Susan Wiggs: Daisy férjhez megy
Kissé szokatlan szerelmi háromszög bontakozik ki a Juhar-tó partján. Daisy Bellamy: tehetséges fotós és egyedülálló anyuka. Most még... Logan: Daisy gyermekének apja, akinek már benıtt a feje lágya, és szeretné, ha ık hárman igazi család lennének. Julian: veszélyesen vonzó jó barát, aki azonban a saját álmait kergeti. Nehéz választani kettejük között. Daisy sokáig tépelıdik, de amikor végre meghozza a döntést, a sors, mintha csúfot őzne belıle, egy kegyetlen csapással mégis a másik irányba tereli...
Elsı rész 1. A vılegény olyan csinos volt, hogy Daisy Bellamy majdnem elolvadt, ha ránézett. Istenem, kérlek, add, hogy ezúttal jól sikerüljön! - gondolta. A férfi kurtán, idegesen rámosolygott. - Rajta! - súgta Daisy alig hallhatóan. - Hadd halljam még egyszer, átéléssel, hogy „szeretlek". Mutasd meg, mit érzel! Olyan volt a galambszürke frakkban, mint egy mesebeli herceg, minden hajtincse a helyén, és csak úgy sugárzott róla a rajongás. Áthatóan a lány szemébe nézett, és meghatottságtól elcsukló hangon mondta: - Szeretlek. - Ez az! - súgta Daisy. - Megvan - tette hozzá, és leeresztette az arca elıl a fényképezıgépet. - Errıl beszéltem. Ügyes volt, Brian. Elılépett a videós, hogy megörökítse az újdonsült asszonyka, egy Andrea Hubble nevő, bájos, pironkodó teremtés reakcióját. Zach Alger, aki olyan természetességgel kezelte a videokamerát, mintha hozzánıtt volna, egy-két gyöngéd, buzdító szóval eligazította a párt, és azok rövidesen bensıséges hangulatban mesélni kezdtek a szerelmükrıl, a reményeikrıl és az álmaikról, meg arról, mekkora boldogságot jelent nekik ez a nap. Daisy készített egy bájos képet a párról, ahogy egy újabb csók kedvéért közelebb hajolnak egymáshoz. A háttérben egy vöcsök repült föl a Juhar-tó vizérıl, vízcseppek ragyogtak a nyomában, mint a csillagok a korai alkonyatban. A természet szépsége tovább fokozta a jelenet romantikus hangulatát. Daisynek jó érzéke volt a romantikához a fényképezésben. A való életben sokkal kevésbé. Szerette volna átélni ı is azt a boldogságot, amit az ügyfelei arcán látott, ám a szerelmi élete eddig csupa hiba és elszalasztott esély volt. Most aztán itt állt az elfuserált életével, és próbálta rendbe hozni. Volt egy kisfia, aki még nem tudta, hogy a mamája mindent elszúrt, egy felelısségteljes állása, és vágyott valamire, amit nem kaphatott meg: azt a csodás szerelmet, amelyet a kamerája drága lencséjén keresztül látott. - Azt hiszem, itt végeztünk - mondta Zach, és megnézte az óráját. - Benneteket pedig vár a nagy buli. Az ifjú házasok megszorították egymás kezét, a szájuk mosolyra húzódott. Csak úgy sugárzott róluk az izgatottság. - Életünk legnagyobb bulija - mondta Andrea. - Azt akarom, hogy tökéletes legyen. Úgysem lesz az, gondolta Daisy, miközben készenlétben tartotta a gépét. A legjobb felvételek némelyike' a véletlen mőve volt, az elıre nem tervezett pillanatoké. Egy esküvıt a hibák tesznek emlékezetessé és különlegessé. A tökéletlenség dicsısége egyike volt az elsı dolgoknak, amelyeket fölfedezett, amikor esküvıi fényképészként kezdett el dolgozni. Minden eseménynek megvoltak a tökéletlen pillanatai, függetlenül attól, mennyire gondosan szervezték meg. Mindig lesz egy násznagy, aki belehasal a puncsosvödörbe, egy összedılı sátor, egy kigyulladt hajkorona, amelynek a gazdája túl közel hajolt a gyertyákhoz, egy túlsúlyos nagynéni, aki elájul, vagy egy sivalkodó kisgyerek. Ezek a dolgok teszik érdekessé az életet. Egyedülálló anyaként Daisy megtanulta értékelni a váratlan eseményeket. Élete nem egy szép pillanata olyankor következett be, amikor kicsit sem számított rá: a fia apró kezének szorítása, ami erısebben kötötte a földhöz, mint a gravitáció. És a legszörnyőbbek közül is jó pár: egy vonat, amely kihúz az állomásról, hátrahagyva ıt meg az álmait... De ezen nem akart túl sokat tépelıdni.
Azt javasolta, hogy az ifjú házasok fogják meg egymás kezét, és sétáljanak keresztül a tó partján elterülı tágas, üde réten. A második világháború idején konyhakertté alakított díszkert volt ezen a helyen. Mostanában Daisy egyik kedvenc háttere volt, különösen a napnak ebben az aranyló órájában, amikor az idı délután és este között lebegett. A mezıt elárasztották a napsugarak utolsó rózsaszínjei és borostyánsárgái. Ez a pillanat tényleg tökéletes volt Andrea és Brian számára. A menyasszony fél lépéssel megelızte a vılegényt, felszegett állal vezette. A vılegény védelmezı tartással követte, ugyanakkor minden porcikájából boldogság sugárzott. A szellı belekapott a nı ruhájába, és az árnyék finom, sötét hálóként kötötte össze a két embert, a pillanat mesterkéletlen drámaisága pedig szerencsésen egybeesett a fényképezıgép kattanásával. Talán ez lesz „a" felvétel errıl a párról, tőnıdött Daisy, miközben megnézte a gép kijelzıjét. Leszámítva. .. rázoomolt egy kis pontra a láthatáron. - A francba! - dörmögött. - Mi van? - tudakolta Zach, és a válla fölött a gépre kukucskált. - Fritchmanék kutyája, Jaké már megint kiszökött. -Ott díszelgett a nagy felbontású körvonala a tágas égbolt elıtt, amint jellegzetes pózban kuporog. - Jellemzı - mondta Zach, és folytatta a kábelek feltekerését meg a felszerelés elıkészítését az esti partira. Daisy megnyomott egy gombot, amellyel megjelölte a fotót mint retusálást igénylı képet. - Kész vagy? - kérdezte. - Ideje elkezdeni a bulit - felelte Zach, azzal elindultak a menyasszony és a vılegény után a tóparti ösvényen, amely a Kioga Tábor fıépületéhez vezetett, ahol a fogadást tartják. Az ifjú pár elvonult, hogy felfrissítse magát a nagy jelenés elıtt, Daisy pedig elıkészítette az ünnepség megörökítését. Elsı perctıl fogva rokonszenvesnek találta a menyasszonyt, és mindig is imádta a Kioga Tábort. A nyugalmas tóparti üdülıhely - hagyományos nevezetesség a Juhar-tó partján - a nagyszülei tulajdona volt. Eldugva Ulster megye legvadregényesebb sarkába, Avalon városának közelébe, a Kioga Tábor azzal a céllal jött létre, hogy New York City elitjének menedéke legyen, ahová a jómódúak visszavonulhatnak a párás nyári hıség elıl. Mostanra a tábor fényőzı üdülıhellyé alakult Daisy unokatestvérének, Oliviának a keze alatt. Elızı évben a felújított üdülıt mint kiváló esküvıi helyszínt mutatta be egy ismert honlap, és a vendégek folyamatosan érkeztek. Daisy számára a Kioga Tábor több volt szépséges helyszínnél. Élete legboldogabb - és legfájdalmasabb -perceit töltötte ezen a helyen, és fényképészként ez a táj alapjában határozta meg a mővészetét. Az Álomesküvı nevő cég, amelynél a fıiskola után dolgozott, helyi vállalkozás volt, és Daisy örült az állásnak. A munka folyamatosan érkezett, a fizetség pedig tisztes, már-már bıkező volt. No és soha nem fognak elfogyni a házasulandó párok. Ámbár Daisy arról álmodozott, hogy elıbb-utóbb felhagy az esküvıi meg a portréfotózással, mert igazából az érdekelte, amit saját szavaival narratív természetfotózásnak nevezett. A szíve mélyén elbeszélı volt. A képei bensıséges pillanatokba engedtek bepillantást a lencsén keresztül. A környezı világ törékeny, tünékeny természetét ragadta meg a szívébıl jövı képekkel, melyek mély érzelmeket keltettek életre olyan egyszerő és mégis megragadó jelenetekkel, mint az ágaikkal a tófelszínt súroló fák, egy tavaszi erdı buja, zöldes árnyai, egy szurdok fölé magasodó gránittömb epikus formái. A fıiskolán mindig bajban volt a határidıkkel, mert olyan alanyokat választott, akiket nem lehetett sürgetni: átalakuló ebihalak, egy mezın átvágó ızgida, egy gém mozdulatlansága, ahogy zsákmányra les a mocsaras, sekély vízben. A fényképészetben találta meg a mővészi hangját és a munka iránti lelkesedést. A rajongás akkor kezdıdött, amikor a nyolcadik születésnapjára egy Kodak kamerát kapott ajándékba.
Még ugyanaznap lekapta Bellamy nagymamát, amint hulahoppozni tanul, és sosem tapasztalt elégedettséget ismert meg. Soha vissza nem térı pillanat volt, amelyet sikerült megmerevítenie a jövı és az emlékezet számára, és azzal együtt, hogy a saját nagyanyját ábrázolta, volt a képben valami egyetemleges, amit bárki megérthetett. Ez volt az a pillanat, amikor felismerte a fényképészetben rejlı erıt. Sokszor kívánta, bárcsak több ideje lenne, hogy mővészi képeket készíthessen, de még a mővészeknek - meg a pici gyerekeiknek - is enniük kell. Egy egyedülálló anya számára a folyamatos munka mindig többet ér a mővészkedésnél. Amellett a sznobok makacsul elsiklanak egy alapvetı tény fölött. Egy lagzi során bıségesen lehet találni egyedülálló jeleneteket. Egy jó fényképész egyszerően tudja, hol keresse és miként ragadja meg ıket. Egy lakodalomban az emberek a legvalóságosabb oldalukról mutatkoznak meg. Ugyanaz a történet ismétlıdött végtelen módon és változatban, és Daisyt ez lenyőgözte. Izgatta az a titokzatos erı, amely egymáshoz vonz egy párt, és arra ösztökéli ıket, hogy közösen vágjanak neki az útnak. Egy megfelelı szögben tartott kamera el tudja mesélni a történetet, újból és újból. Talán azért volt ez így, mert Daisy maga is szerette volna megérteni. Talán ha világhírő szakemberré válik az élet boldog pillanatainak megörökítésében, akkor annak is megleli a módját, hogy a saját boldogságát megtalálja... A lagzi nem volt tökéletes. Andrea Hubble mamájának a köszöntı közepén elakadt a szava és sírva fakadt. A bárban az elsı órában elfogyott a pezsgı, és a DJ tönkretett egy mikrofont. Az egyik koszorúslány kiütéseket kapott valamitıl, amit megevett, az ötéves gyürühordozónak pedig nyoma veszett, végül az egyik asztal alatt találták meg mély álomba merülve. Daisy tudta, hogy pár óra múlva mindennek nem lesz semmi jelentısége. Miközben a DJ elpakolta a felszerelését, és a munkások szétbontották az asztalokat, a mérhetetlenül boldog ifjú pár elindult az éjszakában a Nyári menedék, az üdülıtelep legeldugottabb bungalója felé. A hold és Daisy kedvenc kézi vakujának fényénél készült utolsó felvétel azt mutatta, ahogy a szállásuk felé vezetı ösvényen lépegetve az ifjú férj fölemeli a karját, és megpörgeti a feleségét. Nem kétséges, hogy szép éjszakának néznek elébe, gondolta Daisy, miközben nyugtalan sóhaj kíséretében összepakolta a felszerelését. Az esküvıi vendégek a Kioga Tábor egyéb épületeiben szálltak meg: régimódi barakkokban, meredek sátortetıs bungalókban meg a fıépület fényőzı szobáiban. Hazafelé menet, a munkához használt furgonban Zach kinyitott egy dobozos sört, amelyet a bárból csent el, és Daisy felé tartotta. A lány megrázta a fejét. - Nem kérek, köszönöm. Mind a tiéd. - Korosztályával, a frissen végzett fıiskolásokkal ellentétben Daisy nem szeretett inni. İszintén szólva, az alkohol sosem vált a javára. Ami azt illeti, annak köszönhette, hogy tizenkilenc évesen anya lett. Ha Charlie egyszer megkérdezi, hogyan lesznek a kisbabák, azt lesz kénytelen megmagyarázni neki, hogy ı egy nagy adag puncs és egy eszement hétvége gyümölcse. - Akkor hát egészségedre! - mondta Zach. - Meg Mr. és Mrs. „Boldogan-élnek-míg-megnem-halnak"-éra. Reméljük, hogy legalább addig együtt maradnak, amíg kifizetik ennek a bulinak a költségeit. - Ne legyél ilyen cinikus! - korholta Daisy. Zach Algernek is megvoltak a maga problémái. Mindazonáltal jó csapatot alkottak. A fiú nem csupán az asszisztens és az operatır szerepét töltötte be mellette, de ı volt az egyik kedvenc - bár nem túl lelkes - modellje is az erıteljes, szögletes vonásaival és a szokatlan, skandináv színeivel, melyek oly világosak voltak, hogy sokszor albínónak nézték. Erısen feszélyezte a hirtelenszıke haja, amely olyan volt, mintha elnyelné a színeket. Daisy mindig is izgalmasnak találta. Néhány képe, melyeket róla készített, reklámkarriert futott be. A jelek
szerint Zach megjelenése - világos haj, fagyos pillantás - népszerőségnek örvendett Japánban és Dél-Koreában. Valahol a Távol-Keleten férfikölnit és mobilelıfizetést adtak el az arcával. Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a számláikat kifizessék. Zach is most fejezte be a fıiskolát, ahol médiatechnikusnak tanult. Daisy azt szerette benne a legjobban, hogy jó barát volt, meghallgatta az embert, és nem ítélkezett. - Csak azt mondom... - Nem számít. Túl sokat aggodalmaskodsz. - Aha. Mert te nem. Ezzel megfogta. Daisy akarva-akaratlanul aggodalmaskodott. Az ember hajlamossá válik rá, ha gyereke van. - Lehet, hogy ha összeadnánk az összes aggodalmunkat, nyernénk annyi energiát, ami elhajtaná ezt a furgont. - Nekem az is elég, ha a hónap végéig kihúzom. -Zach ledöntötte a sört, aztán némán bámult ki az ablakon a nagy semmibe, ami Avalon városa volt késı éjjel. A helyiek azzal tréfálkoztak, hogy este kilenckor a járdák is összetekerednek és elmennek aludni, de ez túlzás volt. Általában már nyolckor megtörtént. Nem volt rá szükségük, hogy fecsegessél töltsék ki a csöndet. Középiskola óta ismerték egymást, és mindketten átestek a maguk megpróbáltatásain. Miközben Daisy tizenévesen anya lett, Zachnek az apja tönkremenetelét, majd bebörtönzését kellett megemésztenie. Nem éppen a derő és nyugalom receptje. Ám valahogy mind a ketten átevickéltek azon az idıszakon, és noha nyomot hagyott rajtuk, azért talpon maradtak. Zach módszeresen igyekezett ledolgozni egy hegynyi diákhitelt, Daisy pedig sorozatban rossz döntéseket hozott. Úgy érezte, mintha visszafelé élné az életét, kezdve azon, hogy tizenéves fejjel anya lett. Aztánjött az iskola és a munka, és bár lassanként minden egyensúlyba került, egy dolog makacsul elkerülte. Az, amit szinte minden hétvégén megörökítettek, amire köszöntıt mondtak, és amit megünnepeltek a mindig változó ügyfelei. Szerelem és házasság... Nem olyan fontos dolgok ezek, mondogatta magának. Szerette volna elhinni, hogy így is boldog az élete, de tudta, hogy csak áltatja magát. Komoly kihívást jelentett, hogy visszatekintve ne bizonytalanodjék el. Lett volna lehetısége férjhez menni. Egy váratlan karácsonyesti lánykérés úgy érte, mint derült égbıl a villámcsapás, és teljesen kiborította. Még most is, hónapokkal késıbb, felgyorsult a pulzusa, ha rágondolt. Megfeszültek az ujjai a volánon, ahogy eszébe jutott az az este, amely talán megváltoztathatta volna az életét. Helyesen döntöttem? Vagy megfutamodtam az egyetlen dolog elıl, ami megmenthetett volna? - Charlie a papájával tölti az éjszakát? - törte meg a csendet Zach. - Igen. Az izgága páros. - Daisy lassított. Mosómedvecsalád kelt át az úton. A legnagyobbik megállt, és csillogó szemét a fényszóró felé fordította, mielıtt beterelte a két kisebbet az út menti árokba. Annak idején, tinédzser korukban, Charlie apja, Lo-gan O'Donnell, ugyanolyan eszetlen és gondatlan volt, mint Daisy. De akárcsak a lányt, ıt is megváltoztatta, hogy szülıvé vált. Ha arra volt szükség, boldogan vállalta, hogy vigyázzon egy-egy éjszaka Charlie-ra. - No és mi a helyzet a ti kettısötökkel? - kíváncsiskodott Zach. Daisy fújt egyet. - Ha lesz valami hír, te tudod meg elsınek. - A Loganhez főzıdı viszonya bonyolult volt. Ez volt az egyetlen szó, amellyel le tudta írni a helyzetet. -De... - Semmi. - Befordultak egy sarkon, és a város fıterére értek. Senki nem járt erre ezen a késıi órán. Zach egy kis ósdi padlásszobában lakott a Sky River Sütöde fölött. Kamaszkorukban mindketten dolgoztak a sütödében. Most már gyerekek új generációja
mőködtette a hatalmas keverı- és sajtológépeket a kora reggeli órákban. Bármilyen nehéz is volt elhinni, Zach és Daisy már nem tartoztak közéjük. A lány bekanyarodott egy parkolóhelyre. - Holnap tízre bent leszek a stúdióban - mondta. -Megígértem Andreának, hogy szombatra kap egy kis ízelítıt. - Jesszusom! - fíntorgott Zach. - Tudod te, hány órányi anyagot vettem föl? - Pontosan tudom. Csak egy kis ízelítıt ígértem. Kedvelem ezt a menyasszonyt, szeretnék neki örömet okozni. - Ez nem a férj dolga lenne? - Négy húga van. - Tudom. Tapadtak a kamerára. - Zach a vállával kilökte az ajtót, és kiszállt. Az utcai lámpák fényében bo-rostyánszínünek látszott a haja. - Vagy inkább rád - ugratta Daisy. - Aha, nyilván. - A srác valószínőleg elvörösödött, de ezt ebben a megvilágításban nem lehetett látni. Nem volt az a csajozós fajta. Ámbár sosem ismerte volna be, titokban Daisy mostohatestvére, Sonnet ejtette rabul a szívét, még óvodás korukban. - Jó éjt! - búcsúzott Daisy. - Viszlát holnap! Ne maradj fenn túl soká! Zach jól ismerte ıt. Rendszerint izgatott volt egy-egy esemény után, és nem állhatta meg, hogy ne töltse le a nyers fájlokat. Szeretett kitenni egy-egy jól sikerült képet a blogjára étvágygerjesztı gyanánt, hadd lássa a menyasszony, mire számíthat. Daisy egy szerény kis házban lakott a Tölgyfa utcában. Komótosan nyitotta ki az ajtót. Annak, hogy egy olyan pasival nevelik föl Charlie-t, akivel nem lakik együtt, az egyik legrosszabb következménye az volt, hogy rettenetesen hiányzott neki a fia, ha az apjánál volt. Becsukta maga mögött az ajtót, és az átható csöndtıl elállt a lélegzete. Sosem kedvelte a csöndet. Olyankor túl sokat gondolkodott, és ha túl sokat gondolkodott, jöttek az aggodalmak. És ha aggodalmaskodott, elvesztette az eszét. Ha pedig elvesztette az eszét, rossz anya volt. Soha véget nem érı, ördögi kör. Talán be kellene szereznie egy kutyát. Igen, egy barátságos, ugrabugra kutyust, aki vidám vakkantásokkal és szökkenésekkel fogadná az ajtóban. Egy mókás ebet, aki nem ítélkezik, viszont eltereli a figyelmét az olyan dolgokról, amelyeken nem akar gondolkozni. - Egy kutya - kóstolgatta az ötletet hangosan. - Zseniális! Bevonult a dolgozósarokba, elıvett egy marék memóriakártyát, és aztán nézte, ahogy a számítógép betölti az esküvıi képeket, egyiket a másik után. Némelyik szokványos volt, olyan felvételek, amilyeneket minden esküvın készített, mert elvárták: az ifjú pár drámaian kirajzolódó alakja az éjszakai égbolt elıtt az elsı tánc során, a koccintó örömszülık. Mások egyediek voltak, egy még sosem látott mozdulat vagy pillantás. A menyasszony nagymamája, amint bandzsítva szürcsöl ki egy osztrigát, a vılegény nagybátyjának mámoros arca egy dal közben, egy koszorúslány, aki láthatóan kitér a csokor útjából... És aztán ott volt az a kép, amely beváltotta a reményeit, és páratlan lett. Az az utolsó pillanatban készült felvétel, a mezın kézen fogva sétáló párról. Ez elmondott egy történetet, elmondta, kik ık, párként mutatta be ıket. Két ember, akiknek az egybefonódó ujjai örök kapcsot jelképeznek. Tökéletes - leszámítva Jake-et, emlékeztette magát, és megnyitotta a szerkesztıprogramot. Az illetlen kutyusnak mennie kell a háttérbıl. Miközben gyorsan kijavította a felvételt, figyelmesen szemlélte a fény játékát a hajladozó fücsomókon, a pár elmosódott tükörképét a tó vizén, a menyasszonyból áradó meghatottságot, a vılegényrıl sugárzó boldogságot. Jó kép volt. Több mint jó. Olyan kép, amellyel az ember benevez egy fotóversenyre. Ettıl a gondolattól a képernyı sarkában látszó mappára siklott a tekintete. Ebben kellene győlniük azoknak a képeknek, melyekkel a New York-i Museum of Modern Art pályázatára akar jelentkezni. A nyertes mőveit minden évben kiállítják a MoMA új felfedezettjei között.
A szakma legkomolyabb versenyének számított, mert akit kiválasztottak, az elıtt megnyíltak az ajtók, és fellendült a karrierje. Daisynek leghıbb vágya volt, hogy bemutathassa a munkáit. Csakhogy a mappa siralmasan üres volt. Mint egy épp csak résnyire nyitott ajtó, nem volt mögötte semmi. A világ összes jó szándéka és emelkedett célkitőzése sem adhatta meg Daisynek azt az egyetlen dolgot, amire szüksége lett volna ahhoz, hogy összeállítsa az anyagot, és bemutassa a munkáját: az idıt. Néha már azon gondolkodott, vajon mikor lesz az élete tényleg az övé. Elhessegette a csalódottságot, ismét az esküvıi képre összpontosított, és gyorsan föltette az Álomesküvı céges blogjára „ízelítı Andreának és Briannek" címmel. Aztán hátradılve megengedett magának egy kis sírdogálást. Nem akarta, hogy az emberek tudják, megríkatja a boldog párok látványa. Nem akarta, hogy bárki észrevegye, milyen vágyakozás, keserves sóvárgás kínozza. Magányosan sírt, aztán kikapcsolta a számítógépet. Már hajnali egy volt, és aludnia is kellett. Miközben körbejárt és leoltogatta a lámpákat, észrevett néhány borítékot a bejárati ajtónál. Lehajolt, aztán átnézte a küldeményeket. Szórólapok és reklámok. Adománygyőjtı csekkek és értesítés helyi programokról. Kuponok, amelyeket sosem fog fölhasználni. És... egy krémszínő boríték, nagyon ismerıs kézírással. Nagyot dobbant a szíve, és föltépte a vastag papírt. Tisztelettel meghívjuk Julián Maurice Gastineaux hadnagyi kinevezésére az Egyesült Államok Légierejének 520. tartalékos különítményéhez. Az ünnepségre május 14-én, szombaton 13 órakor kerül sor a Cornell Egyetem Statler elıadótermében. A hátoldalon, ugyanazzal a lendületes kézírással ez állt: Remélem, eljössz. Beszélni szeretnék veled. J. Ennyit az alvásról. İrület, hogy egy egyszerő név egy darab papíron visszalöki a kétségekkel és elszalasztott lehetıségekkel teli múltba. Ugyanis Julián Gastineaux, hamarosan Julián Gastineaux hadnagy volt Daisy személyes, nagy, elszalasztott lehetısége.
2.
Kioga Tábor, Ulster megye, New York Öt évvel korábban Az utolsó dolog, amire Daisy Bellamy a középiskola elvégzését megelızı nyáron vágyott, az volt, hogy egy dohos, tóparti faházban töltse az idejét az apja és az öccse társaságában. Mindazonáltal nem tehetett mást. Kényszerítették. Ámbár a szüleik sem neki, sem Maxnek nem mondtak sokat, a családjuk kétségkívül felbomlóban volt. Az apjuk és az anyjuk nem tudta tovább fenntartani a látszatot, hogy ık egy boldog pár, pedig évekig próbálkoztak. Az apja azt a megoldást találta ki, hogy az Upper East Side-i otthonukból visszavonulnak a Bellamy család birtokára - a jó öreg Kioga Táborba a Juhar-tó partján -, és ı úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Nos, semmi sem volt rendben, és Daisy eltökélte, hogy ezt be is bizonyítja. Bepakolt a táskájába egy nyárra való hajápoló kencét, egy iPodot, egy SLR kamerát meg egy jókora adag füvet és cigit. Bár megfogadta, hogy nem vesz tudomást a tóparti tábor káprázatos szépségérıl, a végtelen elszigeteltség, a mélységes csönd és a lenyőgözı látvány hatása alól nem vonhatta ki magát. Meg sem fordult volna a fejében, hogy itt, a világ végén fog megismerkedni valakivel. Ám kiderült, hogy egy hasonló korú srácot szintén nyári táborra ítéltek, bár egészen más okból. Amikor a fiú elıször lépett be a fıépületbe vacsoraidıben, Daisyt furcsa forróság járta át, és arra gondolt, hogy talán végül mégsem lesz olyan unalmas ez a nyár. Már a srác megjelenése megtestesítette az összes veszélyt, amelyrıl a felnıttek papolni szoktak. Magas volt, karcsú és izmos, a tartása és a mozgása önbizalmat sugárzott, sıt talán egyenesen nyegleséget. Félvér volt, tejeskávészínő bırét tetoválások tarkították, fülbevalót és rasztafrizurát viselt. Odaballagott a büféasztalhoz, ahol Daisy is állt, mintha vonzotta volna a lány körül örvénylı láthatatlan forróság. - Csak hogy tudd - közölte -, a franc se akarja itt tölteni a nyarat. - Csak hogy tudd - felelt Daisy olyan flegmán, ahogy csak tıle telt -, én sem jószántamból jöttem. Egyébként mit keresel itt? - Választhattam. Vagy eljövök segíteni a bátyámnak, Connornak, vagy beülhetek a fiatalkorúak dutyijába - válaszolta a srác könnyedén. Daisy nem sokat tudott az ilyen dolgokról. A fiatalkorúak börtönébe a gettókban csellengı gyerekek kerülnek. - Connor öccse vagy? -Ja. - Nem hasonlítasz rá. - Connor igazi fehér bırő, angolszász származású, protestáns típus volt, egy derék favágó az északi erdıségekbıl, míg Julián sötétebb bırő... és veszedelmes. - Féltestvérek vagyunk - vetette oda a fiú hanyagul. - Más volt az apánk. Connor sem örül nekem, de anyám rávette, hogy vigyázzon rám. Connor Davis vezette a Kioga Tábor felújítási munkálatait. Az üdülıhelyet Daisy nagyszüleinek az arany-lakodalmára akarták rendbe hozni. Mindenkitıl elvárták, hogy segítsen a renoválásban, de a lány arra nem számított, hogy egy ilyen sráccal ismerkedik meg. Még mielıtt a nevét megtudta volna, megérzett valami alapvetıt vele kapcsolatban: hogy valami elképesztı és titokzatos módon fontos szerepet fog játszani az életében. Julián Gastineaux-nak hívták, és hozzá hasonlóan most fejezte be a középiskola harmadik évét, de ezen túlmenıen semmi közös nem volt bennük. Daisy New York elıkelı negyedébıl érkezett, egy kiváltságos, de boldogtalan családból és egy elit iskolából. Julián a kaliforniai Chino kopott elıvárosából, a marhalegelık szomszédságából. Mint lepkék a lámpát, úgy kerülgették egymást a vacsora alatt; utána nekik jutott a mosogatás. Szokásától eltérıen Daisy nem berzenkedett a fizikai munka ellen. Meghitt bajtársi viszony alakult ki köztük, miközben dolgoztak. Lenyőgözve bámulta a fiú inas karját, széles, erıs kezét. Amikor kiterítették a törlıruhákat, ösz-szeért a válluk, és ez a futó érintés izgatóbb volt, mint amit valaha más fiú mellett érzett. Elég sok srácot ismert, de ez más volt. Ez a furcsa felismerés megzavarta a lányt, ugyanakkor izgalommal töltötte el. - Van egy tőzrakóhely lent a tóparton - mondta, és kutatva nézett a fiú fura, borostyánszínő szemébe, hogy lássa, ı is érez-e valamit, de nem tudta megállapítani. Túl friss még az ismeretségük. - Esetleg lemehetnénk, és tüzet rakhatnánk. - Ja, és aztán kézen fogva énekelhetjük a Kumbayát - Még néhány este tévé meg internet nélkül, és könyörögni fogsz a Kumbayáért. - Igaz. - A csúfondáros mosoly egy pillanat alatt kedvesre váltott. Daisy az apját az étkezı ajtajában csípte el. - Rakhatunk tüzet a parton? - kérdezte tıle. - Mármint te és Julián? - Az apja gyanakvó pillantással mérte végig ıket.
- Igen, papa. En és Julián. - Igyekezett megırizni a látszatot. Nehogy már azt higgyék, hogy kezdi jól érezni magát itt, ebben az eldugott, kopott táborban, miközben az összes barátja a tengerparton bulizik! Legnagyobb meglepetésére Julián közbeszólt: - ígérem, tisztességesen fogok viselkedni, uram. Élmény volt látni, ahogy az apja meglepetten felvonja a szemöldökét. Láthatóan meglepte, hogy az „uram" szót hallja a rasztafrizurás szájából. - Annyi szent. - Connor lépett oda hozzájuk, és szúrós pillantást vetett az öccsére. Nem volt kétséges, melyikük a fınök. - Azt hiszem, semmi akadálya - mondta végül Greg. Valószínőleg rájött, hogy Connor ellátja az öccse baját, ha az átlépi a határokat. - Késıbb lehet, hogy lemegyek hozzátok. - Jól van, apa - törıdött bele Daisy megjátszott vidámsággal. - Az nagyszerő lesz. Egyikük sem jeleskedett a tőzrakás terén, de nem ez volt a lényeg. Az egész doboz gyufát elhasználták, mire a gallyakból készült kis farakás tüzet fogott. A szellı egyenesen ırá fújta a füstöt, és Daisy boldogan húzódott oda Julián mellé. A fiú nem élt az alkalommal, de nem is húzódott el. Voltaképp már az is nagyszerő érzés volt, hogy egyszerően mellette ült. Nem úgy, mint amikor a sportpálya lelátója alatt hetyegett a srácokkal, vagy azon a fıiskolás partin, a Columbián, ahol hazudott a korát illetıen, hogy bejuthasson. A lángnyelvek vidáman táncoltak a tőzrakóban, Julián pedig a tükörképüket figyelte a tó sötét vizén. - Voltam már itt egyszer - szólalt meg. - Nyolcéves koromban. - Komolyan? Táboroztál? - Na, nem jószántamból - nevetett fanyarul a fiú. -Connor felügyelı volt, és a nyakába sóztak. Daisy magyarázatot várt, de nem kapott. -Mert...? Julián arcáról lehervadt a mosoly. - Mert nem volt más. A szavaiból áradó magány, a gondolat, hogy egy kisgyereknek csak egy féltestvére van, szíven ütötte Daisyt. Nem akart faggatózni, de szeretett volna többet megtudni errıl a srácról. - És most mi a sztorid? - Anyám állástalan elıadómővész, énekel, táncol, színészkedik. Ó, azt hiszi, ennyivel leszerelheti ıt? - Ez anyád sztorija. Én a tiédre vagyok kíváncsi. - Májusban összeütköztem a törvénnyel. Na, ez már érdekes, gondolta Daisy. Izgalmas. Veszélyes. .. Még közelebb hajolt. - Mit csináltál? Autót loptál? Vagy droggal kereskedtél? - Alighogy kimondta, már meg is bánta a szavakat. Most majd a srác azt hiszi, a bıre színe alapján ítéli meg. - Megerıszakoltam egy lányt. Lehet, hogy hármat is. - Oké, ezt megérdemeltem. Egyébként hazudsz. -Daisy átkarolta a térdét. Julián egy kis ideig hallgatott, mintha azt latolgatta volna, megsértıdjön-e. - Lássuk csak. Elkaptak, amikor sötétedés után leugrottam a trambulinról egy uszodában. Gördeszkáztam egy parkolóház felhajtóján... meg ilyenek. Pár hete leugrottam egy házi készítéső gumikötéllel egy autópálya-hídról. A bíró levegıváltozást írt elı a nyárra, meg valami hasznos munkát. Hidd el, legkevésbé sem vágyom rá, hogy egy vén tábort renováljak a Catskill-hegységben. A srácról alkotott kép gyökeres változáson ment keresztül. - Minek kell gumikötéllel leugrálni hidakról? - Miért ne? - Hát lássuk csak! Talán mert összetörhetted volna az összes csontodat. Ott maradhattál volna nyomorékon. Lehetnél most épp agyhalott, vagy csak simán hulla.
- Naponta halnak meg emberek. - Igen, de a hidakról való leugrálás jó eséllyel fiatalon tehet sírba - borzongott meg Daisy. - Fantasztikus volt, bármelyik pillanatban megtenném újra. Mindig is szerettem repülni. A srác megadta a tökéletes végszót. Daisy a zsebébe nyúlt, elıhúzott egy szemüvegtokot, kinyitotta, és elıbukkant egy vastagra csavart, idomtalan füves cigaretta. - Akkor ez tetszeni fog. - A végéhez tartott egy izzó ágat, meggyújtotta, majd nagyot szippantott belıle. -Én így szoktam repülni. - Remélve, hogy kellıen megdöbbentette a srácot, odanyújtotta neki. - Én inkább kihagyom. Micsoda? Hogy lehet lemondani a füvezés élményérıl? Julián olvashatott a gondolataiban, mert elvigyorodott. - Vigyáznom kell magamra. Tudod, a kaliforniai bíró választás elé állította anyámat: vagy elmegyek a városból a nyárra, vagy becsukat a fiatalkorúak börtönébe. Azzal, hogy eljöttem ide, hivatalosan nem marad nyoma az esetnek. - így igazságos. Nyugodtan vedd el, nem fognak rajtakapni - nyújtotta Daisy újból feléje a cigarettát. - Én ebben nem veszek részt. Nevetséges! Minek képzeli ez magát, kiscserkésznek? A tartózkodása zavarta Daisyt, mintha a srác elítélte volna. - Ugyan már! Nagyon jó anyag. Esélye sincs, hogy rajtakapjanak itt, a semmi közepén. - Nem emiatt aggódom - mondta a srác -, csak nem szeretek elszállni. - Ahogy akarod. - Daisy tett még egy ágat a tőzre, és nézte, ahogy elég. Kissé kínosan érezte magát. - Az ember ott keres magának szórakozást, ahol épp lehet. - És te ettıl jól szórakozol? A lány Julianre hunyorgott a füstön át. Vajon föltette ı már magának valaha ezt a kérdést? - Eddig ez a nyár igazán... fura volt. Sokkal szóra-koztatóbbnak kellett volna lennie. Gondolj csak bele! Ez az utolsó nyarunk igazi gyerekként. Jövıre érettségizünk, minden idınket az fogja lekötni, hogy készüljünk a fıiskolára. - Fıiskolára? - Julián a könyökére támaszkodott, és fölnézett a csillagokra. - Na, ez jó. - Miért, te nem készülsz fıiskolára? A fiú csak nevetett. - Mi az? - csodálkozott el Daisy, megfeledkezve a parázsló cigarettáról. - Ezt még senki sem kérdezte tılem. - Téged nem üldöznek már kilencedik óta a tanáraid azzal, hogy hol tanulsz tovább? A fiú megint csak nevetett. -Az én iskolámban már az is nagy dolognak számít, ha nem marad ki menet közben az ember, nem lesz terhes, vagy nem vágják sittre. Daisy megpróbált elképzelni egy ilyen világot. - Iskolát kellene váltanod. Ismét az a keserő nevetés... - Nem én döntöm el. Abba az állami iskolába járok, amelyik a legközelebb van az otthonomhoz. - És ebben az iskolában nem készítenek föl a fıiskolára? - hitetlenkedett Daisy. A fiú megvonta a vállát. - A többség szerez valami szar melót egy autómosóban, lottózik, és imádkozik, hogy jobbra forduljon a sorsa. Szerintem te nem olyan vagy, mint a többség. - A lány elhallgatott, mert a srác zavart képet vágott. - Mi ii/? Miért nézel így rám? Nincs bennem semmi különös. Daisy ezt egy másodpercig sem hitte el. - Nézd, én sem azt mondom, hogy a fıiskola maga ÍI mennyország, de az autómosónál hétszentség, hogy lobb. - A fıiskola pénzbe kerül, ami nekem nincs.
- Erre találták ki az ösztöndíjat. - A lánynak eszébe jutott a pár hete tartott év végi tájékoztató. A maga részérıl ellógta volna, de az iskolai újságtól megkérték, hogy készítsen pár fotót. Valami katonák tartottak elıadást arról, hogyan lehet pénzt keresni a tanulással. Nemigen figyelt oda, de a lényegre emlékezett. - Akkor ott az ROTC. Tartalékostiszt-képzés. A sereg fizeti a tanulmányi költségeidet. Pénzt keresel, miközben tanulsz, ez a szlogenjük. - Szép. De hol van a csapda? Mert mindig van csapda. Elküldenek a háborúba. - Valószínőleg többre lenne lehetıséged, mint gumikötéllel hidakról leugrálni. - Mi vagy te, toborzótiszt? - Csak elmondom, amit tudok - vonta meg a vállát Daisy. Igazából nem érdekelte, hogy ez a srác megy-e fıiskolára, vagy sem. Ami azt illeti, az sem érdekelte igazán, hogy ı maga megy-e. Az .immár kihőlt füvet egy lezárható mőanyag tasakban eltette késıbbre. Talán olyasvalaki számára, akinek lesz kedve elszállni vele. A baj csak az volt, hogy ı semmi máshoz nem érzett kedvet, mint hogy Juliannel legyen. Volt valami ebben a srácban. - Fura lehet olyan középiskolába járni, ahol senki sem segít nektek bekerülni egy fıiskolára jegyezte meg. - De az, hogy senki sem segít neked, még nem jelenti azt, hogy te sem segíthetsz magadon. Az biztos - mondta a fiú, majd egy újabb száraz ágat dobott a tőzre. - Köszönöm a közérdekő tájékoztatást. - Nagy a szád. - Te meg a fellegekben jársz. Daisy hangosan felnevetett, hátravetett fejjel, és szinte látta, ahogy a hangja olyan vidáman száll felfelé, mint a tőzbıl a szikra meg a füst. Jól érezte magát, és ez nem a főnek volt köszönhetı. Kedvelte ezt a srácot. Nagyon-nagyon kedvelte. Más volt, különleges, kissé titokzatos. Egy ujjal sem nyúlt ıhozzá, pedig szerette volna. Meg sem csókolta, pedig azt is szerette volna. Egyszerően csak hátradılt, és halvány, fanyar mosollyal nézett rá. O, azok a szemek, gondolta Daisy, és különös melegség öntötte el. Belenézett a borostyánszínő szempárba, és arra kellett gondolnia: szia, lelkem másik fele, örülök, hogy végre megismerhetlek. A jelen Daisy a kelleténél sokkal többet rágódott a Julianhez főzıdı kapcsolatán, különösen ilyen pillanatokban, az éjszaka közepén, amikor egyedül volt, és elepedt egy emberi érintésért. Ha az élete egy hollywoodi forgatókönyvet követne, minden egyszerő lett volna az után az elsı, valószerőtlen, de felvillanyozó találkozás után. Felerısödne a zene, dalolnának a madarak, és kész. Egyenesen következne a „boldogan éltek, míg meg nem haltak". Semmi kitérı, semmi akadály, csak a happy end. El kell ismerni, kicsit közhelyes volt a két kamasz találkozása. Az erdei tábor eszményi környezet volt egy nyári románchoz: két csillogó szemő gyerek, akikben minden józan ész ellenére vonzalom ébred egymás iránt... és akiket a nyár végén erıvel elszakít egymástól az érzéketlen család. Tökéletes... Leszámítva, hogy nem így alakultak a dolgok. Ehelyett Daisy és Julián megtették a lehetetlent. A hormonok szilaj rohamának ellenállva keserves vágyakozásban töltötték a nyarat, de valami csoda folytán nem jöttek össze. Igazából nem csoda volt, hanem Julián önfegyelme. Megígérte a bátyjának, hogy nem keveredik bajba, és Daisynek hamar rá kellett jönnie, hogy a fiú tartja a szavát. A nyár végén elváltak, megadva magukat a körülményeknek. Tudhatta volna, hogy soha nem is volt esélyük többre, mint hogy nyári emlék legyenek egymás számára. Visszatérve Manhattanbe azon az ıszön Daisy kissé bekattant, amikor elkezdte a középiskola utolsó évét. Hozott egy hihetetlenül rossz döntést, melynek eredménye
egy hihetetlenül drága ajándék lett: Charlie, aki az érettségit követı nyáron született meg. Ám attól még, hogy anya lett, nem felejtette el Juliánt. Továbbra is várt és reménykedett, hogy egyszer eljön az ı idejük. Csakhogy neki ott volt a gyereke, Juliannek pedig az álma, amelyet meg akart valósítani. Megpróbált olvasni a kinevezési meghívó sorai között, ami hiábavaló erıfeszítésnek bizonyult, tekintve hogy hivatalos, nyomtatott szöveg volt. A hátoldalára rótt szavakat többféleképpen lehetett értelmezni. Vajon Julián tényleg találkozni akar vele, vagy csak udvarias? Nem tudhatta, mert a kapcsolatuk kínos ponton állt, mint általában. A tagadhatatlan, kölcsönös vonzalom dacára igyekezett beletörıdni a ténybe, hogy neki és Juliannek az a sorsa, hogy külön utakon járnak. A fiú végzıs a Cornellen, a tanulmányaira és a tartalékos tiszti képzésre összpontosít, ahogy annak lennie is kell. Daisy Avalonban él, azon a helyen, amely olyan sivárnak tőnt neki, mint Szibéria, amikor elıször látta, azon a Kioga Táborban töltött nyáron. Mostanában mégis ezt nevezte az otthonának, mert közel van a családjához, és a legjobb hely Charlie felnevelésére. Úgy tőnt, nincs rá lehetıség, hogy együtt legyenek Juliannel anélkül, hogy valamelyikük mindent föláldozna. Vannak dolgok, mondogatta magának gyakran, amelyek egyszerően nem úgy vannak megírva. Mégis, nem tehetett róla, ábrándozott, és az éjszaka álmatlan óráin néha azon tőnıdött, vajon eljön-e egyszer az ı ideje is, megismeri-e valaha azt a repesı szerelmes boldogságot, amit esküvırıl esküvıre megörökít a fényképezıgépével. Egy kis belsı hang emlékeztette, hogy neki is megvolt az esélye, nem is olyan régen. Volt egy győrő, egy ajánlat... de túlságosan megijedt és összezavarodott ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye. Inkább azt választotta, hogy egy évre külföldre megy tanulni Char-lie-val együtt, amibıl végül rájött, milyen nagy szüksége van a családjára. Jaj, Daisy, gondolta. Találd már ki végre, mire vágysz! Nem lehet olyan nehéz. Kétségek közt ırlıdve letette a levelet, és nyugtalanul járkálni kezdett, a mellkasát heves érzések feszítették. Julián mindig ilyen hatással volt rá, az elsı perctıl kezdve, amikor kamaszkorukban találkoztak. Mégis, bármennyire is külön utakra vitte ıket az élet, a kapcsolatuk fennmaradt. Amíg fıiskolára jártak -Daisy New Paltzba, Julián a Cornellre - sikerült néhanapján találkozniuk. Valahányszor az iskolai szüneteik egybeestek, és nem szólt közbe az ROTC, a tartalékostisztképzés, csentek maguknak egy kis idıt. És ilyenkor mindig úgy tőnt, hogy a vonzalom, amely annyi éve kezdıdött, rendületlenül fennáll, sıt egyre erısebb. Mintha az összes akadály ellenére, amelyeket az élet az útjába sodort, még növekedett volna. Továbbra is keresték egymást, de ez nem volt elég. Daisy nem értette a helyzetet, próbálta észérvekkel meggyızni magát, mert az, hogy összejöjjön egy olyan sráccal, mint Julián, lehetetlennek tőnt. Az élet makacsul ellentétes irányba kormányozta ıket. Juliannek ott az ROTC és a Cornell, neki pedig Charlie, a munkája és... Charlie npja. Nem csoda, hogy sosem jön össze a dolog Juli-niinel. Néha, amikor arról ábrándozott, hogy együtt vannak, Daisy megpróbálta elképzelni Juliánt és Charlie-t mint apát és fiát. Ám a fájdalmas igazság az volt, hogy ezt a szerepet Julián láthatólag nem kívánta eljátszani, és ebben hajthatatlannak mutatkozott. Tökéletesen kedves volt a gyerekkel, de Daisy látta rajta, hogy távolságot tart. Jól emlékezett arra az esetre, amikor Charlie eltévesztette, és apunak szólította. Julián összerezzent, és azt felelte neki: - Nem én vagyok az apukád, te fiú! Nem tudhatta, hogy a megjegyzésébıl becenév lesz. Attól a naptól kezdve Charlie Apufiúnak nevezte el.
Ha az ember egyedülálló anya, emlékeztette magát Daisy, az életét a gyermeke szükségletei határozzák meg. Charlie-nak egy apára volt szüksége, nem egy „apufiúra". Ellentétben minden várakozással, Logan nagyszerő apa volt. Akárcsak Daisy, ı is New Paltzban végezte a tanulmányait, és Avalonban telepedett le. Megvett egy biztosítási vállalkozást egy fickótól, aki visszavonult. Az üzlet jól ment. Az emberek rossz gazdasági idıkben is vágynak rá, hogy bebiztosítsák magukat arra az esetre, ha történne velük valami. Daisy nem tudta, Logan mennyire lelkesedik a munkájáért, de az biztos, hogy maradéktalanul eleget tett apai kötelezettségeinek. A nem épp szokványos életmódjuk eddig jól mőködött. Daisy néha akaratlanul is azt kérdezte magától, vajon tényleg ezt az életet szánta-e neki a sors. Nagy sóhaj kíséretében újból fölemelte a meghívót, és ide-oda forgatta a kezében a válaszkártyát. Ez a kinevezési ceremónia jelentıségteljes eseménynek tőnt. Nyilván az is. Mindaz, amit Julián a középiskola óta tett jelentıs volt. Pénz nélkül, csupán az eszével és az elszántságával felvértezve pontosan azt tette, amit Daisy ajánlott neki. Jelentkezett tartalékostisztképzésre, hogy ilyen módon finanszírozza a tanulmányait. Ez volt az egyetlen tanács, amelyet a lány egész életében adott, és tényleg bevált. A kiváló oktatásért cserébe most viszont a következı négy év Julián életébıl a légierıé. Még több is, ha jelentkezik pilótaképzésre. Ha megkezdi a szolgálatot, elküldhetik bárhová a világon. Bárhová, csak ide nem, tőnıdött Daisy az otthonának nevezett helyre gondolva, az elképesztıen kicsi és elképesztıen régimódi Avalonra, amelynek abszolút nulla a jelentısége katonai szempontból. Ellenırizte az esemény idıpontját. Igen, ráér aznap. Az Álomesküvı több fényképészt és asszisztenst is alkalmaz, és azon a hétvégén Daisy épp szabad. Megkérheti Logant, hogy vigyázzon Char-lie-ra, és elmehet az ünnepségre Ithacába, fényképezıgéppel a kezében, hogy megörökítse ezt a sokat ígérı pillanatot. El akart menni. El kell mennie. Muszáj négyszemközt beszélnie Juliannel. Évek óta epekednek egymás után, botladoznak egymás felé, csak hogy a körülmények újból és újból eltávolítsák ıket - de most végre úgy érezte, itt az esély. Végre-valahára megteszi, amit már rég meg kellett volna tennie. Ideje, hogy tisztázza a dolgokat Juliannel és saját magával is. Maradéktalanul ıszintének kell lennie. Végre, annyi idı után, meg fogja mondani neki, hogyan érez. A papír hátlapjára vetett titokzatos sorok alapján feltételezhetı, hogy Juliannek is ugyanez jár a fejében.
3.
Julián Gastineaux-t fellelkesítette, ahogy a gravitáció átjárja a testét, miközben százötven mérföld per órás sebességgel zuhan a ritka levegıben. Cibálta a ruhája varrásait, megtöltötte az orrát meg a száját, rémmaszkká torzította a vonásait. Érezte, ahogy megragadja az erı, amely hatalmasabb minden embernél, és ennél nagyobb izgalmat elképzelni sem tudott. Olyasmi, mint a szerelem.
Ellentétben a szerelemmel ez választható gyakorlat volt. Noha véleménye szerint, ha valakinek fölkínálják a lehetıséget, hogy kiugorhat egy repülıbıl, nem választhat mást, mint hogy él vele. A kiképzése véget ért, de nem olyan fából faragták, hogy nemet mondjon egy ugrásra. Lehet, hogy bolond, de nem idióta, hogy kihagyjon egy ilyen lehetıséget. Imádta a súlytalanság érzését és a tudatot, hogy nincs alatta más, csak az ég. Foltokból összevarrt takaróként terült el elıtte New York állam középsı része: hullámos dombok, folyók táplálta termıföldek és hosszúkás tavak látványos sora, amelyeket mintha hatalmas karmok vájtak volna a tájba. Rezegni kezdett a magasságmérı, jelezve, hogy ideje befejezni a gyönyörködést. Kiengedte a vezérernyıt. A széllökés a lehetı legrosszabb pillanatban érkezett. Miközben a vezérernyınek fokozatosan ki kellett volna húznia a fıernyıt, elvesztette az irányítást a mozgása felett. A választható gyakorlat egy szempillantás alatt rémálommá változott. Eltért a céljától, túlságosan is sebesen zuhant, kiszolgáltatva az oldalirányú légáram kénye-kedvének. Összeszorított fogakkal, szitkozódva, nagy üggyel-bajjal kibontotta a fıernyıt. A madzagok összegabalyodtak, az egész szerkezet féloldalasan állt. Lázasan dolgozott a fogantyúkkal, hogy mérsékelje a sebességét, miközben a légáram egy sőrő liget felé sodorta. Leadta a vészjelzést, megeresztett pár vaskos káromkodást, és elmormolt egy fohászt. A fohász meghallgatásra talált, legalábbis nagyrészt. Nem csapódott be százötven mérföld per órás sebességgel, véres palacsintává zúzva magát, hanem sikerült navigálnia egy kicsit, és lelassulnia. A földet érés viszont nem egészen úgy sikerült, ahogy eredetileg tervezte. Fejjel lefelé lógva az ejtıernyı hámjában, elég egyedi szemszögbıl szemlélte a világot. Friss levelekkel borított, ruganyos ágak hajladoztak a súlya alatt. Csupa zöldet és barnát látott maga körül, civilizációnak semmi nyoma. A francba! Ez volt az utolsó gyakorlata itt, rendben kellett volna mennie. Kényszerítette magát, hogy lassú és céltudatos legyen, miközben fontolóra vette, mit tegyen. Vér szivárgott valahonnan az arcára. Minden porcikája sajgott, de úgy vélte, nem tört el semmije, bár a válla kegyetlenül fájt. Talán kificamította. A védıszemüveg teljesen tönkrement. Megpróbálta elıvenni a bicskáját, de már az elsı mozdulattól sebesen csúszni kezdett a föld felé, úgyhogy megdermedt, és megpróbálta kitalálni, mit tegyen. Hogy közvetlenül a kinevezése elıtt törje ki a nyakát, az roppant béna húzás lenne, semmi kétség. Es Daisy - arra inkább nem is akart gondolni, milyen hatással lenne ez a lánnyal kapcsolatos terveire, és csak remélni merte, hogy a baleset nem baljós elıjel. Még mindig a lehetıségeit mérlegelte, és közben észrevette a fejében kialakuló furcsa érzést, amikor zörgı hang ütötte meg a fülét lentrıl, az erdı felıl. Néhány perccel késıbb megjelent egy kis, kezeslábast viselı alak. - Istenverte mániákus vagy, úgy bizony! - szitkozódott Sayers, az egyik társa. Józan, talpraesett lány volt az alabamai Selmából, és Juliánt a louisianai rokonaira emlékeztette. Leszámítva, hogy a rokonaival ellentétben Tanesha Sayersnek kötelessége volt segítséget és támaszt nyújtani a pórul járt bajtársának. - Idióta! - dühöngött a lány. - Csak az a szerencséd, hogy mőködött a jeladód. Máskülönben itt himbálódz-hatnál, míg lila lesz a fejed és bekrepálsz! Megérdemelnéd, hogy megvárjam, amíg lila lesz a fejed. Julián hagyta, hadd dohogjon. Nem mentegetızött, nem látta értelmét, hogy a széllökést okolja. Amellett Sayers alapvetıen ártalmatlan volt. Rendelkezett azzal a titokzatos képességgel, hogy miközben a sárga földig lehordott valakit, rendbe tette a dolgokat. Akárcsak Juliánt, ıt is kinevezésre javasolták. Jó tiszt lesz belıle. Fölmászott az ágak közé, ahol Julián fogságba esett, és a bicskájával apránként kiszabadította.
- Van saját bicskád, mi az ördögért nem segítettél magadon? - Azon voltam, de biztosra akartam menni, hogy ne a rossz madzagot vágjam el, és ne verjem be a... - Lezuhant az erdei talajra. A sisak dacára is érezte az ütı-dést. - ... a fejemet fejezte be a mondatot. - Kösz, Anyu. - Az egységnél Sayers beceneve Anyu volt, mert bár szüntelenül morgott és parancsolgatott, egy anyatigris elszántságával védelmezte mindegyiküket. - Ne hálálkodj, te bolond, csak maradj nyugton, amíg bekötöm azt a sebet. - Milyen sebet? - Julián óvatosan a homlokához nyúlt. Meleg nedvességet tapintott a haja tövénél. Sayers leugrott a fáról, egy mordulással földet ért, aztán rádión fölhívta a bázist. Julián megtörölte a kezét a kezeslábasában, és ez volt az a pillanat, amikor eszébe jutott a győrő. Régóta magánál hordta. Még ugrás közben is ott volt a szíve közelében, több réteg ruházat alatt, gondosan bezárva egy cipzáras zsebbe. Ezt a győrőt Daisy nem olyan körülmények között fogja megkapni, mint a múltkor. Az ég szerelmére! Egy peronon, verekedés közepette... Nem, ezúttal... Fölrántotta a tépızárat a ruhája nyakán, benyúlt alá, az ujjai egy cipzárt kerestek az ingén. Sayers letérdelt mellé. - Mi van? - Csak ellenırzöm a... Á, itt van. - Julián tagjai elernyedtek a megkönnyebbüléstıl, ahogy az ujjai összezárultak az ékszerdoboz körül. Elıvette és kinyitotta, így láthatóvá vált a tartalma: egy makulátlan briliáns meleg fényő aranyfoglalatban, a győrő belsı oldalára rávésve, hogy „örökké". Úgy fordította a dobozt, hogy Sayers is lássa. A nı egy pillanatig elgondolkodva nézte. - Sajnálom, Tökfej - mondta ki a férfi becenevét -, de ennyire nem szeretlek. - Dehogynem. - Julián rákattantotta a skatulyára a fedelét, és eltette. - Itt térdelsz elıttem. - Aha. - Sayers föltépett egy steril kötszeres csomagot. - A sebeidet szeretem. Esküszöm, Tökfej, olyan vagy, mint egy megelevenedett baleseti tesztbábú. Na, ezt imádom benned. Sayers orvosnak szeretett volna tanulni. Megszállni! ja volt a vérnek meg a sebeknek, minél undorítóbb, imnál jobb. Julián a veszély iránti rajongásával bısége-ÉB ellátta ıt horzsolásokkal, vágásokkal, rándulásokkal és vérzésekkel a kiképzésük során. Sayers megtisztította a sebet, és néhány tapasszal iisszehúzta. Miközben dolgozott, azt kérdezte: Mi az ördögnek cipeled magaddal azt a nyavalyás nyürőt mindenhová? - Nem tudom, mi mást tehetnék vele. Bedugni a fehérnemőim közé... - Nem akart ilyenekrıl beszélni Sayerszel. - Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de még a fıiskolán is elıfordul lopás. A másik igazságot, amit mindketten tudtak, nem mondta ki. Ha az ugrás tragikus véget ér, a győrő néma üzenet lett volna a nınek, akit szeret. - Arra gondoltam, a kezem ügyében tartom, hogy amint kedvezı alkalom kínálkozik, feltehessem a kérdést. Sayers fejcsóválva finoman megérintette a tapaszokat. - Csak arra ügyelj, nagyokos, hogy szegény lány ott is legyen, amikor elırántod. - Ez a terv. Meghívtam a kinevezési ünnepségre, és ha eljön... - Várj csak! Ha...? Ez kérdés? - Nos, a helyzet kissé bonyolult. - Ó, akkor az kiváló alap egy tartós kapcsolathoz. -Sayers elpakolta a felszerelését, majd megragadta Julián kezét, és fölsegítette. A férfi megrázogatta minden tagját, és közben ügyelt rá, hogy ne ránduljon össze a fájdalomtól. Mindene mőködıképes, és ez a lényeg.
- Nos, a helyzet az - szólalt meg, miközben összerakta az ernyıt - Daisyvel meg velem, hogy olyanok vagyunk, mint a mozgó célpont. Soha semmi nem egyszerő. Van egy gyereke, nagyszerő kissrác, de még tovább bonyolítja a dolgot. İ az egyik irányba megy, én a másikba, és soha nem vagyunk ugyanazon a lapon. Elindultak kifelé az erdıbıl. Már a lány gondolatától is felgyorsult a szívverése. - Odavagyok érte, és tudom, ı is így érez. Az eljegyzéssel kiiktatjuk a sok külsı marhaságot, és minden egyszerőbb lesz. Sayers megállt, felé fordult, és a szívére tette a kezét. - Ó, édesem. Tényleg ennyire ostoba vagy? Julián elvigyorodott. - Ezt te mondd meg! Sayers arcán aggodalom, bosszúság és alig leplezett együttérzés tükrözıdött, miközben kutatva nézte. - A mamám egyszer azt mondta, sose becsüljem alá a férfiak fafejőségét. Azt hiszem, igaza volt. - Miért? 0 is odavan értem, tudom. - Akkor már ketten vagytok. Beletelt némi idıbe, mire visszaértek, jelentést tettek, és leadták biztonsági vizsgálatra a megjelölt ejtıernyıt. Sajgó vállára ügyet sem vetve Julián visszatért a campusba, de útközben bekukkantott a diákcentrumba, hogy megnézze a postáját. A lakóépületek felé menet átlapozta a kis köteget. Igyekezett nem túl nagy jelentıséget tulajdonítani a kinevezési ünnepségnek. Mérföldkı volt az életében, eredmény, amelyet elért, és ha senki más nem jön el, csak a féltestvére, Connor, akkor sem fog zúgolódni. Ámbár lehet, hogy csak azért mondogatja ezt magának, hogy felkészüljön a csalódásra. A társai a különítményben a fél világot meghívták az ünnepségre. Juliannek egyszerően nem volt ennyi ember az életében. Az apja, aki professzor volt a Tulane Egyetemen, meghalt, amikor ı tizennégy éves volt. A nagybátyja és a nagynénje Louisianában pénz- és hely-s/üke miatt nem tudták befogadni. Más lehetıség híján Julián Kaliforniába ment, Chinóba, az anyjához. Nem olyan élettörténet, amelybıl seregnyi rajongó rokon következne. Talán ezért érezte magát annyira otthon a katonaságnál. Az emberek, akikkel együtt gyakorlatozott és dolgozott, olyanok voltak számára, mint ¡1 család. Ahogy általában, a gondolatai Daisyhez kanyarodtak. İ nagy, kiterjedt famíliából származik, többek között ezt szereti benne, ugyanakkor ez az egyik oka, amiért nehezen tudja elképzelni a jövıjét mellette. Az ö hivatása miatt Daisynek búcsút kellene mondania mindenkinek. Nem könnyő ilyet kérni valakitıl. A leveleket forgatva egy kis, elıre megcímzett borítékhoz ért. Föltépte, és felderült az arca. Megfeledkezett mindenrıl, az ünnepséggel kapcsolatos aggodalmairól, a fájdalomról a vállában, a tényrıl, hogy másnap prezentációt kell tartania. Csak bámult az egyszerő, elıre nyomtatott kártyára: Daisy Bellamy részt vesz / nem vesz részt az ünnepségen. Az aljára kézzel az volt írva: Ki nem hagynám! Hozok fényképezıgépet. Üdv. Nagyszerő hangulatban ért a szobájába. Davenport, az egyik lakótársa, csak egy pillantást vetett rá, és azt kérdezte: - Na, mi van, végre ágyba vitt valaki, Tökfej? Julián csak nevetett, és kivett egy üveg Gatorade-et a hőtıbıl. - Akkor biztos elkészültél a prezentációddal -mondta Davenport. - Épp csak hozzákezdtem.
- Mi is a téma? - Túlélés harci események során. - Vagyis nagyon rövid téma. Nem csoda, hogy nem izgulsz. - Meglepıdnél, ha tudnád, hányféle katasztrófát élhet túl az ember. - Jól van, lepjél meg! - Davenport ellökte magát a gurulós székkel a számítógép elıl, és várakozásteljesen nézett rá. - Ejtıernyıs baleset, amennyiben sikerül találnod | egy puha helyet a földet éréshez mondta Julián, és megmozgatta sajgó vállát. - Ha-ha. Mi ez egy gránáthoz képest? - A gránátot is túl lehet élni. - Mondd ezt annak a srácnak, aki ráveti magát, hogy megmentse a bajtársait. - Elvileg inkább vissza kell dobni oda, ahonnan jött. - Jó tudni. Julián nem aggódott az elıadás miatt. A fizikai kihívások és a tudományos teljesítmény nem tartoztak az élet nehézségei közé. El tudja végezni az iskolát, nem gond. Le tudja futni a maratoni távot, tud úszni egy mérföldet, fekvıtámaszozni fél kézzel. Egyik sem probléma. Számára azok a dolgok jelentettek kihívást, amit mások többnyire egyszerőnek tartottak. Például megérteni az élet legnagyobb rejtélyét: hogy hogyan mőködik a szerelem. De ez meg fog változni. Ámbár nincs tankönyv vagy elıadás, amely ebben a kérdésben útmutatást nyújthatna neki. Talán ez is olyan, mint amikor elragadta a légáram. Kapaszkodni kell, navigálni, amennyire lehet, és reménykedni, hogy egy darabban földet érsz. Tulajdonképpen mindig is ezt csinálta. 2007. február Julián az Egyesült Államok Légierejétıl érkezett hivatalos levelet bámulta. Nem akart hinni a szemének. I linóm különbözı tartalékostiszt-képzı egység is elfogulta a jelentkezését, és most megkapta a megerısítést 11/ ösztöndíjról. A hivatalos levelet a mellére szorította, úny állt a jellegtelen parkoló közepén, és fölnézett a kaliforniai Chino fölé boruló színtelen égboltra. Fıiskolára megy, és repülni fog. Majd szétvetette az izgalom, de nem volt kinek elúj-ktgolnia a nagy hírt. Megpróbálta géppuskatőzhöz hasonlatos spanyol konyhanyelven elmagyarázni a szomszédjának, Rojeliónak, ám Rojelio késésben volt, és nem ért rá vele beszélgetni. Ezután elnyargalt a Central Avenue-n lévı könyvtárba, szinte nem is érezte a földet ii talpa alatt. Otthon nem volt számítógépe, pedig azonnal írnia kell. John Steinbeck, az író sivár évszaknak nevezte a lelet Kaliforniában, és Julián mélységesen egyetértett vele. Az év legbánatosabb idıszaka volt. A Los Ange-lestıl keletre, az autópálya mentén fekvı Chinót nyu-natról szmog, keletrıl a hegyek nyúlványai fogták közre, és rendszerint megülte a karámok éles, erjedı szaga, megkeserítve minden lélegzetvételt. Julián többnyire begubózott a könyvtárba, leckét írt, olvasott és... ábrándozott. A Juhar-tó partján töltött nyár távoli, ködös, szürreális álomnak tőnt. Egy másik világ. Hogy elkerülje az iskolatársai szekálását, úgy kellett tennie, mintha nem szeretné a könyveket. A barátai között mérhetetlenül cikinek számított, ha valaki szeretett olvasni, és jól tanult, ezért a történetek iránti vonzalmát titokban tartotta. Számára a könyvek barátok és tanítók voltak. Megmentették a magánytól, és mindenfélét tanult belılük. Például hogy mit jelent az, hogy félárva. Charles Dickens egyik regényébıl megtudta, hogy ha valaki elveszíti az egyik szülıjét, akkor félárva. Ez ismerıs volt. Amióta az apja meghalt, Julián azok közé a srácok közé tartozott, akiket egyedül nevelt az anyjuk. Aki a saját bevallása szerint sosem akart anya lenni...
Egy közlékenységi rohamában azt is elmesélte, hogy Julián egy őrkutatási konferencián fogant, Niagara Falls-ban, egyéjszakás kaland következményeként. Az apja volt a fı szónok az ülésen, az anyja táncosnı a szálloda éjszakai bárjában. Kilenc hónappal késıbb megszületett Julián. Az anyja készségesen átengedte ıt az apjának. Vele kettesben egészen boldogan éldegéltek egészen addig, amíg az apja meg nem halt. A középiskolás éveit a fiú az anyjával töltötte, akinek láthatóan fogalma sem volt, mihez kezdjen vele. Nem volt mobiltelefonja. Alighanem ı volt az utolsó ember a földön, aki nem rendelkezett ilyen kütyü-vel. Ennyire le voltak égve. Az anyjának megint nem volt munkája, Julián pedig iskola után egy autószerelınél dolgozott, kerekeket meg olajat cserélt. Néha kapott borravalót, sosem a gazdag pasiktól, akik a menı járgányokkal jöttek, hanem a munkásoktól a Chevykkel meg a pick-upokkal. Az anyjának volt mobilja, mondván: muszáj, hogy el tudják érni, ha valami fellépés adódik, de még egy számlát már nem tudtak volna kifizetni. Az otthoni vonalas elıfizetésük pedig annyira fapados volt, hogy még hangposta sem tartozott hozzá. A könyvtárban böngészhette a világhálót, és ingyen e-mailezhetett. Hamar megtalálta az ROTC honlapját, bejelentkezett az üdvözlıcsomagban kapott kóddal, és közben úgy érezte magát, mintha egy titkos klubba nyert volna felvételt. Aztán gyorsan megnézte az e-mailjeit, így tartotta a kapcsolatot Daisyvel. Nem volt erıs oldaluk a levelezés, ma sem jött tıle semmi. Juliannek ott volt a munka és a tanulás. Daisy nemrégiben New Yorkból az Avalon nevő kisvárosba költözött az apjával. Azt mondta, elég necces náluk otthon a helyzet, most, hogy a szülei elválnak. Julián sajnálta, de nem sok tanáccsal szolgálhatott. Az ı ısei sosem voltak együtt, .mii bizonyos szempontból jobb volt, mert nem kellett átesni a szakításon. Ám az e-mailnek is megvoltak a határai. Ezzel az újsággal föl akarta hívni a lányt. Meg akarta köszönni neki, hogy emlékeztette arra, neki sem elérhetetlen a fıiskola. Az ötlet, amelyet elızı nyáron adott, gyökeret vert Julián fejében. Volt rá mód, hogy megvalósítsa azt az életet, amelyrıl addig csak álmodozott. Daisy egy lezser, szinte félvállról odavetett megjegyzéssel kezébe adta az aranykulcsot. A lakás, amelyben az anyjával laktak, egy lehangoló „mővályog" házban volt, gazos udvar és repedezett betonú parkoló mellett. Kinyitotta az ajtót. Áz anyja nem volt otthon. Amikor nem volt munkája, ideje nagy részét a városba tartó buszon töltötte, szereplıválogatásokra járva. Julián föl-alá járkált a telefon elıtt. Végül összeszedte a bátorságát, hogy felhívja Daisyt. Hallani akarta a hangját, hogy élıszóban beszámoljon neki a levélrıl. A hívás tovább fogja növelni a megengedhetetlenül magas telefonszámlát, de ez most nem érdekelte. Daisy egybıl felvette. Mindig így történt, ha a mobilján hívta, mert senki más nem kereste ebbıl a körzetbıl. - Szia! - szólt bele. - Szia! Nem zavarok? - kérdezte Julián, és a háromórás idıeltolódásra gondolt. A háttérben zene hallatszott. - Ne-e-em. - A lány hallgatott, és Julián felismerte a számot: Season of Loving. Utálta. - Minden rendben? - Fura. Nem látta nyár óta, de az a „ne-e-em" meghökkentette. - Mi a helyzet? Elhallgatott a zene. - Olivia meghívott az esküvıre. - Ez király, nem? - Juliánt is meghívták, hiszen a fivére a vılegény. Sosem volt még lakodalomban, de már alig várta, mert a Kioga Táborban lesz, augusztusban. Hirtelen eszébe jutott, meg kell néznie az ROTC órarendjét, hogy megbizonyosodjon róla, ráér-e aznap. - Nem annyira király. - Daisy hangja valahogy elvékonyodott. - Ide figyelj, Julián, már egy ideje el akarok mondani neked valamit, csak nem tudom, hogyan. Istenem, olyan nehéz!
Julián agyában egymást kergették a gondolatok. Valami baja van? Azt akarja, hogy ne hívogassa többé, hanem tőnjön el a színrıl? Bepasizott? Az ég szerelmére! -Akkor mondd el! - Nem akarom, hogy megutálj. - Sosem utálnálak meg. Senkit sem utálok. - Még a részeg sofırt sem, aki az apja balesetét okozta. Látta a fickót a bíróságon. Úgy zokogott, hogy nem tudott megállni a lábán. Julián nem érzett győlöletet. Csak hihetetlen, mélységes ürességet. - Komolyan, Daze, nekem bármit elmondhatsz. - Én utálom magamat - mondta a lány halk, remegı hangon. A régimódi telefon zsinórja szők területre korlátozta Julián mozgásterét az ablak elıtt. Kinézett a fakó februári idıbe. Odalent a parkolóban Rojelio felesége egymás után hordta be a bevásárlószatyrokat. Normál esetben leszaladt volna segíteni neki. Volt egy csomó gyerekük sose tudta, pontosan mennyi -, akik annyit ettek, mint egy sáskaraj. Az asszony mást sem tett, mint dolgozott, bevásárolt és fızött. - Gyerünk, Daisy, halljam, mi a gond! - Elszúrtam. Nagyon elszúrtam. - Elkínzott volt a lány hangja, mintha a szavak üvegcserepek lennének, amelyek fájdalmat okoznak neki. Bár nem tudta, mirıl van szó, Julián szeretett volna ott lenni vele, átölelni, érezni a haja illatát, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Különbözı lehetıségek futottak át az agyán. Visszaszokott a cigire? Nem megy a tanulás? Várt. Daisy tudja, hogy figyel, nem kell noszogatnia. Julián - szólalt meg végül a lány elcsukló hangon -, Kerekem lesz. Nyáron. Annyira váratlanul érték a szavak, hogy nem tudta, mit mondjon. Nem jutott eszébe semmi. Csak bámult ki az ablakon Rojelio feleségére, aki a második adag szatyrot cipelte be. Daisy Bellamynak gyereke lesz? Az ı iskolájában elég mindennapos dolognak számítolt, hogy egy lány teherbe esik, de Daisy? Neki elméletileg kiváltságos élete van, ahol semmi rossz nem történik. Elvileg az ı barátnıje, ámbár nyár végén úgy váltak el, hogy semmilyen ígéretet nem tettek egymásnak. Mégis, ha nem is mondták ki, mindketten tudták, mit éreznek. Legalábbis ı így gondolta. - Julián! Itt vagy még? - Igen. - Mintha gyomorszájon vágták volna. - Annyira ostobának érzem magam - szipogott Daisy, és a hangjából riadalom csengett ki. És ezt most már nem lehet visszacsinálni. Ez a srác... iskola-társam New Yorkban. Még csak nem is jártunk egymással, vagy ilyesmi. Csak egyik hétvégén berúgtunk, és... jaj, Julián! Fogalma sem volt, mit mondhatna. Nem erre a beszélgetésre számított, amikor felemelte a telefont. -Azt hiszem... Nos, remélem, minden rendben lesz. - Eléggé megváltozott az életem. Elmondtam a szüleimnek, ık is kiakadtak, meg minden, de azt hajtogatják, hogy minden el fog rendezıdni. - így igaz - helyeselt Julián, bár nem tudta, tényleg így lesz-e. -Annyira sajnálom, Julián! - Nem kell mentegetıznöd. - Szörnyen érzem magam. - Nézd, ez van. - Nem hibáztatnálak, ha látni sem akarnál többé. - Szeretnélek látni. - Én is szeretnélek viszontlátni téged - sóhajtotta Daisy. - Ha minden igaz, az esküvın látjuk egymást. - Igen. Hát... ennyit rólam. - A lány erıtlenül felnevetett. - Nálad mi újság?
Julián úgy érezte, ezek után valahogy nem lenne helyes beszámolnia a nagy hírrıl. Minden energia elszállt belıle. Semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy Daisy terhes... és hogy mit tett, aminek ez lett a következménye. - Minden rendben - mondta. - Akkor jó. Julián... - Tessék. - Hiányzol. - Ja. Te is nekem.
4.
Hé, kispajtás! - Daisy lekuporodott a homokozó s/élére. - Képzeld, mi újság! A fia rámosolygott, zöld szeme felcsillant, amitıl mindig ellágyult az anyja szíve. -Mi? - Apunál fogsz aludni. -Oké. - Jól hangzik? - Aha. - Charlie folytatta az árokásást a homokban. A friss lombokon átszüremlı délutáni napfény megcsillant lángvörös haján. - Buta kérdés... - kezdte Daisy, és végigtolt egy teherautót az egyik úton, amelyet a fia kialakított. - De apuval mindig jól mulattok, igaz? - Aha. - Charlie megtöltött egy dömpert homokkal. A hátsó udvaron felállított hatalmas homokozót az O'Donnell nagyszülıktıl kapta a harmadik születésnapjára. Imádta. O'Donnell nagyapa szerint azért, mert a vérében volt a szállítás, az O'Donnellek családi vállalkozása. Örökség, mint a zöld szem és a vörös haj. Annyira hasonlított Loganre, hogy Daisy néha elgondolkodott, vajon ıtıle örökölt-e egyáltalán valamit. Charlie-ra nézve mintha valami furcsa lencsén keresztül a múltba tekintett volna vissza, Logan kiskorába. Charlie rövidesen óvodába megy, annyi idıs lesz, mint Logan volt, amikor megismerte. Hátborzongató gondolat. Logan anyja, Marian imádott fényképeket mutogatni a fiáról. - Elképesztı - mondogatta ilyenkor -, mintha ikrek lennének. Logan mindig olyan vidám gyerek volt - tette hozzá Mrs. O'Donnell gyakran. Vidám gyerek, aki tizennyolc éves korára majdnem tönkretette az életét. Daisy gyanította, hogy Loganre, amíg felnıtt, hatalmas nyomás nehezedett a szülei részérıl. 0 volt az egyedüli fiú a négy testvér közül, O'Donnellék pedig igen hagyománytisztelı família voltak. Sokat vártak el tıle. Kiváló tanulmányi és sportteljesítményt az iskolában, amit Logan meg is valósított. Kiváltságos családból származott, és arra nevelték, hogy folytassa a tradíciókat: elsı osztályú, keleti parti egyetem, de legrosszabb esetben is a Boston College, az apja alma matere, és utána egy állás a család nemzetközi hajózási vállalatánál.
Daisy átölelte a térdét, és nézte Charlie-t, aki teljesen belefeledkezett a játékba. Miért terhelik a szülık elvárásokkal a gyereküket ahelyett, hogy hagynák, hadd járja a maga útját? Hát nem tudják, hogy ezzel csak azt érik el, hogy a gyerek az ellenkezıjét akarja? Logant egy sportsérülés indította el a drogfüggıség útján. Térdsérülést szenvedett röviddel egy focimérkızés elıtt. Rájött, hogy ha elegendı fájdalomcsillapítót vesz be, folytatni tudja a játékot. Titkold el a fájdalmadat, és játssz tovább! - így mőködött az O'Donnell család. Daisy keresztültolt egy játék teherautót a mőanyag hídon, és közben magában ígéretet tett, hogy soha semmit nem fog ráerıltetni a fiára. Soha. Vajon az ı szülei is megfogadták ugyanezt vele kapcsolatban? Valószínőleg minden generáció elhatározza, hogy jobb szülı lesz, mint amilyenek az ı szülei voltak. Miért van az, hogy ez sosem jön össze? Jól van, akkor ezt megbeszéltük - mondta Charlie-nak. - Apunál alszol. - Mert dolgozol? - tudakolta a gyerek, aki épp egy gödröt ásott sárga mőanyag lapáttal. Ez volt az egyedüli ok, amiért ott szokta hagyni: hogy dolgozzon. Most viszont más volt a helyzet. A teherautót megállította a híd végénél, és mély lélegzetet vett. - Nem dolgozom. Juliánt megyek meglátogatni. Charlie nem nézett föl, az ásást sem hagyta abba. - Apufiút - mondta csendesen. - Nem baj? - kérdezte Daisy. Nem kapott választ. - Julián fontos eseményen vesz részt, amit úgy hívnak, kinevezési ünnepség. - Ez lesz az a pillanat, amikor ténylegesen tisztté avatják, és ı elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne legyen jelen. - Nagyon komoly dolog ám, hogy valaki a légierı tisztje lesz - tette hozzá, és közben azon tőnıdött, vajon mennyit ért meg ebbıl Charlie. Felkapott egy játék benzinkutat, és a homokozóban kanyargó út mellé tette, aztán odatolta a teherautóját tankolni. - Most fogják megmondani nekik, hogy hol fognak dolgozni. Bárhová küldhetik a világon, a Tőzföldtıl kezdve az Északi-sarkig. - Ahol a Mikulás lakik - szólt közbe Charlie, és felderült az arca. - Sosem lehet tudni. Daisy elhessegette a rátörı rosszkedvet. Borzasztó nehéz lesz végignézni, hogy Julián elmegy valahová messzire, ahol megkezdi az életét tisztként. De szent elhatározása volt, hogy nem mutatja ki a szomorúságát. Ez a hétvége arról szól, hogy megünneplik Julián elképesztı teljesítményét, nem pedig a sosem volt esélyük siratásáról. - Tudod mit? - szólt Charlie-hoz. - Menjünk, kapjunk be valamit, aztán kiválasztasz három játékot, amit magaddal viszel apuhoz. - Négy játékot - jelentette ki egybıl Charlie, aki mindig többet akart. Daisy meglehetısen biztos volt benne, hogy nem is tudja, mi az a négy, de nem ez volt a lényeg. Az ember nem alkudozik egy kisgyerekkel. - Hármat - mondta. - És be kell férniük a cliffordos táskádba. Charlie mélyen aludt az autósülésen, amikor megérkeztek. Logant Daisy az elızı ısszel vásárolt ház tetején pillantotta meg, amint valamit kalapált. Az 1920-as évekbıl származó kecses épület egy árnyas, ódon házairól és nyugalmas légkörérıl híres utcában állt. Feltörekvı, módos emberek költöztek erre a környékre, ahol közel voltak az iskolák és a Country Klub. Daisy nem rajongott érte különösebben - ı inkább a hangulatos kis tóparti házikókat szerette -, de Logan a rá jellemzı szívóssággal vetette bele magát a háztulajdonos szerepébe. Mint minden házon, ezen is volt javítanivaló. Ragaszkodott hozzá, hogy a felújítási munkák egy részét ı végezze el, noha valószínőleg megengedhette volna magának, hogy bármilyen mesterembert felfogadjon. Mintha valamit be akart volna bizonyítani. Gazdag család
gyermekeként soha nem kellett ház körüli javítgatásokkal bajlódnia. Az új otthonában lelkesen fogadta a kihívást. A kétszintes, sátortetıs házat óriásira nıtt ro-dodendron- és hortenziabokrok vették körbe, elıtte hatalmas hikorifa állt. Logan bizonyára meghallotta az érkezı autó zaját, mert abbahagyta a munkát, és fölemelte a kezét, hogy integessen. Elvesztette az egyensúlyát, hadonászni kezdett, és kicsúszott alóla a lába. Végigszánkázott a meredek sátortetı oldalán. Olyan volt, mint egy rossz álom. I )aisy szája néma sikolyra nyílt, és mindkét kezét rátapasztotta. Önkéntelenül átfutott a fején a gondolat, milyen rossz lenne, ha Charlie arra ébredne föl, hogy látja az apját a halálba zuhanni. Logan elkapott egy emelırudat, megpróbálta beleakasztani az ereszbe, de az öreg fém széthasadt, ı pedig, mint egy zsák, nagy recsegés-ropogás közepette egy vén rododendronbokorra zuhant. Daisy kiugrott a kocsiból, és odarohant hozzá. Logan mozdulatlanul feküdt az összetört ágak között. A szeme csukva, az arca krétafehér. Az egész olyan valószerőtlennek tőnt. Nem, ilyesmi nem történik. Nem történhet. Logan halottnak látszott. Meghalt, csak így, egyik pillanatról a másikra. A lány hüppögve leroskadt mellé. - Ne, Logan... kérlek! Ijesztı hang hallatszott, ahogy a férfi hörögve levegıt vett. - M-mit... kérsz? - Kinyílt a szeme, és felnyögött. Daisy most már az örömtıl sírt. - Jól vagy? Azt hittem, meghaltál. - Még jó, én is azt hittem. Megállt bennem az ütı. - Hívjam a mentıket? Logan felült, és kiszedett egy törött gallyat a hajából. - Sajnálom, de csalódást kell okoznom: a vészhelyzet ezennel véget ért. - Jobbra-balra forgatta a fejét. -Nem tört ki a nyakam, kezem-lábam ép. Az arcán karmolás húzódott végig, a keze vérzett. - Biztos jól érzed magad? - Elég jól, komolyan. - Megtörölte a kezét az ingében. - Nem lett volna szabad egyedül felmenned a tetıre. Nem tudtál volna hívni valakit? - Úgy beszélsz, mint az anyám. - Sajnálom. Logan csibészesen elvigyorodott. - Talán az eséstıl kipotyogott a számból az ezüstkanál. Na, gyere, add a kezed! Daisy fölsegítette, és a szemébe nézett, hogy lássa, egyformák-e a pupillái. - Beütötted a fejed? - Nem, a fenekemre estem. - Átkarolta a lány vállát. Izzadság és összezúzott növények szaga érzıdött rajta. -Azért jobb, ha rád támaszkodom. Tudod, csak a biztonság kedvéért. Hol a fiam? - A kocsiban alszik. - Nagy terveim vannak a hétvégére. Játszik a focicsapatom. Daisy újabb aggodalmas pillantást vetett rá. - Lehet, hogy komolyan megsérültél. Logan elhúzódott tıle, és kitárta a karját. - Teljesen jól vagyok, látod? Lepottyantam... - Egy kétszintes ház tetejérıl. - De túléltem, rossz pénz nem vész el. Ne aggodalmaskodj annyit, Charlie-val remekül megleszünk. - Mi a csudát kerestél odafönt? - Megigazítottam néhány kilazult zsindelyt. Ahogy az egy ezermesterhez illik. - Tégy meg egy szívességet! Mellızd a létrát és a tetıjavítást, amíg Charlie nálad van!
Logan fölemelte a jobb kezét. - Kiscserkész becsületszavamra. Kicsatolta a gyerekülést, és kivette a kocsiból. Charlie megmoccant, de nem ébredt föl, úgyhogy ülésestıl vitte be a házba. Daisy a cliffordos táskával meg a többi holmival követte. - Felhívhatom Sonnetet - javasolta. A mostohatestvére volt Charlie kedvenc bébicsısze. Miután befejezte a tanulmányait meg a németországi gyakorlatot, Sonnet néhány hónapra visszatért Avalonba. İsszel áll munkába az ENSZ-nél. - Vagy a szüleim valamelyike biztos szívesen segít... Elég már, oké? Nem sérültem meg. Teljes mérték-hcn képes vagyok ellátni a fiamat. Logan nyugodtan beszélt, de a hangjának éle volt. A kábítószeres és alkoholista múltja miatt az emberek hajlamosak voltak elnézıen bánni vele, vagy azt feltételezni, hogy sok mindenre nem képes. A segítségnek már az említése is leibosszantotta. - Tudom. De most estél le a tetırıl. Nem vagy Su-pcrman. Logan kivett egy üdítıt a hőtıbıl. - Dehogynem. - Daisy felé nyújtotta az üveget. A lány megrázta a fejét. - Jó, akkor ahelyett, hogy segítséget hívok, inkább itthon maradok. - Újabb bizonyíték, milyen könnyőszerrel keresztezi az élet a terveiket Juliannel. - Nem - jelentette ki gyorsan Logan. - Szó sem lehet róla. Daisy meglepıdött. Logan nagyon jól tudta, hogy a kinevezési ünnepségre megy, és ki nem állhatta Juliánt. Véleménye szerint Julián volt az egyetlen, ami közéjük állt, és megakadályozta, hogy a kapcsolatuk elmélyül-|ön. Ami teljesen téves elképzelés volt, de ez egy másik beszélgetés témája lett volna. Mindenesetre Daisy nem értette, miért akarja a jelek szerint annyira Logan, hogy elmenjen Ithacába. Logan bizonyára olvasott a gondolataiban. - Látnod kell, ahogy megkapja a kinevezését. Talán ez lesz... nem is tudom... a lezárás számodra. - Lezárás? - Daisy már a szó csengését is utálta. - Látnod kell a saját szemeddel, hogy neki a légierı az élete - magyarázta Logan nyájasan. Sosem te leszel nála az elsı. Talán a hétvége után, amikor elküldik Timbuktuba, te is megérted ezt. Idegesítı volt, hogy ilyesmiben spekulál. Úgy beszélt, mintha valamiféle kristálygömbbel rendelkezne. - Remek, látom, felcsaptál pszichológusnak. - Egek, hogy jutottam ide? - morfondírozott Daisy. Idınként, ha szétnézett maga körül, felmerült benne ez a kérdés. Hogy lehet az, hogy a gyereke apja részesíti párkapcsolati tanácsokban? Egy olyan fickó, aki egy rossz döntés által lépett be az életébe, és csupán az elszántsága miatt része ma is? - Logan... - Csak azt akarom, hogy tudd, én itt vagyok. Én nem megyek sehová, se Timbuktuba, se a Pentagonba, se Észak-Dakotába, se Fokvárosba. Itt vagyok, Daisy. Tudod, mit jelentesz nekem. A lány tudta. És ha mégis kételkedett volna abban, hogy ez igaz, csak árra kellett gondolnia, mi történt két éve karácsonykor. Teljesen ártatlanul indult a nap. Charlie-val együtt meghívták, hogy töltse az ünnepeket O'Donnelléknél, ami azt jelentette, hogy Logan társaságában felszállnak a vonatra, amely elviszi ıket a városba. Emlékezett rá, hogyan viaskodott magával, mivel tudta, hogy Charlie-nak az apai nagyszüleivel is kell idıt töltenie, viszont ez azt jelentette, hogy ı távol lesz a saját családjától az ünnepek idején. Charlie kedvéért azonban jó képet vágott a dologhoz, összepakolt, és a vasútállomáson találkozott Logannel. Az utolsó pillanatban befutott Julián, aki meglepetésnek szánta a jövetelét. Kicsivel azelıtt érkezett meg a vonata, hogy az övék elindult volna. A szokásos lelkesedésével, rohanvást jött oda hozzá a peronon, de a jókedve szemmel láthatóan elpárolgott, amikor észrevette Logant.
