Sarah Dessen. Altatódal

Sarah Dessen

Altatódal

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012 Írta: Sarah Dessen A mű eredeti címe: This Lullaby Fordította: Pásztor Judit A művet eredetileg kiadta: Speak, an imprint of Penguin Group (USA) Inc. Ez a kiadás a Viking Children's Books-szal, a Penguin Group (USA) Inc. tagjának, a Penguin Young Readers Groupnak a divíziójával kötött megállapodás eredményeképpen jelent meg. Copyright © Sarah Dessen, 2002 Borítót tervezte: Zsibrita László ISSN 2060-4769 ISBN978 963 245 581 5 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Széli Katalin, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

A tél mélyén végül ráébredtem, hogy bensőmben legyőzhetetlen a nyár. – Camus

Nemsokára visszatér. Csak éppen ír. – Caroline

JÚNIUS

1. fejezet Altató – ez volt a címe. És én már, ó, igen, vagy egymilliószor hallottam. Legalább. Számtalanszor mesélték, hogyan írta meg apám azon a napon, amikor megszülettem. Éppen úton volt valahol Texasban. Anyámmal akkor már nem éltek együtt. Azt beszélik, amint meghallotta, hogy a világra jöttem, leült, kezébe vette a gitárját, és egyszerűen megkomponálta ezt a dalt, ott, abban a texasi motelszobában. Mindössze egyetlen óra az életéből, csupán néhány akkord, két versszak és egy refrén. Egész életében szerzett dalokat, de végül ez lett az egyetlen, ami híressé tette. Ez volt az egyedüli maradandó műve. Na meg én, már ha ez számít. Most is éppen ez a dal szólt a háttérben, amint az autószalonban ültem egy műanyag széken, június első hetében. Meleg volt, minden virágba borult, a nyár gyakorlatilag megérkezett. Ami természetesen azt is jelentette, hogy eljött az ideje, hogy anyám újra férjhez menjen. Immár negyedszerre, sőt, ötödszörre, ha az apámat is beleszámítjuk. De én inkább nem számítottam bele. Bár anyám szemében ők házasok voltak – már ha házasságnak lehet nevezni azt, ha a sivatag kellős közepén összeadja őket valaki, akit csupán percekkel azelőtt ismertek meg egy pihenőhelyen. Anyám szerint igen. Bár ő úgy váltogatta a férjeit, mint más a hajszínét: unalmában, mert nincs jobb dolga, vagy, mert azt reméli, hogy a soron következő majd végre, egyszer és mindenkorra mindent megold. Amikor még kisebb voltam és kíváncsi, és még kérdezgettem őt apámról, meg hogy hogyan ismerkedtek meg, mindig csak sóhajtozott, legyintgetett, és ilyesmiket mondott, hogy „ó, Remy, azok a hetvenes évek voltak, tudod”. Anyám folyton azt hitte, hogy én mindent tudok. Pedig ebben tévedett. Az összes dolgot, amit a hetvenes évekről tudtam, vagy az iskolában, vagy a History Channelen hallottam: Vietnam, Carter elnök, diszkó. Az összes dolog pedig, amit apámról tudtam, valójában nem volt több mint az Altató. Számtalanszor hallottam reklámok, mozifilmek háttérzenéjeként, esküvőkön, rádiócsatornák szívküldi műsoraiban és slágerlistáin. Apám már rég meghalt, de ez a szám, ez az együgyű, nyálas, banális melódia tovább élt. Tuti, hogy még engem is túl fog élni. Éppen a második refrén közepén tartott a dal, amikor a Don Davis Motors Don Davise kidugta a fejét az irodájából, és meglátott engem.

– Remy, szívem, ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! – mondta mosolyogva. – Gyere be! Felálltam, és követtem. Arra gondoltam, hogy nyolc nap múlva Don a mostohaapám lesz, csatlakozva a nem túl exkluzív csapathoz. Ő volt közöttük az első autókereskedő, a második ikrek csillagjegyű, és az egyetlen, akinek pénze is van. Anyám éppen ebben az irodában találkozott vele először, amikor idejött, hogy megvegye az új autóját, egy Camryt. Én is elkísértem, mert ismertem anyámat: gondolkodás nélkül kifizette volna a meghirdetett árat, feltételezve, hogy az fix, éppúgy, mint ahogy narancsot vagy WC-papírt vesz az ember a közértben, és a kereskedők persze hagyták, mert anyám elég híres volt, ezért mindenki azt feltételezi, hogy nyilván gazdag is. A láthatóan frissen végzett értékesítő fiú kis híján elájult, amikor anyám könnyedén odalibbent egy minden extrával felszerelt idei modellhez, bedugta a fejét az ablakon, hogy szippantson egyet abból az összetéveszthetetlen újautó-illatból, majd a rá oly jellemző széles karmozdulat kíséretében kijelentette: – Megveszem! – Anya! – sziszegtem, próbálva nem csikorgatni a fogamat. De ő ügyet sem vetett rám. Az egész odavezető utat arra használtam, hogy felkészítsem, speciális instrukciókkal lássam el, hogy mit mondjon, hogyan viselkedjen. Mindent megtanítottam neki, ami ahhoz szükséges, hogy jó üzletet kössünk. Ő meg folyton nyugtatgatott, hogy jól van, jól van, figyel rám, még aközben is, amikor a légkondicionáló ventilátorát babrálta, és az automata ablakemelővel szórakozott. Fogadni mernék, hogy csak azért jött rá ez az egész „újautó-vásárolhatnék”, mert én is nemrég vettem egyet. Tehát miután mindent jól elszúrt, rajtam állt, hogy helyrehozzam a dolgokat. Jól irányzott kérdésekkel kezdtem bombázni az értékesítőt, ami meglehetősen zavarba ejtette. Minduntalan ideges pillantásokat vetett a fejem fölött anyámra, mintha én valamiféle idomított harci eb lennék, akit anyám egyetlen szóval le tud ültetni. Ehhez persze hozzá vagyok szokva. De mire az eladósrác éppen rendesen feszengeni kezdett volna, közbelépett Don Davis, gyorsan betessékelt bennünket az irodájába, és tizenöt röpke perc leforgása alatt totálisan belezúgott az anyámba. Csak ültek ott egymásra meresztett szemmel, miközben én lealkudtam az autó árából háromezer dollárt, kicsikartam Dontól egy kiterjesztett garanciát, extra alvázvédelmet és egy váltót a CD-lejátszóba. Nyilvánvalóan ez volt a Toyota történelmének legjobb üzlete, na, nem mintha bárki is észrevette volna. Elvárt dolog volt, hogy megoldjam a problémát, bármi legyen is az, hiszen én voltam egy személyben

anyám üzleti menedzsere, terapeutája, jobbkeze, és most esküvőszervezője is. Hogy én milyen szerencsés vagyok! – Szóval, Remy – mondta Don, miközben leültünk, ő a hatalmas bőr forgófotelba az íróasztala mögé, én pedig vele szemben, egy székbe, ami épp elég kényelmetlen volt ahhoz, hogy a benne ülő minél hamarabb le akarja bonyolítani az üzletet. Ebben az autókereskedésben minden az ügyfél agymosásának célját szolgálta. Mint például a lelkesítő cédulák, amelyek az értékesítőket voltak hivatottak nagy üzletek kötésére buzdítani, és amiket mintegy véletlenül szanaszét szórtak mindenfelé, ahol az ügyfél is elolvashatta. Vagy az, hogy az irodákat úgy rendezték be, hogy a potenciális vevő „kihallgathassa”, amint az értékesítője egy jó kis kedvezményért könyörög a főnökének, csakis az ő érdekében. Arról nem is beszélve, hogy az ablak, amellyel szemben ültem, a szalonnak arra a részlegére nyílt, ahol a vásárlók átvehették vadonatúj kocsijukat. Néhány percenként egy eladó átkísért valakit az éppen ebből az ablakból legjobban látható helyre, átnyújtott neki egy csillogó-villogó kulcsot, és szívélyes mosollyal nézte, amint az újdonsült tulajdonos kivezeti ragyogó, új autóját a naplementébe. Akár egy giccses reklámfilm. Mekkora rakás szar! Most Don megmozdult a székében, és megigazította a nyakkendőjét. Köpcös férfi volt, terjedelmes pocakkal és egy kis kopasz folttal a feje tetején: cupákos, ez a szó jutott róla eszembe, amikor először láttam. De imádta anyámat, isten segítse meg. – Mit óhajtasz tőlem? – kérdezte most készségesen. – Nos – feleltem a hátsó zsebembe nyúlva a listáért, amit magammal hoztam –, megint beszéltem a szmokingossal, ezen a héten várnak a végső igazításra. A próbavacsoráért pedig nagyjából hetvenöt dolcsiban egyeztünk meg, és a vendéglátós kéri a csekket a maradék előlegről legkésőbb hétfőig. – Rendben – felelte Don. Kihúzott egy fiókot, és elővett egy bőrmappát, amiben a csekkfüzetét tartotta, majd belenyúlt a zakózsebébe egy tollért. – Mennyi kell a vendéglátósnak? A jegyzetemre pillantottam, nyeltem egyet, majd közöltem: – Ötezer. Szó nélkül bólintott, és írni kezdett. Neki ötezer dollár alig jelentett valamit. Úgy saccoltam, csak az esküvő önmagában jó húszezrébe kerül majd, de nem úgy festett, mintha ez egy csöppet is megrázná. És ha még hozzászámítjuk a felújítás költségeit, amit a házunkon kellett elvégezni ahhoz, hogy úgy élhessünk együtt, mint egy boldog család, továbbá a tartozást, amit elengedett a bátyám furgonjáért, és az anyámmal való együttélés mindennapi kiadásait, mindent egybevetve jó kis beruházás lett

belőle. De hát ez volt az első esküvője, az első házassága. Egy igazi zöldfülű. Nem úgy, mint a mi családunk. Kitépte a csekket a füzetből, átcsúsztatta az asztalon, és rám mosolygott. – Van még valami? – kérdezte. Újra a listámra néztem. – Oké, azt hiszem, már csak a zenekar maradt. A hotelben kérdezték... – A zenekar rendben van – legyintett. – Ők ott lesznek. Mondd meg anyádnak, ne aggódjon! Udvariasan mosolyogtam, mert úgy illett, de mindketten tudtuk, hogy anyám egy csöppet sem aggódik az esküvője miatt. Kiválasztotta a ruháját, eldöntötte, milyen virágok legyenek a csokrában, az összes többi elintéznivalót pedig rám sózta, azt állítván, hogy neki minden egyes másodpercére szüksége lesz az új könyve megírásához. De az igazság az volt, hogy gyűlölte a részleteket. Imádott fejest ugrani egy projektbe, küzdeni érte körülbelül tíz percig, majd villámgyorsan elvesztette a lelkesedését. Tele volt a ház olyan dolgokkal, amik valaha hosszabb-rövidebb ideig felkeltették az érdeklődését: aromaterápiás készletek, családfaszoftver, egy rakás japán szakácskönyv, vagy egy akvárium, melynek mára már mind a négy oldalát teljesen belepte az alga, és egyetlen árva túlélő úszkált benne, egy dagadt, fehér hal, ami felfalta az összes többit. A legtöbb ember arra fogta anyám bizarr viselkedését, hogy író volt, mintha az bármit is megmagyarázna. Számomra ez csak kifogás. Úgy értem, az agysebészek is lehetnének őrültek, de arra senki sem mondaná, hogy rendben van. Anyám szerencséjére azonban ezzel a véleményemmel teljesen egyedül voltam. – ...ilyen hamar!! – hallottam Dont, miközben ujjával a naptárra mutatott. – El tudod ezt hinni? – Nem – feleltem azon töprengve, hogy vajon mi lehetett a mondat első fele, majd hozzátettem: – Egyszerűen elképesztő. Rám mosolygott, majd újra a naptárra pillantott, ahol láttam, hogy az esküvő napja, június 10-e számtalanszor be volt karikázva különböző színű tollakkal. Azt hiszem, nem lehetett csodálkozni azon, hogy izgatott. Amikor anyámmal találkozott, abban a korban volt, amikor a legtöbb ismerőse már azt hitte, sohasem fog megnősülni. Az utóbbi tizenöt évben egyedül élt egy öröklakásban az autópálya mellett, legtöbb ébren töltött óráját azzal töltve, hogy több Toyotát adott el, mint bárki más ebben az államban. Most pedig, nyolc nap múlva nemcsak hogy megkapja Barbara Starrt, a különleges regényírót, de ráadásul, a csomag részeként a bátyámat, Christ és engem is. És őt ez roppant boldogsággal töltötte el. Elképesztő.

