PAIGE TOON DAISY NYOMÁBAN

PAIGE TOON

DAISY NYOMÁBAN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Paige Toon: Chasing Daisy Copyright © 2009 by Paige Toon All rights reserved. Fordította: Kelecsényi Ágnes és Kelecsényi-Petit Éva Borítóterv: Popovics Ferenc Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2011 Hungarian translation © by Kelecsényi Ágnes and Kelecsényi-Petit Éva, 2011

Prológus – Te rohadt… Figlio deputtana! – Ez az idióta a sárga Ferrarijával majdnem kilapított! – Igen, jól hallottad, te testa di cazzo! – kiabálok rá, ahogy kiáll a benzinkútra a túloldalon. Lehúzza az ablakot. – Mi a francot kiabálsz nekem, te őrült liba? Hogy merészeli?! Kis híján pépet csinált belőlem és a robogómból a puccos autójával! – Majdnem belém jöttél, te coglione! Kiszáll az autójából, mérgesnek látszik. – Cogli… micsoda?! – Coglionel Seggfej! – kiabálok át az utca túloldaláról. – Miért nem beszélsz angolul? – kiabál vissza. – Mert Brazíliában vagyunk, cretino! – Én speciel brazil vagyok, de ezt a nyelvet nem ismerem! – emeli égnek a kezeit. – Na jó, olaszul beszéltem, ha már mindenáron kötekedni akar. Mindig olaszul káromkodók. De ennek semmi köze a lényeghez. Jaj ne, átjön ide. – Majdnem elütöttél, te idióta! – próbálok mérgesnek látszani. – Így már jobb – mondja gúnyosan, legalább most értem, mit mondasz. Ekkor tűnik fel, hogy meglehetősen jóképű. Bronzos bőr, fekete haj, sötétbarna szemek… Ne térj el a tárgytól, Daisy, ne felejtsd el, hol tartottál! Meglehetősen mérges vagy. – Majdnem kinyírtál! – Egyáltalán nem nyírtalak ki majdnem – mondja gúnyolódva. – Különben is, te nem indexeltél. Honnan tudhattam volna, hogy oda akartál menni? – mutat a benzinkútra. – Nagyon is indexeltem! Vaffanculo! – Micsoda? – Vaffanculo! – Jól értem, hogy te most éppen elküldtél a francba? – néz rám hitetlenkedve. – Aha, szóval mégiscsak beszélsz olaszul? – Szinte semmit, de tudom, hogy ez mit jelent. Va se lixar! – Mi? – Húzz el! – mondja mérgesen, és elindul keresztbe az úton az autójához. – Húzz el? Ennyi telik tőled? A válla fölött olyan pillantást vet rám, mint aki komplett idiótának néz, majd kinyitja a Ferrarija ajtaját. – Hé, te! – kiáltom neki. – Még nem fejeztem be! – Én igen – szól vissza. – Gyere vissza, és kérj bocsánatot! – Bocsánatot? – nevet. – Te tartozol nekem bocsánatkéréssel. Majdnem meghúztad az autómat. – Beszáll az autójába, és bevágja az ajtót. – Ostoba női vezető! – Kiabálja ki a még mindig nyitott ablakon keresztül. – Hogy merészelsz?! Te, te, te stronso! – Azaz: korcs. – Remélem, hogy kifogy a benzined és

elvontatnak! – kiabálom utána, miután ügyesen észrevettem, hogy nem tankolta meg a Ferrariját. De nem hall engem, már messze jár. Micsoda emberek vannak! Brrrr! Hogy mer arra célozgatni, hogy én nem tudok vezetni? Még mindig mérges vagyok, de nem annyira mérges, hogy lemondjak a hot dogomról. Kiállok a pihenőhelyről, és átmegyek a túloldalra, a benzinkúthoz, nem törődve a bámészkodókkal, akik végignézték a veszekedésünket. Azok a hülye ötcsillagos hotelek… nem lehet semmilyen gyorskaját kapni, így aztán kölcsönvettem a csapat egyik robogóját, és kilopództam. Tulajdonképpen nem lett volna szükséges titokban kijönnöm, de egy Forma–l-es csapat étkeztetésében dolgozom, és mi sem tartunk egészségtelen ételt. Példát kellene mutatnom, de hát az ég szerelmére, amerikai vagyok. Hogyan is élhetnék nélküle? Legalábbis részben amerikai. Ugyanakkor Angliában születtem. Ami a maradékot illeti, az forróvérű olasz. Ennek a részemnek kaphattad ékes bizonyságát az imént. Tizenöt perccel később érek vissza a hotelhez, és Holly, a barátnőm és kollégám már a hotel lépcsőjén vár rám. Odasziszeg, hogy siessek. – Bocsi – szólok vissza. – Sürgős dolgom volt. – Semmi gond – hív oda magához. Ekkor veszek észre valami sárgát a parkolóban. Sárga Ferrari. Jaj, ne! – Gyorsan – sürget. Nekem pedig összeszorul a gyomrom. Tudtam, hogy ismerősnek tűnt valahonnan a pasi. Hát itt a magyarázat, pilóta, Forma–l-es pilóta. – Úgy tűnik, igazak a híresztelések – mondja Holly, miközben vidáman betuszkol az előcsarnokba. Ebben a pillanatban meglátom a ferraris seggfejet, amint a hotel bárja felé tart a csapat főnökével. – Luis Castro leszerződik a csapathoz – cincogja Holly, míg én egy cserepes pálma mögé rejtőzöm. A francba! Basszus! A fene egye meg! Ezúttal még az olasz sem elégséges a helyzethez.

Első fejezet – Meg ne próbáld! – figyelmeztet Holly, miközben én megpróbálom visszafojtani az elviselhetetlen késztetést, hogy a legközelebbi asztal alá bújjak. Az idény első helyszínén, Melbourne-ben vagyunk, Ausztráliában, és Luis Castro épp most sétált be az étkezőbe. Nagyon remélem, hogy az elmúlt öt hónapban elfelejtett engem, mert november elejéig, amikor is az ő hazájába, Brazíliába érkezünk, őrülten sokat fogjuk látni egymást. Nem tudom megúszni, előbb vagy utóbb szembe kell néznem vele – csak ne pont most! Könyörgök, ne most! – Daisy! – dörren rám Frederick. – Van egy feladatom a számodra. A főnököm! A megmentőm! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Süt rólad a megkönnyebbülés – kommentálja Holly gúnyos mosollyal, miközben én gyorsan a konyha felé veszem az irányt. – Hova mész? – kérdezi meghökkenve Frederick, amint az ajtófélfának támasztott karja mögé bújva keresek menedéket. – Csak ide be – felelem, kezemmel a konyha irányába mutatva, amely tökéletesen kiesik Luis látószögéből. Frederick még mindig folytatja, elképedve. – Catalina pattogatott kukoricát szeretne, és nekünk nincsen semmilyen átkozott kukoricánk. Menj, és vegyél az árusoktól – és ezzel a kezembe nyom néhány bankjegyet. – Igen, főnök – mondom ragyogó arccal. Furcsállkodva néz utánam, ahogy leszegett fejjel kirohanok a konyhából az étkezőn keresztül, ki az utcára. Catalina Simon felesége. Simon Andrews a csapat nagyfőnöke, övé az egész csapat. Frederick pedig – Frederick Vogel – a közvetlen főnököm, a konyha főnök. Frederick egyébként német, Catalina spanyol. Simon angol, és Holly pedig, ha már itt tartunk, skót. Micsoda egy nemzetközi csapat vagyunk! Az Ausztrál Nagydíj helyszíne az Albert park, és már korábban észrevettem egy pattogatottkukoricaárust, amint éppen a bodegáját állította fel a csillogó zöld tó túloldalán. Felpattanok a csapat egyik robogójára, és indítok. Péntek van, két nappal vagyunk a verseny előtt, de a pálya tele van nézőkkel, akik az edzéseket jöttek megnézni. Óvatosan vezetek, miközben tüdőm megtelik a friss, nyári levegővel. Március vége van, és Európával és Amerikával ellentétben, ahol lassan beköszönt a tavasz, Ausztráliában az ősz közeleg. Esőt jósoltak a hétvégére, de most még felhőt is csak elvétve lehet felfedezni az égen. Előttem a távolban Melbourne felhőkarcolói magasodnak, mögöttem a hidegen és kéken csillogó óceán. Mielőtt elérném a standot, már megcsap a pattogatott kukorica illata, só és vaj illatát sodorja felém a gyenge fuvallat. Nyami, végre valami egészségtelen… Vajon beleférne plusz egy doboz magamnak a robogó csomagtartójába? Ezen gondolkodom, miközben az árus a zacskóba szórja a fehér kukoricaszemeket. Végül leteszek róla. Kifizetem a kukoricát, és a visszajárót a zsebembe tömöm, majd kinyitom az ülés alatti tárolót. Hm, ez tutira ki fog borulni. A zacskó egészen a pereméig tömve van, és nekem valahogy vissza kellene csuknom az ülést. Gondolom, kérhetnék egy másik zacskót a tetejére… vagy… leehetnék belőle. Igen, ez az egyetlen logikus megoldás.

Nekidőlök a robogónak, és belemarkolok a kukoricába. Az eladó vigyorogva néz. Mi a fenét bámulsz, haver? Elutasítóan nézek vissza, de a mosoly nem tűnik el az arcáról. Újabb maroknyit tömök a számba. Annyira meleg és… egyszerűen tökéletes. Talán ennyi elég lesz. Vagy még egy kicsit? Na jó, ennyi volt, most hagyd abba. Elég volt! Sajnálkozva csukom be a zacskót, elrakom az ülés alá, és indítok. Ha most ilyen sokan vannak, meg sem lehet majd mozdulni a verseny napján, gondolom magamban, amint egy lassan bandukoló gyalogosokból álló csoportot kerülök ki. Hirtelen felfedezek két alakot, akik a mi csapatunk overallját viselik, és ahogy befordulnék egy sarkon a tribünök elé, rájövök, hogy két pilótát látok, az egyikük Luis. Ahogy kanyarodok, a hátsó kerék megcsúszik a kavicsos úton, és hirtelen az egész robogó megpördül. Hallom, amint a félig telt lelátón egyszerre hördülnek fel az emberek, miközben átszáguldok előttük a kavicságyon. – Hé! – ugrik félre Will Trust, a csapat másik pilótája, de Luis nem mozdul, előrehajolva áll, mintha csak arra várna, hogy elkapjon. – Jézusmária! – hallom egy ausztrál nő kiáltását, ahogy a motorom épp csak megáll Luis előtt. – Majdnem elütötte Luis Castrót! „Luisz”-nak ejti a nevet, nem „Luís”-nak, ahogy kellene. Lehet, hogy nem kedvelem a seggfejet, de attól még zavar, ha az emberek nem tudják helyesen ejteni a nevét. – Micsoda újdonság, ezúttal legalább nem ő üt el engem – vágok vissza, miközben feltápászkodok. Rögtön belátom, mekkora hibát követtem el. Ennek a nőnek a hibás kiejtése megzavart, és idióta módon épp most juttattam eszébe korábbi veszekedésünket. Talán nem figyelt oda. Gyorsan leporolom magam, miközben Luis szinte átdöf a tekintetével. – Te! – mondja. A francba! – Te vagy a lány a robogón. – Már nem – mondom gúnyolódva, és a feldőlt járgányra mutatok. Lehajolok, hogy megpróbáljam felállítani. – Hagyd csak, majd én – tűnik fel mellettem Will Trust, és felemeli a robogót. – Minden rendben? – kérdezi, miközben világoskék szemei kutatóan figyelnek. Egy hajszál választ el attól, hogy hátraugorjak. – Igen, igen, jól vagyok – válaszolom, hirtelen elvörösödve. Valójában nem vagyok jól, a jobb kezem őrülten ég, ahol a kavics lehorzsolta, és a térdem is sajog a fekete, fehér és aranyszínű csapategyenruha fekete nadrágja alatt. – Hadd lássam! – Will a kezébe veszi a kezem, és hüvelykujjával feszíti vissza az ujjaimat, hogy a tenyeremhez férjen. Előrehajolva tanulmányozza a horzsolást, és elfog az idegesség, ahogy én viszont őt nézem. Világosszőke haja épp a szeme vonalában hullik az arcába. Erős késztetés fog el, hogy odanyúljak, és elsöpörjem. – Tényleg te vagy az – mondja megint Luis. Még mindig itt van? A fenébe. Felnézve látom, hogy egy egész kis tömeg gyűlt össze, hogy az én kínomban lelje örömét. Legalább a pilóták jelenléte eltereli rólam a figyelmet. Ha már a pilótáknál tartunk… – A lány Brazíliában, a benzinkúton – folytatja Luis. Will elengedi a kezemet, és kérdőn néz rám. – Ti ketten ismeritek egymást? Behajlítom a kezem, amelyen még mindig érzem érintése nyomát. – Igen, majdnem belehajtott a Ferrarimba tavaly Sao Paolóban – mondja Luis. – Én hajtottam majdnem bele a t e Ferraridba?! – térek magamhoz felháborodottan. – Te voltál, aki majdnem megölt! – Ha-ha! – nevet az arcomba. – Nevetséges vagy. És nem tudsz vezetni sem. Már akkor megmondtam, hogy egy ostoba női vezető vagy, és épp most bizonyítottad be, mennyire igazam volt.

– Te, te, te… – nézek rá, miközben nem találom a szavakat. – Nem fogsz megint coglione-nek nevezni, ugye? – Nem, de akkor is egy testa di cazzo vagy – mormolom magamnak. Ugyanazt jelenti. Szó szerint: faszfej. Önelégülten mosolygok. – Mit mondtál? – kérdezi Luis. – Mit mondott? – fordul Willhez. Will vigyorogva von vállat, és előrehajol, hogy leporolja a robogót. Hirtelen eszembe jut, mi történt. – Nem húztam meg, ugye? – hajolok én is előre, hogy tüzetesen megvizsgáljam a robogót. – Nem veszélyes – válaszolja Will. – Remélem, Simon nem rúg ki… – Simonnak nem fog feltűnni, túl sok minden más foglalja le. – Simonnak minden feltűnik – veti közbe segítőkészen Luis. Will rám néz, és égnek emeli a szemét, amitől, a kirúgástól való félelmem ellenére, hirtelen gyorsabban kezd verni a szívem. – Will, jössz már, vagy mi lesz? – szól közbe Luis. – Igen, persze. Rendben leszel, ööö… – néz a fehér csapatpólómra arannyal ráhímzett névre Will. – Daisy – mondom, még mielőtt bármit mondhatna. – Igen, ne aggódj miattam, rendben leszek. – Láttalak már, te vagy az egyik hoszteszünk, ugye? A felszolgálásban segítesz? – Jézusom, már csak ez hiányzott! – mordul fel Luis. Értetlenül nézünk rá Willel. – Valószínűleg nem úszom meg ételmérgezés nélkül – folytatja. – Ne ámítsd magad – vágom rá gondolkodás nélkül –, nem érsz annyit, hogy bajba sodorjam magam. Ekkor veszem észre, hogy egy szinte már narancsszínűre sült rendező szalad felénk. – Jól van, kisasszony? – kérdezi ausztrál akcentussal. – Önre bízzuk – mondja Will rám kacsintva. Érzem, ahogy megint felforrósodik az arcom, úgyhogy gyorsan a rendezőhöz fordulok. A „narancsember” végül úgy dönt, hogy nem jelentek veszélyt sem magamra, sem másokra nézve, és utamra enged. Vigyázva hajtok vissza a főhadiszállásunkra, ellenállva a gyorshajtás kísértésének. Már ezer éve, hogy elindultam! Leparkolok, és kihalászom a nem egészen teli popcornos zacskót, majd befelé indulok, hogy megkeressem Catalinát. Körülnézek a helyiségben. Meglehetősen sokan vannak ahhoz képest, hogy még csak péntek van. Az asztalok tele vannak vendégekkel: szponzorok, feleségek vagy barátnők, és persze a csapattagok egy-egy szokásos barátja, családtagja. A miénknél nagyobb csapatok gyakran hívnak meg hírességeket is, de úgy tűnik, Simon nem ismer egyetlen hírességet sem. Á, igen, ott van. Catalina egy asztalnál ül, mellette egy vékony, napbarnított lány, vállig érő, hullámos, barna hajjal. Nagyon hasonlítanak egymásra, és ahogy közelebb érek, rájövök, hogy spanyolul beszélnek. Kíváncsi vagyok, testvérek-e. Holly biztosan tudni fogja a választ. Holly mindent tud. – Hello, Catalina! Frederick azt mondta, ezt kérted – nyújtom felé. – Mi ez? – A hanghordozása pont olyan rémes, mint a pillantás, amit rám vet. – Ja, pattogatott kukorica – mondja, a gyűrött zacskót vizsgálva. – Hol van a többi? – kérdezi. – Hát… nem fért bele a… – Te ettél belőle?! – Nem fért be… – Tedd le oda – szakít félbe sértődötten, és az asztalra mutat maga előtt. Az ellátás igazán isteni nálunk, hogy miért akar mégis inkább kukoricát, azt el sem tudom képzelni. Azaz, ezt visszaszívom. Semmi sem veri a pattogatott kukoricát. De vele ellentétben – már ha igazak a

híresztelések – én nem fogom később a vécében viszontlátni, amit megettem. Végül visszamegyek a konyhába. – Hol a fenében voltál eddig? – kiabál rám Frederick. – Volt egy kisebb balesetem – magyarázom. – Olyan szagod van, mint aki… – Felém hajol, és rendkívül nagy orrlyukain keresztül egy hatalmasat szippant. – …pattogatott kukoricát evett! – fejezi be a mondatot. Úgy néz ki, mint egy gengszter valami rajzfilmből. Nagy orr, zsíros, fekete haj. És ehhez még magas is, és elképesztően hórihorgas. Ránézek, és látom, hogy gyanakodva méreget. – Valóban? – kérdezem ártatlanul. Bosszantóan jó a szaglása. Gondolom, jól jön, ha az ember séf, de ilyen helyzetekben… – Milyen baleset? – csattan fel. Idegesen vezetem ki a robogóhoz. – Rosszabb is lehetett volna – vonja le morcosan a következtetést, miután felmérte a károkat. – Mi történt? – bukkan fel Holly, és aggódó arccal néz ránk, ahogy a földön térdelve méregetjük a karcolásokat. Beavatom a történtekbe, és látom, hogy elkerekedik a szeme, amikor megtudja, kivel találkoztam. – Rendben, elég volt! – vág közbe Frederick. – Vissza a konyhába! Három zsák krumpli várja, hogy meghámozd, Daisy. Felfigyelek rá, hogy Hollynak a torta dekorálása jut. Mindig én kapom a legszarabb munkákat. – Hé – szól oda Holly később, mikor Frederick kiszalad a konyhából. Már vagy tíz perce figyelem, ahogy egy hatalmas piskótatortát kockákra vagdos, és csokimázzal vonja be őket. – Néhányan a srácok közül arról beszéltek, hogy ma este bulizni mennek. Van kedved csatlakozni? – Persze, hova mennek? – St. Kildába – mondja, miközben a csokoládébevonatos kockákat kókuszreszelékbe forgatja. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezem, a kíváncsiságtól megfeledkezve magamról. – Mi? – A tortával – bólintok a borzas kinézetű kockák felé. – Lamingtont – magyarázza. – Ausztrál édesség. Mindig igyekszünk az éppen adott ország szokásainak megfelelő menüt összeállítani, és ez időnként elég „érdekes” végeredményt hoz. – Egyébként a mai estéhez visszatérve… – dől neki a pultnak, miközben kezéről letörli a kókuszt. – Hol van St. Kilda? – kérdezem. – A park túloldalán, elég menő városrész. – El fogunk tudni menni időben? – Igen, szerintem rendben lesz. A korai műszakra vagyunk beosztva, és a csapat fele egyébként is valami szponzori estélyre megy, úgyhogy nem szükséges, hogy fél kilencnél tovább maradjunk. Meghalok egy italért! – mondja, miközben a kezét a hajához emeli, hogy megigazítsa szőkített copfját. – Nekem is jól jönne egy, főleg azok után, amiken átmentem… – Hallani akarom a részleteket – mondja. – De nem most – teszi hozzá, amint Frederick belép a konyhába, és mi gyorsan visszatérünk a munkához. – Megint seggfejnek nevezted? Will előtt? – kapja a kezét a szája elé Holly a meglepetéstől elkerekedett szemekkel, majd nevetésben tör ki. A levegő meleg és párás, és mi egy kocsma teraszán üldögélünk St. Kildában. A pályáról egyenesen idesétáltunk, elhaladva a Fitzroy utca kávézóiból, bárjaiból, éttermeiből kiözönlő lármás szórakozni vágyók mellett. – Megérdemelte – csattanok fel. – Ki érdemelt meg mit? – Pete, az egyik szerelő huppan le mellénk az egyik nemrég megüresedett székre. Néhány „srác”, ahogy Holly szereti hívni őket, csatlakozott hozzánk egy italra. Este tízre jár, és

csak most szabadultak el a pályáról, bár ennek ellenére esküdöznek, hogy éjfélre már a hotelben lesznek. Utoljára, mikor ezt hallottam, Sanghajban voltunk, az idény vége felé, és hajnali 3-ig dorbézoltak. Simon nem igazán örült neki, amikor tudomására jutott a dolog. – Összetörte a csapat egyik robogóját Will és Luis előtt – magyarázza neki Holly. – Holly! – kiáltok fel. Néhány sörrel többet ivott a kelleténél. – Előbb-utóbb úgyis megtudják – mondja nekem, miközben Pete felé kacarászik. – Ó, már hallottam róla – rántja meg a vállát. – Hallottál róla? – kérdezem megszégyenülten. – Igen, igen, Luis beszámolt róla korábban. Azt mondta, majdnem eltörted a lábát. – Még hogy majdnem eltörtem a lábát! – tör ki belőlem, miközben a szégyenérzet egy pillanat alatt bosszúsággá válik. – Figlio diputtana! – Szuka fattya – magyarázza teljes természetességgel Holly. Ugyanannyi olasz káromkodást ismer, mint én. Ez az egyik tagadhatatlan előnye annak, ha valaki velem dolgozik. – Valójában a szó szerinti fordítása „kurva fattya” – mutatok rá akadékoskodva, mielőtt tovább dühöngenék. – Nem tudom elhinni! Pete csak nevet, és felhúzza a szemöldökét, miközben jót húz a söréből. – Ne aggódj miatta – nyugtat Holly. – Holnapra senki nem fog emlékezni rá. – Brrrrrrrrrrrr…………bumm! – hallom, amint egy másik szerelő imitálja a baleset hangjait, miközben kihúz egy széket, és leül közénk. – Csak így tovább, Daisy! – Kösz, Dan, értékelem a támogatásodat – válaszolom rosszkedvűen. Dan meglehetősen alacsony Pete-hez képest, aki a 195 centijével tényleg nagyon magas, de mind a ketten erőteljes felépítésűek és izmosak, nem úgy, mint Will és Luis, akik 180 centi magasak lehetnek, és inkább vékony testalkatúak. Muszáj annak lenniük, hogy beférjenek azokba a Forma–l-es autókba. Két másik szerelő húz el az asztalunk mellett, úgy téve, mintha nagy csikorgással tudnának csak megállni. – Nincs jobb dolgotok? – szólok utánunk. Hátradőlök, és nézem, ahogy egy csapat gyönyörű tizenéves lány büszkén elsétál előttünk. Öregnek érzem magam, pedig csak huszonhat éves vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy idősebbnek látszom. Azt mondják, a tartásom miatt van. Szerintem pedig a cipősarkak teszik. 180 centi magas vagyok, de soha nem megyek sehova magas sarkú cipő nélkül. Legalábbis Amerikában így volt. Amióta megkaptam ezt a munkát, elkezdtem lapos sarkút hordani. Egész nap talpon vagyok, és nem vagyok az a kifejezett mazochista típus. Ráadásul Holly nagyon alacsony a maga 155 centijével, és már így is úgy nézek ki mellette, mint egy óriás. – Szuper! – szakítja félbe a gondolataimat Dan. A mobilját nézve folytatja. – Luis csatlakozik hozzánk egy italra. Most lépett le az estélyről. Ó, az ég szerelmére! Eddig olyan jól éreztem magam. Most kénytelenek leszünk egy másik helyet találni, pedig minden annyira tele van. – Ezek szerint hozza a formáját – fűzi hozzá Holly. Ezt arra érti, hogy Luis nagy bulizó és nőcsábász hírében áll. Ez az első idénye a Forma–1 világában, ezt megelőzően az amerikai IRL – Indy Racing League – versenyzője volt, és háromszor egymás után megnyerte a hírhedt Indy 500-at. Ezért is találhattam ismerősnek az arcát – nem mintha annyira érdekelne az autóversenyzés. Mindenestre mindenki úgy tippelte, hogy most, miután „Komoly Simonhoz” szerződött, majd visszavesz a lendületből, és kicsit lecsillapodik, de minden jel azt mutatja, hogy Luis másképp látja a dolgokat. – Azt hittem, fiúk, hogy nem akartok túl sokáig maradni ma este – mondom nekik. – Egy pilótáról van szó – rántja meg a vállát Dan –, nem rázhatom le csak úgy. Még egy kört?

– Ó… – már éppen elkezdeném a kifogásaimat sorolni, de Holly gyorsabb nálam. – Naná – kapja fel a söröskorsóját –, nekem ugyanazt. – Ezt most miért kellett? – nyögök fel, mikor Dan és Pete végre eltávolodik az asztalunktól. – Semmi kedvem maradni, ha Luis idejön. – Ugyan már Daisy, hiszen olyan jól érezzük magunkat! Talán még jót is tesz neked, ha végre társaságban találkozol vele. – Semmi kedvem társaságban találkozni vele. Luis egy seggfej. Át akarok menni egy másik helyre. – Na, csak egy italt! Kíváncsi vagyok, Will is vele jön-e – kérdezi tűnődve. Furcsa borzongás ráz meg Will nevének hallatán. – Kétlem – válaszolom, habár nem vagyok biztos a dolgomban. – Nem gondolod, hogy ő egy kicsit megbízhatóbb annál, semhogy bulizni menjen az időmérő edzés előtti éjszakán? – Meglehet, de az is előfordulhat, hogy neki is szüksége van egy kis kikapcsolódásra a változatosság kedvéért. Néhány sör a fiúkkal, tudod, jót tesz a csapatszellemnek… Felcsillan egy halvány reménysugár. Eközben Dan visszatér az italainkkal, majd csatlakozik Pete-hez és a többi szerelőhöz, akik a járdán beszélgetnek. Szokatlan módon egy autóversenyző csapat életében, az előző két pilótánk a tavalyi év végén visszavonult, így két újonccal kezdtük ezt az idényt. Will, Luissal ellentétben, már néhány éve Forma–l-es versenyző. Az angolok megőrülnek érte, mert fiatal, jóképű és tehetséges, úgyhogy elég szép teljesítmény Simontól, hogy sikerült becserkésznie. Láttam már korábban is a pálya körül, de soha nem voltam igazán a közelében. Egészen tegnapig. – Megfordul néha a csapat főhadiszállásán? – fordulok vissza Hollyhoz. – Ki? – kérdezi. – Will. – Ja, igen, időnként bejön a szimulátoron gyakorolni. – Szimulátor? – Olyan, mint egy autó méretű PlayStation. Ezen tanulják meg a különböző pályák alaprajzát. Egyébként szuper, Pete néhány hete hagyta, hogy én is kipróbáljam. – Aha, értem. – És mi ez az érdeklődés Will iránt? – jut eszébe az eredeti kérdésem. – Semmi… csak úgy… – Tetszik neked! – csap az asztalra. – Nem – próbálom tagadni. – Nagyon is hogy tetszik! Teljesen elvörösödtél! – Dehogyis! – De igen. Azt hittem, minden férfi az esküdt ellenséged. – Az is – felelem. – Elmondod valaha is, mi történt? Megrázom a fejem, és kortyolok egyet az italomból. – Miért nem? – teszi fel a kérdést az ezredik alkalommal. Legalábbis nekem minimum annyinak tűnik. – Nem tehetem – válaszolom. – Miért nem? Attól félsz, hogy az a volt pasid felkutat, és szétrúgja a seggedet? Nem válaszolok. Meglepetten bámul rám. – Ugye nem erről van szó? Jézusom, Daisy, annyira sajnálom, ha ez az oka. Sohasem űznék gúnyt belőle… – Nem voltam erőszak áldozata – szólok közbe fáradtan –, csak nem akarok beszélni róla. – Rendben. – Úgy tűnik, zavarban van. Majd hozzáteszi: – Willnek egyébként van barátnője, úgyhogy tiltott terület.

– Tényleg? – próbálok uralkodni a hangomon, de nagyon csalódott vagyok. – Naná. Hogyhogy, te nem is tudsz róla? Folyton együtt szerepelnek a bulvárlapokban. – Nem olvasok újságokat. – Akkor is, hogy lehet ezt nem tudni? – Miért? Mitől olyan érdekesek? – Gyerekkori szerelem. Ettől végképp elmegy a kedvem. Hollynak nem tűnik fel a hangulatváltozásom, csak mondja tovább. – Együtt nőttek fel, egy faluban. Az újságok imádják, hogy Will végig kitartott mellette jóban-rosszban, mit sem törődve a csajokkal, akik ott legyeskednek a versenyzők körül. Ez egyre rosszabb. – A lány egy gyerekeket segítő alapítványnak dolgozik. – Ezt csak most találod ki – nézek hitetlenkedve Hollyra. – Nem, ez mind igaz – nevet fel –, sajnálom. – Nos, ahogy magad is mondtad, nem érdekelnek a pasik. És így is van. Amerikában egy férfi összetörte a szívemet, és úgy éreztem, hogy az egész országot ott kell hagynom, mert sehova sem mehetek anélkül, hogy a rohadékba ne botoljak. Ismételd: Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem senkire. És abban aztán végképp biztos vagyok, hogy nem fogok olyan után futni, akinek barátnője van. Nem az én stílusom. Hollyra nézve látom, ahogy a söröspohárról próbálja leszedni a rákenődött rúzst, hogy visszakenje a szájára. – Hűha, ezt nevezem én leleményes megoldásnak! – mondom neki. – Neked aztán tényleg csípős humorod van, amerikai létedre – vágja rá kényszeredetten, miközben Pete váratlanul lehuppan az asztalunkhoz. – Angliában születtem – emlékeztetem. Anyám olasz és az apám angol, de amikor hatéves voltam, apám felpakolta a családot, és kiköltöztünk Amerikába. Majdnem húsz éve éltem ott, amikor visszatértem Angliába, és beálltam pincérnőként dolgozni Frederick és a felesége, Ingrid vendéglátócégébe Londonban. Aztán tavaly októberben Frederick egyszer csak megkérdezte, hogy lenne-e kedvem beállni hosztesznek a három utolsó versenyre. A hosztesz ez esetben azt jelenti, hogy főként felszolgálóként dolgozok, ügyelnem kell arra, hogy a csapattagok és vendégeik maximális kiszolgálásban részesüljenek, ugyanakkor, ha szükség van rá, a konyhában is kisegítek. Ilyen alkalom – bejárom a világot, és még fizetnek is érte – nem minden nap adódik az ember életében, így aztán lecsaptam a lehetőségre. Holly és én rögtön összebarátkoztunk. Amikor nincsen verseny, ő a csapat főhadiszállásának kantinjában dolgozik Berkshire-ben, Angliában. Kantinnak hívom, de igazándiból olyan, mint egy Michelin-csillagos luxusétterem. Először Japánban találkoztunk, ahol az egyik estén jó néhány kancsónyi szakét döntöttünk le együtt a hotel bárjában. A kancsók ugyan parányiak, de bennük a rizspálinka annál erősebb volt. Este tízre már mindketten jócskán eláztunk. Ezek után azt már meg sem említem, mennyi alkoholt nyakaltunk be egy héttel később, Kínában. Brazília után Frederick megkért, hogy maradjak még egy évre, csináljam végig az egész idényt. Nem tudom, hogy mi üthetett belé, de hurrá! Holly, aki már jó ideje a táskájában matatott, most végre előhúz egy tubus rózsaszín szájfényt. Bekeni a száját, majd egyértelmű önelégültséggel bámul rám. Tulajdonképpen nekem sem jönne rosszul egy kis szájfény. Csak a biztonság kedvéért, ha Will mégiscsak csatlakozik hozzánk. Jézusom, mi jut az eszembe?! Nem, nem és nem! – A fenébe, mindegy. – Kölcsönadod? – Sosem az akaraterőmről voltam híres. Kikenem a számat, majd

hosszú, sötét hajamat a fülem mögé tűröm, és várok. Néhány perc múlva egy taxi érkezik a söröző elé, és egy magas sarkú cipőt viselő nő libben ki belőle kecsesen a járdára. Megismerem. Ez az a nő, akivel Catalina beszélgetett a lelátón… A testvére? Majd utána Luis mászik ki a taxiból. Nyújtogatom a nyakam, de hiába, Willnek se híre, se hamva. Egy pillanatra elkeseredek, de szilárd elhatározással győzködöm magam, hogy mindenkinek jobb lesz így. – Hip-hip! – hallom, ahogy néhány srác kurjongat mögöttünk. Luis rájuk vigyorog. – Ki ez vele? – kérdezem Hollyt. – Alberta, Catalina unokatestvére – vágja rá Holly. Testvér… unokatestvér, elég közeli találat. – Betagozódik a főnök családjába? – fintorgok, amint elnézem, ahogy Luis a nő derekára teszi a kezét, hogy átkormányozza a tömegen. – Úgy tűnik – hallom Holly válaszát. Lassan odaér kis csapatunk elé, ahol is a szerelők, akik az asztalunk mellett álldogálnak a járdán, lelkesen üdvözlik. Holly és én ülve maradunk, de Pete feláll, és rajtunk áthajolva hátba ütögeti Luist. Holly elmosolyodik, és könnyedén felé int, de én nem tudom rávenni magam, hogy ránézzek, így aztán elfoglalom magam, és úgy teszek, mintha egy legyet próbálnék nagy gonddal kihalászni a borospoharamból. – Hello – hallom, ahogy nyomatékosan rámköszön. – Jé, szia – válaszolok, mintha csak most tűnne fel először a jelenléte. – Hány robogót sikerült leselejtezned, mióta nem találkoztunk? A fiúkból körülötte kitör a nevetés, és hallom, amint néhányan hangosan utánozzák a csattanás zaját. – Ha-ha-ha – válaszolom gúnyosan, és visszafordulok a nem létező légyhez a poharamban. Az egyik srác átemel egy széket a szomszédos asztalnál ülők feje felett, és mellém ejti, miközben a szabad kezével Alberta irányába integet. Pete azonnal felajánlja a helyét Luisnak. – Kösz, de szívesen állok – mondja Luis. – Hagyd csak, én amúgy is megyek a bárhoz – válaszolja Pete. – Mit kértek? – Luis elővarázsol egy köteg bankjegyet. – Az én köröm – mondja. – Ez túl sok lesz – hántja el Pete. – Nem, nem, vedd csak el – erősködik Luis. – Tedd be a… hogy is hívjátok „a közösbe”. Pete kételkedve nézi a halmot. – Vedd el – erőszakoskodik Luis. – Hozzak egy üveg pezsgőt? – kérdezi Pete. – Nem, nem, csak egy sört kérek. – A pezsgőt majd a verseny napján… – szól közbe Alberta kéjes hangon. Luis csak nevet. – Te szeretnél egy kis pezsgőt? – kérdi tőle. – Nem volna ellenemre – válaszolja szempilla-rebegtetve. – Hallod ezt, Pete? Egy üveg pezsgő a hölgynek! Adjak még pénzt? – nyúl a pénztárcája felé Luis. – Ne, ne, haver! – tiltakozik Pete, szinte kiabálva. – Annyit adtál, hogy házat vehetnék belőle. – Lányok, nektek ugyanazt? – Én jól vagyok, kö… – Majd besegítünk a pezsgőbe! – kiabálja Holly. – Daisy, hagyd abba ezt az idióta viselkedést – súgja nekem, mikor Pete otthagy minket. – Szóval Frederick kiengedett játszani? – néz egyenesen rám Luis. – Aha – bólintok. Érzem, ahogy Alberta csokoládébarna szeme rám szegeződik, és megrökönyödök, mennyire hideg a

pillantása ahhoz képest, hogy milyen meleg a szeme színe. Ugyanolyan, mint a testvéréé. Unokatestvéréé, akarom mondani. Mindegy. Ez a két liba rokona egymásnak, a többi nem rám tartozik. – Úgy hallottam, nem egyszerű eset… – folytatja Luis. Nem válaszolok. – Holly vagyok – nyújtja a kezét Holly először Alberta, majd Luis felé. – Vele dolgozol? – kérdezi Luis felém bólintva. – Igen, mint hosztesz. – Melegen mosolyog, belefojtva ezzel Luisba a szerintem szinte bizonyosan gúnyos választ. – Milyen volt a szponzorest? – kérdezi Holly, és hangjából csak úgy sugárzik a szívélyesség. Tényleg nem tudom, hogy csinálja. – Unalmas – érkezik a válasz Luistól. – Na, köszönöm szépen – játssza Alberta a sértettet. – Természetesen a jelenlévők mindig kivételek – fűzi hozzá Luis. Már éppen készülök a megfelelő hangok kíséretében ledugni az ujjam a torkomon, amikor észreveszem Alberta kezét Luis combján, és a látványtól elakad a szavam. Közben Pete visszatér egy italokkal megrakott tálcával a fiúknak, valamint poharakkal, pezsgővel és a jegesvödörrel. Hollyval segítünk neki lepakolni, és Pete visszaviszi a tálcát a bárpultra. Hallom, ahogy pukkan a dugó, és Luis ügyes mozdulatokkal megtölt három poharat, majd átadja nekünk, lányoknak. – Kösz, nem – mondom, miközben a borospoharam szárát tapogatom. Biztosan van még benne néhány csepp Shiraz valahol. – Ne hagyd veszendőbe menni – erősködik Luis. – Bízd csak rám, Daisy – ajánlkozik Holly, úgyhogy átadom neki a poharamat. – Van elég mindenkinek – mondja Luis, és visszateszi elém a poharat, majd Alberta felé fordul. Olyan ellenszenvvel nézek rá, hogy pillantásommal szinte átszúrom a tarkóját, de ekkor véletlenül lefelé téved a tekintetem, és látom, amint Alberta keze felfelé vándorol Luis combján. Szégyentelen liba! Megdöbbenve nézek Hollyra. Egy pillanat múlva székcsikorgást hallok, és visszafordulva látom, amint Luis feláll az asztaltól. – Hova mész? – kérdezi Alberta a bosszúságtól összehúzott szemöldökkel. – A mosdóba – mondja neki Luis. – Szívesen elkísérlek – mondja Alberta olyan mézesmázos hangon, hogy láthatatlanabbnak érzem magam, mint a légy a poharamban. – Vizelni megyek – veti oda Luis határozottan, megálljt parancsolva ezzel Albertának, aki ki tudja, milyen akciót tervezett a kis kiruccanásukra a toaletten. Alberta a székébe visszasüppedve nézi, ahogy Luis távozik. – Voltál már korábban is Forma–l-es nagydíjon? – vált témát taktikusan Holly. – Természetesen – válaszolja elutasítóan Alberta. – Élvezed a versenyt? – Nem azért vagyok itt. – Ó! Hát mi hozott ide? – A szórakozás! A csillogás! – veti szét karjait, túlzóan széles gesztussal. – Csillogás? Úgy döntök, nem hívom fel a figyelmét a részeg fiatalemberre, aki épp az imént pakolta ki teljes gyomortartalmát a járdaszegélyre. Hatalmasat kortyol a pezsgőjéből, és az üvegért nyúl. – Hadd töltsek – ajánlja Holly, hasznosítva vendéglátós gyakorlatát. Alberta anélkül veszi el a teli poharat, hogy annyit mondana, „köszönöm”, és keresztbe veti lábait, amitől miniszoknyája még följebb csúszik a combján.

Elfordulok. Unatkozom, ráadásul képtelen vagyok Holly példáját követve jó képet vágni ehhez a színjátékhoz. Látom, ahogy Luis megjelenik a kocsma ajtajában. Alberta kihúzza magát, de szemmel láthatóan leenged, amikor Luis megáll a srácokkal dumálni. Megértem, hogy érez. Sokért nem adnám, ha nyugodtan pletykálhatnék Hollyval, ahelyett, hogy minden szavamat mérlegelni kelljen ez előtt a rosszindulatú liba előtt. – Régóta vagytok unokatestvérek Catalinával? – kérdezi Holly teljesen ártatlanul. Ránézek, és kitör belőlem a nevetés. Hirtelen neki is leesik, milyen képtelenséget kérdezett, és hisztérikusan felnevet. – Túl sokat ittam! – visítja, és magasba emeli egyik kezével a pezsgős-, másikkal a söröspoharat. Alberta hideg pillantást lövell felénk, majd kirántja a pezsgősüveget a vödörből, és csatlakozik Luishoz. – Átmehetünk végre egy másik helyre? – Igen, igen – vágja rá Holly. Kiüríti először sörös-, majd pezsgőspoharát, és lassan felemelkedik. Nehezen lavírozunk kifelé a szórakozók tömegéből, akik már ott tülekednek frissen felszabadult asztalunk körül. – Elmentünk! Viszlát, fiúk! – kiabál oda Holly a szerelősrácoknak. – Gyengék vagytok! – kiált vissza Pete. – Nem a hotelbe megyünk, hanem táncolni, te tökfej – válaszolja Holly, míg én nevetve húzom kifelé a karjánál fogva, mit sem törődve a sötét pillantásokkal, melyeket Luis lövell felénk, míg lassan eltávolodunk a tömegtől.

Második fejezet – Úgy érzem magam, mintha egy sündisznó költözött volna a szemhéjam alá – nyögi Holly. – Én meg úgy érzem magam, mintha egy sündisznó felhúzta volna a szemhéjamat, és egyenesen a szemgolyómba döfte volna az egyik olyan szúrós tűjét – válaszolom. – Én meg úgy érzem magam, mintha egy sün felhúzta volna a szemhéjamat, és öt tüskével, ahogy igazándiból hívják, megkaparászta volna a… – Lányok! – dörren ránk Frederick. Egy szempillantás alatt elhallgatunk. Megéri a szenvedés, olyan jól szórakoztunk tegnap este! Belebotlottunk néhány lányba, akik egy másik csapatnak dolgoznak a vendéglátásban, és rábeszéltek minket, hogy menjünk velük a St. Kilda tengerpartján található vidámparkba hullámvasutazni. Komolyan ijesztő volt – azt hittem, lefordulunk a sínről –, de nagyon szórakoztató. Aztán kitalálták, hogy menjünk le a partra egy éjszakai fürdőzésre, de Hollyval úgy döntöttünk, hogy inkább visszamegyünk a hotelbe, mivel így is csak három óránk maradt az alvásra. Most nevetségesen korán van, hajnali öt óra, és mi már a pályán vagyunk, készítjük az ételt a mai menühöz. Holly müzlit kever be különböző gyümölcsökkel és magvakkal, míg én a szalonnáról szedem le a zsírt. Ahogy már említettem, mindig nekem marad a legpocsékabb munka. – Kíváncsi vagyok, hogy érzi magát Luis ma reggel – töprengek hangosan, mikor Frederick végre magunkra hagy bennünket egy pillanatra, hogy másokat – nevezetesen egy német házaspárt, Klaust és Gertrudot – kezdje nyaggatni. Igazi különcnek tűnnek, mikor csak úgy beszélgetsz velük, de a munkájukban félelmetesen hatékonyak. – Most már Luis egészségéért aggódsz? – húzza fel a szemöldökét Holly. – Dehogy – válaszolom bosszúsan. – Szerintem a hetedik mennyországban érzi magát a tegnap éjszakai hancúrozás után – mondja. – Gondolod, hogy lefeküdtek? – szedem össze minden erőmet, hogy a hangom közömbösen csengjen. – Tudom, hogy lefeküdtek – mondja sokat sejtető hangon. Alberta hajnali háromkor jött ki Luis szobájából, és úgy nézett ki, mint a macska, amelyik éppen kinyalta a tejfölös bödönt. – Honnan tudsz ilyen dolgokat? – rázom a fejem lenyűgözve. Titokzatosan mosolyog. – Soha nem adom ki a forrásaimat. Egyébként Luis akár bajba is kerülhet Simonnál, ha nem szedi össze magát ma az időmérésen. – Készen vagytok? – csattan fel Frederick, ahogy hozzánk ér. – Igen, főnök! – válaszoljuk kórusban. – Akkor kifelé mindketten a tálalóhoz! Tíz perccel később épp azon küzdök, hogy a gyomrom fel ne forduljon a sülő szalonna illatától, mikor a meglehetősen zilált kinézetű Luis bukkan fel az étkező ajtajában. Nem borotválkozott, és napszemüveg van rajta, pedig mindenki tudja, hogy Simon szereti, ha a pilótái adnak a külsejükre. Egyenesen hozzánk jön. – Mit adhatok? – kérdezi Holly a szokásos élénkségével. – Csak kávét. Jó erősét – teszi hozzá. – Hallom, jól telt az éjszaka? – nézek rá hidegen.

– Neked aztán jól felvágták a nyelved! – válaszolja nem túl barátságosan. Tulajdonképpen óvatosabbnak kellene lennem, nem szabadna így beszélnem egy „nagyra becsült” pilótával, de amikor Luisról van szó, egyszerűen nem bírok magammal. – Te sem vagy valami nagy formában ma reggel – teszi hozzá, még mindig engem nézve. – Köszönöm, kedves uram, maga aztán tudja, hogyan tegyen egy hölgy kedvére. – Pontosan ezt mondták nekem tegnap éjszaka is. Leesik az állam a választól. Luis fogja a kávéját, és kényelmes léptekkel elsétál. – Hallottad, mit mondott nekem? – csattanok fel. – Igen, igen, de téged sem kellett félteni – emeli az égre a szemét Holly. – Az első pillanatban tudtam, hogy Alberta egy pilótavadász, amint megpillantottam – mondom ingerülten. A Forma–1 berkeiben így hívjuk azokat a nőket, akik a pilótákat próbálják megfogni maguknak. – Különben meg mit érdekel téged? – kérdezi Holly. – Ki nem állhatod a pasit. – Egy bunkó – mondom, megerősítendő, hogy érzek vele kapcsolatban, ha eddig nem lett volna világos. – Ugyanakkor átkozottul jóképű – vágja rá Holly. – Jóképű?! – horkanok fel. – Hogy mondhatsz ilyet? – Csak nevet rajtam. – Nézd csak, a szőke herceg – bök az ajtó felé, és felnézve látom, hogy Will sétál be. A tálalóasztal felé tart, és valahogy máshogy néz ki, mint az emlékeimben. Meg mertem volna esküdni rá, hogy kerekebb az arca. – Minden rendben? – kérdezi. Holly, látván hogy nem reagálok azonnal, diszkréten oldalba bök. – Szia, mit adhatok? – kérdezem meleg hangon, hirtelen magamhoz térve. – Ez nagyon jól néz ki – mondja a szalonnára nézve –, de jobban teszem, ha inkább abból eszek – mutat Holly müzlijére. Kedvetlenül nézem, ahogy Holly kiszolgálja. – Bulizni voltatok tegnap a fiúkkal? – kérdezi egyenesen rám nézve. – Honnan tudod…? …Egy kissé fáradtnak tűnök, ugye? – Nem, csak néhány srác mesélte, hogy kint voltatok a városban. Jó buli volt? – Isteni – mondom, és minden porcikámban, a fejem búbjától egészen a rózsaszínre festett lábujjkörmökig, elönt a jó érzés. Rólam beszélgetett! – Merre voltatok? – St. Kilda városrészben. Szemben a… – Ismerem. – Sovány, félzsíros vagy zsíros? – szakítja félbe a beszélgetést Holly, az ezüst tejeskancsókra mutatva. – Félzsíros. Tejet tölt a tányérba, és Will elveszi. – Mit kérsz inni, egy kávét vagy valami mást? – kérdezem. – Narancslevet, köszi. Amint a kezébe adom a poharat, a kezem megremeg egy kissé. Elvigyorodik, és a kezemre bök. – Ez most a motorbaleset vagy az alkoholmegvonás következménye? Tulajdonképpen csak arról van szó, hogy teljesen felkavar, hogy ennyire közel lehetek hozzád, gondolom. De persze hazudok, és azt mondom, hogy valószínűleg az alkohollal függ össze. – Velünk kellett volna jönnöd! – tör ki Hollyból. – Ugyan – válaszolja. – Túlságosan elkötelezett – mosolygok rá melegen. A szemem sarkából látom Hollyt, és egyszerűen tudom, hogy pillanatokon belül kitör belőle a nevetés.

Will vidáman felhúzza a szemöldökét, feltartja a müzlit és a narancslevet, miközben elhátrál az asztaltól. – Jobb lesz, ha ezeket elpusztítom. Később találkozunk. – Naná – mondom ragyogva. – Hát, ezt enyhén túlzásba vitted – kiált fel Holly, mikor Will már nincs a közelben. – Nem is – dünnyögöm. Az étkező közvetlenül a pilóták garázsa, azaz a boxutca mögött van, úgyhogy később, mikor az időmérő edzések már nagyban folynak, Frederick elenged, hogy nézzük egy kicsit. A garázs olyan, akár egy méhkas. Luis autója körül fekete, fehér és aranyszínű egyenruhás szerelők tömege rajzik. Azt hiszem, Dant látom, amint a vezetőszárny fölé hajol, de nehéz megmondani. Minden szerelőnek kötelező a védőruha, ami a fejük búbjától a lábujjukig betakarja őket, úgyhogy nehéz megmondani, ki kicsoda. De Dan észreveszi, hogy nézem, és odainteget, majd ismét belefeledkezik a munkájába. Will a pályán van, ezért az ő garázsának a végében állunk, és nézzük minden irányból, ahogy hat képernyő közvetíti az eseményeket. – Hé! Felnézek, és látom, hogy egy magas szerelő áll előttem. Bukósisak van a fején, úgyhogy bekukucskálok, és látom, hogy Pete az. Ő Will autójának a vezető szerelője. – Hogy vagy? – próbálom túlkiabálni a boxutca túloldalán elhúzó autók fülsiketítő zaját. – Király! – kiabálja vissza. – És igen! A kiáltást több szerelő is visszhangozza, akik szintén a képernyőt figyelik. Felnézek, és látom, hogy Will az első helyre került, amit Forma–l-es berkekben pole pozíciónak hívnak. – Szuper! – kiáltok fel. – Még nincs vége – kiabál vissza, majd a többiekhez fordul – beáll! Mindannyian kirajzanak a boxutcába. Ahogy Will beáll, Luis autója száguld ki mellettünk a garázsból. Az autó kamerával van felszerelve, és mi nézzük, ahogy száguldva veszi a kanyarokat, autója nagyokat ugrik a pályaszegélyen, ahogy az ideális ívet, a lehető leggyorsabb utat választja. Általában a pilóták az autójuk volánjánál maradnak az időmérők alatt, és a fejük felett elhelyezett tévén követik a pályán zajló eseményeket, de Pete ma megkéri Willt, hogy szálljon ki, amíg néhány igazítást végeznek az autóján. Nem nézem tovább, mi történik Luissal a pályán, inkább Will felé irányítom a figyelmem. Leveszi tengerészkék-ezüst sisakját, majd a tűzálló fejvédőt is lehúzza a fejéről. A haja tincsekben áll az izzadságtól, és ahogy hátrasöpri az arcából, hirtelen fejbevág egy kép, amint együtt vagyunk az ágyban. Önkéntelenül megrázom a fejem, és kényszerítem magam, hogy visszaforduljak a képernyő felé. Luis sisakja élénkzöld, és be kell ismernem, hogy akármilyen cifra is, kiválik a tömegből. Érzem, hogy valaki mellém lép, és odafordulva látom, hogy Will az. Érzem a testéből kiáradó meleget, és a karja az enyémhez súrlódik, amitől egyszerre földbe gyökerezik a lábam. A szemem sarkából figyelem, ahogy a képernyőt bámulja. Az állkapcsa megfeszül az izgalomtól, majd elengedi magát. A képernyőre pillantva látom, hogy Luis az ötödik a mezőnyben, de folyamatosan változik a helyzet, és hirtelen egy másik versenyző kerül az első helyre. – Vissza kellene mennünk – mondja Holly. Will hozzánk fordul, és odabólint nekünk, mielőtt ismét visszafordítaná tekintetét a képernyők felé, hogy lássa, jelenleg a harmadik helyet foglalja el a holnapi rajtnál. – Will! – kiált oda az egyik szerelő. – Daisy! – sürget Holly, miközben én szórakozottan figyelem, ahogy Will visszamegy az autójához, és visszaveszi a sisakját, majd beszáll. – Frederick nem fogja hagyni, hogy megnézzük a versenyeket, ha túl sokat szórakozunk vele.

– Oké, oké, jövök már. – Őrülten szeretnék itt maradni és látni, hogy sikerül-e Willnek visszaszereznie a vezető helyet, de nagyon úgy tűnik, kénytelenek leszünk kivárni a verseny végét a hírekért. Frederick még csak a konyha közelében sincsen, mikor visszaérünk, és nem tehetek róla, de ingerültnek érzem magam. Tavaly egyáltalán nem érdekelt a verseny, fura, hogy minden mennyire megváltozott, mióta Will a csapat tagja. Holly nem foglalkozik a hangulatommal, folytatja a szendvicsek tálcára rakását. – Jössz? – kérdezi tőlem, és felhúzza gyönyörűen formázott szemöldökét. – Tisztában vagy vele, hogy munka közben is nézheted, ugye? Teljesen megfeledkeztem a hatalmas képernyőről az étkezőben. Gyorsan megpakolom a tálcámat kengurukebabbal és miniburgerekkel. Amint a túlfűtött hangulatú vendégek közelébe érünk, látjuk, hogy Luis az első helyre tornázta fel magát, míg Will még kint van a pályán, és az utolsó körét futja. Képtelen vagyok egyenesen tartani a tálcát, és mivel amúgy sem érdekel senkit az evés ebben a pillanatban, visszahúzódok, és Willre koncentrálok, ahogy befordul az utolsó kanyarban, rá az egyenes szakaszra. Meg tudja csinálni? Igen! Mindenki éljenez, ahogy visszaszerzi csapattársától az első helyet, ami azt jelenti, hogy holnap a miénk az első két rajtpozíció. Kimagasló eredmény két új pilótától és egy csapattól, amelyik általában negyedikötödik helyezést ér el a bajnokságban. Tűkön ülök, amíg azt várom, hogy a pilóták és a csapat végre visszatérjen az étkezőbe. Fredericktől azt az utasítást kaptuk, hogy gondoskodjunk róla, hogy egész délután és este folyjon a pezsgő, és csak remélni tudom, hogy Will is csatlakozik az ünnepléshez. Nemsokára meglátom odakinn, ahogy Luis és Simon társaságában interjút ad a sajtónak, de vissza kell térnem a munkámhoz, és mire legközelebb odanézek, már egyikük sincs ott. – Gondolom, most beszélik meg az időmérő eredményeit – mondja Holly, mintha csak a gondolataimban olvasna. Mosolyt varázsolok az arcomra, és visszatérek a munkámhoz, miközben várom, hogy ismét megjelenjenek. Mikor Luis végre megérkezik, hirtelen öröm fog el, de csapattársának se híre, se hamva, és órákkal később, mikor végül befejeződik az ünneplés, furcsán üres szívvel térek nyugovóra.

Harmadik fejezet – Ez Kylie Minogue volt! – mutat izgatottan kifelé Holly. – Menjünk, lessük meg! Ma van a verseny napja, hatalmas a nyüzsgés. A szponzoraink többsége itt tolong a boxutcában, és Frederick megengedte, hogy a kiszolgáló személyzet egy része megnézze a startot. Az előkészületek ugyanolyan izgalmasak, mint a verseny maga. Milliónyi híresség van jelen az eseményen, és léptennyomon tévéstábokba botlik az ember. Hollyval rém kíváncsiak vagyunk, ki más hírességet tudunk még felfedezni Kylie-n kívül, így egészen a boxutca faláig furakodunk előre a tömegben. A pilóták és autóik már felsorakoztak a rajthoz, de korábban egy kamion hátuljában tettek egy tiszteletkört a pályán, és hallottuk, amint a távolban szólnak a sípok és dudák, amelyekkel a több ezernyi néző köszöntötte őket a lelátókról. Willt keresem, de csak az autóját látom, legelöl. Észreveszem Luis élénkzöld sisakját, és látom, hogy gridgirlök koszorúja veszi körbe, akik vele fényképezkednek. Micsoda idióta! Gridgirlnek vagy „esernyős lánynak” azoknak a modelleket nevezik, akik a startnál állnak, és esernyőt tartanak a pilóták feje fölé, hogy azzal védjék őket a naptól. Máskor transzparenseket tartanak, rajtuk a rajtszámmal. Nem lep meg, hogy Luis élvezi a lányok felől ráirányuló figyelmet, a legtöbb pilóta így van ezzel. Kiszúrom Emilio Rizzót, egy harmincas évei közepén járó olasz pilótát, aki úgy tesz, mintha az egyik lány mellét akarná megmarkolni. – Ennek aztán nagyon fog örülni a felesége – kommentálja Holly, aki szintén tanúja a jelenetnek. – Igazi szoknyavadász ez a pasi. A legtöbb versenyzőnek van felesége vagy barátnője. Elég sokukat láttam már, mióta itt dolgozom. Néhányuk szupermodell szépségű – sőt Benni Fisher Németországból egy elég híres színésznővel jár –, de a többiek csak egyszerű, helyes, hétköznapi lányok. Majdnem mindannyian eljönnek a versenyekre, hogy drukkoljanak a pasijuknak. Kíváncsi vagyok, vajon Willnek hiányzik-e az ő barátnője… – Ha annyira szeretné, biztosan itt lenne ő is, nem? – Ha ki szeretne kit? – néz rám összezavarodva Holly. – Will barátnője. Holly rácsap a karomra. – Hagyd abba. Különben is, azt hiszem, Laura ezen a hétvégén egy jótékonysági est szervezésével van elfoglalva Londonban. Laura. Tehát így hívják. – Láttad már őket együtt? Tudod, élőben? – Ööö, igen, ott volt a tavalyi Angol Nagydíjon. Egyébként Will szülei is. Nagyon hidegek és távolságtartóak. Az apja valami nagykutya a bankszférában, az anyja pedig egy társasági hölgy. – Aha, értem. És Laura milyen? Ő is távolságtartó? Holly elhúzza a száját, ahogy rám néz. – Nem. Nagyon kedvesnek tűnt. Szőke. Helyes. És nagyon csinos. – Oké, elég! Elvigyorodik és elfordul.

Borús ma az idő. Reggel esett, de azt mondják, a verseny végéig kitart ez az időjárás. Nemigen van szükség a 30-as napvédő krémre, amit ma reggel magamra kentem. Igen, igen, tisztában vagyok vele, hogy az UV sugarak még így is áthatolnak, meg minden, főleg errefelé, ahol annyira vékony az ózonréteg, de ennek ellenére örülök neki, hogy Frederick nem kényszerít minket a sapkaviselésre. A mai egyenruhánk nadrág helyett szoknya. Minden csapat uniformisát nagymenő divattervezők készítik, és a különböző napokra mindig másik egyenruhát kapunk. Amikor utazunk, fekete és aranyszínű nadrágkosztümöt viselünk, a pénteki edzésen fekete nadrágot és fehér blúzt, szombaton és vasárnap pedig fekete szoknyát fehér díszítéssel és arany selyemblúzzal. Az egyenruhák sokkal jobban néznek ki a valóságban, mint így elmondva. És ha elveszítesz egy ruhadarabot, vagy eladod az eBay-en, komoly bajba kerülsz. Olyannyira, hogy az egyik lányt lapátra is tették tavaly emiatt. A másik, amit semmiképpen sem veszíthetsz el, a belépőkártya. Ez olyan, mint egy síbérlet. A nyakunkban lóg, és le kell húzni ahhoz, hogy a biztonsági ajtókon át bejussunk a paddockbu. A paddock az a terület, ahol a boxutca és a csapatok táborhelye található – ezek a helyek tiltott területek a látogatók részére –, de a mi kártyáink mindenhova belépést biztosítanak. Ritkák, mint a fehér holló, minden csapat csak meghatározott számú ilyen belépőt kap, úgyhogy tisztában vagyok vele, milyen szerencsés vagyok. Ahogy közeledik a verseny kezdete, a rajtvonal környékéről lassan elfogynak az emberek. Egy utolsó pillantást vetek Will autójára, és sikerül megpillantanom a pilótafülkében a tengerészkék és ezüst sisakot. Már be van szíjazva. Holly és én, akárcsak a csapattagok többsége, elhagyjuk a rajtrácsot, és sietünk vissza a garázsba, a tévéképernyők elé. A motorok zaja fülsiketítő, ahogy a húsz-egynéhány pilóta nekikezd a felvezető körnek, és cikkcakkozik egyik oldalról a másikra az egyenes szakaszokon, hogy felmelegedjenek a gumik. Végül az autók az utolsó kanyarból befordulnak a boxutca előtti egyenesbe, és elfoglalják az időmérőn elért rajtpozíciójukat. Feszült a hangulat, ahogy a startvonal felett elhelyezkedő öt rajtlámpa egyesével kigyullad: piros, piros, piros, piros, piros, majd mind elalszik, és start! Will jól rajtol, és gond nélkül veszi az első kanyart, de a negyedik helyről induló pilóta – a kanadai Kit Bryson – a belső íven jön fel, és elorozza Luis elől a második helyet, aki így a harmadik helyre szorul vissza. A következő körök alatt Will kezd elszakadni a többiektől, de ekkor egy baleset történik a pályán, és elővigyázatosságból behozzák a biztonsági autót. A biztonsági autó lelassítja a többi autót, hogy lehetőség legyen eltakarítani a hulladékokat, ennek következtében az autók ismét feltorlódnak, és Kit Brysonnak is alkalma van feljönnie Willre. Amikor megjelenik a zöld zászló, és a verseny ismét felpörög, Willnek sikerül megőriznie az első helyét. Néhány kör múlva azonban valami gond támad. Füst száll fel Will autójából, amit látva néhány szerelő elkáromkodja magát. Kisietnek a boxutcába, de Will nem jut el az utolsó kanyarig sem, mielőtt a motor végképp feladja. Lehúzódik az egyik kavicságyra – ezeknek az a szerepük, hogy a kicsúszó versenyautókat lelassítsák – és a képernyőn látjuk, ahogy kiszáll az autóból, miközben pályabírók hada veszi körbe a járművet. Simon a boxutca falán található irányítópultnál ül egy sor számítógép előtt. Az egyik kamera oldalról ráközelít fagyos arcára. Egy másik képernyőn Will látszik, amint elindul a boxutca felé. Holly megrángatja a blúzom ujját. – Vissza kellene mennünk – mondja az örök megbízható. Vonakodva követem, miközben azt kívánom, hogy bárcsak ott lehetnék, mikor Will visszaér. Húsz perc telik el, mialatt minket Hollyval lefoglal a kivetítőket bámuló vendégek kiszolgálása étellelitallal. Luisnak nem sikerült leelőznie a kanadait, bár volt néhány jó próbálkozása. Épp az eseményeket figyelem a képernyőn, mikor belép Will. A tömeg megtapsolja, és ő köszönetképpen feléjük int, majd folytatja az útját a számára fenntartott szoba felé. Teljesen egyedül van. A barátnője, de még a szülei sincsenek itt, hogy megvigasztalják. Kíváncsi vagyok, nincs-e szüksége valamire. A lábaim maguktól kezdenek a szobája felé vinni, még mielőtt időm lenne megállni, és elgondolkozni, jó ötlet-e. Még akkor sem állnak meg, amikor kezdenek kétségeim támadni, s végül ott találom magam az

ajtaja előtt, a kezem kopogásra emelve… Mi a csudát csinálok? Az ajtó kinyílik, és ő ott áll, az overallja derékig letolva, meztelen felsőteste csillog az izzadságtól. – Ööö, szia – mondja óvatosan. – Bocs, hogy zavarlak – mondom gyorsan, összeakadó nyelvvel. – Csak gondoltam, megkérdezem, ne hozzak-e neked valamit. Egy italt, valamit enni, tiszta ruhát… – Ami azt illeti, nem találom a csapatpólóimat. Volt itt egy egész kupaccal valahol – néz körül a szobában. – Körülnézzek? – kérdezem. Arrébb áll, és int, hogy menjek be. A pilóták szobái a világ különböző pályáin nem túl nagyok, de arra megfelelnek, hogy nyugodtan, békében kipihenhessék magukat. Remegnek az ujjaim, ahogy egy kis szekrény fiókjait nyitogatva vadászok Will pólóira. Az egyik szekrény alján egy kis fekete csapattáskát találok, pont olyat, mint amilyen nekem is van. – Lehetséges, hogy ebben vannak? Megvonja a vállát, úgyhogy kiveszem és kinyitom. Tele van a csapat egyencuccaival. – Aha! – mondja. – Eddig még nem jutottam a keresésben. – Hiányzik anyuci – húzom. Előveszem a pólót, amit ma kell viselnie, és odaadom neki. – Mi a helyzet a gatyáddal? Megrántja az overallból kilógó alsógatyája gumiját. – Mi van vele? Rögtön lángra gyúl az arcom. – Úgy értem, a nadrágod! Mi az Egyesült Államokban gatyának hívjuk… Kuncogni kezd. – Tudom, csak ugratlak. Ne aggódj, innen már rendben leszek. – Oké, akkor rendben – próbálom összeszedni magam, miközben kihátrálok a szobából. – Hozhatok neked valami mást? Egy italt? Ételt? Igen, ez jó volt, Daisy, csak maradj hivatalos. – Nem – komolyodik el ismét. – Valószínűleg muszáj lesz kimennem, hogy a szponzorokkal jópofizzak egy kicsit – mutat az ujjával az étterem felé. – Rendben – fordulok meg, és gyorsan elszelelek. – Kösz – kiált utánam. – Hol jártál? – kérdezi Holly, mikor visszaérek. – Csak nem Will szobájából jössz? – kérdezi hitetlenkedve. – Ööö, de. – Mit csináltál ott? – Ne éld bele magad, csak a pólóját segítettem megtalálni. – Holly az égre emeli a tekintetét, én pedig sietek megmagyarázni. – Tudod, amióta Jennifert kirúgták, a pilótáknak nincs külön segítségük, aki kéznél lenne ilyen esetben. Jennifer volt tavaly megbízva azzal, hogy Sandróról és Marcusról – Will és Luis elődjeiről – gondoskodjon. Ő volt az a cretina, aki eladta a cuccait az eBay-en. – Hmm – ugrat Holly, gyanakvó képet vágva. – Értem. – Jobb lesz, ha megyek, és kiszolgálom ott azt a népséget. – Beszaladok a konyhába, és felpakolok egy tálcányi szendvicset. Néhányan tapsolnak, ahogy a képernyőt bámuló csapat közelébe érek. Egy pillanatra összezavarodok, mert azért ennyire csak nem lehetnek éhesek, de aztán rájövök, hogy Will lépked mögöttem, aki közben előbújt a szobájából. Ez rémesen ciki lehetett volna. Már kezdtem volna mosolyogni és megköszönni az éljenzést. Félreállok, hagyom, hogy kezet rázzon a szponzorokkal. Sokan sajnálkozásukat fejezik ki. Egy

nagydarab amerikai hozzám fordul, és odakiált, „az ég szerelmére, adjanak már enni valamit ennek az embernek!” – majd nevetni kezd saját, rettentően szellemes megjegyzésén. Will rám vigyorog, és elvesz egy rákocskás nyársat. A verseny a végéhez közeledik, és Luis még mindig a második helyen áll, bár Kitnek sikerült némileg növelnie a távolságot kettejük között. Túl vannak a boxutcás kiállásukon is, de Luisnak csak nem sikerül közelebb kerülnie. Úgy néz ki tehát, hogy Luis – és a csapat – nyolc ponttal fog távozni az Ausztrál Nagydíjról. Egy győzelemért tízet kaptunk volna, és Will ugyebár nem kap semmit ez esetben. Megpihenek egy kicsit, hogy nézzem, amint az autók az utolsó köreiket futják. Nehéz lehet Willnek itt ülni, és végignézni, hogyan veszi el tőle a dicsőséget a csapattársa. Ez Luis első éve a Forma–1 világában, és ezzel a teljesítménnyel a figyelem középpontjába fog kerülni. Will feláll velem szemben. A társaság nagy része felé fordul, hogy megbámulja. – Jobb lesz, ha csatlakozom a többiekhez a boxutcában – mondja. A legfontosabb szponzorok már visszatértek a garázsba, úgyhogy az emberek többsége ülve marad, és bánatosan nézi, ahogy a csapat leghíresebb tagja kifelé indul. Will megfordul, és egyenesen szembe találja magát velem. – Daisy, jössz a boxutcába? – hallom, ahogy Holly hív, és amikor hátranézek, a vállam felett látom, hogy most jött ki a konyhából, ami azt jelenti, hogy Frederick elengedett minket. – Ööö, persze! – kiabálok vissza, miközben zavartan oldalra lépek, hogy elengedjem Willt. Ő azonban udvariasan előreenged, így az én vezetésemmel hagyjuk el a helyiséget. Ahogy hármasban ballagunk a füvön és az aszfalton keresztül a boxutca felé, reménytelenül próbálok kitalálni valami beszédtémát. A garázs már csak néhány méterre van tőlünk, és én legszívesebben bokán rúgnám magam, hogy semmi nem jut az eszembe. Ba-rát-nő-je van!!! Igen, tudom, ezen kívül. Na mindegy, már úgyis megérkeztünk. Néhány szerelő odainti Willt a képernyők elé. Mi is csatlakozunk Hollyval, és együtt nézzük végig az utolsó néhány kört. Végül a fekete-fehér kockás zászló leinti a versenyt, és Luis oldalán a garázsban mindenki vad éljenzéssel és ölelkezéssel ünnepli a második helyet. Will oldalán valamivel visszafogottabbak az emberek, de udvariasan megtapsolják az eredményt. Kiszaladunk, hogy megnézzük a győzelmi kört, és várjuk, hogy Luis visszaérjen. Kiszáll az autójából, és odaszökken a rá váró szerelők közé, egy hatalmas csoportos ölelkezésre. A csődület közepén találom magam, ide-oda rángatnak, könnyedén sodor magával az ünnepi hangulat. Arra gondolok, hogy ha Luis nem rontotta volna el a rajtot, megnyerhette volna a versenyt. Talán ideje lenne, hogy leszokjon az éjszakázásról… Kíváncsi vagyok, Simonban is felmerült-e hasonló gondolat. Csapatostól vonulunk át, hogy tanúi legyünk a trófeák átadásának, és Hollyval hangosan sikongatunk, mikor a pódiumon álló pilóták pezsgőt spriccelnek ránk és a körben álló tömegre. Végül befelé indulnak, a sajtókonferenciára. Körülnézek, de nem látom Willt, aztán mégis kiszúrom, ahogy épp interjút ad egy tévéstábnak. Komolynak tűnik. Igazi profinak. Ebben a pillanatban felém pillant, és ahogy tekintetünk összeakad, mintha elbizonytalanodna egy másodpercre. Gyorsan visszafordul a riporter felé, és folytatja. Ahogy Hollyval visszatérünk a garázsba, hogy a képernyőkön kövessük a sajtótájékoztatót, túlságosan is elfoglalnak a saját gondolataim ahhoz, mintsem hogy koncentrálni tudjak. Órákkal később, amikor mindannyian a takarítás kellős közepén vagyunk, Simon a vezetőknek fenntartott lakosztályba hív. Holly és Frederick rémülten követnek tekintetükkel, ahogy rohanok utána, attól tartanak, hogy kirúg, mert összetörtem a csapat egyik robogóját. A lakosztályba érve Simon int, hogy helyezkedjek el az egyik kanapén, míg ő velem szemben foglal helyet. – Hogy tetszik itt minálunk? – kérdezi, miközben szürkéskék szemével az arcomat fürkészi. Meglehetősen jóképű pasi ez a Simon. A negyvenes évei közepén járhat, az arca napbarnított, a haja rövid, amit a nap szívott szőkére. – Minden rendben – hebegem.

– Nem tervezed, hogy mostanában elköszönsz tőlünk? – Nem, persze hogy nem. – Remek – vágja rá. – Daisy, mint tudod, tavaly itt volt nekünk Jen, hogy a fiúkról gondoskodjon. – Jenniferre gondol, a lányra, akit korábban említettem. Bólintok, egyszerre kíváncsian és megkönnyebbülten, hogy nem a robogóbalesetemről van szó. – Ebben az évben úgy gondoltam, hogy másképp csináljuk, és mindenki besegít. – Igen? – De az egyik fiú megkérdezte, hogy nem térhetnénk-e vissza a tavalyi felálláshoz. Az egyik fiú? – Értem… – Arra lennék kíváncsi, hogy lenne-e kedved elvállalni a munkát? Elakad a szavam a meglepetéstől. Will engem akar? Nem létezik, hogy Luis kérte volna. – Nagyjából ugyanaz lenne a dolgod, mint eddig – folytatja –, segíteni Fredericknek és gondoskodni a csapat többi tagjáról, de ugyanakkor közvetlenebb kapcsolatban állnál Willel és Luissal – és persze velem, ha szükségem van segítségre valamiben. Tetszene így neked? Fel sem merül benne, hogy nemet mondanék. – Igen! Remekül hangzik! – Rendben. – Feláll, jelezvén, hogy a megbeszélésnek vége. Visszasétálok a konyhába. Amint meglátnak, Holly és Frederick egyből tudják, hogy nem rúgtak ki. – Mi történt? – kérdezi Holly mosolyogva. – Megkaptam Jennifer munkáját – válaszolom, kissé még mindig kábultan. – Jen munkáját? – kérdez vissza gyanakodva. – Igen, gondoskodnom kell Willről, Luisról és Simonról… – Ó! – Meglepettnek tűnik. – Örülök neki – mondja, és folytatja a munkalapok tisztítását. Azt reméltem, hogy ennél azért jobban velem örül majd, de talán Frederick jelenléte feszélyezi. És ha már Frederickről van szó… – Ez még nem jelenti azt, hogy mosogatnod már nem kell – veti oda mogorván, a mosogató felé bökve. De ahogy lassan felfogom, hogy mi is történt, még az elém tornyosuló, Eiffel-torony magasságú koszostányér-halom sem elegendő hozzá, hogy letörölje a mosolyt az arcomról.

Negyedik fejezet Nem tudom felidézni, hogyan is néz ki Will. Voltak már máskor is erőteljes fellángolásaim, amikor ugyanez történt. Tinikorom óta mindig így van. Keményen koncentrálok, és próbálom feleleveníteni Will arcát. Azok a kék szemek… Igen, megvan! És szinte ugyanabban a pillanatban már el is illan a kép. Felkapcsolom az olvasólámpámat, és kimászok az ágyból. Az öltözködőasztalkán egy halom képes újság hever, felkapom őket, és addig keresgélek, míg egy hetekkel korábbi kiadás nem akad a kezembe. Will néz vissza rám a borítóról, de nem, valahogy nem stimmel. Valami hiányzik. – Daisy, azonnal kapcsold le azt az istenverte lámpát! Engedelmeskedek Hollynak, gyorsan ledobom az újságot, és visszamászok az ágyba. – Bocsi – suttogom. A mellettem levő ágyban Holly felnyög, és lelöki magáról a takarót. A levegő nagyon párás és meleg. Kuala Lumpurban vagyunk, és négy napja láttam Willt utoljára. Holly és én egyenesen iderepültünk hétfő délután, és egy hétre a verseny után is itt maradtunk Langkawi szigetén egy kis vakációra. Érintetlen part, kristálytiszta tenger és pálmafák tömege… Mikor az ember ilyen csodálatos helyen lehet, mint Malajzia, hülyeség lenne nem kihasználni a lehetőséget. Néhány nappal ezelőtt találkoztunk Frederickkel, hogy segítsünk neki felfedezni a helyi piacokat, és felállítsuk a vendéglátóegységünket a pályán. A szerelők tegnap érkeztek, és ma megjönnek a pilóták is. Az izgalom, hogy végre újra láthatom Willt, nem hagy aludni. Még csak hajnali fél négy van, és nekünk ötre kell a pályán lennünk. Rémesen fogok kinézni, de nem tudok mit tenni ellene. Will is itt van már néhány napja Kuala Lumpurban a személyi edzőjével, hogy hozzászokjon a környezethez. Végig tűkön ültem, hátha véletlenül egymásba botlunk, de sajnos ennek nem sok esélye van egy ekkora városban. Ők Simonnal és a többi vezetővel együtt másik hotelben szálltak meg. És persze Luis is velük van. Egy idő múlva Holly visszakapcsolja a lámpát. – Nem tudsz aludni? – kérdezem. – Hála neked – zúgolódik. – Túlságosan meleg van itt – próbálok olyan magyarázatot találni, ami lehetővé teszi, hogy még véletlenül se merüljön fel egy bizonyos pilóta neve. – Akkor minek kellett kikapcsolnod azt az átkozott légkondicionálót az éjszaka közepén? – Akkor meg túl hideg volt – felelem ártatlanul. Csak hümmög, miközben kiugrik az ágyból, és a zuhany felé veszi az irányt. Egy óra múlva kint vagyunk a pályán, és nekem csakúgy pezseg a vérem az adrenalintól. – Túladagoltad magad kávéval? – kérdezi Holly, amikor egy éppen belépő csapattag látványára összerázkódom. Visszamegyek a konyhába, a nyomomban Hollyval. Épp azt tudakolnám Fredericktől, hogy mit segíthetnék, amikor valaki a nevemet kiáltja az ajtóból. Hollyval egyszerre fordulunk oda, és látjuk meg Simont. Biccent, hogy menjek oda hozzá. – Szia, Simon. Mit tehetek érted? – Köszönöm, e pillanatban semmit, de nem tetszik nekem, hogy nem laksz velünk egy hotelben. A következő versenyre meg kell oldanunk ezt a problémát.

– Rendben… – Beszélj Allyvel – veti oda a válla felett, ahogy kimegy a konyhából. Ally Simon személyi asszisztense Angliában. Ő tartja a kapcsolatot a csapat utazási irodájával, sok más egyéb elfoglaltsága mellett. – Hát ez meg mi volt? – kíváncsiskodik rögtön Holly, és én beavatom a részletekbe. – Ó! Akkor mostantól nem lakhatunk egy szobában! – Csak Bahreinről van szó. Amint visszaérünk Európába, úgyis mindannyian ugyanabban a hotelban fogunk megszállni, nem? – Gondolom… – Minden rendben lesz. – Legalább neked jó lesz – mosolyodik el halványan. – Igazándiból szívesebben maradnék veled. – Na persze! – kiált fel. – Mostantól nyugodtan kukkolhatod majd a hercegedet! – Pszt! – szólok rá. – Különben is mi az, hogy kukkolhatom? – kérdezem sértődötten. – Láttam az újságot, amit az éjszaka közepén nézegettél… – Nem az éjszaka közepén, már reggel volt! És különben is, leszállnál rólam? – Bocs. – Majd suttogva teszi hozzá. – Érezd magad szerencsésnek, én valószínűleg Klausszal és Gertruddal osztozom majd egy szobán. – A német házaspár irányába néz, akik szorgalmasan dolgoznak az egyik pult felett. Klaus lefejez egy rákot, és átadja Gertrudnak, aki befejezi a pucolást, majd jöhet a következő rák. Hát nem furák? – mondja a tekintetem, ahogy Hollyra pillantok, mielőtt hozzátenném: – Édes hármas? Undorodva horkan fel, és a karomra csap egy nedves mosogatóronggyal. – Aúúú! – kiáltok fel. – Daisy! – dörren rám Frederick, úgyhogy gyorsan letörlöm a vigyort az arcomról. Pont időben megyek ki a konyhából a felszolgálóasztalhoz, hogy lássam, amint egy barna bőrű, fekete hajú alak sétál be. – Szia, Luis. Mit adhatok? – kérdezem szándékosan unott hangon. – Feketekávét. Frederick irányába pillantok, aki épp most ül le egy megbeszélésre Tarquinnal, Will személyi edzőjével és táplálkozási tanácsadójával. Luis hátrapillant a válla felett, és a jelenet láttán vigyorogva fordul vissza. – Szalonnát és tojást is kérek – mondja. – Nem lenne szükséged neked is egy táplálkozási tanácsadóra? – kérdezem, miközben egy tányérra pakolom a jó zsíros reggelit. – Semmi szükségem rá – válaszolja. Felemeli a kávéscsészét, és fújni kezdi a kávét, miközben sötét szemeivel engem néz a csésze pereme fölött. Egyet nem értésem jeleként felhúzom a szemöldököm, és felé nyújtom a tányért. – Szóval – mondja, és nem veszi el tőlem a tányért –, úgy hallom, te lettél a megbízott cukorfalat. – Hogy micsoda?! – csattanok fel. – Cukorfalat. Még sosem hallottad ezt a kifejezést? Így hívunk titeket, itt dolgozó lányokat. – Cukorfalatnak hívtok minket? – kérdezem elborzadva. – Igen – vonja meg a vállát. – Ne rám haragudj, nem én találtam ki – teszi hozzá nyugodtan. – Hello, Luis – bújik elő Holly a konyhából. – Úgy látom, éhes vagy – néz le a tányérra, amit még mindig a kezemben tartok. – Nem hiszem el, hogy képes vagy ezt enni müzli helyett. – Hmm – vet egy pillantást a tányérra –, talán mégis inkább azt választom. – Szóval ezt mégsem kéred? – bökök a kezemben tartott tányérra.

– Nem, köszi – mondja, és van képe rám kacsintani. Ingerülten hátat fordítok, és a tálalóasztal mögött elhelyezett szemetesbe lapátolom a tányérja tartalmát. Mire visszafordulok, Holly már javában szedi neki a müzlit. – Még egy kis mogyorót hozzá? – kérdezi. Luis kedvesen igent int. – Hallottad, hogy minek hívott engem – minket – az előbb? – kérdezem a bosszúságtól eltorzult hangon. – Nem, minek? – kérdezi, miközben bocsánatkérő mosolyt lövell Luis felé. – Cukorfalatnak! – robban ki belőlem. Holly felnevet. – Ez a becenevünk, Daisy. – Mi, a tiéd és az enyém? – és most már tényleg nagyon kellemetlenül érint ez a meglepetés. – Dehogy – legyint elhárítóan a kezével. – Mindannyiunké. Az összes hoszteszlányt így nevezik, minden csapatnál. Ez a szeretet kifejezése. – Hát, ebben nem vagyok olyan biztos – dünnyögi Luis. Holly átadja neki a színültig telt tányért. – Kérsz hozzá egy proteinitalt is? – kérdezi. Luis lenéz a kezében tartott kávéra, és megrázza a fejét. – Akkor mehetsz. Én csak állok, és bámulok rá. – Mi van? – kérdezi ártatlanul. Ebben a pillanatban megjelenik Will, és az arcom drámaian megváltozhat, mert Luis hirtelen hátrafordul, hogy lássa, ki az, aki így felkeltette a figyelmemet. Amikor észreveszem, hogy Will helyet foglal Tarquinnal és Frederickkel, sietve nekiállok a pultot törölgetni magam előtt, hogy elrejtsem az arcom. Visszanézek Luisra, a szeme csillog. Délután éppen keményen dolgozom, amikor hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. – Hahó, Daisy! – dugja be a fejét az ajtón Pete. – Mit akarsz? – kiáltom vissza incselkedve. – Jössz ma este? – Miért, mi a terv? Viccesen elnéz jobbra és balra, mintegy meggyőződve róla, hogy nincs senki hallótávolságon belül. – Kimegyünk a városba kirúgni a hámból. – Már megint? Nem kellene neked példát mutatnod? – élcelődök. – Mégiscsak te vagy a szerelők főnöke! – Na igen, te meg a cukorfalatok főnöke – vigyorog rám, és látom, ahogy néhány felszolgáló lopva összemosolyog. – Mi a fene van már? – tör ki belőlem. – A mai napig még csak nem is hallottam ezt a kifejezést, ma meg mindenki ezzel jön. Pete-ből kitör a nevetés. – Tudom, Luis mesélte, milyen képet vágtál ma reggel. Már megint ő. – De ő nem jön este, ugye? – Á nem, a szponzorokkal kell mennie valahová. – Egy újabb parti a szponzorokkal? – Ja, állandóan. Utálja az ilyesmit. – Jaj, de sajnálom. Akkor jövök – mondom, megjátszva a sznobot –, de csak ha ő tényleg nem jön. – Nem tudom garantálni, hogy később nem csatlakozik hozzánk… A hotelunk a belvárosban van – minden szerelő ugyanabban a hotelban lakik, ahol mi is –, úgyhogy megbeszéljük, hogy később a szálló bárjában találkozunk. Mivel mi ma megint a korai műszakban voltunk

Hollyval, Frederick elenged bennünket, miután segítettünk a vacsoránál. Szerencsére Klaus és Gertrúd nem járnak minden este bulizni, úgyhogy ők nem bánják. Egy bárba megyünk, ahonnan tökéletes a kilátás az égbe nyúló Petronas-ikertornyokra, melyek fehéren ragyognak az éjszakában. Még egy óra elteltével sem vagyok képes elszakadni a furcsa, muzulmán mecsetekre emlékeztető tornyok látványától, melyeket híd köt össze. Amikor azonban Dan üzenetet kap Luistól, amelyben a hollétünk felől érdeklődik, hirtelen nem érdekelnek már a tornyok. – Ne mondd meg neki! – könyörgök. Dan csak nevet, miközben bepötyögi a választ. – Miért nem kedveled? – kérdezi utána. – Fogalmam sincs, hogyan tudja bárki is kedvelni! – Vétett neked valaha is? – erősködik. – Majdnem elgázolt, és utána ostoba libának nevezett, hogy csak egyet említsek. – Csak ugrat… – Nem igaz! – válaszolom tüzesen. – Oké, oké – adja fel Dan. Később, amikor Luis megérkezik, még mindig rossz kedvem van. Nem veszem észre, hogy jön mögötte valaki, egészen addig, míg már majdnem odaér az asztalunkhoz. – Will! – kiált fel Pete. Elfog a gyengeség, kábultnak és idegesnek érzem magam. Amíg a srácok mind felugranak, hogy kezet fogjanak a pilótákkal, én egy gyors pillantást vetek Hollyra, aki válaszul csak a szemét forgatja. – Csússz arrébb, légy szíves. Felnézek, és Luist látom magam mellett. Valószínűleg nem találja elég gyorsnak a reakciómat, mert a karomat megbökve mutat a mellettem levő székre. Kelletlenül arrébb ülök. – Mi a helyzet, cukorfalat? – kérdezi, miután végre letelepedett. Átható pillantást vetek rá. – Tényleg azt várod tőlem, hogy válaszoljak? Hátradől a székében, a szája széle megrándul – nem túl jó fényviszonyok ellenére is mintha mosolyt látnék bujkálni az arcán. – Te nem kedvelsz engem, ugye? – kérdezi. – Hát ezt meg honnan a csudából veszed? – válaszolom gúnyosan, miközben a szerelők körében ácsorgó Willre pillantok. Luis elnéz az irányába, majd felém hajol, és összeesküvőkhöz méltó hangon súgja nekem. – De őt annál inkább kedveled, nemde? – Elborzadt tekintetemet látva felnevet. – Ne aggódj, megőrzöm a titkodat. – Fottiti – sziszegem neki. – És ez mit jelent már megint? – Még mindig mosolyog, és nekem kedvem lenne letörölni a képéről a vigyort. – Azt jelenti, hogy baszd meg. – Nossa Senbora… – Luis zavartnak tűnő ábrázattal dől hátra a székében ismét. Nem beszélek portugálul, de felismerem a szavait, amelyek egyszerűen azt jelentik: „Mi Asszonyunk”, azaz „Szűzanya”. – Te aztán tényleg nem vagy egyszerű eset – teszi hozzá. Rögtön megbánom a hirtelenségemet. A tekintetéből kitűnik, hogy tényleg csak húzni akart, én meg úgy viselkedtem, mint egy igazi hárpia. Ennek ellenére nem bírom ki, dacosan keresztbe fonom a karjaimat. Luis ujjaival dobol az asztalon, majd Hollyra pillant, de már nem mosolyog. – Megint csúnyákat mondott neked? – próbálja oldani a feszültséget Holly. – Ha csak csúnyákat mondana, nem bánnám – veti oda Luis.

Bocsánatot kellene kérnem, de nem jön ki hang a torkomon. Néhány pillanat múlva Luis feláll. – Szükségem van egy italra – mondja rosszkedvűen, és csatlakozik a fiúk egy csapatához a bárpultnál. Holly rosszallóan néz rám. – Tudom, tudom – mondom mérgesen. Holly nem erőlteti tovább a témát, de a korábbi kellemes szédülést mostanra egy kellemetlen, rossz érzés váltja fel. Ismét Will felé nézek, aki ebben a pillanatban elkapja a pillantásomat, és odajön az asztalunkhoz. – Minden rendben? – kérdezi. – Szia – mondom felélénkülve. – Hozhatok nektek egy italt? – néz Hollyról rám. – Hm… – gondolkozik el Holly. – Nem, nem, rendben vagyunk – vetem közbe. Bocsi Holly, de igazán semmi kedvem hozzá, hogy megint eltűnjön. – Gyere, ülj le! – mutatok az üres székre. – Általában nem látunk téged ilyen helyeken – mondja Holly, ahogy Will leül közénk. – Tarquin nem ujjongana örömében – mondja savanyú ábrázattal. – Luis elrángatott magával, azt ígérte, hogy csak egy italra maradunk… Az órájára pillant, majd Luisra és a srácokra, akik a bárnál ácsorognak. – Mit iszol? – kérdezem kíváncsian. – Vizet – emeli magasba a poharát. – Kell a folyadék-utánpótlás ebben a melegben. – Legalább 70%-os volt ma a páratartalom, nem? – grimaszolok. – Valami olyasmi – válaszolja. – Iszol néha alkoholt is? – kapcsolódik be a társalgásba Holly. – Nagyritkán – húzza el a száját. – Csak pezsgőt a dobogón? – kérdezem, majd magamban összerázkódok, mikor eszembe jut, hogy pont ugyanezt kérdezte Alberta Luistól a múlt héten, Melbourne-ben. – Azt hiszem, mégiscsak meglátogatom a bárt – szól közbe Holly, elterelve ezzel Will figyelmét az én halálra vált arckifejezésemről. – Majd én megyek – áll fel Will is, de Holly leinti. – Nem, én megyek – erősködik. – Feminista vagyok, nem szeretem, ha pasik veszik nekem az italt. Ami persze teljes hülyeség, de működik. Will visszaereszkedik a székére, és zavart csend áll be. Valahogy semmi sem jut az eszembe. Végül Will szólal meg: – Nem a mi hotelunkban szálltál meg, ugye? – Nem – válaszolom –, de Bahreinben már ott leszek. – Remek. Miért remek? Szeretnéd, hogy ott legyek? Miért? Barátnő, Daisy! Jusson eszedbe a barátnője! – Jön a te… Laurád a hétvégére? – alig bírom kinyögni a nevét, mintha csak a nyelvemre ragadt volna. – Nem, Londonban van dolga. – Jótékonysági est? – Igen. – Hiányzik? – Persze – néz rám állhatatos arckifejezéssel. – Ugyanakkor már évek óta így megy, úgyhogy eléggé hozzászoktunk. Zavartan fordítom el a tekintetem. – És neked van barátod? – veti oda könnyedén a kérdést. – Ööö, nem, nincsen. – Tényleg? – meglepettnek tűnik.