Daisy nem számított rá, hogy találkozni fognak. Nem volt szerencsés dolog ezt a két fickót egymás közelébe engedni. Elszörnyedve kellett tapasztalnia, hogy - amint arra számítani lehetett - néhány dühös, sértı szó nyomán pillanatok alatt elfajulnak a dolgok. Mint két felhergelt kakas, verekedni kezdtek a peron kellıs közepén. A két férfi, akik mindketten azt állították, hogy szeretik ıt: I -ogan, akit egész életében ismert, és a gyermeke apja, meg Julián, akit nem tudott kiverni a fejébıl, amióta elıször meglátta. A civakodás hevében mindenféle lárgy hullott ki a zsebükbıl és szóródott szét a peronon: aprópénz, egy svájci bicska, kulcsok... és egy kis bársony ékszerdoboz. Ahogy földet ért, kipattant, és láthatóvá vált egy briliánsgyőrő összetéveszthetetlen csillogása. Daisy annyira megdöbbent, hogy gondolkozni sem tudott, csak felkiáltott: - Ó, elejtettetek valamit! Ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudta volna megmondani, ki hozta a győrőt. A legtöbb nı romantikus lánykérésrıl álmodozik: az illetı fél térdre ereszkedik, a háttérben halk zene szól... Daisy esetében rémálom lett belıle, a nagy nyilvánosság, egy csomó ember elıtt. Meghitt jelenet helyett, amelyre késıbb meghatottan, könnyes szemmel gondolhatna vissza, azon pillanatok egyike lett, amikor azt kívánta, bárcsak nyílna meg alatta a föld, és nyelné el ott helyben. Édes, szerelmes szavak és ígéretek helyett az egész verekedéssel kezdıdött. Ami azután történt, attól még most is kirázta a hideg. Sugdolózás, a látványosságra odasereglı emberek. Volt egy pillanat, egy másodpercnyi remény, amíg azt hitte, a győrő Julián zsebébıl esett ki. De nem. A tartalékostiszti-képzésben résztvevıket inkább lebeszélik a házasságról. Néhány másodperccel késıbb Logan, akinek az egyik szeme bedagadt, és a szája sarkából vér szivárgott, fölkapta az ékszerdobozt. - Meg akartalak lepni, de ez a rohadék tönkretette a tervemet. Legyél a feleségem! Julián megvetıen felhorkant, és elvonult. Egyre több kíváncsiskodó győlt köréjük. Daisy gyors, könyörületes halálért fohászkodott. Azon a karácsonyon egyik férfit sem volt hajlandó látni, és a következı félévet meg nyarat külföldön töltötte, és fényképészetet tanult. Miután hónapokig élt Németországban, ahol a mostohatestvére, Sonnet, dolgozott, visszatért Avalonba, de semmivel sem látott tisztábban. - Még mindig áll az ajánlat - mondta Logan, és Daisy pontosan tudta, mire gondol. - A válaszom ugyanaz. Logan finoman elmosolyodott. - Azt mondod, nem, de igazából úgy érted, még nem. - A nem az nem - motyogott Charlie, aki álmos mosollyal kinyitotta a szemét. Sokszor hallotta ezt a kifejezést az anyjától. - Szia, kisöreg! - Logan leguggolt, és kiszabadította a gyereket az autósülésbıl. - Alig vártam, hogy lássalak. - Apu! - Charlie belécsimpaszkodott, mint egy kismajom, és megpuszilták egymást. Daisy csak nézte ıket, elragadtatottan, ugyanakkor elkeseredve. Bonyolult... Ez a legjobb szó az életére. Milyen egyszerő lenne minden, ha el tudná hinni, hogy Logant rendelte neki az ég. İk hárman - mint egy boldog család. Voltaképp mi baja van? Logannel létrehozták ezt a csodálatos gyereket, miért nem tudnak boldogok lenni egymással?
5.
A tiszt a tükörben zord eltökéltséggel nézett Juli-anre. Ki ez a komoly, szigorú fickó? Meg sem ismerte magát. Tényleg ı lenne az? A tisztképzés többi részéhez hasonlóan ez is hozzátartozott a légierı stratégiájához. A sok gyakorlat és kiképzés során az egyént szétszedik és újból összerakják, bizonyos értelemben újjászületik. Neki nem volt ellene kifogása. Szívesen elcserélte a megváltoztathatatlan múltat egy olyanra, amelyiknek ura volt. Kezdett beletanulni a szerepbe. Tiszt. Vezetı. Harcos. - Nahát, nahát - szólalt meg Davenport, és elismerıen füttyentett. - Szép vagy, mint egy rózsaszál. -Pukkadj meg! - Atükörbeli fickó elvigyorodott, és ettıl kicsit ismerısebb lett. Aztán Julián megnézte az óráját. - Kezdıdhet a mősor. - Ülj le! Még van fél óránk. - Nem lehet. - Mit nem lehet? - Leülni. Tudod te, mennyi idıbe telt, amíg elrendeztem ezeket a ráncokat? - Órákba, nyilván - nevetett Davenport, aztán elkomolyodott. -Tényleg jól festesz, öregem. Mintha tényleg megérdemelnéd a kinevezést. Juliannek fogalma sem volt, hogy a szobatársának vajon igaza van-e. Keményen megdolgozott érte, ám a küldetés természetét figyelembe véve legfeljebb találgatni lehetett, hogy valóban felkészült-e a feladatra. A legbosszantóbb a hírben a szigorúan titkos besorolása volt. Senkinek sem beszélhetett a részletekrıl. İ maga sem nagyon ismerte ıket. Az elmúlt évben arra trenírozták, hogy egy speciális osztag tagja legyen, ami nagyon szokatlan megbízatás valakinek az ı szintjén. Bár a feladat lényegét ismerte, csupán annyit mondhatott róla mindenkinek, hogy aktív szolgálattal bízzák meg. Kezet rázott a barátjával, és Davenport ismét elıvette a tréfás hangnemet: -Azt mondanám, eredj, sétálj egyet, szellıztesd ki a fejed, de nem lenne jó ötlet. - Miért? - Túlságosan szép vagy a díszegyenruhában. Még a végén egy csapat nyáladzó nı rohangálna utánad az ünnepségen. - Nyilván. Szerinted hány nı gerjed a rézgombokra és a váll-lapokra? - Szerintem rövidesen megtudod. Julián még egyszer végignézett magán, hogy minden a helyén van-e. Szalagok, eszközök, jelzések és jelvények - ott volt minden, aminek ott kellett lennie. A tükör széléhez egy öt évvel korábbi fénykép volt betőzve, amelyen Daisyvel egymás mellett állnak, és a kamerába nevetnek. Világosan emlékezett a pillanatra, amikor az idızített felvétel készült. Daisy azzal nevettette meg, hogy azt mondta: - Oké, most tégy úgy, mintha kedvelnél! - Miközben pontosan tudta, hogy teljesen odavannak egymásért. Még jó, hogy emlékezett rá, máskülönben még abban sem lenne biztos, hogy az a srác a képen tényleg létezett valaha. Annak a pimasz, hosszú hajú, válogatott tetoválásokat és testékszereket viselı, magas, girhes kölyöknek semmi köze nem volt a nyalka tiszthez a tükörben. Julián punk volt, adrenalinfüggı, vajmi kevés eséllyel, leszámítva a meglepıen jó tanulmányi eredményeit. Meg persze a tényt, hogy egy kisebbséghez tartozott. Nem akarta, hogy az emberek azt higgyék, a származása miatt jutott be az elıkelı fıiskolára, és vehetett részt az elit kiképzésben, ezért nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy mindenkinél jobban teljesítsen. Miközben kínosan ügyelt, hogy ne tegye tönkre a makulátlan egyenruháját, becsúsztatta a kezét a belsı zsebébe, és megérintette a győrőt, mint egy talizmánt.
Megcsörrent a telefonja. - Gastineaux - szólt bele. - Hé, Mr. Majdnem Hadnagy - hallatszott a fivére, Connor hangja -, itt vagyunk kint, gyere le! - Máris megyek. Connor és Olivia kocsival jöttek Avalonból, és Daisyt is magukkal hozták. Izgalom fogta el Juliánt. Davenporthoz fordult, és meglepetten látta, hogy mind az öt szobatársa ott tömörül az ajtóban. Évek óta együtt laktak. Civakodtak, nevettek, buliztak, versengtek és segítették egymást. Most pedig a többiek sorfalat álltak a kijáratnál. - Sok szerencsét, Tökfej! - mondta Williams. - A legjobbakat kívánjuk neked. - Az ünnepélyes hangulatot Del Rio törte meg, aki eljátszotta a légierı himnuszát. Julián olyan tisztelettel szalutált, mintha egy feljebbvalója elıtt állt volna. Még egy futó pillantást vetett a tükörbe. A nyakkendı elıírásosan megkötve. A cipı ragyog. A sapka a megfelelı szögben áll rövidre nyírt haján. A liftet vette igénybe, mert a lépcsıházban rendszerint por volt. Kilépett a kollégium szők elıterébe, és elindult az ajtó felé, amely árnyas udvarra nyílt. Hevesen dobogó szívvel lépett ki, hogy megkeresse a látogatóit. Amikor meglátta Daisyt, érezte, hogy minden porcikája mosolyog - már ha ilyesmi lehetséges. A lány egy fehér pöttyös sárga ruhát viselt, hozzá magas sarkú, fehér szandált a rózsaszínre festett körmő lábán, és azt a mosolyt, amit ı minden éjjel látott álmában. - Julián! - Odarohant hozzá, de hirtelen megtorpant. Átsuhant az arcán valami, bizonytalanság vagy talán félénkség. - Megölelhetlek? Nem akarom összekuszálni az egyenruhádat. Julián kacagva kitárta a karját. Az igazat megvallva az sem érdekelte volna, ha a lány összevissza keni rúzzsal az ünneplı kék ingét. Daisy olyan volt a szemében, mint egy testet öltött ábránd. İt nézni olyan, mint túl sokáig nézni a napba. Olyan ragyogó, hogy megfájdul tıle a szeme. - Bármikor nyugodtan összekuszálhatsz - súgta a selymes, szıke hajába. - Vigyázz, mert még szavadon foglak - felelte Daisy, de aztán hátrébb lépett, és végigsimított a zubbonya ujján. - Elképesztıen nézel ki. Csak hogy tudd. Julián szíve vadul kalapált a zsebében lapuló győrő alatt. Majdnem ott helyben véghezvitte a nagy tettet, de aztán erıt vett magán. Nem szabad elhamarkodnia, helyesebb, ha vesz egy mély lélegzetet, és megvárja, amíg újból képes lesz gondolkodni. Üdvözölte Connort és Oliviát, meg Zoe-t a babakocsiban. Connor nem csupán a féltestvére, de a legjobb barátja is volt. Ha Connor nem veszi a szárnyai alá annak idején, amikor lobbanékony kamaszként egyenesen a fiatalkorúak börtöne felé tartott, nagyon másképp alakult volna az élete. Olivia és Daisy unokatestvérek voltak, de annyira hasonlítottak egymásra, hogy testvéreknek lehetett nézni ıket. Jellegzetes Bellamyk voltak: szıkék, elegánsak, de nem önteltek. Amellett mindketten olyanok, akikrıl egy férfinak az a szó jut eszébe: örökké. - Meglepetésünk van számodra - mondta Daisy, miközben a társaság élén nekivágott a kikövezett ösvénynek, amelyet a Statler elıadó felé tartó családok népesítettek be. - Milyen meglepetés? - Julián nem számított semmire. - Ilyen. - Az ösvény egyik kanyarulata mögött, egy rügyezı gesztenyefa alatt karcsú, kék ruhás nı állt magas sarkú szandálban. - Anya! - Julián nem akart hinni a szemének. Az anyja? Itt? Még hetekkel ezelıtt kimentette magát, mondván, hogy nem tudja otthagyni a munkát ezen a hétvégén. Mostanában egy tévésorozatban dolgozott, amelyet Los Angelesben forgattak, épp az új évad felvételeinek a közepén jártak. És most mégis itt volt, és ragyogó mosollyal nézett a fiára.
- Nézze meg az ember! Istenem, de büszke vagyok rád! - Én nem kevésbé - csendült fel egy mély, zengı hang, amelyet Julián évek óta nem hallott. Három alak közeledett a parkoló felıl. - Claude bácsi! És Mimi néni, Remy! - Julián hangosan kacagott. - Kezdem azt hinni, hogy képzelıdöm. Claude a néhai apja fivére volt. Amikor ı félárva lett, Claude és Mimi felajánlották, hogy befogadják, de nem volt elegendı pénzük, sem hely a pöttöm, dél-louisianai házukban. Remy a legfiatalabb volt a négy gyermekük közül, és a fejlıdésben visszamaradt. Egyidısek voltak Juliannel. Gyerekkorukban jó barátok voltak. - Szevasz, Remy! - örvendezett. - Emlékszel rám? - Naná. Van egy' könyvem tele fényképekkel, rólunk. - Akárcsak régen, az unokatestvére lassan, tétován formálta a szavakat. Mindazonáltal a beszédhibája enyhült, a hangja mély és zengı volt, mint az apjáé. Annak idején Julián sok verekedésbe keveredett bele, hogy megvédje a csúfolódó gyerekektıl. Felnıttként Remy úgy nézett ki, mint egy birkózó, lehetetlen, hogy bárki csúfolni merné. - Annyira örülök, hogy itt vagytok! - Julián a bátyjához fordult. - A te mőved? -A drága feleségemnek köszönd meg, ı hozta össze. Julián megölelte Oliviát. - Nagy vagy! Daisyre nézett, és elkapta a tekintetét. Connort leszámítva a lány nem ismerte a családját. Nem ismerte a világot, ahonnan jött, nem tudhatta, mennyire más körülmények között nıtt fel, mint ı. Ennek ellenére láthatóan megtalálta velük a hangot, fesztelenül sétált köztük az ünnepségnek helyet adó elıadóterem felé. - Feltétlenül mesélned kell a gyerekkorotokról Juli-annel - mondta az unokatestvérének. - Ó, vannak történetek - Remy szégyenlısen elmosolyodott - rólam meg Juliánról. Vannak bizony! - Ebéd közben majd mindent elmesélhetsz - jegyezte meg Connor. Az ünnepségre igyekvı csoportok között ık még így, az extra családtagokkal együtt is a kisebbek közé tartoztak. Nem messze, az udvar túloldalán, Tanesha Sayers ballagott az anyja, a nénikéi meg unokatestvérei - mókás kalapokat viselı fekete hölgyek - tarka csoportjának közepén. Vidáman intett Juliannek. - Sok szerencsét, Tökfej! - kiáltotta. - Neked is - felelte Julián. Szüksége is lesz rá ott, ahová megy. Nagy bánatára Sayersnek el kell halasztania az orvosi egyetemrıl szıtt álmait, mert a légierınek másutt van rá szüksége. A jó hír az volt, hogy a Pentagonba helyezték, diplomáciai szolgálatra. Érdekes kihívás lesz az ı éles nyelvével. - Barátod? - érdeklıdött Daisy. - Csoporttársam. - Julián borzasztóan szerette volna tudni, féltékeny-e. Nem bánta volna, ha igen, mert az jelent valamit. - Tökfejnek nevezett - nevetett Daisy -, ez tetszik. - Ne csináljunk néhány családi képet, mielıtt bemegyünk? - vetette fel Connor. - Benne vagyok - felelte Daisy. Julián famíliája kevéssé hasonlított arra, ami az emberek szeme elıtt megjelenik, ha elhangzik a „család" szó, de szerették egymást, és a fiút boldoggá tette, hogy eljöttek. Daisy minden elképzelhetı felállásban megörökítette ıket. Határozottan változatos látványt nyújtottak. Connor, akinek az apja fehér volt, úgy nézett ki, mint Paul Bunyan új öltönyben. Az anyjuk, aki mostanában a Starr nevet viselte, szıke volt, mint Daisy és Olivia, míg a bácsikája, a nénikéje meg az unokatestvére a néhai apjához hasonlóan ébenfeketék voltak. Ju-
lián sötét és világos keveréke volt, és nemegyszer nézték latin származásúnak. Ami, figyelembe véve, hogy épp hová fog menni, talán nem is rossz dolog. Majd meghalt, hogy megoszthassa Daisyvel, amit elmondhat, de most nem volt alkalmas. Valószínőleg a lány is erre gondolhatott, mert azt tette, amit néha szokott: fölemelte a fényképezıgépet, mintha pajzsként tartaná maga meg a világ között. - Híres fényképész - magyarázta Connor Claude bácsinak, miközben Daisy leguggolt, hogy készítsen egy képet az ápolt parkról Remyvel és Mimivel a háttérben. - Szamárság! - Daisy elpirult. - Nem vagyok híres. - Csak profi - szólt közbe Julián, aki örült, hogy megcáfolhatja. - Az egyik legfiatalabb fotós, akinek a képét lehozta a New York Times. - A New York Timesban szerepelt a munkája? - kapta fel a fejét Julián mamája. Általában minden izgatta, ami a hírnévvel volt kapcsolatban. - Egyetlenegyszer. Szerencsém volt, engem alkalmaztak egy helyi baseballjátékosról szóló cikkhez. - Mindenki elkezdi valahol. Örömmel megnézném azokat a képeket. - Ennek még jobban fog örülni. - Daisy beállította egymás mellé Juliánt és az anyját, a háttérben a Cornell óratornyával. - Nagyon jó itt a fény. Starr hátranézett a toronyra. - Olyan, mint egy kriminek a díszlete, amelyben pár éve játszottam. A torony tetején, ott, ahol az óra van, bujkált egy orvlövész, nekünk pedig valahogy el kellett menekülnünk elıle. - És sikerült? - érdeklıdött Julián. - Hogyne. Hajói emlékszem, felgyújtottam valamit, és a füst eltakart bennünket. Ki tudja, most, hogy fenegyerek leszel a légierınél, talán te is ilyeneket fogsz csinálni, csak a valóságban. - Fölnézett a fiára, és Julián büszkeséget látott felcsillanni a szemében. Az anyja nagyon keveset tudott az ı életérıl. Ez elszomorította, ugyanakkor felszabadító érzés volt. Az anyja sosem támasztott elvárásokat vele szemben, úgyhogy nem volt nehéz túllépni rajtuk. - Mondta már valaki, hogy hasonlít Heidi Klumra? -kérdezte Daisy. Julián észrevette, hogy az anyja elégedetten kihúzza magát. - Úgy gondolja? - Úgy bizony. - Daisy szorgalmasan kattogtatott. - Tetszik ez a lány - jegyezte meg az asszony. - Honnan ismered? Találkozott a tekintetük, és Julián látta a kérdést Daisy szemében. Nem, még soha nem beszélt a lányról az anyjának. Starr túlságosan el volt foglalva önmagával ahhoz, hogy érdekelte volna. Másrészt a kapcsolatuk sokszor megmagyarázhatatlannak tőnt. De ha már az anyja nyíltan rákérdezett, rövid és velıs választ adott neki: - Még gimis korunkban ismerkedtünk meg, azon a nyáron, amelyet a Juhar-tó mellett töltöttem. Visszanézve Julián megértette, hogy azon a nyáron több szempontból is megmenekült. A Kioga Tábor és a Bellamy család olyan volt számára, mint egy kinyilatkoztatás. Nem csupán Daisyt ismerte meg, de egy csomó másik embert is, akik teljesen eltérık voltak, mint azok a csórók, akikkel együtt lógott a Los Angelestıl keletre fekvı iparvárosban. Azok az emberek, akiket ezen a nyáron megismert, az életet ígéretekkel telinek látták, nem zsákutcának, még egy magafajta kölyök számára is. Neki csupáncsak rá kell lépnie az útra, megtennie, amit meg kell tenni ahhoz, hogy elérje, amit akar. Egyszerő recept volt, de neki addig soha nem jutott eszébe. - Gimnazista korotok óta együtt jártok, és nekem nem is szóltál róla? - korholta Juliánt az anyja. - Nos... - Daisy ismét zavartan maga elé emelte a fényképezıgépet.
- Nézd csak, anya - avatkozott közbe tökéletes idızítéssel Connor, maga elıtt tolva a babakocsit -, Zoe fölébredt, és alig várja, hogy üdvözölje a nagyiját. A kétéves kislány óvatos kíváncsisággal szemlélte a tündöklı nagyanyját. Starr, akit teljesen lefoglalt az élete Los Angelesben, még csak egyszer látta a csöppséget, röviddel a születése után. - Hát persze hogy alig várja - csapta össze a kezét, miközben ránevetett a helyes, szıke hajú gyerekre. -De az, hogy „nagyi" olyan... öreges. Ki kell találnunk helyette valami mást, igaz, Zoe? Elmúlt a kínos pillanat, és Juliannel madarat lehetett volna fogatni, mire elérték a tiszteletet parancsoló, csupa üveg és beton elıadótermet. Elfoglalta a helyét a többi kadét és tengerésztiszt között. Egy fúvószenekar eljátszott néhány klasszikus számot, az énekkar pedig elıadta az America the Beautifult. Az igazgató beszédében idealizmus és realizmus keveredett: - Ma önök elıtt tisztelgünk. Létszámuk csekély, de az elkötelezettségük annál nagyobb. Csak a kiválasztott kevesek hallják meg és követik a hangot, amely a haza szolgálatára szólít, nemzetünk mégis szerencsés, hogy önökhöz hasonló egyének gyarapítják legnagyobb hıseink sorait. A családok elıtt is tisztelgünk, akik most elengedik önöket. Ezt hallva Daisy egy köteg papír zsebkendıbe temette az arcát. Julián összerezzent, mert a fájdalma ıt is megrázta. Bárcsak azt mondhatná neki, hogy nem így lesz, hogy senkinek nem kell elengedni senkit. De az nem lenne igaz. Az ár, amit a karrierért fizet, magas, legalábbis a kapcsolatok szempontjából. A francba! Remélte, hogy a lány megérti. Szüksége van a büszkeségre és a célra, amit az jelentett, hogy a légierı tisztje lett. És Isten a tudója, a pénzre is szüksége van. A tanulmányai nem kerültek egy centjébe sem, az élete egy darabkájával fogja most törleszteni az adósságot. Annak idején, amikor jelentkezett a tartalékostisztképzésre, tisztességes alkunak tünt. A jelöltek egyenként végigmentek a színpadon, fölemelték a jobb kezüket, és elmondták az esküt, amely megpecsételte bebocsátásukat a hadsereg legelitebb, hivatásos tisztekbıl álló elitjébe. Férfiak és nık büszkén álltak, miközben egy családtagjuk feltőzte a vállukra a rangjelzést. Julián anyja élvezettel játszotta a szerepet, és sikerült intenzív érzelmeket mutatnia, miközben ott állt az egyik oldalán, a másikon pedig a nagybátyja. A fizikai, illetve a mérnöki tudományok terén nyújtott teljesítményével Julián kitüntetést érdemelt ki. Az utóbbi volt az, ami miatt majdnem sírva fakadt ott, mindenki elıtt. Az apja fizikus volt. Családi viccnek számított, hogy a tudomány iránti rajongása még az életszeretetét is fölülmúlta. Nem szokványos életet élt, de Julián mindig biztonságban érezte magát mellette. Persze szerette volna, ha van anyja is, de az apja minden keserőség és vádaskodás nélkül magyarázta meg a hiányát. - Ez a hivatása - mondta Louis, valahányszor a kisfia az anyja felıl tudakozódott. - Mint nekem a fizika. - De te itt vagy velem - vetette ellen a kis Julián. - Hát hogyne lennék? - kérdezte az apja gyöngéden. - Mondd meg, édesem! Hogyne lennék. - Ez még azelıtt volt, hogy bekövetkezett a tragédia, az autóbaleset, amely megbénította az apját, és végül a halálát okozta. Julián ott állt a pódiumon a kitüntetéssel a kezében. Köszönöm, apa, gondolta. Szeretlek. Nem tudta, hogy az apja milyen életet kívánt volna neki. De most úgy érezte, talán ilyet. Utána, a Cornell tanszállodájának éttermében elköltött vacsora alatt is Julián arra áhítozott, hogy kettesben maradhasson egy kicsit Daisyvel, de erre nem volt esély. A család kétélő áldás - szóval nem hanyagolhatta el a társaságot. Azzal vigasztalta magát, hogy már annyit várt, néhány további óra igazán nem számít. Mindenki a megbízatására volt kíváncsi. Hová vezénylik? Mi lesz a feladata? Hány ember lesz a parancsnoksága alatt? Csak úgy záporoztak a kérdések, ahogy már egy ideje. Az
egységénél hetek óta mindenki híreket és feltevéseket csereberélt. Sokan folytatták a kiképzést, hogy pilóta vagy navigátor legyen belılük, ám Juliannel más tervei voltak a parancsnokságnak. A feladat jellegére való tekintettel nem sokat mondhatott. - Aktív szolgálat lesz, nemzetközi együttmőködés keretében. Taktikai és operációs tréning. - Az mit jelent? - kérdezte Remy. - Hát... teszem, ami a kötelességem. - Hol fogsz állomásozni? - tudakolta Connor. Julián hallgatott egy darabig. A pillantása Daisyre siklott, aki mellette ült. Érezte, hogy a lány visszafojtott lélegzettel várja a válaszát. Nem volt fölhatalmazva, hogy többet eláruljon, mint azt, hogy: - Kolumbiában. Van ott egy nemrég felújított bázis, Palanquero. A nagybátyja füttyentett. - Kolumbia. Barátom! Julián szinte érezte, ahogy Daisy lehervad a csalódottságtól, de azért rendületlenül mosolyog. - Ez nagyon izgalmas, Julián - mondta. - Ott hasznát veheted a spanyoltudásodnak. Nem mondhatta el neki, hogy kimondottan erre a feladatra készítették fel. Emelt szintő kiképzésben részesült, többek között az Amerikai Államközi Katonai Akadémián, Texasban, és szigorú átvilágításon esett át, míg titkos müveletekben való részvételre alkalmasnak nyilvánították. Két évvel ezelıtt, egy nyári gyakorlaton találkozott elıször Sánchez ezredessel, a küldetés vezetıjével. Akkor még nem tudta, de Sánchez a csapatába keresett jelölteket. Julián tökéletesen megfelelt. Megvoltak a fizikai adottságai, beszélte a nyelvet, rendelkezett technikai és taktikai képzettséggel. Elıször nem is tudatosult Julienben, hogy egy veszélyes mőveletbe akarják bevonni. Utóbb megtudta, hogy kezdettıl fogva növelte az esélyeit az, hogy adrenalinfüggı hírében állt. Manapság nem szerepeltek a szalagcímekben a kolumbiai problémák. A lázadó FARC és egyéb kormányellenes, félkatonai szervezetek meggyengültek, és a közel-keleti vagy akár csak mexikói hírek háttérbe szorították Kolumbiát, pedig továbbra is onnan származott a világ kokaintermelésének nyolcvan százaléka. A sajtó arról nem szólt, hogy a félkatonai szervezetek felszámolása nyomán bünbandák léptek a helyükre, mint egy alkalmazkodóképes vírusmutáció. A kábítószer rendületlenül áramlott, és az utóbbi idıben vészjósló helyzet alakult ki: kapcsolat a drogkartellek és a terrorista szervezetek között. Ez és egy ecuadori bázis bezárása arra sarkallta az USA-t, hogy a tettek mezejére lépjen. A közös akció célja az volt, hogy akadályozza a drog- és fegyverkereskedık tevékenységét, és ezáltal szétzilálja a mögöttük álló szervezeteket. - Kolumbiáról csak a kávé jut eszembe - jegyezte meg az anyja. - Meg a félelmetes drogbárókról szóló rémhírek. Julián nem szólt semmit. Nem árulhatott el többet. Például azt, hogy épp a félelmetes drogbárók miatt küldik Dél-Amerikába.
6.
Szállodában lakni kényeztetésnek számított Daisy életében. Néha, egy-egy megbízatás során ı is ott aludt a hotelban, ahol az esküvıt tartották, de az munka volt. Sajnos a világ összes fényőzése sem segíthette hozzá a jó alváshoz, ha dolgozott. Sem akkor, ha aggasztotta valami. És ezen az estén aggódott. Fel-alá járkált. Kinézett az ablakon az éjszakai égboltot átszelı holdra, és tovább járkált. Kolumbia. A világ túlsó felén van, megnézte az interneten. Juliannel akkor sem sikerült összejönniük, amikor ugyanabban az államban éltek. Miben reménykedhet most, hogy a fiú egy másik kontinensen lesz? Julián új életet kezd mint tiszt és úriember. Mint harcos, mint hazafi. Ám Daisy csak arra tudott gondolni, hogy a kötelesség messzire sodorja ıtıle, egy ismeretlen és veszedelmes világba. Örülj a sikerének! - mondta magának. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Vajon csak áltatta magát egész idı alatt, amíg azt hitte, hogy van számukra esély? Soha nem volt még ennyire nagy szükség arra, hogy komolyan és ıszintén beszéljenek egymással. A kapcsolatuk találkozások sorozata, melyeket perzselı szenvedély főtött, ám ez eddig nem vezetett semmi másra, csak epekedésre és csalódásra. Ha csak rágondolt Julianre, olyan erıs vágyakozás vett rajta erıt, hogy az már fájt. Mégis, a világ összes vágyakozása sem elég ahhoz, hogy bármiféle közös jövıt építsenek rá. Ami azt illeti, még szerelmet sem vallottak egymásnak. Sosem volt rá idı vagy alkalom, hogy kialakuljon és szárba szökkenjen köztük valami, ami összeköti ıket. Megragadtak a varázslat fázisában; eszményítették egymást, de nem tudták biztosan, hogy tényleg egymásnak rendelte-e ıket a sors. Lehet, hogy vannak olyan szokásaik, amelyekkel egymás idegeire mennének. Lehet, hogy nem illenek össze az ágyban - nem tudhatta, mert sosem feküdtek le egymással. Lehet, hogy külön utakon járnak, és az a sorsuk, hogy ez így is maradjon. De a szíve mélyén azt kívánta, bár ne így lenne. Annyira áthatotta az iránta érzett szerelem, hogy el sem tudta képzelni, hogy másként érezzen. Nem szeretni Juliánt olyan lenne, mint nem lélegezni. Csakhogy semennyi szerelem sem változtathat a tényen, hogy ı az otthonához van kötve, Charlie-hoz és az apjához, miközben Juliánt várják a kalandok. Az egyedüli ésszerő megoldás, ha megbékélnek a realitással. Bármilyen keserves, mégis valóságos lehetıség, hogy az utazásai során Julián megismerkedik valakivel, egy olyan nıvel, aki szabad, és módjában áll követni a világ végére. Egy nagyon-nagyon rövid pillanatig Daisy elábrándozott arról, milyen lenne, ha ı lenne ez a nı, ha mentes volna minden köteléktıl, ha semmi nem tartaná vissza attól, hogy belevágjon egy kalandba. Aztán eszébe jutott Charlie, és nyomban elfogta a bőntudat. Hogyan tudja egyáltalán elképzelni az életét Charlie nélkül? Valahogy sikerült néhány órácskát aludnia. Reggel mind összegyőltek a reggelinél. İ Julián mellett ült, nézte, ahogy módszeresen végigeszi a fogásokat - omlettet, palacsintát, gabonapelyhet, gyümölcsöt -, mintha az éhhalál szélén állna. Mindig is jó étvágyad volt, fiam - jegyezte meg Mimi néni szeretetteljesen. Emlékszel, amikor piteevı versenyt rendeztünk? -kérdezte Remy. - Naná! - felelt Julián. - Megnyertem. - Na ja, de aztán egész éjszaka fájt a hasad. - Remy elırehajolt, és Daisyre nézett. Táborozni voltunk abban a parkban... mi is a neve, mama? - Nem emlékszem. A Ponchartrain-tó mellett volt. - Igen, cserkészek voltunk, és ott volt az evıverseny. Tanultunk is ezt-azt. - Odaadott Juliannek egy mőanyag gyufásdobozt. - Emlékszel erre? Neked csináltam.
- Köszönöm, Remy. - Julián kinyitotta a dobozt. -Foszforos gyufa, víztisztító tabletta... itt van minden, ami a túléléshez kell a vadonban. - Kivett egy kis darab drótot. - Nem emlékszem, ez mire jó. Remy szélesen vigyorgott, láthatóan élvezte a fölényét. - Hozzádörzsölöd a hajadhoz, aztán ráteszed valami vízfelületre, és mindig észak felé fog mutatni. - Összevonta a szemöldökét. - Van annyi haj a fejeden, Jules? Julián kacagásban tört ki. - Azt hiszem, jobb lesz, ha ellenırzöm. - A vizespohara segítségével bemutatta a rögtönzött iránytő mőködését. A vékony drót Remy felé fordult. - Nézd csak meg - mondta Julián -, nekem te vagy az irányadó, Rem. - Még Kolumbiában is? Julián arca meg se rezzent, de Daisy érezte a növekvı feszültségét. - Az egyenlítıtıl délre máshogy mőködik az iránytő, de azért mőködik. Kösz, Remy. Az anyjára és a New Orleans-i rokonaira hosszú út várt. Daisy nemsokára Connor, Olivia és a kis Zoe társaságában autóval fog visszamenni Avalonba. Rövidesen visszatér Charlie-hoz és ahhoz az élethez, amelyet kialakított magának. Párszor azon kapta magát Daisy, hogy „bárcsak" kezdető gondolatok járnak a fejében, ám mindannyiszor megfékezte magát. Engedd el, gondolta. Engedd el! Reggeli után visszament a szobájába a poggyászáért, és megállt a tükör elıtt, hogy ellenırizze a sminkjét és a haját. Ki tudja miért, fontosnak érezte, hogy jól nézzen ki, amikor istenhozzádot mond Juliannek. A szálló elıterébe visszatérve nagy meglepetésére egyedül találta a fiút. Civil ruhát viselt, bı rövidnadrágot és rózsaszín golfinget. Daisy figyelmét nem kerülte el, hogy minden arra járó nı megbámulja, Julián ellenben úgy tőnt, észre sem veszi a rá irányuló figyelmet. Fogalma sem volt róla, milyen észvesztıén jól néz ki ereje teljében, katonás tartásával még most is, amikor épp elengedte magát. Amint észrevette Daisyt, le sem vette róla többé a szemét, átható tekintettel figyelte. Annyi minden megváltozott mindkettıjük életében, ám egy dolog állandó maradt: a mélyrıl jövı érzés, mely egymás felé terelte ıket. Ezen a reggelen különösen erıs volt, és Daisy rájött, hogy nem csak ı érez így. - Jó reggelt! - mondta Julián, és mély hangja mámo-rítóan szexi volt. - Már azt hittem, sosem kerülsz elı. Daisy nem így képzelte el a párbeszédüket. Komoly beszélgetést tervezett, melynek során elmondja, hogy az életük ellentétes irányba tart, és meg kell találniuk a módját, hogy ezzel megbékéljenek. - Hol vannak a többiek? - kérdezte, miközben igyekezett összeszedni magát. - Elindultak a reptérre. Megkértek, hogy köszönjek el tıled a nevükben. - És Connor meg Olivia? Julián fölkapta az utazótáskáját. - Gurulnak Avalon felé. - Tessék? - torpant meg Daisy a szálloda ajtajában. -És velem mi lesz? - Téged én viszlek haza. Daisy szíve nagyot dobbant. - Képes vagy autóba ülni, és eljönni Avalonba? - Jókora út volt, és a gondolat, hogy ennyi ideig kettesben lehetnek, szinte elkápráztatta. - Nem autóval megyünk. - Hanem? - Majd meglátod. Fölszálltak egy, a campusról a városba tartó buszra, amelyen az állt: Cayuga - a keskeny, negyven mérföld hosszú tó neve, mely Ithacától Seneca Fallsig húzódott.
Daisy idegesen nézett végig az utasokon. - Csak nem azt akarod mondani...? - Csss! - Julián könnyedén a lány ajkára tette az ujját, és az érintésétıl Daisy megborzongott a meleg, nyári idıben is. - Légy türelemmel! Daisy igyekezett kivonni magát a hatása alól, ehelyett a boldog várakozás állapotába került. A komoly beszélgetés várhat még egy kicsit. - Imádom a meglepetéseket - mondta. - Akkor ezt is imádni fogod. A tópartra érve Julián végigvezette a forgalmas kikötın, ahol vitorlások és kis motorcsónakok köröztek. A csónakház mellett kenuk és kajakok sorakoztak állványokra rakva, és egy hosszú, L alakú móló végén néhány hidroplán látszott. Amikor Julián elindult a mólón, Daisy megtorpant. - Tényleg? Komolyan? Repülni fogunk? A fiú elvigyorodott, a szeme izgatottan csillogott. - Ha nincs ellene kifogásod. Daisy nem türtıztethette magát tovább, letette a kameratáskát, odaszaladt hozzá, és a nyakába ugrott, karját, lábát köré fonta. - Na, mit gondolsz? - Julián úgy tartotta, mintha pehelysúlyú lenne. - Hamarabb Avalonban leszünk, mint Connorék. - Nem sietek. Jó, hiányzik Charlie, mindig hiányzik, ha nem otthon töltöm az éjszakát, de... - Értem. - Julián megsimogatta az arcát. Jól ismerte Daisyt. Tudta, hogy semmilyen szórakozás sem felhıtlen számára, ha Charlie nincs vele. İ és a kisfia egy pár voltak, még akkor is, amikor nem voltak együtt. A hidroplán egy fúksziaszínőre pingált, egymotoros, kétüléses jószág volt. A helyi repülıklub tulajdona, ahová Julián egybıl belépett, amint beiratkozott a Cor-nellre. A fıiskolai évek alatt végig órákat vett, és a gépek karbantartásával fizetett az oktatásért, géphasználatért és üzemanyagért. Beszállás elıtt módszeresen ellenırizte a gépet. Daisy figyelte. Belül Julián ugyanaz a vakmerı srác, aki hordókat ugratott át motorral, és aki szemrebbenés nélkül mászott föl a legveszélyesebb sziklákra is, ám most a nyughatatlan energia korlátok közé szorítva intenzív koncentrációvá vált. Daisy kicsit hátrébb állt a mólón, és csodálattal nézte a fiú hatékony mozdulatait. A játékszer kinézető hidroplán a hullámok ütemére hintázott. - El sem tudom hinni, hogy ezt találtad ki. Julián fölvillanó mosolya egyszerre volt kisfiús és szexi. - Mindig is szerettelek volna elvinni repülni. - Eloldozta a gépet tartó köteleket, és az egyiket a kezében tartotta. Úgy érzem, máris szárnyalok - mondta Daisy, aztán elpirult, mert ez olyan bénán hangzott. De azért önkéntelenül mosolygott. Gyönyörő nap volt, az ég felhıtlen, a víz sima és nyugodt. A környezı dombokat üde, zöld növénytakaró fedte. Bıség sugárzott mindenfelıl, és minden lehetségesnek tőnt. Tisztában volt vele, hogy rövidesen örökre elbúcsúzik Juliántól, vagy legalábbis a belátható jövıre. De hogy tehetné ezt meg most, amikor a fiú elviszi repülni, az ég szerelmére? Elhessegette a gondolatot, nem akart ezen tépelıdni. Inkább a szép napra összpontosított, és az örömre, hogy Juliannel töltheti. A fiú furcsamód idegesnek látszott, az aprópénzt csörgette a zsebében. - Ami azt illeti, úgy terveztem... - A repülı, Julián! - Daisy a móló szélére szaladt. -Elúszik! Julián gondolkodás nélkül átugrott az egyik úszóra, amitıl a kis masina vadul megingott. Odadobott egy kötelet Daisynek, aki visszahúzta a partra.
- Köszönöm - mondta. - Majdnem füstbe ment a tervem. - Jobban kellene vigyáznod. - Másutt járt az eszem. Végtére is nem mindennap lehetek együtt az álomlánnyal. - Mit mondtál? - Daisy szívverése felgyorsult. - Álomlány. Tudom, elcsépelt szöveg, de ha egyszer így érzem... Sokféleképpen lehetett értelmezni, amit mondott. Julián a legjobb értelemben használta ezeket a szavakat, Daisy mégis - szokásához híven - elemezni kezdte ıket. Már eleve az, hogy lány. Nem lány ı már az óta a nap óta, amikor elszörnyedve bámulta a terhességi tesztet, és rádöbbent, hogy az egész élete meg fog változni. És az, hogy valakinek ı az álma, nagyon szépen hangzik, de elvont eszményt csinál belıle, és ezt nem akarta. Azt szerette volna, ha Julián a lehetı legvalósá-gosabban ismeri ıt. - Julián... - Készen állsz? - A fiatalember kinyitotta és kitárta elıtte a meglepıen aprócska ajtót. Mássz be! Utána berakom a csomagodat. Daisy izgatott bizsergést érzett a mellkasában. A hidroplán belülrıl olyan volt, mint egy átlagos sportkocsi. PVC-ülések, szabályos biztonsági öv. Az elülsı ablakon át, a gép hegyes orra fölött nyíló kilátás viszont igencsak más volt. A végtelen eget visszatükrözı tó terült el elıttük. Julián ellökte magukat a mólótól, aztán ı is bemászott a pilótafülkébe. - Vedd fel a fejhallgatót! Rövidesen nagy lesz a zaj. Daisy engedelmesen a fejére tette az ormótlan szerkezetet. - Értettem. - Fémes, mesterséges volt a hangja. -Hogy nézek ki? - Mint Leia hercegnı, azokkal a nagy bigyókkal oldalt a fejeden. Julián további ellenırzéseket végzett a mőszerfalon és a kijelzık között, aztán egy másik frekvencián tárgyalni kezdett egy láthatatlan irányítótoronnyal. A motor főnyíróhangon fölvinnyogott. Daisy cseppet sem félt. Tudta, hogy Julián mellett biztonságban van. Lassan kimanıvereztek a kikötıbıl, és a motor siví-tása dübörgéssé fokozódott. Egyre növekvı sebességgel suhant el mellettük a part, míg végül egy lélegzetelállító erı a levegıbe emelte a gépet. Szinte meg lehetett volna érinteni a fák csúcsát, annyira közelinek tőntek, és a behajlított ujjra emlékeztetı Cayuga-tó ezüst ragyogással intett, ahogy megcsillantak rajta a nap sugarai. Daisy hátradılt az ülésben, és hangosan fölkacagott. Gyönyörő ez a nap, és az élet szép! A New York névrıl majdnem mindenkinek Manhattan jut az eszébe, az utcák hálójában torlódó autók, a felhıkarcolók, a Times Square, a Szabadság-szobor. Az állam többi részének jóval kevesebb figyelem jut. A legtöbb embert meglepné a végtelen erdıség és a változatos táj. Kitárult elıttük a gyönyörő vidék. Tornyosuló dombok, folyók táplálta erdıségek, sziklaalakzatok, bércek és szurdokok. Elrepültek a Cherry Ridge erdıségei és a Catskillhegység fölött, és elhagyták a Juhar-tavat, hogy egy pillantást vessenek a híres Mohónk Mountain House-ra, a patinás üdülıhelyre. Daisy járt itt egyszer az anyjával és az öccsével, pár éve, télen, amikor az anyjuk még azzal volt elfoglalva, hogy rendbe tegye az életét a válás után. A szülei válása már nem volt friss seb Daisy lelkén. Mindig sajnálni fogja, hogy felbomlott a családja, de ha teljesen ıszinte volt magával, be kellett látnia, hogy a négy Bellamy már akkor sem alkotott igazi családot, amikor még egy fedél alatt éltek. Amióta az eszét tudta, a szülei között mély szakadék tátongott. Akkor nem értette, de most már igen. Bármennyire nehéz volt is elfogadnia, az anyja és az apja nem illettek össze, akármennyire igyekeztek is.
Egyikük számára sem volt egyszerő a szakítás, viszont utólag felmérhetetlen haszonnal járt. Elıször az apja házasodott meg újra, Daisy legjobb barátnıjének, Sonnet Romanónak az anyját vette el. Azután az anyja is Avalonba költözött, és csatlakozott egy ügyvédi irodához. Minden várakozással ellentétben beleszeretett a helyi állatorvosba, és most ı a világ legboldogabb asz-szonya. Daisy elégedetten felsóhajtott, és Julianre nézett. A fíú megérezhette a tekintetét, mert feléje fordult. A hipermodern pilótafelszerelésben elképesztıen nézett ki. A hidroplán zuhanórepülésbe kezdett a mély repedések szabdalta Shawangunks-gerinc fölött. A hegységnek ez a része egy fontos idıszakra emlékeztette mindkettıjüket. - Emlékszel? - mutatott Julián a folyó fölötti barázdált sziklákra. Mint négylábú pókok, néhány sziklamászó tapadt a meredek kıfelületre. Azon a nyáron, amikor megismerkedtek, elhozta ide Daisyt. A lány majdnem olyan hevesen húzódozott és berzenkedett a sziklamászás ellen, mint a barátsága ellen - eleinte. Életének abban az idıszakában senkiben sem bízott, beleértve Juliánt is, aki pedig nagyon izgatta. Amikor a fiú a sziklamászás kihívása elé állította, elıször visszariadt, de Julián türelmes volt, már akkor is tudta, hogy ı meg fog birkózni a feladattal. Julián volt az egyetlen ember, aki felismerte a benne szunnyadó kalandvágyat. Amikor mindenki más lemondott róla mint kiváltságos származású városi lányról, akinek az élete törvényszerően nem fog másból állni, mint vásárlásból és ebédekbıl, akkor Julián arra ösztökélte, hogy akarjon többet, érjen el többet. A szikla csúcsán, kimerülten heverve a vöröses porban, Daisy olyasmit tett, ami fordulópontot jelentett az életében. Elıvette az utolsó csomag dugicigarettáját, kis tüzet rakott, és hamuvá égette az egészet Julián szeme láttára. Azóta sem gyújtott rá soha többet. Szép lett volna, ha az a különleges, gyógyító nap valamiképpen az eljövendı csapások és tévedések ellen is védelmet nyújtott volna, de sajnos nem ez volt a helyzet. A nyár végén hazament, elkezdte a középiskola negyedik osztályát, és még sokkal nagyobb zőrbe keverte magát. Sokkal, de sokkal nagyobbá. Elsiklottak a Deep Notch-i vízesés fölött, ahol egy télen megmásztak a jégfalat. Ezt a helyet is egy rendkívüli nap emlékei övezték. Jégmászás... Ki más, ha nem Julián akarna fölkapaszkodni egy függıleges jégfalon? És ki más tudta volna rávenni ıt, hogy kövesse? A közös élményeik többségében szerepelt mászás, küszködés, valami veszedelmes vállalkozás vagy extrém sport kipróbálása. A furcsa az volt, hogy ha Juliánt lehetetlen kalandokon át követte, valahogy mindig sikeresen megbirkózott a feladattal. A jégfal megmászásának is megvolt a maga jutalma, de nem ettıl lett a nap emlékezetes. Hanem attól, hogy a jeges tetın ülve, remegve és verejtékesen a nem várt erıfeszítéstıl, végre megcsókolták egymást Juliannel. Ez volt az elsı alkalom. Már addig is tudta, hogy szereti a fiút. Azon a napon arra jött rá, hogy valószínőleg örökké szeretni fogja. - Na és ez a hely? - Julián hangja recsegett a fejhallgatóban. Daisynek esze ágában sem volt szemérmeskedni. - Minden percre emlékszem. - Én is. - Julián az úti céljuk, a Juhar-tó felé fordította a gépet. A tóparti városka, Avalon egyszerre látszott ismerısnek és döbbenetesen idegennek innen, a magasból, valahogy úgy, mint egy számítógépes animáció. A fıtéren és a tóparti parkban hangyaemberkék élvezték a napot. Daisy felismerte az avaloni golfpályát és a Country Klubot, ahol nem egy esküvıt fényképezett végig, meg a Tóparti fogadót, az apja és a mostohaanyja szállodáját. Egyenesen lenézve a menyasszonyi fátyolként leomló Meerskill-vízesés fehérlett elıtte. A dombok sziklás falán alig kivehetı pöttyként látszottak a híres jégbarlangok, egy másik látványosság, melyet Juliannel egyszer felkerestek. A múlt emlékei feszültté tették a lányt, ezért inkább a jelenre terelte a gondolatait. Végül elérték a legjobban ismert, szívüknek legkedvesebb helyet, a Kioga Tábort.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Julián karját. - Olyan szép! Makulátlan, üde kertek és sportpályák, tarka virágládák a vízparton sorakozó bungalók és barakkok ablakaiban. A képet a fıépület uralta. Néhány kajakos evezgetett a kilátóval koronázott, kis zöld Fenyves-sziget körül. Egy apró csónak duzzadó vitorlája a nyár üdvözletét hozta. - Átveszed a kormányt? - kérdezte Julián. - Viccelsz? Mutasd meg, mit csináljak! Julián megmutatta, hogyan fogja a botkormányt. - A legfontosabb, hogy lazán tartsd. Semmi hirtelen mozdulat, ne akarj erıltetni semmit. - Értem. - Daisy nagyon finoman hátrahúzta a kormányt, és a hidroplán emelkedni kezdett. így érezheti magát egy papírsárkány vagy egy madár, aki széttárt szárnyaival meglovagolja a levegıt. Fantasztikus, gondolta. Sosem unnék rá. - Leszálláshoz visszaveszem - mondta egy idı után Julián. Irányítása alatt a gép ereszkedni kezdett a tó hidroplánok számára fenntartott, elkülönített része felé. Puhán, jókedvően érkeztek meg a víz felszínére, és pár perccel késıbb kikötöttek a mólónál. Daisy megölelte és a nyakába ugrott. Olyan jó érzés volt, amikor Julián így tartotta. - Varázslatos volt - mondta. - Köszönöm. Minden idegvégzıdése bizsergett, mire a móló deszkáit érezte a talpa alatt. - Miért vágsz ilyen képet? - tört be a gondolatai közé a fiú. - Milyen képet? Semmilyen képet sem vágok. - Na persze. Daisy szívverése felgyorsult. Ideje kimondania. A súlyos közlés, amelyet reggel eltervezett, ott lebegett a tudata szélén. Most végre alkalom kínálkozott rá, de lehet, hogy ez lesz az egyetlen, mielıtt Juliánt elküldik Timbuktuba. Mély lélegzetet vett, és kiszakadt belıle a vallomás: - Az van, hogy szeretlek. Julián megdermedt, és csak bámult rá. Hihetetlen, hogy ez szaladt ki a száján! Azt kellett volna mondania: „Nem engedhetem meg magamnak, hogy szeresselek. Az élet ellentétes irányba sodor bennünket, számunkra nincs közös jövı." Ehelyett a szavak onnan jöttek, ahol a kérlelhetetlen igazság lakozott, az igazság, amely elıl nem menekülhetett, még akkor sem, ha ellentétes volt a józan ésszel. Vajon Juliánt megdöbbentették a szavai? Nem tudott olvasni a vonásairól, és ez megijesztette. - Eddig még sosem beszéltem róla, és most sem akartam kikottyantani... - Most már aztán tényleg elszúrta, teljes mértékben eltért a forgatókönyvtıl, amely olyan értelmesnek tünt reggel a szállóban. Bár legalább akkora vakmerıségnek tünt, mint Julián kedvenc mutatványai, most már nem tudott megálljt parancsolni magának. - Örülök - hadarta zavartan -, örülök, hogy kimondtam, mert komolyan gondolom. Már régóta így érzek, egy örökkévalóság óta, és hiába várom, hogy majd elmúlik, épp az ellenkezıje történik. Egyre súlyosabb a helyzet. Julián még mindig nem szólt semmit, és Daisy még mindig nem tudta befogni a száját. - Nem tudlak kiverni a fejembıl. Amikor elmentem Németországba, azt reméltem, túljutok rajtad. Túljutok mindenen. Ehelyett végül annyira hiányoztál, hogy az már fájt. Komolyan, mintha belém szúrtak volna egy kést, vagy ilyesmi. Amikor visszajöttem, ugyanúgy szerettelek... nem, még jobban. Nincs semmi értelme, és valószínőleg nem is helyes, de... Julián közelebb lépett. Az arca olyan kifejezést öltött, amit eddig sosem látott rajta. Szenvedélyes volt, mint a düh, mégis más. Még mielıtt megfejthette volna, a fiú magához szorította, és lepecsételte a száját egy csókkal. Egy hosszú, kutató csókkal, amely gyöngéd
volt, mégis parancsoló, perzselı és lélegzetelállító. Az ajka puhább volt, mint ahogy emlékezett, az íze édesebb. Csókolóztak már korábban is, de ez most valahogy más volt, szokatlan erıvel egy rendkívüli érzelem kerítette hatalmába a szívét. Ujjai a fiú karjába mélyedtek, a szigorú kiképzés formálta kıkemény izmokba. Volt valami vadság az ízében, mint az erdei méz, és Daisynek még a füle is csengett az izgalomtól. Egy szakítás elvben nem kezdıdhet csókkal. Habár igazából nem szakíthat Juliannel, hisz sosem voltak együtt. Végül a fiú elhúzódott, épp csak annyira, hogy azt mondja: - Én is szeretlek téged, Daze. Mindig szerettelek. Sajnálom, hogy nem én mondtam ki hamarabb. Daisyvel forgott a világ, mintha még mindig a repülın ülne. - Én nem sajnálom. - A fiú mellére hajtotta a fejét, kimerültnek érezte magát, mintha futott volna egy mérföldet. Egyike volt ez azoknak a makulátlan napoknak a Juhar-tónál, amikor a víz mozdulatlan, egészen a titokzatos mélységekig, és szél híján akkora a csönd, hogy a szívük dobogását is hallani lehet. Itt és most maradéktalan biztonságban érezte magát Juliannel, mintha soha semmi baj nem érhetné. Egy darabig még csókolóztak; puhán, ráérısen ösz-szefonódó ajkuk hangtalan ígéreteket sejtetett. Daisyt felszabadult, szárnyaló érzéssel töltötte el, hogy végre kimondta az igazságot - és kábult örömmel a tudat, hogy érzelmei viszonzásra találnak. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart, ám Julián lassan, de eltökélten elhúzódott. Miközben gyöngéd csókot lehelt a lány homlokára, azt kérdezte: - Mikor kell elhoznod Charlie-t? Charlie... Az imádott realitás. - Logan rugalmas. Miért kérded? - Egyelıre nem tudnék osztozni rajtad, még a kedvenc porontyommal sem. Daisynek eszébe jutott, mirıl is kellene nekik most beszélniük. - Akkor egy darabig még a tiéd vagyok. - Helyes. - A fiú kivett egy zöld hőtıtáskát a csomagtérbıl. - Hoztam ebédet. - Julián! - Jó, mi? - nevetett a fiú. - Fı a romantika! - Megkerested az interneten a „Hogyan szervezzük meg a tökéletes randit?" címő tanácsadót? - Miért, azt hiszed, magamtól nem tudtam volna kitalálni? - A repülést igen, de a pikniket... - Oké, abban segítettek. - Kicsoda? - Hát... megkedveltek a konyhás nénik. Szeretik a nagyétkő fickókat. - Akkor téged egyenesen imádhatnak. Láttalak már enni. Julián berakta a táskát a mólóhoz kötött kis csónakok egyikébe, aztán kézen fogta Daisyt, és besegítette. - Gondolom, van rá engedélyed, hogy használd a csónakot. - Hölgyem, az Egyesült Államok légierejének tisztje vagyok. Lopás nem jöhet szóba. - Kitervelted az egészet. - Igen. Ma nem akartam semmit sem a véletlenre bízni. Volt egy érzés, amely mindig elfogta Daisyt, ha vele volt, olyan érzés, amelyet senki más mellett nem talált meg. Teljes és határtalan öröm, és a szabadság érzése. Sok olyan ember volt az életében, akiket szeretett, de senkit sem így. Szerette volna ezt megosztani Juliannel, elmagyarázni neki, de nem most. Talán majd egy napon.
Csak az volt a baj, hogy az ı esetükben az „egy nap" meglehetısen bizonytalan fogalom. Meghatározhatatlan, ha pontosak akarunk lenni. Errıl kellene beszélniük. Mindazonáltal Daisy nem szívesen rontotta volna el a tökéletes napot. Elhessegette a gondolatot, és elhelyezkedett a csónak orrában, menetiránynak háttal. Nem tudta, hová mennek, nem is igazán érdekelte. Megtámasztotta a kezét maga mögött, és hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel élvezte az arcát cirógató langyos napsugarakat. - Úgy érzem magam, mint Kleopátra. - Tényleg? Ez nem nyugtat meg. Neki valahogy nem jött be a romantika. - Azt mondtad, romantika? Ebben mesterkedsz, Julián? Romantikázol velem? - A lány kiegyenesedett, úgy nézte az evezı fiút. Lenyőgözte a széles válla, az izmai könnyed játéka, ahogy a karját elıre-hátra mozgatva hajtotta a csónakot elıre. - Szeretném hinni, hogy a világ fejlıdött valamennyit Kleopátra ideje óta. És fıleg szeretném hinni, hogy nekem nincsenek olyan hóbortjaim, mint neki. - Hóbortjaid? - Jó, személyiséghibám. - Neked egyáltalán nincsenek hibáid, Daisy. - Na persze. - Kivéve talán a rossz idızítést. Daisy hallgatott. Tessék, itt a lehetıség. - Hm, ami a rossz idızítést illeti... Kettınk szempontjából, Julián. Komolyan gondoltam, amit az elıbb mondtam. Szeretlek, mindig is szerettelek, de félek. - Mitıl? - Félek, hogy soha nem lesz esélyünk együtt lenni. Julián ütemes mozdulatai nem változtak. -A soha nagyon hosszú idı. - Csak próbálok realista lenni. - Akkor is realista voltál, amikor azt mondtad, szeretsz? - Akkor ıszinte voltam, teljesen ıszinte. Ezen nem változtathatok. Ahogy azon sem, hogy téged elküldenek messzire... - Átmenetileg. - Mennyire átmenetileg? - Azt nem tudom megmondani. - Én igen. Ha végzel Kolumbiában, elküldenek valahová máshová. - Az aktív szolgálat nem feltétlenül egyenlı a folyamatos külszolgálattal. A légierınél a családok egyik állomáshelyrıl a másikra költöznek. A rendszer mőködik, szervezés kérdése az egész. - Könnyő ezt mondani! Csakhogy nekem Charlie-ra kell gondolnom. - Daisy a fölhúzott térde köré fonta a karját. - A kisfiam a világon a legfontosabb. - Megértem. Tudom, milyen nehéz egyedül felnevelni. - Tényleg? - A barátom, Sayers egyszer azt mondta, a katonai kiképzés babazsúr ahhoz képest, ha valaki egyedülálló anya. Márpedig ıt is egyedül nevelte föl az anyja. - Valóban nehéz, de... másképp. - Vajon a társalgásuk új iránya elrontja ezt a varázslatos napot? - tőnıdött Daisy. Julián láthatóan romantikus hangulatban volt, és az, hogy a fiáról beszélnek, lehet, hogy lehervasztja. Viszont képesnek kell lenniük beszélni Charlie-ról anélkül, hogy úgy éreznék, tönkrement az egész nap. - Charlie nagyszerő kölyök - mondta Julián. - Imádom kezdettıl fogva. Daisyt meglepte ez a kijelentés. - Szereted? - Hát persze. Mi az, nem hiszel nekem?
- Szeretnék, de... mindig olyan visszafogottan viselkedsz vele. - A kisgyerekek könnyen megszeretik az embert, és ha aztán az illetı eltőnik, szomorúak lesznek. - Charlie-ról beszélsz, vagy magadról kiskorodban? Julián nem cáfolta meg a lány gyanúját. - Tudom, milyen az, ha valaki csonka családban nı fel. Nem akarom, hogy Charlie valaha is megismerje ezt az érzést. Ezért nem akarok vegyes jeleket küldeni felé. Kiskoromban, amikor apám nevelt, annyira szerettem volna egy anyukát, hogy minden nırıl ábrándozni kezdtem, akire apu csak ránézett. A buszsofırrıl, az eladóról a boltban, még a közlekedési rendırrıl is. És ha a hölgy is szólt hozzá két szót, már azt vártam, hogy apa menten megkéri a kezét. Mélységesen csalódott voltam minden egyes alkalommal. Meg kell értened, mennyi fájdalmat okoz egy kisgyereknek, hogy hagyományos családra vágyik. Mennyi reményt főz a legkisebb biztató jelhez is. Lehet, hogy talán túlságosan is óvatos voltam Charlie-val, de csak az ı érdekében. Nem akartam olyan ígérettel kecsegtetni, amelyet nem tudok betartani. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Daisy szeme könnybe lábadt. - Sosem mondtad, hogy szereted. - Daisy, ı a te fiad. Semmi másra nem vágyik, mint hogy szeressék. Hát hogyne szeretném? - Daisy szíve ellágyult. - Nem tehet róla, hogy az apja egy hıbörgı... - Julián! - Daisy tudta, hogy a fiú a peronon kitört verekedésre gondol, ami összekuszált mindent. Nem a verekedés okozta a problémát, a verekedés a probléma betetızése volt. Az ellágyulós rész tagadhatatlanul véget ért. Sosem mondanék ilyet a gyerek elıtt, de te is tudod, hogy ez az igazság. Egyébként nyugodt lehetsz felıle, hogy sosem éreztetném Charlie-val, mit gondolok az apjáról. Ahogy sosem akarnék beleavatkozni a kettejük kapcsolatába sem. Nagyszerő apám volt. Messze nem volt tökéletes, de én istenítettem. Úgyhogy igen, értem, hogy Logannek helye van Charlie életében. Nagyon is fontos helye. - Örülök, hogy megérted. Van pár dolog az életemben, ami teljes mértékben adott. A legfontosabb a fiam. Minden döntésemet az határozza meg, mi a legjobb a fiamnak. - Világos. - Egy másik állandó pont Logan. İ Charlie apja, ami azt jelenti, hogy mindig része lesz az életemnek, bármi is történjék. - Még mindig szerelmes beléd? Daisy fülében még ott visszhangoztak tisztán és hangosan Logan szavai: „Örökké szeretni foglak, Daisy. Várok, ameddig csak kell." Lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon az arckifejezése, de a jelek szerint nem volt elég gyors. - Értem - mondta Julián. - Kétlem. Én sem tudom, mit gondol Logan. Mindenesetre Makacsság a második neve, pedig nem bátorítom, esküszöm. Hiszen tudod. Én csak azt szeretném... Istenem, én csak azt szeretném, hogy ez az egész egyszerő legyen. Miért olyan nehéz mégis? A csónak nekiütközött a kikötı falának a kis szigeten. Julián ráhurkolt egy kötelet az egyik villára, aztán kinyújtotta a kezét, és segített a lánynak kimászni a mólóra. Leült a viharvert deszkapalánkra, és Daisyt is maga mellé húzta. - Ülj le! Ez lehet, hogy eltart egy ideig. Sok mindent akarok mondani neked. Volt valami a hangjában, amitıl Daisy a meleg dacára megborzongott. - Hallgatlak. Julián egymásnak támasztotta az ujjait, és egy hosszú pillanatig csak a tavat nézte. A víz sima volt, mint egy sötét tükör.
- Nem azt akarom mondani, hogy tudom az összes választ. Isten a megmondhatója, nem sokban reménykedhettem gyerekkoromban. Apám maga volt az elvontság, a tudomány és a kutatás. Anyámat a színészi karrierje kötötte le, a külleme, saját maga. Az utóbbi hetekben azon tőnıdtem, egyáltalán rendelkezem-e olyan érzelmi háttérrel, amely egy olyan kapcsolathoz kell, mint amilyet veled szeretnék. Daisy szóhoz sem jutott. De talán nem is volt baj, hogy hallgatott, mert Julián még soha nem beszélt vele ilyen ıszintén. - Azon is elgondolkodtam, miért élvezem a veszélyt és a kockázatot. Talán azért, mert valahányszor valami veszélyes dolgot mőveltem, az emberek odafigyeltek rám, legalább addig, amíg jól összeszidtak. Még Con-nor is... Az egyetlen ok, amiért valamiféle kapcsolat alakult ki köztünk, az volt, hogy vigyáznia kellett rám, amikor bajba kerültem. Kivéve téged, Daisy. Te voltál az elsı ember, aki nem azért figyelt rám, mert valami veszélyes dolgot mőveltem. Azért figyeltél, mert... az ördögbe is, nem tudom, miért, csak azt, hogy más érzés volt. Rajtad minden más, a pillantásod, az illatod, az, ahogy a karomba simulsz. Meg sem érintették egymást, Daisy mégis közelebb érezte magához ebben a pillanatban Juliánt, mint bárkit az életében. Nem mert megszólalni, mozdulni sem, mert a fiúnak láthatóan nehezére esett a beszéd, és ı nem akarta, hogy abbahagyja. - Tizenhét éves voltam, amikor megismertelek -folytatta Julián, miközben változatlanul a tükörképüket bámulta a vízben -, és ma már bánom, hogy annak idején nem figyeltem oda az érzésre, amelyet kiváltottál belılem. Talán akkor sikerült volna megtalálnom a módját, hogy a közeledben maradjak, miután nyár végén elváltunk, ahelyett hogy csak néztem, ahogy belemászol egy nehéz helyzetbe. Amikor megtudtam, hogy terhes vagy, azt hittem, ez a jel, amely azt mutatja, hogy más utat választasz, olyan utat, amelyben én nem szerepelek. A fıiskola alatt pedig azt hiszem, végig bizonyítani akartam. Hiszen tudod: te vagy a gyönyörő, gazdag lány, én pedig, akárhogy is nézzük, nem a megfelelı körbıl jövök. Nevetséges, hogy én meg egy Bel-lamy... Az ég szerelmére! El sem tudtam képzelni, hogyan kerülhetnénk kapcsolatba. Teljesen más világból származunk. Daisy visszafojtott lélegzettel hallgatta. Julián azt akarja mondani, hogy nem illenek össze? Hogy a szerelem nem elég? - Julián... - Várj, most jön a lényeg. Annak, hogy honnan jövünk, nem kell számítania. Nem fogok azon izgulni, mit mondanak az emberek, vagy milyen a bırünk színe, vagy hogy fognak kinézni a gyerekeink. Ami számít... Csak mi számítunk. A reményeink, az álmaink, és hogy miként akarjuk élni az életünket. - Gyorsan megcsókolta Daisyt, meleg szája az ajkára tapadt, lélegzete az arcát cirógatta. - Hőha! Életemben nem tartottam ilyen hosszú beszédet. Elnézést, ha elkalandoztam. Daisy az örökkévalóságig tudta volna hallgatni. - Nem kalandoztál el. - Sokat gyakoroltam, hogy mit akarok mondani. Magamban, persze. Ne gondold, hogy reményekrıl meg álmokról szónokolva járkáltam föl-alá a fısuli udvarán. Viszont minden egyes szót komolyan gondoltam. -Azzal fölállt, megragadta a pikniktáskát, és elindult a kilátóterasz felé, amelyet néhány évvel ezelıtt a Bell-amy nagyszülık aranylakodalmára újítottak fel. Daisy, aki még mindig az iménti szavak hatása alatt állt, kábán követte. Senki mást nem látott magukon kívül. Valahonnan zene szólt, egy régi klasszikus, a Wonderful Tonight Eric Claptontól. - Ejha! Van itt valaki? - Mi vagyunk. - Julián letette a táskát, aztán szembefordult vele, és csak nézte kutatva az arcát, talán egy teljes percig is. Daisy ugyanígy tett. Szerelmet és fájdalmat olvasott ki a sóvárgó pillantásból.
- Köszönöm, hogy eljöttél ide velem - mondta végül Julián, miközben lehajolt egy újabb csókért. - Köszönöm, hogy elhoztál - felelt Daisy, és úgy érezte, megrészegül a csók ízétıl. Káprázatos nap volt. - Még csak most kezdıdik. - Julián elıvett a táskából egy üveg pezsgıt meg két poharat. Amikor a pezsgısüveg nagy pukkanással kinyílt, Daisyt izgalom fogta el. - Julián? - Várj! - intette a fiú, majd átkarolta a derekát. - Jól vagy? - Kicsit reszketek. - Az Eric Clapton-dal tökéletes volt, romantikus és igaz. A fickó egy régebbi generációhoz tartozott, de a muzsikájában a Daisy szívében lakó történetek elevenedtek meg. Nem itta meg a pezsgıt. Túlságosan izgatott volt, még a végén félrenyel, és mindent elront. - Mindezt itt akartam elmondani, mert tudom, hogy ez a hely különösen fontos neked. - Megszentelt föld - bólogatott Daisy. - A Bellamy családnak mindenképp. - Örülök, hogy itt lehettem a nagyszüleid aranylakodalmán. Nem ismerek senki mást, aki ennyi ideje házas. Rendkívüli nap volt az, nemcsak a nagyszülei, hanem az egész Bellamy família számára. Daisynek megvolt azon a nyáron a maga búja-baja, de ezzel együtt is át tudta érezni, mekkora csoda egy olyan szerelem, amely kitart fél évszázadon át. - Reményt merítettem belıle - vallotta be. - Én ihletet. - Julián megfogta a lány mindkét kezét, és a szemébe nézett. - Arról álmodozom, hogy nekünk is sikerül, amit ık megvalósítottak. Gyerek voltam akkoriban, mindketten gyerekek voltunk. Idıközben felnıttünk, de az álom mit sem változott. Részemrıl legalábbis nem. Csak erısebb lett. A csókja gyöngéd volt, kutató, sóvárgással teli. Daisy annyira elérzékenyült, hogy azt hitte, menten sírva fakad. - Azok a helyek, amelyek fölött ma elrepültünk -folytatta Julián -, sokat jelentenek nekem, azért, amit ott közösen átéltünk. - Nekem is fontosak - helyeselt Daisy elszorult torokkal. Julián bólintott, és nagyot nyelt, mintha összeszedné a gondolatait. - Hamarosan elmegyek. Vár rám a munka, a kötelesség... ez az, amit vállaltam. Az élet kiszámíthatatlan, úgyhogy addig kell megtennem ezt a lépést, amíg módomban áll. - Milyen lépést? - De a lelke mélyén Daisy már tudta, és a szívverése ijesztıen felgyorsult. - A szolgálatom a légierınél nem fog örökké tartani. Az örökkévalóságot neked tartom fönn, Daisy. Nem akarok nélküled élni. - Azzal fél térdre ereszkedett elıtte. Minden megállt. Az idı, a légzés, a valóság, a Föld forgása a tengelye körül. Még a szél is elállt. Édes levegı cirógatta a lány bırét, madárdal keveredett a rejtett hangszórókból áradó zenével. És az egésznek a közepén ott volt Julián, aki a szíve mélyérıl jövı szerelemmel nézett rá. Daisy mondani akart valamit, nem is tudta, mit, de a hangja elakadt, mintha bennszorult volna a torkában. Egy hangot sem bírt kinyögni, ami valószínőleg nem is volt baj, mert megmagyarázhatatlan módon a sírás határán állt. Alig tudta elhinni, hogy bekövetkezett ez a pillanat. - Daisy Bellamy, szeretlek, amióta csak megismertelek itt, a Juhar-tó partján, és esküszöm, örökké szeretni foglak. Hozzám jössz feleségül? Bár errıl álmodozott és fantáziált, ebben reménykedett a szíve mélyén, mégis készületlenül érte az a szinte ijesztıen hatalmas és erıs érzés, amely átjárta. Egymást kergették a gondolatok a fejében. Tudta, most a kapcsolatuknak ellentmondó okokat kellene számba vennie, a veszélyeket és a hátrányokat, amelyek abból fakadnának, ha odaadná magát meg a pici fiát egy olyan embernek, mint Julián. Charlie-nak biztonságra és állandóságra van
szüksége. Neki pedig... neki pedig... Könnyek hullottak a szemébıl, és mielıtt az agya tiltakozhatott volna, a szíve válaszolt: - Boldogan leszek a feleséged, Julián Gastineaux. Teljes szívembıl, boldogan. Julián hangosan fölnevetett, aztán elıvett a zsebébıl egy győrőt, egy keskeny aranypánton ragyogó briliánst. - A Palmquist ékszerboltban tudták a méreted - jegyezte meg, miközben felhúzta a lány ujjára. Egy másodperc erejéig Daisynek eszébe jutott Logan karácsonyi lánykérése, az a megalázó délután, amelyet soha nem sikerült elfelejtenie. Logan ugyanannál az ékszerésznél vásárolt. - Gyönyörő - mondta, miközben elhessegette az emléket. - Tökéletesen illik az ujjamra. - Tényleg? - Julián fölállt, és ıt is fölemelte, mintha súlytalan lenne. - Tényleg - felelte Daisy, miközben megcsókolta, és olyan kimondhatatlan boldogság töltötte el, hogy az már szinte fájt. Julián letette, és egy darabig összeölelkezve álltak. İ a fiú mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta a szíve dobogását. Az elmúlt percek megváltoztatták az életét. Feleségül megy ehhez az emberhez. Hihetetlen! - Nem tudtam, hogy ma meg fogom kérni a kezedet. Vártam a megfelelı idıpontot, aztán amikor azt mondtad, szeretsz, úgy véltem, ez a jel. Daisy még szorosabban simult hozzá. Nem így tervezte el a mai beszélgetést. Ez az egész... egy megvalósult álom. - Nem tudtam tovább magamban tartani. - Tisztában vagyok vele, hogy a munkám miatt sokat kérek tıled. De azt is tudom, hogy meg fogunk birkózni a nehézségekkel, erre esküszöm. - Igen - helyeselt Daisy, és túláradó örömmel újból megcsókolta. Beállította a fényképezıgép idızítıjét, aztán Julian-nel együtt lelkesen a lencse elé ugrottak, hogy megörökítsék ezt a nagyszerő napot. A keresıben látszó képen összeölelkezve álltak a mólón, a délutáni nap aranyló fényében. Szakmai élete során számtalan felvételt készített, amelyek technikailag jobbak, kifinomultabbak voltak. De soha, soha nem kapott még el ennél boldogabb pillanatot. Mintha valamiféle varázslat elszigetelte volna ıket a külvilágtól, a valóságtól. Egyelıre csak lubickolt az édes tudatban, hogy a szerelmüknek van jövıje. Hogy lehetne egy ilyen nagyszerő érzés helytelen? Ez teljesen nyilvánvaló dolog. Semmi sem állhat az útjukba.
7.
Daisy megállt Logan kocsifelhajtóján, de nem szállt ki azonnal. Összeszedte a gondolatait. Még tegnap is, amikor idehozta Charlie-t, nem tudta volna elképzelni, hogy eljön ez a pillanat. Julián megkérte a kezét! İ pedig igent mondott. Ilyen egyszerő. Bár tudta, hogy nem az, de hinnie kellett benne, hogy sikerülni fog. A volánon nyugvó kezén ott csillogott a vadonatúj briliáns. Kiszállt a kocsiból. A hátsó kert felıl nevetés hallatszott. A gyermeke hangja hallatán felélénkült, és sietve megkerülte az épületet.
Logan és Charlie szörnyeset játszottak. İk találták ki ezt a játékot, amelynek bonyolult, íratlan szabályait rajtuk kívül senki nem értette, és a külsı szemlélı számára abból állt, hogy Logan összegörnyedt, és fenyegetı hangokat hallatva cammogott Charlie után a kertben. Amikor aztán elkapta, megszámlálhatatlan hangos, cuppanós puszit nyomott a pucér hasára, aminek hatására a gyerek mindig vidám sivalkodásban tört ki. Gyönyörő látványt nyújtottak így együtt, ahogy mindketten belevetették magukat a játékba, és teljesen belemerültek a mókába. Annyira lekötötte a figyelmüket a vidámság, hogy percekig észre sem vették a kertkapuban álló nıt. Daisy lehúzta az ujjáról a győrőt, és a farmerja zsebébe süllyesztette. Nem is akart igazából belegondolni, miért. - Hé, ti ketten! - szólalt meg. A fiúk szétrebbentek, és elterültek a füvön. - Mami! - kiáltott föl Charlie. Föltápászkodott, és jókedvően elindult felé. - Hiányoztál. - Te is hiányoztál nekem. - A fia felvillanyozta, mint mindig. A bájosan csengı hangja, a bıre illata, a karjába simuló tömör kis test, mind arra emlékeztették, hogy ı az élete értelme. Kéretlen ajándék, felbecsülhetetlen kincs. Attól a pillanattól fogva, hogy a világra jött, Daisynek nem volt olyan gondolata vagy döntése, amelynél ne tartotta volna szem elıtt a gyermeke érdekeit. Az egész életét aszerint alakította ki, hogy mi jó Charlie-nak: a fıiskola, amelyet választott, az állás, amelyet vállalt, a város, ahol élt, a barátok, akikkel összejárt. Meg a szánalmas szerelmi élete -egészen mostanáig. Még csak az imént mondott igent Juliannek, de valamire máris rájött. Ennél a döntésnél nem Charlie volt a középpontban. - Köszönöm, hogy vigyáztál rá - mondta Logannek. - No problemo. - Menjünk be, szedjük össze a holmiját! Kínos ügy. A protokoll- és illemtankönyvek nem szólnak ilyen helyzetrıl. „Hogyan mondd meg a gyereked apjának, hogy eljegyezted magad valaki mással? Különös tekintettel arra, hogy a gyerek apja is próbálkozott, de kikosaraztad." Lehet, hogy Logan megérezte, hogy valami nyomja a szívét. Charlie-nak a kezébe nyomott egy doboz gyümölcslevet, leültette a tévé elé, és bekapcsolta neki a kedvenc csatornáját. - Mi történt? - Nos, valami tényleg történt. Logan felnyögött. - Csak nem a kutyaügy? - Tessék? - nevetett fel zavarában Daisy. - Charlie mondta, hogy akarsz egy kutyát. Daisyt váratlanul érte ez a fordulat a társalgásban. - Ami azt illeti, valóban. Még ezen a nyáron. Nem döntöttem még el, pontosan mikor, de el akarok menni vele a menhelyre, és örökbe fogadni egy kutyát. - Miért tennél ilyet? - Logan felbontott egy mosodai csomagot, és elkezdte kiválogatni belıle Charlie ru-hácskáit. Daisy tudomása szerint Logan soha életében nem mosott. Ámbár a ház körüli férfias feladatokba lelkesen vetette bele magát, a hétköznapi házimunkát ki nem állhatta. így nevelték: a szennyest elküldjük a mosodába, vagy alkalmazottat fogadunk, aki kimossa. Személy szerint Daisy sem rajongott a mosásért, és a felszínen Logan húzódozása teljesen ártalmatlan szeszélynek látszott. Mindazonáltal fontosnak tartotta, hogy otthon Charlie megbarátkozzék a mosás legelemibb lépéseivel. Egy gyereknek kiskorától meg kell tanulnia, mi az a felelısség.
Ezzel vissza is kanyarodott a kutyához, ami sokkal egyszerőbb téma volt, mint amirıl igazából beszélnie kellett: hogy tudniillik eljegyezte magát azzal a fickóval, akit Logan ki nem állhat. - Miért ne fogadnék örökbe egy kutyát? A gyereknek nagyon jót tesz. Egy háziállat olyan fontos dolgokra tanítja, mint empátia, kötelességtudat, gyöngédség, együttérzés... - Egy kutya meghal - vágott a szavába nyersen Logan. - Akármilyen lelkesen gondozod, akármennyire szereted, meghal, és neked megszakad a szíved. Biológiai tény, hogy ı fog hamarabb meghalni. Vagyis a kutyával gyakorlatilag befizeted a gyereket egy tragédiára, egy olyan csapásra, amely esetleg egész életére nyomot hagy benne. Daisyt meghökkentette a vehemenciája. - Ejha! Ezt meg honnan veszed? - Józan paraszti ész. Adsz neki egy kutyát, az lesz a legjobb barátja. Ez szokott történni kutyák és gyerekek között. - Pontosan. Ezért... - Ezért aztán arra kényszeríted, hogy tapasztalja meg, milyen az, ha meghal a legjobb barátja. Az ördögbe is, lehet, hogy neki kell majd elvinnie elaltatni az állatot. Olvastad a Betyár, a hőséges tolvajt? Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem a legtöbb gyerek szívesen lemond arról az élményrıl, hogy el kelljen pusztítania a legjobb barátját. - Hőha, Logan, nem tudtam, hogy ilyen határozott véleményed van a kérdésrıl. - Most már tudod. Talán majd egy napon Logan elmagyarázza, miért látja ilyen sötét színben a dolgot, tőnıdött Daisy. De addig is, nem hagyhatja, hogy megfossza Charlie-t attól az örömtıl, amit egy állat jelent. - Nekem is megvan a magam véleménye, és nem vagyok hajlandó minden négylábúban potenciális tragédiát látni. Szerintem egy állat öröm és vidámság forrása, egy életre szóló kedves emléké. Az ember életét nem töri derékba, ha elveszíti a kutyáját. Ez egyszerően nem így mőködik. - Úgy látom, a magad feje után akarsz menni. - Charlie kedvéért. Meg magamért is. Gyerekkoromban nem volt kutyám, pedig szerettem volna. - Hát, nekem volt. - Ezt nem tudtam. - Mert nem beszélek róla. - Hát beszélj! - Kösz, inkább passzolok. Nem szerepelt a mai terveim között a legjobb barátom halálának a felidézése. - Ne haragudj! Logan csak legyintett, és folytatta a ruhák szortírozását. Daisy megköszörülte a torkát, és megpróbálta legyőrni a gyomrát remegtetı izgalmat. - Amikor azt mondtam, hogy tényleg történt valami, igazából nem a kutyára gondoltam. Fojtott hangja hallatán Logan felkapta a fejét. - Oké, akkor mire? Daisy rezzenéstelenül nézett rá, miközben lelki szemei elıtt elvonultak Logan életének különbözı fázisai az általános iskolai kis kópétól kezdve addig az emberig, aki mostanra lett. Jó apa volt, és komolyan törıdtek egymással. Szomorúság vegyült Daisy örömébe. Miközben mély lélegzetet vett, akaratlanul is azon gondolkodott, hogyan vehetné el a hír élét, ami annyira új volt, hogy most fogja elıször hangosan kimondani. - Juliannel összeházasodunk. Logan kıvé vált, ott, a szeme elıtt. Néma fájdalom sugárzott az egész emberrıl.
- Neked mondtam el elıször, mert olyan fontos vagy Charlie-nak. Neki is meg fogom magyarázni, amennyire tudom. A lényeg, hogy megértessem vele, továbbra is ugyanúgy számíthat a papájára és a mamájára. - Naná. És hogy fogod megmagyarázni a mostohaapát? Furcsa volt hallani, hogy Logan így nevezi Juliánt. - Sok embernek van mostohaapja. Nekem is. Anyám új férje, Noah, nagyszerő ember. Te is tudod, hogy imádom. Persze soha nem fogja helyettesíteni az apámat, viszont örülök, hogy mindketten részesei az életemnek. - De szépen fogalmazod meg a nagy büdös semmit! Daisy újabb nagy levegıt vett. Nyugi! Azt igazán nem várhatja Logantıl, hogy lelkesedjék. - Ez az egész teljesen új. Még nincsenek határozott terveink. Semmit sem akarok elhamarkodni vagy elkapkodni. Már régóta szerelmes vagyok Julianbe. - Szinte megkönnyebbülést jelentett, hogy végre kimondhatta. - Egy illúzióba vagy szerelmes, Daisy. Egy álomba. Nem valóságos. - Logan intett, hogy ne szakítsa félbe. - Hallgass végig! Nagyon reméltem, hogy soha nem kell ezt mondanom. Soha nem kötöttünk hivatalos megállapodást Charlie-ról, mert nem volt rá szükség. De ha összekötöd az életedet ezzel az alakkal, és elmégy vele a világ túlsó végére, az mindent megváltoztat. Mint amikor elvitted Charlie-t Európába. Majdnem belegebedtem, hogy hónapokra elszakítottad tılem. Daisy ereiben meghőlt a vér. Logan tajtékzott a dühtıl, amikor elutazott, függetlenül attól, hogy ı maga okozta a karácsonyi katasztrófát. Még egy ügyvédet is felfogadott, hogy érvényesítse az apai jogait. - Találunk megoldást - erısködött. - Hiszen tudod, hogy mindig is igyekeztem megkönnyíteni számodra, hogy együtt lehess a fiaddal. Logan hosszan bámult rá, a szemébıl mérhetetlen sértettség sugárzott. - Sosem volt könnyő. Julián a meztelen hátán érezte a nap sugarait, miközben a mólón járkált. El sem tudta hinni, hogy végre megtörténik: feleségül veszi Daisy Bellamyt! Daisy elment, hogy elhozza Charlie-t az apjától. Azt találták ki, hogy hármasban töltik a nap hátralevı részét itt, a Kioga Táborban. Az évszakhoz képest forró volt a délután, úgyhogy a terveik között az is szerepelt, hogy megmártóznak a tóban. De mindenekelıtt komoly beszélgetést folytatnak Charlie-val. Túl fiatal még ahhoz, hogy mindent megértsen, de nem akarták, hogy „csak úgy mellékesen" halljon valamit, és összezavarodjon. Most azonnal megpróbálják tılük telhetıen, olyan szinten, amit megért, megmagyarázni neki, hogy összeházasodnak, és ık hárman egy család lesznek. Már az elképzelés is megdobogtatta Julián szívét. Mámoros volt, izgatott, és határtalanul boldog. Megtette a legnagyobb, legfontosabb lépést. Nem bírt nyugton ülni, fel-alá járkált a mólón, nézte a tó felszínén táncoló napsugarakat. Nagyon jól tudta, hogy ez az egész nem lesz sétagalopp, de gondoskodik róla, hogy sikerüljön, ha belegebed is! Ezt akarta, mindig is ezt akarta - szeretni Daisyt, vele élni az életét. A nı végre megérkezett, és leparkolt nem messze a mólótól. - Nézd, ki jött hozzád látogatóba! - nevetett rá Julianre, miközben segített Charlie-nak kiszállni a gyerekülésbıl. Egy pillanatig hátulról világította meg a nap, csak a körvonalait látta. A nı, akit szeret, egy nem kevésbé szeretett gyerekkel. Aztán kiléptek a fényre, és az álomkép átadta a helyét a valóságnak. Charlie egy másik férfi gyermeke, bizonyság rá a hófehér bıre és a lángvörös haja.
Szeretni ezt a gyereket nem jelent gondot. De az a tény, hogy Logan mindig része lesz az életüknek - nos, ez nagy kihívás, annyi szent. - Szevasz, kisöreg! - üdvözölte a gyereket. - Szevasz, Apufiú. - Mizújs? Charlie megdörgölte a szemét, és Daisy nyakába fúrta az arcát. - No lám, ez a kisfiú nagyon szereti az anyukáját. -Lehajolt, és csókot lehelt Daisy arcára, majd a gyerek naptól átmelegedett fejére. - Én is szeretem anyukádat - tette hozzá. - Anyu azt mondta, fürdeni fogunk - közölte Charlie. - Már föl is vettük a fürdıruhát. - Én is. - Menjünk le a vízhez! - javasolta Daisy. Elindultak egy füves rész felé, ahol a hullámok finoman paskolták a partot. - Megyünk úszni? - tudakolta Charlie. Daisy figyelmeztette, hogy a gyerek figyelme kérészélető, úgyhogy Julián jobbnak látta, ha a dolgok közepébe vág. - Figyelj, nagyfiú! Anyukád meg én összeházasodunk. - Szünetet tartott. Charlie egy főszálat tépdesett. - Összeházasodunk - ismételte Julián. - Tudod, mit jelent az? Charlie halványan elmosolyodott, ami bármit jelenthetett. - Azt jelenti, hogy egy család leszünk - magyarázta Daisy. - Anyu, Apu, Charlie - vágta rá a gyerek. Daisy és Julián összenéztek. A kissrácnak határozott elképzelése van arról, ki tartozik a családjába. - Ez egy újfajta család lesz - szólalt meg újból Julián. - Mi hárman, Charlie, Anyu és én, vagyis... hm... Apufiú. - És Apu - tette hozzá Charlie tárgyilagosan. - Továbbra is ı marad az apukád - nyugtatta meg Julián -, ebben nem lesz változás. - Oké. - Charlie megindult a víz felé. - Menjünk úszni! Daisy Julianre nézett. - Ez jól ment. - Tényleg? - İ nem volt benne olyan biztos. - Gyertek! - kiabált Charlie. - Gyere te! - felelte Julián, azzal a móló végére rohant, és elrugaszkodott a végérıl, kezével, lábával bıszen kalimpálva, hogy minél nagyobb legyen a csobbanás. A víz hideg volt, de kellemes. Alábukott a mélybe, majdnem a kavicsos feneket súrolta a mellkasa. Felbukkanva Daisyt pillantotta meg a móló végén, aki Charlie kezét fogta. A gyerek pöttöm mentımellényt viselt. Daisy lehámozta magáról a Yankees pólót, és egy olyan bikinit fedett fel, hogy Julián hálásan gondolt a hideg vízre, amely lehőti önkéntelen reakcióját. - Ugrani fogok! - kiabált Charlie. Daisy visszaszámolt: - Vigyázz, kész, ugrás! Charlie elrántotta a kezét. - Félek. - Gyere, ugorjunk együtt! - unszolta az anyja. - Fogom a kezedet, Julián pedig elkap. Julián taposni kezdte a vizet, és kitárta a karját: - Elkaplak, cimbora. - Nem - rázta a fejét Charlie. - Ugorj te, Anyu! - Nem tartasz velem? - Félek. - Semmi baj. Senki nem erılteti, hogy ugorj be. - De én szeretnék! Daisy a fejét csóválta.
- Akkor... - Ugorj te! - Rendben. Igazán nem nehéz, amellett nagyon jó móka. - Daisy elrugaszkodott. Julián hallotta, ahogy levegı után kapkod, amikor belevágódik a vízbe. Aztán kacagva felbukkant. Gyere, Charlie, elkaplak! -Ne te! - A gyerek egyik lábáról a másikra állt. - Inkább Julián! - Amikor csak akarod, cimbora, én készen állok -biztatta a fiatalember, akinek nem kerülte el a figyelmét a kisfiú arcán váltakozó félelem és sóvárgás. Charlie elfordult. - Ma nem akarok beugrani - jelentette ki. - Sebaj. Majd máskor - hagyta rá Julián. Daisy odaúszott a hágcsóhoz, és kimászott a vízbıl. Lehet, hogy van annál szexisebb, mint Daisy Bel-lamy a rózsaszín virágos bikinijében, csuromvizesen, csöpögı hajjal, de Julián nem tudta elképzelni, mi lehet az. A lábujjain barackszínüre voltak festve a körmök, pici arany fülbevalót viselt, egyet az egyik, kettıt a másik fülében. - Mondtál valamit? - kérdezte, miközben fölkapta a törülközıjét. - Amit hallottál - felelt Julián, miközben követte -, az egy epekedı nyögés volt. - Tényleg? Átkarolta a nı derekát, és ujjai végigsiklottak a borzongó bırén le a csípıjéig. - Tényleg. - Le akarok ugrani a mólóról - szólalt meg Charlie. Julián igyekezett humorosan felfogni a dolgot. - Sejtettem, hogy meggondolod magad. Azt mondod, próbáljuk meg újra? - Igen. - Mit szeretnél, ugorjunk együtt, vagy menjek elıre? - Együtt. - Helyes, legyen úgy. - Julián sosem értette a fizikai nehézségektıl való félelmet. Belıle ez egyszerően hiányzott. Azokat a dolgokat, amelyektıl ı szokott félni, sokkal nehezebben lehetett meghatározni, és sokkal kevésbé voltak racionálisak. Charlie a móló legvégére vezette. Ott megállt, lábujjaival megkapaszkodott az utolsó, viharvert deszkában. - Készen állsz, Apufiú? - Készen, Charlie fiú. Vegyünk nagy lendületet, aztán háromra ugrunk. A gyerek behajlította a térdét, és lengetni kezdte a karját elıre-hátra, kis arca ráncokba győrıdött a várakozásteljes izgalomtól. - Egy... kettı... nem! - Sarkon fordult és elkeseredett képpel visszarohant az anyjához. Daisy bocsánatkérı pillantást vetett Julianre. - Talán majd legközelebb - mondta. - Persze. Charlie a mólót bámulta, és az öreg deszkákat rugdosta a lábujja hegyével. - Sose izgasd magad, kiskoma! - Julián kissé sután megsimogatta a fejét. - Az unokatestvéremet, Remyt is én tanítottam meg beugrani a vízbe gyerekkorunkban. Remy ugyanannyi idıs volt, mint én, de eleinte ı sem lelkesedett az ugrálásért. - Én szeretek ugrani! - tiltakozott Charlie, aztán elvonult a sekély vízbejátszani. Julián és Daisy összenéztek. - Nem épp a legszokványosabb módon ünnepeljük meg az eljegyzésünket. Julián a derekára csúsztatta a kezét. - Édesem, ha módomban állna, elrabolnálak, és egész éjjel szeretkeznék veled egy ötcsillagos szállodában.
