Tartalomjegyzék Előszó: A posztmodern gyülekezetek A posztmodern világ
1. Az alapok: Hogyan látja Isten a gyülekezetet? A tanuló gyülekezet A gondoskodó gyülekezet Az istentiszteletre összegyűlt gyülekezet Az evangélizáló gyülekezet
2. Istentisztelet: Dicsőítés Isten szent nevében A biblikus istentisztelet A gyülekezeti istentisztelet A lelki istentisztelet Az erkölcsös istentisztelet
3. Az evangélizáció: a gyülekezet missziója Az evangélizáció formái A gyülekezetnek meg kell értenie önmagát: a gyülekezetről szóló tanítás A gyülekezetnek meg kell szerveznie magát: a gyülekezet szervezete A gyülekezetnek ki kell fejeznie magát: a gyülekezet üzenete A gyülekezet legyen önmaga: a gyülekezeti élet
4. A szolgálat: A tizenkettő és a hét Egy olyan szolgálat, amelyben mindenki részt vesz A lelkipásztori szolgálat Az apostol (pásztor) példája A tévtanítók (farkasok) rohama Az emberek (juhok) értéke
5. A közösség: Mi a koinonia? Közös örökségünk
11 12 17 19 22 24 25 29 30 31 34 37 39 40 42 45 50 53 57 58 61 63 65 66 69 72
7
Közös szolgálatunk Közös felelősségünk Néhány gyakorlati példa
6. Az igehirdetés: Öt látszólagos ellentmondás Biblikus és mai Hiteles és kísérleti Prófétai és pásztori Ajándék és tanulás Meggondolt és szenvedélyes
7. Adakozás: Tíz alapelv A Szentháromságra épül A körülményeinkhez képest teremtsünk egyenlőséget Gondos felügyelet és baráti versengés Jelképes jelentőségű aratás Az eredmény: Hálaadás Istennek
8. A gyülekezet hatása: Só és világosság A só és a világosság igazsága Fegyverek a társadalmi változás szolgálatában Keresztyén sajátosságok
Befejezés: A xxi. század Timóteusai Háromszoros felszólítás Hol vannak a Timóteusok?
Történelmi függelék Önéletrajzi vázlat I. történelmi függelék II. történelmi függelék III. történelmi függelék
8
73 74 75 77 77 79 81 83 85 89 89 92 95 98 100 103 104 108 111 115 116 118 121 123 125 134 137
1. fejezet
Az alapok: Hogyan látja Isten a gyülekezetet?
A
z élő gyülekezet három meghatározó ismertetőjelének vizsgálatánál három dolgot feltételezek. Először is, feltételezem, hogy mindnyájan kötődünk egy gyülekezethez. Nemcsak keresztyének vagyunk, hanem gyülekezethez is tartozunk. Nemcsak Krisztusnak szántuk oda magunkat, hanem Krisztus testének is. Legalábbis remélem. Hiszem, hogy olvasóim közül senki sem tanúsítja azt a furcsa anomáliát, hogy keresztyén, de nem jár gyülekezetbe. Az Újszövetség nem tud ilyen emberről, hiszen a gyülekezet Isten örök céljainak egyike, nem esetleges isteni gondolat, létrejötte nem véletlen történelmi esemény. Ellenkezőleg, Isten új közössége. Ebből a célból fogant meg egy elmúlt örökkévalóságban, amelyet Isten a történelemben vitt véghez, hogy tökéletessé tegye az eljövendő örökkévalóságban. Célja nem az, hogy egyéneket váltson meg, és csak magányosságunkat tegye maradandóvá, hanem fel akarja építeni egyházát, vagyis a saját dicsőségére akar kihívni embereket a világból. Krisztus nemcsak azért halt meg értünk, hogy önmagát adja értünk, hanem azért is, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és „megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik” (Tit 2,14). Vagyis azért kötelezzük el magunkat a gyülekezet mellett, mert Isten ennyire elkötelezte magát mellettünk. Lehetünk elégedetlenek az intézményes egyházzal, sőt ki is ábrándulhatunk belőle, mégis el kell köteleznünk magunkat Krisztus és gyülekezete mellett. Másodsorban, mindnyájan elköteleztük magunkat a gyülekezet küldetése mellett. Hisszük, hogy a gyülekezet kettős célt tölt be. Egyrészt Isten magának hívott ki a világból, másrészt vis�szaküldött a világba, hogy bizonyságot tegyünk és szolgáljunk. Ráadásul Krisztus küldetése példát adott a gyülekezet küldetéséről: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket”