– Miért? Talán kellene, hogy legyen? Hm, nem hangzott ez egy kicsit túlságosan védekezően? – Nem, ha te nem akarod, akkor nem. – Úgy értem, lehetne, ha akarnám… – Biztos vagyok benne – úgy tűnik, hogy jól szórakozik. – De nem akarok. – Ó, csak fogd már be, Daisy! – Értem. – Ismét az órájára pillant. Cazzo, hát én aztán értek hozzá, hogyan csináljak hülyét magamból! – A szüleid gyakran kijárnak a versenyekre? – kérdezem gyorsan. Semmi kedvem felületes csacsogással tölteni az estét, nincs elég idő. – Nem, nem mondhatnám – mondja szárazon. – Hogyhogy? – Annyira, de annyira szeretném minél jobban megismerni! Az egyik lábát felhúzza a székre, és a karjával automatikusan átöleli. Mikor nem válaszol azonnal, kezdem megbánni a merész kérdést, de aztán hirtelen megszólal. – Nem állunk olyan közel egymáshoz. – A kezével a poharára kicsapódott párát törölgeti. – Mindig így volt? – kérdezem, és közben felé fordulok, remélvén, hogy rám néz. – Többé-kevésbé – mondja, és rám pillant. – Egészen gyerekkorom óta, amikor bentlakásos iskolába küldtek. – Elhallgat. – Jó, azért voltak pillanatok… – halkul el a hangja. – Mint például? – buzdítom. – Csak az jutott eszembe, mikor az egyik lovunk elszabadult, és majdnem agyontaposott még egészen kicsi koromban. Akkor nagyon kedves volt velem az anyám. – Még a lélegzetem is visszatartom, és alig tudom elhinni, hogy ennyire megnyílik előttem a szüleivel kapcsolatban. A hangja megkeményedik. – Mindent összevéve meglehetősen távolságtartóan viselkedett velem, akárcsak apám – kortyol egyet az italából. – Ez szomorú – mormolom, miközben ránézek. – Nem érdekes – mondja nyeglén, és leveszi a lábát a székről. – Egy idő után megszokja az ember. – Nem igaz – vágom rá határozottan. – Ezt soha nem lehet megszokni. Hosszú ideig néz a szemembe. Az arcán tükröződő fájdalom engem is megsebez, mégsem vagyok képes elfordítani a tekintetem. – Most biztosan büszkék rád – mondom gyorsan. Szeretném, ha jobban érezné magát. A tekintetén hirtelen zavart látok. Halványan megrázza a fejét, majd elfordul, és komoran felnevet. – Fogalmam sincs, miért mondtam el ezt neked. Csönd telepszik ránk. Megint a bár felé néz. – Itt az ideje, hogy megkeressem Luist – kezd szedelőzködni. – Valószínűleg összeszedett magának valahol egy pilótavadászt – mondom ki, ami az eszembe jut. Will felkuncog. – Majd tudatom vele, hogy ezt mondtad. – Jaj, ne! – kérlelem –, már így is pont eléggé utál. Csak mosolyog, egyértelműen azt hiszi, hogy viccelek. – Jössz? – mutat a bárpult felé. – Nem hagylak itt egyedül. Odanézek, és meglátom Hollyt, amint feleseket dobál be Pete-tel. – Rendben – felkapom Holly táskáját, amit a széken hagyott, és csatlakozunk a többiekhez. – Daisy! – kiált fel Dan. – Gyere, igyál velünk egy felest! – Néhány óra múlva kezdődik a műszak – nevetek. – Akárcsak nektek, ha már itt tartunk. – Hol van Will? – visít fel Holly. Tényleg, hol van Will? Kutatóan nézek mindenfelé, de sehol sem látom. Hirtelen magányosnak érzem magam, kilógok a

tömegből. Ha Will nincs itt, akkor én sem akarok itt lenni. Lehetséges, hogy tényleg… – Elment – szakítja félbe a gondolataimat Luis, és nekem majd megszakad a szívem. Nem nézek rá. – Ne szomorkodj, cukorfalat, holnap találkozol vele. – Ne hívj többet így! – kiabálok rá olyan hangosan, hogy mindenki rám néz. – Daisy! – ugrik egyet Holly meglepetésében. – Ennyi, elég volt, már itt sem vagyok. – Azzal arcomon gyilkos pillantással, mellyel szerintem az egész társaságot képes lennék kinyírni, kiviharzok a helyiségből.

Ötödik fejezet Luis jön elsőként reggelizni. Miután én rá se nézek, Holly szolgálja ki. – Mit adhatok? – kérdezi meleg hangon. – Müzlit. És néhány rösztit. Ez aztán az egészséges táplálkozás, Luis! Gondolataimnak azonban nem adok hangot. – Kávé, gyümölcslé, esetleg shake? – érdeklődik Holly. – Gyümölcslé. Kösz. És ezzel el is megy. Nézem, ahogy távolodik, és teljesen össze vagyok zavarodva. – Mi az? – kérdezi Holly. – Hozzám sem szólt. – Csodálkozol rajta azok után, ahogy tegnap beszéltél vele? Hm. Visszamegyek a konyhába pirítósért meg egy kis rendet csinálni. Mire visszaérek, Will épp akkor ballag el a felszolgálóasztaltól. Csüggedten nézek utána. Hála az égnek, Holly kibírja megjegyzés nélkül. Legközelebb a boxutcában látom viszont, mikor kilépek a párás trópusi levegőre, hogy kivigyem az ételt a csapatnak, mert túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy szünetet tartsanak. Kuala Lumpur Sepang pályájának garázsához tartozik egy külön helyiség a pilóták számára. Amikor épp visszafelé indulnék, Will bukkan elő, tetőtől talpig overallban. – Jól érezted magad tegnap? – Remekül. – Egészen addig, amíg te el nem tűntél. – Készen állsz az időmérőre? – teszem fel a nyilvánvaló kérdést. – Igen – ütögeti meg a sisakot a hóna alatt. – Szuper. – Mit mondjak neki, gyorsan valamit… Ebben a pillanatban Luis bukkan elő a pilóták szobájából. Ránk néz, de gyorsan elfordítja a fejét, és az ellenkező irányba indul, az autójához, a garázs túloldalán. Töprengve nézek utána. – Később találkozunk – hallom Willt. Gyorsan visszafordulok hozzá. – Persze. Sok szerencsét! Nem válaszol, és én a kinti forróságon átvágva visszasietek a tökéletesen légkondicionált étkezőbe, miközben a szívem némileg gyorsabban dobog a megszokottnál. Melbourne-ben – azzal, hogy Will és Luis is első sorból rajtolhatott – megleptük az egész szakmát. Így ma mindenkinek a mi csapatunkon a szeme. Vajon vissza tudja-e szerezni vezető szerepét Will, vagy Luis fut be előtte? Luisnak ismét sikerül az elsők közé kerülnie, de nem Will, hanem egy svéd versenyző, Nils Broden az ellenfele. Végül Luis második helyen végez, mögötte Kit Bryson a harmadik, míg Willnek csak a negyedik helyre futja. Persze ez sem rossz eredmény, de úgy tűnik, Will másképp látja. Hamar otthagyja a pályát szombat délután, míg Luis marad, és vidáman beszélget a szponzorokkal. Mi Hollyval nem megyünk szórakozni aznap este. Még mindig lüktet a feje a másnaposságtól, így meggyőz, hogy maradjunk, és nézzünk meg egy filmet a bulizás helyett. Nem kell sokat győzködnie. Tisztában vagyok vele, hogy Will sem megy ki a városba ma este, és csak örülök, ha elkerülhetem Luist vagy a szerelőket, illetve a – lássuk be, jól megérdemelt – szívatást.

Másnap a Maláj Nagydíj különösebb incidensek nélkül zajlik. Will jól rajtol, és sikerül elcsennie a harmadik helyet Kit Brysontól, Luis pedig megőrzi második helyét, és ez többé-kevésbé így is marad a verseny végéig. Most, hogy a csapat mindkét pilótája trófeát nyert, ismét rajtunk a világ szeme, de Luis az a pilóta, akiről a legtöbbet beszélnek. Most már ő áll az első helyen – ami elismerésre méltó teljesítmény, főleg hogy ez az első szezonja. Ugyanakkor Will már két éve van a Forma–1 világában, és még nem nyert versenyt. Kíváncsi lennék, hogy érzi magát, mikor látja, hogy a csapatunk főnöke, Simon vállon veregeti Luist a sajtótájékoztató után. Meglepő módon, még nekem is az az érzésem, hogy oda kellene mennem gratulálni, de folyamatosan vannak körülötte, és túlságosan tartok tőle, hogy lekezelően bánna velem a pénteki viselkedésem után. Kora este, mikor épp nagyban pakolunk, a konyhából kilépve látom, hogy Simon nagy tárgyalásban van a csapat technikai és pénzügyi vezetőivel. Mögöttük Will és Luis beszélgetnek, és Will kézmozdulataiból ítélve épp valami manőverről lehet szó, amit verseny közben csinált. Simon hátrafordulva észrevesz. – Daisy! Mi most megyünk is. Felteszem, hogy Bahreinbe indulnak. Bár még két hét van a következő versenyig, a pilótáknak szükségük van időre az akklimatizálódáshoz. – Beszéltél Allyvel? A személyi asszisztensére gondol. – Igen, sikerült elintéznie a hotelcserét. Észreveszem, hogy Will és Luis befejezték a beszélgetést, és most mindketten minket figyelnek, amitől idegesnek érzem magam. – És mikor érkezel? – A verseny előtti szerdán, mármint ha nektek is megfelel. – Nem, nem lesz jó. Azt hiszem, hogy hamarabb szükségünk lesz rád. Hacsak nem üti a terveidet – mondja ridegen. Valójában nagyon is keresztülhúzza őket. Holly és én azt terveztük, hogy Langkawiba megyünk a héten. – Te mire gondoltál? – kérdezem, és a szívem szakad meg, ahogy látom elúszni álmaimat a közös koktélozásról Hollyval a fehér homokos partokon. – Jobb lenne még e hét második felében. – Oké – mondom enyhe habozással a hangomban. Legalább néhány napom mégiscsak marad a barátnőmmel. – Majd beszélek megint Allyvel. – Remek. Ettől persze Holly még nem lesz túl boldog. Ekkor azonban Will szédítő mosolyt küld felém, amitől Holly hirtelen valahogy kikerül az érdeklődésem központjából.

Hatodik fejezet Elegem van. Annyira unatkozom. Félreértés ne essék, tényleg gyönyörű itt. Meleg, napfényes nappalok… a Manama-öbölre néző ötcsillagos hotel… saját, külön bejáratú partszakasz és pálmafákkal körülvett medencék. Tudom, hogy nem illene panaszkodnom, de a fenébe is! Annyira hiányzik Holly! Egyenesen iderepültem Kuala Lumpurból, de a szokásos élvezetes utazás – a business osztály luxusa és a barátnőm társasága helyett – Frederick mellett kellett utaznom. Holly és én a legtöbb utazást pletykálással és az ingyen italok mohó fogyasztásával szoktuk tölteni, de a főnököm végigaludta az utazás nagy részét, és úgy horkolt, hogy még a fejhallgató ellenére is hallottam. A repülőn nézhető filmek valahogy korántsem olyan élvezetesek, ha egy láncfűrész zaja szól a háttérben. Először nem is tudtam, hogy Frederick is jön, de mióta megérkeztünk, egyfolytában vele töltöm az időm. A szuperelegáns hotelünk elnöki lakosztályában készítem a pilóták és a csapat egyéb nagymenőinek ételét, majd visszasietek néhány emelettel lejjebbre, a saját szobámba. Will és Luis ezzel szemben az ideje nagy részét a személyi edzőjével tölti, Tarquinnal és Joaóval – akit Luis egyenesen Brazíliából hozott, Simon kifejezett kérésére. Willel szinte egyáltalán nem találkozom. Luis egész tűrhetően viselkedik, de általában leginkább úgy tesz, mintha nem léteznék, és halálosan unom Catalina kéréseit. Tulajdonképpen akárki azt hihetné, hogy az ő rabszolgája vagyok. Hozd ide ezt! Hozd ide azt! Vizet kérek! Vizet! Brrr… Már alig várom, hogy Holly néhány nap múlva megjöjjön, és elmenjünk végre megnézni a piacot Manama belvárosában. Senki sincsen, akivel elmehettem volna várost nézni, és már alig várom, hogy lássam az Al Fateh mecsetet, arról nem is beszélve, hogy állítólag van itt ez a különleges fa, ami egy szál magában áll a sivatag közepén, és egy forrás táplálja. Az „Élet fájának” hívják, vagy valami ilyesminek. Volt időm az utazási prospektusokat tanulmányozni a hotelszobámban, mint látható… Az ötödik napra azonban tényleg megelégelem, úgyhogy a változatosság kedvéért lemegyek a bárba. Ugyan Bahreinben nem tilos az alkohol – mint a szomszédos Szaúd-Arábiában –, de nincs itt senki, akivel megihattam volna egy italt. Will neve ugyebár fel sem merül, ha alkoholról van szó, és Luis…, Luis pedig egyszerűen Luis. De a sokadik magányos este után – a medencénél, majd a szobámban, a televízióval kettesben –, ma este úgy döntök, hogy ha muszáj, hát egyedül iszom le magam. Nevezzenek akár alkoholistának. A bár a medencére és az alatta elterülő kék óceánra néz. Csak állok, és csodálom egy darabig, miközben szívószállal koktélt szürcsölök. És ekkor észreveszek egy sötét hajú férfit, aki magányosan üldögél egy asztalnál az ablak mellett. Luis. Hirtelen úgy megörülök a látványának, hogy még az sem érdekel, milyen viszonyban vagyunk, fogom a poharamat, és elindulok az asztalához. Ahogy közelebb érek, felmerül bennem, hogy talán egy nőre vár, de már túl késő visszafordulni, észrevette, hogy közeledem. – Hello, cukorfalat – mondja. Leülök, mert túlságosan is vágyom egy emberi lény társaságára ahhoz, hogy a megszólítás eltántorítson. – Hello, testa di cazzo – válaszolom mosolyogva. – Seggfej? – Látom, tanulsz. – Oké, megérdemlem. Egészségedre! – Előrehajol, és poharát az enyémhez koccintja.

– Mit iszol? – kérdezem. – Vodkatonikot. – És a személyi edződ tud róla? – húzom fel a szemöldököm. – Nem, hacsak te nem akarod neki megmondani. – Majd még meggondolom. Elvigyorodik, és én kényelmesen elhelyezkedek a székemben. – Szóval, mit csinálsz itt? – kérdezi, miközben a jeget kavargatja a poharában. – Unatkozom. – Nincs senki, aki szórakoztatna? – Senki, hiányzik Holly. – Akkor kénytelen leszel velem beérni. – Azt hiszem, neked már így is pont elég nő áll a rendelkezésedre, ha szórakozni támad kedved. – De nem ma este, cukorfalat. – Kopj le! Vagy hogy is mondják? Va se lixar? – Jól emlékszel. Beszélsz valamennyire portugálul? – Attól tartok, nem. Csak olaszul. – Hogyhogy? – Az anyám olasz – magyarázom. – Habár életem nagyobb részét Amerikában töltöttem. – Szóval kétnyelvű vagy? – Vicces, de nem. Anyám sohasem beszélt hozzám olaszul. Tinédzser koromban tanultam meg. – Vissza akartál térni a gyökereidhez? – Valahogy úgy. – Hm, tulajdonképpen meglepően jó megfigyelő. Legalábbis ahhoz képest, hogy egy idióta. – Az anyai nagyszüleim Olaszországban élnek, és egy nyarat náluk töltöttem, amikor tizenegy éves voltam. Nemigen beszélnek angolul, ezért aztán én kezdtem el olaszul tanulni, könyvekből. Aztán amikor visszatértem az államokba, folytattam a suliban. Bocs, ez eléggé unalmas. – Egyáltalán nem – mondja. – És mi a helyzet a neveddel? A „Daisy Rogers” nem hangzik valami olaszosan. – Nem. Ez az apai örökségem. A többi keresztnevem már sokkal olaszosabban cseng: Paola Giuseppe. A nagyanyám után kaptam a Paola nevet, Giuseppe pedig anyám lánykori neve. – Paola, van valami vidám ebben a névben. Jobban illik hozzád, mint a Daisy. Nem először hallom ezt életemben, és megrázkódok, ahogy belém nyilallnak az emlékek. – És hol tanultál olaszul káromkodni? Felnevetek. – Egy olasz sráctól, akivel jártam. – Aha! Így már értem. – Apám legnagyobb felháborodására – teszem hozzá. Érdeklődve hajol előre. – Ez eléggé képmutató hozzáállás, ha azt vesszük, hogy anyádat vette feleségül. – Nekem nem kell bemutatnod az apámat – válaszolom. Álljon meg a menet, mi ez a kitárulkozás?! – És mi a helyzet veled? – váltok témát. – Jól kijössz a családoddal? – Elég sokan vagyunk, de a válasz: igen. – Sokan? – Anya, apa, három lány- és négy fiútestvér. – Nem létezik, az rengeteg! – Tizenhárom unokatestvér, öt nagybácsi és négy nagynéni. – Nagyszülők?

– Élnek és virulnak. Felsóhajtok. – Nahát, nagyon irigyellek. Ismét hátradől a székében. Követem a példáját, ezüstszürke balerinacipőbe bújtatott lábaimat felteszem az asztal alsó részére. – Kérsz még egyet? – kérdezi az italomra mutatva, és odaint a pincérnek. – Miért is ne. Egy pincér érkezik, felveszi a rendelésünket, majd néhány perc múlva visszatér az italokkal. – Szóval… – kezd bele Luis, miközben lábát úgy teszi keresztbe, hogy a bokája a térdén nyugszik. Piros pólót és sötét színű farmert visel. – …mi van veled és Willel? – Hogy érted, hogy mi van velünk? Semmi nincsen! – Érzem, ahogy felforrósodik az arcom. – Nyugodtan elmondhatod, nem adom tovább. – Na persze – válaszolom gúnyosan. – Mint ahogy azt sem, hogy majdnem eltörtem a lábadat. Kitör belőle a nevetés, és majdnem kiönti az italát. – Csak vicceltem – rázza meg a kezét, mintegy elhessegetve a témát. – Ha Simon meghallotta volna, akár ki is rúghatott volna – mutatok rá, kioktató hangsúllyal. – Simon nagyon is hallotta. – Micsoda? – Húzd vissza a körmeidet, cicus, nem vettem észre, hogy mögöttem áll. – Cicus?! Hogy te micsoda egy hímsoviniszta vagy! – Köszönöm – villantja felém bosszantóan fehér fogait. – Mit szólt hozzá? – kérdezősködök tovább. – Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nem sérültem-e meg, én pedig csak nevettem, és azt válaszoltam, hogy persze hogy nem, kevés vagy te ahhoz. – Kérlek, mondd, hogy csak ugratsz! Nem tudom elhinni, hogy nem tett lapátra. – Az ellenkezője történt. Előléptettek. – Nem éppen neked köszönhetően – vágom rá, nem minden rosszindulat nélkül. – Ha már erről van szó… – Mit akarsz mondani? – Miért, azt gondoltad, hogy Will szólt az érdekedben? – kérdezi önelégült mosollyal. A csalódás szinte összetör. Lenézek az asztalra. – Jézusom, teljesen megőrjítesz. Találkoztál már a barátnőjével? – kérdezi. – Nem. És te? – most már felkeltette a kíváncsiságomat. – Igen, Londonban, egy összejövetelen, mielőtt az idény elkezdődött. Csinos. Nem jön ki hang a torkomon, az italomat bámulom. – De nem olyan csinos, mint te – teszi hozzá. Felnézek rá, a szemében a megszokott pajkos csillogás. – Fogd be – mondom, de csak mosolygok az ugratásán. – És mi a helyzet veled? Van barátnőd? – Nincs. Gonoszság lenne tőlem, ha csak egyetlen lányra pazarolnám magam. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy részesüljön belőlem. Tettetett iszonnyal rázom a fejem. – Hány éves vagy? – Huszonhat. Miért? – Én is pont annyi vagyok! – kiáltok fel. Azt akartam a fejéhez vágni, hogy milyen gyerekes, de könnyedén elkanyarodom a témától. – És Will is – teszi hozzá. – Nem viccelsz? Micsoda véletlen! – Valóban, micsoda véletlen – enyhe gúnyt fedezek fel a hangjában. Ledönti az italát, és feltartja az üres

poharat. – Még egyet? – Rábólintok, mire ő int a pincérnek. – Kaphatnánk egy üveg pezsgőt? – kérdezi, ahogy az asztalunkhoz ér. – Természetesen, uram – feleli a pincér. Épp kinyitnám a számat, hogy tiltakozzak, de Luis belém fojtja a szót. – Amilyen gyorsan csak lehet. Köszönöm! – Azt hittem, te nem iszol pezsgőt – nézek zavartan a gyorsan távozó pincér után. – Nem is, csak Willt akarom kiborítani. – Willt? – Ne nézz oda – próbál csendre inteni, de én már kapom is fel a fejem, mint a nyúl, amikor rávetül a kocsi fényszórója. – Annyira átlátszó vagy – korhol, arcát félig a karja mögé rejtve. – Hol van? – akarom tudni. – Psszt! – Hol? – nem tudom elviselni a gondolatot, hogy felmegy a szobájába, anélkül, hogy engem észrevenne. A pincér kezében, az üveg pezsgővel, előbukkan a pult mögül, és ugyanekkor Luis is felemelkedik ültéből. – Will! – hívja. Még mindig nem látom, de nem látok rá tisztán a recepciós pult környékére. – Jön – somolyog Luis, ahogy visszaül mellém. – Te most ugratsz? – kérdezem, miközben a pincér kihúzza a pezsgősdugót, és két, hosszú szárú pohárba tölti a gyöngyöző nedűt, ezzel eltakarva előlem a kilátást. – Köszönjük – mondja neki Luis, és áthajol az asztalon, hogy átadja nekem az egyik poharat. – Szia! – Will bukkan fel az asztalunk mellett, mire a szívem nagyot dobban. – Ó, hello – mondja meglepve, ahogy észrevesz. A szeme ide-oda villan Luis és közöttem, és erőteljesen az a benyomásom, hogy teljesen félreérti a helyzetet. – Szia – mondom meleg hangon, próbálván ezzel is enyhíteni a károkat. – Ülj le, ülj le. – Kaphatnánk még egy poharat? – szólok a távozó pincér után. A hangom kissé eszelősnek tűnik. – Nem, nem – hesseget el Will. – Ja tényleg, te nem iszol – kuncogok fel. Az idegesség teszi, és az, hogy néhány napos elvonás után az alkohol egyenesen a fejembe szállt. – Épp aludni indultam – mondja Will. – Ne, maradj! – állok fel, és megpróbálom az asztalunkhoz rángatni az egyik meglepően nehéznek bizonyuló széket. – Nem szeretnék zavarni – mondja. – Nem zavarsz! – erősködök. – Ugye Luis? Egyáltalán nem zavar. – Hmm? – Luis teljes nyugalommal dől hátra a székében, és kortyol egyet az italából. – Mondd neki, hogy üljön le! – Oké, most kezdek tényleg ijesztően viselkedni. – Persze, gyere, ülj le! Leül, és én azonnal megváltoztatom a testbeszédemet, felé hajolva kezdek beszélni. – Merre voltál? – Edzeni. – Jó sokáig hajtottad magad – kommentálom lenyűgözve. – Igen, teljesen kivagyok. – Csak egyet igyál velünk – kérlelem. – Halálra unom itt magam. A pincér érkezik, pezsgőspohárral a kezében. – Csak egy ásványvizet kérek – mondja neki Will. A fején az egyik szponzor lógójával díszített baseballsapkát visel, és amikor leveszi, a hajában ottmarad a sapka nyoma. – Szóval, miért unatkozol olyan nagyon? – néz rám. – Nem foglalkoztatunk eleget? – Nem – felelem.

– Talán tennünk kellene valamit ez ügyben – kapcsolódik be Luis. – Amint elnézem, te éppen azt teszed – mondja neki Will. Képzelődöm, vagy csakugyan feltűnően rideg a hangja? – Megteszem, ami tőlem telik – feleli Luis. – Voltál ma odakint? – kérdezi tőle Will. – Á, nem vitt rá a lélek. Will felvonja a szemöldökét. De hát Luis volt ma kint! A saját szememmel láttam korábban elindulni a személyi edzőjével. – De… – mondanám, de Luis belém fojtja a szót. – Még egy pohárral? – kérdezi, és úgy tűnik, mintha sötét szemeit figyelmeztetően rám villantaná. Becsukom a számat, és engedelmesen tartom oda a poharamat. – Köszönöm – mondja Will a pincérnek, aki időközben visszatért az italával. Nem jut eszembe, mit is mondhatnék. A dolgok jelenlegi állása szerint Luis többet tud rólam, mint Will. Fura, hogy néha pont azok az emberek tudják rólad a legtöbbet, akik a legkevésbé érdekelnek. Az ember sokkal kevésbé törődik vele, mit mond vagy tesz a jelenlétükben, hiszen úgysem számít, ha minden hibádat megismerik is. Kit érdekel, ha megrémülnek a beütéseidtől? De semmiképp sem szeretném elszalasztani ezt a lehetőséget, hogy kicsit jobban megismerjem Willt. Csak valahogy nem túl kényelmes így, a csapattársa előtt. Találnom kell egy biztonságos témát. Tudom! Luis felé fordulok, és rávigyorgok. – Na és hol jár Alberta a hétvégén? Luis vállat ránt. – Fogalmam sincs. – Micsoda? Fel sem hívtad? – csúfolódok vele ártatlan arccal. – Nem írtál neki? Még csak egy sms-t sem küldtél? Hát így viselkedik egy szerelmes! – Szerelmes! – horkan fel elborzadva. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen lekezelően bánsz a főnök rokonával! – Megkapta, amit akart – vágja rá Luis kacsintva. – Hát azt kétlem – mérem végig gúnyosan, tetőtől talpig. Jól nevelten elkuncogja magát. – Használt és kihasznált, majd visszarohant a férjéhez Spanyolországba. – Micsoda, házas? – vágok közbe, és teljesen elképedve bámulok Luisra. Felnevet. – Csak vicceltem. Soha nem rabolnám el más férfi feleségét. – Alattomos pillantást lövell felém, mintha csak azt mondaná, bezzeg te… – Én sem! – felelem mérgesen. – Ő nem Catalina unokatestvére? – kérdezi Will, és úgy tűnik, semmit sem vesz észre abból, ami közöttünk folyik Luisz-szal, akármi legyen is az. – De igen – válaszolja Luis. – Kit érdekel? – kérdezem. Luis felnevet. Will hátradől a székében, és kinyújtja lábait az asztal alatt. Kezével szőke hajába túr, és elásítja magát. – Remélem, nem tartunk fel – mondja Luis. – Azt hiszem itt az ideje, hogy eltegyem magam holnapra – válaszolja Will, és felállni készül. – Ne menj! Igyál még egyet – kérlelem. – Nem, tényleg megyek – mondja felállva. – Rohannia kell, hogy felhívja a barátnőjét – mondja Luis. Will Luisra kacsint, majd egy mosolyt küld felém. – Holnap reggel találkozunk.

Visszaroskadok a puha bőrszékbe, és lehangoltan nézem, ahogy elsétál. Luis halkan elfüttyenti magát. Követem a pillantását, és látom, hogy két hosszú lábú szőkeség épp most helyezkedett el a bárpultnál. Visszafordulok Luis felé, de ő még mindig a lányok irányába bámul. Hirtelen észreveszek valamit Will székén. – Hé, Will itt felejtette a sapkáját. – Odanyúlok érte, és magamhoz veszem. Felvihetném neki, mielőtt még lefekszik. – Hmm? – kérdezi Luis szórakozottan. – Megyek aludni – kelek fel. – Felnéz rám. – Aludni mész? – Igen – dugom a sapkát a hátam mögé. – Azt hiszem, akkor én átülök a bárpulthoz. – Lazán felemelkedik, én csak forgatom a szememet. – Csak utánad – mondja. – Nem, menj csak előre – válaszolom. Nem akarom, hogy meglássa, mi van a kezemben. Megrántja a vállát, és elindul előttem. – Jó éjt – szólok oda, és a sapkát gyorsan magam elé kapom, ahogy elfordulok. – Szia – feleli rám se nézve, én pedig elsétálok a liftekhez, és megnyomom a hívógombot. A liftben a kijelzőt bámulom az ajtó felett, ahogy egy-egy emeletet elhagyva felvillannak a piros számok. Végül felérünk, és a lift lassan megáll. Az ajtók kinyílnak – és odakint a folyosón Willt veszem észre. – Szia – mondja meglepődve. – Szia – felelem hasonló meglepetéssel. Kilépek a liftből. – Felhoztam a sapkád. – Ó, köszi. – A sapkáért nyúl, elveszi tőlem, majd megforgatja a kezében. – Épp azon hezitáltam, hogy visszamenjek-e érte. – Akkor megmentettelek ettől a döntéstől. És miért hezitáltál? Túlságosan fáradt vagy egy ekkora úthoz? – kérdezem viccelődve. Felteszi a sapkát, a falnak veti a hátát, és összekulcsolja a kezét. – Nem egészen, nem voltam biztos benne, hogy megzavarhatlak-e megint titeket. – Hah! Remélem, viccelsz! Nem volt semmi megzavarnivaló. Az arca árnyékban van a sapka alatt, de látom, hogy mosolyogva néz rám. – De komolyan – sietek elmagyarázni –, halálra untam már magam. Ez az egyetlen oka annak, hogy egy ilyen idiótával iszogatok együtt. Felnevet. – Micsoda megkönnyebbülés – mondja. – Tényleg? Miért? – Azt hittem, kénytelen leszek nagy testvér módjára figyelmeztetni téged vele kapcsolatban. Figyelmen kívül hagyom a „nagy testvér” kitételt. – Nem szükséges, hogy figyelmeztess, tisztában vagyok vele, hogy miféle. Egyébként azt hiszem, épp most lőtt magának két pilótavadászt a bárpultnál. Elvigyorodik. – Szívesen látlak legközelebb, ha unatkozol, megnézhetünk együtt egy filmet. – Tényleg? – A szívem hirtelen gyorsabban kezd verni. – Aha! Szeretném megkérdezni, hogy mikor lesz a „legközelebb”, de nem akarok túlzottan lelkesnek látszani. Most? Kérlek, uram, most! – Holnap, ha neked is van kedved – mondja, miközben elrugaszkodik a faltól, és kiegyenesedik. Az sem rossz. Most úgyis kissé kapatos vagyok, ami azt illeti. – Akkor randi holnap! – mondom lelkesen. – Akarom mondani nem randi, csak… tudod, hogy értem. Felnevet. – Mit nézzünk meg? – változtatok témát. – Csak ne valami háborús filmet.

– Nem ígérhetek semmit – mondja, miközben elindul a folyosón a lakosztálya felé. – De ha nem akarsz valami igazi csajos történetet megnézetni velem, akkor rendben leszünk. – Rendben – kiáltok utána. – Kösz a sapkát – szól vissza, miközben mágneskártyájával kinyitja az ajtót, és eltűnik a szemem elöl. – Nem probléma – mondom, de az ajtó már becsukódott mögötte.

Hetedik fejezet Másnap este pontosan nyolc órakor idegesen kopogtatok Will ajtaján. Kissé zavartnak tűnik, mikor ajtót nyit. – Gyere be – mondja, és a kezével tessékel befelé. – Rosszkor jöttem? – kérdezem óvatosan. – Nem, dehogy. – Becsukja mögöttem az ajtót. Ekkor veszem észre, hogy még mindig az egyik egyenpóló van rajta, és csuromvizes az izzadtságtól. – Most értél vissza az edzésről? – kérdezem. – Igen, Tarquin tovább kint tartott ma. – Ne haragudj, hagynom kellene, hogy lezuhanyozz, egyél… meg ilyesmi. – Habozva állok az ajtóban. – Nem, ne aggódj. Habár – mondja a pólójára nézve –, egy zuhany valóban nem ártana. – Visszajöjjek később? – Megvárhatsz a tévé előtt, ha nem probléma. Gyors leszek. – Úgyis az az erősséged! – szalad ki a számon, de magamban megbánom. Úgy néz rám, mint akinek nem esik le a gyorshajtós célzásom. Nincs kedvem magyarázkodni, úgyhogy inkább arrafelé mutatok, amerre a nappalit sejtem. – Igen, menjél csak – mondja, ő pedig a fürdőszoba felé veszi az irányt. A lakosztály hatalmas, modern bútorokkal berendezve. Két szürke bőrkanapé áll az óriási, lapos képernyős tévével szemben, a nappalin túl, a hálószobában pedig egy méretes dupla ágyat fedezek fel. Nem rossz. Leülök az egyik kanapéra, és a lábaimat a dohányzóasztalra teszem, majd rögtön le is kapom, és inkább keresztbe teszem őket, akárcsak a kezeimet. Hallom, ahogy a fürdőszobában zubogni kezd a víz. Felsóhajtok… Előrehajolok, és a kezembe veszem a távirányítót. Bonyolultnak tűnik. Hogy a fenébe működik ez a vacak? A képernyő felé tartom, és megnyomom a piros gombot. Zümmögve kel életre. Ó , a francba, pornócsatornát néz! Gyorsan! Gyorsan! Csinálj valamit, mielőtt ideér! Hihetetlen tempóban nyomkodom a gombokat, miközben hallom, hogy elzárja a zuhanyt. De csak számok villannak fel a képernyőn, a csatorna nem változik. Cazzo! Mit csináljak? Teljes pánikban tanulmányozom a távirányítót, és észreveszek egy „OK” gombot. Újra próbálkozom, megnyomok néhány számot, és utána az „OK” gombot. A csatorna abban a pillanatban vált, mikor Will gőzfelhőbe burkolva megjelenik. – Igen, a nevem Iggle Piggle… …hallom a televízióból a dalocskát. Gyors pillantás a képernyőre, és konstatálom, hogy egy gyerekcsatornát fogtam ki. Egy újabb gyors pillantás ezúttal Will irányába, és azonnal látom, hogy semmit nem visel a törölközője alatt. Ó, anyám! – Elfelejtettem tiszta ruhát bevinni – mentegetőzik az öltözéke vagy inkább annak hiánya miatt –, miközben a kanapék mellett elhaladva a hálószobába megy. Megfordul, hogy becsukja a hatalmas, elhúzható ajtókat, melyek a nappalit és a hálószobát elválasztják, de a művelet nem jár teljes sikerrel. Kicsavarodva fordulok hátra, hogy meglessem, és majd elájulok, mikor meglátom a csupasz fenekét. Teljesen elvarázsolt állapotban igyekszem a figyelmemet a képernyőn táncoló furcsa, kék figura felé irányítani. Megpróbálhatnék megint csatornát váltani, de az némi kockázattal jár. Néhány perccel később

ismét felbukkan Will. – In The Night Garden? – vigyorog, és a képernyő felé bólint. – Hát, ha így hívják. – Igen így, az unokahúgom nagy rajongója. – Hány éves az unokahúgod? – Három. – Leroskad a másik kanapéra. – Báty, nővér? Kinek a gyereke? – kérdezem, de rögtön eltöprengek, vajon az említett gyerek nem lehete Laura testvérének a sarja. Annyira közel állnának egymáshoz, hogy nagybácsinak titulálja magát? – Nővér – feleli, és meztelen lábait az asztalra polcolja. – A te nővéred? – Igen – mondja gyanakodva, mintha attól tartana, hogy teljesen sötét vagyok. – Úgy értettem, hogy a t e nővéred vagy Lauráé – magyarázkodok, miközben legszívesebben fenéken billenteném magam, hogy felhoztam a barátnőjét. – Aha, így már értem – mondja. – Az én nővérem. Laura egyetlen gyerek. – Ah, együtt érzek, én is az vagyok. – Tényleg? – Igen. Mindig szerettem volna egy fiútestvért. Vagy egy lányt. Vagy akár egy macskát. Tudod mit, még egy aranyhalnak is örültem volna. Felnevet, kisöpri arcából a még mindig vizes haját, majd szépen kidolgozott karját kényelmesen a kanapé karfájára fekteti. – Ha jól veszem ki a szavaidból, magányos voltál. – Egy kissé. És Laura? – Ugyan, ott voltam neki én – vigyorodik el. Hmm. – Ti együtt nőttetek fel, ugye? – Igen, a szülei a házunk melletti farmon éltek. – És te minden idődet ott töltötted a szénaboglyában csintalankodva? – Ó, édes jó anyám, mi a fenét beszélek? Jót derül rajtam. – Jó fiú voltam. Ezért nézel most is pornót, ugye haver? – Mi az? – kérdezi Will az arckifejésem láttán. – Fogadni mernék, hogy nem vagy te olyan jó fiú, mint amilyennek látszol. – A szavak mintha maguktól hagynák el az ajkamat, mielőtt még végiggondolhatnám, mit is beszélek. – Valóban? – A szeme összeszűkül meglepetésében. Összefonja a karjait. – És ezt miből gondolod? Na, most aztán jól csőbe húztam magam. – Nincs különösebb oka. – Nem úgy van az, kislány! Most már elkezdted, hát fejezd is be. – Felhúzza a szemöldökét, akár azt is mondhatnám, ha nem lenne barátnője: flörtölve. – Nézhetnénk végre azt a filmet? – kérdezem. – Nem hinném. – Nem tudom, hogy működik a távirányító – mutatom oda neki. – Add ide. – Leveszi a lábát az asztalról, és áthajol hozzám. A kezébe adom, enyhén meglepődve és fellélegezve, hogy ilyen könnyen megúsztam a dolgot. Ekkor a tévé felé tartja a távirányítót, és kikapcsolja. Hmm… – Mit csinálsz? – kérdezem ártatlanul. Visszateszi a lábát az asztalra. – Laura mit mondana? Rendes fiú vagy? – kérdezem, mostanra kissé összezavarodva.

Felhúzza a szemöldökét. – Ezt tőle kell megkérdezned. – Megtenném, de soha nem jön el egyetlen versenyre sem. Elgondolkodva húzza el a száját, majd a tévé felé tartja a távirányítót, és bekapcsolja. Még mielőtt odanéznék, meghallom a pornócsatorna hangjait. – Jézusom, ez a rohadt tévé! – mormolja, és gyorsan felemeli a távirányítót, hogy csatornát váltson. Kitör belőlem a nevetés. – Mi van? – kérdezi, majd leesik neki. – Ugyanez történt veled is, ugye? – mutatja fel a távirányítót. – Ezért gondolod, hogy nem vagyok rendes fiú? – vigyorog. Bólintok, de nem jön ki hang a torkomon. Ő is nevetni kezd. – Szóval, ha pornót nézek, az azt jelenti, hogy egy rohadék vagyok? – Hát… – gondolkodok el a kérdésen. – Mi van, ha magányos vagyok? – szakít félbe. – Tekintve, hogy amint magad is említetted, a barátnőm nemigen jár el a versenyekre. – Ahogy neked tetszik, Will – mondom nyeglén, és ő csak mered rám azokkal a csodálatos kék szemekkel. – Mi az? – kérdezem, mikor továbbra is engem néz. Idegesnek érzem magam. – Semmi. – Megnyom néhány gombot a távirányítón, és feljön a menü. – Na, akkor mit nézzünk? – Debbie meghódítja Dallast? Mély torok? – buggyan ki belőlem ismét a nevetés. – És hogy ismerheti egy ilyen rendes lány, mint te, pornófilmek címét? – És honnan tudhatja egy ilyen rendes fiú, mint t e , hogy pornófilmekről beszélek? – vágok vissza rögtön. Pajkos tekintettel néz rám. – Fogadok, hogy te mégsem vagy olyan rendes lány! Szeretnéd megtudni? Nem! Barátnő! Ne felejtsd a barátnőt! – És Laura rendes lány? A tévé felé fordul. – Persze, hogy az. – Összeszorul a gyomrom. – Szóval akkor – folytatja –, mit nézzünk? Híd a Kwaifolyón? – Viccelsz? – Az egy háborús film! – A nagy szökés? Egy másik. Csúfolódó pillantást vetek rá, mire ő felém hajolva odadobja mellém a távirányítót a kanapéra. – Te jössz. Negyvenöt perccel később, ahogy a Harry és Sally-t nézem, Will lélegzésének halk moraja zavar meg. Ránézek, és látom, hogy alszik. Nézem egy darabig, annyira békés az arca, és mellkasának emelkedése, süllyedése szinte megbabonáz. Végül kikapcsolom a tévét, és elhagyom a lakosztályát. Amúgy is láttam már ezt a filmet ezerszer, és ha most nem távozok, még valami őrültségre vetemednék, mint például odabújnék hozzá.

Nyolcadik fejezet – Vártalak tegnap a bárban, cukorfalat. Hol a csudában voltál? – Jó reggelt, Luis! Hogy vagy ezen a csodálatos, napos reggelen? – Megint süt a nap? Észre sem vettem. – Talán le kellene venned a sötét szemüveget – mondom neki. – Túlzásba vitted az italozást? – Kénytelen voltam egymagamban italba fojtani a bánatom. – Naná, persze. Bánat? Milyen bánat? Egyébként biztos vagyok benne, hogy végül találtál magadnak egy lányt. A hotel előcsarnokában várakozunk néhány másik csapattaggal, hogy először, amióta megérkeztünk, kimenjünk a pályára. Be vagyok sózva, hogy újra láthatom Hollyt. – Szia – lépteket hallok magam mögül, és hátrafordulva Willt látom, aki csapattársa mellett igencsak frissnek tűnik. – Szia – trillázom. Odajön hozzánk, és a vállamra csap. – Először arra kényszerítesz, hogy azt a vackot nézzem, aztán fogod magad, és lelépsz a vége előtt! Rossz kislány. Felnevetek. – Elaludtál! – Milyen vackot? – szól közbe Luis. – Harry és Sally. Will szobájában néztük együtt – mondom oda sem figyelve. Simon épp most lépett ki a liftből, és Will egyből felé indul. Catalina nincs vele, gyanítom, ágyban tölti a délelőttöt. Nincs új a nap alatt. – Leráztál a Harry és Sally miatt?! Nem foglalkozom Luissal, helyette odaintegetek Simonnak és Fredericknek, akik szintén most érkeztek. – Csapjunk a lovak közé! – tapsol egyet Simon, és mindannyian utána indulunk, ahogy kimegy az előcsarnokból, és a lépcső aljánál várakozó két fekete jármű felé veszi az irányt. – Én soha nem aludnék el a társaságodban, cukorfalat – súgja valaki a fülembe, ahogy beszállok az egyik autóba. Hátrafordulok, és látom, amint Luis rám kacsint, és beszáll a másikba. Holly már kint van a pályán, mire mi odaérünk. Szaladok is hozzá köszönni. – Hahó, hogy vagy? – kérdezi elakadó lélegzettel, ahogy megszorongatom. – Hiányoztál – panaszkodok. Ragyogó mosolyt villant rám. – Te is nekem. Kénytelen voltam összeismerkedni néhány turistával, miután elmentél. – Volt valaki izgalmas? Elhúzza a száját. – Sajnos senki. És majdnem megharapott egy majom. – Komolyan? Langkawi mangrove mocsaraiban rengeteg majom él. Láttunk néhányat a két nap alatt, míg én is ott voltam, de mindig tisztes távolságban maradtak tőlünk. – Igen, a kis szaros – mormogja.

– Mit csináltál? Provokáltad? – Csak egy picike fotót szerettem volna… – mondja sóvárgó hangon, majd ismét akcióba lendül. – Gyerünk. – Megfogja a kezemet, és a konyha irányába húz. – És mi történt veled? Mindent el kell mesélned! – Komolyan, annyira, de annyira lehangoló volt nélküled. Az utolsó estéket leszámítva nem tudtam mit kezdeni magammal. – Az utolsó esték? Mesélj! – Tegnap este filmet néztem Willel a szobájában… – Nem hiszem el! Beavatom a részletekbe. – Az előző este pedig Luissal rúgtam ki a hámból. – Luissal! – kiált fel. – Azt hittem, ki nem állhatod. – Will is ott volt. Egy rövid ideig. – Will nem iszik, ugye? – Nem. – De te berúgtál? – Igen. – Luissal? – Igen. – Azzal a fickóval, akit utálsz? – Nem is annyira szörnyű. – Aha! – bök meg. – Mondtam én! – Igen, igen. Harminckét fok van ma, és a pályát porfelhő borítja. A bahreini Sakhir pálya a sivatagban található, nem úgy, mint a szállodánk, ami a tengerparton helyezkedik el. Az itteni épületek szépek és teljesen újak: az emeletes, méretre készített kiszolgálóegységek modern épületek üvegfalakkal, elöl erkéllyel és külső lépcsőkkel, melyek levisznek a földszintre. Számos vendég üldögél az asztaloknál a napfényben. Meglehetősen nagy a kontraszt ahhoz képest, milyen idő van most Angliában. Tulajdonképpen, ha kitart a havazás, akkor egy hófödte országba repülünk vissza hétfőn. Remélem, nem fog késni a járatunk. – Daisy – hív Frederick. – Ide tudnál jönni? Légy szíves! – Persze. – Hollyra fintorgok, és kimegyek a konyhából a főnök után. – Szeretném, ha te is részt vennél a megbeszélésemen Tarquinnal és Joaóval. – Oké – mondom, kellemesen meglepődve, hogy bevonnak a pilóták étkezésével kapcsolatos megbeszélésekbe. A hét hátralevő részében én tartom a kapcsolatot a két étkezési tanácsadóval Will és Luis étrendjével kapcsolatban, és az én feladatom gondoskodni róla, hogy a megfelelő ételeket kapják, a megfelelő időpontban. Luis kötekedik egy kicsit, egyszer falafelt kér az előírt sovány csirke és zöldség helyett, de összességében rendesen viselkedik, és betartja az előírt menüt. Will magaviselete persze példamutató, ahogy az tőle elvárható. Vasárnap, közvetlenül a verseny előtt elindulok, hogy benézzek hozzájuk a privát lakosztályukba. A tegnapi időmérő határozottan érdekes volt. Luisnak éppen csak sikerült megcsípnie az ötödik helyet, míg Will a sokkal tiszteletre méltóbb harmadik helyen végzett. Ezúttal a brazil pilótánk volt az, aki a verseny után elillant, mint a kámfor, míg Will a szponzorokkal csevegve kint ejtőzött a teraszon a napsütésben. – Luis, minden rendben? Tehetek érted valamit? – kérdezem, miután kísérletképpen bekopogok az ajtaján. – Nahát, cukorfalat, milyen kedves tőled. Sokkal jobban megy a vezetés szex után. Összehúzom a szemöldököm, és becsapom az ajtót a hahotázó Luis orra előtt, majd Will ajtaján

kopogtatok. – Minden rendben? – kérdezem tőle, miután szól, hogy menjek be. – Igen, minden oké. – Az egyik széken ül, a könyöke a térdén nyugszik. – Valakinek nagyon jó kedve van – bólint savanyú képpel Luis szobája felé. – Minek örül ennyire? – Épp most sütött el egy újabb pajzán viccet a rovásomra – emelem az égre a tekintetem. – Akarod, hogy eltörjem a lábát? Felnevetek. – Az valószínűleg mindkettőnknek jól jönne… Elhúzza a száját, és feláll. – Nem, anélkül is képes leszek kiütni a bajnokság éléről, hogy ilyesmihez folyamodjak. Már felöltözött a versenyhez, csak a sisak van hátra, ami a dohányzóasztalon fekszik. Lehajolok, és odanyújtom neki. – Köszi. – Odamegy az ajtóhoz, és kinyitja nekem. – Kijössz megnézni a versenyt? – Ha Frederick nem bánja, akkor mindenképp – mondom a vállam fölött, miközben visszaindulok az étkezőbe. – Akkor később találkozunk – mondja, és elsiet a pályák irányába. – Szia! Sok szerencsét! Én vagyok megbízva a garázsok kiszolgálásával, de Holly még időben csatlakozik, hogy láthassa a versenyt. Bár a tegnapi porfelhőnek nyoma sem maradt, így sokkal biztonságosabb körülmények között zajlik a verseny, ennek ellenére senki sem vár csodát a csapattól a mai napon. Mindez teljesen megváltozik, mikor mind Willnek, mind Luisnak sikerül rögtön a startnál egy hellyel feljebb kapaszkodnia. Luis még egy helyet nyer a kiálláskor, mikor a harmadik helyen álló Emilio Rizzo egyik szerelőjének meggyűlik a gondja az üzemanyagot adagoló felszereléssel. Mire Holly és én kelletlenül visszaindulunk a konyhába, Will és Luis a második és harmadik helyet foglalják el. Nagy a zsongás a csapatban és a vendégek között, és mi Hollyval meg-megállunk, hogy a kivetítőn nézzük az eseményeket. Eljön a pillanat, mikor Luis teljesen beéri Willt, a kommentátorok szerint már csak egyetlen másodperc választja cl őket. – Húha! – kiált fel hirtelen az egyik kommentátor, mikor Luis előzni próbál. Visszahúzódik, majd egy pillanattal később újra próbálkozik. Ez alkalommal sikeresen megelőzni Willt egy kanyarban, és ezzel megszerzi előle a második helyet. Mindenki egyszerre hördül fel. – Megcsinálta! – hallom az egyik kommentátor kiáltását. – Ez egyszerűen káprázatos volt! – Valóban az volt. Nem hiszem, hogy láttam volna már valakit, aki abban a kanyarban próbálkozott az előzéssel, olyat meg végképp nem, akinek sikerült is – replikázik a másik kommentátor. – Trust nem lesz boldog – mondja Willről. – Ó nem, biztosan nem. Luis Castro kezd igazi nagy formátumú versenyzővé válni, nem gondolod? – Egyetértek. Ha… jézusom, már megint próbálkozik! Luis közvetlenül az első helyen álló Kit Bryson nyomában halad, és én nézem, amint kitör mögüle, és megint megcsinálja, sikeresen megelőzi a kanyarban. – Hihetetlen! – kiáltja az egyik kommentátor, miközben az étkezőben a vendégek tapsviharban törnek ki, és néhányan a megdöbbenéstől felugranak a helyükről. A felfordulás közepette igyekszem meghallani, mit mondanak a kommentárok. – Teljes mértékben. Ahogy mondtam, ha Castrónak sikerül megőriznie a helyét, akkor meglehetős előnnyel fogja vezetni a bajnokságot. – Innen nézve nagyon úgy tűnik, hogy meglesz az első győzelme. Volt valami Ayrton Sennás ebben a megmozdulásban, nem gondolod? – Azért ne ragadtassuk el magunkat… Ayrton Senna volt az egyik legnagyobb versenyző a maga idejében, mielőtt halálos balesetet szenvedett

volna az egyik verseny során. A baleset San Marinóban, Olaszországban történt 1994-ben, és Senna vezette a mezőnyt a halála előtt. Még mindig nagyon jól emlékszem rá, mert abban az időben éppen a nagyszüleimnél voltam. Engem nem igazán érdekelt a Forma–1, de a nagyapám odavolt érte, és minden tele volt a Senna haláláról szóló hírekkel. Ő is brazil volt, akárcsak Luis, és nem ez az első alkalom, hogy kettőjüket összehasonlítják. Ahogy ott állok, és látom az emberek arcán a csodálatot, akaratlanul is valami különös tiszteletet érzek Luis iránt. Nem tudom miért, de ettől furcsán kényelmetlenül érzem magam. Talán mert csalódott vagyok Will helyezése miatt, de nem tudok most ezen rágódni, mert vissza kell mennem dolgozni. Még egyszer visszanézek a képernyőre, ahol a kamera Luist mutatja, amint elszáguld a Sakhir sivatagba.

Kilencedik fejezet Csörög a mobilom, felcsapom a fedelét. – Igen? – Megérkezett a taxi. Cazzo! Már ennyi az idő? – Rendben, máris lent vagyok – mondom a nőnek a vonal másik végén. Otthon vagyok, a parányi garzonomban a Camden Roadon, Észak-Londonban. Két hete jöttem vissza Angliába, és azóta Fredericknek és Ingridnek segítek különböző eseményeken felszolgálni, úgyhogy egyáltalán nem találkoztam Hollyval. Az ő otthona Berkshire-ban van, közel a csapat főhadiszállásához, és ő imádja a vidéki életet. Én ízig-vérig városi lány vagyok. De vissza a jelenbe. Még a nadrágom vasalásával sem végeztem, és a taxim már lent vár, hogy a reptérre vigyen. Gyorsan húzgálom ide-oda a vasalót, majd kikapcsolom, és beleugrom a nadrágba és a hozzá tartozó zakóba. Bedobálom az utolsó néhány darabot az egyentáskámba, behúzom a cipzárt, és lerángatom a kétemeletnyi lépcsőn a földszintre, ahol vadul pásztázom az utcát a taxit keresve, míg rá nem jövök, hogy hátul állt meg, a parkolóban. A korábbi hóesést mostanra felváltotta az eső és a még több eső, úgyhogy a kézitáskámat a fejem fölé emelve próbálom a hajamat szárazon tartani, miközben az autó felé botorkálok. A Heathrow-n nagy a nyüzsgés, mint mindig, mégis könnyen kiszúrom a többieket a vendéglátós csapatból, mivel mindannyian ugyanolyan egyenruhában vannak, mint én: fekete nadrágkosztüm aranyszínű blúzzal. Ez az utazószerelésünk, és mint már említettem, Simon szereti, ha minden körülmények között jól öltözöttek vagyunk. Barcelonába tartunk, Spanyolországba, ez az első állomás az európai versenyek sorában. Kíváncsian várom, hogy meglássam a vendéglátó részleget. Egészen eddig csak tengerentúli versenyeken voltam, olyanokon, ahova a csapatnak repülnie kellett, úgymint Ausztrália, Malajzia és Japán. Az ilyen távoli országokban a pályákhoz tartozó épületeket használjuk, de az európai versenyekre és azokra, ahova a csapat egyes tagjai kamionnal is el tudnak jutni, a saját felszerelésünket visszük magunkkal. A repülőút rövid azokhoz viszonyítva, amilyenekben az utóbbi időben részünk volt, de Hollyval azért jut elég időnk rá, hogy legyűrjünk néhány zacskó chipset, és beszámoljunk egymásnak az elmúlt, egymástól külön töltött időszak eseményeiről. Alkoholt nem iszunk, mert a reptérről rögtön a pályára megyünk, és különben is: egy ötcsillagos hotelben szállunk meg Barcelona szívében, úgyhogy bőven kivesszük majd a részünket az éjszakai életből, míg tart a verseny, az elkövezendő néhány napban. Megérkezünk a verseny helyszínére – Circuit de Catalunya –, ahol a motorhome-ok már készen várnak bennünket. A kamionsofőrök szerelték össze őket, akik vasárnap érkeztek. „Motorhome”-ot mondok, de ez elnevezés ma már viccesen hat. Még a korábbi időkből maradt fent, amikor a csapatoknak nagy, kényelmes buszaik voltak – manapság a motorhome-ok már hatalmas, hordozható, csúcsmodern építmények. Lenyűgözve nézek fel a miénkre. Fényes fekete és aranyszínű, két emelet magas. Egy gyors felfedező körút során kiderül, hogy az emeleten van egy lakosztály a vezetőség részére, egy-egy szoba Luis és Will részére, amíg a lenti térséget egy jól felszerelt konyha és egy hatalmas étkező foglalja el. Az egész légkondicionált, és a vezetőségnek még egy erkélye is van a felső szinten. Két nappal később pontosan itt találom magam. Catalina követelőzőbb, mint valaha, és magához

hívatott a csodásan napfényes erkélyre, hogy lediktálja nekem a listát, amikre szüksége van – a tampont is beleértve –, és fogalmam sincs, hol fogok itt ilyesmit találni. Elemében érzi magát, ez az ő hazája, és egyértelműen úgy tekinti, hogy még inkább jogában áll királynőként viselkedni, mint valaha. Az egész családja itt lesz a hétvégére. Előre rettegek tőle. Nem tartozik a munkaköri leírásomba, hogy minden csettintésére ugorjak, de nemigen tudok mit tenni ellene. – Mindent leírtál? – kérdezi fagyosan, miközben mint az őrült jegyzetelek a noteszomba. – Igen, azt hiszem. – Hiszed vagy tudod? – Tisztában vagyok vele, hogy sötét napszemüvege mögül rám mereszti a szemét. Egy nyugágyon napozik, míg én úgy ácsorgók előtte, mint egy engedelmes kiskutya. – Mindent leírtam. – Helyes. – Visszaereszti a fejét a párnára, úgyhogy távozok. – Utálom ezt a spinét! – török ki Hollynak, a konyhába visszaérve. – Fogalmam sincs, hogy bírod idegekkel – mondja Holly együttérzően. – Nekem sincs. Úgy viselkedik velem, mintha egy kis hangya lennék, akit joga van eltaposni. Olyan, mintha meg lenne győződve róla, hogy egész életemben egy pincérnő leszek a száguldó cirkuszban, de nekem más terveim vannak. Nem maradok itt örökké! Holly jót derül rajtam. – Akkor mit fogsz csinálni? – Talán saját cateringcéget nyitok, mit tudom én. Na jó. Fogalmam sincs. Nem igazán vannak terveim. E pillanatban csak úgy sodródok az árral, de szerencsére Holly nem kívánja tőlem, hogy belemenjek a részletekbe. Később a délután folyamán Catalina újra felbukkan. Először csak egy csettintést hallok, de amikor visszafordulok, már látom is a konyha ajtajában, ahogy csettint az ujjaival. – Te! Gyere ide! Elkeseredett képpel nézek Frederickre, akit mintha zavarna kissé a főnök feleségének jelenléte a konyhában. – Te – szól ismét Catalina –, Dahlia. – Daisy – javítom ki. – Tök mindegy – válaszolja. – Szükségem van rád. – Daisy most nem mehet – szúrja közbe Frederick –, Will és Luis vacsoráját készíti. Igen! Haha! Elfordítom a tekintetem, hogy a liba ne láthassa a boldogságomat. Ismervén őt, csak bajom származna belőle a későbbiekben. – Akkor te – vakkantja. Hátrafordulok, és látom, hogy Hollyra mutat, aki viszont Frederickre bámul. Frederick tehetetlenül megrántja a vállát, mert Holly már végzett a jelenlegi teendőivel, és egy ideje csak a pultnak támaszkodva pihent. – Egy-kettő! – csattan fel Catalina. Holly vonakodva megy ki utána a konyhából. Később, mikor visszaér, meglehetősen harapós kedvében van. – Ez most fordult elő utoljára! – mondja mérgesen. – Mit akart tőled? – kérdezem. – Csak annyit, hogy tortillát készítsek neki és kis csapatának Simon szobájában. De nem is erről van szó, ez nem nagy gond, hanem hogy készítjük itt ezt a csomó isteni kaját – még paella is van az étlapon –, de egyik sem elég jó neki! Mondom, ennyi volt. Legközelebb nemet mondok. – Hogy akarsz nemet mondani? – kérdezem aggódva. – Mégiscsak a főnök feleségéről van szó. – Akkor beszélj a főnökkel – veti közbe nyugodt hangon Frederick. – Beszéljen Simonnal? – kérdezem gúnyolódva. – Igen – feleli.

– Tudod, mit? – mondja Holly, még mindig felpaprikázva. – Pontosan ezt fogom tenni. – És dúlva-fúlva kirohan. – Holly! – szólok utána rémülten, de nem figyel rám. – Főnök! – kiáltok fel. – Mi van, ha Simon kirúgja? – Nem fogja kirúgni – torkoll le Frederick. – Simon kedveli, ha valaki kiáll saját magáért. – Neked is már rég ezt kellett volna tenned. Tíz perc telik el, amikor is végre megjelenik Holly, és úgy tűnik, elégedett magával. – Beszéltél vele? – kérdezem hangosan suttogva. – Így is hallak – mondja Frederick fáradt hangon. – De nem gond, mondd el mindannyiunknak – és Klaus, Gertrúd, valamint a helységben tartózkodó többi konyhai kisegítő felé int, akik az imént nagy érdeklődéssel figyelték, mi történik. – Igen, beszéltem – válaszolja Holly. – És nem fog többet előfordulni. – Nem hiszem el! – Pedig igen. – Hogy érted? Mit mondtál neki? – akarom megtudni mindenáron. – Közöltem vele, hogy nem vagyunk Catalina szolgái, megvan a magunk munkája, és ha Catalinának szüksége van egy személyi titkárnőre, akkor talán fel kellene vennie egyet neki. Van elég pénze rá. – Az utolsó mondatot nem mondtad – mondom halálra válva. – De igen, nagyon is mondtam – válaszolja határozottan. – Mit szólt hozzá? – Elfogadta – feleli egyszerűen. – Elfogadta? – Igen. Ennyi. Nem háborgat többet minket. Még soha sem láttam ilyennek Hollyt. Bevallom, kissé megrémít. – Lássuk, jól értem-e. Simon felvesz egy titkárnőt a feleségének, mert te azt mondtad neki? – Nem tudom, hogy elmegy-e addig, vagy egyszerűen csak közli azzal az ostoba libával, hogy készítse el magának a hülye tortilláit. Frederick felnevet. Megdöbbenve bámulok rá. Frederick soha nem nevet. Különösképpen akkor nem, mikor a konyhában tartózkodik. – Gratulálok! – bömböli Hollynak. – Kösz – vigyorog rá Holly. – Na jó, Daisy – ugatja felém Frederick, visszatérve korábbi önmagához – felfűzted már azokat a babokat? Nem érünk rá egész nap. – Igenis, Főnök! – A konyhai személyzet többi tagjával egyetemben lenyűgözötten bámulok Hollyra, majd visszatérek a munkámhoz. Ezen az estén épp a munkapadokról kapargatjuk a koszt Hollyval, mikor Dan és Pete megjelennek a konyhában. – Tényleg igaz? – kérdezi mohón Dan. – Tényleg elküldted a francba Catalinát? Holly felnevet. – A mindenit, de gyorsan terjednek a hírek. Miért? Mit hallottál? – Hatalmas szóváltásba keveredett korábban Simonnal. Curtis a tanúja volt. Curtis az egyik szerelő, alacsony, duci és kopasz fazon, akinek még nagyobb az étvágya a pletykára, mint az ételre. – Tényleg? – kérdezem. – Mi történt? – Hát, Luis azt mondta… – Luis? Neki mi köze ehhez az egészhez? – vágok közbe. – Curtis elmesélte Luisnak, mi történt, Luis pedig elmesélte nekünk.

– Jézusom, ez olyan, mint a szólánc játék – motyogom, és kezdem úgy érezni, mintha besározna ez az egész. – Fogd be, Daisy, hadd beszéljenek már végre ők is – csipkedi meg a karomat Holly. – Simon egyfolytában azt magyarázta neki, hogy nektek nem feladatotok haptákban állni az ő hívására, és… – Komolyan? – vágunk a szavába Hollyval. – …és hagyjon békén titeket végre, mert megvan a saját munkátok. – Tényleg? – kiáltok fel. – Igen, őrület volt. Állítólag Catalina üvöltött vele. – Azt kapta, amit megérdemelt – mondja Holly dacosan. – Nem fog túlzottan rajongani értünk ezek után – közlöm. – Mintha olyan nagyon rajongott volna eddig – húzza fel az orrát Holly. – Hmm… – Daisy, ne légy negatív! Ez fantasztikus hír. Soha többet nem kell a hülye tyúk háborgatását elviselnünk. – Lányok, jöttök ma este? – vált témát Pete. – Kicsit késő van, nem? – kérdezem, de ferde pillantást kapok válaszul a többiektől. – Csak viccelek! – Hova megyünk? – Úgy gondoltuk, Las Ramblasra megyünk, a tapasbárok valamelyikébe. – Remekül hangzik. Mire elérkezik a verseny napja, úgy feltöltöm magam sangríával, mintha csak valami hatalmas korsó lennék. A konyhában ácsorgók, és szórakozottan játszadozom egy zacskó rizzsel, mikor Frederick rám vakkant. – Miért nem vagy odakint reggelit készíteni? – Bocsi, főnök – mondom, és a rizst óvatosan leteszem a pultra. – Mozogj! Már megint másnapos vagy? – Nem, nem, megyek már – füllentem, és alig várom, hogy a lábaim kivigyenek a konyhából. Azonban maguktól megállnak, mikor meglátom, ki áll a felszolgálóasztalnál. – Hát itt vagy – mondja Will. – Ne haragudj – lendülök gyorsan akcióba, és elfoglalom a helyem a felszolgálópult mögött. – Régóta vársz? – Csak egy perce – válaszolja Will. – Mit adhatok? – nézek fel rá, és megpróbálok erőt venni magamon, hogy meg ne remegjek kék szemei láttán. Még mindig minden alkalommal meglepnek, ahányszor csak meglátom őket. – Voltál valahol tegnap? – kérdezi tőlem. – Igen, egy bárba mentünk, a régi városrészbe. – Tetszett? – Óriási volt, velünk kellett volna jönnöd. – Tudom, hogy már mondtam ezt neki korábban is, de nem tudom megállni, hogy meg ne ismételjem. – Luis is beugrott néhány italra. És itt is van. Will hátrafordul, pont időben, hogy szembetalálja magát Luissal, aki csatlakozik hozzánk a felszolgálópultnál. – Minden rendben? – kérdezi. – Naná – válaszolja Luis nyersen, és rám néz. – Jó reggelt, Daisy. Leesik az állam. – Mi az? – kérdezi Luis. – Daisynek szólítottál. – Nem úgy hívnak? – kérdezi bizonytalan hangon. – De igen, csak… Á, mindegy – rázom meg a fejem. – Mit kérsz?

Elkészítem Luis reggelijét, és csak utána veszem ismét észre Willt, aki türelmetlenül dobol a lábával. – Sajnálom, Will – mentegetődzök kínomban, mikor rájövök, hogy először őt kellett volna kiszolgálnom. – Tud várni egy kicsit – veti közbe Luis –, úgyis megszokta már, hogy másodikként ér be. – Luis rám kacsint, de amikor Willre nézek, látom, hogy ő egyáltalán nem találja mulatságosnak a megjegyzést. Luis első helyen végzett tegnap. Will brillírozott, és második lett, de úgy tűnik, ő maga korántsem találja kiválónak az eredményt. – Sajnálom – mondom Willnek, miután Luis távozik, és lehuppan az egyik asztalhoz a szerelők asztala mellett. – Neked mit adhatok? Hideg tekintettel mered rám egy darabig, mielőtt válaszolna. – Ugyanazt kérem. Ekkor tűnik fel, hogy Luis kivételesen az egészséges reggelit választotta ma reggel, Will kedvenc proteinitaláig bezárólag. Sietek összeállítani Will reggelijét. Meglehetősen feldúlt vagyok. – Egy-kettő! – kiált fel Luis, ahogy Will elhalad az asztala mellett, de Will ügyet sem vet rá, csak megy tovább a lépcsők irányába, hogy visszavonuljon a szobájába. Kimerülten sóhajtok fel, és nekiállok megtisztítani a tálalóasztalt. – Kaphatnék egy kis szalonnát és tojást, cukorfalat? – Felnézek. Luis áll előttem, kezében a még mindig félig telt müzlistányér. – És ezt a vacakot is kiöntheted – nyújtja át a poharát. – Fogalmam nincs, Will hogy tudja meginni. – Nem vezet tőle rosszabbul – jegyzem meg. – De jobban sem – vág vissza Luis. – Kávét, feketén – bök a fejével a kanna irányába. Öntök neki, és átnyújtom. – Hm, mindjárt más – kortyol bele. Ebben a pillanatban a személyi edzője sétál be az ajtón. – Ó, merda! – Azt hiszem, ez annyit tesz, „szar”. – Protein-shake-et! Gyorsan! – nyújtogatja a kezét Luis az ital irányába, amelyet épp kiönteni készülök. – Jaj, bocsi – mondom ártatlanul, miközben a löttyöt a lefolyóba öntöm. Próbálok nem nevetni, mikor Joao, meglátván a szalonnát Luis tányérján, dühösen magyaráz neki valamit portugálul. Fél órával később kimenőt adok magamnak, és Will szobájába indulok. Bekopogok az ajtón. – Igen? – szól ki Will. – Szia – dugom be a fejem az ajtón. – Elvihetem azokat? – mutatok a reggeli maradványaira az asztalon. – Persze. – Felkel, és odanyújtja a tálcát. – Sajnálom a történteket – bököm ki nagy nehezen, miközben Will visszaereszkedik a székébe. – Mit? Ja, Luis – mondja. – Ne is törődj vele. – Csak megpróbál kiborítani téged a verseny előtt. – Tudom. Ő már csak egy ilyen tapló. – Felnevetek, és Will is mosolyog. – Nem ülsz le egy pillanatra? – mutat a székre maga mellett. Egy pillanatig habozok, majd visszateszem az asztalra a reggelizőtálcát. Fehér, rövid ujjú csapatpóló van rajta, és nem először tűnik fel, hogy milyen barna a karja, feltehetően a szabadban végzett edzésektől a három országban, ahol eddig jártunk. – Itt töltöd a ma éjszakát? – kérdezi. – Igen, holnap délután repülünk. Te? – Elméletileg rögtön a verseny után indulnom kellene vissza. – Elméletileg? – Aha. – Ez nem hangzik valami határozottan. – Ami azt illeti, ő maga sem tűnik túlzottan határozottnak. Felsóhajt. – Olyan, mintha eleged lenne, Will. Lejjebb csúszik, és fejét a szék támlájának dönti, miközben léiig zárt szemhéja alól néz rám.

– Egy kicsit valóban elegem van – mondja őszintén. – Miért? – Jót tenne egy kis lazítás. Kihúzom magam a székemben. – Akkor miért nem cseréled be a jegyedet? Maradhatnál még egy éjszakát. Eljöhetnél velünk bulizni a verseny után. Nem felel, csak néz rám továbbra is nyugodtan. Elfordítom a tekintetem. – Lehetséges – dől előre, és a térdére támasztja a könyökét. – Próbálok nem elgyengülni. – Hogy érzed magad a mai verseny előtt? Jól teljesít az autód? Derülten húzza fel a szemöldökét, de mivel próbálok hivatalosnak tűnni, komolyan válaszol. – A ma reggeli edzésen még mindig alulkormányozott volt egy kicsit, de remélhetőleg mostanra már minden rendben vele. – Aha – próbálok komoly arcot vágni. Elvigyorodik. – Fogalmad sincs róla, miről beszélek, ugye? Határozottan megrázom a fejem. – Nincs. – Nem is tételeztem fel. – De a jó szándék megvolt – mosolygok vissza rá. – Attól tartok, semmit sem tudok az autókról. – Vezetni tudsz? – Éppen csak hogy. – Hát ez nem hangzott túl meggyőzően. – Hát nem – nevetek. – De tudok robogót vezetni. – Na igen – forgatja a szemeit –, azt láttam. – Na ne! Ez pont úgy hangzott, mintha Luis mondta volna. – Azt azért nem szeretném. – Én sem. Mosolyogva nézünk egymásra egy darabig, majd elfordítja a tekintetét, és feláll. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elkészüljek. – Persze, természetesen – állok fel gyorsan, és ismét magamhoz veszem a tálcát. – Akkor átíratod a repülőjegyed? – Nem tudom – mondja zavarban. – Oké. Sok szerencsét a versenyhez – állok meg az ajtóban. – Köszi. – Előrehajol, és keresgélni kezd a táskájában. – Segítsek megkeresni valamit? – kérdezem habozva. – Nem, rendben leszek. Köszi, Daisy – mondja gyorsan. Nem fordul felém, mikor kimegyek az ajtón. Piros, piros, piros, piros, piros, START! Az autók fülsiketítő zaj kíséretében lőnek ki a rajtvonalról. Willnek majdnem sikerül megelőznie Luist az első kanyarban, de Luis megőrzi vezető helyét, és Will most szorosan a nyomában halad. Egek! Annyira izgatott vagyok! Egy gyors pillantás körbe elárulja, hogy a garázsban mindenki hasonlóképpen érez. Szemem ismét a képernyőre tapad. Will közvetlenül Luis mögött száguld. Sikerül megelőznie? Hajrá, Will! Látni kellett volna az arcát közvetlenül a verseny előtt. Hollyval lementünk a boxutcába az indulás előtt, és még soha senkit nem láttam ennyire elszántnak és ennyire összpontosítani valamire. A fal mellett, egy napernyő alatt állt, és felénk biccentett, de nem volt hajlandó a sajtónak nyilatkozni. Luis pont az ellenkezőjét tette. Amikor nem a sajtó képviselőivel beszélgetett, akkor a hiányos öltözetű esernyős lány szórakoztatta. – Ó egek! Remélem, nem ejti ki – mondja mellettem Holly.

Will épp most próbálkozott újra az előzéssel. Egyfolytában ott van mögötte, Luisnak egy perc nyugta sincs. – Csak szól neki Simon, hogy húzódjon vissza – folytatja Holly. A csapat főnöke rádiókapcsolatban van a pilótákkal. – Miért? – csattanok fel. – Ha Will képes megelőzni, akkor Simonnak Luist kellene figyelmeztetnie, hogy engedje elmenni. Will egyértelműen gyorsabb nála. Nem tudom, hogy így történik-e, de egy pillanattal később Will lehagyja Luist egy kanyarban, és nekem úgy kell visszafognom magam, hogy ne kezdjek el hangosan éljenezni. Will most vezeti a mezőnyt, de a feszültség továbbra sem szűnik bennem, még akkor sem, mikor megnő a távolság közte és csapattársa között. Ellenkezőleg, ahogy a verseny folytatódik, a torkom mind inkább összeszorul, a gyomromat mintha kövek húznák lefelé. Semmi kedvem otthagyni a garázst, de tulajdonképpen szinte megkönnyebbülök, mikor Holly elrángat onnan, és végre valami másra kell figyelnem a verseny helyett. Az utolsó néhány kör alatt térünk vissza a boxutcába, és egy végtelenségnek tűnik kivárni, hogy a kockás zászló végre leintse a versenyt, de amikor Will áthalad a célvonalon, és látjuk, ahogy a levegőbe bokszol örömében, hirtelen teljesen elpárolog belőlem az idegesség. Ez az első Forma–l-es győzelme, és tudom, hogy erre a pillanatra egész életében emlékezni fog. Néhány perccel később kikászálódik az autójából, és odaszalad az éljenző csapatához, akik a kerítés mögött várnak rá. Mi is ott vagyunk Hollyval, és bár csak egy rövid ölelésben van részem, és annak ellenére, hogy Will úszik az izzadtságban, és valószínűleg fogalma sincs róla, hogy épp engem ölel át – meglehetősen furcsa módon mégis úgy érzem, hogy ez életem egyik legboldogabb pillanata. Nem sokkal később Luis is megérkezik, és bár az arca távolról sem tűnik boldognak, azért a csapattársai ugyanolyan örömmel fogadják. A harmadik helyezettet – egy spanyol versenyzőt, Antonio Arandát – szintén lelkes tapsviharral fogadja a hazai közönség. Később, mikor már mindannyian visszatértünk a fogadóhelyiségbe, Holly és én alig győzzük szusszal, úgy száguldozunk körbe, hogy mindenkinek tele legyen a pezsgőspohara. Az idegeim pattanásig feszülnek, mert sehol sem látom Willt. Tudom, hogy interjúkat kell adnia, de Luis már tíz perccel ezelőtt visszaért, és nem tudnám elviselni, ha Will úgy térne vissza Angliába, hogy nem köszöntünk el egymástól. A következő verseny két hét múlva lesz Isztambulban, és ez a két hét e pillanatban egy emberöltőnek tűnik számomra. Amikor Will lelkes taps közepette végre megjelenik, képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcomról és megálljt parancsolni ide-oda szökdécselő lábaimnak. A fellegekben járok, és nehezemre esik a munkámra figyelni, mivel folyamatosan érzékelem a szponzorok és a csapattársak között elvegyülő Will közelségét a helyiségben. Egyfolytában igyekszem a közelébe kerülni, de mindig akad egy újabb feltöltendő pohár, és mire végzek, ő már megint máshol van. Később úgy adódik, hogy Catalina és spanyol csapata közepén találom magam. A nő odatartja a poharát, hogy újratöltöm, de nem méltat arra, hogy megköszönje. A hétvége folyamán alig hagyta el a lakosztályát. Észreveszem mellette Albertat, és az ő poharát is teletöltöm. Nem is tudtam, hogy ő is itt van. A pezsgősüvegem már szinte teljesen kiürült, kisietek hát a konyhába, és egy új üveggel térek vissza. – Tölts nekem is, cukorfalat! Majdnem összeütközők Luissal, aki közvetlenül a konyha mellett ácsorog. Az overallját farmerra és pólóra cserélte. – Látom, itt a barátnőd – mondom fintorogva, miközben teletöltöm a poharát a habzó nedűvel. Felhúzza a szemöldökét. – Egész hétvégén nem foglalkozott velem. – Szegénykém – mondom. – Ez a mai tényleg nem a te napod. Will győzelme, és még ez is… Tulajdonképpen mi történt? – Aludtál? – kérdezi.

– Nem, majdnem végig láttam. – Nos, ma Willnek sokkal jobb autója volt. Ilyen egyszerű. – Mi volt a baj a tiéddel? – Túlkormányozottság. – Túlkormányozottság? Az ugyanaz, mint az alulkormányozottság? – Hát, nem, akkor alulkormányozottságnak hívnák, nem igaz? – Csak nem megint autókról beszélget? Hátrapördülök, ahogy meghallom Will hangját. Beleszédülök, ahogy rám mosolyog, kék szeme csak úgy ragyog. – Besegítsek? – mutat a kezemben tartott pezsgősüvegre, amely még szinte teljesen tele van. – Kérsz belőle? – kérdezem. – Légy szíves. – Odatartja a poharát, én megdöntöm az üveget, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a kezem ne remegjen, ahogy a folyadék a pohárba csorog. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy a buborékok túlcsordulnak a pohár szélén, és én visszafojtom a lélegzetem, de az ital végül leülepszik, és töltök még a pohárba. – Azt hiszem, sörre váltok – menti ki magát Luis, és oldalba bök, ahogy elhalad mellettem. Visszafordulok Will irányába. Most ő is elmegy. Egyszerűen érzem. És valóban. Elmegy, anélkül, hogy egy szót is szólna. A fenébe! Várjunk csak, visszajön. Mégpedig egy pezsgőspohárral a kezében! – Mi ez? – kérdezem. – Pohárnak hívják. Meglehetősen hasznos darab, ha az ember a vendéglátásban dolgozik. Meglegyintem a karját, és mosolygok. – Ezt tudom, te lökött. De mit csinálsz vele? Kezembe adja a szinte érintetlen poharát. – Fogd meg ezt egy kicsit. Elveszem tőle. Ezután kiveszi a kezemből a pezsgősüveget, és teletölti a poharat. Egy szomszédos asztalra teszi az üveget, és átadja nekem a poharat, miközben elveszi tőlem a sajátját. – Egészségedre! – iszik egy kortyot, és nekidől az egyik asztalnak. – Egészségedre! – mondom visszafogottan, és hozzáteszem. – Nem igazán ácsoroghatok itt pezsgőt kortyolgatva. – Miért nem? – Dolgoznom kellene. – Épp elegen vannak nélküled is. Egek, olyan ez a hely, mint így méhkas – mondja, ahogy körbehordozza a tekintetét a helyiségen. Magam is körülnézek, és látom, hogy nemcsak az összes hosztesz, de néhány konyhai kisegítő is itt sürgölődik ma este. A vendégek szinte egyet sem léphetnek anélkül, hogy egy üveg pezsgő vagy egy szendvicsestálca ne jöjjön szembe velük. – Egyébként nagyon jó voltál. Gratulálok – mondom. – Kösz. – Ezek szerint sikerült megoldani azt az alulkormányozottság problémát. Kedvesen rám mosolyog. – Szóval hova megyünk ma este? – Ma este? – bámulok rá tágra nyílt szemekkel. – Ezek szerint kicserélted a repülőjegyed? Bólint. – Zseniális! – Jesszusom, annyira boldog vagyok, hogy legszívesebben a nyakába ugranék! Csigavér, Daisy, mert még a végén távoltartó végzést kér ellened. – Azt hiszem, a Las Ramblasba megyünk megint – igyekszem normális arcot vágni.

– Remek. Mikor? – Be kell fejeznünk itt a pakolást, úgyhogy mondjuk nyolc óra körül? Te meg nemsokára visszamész a hotelbe, nem? – Igen, úgy fél óra múlva. – Ha gondolod, majd beugrom érted. – Rendben. – Iszik egy kortyot, és körülnéz a teremben. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek dolgozni – mondom, és felkapom a pezsgősüveget, míg a félig üres poharamat leteszem az asztalra. – Akkor később találkozunk. – Szia… Két órával később a terem végre kiürült, és mi szorgosan ügyködünk a konyha rendbe tételén. Az órámra pillantok. Már fél nyolc van. – Hány órát mondtál neki? – kérdezi Holly. Aggódva nézek rá. – Nyolc órát. – Nem leszünk kész kilenc előtt – mondja. – Tudom. – Nem gondoltam végig, amikor megállapodtunk Willel az időpontban, és most rémesen érzem magam. Férfihangok szűrődnek be a konyhába. – Ez Pete és Dan! – mondja Holly. – Menj el velük. – Hogy érted? Vissza a hotelbe? – Igen – mondja sürgetően. – Kérd meg őket, hogy vigyenek el. Később találkozunk a tapasbárban. – Nem léphetek le csak így… – nézek körbe a konyhán. Mindenki lázasan dolgozik. – Menj csak – erősködik. – Főnök! – Mi az? – fordul hátra Frederick. – Holly – suttogom. Zavartalanul mondja tovább. – Elengednéd Daisyt? Will számára kell elintéznie valamit. – És Daisynek nincs nyelve, hogy elkéredzkedjen? – kérdez vissza ingerülten Frederick. Egyik lábamról a másikra állok. – Akkor menj – mondja Frederick, és elfordul. Holly csak úgy sugárzik, úgyhogy leveszem a kötényem, és veszem a táskám, még mielőtt Frederick meggondolhatná maiul. A fiúk épp az egyik közös autó felé sétálnak, amikor odaérek. – Pete! Dan! – kiáltom elfúló hangon. – Elvinnétek vissza a hotelba? Meglepettnek tűnnek, de hátrébb lépnek, hogy én szállhassak be elsőnek az autóba. – Hova megyünk ma este? – kérdezi Pete, mikor mindannyian bekapcsoltuk a biztonsági övet. – Holly abba a tapasbárba szeretne menni, ahol pénteken voltunk. – Mi, abba, ahol minden fényárban úszik? – húzza fel az orrát Dan. – Igen, és rengeteg szexis bárpultos van – kacsintok. – Fenéket! – kiált fel Pete, és oldalba böki Dant. – Mi inkább abba a másikba megyünk, nem, haver? Abba, amelyik az út túloldalán van. – Abba, amelyik tele van turistákkal? – ráncolom a homlokom. – Mindegyik tele van turistával – torkoll le Pete. Felsóhajtok. – Rendben, majd felhívom Hollyt, ha visszaértünk a hotelbe. De amikor hívom, rögtön az üzenetrögzítő jelentkezik. Gyanítom, hogy lemerült a telefonja, de azért majd még próbálkozom. Nyolc óra tíz perckor még mindig a hotelszobámban vagyok, és sikertelenül próbálom kitalálni, hogy mit vegyek fel. Volt nálam váltás ruha kint a pályán, mert Hollyval általában ott öltözünk át, de most, hogy

Will is velünk jön, semmi sem elég jó. Egy miniszoknya és a Rock & Republic farmerom között próbálok választani, ami pénteken volt rajtam, és végül az utóbbira szavazok, egy metálszürke Diesel pólóval. Meglehetősen rockos szerelés, de úgy döntök, jó lesz. Munkához össze kell fognom, de most kiengedem sötét színű, hullámos, hátközépig érő hajamat. A fürdőszobába megyek, és sietve felfrissítem a sminkemet – fekete szemceruza a zöld szemem köré, egy kevés csillogó, ezüst szemhéjpúder, fekete szempillafesték, és végül egy leheletnyi szájfény. Az órámra nézek. Nyolc huszonöt. Egy gyors spricc a parfümből, és készen vagyok. Ismét elfog az idegesség. Mélyet lélegzek, és próbálom megnyugtatni magam. Nevetséges vagyok. Még ha randizni mennék! Elfintorodok és megrázom a fejemet, képtelen viselkedésemre gondolva. Felkapom a táskám, és elindulok a lifthez. Will szobája a legfelső emeleten van. Kopogtatok az ajtaján, és zavaromban a körmeimet nézegetem. Ez a halvány rózsaszín körömlakk nem igazán megy a vagány szerelésemhez. Bárcsak lenne sötétvörös lakkom… Ó! Nagyot ugrok, mikor az ajtó kinyílik. – Szia! – trillázom, ellenállva a kísértésnek, hogy hátraléplek. Will az ajtóban áll, khakiszínű G-Star nadrág és fekete póló van rajta. Körbelengi az arcszesz illata, de látom rajta, hogy nem borotválkozott. Tulajdonképpen az állkapcsán már borostásodik, és így még kívánatosabb, mint valaha. Elképzelésem sincs, hogy fogom ezt így bírni. – Készen állsz? – kérdezi, miközben kijön a szobájából, és becsukja maga után az ajtót. – Igen, bocsánat a késésért. – Semmi gond. – Utánam indul a folyosón, én pedig hívom a liftet. – A többiek már lent vannak? – kérdezi, ahogy kinyílik a lift ajtaja, és mindketten beszállunk. – Mostanra már biztosan. Hollyval majd ott találkozunk. Tovább kint kellett maradnia a pályán. Bólint. Néhány pillanattal később megérkezünk a hallba. Pete, Dan és a többiek – úgy tízen összesen – hangos füttyögéssel fogadnak, ahogy közeledünk hozzájuk. – Egek, de jól nézel ki! – mondja Dan, miközben az egyik karját a nyakam köré fonja. – Terveid vannak ma estére, kedves? – Engedj – tolom el magamtól jól nevelten. Elpirulok, de titkon örülök neki, hogy ilyen felhajtást csinálnak körülöttem Will előtt. Ránézek, de ő az egyik szerelővel beszélget. – Mehetünk? – kérdezi Pete. Danhez fordul. – Luis biztosan nem jön? – Nem, azt mondta, fáj a feje. – Mintha ez valaha is visszatartotta volna – gúnyolódik Pete. – Gondolom, még mindig neheztel rád azért az előzési manőverért – mondja Willnek cinkos mosollyal, de Will csak megrántja a vállát. Csak egy rövid séta, míg elérjük Las Ramblast, ami tulajdonképpen néhány népes bevásárlóutcát takar, rengeteg turistával, kávézóval és bárral. A Forma–1 verseny miatt ezen a hétvégén Barcelona nyüzsgőbb, mint valaha. Pete és Dan között találom magam, ahogy az utcazenészeket próbáljuk kikerülgetni a népes utcákon. A séta alatt nagyrészt csak a tarkóját látom Willből, és őrülten reménykedek, hogy ez nem így lesz egész éjszaka. Ha nem beszélhetek vele, azt hiszem, belehalok. Csak állóhely van a bárnál, amikor megérkezünk, és amikor egy hely felszabadul, a fiúk ragaszkodnak hozzá, hogy leüljek. Én vagyok az egyetlen lány a csapatban, és meglehetősen rendes tőlük, hogy így törődnek velem. Beszerzik az italokat, ők sört isznak, míg én sangría helyett ezúttal vodka-citromra szavazok. Azután elhelyezkedek a bárszéken, és Luis egyik szerelőjével beszélgetek. Húsz perc elteltével azonban már nehezemre esik odafigyelni, mit mond. Will épp most nevetett egy jót valamin, amit Pete mondott neki. Megőrjít ez a helyzet! A szerelő, akivel beszélgetek, kimenti magát, hogy a mosdóba menjen, és helyét egy másik srác foglalja el. Úgy érzem magam, mint akit csapdába ejtettek, de nem akarok udvariatlannak látszani, úgyhogy mosolygok, és próbálom kitalálni, mit mondhatnék. Ekkor eszembe jut Holly. – Ne haragudj – mondom mentegetődzve Karlnak, a szerelőnek, ahogy előveszem a mobilomat a

táskámból. – Muszáj felhívnom Hollyt – magyarázom –, úgy volt, hogy máshol találkozunk vele. Az ezredik alkalommal tárcsázom fel a számát, és ismét a hangposta válaszol. Ingerülten csapom le a telefonom fedelét. – Nincs válasz? – kérdezi Karl. – Nincs. – Kérsz egy másikat? – mutat a szinte teljesen üres poharamra. – Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha nem – állok fel. – Kénytelen leszek elmenni Hollyért a másik bárba. Ígérem, idehozom. – Rendben – de már csak a hátát látom, ahogy próbálja magára felhívni a bárpultos figyelmét. Igyekszem átpréselni magam a többiek csapatán, Pete és Will irányába. Pete félreáll, és betessékel a társaságukba. – Mennem kell – mondom neki sajnálkozva. Megnyúlik az arca. – Hova? – Hollyval egy másik helyet beszéltünk meg, és sehogy sem tudom elérni. – Pete? – kiabál Kari. Pete a bár felé fordul. – Még egy kört? – Naná! – emeli magasba Pete a sörösüvegét. – Hol kellene találkoznotok? – kérdezi eközben Will. – Csak itt, az utca túloldalán. De úgy tűnik, lemerült a mobilja, úgyhogy kénytelen vagyok odamenni, és ott várni rá. Remélhetőleg nem késik. – Szeretnéd, hogy veled menjek? Ránézek, és máris jobban érzem magam, de végül megrázom a fejem. – Nem, igazán nem szükséges. – Bizonyára csak udvariasságból kérdezte. – Biztos vagy benne? Nem! Kérlek, gyere velem! Észreveszi a habozásomat. – Gyerünk! – A hátamra teszi a tenyerét, és így vezet az ajtó felé. – Pete! – nyúl hátra, és kocogtatja meg Pete vállát. – Elmegyünk Daisyvel Hollyért. – Rendben, haver – fordul vissza Pete a többiekhez. Én megyek elöl, és a szívem hangosan dübörög, ahogy kilépünk a nyüzsgő utcára.

Tizedik fejezet – Már itt is vagyunk – mondom. Bemegyünk a bárba, és a szemem a helyiséget pásztázza, Holly után kutatva. – Nem látom sehol – mondom Willnek –, de hamarosan meg kell érkeznie. – Oké, addig igyunk valamit. Ebben a pillanatban észreveszek egy éppen felszabaduló asztalt az ablak mellett. – Menj, csapj le rá – mondja Will. – Én meg elmegyek italokért. Mit kérsz? Úgy döntök, maradok a vodkánál. Mire Will nem sokkal később megjelenik az italokkal, már sikerül néhány beszédtémát találnom. – Kösz, hogy elkísértél – mondom, mikor végre elhelyezkedünk. – Persze, semmi gond. Nem akartam, hogy egyedül kelljen jönnöd. – Magának egy üveg sört hozott. Elfintorodok. – Gondolod, hogy Luisnak tényleg fáj a feje, vagy egyszerűen csak nem tud veszíteni? – Valószínűleg mindkettő – válaszolja Will visszafogottan. Majd beavat: – Szerinte túlságosan agresszíven vezettem ma. – Azt gondolja? Tulajdonképpen logikus. Te nyertél, ő meg veszített. – Pontosan. A következő versenyre elfelejti. – Nekem úgy tűnik, hogy ti, pilóták elég hamar megbocsátotok és továbbléptek. Tegnap meghallottam, amint az egyik szerelő mesélte, hogy Emilio Rizzo bemártotta Antonio Arandát a sajtó előtt, csak mert az majdnem lesodorta őt a pályáról. Ehhez képest ma, amikor Aranda harmadik lett, láttam, ahogy egymás vállát veregetik, és úgy viselkednek, mintha a legjobb barátok lennének. – Igen – bólint. – Együtt jár ezzel a sporttal. Nem tarthatsz haragot. Ugyanakkor nagyon sok a féltékenység, valószínűleg ez volt az oka, hogy Rizzo kipakolt a sajtónak. Aranda még csak egy éve van a Forma–l-ben, Rizzo meg már ősidők óta csinálja. Azt mondják, hamarosan visszavonul. Értem. – Ennyire azért nem érdekel, mi történik azzal a nyálas olasszal, ezért témát váltok. – Te hogy kerültél a Forma–1 világába? – A nagyapám kezdett gokartozni vinni hét éves koromban. Mondhatjuk, hogy megszállottja volt a sportnak. – Hétévesen! Nahát! – Aha. Szóval hagyott rám egy kis pénzt, amikor meghalt… – Hány éves voltál akkor? – vágok közbe. – Tizenkettő – feleli. – Ettől kezdve saját magamat finanszíroztam. Idővel sikerült bejutnom egy elég jó csapatba, megnyertem néhány versenyt, és igazából ennyi volt. Következő állomás a Forma–1 volt. – Úgy adod elő, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon. – Nem állt szándékomban. Előredőlök a székemben, nagyon érdekel a múltja. Tulajdonképpen minden érdekel, ami vele kapcsolatos. – A szüleid egyáltalán nem segítettek? – Nem. – Kortyol egyet a söréből, és kinéz az ablakon.