Daisy hátán kéjes borzongás futott végig. - És én, ha módomban állna, hagynám, hogy ezt tedd. - Nézzétek! - kurjantott a nád közül a fülig sáros Charlie. - Egy béka! Fogtam egy békát. A kis jószág kiugrott az összeborított keze közül, vissza a nádasba, ı pedig kacagva utánaeredt. - Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Daisy. - Sosem voltam még biztosabb semmiben - felelt Julián. Megcsókolta, aztán fogta magát, és elment Charlie-val békára vadászni.
8.
Daisy hírei nem leptek meg senkit. A lány erre nem számított. Azt gondolta, mindenki biztosra veszi, hogy végül Logan mellett állapodik meg. Végtére is Charlie az ı gyerekük. Logan a fia kedvéért költözött Avalon-ba és fogott vállalkozásba, dacolva a családja neheztelésével. Mindketten nagyon igyekeztek, hogy jó szülık legyenek. Daisy úgy vélte, az emberek arra számítanak, hogy egy napon hivatalosan is összekötik az életüket. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna a családja és a barátai véleményét illetıen. - Csodálatos! - Az anyja szorosan magához ölelte. -Úgy örülök nektek! Még az öccse, Max is, a középiskolás kamasz, aki nem szívesen ölelkezett, megszorongatta. - Király! - Aztán tipikus, gyakorlatias férfiészjárassal a kivitelezésre tért rá. - Igazán nem akarok beleköpni a levesedbe vagy ilyesmi, de hogy fog ez mőködni, ha ı a légierınél szolgál, meg minden? A megfogalmazástól Daisyt kirázta a hideg, ám a kérdés jogos volt. - Sok mindent ki kell találnunk még. - A tóparton töltött délután után hazamentek ıhozzá, és késı éjszakáig beszélgettek Juliannel, álmodozva, ábrándozva, tervezgetve és reménykedve. Borzasztóan szerette volna, ha a fiú ott tölti az éjszakát, de Charlie kedvéért kelletlenül búcsút vettek egymástól, és Julián átment a bátyjához aludni. - Megfordult a fejünkben, hogy elszökünk. Mondom, megfordult a fejünkben, anya - tette hozzá gyorsan, mielıtt az anyja gutaütést kap. Nyomós okok szóltak amellett, hogy még a szolgálat megkezdése elıtt házasodjanak össze, miként arra Julián rávilágított. Fel is sorolta az elınyöket: emelt szintő lakhatási hozzájárulás, különélési pótlék, özvegyi járadék, ha netán megölnék... Daisy ezen a ponton fojtotta belé a szót. - Ki ne mondd! - suttogta, és szorosan hozzábújt. -Gondolni se merj rá! Az anyjának viszont csak annyit mondott: - Mindketten hagyományos esküvıt szeretnénk, szők családi körben. - Kitőztétek az idıpontot? - Október elsı szombatja. Julián egy hétre tudja szabadságoltatni magát. A Kioga Táborban akarjuk tartani az esküvıt. Remélem, nem haragszol. - Miért haragudnék? Az enyémet is ott tartottuk, valamikor hajdanában-danában. - Igen, de nektek apuval nem igazán jött be a dolog...
- Lényegtelen. A hely gyönyörő, és különös jelentıséggel bír a Bellamy család számára. - Köszönöm, hogy megérted. Szeretném, ha a tortát a Sky River Sütödében készítenék, Julián pedig cajun kosztra vágyik. Gondolod, hogy ez gond lesz? - Főszeres rákocskákat akar szopogatni? Majd megoldjuk - vonta meg a vállát Sophie. - És a virág? - Julián szerint margitvirág. Nekem mindegy. -Igazság szerint csak az érdekelte, hogy összeházasodjanak. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nap itt fogunk ülni, és az esküvımet tervezgetjük. Nem hittem, hogy az én életemben is bekövetkezik. - Jaj, kicsim! Olyan fiatal vagy még, elıtted az egész élet. - Köszönöm, anya - mondta Daisy elérzékenyülve. - Örülök, hogy ıszig vártok az esküvıvel. Szükséged lesz az idıre, hogy... - Az anyja elhallgatott, és elfordította a fejét. - Igen? - Most élvezzük ki ezt az örömteli hírt! A részleteket késıbb is ráérünk megbeszélni. Daisy pontosan tudta, milyen részletekre gondol az anyja. Daisy valósággal repdesett a következı napokban, és mindenütt elhintette az örömhír varázsporát. - Elviselhetetlen lehetek - mondta a mostohatestvérének, Sonnetnek, az egyik vég nélküli telefonbeszélgetésük során de nem tehetek róla. Csak azt csodálom, hogy az emberek nem menekülnek el, ha meglátnak. - Örülnek a boldogságodnak - nyugtatta meg Son-net. - Már régóta ezt kívánta neked mindenki. - Annyi menyasszonyt lefényképeztem már, de sosem értettem, miért tőnnek olyan... nem is tudom... távolinak. Mintha egy külön világban élnének, ahová csak az léphet be, aki maga is menyasszony. Most már értem. Ugyanilyen vagyok én is. Elszorul a torkom, és úgy érzem, bármely percben elbıgöm magam a boldogságtól. - Élvezd ki minden percét! Egyébként hol van most a mesebeli herceg? - Charlie-val. Férfiak négyszemközt, lányok kizárva. Istenem, már a gondolatát is utálom, hogy el kell mennie. Annyira fog hiányozni! - Majd lefoglalnak az esküvıi elıkészületek. - Teljesen tanácstalannak érzem magam. Azt hittem, ebben a szakmában már nem érhet meglepetés, de ez az egész olyan... elsöprı. - Egy lagzinak elsöprınek kell lennie, legalábbis ezt mondják. Daisy révült mosollyal tette le a telefont. Szerencse, hogy ilyen nagyszerő családja és barátai vannak. Fölemelte Julián bekeretezett szolgálati képét, amelyet az éjjeliszekrényén tartott. Technikailag tisztes, már-már giccses felvétel volt. Mégis, olyan büszke és jóképő volt rajta a díszegyenruhájában a zászló mellett, hogy Daisynek könnybe lábadt a szeme. - Micsoda életünk lesz! - dünnyögte, tudván, hogy a következı hónapok során sok képzeletbeli beszélgetést fog lefolytatni a jövendıbelijével. - Maga vagy a megtestesült kaland, az már biztos. - Anyu! Anyu! - hallatszott Charlie éles hangja a hátsó ajtó felıl. - Gyere, nézd, mit csináltunk! Ajjaj, gondolta Daisy, miközben lesietett a lépcsın. A konyhában találta meg a fiúkat, az arcuk ragyogott az örömtıl. Daisy osztozott a jókedvükben... amíg meg nem látta a kis satnya, barna jószágot, amely közöttük állt, és veszettül csóválta a tömpe farkát. - Blake - újságolta Charlie. - Blake-nek hívják, és hajói érzi magát nálunk, megtarthatjuk. - Megmagyaráztam Charlie-nak, hogy csak próbaidıre van nálunk - tette hozzá gyorsan Julián.
- Próbaidıre. - Daisy harag és hála között hánykolódott. Való igaz, már egy ideje szeretne kutyát. De nem így. Nem akarta, hogy Julián ilyen módon férkızzön be a kisfia szívébe. - Ez azt jelenti, hogy vissza kell adnunk, ha nem illünk össze - magyarázta Charlie komolyan. Leguggolt, és finoman megsimogatta a kis terrier fejét. A kutya rajongó szemmel nézett föl rá. Daisy megpróbált nem ellágyulni a látványtól. - Nem lehetett volna elıbb engem is megkérdezni? -fordult Julianhez. - Meg akartunk lepni. - Más szóval kész tények elé állítani. - De jó értelemben. - Julián átkarolta a derekát, és gyorsan megcsókolta. - Egy katonáé volt, aki nem tudta többé a gondját viselni, miután visszatért egy bevetésrıl. - Blake-nek szüksége van ránk - szólt közbe Char-lie. - Majd meglátjuk. - Igen! - Charlie diadalittasan belebokszolt a levegıbe. - Azt mondtam, meglátjuk. - Ezt mondják az anyukák, ha nem akarják azon nyomban beadni a derekukat - kacsintott Julián. -Hé! - Máris megszerettem. - Charlie a kutya köré fonta a karját. - Nem tehetek róla, így van. Daisy letérdelt, és végigsimított a terrier meleg, csontos kobakján. Tömött, barna bundájának érdes tapintása különös ellentétben állt gyöngéd bocitekintetével. - A kutyák már csak ilyen hatással vannak az emberre - mondta. - A kutya bebújt mellé az ágyba - közölte Juliannel este. - Nem hagyja aludni? - Épp ellenkezıleg. Sosem aludt még el ilyen gyorsan. - Elbájoló látványt nyújtottak: Charlie és Blake, békésen összegömbölyödve és egymáshoz bújva, mint a jin és a jang. - Akkor minden rendben. - Azért azt fenntartom, hogy elıször meg kellett volna beszélned velem. - Biztosra vettem, hogy egyetértenél. - Julián lehúzta a lányt maga mellé a kanapéra. - Ha úgy gondoltam volna, hogy probléma támadhat belıle, sosem hoztam volna el a kis krampuszt. - Borzasztó aranyos. Köszönöm. - Daisy odabújt hozzá. Elégedettség töltötte el. Ha élete hátralevı részében így töltenek minden estét, nem lesz oka panaszra. - Szóval megtartod. Julián szinte sosem tett fel kérdést. Daisy ezt eddig nem vette észre. - Mesélj az elızı gazdájáról! - Mondtam, a seregben szolgált. - Részleteket, hadnagy! Hazajött egy bevetésrıl, és mi történt? Miért kellett megválnia a kutyától? Megsebesült? - Nem ismerem személyesen. Didi Romano az állatmenhelyen azt mondta, a fickónak magánéleti gondjai lettek, miután hazajött. Túl sok volt neki a kutya. Daisy érezte, hogy Julián nem teljesen ıszinte. - Túl sok? Nem értem. Julián magához szorította, és csókot lehelt a homlokára. - Poszttraumás stressz-szindróma. Öngyilkosságot kísérelt meg. Daisyt kirázta a hideg az ölelı karok között. -0, istenem... - Manapság sokféle segítséget kaphat egy katona, ha pszichés gondokkal küzd. Nem mindig volt ez így. Mindenesetre a kutyáról végérvényesen lemondott.
Daisy feléje fordult, és két tenyere közé fogta az arcát. - ígérd meg - suttogta rekedten az izgatottságtól -, ígérd meg, hogy neked nem lesz semmi bajod, bármit is látsz vagy teszel, bármi is történjék veled! - Megígérem, édesem. Daisy jobban hitt neki, mint abban, hogy reggel felkel a nap. - Annyira szeretlek - súgta, de a szavakat kevésnek érezte. Halk sóhajjal hátrahajolt, és lehúzta magáról a blúzát. Meg kell mutatnia neki. Átadni magát az érzéseinek, fenntartások nélkül. Julián ujjai a derekára simultak, miközben ismét magához húzta, és megcsókolta. Végre, gondolta kábán a boldogságtól és a vágytól. Végre! - Ez a kanapé nem elég nagy kettınknek - dörmögte a férfi két csók között, mintha kitalálta volna a lány gondolatait. Átmentek a hálószobába, és csendesen, de határozottan becsukták maguk mögött az ajtót. Hányszor kiszínezte már magában Daisy, milyen lenne Juliannel szeretkezni! Igazán fel lehetett volna készülve a lélegzetelállító gyönyörőségre, amit az jelentett, hogy végre szabadon megérintheti, minden porcikájával szeretheti. De mégsem volt felkészülve. Minden pillanat újabb és újabb örömöt és meglepetést hozott. A keze ámulatba ejtı és részegítı felfedezéseket tett, a szívét pedig eltöltötte a boldogság, hogy végre elérte azt, amirıl mindig csak álmodozni mert. Julián izmai, amelyeket a világ legjobb katonai kiképzése acélozott meg, kıkeményen, mégis elevenen feszültek sima, bársonyos bıre alatt. Daisy imádta, hogy olyan erıs és ugyanakkor olyan gyöngéd. De még az ujjai révén megtapasztalt élménynél is jobban felvillanyozta az, ahogy a férfi megérintette ıt, az az intenzitás, ami az érzékiség és a hódolat határán mozgott. Életében elıször megértette, mit jelent egy szeretı érintés ereje. Julián keze remegett, de habozás nélkül kutatott, és olyan hatalmas érzéseket és érzelmeket keltett életre, hogy az már szinte ijesztı volt. Lefogta a kezét a feje fölött, kiszolgáltatottá tette, és Daisy nem érzett mást, mint izgalmat és vak bizalmat. Mindenrıl megfeledkezett, átengedte magát az érzéseinek, és majdnem sírva fakadt, amikor az édes gyönyörőség betetızött, és ı ott maradt erıtlenül, aléltan a boldogságtól. Esett az esı, amikor másnap Julián útnak indult. További kiképzés és eligazítás várt rá egy georgiai támaszponton, ahonnan majd továbbmegy Kolumbiába, hogy megkezdje a szolgálatot, amelyrıl nem volt szabad beszélnie. Daisy elvitte Charlie-t és Blake-et Loganhez, aki láthatóan nem örült a kutyának, de tartotta a száját, és ezért a lány hálás volt neki. Julián a vasútállomáson várta, hogy elbúcsúzzanak. Csendesen ment oda hozzá. Elızı éjjel mindent elmondtak, bár nem sok szót váltottak, csak érintéseket. Órákon keresztül szerelmeskedtek, csókolóztak és ölelkeztek, olyan gyöngéd elszántsággal, ami minden sejtjét átjárta. Most már nem volt más hátra, mint hogy elköszönjenek. Egy padon ültek, védıtetı alatt. A zuhogó esı függönyként választotta el ıket a világ többi részétıl. Lomha autók cammogtak a város utcáin, némelyik bekanyarodott a parkolóba, és útközben fölverte a pocsolyák vizét. A kevés gyalogos esernyık alatt keresett menedéket, vagy kapucnis esıkabátba burkolózva sietett a dolgára. Daisy belekapaszkodott Julián mindkét kezébe. Nagy keze volt, erıs, mégis végtelenül gyengéd, ahogy most az övét fogta. Az eljegyzési győrő ott csillogott Daisy ujján, kis fényes szikra a homályban. Furcsán törékenynek érezte magát, és némi édes sajgás az elmúlt éjszakára emlékeztette. - Észbontóan nézel ki - mondta, és pillantása végigsiklott az egyenruhán. - Tiszt és úriember. Julián elmosolyodott, félresimított egy tincset a lány arcából, és megcsókolta a homlokát. - Bizony, az vagyok.
- Borzasztóan hiányozni fogsz - ismételte el Daisy századszor is. - Pedig már hozzászokhattunk volna, nem igaz? Eddig is sokszor voltunk távol egymástól. De azelıtt sosem féltem ennyire. - Ne tedd! - Julián megszorította a kezét. - Nem kell félni. Daisynek gombóc volt a torkában. - Nem is tudom, hogy lehet az ember egyszerre ilyen boldog és rémült. - Koncentrálj a boldogságra! A lány bólogatott. - Amikor legközelebb viszontlátjuk egymást, az esküvınkre fogunk készülıdni. El sem tudom hinni. Az esküvınkre! - Odabújt Julianhez, belélegezte meleg, ismerıs illatát. Ó, mennyire szeretne több idıt vele tölteni! Több idıt, hogy kiélvezhesse mindazokat az apróságokat, amelyeket annyira szeret benne: a csillogó szemét, ahogy ránéz, a huncut mosolyt, amely a legkisebb provokációra felvillan az arcán. A hatalmas étvágyát, a kacagását, ahogy halkan fütyörészik a foga között, miközben összpontosít valamire. Julián megnézte az óráját, és kinyújtott nyakkal a síneket kémlelte. Szinte türelmetlennek látszott. Aprólékos, már-már ijesztı gonddal készítette elı a távozását. Végrendeletet írt, miközben azon tréfálkozott, hogy a viharvert kocsija és a könyvei nem érnek annyit, mint az illeték. A személyes holmiját elraktározta a fivérénél, leveleket írt a hozzá közel állóknak -Daisy csak azon imádkozott, hogy sose kelljen elolvasnia -, és lemondta a telefon-elıfizetését. Daisy mély lélegzetet vett, mosolyt erıltetett az arcára, csak a szeme árulta el, mi zajlik a szívében. Nem akarta átengedni magát a félelmeknek és a könnyeknek. Az elválásra való felkészülés részeként elolvasott minden keze ügyébe kerülı szakirodalmat arról, mi van, ha valaki egy katonába szerelmes. Ijesztıen pontosak voltak a cikkek. Az elmúlt napokban Julián idınként mintha lélekben másutt járt volna, valami halvány közöny lengte körül. Daisy emlékeztette magát, hogy ez normális. Ahogy az is normális, hogy ıt olyan heves ragaszkodás tölti el, hogy alig bír bármi másra koncentrálni. Összpontosíts a jelenre, figyelmeztette magát. Az adott pillanatra. Legyőrte magában a vágyat, hogy tíz körömmel belekapaszkodjon, és könyörögjön neki, hogy ne menjen el. Az egyik dolog, amit a kevés katonafeleségen megfigyelt, akikkel eddig találkozott, bizonyos különleges méltóság volt, ami valahogy mélyebben megérintette az embert, mint a könnyek és a hisztéria. Egy vonat fütyült. Julián ismét megnézte az óráját. - Jobb lesz, ha fölmegyek a peronra. Daisy szíve szaporán vert, miközben végigsétált vele a védıtetı alatt, majd föl a lépcsın, a peronra. A sok várakozás, az ehhez a pillanathoz vezetı keserves másodpercek után hirtelen minden felgyorsult. Minden figyelme Julianre összpontosult. A férfi letette a zsákját, magához ölelte, és hosszan megcsókolta. Az utolsó csók öt hónapig, gondolta Daisy. Miként tehetné mássá, különlegesebbé, emlékezetesebbé? Olyanná, amibıl a fiú erıt meríthet a távollét hosszú hetei alatt? - Vigyázz magadra! - súgta Julián a szájára hajolva. - ígérd meg! - ígérem. Minden percben rád fogok gondolni. - Ne felejtsd el, mennyire szeretlek! Az éjjel próbáltam megmutatni, de ez csak a kezdet. Daisy arcán könnyek peregtek, de nem zokogott kétségbeesetten. A szíve szakadt meg, de sikerült olyan higgadtságot magára erıltetnie, amirıl nem is tudta, hogy rendelkezik vele. Elengedték egymást, hátrébb léptek, csak a kezük ért össze, az ujjaik, aztán az sem, csak levegı volt közöttük. Julián fölvette a zsákját, és elindult a vonat felé, beleolvadt a fölszállók kis csoportjába.
Daisy üresnek érezte magát, mintha megtámadták volna, mintha szörnyő erıszakot követtek volna el ellene. Miért engedték el egymást olyan gyorsan, miért nem váltottak még egy csókot? Ahogy a vonat kigördült az állomásról, Julián megjelent két kocsi között. A szerelvény kattogását és zúgását túlkiabálva azt kiáltotta: - Szeretlek, Daisy! - Szeret téged, Daisy! - visszhangozta egy közeli utas. - Szeret téged, Daisy! - kurjantott egy másik láthatatlan idegen, és többen is csatlakoztak hozzá. Daisy elnevette magát a könnyein keresztül, és ı is elkiáltotta magát: - Szeretlek, Julián! - De a férfi ezt már aligha hallotta, a lány hangját elnyomta a vonat éles fütyülése. - 0, nem, nem, nem, nem, nem! - Daisy mostohatestvére, Sonnet beviharzott a házba, és egy kört írt le a barátnıje körül, aki elsı látogatására készült a hadsereg „családtagok és barátok" csoportjában. Az egyik dolog, amire Daisy nagyon gyorsan rájött a katonasággal kapcsolatban, az volt, hogy gyakorlatilag mindenre van egy önsegítı csoport. Éppen arra készült, hogy részt vegyen egy győlésen, ahol a jelenlevık mind azzal kénytelenek megbirkózni, hogy egy számukra fontos ember a seregben szolgál. Az évnek ebben a szakában sok az esküvı és az eljegyzés, úgyhogy a csoportok is megkezdték a mozgósítást. Sonnet, akinek a vér szerinti apja hosszú és sikeres pályát futott be a katonaságnál, elég jól ismerte ezt a szubkultúrát. így hát Daisy megkérte a barátnıjét, hogy ugorjon át, és segítsen neki felkészülni. - Mi az, hogy nem? - kérdezte, miközben széttárta a karját. - Nem tetszik az öltözékem? - Úgy nézel ki, mint Jackie Kennedy - közölte Sonnet, és hátravetette dugóhúzószerően kunkorodó fürtjeit. - És az baj? - simított végig Daisy az egyenes, szők szoknyán. - Nem, amennyiben légikisasszonynak akarod magad álcázni. - Sonnet kézen fogta a barátnıjét, és elindult vele a hálószoba felé, útközben bekukkantottak Charlie-hoz, aki békésen szunyókált a dinoszaurusz formájú ágyacskájában. Sonnet fog rá vigyázni, amíg Daisy elmegy a győlésre. - Talán nem is kellene elmennem. \ - Dehogynem. Meg kell szoknod, hogy részt veszel ilyeneken, hogy találkozol más menyasszonyokkal és feleségekkel. A katonaság nagyon sokat követel mindenkitıl. Ezek a nık, akiket az ilyen csoportokban ismersz meg, néha ık lesznek az egyedüli mentıkötél, amelybe belekapaszkodhatsz. Ezt vésd az eszedbe! - Akkor nem fogja ıket érdekelni, hogy mi van rajtam. - Csak legyél önmagad! - Sonnet turkálni kezdett a szekrényben. - Mi ez a sok drapp és fekete cucc? - Munkaruhák. Segítenek beleolvadni a háttérbe, amikor fényképezek. Amellett mindig sok zsebre van szükségem. - Ma nem dolgozol. Olyasmi kellene, amiben önmagad vagy, nem pedig olyan, mintha másnak akarnál látszani. - Sonnet kivett egy fodros nyakú ruhát, aztán visszaakasztotta. Helyes, de túl cicomás. - A következı darabok „unalmasak" voltak, mások „harsányak". Daisy kezdett zavarba jönni, és attól félni, kifogy a ruhákból. -Aha! - mondta végül Sonnet. Elıvett egy ruhát, és odapróbálta Daisy álla alá. - Azt hiszem, ez jó lesz. Ráadásul a kedvenc színed. - Van kedvenc színem? - Sárga. Káprázatosan áll rajtad.
- Kedves vagy. - Nincs idı kedvességre. Vedd fel, addig keresek hozzá illı táskát és cipıt. Tíz perccel késıbb Daisy elégedetten szemlélte magát a tükörben. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. - Felesleges kérdés. Erre valók a testvérek. - Szerinted testvéreknek látszunk? - kérdezte Daisy, és vigyorogva nézte a tükörképüket. Sonnet ereiben olasz és afroamerikai vér csörgedezett, miközben Daisy fehér bırő és szıke volt. - Tökéletes pár, nézd csak meg! Amikor gimibe jártunk, és a szüleink épp csak kezdtek összemelegedni, sosem ábrándoztam a jövınkrıl. Úgy gondoltam, rossz ómen lenne. Egyetemistaként Sonnet többnyire külföldön tanult. Olyan tekintélyes intézménynél gyakornokoskodott, mint a NATO. Rövidesen az ENSZ-ben fog dolgozni, az UNESCO-nál. A legokosabb, legcéltudatosabb ember volt, akit Daisy ismert. - Kérdeznék tıled valamit - mondta neki. - Szeretnéd kölcsönkérni a Kate Spade táskámat? Jól menne ehhez a szereléshez. - Nem, semmi ilyesmi. Azt akartam megkérdezni, lennél-e koszorúslány az esküvımön. Sonnet hátrált egy lépést. - Ez most komoly? - Teljes mértékben. Ne vágj már olyan döbbent képet! - Oké, de van egy fészekalja unokatestvéred, azt hittem, közülük választasz valakit... - Téged akarlak. Te vagy a legjobb barátnım, azonfelül Charlie nagynénje. Nagyon sokat jelentene, ha vállalnád. - Boldogan elvállalom, persze. Daisyt várakozásteljes izgalom fogta el, mint mindig, ha Julianre és a közelgı esküvıre gondolt. Akaratlanul is elmosolyodott. Szinte zavarba ejtıen boldognak érezte magát. Megölelte Sonnetet, és azt mondta: -Annyira izgatott vagyok! Nevetséges. - Akkor már ketten vagyunk. De pillanatnyilag az a dolgod, hogy elmenj erre a győlésre. El sem tudom hinni, hogy katonafeleség leszel. - Én azt sem tudom elhinni, hogy egyáltalán feleség leszek. Jaj, Sonnet, máris annyira hiányzik! Hátha ezen a győlésen valaki megmondja, hogyan tudom legyızni ezt az érzést. - Teljesen természetes, hogy hiányzik. İ a nagy szerelmed. - Juliannel sokat voltunk távol egymástól. Azt hittem, már gyakorlatunk van az elválásban, de ez most valahogy más. Most, hogy eljegyeztük egymást, minden... nem is tudom... mindennek olyan nagy a jelentısége. - Körülnézett a házban, ahol otthont teremtett magának. Egy napon, nem is olyan sokára, Juliannel együtt fog otthont teremteni valahol. Nem tudta, hol, nem tudta, mit szeret vagy mit nem szeret a férfi. Any-nyi mindent kellene megtudnia, de lesz-e rá valaha is idejük? - Attól félek, szalmaözvegységre szerzıdöm. - Ez csak átmeneti. Négy év szolgálattal tartozik, nem igaz? Ha orvosi egyetemre iratkozik be valaki, az is ennyi idı. - Sántít az érvelésed, de értem, mit akarsz mondani. - Daisy még egyszer megnézte magát az elıszobai tükörben. - Egészen elképesztı, szinte varázslatos! Sikerült egymásba szeretnünk, és ezt az érzést megıriznünk, miközben sosem laktunk még csak ugyanabban a városban sem. Úgy ismer, ahogy senki más, bár... vannak még... rejtélyek. Jó értelemben, persze -tette hozzá gyorsan. Sonnet kituszkolta az ajtón. - Charlie-val remekül megleszünk. Eszedbe ne jusson vacsora elıtt hazajönni!
A győlés résztvevıi többségükben nık voltak, általában fiatalok. Egyébként a legkülönfélébbek. Az egyetlen közös tulajdonságuk az volt, hogy nemrégiben kötötték össze az életüket, vagy a közeljövıben tervezték összekötni egy tiszttel. Sokan közülük maguk is katonacsaládból származtak, és tolvajnyelven beszéltek, betőszavakkal dobálózva minden lehetı és lehetetlen helyzetben, míg végül Daisyvel forogni kezdett a világ. De azért igyekezett rendületlenül odafigyelni és jegyzetelni. A kérdezz-felelek részben a kérdések teljes skálája elhangzott, kezdve azon, hogy milyen az elhelyezés a támaszpontokon, odáig, hogy miként alakíthat ki valaki saját karriert, miközben a világ különbözı pontjaira követi az élete párját. Daisy ezen a téren szerencsésnek érezte magát. A fényképezıgépe hordozható szakmát jelentett. Miután összeházasodnak Juliannel, szabadúszó lesz. Kissé ijesztı kilátás volt a viszonylagos biztonság után, amelyet az Álomesküvı jelentett. Eszébe jutott a néma, vádló üres mappa a számítógépén. Tényleg muszáj lesz idıt szakítania arra, hogy a MoMApályázatra benyújtandó anyagon dolgozzon. Benevezni a kiállításra nehéz és kockázatos vállalkozás, de hát minden kockázatos, ami ér valamit. Elmélázott, gondolatai valami idilli helyre szálltak, amikor az egyik jelenlévı, egy férfi, feltartotta a kezét. - Rudy McBean - mutatkozott be. - A feleségem hadnagy, múlt héten kezdte meg a szolgálatot Afganisztánban. - Körülnézett az elnémult teremben. -Bocs, hogy elıhozakodom ezzel. Tudom, könnyebb arról beszélgetni, mi a különbség az éléstár és a gyógyszertár között a támaszponton, meg hogy kihez kell fordulni pénzügyi vagy egészségügyi kérdésekkel, és a többi. Ezek mind fontos dolgok, én sem vonom kétségbe. Helyeslı mormolás áradt szét a teremben. A férfi egymásnak támasztotta az ujjait, és a földet nézte. - Amit tudni szeretnék, és amit még senki nem magyarázott meg, az az, hogy mit tegyek az aggodalommal. Valahányszor bekapcsolom a tévét vagy az internetet, zúdulnak rám a szörnyő hírek a háborúról. Hogyan éljem az életem, mikor közben tudom, hogy a nejem a veszély sőrőjében jár? Szemfedélként hullt a teremre a csönd e keserves kérdés hallatán. Daisy megborzongott, és visszafojtotta a lélegzetét. Amikor ránézett a körülötte ülıkre, rájött, hogy a fiatal férj sokak helyett beszélt, ıt magát is beleértve. Julián titkos bevetésre ment, amirıl még beszélnie sem volt szabad, de volt valami, amit mondania sem kellett: azt, hogy a küldetése folyamán rendszeresen veszélynek lesz kitéve. Ezzel kapcsolatban Daisy nem áltatta magát. - Ezért vannak az ilyen csoportok, mint ez itt. Mindenütt vannak. Mindig találhat valakit, akivel beszélgethet. Az is segít, ha arra gondol, hogy a világon minden szakma hordoz magában veszélyeket. Katona, tengerész, pilóta - ez nyilvánvaló. De a postás, a banktisztviselı és még a fotómodell is ki van téve veszélyeknek. Daisy szemügyre vette a nıt, aki beszélt. Inkább lány volt, a névtáblája szerint Blythe. Még Daisynél is fiatalabbnak látszott. A férfi, aki feltette a kérdést, kesernyésen felnevetett. - Egy fotómodell esetében kevésbé aggódnék, hogy meghal vagy megsebesül. - Ne az aggodalomra koncentráljon! Inkább az örömre gondoljon! - Könnyő azt mondani. De képes erre valaki a valóságban? - Nekem sikerült - mondta a Blythe nevő lány pillanatnyi hallgatás után. Senki sem moccant. Sokatmondó volt, hogy múlt idıt használt. - Tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem. Tizenkilenc, amikor Mannyt megölték. Mintha... mintha a pokolba kerültem volna. Egyedül az mentett meg, hogy az örömre és a boldogságra összpontosítottam, amit átéltem vele, bármilyen rövid ideig is. Azóta újból szerelmes lettem. - Ellágyult az arca. - A kedvesem pilóta. Minden valószínőség szerint
nagyobb veszélynek van kitéve, mint az egyszeri postás. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy szeretem. Erre gondolok mindennap. Daisy nem akart hinni a fülének. Legszívesebben kirohant volna a terembıl, és gyanította, hogy a jelenlévık közül sokan mások is így éreznek. Ez a még nála is fiatalabb lány megmutatta a rideg valóságot a sok idealista szöveg mögött. - Szeretném felhívni a figyelmüket ezekre a brosúrákra - szólalt meg gyorsan az est háziasszonya. - Ha valamelyikük szeretné folytatni a tanulmányait, rengeteg lehetıség áll a rendelkezésére... Lassan helyreállt a társaság lelki egyensúlya. Daisy több brosúrát és füzetet is eltett, aztán tovább hallgatta udvariasan a társalgást. Nem messze tıle két nı az elhangzottakról beszélgetett. - Igaza van a veszélyt illetıen - mondta az egyik. -Nagyobb az esélye, hogy egy átlagembert autóbaleset ér, mint annak, hogy egy katona meghal szolgálat közben. Daisy gondolatban már a következı e-mailt fogalmazta Juliannek. Miért nem szóltál a kockázatról? -fogja kérdezni ironikusan. Az a tény, hogy veszélyes foglalkozást őz, tökéletesen illett ahhoz a Julianhez, akit ismert. A sziklát mászó, hídról ugráló adrenalinfüggıhöz, aki minden csepp izgalmat ki akar facsarni az életbıl. Része volt a személyiségének. Daisy többek között ezért szerette.
9.
Kolumbia, Puerto San Alberto közelében Több száz láb magasan himbálózva egy kötélen a folyó fölött, Julián beleszólt a vállára szerelt rádióba: - Csak csináld úgy, ahogy a kiképzésen! Nem nagy ügy. - Ramosra, a kolumbiai társára nézett, aki pár lábbal odébb lógott egy kötélen. Álcázó festékkel összemaszatolt képérıl bizonytalanság sugárzott, és tágra nyílt szeme könyörögve ellenkezett. Pár száz lábnyi húzós szakasz választotta el ıket a célpontjuktól, egy titkos kábítószerüzemtıl. Julián és Ramos feladata a tevékenység nyomon követését lehetıvé tévı megfigyelırendszer kiépítése volt. A kiképzés során annyit gyakorlatoztak, hogy már álmukban is láttak minden részletet. Julián minden elképzelhetı lehetıséget elpróbált, fákról ugrált le, hogy a helikopterbıl való kiszállást szimulálja, és profin kezelte az új számítógépes programot, amelyet jelek megfejtésére vagy zavarására fejlesztettek ki. - Nem szeretem a magasságot - mondta Ramos. - Nem szólhattál volna hamarabb? - Mi haszna lett volna? Azt teszem, amit parancsolnak. - Mind azt tesszük. - Ramos, a kolumbiai légierı tagja semmiben sem maradt el amerikai társaitól képzettség és elszántság tekintetében. Az akció sikere múlott ezen. - Észre sem veszed, már kész is leszünk. Csak elıbb bejelentkezem. - Hallgatlak, Angel - mondta a bázison lévı kommunikációs tisztnek. - Már majdnem ott vagyunk. - Angel de Soto fogta össze a mővelet szálait, úgy tőnt, több adatot tárol a fejében, mint egy számítógép
merevlemeze. Több mérföld távolságból, a Palanquero légi támaszpontról koordinálta a kolumbiaiak és amerikaiak erıfeszítéseit a közös akcióban. A hónapok óta tervezett feladatot egy szigorúan titkos osztag hajtotta végre. - Vár a helikopter - közölte Angel. - A másik csapat már elkészült. Ti is igyekezzetek, aztán húzzatok vissza a géphez. Vége. - Gastineaux kilép. - Julián gyors, biztos mozdulatokkal ereszkedni kezdett. A lombok résein át ki tudta venni a tábort, amely kész felfegyverzett városnak látszott a fölé tornyosuló, trópusi kúszónövényekkel benıtt mahagóni- és kínafák között. Csak remélni merte, de azt nagyon, hogy az ırjárat nem veszi észre ıket, miközben felszerelik a nagy teljesítményő, idıjárásálló megfigyelırendszert. Nagy volt a veszélye, hogy kiszúrják ıket, miközben ott függeszkednek, mint két pók a kopasz sziklafal elıtt. Márpedig, ha az ellenség automata AK47-esekkel, szovjet gránátvetıkkel és még néhány könnyő, amerikai páncéltörıvel is fel van szerelve, akkor az ember pláne nem szeremé, ha észrevennék. - Szép kis látvány, mi? - mondta Ramosnak. A társa idegesen rávigyorgott, felfedve jellegzetes aranyfogait. Egyszer elmagyarázta, hogy az apja ragaszkodott hozzá, hogy a fogorvos aranyat használjon porcelán helyett, így bizonyítva a világ elıtt, hogy tehetıs ember, fogorvoshoz járatja a családját. A látcsövén keresztül Julián szemügyre vette a stratégiai helyen, a folyó torkolatánál épült tábort. Forgalmas mólóival, hadianyaggal és kokaintéglákkal megrakott raktáraival, repülıterével és privát úthálózatával, magánhadseregével és infrastruktúrájával a drogbáró birtoka láthatólag olyan olajozottan mőködött, mint egy gép. Jobban volt finanszírozva, mint bármely kormányzati intézmény, hála a tengerentúli terrorszervezetektıl érkezı pénzeknek. A végsı cél a tábor és vele együtt Don Benito Gam-boa kiiktatása volt, az egyik leggazdagabb és legveszélyesebb kolumbiai emberé, aki egy egész sereg katonának és bőnözınek parancsolt. Ha sikerül, ez lesz a történelem legnagyobb drogfogása. Az akció koordinátora sokszor elmondta nekik: - Mi nem létezünk. Tesszük a dolgunkat, aztán lelépünk. Itt nem fognak kitüntetést vagy akár csak elismerést kapni a munkájukért, még akkor sem, ha egyévi drogtermést tesznek tönkre. - Odanézz! - dörmögött Julián, és fölemelte a távcsövét. Esıillatú szél borzolta meg az erdı lombkoronáját a szurdokban. A folyó alsó szakaszán híd nyúlt keresztbe, egy egyszerő, lapos híd, amelyet egy motorral lehetett mozgatni. A felderítés errıl nem szólt, és azt jelentette, hogy a pár mérföldre északra, a tengerparton várakozó helikopter veszélyben forog. Amikor leállították, úgy számoltak, hogy ott nem érhetik el fegyveres jármővek. A korábbi jelentések nem említették az elsırangú légvédelmi arzenált sem. A messzelátón keresztül légvédelmi ágyúk látszottak, többek között egy RAM rendszerő löveg, amilyet ı még nem is látott közelrıl. Az ilyen képes a saját pályáját módosítani, követni, szó szerint üldözni a levegıben a kipécézett repülıt. Azonnal tájékoztatta a megfigyeléseirıl Angelt. - Egy híd? - mordult föl De Soto. - Egy rohadt híd? Hogy nem vettük észre? Mindegy, a francba, ti csak igyekezzetek! Valami surrogó hang keltette fel Julián figyelmét. Amint Ramos felé fordult, azt látta, hogy a társa, mint egy darab kı, leesik a sziklafal mentén. Valami kikapcsolódhatott, és most szabadesésben zuhan, kétségbeesetten markolászva a kötelet. Nem, gondolta. Nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem történhet meg. Ramos belezuhant a szikla tövében burjánzó vastag növénytakaróba. El kell ismerni, egy hangot sem adott ki. Csupán a kötél vészjósló suhogását lehetett hallani, majd ágak recsegését és a becsapódás zaját. Ramos, akárcsak Julián, negyvenfontnyi felszerelést cipelt.
Miközben megkezdte a leereszkedést, Julián rádión bejelentette a balesetet. A hidegvérérıl híres De Soto több szívdobbanásnyi ideig csak hallgatott. Ezzel is megerısítést nyert, amit Julián eddig is gyanított: ami történt, baj, nagyon nagy baj. - Keresd meg, és lépjetek le! - parancsolta De Soto. - Én értesítem a helikoptert. Vége. - Rendben, vége. - Julián lelki szemei elıtt megjelent a helikopter, amely a tábortól biztonságos távolságban várakozik, ahol nem fenyegeti a felfedezés veszélye. - És maradjatok életben! - Igenis. Elnémította a rádiót, és leereszkedett az ıserdı talajára. Ramos véresen feküdt a bozótban. Egy ág átszúrta és feltépte a karját. Élénkvörös vér fröccsent a szíve minden dobbanásával, vagyis egy artéria sérült meg. A vérzés mindig rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában, ezt Julián tudta. Ám elég volt egy pillantás Ramos hamuszínő arcára meg lecsukódó, üveges szemére, hogy tudja, a seb súlyos. - Itt vagyok, Francisco. - Megpróbáltam elállítani a vérzést - motyogta Ramos erıtlenül -, de csúszik a kezem... -Aguanta! Kitartás! - Julián elszorította a sebet, és fohászkodott, hogy a vérveszteség ne legyen olyan súlyos, mint amilyennek kinéz. Az emberi test hat liter vért tartalmaz, a szervezet fél liter elvesztését tolerálja. Egy liter esetén sokkos állapotba kerül az illetı. Másfél liter esetén... Még erısebben szorította a sebet. Másik kezével könyék fölött elszorította Ramos karját, ahol a kari verıér fut, ahogy tanulta. A vérzés lelassult, de nem szőnt meg. Egy másodpercre elfordította a szemét Ramosról, hogy körülnézzen. Kizárt, hogy visszamásszanak, ezzel a sérüléssel semmiképpen. - Bent vagyunk a táborban - dünnyögte, amikor meglátta a szögesdróttal koronázott, magas drótkerítést. - Nem vettek észre. Akár itt is maradhatunk. - Csak mi meg a jaguárok - dünnyögött Ramos. Julián úgy, ahogy tudta, az öve segítségével bekötözte a sebet. Nem akart érszorítót használni, mert akkor a barátja valószínőleg elvesztené a karját. Megitatott vele annyi vizet, amennyit csak bírt. Körülöttük az erdıben tarka madarak repkedtek rikoltozva. Néma üzemmódban tájékoztatta a bázist a helyzetrıl. A mőholdas GPS majd elvezeti ıket a helikopterhez. Csak abban bízott, hogy a nála lévı drótvágó olló elég erıs ahhoz, hogy átjussanak a kerítésen. - Mesélj a családodról! - mondta Ramosnak, miközben ellenırizte, mennyi víz maradt a kulacsban. - Csupán ébren akarsz tartani. - Ne törıdj vele, csak beszélj! Gondold azt, hogy a kocsmában vagyunk, a Calle Rojábm, és Bahia sört iszunk hosszú nyakú üvegbıl, amelyet egyenesen a jégbıl húztak elı. - Elmondtam már mindent. - Meséld el újra! Ramos felsóhajtott. - A szüleim azt akarták, fölfelé házasodjak. Tudod, hogy valami gazdag családból való lányt találjak, akinek a révén elıbbre jutok a világban. Nem fogták föl, hogy a szív nem így mőködik. Az ember nem megy és keres valakit. A szívnek nem lehet parancsolni, síi - Igen - dünnyögött Julián. Hányszor próbálta meg ı is lebeszélni magát az évek alatt arról, hogy Daisyt szeresse! - Okosabb vagy, mint amilyennek látszol, amigo. - Rosalindától ugyanezt várta a családja. Egy gazdag fiút, akinek van jövıje. - Neked is van jövıd. - Egy gyönyörő feleségem van, meg egy házam Puerto Salgarban. Egyetlen vágyam egy kis halászati vállalkozás a folyón. Kellemes szabadtéri munka, nem igaz? Olyan, ahonnan az ember minden este hazamehet a családjához. Azt hittem, ha belépek a légierıhöz, hamarabb
meg tudom valósítani az álmaimat. Csakhogy Rosalindának fogytán a türelme. Nem tudja, mivel foglalkozom, de azt igen, hogy veszélyes. Julián nagyot nyelt, összeszorította a torkát a bőntudat. Egy dolog a látszat... és egy másik az igazság. Az igazság az, hogy a csapatuk annyira titkos, hogy talán csak a legmagasabb szintő kolumbiai vezetés ismeri az igazi célját. - Nézd - mondta -, a hazád és a családod érdekében dolgozol. Ha ez nem ér meg egy kis kockázatot, akkor nem tudom, mi. Talán még elı is léptetnek ezután. - Vagy leszerelnek. - Miért tennék? Ez csak egy karcolás - intett Ramos karja felé, és magában reménykedett, hogy a vérzés eláll. - Nyomtalanul begyógyul. - De ez nemigen. - Ép kezével Ramos a lábához nyúlt. Kicsivel afölött, ahol a nadrág be volt győrve a csizmába, természetellenes szögben állt. - A francba! - Julián gyomra összerándult, amikor meglátta a vászonnak feszülı csontot. Miért nem szóltál? Ezzel nincs mit tenni - szabadkozott a társa. – Egy nyílt törés ellátásához nincs felszerelésünk. Nem tudok mozogni, ezen nem segíthetsz. - Akkor mi az ördögöt tegyünk?! - Latolgatom a lehetıségeket. Ez nem hangzott jól. Julián kapcsolatba lépett a támaszponttal, ahol egy orvos elmagyarázta, mit kell tenni ilyen esetben. - Adjon neki egy jókora adag morfiumot - szólt az apró képernyın megjelenı tanács. - Na persze, mintha lenne nálam - dohogott fojtott hangon, angolul Julián. Aztán Ramoshoz fordult: -Sínbe teszem a lábad. - Ne hülyéskedj! Üvölteni fogok, mint egy prérifar-kas, és mindkettınket lelınek. - Egy hangot sem fogsz kiadni. - Julián elıkapott egy vaskos géztekercset a csomagból, és odaadta neki. -Gondolj Rosalindára! Gondolj a két kisgyerekedre! Hányszor mondtad, bármit megtennél értük? Bármit! Ramos remegı kézzel átvette a gézt, és a foga közé szorította. Fertıtlenítıszerük nem lévén Julián a kulacs tartalmát locsolta rá a sebre. Ramos sziszegett, de nyugton maradt. - Gyors leszek - biztatta Julián. - Aguanta. - Miközben elhelyezte a faágból rögtönzött sínt, Ramos lihegett, zihált, és könnyek patakzottak az arcán. Julián elszántan folytatta, a mászókötéllel rögzítette a sínt. Sayers elégedett lenne a munkájával. - Lehet, hogy elájulsz jegyezte meg. - Talán nem is lenne baj. Ramos nem ájult el. Egy hangot sem adott ki. Julián úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, de végül csak-csak elkészült a hevenyészett kötés. - így sem tudok járni - mondta Ramos. - Majd viszlek. - Bolond vagy! - Te is ugyanezt tennéd a helyemben. -Akkor mindketten bolondok vagyunk. Ezért választorták ki bennünket erre a feladatra, he? - Ramos a jó karjával megtörölte a homlokát. - Most nem tehetünk mást, mint hogy megvárjuk, amíg besötétedik. Hadd pihenjek! ígérem, nem halok meg. Julián bólintott. Valószínőleg nem az alvás a leghelyesebb megoldás egy olyan sokkos állapotban lévı fickónak, mint Ramos, de ez is egy mód, amellyel elmenekülhet a fájdalom elıl. Julián rendszerint a saját fejében keresett menedéket, ha meg kellett birkóznia valamivel. Ez a módszer csupán türelmet igényelt. Ami azt illeti, az ilyen helyzetekben alkalmazható pszichés technikák részét alkották a kiképzésének. Mint mindig, a gondolatai Daisyhez kanyarodtak. Egy napon, ha majd öregek lesznek, és a hintaszékben ücsörögnek a verandán, elmesél neki mindent. Addig azonban köti a titoktartás.
Az e-mail, a chatelés és a Skype tilos volt. A leveleiben az idıjárásról, a tájról és a támaszponton folyó életrıl írt. Akárcsak mindenki más, Daisy is azt hiszi, hogy egy szokványos közös gyakorlaton vesz részt a kolumbiai légierınél. Ramos halk nyögéssel ébredt fel. Julián csak sejtette, milyen fájdalmai lehetnek. - Hogy vagy? - Rózsásan - felelt Ramos angolul. Szerette használni a kifejezéseket, amelyeket a bajtársaitól hallott. Kezével a kerítés felé intett. - Egészen besötétedett. Eredj, vágd át a kerítést! - Elcsigázott, fájdalomtól erıtlen volt a hangja. Valaki, alighanem egy ır, zseblámpával járta a környéket. A fénypászma kérlelhetetlenül közeledett. Julián sietve munkához látott. A drótvágó ollót nem ilyen masszív kerítésre tervezték. Minden egyes vágás küzdelmet igényelt. Végül sikerült egy akkora lyukat kialakítania, amelyen egy ember átmászhatott. Ramos sérült karjával és hasznavehetetlen lábával azonban nehéz lesz. Több helyre van szükség, hogy átférjenek. A zseblámpa pászmája átsuhant a feje felett. Julián szitkozódva folytatta a munkát, majd egy újabb örökkévalóság elteltével visszatért a társához. - Oké, amigo, ideje... - elhallgatott. Ramos eltőnt. A zseblámpa fénye sem közeledett. A fülledt, titokzatosan zizegı ıserdıben rádiók recsegése és beszéd hangzott fel. Elıbbre kúszott, és hirtelen megpillantotta egy zseblámpa éles fényében a földön fekvı Ramost. Négy AK-47-es szegezıdött rá. - No dispare! - kiáltott fájdalomtól és elkeseredéstıl rekedten. - Por favor, no dispare! „Ne lıjetek!" - Me rendo. - Ezt többször is megismételte. - Me rendo. -„Megadom magam." Aztán lázasan beszélni kezdett, kegyelmet és együttmőködést emlegetve. Julián tudta, hogy Ramos sosem sodorná veszélybe a csoportjukat. Am azzal is tisztában volt, hogy igazából nincs rá esély, hogy mindketten elmeneküljenek. Francisco föláldozta magát, húzza az idıt, nyilván abban a reményben, hogy Julián eliszkol, mielıtt a fegyveres ır a keresésére indulna. Számba vette a lehetıségeket. Megadja magát Ra-mosszal együtt, és drukkol, hogy ne végezzék ki mindkettıjüket. Elıkapja a fegyverét, és ráront az ırökre: egy ember négy géppisztoly ellen. Vagy futásnak ered. Nagyjából három másodperce volt a döntésre. Megragadta a felszerelését, és átbújt a kerítésbe vágott lyukon. Sötétség zárta körül, csak a GPS-re támaszkodhatott. Az idı alapján, amennyit hegynek fölfelé futott, úgy saccolta, egy mérföldre juthatott a tábortól. Anélkül, hogy megállt volna, kapcsolatba lépett a támaszponttal. - Keresd meg a helikoptert! - utasította De Soto. -Semmi mással ne törıdj! Nyugatnak tartott, tudván, hogy a csapat a tengerpart közelében várja. Noha a sötétben semmit sem látott, hallotta a helikoptert. A jeladó szerint már csak pár száz méter választotta el tıle. A megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Valaki más is felfedezte a gépet. A hídnak hála négy Humvee és néhány fegyverekkel felszerelt Blazer száguldott végig a parton. A helikopter rotorja fölpörgött. Julián a felfegyverzett kocsik elıtt nyargalt. Behúzott fejjel cikázott a fényszórók pászmái között. Kézifegyverekbıl származó lövedékek szántották körülötte a durva fövenyt. Elıtte a rotor keverte a port, homokszemcsék verıdtek a védıszemüvegének és szurkálták az arcát. Bezuhant a gépbe. - Ramos? - kérdezte Sergio. - Nem jön. A gép felemelkedett. A géppuskatőz folytatódott, de ık már távolodtak, a helikopter meredeken emelkedve húzott ki a tenger fölé. Ramost leszámítva a csapat hiánytalanul megvolt: Rusty és Doc, Truesdale, Simon és Jósé meg néhány fickó a kolumbiai
nemzetırségtıl, akik szintén részt vettek az akcióban. Ramosért majd vissza kell jönniük titokban. A gép teste rázkódott és remegett, valahonnan olaj szivárgott. Julián fülét tompa, mély hang ütötte meg, amely az egész jármővön végigvisszhangzott. Egy rakéta talán? Aztán meglátta a karcsú, halált hozó rudat könnycsepp alakú robbanófejjel koronázva, amint ott hevert a fedélzeten. - Gránát! - üvöltött, és fölkapta. Az agya leállt, az ösztönei léptek mőködésbe. Egyetlen mozdulattal megragadta a lövedéket, a fedélzeti nyíláshoz ugrott, és kidobta a gépbıl. A gránát a levegıben robbant föl. A robbanás úgy rázta meg a helikoptert, mint egy gyerekjátékot. A nyílásban álló Julián keze lecsúszott a kapaszkodóról. Kirepült, mint a parittyából kilıtt kı. Alatta semmi más, csak a levegı.
10.
Daisy megnézte magát a menyasszonyiruha-szalon tükrében. - Ez lesz az - jelentette ki, és az anyjára meg Son-netre nézett. Mindketten elkísérték a végsı próbára. -Ebben a ruhában megyek férjhez. Sonnet csillogó szemmel gyönyörködött az öltözékben. - Csodálatos. Daisy ismét a tükör felé fordult. Az elefántcsontszínő tüllel és antik csipkével díszített, habos ruha, amelyet kiválasztott, olyan volt, amilyenrıl titokban mindig álmodozott. - Gyönyörő! - lelkendezett az anyja. - Édesem, te vagy a legszebb menyasszony, akit valaha láttam. - így beszél egy igazi anya. - Daisy egy pillanatra elkomolyodott. Elképzelte, ahogy soksok évvel ezelıtt az anyja készült az esküvıjére Daisy apjával, Greg Bel-lamyval. Sophie fiatalabb volt, mint ı most. Egy divattervezı kreációját viselte, amelyet még ma is ırzött a szekrény mélyén. Pár hónappal ezelıtt felajánlotta Daisynek. A ruha mit sem veszített szépségébıl, és jó is volt rá, mégsem érezte benne jól magát. Nem akart olyan ruhát, amelyet egy utóbb sikertelennek bizonyult házasság megkötésekor viseltek. Az anyja teljesen megértette, és arra biztatta, keresse meg a saját, tökéletes esküvıi ruháját. Yolanda Martinez, a bolt tulajdonosa, maga végezte el a szükséges igazításokat. A kigyöngyözött felsırész rásimult a mellére, egészen a csillogó szegélyő, szív alakú nyakkivágásig. Daisy most Yolandához fordult: - Tökéletes. Nem is tudom, hogy csinálta. Az asszony hátrébb húzódott, és a szoknyát igazgatta. - Jól választott. És nem esett bele abba a buta hibába, mint sok menyasszony, hogy vad fogyókúrába kezd, és girhessé válik. Örülök, hogy elégedett a változtatásokkal. Daisy sok menyasszonyt fényképezett le, akiknek a ruhája ebbıl az üzletbıl származott. Yolandának jó szeme volt a divathoz. Az apró termető, szorgalmas, latinamerikai származású asszony pár éve nyitotta meg a boltját Avalonban. Azért költözött ide Texasból, hogy a fia közel lehessen az apjához, Bo Crutcherhez, aki a Yankees csapatában játszott. Daisyhez hasonlóan egyedül nevelte a gyerekét, keményen dolgozott, és igyekezett jó döntéseket hozni
a fia érdekében. Mindazonáltal Daisy felismerte az asszonyt körüllengı magányosságot, hiszen sokáig ı is így érzett. A munkával töltött, hosszúra nyúlt, társtalan esték, az elszánt vidámság és derő - mindezt túl jól ismerte. Végtelenül hálás volt, amiért az élete meg fog változni. - Lesz orvos a vendégek között? - kérdezte Sonnet, miközben tetıtıl talpig végigmérte. - A mostohaapám állatorvos. Miért? - Mert Julián rosszul lesz, ha meglát. Garantáltan újra kell éleszteni. - Igen? Gondolod, hogy tetszeni fog neki? - Ugy odavan érted, hogy valószínőleg az sem zavarná, ha egy jutazsákot viselnél. De ez a ruha... Hanyatt esik, ha meglátja. Daisy elmosolyodott, lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy Julián ott várja az oltárnál a délceg, katonás tartásával, a szemében azzal a kifejezéssel... Nincs is csinosabb, mint egy díszegyenruhás tiszt az esküvıje napján. Néha, amikor a közelgı eseményre gondolt, egészen elszédült. - Lehet, hogy nem ı lesz az egyetlen, aki elájul a boldogságtól. - Senki sem lesz rosszul - avatkozott közbe Yolanda. - És ha már Juliánról van szó, van itt valami, amit ı küld magának. - Egy ezüstfésükkel rögzített fátylat tett Daisy fejére. A pókháló-vékonyságú csipke kísérteties könnyedséggel hullámzott a válla körül. - Mielıtt elutazott volna, a noviója meglátogatott. Meglepetést akart szerezni magának. Daisy szíve ellágyult. - El sem tudom hinni, hogy ilyet tett! - Kezdem megkedvelni a fiatalembert. Igazán büszke lehet rá, folyékonyan beszél spanyolul. - Milyen kedves ötlet - jegyezte meg Sophie. Daisy megérintette a fátyol szélét. - Nem is gondoltam rá, hogy ilyet viseljek. - Tetszik? - kérdezte az anyja. - A legtöbb menyasszony fátylat visel. - Mit gondolsz, anya? - kérdezte Daisy, aztán a tükörbıl meglátta Sophie arcát. - Anya! Ne kezdd megint! - Elnézést - törölgette a szemét Sophie. - Csak rám jött. - A lánya mögött állt, végigsimított a fátylon. -Olyan szép vagy, hogy az már fáj. - Ha most nekilátsz az egereket itatni, anya, sosem végzünk a próbával. - Csak a magad nevében beszélj! - Sonnet hangja is elcsuklott az érzelmektıl. - Annyira örülünk a boldogságodnak, Daisy! Nem tehetett róla, de Daisy torkát is sírás szorongatta. Milyen szerencsés, hogy olyan emberek veszik körül, akiknek leghıbb vágya, hogy boldognak lássák ıt. - Tudod, sosem hittem volna, hogy eljutok idáig. Azt hittem, ez a hajó már elment. És most tessék, itt vagyok, és el sem tudom hinni, hogy mindez megtörténik velem. Annyira boldog vagyok, hogy néha már szinte megijedek. - Most már késı meggondolnod magad. A ruha ki lett választva, rád lett igazítva. Ó, és ki van fizetve. - Komolyan? Anya... - így szeretném. - Hát jó. Köszönöm szépen. - Daisy szívverése felgyorsult. Ahogy közeledett az esküvı napja, egyre valóságosabbnak tünt minden. Szépen alakultak a tervek. A szertartás és a fogadás a Kioga Táborban lesz, azon a helyen, ahol a szerelmük kezdıdött. Egészében véve roppant hagyományos terv volt. Ki tudja, miért, Daisy rájött, hogy ragaszkodik a szokásokhoz. Minden elképzelhetı módon meg akarta adni a tiszteletet az eseménynek: tóparti szertartás, barátok és családtagok ünnepélyes gyülekezete, torta a Sky River
Sütödébıl, pohárköszöntık... minden. Valamilyen okból úgy tünt, hogy ha ragaszkodik a jól bevált megoldásokhoz, azzal növeli az esemény súlyát. - Rögtön jövök - mondta Yolanda. - Megkeresem a ruhához illı kistáskát. - Eltőnt egy lefüggönyözött ajtó mögött. Daisy lábujjhegyre emelkedett a magas sarkú cipıt imitálva, és fölemelte a haját a nyakából, mintha kon-tya lenne. Ránézett az anyjára és Sonnetre. Derő és bizakodás töltötte el. Alig várom, Julián, gondolta magában ujjongva, alig várom, hogy a feleséged legyek! A kirakatüvegen keresztül látta a járókelıket, akik megálltak és bekukucskáltak. Az emberek - még a vadidegenek is - szeretik megnézni a menyasszonyt. Ezt már a munkája során is megállapította az évek alatt. Különlegességnek számított, mint egy filmcsillagot vagy egy négylevelő lóherét látni. Az emberek szerencsésnek érezték magukat tıle. Felemelte a kezét, mert ismerıs arcot pillantott meg odakint. - Ott van Olivia - mondta, és intett az unokatestvérének, hogy kerüljön beljebb - meg Connor. Azok ketten beléptek, és sietve odajöttek hozzá. - Szia, majdnemsógor! - üdvözölte Connort. - Feltételezem, tudod, hogy titoktartásra vagy kötelezve. Ez a legszigorúbban titkos ruha, ami valaha készült, érted? - Daisy, figyelj! - Olivia hangja furcsán, izgatottan csengett. - Gondoltuk, hogy itt találunk. Felhívtam Lo-gant. - Történt valami Charlie-val? - Nem - nyugtatta meg gyorsan Olivia -, semmi ilyesmi. - Olyan ünnepélyes volt az arca, a szeme vörös, könnyes... Ez a ruha tényleg tud valamit. - Logan azt mondta, itt megtalálunk. - Olivia elfehéredett ujjakkal szorongatta a táskáját. Ez idáig Logan igazán remekül viselkedett, vigyázott Charlie-ra, amíg Daisy ruhapróbákra, tortakóstolókra meg hasonlókra járt. Az unokatestvére arcát látva Daisy azt mondta: - Sajnálom, hogy nem hívtalak el a végsı próbára. Azt hittem, nem érsz rá. - Daisy... - Connor megköszörülte a torkát. Elérzékenyültelek látszott, ami meghatotta Daisyt. Örömmel lesz egy ilyen ember sógornıje. - Tetszik? - Lábujjhegyen megpördült. - Gondolod, hogy Juliannek is tetszeni fog? - Daisy! - Az anyja fojtott, feszült hangja hallatán felkapta a fejét. Aztán Sophie föllépett mellé a dobogóra a több darabból álló tükör elé, és átölelte, szinte betakarta az érintésével. Nem! Semmi másra nem tudott gondolni. Fogalma sem volt, mire mond nemet, de a tagadás olyan hévvel és olyan megmagyarázhatatlanul tört föl belıle, mint egy váratlan vihar. Nem! - Mi történt? - kérdezte az anyja Connortól, miközben továbbra is átölelve tartotta. A férfi szeme könnybe lábadt. - Jobb lenne, ha leülnél, Daisy. Ekkor értette meg. Volt egy furcsa, közönyös pillanat, amíg mintha kívülrıl látta volna magát, mintha ez az egész valaki mással történne. Kilépett az anyja ölelésébıl, és egyedül állt a dobogón, a tükör elıtt. Látta az anyját, akinek a szemébıl olyan kifejezés sugárzott, amilyet még sosem látott. Sonnetet, aki lerogyott a földre, fölhúzta a térdét, és vad, hiábavaló tagadással rázta a fejét. És látta magát, tündöklıen a gyönyörő ruhában, legalább hat példányban a több részbıl álló tükörben. A kipirult és bájos menyasszony, aki volt, idegenné vált: az arca halottfehér, a szemét borzalom fátyolozza, amely elıl nincs menekvés. Keze a szívén, a száj néma sikolyra nyílik a mérhetetlen fájdalomtól, amelyet nincs hang, ami kifejezhetne.
11.
Mint hernyót a gubó fátyolos rétegei, úgy fonta be Daisyt a tompaság. Érezte, hogy ott sürögnek-forognak körülötte a családja meg a barátai, úgy kezelik, mint egy szörnyő baleset áldozatát. Az anyja hazavitte, és Daisy azt kérte, hadd maradjon egyedül. Addig sírt, amíg felkavarodott a gyomra és megfájdult a hasa, mintha ezer felülést csinált volna. Hideg vizes borogatást tett a szemére, mert nem akarta, hogy Charlie megijedjen tıle. Amikor hazahozta a kisfiút, Logan megérintette a karját, óvatosan, mintha attól félne, összetörik. - Jól vagy? - kérdezte halkan. Nem, gondolta. Soha többé nem is leszek jól. Aztán Charlie-ra nézett, megfogta a kezét, és sikerült bólintania. - Szólj, ha bármire szükséged van! Igyekezett, nehogy túl erısen szorongassa Charlie kezét. - Nem kell semmi. Amikor Logan elment, leült a gyerekkel, és az ölébe vette. - Miért vagy szomorú? - A fia sokat nıtt az elmúlt hónapokban. A kisbabából beszédes fiúcska lett. Bizonyos értelemben így még rosszabb, mert meg fogja érteni a veszteséget és a fájdalmat. - El kell mondanom neked valamit. Juliánról van szó. - Apufiú kiküldetésben van. Titok. - így igaz. -Akkor jön vissza, amikor megsárgulnak a levelek. - Igen. - Daisy kereste a szavakat, hogyan magyarázza el Charlie-nak a helyzetet úgy, hogy megértse. -Igen, ezt ígérte. De... történt valami, Charlie. A társaival együtt egy helikopteren ült, amely belezuhant az óceánba. - Nem sok részletet ismert, de azoktól is kirázta az embert a hideg. Julián lezuhant egy sérült szállítóhelikopterrel, és a helyet, ahol a tengerbe csapódtak, megközelíthetetlennek ítélték. A roncsot sem lehet felhozni. A gép utolsó ismert tartózkodási pontjától számított tíz kilométer átmérıjő területet lezárták. A víz alatti robotok, amelyeket egy francia olajkutató cég küldött, elmosódott képeket közvetítettek a mélybıl, talán egy helikopter roncsáról, amely ötven méter mélyen feküdt egy víz alatti árokban. Connor megpróbált többet kideríteni, de közölték vele, hogy titkos akciókról nem adnak ki információt. Holttesteket nem hoznak haza. Nem volt mit gyászolni, csak az emlékeket. - Mégsem jön haza - mondta Charlie-nak, és csodálkozott, hogy ki tudta mondani a szavakat. - Hanem mikor? - Úgy értem, soha nem jön vissza. Tudod, mit jelent az, hogy „soha"?
- Mikor van a soha? - Nézd, szeretném, ha megértenéd. Nem látjuk többé Juliánt. Ezért vagyok szomorú. - Nincs több Apufiú? - így van. Nincs több Apufiú. Charlie arca elsötétült. - De én látni akarom! - Jaj, kicsim! - Daisy arcát friss, forró könnyek égették. - Mind azt szeretnénk, de nem lehet. - Miért nem lehet? - Mert meghalt. - Szívszaggató volt hangosan kimondani. - Mint egy halott bogár? - A gyerek épp ma reggel talált az ablakpárkányon egy megaszalódott példányt. Ma reggel, amikor Daisy izgatottan ébredt a ruhapróbára készülıdve, és úgy érezte, újabb lépéssel kerül közelebb ahhoz, hogy Julián felesége legyen. - Nos... - Jaj, istenem! - Igen - mondta csöndesen. -Úgy valahogy. Charlie arcán fura kis mosoly jelent meg. - Ez butaság. - Az, ugye? - Együtt fogunk leugrani a mólóról. - Kénytelen leszel valaki mással leugrani. - Én Apufiúval akarok ugrani. Én is, gondolta Daisy. Én is... Minden éjjel Juliánról álmodott, tehát semmi mást nem akart, mint aludni. Alig várta, hogy eljöjjön a lefekvés ideje, és újra láthassa - álmában. Az orvosa, a katonafeleségek csoportja, a barátai és a családja mind készségesen nyújtottak támaszt, de ı leginkább csak arra vágyott arra volt szüksége -, hogy visszavonulhasson az alvás árnyékvilágába, ahol Julián élt és mozgott, nevetett, megérintette és titkokat sugdosott a fülébe. Kínszenvedés volt felébredni, mert olyankor szembe kellett néznie a sivár valósággal, a Julián nélküli jövıvel. Keservesen tengette a napokat, erıfeszítésébe került egy-egy mosolyt vagy kedves szót kipréselnie magából Charlie kedvéért. Ha nem lett volna a fia, elnyelte volna a gyász. İ segített neki a felszínen maradni. Az emberek azzal biztatták, hogy a fájdalom elhalványul, hogy egy nap ismét örömét leli majd az életben - csak azt nem tudta elképzelni, hogyan. Nem volt elegendı idejük Juliannel. Az álmok azt jelezték, hogy a kapcsolatuk még nem ért véget. Soha nem is fog, mert a szerelem nem hal meg, igaz? Nem lehet kikapcsolni, mint egy lámpát. Ám Julián nélkül nem tudta, mit kezdjen ezzel a szerelemmel, így az hatalmas fájdalomtömbbé fagyott, amely megdermesztette belülrıl. Tanesha Sayers hadnagy levelet hozott neki Juliántól. Elmesélte, hogy együtt jártak a tartalékostiszt-képzésre. Daisy irigységet érzett. Sayers hadnagy több idıt töltött Juliannel, mint ı. Mindazonáltal örült minden morzsányi részletnek, amit megtudhatott róla, úgyhogy hallgatott és sírt. - Nem lesz újdonság, amit most mondok - búcsúzott Sayers. - İ volt a legjobb közülünk. Én... le vagyok sújtva. Sajnálom. Miután Sayers távozott, a lány remegı kézzel fölbontotta a levelet. Drága, gyönyörő Daisym! Sajnálom, hogy megkapod ezt a levelet. Hátborzongató érzés, mert azt jelenti, hogy akkor már nem leszek. Miként beszél valaki, aki meghalt, olyasvalakihez, aki még él? Rövidre fogom, mert nem sok értelmét látom. Természetesen visszajövök hozzád. Mindazonáltal meg kell írnom ezt a levelet, része a kiképzésnek. Hát tessék, itt van az egyetlen igaz dolog, amire gondolni tudok ebben az indulás elıtti felfordulásban: a szeretet soha nem hal meg. Tudom, hogy így van, apám miatt. Bár meghalt, továbbra is velem van, továbbra is szeret. Velem van,
a szívemben, nap mint nap. És ha elolvasod ezt a levelet, tudd, hogy veled vagyok. Mindig veled leszek. Élheted az életedet, véghezvihetsz nagyszerő dolgokat. Szeress másokat, alkoss, figyeld, ahogy Charlie félnövekszik, nevess és gondolj rám - de ne túl sokat. Ne engedd, hogy ez elszomorítson minden áldott nap. Örülj annak az idınek, ami megadatott nekünk. Vigyázz magadra! Mindig szeretni foglak, akárhol is vagyok. Julián -Anyu! Segíts,Anyu! Charlie kiáltása a hátsó kertbıl mozgásba lendítette Daisyt. Gondolkodás nélkül fölugrott a kanapéról, ahol eddig a semmibe bámulva ült, és kirohant, hogy megkeresse a fiát. - Itt vagyok - hallatszott a vékony hang a kerítésnek támaszkodó göcsörtös, vén almafáról. Nem tudok lejönni. - Jaj, Charlie! Mit keresel ott fönn? Még kitöröd a nyakadat. - Daisy nyomban megbánta a nyers megfogalmazást, és az ajkába harapott. - Egyedül másztam föl. -Akkor le is tudsz jönni. - Odaállt a fa alá. - Csúsztasd le a lábad, amíg el nem éred azt az ágat. - Nem látom. Nem bírok lenézni. - Csak engedd le a lábadat, érezni fogod, amikor eléred. Bízz bennem, nem terellek rossz irányba. Egyáltalán, minek másztál föl olyan magasra? - Jane dédmami azt mondta, Apufiú a mennyországban van - magyarázta a gyerek, miközben Daisy óvatosan, ágról ágra visszairányította a földre. - Meg akartam nézni közelebbrıl. Az egyszerő, gyerekes kijelentéstıl olyan erıvel tört rá Daisyre a bánat, hogy beleremegett. - Félek, hogy ez nem így mőködik, csillagom. - Hát akkor hogyan? - Nem tudom - vallotta be Daisy ıszintén. - Fogalmam sincs, annyira új még ez az egész. Tudod mit? Talán majd együtt sikerül kitalálnunk, hogyan lehetünk közel Julianhez. Amikor aztán Charlie elérhetı közelségbe került, fölnyúlt, megragadta a derekánál fogva, és leemelte a fáról. - Hő, egyre nagyobb vagy! - Leült a főre, de nem engedte el a meleg, levélszagú kis alakot. Szorosan magához ölelte, reszketett, úgy kapaszkodott a fiába, mintha egyedül ı kötné a világhoz. A közösségi központ kilincsén kézzel írt kartontábla függött: Gyászoló csoport. Daisy egy pillanatig meredten bámulta, aztán eltökélten belépett, és zavartan csatlakozott a nagyjából tucatnyi, a nagyszülei korosztályához tartozó emberhez. Kapott teát meg süteményt és egy felragasztható névtáblát. Alig bírta megállni, hogy ne mondja azt: rossz helyrejöttem. Megfordult, és vágyakozva nézett az ajtó felé, és akkor észrevette Blythe-ot, a lányt, aki tizenkilenc évesen megözvegyült. Blythe csupán egyetlen pillantást vetett rá, aztán megölelte. - Emlékszem rád a családtagok győlésérıl tavasszal... ugye? Milyen boldogok és izgatottak voltunk. Daisy bólogatott, aztán akadozó nyelvvel elmesélte, mi történt. - Semmi olyat nem tudok mondani neked, amit már ne hallottál volna - mondta Blythe. Csak tudd, hogy ez is el fog múlni. Most nem így érzel, de jobbra fordulnak a dolgok. Soha nem leszel olyan, mint amikor még élt, de... rendbe jössz. Szép lesz megint az élet, ezt megígérhetem. Rám is rám tör még idınként az elkeseredés, de túléltem, és te is túl fogod. Azt hittem, továbbléptél, és újból szerelmes lettél. Daisy megpróbálta elképzelni, hogy vele is ez történik. Lehetetlen... Julián olyan mélyen volt beágyazva a szívébe, hogy nem jutott mellette hely semmi másnak.
- Igaz, szerelmes vagyok - felelt Blythe -, de egy részem mindig az elsı férjemet fogja gyászolni. Egy ilyen veszteséget sosem lehet teljesen kiheverni. Mégis, az élet megy tovább, az embernek meg kell találnia a boldogságot. - Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá - vallotta be Daisy. Csepp erıt sem érzett magában. - Pedig a fiam kedvéért meg kell próbálnom. - Az ilyesmi nem következik be egyik napról a másikra. Hadd adjak egy tanácsot, még ha kéretlenül is. Egy ilyen tragédia feldolgozása nem olyan, mint amikor megvágod az ujjad, aztán ragasztasz rá tapaszt, és várod, hogy behegedjen. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor egy baleset után kihúznak valakit a roncsok közül. Kemény munka, mindenféle terápia, gyógyszerek kellenek, bármi, ami használ, hogy ismét talpra állj. De leginkább idı. Fıleg az. A búcsúztatás reggelén Daisy a szekrénye elıtt állt. Megbénította a gondolat, hogy ki kell választania valami öltözéket. - Hé - szólt rá Sonnet, aki erre az alkalomra jött fel a városból -, tudok segíteni valamiben? - Mi a fenét vesz fel az ember egy üres koporsó el-temetéséhez? - kérdezte Daisy tompán. - Amit csak akarsz. - Temetésre feketében illik menni, nem? Rengeteg fekete cuccom van... - Tessék! - Sonnet fölkapta a fehér mintás sárga nyári ruhát, amelyet Julián kinevezési ünnepségén viselt. - Igaz, hogy nincs nyár, de vedd fel ezt! - A temetésre? - Daisy nagyot nyelt. Julián imádta ezt a ruhát. Még most is maga elıtt látta, milyen képet vágott, amikor meglátta benne. Az emlék a szívébe markolt. - Jól van. De, Sonnet, ki vagyok készülve. Össze fogok omlani. - Hát omolj össze! Mindenki megérti. - Charlie? - Neki sem fogja összezavarni a fejét, ha azt látja, hogy összeomlasz, ha utána azt is látja, hogy rendbe jössz. - Hát éppen ez az, ami nem fog bekövetkezni. Ezt sosem fogom tudni feldolgozni. - Most így érzed. Nem akarom azt állítani, hogy tudom, min mész keresztül, de erıs vagy, Daisy. Te vagy a legerısebb ember, akit ismerek. Nézd meg, mi mindent értél el eddig: van egy gyereked, van hivatásod, kialakítottad az életedet. Erre is képes vagy. - Charlie-ba kapaszkodom, és ez nem jó. Nem helyes, hogy érzelmileg ennyire függök a kisfiámtól. De ha ıszinte akarok lenni, ı az egyedüli, aki miatt még lélegzem. Ha ı nem lenne, nem venném a fáradságot. Sonnet szeme könnybe lábadt. - Jaj, Daisy! Tedd meg azt a szívességet mindnyájunknak, hogy nem hagyod abba a lélegzést, jó? Rendırautó vezette fel a gyászmenetet. Daisy a második kocsiban ült a fényes, fekete halottaskocsi mögött. Döbbenten nézte az Avalon fıutcáján álló rengeteg, zászlót szorongató embert. Többségüket nem ismerte, de mind nagy tiszteletet tanúsítottak Julián iránt. Bár ezúttal nem volt nála fényképezıgép, akaratlanul is fényképészszemmel nézte a jelenetet, minden szívszorító részletet észrevett. Kempingszékben ülı öregek régi, katonai kitüntetésekkel. Tinédzserek, akik a telefonjukkal fényképeznek. Egy csapat kerékpáros levett sisakkal az út szélérıl figyel. Egy anya fölállította a kisgyerekét egy újságárusító doboz tetejére, hogy jobban lássa a zászlókat a halottaskocsin. Az üzletük elıtt álló boltosok, önkéntelenül megtorpanó turisták. Sokan a szívükre tették a kezüket, amikor elhaladt elıttük a menet. A könyvtár és a városháza elıtt félárbocra engedték a zászlót.
- Olyan, mint egy parádé - szólalt meg Charlie, aki az üvegre támasztott tenyérrel bámult ki az ablakon. - Hasonló - felelte Sonnet. İ vezetett, Daisy mellette ült, és nagy erıfeszítésébe került, hogy ne ugorjon ki az autóból, ne rohanjon el a tömeg mellett, és bújjon el valahová. - Nagyon szomorú - folytatta Charlie. - Én is szomorú vagyok. - Mindannyian szomorúak vagyunk. Az egész város. Mind Julián elıtt tisztelegnek, amiért olyan bátor és jó volt. - Sonnet hangja elcsuklott. Megköszörülte a torkát. - Kérek egy savanyúcukrot. Te is kérsz, Charlie? Daisy kiosztogatta a cukorkát, magának is vett egyet, ámbár nyelni is alig tudott a torkában lévı gombóctól. Hálás volt Avalon lakóinak a gesztusért, ugyanakkor legszívesebben rájuk ordított volna: Miért sírtok? Ti nem is ismertétek... - Nini, ott van apu irodája! - szólalt meg ismét Charlie. - És ott van Apu is. Szia, Apu! Logan irodája közvetlenül a rádióállomás mellett volt. A kirakatüvegen az állt: „O'Donnell Biztosítási Ügynökség - velünk nem éri kár". Logan az épület ajtajában állt. Úgy tőnt, nem látja az autó hátsó ülésérıl integetı fiát, pillantása a halottaskocsira tapadt. Yan-kees sapkáját a melléhez szorította, és az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Daisy nem tudta, hogyan hatott rá a hír. Juliannel vetélytársak voltak, ami nevetséges, ha az ember meggondolja, hogy egy nı szívéért nem lehet versenyezni. Kedvelte Logant, akitıl csak jót kaptak Charlie-val együtt, de a szíve mindig is Juliáné volt. A Szent Szív-templomot megtöltötték a gyászolók. Ott volt Julián anyja, nagynénje, nagybátyja és Remy. Remy leplezetlenül zokogott, hatalmas alakja csak úgy rázkódott. - Hogy halhatott meg? - hüppögött, miközben leültek. - Adtam neki túlélıkészletet gyufával meg iránytővel. Hogy halhatott meg? Julián anyja gyönyörő volt, fekete ruhája és fátyolos kalapja tökéletesen illett az alkalomhoz. Annak alapján, amit Julián mesélt a gyerekkoráról, nem volt éppen mintaszülı, most azonban új ráncok látszottak az arcán a fátyol mögött. Daisy a második sorban ült. Nem nézett körül, csak ült dermedten, és azon igyekezett, hogy ne hulljon a darabjaira. A makulátlan egyenruhát viselı, fájdalmasan ünnepélyes koporsókísérık behozták a zászlóval letakart koporsót. Daisy semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a láda üres. Juliánból semmi sem maradt. Becsukta a fülét, nem akarta hallani a zenét, mert minden hang a szívébe hasított. Felolvastak egy verset: „Lágyan lélegezzetek, ti szelek, Ti hullámok némán nyugodjatok..." Lehunyta a szemét, és megpróbált nem gondolni a mély vízre, amely elrabolta Juliánt, megpróbálta nem azt kívánni, bárcsak követhetné. Kétségbeesett pillantást vetett Charlie-ra, aki Sonnet ölében ült. İ a horgony, ı az egyedüli, aki itt tartja. - Az egységnél Tökfejnek hívtuk. - Tanesha Sayers hadnagy hangja remegett a meghatottságtól. - Nem ismerte a félelmet, és végtelenül hőséges volt. Bár nem tudhatjuk, milyenek voltak az utolsó percei, abban biztosak lehetünk, hogy ugyanolyan bátor méltósággal nézett szembe velük, mellyel az életét élte. Julián Gas-tineaux tiszt volt, és úriember, egy harcos szelleme lakozott benne, amely sosem hal meg. A temetıben keserves gyászkürtszóval kezdıdött a szertartás. Egy barettet és zsinóros vállú egyenruhát viselı tiszt felügyeletével összehajtogatták a zászlót. Átadták Julián anyjának, aki megölelte a tisztet, majd hátrébb lépett, szempillafestéktıl maszatos könnyek csorogtak az arcán, és vadul a szívére szorította a háromszöglető csomagot. Daisy vadul, szinte dühösen vágyott arra a zászlóra, de az nem neki járt. Nem Julián felesége. Nem az özvegye. Egy menyasszonyra nem vonatkoznak különleges szabályok.
Leszámítva, hogy ugyanolyan rendíthetetlen szenvedéllyel szerette ıt. Hogyan lehet halott Julián, amikor még mindig annyira szereti? Hogyan halhatott meg? Isten veled, mondta magában, az eljegyzési győrőt forgatva az ujján. Isten veled! De közben nem úgy érezte magát, mint aki búcsúzik, hanem mint aki mély kútba zuhan, bele a sötét semmibe. Újból Charlie-hoz fordult, a fiához, a mentıköteléhez.
MÁSODIK RÉSZ
12.
Amikor a menyasszony belelépett egy rakás kutyagumiba, Daisy erıs kísértés érzett, hogy lekapja a borzalomtól és undortól eltorzult arcát, és örök idıkre rögzítse a jelenetet. Blaire Walker ilyen menyasszony volt, nehezen elviselhetı az elsı naptól fogva. Aztán persze mégsem fényképezte le. Mindenkinek vannak rossz pillanatai. - Pucoljátok le! - bömbölt Blaire, és lerúgta a lábáról a cipıt, amely a vılegény nagymamája felé repült. -Azonnal pucoljátok le! Daisy beletúrt a táskájába, elıhúzott egy doboz törlıkendıt, és az esküvıszervezı asszisztensének a kezébe nyomta. - Átengedem a megtiszteltetést. - De jı nekem! Pár perccel késıbb lefényképezte a menyasszonyt, amint boldogan átöleli a vılegényt. Leszámítva, hogy nem boldog ölelés volt, hanem halálos szorítás. És Blair nem édes semmiségeket sugdosott jövendıbelije fülébe, hanem feldarabolással fenyegette meg sziszegve, ha még egyszer ránéz a kettes számú koszorúslányra. A kép egy boldog ifjú párt fog ábrázolni, és senki nem fogja sejteni, hogy mindez csupán látszat. Daisy mővésze volt a látszatkeltésnek. A túlélése múlott ezen. Szüksége volt rá, hogy ha fogcsikorgatva is, de fenntartsa a látszatot, hogy az élet jó, és érdemes élni. Ha nem tudná elhitetni magával, akkor embriópózba gömbölyödne, és föl sem kelne többé. Áprilishoz képest szokatlanul meleg volt az idı. Korán elolvadt a téli hó ebben az évben, kihangsúlyozva az évszakok kérlelhetetlen váltakozását. A karácsony eltelt valahogy, szinte észrevétlenül. Charlie számára igyekezett vidámmá tenni az ünnepet, de belül üres volt, nem szabadulhatott a gondolattól, hogy neki most már férjnél kellene lennie... - Kész rémálom - dünnyögte a videokamerával megjelenı Zach. - Meginterjúvoltam a násznagyot, de annyi káromkodás van a szövegében, hogy szinte használhatatlan. - Biztosan megtalálod a módját, hogy vágással kikozmetikázd. -
Az egyik vendég meg kikezdett velem. Ez érthetı. Csinos fiú vagy. Csakhogy nem nı volt az illetı. Ezek szerint mindkét nem képviselıinek tetszel. Mindenre van válaszod? Bizonyára azért, mert annyira szeretném, ha egyszer igazam lenne. Valóban? És sikerül? Daisy megvonta a vállát. Hogy vagy mostanában? - kérdezte Zach.
- Látod, erre én is szeretném tudni a választ. Fogalmam sincs. Vannak napok, amikor egészen normálisan érzem magam. Teszem a dolgomat, dolgozom, vagy Charlie-val vagyok, és úgy tőnik, minden rendben van. Aztán bumm, mintha fejbe vernének egy kalapáccsal. - Jaj, Daisy! Nagyon sokan drukkolunk neked. - Tudom, és borzasztó hálás is vagyok érte. Köszönöm, Zach, hogy megkérdezted. Nem vagyok túl vidám társaság mostanában, és te ezt nagy türelemmel viseled. Zach csibészesen elvigyorodott. - így is mindig megnevettetsz. Na, jobb, ha megyek és meginterjúvolok még néhány embert ebbıl az elragadó társaságból, mielıtt úgy berúgnak, hogy beszélni sem tudnak. Daisy örült, hogy az esküvıt a Tóparti fogadóban tartják. A divatos szállodát az apja és a mostohaanyja üzemeltette. A fogadó maga elegáns, VII. Edward stílusú épület volt, körbefutó terasszal és kilátótoronnyal. A birtokon állt még egy régimódi csónakház masszív mólóval és pár szobával az emeletén, valamint egy nyári lak. A képeskönyvbe illı környezet elrepítette az embereket egy másik világba, ennélfogva tökéletes esküvıi helyszín volt. Az idillikus háttér nagyban hozzá fog járulni, hogy Szörnyella esküvıi képei olyan szépségesek legyenek, mint az emlékek, amelyek valójában meg sem történtek. Hovatovább Daisy Julianre is így tekintett: tökéletes emlék, amely valójában soha nem is létezett. Julián... Ma már nem bénította meg, ha eszébe jutott ez a név, vagyis a javulás útjára lépett. Jó nekem, gondolta. Eleinte annyira belemerült a bánatba, hogy nem is érzékelte maga körül a világot. Mintha labirintusban járna vaksötétben, nem találta a kivezetı utat. Ha vaktában tapogatózni próbált, tüskék téptek a bırébe, lecsüngı ágak csaptak az arcába. Az elsı napokban teljesen biztosra vette, hogy ı is meg fog halni. Kitépték a szívét. Fizikai képtelenség szív nélkül élni. Hosszú utat tett meg a kezdeti, dermedt fájdalommal telt napok óta. Pusztán az akaraterejére és az elszántságára támaszkodva kiszabadította magát, kikecmergett a sötétségbıl, mint egy vadmacska, aki lerágja a saját mancsát, hogy kiszabaduljon az acélcsapdából. Semmi kétség, kárt tett magában a folyamat során, de életben maradt. Ott volt neki Charlie és a munkája, a család és a barátok. Kiheverni a bártatot és a megrázkódtatást mindennapos, néha egyenesen óráról órára megvívott küzdelmet jelentett. És még mindig nem jött helyre teljesen. Még most is fölébredt az éjszaka közepén, és zokogott, olyan hévvel, hogy bele kellett temetnie az arcát a párnába, nehogy felébressze Charlie-t. Kisfia emlékezetében idıvel elhalványult Julián képe, mostanában már csak fel-felbukkant, mint egy árnyék a szélben. Még emlékezett a nevére, és arra, hogy végül nem volt bátorsága leugrani vele a mólóról. Az akkori, idızítıvel készült fénykép - összeölelkezve állnak az aranyló tó háttere elıtt - ott állt bekeretezve Daisy éjjeliszekrényén, noha a szíve szakadt meg, ha ránézett. Olyan boldogok voltak aznap, fülig szerelmesek! A jövıbe vetett remény süt a szemükbıl, a mosolyukból. Néha arról ábrándozott, hogy valami csoda folytán belép a képbe, érzi a cirógató napsugarak melegét, hallja Julián hangját, ahogy a fülébe sugdos. Voltak pillanatok, amikor ez az ábrándkép valóságosabbnak tőnt, mint az élet maga - és ilyenkor annyira megijedt, hogy kétségbeesetten kereste a valóságba visszavezetı utat. Charlie volt az elsıdleges motivációja. Rengeteget tanult a kisfiától. A gyereknevelési tanácsadók a szülınek osztják ki a tanító szerepét. Nagyon kevés könyv említi meg, hogy van, amiben egy kisgyerek adhat leckét a felnıtteknek: a pillanatnak élés boldogsága és a kerek szemő rácsodálkozás a világra. Az ilyen dolgokban a gyerekek nem szorulnak tanítómesterre. Charlie a génjeiben hordozta a jókedvet. Daisy megfogadta, gondoskodik róla, hogy ez soha ne változzék meg. Ez a feladat kemény, elszánt munkát jelentett, úgy küzdött a bánattal, mint a hajótörött a hullámokkal, amíg partra
evez. Idıvel valóban kezdett jobban lenni. Képes volt mosolyogni, nevetni, és élvezni az életet. Képes volt úgy tenni, mintha nem tátongana feneketlen lyuk a szívében. Julián büszke lett volna rá. - Senkit nem versz át, ugye tudod? - Logan segített lemosni a kocsiját. Már nem is emlékezett rá, mikor tette rendbe utoljára, és épp nyakig ült a munkában, amikor a férfi betoppant. Charlie imádta, ha az apja közelében lehetett, és Daisynek is el kellett ismernie, kellemes, ha nem mindent neki kell csinálnia. Charlie segített a szórakoztató részekben - a slagolásban meg a habosításban -, de mire az öblítéshez és a szárításhoz értek, elunta a dolgot, és inkább egy focilabdát rugdosott az udvaron Blake-kel. - Nem értem - felelte Daisy. - Kit kellene átvernem? És mivel kapcsolatban? - A gyomra remegése elárulta, hogy hazudik. Nagyon is értette. Viszont Logan sosem beszélt Juliánról, úgyhogy ez most valami új. Kicsavarta a puha rongyot, és várta a választ. Logan kedves volt hozzá Julián halála után. Magához ölelte, és azt mondta: - Rám számíthatsz. Ez sosem változik. Állta is a szavát, segített Charlie gondozásában, és biztatta, hogy járjon el az önsegítı csoportokba meg a pszichológushoz. Gyakran meglátogatta, mindig kéznél volt, ha segítség kellett. - Úgy értem, lenyőgözı, ahogy helytállsz nap mint nap. Büszke vagyok rád. Nem mindenki tudna túlélni egy ilyen veszteséget. Daisy fröcskölt még egy kis autósampont egy makacs foltra a motorháztetın, és dörgölni kezdte. - Akkor miért mondod, hogy nem verek át senkit? - Mert a szimpla túlélésnél többet kell elérned. Nem elég az, hogy végigcsinálod a napot. Erıs vagy, Daisy. Készen állsz. Ideje lenne elhinned. Daisy ütemesen súrolta a kocsit, és közben hallgatott. Egy fekete kérész belevágódott a samponhabba, és az orra elıtt fejezte be életét. Puff! Összeráncolt orral kiszedte a habból, majd folytatta a suvikszolást, ugyanolyan ütemesen. Sonnet látogatóba érkezett hétvégére, ami mostanában ritkaságszámba ment. Az UNESCOnak dolgozott, és nagyon kevés szabadideje maradt. Egy zsúfolt mőteremlakásban lakott New York belvárosának keleti szélén, és állítása szerint imádta az egészet. De azért láthatóan elengedte magát, valahányszor sikerült egy kis idıre visszatérnie Avalonba. Bár valószínőleg bármelyik szobát megkaphatta volna a Tóparti fogadóban, amelyet a mamája és Daisy apja vezetett, szívesebben szállt meg inkább a mostohatestvérénél. Rendszerint készítettek pattogatott kukoricát túl sok vajjal és sóval, aztán nézték a lányoknak való filmeket fél éjszaka. Charlie-t négy mesével sikerült lefektetni, a negyedik az aktuális kedvence volt. Utána lezuhanyoztak, fölvették a legkényelmesebb pizsamájukat, és elkészítették a pattogatott kukoricát. Daisy bıkezően megtöltött két poharat olcsó, száraz pezsgıvel, a kedvencükkel. - Kettınkre! - mondta. - Különösen a fényes karrieredre. - Meg a tiédre - emlékeztette Sonnet. Félelmetesen gyönyörő, szinte egzotikus látványt nyújtott a nedves haja köré tekert törülközıvel, bár a hatást rontotta a kockás pizsama és a bolyhos papucs. - Jó. Mindkettınk fényes karrierjére. - Koccintottak és ittak. Elindították a filmet, a Büszkeség és balítéletet, a létezı legjobb feldolgozásban. Daisy figyelme azonban elkalandozott. - Logan szerint ideje lenne továbblépnem - szólalt meg. Sonnet nyomban elnémította a tévét. - És, igaza van?