17
Az élő gyülekezet (Jn 20,21). Jézus küldetését testet öltése jelentette. Nem maradt a mennyország biztonságában, inkább megüresítette magát dicsőségétől, és megalázta magát, hogy szolgálhasson. Eljött világunkba. Felvette természetünket, élte az életünket, és a halálunkkal halt. Ennél jobban nem azonosulhatott volna velünk. Teljesen azonosult, bár személyiségéből mit sem vesztett, mert anélkül lett egy közülünk, hogy megszűnt volna önmaga lenni. Ember lett anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni. És most arra hív, hogy mi is úgy lépjünk be mások világába, amint ő belépett a miénkbe. Minden hiteles misszió Krisztus testet öltésének küldetése. Isten arra hív, hogy belépjünk más emberek társadalmi és kulturális valóságába: gondolkodásukba, küszködve azon, hogy megértsük, miért értik félre az evangéliumot, és elidegenedésük fájdalmába, együtt sírva a sírókkal. És mindezt anélkül, hogy megalkudnánk keresztyén hitünkben, értékrendünkben és mércénkben. Harmadsorban, mindnyájan elköteleztük magunkat a gyülekezet reformja és megújítása mellett. A világ sok részén, különösen Afrika, Ázsia és Latin-Amerika jelentős vidékein gyorsan nő a gyülekezet, bár a növekedés gyakran inkább mennyiségi, mint minőségi, mert Krisztus követésében mindenütt sok a felszínesség. A gyülekezet mégis növekszik. A világ más részein azonban, különösen nyugaton, ha általánosíthatok, nem növekszik a gyülekezet. Fejlődése megrekedt. Állóvíz lett. Poshadt a lehelete. Állapotát nem a megújulás, hanem az enyészet jellemzi. Mi pedig azt szeretnénk látni, hogy Isten Igéje és Lelke állandóan reformálja és megújítja gyülekezetét. Hármas elkötelezettségünk (a gyülekezet, küldetése és megújulása iránt) áttekintése után fel kell tennünk egy döntő kérdést: Mi Isten elképzelése a gyülekezettel? Mik az élő gyülekezet megkülönböztető jegyei? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához vissza kell térnünk a gyülekezet születéséhez, hogy lássuk a pünkösd napján Szentlélektől beteljesedett jeruzsálemi gyülekezetet. Közben fontos reálisan gondolkoznunk, ugyanis hajlamosak vagyunk az ősegyház eszményítésére vagy romantikus fényben való
18
1. Az alapok: Hogyan látja Isten a gyülekezetet? feltüntetésére. Színes szemüvegen keresztül látjuk. Csak suttogva beszélünk róla, mintha semmi folt sem zavarná vakító tisztaságát. Nem látjuk a versengést, a képmutatást, az erkölcstelenséget, sem az eretnek tanításokat, amelyek gondokat okoztak mind az I. századi, mind a mai gyülekezetnek. Egy dolog azonban biztos. Az ősegyházat minden túlkapása és minden hibája ellenére a Szentlélek irányította. Milyen is volt ez az ősegyház? Milyen jelét adta a Szentlélek jelenlétének és hatalmának? Ha ezekre a kérdésekre választ tudunk adni, ha felismerjük azokat a meghatározó vonásokat, amelyeket Lukács említ az ApCsel 2-ben, meg tudjuk határozni a mai élő gyülekezet jegyeit. Lukács négy jellemző vonást emel ki: Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel. (ApCsel 2,42-47)
A tanuló gyülekezet
Lukács elsőre egy igen meglepő tulajdonságot emel ki. Nem hiszem, hogy mi ezt választottuk volna. Az élő gyülekezet tanuló gyülekezet. „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban” (42. vers). Azt is mondhatnánk, hogy a Szentlélek aznap iskolát nyitott Jeruzsálemben. A tanítók az apostolok lettek, akiket Jézus kiválasztott és felkészített, és ide háromezer tanuló járt! Nagyon érdekes helyzet alakult ki. Megfigyelhetjük, hogy ezeknek a Szentlélekkel beteljesedett újonnan megtérteknek nem misztikus élményben volt részük,
19