– Nem szeretik a versenyt, vagy miért? – Nem, csak egyszerűen nem érdekli őket, mit csinálok. – Jó néhány másodpercig egyenesen a szemembe néz, mielőtt elfordítom a tekintetem. Mikor visszanézek, az asztalra folyt gyertyaviaszt kapargatja. – Közeli kapcsolatban voltál a nagyapáddal? – Nagyon. – Nagyon megviselhetett, mikor meghalt. – Igen, eléggé. – Felnéz rám, majd élesen felnevet. – Beszélhetnénk valami másról? Fészkelődni kezdek a székemben, nem akartam vájkálni a magánéletében. Ha észre is veszi a zavaromat, nem mutatja. – Miről szeretnél beszélni? – igyekszem kevésbé görcsösnek tűnni, mint ahogy valójában érzem magam. – Rólad – dől előre, és én ellenállok a késztetésnek, hogy hátradőljek. – Te közel állsz a szüleidhez? Nagyszüleidhez? – A nagyszülőkhöz igen, a szülőkhöz nem. – Akkor ez közös bennünk. Miért nem? – Az apám egy seggfej. – És az anyád? – Ő meg mindent ráhagy. De a nagymamámat imádom – folytatom. – Ő az egyetlen élő nagyszülőm. Sajnos mivel Olaszországban lakik, nagyon ritkán találkozunk. – Merrefelé Olaszországban? – Észak-Toszkánában, Lucca mellett, a hegyekben. – Nem viccelsz? Tudod, hogy a jövő héten pont arrafelé forgatunk egy reklámfilmet egy olajtársaságnak? – Tényleg? – Igen. El kellene jönnöd. – Gondolod, hogy elmehetnék? – a hangom megbicsaklik az izgalomtól. – Nem gondolod, hogy már lefoglalták a hoteleket, meg minden? – Ally biztosan talál neked egy helyet. – Tulajdonképpen megszállhatnék Nonnánál – gondolkodok hangosan. – Felteszem, hogy „nonna” nagymamát jelent olaszul – kérdezi. – Igen. Aaaannyira szeretném újra látni…! – Mióta nem láttad? – Túl régóta. Reméltem, hogy tudok vele találkozni később, mikor az Olasz Nagydíjra megyünk, de eszembe sem jutott, hogy hamarabb is benézhetek hozzá. Kíváncsi vagyok, vajon Frederick és Ingrid elengednek-e néhány felszolgálói munkáról. – Az biztosan nem árt, ha megkérdezed. – Kibámul az ablakon, míg én a lehetőséget mérlegelem. Nem szabad túlságosan beleélnem magam! Visszafordul felém. – Na és, mi a te történeted? Miért hagytad ott az Államokat? Annyira belemerülök a gondolataimba Olaszországról, hogy a kérdés teljesen felkészületlenül ér, semmi értelmes hazugság nem jut az eszembe. Meg magamat is meglepem, amikor az igazat válaszolom. – Ó, összetörték a szívemet. – Szégyenlős mosoly terül szét az arcomon. – Komolyan? Ki volt az? – Senki, akit ismerhetsz… – hirtelen elhallgatok. – Bár tulajdonképpen… – forgatom a szemeimet viccelődve, mielőtt rájönnék, mekkora hibát követtem el. – Ismerem? – kérdezi Will felcsigázott érdeklődéssel. – Nem! Nem, nem, nem – próbálom gyorsan elejét venni a kérdezősködésnek. – Nem, nem ismered. – Híresség? – ül fel hirtelen a székében.

– Ó egek, hagyd abba – próbálom leállítani, és legszívesebben pofon vágnám magam. Mintha majd ezek után leszállna rólad, te idióta! – Kicsoda? – szeretné tudni Will. – Senki. Nem érdekes. Hogy jött egyáltalán szóba a téma? Beszéljünk inkább rólad megint! – Egy fenét! – vágja rá. – Mondd csak meg. – Nem tehetem – válaszolom. – Miért? Aláírattak veled valami titoktartási záradékot, vagy mi? Habozok. – Így volt, ugye? – csapja a tenyerét az asztalra. – Hú, a mindenit, most már tényleg kíváncsi vagyok! Halálra váltan nézek rá. Nem tudom elhinni, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Pedig mostanra milyen jól megtanultam hazudni. Összehúzott szemekkel méreget. – Dolgoztál neki? – Honnan a fenéből…? – kezdem. Hogy találta ki? – Szóval igen! Mit csináltál? Szünetet tartok, mielőtt a valóságnak megfelelően válaszolok neki. Ennyiből még csak nem lehet baj. – A személyi asszisztense voltam. De ez minden, amit elmondok – jelentem ki elszántan, és belekortyolok az italomba. – Annyi baj legyen – húz egyet a sörösüvegéből. – Majd később kiszedem Hollyból. Kényszeredetten felnevetek, és megrázom a fejem. – Holly sem tudja. – Baromság! – teszi az asztalra az üveget. – Nem viccelek – mondom. – Igazándiból még ennyit sem tud, úgyhogy megtartanád magadnak, légy szíves? Hosszasan méreget, próbálja kisakkozni, hogy a valóságot mondom, vagy hazudok. Idővel úgy tűnik, hogy az előbbire tippel. – Lakat van a számon – mondja. – Köszönöm. – Felsóhajtok. – Istenem, ez tényleg nagyon idegölő volt. Felnevet. Elfordulok, és Hollyt keresem a teremben. – Még mindig nincs nyoma? – kérdezi Will, és ő is körbenéz. – Nincs. Sehol sem látom. – Fogadok, hogy most már azt kívánod, bárcsak egyedül jöttél volna, nem? Visszafordulok felé, és rámosolygok. – Nem, még mindig nagyon örülök neki, hogy itt vagy. Melegen néz rám egy darabig. Igazán nagyon szép a szája… Hirtelen megköszörüli a torkát, és a sörösüvegére bámul. – Kérsz egy másikat? – mutat a poharam felé. – Majd én megyek – tolom hátra a székemet, hogy felálljak. – El a kezekkel! – mondja a homlokát ráncolva, ahogy felemelkedik. – És semmi hülyeség arról, hogy feminista vagy. Ugyanazt kéred? Nevetek és visszaülök. – Igen, légy szíves. A szememmel követem, ahogy a bárhoz megy. Jó páran megbámulják, mikor leesik nekik, kiről van szó. Rengeteg Forma–1-megszállott van a bulizók között, néhányan oda is mennek hozzá autogramot kérni. Will boldogan írja alá a sapkákat és pólókat, észre sem véve, hogy figyelem. Elmosolyodok magamban. Hírességek… De Will egy teljesen másfajta híresség, mint… Fogadni mernék, hogy sokkal kedvesebb partner lehet. Hirtelen meglehetős élességgel emlékszem vissza a fájdalomra, amit éreztem, amikor kénytelen voltam végignézni, ahogy az életem szerelme a jelenlétemben kikezdett egy másik nővel. Legnagyobb meglepetésemre forró könnyek futják el a szememet. És mivel a

baj nem jár egyedül, Will pontosan ezt a pillanatot választja, hogy visszatérjen az asztalhoz. – Mi a baj? – kérdezi riadtan. – Semmi, semmi – nevetek kínomban. – De tényleg, mi az? – erősködik. – Csak egy régi rossz emlék a volt pasimról. – Gyorsan megtörlöm a szemem alját a hüvelykujjammal, hogy eltüntessem a könnyeket, mielőtt a vagányból darkosra vált a kinézetem. – Sajnálom. – Nem a te hibád – mondom, miközben a lefolyt festéket az ujjamról a farmeromba törölgetem. Will egy darabig hallgat, majd újra megszólal. – Egy igazi szarházinak tűnik, akárki is volt. Vidáman felkuncogok. – Soha többet nem nézem meg egyetlen filmjét sem – néz rám reménykedve. – Ügyes próbálkozás, öcsi – viccelődök. – …veszem meg a lemezét? – próbálkozik ismét, és várakozóan húzza fel a szemöldökét. Csak megrázom a fejem és összeszorítom a szám. Will kacarászva dobol az ujjával az asztalon, miközben le nem veszi rólam a szemét. – Elég szemét dolog tőlem, hogy ezt csinálom veled. Annyira ki tudok akadni, amikor az emberek a szerelmi életemben kutakodnak. – Ki kutakodik a szerelmi életedben? – Az újságok folyton azt csinálják. Laura állandó téma. Brr. Már megint Laura. – Tényleg? Miért? Hitetlenkedő pillantást vet rám. – Ne haragudj. Nem olvasok pletyka lapokat – mondom neki bocsánatkérően. – Komolyan fogalmam sincs, miért háborgatják őt. – Tudod, ő olyan… – Elhallgat, ezért közbeszólok, hogy folytassa. – Csinos? – Már attól rosszul vagyok, hogy megkérdeztem, de a választól még inkább. – Igen – rántja meg a vállát. – Divatos, meg minden. Remek, szóval egy tündöklő társasági hölgy. – Úgy hangzik, mint valami „Wayne Rooney és Coleen” sztori – próbálok úgy tenni, mint akit egyáltalán nem zavar a dolog. – Jézusom! – kiált fel. – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy úgy nézek ki, mint Rooncy. Felnevetek. – Nem, szerintem inkább Leonardo DiCaprióra hasonlítasz. Nem most – teszem hozzá gyorsan –, inkább amilyen anno a Titanicban volt, igazán szexi. – A fenébe, Daisy! Most azt fogja hinni, hogy tetszik nekem. Ösztönösen az arcomra teszem a kezem, mintegy próbálván megakadályozni, hogy felforrósodjon. Vidáman méreget. Gyorsan az órámra fordítom a figyelmemet. Tíz óra van. – Hol a pokolban lehet Holly? – kérdezem hangosan, hálásan, hogy témát válthatok. Kipecázom a mobilomat a táskámból. – Ne haragudj – mondom. – Csak gyorsan megpróbálom még egyszer. – Ezúttal kicsörög a telefonja, de nem veszi fel. Egy idő után bekapcsol a rögzítő, úgyhogy újra próbálkozom. A tizedik csengetésre felveszi. – Holly! Merre vagy? – Még mindig kint a pályán – mondja fojtott hangon. – Mi van? – visítom. – Miért? – Több munka volt, mint gondoltam. – Jaj, ne! Most mindenki engem utál, hogy meglógtam? – kérdezem aggódva. – Nem! Dehogy is! Már mindenki más elment. Csak én maradtam még egy-két kisebb dolgot elintézni. – Aha, értem. Azért hamarosan jössz?

– Hát – tétovázó a hangja. – Nem vagyok biztos benne, ne várjatok. Majd hívlak, ha mégis megyek. Bocsi – teszi hozzá. – Ne aggódj, nem gond. Letesszük, és Willre nézek. – Azt hiszem, Holly nem jön. – Nem jön? – néz rám meglepve. – Annyira sajnálom. – Rémesen érzem magam, hogy iderángattam. – Semmi baj – feleli. – Visszamenjünk a többiekhez? – kérdezem, és felemelkedek. – Persze, menjünk. – Felhajtja a maradék sörét, és elindul utánam kifelé. Ahogy visszaérünk, nem találom a helyem. Nincs hangulatom a többiekkel vegyülni, Willt pedig nem sajátíthatom ki tovább, úgyhogy egy órával később szólok Pete-nek, hogy visszamegyek a hotelbe. Elutasítom az ajánlatát, hogy elkísérjen – nincs messze, és az utcákon épp elég turista lófrál, hogy biztonságban érezzem magam. Amikor odaérek, ott találom Fredericket, amint Klausszal iszogat a hotel bárjában. Olaszország! Gyorsan, kérdezd meg Olaszországról! – Azt hittem, Holly jön Olaszországba – mondja kérdőn Frederick, mikor végre előveszem a legmeggyőzőbb formámat. – Holly? – kérdezem összezavarodva. – Igen, tudod, az a lány a szőke hajjal. Apró termetű. Sokszor megy és rúg ki a hámból egy másik rakoncátlan lánnyal, aki nekem dolgozik. – Hahaha – mondom gúnyolódva. – Tisztában vagyok vele, kicsoda Holly, csak arról nem volt tudomásom, hogy megy Olaszországba. Frederick megrökönyödve bámul rám. – Na, mindegy – folytatom. – Jöhetek? – És mi lesz az Ingrid-féle munkákkal, amik Londonban várnak rád? Egyik lábamról a másikra állok. – Gondolod, hogy elengedne? – kérdezem könyörgően. – Gondolom, Charlotte beugorhat helyetted. Charlotte egy másik lány, akivel időről időre együtt dolgozunk. Képzőművészetet tanul az egyetemen, úgyhogy csak részmunkaidős nálunk. – Akkor mehetek? – Gondolom. Beszélj majd Allyvel a hotelfoglalás ügyében… – Ez a legjobb az egészben – vigyorodok el. – A nagymamámnál szállok meg, a hegyekben. Így csak a repülőjegyet kell fizetnetek! – Csak? – hümmög. – Akkor jobban teszed, ha arról beszélsz vele. – Hurrá! Köszi, főnök! – És most ég áldjon! Hadd igyam meg nyugodtan az italomat. Felemeli a poharát, és egy hajtásra kiüríti, míg én gyorsan távozom, mielőtt meggondolhatná magát. Holly már ágyban van, mire a szobánkba érek. Erőteljesen megrázom. – Mi a fészkes fenét csinálsz? – förmed rám kótyagosan. – Megyek Olaszországba! Te is? – Kinyitja az egyik szemét. – Hogy érted, hogy mész Olaszországba? – Veletek! Te is mész, ugye? – kérdezem megint. Kinyitja a másik szemét is, és feltápászkodik az ágyban. – Igen – ásít nagyot. – Hogy történt? – Simon megkért, hogy menjek – feleli. – Mikor? – Kissé elképeszt a dolog. Mintha én lennék az első számú segítő.

– Ma délután. Biztosan rád gondolt először – teszi hozzá gyorsan. – Szerintem csak arról van szó, hogy ő is tud a londoni munkádról. Ennyi az egész. – Aha, értem. – Valószínűleg hallja a hangomon a felindultságot, mert folytatja. – Ne vedd magadra – nyugtatgat. – Nem veszem. – Úgy tűnik, Holly fellépése Catalina ügyben sokkal jobban lenyűgözte Simont, mint gondoltam. – Mindenesetre, ez tényleg szuper! – próbálok lelkesedést vinni a hangomba. – Csakhogy – jut eszembe hirtelen – nem ugyanott szállok meg, mint ti. A hegyekben lakom majd, Nonnánál. Úgyhogy valószínűleg nem is nagyon látjuk majd egymást. – Milyen kár – ásít megint Holly. – Akkor is, azért jó buli, nem? – Naná. Szóval akkor hogyhogy jössz, ha Simon nem kért rá? – kérdezi Holly, hirtelen támadt érdeklődéssel. – Will rábeszélt, hogy kérjem meg Fredericket. – Will? Tényleg! Milyen volt a ma este? – Kellemes – felelem könnyedén. – Miről beszélgettetek? – kérdezi. – Ó, tudod, mindenféléről. – Még mindig tetszik? – kíváncsiskodik. Leroskadok az ágyra, és arcomat a párnába temetem. – Lehetséges – válaszolom fojtott hangon. – Mit mondtál? Daisy…! – unszol, mikor nem felelek rögtön. Felé fordítom a fejemet a párnán. – Lehetséges – mondom, és sikertelenül próbálom megállni, hogy elmosolyodjak. – Mit fogsz csinálni a barátnőjével? – kérdezi. Rögtön leolvad a mosoly az arcomról. – Hogy érted, hogy unt fogok csinálni a barátnőjével? – kérdezem mérgesen, és feltámaszkodok a könyökömre. – Semmit sem fogok csinálni. Barátnője van. A történetnek vége. – Aha, rendben – mondja. – Már korábban is megmondtam – folytatom némileg eltúlzott felháborodással a hangomban. – Tudom – próbál csitítani –, csak nem voltam biztos benne, hogy nem változtak-e meg a dolgok. – Természetesen nem változtak – mondom, még mindig kissé morcosan. – Nem vagyok az a fajta lány. Egyszerűen csak kedvelem mint barátot. – Hát persze – emeli égnek fáradt szemeit. – Egyébként lehet, hogy nem is olyan rózsás a helyzet közöttük Laurával, mint amilyennek látszik… – Tudtam! – csap a takaróra. – Mi? Ó, vaffanculo. Felnevet, aztán ismét elkomolyodik. – Ez azt jelenti, hogy vége a „soha többet pasi” időszaknak, ugye? Felsóhajtok, és egy röpke pillanatig attól tartok, hogy az összes fájdalom és megbántottság, amit Amerikában éreztem, ismét elborít. Megrázom a fejem, és megpróbálom visszaszorítani az emlékeket, már másodszorra az éjszaka folyamán. – Daisy? Minden rendben? – válik hirtelen aggódóvá Holly hangja. – Igen, minden oké – felelem. – Csak légy óvatos – figyelmeztet. – Az leszek. Óvatos a második nevem – hazudom. Igazándiból én mindig inkább a „vágjunk bele, aztán majd meglátjuk, mi lesz” típusú lány voltam. – Csak nem szeretném, ha fájdalmat okoznának neked – mondja, és visszacsúszik a takaró alá.

És ezzel, legalábbis egyelőre, vége is a beszélgetésnek. Lila ködben mosom le a sminket, és próbálom visszaidézni, miről beszélgettünk Willel ma este. Bemászok az ágyba, és magam elé képzelem, amint engem néz a gyönyörű kék szemeivel. Visszaemlékszem a borostára az arcán, gondolatban odanyúlok, és végighúzom az ujjamat az állán. Eszembe jutnak az ajkai is. Kíváncsi vagyok, vajon jól csókol-e. Fogadni mernék rá, hogy igen. Elképzelem, hogy ő az, aki hazakísér a hotelbe a bárokkal és éjszakai mulatozókkal teli, nyüzsgő utcákon. Lelki szemeim előtt látom, ahogy behúz egy sötét kapualjba. Elönt a boldogság, amint teljesen megfeledkezem Lauráról, Hollyról, Luisról és mindenki másról, akit csak ismerek, és elképzelem, ahogy Will szenvedélyesen megcsókol, mintha mindketten bennragadtunk volna egy pillanatban, amelyből lehetetlen kiszállni. De amikor a csóknak vége, és elhúzódik, az arca elmosódik a képzeletemben. Nem látom többet tisztán a szemeit. Próbálom felidézni ismét az ajkait, és egy pillanatra sikerül is, de amikor próbálom az arca többi részével összeilleszteni, valami nem stimmel. Elveszítettem. Mi a fene bajom van? Akárhogy próbálkozom, sehogy sem tudom összerakni magamban a képét. Tudom, hogy ez így nem jó, már máskor is történt velem ilyesmi, úgyhogy inkább visszatérek a beszélgetésünkhöz, és abban reménykedem, hogy ha nem erőltetem túlságosan, akkor képes leszek ismét felidézni az arcát, még azelőtt, hogy néhány nap múlva elindulok Olaszországba.

Tizenegyedik fejezet – Nonna! – La mia stellína! Vieni qui amore, ebe ti vuole abbraciare la Nonna! – Ez azt jelenti: „Én kis csillagom! Gyere ide, tündérem, nagymama szeretne a karjába szorítani!” – A nagymamám nem beszél túl jól angolul, én viszont folyékonyan tudok olaszul, úgyhogy ritkán fordul elő, hogy más nyelven beszéljünk. De lefordítok mindent. – Nézzenek oda! Olyan gyönyörű vagy, de jaj, mennyire vékony! – Aggódva nyúl az arcom felé, és próbál egy kis húst az ujjai közé csippenteni. – Aú, Nonna! – lököm el a kezét, és ő nagy, forró öleléssel szorít a karjaiba. Le kell hajolnom hozzá, mert ő mindössze százötven centi magas, míg én egy méter nyolcvan. – Fel kell táplálnunk téged! A szósz a tésztához már majdnem készen van. Beterel az apró konyhába, ahol a régimódi tűzhelyen egy lábasban rotyog a vacsora. – Annak az illatát érzem? Mit főzöl? – Nyulat. Hm. Gondoltam. Nem igazán vagyok oda érte. – Nagyszerű! – füllentem. Nonnának nem kell tudnia… – Mi van veled mostanság, édes leánykám? Milyen a munka? A konyhában ülünk, és kávét kortyolgatunk, miközben beavatom mindennapjaimba a Forma–1 világában. Hűvös van idebent a vastag kőfalak között, de odakint az idő kellemes, még itt fenn, a hegyekben is. Nonna egy öreg kőházikóban lakik a sziklák tövében, a főúttól nem messze. Van egy veteményese a kertben, és kecskéket meg tyúkokat tart a szomszédos piciny, bekerített legelőn. De a hely messze legvonzóbb része a kilátás: tiszta napokon kilométerekre el lehet látni. A legkedvesebb elfoglaltságom itt, hogy egy pohár aqua alla menta – mentás víz – kíséretében kiülök a kőpadra Nonna teraszán, és a fákkal borított hegyeket csodálom. De ma hosszú napom volt, és a holnapi még hosszabb lesz, úgyhogy vacsora után Nonna bekísér a szobámba, egy aprócska helyiségbe, melynek berendezése egy ágy az ablak alatt és egy kis szekrény a szemközti falnál. Mivel időközben lehűlt a levegő, gyorsan végzek a lefekvés előtti rutinnal, és befészkelem magam a lepedők és paplanok közé, Nonna kézzel kivarrt ágytakarója alá, amelyre még első ittlétem időszakából emlékszem. Az egész világon itt érzem magam otthon a leginkább, s bár a gondolat egy pillanatra elszomorít, mégis a világgal és minden teremtményével békében szenderedek álomba. Másnap a nagy sátor alatt készítem elő a reggeli tea kellékeit a filmes csapatnak, amikor gyengéd érintést érzek a hátamon. Megpördülök, és Willel találom szembe magam. – Szia! Hogy vagy? – Ismét ismeretlennek tűnik. Nem rosszabbnak, nem jobbnak, csak ismeretlennek. – Jól – mosolyog rám. Sötét farmert és sárga, mintás pólót visel, olyat, mint a szörfösök. – Elkezdtetek már forgatni? – kérdezem. A reklám, amit ma vesznek fel, egy olajtársaságnak készül. Luissal versenyzést kell imitálniuk gyors sportkocsikban a kanyargós hegyi utakon. – Még nem – feleli. – Eddig a hajunkat és a sminkünket csinálták – emeli égnek a szemeit. Jobban megvizsgálom. – Mi az? – kérdezi.

– Alapozót tettek rád? – Igen, sajnos. Miért? – Mert van itt egy folt, közvetlenül a szemed mellett – hajolok oda hozzá, hogy elsimítsam. – Kösz – törölgeti esetlenül az arcát ott, ahol az imént még az én kezem érintette. Bal oldalra pillantva Luist látom, aki szemöldökét felhúzva néz rám, miközben a lakókocsik felé sétál. Visszafordulok Will felé, és látom, hogy sötét tekintettel néz Luis után. – Minden rendben? – kérdezem óvatosan. – Igen, persze – nyugtat meg. – Minden oké közted és Luis között? – Kissé seggfej módjára viselkedik mostanában. – Hát ebben semmi új nincs. Elvigyorodik, és megrázza a fejét. – Nincs. – Még mindig haragszik, hogy te nyerted meg az utolsó versenyt? – kérdezem. – Azt hittem, ti, srácok hamar túlteszitek magatokat az ilyesmin. Megrántja a vállát, lesöpör egy pihét a meztelen karjáról, majd felém fordítja a tekintetét, és elfintorodik. – Megbocsátottál már nekem a múltkori kíváncsiskodásomért? Elmosolyodok. – Igen. De tudod, hogy ezt még visszakapod? – Alig várom. – Kék szeme összevillan az én zöld szememmel, és a szívverésem hirtelen felgyorsul. – Will, készen állunk! – hívja őt egy számomra ismeretlen férfi. Fejhallgató van rajta, kezében notesz. – Később találkozunk… – Naná. – Könnyed mozdulattal intek búcsút neki, de tíz perc is eltelik, mire a szívverésem visszaáll a normális ritmusra. A nap hátralevő részében szinte egyáltalán nem látom Willt, csak ebédidőben találkozunk, amikor mi Hollyval ki sem látunk a munkából, annyi a dolgunk a kiszolgálással. – Fel sem merült bennem, hogy ennyi munkánk lesz – szólal meg Holly egy idő után. – Bennem sem – értek egyet. – Egyébként mi a terved ma estére? – Fogalmam sincs. Gondolom, iszunk egy-kettőt a többiekkel a hotelben. És neked? Velünk tartasz? – Nem, inkább visszamegyek Nonnához. Így sincs elég időm vele lenni. Ekkor mennydörgés-szerű robaj hallatszik. Kinézve két sportautót – egy halványkéket és egy élénkzöldet – látok elhúzni mellettünk. – Visszaértek a fiúk – kommentálja Holly. – Gondolod, hogy kész lesznek holnapra a filmezéssel? – kérdezem. Arról volt szó, hogy csak két napra lesz szükségük. – Szerintem igen – feleli Holly. – Na jó, azt hiszem, jobb lesz, ha eltakarítjuk ez a rendetlenséget. Egész nap szolgáltunk fel ételt. A tervek szerint a filmezésnek hatra véget kell érnie. Most háromnegyed hat van, de az autó, ami visszavisz Nonnához, csak hétre jön értem, így még mindig több mint egyórányi munka áll előttünk. Azonban fél hétre mindennel elkészülünk. Holly eltűnt néhány perccel ezelőtt, és amikor kilépek a konyhából, kint ácsorog, Simonnal beszélgetve. – Készen vagy? – kérdezi Simon. – Fél óra múlva jön értem az autó. A nagymamámnál töltöm az éjszakát, nem messze innen – emlékeztetem. Bólint. Mögötte a személyzet néhány tagja közeledik. Az autók, amelyek visszaviszik őket a hotelbe, már tizenöt perce indulásra készen várakoznak. Simon ki nem állhatja, ha várnia kell, így inkább másokat

fizet meg. Holly otthagyja a többieket, és felém indul. – Minden rendben lesz veled itt egyedül? – kérdezi aggodalommal a hangjában. – Persze, ne aggódj – nyugtatom meg – nemsokára itt lesz értem az autó. Willt és Luist látom kijönni az egyik lakókocsiból. Mögöttük megjelenik a sminkeslány is, és bezárja maga mögött az ajtót. – Rendben, akkor reggel találkozunk – mondja Holly, és visszasétál a várakozó autókhoz. Luis megáll, hogy Simonnal beszéljen, de Will egyenesen odajön hozzám. – Mik a terveid ma estére? – kérdezi. – Semmi különös, visszamegyek a nagymamámhoz – felelem. – Hol lakik? – Negyedórányira autóval. – Akarod, hogy elvigyelek? – Nem, nem – hárítom el. – Igazán nem bánom, egyébként is az Aston Martinnal megyek vissza a hotelbe. – Ez a kék autó, amivel ma száguldozott a hegyek között. Habozok. Annyira szeretném, ha elvinne! – Fél óra múlva jön értem a taxi – mondom neki sajnálkozva. – Luccából? – Gondolom. – Mondd le! – javasolja. – Gondolom, megtehetném… – Akkor tedd meg! – mondja sürgetően. – Tessék, használd a telefonom – és egy kecses iPhone-t nyújt felém, de én inkább előveszem a saját vacak kis mobilomat. – Köszi, itt az enyém. De biztosan nem bánod? – Száz százalék. Az izgatottságtól remegve hívom a számot, és aggódok, hogy Will ne hallja meg a hangomon az idegességet. – Elintézted? – kérdezi, mikor becsukom a telefonom fedelét. – Igen. De egész biztos vagy benne? Nem lesz gond az Aston Martinos emberekkel, hogy kitérőt teszel a kocsijukkal? – Dehogy. Amúgy is gondolkodom rajta, hogy beszerzek egy ilyen gyönyörűséget, majd úgy veszik, mint egy meghosszabbított próbakört. – Will, jössz utánunk? – szól oda Simon. A többiek sorban beszállnak a várakozó autókba, csak Holly ácsorog mozdulatlanul, szomorú képet vágva, feltehetőleg azért, mert nem együtt megyünk. – Elviszem Daisyt – bólint az irányomba Will. Holly huncutul csücsörít a szájával. Halljuk, ahogy felbőg egy versenyautó, és néhány pillanattal később Luis tűnik fel egy zöld Lamborghiniben. Kinyílik az ablaka, és Simon odamegy hozzá, beszélni vele. – Gyerünk! – mondja Will sürgetően. Követem a világos kék Aston Martinhoz, Will kioldja a zárat, és kinyitja nekem az utasülés ajtaját. Ahogy becsukja utánam, észreveszem, hogy Luis meghökkent arccal bámul az irányunkba. Mond valamit Simonnak, aki vet egy pillantást felénk, mielőtt válaszolna. Will beszáll a vezetőülésre, és becsapja az ajtót, pont akkor, amikor Luis hatalmas port kavarva kifarol előttünk a hegyi útra. – Hát ez nagyon kedves volt tőle – kommentálja gúnyosan Will, ahogy a por beborítja az autót. – Valaki kénytelen lesz lemosni az autót holnap reggel. Lassan hajt ki a hegyi útra, és többször dudál, mikor elhaladunk a többiek mellett. Holly nevetve rázza a

fejét az események láttán, és megkönnyebbülök, mikor látom, hogy Will nem vette észre. Egy perc múlva felgyorsít, és nekem meg kell kapaszkodnom, ahogy a szeles utakon száguldva kanyargunk az Aston Martinnal. – Túl gyorsan hajtok? – kérdezi, mikor egy élesebb kanyarban kapkodni kezdem a levegőt. – Nem – hazudom összeszorított fogakkal. Egy kis idő elteltével hozzászokom a sebességhez, és kezdek ellazulni. – Jó érzés ezt az autót vezetni? – kérdezem. – Nagyon – feleli, és vidáman néz rám. – Szemeket az útra! – kiáltok rá. Kuncogni kezd. – Te milyen autót vezetsz az Államokban? – Igazándiból semmilyet – ismerem be. – Azt hittem, Amerikában mindenki vezet. – Egy ilyet vezetnék, ha tudnék vezetni. – Előredőlök, és kezemmel végigsimítom a műszerfalat. – Teszik neked? – Szép a színe. – Annyira lányos dolog ilyet mondani. – Az is tetszik, ahogy kinéz – teszem hozzá gyorsan. – És a motornak gyönyörű hangja van. Felém fordulva felnevet. – Az út! – hevesen mutatok előre az útra, és Will visszafordítja a figyelmét a vezetésre. – Hagynám, hogy kipróbáld, ha nem félnék tőle, hogy összetöröd. – Nagyon köszönöm a bizalmat – mondom gúnyosan. – Itt fordulj jobbra. Végül befordulunk a keskeny útra, ami közvetlenül Nonna háza előtt vezet el. Will kibámul a szélvédőn. – Helyes – mondja a ház felé nézve. – Lélegzetelállító a kilátás – mondom neki. Kinyílik a bejárati ajtó, és Nonna jön ki a házból. – Bejössz egy italra? – ajánlom fel. – Persze – kapcsolja ki a biztonsági övét. Kiszállunk az autóból, és a szélesen mosolygó Nonna felé vezetem Willt. – Nonna, bemutatom Willt – mondom angolul. Meséltem neki Willről tegnap este, de nem említettem, mit érzek iránta. Most úgy üdvözli, mint egy régi barátot, és a konyhába vezet minket. A nagyszüleim évtizedeken át éltek ebben a házban, mielőtt Nonno, a nagyapám két évvel ezelőtt, nyolcvanhét évesen szívrohamban meghalt. Kettőjüknek elég nagy volt a ház, de most, hogy hárman szorongunk a konyhában, kissé klausztrofóbiásán érzem magam. – Mit kértek inni? – kérdezi Nonna olaszul. – Esetleg ihatnánk egy pohár mentás vizet a teraszon – indítványozom. Lefordítom Willnek is. – Jó lesz így? Nem fogsz fázni odakint? – Nekem jó, de te nem fogsz fázni? – simítja meg a karomat. – De, lehet – mondom neki, bár a hirtelen libabőrnek semmi köze sincs az időjáráshoz. – Azt hiszem, bemegyek átöltözni. – Persze, menj csak. Otthagyom Nonnával, és csak remélni tudom, hogy nem fog nagyon küszködni az angollal, amíg én bemegyek az apró szobámba átöltözni. Előhúzok egy sötétzöld pulóvert az utazótáskámból, amely még mindig a szekrényem aljában hever – nem volt se időm, se kedvem kipakolni –, és a fekete egyen nadrágomat farmerra cserélem. Mivel a fejbőröm kezd megfájdulni tőle, hogy a hajamat egész nap kontyban kell hordanom, most leengedem a hajam, amely hullámosan omlik a hátamra. Otthon, Amerikában a hajam tövéig kiegyenesítve viseltem, de mostanában már ritkán veszem a fáradtságot, hogy

ezzel bajlódjak. Visszamegyek a konyhába, de üresen találom. Nonna és Will már kimentek. A veteményes mellett találok rájuk, Nonna épp a kecskéit mutatja a kis legelőn. – A következő lépés, hogy meg kell fejned őket. Will összerezzen a hangom hallatán. – Mindjárt hozom az italokat – mondja Nonna olaszul, és elsiet. – Menjek segíteni? – szólok utána. – Nem, nem – hárítja el. Visszafordulva látom, hogy Will engem néz. Gyorsan elfordítja a tekintetét, és keresztbe fonja a kezeit. – Visszamenjünk a teraszra? – kérdezem. – Menjünk. – Fejével int, hogy vezessem, és így is teszek, minden idegszálammal érzékelve a jelenlétét a hátam mögött. Ahogy a teraszra érünk, megállok, és mélyet szívok a kristálytiszta levegőből. – Hát nem gyönyörű? – nézek a hegyek irányába. – Ühüm – mormolja csöndesen. – Tessék, gyerekek. – Megpördülök, és látom, ahogy Nonna sétál vissza a teraszra. Egy kis tálcát tesz le a vastag kőfalra, és odanyújt egy-egy pohár mentás vizet. Mindhárman egymás mellett ülünk a kőpadon, én középen. – Régóta él itt? – hajol előre Will, hogy Nonnával beszéljen. Ösztönösen fordítani kezdek, de Nonna félbeszakít. – Értettem – mondja lassan angolul. – Ötvenkét éve. – Ötvenkét éve! – kiált fel Will. – Ez pontosan kétszer annyi, mint amennyi idős vagyok. – És mint én – mondom neki. – Huszonhat éves vagy? – kérdezi érdeklődéssel a hangjában. – Igen. – Ó. – Azt gondoltad, idősebb vagyok? – Nem, csak meglepődtem, hogy egyidősek vagyunk – válaszolja. – Nekem is feltűnt az egybeesés, amikor megtudtam, hány éves vagy. – Még egy dolog, ami közös bennünk. – Valóban. – Egymásra mosolygunk. – Ne haragudj, Nonna – dőlök hátra a padon, hogy ne takarjam többet Willt előle, de ő talpra ugrik. – A bárány! – kiáltja olaszul. – Itt marad vacsorára? – kérdezi tőlem. Habozva pillantok Willre. – Azt hiszem, mennie kell. – Kérdezd meg tőle – unszol Nonna. – Mi az? – szól közbe Will. – Szeretné tudni, hogy itt maradsz-e vacsorára. Azt mondtam neki, hogy valószínűleg vissza kell menned… – Nem kell visszamennem. – Nem kell visszamenned? – Nem. Odafordulok Nonnához. – Itt marad. Nonnának széles mosolyra húzódik a szája, és elsiet a konyha felé. – Legalábbis, ha te nem bánod – teszi hozzá Will, rám nézve. – Persze, hogy nem bánom. Elnézek a távolba. Felhők gyülekeznek a hegyek felett. – Eléggé fenyegetőnek tűnnek – kommentálom a látványt.

Will bólint, és csend telepszik közénk. Nem sokkal később Nonna az asztalhoz hív minket. – Ez fantasztikus volt – mondja Will a vacsora után, az üres tányérjára mutatva. – Maga igazán nagyszerű szakács. – Ó, igazán semmiség – feleli szerényen Nonna, de én tudom, mennyire büszke a szakácsművészetére. Feláll, és én gyorsan követem a példáját, segítek neki eltakarítani a vacsora maradványait. – Ti, fiatalok csak menjetek át nyugodtan a nagyszobába. Nemsokára én is jövök a kávéval. Menjetek csak! – teszi hozzá a habozásomat látva. Mindössze két ülőalkalmatosság van Nonna apró nappalijában. Az egyik egy kanapé, a másik az ő fotelja, úgyhogy Will példáját követve az előbbin foglalok helyet, szabadon hagyva a fotelt vendéglátónknak. Egy kis idő múlva Will felsóhajt. – Mi a baj? – kérdezem. – Azt kívánom, bárcsak itt maradhatnék néhány napra. – Tényleg? – nézek rá felcsillanó szemmel. – Igen. Annyira elegem van a hotelekből. És itt annyira… otthonos. – Ugye, hogy otthonos? – Nagyon. – Tudom, hogy nem nagy, de valahogy olyan… – …tökéletes – fejezi be a mondatot. – Igen. Pontosan. – Gondolod, hogy meg tudnánk győzni a nagymamádat, hogy költözzön át az én chelsea-i lakásomba, amíg mi itt verünk tábort? Felnevetek. – Jó lenne. De soha sem sikerülne rábeszélned, hogy itthagyja a hegyeket. És abban sem vagyok biztos, hogy a barátnőd nagyon jó néven venné, gondolom magamban. De talán őt ne emlegessük. – Hát tessék – jön be a szobába Nonna egy kis tálcával a kezében. Hirtelen dörgés hallatszik, olyan hangos, hogy még a kőfalakon át is meghalljuk. – Mi volt ez, mennydörgés? – kérdezi Will meglepődve. – Igen – feleli Nonna, és hallgatja, ahogy elered az eső. – Nagy vihar lesz. Szeszélyes itt a hegyekben – folytatja erőltetett angolsággal, miközben kis asztalkára helyezi a tálcát, és átnyújt nekünk egy-egy apró, fehér kávéscsészét, majd maga is helyet foglal. – Remélem, holnapra véget ér – mondja Will. – Cazzo, igen! Ne haragudj, Nonna – szabadkozok a szóhasználatért, mikor éles pillantást vet rám. – Will épp azt mondta, hogy reméli, holnapra elül a vihar, vagy nem fogják tudni befejezni a forgatást – magyarázom neki olaszul. – Jaj nem, nem, nem! – kiált fel rémülten Nonna, és kikászálódik a karosszékből. Kisiet a szobából, és edényekkel a kezében tér vissza, míg mi aggódva figyeljük. – Ezek a falak – mondja kétségbeeséssel a hangjában. Víz folyik be a fal egyik repedésén keresztül. – Gyakran előfordul ilyesmi? – kérdezi Will, miközben mindketten gyorsan Nonna segítségére sietünk, és régi pokrócokkal próbáljuk úgy-ahogy betakarni a csupasz követ. Nonna olaszul válaszol, így hát fordítok. – Minden alkalommal, amikor megjavíttatja, a víz egy újabb helyen talál ismét utat magának. Az egész házat fel kellene újíttatni. – Nagyon drága lenne? – kérdezem Normától. – Túl sok – feleli –, nem éri már meg az én koromban.

– Nonna! – kiáltok fel. – Persze, hogy megéri! Nem élhetsz ilyen körülmények között! – Jó ez így – erősködik –, igazán nem probléma. – De igenis, hogy probléma! Mi magunk is látjuk. Tudnék segíteni. Van egy kis megtakarított pénzem. – Nem, semmi szükség rá! – csattan fel, és éles pillantást vet rám. Nyolcvankét éves létére meglehetősen harcias öreg hölgy. – Miről beszéltek? – kérdezi Will. – Semmiről – mondom neki, látván a nagyanyám arcát. Nem örülne neki, ha Will sajnálni kezdené. Feltöröljük a maradék vizet, és a megfelelő helyekre fazekakat és lábosokat teszünk, hogy minden cseppet felfogjanak. Végül Nonna Willhez fordul. – Nem vezethetsz ilyen körülmények között. – Nem lesz semmi gond – feleli Will. – Itt töltöd az éjszakát a kanapén. – Nem, nem, rendben leszek – nevet fel Will. – Ez egyáltalán nem vicces! – emeli fel a hangját Nonna, letörölve a mosolyt Will arcáról. – Carlo, a férjem, ezeken az utakon lelte halálát. Hogyhogy? Úgy tudtam, hogy Nonno szívrohamban halt meg. – Ó, annyira sajnálom – mondja Will halálra váltan. – Úgyhogy nem mész sehova. Majd vezetsz reggel, mikor elment a vihar. Ismét mennydörgés hangját halljuk. – Mondd meg neki te – mondja nekem határozott hangon –, hogy nem vezethet most. – Magad mondtad, hogy maradnál néhány napot… – nézek rá kérlelő tekintettel. – Igaz. Gondolom, maradhatnék… Biztos, hogy nem okozok gondot? – kérdezi Nonnát. – Természetesen. – Fel kellene hívnom Simont, hogy beszámoljak neki, mi a helyzet – veszi elő a mobilját. – Attól tartok, nincs térerő errefelé. De használhatnád a telefont. Ugye, Nonna, telefonálhat egyet Will? – Persze – feleli. – Remek. Nem szeretném, ha Simon aggódna. Odavezetem a telefonhoz a konyhába, és visszatérek a nappaliba, ahol Nonna már hozzá is látott az ágyazáshoz, lepedőket és takarókat tesz a kanapéra. Nem sokkal később Will csatlakozik hozzánk. – Elintézted? – kérdezem. – Simon nem vette fel, úgyhogy hagytam neki üzenetet a recepción. – Engem vár az ágy – szól közbe Nonna, és összeszedi a kávéscsészéket. – Megyek meghallgatni a rádióműsoromat. Jó éjszakát! – mondja Willnek. – Jó éjszakát! És még egyszer köszönöm. – Nagyon szívesen. – Együtt nézzük, ahogy kiporoszkál a szobából. Visszafordulok Willhez. – Felhívhatom Hollyt, ha gondolod. Ha valamiért Simon nem kapná meg az üzeneted. – Biztosan rendben lesz. – Nem gond. – Na jó, a biztonság kedvéért. De Holly szobája sem felel. – Valószínűleg mindannyian elmentek mulatni – mondja Will. Nonna frissen felszabadult karosszékébe telepszem, mert valahogy nem tűnik helyénvalónak, hogy Will mellé üljek az ággyá alakított kanapéra. Egyikünk sem szól, csendben hallgatjuk, ahogy az eső veri az ablakot. Sötétség burkolja be a hegyeket, és hűvös lett idebent. Megborzongok. – Fázol? – kérdezi Will. – Egy kicsit. – Kéred az egyik takarómat?

– Nem, köszi – mondom gyorsan. – Tudod mit, megyek és idehozom a sajátomat. – A szobámba megyek Nonna kézzel varrt takarójáért, és hirtelen eszembe jut az üveg bor, amit a vámmentes boltban vettem idefelé a reptéren. Hirtelen ötlettől hajtva előveszem a szekrényből, és bedugom a fejem a nappali ajtaján. – Lenne kedved egy italhoz? – kérdezem Willt, az üveget felmutatva. – Ó… persze – húzza ki magát ültében. Leteszem az üveget az asztalra, és a takarót a székemre dobom. – Csak gyorsan kiszaladok pohárért – mondom neki, és egy pillanat múlva poharakkal a kezemben térek vissza. Will közben már rálelt egy dugóhúzóra Nonna kis bárpultján, ami még abból az időből maradt ott, amikor Nonnóval meg-megittak egy aperitifet. A lábaimat magam alá húzva bekucorodok a fotelbe, amíg Will bort tölt a poharakba, és az egyiket odanyújtja nekem. – Köszönöm. – Igazán meghitt – mondja, miközben befészkeli magát a takarók alá. – Ugye? – kortyolok egyet a boromból, és a poharam pereme felett nézem, ahogy kényelembe helyezi magát. – Élvezted a mai vezetést a hegyekben? – kérdezem. – Imádtam! – élénkül fel látványosan. – Amikor ilyen helyen vagyok, azt kívánom, bárcsak ne Londonban élnék. – Vehetnél itt magadnak egy házikót. Eltűnődik. – Van máshol is lakásod Londonon kívül? – Vicces, hogy ezt kérdezed – mondja. – Épp most tervezek venni egyet Monacóban. – Tisztában vagyok vele, mennyire közhelyes ez egy pilótától, de tényleg annyira gyönyörű arrafelé. Voltál már ott? – Nem. Már alig várom, hogy ott legyen a verseny. Holly folyton Monacóról áradozik. – Hát igen – bólint. – A srácok is így vannak vele. Parti éjjel-nappal azon a hétvégén. Meg kell próbálnod feljutni egy jachtra. – Nem tudom, hogyan tehetném, hacsak nem dolgozni megyek. – Talán tudok neked szerezni egy meghívót, vagy valami. – Tényleg? – kérdezem az izgalomtól tágra nyílt szemekkel. – Az csodás lenne! Elmosolyodik, látva a lelkesedésemet. – Nyertél valaha Monacóban? – Nem – rázza meg a fejét. – Néhány éve majdnem sikerült, de egy idióta letolt az útról. – Baleseted volt? – Igen. Semmi komoly – teszi hozzá az arckifejezésem láttán. – Volt már igazán komoly baleseted? – kérdezem tőle aggódva. – Ühüm. Néhány évvel ezelőtt volt egy igazán nagy. – Mi történt? Hátradől az ülésen, és kisöpri a haját az arcából. – 300 km/órával repesztettem egy betonkorlát felé, amikor a kormányszerkezet leblokkolt, és én egyenesen beleszáguldottam a falba. Elakad a lélegzetem. – És mit csináltál? – Semmit. Nem volt mit csinálni. – Mi járt az eszedben? – Nem pergett le előttem az életem, ha ezt szeretnéd tudni. De teljes bizonyossággal tudtam, hogy meg fogok halni. Megindultan nézek rá. – Fejjel lefelé értem földet – folytatja –, és semmi esélyem nem volt, hogy kikászálódjak az autóból. Ráadásul az az átkozott kocsi felgyulladt. Mindössze annyit hallottam, hogy a pályabírók kiabálnak az

embereknek, hogy húzódjanak hátra, mert a kocsi bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Jézusom… – Pontosan előtte töltöttem fel az üzemanyagtartályt, tehát én is tisztában voltam vele, milyen nagy az esélye ennek, de szerencsére a tűzoltókocsi időben megérkezett, és sikerült kiszedniük az autóból. – Nem tudom, hogyan vagy képes rá – rázom a fejem hitetlenkedve. – Mire? Versenyezni? – Igen. Hogyan tudtál ismét a kormány mögé ülni ezek után? – Egy darabig nem is ültem. De csak azért, mert eltört a lábam – magyarázza vigyorogva. – Hogyan tudsz ezen nevetni? – Rosszullét környékez. – Nem tartasz tőle, hogy megint megtörténik? – Nem gondolkozhatsz ilyeneken, különben a teljesítmény rovására megy. De egy dolog biztos. Ha valaha is lebénulok egy baleset következtében, akkor jobb lesz, ha valaki lepuffant, mert semmi más nem érdekel a versenyzésen kívül. A barátnőmet határozott utasításokkal láttam el ilyen esetre. – Hogy mit csináljon? – Még csak meg sem rezdülök Laura említése hallatán, annyira felzaklat ez a morbid párbeszéd. – Lőjön le? – Hát… Egy halálos injekció talán ízlésesebb megoldás lenne. – Remélem, hogy elküldött a fenébe! – mondom mérgesen. Felnevet. – Igen, pontosan ezt tette. Nagyot lélegzek. – Azt hiszem, jobb lesz, ha valami másról beszélünk. – Hú, bocs – mondja, mikor a lábát kinyújtva véletlenül megrúg. – Nem gondoltam, hogy az ilyesmi ennyire kiborít. – Mi, annak a gondolata, hogy meghalsz?! – kérdezem felháborodva. Zavartalanul nevet tovább, ügyet sem vetve a felháborodásomra. – Pont olyan vagy, mint a barátnőm. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Kényszeredett pillantást vetek rá, majd felteszem a kérdést, ami már oly régóta nem hagy nyugodni. – Ti ketten együtt laktok? – Nem. Vagyis félig-meddig. Neki is van saját lakása a városban. – Mióta vagytok együtt? – Majdnem egész életemben ismertem őt, de nagyjából tizenöt évesek lehettünk, amikor összejöttünk. Összeszorul a gyomrom, ahogy hirtelen szembesülök a valósággal. Eddig az érzelmeim vezérelte álomvilágban éltem, de ő Laurát szereti. Soha nem fogja otthagyni. Soha nem lesz belém szerelmes. Ki kell őt vernem a fejemből. – Gondolod, hogy össze fogtok házasodni? – semmi kedvem ilyen kérdéseket feltenni, de képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Visszatartom a lélegzetem, és ő megrántja a vállát, anélkül hogy felfigyelne a fájdalmamra. – Nem tudom. Talán. Csak talán? Akkor még van némi remény? Nem, nem, nem! – Most fizetteted meg velem az árát, hogy Barcelonában annyit kíváncsiskodtam? – húzza fel a szemöldökét. – Mondtam, hogy visszakapod. A mosolya hangos ásításba fordul. – Úgy látom, fáradt vagy – mondom mosolyogva. – Teljesen kivagyok. – Akkor jobb lesz, ha hagylak aludni – mondom felállás közben. Nagy bánatomra nem próbál tartóztatni. – Hé, le kéne mondanod a holnapi taxidat! – mondja.

– Igazad van. Rögtön felhívom őket. Köszi. – Jó éjt! – Aludj jól! Vállamra dobom a takarómat, és kifelé indulok. Ahogy kilépek az ajtón, visszanézek a vállam fölött, és látom, amint bebújik a takarók alá, és a fejét a karfára hajtja. Hogy az ördögbe fogok így aludni, mikor tudom, hogy itt alszik a mellettem levő szobában, arról fogalmam sincs.

Tizenkettedik fejezet Új nap, új úti cél. Ezúttal Isztambulba tartok a Török Nagydíjra, és egyenesen Olaszországból repülök oda. Ottmaradtam még néhány napot, hogy egy kicsit Nonnával lehessek, és káprázatos kikapcsolódás volt, annak ellenére, hogy sok minden járt a fejemben. Willnek és nekem felesleges volt az időjárás miatt aggódnunk, mert másnap reggel, mikor felébredtünk, az ég gyönyörű kék volt ameddig csak a szem ellát, és a viharra mindössze a pocsolyák emlékeztettek az utakon. A filmezés utolsó napja olyan furcsa ködben telt, hogy még Hollyval is alig váltottam pár szót, nemhogy Willel. Holly mintha valami mással lett volna elfoglalva, így nem is igen érdeklődött az előző esti fejlemények iránt. Felteszem, főleg azért, mert nem ért vele egyet, így én is húzódoztam attól, hogy Willről beszéljek vele, nehogy elrontsa a szép emlékeimet. Mégsem igen szól hozzám, hogy itt vagyunk Isztambulban. A versenyt megelőző pénteki reggelen Will jön be az étkezőbe, és odajön az asztalhoz, ahol egy virágcsokor elrendezésével foglalatoskodok. Összerezzenek, mikor meglátom, mert azt vettem a fejembe, hogy Leonardo DiCaprióra hasonlít, és most szembesülök vele, hogy milyen csekély a hasonlóság. – Hahó! – mondja, mikor a közelembe ér. – Milyen volt a pihenőd? – Isteni – felelem sugárzó arccal. – Egyébként Nonna azt kérte, kívánjak neked sok szerencsét. Ebben a pillanatban Luis sétál el mellettünk. – Nincs itt a barátnőd a hétvégén? – kérdezi Willtől célzatosan. Will rábámul. – Nincs. Miért? – Csak kíváncsi voltam – néz rám felhúzott szemöldökkel Luis, és továbbmegy. Érzem, ahogy pillanatok alatt forróság önti el az arcom, úgyhogy gyorsan visszatérek a virágcsokrok rendezgetéséhez. Will homlokát ráncolva néz utána. – Fura figura. Kuncogok, és felemelkedek ültömből. – Adhatok valamit reggelire? – Nem, maradj csak. Majd Gertrúd. Megfordulok, és látom, hogy Gertrúd ott áll a kiszolgálópultnál. Még mielőtt bármi mást mondhatnék, Will elindul felé. Ezen az estén pont akkor jelenik meg a hotel előcsarnokában, amikor én lent várom, hogy a többiek megérkezzenek. Az óvárosban van a szállodánk, a Boszporusz tengerszorosnál – ez az a csatorna, amelyik elválasztja egymástól Törökország európai és ázsiai részét. A szerelősrácok kitalálták, hogy elmennek hastáncot nézni a Beyoglu városrészbe, és Hollyval úgy gondoltuk, hogy jó móka lenne velük tartani. – Eljössz velünk egy italra? – kérdezem Willtől reménykedve. – Nem, a folyóra megyek vacsorázni. Simon és néhány szponzor ragaszkodnak hozzá, hogy Luissal valami puccos étterembe vigyenek minket. – Aha, értem. – Figyelj csak, nem Stellan az apád neve? – kérdezi kíváncsian. Megdöbbenve meredek rá.

– De igen. Miért? Megvonja a vállát. Közben kitódulnak a liftből a többiek. – Kint vár az autó! – kiált oda Holly a forgóajtóból. Megy egy kört, és amikor visszaér, folytatja. – Gyerünk már! Nevethetnékem van, de Will kérdése nem hagy nyugodni. – Később találkozunk – mondja. Mielőtt kinyithatnám a számat, hogy utánakiáltsak: várj!, már ott nyüzsög körülöttem Pete és Dan. Ezen az estén nem tudom elengedni magam. A bár, ahol kikötünk, pezseg az élettől, csak úgy vibrál a levegő körülöttünk, de az egyetlen dolog, ami valójában érdekel, az az, hogy beszélhessek Willel. Végül nem bírom tovább. – Azt hiszem, nekem ennyi elég volt – mondom Hollynak, akinek minden figyelmét a mobilja köti le. – Tényleg? – kérdezi, oda sem figyelve. Lecsapja a telefon fedelét. – Az anyukám – magyarázza. – Tudni szeretné, hogy mikor megyek vissza Aberdeenbe, hogy meglátogassam. – Értem. – Akkor mész? – kérdezi megint. – Ha nem baj – igazándiból teljesen le vagyok döbbenve, hogy ennyire nem érdekli a dolog. – Semmi gond – mondja. – Azt hiszem, csatlakozom Petéhez egy kis dumcsira. – Sok szerencsét hozzá – bökök Pete és néhány másik srác irányába, akik lenyűgözve bámulják a színpadon hullámzó hastáncost. Holly csak nevet. – Később találkozunk – szól vissza, miközben elindul feléjük. Kimegyek, és beszállok az egyik autóba, amelyik ránk vár. Nem ajánlatos fehér lányoknak egyedül mászkálni errefelé, úgyhogy Simon gondoskodott róla, hogy mindig álljon rendelkezésünkre jármű. Ülök, és az ablakon keresztül bámulom a kupolákkal teli látóhatárt, ahogy a naplemente aranyfénnyel vonja be az isztambuli mecseteket. Tisztában vagyok vele, hogy lenyűgöző az elém táruló látvány, de túlságosan lekötnek a saját gondolataim, semhogy igazán értékelni tudjam. A hotelbe visszaérve nem tudok mit kezdeni magammal. Besétálok a bárba, hátha ott találom Willt, de persze nincs ott. Fredericket látom iszogatni Klausszal, úgyhogy fürgén kihátrálok, nehogy meglássanak, és megpróbáljanak bevonni a beszélgetésbe. Hívom a liftet, és amikor beszálltam, megnyomom a gombot. Ekkor rátéved a tekintetem Will emeletének gombjára, és hirtelen indíttatásból azt is megnyomom. Mikor elérjük az én emeletemet, egyik lábamról a másikra állva várom, hogy becsukódjon az ajtó, és a lift tovább emelkedjen. Ahogy elérem Will emeletét, habozni kezdek, de amikor az ajtó záródni kezd, hirtelen kiugrok. Mielőtt végiggondolhatnám, mit művelek, a lábaim Will ajtaja elé visznek. Megállok az ajtó előtt, és hallgatom a kiszűrődő zajokat. A tévé lenne? Nem, a szomszédos szobából jön a hang. Bekopogjak? Ha nincs itt, akkor úgyis mindegy. Kop, kop, kop. Várok. És még mindig várok. Végül megint kopogok. Mi a fenét csinálok itt? Épp megfordulnék, hogy elrohanjak, amikor kinyílik az ajtó. Will áll ott pólóban és bokszeralsóban. Összevissza áll a haja, és süt róla, hogy épp most ébredt. Cazzo, ez annyira kínos. – Daisy – mondja álmos hangon. – Ö, szia. Ne haragudj, fogalmam sincs, mit művelek. Csak bulizni voltunk Hollyval, és… – Gyere be – vág közbe. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy már alszol. Mennyi az idő? – Fogalmam sincs. – Ne haragudj – mondom újra. – Semmi gond – feleli.

– Jézusom, ne haragudj, holnap időmérő edzésed lesz! – Hagyd abba a mentegetődzést! – nevet fel. – Ülj le – vezet oda lakosztálya két pazar kanapéjának egyikéhez. Zavarban vagyok, ahogy leülök, őrülten sajnálom, hogy a terhére vagyok azzal, hogy idejöttem. Meglátom az órát a DVD-lejátszó kijelzőjén. – Jesszusom, majdnem éjfél van! A francba, Will, sajnálom. Inkább megyek. – Daisy! Befognád végre? Mindjárt jövök, csak felveszek egy farmert. – Jó ötlet – akaratlanul is a fehér Calvin Klein alsójára esik a tekintetem, de gyorsan elfordulok. Bemegy a hálószobába, majd nem sokkal később ismét megjelenik. – Kérsz valamit inni? – Nem, köszi, nem. Odamegy a minibárhoz, és kivesz egy kólát, majd visszajön, és lerogyik a másik kanapéra. Felpattintja a dobozt, és húz egyet belőle. – Biztos nem kérsz? – nyújtja felém. – Nem, köszi. Csönd. – Mit csinálsz itt? – töri meg a csendet végül elsőként. – Amit mondtál… az apámmal kapcsolatban… Miért kérdezted? – Aha – esik le neki. – Hogy tudtad meg? Iszik még egy kortyot a dobozból, lejjebb csúszik a kanapén, és kíváncsi szemekkel méreget a dohányzóasztal felett. Rádkerestem az interneten – válaszolja egyszerűen. – A neten? – nézek rá összezavarodva. – Miért? – Hogy megpróbáljam megtudni, melyik hírességnek dolgoztál. – De azt nem sikerült megtalálnod? Ahogy rám néz, látom, hogy zavarban van. – Nem, tulajdonképpen azt nem. Hogy lehetséges ez? – Will, azt hittem, hogy nem fogsz kíváncsiskodni. Megrázza a fejét, és előrehajol, leteszi az italát a dohányzóasztalra. Nem néz rám, ahogy válaszol. – A kíváncsiság legyőzte a jó modort. Tehát gondolt rám… – Nem értem – mondja –, ha az apád Stellan Rogers, hogy lehet, hogy itt dolgozol? – Szeretek itt dolgozni – felelem határozott hangon. – És nem szeretem az apámat. Kitartóan néz a szemembe, de ezúttal ő az, aki először elfordítja a tekintetét. Megdörzsöli az állát, és felsóhajt. – Ne haragudj, gondolom, nem kellett volna ezt tennem. – Ne aggódj miatta. De lehetséges, hogy ne mondd el senkinek? – Azt akarod mondani, hogy Holly még ezt sem tudja rólad? – néz rám cinikus tekintettel. – Nem, ami azt illeti, nem tudja. – Most komolyan beszélsz? – néz rám hitetlenkedve. – Daisy, mi ez veled? Miért vagy ennyire… talányos? Próbálom nem elnevetni magam erre a megfogalmazásra, de nem megy. Egy kis idő múltán ő is elvigyorodik. – Megyek aludni – állok fel. Felsóhajt, és a kanapé támlájának dönti a fejét, úgy néz fel rám. – Kötelező összefognod a hajad munkához? Most ki van engedve. – Igen – válaszolom meglepve.

Tovább bámul. – Miért? – kérdezem, és összeszorul a gyomrom az izgalomtól. Csak úgy. – Miért? – kérdezem megint. – Jobban tetszik összefogva? Előrehajol, és felveszi az italát a dohányzóasztalról. – Nem – dől hátra a kanapén. – Jobban tetszik kibontva. – Tényleg? – kérdezem összezavarodva. Nem hittem volna, hogy egyáltalán van véleménye a hajviseletemmel kapcsolatban, de örülök neki. – Aha. – Hát, rendben. Na, megyek – indulok el. – Nem tudom, hogy fogok tudni most újra elaludni – mondja gyászos hangon. – Meg is érdemled, majd most megtanulod, hogy máskor ne legyél olyan kíváncsi. Jó éjt, Will! – Jó éjt, Daisy Rogers… Szédülő fejjel térek vissza a szobánkba. Valahogy azt hittem, hogy Holly már visszatért eddigre, de üres az ágya. Több mint három órán keresztül alszom fel-felébredve, mire hajnali négykor végre megjelenik. – Ilyenkor kell hazajönni? – kérdezem kómásan. – Jézusom! – kiált fel. – Halálra rémítettél! – Aggódtam érted. – Miért? Semmi szükség nem volt rá. Különben is azt hittem, hogy már alszol – mondja ravaszkásan. – Nem. – Hát, ami engem illet, én hulla vagyok. – Gyorsan átöltözik hálóruhába, és bebújik az ágyba anélkül, hogy a fürdőszobába menne lemosni a sminkjét, vagy megmosni a fogát. – Milyen volt az este? – kérdezem. – Holly! – kiáltok rá, mikor nem válaszol. – Hmm? – fáradt vagyok – mondja álmos hangon. – Reggel beszélünk. De másnap reggel a beszélgetés az utolsó gondolatunk, mert miután háromszor egymás után lenyomtuk az ébresztőóra gombját, mindenekelőtt az a cél, hogy időben odaérjünk dolgozni. Most tíz óra van, itt az ideje a délelőtti teának. Álmosan pakolászom a süteményeket egy tálcára, mikor Frederick megszólal. – Kivinnéd azokat a garázsba? – Igen, főnök – felelem szórakozottan. – Indulás, egy-kettő! – üti össze a tenyerét, amivel a szívbajt hozza rám. – Mi van veled, Daisy, megint másnapos vagy? – Mi? Ja, igen – füllentem. – Nem kéne többet vele mászkálnod – bök Holly irányába. – Velem? – kérdezi sértődötten Holly. Alig ittam valamit tegnap este! – Tényleg? – kérdezem meglepve. – De hát órákat töltött a fiúkkal! – Tényleg – fordítja el a fejét. – Indulnál már végre?! – csattan fel ismét Frederick. – Már itt sem vagyok, főnök. – Gyorsan elrendezem a tálcán a maradék süteményt, gyors iramban otthagyom az étkezőt, és elindulok a garázsok felé. Kíváncsi vagyok, merre lehet Will. Nem jött le az étkezőbe egész reggel. Annyira feszült vagyok, hogy kis híján eldobom a tálcát, mikor végre megpillantom, amint már versenyhez öltözve beszélget az egyik mérnökkel az autója mellett. Felém pillant, de mindenféle reakció vagy üdvözlés nélkül rögtön vissza is tér a beszélgetéséhez. Leteszem a tálcámat az egyik felszolgálóasztalra. – Van töltött keksz is a tálcádon? – Hátrafordulok, Luis áll mögöttem. – Töltött keksz? Nem üti meg a hely színvonalát, Luis, ezt neked is tudnod kellene. Vegyél inkább egy isteni teasüteményt – kínálom felé.

– Nem kell a teasüteményed! Szerezz nekem valahonnan töltött kekszet! – Va se lixar! – Pszt! – torkol le, és rémülten néz körül. – Ott áll az anyukám! – bök a háta mögé az ujjával. – Az anyukád? – nézek el mellette, és kiszúrok egy kellemesen gömbölyded brazil nőt, mellette egy kellemesen gömbölyded brazil férfival. Mellettük egy filigrán, barna hajú tinilány. – Apukám és a húgom – magyarázza Luis, mielőtt bármit kérdezhetnék. – Nahát! – mosolygok rá lelkesen. – Itt van valaki más is a testvéreid közül? – Emlékszem, hogy van neki vagy hét belőle. – Nem, csak Clara. A többiek vagy félnek a repüléstől, vagy túlságosan elfoglalja őket a munkájuk, vagy épp most szültek. – Most szültek? – Igen, az egyik nővéremnek kislánya született a múlt hét végén. – Ez fantasztikus! Láttad már a babát? Sajnálkozva rázza meg a fejét. – Egy jó darabig biztosan nem fogok tudni hazarepülni. Az édesanyja felénk fordul. – Mae, gyertek ide! – szól oda Luis. Mindhárman elindulnak felénk. Luis gyorsan odafordul hozzám. – Anyukám is imádja a töltött kekszet, úgyhogy jobb lesz, ha teszel valamit az ügyben. – Pajkos tekintettel néz rám, de én visszafogom magam, és nem küldöm el ismét melegebb éghajlatra portugálul. – Ez itt Daisy – mondja Luis, mikor odaérnek hozzánk –, a kedvenc cukorfalatom – teszi hozzá, miközben az egyik karját a nyakam köré kulcsolja és megszorongat. Lerázom magamról, és már éppen oldalba bökném, mikor az édesanyja megszólal. – Ó, tehát ő az a bizonyos Daisy! – Csak úgy ragyog a tekintete, és én meghökkenve nézek Luisra. Az édesanyja tudja, hogy én ki vagyok? – Meséltem neki, milyen egy bajkeverő vagy – súgja oda. Huncutul csillog a szeme. Ránézek az édesanyjára, aki ugyanígy néz rám. – Jó napot! Hogy vannak? – mondom, összeszedve magam, és mind a hármukkal kezet fogok. Clara félénken néz rám. – Élvezik az utazást? – Ó igen, csodálatos – feleli Mrs. Castro. – Már mindenfelé voltunk várost nézni. – Valóban? Merre jártatok eddig? – teszem föl a kérdést egyenesen Clarának, hátha sikerül feloldanom a félénkségét irányomban. – Luis! – halljuk az egyik szerelőt. – Mennem kell – Luis gyors puszit nyom az édesanyja arcára, és elindul az autója felé. Visszafordulok Clarához. – Tegnap a Nagy bazárban voltunk – mondja nekem. – Vásárolni! – veti közbe az anyukája. – Mindenki ide jár a tizenötödik század óta, mint megtudtuk. – És hétfőn a Szulejmán-mecsetbe megyünk, ugye? – szól közbe az apja. Mindannyian folyékonyan beszélnek angolul. – Ezek szerint itt maradnak nyaralni Isztambulban a verseny után? – kérdezem. – Igen, még egy hetet töltünk itt Luissal – feleli Mr. Castro. – Először járunk Törökországban, és Luissal sem találkozunk minden nap. – Remélem, nagyon kellemesen fogják érezni magukat. Holly jelenik meg a garázsban, kezében teáskannával. – De jó, meghoztad a teát. Azt hittem, hogy kénytelen leszek visszamenni érte – mondom neki. – Már nem kell – feleli fesztelenül. – Itt az ideje, hogy hagyjunk dolgozni – vág közbe Mrs. Castro.

– Rendben. Akkor jó szórakozást az időmérő edzéshez. És szolgálják ki magukat teával és süteménnyel. Ahogy megfordulok, hogy kimenjek, Willre leszek figyelmes, aki a garázs túloldaláról nézte végig a beszélgetésünket. Egy másodperc töredékére összeakad a tekintetünk, mielőtt elfordítaná a pillantását. Később a konyhában mosogatok, amikor Holly megjelenik. – Mi a helyzet? – kérdezem tőle. Ő kint dolgozik a felszolgálórészlegen, így alkalma van követnie az eseményeket a kivetítőkön. – Minden rendben. Luis volt a leggyorsabb a Q2-n. – Ez a második kvalifikációs szakasz – összesen három van, mielőtt meghatározzák a rajtsorrendet. – Ez szuper! – szólok közbe. – De Will meglehetősen hátul, a kilencedik helyen állt. – Ó – tör ki belőlem a csalódás. – Hát igen, Simon nem túl boldog. – Tényleg? – szorul össze a gyomrom. – A jelek szerint Will nem aludt valami jól múlt éjszaka. – Ó – mostanra teljesen rosszul vagyok. Ha Simon megtudná, hogy miattam nem aludt, valószínűleg gyorsan megválna tőlem. Kimegyek a konyhából, hogy megnézzem a Q3-at a kivetítőn, és bár a végére sem az igazi a helyzet, megkönnyebbülök, mikor Will az ötödik helyre tornázza fel magát. Luis a második helyről indulhat majd holnap. Nem sokkal később visszatérnek a pilóták, de míg Luis leül a családjával az egyik asztalhoz, addig Will egyenesen a szobájába megy. Egy darabig nézek utána, mikor eszembe jut, hogy a váltóoveralljára fel kell varrnom a két új szponzor lógóját. Ez is van olyan jó kifogás, mint bármi más… – Gyere be – szól ki, mikor bekopogok az ajtón. – Szia – nyitok be. – Szia. – Kéznél van az overallod? Mármint a másik – teszem hozzá, amikor látom, hogy lepillant az overallra, amit éppen visel. – Fel kell varrnom rá a lógókat. – Ja igen, persze – esik le neki. Odamegy a szekrényhez, és előbányássza az utolsó verseny óta még mindig a tisztító nejlonjába csomagolt overallt. – Jól vagy? – kérdezem próbaképpen, ahogy elveszem tőle a csomagot. – Persze – hesseget el egy székre mutatva. Leülök a sarkára. – Hallottam, hogy fáradt voltál ma. Nagyon sajnálom. Elutasítóan rázza meg a fejét, miközben nekiáll lehúzni az egyik csizmáját. – Nem az volt a probléma. Nem volt elég leszorító erő a kocsiban. – Értem. Én tehetek érted valamit? – Nem, nem. Egy perc, és lent vagyok – húzza le magáról a másik csizmát is. – Rendben – állok fel. Rihanna „Umbrella” című számát kezdi játszani a mobilja az asztalon. Will gyorsan felkapja. Már korábban is hallottam csörögni a mobilját, de az csak egyszerű, hétköznapi csörgés volt, nem dallam. És akkor hirtelen leesik: ez csak Laura csengőhangja lehet. – Szia! – szól bele a telefonba. – Tudod tartani egy kicsit? – Eltakarja a mobil mikrofonját, és odamegy az ajtóhoz, hogy kinyissa. Miről is szól ez a dal? Ott lenni a szerelmed mellett, akármilyen is az időjárás? Az égvilágon semmi esélyem sincsen. – Daisy – szólít Will. Visszafordulok. – Igen? – Jobb lesz, ha ma távol maradsz a szobámtól, rendben? – suttogja. – Nem ártana egy kicsit több alvás,

ha le akarom győzni azt a seggfejet. Elpirulok, és akaratlanul is a telefonjára téved a tekintetem, majd mosolyt erőltetek az arcomra, és kimegyek a szobából, csendesen becsukva magam után az ajtót. Kábán megyek vissza a konyhába. Annyira ostoba vagyok! Annyira nagyon ostoba! Utálom magamat. Miért nem tudom megállni, hogy rá gondoljak? Abba kell ezt hagynom. Muszáj! – Mi történt veled? – kérdezi Holly, az arcomat látva. – Gyere velem a mosdóba – vetek egy pillantást Klausra, Gertrudra és a többiekre, akik a közeli pultokon dolgoznak. – Ó istenem, Holly! – mondom, amint a mosdó ajtaja becsukódik mögötte. – Pofozz fel, vagy valami. Tégy valamit, ami megakadályozza, hogy belezúgjak. – Felteszem, Willről van szó. Elkínzott pillantást vetek rá. – Azt hiszem, ahhoz már egy kicsit késő, nem? Beleestél, mint vak ló a gödörbe. Felsóhajtok, és nekidőlök az egyik vécéajtónak. – Tudod, milyen csengőhangot választott a barátnőjének? Meghökkenve bámul rám. – Umbrella, Rihannától. – Ó. – Érzem, hogy nevetés fojtogatja. – Ez egyáltalán nem vicces! – Oké, sajnálom, sajnálom – mondja bűnbánóan. – Komolyan, muszáj, hogy vége legyen ennek. Nem véletlenül döntöttem úgy, hogy nincs többé szükségem pasira. Nem akarok több szívfájdalmat. És tisztában vagyok vele, te figyelmeztettél, hogy rossz vége lesz – teszem hozzá, mikor észreveszem az arckifejezését. – De mit csinálhatnék? Mit tudok csinálni? Képtelen vagyok megváltoztatni azt, hogyan érzek iránta. – Miért nem fekszel le inkább Luissal? Az legalább elterelné a figyelmedet Willről. – Holly! – török ki –, mégis miféle megoldás ez? Nem! – Miért nem? Én megtenném. – Akkor miért nem teszed? Felnevet, és viccesen rázni kezdi a fejét. – Hogy pont ezt kellett mondanod – nézek rá hitetlenkedve. – Ne aggódj – mondja, és megpaskolja a kezemet. – Tudom, hogy rendbe fognak jönni a dolgok, mint mindig. – Remek. Ez aztán a segítség. Az első műszakba vagyunk beosztva Hollyval a verseny napjára, úgyhogy mikor korai lefekvést javasol szombat este, nem vagyok ellene. Mélyen alszom, mikor hirtelen valamitől felriadok. Az ajtó. Holly ágyára esik a tekintetem, és látom, hogy üres. Felkelek, és egy gyors pillantást vetek a fürdőszobába, de Holly sehol. Az ébresztőóra pirosan világító számlapja fél egyet mutat. Hova mehetett? Lehetséges, hogy van valami köztük Pete-tel? Vagy talán mégiscsak lefekszik Luissal! Valami nem stimmel itt, és holnap első dolgom lesz, hogy kiderítsem, mi az. Másnap reggel, mikor felébredek, Holly mélyen alszik az ágyában. – Merre jártál tegnap éjszaka? – kérdezem jó hangosan. Csak egy nyögés a válasz. – Holly! Holly! – nyúlok át, hogy megrázzam. – Mi van? – csattan fel. – Mennyi az idő? – Pont annyi, hogy itt az ideje megmondanod, mi folyik itt. – Mi? Daisy miről beszélsz? – Merre jártál múlt éjszaka? – Múlt éjszaka? – Igen, Holly. Az ég szerelmére, csak nyögd ki végre. Összeszűrted a levet Pete-tel?

– Dehogy! – kiált fel. – Luissal? – Nem! – Mondd meg nyugodtan. – Nem, Daisy, tényleg nem. Egyikükkel sem feküdtem le. – Akkor meg hol jártál? – Nem tudtam aludni, úgyhogy jártam egyet a hotel körül. És utána – egyenesedik ki ültében, és felcsillannak a szemei –, utána elmentem az internetkávézóba, és írtam néhány e-mailt. Időtlen idők óta nem dumáltam egyik otthoni haverommal sem, volt némi lemaradásom. Látom rajta, hogy hazudik. Ennek ellenére nem köthetek bele, mert tökéletes magyarázatot adott. De valahogy biztosan érzem, hogy valami történik, és ha ő nem hajlandó beszámolni róla, akkor talán nekem sem muszáj mostantól olyan őszintének lennem a Willel kapcsolatos érzéseimet illetően. Szikrázik a nap a verseny napján, de még hűvös van, mikor hajnali ötkor megérkezünk a pályára, hogy előkészítsük a reggelit. Mivel még mindig csalódott vagyok, hogy Holly titkolódzik előttem, nemigen szólok hozzá idefelé az autóban. Nem tudom, hogy felfigyelt-e a rosszkedvemre, de ő sem beszél hozzám túl sokat. Nyolc óra van, mikor Luis és a családja besereglenek az étkezőbe. – Hozhatom a reggelijüket? – kérdezem tőlük. – Igen, légy olyan kedves – feleli Mrs. Castro lelkesen. – Nehogy müzlit kérjél – szúrja közbe Luis. – Borzasztó. Daisy készíti a világ legjobb szalonnás tojását. – Jó kifogás – mondom kényszeredetten, és ahogy elnézek mellette, Willt látom belépni az étkezőbe. A szívem szokás szerint vad táncba kezd. Próbálok Luis családjának kiszolgálására összpontosítani, miközben látom, hogy Will megáll egy szomszédos asztalnál, hogy Simonnal beszéljen. Simon felkel, és nyomában Willel, a lépcsők felé indul. – Jó reggelt – bólint felém Will, ahogy elmegy mellettem. – Szia – követem a szememmel mosolyogva, de amikor visszafordulok, látom, hogy Luis helytelenítő pillantást vet rám. Gyorsan elfordulok, mielőtt megint piruláson ér. – Mae, üljetek le ahhoz az asztalhoz. Egy pillanat, és jövök én is – mondja Luis. Miután távoznak, ismét felém fordul. – Még mindig érte epekedsz? – Nem – felelem ingerülten, és egy szelet szalonnát lökök az elém tartott tányérjára. – Kérsz még? – Persze. Soha nem fogja elhagyni Laurát, ugye tudod? – Fogd be, Luis – forgatom a szemeimet sértődötten. – Láttam őket együtt a csapat főhadiszállásán nemrégiben. Említettem már? – Nem – nézek fel rá szomorúan, az ismerős rosszullét érzésével küzdve. – Bejött, hogy Willel és Simonnal ebédeljen. – És milyen volt Laura? – utálom magam, hogy nem tudom visszafojtani a kíváncsiságomat, főleg Luis előtt. – Tulajdonképpen egész normális – rántja meg a vállát Luis – Kedves lánynak tűnt. – Elég lesz így? – bökök nyersen a tányérja felé. – Igen, így jó lesz. – Akkor jó. – Megtorlóm a kezem, és mérgesen elrobogok a konyha irányába, egyedül hagyva Luist a tálalóasztalnál. Holly és én lemegyünk a boxutcába megnézni a rajtot, de képtelen vagyok odafigyelni. Will garázsában állunk, de Mrs. Castro Luiséba invitál. Nem szeretnék udvariatlannak látszani, úgyhogy karon ragadom Hollyt, és csatlakozunk a Castro családhoz. Az autók már a rajtvonalon állnak, és együtt nézzük, ahogy

nekiindulnak a bemelegítő körnek. Ahogy az utolsó kanyarba érnek, és lassan felállnak a rajtpozícióba, a torkom kezd összeszorulni, és az egész testem megfeszül. A piros lámpák kialszanak, elindul a mezőny, és bár Will minden probléma nélkül rajtol, mégis szinte hallom, ahogy a szívem dübörög a mellkasomban. – Jól érzed magad? – kérdezi Holly néhány körrel később. – Olyan fehér vagy, mint a fal. Képtelen vagyok ránézni. A szemeim a garázs elülső részében elhelyezett tévéképernyőre tapadnak. – Daisy…? Megrázom a fejem. Nem tudok megszólalni. Will előzési manőverbe kezd, és én olyan heves szívdobogást kapok, hogy a mellkasomhoz szorítom a kezem. – Jézusom, Daisy, mi a fene van veled? – kapja el Holly a karomat. Pete tanúja az eseményeknek, és odajön hozzánk. – Minden rendben vele? – kérdezi Hollytól. Luis családja aggódva figyel minket. – Daisy! – kiált rám Holly. Szédülök. Úgy érzem, mindjárt elájulok. De még mindig nem tudom levenni a szemem a képernyőről. Will épp most szerezte meg a harmadik helyet. Hirtelen minden vörössé válik a szemem előtt, majd elfeketül. Mikor magamhoz térek, a garázs túloldalán találom magam, és Holly legyezi az arcomat. A Castro család nyugtalanul néz minket. Megpróbálok felülni. – Csak lassan – figyelmeztet Mr. Castro. – Mi történt? Will jól van? – érzem, hogy ismét elborít a pánik. Holly tartózkodó pillantást vet a Castro családra. – Luis és Will mindketten jól vannak. Will a harmadik helyen áll, Luis még mindig második. – Gyerünk – mondja, és felsegít –, azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyünk a kiszolgálórészlegbe. – Mi történt? – érdeklődik Frederick, miután Holly leültet egy pohár vízzel. – Elájult – meséli Holly. – Hmm. Biztosan a hőség miatt – mondja Frederick, pedig ma igazán nincs olyan meleg. – Üldögélj itt egy darabig. – Rendben leszel? – kérdezi Holly. – Persze, minden oké – rebegem. – Egy perc, és jövök. – Meg ne próbáld! Pihenj, nézd a versenyt. De amikor felnézek az autókra a képernyőn, megismétlődik ugyanaz. Hányinger kerülget. Előredőlök, és a kezembe temetem az arcom. – Jól van? – hallom egy amerikai férfi hangját. Felnézek, és az egyik szponzorunkkal találom szemben magam. – Igen, minden rendben – felelem gyorsan, miközben egy székbe kapaszkodva felállók. – Köszönöm – mondom, és visszasietek a konyhába. – Mit keresel itt? – hördül fel Holly. – Úgy emlékszem, arról volt szó, hogy pihensz egy kicsit. – Inkább elfoglalom magam – mondom, miközben rendületlenül megyek tovább az egyik pulthoz, és felkapok egy paradicsomot, hogy összevágjam. Egy darabig kételkedve néz rám, de aztán az elszántságomat látva megadja magát. Egy kis idő múlva Holly úgy dönt, hogy visszamegy a garázsba, de én Gertrudot küldöm magam helyett. A következő órában szorgalmasan dolgozom, és igyekszem nem gondolni a versenyre. Végül tapsot hallok az étkezőhelyiség felől. A turmixgéppel dolgoztam idáig, úgyhogy ez az első zaj, ami kintről elhatol a fülemig. Kisietek a konyhából, és megkérdezem az egyik vendégtől, hogy mi történt. – Luis második lett! Már vége a versenynek? – Ez fantasztikus! – mondom. – És mi a helyzet Willel? Úgy néz rám, mintha nem lennék normális. – Nem látta a balesetet?

– A balesetet? – kérdezem, és szédülni kezdek. – Nincsen semmi baja – igyekszik gyorsan megnyugtatni. – Nem volt súlyos baleset. – Mikor? Mi történt pontosan? – Takahashi kipördült a pályáról, és levágta Will autójának az egyik szárnyát, körülbelül egy fél órával ezelőtt – magyarázza. Naoki Takahashi az egyik leggyengébb istálló japán származású pilótája. – Tudja, hol van most Will? – kérdezem, de férfi csak megrántja a vállát. Gyorsan felszaladok a lépcsőn Will szobájához. Nem kapok választ a kopogásra, úgyhogy próbaképpen benyitok. A szoba üres. Will holmijának sincs nyoma. Leszaladok a lépcsőn, és Hollyba ütközöm. – Hol van Will? Találkoztál vele? – Nem – vet rám helytelenítő pillantást. – Azt hittem, mostantól távol tartod magad tőle. Nagyot sóhajtok, és Holly láthatólag megsajnál, mert így szól – kiderítem, mi van vele, ne aggódj. Tíz perccel később visszatér. Elment. – Elment? Hova? – Vissza Angliába. Simon megengedte, hogy egy korábbi géppel menjen, ahelyett, hogy megvárná a záró megbeszélést. Össze vagyok törve. – Ne aggódj, néhány hét múlva újra látod. Néhány hét? Nem élem túl! A táskámra nézek, amiben ott van a mobilom, mélyen eltemetve. Küldhetnek egy sms-t, amíg még a reptéren van, vagy a gépen…, amíg biztosan tudom, hogy nincs a barátnőjével, még… Gyorsan felkapom a táskám, és berohanok a női mosdóba. – Hova mész? Daisy! – kiabál utánam Holly. Nem foglalkozom vele. Bemegyek az egyik fülkébe, és kibányászom a mobilomat. Mit írjak neki? Eltöprengek egy darabig, majd bepötyögöm: Remélem, jól vagy. De mi van, ha nem tudja, hogy én írtam? Daisy xxx Teszem hozzá. Vajon túlzás a puszi a végén? Elküldjem így? A fenébe is. Megnyomom a küldés gombot, és azonnal meg is bánom. Három teljes percig ülök a lehajtott vécé deszkáján, és bűvölöm a telefonomat, amikor is úgy döntök, hogy már biztos nem válaszol. Abban a pillanatban azonban, ahogy a telefont a táskámba teszem, bippegni kezd. Gyorsan előveszem megint. Jól vagyok. Kösz. Bocs, hogy nem találkoztunk. Hiába csak egy rövid kis üzenet, mégis beleszédülök a boldogságba. Kóválygó fejjel írok újabb üzenetet: Elköszönhettél volna. Elküldöm, és rögtön jön a válasz: Nem láttalak semerre. Tehát az eszébe jutottam! A konyhában voltam. Ne haragudj, nem tudtam. Monacóban találkozunk! xxx Válaszolja. Puszival köszönt el! Boldogan pötyögöm: Alig várom! xxx

Megint egy puszi. Rossz vagy, Daisy! Ó istenem, egyszerűen nem tehetek róla. Kábultan ücsörgök egy darabig, amikor egy amerikai nő hangját hallom a fülke előtt: türelmetlenkedik. Halálra váltan gyömöszölöm a táskámba a mobilomat, lehúzom a vécét, majd lehajtott fejjel rohanok kifelé, miközben a sorban álló nőknek odamormolom: – Bocsánat. Csak később jut az eszembe, hogy kezet sem mostam a nagy sietségben. Nem valami jó ajánlólevél egy felszolgálónak, de reménykedem benne, hogy senki sem figyelt fel az egyenruhámra.

Tizenharmadik fejezet Holly és én visítva szaladunk egymás felé, majd táncra perdülünk. A Heathrow reptéren vagyunk – megint –, és alig bírunk magunkkal az izgalomtól. Ezúttal Monté Carlóba tartunk, a szezon történelmi helyszínen megrendezett, legfényesebb versenyére. Ez az a hely, ahol mindenki ott van, aki számít, és mi Hollyval az elmúlt néhány napon telefonon egyeztettünk, hogy milyen bulizós cuccokat vigyünk magunkkal, aminek eredményeképp a táskám majd szétreped. – Szóval, szerintem a kikötő egyik bárjába kellene mennünk ma este – mondja Holly, ahogy lépkedünk a jegykezelő és poggyászfelvevő pultok felé. – Benne vagyok. – Szerda van, és Will csak holnap délután négykor érkezik. Legalább este hét lesz, mire a hotelbe ér. Pontosak az értesüléseim, mert kikérdeztem Allyt a programjáról. Természetesen pusztán szakmai okokból. Mindenesetre ez azt jelenti, hogy egy egész éjszakát és napot kell még elütnöm valahogy, mielőtt újra láthatom. Az elmúlt másfél hét egy kínszenvedés volt. Hétfő reggel hideg verejtékben fürödve ébredtem, őrülten megbánva, hogy sms-t küldtem neki. Nem győzöm nyugtatni magam, hogy tökéletesen ártatlan dologról volt szó, de csak remélni tudom, hogy ő is így látja. Belehalnék, ha gyanítaná, hogy tetszik nekem. Monacóban minden motorhome a kikötőben kap helyet, nagyjából ötperces sétára a boxutcától, az ideiglenes Rascasse-híd túl oldalán. Jól látszanak innen a hajók a csillogó óceánon, és gyönyörű a kilátás a kikötőre néző, lakóházakkal és hotelekkel beépített hegyekre a hátunk mögött. Péntek reggelre már olyan lázban égek, hogy csodálkozom, hogy még nem következett be spontán öngyulladás. Csütörtökön egyenesen a pályáról indultunk bulizni, így aztán nem voltam ott, amikor Will bejelentkezett a hotelba, vagy legalábbis felteszem, hogy bejelentkezett. – Nekilátnál végre a szalonnasütésnek, Daisy? – zendít rá Frederick. – Igen, főnök! Brrr, pont ez hiányzott. Az étkezőben kell kisütnöm a szalonnát, hogy frissen tálalhassuk a vendégeknek, de mindig borzasztó zsírszagom van, mire befejezem, és másnaposan különösen émelygek a szagtól. Egyébként is émelygősen, ebben az émelyítő szagban. Remek! – Nincs túl sok gondod a müzlivel? – kérdezem gúnyosan Hollytól. – Minden rendben, köszi – vigyorog. Kedvem lenne hozzávágni egy szelet szalonnát, de tudom, hogy Frederick iszonyúan kiborulna. Még csak hajnali hat óra van, de a csapat tagjai kezdenek szállingózni, és a fáradtságtól egyik ramatyabb állapotban van, mint a másik. Végül csillogó szemekkel és borzas hajjal megjelenik az étkezőben Simon is. – Adhatok egy teát? Kávét? – kínálom. – Kávét légy szíves. Tejjel, cukor nélkül. – De természetesen ezt már én is tudom. Legalább két másodpercig bírja türelmetlenül ácsorogva, majd kitör belőle – Tudod, mit? Inkább felhoznád nekem, Holly? – Természetesen – feleli. Simon peckesen elvonul. – Hát ez fura… – kommentálja Holly. Nekem mondod! Mi a csudáért nem engem kért meg, hogy felvigyem neki, ha már állítólag én vagyok a

jobbkeze? De nem szólok, megtartom magamnak a gondolataimat. – …nem gondolod? – kérdezi Holly, és egy meglehetősen furcsa pillantást vet rám. – Hát igen, egy kicsit – felelem kényelmetlenül. Haragszik rám Simon, vagy mi? Vajon tudja, hogy miattam nem aludt rendesen Will Isztambulban? Holly elveszi tőlem a csészét, és elindul a lépcső felé, míg én visszatérek a szalonnasütéshez. Mikor azonban Will tűnik fel az ajtóban, hirtelen minden érdeklődésem elszáll Simon iránt. Várakozással figyelem, mikor néz ide és vesz észre végre. Egyszer csak valóban rám néz, de van benne valami furcsa, ahogy rám mosolyog. És ekkor meglátom őt is. Magas és karcsú szőkeség, fantasztikusan néz ki a szűk, fehér farmerban és hozzá illő fehér felsőben. Bőre enyhén napbarnított, azzal a fajta barnasággal, ami úgy tűnik, a gazdagok kiváltsága. Laura. Egy pillanat alatt tisztában vagyok vele. Szinte sokkos állapotban vagyok. Ráeszmélek, hogy illetlenül bámulom. Ismét Willre fordítom a figyelmem, és látom, hogy megáll néhány szponzorral kezet fogni. Bemutatja nekik Laurát, aki szintén kezet ráz velük. Szeretnék megszökni. Nem akarok itt maradni. De mivel Holly még nem ért vissza, egyedül vagyok a kiszolgálópultban. És most elindulnak errefelé. – Egy teát kérek, légy szíves – mondja Laura előkelő hanghordozással. Körülnézek a teáskannát keresve, de rájövök, hogy Gertrúd épp az imént vitte ki a konyhába, hogy friss teát készítsen. Nem várhatom meg, amíg visszatér, ezért inkább egyenesen a forró vizes kannából töltök egy csészébe, közben őrülten koncentrálok, hogy a kezem ne remegjen. Hirtelen rájövök, hogy nem tettem be a teafiltert, úgyhogy gyorsan helyrehozom a tévedést, de ez azt jelenti, hogy nem úgy forraltam le a teát, ahogy kellene. Megkeverem egy kiskanállal, miközben arra gondolok, mekkora balféknek találhat Laura. – Laura, ő Daisy – mondja Will. – Szia – hajol át az asztalon, és kezet ráz velem. A kezem zsíros a szalonnától, de Laura nem törli a kezét a nadrágjába, vagy csinál valami hasonlóan közönséges dolgot. Valószínűleg még egy selyem zsebkendő is lapul a táskájában, ahogy így elnézem. – Jó reggelt – válaszolom szertartásosan. – Tudasd velem, ha szükséged van valamire az itt tartózkodásod alatt. Azért vagyok itt, hogy segítsek. – Fogalmam sincs, honnan szedem ezeket a szavakat, de magamra erőltetek egy vidám, jóllehet bizonytalan mosolyt. – Nagyon szépen köszönöm – mondja meleg hangon, és odanyújtja a kezét a csészéért. – Tejet? – kérdezem elhalóan. – Nem, köszönöm. Te mit kérsz, drágám? – fordul Willhez. – A szokásos rémes proteinitalodat? Willre bámulok, amíg dönteni próbál. – Nem, talán majd később. – Kezét Laura derekára téve elkormányozza a pulttól, miközben kerüli a tekintetem. Helyet foglalnak az egyik asztalnál, és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a szalonnával foglalkozzak, de a pillantásom folyton visszatér hozzájuk. Laura nem visel túl sok sminket, csak egy leheletnyi áttetsző ajakfény, egy kis pirosító és szempillaspirál. Túlságosan gyönyörű, hogy másra is szüksége legyen. Látom, ahogy hosszú és elegáns ujjai a teáscsésze köré fonódnak. A körmei tökéletesen manikűrözöttek. – Minden rendben? – tér vissza Holly viszonylag vidáman. – Laura van itt – súgom a szám sarkából. Holly végignéz az asztalokon, és egyből kiszúrja a lányt. Odainteget. Laurára nézek, és látom, hogy mosolyogva visszainteget. Eszembe jut, hogy ők ketten már találkoztak korábban. – Ne haragudj – mondja suttogva Holly. – Észrevett, úgyhogy nem tehettem mást. Ekkor Will hirtelen felpattan. Laura meglepetten kapja fel a fejét. Will mond neki valamit, majd megfordul, és a lakosztályába vezető lépcsők felé indul. Laura gyorsan a leteszi a csészéjét, és

gazellaszerű mozgással indul utána tűsarkain. Visszafordulok Holly felé. – Ó egek – mondja. Nem válaszolok, leszegett fejjel bámulom a sistergő szalonnát. – Zsírosnak tűnik a hajam? – fordulok ismét felé. – Nem, teljesen rendben van – hazudja. – Gyönyörű. Fantasztikusan nézel ki. Hálásan mosolygok rá, bár tisztában vagyok vele, hogy magam vagyok a rémálom. Miért, miért kellett nekem bulizni mennem tegnap éjszaka? És a szalonna! A szalonna átka! Szörnyen nézek ki! – Miért kellett pont erre a versenyre eljönnie? Annyi másik van, és az összes közül ezt vártam a legjobban – siránkozok. – Ne hagyd, hogy elrontsa – mondja Holly, de semmit sem ért. A hétvégém máris el van rontva. Később a délután folyamán Holly félrevon. – Tudom, hogy miért van itt. – Ki? Laura? Bólint. – Miért? – Ő az egyik szervezője egy jótékonysági estnek, amelyre mindannyian mennek ma este. Felteszem, hogy a mindannyian alatt a pilótákat és a vezetőket érti. – Értem. Akkor hát semmi esély rá, hogy Will velünk jöjjön ma este. – Jól fogjuk érezni magunkat – mondja nekem, de tisztában van vele, hogy nem hiszek neki. Fél tizenegyre már teljesen elegem van. Mindenki más fel van dobva, de én valahogy képtelen vagyok rá, hogy élvezzem az estét. Csöndesen odaszólok Hollynak, hogy visszamegyek a hotelba. Azonnal elkapja a karomat, és könyörög, hogy maradjak, majd részegen erősködik, hogy majd ő elkísér. Határozottan elutasítom az ajánlkozását. Nagyon jól szórakozott idáig Pete-tel és Dannel, és tudom, hogy ők majd gondoskodnak róla, hogy Holly biztonságban visszaérjen a hotelba. Az utcák és a bárok nyüzsögnek az emberektől, és az egész helynek van valami fesztiváljellege. Ahogy visszaindulok az utcákon, hirtelen rám telepszik a szomorúság, amiért hagyom, hogy Will és Laura elrontsák a monacói tartózkodásomat. Amióta tavaly megkaptam a munkát a csapatnál, Holly megállás nélkül erről a versenyről áradozott. Hirtelen erős késztetés fog el, hogy irányt váltsak, és visszamenjek a bárba, de így is eléggé hülyét csináltam már magamból, nincs kedvem még jobban felhívni magamra a figyelmet. Egy kis idő múlva észreveszek néhány ismerős hoszteszlányt egy másik csapattól. Kellemesen meleg az idő így májusban, és ők kint ülnek a zsúfolt járdán egy asztalnál. Az egyikük, Sarah, odaint magukhoz, úgyhogy odamegyek köszönni. – Hová tartasz? – kérdezi Sarah. – É, csak vissza a hotelba – felelem vonakodva, mivel tisztában vagyok vele, hogy mit kapok ezért. – Vissza a hotelba? – kiabálja. – Remélem, csak ugratsz! Megrántom a vállam. – Ülj le ide, te lány! És hajtsd le ezt itt – tölt nekem egy pohár pezsgőt a szinte teljesen kiürült palackból. Elbizonytalanodok egy pillanatra. Talán ihatnék velük egyet, aztán még eldönthetem, hogy visszamegyek-e a hotelba, vagy csatlakozom a többiekhez. Mi bajom lehet? Úgy döntök, teszem, amit mondott, és ahogy a leküldöm az első kortyot a buborékos nedűből, rögtön jobban érzem magam. A pokolba az egésszel, azért is mulatni fogok! Ücsörgünk, és Sarah románcáról pletykálunk egy másik csapat szerelőjével, amíg végül az összes pezsgő elfogy. – Még egyet? – emelem magasba az üres üveget.