- Sokat gondolkoztam rajta - vallotta be Daisy, és ide-oda tologatta a kukoricát a tálban, hogy eloszlassa rajta a vajat -, és azt hiszem, lehet benne valami. De mennyire kínos az, hogy egy pasinak igaza van? - Nagyon kínos. - Már nem sírom magam álomba minden este. Nem ébredek fel éjszakánként a torkomat markolászva, mintha valami rémálom üldözne. Nem folytatok képzeletbeli társalgást Juliannel, valahányszor egyedül vagyok. - Ez mind szép. De...? - Nem elég, hogy pusztán létezem. Nem elég, hogy végigcsinálom a napot. Teljes életet akarok. Nem akarok az a lány lenni, akinek meghalt a vılegénye. Szeretnék. .. élni. Szeretnék újból szerelmes lenni. - Akkor szeress bele valakibe! - Te tudod a legjobban, hogy ez nem ilyen egyszerő. Halk kopogtatás hallatszott. Blake morogni kezdett, és megpördült, mint egy dervis. - Vársz valakit? - vonta össze a szemöldökét Sonnet. Daisy végignézett a Yankees pólóján meg a gumipapucsán. - A divatrendırséget esetleg? - Odasietett az ajtóhoz. A kisablakon keresztül Zachet és Logant pillantotta meg. - Szevasztok! - mondta, és beengedte ıket. - O... - Sonnet felállt, és megérintette a fején a törülközıt. - HELLO! Zach rávigyorgott. - Hallottam, hogy följössz a hétvégére. Látni akartalak. - Pillantása a törülközırıl a lány meztelen, papucsba bújtatott lábára siklott. Sonnet láthatóan kínosan érezte magát. - Telefonálhattál volna elıbb - jegyezte meg. Daisy csak nézett zavartan. Sonnet és Zach gyerekkori barátok voltak, az óvodában ismerkedtek meg, miközben mindketten az ujjukkal mázolták a festéket a papírra. Az utóbbi idıben viszont kicsit más színezetet nyert a barátságuk. - Pattogatott kukorica illatát érzem - szólalt meg Logan. - Maradhatunk egy kicsit? Daisy habozott. Ritka kivétellel egyedül töltötte a szombat estéket, olvasott, tévét nézett, letöltötte a friss fényképeket, ha aznap volt esküvı. Néha bőntudatos pillantásokat vetett a MoMA-pályázat számára félretett dobozra. Elızı évben lemaradt a leadási határidırıl, mert bele volt veszve a gyász feneketlen örvényébe. Úgy tervezte, ebben az évben ismét nekiveselkedik, ám a doboz ugyanolyan üres maradt, mint a „MoMA" címő mappa a számítógépén. - Hogyne - felelte végül. - A Büszkeség és balítélet van mősoron - intett a dohányzóasztalon heverı DVD-k és a képernyın ácsorgó kosztümös, néma figurák felé. -A BBC-féle feldolgozás Colin Firthszel. A fiúk fintorogtak. - Van jobb ajánlatotok? - kérdezte Sonnet. - Kis fakockák egy táblán? - vetette fel Zach. - Scrabble! - Sonnet színpadiasan a mellére szorította a kezét. - Csitulj, szívem! - Akkor ezt eldöntöttük - állapította meg Daisy. -Többség dönt. - A gyıztes kiválaszthatja, milyen filmet nézzünk utána - javasolta Logan. Sonnet éles eszét ismerve Daisy készségesen elfogadta a feltételt. Amíg a fiúk felállították a táblát, Son-nettel visszavonultak, hogy valamelyest elfogadhatób-bá tegyék a küllemüket. - Hihetetlen, hogy csak így, váratlanul beállítanak! -morgolódott Sonnet, miközben elırehajolt, és kiszabadította rengeteg haját a törülközıbıl. - Szerintem édes. Zach annyira vágyott már látni téged, hogy egy egész estés scrabblebajnokságot is bevállal.
- Pedig tudja, hogy megverem. Nem értem ezt a pasit! - Beléd van esve, te bolond. Amióta csak hazajöttél Németországból. - Zach? Belém? - horkant fel Sonnet, ám aztán kíváncsi kifejezés jelent meg az arcán. Tényleg? Daisy felhúzta a kedvenc farmerjét. - Ne tégy úgy, mintha annyira megdöbbentene. Várható volt. - Álljunk csak meg! - Sonnet odahajolt a tükörhöz, és szájfényt kent az ajkára. - Honnan tudod, hogy ez a meglepetés arról szól, hogy Zach látni akart engem? Hátha Logan akart látni téged? Daisy gyomra összerándult. - Logannel rengeteget látjuk egymást. Charlie miatt -tette hozzá. -Aha. - Ennél több nem is lesz belıle - jelentette ki Daisy sietve. - Túl sok minden történt. - Nincs olyan, hogy túl sok minden történik. - Úgy értem, túl sok a probléma. - Mindenkinek van problémája. Ha van kivel megosztania, az csak elıny. Hát, nem tudom, gondolta Daisy. - Na, gyere - mondta -, lássuk azt a scrabble-táblát! A hálószobából kilépve észrevette, hogy Logan bement Charlie-hoz. A dinoszaurusz alakú ágy fölé hajolt, és épp eligazgatta a takarót a kisfiú álla alatt. Daisy csatlakozott hozzá. - Mindig lerúgja magáról a takarót, ugye? Logan bólogatott. Az éjszakai világítás halvány fényében látszott, hogy mosolyog. - Szeretem az esti lefekvés idejét - dünnyögött. -Bárcsak gyakrabban lehetnék itt olyankor! - Nagyon sokszor vagy vele. - Persze Daisy tudta, hogy Logan nem erre gondol. Kapcsoljuk be a zajgépet! - javasolta. - Úgy akkor sem ébresztjük föl, ha hangosak vagyunk. „Tengeri hullámok" állásba kapcsolta az ágy melletti masinát. Miközben elhagyták a szobát Logannel, egymáshoz ért a testük, és Daisy meglepetten érzett... valamit. Önkéntelenül az jutott eszébe, amit a férfi mondott neki, miközben az autót mosták. Éld az életed, Daisy! Itt az ideje. Az ember élete nem mindig úgy alakul, ahogy eltervezte, vagy amire számított. De az sem megoldás, hogy hátat fordít mindennek. A nappaliban Sonnet és Zach épp azon vitatkoztak, vajon értelmes szónak számít-e az, hogy „info". - Már látom - jegyezte meg Zach -, hogy ma este nem lehet csalni. - Kár is próbálkozni. - Sonnet fölnézett. - Kezdhetjük? Úgy vetették bele magukat a játékba és a pattogatott kukoricába, mint egy csapat fıiskolás gyerek a kollégiumi hálóteremben. Sonnet és Zach pezsgızött, Daisy Logan példáját követve gyömbérsörre váltott. - Erre semmi szükség - jegyezte meg a férfi az asztalon álló párás poharakra nézve. Daisy megvonta a vállát. - Nem nagy ügy. - Alapvetı szabályként kerülte az alkoholt, ha Logan is jelen volt. Bár megingathatatlannak látszott az absztinenciája, mégis bölcsebbnek tőnt, ha nem lóbál pezsgıt az orra elıtt. Nem helyes kihívni a sorsot. Amellett az, hogy nem ivott a társaságában, egyfajta tiszteletadás volt, mintegy támogatása annak, ami Logan számára mindennapos harc. - Hé - háborgott Sonnet -, nem toldhatod hozzá a szavamhoz azt, hogy „esketési"! Összeráncolt homlokkal nézett Zachre. - Pedig épp most tettem meg, és háromszónyi pontot kapok érte. Daisy a táblára nézett. - Ebesketési?
- Bizony. - Zach összefonta a karját. - Kérdezzétek csak meg Blake-et! Igaz, Blake? - A neve hallatán a kutya csóválni kezdte a farkát. - Ráadásul pluszpontot kapok, mert elhasználtam az összes betőmet. - Mind a nyolcat! -Aha. - Tehát - Sonnet egyenként eltávolította a lapocskákat - nemcsak analfabéta vagy, hanem csaló is. Egyszerre legfeljebb hét bető lehet nálad. Mindazonáltal nagyvonalú kedvemben vagyok, megengedem, hogy tovább játssz. Hol bohó, hol szenvedélyes hangulatban folyt a versengés. Némelyik szóképzıdmény berág, locsi, geodéta - élénk vitát váltott ki, melyet a nagyokos internetes oldal döntött el. Sonnetnek eltökélt célja volt a gyızelem, ám Logan az utolsó pillanatban kicselezte, az értékes Q betővel dupla pontszámot aratott. - Quadriga? - háborgott Sonnet. - Eredj már! - Négyes fogat az ókori Rómában. Vedd úgy, hogy tanultál valamit. A filmet pedig én választom ki. Ég önnel, puhány Mr. Darcy! - Logan szemügyre vette a DVD-győjteményt, és arcán egyre nagyobb elégedetlenség tükrözıdött. - Majd elválik? Az ártatlanság kora? Az operaház fantomja? Mi van, eldugtátok a jó filmeket? - Hidd el, nem bujkál sehol egy példány a Gladiátorból vagy a 3 00-ból. - Honnan tudod, hogy ez a két kedvenc filmem? - Nem minden pasinak ezek a kedvencei? - Nekem igen - ismerte el Zach. - B tervre van szükség - jelentette ki Logan, és felkapta a távirányítót. Kipróbált pár csatornát, mire megállapodott. - Ez az. Bunyó. Mind a négyen elhelyezkedtek a kanapén, hogy az élı bokszmérkızést nézzék. Daisy várakozáson felül élvezte. Megcsodálta a technikát, egy-egy jól elhelyezett ütés nyers erejét, azt, ahogy az ellenfelek kimerülten lerogynak, majd ismét ütlegelni kezdik egymást. Zachet és Sonnetet feltüzelte a pezsgı, de a hangosko-dásuk sem ébresztette fel Charlie-t. Daisy vidámabbnak és nyugodtabbnak érezte magát, mint hónapok óta bármikor. Olyan egyszerő dolog régi barátokkal eltölteni egy bolondos estét. Gyakrabban kellene megtennie. Újabb mérkızés kezdıdött. A játékvezetı bemutatta a versenyzıket, cirkuszi porondmester módjára elnyújtva a szavakat: - Éééés, ebben a sarokban pedig itt van „Beletalál" Tillis, aki most szerelt le a légierıtıl! A légierı szó úgy érte a lányt, mint valami orgyilkos merénylet, éles penge döfött a bordái közé, és kipukkasztotta a vidámság buborékját. Úgy látszott, a többieknek nem tünt föl, nevetgéltek, beszélgettek, a pattogatott kukoricát adták-vették. Daisy arra gondolt, hogy ez a jelenség - hogy a gyász beárnyékolja az egész életét - maga a vég. Talán nem szó szerint, de érzelmileg. A pszichológusa elmagyarázta, mennyire megviseli az embert, ha tartósan megreked a gyászolásban: kimerültség, álmatlanság, zavartság, elmagányosodás... Csak most, ebben a percben fogta fel a hatás teljes mélységét. A másik, amire rájött, ahogy ott ült a jókedvő barátaival, hogy ideje a boldogságot választania. Semmi mást nem érzett, csak bánatot egy örökkévalóság óta. Tovább kell lépnie, vagy vége. Boldog akart lenni. Nem akart úgy élni, hogy csak végigvonszolja magát a nappalokon, éjszakánként pedig zokog, és Julián egy régi pólóját szorongatja. 0 többet várna tıle; ı azt akarná, hogy élje az életét, ne csak kínlódjon. Érted, Julián, gondolta Daisy. És magamért. A következı hajnal ragyogó napsütéssel köszöntött be, az a fajta nap volt, amitıl Daisy szívét hála töltötte cl pusztán azért, hogy él. Megragadta a fotóstáskáját, és készített egy felvételt. Tudta, többre nincs szükség. Vannak felvételek, amelyek egyszerően tökéletesek.
Odasietett a számítógéphez, és nagy képernyın is megnézte. A kép egy harmattal gyöngyözött, fehér, tölcsér alakú virágot ábrázolt. Minden cseppecske domború felületén a napfelkelte tükrözıdött, természetes színek összetett mozaikját alkotva. Volt valami különleges a képben, valami varázslatos, ami megérintette, ha ránézett. Hosszú idı után elıször ismét mővésznek érezte magát. Elmentette a fájlt, majd kinyomtatta, és alaposan szemügyre vette. A hátuljára felírta a dátumot. Mély lélegzetet vett, és felvillanyozva becsúsztatta a képet a tálcába, amely túl régóta üresen állt: abba, amely a „MoMA-pályázat" feliratot viselte. Óriási vállalkozás, de megvalósítja, még ha az alvásról kell lemondania érte, akkor is. Ha bekövetkezik a lehetetlen, és kiválasztják a kiállításra, az maga lenne a csoda. Ha mégsem, akkor is lesz egy olyan portfoliója, amelyre büszke lehet. Amikor Charlie kicsivel késıbb felébredt, otthagyta ıt Sonnettel, akivel nekiláttak dinoszaurusz alakú palacsintákat gyártani, ı pedig fogta a fotóstáskáját, egy jegyzettömböt meg egy tollat, és elindult az útra, amelyet elızı este óta tervezgetett. Fölautózott a Kioga Táborba, és kisétált a tóparti tőzrakóhoz. Senki sem járt a környéken. Pár elszenesedett fahasáb maradványa hevert a kivájt gödörben, a tó pedig olyan volt, mint egy üveglap, ahol a fény érte. Megkereste a megfelelı szöget, és ahelyett hogy megpróbálta volna kiküszöbölni az éles ragyogást, elkészítette a felvételt, amelyet akart. Tudta, a ragyogás misztikus hangulatot fog adni a képnek. - Pontosan itt ültem, amikor elıször találkoztunk. -Halkan beszélt, noha senki sem volt, aki hallhatta volna. - Annyira más voltál, mint bárki, akit addig ismertem. Megpróbáltalak rávenni, hogy füvezz velem, mintha ezzel lenyőgözhetnélek, vagy ilyesmi. Visszautasítottad, de nagyon kedvesen. Akkor jöttem rá, hogy a barátod akarok lenni. Az összes többi barátom semmi mást nem akart, mint beszívni és bulizni. Nem értettem, te mit akarsz, de határozottan felkeltetted az érdeklıdésemet. Te voltál a mindenem, Julián. A halálod mintha hatalmas lyukat ütött volna a mellkasom közepébe. De valahogy mégiscsak életben vagyok, járokkelek, teszem a dolgom, ám az elmúlt évben nem éreztem semmi mást, csak fájdalmat, amiért elveszítettelek. Senki nem tud ilyen fájdalommal együtt élni. Úgyhogy a mai nap a továbblépésrıl szól. Sosem felejtelek el. Mindig szeretni foglak. De mostantól kezdve nem ábrándozom többé arról az életrıl, amely nem lehet az enyém. Találnom kell magamnak egy másik életet, és elég valószínőnek tőnik, hogy ehhez új szerelmet is kell találnom. - Mély lélegzetet vett. - Talán csak el kell fogadnom azt a szerelmet, amely régóta vár rám. Nem tudom. Ez az egész annyira új és borzalmas. Csak azt tudom, hogy istenhozzádot kell mondanom, és továbblépnem. Ha itt lennél, megértenéd. Benned több élet volt, mint bárki másban. Rengeteget tanultam tıled. Az utóbbi idıben nem sokat törıdtem az életemmel, de ez megváltozik. Keresett egy kenut, és kievezett arra a helyre, ahol Julián megkérte a kezét. Néhány szállóvendég ismerkedett a környékkel, de ı nem bánta. A kép, amely elmondta a történetet, alulnézetbıl készült, és két fát ábrázolt, melyeket keretbe fogott a kilátóterasz íve, a háttérben az ég végtelenje. Épp felröppent egy madár, amikor megnyomta a gombot. A nap hátralevı részében ráérısen járta az elhagyatott vidéki utakat, megállva azokon a helyeken, amelyeket Juliannel végigjártak az eljegyzésük napján. Felidézte mind a régi emlékeket, fényképeket készített, és minden megtett mérfölddel könnyebbnek érezte magát. Mintha minden megállónál megszabadult volna a bánat mázsás ereklyéinek egy részétıl, melyek sziklaként nehezedtek rá. A jegyzetfüzet megtelt szívébıl jövı gondolatokkal. A felvételek a természetet ábrázolták, de egy mélyebb történetet mondtak el. Remélte, hogy sikerült elkapnia az árnyalatot, amelyet keresett. Sejtette, hogy igen. Érezte a képeket, valamit kihoztak belıle. Új, izgalmas érzés volt, mintha feltárult volna egy rejtett világba vezetı ajtó.
Késı délutánra járt az idı, mire visszatért a kis sorházhoz a Tölgyfa utcában. Úgy érezte... Nos, ha nem is új embernek érezte magát, de határozottan önmaga szerencsésebb kiadásának. - Remélem, nem múló hóbort - dünnyögött félhangosan. Nem, nem az volt. Komolynak érezte. Hüvelykujjával a győrősujja tövéhez nyúlt, oda, ahol az eljegyzési győrő volt régebben. Már nem viselte, mert az ékszer tapintása, látványa szüntelenül arra emlékeztette, amit elveszített. Julián egyetlen szót vésetett bele: örökké. Hogy is mondta? „Az örökkévalóságot neked tartom fenn." Bement a házba, kiáltott Charlie-nak és Sonnetnek. - Anyu! - A fia rohanvást érkezett az elıszobába Blake-kel a sarkában. - Hazajöttél! Daisy a nyakába fúrta az orrát, és beszívta a juharsziruppal kevert kisfiúillatot. - így igaz, szívem, hazajöttem.
13.
Daisy nyugtalan bizsergést érzett a gyomrában, ahogy ott állt a város legszebb boltja, a Zuzu Divat elıtt. Egy butikban volt - menyasszonyiruha-szalonban -, amikor hírét vette Julián halálának, és az óta a nap óta nem tette be a lábát egybe sem. A pszichológussal tréfálkozni is próbált ezen: - Tényleg bediliztem. Elıfordult már a pszichológia történetében olyan nıbeteg, aki fél a vásárlástól? - Meglepıdne, ha tudná - felelt a pszichológus, és arra biztatta Daisyt, gyızze le a félelmét. Most az unokatestvérével, Oliviával jött el a butikba. A bolt tulajdonosa kifinomult ízléssel és egy üzletasszony ítélıképességével bírt. A készlet eklektikus stíluskavalkádjában mindent meg lehetett találni a méregdrága selyemruháktól a környékbeli kézmővesek alkotásain keresztül az egyszerő, de finom pólókig, amelyek olyan jól mutattak egy csinos farmerrel. A város fıterére nézı ajtó fölött a „Zuzunál mindig talál valamit" jelmondat állt. Tökéletes, vásárláshoz való nap volt, hővös, kissé borús, olyan idı, amikor az ember nem sóvárog azért, hogy kint lehessen a szabadban. Belépett a meghitt, barátságosan zsúfolt üzlethelyiségbe, és belélegezte a potpourri és az új ruhák kellemes illatát. A kiruccanás Daisy ötlete volt. A gyerekeiket az apákra hagyták. - No és, mi az apropó? - érdeklıdött Olivia. - Mert valami azt súgja, hogy nem egyszerően csajos napot akarsz tartani. - Jól látod. - Daisynek furcsamód nehezére esett errıl beszélni. - Több minden. Elıször is ki akar pukkadni a pénztárcám, mert tetemes fizetést kaptam egy esküvın. - Remek. Ez a bolt garantáltan segít megoldani a problémát. - Olivia elvett az egyik polcról egy kézzel festett selyemsálat, és Daisy nyaka köré kanyarította. - Tehát szükségem van a csalhatatlan stílusérzékedre. - Ó, ez hízelgı. - Nem, ez az igazság. Szükségem van rád.
Olivia korábban azzal foglalkozott, hogy házakat csinosított ki ingatlanügynökségek számára. Nála nagyobb divatszakértıt Daisy nem ismert, és most pontosan erre a képességére számított. - Az a helyzet, hogy szeretnék megint jól kinézni -vallotta be. - Mindig jól nézel ki. Gyönyörő vagy. - Kedves, hogy ezt mondod, hálás is vagyok érte, de kicsit sem érzem magam gyönyörőnek. Julián halála óta nem volt kedvem foglalkozni magammal, ezen szeretnék most változtatni. Nemcsak Charlie kedvéért, hanem magamért is. Ideje abbahagyni a puszta vegetálást. És ideje, hogy új embereket ismerjek meg. Hisz érted, pasikat... Annyira elegem van a magányból. Úgy értem, vannak nagyszerő barátaim, meg ott a családom, de szeretném, ha valakinek megint különösen fontos lennék. Olivia megölelte. - Helyes. Nagyon helyes. - Könnyek csillogtak a szemében. Vajon most Connorra gondol? - tőnıdött Daisy. Amikor tudomást szerzett az öccse haláláról, Connoron olyan mélységes, sötét düh és elkeseredés lett úrrá, ami mindenkit megijesztett - beleértve saját magát is. Igazi harcosként szállt szembe az állapotával, bevetett minden elképzelhetı fegyvert: pszichológust, csoportterápiát, gyógyszereket, meditációt, légzıgyakor-latokat, még a jógát is. Még elképzelni is nehéz volt Olivia férjét - aki úgy nézett ki, mint Paul Bunyan, a mesebeli favágó óriás -, amint jógapózokba tekeredik, és szanszkritul kántál, ám eltökélte, hogy minden követ megmozgat annak érdekében, hogy kimásszon a bánat mocsarából. És végül a sok erıfeszitésnek meg is lett a gyümölcse. Sikerült valahogyan megbékélnie, és elfogadnia a helyzetet. Daisy más, hosszabb utat járt végig. Azon a napon, amikor fölkereste azokat a helyeket, amelyek olyan sokat jelentettek Julián és az ı számára, lenyőgözı fotósorozatot készített. Fájt rájuk nézni, de ennél jobb munka nem került még ki a keze alól. Végre kész volt rá, hogy önmagával foglalkozzon. Olivia boldogan vetette bele magát a feladatba. Daisy megtapasztalta, hogy az unokatestvére imád tökéletes öltözeteket összeállítani. Három együttessel hagyta el a butikot, köztük olyan nagyszerő darabokkal, amelyek egy új, elegánsabb ruhatár alapját képezték. Amikor aggodalmaskodni kezdett a költségek láttán, néhány kiegészítıt Olivia vállalt magára, és errıl nem lehetett lebeszélni. - Elképesztıen fogsz kinézni! - lelkendezett. - Gyere, nézzük meg, van-e hely a szépségszalonban! - Jó. - Daisy kapva kapott az ötleten. Már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára fodrásznál. - Nagyszerő ötlet. Régóta gondolkozott már rajta, hogy le kellene vágatnia a haját, de mindig halogatta, maga sem tudta, miért. Nem igaz. Nagyon is jól tudta, miért. Julián imádta a hosszú haját. Csakhogy minden megváltozott, és ez a nap pontosan errıl szólt. A derékig érı haj jól mutat a samponreklámokban, ám a való életben arról árulkodik, hogy a tulajdonosa elhanyagolja magát. Nemrég Windhamben járt egy esküvın, és valaki azt kérdezte tıle, nem pünkösdista-e. Nem mintha valami rossz lenne abban, ha valaki pünkösdista, mégis, a kérdés nyomán úgy érezte magát, mint egy csodabogár. A Pomádé szalont a három Dombrowski lány mőködtette, akik rendíthetetlen meggyızıdéssel hittek a kényeztetés hatalmában. Talán ezért tartotta magát eddig távol a szalontól, elmélkedett Daisy. A kényeztetés és a szépítkezés valahogy nem tőnt összeegyeztethetınek a bánatával. Amikor aztán átlépte a szalon küszöbét, és megcsapta az orrát a minıségi hajápoló szerek gyümölcsös illata, rájött, mekkora bolond volt. Ez a gyógyulás helye. Miért nem jutott ez idáig az eszébe?
A. Pomádé több volt, mint fodrászat. A testvérek leg-fiatalabbika, Tina a körömápolás mővésze volt. A középsı lány, Leah, kozmetikusnak tanult, és zseniális sminkeket készített. Az összes környékbeli menyasszonyt ı festette ki. A legidısebb testvér, Maxine volt a fodrász. Amikor Olivia és Daisy beléptek, épp egy vendég fején dolgozott. - Úgy félóra múlva tudom fogadni - mondta. - Addig üljön be egy manikőrre! - Jó ötlet - helyeselt Olivia. - Miért is ne? - Daisynek sem volt kifogása ellene. Már rég el kellett volna jönnie. Vagyis... csak akkor, ha van rá idınk. - Hogyne lenne idınk? A fiúk vigyáznak a lurkókra, ha kell, megfürdetik és le is fektetik ıket. Daisy tudta, hogy Logan sosem panaszkodna azért, amiért Charlie-ra kell vigyáznia. Amikor reggel elindult a fiával a Kioga Táborba, elégedettnek látszott az aznapra elıirányzott tervvel. Apák és gyermekeik kirándulnak, és ha az idı felmelegszik annyira, akkor úsznak, majd visszamennek Connorékhoz pihenni és videózni. Kíváncsi lennék - mondta az unokatestvérének -, Logan nem érzi-e kínosnak az együttlétet Connorral. - Miért érezné annak? Nem is tudom. A gyerekem apja az elhunyt vılegényem bátyjával tölti a napot. Vajon mirıl beszélgetnek? Gyerekekrıl. Sportról. Meg a munkájukról. Hatalmas klubszendvicset készítenek ebédre, és reménykedhetünk, hogy nem tanítanak csúnya szavakat a gyerekeknek, vagy azt, hogyan böfögjenek vezényszóra. Maxine kiszabadította a vendégét a hajszárító bura alól, és Daisy meglepetten ismerte föl a recepcióst az anyja ügyvédi irodájából. - HELLO, Daphne, örülök, hogy látlak. İ az unokatestvérem, Olivia. Maxine beültette a vendégét a székbe, és módszeresen bontogatni kezdte a csavaróit. Ajelek szerint Daphne választása ezúttal a világító ciklámenlilára esett, ami éles ellentétben állt természettıl fogva fekete hajával. Emellett érdekes figurákat ábrázoló tetoválásgyüjteménye volt. - Hogy vagy mostanában? - kérdezte. A hangja inkább csengett udvariasan, mint barátságosan. Daisy sosem értette, miért, de Daphne valahogy nem kedvelte ıt. - Köszönöm, jobban. Oliviával terápiás bevásárlást tartottunk, most pedig itt vagyok, hogy átváltoztassanak. Kész vagyok új életet kezdeni. - Valami baj volt a régivel? - tudakolta Tina, miközben beállította a görgıs székét Daisyvel szemben, a manikürasztal túloldalán. Daisy bólintott, és mély lélegzetet vett. Mostanra már hozzászokott, hogy elmondja a történetét. Az önsegítı csoportban azt a tanácsot kapta, hogy gyakoroljon. Nem egyszerő feladat elmesélni életed legszörnyőbb csapását olyan módon, hogy közben a másik fél ne érezze kényelmetlenül magát. - Múlt szeptemberben meghalt a vılegényem. A légierınél szolgált, és bevetés közben megölték. - Ó, nem! - Tina megragadta Daisy kezét, és belemerítette az illatos, langyos áztatóvízbe. Szavamra, ez borzalmas! Hallottátok, lányok? Ennek a szegény lánynak meghalt a vılegénye. Részvétünk, kedves, ıszinte részvétünk. - Köszönöm. - Daisy megkönnyebbült, hogy sikeresen túlesett a magyarázaton. - Voltak napok, amikor komolyan úgy éreztem, hogy az én életemnek is vége. De ez nem helyes, ugye? Van egy gyönyörő kisfiam, nagyszerő barátaim és szeretı családom. - Ó, aranyom, már kisbabájuk is volt?
- Hm, ez kissé bonyolult. A fiamnak nem a vılegényem volt az apja. - A helyiség túloldaláról is magán érezte Daphne figyelmes pillantását. - Egek, ha így mesélem el, az életem olyan, mint egy szappanopera. - Akkor hát ki a baba papája? - kíváncsiskodott Leah. - Egy osztálytársam, régi ismerıs. Gimnazista korunkban volt egy buli, amelyik kissé eldurvult, aztán... megszületett Charlie. - Maga is meglepıdött, milyen könnyőszerrel osztja meg a magánélete részleteit ezekkel a nıkkel, akiket alig ismer. De hát ez a szépségszalon hangulatából adódik: olyan hely, ahol egy nı biztonságban érzi magát, fel meri fedni a titkait. - A strici disznó! Felcsinál egy lányt, aztán... - Logan rendes fiú - vágott közbe Daisy gyorsan -, ami azt illeti, nagyon rendes. Ma egész nap ı vigyáz Charlie-ra, amíg én itt vagyok. Hé, Maxine - szólalt meg Daphne -, mennem kell. Találkozóm van valakivel. Ma ki kell hagynunk a kifé-sülést. - Biztos vagy benne? - Persze, majd megoldom. - Daphne felugrott a székbıl, kibújt a védıköpenybıl, a recepcióspultnál sebesen kitöltött egy csekket, aztán az ajtó felé vette az irányt. -Szia, Daisy, sok szerencsét! Örülök, hogy megismertem, Olivia. - Valami rosszat mondtam? - kérdezte Daisy, miután Daphne távozott. - Kissé bogaras, de remek teremtés. Amíg a barackrózsaszínre lakkozott körme száradt, Daisy a fodrász kezébe adta magát. Mosás, kondicionálás, vágás, beszárítás. Nem járt fodrásznál az esküvıi frizura próbája óta. Az unokatestvére, Dare, aki az egész lakodalmat megszervezte, elvitte egy speciális szalonba Albanyben. İrületesen vidám nap volt. Daisy kacagott, álmodozott, elképzelte, milyen lesz az esküvı, hogy mit szeretne, milyennek lássa ıt Julián, amikor elıször megpillantja. A fodrász laza kontyot fésült neki, amelyet friss virágok díszítettek, és a nagymamája gyöngyház berakásos ezüstcsatja tartotta össze. Belenézett a tükörbe, és menyasszonyként látta benne magát. Most hátrahajtott fejjel ült a hajmosó elıtt, behunyta a szemét, és elképzelte, hogy elmosódik ennek az emléknek a fájdalma, magával viszi a víz, mint a sampon habját, le a lefolyón. Elég volt, gondolta. Elég volt a fájdalomból! - Rövidre - mondta aztán Maxine-nek. - Mennyire? - Mint egy bubifrizura, mondjuk. Maxine végighúzott egy ritkás fogú fésőt a lány hosszú, nedves haján. - Biztos benne? - Most igen. De siessen, mielıtt meggondolom magam! - Nem fogod megbánni - szólt közbe Olivia. - Mindig is úgy véltem, jól állna neked a rövid haj. Határozott, fürge mozdulatokkal csattogott az olló Daisy füle körül. Nézte, ahogy hosszú fürtjei vizes csíkokban hullanak alá, halk, nedves puffanással földet érve a szék alá terített szınyegen. - Olyan, mint egy rituális nyírás - jegyezte meg, és igyekezett palástolni az idegességét. -Az is - kapott a szón Olivia. - És a rituálé résztvevıje, te, teljesen új nıként fogsz kilépni ebbıl a szalonból. - Szuper, tényleg, csak egy gond van vele. - Miféle gond? - Ez a teljesen új nı a régi életét fogja folytatni. Ugyanazt a munkát, ugyanazt a rutint... - Lehet, hogy így van, de a külsıd teljesen megváltozik. Ez pedig fel fog tőnni a pasiknak, és megint elkezdesz randikra járni.
- Sosem jártam randikra. A gimibıl egyenesen a szülıszobába mentem. Fogalmam sincs, hogy megy az ilyesmi. - Édesem, ha kimegy innen, már semmi mást nem kell tudnia, csak azt, hogyan ragadja meg az alkalmat, amikor leveszik a lábáról - nyugtatta meg Maxine. Daisy nagyot nyelt. - Egyáltalán hol ismerkednek manapság az emberek? Kénytelen leszek az internetet használni? - Talán - mondta Olivia. - Arra még nagyon nem érzem késznek magam. - Oké, akkor maradj a hagyományos módszernél! Hagyd, hogy a barátaid mutassanak be neked jelölteket. - Jó. Te kit mutatsz be? Olivia egy árnyalattal tovább hallgatott a kelleténél. - Látod? Nem is ismersz senkit, aki... - Ned Farkis - vágott a szavába az unokatestvére megkönnyebbült mosollyal. - A könyvelım munkatársa, és tudom, hogy szingli, mert... - Ned Farkis? Miféle név ez? - Az ég szerelmére, ne a nevük alapján ítéld meg az embereket! - Mást nem tudok róla. - Nos, nagyon helyesnek és értelmesnek tőnik a fickó. - Hogy néz ki? - Helyes. Olivia kétségkívül sumákolt, és Daisy ugratni kezdte: - És értelmes is? - Oké, mondjuk úgy, kicsit fura figura, és... hm... a kelleténél vastagabb a dereka. - Egyre jobb. - Jól van, hagyjuk. - Ismeri Alvint a videotékából? - vetette közbe Leah. - Helyes fiú. Kócos haj, félénk mosoly. - Alvin Gourd? Nem hinném, hogy bejön nekem -mondta Daisy. Bár abban egyetértett, hogy Alvin tényleg helyes, ahogy John Cusack is az a Pop, csajok satöbbiben, ám egyértelmően nem az ı esete. Sápadt, visszahúzódó, egy két lábon járó filmenciklopédia. - Lehet, hogy teljesen rosszul közelítjük meg a kérdést - szólalt meg ismét Olivia. - Okos, sikeres és szórakoztató nı vagy. Ráadásul percrıl percre szebb. Kár azon törni a fejünket, milyen pasinak mutassunk be. Csapatostól fognak a nyomodban járni, le sem tudod majd vakarni ıket. Emlékezz a szavamra! A hajvágás pontosan olyan jól sikerült, ahogy Maxine ígérte: sima, csillogó fürtjeinek vége a vállát súrolta. Megrázta a fejét. Könnyőnek, de szokatlannak érezte az új frizurát. Leah gyönyörően kisminkelte, és Olivia ragaszkodott hozzá, hogy vegye fel az újonnan vásárolt ruhák egyikét. - Komolyan gondolod? Nincs semmi különös programom estére, hazaviszem Charlie-t, és otthon maradunk. - Ugyan már, a kedvemért! Az üzlethelyiség mögötti szobában Daisy belebújt egy új, fekete, koptatott farmerbe, egy magas sarkú szandálba, hogy látsszon a festett lábkörme, és egy mélyen kivágott, tarka, libegıs felsıbe. Aztán megállt a fodrászatban a tükör elıtt, és csak bámult. - Tyőha! Egész jól nézek ki. Eddig sem volt olyan vészes a helyzet, de ez tényleg jó. - Senkinek sem árt néha egy kis változtatás.
Charlie egyetlen pillantást vetett rá, és elbújt az apja mögött. - Anyu! Mit csináltál? - Levágattam a hajamat. Tetszik? - Nem. Tedd vissza! - Hé, cimbora, ez nem járja - intette az apja, aztán ránézett Daisyre. Tátva maradt a szája, és láthatóan felizzott a tekintete. - Lenyőgözı! - Én is ezt mondtam neki - jegyezte meg Olivia, aki ebben a pillanatban lépett be. Connorral együtt építették a házukat, amelyrıl Daisy-nek mindig is az volt a véleménye, hogy álmodni sem lehetne szebbet. Megvolt benne minden a folyami kövekbıl rakott kandallótól kezdve a képeskönyvbe illı kertig és rácsos kerítésig, eszményi helyen állt a Schuyler folyóra nézı domboldalon, és nagyszerő kilátás nyílt belıle a távolabb fekvı tóra. - Hogy telt a nap? - érdeklıdött. - Remekül - felelt Logan. - A gyerekek jól kijönnek egymással. A kutyák is, azt hiszem. Bár szerintem Barkis nem igazán kedveli Blake-et. - Badarság. Mindenki szereti Blake-et. - Kérdezd meg ıt! - Logan sanda pillantást vetett a kutyára. - Indulhatunk haza? - Persze. - Daisy nézte, ahogy körbejár a szobában, és összeszedegeti Charlie szerteszét heverı holmiját. Logan arckifejezése az imént, amikor meglátta ıt, örömmel töltötte el. Elmosolyodott, végre nem látta olyan reménytelenül sötétnek a jövıt. - Mindent köszönök - búcsúzott Oliviától -, remek nap volt. - Az életed is ilyen remek lesz. - Remélem. Az ajtóban az unokatestvére elkapta a csuklóját, és a füléhez hajolt: - Csak egy megjegyzés. Ha randizásra spekulálsz, lehet, hogy nem ártana elıször otthon körülnézned. - Hogyhogy? - Láttam, hogyan reagált Logan az új külsıdre. De nemcsak azt láttam, hogyan bámul téged, hanem azt is, te hogy bámulod ıt. Daisy már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Olivia leintette. - Csak mondom. Daisy az egész hazavezetı úton ezen töprengett. Logan? Komolyan? Kizárt. Logan túlságosan kézenfekvı megoldás. Ami ennyire kézenfekvı, az biztosan nem mőködik. Csendesen ült a kocsiban. A fiúk nem vették észre a hallgatását, a We are the Championst énekelték a rádióval együtt, meglehetısen hamisan, és remekül érezték magukat. A városközpontba érve Daisy anélkül, hogy megfontolta volna, megszólalt: - Mit szólnál hozzá, ha vennénk valahol egy pizzát vacsorára? Túlságosan ki vagyok csípve ahhoz, hogy fızzek. - Juhé! - ujjongott Charlie a hátsó ülésrıl. - Apu is kap? - Természetesen. Udvariatlanság lenne, ha nem kínálnánk meg. Persze - tette hozzá kis habozás után -, csak ha nincs más dolgod. - Benne vagyok - mondta Logan. - Carminucci vagy Sir Lancelot? - Carminucci, ez nem kérdés. Extra feltéttel. A pultnál Logan rendelt egy óriási pizzát, sajttal, illetve gombával, fele-fele arányban. Daisy meglepetten nézett rá. - Honnan tudod, hogy a gombás pizzát szeretem? - Mindig tudom, mit szeretsz. -Hm. - Ez meg mit akar jelenteni?
- Csak próbálom eldönteni, hogy ezt figyelmességnek vegyem, vagy úgy, hogy leskelıdsz utánam. - Figyelmességnek, efelıl nyugodt lehetsz. Amíg várták, hogy elkészüljön a pizza, odavitték Charlie-t az óriási akváriumhoz, amely teljesen kitöltötte az étterem egyik falát. A kisfiú rajongott a tarka halakért, és lelkesen próbálta utánozni kidülledı szemüket és kerek, tátogó szájukat. Daisy szerette a fia szemével nézni a világot. Kivétel nélkül mindig arra emlékeztette, hogy csodálattal tekintsen a dolgokra, és higgyen a varázslatban. Sok kamerába belenézett már életében, de Charlie perspektívája volt a legüdébb és a legellenállhatatlanabb. Néha, amikor megtervezett egy felvételt, megpróbálta alkalmazni azt, amit magában Charlie-szőrınek nevezett el. Hogyan nézné a kisfia az adott jelenetet? Érdekes eredmények születtek belıle. - Nini, Anyuapu - szólalt meg a gyerek, aki elıszeretettel összevonta a nevüket -, egy emberke van a medencében. Egy kis kerámiabúvár állt félig eldugva a tarka vízinövények között, a hátán oxigénpalack, a kezében szigony. - Kincset keres - mondta Logan, és a parányi ládára mutatott, amelyben kalózkincsek csillogtak. - Hü, ez klassz! De nézzétek... - Egy kis trópusi halra mutatott, amely az oldalán fekve lebegett a felszín közelében. Fekete és kék mintája megfakult, parányi kopoltyúja kirojtosodott, és nem mozdult, leszámítva azt, amikor megrebbentette az áramlat, amelyet a levegıztetı pumpa keltett az akváriumban. Charlie megkocogtatta az üveget. - Szerintem ez a hal meghalt. - Azt hiszem, igazad van - mondta Daisy. - Szóval tényleg meghalt? Teljesen? Nem fog többé úszni? - Nem valószínő. - Ki fogja valaki venni innen? - Gondolom, igen, ha majd legközelebb takarítják az akváriumot. - És ha mégsem veszik ki? -Akkor... nos... felbomlik, egyre kisebb és kisebb részekre, míg végül nem is látod. - Daisy nem lelkesedett a témáért. Túlságosan hasonlított a valósághoz, amelyet fel kellett dolgoznia az elmúlt évben. Amikor megtudta, hogyan halt meg Julián, kínzó kérdések üldözték, amelyekre sosem kaphatott választ, és nyomasztó képek zavarták meg az álmát. Mit érezhetett Julián? Félelmet? Fájdalmat? Küzdött az életéért, vagy azonnal beállt a halál? - Kész a pizza. - Logan elıvette a pénztárcáját. -Farkaséhes vagyok. Hát ti? - Farkaséhes - jelentette ki Charlie. Logan kifizette a pizzát meg egy hatos csomag gyömbérsört. A frissen sült pizza illata sóhajt csalt elı Daisybıl, miközben beszállt a kocsiba. - Valami baj van? - tudakolta Logan. - Szó sincs róla. Nem is értem, miért akar valaki mást enni, amikor van a világon pizza és gyömbérsör. - Köszönöm, hogy egész nap vigyáztál Charlie-ra -mondta Daisy késıbb az este folyamán, amikor Logan kimászott Charlie ágyából, ahol az elızı félórában mesét olvasott a gyereknek, amíg az el nem aludt. Charlie kinıtte a dinoszaurusz formájú ágyat, immár szokásos fekhellyel rendelkezett, melyet divatos ágynemő ékesített. - Nem gond. - Logan óvatosan becsukta az ajtót maga mögött. - Sosem gond, te is tudod. - Kérsz még egy gyömbérsört? - Igen, köszönöm. - Átvette a felkínált barna üveget. - Hamarosan indulnom kell.
- Ó... Nem akarlak feltartani, ha programod van. -Daisy egész este kissé zavarban volt, és azt is pontosan tudta, miért. Olivia elsuttogott megjegyzése bogarat ültetett a fülébe. A felszínen semmi sem változott, mégis hirtelen minden másnak tőnt. - Igen, programom van - erısítette meg Logan. Daisy oldalát fúrta a kíváncsiság, de nem kérdezısködött. Kettejük kapcsolata furcsa keveréke volt a meghittségnek és a távolságtartásnak. Ki-ki élte a maga külön életét, ám Charlie-nak köszönhetıen az életük elválaszthatatlanul összegabalyodott. Rájött, valószínőleg csak idı kérdése, hogy Logan megismerjen valakit, aki fontossá válik a számára. Fiatal, sikeres és tagadhatatlanul jó megjelenéső a rozsdavörös hajával, zöld szemével, sportos termetével és magával ragadó mosolyával. Minden esély megvan rá, hogy egy nap Charlie-nak mostohaanyja legyen. Meg féltestvérei. Nehéz volt elképzelni, de az utóbbi idıben Daisy igyekezett szembenézni a valósággal, és a jövıbe tekinteni. Rettenetesen szerette volna tudni, milyen programja van Logannek, ám a világért sem akart kotnyelesnek tőnni. - Lefogadom, rettenetesen szeretnéd tudni, milyen programom van. - Igazán nem akarok kíváncsiskodni. - Látszott, hogy Logan átlát rajta. - Jó, ha nem is rettenetesen, de szeretném tudni. - Randim van. - Ó... - Daisy szíve elszorult. - Egy tizenkét lépéses programmal a templom alagsorában. Daisy most már nevetségesnek érezte, hogy elszabadult képzelete mostohaanyát meg féltestvéreket vetített elé. - Ertem. Elnézést, ha tolakodó voltam. - Egyáltalán nem. Remélem, nem zavarnak. Mármint a győlések. - Zavar? Viccelsz? Logan, a kitartás, amellyel részt veszel ebben a programban, tiszteletet érdemel. A fiatalember ledöntötte a gyömbérsör maradékát, és elégedetten böffentett. - Bájos. - Hé, az embernek ki kell engednie valahol a gızt! Daisy nevetett. - Igaz. - Aztán kutatva nézett rá. - Mondd csak, zavar az, ha körülötted mások isznak és buliznak? - Igen is meg nem is. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint egy cukorbeteg, aki bemegy a Sky River Sütödébe, ahol épp kiteszik a vitrinbe a cukormázas-juhar-szirupos szeletet. -Au! - Nem baj. Kibírom. - És ez tartós? - Daisy kíváncsi volt a programra, amelynek hatására Logan néhány éve gyökeresen megváltoztatta az életét. - Egyszerre csak egy napig tart. Ez így mőködik. Nincs garancia. - Mintha másutt lenne - felelte a lány jókedvően, és betette a kiürült üvegeket a győjtıbe. - No, és te? Te mit tervezel ma estére? - Semmit. - Általában így teltek az esték. - Akkor mire föl az új ruha meg a frizura? - Ja, hogy ez? Úgy döntöttem, ideje változtatni. Több mindenen, ami azt illeti. Nem helyes, ha az ember egész életében bánatos. - Helyes meglátás, egyetértek. - Tehát tovább akarok lépni. Mindez pedig - a ruhára meg a hajára mutatott - szimbolikus. - Értem. Klassz.
Daisy habozott. Mondja el neki, mi egyebet határozott még el? Ha Logan készülne ismerkedni, ı szeretne róla tudni. - Randizni fogok - hadarta. - Kivel? - kérdezte Logan ugyanolyan gyorsan. - Ilyen messzire nem terjednek a terveim - nevetett fel kurtán Daisy. - Mindenesetre vannak ötleteim. - Nem kétlem. - És hidd el, Charlie érdekeit mindig szem elıtt fogom tartani. - Nem kétlem. - Logan hosszan nézett rá. A lány azt hitte, mondani fog még valamit, de nem tette. - Mennem kell. Daisy az ajtóhoz kísérte. - Még egyszer köszönöm. A mai napot, a vacsorát... meg mindent. - Szívesen. - Logan megállt az ajtóban. Határozottan furcsán bámult rá. Pillantása a szájára siklott, és nagyon közel állt hozzá. Egy ırült pillanatig Daisy azt hitte, meg fogja érinteni. Egy még ırültebb pillanatig egyenesen vágyott rá. Aztán elillant a feszültség, és Logan kilépett az éjszakába, magára hagyva Daisyt az új frizurájával.
14.
Daisy gyalogolni indult a barátnıjével, Maureen Havennel, a városi könyvtárossal. Blake a pórázát rángatva ugrált minden madár és mókus után, amely átröppent vagy átszökkent az ösvényen. - Tudod, mire jöttem rá? - Mire? - Utálok randizni. Maureen nevetett. Én is utáltam. Néha arra gondolok, leginkább azért mentem férjhez, hogy ne kelljen többé randizással bajlódnom. - Aha, még el is hiszem. Azért mentél férjhez, mert halálosan beleestél Eddie Havenbe. - Oké, beismerem. - Miért kell nekem randiznom? - nyöszörgött Daisy. -Miért nem tudok csak úgy, egyszerően beleszeremi valakibe? - Az általános szabály szerint az elsı vezet a másodikhoz. De próbáljuk megoldani a problémát, találjuk ki, mire van szükséged, mit akarsz elérni az életben. Végezhetünk egy kis kutatást... - Teljesen úgy beszélsz, mint egy könyvtáros - méltatlankodott Daisy. - Talán csak arra van szükségem, hogy kipanaszkodjam magam. - Nem, válaszokra van szükséged. Mit nem szeretsz ;i randizásban? Maureen kitartása elismerésre méltó, gondolta Daisy. - Lássuk csak... A mesterkélt helyzetet. Az idegeskedést, ami megelızi a tényleges eseményt. A zavart. Meg... ó, igen, meg a pasikat! Maureen lóbálta a karját, ahogy járt. - Jut eszembe, honnan szeded ezeket a fickókat?
- Innen-onnan. Barátaim ismerısei, meg ilyesmi. - Internettel próbálkoztál már? - Mindenki ezt kérdezi. Nem, azt még nem próbáltam. - Talán jó lenne. - Vagy nem. - Mesélj az eddigi randikrıl! Daisy is szaporán lépkedett. Legszívesebben a saját életébıl is kigyalogolt volna. - Az unokatestvérem, Olivia, összehozott egy Mac nevő fickóval. Orvosasszisztens, és ı is orvosnak akar tanulni. - Ez... ígéretesen hangzik. Borzalmas volt? - Nos, egy gyorsétterembe vitt el vacsorázni. - Elsı rossz pont. - Mániákusan módosított minden rendelést, tudod, hogy külön kéri a kenyérkockákat, meg hogy páratlan számú jégkocka legyen a kólájában... - Második rossz pont. - Aztán egész este másról sem beszélt, mint arról, milyen nehéz egy orvostanhallgató élete, hogy semmi másra nem lesz ideje, mint tanulni, dolgozni és aludni, és hogy ez évekig így fog menni, ha le akarja tenni a szakvizsgát. - Harmadik rossz pont, kiesett. - Ja, és megpróbált letapizni a parkolóban, amikor elbúcsúztunk. - Ez súlyos. - Nagyon súlyos. - Gondolom, kihúztad a listádról. Hát a többi? - Ott volt Dean, a csoporttársam a fısuliból. Szintén fényképész. Három órán keresztül mesélt a versenyekrıl, amelyeken indult, és a díjakról, amelyeket megnyert. Évi négy kiállítása van Manhattanben. Ne érts féke, szép mások sikereirıl hallani. De ı valahogy úgy adja elı magát, hogy teljes csıdtömegnek érzem magam mellette. - Nem jó. Olyan emberekkel kellene érintkezned, akik mellett javul a közérzeted. Más versenyzık? - Jerome Cady. Tanár a gimnáziumban. Akkor kezdett tanítani, amikor én negyedikes voltam. Emlékszem, minden lány szerelmes volt belé. - De te nem tartoztál közéjük? Daisy a fejét rázta, miközben visszagondolt azokra a kaotikus idıkre. Mivel terhes lett, el kellett hagynia az elıkelı manhattani iskoláját, Avalonba költözött, és az utolsó gimnáziumi éve második felét vadidegenek között töltötte. Az utolsó, ami eszébe jutott akkoriban, hogy belehabarodjon valamelyik tanárába. - Túlságosan lefoglalt a terhesség. - Na és milyen ez a Jerome? - Attól félek - sóhajtott egy nagyot Daisy hogy valami baj van velem. - Miért mondasz ilyet? - Hát, mert Jerome szinte tökéletes. Még mindig ı a legcsinosabb tanár a suliban. Fizikát tanít, és edz a kosárlabdacsapattal. Önkéntes munkát végez a templomban. - Mégsem kedveled. - Pedig igyekeztem, Maureen. Nagyon, nagyon igyekeztem. Olyan erıltetett volt az egész. Ott ültem, és azt mondogattam magamnak: itt ez a fickó, ez az igazán remek fickó, aki látszólag mindenben illene hozzám, úgyhogy biztos velem van a baj, mert nem érzek semmit. - Kémiának hívják. Senki sem tudja megmagyarázni. Létrehozni sem tudod. írhatsz listát arról, mit szeretsz egy fickóban, de ha nincs meg a kémia, sütheted. - Ez elkeserítı.
- Nem, gondolj csak bele! A kémia segít túllátni a felszínes dolgokon, megmondja, ha valami helyes. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Én is utáltam randizni, és majdnem fel is adtam a keresgélést. Aztán jött liddie, mintaképe mindannak, ami nem való hozzám. Cseppet sem. Égy könyvtáros meg egy exalkoholista rocksztár? Ugyan már! - Nagyszerő pár vagytok - ellenkezett Daisy, noha belátta, hogy látszólag nem illenek egymáshoz. Csupán felületesen ismerte Eddie-t, de csodálta, ahogy megváltoztatta az életét. İ volt Logan segítıje a terápiás csoportban, és valószínőleg többet tett Charlie papájáért, mint sejtené. - Errıl beszélek - helyeselt Maureen. - Kicsit sem illünk össze, leszámítva azt, hogy vele mőködik a varázslat. - Én nem vágyom varázslatra. Megelégszem egy kedves fickóval, aki mellett jól érzem magam. - „Megelégszem." Daisyt zavarta a saját szóhasználata. Nem is, az abban rejlı igazság zavarta. Márpedig ez volt az igazság, mert a sajgó magány, amely nem hagyta aludni éjjelente, rádöbbentette, hogy amíg ı arra vár, hogy találjon egy pasit, az élet elmegy mellette. - Kitartás! - biztatta Maureen. - Be fog következni. Talán akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. Hát nem érdekes az élet? Daisy belépett az Almafa fogadó elıterébe. Összeszorult a gyomra az idegességtıl. Micsoda egy bolond ı! Nem lett volna szabad hagynia, hogy Olivia ismét belerángassa valamibe. Csakhogy Olivia rámenıs volt. Felajánlotta, hogy egész éjjel vigyáz Charlie-ra, hogy Daisy olyan késıig maradhasson, amíg csak jólesik. Erısködött, hogy ez lesz az igazi. Nem elég, hogy már megint randevúzik - már megint vakrandira jött! Igyekezett leplezni a nyugtalanságát, amíg a titokzatos jelöltre várt. Figyelmesen szemügyre vette az elıteret, megcsodálta a kiállított képeket, egy helyi mővész rézkarcait. Az Almafa fogadó volt a legelegánsabb étterem a városban. A szépen helyreállított régi udvarház egy gyümölcsöskert mellett állt, és a Schuyler folyóra nézett. A dekoráció visszafogott volt, az asztalok apró táncparkettet fogtak közre a zongora mellett. Az európai jellegő kézírással készült étlap ínycsiklandó finomságokat kínált, elsısorban helyi termékeket, halat és vadat. Olyan hely volt ez, ahová az emberek ünnepelni jöttek, vagy... meglepıdni. Új ruhát viselt, a múltkor vette, amikor kirúgott a hámból, és elment vásárolni az unokatestvérével. Olivia döntéséhez nem fért kétség: a ruha tökéletesen állt rajta, és könnyed, nıies jellege tökéletes viseletté tette egy randevúra. Amikor megmutatta Charlie-nak, a kisfiú nagy szemeket meresztett, aztán elvigyorodott, és feltartotta mindkét hüvelykujját. - Nekem van a legszebb mamám - jelentette ki. Erre föl aztán táncra perdültek. A különleges táncot ık találták ki egy bolondos pillanatban valamelyik nap. Valahol félúton volt a társastánc és a hiphop között, és bármire lehetett ropni, ami a rádióból szólt. - Inkább lemondanám az egészet, és veled töltenem az estét. Rajtad kívül nincs szükségem másra. - El akarok menni Oliviához! Már összeraktam a cliffordos táskámat. - Charlie szeretett ellátogatni Oliviához és Connorhoz, elsısorban az unokatestvére, a kis Zoe miatt. Mindig élményt jelentett, ha ott alhatott, mert a gyerekszobában emeletes ágy állt, amelyhez csúszda csatlakozott, úgy lehetett lejönni róla, mint amikor evakuálják az utasokat egy repülırıl. Most, hogy eszébe jutott a fia, Daisy elmosolyodott. Miért nem elég neki Charlie? Micsoda badarság szeretet után kutakodni, amikor otthon van az, akit a legjobban szeret a világon! Oké, gondolta, meglépek. Mr. Titokzatos azt gondol, amit akar. Úgysem volt benne teljes szívvel a dologban.
Keresgélni kezdte a kocsikulcsot a táskájában -amelyet azért választott, mert jól illett a cipıjéhez -, amikor árnyék vetıdött rá. - Mész valahová? Fölkapta a fejét. - Logan! Hát te mit keresel itt? A férfi elmosolyodott. - Ugyanazt, amit te. Találkám van valakivel. 0, nagyszerő! Most aztán tényleg le kell lépnie. Ha valamire, hát arra egyáltalán nem vágyott, hogy jelen legyen, amikor Logan randevúzik, akárki is az illetı nı. - Jó mulatást! Nekem mennem kell. - Nagy kár - mondta Logan. Remekül néz ki, állapította meg Daisy, és kis szúrást érzett a szívében. Csinos, de teljesen természetes a jól szabott sportzakóban, a golfingben és a khakiszínő nadrágban. Valószínőleg meg is nyiratkozott, és a fodrász a lehetı legtöbbet hozta ki a dús, hullámos, vörösesbarna hajából. Vajon ki lehet a szerencsés lány? - tőnıdött. Aztán elhessegette a gondolatot, és elindult az ajtó felé. Semmi köze hozzá. Logan megérintette a karját. - Hát a randevúnk? - kérdezte. Daisy megdermedt. Eszébe jutott, milyen alamuszi módon viselkedett az unokatestvére az egész ügyet illetıen. Hát ezt jól kifundálta! - Viccelsz, ugye? - kérdezte. Logan csak mosolygott. - Te vagy a titokzatos lovagom? - Meglepetés! - Ó, az ég szerelmére! - Daisy önkéntelenül elmosolyodott. Leginkább a megkönnyebbüléstıl. Hála istennek, gondolta. Hála istennek nem egy újabb különc, dilis vagy kéjenc. Végre egy normális fickó, akit még ismer is. - Mi ez az egész, Logan? - Gyere, beszéljük meg vacsora közben! Az elıétel zöldsaláta volt friss körtével és dióval. A zongorista halk, ismert számokat játszott, amelyek elsuhantak a tudat felszínén, mint a falevelek egy patak vizén, és a hangok feledésbe merültek, alighogy felcsendültek. - Látom, kivételesen megetted a gyümölcsöt is a salátádban - jegyezte meg Daisy. Nagyon is jól ismerte Logan ízlését, amelyet a fiuk is örökölt tıle. - Örülök, hogy észrevetted. Hiszek benne, hogy a salátát, a gyümölcsöt és a magokat nem szabad összekeverni. Ma kivételt tettem. - Charlie-nak Nyúl Péterrıl olvasok föl, abban a reményben, hátha kedvet kap a salátához. De lehet, hogy a visszájára sül el. Még a végén félni kezd, hogy Mr. McGregor üldözni fogja a gereblyével. Logan figyelmesen nézett rá az asztal túloldaláról. A ropogós, fehér abroszon álló kristálypoharakon megcsillant a gyertyafény. - Kikapcs! - Tessék? - Úgy értem, engedd el magad. Ezennel felállítok egy szabályt a mai estére vonatkozóan. Daisyt halvány ellenérzés bizsergette meg. - Miféle szabályt? - Nem beszélünk Charlie-ról. Csak ma este. - Szamárság. Mindig csak róla beszélünk. - Pontosan. Ezért kellene valami más témával próbálkoznunk. Milyen más témával? - tőnıdött Daisy.
- Miért akarod kihagyni Charlie-t a társalgásból? Logan kortyolt egyet a Pellegrino ásványvízbıl, aztán határozott mozdulattal letette a poharat. - Mert nem akarom, hogy Charlie legyen az egyedüli, ami összeköt bennünket. - Jól van - mondta Daisy meglepetten. - Akkor... kezdetnek esetleg elmagyarázhatnád, mi ez az egész -mutatott körbe tétován a gyertyafényes étteremben. - Belevetetted magad a randizásba. - Mondtam, hogy ez a tervem. - Tehát szerettem volna randevúzni veled. Olyan furcsa ez? - De mire föl a nagy titkolózás? Miért kellett, hogy Olivia közvetítsen, meg minden? - Féltem, hogy visszautasítasz. - Jaj, Logan! Mégis minek nézel engem? - Hohó, ez alattomos kérdés. - Komolyan azt hiszed, hogy visszautasítottalak volna? - Amennyi csalódásban része volt, kimondottan megkönnyebbült volna. Nem, még annál is több. Örült volna. - Nem tudom - vallotta be a férfi. - Mindenesetre sikerült rád tukmálnom magam. - így is lehet mondani. - Szeretném, ha jól éreznéd magad. Daisy befejezte a salátáját, és kivett egy meleg zsömlét a kenyereskosárból. - Nos - mondta -, el kell ismerni, sikerült elérned. - Éljen! Az elıétel fenséges volt. Utána Daisy rakott zöldséget rendelt, Logan pedig serpenyıben pirított szivárványos pisztrángot. Étkezés közben a lány rájött, hogy bıven van mirıl beszélniük Charlie-n kívül is. Elmesélte a legjobb sztorikat, amelyeket a munkája során látott - a menyasszonyt, akinek a barátai leborotválták az egyik szemöldökét a leánybúcsún; a vılegényt, aki elájult; a jegygyőrőket hozó kutyát -, és együtt nevettek rajtuk. Logan is beszélt a munkájáról, és nem kis meglepetésére arról panaszkodott, milyen nehéz megmagyarázni az apjának, hogy nem kíván részt venni a családi vállalkozásban. - Nem képesek felfogni - ecsetelte a mérhetetlenül büszke és sikeres szüleire célozva. - Az O'Donnell Mőveket a dédapám alapította, és azóta is mindig egy O'Donnell irányította. Csakhogy a nemzetközi hajózás nem az én világom. - Mi nem tetszik benne? - Istenem, hol is kezdjem? Csak a példa kedvéért: ebben a mőfajban a megállapodások bárokban köttetnek, mindenféle pia közepette. Nem nekem való, hisz tudod. - Tudom, és örülök, hogy te is tisztában vagy vele. -Daisy kezdte megérteni, hogy a józanság törékeny dolog, és örült, hogy Logan keményen dolgozik azon, hogy megırizze. Elmagyaráztad ezt már a papádnak is? - Vicces. A segítım is ugyanezt kérdezte. A programbeli segítım. -És? - És a faterom nem fogja föl. - Szülık! - dohogott Daisy. - Mindenkinek megvan a maga baja a szüleivel. Nekem is. Bár nálunk jobb a helyzet, amióta mindketten el vannak foglalva az új életükkel. - Hagytak helyet desszertnek? - tudakolta a pincér, aki odajött, hogy feltöltse a vizespoharukat. - Én nem kérek, köszönöm.
- Én meg csak kávét - mondta Logan. - Vagyis, ha jobban meggondolom, hozzon egy szelettel a csokoládés málnatortából és hozzá két villát. - Feltett szándékod, hogy elronts - csóválta a fejét Daisy, bár tudta, hogy az édesség finom lesz. Amikor kiürültek a tányérok, Logan fölállt, és felé nyújtotta a tenyerével fölfelé fordított kezét. - Táncoljunk! - Ó... rendben. - Csatlakoztak a többi lassúzó párhoz. Logan gyöngéden átkarolta, és egy lágy dal ütemére imbolyogtak. Daisynek hirtelen eszébe jutott, hogy még sosem táncoltak egymással. Különös belegondolni, hogy van egy gyerekük, Logan egyszer váratlanul megkérte a kezét, ı pedig kikosarazta, viszont még sosem voltak randevún, és sosem táncoltak. Annyira élvezte, hogy három további szám erejéig folytatták. Egyszerő volt. Kényelmes. Úgy tőnt, illenek egymáshoz. - Köszönöm - mondta, amikor visszaültek az asztalhoz, hogy megosztozzanak a tortán. Jól táncolsz. - Nem éppen az én mőfajom - vigyorgott Logan. -De ha veled táncolok, az bejön. - Tényleg? - Tényleg. - Közelebb hajolt az asztal fölött, és lehalkította a hangját. - Lehet, hogy te bejössz nekem. Ahogy ezt mondta, ahogy közben nézett rá, arra késztette Daisyt, hogy hátrahúzódjon, és kutatva próbálja kiolvasni az arcából, mit akar. - Ne vágj olyan döbbent képet! - Bejövök neked? - kérdezte a lány hitetlenkedve. El nem tudta képzelni, hogy ez lehetséges. Nem elég, hogy annak idején kikosarazta Logant, utána még el is utazott fél évre. - Talán. Nem, biztosan. Már régóta ez a helyzet, csak nem akartál róla tudomást venni. -De... - Tudod mit? Táncoljunk még! - A zongorista egy futammal újabb lassú számba kezdett, és Logan átkarolta. - És, csak hogy tudd, máskor is el akarlak hívni találkára. Igazi randevúra, olyanra, amikor érted megyek, elviszlek valahová, és utána hazafuvarozlak. - Miért? - Még kérded? Van egy gyerekünk... - Mi magunk is gyerekek voltunk. - Van egy gyerekünk, egy közös kisfiunk, és közben sosem voltunk még randevún. - Mert nem szeretjük egymást. Úgy értem, nem úgy. Akik nem szeretik egymást, nem randevúznak. - Én szeretlek téged - ellenkezett Logan, és szorosabban magához ölelte. - Mindig is szerettelek. Még amikor utáltam magam, téged akkor is szerettelek. . Daisyt meghatotta a nyers ıszintesége és a gyöngéd érintése. - Ha ilyen az, amikor szeretsz valakit, nem szeretném megtudni, hogy bánsz az ellenségeiddel. - Biztosítási ügynökségem van, nincsenek ellenségeim. , Daisy nevetett. Olyan jó érzés volt együtt nevetni valakivel, még akkor is, ha az a valaki Logan, akivel a bonyolult viszonya most válik még bonyolultabbá. Hagyta, hogy így történjen, vállalta a kockázatot. Fölemelte a kezét, és végigsimított a zakója hajtókáján. - Elhiszem - suttogta. - Helyes. Örülök. Logan keze még egy kicsit szorosabban simult a derekára, és ami táncfogásnak indult, öleléssé változott. És olyan jó érzés volt, hogy valaki átöleli! Túl régóta nem volt benne része. - Min mosolyogsz? - kérdezte Logan.
- Jó dolog odabújni olyasvalakihez, aki nem ragad a mogyoróvajtól meg a lekvártól. Daisy még akkor is mosolygott, amikor hazaértek. Milyen egyszerő dolog élvezni egy kellemes estét! El sem tudta hinni, mennyire feldobta az, hogy félretette a gondokat és az aggodalmat, elengedte magát, és együtt volt Logannel. Pont Logannel! Az autóban ült, várta, hogy befejezıdjön a dal, amelyet a rádióban játszottak. Aztán kiszállt, és bezárta a garázsajtót. Logan azt mondta, hogy el akarja vinni egy igazi randira. Az étterem parkolójában majdnem megcsókolták egymást. Vajon milyen lett volna? - tőnıdött önkéntelenül. Egy kocsi ajtajának csapódása riasztotta fel. Összehúzott szemmel kémlelte a sötétséget, és Logan áramvonalas sportkocsijának a körvonalait vette ki. - Hát te? - kérdezte tıle, amikor a járdán találkoztak. - Elfelejtettél valamit? - így is lehet mondani, igen. - Logan magához húzta, és hosszan, édesen megcsókolta. - Ezt felejtettem el. Daisy egy pillanatig meg sem tudott szólalni. A csók kellemes meglepetés volt. - Örülök, hogy eszedbe jutott - mondta végül. - Sok minden eszembe szokott jutni, Daisy. - A férfi kivette a kezébıl a kulcsot, odament a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. - Nem tudom, jó ötlet-e... - Próbáljuk ki, és majd kiderül. Voltunk már együtt. - Egy hétvége erejéig. Kicsit kevés ahhoz, hogy közös jövıt építsünk rá. - No és ez? - Logan forrón megcsókolta. - Erre építhetünk közös jövıt? - Ez nem tisztességes! - méltatlankodott Daisy, amikor magához tért. Épp csak becsukták maguk mögött az ajtót. Logan nekinyomta, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta, Daisy pedig hozzásimult, szíve minden fájó magányával. Nem beszéltek többet, hirtelen mindkettejük számára sürgıssé vált, hogy megszabaduljanak a ruháiktól. Kapkodtak, mintha némán megegyeztek volna, hogy ne várják meg, amíg lebeszélik magukat arról, amit tenni készülnek. Daisy egy hang ellenvetést nem hallatott többé. İ is akarta. Akarta a megváltást és a megadást, amit a férfi közelsége jelentett, érezni a súlyát, ahogy betakarja és betölti az ürességét, és a karjai közt tartja egész éjjel. Ez volt az elsı alkalom, hogy egy teljes éjszakát töltött egy férfival. Vegyes érzelmeket váltott ki belıle. Egyrészt mámorító boldogságot jelentett, hogy odabújhatott egy nagy, meleg testhez; védettnek és kielégült-nek érezte magát, mint még soha. Másrészt viszont a nagydarab ember sok helyet foglalt el, és hajlamos volt lerúgni magukról a takarót. Kezdte érteni, miért akarnak az emberek óriási ágyat. Végeredményben a mérleg pozitív irányba billent. Ez kell neki, hogy öleljék, csókolják, cirógassák, amíg el nem nyomja az álom az édes kimerültségtıl. Korán felébredt, mozdulatlanul feküdt, míg Logan tovább aludt, hangosan szuszogva, de még épp nem horkolva. Aztán Daisy, mivel kezdett megfájdulni a nyaka, elhúzódott. - Ne olyan gyorsan! - dörmögött a férfi, és a derekára fonta a karját. - Még nem végeztem veled. Mesz-sze nem. - Föl kell kelnem. - Minek? Épp csak pirkad, amúgy is vasárnap van. - Le kell zuhanyoznom, mielıtt elmegyek a templomba. - Hagyd ki a zuhanyt! - Logan a nyakába fúrta az orrát. - Hagyd ki a templomot! Meg kell hagyni, Daisynek nem volt ellenére az ötlet. Valahogy nem tőnt rendjén valónak templomba menni egy ilyen buja éjszaka után. Vagy talán épp arra van szüksége...
- Olivia a templomba hozza Charlie-t. -Akkor zuhanyozzunk le közösen! És a templomba is mehetünk együtt. Daisy felült, maga elé szorította a takarót. - Hőha! Ez szerintem nem jó ötlet. - Megmosom a hátadat. ígérem, alapos leszek. Daisy nem tagadhatta, hogy izgatott bizsergést érez. - A templomra mondtam. Nem jó ötlet, ma semmiképp sem. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem szégyellem, hogy egy pár vagyunk. - Hogy lehetnénk egy pár? Amíg meg nem láttalak tegnap este az Almafa fogadó elıterében, azt sem tudtam, hogy randevúzunk! - Régóta érik ez már, édesem. - Még azt sem tudjuk, mi ez. Hogy hogyan definiáljuk. - Ki mondta, hogy definiálni kell? Együtt vagyunk, van egy elragadó kiskölykünk, és minden „cso-dá-la-ti-as". - Logan kéjesen kinyújtózott, és közben lelökött egy mappát az ágy melletti asztalkáról. - Elnézést. -Lehajolt, hogy fölszedje a kihullott fényképeket. - Ez valami munka? Daisy az ajkába harapott, nyugtalanság fogta el, ahogy a férfi végiglapozta a képeket. Roppant személyes felvételek voltak, a búcsúja Juliántól, akkor készültek, amikor végigjárta azokat a helyeket, amelyekhez a közös emlékeik főzıdtek. - Olyasmi, ámbár nem a cég számára. - Remélem is. Jesszusom, iszonyú depisek! - Logan összeráncolt homlokkal méregetett egy vízben sodródó falevélrıl készült közelképet. Valóban? Daisy sok-sok érzelmet fel tudott fedezni a képeken, de depressziót, azt nem. - Ezzel az anyaggal akarok indulni a MoMA pályázatán. Nagyon kemény verseny, de mindig is meg akartam próbálni. - Hogy még több ember váljon depissé? Semmi szükséged rá, édesem, hogy strapáid magad mindenféle bemutatók kedvéért, és lehangoló képeket készíts! Nem az idén választottak meg Ulster megye legjobb esküvıi fotósának? Azzal kellene foglalkoznod, amiben a legjobb vagy. - Majd gondolkodom rajta, miközben lezuhanyozom. - Daisy kiugrott az ágyból, és nyomban zavarba jött, úgyhogy felkapta a köntösét, és sietve belebújt. -Teremtım, micsoda kínos pillanat! Logan vigyorogva elterpeszkedett az ágyban. Daisy a fürdıszoba felé vette az irányt. Fogd be a szád, mielıtt annyira zavarba jössz, hogy járni is elfelejtesz! Amióta ismerkedésre adta a fejét, még több dologra kellett odafigyelnie. Például arra, hogy rend és tisztaság legyen a fürdıszobájában. A testápolásra is nagyobb gondot kellett fordítania. Charlie-t nem érdekelte, ha elfelejtette szırteleníteni a lábát, most viszont ilyen részletekre is oda kellett figyelnie. De nem ma. Ma csak gyors akart lenni. Régebbi építéső házban lakott, ahol a vízvezeték csikorogni és nyöszörögni kezdett, amikor megnyitotta a csapot. A régimódi, lábakon álló kádban remekül lehetett fürdıt venni, csakhogy kinek volt ideje fürdızni? A hevenyészett tusoló egy zuhanyrózsából meg egy ingatag fémrúdra applikált mőanyag függönybıl állt. De a forró víz jólesett, miközben óvatos mozdulatokkal dörzsölgette szappanos kezével az elmerevedett nyakát. Megrebbent a függöny, és hirtelen ott állt Logan. - Szia! - mondta neki. - Szia! Ideadnád a szappant? - Kevés ez a hely két embernek, nem férünk el. Logan gyöngéden végigsimított a lány nyakán és vállán. - Megoldjuk.
Hiába csurgott jó forró víz a bırére, Daisy megborzongott a rátörı emléktıl. Hallotta már ezt a szót Logan szájából, egyszer régen. Azon az éjszakán, amikor Charlie fogant.
15.
2006. november Daisy szemérmetlenül hazudott annak érdekében, hogy a szülei elengedjék hétvégére Long Islandre. Az iskolai barátnıje, Frida, falazott neki. Frida szüleinek volt egy nyaralója Montaukban - ennyi volt az igazság. Daisy kikönyörögte odahaza, hadd töltse ott a hétvégét. Ez volt a hazugság. O'Donnelléknek is volt házuk Montaukban. Logan O'Donnell fő alatt elterjesztette a suliban, hogy nagyszabású bulit szervez. A szülei Írországban vannak, övék az egész ház. Daisyt nem töltötte el büszkeséggel a csalás, ám muszáj volt kiszabadulnia otthonról. Muszáj! A házuk olyan volt, mint egy ravatalozó, boldogtalanság leskelıdött a sarkokban, átitatta a függönyöket és felszivárgott a padló résein. A szülei közölték vele meg az öccsével, hogy igen, most már hivatalos: bedobják a törülközıt. A házasságuknak vége. Nincs több kísérleti különélés, nincs több színlelés, hogy minden rendben. Apa és anya elválnak. Bellamyék nem egy család többé. Max, az öccse, talajdonképpen jól fogadta a hírt, jobban, mint ahogy magát a házasságot tőrte. Az éveken át tartó próbálkozás valahogy megviselte. Hisztizett, és képtelen volt megtanulni olvasni, amivel az ırületbe kergette a szüleiket. Azonban mihelyt rászánták magukat a válásra, Max elkezdett úgy viselkedni, mint egy normális, boldog gyerek, ami valószínőleg azt jelentette, hogy hosszú távon ez a helyes megoldás. Daisy lassabban dolgozta fel a dolgot. Az agy-turkász, akihez elvitték, azt mondta, ne fojtsa el az érzéseit - az ördög tudja, mit értett ezen. Mindenesetre Daisy fortélyosságot kovácsolt a fájdalmából és a dühébıl, és elérte, hogy elmehessen hétvégére. A szülei valószínőleg azért voltak olyan engedékenyek, mert mardosta ıket a bőntudat. A beígért hétvégi parti maga volt az ırület, de pontosan erre volt szüksége. Még be sem lépett a sziget délkeleti csücskén álló házba, már hallani lehetett a hangfalak tompa dübörgését, amelyekbıl Usher legújabb sikerszáma harsogott. Egy kıhajításra volt Bernié Madoff, az egyik leggazdagabb New York-i pasas birtoka. Daisy rávigyorgott a barátnıjére, Kaylára. - Azt hiszem, megtaláltuk. - Csak utánad - felelt Kayla. - De menjünk, mert hideg van idekint! A viharos szél a közelgı tél üzenetét hozta. Odabent a házban a földszintet zsúfolásig megtöltötték az iskolatársaik. Mindenütt nyitott chipseszacskók hevertek, meg boros- és sörösüvegek. A konyhapulton egy hatalmas üvegedényben puncs állt. Jól van, gondolta Daisy. Édes feledés. Megivott belıle pár csészével, miközben minden kortynál megrándult. Az émelyítı édesség sem fedte el a maró, erıs alkoholt. Viszont jókedve lett tıle, és vidáman csatlakozott egy csoport fiatalhoz, akik a félhomályos nappaliban táncoltak. Füszag terjengett a levegıben, a feledés ígéretére emlékeztette. Talán késıbb él vele. Esetleg kunyerál valakitıl egy cigit.
Nem, azt nem. Megfogadta, hogy abbahagyja a dohányzást, még a nyáron. A Julián Gastineaux-val töltött nyáron. Megígérte neki. Furcsa, elég volt rágondolnia, és máris egy másik világba került. Behunyt szemmel imbolygott a zenére, és néhány percen belül visszarepült a nyárba, langyos szellı és a gyönyörő Kioga Tábor vette körül. Ha nem kellett volna rendbe hozni az üdülıhelyet, sosem találkozik Juliannel. A fiú egy Los Angelestıl keletre fekvı kis iparvárosból jött, ı pedig Manhattan legelegánsabb részébıl. Furcsa húzásai vannak a sorsnak. Nem bontakozott ki köztük szünidei románc. Egy szünidei románc véget ér a nyárral. A kapocs, amely Julianhez főzte, még most is, amikor háromezer mérföld választotta el ıket, sokkal mélyebb és erısebb volt, mint egyetlen nyár; erısebb, mint bármi, amit eddig érzett. Mégis, semmi más nem történt Julián és ıközötte a nyár folyamán, mint hogy barátokká váltak. Nem jöttek össze, nem hetyegtek, pedig mindketten szerették volna. Daisy túlságosan zaklatott volt. Egy barátra volt szüksége, nem pasira. Nem akarta elrontani a kapcsolatukat azzal, hogy túlságosan gyorsan fizikai síkra tereli. Annál sokkal fontosabb volt neki. Ámbár, talán nem is lesz köztük soha barátságnál több. Elképzelhetı, hogy sosem látják egymást többé. Mégis, Daisyt boldoggá tette az, amit átéltek a nyáron. Csak azt sajnálta, hogy nem lehet mindig együtt Juliannel. Mellette különlegesnek érezte magát, és, ami talán még fontosabb, jobb emberré akart válni. Olyanná, mint ı, ıszintévé, erıssé, olyanná, aki képes megbirkózni mindennel, bármit hoz a sors. Ám a szülei válását nehéz volt elviselnie. Nehéz jónak lenni, amikor az ember pocsékul érzi magát. Kiitta a puncs maradékát, és elhatározta, hogy átáll a fehérborra. Felnıtteknek való ital. Olyasmi, amit azok isznak, akik elválnak. - Szevasz, Daisy-Bell! - Erıs kar fonódott a derekára. - HELLO. Klassz buli, Logan. - Igen, az, most, hogy már itt vagy. - Egymásra vigyorogtak. Gyerekkoruk óta ismerte Logan O'Donnellt, azóta, hogy az oviban megdobta egy labdával, és Logannek eleredt az orra vére. Az elsı eset volt, hogy sérülést okozott valakinek, és úgy érezte, összedıl a világ. Han-gosabban zokogott, mint Logan, és megfogadta, hogy soha többé nem okoz fájdalmat senkinek. Éveken keresztül a régi barátok fesztelenségével tekintettek egymásra, ám most ısszel Logan újfajta érdeklıdést kezdett mutatni az irányában. Épp nem volt barátnıje, és kitartóan ostromolta Daisyt, hogy járjanak együtt. Eddig ellenállt neki. Most, ahogy elnézte, nem is tudta, miért. A bor vége túlságosan édes volt. - Helyes vagy, tudsz róla? - Igen, szokták mondani. Biztos neked is. - Á, én egy csıdtömeg vagyok. Jobb szeretnék... érdekes lenni. Okos. Tehetséges. Hogy legalább ne érezzem hazugnak magam, amikor kitöltım az egyetemi jelentkezési lapot. Logan szorosabbra főzte az ölelését. - Nekem mondod? Az ıseim óvodáskorom óta rágják a fülemet az egyetemmel. Azt akarják, hogy a Columbiára menjek, vagy a Harvardra, vagy egy jó jezsuita iskolába, mint a Boston College. Alig erıszakosak. - No és te hová akarsz menni? Logan maga mellé húzta. - Ahová az élet sodor. - Fölemelte a hosszú nyakú üveget, és kiitta a sörét. Aztán kézen fogta a lányt. -Gyere, menjünk le a partra! Daisy követte. Az éjszaka hővös volt, ám a tengerillatú levegı melegebb napokra emlékeztetett.
A tengerpart Montauknál végtelen és idıtlen volt, holdbéli táj, tejszínhabként púposodó dőnékkel, amelyeket helyenként eróziógátló kerítés szegélyezett, és száraz főcsomók tarkítottak. Az ellaposodó part beleveszett a késı ıszi sötétségbe. A morajló hullámokon holdfény csillogott, kékes fénybe öltöztetve a tajtékos vizet. Daisy hirtelen ötlettıl vezérelve lerúgta a tornacipıjét, és belegázolt a partot nyaldosó vízbe. - Gyere! - kurjantotta. - A sarkadban vagyok. Pár pillanattal késıbb mindketten feltőrték a nadrágszárukat, és térdig gázoltak a habokban. A levegıhöz képest a víz kimondottan melegnek tőnt. Daisy kitárta a karját, és nagyot rikkantott. Logan követte a példáját, és az lett a vége, hogy addig nevettek, amíg kifogyott belılük a szusz, és Daisy erıtlenül vetette magát a fiú karjába. - Remélem, nem ébresztettük fel a szomszédokat. - Senki sincs itt az évnek ebben a szakában. Valóban, a többi házon csupán a biztonsági világítás égett, egyedül O'Donnellék nyaralójából áradt hang és fény. Az ablakon át apró játék emberkék mocorogtak, ahogy táncoltak vagy beszélgettek. - Pontosan erre volt szükségem - mondta Daisy. - Nekem is. - Logan elnevette magát. - Akkor meg minek vagyunk idekint, a hidegben, és áztatjuk el magunkat? - Mert tökkelütött vagy. - Meg részeg. - Tényleg. - Daisy megfogta a kezét, és kivezette a partra, ahol leültek a száraz homokba, arccal a holdfényes tenger felé. - Bárcsak itt lenne a fényképezıgépem! Csinálnék egy különleges képet errıl az éjszakáról. - Minden képed különleges. Ha jól tudom, valami nagy díjat is kaptál. - A Saloutos-díjat szeptemberben - bólogatott a lány -, természetfotó kategóriában. - A képet, amellyel benevezett, még a nyáron készítette, a Juhar-tavat ábrázolta napkeltekor. Egyszer hajnalban ébredt, és csinált egy csomó felvételt a felkelı napról. A nyertes fotó azt a pillanatot örökítette meg, amikor egy vöcsök felrepült a vízrıl, vízcseppeket húzva maga után, mintha a madár fémesen csillogó, vékony aranyszállal oda lenne kötve a tóhoz. Néhány elmosódott, borostyánszínő felhı drámai hátteret alkotott. Amikor Daisy meghallotta, hogy nyert, hazarohant, hogy elújságolja a szüleinek, akiket egy vita közepén talált. Úgy érezte, ebben a helyzetben nem lenne tisztességes eldicsekedni a sikerével, és a diadalérzet elszállt. Nem szólt semmit, csak a Facebook-oldalára tette ki a hírt. - Esetleg máskor is eljöhetsz, és magaddal hozhatod a fényképezıgépedet - javasolta Logan. - Esetleg te leszel a modellem. - Daisy keretet formált az ujjaiból, azon át nézett a fiúra. Elmehetnél Ralph Lauren-reklámnak. - Bizony. Nézd csak meg ezt a lábat! - Logan felhúzta a nedves farmerját, és mókásan nyújtogatni kezdte a lábát. - Mi ez a forradás? - kérdezte Daisy, és leengedte a kezét. A holdfényben cakkos heg látszott, amely körbefutott a térdén. - Régi háborús sérülés - kuncogott a fiú. - Komolyan. - Kiment a térdem focizás közben. Apám nem jött rá, mennyire súlyos, amellett címvédı meccs volt, úgyhogy azt mondta, folytassam a játékot. Én, hülye meg engedelmeskedtem, míg a térdem teljesen tropára nem ment, és mindenféle alkatrészt ki kellett cserélni benne egy nagy mőtéttel. Mindenesetre a bajnokságot megnyertük, az is valami.
- Istenem! - háborgott Daisy. - A szülık egészen elképesztıek tudnak lenni. Olyan dolgokat mővelnek, hogy esküszöm... Ha nekem valaha gyerekem lesz, nem viselkedem így vele. - Az öregem nem akart rosszat - mondta a fiú. -Egyébként pedig a hercehurca során ismertem meg új barátomat, Oxyt. - Hátrahajolt, és elıkotort a zsebébıl egy gyógyszeresdobozt. - Próbáltad már? Tessék, vegyél egyet! Daisynek eszébe jutott az összes ellenvetés: veszélyes, tilos, függıséget okoz. De a száján az jött ki: - Oké. - Bekapta a pirulát, és közben azt mondta magának, hogy a felnıttek mindig eltúlozzák a veszélyt. - Mit fogok érezni? - Semmit. - Jól hangzik. - Mintha vakációra küldenéd az agyadat. Majd meglátod. - Ha már vakációról van szó... - Daisy felugrott, lerángatta magáról a pulóvert, a blúzt és a farmert, aztán a fövényre dobta ıket. - Szamár, aki utolsó! - kiáltotta, és berohant a hullámokba. Csodálatos volt a víz, meleg, folyékony ölelés. Logan alsónadrágban követte. - Bolond vagy - dörmögte, és átölelte. - Kerge Daisy. - Ez nem fog mőködni - intette a lány, miközben felé fordult, és a mellkasára tette a kezét. Mármint hogy te meg én... Nem fog mőködni. - Majd megoldjuk. Ezen az éjszakán fogant Charlie. Voltaképp többször is alkalom adódott rá. Mást nem is nagyon csináltak. Odavoltak egymásért, gondatlanok voltak, és a szex segített kilépni az életükbıl. Egyikük sem gondolt rá, hogy a tettüknek tartós és visszavonhatatlan következményei lehetnek. Mindketten azt hitték - ha egyáltalán gondoltak rá -, hogy a kapcsolatuk futó kaland lesz.
16.
- Sajnáljuk, Ms. Bellamy - mondta Mr. Jamieson, a MoMA pályakezdı mővészekkel foglalkozó programjának igazgatója. - Idén nem állítjuk ki a munkáját. Nagyon szoros volt a verseny. - Átnyújtotta az asztal fölött a jelentkezési anyagot és az eredeti felvételeket tartalmazó mappát. A fényes, zsúfolt manhattani irodában ülve Daisy igyekezett megırizni a méltóságát. Tudta, mire kell számítania, a rossz hírt már elızı nap megkapta e-mailben. Mégis, amíg a vonaton ült, arról ábrándozott, hátha a zsőri megváltoztatta a döntését. Borzasztó, mekkorát tévedtünk, fogják mondani. Elképzelhetetlen az idei kiállítás a maga képei nélkül. Egyszerően ki kellett volna törölnie az e-mailt, és élnie tovább az életét. Ehelyett úgy döntött, bejön a városba, személyesen veszi át az anyagot, és utána Sonnettel tölti a napot. Megpróbálta megosztani a csalódást Lo-gannel, de ı egyszerően nem értette. - Nem nagy ügy - mondta. - Ne is törıdj vele!
