Posztmodern Biblia elemzés

Posztmodern Biblia­elemzés 

  1

Tanulmányunk,  ​ hazánk  egyik  legismertebb  pszichológusának  bibliaelemzéséről,  olyan  reflexió  kíván  lenni,  mely  két  különböző  nézőpontot  ütköztet.  Írása  a  Bibliáról  és  más  világvallásokról,  a  hazai  posztmodern  kultúra  érájában  készült,  bár  a  világ  bármely  részén  íródhatott  volna,  mert  megegyező  a  mai  világethosszal.  A  filozófiában   már  legalább  100  éve  jelen  van  ez  a   gondolkodásmód  a  Bibliáról, a mai fiatalok már ebbe születnek bele. Mit jelent  ez nekünk? Mit mond a posztmodern?    Ma  már  a  kellő  distancia  tudatában  a  posztmodernt  fejlődéstörténete  tükrében  lehet  utolérni,  mely  felülír  minden  korábbi  elképzelést,  ami  válaszként  képzelte  el  a  Modern  jelenségeire.  Főként  Jean  Francois  Lyotard,  Michel  Foucault  posztmodern  és  Jacques  Derrida  dekonstrukcionista  filozófusok  nevéhez  kötik  a  „régi  trend”  lebontását  (J,   Marshall  and  M.  Peters,  1997)  bár  létrejötte  sokkal  korábban  a  XIX  században  indult, egyes elemzések szerint  a  Felvilágosodástól.  A  XX.  századra  már  kialakult  a  posztmodern  tudat,  ők  csupán  karakterjegyeit  fogalmazták  meg.  Legfőbb  jegye  az  ​ „anything   goes”,  amit  egyes  filozófusok  a  posztmodern  „misszionálási  karakterének”(Kiss,  1999)  láttak.  Ennek  jellemzői  pozitívak,  mint  az  egyenlő  esélybiztosítás   ­  a  nőknek,  az  etnikai  csoportoknak,  a  kisebbségeknek  ­  a  tanuláshoz,  munkához,  jogokhoz.  A  posztmodern  gondolkodás  azonban  nemcsak  pozitív  dolgokat  hozott.  Egy  hosszú  lebontó  munka  következményeként  tűnt  fel,  mely  „nagy  narrációnak”  tekintette,  a  2000  éves  keresztény  morált  és  lebontását  hirdette  meg.  Eközben  egy metafizikai csere történt, mert a keresztény  morál lebontásával párhuzamban kerültek be  a  keleti/  antik  tanok  Nyugatra,  annak  ​ értékrelativizmusa  ​ beépült  a  gondolkodásba,  és  ez  vált  legfőbb  jellemzőjévé  a  posztmodernnek.  E  tanulmányban  lépésről  lépésre  válik  egyre  világosabbá,  mit  jelent  a  gyakorlatban  a  posztmodern  gondolkodás  és mit jelent az a másik, a  biblikus,  mely  2000  évig  kulturális  alapját  képezte  Európának.  E  két  gondolkodásmód  áll  szemben egymással e tanulmányban.    

1. Az értékek megkülönböztetése   

1

 Popper Péter, 2004 (Az Írás Az Ószövetség A Teremtés kezdetétő l Malakiásig) 

A  posztmodern,  a  megkülönböztetés  tagadójaként  intoleráns a „mózesi megkülönböztetéssel”  szemben,  ami  különválasztotta  a  jót  a  rossztól,  az  igazat  a  hamistól.  Tagadja  az  egy  igazság  létezését,  tehát  a  Szentírás  lényegét.  A  Biblia  a  zsidó­kereszténység  előtti  hiteket  „pogánynak”  és  „hamisnak”  mondja,  mely  szavakat  a  posztmodern  kiiktatta   még  a  szótárból  is.  Az  igaz  és  a  hamis  megkülönböztetés  jogosságát  el  nem  ismerve,  a  sok  igazságot  hirdeti.  Biblikus  szempontból  viszont,  a  „választott  nép”  szembeszállt  az  egész  ókorral  az  isteni  igazért,  hogy  az  ókori   hitek  hamisságáról  a  leplet  lerántsa.  Az  európai  keresztény  kultúra,  egészen  a  posztmodern  éráig,  az  ókori  vallási  paradigmát  megcáfoltnak  gondolta.  Majdnem  2000  évig!  Az  egyik  egészen  valószerűtlen  lehetőség, hogy az emberiség mindeddig tévedett.  A  másik  válasz  az,  hogy  a  világ  megfeledkezett  Istenéről,  és  az  Ő  igéjéről.  ​ A  XX.  századi  posztmodern  mindent  átértékelt, pontosabban megfordította azt, amit eddig az emberek hittek.  Az  értékek  megkülönböztetését  megszüntetve,  az  óegyiptomi  a  zsidóval,  a  pogány  a  kereszténnyel  lesz  egyenértékű.  Sőt  a  posztmodernben  a  megcáfoló  a  megcáfolttal  kerül  egy   szintre, mert nem látszik a cáfolat ténye sem.     A  posztmodernben  Nyugat  több  évszázados  bűnének  látszik  a  megkülönböztetés  az   igaz  ­  2

hamis,  jó  és  rossz  között.  Pszichológusunk  a  biblikus  különbségtételt  a  ​ ”vagy  ­  vagy”  vádjában  rója  fel   a  zsidó­kereszténységnek,  miközben  az  ókori  vallási  ideát  az  „és”  kultúrájaként  ünnepli.  Az  „és”  azt  szimbolizálja,  hogy  ez  is  jó,  meg  az  is  jó,  ami  biblikus  szempontból  azt  jelenti,  hogy  a   jó  a  rosszal  keveredik,  az  igaz  pedig  a  hamissal  lesz  egyenértékű.  A  pszichológus  látásmódja  ­  mely  szinkronban  van  a  posztmodern  filozófia  értékrelativizmusával  ­ a Szentírás szemüvegén keresztül nézve, megfeledkezik a történeti  kor  üzenetéről,  mely  hamis  bálványhitnek  mondja  az  ókori  vallási  paradigmát  és  Isten szentségét  hirdeti.  A  Biblia  megítéli  az ókori vallásokat, melyek a Közel­Keleten körbevették a kis zsidó  népcsoportot.  Miután  a  mai  valláskutatók  aprólékos  bizonyítékok  egész  arzenálját  sorakoztatják  fel  joggal,  miszerint  ​ az  egész  zsidó­kereszténység  előtti  vallási  élet  alapjaiban  közös,  így  az  itt  elhangzó  megítélést  nem  lehet  Közel­Keletre  leszűkíteni,  kiterjed  az  egész  ókori  világra. Ám az egyetlen isteni igazat tagadó posztmodernben, a zsidó­kereszténység egy  vallás  a  többi  között,  az   antik,   a  közel­  és  távol­keleti,  azaz  a  biblikus  „hamis”,  vele  egyenértékűnek interpretált.   

2

 Popper, 2004, 33­39. (Az Írás..) 

A  Biblia  a  morális  törvényeket  adja  a  világnak,  legelőször  a  Tízparancsolat  formájában.  Az  embert  megtartó  morál  a  pszichológusi  posztmodern  látásmódban,  a  Biblia  olyan  ötletének  3

látszik,  mely  „vagylagosságként,  Európa  neurózisképzője”.   Ezzel  szemben  a  biblikus tanítás  az,  hogy  mind  a  földön,  mind  a  túlvilágon  a  morál  az  ember  megtartó  ereje.  A  bibliai  történetekből  világosan látható, hogy a bűnnek súlyos következményei vannak, amit a morális  törvények  figyelmen  kívül  hagyása  okoz.  Ez  felelős  az  ember  minden  szenvedéséért,  betegségéért,  veszteséget  és  más  nyomorúságot  okoz.  A  belül  élő  isteni  lélekszikra  kerül  ugyanis  ellentmondásba  az  emberi  bűnnel,  hiszen  Isten  szent. A szent lélekrész  sérül, minden  elkövetett  bűnnel.  Ahogy  sérül  a  lélek,  úgy  sérül  a  test,  és  kezd  pusztulni  körülötte  minden.  Isten  az  áldás,  a  jó, a bőség és  az egészség. Mindez visszájára  fordul a bűnnel, így az áldásból  átok,  a  bőségből  szegénység,  és  egészség  helyett  betegség  lesz  az  ember  része.  Amit  a  pszichológus  „vagylagosságnak”  mond   és  kifogásol,  az  nem  más,  mint  a  tiszta  elválasztása  a  tisztátalantól,  a  jó  a  rossztól,  az  erkölcsös  az  erkölcstelentől  a  Bibliában,   az  ókori  értékrelativizmus  után.  A  pszichológus  a  jó és a rossz, az erkölcsös és az erkölcstelen, az igaz  és  a  hamis  megkülönböztetését  kéri  számon  Istentől.  Vajon  miért  volt  szükség  a  megkülönböztetésre?  A​ z  ókor  relativista  szemlélete  istenképéből  származott, ​ amivel szemben  a  Teremtő  szentségét  mutatta  meg​ .  ​ Az  antik  és  keleti  istenkép  ambivalens.  Az  istenek  jók  és  rosszak  egyben,  vagy  hol  jók,  hol  rosszak.  Biblikus  szempontból  az  „ellenség”,  a  kígyó  két  arcát  mutatja  a  jó  és  a  rossz  együttese,  amit  az  ókori  ember,  lakjék  bár  Közel­Keleten,  vagy  Indiában, isteneknek vélt.   