– Igen – felelik kórusban. – Odamegyek a bárpulthoz – mondom, miután hiába tekergetem a fejem pincér után. Nem győzik a hajszát ma este. Utat török a zsúfolt bárhoz, és a pultba behajolva próbálom felhívni magamra a pincér figyelmét. – Hello Daisy Paola Guiseppe Rogers! Megfordulok, és látom, hogy Luis áll mellettem. Furcsa módon boldog vagyok, hogy látom. – Hello Luis „Nem tudom a többi neved” Castro. – Örülj neki. Van belőle vagy hat. – Hat keresztnév? – Igen. – Ha te mondod – vigyorgok. – Egyébként hogy lehet, hogy emlékszel a teljes nevemre? – Halványan rémlik, hogy még Bahreinben mondtam el neki, mikor együtt iszogattunk. – Jó a memóriám. – Valóban? – Igen – dől neki a bárpultnak, hogy szemben legyen velem. – Mit keresel errefelé? – Ezt én is kérdezhetném tőled. Nem kellene neked… hogy-ishívják jótékonysági vacsoráján lenned? – De igen. Dögunalom, úgyhogy leléptem. – Hát ez nem túl jótékony a részedről. – Megteszem, amit tudok – mondja, és körbenéz. – Hol vannak a többiek? – Egy másik bárban. – Egyedül vagy itt? – kérdezi meglepetten. – Belebotlottan egy csapat cukorfalatba – mondom kényszeredetten – egy másik istállótól. Ott vannak – mutatok kifelé, és mikor mindketten arra fordulunk, látjuk, hogy egy pincér az asztaluknál épp felveszi a rendelést. – Ó – mondom –, fogalmam sincs, mit keresek itt – intek a pult felé. – Maradj itt velem egy italra – javasolja. – Rizzo és Aranda voltak itt velem, de mostanra mindkettő elment aludni, unalmas népség. Felnevetek, és odahúzok egy frissen felszabadult bárszéket. Amikor elkapom Sarah pillantását, Luisra bökök, és mutatom, hogy iszunk egyet együtt. Hüvelykujjával jelzi, hogy megértette a jelbeszédem. Luis int a pultosnak, és rendel egy sört. Én úgy döntök, hogy bekeményítek, és whiskykólát kérek. – Luis Castro vagy? – kérdezi a pultos erős francia akcentussal, ahogy lecsapja elénk az italokat a pultra. – Igen – feleli Luis, és előveszi a pénztárcáját. – Ez a ház ajándéka – mondja a pultos. – Sok szerencsét a versenyhez. – Nagyon köszönöm. Egészségedre! – a pultosra, majd rám emeli a sörösüvegét, és nagyot húz belőle. – Tehát italba fojtod a bánatod – tér rögtön a lényegre. – Ühüm. – Beszéltél már Laurával? – Szinte semmit. Készítettem neki egy teát. És nem végeztem valami kiváló munkát. – Bunkó volt veled? – Nem, és jobb, ha nem is próbálkozik, mert nem hagyom magam – mondom kötekedően. Túl sokat ittam. Én egyáltalán nem szoktam így beszélni. – És majd őt is elküldöd a francba, mint ahogy engem anno? Élesen felnevetek, mielőtt megszólalnék. – Nem hiszem, hogy ilyen messzire mennék. – Taníts nekem még káromkodásokat – mondja vigyorogva. Megfordulok a széken, hogy szembe nézzek vele, hálásan, amiért eltereli a figyelmemet Willről.

– Hát, már ismered azt, hogy cazzo. – Fasz? – Igen, szó szerint ezt jelenti, de tulajdonképpen sok minden mást is érthetünk alatta: baszd meg, szar, stb. Ha igazán mérges vagy, akkor úgy is mondhatod: cazzo, cazzo, cazzo. – Értem. – Most te jössz. – Cazzo, cazzo, cazzo! – kiált fel, miközben a tenyerét drámai mozdulattal a bárpultra csapja. – Pszt – kuncogok. – Remélem, nincsen egy Emilio Rizzo rajongó sem hallótávolságon belül. – És most te taníts nekem néhány portugál szlenget. Az ember soha sem ismerhet elég idegen nyelvű káromkodást… Elvigyorodik. – Oké. – Hogy mondod azt, hogy bazd meg? – Fode-se. A kopj le pedig va se foder. – És a szart se érdekli? – Estou me cagando. Megismétlem: – Estou me cagando William Trust és az átkozott barátnője! Luis felkuncog. – Ez szuper! – mondom. – Tényleg kezdem egészen jól érezni magam. – Azt elhiszem! – Bárcsak itt lenne Will! Ez kissé lehűti Luist, majd úgy tűnik, megérti, mire gondoltam. – Hogy elküldhesd a fenébe? – Pontosan. Seggfej. – Testa di cazzo! – Megy ez neked! Felkapja a sörösüvegét, és hangosan hozzákoccintja a szinte üres pohárhoz a kezemben. – Kérsz még egyet? Egy pillantást vetek Sarah és a barátnői irányába. Nem fogják bánni, ha nem megyek vissza hozzájuk. – Naná! A pultos felveszi a rendelésünket, majd nagy robajjal csapja elénk a poharamat és Luis üvegét. – A ház állja – mondja. – Kösz – feleljük mindketten lelkesen. – Hé – hajolok közelebb, és intek a pultosnak, hogy tegye ugyanazt. – Igen? – Hogy mondod azt franciául, hogy buzi? A szeme se rebben. – Enculé. – Remek. Köszi. – És azt, hogy kopj le? – szól közbe Luis. – Va te faire foutre – mondja a pultos, és közelebb hajol. – Azt próbálod kitalálni, hogy mit mondhatnál a csapattársadnak? – kérdezi összeesküvő módjára. Kitör belőlem a vihogás. – Nem – tagadja Luis, de a pultos mindentudóan vigyorog. – Olvastam az újságokat. Ti ketten tényleg annyira utáljátok egymást, mint ott írják? – Nem – rázza elutasítóan a fejét Luis. A pultos ránk kacsint, és otthagy bennünket. Felhúzott szemöldökkel nézek Luisra.

– Tényleg ezt írják a pletykalapok? – Még nem hallottál a mi úgynevezett viszályunkról? – néz rám hitetlenkedve. – Soha nem olvasok bulvárlapokat. – Komoly újságokat se túl sokat, de ezt nem kötöm az orrára. – Tényleg? – Nem. Soha, soha, soha. – A kapatosak mozdulatával lecsapom a tenyerem a pultra, mintegy megerősítve a szavaimat. – Miért nem? – Megvan rá az okom. – Mióta nem olvasod őket? Elfintorodok. Ez aztán tényleg nem túl érdekes téma. – Néhány hónappal azután hagytam föl vele, hogy Angliába költöztem. – Túl sokat olvastál bennük Johnny Jeffersonról, ugye? Kis híján leborulok a bárszékről. – Ne aggódj, nem adom tovább senkinek – mondja. – Hogy jöttél rá? – emelem a kezem a torkomhoz. Úgy érzem, megfulladok. – Rádkerestem az interneten – feleli. – Daisy, minden rendben – érinti meg a karomat –, megbízhatsz bennem. Ezt már nem először hallom. Senkiben sem bízhatok meg. – De miért csináltad? – nyögöm ki nagy nehezen. Mi a fene van ezekkel? Willel meg vele? Eltekintve attól, hogy Will csak az apám nevét találta meg, Johnnyról semmit. – Ne haragudj – engesztel Luis. – Talán nem kellett volna. De Will mesélte, hogy valaki híres embernek dolgoztál… A csalódottság, hogy Will kérésem ellenére is kifecsegte, amit megtudott rólam, szinte alig ér el a tudatomig. – Emlékeztem a többi keresztnevedre, ezért inkább Paola Guiseppe néven kerestelek. Első keresésre feljött Johnny Jefferson neve. Még mindig sokkos állapotban nézek rá. – Nézd, esküszöm, hogy senkinek sem szólok egy szót sem. Még Willnek sem, hogy bosszantsam. Esküszöm. – Szinte szuggerál a szemével, amíg én óvatosan méregetem. – Ezért jöttél el Amerikából? – kérdezi sürgetően. Bólintok, és nagyot sóhajtok. A szemei tele vannak együttérzéssel. És ekkor valami történik velem. A teher, amely az elmúlt két évben a vállamat nyomta, lassan, de biztosan kezd leszakadni rólam. Amint beszélni kezdek, nem tudom abbahagyni… – New York-i vagyok, de nagyjából három évvel ezelőtt Los Angelesbe mentem, hogy a világ egyik leghíresebb rocksztárjának az asszisztense legyek. Rögtön beleszerettem. Johnny Jefferson maga a megtestesült rosszfiú. Az a fajta fickó, akibe soha nem lenne szabad beleszeretned, de mégis elkerülhetetlenül megteszed. Ami viszont teljesen készületlenül ért, hogy ő is belém esett. Legalábbis azt hiszem, de nehéz megmondani, ha róla van szó. Finoman fogalmazva sem egyszerű eset. És ezért romlott el minden. A rajongói mindig is ott voltak a háttérben várakozva, de Johnny folyamatosan növelte az ital, a drogok mennyiségét, és persze a lányok számát, gondoskodva arról, hogy mindennek én is tanúja legyek. Egy idő után egyszerűen nem bírtam tovább. Elviselhetetlen volt a látvány, hogy a személy, akit a világon a legjobban szeretek, tönkreteszi magát. És mikor vége lett, és végre utoljára kiléptem az ajtaján, még mindig nem tudtam elszakadni tőle. Láttam őt különböző partikon, bárokban és klubokban, és bár hamarosan egy üzletember asszisztense lettem, az új főnököm baráti társasága által szintén nem kerülhettem ki a Johnnyval való találkozást. Ezután Johnnynak lett egy új asszisztense, egy angol lány, és az a hír járta, hogy vele is pont ugyanaz történt, mint velem. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, megérteni, hogy sohasem voltam a nagy Ő, csak egy újabb skalp a gyűjteményében. Még mindig szerelmes

voltam belé, így hát otthagytam a munkám, elhagytam az országot, és Angliába költöztem. Olaszországba is mehettem volna. Oda kellett volna mennem. De Johnny angol, és a gondolat, hogy teljes egészében elszakadjak tőle elviselhetetlennek tűnt. Londonban mindig fennállt annak a lehetősége, hogy valahol belebotlok – egyszer egyenesen az ő lemezcégének dolgoztam mint felszolgáló –, de eddig még akaratlanul is sikerült elkerülni a találkozást. – És mi a helyzet a neveddel? – kérdezi végül Luis. – Miért Paola Guiseppe, és nem Daisy Rogers? – A véletlen hozta így – mondom, habár őszintén szólva akkoriban nagyon is örültem, hogy magam mögött hagyhatom a személyazonosságomat New Yorkban. – Johnny valahogy felfedezte a másik keresztneveimet, és úgy döntött, hogy azok jobban állnak nekem. Folyton Paola Guiseppének szólított, és így hamarosan rajtam maradt. – És amikor felmondtál? Akkor mit csináltál? – Visszatértem az igazi nevemhez. Semmit sem akartam megőrizni, ami rá emlékeztethet. – Semmi olyat sem akartam, ami az előző, New York-i életemre emlékeztethet, de Johnnyhoz képest még az is jobbnak tűnt. Luis bólint, és én elgondolkodva elhallgatok egy pillanatra. – Említettem, hogy nem olvasok bulvársajtót. – Igen. – Amikor Angliába költöztem, megállás nélkül azt olvastam. Minden egyes lapot megvettem, és Johnnyról szóló hírek után kutattam. Egy idő után kezdtem rámenni. Ekkor jöttem rá, hogy szinte függőségbe kerültem, ezért egyik napról a másikra abbahagytam. Azóta nem olvastam egyet sem. Persze még mindig hallok róla dolgokat, az elvonóba tett látogatásairól és a visszaesésekről, de mindent megteszek, hogy minden vele kapcsolatos hírt elkerüljek. – Még mindig nem vagy túl rajta? Ezen elgondolkodom egy darabig. – Tudod mit, tulajdonképpen azt hiszem, túl vagyok. De semmi értelme kipróbálni. Még mindig bánt. Nem szeretném, hogy azok az érzések újraéledjenek bennem. Azt hiszem, az ilyen fájdalomnál évekre van szükség, mire az ember túlteszi magát rajta. – Nem azt mondják, hogy kétszer annyi időre van szükség, mint amennyi ideig a kapcsolat tartott? Luisra pillantok, és elvigyorodok. – Ezt valami női magazinban olvastad? – Lehetséges – mondja szégyenlősen. – Hát, az az igazság, hogy nekem annál egy kicsit tovább tart. Mindössze nyolc hónapig dolgoztam Johnnyval, de nagyon nagy hatással volt rám. – Valószínűleg ettől olyan híres. A fejemet félrebillentve nézek Luisra. – Igen, azt hiszem, igazad van. Megvan benne az a bizonyos plusz… – mondom gúnyosan. – És mi a helyzet veled? Miért olvasol női magazinokat? A barátnődé voltak? Luis kis híján félrenyeli a sörét. – Barátnő, dehogy! – Mi ez a heves reakció? – Nincs barátnőm. – Miért nincs? Úgy viselkedsz, mintha valami betegségről lenne szó. Megrántja a vállát. – Nem az én stílusom. – Jaj, ne, még egy Johnny-féle pasi. Pontosan, amire a világnak szüksége van! Elgondolkozva bámul a sörösüvegére. – Nem vagyok annyira rossz – mondja végül.

– Nem? – Talán engem is megbántottak egyszer. – Jesszusom, te tényleg női magazinokat olvasgatsz – kezdek nevetni, de aztán az arcára téved a tekintetem, és rájövök, hogy komolyan beszél. – Ne haragudj, mondd el, mi történt. – Nincs sok mesélnivaló – feleli. – Szerelmes voltam egy lányba, aki elment a legjobb barátommal. – Jaj, ne! Ez szörnyű! – Hát igen, egy kissé megviselt a dolog. – Mikor történt? – Nagyjából tizenkilenc lehettem. – Tizenkilenc? – kiáltok fel. – Luis, az már ezer éve volt! Nem válaszol. – És mennyi ideig jártatok előtte? – Iskolás korunk óta. – Na ne, megint egy iskoláskori szerelem… – nyögöm, de aztán gyorsan szabadkozni kezdek, amiért visszaterelem a beszélgetést magamra. – Szóval, nálad működött az elmélet? Tényleg kétszer annyi időre volt szükséged? – Egy csudát, sokkal többre! De mostanra már túl vagyok rajta. Habár az esküvőjére nem mentem el, de túl vagyok rajta. – Esküvő? Kihez ment hozzá? Savanyú pillantást vet rám. – Csak nem a legjobb barátodhoz? – fintorodok el. Felnevet. – Hát, azóta már semmiképp sem nevezném így. – Nem, gondolom, nem. – Kortyolok egyet a whiskyből, ahogy a pultos egy újabb kört tesz elénk. – Egészségedre! – mondja ismét Luis. Igazándiból nem kellene ennyit innom a kvalifikáció előtti éjszakán, Simon és Joao teljesen kiakadnának, ha tudnák. Az órámra pillantok. Már majdnem hajnali kettő van. – Gondolod, hogy mennünk kéne? – nézek körül. Az ismerős lányok már elmentek. – Igen, azt hiszem, itt az ideje – teszi le Luis a sörösüvegét a bárpultra. Lecsusszanok a bárszékről, de megfeledkezem egy lépcsőről, és kis híján hasra esek. – Vigyázz! – mondja Luis, és elkap a karjával. Felnézek sötétbarna szemébe, és legnagyobb meglepetésemre bizsergető érzés fut át rajtam, amitől egészen elgyengülök. Érzem, hogy felforrósodik az arcom, ezért gyorsan elfordulok. És ahhoz képest, milyen nyíltan beszélgettünk egész idáig az este folyamán, a visszaúton a hotelbe nagyon kevés mondanivalónk van egymásnak.

Tizennegyedik fejezet – Elküldted már a fenébe franciául? – kérdezi tőlem Luis másnap a délelőtti tea felszolgálása alatt. Felnevetek. Mára minden visszaállt közöttünk a normális kerékvágásba. Fogalmam sincs, mi volt ez a hirtelen elgyengülés, de egyértelműen az alkohol hatásának tudom be. Holly előtt értem vissza tegnap este. Próbáltam hívni, mert aggódtam érte, de aztán rájöttem, hogy már küldött egy sms-t, hogy minden rendben, és Jimmyz bárjába mennek, ami, mint kiderült, egy hírhedt eurotrash-mennyország. Odabólintok Luisnak. – Egész jól nézel ki, ahhoz képest, mennyit ittál. – Klaus és Gertrúd volt beosztva a reggeli műszakra, úgyhogy most találkozunk először a nap folyamán. – Azt akarod mondani, hogy általában úgy nézek ki, mint aki nem bírja az italt? Végigmérem. – Hát, általában kicsit gyengécske vagy. Nevetni kezd, és hozzám vág egy szalvétát. – Aú! – Éppen viszonoznám a kedvességét, amikor észreveszem Fredericket a konyhaajtóban. – Ezt még visszakapod, méghozzá, amikor a legkevésbé számítasz rá – figyelmeztetem gonoszkodva. – Csak próbálkozz, cukorfalat. Még mindig kuncogunk, mikor Will és Laura feltűnnek. – Jó reggelt! – mondom, és a hangom egyáltalán nem olyan erőltetetten vidám, mint az előző nap. – Egy másodperc, és a tiétek vagyok. – Feltankolod magad péksüteménnyel, Luis? – kérdezi Will. – Szükségem van valamire, ami segít legyőzni a másnaposságot – magyarázza könnyedén Luis. – Inni voltál a kvalifikáció előtti éjszakán? – húzza fel a szemöldökét Will. – Daisy hibája – feleli Luis, miközben én aprócska minivajat és dzsemet nyújtok oda neki a croissantjához. Will a homlokát ráncolja és rám mutat. – Daisy? Ez a Daisy, itt? Luis bólint, majd felvesz egy kést, és nekidől a tálalóasztalnak. – Igen, ittunk együtt néhányat, ugye, Daisy? – Na igen, néhányat – értek egyet. – Mindannyian bulizni voltatok, vagy ilyesmi? – int Will a fejével a konyha felé, ahol Holly dolgozik szorgosan. – Nem, csak Daisy és én – magyarázza Luis, miközben vastag réteg vajjal keni meg a croissant-t. Will szája sarka legörbül. – Hamar elmentél a jótékonysági estről? – szól közbe Laura. – Attól tartok – fintorodik el Luis. – Nem igazán az én világom az a felhajtás. De ne aggódj, hagytam egy kis hozzájárulást. Na mindegy, jobb, ha végzek ezzel itt, mielőtt kimegyünk a pályára. Később találkozunk – kacsint rám, és otthagy minket. – Mit adhatok neked? – kérdezem Laurát erőltetett mosollyal. – Csak egy gyümölcslevet. – Narancs? Alma? Grapefruit? – mutatok a jobbomon található üvegkancsókra.

– Ó, nem is tudom – válaszolja kedvesen. – Talán… alma? Vagy már nincs elég belőle? – vizsgálja a kancsó tartalmát. – Van még belőle hátul – próbálok normális hangon válaszolni. Csak siess már, és tűnj el innen. – Rendben, akkor almát – határozza el magát. – Will? – fordulok hozzá. – Semmit, köszi. Kiszolgálom Laurát, majd nézem, ahogy egy üres asztalhoz sétálnak. – Mi bajod van? – kérdezi Holly, aki épp ekkor jön ki a konyhából egy tálca mini citromtortával. – Úgy nézel ki, mint aki ölni akar… Ó – veszi észre Laurát és Willt. Rögtön gonosznak érzem magamat. Nem mintha Laura tehetne bármiről is. Vagy akár Will, ha már itt tartunk. Úgy viselkedem vajon, mint egy őrült? – Azt hiszem, jobb lesz, ha visszatérünk a tervhez, hogy bokán rúgsz, vagy valami – mondom gyászosan Hollynak. Később Frederick megkér minket, hogy vigyünk némi harapnivalót a garázsokba. Hűtőtáskákkal megpakolva sétálunk át a Rascasse-hídon. Ólomsúly nehezedik a szívemre, ahogy belépvén Willt látom az autója mellett, már teljes menetfelszerelésben, Laurával az oldalán. Catalina Laurával beszélget, majd Simon is csatlakozik hozzájuk, és kezét gyengéden Laura hátára teszi. Próbálok nem odanézni, de megöl a féltékenység. Laura szőke haját valószínűleg drágán melírozott, világosabb csíkok tarkítják. Leengedve hordja, a vállára omlik. Az én hajam kontyban van, mint mindig. Hirtelen oda nem illőnek érzem magam. – Hagyd abba a bámulásukat – súgja oda Holly. Gyorsan visszafordítom a figyelmemet a szendvicsekhez, amiket tálcákra helyezünk, de a szemem sarkából látom, hogy Will beszáll az autójába. Laura és Catalina arrébb mennek, hogy helyet adjanak a besereglő szerelőknek, akik kitolják az autót a garázsból. – Azt hiszem, én inkább visszamennék – fordulok Hollyhoz. – Ne, maradj – könyörög. Nézem, ahogy a szerelők beindítják Will autóját, és ő kilő a boxutcából. Will garázsának a padlójára egy fehér négyzet van felfestve, ami az autó helyét jelöli, és Laura pontosan a négyzet közepén áll. Egy darabig tanulmányozom, amint a feje fölött elhelyezett egyetlen képernyőt nézi, nyomon követve Will útját, ahogy ügyesen manőverezik az autójával a pályán. Laura feszültnek tűnik. Senki más nem áll vele együtt a négyzeten belül. Olyan, mintha csak az ő tulajdona lenne. Mintha Will az ő tulajdona lenne. – Megyek – mondom, és felkapom az üres hűtőtáskákat. – Ne! – zárja el az utamat Holly. – Akkor legalább menjünk át Luis garázsába – kérem. – Oké – csillan fel a szeme. Luis már az autójában ül, és a feje fölötti tévén követi Will teljesítményét. Megállunk mögötte, és mi is nézni kezdjük. Egy kis idő múlva a szerelők is megérkeznek, hogy beindítsák az autóját, és Luis kiáll a garázsból. A kvalifikáció vége felé Catalina jön oda hozzánk. – Tojásos szendvics nincsen? Épp mentegetőznék, de Holly megelőz. – Nincs – veti oda neki. – A másik kettő. A németek. Nekik volt tegnap – mondja Catalina. Ez akkor volt, mikor Klaus és Gertrúd volt megbízva a boxutca ellátásával. – Nos, nekünk ma nincsen – válaszolja Holly jeges hangon. Riadalommal nézek rá. Nem megy túl messzire?

– Tudnátok csinálni? – kérdezi türelmetlenül. – Túlságosan sok a dolgunk, attól tartok – fordul vissza a tévé irányába Holly, míg én teljes pánikban állok mellette. – Nekem nem úgy tűnik – húzza fel az orrát Catalina. – Most van a pihenőnk – feleli Holly, megnyomva a pihenő szót. Egyenesen a szemébe néz egy darabig, végül Catalina nem bírja, és peckesen kifelé indul a garázsból. Látjuk, amint kimegy a boxutca falához, ahol Simon ül, a fején fülhallgatóval. Mond neki valamit, és Simon felemeli az egyik fülhallgatót, hogy hallja, amit mond. Holly és én feszülten figyeljük a jelenetet, én abban a meggyőződésben, hogy épp most veszítjük el a munkánkat. De Simon csak megrántja a vállát, és visszateszi a fülhallgatót. Hollyra nézve látom, hogy elégedett mosoly játszik az ajkain. Önelégülten néz rám, majd visszafordítja figyelmét a televízió képernyőjére. Valami furcsa érzés van a gyomrom mélyén. Nyugtalanság. Nézem, ahogy Catalina visszamegy a tálalóasztalhoz, és különböző szendvicsekkel pakolja meg a tányérját. Luis garázsa felé pillant, úgyhogy gyorsan elkapom a tekintetem. Tényleg egy banya, de mégis valami furcsa sajnálatféle vesz erőt rajtam, és ez nem nagyon tetszik nekem. – Egy kicsit rosszul érzem magam – mondom Hollynak. – Ne tedd – vág vissza, és szemével követi Catalinát, aki a garázs végében elhelyezkedő hat képernyő elé telepszik egy székre. Hirtelen felujjonganak körülöttünk a szerelők. A képernyőre nézve látjuk, hogy Luis átvette a vezetést. – Nem hiszem el! – kiáltok fel boldogan. – Hol van Will? Will még az utolsó körét teszi a pálya körül. Feszülten figyeljük, ahogy célba ér. Második! Mindenki tapsol, és én átnézek Laurára. A négyzetben áll, mosolyogva. Will csalódott lesz ettől az időeredménytől. Tudom, milyen reménytelenül szeretne itt győzelmet aratni. Laura is tisztában van vele. Ezért bizonytalan kissé a mosolya. Visszatérnek a pilóták, és mindenki arrébb húzódik, hogy a szerelők vissza tudják manőverezni az autókat a fehér négyzetekbe. Luis kiszáll, és jó páran megütögetik a vállát. Will garázsában valamivel visszafogottabb a hangulat. – Hé! Hátrafordulok, Luis áll mögöttem, kezében a sisakjával. Fekete haja csurom víz. – Jó voltál! – paskolom meg a karját, és boldogan nézek rá, őszintén örülök a győzelmének. – Köszi – mondja még mindig vigyorogva. – Nézted? – Igen, néztük. – Összefonom a karomat a mellkasomon. Luis Will garázsa felé pillant, ahol Laura Will füléhez hajolva bizalmasan magyaráz neki valamit. Ebben a pillanatban Will feltekint, összehúzza a szemöldökét, ahogy a szeme ide-oda cikázik Luis és közöttem. Visszafordul Laurához, és látható bosszúsággal rázza meg a fejét, mintha nem hallaná, hogy mit mond. Laura csalódottan lép hátra, majd ismét előrehajol, hogy megismételje, amit mondott. Luis és én visszafordulunk egymás felé. – Megyek lezuhanyozni – mondja, mindentudó pillantást vetve rám. – Később találkozunk, cukorfalatok. Meglegyinti Holly hátsóját, aki felvisít, és Luis kényelmesen elsétál. Visszafordulok Will garázsa felé, de csak a hátát látom. – Gyerünk, mennünk kellene – mondom Hollynak. – Oké, csak szedjük össze a hűtőládákat. Ezen az estén a pályán öltözünk át. Mindannyian egy bárba megyünk a kikötőbe, és Holly nagy dolgokat vár tőlem az előző esti magánivászatom után Luissal. Ha már Luisról van szó, éppen megpillantom, amint szalad le a lépcsőn az étkezőbe. Odajön hozzám. – Jössz ma este szórakozni? – kérdezem.

– Hova mentek? – Valami bárba a kikötőben. Bars, Stars… valami ilyesmi. – Stars 'N' Bars? – Ez az. – Oké, rendben. Jelenésem van egy jachton néhány italra, de talán később csatlakozom hozzátok. Árnyalatnyi szomorúságot érzek, ahogy felötlik bennem Will képe, amint megígéri, hogy majd megpróbál nekem meghívót szerezni egy jachtpartira. Erre most már semmi esély. Később az este folyamán mindannyian a Stars 'N' Barsban, egy amerikai sportbárban vagyunk, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az öbölre. Teljesen tömve van, de sikerült kisajátítanunk a bárpult egy részét. Azt veszem észre, hogy az órámat figyelem, és azon tűnődök, vajon jön-e Luis, és ha igen, mikor. Mikor tíz óra magasságában végre megjelenik, nyomában a csapat egyik biztonsági emberével, nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról. – Nagyon fel vagy dobva – jegyzi meg. – Már nem az első, ugye? – mutat a borospohárra a kezemben. – Lehetséges – felelem. – Egy barátodat is hoztad ma este? – bökök a mögötte álló biztonsági ember felé, aki a fal mellett áll, és próbál minél kevesebb feltűnést kelteni. Luis az égnek emeli a szemét. – Simon ragaszkodott hozzá. Tudod, első hely, Monaco… – Nem tartottam valószínűnek, hogy a te ötleted volt. Milyen volt a jachton? – Jó – bólint. – Láttál híres embereket? – Nem, arra a holnap, a rajtvonalnál lesz a legjobb alkalom. Semmiképp ne hagyd ki. Pete jön oda hozzánk. – Nem kéne neked már ágyban lenned, haver? – kiabálja. – A francba az ággyal! – kiabál vissza Luis. – Ez esetben egészségedre! – nyújt át egy sört Pete, és koccintanak. – Hol vannak a többiek? – kérdezem. – Will visszament a hotelba – kortyol egyet a söréből Luis, és körbenéz a bárban. – Laurával? – kérdezem akaratom ellenére, de persze tudom a választ. – Igen – feleli. – Enculé! – kiáltom, ahogy a torkomon kifér. Luis még mindig nevet, mikor Holly visszaér a mosdóból. – Luis – visít fel, és részeg öleléssel borul rá. – Hogy vagy? – Jól, köszi. – Habár az igazság az, hogy kimondottan úgy néz ki Hollyval a nyakában, mint aki nem érzi túl jól magát. – Milyen volt a jachton? – kiabálja Holly, és kiengedi végre a szorításából. – Remek! – feleli. – Catalina is ott volt Simonnal? – Igen – feleli összehúzott szemmel Luis. Észreveszem, hogy Holly vonásai megkeményednek, mielőtt elfordulna tőlünk. Hirtelen visszafordul, és egy hatalmas, mesterkélt mosolyt erőltet az arcára. – Megyek a pulthoz – furakszik keresztül közöttünk. Beleszédülök, ahogy hirtelen leesik, miről van szó. Tudtam, hogy Holly sántikál valamiben. Egyszerűen éreztem. És most már azt is tudom, kivel. Luis különös tekintettel néz rám. – Te tudtál róla, ugye? – kérdezem tőle egyenesen. – Miről? – Simonról.

– Mit értesz ez alatt? – Ne játszd nekem az értetlent. Láttam, hogy néztél Hollyra, amikor megkérdezte, Catalina is ott volt-e Simonnal. – Várj, mielőtt tovább mennénk, te mit tudsz? – von félre, és egyenesen a szemembe néz. Cserébe én is felmérem, és ugyan nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az ösztöneim helyesek, valami mégis azt súgja, hogy megbízhatok Luisban. – Hollynak viszonya van Simonnal. – Tessék, kimondtam. Luis először nem válaszol, de aztán bólint, és iszik egy kortyot a söréből. – Igaz, ugye? – szólalok meg megint, és felgyorsul a szívverésem. Rám néz. – Ó, édes istenem! – Teljesen meg vagyok döbbenve. – Azt gondoltam, neked biztosan elmondta – mondja meglepődve. Sokkos állapotban nézegetem az ujjaimat. – Gyanítottam, de nem tudtam semmi biztosat. – Ismét ránézek. – Te honnan tudod? – Láttam őket együtt. – Láttad őket együtt? – Még mindig nem tudom elhinni ez az egészet. – Mikor? – Amikor azt a reklámot vettük fel Olaszországban. Hajnali ötkor jött ki Simon hotelszobájából. Nem látott meg, de később a nap folyamán hallottam, ahogy beszélgetnek. Bizalmas beszélgetés volt. – Catalina nem volt ott Olaszországban, ugye? – Nem. Sem a következő versenyen Isztambulban. – Hát persze! – kiáltok fel, ahogy eszembe jut, amikor Holly eltűnt az éjszaka közepén. – Így már mindjárt érthető, miért volt olyan udvariatlan Catalinával – töprengek hangosan. – Az volt? – húzza fel a szemöldökét Luis. – Igen, egy kicsit túlságosan is udvariatlan, hogy őszinte legyek. – Hmm. – Nem helyesled, ugye? – És te? – kérdez vissza. Eltöprengek a kérdésen egy darabig, és elborzadva jövök rá, hogy talán nem viselkednék nagyon másképp, mint Holly, ha egyszer lehetőségem lenne rá, hogy Willel legyek. De a válaszom szívből jön. – Nem, nem helyeslem. Lehet, hogy Catalina egy hárpia, de ezt azért nem érdemli meg. Mindketten Hollyra nézünk, aki Pete vállának dőlve hisztérikusan nevet. Pete, szintén nevetve, próbálja elvenni tőle a poharát, majd a bárpultra teszi, de Holly azonnal odanyúl érte. Játékos harcba kezdenek, aminek az a vége, hogy Pete lehajtja Holly italát, mire ő belebokszol a karjába. Mosolyogni kezdek, de aztán eszembe jut, miről beszélgettünk eddig Luissal, és ismét elkomorodok. – Nem mondtad el senkinek, ugye? – kérdezem, és hirtelen nyugtalanság fog el. – Persze, hogy nem – feleli ingerülten Luis. Nem tudom levenni a szemem Hollyról. És nem tehetek róla, de nem tudok uralkodni a csalódottságomon. Mikor Luis nagyjából fél óra múlva közli, hogy neki valószínűleg vissza kellene mennie a hotelba, úgy döntök, hogy vele tartok. Szólok Hollynak, hogy megyek, és bár nem boldog, de bőven eleget ivott ahhoz, hogy ne ellenkezzen túl sokat. Az éjszaka hűvös, és én fázom. Keresztbe fonom a karomat, és gyorsan lépkedek, hogy ne fázzak annyira. A biztonsági ember kis távolságból követ minket. Őszintén szólva, nemigen volt rá szükség. Annak ellenére, hogy a hely tele van Forma–1-rajongókkal, nem hiszem, hogy sokukban felötlene, hogy egy sztárpilóta kint mászkál a városban. A többiek valószínűleg már ágyban vannak, vagy a proteinitalukat kortyolgatják. – Odaadjam a kabátom? – ajánlja fel Luis, mikor meghallja, hogy kocog a fogam. Megrázom a fejem. –

Tessék, vedd csak el! – Leveszi a kabátját, és odanyújtja nekem, úgyhogy felveszem. – Még mindig nem tudom elhinni – szólalok meg egy kis idő múlva. Egész eddig csöndesen ballagtunk. – Hogy Holly és Simon? – kérdezi Luis rám nézve. Bólintok. – És tisztában vagyok vele, hogy ez valószínűleg nagyon álszent dolog tőlem. Luis nem felel, és attól, hogy nem válaszol, még rosszabbul érzem magam. Bejön utánam a forgóajtón a szálloda kivilágított előcsarnokába. Véletlenül a recepcióspult felé téved a tekintetem, és mozdulatlanná dermedek, amikor meglátom Willt a pultnak dőlve, ahogy a recepcióssal beszélget. – Figyelj oda! – kapaszkodik a vállamba Luis, hogy visszanyerje az egyensúlyát, mivel egyenesen belémjött. Will hátrafordul, és észrevesz minket, amitől egy kissé hátrahőköl. – Sziasztok! – mondja, ahogy odaér hozzánk. – Szia – felelem tartózkodóan. – Te mit csinálsz itt ilyenkor? – Csak lejöttem megtudni, hogy nincs-e üzenetem – mutat a recepcióspult felé. – Ti ketten már megint szórakozni voltatok? – Igen, a többiekkel együtt – válaszolom feszülten. Luis a lifthez megy, és megnyomja a hívógombot. Willel követjük. Kinyílik a lift ajtaja, Luis beszáll, és hátrafordul, én a nyomában. – Hé… – kapja el a könyökömet Will, és visszahúz. Luis ráteszi az ujját a gombra, hogy ne záródjon be a lift ajtaja. Összezavarodva nézek Willre. Ő Luisra pillant, majd ismét rám. – Beszélhetnék veled egy pillanatig? – Ööö, persze – felelem, és arrébb megyek a lifttől. – Majd a következővel felmegy – mondja Will Luisnak. Luis keményen néz rá, de leveszi az ujját a gombról, és a liftajtó bezárul. Odafordulok Willhez. – Mi a helyzet? – kérdezem, és igyekszem közömbösnek hangzani. – Iszol velem egy gyors italt? – mutat a hotel bárja felé. – Nem kellene neked korán lefeküdnöd a holnapi verseny előtt? – kérdezem óvatosan. – Nem tudok aludni – magyarázza. – Oké. – Zavarodott pillantást vetek rá, és követem a bárba. – Nem vagyok biztos benne, hogy még több alkoholt kellene innom – mondom neki, mikor megkérdezi, hogy mit iszom. – Egy áfonyalét kérek. – Ugyanazt – mondja Will a pincérnek. – írja az 516-os szoba számlájára. Menjünk oda – mutat egy kétszemélyes asztalra az ablak mellett. Követem őt, és ekkor tűnik fel, hogy még mindig rajtam van Luis kabátja. Leveszem, és a szék támlájára terítem, mielőtt leülnék. – Kellemes estéd volt? – kérdezi Will. – Igen – felelem. – Milyen volt a jacht? – Van valami fagyosság a hangomban, és ez ellen egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni. – Nem volt rossz. – Rám néz, és összehúzza a szemöldökét. – Minden rendben van veled? – Igen, miért? – mozgolódok a székemben. – Egy kicsit másképp viselkedsz velem ezen a hétvégén. – Alig láttalak – vágok vissza –, úgyhogy nem tudom, mi alapján mondod ezt. Hátradől a székében, és kinyújtja a lábát az asztal alatt. – Hol van Laura ma este? – igyekszem könnyed hangnemet megütni. – Ágyban. – Nem fog hiányolni? Megrántja a vállát.

– Valószínűleg már alszik. A fülem mögé tűröm a hajam. Kíváncsi vagyok, hogy még mindig jobban tetszik-e neki leengedve. Ahogy rápillantok, látom, hogy engem néz. Összeszorul a gyomrom a féltékenységtől, ahogy eszembe jut valamit, amit Olaszországban mondott nekem. – Voltatok együtt házat nézni? – Itt? Monacóban? – kérdezi. – Igen. Azt mondtad, hogy felmerült benned, hogy veszel itt egy házat. – Ja, igen – rázza meg a fejét fintorogva. – De nem ezen a hétvégén. – Miért nem? – Nincs rá elég idő. – Értem. – Előrehajolok, és felveszem az italom az asztalról, megkavarom a jeget a poharamban, majd belekortyolok. Ma este szoknya van rajtam. Egy rövid, fekete szoknya. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha Will épp végigpásztázta volna a lábaimat. – Szóval… – húzza fel az egyik szemöldökét. – Mi folyik köztetek Luissal? Elhúzom a számat, és éppen tiltakozni kezdenék, de valami mégis visszatart. – Miből gondolod, hogy bármi is folyna köztünk? – hárítom el a választ. – Együtt mentetek szórakozni egymás után két éjszaka, az ő dzsekije van rajtad – bólint a szék támláján lógó kabát irányába. – És láttam, hogy a családjával beszélgettél Isztambulban. – Ami azt illeti, nagyon kedvesek voltak. Beszélgettél már velük? – Nem, nem igazán. De nem válaszoltál a kérdésemre. – Miért érdekel az téged? – Nem érdekel – feleli, majd gyorsan kijavítja magát. – Úgy értem, nem szeretném, ha bajod esne, tudod? Élesen felkacagok, és keresztbe teszem a lábaimat. – Nem kell miattam aggódnod, Will. Nem áll szándékomban hagyni, hogy ismét összetörjék a szívemet. – Természetesen hazudok. Úgy érzem, hogy Will kis darabokat tör le belőle nap mint nap, és ez megöl. De ezt nem fogom az orrára kötni. És ha nem tetszik neki a gondolat, hogy Luissal van köztünk valami, hát annál jobb. Hadd szenvedjen most ő, a változatosság kedvéért. – És mi van veled? – váltok témát, és ő kissé frusztráltan söpri hátra a haját. – Élvezed, hogy itt van a barátnőd a versenyen? – Aha, igen – mondja kényelmetlenül. – Nem rossz. – Csak nem rossz? – nézek rá érdeklődve. – Azt gondoltam volna, hogy teljesen odáig leszel a boldogságtól. Iszik egy kortyot az áfonyaléből, majd visszateszi a poharat az asztalra. – Nagyszerű – mondja, és megvakarja a tarkóját. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmenjek aludni. – Igen. – Felállok, és megindulok a lift felé. Beszállunk, és mindketten az ajtó felé fordulunk. Will észreveszi a kabátot a kezemben. – Szeretnéd, hogy bedobjam Luis szobájába? – Nem, köszi. Majd én. – Biztos? – kérdezi. – Igazán nem probléma. – Will – mondom, és kitör belőlem a nevetés. – Nem fogok lefeküdni vele, ha emiatt aggódsz. Ő is nevet, de a nevetése meglepően erőltetettnek tűnik. – Hát jó. – Reggel találkoznunk – szállok ki az emeletemen. Eszemben sem volt ma este visszajuttatni Luisnak a kabátját, de semmi szükség rá, hogy ezt Will is tudja. – Jóságos egek, hány óra van? – nyög fel Holly, mikor másnap reggel széthúzom a függönyöket a szobánkban. – Itt az ideje, hogy felkelj – felelem. Már vagy egy órája ébren hánykolódtam az ágyban, és próbáltam a

fejemben végigvenni a tegnap éjszaka eseményeit. Most, hogy már tudok Hollyról és Simonról, mindenfelé látom a jeleket. Azok az alkalmak, mikor Simon őt hívta, nem engem. Kíváncsi vagyok, Olaszország előtt kezdődött-e. Előtte vagy utána, hogy azt mondta Simonnak, fogadjon asszisztenst, aki Catalinával foglalkozik? Mit is mondott akkor Frederick? „Simon szereti, ha valaki kiáll magáért.” Hát, az egyértelmű, hogy Holly elnyerte a tetszését. Nagyon is. És azt is megértem, ő mit talál Simonban. Nagyon vonzó, még ha kissé öreg is hozzá, és egyértelműen nagyon befolyásos. Arról már nem is beszélve, hogy felveti a pénz, bár ez számomra sohasem jelentett vonzerőt. De hova vezet ez a kapcsolat? Elválik Catalinától, hogy helyette Hollyval költözzön össze? Valahogy kétségeim vannak. Játszottam a gondolattal, hogy felébresztem Hollyt, és kifaggatom minderről, de nem sikerült összeszedni hozzá a bátorságom. Most, hogy ébren van, még kevésbé érzem késznek magam, hogy kikérdezzem erről az egészről. És akkor ott volt az a furcsa italozás Willel tegnap este… Az vajon mit akart jelenteni? Néhány órával később a pályán Holly nem győz sürgetni, hogy siessek. – Oké, oké, csak hadd menjek el a mosdóba. – Nem lesz időnk körülnézni, ha így folytatod! Megtörlöm a kezem, és elsietek a mosdóba, hogy megnézzem magam a tükörben. Rengeteg híres ember és VIP van itt ezen a versenyen, úgyhogy a lehető legjobban akarok kinézni. – Mit csinálsz már? – visítja Holly, bedugva a fejét az ajtón. – Csak még egy pillanat. – Szájrúzs, szájrúzs… – türelmetlenül kapja fel a sminkestáskámat, belekotor, és kihúzza a burgundi színű rúzsomat, hogy kirúzsozza vele a száját. Ez a szín jól megy az én kreolos bőrszínemhez, de az ő sápadt színeihez túlságosan erős. Meg is mondom neki. – A francba! – kiált fel, majd letörli a kézfejével, és rögtön nekiáll, hogy a maradékot szappan segítségével távolítsa el. – Tessék, próbáld inkább ezt – nyújtok neki egy áttetsző szájfényt, és ő azt is kipróbálja. Amikor kész, felém csücsörít. – Sokkal jobb – mondom neki. Mindent visszasöpör a táskámba, és kirángat a mosdóból. A híd hemzseg a járókelőktől, és mi elsietünk mellettük a boxutca irányába. A pályára néző erkélyek tele vannak jól öltözött, hatalmas napszemüveget viselő, a napfényben fürdőző hölgyekkel és urakkal. Monte Carlo gyönyörű város, és a mai nap csodálatos, szinte egyetlen felhő sincs az égen. Tökéletesen megértem, miért szeretne Will pont itt egy házat venni. A pillanat töredékéig látom magam, amint az egyik erkélyen üldögélek vele, így kénytelen vagyok magamnak megálljt parancsolni. A garázsok gyakorlatilag üresek, mikor odaérünk. Az autók már a rajtnál állnak, és a legtöbb szerelő ott van mellettük. Holly és én a boxutca falához megyünk. – Sétáljunk el a rajtvonalhoz! – javasolja. – Nézzük meg, kik jöttek el. Követem őt át a falon, be a csődületbe. – Nézd, Albert herceg – mutat egy jóképű férfira, akit fontosnak látszó emberek gyűrűje vesz körül. – És úgy hallottam, hogy Brad Pitt is itt van – bök oldalba Holly. – Tényleg? – nézek rá érdeklődve. – Egyszer találkoztam vele egy filmpremieren, ahova… – Johnny Jefferson! – sikít fel Holly. Úgy érzem, mintha az ég szakadna rám. Egyből észreveszem Johnnyt, attól függetlenül, hogy Holly egyenesen rá mutat. Televíziós forgatócsoportok veszik körbe, és sötét napszemüveg van rajta, úgyhogy nem láthatom az átható, zöld szemét, de piszkosszőke haját kilométerekről felismerném. Holly kapva kap a lehetőségen. – Kövessük! – rángatja a blúzom ujját. – Nem, nem – húzódok vissza, és ő meglepve néz rám. – Mi van veled? Ugye nem leszel megint rosszul, vagy ilyesmi? – De, azt hiszem, igen.

– Daisy! – mondja heves csalódottsággal a hangjában. – A garázsban találkozunk – mondom elhaló hangon. Nem várom meg a válaszát, csak elindulok. Néhány pillanat múlva egy kéz fogja meg a karomat, és hátrafordulva Luissal találom szemben magam. A szeméből sugárzik az együttérzés, és rögtön tudom, hogy ő is látta Johnnyt. – Luis, beszélhetnénk néhány szót? – szakít félbe minket egy férfi a tévétől. – Egy pillanat – emeli fel a kezét elhárítóan Luis a férfi felé. – Nem, menj csak – sürgetem kínban. Nézi, ahogy elrohanok a garázsok viszonylagos biztonságába. Elfoglalom magam a hátul található kis tálalóasztal rendbetételével, miközben minden igyekezetemmel próbálom visszatartani a könnyeimet. Egyszer láttam Johnny utolsó asszisztensét. A Sohóban történt, Londonban, egy sötét hajú férfivel sétált, babakocsit tolva maga előtt az Old Compton utcán. Felismertem a férfit, Johnny legjobb barátja volt az, Christian – aki mindig kedves volt velem –, de a lányt eleinte nem tudtam hova tenni. Tétováztam, hogy odamenjek-e köszönni Christiannak, amikor hirtelen leesett, kivel is van, és a sokk túl nagy volt hozzá, hogy másra is fussa, mint elrejtőzni egy sötét kapualjban, és várni, hogy elmenjenek. Boldognak tűntek együtt, mint egy pár, és ahogy a pillantásom a kisfiúra tévedt, felnézett, és meglátott. A haja szőke volt, mint az anyjáé, de a szeme, a szeme zöld volt, akárcsak Johnnyé. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy apa lett. Ezután mániákusan figyeltem minden egyes létező újságot, de nem volt bennük semmi arról, hogy Johnnynak fia született. Ekkor döntöttem úgy, hogy fel kell hagynom ezzel a mániás viselkedéssel. Azóta nem olvastam egyetlen lapot sem. Most azonban ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy a Johnny Jeffersonról szóló hírek mindegyikét megkeressem az interneten. De elnyomom magamban a késztetést, mélyen elfojtom. Nem fogom azt az utat még egyszer végigjárni. A rajtrács kezd lassan kiürülni, mivel nemsokára kezdődik a verseny. Veszek néhány mély lélegzetet, hogy magamhoz térjek, és megyek, hogy megnézzem a versenyt a kivetítőkön. A kamera ráközelít a két fekete, fehér és aranyszínű autóra az élen, és én visszaszorítom a múltammal kapcsolatos gondolatokat, hogy Willre és Luisra irányítsam a figyelmemet. – Még mindig itt vagy! – kiált fel Holly meglepve. Bólintok, és kierőszakolok magamból egy mosolyt. A pilóták nekiindulnak az első, bemelegítő körüknek a Kaszinó tér körül, azután át az alagúton, majd kiérnek a csillogó kikötőbe, mely tömve van fehér jachtokkal. Végül az autók elérnek az utolsó kanyarba, elfoglalják a helyüket a rajtnál, és miután az öt lámpa egymás után pirosan kigyullad és kialszik, elindulnak. Will jól rajtol, és már az első kanyarban majdnem megelőzi Luist, de Luis résen van. A képernyők átváltanak Will fedélzeti kamerájának közvetítésére, és hirtelen átérzem, milyen lenne ott lenni vele az autóban. Száguld a kanyarokban, mindössze milliméterekre kerülve el az acél és beton válaszfalakat a pálya szélén. Ez a pálya sokkal veszélyesebb, mint a modern párjai. Erre a gondolatra gyorsabban kezd verni a szívem, és hirtelen szédülni kezdek, de ezúttal Holly gyorsan felismeri, hogy valami baj van. – Terhes vagy? – súgja oda nekem, miután leültetett egy székbe a garázs hátuljában. – Jézusom, dehogy! Hogy a pokolba lehetnék terhes? Már majdnem két éve nem feküdtem le senkivel! – Anyám! Nem csoda, hogy annyira odavagy Willért, reménytelenül szükséged lenne némi akcióra. – Add ide azt a vizet. Légy szíves – teszem hozzá gyenge hangon. Átpillantok Will garázsába, és látom, hogy Laura ott áll egyedül a fehér négyzetben. Felfelé mered az egyetlen televízió-képernyőre a feje felett. – Húha – hallom, ahogy többen is felkiáltanak, ami arra késztet, hogy visszaforduljak a képernyő felé. Will közvetlenül Luis nyomában halad, és most előzéssel próbálkozik. Látom, amint Laura a szája elé emeli a kezét, és ez egy pillanatra elvonja a figyelmemet, de ekkor újból felzúgnak a többiek mind a két

garázsban, ahogy Will és Luis kirobognak az alagútból, és Will Luis előzésébe kezd a sikánban. De nem, túl szűk, nincs elég hely. Hirtelen mindkét autó megpördül, egymás után becsapódnak a falba, és autók darabjai szóródnak szerteszét a pályán. A félelemtől ökölbe szorított kézzel nézem, ahogy a kamera ráközelít a roncsokra. Aztán mind a ketten, Luis és Will is kimásznak a pilótafülkéből, át a falon, a biztonságos területre. Még mindig rajtuk van a sisakjuk – így nem látszik az arcuk –, de nem kell nagy ész hozzá, hogy az ember kitalálja: mindketten nagyon dühösek. Simon otthagyja a boxutca falán elhelyezett irányítópultot, és a garázsba megy. Összeszorított állkapoccsal lép be a tárgyalóba. Luis érkezik vissza elsőként a boxba, Will néhány méterrel lemaradva követi. Egy szót sem szóltak egymáshoz – sem a sajtóhoz – a visszaúton. Mindketten mérgesen veszik le a sisakjukat, és mennek tovább Simonhoz. A csapat technikai vezetője követi a fiúkat a tárgyalóba, és Simon határozottan becsukja utána az ajtót. Laura Will után nyújtotta a kezét, ahogy elment mellette, de Will nem néz rá. Összenézünk Hollyval. A képernyőre felnézve látjuk, amint darus kocsival elvontatják az összetört autókat a pályáról. – Két vadonatúj autó… Jézusom – mormogja Holly. – Ez nagyon sokba fog kerülni a csapatnak. Simon teljesen ki lesz borulva. Biztos vagyok benne, hogy te majd felvidítod, gondolom magamban. – Legalább senki sem sérült meg – mondom helyette hangosan. – Valószínűleg így is be kell menniük az Orvosi Központba ellenőrzésre – feleli Holly. Ezen az estén nincs ünneplés, és a hangulat egyértelműen levert. Látom, hogy miután az orvosok végeztek mindkettőjük vizsgálatával, Will visszajön az étkezőbe, de Laura ott van mellette, úgyhogy nem tudok – és nem is akarok – a közelébe menni. Végül Frederick visszaküld a boxba feltakarítani, és mire visszaérek az addigra már részben szétszerelt motorhome-ba, Luis és Will is elmentek.

Tizenötödik fejezet Mostanra kezd unalmassá válni ez az állandó röpködés. Megint a Heathrow-n vagyok, ezúttal Sanghajba megyünk, a Kínai Nagydíjra. Ez a verseny általában a szezon vége felé kerül megrendezésre, de van rá lehetőség, hogy változtassanak a sorrenden, vagy akár törölhetnek is versenyeket. A Francia és a Kanadai Nagydíjjal is ez történt, éppen nemrégiben. Sok mindent kellett végiggondolnom Monaco óta, de most úgy érzem, semmi mondanivalóm nincsen Hollynak. Még mindig haragszom, amiért nem avatott be a Simon-féle ügybe, és Willről végképp nincs kedvem beszélni. Nagyon jó volt álmodozni róla, amíg Laura egyszerűen csak egy név volt, de most, hogy találkoztam vele, ez már teljesen más történet. Tisztában vagyok vele, hogy még erősebben kell próbálkoznom, hogy legyűrjem az iránta való érzéseimet. Szerencsére éjszaka repülünk, így úgy tehetek, mintha aludnék, még ha valójában nem is tudok. Mikor péntek reggel Sanghajban Will feltűnik a verseny reggelén, megint alig ismerek rá, de a szívem nagyot dobban a láttára. Nem, Daisy, mondom magamnak. Elég volt ebből. – Szia – mondja meleg hangon, mikor a felszolgálópulthoz ér. – Hogy vagy? – Jól, köszi – felelem hidegen. – Mit adhatok? – Ööö… – úgy tűnik, megdöbbenti a viselkedésem. – Tudod, mit – vágok közbe, és hátraszólok a vállam felett –, Gertrúd, ki tudnád szolgálni Willt? – Természetesen – feleli vidáman, és odajön hozzánk. Will értetlenül néz rám, és én elindulok a konyha irányába. – Szóval, hallottál a legújabb viszályukról? – bukkan fel mellettem Holly. – Kinek a viszályáról? Will és Luis? Holly az égnek emeli a szemeit. Meglehetősen morcos hangulatban volt az elmúlt napokban, felteszem, Catalina jelenléte miatt. – Igen, Daisy. Ki máséról? Még mindig nem olvasod az újságokat? Megrázom a fejem. Nagy volt a késztetés Monaco után, hogy megnézzem, találok-e bennük képeket Johnnyról, de ez mégis önmagában elegendő ok volt, hogy ne tegyem. – Azt hittem, a pilóták hamar túlteszik magukat a nézeteltéréseiken. – De nem a mi két pilótánk – mondja baljóslatúan. – Csapattársak. Túl közel vannak egymáshoz, gondolom. – Avass be – mondom neki. – Úgy tűnik – suttogja, és körülnéz, hogy senki nincs-e hallótávolságon belül –, Luis Willt okolja a monacói baleset miatt. Azt mondja, hogy Will fel akart vágni a barátnője előtt, mert ez volt az egyetlen verseny, amire eljött az idén. Elutasítóan rázom a fejem. – Nem hiszem el, hogy Luis ezt mondta volna. – Ezt írták az újságok. – És még csodálkozol, hogy nem olvasom őket? – Hát, még azt is írják, hogy Willnek agyára ment a féltékenység, mert ő már lejárt lemez Luishoz képest, aki még el sem érte a csúcsteljesítményét. – Na persze – gúnyolódom.

– Csak azt mesélem, amit olvastam. – Oké, köszi – mondom kényszeredetten, és felkapok egy tál főtt tojást, majd a pulthoz csapok egyet, hogy feltörjem a héját. Holly csatlakozik hozzám. – Mi van veled? Miért nem hiszed el? – Hát először is, mert Luis nem pletykál – nyúlok a meghámozott helyett egy újabb tojásért. – Nem fog az újságokhoz rohangálni, hogy mindenféléket híreszteljen. – Neked aztán megváltozott a véleményed – vágja rá Holly. – És ami Willt és a lejárt lemezt illeti – folytatom –, az egyszerűen csak nevetséges. – Hát persze, hogy te ezt mondod – vet rám jelentőségteljes pillantást. – Mind a ketten huszonhat évesek, hogy az ég áldjon meg! Ha Will a negyvenes éveiben járna, akkor megérteném. Holly elhallgat, és nekem leesik, hogy mit mondtam. Simon a negyvenes éveiben jár. – Szerinted készítsünk egy tojásos szendvicset Catalinának? – nem tudom pontosan, miért mondtam ezt, de valami gonosz vágy hajt, hogy bosszantsam. – Kapja be – vágja rá. Leteszem a harmadik főtt tojást, amit épp pucolok, és szembe fordulok vele, mert hirtelen ellenállhatatlan kényszer fog el, hogy megtudjam az igazat, mi folyik közte és Simon között. – Mi az? – kérdezi rám nézve. Egyértelmű, hogy még mindig ki van akadva Catalina miatt. – Semmi – veszítem el a bátorságom, és visszatérek a munkához. Sanghajban a pályához tartozó modern létesítmények lenyűgözőek – a saját, hordozható motorhomejainkat Európában hagytuk. Az itteni pálya tervezésének alapjául a kínai „shang” írásjegyet használták, aminek a jelentése: „magas, fölött”, és a pályához tartozó épületeket úgy helyeztek el, hogy az Óvárosban, a Jü Jüan kertben, a tavon található pavilonhoz hasonlítsanak. Ma enyhe az időjárás, és a páratartalom is mérsékelt, úgyhogy néhány vendégünk a kinti, vízre néző asztaloknál telepedett le. Egy tálcára italokat teszek, és kiviszem nekik. Luis a szerelők egy csoportjával ül az egyik asztalnál. Ők azonban felállnak, és bemennek, Luis pedig az újságot kezdi olvasgatni. – Ugye nem a Willről és rólad szóló nevetséges pletykákat olvasod? – kérdezem, miközben a tálcát az asztalra rakom, hogy pihentessem egy kicsit a kezem. Leteszi az újságot, és rám néz. – Olvastál róla? – Nem, Holly mesélte. – Aha, értem. Szóval, hogy vagy? Nem láttalak a monacói verseny után. – Én sem téged – felelem. – És nekem kellene kérdeznem, hogy te hogy vagy. – Jól – mondja nyersen. Kihúz egy széket. – Leülsz egy percre? Kicsit gondolkodom, majd leülök. – Ezek szerint nem sérültél meg, ugye? – Mikor? A balesetben? Bólintok. – Nem – rázza a fejét. – De nem tudod, kinek köszönhetően. – Will? – Igen, Daisy – feleli kioktatóan, majd témát vált. – Látta Johnny, hogy te is ott vagy? Összerezzenek egy kicsit a neve hallatán, de gyorsan összeszedem magam. – Alig hiszem. Túlságosan is el lehetett foglalva magával ahhoz, hogy engem észrevegyen. – Tud róla, hogy egy Forma–l-es csapatnak dolgozol? – kérdezi. – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem. – Pedig nagyon érdekli a versenyzés, nem? Van egy csomó sportkocsija.

– Igen. Honnan tudsz róla ennyi mindent? – Mindenki tudja. Nem vagyok egy nagy rajongó, vagy valami. – Akkor jó – küldök felé egy fanyar mosolyt. – Mert már nem tudok neked autogramot szerezni. Égnek emeli a szemét. – Különben is – teszem hozzá –, Will meg te híresebbek vagytok mostanság, ezzel a köztetek folyó állítólagos civakodással. Luis arca elkomorul, ahogy elnéz mellettem a tó felé. – Nem hiszem, hogy pletykáltál volna róla, de tényleg őt hibáztatod a balesetért? – kérdezem kísérletképpen. – Igen. Az ő hibája volt – néz rám, és kihívóan összefonja a karját. – Tényleg? – őszintén nem tudom. – Igen. Túlságosan agresszívan előzött, nem hagyott elég helyet, és kilyukasztotta az autóm szárnyát. Mégis mit várt egy olyan pályán, mint Monaco? Nem mintha nem ismerné a pályát – tudnia kellett volna! Most elveszítettem tíz pontot a bajnokságon, és kétszer olyan keményen kell hajtanom, hogy visszaszerezzem! – Rendben, értem – szakítom félbe a kifakadását, és körbenézek. – Remélem, nincsenek körülöttünk újságírók. Ismét felkapja az újságot. Most már nem vagyok annyira biztos benne, hogy nem pletykált. – Tényleg azt mondtad a barátnőjével kapcsolatban? – tör ki belőlem. – Hogy előtte akart felvágni? – Persze hogy nem! – csapja le az újságot dühösen az asztalra. – Nem is gondoltam – mondom neki gyorsan. – Egyébként visszakaptad a kabátodat? – Igen. A recepción hagytam neki. – Rendben, jobb lesz, ha megyek. Bólint, és újra olvasni kezd. Szeszélyes alak. Később a délután folyamán épp mosogatok, mikor Will dugja be a fejét a konyhaajtón. Nagyot ugrok ijedtemben, ilyet eddig még soha nem csinált. – Velem jönnél egy pillanatra? – kérdezi tőlem, majd Frederickre néz. – Nem probléma? – Nem gond – hesseget ki a konyhából Frederick. Kimegyek Willhez az étkezőbe. – Minden rendben? – kérdezem. – Igen – vet egy pillantást maga mögé, és észreveszi az egyik hoszteszlányt, aki egy közeli asztalt töröl le éppen. – Felmehetnénk inkább? – Ööö… rendben. – Habozva követem, ahogy a közvetlenül az étkező felett elhelyezkedő lakosztályukba vezet. Egy szobán osztoznak Luissal, úgyhogy ellenőrzi, üres-e a szoba, mielőtt betessékelne. – Mi történt? – noszogatom, hogy beszéljen már, megállva az ajtó mellett, miközben ő becsukja maga mögött. – Hát… Mentek ma este valahova? – Igen, egy klubba a Pudong városrészbe. Szívesen látunk téged is. – Nem, köszi. Értetlenül nézek rá. – Csak arra gondoltam… bár nem hiszem, hogy szeretnéd… – Mit? – majd meghalok a kíváncsiságtól. – Azt hiszem, hogy csak megnézek egy filmet a szobámban. – Összefonja a kezeit, majd leengedi őket megint. – Ha van kedved… – teszi hozzá.

– Ó. – Teljesen le vagyok döbbenve. Őszintén szólva nem sok kedvem van egy újabb bulizós éjszakához. Kezd egy kicsit elegem lenni az éjszakázásból és az ivászatból. Valószínűleg öregszem. – De semmi csajos film – teszi hozzá kényszeredett vigyorral. Úgy tűnik, zavarban van, és ez eléggé meglepő, mert általában annyira higgadt. – Oké – mondom. – Hány órakor? Megkönnyebbültnek látszik. – Mikor végzel itt? Az órámra nézek. – Valószínűleg még itt leszek néhány órát. Te most a hotelbe mész? – Igen. – Akkor majd később csatlakozom hozzád a szobádban, rendben? – Persze – engedi le lazán a karját. A kilincs felé nyúlok, de gyorsabb nálam, és kinyitja előtte az ajtót. – Akkor később találkozunk? – kérdezem kissé zavarban, ahogy átbújok a karja alatt. – Igen. Szuper. A szobában marad, és becsukja utánam az ajtót. Lépkedek lefelé a lépcsőkön az étkező felé, és csak úgy kattog az agyam. Holly nincs különösebben elragadtatva, mikor közlöm vele, hogy nem megyek vele este, de amikor elmesélem, hogy mi történt, ég a kíváncsiságtól. – Gondolod, hogy tetszel neki? – kérdezi tágra nyílt szemekkel. Megrázom a fejem. – Kétlem. – Pedig egy halk hang a fejemben nem is olya biztos ebben. – Akkor miről van szó? – Nem tudom. De majd elmesélem, hogy mi volt – mondom, és visszafogom magam, hogy hozzá ne tegyem, én nem fogok titkolózni előtted. Vajon tetszem neki? Elég furcsán viselkedett Monacóban, amikor meghívott arra az italra, és az egyértelmű, hogy nem tetszett neki, amikor Luissal voltam. Talán csak unatkozik, és társaságra vágyik. De mi van, ha nem csak erről van szó? Mi van, ha valami többről? Ha kikezdene velem, vajon lenne erőm nemet mondani? Idegesség tölt el a gondolatra. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, fontos nekem ez az egész, ezért a hotelbe visszaérve csak farmert és a zöld pulcsimat veszem fel. A hajamat azért kibontom. Miért is ne, ugyebár. – Szia – mondja Will, és félreáll az ajtóból, hogy beengedjen, mikor megjelenek nála. – Épp a szobaszerviz étlapját nézegettem. – Észreveszem a kezében a menüt. – Éhes vagy? – kérdezi. – Attól függ, mijük van – felelem. – Gyere csak, gyere – terelget befelé a menüvel a nappaliba, és becsukja mögöttem az ajtót. – A mindenit! – Az ablakok padlótól a mennyezetig érnek, kilátással Sanghaj belvárosára, amelynek vibráló fényei mint megannyi színes csillag ragyognak a sötétben. Az én szobám a harmadik emeleten van, úgyhogy nemigen van kilátás, míg Will a negyvenharmadikon lakik. A nappalit ezernyi kislámpa világítja meg lágy fénnyel. A kétszemélyes, világos színű bőrkanapén kívül egy sárga üveggyapot Eames szék áll a hatalmas tévével szemben. A kanapé mellett döntök, arra gondolva, hogy üljön ő a kemény székbe, ha akar. De ő ehelyett lehuppan a jobbomra a kanapén, ami akaratlanul is arra késztet, hogy balra húzódjak. – Akkor megnézhetem? – intek a menü felé. – Persze – teszi elém, de nem engedi el, hanem közelebb húzódik hozzám, hogy ő is tovább tanulmányozhassa a választékot. A mozdulat határozottan felzaklat, és csak nehezen tudom megállni, hogy arrébb ne húzódjak megint. – Te mit eszel? – nézek rá oldalra. Visszanéz rám azokkal a gyönyörű kék szemekkel, és nekem

összerándul a gyomrom. – Hm… – néz megint az étlapra. – Egy burgert – határoz, és elengedi a menüt, már csak én fogom. Visszaül a kanapé másik oldalára, és én elfojtok egy felszabadult sóhajt. – Én is azt kérek – teszem le az étlapot a sötét színű fa dohányzóasztalra. – Remek. – Felveszi a telefont a mellette levő kisasztalról, és felhívja a szobapincért, hogy leadja a rendelést. Behúzódok a kanapé sarkába, és magam alá húzom a lábaimat, így máris sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, így visszafordulok felé. Will keresztbe teszi a lábát, és rám néz. – Elkerültük egymást Monacóban – mondja. – Tudom. Már nem voltál ott, mire visszaértem a boxból a takarítás után. – Félig-meddig azt reméltem, hogy majd megint küldesz sms-t. Határozott mozdulattal rázom meg a fejem. – Nem, amikor ott van a barátnőd. Egy kissé furának találhatta volna. – Hm – mondja szárazon, és felhúzza a szemöldökét. – Mi az? – kérdezem az arckifejezésétől megzavarodva. – Nem hiszem, hogy tudni akarod – hárít. – De igen – erősködök. – Kissé furán állnak a dolgok Laura és köztem ebben a pillanatban. – Ezt hogy érted? – kérdezem óvatosan. – Kérsz valamit inni? – áll föl, és odamegy a minibárhoz, kinyitja a hűtő ajtaját, és benéz. Kivesz egy üveg vizet. – Mid van? – kérdezem. – Vodka, whisky, bor… – Csak egy light kólát kérek. Kivesz egy dobozt, kinyitja, és a tartalmát egy pohárba tölti. Odahozza a poharat, és átnyújtja nekem, majd visszaül, és iszik egy kortyot az üvegből. – A barátnődről beszéltél – nógatom. Megragadom az egyik halványsárga díszpárnát, és magamhoz szorítom. Leteszi az üveget az asztalra. – Kissé furák a dolgok? – Hát igen. Azt tudod, hogy nem jön el túl sok versenyre. – Lenyúl, és megvakarja a térdét. – Így hát nem igazán vagyok hozzászokva, hogy ott legyen. – Ó, ennyi az egész? De ekkor felsóhajt, és hátradől a kanapén, a hajába túr, és a plafonra mered. – Jézusom, Daisy, tényleg kikészít ez az egész. – Rám néz, és tekintetünk egybeforr, amíg el nem fordulok. – Mi az, ami kikészít? – kérdezem elővigyázatosan, és látom, hogy még mindig engem néz. Nem válaszol rögtön, és én próbálom visszafojtani az idegességem. – Te. – Ennyit mond összesen: Te. – Én készítelek ki? – Istenem, ez tényleg a valóság? Visszateszi a fejét a kanapé támlájára, és tovább néz rám, nekem pedig vadul dobogni kezd a szívem. – Nem értem – mondom neki, mert őrülten szeretném, hogy kimondja, mire gondol, és elkerüljünk minden félreértést. De nem szólal meg. És ekkor átnyúl hozzám, az ujjai hegyével megérinti az én ujjaimat, és én úgy érzem, mintha elektromos áram futna végig a karomon keresztül egyenesen a fejembe. Majd elhúzza a kezét, feláll, és fel-alá járkál a szobában. – A francba, ez egy nagyon rossz ötlet. Fogalmam sincs, mit csinálok – mondja elkínzott tekintettel.

– Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdezem tétován, és a szívem olyan hevesen dobog, hogy alig hiszem el, hogy ő nem hallja. – Igen, azt hiszem jobb lesz, ha mész – mondja eltökélten. Bizonytalan mozdulatokkal állok fel, és ellépek a kanapétól. – Nem, ne menj – jön oda hozzám, de szinte rögtön megint arrébb megy. Úgy tűnik, maga sem tudja, mit akar. Működésbe lépnek az ösztöneim. – Megyek. – Igen, igen, jó ötlet. Az ajtóhoz megyek, és forog a fejem, ahogy a kilincs felé nyúlok. Vajon megállít? Elbizonytalanodva megállok, majd résnyire kinyitom az ajtót, és a folyosó erős fluoreszkáló fénye betölti a szobát. Nem. Nem állít meg. Kilépek a folyosóra, és a hotel egyik pincérét látom közeledni egy kis kocsit tolva. Nem érdekes. Úgysem lettem volna képes most enni. Mondanom sem kell, hogy szinte semmit nem aludtam ezen az éjszakán. Sehogy sem tudom elhinni, ami történt. Hogyan fog viselkedni velem mostantól? Már a gondolattól is rosszul vagyok. Nem hagyhatom, hogy remény költözzön a szívembe. Egyszerűen nem tehetem. Akaratlanul is magam előtt látom, ahogy megcsókol, és minden erőmet latba kell vetnem, hogy megálljt parancsoljak a képzeletemnek. Később hallom, ahogy Holly megérkezik, de úgy teszek, mint aki mélyen alszik, és ő is pontosan ezt teszi másnap reggel, amikor felébredek. Halkan kilopódzok a fürdőszobába. Az egész előző este szürreálisnak tűnik. Éppen fogat mosok, amikor Holly megjelenik. – Jól vagy? – kérdezi álmosan. – Hát, nem mondhatnám. Ha tegnap rosszul voltam az idegességtől, az semmi ahhoz képest, ahogy most érzem magam. – Miért? – kérdezi ásítva. – Mi történt tegnap este? – Will értésemre adta, kedvel engem – köpöm ki a fogkrémet a csapba, és kiöblítem a számat. – Micsoda? – kérdezi hirtelen teljesen éberen. – Hát, többé-kevésbé legalábbis. – A francba! És mi történt? – Semmi – dőlök neki a mosdónak, és keresztbe teszem a karom. – Utána azt kérte, hogy menjek el. – Tényleg? – Igen. Azt hiszem, össze van zavarodva. – Egek – bámul rám tátott szájjal. – Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből. – Nem vagy egyedül. Leül a fürdőkád szélére, és felnéz rám. – Gondolod, hogy otthagyja Laurát? – Nem tudom. – Te jó ég! Gyerekkori szerelem… Vége. Kaput! Rosszkedvűen nézek le rá. – Képes leszel elviselni a sajtót? – kérdezi. – Ezt hogy érted? – ülök le a vécédeszkára. Nem érzem jól magam, hogy nem vagyunk egy szinten, miközben beszélgetünk. – Hát, tudod, Will és Laura folyton szerepelnek az újságokban. Ők Anglia egyik legmenőbb híres párja. A bulvársajtó meg fog őrülni, ha szétmennek. Elfordulok Hollytól, az ajtót bámulom. Kezdek rosszul lenni. – Akkor is – bök oldalba, hogy felvidítson. – Te leszel William Trust szexi új amerikai barátnője. Olyan lesz, mint egy Jennifer Aniston-Brad Pitt-Angelina Jolie jelenet!

– Mi? És én játszom Angelina Jolie-t? Viccelsz velem? Mindenki utálta őt, amikor ez az egész kiderült! Jennifer Annistonra meg úgy néztek, mint a földre szállt angyalra! – De most már mindenki szereti Angelina Jolie-t – mondja Holly védekezően. – Igen, de ez évekbe telt! Egyébként meg el sem hiszem, hogy erről beszélünk. Kedves tőled, hogy Angelina Jolie-hoz hasonlítasz. – Hát, neked is hosszú, sötét hajad van. És Will hasonlít egy kicsit Brad Pittre. – Nem hasonlít. Szerintem inkább úgy néz ki, mint Leonardo DiCaprio. Holly elgondolkodik a dolgon. – Igen, értem, mire gondolsz. – Egyébként is! – csattanok fel. – Fogalmam sincs, hogy jutottunk ide, de te most tulajdonképpen azt mondod nekem, hogy ha miattam felbomlik Will és Laura boldog kapcsolata, akkor egész Anglia örökre utálni fog engem. – Nem örökre, talán csak néhány évig. – Nagyszerű. Feszülten, idegesen érkezem a pályára ezen a reggelen. Fogalmam sincs, hogyan fog viselkedni velem, amikor megint találkozunk, de szerencsére nem kell sokat várnom a válaszra. Ahogy Will besétál az ajtón, egy pillanatra elbizonytalanodik, mikor összetalálkozik a tekintetünk. Aztán továbbindul felém, miközben a kezét üdvözlésre emeli a jobbján ülő szponzorok felé. – Szia – néz rám egy pillanatig, majd elfordítja a tekintetét. Nem borotválkozott ma reggel, borostás az álla. – Fáradtnak tűnsz – mondom, és legszívesebben odanyúlnék, hogy megsimogassam az arcát. – Hm. Nem aludtam túl sokat – néz le az asztalra. – Legalább most nem az én hibám – próbálom könnyedre venni a hangnemet. – De igen – néz föl rám, és a pillantása annyira zaklatott, hogy megszakad érte a szívem. – Mit adhatok? – váltok témát abban a reményben, hogy ettől kicsit jobban érzi majd magát. – Daisy – kezdi, de ebben a pillanatban Gertrúd jön ki a konyhából, további ellátmányt cipelve a reggelihez. – A szokásosat, légy szíves – mondja, és karját összefonva nézelődik, amíg összeállítom a reggelijét. – Tessék. – Köszönöm. Elveszi a tálcáját, és leül egy asztalhoz, de öt perc múlva ismét feláll, és a szobája irányába indul. Ahogy odanézek, látom, hogy alig érintette a müzlijét. Eljátszom a gondolattal, hogy utánamegyek, de őszintén: fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Néhány hét álmodozás után a dolgok olyan fordulatot vettek, amire egyáltalán nem számítottam. Nem akarok én lenni az a személy, aki összetöri Laura szívét. Nem akarom, hogy egész Anglia engem utáljon. Nem akarok „a másik nő” lenni. Nincs jó megoldása ennek az egésznek. Mindössze azt tudom, hogy tényleg kedvelem Willt. Nagyon kedvelem. És valahogy, valahol, kell lennie megoldásnak. Távol akarok maradni a boxutcától a kvalifikáció alatt, hogy ne zavarjam Willt az összpontosításban, de Holly másképp gondolja. – Gyerünk – mondja, az első két időmérő után. – Will gyorsabb, de Luis nagyon közel van hozzá. A Q3 nagyon izgalmasnak ígérkezik. – Nem akarom megzavarni őt – mondom. Elfintorodik. – Daisy, biztos, hogy ugyanarról a pasiról beszélünk? Sokkal összeszedettebb ő annál, semhogy meg tudnád zavarni. Ő a leggyorsabb mind között, az ég áldjon meg! Ettől egy kicsit idiótának érzem magam. – Oké, menjünk – mondom Hollynak. Will az autójában ül, és a képernyőt nézi a feje felett, mikor megérkezünk. Ahogy átnézek a másik

garázsba, látom, hogy Luis ugyanígy tesz. Bámulom Will tengerészkék és ezüst sisakjának a hátulját, és szívből kívánom, hogy nyerjen. Először Luis hagyja el a garázst, és nem sokkal később a szerelők Willt is kiküldik. Feszülten nézem, ahogy a kamerák Willt mutatják. Nem számít, hogy ő volt a leggyorsabb az utolsó időmérőn. A fennmaradó kilenc pilóta közül bármelyik könnyedén megszerezheti az első helyet az utolsó körön. És ekkor ismét forogni kezd a fejem, és szédülni kezdek. Gondolj valami másra, gondolj valami másra, gondolj valami másra… – Hurrá! – tör ki a tapsvihar a garázsban. – Ki? Mi? – nézek fel a televízió képernyőre. – Luis – visítja boldogan Holly – első helyezett! – Elhúzom a szám. – Hol van Will? – Várj – mondja, szemeit a képernyőre tapasztva. Épp időben nézek fel, hogy lássam, amint Will javít Luis idején. – Első! – kiáltunk fel egyszerre Hollyval. Ez Luist másodikká minősíti vissza. Újabb kiemelkedő első és második startpozíció holnapra. Az autók nagy robajjal jönnek be a boxutcába, és állnak be a garázsokba. Boldogság hullámzik végig rajtam, ahogy nézem, amint csapattársai hátba veregetik az autójából kiszálló Willt. Ő lekapja a sisakját, és vigyorogva simítja hátra vizes haját, majd rám néz, mielőtt Simon felé fordulna. – Simon annyira boldog lesz – mondja Holly, ahogy a csapat vezetője megpaskolja Will karját. Legalábbis, ha Will és Luis nem eliminálják egymást holnap – teszi hozzá komoran. Ahogy Luis garázsa felé pillantok, látom, hogy nagyban vitatkozik az egyik mérnökével, majd Simon hangját hallom a hátam mögül. – Talán egyenesen szakállat növeszthetnél, ha ettől ilyen eredményekre számíthatunk tőled. Simon és Will a közeli felszolgálóasztalnál állnak. Will jól nevelten rázza meg a fejét, és elvesz egy pohár frissen facsart narancslét. – Á, Holly, hát itt vagy – mondja Simon. – Sikerült elintézned nekem azt a dolgot, amiről beszéltünk? – Ööö, igen – mondja kissé zavarban Holly, és kimegy a garázsból Simon után. Will felé fordulok. Megvakarja a borostáját, és felvonja a szemöldökét. – Azt hiszem, jobban teszem, ha megborotválkozom a holnapi verseny előtt. – Ne tedd – suttogom, és körülnézek, ugye nincs senki hallótávolságon belül. – Szerintem nagyon szexi vagy így. Kuncogni kezd, és lenéz az egyik süteményestálra. – Még mindig sehol egy átkozott töltött keksz, cukorfalat! Megpördülök, Luis áll velem szemben. – Anyukám nagyon csalódott lenne – préseli be magát Will és közém. – Miről sugdolództok ti ketten? – Semmiről! – vágjuk rá egyszerre. – Nekem nem úgy tűnik – mondja Luis. – Hát, ha mindenképp tudni akarod – felelem – arról beszélünk, hogy Will nem borotválkozott ma reggel. – Tényleg, és ez minek köszönhető? – tanulmányozza Will arcát. Will vállat von. – Valahogy nem jutottam hozzá. – Nincs itt a barátnőd, hogy felügyeljen, mi? Will rámered, és kivonul a garázsból. Elhúzott szájjal nézek Luisra. – Mi baja van? – kérdezi ártatlanul. – Nem akarod tudni – indulok el, de Luis visszahúz.

– Hé, hova mész? – Vissza, dolgozni. – Maradj, és beszélgess velem egy kicsit. Megállok. – Oké, miről akarsz beszélgetni? – Mi folyik kettőtök között? – bólint az ajtó irányába, amerre Will az imént távozott. – Semmi – vágok vissza, majd témát váltok. – Épp most láttam, ahogy Simon elkapta Hollyt. – Mi, szó szerint? – Nem, nem, csak négyszemközt akart vele beszélni. – Fogadok, Holly ki van akadva, hogy Catalina itt van. – Nyertél – pillantok az ajtó felé. Vajon utolérem még Willt, mielőtt a szobájába ér? – Jobb lesz, ha megyek – mondom Luisnak. De mikor kiérek a szikrázó napsütésbe, Willnek már nyoma sincs.

Tizenhatodik fejezet Hollyval az előcsarnokban álldogálunk, várjuk, hogy a srácok leérjenek. Semmi kedvem szórakozni menni ma este, de hallottam, hogy Will valami jótékonysági estre megy, úgyhogy szükségem van valami elfoglaltságra, ami elvonja a figyelmemet róla. Bipegés jelzi a lift érkezését. – Itt vannak végre! – mondja Holly. – Húzzatok bele! Tovább tartott elkészülnötök, mint nekünk! – kiabálja, ahogy a fiúk kisorjáznak az arannyal gazdagon díszített liftajtón. Összerezzenek, mikor meglátom velük Willt, aki jól szabott, drágának tűnő fekete öltönyt visel fehér inggel. – Te mit csinálsz itt? – kérdezem meglepve. – Nem arról volt szó, hogy valami estélyre vagy hivatalos? – De igen. Csak Simont várom. – Ó. – A csalódás még nagyobb így, hogy egy pillanatra megcsillant előttem a remény. – Szép ruha – mondja. – Köszönöm – felelem oda sem figyelve. Piros ruha van rajtam, az alja épp a térdem fölé ér. Mindenki megindul kifelé, a várakozó autók irányába. Nem mozdulok, nehezemre esik otthagynom Willt. – Hé – mondja halkan – még mindig beszélnünk kellene. – Ühüm – nézek fel rá, majd a többiek után. Kínban vagyok – Biztos, hogy nem tudsz velünk jönni? – kérdezem gyorsan. – Nem – rázza meg a fejét. – De nem hiszem, hogy sokáig maradnék. Mi a helyzet veled? – Nem tudom. – Látom, hogy Holly engem néz az előcsarnok hatalmas üvegablakain keresztül, miközben a fiúk beszállnak az autókba. Mindjárt felrobbanok. – Küldhetek neked egy sms-t, mikor visszaértem? És meglátjuk, hogy merre jársz – javasolja Will. Mázsás súly gördül le rólam. – Jó ötlet – sóhajtok megkönnyebbülten. – Most jobb lesz, ha megyek. – Oké – és egészen könnyedén végighúzza az ujját a meztelen karomon, nekem pedig feláll a szőr a nyakamon a gyönyörtől. Idegesen körbenézek, hogy nem látta-e meg valaki, majd sietve csatlakozom odakint a többiekhez. Az sms-t várni egy igazi tortúra. – Miért nem mész vissza egyszerűen a hotelbe? – csattan fel egy idő múlva Holly. Nincs elragadtatva tőlem, tudja, hogy máshol jár az eszem. – Talán jobb lenne. – Akkor menj – hesseget cl, miközben kimászok a bokszból, ahol ülünk. – Ne haragudj – mondom, de nem válaszol. Folyamatosan a telefonomat néztem az elmúlt két órában, de ezidáig semmi hír Willről. Minden esély megvan rá, hogy meggondolta magát, és végül mégsem akar velem találkozni, de igyekszem nem gondolni erre a lehetőségre. Csak látni akarom, hogy megtudjam, mit gondol. Annyi mindent kellene megbeszélnünk. Visszamegyek a hotelszobámba, és fel-alá járkálok, majd lefekszem az ágyra, és bekapcsolom a tévét. Nincs kedvem még átöltözni sem. Kapcsolgatok a csatornák között, míg végül rátalálok A part című filmre. Leonardo DiCaprio meztelen felsőtesttel csak elég lesz hozzá, hogy elvonja a figyelmemet a dolgokról! De nem, nem elég. Amikor negyvenöt perccel később hallom, hogy kulcs fordul a zárban, meglepve ülök fel. De csak

Holly érkezett vissza. – Hamar hazajöttél – mondom neki. – Igen – mondja nem túl boldogan. – Ezek szerint nem küldött üzenetet, ugye? – kérdezi kényszeredetten. – Nem, még nem. – Mi van, ha egyáltalán nem fog? Bejön, és lerúgja a cipőjét. Hirtelen kopognak az ajtón. Visszamegy, és kinyitja. – Ó, szia – mondja meglepett hangon. – Daisyt keresem – hallom Will hangját, és felegyenesedek az ágyban. Will az! – Csak kíváncsi voltam, nem tudja-e, hol vannak a csapatpólóim. – Hát persze – feleli fanyar hangon Holly, és arrébb megy, hogy beengedje. Felállok, és csúnyán nézek rá, amiért kellemetlen helyzetbe hozza Willt. – Szeretnéd, hogy veled menjek megkeresni őket? – kérdezem. – Igen, ha nem probléma. – Tudja – mondom Willnek már a liftben. – Tudja? – néz rám pánikban. – Elmondtad neki? – Igen – felelem hidegvérrel. – Nem mondja el senkinek. – Beszéltél Hollynak rólam, de azt nem mondod el neki, kinek dolgoztál? Kínosan toporgok. Igazándiból meglehetősen rossz a lelkiismeretem, hogy Luis tud Johnnyról, és Will nem. De nem mond mást, és hamarosan megérkezünk a szobájába. – Tényleg elvesztetted a pólóidat, vagy csak kifogás volt? – Az utóbbi – mondja tömören, és kinyitja az ajtót. – Azt hittem, üzenetet küldesz. – Elfelejtettem feltölteni a telefonom. A lakosztálya rendetlenebb, mint előző este volt. Ruhák borítják be az ágyat és a kanapét. – Nem tudtad eldönteni, mit vegyél fel? – bámulom az elém táruló látványt. – Nem, csak nem találtam az ingemet. – Tehát megborotválkoztál – nézem az arcát. – Gondoltam, jobb lesz. Kár. A hajamat csavargatva állok, várom, hogy mondjon valamit. – Ülj le, ülj le – mondja egy kis idő múlva, miközben felnyalábolja a ruhákat a kanapéról, és behajítja az ágyára. – Tudod mit, magamra kapok valami kevésbé puccosat. Bemegy a hálószobába, és nem sokkal később farmerban és egy fekete pólóban jön vissza. Leül a kanapé másik oldalára. – Hát megint itt vagyunk – mondom. Felhúzza a szemöldökét, és elmosolyodik. – Kérsz egy burgert? Felnevetek. – Nem, köszi. Nekidől a karfának, és felteszi a lábát a kanapéra, hogy kis híján a fenekemet érinti. Én keresztbe tett lábbal ülök. Átnézek rá. – Kényelmesen vagy? – Igen, nem rossz. Leveszem a cipőmet, és követem a példáját, így szembe kerülök vele, a térdeim az ő térde között. Nem érünk egymáshoz, de majdnem. – Milyen volt a ma esti összejövetel? – egyszerűbbnek tűnik közömbös dolgokról fecsegni egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy Will is hasonlóképpen érez.