- Ms. Bellamy? - Az igazgató kedves hangja térítette vissza a jelenbe. Odakint Manhattan zajai töltötték meg a levegıt: dudálás, kiabálás, füttyök és szirénák. Ertem - felelte a lány, és ügyelt rá, hogy hővösnek és hivatalosnak tőnjön a hangja. Nagyra értékelem a tapintatát. - Sok rajongója van közöttünk, már azóta, amikor elıször jelentkezett pár évvel ezelıtt. Nehéz döntés volt. Nagyon közel járt a sikerhez. Jó tudni, gondolta Daisy. - Remélem, jövıre is számíthatunk a pályázatára. A kitartás meghozza gyümölcsét. Tudom, elcsépelt mondás, de az ön esetében igaz. A nyertes mővészek többsége sokszori próbálkozás után nyeri meg a pályázatot. - Észben tartom a tanácsát. - Áz elutasítás is része a folyamatnak, mondta magának Daisy. Mindig is tudta ezt. Amióta harmadikosként elıször indult a Kodak Kids-díjért, rá kellett jönnie, hogy ha valaki alkot valamit, és közszemlére teszi, arról az emberek bírálatot fognak mondani, mégpedig teljesen szubjektív alapon. Annak idején a barátnıje cirmos cicájáról készített képpel nevezett, aki tökéletes fényben ült az ablakpárkányon, a farka kérdıjelszerüen bekunkorítva, és ugyanezt a formát ismételték az ablak elıtti faágak. Második helyezett lett, és az egyik zsőritag megjegyezte, hogy sok ember allergiás az állatokra. Ha valaki nem szereti a macskákat, a világ legjobb macskafotója sem fogja megérinteni. - Egyébként tudnia kell, hogy személy szerint én is a rajongói közé tartozom - folytatta Mr. Jamieson. -Komoly fejlıdést látok a munkájában a legutóbbi pályázat óta. Ez az anyag érettebb, erıteljesebb a nézıpont, és sokkal sötétebb a hangvétele. így van ez, ha meghal életed nagy szerelme, gondolta Daisy. Sonnettel az ENSZ épülete elıtt találkozott, aztán metróval elindultak a belváros felé, hogy Chinatown-ban ebédeljenek. Idióták! - mérgelıdött Sonnet, amikor ı elmesélte neki, hogyan döntött a zsőri. - Nem látnak a szemüktıl. Könyörögniük kellene, hogy kiállíthassák a képeidet. - Köszönöm. Nem is hagyom, hogy elvegyék a kedvemet. - Helyes! Észre sem veszed, és már beadhatod a jövı évi anyagot. Daisy igyekezett nem gondolni a számtalan órányi munkára, figyelemre és összpontosításra, amit egy újabb portfolió összeállítása igényel. Sok ember azt hiszi, a fényképezés abból áll, hogy felemeli a gépet, és elkattintja. Arra nem gondolnak, milyen az, fagyos hidegben várni, hogy a fény megfelelı legyen, vagy órákat pepecselni, amíg a felvételt mővészi szintőre emeli. - Ne is beszéljünk róla! Mesélj valami érdekeset! Milyen a munka? Milyen az életed? -A munka csodálatos - jelentette ki Sonnet ragyogó arccal -, és az életem a munka. - Azért ne ess túlzásba! - Könnyő azt mondani. A munkaidı összevissza, sosem tudom, mi történik a következı percben. Szert tettem pár klassz barátra, akikkel eljárunk szórakozni, amikor lehet. - Valaki különleges? - Ó, ne kezdd a pasikérdést! - Azt hittem, az ENSZ-nél rengeteg izgalmas külföldit ismersz meg. Sonnet felszúrt a villájára egy olajbogyót. - Azért próbálkozom. Elmentem vacsorázni egy szörnyen jóképő finnel, de az elsı ital után rám mászott, úgyhogy volt alkalmam gyakorolni az önvédelmi ismereteimet, és örömmel jelentem, hogy mőködnek. - Tényleg? Jelenetet rendeztél? - Nem, oda kell figyelnem a munkám miatt. Ebben az állásban elvárják az embertıl, hogy „feddhetetlen magaviseletével az ENSZ értékeit és erkölcsi irányelveit képviselje". De nem is
kellett jelenet, annyira zavarba jött, hogy eloldalgott, tehát jól végzıdött az ügy. Ja, aztán volt egy ghánai fickó is, de az nem teljesen komplett. - Hogyhogy? - Szüntelenül fertıtlenítıszerrel mossa a kezét, és az öklével kocogtatja az asztalt. Aztán a lett küldöttség egyik tagja is meghívott, de ı meg úgy néz ki, mint egy troli, és iszik, mint a gödény. Hol az ördögben vannak a normális fickók? - A mesékben meg a Disney-rajzfilmekben. - Pontosan - sóhajtott Sonnet. - Ez az oka, hogy a Disney-féle Tarzan a kedvenc filmem. No, és nálad mi a helyzet? Hogy meg a randizás? - Meglepıen jól. - Tényleg? Ez nagyszerő! - Sonnet közelebb hajolt. -És, van már valami eredmény? Daisy habozott. - Ami azt illeti, igen. Logannel találkozgatok. - Logan O'Donnell-lel? Azonnal mondj el mindent! Sonnet beavatott volt az elsı perctıl fogva, hogy kamaszkorukban megismerkedtek. Látta megérkezni Avalonba Daisyt még a Juliannel töltött nyár hatása alatt. Elsık között tudta meg a döbbenetes hírt, hogy terhes, tanúja volt a Logan kontra Julián összecsapás következményeinek. Daisy akkor esküdözött, hogy végzett mind a kettıvel, és meglehet, hogy a férfiakkal úgy általában is. Ennyit a fogadalmakról. Elıbb eljegyezte magát az egyikkel, most meg a másikkal jár. - Olivia behúzott a csıbe - magyarázta -, vakrandi-ra küldött. De végül is... jól sült el. - Mennyire jól? Daisy lesütötte a szemét, és elpirult. - Hála istennek! Végre megtörtént! - Van is bőntudatom. - Micsoda megkönnyebbülés! Már azt hittem, soha nem következik be. Na és, milyen? - Hát... kellemes. Nagyon kellemes. Ez az új kapcsolat Logannel olyan volt Daisy számára, mint az ébredés. Végre azt érezte, hogy lemállik róla a múlt fájdalma és bánata, és ha a jövıre gondolt, remény színezte ki az eljövendı napokat. - És hogyan tovább? - firtatta Sonnet. - Nem tudom. Egyelıre nagyon óvatosak vagyunk Charlie miatt, nem akarjuk összezavarni. De valami történik, és akármi is az, jó érzés. - Hát, nem is tudom, mit mondjak. - Majd kitalálsz valamit. - Mindig is tiszteltem Logant. Úgy értem, nem igazán hagyományos módon láttatok neki a családalapításnak, de Logan a sarkára állt, vállalta a felelısséget, és nagyon jó apa vált belıle. Azt kell mondanom, hogy elégedett vagyok a fejleményekkel. - Sonnet befejezte a salátáját. - Én is. Fizettek, aztán sétálni indultak a belvárosban, átballagtak a Fı utcára, a boltokhoz. - Szeretem ezt a helyet - jegyezte meg Daisy, és belélegezte a kipufogógáz, szemét, kávé és az utcasarki árusok kínálta ételek szagából összekeveredı illatot. A gyalogosok nyüzsgı tömege és a levegıben vibráló izgalom szöges ellentétben állt Avalon derős nyugalmával. Itt érzıdött, hogy mindenféle történik, hogy zajlik az élet. - Gyakrabban kellene látogatóba jönnöd. - Igen, majd igyekszem. Végigböngészték a standokat és az üzleteket, valami olcsó, de tökéletes holmit keresve. Sonnet egy rojtos, rubinvörös stólában találta meg, amelyre azt mondta, eszményi lesz a csupa üveg ENSZ-palota barátságtalan üléstermeiben tartott végtelen megbeszéléseken. Daisy pedig egy finoman megmunkált, lógós fülbevalóban, amely egyáltalán nem praktikus, de olyan
bájos volt, hogy nem tudta otthagyni. Egy könyvárusnál Sonnet vett egy kötetre való perzsa verset, mondván, regényt olvasni úgysincs ideje. Daisy a kedvenc szerzıje legújabb thrillerét választotta ki. Esténként olvasással kapcsolódott ki, az volt az altatószere. Furcsa módon minél hátborzongatóbb volt a történet, annál jobban aludt. Ámbár az utóbbi idıben a kikapcsolódás új módját fedezte fel: a szeretkezést Logannel, akinek a karjai között aztán elszunnyadt. Ezzel együtt még nem állt készen, hogy vállalja a kapcsolatot, és mivel nem akarta megzavarni Charlie-t, kénytelenek voltak bujkálni, mintha még mindig kamaszgyerekek lennének, és Logannek pirkadat elıtt ki kellett lopóznia a házból. Néha szerette volna, ha marad, de még nem döntötte el, mit mondjanak Charlie-nak. - Hogy van mostanában Zach? - érdeklıdött Sonnet feltőnıen közömbös hangon. - Kíváncsi voltam, mikor kérdezed meg végre. -Daisy már rég észrevette a kettejük között lappangó vonzalmat. Mindketten bıszen tagadták, de ettıl még ugyanúgy vonzódtak egymáshoz. - Zach jól van, mint mindig. -
Jár valakivel? Nem, legfeljebb a fényképedet nézegeti. Komolyan? A fényképemet nézegeti? Szüntelenül. És legalább jó kép? Nem annyira jó, mint az eredeti. El kellene jönnöd látogatóba.
17.
- Ideje lenne beszélni Charlie-val - mondta Logan Daisynek. Már jó ideje törte ezen a fejét. Szerencsésen alakultak a dolgok, szeretett volna továbblépni, akárminek is nevezik ezt a valamit, ami köztük van. - Elég régóta vagyunk együtt ahhoz, hogy tudjuk, ez nem múló hangulat. Nincs értelme tovább bujkálni a gyerek elıtt. - Ügyelt rá, hogy visszafogott hangot üssön meg. Semmi nyomulás és erıszakoskodás. Azzal már próbálkozott a múltban, és nem jött be. Ha erıszakosan lépett fel, Daisy annál jobban ellenállt. Meglepı módon a lány így felelt: - Már én is gondolkoztam rajta, mit mondjunk neki. Azt tudja, hogy mostanában... hm... sokat vagyunk együtt. Logan átkarolta Daisy derekát. Máris megnıtt az önbizalma. - Nem annyira sokat, mint ahogy szeretném. Mit szólnál hozzá, ha ma este, vacsora közben beavatnánk? - Ma este? - Minél hamarabb, annál jobb. Ha Charlie megérti a helyzetet, a világ elıtt sem kell tovább titkolni, hogy egy pár vagyunk. Daisy felsóhajtott. -Az... nagyszerő lenne. Igen, beszélnünk kell vele. Olyan fura ez a bujkálás, úgy tenni, mintha semmi nem történne.
Logan megkönnyebbülést érzett. Rendben lesz itt minden. Régóta foglalkoztatta ez az ügy, és most végre úgy látszott, van közös jövıjük. - Tudod mit? Munka után elvisszük a parkba úszni, és ott beszélünk vele. Daisy egy pillanatra lesütötte a szemét, de aztán újból ránézett. - Rendben van. Akkor ebben maradunk. Délután a Blanchard parkbeli forgalmas strandon találkoztak, ahol stég nyúlt be a tóba. Charlie majd kibújt a bırébıl örömében. Mindenütt gyerekek szaladgáltak, strandlabdát hajkurásztak, fogócskáztak, belerohantak a tó hővös, tiszta vizébe. Daisy magával hozott egy öreg pokrócot, néhány törülközıt, meg Blake-et a pórázán. Logan és Blake kapcsolata idıközben odáig fejlıdött, hogy kölcsönösen elviselték egymást. Egyik sem rajongott különösebben a másikért, de hát ugyanahhoz a családhoz tartoztak, és a kapcsolat csak egyre szorosabb lett. Daisy leterítette a pokrócot egy fa alá, és kipányvázta a kutyát. Blake, mint egy kis ırszem, körbejárta a birodalmát. - Mehetünk úszni, pajtás? - kérdezte Logan a fiától. - Igen. - Charlie lehúzta magáról a pólót. - Várj! - figyelmeztette Daisy. - Fényvédı krém. Habár nincs már korán, de a napnak még van ereje. Charlie engedelmesen felé fordította a hátát, és kitárta a karját, mint egy mártír. - Hidd el - vigasztalta Logan -, a kenekedés még mindig sokkal jobb, mint leégni. Én egyszer úgy leégtem, hogy felhólyagosodott a bıröm. - Juj! - Charlie fintorogva megfordult, hogy az anyja elöl is bekenhesse. - Bizony juj. Neked meg nekem egyforma fehér bırünk van, ami nem szereti a napsütést, nekem elhiheted. - Miért fehér a bırünk? - Ez az ír O'Donnellek öröksége: fehér bır és szeplık. Ettıl olyan férfias a megjelenésünk. - Logan bodybuilderpózba vágta magát, amit a fia nyomban le-utánzott. Charlie a korához képest magas gyerek volt, feszes és erıs testével ügyesen bánt. Lángvörös hajával és az orrán virító szeplıkkel igazi O'Donnell volt. Logant büszkeséggel töltötte el a hasonlóság, ám igyekezett kordában tartani a büszkeségét. Minden büszkeség forrásának tekinteni egy gyereket, hatalmas elvárásokat támasztani vele szemben, az ártalmassá válhat. Erre ı maga volt a legjobb bizonyíték, aki tönkretette a térdét csupán azért, hogy az apja láthassa, amint játszik a gimnáziumi focicsapatban. Még most is érezte a lábát hasogató, észvesztı fájdalmat, ha ránézett a sarló formájú hegre. Ezzel együtt sikerült berúgnia a gyızelmet hozó gólt, és láthatta az apja boldog, büszke arcát. Megérte vajon? Egy halk, gonosz kis hang a fejében azt súgta: igen. Utálta, hogy fontosabbnak érezte, hogy boldoggá tegye az apját, mint hogy megırizze a saját testi épségét. Az Oxy tablettákkal könnyebben elviselt mindent, az égı fizikai fájdalmat ugyanúgy, mint a vágyat, hogy kiszabaduljon az apja fojtogató érzelmi uralma alól. Mindazonáltal az ördögi kört sikerült megszakítania, és szent elhatározása volt, hogy ı nem esik az apja hibájába. Levetette a pólóingét, és beléhasított a szégyenkezés a vastagodó dereka miatt. Átkozott irodai munka! - Valami baj van? - kérdezte Daisy. - Csak eszembe jutott, hogy gyakrabban le kell járnom a tornaterembe. Megenyhült az arca, ahogy a lány átölelte. - Hagyd abba! Jól nézel ki. A fiatal Russel Crowe jut rólad eszembe. - És ez, feltételezem, jó... - Nagyon jó. - Daisy hátrébb lépett, és kibújt a túlméretezett ingbıl, amelyet viselt. Logan egybıl megfeledkezett az összes panaszáról. Mindenrıl megfeledkezett. Bizonyára önkéntelenül valami hangot adott ki, mert a lány csibészesen rávigyorgott.
- Viselkedj! - Igenis, hölgyem. - Mehetünk? - Charlie egy helyben szökdécselt izgalmában. Logan megfogta az egyik, Daisy a másik kezét, és közösen berohantak a vízbe. Charlie sikongatott örömében. - Nézd, Anyuapu, nézd, hogy úszom! - kiáltotta, és integetett, hogy csináljanak helyet. A helyi uszodába járt úszásórákra, és nemrég léptették elı ebihalból potykává. Kissé összevissza és vadul csapkodott a karjával, de azért többször is megtette a szülei közti távot, mielıtt kifogyott a szuszból. - Ez fantasztikus, kispajtás - dicsérte Logan. - Király vagy! - Igen, király vagyok! - Charlie ısember módra megveregette a mellkasát, és közben majdnem elsüllyedt. - Vizet taposni még nem tanultak meg - mondta Daisy, miközben elkapta a kis karját. A sekélyesben fogócskáztak és pancsoltak. Ez a legjobb abban, ha az embernek gyereke van: elengedheti magát és játszhat, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Logan tisztában volt vele, hogy túlságosan is fiatalon lett apa, de belenıtt a szerepbe. Évek óta tiszta volt, nem ivott, és ehhez a legnagyobb motivációt ez a kacagó, örökmozgó, negyvenfontos energialabda jelentette, itt az orra elıtt. Daisyvel is milyen jól alakultak a dolgok! Hosszú idı óta most elıször mert reménykedni benne, hogy tényleg egy család lesznek. Elkapta a lány pillantását, és sokatmondóan összemosolyogtak. Charlie lassított egy kissé, és a gyerekeket nézte, akik végigrohantak a stégen, és beugrottak a vízbe. Logan felismerte a sóvárgást a fia arcán. - Te is szeretnéd kipróbálni? - kérdezte tıle. - Szeretnél leugrani a mólóról? Charlie a fejét rázta, és megragadta az anyja kezét. - Gyere! - biztatta Logan. - Tudom, hogy szeretnéd. Charlie még határozottabban rázta a fejét, és még szorosabban kapaszkodott Daisybe. „Mi az? Betojtál?" Logannek a fülében csengett az apja gúnyos hangja. „Ne játszd itt a kisbabát!" Az agya egy sötét zugába számőzte a kínzó emléket. Ez az apja módszere, nem az övé. - Menjünk együtt! - ajánlotta. - Fogom a kezedet. - Nem - jelentette ki Charlie. - Megvárom Apufiút. A tó vize jéggé vált körülötte. Legalábbis Logannek úgy tőnt. Daisy arcán olyan fájdalom tükrözıdött, hogy ı is érezte. Aztán a lány gyorsan összeszedte magát, és azt mondta: - Ezt már megbeszéltük. Tudod, hogy Julián nem jön vissza. - Akkor hogy fogok beugrani a tóba? Daisy tanácstalanul megvonta a vállát. Logan alig akarta elhinni, hogy a gyerek emlékszik a vetélytársára. Charlie életében egy hét maga volt az örökkévalóság, és Julián ennél sokkal régebb óta eltőnt. - Tudjátok mit? - törte meg a kínos csendet. - Beszéljünk a vacsoráról! - Vacsora! - Charlie arca felderült. - A Tastee Freeze-re gondoltam. - Igen, igen, igen! - Charlie örömében ugrálni kezdett a sekély vízben, mint egy béka. Daisy elnevette magát. - Szép munka volt, Logan! - Mondd azt, hogy te nem szereted a Tastee Freeze-X\ - Viccelsz? Mindenki szereti. Charlie a leginkább. -Akkor törülközzünk meg, és indulás!
A szóban forgó étterem egyik legnagyobb elınye abban állt, hogy autóval be lehetett hajtani. Mint a régi szép idıkben, görkorcsolyás kiszolgálók hozták ki a tálcákat, amelyeket az autó ablakkeretére lehetett akasztani. Minden parkolóhelyhez képekkel illusztrált étlap tartozott, nyomógombokkal, amelyek kigyúltak, ha az ember rendelt valamit. És rendeltek is: hamburgert, sült krumplit, shake-et, egy dinoszauruszos gyerekmenüt Charlie-nak és végül lágy, krémes fagylaltot édesség gyanánt. - Hát - jelentette ki Charlie -, ez félelmetes. Logan és Daisy nevettek. Vicces volt ezt a felnıttes kifejezést hallani a gyerek szájából. - De ugye nem leszel rosszul hazafelé menet? - Becsszóra nem! - emelte fel apró, ragacsos kezét Charlie. Charlie kijelentette, nem érti, miért kell fürdenie, ha elıtte úszni volt, de az apja pár perc lefekvés elıtti XBox ígéretével csak-csak becsalogatta a fürdıkádba. Megfürdette a gyereket, majd ráadta a Yankees feliratú pizsamáját, ám eközben is folyvást érezte a házban uralkodó szokatlan feszültséget. Még mindig nem beszéltek Charlie-val a kapcsolatukban beállt fordulatról. Pedig már rég meg kellett volna tenniük. Majd Daisy intézi a magyarázat oroszlánrészét. Charlie a kis sámliján állva bıszen mosta a fogát. - Oké, kész vagyok, jöhet az XBox. - Naná! - Logan a hátára kapta, és bevitte a nappaliba. - De elıbb anyukáddal el akarunk mondani neked valamit. - Ugye nem tart sokáig? - Nem tudom. Ha nagyon figyelsz, akkor talán nem. Daisy megpaskolta maga mellett a kanapét. - Gyere ide! Charlie fölmászott, Logan pedig leült a másik oldalára. Meglepı módon idegességet érzett. Mi lesz, ha a kölyöknek nem tetszik, hogy egy pasas betolakszik az anyja életébe? Hátha mégiscsak van valami abban a freudi maszlagban, hogy a kissrácok tudat alatt féltékenyek az anyjukra? Mi lesz, ha megint szóba hozza Juliánt? Mi lesz, ha... - Te, Charlie - szólalt meg Daisy vidám hangon -, ugye te is nagyon szereted, amikor apukád eljön, és mindenfélét csináltok együtt? - Aha. Például XBox-ozunk. - Meg úsztok, fagyiztok, játszotok a ház körül. Ha jól látom, nagyon élvezed. - Igen. - Nos, kiderült, hogy én is szeretem. Szeretem, ha együtt van a család, te meg én meg a papád. - Mint a gondos bocsok. - Úgy van. És... hm... akkor is szeretek együtt lenni apukáddal, amikor te nem vagy itt. Mondhatni, hogy járunk egymással. Tudod mit jelent ez? - Ja. Puszizkodás meg szerelem. - Türelmetlenül kalimpálni kezdett a lábával. - Hőha, többet tudsz, mint gondoltam. Logan, aki megérezte, hogy a gyerek kezdi unni a dolgot, közbelépett. - Csak azt szerettük volna tudni, hogy ugye nem bánod, ha anyukád meg köztem van egy kis puszizkodás meg szerelem. - Oké. - Charlie még jobban kalimpált. - És tegyük fel, hogy itt alszom - folytatta Logan. -Anyukád ágyában. Az is oké? - Néha én is Anyu ágyában alszom - jegyezte meg a gyerek összevont szemöldökkel. - Ezt továbbra is megteheted. Néha.
- Oké. - Szóval nem bánod, ha Apuval együtt, vagyunk? - Nem. Mehetünk XBox-ozni? Logan rávigyorgott Daisyre a kisfiú feje fölött. Nehéz volt eldönteni, mennyit fogott fel a beszélgetésbıl a gyerek, mit értett meg ténylegesen. Majd az idı megmutatja.
18.
Daisy a számítógépe elıtt kuporgott, egy képen dolgozott, amelyet az új portfoliójába szánt. Elhatározta, hogy a MoMA-pályázaton elszenvedett visszautasítást személyes kihívásként fogja föl, és most keményen dolgozott, hogy visszanyerje az önbizalmát. Az, hogy feladja, szóba sem jöhetett. A konokságnak azonban ára volt. Úgy kellett elcsennie egy-egy órát, ahogy lehetett, és néha bőntudata volt, amiért a munkájára fordított idıt a családtól vagy a közösségtıl veszi el. A munka viszont nagy figyelmet igényelt, és az eredmény sokszor maga volt a jutalom. A kép, amely épp a képernyın látszott, összetett kompozíció volt, olyan, amelynek a felvételéhez napok kellettek, majd órák ahhoz, hogy tökéletesre szerkessze. Egyedi látószögbıl akarta bemutatni az Avaloni Közkönyvtár masszív, neoklasszicista kıépületét, amelyet óriási vadgesztenyefák ligete vett körül a parkban. Amikor a fény egy bizonyos szögbıl érkezett, és a parkban emberek meg kutyák járkáltak, az egész olyan volt, mint egy álomkép. Valami nosztalgikus patina vonta be a képet, de nem az olcsó érzelgısség talmi fénye. Inkább a közösség életének egy pillanatát örökítette meg, így juttatta kifejezésre a történetet, amelyet Daisy el akart mondani. Nagyon ellentétes érzésekkel viseltetett Avalon iránt. Ez volt az a hely, amelyet otthonának nevezett, itt lelt támogatást, ide kötötték a barátai és a családja, akiket szeretett. Mégis, a lelke egy titkos, merész része néha másfajta életre vágyott. Az a félév, amelyet Németországban töltött Charlie-val, hatalmas kaland volt, ám ahelyett, hogy kielégítette volna a kalandvágyát, épp ellenkezıleg, az utazás után még többre vágyott. Ezt a finom, belsı nyugtalanságot fejezte ki az Ava-lonról készített kép, melyet a szerkesztıprogram segítségével türelmesen csiszolgatott. Valami azt súgta neki, hogy ez a kép fontos neki mint mővésznek. Mint egy egérfogó, becsapódott a szúnyoghálós ajtó. Összerezzent. - Hé, bébi! - kiáltotta Logan, aki a hátsó udvarról jött be Charlie-val. - A cimborámmal itt arról beszélgetünk, hogy délután kimegyünk a Lódarazsak meccsére. Mit szólsz hozzá? - Igen, Anyu - csatlakozott hozzá Charlie is -, mondj igent! A sportpályán töltött délután lehetısége ugyanolyan vívódást eredményezett, mint amit eddig is érzett. Az idı, amit Charlie-val és Logannel tölthet, megfizethetetlen. Az az idı viszont, ami a mővészi munkájára jut, korlátozott. Este egy esküvıre megy fotózni, ami azt jelenti, hogy a mérkızés és a munka között már nem marad ideje. Vagyis a nap hátralevı részében hozzá sem tud nyúlni a portfolióhoz. - Hát - mondta -, épp az utolsó simításokat végzem ezeken a könyvtárról készült képeken. A képernyıre mutatott, kíváncsi volt, mit szólnak hozzá.
- Szép - mondta Logan. - Szép, Anyu. Mehetünk? Elnézte ıket, ezt a két egyforma, vörös hajú, zöld szemő, imádni való fickót a bánatos képükkel. - Persze. Majd máskor befejezem. - Megfordult a székén, hogy elmentse a munkáját, és ráklikkelt az Igen gombra a megjelenı ablakban. Abban a pillanatban rájött, milyen égbekiáltó ostobaságot követett el. A kérdés ugyanis az volt: Elveti a változtatásokat? Egyetlen gombnyomással helyrehozhatatlanul megsemmisített többórányi fáradságos munkát. Elszorult a szíve, összerándult a gyomra. Semmi, de semmi nem olyan elkeserítı, mint tudni, hogy a munka elveszett, s vele együtt a belefektetett ihlet s energia. - Nem lehet igaz! Nem mentettem el a módosításokat, és most ugyanott vagyok, ahol voltam, a nyers fájlnál. - Szerintem nincs sok különbség - jegyezte meg Logan, egy pillantást vetve a képernyıre. Gyere, ideje indulnunk. Daisy a szája szélét harapdálta. Nem Logan dolga, hogy megértse és átérezze, milyen sokba kerül neki ez a baklövés. Egyébként azt is neki köszönheti, hogy egész szombat délelıtt a saját dolgaival foglalkozhatott. Vidámságot erıltetett magára. - Szóval a Lódarazsak játszanak. - Az eseménynaptár szerint ma van a George Bell-amy-emléknap. - Te jó ég, teljesen elfeledkeztem róla! Ki nem hagynám a világ minden kincséért. - Ki az a George Bellamy? - tudakolta Charlie, miközben föltette az imádott Lódarazsak sapkáját. - Dédpapa fivére. Nem ismerjük, mert épp Németországban voltunk, amikor itt járt. - Ma ott lesz? - Nem, meghalt. Az emléknap azt jelenti, hogy rá gondolnak az emberek, ma különösen. George hozta létre a sportpályát, amelyet örökül hagyott a városra. - Utálom, amikor az emberek meghalnak - dünnyögött Charlie. Daisy összerándult, leplezetlen igazság volt ebben a megjegyzésben. Az idı eltompította az éles fájdalmat, amit Julián halála jelentett, de mindig adódott valami, ami eszébe juttatta, és váratlanul beléhasított a kín egy láthatatlan helyen. - George öreg volt - mondta -, és beteg. Dédpapa boldog lesz, ha meglát minket ma a sportpályán. Menjünk! Vetett egy pillantást a tükörbe. Nemrég borotválta le a lábát, reggel mosott hajat. Nem rossz. Amióta elkezdıdött ez az új viszony Logannel, ismét felfedezte a nıies oldalát. A szépítkezés új értelmet nyert. - Isten hozott újból az élık világában - mondta a tükörképének. A Lódarazsak volt Avalon városának a büszkesége -egy derék, profi baseballcsapat a Kanadai-Amerikai Ligában. Ráadásul sikeres szezonjuk volt, és a klub egy Danny Alvarado nevő menı új dobóval büszkélkedett, úgyhogy tisztes tömeg győlt össze, és kevés volt a parkolóhely. - Nézd csak meg! - intett Logan a lelátó egy részére a harmadik alapvonalnál. - Tiszta Bellamy családi nagygyőlés. - Tyőha! És én majdnem elfelejtettem. Jó, hogy szóltál, kösz, Logan! - Nincs mit. - A férfi átkarolta a lány vállát, és magához húzta. Ott volt Daisy apja meg öccse, a nagyszülei és egy csomó nagynéni, nagybácsi meg unokatestvér. Pár pillanattal késıbb helyet foglaltak a szívének kedves emberek között. - Hé, hát itt vagytok! - lelkendezett az apja, és felderült az arca. - Gyertek drukkolni!
Daisy igyekezett lerázni magáról a munkája okozta csalódást. Hátradılt, elszántan, hogy élvezni fogja a játékot és a társaságot. - Nahát - dünnyögte a nagyanyja, Jane, aki mellette ült -, ti egészen összemelegedtetek mostanában, nem igaz? - Loganre mutatott, aki azzal volt elfoglalva, hogy megmutassa Charlie-nak, hogyan kell feldobni egy szem pattogatott kukoricát, és utána a szájával elkapni. - De, mondhatni - ismerte el Daisy. A nagyanyja megszorította a kezét. - Boldognak látszol. Ennek örülök. Daisy most tanulta nap mint nap újraértelmezni a boldogságot. Megpróbált odafigyelni a játékra. A mérkızést egy helyi híresség nyitotta meg, Kim Crutcher, egy sportkommentátor, akinek a férje a Yankees csapatában játszott. Ám Daisy figyelme újból Logan felé fordult. Megfigyelte, milyen természetesen illeszkedik bele a családjába, mintha máris közéjük tartozna. Odahajolt Daisy apjához, és mondott neki valamit, amin az jót nevetett. Egy árus haladt el mellettük, jégbe hőtött sört kínálva. Valószínőleg egyedül Daisy vette észre a Logan arcán átsuhanó bánatos sóvárgást. Neki is megvoltak a maga démonai, de kordában tartotta ıket. A lány tudta, hogy ez nem egyszerő dolog, pláne nem a fıiskolán, ahol a szomszéd hálószobákban zajlottak a bulik. Logan legfıbb motivációja ott ült mellette, a lábát lógázta, és pattogatott kukoricát majszolt. Charlie eszményítette az apját. Miközben nézte ıket, apa és fia egyszerre húzták meg a gyömbérsörüket, aztán egyszerre böffentettek, majd elégedetten egymás tenyerébe csaptak. - Szép pár - jegyezte meg a nagyanyja. - De még mennyire! - Daisy felnevetett. - Ki hitte volna, hogy Logannel fogok járni? - Ugyan miért? - Mindent visszafelé csinálunk... elıször lett gyerekünk, aztán közösen viseltük gondját, most meg ez... -Nehéz volt a kapcsolatukat definiálni. A kis család, amelyet alkottak, biztonságot jelentett Daisy számára. Azok után, amin keresztülment, tisztában volt vele, hogy ezt meg kell becsülnie. A nagyanyja elmosolyodott. - Az élet annyiféle lehet, mint az emberek maguk. A lényeg az, hogy boldogan éljük. - Charlie teljesen odavan az apjáért. Jó nézni ıket együtt. - És te? - Mi van velem? - Te hogyan érzel Charlie papája iránt? - Én... - Most elıször tette föl neki valaki nyíltan ezt a kérdést. - Nagyszerő ember. Szerencsésnek érzem magam, amiért együtt vagyunk. Azt hiszem, ennek így kellett lennie. Olivia, aki a másik oldalán ült, elırehajolt: - Ez azt jelenti, amit gondolok? Daisy elpirult. - Talán. - Jó érzés volt megszabadulni a gyász mázsás terhétıl, félretenni valami homályos sarokba, és nem muszáj folyton éreznie. Nem kellemes dolog bánatosan élni az életet. Hálás volt Logannek, amiért kirángatta a sötétségbıl. Néha, tőnıdött, a szerelem létrejön magától, mint a szivárvány... bekövetkezik, mint egy baleset. Mint Juliannel. Máskor, mint ahogy mostanában megtanulta, rajta áll, hogy létrehozza, rétegrıl rétegre felépítse. Ahogy most elnézte Logant a családjával, be kellett látnia, tartozik neki annyival - meg Charlie-nak és magának is -, hogy megpróbálja. Augusztusra már azt tervezgették, hogy összeköltöznek. Daisy nem tudta pontosan, melyikük hozta szóba elıször a témát. Talán Logan, amikor tréfásan táborhelynek nevezte a házát, ahol megnézi az e-mailjeit, és ahonnan elhozza a tisztítóból küldött ruhát, mert
egyébként már sosincs ott. Vagy Daisy volt az, amikor egy nap benézett a hőtıszekrényébe, és megállapította, hogy teljesen átalakult a tartalma. - Tele van férfikajával - jegyezte meg egy reggel, miközben a grépfrútlevet kereste. - Mi az, hogy férfikaja? - nézett föl Logan az iPhone-jából. - Amit a pasik szeretnek enni. - Például? - Például sonka. - Mindenki szereti a sonkát! - Nem errıl van szó. Én is szeretem, de nem veszek, legfeljebb pulykasonkát. - Pulykasonka. - Logan megrázkódott. - Ha szereted a sonkát, vegyél sonkát! - Meg ez - folytatta Daisy. - Ötféle felvágott. ízesített mustár. Teljes tej... Pasikaja. - Oké, igazad van. Most mit akarsz, mit tegyek? - Semmit. Csak megállapítottam. - No és régebben mit tartottál a hőtıben? - Joghurtot. Zöldségeket. Szójatejet. - Lánykaja. Nem csoda, hogy Charlie azt akarja, lakjak itt. Jóságos ég! - Beszéltél vele errıl? - kérdezte Daisy elszörnyedve. - Ugyan már, mit képzelsz rólam? Ha beszélünk vele, akkor azt együtt tesszük. - Persze. Ne haragudj! Tudom, hogy sosem tennél ilyet. - Helyes. Ami pedig Charlie-t illeti... mikor akarsz beszélni vele? - Elıször ki kellene találni, mit mondunk neki. - A gondolattól remegni kezdett a gyomra, és rájött, hogy igazából egymással kell beszélniük, nem a gyerekkel. Bárcsak kölcsönkérhetne a fesztelenségbıl, amellyel Logan az egész helyzetet kezeli! - Ez nem kérdés - mondta a férfi. - Megmondjuk a srácnak, hogy szeretjük ıt, szeretjük egymást, és mindig együtt akarunk lenni. Ez ellen nem lesz kifogása, te is tudod. Logannek igaza volt. A fiuk semmit sem szeretett annyira, mint amikor mindhárman együtt voltak. İszintén szólva, Daisy is ugyanígy érzett. Amikor Logannel és Charlie-val volt, helyén volt a világban. - Kíváncsi lesz a részletekre. Például hogy kinek a házában fogunk lakni, és hol lesznek a játékai. - Ezen már gondolkoztam - felelt Logan. - Az én házam jobban megfelel. Ezt csak bérőtek, és amúgy is elég kicsi. Odaköltöztök a Caliburn Avenue-ra. Logan elıkelı környéken lakott, ahol régi házak álltak a fasorral és járdával szegélyezett utcában. Daisy a város kopottasabb, bohémabb negyedében bérelt lakást, ahol kedves emberek laktak, akiknek több volt a képzelıerejük, mint a pénzük. Logan szomszédságát ellenben feltörekvı népek töltötték meg, amit Daisy kissé humorosnak talált, tekintve, hogy a fiú a dúsgazdag O'Donnell családba született. Ha teljesítette volna a családja elvárásait, ott lakhatna, ahol csak akar. De ı bizonyítani akart valamit. Egyedül akart boldogulni. Ezt Daisy teljesen át tudta érezni. İt is mindkét szülıje készségesen támogatta attól a perctıl fogva, hogy közölte velük, gyereket vár, és tizenkilenc évesen egyedülálló anya lesz. Bármelyikük boldogan segítette volna bármilyen tekintetben, megadott volna neki bármit, amit kér. Ehelyett a függetlenséget választotta, külön költözött, tanult és dolgozott Charlie mellett. Ez volt a nehezebbik út, de végül a jutalom is nagyobb volt. Az, hogy jó anyja volt Charlienak, azt jelentette, hogy kialakította a saját életét. És most itt ez az új lehetıség. Hogy hagyományos családot alkossanak Logannel. Micsoda elképzelés!
- Rendben. Akkor most már csak azt találjuk ki, hogy hol és mikor mondjuk el neki. Logan nevetett, és magához ölelte a lányt, fölemelte, hogy a lába nem érte a földet. - Édesem, ez már könnyő. Van egy nagyszerő ötletem. Daisy behunyta a szemét, és hagyta, hogy az érzékeit betöltse a nevetés, miközben tudta, végre készen áll rá, hogy továbblépjen, elinduljon egy olyan jövı felé, amelyre sosem számított.
19.
Éjszaka nehezedett rá, a feje túl nehéz volt ahhoz, hogy felemelje. A karja és a lába szintén. Még a szemhéja is - mintha leragasztották volna. Megpróbálta megmozdítani az állkapcsát. Semmi. A francba! Kómába esett talán? Olvasott esetekrıl, amikor valaki látszólag kómában volt, mégis mőködtek annyira a kognitív funkciók, hogy valamilyen szinten a tudatánál legyen. Kizárt, gondolta. Semmi esetre sem hagyja, hogy ez legyen a sorsa. Hang tört elı a torkából. Eléggé biztos volt benne, hogy ı adta ki a hangot. Szavakat nem tudott formálni, csupán rekedt nyögést hallatott. Aztán sikerült résnyire kinyitnia a szemét. A szempillái homályán keresztül lassan meglátta a tolószéket, amely az elmúlt évben az otthona és pokla volt. Minden tıle telhetıt megtett, hogy lerázza az álom nyomait. A rémálomét. Ámbár valójában egyik sem volt, emlék volt az, ami kísértette ébren és álmában. Az agyában hurkokat vetı álom kínzón emlékeztette arra, hogy megmenekült ugyan a haláltól, de csak azért, hogy a pokolban találja magát. Újból lejátszódtak a fejében az események, amelyek erre a helyre juttatták. Nem jutott ki Kolumbiából. A robbanás kivetette a helikopterbıl, és ı lezuhant az égbıl. Teljesen elvesztette a tájékozódó képességét a balesetet követı elsı órákban. Fények villantak a szemébe, furcsa zsibbadtság vett erıt a testén. Emlékezett rá, hogy próbálta kitalálni, hol a fenében lehet. Mi van az egységgel? Keresik ıt? Amikor elıször magához tért, egy fehér szobában találta magát. Meszelt falak és mennyezet, fehér redıny az egy szem ablakon. Fehér lepedı a mozdulatlan lábán. Egy fehér ajtó, amely kinyílik, és belép rajta egy fehér köpenyes fickó. Igen, gondolta Julián. Az egészségügyi egységnél van. - Mozdítsa meg a lábát! - mondta az unott orvos. Miért beszél hozzá ez a doki spanyolul? - Próbáld meg, kérlek! Mozgasd a lábad! - ismételte egy hang még mindig spanyolul. Zöldesbarna gyakorlóruhát viselı ember jött be a szobába. Lapos sapkát viselt, arcát szakáll fedte, félautomata fegyverrel és töltényekkel megrakott övvel volt felszerelve. A mellkasán, egy stencilezett hevederen az állt, Palacio. Valami küldönc lehet. - Látom, felébredt. Szerencsés, hogy túlélt egy ilyen zuhanást, bele az óceánba. Meglátjuk, kitart-e a szerencséje Don Benitóval is. Juliannek lassan derengeni kezdett, hogy már nem a jófiúknál van. Fogoly, és a kórház a drogbáró birodalmának része. Benito Gamboát olyan privát hadsereg szolgálta, amelynek fenntartására több pénz jutott, mint az állami hadseregére. A jelek szerint Palacio is Gamboa
biztonsági emberei közé tartozik, és valószínőleg a doktort is ı fizeti. Vagy talán nem is doktor. A fehér köpeny alapján vegyész is lehet a kokainlaborban. Vagy esetleg hivatásos kínvallató. Fogságának azokban az elsı óráiban Julián ıszintén igyekezett megmozdítani a lábát, de az mintha fából lett volna. Látta a meztelen, elkékült lábát meg lábszárát, amelyet vágások és horzsolások tarkítottak, de mintha nem tartozott volna hozzá. - Nem megy - mondta. - Próbálja újra! A lába nem mőködött. Még csak nem is zsibbadt volt, hanem egyszerően mintha nem létezett volna. - Nem megy. Az orvos elıvett egy fecskendıt hosszú tővel. Meg még egyet. Felszívott valami titokzatos folyadékot. Aztán beledöfte a tőt az ı egyik lábujjába, majd a másikba. Aztán a bokájába, a legérzékenyebb ponton. Semmit sem érzett. Összeszorította a fogát, de az agya némán sikoltozva tiltakozott. Néhai apja megpróbáltatásai jutottak eszébe, aki egy pillanat leforgása alatt megbénult. Egyfajta halál volt. Valahogy sikerült kikapcsolnia a valóságot, és gondolatban elmenni máshová. A Juhartóhoz, amelynek felszíne mozdulatlan, mint a tükör. Mozdulatlan, mint Julián, aki elmenekült a sokk elıl, hogy arra ébredt: fogoly és megbénult. İ maga volt a tó vize, rezzenéstelen, a legkisebb szellı sem borzolja. - Nos? - kérdezte a küldönc. - Az alsó végtagokban nincs érzékelés, nem mőködnek. - Majd szólok a vallatóknak. Vérfagyasztó megjegyzés volt a maga tárgyilagosságában. Julián ekkor értette meg, hogy meg fogják kínozni. A doktor megköszörülte a torkát, zavartnak látszott. - Ilyen esetekben fizikoterápiát szokás alkalmazni, hogy helyreállítsuk a mőködést, amennyire lehet. - Egy rabnak nem jár efféle ellátás. Talán mégsem olyan szerencsés, mint gondoltam. Don Benito majd eldönti, hogy életben maradjon-e, vagy sem. A doktor nem szólt semmit. Egy héttel késıbb Juliánt belelökték a tolószékbe, bekötötték a szemét, és elszállították. A következı hónapokban többször is máshová vitték, és úgy bántak vele, amit a rémálmaiban sem tudott volna elképzelni. Már rég nem remélte, hogy elengedik vagy megmentik. Titokban tartották a létezését, valószínőleg féltek az USA vagy a nemzetközi erık szankcióitól. Nem volt benne biztos, miért van még életben, mi a céljuk vele. Lassan, apránként gyilkolta meg a közöny, az elhanyagolás és az ájulással végzıdı vallatások. Julián újból behunyta a szemét, és imádkozott, hogy a rémálmok és az emlékek adják át helyüket az egyetlen dolognak, ami életben tartotta: Daisy és az otthon képének.
20.
- Még egy menet Karibi Kalózokat! - könyörgött Charlie lelkesedéstıl ragyogó arccal. Kérlek! A Disneyland nevezető káosz örvénylett Daisy kisfia körül. A lány összenézett Logannel, miközben tudta, hogy egyetértenek. Az ember nem mindennap jön el Disneylandbe, ki kell használni az alkalmat. - Tudod mit? - ajánlotta. - Menjél Apuval, én pedig lefényképezlek benneteket. - Oké. Gyere, Apu! Nem ilyen felvételeket szokott készíteni, ám a vad forgatag, a színek, a fények, a szüntelen mozgás ihletet adott. Lefényképezte apát és fiát, amint mindketten hátravetett fejjel kacagnak, maradéktalanul belefeledkezve a meglepetésbe és a vidámságba. - Ez jó ötlet volt, Logan - dünnyögte az orra alatt. -Charlie ötödik születésnapját nem lehetett volna jobb helyen megünnepelni. Logan sosem volt a félmegoldások embere. Miután megegyeztek, hogy elmondják Charlienak, ezentúl együtt fognak élni, azt javasolta, a születésnapja után közöljék vele. Nem a születésnapján, az esetleg félreérthetı lenne. A maga szokásos nagyvonalú módján Logan háromnapos kalandtúrát szervezett. Ragaszkodott hozzá, hogy Disneylandbe menjenek, ne Disney Worldbe, mert semmi sem olyan jó, mint az eredeti. Amíg távol vannak, egy költöztetı vállalat átszállítja Daisyék holmiját Logan házába. Nem mindent, emlékeztette magát. Volt egy doboz, amelyet Julián bízott rá - emléktárgyak, képek, apró ajándékok, a jegygyőrő -, ezt Daisy az anyja házában helyezte el. Nem akart megválni tıle, de az új életbe, amelyet Logannel kezdett, nem vihette magával. Abba kell hagynia ezt, hogy összehasonlítgatja a két férfit. Julián elvesztése örökre megsebezte a szívét, azt, amit mellette megtalált, nem lehet megismételni. A szíve mélyén tudta, hogy Loganhez nem nagy, lélegzetelállító szenvedély főzi, mint Julianhez. Azt a fajta szerelmet az életben csak egyszer élheti át az ember, és Daisy okosabb volt annál, mintsem hogy valaki más mellett is azt keresse. A Loganhez főzıdı kapcsolat csendes volt, és nyugodt, összekovácsolta ıket a fiuk iránti közös szeretet. Nem helyes örökké azon rágódni, hogy mit veszített, inkább arra kell összpontosítani, hogy mit érhet el. Mire ez a kirándulás véget ér, egy fedél alatt fognak lakni. Egy család lesznek. Végre. Ez a gondolat céltudatossággal töltötte el. Nem vakon vagy hirtelen elhatározásból egyezett bele, hogy összeköltözzenek. Elkötelezte magát, akárcsak Logan, és mindketten eltökéltek voltak. Nem pusztán fenntartani akarták ezt a kapcsolatot, hanem boldogságra lelni együtt, hármasban. Logan biztonságot, kényelmet és állandóságot jelentett. Es megkönnyebbülést. Istenem, mekkora megkönnyebbülést, amiért nem kell többet randevúznia! Logant egész életében ismerte, és a barátsága még a bánaton is átsegítette. El tudta képzelni vele a jövıt. Logan sosem fogja összetörni a szívét... már csak azért sem, mert nem adta neki a szívét úgy, ahogy Juliannek. Nyitott szemmel mennek bele ebbe a kapcsolatba. Egyikük sem feltételezi, hogy sétagalopp lesz. Elkezdeni egy komoly viszonyt kissé olyan volt, mint amikor külföldre költözik az ember. Új nyelvet, új szokásokat kell megtanulnia. Ám Daisy késznek érezte rá magát. Amíg várta, hogy a fiúk befejezzék a kalózkodást, elkezdett disneylandi részleteket fényképezni. Izgatott gyerekek és családok nyüzsögtek az anaheimi parkban ezen a vakítóan meleg augusztusi napon. Volt valami különleges szépség ebben a mesterséges világban - régi, geometrikus elrendezéső parkok, színben összehangolt szélforgók, ahová csak nézett. Ami nem volt szép vagy mutatós, azt elrejtették ügyes homlokzatokkal vagy növényekkel, mesterséges sziklákkal vagy fénylı, óriási fejő figurákkal. Egy helyen a kerítés mellett nyilván meghibásodott az öntözırendszer, mert a sövény kiszáradt, csupán a cserjék csontváza látszott. Mögöttük, a kerítésen túl, hatalmas parkoló, tele kiránduló- és iskolabuszokkal. Miközben nézte, egy busz odagördült a járdaszegélyhez,
és kiokádott magából egy csapat izgága, felajzott gyereket, fıleg fekete meg sötét bırüeket, akik mind iskolai egyenpólót viseltek. Daisy ráközelített egy kislányra, aki annyira izgatott volt, hogy piruettezni kezdett a járdán, hogy csak úgy röpködtek utána a copfjai. Aztán észrevette a feliratot a busz oldalán: Chino Valley Iskolakörzet. Ez az a hely, ahová Julián gimnáziumba járt. Sosem mesélt túl sokat a kaliforniai Chinóról, csupán annyit, hogy bajba került ott, és ezért senki mást nem hibáztathat, csak saját magát. Mindezt mosolyogva mesélte valamikor régen, és hozzátette: - Ha nem tartanak fiatalkorú bőnözınek, akkor nem küldenek el a Kioga Táborba, és sosem ismertelek volna még téged. Sokszor lepték meg így, alattomban a Juliannel kapcsolatos gondolatok, dacára az elhatározásnak, hogy a jövıre koncentrál. Jóakaratú barátoktól nemegyszer hallotta a fiú halála után: „De legalább vannak szép emlékeid." Valóban voltak emlékei, szépek is voltak, de ez kevés vigaszt nyújtott, ha arra gondolt, mindez elveszett, és az óceán mélyén hever. Nekik Juliannel egyszerően nem jutott elég idı, amit együtt tölthettek. Voltak közös álmaik, ábrándjaik és terveik, ám idejük nem. Sosem volt elég idı. - Hé, Daisy mama! - kurjantott Logan. A legújabb becenevén szólította, amelyért Daisy nem rajongott egyértelmően. Charlie az apja nyakában ült. - Elmászkáltál. Már azt hittem, elvesztettünk. Daisy fölemelte a fényképezıgépet, és lekapta ıket. - Itt vagyok. Anaheimbıl nem volt közvetlen járat haza, ezért hosszabb várakozásra kényszerültek Las Vegasban. Tovább rontott a helyzeten, hogy valamilyen mőszaki hiba miatt a gépet leállították, és az utasoknak bıkező jutalmat ajánlottak föl, ha lemondanak a helyükrıl a következı, túlzsúfolt járatokon. - Próbáljuk ki! - szólalt meg hirtelen Logan. - Mondjunk le a helyünkrıl, és töltsünk egy éjszakát Vegasban! - Vegas, Vegas - skandálta Charlie, akinek nyilván fogalma sem volt róla, mirıl híres a város. Daisy habozott. -De... - Légyszi! - unszolták a fiúk kórusban. Elnevette magát a kuncsorgó arcuk láttán. Aztán felhívta Oliviát, aki Blake-re vigyázott, és üzenetet hagyott neki. Utána elcsípte Zachet a mőteremben. - Ne aggódj - nyugtatta meg Zach, amikor megtudta, hogy késıbb érkezik -, péntek estig nincs jelenésünk. - Köszönöm, Zach. Mondd meg a többieknek, hogy kedden már ott leszek. - Oké. Vegas, mi? - Igen, van rá egy napunk, hogy felfedezzük. Sosem voltam még Vegasban. -Azt hallottam, mindenféle veszély leselkedik ott az emberre. Daisy elnevette magát. - Majd vigyázunk. Egyelıre azon dolgozunk, hogy taxit kerítsünk. - Aha. Hát, ne csináljatok túl vad dolgokat! - Mi? Soha. Logannek sikerült elcsípnie egy taxit. Megvárhatták volna a szállodai kisbuszt is, de fojtogatott a meleg, Charlie pedig éhes és nyőgös volt. A taxiban Logan szemügyre vette a légitársaságtól kapott utalványt. - Airporter Express - dörmögte, és összegyőrte a papírt. - Tudjátok mit, jobb ötletem van. - Most meg mi van? - nézett rá gyanakodva Daisy.
- Egyetlen éjszakát töltünk Vegasban. Az Airporter Expressnél többet érdemlünk. - Nem értem. Logan elırehajolt. - Vigyen a Bellagióhoz\ - mondta a sofırnek. - Mi az a Bellagio? - tudakolta Charlie. - Amolyan Disneyland felnıtteknek. Logan nem túlzott. Ami azt illeti, Disneyland minden mesterséges csillogása elhalványult a hihetetlen fényorgiához képest, amelyet a Las Vegas-i Strip kínált. Charlie döbbenettıl tátott szájjal bámult ki az autó ablakán, és egy csapásra megfeledkezett az éhségérıl. - Nézd, Anyuapu, mennyi ember! - Az üveghez nyomta az orrát, úgy leste a hatalmas, kaszinók köré épült szállodák háttere elıtt nyüzsgı utcai mutatványosokat, turistákat, részegeket és széplányokat. - Mi ez a hely? - Szerintem már nem Kansasben vagyunk, Toto -dünnyögött Daisy. - Király! - Van a szállodában uszoda? - kérdezte Charlie, aki számára ez volt az egyetlen lényeges szempont. - Nem tudom. Logan, van uszoda a hotelben? Logan nevetett. - Hogy van-e uszoda? A Bellagio jóval többet kínált pár úszómedencénél. Egyik legfıbb látványossága egy óriási, zenélı szökıkút volt, amelyben a vízsugarak a muzsika hangjaira járták a táncukat. Megálltak elıtte, és tátott szájjal bámulták, ahogy az turistákhoz illik. Más emberek is megálltak a mintás betonkorlát mellett. Logan vett magának meg a fiának hot dogot egy árusnál, hogy elverjék az éhüket, amíg eljön a vacsora ideje. Nem kevesebb, mint három frissen összeadott pár állt meg fényképezkedni. Bár most nem dolgozott, Daisy gyönyörködve nézte a menyasszonyok örömét, és azt, milyen szépen illusztrálja a túláradó boldogságukat a szökıkút. Az egyik pár elıttük lépett be az elıtérbe, és ı hallotta, hogy a vılegény azt kérdezi: - Mit is mondtál, hogy hívnak? - Fel akarom venni a Micky egér füleimet - jelentette ki Charlie. Disneylandben kezet rázott egy óriás Mickyvel, és azóta a füleket ereklyeként tisztelte. - No problemo - mondta Logan, és odament a recepcióspulthoz. Amíg elintézte a bejelentkezést, Daisy és Charlie körülnéztek az elıcsarnokban. Gyönyörő volt a maga agresszív, túldíszített módján. Mesés mőalkotások, muranói üvegtárgyak, régi mesterek festményei, kivilágított alkóvokban szobrok. Üzletek, tele csillogó ékszerekkel, tarka ruhákkal, fényőzı ajándékokkal, táskákkal és bıröndökkel. A sok csillogó-villogó lelemény láttán Daisynek az az érzése támadt, mintha valamiféle párhuzamos univerzumba került volna. Minden mögött egészen halkan hallani lehetett az egész várost hajtó motor hangját: a félkarú banditák és játékautomaták elektromos füttyeit és mormogását, amely valami láthatatlan kaszinóból szőrıdött ki. - Elképesztı - mondta Logannek, miközben fölfelé mentek a lifttel. - Teljesen elkábultam. - Én is - csatlakozott hozzá Charlie. - Pedig még nem is láttuk a szobát. A legfölsı szinten volt. Daisy visszafojtotta a lélegzetét, amíg a férfi kinyitotta az ajtót a kulcs gyanánt szolgáló kártyával, aztán szélesre tárta. Felhördült. A szoba fényárban úszott a leheletvékony függönyökön keresztül beáradó napsugaraktól. A balkonról a város szívére lehetett látni. A társalgósarokhoz bár és nagy képernyıs tévé tartozott. A hatalmas ágyat rokokó mintás terítı fedte. Charlie odarohant az ablakhoz, és az üvegnek nyomta az orrát. - Imádom Las Vegast! - jelentette ki. Logan nevetve ölbe kapta. - Kihasználjuk ezt az egy éjszakát, igaz-e, cimbora? - Megyünk úszni?
Logan bólintott, és a gyerek egybıl rohant a bıröndjéhez, hogy elıszedje az úszónadrágját. - Nem számítottam erre a megállóra, nem úgy pakoltam - jegyezte meg Daisy, miközben egy nejlonzacskóból kiszedte a még nedves fürdıruháját. - Ne törıdj vele, Anyu! Úgyis összevizezzük magunkat az uszodában. Daisy fintorgott. - De van-e annál rosszabb, mint belebújni egy vizes fürdıruhába? - Van egy ötletem. Menj le az elıtérbe, és vegyél magadnak egy új fürdıruhát! Meg egy ruhát. Egy különösen szépet ma estére. - Ó, nem hiszem... - Ugyan már, a kedvemért! Nézd, bejelentkezéskor kaptam egy kupont, amelyre húszszázalékos kedvezményt adnak az egyik butikban. - Nincs szükségem... - Eredj, Daisy! Boldoggá teszel vele. Charlie-val az uszodában várunk. - Hát jó, engedek az erıszaknak. Sietek. A boltot, ahová a kupon szólt, Lola butikjának hívták, és a kirakatüvegre azt a szlogent festették: „Amit Lola akar, azt Lola megkapja." Trópusi minták, aranyiamé és nagy méretek jellemezték az árukészletet. Nem volt bent más, csak az eladó, egy középkorú nı, akinek a bıre túl sok napsütést látott, és a festett, ondolált, féloldalas frizurája még a nyolcvanas években kiment a divatból. - Isten hozta Lolánál! - mondta füstös hangon. Kedves mosolya ellenére magányosság áradt róla, amit Daisy át tudott érezni. - Hm... egy fürdıruhát keresnék - mondta, és kissé elveszettnek érezte magát a sok fémesen csillogó kelme között. - O, a férje már telefonált. -A férjem...? - Mr. O'Donnell a 3347-es lakosztályból. Daisy rögtön Charlie-ra gondolt. - Valami baj van? - Semmi az égvilágon. Csak szólt, hogy ön jönni fog, és hogy a számlát neki küldjem. Logan imádta az ilyen nagyvonalú gesztusokat. Az eladónı kuncogva mutatott a zsúfolt állványokra. - Szerencsés asszony. Rajta, szerelje fel magát! - Köszönöm. - Daisy már tudta, nem mehet ki Lola butikjából anélkül, hogy venne valamit a tiritarka kínálatból. - Lenyőgözı a választék - mondta udvariasan -, de nekem tényleg csak egy fürdıruhára lenne szükségem. - Megnézzük, mit találunk a méretében. Karcsúbb és fiatalabb, mint a szokásos vásárlóim. Ezt valószínőleg nem kellett volna mondanom. - Gyakorlott, fürge mozdulatokkal átnézte az egyik állvány tartalmát. - Attól tartok, csak ez a két kisebb darab van. Daisy egy leopárdmintás bikini és egy fényes ezüstös anyag közül választhatott, amely inkább látszott őr-ruhának, mint fürdıruhának. A jó öreg, nedves, piros fürdıruhájára gondolt, és már bánta, hogy nem elégedett meg azzal. Egy szót sem szólt, de az asszony olvasott a gondolataiban. - Megnézem, hátha a raktárban találok még valamit. Daisynek megfordult a fejében, hogy kihasználja az alkalmat, és meglép. Hogyan lett egy egyszerő, átszál-lásos hazaútból ilyen bonyodalom? A kis családja kétfısbıl háromfıssé bıvülése kihívásokkal járt, és tudta, hogy nap mint nap újabbakkal fog szembesülni. Ugyanakkor természetesen megvan a jutalma is, emlékeztette magát. Erre kell összpontosítania.
Szórakozottan nézegette a ruhákat, hátha valami felkelti az érdeklıdését. Mit vesz fel az ember vacsorához Vegasban? A jelek szerint csakis olyasmit, amin van toll, fémszál vagy nyomott bársony. Némely ruhára mindháromból jutott - az ízléstelenség szentháromsága. A bıröndje tartalma sokkal vonzóbb lenne, még akkor is, ha ki kellene vasalnia valamit. - Édesem, megütötte a fınyereményt, ahogy azt itt, Sin Cityben mondani szokás. - Az eladónı elıjött a zsúfolt hátsó helyiségbıl, néhány ruhadarabbal a karján. - Ezek elragadóan fognak mutatni magácskán. Daisy már beletörıdött, hogy merı könyörületbıl vesz valamit, csupán az eladónı kedvéért, aki valószínőleg a forgalom arányában kap fizetést. Udvarias mosollyal átvette a holmikat, és elvonult az elfüggönyözött kis próbafülkébe a sarokban. - Nemigen viselek fehéret - jegyezte meg, miközben kibújt a farmerjából meg az ujjatlan trikójából. -Van egy kisfiam, aki hajlamos mindent összetaperolni a szurtos kezecskéivel... ó! Eligazgatta magán a fehér tankinit, és csak bámulta a tükörképét. - Milyen? - tudakolta az eladónı. Daisy elıjött a függöny mögül, hogy a boltban álló háromrészes tükörben is megnézze magát. - Klassz. Sosem hittem volna, hogy megtetszik egy fehér fürdıruha. - Ez teljes egészében bélelt, úgyhogy nem kell aggódnia, hogy áttetszıvé válik, se szárazon, se nedvesen. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy a szıkéknek jól áll a fehér szín. Feltőnı, de elegáns. Daisynek el kellett ismernie, hogy igaza van. Nyomokban aranyszál is elıfordult benne, de csupán a fürdıruha kivágását szegélyezı varráson. - Remek. Megveszem. - Próbálja fel a ruhát is! Ugyanannak a tervezınek a munkája. Retro, de kicsit sem idejétmúlt, szerintem. A ruha is fehér volt, nyakpántos, feszes felsırésszel és bı, libegıs szoknyával. Amikor Daisy kilépett a próbafülkébıl, az asszony elragadtatottan összecsapta a tenyerét. - Pontosan olyan csinos, ahogy reméltem! Olyan benne, mint Marilyn Monroe, azon a híres, szellızıs felvételen. Nyilván az ihlette a ruhatervezıt. Bár Marilyn Monroe a nagyanyja idejében volt sztár, Daisy is jól ismerte az ikonikus beállítást a Hét év vágyódástól. Az a kép indította el - nem, meghatározta -Sam Shaw fotóskarrierjét. Fényképészhallgatók még ma is élénk vitákat folytattak annak elınyeirıl és hátrányairól, ha valakinek az egész munkásságát egyetlen híres képhez mérik. - Mindkét darab le van értékelve - mondta az eladónı. - Ezek az utolsók. Daisy megadta magát. -Akkor jobb lesz, ha elviszem ıket. - Meg ezt is. - Az asszony egy magas sarkú, kristályokkal díszített szandált nyújtott felé. A cipı teszi teljessé az öltözetet. A fiúk már a medencénél voltak - az öt, mediterrán hangulatú medence egyikénél -, mire Daisy befejezte a vásárlást, és csatlakozott hozzájuk. Logan körbe-körbe forgatta Charlie-t, és mindketten berregtek, mint egy motorcsónak. Daisy odament, ahol egy nyugágyra lepakolták a holmijukat, és kibújt a frottírköntösbıl. Amikor Logan meglátta, kıvé dermedt. - Hőha! - mondta, de a szeme ennél sokkal többet mondott. - Anyu! - vigyorgott rá Charlie. - Végre itt vagy! Ezer éve várunk. Daisy beleereszkedett a medencébe, kissé még zavarban volt a fürdıruha miatt. - Kellemes a víz, nem igaz?
- Klassz! - Charlie szempillái összetapadtak a víz-cseppektıl. Sugárzott róla a boldogság, és Daisy hirtelen nem bánta a kényszerő vegasi kiruccanást. A kisfia mindig emlékeztette rá, hogy minden egyes nap új kalandot jelent. Logan le sem vette róla a szemét, és tüzes pillantása megint csak emlékeztette valamire: arra, hogy végre van szexuális élete. Túlságosan sokáig meg volt fosztva tıle. Forróság járta át, úgyhogy gyorsan lebukott a kristálytiszta víz felszíne alá. Játszani, fröcskölni kezdtek, belefeledkezve a váratlan üdülés örömébe. Egy idı után Charlie figyelmét néhány hasonló korú gyerek keltette fel, akik a medence sekély végén bugyogó vízköpı sugarában szökdécseltek. - Odamehetek? - Persze - felelt Logan, mielıtt Daisy szóhoz jutott volna. - De anyukáddal figyelni fogunk. - Bekented napolajjal? - Természetesen. A vízállóval, amelyik a kék flakonban van. - Köszönöm. Úgy viselkedem, mint egy kotlós, sajnálom. - Hidd el, én sem akarom, hogy leégjen. Egy pillanat alatt lekapná a nap. - Logan lehajolt, és a saját vállára mutatott. - Látod ezt a sebhelyet? Hatodikos koromban focitáborban voltam, és a mi csapatunk játszott trikó nélkül. Úgy leégtem, hogy felhólyagzott a bıröm, és egész éjjel hánytam. - Szegény fiú! - Daisy kiemelkedett a vízbıl, és csókot lehelt elıbb az egyik, aztán a másik vállára. Logan csinos volt, mint mindig, nagydarab ír fickó. Testesebb lett az utóbbi idıben, de jól állt neki, valahogy szilárdabbnak, érettebbnek látszott. Charlie idıközben belevetette magát a játék sőrőjébe, kacagva, kiabálva ugrált a strandlabdáért. - Jól kijön más gyerekekkel - állapította meg Daisy. -Büszke vagyok rá. Régebben olyan félénk volt. - Kinövi. - Azt hiszem - mondta Daisy pillanatnyi habozás után -, sokkal magabiztosabb és függetlenebb lett, amióta te meg én összejöttünk. Logan elvigyorodott. - Tényleg? - Jó hatással vagy rá. Mindkettınkre. - Nos, én is ugyanezt mondhatom. - Átkarolta a lány derekát. - Olyan gyorsan felnı. Tudom, úgy beszélek, mint egy kotlóstyúk, akinek kiürült a fészke. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy üres legyen a fészkem. Logan odahajolt, és megcsókolta. - Akkor ne hagyjuk, hogy kiürüljön! - Mit akarsz ezzel mondani? - Daisy szinte félt meghallani a választ. - Várj egy pillanatig! - Logan kiugrott a medencébıl, és odament a nyugágyhoz, amelyre lepakoltak. Pár másodperccel késıbb egy háromrét hajtogatott, fényes brosúrával tért vissza. - Nem tudom, van-e valami terved estére. - Mire gondolsz? A férfi keze mintha remegett volna kissé, ahogy megmutatta neki a papírlapot. - Mit szólnál hozzá, ha összeházasodnánk? - Tessék? - Jól hallottad. - Logan megfogta mindkét kezét, ott, a derékig érı vízben. - Nézd, nem esem térdre, hogy úgy kérjem meg a kezed. Egyszer már megpróbáltam, és mindketten tudjuk, mi lett a vége. Az érzéseim azonban semmit sem változtak. Veled és Charlie-val szeretném leélni az életemet. Nem vagyok Julián. Nem vagyok G.I. Joe, aki elmegy
megmenteni a világot. Én az a fickó vagyok, aki elsı naptól kezdve melletted volt, és nem is szándékozom sehová sem menni. Daisy szívverése felgyorsult. Logan komolyan ezt mondja? Minden szava igaz volt. Attól a pillanattól fogva, hogy ı közölte vele, gyereket vár - arra számítva, hogy a fiú majd lerázza magáról a felelısséget, és hátat fordít neki -, Logan állandó szereplıvé vált az életében. Aznap, amikor Charlie megszületett, pizzát hozott neki a kórházba, és megesküdött, hogy a fia mindig számíthat rá. Eddig betartotta az ígéretét. - Na de... összeházasodni? - Daisy a medence falához hátrált, és nekikészült, hogy kimásszon a vízbıl. Nem volt tudatában, hogy hangosan beszélt, amíg a férfi meg nem szólalt: - Hat órakor várnak a Most és Mindörökké-kápolná-ban, utána pedig le van foglalva a legjobb asztal a Le Cirque-ben hármunk számára. - Mikor intézted ezt el? - Bejelentkezésnél megvettem a „Romantikus sugallat" menyegzıi csomagot, amelybe beletartozik egy pár jegygyőrő az elıcsarnokbeli ékszerésztıl. Félig a vízben, félig a parton állva, Daisy habozott. Lehetséges, hogy a férfi komolyan beszél? Ettıl a gondolattól... furcsán érezte magát. Furcsán boldognak. Meg úgy, mint akinek túljártak az eszén. Másrészt viszont hol lenne most, ha nincs Logan? Magányosan sodródna, szerelmesen egy kísértetbe, az emlékek fogságában. Ami nem egészséges sem az ı, sem Charlie számára. Még egy szívdobbanásnyi ideig habozott. Aztán visszaereszkedett a vízbe, és féktelen kacaj kíséretében lefröcskölte Logant. - Bolond vagy! - Hın szeretett... Daisy a Marilyn Monroe-ruhában állt a kinyalt és meglepıen ideges Logan mellett, amíg Charlie egy fröccsöntött mőanyag székbıl nézte ıket megilletıdve. Kapott egy rózsaszín kis csokrot, amelynek erıs illata csiklandozta az orrát. A Most és Mindörökké-kápolna aranyozást és márványt imitáló oszlopai mögött elhelyezett hangszórókból orgonamuzsika szólt felvételrıl. A zene szüneteiben beszőrıdött a forgalom zaja a Strip-rıl. A szertartást egy Mr. Lee nevő ázsiai fiatalember végezte, aki, úgy tőnt, komolyan veszi a feladatát. Lágy, egyenletes hangon olvasott fel egy vékony, főzött könyvbıl, amelyen az állt: „rövid változat". Rövid... Néhány perc, és Mrs. Logan O'Donnellnek fogják hívni. Egymás felé fordultak, megfogták egymás kezét, és elmondták az esküt Mr. Lee után. A körülmények ellenére a fogadalom súlyosnak és valóságosnak tőnt. Daisy alig bírta elhinni, hogy belement a tervbe. Mi lehet ennél ırültebb ötlet? Összeházasodni Las Vegas-ban - na de komolyan? Furcsa módon mégis elkerülhetetlennek érezte ezt a fejleményt. Logannel minden okuk megvan a házasságra. Óvodás koruk óta ismerik egymást, és hagyományos családi hátteret akarnak biztosítani Charlie számára. Már azt is elhatározták, hogy összeköltöznek. Ez a dolgok természetes rendje. Vagy nem? Amíg a ceremóniára készülıdött, elfogta a bőntudat. Erıs kísértést érzett, hogy felhívja az anyját meg Son-netet, és az áldásukat kérje. Talán azt is szerette volna az ı szájukból hallani, hogy ez a merész ötlet minden bizonnyal jóra fog vezetni. De nem hívta fel ıket. Magabiztosnak akarta érezni magát, olyannak, aki egyedül hozza meg a döntést, anélkül hogy mások befolyásolnák.
És persze ahhoz sem volt kedve, hogy leüvöltsék a fejét, amiért megfosztja ıket a nagy lagzi megszervezésének lehetıségétıl. Biztos nagyon klassz lett volna, de itt a jövıjérıl van szó, nem pedig egy egynapos eseményrıl. Amit most tesz, az fejesugrás az ismeretlenbe, és csak bízhat benne, hogy a Logannel kötött házasság mőködni fog. Eddigi tapasztalata szerint az ilyen ugrások általában mőködnek. Persze, amelyek nem, azokat utóbb hibának nevezik. - Daisy... - Logan kézszorítással jelezte, hogy rajta a beszéd sora. - Ó, elnézést. - Gyorsan összeszedte magát. -Nos... igen, akarom. A karikagyőrők, amelyeket Logan vett, nagyon szépek voltak, az aranypántokat firenzei stílusú vésés díszítette. Daisy még a szertartás elıtt felpróbálta az övét. - Tökéletesen illik az ujjamra. - Nem hinném, hogy sokat változott volna a méreted, amióta... - Logan elhallgatott. Mindketten tudták, hogy valószínőleg nem jó ötlet felidézni azt a régi, balsikerő lánykérést, most fıleg nem. Annyira távolinak tőnt, mintha valaki mással történt volna, egy másik életben. Most az új győrő rácsúszott az ujjára, miközben Logan elismételte a hagyományos fogadalmat. Daisy ugyanígy tett, a keze remegett a szimbolikus cselekedet jelentıségének tudatától. A szeme sarkából látta, hogy Charlie fészkelıdik a székén, a lábát lógázza. Kitartás, kisöreg, gondolta. Mindjárt vége. Mr. Lee, mintha olvasott volna a gondolataiban, sietve befejezte a szertartást. - Most megcsókolhatja a menyasszonyt. Logan rámosolygott, és gyöngéd, futó csókot lehelt az ajkára. - Isten hozta, Mrs. O'Donnell - súgta, aztán hátrébb lépett, és büszke, diadalmas arccal nézett le rá. Daisy viszonozta a mosolyt, aztán megfordult, és kinyújtotta a kezét Charlie felé. - Na, mit szólsz hozzá? Apu és Anyu összeházasodtak. - Végre! - vigyorgott rájuk a gyerek. A meglepıen felnıttes megjegyzés megtörte a feszültséget, és elnevették magukat. Mr. Lee egy rojtos terítıvel lefedett kerek asztal felé intett. - Már csak egy kis papírmunka, aztán mehetnek is. Aláírták az okmányokat, tanúként Mr. Lee asszisztense szerepelt, aki elızıleg a magnót kezelte. - Gratulálok! - mondta végezetül a szertartásvezetı, és átnyújtotta a hivatalos csomagot. Remélem, nagyon boldogok lesznek. Logan kezet rázott vele. - Ez a tervünk - mondta.
HARMADIK RÉSZ
21.
Julián összehúzott szemmel nézte az arca mellett imbolygó botot. A szíve természetellenesen zakatolt, mintha saját akarattal rendelkezne, és ki akarna szabadulni ebbıl az elkínzott testbıl. Egy ütött-kopott tolószékbe volt beleszíjazva, amelynek korábbi használóira karcolások és horpadások emlékeztettek, többek között a málladozó fekete festékbe belerótt Jesús me guarde felirat. Rabruháját - durva zsákvászonból készült bı ing és gatya - összevizezték, hogy jobban vezesse az áramot. A picana electrica régimódi kínzószerszám volt, amelyet elıször az argentin tehénpásztorok használtak. Manapság gyakran alkalmazzák rabokon, mivel olcsó és hatékony eszköz, amellyel keserves fájdalmat és zavarodottságot lehet okozni anélkül, hogy megölné az áldozatot. Ezt a kihallgató csoportot még nem ismerte; valahányszor új helyre vitték, új emberekkel került szembe. Rabsága kezdete óta legalább tucatszor kötötték be a szemét, húztak csuklyát a fejére és költöztették át. Feltételezte, hogy ezzel is azt akarják megakadályozni, hogy szökést tervezzen. Mindenesetre bevált, egyszerően nem volt idı kieszelni bármilyen tervet. Kihallgatója, egy katonai jellegő öltözéket viselı, sovány ember, inkább úgy nézett ki, mint egy akadékoskodó hivatalnok, semmint gyakorlott kínvallató. Julian felé hajolt, és azt mondta angolul: - Nem adsz semmit, pedig mindent megkaphatnál. Szabadságot, szabadulást, az egyszerő igazságért cserébe. A kolumbiai-amerikai közös akcióról akartak adatokat. Alig bírta megmozdítani az állkapcsát, miközben elismételte az egyedüli információt, amelyet jogában állt megadni: a nevét, a beosztását, a társadalombiztosítási számát és a születési dátumát. Valahányszor új helyre vitték, új vallató vette kezelésbe. Ám hiába minden verés, elektrosokk, alvásmegvonás és kikötés, nem árult el semmit. Fogsága elsı pillanatától kezdve mőködésbe lépett a kiképzése, a kíméletlen leckéiben fogódzót talált. Ha megpróbál megszökni, valószínőleg meghal. Ha nem próbál megszökni, egészen biztosan meghal. Nem volt más lehetıség. - Újból, a halántékát - mondta a vallató spanyolul. Julian mestere volt a színlelésnek. Nem tudta, honnan ered ez a képessége, mindenesetre minden nap minden órájában alkalmazta. Úgy tett, mintha épp csak pár szót értene spanyolul. Amikor egy vastag gumidarabot dugtak a szájába, nem adta jelét, hogy tudja, hol fogja érni az áramütés. Visszahúzódott az emlékei közé. Ezt a technikát sokat gyakorolta a kiképzése során eljátszott vallatások alatt. Gondolatban visszament kora ifjúsága idejébe, amikor New Orleansban élt az agglegény apjával. Zseniális ember volt, tehetséges, dacára annak, hogy egyszerő családból származott, Louisiana déli részébıl. Szerette Juliánt a maga szétszórt, de ıszinte módján, és ha az élet dolgaira nem is nagyon, de az őrkutatás alapjaira mindenképp megtanította. Julian pontosan emlékezett a pillanatra, amikor rájött, hogy a szeretet bátorrá teszi. Talán hatéves lehetett, fülledt nyári nap volt, és a kis faházuk ablakain hővös, penészszagú levegı
áradt ki. Egy kis vendégházban laktak, amely két palota közé volt beszorítva a Coralie Streeten, közel az egyetemhez. A papája a zsúfolt ebédlıben - amelyet sosem használtak étkezésre - valami problémán vagy elméleten dolgozott. Julián, akinek melege volt és unatkozott, elhatározta, hogy fölmászik a hátsó kertben álló fügefa csúcsára, mert ott lehet találni a legérettebb, legédesebb gyümölcsöket. A fára mászás veszedelmes móka volt, ágról ágra kapaszkodott, mígnem úgy érezte, fölé került mindennek. És ott fönn, a fa tetején valóságos felismerésben volt része. Az alatta elterülı világ nem látszott olyan hatalmasnak, bonyolultnak és rémisztınek. Inkább a kíváncsiságát keltette fel, olyannak tőnt, amit meg lehet érteni, bele lehet illeszkedni, mint egy kirakójáték darabkája. Minden más megvilágításba került. Nem csoda, hogy a madarak látszólag merı szórakozásból repkednek. Ki ne akarna fölemelkedni az égbe, amennyire csak lehet? -Apa! - kiabált, és reménykedett benne, hogy az apja az ablakban hörgı vén, csöpögı légkondicionáló mellett is meghallja a hangját. - Hé, Apa, nézd, milyen magasan vagyok! Az ág, amelyen kuporgott, meghajolt, de nem tört el. Szinte kecsesen ledobta magáról. Elkapott egy másikat, hogy mentse magát, sikerült egy kézzel belekapaszkodnia. Kis ideig ott lógott, megdöbbenve a földtıl való távolságán, és furán feldobódva a veszély tudatától. Keményen küzdött, noha mindvégig tudta, hogy el fogja veszíteni a csatát. A gravitáció úgyis megteszi, amit mindig. Ha az ember apja híres fizikus, ezt az egyet hamar megtanulja. A sima kéreg nem kínált kapaszkodót, és a fa útjára engedte. Egy pillanatig megtapasztalta a súlytalanság különös érzését, amelyet aztán gorombán elrontott az, hogy keresztülzuhant egy sor alatta lévı ágon, és nagy puffanással földet ért. Nem emlékezett rá, hogy kiáltott volna, amikor leesett, de valami mégiscsak riaszthatta az apját. Talán a vén, göcsörtös fa ágainak recsegése-ropogása keltette fel a figyelmét. Juliánt teljesen letaglózta a földet érés heve, még levegıt venni is elfelejtett. Némán és ijedtségtıl elkerekedett szemmel fölnézett, és az apját látta meg, amint fölé hajol, fenyegetıen, mint maga az odafönt trónoló Jóisten. Aztán meglátta a rémületet a szemében, amely úgy kidülledt, hogy körben látszott a fehérje. Az apja egy pillanatig sem hagyta magára, amíg megjöttek a mentık. Beszélt hozzá, többet beszélt, mint azelıtt bármikor, biztató hangon magyarázta, hogy szereti, és hogy imádkozik, hogy ne legyen semmi baja. Az ambulancián tetıtıl talpig megvizsgálták, kívül-belül. Belevilágítottak a szemébe, fejhallgatót tettek a fejére, hogy ellenırizzék a hallását, megvizsgálták a szerveit foneridoszkóppal és ultrahanggal, röntgenfelvételeket készítettek róla, és beszkennelték az agyát. Julián több új szót is tanult aznap: „horzsolás és zúzódás", így nevezték puccosan a karmolásokat és a kék foltokat. Megtudta, hogy noha minden porcikája sajog, rosszabb is lehetne a helyzet. Sokkal rosszabb. Akárhogy kerestek és kutattak is az orvosok, felületi sérüléseken kívül semmit sem találtak. Amíg lezajlottak a vizsgálatok, az apja ott volt vele, áradt belıle az aggodalom, a szeretet és a megköny-nyebbülés. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennél több idıt töltött volna, csak vele foglalkozva. Sosem érezte magát ennyire biztonságban, ennyire szeretve. Mindez pedig azért, mert volt bátorsága felmászni a magasba. - Nagyon szerencsés fiatalember vagy - mondta végül az orvos, miközben aláírt egy nyomtatványt. Juliánt jólesı érzés töltötte el. - Igen, uram. Ettıl kezdve bátor volt minden téren. Tudta, hogy bátor lehet, mert az apja szereti. Nem volt ostoba, tisztában volt vele, hogy nem sérthetetlen, de a magabiztosságból táplálkozó merészség új helyekre vitte. Folyton a veszély határát súrolta, miközben fákra, víztornyokra és falakra mászott fel, hidakról ugrált le, és hajmeresztı helyekre merészkedett biciklivel vagy
gördeszkával. Senki nem szidta meg. Az apja hitt benne, a legtudomá-nyosabb értelemben, hogy minden akció reakciót vált ki, és ez a gyereknevelésre is igaz. Bármit is tesz a kölyök, annak meglesznek a következményei, ami feleslegessé teszi a szidást. Juliannek persze mindezt a saját bırén kellett megtanulnia, amikor kénytelen volt szembenézni a bosszús telektulajdonosokkal, autópályaırökkel, közlekedési rendırökkel és tanárokkal. Az apja sosem bírálta, csupáncsak szerette a maga szétszórt, de ıszinte módján. így aztán, amikor Gastineaux professzor balesetet szenvedett és tolószékbe került, Julián kétségbeesett, és elveszítette a hitét. Az ı szeretete sem volt elég ahhoz, hogy meggyógyítsa az apját. Ostobának érezte magát, amiért egyáltalán hitt az ellenkezıjében. - Sose félj, édesem! - mondta az apja, akit mindenféle mőszer vett körül. - Most már biztonságban vagyok. Julián fel sem bírta fogni, hogyan érezheti magát valaki biztonságban, amikor nem tudja használni a testét. Az apja viszont azt felelte, hogy képes gondolkodni, elmélkedni meg tanítani, és számára ezek fontosak. Rehabilitációra küldték, ahol felkészítették az új életére, olyan személyes dolgokat is beleértve, mint egy üdítı megivása, vagy kimenni a mosdóba. Ezalatt a nyolcéves Juliánt elküldték nyári táborba, ahol a jóval idısebb féltestvére, Connor, felügyelıként dolgozott. A Kioga Táborban egy másfajta életbe nyert bepillantást. Sosem látott még olyan embereket, akik tényleg így éltek, akiknek az élete olyan jól szervezett tevékenységek körül forgott, mint éneklés és házi készítéső finomságok elfogyasztása egy öreg pavilonban, hosszú asztalok mellett, családias hangulatban. Mint utóbb kiderült, az, hogy az apja elküldte a Kioga Táborba, az utolsó ajándéka volt Julián számára. Ugyanis amikor visszatért New Orleansba, közölték vele, hogy az apjának már nem sok van hátra. A „nem sok" végül pár év lett, mialatt Julián elsıdleges feladatának tekintette, hogy magába szívjon minden szemernyi tudást és szeretetet, amit az apja adni tudott. Elsajátította a fájdalmas tudást, hogyan kell egy tolószékhez kötött embert gondozni, és sosem undorodott az apja fizikai szükségleteitıl. Bár fiatal volt, valahol mélyen felismerte, hogy ha kevés idı áll az ember rendelkezésére, akkor abból a lehetı legtöbbet kell kihozni. Volt egy anyja, akit nem ismert. Állítólag magánál akarta tartani, miután ı megszületett, de fél év után elege lett, és átadta az apjának, hogy az nevelje föl. Színésznıként próbált boldogulni, és még csak nem is színlelte, hogy örülne, ha a fia része lenne az életének. Sajnos, miután Gastineaux professzor egy éjszaka csendben eltávozott, sem neki, sem Juliannek nem maradt más választása. Miközben magány és gyász emésztette, kénytelen volt Kaliforniába költözni. Ott járta végig a kamaszkor rögös útját, teljes erıbıl törekedve az önpusztításra. Vakmerıen száguldott végig a napokon, veszélyes kalandokra vállalkozott, bajba keveredett, rendre csak egy hajszál választotta el a fiatalkorúak börtönétıl. A középiskola harmadik éve után az elkeseredett anyja megint elküldte a Kioga Táborba, ahol ezúttal segítenie kellett a bátyjának renoválni az üdülıhelyet. Ha nem lett volna az a nyár, valószínőleg már rég kisiklott volna az élete. Ehelyett azon a nyáron megismerte Daisy Bel-lamyt. A valóság nagy loccsanással tért vissza, ahogy rázúdítottak egy vödör vizet. Nagyfeszültségő áram szaga -nem is igazán szag, inkább érzés - keveredett a börtön szúrós bőzével. Az inge ráncában nyáltócsa győlt össze. - Te elhiszed, hogy a bénulást elektromossággal gyógyítják? - kérdezte a készüléket mőködtetı fickó. -Láttam egyszer egy döglött békát, mozogni kezdett az áramütéstıl. Cibálni kezdte Julián nadrágját, aztán hátrahıkölt, amikor meglátta a katétert, amely egy mőanyag zsákba vezette a vizeletet. - Jóságos isten, ez meg mi? - Le kell venned, ha a nemi szervet akarod sokkolni - felelte egy közönyös hang. Julián azt hitte, képzelıdik. Francisco Ramos? Nem mozdult, semmi jelét nem adta a felismerésnek. Vajon mit kellett elviselnie Ramosnak, a társának, aki megadta magát a balul
sikerült felderítés során, hogy bevegyék a bandába? Csupán egy töredékmásodpercig találkozott a tekintetük. - Undorító - morgott a másik. - Felejtsd el! - Egyébként is, deréktól lefelé nem érez semmit. Ezért sem tud normálisan vizelni. Juliannek kisebb gondja is nagyobb volt, mint a toalett. Az apja mellett, aki a balesetétıl kezdve a halála napjáig tolószékben volt kénytelen élni az életét, az ilyen dolgok rutinná váltak számára. Na és mire mentél vele, te zseni? - tanakodott. Itt ragadtál ebben a lyukban a dzsungel közepén, rab vagy, akinek reménye sincs emberi bánásmódra. Ez a jutalma, hogy jófiú próbált lenni, megfontoltan cselekedett, és belépett a seregbe. Innen visszanézve alighanem jobban járt volna, ha bedugják a fiatalkorúak börtönébe. A gondolat epés vidámsággal töltötte el. Ez is túlélési taktika. Ha sikerül megırizned a humor - vagy legalábbis az irónia - iránti érzékedet, talán még nem vesztél el teljesen. Egy másik taktikát úgy neveztek, irányított képzelgés, amikor az ember tudatosan valami jobb hely felé tereli a gondolatait. Itt jött be a képbe Daisy. Julián kifejlesztette magában azt a képességet, hogy a legnagyobb részletességgel felidézze a lány képét: a szempillája árnyékát, a körme formáját, a kacagása csengését, a mosolyát, amely felvillanyozta, ha belépett egy szobába, a haja illatát, ahogy a vállára hajtotta a fejét. Ügyelt rá, hogy napjában többször is gondoljon rá, mert nem akarta, hogy apránként elhalványuljon a képe. İ volt élete nagy szerelme. Ezt az egyet zsigeri bizonyossággal tudta. Megérezte már akkor, amikor elıször megpillantotta. Gyönyörő és problémás, rossz modorú - de mindezen túl is érzıdött a bájos egyénisége, olyan világosan, mint a felkelı nap. Daisy... İ volt az egyetlen ok, amiért kinyitotta a szemét reggelente. Amiért levegıt vett. Az ok, amiért meg fogja találni a kiutat a pokol eme bugyrából. Maga elé képzelte, amint a kedvenc helyén, a Juhartóra nézı stégen sziesztázik. Látta a maga mögé támasztott, napbarnított karját, a hátravetett fejét, ahogy a nap felé tartja az arcát. Selymes, gabonaszıke haja hosszú volt, amióta csak ismerte. Azt állította, túl gyáva levágatni. Julián szerint kár lett volna, mert túl szép. Kellemes vitatéma. Az a kilátás, hogy hátralevı életében Daisyvel vitatkozhat, az volt az egyetlen, ami megmentette az ép elméjét. Ép elme és koncentráció, emlékeztette magát újból és újból. Ebben a helyzetben létfontosságúak. Ramosnak jellegzetes járása volt, kétségtelenül a lábsérülés miatt, amelynek következtében annak idején meg kellett adnia magát. Julián megdermedt, amikor meghallotta a lépteit a cellája elıtt, de semmi jelét nem adta a felismerésnek. - Vidd be neki ezeket az ebédjével! - mondta Ramos. - Minek neki olvasnivalót adni? - kérdezte az ır. - Leköti az agyát a mese. Mindenképpen jobb, mint hagyni, hogy egész nap a szökésen törje a fejét. A napi adagja mellett - száraz, morzsálódó arepa, kerek, közép-amerikai kukoricakenyér és némi bableves, mint mindig - két viharvert, papírkötéses, angol nyelvő könyvet kapott. Julián gyanította, hogy Ramos tökéletesen tisztában van a témaválasztás iróniájával. A Monté Cristo grófja Penguin Classics-féle kiadása, és az Alice Csodaországban szamárfüles, megsárgult példánya. Julián falta a könyveket, valami jelet keresett bennük Ramostól. Az egyetlen lehetséges nyom néhány szamárfüles oldal volt az Alice-ben: „Mert hát oly sok szokatlan dolog esett meg Alice-szel az utóbbi idıben, hogy már azt kezdte hinni, semmi sem lehetetlen..." Julián nem tudta eldönteni, hogy ezt a bekezdést szándékosan vagy véletlenül jelölték meg. Megszállottan olvasta a szövegeket, falta a szavakat, egész bekezdéseket meg is tanult kívülrıl. Mindkét könyvnek hasonló volt a története - mese igazságtalanságról,
állhatatosságról, szökésrıl és bosszúról. Látszólag Monté Cristo históriája tükrözte híven Julián helyzetét: egy férfi, akit bebörtönöztek és elfeledtek, akinek egyetlen célja a szökés. Mégis, közelebb érezte magához Alice-t, aki próbálja megtalálni a nyuszi barlangján keresztül visszafelé vezetı utat. Idegen volt egy idegen országban, körülvéve rossz szándékú vagy legjobb esetben közönyös figurákkal. Némelyik bolond volt, mint a Kalapos, az agyuk elsült a kokaintól, a májuk aguardientében rotyogott, ami megfelelt a szó szerinti fordításnak: tüzes víz. Edmond Dantesé más életút volt. A Monté Cristo grófja elrojtolódott lapjait forgatva Julián megtanulta, hogy a türelemben nagyobb erı lakozik, mint a robbanékony természetben. Sosem vesztette el a fejét, akárhogy gyötörték is. Szegény Dantesnek tizenhét évet kellett várnia a sikerre. Egy újabb dolog, amit Julián megtanult: a helyzet mindig lehetne még rosszabb. Mindig. Alice rejtelmesebb volt, talán azért, mert lány volt. Sokat tőnıdött egy másik bekezdésen, amelyet megjelölt a lap győrıdése - vagy sem. „Alice most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az, és meg is ijedt tıle, de késıbb rájött, hogy hirtelen nıni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Elsı gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel, s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér."
