E ö t v ö s
J ó z s e f
F ő i s k o l a
Elliot Aronson
Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája
Készítette: Miskolczi Nóra Tanító szak II. évfolyam 2012. május 12.
Mi történt a Columbine középiskolában? 1999. április 20.-án két középiskolás diák, Eric Harris és Dylan Klebold lőfegyverekkel érkeztek iskolájukba, ahol 12 diáktársukat és egy tanárt halálra lőttek, 23 másik diákot megsebesítettek, majd az egy órán át tartó mészárlás után önmagukkal is végeztek. A fiúk folyamatos piszkálódásnak és kirekesztésnek voltak kitéve, egyedül voltak, középiskolás létük maga volt a pokol. Egy ilyen eset után a leggyakoribb kérdés amit az ember feltesz magának, hogy vajon mi lehet az oka egy ilyen brutális mészárlásnak? Mi vihetett rá két tizenéves gyereket? Hogyan lehetne megelőzni az ilyen eseteket? Ki a felelős ezért? Az első kérdés ami mindenkiben megfogalmazódik, hogy miért nem vették észre a szülők, hogy gyereküknek valamilyen problémája van, készül valamire. Harris és Klebold középosztálybeli, szerető családból származott. Otthon semmi jelét nem mutatták annak, hogy bármi olyan problémájuk lenne, ami egy ilyen szörnyű cselekedetre ösztönzi őket. Mint akármelyik tinédzser, ők is követtek el csínyeket, egyszer rendőrségi ügyük is volt egy kocsi feltörése miatt. Való igaz, Harris pszichológushoz járt, depresszióval kezelték, azonban pszichológusa elmondása szerint nem vett észre a beszélgetések során olyan dolgot, ami miatt komolyabban aggódni kéne Harris miatt. A kocsi feltörés után nevelőtiszthez kerültek, aki jövőjüket tekintve bizakodóan nyilatkozott. A fiúk házilag készült bombákkal akarták felrobbantani iskolájukat, majd a menekülő diákok egy részét lőfegyvereikkel akarták lemészárolni. Ezért bombákat készítettek, melyeket otthon tároltak. Többen kérdezték, hogy a szülők miért nem kutatták át a szobáikat? Először is azért nem, mert semmi jele nem volt annak, hogy bármiféle merényletre készülnének, valamint ha egy szülő csak úgy ellenőrzésképp átkutatja tini gyermeke szobáját, több kárt okozhat, mint jót. Olyan ártalmatlan dolgokat találhat, ami egy tinédzsernek kínos lenne, ha egyik szülője megtalálná. Szégyellné magát a szülők előtt, rosszabb esetben pedig bizalmatlan lenne velük szemben. Elliot Aronson szociálpszichológus könyvében a lehetséges megoldásokat tárja elénk, mely több évtizednyi kutatómunka eredménye. Az eset után Amerikában a legkülönfélébb politikai intézkedéseket
vezették
be
a
középiskolákba.
Úgy
gondolták,
hogy
ezekkel
a
„megoldásokkal” megszüntethetik az iskolai erőszakot. Az erkölcsi viselkedésre nevelés megoldásának azt tartották, hogy minden osztályterembe kifüggesztik a tízparancsolatot.
Számomra ez a megoldás nem megoldás. Az a diák, aki azzal az eltökélt szándékkal megy az iskolájába, hogy bosszúból lemészárolja diáktársait és tanárait, arra a tanulóra nem hat a tízparancsolat. Következő „kútlezáró” megoldás a fémdetektorok és biztonsági őrök bevezetése az iskolákba. A nagyvárosi iskolákba nagyon sok olyan diák jár, akik olyan lakóhelyről származnak, ahol nincsenek biztonságban. Gondolok itt a gettókban élő gyerekekre. Számukra az iskola lenne a legbiztonságosabb hely, ha megakadályoznák azt, hogy valaki fegyvert vigyen be. A vidéki iskoláknak azonban nem jelentene jót, hiszen nem biztonságos hely érzetét keltené, ha őrök és fémérzékelő berendezések lennének iskolájukban. Azoknak a diákoknak akik fegyverrel akarják lemészárolni iskolástársaikat, nem lenne akadály egy fémérzékelő berendezés, ugyanis az iskola területén is végrehajthatják tettüket. Erre példa ugyancsak egy iskolai lövöldözés. Az iskolában már fémdetektorok működtek, így, nem tudta az adott személy bejuttatni az iskolába fegyverét. Tűzriadót csinált, a diákok az iskola területén lévő fák közé húzódtak, majd itt kezdett el rájuk lőni a tettes. Úgy gondolják, hogy a fiatalok nem kellően tisztelettudók, így bevezették a kötelező „uram” és „hölgyem” megszólítását a tanároknak. Ezzel a megoldással csak több kárt okoznak, mint hasznot, ugyanis ezzel erősítik a tanárok és diákok közti különbséget. Minden iskolai vérengzés elkövetői lőfegyvert használtak, melyhez nem volt nehéz