– Nem volt rossz. – Elég sok ilyesmin kell megjelenned azokon a hétvégéken, mikor verseny van, nem? – Hát igen. És elég sok van akkor is, amikor nem versenyzek. – Azért mert sokat a barátnőd szervez? – rándul görcsbe a gyomrom. – Ez az egyik oka. – Beszéltél vele erről az egészről? – ennyit a közömbös témákról. – Nem – ráncolja a homlokát. – Még nem. – Még nem? – Nem áll szándékomban megcsalni őt, ha erre vagy kíváncsi. Nem mintha azt várnám, hogy bármi is történik közöttünk – teszi hozzá gyorsan. – Csak úgy értem… – Tudom, hogy érted. Felsóhajt. – Ő az első barátnőd? – Igen – bólint. – Soha nem voltál senki mással? – Hát… tudom, most azt hiszed majd, hogy egy szemét alak vagyok, de hűtlen voltam hozzá egyszer. Elmondtam neki – siet hozzátenni. – És megbocsátott nekem. Legalábbis – folytatja – miután visszafizetett nekem azzal, hogy lefeküdt valaki mással. Ez elég vagány dolog volt tőle. Nem is néztem volna ki belőle. – Kivel csaltad meg? – kérdezem. – Csak egy lánnyal – feleli. Hát ez nem túl precíz válasz. – Azóta nem fordult elő ilyesmi. Átnézek rá, és felteszem a helyénvalónak tűnő kérdést. – Szakítani fogsz Laurával? A szemembe néz, és csak aztán válaszol. – Azt hiszem, ez tőled függ. – Tőlem? Megrázza a fejét. – Még azt sem tudom, mit érzel irántam. Szemérmesen hátradöntöm a fejem a kanapéra. – Nem tudom elhinni, hogy nem érzed. Oldalra ejtem a térdeimet, és az övének támasztom. Will ráengedi a másik térdét, és így fekszünk, összefonódva. Belül lázban égek. Átnyúl, és megfogja a kezemet, és az ujjaink összefonódnak. Gyönyörteljes érzés, mintha csak az első gimis fellángolásomat élném újra. Egy darabig csöndben fekszünk, és csak nézünk egymásra. Beugrik egy kép Laura arcáról, és elönt a bűntudat, de gyorsan elhessegetem magamtól a képet megint. Kis idő elteltével felülök, erre Will is. Ismét magam alá húzom a lábaimat, és közelebb húzódok hozzá a kanapén, a térdeim a bal combjához érnek. Ő könnyedén nyugtatja a jobb lábát az ellentétes térdén, és ismét megfogja a kezemet, miközben rám néz. Én csak ülök, és élvezem, ahogy a mutatóujjával simogatja a tenyeremet körbe-körbe. – Emlékszel, mikor elestem a robogómmal? – kérdezem mosolyogva. – Ühüm – mondja kényszeredett hangon. – Megfogtad a kezemet, pontosan úgy, ahogyan most. – Tényleg? – Igen. Ez volt az a pillanat, amikor beléd estem. – Komolyan? – húzza fel a szemöldökét meglepetésében. – Igen. Abban a pillanatban. – Nahát! – És mi a helyzet veled? – kérdezem.

Elgondolkodik egy kicsit. – Azt hiszem, a Nonnád házában történt. Amikor kijöttél a házból, és az a zöld pulóver volt rajtad. Tökéletesen illett a szemed színéhez, és a hajad le volt engedve… Átpillantok rá, de megváltozik az arckifejezése, és elfordul. Meglazul a fogása a kezemen. Elveszem a kezem, és arrébb húzódok a kanapén, hogy már nem érünk egymáshoz. – Szeretnéd, hogy elmenjek? – Ez teljesen déjá vu, ez az érzés. – Nem – feleli, és látom a szemén, hogy sajnál. – De azt hiszem, jobb lenne. Tudod, amíg el nem intézem a dolgokat… – Elhal a hangja, és én örülök, hogy nem mondja ki a nevét. – Persze. Megértem – állok talpra, és az ajtóhoz megyek. – Sok szerencsét a holnapi versenyhez – mondom, ahogy feláll, és szintén odajön az ajtóhoz. – Látni fogsz holnap reggel is – mosolyog bánatosan. – Oké, hát akkor jó éjszakát – nyúlok a kilincs felé, de ő az ajtónak dől, a karjait összefonja maga előtt, és mélyen a szemembe néz. – Mi az? – kérdezem. – Talán adhatnánk egymásnak egy jó éjt puszit… Nem felelek, csak nézem őt, és úgy tűnik, a hallgatásomat bátorításként értékeli, mert előrehajol, és a kezébe fogja az arcomat. Megcsókol, lassan, vontatottan, a nyelve éppen csak érinti az enyémet, amitől elektromos szikra fut végig az egész testemen. Végigsimítja az ujjait a hajamon, le a hátamon, majd visszahúz a kanapéra, és lehúz magára. Meztelen lábaimon feltolja a ruhám alját, és csókja elmélyül, egyre szenvedélyesebbé válik. Lenyúlok a farmerjához, és kigombolom, nem tudok egy percig sem várni többet. Azt akarom, hogy levegye a pólóját, most rögtön. Áthúzza a fején, és ismét csókolni kezd, míg én végighúzom a kezemet sima, kidolgozott mellkasán. – Vedd le a bugyid – súgja a fülembe. Felállok, és engedelmeskedek neki, míg ő megszabadul a farmerjától. Visszaülök az ölébe, érzem, ahogy hozzám nyomódik, csak Calvin Kleinjának vékony anyaga választ el minket egymástól. Annyira kívánom őt… – Menjünk a hálószobába – mondja, de ahogy a ruhámat lesimítva felugrok, hogy kövessem őt, zavaró gondolatok kezdenek cikázni az agyamban. Próbálok nem foglalkozni vele, de képtelen vagyok rá, teljesen összezavarodom. Talán várnunk kellene. Talán meg kellene várnunk, míg mindennek vége lesz Laura és közötte. Ahogy elérjük a hálószobát, visszafordul, és észreveszi, hogy habozok. – Mi a baj? – kérdezi. – Nem tudom. Megváltozik az arca. Hirtelen úgy érzem, nagyon szeretném visszakapni az alsóneműmet. Megfordulok, és kisietek a hálószobából a kanapéhoz, hogy felvegyem. Képtelen vagyok Will szemébe nézni, egyszerűen csak átnyújtom neki a ruháit. Idegesen várakozok, amíg ő visszafordítja a fekete pólóját, mielőtt magára húzná. Beleugrik a farmerjába, és begombolja. Az ajtóhoz megyek, a szívem csak úgy dübörög a csalódottságtól, még ha magam vagyok is az oka. Kezemmel lenyomom a kilincset, majd visszanézek, és ott találom közvetlenül magam mögött. Nekidől az ajtónak, és gyengéden végighúzza az ujjait a gerincemen, miközben a szemembe néz. – Nem tudom elhinni, hogy elengedlek – mondja. – Én sem tudom elhinni – felelem. – De ez a helyes döntés. – Ellöki magát az ajtótól, és hátralép, miközben én kimegyek a folyosóra, és az önsajnálat úgy kerít a hatalmába, mint valami kábítószer.

Tizenhetedik fejezet Will másnap megnyerte a versenyt, de Luis nem adta meg magát harc nélkül. Később Holly azt mesélte, hogy egy ponton Simonnak kellett vissza parancsolnia Luist, nehogy megismétlődjön, ami Monacóban történt. Azt is mondta, hogy a verseny után Luis majd szétrobbant a méregtől, és hatalmasat veszekedtek Simonnal. Luis hazarepült Brazíliába, ahelyett, hogy Angliába ment volna tesztelni. A csapat kibérelt egy versenypályát, hogy néhány új autóalkatrészt teszteljenek, amit beépítettek – ez olyan dolog, amit minden csapat csinál időnként, hogy biztosak lehessenek benne, minden megbízhatóan és jól működik. Luis-nak magának kellett volna néhány kört tennie az autóval, de végül a csapat tesztpilótája, egy Pierre nevű francia srác volt kénytelen az egészet megcsinálni. Már nem is fárasztom magam azzal, hogy megkérdezzem Hollyt, honnan tudja mindezt. Különben meg talán jót is tesz Luisnak egy kis pihenő, és hogy végre először láthatja az újszülött unokahúgát, még akkor is, ha a legrosszabb, amit egy pilóta tehet, hogy összeveszik a főnökével, pláne, amikor a szezon végén lejár a szerződése. Ami engem illet, én visszatértem az Egyesült Királyságba, nagy megkönnyebbülésemre, mert a júliusi Német Nagydíjig nem kell újra repülnöm, az pedig még egy egész hónap múlva lesz. A következő verseny a naptárban a Brit Nagydíj, de Frederick és Ingrid addig sem hagynak unatkozni, rengeteg munkát kaptam mint felszolgáló. Ez a tevékenység nagyon messze áll attól, amit a Forma–1-pályán csinálok, és ugyanúgy jelenthet tíz ebédre összegyűlő hölgyet, mint egy ezerfős vacsorát esti partival. De csak felszolgálásról van szó, nem kell ételt készítenem – így nem igazán élvezem az egészet. Nem hallottam Will felől, és ez kezd komolyan kikészíteni. A Kína utáni második hét volt a legnehezebb. A verseny után félrevont, és azt mondta, hogy szüksége van egy kis időre, hogy beszéljen Laurával, de majd felhív, amikor lehetősége lesz rá. Azt gondoltam, hogy egy hét több mint elégséges idő, de így két hét elteltével komolyan azt latolgatom, hogy talán meggondolta magát velem kapcsolatban. A másik rossz hír, hogy a főbérlőm kitesz a lakásból. Eladja a helyet, és mivel én nem engedhetem meg magamnak, hogy megvegyem, azonnal új hely után kell néznem. Teljesen kiborít a dolog. Ugyan csak egy aprócska garzonról van szó, de meleg és napos, és én nagyon szeretem. Már megnéztem néhány lakást, de mindegyik vagy ütött-kopott és dohos, vagy jóval drágább, mint amit ki tudok fizetni, úgyhogy folytatnom kell a keresést. Szerencsére Holly azt mondta, hogy nála még mindig ellakhatok, ha semmit sem találok. Ha így megy tovább, kénytelen leszek a szaván fogni. Vasárnap, a Brit Nagydíj előtti héten éppen Camdenbe tartok, hogy feltöltsem a hűtőt azon ritka alkalomból, hogy otthon töltöm az estét, amikor egy újságárus előtt visz el az utam. A lábaim maguktól megállnak, mikor az egyik újságon Will arcával találom szemben magam. Valaki rosszul rakta vissza az újságot a polcra, és így a róla szóló cikk a sporthírek első oldalát díszíti. Tudom, hogy nem kellene, de képtelen vagyok visszafogni magam. Leveszem a polcról, és Will képét kezdem tanulmányozni. Megint másképp néz ki. Annyira furcsa, hogy a képek valahogy nem adják vissza, hogyan néz ki a valóságban. – Megveszi azt az újságot? – szól oda a férfi a pult mögül. Sértődötten a kasszához megyek, kiveszem a pontos összeget a pénztárcámból, és a cikkbe mélyedve lépek ki a bódéból. Teljesen ártatlan sztori, az egész Willről szól, hogy mennyire támogatja egész Anglia, és mindenki hisz a győzelmében. Amennyire a cikkből meg tudom ítélni, az angolok nem igazán szeretik Luist, és azt

szeretnék, hogy Will kiüsse őt a bajnokság első helyéről a következő versenyek alatt. Ez az utolsó év, hogy a Brit Nagydíjnak Silverstone ad otthont, mielőtt más helyszínre költöztetik, és a szervezők mindenáron azt szeretnék, hogy egy angol nyerjen, .. .bla, bla, bla, .. .és ekkor észreveszek egy apró, dőlt betűs részt a cikk alján: Lapozzon a 23. oldalra Will csodálatos barátnőjének, Laurának a legfrissebb nyári ötleteiért… A francba. A 23. oldalra lapozok, és ott van ő: gyönyörű, szőke és vékony, és hat különböző összeállítást visel, változó színekben és stílusokban. Elhaladok egy kuka mellett, és ösztönösen belegyűröm az újságot, miközben utálom magamat. Megcsörren a telefonom. Megállok az utca közepén, és vadul kotorni kezdek utána a táskámban. Holly az. – Sikerült már lakást találnod? – kérdezi. – Nem – felelem bánatosan. Egy busz húz el mellettem, és én nem fogom vissza elég gyorsan a lélegzetem, így beszippantom a füstjét. – És mennyi időd van még, mielőtt a főbérlő utcára tesz? – Tíz nap. – A francba, az nem sok. – Nekem mondod?! – Legalább van néhány hét szünet, mielőtt Hockenheimbe megyünk. – Igaz – ismerem el. – Még mindig áll, hogy hozzád költözhetek egy időre, ha nem találok semmit? – Háát, igen, jöhetsz. – Jaj, ne! Ez nem hangzott túl lelkesen. – Biztos vagy benne? – kérdezem megint. – Igen, rendben. – Ismét nem túl meggyőző. Akkor leszek csak igazán bajban, ha nem mehetek hozzá. Kíváncsi vagyok, azért nem akarja-e, mert ő meg Simon ott hetyegnek. Cazzo! Bárcsak őszinte lenne velem! – Ott vagy még? – szakítja félbe Holly a gondolatmenetem. – Igen, itt vagyok. Ne aggódj, ma délután egy újabb ingatlanügynökkel találkozom. – Remek – feleli. – Mennem kell. Itt állok a bolt előtt, és vennem kéne egy kis raviolit vacsorára. – Oké, nemsokára beszélünk. – Szia. Elkedvetlenedve rakom le a telefont, és visszagyömöszölöm a táskámba, miközben bemegyek a szupermarket ajtaján. Ekkor a telefonom újra megcsörren. Oda sem figyelve csapom fel a fedelét, anélkül, hogy megnézném, ki az. – Halló? – Daisy? Hirtelen megtorpanok. – Will? – Szia – mondja. – Jókor hívlak? Tudunk beszélni? – Hát… – nézek körbe, és gyorsan kimegyek az utcára. – Igen, persze. – Merre vagy? – Csak a boltban, veszek egy kis tésztát estére. – Jól hangzik. Bárcsak csatlakozhatnék hozzád! – Tényleg? – dobban nagyot a szívem. Nekidőlök a falnak. Koszos a szmogtól, de ez érdekel most a legkevésbé. – Sajnálom, hogy nem tudtalak korábban hívni. Eléggé sok minden történt mostanában. – Megértem. – Legalábbis próbálom. – Beszéltél… – kezdem a kérdést reménykedve. – Igen. – Legördül a kő a szívemről. – Szóval, félig-meddig. – És ismét visszakerül.

– Félig-meddig? – Eléggé… nehéz volt. – Ez meg mit jelent? Nem szólalok meg. – Daisy? Ott vagy? – Igen, itt vagyok. – Hol vagy pontosan? Nagyon nagy a háttérzaj. – Camdenben vagyok az utcán. Elég sok errefelé az autó. – Hazaérsz hamarosan? Egy 29-es busz áll meg néhány méterrel arrébb. A pokolba a raviolival. – Tíz perc múlva otthon leszek. – Visszahívlak. – Oké – leteszem, és szaladok, hogy elérjem a buszt. Nem hív tíz perc múlva. Nem hív tizenöt perc múlva sem. Húsz perccel később már gyakorlatilag a falra mászok az idegességtől. Végül telefonál. – Halló? – Szia. Otthon vagy már? Egy örökkévalóság óta itthon vagyok, te idióta! – Épp csak – füllentem. – Szuper. – Szóval, mi a helyzet? – ülök le a kanapéra, és a bal karommal átölelem a térdemet. Hallom, ahogy felsóhajt. – Éveknek tűnik, mióta nem láttalak. A szívem megtelik boldogsággal. Annyira féltem, hogy már nem kellek neki. – Már nem kell sokat várni – mondom. – Melyik nap jössz Silverstone-ba? – Csütörtök reggel ott leszek. – Tényleg? Ez fantasztikus! – Igen, lesz egy-két interjúm, meg egyéb elintéznivalók. És jó lesz téged is újra látni. Sugárzók a boldogságtól, és lábamon dobolok az ujjaimmal türelmetlenségemben. Ennyi sok csacsogás, mikor annyi minden fontosról kellene beszélnünk. – Mi más történt? – Elhallgatok. – Elmeséled, hogy ment? – Laurával? Még mindig összerándulok, mikor a nevét mondja. – Igen. – Azt tudod, hogy Monacóban kicsit feszültek voltak a dolgok? – Nem tudtam, de folytasd. – Szeretett volna beszélni velem ez ügyben, de meglehetősen mozgalmas időszakom volt Monaco és Sanghaj között. Végül akkor sikerült beszélnünk, mikor Kínából visszaértem, és mindazok után, ami veled történt, érezte, hogy valami gond van közöttünk. Gond van közöttünk… – Értem – mondom, és alig várom, hogy folytassa. – Mondtam neki, hogy vége van. Visszatartom a levegőt. – Eléggé kiborult. Will hangjából ítélve ennél jóval többről lehetett szó. – Eléggé megrázó volt. Most borzasztóan érzem magam. Nem akarok Laurának fájdalmat okozni. De a fenébe is! Most szakítottak vagy nem? Folytatja.

– Szeretett volna egy újabb esélyt. Mondtam neki, hogy szerintem nem érdemes, hogy már egy ideje egyre távolabb kerültünk egymástól, és erre ő könyörgött, hogy vegyem fontolóra, hogy szünetet tartsunk. Összeszorul a gyomrom. – Szünetet? Úgy, hogy utána megint összejöttök? – Ebben reménykedik, de nem így lesz. Vegyél egy nagy levegőt Daisy, nyugodj meg. – Ezt meg is mondtad neki? – Hát – sóhajt fel –, van más komplikáció is. Nem bírom tovább! – Igen? – Laura jótékonysági estet szervez Silverstone-ban. – Értem… – Helyben vagyunk. – Nagyon sokan jönnek… csak miattam. Tudom, hogy ez eléggé öntelten hangzik, de… – Nem, tudom – mondom vonakodva. – Ez az igazság. – Tehát ha mi már nem vagyunk együtt… – Ismét elhal a hangja. Már látom, hova akar kilyukadni. – Értem – a hangom elhaló. Halkul, halkul, míg szinte a torkomra forr a szó. – Fenn kell tartanod a látszatot. – Daisy, annyira sajnálom. – Nem probléma. – Nem, tisztában vagyok vele, hogy nehéz lesz. Főleg Kína után, meg azok után, amik ott történtek. – Vagy éppen nem történtek – vetem közbe savanyúan. Csend van a vonal túlsó oldalán, majd megszólal. – Minden más lesz a Brit Nagydíj után. Megígérem. – Rendben – ennyit mondok összesen. – Akkor csütörtökön látlak? – kérdezi reménykedve. – Természetesen – próbálom úgy mondani, hogy ne hallja a csalódást a hangomban. Így hát némileg zaklatottan érkezem a pályára szerda délután. Beszámolok Hollynak a beszélgetésünkről, mert semmi értelme, hogy titkolózzak előtte. – Hát ez nem lesz kellemes – mondja. – Azt nézni, hogy mindenki Laurával foglalkozik egész hétvégén. – Remélhetőleg nem lesz túl szörnyű. – Daisy, te álomvilágban élsz. Azt hiszem, nem vagy tisztában vele, mivel kell szembenézned, mikor Willről, Lauráról és az angol sajtóról van szó. – Igen, tudom, olyanok, mint a királyi család, meg minden. – Hát, ha rögtön élesben szeretnéd kipróbálni, hogy mibe mászol bele, akkor gondolom, pontosan így kell csinálni – állapítja meg Holly. – Nem szeretném élesben kipróbálni, kösz szépen. Én csak Willt akarom. Utána majd homokba dugom a fejemet, és nem kell foglalkoznom ezzel az egésszel. – Ahogy gondolod, Daisy, ahogy gondolod. Én csak azt remélem, hogy megéri. Remegés fut végig rajtam, ahogy eszembe jut a csókunk és az, ahogy teste az enyémnek feszült. – Megéri – felelem határozottan. Csütörtök reggel fenn vagyok a vezetők lakosztályában, és néhány kávéscsészét pakolok el éppen, mikor valaki hátulról megragadja a derekamat. – Jaj! Will! – lépek hátra ijedten. – Halálra rémítettél! Will vidáman néz rám. – Ne haragudj, hallottam, hogy itt vagy fent. – Leül az asztalra, amit előzőleg veszélyesen megpakoltam csészékkel. – Hogy vagy? – Jól, köszi – fordulok cl, és hirtelen elfog a félénkség. – És te? – nézek rá. – Rendben, köszi. Segítsek levinni azokat? – int a csészék felé.

– Nem, menni fog. Mikor érkeztél meg? – Nem túl régen. Egy perc múlva indulnom kell a BRDC-hez – ez a Brit Pilóták Klubja – egy interjúra. – És… Laura itt van már? – Nem. Holnap érkezik. Elfordulok. – Mit csinálsz ma este? – kérdezi. – Nem tudom. Miért? – Velem vacsoráznál? – Nem lesz abból gond, ha véletlenül kiszúr valaki? – Ismerek egy kis kocsmát negyvenpercnyire innen. Nagyon kicsi, és tele van helyiekkel. Kétlem, hogy bárki is velünk foglalkozna. – Ebben az esetben nagyon szívesen. – Képtelen vagyok leplezni az örömömet. – A hotelben szálltál meg, ugye? – kérdezi, miközben leugrik az asztalról. – Igen. Te nem? – Van ott egy szobám, igen. Jó lesz, ha nyolc körül jövök és felszedlek? – Persze. Addigra már biztosan végzek itt. Huszonhármas szoba. – Remek. Nem ismerem a kocsmát, ahova megyünk, de gyanítom, hogy nem egy kiöltözős hely, úgyhogy a fekete Rock & Republic farmerom és egy smaragdzöld Reiss top mellett döntök. Emlékszem, mit mondott Will a zöldről és a szemem színéről, és mivel meleg esténk van így kora júliusban, nincs szükségem hosszú ujjúra. A hotel földszintjén lakom, és a parkoló épp a szobám mögött van. Will egy fekete Porschéhoz vezet, megnyomja a távirányítót, és a zár bippegve kinyílik. – Szép autó – mondom, miközben beszállok. Beindítja, és hamiskás mosollyal pillant rám. – Tetszik a színe? – Ó, szállj le rólam! Felkuncog, és elhagyjuk a parkolót. Még mindig nappal van, és én az ablakon túl elszáguldó tájat nézem. Falvakon megyünk keresztül, farmok és legelők mellett, míg végül félreállunk egy aprócska kőépület mellett. Füst száll fel a kéményből annak ellenére, hogy nyár közepe van. Követem Willt az épületbe, ő pedig egy eldugott asztalhoz vezet az egyik sarokban, ahonnan a hegyekre látunk. Odajön egy pincérnő, hogy felvegye a rendelésünket. – Sajnálom, még nem volt érkezésünk megnézni a menüt – mondja neki Will. – Kicsit később visszajövök – mondja. Otthagy minket, de a válla fölött visszanéz az irányunkba. Will feszülten néz rám. – Gondolod, hogy felismert téged? – kérdezem. – Nem tudom. Lehet, hogy fel kellene tennem a baseballsapkámat. – Ne, az túl feltűnő. Az étlapot tanulmányozzuk, de látom rajta, hogy ideges. Nem fogjuk ma este egymás kezét fogni az asztal fölött, az biztos. Leadjuk a rendelésünket, és én kibámulok az ablakon. A nap éppcsak hogy kezd eltűnni a távoli horizonton. – Mi történt veled Kína óta? – kérdezi Will. – Lakásra vadásztam – és elmesélem neki az egész szomorú történetet. – És miért ne akarná Holly, hogy vele lakjál? – kérdezi értetlenül. Ó, cazzo. Ő nem tud Simon és Holly viszonyáról. – Azt hiszem, egyszerűen csak szeret egyedül lakni. – Nem szívesen hazudok neki, de nem akarom

elárulni a barátnőmet. – Miért nem szállsz meg egy hotelben egy kis időre? – Nem igazán engedhetem meg magamnak – felelem. Különös pillantást vet rám. – Hát, én szívesen kisegítelek, ha ezzel könnyíthetek a dolgokon. – Nem! – tör ki belőlem ösztönösen, bár meg vagyok hatva. – Miért ne? Tudod, hogy megtehetem. Gyere és szállj meg valahol a közelben, így legalább láthatjuk egymást. Hát, az tényleg csodás lenne… – Szívesen mondanám, hogy lakj nálam, de azt hiszem, ez egy kicsit korai lenne. – Ó igen – hessegetem el –, egyértelműen túl korai. Felnevet, és a bárpult irányába pillant. Követem a tekintetét, és látom, ahogy a pincérnő és a pultos beszélgetnek, miközben mindketten minket néznek. – A francba – mondja –, azt hittem, itt nyugtunk lesz. – Hát ez nem túl biztató, ugye? Szerintem sem az. – A táskámba nyúlok, és előszedek egy jegyzetfüzetet. – Mit csinálsz? – kérdezi. – Tegyünk úgy, mintha hivatalos ügyben találkoztunk volna. – Jó ötlet. De ezek után nem tudjuk elengedni magunkat, így nem sokkal a vacsora befejezése után elindulunk. – Amúgy is rám fér egy korai lefekvés – mondja nekem, ahogy beállunk a hotel parkolójába. – Hát, ahogy a dolgok állnak, nagyon korai lesz. – Azt hiszem, visszamegyek Londonba – mondja. – Tényleg? – kérdezem meglepetten. – Igen, nem kell a pályán lennem reggel tíz előtt, és kellemes volna végre egyszer otthon lenni a változatosság kedvéért. – Most rögtön indulsz? – Nem kapcsolta le a motort. – Akár mehetek is. Nincs szükségem semmire a szobámból. – Hát akkor rendben. – Kinyitom az ajtót, és habozok egy pillanatig, kíváncsi vagyok, hogy vajon megcsókol-e. De nem teszi, így kimászok az autóból. – Holnap találkozunk. – Jó éjt. Becsukom az ajtót, és hallom az eltávolodó Porsche halk morgását magam mögött, ahogy visszasétálok a hotelba. Hát ez nem volt igazán az az emlékezetes éjszaka, ennyi várakozás után… Másnap reggel Luis Will előtt érkezik. – Nem láttad valahol a tartalék sisakomat? – kérdezi tőlem. – Nem. Nincs fönt? – Nincs. Nem hinném, hogy Kínában hagytam… – Kétlem, hogy ott hagytad volna – felelem. – Különben meg mi a baj a másikkal? – Néhány matrica le akar esni, és egy kissé piszkos is. – Szeretnéd, hogy csináljak vele valamit? Megvonja a vállát. – Ha nem gond. Holly felé fordulok. Ő csak bólint, mivel hallotta a párbeszédünket. Követem Luist a lépcsőn, föl a szobájába. – Hol van? – Tessék – adja a kezembe. – Nekem úgy tűnik, hogy rendben van – mondom. – Nem. Nézd – visszaveszi a sisakot, és lesimítja az egyik szponzor matricájának a szélét, ami egészen

haloványan levált. – Add ide – nyújtom a kezem, Luis átadja nekem a sisakot, én pedig leülök egy székre, és jól megdörgölöm. – Szóval hogy vagy Kína után? Hallottam, hogy volt egy kis összezördülésetek Simonnal? – Ezt hol hallottad? – kérdezi bosszúsan. – Hollytól – felelem, és ő égnek emeli a szemeit. – Hát igen, elrontja az esélyeimet a bajnokságon. – Ez azért így nem egészen igaz, ugye? – Akkor így éreztem. – Na, mindegy, szóval visszamentél Brazíliába? Jól érezted magad? Láttad az unokahúgodat? – Igen, aranyos kis kölyök. Olyan könnyű! – Könnyű? – Úgy értem, alig van súlya! Picike. Igen, jó volt otthon lenni egy kicsit. – Hogy vannak a szüleid? – Jól. Mae leszidott, amiért a sütivel piszkáltalak. – Tényleg? – nevetek. – Na és hogy érzed magad most, hogy Will itthoni pályán versenyez? – Aggódsz? – Ugyan! Ő az, akinek aggódnia kellene. Vigyorgok, és visszafordítom a figyelmemet a kezemben tartott sisakra. – Azt hiszem, kénytelen leszel ezt lecserélni egy újra. – A matricára gondolok, nem a sisakra. – Ezt már rég megmondhattam volna neked. Felállok. – Majd én elintézem neked – ő is felemelkedik. – Köszönöm szépen – mondom helyette, és sokat mondó pillantást vetek rá. – Kösz – feleli közömbösen. Követ engem ki a szobából és le a lépcsőn, vissza az étkezőbe, ahol Laura látványa fogad, aki boldogan cseveg egy csoportnyi szponzorral. – Figyelj oda! – kiált fel Luis, amikor belémütközik. – Ne haragudj! – mormolom, és elfordítom a tekintetem. Úgy tűnik, hogy minden szponzor ismeri – és imádja – Laurát, legalábbis a széles mosoly az arcukon erre enged következtetni. – Ó – mondja Luis, mikor észreveszi a kétszemélyes karambolunk okát. – Elintézem neked – mutatom fel a sisakját, és elsietek. Nem várom, hogy kövessen, úgyhogy meglepődök, amikor utánam jön. Berángat egy, a mosdókhoz vezető folyosóra, és maga felé fordít. – Tudod, soha nem fogja őt otthagyni. Kihívóan nézek rá. – Már meg is tette. – Mi? – mordul föl. – Már elhagyta Laurát. – Akkor mi a cazzo-t csinál itt mégis Laura? Önkéntelenül elvigyorodok az olasz szó hallatán. – Titokban tartják, amíg vége nincs Silverstone-nak. Laura valami jótékonysági estet szervez. Luis felhorkan. – Ez az igazság – folytatom. – Kérdezd meg tőle magad, ha nekem nem hiszel. De ne mondd el senki másnak. Laura még nem tud rólam – teszem hozzá, amire Luis egy fanyar pillantással válaszol. – Mi az? – kérdezem védekezően. – Még túl korai, hogy megmondja neki. Bólint egyet. – Szóval te maradsz szépen cukorfalat a hétvégére, amíg ő hátradől és eljátssza a hercegnőt? Micsoda élmény lesz – teszi hozzá gúnytól csepegő hangon. – Hát, azt nem mondtam, hogy élmény lesz, Luis, de mi más választásom van?

Egy nő jön ki a női mosdóból, és Luis félrevon, hogy elférjen mellettünk. – Itt szállt meg vele Laura is a hotelben? – kérdezi hirtelen. – Nem – háborodok fel. – Persze, hogy nem! – Legalábbis nem hiszem… Luis felvonja a szemöldökét. – Miért nézel rám így? – kérem számon. – Te talán tudod, hogy itt szállt-e meg a hotelben? – keserűség szorítja össze a torkomat. Lebiggyedő ajakkal rázza meg a fejét. – Nem. – Akkor minek kérdezősködsz? – Mostanra már elönt a méreg. Mikor nem válaszol, megpördülök, hogy otthagyjam, de pontosan ebben a pillanatban Laura fordul be a sarkon, és kis híján összeütközünk. – Elnézést! – kiált fel, és megragadja a karomat, hogy mindketten visszanyerjük az egyensúlyunkat. – Ne haragudj – mormolom, átpréselem magam mellette, és visszairamodok a konyha biztonságába. Folyamatosan kifelé kukucskálok az ajtón, hátha megpillantom Willt, és mikor végre megjelenik, elindulok kifelé hozzá. – És most hová mész? – szeretné tudni Frederick. – Én, izé, csak beszélnem kell Willel egy pillanatra – hebegem. – Azok az edények nem fogják elmosni magukat – csattan fel. – Tudom, sajnálom, egy perc, és itt vagyok – nézek rá nyugtalanul, de ő hátat fordít nekem. Úgy tűnik, észrevette, hogy nem először tűnök el mostanában. Épp időben megyek ki, hogy megpillantsam Willt, amint felfelé megy a lépcsőn. Utánasietek, de előbb körülnézek, és látom, hogy Laura Catalinával ül az egyik asztalnál. Remélem, nem jön fel utána. Bekopogok az ajtaján, és nem várom meg, amíg válaszol, hanem benyitok. – Itt lakik veled Laura? A hotelben? – szinte alig csukom be magam mögött az ajtót, és máris nekiesek a kérdéseimmel. – Szia – néz rám megdöbbenve. – Csak válaszolj nekem Will. Itt lakik veled a hotelben? Látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Igen, itt szállt meg a hotelben. – A te szobádban? Habozik, mielőtt válaszolna. – Igen, de nem alszunk együtt. – Ó istenem! – Úgy érzem, hogy ez már sok nekem. Elfog a sírhatnék. Megfordulok, hogy otthagyjam. – Daisy, várj! – Feláll, és az ajtóra teszi a kezét, elzárva ezzel az utat előlem. – Nem úgy van, ahogy gondolod. – Igen, tudom, Will, csak a látszatot tartjátok fenn. Tudod mit, a pokolba ezzel az egésszel! Sajnálom, de ez így túl sok nekem! – Megpróbálom lenyomni a kilincset, de megint elzárja előlem az utat. – Légy szíves. Csak erről az egy versenyről van szó. Soha többet nem jön velem. – Mennem kell – felelem tompán. – Vissza kell mennem dolgozni. – Maradj itt egy pillanatra – könyörög, kezét a karomra téve. Képtelen vagyok a szemébe nézni. – Nem lehet, Fredericknek kezd elege lenni belőlem. – Tényleg? – Igen. – Rendben. – Elengedi a karomat, és én kimegyek, miközben még rosszabbul érzem magam, mint mielőtt idejöttem. Ezen az estén nem vagyok hajlandó sehova sem menni, helyette a hotelszobában maradok, és a gondolataimmal gyötröm magam. Ma este van Laura jótékonysági rendezvénye, és mindenki ott van, aki számít. Holly tajtékzik, mert Simon Catalinával megy. Nem mintha beszámolna róla nekem, persze. Inkább

elmegy italba fojtani a bánatát Pete-tel és a srácokkal. Másnap reggel mindketten borzalmas hangulatban érkezünk a pályára. Szombat van, a kvalifikáció napja, és várhatóan hatalmas tömeg jön ki, hogy láthassa Willt. Kint vagyok a felszolgálóasztalnál, mikor Laura és Will együtt megjelennek. Gondolom, elhozta autóval a hotelből a pályára. Will esetlen pillantást vet rám, majd megáll Simonnal beszélgetni egy szomszédos asztalnál. Néhány pillanattal később hátrafordul, hogy egy férfivel és egy nővel beszéljen, akik mögötte jöttek be az ajtón. Mond nekik valamit, és felém mutat, majd kihúz egy széket Simon asztalánál. Laura elindul velük az irányomba, és már majdnem odaérnek hozzám, amikor felötlik bennem, hogy ők lehetnek Will szülei. Úgy tűnik, az ötvenes éveik vége felé járhatnak, és mind a ketten elegáns tweedöltönyt, illetve kosztümöt viselnek, vadonatúj fehér inggel. A nő hozzáillő tweed kalapot visel. – Jó reggelt! – mondom vidáman, remélve, hogy jó benyomást keltek. Egyikük sem válaszol, de a nő tetőtől-talpig lenézően végigmér. – Szia – mondja nekem Laura. – Daisy, ugye? – Igen – felelem meghökkenve. Nem akarom, hogy kedves legyen hozzám, és emlékezzen a nevemre. Laura a nő felé fordul. – Mit szeretne? – Egy teát – válaszolja előkelő angol hanghordozással. – Mr. Trust? – kérdezi Laura. – Még csak nem is a keresztnevükön szólítja őket? – Nekem is jó lesz – vágja rá kurtán. – Három teát, légy szíves – mondja nekem Laura, és magára erőltet egy mosolyt. Ügy tűnik, legalább annyira kényelmetlenül érzi magát, mint én. Tekintetbe véve, hogy ő élete nagy részében ismerte Will szüleit, nem sok esélyt adok magamnak velük kapcsolatban. Felkapom a teáskannát, és elkezdem kitölteni a teát, amikor eszembe jut, hogy megkérdezzem, tejjel isszák-e. – Kezdd újra – erősködik Will anyja, miközben a félig töltött csészéket bámulja maga előtt. – Elnézést – mormolom, és érzem, ahogy felforrósodik az arcom, miközben Laura az arany karkötőjével babrál velem szemben. Kíváncsi vagyok, vajon Willtől kapta-e. Miközben igyekszem nem hagyni, hogy ez a gondolat elterelje a figyelmemet, félreteszem az elrontott teákat, és ezúttal kis tejet töltök, mielőtt ráönteném a teát. Átadom nekik a csészéket, és tudom, hogy remeg a kezem. Will anyja Laurára néz, és halvány mosolyra húzódik a szája. Éppen felsóhajtanék megkönnyebbülésemben, amikor megszólal: – Igazán nem várhatjuk el egy amerikaitól, hogy tisztában legyen vele, hogyan kell elkészíteni egy tisztességes teát, ugyebár? Laura kínosan mosolyog, és elvezeti őket, miközben a válla felett együtt érző pillantást küld felém. – Olyanok, mint akik – hogy is mondják? – karót nyeltek – tűnik fel mellettem Luis a semmiből. Összetalálkozik a tekintetünk, és nekem bizseregni kezd az orrom. Ó egek, csak most ne bőgd el magad. Döbbenten néz rám, mikor rájön, hogy éppen sírni készülök, de én gyorsan kirohanok a mosdóba. Nem, nem, nem, mondom magamnak, miután bezártam a vécé ajtaját, és letelepedtem a deszkára. Nem fogok sírni. Ez nevetséges. Eddig még nem sírtam miatta, és ezzel a helyzettel is meg fogok birkózni. Hamarosan vége, Daisy, hamarosan vége! Megrázom magam, és igyekszem legyűrni melodrámába illő érzéseimet. Vidám dolgok. Gondolj vidám dolgokra! Kiskutyák, kiscicák… mindig szerettem volna egy háziállatot, de az apám soha nem engedte. Nem jó! Ez nem egy vidám gondolat. Nonna. Drága Nonna. Annyira hiányzik. Szinte alig látjuk egymást. Nem! Egy újabb elszomorító gondolat. Holly… mosolygó, nevető Holly… aki hazudik nekem a kapcsolatáról egy házas emberrel. Brr! Luis és én Monacóban, amint a francia bárpultost nyaggatjuk újabb szitokszavakért. Mosolyogni kezdek, és néhány pillanat múlva már jobban érzem magam, így képes vagyok visszamenni. Luis már nincs ott, de Holly együtt érzőn néz rám. – Ne legyél együtt érző – figyelmeztetem. Megérti, hogy attól csak megint kiborulnék, úgyhogy csöndben

dolgozunk tovább. A Trust házaspár egy asztalnál ül Laurával. Will nincs velük, de kis idő múlva ő is lejön a versenyzőoveralljában. Egyenesen hozzájuk megy. – Mennem kell a boxutcába az időmérő edzésre – hallom, ahogy mondja nekik. – Van kedvetek jönni? – Rendben, igen – feleli az anyja, és megissza a teája maradékát. – Csatlakozol hozzánk? – Igen. Köszönöm – mosolyog Laura, és mind a hárman felállnak. Will nem néz rám, ahogy kivezeti őket az étkezőhelyiségből. – jössz megnézni a kvalifikációt? – kérdezi Holly, amint látótávolságon kívül kerülnek. – Nem – válaszolom tömören. Egy fenét megyek. Izgalmas verseny volt, mint később kiderül, ahogy a csapattagok szép lassan visszaszállingóznak az étkezőbe. Will mindössze egy tizedmásodperccel megelőzve Luist szerezte meg az első helyet, aki így második helyről indul holnap. Nem érzem magam olyan boldognak, mint kellene. Korábbi találkozásom Will szüleivel keserű emlék, és a másik dolog, ami nagyon zavar, az, ahogy Laura iránt érzek. Igazán kedvesnek tűnik, és ha én rosszul érzem magam attól, hogy összetöröm a szívét, akkor hogyan fog mindenki más érezni irántam? Will nem is sejti a dilemmámat, mikor ruganyos léptekkel visszaérkezik a pályáról. Vigyorogva jön oda hozzám. – Láttad? – Nem, itt voltam. Gratulálok – teszem hozzá, de nem mosolygok vissza. Kérdő pillantást vet rám, de nem mond semmit, mert mások is hallanak minket. – Tudnál segíteni? A pólóm… – kérdezi egy kis idő múlva. – Most? – Igen, légy szíves. Kijövök a tálalóasztal mögül, és elindulok a lépcső felé. – Mi a baj? – kérdezi, amint a szobája magányában vagyunk. – Találkoztam a szüleiddel – mondom sötéten. – Rendesen viselkedtek veled? – Nem igazán, Will. Az volt az érzésem, hogy nem igazán kedvelik az amerikaiakat. – Hát… – fordul el tőlem – mondtam neked, hogy milyenek. – De nem gondoltam, hogy ennyire… ilyenek. És még jobban fognak utálni, mikor megtudják… – érzem, hogy kezdek enyhén kiborulni. – Minden rendben lesz – hazudja. – Különben sem érdekel, mit gondolnak a szüleim. Ha az apám ki akar tagadni az örökségemből, hát tegye. – Kitagadna? – kérdezem halálra váltan. – Tényleg idáig fajulhat? A velem való kapcsolatod miatt? – Nyugodj meg – és csillapítóan megfogja a karomat. Lerázom magamról. – Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel – fordulok meg, hogy elmenjek. – Ez az egész túl sok, Will. – Daisy, kérlek… – próbálja elkapni a kezemet, de nem hagyom. Ahogy nyitnám az ajtót, ismét becsapja. – Majdnem becsípted az ujjam! – kiáltok föl panaszosan. – Ne haragudj – mondja. – Csak várj egy percet, rendben? – Látom rajta, hogy kínban van.– És ha elmennénk egyet kocsikázni ma este? Csak mi ketten? – Ó, ez aztán fantasztikus estének ígérkezik – válaszolom gúnyosan. Összehúzza a szemöldökét. – Jól aludtál tegnap éjszaka? – csattanok fel. – Nem. A kanapén aludtam – feleli kimérten. – Tényleg? – nyugszom meg egy kicsit. – Igen, természetesen – fogja meg a kezemet, és magához húz, miközben mélyen a szemembe néz. Ösztönösen szeretném elfordítani a tekintetemet, de ellenállok a kísértésnek. – Daisy… – Kezébe fogja az

arcom, és simogatni kezdi a hüvelykujjával, amitől hirtelen elgyengülök. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoz neked ez az egész. – Semmi gond – mormogom az ajkait nézve. – Én csak veled szeretnék lenni – mondja halkan. Én felnézek rá, és érzem, hogy megadom magam. – Később bejövök érted. Mégsem jön értem később, egy sms-t küld, hogy találkozzak vele a parkolóban. – Ez az egész nagyon regényes – mondom, mikor már elindultunk, és az országúton száguldunk. Nem válaszol. – Hová megyünk? – kérdezem. – Csak autókázunk egyet – feleli. – És mit gondol Laura, hová mentél? – Ugyanezt mondtam neki is. Egy időre mindketten elhallgatunk. Will előrenyúl, és bekapcsolja a rádiót. A The Verve zenéjének hangjai töltik be az autót. – Hm – szólal meg kis idő múlva. Ránézek. – Eszembe jutott valami. Várom, hogy folytassa. Rám néz. – Elmehetnénk hozzám? – Hova? Chelsea-be? – Igen. – Az elég messze van innen, nem? – Mindössze úgy egyórányi útra. – Hát jó. – Kihúzom magam az ülésemben, rögtön sokkal vidámabbnak érzem magam ettől a tervtől. Alig várom, hogy láthassam a házát. De mire odaérünk, már fél tíz van, és kezdenek kétségeim támadni, hogy jó ötlet volt-e idejönni. Willnek szüksége van az alvásra a holnapi verseny előtt, és ahogy a dolgok állnak, akár most meg is fordulhatnánk, és indulhatnánk visszafelé. – Mi a baj? – kérdezi, ahogy belépünk a küszöbön át a hallba. Elmondom neki, hogy mi foglalkoztat, de ő csak vállat von, miközben lerúgja a cipőjét. – Nem lesz gond. Luis is megvan szinte alvás nélkül, nem? Én is leveszem a cipőmet, és a bejáratnál hagyom. – Igen, de Luis az Luis. – És ez mit akar jelenteni? – kérdezi bosszúsan. – Semmit. Csak ti ketten nem vagytok teljesen egyformák, ennyi az egész. A mindenit! Nagyon tetszik itt nálad! – Egy négyszintes, fehér stukkós viktoriánus házban lakik, és mi az első emeleten – a magasföldszinten – jöttünk be. Egyenesen a nappaliba vezet, ami egyértelműen férfi lakóról árulkodik – sok fekete, ezüst és fehér mindenfelé, egy óriási lapos képernyős tévével a távolabbi falon. Kinézek a három meglehetősen magas ablak egyikén, de sötét van odakint. – Kerted is van? – kérdezem. – Igen, egy kicsi. Nagyon kellemes ebben az időben. – Azt lefogadom. – Kérsz valamit inni? Azaz tulajdonképpen nem vagy éhes? Nem igazán ettünk semmit – teszi hozzá. – Főzhetek magunknak valamit… – Nem sok minden van a hűtőben. – Merre van a konyha? – kérdezem. – Gyerünk, nézzük meg, mid van. – Spagetti, hagyma, fokhagyma, dobozos paradicsom, szárított fűszerek és extra szűz olívaolaj. Megteszi. Nekiállok a főzésnek, míg Will a rozsdamentes acél asztalnál ül, és engem néz. A padlófűtés melegen tartja a meztelen talpamat. – Sokat főzöl Fredericknek? – kérdezi, ahogy tányérra teszem az ételt. – Nem túl sokat – felelem. – Örülnék, ha többet főzhetnék. – És miért nem teszed? – Mert Frederick jobban szereti, ha kint vagyok, felszolgálni.

– Ez azért van, mert olyan gyönyörű vagy. Felnevetek. – Hízelgéssel bármit elérhetsz. – Bármit? – kérdezi incselkedve. – Edd meg a vacsorádat. – Hm. Nagyon finom – mondja két falat között. Ahogy átpillantok rá az asztalon keresztül, hirtelen belém nyilall a felismerés, Will már majdnem az enyém. És gyakorlatilag semmit sem kellett tennem érte. Alig tudom elhinni. – Mikor kell elindulnunk? – kérdezem kicsit később. Tologatni kezdi a spagettijét a tányéron. – Akár itt is maradhatnánk… – Itt? Hogy érted? Holnap reggelig? – Igen, korán elindulunk. Ne aggódj, alhatsz az egyik vendégszobában – mondja, mikor látja, hogy habozok. – Nem, nem erről van szó – felelem. – Nem? – vonja fel az egyik szemöldökét. – Hagyd abba – emelem égnek a tekintetem. – Szeretnék tiszta lappal indulni. – Igen, én is – fordul el. – Hozzád se érek, ígérem. Evés után küldök egy üzenetet Hollynak, hogy tudassam vele a tervet, majd nekiállok elmosogatni, míg Will Laurának ír sms-t. – Visszaírt neked? – kérdezem, mikor visszaér a konyhába. – Nem, még nem. Nem is hiszem, hogy válaszolna ebben az órában, túlságosan ki lesz akadva rám. Nem szólok semmit, csak folytatom a tányérok súrolását. – Te mit csinálsz tulajdonképpen? – kérdezi hirtelen. – Van mosogatógép. – Igen, tudom, de nem hiszem, hogy okos lenne bármiféle nyomát hagyni, hogy itt voltunk együtt. Tudod, ha véletlenül valaki idejönne a verseny után… Csatlakozik hozzám a mosogatónál, felkap egy konyharuhát, és törölgetni kezdi az edényeket, amiket elmostam. Mikor már minden csillog-villog, és mindent elpakoltunk, kimegyünk a konyhából. Visszanyúl, hogy lekapcsolja a villanyt, és elindul fel, az emeletre. – Az első emeletet már láttad… – Hatalmas nappali. – A másodikon vannak a vendégszobák. – Gyorsan körbevezet a három szobán. Kettőből fürdőszoba is nyílik, és van egy hatalmas harmadik fürdőszoba a folyosón. – Melyikben alhatok? – kérdezem. – Válassz egyet – megy tovább felfelé a lépcsőn. – És itt alszom én – nyitja ki a hálószobája ajtaját. Óriási helyiség, a ház elejétől egészen a hátuljáig húzódik, a jobb oldalon egy óriási fürdőszobával. A széles ágyat bronzszínű ágytakaró fedi, a bútorok sötét színű mahagóniból vannak. – Szép. Nekem tetszik. – Laura szerint túlságosan fiús. Nem válaszolok. – Ne haragudj – mentegetődzik, mikor az arcomra pillant. – Nem kellene folyton emlegetnem őt. Leülök az ágyára. – Nehéz lehet. Olyan sok éve ismered. Leül mellém, és komolyan mered maga elé. – Valóban szomorú egy kissé – ismeri be. – De megesik az ilyen. Annyira régóta együtt vagyunk, és nem

is tudom, mind a ketten megváltoztunk. Felé fordulok. – Szakítottál volna vele, ha nem találkozol velem? Rám pillant, majd elfordítja a tekintetét. – Nem tudom. – Borzalmasan érzem magam – mondom hirtelen. – Tényleg nagyon kedves lánynak tűnik. – Valóban az. – Felém fordul, és a térdemre teszi a kezét. – De te is az vagy. – Nem hiszem, hogy bárki más így fogja gondolni. Holly szerint a brit sajtó utálni fog engem. Will a homlokát ráncolja. – Nem túl kedves dolog ilyet mondani. – Ugyanakkor igaz. Elvigyorodik. – Akkor költözzünk Monacóba. – Oké – nevetek fel. Hátradől az ágyon, és feljebb tornázza magát, hogy a feje a párnán legyen. Megütögeti az ágyat maga mellett, és én csatlakozom hozzá. Ahogy a plafont bámuljuk, Will megfogja a kezemet. – Gondolod, hogy visszamész valaha Amerikába? – kérdezi. – Egy napon biztosan. De még egy darabig nem. – Hiányzik? – Nem – felelem tömören. Egy emlékkép villan az agyamba, ahogy néhány évvel ezelőtt a Central Parkban sétálok egy fagyos januári reggelen. Az anyámmal beszélek telefonon, aki közli velem, hogy az apám azt akarja, menjek haza vacsorára aznap este. Azt felelem, hogy dolgom van – mint általában –, és most eszembe jut, mennyire csalódott volt a hangja. Tudom, hogy fel kellene hívnom. És azt is tudom, hogy nem fogom. Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak ezektől a gondolatoktól. – Mire gondolsz? – kérdezi Will. – A szüleimre. – Mennyi ideje nem láttad őket? – Három éve. – Hú! – Gondolkodtál rajta, hogy ide gyere lakni egy közeli hotelbe? – Igen, és nem tehetem – felelem. – Miért nem? – fordul meg, hogy szemben legyen velem. – Egyszerűen nem tehetem, Will. – Tudod, mit fogok csinálni? – húzza fel az egyik szemöldökét. – Mit fogsz csinálni? – Lefoglalok neked egy szobát a The Knightsbridge-ben egy hónapra, és előre fizetek. Így aztán nem lesz más választásod, mint odaköltözni. – Jobb lesz, ha leteszel róla. – Nem teszek. – Nem fogok odaköltözni. – Dehogynem fogsz. – Átölel a karjával, és magához húz. A mellkasára fektetem a fejemet, és mosolyogva hallgatom a szívverését. Olyan otthonosan érzem magam a karjaiban. – Vagy egyszerűen csak itt maradhatnál, velem. – Bárcsak tehetném – felelem. – De nem volna igazságos Laurával szemben. Egy darabig nem mond semmit, majd megszólal.

– Előbb vagy utóbb muszáj lesz beszélnem neki rólad. Felkönyökölök, és a szemébe nézek. – Miért? – Mert soha nem fogja elfogadni, hogy vége a kapcsolatunknak, ha nem teszem. – Visszahúz maga mellé. – Ó istenem, mindenki azt fogja gondolni, hogy én vagyok a gonosz nyugati boszorkány. – Észak-keleti – javít ki. – Na! – hasizma megfeszül, ahogy odacsapok. – Ez nem vicces. – Monaco…! – viccelődik, és szorosabban magához von. Elmosolyodok, és elengedem magam. Hosszú ideig fekszünk így csöndben, amíg a légzése lelassul, és ahogy felnézek, látom, hogy csukva van a szeme. Kezdek kibontakozni az öleléséből. – Hova mész? – kérdezi álmosan. – Aludni – felelem. – Szükséged van a pihenésre. – Ne, maradj itt – húz vissza, és egy pillanattal később az ágytakarót kezdi rángatni alattunk, és tekergőzik körbe, míg egy idő után felkelek, és segítek neki visszahajtani. Bemászunk a lepedők alá, és ismét egymáshoz simulunk, még mindig teljesen felöltözve. Hamarosan ismét lelassul a légzése, de én még utána is sokáig csak fekszem, mielőtt el tudnék aludni. A kora reggel ébredek, mikor a madarak épp csak csiripelni kezdenek az ablak előtt a fákon. Will az oldalán alszik, arccal felém fordulva. Ellenállok a kísértésnek, hogy átnyúljak, és megsimogassam az arcát, de ekkor megmozdul, és kinyitja a szemét. Egy percig csak fekszünk ott, nézzük egymást a sötétben. És ekkor magához húz, és szavak nélkül csókolózni kezdünk. Az egész testem bizsereg, ahogy a csókjaink egyre mélyebbé és szenvedélyesebbé válnak. Majd elkezdi kigombolni a farmeromat, és én az övét, és letépjük a pólónkat, és Will belém hatol. Az egész heves, annyira heves, és túl hamar véget ér. Bennem marad utána egy darabig, amíg a légzésünk egyenletessé válik, majd legördül rólam, és forró karjaiba von. Hamarosan ismét mély álomba merül, de én fel-felébredek a szendergésemből, míg végül hajnalodni kezd, és fény szűrődik be a sötétítő alatt. Will órája pittyegni kezd. Ő magához térve kinyújtja a karjait a feje fölé, nekinyomódnak az ágytámlának. Átnéz rám, és álmosan mosolyog. – Jobb lesz, ha indulunk. Bólintok, és lenyúlok az ágy mellé a ruháimért. Ha nem volna a tény, hogy meztelen vagyok, azt hihetném, hogy minden, ami történt, csak álom volt. – Visszavigyelek a hotelbe? – kérdezi Will másfél órával később. Fél hét van. – Igen, az nagyon jó lenne. A késői műszakba vagyunk ma beosztva. – A késői azt jelenti, hogy nyolckor kezdünk, ami még mindig egy rémálom, ha az ember másnapos. Begurul a parkolóba. – Jobb lesz, ha előre mész – mondja. – A kilincsre teszem a kezem, de visszahúz. – Ha nem sikerül beszélnünk a mai nap folyamán, holnap hívlak. – Oké – fordulok el, hogy induljak. – Daisy… – Igen? A tarkómra rakja a kezét, és magához von, az ajka az enyémet érinti. – Később találkozunk. – Szia.

Tizennyolcadik fejezet – Rakjad, csak rakjad, nem fog onnan hiányozni az a muffin. Itt halok éhen! – A dagadt amerikai velem szemben hahotában tör ki, miközben én elnyomok egy ásítást, és egy csokoládés muffint adok a péksüteménykollekcióhoz a tányérján. Mögötte Will szülei jelennek meg az étkezőben, amitől automatikusan megmerevedek, ahogy átnyújtom a férfinak a tányérját. – Koszi, cukorfalat – kezd megint kuncogni a dagi, majd elmegy. Nekem eddigre elvonja a figyelmemet, hogy Will szülei megállnak Laurával beszélgetni. Will és Laura ismét együtt érkeztek a pályára ma reggel, és Will kerülte a tekintetem. Laura tökéletesen mutatott a kék-fehér mintás nyári ruhájában, amihez fehér cipőt vett fel, és biztos vagyok benne, hogy itt mindenki azt gondolta, hogy úgy néznek ki, mint a tökéletes pár. Rám tört a féltékenység, mikor megláttam, majd ezt heves lelkiismeret-furdalás követte arra a gondolatra, hogy mi történt előző este. De a féltékenység hamarosan felülkerekedett. Nem úgy tűnik, mintha Laura azon aggódna, hogy épp most veszíti cl élete szerelmét, és a magabiztossága nyugtalanít engem. Ha ő nem aggódik, akkor lehet, hogy nekem kellene? Azon vitázom magammal, hogy képes vagyok-e a garázsban nézni a versenyt Laurával és Will szüleivel egy légtérben, mikor Frederick kiveszi a kezemből a döntést. – Szükségem van rátok, lányok, ma ti szolgáltok fel a box-ban. Gyertek a konyhába, és szedjétek össze a szükséges dolgokat, rendben? Mire odaérünk, Laura és a Trust házaspár már elhelyezkedtek a garázs Willhez tartozó részén. A tálalóasztalt készítem elő, bosszús és féltékeny vagyok, ők hárman viszont rólam tudomást sem véve beszélgetnek. – Gyere, lessünk meg néhány hírességet! – javasolja a fájdalmamat enyhítendő Holly. Boldogan követem őt. Ahogy átmászunk a boxutcát a rajtvonaltól elválasztó falon, felmerül bennem a gondolat, hogy mivel a szülőhazája nagydíjáról van szó, Johnny Jefferson is itt mászkálhat a pálya környékén, de hála az égnek nem látom semerre. Azt hiszem, az lenne az utolsó csepp a pohárban, bár ha választanom kellene, hogy Johnny vagy Laura legyen-e itt, akármikor az előbbit választanám. Ezt betudom végső bizonyságnak arra, hogy tényleg túl vagyok Johnnyn. Hollyval a rajtvonal elejéhez sétálunk, ahol észrevesszük Willt, akivel épp egy televíziós stáb készít riportot. Az irányomba pillant, de megállás nélkül beszél tovább. Elbizonytalanodok egy pillanatra, de aztán úgy döntök, szeretném megvárni, hogy végezzen, és szerencsét kívánhassak neki. Holly is csatlakozik a kedvemért, úgyhogy egy közeli falnak dőlve várakozunk. Luist néhány esernyős lány tartja szóval. Gyönyörű lányok aprócska, szorosan rájuk tapadó sortban, feszülős reklámpólóban… Luis-nak való társaság. – Hol van az imádnivaló Laura a mai napon? – hallom, ahogy a riporter Willt kérdezi, és ez egyből elvonja a figyelmemet. – Azt hiszem, a garázsban. – Nekem úgy tűnik, hogy Will eléggé kínosan érzi magát, de nem vagyok biztos benne, hogy a riporter is kiszúrja. – És hamarosan megkondulnak az esküvői harangok is? Mi van?!

– Öö, jobb lesz, ha most csak a versenyre koncentrálok – vág egy grimaszt Will a riporter felé. Hollyval megvárjuk, hogy a riporter a kamera felé fordulva elmondja az interjú utolsó mondatait. Will felénk pillant, és felvonja a szemöldökét. Végül a tévéstáb elmegy, és mi elindulunk felé. De ekkor a szemem sarkából megpillantom őt – a szőkét a kék nyári ruhában. Visszatartom Hollyt, miközben a mosolygó Laura odaér Will mellé, és kedvesen megdörzsöli a karját. Holly megrángatja a kezemet. – Bámulod őket – mondja csöndesen. Gyorsan elfordítom a tekintetem, amely helyette Luisra vándorol. Ő viszonozza a pillantásom, mit sem törődve a csinos gridgirllel, aki ott legyeskedik körülötte. – Menjünk – mormogom Hollynak, és egy utolsó pillantást vetek Willre, mielőtt átmásznék a falon. Ahogy átérünk a túloldalra, visszanézek, és látom, hogy Laura elment, és Will sajnálkozva néz utánam. Ekkor Luis lép oda Willhez, az arcáról sugárzik a düh. Még elkapom a Will arcán tükröződő meglepetést, de utána azzal vagyok elfoglalva, hogy a boxutcán átkelve ne ütközzek bele a rajtrácsról távozó tömegbe. Mi az ördögöt mondhatott neki Luis? Will szülei a fiuk garázsában állnak, a földre festett fehér négyzet közepén. Néhány pillanattal később Laura is csatlakozik hozzájuk. Hirtelen dühösnek érzem magam. Nincs ez így rendben. Egyáltalán nincsen rendben. – Menjünk át oda – sürget Holly, de nekem földbe gyökerezett a lábam. – Daisy! – szól rám megint, és én vonakodva követem. Mire átérünk Luis garázsába, az autók már megkezdték a bemelegítő körüket. A kamera több száz rajongó képét mutatja a tribünön, akik vadul dudálnak, és transzparensekkel buzdítják Willt. A szívem gyorsabban kezd dobogni, ahogy a kamera az autójára közelít. Nem akarok itt lenni. De nem megyek el, ha Laura itt marad. Az autók beérnek az utolsó kanyarba, és elfoglalják a helyüket a rajtvonalon, majd kialszanak a fények, és elindulnak. Rosszul vagyok. Elfog a szédülés. Will túl van az első kanyaron, és még tartja a pozícióját, de Luis szorosan a nyomában száguld. Szedd össze magad, Daisy! Ha most elmész, ők fognak nyerni. Mindannyian nyerni fognak. A szülei utálnak, Laura szinte azt sem tudja, hogy a világon vagy, de jogod van itt lenni! Neked kellene abban a négyzetben állnod, nem nekik! Elfordítom a fejem, és a képernyőn látható autók helyett Pete sisakos tarkóját nézem, hogy eltereljem a figyelmem a rosszullétről. Hirtelen mindenki felhördül, és ettől magamhoz térek. Ismét felnézek a képernyőre, és egy autót látok, amely mint egy búgócsiga pörög a levegőben, majd autódarabok szóródnak szerteszét, ahogy beleütközik egy gumiabroncsokból álló falba, és fejjel lefelé megáll. Kimegy a vér a fejemből, mikor ráeszmélek, hogy Will az. Lángok lobbannak fel az autója alatt, miközben pályabírók másznak át a pálya falán, hogy hozzá siessenek. Halványan érzékelem Holly kezét a karomon, és Will anyjának a hangját, ahogy a másik garázsban felsikít. Mindenki más hátborzongatóan csöndes, csak bámulják a közvetítést a képernyőkön. A pályabírók eloltották a tüzet, és megérkezett a mentőcsapat. Néhány pillanattal később fehér leplet húznak ki, hogy eltakarják Willt a nézők elől. – Mi történik? Miért takarták el? – Laura hangja enyhén hisztérikus. Eközben én ijesztően nyugodt vagyok. – Rendben lesz – mondja Holly. – Ne aggódj. – Úgy hangzik, mintha nagyon vékony hangon beszélne, valahonnan a távolból. Alig jutnak el hozzám a szavai. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut, mit mondott Will arról, hogy megöli magát, ha valaha lebénul.

Hirtelen kiterelik a garázsból Will szüleit és Laurát. Teljes pánikban nézek utánunk. – Hova mennek? – hallom magam, amint Hollyt kérdezem. – A mentőhöz. – Nekem is mennem kellene – indulnék, de Holly megfogja a karomat, hogy visszatartson. – Daisy, nem mehetsz – mondja határozottan. – Kizárólag a család. Hevesen ver a szívem. Meg tudom majd egyáltalán látogatni a kórházban? – Menjünk vissza a konyhába – mondja Holly. Én habozok, hirtelen elered a könnyem. – Gyere! Nem hagyhatjuk, hogy bárki is így lásson. – Talpra segít, és áttámogat az aszfalton az étkezőhelyiségbe. – Will szobájába akarok menni – mormolom, ahogy átmegyünk az étkező ajtaján. – Mondd meg Fredericknek, hogy nem érzem jól magam. Bólint, és elengedi a karomat, én pedig elrohanok a lépcsők irányába. Ahogy Will szobájába érek, becsukom az ajtót és nekidőlök, csukott szemekkel nagyokat lélegzek. Amikor ismét kinyitom a szemem, észreveszem Will táskájának tartalmát a földre kiszórva. Muszáj csinálnom valamit, úgyhogy letérdelek, nekilátok összehajtogatni Will ruháit, és egy kis kupacba rakom őket a dohányzóasztalon. Megtalálom a fekete pólót, ami csütörtök este volt rajta, és az orromhoz szorítom. Még mindig érződik rajta az illata. Teljes kábulatban hajtogatom össze a pólót is, és minden egyébbel együtt azt is beteszem a táskába, majd behúzom a táska cipzárját, és leülök a kanapéra. Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer csak bejön Holly. Reménykedve nézek fel rá, de ő kerüli a tekintetem. Miért nem néz rám? – Hallottál valamit? – kérdezem tőle hirtelen feléledve, miközben ő letérdel a kanapé elé, és a térdemre teszi a kezét. – Holly? – a hangom furcsa, nyüszítő. És ekkor végre a szemembe néz. A szeme csupa könny. – Nem… – kezdem mondani. Megpróbál magához húzni, hogy megöleljen, de én eltolom. – Nem, nem, nem… – Daisy, annyira sajnálom. – Nem, nem, nem… – Daisy, kérlek… – Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, NEM! NEM! NEM! – kezdek sikoltozni. – Daisy! Daisy! – Rángat lázasan, ahogy talpra állok. – NEM! NEM! – A körmeim az arcomat karmolják, de nem érzek fájdalmat. Minden fájdalom beszorult a belsőmbe. A szívemben van. Haldoklik a szívem. – NEM! – Az nem lehet… Az nem lehet… – Sajnálom – mondja sírva Holly, és ismét vigasztalni próbál. Elkapja a kezemet, elhúzza az összekarmolt arcomtól, de én nem hagyom magam, képtelen vagyok megnyugodni, képtelen vagyok elfogadni, amit mondani próbál nekem. – Az nem lehet… Az nem lehet… Az nem lehet… Az egész világom nagy robajjal leomlik körülöttem, és én semmi másra nem tudok gondolni, mint az arcára ma reggel a sötétségben. A teste az enyémnek feszült. Vissza akarom kapni! Nem lehet! Hollyhoz fordulok. – Ugye nem? Mondd, hogy rendbe jön! Megrázza a fejét. – MONDD, HOGY RENDBE JÖN! – sikítom. – Daisy, mások is meghallják! A szavai mintha leforráznának. Döbbenten bámulok rá. Odajön hozzám, és megfogja a kezemet. Hagyom, hogy leültessen a kanapéra. Egyikünk sem szól, és én csak bámulok a semmibe. Végül én töröm meg a csendet. – Hol van most?

– A teste a kórházban van. – A teste? Ó istenem, ó istenem, ó istenem… Megfogja a karom, hogy lecsillapítson. – Hol van Luis? – Azt hiszem, Simonnal van. Megnyerte a versenyt – teszi hozzá, és szinte sokkot kap, ahogy meglátja az arckifejezésemet. És ekkor elkezdek sírni. Összegömbölyödök a kanapén, és egy párnába temetem az arcom, hogy elfojtsam a zokogásom hangjait. Gondolatok és emlékfoszlányok suhannak végig az agyamon, olyan gyorsan, hogy egészen beleszédülök. Will, amint segít felállítani a robogót Melbourne-ben, amikor elestem… Will, ahogy a lift előtt áll Bahreinben, amikor utána vittem a sapkáját. .. Will, ahogy néz rám az asztalon keresztül, amikor Barcelonában Hollyra vártunk… Will Nonna házának kőteraszán, amint a hegyeket nézi… Will az előző éjszaka… Will az előző éjszaka… Will az előző éjszaka… Halványan érzékelem, hogy kopognak az ajtón, de túlságosan is lekötnek a gondolataim ahhoz, hogy érdekeljen, ki az. Mozdulatlanul fekszem a kanapén a párnába rejtett arccal, és hallom, hogy Holly egy férfival beszél – mintha az egyik szerelő hangjára lenne –, majd csoszogó hangokat hallok. A férfi távozik, és egy idő után Holly megfogja a karomat. – Miért nem jössz le a konyhába? – Nem – rázom meg a fejemet, és felnézek rá. – Hol van a táskája? – esek pánikba, mikor meglátom az üres szobát. – Hol van a táskája? – kérdezem ismét, mikor nem felel azonnal. – Kari elvitte a családjának. – De a pólója! A pólóját akarom! Szükségem van arra a pólóra! Enyém kell, hogy legyen az a póló! Az az én pólóm! Ez minden, amim tőle maradt! – Sajnálom – mondja sírva. – Ne mondd többet, hogy sajnálod! – mondom neki sikítva, és ő elhátrál. – SZÜKSÉGEM VAN A ROHADT PÓLÓRA! – sikítom megint. – Daisy, kérlek! Már nincs itt! Nincs itt a táskája! – DE NEKEM SZÜKSÉGEM VAN RÁ! – Mi folyik itt? – viharzik be hirtelen Frederick. – Elég ebből! MINDANNYIAN ki vagyunk borulva! Menj haza, Daisy. – Hollyhoz fordul. – Vidd őt haza. – De… – Vidd el innen! – kiabálja. Nem emlékszem, mi történik utána. Minden összefolyik. Halványan rémlik, hogy Holly beszél egy orvossal. Halványan rémlik, ahogy beveszek néhány tablettát, amit ad. Halványan rémlik, hogy egy autóban ülök, és lassan haladunk kifelé a parkolóból sok más autóval együtt, majd bámulok kifelé az ablakon keresztül az elsuhanó zöld tájra. Halványan rémlik, ahogy a saját ágyamban fekszem a Camden roadi lakásomban, körülöttem az előttem álló költözéshez összekészített táskák. Halványan rémlik, amint Holly bejön hozzám az éjszaka közepén, és egy újabb tablettát ad, hogy vegyem be reggel. Mikor végül felébredek a gyógyszerek okozta kábulatomból, már kedd van, és Holly a kanapén alszik. A lakás világos és meleg, fény szűrődik be a déli tájolású ablakokon. Holly nem húzta el a függönyöket előző este, és egy darabig a nap melegében sütkérezek, teljesen megfeledkezve róla, mi történt mindössze két nappal ezelőtt. Majd beszivárog a valóság, és érzem, ahogy a torkom összeszorul a fájdalomtól. – Holly! – próbálom felébreszteni őt, miközben könnyel telik meg a szemem. – Holly! – Igen – motyogja, majd ő is ráébred a valóságra, és hirtelen felül. – Mikor van a temetése? – akarom tudni. – Mikor van a temetése? – Ma. Ma délután – feleli a szemét dörzsölve. – Hol? Cambridge-ben? – Ez a szülővárosa. Álmosan bólint. Én kimászok az ágyból. – Mit csinálsz? – kérdezi ijedten.

– Készülődök a temetésére! Jézusom, hogy a pokolba fogunk odajutni? Felhívnád a vasútállomást jegyek ügyében? Vagy jobb lenne busszal menni? – Ne, Daisy, várj! – Gyerünk! – kiabálom. – Sietnünk kell! – Daisy, várj! – kel ki az ágyból. – Mi van? – kérdezem, és most már kezd idegesíteni. – Nem mehetsz el a temetésére – mondja, és fájdalom sugárzik az arcáról. Elképedve bámulok rá. – Csak a hozzátartozók és közeli barátok mehetnek. – Mit értesz ez alatt? – kérdezem sírva. – Én közeli barát vagyok! Majdnem a barátnője voltam! – Tudom, de… – A karomra teszi a kezét. – Senki nem tud rólad. A világ szemében Laura az, akit hátrahagyott. Laura az, akit bátrahagyott… A kanapéra omlok, még ahhoz is túlságosan kiborulva, hogy elsírjam magam. Nem mehetek el Will temetésére? Nem mondhatok búcsút neki? – Ki más megy még? – kérdezem. – Simon ott lesz? – Azt hiszem – nyögi ki. Tehát ott lesz. – És mi van Luissal? – kérdezem kemény hangon. – Azt hiszem, Simonnal megy. Mérgesen nézek rá. Nem tudom, miért. Nem az ő hibája. De annyira szeretném valakin kitölteni a haragomat. Nem néz a szemembe, helyette baljósan bámulja a táskákat a földön. Ó, istenem. Arról volt szó, hogy Willhez közel fogok lakni. Térdre rogyok, kitör belőlem a sírás, az egész testem rázkódik a zokogástól, ahogy a kezemet az egyik táskára teszem. – Daisy, minden rendben – mondja Holly. – Odaköltözhetsz hozzám. És ekkor a könnyeimen át egy újság sarkát látom meg kikandikálni Holly táskájából. Odarohanok, és Holly tiltakozása közepette előrángatom. „Elvesztett szerelem”, harsogja a főcím az első oldalon, és alatta egy kép a könnyáztatta arcú, meggyötört Lauráról. Átfutom a cikket. Az egész Willről és Lauráról szól, hogy hogyan nőttek fel együtt, hogyan szerettek egymásba, és hogy egymásnak rendelte őket az ég. Az újságíró felidézi Will válaszát a pályán az esküvőt érintő kérdésre, és hogy Will milyen pajkos mosolyt vetett a riporterre, jelezvén, hogy már nincs messze az esküvő. Csak én tudom, hogy mindössze a kérdést próbálta kikerülni, miattam. Hirtelen meglehetős élénkséggel jelenik meg előttem az arca, amint sajnálkozva néz utánam, ahogy átmászok a falon a verseny előtt. Még csak szerencsét sem kívántam neki! És ekkor az arca hirtelen elhomályosul. Ne! Ne ezt! Ne pont most! Hol van? Hevesen lapozom az újság oldalait, amíg rátalálok a cikk folytatására. Képek a balesetről – Will szétzúzott autójának maradványairól – és íme! Van egy kép róla és Lauráról elegánsan felöltözve, útban valamiféle estélyre. Közelebb emelem a lapot, és tanulmányozni kezdem, miközben minden erőmmel igyekszem figyelmen kívül hagyni Laura képét Will mellett. Will ismerősnek tűnik, de nem! A kép nem adja vissza, milyen is volt valójában. – Daisy? – szakítja félbe a gondolataimat Holly. Felnézek rá, könnyek csorognak végig az arcomon. És ekkor újabb emlék rémlik fel bennem. Luis. Luis, amint mérgesen odarohan Will-hez, mielőtt a verseny kezdődött. Mit mondhatott neki? Tudnom kell. És ekkor egy újabb gondolat hasít belém. – Majd Luis elvisz – ugrok fel, és kiveszem a mobilomat a táskámból. – Daisy, hogy érted azt, hogy majd Luis elvisz?

– Luis magával fog vinni. Majd úgy tesz, mint ha a barátnője lennék. A francot sem érdekel! Elmegyek arra a temetésre! A telefon hosszan csörög, mielőtt Luis végül felveszi. – Luis, Daisy vagyok. – Szia! – Meglepetés csendül ki a hangjából. – Hány órakor mész Will temetésére? – Hát, kettőkor kezdődik, úgyhogy kb. egy óra múlva indulunk szerintem. Miért? – El kell vinned magaddal. – De én… mi… nincs elég hely Simon kocsijában. – Neked is van autód, nem? – De igen… – Akkor menjünk azzal. – Daisy – mondja kimérten –, jól végiggondoltad ezt az egészet? – Holly idegesen áll mellettem. – Laura… Will szülei… gondolod, hogy ez a megfelelő… – Luis – szakítom félbe jeges hangon – ha nem viszel el erre a temetésre, soha, de soha többet nem akarlak látni. Egy darabig csak hallgat, majd megszólal. – Mondd a címed. Holly egész addig nem adja fel a próbálkozást, hogy lebeszéljen a tervemről, míg Luis meg nem érkezik. Nem foglalkozom vele, fekete ruhát veszek fel, megfésülöm a hajam, de leengedve hagyom, ahogyan Will szerette. Nem fárasztom magam a sminkeléssel. Sikerül kinyögnöm egy kurta köszönömöt Luisnak, mikor kinyitom az ajtót, de nem nézek a szemébe, és remélem, ennyi egyelőre elég is lesz, hogy kifejezzem a hálámat. Alig szólunk egymáshoz a Cambridge-be vezető autóúton. Tudom, hogy sok mindenről kellene beszélnünk – még mindig vannak megválaszolatlan kérdéseim hozzá –, de azok még várhatnak. Ebben a pillanatban az előttem álló feladatra kell koncentrálnom. A temetést az egyik nagy egyetemi templomban tartják, és ahogy így elnézem, Willnek igen sok úgynevezett hozzátartozója és barátja volt. Észreveszem Simont, Catalinát, a csapat technikai és pénzügyi igazgatóit a feleségeikkel, és még néhány fontosabb szponzort. Egy csoportban állnak a bejárat mellett egy ösvényen, de Luis nem csatlakozik hozzájuk, megvárja, amíg a templom megtelik, és csak ekkor vezet oda az egyik hátsó padhoz. Nem vitatkozom vele, nem fogok jelenetet csinálni. Teljesen szürreális érzés fog el. Mintha valaki más testében lennék, valaki más érzelmeit élném át. Fogalmam sincs, mi történik körülöttem. A templom elejében egy koporsó áll, tetejét fehér virágokkal borították. Will teste van benne. Will teste van benne! Ó istenem, Will halott! Összeszorul a torkom, és a mellkasomhoz kapom a kezem, hogy megnyugodjak. Luis rémülten néz rám. Ekkor a pap megkezdi a szertartást. Próbálom hallgatni, amit mond, de a templomban mindenfelől elfojtott zokogást hallok. Mások fájdalmának a hangjai furcsa módon megnyugtatnak. Ha nem gondolok rá, hogy miért sírnak, talán végig tudom csinálni ezt az egészet. Egy harmincas évei elején járó szőke férfi emelkedik szóra. Valahonnan ismerősnek tűnik. Ő Will bátyja? – kérdezem Luistól. Ő rám néz, és bólint. Tudom, hogy a pap bizonyára bemutatta, de nem tudok odafigyelni. Nem jutnak el hozzám a szavai, helyette a templom eleje irányába nyújtogatom a nyakam. Észreveszek egy kislányt a második sorban. Ő lehet Will unokahúga? Az, aki szereti az In The Night Garden-t! – Miért nem jött el Will bátyja vagy húga egyetlen versenyre sem? – kérdezem Luistól. Megvonja a vállát. – De hát a te családod eljött. Willé miért nem? – Nem törődök a pillantásokkal, amit a többi gyászolók

lövellnek felém, akik próbálják a felolvasást hallgatni. – Nem értem – folytatom. – Talán a foglalkozása miatt – súgja Luis. – A bátyja nem valami fontos bankár, vagy ilyesmi? – Egy nő az előttünk levő sorban mocorogni kezd a székén, és nemtetszése jeléül hümmög egyet. – És mi a helyzet a húgával? – Nagymenő ügyvéd? – Csöndben maradnának végre?– Az előttünk ülő nő hátrafordul, és ránk pisszeg, majd ismét elfordul. Elképedve nézem a tarkóját. Már megint valaki más testében vagyok. Nem okozhat fájdalmat nekem. Senki sem okozhat. Még több imádság, újabb megemlékezés… Mit kellene ma ennem vacsorára? Úgy érzem magam, mintha napok óta nem ettem volna. Tényleg nem ettem napok óta! Egy nő megy az emelvényhez a templom elejében. És ő vajon ki lehet, töprengek közömbösen. Ekkor hátrafordul, és bár az arcát félig fekete fátyol takarja el, azonnal tudom, hogy Laura az. – Fiatalkora óta ismerem – elnézést, ismertem Williamet… Williamnek szólította? – …és ő volt a legrendesebb, kedvesebb és lojálisabb férfi, akivel valaha találkoztam… A körmeim a tenyerembe vájnak. Kíváncsi vagyok, hogy ki tudom-e serkenteni a vérem. – Gyűlöltem az autóversenyzést. Mindig is gyűlöltem. És William tudta ezt. Ezért bocsátotta meg, hogy annyi nagydíjon nem vettem részt. De ő imádta. Egész szívével és lelkével annyira szerette a versenyzést, és én szerettem őt. Még mindig szeretem. Mindig szeretni fogom. Elcsuklik a hangja, lehajtja a fejét, és az egész teste rázkódni kezd a hangtalan zokogástól. – Sajnálom – mondja bizonytalan hangon. – Úgy halt meg, hogy azt csinálta éppen, amit a legjobban szeretett… – képtelen befejezni a mondatot. Ismét zokogásban tör ki, Will bátyja lép oda hozzá az oltárhoz, hogy elvezesse. A templomot a síró emberek hangja tölti be. Mit csinálok én itt? Nem kellene itt lennem. Nem lehetek itt. Hirtelen talpon vagyok, és rohanok kifelé a templomból, nem törődve vele, hogy a templomajtó milyen robajjal csapódik be utánam. Csak szaladok, szaladok lefelé a kavicsos ösvényen a kapu irányába. – Daisy! Luis ragadja meg a karomat, hogy megállítson, és maga felé fordít. – Nem, nem, nem! – kiabálom. – NEM! – A térdeim megbicsaklanak, és én összeesek, miközben Luis próbál megtartani. – Mit mondtál neki? – kérdezem sírva. – Mit mondtál neki a verseny előtt? – Daisy, ez most… – Mondd meg! – A körmöm felsérti a karját, ahogy próbálom kitépni magam a kezéből. – Mondd meg most rögtön! Kimerültnek tűnik. – Nem az én hibám volt! Nem akartam felidegesíteni! Bámulok rá, és mély levegőket veszek, egyiket a másik után. Mikor végül megszólalok, a hangom halálosan nyugodt. – Mit mondtál neki? – Haragudtam rá. Azért, ahogy veled viselkedett. – Folytasd. – Haragudtam rá, mert nem szólt rólad Laurának. – Miért? – csattanok fel. – Engem nem zavart! – Valóban? – néz rám keményen. – Mit mondtál még? Mit mondtál pontosan? – Azt mondtam neki… hogy szerintem… egy szemét alak. – Hogy tehetted? – Úgy érzem, mintha valami végigszaladt volna a fejemen. Hirtelen elsöprő haragot érzek a testem minden porcikájában. TE ÖLTED MEG ŐT! – tör ki belőlem a sikítás. – TE! A TE

HIBÁD VOLT! – Olyan érzés, mintha kilépnék a testemből, ahogy ütlegelni kezdem, püfölöm a mellkasát és a karját. – Hagyd abba! – kiállt rám, és próbál megállítani. – HAGYJ BÉKÉN ENGEM! – sikítom, és elhátrálok tőle. – SOHA TÖBBET NEM AKARLAK LÁTNI! Megfordulok, és szaladni kezdek. Nem tudom, hova szaladok, de képtelen vagyok megállni. Apró boltok kirakatai villannak meg mellettem ködösen, ahogy krémszínű házak sora mellett rohanok el a szűk utcákon keresztül. Átszaladok egy hídon, és halványan észlelem az uszályokat alattam a folyón, ahogy elhagyom a városközpontot, és egy zöld mezőre érek, az egyik képeslapra kívánkozóan szép egyetemi épülettel szemben. Kimerülten megállok egy hatalmas tölgyfa előtt, és lerogyok a piszokba, a gyökerei közé. És azután csak sírok. Egészen addig sírok, amíg úgy érzem, nem maradt több könnyem. – Minden rendben, kisasszony? Felnézek, és egy negyvenes éveiben járó férfit látok, aki egy barna-fehér Springer spániellel sétál. – Elveszítettem a barátomat – hallom magamat. – Ne aggódjon – mondja. – Vissza fog jönni. Bólintok és mosolygok, és hagyom, hogy továbbmenjen, majd sokkos állapotban meredek magam elé. Nem tudom, hogy mennyi idő lehet. A temetés mostanra már biztosan véget ért. Gondolom, jobb lesz, ha megkeresem a buszmegállót. De nem akarok visszamenni a lakásomba. Hollyhoz sem akarok menni. Nem akarok itt lenni. Sehol sem akarok lenni. Senkim sincs. Senkim. Senkim. Megcsörren a telefonom. Távolinak tűnik a hangja. Transzban veszem ki a táskámból, és nyomom meg a zöld gombot, hogy válaszoljak a hívásra. Nem beszélek, csak a fülemhez tartom a telefont, és nehezen lélegzem. – La mia stellina! Én kis csillagom. Nonna. És ekkor visszatérnek a könnyeim. – Ó drága kislányom, tudom, tudom… vártam a hívásodat. – Zokogok a telefonba, képtelen vagyok megszólalni, miközben a nagymamám nyugtatni próbál. – Hogyan szerezted meg a számom? – kérdezem egy idő múlva. Senkinek nem adtam meg, kivéve a munkatársaimat. – A csapat központján, a főnöködön keresztül találtalak meg – magyarázza. – Még mindig Angliában vagy? – Igen – felelem, és próbálom visszanyerni a lélegzetem. – Beszéltél a szüleiddel? – Nem – a fejemet az egyik kezemre fektetem, és a fülem alá szorítom a telefont, miközben a fa gyökerei a hátamba vágnak. – Az anyád hívott engem – mondja Nonna. – Tényleg? – Sehogy sem tudott elérni téged. Pontosan ez volt a szándékom, mikor nem adtam meg a számomat. – Hívtad őt mostanában? – kérdezi. Nem felelek. – Azt hiszem, fel kellene hívnod – folytatja. – Szeretne hallani felőled. Lassan elállnak a könnyeim. – Mit fogsz most csinálni? – kérdezi Nonna. Körbenézek a zöld réten, a közeli patakon, és hirtelen egyértelművé válik a válasz, teljesen egyértelművé. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek – felelem.

Tizenkilencedik fejezet A sárga taxi egy magas épület előtt áll meg az Ötödik sugárúton. Kifizetem a taxist, és szólok neki, hogy nincs szükségem segítségre a csomagokkal. Csak egyetlen bőröndöm van, a többit Hollynál hagytam, aki megígérte, hogy majd később mindent utánam küld. Ahogy lehajolok a csomagtartóban lévő bőröndömért, a díszes napernyő alatt várakozó ajtónálló már a segítségemre is siet. Kiemeli a bőröndöt, és felém fordul, majd hátralép meglepetésében. – Rogers kisasszony! Nem vártam az érkezését. – Nem aggódjon, Barney, senki sem várta – nyugtatom meg, miközben bemegyek a márvány előcsarnokba. Utánam siet. – Csak tegye le oda, Barney. Köszönöm – mondom, ahogy a lifthez érek. Tiltakozni kezd, hogy inkább elkísér, de határozottan biztosítom róla, hogy nincsen rá szükség. Beszállok, bedugom a kulcsot a lift kapcsolótábláján lévő egyetlen nyílásba, és a liftajtó zúgva bezáródik. Emeletről emeletre suhanok felfelé, amíg végül elérem a legfelső emeletet. A penthouse-t. Mikor az ajtó nyílni kezd, meghallom a házi telefon csörgését, és tisztában vagyok vele, hogy Barney igyekszik informálni szüleimet az érkezesemről. De én érkezem elsőként, és az anyám arckifejezése, mikor belépek a szüleim lakásába – mely valamikor az én otthonom is volt – nem akármilyen látvány. – Hello, anya – mondom, ahogy leteszem a csomagomat az elegáns, krémszínű szőnyeggel borított padlóra. Kiejti kezéből a kagylót, így az hintázni kezd a vékony zsinóron, és zajosan a falnak ütődik. – Daisy! – kiált fel megdöbbenve. Az anyám jól öltözött nő, a negyvenes évei végén. A ruháit mérték után készítik a világ legjobb ruhatervezői, személyesen neki; sötét haja szőke csíkokkal van árnyalva és gondosan fésülve. Anyámra hasonlítok, és a család anyai ágára, bár ha valaki csak így ránéz, aligha mondaná meg, hogy olasz származású. Az egykor bronzos bőre világosnak tűnik, mert kerüli a napot, és túl sok púdert használ. Semmivel sem látszik idősebbnek, mint három éve, amikor elmentem. Ezt a botoxnak tudom be. – Jobb lesz, ha felveszed – intek a telefon felé –, Barney valószínűleg még mindig ott vár a vonal végén. Gyorsan megteszi, majd visszafordul hozzám. Nem tudja, hogy megöleljen, megpusziljon, vagy esetleg kezet rázzon velem. Leveszem róla a döntés gondját, kényelmesen odasétálok hozzá, és egy puszit nyomok az arcára. – Visszajöttél – mondja nekem. – Tényleg visszajöttél? – kérdezi még egyszer, nem lévén biztos benne, hogy mi a helyzet. – Egyelőre legalábbis – felelem. – Gyere be, gyere be. – Otthagyom a bőröndömet, ahova letettem, és ő bevezet a nappaliba. Padlótól a mennyezetig érő ablakok nyílnak a Central Parkra, mely nyári levelekkel teli fáktól zöldellik. Mélyet lélegzek. El is felejtettem, mennyire gyönyörű ez a látvány. Tulajdonképpen, azt hiszem, soha nem is értékeltem igazán azelőtt. – Nem is tudtuk. Hívtál minket? Martinának meg kell csinálnia a szobádat. Martina! – kiabál ki anyám. – Ne aggódj, nem probléma – mondom neki gyorsan. – Ne csinálj nagy felhajtást. Alhatok ma az egyik vendégszobában. – Nem, nem alhatsz! – vág vissza. – A te szobád az a te szobád! MARTINA!

