt messze a színhelytől, amikor az első kiáltás megharsant, a déli őr jelzése a csöndes dzsungelén át. A majomember villámként szökkent le az elefánt hátáról, és fent volt egy közeli fán. Sebesen lengett ágról ágra, a tisztást közelítve, amikor még el sem halt az első “Krii-ááa!” visszhangja. Ahogy odaért, vagy tucatnyi hímet pillantott meg, ahogy egyetlen Gomanganit állnak körül. Tarzan vérfagyasztó ordítással lendült támadásba. Még jobban gyűlölte a feketéket, mint a majmok. Itt volt az alkalom, hogy megöljön egyet. Mit követett el ez a Gomangani? Megölt valakit a törzsből? Tarzan megkérdezte a hozzá legközelebb elhelyezkedő majmot. Nem, ez a Gomangani senkinek sem ártott. Gozan, az őr látta, ahogy jön a vadonon át, és figyelmeztette a törzset – ennyi volt az egész. A majomember átfurakodott a hímmajmok gyűrűjén. A nagy emberszabásúak közül még senki se gerjedt olyan haragra, hogy rátámadjon a feketére. A dzsungel fia most már jól látta, kiről van szó. Azonnal felismerte a férfit, épp az előző éjszaka “találkozott” vele. Akkor ez a Gomangani a sötétből meredező szempárokkal nézett szembe, s bátran, derekasan, míg a többiek a legszívesebben a földbe-sárba vájták volna magukat. Ott történt az egész Tarzan lábánál. A majomember mélységes csodálatot érzett mindenfajta bátorság iránt. Még ha nem is szerette a feketéket, elismerése nagyobb volt ez esetben, mint az ellenszenve. Szinte bármikor bármelyik fekete harcossal kész gyönyörűség lett volna a számára, ha életre, azaz halálra megvívhat vele – ám ezt a derék embert itt nem akarta megölni. Ez a bátor férfi épp a vakmerő védekezésével az előző éjszaka megérdemelte, hogy éljen. Még aztán azt se kedvelte Tarzan, ha valaki annyira esélytelen, mint ez a Gomangani volt itt. A majmokhoz fordult. – Menjetek vissza enni – mondta –, ezt a Gomanganit meg engedjétek az útjára. Nem ártott nekünk, s épp a

múlt éjjel láttam, hogyan vette fel a harcot egymaga Numával és Saborral a dzsungelben. Bátor ember. Miért ölnénk meg egy derék, bátor embert, aki nem bántott minket? Hadd menjen hát. A majmok felhördültek. Nem tetszett ez nekik. – öld meg a Gomanganit! – kiáltotta egyikük. – Igen – bömbölte a másik. – öljük meg mi magunk a Gomanganit, de a Tarmanganit is vele. – Öljük meg a fehér majmot – rikoltotta Gozan –, mert nem is majom ő igazából, hanem csak egy Gomangani, aki elhagyta a fekete bőrét. – Öljük meg Tarzant! – harsogta Gunto. – öljük meg, öljük meg, öljük meg! A hímek most valóban haragra hergelték magukat. Gyilkolni vágytak. S inkább Tarzan volt dühük tárgya, mint a fekete ember. Akkor egy bozontos alak törtetett át soraikon, úgy sodort félre minden majmot, akihez csak hozzáért, ahogy egy erős férfi a gyerekeket, csapatban. Taug volt az… a hatalmas, ősvad Taug. – Ki mondta azt, hogy “öljük meg Tarzant”? – kérdezte fennhangon Taug. – Aki Tarzant meg akarja ölni, Taugot ölje meg előbb. Ki lenne képes Taugot megölni? Taug kitépi annak a beleit, és Dangónak hajítja! – Meg tudunk ölni mindannyiotokat – válaszolta Gunto. – Sokan vagyunk, ti meg kevesen. – És igaza volt, Tarzan tudta is, hogy mennyire. Taug is tudta. De be nem vallották volna ezt a lehetőséget. Nem vallott volna hím majomra – se Tarzanra! – az ilyesmi. – Én vagyok Tarzan – kiáltotta a majomember. – Én vagyok Tarzan, vad vadász, hatalmas harcos. Sehol a dzsungelben nincs, aki olyan nagy lenne, mint én vagyok. Akkor a szemközt álló hímek mintha megpróbálták volna mégis összeadni erejüket és bátorságukat. S egyre közeledtek, egymáshoz tömörültek, így hergelik magukat a támadásra készülő hímek, így érik el a kellő harci kedvet. Majd Gunto, mereven lépkedve, megközelítette Tarzant, és fogvicsorítva szagolgatni kezdte. Tarzan mély, torokhangú