Ebben a pillanatban megszólalt az asztalán a házi telefon, és egy női hang azt mondta: – Don, Jason kikapott egy nyolc ötvenhetest a fedélzeten, és szüksége van a segítségedre. Beküldhetem őket? Don rám pillantott, majd lenyomva a gombot, így felelt: – Persze. Csak adj még öt másodpercet! – Nyolc ötvenhetes? – kérdeztem. – Üzleti zsargon – legyintett könnyedén felállva. Lesimította a haját, eltakarva a kopasz foltot, amit csak akkor lehetett észrevenni, amikor ült. A háta mögött, az ablak túloldalán egy pirospozsgás arcú értékesítő adta át éppen egy új autó kulcsát egy nőnek, akinek egy nyűgös kisgyerek ráncigálta a szoknyája szélét, megpróbálva felhívni magára az anyja figyelmét. De úgy tűnt, a nő észre sem veszi. – Utálom, de most el kell küldenem téged – sóhajtott Don. – Már végeztem is – vágtam rá gyorsan, visszagyömöszölve a listát a zsebembe. – Őszintén értékelem mindazt, amit értünk teszel, Remy – mosolygott Don, miközben megkerülte az asztalt. A vállamra tette a kezét, amolyan apamódra, én pedig megpróbáltam nem visszaemlékezni az előtte levő összes többi mostohaapámra, akik mind ugyanezt tették. Ugyanez a súly, ugyanezt a jelentést hordozva. Mind azt gondolták, ők lesznek a véglegesek. – Ugyan, semmiség – feleltem, miközben levette a kezét a vállamról, és kinyitotta nekem az ajtót. Az előtérben egy értékesítő várakozott, nyilván a nyolc ötvenhetessel – ami egy befűzés küszöbén álló, potenciális vásárló kódja lehetett –, egy alacsony nővel, aki a kézitáskáját szorongatta, és cicamintás tréningfelsőt viselt. – Don – mondta az értékesítő nyájasan – ez itt Ruth, és mi mindent megpróbálunk megtenni annak érdekében, hogy ma szert tegyen egy új Corollára. Ruth idegesen nézett Donról rám, majd vissza Donra. – Én csak... – hebegte. – Ruth, Ruth – duruzsolta Don nyugtatóan –, üljünk csak le szépen egy percre, és beszéljük meg, mit tehetünk önért! Oké? – Úgy van – visszhangozta az eladó, gyengéden előre taszigálva a nőt. – Csak beszélgetni fogunk. – Rendben – felelte a nő némiképp bizonytalanul, és elindult Don irodája felé. Ahogy elhaladt mellettem, olyan pillantást vetett rám, mintha én is része lennék ennek az egésznek, és a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy nem súgtam oda neki, hogy fusson, és hátra se nézzen.

– Remy – szólt rám csendesen Don, mintha megsejtette volna a gondolataimat –, később találkozunk, rendben? – Oké – válaszoltam, majd néztem, amint Ruth bemegy az irodába. Az eladó a kényelmetlen szék felé terelte, szemben az ablakkal. Ahol éppen most egy ázsiai pár ült be az új autójába. Mindketten szélesen mosolyogtak, amint beállították az üléseiket, és csodálták a makulátlan belső kialakítást. Az asszony lehajtotta a napellenzőt, és megnézte magát a rajta levő tükörben. Mindketten mélyeket szippantottak az újautó-illatból, majd a férfi betette a kulcsot az indítóba, és elhajtottak, boldogan integetve az értékesítőnek. Háttérben a naplemente. – Nos, Ruth – kezdte Don, kényelmesen elhelyezkedve a székén. Az ajtó lassan bezáródott rájuk, de az utolsó pillanatban még hallottam: – Mit tehetek az ön boldogságáért? * Félúton jártam kifelé a szalonból, amikor eszembe jutott, hogy anyám megkért, mindenképpen emlékeztessem Dont a ma esti koktélpartira. Az új főszerkesztője a városba érkezett, állítólag csak átutazóban Atlantából, és be akart ugrani, hogy meglátogassa anyámat, csak úgy. A valódi motivációja persze anyám szerint nyilvánvalóan az volt, hogy tartozott egy regénnyel a kiadónak, és ez már mindenkit kezdett egy kissé nyugtalanítani. Megfordultam, és elindultam vissza Don irodája felé. Az ajtó még mindig csukva volt, és bentről halkan kihallatszott a beszélgetés hangja. A szemben lévő falon ketyegő óra úgy nézett ki, mint amiket az iskolai tantermekben lehet látni, nagy fekete számokkal, kissé roskatag, használt állapotban. Már negyed kettőt mutatott. Tegnap volt az utolsó középiskolai napom, én meg itt rostokoltam, ahelyett, hogy úton lettem volna a tengerpart felé, vagy másnaposan aludtam volna a szobámban egy hatalmas buli után, mint mindenki más. Nem, én esküvői megbízást bonyolítottam, mint valamiféle fizetett rendezvényszervező, mialatt az anyám a királyi méretű franciaágyában feküdt, a redőnyt szorosan lehúzva, hogy megkapja azt az alvásadagot, amiről azt állította, nélkülözhetetlen a kreatív tevékenységhez. És ez elég volt ahhoz, hogy érezni kezdjem. Azt a lassú, csendes égést a gyomromban, ami mindig előjött, valahányszor megengedtem magamnak, hogy belegondoljak, mennyire az ő javára billen a mérleg nyelve. Vagy indulat volt ez, vagy a gyomorfekélyem maradványa, vagy mindkettő együtt. A hangszóróban a zene felerősödött, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt, csak hogy még jobban meg legyek átkozva, valamiféle félresikerült

Barbra Streisand-feldolgozással is. Keresztbe tettem a lábamat, és lehunytam a szemem, miközben ujjaimat belemélyesztettem a székem karfájába. Már csak néhány hét ebből, nyugtattam magam, és elmegyek. Ebben a pillanatban valaki váratlanul lehuppant a bal oldalamon levő székre, és azzal a lendülettel úgy oldalra lökött, hogy nekiestem a falnak. Megrázó ütközés volt, alaposan be is vágtam a könyökömet a párkányba, éppen a legérzékenyebb résznél, ami bizsergő, égető fájdalmat okozott, egészen az ujjaim hegyéig sugározva. És ekkor hirtelen dühös lettem. Igazán dühös. Elképesztő, miként válthat ki az emberből egyetlen lökés ekkora indulatot. – Mi a fene... – sziszegtem ellökve magam a faltól, készen arra, hogy a fejét vegyem annak az idióta értékesítőnek, aki ilyen ürüggyel akar hozzám dörgölőzni. A könyököm még mindig zsibbadt, és éreztem, ahogy a forró pír kúszik felfelé a nyakamon: rossz jel. Ismertem a temperamentumomat. Odafordultam, és megláttam, hogy nem egy értékesítő, hanem egy korombeli srác göndör fekete hajjal, élénk narancsvörös pólóban. Aki valamilyen oknál fogva vigyorgott. – Helló! – köszönt vidáman. – Hogy vagy? – Neked meg mi bajod? – csattantam fel hitetlenkedve, még mindig a könyökömet dörzsölgetve. – Bajom? – kérdezett vissza csodálkozva. – Nekilöktél a falnak, seggfej! – feleltem szikrát szóró szemmel. Pislogott, majd végül így szólt: – Édes istenem, micsoda stílus. Csak néztem rá. Rossz napom van, haver, gondoltam. Rossz napomat fogtad ki. – A helyzet az – folytatta, mintha csak az időjárásról vagy a világpolitikáról beszélgetnénk –, hogy láttalak kint a szalonban. Ott voltam az autógumi-részlegnél. Hm? Biztos voltam benne, hogy nagyon hülyén bámultam rá. De ő csak beszélt tovább. – És tudod, hirtelen belém villant, hogy bennünk van valami közös – közölte. – Egy természetes kémia, ha érted, mire gondolok. És volt egy olyan érzésem, hogy most valami nagy dolog történik. Mindkettőnkkel. Hogy mi valójában egymásnak vagyunk teremtve. – Mindezt – jegyeztem meg, csak hogy tisztázzuk a helyzetet –, az autógumi-részlegnél tudtad meg? – Te nem érezted? – kérdezte.

– Nem. Azt viszont határozottan éreztem, ahogy belepréseltél a falba – dohogtam sötéten. – Az – mondta ő kissé lehalkítva a hangját, és közelebb hajolva hozzám –, baleset volt. Egy tévedés. Csupán a túláradó lelkesedésem egy szerencsétlen eredménye, ami abból fakadt, hogy tudtam, nemsokára beszélni fogok veled. Csak néztem rá. A háttérben a hangszóróból a Don Davis Motors reklámdalának felturbózott változata szólt, idegesítően pattogós ritmusban. – Kopj le! – mondtam a srácnak. Újra elmosolyodott, és beletúrt a hajába. A zene éppen a crescendónál tartott, a hangszóró pedig recsegni és kattogni kezdett, mintha ez a ricsaj nála is majdnem kiverné a biztosítékot. Mindketten odakaptuk a fejünket, majd egymásra néztünk. – Tudod, mit? – kérdezte a srác a hangszóróra mutatva, ami éppen újra reccsent egyet, most még hangosabban, mint az előbb, aztán sziszegett, sistergett, majd teljes gázzal újrakezdte a dallamot. – Mostantól mindörökre – újra felmutatott –, ez lesz a mi dalunk. – Ó, Jézusom! – mondtam, és ebben a pillanatban valóban jött a megváltó, halleluja, mert Don irodájának ajtaja kinyílt, és kisétált rajta Ruth az értékesítője kíséretében. A nő egy köteg papírt tartott a kezében, megviselt arcán pedig jól felismerhető volt az a döbbent, „úristen, hogy hagyhattam ezt” kifejezés. Viszont szert tett egy hízelgő, hamis aranyozott kulcsra, ami immár csak és kizárólag az övé volt. Felálltam, mire a srác mellettem szintén talpra szökkent. – Várj, csak azt akarom... – Don! – kiáltottam, rá se hederítve. – Csak ezt – hadarta ő, és hirtelen elkapta a kezem. Tenyérrel felfelé fordította, és még mielőtt észbe kaptam volna, kivett a farzsebéből egy tollat, majd elkezdte – nem viccelek! – ráírni a nevét és a telefonszámát a hüvelyk– és mutatóujjam közötti helyre. – Te nem vagy normális – ripakodtam rá, és visszarántottam a kezem, ami miatt az utolsó számjegyek elmosódtak, a toll pedig kiesett a kezéből, halk koppanással landolt a padlón, majd begurult a közelben lévő üveggolyóautomata alá. – Hajrá, Rómeó! – nyerített valaki a szalonból, majd kitört a röhögés. – Gyerünk, srác, fel ne add! Ránéztem, még mindig hitetlenkedve. Ennyit a másik ember személyes terének tiszteletben tartásáról. Öntöttem én már italt srácok képébe pusztán azért, mert hozzám dörgölőztek a klubban, nemhogy azért, hogy megrángassák a kezemet, hogy ráírjanak valamit.