– Igen, asszonyom? – Egy világosszürke ruhát és fehér kötényt viselő cseléd siet be a szobába, akit még nem láttam ezelőtt. – Daisy hazajött. Daisy hazajött! – Anyám kissé tébolyultnak tűnik, de mindig is ilyen volt. – Azonnal készítsd elő a szobáját! Bocsánatkérően nézek, miközben Martina bólint, hogy megértette, és ismét elsiet. Az anyám visszafordul felém. – Tea? Kérsz egy kis teát? – Persze – mondom, és elindulok a konyha felé. Meghökkenten néz rám. – Hova mész? – A konyhába. Teát készíteni. Úgy néz rám, mintha megőrültem volna. – Majd Candida megcsinálja – mondja zavartan. – Ő a szakács? – kérdezem. Az utolsó szakácsot, akit ismertem, Gitának hívták. – Igen. Fantasztikus szakács – feleli az anyám. Az olasz akcentusa már nagyon halvány manapság. Nem tudom, hogyan szabadult meg tőle, vagy egyáltalán szándékos volt-e, de sokan azt hinnék, hogy amerikai. Lehuppanok az egyik karosszékbe, és rögtön belesüppedek, míg anyám kisiet a szobából. Ismét mélyet lélegzek, és bámulom a kilátást, közben anyám éles hangját hallom, ahogy eligazítja a szakácsnőt. Az emlékeim elvonnak a jelentől egy kis időre, ahogy felidézem, amikor Rosával, Johnny Jefferson tündéri mexikói szakácsnőjével dolgoztam. Mennyire imádtam őt. Ő tanított meg főzni. Tulajdonképpen elsősorban ő inspirált arra, hogy a vendéglátásba menjek dolgozni. Még mindig az az álmom, hogy saját cégem legyen egy szép napon. Sok mindenről álmodoztam mostanság, és a legtöbbjük soha sem fog valóra válni… Gyorsan megrázom a fejem, hogy kisöpörjem a fejemből az emlékeket. Nem gondolhatok most Willre. – Egy perc, és itt lesz a teával. – Az anyám áll előttem. – Miért nem ülsz le? – javaslom neki, és ő letelepszik a kanapé szélére, miközben idegesen tördeli a kezeit. Egy darabig egyikünk sem szól, és én élvezem a csöndet. Meglepődök, mikor ő szólal meg elsőnek. – Sok idő telt el, Daisy. – Tudom. – Beszéltem a nagyanyáddal. Elmesélte, mi történt az autóversenyzővel. Az autóversenyzővel… – Miért nem telefonáltál? – Az arcán fájdalom tükröződik. – Sajnálom – mondom, de a bocsánatkérésem hideg, és nem hangzik igazán őszintének. – Nem gondoltam volna, hogy hiányzom neked. – Természetes, hogy hiányoztál nekem! – Te lehettél az egyetlen. Nem szól semmit. Nincs semmi más, amit erről mondhatna. Candida jön be a teával, majd ismét távozik. – Hol van az apám? – kérdezem hirtelen. Szeretném Stellan-nak hívni, mert az a neve. Az apám rosszul hangzik, az apu meg szinte nevetséges. – Dolgozik – feleli az anyám. Bólintok. Hát persze hogy dolgozik. Vasárnap van, hol is lehetne máshol? Talán otthon a családjával? Az apám egy milliárdos. Azzal szerezte a vagyonát, hogy egy könyörtelen disznó, aki csődbe ment cégeket vásárol fel, hogy aztán darabokban kiárusítsa őket. Tudod, mint Richard Gere a Micsoda nőben. Ez az apám. Kivéve, hogy Julia Roberts-szel ellentétben az anyámat nem az apám tette valakivé. Nem tudom, hogy valaha is boldogok voltak-e, de az anyám mindig mellette állt, szegénységben, gazdagságban. Mi a fenét beszélek? Gazdagságban, egyre nagyobb és nagyobb gazdagságban…

Úgy nőttem fel, hogy mindenem megvolt, amiről az emberek azt gondolják, hogy valaha is akarhattam. Kivéve, hogy az egyetlen, amit valaha is akartam, az egy meleg és boldog családi fészek, és ez olyan távol állt attól, amiben éltem, hogy a drága libatoll takarók és a padlófűtés ellenére minden éjszaka fáztam, mikor aludni mentem. Hiába volt apámnak olyan sok pénze, szinte soha nem vitt minket családi nyaralásra, és soha nem utaztunk Olaszországba, hogy meglátogassuk a nagyszüleimet. Pár évente láttam őket, mikor Angliába vagy Amerikába jöttek, de a kapcsolatot leginkább levélben és az alkalmankénti telefonhívások révén tartottuk. Aztán tizenegy éves koromban náluk laktam a hegyekben, és ekkor tapasztaltam meg először életemben, milyen egy boldog családi légkörben élni. Ez után az utazás után még jobban utáltam a szüleimet. De akárhogy próbáltam, nem tudtam megszabadulni tőlük. Mindig is úgy éreztem, hogy az apám semmibe vesz, úgyhogy nem tudtam megérteni, miért nem hagyja, hogy olyan messze járjak egyetemre, amennyire csak lehetséges – az ország másik oldalán vagy akár külföldön. Rám erőltették, hogy New Yorkban tanuljak jogot, és – saját pénzem nem lévén – úgy éreztem, hogy nincs más választásom, mint engedelmeskedni. Természetesen lett volna más választásom, de azt hiszem, valahol a lelkem mélyén csak meg akartam felelni apámnak, csak azt akartam, hogy szeressen. Dicsérettel diplomáztam, és mintegy jutalomképpen az apám nyitott a nevemre egy bankszámlát, és átutalt rá 10 millió dollárt. Nem tudom, miért, de ez volt a katalizátor, hogy elmenjek. Összepakoltam, és Los Angelesbe mentem, és akár apám neve tette, vagy talán a jogi végzettségem, mindenesetre egy ügynökség révén munkát kaptam, és az lett a vége, hogy Johnny Jeffersonnak kezdtem dolgozni. A történet végét már ismered. Ami az apám pénzét illeti, soha nem költöttem el belőle egy centet sem. Közlöm anyámmal, hogy pihenésre van szükségem, és arra a valószínűtlen estre, ha még ott lenne a bőröndöm, a lift előtere felé veszem az irányt. Természetesen nincsen ott. Sőt a szobámba érve azt látom, hogy a bőröndöm tartalma már a fiókokban van szépen összehajtogatva, és a kozmetikumaim a fürdőszoba polcain vannak precízen elrendezve. Régebben szerettem, hogy a személyzet csomagolja ki a bőröndömet, de most ki nem állhatom. Túlságosan is hozzászoktam a „segítő” nélküli élethez, és nem tetszik az ötlet, hogy bármely személy – fizetett, vagy nem – beleturkáljon a holmimba. De semmit sem tehetek ellene. Errefelé így működnek a dolgok. Most ez az életem. Visszajöttem, hát hozzá kell szoknom. Ágyba fekszem, egy gigantikus, extra méretű ágyba, melynek hatalmas párnázott ágytámlája a szoba távolabbi falához támaszkodik. Ledőlök, és az oldalamra kucorodva a szemközti ablakon keresztül New York City felhőkarcolóit bámulom. Bizonyára elaludtam, mert mikor felnézek, a város fényárban úszik. Felnyögök, és a kezemet a fejemre teszem. Őrületes fejfájás gyötör. Aszpirin után kutatva kivánszorgok a fürdőszobába. Lenyelek néhány tablettát, amihez egyenesen a csapból iszom a vizet, mikor eszembe jut, hogy arrébb egy nagy ezüsttálcán kristálypoharak sorakoznak. Kit érdekel. A tükörképemre bámulok. Rémesen nézek ki: az arcom meggyötört, fáradt, a szemem alatt bőröndnyi táskák. Megfordulok és leoltom a lámpát, majd kimegyek a hálószobából. A lakás többi része fényárban úszik, halogénizzók tűznek le rám lépten-nyomon. Távolabbról kés és villa csörgését hallom a tányérokon. Az órámra nézek. Kilenc óra van. Apám valószínűleg még csak most vacsorázik. Elérem az étkezőt, és kinyitom az ajtót. Az anyám és apám csendben esznek, ahogy mindig is, a tizennégy személyes étkezőasztal két asztalfőjén. Számtalanszor láthattad ezt a jelenetet a filmeken, de ki hitte volna, hogy a valóságban is létezik? Apám szeme megrebben, ahogy felnéz, és meglát az ajtóban. De aztán ismét megkeményedik a tekintete, miközben anyám nyugtalanul néz rá. – Daisy. Gyere be. Ülj le – mondja az apám.

Az anyám felemelkedik. – Ülje le, Christine! – Anyámat igazándiból Cristinának hívják, mint tizenegy éves koromban megtudtam, de az apám mindig a neve angol megfelelőjét használja. – Csak Candidának akartam szólni, hogy készítsen valamit Daisynek vacsorára. – Nem vagyok éh… – kezdem, de apám közbe vág. – CANDIDA! – harsogja. A szakács futva érkezik. – Hozzon valamit Daisynek. – Igen, uram – siet el megint. Kihúzok egy széket. Nincs középút az apám és az anyám között, úgyhogy egy apámtól három, anyámtól négy helyre levő széket választok. Nem tudom, miért döntök inkább az apámhoz közeli hely mellett, gondolom, még mindig kötődöm hozzá valamilyen módon. – Le kell vágni a hajadat – közli apám. Nem fogtam össze, a hátam közepéig ér. Nem válaszolok. Az apám az ötvenes évei közepén jár, ősz haja van és szürke szeme. Ritkán visel mást, mint öltönyt. – És venned kell néhány új ruhát – pillant a kedvenc zöld pulóveremre, arra, amiben először megtetszettem Willnek. Nem, nem, ne gondolj rá… Összeszedem magam. – Van elég ruhám, köszönöm – felelem távolságtartóan. – Kivéve, hogy ez nem igaz – mondja, miközben levág egy szelet répát, és a villáján egyensúlyozza. – Honnan tudhatnád, mennyi ruhám van? – tör ki belőlem a lázadó tinédzser. – A személyzet informált – teszi a szájába a répát, és rágni kezdi, míg nyugodtan és hidegen a szemembe néz. Elfordítom a tekintetem. Hát persze, természetesen informálták. Candida érkezik a vacsorámmal. – Nagyon szépen köszönöm – mondom neki melegen, ahogy leteszi elém az asztalra. Ismét elsiet, anélkül, hogy reagálna a köszönetemre. Merészen az apámra nézek – egy egész szobányi cuccom van, amit itt hagytam – mondom sértődött hangon. – Nem hordhatod azokat. – Miért nem? Még csak három évesek. – Pontosan. Mit fognak gondolni az emberek? Elnyomok egy sóhajt. Semmi értelme. Mindig eléri, amit akar, és csak az energiámat pazarlom, ha vitatkozók vele. Tulajdonképpen, valószínűleg az egyetlen alkalom, amikor nem az történt, amit ő akart, az volt, amikor Los Angelesbe költöztem. Elég nagy sokk lehetett neki… – Maradt még valamennyi a bankszámládon? Felteszem, a tíz millióra gondol. Valószínűleg azt hiszi, azért jöttem haza, hogy feltöltsem a számlát. Ezt nem mondom neki, csak bólintok. – Hagyd csak ott. Beszélj Martinnal, majd ő ad neked pénzt. Martin az apám ügyvédje, és jobbkeze egy személyben. Gyakorlatilag családtag nálunk. Kivéve, hogy én ki nem állhatom, mióta tizenhárom éves koromban szemet vetett rám. Dagadt, kopasz, gusztustalan. Összerázkódok, ahogy felrémlik, ő volt az első, aki kommentárt fűzött hozzá, hogy már van mellem. Talán meg kellene kérnem apukádat, hogy adjon neked pénzt melltartóra és néhány kis bugyira… Apám nagy csattanással leteszi az evőeszközét, és a zaj visszatérít a jelenbe. Feláll. – Nem eszel desszertet? – kérdezi az anyám idegesen. – Nem – érkezik apám nyers válasza. Lenéz rám, és én abbahagyom a rágást. – Holnap korán kezdek. – Oké – mondom tele szájjal. – Jó éjszakát! – mondja, és kivonul a szobából. Semmi kérdés arról, hogy mi van velem, mi történt, hogy vagyok… De feltehetőleg már mindezt jól tudja. Ahogy apámat ismerem, lehet, hogy a talpnyalói ellenőrzésük alatt tartottak, mióta csak elmentem New Yorkból. Anyám és én csendben fejezzük be a vacsoránkat, és utána közlöm vele, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni. Szeretné, ha a személyzet egyik tagja is velem jönne, de én távozok, még mielőtt intézkedhetne. Tisztában vagyok vele, hogy attól tart a legjobban, mit szólna apám, ha megtudná, hogy elengedett

egyedül. Felkapom a könnyű, krémszínű French Connection dzsekimet, valamint egy márkátlan táskát, és beszállok a liftbe. Beillesztem a résbe a penthouse lakáshoz tartozó kulcsot, így a lift, még ha mások várnak is rá, egyenesen lemegy a földszintre, anélkül, hogy más emeleteken is megállna. Barney siet kinyitni előttem az ajtót, és eredménytelenül forgatja a fejét a kísérőm után. – Köszönöm Barney, egyedül megyek – mondom neki, és válaszra sem várva gyorsan kisétálok az Ötödik sugárútra, majd a City felé indulok. Vasárnap este van, de New York sosem alszik, és a távolban tülkölő autók hangja visszhangzik a levegőben. Nem tudom, hova tartok, de a Times Square irányába indulok, mert szükségem van a fényekre és a zajra, és bármi másra, ami elterelheti a figyelmem. A boltok errefelé még mindig nyitva vannak, és a járda tele van járókelőkkel. Erősen az oldalamhoz szorítom a táskám, és a névtelenség érzetétől boldogan török utat magamnak a turisták tömegén keresztül. Tizenegy óra van, de én a korábbi sziesztám után a legkevésbé sem érzem magam fáradtnak, és most nem tudom, mihez kezdjek magammal. Céltalanul végignézek néhány butikot, majd végül otthagyom a zajt és a hatalmas neonreklámokat, és a csöndesebb mellékutcák felé indulok. Rábukkanok az egyik kedvenc régi éjszakai törzshelyemre, és meglepően erős nosztalgia fog el a bejárat előtt kígyózó sor láttán. A régi időkben egyenesen az elejére mentem volna, és az ajtónállók a kezüket-lábukat törték volna, hogy beengedjek a jól öltözött barátaimmal. Kíváncsi vagyok, mi lehet most azokkal a barátokkal? Egyikükkel sem tartottam a kapcsolatot. Utólag arra jutottam, hogy mindegyik csak felületes hercegnőcske, de akkoriban fel se merült, hogy ilyesmi zavarjon. Egy idő múlva elfáradok, és elindulok haza. Egy óra van, és meglepve tapasztalom, hogy a nappaliban még világos van. Bedugom a fejem az ajtón, és látom, hogy anyám egyedül várakozik az egyik kanapén. Felpattan, mikor meglát. – Még mindig ébren vagy? – kérdezem ostobán. Nyilvánvalóan igen. – Igen, szerettem volna… szerettem volna… Várakozóan bólintok, szeretném, ha befejezné a mondatot. – Épségben hazaértél – mondja végül. – Igen, megyek aludni – mondom neki, és válaszra sem várva visszaindulok a folyosón a lakás másik végébe, ahol a hálószobám van. Valamikor szerettem az anyámat. Biztos vagyok benne, hogy szerettem. Amikor kicsi voltam – nagyon kicsi –, mielőtt minden tiszteletemet elveszítette volna amiatt, hogy az apám mellett maradt. Mostanra már csak egy alázatos kisegér, aki dadog és aggódik. Most, hogy belegondolok, nem tudom, hogy az apám miért nem hagyta ott. Másnap reggel, mire hét órakor felébredek, apám már elment dolgozni. Szinte semmit sem aludtam, annak ellenére, hogy csak kettő után bújtam ágyba. Olvasgattam egy darabig, aztán csak forgolódtam, és próbáltam megtisztítani az agyamat mindenféle gondolattól. Később a délelőtt folyamán Martin, apám ügyvédje jön hozzám. A nappali egyik ablakpárkányán ülök, és bámulok le a parkra. A futókat nézem egy ideje, ahogy mennek körbe, körbe, körbe… – Na, nézd csak, kit látnak szemeim… Feláll a szőr a hátamon a hangjától. Odafordulok felé. – Jó reggelt – mondom hidegen. Kísérletet sem teszek rá, hogy felkeljek. – Ó, micsoda nő lett belőled – mér végig gusztustalan módon tetőtől-talpig. Mikor nem felelek, folytatja. – Az apád mondta, hogy némi pénzre volna szükséged a vásárláshoz. – Valami különleges? – Csak a szokásos. – Értem, igen, rendben. Közelebb jön néhány lépéssel, és átnyújt egy drága vörös bőr Hermes pénztárcát – mi történt vajon a jó öreg borítékos megoldással? Egy gyors pillantással megállapítom, hogy egy köteg százdolláros és egy hitelkártya van benne.

– Nincsen valami kisebb? – húzom elő az egyik százdolláros bankjegyet. Martin gyanakodva néz rám, majd csúszómászóvigyor terül el az arcán. – Ó, csak viccelsz. – Ami azt illeti, nem. Ismét felnevet, és elfordul. – Nos, hát akkor jó szórakozást. Talán tarthatnál nekem egy kis divatbemutatót később. Befogom a szám, és visszatartom a késztetetést, hogy megrúgjam ott, ahol a legjobban fáj, miközben ő még mindig magában kacarászva kisétál a szobából. Lenézek a pénztárcára, és üresnek érzem magam. De hát nincs igazán semmi más, amivel elfoglalhatnám magam, így akár el is mehetek vásárolgatni. Prada, Chanel, Dolce és Gabbana, Donna Karen… annak idején imádtam ezekbe a butikokba járni a barátnőimmel, és hatalmas összegeket költeni az apám pénzéből. Arnold, a személyzet egyik tagja kint őrködik a járdán, míg én a fogasokat pörgetem végig, tudatában annak, hogy a sasszemű eladók minden mozdulatomat figyelik. Kiválasztok néhány ruhát, és még csak azzal sem fárasztom magam, hogy felpróbáljam őket – majd az egyik szolgáló visszahozza, ha nem állnak jól. Egy pillanatra megtorpanok a polcoknál, ahogy erre gondolok, és elszomorodom. Nem tudom elhinni, mennyire gyorsan visszacsúszok ebbe az életmódba, egy életmódba, amelyet megvetek. De legalább az emlékeimtől távol tart. Hollyra gondolok, a vidám, pezsgő és imádnivaló Hollyra, és ennyi elég is, hogy a szemeim megteljenek könnyel. Emlékeztetem magam, hogy hazudott nekem Simonról, és ettől megkeményedik a szívem. Visszafordulok a ruhák felé. A hírek gyorsan terjednek errefelé, és hamarosan régi barátok és ismerősök kezdenek hívogatni. Egyre kapom a meghívókat különféle ragyogó partikra és megnyitókra, és én azon melegében úgy döntök, hogy mindet elfogadom. Semmi kedvem szórakozni menni – ez az utolsó, amihez kedvem van –, de úgy okoskodok, hogyha visszatérek a régi életformámhoz, az talán segít majd a fájdalomtól megszabadulni. Nem gondolok Willre. Szinte sohasem. És nem is baj, mert képtelen vagyok felidézni, hogy néz ki. Szóval elfogadom ezeket a meghívásokat, és tíz nappal az érkezésem után az új, márkás cuccaimat magamra öltve lefelé indulok, ahol az egyik sofőrünk a limuzin mellett vár rám. Az autó még fényes és új belül, a bőrülésnek még mindig bőrillata van. Észreveszem, hogy valaki bekészített nekem a jégre egy üveg pezsgőt, ezt kis habozás után kinyitom. Csak egyetlen pohárral fogok meginni belőle – a többi kárba vész –, de van ott még elég, ahonnan ez jött. – DAISY! – hallom, hogy valaki a nevemet sikítja, amint a magas sarkú Jimmy Choo-m talpa a járdát éri. Odafordulok, és Donnát, egy régi barátnőmet látom a járdán állni, aki maga is az imént szállt ki egy limuzinból. További sikongatások következnek, ahogy két másik barátnőnk csatlakozik hozzánk. Életem nagy részében ismertem Donnát, Lisát és Cindyt. Kettőjük apja a bankszakmában, egy a jog területén dolgozik, és évek óta ismerik az én apámat. Az anyjuk semmi mást nem csinál, mint vásárolgat, eszik és tornázik, csakúgy, mint az én anyám. A lányokkal együtt jártunk iskolába, együtt vakációztunk a Hamptonson, és ahogy idősebbek lettünk, együtt jártunk bulizni. Cindy apja másfél millió dollárt költött a lánya 18. születésnapjára. Ami hatalmas szó volt, egészen addig, míg Donna apja rá nem vert a maga laza kétmilliójával. Az én apám még ennél is többet költött az enyémre. Mindenben első akar lenni a rohadék. Hirtelen Nonna képe rémlik fel előttem, ahogy lábasokkal és fazekakkal próbálja felfogni a falakon beszivárgó vizet. Miért nem tudnak segíteni neki a szüleim? Mennyi pénzbe kerülhetne? Számukra annyi sem lenne, mint csepp a tengerben. – Daisy! Olyan jó újra látni téged! A barátnőimre fordítom a figyelmem. – Sziasztok! – Ejha! Mi van rajtad? Ez a legújabb Dolce táska, ugye? – Választ sem várnak az újabb kérdés előtt. – Merre jártál? Gyerünk, indulás, menjünk be!

A klub előtt a sor már az épület körül kígyózik, de én követem a lányokat előre. Az ajtónálló leakasztja a vörös kötelet, és hátralép, hogy beengedjen minket. Cindy, Donna és Lisa szinte észre sem veszik őt, de én mosolyogva köszönetet mondok, és rögtön azt kívánom, hogy bár ne tettem volna, mert csak egy mogorva pillantást kapok válaszképpen. Az elegáns szőnyeggel bevont lépcső aljára érve öltönyt viselő, kigyúrt férfiak kínálnak felénk ezüsttálcán koktélokat. Ez a legújabb, legtrendibb bár, ahol mindenki megjelenik, aki számít. Minden ezüst és fehér színekben pompázik. Az asztalok tükrös kockák, a székek fényes fehérek, a padló csiszolt króm, és fehér kárpitok lógnak a falakról. Úgy érzem magam, mintha egy jégbarlangba kerültem volna, és annak ellenére, hogy nyár közepe van, kiráz a hideg. Donnának sikerül kiédesgetnie két ötvenes üzletemberből, hogy adják át a helyüket az egyik ezüstszínű műbőr bokszban, és mi négyen becsusszanunk a helyükre, és kényelembe helyezzük magunkat. Kivéve, hogy én nem érzem magam kényelmesen, mint ahogy régebben. Mostanra minden megváltozott. A mélységes fájdalom a belsőmben, ami az utóbbi időben kínoz, most ismét visszatér. Odanyúlok a koktélomért, és nagyot kortyolok belőle, majd intek az egyik öltönyös pincérnek, hogy hozzon egy másikat. A lányok nevetésben törnek ki. – Ez a mi jól ismert Daisynk! – visít fel Lisa. Tudomást sem véve róla, ismét nagyot kortyolok az italomból, és ahogy az alkohol átjárja a testemet, lassan kezdek ellazulni. – Szóval mesélj, mi történt veled! – kérdezi Cindy. – Johnny Jeffersonról akarok hallani! – szól közbe Lisa. – Tényleg annyira dögös, mint amilyennek látszik? – kotyog bele Donna. Semmi kedvem Johnnyról beszélni, de még mindig jobb, mint… valaki másról. Így hát közismert pletykákkal traktálom őket, amiket maguk is olvashatnak a magazinokban, anélkül, hogy belemennék a részletekbe. Megelégszenek ennyivel. – És errefelé mi újság? – kérdezem egy idő után. – Ó, édes istenem, hallottad, mi van Portia Levistone-nal? – nyílik nagyra Donna szeme a várakozástól, hogy elmondhassa, mi van az egyik régi iskolatársnőnkkel. – Nem – felelem. – Ó, édes istenem – mondja megint, miközben vet egy pillantást Lisa és Cindy irányába. Belemegyek a játékba. – Mesélj már – sürgetem, miközben egyáltalán nem érdekel, mi történt Portiával. – Tudod, hogy hozzáment egy bankárhoz? – Nem tudtam, de… – Fúj! Képzeld, a pasi totál undorító. Dagadt és öreg, de nagyon, nagyon gazdag. És azt tudod, hogy Portia papája az összes pénzét elvesztette a tőzsdén? – Tényleg? – Igen! Daisy, te a Marson éltél három évig? Nem, csak pont nem érdekel ez az egész baromság… – Na, mindegy – folytatja Donna. – Portia papája bemutatta ennek az öreg fazonnak, de tényleg öreg – negyven, vagy akörül –, és összeházasodtak! – Aha, értem. – Igen! De ez még mind semmi! Portia terhes! Még csak néhány hónapja házasodtak össze, körülbelül. – Nem tudom elhinni, hogy lefeküdt vele – húzza fel az orrát Lisa. Kórusban kezdenek hangosan fújolni. Jézusom, ezek még mindig olyanok, mintha tizenhat évesek lennének. – Lehet, hogy nem az övé? – néz tágra nyílt szemekkel a többiekre Cindy. – Ó, édes istenem, lehetséges! – visítja Donna. – Portia teljesen odavolt azért a pultosért a

leánybúcsúján! Így indul útjára a szóbeszéd, gondolom magamban közömbösen. És ekkor villámként hasít belém a gondolat. Mi van, ha terhes vagyok? – Szóval mesélj Fifiről – fordul Lisához Cindy. – Sikerült kapnod olyan gyémánt berakásos kabátkát a méretében? Sokkos állapotban meredek magam elé. Nem védekeztünk Willel… – Ó, nem, nem sikerült – feleli Lisa szomorúan. – Majd rendelnek nekem. A kezem ösztönösen a hasamra vándorol. – Fifi Lisa új csivava kutyusa – magyarázza nekem Donna, de én már talpon vagyok. – Hová mész? – kérdezi Donna a hirtelen mozdulattól döbbenten. – Nem érzem jól magam. Hazamegyek. – Ó – Egy, kettő, három kiakadt arc az asztal körül. – Nem várom meg, hogy bármit is hozzáfűzzenek, sietve elhagyom a helyet. Gyalog indulok útnak, mivel úgy döntöttem, hogy inkább sétálok, mint hogy a sofőrt hívjam. Terhes vagyok? Terhes? Mit csinálnék? Természetesen megtartanám. És mi lenne, ha fiú? Mi lenne, ha Willre hasonlítana? Összeszorul a torkom, és könnyek csípik a szemem, ahogy rohanok az utcán a tűsarkú cipőmben. Mivel elszoktam a magas saroktól, már nagyon fájnak a lábaim, de ez most jó. A fizikai fájdalom segít elterelni a figyelmet az érzelmiről. Megmondanám Laurának? Laura vajon szeretné tudni, hogy Willnek van egy fia? És mi van a szüleivel? Vajon elfogadnának engem? Kénytelenek lennének. Én lennék az egyetlen fiú unokájuk anyja… Vagy talán kislány… Egy pici lány, aki rám hasonlít. De az apukája szemeit örökölhetné… Könnyek kezdenek lefolyni az arcomon, és én gyorsan letörlöm őket. A lábam baromira fáj. Hívnom kellett volna a limuzint. Valószínűleg amúgy is a környéken várakozott. Hollyval szeretnék beszélni, de nem, még nem vagyok kész rá. Ó , istenem, annyira szeretnék terhes lenni. Kérlek, add, hogy terhes legyek. Mikor volt az utolsó menzeszem? Évekkel ezelőtt. Ahogy a járdán botladozók, hirtelen igazán elerednek a könnyeim. Az arra haladók gyanakodva méregetnek, de senki sem kérdezi meg, hogy jól vagyok-e, és én nem is akarom, hogy megkérdezzék. Ekkor nem messze előttem egy limuzint látok parkolni az út mellett. Vajon az enyém? Odaérek, és miután megkönnyebbülten konstatálom, hogy az, dörömbölni kezdek az ablakon a sofőrnek, aki megdöbbenve száll ki. – Vigyen haza! – nyöszörgőm. – Rogers kisasszony! Hívott engem? Annyira sajnálom! Vadul rázom a fejem, és beszállok az autóba. A sofőr okosabb annál, semhogy tovább kérdezősködjön. Egy friss üveg pezsgő hűl a jégen. Nem tudom elhinni, hogy ilyen sokat ittam ma este! Mi van, ha valami baja lett a babának? Ó, kérlek istenem, add, hogy terhes legyek! „Senki sem tud rólad… Laura az, akit hátrahagyott…” Azt gondoltam, Holly szavai egész életemben kísérteni fognak majd, de mindenki tudomást szerezne rólam, ha én lennék Will egyetlen gyermekének az anyja. Nem kellene bujkálnom. Nem kellene csendben gyászolnom… Annyira szeretném ezt a gyereket! Elmehetnék a patikába… vehetnék egy terhességi tesztet… Nem. Nem. Nem akarok venni. Mi van, ha nem vagyok terhes? Ne gondolj erre, ne gondolj erre, ne gondolj erre.

Ahogy megállunk a háztömb előtt, letörlöm a könnyeimet. Barney érkezik, hogy kinyissa az ajtót, és én higgadtan megköszönöm neki, miközben kiszállok. Együtt érzőnek tűnik, ahogy meglátja a vörös és bizonyára puffadt szemeimet, de én feltartott fejjel lépkedek el mellette. Már majdnem minden lámpát leoltottak a lakásban, és én egyenesen a hálószobába megyek. A fürdőszobában felhúzom a topomat, és a hasamat bámulom. Lapos, mint a palacsinta. De még nem is látszódhatna. Holnap egészségesen kell ennem. Helyrehozni a ma esti sok pia okozta károkat. Itt szülném meg a gyereket? Vagy inkább visszamennék Angliába? Mehetnék Olaszországba! Nonna mindkettőnkről gondoskodna! Olaszország… Azt mondta, hogy először ott tetszettem meg neki… Zokogás tör fel belőlem, miközben magamat nézem a tükörben. Annyira hiányzik! Több mint két hét telt el, de vissza akarom kapni. Nem lehet, hogy örökre elment! Megpróbálta megakadályozni, hogy Luis megelőzze, és rosszul sült el, beleszaladt egy falba, a levegőben megpördült, majd fejjel lefelé érkezett a kavicságyra. Eltörte a nyakát, azt mondják. Gyors volt és fájdalommentes. De tudnia kellett volna, hogy baleset lesz a vége. Kíváncsi vagyok, tudta-e, hogy meg fog halni… Nem, nem, nem! Ő az enyém volt! De az élete hirtelen véget ért, azon a szent napon, amikor az enyém lett. Együtt tölthettük volna az életünket. A határán álltam, hogy boldog legyek – boldogabb, mint valaha is voltam. Hogy birkózzak meg most az elvesztésének fájdalmával? Szeretem őt! Hogy meri Laura is szeretni? Hogy meri? Odarohanok az ágyamhoz, levetem magam, és belezokogok a párnába. Nekem kellett volna ott lennem. Nekem kellett volna ott lennem az első sorban, a templomban. Az én képemnek kellett volna az újságok első oldaláról visszanézni rám a Heathrow-n. Saját magamról kellett volna olvasnom, amikor a reptéren az újságosnál térdeltem a földön, és az ujjaim feketék lettek a tintától. De Laura volt az. Minden róla szólt. Olaszország. Olaszország! Oda fogok menni. Nonna, én és a baba. Szeretni fog a hegyekben élni. Kétnyelvűnek nevelem majd… Két nappal később megjön a menzeszem. Sokkos állapotban ülök a vécén, képtelen vagyok sírni, képtelen vagyok rá, hogy bármit is csináljak azon kívül, hogy itt ülök, és a semmibe bámulok. A reményeim, az álmaim eltűntek. Elveszettnek és magányosnak érzem magam. Semmim sincsen.

Huszadik fejezet Mit csinálok én itt? Felejtek… Felejtek… Felejtek… Már két hete New Yorkban vagyok, és megint az ablakpárkányon ülök, nézem a futókat. Hirtelen elfog a késztetés, hogy lemenjek a Central Parkba és csatlakozzak hozzájuk, de nem, egyszerűen nem tud érdekelni. Volt egy „érdekes” beszélgetésem az apámmal tegnap vacsora közben. Már a főétel felénél tartottunk, amikor előállt egy kérdéssel, ami nyilvánvalóan foglalkoztatta egy ideje. – Mihez fogsz most kezdeni az életeddel? – Nahát, nekem is van választásom a jövőmmel kapcsolatban? Kemény pillantást vetett rám, de nem felelt, ezért elfordultam, mielőtt válaszoltam volna. – Arra gondoltam, hogy elmegyek egy vendéglátó-iskolába. Erre egyszerűen kinevetett. Hideg, rideg nevetéssel. – Azok után, hogy annyi pénzt költöttem a jogi tanulmányaidra, te most úgy döntesz, hogy egyszerű szakács szeretnél lenni? – Nagyon is nehéz munka! Semmi egyszerű nincs rajta! – Szó sem lehet ilyesmiről. Beszéltem Martinnal. Van egy állás az ügyvédi irodájában. Elvárom, hogy elvállald. Majd rágta tovább a sült húsát, miközben éri csendben ültem, és kezdett felforrni a vérem. – Nem – mondtam határozott, eltökélt hangon. Apám kése-villája megállt a levegőben, ahogy rám meresztette a szürke szemeit. – Mit mondtál? – Azt mondtam, nem – ismételtem meg, de már bizonytalanabb hangon. – Tiéd az egész nyár – feleli hidegen, tudomást sem véve a visszautasításomról. – Tombold ki magad, járj partikra, találkozz a barátaiddal, de azután elvárom, hogy megállapodj, és elkezdd ezt a munkát. A nyelvembe haraptam. Most július közepe van. Ki tudja, hol leszek szeptemberre? Egyelőre nem látok messzebbre a hétvégénél. – És vágasd le a hajad – folytatta. – Stacey majd szerez neked egy időpontot holnap reggelre. – Stacey az apám egyik asszisztense. Legyőzötten hunytam be a szememet. Néhány éve még vitatkoztam volna. Néhány hete kinevettem volna. De most hagytam, hogy leperegjenek rólam a megjegyzései. Csak azt akarom, hogy ne érezzék semmit egy darabig. Néhány pillanattal később kinyitottam a szemem, és folytattam az evést. Még mindig nem hallgattam meg az üzeneteket a mobilomon. Tudom, hogy van néhány, mert láttam az emlékeztetőt a képernyőn, mielőtt lemerült volna a telefonom. Azóta az ágyam melletti kisasztalon tartom, onnan figyel minden alkalommal, mikor aludni megyek vagy felébredek. És ez nem csak reggel és este fordul elő, sokat sziesztázok mostanában napközben is. Bármi megteszi, csak múljon az idő. Talán igaza van az apámnak. Talán szükségem lenne egy munkára. Nem Martinnál, ennyire nem vagyok elkeseredett, de valamerre. Talán még egy kávézóban is jó lenne? Ettől még én is elmosolyodok, és megrázom a fejem a gondolatra. Mintha apám belemenne ilyesmibe.

– Daisy. Megfordulok, és anyámat látom a nappali ajtajában állni. – Ó, nagyon jól néz ki – mondja az irányomba bólintva. – Micsoda? – A hajad – feleli. Ma reggel elmentem a fodrászhoz, ahogy megállapodtunk. Egy egész picikét vágattam belőle, és most összefogva viselem, mint ahogy a nyár hátralevő részében is valószínűleg így fogom. Az apámnak soha nem fog feltűnni a dolog. – Ja, értem. Köszönöm – teszem hozzá udvariasságból. – Jól érezted magad tegnap este? – kérdezi. – Igen, jó volt. Vacsora után elmentem moziba Lisával. Lehet, hogy nem kedvelem különösebben azokat a lányokat, de az igényem a figyelmem elvonására felülírja a morális kötelességemet, hogy elküldjem őket a francba. Hogy hiányzik Holly… Oké, ez az. Felhívom. Időről időre eszembe jutott az elmúlt néhány héten, de nem éreztem képesnek magam arra, hogy beszéljek vele, egészen mostanáig. Olyan hirtelen kelek fel az ablakpárkányról, hogy az anyám teljesen megdöbben. – Hová mész? – A hálószobámba. – De nem megint aludni, ugye? – Miért? – csattanok fel. – Van valami kifogásod ellene? Nem válaszol, így hát sértetten kiviharzok a szobából, és egész addig megyek, hogy becsapom a hálószobám ajtaját, mint egy durcás gyerek. Lehet, hogy már huszonhat vagyok, de az halál biztos, hogy most éppen nem úgy érzem magam. Felkapom a telefonom az asztalról, és keresni kezdem a töltőt, hogy bedughassam. Hova a pokolba tehették el a cselédek? Végül a szekrényem legfelső fiókjában találom meg, szépen összehajtogatva és egy zsinórral összefogva. Kirángatom, majd keresek hozzá egy amerikai adaptert, bedugom, bekapcsolom a telefont, és várok, hogy a kijelzője életre keljen. Meg is volnánk. Hangposta… Önnek kilenc új üzenete van… Lejátszás. – Szia Daisy, én vagyok, Holly. Csak szerettem volna tudni, hogy épségben hazaértél-e. Majd hívj… – Szia Daisy, én vagyok, Holly. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Majd hívj… – Szia Daisy, én vagyok, Holly. Tudom, hogy biztosan nagyon lefoglal a visszailleszkedés a New Yorki életbe, de tényleg nagyon szeretnék beszélni veled, és megtudni, hogy vagy. Hiányzol. Hívj vissza… – Daisy, szia megint, én vagyok, Holly. Ott vagy? Remélem, jó számot hívok. Nem, biztosan ez a jó szám, mert ezen hívtalak akkor is, amikor még itt voltál. Ó, össze-vissza beszélek. Csak hívj, amikor tudsz. – Daisy? Holly vagyok. Megnézed néha a telefonod? Kérlek, hívj. – Szia, megint én vagyok. Jó volna tudni, hogy merre jársz, és mit csinálsz… Ás így tovább. Bűntudat mardos belülről, ahogy hallgatom a hangját. Fel kellett volna hívnom már korábban. Majd most jóváteszem. Cazzo, mennyi idő van most Angliában? Tíz óra. Túl késő? Nem… Csörög, csörög, csörög… A francba, valószínűleg túl késő. Csörög, csörög, csörög… Letegyem? Csörög, csörög, csörög… Most már valószínűleg úgyis felébresztettem. Ha most teszem le, tényleg nyűgös lesz. Csörög…

Van ezen a telefonon hangposta egyáltalán, vagy mi van? – Halló? – A csudába, álmos a hangja. – Holly? Ne haragudj, felébresztettelek? – Daisy? Daisy! – élénkül fel rögtön. – Felhívtál! Végre! Megkaptad az üzeneteimet? – Csak most… – Vagy húszszor hívtalak! – Valójában kilencszer. – Ha nem számoljuk bele, amikor letettem… – Ó, sajnálom. – És mi történt veled mostanában? Hogy vagy? – Tudod… megvagyok… – Nem tudom. Mondj el mindent! Mit csináltál eddig? Hogy érzed magad? – Hát, csak igyekszem elfoglalni magam, régi barátokkal találkozgatok, ilyesmik. És vásárolok! Sokat vásárolok. – De izgi! Ó, és nálatok gyakorlatilag minden sarkon van Banana Republic, ugye? Jaj, de irigyellek! – Hmm, igen. – Bár nem jártam bennük. Mindenem márkás, és még márkásabb. De ezt nem mondom el neki. – És mi újság veled? Hogy vagy? – Jól, jól… – Még mindig Simonnal kefélsz? Nem, nem teszem fel ezt a kérdést. – Hé, mit szeretnél, mi legyen a cuccoddal? – kérdezi. – Soha nem hagytad meg nekem a címed, de most elküldjem neked? – Hát, igazándiból, Holly, volna elég hely neki a lakásodban egy időre? – Persze, igen, természetesen. – Tulajdonképpen egyszerűen odaadhatnál mindent a rászorulóknak. – Ne légy nevetséges! – mondja gunyorosan. – Nem ajándékozhatom el az összes cuccod! – Nem mondom el neki, hogy van nekem itt több mint elég „cuccom”. – Szóval, mi történt azóta? – kérdezem. – Hát, ezen a hétvégén Németországba megyünk, és Pierre, a tesztpilóta átvette Will helyét… – Nem akarok erről hallani – szakítom félbe nyersen, és hirtelen szédülni kezdek. – Ó. – Sajnálom. Csak… nem megy. – Rendben – mondja együttérzően. – Hogy van Pete és Dan? – kérdezem. – Hát, tudod, megvannak – feleli. – És Luis… – Luisról sem akarok hallani – szakítom félbe kemény hangon. – Ó, rendben, értem. Csönd. – Felébresztettelek? – váltok témát. – Ööö… nem, csak szunyókáltam, tudod. – Van valaki veled? – Mi? – kérdezi riadtan. – Nem, nem, egyedül vagyok, csak Holly barátnőd egymagában. Oké. Tehát ott van vele Simon. – Hát, akkor azt hiszem jobb lesz, ha hagylak pihenni. – Rendben. Jó volt hallani a hangodat. Annyira hiányoztál. Meleg árad szét a belsőmben. – Te is hiányzol nekem. – De amint lerakom, ismét eltölt a hidegség. A július augusztusba fordul, és New York fullasztóan meleggé válik. Amennyire az unalom engedi, a légkondicionált lakásban maradok, az idő fennmaradó részében pedig vásárolgatok és moziba járok.

Tegnap az egész délutánt a Guggeinheim Múzeumban töltöttem, csak ültem a festmények előtt, és próbáltam belefeledkezni az absztrakt színvilágba. Holly felhív még néhányszor – legtöbbször nem sikerül elérnie, és csak ritkán hívom vissza, de nemsokára beszélek majd vele. Még mindig haragszom, hogy nem osztja meg velem a titkát, úgy, ahogy én megosztottam vele az enyémet. Hát jó, nem mondtam el neki mindent. És semmit sem tud az életemről Amerikában, vagy Johnnyról, de nem ez a lényeg. Vagy igen? Nem, egyértelműen nem ugyanaz. Mindegy… Egyik nap, valamikor augusztus elején, a csatornák között kapcsolgatok, és kis híján leesek a kanapéról, mikor egy interjúra bukkanok Luissal. Külföldi csatorna, úgyhogy nem igazán értem, hogy mit mondanak, de Luis megviseltnek tűnik. Azonnal igyekszem annak a számlájára írni, hogy elveszíthette az előző versenyt, de szívem mélyén tudom, hogy nem ez az igazság. Órákon keresztül rágódok rajta, míg végül felhívom Hollyt. – Szia! – Boldognak tűnik, hogy hall felőlem. – Hogy vagy? – Jól vagyok – felelem. – Most láttam Luist a tévében. – Tényleg? – Igen. Eléggé nyúzottnak tűnt. Minden rendben van vele? – Azt hittem, nem akarsz Luis felől hallani. – Nem felelek, hát folytatja. – Hogy őszinte legyek, nincs túl jól mostanában. – Mi történt? Nem sikerül nyernie, vagy ilyesmi? – kérdezem gúnyos rosszindulattal. – Nem erről van szó – javít ki gyorsan Holly. – Daisy, Luis feladta az utolsó versenyt. – Feladta? Hogy érted ezt? – kérdezem értetlenkedve. – Ez Magyarországon történt? A Magyar Nagydíj követi a németet. – Igen – feleli. – Mi történt? – Hát, mondott egy nagy beszédet arról, hogy meg fogja nyerni a versenyt Will kedvéért. – Azt lefogadom – vetem közbe gonoszkodva. Holly folytatja. – De egyszerűen nem volt képes összeszedni magát. Teljesen kész van, Daisy. Kikészült Will halálától. Magát okolja. – Átkozottul igaza is van! – tör ki belőlem. – Az ő hibája volt! – Daisy, ez nem igaz – mondja Holly higgadtan. – A FIA – ez a Forma–1 kormányzó szerve – kivizsgálta az ügyet. – Tudomásukra jutott az is, hogy Luis szemét alaknak nevezte Willt a verseny előtt? Nem! – esélyt sem adok Hollynak a válaszra. – A büdös életbe, hogy nem tudják. Mi történt Németországban? – Majdnem ugyanolyan rossz volt – meséli Holly. – Hatodik lett a kvalifikáción… – Ezt azért nem hívnám rossznak – vetem közbe. – De rosszul kezdett, és aztán folyamatosan előzték meg a mezőny végéről indulók. Végül a tizenharmadik helyen végzett. – Vérzik érte a szívem. Fogadok, Simon nem volt túl boldog. – Simon megérti – feleli Holly. – És még mindig ő vezeti a bajnokságot? – Nem. Visszacsúszott a harmadik helyre. – Nehéz az élet. – Daisy, ne légy annyira kemény vele… – Miért ne? Megölte Willt! Megölte őt! – Úgy érzem, mintha szét akarna robbanni a fejem a feszültségtől, és megállíthatatlanul zokogni kezdek. – Daisy, Daisy, sajnálom… – próbál vigasztalni Holly a háttérben, de nem lehet rajtam segíteni. Egyszerűen muszáj sírnom.

Ó istenem, vissza szeretném kapni őt. Bármit megadnék, hogy visszakapjam. – Miért kellett meghalnia? – kérdezem zokogva. – Hiányzik nekem, Holly, annyira hiányzik. – Ó, Daisy… Idővel megnyugszom, és veszek néhány mély lélegzetet, miközben egyikünk sem szól. – Rendben vagy? – kérdezi Holly. Még egy mélyet lélegzek, és azt felelem, hogy igen. És ekkor eszembe jut a tévéinterjú. – Különben mit keresett Luis a tévében? Valami nagy beszédet emlegettél. – Így van. Biztos vagy benne, hogy akarod ezt most hallani? – kérdezi óvatosan. – Igen, mondd csak. Ígérem, nem fogok megint kiborulni. – Hát, izé, a temetés után a sajtó nekiment Luisnak. Nagyon keményen bírálták érte, hogy tovább folytatta és megnyerte a versenyt, miután a csapattársa olyan borzalmas balesetet szenvedett. Simon attól tart, hogy valaki a csapatból kiszivárogtatta, hogy Luis magát okolja Will haláláért, mert hirtelen a bulvárlapok felkapták a sztorit, és folyamatosan azzal foglalkoztak. Ahelyett, hogy sajnálták volna Luist, egyre vérszomjasabbak lettek. Sikerült interjút készíteniük Will apjával, aki keményen elítélte Luist, amiért nyert Silverstone-ban. – Laura beszélt a sajtóval? – Nem. – Ó. Folytasd. – Még csak nem is haragudhatok rá. – Na, mindegy, szóval Luis borzasztóan teljesített Németországban, visszautasította, hogy ő maga bármilyen interjút adjon, és úgy tűnt, a harag lassan lecsillapodik. És akkor, a magyarországi verseny előtt az egyik riporter egy gyöngébb pillanatában kaphatta el Luist, mert a rajtvonalon egyszerűen összeomlott. – Hogy érted, hogy összeomlott? – szólok közbe. – Sírni kezdett – magyarázza Holly. – Könnyekben tört ki, ahogy beszállt az autójába. Nem tudok megszólalni a döbbenettől. Ezt nem tudom elképzelni Luisról. Holly folytatja. – Azt mondta a riporternek, hogy meg fogja nyerni a versenyt Will kedvéért. – De nem tette. – Nem, tíz kör után kiállt. – Valami baj volt az autójával? Vagy annyira rosszul ment? – kérdezem értetlenül. – Nem. Ellenkezőleg, nagyon is jól indult. Nagyon hátulról, a tizenegyedik helyről rajtolt, de már a rajtnál megelőzött négy embert, és egyre előrébb került a versenyben, amikor hirtelen egyszerűen csak úgy tűnt, hogy lelassít. Heten is megelőzték, mielőtt kiállt a garázsba, és kiszállt az autójából. Simon teljesen kiakadt. Érdeklődve hallgatom Holly beszámolóját. – Na, mindegy, amit láttál, az az interjú volt valószínűleg az egyetlen, amit a verseny után adott, mert képtelen volt összeszedni magát. Azóta nem járt a csapat központjában, és azt hiszem, teljesen kész van. Nem tudom, mit fog tenni Simon. – Hogy érted, hogy nem tudod, mit fog tenni Simon? – Luissal. Nem engedheti vezetni, mikor ennyire egyértelműen hatással van rá Will halála. – Nem engedheti vezetni? Mi, ki fogja rúgni? – Lehet, hogy nem lesz más választása. – Dehogy nincsen más választása! Egész eddig Luis vezette a bajnokságot. Miért kellene Simonnak kirúgnia csak azért, mert volt néhány nehéz versenye? A csapattársa halott! – érzem, ahogy a zokogás lassan megint a hatalmába kerít. – Hé, hé – csitít Holly. – Azt hittem, hogy örülni fogsz a hírnek. – Nem, nem örülök – mondom neki. Igazság szerint aggódom Luisért. Ezt nem érdemli meg. Tényleg őt hibáztatom Will haláláért? Tényleg? – Mikor lesz a következő verseny? – kérdezem. – Néhány hét múlva, az Európai Nagydíj.

– Hát, kívánj neki szerencsét a nevemben. – Tényleg? – Igen… – Daisy… – kezdi Holly bizonytalanul. – Tényleg Amerikában maradsz? – Nem tudom – felelem. – Miért nem jössz vissza? Itt még mindig vár rád a munkád. Mindenkinek hiányzol. Rövid szünet után válaszolok. – Nekem is mindannyian hiányoztok. – Időben visszajöhetnél a következő versenyre. Költözz hozzám. Egyáltalán nem is kellene új lakást keresned. Egy pillanatra elképzelem magam munka közben, ahogy a felszolgálópult mögött állok, feltálalom a zsíros szalonnát, és akkor beugrik Will képe, amint kéri, hogy egy szót válthassunk, és annyira hirtelen szorul össze a torkom, hogy levegőért kapkodok. Nyüszíteni kezdek. Holly teljesen megdöbben. – Daisy, kérlek, hagyd abba a sírást! – Nem tudom… nem tudom… nem tudom… – nyögöm ki nagy nehezen. – Rendben, értem – csitítgat – még túl korai. – Képtelen vagyok elviselni! – Megígértem neki, hogy nem omlok össze megint, de hiába minden, átszakadt a gát. – Nem tudom elhinni, hogy halott. – És ezzel kész vagyok megint, Holly hosszú ideig nem hall mást, csak a zokogásomat. Végül megnyugszom. – Mennem kell – mondom mogorván. – Annyira sajnálom, Daisy – mondja rekedtes hangon, mintha ő is sírt volna. – Semmi baj – suttogom, és lerakom a telefont. Néhány pillanattal később kopogtatnak a hálószobám ajtaján. Nem felelek, az ajtó lassan kinyílik, és ahogy felnézek, anyámat látom ott állni. – Daisy? Jól vagy? – Nem, nem, nem, nem vagyok – rázom a fejemet, és kétségbeesetten bámulok a szőnyegre. – Mi a baj? – kérdezi halkan. – Csak hagyjál békén – mondom neki, és hasra vetem magam az ágyon. – Menj! – kiabálom dühösen, mikor nem mozdul. Néhány pillanat múlva hallom, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és én ismét egyedül vagyok.

Huszonegyedik fejezet – Komolyan gondolkodik rajta. Hollyval beszélek telefonon. Egy héttel vagyunk az Európai Nagydíj után, és épp most mondta nekem, hogy Simon azon gondolkodik, átadja Luis helyét egy másik pilótának. Rossz lett az időmérő eredménye, majd egy ostoba hiba következtében beleütközött Naoki Takahashi autójába. – Nem tudom elhinni, hogy képes lenne ezt tenni Luissal – mondom felháborodva. – Simon üzletember, Daisy, azt kell tennie, ami jó a csapatnak – érvel Holly. – Igen, de jó ez a csapatnak? Szeretné a csapat, ha lecserélné Luist? – Hát… – mondja bizonytalanul – gondolom, nem. – Pontosan! Mindannyian szeretik Luist! Nem tudnák elviselni, hogy elveszítsenek még egy pilótát! – A szemem megtelik könnyel, de gyorsan letörlöm. Az utolsó beszélgetésünk után Hollyval böngésztem egy kicsit az interneten, hogy lássam, felröppent-e valami hír Simon Luissal kapcsolatos szándékáról. Rábukkantam egy fotóra, amelyen minden pilóta szerepel a németországi verseny előtt. Egymás vállát átkarolva állnak, egy perces csöndet tartva Will emlékére. Több pilóta – Kit Bryson, Nils Broden, Antonio Aranda – szemében is könnyek csillognak, de Luis volt az egyetlen, aki lehajtotta a fejét, nem volt képes a kamerába nézni. Fogalmam sincs, hogyan képes egyáltalán versenyezni… Ez a legkeményebb ebben – vagy bármely más – sportban: tovább csinálni, mikor elveszítettél valakit a tieid közül. – Mondtad neki, mit üzentem? – kérdezem Hollyt. – Kinek? Luisnak?– kérdez vissza. – Igen. – Mit is mondtál? – kérdezi bűnbánóan. – Ezek szerint nem mondtad. – Ne haragudj, elfelejtettem. – Semmi baj. De átadnád neki a jókívánságaimat? – Persze, hogy átadom – mondja meleg hangon. Néhány nap múlva újra felhívom. – Beszéltél Luissal? – kérdezem. – Arról, hogy a legjobbakat kívánod neki? – kérdez vissza. – Igen – mosolygok. – Nem, még nem állt módomban. – Ó. – Azóta nem láttam a központban – magyarázza. – Miért nem hívod fel? – Ó nem, nem tudnám megtenni – hárítom el. – Miért nem? – Egyszerűen csak nem tudnám. – Hát, majd megmondom neki, hogy gondolsz rá. – Ezek szerint még nem rúgták ki? – kérdezem. – Nem. Legalábbis egyelőre – feleli sokat sejtetően. – Belgium a következő állomás, ugye? – Igen. A jövő héten. – Csönd. – Gondolkodtál azóta róla, hogy visszajössz-e?

– Nem – felelem. – Tényleg nagyon hiányzol nekem – mondja nekem sokadszorra. – Te is nekem. – Frederick épp mostanában kérdezősködött utánad. Azt mondta, visszakaphatod a munkádat, amikor csak akarod. Simon ugyanezt mondta. – Tényleg? Nem vettek fel senkit a helyemre? – Frederick és Ingrid londoni csapatából jöttek néhányan besegíteni, de senki állandó. Én gondoskodok Simonról és a fiúkról, mióta elmentél, de szívesen átadom a helyem. – Nem lenne rá semmi szükség. – Nem? – Nem. Nem akarnék a pilóták közelében dolgozni, ha… – elhal a hangom. Nem akarom kimondani: ha Will nincs ott. – Értem – mondja, majd könyörgő hangon hozzáteszi – Ó, kérlek, gyere vissza, Daisy! Egy pillanatra behunyom a szemem, a fülemhez szorítom a telefont, és úgy hallgatom a hangját. Annyira hiányzik. Valahogy nem ugyanaz itt lenni. Korábban sem voltam boldog New Yorkban, és most, hogy már tudom, mit jelent boldognak lenni, úgy érzem, hogy soha többé nem is leszek boldog. Nem tudom, hogy van-e így ennek bármi értelme, de így tudom a legjobban leírni, amit érzek. – Azt hiszem, túl korai – mondom, és ezúttal az eszem, és nem az érzelmeim diktálják a választ. – Tényleg? – kérdezi. – Igen. Ezen az estén apám velünk vacsorázik – nem sűrűn fordult elő, mióta itt vagyok. Tulajdonképpen legtöbbször vagy elmegyek valahova enni, vagy egyáltalán nem eszek, mert nem tudom elviselni, ahogy csöndben ülünk az anyámmal az étkezőasztalnál. Apám megint előveszi a munkába állás témáját Martin cégénél. – Azt javasolta, hogy szeptember 9-én kezdj – mondja nekem apám. Addig már alig egy hét van csak. – Mondtam neked korábban, hogy nem érdekel az állás – í eleiem barátságtalanul. Felhúzott szemöldökkel néz rám. Elkapom a tekintetem. Soha nem bírom sokáig a pillantását. – Csak elméletileg, mi az, amivel foglalkozni szeretnél? Mert nem ülhetsz örökké a hálószobádban. – Ha nem akarod, hogy itt legyek, elmegyek. Egy darabig nem mond semmit, de amikor megszólal, gúny fűszerezi a hangját. – És hova fogsz menni egész pontosan? – Nem tudom. Angliába. Olaszországba! – Olaszországba? – kiabál. – Olaszországba? – Igen! Nonnával fogok lakni! – kapaszkodók bele hevesen az ötletbe. – Ha! – nevet fel élesen. – Abban az odúban? Nem lennél képes elviselni. – Honnan veszed, mit tudok, és mit nem tudok elviselni? – kérdezek rá. – Elmondanám neked, hogy az elmúlt években sem éltem túl fényűzően. – Na persze – mondja elhúzott szájjal. – Hát nem! És nagyon is szeretnék Nonnánál lakni. Voltál valaha is a házában? Varázslatos! – Varázslatos? Ne légy nevetséges! Az egy omladozó romhalmaz. Csak az ég tudja, miért van még mindig ott a nagyanyád. Csak az ég tudja, hogy miért van még egyáltalán itt a földön, ha már erről van szó. – Stellan! Megpördülök, és anyám felháborodott arcát látom. Anyám szinte soha nem emeli fel a hangját. A szék csikorgását hallván a fapadlón, visszafordulok apám felé. – Ebből elég volt – dobja le a szalvétáját az ételbe, és nézem, ahogy a fehér vászonanyagot átitatja a szósz. – Te – mutat rám – munkába állsz Martinnál szeptember 9-én. Ha mégsem, többé nem kapsz tőlem egyetlen centet sem. Soha! – és ezzel kivonul a helyiségből.

Csikorgó fogakkal ülök, a szívem hevesen ver. Egyedül az apám képes elérni, hogy ilyen állapotba kerüljek. Utálom őt. Utálom. Felállók, ezúttal az én székem csikorog a padlón. – Daisy, ülj le! – mondja az anyám. A hangja keményebb, mint amilyennek valaha is hallottam, és ettől mozdulatlanná merevedek. – A szobámba megyek – mondom, nem sok meggyőződéssel. – Fejezd be a vacsorád – veszi fel a kését és villáját. De én hirtelen megint dühös vagyok, forr a vérem, és nem tud olyat mondani, amivel visszatarthatna. – Nem – felelem, és ezzel kiviharzok az étkezőből. Nem fogok Martinnal dolgozni! Visszamehetnék Angliába, és Hollynál lakhatnék… Egyre vonzóbbnak tűnik ez a megoldás. Vagy mehetnék Nonnához. Társaságot nyújthatnék neki. Hogy merészeli az apám azt mondani, hogy egy odúban lakik? És miért lakik Nonna egy házban, ami lassan a fejére omlik, miközben az apámnak annyi a pénze, mint a pelyva? Megtorpanok, hátraarcot veszek, és visszarohanok az étkezőbe. Az anyám épp ekkor kel fel az asztaltól. – Hogy a pokolba lehet, hogy Nonna ilyen körülmények között lakik a hegyekben? – kérdezem. – A víz átfolyik a falakon, mikor esik az eső, és nem engedheti meg magának, hogy megcsináltassa. Ez undorító! A lánya vagy! Hogy teheted ezt? Az anyám nyugodtan néz rám, és visszaül a helyére. – Válaszolj nekem! – visítom. Olaszul válaszol, amivel teljesen meglep – anyám soha nem beszél velem olaszul, de most mégis, és keményen kell koncentrálnom, hogy ne billentsen ki az egyensúlyomból. – Egy fillért sem hajlandó elfogadni – mondja az anyám. Tétovázok, mielőtt megszólalnék, szintén olaszul. – Tőlem sem, de te a lánya vagy. Tudnia kell, hogy felvet a pénz. – De az nem az én pénzem, Daisy. – A nagy fenéket nem. Ügy értem, tudom, hogy az apám az, aki dolgozni megy, de te mellette maradtál. Te is ugyanúgy megdolgoztál érte! – Igen, de az anyám ezt nem így látja. – Még akkor is, kit érdekel? Miért nem hagyja, hogy segíts neki? Vagy az apám miatt van? Ő nem hagyja, hogy segíts neki? – A szemem előtt vörösen izzó foltok táncolnak. – Erről van szó? – Düh bugyog fel bennem, de az anyám nem hagyja kitörni. – Nem erről van szó – mondja nyugodtan a kezét felemelve. – Nem akarja, hogy bármi köze legyen az apádhoz – az én férjemhez. Inkább él nyomorban, mint hogy elfogadja az ő segítségét. – De ez őrület. Csak idő kérdése, hogy rádőljön a fal! Anyám döbbenten néz rám. – Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet. – Hát tudnod kellett volna! Miért nem tudod? Mi a fenéért nem mész el soha meglátogatni őt? – Fogalmam sincs, miért nem jutott eszembe eddig feltenni ezeket a kérdéseket. – Elmentél egyáltalán Nonno temetésére? – Persze, hogy elmentem a temetésére! – csattan fel. – Igen? Mikor? Nem emlékszem rá. – Nyaralni voltál a barátaiddal a Hamptonsban. – De nem tudtam róla, hogy te mész. Miért nem kérdezted, hogy veled megyek-e? Tudnod kellett, hogy elmentem volna. – Igen, én… – Mi? Miért?

Habozni látszik. Nehezen bukkannak elő belőle a szavak. – Nekem… egyedül kellett… mennem… – De miért? Nem értem! – Ó, Daisy! – sóhajt fel. Értetlenül nézek rá. Soha nem láttam még ilyennek azelőtt, máskor mindig olyan összeszedett, kiegyensúlyozott. – Mondd meg nekem! – emelem fel a hangom. Tekintete fájdalmat tükröz, mikor rám néz. Majd ismét elfordítja a tekintetét, és a válasza határozott. – Csak szerettem volna egy kis időt tölteni az anyámmal, és vele foglalkozni, anélkül, hogy érted kelljen aggódnom. Rendben? Megrázom a fejem. – Nem. Nem erről van szó. Valami más van a dolog mögött. Mi az, amit nem akarsz elmondani nekem? – Ennyi elég most – áll fel, és kimegy az étkezőből. – Nem, nem elég! – megyek utána a konyhába. – Mondd meg, mi folyik itt! – Candida a mosogatónál áll. Óvatos pillantást vet felénk, majd kimegy a konyhából. Valószínűleg megdöbbentette, hogy idegen nyelven hall minket beszélni. Valószínűleg egyáltalán nem tudott az olasz örökségünkről. Anyám hátat fordít nekem, a fal felé néz. – Hé! – kiáltok rá. Odamegyek hozzá, és megfordítom. Könnyek vannak a szemében, és… valami más… Ijedtség? – Miről van szó? Meg kell mondanod nekem. Nem teheted meg, hogy nem. – Rendben – mondja. – Rendben? – lépek hátra meglepetésemben. – Igen, menjünk el sétálni. – Sétálni? Egyedül? – Igen, egyedül. – Ilyenkor? – Este kilenc óra is elmúlt. – Kísérő nélkül? – Igen. Meg vagyok döbbenve – ez egyáltalán nem jellemező az anyámra –, de nem ellenkezem. Nem szólalunk meg a liftben, míg leérünk az előcsarnokba, és csöndben indulunk el az utcán is. Csak amikor befordulunk a sarkon, és már nem látni minket a feltornyosodó háztömbünkből, akkor kezd anyám beszélni. – Egyszer elhagytam az apádat. Meglepve fordulok felé. Ő maga elé mered a semmibe, mintha csak elveszett volna a gondolataiban. – Mikor? – kérdezem. – Még mielőtt megszülettél volna. – Mikor még Angliában laktatok? – Igen, bár én visszamentem Olaszországba. – Hogy Nonnával lakjál? – Igen, és a nagyapáddal. Szívesen visszafogadtak. Soha nem akarták, hogy hozzá menjek feleségül. Azt mondták, hogy rossz a vére. Tudom, mire gondoltak. – Miért mentél hozzá? Felsóhajt. – Azt hittem, szeretem őt. De az hiszem, csak azt szerettem, amilyennek elképzeltem. Egyetemre jártam Angliában, ösztöndíjjal. – Nem is tudtam, hogy egyetemre jártál. – Belém villan, hogy tulajdonképpen nem tudok túl sok mindent az anyámról. – Milyen szakra jártál? – Angol – legyint egy kissé türelmetlenül. Igaza van, ez nem tartozik a tárgyhoz. Folytatja: – Volt egy barátnőm, egy gazdag családból származó, jóindulatú lány, aki megszánta ezt a szegény leányt a hegyekből. Egy este elrángatott az apja zártkörű klubjába, miután nagyon elegánsan kiöltöztünk – én persze

kölcsönkapott ruhákba. Ültünk a magas bárszékeken, és koktélospohárból martinit iszogattunk. – Az anyámra pillantok, és látom, hogy sóvárogva mosolyog, ahogy visszaemlékszik. – Besétált az apád. Annyira jóképű volt és jól öltözött. Felkeltettem… a kíváncsiságát, azt hiszem, így mondhatnánk. Elhívott egy randevúra. Ez hízelgett nekem. Igent mondtam. – És mi történt ezután?– sürgetem. Teljesen lenyűgöz a története. – Mi… elragadtattuk magunkat – mondja nagy nehezen. – Hogy érted ezt? Vesz egy mély lélegzetet. – Lefeküdtél vele? – kérdezem. – Éles pillantást vet rám. Mi soha sem beszélünk intim dolgokról. Soha nem volt olyan a kapcsolatom vele. – Az első randin? – Nem válaszol, de hirtelen minden megvilágosodik. – És terhes lettél velem – mondom lehangoltan. Szóval én vagyok az oka, hogy egy boldogtalan házasságban kötött ki. De a következő szavai teljesen megdöbbentenek. – Nem veled – mondja. Megállok a járdán, és csak bámulok rá, képtelen vagyok továbbmenni. – Akkor kivel? – kérdezem, és attól félek, hogy a torkomon akadnak a szavak. – Talán nem ez a legmegfelelőbb hely – mutat körbe az utcán maga körül, a járdára, egy közeli olcsó olasz étterem napernyőjére. – Nem hagyhatod most abba – figyelmeztetem, miközben elfog a rosszullét. – Mondd meg, kivel. – Huszonkét hetesen elvetéltem. Öt és fél hónap – magyarázza, mikor látja rajtam, hogy fejben próbálok utána számolni. – Fiú volt – mondja szomorúan. – Majdnem lett egy bátyám? – kérdezem. Bólint. – Addigra már összeházasodtatok az apámmal? – Igen. Mindössze egy hónappal azelőtt. Még nem látszott rajtam semmi. Az apád teljesen kétségbeesett. Mindig szeretett volna egy fiút. – Bocsánatkérően pillant rám, és ebben a pillanatban felrémlik valami, amit az apám mondott nekem, mikor még csak öt vagy hat éves lehettem. Az lett volna a legkevesebb, hogy fiú legyél. – Nem próbálkoztatok utánam, hogy legyen másik gyereketek? Elfordul, az utcát nézi. – De igen. Mindegyiket elveszítettem. – Mindet? – nézek rá rémülten. – Összesen hatot, de mindegyiket az első trimeszterben. Soha nem tudtam meg a többiek nemét. – És mi történt velem? Hogyhogy velem nem vetéltél el? – Ez egy őrült kérdés, és nem is igazán feltételezem, hogy tudja a választ, úgyhogy meghökkenek, mikor hirtelen idegesnek tűnik. – Anya? – Menjünk tovább. – Utánasietek a járdán, és várom, hogy folytassa. Egy idő múlva úgy is tesz. – Úgy éreztem, hogy az apád gyűlöl engem. Összezavarodva nézek rá, és ő folytatja. – Elveszítettem a fiát. – Nem a te hibád volt! – De ő nem így látta. Azt akarta, hogy próbáljuk meg újra. Közvetlenül utána. De megint elvetéltem. Ezek után egy ideig nem sikerült teherbe esnem, és ő keserű lett és sértődött. – De te hogy bírtad ez az egészet? Biztos, hogy téged is nagyon megviselt. – Igen – feleli egyszerűen. – Jobban megviselt, mint valaha is szavakba tudnám önteni. És ezzel a gyűlölettel élni… Túl sok volt. – Szóval elhagytad? – Igen. – És azt mondod, ez azelőtt volt, hogy én megszülettem volna? – levegőért kapkodok, olyan gyorsan megyünk.

– Körülbelül tíz hónappal azelőtt, igen. – Ó. Akkor hát nem sok időre hagytad el? Megrázza a fejét. Az arcán fájdalom tükröződik. – Mi az? A lámpák fényénél látom, hogy a szemei könnyben úsznak. Hirtelen megtorpanok, ahogy belém hasít a felismerés. Ő is megáll, és szembefordul velem. – Nem ő az apám, ugye? Nem válaszol, nem bólint, vagy rázza meg a fejét. Állhatatosan néz az én szemembe, miközben megállni látszik az idő. – Nem tudom – feleli. – Nem tudod? – kérdezem remegő hangon. – Nem tudom – erősíti meg. – Hogy lehet, hogy nem tudod? – érzem, hogy erőt vesz rajtam a hisztéria. – Ki volt az? Kivel bújtál ágyba? – Az utolsó szavaim keserűek. – Gyerekkori szerelmem volt. – Jaj, ne! – kiáltok fel, túlságosan is ismerős nekem ez a fogalom. Félénken néz rám, de a haragom nem olyan erős, mint az igazság utáni vágyam. Nehezen lélegzem, és várom, hogy folytassa. – Együtt jártunk. Akkor szakítottunk, mikor Angliába mentem. Haragudott, amiért otthagyom, és azt mondta, hogy nem hajlandó rám várni. Sok mindent hagytunk befejezetlenül. – Szóval visszatértél Olaszországba, és lefeküdtél vele, miközben még mindig az apám felesége voltál? Nem válaszol. – Folytasd – nógatom. – Mi történt ez után? Visszarohantál Angliába? Megrázza a fejét. – Ő jött el értem. – Ki? Az apám? – Igen. Jóvá akarta tenni a dolgokat. Vissza akart kapni. – És mi lett a szegény… hogyishívjákkal? Megvonja a vállát. – Házas voltam. Úgy éreztem, az a kötelességem, hogy visszamenjek a férjemmel Angliába. – Cseszd meg a kötelességed! – kiabálom. – Miért nem azt tetted, amit a szíved diktált? – Annyira össze vagyok zavarodva. Megosztottnak érzem magam, egyik pillanatban anyám mellett, másikban ellene. Nem tudom, mit gondoljak. – Kétfelé szakadt a szívem, Daisy. És amikor kiderült, hogy megint terhes vagyok, szinte vártam, hogy ismét elveszítem majd a babát. De nem így történt. – Nem, helyette megszülettem én. És fogadok, hogy „apuci” odavolt az örömtől az ő kislánya láttán – mondom gúnyosan. – Valóban örült neked – mondja nekem. – De még mindig szeretett volna egy fiút. – Igen. – És te sohasem adtál neki. – Nem. – Tud a másik pasiról? – kérdezem letörten. – Andreának hívták. Mélyet lélegzek, ahogy meghallom a nevét a férfinak, aki talán az apám. – Nem – feleli az anyám. – Soha nem mondtam el neki, mi történt. – Tud… Andrea tud rólam?

Anyám megrázza a fejét. – Nem hiszem. De nem lehetek biztos benne. – Talán csináltatnom kellene egy apasági tesztet? Hogy megtudjam, ő-e az igazi apám? Talán megismerkedhetnék vele? – Már meghalt. Szavai visszhangoznak bennem. – Meghalt? – Igen, akkor tudtam meg, mikor visszamentem a nagyapád temetésére. Összetörtnek érzem magam. Hirtelen képtelen vagyok továbbmenni. – Hasonlítok rá? – kérdezem csendesen. Anyám az arcomat tanulmányozza, majd végül megrázza a fejét. – Nem. Rám hasonlítasz – mondja. Egymást nézzük, és mindkettőnk szeméből megerednek a könnyek. – Nem tudom megérteni, hogy lehet, hogy soha nem hagytad el az apámat, amikor annyira borzasztóan viselkedett veled. – Azt gondoltam, hogy azt teszem, amit kell. Hogy neked így lesz a legjobb. – Megrázom a fejem. – Nem így volt nekem a legjobb. – De hát semmink sem lett volna! – mondja elkínzott arccal. – Így sincsen semmim – mondom, és hirtelen megint dühös vagyok. – Nincs szükségem a pénzére. Sohasem arra volt szükségem. Mindössze annyit szerettem volna, hogy boldog légkörben nőjek fel, egy családban, ahol szeretnek engem. – Mi mind a ketten szeretünk téged. – Ne nevettesd ki magad. Nem szükséges hazudnod, hogy megvédj engem. Biztos vagyok benne, hogy az évek folyamán már így is hazudtál épp eleget, és én nem értékelem, vagy tisztellek érte. Nem szól semmit. – Miért nem hagyod ott most? – kérdezem egy kis idő elteltével. – Rátalálhatnál a szerelemre megint, boldog lehetnél… Állhatatosan rázza a fejét. – Nem. Most már ez az én életem. És jól vagyok így. Mindenem megvan, amire valaha is vágyhattam. – Mi? A legújabb Gucci táska és Prada cipő? – kérdezem gúnyosan. – Ez engem boldoggá tesz, Daisy. Ahogy tovább nézem őt, csalódottság önti el a lelkem, és hirtelen megértem. Anyám szereti a pénzt. Szereti a gazdagságot. Megszokta ezt az életformát. – Megszoktam ezt az életformát. – Ugyanazokat a szavakat használja, amelyek az imént az én agyamon is átsuhantak. – Nem tudnék visszamenni többet. Sem Olaszországba, sem a hegyekbe. Szeretek itt élni, New Yorkban. Csapdába ejtette a bőség, annyira tisztán látom most már. De nem fogom hagyni, hogy velem is ez történjen. Nem hagyom. Ezen az éjszakán, mikor visszamegyünk a lakásba, egyenesen a hálószobámba megyek, és Hollyt hívom. – Lakhatok nálad? – Igen – visít fel. – Ezerszer is igen! Mikor jössz vissza? – Adj néhány napot, hogy elintézzem a dolgokat. – Tudod, hogy Belgiumban vagyunk ezen a hétvégén, ugye? – Ja, igen, tényleg. Vasárnap mész vissza, ugye? – Igen. – Jöhetnék akkor… – gondolkodok hangosan. – Ha akkortájt érkeznél a Heathrow-ra, mint én, akkor együtt mehetnénk haza hozzám taxival. – Majd megszerzem az időbeosztásom, és megírom neked sms-ben.

– Szuper. – Rövid hallgatás. – Még mindig nálad vannak a cuccaim? – Persze. A lakásban vannak. Majd beteszem őket a hálószobádba. – Akkor ezek szerint nem adományoztad el jótékony célra? – kérdezem mosolyogva. – Naná, hogy nem! Mit gondolsz, ki vagyok én, Laura? Ne haragudj, rossz vicc. Nem szólok. – Daisy? – kérdezi óvatosan. – Minden rendben lesz veled? – Nem tudom, Holly. De halál biztos, hogy mindent megteszek érte.

Huszonkettedik fejezet A repülőjegyem lefoglalva, a csomagom összepakolva, és igen, ráadásul én magam pakoltam össze. Csak azt viszem magammal, amit idehoztam – az új márkás cuccokat bedobozoltam, és elküldtem Cindynek, Lisának és Donnának. Lehetnek akármilyen gazdagok, attól még mindig örülnek az ingyen ajándéknak, és több hasznukra válik, mint nekem. Az egyetlen dolog, ami hátravan, hogy megmondjam a szüleimnek, de mint általában, apám megint sokáig dolgozik. A gépem néhány óra múlva indul, úgyhogy nincs sok időm. Az egyik felem azt reméli, hogy nem ér haza időben, de három évvel ezelőtt búcsú nélkül mentem el, és most szilárdan elhatároztam, hogy erősebb leszek. Anyámat a nappaliban találom meg. Azt teszi, amit általában én szoktam, az ablakpárkányon ül, és nézi a futókat a Central Parkban. Egy darabig csak állok, nézem őt, és átfut rajtam a szeretet hulláma. Meglepve fogadom. Talán egy nap megértem mindazt, amin átment, és a döntéseket, amiket hozott, de egyelőre nehezemre esik. Ha bármi, talán a távolság segít, hogy megbocsássak neki azért, amilyen. – Elmész, ugye? – kérdezi csendesen, ahogy lassan felém fordítja a fejét, és rám néz. – Igen – felelem. Bólint. – Mikor? – Ma este. – És mihez fogsz kezdeni? – Visszamegyek dolgozni a Forma–1-csapathoz. – Elfordulok, és az ajtó irányába bámulok, miközben a kezeimmel babrálok. – Apád nem fog örülni neki – mondja. – Tudom. – Daisy… – szólal meg. – Igen? Ismét olaszul kezd beszélni. – Sajnálom. – Mit? – kérdezem, szintén olaszul. – Mindent. Hogy nem volt boldog a gyermekkorod. Vagy a felnőttkorod – teszi hozzá. – Azt kívánom, bárcsak itt maradnál. – Én is sajnálom – felelem – mert nem tudok maradni. – Tudom. És hiányozni fogsz nekem. Kérlek, ezúttal ne tűnj el annyi időre. – Nem fogok. – Habozva állok egy helyben, majd a kanapéhoz megyek, és leülök. Anyám odaül mellém. – Milyen volt? – kérdezem. – Andrea. Nem lepi meg a kérdésem. – Heves volt és szenvedélyes, de még nagyon fiatalok voltunk. Nem tudom, milyen férfivá lett. – Megházasodott? Lettek gyerekei? – Házas igen, gyerek nem. – Szóval nincsen egyetlen féltestvérem sem. – Ez nem kérdés, inkább megállapítás a részemről. – Nem tudom, hogy ő volt-e az apád – mondja az anyám. – Nem tudom, mennyire fontos a számodra, hogy kiderítsd. De az biztos, hogy Stellant megölné a dolog.

– Mármint lerombolná a hírnevét, akarod mondani. – Az ugyanaz. Nézek rá, és elgondolkozom, vajon akarom-e tudni. Mit tennék? Hogyan viselkednék? Van bármi értelme, most, hogy Andrea halott? Talán nincs. Nem tudom, hogyan alakulnak majd az érzéseim a jövőben, de felteszem, semmi szükség rá, hogy most döntsek ez ügyben. – Egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni – mondom. Könnyes szemekkel mosolyog, és a kezemért nyúl. – Hiányozni fogsz nekem, kis csillagom. Megdöbbenve nézek rá. – Nonna szokott így hívni. – Engem is így hívott, amikor gyermek voltam. Apám hangjának hallatán mindketten összerezzenünk. – Miről beszéltek? Miért használjátok ezt a nyelvet? – A küszöbön áll, és mérgesen néz ránk. Észreveszem, hogy valaki van a háta mögött, majd rájövök, hogy Martin az. Anyám rögtön ijedtnek tűnik a szavaitól, de engem elönt a bátorság. – Olaszul beszélünk. Ez a mi anyanyelvünk – mutatok anyámra és magamra. – Nem ez az anyanyelved – csattan fel –, én nem így neveltelek. – Igyekszem nyugodt maradni. Tudom, hogy csak arról van szó, hogy fenyegetve érzi magát, mert nem érti, mit beszélünk. – Üdv, Martin – váltok témát. – Szia! – mondja, és apám mellett eliszkolva bejön a nappaliba. – Már csak két nap van hátra a nagy napig. Nem tudok számodra irodát biztosítani, de egyelőre beülhetsz az enyém sarkába. Legalább lesz társaságom. – Köszönöm az ajánlatot – próbálom magamba fojtani a gúnyt, de össze kell szorítanom a fogaimat. – De mint apámnak már mondtam, kénytelen vagyok udvariasan visszautasítani. – Daisy – szakít félbe apám –, engedelmeskedned kell nekem! – Egy igazi lázadó – dörzsöli a kezeit vidáman Martin. – De én szeretem a kihívásokat. – Ebből elég – emelem fel a hangom, és felpattanok. – Nem fogok veled dolgozni, visszamegyek Angliába. – Szó sem lehet róla – mondja apám mérgesen. – Csak próbáld megállítani – szól közbe anyám, és hangjának halálos nyugalma hallatán mindannyian hátrafordulunk. – Martin, légy olyan kedves, és várj az irodában – mondja anyám. – Miért? – akarja tudni az apám. – Köszönöm – anyám éles pillantást vet Martinra, mire az gyors léptekkel elsiet. – Hogy merészelsz ilyen kínos helyzetbe hozni engem? – tör ki az apám. Anyám nem törődik vele. Felém fordul, és olaszul kérdezi: – Mikor jön érted az autó? – Úgy gondoltam, majd leintek egy taxit. – De hát az autóval kellett volna menned! – kiált fel. – Miről beszéltek? Miről beszéltek? – kapkodja a fejét apám egyikünkről a másikra. Ebben a pillanatban szinte komikusnak tűnik. – A taxi tökéletes lesz – mondom anyámnak. – Most megyek – mondom angolul az apámnak. – El kell érnem a gépemet. – Ne merészelj – mondja figyelmeztetően. – Soha nem látsz tőlem egyetlen centet sem. Ne merészelj! – Nem kérek a pénzedből – mondom, és most az egyszer nem remeg a hangom. – Saját magam akarom megkeresni. – Mivel? – vakkantja oda. – Mosogatással? Krumplihámozással? – Igen, ha arra van szükség.

– Szégyellem, hogy a lányom vagy! – Viszlát, anyám – fordulok felé. – Lekísérlek – mondja. – Azonnal gyertek vissza! – ordítja apám, ahogy mindketten kimegyünk a nappaliból. – Azonnal gyertek vissza! – Nem gondolja komolyan – mondja anyám, ahogy suhanunk lefelé a lifttel. – De igen. És nem baj, mert komolyan gondoltam, amit mondtam. Bólint. – Tudom. Ebből a szempontból pontosan olyan vagy, mint a nagyanyád. Legalább abban biztos lehetek, hogy az ő véréből származók, gondolom szomorúan. – Mit fogsz csinálni? Nagyon dühös lesz, mikor visszamész. – Az lesz, de majd megnyugszik. És Candida csodás báránysültet készített, az majd felvidítja. Milyen különös szemlélet. Esik, amikor beszállok a gépbe, és amint átszáguld a kifutón, majd fel az égbe, mindössze egy pillanatra látom New Yorkot, mielőtt eltűnne a felhők mögött. Hazudtam az anyámnak. Hosszú, hosszú időnek kell eltelnie, mielőtt ide visszatérek.

Huszonharmadik fejezet – Kérsz egy pohárral? – tart fel egy üveg vörösbort Holly. – Persze. Elvigyorodik. – De arra nem lesz szükséged – mutatok a dugóhúzóra, amit épp most vett elő az egyik fiókból. Értetlenül néz rám. – Csavaros az üveg – mondom neki. – Jé… És te ezt onnan meg tudod mondani? A konyhaasztalnál ülök, és ő néhány lépésnyire van tőlem, a pultnál. – Persze. Amikor alkoholtartalmú üvegek kinyitásáról van szó, igazi profi vagyok. – Istenem, annyira hiányoztál. – Kinyitja a palackot, kitölt két nagy pohár bort, és odahozza az asztalhoz. – Köszönöm, hogy veled lakhatok – mondom. – Nem probléma. Addig maradsz, amíg csak akarsz. Igen, tudom, hogy szeretnél megint egy saját helyet találni, de részemről nem sürgős, nincs nyomás. Nem mintha bárki más is lakna itt. Csak én, én, és megint én. Na jó, ebből elég. – Holly, tudok Simonról – nézek egyenesen a szemébe. – Miről tudsz? – kérdezi elhaló hangon. – Tudom, hogy viszonyod van vele. – Kiszalad az arcából a vér. – Honnan tudod? – suttogja, és leroskad egy székre. – Mindenki tud róla? Rögtön megsajnálom. – Nem, nem, dehogy. Csak én. És Luis – teszem hozzá. – Luis? – kérdezi döbbenten. – Nem fogja elmondani senkinek. – Honnan tudod? Miért? És hogy tudta meg Luis? Hogy lehet, hogy ti ketten erről beszélgettetek? – emelkedik a hangja egy oktávval minden egyes kérdéssel. – Nézd, nincsen semmi baj – mondom együttérzőn. – Kitaláltam abból, ahogy Catalinával viselkedtél. És az a rengeteg alkalom, amikor eltűntél, mikor egy szobában laktunk. – Tényleg ennyire nyilvánvaló volt? – kérdezi aggódva. – Csak nekem – felelem. – És mi a helyzet Luissal? – Látott téged kijönni Simon szobájából hajnaltájt, mikor Olaszországban voltunk, azon a reklámfilmezésen. Aztán elmagyarázom neki, hogyan fedeztük fel Luissal, hogy a másik is tudja. – Egy léleknek sem fogja elmondani, tudom, hogy nem. – Nagyon magabiztosnak tűnsz – mondja félig gyanakvóan, félig reménykedve. – Az is vagyok – felelem. – Megbízom benne. – Rendben. – Szóval, még mindig együtt vagytok? – kérdezem. Bűntudatosan bólint.

– És tisztában vagyok vele, mit gondolhatsz rólam, főleg azok után, hogy én milyen kemény voltam veled eleinte Laurával kapcsolatban. Nem szólok semmit. – De tényleg nagyon kedvelem őt – folytatja. – Tudom, hogy sokkal idősebb, mint én, de annyira két lábbal áll a földön, ellentétben a fiúkkal, akikkel korábban jártam, és a komoly külső valójában egy kedves és figyelmes férfit takar. Annyira kedves, hogy megcsalja a feleségét… – Rosszul érzem magam Catalina miatt – teszi hozzá. Kortyolok egyet a boromból. – Tényleg! – erősködik. – De Catalina egy igazi boszorkány, és nem jönnek ki egymással. – De akkor miért nem válnak el? – kérdezem. Lehajtja a fejét, az asztalra mered. – Azt mondta, túl sokba kerülne neki. Nem készítettek házassági szerződést – magyarázza. Bólintok. Nem igazán tudom megérteni, de mit tehetek? – Tudom, most biztos azt gondolod, hogy ez elég silány magyarázat, de… O, tényleg nem tudom. – Mit vársz ettől az egésztől? – Már régóta foglalkoztat ez a kérdés. – Nem tudom. – Csüggedten ejti le a fejét. – Próbálok nem túlságosan… kötődni hozzá. A biztonság kedvéért. – És mi a helyzet a munkáddal? Imádsz a csapatnak dolgozni. – Nem fog kirúgni! – húzza össze a szemöldökét. – Nem mondom, hogy ki fog, de te együtt tudnál vele dolgozni, ha ennek az egésznek vége lenne? – Talán nem – ismeri be. – De ezzel majd akkor foglalkozom, ha szükségessé válik. – Nem aggódsz, hogy Catalina rájön? – kérdezem. – Minden nap. Hockenheimben majdnem rajtakapott minket. – Tényleg? – Eleinte úgy volt, hogy nem jön arra a versenyre, úgyhogy Simon a sajátja melletti szobát foglalta le nekem, de mégis megjelent, ami totál meglepetés volt a számomra. – Simon szobájában voltál? – Ó nem, az előző nap szólt nekem, hogy Catalina is jön, de egy kissé ki voltam akadva, hogy őszinte legyek. Így aztán kénytelen volt kiengesztelni engem az elnöki lakosztályban. Elvigyorodik, és én kissé kényelmetlenül érzem magam. – Na, mindegy – folytatja –, szóval Catalina akkor jött be, amikor épp végeztünk… – Ó,…fúj! – …és szerencsére azt hitte, hogy csak vasalni vagyok ott… Mi az? Miért nézel így rám? Minden bizonnyal pofákat vágok, mert Holly a mondat közepén hallgat el. – Csak egy kicsit fura nekem ez az egész – mondom. – Mi? Mi a fura? – kérdezi értetlenül. – Te meg Simon – mondom még mindig fintorogva, de nem tehetek róla. – Miért? – Hát, ő annyira… középkorú. – Nem középkorú! – mondja hevesen. – Na, jó – adja meg magát – az, de nem látszik rajta. – Én csak… Ne haragudj – legyintek, és nem nézek rá. – Nem, mondd csak – nógat. – Mi az? Előrehajolok, és a szemébe nézek. – Neked tényleg tetszik? – Persze, hogy tetszik! – Szóval nem csak a pénz miatt?

– Nem! – néz rám megbotránkozva – és egy kissé felháborodva. Lehet, hogy túl messzire mentem? – A személyiségéről van szó. Van benne valami. Sajnálom, ha te nem látod – teszi hozzá sértődötten. – Úgy tűnik, Catalina is látja – mondom. – Na, látod, ő tényleg csak a pénzért van vele! – csattan fel Holly. – És egy szép nagy zsákkal lesz is neki, ha egy napon mégis elválnak. – Ha elválnak – mondja szomorúan. Némileg izgat, hogy egyáltalán hogyan jöttek össze Simonnal, de a gondolat, hogy Simon rámászik Hollyra, bedugja a nyelvét a szájába… Isten tudja, hogy érezném magam, ha meglátnám itt, amint alsónadrágban bemegy a fürdőszobába. Összerázkódok, és témát váltok. – Szóval, szerdán hány órakor megy a gépünk Olaszországba? A következő nagydíj Monzában lesz, Olaszországban, és most vasárnap este van, úgyhogy csak néhány napom lesz, hogy berendezkedjek itt, és kipihenjem az időeltolódásból adódó kimerültséget, mielőtt megyünk. Holly a csapat főhadiszállásán dolgozik a kantinban, tehát nincs otthon hétfőn és kedden, így pizsamában ülök a kanapén, gagyi műsorokat bámulok a tévében, és nachoshegyeket tömök magamba. Halálra unom magam – el nem tudom képzelni, hogyan bírtam New Yorkban két hónapot eltölteni nem sokkal több elfoglaltság közepette –, és mire végre elérkezik a szerda reggel, már alig várom, hogy dolgozni kezdjek. A legkorábbi járattal utazunk, mint mindig, és mivel a vendéglátós egység amúgy is egy nappal a többiek előtt érkezik a pályára, így van időm felkészülni, mielőtt szembenézek a srácokkal. De nem számolok vele, hogy újra találkozom Frederickkel, és ahogy a beszállásra várakozók a terminálon, eszembe jut, mit mondott nekem, mikor utoljára látott. „MINDANNYIAN ki vagyunk borulva, Daisy!” Nem tudott rólam és Willről. És még csak annyit sem mondtam, hogy felmondok. Egyszerűen csak leléptem. Szerencsés vagyok, hogy visszavesz. Elfog az idegesség, ahogy azon töprengek, hogy fog velem viselkedni. Nem kell sokáig várnom, hogy megtudjam. Klaus és Gertrud társaságában érkezik, az utóbbi melegen átölel. – Daisy, hát visszajöttél! Gertrúd olyan erősen megszorongat, hogy levegőért kapkodva bontakozok ki az öleléséből, Klaus pedig boldogan hátba vereget. Köhögni kezdek, míg Holly minden igyekezetével próbálja legyűrni a nevetést, de akármennyire komikusan nézhetünk is ki, boldog vagyok, hogy újra láthatom őket. Frederickhez fordulok. Felém bólint. – Isten hozott. – Köszönöm. Köszönöm, hogy visszaveszel – mondom akaratlanul is szertartásosan. – Jól vagy? – kérdezi. – Sokkal jobban. – Jó. Mert senki sem készíti jobban a szalonnát, mint te. Menjünk – mutat a beszállásra várók sorára előttünk, és, legalábbis egyelőre, ennyiben hagyja a dolgot. Ideges vagyok, ahogy a pálya felé hajtunk az autóval. Aggaszt a gondolat, hogy megint a motorhome-ban leszek. Amikor kiszállunk a szokásos fekete autóinkból, a többiek egyenesen bemennek, de én megállok, és felnézek a csapat csillogó hordozható épületére. Holly hátranéz és észrevesz. – Minden rendben? – kérdezi aggódva. Bólintok, és habozva követem az épületbe. A kiszolgálóegység mindig üres két nappal az első edzések előtt, de ezen a délutánon hátborzongatóan üresnek tűnik. Holly a konyha irányába megy a többiekkel, míg én lassan barátkozom a környezettel. Próbálok nem nézni balra, amerre a lépcsők vannak, azok a lépcsők, amelyeken egykor Will szobájába mentem fel, de képtelen vagyok ellenállni. Gombócot érzek a torkomban, de gyorsan nyelek egy nagyot, és legyűröm. Muszáj elfoglalnom magam.