A pszichológus kifogásolja a Biblia „homogenitását”. Amit ő homogenitáson ért, az valójában  Isten  szentségéből  következően,  a  jó  és  a  rossz  megkülönböztetése  a  Bibliában.  Az  értékek  relativizálása  a  zsidó­kereszténység  előtti  korban, az ókori ambivalens  istenképből fakad, ami  biblikus  szempontból  hamisság,  mert  Isten  Szent  és  „gyermekeitől”  is  ezt  várja.  A  pszichológus  a  Bibliában  kifogásolt  homogenitás  ecsetelésére  a  következő  példát  hozza:  Egy  ismert  zsidó  szokást  idéz,   miszerint  nem  esznek  tejes  ételt  hússal  együtt.  Popper  értelmezésében  isteni  rendelkezés  a  hús  és  a  tej  együttes  evésére  vonatkozó  tilalom,  tehát  az  „elválasztás” a homogenitás kívánalma.   

Miről  van  itt  szó?  Az  eredeti  biblikus  tiltás  így  hangzott:  ​ „Ne  főzd  meg  a  gödölyét  az  anyja 

3

 Popper, 2005, 113­120. 

tejében!”(Kiv34,26).  ​ Már  ekkor  sem  arról  volt  szó,  hogy  a  húst  és  a  tejet  nem  szabad  együtt  enni,  hanem  egy  közel­keleti  pogány,  valószínű  termékenységi rítust tilt meg. ​ A monoteizmus  ugyanis,  Isten  megjelenése  a  világban  a  pogányság ideje után, mely mágikus babonás rítusok  tömegét  termelte  ki.  A  történeti  korszak,  a  „mózesi  megkülönböztetés”  lényegi  eleme  a  pogány  szokásoktól  való  megszabadítás​ .  Az  egykori  figyelmeztetés  nyomán,  évszázadokon  keresztül  áthagyományozott szokássá vált a tej és a hús együttes evésének kerülése, ami utóbb  már  elfelejtette  gyökereit.  A  pogány  rítus  elhagyása  helyett  vagy  mellett,  egyszerű  étkezési  szokássá  lett.  Így  feltehetjük  a  kérdést,  ennek  van  e  köze  a  „homogenitáshoz”,  hiszen  a  „hamis”  pogány  és  az  isteni  igaz  megkülönböztetése  volt  az  alapja,  a  mágikus  kultusz  tiltásának.   

A  pszichológus  azt  írja  a  jó  és  a  rossz,  az  erkölcsös  és  erkölcstelen  biblikus  különválasztásának 

elvéről, 

4

hogy ​ „művileg 

kialakított 

egyértelműséget 

követel”. 

Értelmezésében  az  „embernek  vagy  ilyenné,  vagy  olyanná  kell  lennie,  muszáj  döntenie  egyértelműen  egy  dolog  mellett:  vagy  katolikus,  vagy  protestáns,  vagy  buddhista,  vagy  istentagadó  akar  e   lenni”.  Biblikus  értelemben  a  „művileg  kialakított”   kifejezés  figyelmen  kívül  hagyja  a  Szentírás  létrejöttét,  mely  az  ókori  értékrelativizmus  cáfolataként  Istentől  érkezik,  hogy  az  embernek  mankóul  a  jó­rossz  közötti  különbség  felismerését  adja. Az egész  ókori  hitrendszert  akarja  megdönteni  és  Istenhez  vezetni  az  embert.  Nagy  a  tét,  hiszen  az  ember  Istennel  kapcsolódik  egybe  a  jó  tettek  véghezvitelében,  míg  a  rossz  tevésében  a  gonosszal.  A  történeti kor megcáfolja az egyenértékűségi képzetet. A biblikus gondolkodással  ellenkezik,  miszerint  Istennek  mindegy  lenne,  hogy  katolikus  vagy  buddhista,  vagy  istentagadó  valaki  csak  döntsön  valami  mellett.  Határozottan  felszólítja  az  embert,  hogy  döntsön  Ő  mellette,  azaz  a  jó  mellett,  a  morál  mellett  és  vesse  el  a  bálványokat,  a  gonosszal  való  kapcsolatot  és  az  ókori  hiteket,  amelyek  a  rosszat  is  a  jó  mellé  egyenrangú  társként  beemelik.    

E  gondolkodás  „szűk  látókörűségnek”  nevezi,  amit  a  Biblia  az  isteni  igaznak  mond,  ami  egyértelműen  kettéválasztja  a  jót  a  rossztól  és  az  igazat  a  hamistól,  a  bálványokat Istentől. A  pszichológus  nem  lát  kivetnivalót   abban,  hogy  az  ember  Síva  hívő,  miközben  keresztény  is.  Ez  a  gondolkodásmód  ma  általános  hitté  lett  a  világ  minden  részén,  mert  azt  feltételezi  csak 

4

 Popper, 2005, 119­121. 

más  neveket adtak ugyanannak az „Egy”­ nek. A Biblia erről gyökeresen mást mond, mert két  egymással  szembenálló  vallási  paradigmáról  és  ehhez  tartozó  két  különböző  szellemvilágról  beszél.  Csupán  a  posztmodernben  jött  létre  a  pogány  és  a  történeti  kor  mixelése,  a  két  szellemvilág  harcának  tagadása  és  egyenlővé  tétele,  a  közöttük  lévő  különbség  meglátására  való  vakság.  A posztmodern egyenértékűségi képzet az ókori tanokat a transzcendencia másik  formájának  mondja,  amit  ráadásul  Isten  által  támogatottnak  gondol.  ​ Jellegzetes   posztmodern  tünet  a  „szakrális  dialektikája”,  ami  a  bálványimádó  vallások és  az isteni igaz között nem lát  különbséget.  Ugyancsak   a  posztmodern  szakrális  körébe  tartozik  a  vallásokról  való  azon  5

vélekedés,  miszerint  „mintha  egy  hegyet  sok  oldalról  fényképeznének ​ ”úgy  viszonyul  egyik  vallás  a  másikhoz.  E   szerint  minden  vallás  ugyanarról  a  transzcendenciáról beszél, akár antik  és  keleti  akár  keresztény  csak  más  nyelvezettel.  E  posztmodern  gondolkodás  nem  tesz  különbséget  igaz  és  hamis   között,   Isten  országát  azonosnak  látja  a  pogány  szellemvilággal.  Figyelmen  kívül  hagyja,  hogy  az  összes vallások közül, csak a kereszténység hirdet  szeretetet  és  isteni  megváltást.  Valóban   minden   vallás  ugyanoda  visz?  Vajon  melyik  látásmódnak  van  igaza?    

A  pszichológus  azt  mondja:  az  emberi  lélek  nem  egyértelmű,  így  felrója  Istennek  az  „egyértelműséget”,  amit  az  embertől  számon kér a jó és rossz különválasztásában. Szerinte az  emberi  lélekben  ellentétes  tulajdonságok  kavarognak,  de  egyértelművé  igyekszik  hazudni  6

magát,  így  elfojtásokkal  védekezik  a  vágy  csábítása  ellen.   E  világkép  az  ókori  ambivalens  isten  felfogásban  gyökerezik,  ahogyan a jungi pszichológia. Isten ezzel ellentétben Szentségét  tudatosította  az  emberrel,  megcáfolva  az  ókori  jó  és  rossz  is  egyben  ősmatéria  elképzelést.  Miután  Isten  szent,  csakis  jó  így,  az emberi lélek is az születésekor. Szent Pál egészen  másról  beszél  az  ember  dualitása  kapcsán.  A  belül  dúló  harcról  azt   mondja,  hogy  az  ember  dualitásából  következően  a  lélekkel  ­ ami Istentől kapott szent részünk ­ ellentétes ösztönerők  állnak  szemben.  Mai  tudásunk  alapján,  az  örökletes  gének  és  környezeti  hatások  folytán  uralhatják  bűnös  késztetések  az  embert.  Biblikus  értelemben,  ha  azonban  az  ember  Istent  a  tudatába  veszi,  ő  vezeti  a  jó  felé  folyamatosan  átalakítva,  így  már  csak  a  jót  cselekszi.  Ezzel  megszűnik  az  ellentét, nem lesznek elfojtások, mert a megváltás műve éppen arról szól, hogy a  bűnös vágy is megszűnik „új emberré” lesz​  Jézus befogadása után.   

5 6

 Popper, 2004, 165. (Az önmagába térő  ösvény)   Popper, 2005, 207. 