A srác hátranézett a vihogó „drukkerekre”, majd vissza rám. – Nemsokára találkozunk – jelentette ki derűs mosollyal. – Azt várhatod – feleltem, de ő meg sem hallotta, mert elindult kifelé, jobbról-balról kerülgetve a szalonban kiállított autókat, majd kiment az üvegajtón, ahol egy ütött-kopott fehér furgon várta a járdaszegély mellett. A kocsi hátsó ajtaja kinyílt, a srác pedig lépett egyet, hogy bemásszon, de ebben a pillanatban a furgon előrelódult, ő pedig megbotlott, és kis híján orra esett. Ekkor a furgon megint megállt. A srác sóhajtott, csípőre tette a kezét, felnézett az égre, majd újra megragadta az ajtókilincset, és megpróbálta felhúzni magát, de a furgon ismét meglódult, és most valaki még a dudát is erősen megnyomta. Ez a folyamat újra és újra megismétlődött egészen a parkoló végéig. Az értékesítők a szalonban fuldokoltak a röhögéstől. Aztán valaki kidugta a kezét a furgon hátsó ajtaján, segítséget ajánlva a srácnak, amit az nem fogadott el. Az ujjak kalimpálni kezdtek, először kicsit, majd egyre vadabbul, mígnem végül a kéz kinyúlt, és egyszerűen berántotta a srácot az autóba. Az ajtó becsukódott, a duda újra felharsant, a furgon pedig kidöcögött a parkolóból, kifelé menet kissé a járdaszegélyhez koccantva a kipufogódobját. A kezemre pillantottam, ahol fekete tintával, macskakaparásszerűen ez állt: 933-54 valami, alatta pedig egyetlen szó. Istenem, de ronda kézírás. Egy nagy D, az utolsó betűn pedig nagy maszat. Micsoda hülye név: Dexter. * Amikor hazaértem, az első dolog, ami feltűnt, a zene volt. Klasszikus, szárnyaló, betöltve a házat áradó oboa– és vinnyogó hegedűszóval. Aztán a gyertyák illata, erős vanília, éppen eléggé csípősen édeskés ahhoz, hogy elfintorodj. És végül a tökéletes árulkodó nyom, az összegyűrt papírlapok ösvénye, akárcsak a mesében a szétszórt kenyérmorzsa, amely a hallból a konyhán át a teraszra vezetett. Na, hála istennek, gondoltam. Megint ír. Ledobtam a kulcsaimat az ajtó melletti kis asztalkára, majd lehajoltam, felvettem egy papírgalacsint, ami a lábam előtt hevert, és kisimítottam, miközben elindultam a konyha felé. Anyám roppant babonás volt a munkájában, és kizárólag azon az ócska, ütött-kopott öreg írógépen volt hajlandó írni, amit valaha az egész országon keresztülcipelt, amikor szabadúszóként zenei témájú cikkeket írt egy San Franciscó-i újságnak. Zajos masina volt, ami hangosan csengetett, valahányszor a sor végére ért, és úgy nézett ki, akár egy Pony Express korabeli maradvány. Volt ugyan egy

vadonatúj, csúcsminőségű számítógépe is, de azt csak arra használta, hogy időnként pasziánszozzon rajta. Az oldalnak, amit a kezemben tartottam, a jobb felső sarkában egyes szám volt, és anyám tipikus lendületével kezdődött. Melanie mindig is az a fajta nő volt, aki imádta a kihívásokat. A karrierjében, a kapcsolataiban csakúgy, mint élete minden egyéb területén is, szeretett olyan helyzeteket teremteni, amelyek küzdelemre késztették, próbára tették az eltökéltségét, és aztán értékessé tették a győzelmét. Egy csípős novemberi napon besétált a Plaza Hotelbe, letekerte hajáról a sálat, és lerázta róla az esővizet. A Brock Dobbinnal való találkozás nem szerepelt a tervei között. Nem is látta a férfit Prága óta, ahol épp olyan csúnyán fejezték be a kapcsolatukat, ahogy annak idején elkezdték. De most, egy évvel később, amikor Melanie esküvője épp a küszöbön állt, a férfi újra a városban van. Melanie pedig idejött, hogy találkozzon vele. És ezúttal győzni fog. Ő... Ő... mi? Az utolsó szó után, ahol a papírt kitépték az írógépből, csak egy fekete tintacsík húzódott végig egészen a lap aljáig. Ahogy haladtam előre a hallban, folytattam a szanaszét szórt papírlapok gyűjtögetését, egymás után a kezembe simítva őket. Miután gyorsan átfutottam a sorokat, megállapítottam, hogy nem sokban különböznek egymástól. Az egyiken a helyszín New York helyett Los Angeles volt, egy másikon Brock Dobbin Dock Brobbinként szerepelt, csak hogy utána anyám mégiscsak visszatérjen az eredetihez. Apró részletek, de anyámnak mindig kellett egy kis idő, hogy felvegye a fonalat. Ám ha egyszer megtörtént, figyelj, világ! A legutóbbi könyvét három és fél hét alatt írta meg, pedig elég vastag volt ahhoz, hogy tökéletes ajtóütköző legyen belőle. A konyha felé közeledve a zene és az írógép kattogása mind hangosabbá vált, és ahogy beléptem, láttam, hogy a bátyám, Chris éppen inget vasal a konyhaasztalon, félretolva a só– és borsszórót meg a szalvétatartót. – Szia! – üdvözölt, kisimítva egy hajtincset az arcából. Majd felemelte a vasalót, ami sziszegett egyet, aztán erősen lenyomva rásimította az inggallérra. – Mióta csinálja? – kérdeztem, miközben kihúztam a szemetest a mosogató alól, és belegyömöszöltem a papírlapokat. Vállat vont, majd kiengedett némi gőzt a vasalóból, és kinyújtóztatta az ujjait. – Néhány órája, azt hiszem. A háta mögé pillantottam az étkezőn keresztül a terasz irányába, ahol láttam, hogy anyám az íróasztala fölé görnyed, mellette egy gyertya ég, és

ujjaival erősen kalapálja az írógépet. Mindig különös volt így látnom őt. Valósággal püfölte a billentyűket, egész testét beleadva, mintha nem bírná elég sebesen leírni a szavakat. Órákig csinálta ezt egyhuzamban, míg végül görcsbe rándult ujjakkal, sajgó háttal fel nem állt, megírva jó ötven oldalt, ami valószínűleg elég ahhoz, hogy ideig-óráig kielégítse New York-i főszerkesztőjét. Leültem az asztalhoz, és átfutottam a gyümölcsöstál mellett összegyűjtött halomnyi levelet, miközben Chris megfordította az ingét, és nagy műgonddal tologatta a vasalót a mandzsetta körül. Meglehetősen lassan vasalt, olyannyira, hogy nemegyszer kaptam már ki a kezéből az inget, mert nem bírtam tovább nézni, milyen sokáig tart neki megvasalni csak a gallért. Az egyetlen dolog, amit még annál is rosszabbul bírtam, ha valaki valamit rosszul csinál, az, hogy ha valaki valamit lassan csinál. – Nagy este a mai? – kérdeztem tőle. Nagyon közel hajolt az inghez, erősen fókuszálva a felső zsebre. – Jennifer Anne vacsorapartit rendez – felelte, le sem véve szemét az ingről. – Lezser alkalmisat. – Lezser alkalmisat? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. – Az azt jelenti – magyarázta lassan, még mindig az ingzsebre koncentrálva –, hogy nem farmereset, de nem is egészen sportzakósat. A nyakkendő nem kötelező, de lehet viselni. Valami ilyesmi. Elkerekedett a szemem. Fél évvel ezelőtt a bátyám azt sem tudta volna megfogalmazni, mit jelent a lezser, nemhogy az alkalmi. Tíz hónapja, a huszonegyedik születésnapján Chris lebukott egy partin, amint marihuánát árult. És nem ez volt az első összetűzése a törvénnyel. Messze nem. A középiskola alatt néhányszor lefülelték betörés és illetéktelen behatolás közben (vádalku), majd ittas vezetés (felmentve), egyszer pedig tiltott szer birtoklása következett (társadalmi munka és jelentős pénzbüntetés, de csak egy hajszálon múlt). A partidrog miatt viszont ülnie kellett. Igaz, csak három hónapot, de ez is épp eléggé megijesztette ahhoz, hogy utána összeszedje magát, és szerezzen egy állást a helyi autószervizben, ahol nem sokkal később megismerkedett Jennifer Anne-nel, amikor a lány harmincezres szervizre vitte a Saturnját. Jennifer Anne olyasfajta lány, akit anyám „remekműnek” nevez: egyikünktől sem félt, és nem bánta, hogy ezt tudjuk is. Alacsony termetű volt dús, szőke hajjal, vágott az esze, mint a borotva – noha mi ezt utáltuk elismerni – és többet elért a bátyámnál hat hónap alatt, mint amennyit nekünk huszonegy év alatt sem sikerült. Rávette, hogy ízlésesebben öltözködjön, keményebben dolgozzon, helyesebb nyelvtannal beszéljen, és használjon

olyan új, szokatlan kifejezéseket, mint például a „hálózati munka”, a „sokfeladatos programozás” vagy éppen a „lezser alkalmi”. A lány recepciósként dolgozott egy orvos-egyesületnél, de saját magát „irodai specialistaként” emlegette. Jennifer Anne-nek különleges érzéke volt ahhoz, hogy az ő szájából valahogy minden sokkal jobban hangozzon, mint amilyen valójában volt. Nemrég fültanúja lehettem, amint Christ, akinek a munkája nem állt egyébből, mint hogy olajat cserélt mindenféle autóban, univerzális gépjármű-lubrikációs szakemberként mutatta be valakinek, a helyi autószervizt legalábbis a NASA-val egyenrangúként állítva be. Chris felemelte az inget az asztalról, a magasba tartotta, és kissé megrázta. Az írógép közben megint csengetett egyet a másik szobából. – Mit gondolsz? – kérdezte a bátyám az ing felé biccentve a fejével. – Elég jó – feleltem –, habár egy nagy gyűrődést hagytál a jobb ujján. Megnézte, majd sóhajtott egy nagyot. – Olyan rohadt nehéz! – Visszatette az inget az asztalra. – Nem értem, az emberek miért bajlódnak ezzel ennyit. – Én azt nem értem, te miért bajlódsz ezzel ennyit – feleltem. – Mióta kell neked teljesen ránctalan ingben megjelenned egyáltalán? Régebben, ha már alsógatya volt rajtad, jól öltözöttnek tartottad magad. – Édes vagy – vágott egy grimaszt, majd legyintett. – Persze te ezt úgysem értheted. – Ó, hát persze hogy nem! – csattantam fel. – Bocsáss meg nekem, okostojás, folyton elfelejtem, hogy nálad van a bölcsek köve. Vasalni kezdte a gyűrődést, és rám sem nézve, így felelt: – Úgy értem, meg kellene tudnod, milyen érzés valaki más kedvéért tenni valami jót. Pusztán odafigyelésből. Szerelemből. – Ó, Jézus! – nyögtem fel. – Pontosan! – felelte, újra a magasba emelve az inget. A ránc továbbra is ott volt, de már nem akartam ismét rávilágítani. – Ez az, amiről beszélek. Önfeláldozás. Kapcsolat. Két olyan dolog, aminek te sajnos fájdalmasan híján vagy. – Én vagyok a kapcsolatok királynője – csattantam fel felháborodva. – És halló, éppen most töltöttem az egész délelőttöt anyánk esküvőjének a szervezésével. Ami meglehetősen komoly önfeláldozás, nem? – Te – folytatta, gondosan az egyik karjára terítve az inget, akár egy pincér a tányérokat –, még soha nem éltél meg semmiféle komoly elkötelezettséget valaki iránt... – Micsoda...?