fenyegetést hallatott válaszul. Ezt a játékot tucatszor is eljátsszák, hanem előbb-utóbb az egyik nagy hím csak összecsap az ellenféllel, s jeladás az a többieknek: rárontanak áldozatukra, ízekre tépik. Bulabantu, a fekete ember tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett attól a pillanattól fogva, hogy látta: a majmok közelítenek Tarzanhoz. Hallotta már sokszor a fehér ördög-isten históriáját, aki szőrös emberszabásúakkal jár. Látni azonban így, napvilágnál, sose látta még Tarzant. A leírásokból azonban jól “ismerte”, és pár villanásnyit maga is észlelt a félelmetes jelenésből olykor, ha a majomember épp meglátogatta Mbonga, a főnök faluját éjszaka, előadván ördögien leleményes tréfáinak valamelyikét. Bulabantu, persze, mit sem érthetett abból, ami Tarzan és a majmok közt itt most lejátszódott. Azt látta csak, hogy Tarzan és az egyik nagy hím vitába keveredett a többiekkel. Látta, hogy ezek ketten neki háttal állnak, közte és a törzs zöme között, és bármi képtelenségnek tűnt fel a szemében, azt kellett hinnie ebből, hogy – őt védelmezik! Tudta, hogy Tarzan egyszer megkímélte Mbonga, a főnök életét, és hogy megmentette Tibót, meg az anyját, Momayát. Nem volt hát éppenséggel lehetetlen, hogy őt, Bulabantut is védi. Bulabantu csak azt nem tudta, hogyan lesz képes eredményesen védeni őt, mert hogy az esélyek egyértelműen Tarzan ellen szóltak, nem volt vitás. Gunto és társai lassan szorították vissza Tarzant és Taugot Bulabantu felé. A majomember arra gondolt, amit ő maga Tantornak mondott nemrég, arról, hogy élni jó dolog, s hogy mennyire nem szeretne meghalni. Most pedig tudta, hogy a legjobb úton van a halál felé. A nagy hímek haragja nemsokára tombolni fog ellene. Sokan közülük mindig is gyűlölték, és valamennyien gyanakodva nézték. Tudták róla, hogy ő más. Ezt Tarzan is tudta. Ám ő boldog volt ezzel – hogy EMBER. Ezt a képeskönyveiből tanulta meg, és büszke volt a megkülönböztetéssel. E pillanatban pedig úgy áll a dolog, hogy – halott ember lesz. Gunto felkészült a támadásra. Tarzan értett á jelekből. Tudta, hogy a törzs zöme együtt támad majd Guntóval. És akkor hamar

vége az egésznek. Akkor a tisztás túlfelén, a lombsűrű mögött valami moccant. Tarzan akkor látta meg, amikor Gunto elborzasztó kiáltással, a támadó hímmajom hagyományaihoz híven, nekilendült. Tarzan különös rikkantást hallatott, előregörnyedt, hogy fogadja a támadót. Taug is követte példáját. Bulabantu meg, aki előtt most már végképp nem volt kétséges, hogy ezek az ő védelmére keltek itt, dárdáját meglengetve előreszökkent, a majom és Tarzan közé, hogy legalább őt érje az első roham. És akkor, ugyanakkor, onnét a tisztás túlfelének sűrűjéből elő törtetett egy hatalmas tömeg, egy dzsungelhegy, és feltornyosult a majmok mögött. Az emberszabásúak