Az utca
V
an annak talán már három éve is, hogy elhatározták, elmennek kettesben egy jó hírű vendéglőbe ebédelni. De sok volt a tennivalójuk és az egészségi állapotuk is ingadozó, hol jobban voltak, hol panaszkodtak: – Ma nem jó napom van! Így aztán mindig otthon maradtak. De valószínű az volt a legfőbb ok, hogy igazán csak otthon szerettek enni. Hiába hívták őket gyakran a kollégák: – Gyertek, menjünk ebédelni! A válasz szinte egyszerre hangzott el: – Miklós csak otthon eszik! Tudták ezt a kollégák is, de azért meghívták, hátha egyszer mégiscsak eljön velük. Nóri nem receptkönyvből főzött. Ízlése – ízlésük – szerint fűszerezte az ételeket. Még az anyósa is megjegyezte, mikor a barátnői megkérdezték: – Mit ebédeltél Nóriéknál? – Nem tudom megmondani, de olyan Nóri-féle spéci ebéd volt. Finom volt. Nagyobb ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor a családdal elmentek – a gyerekük 87
elvitte őket – különböző éttermekbe ebédelni vagy vacsorázni, de sehol nem kaptak az ízlésüknek megfelelőt. – Csak otthon van igazi! – mondták. De, hogy a család együtt volt – mert voltak egypáran –, az igazi öröm volt. Nem volt kön�nyű összeszervezni mindenkit. Ez a fia dolga volt. Hálásak is voltak neki. Búcsúzáskor mindig elhangzott: – Jó volt látni benneteket. Vigyázzatok magatokra! Most, hogy kettesben mentek az étterem felé – taxival – a belváros csendesebb utcáihoz értek. A taxi megállt az egyik utcasarkon. – Megérkeztünk! – mondta a sofőr. – Behajtani tilos! – Kiszálltak a kocsiból, benéztek az utcába. Szokatlanul csendes volt. Nóri azonnal arra gondolt, hogy itt még élni is tudna. Az utca bal oldalán, a járdán, három autó parkírozott. Délidő volt. A három autóra tűzött a nap. A szűk utca még a nap perzselő hőségét is magába rekesztette. Fullasztó hőség volt. Az utca jobb oldala árnyékban volt. A járda szélén korlát húzódott. Az árnyékos oldalon szerettek volna az étteremig eljutni. 88
De a korlát fölött át kell lépniük, vagy át kell alatta bújniuk. Mindkét feladat keresztülvihetetlennek tűnt. Nagy volt a meleg és a lábukat is egyre nehezebben tudták emelgetni. Az étterem pedig az utca végén volt. Oda kell érniük! Minél előbb! Mikor odaértek Miklós látta, hogy a korlát kötelét fel lehet emelni. Nóri átbújt alatta, majd Miklóst is átsegítette. Most már az árnyékos járdán sétáltak. Pár házzal arrébb a korláton egy kis szabad kijáróhoz értek. Itt nem kellett bujkálniuk a kötél alatt. Az úttesten folytatták az útjukat. Árnyékban. De a hőség így is nagy volt. Az utcán csak ők voltak. Sem egy macska, sem egy kutya, de még egy svábbogár sem volt látható. Halotti csend volt. Sehol egy élőlény. Csak ők ketten. Nóri felnézett az utcát szegélyező két házsorra. Mereven, mondhatni szigorúan emelkedtek a magasba. Az ablakok zárva voltak. Sehol egy virág, loggia vagy erkély. Sehol egy ember. Még egy kíváncsi gyermekarcot sem látott kinézni valamelyik ablaküveg mögül. Nórinak már nem imponált az utca 89
csendje. Enyhe borzongás futott át rajta, majd a borzongásból félelem lett. – Hol vannak az emberek? Hol vannak az élőlények? Az nem lehet, hogy mindenki meghalt?! Mit keresünk itt, mi ketten?! Érjünk már az étterembe! Nóri még a lépteit is megszaporázta. Miklós rá is szólt: – Ne olyan gyorsan, szívem! – Megérkeztünk! – Nóri kezdeti öröme, hogy nem kell már a kihalt utcán, egyetlen élőként gyalogolniuk, megszűnt. A félelem riadalommá, szorongássá változott. Az étteremben nem voltak vendégek. Két pincérnek látszó fekete hajú, komor szemű – idősebb és fiatalabb – férfi figyelte a jöttüket. Rezzenéstelen arccal csak nézték őket. Semmi udvariassági gesztus. Nem kínálták hellyel őket. Minek is? Minden asztal üres volt. Választhattak. Nóri legszívesebben elfutott volna. – Mit keresek én itt?! Itt minden túl csendes, halott. Mikor Miklós egy ablak melletti asztalnál helyet foglalt, akkor a két pincér megmozdult. 90