22.
- Nahát, nézzenek oda! - Amikor beviharzott Daisyék házába, Sonnet nagy munkában találta a barátnıjét: juharszínü páccal kenegette az ebédlı faburkolatát. Daisy hátrafújt egy hajtincset az arcából. Már rég el kellett volna mennie fodrászhoz. - Voltaképp mi az ördögöt mővelsz? Feljövök a városból, hogy vigyázzak Charlie-ra az elsı házassági évfordulótok hétvégéjén, és te meg... fested a burkolatot? - Pácolom - helyesbített Daisy. - Bepácolom a burkolatot, mert ezt is meg kell csinálni. - Hát, remélem, nagy terveitek vannak a hétvégére, ha már az esküvı úgy elsikkadt. Daisy leült a sarkára. - Még mindig neheztelsz, ugye? - Neheztelek? Már miért neheztelnék azért, hogy a legjobb barátnım, egyben mostohatestvérem, lelép, és titokban férjhez megy? - Nem errıl van szó. Hirtelen elhatározás volt. - Te voltál az egyetlen reményem, hogy koszorúslány lehetek, de ez az eszement vegasi ötlet megfosztott tıle. - Mindjárt megszakad a szívem. - Daisy egy rongy segítségével folytatta a pác felkenését. Tudta, hogy Sonnet már rég megbocsátott neki. - De most komolyan, hogy vált be? És nem a faburkolatra gondolok. Daisy lehajtotta a fejét, és még szaporábban dörgölt. - Remekül - felelte, és nem vett tudomást a feszültségrıl a gyomrában. - Charlie-nak végre igazi családja lett, ezt akartam mindig, és... Csörögni kezdett a telefon.
- Felvennéd? Csupa maszat a kezem. Sonnet fölemelte a kagylót. - Ó, szevasz, Logan! Itt a mostohasógornıd. Tudod, a tökéletes. - Pár pillanatig hallgatott. Jó, hogyne, megmondom neki. - Letette a telefont. - Késın jön haza. Azt üzeni, ne várj rá a vacsorával. Daisy bólintott. Nem számított ritkaságnak, hogy a férje nem ért haza vacsorára. Jól ment az üzlet, ám ez azzal járt, hogy rengeteget dolgozott. Teljesen lefoglalta a munka. Ennek következtében Daisy nem egy estét magányosan töltött, de eltökélte, hogy nem panaszkodik. - Hát, akkor hármasban vacsorázunk - állapította meg Sonnet. - Hívd fel Zachet - ajánlotta Daisy, aki az utolsó deszkát fejezte be éppen. - Szeret átjönni vacsorára, és mindig hoz süteményt a pékségbıl. - Még mindig össze akarsz boronálni vele. - Kedveled, ne is tagadd! Mindig is kedvelted. - Zachet? Megırülök tıle. -Ez jó jel. - Mi? Az, hogy megırülök? - Pontosan. - Daisynek akaratlanul is eszébe jutott, hogy annak idején ı is úgy érezte, nem képes józanul gondolkodni, annyira szerelmes volt Julianbe. Még most is fel tudta idézni az érzést: a boldogságot, a mindent felemésztı szenvedélyt, amely egyfajta ırületnek tőnt. Elhessegette a gondolatot. Immár Logan felesége, aki jó férj. Sıt. Megadta neki ezt az otthont, családot teremtett hármójukból. - Hívd fel Zachet! - ismételte. - Jó, ahogy akarod. - Sonnet tárcsázott. - Hangposta - állapitotta meg. - Szia, én vagyok az! Daisy azt akarja, hogy gyere át vacsorára. Üzeni, hogy hozz egy pitét. Nem bánnám, ha barackos lenne. Hat óra, oké? Daisy akaratlanul is elmosolyodott. Sonnetnek már attól is felcsillant a szeme, hogy Zach hangpostájával beszélt. - Kész - mondta a barátnıje. - Most már rajta áll. - Ilyen kedves meghívásnak biztos nem tud ellenállni. Azt hittem, az ENSZ-ben ragadt rád egy kis diplomácia. - Nem vagyok szolgálatban. Daisy fölállt, és szemügyre vette a mővét. Az öreg faburkolat meleg, telt fénnyel ragyogott, színét felfrissítette a kezelés. - Szép, nem? - Az egész ház jól néz ki. Úgy látom, illik hozzád a háziasszonyszerep. - Hm, nem biztos, hogy ez az, amire vágyom. Viszont tény, hogy szeretem csinosítgatni a házat. Daisy mindig a tó mellett szeretett volna lakni, ám Logannek jobban tetszett ez a környék, ahol fák szegélyezték az utcákat, és amely közel volt a városhoz meg az iskolákhoz. Daisy furcsa kényszert érzett, hogy gyönyörővé varázsolja a helyet. Valamilyen okból, amelyet nem volt hajlandó behatóan megvizsgálni, borzasztó fontosnak érezte, hogy elragadó legyen a háza és a kertje. Több volt ez, mint tulajdonosi büszkeség. Azt akarta, hogy úgy nézzen ki a ház, mint ahol egy boldog család él és virul. Mert hisz ez a helyzet, ık egy boldog család, emlékeztette magát. Bejött Blake, a kiskutyája, és prüsszögni kezdett, amikor megérezte a pác szagát. Logan változatlanul nem rajongott a terrierért, de Charlie kedvéért megtőrte. A gyerek és a kutya elválaszthatatlanok voltak. - Szevasz, kislány! - Sonnet leguggolt, és jó alaposan megvakarászta az eb pocakját, aki csillogó szemmel tőrte a kényeztetést. - Egy kutya számára olyan egyszerő az élet - jegyezte meg Sonnet.
- Ezért jó, ha az embernek van kutyája. Mindennap emlékeztet rá, hogy ne bonyolítsam túl a dolgokat. Blake hirtelen felpattant, és hegyezni kezdte a fülét. - Ezt nézd meg! Az iskolabusz még a szomszéd utcában van, de ı már hallja. Blake a bejárati ajtóhoz nyargalt, apró karmai csak úgy kopogtak a padlón. Pár perccel késıbb beviharzott Charlie. Ledobta magát a padlóra, elfeküdt az elıszobai szınyegen, miközben Blake összevissza nyalta. - Szevasz, öcskös! Én nem kapok ölelést? Charlie felugrott. Nem volt már kisbaba, az arca kikerekedett, haja rıten lángolt, zöld szeme élénken csillogott. - Sonnet néni! Nem tudtam, hogy jössz. - Itt maradok vacsorára is, és Zach hoz süteményt. - Király! - És, milyen elsısnek lenni? - Jó - felelt a gyerek gyorsan. Sonnet valószínőleg nem vette észre a szemében felvillanó bizonytalanságot, ám Daisy figyelmét nem kerülte el. Odament, és megpuszilta a feje búbját. - Szervusz, szívem! - Fura szagod van - fíntorgott Charlie. - Bepácoltam a faburkolatot. - Mindig a házon csinálsz valamit. - Mert ez a mi házunk, és azt akarom, hogy szép legyen. - Unalmas. Daisy fölvette a földrıl a hátizsákját. - Milyen volt a suli? Megint az a villanás. - Charlie... - Mrs. Jensen üzenetet küldött - motyogott a gyerek. Daisy elcsüggedt. Kinyitotta a hátizsákot, és megkereste benne a hosszú, fehér borítékot. Ebbıl meg mi lesz, tőnıdött, miközben összenézett Sonnettel, és széthajtogatta a papírlapot. Még el sem olvasta, már tudta, rossz hír. Alig kezdıdött el az iskola, a tanárnı máris vészjeleket lát. „Charlie továbbra is oda nem illı módon viselkedik, ahelyett hogy figyelne az órákon" - állt a levélben egyenletes folyóírással. Mrs. Jensen régimódi volt jobban szerette a kézzel írt üzenetet, mint az e-mailt. „Olvasás terén erısen le van maradva. Szeretném, ha keresnénk egy alkalmas idıpontot, amikor beszélhetek Önökkel." Charlie bőnbánó képpel figyelte. - Bajban vagyok? Daisy mély lélegzetet vett. - Majd megbeszéljük, ha apád is itthon lesz. El sem hiszem, hogy ezt mondtam! Istenem, Charlie, olyan leszek melletted, mint a saját anyám. - Tessék? - Nem érdekes. Egyelıre élvezzük ki, hogy itt van Sonnet. - Gyönyörő az idı - szólalt meg Sonnet. - Miért nem megyünk ki Blake-kel az udvarra? - Igen! - Charlie, akinek ugyanolyan gyorsan változott a hangulata, mint az apjának, egy szempillantás alatt lerázta magáról a csüggedtséget, és lelkesen megindult kifelé. - Rendbe kell szednem magam - mondta Daisy. -Pár perc múlva csatlakozom hozzátok. Elpakolta a festıszerszámokat, és fölment a szobájába, hogy megmosakodjék és átöltözzék. A nyitott ablakon keresztül behallatszott Charlie nevetése és Blake csaholása. Miközben belépett a hálószobába, megpróbált megszabadulni a nyugtalanságtól. A hálószoba a nyugalom szentélye kellene hogy legyen, nem igaz? Olivia segített neki berendezni, halványkék és fehér árnyalatokat választottak ki, gondosan ügyelve az összhangra
ebben a kirakatházban. Felvett egy jobb farmert meg egy bı, szép eséső ujjatlan felsıt. Egy boldog család... Természetesen nekik is megvoltak a mélypontjaik, mint mindenkinek, de összességében minden rendben volt. Többnyire. Mőködésben tartani a házasságot folyamatos munkát igényel. Logannel türelmesnek és megértınek kell lenniük egymással, ugyanúgy, mint Charlie-val. A holnap este jó lehetıség arra, hogy emlékezetes és szép órákat töltsenek együtt. Asztalt foglaltak az Almafa fogadóban, hogy megünnepeljék a házasságuk elsı évét. Végigsimított a haján a kefével, és megállt a karja a levegıben. Nagyszerő, már megint kijött rajta a kiütés. Már hónapok óta titokzatos bırkiütés kínozta, hol elmúlt, hol visszajött, bármiféle ok nélkül. Biztos a sok háztartási vegyszer, gondolta, miközben felvett egy könnyő kardigánt, hogy eltakarja a helyet. - Girhes vagy - közölte vele Sonnet, amikor csatlakozott hozzájuk a kertben. - Ki, én? - Nem látok más ijesztıen girhes embert a környéken. A magam részérıl osztom a Romano család rajongását a kifıtt tészta és a kenyér iránt, Charlie pedig az apjára üt. Tagbaszakadt, mint egy dokkmunkás. - Igaz - ismerte el Daisy. - Hogy ki tagbaszakadt? - kérdezte Charlie. - Hé, ez bók! Tagbaszakadt annyit tesz, egészséges -magyarázta Sonnet. A gyerek elnyargalt a kutyával, ı pedig ismét a barátnıjéhez fordult: - Jól vagy? - Minden rendben. És nem vagyok girhes. - Csak... csak vigyázz magadra! Daisy nézte az önfeledten mulató kisfiát, aki Blake-kel a sarkában egy focilabdát rugdosott. - Jó, persze.
23
„Sok mindent beszélhetnék arról, ami ma reggel óta történt velem - mondta Alice félénken. - De a tegnapi dolgokról nem is beszélek, mert tegnap még nem az voltam, aki ma vagyok." Julián félretette a könyvet, és a börtöncella padlójára beesı fénycsíkok felé fordította a tolószéket. Amikor így fújt a szél, a szabadság lehelete áradt be a zsalus szellızınyíláson. A nyugatról fújó, friss óceáni szellı kékeszöld aromája összekeveredett a folyó könnyebb szagával, a virágok illatával és a kokaingyártásban használt vegyszerek szúrós gızeivel. Néhanapján kipufogógáz szaga csapta meg az orrát. Ez, a kipufogógáz izgatta leginkább. A hozzá tartozó kis motor főnyírószerő visításával együtt arról árulkodott, hogy a tábort egy hidroplán keresi fel rendszeresen. Hetente kétszer jött, azokon a napokon, amelyeket Julián hétfınek és pénteknek nevezett, bár nem tudta biztosan. A hangja alapján a gép túl kicsi lehetett ahhoz, hogy áruszállításra használják. Talán inkább egy ember, valami magas beosztású fickó közlekedik vele. Bárcsak kiláthatna! Képzeletében egy móló nyúlt be egy folyóba, ahol az árut csónakokra lehet rakni, hogy azután kivigyék a tengerre. A kiképzés során volt egy gyakorlat, amely akkor, évekkel ezelıtt, terjesen értelmetlennek tőnt. Azt játszották el különbözı helyzetekben, hogy valamelyik érzékszervük nem mőködik.
Hogyan tudja valaki felmérni a környezetét a többi érzékével, ha megfosztják például a látás képességétıl? Egy vaksötét szobában hangokat, szagokat és anyagokat kellett azonosítaniuk annak érdekében, hogy megtalálják a kivezetı utat. Hasonló gyakorlatok során azt is megtanulta, hogyan létezhet hallás vagy beszéd nélkül. Akkor nagyon nehéz volt elképzelni, miképp kerülhetne efféle helyzetbe. Ám amióta fogságba esett, megtanulta, hogy bármi megtörténhet. Annyit hurcolták ide-oda, hogy kezdett kíváncsi lenni, vajon ténylegesen mekkora Don Benito Gamboa birodalma. Julián tőrıképességének mindenesetre megvolt a határa, és el is érte. A csontjaiban érezte. Ha ezt a szörnyőséget még tovább el kell viselnie, elveszíti az eszét. Néha olyan sokáig és olyan intenzíven gondolt Daisy-re, hogy biztosra vette, a lány megérzi. Bár nem valószínő. Julián realista volt. Hiába sikoltozik fennhangon az elméje, hogy „élek", Jövök haza", ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a túlvégen meghallja valaki. Miközben szórakozottan kavicsokat pöckölt a falra, szemügyre vette a kezdetleges rovátkákat, amelyeket ı vésett a vakolatba a múló napok jeleként. Fontosnak érezte, hogy nyilvántartsa ıket. Minden egyes nap számít - ez lesz legfıbb üzenete a házassági fogadalmának. Mielıtt eljött az Államokból, megbeszélték Daisy-vel, hogy mindketten megírják a fogadalmukat. Julián elakadt a magáéval, mert nem tudta, hogyan sőríthetné bele egy kétperces beszédbe mindazt, amit érez. Most rájött, hogy az üzenetnek egyszerőnek és világosnak kell lennie: Daisyvel akarja leélni az életét, megünnepelni minden együtt töltött napot. A feladat az, mondta magának minden áldott nap, hogy kijusson errıl a pokoli helyrıl, ne váljék megkeseredett hivatásos fogollyá, mint Dantes a regényben, amelyet újból és újból elolvasott. A szökést viszont hideg, számító fejjel kell megterveznie. Csupán egyszer építhet a meglepetés erejére. A kiképzése során mélyen belevésıdött a hit, hogy mindig van kiút. Úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba, mint egy életmentı kötélbe. Az idı múlását figyelni különös kínszenvedést jelentett. Fogalma sem volt, mit közöltek otthon a családjával. Eltőnt akció közben? Vagy - ne adj' isten - meghalt akció közben? Még ez sem zárható ki. De nem, ez nem így mőködik. A fogsága kezdetén sokat fülelt, nem hall-e valamit, ami a mentıosztag érkezésére utal: helikopter berregését, lépések zaját éjszaka, egy rádió reccsené-sét. Semmit sem hallott. Vagy nem küldtek utána mentıosztagot, vagy annak nem sikerült behatolnia Gamboa szövevényes rejtekhelyére. Egy padlóhoz csavarozott vaságy, rajta foltos huzattal bevont, vékony matrac, meg egy vödör, amelybe a dolgát végezte - amivel egyébként egymagának kellett megbirkóznia, mert az ırök undorodtak tıle -, ennyibıl állt a cella berendezése. Feltehetıleg minden másról úgy vélték, hogy fegyverként használhatná az ıt ellátó ırök ellen; nem mintha azok nagyon szorgalmasak lettek volna. A tolószékben ülve vagy az ágyon heverve megfigyelte egy nagy, barna pók teljes életciklusát. Volt valami különös, meditációszerő abban, ha az egyik sarokban kifeszített leheletfinom hálót nézte, amely egyenletesen szétágazó szálakkal várta, hogy puha, ragacsos öleléssel ejtse fogságba következı áldozatát. A pók türelmes volt, ugyanakkor válogatós. Kivárta az idejét, megválogatta a csatáit. Egy darázzsal például nem kezdett ki, a molyt pedig nem ette meg. Valószínőleg az egyik túl nagy ellenfél lett volna, a másik túl mérgezı. Csak olyan csatába menj bele, amelyet meg tudsz nyerni! Miguel Cuevas volt szolgálatban, Julián megjegyezte a beosztást. Cuevas nem volt különösebben éber, és péntekenként dolgozott, amikor a repülı jött alkonyatkor. A
barátnıjérıl és a macskájáról mesélt, amikor unatkozott, és folyvást SMS-eket küldözgetett a mobiljáról. Magas volt, széles vállú, szakállas. Ez még valószínőleg fontos lesz. Julián remélte, hogy nem kell megölnie. De ha arra kerül a sor, azt is megteszi. Az ır szórakozott, fecsegıs természete ellenére nagy volt a kudarc esélye, ami azt jelentette, hogy a túlélésé kicsi. Julián nem lelkesedett a sanszokért. Cuevas megjelent a tálcával, mint mindig. - Hola, amigo! - Hogy vagy ma? - érdeklıdött Julián. - Hát, ha mindenáron tudni akarod, igen elégedett vagyok. A noviám, Celisse, klassz lány. Nagyon-nagyon klassz - illegette magát egy kicsit. Sokszor lezajlott már köztük ez a beszélgetés, megszokott dolog volt. Miguel rendszerint bıbeszédő volt a hétvége elıtt, és nem sietett a többi feladatát ellátni. És mindig jött egy SMS, ez biztos volt, mint a halál -és döntı fontosságú. Mindenki tudja, hogy egy fogolynak nem szabad hátat fordítani. Ám a tolószékhez kötött Julián nem jelentett fenyegetést. Amíg Cuevas bıszen SMS-ezett, Julián mozgásba lendült. Felugrott, hátulról átfogta a fickó nyakát. Cuevas kezébıl kiesett a telefon, ahogy eszméletlenül leroskadt. Biztonságosabb lett volna megölni, de Julián visszafogta magát. Elvette az oldalfegyverét, aztán letépett egy darabot a trikójából, a férfi szájába tömte, és egy másik darabbal rögzítette. Aztán ruhát cserélt vele, és az ágyra fektette. További anyagdarabokkal lekötözte, még a fejét is rögzítette, hogy ne mocoroghasson. Miközben ı befőzte a bakancsát, Cuevas lassanként magához tért. Hörgı hangot hallatott, és kiguvadt szemmel bámult Julianre, aki fél lábon állva cibálta magára a kölcsönvett gyakorlóruhát. - Meglepetés - mondta. - Sajnálom, hogy így kellett rájönnöd. - Piszok jó érzés volt újból a saját testében lenni, abbahagyni a színlelést. Titokban tartotta a gyógyulását. Fogvatartói megkönnyítették a dolgát, mert nem bízták orvos gondjaira. A legelsı nap után, amikor a tábori doktor beadott neki pár injekciót, és deréktól lefelé bénának nyilvánította, Julián magára maradt. A doki fizikoterápiát javasolt, de senki nem vette a fáradságot, hogy kövesse a tanácsát. Az érzékelés fokozatosan tért vissza, nem sokkal azután, hogy fogságba esett. Elıször csak egy kis rándulás a lábujjában. Hamarosan meg tudta mozdítani a lábfejét, be tudta hajlítani a térdét. Önmaga gyógytornásza lett, titokban, az éjszaka nyugalmas óráiban különféle gyakorlatokkal erısítette az izmait, majd aztán naphosszat szimulált a tolószékben ülve, egy tasakba vizelt, játszotta a tehetetlent. A legtöbb embernek fogalma sem lenne, hogyan kell kétoldali végtagbénulást színlelni, de Julián elsı kézbıl származó ismeretekkel rendelkezett. Az apja balesete után együtt tanultak meg alkalmazkodni. Tudta, milyenek a tünetek, mit kell tenni. Mikor végbélkúpot kért, és gumikesztyőt, a fogvatartói nem sokat kérdezısködtek, csak teljesítették a kérést. Cuevas övében egy kis kaliberő pisztoly volt. Ezen kívül rugós késsel volt felszerelve, meg többfunkciós Leatherman fogóval, messzelátóval, egy doboz cigarrillóvál, gyufával, néhány óvszerrel, némi készpénzzel és az elmaradhatatlan csomag bazucóval, egy silány, kokainnal átitatott pasztával. Errefelé bıségesen állt rendelkezésre, és a fickók szerették elfüstölni. - Igazi kiscserkész vagy, mi? - dörmögött Julián. Magához vett mindent. Jobban érezte volna magát, ha a lázadók körében közkedvelt géppisztolyok egyike van nála, de Cuevas nem volt felszerelve ilyennel. Talán ha odakint kénytelen lesz leütni egy ırt, akkor komolyabb fegyverhez is hozzájuthat. A késsel levágta a haját, és a fejébe nyomta az ır sapkáját, amely zöld katonai vászonból készült, túlméretezett ellenzıvel. Újabb néhány SMS futott be Cuevas telefonjára. Julián sietve elnémította.
- Küldött neked egy malac képet - mesélte a foglyának. - Ne izgulj, nem néztem meg, csak a címébıl tudom. - Habozott. Vajon Cuevas hogyan válaszolna? Azonnal. Ennek a fickónak mániája az SMS-ezés. Julián átfutott néhány korábban elküldött üzenetet, hogy képet kapjon róla, hogyan ír Cuevas. Nem volt túl nagy gyakorlata a spanyol szlengben megfogalmazott SMS-ek terén. Megírta a noviának, hogy most sok a dolga, mert helyettesítenie kell valakit, és majd késıbb válaszol illı módon. Elıbb-utóbb meg kell szabadulnia a mobiltól, mert esetleg jeladó van benne. Megnézte az órát - milyen fura ennyi idı után megtudni a pontos idıt -: 19 óra. Ezek szerint késıre jár. Rövidesen megérkezik a repülı. Ideje kimerészkedni. Nagyon remélte, hogy sikerül észrevétlennek maradnia, miután elhagyja a cellát. Valahányszor elvitték valahová, bekötötték a szemét, úgyhogy csak egészen halvány sejtései voltak arról, mire számíthat. Kilépett a folyosóra, melyet egy meztelen villanykörte világított meg, és bezárta maga mögött az ajtót. Több más ajtót is látott, de nem próbálkozott velük. A lépcsı felé indult el, mely föl- és kifelé vezetett. Ujjai megfeszültek a késen és a pisztolyon. Kilépett a szabadba, pislogva, mint Rip van Winkle, amikor felébred. Kábítóan aranyszínő fény szőrıdött át a fák és a kúszónövények levélzetén. Sőrőn benıtt hegyoldal vezetett le egy széles folyóhoz vagy csatornához. A kintrıl beszőrıdı hangok alapján eddig is sejtette, hogy ez egy nagyobbfajta tábor lehet. Ám arra nem számított, hogy ekkora. Kokainkötegeket pakoltak föl egy uszályra. Egy istenverte uszályra! Olyan volt, mint a Long Beach-i tengerparton, Kaliforniában. Az épületek lapos tetején ırök álltak, távcsıvel és puskával. Munkások egész bálákat mozgattak targoncák és egy daru segítségével. Ütött-kopott Chevy Blazerek tetején géppisztolyok meredeztek. A mólón hordók álltak tömött sorokban, és a targonca egyre újabbakat hozott. Julián megnézte a távcsıvel. Valószínőleg a kokain elıállításánál használt vegyszerek vannak bennük: kerozin vagy gázolaj, aceton, kénsav. A feliratot nem tudta kivenni, de észrevette a félreismerhetetlen jelet: koponya és keresztbe tett lábszárcsontok. Léptek csikordultak az épületek elıtt vezetı kavicsos ösvényen. Julián a füléhez emelte a telefont, behúzta a nyakát, és elindult a víz felé. Noha félvér külseje alapján nemegyszer latinamerikainak nézték, nem nagyon hasonlított Cuevasra. Bárki, aki észreveszi, és elgondolkodik egy kicsit, rájöhet, hogy idegen. Kénytelen volt arra hagyatkozni, hogy az emberek többnyire a saját életükkel vannak elfoglalva, és nem keresik a bajt. A kavicsos ösvényen haladó ember alig vetett rá egy pillantást. Julián kimérten lépegetett, igyekezett nem sietni. Egy orrhangú sipítás a repülı érkezését hirdette. Szakszerően landolt, majd odasiklott a dokkhoz. Egy munkás segítségével kikötötték. Kinyílt a könnyő kis ajtó, és kiszállt egy vászonnadrágot és foncsorozott napszemüveget viselı férfi. Tekintély sugárzott róla, ahogy végigment a rakparton a hordók és a becsomagolt kokainnal megrakott raklapok között. A táborban zajlott az élet, mint mindig. Julián, akit még mindig nem vettek észre, elindult a repülı felé. Feltéve, hogy sikerül hatalmába kerítenie a gépet, úgy fog fölszállni, hogy fogalma sincs róla, hol van. Csak remélheti, hogy a mőszerek kisegítik. A legfıbb feladat abban állt, hogy odaérjen, mielıtt a pilóta kiszáll. Úgy tőnt, mindenki az utasra figyel. Akár Don Benito is lehetett, személyesen. Juliánt nem érdekelte. Csak az számított, hogy kijusson errıl az átkozott helyrıl. Katonák raklapokra pakolták az egykilós csomagokat, hogy utána felrakják az uszályra. A többieket utánozva fölrakott egy kézikocsira vagy egy tucat tégla formájú csomagot, melyekre fekete pókot ábrázoló jelet pecsételtek, és elindult a lejtın lefelé a partra, ahol egy raklap várta a rakományát. Leszegett fejjel, figyelmesen haladt, elfojtva a vágyat, hogy rohanjon. A mólón egy jefe fontoskodva rendezgette a csomagokat a hordók mellett.
Ezen a területen hemzsegtek a „dohányozni tilos" jelzések. Amikor elég közel került a felcímkézett hordókhoz, Julián rájött, hogy kerozinba áztatott kokalevelek tocsogós keverékét tartalmazzák. Ki fogják szárítani ıket, majd kénsavval és egyéb anyagokkal kezelik, és aztán a nyers pasztából finomítással kokain-hidroklori-dot nyernek, a fehér port. A hordók sorai legalább részleges fedezéket nyújtottak a móló és a rakodóhely között. Juliannek eszébe jutott a doboz cigarrillo meg a gyufa. Fönt több fickó is dohányzott, de idelenn egy sem. Túl veszélyes. De hát, ördög vigye, minden veszélyes, amit tesz! Megállt, és elıvett egy vékony, barna rudacskát. Nem volt nagy dohányos. Az anyja rajtakapta gyerekkorában, és büntetés helyett egyik mentolos cigarettát a másik után szívatta el vele, míg kótyagos nem lett a feje, és hányni kezdett. A módszer bejött, egy életre megutálta a dohányzást. Kinyitotta a gyufásdobozt, és rágyújtott. Néhányszor alaposan megszívta, hogy jó parazsa legyen. Szélcsendes idı volt, nem kellett hozzá sok idı, hogy valaki észrevegye. Az unalom hónapjai alatt volt ideje felkészülni, tökéletes szintre fejleszteni a célzókészségét. Hányszor pöccintettek a tétlen ujjai kavicsokat és fadarabkákat a fal egy kiválasztott pontjára? A sok gyakorlás köny-nyedségével a hordók közé pöccintette az égı cigarettát. Az izzó vége egy hordó pereme alá esett. Valószínőleg egyszerően el fog aludni, de azért egy próbát megér. Ezek után céltudatosan elindult a repülı felé. Egymotoros szerkezet volt, ismeretlen gyártmány, talán orosz. Intett a pilótának, de az a telefonjával volt elfoglalva. Julián sebesen kioldotta a két kötelet, melyek a mólóhoz rögzítették a gépet. Sorsdöntı pillanat volt. Ha a pilóta túl hamar rájön a céljára, bajba kerül. Ha be van zárva az ajtó... de nem volt bezárva. Julián bevágódott a pilóta melletti ülésbe. - Hola, amigo! - mondta, és közben egyik kezével a fickó álla alá nyomta a pisztolyt, a másikkal pedig elvette tıle a telefont, és kikapcsolta. - Tedd, amit mondok, és nem esik bántódásod. - Szinte tökéletesen beszélt spanyolul, kizárt, hogy a fickó félreérthetné. Elvette tıle a kését és a fegyverét, egy nagy hatótávolságú, félautomata pisztolyt. - Gyújtsd be a motort, és készülj felszálláshoz! A pilóta arcából kiszökött a vér. - Hová? Ki az ördög maga? - Tagbaszakadt fickó volt, jó negyvenes, katonai jellegő gyakorlóruhát viselt, mint errefelé mindenki. - Csak tedd, amit mondok! Gyorsan. - Ha gyanút fognak, lelınek! Juliannek nem kellett megkérdeznie, kikrıl beszél: a tetıkön járkáló ırökrıl és a járırökrıl a Blazerekben. Mind olyan fegyverekkel voltak felszerelve, amelyek könnyőszerrel leszedhették a satnya kis gépet. - Velem is szerencsét próbálhatsz - mondta hidegen. -A különbség az, hogy én most lılek le. Nem kell rádió. Csak gyújtsd be a motort! Felhangzott az ismerıs berregés. Julián nem vette le a szemét a pilótáról, akinek verejték patakzott az arcán. Mégis megérezte, hogy körülöttük megváltozik a hangulat. Semmi kétség, a tábor lakóinak feltőnt a repülıgép- Igyekezz! - förmedt rá a pilótára. Az engedelmeskedett, a hidroplán nyomában hullámok keltek a csatorna vizén. Amikor megtettek nagyjából ötven métert, Julián azt mondta: - Kifelé! -De... - Most! - A pisztoly csövével megcsiklandozta a fickó torkát. A pilóta kilökte maga mellett az ajtót. A lendület szinte kirántotta a gépbıl. Julián némi üggyel-bajjal elkapta a verdesı ajtószárnyat, és behúzta. Arra nem vesztegette az idejét, hogy megnézze, mi lett a pilótával.
Géppuskatőz verte föl a vizet. A francba! Remélte, hogy több ideje lesz. Meghúzta a botkormányt, és fölemelte a gépet, noha a sebesség alig volt rá elég, hogy megtartsa. Visszanézve a kikötıre látta, hogy a Blazerre szerelt gépfegyver torka füstvirágokat okád. Fokozódott a tüzelés. A motor berregése elnyomta a hangokat, de látta, hogy a hegyoldalon emberek rohannak le a móló felé, némelyikük kezében nagy hatótávolságú fegyver. A francba! Térdével tartotta a kormányt, miközben kibiztosította a pilóta félautomata fegyverét. Kinyitotta az ablakot maga mellett, és az egész tárat ráeresztette a hordókra. Elıször úgy tőnt, nem történik semmi. Aztán fény villant, és bekövetkezett a robbanás. Úgy indult, mint egy lassított felvétel, majd a következı pillanatban vakító tőztenger áradt szét. A detonáció ereje árhullámként gördült végig a vízen a hidroplán mögött, Julián csak imádkozhatott, hogy el tudjon menekülni elıle. - Gyerünk! - sziszegte összeszorított fogakkal. -Gyerünk, gyerünk, gyerünk! A gép egyre gyorsabban száguldott az immár forrongó víz fölött, végül fölemelkedett annyira, hogy elhúzhatott a fák koronája fölött. A robbanás keltette légörvény ide-oda dobálta, de végül sikerült kiszabadulnia, és teljes sebességgel az ég felé tört. Julián ellenırizte az üzemanyagot, és bekapcsolta a GPS-berendezést, amely majd elárulja, hogy hol a pokolban van. Amikor visszanézett jobb kéz felé, meglepetten pislogott látván, milyen pusztítást hagyott maga mögött. Az uszály kigyulladt. Finom por gomolygott a levegıben - kokain.
24.
Az Almafa fogadóban, amely „a legromantikusabb vendéglı a Catskill-hegységben" címmel büszkélkedett, nem volt hely Daisy és Logan számára a házassági évfordulójukon. - Háromnegyed, legkésıbb egy óra múlva lesz szabad asztal - mondta a pincér. Logan Daisyre nézett. - Nem foglaltál asztalt? A nı a fejét rázta. - Azt hittem, te gondoskodsz róla. - Kissé zavartan fordult a pincér felé. - Félreértés történt. Isteni illatok szálldostak az elegáns, faburkolatos étteremben. Halk zene, nevetés és beszélgetés foszlányai töltötték meg a levegıt. Háromnegyed óra nem olyan nagy idı, gondolta. Számára a vacsora rendszerint pa-nírozott csibefalatokból vagy sajtos makaróniból állt, meg egy tálka gyümölcsbıl, úgyhogy egész héten ezt az estét várta. - Addig beülhetnek a bárba - javasolta a pincér -, akciós a szimpla skót malátawhisky... - Vagy kimenetünk sétálni a folyópartra - vetette közbe gyorsan Daisy. - Nem, köszönöm. - Logan már el is indult kifelé. -Éhes vagyok. Majd máskor visszajövünk. Daisy cseppnyi bosszúságot érzett, miközben követte. - No és akkor mi a B terved? - Nekem nincs. Hát neked?
- Nekem sincs. Fölmehetnénk a Kioga Táborba -ajánlotta. - Ott mindig jut számunkra hely. - Mióta a tábor vezetését pár éve átvette Olivia, az unokatestvére, a fıépületbeli étterem az ínyencek Mekkájává vált. - Inkább ne. Késıre jár. Mióta számít az este fél kilenc késınek? - Az új ruhámat vettem fel - Daisy megpördült, hogy megmutassa az alkalom tiszteletére öltött selymes öltözéket -, meg a tánccipımet. Logan magához húzta, aztán játékosan hátradöntötte. - Es iszonyú vonzó vagy, a legszebb feleség, akivel valaha férfi dicsekedhetett. - Gondolod? - Tudom. - Logan elindult a kocsi felé. - Melletted szégyellem, hogy kövér vagyok. - Nem vagy kövér. Logan megpaskolta tagadhatatlanul vaskos derekát. - Ez az O'Donnell-átok. Nézd meg apámat! Logan középkorú apja kétségkívül testes ember volt, ennek ellenére jóképő. - Én téged nézlek, és az a véleményem, hogy borzasztó vonzó vagy. Mindig is az voltál. A férfi nevetett, miközben kikanyarodtak a parkolóból. - Mindig? - Amióta csak megismertelek Mrs. Laughlin óvodájában. - Daisy a fejtámlának döntötte a fejét. - Hőha, egy örökkévalóság óta ismerjük egymást. - Az „örökké" hosszú idı, és még nem ért véget. - Azért ne vágj olyan savanyú képet! - bökte meg a karját játékosan Daisy. - Bocs. Ismerhetsz. Nyőgös vagyok, ha korog a gyomrom. Akárcsak Charlie. -Akkor hát mi legyen a vacsorával? - Daisy gondolatban végigvette a lehetıségeket. A Carminucciban fenséges pizzát és tésztákat kapni, de a hely még tévedésbıl sem nevezhetı alkalminak. Volt még egy jó thai vendéglı, ám ott valószínőleg ugyanúgy telt ház van, mint az Almafa fogadóban. - Van egy kissé szokatlan ötletem - szólalt meg Lo-gan. - Jól hangzik. - Daisynek igazából mindegy volt, hol esznek. A lényeg az volt, hogy megünnepeljék a házasságuk elsı évét. - Szeretem a meglepetéseket -tette hozzá, és bekapcsolta a rádiót. A „Wonderful Tonight" csendült fel Eric Claptontól. Három ütem sem kellett, hogy felismerje, ez szólt a háttérben, amikor Julián megkérte a kezét. Villámgyorsan állomást váltott. Még most is, gondolta. Még most is, hogy a fene vigye el! - Hé, szeretem azt a dalt! - méltatlankodott Logan, aki nem vette észre, mi zajlik benne. Miért tekerted el? Daisy megvonta a vállát, és kinézett az ablakon, miközben a Black Eyed Peas hangja töltötte be a kocsit. - Egyszerően máshoz van kedvem. Kis idıvel késıbb Daisy még mindig a kocsiban ült, és kifelé bámult. - Ez volt a szokatlan ötlet? - Azt mondtad, szereted a meglepetéseket. Meglepıdtél? - Logan beleharapott a cheesburgerébe, és ivott egy korty üdítıt. Elıttük hatalmas vászon tornyosult a környéken fennmaradt kevés autósmozi egyikében. CGI vadászgépek fenyegetı raja töltötte be az eget. - Meg - felelt Daisy a gyömbérsörös turmixot kevergetve. Az ablakra akasztott hangszórók fülsiketítı effektusokat zúdítottak rájuk. A filmben zsoldosok küzdöttek az őrben egy gonosz nagyúr ellen, aki uralma alá akarta hajtani a bolygót
és rabszolgasorba taszítani a lakóit. Leginkább ürügyként szolgált arra, hogy digitális effektekkel kápráztassák el a nézı szemét és bombázzák a fülét. Logan élvezte, ez látszott rajta. Miért is ne? Tökéletesen reprezentálta a filmipar marketingesei által kiválasztott célcsoportot: tizennyolc és harminc év közötti hímnemő egyed. Daisy félretette a gyömbérsört. Lüktetı fejfájás kúszott a halántéka mögé. Nem egészen ilyennek képzelte el a házassági évfordulójuk megünneplését. De hát az életét sem egészen ilyennek képzelte el. Viszont ilyen lett. Buzgón igyekezett, hogy megszeresse, és hálát adjon érte mindennap. Átnyúlt a mőszerfal fölött, és megfogta Logan kezét. A férfi az ajkához emelte és megcsókolta az övét, aztán ránézett. Daisy lesütötte a szemét, arra számított, hogy megcsókolja. - Megeszed a sült krumplidat? - kérdezte Logan. Daisy nevetve odaadta neki a papírtasakot. - Reménytelenül romantikus alak vagy. - Bizony. Elıttük, a vásznon kibontakozott a film a maga teljes, esztelen nagyságában. A fıhıs az ellenség fogságába esett, megkínozták, többször megszökött és többször újból elkapták, majd végül egy halálmegvetı kísérlettel visszanyerte a szabadságát, felperzselt földet hagyva maga mögött. - Hü, ezt nevezem jó mozinak! - jegyezte meg Logan. A stáblistát egy meglepıen jó dal kísérte. Daisy hátradılve hallgatta, és megpróbálta kiverni a fejébıl Eric Claptont, miközben Logan kidobta a szemetet. A parkolót kezdték elhagyni a kocsik. - Jó kis házassági évforduló, mi? - dörmögött Logan, miközben visszaült a volán mögé. Sajnálom, hogy nem jött össze az étterem. - Ez legalább emlékezetes volt. - Na ja. Az elsı házassági évfordulónkról mindig verekedés és vér fog eszünkbe jutni. - Meg gyömbérsör és sült krumpli. Jövıre ügyesebbek leszünk. - Daisy benyúlt a táskájába, és elıvett egy bebagyulált csomagot. - A hagyomány szerint az elsı évfordulóra papírból készült ajándék dukál. - A férfi arckifejezése láttán elnevette magát. - Hé, nem én hozom a szabályokat. Akárhogy is, ez a tiéd. Logan kibontotta a képet, és a fény felé fordította. - Nagyszerő! - mondta. - Köszönöm. Remek kép Charlie-ról. - A kedvenc modellem. Gondoltam, örülnél egy ilyen képnek az irodádban. A felvétel Charlie-t egy rá jellemzı, túláradóan vidám pillanatban örökítette meg. A junior focimezében gyakorolt otthon, az udvaron, Blake társaságában. Kacagott, a haján megcsillant a napfény, a kiskutya ott rohant mellette. A kép a gyermekkor egy boldog pillanatát örökítette meg. -A keret is szép, de nem úgy néz ki, mint ami papírból készült. - Csaltam. Egy kicsit. Logan benyúlt a mőszerfal egyik rekeszébe, és kivett egy kis hosszúkás csomagot. - Én is csaltam egy kicsit. - Tényleg? - Nyisd ki! Daisy izgatottan kibontotta a csomagolópapírt, és felpattintotta a dobozt. - Ejha! Logan, ez gyönyörő! - Fölemelte a gyöngysort, amely kéken fénylett a mesterséges világításban. A közepén egy gyémántfüggı villogott. - Remélem, tetszik.
Daisy föltette az ékszert, amely hővösen és selymesen simult a bırére. A rövid nyaklánc szorosan körülölelte a nyakát, a medál a torkán fityegett. - Túl nagy ajándék - mondta. - Megérdemled. - Egy gyémántot? Az elsı házassági évfordulóra? - Nem adtam ki érte pénzt, csak újrahasznosítottam. Legalábbis az ékszerész ezt mondta. - Újrahasznosítottad? Ó... úgy érted, ez... - Igen. Ez volt az eljegyzési győrőben, amelyet annak idején vettem neked. Abban, amely teljes kétségbeesésbe taszította, és végül arra ösztönözte, hogy külföldre meneküljön, majdnem egy évre. - Szép kı volt, kár lett volna parlagon hagyni - folytatta Logan. - Persze. - Daisy igyekezett elhessegetni a rossz érzést. - Nagyon szép, de akkor is túl sok. - De elegáns. Nagyon elegáns. - Ha egyszer az vagyok. - Áthajolt a mőszerfal fölött, és csókot lehelt a férje arcára. Köszönöm, Logan. - Boldog házassági évfordulót! Véget ért a stáblista, elsötétült a vászon. - Utolsónak maradtunk. - Igen. - Esetleg hátraülhetnénk hetyegni. Logan nevetett, és elfordította a gyújtáskulcsot. - A tulaj ügyfelem. Jobb lesz, ha otthon hetyegünk. - Milyen felelısségteljes lettél. - Igyekszem. Egy nap talán még a közösség oszlopos tagja válik belılem. - Oszlopos tag, ó! - Hé, ne gúnyolódj! - Sosem tenném. - Daisy fölemelte a kezét, és megérintette a gyöngysort. Hazafelé elhaladtak a Hegyi Legelı mellett. Az épület elıtt egy hirdetıtáblán az állt, hogy aznap este Daisy kedvenc helyi zenekara, az Örökijjak ad koncertet. A népszerő elıadómővész-családból származó Eddie Haven vezette banda zenéje mindig különleges volt. Ennek ellenére nem javasolta, hogy álljanak meg. Nem tőnt jó ötletnek arra kérni Logant, hogy menjen be egy bárba. Mire hazaértek, már a beígért hetyegésen járt az esze, arról ábrándozott, vajon hová fog vezetni. Már túl rég gyakorolták, az egyszer biztos. Elfoglaltak lettek mindketten, ı a munkájával, Charlie-val és a háztartással, Logan az üzletével, az önsegítı csoportjával és az apasággal. Alig várta, hogy egy kis kikapcsolódásban legyen részük. Csendesen léptek be a házba, hogy ne ébresszék fel Charlie-t vagy Sonnetet. - Megnézem a kis lókötıt - súgta Logan. - Adj neki egy puszit a nevemben - felelt szintén súgva Daisy, és elindult a hálószobába. Már pontosan tudta, melyik hálóinget veszi fel. El kell ismerni, a szex jó volt Logannel. A gyakorisága megcsappant az idı múlásával, ám a tanácsadó cikkek és könyvek tanúsága szerint - amelyeket Daisy egyre gyakrabban böngészett -, normális, hogy a mézeshetek szenvedélye lecsillapodik. Arról nem szólt a szakirodalom, vajon az is normális-e, hogy hiányzik neki a kezdeti lelkesedés. Elpakolta a vacsorához és tánchoz való ruhát, és belebújt a legkacérabb hálóingébe. Semmi mást nem hagyott magán, leszámítva a gyöngysort. Keresett egy lágy, romantikus számokat tartalmazó listát az iPodon. Néha zenét hallgatott, miközben a fényképeken dolgozott, és összeállította a multimédiás mősorokat az ügyfelei
számára. Segített ráérezni a hangulatra. Az iPodon egyetlen Eric Clapton-szám sem volt, errıl gondoskodott. Félrehúzta a takarót, és ledılt a párnákra, hogy megvárja Logant. -Anyu! - Charlie hangja hatolt be a tudatába. - Hé, Anyu, ébredj fel! Daisy felriadt. Az ablakon beáradó fényben pislogva gyorsan maga elé rántotta a takarót. - Jó reggelt, kicsim! Mi újság? - A válla fölött hátranézett Loganre, aki még aludt. Elcsüggedt. Ezt elszúrta. Miközben várta, hogy a férje is ágyba bújjon, valahogy sikerült elaludnia. - Nincs semmi újság - felelt Charlie. - Elmegyünk ma úszni? - Talán. De elıször templomba megyünk - emlékeztette az anyja. - Sonnet néni is jön a templomba? - Nem. Útközben lepottyantjuk a vasútállomásnál. Na, uzsgyi, tölts magadnak egy tálka gabonapelyhet, aztán mindjárt mi is jövünk. - Bekapcsolom a tévét - jelentette ki Charlie, bár tudta, az anyja nem szereti, ha sokat tévézik. - Megállj, csibész, mindjárt lemegyek! Miután a gyerek távozott, Loganhez fordult, aki épp hunyorogva felébredt. Szögletes álla vonalát borosta lágyította, a szemében mosoly bujkált, ahogy Daisyre nézett. - Szia! - Jó reggelt! Logan, én... - Sajnálom, ami éjszaka történt, Daisy. - Ugyanezt akartam mondani én is. - Én mondtam hamarabb. Gondoltam, odabújok egy kicsit Charlie-hoz, amikor bementem hozzá, de aztán mélyen elaludtam. Sajnálom. Ó, ezek szerint Logan nem is tudja, hogy ö ugyanígy járt. - Nos, akkor talán, amíg a rajzfilmek mennek... - Nézz az órára, ember! - Logan kikászálódott az ágyból. - Hová mész? - Találkozóm van az edzıteremben. - Vasárnap reggel van! - hüledezett Daisy. - A legjobb idı az edzésre. - Logan kissé zavartnak látszott. - Személyi edzıt fogadtam fel. - Megpaskolta az oldalát. - Ideje megszabadulni az úszógumitól. - Ejnye, Logan, komolyan az edzést választod a szex helyett? - Undorodom magamtól. Az irodai munkának megvan az eredménye. - A férfi kiment a fürdıszobába. Daisy fölkelt, és a kacér hálóing fölé fölvette a kényelmes, nyúzott köntösét. Hirtelen zavarónak érezte a gyöngysort, ezért levette. A fürdıszoba ajtajához lépett, és azt mondta: - Csak hogy tudd: szerintem nagyszerően nézel ki. - Köszönöm, de alig hiszem, hogy a pluszkilók nagyszerőek lennének. - Azokat is szeretem. - Közép- és fıiskola alatt Logan rengeteget sportolt, csúcsformában volt, jóképő és csinos srácnak tartották. Viszont szerette az édességet, meg úgy általában enni, és ez azután sem változott, hogy megállapodott ember vált belıle. - Annyira ne, rövidesen elbúcsúzhatsz tılük. -Logan fölvette a tornaruháját, és fölkapta a táskáját. Amikor leért a lépcsı aljára, Blake rohant át elıtte, amitıl majdnem hasra esett. Jesszusom! Ez az átkozott kutya mindig láb alatt van! - csattant föl. Nem átkozott kutya! - tiltakozott Charlie, aki rohanvást jött be az elıszobába. - Ugye, Blakey? Ugye, kislány? - Na persze - dohogott Logan durcásan, és kinyitotta az ajtót.
- Hé - figyelmeztette Daisy -, ne engedd a kutyát... Blake egy ugrással az elıkertben termett. - ...kimenni - fejezte be, miközben lesietett a lépcsın. - Átkozott kutya! - fortyogott Logan. - Vissza a házba! Blake azonban meglátott egy mókust az utca túloldalán, és villámgyorsan nekiiramodott. A sarkon bekanyarodott egy kocsi. Mint egy elkerülhetetlen rémálomban, lassítva kúsztak a másodpercek: tülkölés, csikorgó fék és kerekek, a kutya rémült vakkantása. - Blake! - sikoltott föl Daisy, és a szíve jéggé dermedt. Charlie hisztérikus zokogásban tört ki. Logan kirohant az utcára, Daisyvel a sarkában. A kocsi túloldalán lehajolt, majd fölegyenesedett a kutyával a kezében. - Semmi baja! - kiáltotta. - Ne engedje ki a kutyáját az utcára, ember! - kiabált az autó vezetıje, aztán elhajtott. Daisy átvette Blake-et, magához ölelte, és odavitte Charlie-hoz. - Kutya baja. Látod? Blake megnyalta a kisfiú arcát, aki rémülten hüppögve kapkodott levegı után. - Biztos? - Biztos. Csak megijedt. - Daisy bevitte a kutyát a házba, és letette. Rá sem bírt nézni Loganre. Nem volt szándékos, amit tett, mégis a rémület jeges marokkal szorította össze a torkát. - Sajnálom, kispajtás - mondta a férfi Charlie-nak. -Nyugodj meg, jó? - Nem szereted ıt! - kiabált a gyerek. - Úgy teszel csak, de igazából sosem szeretted. Kirohant a szobából, Blake-kel a sarkában. - Megmondtam, hogy nem kell kutya! - vágta oda Logan Daisynek, azzal elhagyta a házat. Logan késett a misérıl. Azt ígérte, hogy oda fog jönni az edzıterembıl, de Daisy nem látta sehol. İ elvitte Sonnetet a vasútállomásra, aztán Charlie-val elmentek a templomba, és elfoglalták a helyüket az egyre népesebb Bellamy család soraiban. Hagyomány volt ez, a nagyanyja, Jane, már lánykorában is ide járt. Noha Logant katolikusnak nevelték, rendszerint Daisy vei és Charlie-val járt templomba. Tíz perce folyt már az istentisztelet, amikor becsusszant a felesége mellé a padba, hangtalanul suttogva, hogy „bocs a késésért". Kipirult volt, a haja még nyirkos a zuhanytól. Daisy elfojtotta a maradék haragját, amit a Blake-ügy miatt érzett, és megmutatta neki az imakönyvben, melyik oldalon tartanak. Charlie nyugtalanul izgett-mozgott közöttük, de meg kell hagyni, anélkül hogy zajt csapott volna. Egy darabig kelletlenül nézegette az imakönyvet, de aztán feladta. Az apró betős szöveg túl nagy kihívást jelentett egy kezdı olvasónak. A tanára szerint nem megy neki az olvasás. Nem megy az olvasás, a matek, és egyébként is rendetlenkedik. Daisy a szája szélét rágta, miközben megpróbálta továbbadni a problémát az Úrnak. Nyomban vissza is kapta. Az Úr fura ebbıl a szempontból, sosem old meg senki helyett semmit. Még nem említette Logannek a tanárnı legutóbbi üzenetét. Nem akarta elrontani a házassági évfordulót. Mint kiderült, anélkül is elfuserálták. Hagyd abba, figyelmeztette magát, és teljes szívvel csatlakozott az énekléshez. Egy régi kedvence csendült fel: „Hőséggel szívemben". Miközben énekelt, körülnézett, és hála töltötte el, amiért csupa szeretett, jól ismert családtag, barát és szomszéd veszi körül. Ugyanakkor azonban valahol mélyen, a szíve egy titkos zugában kéretlen, ám ismerıs sajgást érzett. Logan és ı... valami nincs rendben közöttük. Ez az érzés egyre gyakrabban elfogta, hiába próbálta útját állni azzal, hogy elfoglalta magát, és úgy tett, mintha nem létezne. A reggeli
kutyás incidens után itt, a templomban nem hazudhatott magának, nem bújhatott el az igazság elıl. Ha a többi ismerıs házaspárra nézett - Olivia és Connor, Jenny és Rourke tökéletes példát szolgáltattak -, érezte, hogy rendelkeznek valamivel, ami belıle és Loganbıl hiányzik. A megszokásból adódó könnyedség és biztonság mellett ott volt a sistergı kémia. Daisy nagyon igyekezett az ı házasságukban is felszítani, ám próbálkozásai rendre kudarcot vallottak. Kíváncsi lett volna, hogy Logan egyáltalán észre-vette-e. Nem. Ezer éve ismerik egymást. Van egy gyönyörő kisfiúk. Szép házban élnek, és mindenük megvan, amiért hálásak lehetnek. Istenem, fohászkodott, add, hogy ne legyek hálátlan mindazért a jóért, ami az életemben van. Add, hogy ne akarjak többet. Add, hogy megelégedjek ennyivel. Talán, tőnıdött, ez kellene hogy legyen a boldogság, elégedettség, ami abból a tudatból fakad, hogy amid van, az elég. Leszámítva... hogy néha cseppet sem érezte magát elégedettnek. Istentisztelet után, szokás szerint, az emberek összegyőltek a templom mögötti füves területen. Ragyogó meleg nap volt, a nyár utolsó fellobbanása, mielıtt a levelek sárgulni kezdenek. - Hogy ment az edzés? - érdeklıdött Daisy. - Hajtottam, mint egy állat. Most aztán majd éhen halok. - Logan felkapott egy cukorbevonatos fánkot a büféasztalról, és mohón felfalta. Daisy az ajkába harapott, de nem szólt semmit. Talán az edzıje ad neki néhány tanácsot az étrendjét illetıen. - Szia, Jane dédi! - Charlie odarohant a dédszülei-hez. - Apuval ma elmegyünk kajakozni, ugye, Apu? - Hogyne, cimbora. - Ez nagyon jól hangzik - mosolygott Jane Bellamy. Daisy üdvözlésképpen megölelte a nagyszüleit. Charles és Jane ötvenhét éve voltak házasok, ám úgy tőnt, változatlanul imádják egymást. Nyilván az ı életükben is voltak konfliktusokkal és kétségekkel terhes pillanatok, de ha két ember ennyi ideig együtt marad, akkor bizonyára valami különös alapról indult a kapcsolatuk. Nézte, ahogy Logan visszamegy a büféasztalhoz. Vett még egy fánkot, majd beszélgetésbe elegyedett Daphne McDaniellel, a recepcióssal az ügyvédi irodából, ahol Daisy anyja dolgozott. - .. .kitőzünk egy idıpontot a családi összejövetelre, ha megfelel - hallatszott a nagyanyja hangja. - Elnézést. - Daisy megrázta magát. - Mit mondtál, nagymama? - A családi összejövetel. Tudnom kell, ki mikor ér rá, hogy aztán kitőzhessem az idıpontját. - Ó, értem. - A Bellamy família évenkénti családújraegyesítı hétvégéje, amelyet a Kioga Táborban tartottak, szomorú eseményben gyökerezett. Nagyapa rég nem látott fivére, George halálos betegen tért vissza Avalonba, és a Bellamy család két elidegenedett ága ismét egymásra talált. George rövidesen meghalt, de néhány egyszerő igazságot hagyott örökül. Az élet túl rövid ahhoz, hogy félmegoldásokkal töltsük meg. És ha lehetıség adódik rá, hogy együtt legyen a család, akkor azt meg kell ragadni. - Majd e-mailben átküldım, mikor érek rá. - Az ég szerelmére, ne e-maileket küldözgess a nagyanyádnak! - Bizony, ki tesz ilyet? - csatlakozott hozzájuk Oli-via. - Ki küld e-mailt a nagyanyjának? Daisy nevetett. - Lefogadom, hogy az emberek Seattle-ben küldenek. Meg a Szilícium-völgyben.
-Ne pimaszkodj velem! Gyere, látogass meg, akkor aztán elıveszem a jó öreg naptáramat, és átnézzük az idıpontokat. Minél hamarabb egyeztetni akarok veled a munkád miatt. - Köszönöm, nagymama. - Az esküvıi fotózás erısen korlátozta a szabadidejét, egész hétvégéket lefoglalt. - Biztosan fogunk találni egy konfliktusmentes hétvégét. - Ami a konfliktust illeti... - Olivia megpaskolta Daisy vállát, és a játszótérre mutatott. Charlie és egy másik gyerek egymással szemben álltak, és kiabáltak. Charlie-nak kivörösödött a képe, elıreszegezte az állát. Meglökte a másik gyereket, és az visszalökött. Daisy odarohant hozzájuk, útközben kirángatva Logant a Daphnevel folytatott társalgásból. -Hé! Mi a...? - Charlie. Még azelıtt odaértek a civakodó gyerekekhez, hogy a lökdösıdés verekedéssé fajult volna. Logan egyszerően fölnyalábolta a fiát, és odébb vitte. - Ez meg mi az ördög volt? - kérdezte tıle. - İ kezdte! - Charlie arca vörösebb volt, mint bármikor. - Gyerünk, beszéljük meg! - mondta Daisy. Kerestek egy árnyas helyet az egyik fa alatt. Zöld, tüskés ruhájukban vadgesztenyék hevertek a földön. Charlie fölkapott egyet, és dühösen elhajította. - Hé, csillapodj! - szólt rá az apja. - Mi ez az egész? - kérdezte Daisy. - İ kezdte! - Én nem úgy láttam. Kiabáltatok, aztán te meglökted. Charlie arca megnyúlt. -Akkor is ı kezdte! - Lassabban! - szólt közbe Logan. - Ki az az ı, és mit kezdett el? - Brandon Wilkes. Osztálytársam. Nagyszerő, gondolta Daisy. Misha Wilkes fia. Misha mindenben benne volt az iskolában. A szülıi munkaközösség elnöke, a tankönyvvásár elnöke, a Kiváló Iskolák Bizottság vezetıje, meg valószínőleg egy tucat másiké, amelyeknek Daisy a nevét sem tudta. Misha Wilkes pontosan az a fajta nı volt, akivel az ember nem szívesen húz ujjat. - No és mit kezdett el ez a Brandon gyerek? - Debilnek nevezett - bukott ki Charlie-ból a vallomás. Daisy látta, ahogy a dühe fájdalommá változik. - Ez nagyon illetlen szó. A mi családunkban senki nem használja. - Brandon ezt mondta rám. - Csak egy ostoba szó. - Logant láthatóan teljesen zavarba ejtette a helyzet. - Komolyan, az ilyen sz... szamárságot meg sem kell hallani. - Csomószor mondta már. Azt mondta, én vagyok a legbutább az osztályban, meg fogok bukni, és másik iskolába kell mennem. Mindig ezt mondja. Daisy csüggedten gondolt a tanári üzenetekre. Vajon verekedés is volt már az iskolában? - Nos, nem számít, hányszor mondta - jelentette ki Logan akkor is, meg se halld az ilyesmit, hagyd egyszerően faképnél! - Akkor gyávának nevez. - Ezek csak szavak, kisöreg. El kell engedned a füled mellett. Ha ez egy focimeccsen történne, sárga lapot kapnál. - A jó hír az - avatkozott közbe Daisy, mielıtt nagyon elkanyarodnának a tárgytól -, hogy nem kapsz büntetést. Charlie szeme elkerekedett meglepetésében. - A rossz hír pedig nem olyan rossz igazából: felnıttként kell viselkedned. Mint egy igazi nagyfiú. - Mire gondolsz? - Charlie homloka gyanakvón összeráncolódott.
- Most rögtön megkeressük Brandont, bocsánatot kérsz tıle, és kezet fogsz vele. - Daisy támogatást várva Loganre nézett. A férje felvonta a szemöldökét. - Kizárt. - Charlie-nak ismét az arcába szökött a vér. - Nem tudom megtenni. - Meg tudod és meg is fogod tenni. - Nem. İ kezdte. Nem sajnálom, hogy meglöktem. Orrba kellett volna vágnom. - Charlie nyugtalanul topogott. - Tudod - szólt közbe Logan -, nekem úgy tőnik, ez a Brandon gyerek egy igazi kis patkány. Charlie szeme felcsillant. - Igen, az, patkány! - Hé! - tiltakozott Daisy. - Nos, megvan a módja, hogy elbánj egy ilyen gyerekkel. Odamész hozzá, szépen bocsánatot kérsz, kezet rázol vele, ahogy anyu mondja, és utána meglátod, meg fog ırülni dühében, és akkor az egész világ látni fogja, micsoda egy patkány. - Nem megy - makacskodott Charlie, bár már kisebb meggyızıdéssel. - Ha elkezdeni tudtad a vitát, akkor befejezni is tudd, legyél most is nagyfiú! Ott is van, a mamájával együtt. - Daisy szorosan megfogta a fia kezét, és maga után húzta. - Brandon! Charlie mondani akar neked valamit. Brandon anyja, Misha, megfordult. Az idısebb anyukák közé tartozott, aki sikeres karriert tudott maga mögött a reklámszakmában. A sima vonalú, elegáns kosztümjében, gondosan elrendezett frizurájával csak úgy sugárzott róla az elegancia... és a hővös megvetés. - Rajta! - Logan Brandon felé tolta a fiát. Charlie lesütött szemmel motyogott valamit. - Ezt nem hallja - figyelmeztette Daisy. - Nézz a szemébe, és hangosabban beszélj! Charlie reszketett. Halkan, de érthetıen beszélt, miközben a másik fiúra bámult. - Sajnálom, hogy kiabáltam és meglöktelek, amiért debilnek neveztél. Jó, nem egészen az a nagyvonalú bocsánatkérés, amelyet Daisy hallani szeretett volna, de elhangzott, hogy „sajnálom". Charlie váratlanul kinyújtotta a kezét. A Brandon nevő, angyalarcú és hideg kék szemő kisfiú hátrált egy lépést. Az anyja visszatolta. A fiúk keze rövid idıre összekapcsolódott, aztán mindketten visszarántották, mintha megégették volna. - Ezzel megvolnánk - állapította meg Logan. - Gyere, Charlie! Viszlát, Mrs. Wilkes! Daisy figyelmét nem kerülte el Misha Wilkes merev tartása és döbbent, lekicsinylı arckifejezése. - Nos, szép napot! - motyogta, és követte Logant a kocsihoz. Odahaza felküldte Charlie-t átöltözni, és közben megmutatta Logannek a tanárnı levelét. - Találkozni akar velünk. Nem csupán a tanulmányi eredményérıl van szó. Azt mondja, agresszív és veszekszik a többi gyerekkel. Azt hiszem, ezt mi is láttuk az imént. -Az a kis szaros provokálta. Debilnek nevezi! - Charlie-nak meg kell tanulnia, hogy ne menjen bele az ilyen ügyekbe. - Daisy leült a konyhaasztalhoz, mert émelygés fogta el. - Ó, istenem! - Rosszul vagy? - Semmi baj. Csak hirtelen déjá vu érzésem támadt. Elképesztı! - Hogy érted ezt? - Az öcsém, Max. Végigkínlódta az alsó tagozatot. Dührohamokat kapott, nem lehetett vele bírni. A szüleim magántanárok és pszichológusok hadát fogadták fel. Tízéves koráig nem tanult meg olvasni. Akkor aztán egy nyár leforgása alatt megtanult. - Valami helyrebillent nála. Daisy hallgatott, visszagondolt a sok évvel azelıtti eseményekre.
- Az volt az a nyár, amikor a szüleink elváltak -mondta csöndesen. - Hidd el, nem kell elválniuk a szülıknek ahhoz, hogy egy gyerek megtanuljon olvasni. - Nem azt mondom... - Daisy elhallgatott. - Valószínőleg a stresszhez volt köze valamiképpen. Mindegy, most Charlie-ról van szó. Délben nyit a könyvtár. Vigyük el, hadd válasszon ki néhány könyvet, és... - Sajnálom, nem érek rá - vágott közbe Logan. -Meccsünk lesz. - Ó... - Daisy az ajkába harapott. Az egyik fele legszívesebben azt mondta volna, pokolba a focival, a másik viszont, hogy sok sikert. - Egek, Logan! Mindig ezt csinálod. -Mit? - Keresel valami okot, hogy leléphess, ha gond van. - Ez hülyeség, te is tudod. -Akkor maradj itthon, és segíts! - Megmondom én, mi segít! Hagyd békén a gyereket, az ég szerelmére! Majd belejön. Este majd olvasok neki mesét. Nyugalom, intette magát Daisy. Logan egész héten keményen dolgozik, és él-hal azokért az órákért, melyeket a cimboráival tölthet a focipályán. Aztán eszébe jutott valami. - Nem győlésre mész az este? - A rehabilitációs program vasárnap esti győlései fix pont voltak az életükben. - Igen, és nem is akarom kihagyni - vonta meg a vállát Logan. - Ne izgulj, szorítok rá idıt, hogy felolvassak Charlie-nak. Daisy már tudta, hogy ehhez csodának kellene történnie. Néha, amikor Logan elment a győlésekre, némi bosszúságot érzett, de azon nyomban elfogta a bőntudat. Logannek szüksége volt a közösségre, hogy tiszta és józan tudjon maradni. Az élete múlott rajta. Néha Daisy elgondolkozott, vajon miket mondhat ott, mi történik. Aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. - Ideje átöltöznöm. - Logan fölment az emeletre. Daisy kibújt a körömcipıbıl, papucsot vett, és mélyet sóhajtott. Enyhe nyugtalanság borzolta a kedélyét, és megpróbálta kitalálni, pontosan mit érez. Elégedetlenséget? Csalódottságot? Zavarba ejtı az élet. Zavarba ejtı a házasság. Miként lehetséges, hogy az ember pontosan azt az életet éli, amire úgy gondolta, hogy vágyik, és mégis néha sóvárgás fogja el valami más után? Odaballagott a konyha sarkába, amely pöttöm irodaként szolgált, és felébresztette a számítógépét. Az izgalom, amellyel régebben mindig munkához látott, valahogy elveszett menet közben. Az állása az Álomesküvınél kiszámíthatóságot és biztonságot nyújtott, és sokat tanult belıle. De azt sem lehetett tagadni, hogy az esküvıi fotózás minden szabadidejét és energiáját felemésztette. A naptár szerint több esküvıre is sor kerül a közeljövıben. Az egyik nap a hét közepén be volt satírozva. - A francba! - morgott az orra alatt. - Mi baj? - Logan visszajött, immár focimezben, rövidnadrágban és lábszárvédıben, egyik kezében a stoplis cipıvel. Egy pillanatig olyan volt, mint középiskolás korában: hetyke, magabiztos fickó, nagy szoknyavadász. - Ezen a héten van a MoMA-fotópályázat határideje. A portfolióm messze nincs kész, nem foglalkoztam vele eleget. - Daisy kedveszegetten hátradılt a székben. - Nem ez az a pályázat, ahol egyszer már elutasítottak? - Hát, így is lehet fogalmazni... - Csak azt akarom mondani ezzel, hogy rengeteg energiát fektetsz bele, hogy összerakd a képeket, de minek?
- A... lehetıség kedvéért, azt hiszem. Évrıl évre fejlıdöm. Legalábbis szeretném ezt hinni. Hogy így van-e, azt leginkább a kiállításokon és a pályázatokon lehet lemérni, és a MoMA ezek között a legjelentısebb. - Nem éri meg a sok fáradságot meg idegeskedést. - Szerintem igen. - Ha kevesebbet vacakolnál a fényképeiddel, és több idıt töltenél Charlie-val, talán nem lenne vele annyi gond. -Azt akarod mondani, hogy a munkám miatt vannak problémái? - Daisy gyomra összeszorult. - A munkád? - Logan megvetıen nézte a képernyıt, aztán lehajolt, és megnyitott egy mappát, láthatóvá téve a korábbi évek portfolióit. Ráklikkelt egy portrésorozatra, amelyet Juliánról készített közvetlenül azután, hogy eljegyezték egymást. - Ezt munkának nevezed? -Hé...! - Megragadtál nála. - İ meghalt, Logan. - Győlölte, hogy hangosan ki kell mondania. - Mintha nem tudnám. - Akkor ne vádolj azzal, hogy „megragadtam" nála. - Csak azt mondom, ami van. Engem nem szeretsz úgy, ahogy ıt. Egy kísértettel nem tudok versenyre kelni. - Logan türelmetlenül a képernyıre mutatott. - İ tökéletes. Sosem fog megbántani vagy csalódást okozni, sosem szúr el semmit, nem öregszik, nem hízik el. - Julián csupán egy emlék. Te vagy a férjem, Logan. - Mostanában inkább úgy érzem, a szobatársad vagyok! - csattant fel a férfi. - És ez kinek a hibája? - vágott vissza Daisy. - Miért veszekedtek? - Charlie lépett be a konyhába. - Mindig veszekedtek. - Krisztusom! Senki sem veszekszik - morgott bosszúsan Logan. - Vigyázz a szádra! - szólt rá Daisy, mielıtt észbe kapott volna. - Ha utálatosak vagytok egymással, akkor az veszekedés - jelentette ki Charlie. Átölelte Blake-et, és dühös szemeket meresztett a szüleire. - Azelıtt jobb volt veletek. - Durcásan elvonult a kutyával a nyomában. - Mindegy. Nekem mennem kell. Amíg a távozó Logant nézte, Daisy érezte, hogy megfeszül az állkapcsa a csalódottságtól. Azelıtt... Sosem tudnak úgy beszélni Juliánról, hogy ne vetkıznének ki önmagukból mindketten. Ugyanígy a legmélyebb érzelmeikrıl sem tudtak beszélni egymással, nyomban visszavonulót fújtak. Még mindig összeszorult gyomorral megnyitott egy másik mappát a számítógépén, amely azokat a felvételeket tartalmazta, amelyekrıl úgy gondolta, benyújtja az idei pályázatra. Szerény győjtemény, és egyik kép sem volt még a szája íze szerint kidolgozva. Ha el akar készülni határidıre, gyakorlatilag éjt nappallá téve kell dolgoznia. De minek? Hogy újból visszautasítsák, ahogy Logan mondta? Csakhogy Logan nem értette - a jelek szerint senki sem értette -, hogy ıt szenvedély főti. Ez számára nem csupán munka, hanem az élete egyik jelentıs összetevıje. Fejlıdni akart mint mővész, történeteket elmondani a kamera lencséje által, megerısítésre vágyott, amit azáltal kaphat meg, ha bemutatja a munkáját és begyőjti a kritikákat, jókat, rosszakat egyaránt. Még mindig Logan szavai miatt bánkódva visszalépett a Juliánt ábrázoló képekhez. A számítógép merevlemezén még mindig él, élénk és vibráló, sugárzik róla a szenvedély az élet és a kaland iránt - meg ıiránta. A halála fölött érzett fájdalom idıközben tompa sajgássá csitult, ám most, hogy látta az arcát, a villogó szemét, érezte a szárnyaló szellemét, újult erıvel tört rá az emlékezés.
Tévedett, amikor az elıbb azt mondta magának, hogy senki sem érti meg a lelkesedését. Julián elsı perctıl fogva értette. Daisy leginkább ımiatta lett fényképész. Annak idején, kamaszkorukban, csupán hobbinak tekintette a fotózást. Julián viszont azt állította, valami mélyebb dologról van szó, mintha meglátott volna benne valamit, amit még Daisy sem ismert. - Köszönöm - súgta hangtalanul, miközben egy képet nézett, amelyet a Juhar-tónál töltött elsı nyáron készített róla. Lenyőgözınek találta, másnak, mint mindenkit, akit ismert. A tó fölé nyúló trambulin tetején kapta le, ugráshoz készülıdve. Arcát a rasztafrizura kusza fonatai keretezték, a szeme izzott az izgalomtól. Édes istenem, mennyire hiányzik, gondolta. Bármeddig él is, ez sosem fog megszőnni... - Ki az ott a képen? - Charlie visszajött a konyhába, és most kíváncsian nézte a nagy képernyıt. - Nem ismered meg? A kisfiú megvonta a vállát. - Fura a haja, úgy néz ki, mint egy oroszlán. - Van benne valami. Ez Julián, mielıtt katonának állt, és levágták volna a haját. - Ó! Haj nélkül jobban tetszik. Kaphatok valamit enni? Kérlek - tette hozzá Charlie gyorsan. Daisy bezárta a fájlt, és közben immár ismerıs nyugtalanság fogta el. Micsoda álmai voltak az életérıl Julián mellett! Milyen csodálatos, szárnyaló álmok arról, hogy ık hárman együtt járják az útjukat egyik kalandtól a másikig. Charlie-nak olyan kevés emléke van Juliánról. Vajon emlékszik rá, mennyit nevettek annak idején? Emlékszik rá, hogy Apufiúnak hívta, és azt akarta, mutassa meg neki, hogyan kell leugrani a móló végérıl? Mostanában Charlie sosem akart leugrani a mólóról. Csak csöndesen beleereszkedett a vízbe.
25.
- Már nem is tőnik olyan furának - mondta Daisy az anyjának, Sophie-nak, amikor összefutottak az avaloni általános iskola elıtt tanítás után. Elhatározták, hagyják, hadd tombolják ki magukat közösen a gyerekeik a játszótéren a végsı csengıszó után, miközben ık elbeszélgetnek mint anya és lánya. - Talán ez már önmagában véve is fura. Sophie elmosolyodott. - Vicces az élet. Sosem gondoltam volna, hogy végül öt gyerekem lesz, akik közül a három kisebbik egy korcsoportba tartozik az unokámmal. Na, szép, most elérted, hogy már én is furának érzem. - Noha Sophie volt Charlie büszke nagyanyja, kicsit sem hatott nagymamásan. Természetes stílusérzéke nem hagyta el soha, sem a nemzetközi jogügyekkel eltöltött pályafutása során, sem a mostani szerepében mint általános iskolai anyuka. - De jó értelemben, ugye? - kérdezte Daisy, miközben lehajolt, hogy bekukucskáljon a babakocsiba, ahol a féltestvére aludt. Az ifjabb Noah maga volt a csoda. Sophie-nak azt mondták, nem lehet több gyereke, ezért az új férjével, Noah-val az örökbefogadás mellett
döntöttek. Aztán egy nap rájött, hogy terhes. Most tehát Daisynek volt egy féltestvére, aki fiatalabb, mint Charlie. - Nagyon jó értelemben. Nem volt mindig ilyen meghitt köztük a kapcsolat. Annak idején, amikor a szülei a házasságukkal kínlódtak, Daisy az anyja ellen fordult, öt okolta a család boldogtalanságáért. Most már világosabban látta a helyzetet. Megértette, hogy Sophie egyszerően nem a megfelelı kapcsolatban, nem a megfelelı életet élte, bárhogy is igyekezett megállni a helyét. Azóta Sophie megtalálta a helyét a világban. Derő sugárzott róla, elégedett ragyogás vette körül függetlenül attól, mennyi dolga volt. Daisy azon kevesek közé tartozott, akik tudták, mennyi erıfeszítésébe került eljutni idáig. - Hogy van Charlie? - érdeklıdött Sophie. Daisy gyomra összerándult. - A tanítónı már megint beszélni akar velem. Változatlanul elégedetlen a teljesítményével. - Meg a magatartásával, de ezt nem tette hozzá. Sophie-nak épp elég dolga van, fölösleges még Charlie problémáival is traktálni. - Sajnálom. Tudok valamiben segíteni? - Dolgozunk az ügyön. Charlie igyekszik, úgy tőnik, szeretné megoldani a kérdést, de aztán bezárkózik. - Hogy érted azt, hogy bezárkózik? - Összefonja a karját, hátradıl, a szeme elréved, mintha gondolatban valahol egészen máshol járna. Sophie túl sokáig hallgatott. - Anya? - Ismerem ezt az állapotot. Túl jól ismerem. Max volt ilyen az ı korában. - Nekem is ez jutott eszembe, amikor elkezdıdtek a gondok. Hogy milyen kínnal tanult meg Max olvasni. Jól emlékezett rá, milyen tehetetlennek és elveszettnek érezte magát gyerekkorában, amiért nem tudott rájönni, hogyan hozhatná helyre, ami a szülei között elromlott. Megpróbált mintagyerek lenni, de ez nem segített. Megpróbált lázadni. Az sem segített, viszont annak köszönhette, hogy szinte gyerekfejjel maga is anya lett. A családi zőrök Maxet még jobban megviselték. Lemaradt az iskolában, elsısorban az olvasás terén. Nem vagy alig tudott csak uralkodni magán. Úgy tőnt, semmi sem segít rajta, amíg Greg és Sophie úgy nem döntöttek, hogy „felfüggesztik" a házasságukat egy nyár erejéig. Ez volt az a nyár, amelyet a Juhar-tó mellett töltöttek, az a nyár, amely mindent megváltoztatott a Bel-lamy család életében, gondolta Daisy rossz elıérzettél. Max gyökeres változáson esett át. Valami helyrebillent nála. Utolérte a kortársait az olvasás terén. Elmaradtak a civakodások, a dühkitörések. Az a nyár hihetetlen fejlıdést eredményezett Max életében. A szüleikében pedig azt a szívet tépı döntést, hogy elválnak. Sophie megint csak hallgatott. Aztán azt kérdezte: - Hogy vagytok Logannel? - Tessék? - Mint házaspár, úgy értem. Meg hármasban, mint család. - Charlie már nem is lehetne boldogabb. Logan nagyszerő apa. - Ezt igazán örömmel hallom. De te is tudod, hogy a kérdés másik részére nem válaszoltál. Te meg Logan hogy vagytok? - Jól, azt hiszem. - Daisy az ajkába harapott, és elfordította a fejét. Aztán ismét Sophie-ra nézett. Ez itt az anyja, az ég szerelmére! Az anyjának mindent elmondhat. - Tudom, bénán hangzik az, hogy jól. Szeretném azt mondani, hogy le sem jövünk a hetedik mennyországból, olyan boldogok vagyunk. - Én is örülnék, ha ezt hallanám. De nem ezt hallom, igaz?
- Valahogy... rossz fázisban vagyunk. Ne érts félre, nem vesztünk össze, vagy ilyesmi. Csak valahogy nem olyan, mint amire számítottam. Nem ilyennek képzeltem a házasságot, mert ez most olyan érzés, mint egy barátság. Vagy egy... projekt, mint amikor nekilátsz valakivel felújítani a házat. Nem akarta megismételni a szülei hibáit, de nem épp azt teszi? Elvisel egy feszültséggel terhes házasságot a család kedvéért. Kihúzta magát. Nem! Logan és ı megoldják ezt a problémát. Nem fogja kitenni Charlie-t annak, amit neki meg az öccsének kellett elviselniük gyerekkorukban. - Logan tudja, hogy így érzel? - Elmentünk házassági tanácsadóhoz. Logannek nem volt sok mondanivalója, leszámítva, hogy szereti a családját. Alig látom - vallotta be Daisy. - Sokat dolgozik, amikor meg hazajön, leül a számítógép elé, és azt bámulja, amíg le nem fekszik. Hétvégenként a sport köti le, vagy az, amivel Charlie épp foglalkozik, vagy a saját focicsapata. Sokat beszélget a segítıjével. A terápiás segítıjével, aki szintén benne van a csapatban. -Az anyja valószínőleg tudja, hogy Eddie Haven az, aki együtt zenél Noah-val. - Remélem, veled is beszélni fog. Még akkor is, ha nem veszekedtek, Charlie lehet, hogy megérzi a feszültséget. A gyerekek elképesztıen érzékenyek az ilyesmire. Daisy hallgatott. Vajon igaza van az anyjának? Megpróbálta elképzelni, milyennek láthatja a helyzetet Charlie. - Gondolod, hogy azért vannak gondjai az iskolában, mert Logan és énköztem nem minden felhıtlen? - Minden szituáció egyedi, és én sem vagyok a tökély mintaképe. Biztosan bonyolult a helyzet. Az, hogy tanácsadóhoz fordultok, jó döntés. Ne sajnáld rá a szükséges idıt meg odafigyelést! A kisfiad megérdemli. Te is megérdemled. - Mama! - A kis Aisha röpködı copfokkal szaladt oda a játszótérrıl. - Meglöksz a hintán? - Menj csak - biztatta Daisy az anyját -, addig itt maradok. - Fél kézzel finoman hintáztatni kezdte a babakocsit. Nyugtalanító emlékek rohanták meg, miközben a játszadozó gyerekeket figyelte. Amíg felnıttek, ı és az öccse, Max, elsı sorból voltak kénytelenek végignézni a mérkızést, a szüleik házasságát, amelyben éveken keresztül zajlottak a menetek, és végül kudarccal végzıdött. Nem emlékezett rá, hogy lett volna egy pont, amikor rájött, hogy valami nincs rendjén. Sejtései voltak, de nem tudta. Mint amikor bizonytalanul összeszorul az ember gyomra. A szülei ritkán veszekedtek. Nem volt kiabálás, csak valami mindent átható szomorúság, amelyet nem lehetett elrejteni, de nevén nevezni sem. Mint utóbb kiderült, ez a láthatatlan erı végzetessé vált a Bellamy család számára. Már korán megszállott érdeklıdés alakult ki benne a családi fényképek iránt. Órákat töltött azzal, hogy ösz-szegyüjtötte a családjáról készült felvételeket, amelyeken mindenki mosolyogva nézett a kamerába, mintha meg akarta volna gyızni a világot - és leginkább saját magát -, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ebbıl, a boldog pillanatok megörökítésére irányuló vágyból, alakult ki késıbb a fényképészet iránti rajongása. A mővészete illúziókeltés volt. A papírképek olyan családi életet mutattak, amely nem létezett a valóságban. Megborzongott, és nem a hidegtıl. - Hülyeség a kocogás - közölte Logan Eddie Haven-nel, aki már évek óta segítette a józanság útján. - A te ötleted volt - emlékeztette Eddie. - Ebbıl még nem következik, hogy jó is. Majd meg-döglöm, pedig még egy mérföldet sem tettünk meg. - Egyik lépés a másik után. Sikerülni fog.
- Ez a szlogen is hülyeség - replikázott Logan, de közben vigyorgott, és szedte a lábát, örült, hogy nincs egyedül. Az alkohol- és drogfüggıség legyızése mindennapos küzdelmet jelentett, és hogy van egy segítıje, aki támogatja minden lépésnél, kulcsfontosságú volt a gyógyulás szempontjából. İk ketten társak voltak a túlélésben, és az évek alatt jó barátokká váltak. Mostanság, ha valaki ránézett Eddie Havenre, nem mondta volna, hogy exalkoholista. Boldog házasságban élt, a jóképő amerikai mintapéldánya, nyílt, ıszinte arccal, akár a Beach Boys egyike lehetett volna, dús, egyenes szálú hajjal, tarka rövidnadrágban. Nem olyan fickónak látszott, akinek titkolni való, sötét múltja van. Pedig volt neki, Logan a saját fülével hallotta, amikor mesélt róla a győléseken. Mindenkinek megvannak a titkai, gondolta. Mindenkinek. Amikor végre sikerült rávennie Daisyt, hogy jöjjön hozzá feleségül, Logan úgy érezte, mintha célba ért volna. Ám a diadalérzet nem tudta teljesen elfedni a tényt, hogy valami nincs rendben. Nagy megbecsülést éreztek egymás iránt, mindketten imádták a fiukat, de a házasságuk sosem volt rendben, és egyre nehezebb volt színlelni. Logan sosem értette igazán, mit érez Daisy iránt. Úgy vélte, szerelmesnek kellene lennie belé, és meggyızte magát, hogy pontosan ez a helyzet. Végignézett az elıttük kanyargó ösvényen, amelyen minden tizedmérföldet útburkoló kövekkel jeleztek. A kocogás az önként vállalt fogyó- és fitneszkúra részét képezte. Örök bosszúságára a jó külsı immár nem jött magától. Az íróasztal mögötti munka és a megállapodott életmód mellett elfelejtett gondot fordítani a külsejére. Most aztán lemondott a tízóraira elfogyasztott kalácsról a Sky River Sütödében, és az egyórás ebédszünetet kocogásra fordította. Eddie, aki zeneszerzıként a maga ura volt, vállalta, hogy elkíséri, mind a mozgás, mind a társaság kedvéért. - Folytasd! Addig sem jut eszedbe a fájdalom. -Vagy másfajta fájdalmat juttat az eszembe - morgott Logan. Eddie-vel teljesen ıszinte lehetett, még akkor is, ha nem volt kellemes. - Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de a házasságom... nem úgy alakul, ahogy számítottam rá. És ez nem csak az én képzelgésem. Daisy is érzi, hogy valami nem jó. - Ezt már egy ideje mondogatod. Tettetek valamit az ügy érdekében? - Nem beszélünk róla. Azt hiszem, mindketten úgy vagyunk vele, hogy ha nem hozzuk szóba, nem válik valósággá. - Hiú ábránd, barátom. - így igaz. Úgyhogy most házassági tanácsadásra járunk. Daisy ötlete volt. A pszichológus nehéz kérdéseket tett fel. A legnehezebb a legelsı volt: mikor szeretett bele Daisybe? Bármilyen zavarba ejtı volt is, erre nem tudott válaszolni. Amikor elıször lefeküdtek egymással? Aligha. Túlságosan fiatalok, ostobák és lepusztultak voltak mindketten ahhoz, hogy bármit is érezzenek. Amikor megtudta, hogy Daisy terhes? Szintén nem. Rémület, nem szerelem volt az elsı reakciója. Amikor Charlie megszületett? Ó, akkor úgy öntötte el a szeretet, mint egy meleg hullám - de most már tudta, hogy az Charlienak szólt. - Nyíltan beszélünk egymással - mondta Eddie-nek -, de ahelyett, hogy ettıl közelebb kerülnénk egymáshoz, mindketten azon tanakodunk, vajon a házasságunk nem helyrehozhatatlan hiba volt-e. - Elhaladtak egy pár mellett, akik beszélgetve, nevetgélve gyalogoltak, mintha az, hogy együtt vannak, a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Annyit erılködtem, hogy hozzám jöjjön feleségül. Semmi más nem számított. Meg voltam róla gyızıdve, hogy egymáshoz tartozunk. Ismersz, ha valamit a fejembe veszek, meg is valósítom. - De nyilván azzal is tisztában vagy, hogy a lemondás néha hasznosabb.
Attól még nem rajongok érte. Reggelente felébredek, és azt mondom magamnak, megvan mindenem, amit akartam. A saját vállalkozásom. Feleségül vettem a fiam gyönyörő anyját. Szép házban élünk... - Valami azt súgja, hogy mindjárt jön egy nagy „de" -jegyezte meg Eddie. Akármennyire is igyekezett Logan nem tudomást venni arról, amit a szíve súgott, a fájdalmas igazság mégis ott volt. Valami hiányzott. Az álom, hogy családot alkossanak Daisyvel és Charlie-val, erıt adott neki, ám a valóságot nem lehetett kirekeszteni. - Szokott olyan érzésed lenni, hogy a házasságod hiba volt? - kérdezte Eddie-tıl. - Maureennal? Nem. Hibákat azelıtt követtem el. A nagy balfogásokra gondolok. - Elıször azt hittem, végre sikerült megvalósítanom, amit mindig is akartam, hogy Charlienak igazi családja legyen. Ez elégedettséggel tölt el, de nem ugyanaz, mint... mint a házastársi szeretet, vagy minek nevezzem. - Ilyenkor kezdıdik az igazi kemény munka. Ami elvileg a szerelembıl táplálkozik. - Daisy meg én... ez más. Óvodás korunk óta ismerjük egymást. Van egy közös fiunk. Közösen neveljük. Szeretjük egymást, de... a „mézeshetekfázis" nálunk valahogy kimaradt. Család vagyunk. - Na és hogy válik be? - Charlie-val madarat lehetett fogatai, amikor összejöttünk. Ez volt a leghıbb vágya, hogy együtt legyünk. Most meg kiderül, hogy a valóság nem olyan jó, mint az ábránd. Nem megy neki a tanulás, rossz a magaviselete. - Szerinted miért? - Egy gyereknél bármi lehet az oka, vagy nem is kell ok. - Elsısorban ımiatta vagytok együtt? - Erre nem tudok válaszolni, a tyúk meg a tojás esete. - Akkor máshogy fogalmazok. Azért szereted Daisyt, mert ı a gyereked anyja, vagy azért, mert nem tudod nem szeretni? - A francba! Erre nem tudok válaszolni. Eltávolodtunk egymástól. Mintha semmi más nem kötne össze minket, csak Charlie. - Tessék! Kimondta. Már régóta ott motoszkált a fejében ez a gondolat. - İ is így gondolja? - Nem tudom biztosan. - Megkérdezted? - így nem. Hogy az ördögbe fogjak hozzá? „Hé, édesem, azért vagy velem, mert szeretsz, vagy csak Charlie kedvéért?" Kiborulna. - Vagy nem. Az ösvény végéhez közeledtek. Eddie levezetı tempóra kapcsolt. - Lehet, hogy mindkettıtöknek ugyanaz a véleménye, csak egyikıtök sem akarja kimondani. Márpedig, hidd el nekem, ha azt mondom, elfojtani a dolgokat és úgy tenni, mintha minden rendben volna, nem tesz jót egyetlen kapcsolatnak sem. Fıleg nem, ha az egyik fél alkoholista volt. Ne nézz így rám! Tudod, mirıl beszélek. Logan tudta. Kénytelen lesz magába nézni, ami nem túl kellemes feladat egy olyan fickónak, mint ı, aki annyi hibát követett el annak idején, alkoholista és drogfüggı korában. A legjobb, amit eddigi élete során létrehozott, vitathatatlanul Charlie volt. Összerezzent, ha arra gondolt, el kell mondania Charlie-nak, hogy Daisyvel mégsem mennek olyan jól a dolgok. Hogy talán szünetet kell tartaniuk, meg kell próbálkozniuk a különéléssel, ami akár véglegessé is válhat. Nagy volt a kísértés, hogy inkább folytassa a színlelést. Csakhogy Charlie nem ostoba. Az a kölyök úgy kiszimatolja a problémákat, mint egy véreb. - Hülyeség a kocogás - mondta a végén Eddie-nek.