ordítozásába belevegyült, szinte szétsöpörve e hangokat, a roppant ormány trombitálása, ahogy Tantor, az elefánt átvágott a tisztáson, hogy barátjának segítségére siessen. S így Gunto nem jutott el odáig, hogy mancsával Tarzanhoz érjen, netán a fogait is belemártsa húsába. Az iszonyú elefánttrombitaszó abban a pillanatban szétkergette magukat a hímeket is, fel a fákra. Velük futott Taug is. Csak Tarzan és Bulabantu maradt a helyén. Ez utóbbi keményen állt egyhelyben a dárdájával, ott, ahol az imént. Látta ugyanis, hogy Tarzan sem futamodik meg, s Bulabantu olyan ember volt, aki kész szembenézni a legborzasztóbb halállal is annak az oldalán, aki ugyanígy halálos veszélyt vállalt érte. De mekkora volt a Gomangani meglepetése, mikor látta, hogy a hegytömegnyi elefánt hirtelen megáll a majomember előtt, és kedvesen simogatni kezdi nagy, kanyargós ormányával. Tarzan a fekete emberhez fordult. – Menj! – mondta neki a majmok nyelvén, és Mbonga falujának irányába mutatott. Bulabantu megértette, ha nem is a szót, a mozdulatot. Nem várta meg, hogy kétszer mondják a dolgot. Tarzan állt s figyelte őt, míg el nem tűnt. Tudta, hogy a majmok nem fogják követni. Akkor azt mondta az elefántnak: – Csippents föl! – S az ormányos könnyedén a nyakába kapta. – Tarzan elmegy a kunyhójához a tengerpartra! – kiáltotta oda a majomember a törzs tagjainak a fák sűrűjébe. – Ti meg mind

ostobák vagytok, mint Manu, csak Taug és Tika a kivétel. Taug és Tika eljöhet meglátogatni Tarzant. Kercsak törzsével végeztem! Kérges lábujjaival megsarkantyúzta Tantort, s a nagy vadállat nekilódult. Átvágott a tisztáson, a majmok pedig a magasból figyelték őket, míg el nem nyelte furcsa párosukat a dzsungel. Mielőtt leszállt az éj, Taug megölte Guntót. Azon verekedtek össze, hogy miért támadta meg Tarzant. Egy hónapig a törzs Tarzan színét se látta. Sokan talán nem is gondoltak rá. Voltak azonban, akiknek jobban hiányzott, mint Tarzan képzelte volna. Taug és Tika gyakran érzett olyasmit, hogy de jó is lenne, ha a dzsungel fia visszatérne. Taug vagy tucatszor eltökélte, hogy meglátogatja Tarzant a parti kunyhóban. De hol ez, hol az jött közbe. Egy éjszaka, hogy Taug álmatlanul hevert, s nézte a csillagos eget, eszébe jutottak Tarzan furcsa szavai. Az a célzás, amit arra tett, hogy a fényes pontok a nagy ragadozó vadak szemei, s ott lesnek a dzsungel egén Goróra, a holdra, hogy felfalják. És akkor furcsa dolog történt. Taug éppen felnézett Goróra, s mit látott: a hold szegélyéből eltűnt egy darab, egyre nagyobb, valóban mintha kiharaptak volna belőle. Goro oldalában mind nagyobb lett a lyuk. Taug üvöltve szökkent talpra. “Kriig-ááa!” kiáltásaira az egész törzs riadt harsogással, vad karattyolással válaszolt. – Nézzétek! – kiáltotta Taug. – Pontosan az történik, amit Tarzan megjósolt. Numa átszökkent a lángokon, és pusztítja Gorót. Mindennek elmondtátok Tarzant, a törzstől is elzavartátok. Most láthatjátok, milyen bölcs volt ő! Hát tessék, az egyik ilyen gyűlölködő most siessen Goro segítségére. Látjátok a szemeket a sötétben Goro fölött! Veszélyben van… és senki meg nem mentheti, csakis Tarzan. Numa hamarosan felfalja Gorót, az utolsó falatig, és nem lesz fény az égen, valahányszor Kudu pihenni tér. Hogyan táncoljuk akkor, Goro fénye nélkül a dum-dumot? A majmok reszkettek, nyögdécseltek. A természet erőinek bármi megnyilvánulása rémülettel töltötte el őket, hiszen nem értették a jelenséget. – Valaki menjen el Tarzanért! – kiáltotta akkor egyikük. – Hozza