– ...és annyit nyavalyogsz, meg panaszkodsz e miatt az esküvő miatt, folyton hálálkodást várva, hogy ezt igazán nehezen lehetne önfeláldozásnak nevezni. Csak álltam ott, kővé meredve. Újabban nem lehetett vele vitatkozni. Olyan volt, mint akinek teljesen átmosta az agyát valamiféle vallási szekta. – Ki vagy te? – kérdeztem rábámulva. – Csak azt mondom – felelte csöndesen –, hogy én igazán boldog vagyok. És azt kívánom neked, hogy te is légy ugyanilyen boldog. – Én boldog vagyok – feleltem sértődötten, és ezt komolyan is gondoltam, noha valószínűleg kissé keserűen hangzott, de, csak mert olyan dühös voltam. – Tényleg boldog vagyok – ismételtem meg sokkal nyugodtabb hangon. Erre ő elnézően megveregette a vállamat, mint aki egyáltalán nem hisz nekem. – Később találkozunk – mondta, majd megfordult, és elindult a konyhából felfelé vezető lépcsőn a szobájába. Néztem utána, ahogy ment, karján a még mindig gyűrött inggel, és észrevettem, hogy összeszorítom a fogam. Mostanában igen gyakran kapom ezen magam. Bing! – hangzott újra az írógép csilingelése a másik szobából, jelezvén, hogy anyám megint belekezdett egy új sorba. A hangból kiindulva Melanie és Brock Dobbin nyilván valahol félúton járt a szívszakadás felé. Anyám regényei amolyan csöpögős, romantikus fajtájúak voltak, egzotikus helyszínekkel és egzotikus szereplőkkel, akiknek mindenük megvan, miközben semmijük sincs. Anyagiakban gazdagok, de lélekben szegények. Satöbbi. Óvatosan, hangtalanul odaléptem a terasz ajtajához, és kilestem. Anyám, amikor írt, olyan volt, mintha egy másik világban élne, és rólunk egyáltalán nem venne tudomást: még amikor kicsik voltunk, visítottunk és nyafogtunk, ő akkor is csak felemelte az egyik kezét ott, ahol ült, nekünk háttal, miközben a másikkal tovább püfölte a billentyűket, és azt suttogta: „psszt!” Mintha ez elég lett volna, hogy elhallgassunk, és hogy mi is belelássunk abba a világba, amiben ő éppen járt, a Plaza Hotelben vagy Capri egyik tengerpartján, ahol gyönyörűen öltözött hölgyek epekedtek olyan férfiak után, akiket, úgy hitték, örökre elveszítettek. Amikor Chris és én általános iskolások voltunk, anyám eléggé le volt égve. Akkor még nem publikált semmit, kivéve újságcikkeket, de azokat is egyre ritkábban, ahogy a zenekarok, amikről írt – mint például az apámé, és más hetvenes évekbeli bandák, amiket manapság a rock klasszikusainak neveznek –, elkezdtek kihalni vagy kikopni a rádióműsorokból. Elvállalt egy állást – írást tanított a helyi főiskolán, ami gyakorlatilag semmit sem fizetett.

Mocskos társasházi apartmanokban laktunk, csupa olyan névvel, mint Fenyőerdő sor vagy Tóparti liget, amelyek mellett persze közel s távol nem volt egyetlen tó, fenyő vagy erdő sem. Akkoriban anyám a konyhaasztalon írt, többnyire esténként vagy késő éjszaka, de olykor-olykor délután is. A helyszínei már akkor is egzotikusak voltak; a helyi utazási irodából ingyenes prospektusokat gyűjtögetett, és ínyenc magazinokat halászott ki az újrahasznosító központ lerakatában összegyűjtött kötegek közül, hogy kutatásokat végezzen. Míg a bátyám, anyám kedvenc szentje után kapta a nevét, az enyémet egy drága konyakmárka ihlette, amit anyám a Harper ’s Bazaarban látott hirdetni. Miközben mi sajtos makarónin éltünk, az ő szereplői a pezsgőt és a kaviárt részesítették előnyben. Ők Dior nadrágkosztümökben flangáltak, mi pedig diszkontáruházakban vásároltunk ruhát. Anyám mindig szerette a ragyogást, pedig akkor még nem is látta közelről. Chris és én folyamatosan zavartuk munka közben, ami teljesen az őrületbe kergette. Végül a bolhapiacon talált egy úgynevezett cigányfüggönyt, ami hosszú gyöngyfüzérek sorából állt, és felakasztotta a konyha bejárata fölé. Ezt megértettük: ha a függönyt félrehúzta, akkor a konyha szabad terület volt. De ha leeresztette, az azt jelentette, hogy anyám dolgozik, és nekünk máshol kellett keresnünk az ennivalónkat és a szórakozásunkat. Én hatévesforma voltam akkoriban. Imádtam a függönynél állva ujjaimmal simogatni a gyöngyöket, és nézni, ahogy ide-oda lengedeznek. Ennél lágyabb hangot el sem tudtam képzelni, úgy csilingeltek, mint megannyi kis harangocska. És ha átkukucskáltam közöttük, láttam anyámat, aki ilyenkor szinte mágikusnak tűnt, mint egy jövendőmondó vagy tündér, csodacsináló. Tulajdonképpen tényleg az is volt, csak én ezt akkor még nem tudtam. Az apartmanban töltött éveink legtöbb bútora, berendezési tárgya régesrég elveszett, tönkrement vagy eladásra került már, de a gyöngyfüggönyt magunkkal hoztuk a Nagy Új Házba, ahogy elneveztük az első saját otthonunkat, amikor ideköltöztünk. Ez a függöny volt az egyik legelső dolog, amit anyám felakasztott, még az iskolai fényképünknél és az ő kedvenc Picasso-másolatánál is hamarabb. Mellé a falba bevert egy nagy szöget, ami mögé, ha nem volt rá szükség, félre lehetett húzni a függönyt, egészen ki a látómezőből. Most viszont le volt eresztve. Ott lógott kissé kopottan, megviselten, de még mindig alkalmasan arra, hogy tökéletesen elláss a feladatát. Közelebb hajoltam, és a gyöngyök között meglestem anyámat. Még mindig teljesen bele volt feledkezve a munkába, az ujjai csak úgy röpködtek, én pedig lehunytam a szemem, és csak hallgattam. Olyan volt, mint egy ismerős zene, amit egész életemben hallottam, még annál is többször, mint az

Altatót. Mennyi betű, mennyi szó. Morzsolgattam a gyöngyöket az ujjaim között, és néztem, ahogy anyám alakja fodrozódik, mintha a víz tükrén látszana, finoman részekre szakadva és pislákolva, majd újra eggyé válva

2. fejezet Itt volt az ideje, hogy ejtsem Jonathant.– Mondd meg nekem még egyszer, miért csinálod ezt? – kérdezte Lissa. Az ágyamon ült, a CD-imet nézegette, és közben cigarettázott. A füst egy perc alatt betöltötte az egész szobát, noha Lissa megesküdött, hogy nem fogja, hiszen félig kitartja a karját az ablakon. Már mielőtt leszoktam, akkor is utáltam a cigi fullasztó füstjét, de Lissával valahogy mindig egy kicsit engedékenyebb voltam, mint kellett volna. Szerintem mindenkinek szüksége volna rá, hogy legyen legalább egy ilyen barátja. – Úgy értem, én bírom Jonathant. – Te mindenkit bírsz – feleltem erre, és közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy megvizsgáljam a szájkontúromat. – Ez nem igaz – mondta, miközben kivett egy CD-t, és megfordította, hogy megnézze a hátlapját. – Sosem bírtam például Mr. Mitchellt. Folyton a mellemet bámulta, amikor kimentem a táblához. Mindenkinek bámulta a mellét. – Lissa – feleltem –, a középiskolának vége. Ráadásul a tanárok nem számítanak. – Oké, csak mondom – vonta meg a vállát. – A helyzet az – folytattam, miközben a számat rúzsoztam, nagy műgonddal körberajzolva a ceruzával –, hogy most nyár van, és én szeptemberben elmegyek. És Jonathan... hát, nem is tudom, egyszerűen csak... ő nem igazán az a hosszú távú típus. És nem éri meg, hogy köré szervezzem a napirendemet, ha néhány hét múlva úgyis szakítunk. – De lehet, hogy nem is szakítotok – próbálkozott újra Lissa. Hátradőltem, kedvtelve gyönyörködtem a művemben, és ujjammal elegyengettem a rúzst a felső ajkamon. – Szakítani fogok vele – közöltem határozottan. – Nem megyek a Stanfordra több bonyodalommal, mint amennyi feltétlenül szükséges. Lissa az ajkába harapott, majd egy göndör fürtöt a füle mögé simított, és lehorgasztotta a fejét azzal a duzzogó arckifejezéssel, ami mostanában mindig kiült az arcára, valahányszor a nyár vége szóba került. Csak abban a nyolc hétben érezte magát biztonságban, amíg mindannyian szét nem széledünk a szélrózsa minden irányába, és utált belegondolni, mi lesz azután. – Hát persze hogy nem – jegyezte meg csendesen. – Miért is tennéd?

– Lissa! – sóhajtottam. – Nem rád gondoltam. Tudod jól, hogy értem. – Az ajtó felé intettem, ami félig nyitva volt, és ami mögül még mindig hallatszott anyám írógépének a kattogása, háttérben a vinnyogó hegedűszóval. Lissa bólintott. De tudtam, hogy valójában nem érti, miről beszélek. Lissa volt közülünk az egyetlen, aki legalább egy picit sajnálta, hogy véget ért a középiskola. Még sírt is a ballagáson, sőt, zokogott, amivel persze csak azt érte el, hogy minden egyes fényképen és videofelvételen vörös és duzzadt a szeme, ami miatt aztán majd rengeteget panaszkodhat az elkövetkezendő húsz évben. Mi, többiek, Jess, Chloe és én viszont már alig vártuk, hogy végigkorzózzunk az iskola tornatermében felállított színpadon, és megkaparintsuk a diplománkat, hogy végre szabadok lehessünk. Végre szabadok! De Lissa mindig is túl érzékenyen reagált mindenre. Ez volt az oka, hogy mindannyian olyan védelmezően viselkedtünk vele, és hogy én is annyira féltem itt hagyni. Őt a helybeli egyetemre vették fel teljes ösztöndíjjal, ami túl jó ajánlat ahhoz, hogy bárki is visszautasítsa. És persze az is mellette szólt, hogy a barátja, Adam szintén oda készült. Lissa már mindent el is tervezett: hogy együtt mennek majd a gólyatáborba, hogy egymáshoz közel lévő kollégiumi szobákban fognak lakni, és hogy választanak majd néhány olyan tantárgyat, ahová mindketten járnak. Szinte ugyanolyan lesz, mint a középiskola, csak nagyobb. Persze engem már ennek a puszta gondolatától is kirázott a hideg. Az utolsó két évben egyetlenegy dolog éltetett: kijutni innen. Elmenni. Letenni a vizsgákat, amik ahhoz kellenek, hogy végre-valahára a saját életemet élhessem, végre távol mindenféle esküvőszervezéstől, zavaros romantikus bonyodalmaktól, mostohaapák ki– és bejövő forgalmától. Csak én és a jövő, végre együtt. Végre happy end, amiben most már hinni is tudok. Lissa felhangosította a rádiót, betöltve a szobát valami dallamos tánczenével. Odaléptem a ruhásszekrényemhez, elhúztam a tolóajtót, és szemügyre vettem a választékot. – Szóval, mit veszel fel, ha szakítasz valakivel? – kérdezte Lissa, ujja körül tekergetve egy hajtincset. – Feketét, hogy osztozz a gyászában? Vagy valami vidámat és színeset, hogy eltereld a figyelmét a fájdalmáról? Esetleg valami háttérbe simulót, ami segíthet, hogy gyorsan és feltűnés nélkül lelépj, ha véletlenül nem túl jól kezeli majd a dolgot? – Igazából – feleltem eleresztve a fülem mellett a szarkazmusát, miközben elővettem egy fekete nadrágot, és töprengő arccal méregettem – valami sötét, karcsúsító fazonra gondoltam, szép dekoltázzsal. És tiszta fehérneműre. – Minden este ilyet hordasz – jegyezte meg Lissa.