26.
Julián egy konferenciateremben ült, valahol a Pentagon gyomrában. Eddig csak egyszer járt a Pentagonban. Ebbıl a perspektívából olyan volt, mint bármelyik más kormányzati épület: rideg és katonás. Lüktetett a feje. A gyomra görcsben volt. Az agyában egymást kergették az összefüggéstelen gondolatok. Még mindig nem tudta teljesen felfogni, hogy ismét szabad ember. Az egyik fal mellett írópult állt, lámpával, írótömbbel és egy tollal. A szoba közepét hosszú konferenciaasztal foglalta el, rajta néhány párás falú vizeskancsó. Már több pohárral fölhajtott. A fogságban nehezen lehetett friss vízhez jutni. A fogságban... A falióra 16:47-et mutatott. Hetvenkét órával ezelıtt még rab volt Kolumbiában. Most a lehetı legegyszerőbb civil ruhát viselte: sötét nadrágot, amely egy icipicit rövid volt a magas termetéhez, ropogós, fehér inget és cipıt, amely szorította egy kicsit. De legalább tisztának érezte magát. Lezuhanyozott, megborotválkozott, és úgy jóllakott, ahogy az elmúlt huszonnégy hónap során egyszer sem. Piszok jó érzés volt. Valószínőleg a világ problémáinak a fele megszőnne, ha az emberek kedvük szerint ehetnének és fürödhetnének. Fölállt, és járkálni kezdett, meg-megállva, hogy elolvassa a falakon sorakozó arcképek feliratait. A katonaéletnek ez volt az egyik legkellemetlenebb vonása: siess - aztán várj! Nem számít, mirıl van szó, ha a seregnek köze van hozzá, biztosra veheted, hogy megvárakoztatnak. A fogsága során sokat tanult a várakozásról. Az, hogy most életben van, többek között annak a türelemnek és béketőrésnek köszönhetı, amelyet azokban a sötét, elhagyatott hónapokban magára kényszerített. Egy elefántcsontszínő, tárcsa nélküli telefon lógott az egyik falon. Épp azon tőnıdött, milyen eséllyel kaphatna külsı vonalat, amikor végre kopogtatás hallatszott, és kinyílt az ajtó. Alacsony, tömzsi tiszt lépett be. Fekete haját szoros kontyban viselte. - Istennek szent anyja! Tökfej! - Sayers? - Julián fölnevetett örömében, és kitárta a karját. Sayers nem tétovázott. Pont olyan vaskos, szilárd ölelése volt, ahogy Julián emlékezett rá. Aztán a nı ugyanolyan gyorsan hátralépett, és komoly képpel végigmérte. - Teringettét! Hol a pokolban voltál, te kölyök? - Jól mondod, a pokolban. Sayers arca ellágyult, a szemében könnyek csillogtak. - El sem tudom hinni. Mindannyian, az egész egység, megjártuk a poklot, amikor azt hallottuk, hogy meghaltál. Azt mondják, bénának tettetted magad, úgy szöktél meg. - Kezdetben nem kellett tettetnem. A palanquerói dokik szerint valószínőleg a gerincvelıt ért megrázkódtatás átmeneti bénulást okozott. Gerincsokk, vagy valami ilyesminek nevezték. Aztán amikor kezdtem érezni, hogy rendbejövök, nem szóltam róla. Arra gondoltam, még szükségem lehet a meglepetés okozta elınyre. - De hogy az ördögbe tudtad ilyen hosszú ideig átverni ıket?
-Apám tolószékben élt, ismerem az összes velejáróját. Az ırök pedig, hidd el, nem akartak túl sokat tudni a... hm... intim szokásaimról. Ebben a tekintetben békén hagytak. Sayers megszorította a kezét. - Rendbe fogsz jönni. - Ez nem kérdés volt. - Persze - nyugtatta meg Julián. Ugyanakkor ijesztıen boldoggá tette, hogy a kezében érezhette a nı kezét. Minden egyéb mellett az emberi érintkezéstıl is megfosztották, és csak most döbbent rá, mennyire hiányzott neki egy egyszerő érintés. - Sajnálom, ami a társaiddal történt - tette hozzá Sayers. Julián bólintott, nem jött ki hang a torkán. Amíg be nem sétált a palanquerói bázisra föltartott kézzel, ösztövér testén rongyokban leffegı ruhában, addig fogalma sem volt róla, hogy a helikopter a tengerbe zuhant, és senkit sem tudtak kimenteni. Ez megmagyarázta, hogy miért nyilvánították halottnak Ramost meg ıt, és miért nem indult soha mentıcsapat a keresésükre. Tájékoztatta róla a feletteseit, miként áldozta föl magát Ramos, és hogyan kényszerítették, hogy dolgozzon Gamboának. A drogbáró ellen még mindig folyt a küzdelem. Kiderült, hogy a pusztítás, amelyet Julián szökés közben okozott, nagy hasznára volt a különleges erıknek, ám számára ez nem sok vigaszt jelentett, mert egyelıre azzal volt elfoglalva, hogy feldolgozza a szörnyő veszteséget, amelyet a társai halála jelentett. Rusty és Doc, Truesdale, Simon és Jósé meg a fickók a kolumbiai nemzetırségtıl, akik részt vettek a kiképzésben. Egyiküket sem ismerte régrıl, de különleges kapcsolat főzte össze ıket. Egymásra bízták az életüket a bizalom végsı jeleként. És most mind... halottak. Nem számított, hogy mindennek két éve. İ most tudta meg, a seb friss volt, mintha az egész tegnap történt volna. - Tökfej! Mi zajlik abban a lökött fejedben? - Úgy érzem magam, mint egy kísértet. - Ne légy olyan szigorú magaddal, azért annyira nem vagy sovány. Errıl jut eszembe, kijár neked a teljes ellátás. ígérd meg, hogy maradéktalanul kihasználod mindazt, amit nyújtani tudnak. Nemcsak az orvosi, de a pszichológiai kezelést is. - Örömmel. Sayers összecsapta a sarkát, mert három férfi lépett be a helyiségbe: egy államtitkár a légierıtıl, egy tisztviselı a külügyminisztériumból és egy sajtószóvivı. Kölcsönösen tisztelegtek. - Pihenj! - mondta Garland ezredes, az államtitkár. -Isten hozta itthon, Gastineaux hadnagy. - Köszönöm, uram. - Sorban, mindegyikükkel kezet fogott. Leültek az asztalhoz. Három nap alatt ez volt a harmadik eligazítás. Paulson, a külügyes hivatalnok vezette a tárgyalást. - Gastineaux hadnagy, jobban becsüljük annál, mint hogy köntörfalazni akarnánk. Maga egy szigorúan titkos akcióban vett részt, amely még nem ért véget. A titoktartási esküje továbbra is érvényben van. - Értem, uram. - Miért, mit gondolnak, megy és eladja a sztoriját a bulvárlapoknak? Ez nem sikersztori. - Örömmel hallom, mert ez kritikus ügy. - Igen, uram. - Julián próbált rájönni, mire akarnak kilyukadni. - Arra kell kérnünk, legyen körültekintı, mert számos ember élete függ a diszkréciójától. Jesszusom, hányféleképp tudják még elmondani ugyanezt? - Ez természetes. - Elıkészítettünk egy sajtóközleményt - vette át a szót Rankin, a szóvivı. - Célszerő lesz megismerkednie vele. Julián átfutotta a pár bekezdésnyi nyomtatott szöveget. A puszta tények mind szerepeltek benne, a küldetést viszont rutingyakorlatként állították be. Semmi említés a csapat feladatáról,
Gamboáról, vagy arról a tényrıl, hogy a szökése során Julián megsemmisítette NyugatKolumbia legnagyobb drogüzemét. - Jól hangzik - mondta. - És itt vannak a hosszabb távú betegszabadsággal kapcsolatos iratok. - Szabadságolnak? - Erre nem számított. - Muszáj. Továbbra is jár önnek az összes kedvezmény, és... - Miért küldenek szabadságra? - A papírokban minden benne van. Külszolgálat során eltőntnek nyilvánították, ilyenkor ez a szokásos eljárás. - Nem biztos, hogy ezzel is egyetértek, uram. Szabadság? Minek? Egyik másodpercrıl a másikra arra kényszerítik, hogy módosítsa az egész életét? A jövıjét? - Muszáj - ismételte az államtitkár. Julián elkapta Sayers pillantását. Az eltelt idı ellenére változatlanul úgy olvasott a szemében, mint egy nyitott könyvben. Sayers tekintete azt mondta, fogja be a száját, tartogassa az érveit olyan emberek számára, akik ténylegesen tenni is tudnak valamit az ügyében. - Jól van. Ahogy akarják - mondta. - Alá kell írnia még egy titoktartási nyilatkozatot, amely kiegészíti az eddigieket. A sajtóban egy szó sem jelenhet meg az ügyrıl. Julián hallgatott, újból Sayersre nézett. - Mégiscsak kísértet vagyok. Sayersnek megengedték, hogy vele maradjon, miután a hivatalos látogatók elmentek. Ámbár, ha nem engedik meg, akkor sem lehetett volna hat lóval sem elvontatni. - Fel kell hívnom a menyasszonyomat - jelentette ki Julián, miközben még mindig nem tudta feldolgozni, ami az eltőnése után történt. - Egek! Ha arra gondolok, hogy azt mondták neki, meghaltam...! - Mindenki meghalt a helikopteren ülık közül. Minden család ezt az értesítést kapta. Julián összerándult, ha arra gondolt, milyen fájdalmat okoztak Daisynek. Sajnálom, kicsim, mondta gondolatban. Most már jövök haza. - El sem tudom képzelni, mit fog érezni - mondta Sayers. - De... Tökfej... Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább a legközelebbi rokonodat hívnád fel elıször. - Anyámat? - Julián megrázta a fejét. - Hisztérikusan reagálna, talán még a sajtónak is kifecsegné. Miért ıt hívnám fel elıször? - Ez a menyasszony... - Daisy. - Hinni sem merte, hogy pár óra múlva viszontlátja. - Gondolkoztál már azon... a francba, öregem, ez kínos. Csak azt akarom mondani, hátha továbblépett, hiszen érted. Az ötlet is nevetséges volt; egyszerően értelmetlen. Már majdnem meg is mondta ezt Sayersnek, amikor hirtelen jeges balsejtelem hasított belé. Daisynek azt mondták, meghalt. Bolond, ha azt hiszi, a lány változatlanul ott ül, és ıt gyászolja. Igaz, szerelmesek voltak egymásba, de ı sem várná tıle, hogy egy halott után epekedve tengesse a napjait. Van egy gyereke, akit fel kell nevelnie. Van saját élete, amit élnie kell. Sayers olvasott az arcáról. - Valószínőleg rémeket látok. Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy úgy folytatódjék az életed, mintha el sem mentél volna. - De mindketten tudjuk, hogy ez nem fog bekövetkezni. Még mindig nem bírom felfogni, hogy az egész világ azt hitte, meghaltam. - Julián egymásnak támasztotta az ujjait. - Az egyik kedvenc jelenetem a Huckleberry Finnben mindig is az volt, amikor Tom és Huck elmennek a saját temetésükre. Kíváncsi lennék, az enyém milyen volt.
- Teljes könnyorgia. Mind magunk alatt voltunk, esküszöm. - Elmentél? - El én, a kutyafáját! Még a tor költségeibe is beszálltam ötven dolcsival. Vissza kellene kérnem a pénzemet. - Adósod vagyok - mondta Julián. - Idehallgass, a bátyámat fogom fölhívni, Connort. Talán a legkevésbé valószínő, hogy ı összeomlik, ha meghallja a hangomat. - Jó ötlet. - Sayers átnyújtott neki egy telefont. Julián emlékezetbıl tárcsázott, aztán hallgatta, hogy kicseng a hívás. A francba, mi lesz, ha az üzenetrögzítı kapcsol be? Akkor mit mond? „Á, szevasz, Con, Jules vagyok. Figyu, jó híreim vannak..." - Davis Építıipari Vállalat, Connor beszél. Julián mély lélegzetet vett. - Itt Julián. Komolyan. Az öcséd. - Mi az ördög... - Hallgass végig, Con, jó? A mindenségit, de jó hallani a hangodat! Óriási félreértés történt, öregem. Halottnak hittek, de ez tévedés... Ne akadj ki! - Eltartotta a fülétıl a telefont, amelybıl hangos kiáltás hallatszott. - Kiakadt - állapította meg Sayers vigyorogva. - Kiakadt. Miután a bátyja lecsillapodott annyira, hogy oda tudott figyelni, és Julián meggyızte, hogy mindez nem átverés, azt mondta neki: - Nem is tudom, mit fog szólni mindenki. Te vagy az elsı, akit felhívtam. - Vagyis, hm... még nem beszéltél Daisyvel. A „hm" volt az, amibıl rájött. A bizonytalanság rövidke hangja sokat elárult. A fivérével mindig ıszinték voltak egymáshoz. - Jól van? - kérdezte. - Mi van vele? - Megviselte a halálhíred. Nagyon megviselte. Hónapokig úgy járt-kelt, mint egy zombi. Juliannek elszorult a szíve, amikor megpróbálta elképzelni, milyen fájdalmat érezhetett Daisy. El tudta képzelni, mert ı is ugyanezt érezné, ha egyszer elveszítené. Egy morzsáját máris megérezte, még mielıtt Connor befejezte volna a mondókáját. Valahogy megsejtette, mi fog következni, és megacélozta magát. - Úgy egy évvel ezelıtt feleségül ment Logan O 'Don-nellhez - folytatta Connor hadarva, mintha mielıbb túl akart volna esni a dolgon. Juliánból kiszállt minden erı. - Jules? Annyira sajnálom, öcskös. Tudom, számodra ez óriási csapás, de igazság szerint annyira örülök annak, hogy élsz, hogy még most is vigyorgok. - Tegyél meg egy szívességet! - Julián agyában egymást kergették a gondolatok. - Bármit. - Eredj, keresd meg, és mondd el neki személyesen! Csak azért, tudod, hogy ne érje felkészületlenül. Sayers egyre aggodalmasabb képpel figyelte. - Semmi akadálya - felelt Connor. - Rögtön fölkerekedünk Oliviával, és megkeressük. - Jó. Oké. - Julián maga szerette volna felhívni Daisyt, de immár lehetetlen helyzetbe került. Daisy férjnél van. Férjes asszony. Falak nıttek ki közöttük. És függetlenül attól, mit szeretett volna, ezeket a falakat tiszteletben kellett tartania. - Nem tudom, mit hoz a jövı - mondta Connor -, de a lényeg, hogy itt vagy. Hogy élsz. Alig várom, hogy találkozzunk. - Ebben egyetértünk. - Mikor? Julián Sayersre pillantott, aki olyan mozdulatot tett, mint aki azt mondja: itt végeztünk. - Ma este - mondta a fivérének.
- Komolyan? - Úgy tőnik. - Julián eltartotta a fülétıl a telefont. - Még mindig ki van akadva? - érdeklıdött Sayers. - Még mindig. Hát - Daisy vidáman mosolygott -, ez aztán az öröm! Nemigen szoktam megtudni, miként alakul az ügyfeleim sorsa a továbbiakban. - Elhinni is nehéz volt, hogy több mint két éve ı fotózott az esküvıjükön. Andrea Hubble és a férje, Brian rajongó tekintetet vetettek egymásra. Olyan gyönyörő felvételeket készített a lakodalmunkról, arra gondoltam, a kisbabánkat is magának kell megörökítenie. Daisy körülnézett a napsütötte teraszon. Hubble-ék nemrég költöztek ebbe a szerény, tóparti faházba. A korláttal övezett teraszt benıtte egy késın virágzó kúszónövény, apró, fehér virágai édes illattal töltötték meg a levegıt. - Nem kell ahhoz nagy tehetség, hogy valaki jó képeket készítsen errıl a kis tündérrıl jegyezte meg. - A papáról meg a mamáról annál inkább - mondta Andrea. - A sok éjszakai etetés igencsak megárt a szépségemnek. Mindhárman remekül fognak kinézni - ígérte Daisy. - Amint Zach megérkezik a felszerelés többi részével, neki is látunk a munkának. Kiválasztotta a kedvenc lencséjét, és körbejárt, hangulatos háttereket keresve. Egy szép, régi kerti hintaszék, hat láb magas mályvarózsák csoportja, a tó felé lejtı füves rét, a rozzant stéghez kikötött evezıs csónak. .. - No és, hogy ízlik a házasélet? - kérdezte Hubble-ékat. - A nyilvánvalót leszámítva. Andrea és Brian egymásra néztek. - Ó, megvolt minden. Az esküvıt követı boldogságtól az „elmúltak a mézeshetek" dühéig, meg az összes köztes állapot. De azért jól megvagyunk, nem igaz? -Andrea megbökte a férjét. - Igazam van? - Igazad van. És idıközben ez lett a két kedvenc szavam. Daisy kezdett ihletett hangulatba kerülni. Szerette, amikor a lefényképezendı tárgynak vagy személynek ilyen erıs pozitív kisugárzása van. Andrea és Brian egymás felé hajoltak, és szinte kézzelfoghatóan sugárzott róluk a büszkeség, miközben a kisfiúkat nézték. Andrea bájosan odabújt a férje vállához. - Ez egy folyamat, de jó értelemben. Úgy kezdıdött, hogy levett a lábamról a szenvedély, most meg már ott tartok, hogy szeretni Briant természetessé vált, mint a lélegzés, ha érti, mire gondolok. - Tökéletesen értem - dünnyögött Daisy. Nekik is dolgozniuk kellene ezen Logannel. Mégis akaratlanul azon kezdett el tanakodni, miért tőnik olyan elképzelhetetlennek, hogy számukra természetessé váljon a szerelem. - Nem elcsépelt? - kérdezte Andrea. - Az igazság sosem elcsépelt - nyugtatta meg Daisy. - ıszintén örülök a boldogságuknak. Valami összhang volt Hubble-ék között, szinte észrevétlen, de az objektív megmutatta. Daisy eltőnıdött, hogy vajon Logan és ıközötte is van-e összhang. Rendszerint külön utakon jártak. Logant a vállalkozása, hétvégenként pedig a focicsapat meg a terápiás csoport és a segítıje kötötték le. Daisy a saját munkájával foglalkozott, meg a barátaival és a családjával. Minden pár más. Andrea és Brian szenvedélyesen szerették egymást, minden porcikájukból áradt az a bizonyos plusz. Már akkor észrevette, amikor az esküvıjükön fényképezett. Most úgy érezte, hogy ez a vonzalom erısebb, mint valaha. És úgy tőnt, semmilyen erıfeszítésükbe sem kerül. Lehet, hogy némelyik párnál a szerelem magától jön. Másoknak keményen meg kell dolgozniuk érte.
Sosem riadt vissza a kemény munkától. Ha erre van szükség - és a párkapcsolati tanácsadó szerint erre -, akkor vállalja a fáradságot. Miközben megmérte a fényt a kert egyik napos zugában, elhatározta, hogy valamivel örömet szerez Logannek még aznap. Vacsorára lazacot készít, a kedvencét. Esetleg felajánlja neki, hogy elkíséri az edzıterembe, ha a szülei valamelyike ráér vigyázni közben Charlie-ra. Amikor legutóbb ajánlkozott, Logan visszautasította: - Nem éppen szórakoztató együttlét, hogy a terem két végében emelgetjük a súlyokat. Daisy remélte, hogy elmúlik köztük a zavar, de az újból és újból felütötte a fejét, mint a gyomok a kertben. Néha álmatlanul feküdt éjszaka, és imádkozott: „Kérlek, add, hogy ne essünk abba a hibába, mint a szüleim!" És ebbıl - természetesen - adódott a kérdés: hiba volt a szülei részérıl, hogy olyan sokáig próbálták fenntartani a házasságukat? Vagy az volt a hiba, hogy feladták? Egy autó ajtajának csapódása térítette vissza a valóságba. - Megjött Zach - állapította meg. - Pár perc múlva kezdünk. Hello, Zach! - kiáltott hátra a válla fölött. -Szükségem lesz a villanófényre. Megtennéd, hogy... – Meglepetten elhallgatott, amikor megfordult. - Nini, Olivia és Connor! Hát ti mit kerestek itt? - Elnézést, hogy munka közben zavarunk. - Olivia bocsánatkérıén biccentett Hubble-ék felé. - Zach mondta, hogy itt találunk. Daisy sietve bemutatta egymásnak a két házaspárt. Aztán Olivia és Connor félrehúzta. - Mi történt? - tudakolta Daisy. - Csak nincs valami baj? - Juliánról van szó - mondta Connor. Még most is, a hangosan kimondott neve úgy hatott rá, mintha gyomorszájon vágták volna. - Miért emlegeted? - kérdezte fájdalmasan és értetlenül. Olivia átölelte. - Jó hírt kaptunk. De talán jobb lenne, ha leülnél. - Inkább állok, köszönöm - hárította el, bár imbolygott zavarában. - Csak mondd el, mirıl van szó! - Hát... tiszta ırület, de ugyanakkor csodálatos. Teljesen váratlanul kaptam egy hívást mesélte Connor. -Julián él, Daisy! Nem halt meg, amikor lezuhant a helikopter. Fogságba esett Kolumbiában, de végül sikerült megszöknie, és visszajött. Daisy az unokatestvérébe kapaszkodott, miközben próbálta felfogni a szavakat. Egyre csak ott visszhangoztak a fejében, de az értelméhez nem jutottak el. Julián... él. Él! Lehetetlen... Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. - Nincs még egy órája, hogy beszéltem vele. - İ az...? Úgy értem... biztos vagy benne? - Washingtonból hívott. Estére ideér. - Connor hangja elcsuklott, és Olivia megfogta a kezét. Daisy elfordult. Nem tudta, mihez kezdjen magával. Lerogyott a füre, és karjával átfogta a felhúzott térdét. Julián életben van! És úton van ide... Kétség és hála könnyei patakzottak az arcán. Elakadt a lélegzete, fájt a mellkasa, reszketett, annyira reszketett, hogy nem látott. - Megmondom az ügyfeleidnek, hogy jobb lesz elhalasztani a mai fotózást. - Connor elment, hogy beszéljen a Hubble házaspárral, és Daisy meg sem próbált ellenkezni. Enyhén szólva elterelıdött a figyelme. Olivia törökülésbe ereszkedett mellette. - Teljesen hihetetlen! Mintha szó szerint valóra vált volna egy álom. Connor... teljesen odavan, amióta beszélt vele. De persze jó értelemben. Julián...
- Nem tudom elhinni. - Könnyebb lesz felfogni, ha majd itt áll elıttünk. Vacsorára megérkezik. - Olivia hangja megremegett. -Tudom, hogy örülsz, de gyanítom, hogy ugyanakkor borzasztó furcsa is ez az egész. El sem tudom képzelni, mit erezhetsz. Ma este... Hogy lehetséges ez? Pár perce még azt tervezgette, hogy lazacot fız Logannek, és elkíséri az edzıterembe... most meg ez. Hogyan lehetséges, hogy Julián egyik percben halott, a másikban pedig leül vacsorázni? Minden sejtjével azt kívánta, hogy hagyjon itt mindent, rohanjon oda hozzá, és vesse magát a karjaiba. De ez természetesen lehetetlen. - Nem hívott fel. - Balsejtelem fészkelte be magát a szívébe. - Nem változott meg a számom. Miért nem hívott fel? - Connor elmondta neki, hogy te... hogy megváltoztak a körülményeid. - Úgy érted, megmondta neki, hogy hozzámentem Loganhez. - Nehezen mondhatott volna bármi mást. - Tudom. Értem. De... ó, Istenem! Utálom, hogy így kellett megtudnia! Még akkor is, ha közben kimondhatatlanul boldog vagyok, amiért mégis életben van. - A kezére hajtotta a fejét. A legkisebb erıfeszítés nélkül fel tudta idézni Julián illatát, a keze érintését, a hangját, a csókjai ízét. Egyre több és egyre zőrzavarosabb érzés kavargott benne, míg végül már úgy érezte, nem bírja tovább. Azt hitte, megértette, milyen lesz az élete, de ez most... ez mindent megváltoztatott. Ez a vágy, amely úrrá lett rajta, hogy lássa Juliánt, hogy megérintse, hogy újból feltárja elıtte a szívét - ennek a vágynak titokban kell maradnia! - Óriási sokk lehet - mondta Olivia. - Hogy bírod? - Egyelıre próbálom felfogni az egészet - vallotta be Daisy. - És tudom, hogy a helyzet roppant bonyolulttá fog válni. De pillanatnyilag semmi mást nem érzek, csak hálát. Sosem gondoltam, hogy a boldogság ennyire fájdalmas lehet. Istenem! Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mit mondjak. - Egyikünk sem tudja. Ez nem olyasmi, ami mindennap megtörténik. - Olivia elıvette a mobilját, és Daisy elé tartotta a kijelzıt. - Connor megkérte, hogy küldjön magáról egy képet. Daisynek elakadt a lélegzete. A szíve a tenyérnyi képernyın látszó kép felé lendült. - Julián! - suttogta. - Milyen sovány! De... mosolyog. - Ezt az arcot látta minden éjjel álmában. Úgy vélte, azért álmodik róla, mert még nem zárta le magában a kapcsolatukat. Brutális hirtelenséggel ragadta el tıle a halál. - Azt hiszem, van is miért mosolyognia, nem gondolod? - jegyezte meg Olivia. Daisy nézte a képet. Még most is felismerte ezt a mosolyt. Ez volt az, amelyik mindig megbizsergette a feje búbjától a lábujja hegyéig.
28.
Hubble-ék természetesen megértették, hogy el kell halasztani a fotózást. Daisy képtelen lett volna a munkájára összpontosítani, amikor egy ilyen világrengetı hír töltötte ki a gondolatait. Egyébként is, meg kell keresnie Logant, és közölnie vele is. Minél elıbb, annál jobb. Azt akarta, hogy tıle hallja az újságot.
Isten a megmondhatója, nem akarta, hogy ebbıl probléma legyen kettejük között. Volt nekik abból saját maguknak is épp elég. Az irodájához hajtott, amely a város fıterére nézı egyik öreg téglaépületben kapott helyet. Az embléma, egy címerpajzs, nem volt túl eredeti választás. Mindazonáltal, figyelembe véve a cég sikerét, helyes választás volt. Az arculattervezı, akit Logan felfogadott, amikor átvette a céget, ragaszkodott hozzá, hogy a jelképnek azonnal felismerhetınek kell lennie. Pár percig a kocsiban üldögélt, és próbálta összeszedni a gondolatait. A Juliánról szóló hír annyira friss volt, hogy még ı maga is alig fogta fel. Mélyeket lélegezz, biztatta magát. A hír döbbenetes mivoltán semmi sem változtat. Ezzel együtt jobbnak látta, ha megválogatja a szavait. Még el is próbált néhány változatot. „Elképesztı hírt kaptam az imént..." Nem jó, Logan még azt hinné, terhes. „Logan, valamit most azonnal el kell mondanom neked..." Valószínőleg arra gondolna, hogy már megint a házasságukról akar beszélni. Az utóbbi idıben volt néhány meddı próbálkozásuk, ám rendre csak egy helyben topogtak, és sosem sikerült eloszlatniuk a köztük burjánzó nyugtalanító érzéseket. „Hé, képzeld, mi történt! Életem nagy szerelme visszatért a halottaiból!" Ennek hallatára ı maga kapta a szája elé a kezét. Édes istenem! - Egyszerően legyél ıszinte! - intette magát, miközben kiszállt az autóból. - Csak mondd el az igazat! Belépett az irodába, amitıl megcsörrent az ajtó fölé akasztott pici harang. - Szia, Brandi! - köszöntötte Logan titkárnıjét. Brandi régebben technikus és szerkesztı volt a szomszédos rádióadónál, Logan onnan csábította át. Idınként basszusgitározott abban a zenekarban, amelyben Daisy mostohaapja, Noah is játszott. Brandi hőséges volt, és megbízható. Amellett lélegzetelállítóan csinos, és a roppant kacér ruhákat szerette. Daisyt ez sosem zavarta. Azt sem akarta soha tudni, miért nem zavarja. A válasz túlságosan leleplezı lenne. - Van valaki Logannél? - kérdezte. Brandi a telefonra pillantott. - Nem, menj csak be nyugodtan! Az iroda régimódi ajtajának hullámos üvegablakán Logan neve állt, ugyanolyan betőkkel, mint a cégé a kirakaton. Daisy mély lélegzetet vett, megpróbált nyugodt kifejezést erıltetni az arcára, és benyitott. - Szia, Logan! - mondta vidámnak szánt hangon. - Szia! - A férfi egy kattintással bezárta a böngészıprogramot a gépén. Talán túl gyorsan is, futott át Daisy fején. Aztán felidézte, miért is jött. - Elnézést, hogy megzavarlak. - Semmi gond. Egyébként is rád gondoltam. Pontosabban kettınkre. - Mi van kettınkkel? Logan komolyan nézett rá. - Sokat gondolkoztam. Most, gondolta Daisy. Most? - A kapcsolatunkról - folytatta a férfi -, ahogy az agyturkász szokta kérni. - Logan... - Nézd, egy pillanatig nem bánom, hogy Charlie miatt vettelek feleségül, de talán... - Kérlek, ez sürgıs. - Azt hiszed, nekem könnyő errıl beszélni? Legalább annyit megtehetsz, hogy végighallgatsz! - Juliánról van szó! - bukott ki Daisybıl. Logan szeme összeszőkült. Hátradılt a székében, és egymásnak támasztotta az ujjait. - Nagyszerő. Már megint mi van vele? - Megtalálták. Visszajött. - Daisy hangja majdnem elcsuklott a boldogságtól. Logan elıredılt, rákönyökölt az asztalra.
- Ezt meg hogy értsem? Megtalálták a holttestét? - Nem... de... Ne haragudj, össze vagyok zavarodva, én is csak most tudtam meg. Connort felhívta Julián. Nem volt rajta a helikopteren, amelyik lezuhant, és... Én sem ismerem a részleteket. Fogságba ejtette valami csoport Kolumbiában, egy félkatonai szervezet, akik egy drogbárónak dolgoznak, és egész idı alatt fogságban volt. De megszökött, és ma felhívta a bátyját Washingtonból. Idejön, vacsorára Avalonban lesz. Logan mozdulatlanul ült, átható tekintettel bámult a feleségére. - Ejha! Ez aztán az elképesztı história. - Egy csoda! Álmomban sem reméltem soha, hogy ilyesmi megtörténik. Senki sem remélte. - Amint kimondta, rájött, hogy hazudik. Álmodott errıl. Arról, hogy Julián valamiképp életben van, több százszor is, amióta a halálhírét hozták. Ahogy most Loganre nézett, az az érzése támadt, a férfi sokkal többet tud róla, mint valaha is gondolta. - No és most mi jön? Szentté avatják? - Logan! A férfi fölállt, és nyugtalanul járkálni kezdett az irodában. -Ne érts félre! Sosem kívántam a halálát, de bocsáss meg, ha nem török ki üdvrivalgásban. Daisy összerezzent a hangja hallatán. - Connor elmesélte neki, hogy te meg én összeházasodtunk. - Elszorult a szíve, miközben kimondta. Sajnálom, Julián, borzasztóan sajnálom. Honnan tudhattam volna? Logan beletúrt a hajába, összekócolta a vörös fürtjeit. - Örülök, hogy életben van, ugyanakkor sajnálom is. - Jogos - mondta Daisy csendesen. Tudta, késıbb majd el fog gondolkozni azokon az elveszett hónapokon. Mit kellett kiállnia Juliannek? Mennyit szenvedhetett? - No és ránk nézve mit jelent mindez? - tette fel a kérdést nyíltan Logan. Daisy habozott. Lelke egyik része - nagyon nagy része - szerette volna visszaforgatni az idıt, egészen addig, amikor Julián menyasszonya volt, és a közös életükrıl álmodozott. Csakhogy a valóságban megtette az egyetlen dolgot, aminek értelme volt, ami megmentette a megırüléstıl a szörnyő hír után. Összeszedegette a széthullott élete darabkáit, jól-rosszul összerakta ıket, és élte tovább az életét. - Nagyjából öt perce kaptam a hírt - mondta. - Még fel sem fogtam igazán. - Csak felelj a kérdésemre! Ejtesz engem, hogy visszamehess a régi barátodhoz? Daisy levegı után kapkodott, a szívverése felgyorsult. - A feleséged vagyok. Elkötelezettséget vállaltam, és ezt nem veszem félvállról. - Ez nem igazán válaszolja meg a kérdésemet. Daisy nem hibáztatta a férjét az ellenséges hangért. Logan számára ez a hír nem csupán meglepetés, hanem fenyegetés. Egy pillanatig fürkészve nézte. - Találkoznom kell vele. Meg tudod érteni, hogy találkoznom kell vele? Ma este, ha ı is hajlandó rá... - Miért ne lenne? - Aligha arra számított, amikor visszajött, hogy férjes asszonyként lát viszont. Lehet, hogy nem akar találkozni velem. - Az az ı baja. Daisy úgy határozott, hogy mind neki, mind Logan-nek több idıre van szüksége, hogy megemésszék ezt a hírt, úgyhogy felnyalábolta a táskáját, és az ajtó felé fordult. Mielıtt kilépett volna rajta, megállt. - Mondani akartál valamit, amikor megérkeztem. Félbeszakítottalak, ne haragudj. Mirıl volt szó? - Sose törıdj vele! Nem fontos.
29.
Munkából hazafelé menet Logan elhaladt a Hegyi Legelı mellett, ahogy máskor is, minden áldott nap. A különbség csak az volt, hogy ma majdnem legyőrte a vad vágy, hogy megálljon a bárnál. Szinte érezte a frissen csapolt sör kesernyés ízét, ahogy legördül a torkán. A korsó alján pedig az édes semmi várja, hogy elrepítse a feledés tutaján. Azon kapta magát, hogy csorog a nyála, mint Pavlov kutyájának. - Jesszusom, szedd össze magad! - mondta hangosan, és elıvette a mobilját. Begépelte a segítıje számát, és megnyomta a gombot. - Eddie Haven - szólalt meg egy hang a vonal túlsó végén. - Szia, Logan vagyok. Nem zavarok? - Cseppet sem. Epp edzeni készülök. Maureen alszik, hullafáradtan jött haza a munkából. - De jól van? - Leszámítva, hogy úgy érzi, nem hónapok, hanem évek óta terhes, igen, jól van. Épp most tudtuk meg, hogy fiú lesz. Jabeznek fogjuk hívni. Ismered Maureent, vérbeli könyvtáros, mindent precízen megtervez. - Hát ez nagyszerő. - Logan igyekezett úgy tenni, mintha érdekelné mindez. - Mintha bántana valami. Mi lenne, ha találkoznánk a konditeremben? - Rendben. - Logan lenézett a derekára a következı piros lámpánál. A kilók valahogy nem akartak leolvadni róla. Daisy mindig kedvesen reagált, ha szóba hozta a témát. Azokat is szeretem, mondogatta elıszeretettel. Vagy nem elıszeretettel, csak igyekezett kedves lenni. Kedves. Ez a legjobb szó Daisyre. Kedves ember. Kibírhatatlanul kedves, néha egyenesen az idegeire megy. Soha nem szólt egy szót sem, amikor erıt vett rajta az édesség iránti rajongása, és szedett magának még egy tál fagylaltot vagy valami egyéb kalóriadús csemegét. Amilyen kibírhatatlanul kedves volt, sosem nyaggatta. Vagy az is lehet, hogy ı egyáltalán nem érdekelte Daisyt. Elhessegette a sötét gondolatot, és átöltözött. Már nagyban emelgette a súlyokat egy padon fekve, amikor Eddie megérkezett. - No, mi van, haver? - kérdezte Eddie, miközben nekilátott, hogy bemelegítsen egy közeli matracon. - A feleségem vılegénye föltámadt a halottaiból. - Nagyon vicces. Logan kinyomta a rudat, alig érezte meg a súlyt. - Azt látod, hogy nevetek? - Amilyen tömören csak tudott, beszámolt az eseményekrıl. - Barátom! Ez hihetetlen. - Nekem mondod? - Inkább te mesélj! - Egész nap nyugtalan voltam - vallotta be Logan. -Legtöbbször eszembe sem jut, hogy meginnék valamit, vagy be kellene kapnom egy Oxyt. Ma viszont alig bírtam eljönni a Hegyi Legelı mellett. Akkor hívtalak föl. - Okosabb vagy, mint amilyennek látszol.
Logan újabb súlyokat rakott a rúdra, aztán megint hátradılt. - Néha. - Na és mi az, ami annyira idegessé tesz, leszámítva a história hátborzongató mivoltát? Logan egy percig gondolkozott. - Daisy meg ez a fickó, ez a Julián Gastineaux, fülig szerelmesek voltak egymásba. - Mi a legnagyobb félelmed? Hogy Daisy elhagy Gastineaux kedvéért? Logan kinyomta a súlyzót, jólesett a fokozott teher. Majdnem azt mondta: nem, de aztán gondolkozott rajta még egy kicsit. Lelki szemeivel újra látta Daisy arcát, miközben beszámol Julián csodálatos megmenekülésérıl. Elevenebb volt, mint hónapok óta bármikor. Tovább növelte a súlyt. Föl-le... - A legnagyobb félelmem az, hogy élete hátralevı részében azt fogja bánni, hogy nem lehet vele - szakadt ki belıle az ıszinte vallomás. - Ugyanakkor - folytatta - fonák dolog az egész. Mielıtt ledobta a Julian-bombát, épp azt akartam mondani neki, hogy talán mégsem volt a legjobb ötlet a házasságunk. Eddie odament a Logan melletti padhoz, és rakosgatni kezdte a súlyokat egy rúdra. Egy idı után megszólalt: - Régóta panaszkodsz a házasságoddal kapcsolatban. Sokkal régebb óta, mint hogy ez a Gastineaux felbukkant. - Igen. De most, hogy ez van, ez a Julian-ügy, most már nem beszélhetünk a kapcsolatunk problémáiról. - Miért? - Mert ha most szólok Daisynek, egyenesen Gastineaux karjaiba rohan. - És te ehhez mit szólnál? - Mit gondolsz? Szarul érezném magam. És mit látna az egészbıl Charlie? Hogy az elsı nehézség láttán megfutamodom. - Teringettét, Logan, több kérdésed van, mint nekem! - Válaszom bezzeg egy sincs. Legalábbis egyelıre. Minden áldott éjszaka, amelyet fogságban töltött, Julián elképzelte a hazatérését. Egyike volt a mentális gyakorlatoknak, amelyeket rendszeresen végzett, hogy ne bolonduljon meg egészen. Szokásává vált, hogy lelki szemei elıtt a legapróbb részletekig kiszínezze a vágyott jelenetet. Látta magát, amint leszáll a vonatról. A legjobb tábori öltözete lesz rajta, vállán a vászonzsákja, amely aztán nagy puffanással leesik a földre, abban a pillanatban, ahogy meglátja Daisyt. A lány a karjai közé repül. Szó szerint repül. Érezte, ahogy a karja a nyakára fonódik, a karcsú lába pedig a derekára. Akkor a legszebb a nevetése, amikor elérzékenyül. Gondolatban mindennap hallotta azt a különleges, elcsukló nevetést. Érezte a haja meleg selymét, belélegezte az illatát - a gyümölcsös samponét -, és megízlelte az ajkát, miközben letette a földre és megcsókolta. Na igen, e nélkül az otthonról szóló álom nélkül valószínőleg tényleg begolyózott volna. A valóság, a tényleges hazatérése viszont egészen máshogy alakult. Egyedül ült a vonaton az út utolsó szakaszán. Con-nor felajánlotta, hogy eljön érte kocsival a reptérre, Albanybe, de Julián inkább a vonatot választotta. A civil ruhát viselte, amelyet adtak neki. Az ügyeletes pszichológus azt tanácsolta, ne akarjon nagy változásokat az életében. Várjon türelemmel, amíg újból hozzászokik a körülményekhez, ne akarja sürgetni a folyamatot. Julián eléggé biztos volt benne, hogy ez nem lehetséges, de azért megígérte, hogy megpróbálja.
Az ablak elıtt elsuhant a kinti világ. Albany meg a sivár elıvárosai az ipari létesítményekkel, a jellegtelen bevásárlóközpontokkal, a diszkontáruházakkal és a lehangoló lakótelepekkel. Mindazonáltal a szürkeséget hamarosan felváltották a Catskill-hegység zöld és arany színei. Tavakat és folyókat látott, csinos farmokat és városokat, nyugat felé idırágta dombokat és sziklákat. A megérkezés Avalonba pontosan olyan volt, ahogy azt annyiszor elképzelte. Majdnem besötétedett már, de azért ki tudta venni a folyón átívelı fedett hidat meg a Juhar-tavat a távolban, körülötte az erdı meg egy-két házikó. A vonat kattogva, sziszegve megállt. Vállára vetette a zsákját - amelyen még rajta volt a címke: J. Gas-tineaux hadnagy -, és elindult kifelé. Hegyvidéki, hős szellı csapta meg az arcát. Avalon átlagos kisváros volt, mint számtalan másik szerte az országban. Julián szemében kimondhatatlanul jólesı látványt nyújtott. Olyan... normális volt. Emlékeztette magát, hogy a fogadtatás nem olyan lesz, mint amilyenre számított. De ott volt a bátyja, szélesre tárt karral. Boldogan összeölelkeztek, aztán a vad örömkiáltás közepette Juliánból kitört a zokogás. Végre maradéktalanul biztonságban érezte magát. A megpróbáltatások alatt teljesen elfelejtette, milyen ez az érzés. - El sem tudom hinni - dörmögött Connor. - El sem tudom hinni, hogy itt vagy. - Én sem. - Julián megtörölte az arcát a ruhaujjá-val. - Nem hittem, hogy eljön ez a nap. Connor fölkapta a zsákját. - Gyere, menjünk haza! Lolly ünnepi vacsorát fızött. És csak várj, amíg meglátod az unokahúgodat. -Beszálltak a kisteherautóba, és elindultak. - Zoe kisbaba volt, amikor elmentem. - Most cserfes kislány, aki mindenre tudja a választ. - Ennek örülök, mert nagyon sok kérdésem van. - Mindnyájunknak, öcskös. - Itt mintha semmi sem változott volna. De tudom, hogy ez biztosan nincs így. - Változatlanul megvannak a barátaid meg a családod - nyugtatta meg Connor. - Mindenkit teljesen letaglózott, amikor azt mondták, meghaltál. Egy pillanatra sem felejtettünk el, és állandóan hiányoztál. - Én... nem is tudom, mit mondhatnék erre. Köszönöm, hogy nem felejtettetek el. - Ne mondj semmit! Vagy mondhatsz bármit. Julián tudta, hogy itt a lehetıség beszámolni mindarról, ami történt. Miközben szabadságra küldték, a lelkére kötötték, hogy vegye igénybe szakemberek segítségét, amit meg is szándékozott tenni. De egyelıre csak arra vágyott, hogy a fivérével legyen. - Köszönöm. Egy nap majd élek az ajánlatoddal. - Kérdeznem kell tıled még valamit a mai estét illetıen - mondta Connor. - Daisyt illetıen, hogy pontos legyek. Julián jól palástolta, hogy már a név hallatán is ösz-szerezzen. - Igen? Mi van vele? - Elıször is sajnálom, hogy azt kellett mondanom a telefonban, amit mondtam. - Nincs igazán jó módszer egy ilyen hír közlésére. -Julián újból és újból felidézte a beszélgetésüket. Sayers azt tanácsolta neki, legyen türelemmel, amíg megemészti a hírt. Alighanem azt akarta ezzel mondani, hogy nem szeretné, ha ırjöngve rohanna bele a világba, üvöltve az ıt ért igazságtalanság miatt. İszintén szólva, egy része nem állt messze attól, hogy pontosan ezt tegye. - Örülök, hogy téged hívtalak föl elıször. Örülök, hogy te vagy a legközelebbi hozzátartozóm. Connor bekanyarodott a házuk elé. - Errıl jut eszembe. Anyánkat felhívtad már?
- Még nem. Elég ennyi dráma egy napra. - Akkor jobb, ha felkötöd az alsónemődet - jegyezte meg Connor, miközben kiszálltak a kocsiból. Olivia rohanvást jött ki a házból, sarkában a korosodó kutyájával, Barkisszal, és karjába zárta Juliánt. - Isten hozott itthon! - üdvözölte elcsukló hangon. -Kerülj beljebb! Éhes vagy? Az összes kedvencedet elkészítettem. - Nehéz lehetett, minden a kedvencem. Odabent a kis unokahúga fogadta. Zoe félénken viselkedett, az apja lábába kapaszkodott, onnan kémlelte a jövevényt. - Emlékszem rád - mondta neki Julián kedvesen, és leguggolt, hogy egy magasságban legyen vele. - Volt egy rózsaszín pokrócod, amelyet mindenhová magaddal vittél. Zoe bólintott, és bátortalanul elmosolyodott. - Rajzoltam neked valamit. Ajándékba. - Elszaladt, hogy elıhozza. Julián mosolyogva nézett utána. Olyan... normális érzés volt itt lenni. - Daisy látni akar - szólalt meg Olivia. Julián összerezzent. - Mikor? - Az rajtad múlik. Minél hamarabb túlesnek rajta, annál jobb. - Kérdezd meg, át tud-e jönni vacsora után. Miután az unokatestvére, Olivia felhívta, Daisy készített valami vacsorát. Hogy mit, azt akkor sem tudta volna megmondani, ha az élete múlott volna rajta. Elöblítette a tányérokat, és mire a szennyes víz eltőnt a lefolyóban, már nem emlékezett, mit tálalt föl. A gondolatai nagyon messze jártak. Nem, ez sem igaz. Az unokatestvére pár mérföldnyire lévı háza körül idıztek, ahol Julián várt rá. - Jeremiah Butlemek puskája van - jelentette be Charlie, miközben egy játék katonát végigsétáltatott a kredenc szélén. - Ez valami dal címe? - kérdezte Logan. Mielıtt Charlie válaszolhatott volna, elıhúzta a telefonját, mert SMS-t kapott. A haja még nedves volt az edzés nyomán. - Ez egy gyereknek a neve - magyarázta Charlie. -Te jó ég! - Egy gyereké, akinek puskája van. - Logan ujjai villámsebesen jártak, választ írt. - Igen, szülinapjára kapta. - Charlie katonája egy madzag segítségével leereszkedett a konyhaszekrény oldalán. - A papája elviszi a lıpályára. - Térre - helyesbített Logan. - A lıtérre. - Te is elviszel engem a lıtérre? - Charlie, mint egy kommandós, hason kúszott a nappali felé. - Talán. Majd egyik nap. - Mindig ezt mondod. Melyik egyik nap? - Amelyiken ráérünk. - Anyu szerint arra van idıd, ami neked fontos. Daisy, aki mosogatószert töltött a mosogatógépbe, felegyenesedett. - Ezt mondtam volna? - Igen. - Milyen okos vagyok. Viszont nem lelkesedem az ötletért, hogy kisfiúk lövöldözzenek. - Tudtam, hogy ezt fogod mondani. - Charlie leguggolt, és behátrált a nappaliba. - Apu? - Majd egyik nap - ismételte Logan.
- Tudod mit? - vetette föl Daisy. - Ma fél órával többet tévézhetsz, amiért olyan derekasan megetted a vacsorádat. Charlie szeme elkerekedett. - Igen! - Eliszkolt, mielıtt az anyja meggondolná magát. Amióta elkezdıdtek a gondok az iskolában, csupán egy órát tévézhetett, így ez a fél óra nagy jutalomnak számított. Logan folytatta az SMS-ezést. Daisy leült vele szemben, az asztal túloldalára. - Kérdeznem kell tıled valamit. - Jó, egy pillanat! - Logan befejezte az üzenetírást, és letette a telefont. - Üzleti ügyek jegyezte meg. -Sosem fogynak el. - Julián a bátyjáéknál van - közölte Daisy nyíltan. Nem tudta, hogyan hozhatná fel a témát. - Találkozni akar velem. Logan kivett egy darab maradék kenyeret az asztalon álló kosárból, és megkente vajjal. -És? - És szeretnék elmenni hozzá. - Mikor? - Logan beleharapott a kenyérbe. - Most. A következı órában, mondjuk. - Valahányszor eszébe jutott a csoda, ami történt, Daisy szíve majd kiugrott a helyébıl. Logan megrágta a falatot, aztán hallgatott egy darabig. Daisy várt, bár ez nem kis erıfeszítésébe került. Minden sejtje arra vágyott, hogy felugorjon, az ajtóhoz szaladjon, és átvágtasson Oliviáékhoz. De nem tette meg. Ez a bonyolult helyzet nem egyedül ırá tartozott. Nagyon sok forgott kockán. A csoda, ami történt, nagyon könnyen fájdalmas eseménnyé változhat. - Mindannyian megyünk. - Logan széke megcsikordult a padlón, ahogy hátratolta, és fölállt. Nem! Daisy tiltakozni akart, de elfojtotta a vágyat. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy négyszemközt találkozhasson Juliannel. Ám ez még nem jelentette azt, hogy joga is van hozzá. Megváltozott a helyzete azóta, hogy utoljára látta. Már nem a menyasszonya - hanem egy másik férfi felesége. Ez a viszontlátás egészen más lesz, mint amit akkor elképzelt, amikor elbúcsúzott tıle. - Szólok Charlie-nak. - Elmondtad már neki? Logan hangjából meglepı módon bizonytalanság csengett ki. Bár ez természetes. Ki ne lenne bizonytalan az adott körülmények között? - Mindjárt megmagyarázom neki, amennyire tudom. És... Logan? - Igen? - Csak hogy tudd: komolyan gondoltam, amit az irodában mondtam. A feleséged vagyok. Látta, hogy a férfi válla megfeszül, és nem értette, miért nem nyugtatták meg a szavai. - Tíz perc múlva kész vagyunk -tette hozzá, és elsietett megkeresni Charlie-t. A nappaliba érve kikapcsolta a tévét. - Hé! - tiltakozott a gyerek. - Módosult a program. Egyébként is ismétlés volt. - De a kedvencem. - Kitaláltam valamit, ami még érdekesebb. Gyere, odafönt elmondom, amíg rendbe szedjük magunkat. Sikerült felkeltenie a gyerek kíváncsiságát, így Charlie szó nélkül követte. Daisynek fogalma sem volt, mit vegyen föl. Nem akart kiöltözni, sem azt a benyomást kelteni, mintha nagyon tetszeni akarna. Ugyanakkor azt sem szerette volna, hogy úgy tőnjön, mintha nem érdekelné az egész. De még mennyire hogy érdekelte! - Mire emlékszel Juliannel kapcsolatban? - kérdezte a fiától.
- Mikor kicsi voltam, Apufiúnak hívtam. Úgy volt, hogy feleségül mész hozzá, de aztán szolgálat közben meghalt. Felfoghatatlan, hogy ez a gyerek rosszul teljesít az iskolában! Úgy vág az esze, mint a borotva. - Igen - mondta -, mindenki azt hitte, hogy ez történt. Én is, a légierı is, meg a bátyja, Connor is. Végigmustrálta a ruhásszekrény tartalmát. Esetleg a vízkék felsı. Nem, azt Logantıl kapta ajándékba, akinek meglepıen jó ízlése volt a nıi ruhák terén. Akkor a korallszínő, határozta el, a bı ujjú. Bement a fürdıszobába, belebújt, aztán kivette a kozmetikai táskáját az egyik fiókból. Charlie közben a komód tetején álló családi fényképeket rendezte sorba. Ma kiderült, hogy óriási tévedés történt. Julián nem halt meg. Él, és most már itthon van Avalonban. Charlie pislogott, de kicsit sem úgy nézett ki, mint akit fejbe kólintott a hír. - Hol van? - Oliviáék házában. Minket is meghívtak, hogy menjük át üdvözölni. Most azonnal. Benne vagy? - Vajon emlékszik rám? - Hát persze. Ámbár jóval kisebb voltál, amikor utoljára látott. - Daisy leült a fésülködıasztal elé, és kinyitotta a kozmetikai táskát. Csak mértékkel, figyelmeztette magát. Kis púder meg leheletnyi pirosító. Szempillafesték és szájfény. Végighúzta a fésőt a haján, aztán fölállt. - Kiöltöztél - állapította meg Charlie. - Nekem is ki kell öltöznöm? - Nem öltöztem ki. De úgy illik, hogy rendesen nézzek ki... Dudálás hallatszott. - Apád vár minket. Vacsora után, amelynek során háromszor szedett mindenbıl, Julián átnézte a doboz tartalmát, amelyet még annak idején, a küldetése megkezdése elıtt helyezett el Connorék garázsában. Mindenféle világias holmi volt benne: fényképek, emléktárgyak, civil ruhák, néhány kedvenc könyve, egy baseballkesztyü és egyéb sportfelszerelések. - Köszönöm, hogy nem dobtad ki az egészet -mondta a bátyjának. - Köszönöm, hogy visszajöttél érte - vigyorgott Con-nor. A vendégszobában, ahová bekvártélyozták, fölvett egy farmert a dobozból, egy kifakult Cornell pulóvert meg egy tornacipıt. A farmer kissé lötyögött, mégis jó érzés volt végre a saját ruháit viselni. Ennyivel is közelebb került önmagához. Volt egy cipısdoboz, amelyet képeslapok, fényképek és levelek töltöttek meg, mind Daisytıl. A levelezésük a gimnázium idejére nyúlt vissza. Szándékosan nem vette fel ıket. Valószínőleg sosem fogja kidobni, de megnézni sem. Becsapódott egy autó ajtaja. Kinézve az ablakon azt látta, hogy Daisy megérkezett. A szíve majdnem kiugrott a helyébıl. Istenem, milyen gyönyörő! Sok tekintetben más volt - a rövid haj, az ismeretlen ruhák -, ami az eltelt hosszú idıre emlékeztette. Ugyanakkor bizonyos dolgok semmit sem változtak, mint például a járása, vagy az, ahogy oldalra billentette a fejét, miközben elindult a ház felé. És az az arc, az a szempár... Minden éjjel látta álmában. A valóságban idısebbnek, érettebbnek tőnt. Aztán valaki más is kiszállt a kocsiból. Logan. A férje. Mögötte Charlie mászott ki az autóból, meg Blake, a kutya. Immár egy családot alkotnak, a vak is láthatja. Charlie megpaskolta a combját, és odahívta magához a kutyát.
Charlie... Lehetséges, hogy ez a nagyfiú Charlie? Julián szíve szinte fájdalmasan zakatolt, ahogy lesietett a lépcsın, ki a teraszra. Megpróbálta féken tartani magát, de a sóvárgó karja önállósította magát, elkapta Daisyt, és vad ölelésben fonódott rá. Majdnem elvesztette a fejét, amikor megérezte a haja illatát, a hozzásimuló teste melegét. Valahol az agya egy távoli zugában ráébredt: lehet - mi több, biztos -, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megérinthetik egymást. Daisy férjhez ment. Férjes asszony. Elengedte, és hátrébb lépett. Minden elkeseredése dacára sem fojthatott el egy mosolyt. - Meglepetés! - mondta. - Igen, meglepetés. - Daisy sírt. Nevetett és sírt, és közben levegı után kapkodott, és látszott, hogy igyekszik uralkodni magán. Julián Loganhez fordult, és kezet nyújtott. - Szevasz! Örülök, hogy látlak. - Ja, isten hozott itthon. Egykor engesztelhetetlen ellenségek voltak. Riválisok, akik mindketten Daisy kegyeiért vetélkedtek. Most megszőnt a győlölködés, mert Logan nyert. Arról nem is szólva, hogy a harc Logannel gyerekjátéknak tőnt mindahhoz képest, amit Julián az elmúlt két évben átélt. Ezalatt sokat tanult türelemrıl és elnézésrıl. - Szia, Charlie! Emlékszel rám? A gyerek bátortalanul méregette, aztán mosoly suhant át az ajkán. Még mindig nagyon helyes volt, de már komoly fiúcska, nem kisbaba. - Emlékszem. Tıled kaptuk Blake-et. A neve hallatán a kutya is odaszökdécselt. - Gyertek be! - szólt Olivia a teraszról. - Cseresznyés pite van édességnek. - Szereted a cseresznyés pitét? - kérdezte Julián Charlie-tól. - Mindenki szereti a cseresznyés pitét. - Charlie mosolya ezúttal hosszabban kitartott, és látni engedte az egyik hiányzó metszıfogát. Mindannyian bementek. Blake odakocogott Barkis-hoz, hogy játsszon vele, de az idısebb kutya morgott, és nem vett róla tudomást. Zoe-nak több szerencséje volt Charlie-val. - Gyere, ülj mellém, amíg sütizünk! - unszolta, és úgy nézett rá, mintha ı találta volna fel a napsütést. Julián igyekezett nem túl feltőnıen bámulni Daisyt, de nem tudta levenni róla a szemét. Ajelek szerint a nı hasonló cipıben járhatott, mert folyvást találkozott a tekintetük, elkapták, aztán újra összekapcsolódott. - El sem tudom hinni, hogy itt vagy. - Úgy érzem, mintha egy örökkévalóságig lettem volna távol. Belezuhantam valahol a nyuszi barlangjába, és közben a világ nélkülem ment tovább. Az az egy biztos, hogy ahol én voltam, ott nem volt cseresznyés pite. - A pitét a Sky River Sütödébıl hoztuk - közölte Zoe. - Akkor nem csoda, hogy olyan finom. - Hol voltál, Julián? - kérdezte Charlie. - Igen, hol voltál? - visszhangozta Zoe. - Messze, messze, egy Kolumbia nevő országban. Eltévedtem. De most már itt vagyok. Szinte hétköznapi volt az egész helyzet. Juliannek egyszerre tőnt normálisnak és furcsának, hogy ott ülnek a konyhaasztal körül, és cseresznyés pitét esznek. Szüntelenül magán érezte Daisy figyelı szemét, mint egy fizikai érintést. Zavarta, ugyanakkor izgatta. Daisy férjhez ment, ismételgette magában. Férjhez ment... Bizonyos határokat nem szabad áthágni. Fölállt, hogy leszedje az asztalt. Daisy nyomban felugrott, hogy segítsen. - Mit szólnátok egy kis játékhoz? - kérdezte Olivia, és egy népszerő kártyajátékot javasolt. - Igen! - Charlie belebokszolt a levegıbe. - Ugye leszel a csapatomban, Apu?
- Naná! - Hozom a kártyát - mondta Olivia. - Menjünk ki! - súgta Daisy Juliannek. - Jó? A férfi nem felelt, csak kiment a hátsó teraszra. Olivia és Connor gyönyörő helyen lakott. A házat úgy tervezték meg, hogy belesimuljon a tájba a dombok felıl a tóba rohanó folyó mellett. A hátsó terasz egy legelıkkel és juharfákkal borított domboldalra nézett, amelyet hideg viző patak szelt ketté. Julián sok-sok órát töltött azzal, hogy elképzelte az életüket Daisyvel, és az erısen hasonlított erre. Teljesen besötétedett, a hold viszont olyan erısen sütött, hogy a fák fekete árnyékot vetettek a gyepre. - Megmondtam Logannek, hogy kettesben akarok maradni veled. Megérti. Dehogy érti, gondolta Julián, de hallgatott. Logan azt szeretné, ha még mindig halott lennék. Még csak nem is hibáztatom érte. Nincs az az épesző ember, aki örülne, ha feltámadna a felesége elhunyt vılegénye. Daisy a terasz korlátjának támaszkodott. - Csoda. Két lábon járó csoda vagy. - Nem örülök, hogy ezt mondod. Nehéz ekkora elvárásnak megfelelni. Legközelebb majd már azt várjátok, hogy vízen járjak. - Ne csinálj semmit! Csak ne essék semmi bajod. - Most biztonságban vagyok. Daisy remegve szedte a levegıt. Egy hajszál választja el a könnyektıl, állapította meg Julián. Még mindig elég jól ismerte ahhoz, hogy észrevegye. - Ne kezdj most sírni! - figyelmeztette, és két kézzel megmarkolta a korlátot, nehogy kísértésbe essen, és hozzá érjen. - Igyekszem. Isten a megmondhatója, tengernyi könnyet hullattam már miattad, Julián Gastineaux. - Amíg nem sikerült visszajutnom a Palanquero légi támaszpontra most csütörtökön, fogalmam sem volt róla, mit mondtak nektek. Azt sem tudtam, hogy a helikopter lezuhant. Borzasztóan sajnálom, szörnyő lehetett azt hinni, hogy én is meghaltam a társaimmal együtt. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha közlik veled, hogy életed nagy szerelme, akivel össze akartál házasodni, meghalt. - Sajnálom a társaidat. Közel álltak hozzád? - Mintha testvérek lettünk volna. - Annyi minden mást is el szeretett volna mondani Daisynek, de megfékezte magát. Nem áll jogában megosztani vele a szíve titkait, már nem. - Sajnálom, Julián. Ez szörnyő. De hidd el, rendbe fogsz jönni. Nem leszel többé ugyanaz az ember, de rendbe fogsz jönni. - Ez a tervem - felelte a férfi csöndesen. - És te? Te hogy vagy? - Senki sem tudta csökkenteni a borzalmat, de mindenki igazán nagyon kedves és figyelmes volt velem. Vajon Logan is kedves és figyelmes volt? - tőnıdött Julián. Vajon mennyi ideig várt, mielıtt akcióba lendült? - Annyira szerettelek - folytatta Daisy suttogó hangon. - És ez nem szőnt meg egyszerően, amikor azt mondták, meghaltál. Megtanultam hinni, hogy a szerelem soha nem hal meg. A szívemben mindig ott leszel, függetlenül attól, mi történik. Ez volt az a gondolat, amely végül segített megtalálnom a ködbıl kivezetı utat. Charlie kedvéért, a saját ép elmém érdekében, abba kellett hagynom a gyászolást, és folytatnom kellett az életemet. - Tudom, Daisy, tudom. És tiszteletben is tartom. Most én kérlek, hogy hallgass végig, mert amit most mondani fogok, azt csak egyszer mondom el. Meg kell értened, hogy mind ez idı alatt napról napra jobban szerettelek. Többnyire egyedül az a gondolat tartott életben,
hogy egyszer még látni foglak. Azért sikerült túlélnem, mert te olyasmit jelentettél, amiért érdemes volt visszajönnöm. Daisy halkan levegı után kapkodott, arcán boldogság és reménytelenség szörnyő keveréke tükrözıdött. - Értem. Csakhogy amíg te így éreztél, én gyászoltam. Maga volt a pokol. Össze kellett szednem magam elıbb-utóbb. Eltemettelek, Julián. Semmi mást nem tehettem. Julián összerezzent. Bárcsak ne hallaná a nı hangjából kicsengı fájdalmat! Beszéltek errıl, mielıtt elutazott. Lezajlott köztük az a komoly beszélgetés, amelyet minden katonának kötelezı megejtenie a szeretteivel, mielıtt kiküldetésre indul. Azt mondta neki, élje az életét, keressen új szerelmet és boldogságot. Megírta neki a halála esetén kézbesítendı levelet, és abban arra biztatta, hogy lépjen tovább. Csakhogy ez akkor mind elméleti, elvont dolognak tőnt, olyasminek, amirıl el sem tudta képzelni, hogy valóra válhat. - Nem vonhatom vissza a döntést, amelyet akkor hoztam, amikor azt hittem, hogy örökre elveszítettelek - hallatszott Daisy elcsukló hangja. - Igaz. Nem is kérnélek rá. - Sajnálom. Nagyon sajnálom. Elsı pillanattól fogva, amióta csak megismertelek, egyetlen vágyam, hogy veled lehessek. És mégis, állandóan elszúrtam a dolgot. Teherbe estem, és az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, méghozzá veled ellentétes irányba. Különbözı utakon jártunk. És aztán, amikor végül úgy nézett ki, hogy mégis sikerülhet, ismét elveszítettelek. - Erre semmit sem tudok mondani. Azt tettük, amit tettünk. Egyikünket sem lehet hibáztatni. - Tudni akarom, mi történt veled. Ha tudsz beszélni róla. Úgy értem, akarsz... - Hosszú történet. Helyenként elég ijesztı. - Julián nem mondott többet, pedig szeretett volna. - Jó hallgatóság vagyok. Te is tudod. - Tudom. De nem fog megtörténni. - Hogy érted ezt? El tudom viselni, Julián. - Valami, talán a bosszúság, élessé tette Daisy hangját. - Ha túléltem a halálhíredet, talán a túlélésed történetét is fel tudom dolgozni. Nem kétlem. - De hogyan magyarázza meg? Nézd, amíg arról volt szó, hogy a feleségem leszel, rendjén valónak éreztem volna, hogy a nyomorúságommal terheljelek. - Nem volna teher. - Hallgass végig, jó? Már nem tartozunk egymáshoz. Most, hogy te... - Minek lehet nevezni Daisy státuszát? A volt barátnıje? Egykori majdnemözvegye? -Most, hogy minden megváltozott, nem beszélhetünk többé olyan dolgokról. Ami azt illeti, nem beszélgethetünk így egymással. Daisy a keze fejével megtörölte az arcát. Julián minden porcikája arra vágyott, hogy magához ölelje, és a fülébe súgja, hogy minden rendben lesz. De nem tehette. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy bármi is rendben lesz. Csendesen álltak egymás mellett a sötétben. Az ablakon át látni lehetett a többieket. A konyhaasztal körül álltak, kártyáztak, nevettek. Logan és a fia félelmetesen hasonlítottak egymásra, ahogy összenevettek. Daisy családot teremtett magának. Julián nem rótta fel neki, nem irigyelte tıle a boldogságot, amit megtalált. Csupán azt kívánta, bár ne fájna ennyire. De a legjobban az fájt, hogy ha a szemébe nézett, olyasmit látott, amit valószínőleg nem szabadott volna látnia: szerelmet és vágyódást, méghozzá semmivel sem kevésbé heveset, mint aznap, amikor elvált tıle.
30.
Logan egyedül volt a házban az egyik szombaton, ami ritkán fordult elı. Daisy Phoeniciaben fényképez egy barmicvót, és az éjszakát is ott tölti, hogy ne kelljen hajnalban hazajönnie. Charlie táborozni ment a kiscser-készcsapatával. Hosszú idı óta elıször Logan egyedül volt. Valahogy élvezte. Nem kétséges, mindig azt akarta, hogy egy család legyenek Charlie-val és Daisyvel, csak arra nem volt felkészülve, hogy... állandóan együtt vannak. Kérlelhetetlenül. Huszonnégy órás szolgálat a hét minden napján, szünet nélkül. Noha tudta, az a sorsa, hogy családja legyen, azért nem bánt egy nap szünetet. Nem tartott soká, amíg rájött, hogy a szünetnek van egy nagy hátulütıje: elkezd túl sokat gondolkozni. Nyugtalanság fogta el, úgyhogy kiment a kertbe dolgozni, leginkább azért, hogy elfoglalja magát. - Hali, szomszéd! Mizújs? - üdvözölte a kerítés túloldaláról a fickó, aki nemrég költözött a szomszédjukba. - Háborúzom a gazzal. És te, Bart? Megszoktad már az új lakást? - 0, remek hely ez! Csak a nejem itt hagyott a hétvégére. Elment régiséget vadászni a klubbeli barátnıivei. - Elvigyorodott. - Ezeknek a nıknek mindenre van egy klubjuk. Logan nevetett. Rokonszenvezett az új szomszéddal. Bart és Sally Jericho szórakoztató, vidám párnak látszottak, akik barátkozni akartak Daisyvel és vele. - Én is szalma vagyok - jegyezte meg. - Daisy dolgozik, a srác meg táborozni ment. - Mi meg itt gürcölünk, mint két fajankó, ahelyett hogy a teraszon heverésznénk, hideg sört szopogatnánk, és malac vicceket mesélnénk! A hideg sör említése nyomban zsigeri reakciót váltott ki Loganbıl. Legyőrte a vágy, mint egy csábos domina. Szinte hallotta a kattanást és a kinyíló üveg sziszegését, érezte, ahogy a buborékok vidáman táncolnak a nyelvén, lezúdulnak a torkán, és édes feledést hozva szétáradnak a teste minden sejtjében. - Az ördög nem alszik - felelt nevetve Bartnak, és megfordult a főnyíróval. Az ısei változatlanul csodálkoztak, hogy mindenféle ház körüli és kerti munkát magára vállal. Nem így nevelték. Olyan emberek, akik koktélokat kevernek, és villanyszerelıt hívnak, ha ki kell cserélni egy villanykörtét. Logan másmilyen életet teremtett magának. A családja nem értette, miért költözött egy kisvárosba, és alapított saját vállalkozást. Néha ı maga sem értette. Miután elvégezte a fıiskolát és letelepedett Avalonban, arra összpontosított, hogy jó apa legyen. Úgy vélte, ez egyet jelent azzal, hogy feleségül veszi a fia anyját. Ám nem sok idınek kellett eltelnie a hirtelen ötlettıl vezérelt lépés után, amelyet Vegasban tett, és már azon kapta magát, hogy kezdi megkérdıjelezni a döntését. Már Julián Gastineaux csodálatos feltámadását megelızıen rájött, hogy valami hiányzik a kapcsolatukból Daisyvel. Nem számított ilyen kételyekre. Amennyire meg tudta ítélni, Daisy sem. Mindketten úgy viselkedtek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ám közben egyre jobban eltávolodtak egymástól. A feszültség egyre jobban megviselte ıket. Nagy sóhajjal bement, hogy lemossa magáról a kerti munkával járó izzadságot és főszálakat. Utána leült a számítógép elé, hogy megnézze az e-mailjeit. A gép egy Mac volt,
mindenféle extrával fölszerelve, amelyre Daisynek a fényképészethez szüksége volt. Logan ki nem állhatta. Haza kellett volna hoznia a laptopját az irodából. Az e-mail lista nem volt hosszú. Elintézte a hivatalos ügyeket, és közben, amíg az ügyfelekkel foglalkozott, némi elégedettséget érzett. Az üzlet számára nem jelentett gondot. A házasságról már kevésbé lehetett ezt elmondani. Az anyjától is jött egy üzenet: „Hogy sikerült Char-lie focimeccse? Mikor hozod el egyszer látogatóba? Montauk olyan gyönyörő az évnek ebben a szakában..." Montauk. Az a hely, ahol Charlie fogant két nemtörıdöm kamasz részeg hétvégi dorbézolása során... Megnyomta a válasz gombot, és megnyitott egy mappát, hogy beszúrjon egy fényképet Charlie-ról focizás közben. Annak, hogy Daisy elsı osztályú fotós, megvolt az az elınye, hogy gyönyörően dokumentálta a fiuk életét. Talált egy felvételt, amelyen a kissrác épp ugrik a labda után, és elküldte az anyjának. Daisy félelmetes rendet tartott a fényképei között, mindegyiknél feltüntette a dátumot, a neveket és az eseményt, ahol készült. Logan végigböngészte a Charlie mappát, a fia életének képekbe foglalt krónikáját. A felvételek, amelyeken együtt voltak láthatóak, mosolyt csaltak az arcára. Jó apa volt, végig az évek során. Efe-lıl nem volt kétsége. Ezen a téren biztos volt magában. Észrevett egy másik mappát: „Julián". Még mindig itt lebzsel a merevlemezen, mint egy vírus! Valami önsanyargató hajlam hatására nézegetni kezdte a képeket. Ott volt Gastineaux teljes pompájában, rasztafrizurás punk korától kezdve addig a napig, amíg elindult a világmegváltó bevetésre. Logan kényszerítette magát, hogy a felszín mögé nézzen - a fickó úgy nézett ki, mint egy fitneszreklám -, és azt próbálja meg kitalálni, mi járhatott Daisy fejében, amikor ezeket a képeket készítette. Egy jó fotós állítólag ki tudja fejezni a fényképeivel az érzéseit. Márpedig Daisy jó fotós. Logan a képeken valami egyedi szenvedélyt fedezett fel, amely kizárólag ennek a pasinak szólt, amit senki más nem váltott ki belıle. Még ı, a férje sem. - Hé, szomszéd! Idebent vagy? - hallatszott Bart Jericho hangja a hátsó teraszra nézı szúnyoghálós ajtó felıl. İ is rendbe szedte magát, egy rikító mintás, hawaii inget vett fel. - Gyere be! - kurjantott neki Logan, azzal kikapcsolta a számítógépet, és ellökte magát az asztaltól. Bart körülnézett a tágas, világos konyhában, ahonnan boltíves átjáró vezetett az ebédlıbe, a nappaliba és a dolgozószobába. - Jó kis kégli - állapította meg. - Kösz. Sokat melóztunk, mire kicsiholtuk. - Király! Az ember nem is hinné, hogy egy régi ház. - Kösz. - Logan és Daisy apait-anyait beleadtak a felújításba. Most aztán a ház pontosan olyan látszatot keltett, ahogy azt a szomszédjuk megállapította: egy szép otthon. Olyan hely, ahol egy boldog család lakik. - Idehallgass, van egy ötletem. Ha már mindkettınket itthagyott az asszony, menjünk el, és kapjunk be egy hamburgert együtt! Logan úgy tervezte, az edzıtermet keresi föl, azután pedig elmegy a győlésre, de most hirtelen vonzóbbnak találta az ajánlatot, hogy bekapjon egy hamburgert az új cimborájával. - Helyes. Azt is kitaláltad, hová? - Pont ez az ötlet lényege. Épp most hagyták jóvá a felvételi kérelmünket a Country Klubba, és az új tagoknak extra kedvezmény jár. Meghívlak. Logan elvigyorodott, lelki szemei elıtt megjelent egy jó, szaftos hamburger. - Még jobb.
Az Avaloni Country Klub régimódi hely volt, ahol a rácsos kaputól széles sétány vezetett a nagy, VII. Edward korabeli klubházhoz, amelyet üde pázsit, tenisz- és golfpálya meg egy úszómedence vettek körül. Alighogy behajtottak a birtokra, Logant kellemes, meghitt érzés fogta el. Ez az a világ, amelyet ismer. Bellamyék ısidık óta tagok voltak, de Daisy sosem akart eljönni. Azt mondta, annyi esküvıt fényképezett ezen a helyen, hogy csak a munka jut eszébe róla, nem a pihenés. Nem úgy Logan. İ nagyra értékelte a klubház csendes eleganciáját, a délutáni árnyékok közt járkáló golfozók és a kis kocsijaik látványát. Még a zajok is ismerısek és megnyugtatóak voltak: a teniszlabdák pufogása, az úszómedencében pancsoló gyerekek nevetése, a tálcákon italokkal tovasietı, hajlékony, diszkrét pincérek, a fojtott beszélgetés, a jégkockák zörgése a finom kristálypoharakban. Az egész jelenet a napfényes teraszon visszarepítette abba az idıbe, amikor minden egyszerőbb volt, amikor gyerek volt, és a világon minden lehetségesnek tőnt. - Ez aztán az élet, mi? - Bart kényelmesen hátradılt a nyugágyában, és körülnézett. Logan bólintott. Az úszómedence felıl kislányok vi-songása hallatszott. Úgy tőnt, egyiküknek a születésnapját ünnepelték. Bart tanulmányozni kezdte az asztalon álló összehajtogatott itallapot. - Hé, van itt egy ital, amit úgy hívnak, Bellamy Pö-röly, tudtad? A feleségedet nem Bellamynak hívják? - De, igen. - Rokona talán ennek a pörölynek? - kuncogott Bart. - Néha azt hiszem, ı maga a Bellamy Pöröly - csúszott ki Logan száján. - Ó... Gáz van a paradicsomban? Logan megvonta a vállát. -A koktélt valami öreg bácsikájáról nevezték el, egy George Bellamy nevő vén szivarról. A „mielıtt meghalok" listáján szerepelt a kívánság, hogy ı legyen a keresztapja egy koktélnak. Eltolta maga elıl az itallapot. Jött a pincér, hogy felvegye az italrendelést. Mindkettıjüknek átnyújtott egy-egy nyomtatott kártyát. - Jó napot, uraim! A mai különlegességünk egy ritka „single barrel" bourbon whiskey. Csak ajánlani tudom. - Nem állítom, hogy pontosan tudom, mi az - mondta Bart -, de rám számíthat. - Én pontosan tudom, mi az - kezdte Logan -, mindazonáltal... - Akkor a pajtásomnak is egyet! - vágott közbe Bart nagyvonalúan. - Lehet egybıl dupla. Nem kell annyit mászkálnia. Logan mély lélegzetet vett. Kinyitotta a száját, hogy visszavonja a rendelést - de a pincér gyorsabb volt, fürgén elsietett a bár irányába, és pillanatokon belül visszatért az italokkal. A borostyánszínő folyadék melegen fénylett a csillogó kristálypoharakban. Ezüst jégtartó vödör és egy kancsó víz is került az asztal közepére. Logant elárasztotta a sóvárgás. A gyógyulását jelentı mindennapos küzdelemrıl teljesen megfeledkezett. Semmi más nem létezett, csak az a tökéletes, gyönyörő pohár whisky. Lassanként észrevette az asztal túloldalán ülı fickót, az új barátját, aki nem tud róla semmit, nem tudja, hogy csupán egyetlen ital választja el attól, hogy elveszítse az önuralmát. Baromság, gondolta, és fölemelte a nehéz, csiszolt kristálypoharat. Baromság! Nem ostoba taknyos már. Megissza ezt az egy pohár italt Barttal, azzal kész. - Egészségedre, szomszéd! - mondta Bart, és az övéhez koccintotta a poharát. - Fenékig! A lágyan lengedezı szellı felé libbentette a nemes ital finom, fenyıre emlékeztetı illatát, és Logannek majdnem könnybe lábadt a szeme. Az úszómedence felıl gyerekek izgatott sikongatása hallatszott, meg felnıttek nevetı, beszélgetı hangjai. Az alsó ajkához illesztette a
poharat. Egy aprócska mozdulat a csuklójával, és lecsúszott az elsı isteni korty. Tőz áradt szét a testében, és sötét, dacos jókedvet érzett. Julián nem egészen tudta, mit vegyen ajándékba a négyéves unokahúga születésnapjára, és egyébként is késésben volt a Country Klubban tartott zsúrról, úgyhogy mindenbıl vett neki egyet. Oké, ez túlzás. A helyi játékboltot, a Guinevere Királyné Kuckóját padlótól a plafonig megtöltötték a játékok. Talált egy sarkot csupa rózsaszínben, és összeszedett mindent, amirıl úgy vélte, hogy egy kislány örülne neki: egy plüsskutyát, egy varázspálcát, egy beszélı tükröt, egy hercegnıs leporellót. .. - Hőha, lassabban a testtel! - szólalt meg egy vidám hang. - Maga aztán nem vesztegeti az idejét, igaz? Megfordult, és egy eladólányt látott meg, aki incselkedı mosollyal nézte. Helyes teremtés, a húszas éveiben járhatott, akárcsak Julián. Fekete bırő lány volt, ami nem annyira gyakori Avalonban. - Sietek - mondta neki. - Születésnapi zsúrra vagyok hivatalos. A lány a karját megtöltı játékhalomra sandított. - Hány ünnepelt lesz? - Csak az unokahúgom. - Oké, lássuk! - Az eladólány módszeresen elvette és helyre rakta a játékokat. - Meséljen az unokahúgáról, és aztán segítek kiválasztani a megfelelı ajándékot. - Köszönöm. Zoe-nak hívják. - És ı hogy hívja magát? - Idınként bácsinak - felelt Julián kis grimasz kíséretében. - Máskor Juliannek. Van ennek jelentısége? A lány szeme még vidámabban csillogott. - Számomra igen. Meg akartam tudni a nevét. Julián elnevette magát. - Julián Gastineaux. És magát hogy hívják? - Guinevere Johnson. - Szóval ez a maga boltja. - Nem, az üzletrıl kaptam a nevem. Anyámé volt már azelıtt is, hogy én megszülettem. Nem tartja furcsának, hogy egy olyan nırıl nevezték el, aki közismerten megcsalta a férjét? - Szerintem a legtöbb embernek nem ez jut eszébe róla. - Reméljük. Nos, beszéljünk Zoe-ról. Szeret piperész-kedni, vagy inkább fiús típus? - Piperészkedıs, az egyszer biztos. A szobája olyan, mint egy primadonna öltözıje, tele tollboákkal meg... olyan koronaszerő holmikkal. - Diadémokkal. - Igen, az nála az alapfelszerelés. A Country Klubban van az ünnepség. Vízi zsúr. - És... sportolni szeret, vagy inkább babákkal játszik? - Babázik, azt hiszem. Ez az egész úgy hangzik, mint egy felvételi teszt. - Csak lelkesen végzem a munkámat. Végül kiegyeztek egy babában több váltás ruhával. Guinevere egy fekete színő babáért nyúlt, de Julián megállította. - Szerintem jobban örülne egy fehér bırőnek. Zoe hófehér. - Tényleg? - Nagyon tarka a családom. - Izgalmas. - Guinevere ragaszkodott hozzá, hogy szépen becsomagolja az ajándékot. Láthatóan nem sietett, barátságosan csevegett, miközben járt a keze. - No és maga itt él, Avalonban?
- Pillanatnyilag igen. Hosszabb idıre szabadságoltak a légierıtıl. - Tényleg? Sosem találkoztam még senkivel, aki a légierınél szolgált. Milyen? - Hm... érdekes. Jelentkeztem pilótaképzésre, most várom a választ. - Hát, ez nagyon komolyan hangzik. Szívesen hallanék róla többet is. - Egymáshoz ért a kezük, miközben visszaadta Julián hitelkártyáját. Nem volt többé kérdés - a lány flörtölt vele. Ez a helyes, vidám lány flörtöl vele, és ı hülye lenne, ha nem venne róla tudomást. Csakhogy ı hülye. Ez a lány minden tekintetben vonzó, ám az, hogy ı Daisybe szerelmes, nem olyasmi, amit lerázhat magáról, mint egy kinıtt bırt, vagy amibıl a pszichológus kikúrálhatja. A Daisy iránti szerelem benne van a vérében és a csontjaiban. Ijesztı gondolat. Lehet, hogy soha nem fog tudni ránézni más nıre? Miközben befordult és áthajtott a Country Klub kovácsoltvas kapuján, a mőkıbıl faragott, lámpást tartó zsokék között, Julián arra gondolt, hogy volt idı - nem is olyan rég -, amikor egy olyan külsejő fickó, mint ı, csupán a cselédbejárón jöhetett be ide, nem pedig a vendégeknek fenntartott fıkapun keresztül. A változás jó, emlékeztette magát. Jó dolog egy olyan világban élni, ahol minden lehetıség nyitva áll elıtte. Mindegyik - kivéve egyet. Daisy vei sikeresen kerülték egymást, ez is valami. A nı tartotta magát a hitvesi esküjéhez, és Julián nem tehetett mást, mint hogy tiszteletben tartotta a döntését. Az orvosai - doktor, fizikoterapeuta, agyturkász -szakadatlanul azt hajtogatták, hogy legyen türelmes magával, idı kell hozzá, amíg hozzászokik a megváltozott körülményekhez. De Julián nagyon szeretett volna már egy reggel arra ébredni, hogy túljutott Daisyn. Minden erejével a gyógyulásra összpontosított, hogy továbbléphessen a pályafutása következı fázisába. Zoe zsúrját egy árnyékos szabadtéri asztalnál rendezték meg, az úszómedence partján. Amikor a kislány meglátta Juliánt, odarohant hozzá, és amúgy vizesen megölelte. A fürdıruháján uszonyok és fényes halfarok libegett, az úszószemüvege strasszal volt kirakva. Miközben Zoe elnyargalt, hogy folytassa a játékot a gyerekmedencében, Julián odaballagott a bátyjához és a sógornıjéhez, és üdvözölte ıket. Connor és Olivia jó volt hozzá, szállást adott neki meghatározatlan idıre, amíg kitalálja, merre viszi az útja. - Sellı szörp? - ajánlotta Olivia egy élénkzöld folyadékkal teli kancsóra mutatva. - Kösz, inkább kihagyom. - A felnıtteknek ott a bár - mutatott az asszony a teraszra, ahová egy lépcsı vitt föl a medencétıl. - Egy sör jólesne. Nektek hozzak valamit? - Nekem is egy sört - mondta Connor. - Mindjárt hozom. - Julián elindult a bár felé. A lépcsı felénél megállt, és körülnézett. Ezt a szokást a szökés óta vette fel. Soha többé nem vesz semmit magától értetıdınek, még azt sem, hogy pár másodpercig mélyeket lélegez, és élvezi a látványt. Figyelte a zajokat, az emberek lubickolását a vízben, egy golfütı tompa koccanását a labdán, a rejtett hangszórókból áradó kellemes jazzmuzsikát. Ez nem az ı világa volt, de jól érezte magát benne. Figyelembe véve, milyen helyeken fordult meg, bárhová be tudott illeszkedni. Miközben odament a szabadtéri bárhoz, nagy csattanást hallott, amit egy férfi rekedt nevetése követett. - Ejha - mondta mellette valaki -, ez a krapek is korán kezdi. Julián odanézett, és azt látta, hogy egy részeg fickó feltápászkodik a teraszon heverı tálca és eltört poharak közül. A társa, egy tarka hawaii inget és khakiszínő nadrágot viselı pasas félrehúzódott, és úgy járt ide-oda a szeme, mint aki menekülési lehetıséget keres.
Juliannek összeszorult a gyomra, miközben odament a részeghez, aki idıközben újból elesett. Ezt a vörös hajat és tagbaszakadt alakot nem lehet eltéveszteni. Lehajolt, és megragadta Logan karját. - Jól van, barátom, vége. a bulinak. - A barátod? - kérdezte a másik. Logan imbolygott, és dühösen bámult Julianre. - O, ezer éve ismerjük egymást. - Mennyit ivott? - kérdezte Julián. - Néhányat - mondta a másik fickó. - Izé... sokat. Duplákat. Jesszusom, mit fogok ezért én fizetni? - Állom a cechet - szólt közbe Logan akadozó nyelvvel. - Igyunk még egy kört! Julián győlölte ebben a pillanatban. Sosem szerette Logant, de eddig a pillanatig csodálta az eltökéltségét, amellyel távol tartotta magát az alkoholtól, és a rajongását a fia iránt. Még azért sem hibáztatta, hogy feleségül vette Daisyt, miután ı eltőnt a színrıl. Ez az imbolygó, üveges szemő fickó itt elıtte mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. - Hazaviszem - mondta a másik férfinak, aztán a dühös pincérhez fordult, akivel Logan összeütközött. -Sajnálom. Már itt sem vagyunk. - Egy frászt! - okvetetlenkedett Logan. - Bourbonakció van. - Na persze. - Julián nem veszıdött azzal, hogy vitatkozzék. Megmarkolta Logan karját, és elvezette az épület mellett, hogy ne kelljen átmenniük a klubházon. - Mindig csak bajom volt veled - morgott Logan, és megbotlott. Julián gyorsan elkapta, hogy ne essen el újból. - Ez a legkisebb problémád. A kocsiban Logan harciassá vált. - Minek avatkozol bele, semmi közöd hozzá! - Mert beleavatkozom. Daisy otthon van? Vagy Char-lie? - Dolgozik, mi mást csinálna hétvégén? Charlie táborozik. És ha nem hallottad volna, mit mondtam, semmi közöd hozzá. Juliannek megfordult a fejében, hogy hazaviszi, leteszi a küszöbön, vagy ruhástól beállítja a zuhany alá. De ez nem tőnt olyan jó ötletnek. Logannek még esetleg eszébe jut autóba ülni vagy valami hasonló ostobaságot mővelni. - Állj meg itt! - rendelkezett Logan, és a hüvelykujjával egy italüzletre bökött jobb kéz felıl. - Vennem kell valamit. - Jobb ötletem van. - Julián éles szögben balra kanyarodott, a Blanchard park felé. - Inkább ide menjünk be. - Elhaladt egy kávémérés elıtt, és leparkolt a tóparton. Kiugrott, megkerülte a kocsit, kikapcsolta Logan biztonsági övét, és kicibálta a kocsiból. - Mi a...? - hadonászott Logan, de nem volt annyira ura a mozdulatainak, hogy meg tudja védeni magát. Julián maga elıtt tolva a móló végére vitte, és minden ceremónia nélkül lelökte. Logan nagy loccsanással beleesett a vízbe, aztán prüsszögve a felszínre bukkant. - Rohadék! - ordította. - Igen, az vagyok. Tedd meg magadnak azt a szívességet, hogy kijózanodsz. - Te megırültél! Vízbe akarsz fojtani! - Logan levegı után kapkodott, és fulladozott, mert többször is vizet nyelt. - Ha meg akarnálak fojtani, már nem élnél. Logan tekintete egy kicsit tisztább lett. Nincs is jobb, mint egy kis hideg víz, ha észhez kell téríteni valakit. - Dögölj meg! - mondta, és már nem akadozott a nyelve. Julián ennél sokkal rosszabbakat is hallott a katonatársaitól. Hidegen szemlélte Logant. - Mássz ki a vízbıl! Egy születésnapra vagyok hivatalos, nem érek rá itt ácsorogni veled.