vissza őt. – Erre valamennyien kiáltozni kezdtek: “Tarzan!” “Hozzuk vissza Tarzant!” – De ki lesz az, aki átvág a sötét dzsungelén, hogy megtalálja? – Megyek én – Vállalkozott Taug. És egy pillanat múlva már el is nyelte az éjszakai sötét. Taug a tengerparti kunyhóhoz ment, a kis öbölbe. Miközben a törzs várt, várakozott, a majmok láthatták, miként fogy el a hold. Numa már egy jókora félkört kiharapdált belőle. Nincs mentség, Goro teljesen elfogy, mire Kudu fölbukkanhat egyáltalán. A majmok még a gondolattól is reszkettek, hogy éjszaka ezentúl szuroksötét lesz. Nem tudtak elaludni. Nyugtalanul mocorogtak, nyüzsgött az egész törzs a fák ágain. Figyelték Numát az égen, a halálos lakomát, és füleltek minden jelre, hátha Taug jön végre Tarzannal. Goróból már szinte semmi nem volt, amikor a majmok zajt hallottak a fák. közül. – Ők voltak azok ketten, Taug és Tarzan! A majomember haladt elöl. Taug követte. Tarzan megállapodott egy közeli fán. A majomember nem vesztegette hiú szavakra az időt. Kezében ott hozta íját, és a vállán átvetve puzdra lógott, benne mérgezett hegyű nyílvesszők, melyeket a falubeli feketéktől lopott. Amiképpen az íjat is lopta. Felkapaszkodott egy nagy fára, ment egyre följebb és följebb, míg végül ott állt egy lengedező, kis ágon, amelyet mélyen le is nyomott a súlyával. De az eget tisztán látta. Rajta Gorót és a sötét csíkokat-foltokat, melyeket az éhes Numa harapott ki a tündöklő felszínből. Tarzan a hold felé emelte arcát, és iszonyú, kihívó kiáltást hallatott. Messziről, halkan jött a válasz: egy oroszlán hangja! A majmok megborzongtak. Numa az égről válaszolt Tarzannak. Akkor a majomember az ideghez illesztett egy nyílvesszőt, hatalmas erővel megfeszítette a húrt, és lőtt. Pontosan oda célozott, ahol Numa az égben Gorót pusztította. A majomember újra meg újra lőtt Numára, miközben Kercsak törzsének tagjai riadtan bújtak össze odalent. Végül Taug volt az, aki felkiáltott: – Nézzétek! Nézzétek! –

vijjogta. – Numa halott! Tarzan megölte Numát. Nézzétek! Goro kiemelkedik Numa hasából! – És csakugyan, a hold emelkedni kezdett, ki tudja, mitől, attól-e, hogy Numa, az égi oroszlán ekképpen visszaadni kényszerült őt a világnak, vagy a Föld árnyéka csusszant le róla megint. Ám ha ez utóbbi történt, arról igen nehéz lett volna meggyőzni Kercsak törzsének bármelyik majmát, ők szentül azt hitték s tudták, hogy Numa csaknem elemésztette Gorót, de Tarzan megmentette a tündöklő istent, az ő vad és titokzatos rítusaik fényes tárgyát a szörnyű pusztulástól –, hát igen, ha valaki ezt kétségbe vonja, reménytelenül küzd, mi több, még örülhet, ha ép bőrrel megússza. Így tért vissza Tarzan, a dzsungel fia Kercsak törzséhez, s visszatérésével nagy lépést tett a királyság felé, ami később az övé is lett – mert a majmok most már úgy néztek rá, mint felsőbbrendű lényre. Az egész törzsben egy valaki volt csak, aki valamelyest fenntartással nézte ezt az egész holdmentő akciót – és ez, bármi különös legyen is, maga Tarzan, a dzsungel fia volt.