7

Idézett  szerzőnk  szerint  a  ​ ”​ bűnbeesés  nélkül  nem  lenne  erkölcs”​ .  Ez  valószínűen  igaz,  mert  ha  nem  történik  meg  a  bűnbeesés  a  Paradicsomban,  az  ember  megmaradt  volna  Isten  jóságában,  így  saját  ártatlanságában.  Ez  esetben  semmi  szükség  nem  lett  volna  a  morális  szabályok  bevezetésére.  Ám  nála,  ahogy  a  gnoszticizmusban,  a  „bűneset”  pozitív  átminősítésével  találkozunk.  A  bűneset  ­  C.  G.  Jung  svájci  pszichológusnál,  akinek  tevékenysége  mind  a  mai  napig  gyökere  az  utána  jövők  elméleteinek,  hasonlóan  pozitív  előjelet  kap  és   a  vétket,  mint  az  emberiség  haladó  tettét  üdvözli.  Biblikus  szempontból  azt  látjuk,  hogy  az  isteni  igaz az ellentétébe van átfordítva. A „levegőégben lakó, láthatatlan földi  hatalmasságok”  szellemi  befolyása  bekerült  a  gnosztikus  tanokba,  és  onnan  sok  gondolkodó  ember vitte tovább. A  szellemi spirituális harc így mai földi életünkben is folytatódik, egészen  a  végső  időkig,  a  Biblia  szerint.  A  gnoszticizmus  az  egyik  forrása  Jung  elméletének,  mely  alapjává  lett  különböző  pszichológiai  irányzatoknak.  A  pszichológia  Jung  nyomán  magába  olvasztotta  az   antik   és  keleti  okkultizmust, mely különböző irányzatokban él tovább. Biblikus  nézőpontból  a  lélek  Istentől  való  elszakítása látszik „premier  plan”­ ban Egyiptomban,  ami  a  bűneset biblikus leírásában, szimbolikus formában jelenik meg.   Először  az  ember  halhatatlan  volt,  de  e  paradicsomi  bűn  következtében  vált  halandóvá.  Popper  azt  mondja,  hogy  a  kígyónak  igaza  volt,  mert  az  ember  nem  halt  meg. A Biblia  ezzel  szemben  azt  írja,  hogy  Isten  ekkor  állít  kapuőrző  kerubokat  a  mennyország,  azaz  a  halhatatlanok  lakhelye  elé.  Később  Isten  megkönyörült  az  emberen  és  Megváltót  küldött  a  világnak  „​ hogy  örök  élete  legyen”.  Ezt  a  tényt  nem  említi  elemzőnk​ ,  a  világra  szóló  tettet,  ami  feloldotta  a  paradicsomi  büntetést.  ​ A  bibliai  leírás  szerint  ​ az  „ellenség”  tábora,  elszakadva  Istentől,  maguk  közül  nevezett  ki  önjelölt  „isteneket”  az  ősi  vallási  érában.  A  hiedelemnek,  mely  szerint  léteznének  istenek,  a  zsidóság  vet  véget,   amikor  Isten  egyedülvalóságát  bejelenti.  A  próféta  így  ír  erről​ :  „Valóban  nálad rejtőzött el az Isten, Izrael  Istene  és  szabadítója.  Megszégyenülnek  és  megalázódnak  mind,  akik  szembeszállnak  veled,  s  akik bálványokat csinálnak, mind szégyent vallanak.”(Iz45,16)    

2. „Ősi tudás” és idegen istenek   

A  Biblia  szerint  a  pogány   vallási  kultúra  bukásának  oka  éppen  az,  amit  a  pszichológus  „és”­  nek,  mi  több  „ősi  tudásnak”  nevez  és  ünnepel.  A  nagy  fordulat  ugyanis  a  monoteizmus 

7

 Popper, 2005, 335. 

korszakába  való   átlépés, amikor Isten szentségének új híre érkezik a világba.  Éppen az addigi  ambivalens  istenképet  leplezi  le,  rámutatva  az  „ellenség”  működésére,  ami  forrása  volt  az  addigi  vallások kialakulásának. ​ Az ókori „isten” valami spirituális erő és az  erre adott emberi  válasz,  ami  kialakítja  a  vallási  kultuszokat​ .  A  Szentírás  mindezt  a  bukott  angyalvilág  és  démonai  tevékenységi  körébe  sorolja,  azaz Isten ellenségének cselekményeként mutatja be. A  Biblia  első  sorától  az  utolsóig,  erről  a   spirituális  harcról  tudósít,  ami  Isten  és a „megromlott”  angyalok,  valamint  démonaik  között  zajlik​ ,  akik  magukkal  akarják  rántani  az  egész  emberi  fajt.  Ebből  a  forrásból  származónak  mondja  ​ az  ókori  vallási  hiteket,  melyek  közös  vonása   az  értékrelativizmus,  a  csillaghit,  mágia,  és  az  örök  körforgás  doktrínája​ .  Ez  valójában  a  közös  alapja  az  „és”  ideológiáinak,  mely  a jó és rossz együttesében látja a „teljességet”. A mai kor e  hitet,  mint  új  filozófiát  ünnepli,  holott  az  a  régi  tért  vissza,  amit  a  történeti  kor  megdöntött.  Isten  figyelmeztet  a  rossz  elvetésére,  amit  Jézus  által  tud  megtenni  az  ember.  Ő  tesz  tökéletessé,  amikor   megváltásával  „új  emberré”  lesz  a  bűntől  megszabadult lélek. Csakis a jó  maradhat  meg,  minthogy  a   jóság  és  igazság  Isten  országának  sajátja.   A  Bibliában  leírt  spirituális  harc  végcélja,  e  „láthatatlan  földi  hatalmaságok”  legyőzése,  ezzel  az  emberiség  üdvösségre segítése, a jézusi „megváltás” által.     8

A  pszichológus  azt  mondja,  a  Biblia  soha  sem  állítja,  hogy  nincsenek  más  istenek,  csak 

megköveteli,  hogy  „ne  legyenek  más  isteneid  rajtam  kívül”.  Ebben  igaza  van,  hiszen  számtalan  helyen  olvasunk  Bál­  ról,  bálványistenekről.  A  mai  kutatások  igazolják,  hogy  az  ókorban  területenként  más­más  „istenek”  uralkodtak.  A  „szövetséget”  Isten  a  zsidósággal  főként  azért  hozza létre, hogy e félrevezetésre a figyelmet felhívja. Mit mond félrevezetésnek,  tévhitnek  a  Biblia?  Azt  mondja,  hogy eddig  a „gonosz szellemeket” hitték isteneknek.  Az „ég  seregeinek  imádata”  eltávolította  az  embert  Istentől,  így  kizárva  őt  az  üdvösségből.  A  figyelmeztetések  az  ember  érdekében  történnek,  ezért  szólnak  a  próféták  gyakran  ismételt  üzeneteit​ :„Figyeljetek  rám  ti  népek,  hallgassatok  rám  ti  nemzetek!”(Iz34,1),  „Én  vagyok  az  Úr és rajtam kívül, nincsen más”(Iz45,22).   

  Az  Ószövetség  bizonyos  kontextusban   egészében  arról  szól,  hogy  akiket  eddig  isteneknek  hittek  csak  „erőtlen  bálványok”.  Számtalan  utalás  történik  a  különböző   típusú  bálványistenekre,  mert  a  hiedelem  képződése  több  forrásból  ered.  Bálvány  keletkezik  a 

8

 Popper, 2005, 118. 

kézművesek  keze  alatt,  a  kigondolt  cifra  aranyszobrok  kultikus  tiszteletéből,  aminek  utóbb  varázshatalmat  tulajdonítanak.  A  bálvány  keletkezésének   másik  formája  egy  élő  személy  utólagos  felmagasztalása,  istennek  tekintése,  valamely  jeles  cselekedete  alapján.  :„Mert  a  kicsapongás  kezdete,  a  bálványok  kigondolása,  kitalálása  meg  az  élet  pusztulása…  Egy  apa,  akit  nagyon  korai  gyász  emésztett,  elkészítette  hirtelen  elragadott  gyermekének  képmását,  az  immár  halott  embert  istenként  tisztelte, és alattvalóit titkos szertartásokra kötelezte. Idővel, az  istentelen  szokás  megszilárdult  és  törvényként  megtartották”(Bölcs14,12­16).  Ez  Közel­Keleten  dívott,  ám  nem  ismeretlen  Indiában  sem  pl.  Buddha  is  élő  személy  volt,  aki  előtt  utóbb  leborulnak,  elé  étel  és  italáldozatot  visznek.  ​ A  bálványhiedelem   harmadik  és  leggyakoribb  forrása  azonban,  az  „ég  seregeinek”  istenekként  való  ünneplése  és  tanaik  követése​ . A történeti korszak üzenete e tévedésből való kiábrándítás.    9

A  pszichológus  a  bálványimádás  bűnét  a  ​ „politeizmus  pogány  életörömének”  nevezi  és  sajnálja,  hogy  a  monoteizmus  ettől  megfosztotta  az  embert.  A  Biblia  szerint  viszont,  a   „gonosz  szellemekre”  hallgatás  bűnével  az  ember  önmagát  zárja  ki  a  mennyországból  és  taszítja  kárhozatba.  A  próféta  azt  mondja:  ​ „az  Úr  a  te  Istened,  e  miatt  az  utálat  miatt  űzi  el,  ezeket  a  népeket  előled”(Mtörv18,12).  Isten  világba  lépését  hívó  szavát,  a  hozzá  való  út  10

megmutatását  „vallási  totalizmusnak”   hívja  elemzőnk.  Az  európai  kultúra  központi  elemének  a  „bűnt”  mondja,  szerinte  ettől  kezdve  fő  kérdéssé  válik  a  bűntudat,  kísértés,  11

vezeklés,  megtisztulás,  üdvözülés,  kárhozat.   Itt  fel  kell  tennünk  a  kérdést,  mi  volt  az  ókori  vallási éra központi eleme?    