– Ez is olyan, mint minden este – feleltem vállat vonva. Eszembe jutott, hogy van egy piros blúzom, valahol a szekrényemben, amit szeretek, de nem találtam a helyén, a többi között. Ami azt jelenti, hogy valaki járt itt, és kotorászott a dolgaim között. Én mindig tökéletesen tisztán és rendben tartottam a gardróbomat, épp úgy, mint minden mást is magam körül. Anyám házában folyamatos káosz uralkodott, így aztán a szobám volt az egyetlen hely, amit mindig megőrizhettem olyan állapotban, ahogy nekem tetszett. Vagyis rendben, tökéletesen szervezetten, mindent azon a helyen tárolva, ahol könnyen megtalálom. Oké, talán egy kicsit kényszeres voltam. Na és? De legalább nem trehány. – Jonathan számára ez az este nem olyan lesz, mint a többi – jegyezte meg Lissa, és amikor rámeredtem, így folytatta: – Úgy értem, neki ez egy fontos este lesz. Ma este dobják. És még csak nem is sejti. Most bizonyára éppen egy sajtburgert töm magába, borotválkozik, vagy a ruhájáért megy a tisztítóba, és fogalma sincs. A leghalványabb sem. Lemondtam a vörös blúzról, helyette elővettem egy ujjatlan topot. Nem tudtam, mit feleljek Lissának. Igen. Nyilván vacak érzés, ha dobják az embert. De szerintem akkor is jobb brutálisan őszintén elismerni, hogy az érzéseid valaki iránt sohasem lesznek elég erősek ahhoz, hogy érdemes legyen tovább rabolni az idejét. Valójában szívességet teszek Jonathannak. Felszabadítom egy jobb lehetőség kedvéért. Igen. Gyakorlatilag egy szent vagyok, ha jobban belegondolok. Pontosan. * Fél órával később, amikor megérkeztünk a Quik Ziphez, Jess már várt ránk. Mint mindig. Chloe pedig késett. Mint mindig. – Helló! – üdvözöltem Jesst, aki megereszkedett lökhárítójú, öreg Chevyjének dőlve ácsorgott, és egy pohár extra large Zip kólát szopogatott, mindannyiunk kedvenc kábítószerét. Az egész városban itt a legolcsóbb a kóla, és sok minden mást is lehetett kapni, amit mi szerettünk. – Én Skittlest veszek – mondta Lissa, becsapva az autó ajtaját. – Kér valaki valamit? – Én diétás Zip kólát – feleltem, és nyúltam a pénzemért, de ő csak legyintett, és már indult is befelé. – Extra large! – kiáltottam még utána. Bólintott, majd az ajtó bezáródott mögötte. Az üvegen keresztül néztem, ahogy lazán zsebre vágott kézzel egyenesen az édességes polc felé tart. Lissa édesszájúsága közismert: ő az egyetlen általam ismert ember, aki képes

bekötött szemmel megmondani, milyen márkájú mogyorós csokit eszik. Mert állítása szerint van köztük különbség. Hát, ha ő mondja... – Hol van Chloe? – kérdeztem Jesstől, de ő csak a vállát vonogatta, miközben tovább szopogatta a kóláját. – Nem pontosan fél nyolcat beszéltünk meg? – Nyugi – nézett rám Jess felvonva az egyik szemöldökét, majd megrázta az italát. A jégdarabok körbe-körbe csörögtek, kavarogtak a pohár alján levő maradék folyadékban. – Még csak hat óra van. Sóhajtva dőltem a kocsinak. Utáltam, ha valaki késik. És Chloe mindig öt perccel később futott be, jobb napokon. Lissa általában korábban jött, Jess pedig, hát ő Jess volt: szilárd, mint a szikla, hajszálpontos. Még ötödikben lett a legjobb barátnőm, és azóta is ő volt az egyetlen, akire, tudtam, mindig számíthatok. Úgy ismerkedtünk meg, hogy Mrs. Douglas névsora szerint egymás melletti padokba kerültünk. A szélen Mike Schemen ült, aki folyton az orrát piszkálta, aztán Jess, majd én, a túl oldalamon pedig Adam Struck, aki mirigytúltengésben szenvedett. Gyakorlatilag törvényszerű volt, hogy a legjobb barátnők legyünk. Jess nagy volt már akkor is. Nem kifejezetten kövér, mint ahogy most sem. Inkább csak nagydarab, vastag csontú, magas és testes. Vaskos. Akkoriban az osztály összes fiújánál erősebb volt, kidobós játékban brutális: ha reggel, a tanítás kezdete előtt megdobott azzal a súlyos, piros medicinlabdával, még a nap végén, kicsengetés után is meglátszott a helye. Sokan azt gondolták, hogy Jess gonosz, de ebben tévedtek. Ők nem tudták, amit én: hogy az édesanyja azon a nyáron halt meg, így őrá hárult a teher, hogy felnevelje a két kisöccsét, míg az apja két műszakban dolgozott az erőműben. A pénzük mindig kevés volt, és Jess soha többé nem lehetett gyerek. Nyolc évvel később, miután végigszenvedtünk együtt néhány pokoli évet az általános iskola felső tagozatában, és másik néhány, már viszonylag elviselhetőbbet a középiskolában, még mindig közel álltunk egymáshoz. Nagyrészt, mert szinte csak én tudtam róla, amit tudtam. Jess szerette a dolgokat magában tartani. De azért is, mert azon kevesek egyike volt, akik elviselték a rigolyáimat, és ezt becsülnöm kellett. – Na, nézd csak! – szólalt meg most a szokásos flegma hangján, keresztbe téve a karját. – A királynő megérkezett. Chloe leparkolt mellénk, leállította a Mercedese motorját, és lehajtotta a napellenzőt, hogy ellenőrizze a rúzsát. Jess sóhajtott, méghozzá jó hangosan, de oda sem figyeltem rá. Ő és Chloe civódása nem volt új keletű dolog. Akár

valami háttérzene: csak ha a dolgok igazán csendesek vagy unalmasak voltak, akkor lehetett egyáltalán észrevenni. Chloe kiszállt, becsapta az ajtót, és odalépett hozzánk. Remekül nézett ki, mint mindig: fekete nadrág, kék top, menő dzseki, amit még sosem láttam azelőtt rajta. Az anyja stewardess volt, ráadásul megszállott vásárló, ami együtt halálos kombináció, és azt eredményezte, hogy Chloe mindig a legújabb cuccokat kapta meg a legmenőbb helyekről. Ő volt a mi kis divatdiktátorunk. – Sziasztok! – üdvözölt bennünket, és a füle mögé simította a haját. – Hol van Lissa? Válaszképpen a Quik Zip felé intettem a fejemmel, ahol Lissa éppen a kasszánál állt, és az eladófiúval cseverészett, miközben az a cukorkáját csomagolta. Aztán Lissa fizetett, majd mosolyogva elköszönt, és kijött a boltból, már útközben bontogatva a csomag Skittlest. – Kér valaki? – kínált körbe mindnyájunkat. Amikor meglátta Chloét, elmosolyodott. – Szia! Istenem, micsoda klassz dzseki! – Köszi! – felelte Chloe, végigsimítva az ujjaival a kabátkát. – Új. – Ez meglepő? – kérdezte Jess szarkasztikusan. – Ez diétás? – vágott vissza Chloe a Jess kezében levő italra mutatva. – Oké, oké – vágtam közbe, és kezemet közéjük emeltem. Lissa ideadta a diétás Zip kólámat. Nagyot kortyoltam belőle. Istenek nektárja. Komolyan. – Mi a terv? – Én fél hétkor találkozom Adammel a Double Burgerben – kezdte Lissa, mialatt még egy maroknyi Skittlest tömött a szájába. – Aztán utánatok megyünk a Bendóba, vagy ahová mondjátok. – Ki játszik ma a Bendóban? – kérdezte Chloe a kulcsait csörgetve. – Nem tudom – felelte Lissa. – Valamilyen banda. De van még egy parti az Arborban, ahová mehetünk, ezenkívül Matthew Ridgefieldnek van valahol egy hordó bora, és, ja, igen, Remynek ejtenie kell Jonathant. Erre mindenki rám nézett. – Nem feltétlenül ebben a sorrendben – tettem hozzá. – Szóval Jonathannak annyi – mosolygott kedélyesen Chloe, és elővett egy csomag cigarettát az új dzsekije zsebéből. Felém nyújtotta, de én a fejemet ráztam. – Leszokott – jegyezte meg Jess. – Nem emlékszel? – Folyton leszokik – legyintett Chloe, majd meggyújtott egy gyufát, és rágyújtott. – Na és mit követett el a srác, Remy? Nem ment el egy randira? Vagy netán örök szerelmet vallott?

Csak a fejemet csóváltam, jól tudva, mi következik. – Nem öltözött Remyhez – vigyorgott Jess. – Vagy dohányzott az autójában – találgatott Chloe. – Tuti, hogy az volt. – De az is lehet, hogy elkövetett valami súlyos nyelvtani hibát, vagy tizenöt percet késett – tippelte Lissa, és belecsípett a karomba. – Ó, micsoda szörnyűség! – sikoltott Chloe, mire mindhármukból kitört a nevetés. Én meg csak álltam ott, és megállapítottam magamban – immár nem először –, hogy ezek hárman csak akkor jönnek ki egymással, ha közösen köszörülhetik rajtam a nyelvüket. – Nagyon vicces – vágtam egy pofát. Oké, elismerem, lehetett némi igazság abban, hogy túl sokat vártam egy kapcsolattól. De istenem, legalább nekem voltak igényeim. Chloe kizárólag olyan főiskolás fiúkkal randevúzott, akik előbb-utóbb megcsalták őt, Jess úgy kerülte el a problémát, hogy egyáltalán nem randevúzott senkivel, Lissa pedig, nos, Lissa még mindig ugyanazzal a sráccal volt, akinek a szüzességét odaadta, így aztán ő igazából nem is számított. Nem mintha ezekre a tényekre most rá akartam volna világítani nekik. De tény, hogy én voltam az egyedüli, aki tényleg sok tapasztalattal rendelkezik. – Oké, oké – mondta végül Jess. – Hogyan csináljuk? – Lissa elmegy találkozni Adammel – javasoltam –, Chloéval mi elmegyünk a Helyre, majd onnan tovább a Bendóba. Oké? – Oké – felelte Lissa. – Akkor később találkozunk, csajok! Miután elhajtott, Chloe pedig átállt az autójával a templom parkolójába, Jess egyszer csak felemelte a kezemet, és fürkészően vizsgálgatni kezdte a tenyeremet. – Mi ez? – kérdezte. Lepillantottam, és megláttam a fekete betűket, elmosódva ugyan, de még mindig láthatóan. Mielőtt elindultam otthonról, le akartam sikálni, de aztán valami elvonta a figyelmemet. – Egy telefonszám? – Semmi – feleltem. – Csak egy idióta srác, akivel ma találkoztam. – Ó, te szívtipró! – jegyezte meg Jess. Beszálltunk a kocsijába, én előreültem, Chloe pedig hátra. Chloe vágott egy pofát, miközben az ülésen odébb tolt egy ruhákkal teli mosodai zsákot, egy focis fej– és térdvédőt, amelyek Jess öccseié voltak, de nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy ők ketten sok mindenben különböztek, de Chloe mindig tudta, hol a határ. – A Helyre? – kérdezte Jess, miközben beindította a motort. Bólintottam. Hátramenetbe tette a kocsit, és lassan elindult.