hozzáférniük, különösen nem Amerikában. Lehetséges megoldásnak tartották a fegyverek betiltását, ez azonban egyenesen lehetetlen. Túl sok ember birtokol fegyvert, képtelenség lenne összeszedni az összeset. Másik lehetséges megoldás, hogy a fegyvertartást jogosítványhoz kötik. Szintén nem egy hasznos problémamegoldás. Amerikában nagyon sok gyerek nő fel erőszakos filmeken, műsorokon. A TV programok 58%-a tartalmas erőszakot. Ezeknek 78%-a nem tartalmaz megbánást, büntető kritikát. Az erőszakos cselekmények 40%-át a gyerekek számára hősként beállított szereplők kezdeményezik. Egy átlag amerikai gyerek hetedikes korára több, mint 100.000 erőszakos cselekményt lát a TV-ben. A kérdés az, hogy hajlamosak leszünk-e az erőszakra, ha erőszakot látunk? Aronson szerint az ember csupán attól, hogy erőszakot lát nem válik erőszakossá. Kell egy bizonyos lelkiállapot ahhoz, hogy egy ember ilyen borzalmas cselekedetet hajtson végre, az ilyen műsorok csak rásegítenek erre. Csupán attól, hogy öldöklős filmeket nézünk, vagy erőszakos játékokkal játszunk, nem feltétlenül leszünk őrjöngő gyilkosok. Bár a két fiú rengeteget játszott lövöldözős számítógépes játékokkal, a legnagyobb hatással iskolástársaik voltak cselekedetükre azzal, hogy folyamatosan gúnyolták és kiközösítették őket. Nem utolsó szempont, hogy az iskolai lövöldözések elkövetői eddig tinédzser fiúk voltak. A lányokban is megvan erre a hajlam, azonban az elkövetők mégis fiúk. Erre a magyarázat, hogy a serdülő
fiúk tesztoszteron szintje a gyerekkori szint tizennyolcszorosa. Ez nem csak a szexualitásra hat, hanem az agresszivitásra is. A tömeggyilkosságok legfőbb oka az iskolai légkör. A legtöbb diák iskolai élete maga a pokol. Az amerikai iskolákban figyelhető meg leginkább a klikkesedés. Különböző csoportok alakulnak ki. Ennek a hierarchiának élén állnak az élsportolók, pomponlányok, gazdagok és a brancs. Őket követik a „zsenik”, a különböző szakkörösök, az elvontak, akik bár különcök, de még tartoznak valahova. Az utolsó helyen vannak az úgynevezett „lúzerek”, azok akik egyedül vannak, nem tartoznak sehova, nincsenek barátaik. Ide tartozott a két elkövetőnk is. Nagyon kevesen nyilvánulnak meg úgy, mint ők, azonban minden ilyen diák gondolkodik az elégtételen, azon, hogy hogyan tudnának bosszút állni azokon a sportolókon, menőkön, akik piszkálják és megalázzák őket. Ezért a tanulókat a másság elfogadására kell nevelni, nem szabad az iskoláknak figyelmem kívül hagyni a kirekesztést és a verbális/fizikai bántalmazásokat. A tizenévesek számára az iskola nem csak életük része, hanem az életük. Megtanulják, hogyan viszonyuljanak egymáshoz. A szülők feladata pedig, hogy komolyan vegyék gyermekeik problémáját. Sok szülő elengedi füle mellett, ha gyermeke panaszkodik, majd lerendezi annyival, hogy ilyen a középiskola. Ez akár végzetes hiba is lehet. Az érzelmi intelligencia fontossága Az érzelmi intelligencia saját érzéseink tudatos felismerésének és kezelésének képessége. Két típusát különböztetjük meg. Önmagunk megismerése az intraperszonális, másokkal való együttműködés képessége pedig az interperszonális érzelmi intelligencia. Az érzelmi intelligencia nem függ össze az IQ-val. Lehet valakinek átlagon felüli IQ-ja, de nem biztos, hogy rendelkezik érzelmi intelligenciával. Harris és Klebold IQ-ja magas volt, azonban hiányzott belőlük is az érzelmi intelligencia. A népszerűtlen gyerekek érzelmi intelligenciája fejletlen. Gyakori náluk az agresszív megnyilvánulás, indulatos reakciók, sértődékenység, szorongás, félénkség. Az érzelmi fejlődésben jó, ha egy diáknak van legalább egy barátja. Ezért az általános iskolásoknak úgynevezett barátságra nevelő programot hoztak létre. Akik részt vettek ebben a programban, egy évvel később az ún. középmezőnybe tornázták fel magukat. Ez a program az általános iskola 3.-4. osztályában működik a legjobban. A középiskolákban az új tanulók mellé mentorokat lenne célszerű felfogadni, akik segítenek az újaknak kapcsolatot teremteni másokkal. Ezt a Columbine-ban is bevezették. Ha korábban megtették volna, lehet nem fajultak volna idáig a dolgok. Új diákok lévén Harris és Klebold sem tudtak beilleszkedni.