Az  indiai  jógi,  az  egyiptomi  és  görög  aszkéta  a  teljes  vágyfelszámolás  körül  forog.  Ennek  érdekében  különböző  technikákat  talál  ki,  kivonul  a  világból,  étel,  ital,  ruha,  család  nélkül  végigszenvedi  az  életét.  A  vezeklés,  a  megtisztulás  tehát  éppen  az  ókori  tanok  sajátja.  Csakhogy  itt  az  önmagáért  való  vezeklés,  az  öntisztulás  és  az  önmegváltás  az  uralkodó  motívum.  ​ A  történeti  korban  viszont  a  morál  megvalósításába  az  életöröm  is  benne  foglaltatik.(lásd.  „nem  azt  kérem,  hogy  vedd  ki  őket  a  világból,  csak  őrizd  meg  őket  a  gonosztól”(Jn.  17,15)  Éppen  a  történeti  kor  cáfolja  meg  a  teljes  vágyfelszámolás,  önmagáért  való  vezeklés létjogosultságát, hiszen Megváltót ad a világnak. Az üdvözülés szempontjából a 

 Popper, 2004, 72­73. (Az Írás..)   Popper, 2004, 72. (Az Írás..)  11  Popper, 2004, 73. (Az Írás..)  9

10

vezeklésnek  nincs  szerepe,  ám  másokért  a  szenvedés felajánlható. ​ „Az  ember másokért van”­  írja a Biblia.    

Az  öntisztulás  azért  kerül  az  ókorban  az  élre,  mert  még  nem  született  meg  a  Megváltója,  így  elméleteket  dolgoz  ki  saját  megváltására.  Isten  ugyanis  Lélek,  akivel  a  testi  bűn szemben áll,  ám éppen ebből az  emberi dualitásból kínál kivezető utat a morális törvénnyel és a bűntől való  megváltás  jézusi  művével.  Ezzel  szemben  ​ az  ókori  vallási  éra  az  önmegváltás  paradigmája​ ,  mely  a  vágykiélés   és  a  teljes  vágyfelszámolás  kettőségében  van.  Itt  ugyanis  minden,  a  kereszténységben  nem  is létező, reinkarnáció szempontjából  értelmeződik. A ​ zsidó­keresztény  isteni  megváltás  áll  szemben,  a  „körforgás”hitével  és  önmegváltással.  A  Biblia  szerint  Jézus  a  világ  Megváltója,  aki   azért  jött,  hogy  a  „kiszabadítsa  a  foglyokat”  és  lelkének  örök  életet  adjon. 

 

  12

A  pszichológus  azt  találgatja,  ​ miért  tilos  faragott  képekben  Istent ábrázolni​ ? Isten megtette,  amikor  „saját  képére”  formálta  az  embert,  így  nem  kell  utánoznia, szól az egyik töprengés. A  másik  feltételezés  már  az  ókori  tanok  területéről  a  gnoszticizmusból  és  New  Age  tanokból  származik.  E  szerint  az  „anyag  fogságából akarja kiszabadítani” az embert, hogy visszaterelje  a  szellemi  síkra.   A  Biblia erre egyértelmű és ezzel ellentétes előjelű választ ad. ​ A faragott kép  tilalma,  valójában  a  bálványhitek  elleni  fellépés​ ,  amit  nevezhetünk  pogánytalanításnak  vagy  egyiptomiatlanításnak.  Ebben  a  tilalomban  benne  van  az  egész  Ószövetség   lényege,  a  politeizmus,  a  bálványok  imádata  elleni  harc,  és  az  „isteni  szövetségkötés”  egy  kiválasztott  népcsoporttal, hogy ezt sikerre vigye.    

Az  Ószövetségben   számtalan  helyen  találkozunk  e  bűnnel  és  a  rá  vonatkozó  tilalommal,  ami  az  Újszövetségben   is  visszatérően  ott  van:  „​ akik  bálványokban  bíznak:  meghátrálnak  és   szégyent  vallanak.  Így  járnak   mind,   akik  így  szólnak  öntött  szobraikhoz:  ti  vagytok  a  mi  isteneink”​ (Iz.42,17).  Az   ókori ember bűne a faragott aranyozott szoborban  imádott bálványok  kultusza.  Ezért tilos a faragott  szoborban tisztelt Isten, ​ mely tilalom a bálványokra  vonatkozik,  de  a  zsidó  nép  alkalmazta  mindenre,  a  bibliai  események  ábrázolására  is​ .  A   Tórában  ezért  nem  található  ma  sem  kép.  Hasonlóan  a  hús  és  a  tej  együttfogyasztásának  tilalmához,  mely  eredetileg egy pogány szokást tilt meg.    

12

 Popper, 2004, 94. (Az Írás..) 

3. Mítosz, mitológia  13

Popper  elemzi  a  ​ mítosz,  mitológia,  kultusz  témáját ​ is,   bibliaértelmezési  tanulmányában.  A  történeti  közlés  mítoszának  mondja  a  Teremtésről,  Krisztusról,  Feltámadásról  szóló  isteni  üdvtörténetet.  Az  Evangéliumot  egy  kalap  alá  veszi  Krisnáról,  a  ­  biblikus  értelmezésben­  pogány  „isten”  megtestesüléséről  szóló  leírással.  Ez  a  szemlélet  kettős  problémát  vet  fel.  Biblikus  szempontból  gond  van  a  mítoszértelmezéssel,  mert  ugyanolyan  mítosznak nevezi az  isteni kinyilatkoztatást, azzal a „másik” szellemvilági működéssel, amitől való elhatárolódásra  Isten  felszólít.  Biblikus  értelemben  e posztmodern egyenértékűségi képzet, összekeveri a világ  Megváltóját, az „elveszett bárány” keresőjét a farkassal​ .    

Mi  a  mítosz?  Az  értelmező  szótár  szerint  az  istenek  mesés  élettörténeteit  és  csodás  tetteit  jelenti.  Így  mítosznak  tekinthetők  a  görög  Zeusz  és  népes  családjáról,  az  indiai  Krisna  és  panteonja  alakjairól,  vagy a közel­keleti Bál, Isis, Marduk „istenekről” szóló  történetek. Hogy  jön  ezekhez  a  Biblia?  A  Szentírás  szavaival  élve:  „Mi  köze  van  Krisztusnak  Béliálhoz?”  Az  isteni kinyilatkozás és figyelmeztetés éppen arról szól, hogy ​ „gonosz szellemeknek áldoztatok,  nem  Istennek​ ”(Mtörv.32,17).  Arra  figyelmeztet,  „​ szerződésetek  az  alvilággal,  nem  lesz  tartós”(Iz28,18).  ​ A  Jelenések  könyvében   leírt  bűn  ugyanaz,  mint  amit  az  Ószövetségben  olvashatunk:  „imádták  az  ég  egész  seregét,  sőt  Bálnak  is  szolgáltak​ ”(2Kir.17,16)„​ a  föld  lakóinak  bálványisteneivel  paráználkodtak,  akiket  az  Úr  elűzött  előlük”(​ Krón.  I.Kir  56,25),  „isteneikkel  fajtalankodnak​ ”(Kiv.34,15).  A  Biblia  éppen  hogy  tagadja  a  mítoszok  létjogosultságát,  arra  híva  fel  az  ókori  ember  figyelmét,  hogy  „az  alvilág”  félrevezeti  őt,  hiszen ezek csak bálványok és nem istenek.   

Bibliai  értelemben a fent felsorolt ősi mitologikus történetek olyan „alvilági” káprázatok, amit  az  oda  átjáró  extatikusok  Közel­Keleten,  és  Indiában  az  aszkéták  láttak,  vagy  nekik  sugalmaztak.  Keresztény  kontextusban  a  tisztátalan  szellemvilág  látására  képeznek  az  okkult  gyakorlatok,  amit  Közel­Keleten  az  extatikus,  Indiában  pedig  a  jóga  gyakorlatok  és  meditációs  praxis  leírásaiban  láthatunk.  Ekképpen  a  Teremtés  története,  a  Feltámadás,  Krisztus  tettei,  a  próféták  és  az  apostolok  elbeszélése  nyomán  fennmaradt  kinyilatkoztatás  válasz  az  ókori  eltévelyedett  vallási  gyakorlatokra.  A  saját  „okoskodásába  belevesző”  ember  számára megmentőként érkezik a történeti kor hajnalán a Megváltó.  

13

 Popper, 2005, 184. 

Ebben  a  kontextusban  az   ókori  misztika  a  lélekmanipuláció  korszaka,  amikor  az ember a test  önkényes  elhagyására  dolgoz  ki  módszereket,  hogy  lelke  az  isteneknek   hitt  „alvilág”  alakjaival  egyesüljön.   E  másik   szellemvilágból  információkat  hoz  fel  a  ​ „félrevezető  szellemektől​ ”,  akiket  istenekként  ünnepel,  és  szavaikat  isteni  tanításként  értékeli.  ​ A  posztmodern  ­  miután  nem  vesz  tudomást,  a  Bibliában  bemutatott  két egymással szembenálló  szellemvilág  létezéséről   ­  minden  vallási  tanítást,  az  „ég  ugyanabból  a  forrásából  jövő   inspirációjának”  tekint​ .  E  szemléletmód   nem  tesz  különbséget  Isten  országa  és  a  tisztátalan   szellemvilág között, ami a biblikus  tanítás lényege. ​ E nézőpontból, hályog képződött az ember  szemére,  mert  az  „​ alvilággal  kötött  szövetségre”  azt  mondja:  „az  Ég  és  a  Föld  között  nagyszerű kapcsolat alakult ki” az ókori vallási érában.   