Péntekre már úgy érzem, sikerült valamelyest visszaszoknom. Furcsa volt látni Pete-et, Dant és a többieket tegnap. Megérkeztek a pályára, hogy előkészítsék az autókat, és azt hiszem, nem tudtak róla, hogy visszajövök dolgozni. Egyértelműen örültek, hogy látnak, de valahogy megváltozott itt a hangulat, olyan feszültnek tűnik. Talán más lesz majd, mikor a verseny elkezdődik, nem tudom. Péntek reggel épp a reggelit szolgálom fel, mikor egy sötét hajú férfit látok belépni az étkező ajtaján. Először nem ismerem fel – hogy mást ne mondjak, szakállat visel –, de hirtelen leveszi a napszemüvegét, és nekem elakad a szavam. Luis az. A terem közepénél jár, mikor észrevesz engem, és megtorpan. Csak árnyéka korábbi önmagának, és most úgy néz, mint aki kísértetet látott. Odajön az asztalhoz. – Daisy? – kérdezi csendesen, mintha nem hinné el, hogy valóban én állok ott. – Szia – felelem, és a hangom megremeg. – Nem tudtam, hogy visszajöttél. – Bizonytalannak tűnik, egyáltalán nem hasonlít a néhány hónappal ezelőtti Luisra. A máskor bronzos bőre most fakónak tűnik, és még a szakálla sem rejtheti el, hogy nagyon sokat fogyott. Bólintok. – Úgy gondoltam, itt az ideje. Nem szólal meg, csak néz a szemembe, úgy tűnik, hosszasan. – Hogy vagy? – kérdezem. Megvonja a vállát, és lehajtja a fejét. – Adhatok egy kis szalonnát? – mosolygok rá, hogy felvidítsam, de ő szinte rám sem nézve rázza meg a fejét. – Nem, köszönöm. Nem igazán vagyok éhes. Elnehezül a szívem. – Azt hiszem, csak felmegyek a szobámba – hátrál el a tálalóasztaltól, majd megfordul, és lehajtott fejjel elmegy. Aggódva nézek utána. – Luis volt az? – kérdezi Holly, ahogy kijön a konyhából. Felé pillantok. – Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet. Bólint. – Mondtam, hogy baj van. – De Holly, rémesen néz ki – mormolom. – Eszik egyáltalán valamit? – Eszik – feleli. – Csak nem sokat. Nem tér már el az előírt étrendtől, és nincs az a pénz, amiért kimenne a városba a fiúkkal egy sörre. – Talán fel kellene mennem megnézni – nézek a lépcsők felé. A gondolat halálra rémít. Nem voltam Will régi szobájának a környékén, mióta megérkeztem, és azon tanakodtam, hogy tudnám teljesen elkerülni az idény végéig. – Én nem tenném – mondja Holly. Meglepve nézek rá. Nem gondoltam volna, hogy ellenvetése lesz. – Talán jobb, ha hagyod egy kicsit magának – folytatja. – Össze kell szednie magát, mielőtt az edzések megkezdődnek. Leforrázva fordulok el. Álmomban sem jutna eszembe, hogy még jobban felzaklassam Luist, és elszomorít, hogy Holly képesnek tart rá. Szombatra már tisztán látszik, hogy Luis kerül engem. Úgy tűnik, hogy szívesebben étkezik az emeleti szobája magányában, és mivel most már Holly van megbízva azzal, hogy a pilótákról gondoskodjon – és én egyáltalán nem szeretném visszakapni a pozíciót –, így ő az, aki Luissal foglalkozik. Még nem jártam a garázsokban, de az időmérő reggelén Frederick kiküld minket Hollyval, hogy a felszolgálásról gondoskodjunk. Igyekszem egyenletesen lélegezni, ahogy az aszfalton keresztül a

boxutcába megyünk, de beleremegek, ahogy az ajtón belépve meglátom Pierre-t – a tesztpilótát, aki átvette Will helyét – Will garázsában állni. – Daisy, elrendeznéd a kávéscsészéket? – kérdezi Holly határozott hangon. Tisztában vagyok vele, hogy a figyelmemet akarja elterelni, és hálás vagyok érte. Elfoglalom magam a munkával. Luis közvetlenül az időmérő kezdete előtt érkezik. – Gyerünk, haver! – sürgeti Dan, és még a garázs túloldaláról is tisztán ki tudom venni, hogy az arca eltorzul az idegességtől, hogy Luis ennyire későn érkezett. Luis rám néz, majd gyorsan elfordul, és kényelmes léptekkel az autójához megy. Beül, és Dan segít neki elhelyezkedni. Feszült a hangulat, de valahogy másfajta ez a feszültség, mint amihez szokva vagyok. Nincs várakozás és izgalom, csak stressz és idegesség. Most először elgondolkodom rajta, hogy nem volt-e hiba visszajönnöm. A QI rosszul sikerül. Luis éppen csak benne van az első tizenötben, ami azt jelenti, hogy lesz még egy lehetősége, hogy jobb helyezést érjen el a második időmérőn. Kiszáll az autójából. – Valami baj van az autó vezethetőségével – mondja hevesen, miközben lerángatja a sisakját. – Mi a baj vele? – kérdezi Dan. – Egyszerűen csak nem stimmel – veszi le a kesztyűjét is Luis. – Haver, nem tudunk segíteni, ha nem mondod meg, mi a probléma. – Nem tudom, mi a probléma – kiabálja Luis, és Dan kivezeti őt a tárgyaló magányába. – Ez mindig így megy mostanság? – kérdezem Hollyt. Holly csak bólint. Nem hiszem, hogy képes lennék ezt tovább nézni. Luis tizenkettedik helyen végez, így el sem jut a harmadik kvalifikációig. Pierre jobban teljesít, és hatodik lesz, de ez sem igazán az az eredmény, ami túl nagy reménnyel töltene el bárkit is. Ezen az estén, szombaton, Holly félve megpendíti az esti program témáját. A hotelunk Milánó közepén helyezkedik el, és mindössze egy rövid sétára van tőlünk a Piazza del Duomo, a város központjában, ahol rengeteg a felkapott bár és klub. – Nem megyek sehova – mondom határozottan. – Megértem – mondja, és az ágyam végébe telepszik. Én az ágyamon fekszem, fejem három párnával felpolcolva. A távirányítóért nyúlok. – De te csak menj – unszolom. – Nincs szükség rá, hogy megint engem pesztrálj. – Előző este a szobánkban maradtunk, valami romantikus filmet néztünk, és a szobapincérrel hozattunk enni magunknak. – Hát… – Úgy tűnik, zavarban van. – Talán később benézek Simonhoz. De csak ha te nem bánod – teszi hozzá gyorsan. – Catalina nem jött el erre a versenyre, és Simonnak előző este a szponzorokkal kellett vacsorázni mennie. – Ó, persze – felelem. Olyan sokáig vártam, hogy végre beavasson a titkába, most mégis furcsa érzés hallani, ahogy róla beszél. Holly a fürdőszobába megy készülődni, és én a csatornák közt kapcsolgatok, miközben próbálok nem gondolni arra, hogy Holly valószínűleg éppen csipkés alsóneműbe bújik Simon kedvéért. Mikor végül szégyenlősen kioldalog a szobából, nagyot sóhajtok, és kikapcsolom a tévét. Talán olvasnom kellene inkább. De nem, három oldallal és fél órával később rájövök, hogy egyetlen szót sem fogtam fel az egészből. Valami eszembe juttatja Bahreint, és a látványt, ahogy Luis száguld a sivatagi pályán. A kommentátorok Ayrton Sennához hasonlították, korunk egyik legkiválóbb pilótájához. Manapság már szóba sem jön ilyen összehasonlítás. Kíváncsi vagyok, az angol sajtó még mindig a vérét szomjazza-e. Felmehetnék megnézni, mi van vele… Ha hinni lehet Hollynak, Luis nem megy ma este a fiúkkal a városba. De vajon egyáltalán beenged? Lehet, hogy egyszerűen becsapja az orrom előtt az ajtót. Csak egy módja van, hogy megtudjam. Szilárd eltökéltséggel ugrok ki az ágyból, és magamhoz veszem a kulcsot. Nem fárasztom magam azzal, hogy átvegyem a munkaruhámat, vagy hogy megnézzem magam a tükörben.

Luis szobája három emelettel feljebb van. Ahelyett, hogy liftbe szállnék, a lépcsőn rohanok fel, és felérve enyhén kapkodom a levegőt. Húsz másodperc is eltelik, mire kinyitja az ajtót, és értetlenül, a homlokát ráncolva mered rám. – Szia – mondja. – Szia, Luis – próbálok egyenletesen lélegezni, és reménykedve nézek rá. – Bejöhetek? Szótlanul lép hátra, hogy beengedjen. Rumli van a szobájában. Szétdobált ruhák lepik el a lakosztály padlóját. A fürdőszoba felé pillantva használt törölközőket látok a földön. A tévé hangosan bömböl. Luis nem kér elnézést a rendetlenségért, ahogy a kanapé felé vezet. Felkapom a sisakját és az overallját, és a dohányzóasztalra teszem őket, majd leülök a karosszék szélére, és várakozók, amíg ő a kanapé oldalában keresgél. Végül a kutatás eredményeképp előkerül a távirányító. A tévé felé fordítva leveszi a hangot, majd leroskad a kanapéra, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra. Nem néz rám. – Hogy vagy? – kérdezem. – Mit keresel itt? – vág vissza. – Szerettem volna megtudni, hogy vagy – felelem megdöbbenve. – Miért érdekel az téged? – Sötét szeme találkozik az enyémmel, és visszahőkölök a pillantása hevességétől. A néma, villogó tévé irányába bámulok egy ideig, majd megint ránézek. – Nagyon is érdekel. Megvakarja a szakállát. – Azt hittem, nem jössz vissza többet. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. A kanapé támlájára hajtja a fejét, és mély levegőt vesz. – Nem nézel ki túl jól, Luis – mondom kis idő múlva. Megrántja a vállát. – Mit fogsz csinálni ez ügyben? – nyaggatom tovább. Ismét csak vállat von. – Semmit. – Nem kínozhatod magad így tovább – mondom. – Meg kell, hogy bocsáss magadnak. – Te talán megbocsátottál? – vág vissza. – Igen! – kiáltok fel. – Igazándiból nem is volt semmi megbocsátani való. Nem a te hibád volt! Eltorzul az arca, és megdöbbenve veszem észre, hogy mindjárt elsírja magát. – Ó, istenem, Luis! Annyira sajnálom! – felkelek a karosszékből, és mellé ülök a kanapéra. – Nem, nem – emeli fel a kezét, hogy eltoljon magától, de én megragadom, és szorosan fogom. – Kérlek – mondja könyörögve, és elfordítja a fejét. – Nem a te hibád volt – mondom megint csöndesen, együtt érző hangon. – Hagyd abba! – mondja elfulladó hangon, és én kezemet a nyaka köré fonva magamhoz húzom, mire ő rám borulva zokogni kezd. Elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, mert a fájdalma engem is bánt. Nem gondolhatok most Willre, mert különben még rosszabb állapotba kerülök, mint ő, és most erősnek kell lennem Luis kedvéért. Kis idő múlva elhúzódik. – Kérsz egy zsebkendőt? – kérdezem kissé megkésve, miközben a zsebemben kutatok. Mostanában soha nem indulok el zsebkendő nélkül. – Köszönöm – mondja vontatottan, ahogy elveszi, és hangosan kifújja az orrát. Arrébb ülök, hogy mindketten lélegzethez jussunk. – Nossa Senhora – sóhajt fel, és a kanapén hátradőlve bámul fel a mennyezetre. – Nem mentél bulizni ma este? – fordul felém, kivörösödött szemei még mindig könnyben úsznak. – Nem – rázom meg a fejem.

– Holly? – Simonnal van. Bólint, és ismét a plafont bámulja. – Furcsa érzés megint itt lenni – teszem hozzá. Eltelik némi idő, mielőtt megszólal. – Hova mentél? – New Yorkba, a szüleimhez. – Milyen volt? – néz rám. – Szörnyű. – Csönd. – A te családod hogy van? – Jól. Hát igen… – habozik. – Mi az? – Nem, semmi – hesseget el. – Mondd csak el. Hogy van az anyukád? – Hát… ez az egész… – mutat körbe a szobán. – Tudod, eléggé zavarja – mondja nagy nehezen. – Hogy érted? A versenyzés zavarja? – Minden. Minden zavarja. Nem értem a dolgot. – Olvasott rólad az újságokban? – Hát igen – egyenesedik fel ültében idegesen. – Luis, nem hiheti el, amit az újságok összeirkálnak. Talán az lenne a legjobb, ha úgy tenne, mint én, és egyáltalán nem olvasna bulvárlapokat. Bólint, süt róla a feszültség. Felsóhajtok. Ki nem állhatom, hogy ilyen állapotban kell látnom. Szeretnék valahogy segíteni neki. – Sajnálom, hogy úgy elrohantam a temetésről. – Semmi baj. – Nem voltam magamnál, tudod? – Tudom. – Luis, kérlek! – Csak azt szeretném, hogy visszatérjen a korábbi önmagához. Nem tudom ezt így elviselni. – Mi? Mi az? Minden rendben – teszi hozzá szórakozottan. Még a hangja is furcsán cseng. – Abba kell ezt hagynod, el kell őt engedned – mondom, és a szemeim ismét megtelnek könnyel, ahogy rám néz. – Te elengedted őt? Sokáig nézünk egymásra, majd megrázom a fejem. Ismét elfordítja a fejét. – Hát nem, gondoltam, hogy nem. – Még mindig gyötör a sajtó? – kérdezem kis idő elteltével. – Nem olyan vészes. – Akkor jó. Nemsokára békén hagynak. – Nem akartam megnyerni a versenyt – mondja hirtelen tárgyilagos hangon. – Milyen versenyt? Úgy érted… Silverstone-ban? Bólint. – Nem tudtam, hogy ennyire komoly volt a baleset. – Tudom. Biztos vagyok benne, hogy mindenki megérti. – Nem, nem értik meg – rázza meg lassan a fejét. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e folytatni ezt az egészet. Ismét megragadom a kezét, és erősen megszorítom. – Igen, képes vagy rá – mondom hevesen. – Fantasztikus pilóta vagy! Ayrton Sennához hasonlítottak, az

ég szerelmére! – Már nem. – Hát majd fognak megint. Csak az a lényeg, hogy összeszedd magad, és visszaülj a volán mögé. Azt mondtad, hogy meg akarsz nyerni egy versenyt Will emlékére, hát csináld! Meglepve néz rám. – Te hallottál róla? Bólintok. – Láttalak a tévében, Amerikában. – Jézusom – fordul el ismét. – Nem sikerült túl jól a dolog. – Nem, de ne aggódj – mondom sután, és ismét megszorítom a kezét. – Majd most megcsinálod. Holnap! – A tizenkettedik helyről? – néz rám gunyorosan, és most először megpillantani vélem azt a Luist, akit korábban ismertem. – Hát, ha nem is nyered meg, de legalább fejezd be, vagy valami. Nem tudom. Csak hagyd abba végre ezt a bénázást, és mutasd meg, mit tudsz. Én büszke leszek rád! Luis elvigyorodik és megszorítja a kezemet, majd szinte ugyanabban a pillanatban elkapja a kezét, eltakarja vele az arcát, és a teste megrázkódik a zokogástól. – Ó, Luis… – dörgölöm meg a hátát, és teljesen kész vagyok. – Sajnálom. Sajnálom. – A vállára hajtom a fejem, és úgy is maradok egy darabig, arra várva, hogy lecsillapodjon. Végül felül, és a könnyeit törölgetve összeszedi magát. – Jobb lesz, ha mész – mondja morcosan. – Alvásra van szükségem. Bizonytalanul állok fel. Nem tudom, hogy nem lett-e még rosszabb a helyzet attól, hogy idejöttem. Utánam jön az ajtóba, és kinyitja előttem. Kimegyek a folyosóra, és felé fordulok. – Sajnálom – mondom. – Sajnálom ezt az egészet. Nem tudom… – folytatom habozva. – Talán nem kellett volna visszajönnöm. – Nem – mondja hevesen, a szemembe nézve. – Nem így van. Örülök, hogy visszajöttél. Majd ismét eltorzul az arca, és becsukja az ajtót az orrom előtt.

Huszonnegyedik fejezet Nem számolok be Hollynak a Luisnál tett látogatásomról. Amúgy is Simonnál töltötte az éjszakát, úgyhogy akkor látom először, mikor épp az egyenruhámat öltöm magamra. Borzasztó rémálmaim voltak előző éjszaka, arról, hogy egy ember vagy szörny vadászik rám. Folyton hideg verítékben fürödve ébredtem fel, próbáltam meggyőzni magam, hogy csak álom volt, de mindig újra a közepén találtam magam. Mondanom sem kell, mára kelve rémes hangulatban vagyok. Luis tíz órakor jelenik meg, és egyenesen a szobájába megy. A konyhában vagyok, onnan figyelem, de ő nem lát engem, leszegett fejjel, gyorsan lépked. Gondolom, zavarban van, hogy tegnap annyira kiborult a jelenlétemben… A pokolba ezzel! A tálalóhoz megyek, felkapok egy tálcát, és megrakom szalonnás tojással. – Mit csinálsz? – kérdezi Holly a homlokát ráncolva. – Ne is próbálj megállítani – felelem, miközben kijövök az asztal mögül, és a lépcsők felé indulok. – Daisy! – szólít rémülten, de nem foglalkozok vele. A lépcsőn felérve önkéntelenül jobbra nézek, és látom, hogy Will egykori szobájának az ajtaja nyitva áll. Utamat megszakítva megállok, és bámulok befelé. Egy fekete csapattáska, pont olyan, mint Willé volt – mint amilyen mindannyiunknak van a csapatban – áll az asztalon. Érzem, amint a vér a szó szoros értelmében kifut az arcomból. Luis szobájának az ajtaja kinyílik, és ő lehajtott fejjel lép ki a folyosóra. Ekkor felnéz, és megpillant. – Daisy? Minden rendben? Hevesen rázom meg a fejem, miközben érzem, hogy sírás kerülget. Luis bevezet a szobájába. Annyira remeg a kezem, hogy csattanás kíséri, mikor az étellel megpakolt tálcát az asztalra teszem. – Ezt nekem hoztad? – kérdezi. Szótlanul bólintok, képtelen vagyok a szemébe nézni. – Nem vagyok éhes. – Muszáj enned! – kiáltok fel, hirtelen mérgesen. – Nem akarok enni – mondja közömbösen. – Hát ez kínos. Mert enni fogsz! Vidáman húzza fel a szemöldökét. – És egész pontosan hogyan fogod ezt elérni? – Ha nem vigyázol, hát lenyomom a torkodon – mondom figyelmeztetően. Felsóhajt, és a kanapéra dől. – Adj egy szelet szalonnát – kéri. Felkapom a tálcát, és leülök mellé, majd kiválasztom a legropogósabb szeletet, amit találok. Vonakodva veszi el tőlem, és a széleit kezdi rágcsálni, majd végül az egészet bekapja. – Ha Joao látna most… – mondja. – Joao nagyon is megkönnyebbült lenne, hogy végre eszel egyáltalán – felelem hevesen. Újabb szeletért nyújtja a kezét. – Jössz ma megnézni a versenyt? – kérdezi kis idő múlva. – Nem tudom – felelem. – Nem hiszem. – Miért nem? – Luis, pontosan tudod, miért nem. Csak próbálom, tudod, fokozatosan visszaszoktatni magam.

Lecsapja a szalonnát a tálcára, és hátraveti magát a kanapén. – Fode-se – mormolja. – Ez mit jelent? – kérdezem, de nem törődik velem. – Baszd meg? Luis, csak nem azt mondtad nekem, hogy „baszd meg”? Nem felel. – Hát te baszd meg – mondom neki. – Fottiti? – néz rám reménykedve, és elvigyorodok. – Olyan egy testa di cazzo vagy. Mikor fogsz végre megborotválkozni? Megrántja a vállát. – Ki a francot érdekel? – Engem. Furán nézel ki ezzel a szakállal. – Szakáll-makáll? – Igen! – nevetem el magam. – Megborotválkozom, ha te meg kijössz megnézni a versenyt. Elkomolyodva nézek rá. – Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. – Naná, hogy képes. – Könnyedén megütögeti a térdemet, majd feláll, és magasba emelt kezekkel kinyújtózik. Felcsúszik a pólója, és alatta meglátom a túlságosan is vékony felsőtestét. – Egyél még egy… nem, inkább két szelet szalonnát, és akkor megegyeztünk – állok fel én is, és odanyújtom felé a tálcát. Elfintorodik, de odanyúl, és elvesz két szeletet, majd mindkettőt egyszerre a szájába gyömöszöli. – Ez undorító – húzom el a szám a látványtól. Elvigyorodik, amitől még rosszabb lesz. – Hagyd abba! – mondom, és Luis nagyot nyel, megszabadítva engem a szenvedéstől. – Hol van a kávém? – kérdezi hirtelen, és lenéz az asztalra. – Nem hoztam – felelem. – Jézusom! És te még cukorfalatnak nevezed magad. – Hé! – indulok, hogy a karjára csapjak, de megakadályozza a mozdulatom. – Nem tudom, egyáltalán miért aggódtam miattad, Luis Castro – rázom meg a fejem, és kifelé indulok a szobából. Utánam jön. – Akkor néhány óra múlva a boxutcában találkozunk! – Ott leszek! – ígérem meg neki, és megborzongok. Piros, piros, piros, piros, piros, rajt! Alig látom Luis autóját, annyira hátulról indul, de úgy látom, több autót is sikerül megelőznie az indulásnál. Kis idő múltán megjelennek az eredmények a fejünk fölötti képernyőkön, és úgy tűnik, igazam volt, Luis négy helyet jött fel a rajtnál, ezzel most nyolcadik. Ez már nem olyan rossz. Legalább már pontszerző hely. Picrre, a másik autóban, még mindig hatodik. Luis mostanra teljesen rátapad a hetedik helyen száguldó német Benni Fischerre. – A mindenit! – kiáltanak fel néhányan a garázsban, ahogy kijön mögüle, és egy kanyarban megelőzi. Hetedik! – Anyám! – kiált fel mellettem Holly. – Mi ütött bele? Nem felelek, csak várakozással nézek fel a képernyőkre. Luis garázsában állunk. Minden erőmmel igyekszem nem nézni Pierre garázsának irányába. Ma reggel esett az eső, de a verseny kezdetén száraz volt a pálya. Hirtelen az ég csatornái ismét megnyílnak, és a szerelők hihetetlen sebességre kapcsolnak, ahogy Luis kiáll a boxutcába, gumicserére. Autók, amelyeken még mindig a „száraz” gumi van, kezdenek kipörögni a pályáról, és bennem egyre jobban elharapódzik a félelem. Néhány kör, és Luis a „vizes” gumikkal újabb két helyet kapaszkodott fel. Most már hatodik helyen áll, Pierre megszerezte az ötödiket. Hirtelen a kamera ráközelít Nils Broden autójára, amint összezúzva füstölög az egyik kavicságyon. A televízióképernyők visszajátszást mutatnak a balesetről, amelynek

következtében odakerült, és én összeszorított fogakkal, a rosszulléttel küzdve figyelem, amint Broden autója egy falnak ütközik, majd összezúzva kacsázik a pályán. Will képe jelenik meg kristálytisztán a szemem előtt. Az autója fejjel lefelé, a mentősök egy fehér lepedőt hoznak. Szédülni kezdek. Mellettem Holly kérdezi, hogy jól vagyok-e. Karomra teszi a kezét, hogy megtartson, és próbál meggyőzni, hogy Brodennek semmi baja, kimászott az autójából, majd át a falon, és most már visszafelé tart a boxutcába, de én máskor, máshol vagyok. Csak Will autójának a képe lebeg a szemem előtt, hiányzik az eleje. Majd Willt látom, engem néz a sötétben, ahogy egymás mellett fekszünk az ágyban. Feltartóztathatatlanul tör ki belőlem a zokogás. – Daisy… Daisy… – hallom Holly csitító hangját, de már késő. A térdemre hullok, és a távolból érzékelem, hogy a garázsban levő emberek felém fordulva bámulnak. – Daisy, kérlek – könyörög Holly. – Gyere vissza az étkezőbe. – Nem tudok… Nem tudok… – Minden rendben – kuporodik le hozzám, és átkarolja a vállamat, míg számos szerelő nyugtalanul néz minket. Tisztában vagyok vele, hogy nehezen fognak tudni koncentrálni, amíg én itt vagyok. Klaus jelenik meg, Frederickkel a nyomában. Bizonyára elment szólni neki. – Gyere velem – mondja határozott hangon Frederick. Felhúz a földről, és én kibotorkálok vele a garázsból. Holly követ minket. – Sajnálom! – mondom sírva. – Képtelen vagyok itt maradni! – Ne, Daisy! Kérlek, ne menj el megint! – könyörög Holly, a keze a karomon. – Főnök, ne hagyd, hogy felmondjon! – Elég! – szól rá Frederick. – Vegyél ki néhány napot – mondja, ahogy a zokogásom lassan elhalkul. – Menj, és tölts egy kis időt a nagyanyáddal. Hívd fel Allyt, hogy hívjon neked egy autót. Kábán bólintok, és Holly enged a szorításból a karomon. – De itt akarlak látni a munkában következő héten – teszi hozzá Frederick. – És utána megyünk Szingapúrba, úgyhogy ne hagyj cserben. Visszatérünk a konyhába, ahol Holly segít nekem összeszedni a cuccaimat, és kikísér a csapat egyik autójához. – Visszavinne a hotelbe? – kérdezem a sofőrt, aki az autó elejének dőlve hallgatja a kis zsebrádióját. – Természetesen – feleli. – Majd onnan felhívom Allyt – mondom Hollynak. – És majd Angliában találkozunk. – Ugye visszajössz? – kérdezi, és az arca eltorzul az aggodalomtól. – Igen – mondom neki, holott a dolgok jelenlegi állása szerint egyáltalán nem vagyok biztos benne.

Huszonötödik fejezet Monzában a pálya a külvárosban van, északkeletre a belvárostól, de el kell hoznom a táskám a hotelból, és szerezni egy autót, mielőtt elindulhatok. Nonna nagyjából háromórányira lakik, Milánótól délnyugatra, úgyhogy bőven van időm gondolkodni, ahogy kifelé bámulok az ablakon. Jobb oldalon messze a távolban időnként felsejlik a tenger, míg balra dombok és erdők látszanak, de az út nagy része unalmas – hosszú szakaszokat teszünk meg az autópályán, míg végül elérjük a kanyargós hegyi utakat Luccától északra. Eszembe jut, mikor Willel autóztunk erre az Aston Martinnal, amit szeretett volna megvenni. Annyi mindent szeretett volna csinálni. Időről időre fejbe vág a gondolat, hogy milyen rövid volt az élete, és levegőért kapkodva igyekszem a tudatom legmélyére száműzni az újabb és újabb emlékeket. Mikor az autó a házhoz vezető útra ér, Nonna jelenik meg az ajtóban. Felhívtam őt a hotelből, úgyhogy számított az érkezésemre. Amint melegen átölel, egyből jobban érezem magam. – La mia stellina… – mormolja a hajamba, majd elhúzódik, és az arcomat kezdi tanulmányozni. – Még jobban lefogytál – csóválja a fejét aggódva. Körbepillantok a hegyeken, melyek fölött sötét felhők gyülekeznek. Minden pillanatban kitörhet a vihar. Nonna bevezet a meleg konyhába, és rögtön tálalni kezdi a ribollita levest. Minestrone maradékából készül, és felséges, de nem vagyok éhes, így sokáig csak kevergetem a kanállal, mielőtt egyetlen kanállal lenyelek belőle. Nonna együttérzően néz rám. – Jól vagy, kedvesem? – kérdezi kis idő elteltével. Megrázom a fejem. – Nem igazán, nem. – Szeretnél beszélni róla? – Talán holnap – felelem lágyan. – Nagyon fáradt vagyok. Az ablakon túl az eget villámok világítják meg. Nonna felkel, az egyik szekrényből lábasokat és fazekakat szed elő, majd kimegy a konyhából. Kimerülten állok talpra, a mosogatóba teszem a tányérom, majd átmegyek utána a nappaliba. A legutóbbi látogatásomkor a falba dugdosott régi szőnyegcafatok még mindig a helyükön vannak. Felsóhajtok, túlságosan fáradt vagyok, semhogy megjegyzést tegyek rá. – Gyere – mondja, és a kanapéra mutat. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy eszembe jut a látvány, amikor Will aludt ott, de Nonna megfogja a kezemet, és lehúz maga mellé. Összekucorodók, és az ölébe hajtom a fejemet, míg ő csöndben a hajamat cirógatja. Egy autó csikorgó hangjára ébredek, amint megáll a ház előtt. Az alvástól összeragadt szemekkel nézek fel Nonnára. Mindketten egyszerre reagálunk, talpra szökkenünk, és ijedten bámulunk kifelé az ablakon. Egy férfi száll ki az autóból, és feje fölé tartja a dzsekijét, hogy védje magát a szakadó csőtől, ahogy a ház felé rohan. – Ki ez? – kérdezem. – Nem tudom – feleli Nonna. Átsietünk a konyhába, miközben a férfi dörömbölni kezd az ajtón. – Kinyissam? – kérdezi Nonna, és egyértelműen látszik rajta, hogy nincs látogatókhoz szokva, főleg nem

vasárnap késő este. – Majd én – mondom, és az ajtóhoz megyek. – Daisy, én vagyok az – hallom, ahogy a férfi kiabál. Luis? Meglepve nyitom ki az ajtót, és ő a ronggyá ázott kabátja alól néz rám. – Bejöhetek? – kérdezi gyorsan. Megdöbbenve lépek hátra. – Mit csinálsz te itt? – Jó estét – bólint Nonna irányába, aki némi érdeklődéssel figyeli, mi történik. Elveszi Luistól a kabátját, odamegy a régimódi tűzhelyhez, és felakasztja száradni. – Köszönöm – szólal meg Luis, furcsán hivatalos hangon. – Ki ez? – kérdezi tőlem Nonna olaszul. – Luis Castro – válaszolom. – Ő a csapat másik pilótája. – Nem úgy néz ki, mint egy pilóta – mormolja. – Általában nincsen szakálla. Ő csak, tudod, nem tért igazán magához, amióta… a baleset óta. Luis értetlenül néz egyikünkről a másikra, de Nonna arca hirtelen ellágyul az utolsó megjegyzésem hallatán. – Jöjjön be, jöjjön be – unszolja angolul. – Foglaljon helyet. – Köszönöm – feleli Luis, kicsit zavarban. Kihúz egy széket a konyhaasztalnál. – Vacsorázott már? – kérdezi Nonna olaszul, és én fordítok. – Nem, de jól vagyok, köszönöm – feleli Luis. – Nem mondhatsz nemet az én Nonnám főztjére – mondom neki. Bizonytalanul néz rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vajon csak az-e a célom, hogy kiügyeskedjem, hogy egyen. – Ebben az esetben kérek – mondja, és kivételesen nagyon udvariasnak tűnik. Felnevetnék, ha nem lennék annyira összezavarodva. – Hogy találtál meg? – kérdezem, miközben Nonna kiméri a levest a még mindig a tűzhelyen álló lábosból. – Megkérdeztem Hollytól, hogy hova mentél, aztán Allytól kiderítettem a címet. – De nem értem. Miért jöttél egyáltalán? Nonna leteszi elé a tányért. Luis felnéz rá és megköszöni, majd felveszi a kanalát. – Ne aggódj – vetek egy pillantást Nonnára –, később is beavathatsz. Nekilát az evésnek, míg mi Nonnával csak ülünk és nézzük egy darabig. Egyszer csak feltűnik, hogy bámuljuk. – Hogy sikerült a verseny? – kérdezem magamhoz térve. – Harmadik lettem – feleli, és egy újabb kanállal vesz a szájába. – Luis, ez fantasztikus! – kiáltok fel. – Mi az? – szól közbe Nonna. Beavatom őt, hogyan lett Luis tizenkettedik az időmérőn, majd végzett a dobogón. Teljesen elragadtatva fordulok vissza hozzá. – Simon biztosan nagyon boldog volt! Megvonja a vállát. – Fogalmam sincs. – Hogy érted ezt? – Egyenesen ide jöttem. – Mi, a sajtóértekezlet után? – Nem, azon sem vettem részt. – De hát az rögtön a díjátadó ceremónia után van. Honnan tudtad egyáltalán, hogy eljöttem? – Nem voltál a tömegben. Lekiabáltam Hollynak, és ő mondta, hogy eljöttél.

Nem jutok szóhoz. Luis leteszi a kanalát. – Sajnálom – mondja. – Az étvágyam valahogy nem a régi. Nonna csak legyint a bocsánatkérés hallatán, és leszedi a tányért. – Miért nem mentek át a nappaliba, és én majd hozom a kávét – javasolja. Mutatom az utat Luisnak. – Azt hiszem, nem nagyon gondoltam ezt végig, hogy csak így beállítottam – néz körül Luis a szobában. – Nem vall túlzottan jó modorra, hívatlanul megjelenni valaki küszöbén. Remélem a nagymamád nem fog haragudni érte. – Ne aggódj, nem fog. – Egymás mellett ülünk a kanapén. – Még mindig nem mondtad el, miért jöttél – nógatom. Úgy tűnik, zavarban van. – A pillanat heve. Nem akartam, hogy megint eltűnj. – Csak néhány napos pihenőről van szó. – Nem tudhattam biztosan. Nem vállalhattam a kockázatot. – Meglep, hogy ennyire törődsz vele. Hirtelen felemeli a fejét, és egyenesen a szemembe néz. – Nagyobb szükségem van rád, mint gondolnád. Furcsa érzés lesz rajtam úrrá, és ebben a pillanatban hirtelen megértem, hogy talán nekem is szükségem van őrá. Tudom, hogy azt szeretném, rendbe jöjjön megint, és ha ő úgy gondolja, hogy én képes vagyok ebben segíteni, akkor egyelőre most ez lesz a feladatom. Nonna jön be a szobába. – Tessék – ad át mind a kettőnknek egy-egy csészét. – Szóval mikor fogsz végre megborotválkozni? – nézek vidáman Luisra. Megvonja a vállát. – Valamikor a következő verseny előtt. Eléggé megkedveltem ezt a szakállas kinézetet. – Fogadni mernék, hogy Simon ki nem állhatja. – Simon amúgy sem tartozik a legnagyobb rajongóim közé mostanság. – Hallottam róla. Belekortyol a kávéjába. – Miről van szó? – kérdezi Nonna. Elmesélem neki, hogy Luis azt ígérte, leborotválja a szakállát, mire ő felpattan, és elszántan kisiet a szobából. Luissal kíváncsian nézünk utána. Egy perccel később egy kis táskával tér vissza, és Luis kezébe nyomja. Ő kinyitja, és kihúz belőle egy régimódi borotvát és ecsetet. – Carlóé – mondja nekem Nonna. – A férjemé volt – magyarázza Luisnak. – Ööö, köszönöm – feleli, és felemeli a borotvát, hogy közelebbről megvizsgálja. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogyan kell ezt használni. Általában elektromos borotvát használok – mondja Nonnának, és én fordítok. – Adja csak ide – sürgeti Nonna, és Luis a kezébe adja. – Majd én megborotválom. – Mi, most? – kérdezi nyugtalanul. – Igen, most – válaszolja Nonna, és felállva a fürdőszobára mutat. – Itt az ideje az újrakezdésnek. Te várj itt – mondja nekem. – Nincs elég hely. – Menjünk – nyújtja oda a kezét Luisnak, aki vonakodva elfogadja, és követi őt, miközben aggódó pillantást vet rám a válla felett. Legyűröm a nevetésem. Tíz perccel később Nonna egy frissen borotvált Luissal tér vissza. – Nahát – mondom, ahogy Luis bolondozva megsimogatja az állát. – Sehol egy vágás? – Egyetlen egy sem – vigyorog, és visszaül a kanapéra. – Köszönöm – mondja Nonnának. – Nagyon szívesen – válaszolja Nonna angolul, felemás mosollyal az arcán. Luis felsóhajt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. – Megy? Hova megy? – kérdezi tőlem olaszul Nonna. – Vissza kell mennem Milánóba – magyarázza neki Luis, és én fordítok.

– Nem vezethet ebben az időben. Nem. Itt kell maradnia a kanapén – mondja Nonna, miközben rajtam erőt vesz a déjá vu érzése. – Nem, tényleg, minden rendben lesz – nyugtatja meg Luis, és készülődik, hogy felálljon. – Egészen biztosan nem! – erősködik Nonna. – Ez a vihar túlságosan heves. – Ebben a pillanatban egy hatalmas mennydörgés támasztja alá az érvelését. – Autóversenyző vagyok – vigyorog Luis. – Hozzá vagyok szokva a nehéz körülményekhez. – Mondd meg neki, hogy törölje le azt a mosolyt az arcáról – mondja vadul Nonna. Luisra néz. – A férjem kint halt meg ezeken az utakon! Összehúzott szemekkel nézek a nagyanyámra, miközben úgy tűnik, Luis elszégyelli magát. – Annyira sajnálom. – Mindjárt hozom az ágyneműt – siet ki Nonna. – Nagyon sajnálom – mondom Luisnak. – De akár itt is éjszakázhatsz, majd reggel visszamész. – Visszajössz velem Milánóba? – kérdezi reménykedve. – Nem – felelem. – Szeretnék egy kis időt tölteni Nonnával. De vissza fogok jönni. Megígérem. Luis ellazulva hátradől a kanapén, majd Nonna jelenik meg ismét, ágyneművel és takarókkal. – Hagyd csak ott, Nonna – mondom –, majd én megcsinálom. – Rendben. Akkor megyek a rádióműsoromat hallgatni – válaszolja Nonna. – Jó éjszakát! – mondja még, és kisiet. – Én is megyek aludni – mondom, és szomorúan gondolok vissza az estére, amit Willel töltöttünk itt. – Rendben – feleli Luis. Segít nekem megágyazni a kanapét, majd bemászik a takarók alá. – Gratulálok a dobogós helyezésedhez – mondom az ajtóban állva. – Kösz, cukorfalat. Másnap reggel korán indul, de előtte Nonna még meggyőzi, hogy egyen egy kis reggelit. A vihar elmúlt, bár még mindig borús az ég. Az ajtóból integetünk utána, ahogy a bérelt autóval kihajt a sikátorból a főútra, miközben a dudát nyomja. Követem Nonnát vissza a konyhába, és még mindig meg vagyok döbbenve, hogy ekkora utat tett meg miattam. A konyhaasztalnál ülünk, és kortyolok egyet a kávémból. – Kedvelem ezt a fiút – mondja kis idő múlva Nonna. – Luist? – Igen. – Jobban, mint Willt? – szalad ki belőlem a kérdés. – Nem jobban. Nagyon különbözőek. Tetszel neki. – Tetszettem Willnek? – Nem, ennek. Luisnak. Tetszel neki. Felhördülök. – Nem tetszem. Ravaszkásan néz rám a csészéje pereme felett. – De igen, tetszel. Egy darabig nem szólok, majd eszembe jut valami. – Nonna… – Igen? – Azt hittem, hogy Nonno szívrohamban halt meg. Megvonja a vállát. – Igen. – De Willnek és Luisnak is azt mondtad, hogy a hegyi utakon halt meg. – Különben nem maradtak volna. – De Nonna! Így becsapni őket! – kiáltok fel.

– Egy lánynak meg kell tennie, amit a szükség diktál – mondja egyszerűen. – Nem hiszem el, hogy így beszél. Az ő korában! Nyolcvankét éves! – Különben miért akartad, hogy itt maradjanak? – kérdezem. – Hogy több időt tölthessenek veled, természetesen. – De miért} – Szükséged van egy férfira! – tör ki belőle. – Micsoda? Nonna, miről beszélsz? Nem vagyunk a sötét középkorban! – Te csak ne legyél olyan kioktató, kisasszony. Én tudom, mi a jó neked. – Hát, Willnek barátnője volt – mutatok rá akadékoskodva. – Ó, tudom én azt – legyint. – Honnan tudod? – kérdezem értetlenül. Soha sem említettem neki. – Rá volt írva – válaszolja. – De nem hagyhatod, hogy ilyen dolgok az utadat állják. – Nonna! – ki vagyok kelve magamból. – Soha nem engedtem volna meg magamnak, hogy én legyek a másik nő. – De amint kimondom, a kétség halvány szikrája villan fel bennem. A körmömet bámulom. – Tudtad, hogy Nonno már el volt jegyezve egy másik lánnyal, mikor találkoztam vele? – Tényleg? – egyenesedek ki a székemben. – Igen – feleli. – De nem szerették egymást, láttam rögtön. Érdekházasság lett volna. Hogy a szüleiknek örömet szerezzenek. Mikor Carlo és én megláttunk egymást… – hal el a hangja, ahogy elmerül az emlékeiben. Visszafordul felém. – Minket egymásnak teremtett az ég, a nagyapádat és engem. Nem várhatsz mindig a sorsra, kezedbe kell venned az irányítást. – És te ezt tetted? – kérdezem. – Igen – feleli határozottan. Nem nagyon tetszik a gondolat, hogy a nagyanyám ellopta egy másik nő férjét, de egyáltalán nem tűnik bűnbánónak. És gondolom, nem lennék itt, ha az lett volna. – Hát, most ez már mind a múlté – mondom szomorúan, Willre gondolva. – Nem – mondja tömören. – Még mindig ott van Luis. – Nonna, engem nem érdekel Luis! – Miért nem? Jobban illik hozzád, mint az a másik. – Nem, egyáltalán nem! Különben is, még mindig Willbe vagyok szerelmes, így nem tudok senki másra gondolni. – Adj neki időt – mondja bölcsen. – Adj neki időt. Égnek emelem a szememet, de ráhagyom. Feláll és kimegy a konyhából, majd néhány előző esti lábassal és fazékkal tér vissza. Víz kotyogását hallom, ahogy a mosogatóhoz viszi őket, majd kiönti a tartalmukat. – Nonna, miért nem hagyod, hogy az anyám segítsen megjavíttatni a falakat? – megyek utána a nappaliba, és segítek kihozni a maradék edényeket. – Nem – válaszolja tömören, miközben visszamegy a konyhába, és kiönti a vizet a lefolyóba. – Miért kell ennyire makacsnak lenned? – panaszkodok, és ő éles pillantást vet rám a válla felett, mielőtt ismét leülne. – Odaülök hozzá az asztalhoz. – Mondott valamit az anyám New Yorkban – kezdem. – Az apámról. – Egyelőre nem erőltetem a ház rendbe tételének az ügyét. – Igen? – Andreáról… – Andrea? – mordul fel. – Hát, nem tudom, hogy ő-e az igazi apám, vagy nem… Nonna szemei összeszűkülnek. – Ahogy az anyám sem tudja. Sokatmondó pillantást vet rám.

– Értem. – Nem mondta neked? Te soha nem gyanítottad? Nem válaszol rögtön. – Nem mondta nekem, de igen, azért én gyanítottam. Sok időt töltött Andreával, mikor otthagyta apádat és hazajött. És nagyon hamar teherbe esett, miután visszament vele. Úgy gondoltam, egy kicsit talán túlságosan is hamar. – Mondtál neki valaha is valamit? – Mit mondhattam volna? Mondtam neki, hogy ne menjen vissza az apáddal, maradjon itt a nagyapáddal és velem, de ő másképp döntött. – És mi a helyzet Andreával? Ő tudott róla, hogy az anyám terhes volt? Nonna elfordítja a tekintetét. – Igen. – És eszébe sem jutott, hogy utánamenjen? Hogy megtudja, hogy a gyerek – én – az ő gyereke-e? A nagyanyám nem válaszol. – Gondolom, nem. – Csalódtam az apámban, akárki legyen is. – Túlságosan büszke volt hozzá, hogy az anyád után rohanjon – mondja végül Nonna. – És Stellan meglehetősen ijesztő férfi volt. – Mi történt Andreával? – Feleségül vett egy helyi lányt, és egyszerű életet élt itt a hegyekben. – Hogyan halt meg? – Rákban. Sokáig betegeskedett, mielőtt végül eltávozott volna. – És nem volt gyerekük? – Tudom, anyám azt mondta, hogy nem volt, de biztos akarok lenni a dolgomban. – Nem. Nem volt gyerekük. – Csend. – Az anyád nem tudta volna megtenni, tudod. – Mit? – Gondoskodni róla. Nem volt az a típus. Mindig valami többet akart, egy jobb életet magának. Az őrületbe kergette, hogy a nagyapáddal olyan jól megvoltunk itt annyi éven át. Amikor Carlo meghalt, azt akarta, hogy költözzek New Yorkba. – Komolyan? – Nem tudom elképzelni a nagyanyámat New Yorkban. – Igen. Természetesen visszautasítottam. Habár megkísértett a gondolat, csak hogy apádat bosszantsam. Elfordulok. – Ne haragudj – kér bocsánatot. – Nem kellene rosszat mondanom róla. Mégiscsak az apád. – De vajon tényleg az? Egy kis ideig kutatóan néz rám. – Szerintem igen. Egyáltalán nem hasonlítasz Andreára. Azt hiszem, az apád orrát örökölted. Ösztönösen felhorkanok e hasonlóság banalitásán. Négy nappal később térek vissza Angliába. – Láttad az újságokat? – kérdezi Holly, amint elhelyezkedünk a kanapén egy pohár finom borral. – Nem. Miért? – Egek, mindenhol csak Luis, Luis és Luis. Felhorkanok mérgemben. – Miért nem tudják végre békén hagyni? – Nem, nem erről van szó – mondja izgatottan. – Most mind érdeklődnek utána. Az utolsó verseny eredménye után és azok után, hogy úgy eltűnt a díjátadást követően, majd a következő nap frissen borotválva jelent meg a reptéren. Olyan, mintha újjászületett volna! Egyszerűen nem tudnak betelni vele! – Komolyan? – Igen, ó, a többi pilóta most majd megint féltékeny lesz rá. – Féltékeny? Miért lennének féltékenyek?

– Daisy, annyira nincs fogalmad róla, mi történik körülötted! Ő volt a sztár, mikor elkezdte a Forma–les versenyzést. A többi pilóta mind rettentően fenyegetve érezte magát. – Aha, értem. Szóval… tudja valaki, hogy hova ment, amikor így eltűnt? – kérdezem habozva. Rám vigyorog. – Hozzád ment, ugye? Zavarban bólintok. – Ally szólt Simonnak, hogy Luis hívta őt, hogy kiderítse a címedet, úgyhogy Simon nem aggódott. – Tudja valaki más? – kérdezem. – Nem. Csak Simon, Ally és én. De a mindenit, Daisy! Mit mondtál neki, hogy így összeszedte magát? Simon a felhőkben járt örömében. Úgy döntött, hogy Monza lesz Luis utolsó esélye! – Komolyan? – Igen! úgyhogy bármit is tettél, megmentetted Luis állását. Remélem, tisztában van vele! – Azt hiszem, igen – mondom halkan. – De mesélj, mi más történt még? – Nincs igazán kedvem tovább beszélni Luisról. A következő héten Holly egyik kollégája a kantinban beteget jelent. Holly megkérdezi, hogy van-e kedvem helyettesíteni. Még sosem voltam a csapat főhadiszállásán, szívesen megnézném, hát igent mondok. A központ olyan, mintha egy James Bond-filmben lenne. Minden csillogó fekete, fehér és aranyszínű, és van egy sor biztonsági kapu, amin végig kell mennem, hogy végül beengedjenek a megszentelt ajtón. A csapat központja hatalmas, és a korábbi idények versenyautói sorakoznak a fényezett betonpadlón. Gyorsan megyek el mellettünk, nem akarom tudni, hogy Will egy régi autója is itt van-e. Az úgynevezett kantin olyan, mint egy Michelin-csillagos étterem, nincsen kartonba csomagolt uborkássajtos szendvics. Szerencsém, hogy amikor Fredericknek és Ingridnek dolgoztam fogadásokon, kiképeztek, hogyan kell elegáns estélyeken felszolgálni, mert néhányan a legfontosabb szponzorok közül jönnek ma ebédre, és Holly kibulizta, hogy én is segítsek a felszolgálásban. A tanácsteremben vagyunk, ahol az ebéd folyik, és éppen frissen sült péksüteményt szervírozunk, amikor az ajtó suhogva kinyílik, és Luis lép be. Meglepve nézek fel. Láttam, hogy egy szék üresen maradt, de fogalmam sem volt róla, hogy Luisnak szánták. – Elnézést a késésért – mentegetődzik a szponzorok előtt –, borzasztó a közlekedés. – Semmi gond – feleli Simon, és Luis széke felé int. Leül, majd ahogy észrevesz engem, megrázkódik meglepetésében. – Jé, szia. Nem tudtam, hogy itt dolgozol. – Csak kisegítek – felelem zavartan, mert most mindenki engem néz, holott eddig csak egy névtelen pincérnő voltam. – Barna, fehér vagy magos? – emelem felé a kenyereskosarat. – Nem kérek, köszönöm. Csúnyán nézek rá. – Hát jó, akkor ezt kérem – mutat rá egy magos zsömlére. A szemem sarkából látom Simon meglepett arcát. – Milyen volt Olaszország? – kérdezi Luis. Mindenki minket figyel. – Nagyon jó – felelem gyorsan, és Hollyt követve elhagyom a helyiséget. Néhány perccel később visszatérünk a füstölt lazac előétellel. – Köszi – néz fel rám Luis, és elvigyorodik, sötétbarna szemében újra ott a régi csillogás. Igyekszem komoly képet vágni, ahogy kiszolgálom a mellette ülő szponzort. Norm Gelltron a csapatunk ügyvezető igazgatója és fő pénzembere. – Tetszik az új, simára borotvált megjelenésed, Luis – mondja Norm mennydörgő amerikai akcentussal. – Ő az oka – bök felém a hüvelykujjával Luis. – Valóban? – kérdezi Norm érdeklődve.

– Igen. Hát, tulajdonképpen inkább a nagyanyja, ő volt az, aki leborotválta a szakállamat. Az asztal körül ülők a meglepetéstől hangosan álmélkodnak. A nagyanyád, nahát! Akkor ti ketten igazán jól ismerhetitek egymást! Tizenkét szempár tapad rám. Ezelőtt láthatatlan voltam, most a figyelem központjába kerültem. – Hát… – kezdek bele. – Barátok vagyunk – vág közbe Luis. – Ugye, Daisy? – húzza fel a szemöldökét, és belekóstol a lazacba. – Hm, igen – pirulok el, de titokban örülök. Holly rám vigyorog, ahogy kisietek a teremből. – Barátok? – kérdezi, mikor már kint vagyunk. – És ha arra gondolok, hogy régebben utáltad. – Nem utáltam – rázom le. – Hát persze, hogy nem – vágja rá kajánul. Tíz perccel később visszamegyünk, hogy leszedjük a tányérokat. Luis egy teljesen üres tányért nyújt át nekem. – Nézd! – mutatja büszkén, kicsit úgy, mint egy nyolcéves gyerek. – Nagyon ügyes – mormolom vidáman. – Daisy próbál rávenni, hogy rendesen egyek – fordul a többiekhez. – Ó, valóban! – mondja Norm. – Az anyját, Daisy! Te aztán nem akármilyen nő lehetsz! – mennydörgi. Azonnal újra elönt a forróság. – Te aztán tényleg nem vagy akármilyen nő, nem igaz, cukorfalat? – legyinti meg a hátsómat Luis. – Aú! – csapok a karjára. – Harcias is – nevet fel Luis. Mire a desszertet szolgáljuk fel, már annyiszor pirultam el, hogy egészen meglep, az arcom még nem vált örökre pirossá. Holly nagyon szórakoztatónak találja az egészet. – Ez egy rémálom! – kiáltok fel. – Nem, egyáltalán nem az – mondja. – Simon imádni fogja. – Tényleg? – kérdezem reménykedve. – Nagyon is. Utálja, mikor a szponzorok úgy viselkednek, mintha nem is léteznénk. – Nahát, nem gondoltam volna, hogy foglalkozik ilyen dolgokkal. – Hát igen, rengeteg dolog van, amit nem tudsz Simonról. Bárcsak úgy látnád, ahogy én! – Fúj! – Kínos, ezt nem szándékoztam hangosan mondani. – Ne haragudj, csak magam elé képzeltem letolt nadrággal – kuncogtam, és az első heves reakció után Holly is csatlakozik. – Miért sietsz folyton annyira? – panaszkodik Luis, miközben a desszertestányérját szedem le. – Mert dolgozom – mondom halkan. Már megint mindenki minket figyel. – Maradj, és beszélgess velem – mondja, ahogy továbbmegyek, hogy leszedjem a következő tányért. – Nem tehetem – küldök felé egy figyelmeztető pillantást. – Mit fogsz csinálni később? – kérdezi Luis. Eddigre már az asztal másik oldalán járok. – Akkor is dolgozni fogok. – Nem akarod kivenni a délutánt, és eljönni velem autózni? – Nem lehet. – Ez az egész kezd annyira kínossá válni! – Na, gyerünk, hogy mondhatsz nemet egy ilyen ajánlatra? – zengi Norm. – A világ egyik legjobb pilótája ajánlja fel neked, hogy elvisz egy körre! Elengeded egy délutánra a munkából, nem? – fordul Simonhoz. – Természetesen – feleli könnyedén Simon. – Na, tessék – mondja vidáman Luis. Az asztal végénél állok, kezemben egy halom tányérral, és mérgesen nézek rá. – Kész vagy öt perc alatt? – kérdezi. – Először felszolgálom a kávét.

– Nem igazán van kedvem kávéhoz. Nem bánjátok, ha lelépek, ugye? – fordul az asztalnál ülők felé Luis. Összeráncolom a homlokom. – Nem mehetek el csak úgy. Holly rám vigyorog. – Boldogulok a kávéval. – Akkor hát menj csak! – mennydörgi Norm. Luisra nézek, aki rám kacsint, majd távozok, miközben ő azt kiabálja utánam, hogy majd kint találkozunk. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, Hollyból kitör a nevetés. – Hát ez őrülten jó volt – vinnyogja két nevetőroham között. – Nem tudom elhinni, hogy képes volt ezt tenni velem – felelem, miközben a konyha felé robogok a folyosón. – Annyira vicces… Úgy döntök, hogy segítek Hollynak a kávéval, de mikor visszaérünk a tanácsteremhez, Luist az ajtó előtt találjuk, amint a falat támasztja. – Gyerünk már – nézi meg az óráját viccelődve. – Nem érek rá egész nap. – Csak hadd tegyem ezt le – mondom a kezemben tartott kávéskannára bökve. – Majd én – veszi ki a kezemből, és Holly után megy a terembe. Egy pillanat múlva ismét kinyílik az ajtó, és éljenző taps hangjai közepette megjelenik Luis. – Ha mégsem jönne be az autóversenyzés, még mindig beállhatok cukorfalatnak. – Kizárt dolog – forgatom a szemeimet. A parkolóban egy szürke-fehér Bugatti Veyronhoz vezet. Felismerem a típust, mert Johnnynak is volt egy ilyen, és azt is tudom, hogy ez a világon az egyik leggyorsabb – és legdrágább – autó. Igyekszem nem mutatni, mennyire le vagyok nyűgözve, de nem sikerül. – Nem az enyém – mondja Luis az arcomat látva –, valami cég igazgatója adta kölcsön. Próbálnak meggyőzni, hogy vegyek részt egy reklámkampányban. – Mit kellene reklámoznod? – Órákat. Méregdrága órákat – teszi hozzá, miközben beszáll az autóba. – Sokszor kérnek rá, hogy ilyesmiket csinálj? – kérdezem, mikor már bekötöttük magunkat. – Elég sokszor. Még több ajánlatot kapok jövőre, ha megnyerem a bajnokságot. – Gondolod, hogy még van esélyed? Pimasz vigyort küld felém. – Drágám, nekem mindig van esélyem. – Seggfej – rázom meg a fejem, és magamban nevetek, miközben ő lassan gurul kifelé az első biztonsági kapu felé. – Hova megyünk? – kérdezem. – Csak kocsikázunk egyet – feleli. – Aztán talán elmegyünk Marlow-ba hattyúkat etetni. Kitör belőlem a nevetés. – Mi az? – kérdezi. – Nem igazán hittem volna, hogy az a hattyúetető típus vagy – felelem. Oldalra pillant. – Sok minden van, amit nem tudsz rólam, Daisy Rogers – mondja ugratva. – Valóban, Luis Castro? Elhagyjuk az utolsó biztonsági kapukat, és Luis felgyorsít. Eszembe jut valami. – Nem zavar téged, mikor az emberek „Luisznak” ejtik a nevedet Luis helyett? – Egy kicsit idegesítő – mondja. – De az a lényeg, hogy egyáltalán beszélnek rólam. – Még akkor is, amikor borzasztó dolgokat mondanak?

Elfintorodik. – Hát, akkor talán nem. – Holly mesélte, mennyivel kedvesebbek most az újságok. – Majd meglátjuk, meddig tart. Már azt hittem, vissza kell költöznöm Brazíliába, ha ez így megy tovább. – Hol laksz? – kérdezem hirtelen. Még azt sem tudom, hogy van-e otthona Angliában. Hampstead. Észak-London. – Ismerem Hampsteadet. – Most tényleg le vagyok nyűgözve. – Gyönyörű arrafelé. Milyen a házad? – Gyere el valamikor, és nézd meg te magad. – Hát, azt nemigen hiszem… – Miért nem? Barátok vagyunk, nem? – Azok vagyunk? – Persze, hogy azok vagyunk. Tudsz rólam dolgokat, én is tudok rólad dolgokat, amiket senki más nem tud. És megbízom benned. Remélem, te is megbízol bennem. Elgondolkodom a szavain egy pillanatra, mielőtt válaszolnék. – Igen, már egy jó ideje megbízom benned. Igaza lenne Nonnának? Tényleg tetszem Luisnak? Vagy egyszerűen csak szüksége van valakire, akivel beszélhet? Amikor arra a rengeteg pilótavadászra gondolok, akikkel összeszűrte a levet, nem tudom elhinni, hogy többet akarhat, mint hogy barátok legyünk. Ami jó is így, mert bottal sem nyúlnék hozzá. Hirtelen eszembe jut az az éjszaka Monacóban, mikor elfogott a vágy, ahogy ránéztem. Kényelmetlenül érzem magam a gondolattól. És ekkor Willre gondolok. Tisztán látom őt, ahogy kék szemeivel engem néz, majd ismét elhomályosul a képe. – Mire gondolsz? – kérdezi Luis. – Hm? – Azt kérdeztem, mire gondolsz. – Tulajdonképpen épp Willre gondoltam. Elhallgat, miközben egy körforgalomnál lekanyarodik, és az út emelkedni kezd. Eddig az országutakon jöttünk, de most, hogy kisebb utakra értünk, Luis felgyorsít. Belekapaszkodok a könyöklőbe, és görcsbe rándul a gyomrom. – Jártál valaha Will házában? – kérdezi hirtelen Luis. Habozok, majd végül az igazságnak megfelelően válaszolok. – Igen. Azon az éjszakán… Silverstone előtt. – Azt akartam mondani, a halála előtti éjszakán, de még mindig nehezen tudom kiejteni ezeket a szavakat. – Tényleg? – pillant rám. Nem felelek és megesküdnék, hogy rálép a pedálra. – Luis! Lassíts le! – Miért? – Mert túl gyorsan hajtasz! – Megijesztelek? – kérdezi szárazon. – Tudod, mit? Igen. Meglepő módon ez beválik. Azonnal lelassít. Tulajdonképpen hirtelen annyira lassan megy, hogy alig hiszem el, hogy nem állunk meg. Ó. Tényleg megállunk. – Mi a francot gondoltál, mi fog történni? – néz rám mérgesen. Gyanakvóan nézek rá. – Nem tudom, miről beszélsz. – Willel. Tényleg azt gondoltad, hogy el fogja hagyni Laurát? – Luis, komolyan. Fogd be. – Felbugyog bennem a harag. – Különben is, mit számít most már? – Igenis számít!

– Miért? – Csak számít, és kész! Egymásra meredünk egy darabig, mire lehiggadok annyira, hogy meg tudjak szólalni. – Továbbmegyünk, vagy kiszálljak, és menjek gyalog? – Meg fogjuk etetni azokat a rohadt hattyúkat! – csattan fel. – Hát akkor menjünk, és etessük meg azokat a rohadt hattyúkat! – Rendben! Rohadtul meg is fogjuk! Nevetni kezdek. Néhány másodperccel később ő is rákezd. – Az őrületbe kergetsz – mondja, és elindul. – Jesszusom, azt hiszem, Will még olcsón megúszta. Azon nyomban elkomorodok, úgy érzem magam, mintha szíven döftek volna. – Ez egyáltalán nem vicces – nyögöm ki nagy nehezen. – Nem úgy értettem – mondja gyorsan, aggódó arccal. De hirtelen mindenütt Willt látom. Minden rá emlékeztet, és nem tudom kiverni a fejemből. Felfelé vezet a lépcsőn a hálószobájába, a hotelszobája ajtajának dőlve megcsókol Kínában, kisöpri a haját a homlokából Bahreinban, megdörzsöli a karomat, és libabőrös leszek tőle Nonna teraszán… Összeszorul a torkom, és érzem, ahogy a mellkasomból kitörni készül a zokogás. Nem akarok megint sírni. Ügy érzem, már több mint eleget sírtam. Próbálom legyűrni az érzést, de nem megy. – Minden rendben? – kérdezi Luis aggodalmasan. Gyorsan megrázom a fejem. – Csak vicceltem – mondja. De képtelen vagyok megszólalni. Egy kis ideig csöndben van, majd rám néz, és ismét beszélni kezd. – Emlékszel, mikor Bahreinban azt mondtam, én szóltam, hogy te legyél a pilóták segítője? A homlokomat ráncolom. Értetlenül bólintok, fogalmam sincs, hogy jön ez most ide. – Hazudtam. – Hazudtál? – fordulok felé hirtelen. – Csak ugrattalak. Will volt az – magyarázza. – És ezt most kell mondanod? – kérdezem keserűen, és könnyek gyűlnek a szemembe. – Azt hittem, jobban fogod érezni magad tőle – mondja összezavarodva. – Hát nem érzem! – vágok vissza, és elborít a harag hulláma. – Nemsokára odaérünk – mondja, és láthatólag semmit sem érzékel a növekvő dühömből. – Nem akarok továbbmenni – mondom összeszorított fogakkal. – Azt akarom, hogy vigyél vissza Hollyhoz. – Daisy… – Most! – szakítom félbe. – Ne már, jól fogjuk érez… – Vigyél vissza a barátnőm rohadt házába, most rögtön! – kiabálom fenyegetően. Így hát engedelmeskedik, és én az út hátralevő részében elfordulok tőle, és úgy érzem magam, mintha belefulladnék a sajnálat és a fájdalom tengerébe.

Huszonhatodik fejezet – Borzasztóan viselkedett! Nem volt hozzá joga, hogy ezt mondja nekem! – Nyilvánvalóan nem gondolta komolyan. Tényleg, Daisy, legyél már vele egy kicsit elnézőbb! Az elmúlt héten Holly megállás nélkül azt vetette a szememre, hogy hogy viselkedek Luissal. Szingapúrba tartunk, az egyetlen éjszakai versenyre az idény során. Ott voltam tavaly a legeslegelső Szingapúri Nagydíjon. Csütörtök éjszaka, mielőtt az egész felhajtás elkezdődött volna, kimentünk a városba, és leittuk magunkat a Singapore Sling nevezetű koktéllal, megettünk egy tálnyi csirke- és marhasatay-t egy utcai árusnál, és riksával mentünk vissza a hotelbe. Annyira nevettünk, hogy majd leestünk róla. Valahogy úgy érzem, ezúttal korántsem lesz olyan vidám a hangulat. Mivel Szingapúrban éjszakai versenyről van szó, pénteken az első edzés csak este kezdődik, és a másodiknak sincs vége tizenegy utánig, így nincs ránk szükség Hollyval a pályán késő délutánig. Épp a felszolgálóasztalnál foglalatoskodom az esti étellel, mikor „Fő pénzember” Norm Gelltron kiabál oda nekem. – Hé! Daisy! Emlékszik rám? – Jó napot uram! – mondom vidáman. – Adhatok valamit? – Nem, csak azt akartam tudni, milyen volt a kocsikázás a múlt héten. – Hát, gyors volt, nagyon gyors. – Fogadni mertem volna. És sikerült továbbra is távol tartani azt a szakállat? Épp azt felelném, hogy fogalmam sincs, mikor egy simára borotvált Luis lép be az ajtón Norm mögött. – Itt jön a válasz maga. – Ezt szerencsésen megúsztam. – Luis! – kiáltja. – Úgy látom, Daisy továbbra is jó munkát végez, ami a külsődet illeti! Mindenki minket bámul az étkezőben. Sokért nem adnám, ha nem vörösödnék el, de nincs mit tenni. Luis Normra néz, majd megint vissza rám, mielőtt leesne neki. Megvakarja az állkapcsát. – Hát igen. Jól bánik az ostorral. Norm felnevet és továbbmegy, magunkra hagyva minket. Kelletlenül nézek Luisra. Nem tudom, mit mondjak, úgyhogy a megszokott szövegemet veszem elő. – Adhatok valamit? – Ez minden, amit mondani tudsz? Adhatok valamit? – Sajnálom, kissé nehezen találom a szavakat az utolsó találkozásunk óta – nézek rá kihívóan, de nem zavartatja magát. – Mondhatnád például: Hogy vagy, Luis? Mi van veled mostanság? Sajnálom, hogy megfosztottam a hattyúkat a vacsorájuktól a múlt héten. – Az a te hibád volt – mondom figyelmeztetően. – Ha nem mondtál volna olyan ostobaságot… Egyenesen rám néz, és bár nehezemre esik a szemébe nézni, túlságosan is makacs vagyok, hogy elforduljak. Nyugtalannak érzem magam, és ez eléggé felkavar, amikor hirtelen bejön a felszolgálóasztal mögé, és megragadja a kezemet. – Gyere velem. – Hé, mit művelsz? – Beszélni szeretnék veled. Körülnézek, és látom, hogy néhányan minket bámulnak. – Mindenki minket néz – pisszegem oda neki,

miközben ő elrángat a kíváncsi szemek elől, és felvezet a lépcsőn. – Kit érdekel? – Engem érdekel! Azt fogják hinni, hogy van köztünk valami. Vagy valami más. – Vagy valami más? – vigyorog vissza rám a válla fölött, és a szobájába vezet. Lerázom magamról a kezét. – Mi ez az egész? – kérdezem. – Nézd, Daisy, sajnálom, hogy azt mondtam, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan. Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Elfelejthetnénk végre az egészet? Tulajdonképpen örülök neki, hogy azt szeretné, helyreálljanak a dolgok közöttünk, de nem, nem tudom elfelejteni. – Nagyon szeretném, de még mindig idegesít, hogy szerinted Will nem hagyta volna el Laurát. Honnan a pokolból tudhatnád te azt? – Nem tudom. – Pontosan! – Nem tehetek róla, de kicsit dühös vagyok. – Fogalmad sincs róla, milyen közel álltunk egymáshoz. Felemeli a kezét, és fájdalom tükröződik az arcán. – Csak… Lehetne, hogy csak… – Mit? – kérdezem mérgesen. – Lehetne, hogy ennyiben hagyjuk? – fejezi be a kérdést. – Csak ígérd meg, hogy többet nem hozod szóba. – Megígérem. Mit csinálsz holnap? – Ó. Fogalmam sincs – mondom, enyhén meghökkenve a hirtelen témaváltástól. – Miért? – Van kedved ebédelni jönni velem? – Hááát, igen, gondolom, elmehetek. – Remek. Fél tizenkettőre jövök érted. – Fél lábon egyensúlyozva leveszi az egyik cipőjét. Még mindig összezavarodva állok, miközben ő körbeugrál, és leveszi a másik cipőjét is, majd a keze a cipzárja felé indul. – Mész már, vagy mi lesz? – Hogy? – Át kell öltöznöm. Úgyhogy hacsak nem akarsz a puszta valómban megpillantani, akkor jobb lesz, ha indulsz. – Persze, megyek – rohanok ki a szobából. Catalina is itt van ezen a hétvégén, pedig eredetileg nem volt róla szó. Simon csütörtök este szólt Hollynak, az egyetlen estén, amit kettesben tölthettek, mielőtt a felesége megérkezett, így nem volt rá lehetőség, hogy Hollyval a városba menjünk. A tavalyi riksás mulatozás már távoli emléknek tűnik, úgyhogy az igazat megvallva örülök neki, ha néhány órára kiszabadulok a hotelből, mégha csak Luissal megyek is. – Hova megyünk? – kérdezem, amikor húsz perces késéssel megérkezik értem szombat délelőtt. Holly korábban elment, hogy egy kis időt Simonnal töltsön, amíg Catalina vásárolni ment, és még mindig nem jött vissza. – A Raff les Hotelba – feleli Luis. – Húha! Menő! – cukkolom. – Simonnal és néhány szponzorral találkozunk. – Ó – mondom kissé lehangoltan. – Nem gondolod, hogy figyelmeztetned kellett volna rá? – Nem gondoltam, hogy ellenedre lesz. – Hát, talán valami mást vettem volna fel – mutatok a khaki színű nyári ruhára, ami rajtam van. – Jól nézel ki. – És mi lett volna, ha nem? – Akkor szóltam volna, mikor érted mentem.

Már most megőrjít. Miért is mentem én bele ebbe az egészbe? Errefelé a páratartalom úgy vágja fejbe az embert, mint egy tégla. Időnként még a levegővétel is nehezen megy. Egy ötcsillagos szállodában szálltunk meg az Orchard Roadon, ami az Ötödik sugárút szingapúri megfelelője. Az ajtónálló leint nekünk egy taxit, és mi beszállunk. A Raffles Hotel mindössze tízperces autóútra van tőlünk. Még sohasem voltam a híres, gyarmati stílusban épült hotelban, de hallottam róla. A Long Bar Steakhouse-ban ebédelünk, és már jó néhányan ülnek az asztalnál, mire mi megérkezünk. Öt férfit és egy nőt számolok össze. Ó cazzo, Catalina az. – Luis, szia – mondja Simon, és feláll, hogy kezet rázzon vele. Catalina mellett észreveszem Pierre-t, a korábbi tesztpilótát, aki most tudjuk, kinek a helyére került. Pierre francia, világosbarna, lógó haja van, és jó néhány centivel alacsonyabb nálam. – Daisy, szia – rezzen össze egy kicsit Simon, ahogy kezet nyújt nekem. Egyértelműen meglepi a jelenlétem, amitől még kényelmetlenebbül érzem magam. Lenézek Catalinára, akinek tátva marad a szája, mikor beazonosít mint a csapat egyik hoszteszét. Ide-oda jár a szeme Luis és közöttem, majd fintorra húzza a száját. Azt hiszi, hogy én is egy pilótavadász vagyok, és mondanom sem kell, hogy ennek aztán végképp nem örülök. – Üljetek le, üljetek le – mutat Simon a két üresen álló szék irányába az asztalnál. Luis kihúzza nekem az egyiket, és én leülök Norm Gelltron mellé. – Hát megint találkozunk – üdvözöl Norm, miközben egy pincérnő érkezik, hogy felvegye az italrendeléseinket. – Rendelhetnénk ételt is? – javasolja Simon, amire egyetértő moraj a felelet az asztal körül. – Sajnálom – kérek elnézést Normtól, miközben Luissal gyorsan áttanulmányozzuk a menüt. Nyilvánvaló, hogy későn érkeztünk, és mindenki éhes. Ha az életem múlik rajta, akkor sem leszek képes itt elengedni magam. Grillezett tenger gyümölcsei tálat rendelek, és úgy döntök, hogy a szénsavmentes víz mellett maradok, amiből már van egy üveg az asztalon. – Meg vagyok lepve, hogy téged itt látlak – mondja nekem az orrát felhúzva Catalina. – Igen, kérek egy keveset – mondja a vizesüvegre mutatva, amit éppen felemeltem, de kénytelen vagyok felállni, és keresztülhajolni az asztalon ahhoz, hogy tölteni tudjak neki. – Így máris jobb – mosolyog rám gonoszan. Értetlenül nézek rá. – Így rögtön rád ismerek, mikor pincérnőként viselkedsz. Nem igazán tudom, hogyan reagáljak, de az asztal körül többen is kényelmetlenül fészkelődnek a székükben. Mérges vagyok, de próbálom magamba fojtani az érzéseimet. Nem akarok jelenetet rendezni. – Beszéltél mostanában az unokatestvéremmel? – fordítja figyelmét Catalina Luis felé. – Nem – feleli ő tömören. – Luis korábban az idény folyamán nagyon közeli, személyes viszonyba került az én gyönyörű unokatestvéremmel, Albertával – mondja a szponzoroknak az asztalnál. – Cat… – szól rá Simon, egyértelműen zavarban. – Igen, kedvesem? – kérdezi, megjátszva az ártatlant. – Á, itt jön az előétel – mondja Simon, és felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Engem szétvet a méreg. Ez a lotyó! Hogy merészel azzal próbálkozni, hogy mindenki előtt megszégyenítsen? Ebben a pillanatban teljesen meg vagyok róla győződve, hogy megérdemli, amit kap. Alig várom, hogy visszaérjek a hotelba, és elmeséljem Hollynak. Folytatódik körülöttem a beszélgetés, miközben mindenki nekilát az előételnek. – Megkóstolhatom a rákodat? – kérdezi Catalina Simont, a tányérját nézve. – Persze – feleli, és odatolja felé. – Ó, nem, tulajdonképpen nem szabad – mondja Catalina hirtelen, és körbenéz a társaságon, miközben visszatolja a tányért. Néhányan felhúzzák a szemöldöküket, de senki nem szól, szerintem az ő legnagyobb

bánatára, mert nyilván csak a figyelmet akarta magára vonni. – Minden készen áll a holnapi versenyre, Luis? – kérdezi az egyik szponzor. – Azt meghiszem. Előző este ő volt a leggyorsabb az edzésen. – Valami köze lehet a szakállhoz, ugye, Daisy? – mennydörgi Norm, miközben egy pincér érkezik, hogy leszedje az asztalt. – Szakáll? Miről van szó? – érdeklődik Catalina. – Daisy nagymamája leborotválta Luis szakállát. Azóta senki nem ér a nyomába. – Milyen furcsa – szipákol Catalina, és Simonhoz fordul. – Nem azt mondtad, hogy Will jobban vezetett, mikor nem borotválkozott? Simon bólint, és engem elfog az idegesség. – Úgy tűnik, Luisra épp az ellenkezője igaz – jegyzi meg Catalina vidáman. – Ó, hát nem tragédia, az a szegény Will… Sok-sok „ó, igen” hallatszik az asztal körül. Pierre-be szorult annyi jóindulat, hogy kellemetlenül érezze magát. – Az a szegény barátnője… Ó, micsoda imádnivaló teremtés. Annyira jó ízlése volt a nőkkel kapcsolatban – néz rám Catalina, mintha csak azt mondaná: „…nem úgy, mint Luisnak”, és épp felállnék, hogy az arcába borítsam a vizespoharam tartalmát, mikor a combomon megérzem Luis kezét, ahogy próbál megnyugtatni engem. A pincérek megérkeznek a fő fogással, és mindenki enni kezd, de én szinte egy falatot sem tudok lenyelni, annyira ideges vagyok. – És tulajdonképpen mi a helyzet veletek? – fordul felénk Norm. – Ti ketten egy pár vagytok? – Jézusom, dehogy! – tör ki belőlem. – Ezt nevezem heves reakciónak. – Összehúzza a szemöldökét, és Luis felé bök a késével. – Azt hittem volna, hogy egy ilyen pasi, mint ez, átkozottul jó fogás lenne egy olyan lánynak, mint te vagy. – Hogy érti azt, hogy egy olyan lánynak, mint én vagyok? – Ennyi, nem tűröm ezt tovább. Ha elveszítem az állásom, hát legyen. – Hé, hé, nem kell mindjárt úgy felkapni a vizet – emeli fel a kezét lenézően, majd visszafordul a tányérjához. Luis szólal meg, a hangja keményen cseng. – Tulajdonképpen, azt hiszem, ismerheted Daisy apját. – Igen? – kérdezi Norm nem túl nagy érdeklődéssel. – Stellan Rogers. Ha jól tudom, ő a vállalatod fő részvényese. Soha nem láttam még senkit ennyire gyorsan visszakozni. – Mr. Rogers! Stellan Rogers! Ő a te édesapád? – Valóban? – szól közbe egy teljesen meghökkent Simon. Catalina csak bámul ránk, értetlenül. – Hát, igen – felelem. Nem akartam, hogy az egész világ plusz a felesége tudjon a családomról, de őszintén szólva, ezek után a francot sem érdekli. – Én soha… soha… – dadogja Norm. – Ó, egek! Add át tiszteletteljes üdvözletem az édesapádnak legközelebb, ha beszélsz vele, rendben? Ó, egek! A szemem sarkából látom, hogy Luis vigyorog. Én is nehezen állom meg, hogy ne kezdjek el mosolyogni. – Kicsoda Stellan Rogers? – szól közbe Catalina. – Daisy apja, úgy tűnik – mondja feszengve Simon. Megcsörren a telefon a táskámban. – Elnézést – mormogom, és vadul kutatok a táskám mélyén, hogy kinyomjam a hívást. Néhány pillanattal később újra megcsörren. – Ne foglalkozz velünk – mondja Norm sürgetően. – Vedd csak fel. Lehet, hogy sürgős. Tulajdonképpen

lehet, hogy az apukád az! – Elnézést – állok fel, és felveszem a telefont. – Tudod tartani egy pillanatra? – Gyorsan kimegyek az étteremből, majd ismét a fülemhez emelem a telefont. – Halló? – Daisy, én vagyok! Holly. – Szia. Mi történt? – Hol vagy? – A Raffles Hotelben, és rémesen jól szórakozok – felelem gunyorosan. – Sokáig maradsz? – Nem tudom, miért? Felszipog. – Minden rendben? – kérdezem nyugtalanul. – Nem – tör ki belőle a zokogás. – Vissza tudsz jönni? – Hááát, igen. Nemsokára ott leszek. – Nem fog túl jó fényt vetni rám, hogy csak így lelépek, de már amúgy is elértem a tűrőképességem határát. – Köszi. – Néhány elfojtott szipogás, és leteszi. Elfog a nyugtalanság. A telefont nézem a kezemben. – Mi a helyzet? – Ahogy megfordulok, Luis áll előttem. – Holly volt az. Vissza kell mennem a hotelba. – Miért? – Könnyárban úszik, fogalmam sincs, miért. Valószínűleg Simonhoz lehet valami köze. – Hmm. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek és kimentem magam – intek az étterem irányába. – Nem, felesleges. Nem szeretnélek ennél több kínszenvedésnek kitenni. Majd megmondom nekik, hogy családi drámáról van szó, vagy valami ilyesmi, attól majd befogják. Fellélegzek. – Köszi. – Hadd kísérjelek ki. Nem vitatkozom. – Honnan tudtad, hogy az apám a fő részvényes? – kérdezem, ahogy lefelé megyünk a lépcsőn. – Már megint kutattál utánam? – nézek rá gyanakodva, de ő elutasítóan rázza a fejét. – Nem, akkor láttam, amikor először – és utoljára – kutattam utánad az interneten. Gelltron az egyik legfontosabb szponzorunk, így természetesen felfigyeltem a nevére, mikor megláttam. – Fogalmam sem volt róla. – Semmit sem tudok az apám ügyeiről. Belém villan, hogy talán nem ártana. – Amilyen pofát vágott Norm… – vigyorog rám Luis. – Elég vicces volt, nem? – vigyorgok vissza rá. – De komolyan, megérdemelte. Mégis hogy képzelte, hogy ilyesmiket mond? – Hmm. – Ott fog körülötted hízelegni holnap, figyeld meg. – Jobban örülnék, ha inkább békén hagyna, hogy őszinte legyek. Cazzo! – torpanok meg egy pillanatra, mielőtt folytatnám. – Mi az? – Gondolod, hogy Simon és a többiek másnak is elmondják? Nem akarom, hogy elterjedjen a híre. Még Holly sem tudja. – Tényleg? Miért nem? – Odaérünk az ajtóhoz, és Luis kinyitja. – Nem akarom, hogy erről beszéljenek. – Holly nem tud a családodról, ugyanakkor te haragudtál rá, amiért nem avatott be téged Simonnal

kapcsolatban? – biggyeszti le a száját, miközben odabólint az ajtónállónak, hogy hívjon nekünk egy taxit. – Az nem ugyanaz – mondom védekezően. Nem válaszol, amitől ingerültnek érzem magam. – Gondolod, hogy hibáztam? – kérdezem hirtelen. – Amikor nem mondtam semmit a családomról Hollynak? Hogy honnan jöttem? – Igen, azt hiszem – feleli őszintén. – Mi baj lehetett volna belőle? – Nem tudom. Azt hiszem, csak arról van szó, hogy egy kicsit mindig is aggódtam, hogy majd másképp kezelnek az emberek, vagy másképp néznek rám. – Holly nem. Ő sosem tenné. Nem szólalok meg. Tudom, hogy igaza van. – És én sem, ha már itt tartunk – teszi hozzá, és közben megérkezik a taxi. – Nem, tudom, hogy te nem – nézek rá, és elmosolyodok. – Pontosan ugyanígy az agyamra mennél, akkor is, ha egy átkozott hercegnő lennék. – Valószínűleg még inkább – feleli nevetve, és kinyitja nekem az ajtót. Beszállok, miközben ő elmagyarázza a sofőrnek, hogy hova vigyen, és pénzt ad neki. – Erre semmi szükség – szólok ki az ablakon Luisnak. – Va se lixar! – kiabálja oda vigyorogva. A taxis felhúzza az ablakot, és elindul. Holly arca vörös és püffedt, mikor visszaérek a hotelba. Úgy néz ki, mint aki kisírta a lelkét is, és egy csomó használt papír zsebkendő tanúsítja, hogy valóban így történt. – Mi a baj? – kérdezem aggódva, és odasietek hozzá. Felül az ágyon, és odahúz magához, majd a nyakamba borulva tovább zokog. Egy darabig nem mozdulok, majd gyöngéden eltolom magamtól. – Mesélj, mi a baj? – Azt mondta, hogy már nem fekszenek le egymással. – Ki? Simon? – És… az a gonosz spiné! Felteszem, Catalináról beszél. – És lefekszenek? – kérdezem próbaképpen. – Terhes! – kezd nyöszörögni Holly. – Ó, egek – mormolom, bár nem vagyok teljesen meglepve, hogy valami ilyesmi történt. Átkarolom, és szorosan ölelem, részben, hogy megnyugtassam, másrészt, hogy eltompítsam a zokogása hangjait. Lehet, hogy ez egy drága hotel, de a falak olyan vékonyak, hogy az imént hallottam, amint a szomszédban tüsszentettek. – Esküszöm, direkt csinálta. Biztosan gyanakodott, hogy valami nem stimmel – mondja hevesen. – Ezzel próbálja rávenni, hogy ne hagyja el. Biztos vagyok benne. – Akart Simon egyáltalán gyereket? – kérdezem. – Nem tudom! Soha nem beszéltünk róla. Valahogy úgy gondoltam, hogy ez már a múlté, bár biztos vagyok benne, hogy rá tudtam volna beszélni, ha akarom. Megcsap az együttérzés hulláma. Az a tény, hogy egyáltalán eszébe jutott, egy napon majd olyan helyzetben lesz, hogy gyereke lehet Simonnal… Hát, ezek szerint még nagyobb tévhitben volt, mint gondoltam, és ezt nem rossz értelemben mondom. – Most mit fogsz csinálni? – kérdezem. – Szakított már veled? – Nem – rázza meg a fejét. – Te szakítottál vele? – Nem. – De fogsz, ugye? – ráncolom össze a homlokom. – Nem tudom! Daisy, ne nézz így rám! Még nem tudom, mit fogok csinálni! Azonnal lehiggadok. Már az is elég rossz volt, hogy házas, de most, hogy a felesége terhes… Az a gonosz banya felesége, ha már itt tartunk. De nem. Akkor sem helyeslem. Ugyanakkor Holly a

barátnőm, és mellette kell állnom. – Szóval ez az oka, hogy Catalina nem evett Simon rákos előételéből. Nem szabad tengeri herkentyűket enni, mikor az ember terhes, ugye? – Miről beszélsz? – kérdezi értetlenkedve Holly. – Ó… – teljesen megfeledkeztem arról, hogy ő nem is tudja, én eddig velük voltam. Elmagyarázom neki. – Luis elvitt ebédelni a szponzorokkal, és Catalina is ott volt. És annyira borzasztóan viselkedett! – Tényleg? – élénkül fel Holly. – Igen. – Elmesélem neki, mit mondott nekem Catalina, majd megtorpanok egy pillanatra, ahogy eszembe jut, mit mondott Luis azzal kapcsolatban, hogy nem voltam őszinte. – Holly, tulajdonképpen van valami más is, amiről nem beszéltem neked. – Tényleg? – Látszik, hogy felkeltettem az érdeklődését. – A családomról van szó. – Értem… Felsóhajtok, és elmesélem az egész történetet. Meglehetősen sok „jesszusom” és „a francba” múlva elérkezek a sztori azon részéhez, hogy az apám Norm cégének a részvényese. Holly először a szája elé kapja a kezét, de a végén már vinnyog a nevetéstől. Most már biztosan csak pillanatok kérdése, hogy a szomszédok panaszkodni kezdjenek. – Honnan tudott Luis a családodról? – kérdezi végül, mikor valamennyire lecsillapodott. Tényleg van annyi energiám ma, hogy az egészet elmeséljem? Nincs, de már mindegy… Mélyet lélegzek, és mindent elmondok Johnnyról is. Semmi olyat, amellyel megszegném a titoktartási szerződést, csak a szimpla tényeket, hogy neki dolgoztam, és igen, szerelmes lettem belé. Biztos vagyok benne, hogy Holly megőrzi a titkomat. Mire a történet végére érek, teljesen magán kívül van. Lenyűgözve rázza a fejét. – Egek, te aztán tényleg tele vagy meglepetéssel. Hogy sikerült ezt az egészet magadban tartanod? – Nehezen. Elfintorodik. – És Luis mindent tud? Bólintok. – És mégsem mondott semmit senkinek? – Nem. Mondom neked, hogy nem egy pletykafészek. Megbízom benne. – Már említetted. És pontosan miért is nem akarsz összejönni vele? – Holly! – Meglepetésként ér a megjegyzése. – Egyszerűen csak nem akarok! Gyanakodva néz rám. – Jézusom! Békén hagyna végre mindenki azzal, hogy mennyire Luissal kellene lennem? – Ki beszélt még róla? – A nagyanyám. Szerinte jobban illik hozzám, mint Will. Elszorul a szívem. Fura, hogy néha olyan könnyedén ki tudom mondani Will nevét anélkül, hogy gondolnék rá, máskor meg szíven üt a valóság, és vele együtt a fájdalom is. Már majdnem három hónap telt el, és bár a gyász tényleg enyhül, néha még mindig annyira fáj, mintha csak tegnap történt volna. – Rendben vagy? – figyel fel Holly az arckifejezésemre. – Csak fáradt vagyok. Nem tudom, hogy fogok így dolgozni ma este. – A francba! Mennyi az idő? Az órámra pillantok. – Húsz perc múlva itt lesz az autó. – A fenébe! – szökken ki az ágyból, és berohan a fürdőszobába. Hallom, ahogy kinyitja a csapot, felteszem, hogy az arcát mossa meg hideg vízzel, hogy eltüntesse a sírás nyomait.

Átöltözök az egyenruhámba, nem sokkal később Holly is megjelenik. – Kész vagy? – Amennyire lehetek. Valahogy olyan szürreális érzés ilyen késő délután dolgozni menni. Az időmérő alatt szinte senkivel sem találkozom az ebédről – nem tudom, hogy véletlen-e, de mindenképpen megkönnyebbülés. Hollyval a garázsból nézzük, ahogy Luis megszerzi az első helyet, és Kit Bryson, aki most a bajnokságot vezeti, visszaszerzi tőle. A csapat így is fel van dobva, mert Luis az első sorból indul. És most már a verseny napján – vagy inkább éjszakáján – vagyunk, és megint a boxban várom a rajtot. A pálya fényárban úszik, a megvilágítás szinte olyan erős, mint a nappali fény, hogy minél kevésbé legyen veszélyes a pilóták számára. A város távoli sziluettjével, a szingapúri óriáskerék váltakozó kék, vörös és sárga ragyogásának látványával a háttérben a hangulat forró. Luis a garázs végében ült egy asztalon, mikor Hollyval megérkeztünk. Az autója már a rajtrácson állt, de úgy tűnt, nem sietős neki, hogy ő is kimenjen. Már elindultam volna felé, de az arca annyi koncentrációt és elszántságot tükrözött, hogy attól tartottam, megzavarhatom. Majd fölkelt, kihúzta a fehér dugókat a füléből, és a garázsból a boxutca felé indult. Fogalmam sem volt róla, hogy zenét hallgat. Most azon tűnődök, hogy minden verseny előtt ezt teszi-e, hogy felpörgesse magát. Annyira el voltam foglalva Willel a múltban, hogy soha nem figyeltem meg igazán, mit csinál Luis. Fantasztikusan rajtol, az első kanyar előtt megelőzi Kit Brysont, és rögtön sikerül elhúznia a többiektől. De amikor a verseny harmadánál járva ki kell állnia a boxutcába, valami elromlik az üzemanyagadagolóval. Nem sikerül rendesen leoldani az autóról, és Luis úgy indul el, hogy maga után vonszolja szerencsétlen Dant. Luis a másodperc töredéke után megáll, mivel érzékeli, hogy valami baj van, és Dannek tényleg szerencséje van, hogy megússza sértetlenül, mert a múltban sok ilyen baleset végződött már kartöréssel. Hamarosan kiderül, hogy a baleset a negyedik helyre vetette vissza Luist. Ami viszont utána következik, az az egyik legizgalmasabb verseny, amit valaha láttam. Ha nem esne olyan nehezemre megmozdulni, akkor inkább átmennék nézni a kiszolgálórészlegbe, hogy hallhassam, mit mondanak a kommentátorok. Luis megelőzi Antonio Arandát, majd Nils Brodent. A következő boxutcás kiállás gond nélkül zajlik le, és hamarosan megint Kit Bryson mögött száguld. – Frederick meg fog ölni minket – kiabálja túl a motorok zaját Holly. Már fél órája vissza kellett volna mennünk. – Nem érdekel! – kiabálok vissza, és ő felnevet. – Engem sem! Minden az utolsó körön múlik. Kevesebb mint fél másodperc választja cl egymástól Kitet és Luist. Vajon hibázik Kit? Figyelmezteti-e Simon Luist, hogy tartson távolságot, hogy elkerüljenek egy újabb balesetet? Ha így tesz is, Luis nem törődik vele, hirtelen kitör Kit mögül, és a garázsban mindenki visszatartja a lélegzetét, ahogy beveszi a kanyart. Annyira közel vannak egymáshoz, biztos, hogy egymásba szaladnak…! De nem! Jézus Mária! Luis megcsinálta! Feltűnik előttük a kockás zászló, Kit előrejön, és megpróbálja Luist ismét megelőzni, de nem sikerül neki. Luis túlságosan gyors. Eksztázisban sikítok, ahogy átér a célon, és körülöttem mindenki éljenez. Holly hozzám fordul, és átölel. Will képe jelenik meg előttem, de félretolom. Nem tudok most vele foglalkozni. Nem akarok. Kiszaladunk, ott várjuk, hogy Luis, Kit és Nils beérkezzenek, és nézzük, ahogy Luis kiszáll az autójából, és a levegőbe bokszol. Egyenesen a szerelőkhöz szalad, és én szeretném, hogy lásson, ahogy a többiekkel éljenzek és nevetek, de nem néz felém, és ettől egy pillanatra elszomorodok, miközben ő beszalad, hogy ráálljon a mérlegre, mielőtt a díjátadás megkezdődik. Néhány perccel később a tömegnek integetve és tapsolva jelenik meg a magasban. Körülöttünk mindenfelé füttyögés és tülkölés zaja. Elképesztő a hangulat, mintha az összes néző Luist és az ő hihetetlen győzelmét ünnepelné. Felcsendülnek a nemzeti himnusz hangjai, a tömeg elhallgat, és átadják a trófeákat. Luis megcsókolja és a magasba emeli a sajátját, miközben mi ismét megéljenezzük, majd kinyitják a pezsgősüvegeket… Luis,

Kit és Nils először egymást fröcskölik le, majd lefelé fordulnak, a tömeg felé. Azt hiszem, még sohasem láttam Luist ennyire boldognak, és ahogy lefelé nyúl, hogy átadja a pezsgősüveget Pete-nek, elkapja a tekintetem. Felnézek rá, és ő rám kacsint, azokkal a csillogó barna szemeivel. Néhány pillanattal később a pilóták elvonulnak a sajtótájékoztatóra. Tényleg képes volt megszökni a verseny után, Monzában, hogy eljöjjön hozzám? Nem térek magamhoz, ahogy megértem, mi történt. Tényleg igaza volt Nonnának? Tényleg tetszem neki? Hirtelen elönt a vágy, és első alkalommal merül fel bennem, hogy talán ő is tetszik nekem.

Huszonhetedik fejezet Egy rendezvényen segítek be Frcdericknek és Ingridnek Hamp-steadben, és már egy ideje játszom az ötlettel, hogy írok egy sms-t Luisnak, beugorhatnék-e hozzá egy italra, miután végzek. Valószínűleg nincs otthon. Ugyanakkor szerda délután van… Talán a csapat központjában van? Megpróbáljam? Mi bajom lehet? Szia, Daisy vagyok. Hampsteadben dolgozom, beugorhatok később? Küldés. Idegesnek érzem magam. Miért? Csak Luisról van szó, az ég szerelmére! De sokat gondoltam rá a hétvége óta. Kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, és nem tudom biztosan, örülök-e neki. Á, megjött a válasz: Persze… És alatta a címe. Rövid és kedves. Túl rövid és kedves? Akar egyáltalán találkozni velem? Ne elemezd túl a dolgot, Daisy. De persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni… Befejezem a műszakom, majd az uniformisomat farmerra és pulóverre cserélem. Még egyszer ellenőrzöm az egyik kollégámmal, hogy tényleg abban az utcában lakik-e, amire én gondolok, majd elindulok a High Street irányába, és igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy útközben benézzek a French Connectionbe vagy más butikokba. Balra fordulok a Downshire Hillen, és a park irányába indulok. A bal oldalon gyönyörű, hófehér és magas György-kori házak állnak, sötét borostyánszínű levelekkel borított fák gyűrűjében, melyek eltakarják őket a járókelők kíváncsi szeme elől. Létezik, hogy Luis tényleg itt lakik? Figyelem a házak számozását, ahogy elhaladok mellettük, míg végül az ő házához érek. Kinyitom a kovácsoltvas kaput, és felsétálok a kövezett feljárón. Kora este van, és a ház fényei már ragyognak a közelgő sötétségben. Ügy érzem magam, mintha egy tündérmesébe keveredtem volna, és hirtelen megint elfog az idegesség. Will a nyakam köré fonja a karját, és magához húz, ajkával az enyémet érinti. „Később találkozunk.” Nem. Miért gondolok most Willre? A lelkiismeret-furdalás úgy csap fel bennem, mint egy hullám az óceánban, és én megpróbálom lecsillapítani. Nincs miért bűntudatot éreznem. Csak meglátogatok egy barátot egy italra. Igen. Barát. Bekopogok és várok. Néhány pillanattal később léptek hangját hallom a nehéz, padlizsánszínűre festett ajtó mögül, és megjelenik Luis, kezében egy nagy halom postával. – Gyere be – mondja, és a leveleket egy antik kisasztalra dobja. Már van ott egy másik halom belőlük. – Soha nem nézed át a postádat? – kérdezem. – Amikor sikerül rávenni magam. Azért jöttél, hogy kötözködj velem? – Nem. Rám vigyorog. – Akkor gyere. – Tetszik a házad – mondom, ahogy követem a széles folyosón. A tölgyfa padló kopog a csizmám alatt.