Előrenyúltam, és bekapcsoltam a rádiót, miközben Chloe egy újabb cigire gyújtott a hátsó ülésen, majd kidobta a gyufát az ablakon. Mielőtt rákanyarodtunk volna a főútra, Jess egy nagy fém szemeteskuka felé intett, ami vagy hatméternyi távolságra volt tőlünk, a benzinkút mellett. – Fogadunk? – nézett rám, én pedig a nyakamat nyújtogatva mértem fel a távolságot, majd kivettem a kezéből, és megráztam a majdnem üres Zip kóláját, hogy érezzem a súlyát. – Persze – egyeztem bele aztán. – Két dolcsi. – Ó, Jézus! – nyögött fel Chloe a hátsó ülésen. – Most, hogy túl vagyunk a középiskolán, nem lehetne végre ezen is túllépni? Jess oda sem figyelt rá. Kezébe vette a kóláját, erősen megragadta, majd kicsit megmozgatta a csuklóját, és kinyújtotta a karját a vezetőülés melletti ablakon. Kissé hunyorított, felemelte az állát, aztán egyetlen finom, de erős mozdulattal, szabályos horogdobással elhajította a kóláspoharat, szép nagy ívben repítve át az autó teteje fölött. Néztük, ahogy a pohár tökéletes spirálvonalat leírva bukfencezik a levegőben, míg végül nagy csattanással, a tetejével és a szívószállal továbbra is a helyén landol a kukában. – Elképesztő – mondtam Jessnek. Ő csak vigyorgott. – Sosem bírtam rájönni, hogy csinálod. – Akkor most már mehetünk? – kérdezte Chloe. – Mint minden – magyarázta Jess, miközben ráhajtott az útra –, ez is csukló kérdése. A Hely, ahol mindig elkezdtük az estét, valójában Chloééké volt. Amikor a szülei elváltak még harmadikos korában, az apja elköltözött a városból az új barátnőjével, és eladta szinte az összes tulajdonát, amit az évek során a városban felhalmozott. Mindössze egyetlen nagy telket tartott meg, ami a városon kívül terült el, a középiskolánkon túl: egy füves mezőt, amin az égvilágon semmi sem volt, csak egy trambulin, amit az apja vett neki még a hetedik születésnapjára. Chloe anyja gyorsan száműzte a trambulint a házuk udvaráról – nem illett az angol stílusú kerti dekorációhoz, a formára vágott sövényekhez és a kőpadokhoz –, ami így végül a külvárosi telken landolt, teljesen elfelejtve, egészen addig, amíg mi elég idősek nem lettünk ahhoz, hogy autót vezessünk, és szükségünk legyen egy helyre, ahol magunk lehetünk. Mindig a trambulinon ücsörögtünk, amit a mező kellős közepén állítottak fel, és amely a legjobb kilátást nyújtotta a csillagok és az ég felé. Még mindig maradt benne némi rugalmasság, elég ahhoz, hogy bármelyikünk egyetlen

hirtelen mozdulata a többieket is meglökje. Amit érdemes volt figyelembe venni, ha italt tartottunk a kezünkben. – Maradj nyugton! – szólt rá most is Chloe Jessre, mert kis híján melléöntötte a rumot, amivel az én Zip kólámat turbózta fel éppen. Amolyan kis, repülőgépen kapható üvegecske volt a kezében, amiket az anyja rendszeresen hordott haza a munkájából. A bárpultjuk otthon úgy nézett ki, mintha manóknak készült volna. – Levegőt azért csak vehetek – morgott Jess, keresztbe téve a lábát, és hátratámaszkodott a tenyerére. – Mindig ez van, amikor Lissa nincs itt – jegyezte meg Chloe, miközben felnyitott egy másik üveget magának. – Teljesen felborul az egyensúly. – Chloe – szóltam rá –, hagyd már! – Belekortyoltam a Zip kólámba, aminek immár pikáns rum íze volt, és pusztán udvariasságból odakínáltam Jessnek. Persze tudtam, hogy ő sohasem iszik, és nem is dohányzik. Szinte mindig ő vezetett. Azok után, hogy olyan sokáig anyáskodott az öccsei fölött, magától értetődő volt, hogy velünk is ezt tegye. – Szép este – mondtam most neki, ő pedig bólintott. – Nehéz elhinni, hogy vége. – Hála istennek – jegyezte meg Chloe, miközben kézfejével megtörölte a száját. – Már éppen ideje volt. – Erre igyunk! – javasoltam, és előrehajoltam, hogy odakoccintsam a poharamat az ő kis üvegéhez. Aztán csak ültünk ott, hirtelen elcsendesedve, és nem hallatszott semmi más, csak a tücskök ciripelése. – Furcsa – szólalt meg végül Chloe –, de nem érzem azt, hogy bármi is megváltozott volna. – Mármint? – néztem rá kérdően. – Úgy értem – felelte –, ez az, amire olyan régen vártunk, ugye? A középiskolának vége. Ez egy egészen más élet, mégis teljesen ugyanolyannak tűnik. – Azért, mert még nem kezdődött el semmi új – emlékeztette Jess. Felemelte a fejét, és tekintetét a fölöttünk levő csillagokra függesztette. – A nyár végére mindent másnak érzünk majd. Mert akkor már tényleg más is lesz minden. Chloe egy újabb pici üveget vett elő a dzsekije zsebéből – ezúttal gint –, és lecsavarta a tetejét. – Azért ez a várakozás elég vacak, nem? – jegyezte meg, kicsit kortyolva az italból. – Mármint, hogy elkezdődjenek a dolgok.

Autóduda hangja hallatszott, előbb hangosan, majd elhalkulva, amint egy kocsi elhaladt a mögöttünk levő úton. Ez volt az igazán jó a Helyben: mi mindent hallottunk, de minket senki sem látott. – Ez csak átmeneti állapot – állapítottam meg. – Gyorsabban elszalad, mint hinnénk. – Hát remélem – sóhajtott Chloe, én pedig hátrakönyököltem, és hátravetettem a fejem, hogy felnézzek a rózsaszínes, vörös csíkokkal tarkított égre. Ez volt az az időszak, amit legjobban ismertünk: amikor az alkony fokozatosan átmegy estébe. Úgy tűnt, mintha a Helyen mi mindig az éjszakára vártunk volna. Éreztem, ahogy a trambulin a lélegzetünk ritmusát követve fel-le hullámzik, lágyan ringatva bennünket, miközben a színek elhalványulnak, és a csillagok lassan-lassan előtűnnek az egyre sötétedő égbolton. * Mire a Bendóba értünk, már kilenc óra felé járt, és én kellemesen spiccesnek éreztem magam. Leparkoltuk az autónkat, és megnéztük, melyik kidobó fiú van éppen szolgálatban. – Tökéletes – állapítottam meg, és lehajtottam a napellenzőt, hogy ellenőrizzem a sminkemet. – Rodney az. – Hol van a személyim? – kérdezte Chloe a dzsekijében keresgélve. – A francba, az előbb volt a kezemben. – Nincs a melltartódban? – kérdeztem tőle hátrafordulva. Egy pillanatra elgondolkodott, majd benyúlt a blúza alá, és előhúzta az igazolványát. Chloe mindent a melltartójában tartott: személyi igazolványt, pénzt, tartalék hajcsatokat. Olyan volt mindig, mint egy bűvészmutatvány, amikor előhúzta onnan a dolgokat, akár a mágus a negyeddollárost a füle mögül, vagy a nyulat a kalapból. – Bingó! – vigyorgott, és elrakta az igazolványát a kabátja felső zsebébe. – Milyen stílusos – jegyezte meg Jess. – Nicsak, ki beszél – vágott vissza Chloe. – Én legalább hordok melltartót. – Nos, nekem pedig legalább szükségem volna rá – replikázott Jess. Chloe szeme összeszűkült. Az ő melltartómérete B kosaras volt, elég kicsi, és ez a téma mindig is érzékenyen érintette. – De én legalább... – próbált megint válaszolni. – Elég! – szakítottam félbe. – Menjünk!

Ahogy a bejárathoz értünk, Rodney alaposan végigmért minket a nyitott ajtó mellé támasztott székéből. A Bendo tizennyolc éven felülieknek való klub volt, de mi már másodikos korunk óta ide jártunk. Ahhoz, hogy alkohollal is kiszolgáljanak, huszonegynek kellett lenned, de Chloénak és nekem a hamis igazolványunkkal legtöbbször sikerült pecsétet kapnunk a kézfejünkre, amivel bármilyen italt kérhettünk a bárban. Legalábbis Rodneyval sosem volt gond. – Remy, Remy – mondta most, ahogy a zsebembe nyúltam, és előhúztam a hamis személyimet. Az én nevem, az én arcom, a bátyám születésnapja, tehát bármikor kapásból elmondom, ha szükséges. – Milyen érzés végzett középiskolásnak lenni? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem mosolyogva. – Tudod, hogy egyetemista vagyok. Egy közömbös pillantást vetett az igazolványomra, majd megfogta a kezem, és miközben pecsétet nyomott rá, végigsimította a tenyeremet az ujjával. Undorító. – És milyen szakra jársz? – tudakolta. – Angol irodalom – válaszoltam. – De felvettem mellé az üzleti gazdálkodást is. – Nekem is van egy üzleti ajánlatom a számodra – felelte erre vigyorogva, miközben Chloe igazolványát is megnézte, és az ő kézfejére is tett egy pecsétet. De ő ügyesebb volt, mint én, gyorsan visszahúzta a kezét, amin így kissé el is mosódott a tinta. – Seggfej vagy – közölte vele Jess, de Rodney csak megvonta a vállát, intett nekünk, hogy bemehetünk, és tekintetét máris a következő lánycsoport felé fordította, ami jött felfelé a lépcsőn. – Mocskosnak érzem magam – fintorgott Chloe, miközben mentünk befelé. – Jobban leszel, ha megittál egy sört – nyugtatgattam. A Bendo máris tömve volt. A zenekar még nem kezdett el játszani, ezért szinte mindenki a bár körül csoportosult, és a levegő sűrű volt a cigarettafüst és az izzadságszag tömény keverékétől. – Szerzek egy asztalt – kiáltotta Jess a fülembe, én pedig bólintottam, és a bár felé vettem az irányt, Chloéval a hátam mögött. Átverekedtük magunkat a tömegen, kerülgetve az embereket, míg nagy nehezen közel nem jutottunk a sörcsapokhoz. Éppen letámaszkodtam a pultra az egyik könyökömmel, hogy megpróbáljam odainteni a pultost, amikor éreztem, hogy valaki hozzám

dörgölődzik. Megpróbáltam odébb húzódni, de olyan nagy volt a tömeg, hogy inkább csak összébb húztam magam, karomat az oldalamhoz szorítva. És ekkor egy hang szólt a fülembe. Ami azt mondta, furcsa, giccses stílusban, mintha csak anyám valamelyik regényéből lépett volna elő: – Ó, hát újra találkozunk! Oldalra fordítottam a fejem, és ott volt, gyakorlatilag rajtam, a srác az autókereskedésből. Piros pólót viselt, elején valamilyen mosószerreklámmal – „Nemcsak friss: harmatfriss!”, hirdette –, és vigyorgott rám. – Ó, istenem! – nyögtem fel. – Nem, Dexter vagyok – felelte kedélyesen, és a kezét nyújtotta, amit én persze figyelmen kívül hagytam. Ehelyett körülnéztem Chloét keresve, de láttam, hogy őt kicsit odébb feltartóztatta egy skót kockás inges srác, akit nem ismertem. – Két sört! – kiáltottam a bárpultosnak, aki végre észrevett. – Legyen három! – kurjantott Dexter. – Te nem velem vagy – néztem rá felháborodva. – Hát, technikailag nem – vonta meg a vállát –, de ez még megváltozhat. – Figyelj – mondtam neki, miközben a pultos elém rakott három műanyag poharat –, én nem... – Látom, még mindig megvan a telefonszámom – szakított félbe, és elvette az egyik sört. Közben letett egy tíz dolcsist a pultra, ami némiképp a javára szolgált, már ami a véleményemet illeti, de azért nem túlságosan. – Nem volt alkalmam lemosni – feleltem. – Hatással volna rád, ha azt mondanám, játszom egy bandában? – tudakolta. – Nem – feleltem flegmán. – Neeem?! Egyáltalán nem? – vonta föl a szemöldökét. – Istenem, én azt hittem, a csirkék imádják a bandában játszó srácokat. – Nos, először is, én nem vagyok csirke – mondtam, és megragadtam a sörömet. – Másodszor pedig nagyon szigorú szabályaim vannak a zenészeket illetően. – Mely szerint? – Zenészek kizárva – jegyeztem meg tömören, majd hátat fordítottam neki, és könyökömmel elkezdtem utat törni a tömegen keresztül, vissza Chloéhoz. – Írhatnék neked egy dalt – ajánlkozott, továbbra is szorosan a nyomomban haladva. Olyan gyorsan mentem, hogy a sör a kezemben léptennyomon kicsordult a pohárból, mégis sikerült lépést tartania velem. – Én nem akarok dalt – közöltem vele.