4. Az „egyiptomi és a zsidó”    14 ​

Popper  azt  írja  „e   két  szóval az  egyiptomi  és  a  zsidó,  sokat  elmondtunk”​ .  Valóban  e  két  szóval  leírható  a  Szentírás  üzenete,  biblikus  olvasatban  is.  De  vajon  ugyanarra  gondolunk­e?  Biblikus  értelemben,  a  mai  ember,  miközben  „istenélményért”  Egyiptomba  utazik,  nincs  tisztában  azzal,  hogy  e  civilizáció  veszte  vallási  eltévelyedésében  rejlik,  és  istenek  ott  sohasem  voltak.  Az  Egyiptomból  való  Kivonulás  tanulsága:  Isten  a  világ  ura,  de  aki  bálványokban  reménykedik,  az  végül  csalódik  és  nagy  veszteség  éri.  Jeremiás  így  ír  erről:  „​ Azt  mondja  az  Úr,  Izrael  Istene:  Íme, elhozom szolgámat Nebukadnezárt,  Babilon királyát…  Azért  jön,  hogy  megverje Egyiptomot… Lángba borítja majd Egyiptom isteneinek templomait,  elégeti,  vagy  elhurcolja  ezeket  az  isteneket.  És  ahogy a pásztor kitetvezi a subáját, úgy tetvezi  ki  Egyiptomot.”(Jer.43,10­12).  A  mágikus  kultuszok  hiábavalóságáról  szól  Mózes  kígyóvá  változott  botja,  mely  elnyeli   a  varázslókét. A fáraó napisten fikciója is csúfos kudarcot vall és  büntetést  von  magára.  A  próféta  azt  írja:  „​ A  fáraó  az  alvilág  legaljára  taszíttatott”  (Ez.31,14).​ Az  ok­okozat  is  világos:„​ Szíved  felfuvalkodott,  s  azt  mondtad:  Isten  vagyok,  és  az  Isten  trónján  ülök  a  tenger  közepén.  Noha  ember  vagy, nem Isten, szíved mégis Isten szívéhez  tetted  hasonlóvá.”  (Ez.28,  2)  Végkonklúzió,   hogy   hamis  hiedelmek, bálványhitek mételyezik  meg az egyiptomi ember és Isten kapcsolatát.   

Az  ókori  vallási  korszakban  a  „gonosz  szellemek”  működése  következményeként  a  kígyó 

14

 Popper, 2005, 186. 

lelkeket  szerez,  amit  „Isten  be  nem  avatkozása”  korszakaként  értelmezhetünk,  a  rákövetkező  időszak  kinyilatkoztatott  vallásának  tükrében.  ​ Az  Ószövetség  a  figyelemfelhívás  korszaka,  mely  bejelenti  a  „félrevezetést”,  rámutat  a  „másik”  szellemvilág  működésére,  mely  az  emberiség  kezdete  óta  Istentől  téríti  el  az  embert.  ​ A  lelkek  megmentésének  kezdete  már  az  ószövetségi  szövetségkötéssel  megkezdődik,  és  Jézus  áldozatával  teljesedik  be.  A  „lélekhalászok”  azaz  Jézus  apostolai  megkezdik  működésüket,  mely  harc  az  ember  megmentéséért a mai napig tart.    

Az  antikvitás,  hellenizmus,  az  egyiptomi  vallás,  az  indiai  vallások  egyöntetűen  vallják  az  örök  körforgás,  a  „minden   –Egy”  tanait,  amire  a  zsidó­keresztény  vallás  nemet  mond.  Szent  Pál  azt  írja  Isten  szándékáról:„​ Lerontom  a  bölcsek  bölcsességét…”(1Kor.1,19​ ).  Máshol:  ​ „A  görögök  bölcsességet  keresnek.  Mi  azonban  a  megfeszített  Krisztust  hirdetjük..”(1Kor.1,  22­23.)  „Isten  azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket..”​ (1Kor.1,27).Azt  mondja:  „A  tökéletesek  körében  azonban  mi  is,  bölcsességet  hirdetünk.  ​ Nem ennek a világnak  a  bölcsességét, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét ” (1Kor.2,6­7.)   

A  „világ­bölcsessége”  a  „lett”  filozófiák,  és  az  isteni  kinyilatkoztatás  kerül  itt  ellentétbe.  Ahogy  Isten  a  zsidók  egyiptomi  kivonulásának  idején  figyelmeztetett  arra,  hogy  „ez  a  nagy  okoskodás”  vezetett  Egyiptom   bukásához,  és  a  zsidóság  elkülönülését  kérte,  ugyanúgy  Jézus  apostolai  is  a  görög  bölcselet,  a  közel­keleti  kultúrkör  bálványhiteitől  való  elhatárolódásra  hívnak.  Akkoriban  a  római  császárkor  görög  szellemmel  itatódott  át,  a  különböző  kultuszok  keveredtek.  Az  Isis­Osiris­Hórusz,  a  phrügiai  Attisz–kultusz,  a  szíriai  Adónisz,  a  perzsa   Mithrasz, Demeter, a görög Dionüszosz hellenisztikus misztériumai terjedtek.   

 ​ A  történeti  kor  megdönti,  az  önmaga  istenségében  gyönyörködő  ember  önmegváltó  ideáját​ .  Keresztes  Szent  János  azt  mondja:​ „​ Vedd  figyelembe,  mily  kárhozatot  hozott  az  angyalokra,  hogy  saját  szépségüknek  és   természetes  kiválóságaiknak  örültek,  és  azokban  tetszelegtek.  15

Ezen  öröm  miatt  lettek  gyűlöletesekké  és  jutottak  a  kárhozatba”.   –  Ha  a  Biblia  leírható  két  szóval,  mint  az  egyiptomi  és  a zsidó,  akkor mindez elmondható az „egyiptomiról”. Ő ugyanis  az  ókori, alapjaiban közös vallási paradigma jelképe „mind valós, mind átvitt értelemben”. De  mivel írható le a zsidó?   A  popperi  posztmodern  nézőpont  szerint  „a  zsidóság  magába  szívta  a  korszak  legmagasabb  15

 Keresztes Szent János, 1943, 46­47.  

16

rendű  spiritualitását,  elvitte  magával  az  egyistenhitbe,  Kánaánba,  szerte  a  világba.” ​ Ez  nemcsak  idézett  szerzőnknél  található,  de  ezt  láthatjuk  Jan  Assmann  egyiptológus  17

elemzésében  is.   A  „Mózes  az  egyiptomi”  című  könyvében  azt  állítja,  hogy  Mózes  az  egyiptomi  vallást  építette  be  az  egyistenhitbe.  Ezeket  nevezhetjük  a  posztmodern  tudat  könyveinek,  ám  mást  mond  erről  a  Biblia.  Az  idézett  szerzők,  ​ biblikus  értelmezésben  azt  gondolják  a  zsidóságénak,  ami  ellen  fellépett​ .  Az  Írás  Isten  „ellenségének”   tulajdonítja  azt  a  tevékenységet,  mely  ellentétébe  fordítja  át  az  igazságot,  így  keltve  zavart  a  kereső  emberek  körében.  Biblikus  közvetítésben  a  zsidóság  „tanúvá”  vált  a  történeti  korban.  Környezetével  szembeszállva  Isten   küldötteként  feladata  éppen  e  mágikus  pogány  kultuszoktól  való  eltávolítás volt​ .     A  „bűn  neve  Egyiptom  és  Babilon,  mind  valós  mind  átvitt  értelemben”­  olvashatjuk  a  Bibliában.  A  zsidóság  nemet mondott az egyiptomi vallási kultuszokra, majd nemet a kánaáni  pogány  szokásokra,  sőt  az  egész  ókori  hit  és  szokásrendszerre.  Életüket  már  Ábrahámtól,  az  első  szövetségkötéstől,  de  megerősítve  Mózestől  kezdve,  áthatja  a  vallásos  szellem,  ami  az  ókori  vallási  paradigmára  mondott  Nem,  és  a  történetire,  Istenre  mondott  Igen. Első dolog az  elhatárolódás  volt.  Mózesen  keresztül  azt  üzeni  az  Úr:  ​ „Ne  viselkedjetek  úgy,  ahogy  Egyiptomban  szokás,  ahol  laktatok  és  ne   viselkedjetek  úgy,  ahogy  Kánaán  földjén  szokás,  ahová  vezetlek  benneteket!”(Lev.18,3).  Ebben  már  benne  van,  hogy  az  egyiptomi  ember  ellentéte  lesz  a  zsidó,  sőt  az  egész  ókor  ellenlábasa.  Nem  viheti  tehát  magával  az  egyiptomi  vallási  kultúrát,  mert  az  lesz  Istentől  kapott  feladata,  hogy  megcáfolja  azt.  Isten  a  prófétákon  keresztül  mindig  emlékezteti  feladatára.  A  sivatagi  vándorlás  során  még  tanulja,  mit  jelent  „Isten  népének”  lenni,  mire  szól  a  „kiválasztottság”.  A  legelső  kemény  lecke,  az  egyiptomi  szokásból  megmaradt  bika­kultusz  felélesztése  kapcsán  éri  a  népet.  Az  „aranyborjú”  elkészítése  több  ezer  ember  halálát  okozza,  hiszen  éppen  a  bálványok  kiirtására  szól  a  szövetség.  Nekik  ugyanis  modellé  kell  válniuk  környezetük  számára,  hiszen  az  Úr  „szövetségládáját” tartják maguknál​ .„Ne fertőztessétek magatokat, ti, akik az Úr szent edényét  hordozzátok!”(Iz.53,11)​ ­ hangzik a figyelmeztetés.    Isten  azt  mondja  a  Sínai  hegy  lábánál:  „​ Magatok  vagytok  a  tanúim  ­…  a  szolgáim,  akiket 

