Sumonyi Zol tán. Az azeri baltás

azeri tordelt-kor-8quark_azeri tordelt-kor.qxd 2012.09.05. 11:40 Page 1

Sumonyi Zoltán

Az azeri baltás



Sumonyi Zoltán

Az azeri baltás A szálak a Kaukázusba vezetnek

Ventus Libro Kiadó


Írta Sumonyi Zoltán

A borítót tervezte Kiss Áron

Második kiadás

ISBN 978-615-5240-21-8 Minden jog fenntartva

© Sumonyi Zoltán 2009, 2012 © Ventus Libro Kiadó 2012

Felelõs kiadó a Ventus Libro Kiadó és Kereskedelmi Kft. ügyvezetõ igazgatója Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelôs vezetô Bördôs János ügyvezetô igazgató


EL SŐ FE JE ZET

H

arald Haasky professzor, a tromsøi egyetem Sami Intézetének vezetõje 2004. február 19-én szokatlanul véres eseményrõl értesült az internet egyik magyar nyelvû honlapjáról. Haasky professzor arról volt nevezetes, hogy valamennyi élõ és holt finnugor nyelvet ismerte, s ha csak futólag is, de naponta belenézett a magyar, a finn, az észt és a számi, vagy elterjedtebb nevén a lapp nyelvû portálokba. Nem is a tartalmuk miatt, azok általában érdektelen hírek voltak, amelyeket többnyire már a norvég lapokból is tudhatott, hanem az élõ nyelvek változásai érdekelték. Akkor, február 19-én sem gondolta, hogy egyetlen cikket is végig fog olvasni, de az egyik fõcím és a rövid tartalomismertetés felkeltette a figyelmét. „Gyilkos azeri–örmény konfliktus a Nemzetvédelmi Egyetemen. – Baltával ölte meg örmény társát a Nemzetvédelmi Egyetem nyelvi kurzusán részt vevõ azerbajdzsáni fiatal. A gyilkost a rendõrök kiérkezéséig az egyetem hallgatói csillapították le.” A professzor ráklikkelt a címre és kinyitotta a teljes oldalt. „2004. február 19., csütörtök. Baltával és késsel támadt rá alvó társára (itt a rá fölösleges, morogta a professzor) egy 27 éves azerbajdzsáni tiszt ma hajnalban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. A rendõrség eddig

5


összegyûjtött adatai szerint Ramil Abbaszov a Hungária körúti kollégiumban bement áldozata szobájába, és a nála lévõ késsel, illetve baltával (illetve?! összecserélhetõ a kés a baltával? talán inkább: és!) többször is megsebesítette a 26 éves örmény állampolgárságú Gurgen Kargarjant. A soron kívüli boncolás jelenleg is zajlik, (zajlik, a boncolás?!) de annyit már a helyszínen megállapíthattak a kiérkezõ rendõrök, hogy minden késszúrás és baltacsapás a felsõtestet érte, és áldozatát szinte lefejezte az õrjöngõ gyilkos…” Harald Haasky itt tétován megállt az olvasásban, mint az a futó, aki néhány méterrel korábban már észlelt valamit, de a lendület még tovább vitte, s most izgatottan ismételgette a két nevet. – Ramil Abbaszov és Gurgen Kargarjan… Úristen! Csak nem…?! Igen, igen. Jól emlékszem rájuk. Haasky professzor úgy emlékezett, hogy két éve mindketten a tromsøi egyetem hallgatói voltak. A Szovjetunió felbomlása után egyre több diák érkezett az egykori Szovjetunió területérõl. Elõször csak számik, Oroszország közeli, lappok lakta területeirõl, azután Karélibõl finnek, késõbb az Urál környéki nyelvrokonok, a hantik és a manysik. S mindez természetes is volt, hogy az addig teljesen bezárt nyelvi kisebbség a gazdag Norvégiában akarja egyetemi szinten tanulni anyanyelvét, õsi kultúráját. De hogyan kerül ide, a Sami Irodalmi és Kulturális Intézetbe két olyan szovjet utódállam polgára, egy azerbajdzsán és egy örmény, akiknek sem nyelvileg, sem kulturálisan nincs semmi közük a lappokhoz? Ez a kérdés már akkor is megfogalmazódott az intézet igazgatójában.