– Mindenki akar egy dalt! – erősködött. – Hát én nem! – Megveregettem Chloe vállát, aki erre hátrafordult. A flörtölős kifejezés volt az arcán, tágra nyitott szem, kipirult arc. Odaadtam neki a sörét, és azt mondtam: – Megyek, megkeresem Jesst. – Megyek én is – felelte, búcsút intve a skót kockás inges srácnak. A lökött zenész pedig csak nem kopott le rólam, és még mindig beszélt. – Azt hiszem, tetszem neked – döntötte el, miközben siettemben rátapostam valakinek a lábára, aki fájdalmasan feljajdult. De én csak csörtettem tovább. – Én meg azt hiszem, csöppet sem – feleltem, és végre kiszúrtam Jesst a sarki bokszban, amint a könyökére támaszkodva, unott arccal nézelődött. Amikor meglátott, mindkét karját felemelte, amolyan „mi az ördögöt csináltál ennyi ideig” gesztussal, de én csak vágtam egy pofát. – Ki ez? – tudakolta Chloe a hátam mögül. – Senki – válaszoltam. – Dexter – felelte a srác is, és kissé oldalra fordult, hogy udvariasan a kezét nyújtsa Chloénak, mialatt azért igyekezett a nyomomban maradni. – Hogy vagy? – Kösz, jól – válaszolta Chloe kissé bizonytalanul, majd rám nézett. – Remy? – Csak gyere! – szóltam hátra, és ügyesen kikerültem két rasztafrizurás srácot. – Egyszer úgyis feladja. – Ó, micsoda kishitűség! – nevetett vidáman a fiú. – Hisz még csak most kezdtem. Együtt érkeztünk a bokszunkhoz: én, Chloe és Dexter, a zenész. Én kifulladva, Chloe összezavarodva, a srác viszont roppant kedélyesen becsusszant Jess mellé, és neki is a kezét nyújtotta. – Helló – mondta –, velük vagyok. Jess kérdőn rám nézett, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármi mást is tegyek, minthogy lehuppanjak a székembe, és nagyot kortyoljak a sörömből. – Nos – fordult a sráchoz Jess –, én valóban velük vagyok. De veled nem vagyok. Na, ez hogyan lehetséges? – Nos – felelte a srác készségesen –, ez voltaképpen egy nagyon érdekes történet. Egy percig senki sem szólt egy szót sem. Végül felnyögtem: – Jézus, csajok, ez most el fogja mesélni.

– Hát igen – kezdte a fiú, és kényelmesen hátradőlt a székében –, az úgy volt, hogy ma elmentem egy autókereskedésbe, és megláttam a lányt. Az a „kiszúrod a terem túlsó végéből” élmény, tudjátok. Egy igazi nagy pillanat. A szemem forgattam, Chloe pedig azt kérdezte: – És ez a lány volt Remy? – Ó, igen, szóval Remy – ismételte a nevemet üdvözült mosollyal. Majd, mintha mi ketten valamiféle boldog nászutasokként idéznénk fel éppen a történetünket új ismerőseinknek, hozzám fordult: – El akarod mondani te, ami ezután volt? – Nem – feleltem szimplán. – Szóval – folytatta rendületlenül, és lelkesedésében akkorát csapott az asztalra, hogy minden pohár nagyot ugrott –, a helyzet az, hogy én impulzív személyiség vagyok. A tettek embere. Tehát odamentem hozzá, leültem mellé, és bemutatkoztam. Chloe rám vigyorgott. – Tényleg? – kérdezte láthatóan jól szórakozva. – Elmennél most már végre? – kérdeztem a sráctól, amint a zene elhallgatott, majd kopogásszerű hang hallatszott a színpadon álló mikrofon felől, és valaki számolni kezdett: „egy-kettő... egy-kettő-három”. – Hív a kötelesség – mondta Dexter, és felállt. Odébb tolta a félig megivott sörét, és vidáman odaszólt nekem: – Később találkozunk? – Nem – közöltem vele ridegen. – Rendben, akkor majd beszélünk – felelte rá se hederítve a válaszomra, majd belevetette magát a tömeg sűrűjébe, és eltűnt. Egy pillanatig csak ültünk ott szó nélkül. Én megittam a sörömet, majd lehunytam a szemem, felemeltem a poharam, és a halántékomhoz szorítottam. Hogy lehet, hogy máris ilyen fáradtnak érzem magam? – Remy – szólalt meg végül Chloe a maga okoskodó stílusában –, te titkolózol. – Dehogyis – válaszoltam –, ez csak egy idióta eset volt, teljesen el is felejtettem. – Túl sokat beszél – állapította meg Jess. – Nekem bejött a pólója – tette hozzá Chloe. – Érdekes divatérzék. Ebben a pillanatban ült le mellém Jonathan. – Helló, hölgyeim! – üdvözölt mindnyájunkat, és átölelte a derekam. Ezután felemelte a lökött zenész sörét, azt gondolván, hogy az enyém, és nagyot kortyolt belőle. Megállítottam volna, de a puszta tény, hogy ezt tette, éppen egyike volt a vele kapcsolatos problémáimnak. Utáltam, ha egy srác

birtoklóan viselkedik velem, márpedig Jonathan mindig is ilyen volt. Egy évfolyamba jártunk, jól nézett ki, de amint randizni kezdtünk, rögtön azt akarta, hogy mindenki tudjon róla, és napról napra egyre jobban rám telepedett. Beleszívott a cigarettámba, ha egy percre letettem. Folyton használta a mobilomat, persze a megkérdezésem nélkül, hogy hívásokat bonyolítson, és az első perctől kezdve teljesen otthonosan érezte magát az autómban, ami aztán végleg kiverte nálam a biztosítékot. Azt sem bírtam elviselni, ha valaki tankolás után lenullázza a kilométerórámat, vagy kiüríti a hamutartómat, de Jonathan ezeken simán túltett. Folyton ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, noha rengetegszer koccant már életében, és annyi gyorshajtásos büntetőcédulával büszkélkedhetett, hogy ha mind összeraknánk, olyan hosszú lenne, mint a karom. És a legostobább dolog az egészben az volt, hogy eleinte meg is engedtem neki, felhevülve a szerelemtől (ami nem valószínű) vagy a vágytól (ez már valószínűbb), és attól kezdve teljesen magától értetődőnek vette, hogy én immár örökké az anyósülésen fogok utazni a saját autómban. És ettől egészen bizalmaskodóvá vált a viselkedése – úgy bánt velem, mint Ken Barbie-val, társaságban folyton magához ölelt, vagy éppen kérdezés nélkül beleivott abba a sörbe, amiről azt hitte, hogy az enyém. – Egy pillanatra haza kell ugranom valamiért – mondta most, egészen közel hajolva a fülemhez. Elvette a kezét a derekamról, de csak hogy, ehelyett, a térdemet tapogathassa. – Gyere velem, oké? Bólintottam, mire ő kiitta Dexter sörét, és lecsapta a poharat az asztalra. Jonathan nagy partiarc volt, amit szintén kissé nehezen tűrtem. Rendben, persze én is ittam alkoholt, de ő aztán rendesen túlzásba vitte. Ráadásul nem is bírta a gyomra. Abban a hat hónapban, amióta együtt voltunk, a bulik igen jelentős részét töltöttem kint a mosdóban arra várva, hogy kiokádja végre magát, és hazamehessünk. Nem túl jó pont. Felállt a bokszból, levette kezét a térdemről, és egymásba fűzte az ujjainkat. – Visszajövök – szóltam oda Jessnek és Chloénak, miután alkalmam nyílt rá, mert valaki átpréselte magát kettőnk között, ezért Jonathan kénytelen volt egy pillanatra elengedni a kezemet, majd a tömeg el is sodort minket egymástól. – Sok szerencsét! – mondta Chloe, majd a fejét csóválva hozzátette; – El sem hiszem, hogy hagytad, hogy megigya annak a srácnak a sörét. Megfordultam, és láttam, ahogy Jonathan türelmetlenül visszanéz rám, már a kijárattól.

– Vergődik a halálraítélt – jegyezte meg Jess sötéten, Chloe pedig felhorkant. – Sziasztok! – búcsúztam, majd átküzdöttem magam a tömegen, ahol Jonathan felém nyújtott keze várta, hogy újra megragadhasson. * – Oké, figyelj! – mondtam neki, miközben eltoltam magamtól. – Beszélnünk kell! – Most? – kérdezte. – Most. Sóhajtott, felült az ágyon, és fejét hátratámasztotta a falnak. – Rendben – szólt beletörődően, mintha éppen egy gyökérkezelésbe egyezett volna bele –, mondd! Felhúztam a térdem, és lesimítottam a topomat. A „csak beugrom valamiért”-ből nagyon gyorsan „el kell intéznem néhány hívást” lett, aztán, épp hogy leültem az ágy szélére, már rám is mászott, és a párnához préselt. De most végre rám figyelt. – A helyzet az – vágtam bele –, hogy a dolgok kezdenek megváltozni körülöttem. Általában így szoktam indítani. Az évek alatt megtanultam, hogy a szakításnak rengeteg technikája lehet. Megfigyeltem, hogy különböző típusú srácok vannak: néhányan felháborodnak, és dühösek lesznek, mások siránkoznak, sőt, olykor itatják is az egereket, megint mások pedig úgy tesznek, mintha totál közömbösen érintené őket ez az egész, és alig várnák, hogy lelépj végre. Jonathant is az utóbbi csoportba tartozónak tippeltem, de persze az ember sosem lehet benne eléggé biztos. – Szóval – folytattam –, arra gondoltam, hogy... És ekkor megszólalt a telefonja a maga fülsértő, sivító hangján. Jonathan azonnal felvette, és beleszólt: – Halló! Aztán volt egy kis aha, meg ühüm és néhány igen, majd felállt, és még mindig az orra alá dünnyögve besétált a fürdőszobájába. Beletúrtam a hajamba, és mérges voltam, hogy az esélyem valószínűleg egész estére elszállt. Miközben hallgattam, ahogy beszél, lehunytam a szemem, és a fejem fölé nyújtottam a karomat, a matrac fal melletti széléhez csúsztatva a kezem. És éreztem valamit.