16 17

 Popper Péter, 2005, 187.    Assmann, J. (egyiptológus), 2003, 101­103. 

kiválasztottam,  hogy  az  emberek  megtudják  és  higgyenek  nekem,  és  megértsék,  hogy  én  vagyok.  Előttem  isten  nem  alkottatott,  és  utánam  sem  támad  soha.  Egyedül  én  vagyok  az Úr,  rajtam  kívül  nincsen  szabadító”  (Iz.43,10­11​ ).  ­  miközben  az  egész  nép  hallja  szavát.  Jézus,  apostolainak,  akik  ugyanabból  a  zsidó  népből  származnak,  hasonlóan  fogalmaz,  amikor  azt  mondja:  „​ Tanúim  lesztek​ !”   Máshol:  ​ „Nevében  megtérést  és  bűnbocsánatot  kell  hirdetni  minden  népnek  Jeruzsálemtől  kezdve.  ​ Ti  tanúi  vagytok,  ezeknek.  (Luk.24,47­48) A „zsidó” ha  jellemezni  akarjuk,  a  ​ „választott​ ”,  Isten  „​ szent  népe​ ”,  ​ a  „tanú”​ .  Nevükhöz  fűződik  az  eddigiek értelmében, Isten létének bizonyítása a világban.   

  A  ​ „körülmetélés​ ”  a  szövetség  látható  jele  Isten  és  a  zsidó  ember  között.   Popper  erről  azt  mondja:  „van,  ahol  a  körülmetéléssel  veszik  fel  az  embert  Isten  szövetségébe.  Van,  ahol  18

megkeresztelik.  Van,   ahol  tudják,  hogy  a  születés  visszatérés.”   Erről  való  ​ gondolkodása,  párhuzama,  szinkronban  van  a  posztmodern  „anything  goes”  fogalmával.  A  „minden  virág  virágozhat,  ez  is  jó,  az  is  jó”  gondolatiság  eredetileg  az  ókori  értékrelativizmus  sajátja  volt.  Ezzel  azt  vallja,  ezek  a  transzcendens  különböző  megnyilvánulásai,  a  hegyről  készült  különböző  fénykép,  amely  mind  egyenlő  értékű.  Isten  azt  mondja  népének,  hogy  ne  vidd  be  az „átok alá került” ​ tárgyakat házadba, mert te is átkozottá válsz. Biblikus olvasatban, Popper  beviszi  és  a  szent  dolgok  mellé  helyezi.  A  reinkarnáció  antik  és  keleti  hite így egy lapra kerül  az  isteni  szövetséget  jelző  körülmetéléssel, és a jézusi vízkeresztséggel. ​ A posztmodernben fel  sem tűnik, hogy a Szent és a bálvány egy házban lakik.   

5. Ambivalens istenkép a pszichológiában   

Az  egyiptomi/ókori  istenkép  a  világ  Teremtőjével  való  keverése  mutatkozik  meg,   mind  a  19

jungi,  mind  ​ e  pszichológusi  Jób  könyvének  elemzésében.  Biblikus  értelemben,  újra  a  megcáfoló  a  megcáfolttal  keveredik  a  tanulmányokban.  A  hermetikus  tanok  gondolják  azt,  hogy az ember az „istenek”(bálványok) fölé emelkedik morálisan, amit Jung  átvesz, de már az  Ószövetségben  megmutatkozó  Teremtőre  alkalmaz.  A  két  paradigma,  az  ókori  és  a  történeti  egybemosásából  adódik  az   isteni  lényeg,  mint  kezdetben  differenciálatlan ősmatéria felfogás,  ami  később  fejlődik  és  kezdi  elérni  az  ember  morális  szintjét.  Ez  szülte  a  Jób  morálisan  az  18 19

   

 Popper, 2005, 186.   Popper, 2004, 151. (Az Írás..) 

Isten  fölé  emelkedő  képzetét  a  pszichológusi  értelmezésekben.  E  vegyítés,  nem  tesz  különbséget  az ókori ambivalens ősanyag és e nézeteket megdöntő személyes Teremtő között.  Istent,  aki  maga  a  morál,  és  aki  morális törvényt ad az embernek, éppen „morális vereséggel”  jellemezni,  nagy  ellentmondás.  Jób  kapcsán,  figyelmen  kívül  hagyja  mindkét  elemzés,  hogy  Isten  próbára  teszi  az  ő  választottait.  Másrészt  az  a  tény  is  elfelejtődik,  hogy életének csupán  egy  rövid  szakaszáról  van  szó.  Jób  valójában  a  kísértés  próbáját  kiállt  ember,  aki  a  végsőkig  kitartott  Isten  mellett,  így sokszorosan kapta  vissza, amit elveszített. Jób megelégedve,  anyagi  javakban bővelkedve hal meg, hálát adva Istennek.   

6. Mit jelent a név: Ószövetség és Újszövetség?    20​

  A  pszichológusi  vélemény  miszerint  Pál,  aki  elkezdte  használni  az  Újszövetség  szót  azt  jelezte  ezzel,  hogy  a  régi  csak  akadály  és  a  Tóra  törvényeire  nincs  többé  szükség.  Jézus  viszont  egyértelműen  kijelenti​ :  „Bizony  mondom  nektek:  Míg  ég  és  föld  fennáll,  egy   i  betű   vagy  egy  vesszőcske  sem  marad  el  a  törvényből,  hanem  beteljesedik  az  egész”  (Mt.5,18).  Máshol  is  megerősíti  ezt,  amikor  azt  mondja  „​ az  Írás  nem  veszítheti  érvényét”(Ján.10,35).  Azt is érthetővé teszi​ ”Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy  a  prófétákat.  Nem  azért  jöttem,  hogy  megszüntessem,  hanem  hogy  tökéletessé  tegyem”(Mt5,17­18).   A  bibliai  üzenetek  visszatérő  eleme,  hogy  két  szövetség  köttetett  és  mindkettő  egyformán  érvényes. Mindegyik az üdvösség útját írja le, megmutatva már az Ószövetségben, hogy Jézus  fogja  beteljesíteni  azt.  Az  Ószövetség  az  Isten  szeretetére,  a  hamis  „istenek”  leleplezésére,  a  Teremtőnek  a  világgal  való  megismertetésére  és  törvényeinek  közhírré  tételére  teszi  a  hangsúlyt.  A  „választott  nép”  itt  közvetítő  lesz,  mert tanúként van jelen Isten cselekedeteinél,  sőt  személyének  érzékelésénél  a  pusztában,  és  a  Sínai  hegy  lábánál.  Az  Ószövetség másrészt  előkészíti,  előre  jelzi  Jézus  útját.  Az  Újszövetség  a  választott  népből  támasztott   Emberfia  feladatának  betöltését  írja  le,  az  apostolok  ugyancsak  a  „tanúság”,  majd  a  hirdetés  szerepét  teljesítik  be  Jézus  mellett.  ​ Ő  azt  mondta:  ​ „nem  azért  jöttem,  hogy  elítéljem  a  világot,  hanem  hogy  megváltsam  a  világot.  Van  annak  bírája,  aki   elvet  és nem fogadja el szavaimat: a tőlem  hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon”(Ján12,47­48​ ).    

20

 Popper, 2004, 7­33. (Az Írás..) 

Az  Ószövetség  Isten   szövetsége  Izraellel,  ahogyan  a  pszichológus  írja,  de  ​ mire  kötődik  a  szövetség​ ?  Azt  mondja,  az  ember  megszentelődik  Istenben,  és  Isten  meg  az  emberben.  Ez  azonban  csak  egy  vetülete  a  dolognak.  Biblikus  nézőpontból  a  szövetségre  valójában  azért  volt  szükség,  mert  Isten  úgy  ítélte  meg   az  ókori  ember  helyzetét,  hogy  az  üdvösségből  bűnössége  okán  kizárja  magát.  A  vízözön  utáni  nemzetség  ismét  romlottá  vált,  a  vallási  eltévelyedés  zsákutcájába  tévedt,  ahogyan  a  paradicsomi  bűn  is  szellemi volt. Az Ószövetség  tehát  ebből  akarja  kivezetni  az  embert​ ,  „mert  Isten  akarata  az,  hogy  minden   ember   üdvözüljön​ ”.  Az  Újszövetségben  Isten  tovább  folytatja  az  üdvösségre  vezetés   útját,  és  beteljesíti az ószövetségi ígéretet Jézusban ​ „hogy az embernek örök élete legyen​ ”.   