6


A két kaukázusi országból érkezett diák minden tekintetben elütött évfolyamtársaitól. Fekete hajuk, olajos kreol bõrük és életkoruk miatt is kitûntek a többiek közül. Nem is lehetett nem emlékezni rájuk. Személyi adataik szerint korábban katonatisztek voltak, és csakis az idegen nyelvek iránti szenvedélyes érdeklõdés kedvéért lépett ki mindkettõ a maga hadseregébõl. És ez elegendõ és megnyugtató válasz volt egy nyelvészprofesszornak ahhoz, hogy a korábban felmerült gyanakvását eloszlassa. Mert az igaz, hogy érdeklõdõek és szorgalmasak voltak. Anyanyelvükön kívül jól tudtak oroszul, angolul és németül, itt pedig egyik az észt, másik a magyar nyelvet vette fel fõszakként. De szorgalmasan látogatták a klasszika-filológiai tanszék görög és latin nyelvi kurzusait is. Távolabbi célként pedig a diplomáciai pályát jelölték meg. – Talán a tallinni és a budapesti követségre szánnak benneteket a kormányaitok – kérdezte tõlük egy alkalommal Haasky professzor –, mert azt nem gondolom, hogy a Caesari Rómában vagy a Periklészi Athénben is lenne azeri és örmény nagykövetség. (Haasky professzor pontosan ismerte a lenne és a volna szavak közötti különbséget.) – Nem, nem, még nem tudjuk, hogy hová – válaszolták teljes komolysággal, sõt komoran, jelezve, hogy ezzel nem akarnak tréfálni, és még azt is, hogy errõl nem akarnak többet mondani. Furcsa, hogy milyen jelentéktelen semmiségek is eszembe jutnak most – mormolta a professzor. – Igen, igen. Ezek nem voltak barátok, sõt… Mégis mindig egymás sarkában voltak. Késõbb az örménytõl Bécsbõl,

7


az azeritõl meg Washingtonból kaptam egy-egy üdvözlõlapot… Hogyan kerültek ezek most megint öszsze, Budapesten? Miféle utak keresztezhették ott egymást, hogy az egyik lefejezze a másikat? Baltával! Mint a középkorban! Mint az õskorban! Két túlképzett nyelvzseni… Az öregedõ Harald Haasky kezdte úgy érezni magát, mint a divatos és népszerû thrillerek tudós fõszereplõje, aki felhalmozott tudásanyagát valamely triviális rejtély megfejtésének szolgálatába állítja. Ettõl az érzésétõl elszégyellte magát, de már nem tudta megállítani a beindult folyamatot. Idegesen keresgélt a számítógép e-mail címjegyzékében. A gé betûnél megállt: Sylvi-Inez Gollebiekkat. A fiatalasszony tíz–tizenkét éve a tanítványa volt, legjobb a számi nyelven író mai költõk között, de ami most fontosabb: õ a budapesti norvég követség kulturális attaséja. Most azonnal ír neki, hogy próbáljon meg minden apró részletet kideríteni errõl a horrorisztikus gyilkosságról.


MÁ SO DIK FE JE ZET

H

aasky professzor nagyon rosszul aludt a következõ éjszakán. Azt álmodta, hogy a szemináriumi óráján egyszer csak föláll Ramil Abbaszov, zakója belsõ zsebébõl, mintha csak egy töltõtollat, kihúzza kisbaltáját, nyugodt léptekkel átsétál Gurgen Kargarjanhoz, és diáktársát az asztalra fektetve levágja az örmény fejét. A véres fej pedig egyenesen a tanári asztalra ugrik, onnan néz rá hunyorgó szemekkel, miközben azt suttogja, hogy leesik fejérõl véres koronája. A szemináriumi szobában ott van Sylvi-Inez Gollebiekkat is, és amikor a lány megkérdezi Ramil Abbaszovtól, hogy akkor ezt most miért tette, a gyilkos feléje vág a baltájával… Ekkor õ, hogy ne is lássa a következõ gyilkosságot, szeme elé kapja a karját, de abban a pillanatban már dörömbölnek az ajtón. A szobába, mert akkor már a saját lakásában van, beront három férfi, az azeri, a magyar és az örmény elhárítás egy-egy tisztje. Mindegyikük egyenruhát visel, pontosan olyat, amilyeneket az amerikai kémfilmekben lehet látni, de azért õ tudja, hogy ezek csak álcázásul viselnek orosz egyenruhát… Haasky professzor rémülten ült fel az ágyban, riadtan nézett a hálószoba ajtaja felé, de látva, hogy senki sincs ott, lassan megnyugodott. Csak álmodta ezt az egész zagyvaságot. De azért ott ülve, s még emlékezve a részletekre is, próbálta megfejteni az álom jelentését. Mit