Egy fényes, nyitott konyhába vezet. Széles, dupla szárnyú ajtó nyílik az előtte elterülő zöld kertbe. Egyenesen odamegyek, hogy kinézzek. Gyerekkoromban soha sem volt kertünk. Az én kertem a Central Park volt, és ennek következtében mindig elkápráztat a másoké. A kert tulajdonképpen elég nagy. A távolabbi részén egy napszítta zöld pavilon áll, és a közepén egy magnóliafa, ami bizonyára gyönyörű lehet tavasszal. – Köszönöm – feleli. – Kérsz egy kávét? Egy pohár bort? – Mennyi az idő? – Az órámra nézek. Öt óra. – Egy pohár bor jól esne. Kimerített a munka. – Vörös vagy fehér? – Mindegy. Te milyet iszol? – Legyen fehér. – A hűtőhöz megy, és kivesz egy üveget, majd egy fiókban kutat a dugóhúzó után. – Milyen volt a munka? – kérdezi. – Semmi különös. – Odahúzok egy bárszéket a pulthoz, és nézem, amint két méretes pohárba bort tölt. – Társasági hölgyek adtak puccos ebédet a harminc legközelebbi barátjuk számára. Elképesztő, hogy az ilyesfajta események időnként mennyivel több energiát kívánnak, mint a háromszáz fős rendezvények. – Nem tudom, hogy csinálod. Nem felelek. – Szereted ezt csinálni? – ül le velem szemben a bárhoz. – Jobban szeretnék a konyhában maradni, főzni. – Tényleg? – Igen. – Nem is tudtam. – Tudod, nem az volt a vágyam, hogy egész életemben cukorfalat lehessek – hunyorítok rá, és ő visszamosolyog. – Szóval akkor miért nem dolgozol a konyhában a csapatnak? – Frederick nem hagyja. Jobban szereti, ha kint vagyok a pultnál – sóhajtok fel. – És mivel nincs semmilyen igazi szakmai végzettségem, ez érthető is. – Akkor miért nem végzel el valamilyen iskolát? – firtatja. – Hát… nem is tudom. Nem gondolkodtam rajta komolyan. Kortyol egyet az italából, én pedig elgondolkodva meredek magam elé. Miért nem iratkoztam be egy vendéglátós iskolába? Tudom, hogy fenyegetőztem vele az apámnak New Yorkban, de soha sem néztem utána a lehetőségeknek… – Na, mindegy… Te mi jót csináltál? – Semmi különöset. Csak itt múlattam az időt. – Mikor vetted ezt a házat? Egyszerűen fantasztikus! – Az év elején, amikor megkaptam az állást a csapatnál. – Egy vagyonba kerülhetett – töprengek hangosan. – Rengeteg hitelt vettem fel. Ahhoz, hogy zsebből kifizessek egy ilyen házat, mint ez, már évek óta egy Forma–1-csapatnál kellett volna dolgoznom. – Ne haragudj, kicsit tapintatlan voltam. – Semmi gond – hárítja el a mentegetőzésem. – Egyébként is, mintha pont téged annyira érdekelne a pénz. – Gyakran előfordul veled? Hogy rádszállnak a nők, mert egy gazdag csirkefogó vagy? Felnevet. – Azt hiszem, azt imádják bennem, hogy olyan halálosan jóképű vagyok. – És szerény is. – Neked is van ilyen problémád? – kérdezi. – Mi, hogy rám szállnak a férfiak, mert halálosan jóképű vagyok? – Hát, az is. – Kacsint rám. – De úgy értettem, az apád vagyona miatt.

– Ó, a srácok, akikkel együtt nőttem fel, szintén mind dúskáltak a pénzben. És aztán ott volt Johnny Jefferson. Róla sem lehet azt állítani, hogy éhezett volna. – És te mégis abban a miniatűr garzonban laksz a Camden Roadon. – Laktam – javítom ki, és egy pillanatra felrémlik, amikor eljött értem, hogy elvigyen a temetésre. – Még mindig hiányzik. – Miért? – Mert az enyém volt. Rendben, tulajdonképpen csak béreltem, de még így is az volt az első és egyetlen hely, ami egyedül az enyém volt. Bólint. – Hát, én egy picike házban nőttem fel, négy bátyámmal osztoztunk egy szobán, és alig vártam, hogy eltűnhessek onnan. – Azt hittem, közel állsz a családodhoz. – Ó igen. „Közel”, de az már túlzott közelség volt ahhoz, hogy kényelmesen éljünk. Felnevetek. – És most itt laksz ebben a hatalmas házban, egyes egyedül. – Dörgöld csak az orrom alá! – Csak viccelek. Nem szereted talán? Biztosan szereted. – Hát, tényleg elég nagy. De nem, nem szeretek egyedül lenni. – Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül találsz olyan nőt, aki szívesen veszi, ha idehozod – nézek rá óvatosan, és ő égnek emeli a szemeit. – Soha senkit nem hoztam még ide, ha mindenáron tudni akarod. – Komolyan? – nézek rá meglepve. – Komolyan – vonja meg a vállát, és elfordítja a tekintetét. Van ebben valami hihetetlenül vonzó. A gondolat, hogy ezt a házat egyetlen más nő árnyéka sem lengi be… Nem úgy, mint Will házában, ahol ott volt Laura. Ó, már megint kezdem. Tényleg itt az ideje abbahagynom az állandó összehasonlítgatást. Vajon otthagyta volna Laurát? Vagy egy rövid kitérő után velem, visszament volna hozzá? Hagyd abba! Ne kínozd magad! Luis a poharamhoz hajol, és újratölti, majd a szekrényhez megy. Nézem, ahogy elővesz egy zacskó mézzel pörkölt mogyorót, és egy tálba tölti. Ma este – ki merjem mondani? – nagyon szexi. Szürke pulóver van rajta, aminek az ujját visszahajtotta a könyökéig, így jól látom bronzszínű alkarját. Fekete haja hosszabb, mint amikor megismertem, a szeme vonala alá ér. Nézem, ahogy felém tolja a mogyorós tálat. – Mit gondolsz, hogy fog menni a következő verseny? – Jól. Az autó Szingapúrban úgy ment, mint az álom. – Reméljük, hogy jól megy majd Japánban. És utána Brazília következik. – Hmm. – A te hazád. Eljön majd a családod a versenyre? Felnevet. – Ha lesz elég hely nekik. – Hé – jut eszembe hirtelen –, te zenét hallgatsz a versenyek előtt, hogy felpörgesd magad? – Igen – feleli habozva. – Láttalak fülhallgatóval a füledben – magyarázom. – Mit hallgattál? – Azt hiszem, Chemical Brotherst. – Ezek szerint működött a zene, megnyerted a versenyt. – Nem csak a zene tette, Daisy – és öt hosszú másodpercig néz a szemembe, mielőtt a pohara után nyúl. – Hogy van Holly? – kérdezi. – Nem is mesélted, miért volt annyira kiborulva Szingapúrban.

– Nem – mondom habozva. – És valószínűleg most sem kellene. – Hétpecsétes titok, mi? Elgondolkodva nézek rá. Tudom, hogy nem adná tovább, de vajon Holly haragudna érte? Nem hiszem… – Nem gond. Megbízom benned. Összefonja a karját maga előtt a bárpulton. – Catalina terhes. – Komolyan? – nyílik tágra a szeme, és én beszámolok az egész sztoriról. – Nekem is van valami ultra titkos mesélnivalóm – mondja kis idő múlva, mikor végképp kimerítettük a témát. Érdeklődve nézek rá. – Miről van szó? – Megkeresett egy másik istálló, hogy versenyezzek az ő színeikben. – Komolyan? – komorodok el. – Melyik? Luis elmeséli, hogy Kit Bryson csapatáról van szó. A csapattársa, Emilio Rizzo szerződése lejárt, és mivel Rizzo nem hozta a kívánt eredményt ebben az évadban, így szélnek eresztették. A sajtót majd úgy tájékoztatják, hogy saját elhatározásból távozik. Végül is már harmincöt éves. – De hát az a legjobb csapat, nem? Komolyan bólint. Az elmúlt három évben ők nyerték a bajnokságot. A mi csapatunk általában negyedik vagy ötödik szokott lenni. – Igent mondasz nekik? – Sokkal többet fizetnének – mondja könnyedén, minden felvágás nélkül. – De nem tudom. Egyrészt úgy érzem, lojálisnak kell lennem Simonnal, másrészt Simon nem habozott volna kirúgni, ha rosszul teljesítek Olaszországban, úgyhogy nem tudom… – Azt hiszem, korántsem élvezném annyira, hogy itt dolgozom, ha te elmennél – mondom halkan, és elfintorodok. Felnevet, és az asztalon átnyúlva megpaskolja a kezem. – Ami azt illeti, cukorfalat, neked el kellene menned egy vendéglátóssuliba, és akkor egyáltalán nem hiányoznék. Nevetek. – Dehogynem, akkor hiányoznál csak igazán, mert soha nem találkoznánk! Egy kicsit spiccesnek érzem magam ennyi bor után. Valahogy érzelgőssé tesz. – Ó – mondja, és rám vigyorog –, és ha arra gondolok, hogy majdnem meghúztad a Ferrarimat… – Te voltál, aki majdnem elütött, te lökött! – kiáltok fel vidáman. – És őrült libának neveztél. – Nem igaz! – mondja elborzadva. – De igen. – Nem tehettem, vagy igen? – Igen. – Ez borzasztó. Ne haragudj – teszi hozzá. – Hmm. Lehet, hogy nemsokára megbocsátok. Ülünk és beszélgetünk még vagy fél órán át, mikor megkérdezi, hogy éhes vagyok-e. – Egy kicsit – felem. – Leugorhatnánk a közelbe egy kínaira, ha gondolod. – Jól hangzik. – Oké, csak felveszem a kabátom. Kimegyek, és a hallban várakozok, míg a lépcső alatti szekrényben kutat, majd előhúz egy fekete, motoros stílusú dzsekit. Bedugom a fejem az ajtón, és gyorsan körülnézek a nappalijában. Van egy

hatalmas, kiugró ablakfülke, amely az elülső kertre néz. Most sötét van odakint, de egy pillanatra elképzelem magam, amint az elegáns fehér karosszékben ülve kávét kortyolgatok a beszűrődő napfényben. Megrázom a fejem. Valószínűleg túl sokat ittam. – Kész vagy? – kérdezi. – Csak bekapcsolom a riasztót. Kisétálok a bejárathoz, néhány pillanat múlva Luis kinyitja előttem, majd a riasztó pityegésétől kísérve kilépünk az ajtón. – Alig tudom elhinni, hogy Hampstead csak egy rövid utazásra van metróval a belvárostól – mondom. – Olyan itt, mintha a semmi közepén lennénk. – Ezt szeretem benne – feleli. – Mindkét világból a legjobb. Hampstead Heath is itt van mellettünk – mutat a válla fölé. – Rengeteg hattyú és kacsa várja, hogy megetessék. Felnevetek, és ő a vállamat átkarolva megszorongat. Érzem, ahogy az arcomat elönti a forróság, miközben elenged, de nem hiszem, hogy Luis észrevenné a sötétben. A vacsora pompásan sikerül. Mindenféléről beszélgetünk válogatás nélkül, és rádöbbenek, hogy már hosszú ideje nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. Mire elérkezik a desszert ideje, és Luis ragaszkodik hozzá, hogy karamellizált almát és banánt rendeljen fagylalttal, már nagyon nem szeretném, hogy véget érjen az este. Kisétálunk a friss esti levegőre, és az órámra pillantok. Tíz óra van. – Azt hiszem, ideje indulnom haza. – Nem akarsz visszajönni hozzám egy kávéra? – Nem – rázom meg a fejem. – Vár még rám egy kis utazás vissza Hollyhoz. Nem hiszem, hogy képes lennék rá, ha még sokáig maradnék. – Itt is maradhatnál éjszakára, ha gondolod. – Nem, nem, nem tehetem. – Vagy mégis? – Miért nem? Rengeteg szoba van. – Nem, jobb lesz, ha visszamegyek. – Te bezzeg rábeszéltél, hogy a Nonnádnál töltsem az éjszakát… – mondja hitetlenkedve, és én tovább hezitálok, mielőtt kiveszi a döntést a kezemből. – Hát, ahogy gondolod. Hívjak neked egy taxit? – Fölösleges, metróval megyek. Köszönöm a kellemes estét – teszem hozzá kis szünet után. – Nagyon szívesen. Köszönöm, hogy beugrottál. Csak állunk, és mosolygunk egymásra egy darabig. Szívesen adnék neki egy csókot az arcára – minimum –, de nem igazán volt eddig ilyen viszony közöttünk. Hátralépek egyet. – Akkor hát, szia. – Szia – fordul meg, hogy menjen. – Jövő héten találkozunk! – szól vissza a válla fölött. – Naná – válaszolom, és furcsamód üresnek érzem magam, ahogy felfelé indulok a dombon a metró irányába. Egész úton Luis jár a fejemben. Hollynál ég a villany, mikor hazaérek, és én bekopogok, mert alig várom, hogy beszámoljak neki az estémről. – Gyere be – szól ki. – Szia – nyitom ki az ajtót izgatottan. És ekkor meglátom az arcát. Megint sírt. – Mi a baj? – kérdezem aggódva. Elfacsarodik az arca. – Nem fogja otthagyni. – És azzal zokogni kezd. – Mit fogsz csinálni? – kérdezem, miután néhány perce simogatom a hátát. – Nem tudom. Nem hiszem, hogy képes lennék elviselni a látványt, ahogy Catalina egyre nagyobb és nagyobb lesz, tudván, hogy Simon az apja annak a… annak a… kis szörnyetegnek! Elhúzom a szám erre a kifejezésre, de nyilvánvalóan nincs itt az ideje, hogy belekössek. – Akkor felmondasz?

– Nem. Ó, nem tudom! Egy rohadt rémálom az egész! Talán elveszíti…! – ragyognak fel a szemei. – Holly! – szólok rá, és ő megint sírni kezd. Mondanom sem kell, azt hiszem, egyelőre kénytelen leszek elhalasztani bármiféle, Luissal kapcsolatos beszámolót.

Huszonnyolcadik fejezet – Eljössz velem? – Lesznek ott szponzorok is? – Valószínűleg az összes ott lesz. És Simon meg Catalina. De komolyan, kit érdekel? – Engem! – Nem kell beszélnünk velük. Jó móka lesz! Na, gyere el! Szombat van, és Luis megkért, hogy menjek el vele egy jótékonysági bálra ma este. Japánban vagyunk, az idény utolsó előtti versenyén. Holly teljesen össze van törve. Még az is felmerült benne, hogy egyáltalán nem jön el erre a versenyre, de aztán valahonnan sikerült egy kis erőt merítenie. – Gondolod, hogy el kellene mennem? – kérdezem tőle később. – Egyértelműen – feleli egy pillanatnyi habozás nélkül. – Kellemes újdonság lesz a bárokhoz és klubokhoz képest, ahová általában járunk. – És te mit fogsz csinálni? – Talán elmegyek a fiúkkal, tök részegre iszom magam, és dugok egyet Pete-tel, hogy mindenről elfeledkezzek. – Holly! – tör ki belőlem a nevetés. – Nem viccelek – mondja. – Ez majd kiborítja Simont. – Hé – korholom. – Ne szórakozz Pete-tel. Kedves fiú, és valószínűleg kirúgatnád azzal, ha valami ilyen történne. Holly nagy levegőt vesz, és rágni kezdi a körmét. – Rendben, anyuci. Mit fogsz felvenni? – kérdezi kis idő múlva. – Fogalmam sincs. Nyilván kötelező az estélyi. – Be kéne nézned a butikba a hotel előcsarnokában. Láttam néhány gyönyörű ruhát tegnap, amíg vártam, hogy legyére. Furcsamód ideges vagyok fél hétre, mire visszaérek a hotelba. Mielőtt felmennék, beugrók a butikba, amit Holly említett. Valóban van néhány gyönyörű estélyi ruhájuk, de egy pillantás elég az árcédulákra, és rögtön látom, hogy hozzá kellene nyúlnom apám tízmilliójához, hogy akárcsak egy flittert is megengedhessek itt magamnak. Felmegyek a szobámba, és őrülten töröm a fejem, hogy kitaláljam, mit vehetnék fel, miközben a sminkemet és a frizurámat készítem. Épp azon kezdek gondolkodni, hogy nem kellene-e mégis lemondanom, amikor kopognak az ajtón. Kinyitom, és a recepciós áll velem szemben. – Jó estét, hölgyem. Ezt önnek küldték. Értetlenkedek, de elveszem a dobozt, amit átnyújt nekem, megköszönöm, és becsukom az ajtót. Az ágyra teszem a csomagot, és kinyitom. Elakad a lélegzetem, ahogy belenyúlok, és meglátom, mi van benne: egy földig érő estélyi ruha, mely arany gyöngyöktől ragyog. Egy kártyát is mellékeltek: Arra az esetre, ha nem lenne mit felvenned – Luis Luis vett nekem egy ruhát? Ez olyan, mintha egy filmben lennénk. Nevetnem kell, de túlságosan meg vagyok döbbenve. Nem hiszem, hogy elfogadhatnám. Lerí róla, hogy egy kisebb vagyonba kerülhetett. Nem. Nem ildomos. Mi jutott eszébe? Ó… de annyira meseszép! Talán azért felpróbálhatnám.

Olyan, mintha rám öntötték volna, tökéletesen követi a vonalaimat, és elég mély a kivágása, hogy kiemelje a mellemet. Odamegyek az ajtó melletti tükörhöz, és megbámulom a tükörképemet. Ó , egek, káprázatos. Nem hiszem, hogy valaha is lett volna ennyire szép ruhám, még akkor sem, mikor a milliárdos apám luxuslakásában laktam. Ismét kopognak az ajtón. Oda sem figyelve kinyitom. – A mindenit! – mondja Luis elkerekedett szemekkel. Elegáns öltönyt visel fekete nyakkendővel, eltekintve attól, hogy az említett fekete nyakkendő csak lazán lóg a nyakában. Jesszusom, istenien néz ki! – Soha nem hittem volna, hogy felveszed – mondja. – Hát… nem is akartam – dadogom, miközben hátralépek, hogy bejöhessen. – Csak fel akartam próbálni. – Annyira… – rázza a fejét, mint aki nem találja a szavakat. – Köszi – pirulok el, és az arcomhoz kapom a kezem. – Még nem vagyok kész. – Nekem pedig nagyon úgy tűnik. – Még meg kell csinálnom a hajam, meg minden. – Egyelőre leengedve lóg a hátamra. – Hagyd így. – Sajnálom, Luis, de nem fogadhatom el – térek magamhoz. – Ne légy nevetséges – torkol le. – Nem, tényleg nem lehet. Sajnálom. Jobb lesz, ha kint várod meg, míg leveszem. – Nem megyek sehova, hacsak nem jössz te is velem. Most. – Ne parancsolgass – vágok vissza. – Át kell öltöznöm. – Nem fogsz átöltözni. Nem tudom visszavinni a ruhát, tudod. Nem adják vissza az árát. Úgyhogy eljössz velem a jótékonysági estre. És ezt a ruhát fogod viselni. – Nem. – De igen. – Nem. – De igen! – ragadja meg a kezem, és az ajtó felé húz. Vonakodva hagyom. Hát, ha tényleg nem adják vissza az árát… – Várj! Szükségem van a táskámra. Felsóhajt, én pedig kirántom a kezem, és visszaszaladok érte. – Rendben. Kész vagyok. – Hála az égnek– mormogja, miközben kivezet a szobából. – Egyébként miért mondtad, hogy soha nem hittem volna, hogy felveszed? – kérdezem, miközben ő megnyomja a lift gombját. – És mi a helyzet azzal, hogy nem adják vissza az árát? Nem volt ez így egy kicsit kockázatos? Megvárja, míg kinyílik az ajtó és beszállunk, csak azután válaszol. – Szeretem a kockázatot. A jótékonysági estet egy közeli, ötcsillagos hotelben tartják. Több száz gyertya pislákol a sötétben, megvilágítva a japánkertet és a bonszájokat, ahogy az autónk megérkezik. Öltönyös férfiak és estélyit viselő hölgyek mennek fel előttünk a lépcsőkön, a szálloda fényesen kivilágított előcsarnokába. Rengeteg hasonló eseményen vettem részt korábban az életem folyamán, de már néhány éve nem jártam ilyen helyen, azóta főleg nem, mióta hoszteszként dolgozom. Luis a bálterembe vezet. Csillárok ragyognak felettünk, és minden asztalt karos gyertyatartók díszítenek. Úgy érzem, mindenki minket néz, ahogy a tömeg szétnyílik előttünk. – Sok itt a rajongód – mormolom. – Nem engem néznek. Rámosolygok, de ő egyenesen maga elé néz. A bár irányába kormányoz, ahol pezsgőtől habzó, magas poharak sorakoznak ezüsttálcákon. Felemel

egyet, és nekem nyújtja, majd magának is vesz egyet. Egy darabig csak állunk, és a termet tanulmányozzuk. – Ott van Simon és Catalina – bólint az irányukba Luis. – Szinte nem is láttam a főnököt ezen a hétvégén – töprengek el. Simon felénk néz, és elkapja a pillantásom. Mond valamit Catalinának, akinek azonnal elsötétül az arca, majd elindul felénk. Catalina vonakodva követi. – Daisy, szia! – hajol előre Simon, hogy arcon csókoljon. Igyekszem kevésbé meghökkentnek látszani, mint ahogy érzem magam. – Luis. – Kezet ráznak. – Daisy, emlékszel a feleségemre, Catalinára? – Szia – bólintok felé, miközben mosolyt erőltetek az arcomra, és látom, hogy ő is így tesz. – Ismét együtt? – kérdezi Catalina, és elfintorodik. – És azt mondjátok, semmi közötök egymáshoz? – néz felváltva Luisra és rám. – Örülök, hogy itt találkozunk, Daisy – szakítja félbe Simon. – Hogy érzed magad a csapatnál mostanában? – Nagyszerűen, köszönöm – felelem udvariasan. – Remek, remek – mondja határozottan. – Tudod… ne haragudj a zavarásért, Luis – teszi a karomra a kezét, és félrevon, magára hagyva Luist és Catalinát. – Megfelel neked, amit most csinálsz? Nem szeretnéd visszakapni az előző munkádat Hollytól, mint a pilóták jobbkeze? – Nem, nem! – vágom rá hevesen. – Jó nekem így, ahogy van, köszönöm. – Hát, ha valaha is meggondolod magad, csak gyere, és szólj nekem. Rendben? – Rendben… – Akkor hát – fordul vissza a feleségéhez. – Azt hiszem, el kellene vegyülnünk, drágám. – Menjünk – fordít hátat Catalina anélkül, hogy egy pillantásra is méltatna. – Hát ez eléggé furcsa volt – mondom Luisnak. – Mit mondott neked? Elmesélem neki. – Gondolod, hogy az apám miatt volt? – aggódom. – Nem tudom… Felsóhajtok. – Pontosan ez volt az, amit szerettem volna mindenképp elkerülni, hogy az emberek másképp bánjanak velem. Könnyedén megszorítja a kezem, majd elfordul. – Sajnálom. – Ne aggódj. Nem a te hibád. – Azt hiszem, talán mégis. – Nem, tényleg örülök neki, hogy azt mondtad, amit mondtál, és az a bunkó nem úszta meg szárazon. – Ha már róla van szó… Követem Luis pillantását, és Normot látom, amint felénk igyekszik. – Daisy! Luis! Mennyire örülök, hogy látlak titeket! – hajol le, hogy megcsókolja a kezem, majd kezet ráz Luissal. Legyőzöm a késztetést, hogy a ruhámba töröljem a nyálát. – Nahát, lélegzetelállítóan jól nézel ki – zengedezi, és én még egy fél méterről is megérzem a forró leheletét. – Köszönöm – felelem, és próbálok nem összerázkódni. – Hát most aztán nem úgy nézel ki, mint egy cukorfalat – rázkódik a nevetéstől, majd hozzáteszi: – Beszéltem az apukáddal néhány napja. Meghűl bennem a vér. – Valóban? – Igen. Azt mondta, adjam át az üdvözletét. – Milyen kedves – hazudom, miközben tisztában vagyok vele, hogy az apám a legjobb esetben is

formaságból mondhatott ilyesmit. – Megbocsátasz nekünk? – szól közbe Luis. – Most vettem észre a csapattársam, és beszélnem kell vele a taktikáról. – Természetesen – int Norm, hogy menjünk csak. – Ó, Jézusom – motyogom. – Ez nem jó hír, ugye? – kérdezi Luis. – Nem, nem hiszem, hogy az apám tudja, hogy én itt dolgozok. – És gondolod, hogy probléma lesz belőle? – Ó igen – mondom teljes meggyőződéssel. – Valószínűleg hatalmas probléma lesz belőle. – Mit gondolsz, mit fog tenni? – Hamar ki fog derülni. Elég sok autóversenyző van jelen ma este. Pierre Antonio Arandával és Kit Brysonnal beszélget, így odamegyünk hozzájuk köszönni. Úgy tűnik, Antonio örül Luisnak, de Kit elnézést kér, és otthagy minket. Eltűnődök, vajon Hollynak igaza volt-e, mikor azt mondta, hogy néhány pilóta féltékeny Luisra. Két óra és több pohár pezsgő szükséges hozzá, hogy ismét el tudjam engedni magam. Az aukció már véget ért. Különböző tárgyakra lehetett licitálni, amelyek korábban hírességek tulajdonát képezték, a bevételt pedig jótékony célokra ajánlották fel. Luis semmire sem licitált, de Naoki Takahashi szert tett egy szőnyegre, amely korábban Madonna nappaliját díszítette. – Ne menjünk át a többiekhez? – kérdezi tőlem Luis. – Dan nemrég küldött egy üzenetet, mindannyian valami karaokebár-ban vannak. – Legyen, amit akarsz! – visítom egy kissé túl hangosan. – Majd később arra is sor kerülhet, ha szerencséd van, de egyelőre menjünk, énekeljünk el néhány számot. A karjára csapok, ahogy feláll, és a kezét nyújtja nekem. Elfogadom, a fejem kótyagos a sok pezsgőtől. Amint belépek az ajtón a gyéren megvilágított terembe, Holly egyből lecsap rám. – Gyere velem – rángat a női mosdó irányába. – Ott volt? – Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam, Simonra gondol. – Igen. – És Catalina? – Igen. – Beszéltél vele? – Nem igazán. De ő elég fura volt – számolok be róla, hogy viselkedett Simon. – Különös – húzza össze a szemöldökét. – Gondolod, hogy meg akar szabadulni tőlem? – kérdezi hirtelen. – Nem! Persze, hogy nem! – felelem, bár igazándiból ez a lehetőség eddig eszembe sem jutott. – És mi történt még? – kérdezi morcosan, majd úgy tűnik, hirtelen felfigyel az öltözékemre, és egyből felélénkül. – Ó egek! Ez a ruha egy igazi költemény! Mosolyogva forgok egyet. – Abban a butikban vetted, az előcsarnokban? – Háát, nem – húzom el a szám kínomban. – Luis vette nekem. – Nem hiszem el! – De igen, ő vette. – Azta! Ez ám a „tisztességtelen ajánlat”! – Hát, azt aligha mondhatjuk, hogy én vagyok Demi Moore, és Luis meg Robert Redford. És különben is! Nem szexelek vele! – Ezt úgy tetted hozzá, mintha csak utólag jutott volna eszedbe ez az aprócska részlet – néz rám vigyorogva.

– Ne kötekedj velem. – Beszaladok a vécére. Várj meg. Bemegy az egyik fülkébe, és én megfordulok, hogy megnézzem a tükörképem. Már szinte meg is feledkeztem róla, hogy ez a ruha van rajtam, ez a gyönyörűséges ruha. Remegés fut végig rajtam, ahogy Luisra gondolok. – Nézd csak, hogy gyönyörködik magában – viccelődik Holly, mikor újra megjelenik. Megfordulok, és az egyik mosdónak támaszkodok. – Szerinted furcsa, hogy vett nekem egy ruhát? – Nem – válaszolja. – Egyértelmű, hogy ágyba akar vinni. – Holly! – Ez az igazság! Még a hülye is láthatja. Nem szólalok meg. – Tetszik neked, ugye? – bök oldalba. – Tudtam én! – Holly, elég, ne mondd ezt – könyörgök neki. – Miért ne? Igaz. Csak feküdj le vele, és legyél túl rajta. Aztán lépj tovább. – Hogy érted, hogy lépjek tovább? – Hát, nem az a kimondott férjalapanyag, nem igaz? – forgatja a szemét kuncogva. – Nem, gondolom, nem az – próbálok nevetni. – De úgy hírlik, hogy az ágyban szuper, úgyhogy én a helyedben összeszedném magam, és gyorsan túlesnék rajta. Az a rossz érzés fog el, hogy igaza van. Tulajdonképpen az sem lepne meg, ha Luis ebben a szent pillanatban próbálna éppen felszedni egy nőt a bárnál. Ugyanakkor már Silverstone óta nem láttam így viselkedni. Mintha más lenne mostanában. Felelősségteljesebb. Talán megváltozott… – Mi az? – ráncolja a homlokát Holly. – Semmi. – Jézusom – mondja aggódó hangon. – Ugye nem estél bele? – Nem! – Komolyan, Daisy, rossz ötlet lenne. – Tudom! – csattanok fel. – Nem kell mondanod, magamtól is tudom! – Akkor jó – vet rám egy óvatos pillantást. – Mert nem szeretném azt látni, hogy megbántanak. Magamban tartom a válaszom, Hogy még ő beszél… Visszamegyünk a bárba. Luis, Dan, Pete és még néhány srác ott szoronganak egy félkör alakú bokszban. Luis hellyel kínál maga mellett. Azok után, amit Holly mondott, nem sok kedvem van mellé ülni, de mivel Holly a boksz másik oldalához indul, és sehol máshol nincsen hely, nincs más választásom. Luis egyből a derekamra rakja a kezét, és kedvesen odahúz magához. Ez feszélyez, de nem hiszem, hogy felfigyel rá. – Hé! Ezt Dan kérte! – kiált föl Pete, ahogy a velünk szemközti hatalmas képernyőn megjelennek Bon Jovi „Livin' On A Prayer” című dalának első szavai. – Hohó! – kiáltja Dan, és nagy élvezettel énekelni kezd. Mikor a kórus felhangzik, felmászik az asztalra, és elkezd képzelt gitáron játszani. Hollyval visítunk a nevetéstől, miközben a fiúk éljeneznek, és Luis elveszi a kezét a derekamról, hogy tapsoljon. Néhány pillanat múlva egy aprócska, kontyos japán nő tipeg oda, és nagyon udvariasan megkéri Dant, hogy üljön vissza. Hidegnek érzem a derekam… Ő is pont olyan, mint Johnny! Tartsd távol magad tőle! De ekkor visszateszi a kezét a derekamra, és az egész testemet elönti a forróság. Megmondom a bosszantó kis hangnak a fejemben, hogy hagyjon békén. – Daisy! Ez a mi számunk! – visít fel Holly. – Mi? – kérdezem rémülten, miközben ő felém nyújt egy mikrofont. – Én nem tudok énekelni!

– Ez a dolog lényege – vigyorog rám Luis. – Rendben, de akkor te leszel a következő – bokszolom meg a mellkasát, majd átveszem Hollytól a mikrofont, és belekezdünk Belinda Carlisle „Heaven On Earth” című dalába. Egy órával, valamint több pohár whiskykólával később már mindannyian bolondot csináltunk magunkból, Luist is beleértve, aki Vanília Ice „Ice, Ice Baby” című nótáját adta elő, igen viccesen interpretálva. Eletemben nem nevettem még ennyit. Mindannyian fel vagyunk dobva, és még Holly is jól szórakozik, ami igazi megkönnyebbülés a korábbi rosszkedve után. Pete belekezd a Wham „Wake Me Up Before You Go Go” című számába, de az én eszem már máshol jár, mert Luis épp most kezdte cirógatni a derekamat a hüvelykujjával. Mostanra már rendesen berúgtam, és ez a dolog kettőnk között kezd veszélyessé válni. Luisnak dőlök, és Holly, aki szemben ül velünk, vigyorogni kezd. A pillantása Luisra vándorol, majd vissza énrám. Tudom, arra biztat, hogy vágjak bele, és ebben a pillanatban nem hiszem, hogy képes lennék ellenállni. – Vissza kell mennem a hotelba, hogy aludjak valamennyit a holnapi verseny előtt – fordul hozzám Luis. Teljesen magamba zuhanok, egészen, amíg a fülembe nem súgja: – Velem jössz? Rápillantok, sötét szemei megerősítik, hogy úgy érti, ahogy én gondolom, hogy érti, és bólintok. Felállunk, és ő kimenti magát a többieknél, hogy korán elmegyünk. Nem tudom, hogy a srácok gyanítjáke, hogy van közöttünk valami, de ebben a pillanatban nem is érdekel. A rövid taxiúton vissza a hotelba nem beszélünk. A bosszantó hangocska visszatér, és arról érdeklődik, hogy tényleg jó ötlet-e mindez. IGEN! Fantasztikus ötlet, kiabálok vissza neki. Őrülten tetszik nekem ma este! De ő hogy fog érezni irántad holnap? Fogd be, fogd be, fogd be! Beszállunk együtt a liftbe, és a gombokat bámulom. Luis megnyomja a saját emeletének gombját, majd nekidől az arany díszítésű korlátnak, és engem néz. Pont olyan, mint Jonnny… E gondolat hatására odanyúlok, és megnyomom az én emeletem gombját, majd kihívóan nézek rá. Egy másodperccel később már a karjában vagyok, szenvedélyesen csókol engem, és én remegek a vágyakozástól. A lift az én emeletemre ér, és mi egymástól elszakadva bámuljuk az üres folyosót. Azután ismét engem csókol, és az ajtó bezáródik, hogy a lift tovább suhanjon velünk. A lakosztályába érve képtelen levenni rólam a kezét. Kicsit távolabb meglátom a hálószobáját, de nem tudom, hogy eljutunk-e odáig, mert már lerúgtuk a cipőnket, ő kibújt a dzsekijéből, és én az ingét gombolom, míg ő a ruhám cipzárját húzza le. Ahogy kilépek a földön heverő, aranygyöngyökkel díszített öltözékből, Luis elkapja a kezemet, és a hálószoba felé vezet. Nem érzem annyira meztelennek magam, mint amilyen valójában vagyok, mert a szemét le nem veszi rólam, ahogy felmászunk az ágyra, és egymással szemben térdelünk. Letolom a vállairól az ingét, végighúzom a kezem a kemény mellkasán, és ő csókolni kezdi a nyakamat. Megadja a módját, lassú, érzéki és erotikus. Alig bírom, mert annyira kívánom őt, de amikor végül magáévá tesz, az minden várakozást megér. Utána sokáig kapkodom a levegőt, ahogy a lepedőkbe gabalyodva, forrón és izzadtan egymás karjaiban fekszünk. Luis szembefordul velem, és mutatóujjával végigsimítja az állam vonalát. Nem tudom, mit mondhatnék, ezért nem szólok, csak fekszem, és bámulok a sötét szemébe. – Valószínűleg aludnom kellene egy kicsit – mondja végül. – Mennyi az idő? – fordulok meg, és nézek az ágya melletti ébresztőóra vörösen izzó digitális kijelzőjére. – Majdnem hajnali kettő! Elvigyorodik. – Tudom.

– Tudsz majd versenyezni holnap, ilyen kevés alvással? – kérdezem riadtan. – Menni fog, ne aggódj. – Biztos vagy benne? – Igen. Jobban vezetek szex után – kacsint rám, és nekem eszembe jut, hogy már elsütötte ezt a poént korábban. Kihúzom a párnát a fejem alól, és püfölni kezdem vele. – Aú – mondja, és próbál komolynak látszani. – Nem akarsz velem párnacsatázni. Tulajdonképpen nagyon is szeretnék, de talán nem ez a legjobb pillanat rá. – Akkor magadra hagylak – mondom az ágyból kikelve. – Nem kell elmenned – szól utánam, ahogy az ajtó felé megyek. – De igen, mert nem fogsz rendesen aludni, ha maradok – megyek ki a nappaliba, felkapom a ruhám, és magamra rántom, majd felhúzom a cipzárt. – Gyere ide – szólít a hálószobából. Visszamegyek hozzá, és megállok az ágy mellett, míg ő feltámaszkodik a könyökére, és engem néz. Próbálok ugyanolyan tisztelettel viselkedni vele, mint ő velem korábban, és az arcát nézem a mellkasa helyett, de nem is olyan könnyű. Megfogja a kezem, és lehúz magához, majd szép lassan megcsókol. – Aludj jól – szakadok el tőle. – Köszönöm a ruhát. – Jobban nézel ki nélküle, mint benne, pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Pimasz mosolyt villant rám, és én visszamosolygok, majd megfordulok és kisétálok a szobából.

Huszonkilencedik fejezet Pilótavadász lettem. Ez az első gondolatom, mikor másnap reggel rettenetesen másnaposan magamhoz térek. Mi jutott eszembe, hogy ágyba bújtam Luissal? Pont vele! Felrémlik előttem, amikor Melbourne-ben megjelent Albertával a karján, és olyan rosszul leszek, hogy felfordul a gyomrom. Hál' istennek védekeztünk. Legalább a terhességi pánik nem ismétlődik meg ismét… Ó, Will. Will! Hogy tehettem ezt? Egy röpke pillanatra egészen tisztán látom az arcát, majd Leonardo DiCaprióvá változik. Szívesen megütögetném a fejem, hogy visszahozzam az emléket, de anélkül is pont eléggé kínoz a fejfájás. – Jól sikerült a tegnap este? – vigyorog rám Holly. – Nem – nyögök fel. – Tényleg? – ül fel az ágyban meglepve. – Nem lett volna szabad megtennem, Holly. – Miért nem? – húzza el a száját. – Mert Luis nem nekem való. – Ezt eddig is tudtuk. De a szex jó volt? Nem felelek. – Az jó volt, ugye? – néz rám vigyorogva. Visszatér néhány emlékfoszlány, és remegés fut át az egész testemen. – Elpirultál! – visítja. – Mesélj el mindent! – Kizárt dolog – mondom határozottan. – Soha nem adok ki hálószobatitkokat. – Ezzel kimászok az ágyból, és a tiltakozásával nem törődve a fürdőszobába megyek. Megragadom a fogkefémet, nyomok rá egy kis fogkrémet, és elkezdem mosni a fogamat. Egek, annyira jól csókolt… Újabb remegés. Ó, és az a test… Abbahagyom a fogmosást, és egy kis időre átadom magam az emlékeimnek. Majd kiköpöm a fogkrémet, kiöblítem a számat, és ösztönösen hideg vizet paskolok az arcomra. Muszáj lehűtenem magam valamivel. Még soha nem éreztem magam ennyire idegesnek, mint ezen a reggelen, miközben azt várom, hogy Luis feltűnjön a pályán. Nem tudom elhinni, hogy ma versenyeznie kell, amikor nekem annyira fáj a fejem, hogy majd szétrobban. Amikor besétál az étkező ajtaján, a szívem majd kiugrik a helyéről. Elfoglalom magam a szalonnával, miközben felötlik bennem, hogy talán egyenesen a szobájába megy, de nem így történik. Legközelebb, amikor felnézek, a tálalóasztal előtt áll, és egyenesen rám néz. – …'reggelt – mondja felhúzott szemöldökkel. – Jó reggelt – fordítom el a tekintetem, majd nézek vissza rá megint, míg végül a szalonnára fordítom a figyelmemet. Megkérdezném tőle, hogy adhatok-e neki valamit, de valahogy az az érzésem, hogy furcsán hatna. – Hogy érzed magad? – kérdezi, és van valami vidámsás a tekintetében. – Jól. A másnaposságot leszámítva. Tényleg nagyon részeg voltam.

– Tényleg? – ráncolja össze a homlokát. – Nekem nem tűni vészesnek. – Ó, pedig az volt – biztosítom. – Te talán nem? – Nem. – Tényleg? Azt hittem, teljesen kiütötted magad! Hiszen úgy töltötted magadba a whiskykólát, mintha attól félnél, hogy ez lesz életed utolsó napja. – Csak kólát, whisky nélkül. – Ó. Mindketten elhallgatunk. – Adhatok valamit? – végül csak megkérdezem. Hát sajnálom, de tényleg nem tudom, mi mást mondhatnék. – Persze. A szokásosat. – Azt a szokásosat, amit régebben ettél, vagy azt, amire a mostani új, javított kiadású, egészséges Luis voksolna? – Csak adj egy kis szalonnát és tojást, cukorfalat. Egymásra vigyorgunk, és én nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstől, miközben megpakolom a tányérját, és átadom neki. Rám kacsint, és engem átjár a borzongás, ahogy nézem, amint elmegy. Rendben, tehát még mindig tetszik. És akkor mi van? – Tuti, hogy megyek, és felülök arra a hullámvasútra később. Te is jössz, vagy mi lesz? – szakítja félbe a gondolataimat Holly. A Suzuka pályához tartozik egy vidámpark is, a hatalmas óriáskerék uralja a látképet. – Csak viccelsz, ugye? Biztosan kidobnám a taccsot. – Hé, Luis volt az az előbb? – kérdezi hirtelen. – Mit mondott neked? – Semmit – felelem könnyedén. – Semmit? Mi, hozzád sem szólt? – Dehogy! – kiáltok fel. – Úgy értem, semmi említésre méltót. – Ó, nem tudom elhinni, hogy nem árulod el, mi történt – mondja csalódottan. – Hát, pedig nem fogom, úgyhogy jobb, ha feladod. Nem beszélek többet Luissal a verseny kezdete előtt, és mikor összefutunk, nem néz a szemembe. Győzködöm magam, hogy ez csak azért van, mert összpontosítania kell, és nem vonhatom el a figyelmét, de a bizonytalan énem baljós jelnek látja. Nem vagyok benne biztos, hogy van kedvem kimenni a pályára, hogy ott nézzem a versenyt, és amikor végül Holly mégis meggyőz, nem érzem jól magam Luis garázsában állva. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy az összes szerelő elítél engem. Vajon mind úgy gondolják, hogy egy pilótavadász vagyok? Egek, hogy utálom most már ezt a kifejezést… Luis megnyeri a versenyt, de én nem tudok együtt örülni a többi csapattaggal. Tele vagyok kételyekkel. Kimegyek, hogy megnézzem a trófeák átadását, mert furcsán venné ki magát, ha nem tenném, de aztán visszasietek a konyhába, és belefogok a rendcsinálásba. Néhány órával később ott talál rám Luis. – Te meg hol voltál? – kérdezi az ajtóban állva. – Csak itt, takarítottam. Különös pillantást vet rám. – Hát, én most megyek. – Oké. Gondolom, majd Brazíliában találkozunk – mondom, de nem megyek oda hozzá. – Minden rendben? – kérdezi halkan, és körülnéz, hogy meggyőződjön róla, senki sincs hallótávolságon belül. – Persze – felelem, és a háta mögé bökök a fejemmel, hogy felhívjam a figyelmét a közelgő Frederickre. – Hát, akkor jó – lép hátra az ajtóból, és letörtnek tűnik, ahogy beengedi Fredericket maga mellett a

konyhába. – Szia – fordulok el, majd néhány pillanattal később felötlik bennem, hogy nem is gratuláltam a győzelméhez. Utánamenjek? Nem. Képtelen vagyok rá. Angliába visszatérve belevetem magam a munkába, és próbálom teljesen kitörölni a fejemből a Luissal töltött éjszakát. Holly egyik kolleganője szülési szabadságon van, és én helyettesítem, valahányszor épp nem Fredericknek és Ingridnek segítek Londonban. Még ahhoz is túl elfoglalt vagyok, hogy új lakást keressek, de Holly biztosít róla, hogy nem kell sietnem. – Nem mintha bárki más itt töltené az éjszakát – nyögi egyik este, amikor a kanapén ülve tévét nézünk. – Catalina megint bejött ma a központba – mondja. – Ez már a harmadik alkalom a héten. Esküszöm, hogy szemmel tart engem. – Komolyan azt hiszed, hogy gyanakszik valamire? – kérdezem. – Fogalmam sincs. Nem bújtunk ágyba Simonnal Szingapúr óta, úgyhogy nem igazán van mire gyanakodnia. – Beszélt veled azóta erről az egészről? – Úgy érted, szakított-e velem? – Igen. – Nem. Felteszem, meg akar őrizni tartalék gyanánt, ha kiderülne, hogy ez az egész egy nagy humbug. – Humbug? Mi, szerinted nem is terhes? – Hát, nem látszik rajta, vagy igen? – Nem, de hol tart most? – Még csak néhány hónapos. – Akkor még nem is látszódhat. Holly kortyol egyet a borából, majd hangosan az asztalra löki a poharát. – Amúgy is elegem van már. – Tényleg? – Igen. Meg fogom mondani neki, hogy vége. Nincs több szexszolgálat. Együtt érző pillantást vetek rá, de hogy ne higgye, hogy kioktatom, nem teszem hozzá, hogy helyesen cselekszik. – Mikor? – Mikor végre egyedül lehetek vele egy percig anélkül, hogy az a gonosz banya beleütné az orrát a dolgunkba. – Felnevetek. – Sok szerencsét hozzá. – És veled mi újság? Hallottál valamit Luisról? Már több mint egy hét telt el Japán óta. – Nem – felelem tömören. – Miért nem küldesz neki egy sms-t? Eléggé kurtán-furcsán ért véget a dolog köztetek Suzukában. – Most meg ezt mondod?! Nézd, ha szeretett volna hallani felőlem, keresett volna. – Talán nem mer, azok után, hogy nem győzted hangsúlyozni, mennyire részeg voltál, aztán meg rá sem hederítettél a győzelme után. – Holly! – kiáltok fel. – Nem azért meséltem el neked ezt az egészet, hogy aztán felhasználd ellenem. – Nem használom fel ellened. Ó, kit érdekel. Csinálj, amit akarsz. Felkapja a távirányítót, és kapcsolgatni kezd a csatornák között, de engem mardos a bosszúság. – Mit akarsz nézni? – mormogja. – Tök mindegy – mondom hevesen. – Felbosszantottalak? – kérdezi meglepve. – Igen, egy kicsit. – Mivel?

– Nem tudom elhinni, hogy először arra biztatsz, feküdjek le vele, és lépjek tovább, majd amikor megteszem – pedig nem igazán van a kedvemre –, akkor azt mondod, hogy menjek utána. – Hogy érted, hogy „nem igazán van a kedvedre”? Lefeküdni vele vagy továbblépni? – Továbblépni! – csattanok fel. Rám vigyorog. – Tudtam én, hogy érzel iránta valamit. – Hát most már rohadtul nem! – Dehogynem – vigyorog tovább. – Akkor annál rosszabb, nem gondolod? Mert nyilvánvaló, hogy számára csak egy újabb nőcske vagyok, akit sikerült ágyba vinnie. Elkomolyodik. – Én nem így hallottam. – Miről beszélsz? – Arról, amit Pete mondott. – Mit mondott? – Luis bent járt a központban tegnap, és arról érdeklődött, hogy te ott vagy-e. Állítólag teljesen elkeseredett, mikor Pete közölte vele, hogy Londonban dolgozol. – Komolyan? – kezdem jobban érezni magam. – Csak küldj neki egy sms-t – kérlel Holly. – Nem. – Mind a ketten annyira makacsok vagytok! – kiált fel. – Úgy rémlik, azt mondtad, hogy Luis „nem kimondottan az a férjnek való típus”. – Most már nem vagyok benne olyan biztos – ismeri be. – Mindegy, úgyis találkozunk néhány nap múlva, úgyhogy addig most már nem csinálok semmit. A következő verseny Brazíliában lesz, és azt kell mondanom, megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ez lesz az utolsó az idényben. Ez a gyorstalpaló világ körüli utazás nagyon jó buli volt, de most már szinte összemosódnak az országok. Azok a repterek, repülők, tálalás és takarítás, folyamatos bulizás, és az autók, ahogy körbe-körbe száguldanak a pályán… Nem hiszem, hogy sokáig bírnám tovább. Ami, mint kiderül, tiszta szerencse, mert amikor Sao Paolóba érünk, Simon magához hívat. – Szia – mondom, miközben helyet foglalok az egyik karosszékben, ahogy kérte. – Attól tartok, van egy kis probléma – mondja aggódó arccal. – Valóban? Egyenesen a tárgyra tér. – Az apád megfenyegetett, hogy visszavonja a szponzori szerződést, ha továbbra is munkát adok neked. – Micsoda? – meg vagyok döbbenve. – De hát ő nem csak egy részvényes? Megteheti ezt? – Úgy tűnik, igen. Ő az egyik fő részvényes, és nagy befolyással bír a cég kiadásait illetően. – De mégis mit képzel, mit fogok csinálni? Nem fogok hanyatt-homlok visszarohanni New Yorkba, ha erre gondolt. – Gondolom, ezt vele kell megbeszélned. – Kapja be! – csattanok fel, majd bocsánatot kérek. Simon mégiscsak a főnököm, még ha már nem is sokáig. – Akkor hát ennyi? Ki vagyok rúgva? – Kitűnő referenciát írok majd neked – feleli. – Most rögtön pakoljak? – Kérlek, maradj itt a hét végéig. Gyanítom, nincs, aki helyettesítsen, súgja a cinikus énem. – Nagy bonusz vár rád, ha megteszed – folytatja Simon. Hát, úgy tűnik, szükségem is lesz rá, ahogy a dolgok állnak.

Szomorúan rázza meg a fejét. – Nem lesz ugyanaz nélkületek jövőre. – Nélkületek? Mi, Hollyt is kirúgod? Meghökkenve néz rám. – Beadta a felmondását ma reggel. Nem mondta neked? – Nem. A szobából kilépve egyenesen belerohanok Luisba. – Szia! – derül fel az arca, ahogy meglát, de aztán rögtön elkomorodik, ahogy meglátja az enyémet. – Mi a baj? – Miért érdekel az téged? – vágok vissza mérgesen. – Ugyan már – ráncolja össze a homlokát. – Beszélhetek veled egy pillanatra? – mutat a szobája felé. – Ezt Will szokta nekem mondani. És nem, nem beszélhetsz. A hatás olyan, mintha arcul csaptam volna. Megkeményednek a vonásai, és elfordul. – Ahogy tetszik, Daisy. Beszáguldok a konyhába, és magamhoz rántom Hollyt. – Felmondtál? Szégyenkezve néz rám. – Mikor akartad elmondani nekem? A konyha felé pillant. – Menjünk a mosdóba. Követem őt a mosdóba, és elmagyarázza, mi történt. – A pillanat hevében döntöttem. – Miért? Hogyan? – Kérlek, ne olyan hangosan. Nem akarom, hogy más is meghallja. – Folytasd – mondom halkabban, hogy eleget tegyek a kérésének. – Hát, csak az történt, hogy megint próbálkozott. Én pedig megmondtam neki, hogy nem vagyok kíváncsi rá addig, míg el nem válik. Erre egész egyszerűen belenevetett az arcomba. – Komolyan? – Igen. Hangosan nevetett. Azt mondta, hogy ez nevetséges, és soha nem fog elválni a spinétől, akár van gyerek, akár nincs. De nem érti, hogy miért ne folytathatnánk ugyanúgy, mint eddig, mert Catalina – és ezt kapd ki – most majd még kevésbé fog a szexszel foglalkozni, hogy gyereke lesz. El tudod hinni, hogy képes volt ezt mondani nekem? Együttérzően felsóhajtok. – Így hát megmondtam neki, hogy felmondok. A hétvégét még végigcsinálom, de aztán új állás után nézek. – Mit fogsz csinálni? – Nem tudom. Talán Frederick és Ingrid felvennének? – Lehetséges. Tudod, hogy engem meg kirúgtak? – folytatom kis idő múlva. – Micsoda??? Beavatom a részletekbe. – Édes istenem, Daisy, úgy sajnálom. – Semmi gond, nem lepett meg a dolog. – Nem gondoltam volna, hogy az apád ennyire gonosz lehet. – Ó, még ennél is rosszabb, de ez olyasmi, amit én is csak a saját káromon tanultam meg. – És te mit fogsz csinálni? – Még gondolkodom rajta. Norm szinte rám se tud nézni. Úgy tűnik, a többi szponzor szintén elég kínosan érzi magát a

társaságomban. Néhányuknak sikerül kipréselniük egy halvány mosolyt és egy kis biccentést, de még sohasem volt ennyire nyugalmas műszakom, annyi ember kerüli el a felszolgálóasztalt, mikor én állok mögötte. – Gondolod, hogy dolgozhatnék inkább a konyhában? – kérdezem egy idő után Fredericket, mikor úgy érzem, nem bírom tovább. Együtt érző pillantást vet rám, ami t ől e annyira szokatlan, hogy érzem, amint könnyek gyűlnek a szemembe. – Filézd ki a halat – feleli, és a késével a konyha túlsó végébe mutat. Odamegyek a pulthoz, és nekiállok a munkának, csöndben és gyorsan megnyúzom és kifilézem a halat. Zúg a fejem, annyi minden történt. Nem tűnik valóságosnak ez az egész. Semmi sem tűnik valóságosnak. Olyan, mintha nem is rólam lenne szó, mintha valaki más testében lennék. Tényleg véget ér ez az egész? A délután további részében a konyhában dolgozok, és nem tartok szünetet, hogy megnézzem az edzést. Kora estefelé meghallok két hoszteszlányt pletykálni, ahogy a holmijukat szedik össze a konyhában. – Rendesen kiabált vele. Hegyezni kezdem a fülemet. – Mit mondott neki? – Azt mondta, hogy egy gyáva kutya – suttogja hangosan az egyikük. – Miről van szó? – kérdezem tőlük, mikor már nem bírom tovább. Mindketten szégyenlősen néznek rám. – Ó, semmi. Ne haragudj, nem tudtam, hogy van itt valaki más is. – Mind a ketten felkapják a táskájukat, és kisietnek a konyhából. – Hallottál valami korábbi nagy ordibálásról? – kérdezem Hollyt. – Simon és Luis – vágja rá egy pillanatnyi gondolkodás nélkül. – Luis elfogadott egy állást egy másik csapatnál. Lecsapom a késemet a pultra. – Komolyan mondod? – Ó, az ég szerelmére, menj, és beszélj vele! – csattan fel. – Mit veszíthetsz? Megtisztítom a kezem, és beletörlöm egy konyharuhába, majd elszántan kivonulok a konyhából, mit sem törődve az elégedett mosollyal Holly arcán. Felrohanok a lépcsőn, és dörömbölni kezdek Luis ajtaján, majd rögtön benyitok, mielőtt még esélye lenne válaszolni. Egy széken ül, a fejét a kezére támasztva, de hangos megjelenésemre felnéz. – Tehát elfogadtad? – kérdezem. – Mit? – Az állást a másik csapatnál. – Ó, igen – feleli tompán. – Hallottam a nagy veszekedésetekről – magyarázom. Felhúzza a szemöldökét, és elfordul. – Nem amiatt veszekedtünk. Érdeklődve nézek rá. – Akkor miért? – Nem tudom elhinni, hogy képes volt kirúgni téged – válaszolja. – Á, csak az – legyintek. – Nem vagyok meglepve. Mondtam neked, hogy milyen az apám. – Simon meg egy rohadék, hogy nem állt ki érted. – Felejtsd el. Amúgy is elegem volt már ebből – mutatok körbe a szobán. – Tényleg? – ráncolja a homlokát. – Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem. – Nem, nem akarok többet cukorfalat lenni – ülök le mellé egy székre. – Meglepően nyugodtan fogadod ezt az egészet.

– Hát igen. Azt az egyet bánom, hogy nem léptem előbb, és nyújtottam be a lemondásomat, mielőtt az apámnak esélye lett volna beleütnie az orrát. De legalább nem megyek vissza New Yorkba, mint ahogy elvárná tőlem. – Mihez fogsz kezdeni? – Körülnézek a vendéglátó-iskolák táján. Feláll, és a táskájához megy. Kíváncsian figyelem, ahogy kihúz belőle egy zöld irattartót, és átnyújtja nekem. – Mi ez? – Próbáltam odaadni neked a központban a múlt héten, de nem voltál ott. Kinyitom, és londoni vendéglátó-iskolák jelentkezési lapjait találom benne. Csak bámulom őket, teljesen megdöbbenve. Nem tudom elhinni, hogy ennyit fáradt értem. – Köszönöm – nézek fel rá, és a szemem megtelik könnyel. – Hé, ne izgasd fel magad – ül le mellém, és a hátamra teszi a kezét. Engem elönt a vágy, ezért gyorsan a jelentkezési lapok felé fordítom a tekintetem. – Mit csinálsz ma este? – kérdezi könnyedén Luis. – Nem tudom. – Eljössz hozzám vacsorázni? – A családod házába? – kérdezem. – Nem, az é n házamba, de ott lesz a családom. Az anyukám vacsorát készít mindannyiunknak – magyarázza. – Tudom, hogy szívesen találkozna veled újra. – Emlékszik rám egyáltalán? – kérdezem kellemesen meglepődve. – Ó igen. Figyelmeztetett, hogy viselkedjek veled rendesen. Elvigyorodok. – Nem hiszem el. – Pedig igen. – Honnan tudta egyáltalán… – Hogy tetszel nekem? Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy látszott rajtam. Ezek nem olyan valakinek a szavai, mint aki csak egy pilótavadásznak tart, ezzel még én is tisztában vagyok. – Szívesen elmegyek – mondom neki. – Szuper – mosolyog rám, és engem ismét elönt a vágy, de Luis nem próbálkozik semmivel. Meglepő, hogy néha a második csók mennyivel nehezebben jön, mint az első. A sárga Ferrarijával jön értem. – Nem hiszem el – kiáltok fel. – Komolyan a közelébe engedsz? – Vezetheted is, ha szeretnéd. Kitör belőlem a nevetés. – Odaengednél engem ennek a kormányához? Meg vagy őrülve? – Miért ne? Talán nincs jogosítványod? – Éppen csak. Amikor New Yorkban laktam, limuzinban szállítottak mindenhová. Égnek emeli a tekintetét, és elvigyorodik. – Akkor szállj be. – Tudtam, hogy ettől majd megváltozik a véleményed. – Nem, később vezetheted, ha akarod. – És mi van, ha meghúzom? – Csak ülj be végre, és csukd be az ajtót – vág vissza játékosan. Észak felé megyünk, kifelé a városból, egészen addig, míg elérünk egy kisebb repteret. – Mit csinálunk itt? – kérdezem meghökkenve. – Nem félsz a repüléstől, ugye?

– Szerencsére nem, különben nem igazán élvezném a munkámat. – Remek. Húsz perccel később fülhallgatóval a fejemen, beszíjazva ülök Luis magánhelikopterének első ülésén. Ő a vezetőülésen ül, mellettem. – Nem tudom elhinni, hogy beültem melléd ebbe az izébe – mondom a fejhallgatóba. – Csak engedd el magad, és élvezd a repülést. Beindítja a rotorokat, majd néhány pillanattal később elemelkedünk a földtől, és hamarosan már a messzi távolban tűnnek fel alattunk a városok és a házak. Először sikítani akartam, de most már csak a látványban gyönyörködök. Még mindig meg vagyok döbbenve, hogy helikoptert is tud vezetni, nem csak versenyautót. Vajon mi mindent nem tudok még róla? A háza tulajdonképpen egy szélesen elterpeszkedő kúria, amelyet több hektár hozzá tartozó föld vesz körül. Mostanra már besötétedett, de a ház körül hívogató fények égnek. Luis leteszi a gépet, kikapcsolja a motort, majd megkerüli a helikoptert, és odajön hozzám, hogy segítsen kiszállni. – Ez őrületes volt! – kiáltok fel. – Őrületesen jó, vagy őrületesen rossz? – érdeklődik. – Őrületesen lélegzetelállító! Milyen más meglepetésekkel készültél még nekem? – Nincs meglepetés, csak a család. – Akkor menjünk. Amikor azt mondta, hogy nagy a családja, nem fogtam fel, hogy ennyire nagy. Legalább harminc ember van itt, beleértve a testvéreket, unokatestvéreket, nagynéniket és nagybácsikat, és természetesen a szülei. Mint megtudom, a szülők itt laknak ebben a házban, a tinédzser lányukkal, Clarával, mert Luis túl ritkán van itt, hogy rendben tartsa a helyet. A többi testvérei a környéken laknak, és nem kell hozzá lángésznek lenni, hogy rájöjjek, Luis nagyon jól gondját viseli a családjának. Amint belépünk az ajtón, a mamája óriási öleléssel fogad. – És velem mi lesz? – reklamál Luis. – Daisyé az elsőbbség – viccelődik, majd odafordul a fiához, és úgy megszorongatja, hogy Luis szinte levegőért kapkod. Clara az apukája háta mögött áll, és egy szégyenlős mosolyt küld felém. – Szia – mondom neki, miután Mr. Castro is megölelt. Clara odajön, hogy puszit adjon, de én hirtelenjében őt is megölelem. És innentől így megy tovább. Még soha nem kaptam ennyi ölelést, ennyire sok embertől. Annyi rengeteg melegség van ebben az egyetlen hatalmas szobában, hogy képtelen vagyok megállni, ne hasonlítsam össze Luis családját a sajátommal. Bárcsak ilyen körülmények között nőttem volna fel! Nem egy kúriában, természetesen, csak ilyen emberek között, akik szeretnek engem. És mindannyian annyira büszkék Luisra. Mrs. Castro magával cipel, hogy bemutasson a család különböző tagjainak, de folyton vissza-visszanézek, és látom, ahogy Luis nevetgél és beszélget. Kíváncsi lennék, hogy bírja Angliában, mikor az egész családja itt van. Biztosan hiányoznak neki. Hirtelen megbánom, hogy azzal ugrattam, egyedül lakik abban a nagy házban Hampsteadben. Biztos, hogy magányos. – És ez az unokám, Rosa – mondja Mrs. Castro, miután először bemutatott Luis egy újabb testvérének, Fatimának. – Gyönyörű szép – mondom, miközben Rosa Fatima karjaiban gügyörészik. – Szeretnéd megfogni? – Hát, nem fog sírni? – kérdezem bizonytalanul. – Nem, dehogy, jó, mint egy angyal. Fatima átnyújtja nekem a babát, én pedig kis idő múlva, mikor rájövök, hogy nem fog felvisítani, elengedem magam. – Mennyi idős? – kérdezem az anyukáját.

– Már majdnem hat hónapos. – Azt hiszem, a szeme Luiséra hasonlít– jegyzem meg, miközben a kislány barna szemébe nézek. – Daisy szerint Rosa szeme a tiédre hasonlít! – kiabál oda Fatima a bátyjának. Luis vidáman néz rám. – Valamikor én is ismertem egy Rosát – mondom Fatimának, miközben visszaadom a csecsemőt. – Fantasztikus szakács volt. – Johnny Jefferson szakácsnőjére gondolok, és arra, milyen nagy hatással volt rám. Azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neki, hogy vendéglátó-iskolába megyek – tudom, büszke lenne rám. – Ha már főzésről van szó, itt az ideje, hogy tálaljunk – kiabálja Mrs. Castro. – Segíthetek valamit? – kérdezem tőle. – Egyáltalán nem! Te vagy a sztárvendégünk. Kérlek, menj át az étkezőbe! – mutat a dupla szárnyú ajtóra a szoba túlsó végében, majd portugálul kezd kiabálni a különböző családtagoknak. Mindenki megindul a másik szobába. Luis jelenik meg mellettem. – Minden oké? – Igen, jól vagyok – mosolygok rá. – A családod igazán imádnivaló. – Te is meglehetősen nagy sikert arattál náluk. Ahogy átvezet a másik helyiségbe, hirtelen furcsa érzés fog el. Mit keresek én itt? Elhozott, hogy a szeretteivel találkozzak. Ez annyira személyes és… nem is tudom, szokatlan? Miért adja ki magát ennyire előttem? Teljesen más fényben látom most ebben a környezetben, és megrémít, hogy mennyire tetszik, amit látok. Két órával később azt mondja a családjának, hogy mennünk kell. Az édesanyja tiltakozik, és azt javasolja, hogy töltsük náluk az éjszakát, de Luis meglehetősen határozottan ad nemleges választ. Ezzel kapcsolatban vegyes érzések töltenek el – nem akarja velem tölteni az éjszakát? Ugyanakkor a gondolat, hogy reggel a szüleivel reggelizzek… Hát, ez azért túl sok és túl korai. Elbúcsúzunk a számos családtagtól, és nekivágunk a rövid helikopterútnak. Valahogy mintha a visszaút a reptérre sokkal rövidebb lenne, szinte észre sem veszem, és Luis már a hotel parkolójában áll meg a Ferrarijával. Elfog az idegesség. Mi lesz most? Túlságosan is lekötött a beszélgetés, semhogy időm lett volna akár csak becsípni is, ami pedig Luist illeti, ő színjózan, úgyhogy szó sem lehet semmiféle részeges bolondozásról. Ahogy felfelé lépkedünk az előcsarnokba vezető lépcsőkön, Luis hirtelen felém fordul. – Van kedved feljönni a szobámba? Felhúzom a szemöldököm. – Egy kávéra? – Én inkább szexre gondoltam. Kitör belőlem a nevetés. – De kezdhetjük kávéval is, ha szeretnéd – teszi hozzá pajkosan csillogó szemekkel. A lakosztályába érve a kanapéhoz vezet, míg ő nekilát az italok elkészítéséhez. – Ez igazán fantasztikus este volt, köszönöm – mondom neki, mikor megjelenik a két gőzölgő kávéscsészével. – Alig tudom elhinni, hogy tudsz helikoptert vezetni. – Repülőt is tudok vezetni. Majd legközelebb azzal viszlek el egy körre – mondja, és leül mellém. Csodálkozva rázom meg a fejem. – Annyi minden van, amit nem tudok rólad. És ha arra gondolok, hogy még te mondtad nekem, hogy én vagyok a titokzatos. – Mikor mondtam ezt? – kérdezi, miközben finoman a dohányzóasztalra helyezi a csészéjét. – Jaj, ne haragudj – felelem gyorsan, miután hirtelen beugrik, hogy is történt a dolog valójában. – Willre gondoltál, ugye? – kérdezi csendesen, és felém fordul.

– Sajnálom – kérek ismét bocsánatot, de Luis elfordítja a tekintetét. Feszültnek érzem magam, a gyomrom összeugrik. Luis megint a szemembe néz. – Túl vagy már rajta? Nem felelek rögtön, majd a valóságnak megfelelően válaszolok. – Nem tudom. – Nincs ez így jól, Daisy. – Nem, tudom, hogy nincsen jól, Luis – csattanok fel. – De mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Megrázza a fejét, és elfordul. – Szerelmes voltál belé? – kérdezi olyan halkan, hogy szinte alig hallom a kérdést. Szerelmes voltam belé? Nem akarok emlékezni, de most már nincs mit tenni. Elárasztanak a Willel töltött idő képei. Amikor egy ehhez nagyon is hasonlatos kanapén ült, és azt mondta, hogy jobban tetszem neki leengedett hajjal. Amikor arról beszélt, hogy valami történik vele, még mielőtt bevallotta volna, mit érez irántam. A szemei, ahogy megteltek szomorúsággal, amikor Laura hamarabb ért oda hozzá a rajtvonalhoz, és én nem tudtam sok szerencsét kívánni neki. És a baleset, az a borzalmas baleset… A fehér lepel, amivel a mentősök eltakarták, Laura és a családja, ahogy kivezetik őket a garázsból, én, amint összecsomagolom a dolgait, és elveszítem a fekete pólóját, amin még mindig érződött az illata… Gombóc formálódik a torkomban, a szemeim megtelnek könnyel, és legszívesebben jól kibőgném magam, de nem tehetem, nem itt és most, Luissal az oldalamon. – Azt hiszem, most menned kellene – mondja mogorván. – Szükségem van egy kis alvásra a holnapi kvalifikáció előtt. Bólintok és felállok. – Ne haragudj – mondom neki ismét. Nem felel, úgyhogy az ajtóhoz megyek, és egyedül hagyom őt a kanapén. Másnap Luis harmadik helyen végez, és nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy valahogy az én hibámból, mert előző nap ő volt a leggyorsabb az edzésen. Szeretnék vele beszélni erről, de mostanra már itt vannak a szülei, és azok után, ami közöttünk történt – vagy inkább nem történt – előző este Luissal, én kicsit kényelmetlenül érzem magam a társaságukban. Így aztán, mivel Frederick továbbra is hagyja, hogy segítsek az ételek elkészítésében, meghúzom magam a konyhában. – Nagyon jó – mondja, amikor megmutatom neki a tenger gyümölcseivel megrakott tálat, amellyel épp elkészültem. Dagad a mellkasom a büszkeségtől, mert Frederick nem osztogatja bőkezűen a dicséretet. – Gyakrabban kellett volna itt tartanom téged a konyhában. – Örültem volna neki – felelem. – Hát, most már túl késő – mondja, majd felcsattan. – Szégyen és gyalázat ez az egész! Elvigyorodok. – Ne aggódj miatta. Mérgesen rázza a fejét, és engem meghat, hogy ennyire foglalkoztatja a távozásom. – Jelentkezni fogok egy vendéglátó-iskolába – mondom neki. Érdeklődve néz rám. – Valóban? Ha szeretnéd, hogy adjak referenciát, csak szólj. – Tényleg megtennéd? – Persze. Csak ne szállj velem versenybe a Forma–1 színterén. Felnevetek. – Hát ezt eléggé valószínűtlennek tartom. Szívesebben dolgoznék Londonban, egy étteremben. – Valami híres séf keze alatt – gúnyolódik. Elmosolyodok, és átadom a tálat Gertrudnak, hogy kivigye az étkezőbe. Később Pete, Dan és a srácok elrángatnak minket Hollyval a városba, egy utolsó közös italozásra. – Nem tudom elhinni, hogy ti ketten itthagytok minket – mondja Pete szomorúan. Egy Terraco Itália

nevű zenés bárban ülünk az ablak mellett, és alattunk Sao Paolo belvárosának látványa egyszerűen káprázatos. Bár rengeteg város ragyogó fényeit láttam a föld körül, még mindig elakad a lélegzetem tőle. Szinte hihetetlen, mennyire szerencsés vagyok, hogy részem lehetett ebben a kalandban. Remélem, nem vettem az egészet túlságosan magától értetődőnek. – Én sem – felelem. Nem volt sok kedvem ma inni, de a srácok ragaszkodtak hozzá, hogy mindannyian Caipirinhát igyunk. Brazíliának ez a közismert koktélja cachacából készül, ami magas alkoholtartalmú, úgyhogy lassan iszogatom. Pete felém fordul. – Fogalmam sem volt róla, hogy egy gazdag csaj vagy. És ezt bóknak szántam – teszi hozzá, még mielőtt visszavághatnék. Kényszeredetten mosolygok. – Azt kívánom, bárcsak ne lennék. De még ha az apám nem avatkozott volna a dolgaimba, akkor is itt lenne az ideje valami másba kezdeni. – És veled mi a helyzet, Hol? – kérdezi Dan Hollyt. – Te mihez fogsz kezdeni? Mivel én már ismerem Holly terveit, kikapcsol az agyam, nem hallgatom a beszélgetésüket. Hiányzik Luis. Valahogy nem ugyanaz nélküle itt lenni ma este. A családjával vacsorázik, akik a holnapi verseny miatt mind a városban szálltak meg, hogy a közelben legyenek. Annyira szeretnék most vele lenni. Túl vagyok már Willen? Négy hónap telt el a halála óta, de még amikor életben volt is, alig töltöttem vele egy kis időt. A baleset után közvetlenül nem így éreztem, de mostanra, ahogy visszanézek, az egész kapcsolatunk kezd egy kissé szürreálisnak tűnni. Hamar hazamegyek ezen az estén, míg a többiek továbbmennek egy bárba az Itaim városrészbe. A következő reggel ismét a konyhában húzom meg magam, és időről időre kikukucskálok, hogy elkapjam Luist, amikor megérkezik. Fogalmam sincs, mit fogok mondani neki, de remélem, hogy valami majd csak az eszembe jut. Mikor végre meglátom, nagyot dobban a szívem, és jobb kedvre derülök. Sebesen megmosom a kezem, és épp kifelé indulnék a konyhából, mikor rádöbbenek, hogy legalább tíz családtagja veszi körbe, így meggondolom magam. Megfordulok, és visszasietek a pulthoz, hogy folytassam a munkát. Remélhetőleg később majd valamikor egyedül találom. De nem így történik. Ahogy a percekből lassan órák lesznek, és egyre közeledik a verseny kezdetének az időpontja, aggódni kezdek, hogy még arra sem lesz módom, hogy sok szerencsét kívánjak neki. Akárhányszor látom, mindig vannak körülötte. Holly jön be a konyhába, hogy megkérdezze, nézem-e a versenyt. – Viccelsz velem? Ki nem hagynám! – Akkor hát, legeslegutoljára, lányok – mondja Frederick egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában – kivinnétek a teát, kávét és süteményt a garázsba? – Igen, főnök! – vágjuk rá kórusban, és ő ránk mosolyog. – Ó, egy kicsit azért szomorú vagyok – mondja Holly, ahogy a garázs felé megyünk. – Én is. – Véget ér egy korszak. Nagyon fog hiányozni, hogy együtt dolgozzunk – pillant rám könnyes szemmel. – Ne csináld, mert én is elbőgöm magam – figyelmeztetem. – Oké, rendben, csak semmi érzelgősség – viccelődik. – De legalább még mindig együtt lakunk. – Már nem sokáig, ígérem. – Maradj nyugodtan, ameddig szeretnél – mondja. – Habár, ha már itt tartunk, lehet, hogy be kell költöznöm a városba, ha Fredericknek és Ingridnek fogok dolgozni. Nincs kedvem minden nap ingázni az isten háta mögül. – Igen, költözz csak! Szuper lenne – mondom lelkesen. – Majd meglátjuk.

Ahogy belépünk a garázsba, Luis felénk pillant, de rögtön el is fordítja a tekintetét, és ettől rögtön elkomorodok. – Daisy! Hátrafordulok, és látom, hogy Mrs. Castro integet felém. Leteszem a tálcát a felszolgálóasztalra, és felé indulok, miközben rettenetesen kínosan és kényelmetlenül érzem magam. Péntek este óta nem beszéltem a fiával, de alig hiszem, hogy Luis ezt az orrára kötötte volna. – Szia – ölelget meg, és én minden idegszálammal érzékelem Luis közelségét, aki Dannel beszélget. Luis nem veszi a fáradtságot, hogy odajöjjön hozzám beszélni, így amikor mindenkivel szót váltottam a családban, kimentem magam, mondván, vissza kell mennem dolgozni. Odamegyek Hollyhoz, hogy segítsek neki elrendezni a csészéket a felszolgálóasztalon. – Vigyázz! – szól rám, mikor egyet majdnem elejtek. – Bocs – mormolom, és Luisra nézek, hogy lássam, észrevette-e, mi történt. Háttal áll nekem. Cazzo, annyira idegesnek érzem magam. Mi van, ha ennyi volt? Mi van, ha eljátszottam az esélyemet? Mi van, ha nem lesz rá alkalmam, hogy elmondjam neki, milyen fontos a számomra? Mi van, ha itt hagy csapot-papot, amint vége a versenynek? Nem, muszáj, hogy elkapjam egyedül. Akár a rajtrácson is, ha feltétlenül szükséges. Ó, istenem. Luis nekiment Willnek a rajtrácson a verseny előtt, ő balesetet szenvedett és meghalt. Kezemmel az asztalra támaszkodom, és néhány mély levegőt veszek. – Jól érzed magad? – kérdezi Holly, mikor hirtelen észreveszi, hogy valami nincs rendben. Bólintok, és magamra erőltetek egy mosolyt. Talán inkább mégsem a rajtrácson fogok Luissal beszélni. Érzem, amint valaki a hátamra teszi a kezét, és hátrafordulva Luissal találom szembe magam. Holly gyorsan magunkra hagy bennünket. – Hé – mosolygok rá, és elönt a megkönnyebbülés. Áthajol, és a süteményes tálcára bök. – Még mindig nincs töltött keksz? – Ó, a csudába, úgy sajnálom! – kapom a kezem a szám elé. – Pedig feltett szándékom volt, hogy szerzek neked, csak elfelejtettem. Pléhpofával rázza a fejét. – Hogy felejthettél el valamit, ami ennyire fontos? – Ígérem, amint visszamegyünk Angliába, majd szerzek neked. Összefonja a karjait, úgy néz rám. – Ezek szerint akkor is fogjuk látni egymást, ha Angliában leszünk? – Még az is lehetséges, hogy sátrat verek a küszöbödön, ha nem vigyázol – ugratom. – Luis! – A hang irányába fordulunk, és látjuk, hogy Dan integet Luisnak. – Mennem kell – mondja. – Sok szerencsét a versenyhez! – Később találkozunk – mosolyog rám, és otthagy. – Szia – szólok utána, és végigfut rajtam a borzongás, ahogy elborít a déjá vu érzése. Pontosan ugyanezekkel a szavakkal váltunk el egymástól Willel a halála reggelén. Kiráz a hideg, és a hőség ellenére úgy érzem, megfagyok. – Mit mondott neked? – kérdezi Holly, miután visszatérve meglátja az arcomat. – Semmit. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. – Háát, mondott valamit, amiről Will jutott az eszembe. – Ja, értem – paskolja meg a karomat együttérzően. – Van kedved kijönni a rajthoz? Talán az elvonja a figyelmedet. – Nem, azt hiszem, inkább itt maradok.

És megint megtörténik. Pontosan ugyanaz, mint amikor Willt néztem versenyezni. Abban a pillanatban, ahogy kialszanak a fények, és Luis elindul a rajtvonalról, engem elfog a szédülés. A félelem az oka, a rettegés, hogy elveszíthetem őt, mint ahogy attól rettegtem, hogy elveszítem Willt. Holly gyorsan kapcsol, és a garázs hátuljába vezet, még mielőtt bárki észrevehetné. Luis családtagjai túlságosan is el vannak foglalva a versennyel. Luis az első körön megelőzte Benni Fischert, és most második helyen áll. Kit Bryson az első, de ha Luisnak sikerül megvernie, akkor ő nyeri a bajnokságot is, így hát nagy a tét. – Azt hiszem, jobb volna, ha visszamennél az étkezőbe, nem gondolod? – kérdezi Holly. – Nem. Képtelen lennék rá. Meg kell néznem ezt a versenyt. – Biztos vagy benne? – kérdezi aggódva. – Igen, biztos. Csak itt maradok hátul egy darabig. – Hát jó – mondja, miközben odahúz mellém egy széket, és együtt bámulunk fel a televízió-képernyőkre. Félelem markol a gyomromba, ahogy Luis megpróbálja Kitet megelőzni. A kamerák nézőket mutatnak a tribünökön a pálya körül, ahogy a brazil zászlót lengetik. Annyira sokan szurkolnak neki. Mi lenne, ha valami történne vele a saját hazájának a versenyén? Ismét elfog a szédülés. Vajon így érezte magát Laura is? Ezért nem jött el olyan sok versenyre? Szinte egész életében ismerte Willt, és most örökre itthagyta őt. Segítsen valaki. Nehezemre esik a légzés. Ó, Will, nem, nem, nem. Mindaz a fájdalom, amit a halálakor éreztem, hirtelen ismét elborít. Szerettem őt, majd elveszítettem. Nem vagyok képes még egyszer végig csinálni ugyanazt. Olyan messzire kell mennem innen, amennyire csak lehetséges. Holly legnagyobb megdöbbenésére felpattanok, és kirohanok a garázsból. Észreveszem a csapat egyik robogóját az egyik kamionunk mellett. Felkapom, beindítom, nagy sebességre gyorsítok, és otthagyom a garázsokat és a boxutcát, miközben megpróbálom száműzni az emlékeimet. Könnyek lepik el a szemem, és csorognak végig az arcomon. És ekkor beválik a jóslat, és az egész hétvégén várt eső megindul, majd szakadni kezd. Megpróbálom letörölni a könnyeimet, mert szinte semmit sem látok, de ekkor az egyik kerék egy kátyúba szalad, és én a levegőbe repülök, majd az út közepén érek földet. Felkiáltok a fájdalomtól, ahogy a lábam nekivágódik a betonnak. És ekkor feltűnnek a fények. Egy hatalmas kamion közeledik felém, és ahogy próbálok lábra állni, abban a pillanatban elönt a bizonyosság, ilyen érzés lehet tudni, hogy meg fogok halni. Ahogy hátratántorodok, a kamion néhány centivel mellettem húz el. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, ahogy megcsap a forró levegő, és a kerekek esőt és sarat fröcskölnek az arcomra. Nagy nehezen talpra állok, és lebotorkálok az útról, majd összeesek a közeli zöld füvön. Zokogni kezdek, és nincs ott senki, hogy megvigasztaljon, nincs ott senki, hogy felemelje a robogómat, hogy megvizsgálja a vágásaimat és a horzsolásaimat. Teljesen egyedül vagyok. Ekkor eszembe jut Luis családja, és a melegség, amit a házukban éreztem. Nem akarok többet egyedül lenni. Vele akarok lenni. A messzi távolban látok egy nagy képernyőt, ami a versenyt közvetíti. A kamera Luisra közelít. Közvetlenül Kit Bryson nyomában száguld, és mindketten előzgetik a leghátsó autókat. Felállok és nézem. Hajrá Luis! Meg tudod csinálni! Nyerd meg a bajnokságot! Tedd meg Will kedvéért! Hirtelen kijön Kit mögül, és egy kanyarban megelőzi őt. Felsikoltok örömömben – de a sikoly a rémület sikolyává válik, mikor az egyik lekörözött autó megcsúszik a vizes pályán, és a falnak ütközik. Tovább pörög, vissza a pályára, és egyenesen Luisnak csapódik. Luis autójából darabok hullanak szerteszét, ahogy a pálya szemközti falának ütközik. Kit karcolás nélkül halad át a romokon. Reménytelenül próbálom követni az eseményeket a képernyőn, de az esőn és párán keresztül nem látom, hogy mozog-e Luis a pilótafülkében. Ó, istenen, kérlek ne, kérlek szépen, ne! Majd rohanni kezdek, gyorsan, ahogy csak a lábaim bírják, érvényesítem a kártyámat, hogy a biztonsági kapukon keresztül visszajussak a boxutcába, vizesen, sárosan és véresen, de nem érdekel. Kérlek, ne vedd el tőlem,

imádkozok. Kérlek, ne. Ő az enyém. Ő az enyém. Tőlem veszed el. Egészen a boxutcáig rohanok, és berontok a garázsba. – HOL VAN? – sikítom. Mindenki engem bámul, majd meghallom Holly hangját, aki azt mondja, hogy minden rendben. Pánikban nézek fel a képernyőkre, és látom, hogy Luis már a boxutcában jár. Átnyomakodok a tömegen a garázsban, és szaladok hozzá. Tévéstábok és újságírók veszik körül, akik szót akarnak váltani a pilótával, aki élete első Forma–1 idényében majdnem megnyerte a bajnokságot. De lesznek majd új versenyek, amiket megnyerhet, új világbajnokságok, ahol első lehet, és én ott akarok lenni Luissal, mellette állni és támogatni, hogy soha ne érezze magát egyedül. Elég hozzá egy pillanat, hogy az életünk véget érjen, és ha nem adjuk át magunkat a szerelemnek, vállalva az elvesztés kockázatát is, akkor az életünk semmit sem ér. A felháborodással mit sem törődve verekszem magam keresztül a tévéstábokon, mert semmi más nem érdekel, csak hogy ismét átölelhessem, megbizonyosodjak róla, hogy nem sérült meg, és hogy valóban létezik. Odaérek hozzá, és a nyakába fonom a karom. Ő erősen magához szorít, az arcom az overalljához nyomom, miközben könnyek barázdálják vizes és sáros arcomat. – Hé! – kiabál rám valaki. – Mi itt próbálunk interjút csinálni! – Semmi gond – mondja Luis. – Hozzám tartozik. Együtt vagyunk.

Epilógus Luis fehér karosszékében ülök az ablak előtt, hampsteadi otthonában. Vagy mondjam inkább, hogy a mi otthonunkban? Kávét iszom és a vasárnapi újságokat olvasgatom, mert már nem rémítenek meg, bár időnként én is szerepelek bennük, Luis oldalán. Most március van, és még nem kezdődött meg a versenyidény, de nemsokára indulunk Melbourne-be. Azt remélem, hogy a terápiás kezelések, amelyeken részt vettem, kigyógyítottak a félelemből, de erre majd a jövő adja meg a választ. Az biztos, hogy nem szállok többet robogóra. Legalábbis ezt ígértem Luisnak. Szerencsére Simon nem fizettette ki velem azt, amelyiket utoljára összetörtem. Azt hiszem, még mindig bűntudata volt. „Különleges körülményeim” okán a tanáraim a vendég látóiskolában engedélyezték, hogy a versenyek ideje alatt hiányozzak ebben az évben. Nem lesz könnyű egyszerre helytállni az óráimon és támogató barátnőként, de állok a kihívás elébe. Luis megígérte, hogy egy napon majd saját éttermet nyitunk, de mindent a maga idejében. Szükségem van némi tapasztalatra, mielőtt ilyen nagy fába vágnánk a fejszénket. Holly eladta a lakását Berkshire-ben, és Nyugat-Londonba költözött, Chiswickbe. Elég sokszor találkoztunk, mióta nem dolgozunk a Forma–1-nél, de nem annyit, mint szeretném, mert ki sem mászik élete új párjának az ágyából. Ki gondolta volna, hogy pont Pete öccsével fog összejönni. Pete mutatta be őket egymásnak. Egy időben azt reméltem, hogy magával Pete-tel fognak egymásra találni, de hát nem így volt megírva, és Adam igazán helyes pasi. Catalina hármas ikreket vár, úgyhogy Simonnal együtt nem fognak unatkozni. Remélem, bírni fogják. Talán a gyermekeik majd közelebb hozzák őket egymáshoz, de hát nem tudom… Mi Luissal az én Nonnámnál töltöttük a karácsonyt a hegyekben, és saját magunk javítottuk meg a falakat. Luis meglehetősen ügyesnek bizonyult, bár könnyedén megengedhette volna magának, hogy megfizessen valakit, de tisztában voltunk vele, hogy Nonna sohasem fogadná el. Nonna közvetlenül szilveszter után elhunyt, és anyámmal együtt mentünk el a temetésére. Megígérte nekem, hogy eljön majd velem Olaszországba, hogy együtt nézzük át Nonna hagyatékát. Nonna rám hagyta a házát. Még mindig nem tudok sírás nélkül rágondolni, úgyhogy erről nem is mondok többet. Tegnap belebotlottam Laurába. Erős volt a kísértés, hogy lehajtott fejjel egyszerűen elmenjek mellette, de végül megálltam, és beszéltem vele. Azt mondta, hogy jól van, de még mindig hiányzik neki Will. A sötét oldalamat elfogta a kísértés, hogy megmondjam neki, nem ő volt az egyetlen, akit Will hátrahagyott, de soha nem tudnék ilyen fájdalmat okozni Laurának. Elmesélte, hogy Will szüleinek áldásával létrehozott egy alapítványt Will neve alatt, ami hátrányos helyzetű gyermekeket segít szerte a világban. Még aznap átutaltam neki névtelen adományként tízmillió dollárt, plusz az elmúlt néhány év alatt felgyülemlett kamatokat. Azt hiszem, Will büszke lett volna rám. Most már világosan magam elé tudom képzelni, és ennek örülök. Azt jelenti, hogy tényleg túl vagyok rajta. Egy részem örökké szeretni fogja, de a szívem most már Luisé. Néhányan azt mondhatják, hogy Luissal túlságosan gyorsan költöztünk össze, de én úgy hiszem, az életünk túl rövid, hogy csak tétlenül várjunk. Luis azt mondta, hogy az első pillanatban belém szeretett, amikor rákiabáltam, miután majdnem elgázolt a robogómmal. Én mondtam neki, hogy nekem ennél több idő kellett. Nem érdekli. Most már szeretem, és csak ez számít.

Köszönetnyilvánítás Először, és mindenekelőtt köszönet az olvasóimnak. A ti Face-book-üzeneteitek, online kritikáitok és csodálatos támogatásotok teszi ezt a már amúgy is fantasztikus mesterséget még fantasztikusabbá. Köszönet az imádnivaló szerkesztőmnek, Suzanne Baboneau-nak, amiért soha nem adja fel, még akkor sem, mikor igazán nehézzé válnak a dolgok. Egyszerűen bámulatos vagy. Örök hála Nigel Stonemannek, a barátnak és újságírónak, akinek még mindig lógok hét Bellinivel… És köszönet a csapat többi tagjának a Simon & Schusternél – jobban értékelem a kemény munkátokat és lelkesedéseteket, mint amennyire valaha is ki tudnám fejezni. Külön köszönet Rebecca Finn-nek, az egyszeri „parkolós pincérnőnek” (az ő szavai, én csak kölcsönvettem őket), hogy megosztotta velem a tapasztalatait a cukorfalatok életéről. Szintén köszönet illeti Alastair Roome szerelőt, aki a telefonját nem kímélve beavatott a Forma–1 világának titkaiba. (Úgy döntöttem, hogy megengedhetek magamnak némi művészi szabadságot, így bárminemű tévedés száz százalékosan, tökéletesen tudatos. Ez az én verzióm, és kitartok mellette.) Neil Trundle-nek azért tartozom köszönettel, mert elvitt engem és családomat a csúcsszuper McLaren Technológiai Központba – a látottakból csak egy egész kicsit használtam fel az én kitalált, közel sem annyira szuper csapatom megalkotásánál. Köszönet a következő barátoknak, amiért kérésemre nem tettek lakatot a szájukra: Giulia Cassini (grazie!), Joao és Carol Bruno (obrigada!), Blandine Jeunot (merci!), és örök hála Susan Rainsnek az amerikanizmusokért. Köszönet a következő személyeknek a segítségért és a visszajelzésekért különböző dolgokkal kapcsolatban: Ian és Helga Toon, Bridie Tonkin, Naomi Dean, Miranda Ramsay, Jane Hampton, Emma Guest, Tina Fox, Sarah Canning, Kath Moulds, Rachel Lissauer, Suzie Zuber és Ellie Samuels. És köszönöm Kath Mouldsnak, hogy lektorált és Jassiara Soomának, hogy megosztotta velem a tudását Brazíliával és mindenekelőtt Sao Paolóval kapcsolatban. Nagyon köszönöm anyukámnak, apukámnak és bátyámnak, Jenny, Vern és Kerrin Schuppannak, hogy ilyen fantasztikus családban nőhettem fel. De azért nem volt minden csupa vidámság: a halál közeli élményt, amelyről Will beszámol Daisynek, édesapámtól kölcsönöztem. Emlékszem rá, ahogy élőben láttam a televízióban, amint balesetet szenvedett, amikor kislány voltam, és soha sem fogom elfelejteni, hogy édesanyám képes volt erős maradni a mi kedvünkért. Mindkettőjükre nagyon-nagyon büszke vagyok, anyukámra és apukámra is, aki minden sikerével együtt is még mindig a legkedvesebb ember, akit valaha is ismertem. De mindenekfelett köszönet az én jóképű és roppant tehetséges férjemnek, Gregnek. A Lucy in the Skytól („Már megint gombóc van a torkában? – Nem ártana, ha megnézetné, nincs-e rákja.”), a Daisy nyomában-on át (Roger Moore még csak labdába sem rúghat, ahányszor ezek felhúzzák a szemöldöküket) az ő gyakran könnyfakasztóan vicces, időnként idegesítő tanácsai kétségkívül jobbá tették a könyveimet, mint amilyenek nélkülük lettek volna. Te vagy a legjobb. Végül, de nem utolsósorban, köszönet a fiamnak, Indynek, aki egyáltalán semmivel sem járult hozzá ehhez a könyvhöz, de aki minden egyes nap megnevettet engem. Szeretlek, édes.