A  pszichológus  az  Újszövetség   céljának  azt  mondja,  hogy  „az  emberből  isteni  tökéletességű  lény válhat”. Valószínű az ókori „önmaga istene” ideájára gondol. Lehetséges figyelmen kívül  21

van  hagyva  a  „Megváltó”  tett,  ami  lélekmentővé  lett.  Popper  úgy  gondolja: ​ „Most  már ki­ki  szíveskedjék  saját  maga  munkálkodni  a  saját  üdvösségén”.  Talán az önmegváltás ókori/keleti  paradigmájára   gondol?  Az  evangéliumi  jó  hír  az  volt,  hogy  van  a  világnak  Megváltója,  aki  nem  „isteni  tökéletességű   lénnyé”,  hanem  bűntelenné,  így  „új  emberré”  tesz.  ​ A  személyiség  átalakításán Jézus munkálkodik, nem az emberi erőlködés, hanem az odafordulás által.   

7. Állatfejű bálványok, bábeli zűrzavar   

Az  ókori  szatíra  mestere  Lukianosz,  kicsúfolja  az  egyiptomi  hitet,  az  ​ állatfejű  vagy  állatszimbolikával  ​ rendelkező   bálványok  imádatát,  amit  a  mai  ezoterikus  szemlélet  22

„nagyszerű  és  rejtélyes  bölcsességnek” vél. Szintén ebben a hitben osztozik Rudolf Steiner  a  gnosztikus  és  keleti  gyökerű  antropozófia  atyja.  Popper  az  egyiptomi  hit  egy  olyan  értelmezését  adja,  miszerint  a „szfinx emberi arca  az oroszlántestben jelzi”az állati létből  való  23

kiemelkedést.   Mit  szóljunk  ehhez?  A  mai  napig  sok  elmélet  szövődik  az  állatfejű  bálványimádat  köré.  A  magyarázat  nagy  valószínűséggel  az  extatikusok,  ókori  aszkéták,  jógik,  sámánok  szellemvilági  átjárásában  rejlik.  Az  ókor  állatfejű  istenképzete  Egyiptomban,  Indiában,  a  sámán  „totemállat”  víziója  hasonló  forrásból  eredhet,  annak  a  „másik”  szellemvilágnak  a  látványából,  amiről  a  Biblia  elítélően  ír.  Az extatikusok, a sámánok okkult 

 Popper, 2001, 170.   Steiner,1994, 51.  23  Popper, 2004, 34­39. (Az Írás..)  21 22

gyakorlatai  a  lélek  testtől való elválasztására törekednek, hogy benézzenek a „függöny mögé”   és  amit  ott  látnak,  mint  „isteni”  igazságot  terjesztik.  Valószínű  az  alvilági  labirintus   „gonosz  szellemeit”  látják   és  hiszik  isteneknek,  akiknek  lelke  már  eltorzult  alakban  látható,  gonoszságuk  jellege  szerint.  Az  állati  és  más  szörnyalak  a  gonosszá  vált  lélektest,  hiszen  a  halál  után,  minden  álarc  lehull,  mindenki  azt  az  alakot  viseli,  ami  saját   jellege.„​ Átváltozunk  egy  szempillantás  alatt​ ”­  mondja  Pál.  A  mennyben  angyalian  szép  lények  laknak,  ami  lelki  tartalmukat  tükrözi,  ám  a  gonoszság  gonosz  alakot  ölt.  A  zsidó  rabbinikus  irodalomban  a  gonosz  ember  „majommá  változik”  halála után. Valószínű az erős  ösztönkésztetésű, ösztöneit  korlátlanul kiélő ember jellege fejeződik ki majom alakban.   

Plutarkhosz,  aki  az  egyiptomi  isteneket  daimonoknak(démon)  tartja,  azt  mondja,  az  egyiptomiak  azért  tisztelik  az  állatokat  „mert  bennük  látják  az  istenek hatalmának valamiféle  24

homályos  képmását.”  Másrészt   arról  ír,  hogy  a  „rossz  daimon  része  az  állatias  természet.”   Az  állatfejű bálvány, az elefántfejű Ganésa Indiában, az állattestű szfinx Egyiptomban, vagy a  sárkány  alakú Marduk a közel­keleti bálvány, a jógik és az extatikusok vízióiból  születethetett  meg.  Az  ókori  iratok  régészeti  feltárásával,  a  rejtélyhez  sokkal  közelebb  jutottunk.  Mind  az  Egyiptomi  mind  a  Tibeti  Halottaskönyv  az  állat  alakú  vagy  fejű  „istenekről”  és  démokonról  ír,  akikkel  az  alvilági  labirintusban  találkozik  az  okkult  gyakorló.  Itt  az  analógia  nemcsak  szimbolikusan  van  jelen  az  alvilági  látványban.  Mindezt  megerősítik  a  keresztény  szentek  látomásai,  akik pl. Máriát leírhatatlanul szépnek, de a sátáni alakokat állati torz alakban látják.  Az  „ellenség”  ugyanis  gyűlöli  Isten  szentjeit,  akiket  igyekszik  megtámadni,  így  időnként  megjelenik  a  szentek  látomásaiban.  Erről  Jung  is  ír,  amikor  azt  mondja,  hogy  „csak  szenteknek van ördög látomásuk”.      A  második  emberiség  romlását  a  ​ „bábeli  zűrzavar”   képe  mutatja  a  Bibliában,  ahol  ennek  következményeként  alakult  ki  a  nyelvek  zűrzavara,  így  szétszéledtek  a  világban  az  emberek.(Ter11,1­9).  Az  Írás  a  nyelvek  összezavarását  a  bűn  következményének  tartja:„​ Amikor   egymással  egyetértésben  gonoszságot  követtek  el  a  népek,   emiatt  összezavarodtak.”(​ Bölcs 10,5)    

Mi  volt  a  bűn?  ­  találgatja  Popper,  és  a  gőgre  tippel.  Az  ember  égig  érő  tornyot  akar, 

24

 Plutarkhosz, 1986, 73­74. 

bizonyára  ez  lehet  a  baj.  Biblikus  olvasatban  a  bűn  itt  is  ugyanaz,  ami  miatt  Egyiptom  elbukik,  a  bálványimádat.  Az  ókori  ember,  miután  „az  ég  seregeit”  hiszi  isteneknek,  nekik  készíti  a  tornyot.  A  mai  régészet  eredményeként  a  közel­keleti  mítoszok  leírásaiban  ez  25

megtalálható.  E  szerint  Mezopotámia  bálványának,  Marduknak  készül   a  magas  építmény.   Az  ember  egészen  közel  akar  kerülni  „isteneihez”,  ezért  a  nagy  igyekezet.   Számos  mezopotámiai  zikkurát  maradt fenn, ami őrzi ennek a kornak  hiteit egyben örök mementóként  a Bibliában megfogalmazott bálványimádat bűnének bizonyítékát.   

8. Mi a „lélekhalászok” munkája?    26

Elemzőnk  a  világvallások  közötti  különbséget  taglalja.  Jól  látja,  hogy  ​ ”minden  vallás  keletkezésénél  egy  nagy  szellem  áll”.  A  további  meglátásai  egyéni  vélekedést,  illetve  posztmodern  gondolatiságot  tükröznek.  Szerinte ezek a nagy szellemek Isten által kiválasztott  megtestesült  istenek,  ahogy  ezt  az  indiai  vallásban  hiszik  és  megvilágosodottnak  nevezik.  Ekképpen  mindegy, hogy Mohamed, Krisztus, vagy Buddha. „Minden vallás ugyanazt tanítja,  27

csak  egy  más  kultúra  más  nyelvén,  és  problémavilágában,  más  hangsúlyokkal”.   Biblikus  látásmódban  egészen   másról  szól  a  tanítás.  A  mai  valláskutatások  alapján  elmondható  ­  jóllehet  a  közel­keleti  térfélen  történtek  a biblikus történések, és a rájuk mondott isteni ítélet ­  India  ugyanabban  az  ókori  vallási  paradigmában  van.  Bár  alapjaikban  közösek,  vannak  különbségek  a  tanok  között.   Az  ókorban területenként különböző jellemzőkkel bíró, más­más  „istenek”  léptek  fel,  és  egymás  között  harc  folyt  a  területekért.  Ez  jól  kiolvasható  az  Egyiptomi Halottaskönyvből, de a sámángyűjtésekből is. Jóllehet ez utóbbinál nem istenekről,  csupán  egymással  harcoló  szellemekről  beszélnek,  melyek  bika,   vagy  más  állati  alakban  küzdenek  a  területért,  azaz  szellemi  befolyásuk  határaiért.  A  megszerzett  területeken,  aztán  kiterjesztik  befolyásukat  az  ott  élő  emberekre,  különböző  „tanításokat”  adva  nekik,  médiumaikon keresztül.   