9


suttogott neki, vonagló ajkakkal a levágott fej? „Leesik fejérõl véres koronája.” Hiszen ez Petõfi Sándor egyik verssora, õ fordította le számi nyelvre évtizedekkel ezelõtt. Ez meg hogyan kerül most ide? Aztán az a három katonatiszt, akik ki akarták rángatni a szobájából! Lehet, hogy valami nemzetközi darázsfészekbe nyúlt, amikor megkérte a budapesti attasét, hogy derítse ki a gyilkosság részleteit, s igyekezzenek megtudni a valódi indítékot? Mert ehhez a barbár tetthez kevésnek találta az õsi azeri–örmény ellenségeskedést, Karabahot, miegyebet. Itt valami mélyebb titok lappang. Talán nem kellett volna belevonni a tehetséges költõnõt, kitenni ismeretlen veszélyeknek. De most már elment az e-mail, azóta Sylvi-Inez bizonyára el is olvasta, és ahogy egykori tanítványát ismeri, a lány vakmerõen utána jár a dolgoknak, s naponta küldi a jelentéseit. Még jó, hogy számi nyelven leveleznek, mert azt a követség munkatársai sem értik…


HAR MA DIK FE JE ZET

H

aasky professzor egyedül élt Tromsø belvárosában a Søndre Tollbodgatén, a Studenhuset driv, vagyis a diákközpont melletti ház elsõ emeletén. Ablakai arra a nem túl nagy öbölre néztek, amelyben azért a városi vitorláskikötõ és a halászhajók kikötõje is elfért, s éppen ráláthatott az öböl túlsó partján álló Rica Arctic Hotelre, amelynek karcsú tornya világítótoronyként szolgált a sziget és a szárazföld között észak–déli irányban közlekedõ tengerjáró hajóknak. A szigetet, amelyre Tromsø belvárosa is épült, egy igen magas vasbeton híd, valamint egy drótkötélpálya és egy tenger alatti alagút köti össze a szárazfölddel, ahová az ikervárosrész települt. Ott vannak az egyetem új campusai és az egyetemi könyvtár, a Tromsdalen bibliotek, de ami a szigetrõl is elõször szembetûnik, az a hegyes háromszög alakú vasbeton templom, amelyet Arctic Cathedralnak neveznek. Nagyon találóan, hiszen az egész olyan, mintha csak hatalmas jégtáblákat támasztottak volna egymásnak. S ez a fehér vasbeton építmény élesen rajzolódik a Tromsdalent bekerítõ fekete hegyvonulat oldalára. A rossz álom lelassította a professzor reggeli mozgását. Híg kávéját szürcsölgetve hosszan tûnõdött, hogy belenézzen-e még itthon a számítógépébe, hogy megtudja, jött-e valami válasz Budapestrõl. De minthogy aznap délelõtti órái voltak, úgy döntött, hogy majd az elsõ szünetben tájékozódik.

11


Kint kellemetlen havas esõ esett, amelyet az északi szél éppen a szemébe vágna, ha a hídfõnél szállna föl a tromsdaleni buszra, ezért inkább ellenkezõ irányba, a buszpályaudvar felé indult. Végigsietett az öböl partján a Rica Hotel felé, ahol a sétány járólapját nedves pallók borították. A halászok narancssárga mentõmellényeikben és citromsárga csuklyás köpenyeikben már a hajnali zsákmányt rakodták kifele, õ meg belépett a szálloda portájára egy doboz cigarettáért. A professzor most már bánta, hogy nem kaptatott fel inkább a százlábú magas hídhoz, akár szembeszéllel is, mert innen, a szálloda mögötti végállomástól nagyot kanyarodik a busz a városon át. Fölmegy a Grønnegatára, ott araszol végig a belvároson, amíg jobbra ráfordulhat a hídra. A hídon aztán már gyorsan halad, mintha egyenesen behajtana az Arctic katedrális kapuján, de elõtte enyhe ívben jobbra fordul, és már nem is áll meg csak a tromsdaleni könyvtár elõtt. Ezzel a körutazással pedig annyi idõt veszített, hogy otthon is belenézhetett volna az e-mailjeibe. Haasky professzor jól ismerte egykori tanítványát, mert Sylvi-Inez Gollebiekkat már késõ délelõtt beszámolt az általa megtudott részletekrõl. Ezek ugyan nem voltak sokkal bõvebbek a különbözõ magyar nyelvû honlapokon közzétett híreknél, de egy jól megfogható szálat mégis sikerült kinyomoznia, amely szál felgombolyításával talán közelebb juthatnak a gyilkosság indítékához. A meggyilkolt Gurgen Kargarjan magyar szobatársától, aki szemtanúja volt a vérengzésnek, állítólag kiszivárgott, hogy az azeri tiszt örmény társának skalpja mellé annak digitális fényképezõgépét és laptopját is meg akarta szerezni. Ezeket a rendõrség lefoglalta, s nyilván