- Mintha érdekelne. Egek, Gastineaux, mi az ördögöt akarsz tılem? Miért érdekel az téged, hogy meg-iszom-e pár pohárral? - Amennyire tudom, egy pohárral sem lenne szabad meginnod. Egy kortyot sem. - Daisy elmondta? - Természetesen nem. - Azt hiszed, olyan könnyő megbirkózni ezzel a szarral? Julián nem állhatta meg nevetés nélkül. - Azt hiszed, senki sem járt még így elıtted? Hát, képzeld el, cimbora, mind olyanok vagyunk, mint te. Te pedig olyan, mint mindenki más. Leszámítva, hogy több vesztenivalód van. Hát nem látod, milyen jó dolgod van? Megkaptál mindent, amire vágytam... úgy értem, amire vágytál. Logan ügyetlenül odaevickélt a fahágcsóhoz. - Utolsó tető vagy, tudsz róla? - Megragadta a létrát, és megpróbált kimászni, de megcsúszott, hátraesett, és újból elmerült. Olyan soká bukkant föl, hogy Julián már-már aggódni kezdett. Aztán fulladozva mégiscsak a felszínre bukkant. - Segíts, a francba! Abban a pillanatban, amikor lehajolt hozzá, Julián rájött, hogy hibát követett el. Logan megragadta a kezét, és berántotta a vízbe. Elég hideg volt ahhoz, hogy elálljon tıle a lélegzete. Felbıszültén bukkant fel. Logan megpróbálta elkapni és a víz alá nyomni. O volt a termetesebb, de az elınye ezzel véget is ért. Juliánt mindenféle harcra felkészítették, beleértve a vízit is. - Oké, nagyokos - mondta. - Kiválasztottad a kedvenc közelharcfajtámat. - Könnyedén fólé kerekedett, foglyul ejtette Logan mindkét kezét, és felrántva a karját belenyomta a fejét a vízbe. Aztán visszahúzta. Hallotta, ahogy levegıért kapkod. - Milyen gyakran rendezel ilyen murit? - kérdezte, és közben arra gondolt, vajon miket kell kiállnia Daisy-nek. - Semmi kö... Julián újból lenyomta, majd fölengedte. - Ostoba fajankó vagy, igaz? - Dögölj meg, Gastin... Julián harmadszor is lenyomta. - Mi a franc bajod van? - kérdezte, amikor felengedte. - Megkaptál mindent, amit akartál. És most elszúrod. - Mondtam már, semmi közöd hozzá! Julián ismét víz alá nyomta. Átfutott a fején, hogy itt és most végezhetne is vele. Röpke gondolat volt, épp csak villanásnyi, de olyan sötét, hogy maga is megijedt tıle, és elengedte az áldozatát. - Idehallgass! - mondta neki. - Felılem egész nap játszhatjuk ezt. Ha kész vagy abbahagyni, fogd be a szád. Nem érdekel, van-e hozzá közöm, és ıszintén szólva, az sem érdekel, ha eszméletlenre iszod magad. De az nagyon is érdekel, hogy mi történik Daisyvel és Charlie-val, és ık nem érdemlik meg, hogy egy részeggel kelljen kínlódniuk. - Ki a franc vagy te, hogy ítélkezz... Még egy merítés, ennyit még megenged magának. Aztán gyorsan felengedte Logant, és szorosan tartva kimászott a partra. Mint egy foglyot, odavonszolta a kocsihoz. Ruhájukból, cipıjükbıl minden lépésnél fröcsögött a víz. Julián beült a volán mögé, és beindította a kocsit. - Tönkreteszed az üléshuzatot, te zseni - morgott Logan. - 0, rettegek! - Ezt a vén csotrogányt még fıiskolásként használta, nincs benne semmi, aminek egy kis víz megártana. Megállt a kávékimérés elıtt, és rendelt egy nagy pohár kávét,
feketén. Elıhalászta az elázott nadrágja zsebébıl a tárcáját, és egy vizes bankjeggyel meg némi apróval fizetett. A barista felvont szemöldökkel bámulta, de elfogadta a pénzt. - Idd meg! - adta oda Logannek. - És próbáld nem megégetni magad. - Fordulj föl! - Logan ivott egy kortyot, aztán maga elé bámult. Néhány további korty után elıásott a zsebébıl egy iPhone-t, és újból szitkozódni kezdett. - Tönkrement. Tönkretetted! Julián nem vitatkozott. - Telefonálnod kell? - Nem, egy rohadt telefon kell. - Logan ivott a kávéból, aztán a fejtámlának támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. - Nem hívod föl Daisyt! - sziszegte Julián összeszorított fogakkal. - Az istenverte segítımet kell felhívnom, te seggfej! Julián árnyalatnyi megbánást vélt felfedezni Logan dühe mögött. - Ki ı, és hol lakik? Néhány perccel késıbb egy tóparti ház elıtt állt meg, melynek ablakaiban virágok nyíltak, és a kertben, a fákon madáretetık csüngtek. Julián odament az ajtóhoz. Egy farmert és pólót viselı, borzas hajú fickó nyitott ajtót, akinek a szeme sem rebbent, amikor meglátta a vizes öltözetét. Julián bemutatkozott, aztán félreállt, és az autóra mutatott. - A barátja látni akarta. Remélem, nem alkalmatlan. Eddie egyetlen pillantást vetett Loganre. Nem kérdezett semmit. - Egyáltalán nem alkalmatlan.
31.
Arany lángolással ért véget a nyár. Minden virág teljes pompájában burjánzott, nem tudva, hogy léte rövidesen véget ér. Van abban valami jó, ha valaki nem tudja, mi következik. Ha csak a pillanatnak él, teljes erıbedobással. - Apu miért nincs velünk? - kérdezte Charlie a hátsó ülésrıl. - Kicsit késıbb jön utánunk. - Miért hívják csendesítı összejövetelnek? - Családegyesítı - javította ki Daisy. - Egy különleges alkalom, amikor mind összegyőlünk, és élvezzük, hogy egy család vagyunk. Emlékszel a tavalyira? - Nem. - Dehogynem. Sonnet nénit megcsípte egy méhecske, és injekciót kellett neki adni, mert allergiás rá. - Tényleg. Az izgi volt. - De azonkívül vidám nap volt, nem igaz? - De. Miért tartunk családegyesítıt?
- Hogy semmiképpen ne szakadjanak el egymástól a családtagok, függetlenül attól, a világ melyik részén élnek. - Bár alig vett róla tudomást, nem elıször érzett enyhe sóvárgást, hogy új dolgokat lásson és éljen át. Vegas óta nem járt sehol. Hagyd abba, korholta magát. Légy hálás azért, amid van, és örülj a családi összejövetel várhatóan kellemes perceinek! Olyan távoli helyekrıl, mint Japán és Dél-Afrika, Seattle és Santa Barbara érkeztek a Bellamyk, hogy együtt töltsék a hétvégét a Kioga Táborban. Az ünnepség aznap este kezdıdik grillezéssel és tóparti tábortőzzel. Másnap piknik, játékok és csónakázás lesz mősoron, vagy csak egyszerő ücsörgés és beszélgetés, ahol ki-ki elmondja, mi történt vele. - Mikor jön Apu? - kérdezte újból Charlie. - Nem tudom pontosan. De tudod mit? Ha odaérünk a táborba, küldhetsz neki egy SMS-t a telefonomról. Charlie hallgatott. - Jó? - Apu késıbb jön, mert egy győlésre ment - mondta a gyerek, ismét tanúbizonyságát adva, hogy kevés dolog kerüli el a figyelmét. - így igaz - helyeselt Daisy közömbösen, de gyanította, hogy Charlie átlát a nyugodt felszínen. Logan botlása óta rá kellett jönnie, hogy a fiuk sokkal többet megért, mint ahogy ı gondolta volna. A botlás fordulópontot hozott kettejük kapcsolatában. Nem mintha megbocsáthatatlan vétek lett volna, messze nem. De a krízis rákényszerítette ıket, hogy szembenézzenek olyan dolgokkal, amelyekrıl szándékosan nem vettek tudomást addig, gyakorlatilag attól a naptól kezdve, amikor hirtelen ötlettıl vezérelve összeházasodtak. Óhatatlanul felmerült Daisyben a kérdés, hogy vajon kit akartak becsapni, ı és Logan. A férje botlása derült égbıl villámcsapásként érte, bár valószínőleg nem kellett volna, hogy így legyen. Elızı vasárnap, egy kétnapos munkáról visszatérve a konyhában találta, ahol ıt várta frissen lezuhanyozva, sápadtan és mélységesen szégyenkezve. Furcsán törékeny benyomást keltett. Tegnap berúgtam - kezdte, és egyhuzamban beszámolt az egész históriáról, az új szomszédról, a Country Klubról... Julián szerepérıl. Teremtım, Julián! Az élet szörnyő iróniája, hogy pont ıneki jutott a megmentı szerepe. Valamivel késıbb, ugyanaznap, amikor Charlie hazajött a táborból, Logan kivitte a hátsó udvarra, ahol hosszasan rugdaltak ide-oda egy focilabdát. Amikor bejöttek, Charlie tőnıdınek és levertnek látszott. Nem szólt semmit az ügyrıl egészen az iménti megjegyzésig, miszerint az apja egy győlésen van. - Remélem - mondta Daisy -, nem bánod, hogy apukád győlésekre jár. A gyerek vállat vont. - Ez segít neki abban, hogy ne igyon alkoholt. - Igen. - Leparkoltak a fıépület közelében. Bıven volt hely, mert ezen a hétvégén kivételesen a tábor zárva tartott a nagyközönség elıtt. - Akarsz írni SMS-t? -kérdezte a fiát, és felé nyújtotta a telefont. - Nem. Tudja, hol vagyunk. - Charlie szeme izgatottan felcsillant, amikor meglátta a fıépület mellett gyülekezı embereket. Kiugrott a kocsiból, és rohant megkeresni a többi gyereket, akikkel le lehet menni játszani a tópartra. Négygenerációnyi Bellamy képviseltette magát a társaságban, Daisy nagyapjától, Charlestól, a család pátriárkájától kezdve a legifjabb csecsemıig, Jenny és Rourke McKnight nemrég született második gyermekéig. Daisy az elıtér felé vette az irányt, hogy üdvözölje és viszontlássa a közelbıl s távolból érkezett rokonságot. Különösen rokonszenvezett az egyik másod-unokatestvérével, akit nem túl rég ismert meg, Ivy Bellamy-val, aki szobrászattal foglalkozott Santa Barbarában. Elsı ránézésre nem volt bennük túl sok közös vonás, de Daisynek az a fura érzése volt, hogy ı is
olyan lenne, mint Ivy, ha a múltban más döntéseket hozott volna. Ivy szingli volt, gyermektelen, eltökélt mővész, és vidám gondtalanság lengte körül. A tengerparton élt DélKaliforniában, és olyan embernek tőnt, aki maradéktalanul kiélvezi élete minden egyes napját. Néha Daisy is azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak neki is lenne ideje élvezni egy kicsit az életét. - Isten hozott újra nálunk! - üdvözölte. - Reméltem, hogy eljössz. - Ki nem hagynám. - Ivy kinézett az ablakon át a tóra. - Szeretem ezt a helyet. Ámbár nem mentes a szomorúságtól. Nagyapámat juttatja eszembe, és ı nagyon hiányzik, de mégis, itt közelebb érzem magam hozzá, mint bárhol másutt. Ivy nagyapja George Bellamy volt, aki épp itt, a Juhar-tó partján töltötte utolsó napjait, a Nyári menedék nevő bungalóban. Daisy gondolni sem akart olyasmire, hogy elveszíti valamelyik nagyszülıjét. Egyáltalán, hogy elveszít valakit. - Sajnálom - mondta Ivynak. - De azért ugye jól érzed magad? - Néhány tequila slammer után valószínőleg igen. Velem tartasz? Nagy volt a kísértés, ám Logan helyzete miatt Daisy maga is absztinenciát fogadott. - Maradok a limonádénál - felelte. - Nagyanyám különleges receptje, levendulával ízesítve. - Töltött magának a párás üvegedénybıl, amíg Ivy elszaladt a bárba. - Mesélj el mindent! - mondta Ivy, miután visszatért és koccintottak. - Amikor legutóbb láttalak, friss házasok voltatok. Hogy jött be a házasélet? - Remekül. - Daisy ragyogó mosolyt erıltetett az arcára. Esetleg késıbb, ha lesz egy kis idejük kettesben -úgy néhány óra -, akkor beszámol az érzelmi viharokról, amelyek Julián visszatérése óta dúlnak benne. - De most mesélj te! Hallani akarok a mesés életedrıl. - Mit mondhatnék? Tényleg mesés. A közeljövıben lesz pár zsőrizett kiállítás, úgyhogy ırülten elfoglalt vagyok. Jó értelemben, persze. Van valami a határidı szorításában, ami megihlet, mindig ilyenkor születnek a legjobb munkáim. Biztos te is így vagy ezzel. Daisy nem felelt. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ı is így van ezzel. Ivy belekortyolt a margaritába. - Hmmm. No és nálad mi újság? Hogy megy a munka? Amikor utoljára beszélgettünk, valami komoly pályázatra állítottad össze épp a portfoliót. A MoMA-kiállítás - már megint. Daisy úgy volt ezzel, mint Sziszüphosz a sziklával. Sosem ért célba. Enyhe bőntudatot érzett. Már megint hagyta, hogy az élet eltérítse attól, amivel igazából foglalkozni szeretett volna. - Nagyon lefoglal az esküvıi fotózás. Haragszom is magamra, amiért nem szakítok elég idıt a mőtermi munkára. - Ne légy túl szigorú magaddal! Ha eljön az ideje, az is meglesz. Az élet hosszú, és minden napja értékes. - Tetszik nekem a filozófiád - mosolyodott el Daisy. - Biztos a sok kaliforniai napsütés eredménye. Én csak egyszer jártam Kaliforniában, Disneylandben. -Ó, az a végzetes utazás Logannel! - Disneyland nem számít. Gyere, látogass meg egyszer Santa Barbarában! El leszel varázsolva, ezt megígérhetem. - Jól hangzik. Bárcsak egy olyan varázslatos helyen élhetnék! Vagy ha nem is varázslatos, de legalább... másmilyen lenne. - Daisy maga is meglepıdött azon, amit mondott. - Mi a csuda? Megteheted. - Ivy fölemelte a poharát, és kiitta. - Bocsáss meg! Ott van Ross és Claire. Még nem beszéltem velük. - Menj csak, majd késıbb megkereslek. Ross és Claire feltőnıen szép pár voltak. A Bellamy család legizgalmasabb románca volt az övék, amely aztán szerencsésen jó véget ért. A férfi könnyedén a nı derekán tartotta a kezét, ı pedig elégedetten és boldogan hozzásimult. Bár már több éve házasok voltak, még most is úgy ragyogott az arcuk, mint a nászutasoknak, ha egymásra néztek.
Daisy azon tőnıdött, vajon az ı meg Logan arca szokott-e ragyogni? Ragyogott-e valaha is? Ne csináld, figyelmeztette magát. Hagyd abba! Ne hasonlítgasd ösz-sze magatokat másokkal! Elfordult Rosséktól, és hirtelen megállt. Ebben a pillanatban lépett be a terembe Julián meg a bátyja. Bárhogy is küzdött az érzés ellen, valami fellángolt benne, amikor megpillantotta. Emlékeztette magát, hogy már férjnél van. Közte és Julián között vége mindennek. Elszalasztották az esélyüket. Ezt világosan megértette elsı este, amikor Julián hazatért, és nem volt hajlandó megosztani vele a fogsága, a kolumbiai megpróbáltatása részleteit. El sem tudta képzelni, milyen szörnyőségeket kellett kiállnia. De nem várhatta el, hogy Julián elmesélje neki. Nem osztozhatott a fájdalmában és a titkaiban. Ez a szerepkör bezárult elıtte. Nem a felesége. Nem lehet belé szerelmes, nem osztozhat a terheiben. Óhatatlanul kíváncsiság fogta el. Vajon kire támaszkodik most? Keres valaki mást? Válassz engem, súgta a szíve, fittyet hányva az akaratára. A gondolatot bőntudat és sóvárgás fájdalmas keveréke követte. Azt hitte, képes lesz kezelni ezt a helyzetet, hogy látja Juliánt, de távolságot tart tıle. Ám ahelyett, hogy könnyebbé vált volna, minden találkozás egyre nehezebbnek bizonyult. Mindazonáltal még nem szegett meg egyetlen szabályt sem, és eltökélt volt, hogy nem is fog. Julián visszatérésének estéje óta egyszer sem beszéltek négyszemközt. Miután közölte vele, hogy kitart a Logannel kötött házassága mellett, nem is igen volt mit mondani. Most pedig, Logan botlása után, különösen elképzelhetetlennek tőnt, hogy elhagyja ıt, pont akkor, amikor a leginkább sebezhetı, és leginkább támogatásra szorul. Ámbár Logannel valami furcsa dolog történt. Egyáltalán nem lett sérülékeny és támogatásra szoruló a „balesete" után - legalábbis látszólag. Inkább mintha megerısödött volna valami benne. De ez még nem jelentette azt, hogy Daisy szabadon hátat fordíthat a kötelezettségének. Legjobb lesz minél hamarabb túlesni a kínos üdvözlésen. - Szia! - ment oda Julianhez. A férfi szeme felcsillant, amikor meglátta, bár látszott, hogy igyekszik leplezni. - Szia! Daisy figyelmesen nézte az arcát, erıs kezét, magas alakját. Sebhelyeket látott rajta, amelyek még nem voltak ott, amikor elment. Annyi mindent szeretett volna mondani neki, de nem lehetett. Igazából nem is kellett. Juliannel többet el tudtak mondani egymásnak egyetlen pillantással, mint egy hosszú beszélgetéssel. Mindig is így volt. Idıvel ez az érzékenység talán eltompul, ám most teljes erıvel mőködött, vágyakozást és tiltott izgalmat ébresztve Daisyben. - Én... hm... szeretném megköszönni, hogy segítettél Logannek. Elmesélte, hogy... kimentetted, hisz érted. - Úgy tartotta helyesnek, ha ezt közli vele, és nem is esett nehezére. İszintén hálás volt Juliannek, amiért megmentette Logant azon a szörnyő napon. El is fordíthatta volna a fejét, hagyhatta volna, hadd hozza magát szégyenbe Logan a Country Klubban. De Julián nem ilyen. Ha azt látja, hogy valaki segítségre szorul, akkor akcióba lép. Még akkor is, ha a vetélytársáról van szó. Istenem, milyen kínos helyzet! Hogy lehetséges, hogy ilyen zavart érez Julián mellett, amikor egyetlen vágya az, hogy... Nem! Erre még gondolnia sem szabad! - Nincs mit - felelt Julián. - Azóta jól van? Daisy bólintott. - Megbotlott, elıfordul. Folytatja a terápiát. -És te? Te jól vagy? - Hogyne - felelte gyorsan, vidáman. - Remekül. Sok a munka, de szeretem. Charlie is jól van. - Amikor épp nem keveredik bajba az iskolában... - Nagyon örülni fog, ha találkozhat veled. - Majd mindjárt megkeresem. Daisy... - És te hogy vagy? - vágott a szavába a nı, hogy másra terelje a szót.
- Várom, hogy véget érjen az egészségügyi szabadság. További fizikoterápia meg pszichológiai kiértékelések várnak rám, újabb karikák, amelyeken át kell ugrani. Daisy borzasztóan szeretett volna Julián jövıbeli terveirıl megtudni valamit, de nem engedhette meg magának, hogy faggassa. - Remélem, minden jól fog sikerülni. - Elviselhetetlen volt a feszültség, bizsergett tıle a fejbıre. - Julián? - Igen? - Én... - Elhallgatott, mert Logan lépett be az ajtón. Üdvözlésre emelte a kezét, és egybıl odajött. - Hát itt van az én hóbortos feleségem. - Átkarolta a nı derekát, és magához húzta. Daisy rámosolygott. - Hóbortos? - Szevasz, Logan. - Julián kezet nyújtott. - Épp kifelé indultam. Biztos látjuk még egymást. - Komótosan elballagott, bár Daisy érezte, hogy szívesen távozik. Logan elengedte, és hátrább lépett. - Hogy van Julián barátunk? - Azt hiszem, jól. - Kitárgyaltátok, mekkora marha voltam? Daisy összerezzent. - Megköszöntem a segítségét, ennyi az egész. - Ó, persze, ı a mesebeli herceg. A megjegyzés fölszította a haragot, amelyet Daisy napok óta magába fojtott. Minden tıle telhetıt megtett, hogy helyesen viselkedjék, de a házassága napról napra tarthatatlanabbnak tőnt. Egy hajszál választotta el attól, hogy itt, a családegyesítı ünnepség kellıs közepén elveszítse az önuralmát. Mély lélegzetet vett. - Nos, ami ezt az észrevételt illeti... - Nem fejezte be a mondatot, mert tudta, ez a társalgás semmi jóra nem vezetne. Sarkon fordult és odament a fotóstáskájához, hogy elıvegye a gépét, és készítsen néhány képet. - Ne hagyj itt így! - Logan izzó tekintete küszöbönálló veszekedést sejtetett. - Ez most nem alkalmas idıpont. - Sosem lesz alkalmas. Daisy megállt, hogy megeméssze a férje szavait. - Majd megbeszéljük - mondta végül. - Rendben. Késıbb találkozunk. Daisy egy pillanatig állt, és nézte a távolodó férfit. Bárcsak jobban kötıdne hozzá! Ám a kényelmetlen érzés, amely már korábban is ott lappangott köztük, Logan botlása óta fokozottan jelentkezett. Mintha Logan elutazott volna, és más emberként tért volna vissza. Hogy megfeledkezzék a gondokról, Daisy a fényképezésre fordította a figyelmét, a biztonságot nyújtó kamera mögé rejtızve megörökítette a nevetést és az érzelmeket az unokatestvérei, bácsikái, nénikéi és egyéb családtagjai arcán. Miközben az objektívvel házaspárokra, családi csoportokra, gyerekekre és nagyszülıkre fókuszált, felfigyelt rá, milyen sokféle utat járhat be a szeretet. Még a saját szülei esetében is, akiknek a házassága félelmetesen hasonló módon kezdıdött, mint az övé Logannel. Egy gyerek kedvéért házasodtak össze, és évekig fogcsikorgatva kitartottak. Eszébe jutott valami, amit az apja mondott egyszer. Hogy nem a válás volt igazán fájdalmas. Az igazi fájdalmat a kudarcba fulladt házasság jelentette, még elızıleg. Vajon gyerekként ı észrevette a szülei bánatát? Tudatosan biztosan nem. A boldogabb pillanatokra összpontosított, mint egy fényképezıgép lencséje, és valószínőleg az öccse is
ugyanígy tett. De végül mindketten sérültként végezték, ı a lázadó viselkedésével, Max pedig az iskolai problémáival. A leggyorsabb, portréfotózáshoz való objektívjét most az apja felé fordította, aki a feleségével, Ninával az oldalán komoly boccemérkızésbe bonyolódott a gyepen Daisy nagybátyjával, Philippel és annak második nejével, Laurával. Mindkét fivér a második házasságban találta meg a boldogságot. Elsıre nem sikerült. Miközben furcsa bőntudatot érzett a saját gondolatai miatt, visszatért az étterembe, és lekapta a kis Zoe-t, amint nagy gonddal tejszínhabot kanalaz egy adag gyümölcssalátára. A háttérben Logan állt, aki Maxszel beszélgetett, miközben mindketten repetáztak. - Szeretem, ha egy férfinak jó étvágya van - szólalt meg mögötte egy hang. - Nagymami! - Daisy letette a fényképezıgépet, és megölelte. - Gyönyörő ez a nap, nem igaz? Az idıjárás is kegyes hozzánk. Gyere, üljünk le, muszáj pihennem egy csöppet. - Elfoglaltak két süppedıs klubfotelt az elhagyatott elıtérben. - Most pedig halljam, mi bánt? Daisy zavartan nevetett. - Nem sokat kerülgeted a forró kását. - Édesem, ha olyan idıs leszel, mint én, te is megtanulsz a lényegre koncentrálni. - Mibıl gondolod, hogy bánt valami? - Ismerem ezt az arcot. - Melyiket? -Amilyet az elıbb vágtál, miközben lefényképezted a férjedet. Daisy mély lélegzetet vett, és emlékeztette magát, hogy a nagyanyjával ıszinte lehet. İ egyike volt azoknak az embereknek, akiket a legjobban szeretett, és akikben leginkább megbízott.
- Furcsa helyzetbe kerültünk Logannel. - Drágám, a házasság alapvetıen furcsa helyzet. Néha magam sem értem, minek vezették be. - Nagymami! - Beszélj! Mesélj arról a furcsa helyzetrıl. - Logan és én... nem úgy alakul a kapcsolatunk, ahogy elképzeltük. Ne érts félre! Nem romantikáról beszélek, nem várok el lehetetlent. - Ez az elsı hiba. Néha csak úgy lehet elviselni a nehézségeket, ha a romantikába menekülsz, és a holdat várod el. Egymás legidegesítıbb tulajdonságaiból kell erényt kovácsolnotok. Emlékszem, az egész 1967-es esztendı azzal telt, hogy azt színleltem, mintha tetszene a hippis szakáll, amit nagyapád növesztett. Daisy nevetett, és megpróbálta elképzelni a pedánsan elegáns nagyapját szakállal. Aztán megrázta a fejét, és a nevetés fájdalmas hüppögésnek adta át a helyét. - Félek... Minden tettünk csak kihangsúlyozza a tényt, hogy színlelünk. Az elmúlt évben folyton azt reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok. Úgy viselkedünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ám ez egyre nehezebb és megerıltetıbb. - Nagyot nyelt, az elkeseredés gombóccá győlt a torkában. - Pár hónappal ezelıtt már mindketten arra gondoltunk, hogy a házasságunk hiba volt. Elkerülhetetlennek látszott egy komoly beszélgetés... a válásról. Aztán hazajött Julián, és... többé már nem tőnt helyénvalónak.
- Nem akarod otthagyni a férjedet csak azért, mert elıkerült a régi vılegényed - állapította meg a nagyanyja. - Igen, de ez csak egy része a dolognak. Félek, hogy ugyanazt a hibát követem el, mint a szüleim. - Daisy, mi az, amire vágysz? - Szeretném ırülten, szenvedélyesen szeretni a férjemet. - Erıvel elhessentett egy ábrándképet, amelynek semmi köze nem volt Loganhez. - Szeretném, ha ı is ugyanígy érezne irántam. De már kezdek kételkedni benne, hogy ez egyáltalán lehetséges, bárkivel is. A nagyanyja elködösült szemmel nézett ki a Juhar-tóra. Mintha valami múltbeli eseményt élt volna át újra. - Ó, igen - dünnyögte csöndesen -, lehetséges, nagyon is. - Ezen rágódom mindennap. Már azelıtt elkezdıdött, hogy Julián hazatért volna. Az az érzésem, hogy Logan is ugyanezt kérdezi magától. De egyikünknek sincs kielégítı válasza. - Nekem sincs. - Igyekszem megtalálni, tényleg igyekszem. Jane habozott, aztán világos szemét az unokája felé fordította. - Néha nem kapjuk meg, amire vágyunk, bárhogy igyekszünk is. Hallgass rám, kedves! Nem vagyok tökéletes, de pár dolgot megtanultam életem során. A legfontosabb, hogy hallgass a szívedre. Mit súg a szíved, Daisy? Daisy az ajkába harapott. -Azt, hogy lehetetlen alak vagyok, mert nem a megfelelı okból kötöttem házasságot, és ennek most Char-lie issza meg a levét. És azt, hogy... soha nem szőntem meg Juliánt szeretni, még akkor sem, amikor halottnak hittem. - Az utolsó szavakat elcsukló, fájdalmas hangon ejtette ki. - Tényleg szörnyő vagyok. - Egyáltalán nem. Ember vagy, vannak hibáid, de az, hogy ostorozod magadat miattuk, nem vezet sehová. - Nagymami megfogta a kezét. - Bárcsak olyan bölcs lennék, amilyen vén, de sajnos én is csak ember vagyok. Csak azt tudom mondani neked: éld az életedet, és legyél boldog. Ennél többet nem tehetsz.
32.
Daisy megengedte Charlie-nak és Blake-nek, hogy az egész hétvégét a Kioga Táborban töltsék, az egyik régi barakkban, az unokatestvérei népes társaságában. El tudta képzelni, hogy fennmaradnak késı éjszakáig, kuncogva kísértethistóriákkal traktálják egymást, és éj-
félkor kiosonnak a konyhába ennivalót csenni. Mint minden gyerek, Charlie is akkor volt a legboldogabb, ha elengedhette magát, és kint volt a szabadban. Tudta, koszosan és kimerülten fog hazajönni, de számtalan szép emlékkel gazdagabban. Bekanyarodott a ház elé, megállt, és kiszállt a kocsiból. Alkonyodott, lágy, aranyló fény vonta be a környéket. Tényleg szép volt a házuk, az emberek mindig megdicsérték. Logan éveken keresztül csinosítgatta. Jól emlékezett a napra, amikor épp arra érkezett meg, hogy a férfi lecsúszik a tetırıl. Még most is összerezzent, ha rágondolt. Az ember olyan törékeny. Mindenesetre Logan szerencsésen túlélte a zuhanást, és a ház immár a közös otthonuk. 0 is kivette a részét a munkából, míg minden szobát tökéletesen berendezett, és az udvart takaros virágoskertté változtatta. És igen, a fehér léckerítés már közhely, viszont nagyon jól néz ki a ház elıtti fü szegélyén. A juharfák hamarosan színesedni kezdenek, megváltozik a paletta. Ha a szél egy bizonyos irányba fordult, már érezni lehetett az ısz leheletét. Miközben kiszedte a holmiját a kocsiból, Bart és Sally Jericho, a szomszédaik is hazaérkeztek. Intettek neki, de nem álltak meg beszélgetni. Daisy nagy reményeket táplált velük kapcsolatban, remélte, hogy barátokká válnak, de amióta Bart tanúja volt Logan ballépésének a Country Klubban, némi fagyosság lengte ıket körül. Daisy vállára vetette a nagy szalmatáskáját meg a fotóstáskát, és bement a házba. Túl nagy volt a csönd, és valami meghatározhatatlan szag érzıdött a levegıben. Maga sem tudta, miért, lehangolónak érezte az egészet. Lehangolta a falak, burkolatok és bútorok látványa, amelyekkel annyit dolgozott abban a hiú reményben, hogy Logan oldalán megtalálhatja a boldogságot az életben. Az elfoglaltság nem helyettesítheti az igazi örömöt. Bekapcsolta a rádiót, hogy előzze a süket csöndet. Egy kocsiajtó csapódása jelezte, hogy Logan is megérkezett. Bejött a házba, de a szemét le sem vette az iPhone-ja kijelzıjérıl. - Szia! - köszönt rá Daisy. - Szia! - Hogy tetszett az összejövetel? - Tetszett. Jó volt újra látni a sok rokonodat. Charlie is elég vidámnak látszott. - Igen. - Daisy habozott. - Korán van még. Megnézzük, mit játszanak a Palace-bml - Nem, kösz. Van még egy kis dolgom a számítógépen, aztán arra gondoltam, korán lefekszem. - Rendben. Logan... - Daisy... Egyszerre szólaltak meg, félbeszakítva egymást. - Csak utánad - mondta Daisy. Minden izma megfeszült, mintha ütésre számítana. - Sajnálom a múltkori botlásomat - mondta Logan. -Meg a mai viselkedésemet is. Nem voltam túl jó hangulatban. - Semmi baj. Örülök, hogy folytatod a terápiát. Voltaképp én is bocsánatkéréssel tartozom neked. Elfelejtettem, milyen kemény munka számodra a józanság megırzése, mert olyan derekasan helytállsz, és nem panaszkodsz. Elmentem itthonról dolgozni. Bánom, hogy... - Daisy. Beszélnünk kell. Sosem kezdıdött még kellemes társalgás ezzel a két szóval: beszélnünk kell. A beálló csendben nagy kísértést érzett, hogy azt tegye, amit a régi Daisy szokott: hogy megnyugtassa mindkettejüket, hogy minden a legnagyobb rendben van. Mindig kerülte, hogy felbosszantsa Logant, nem akarta, hogy oka legyen az ivásra. Most már tudta, hogy ez nem az ı feladata. Egyedül Logan tudja távol tartani magát az alkoholtól. Érezte, hogy eddigi életük legıszintébb beszélgetésének küszöbén állnak. Mintha egy hideg kéz szorította volna össze a torkát. - Mondd el, amire gondolsz!
Logan kivett egy üdítıt a hőtıbıl, és odakínálta Daisynek. Az megrázta a fejét, úgyhogy a férfi kinyitotta, és meghúzta. - Arra gondolok, hogy ideje szembenéznünk a tényekkel. - A tényekkel... kettınkkel kapcsolatban? - kérdezte a nı, és a hangja remegett. Logan letette az üdítıt. - Egyikünk sem tett semmi rosszat. Nem vagyunk rossz emberek. - Állította valaki az ellenkezıjét? - Nem. Hallgass végig, oké? Hibát követtünk el. Hibáztam. - - Úgy érted, kettınkkel kapcsolatban? - Daisy szédült, és kissé émelygett. - Logan bólintott. - - Egész idı alatt, éveken keresztül azt hittem, hogy te vagy életem szerelme. Pedig az életed volt az, amit szerettem. - Daisy fejében kezdett világosság gyúlni, ami azonban hamarosan mély elkeseredésnek adta át a helyét. - - Az életem nem volt éppen habos torta. - - Tudom, de a részese akartam lenni, mert volt egy nagyszerő gyereked, történetesen tılem, meg egy nagyszerő családod, akik gond nélkül elfogadtak, és mindez roppant vonzónak tőnt számomra. Olyannyira, hogy kitartóan epekedtem utánad, és amikor teljesen magad alatt voltál Julián halálhíre miatt, rám számíthattál. Amikor végre összeházasodtunk, úgy éreztem, mintha megnyertem volna valamit, a szívem hölgyét, a gyereket, az életet. De ez sem fedheti el teljesen a tényt, hogy te meg én... a pokolba is! Van egy csodálatos gyerekünk, de a házasságunk nem csodálatos. - Daisy dermedten állt, szinte még lélegezni is elfelejtett. İszinteséget akart - hát most megkapta, csak bírja kiheverni! Logan olyan dolgokat mondott, amelyek neki is eszébe jutottak már, de amelyeket mélyen eltemetett magában, soha nem mondott ki. Most tudatára ébredt a fájdalmas igazságnak. İ és Logan tisztelik és kedvelik egymást, imádják a fiukat, de a házasságuk nem jó, és a látszat fenntartása napról napra nehezebb. Nem Julián visszatérése okozta ezt a helyzetet. Az csupán kényszerítette ıket, hogy szembenézzenek vele. - Logan körbemutatott a konyhában, a pedánsan elrendezett vitrázsfüggönyökre, a nagy gonddal összeválogatott bútorokra. - - Teljes erıvel arra koncentráltunk, hogy családot építsünk Charlie-nak, nem pedig arra, hogy mi ketten közös életet alakítsunk ki. Daisy lehajtotta a fejét, a meleg fényő tölgyfa padlót bámulta. - Pocsék gondolat, hogy kudarcot vallottunk. - Akkor ne valljunk kudarcot! Te vagy a gyerekem anyja, és ezt mindig szeretni fogom benned. De rá kellett jönnöm, és ezt te is tudod, hogy bár Charlie örökre összekapcsol bennünket, ez nem elég erıs alap ahhoz, hogy házasságot építsünk rá. - Ó, Logan! - Daisy csak ennyit tudott mondani, mert elszorult a torka. - Charlie is tudja. Talán nem pontosan így, de érzi, hogy valami nincs rendjén, és ez nem tesz jót neki. Látszik az iskolai viselkedésén. Egyikünknek sem tesz jót. - Mit gondolsz, van még rá esély, hogy rendbe hozzuk a dolgot? - Esély mindig van, de mi lesz, ha a következı húsz, negyven vagy ötven évet próbálkozással töltjük, és mégsem jön össze? Daisy megborzongott, nem is akart a válaszra gondolni. Mennyi az elég, ha egy házasságról van szó? - Utálom, hogy ez történik - mondta, és összefonta a karját az idegességtıl sajgó gyomra elıtt. - Hogy jutottunk idáig? - Egy dolgot most már biztosan tudok: nem Julián feltámadása az oka, meg az, ahogy ez mindent felkavart. Már elızıleg is bajban voltunk.
- Igen - ismerte el Daisy remegve. - Azt hittem, szükséged van rám. - így volt. Még most is... - Nem tudom, mire van szükséged. Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége, amikor elvettelek. Csak a lányt láttam, aki a fiam anyja, és úgy tőnt, ez a helyes megoldás. Talán az is volt, akkor. Mindenesetre nem volt tartós. Ez a házasság nem a megfelelı okból köttetett, és nem mőködik. Ezt te is tudod, Daisy. Te is tudod. Daisy arcán könnyek peregtek. - És most mi lesz? - kérdezte elfúló hangon. - Most befejezzük az önáltatást, és visszatérünk a valóságba. Célszerő lenne elıállni valami tervvel, mielıtt Charlie hazaér. - Szakítasz velem? Logan kiöntötte az üdítı maradékát a mosogatóba, aztán felé fordult. - Szakítunk egymással, Daisy-Bell. A válás szörnyő volt, egy válás mindig az, még akkor is, ha a felek teljes egyetértésben cselekszenek. Együtt mondták el Charlie-nak, aki sírt, és Daisy meg Logan is sírtak és vigasztalták, hogy ugyanúgy szeretik mindketten, hogy mindig egy család lesznek, hogy az új életük is jó lesz. Charlie végül elcsendesedett, és beletörıdött a dologba. Daisy vele és Blakekel a Tópartifogadó csónakházába költözött, és ott, az apja aggodalmas tekintetétıl kísérve igyekezett elısegíteni a fia lelkének gyógyulását. Amikor elment Julianhez, hogy elmondja neki, mi történt, elkeseredettséget érzett, nem örömöt. - Idıre van szükségem - mondta neki. - Charlie-val kell foglalkoznom. És... még nem érzem rá késznek magam, hogy errıl beszéljek. - Megértem - felelte a férfi, de Daisy nem volt benne biztos, hogy tényleg így van. Hogyan érezhetné át egy olyan ember, akit fogva tartottak és megkínoztak, olyasvalakinek a gondjait, mint ı? Julián megfogta a kezét. Most elıször érintette meg a visszatérése óta, és ı majdnem elsírta magát a gyönyörőségtıl. - El kell mennem egy idıre. Daisy elrántotta a kezét. - Hová? - Nem, gondolta, a légierı nem veheti el tıle még egyszer! Aztán eszébe jutott, hogy Julián nem az „övé". - Szépen hangzó neve van: Háborús hısök kórháza. Katonákat kezelnek ott, akik súlyosan megsérülnek szolgálat közben, vagy poszttraumás stresszben szenvednek. Daisy torkát összeszorította a rémület. Julián ránézésre maga volt a megtestesült egészség, látszólag egy szempillantás alatt helyrejött. Ám belül még véreznek a rejtett sebek. Ostobaság volt azt feltételezni, hogy egyszerően folytathatja az életét ott, ahol abbahagyta. Vannak dolgok, gondolta, amelyeken még a szerelem sem tud segíteni. - O, Julián, el kell menned, ez természetes. - Újból megfogta a kezét. - Orvosi parancs. - Igen. - De, Daisy, tegyél meg nekem egy szívességet! - Bármit. Julián rávillantotta a különleges mosolyát, amitıl ı mindig elolvadt. - Várj rám! - Ameddig csak kell - felelte Daisy halkan. Nem tudta, mi mást mondhatna. Mindkettejüket annyira megviselte mindaz, amin keresztülmentek. Csak imádkozni tudott, hogy ha majd rendbe jönnek, találjanak vissza egymáshoz.
A napokból hetek lettek, majd hónapok. Daisy keresett magának egy saját házat. Szükségét érezte, hogy elszakadjon az apjától és a mostohaanyjától, mert csábítóan könnyő lett volna hozzászokni, hogy rájuk támaszkodjon. A csontjaiban érezte, hogy Logannel szakítani helyes döntés volt, ám ettıl még ugyanúgy kínozta a bánat és a bőntudat. Julián mindennapos telefonhívásai reményt csillogtattak meg elıtte, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy elıször az egyedüllétet kell megtanulnia kezelni, csak azután gondolhat kapcsolatra. És ez Julianre is vonatkozik. - Van ebben valami borzasztóan... elszomorító -mondta egyik hétvégén Sonnetnek, aki azért jött Ava-lonba, hogy segítsen neki költözködni. - Úgy értem, óriási hibát követtem el. - Jaj, itt hagyd abba! - Sonnet letette a ruhákkal teli kosarat, amelyet behozott az új házba. Daisy talált a tó partján egy bérbe adó házat, amelyhez kutyafuttató és móló tartozott. Kedves hely volt, csak nem érezte otthonának. Már nem tudta, hol van az otthona. Sonnet a barátnıje felé fordult. - Azt tetted, ami az adott körülmények között a leghelyesebb volt, semmi esetre sem követtél el hibát. - De Charlie... - Nem lesz semmi baja. Az anyukája meg az apukája változatlanul szereti. Biztonságban érzi magát, és tudja, hogy az élet jó. Egy gyereknek nem kell ennél több. Hidd el nekem, tudom. Daisy megállt, és hálásan nézett Sonnetre - mostohatestvérére és legjobb barátnıjére -, aki tökéletes példája volt az egyedülálló szülı által felnevelt remek gyereknek. - Igen, tudod. Sajnálom. Sopánkodom itt valami miatt, amit te átéltél, és klassz ember lett belıled. - Valóban, Sonnet szülei, az anyja, Nina, és az apja, egy céltudatos, afroamerikai West Point-i kadét, sosem éltek együtt. Sonnet mégis egészséges, vidám gyerek volt, felnıttként pedig figyelemre méltó és sikeres életet alakított ki magának. - Nyugodj meg, Charlie is és te is jól meglesztek -biztatta Sonnet. - Néha magam is ezt hiszem. Máskor meg azon gondolkozom, mi az ördög lesz az életemmel. - A jó hír az, hogy nem kell most ezen törnöd a fejed. Rendezkedj be az új házadban, vegyél mély lélegzetet, és adj magadnak idıt! - Nézze meg az ember, micsoda bölcsesség! - jegyezte meg Zach, aki egy könyvekkel megrakott kézikocsit húzott be a házba. - Tudsz jobb tanácsot adni? - vágott vissza Sonnet. -Mert ha igen, esetleg megbocsátjuk, hogy hallgatóztál. - Nem hallgatóztam. Teljesen nyíltan hallgattam a társalgást. - Ez miben különbözik a hallgatózástól? A szópárbaj mosolyt csalt Daisy arcára. Tudta - mindig is tudta -, mi van mögötte. - Hol van Charlie? - érdeklıdött Zach. - A papájával. Holnap megyek érte. - Ezen a téren hogy boldogulsz? - kérdezte Sonnet. - Ötéves koráig egyedül neveltem. A különbség csak annyi, hogy nagyobb lett, és több kérdést tesz fel. Nem akart túl sokat tépelıdni azon, milyen hatással lesz a fiára ez a változás. Ez a kérdés mindig nyugtalanná tette, Charlie pedig pillanatok alatt megérezte a feszültséget. A családterapeuta, akihez most jártak, azt tanácsolta, hogy engedje el magát, legyen ıszinte, és bocsásson meg mind Logannek, mind saját magának. Folyamatosan dolgoztak Sonnettel és Zachkel, hogy berendezzék a házat. Blake jókedvően végigszimatolt minden sarkot. Daisy gyakran megállt, és kinézett a tóra, melynek vizét hővös szél fodrozta. Nyugat felıl sötét felhık közeledtek. A változékony idıjárás dacára volt valami megnyugtató a látványban. A Juhar-tó mindig is különleges helyet jelentett a számára. A
hatalmas víztükör, a partját szegélyezı fák, a hullámokról visz-szaverıdı fény egy szép és átlátható világba repítette. Néha teljes másodpercekre - ha szerencséje volt. Motorzúgás és rövid zörgés jelezte a postás érkeztét. Blake vakkantott, de engedelmesen ott maradt a teraszon, amíg Daisy kiment a postaládához, és behozta a nagy marék levelet és katalógust. A szokásos limlom. Katalógusok tele árukkal, amelyekre nincs szüksége, ajánlatok, hogy költse el a pénzét, ami nincs, meg egy lap egy hálás menyasszonytól: „Köszönjük, hogy megörökítette a boldogságot, amit Matt-tel egész életünkben élvezni fogunk." Remélhetıleg, gondolta Daisy. - Azt hiszem, most már hivatalosan is itt lakom -mondta visszatérve a házba. - Megjött az elsı villanyszámla. És... - Elhallgatott, aztán az ajkába harapott. Egy kuponfüzet és a villanyszámla közé beékelve ropogós, fehér boríték lapult, amely a megyei bíróságról érkezett. Összeszorult a gyomra, de nem remegett a keze, miközben kinyitotta. A válása immár végleges. Egy darabig csak nézte. Ez a nyavalyás levél olyan... kíméletlen, ott állnak benne a nyersen ıszinte szavak fehéren feketén. Nem lehetett volna valami bevezetıt hozzáfőzni? Persze az is fura lenne, mert hát mi állhatna benne? „Örömmel értesítjük, hogy... Gratulálunk! Ön ismét független nı!" De legalább valami szebb formát adhattak volna neki, gondolta, miközben összehajtogatta a levelet, és betette egy üres díszdobozba a konyhaszekrényen. - És? - tudakolta Sonnet. - És tegnaptól hivatalosan is elvált nı vagyok. Hát tessék! Vajon másképp érzi most magát? - tőnıdött. A zavarába szédítı szabadságérzet vegyült. Mi lett más, mi maradt ugyanaz? A neve nem változott, mert a házasság alatt is megtartotta a lánykori nevét. - Nos - elmélkedett Sonnet -, nem igazán tudom, mit mondjak erre. A tongai delegáció valószínőleg elsütné azt, hogy... - ismeretlen nyelven eldarált egy sor érthetetlen szót.
- A jelen áldásai feledtessék el a múlt fekélyeit -szólalt meg egy mély hang az ajtóból. - Julián! - Daisy szíve majd kiugrott a helyébıl, miközben megfordult. Blake megvadult, ugrálva, vak-kantgatva üdvözölte. Julián új emberként tért vissza a coloradói kórházból Avalonba a nyár végén. Ismét a bátyjánál lakott, ott várta, hogy hivatalosan is véget érjen a szabadságolása. - Nem fekélyeit, nagyokos! - dohogott Sonnet. - Nem lehet mindenki nyelvzseni - vigyorgott a férfi. - Kit nevezel te nyelvzseninek? - Hogy kerülsz ide? - szólt közbe Daisy. - Azt csiripelték a madarak, hogy szükséged lehet egy kis segítségre a költözködésben. - A fejével Sonnet felé intett. Köszönöm, Sonnet, gondolta Daisy. İ maga sosem kérte volna meg. - Kedves tıled. - Vajon van valami fogalma arról Juliannek, mirıl beszéltek az imént a mostohatestvérével? - Mi lenne, ha rám bíznád a konyhai cuccok elrendezését? - vetette fel Sonnet. - Ebben én sokkal jobb vagyok.
- Egyetértek, köszönöm. - Zach majd segít nekem. Nagyon is nyilvánvaló volt, miben mesterkedik, de Daisy nem törıdött vele. - Ezek hová kerülnek? - mutatott Julián egy kupac dobozra, amelyekben a fényképeit archiválta. Mindegyikre rá volt írva a dátum és a tárgy. Mindegyik doboz az adott év befejezetlen projektjeitjelképezte. A mővészi munka mindig háttérbe szorult a fizetıs melók és a mindennapi tennivalók mellett. Juliannel hamarosan a zsebkendınyi dolgozószobában találták magukat, ahol nekiláttak berendezni az irodáját. - Szerencséd van. A kiképzésem egyik alapeleme volt, hogy mőszaki ezermestert faragjanak belılem. Egykettıre felállítom a gépedet. - Kösz. Internet nélkül nincs élet. - Erre én is rájöttem. - Egyébként hogy vagy? - kérdezte Daisy, és a hangján érzıdött, hogy nem csupán udvariasan érdeklıdik. - Egészen jól. Jelentkeztem pilótaképzésre, és most várom a döntést. - Ó. Hát, remélem, sikerül. - Komolyan gondolta. Ha elfogadják Julián jelentkezését, az azt jelenti, hogy tényleg jobban van, hogy kiheverte a megpróbáltatásokat. Hogy az ı számára mit jelent, abba egyelıre nem akart belegondolni. - Igen, én is. Véletlenül, vagy - ami valószínőbb - szándékosan, Sonnet és Zach kiültek a mólóra. Daisy az ablakból látta, ahogy összebújnak a szélben, és Zach védelmezın átkarolja Sonnet vállát. Az egyszerő mozdulat eszébe juttatta, mit veszített azzal, hogy elvált Logantıl. Azt a biztonságot nyújtó érzést, amely abból ered, hogy fesztelenül viselkedhet egy másik emberrel. Most elıször volt egyedül Juliannel a visszatérése óta. Ellentétben az emberek spekulációival, nem rohant a karjaiba a Logannel való szakítás másnapján. Nem ı volt a válás oka, még csak meg sem gyorsította az eseményeket. Viszont most itt volt. - És nálad mi újság? - kérdezte a férfi. - Sajnállak azért, amin keresztülmész, komolyan. - Köszönöm. Akartam beszélni veled, de nem voltam rá képes. Nem lett volna tisztességes rád zúdítanom a Logannel kapcsolatos gondjaimat. -A mindenségit, te lány! Vannak dolgaid, amiket sosem fogok megérteni. -Gondolj csak bele! Elsírni a házasságom kudarcát a halottnak vélt exvılegényemnek. Kin segített volna? Julián nem válaszolt. Elvégezte az utolsó simításokat a számítógépen. - Tessék, minden mőködik. - Köszönöm. - Daisy még mindig zavarban érezte magát mellette, ami egészen érthetetlen volt. Volt idı, amikor Julián testesítette meg minden álmát, ı volt az, akinek bármit elmondhatott. Ám azóta az életük eltérı irányt vett, és bizonyos értelemben idegenekké váltak. Bekapcsolt a képernyıvédı, egy sorozat a kedvenc felvételeibıl. - Nem semmi. Komolyan - jegyezte meg Julián. - Köszönöm. Rendületlenül ábrándozom róla, hogy benevezek egy pályázatra, de sosincs rá idım, hogy elkészítsem a portfoliómat. - Nem az idın múlik - vetette ellen Julián nyíltan, miközben a dobozokat rendezgette a polcon. - Mi az, ami valójában visszatart a munkától? - Ezt a kérdést még senki nem tette fel - jegyezte meg Daisy némi habozás után. - Most felteszem.
- Nem biztos, hogy tudok válaszolni. Olyan egyszerő, olyan kényelmes megmaradni annál, amit ismerek. -Elhallgatott, szöget ütöttek a fejébe a saját szavai. Nem ez az, ami oly sok döntését vezérelte? Hogy biztonságra törekedett. Az biztos, hogy a házasságában jelentıs szerepet játszott, hogy Logant ismerte, biztonságos választástjelentett. És lám, mi lett a vége, gondolta elkeseredetten. Miután leányfejjel anya lett, leszokott arról, hogy kockázatot vállaljon. - ígérj meg nekem valamit! - mondta Julián. A katonás hangnem mosolyt csalt Daisy arcára. - Attól függ, mit. - ígérd meg, hogy folytatod. Zseniálisak a képeid. Tudom, mit jelent számodra a fényképezés. Tehet ilyen ígéretet? És ha igen, be tudja tartani? - Rendben van. Áll az alku. - De nem majd egyszer. Most. Holnap. De legalábbis ezen a héten. - Igenis, uram. - Daisy játékosan tisztelgett. - Helyes. - Julián felnyitott egy nagy dobozt. - Törülközık és ágynemő. Hová mennek? - A hálószobába. - Daisy mutatta az utat a folyosón keresztül. Az ágy már állt, a matrac csupaszon árválkodott. Megfordult, és azt látta, hogy a férfi lepedıket vesz elı a dobozból. - Igazán nem kell... - Viccelsz? Komolyan kihagynád a lehetıséget, hogy egy profi katonától lesd el az ágyazás trükkjeit? - Hogy én milyen csacsi vagyok! Julián megmutatta, hogyan kell úgy rögzíteni a lepedıt, hogy a sarka hegyes legyen, mint egy dobozé. Elmagyarázta a takaró elhelyezését és a párnák szimmetriáját. Daisy elismeréssel szemlélte a majdnem kész müvet. - Gyönyörő. - Többévnyi kiképzés eredménye. - Már csak egy dolog hiányzik. - Daisy kihúzott egy fehér-sárga csíkos paplant a dobozból. - Hát ezzel mihez kezd a katonaság? - Mi a csuda ez? - Paplan. -Mi? - Paplan. Ágytakaró. - Julián segítségével belehúzta a tokjába. Nem kerülte el a figyelmét a helyzet -hogy tudniillik közösen vetik meg az ágyat - ironikus és kétértelmő volta. Juliánét sem, ahogy arra rájött, amikor találkozott a tekintetük. - Oké, ez kínos - állapította meg. - Mondd ki, amit gondolsz, és akkor nem lesz kínos. - Nem akarod te azt tudni. - Tegyél próbára! İ akarta... - Mindenki arra számít, hogy egybıl a karjaidba vetem magam. - Ez az, amit akarsz? Egyik fele legszívesebben felsikoltott volna, hogy igen, igen, mindig is ezt akartam! Ehelyett megrázta a fejét. Nem akarta, hogy Julián legyen az oka a házassága kudarcának. Az ı hazatérése csupán egybeesett a Loganhez főzıdı kapcsolata elkerülhetetlen végével. Charlie-nak több idıre van szüksége, hogy megszokja az új helyzetet, és neki is ki kell találnia, mit akar igazából. - Elıször össze kell szednem magam, és ki tudja, mennyi idıbe fog kerülni. És ki tudja, fogok-e még kelleni neked. - Tegyél próbára! - ismételte Julián. Daisy megrázta a fejét.
- Téged is megviselt mindaz, ami történt. Nincs jogom elvárni, hogy ugyanúgy erezz, mint azelıtt. Erre Julián nem mondott semmit. Daisy megkönnyebbült, ugyanakkor csalódottságot érzett. Meggondolatlanság lenne, ha most viszonyt kezdenének, vagy akár csak elvárásokat támasztanának egymással szemben. Mindketten drámai eseményeken mentek keresztül, és elıször mindkettejüknek fel kell dolgozniuk a történteket, mielıtt elindulhatnának megkeresni azt, ami elveszett. Daisy félt is az eredménytıl. Lehetséges, hogy a sok megpróbáltatás során a szerelmük megváltozott. Vagy már nem is létezik. Megborzongott a gondolattól. Befejezték az ágyazást. Daisy felrázta a párnákat, aztán hátrébb lépett. - Otthon, édes otthon! Legalábbis pillanatnyilag. Egyszerre hajoltak le, hogy kisimítsanak egy ráncot. Egymáshoz ért a kezük, és Daisyt nyomban elöntötte a forróság. Gyorsan elhúzódott, ám a futó érintés rávilágított valamire: az idı és a távolság nem számít. Óvatosan Julianre emelte a szemét, és a férfi tekintetében a saját sóvárgását látta tükrözıdni. - Pszichológushoz járok - vallotta be hirtelen. - Tudod, hogy segítsen Charlie-nak meg nekem feldolgozni a változásokat. - Alighanem jó ötlet. - Sokat segít. Nem hittem volna, de segít. Megtanulom, hogyan bocsássak meg magamnak, hogyan lépjek tovább. Es azt is megtanultam, hogy egy... új kapcsolattal várnom kell még. Nem is keveset. Mert ahhoz képest, aki most vagyok, biztosan meg fogok változni.
33.
- Ezt mondta? - kérdezte Connor az öccsétıl aznap késı este. - Ezt a marhaságot várakozásról meg változásról? Komolyan? - Igen. És egy hivatásos lélekgyógyásszal, ugyebár, nem tud az ember vitába szállni. - Dehogynem! Megmondja neki, hogy baromság az egész tudománya. - Hát, ami azt illeti, én tisztelem ıket. Elég lerongyolódott állapotban voltam, amikor hazajöttem. - Való igaz. Immár belátta, hogy a légierı helyesen döntött, amikor szabadságra küldte. Tele volt dühvel és nyers fájdalommal, ami nem a legjobb elıfeltétele az újrakezdésnek. - Ha nincs dr. Abermathy - mondta Con-nornak -, most valószínőleg egy diliházban hegyezném a zabot. Ha egyenesen Daisyhez mentem volna, és hidd el, ha egy mód lett volna rá, azt tettem volna, valószínőleg mostanra teljesen tönkretettük volna egymást. - Oké, elismerem. - Connor mindenkinél jobban tudta, milyen utat járt be az öccse, amíg a kétségbeesés peremérıl a mostani kiegyensúlyozott lelkiállapotba jutott. Ismerte a rémálmokat, a rátörı emlékeket. Közvetlen közelrıl látta Julián mindennapos küzdelmét, hogy feldolgozza, ami történt vele, és továbblépjen. -Csak csalódott vagyok. Daisy és közted valami különleges volt. Mindig is. Nagyon nem örülnék, ha most azt látnám, hogy lemondasz róla. - Nem mondtam, hogy lemondok róla. De nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, mindazok után, ami történt.
- Mit akarsz tenni? Julián nem érezte késznek magát, hogy erre a kérdésre válaszoljon. Sem a bátyjának, sem magának. Volt némi tapasztalata a várakozás és a türelem terén. Ezt teszi, ha az ember gyereke hosszasan üdül egy kolumbiai dutyiban. Viszont a türelme határát is ismerte. - Várom a doki zárójelentését a légierı számára, a tanúsítványt, hogy már nem vagyok selejtes áru. - Sosem voltál az, tesó. Soha. Charlie leszállt az iskolabuszról egy forró délutánon. A vénasszonyok nyara utolsót lobbant, mielıtt megérkezik a tél sötétsége és hidege. Charlie-t szokás szerint az elragadtatott Blake fogadta, aki úgy üdvözölte, mintha évek óta nem látta volna. Kuncogva hemperegtek a nappali szınyegén, elıadva a mindennapos szertartást. Daisy elmentette a munkáját a számítógépen, és odament hozzájuk. - Szia, kisöreg! - Megborzolta a haját, és fölvette a földrıl a hátizsákját. - Milyen napod volt? Charlie egy pillanatig hallgatott. - A tanárnı üzent neked - mondta aztán. Daisy gyomra összerándult. Ha a tanár üzenetet küld, az sosem jelent jót. - Itt van benne? - mutatott a hátizsákra. Charlie bólintott, és ölbe vette a kutyát. Daisy megtalálta a borítékot az elırenyomtatott szöveggel: „Kérjük, írja alá, hogy elolvasta!", és kivette belıle a papírlapot. Kedves Ms. Bellamy - olvasta hangosan -, azért írok, hogy tájékoztassam Charlie magatartásáról és tanulmányi eredményeirıl... Remek... És ı már azt hitte, a gyerek mostanában jobban teljesít. - Örömmel tudatom, hogy mindkét téren jelentıs fejlıdést tapasztalunk. - Daisynek majdnem a torkán akadtak a szavak. Charlie elvigyorodott. - Olvasd tovább! Úgy is tett, és a szíve megkönnyebbüléssel és büszkeséggel telt meg, ahogy a tanár felsorolta a pozitív példákat. - Nagy örömömre szolgál a Charlie-nál tapasztalt fejlıdés. Köszönjük az erıfeszítést mind az Ön, mind a fia részérıl. Daisy ragyogó arccal csíptette be egy hőtımágnes mögé a levelet. - Csak így tovább, Charlie! Gyere, hadd öleljelek meg! - Magához szorítva tartotta egy kis ideig, nem túl sokáig, végtére is egy fiúról volt szó. Élvezte a ficánkoló kis test melegét, belélegezte az illatát, friss levegı, kutyaszag és enyhe izzadság keverékét. A szinglilét egyik legrosszabb következménye a fizikai kapcsolat hiánya volt. Hiányzott valaki, akit egyszerően átkarolhatott és megölelhetett volna. Sok mindenért hálás volt Charlienak, de talán leginkább ezért. A türelmetlenség elsı jelére azonban elengedte. - Ezt megünnepeljük. Te döntıd el, mi legyen vacsorára. Elmehetünk valahová, vagy itthon is maradhatunk, te választasz. - Tudod, hogy akkor azt mondom, maradjunk itthon. - Hadd találjam ki! Reggelit kérsz vacsorára. - Reggelit vacsorára! Palacsintát, rántottát, szalonnát és gyümölcslevet! - Mint aki megütötte a fınyereményt, Charlie körbetáncolta a szobát, aztán kivágtatott az udvarra a kutyával. Daisy a konyhaablakon át nézte, ahogy játszanak, hallgatta Charlie kacagását és Blake vakkantásait. Elválaszthatatlanok voltak. Néha sajnálta, hogy Charlie-nak nincs testvére. Talán egy nap lesz, de erre most nem akart gondolni.
Jókedve volt. Végre úgy érezte, jobban van. Túlélte a válást, és nem dılt össze a világ. Úgy tőnt, Logan is jobban van. Jól nézett ki, végre leadta a fölös kilókat, amelyeket a házasságuk alatt szedett fel. Akármit is csinált, úgy tőnt, bevált. A maga részérıl Daisy körülvette magát családtagokkal meg barátokkal, és beletemetkezett a munkájába. Már nem nézett összeszorult gyomorral minden nap elébe, nem keringtek megválaszolhatatlan kérdések a fejében. Az utóbbi idıben nyugodtabbnak érezte magát, és a kétségek elcsendesedtek. A nehezebbekre változatlanul nem tudott választ adni. Sıt arra a felismerésre jutott, hogy nincs egyértelmő válasz. Az idı és a távolság távlatából megértette, mi történt a házasságukban, illetve Charlie-val. Logannel az idı nagy részében kerülték egymást, és következésképpen Charlie-t is. Most a fiuk több figyelmet kapott mindkettıjüktıl, és ismét kivirágzott. Az egész megpróbáltatásból azt tanulta meg - az eddigi életébıl is azt tanulta meg -, hogy az ember olyan döntéseket hoz, amilyeneket, és éli az életét, ami kijutott neki, és megpróbálja belıle a legtöbb szeretetet és boldogságot kihozni. Ránézett a telefonra. Jó lenne megosztani valakivel az iskolai örömhírt. De kivel? Logannel? Már nem voltak olyan viszonyban. Az anyjával? Sonnettel? Visszament a számítógéphez, eltökélten, hogy vacsora elıtt még egy órát dolgozik. Három esemény képei is feldolgozásra vártak, és az ügyfelek türelmetlenkedtek. Sosem akart elfogyni a munka. Egyik gyönyörő menyasszony a másik után parádézott végig a képernyın. Hidegen hagyták a legutóbbi esküvın készült felvételek. Többek között a mővészi látásmódja miatt volt olyan kapós, ám az mostanában kezdte elhagyni. Unalmasnak és érdektelennek látta a képeket. Nyugtalanul elfordult a székével - és megtorpant. Az íróasztal fölötti parafa táblára feltőzve ott virított az aktuális MoMA-pályázatot hirdetı fényes brosúra. Pár napja találta a postaládájában, a szélén Julián lendületes kézírásával: „Fuss neki!" Julián jól ismerte ıt. Mindig is jól ismerte. Neki bevallotta, hogy kitér a megmérettetés elıl, hogy kerülgeti a határidıket, elszalasztja ıket. Ráfoghatja a kellet-lenségét más okokra idıhiány, egyéb kötelezettségek, a nyugalom hiánya, az élet nehézségei -, de azok csupán ürügyek. Az igazság az, hogy egyszerő és nyers félelembıl halogatta ezt a munkát. Egy olyan ember, mint Julián, nem érti a félelmet. Vagy túlságosan is jól érti. - Nincs több félelem - mondta hangosan, és bezárta az esküvıi képeket. Megnyitotta a MoMA feliratú mappát, és elszörnyedve látta, hogy hónapok óta nem nyúlt a fájlokhoz. Ez itt a mővészete, gondolta. A szenvedélye. És ı elhanyagolta. Milyen könnyő nem tudomást venni arról, ami a legfontosabb! Furcsán mőködnek ezek a dolgok. Megnézve a képeket meglepetten állapította meg, milyen jók. Erre nem emlékezett. Persze egy jó felvételtıl még nagyon hosszú utat kell megtenni, mire használható pályamő lesz belıle. Nem volt sok ideje a munkára, de mire végzett, kialakult a terv. Már tudta, mit akar bemutatni a versenyen. Nincs több kifogás. Egyszerően neki kell futnia. Az ujjával végigsimított a szavakon, amelyeket Julián írt, és közben hangosan szólt hozzá, mintha ott lenne a szobában. - Jó hatással vagy rám. Mindig is jó hatással voltál. -Megváltozott emberként tért vissza a végzetes délamerikai küldetésbıl, ám a személyisége ugyanaz maradt. Daisy a túláradó életkedvét szerette, a hajlandóságát, hogy kockáztasson. Mindent szeretett benne, és ez sosem szőnt meg, még akkor sem, amikor a haláláról kapott hírt. Csakhogy újból a rossz idızítés áldozatai lettek. Valahányszor úgy látszott, hogy végre közelebb kerülnek egymáshoz, hogy végre kapnak egy esélyt, valami közbejött. Aztán Juliánt elszakították tıle, olyan hirtelen és fájdalmas módon, mint egy amputáció.
Most végre újból felcsillant a lehetıség. Annak ellenére, hogy olyan sok minden történt, Daisy változatlannak érezte a szívében a szerelem lángját. Nem volt már olyan naiv, hogy azt higgye, minden csodálatos módon klappolni fog - de mit számít az? Az elmúlt évek megmutatták, hogy erısebb, mint valaha gondolta volna. Életrevaló, sıt néha egyenesen ravasz. Túl korai még, súgta a józan esze. Most lépett ki egy házasságból, amely csıdöt mondott. Ha most kapcsolatba kezd Juliannel, az lehet, hogy nagy hibának bizonyul. Az emberek a fejüket fogják csóválni, és azt mondogatják: „Hát persze, a házasságának semmi esélye nem volt azután, hogy Julián visszatért..." Másrész viszont, elmélkedett, mit érdekli ıt, mit mondanak az emberek? Egyébként is, az még nem bőn, ha látja ıt. Szükségük lenne közösen eltöltött idıre. Mitıl fél? Régebben mindig megkérdezte a barátait és a szüleit, hogy mit tegyen. Miután lányfejjel teherbe esve szégyent hozott a Bellamy névre, elvesztette a bátorságát. Soha többé nem merte áthágni a szabályokat. Minden elhatározását az vezérelte, hogy a döntése biztonságos és bölcs legyen Charlie szempontjából. Ideje lenne szárnyra kapnia. Mindazok után, ami történt, nem lehet biztos Julián vonzalmában, ám ez nem tarthatja vissza. Sem szabályok, sem konvenciók. Nevetséges lenne valami önmaga elé tőzött határidıre várni, mint valami bizonytalan, gyászruhás, viktoriánus kisasszony. Ha Juliánról volt szó, Daisy ismerte a saját szívét. Mindig is ismerte. Ma még jobban, mint régen; szinte fájdalmas szerelmet érzett iránta. Juliannek fogságot és kínzást kellett elviselnie, mégsem tört meg. Tisztességgel szolgálta a hazáját, olyan módon, amit soha nem lehet kellıen méltányolni, és még erısebben, még több szeretettel a szívében tért vissza. Hát mire vár ı, az ég szerelmére? Fölkapta a telefont, a nyelve hegyén lebegtek a szavak: „Szeretlek. Szét vagyok esve, de szeretlek, és veled akarok lenni." Oké, talán mégsem egészen így... Tárcsázott, és Julián egybıl fölvette. - Mit szólnál egy reggelihez vacsorára? - Ha meg lehet enni, benne vagyok. - Charlie választása. Lenne kedved átjönni vacsorára? Volt egy kis szünet, amely alatt minden kétsége többszörös erıvel tért vissza. Elszorult a szíve. - Nem muszáj. Tudom, hogy utolsó pillanatban szólok... - Szívesen vacsorázom veletek. Daisy azon kapta magát, hogy fel-alá járkál a konyhában, egyik kezében egy tál palacsintatészta, amit a másikkal a kelleténél vadabbul kavargat. Nevetséges, hogy ideges Julián miatt, nem igaz? Hiszen ez Julián, az ég szerelmére, akit olyan régóta ismer és szeret! Semmi oka idegeskedni. Miközben elkészítette a beígért vacsorát: szalonnás rántottát és palacsintát, a konyhaablakon át nézte Juliánt és Charlie-t. A mólón álltak, lapos kavicsokat kacsáztattak a csendes vízen. Szokatlanul meleg este volt. A kavicsdobálás után lehasaltak a deszkákra, alighanem az árnyékban gyülekezı kis halakat nézték. A szúnyoghálón keresztül hallotta a hangjukat, de a szavakat nem értette. A nevetésük mosolyt csalt az arcára. Charlie szeretett Juliannel lenni. Ez látszott rajta. Természetesen imádta az apját, és hiányzott neki a jelenléte, de Charlie mindig is rugalmas gyerek volt. Daisy újra és újra végiggondolta, mit akar mondani Juliannek este, késıbb, amikor Charlie már ágyban van. El akarja mondani neki, hogy kész továbblépni. Bár a válás sebe még nem hegedt be, Juliannek tudnia kell, hogy az iránta táplált szerelme változatlan. Persze egy ilyen vallomás kockázatos. Fájdalomnak teszi ki magát. Olyan régóta elváltak az útjaik, hogy már azt sem tudja, Julián is ugyanúgy érez-e ıiránta. Kétségtelenül biztonságosabb, ha megtartja
magának a gondolatait. A múltban sosem sikerült megtalálniuk a módját, hogy együtt legyenek. Az élet folyton közbeszólt. Lehetséges, hogy egyszerően nem az a sorsuk, hogy együtt legyenek. Nem, gondolta. A feszültség, az izgalom, a szüntelen vágyódás - mindez nem lehet tévedés. A mólón fröcskölı háború tört ki nagy kacagások közepette. Daisynek a nyelve hegyén volt, hogy rájuk szól, de meggondolta magát. Charlie majd lezuhanyozik késıbb. Julián felnıtt ember, és isten a megmondhatója, rosszabb is történt már vele, mint hogy elázott a ruhája. Elıvette a fényképezıgépét, és kiment, hogy készítsen pár felvételt róluk, ahogy játszanak. Bárcsak kapna egy jelet, valamiféle égi útmutatást, amely eligazítaná, mit tegyen. Ha a világegyetem azt akarná, hogy vallja meg Juliannek a szerelmét, akkor
talán küldene egy jelet. Igen, egy jel kedves dolog lenne. A tó azonban szelíd és nyugodt maradt. Semmi nem változott. Aztán, miközben nézte ıket, Charlie és Julián fölálltak, és megfogták egymás kezét. Mielıtt Daisy felocsúdhatott volna, nagy lendülettel végigrohantak a mólón. -Mi a...? Együtt ugrottak, változatlanul egymás kezét fogva, a testük egy pillanatra megállt a levegıben. Szinte ösztönösen, Daisy fölemelte a gépét és elkattintotta. Nagy csobbanással érkeztek meg a vízbe. Charlie rögvest felbukkant. - Újra! - kiabált. - Ugorjunk újra! Daisy ellenırizte a felvételt. Sikerült pont a levegıben elkapnia ıket, miközben leugrottak a mólóról. Amire Charlie azt mondta, hogy sosem fogja megtenni. - Lehet, hogy ez a jel - dünnyögte. Nézte, ahogy azok ketten még jó párszor belerepülnek a tóba, csinált még néhány képet, aztán felnyalábolt pár törülközıt, és odament a mólóhoz. - Bolondok vagytok - korholta ıket, ámbár közben mosolygott. - Messze nincs elég meleg a fürdızéshez. - Láttad, Anyu? Láttad, ahogy ugrottam? - kiabált Charlie a vízben szökdécselve. Juliannel leugrottam a mólóról. Olyan volt, mintha repültem volna. - Láttalak. De most azt látom, hogy fázol. - Még egyszer! - rimánkodott a gyerek. - Nézd meg még egyszer, ahogy ugrunk! Kérlek! - Jól van, de ez az utolsó. Julián kimászott a vízbıl. Daisy akaratlanul is megbámulta a nedves ruha alatt kirajzolódó izmos testét. Ez is csak arra emlékeztette, hogy az új élete több, igen lényeges szempontból is hiányos. A férfi megfordult, és megfogta Charlie kezét. - Kész vagyok! - kiáltotta Charlie. - Egy, kettı... - Várj! - Daisy odaszaladt hozzájuk, és megragadta a másik kezét. - Most már készen vagyunk.
Elfogyasztották a vacsorát, Charlie azon nyomban elaludt, hogy a feje a párnához ért, Julián és Daisy pedig a nappaliban ültek. Daisy puha pizsamában, Julián egy kölcsönkapott, a kelleténél több számmal kisebb fürdıköpenyben. - Ez kellemes volt - jegyezte meg Daisy. - Ez volt a legkellemesebb estém... nagyon hosszú ideje. - Örülök, hogy szolgálatára lehettem, hölgyem. Daisy megpróbálta elhessegetni az idegességet, de a helyzet túlságosan jelentıségteljes volt. - Nem tudlak komolyan venni a rózsaszín fürdıköpenyemben. - Félelmetes darab. Daisy megsimogatta a szóban forgó ruhadarab gallérját. - Zsenília, a kedvencem. - Egyetértek - mondta Julián, és kioldotta a köntös övét. És ebben a pillanatban Daisybıl elszállt minden idegesség. - Itt vagy - suttogta. - Itt vagy! - Megérintette a karját, a vállát. A nyakát, a járomcsontját, az állát. Megérintette mindenütt, és az ujjai megismerték. Ezúttal más volt a szeretkezés - más emberek lettek. Nem két fiatal felnıtt a jövı küszöbén, hanem túlélık, mindegyikük a maga módján. A férfi minden érintése új érzéseket gyújtott benne, szerelmet és ujjongást, de voltak kétségbeesett pillanatok is. Amikor Julián ıfólé került, úgy kapaszkodott belé, mintha sosem akarná elereszteni. Julián hirtelen, vad mozdulattal vette birtokba a testét, hevessége már-már az erıszakkal volt határos, ám Daisynek pont erre volt szüksége, hogy megpecsételjék a szerelmüket, amely túlélte az elképzelhetetlent. Sosem hitte volna, hogy ilyen eksztázist élhet át, sírt a gyönyörőségtıl és a meghatottságtól. - Hé - súgta a fülébe Julián -, most már minden rendben. Nincs semmi baj. - Igen... Nem. Összetörted a szívemet, Julián Gastineaux. Az ilyesmi nem múlik el, érted? Sosem fogom kiheverni azt az érzést, amikor azt hittem, elveszítettelek. Soha. - Dehogynem. - Julián elnyúlt mellette, és magához ölelte. - Mindketten kiheverjük, esküszöm. - ígérd meg, ígérd meg, hogy nem hozol többé ilyen helyzetbe! - Mi a valószínősége, hogy megismétlıdjék, ami történt? Megígérem.
34.
Julián a kezében tartott levelet bámulta. Tessék, itt van fehéren feketén: felvették pilótaképzésre. A betetızése az álomnak, amely egy fügefa tetején született New Orleansban, egy kiskölyök szívében, aki felfedezte, hogy a veszély olyan érzés, mint a szeretet.
Miután visszatért Kolumbiából, ismét a régi álma megvalósításának szentelte magát. Az illetékes hatalom végül engedett, és felvették. A következı ötvennégy hetet végre az álma megvalósításával töltheti, szuperszonikus repülık kezelését fogja elsajátítani, amelyekkel közelebb kerülhet a mennyországhoz, mint a legtöbb halandó az élete során. Az ajánlat egyetlen gyenge pontja a helyszín volt. A Vance légi támaszpont Oklahomában van. Semmi kifogása nem volt Oklahoma ellen, csakhogy a szakmai álmai újból eltávolítják Daisytıl, méghozzá a legrosz-szabb idıben. Daisy most lépett ki egy kudarcot vallott házasságból. Nincs még olyan állapotban, hogy új kapcsolatba lépjen, újabb elkötelezettséget vállaljon, fıleg nem egy olyat, amely több ezer mérföldre viszi a családjától. Nincs joga ilyesmit kérni tıle. Egy tökéletes világban lenne rá idı, hogy rendesen udvaroljon neki, újból elnyerje a szívét azáltal, hogy a közelében van, órákat tölt el azzal, hogy egyszerően átöleli, beszélgetnek, szeretkeznek... Egyszerő dolgok, nem elérhetetlenek, ám az ı világa nem tökéletes. Soha nem is volt az. Kihívásokkal kell szembenéznie. Kötelezettségeket teljesítenie. Álmokat kell megvalósítania. De nem pusztán a rossz idızítés a gond. Erre is rájött. Amikor elıször megkérte a kezét, a munkája veszélyei csupán elvi eshetıségként voltak jelen. Persze lerótta a kiképzéshez tartozó kötelezı köröket, megírta a leveleket, kitöltötte a nyomtatványokat. Alig emlékezett már rá, hogy végrendeletet is írt, mert akkor az olyan valószínőtlennek tőnt. Csupán egy volt a sok aláírandó papír közül. Csakhogy aztán fogságba esett, halálhírét költötték, és Daisynek meg kellett tudnia, mire vállalkozott. Kérheti tıle még egyszer, hogy vállalja ezt a kockázatot? Daisy átfutotta a nem fogadott hívások listáját, miközben hazafelé tartott az ügyfeleitıl, Andrea és Brian Hubble-tól, akiknek megmutatta a kisbabájukról készített képeket. A második kisbabájukról... Elhinni is nehéz volt, hogy egy év telt el azóta, hogy az elsı gyerekük fotózását félbeszakította a döbbenetes hír, hogy Julián életben van. Daisy élete azóta olyan fordulatokat vett, amelyekre álmában sem gondolt volna. Bízott benne, hogy Hubble-ék nem vették észre, milyen szétszórt volt a találkozó alatt, de nagyon sok minden járt a fejében. Nem úgy tervezte, hogy lefekszik Juliannel, amikor áthívta vacsorázni. Esetleg ábrándozott róla, de semmiképpen nem úgy tervezte. Fejest ugrani valamibe Juliannel ellentmondott minden józan észnek, és mégis valahogy helyesnek érezte. Az elmúlt évek hercehurcája során teljesen elfelejtette, milyen érzés az, ha a szívét követi. Lehúzódott az út szélére, és megállt, amikor a listán egy 212-es körzetszámú híváshoz ért. Nem Sonnettıl jött, hanem... Felgyorsult a szívverése, miközben végighallgatta az üzenetet: „Itt Mr. Jamieson a fiatal mővészek programjától, a MoMA-ból. Tájékoztatni akartam, hogy a munkáit beválasztották az idei kiállításra..." Végre, gondolta. Végre! Évek óta próbálkozik, és most végre sikerült. Kikapcsolta a telefont, félretette, és csak nézte az autó ablakán át a Juhar-tavat. Az út kanyarulatából szép kilátás nyílt a tóra és Avalon városára, ám a panorámát elhomályosították a váratlanul feltörı könnyek. Ez egy jel. Biztosan az. Julián volt az, aki arra ösztökélte, hogy ne adja fel; ı megértette, mit jelent ez neki. Megragadta a telefont, hogy felhívja, aztán meggondolta magát. Ez óriási hír, személyesen fogja elmondani neki. Miközben átautózott a városon Connorék háza felé, együtt énekelt a rádióval egy régi számot: I Feel Free. Avalonban minden utca és ház ismerısként üdvözölte, a boltok, az éttermek, Logan ügynöksége, a rádióadó, a könyvtár. Olyan helynek látszott, ahol semmi nem változik.
Miközben arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson, Logant látta meg kijönni az irodájából. Jól nézett ki, jobban, mint az utóbbi években. Lefogyott, sportos, ruganyos léptekkel ment oda egy nıhöz, aki épp akkor parkolt le az ügynökség elıtt. Daisy akaratlanul is bámulva nézte, hogy átkarolja a nıt. Daphne McDaniel, gondolta meglepetten. Logan Daphne McDaniellel jár? Hát ez új! Daphne annyira más volt, mint Logan, olyan lány, aki a testékszereket és a természetellenes hajszíneket kedveli, a szakadt, feszes farmerokat és a Martens bakancsokat. Elég szokatlan párt alkottak. Ugyanakkor szokatlanul harmonikus benyomást keltettek, ahogy kéz a kézben elindultak a járdán. Daisy megpróbált rájönni, milyen érzést vált ki belıle, hogy így együtt látja ıket. Logan éli az életét, túljutott a kettejük kudarcán. Jár valakivel. Valahogy... helyénvalónak tőnt az egész. A mögötte álló autó vezetıje dudálással figyelmeztette rá, hogy váltott a lámpa. Daisy elindult. A visszapillantó tükörben látta, hogy Logan magához öleli Daphnet, miközben nevetve sétálnak. Daisy nem emlékezett rá, hogy ık valaha is sétáltak volna így Logan-nel, összefonódva, egymásba feledkezve. Miközben bekanyarodott a tóparti útra, gondolatai ismét Julianhez kanyarodtak. Alig várta, hogy elújságolja neki a híreket. Julián akkor lépett ki a házból, amikor ı megállt a kocsifelhajtón, és kiszállt az autóból. Teremtı atyám, micsoda férfi! - gondolta, miközben gyönyörőséges emlékek rohanták meg. - Nagyszerő hírem van! - újságolta, amikor felszaladt a verandára, és átkarolta a nyakát. A gyönyörőség jelen idejővé vált. - Bejutottam a MoMA-kiállításra! Julián fölkapta és megforgatta, ı pedig boldogan kacagott. Aztán a férfi letette és megcsókolta. - Ez csak természetes. Zseniálisak a képeid, legfıbb ideje volt, hogy ık is észrevegyék. Roppant büszke vagyok rád, Daze. - Te vagy az elsı, akinek elmondtam. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy bedobjam a törülközıt, valószínőleg meg is tettem volna, ha te nem biztatsz. - Tényleg? - Julián magához húzta. - Tényleg - rebegte Daisy, és megcsókolta. És ezzel el is tőnt a zavar, amelyet esetleg érezhették volna az együtt töltött éjszaka miatt. - Ki kell találnom, hogyan köszönjem meg. Azzal fölhúzódzkodott, és a férfi dereka köré fonta a lábát, az pedig úgy tartotta, mintha tollpihe lenne. Daisy a nyakát nyújtogatva belesett a válla fölött a házba. - Egyedül vagy itthon? - Igen, hölgyem. -Akkor talán... - Elhallgatott, és kiszabadította magát az ölelésbıl. - Mi ez az egész, Julián? - Bár már tudta, magyarázat sem kellett. Az ajtó mögött ott hevert a földön a katonai zsákja. Az elıszobai asztalon vastag, hivatalos borítékok feküdtek. A diadalittas öröm egy másodperc alatt átadta a helyét a jeges valóságnak. - Megérkezett a parancs. Daisy gyomra jeges görcsbe rándult. - Értem. - Minden elızetes figyelmeztetés nélkül. Ilyen a sereg. - Hová? - tudakolta Daisy, és nagyon igyekezett, hogy ne haljon el a hangja. - Vance légi támaszpont. Enidben van, Oklahomá-ban. Daisy leereszkedett a verandán álló hintába. Okla-homa. Istenverte Oklahoma! Julián leült mellé, és nagyot sóhajtott. - Borzasztóan fogsz hiányozni. - Akkor... - Ne menj! Nem, ezt nem fogja mondani. Juliannek ez az álma, a kötelessége, az élete. Mennie kell. Mindazonáltal Daisy nem szabadulhatott a gondolattól, hogy az
életstílusuk sosem fog egyezni. -Nem jön ez nekünk össze - suttogta könnyekkel küzdve -, ugye? Julián két keze közé fogta az arcát, hüvelykujjával könnyedén megcirógatta az ajkát. - Ez rajtunk múlik. Daisy elhúzódott. Nem bírta elviselni Julián érintését. Összefonta a karját maga elıtt. - Amikor elıször megkérted a kezemet, még nem tudtam, milyen szörnyeteg leselkedik a sarkon túl. Most már ismerem. Azt ígérted, visszatérsz hozzám, de nem tetted. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, Julián, soha! Még most sem tudok bemenni az esküvıiruhaszalonba, ahol megtudtam a hírt. Bocsáss meg nekem, de nem vágyom rá, hogy még egyszer megszakadjon a szívem. - Mindkettınket tönkretett, ami történt. Az elmúlt évet azzal töltöttem, hogy feldolgozzam - emlékeztette Julián. - De túljutottunk rajta. Túléltük a legrosszabbat, elveszítettük és újból megtaláltuk egymást. Menni fog. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Kérlek...! Istenem, csak annyira szeress, hogy azt mondod, megpróbáljuk! Szereti annyira? Képes rá? - Miért muszáj ennek ennyire nehéznek lennie? Miért nem lehet soha semmi egyszerő, ami velünk kapcsolatos? - Mert nem állapodunk meg. Mi nem olyanok vagyunk. Nézz magadra! A Museum of Modern Art fogja kiállítani a munkádat. Ez nem történik meg csak úgy mindennap, Daisy. Te érted el, mert vetted a bátorságot, és megpróbáltad. Ami engem illet, én... ezt kell hogy tegyem. Kérlek, tartsd ezt tiszteletben! Ez az én álmom, de nem fog valóra válni, ha nem együtt valósítjuk meg. - Miért van az az érzésem, hogy ez egy ultimátum? - Nem az. Ez az én szerelmi vallomásom. Arra kérlek, vállald az ugrást az ismeretlenbe. Újból, Daisy. A nı megfogta a kezét. - Veled akarok lenni. - Ennél ıszintébb már nem lehetett. - Én is ezt akarom. De ha ebbıl az egészbıl valamit megtanultam, hát akkor azt, hogy tudnod kell, mire vállalkozol azáltal, hogy velem akarsz lenni. És itt nemcsak a hivatásomról van szó, hanem arról, aki vagyok. Azt hittem, már megmutattam neked, de lehet, hogy sosem tettem meg. Nem az erısségem, sajnálom. - Tudom, ki vagy. Mindig is tudtam. Julián az ajkához emelte a lány kezét. Daisy visszahúzta. - Miért szúrjuk el mindig? Miért nem tudjuk megvalósítani? - Mert különbözı helyeken vagyunk. Amit át kellett élned, amikor azt hitted, hogy meghaltam, az a hivatásommal járó kockázat. És nem érzem helyesnek, hogy újból arra kérjelek, vállald ezt a kockázatot. Daisy feléje fordult. A tó felıl érkezı szellı meglebbentette a haját. Az ısz leheletét hozta. - Most én mondom, Julián: kérj meg! - Tessék? - Jól hallottad. Kérj meg! Julián szeme felcsillant. Átölelte Daisyt, magához húzta, a homlokára szorította az ajkát, és mély lélegzetet vett. Úgy legyen. Légy a feleségem, Daisy Bellamy!
UTÓHANG
A vılegény olyan csinos volt, hogy Daisy majdnem elolvadt, ha ránézett. Kérlek, gondolta, kérlek, add, hogy ezúttal jól sikerüljön! A férfi kurtán, idegesen rámosolygott. Olyan volt, mint egy mesebeli herceg a díszegyenruhában, minden haja szála a helyén, és csak úgy sugárzott róla a rajongás. Áthatóan a menyasszony szemébe nézett, és meghatottságtól elcsukló hangon mondta: - Szeretlek. Ebben a pillanatban Daisy teljes bizonyossággal tudta, hogy ezúttal sikerülni fog. Az ıszi esküvıt Avalon-ban tartották, a Kioga Táborban, ahol Charles és Jane Bellamy örök hőséget fogadtak egymásnak több mint fél évszázaddal korábban. Daisy családjánál szóba sem jöhetett volna más megoldás. Tiszta, ragyogó nap volt, kellemes szellı simogatta a Juhartavat, színes mintákat kavarva a lehullott levelekbıl. Ez nem hirtelen ötlet szülte ceremónia volt a nem megfelelı városban, a nem megfelelı ruhában, a nem megfelelı férfival. Ezúttal Daisy olyan menyasszony volt, amilyennek mindig álmodta magát a csillogó, hosszú ruhában, amelyet évekkel ezelıtt kiválasztott, és a fátyolban, amelyet Juliántól kapott'. Már nem naiv fiatal lány volt, ahogy Julián sem idealista ifjú tiszt. Az élet elképzelhetetlen nehézségeket mért rájuk, ám egy dolog sosem változott: az a mély, rendületlen szerelem, amelyet azóta érzett Julián iránt, amióta elıször találkoztak itt, a Juhar-tó partján. Most, az érzelmes ceremónia csúcspontján, hallotta a férfi elsuttogott szavait, és a szíve túlcsordult a szerelemtıl. A „csókolja meg a menyasszonyt" jelenet jól hallható sóhajokat váltott ki a jelen levı nıkbıl, Sonnetbıl, Oliviából, Dare-bıl és Ivyból. Amikor Daisy és Julián boldogan a család és a barátok felé fordultak, fehér virágszirmok záporoztak rájuk, mint a konfetti. A boldogság ködén keresztül Daisy látta, hogy az anyja a szívére teszi a kezét, és az apja csókot dob felé. Charlie, a gyönyörő kisfia, ragyogó arccal nézett rájuk, majd izgatottan integetni kezdett, ahogy elindultak a padsorok között. Mostantól olyan kisfiú lesz, akinek két apukája és két otthona van, és nyilván meglesznek az életében a kihívások, de mindannyian Daisy, Julián, Logan - a tılük telhetı legjobb szülei akartak lenni ennek a gyereknek. İk Charlie-val és Juliannel Oklahomában fognak élni, egyelıre, aztán ki tudja. De mindig vissza fog térni Avalonba és a Juhar-tóhoz, mert ez a hely része lett az életének. A sors most máshová viszi, és a szíve a férje erıs kezében van. Szorosan összekapaszkodva lehajoltak, és átszaladtak a légierı egyenruhás tagjai által tartott kardokból formált ív alatt, és a másik oldalon kibukkanva lendületesen elindultak az új élet felé.