  A  médiumot  most  általános  értelemben  használjuk,  a  megváltozott  tudatállapotban  lévő  embert  értjük  alatta,  aki  lehet  sámán,  mély  meditációba  merült  jógi,  hiszen  ebben  a  nyitott  állapotban  az  ember  elérhető,  számára  információ  adható  át.  Az  információ  lehet  a 

 Trencsényi­Waldapfel, 1964, 56.   Popper, 2001, 66.   27  Popper, 2001, 165.  25 26

mindennapi  életre  szóló  közlés,  mint  a  sámánok  esetében,  de  lehet  valamilyen  spirituális  tanítás,  amiből  kialakul  egy–egy  vallás,  valamely  hiedelem­rendszer.  Azok  az  emberek,  akik  az  adott  tanításban  hisznek,  annak  a  szellemnek  a  tulajdonába  kerülnek,  azaz  „fogságba”  esnek.  ​ A  Biblia  célja,  hogy  az  alvilági  kapcsolatokon  alapuló  gyakorlat  helyébe  az  Isten  megismerése  lépjen,  mely  az  „életre  vezet”,  így  az  embert  a  „sátán  fogságából”  kimentse.   Jézus  azért  kéri  apostolaitól,  hogy  a  szabadítást  hirdessék  mindenütt  a  világban:   ​ „hátha  megadja  nekik  az  Isten  a  megtérést,  felismerik  az  igazságot,  és  kikerülnek  a  sátán  kelepcéjéből, aki foglyul tartja őket, hogy alávessék magukat akaratának.”(2Tim.2,25)   

Jézus  azt  mondja  apostolainak:  „​ ezentúl  lélekhalászok  lesztek”.  A  sátán  csapdájából  való  kimentés  műve  ezzel  megkezdődött,  ami  az idők végezetéig tart. A „kígyó” és démonai a mai  napig  szedik  áldozataikat,  ugyanolyan  intenzitással,  mint  az  ókorban.  A  XX.  századtól  megkezdődött  az  ókori  tanok  felélesztése,  az  ősi  okkult  technikák  terjesztésén  keresztül,  a  szellemi  nyitott  állapot  létrehozása.  A  megváltozott  tudatállapot technikáinak, teljes arzenálja  megtalálható  ma  már  a  nyugati  országokban  is.  Például  a  sámántánc,  a  meditáció,  jóga  alkalmassá  teszi   az  embert  a  szellemi  befolyásolásra,  olyan   inspirációk  és  vallási  tanok  befogadására,  amivel  magához láncolja az embereket. Így lelkére jogot formál halála után. Az  ószövetségi  leírás  szerint  az  emberi  lelket  ketten  kísérik  a halál után,  a védőangyal és a sátán,  akik  azon  vitatkoznak,  kié  a  lélek,  Istené  vagy  a  sátáné?  A  sátán  győzködi  Istent,  hogy  életében  rá  hallgatott,  így  övé  a  lelke.  Ezért  van  nagy  jelentősége,  a  ​ „levegőégben  lakó”,  „láthatatlan  földi  hatalmasságok  számára”​ ,  hogy  megszerezzék  a  területet,  a  szellemi  befolyást,  a  megváltozott  tudatállapot  gyakorlataival  elcsábított  ember  fölött.  Mára  a  keresztény  Európában  az  emberek  nagy  része  meditál,  jógázik,  drogot  használ,  tehát  szellemileg nyitott tudatállapotba kerül, így észrevétlenül kiterjeszti rá befolyását.     28

Honnan  a  gonosz?  ­  veti  fel  a  kérdést   pszichológusunk.  Felsorolja  a  különböző  vallások  felfogásait  a  bűnről,  gonoszról.   Azt  mondja,  a  sátánelméletek  sumér,  asszír,  babilóni  káldeus  elemek.  Kétpólusú  szellemvilágot  feltételeznek,  jó­rossz  szellemi  centrumok  vannak,  melyek  egyenlő,  egymástól  független  hatalmak.  Amiről  beszél,  valóban  megtalálható  az  ókori  világban,  az  Egyiptomi  Halottaskönyvben is, a szellemek, daimonok egymás elleni harcaiban.  A  zsidóságban,  az  Isten  által  teremtett  lény  a  sátán,  akit  Jób  könyvében  láthatunk.  Popper 

28

 Popper, 2001, 115­143. 

megkülönbözteti  a  fényhozó  sátánt  és  Ahrimánt,  aki  lelkeket  akar  rabolni.  Jól  látja,  hogy  a  kereszténység  ördögtana,  az  angyalbukásban  található.  Ám  olvasatában  a  paradicsomi  csábítás  nem  bűn,  mert   a  jó  és  a  rossz  tudását  hozta.  Fejtegetései  nem  ahhoz   a  felismeréshez  vezetnek,  amit  a  Biblia   kínál,  hogy  ​ „Minden  jó  az  Istentől  száll  alá”.  Isten  csakis  jót  tud  teremteni,  hiszen  ő  Szent  és  Jó.  A  Biblia  azt  írja,  a  gonosz  ott  van  a  teremtés  kezdetén  és  félrevezeti   az  embert,  ő  Isten  „ellensége”.  A   pszichológus  tolmácsolásában a gonosz, a kígyó  paradicsomi  cselvetése  viszont  pozitív  tetté  minősül.  A  Biblia  és  prófétai  források  „bukott  angyalokhoz”  kötik  a  gonosz  működését,  akik  már  az  ember  előtt  létező  szellemi  lények  voltak,  ám  akaratukban  elfordultak  Istentől  így  gonosszá  váltak.  Az  „önmagában  gyönyörködés”  következtében  jutottak  a  kárhozatba  és  erre   csábítottak  a  Paradicsomban  is.  Később  az  emberek  félrevezetését  folytatták,  amit  az  ókori  politeizmusban  láthatunk,  a  „gonosz szellemek” működésének következményeként.     A  Biblia  mindkét  része  a  ​ kívülről  érkező  gonoszra  hívja  fel  a  figyelmet,  ám  Jézus  működéséből  már  sejteni  lehet,  hogy  ​ az  ember  vágya,  gonosza  vonzza  oda  a  hasonló  gonoszban  lévőt.  Gyógyításai  során  kiűzi   a  gonoszt,  amiből  kiderül,  hogy  az  ember  teste  lakása  lehet  a  megszálló  gonosz  lelkeknek.  Akit  meggyógyít,  egyben  kiűzi  a  démont  és  figyelmezteti  ​ „Ne  vétkezz  többé!”.  ​ Isten  az  elszakadástól,  az  ő  akaratától  való  elfordulástól  védi  az  embert,  a  paradicsomi  kígyótól,  mert  az  azonos  a  lélek  gonosszá  válásával.  Szent  Ágoston  arra  a  következtetésre  jut,  hogy  „Minden  jó  Istentől  ered,  semmiféle  olyan  lény  nincsen,  amit nem ő teremtett „Az Istentől elfordult elvetemült emberi  akarat megtévelyedése,  29

magába fordulása a gonosz.”      Tanulmányunkban  két   nézőpontot  mutattunk  be.  Egy  2000  éves  európai  bibliaértelmezést  és  korunk  posztmodern  látásmódját  a  Bibliáról.  Az  értelmezést  bővítette  a  XXI.  századra  felhalmozott  tudás  a  régészet  és  a  vallástudomány  területéről  az  egyik  oldalon,  a  másikon  pedig 

a 

posztmodern 

gondolkodásmód  

előrehaladott 

állapota. 

Az 

olvasót 

továbbgondolkodásra  szeretnénk  sarkallni,  stílusosan,  „ki­ki  szíveskedjék”  eldönteni,  milyen   gondolati szférában szeretne helyet foglalni, üdvösségéről gondoskodni.   Irodalom:   

29

 Ágoston, 1999, 177­180. 

Biblia  Ószövetségi  és  Újszövetségi  Szentírás  Bp., Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék  Könyvkiadója, 1976.   Ószövetség/Ótestamentum:  Válogatás  a  Vizsolyi  Bibliából  (fordította:  Károlyi  Gáspár)  Bp.,  Európa kiadó, 1997.   

Egyéb forrás:   

Assmann, Jean: Mózes az egyiptomi, Osiris, 2003   ​ Egyiptomi Halottaskönyv(eredeti)(fordította: Bánfalvi András), A fordítás alapjául szolgáló  mű: Agyptischen Totenbuch, Bp., Farkas Lőrinc Imre kiadó, 2002.  Keresztes Szent János Aranymondásai, Bp., Budapesti Karmelita Zárda, 1943. 

Miller, Alice: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása, Osiris, 2002  Platon: A lakoma Phaidrosz, Ikon, 1994  Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz (fordította: W. Salgó Ágnes), Bp., Európa kiadó, 1986. 

Popper Péter: Van ott valaki?, Bp., Saxum, 2001  Popper Péter: Az önmagába térő ösvény, Bp., Saxum, 2004    Popper Péter: Az Írás Az Ószövetség A Teremtés könyvétől Malakiás prófétáig, Bp.,  Saxum kiadó, 2004.  Popper Péter: Lelkek és göröngyök Pszichológiai írások, Bp., Saxum kiadó, 2005   

Steiner, Rudolf: A napkelet és a kereszténység misztériumai, Bp., Jáspis, 1994.  Steiner, Rudolf: Egyiptom mítoszai és misztériumai Új Mani­fest , Bp., 2001.  Szent Ágoston vallomásai (ford.) Dr. Vass József Szent István Társulat, Bp., 1999.  Trencsényi­ Waldapfel Imre (szerk): Bábel tornya, Móra, 1964.