12


alaposan tanulmányozzák a benne lévõ dokumentumokat, mert azoknak esetleg közük lehet a szörnyû tetthez. Harald Haasky izgatottan válaszolt Sylvi-Ineznek, hogy mielõbb próbálja megtudni, miféle képek lehetnek a fényképezõgépben. Nyilván – írta – a rendõrség a nyomozás érdekére hivatkozva ezt sokáig nem fogja közölni, de az is lehet, hogy csak évek múlva, vagy talán sohasem. Ezért a lány valamiképpen tudja meg, hogy a gyilkosság elõtti napokban, mondjuk az elõzõ hétvégén hol járt a szerencsétlen Gurgen Kargarjan. Mit fényképezhetett le, ami Ramil Abbaszov figyelmét oly igen fölkeltette, hogy megszerzéséért vagy megsemmisítéséért gyilkolni is képes volt? Hiszen érezte õ már tegnap is – fejezte be a gyors levelet –, hogy itt többrõl van szó, mint amit a leegyszerûsítõ hírek sugallnak: „indítéka a múltban gyökerezõ azeri–örmény ellentét, amelyet gyerekként szenvedett el.” Lárifári! Ez túl könynyû magyarázat! Néhány nap múlva érkezett csak egy szabadkozó e-mail a budapesti norvég követség kulturális attaséjától. A modern számi költészet legjelesebbje azt írta, hogy megfogadva H. H. Mester tanácsát (a diákok csak H. H. Mesternek hívták Harald Haaskyt az egyetemen), a katonai attasétól megtudta, hogy elõzõ vasárnapon, vagyis február 15-én a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem külföldi diákjai csoportos látogatáson vettek részt a magyar Parlament épületében. Ott valamennyien sokat fényképeztek, különösen a kupolateremben. Így pedig szinte lehetetlen kideríteni, hogy Kargarjannak melyik felvételét akarta megkaparintani Abbaszov, annál is inkább, mert az azeri is ott volt a Parlamentben, s maga is fényképezett. Ha ezen a szálon akarnánk folytatni

13


ezt a képzeletbeli nyomozást – javasolta zárásként a költõnõ –, akkor csak úgy juthatnánk elõbbre, ha mindkét hallgató fényképezõgépét megszerezhetnénk, s talán a felvételek összehasonlításából kiderülhetne valami. De hát ugye, ez lehetetlen, fejezõdött be az elektronikus levél, ezzel mintegy el is vetve H. H. Mester korábbi javaslatát. Csakhogy a professzor hirtelen támadt nyomozókedve ettõl az értékelhetetlennek látszó újabb adattól csak megerõsödött. Szûkül a kör, van egy jól behatárolható helyszín, gondolta, még akkor is, ha ez a helyszín, a budapesti Országház impozáns, neogótikus épülete szinte végtelenül sok apró részletet õriz. Õriz! Ez az… Mit õriz az Országház? S különösen a kupolaterem? Mi olyat, ami egyformán fontos lehet egy azerinek és egy örménynek? Lázasan kutatott az emlékezetében. Igaz, hogy a hetvenes években járt ott utoljára, de elég jól emlékezett az Országház épületére, belsõ ornamentikájára. Minden oszlopfõn, minden falmélyedésben egyegy marcona honfoglaló vezér, egy-egy jelesebb magyar király. Lándzsával, harci bárddal, karddal. Fejükön koronával. „Leesik fejérõl véres koronája.” Döbbenetes! – ámult el Harald Haasky, zavaros álmának érthetetlen jelenetén…

Sumonyi Zol tán. Az azeri baltás

Recommend Documents