Étlapot hoztak, és a függönyöket igazgatták az ablakon, melyeket a szellő Nóri fejére terített. Nóri a függönyök lebegését valakinek vagy valaminek az üzenetének érezte, nem volt kellemes. Miklós megrendelte az ebédet, a pincérek eltűntek a lengőajtó mögött. – Biztosan ott van a konyha! – gondolta Nóri. De a lengőajtó mögül nem áradtak ínycsiklandó illatok. – Miklóskám! Ne haragudj! Biztosan a nagy melegtől megfájdult a gyomrom. Nem tudok enni. Csak ásványvizet kérek! A lengőajtó mögül ekkor halk suttogó hangokat hallottak. Megjelent a magas komorarcú pincér és elnézést kért. – Sajnos az önök által kért ételek elfogytak, csak rántott velőt és sült krumplit tudunk adni! Miklós a velőt lemondta. – Túl zsíros! – Sült krumplit kérünk sok salátával. Mindkettőnknek. A pincér visszament a lengőajtón. Az étteremben továbbra is csak ők ketten ültek. Mozgást csak a szellő okozott a függönyökön. 91
Nóri néha még mintha egy-egy sóhajt vagy halk kacajt is hallott volna. Meg is kérdezte Miklóst: – Hallottál te is valamit, szívem? Miklós semmit sem hallott, de látszott rajta, hogy neki is kezd a türelme fogyni. – Meddig sütik azt a krumplit? – Nórikám, ne várjunk tovább. Menjünk el! Köszönni sem tudunk senkinek. Egy lélek azon a lengőajtón se ki, se be. – mondta Miklós. Nóri boldog volt, hogy otthagyták az éttermet. Az utcán még mindig tűzött a nap. Sehol egy lélek. Csak riasztó csend. Az utca napos oldalán, ahol az autók is parkoltak, Nóri mintha emberi alakokat látott volna, szembe, a ház falához dőlve, feltartott kézzel. Ezeket valakik üldözik, és ki akarják végezni?! Nóri még jobban kapaszkodott Miklós karjába. A lába egyre jobban fájt. És a szorongató érzést, mely a szívét, lelkét átjárta, nem tudta leküzdeni. – Lehet, hogy napszúrást kaptam? – gondolta. Nóri az utca nyomasztó hangulatát sohasem fogja elfelejteni. Itt szörnyűségek történtek, az biztos, annak a sugárzását érzi. 92
– Ebbe az utcába többé nem jövök. – határozta el Nóri. – Valamit tennem kell! De tényleg kell-e tennem valamit? Míg Nóri fejében kavarogtak a gondolatok, Miklóssal az utca elejére értek, ahol a behajtani tilos tábla volt. Kiléptek az utcából. Miklós taxit keresett. Nóri a fejéhez kapott. Mintha valaki megsimogatta volna. Nem, az nem lehet! – gondolta. – Nincs itt senki. Csak a szellő volt biztosan. Otthon azért még el kell döntenem, tegyek-e valamit. Tudnom kell, mi történt, mikor, miért. Itt, ebben az utcában. Ismerte önmagát, addig nem nyugszik, amíg a kérdéseire nem kap választ. Érezte, hogy az utca csendje is azt várja el tőle, hogy a kérdéseire megkeresse a kielégítő válaszokat. Nóri és Miklós a lakásukhoz közel egy addig nem látott hirdetést találtak. „Múzeumunk településtörténeti kiállítást rendezett. Minden szombaton és vasárnap de.10 órától du. 16 óráig megtekinthető. A belépés díjtalan.” Nóri és Miklós azonnal elhatározták, 93
hogy elmennek a Múzeumba. Ott már elég sok érdeklődő volt. Sok régi fénykép és tárgy időrendben rendezetten a falon és az asztalkákon volt elhelyezve. Nóri a képeket és a tárgyakat nézegetve, egyszercsak az UTCA képét fedezte fel. Ez az az utca, amelyet lidércnyomásként láttam. Civil emberek a falnál, mögöttük fekete egyenruhások, fegyverüket rájuk szegezve – mögöttük. Ahogy jobban nézi a képet, mintha önmagát is ott látná a civilek között. – Az nem lehet! Én élek! Itt vagyok! De a hasonlóság az nagy! A fegyveresek között a két pincért vélte felismerni. Igyekezett megnyugtatni magát. Csak a hasonlóság! – De azonnal elhatározta, a kutatását a fényképésszel kezdi, aki a fotót készítette. A kérdéseire tőle talán kaphat válaszokat!
94