A fiúk szabályai A fiú gyermekeket már kiskorúktól kezdve különböző „szabályok” szerint nevelik. Légy kemény, mint a kőszikla !– ha megütnek tilos sírni, vagy bármit is mondani. Mutasd meg neki! – legyenek kemények és vállalják a vakmerő fellépést Törj nagyra! – színlelni kell, hogy minden rendben van. Státuszra és hatalomra kell törekedni Csak semmi nyavalygás! – kinevetik a fiúkat ha feminin érzéseiket kimutatják. A harag az egyetlen érzelmi megnyilvánulás ami társadalmi szinten elfogadható Ezek a szabályok miatt a fiúk nem élnek érzelmileg teljes életet. Harris és Klebold is követték a fiúk szabályait. Érzelmileg labilisak voltak. Az érzelmi stressz megelőzésében döntő szerepe van az iskoláknak. Nagyon sok a depressziós diák, ezért meg kell előzni a depresszió kialakulását. Ennek érdekében depresszió megelőző programokat hoztak létre. Meg kell előzni a bántalmazást és megszégyenítést. Ez ellen szintén tennie kell az iskoláknak is, ha ráhagyják a diákokra, hogy egymást zaklatják, akkor sok esetben szó szerint bűnözőket nevelnek. Amerikában több száz állami iskolában alkalmazzák a konfliktusmegoldás elnevezésű programokat. Ennek célja az erőszak megelőzése. Tanárok, diákok és szülők együttesen vesznek részt a programban. Fontos dolog az emberek életében az empátia.
A jobb empátiakészséggel rendelkezők
kevésbé agresszívak. Ha tudja azt, hogy milyen lehet más bőrében, akkor nagyon nehezen tud támadóan fellépni az adott személy ellen. Empátia, együttérzés és kooperáció osztályon belül. Sok évvel ezelőtt Aronson és néhány társa létrehozott egy új csapatépítő módszert. Ennek neve mozaikmódszer, melyet a tanórákon alkalmaznak. Lényege, hogy csoportokban tanulnak a diákok, akiket véletlenszerűen válogatnak be egy csoportba. Minden csoport kap egy témát, melyet fel kell dolgozniuk, majd számonkérés lesz belőle. A tanár a csoporton belül minden tanulónak kioszt egy részt az adott témából, amit neki kell kidolgoznia. Miután mindenki kidolgozta a saját részét, elő kell adnia a csoportjának, akiknek figyelmesen végig kell hallgatniuk társukat, különben nem lesz eredményes a számonkérés. Célja az együttműködés, az egymásra figyelés. Minden egyes tanuló (mozaikdarabka) nélkülözhetetlen ahhoz, hogy
összeálljon és érthetővé váljon a végeredmény. Egymásra vannak utalva. Aronson célja az volt ezzel a módszerrel hogy a diákok odafigyeljenek egymásra. Ez a módszer nagyon jó eredményeket szült. Voltak olyan csoportok, ahol olyan gyerekek kerültek össze, akik az előtt ki nem állhatták egymást. Végül az együttes munka során észrevették egymásban a pozitív értékeket, és az ellenségekből sok esetben elválaszthatatlan barátok lettek. Megtanultak figyelni egymásra. Ezt a módszert sok iskolában bevezették, többek közt a Columbine középiskolában is. Az eset tanulsága tehát, ahogy Aronson is írta, nem a felszínes megoldásokra kell összpontosítanunk, hanem a probléma gyökerénél kell megragadnunk ezeket az eseteket. Meg kell előzni, hogy tizenéves gyerekek gyilkolják iskolatársaikat és tanáraikat. Nem szabad hagyni, hogy az iskola rémálom legyen a gyerekeknek, hogy verbálisan és fizikailag bántalmazzák egymást. Egy olyan légkört kell megteremteni, hogy az iskola egy olyan hely legyen, ahol a diákok kellemes légkörben, boldogan és szívesen tölthetik mindennapjaikat. Eric Harris (18) és Dylan Klebold (17)