Mire Jonathan végre letette a telefont, megnézte magát a tükörben, és visszasétált hozzám, a hálószobába, én már ott ültem, keresztbe tett lábakkal, előttem az ágyra terítve egy vörös selyembugyi. (Egy papír zsebkendővel vettem ki: na, ja, majd hozzányúlok!) Eleinte magabiztosan közeledett felém, ám amikor meglátta, földbe gyökerezett a lába. – Hoppá! – szaladt ki a száján, majd beszívta az alsó ajkát, és gyorsan megpróbált úrrá lenni a döbbenetén. – Hé, hmm, ööö... – Ez meg mi a fene? – kérdeztem visszafojtott hangon. – Nem a tiéd? – próbálkozott. Felnéztem az égre, és a fejemet ráztam. Mintha én valaha is felvettem volna olcsó, piros, műszálas bugyit. Nekem vannak igényeim. Bár ebben most éppen nem voltam olyan biztos. Lám, kire is pazaroltam a legutóbbi fél évemet. – Mióta? – kérdeztem. – Mit mióta? – Mióta kavarsz valaki mással? – Ez nem... – Mióta? – kérdeztem újra, szinte köpve a szót. – Én nem... – Mióta?? Nyelt egyet, és egy pillanatig ez volt az egyetlen hallható hang a szobában. Végül kibökte: – Csak néhány hete. Hátradőltem, és ujjamat a halántékomhoz szorítottam. Jézus, ez aztán remek. Nemcsak hogy megcsaltak, de mások is meg fogják tudni, amitől áldozattá válok, és ezt utáltam a legjobban. Szegény, szegény Remy. Meg tudtam volna ölni Jonathant. – Seggfej! – sziszegtem. Elvörösödött, remegni kezdett, amitől felmerült bennem, hogy talán mégis a siránkozó, bőgős típushoz tartozott volna, ha a dolgok az eredeti tervek szerint alakulnak. Elképesztő. Az ember sohasem tudhatja. – Remy – fogta könyörgőre szinte suttogva. – Engedd meg, hogy... – felém nyúlt, megfogta a karomat, de ekkor, az egész este során először végre képes voltam azt tenni, amit akartam. Visszarántottam a karom, mintha égetett volna az érintése. – Ne nyúlj hozzám! – förmedtem rá megvetően. – Felkaptam a dzsekimet, a derekam köré kötöttem, és elindultam kifelé a szobájából. Ő követett. Amíg végigértem a házon, egyik ajtót a másik után csaptam be, és olyan lendülettel

mentem, hogy mire észrevettem, máris a postaládánál jártam. Éreztem, hogy Jonathan a lépcső tetejéről néz, de nem szólt utánam, sőt, egyáltalán nem is mondott semmit. Nem mintha akartam volna, hogy mondjon valamit, vagy ez bármit is számított volna. De a legtöbb srác legalább vette volna a fáradságot, hogy megpróbálja. Így hát most ott gyalogoltam az utcán, totálisan kiakadva, autó nélkül, a péntek este kellős közepén. Az első felnőtt péntek estémen, a középiskolából kikerülve, a Nagybetűs Életben. Üdv a fedélzeten. * – Hol a francban voltál? – esett nekem Chloe, amikor végre visszaértem a Bendóba a városi busszal, körülbelül húsz perccel később. – El sem fogod hinni – kezdtem. – Ne most! – szakított félbe. Megragadta a karomat, és keresztülvonszolt a tömegen, ki az utcára, ahol Jess a kocsijában várt, nyitott ajtóval. – Helyzet van. Amikor az autóhoz léptem, megláttam Lissát. Összekucorodva ült a hátsó ülésen, és egy köteg barnás, amolyan „iskolai ebédlős vagy közterületi mosdós” papírtörlőt szorongatott a kezében. Arca vörös volt és könnyáztatta, és most is zokogott. – Mi az ördög történt? – kérdeztem feltépve a hátsó ajtót, és beugrottam mellé. – Adam sz-sz-szakított v-v-velem! – zokogta Lissa levegő után kapkodva. – Egyszerűen k-k-kirúgott. – Ó, istenem! – suttogtam, miközben Chloe beült az első ülésre, és becsapta maga mögött az ajtót. Jess hátrafordult hozzánk, és együttérzően ingatta a fejét. – Mikor? – kérdeztem gyöngéden. Lissa nagy levegőt vett, majd megint keservesen sírva fakadt. – N-n-nem bírok... – dadogta, miközben a zsebkendővel törölhette az arcát –, nem bírok m-m-még... – Ma este, amikor Lissa felvette őt munka után – felelte helyette Chloe. – Hazavitte, hogy lezuhanyozhasson, és ott történt. Semmi előjel. Semmi figyelmeztetés. Semmi.

– El kellett m-m-mennem a sz-sz-szülei mellett – tette hozzá Lissa hüppögve. – Úgy, hogy ők tudták. Úgy néztek rám, mint egy k-k-kivert k-kkutyára. – És mit mondott, miért? – kérdeztem. – Azt mondta – felelt ismét Chloe, felvállalva a szóvivő szerepét – , hogy szabadságra van szüksége, mert nyár van, a középiskolának vége, és nem akarja, hogy bármelyikük is elmulasszon egyetlen lehetőséget is az egyetemen. Biztos akart lenni abban, hogy mindketten... – ...a 1-1-legtöbbet hozzuk ki az é-é-életünkből – zokogta Lissa a szemét törölgetve. – Barom – dünnyögte Jess. – Jobban jártál. – De én sz-sz-szeretem! – szakadt ki Lissából, én pedig vigasztalóan átöleltem. – Jól van, jól van – csitítgattam. – Fogalmam sem volt – ingatta a fejét egy hatalmas sóhajjal, és kiejtette a kezéből a papírtörlőt, de hagyta, hogy a földre essen. – Hogy lehet, hogy még csak nem is sejtettem? – Lissa, nemsokára jobban leszel – vigasztalta Chloe is gyöngéd hangon. – Mintha Jonathan lennék – zokogta Lissa hozzám dőlve. – Csak éltük az életünket, elhoztuk a tisztítóból a ruhánkat... – Mi van? – nézett Jess. – ...és sejtelmünk sem volt – folytatta –, hogy ma este d-d-dob-nak minket. – Ha már itt tartunk – fordult hozzám Chloe –, hogy ment? – Ne kérdezd! – ráztam a fejem. Lissa ismét fájdalmas zokogásban tört ki, arcát a vállamba fúrva. Chloe feje fölött láttam, hogy a Bendo teljesen tömve van, és még a bejárat előtt is hosszú sor áll. – Húzzunk el innen! – szóltam oda Jessnek, ő pedig bólintott. – Ez az este már úgyis el van szúrva. Chloe rágyújtott, Jess indított, Lissa pedig belefújta az orrát a zsebkendőbe, amit odanyújtottam neki, majd rövid, szaggatott kis zokogásokba kezdett, hozzám kucorodva. Együttérzően simogattam a fejét, tudván, hogy mennyire fájhat neki ez az egész. Semmi sem olyan rossz, mint az első alkalom. *

Naná, hogy meg kellett innunk még egy kör Zip kólát. Aztán Chloe elment, Jess pedig elindította a kocsiját, hogy hazavigyen engem és Lissát a házunkba. Már majdnem ott jártunk, ahol le kell fordulni az utcánk felé, amikor Jess lelassított, és alig hallhatóan odaszólt nekem: – Ott van Adam. Balra néztem, és tényleg, Adam és a barátai ácsorogtak a Coffee Shack előtti parkolóban. És ami igazán feldühített, az az volt, hogy Adam olyan vidáman mosolygott, mintha mi sem történt volna. Az állat. Hátrapillantottam, és láttam, hogy Lissa csukott szemmel, a hátsó ülésen elterülve hallgatja a rádiót. – Húzódj félre! – utasítottam halkan Jesst, majd hátrafordultam. – Hé, Lissa! – Hmm? – dünnyögte a lány. – Ne mozdulj, oké? Maradj lehúzódva! – Oké – felelte ő bizonytalanul. Jess lelassított, és megkérdezte: – Te vagy én? – Én – válaszoltam, még egy utolsót kortyolva az italomból. – Szükségem van erre ma este. Jess kicsit megnyomta a gázt. – Készen állsz? – kérdezte. Bólintottam, méregetve a kezemben a Zip kóla súlyát. Tökéletes. Jess erősen rákapcsolt, a kocsi mozgásba lendült, és mire Adam észrevett minket, már túl késő volt. Nem ez volt életem legjobb dobása. De azért túl rosszul sem sikerült. Amint Adam mellé értünk, a pohár súlytalannak tűnve bukfencezett a levegőben a célja felé, majd hangos csattanással landolt éppen a fiú tarkóján, a hideg kóla és a jégkockák pedig ragacsosan csorogtak végig a hátán. – Az istenit! – üvöltött fel Adam, és megpördült, majd ránk meredt. – Lissa! A francba! Remy! Te, ribanc! Még akkor is üvöltött, amikor már rég eltűntünk a szeme elől. * Másfél doboz Oreo keksz, négy cigaretta és annyi papír zsebkendő után, amivel ki lehetne bélelni az egész világot, végre rávettem Lissát, hogy

lefeküdjön. Addigra már úgy kiütötte magát, hogy amint letette a fejét a párnára, már aludt is, nyitott szájjal, lábát a paplanom köré fonva. Elővettem egy másik takarót és egy párnát, bementem a gardróbszobámba, és elterültem a padlón. Onnan jól láttam Lissát. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy mélyen alszik, félretoltam egy halom cipősdobozt, amit a szekrény jobb hátsó sarkában tartottam, és előhúztam mögüle egy törülközőbe tekert kis csomagot. Annyira szörnyű volt ez az este. Nem csináltam ezt gyakran, de időnként egyszerűen szükségem volt rá. Nem tudott róla senki. Összekucorodtam, magamra húztam a takarót, széthajtogattam a törülközőt, majd kivettem belőle egy walkmant és egy fejhallgatót. Aztán bekapcsoltam a walkmant, lekapcsoltam a lámpát, és a hetedik számra állítottam a CD-t. A gardróbomból éppen rá lehetett látni az éjszakai égboltra, és ha a megfelelő helyen feküdtem, a hold éppen az arcomba világított. Olykor még a csillagok is látszottak. A dal lassan kezdődött. Először egy kis gitárszó, mindössze néhány akkord. Azután a hang, amit oly jól ismertem. A szavak, amiket kívülről fújtam. És amelyek olyan sokat jelentettek nekem. Senkinek sem kellett tudnia. De sokat jelentettek. E kis altató néhány szó, Egyszerű dallam csupán, Halkan szól e kis szobában, Mégis hallod, kicsi lány. Utadat bármerre járod, E dal mindig megtalál, S bár én, hűtlen, cserbenhagylak, Ő örökké társad már... Erre, az ő hangjára el fogok aludni. Ahogy mindig. Kivétel nélkül mindig.

3. fejezet – Aiiiieeeeeee! – Jesssszusss! – Ó, mammamíjjja! A váróteremben két, manikűrre váró nő megrökönyödve nézett egymásra, majd rám. – Bikinivonal-gyanta – magyaráztam kedélyesen. – Ó! – mondta az egyik, és visszatért az újságjához. A másik pedig csak ült tovább elkerekedett szemekkel, és fülelt, mint egy vadászkopó, a következő rikoltásra várva. Ehelyett azonban Mrs. Michaels, szokásos havi kezelésének végigszenvedése után kissé megviselten, de megkönnyebbülten megjelent az ajtóban. – Tyű, hogy az a hat hónapos teveszar! – közölte. Mrs. Michaels az egyik helybéli lelkipásztor felesége volt, aki majdnem annyira imádta Istent, mint a sima és szőrtelen testet. Ebben az évben, amióta a Joie szalonban dolgoztam, több káromkodást hallottam a hátsó szobából, ahol Talinga gyantázott, mint az összes többi szobából együttvéve. Pedig beleszámoltam a rosszul sikerült manikűröket, elfuserált hajvágásokat, és azt a nőt is, aki majdnem belezavarodott a hínáros testtekercselés következtében lime-zölddé színeződött bőrébe. Nem mintha a Joie szalon valami rossz hely lett volna. Egyszerűen csak nem tehetsz mindenkit boldoggá, különösen a nőket nem, ha külsejükről van szó. Ezért Lola, a Joie tulajdonosa éppen most emelte fel a fizetésemet abban a reményben, hogy hátha meggondolom magam, és mégsem megyek el a Stanfordra tanulni, hanem ott maradok örökre a szalon recepciós pultjánál, és kontroll alatt tartom az indulatokat. Annak idején azért jöttem ide dolgozni, mert venni akartam egy autót. Anyám felajánlotta ugyan nekem a sajátját, egy szép Camryt, mondván, hogy magának meg vesz egy újat, de én fontosnak éreztem, hogy magam szerezzem meg a kocsimat. Szerettem az anyámat, de már nagyon régen megtanultam, hogy ne menjek bele semmivel se több egyezségbe vele, mint amennyi feltétlenül szükséges. A szeszélyei legendásak voltak, és én egy szót sem szólhattam volna, ha egy napon úgy dönt, hogy visszaveszi az autómat, mert valahogy hirtelen már nem tetszik neki az övé.

Szóval összeszedtem a megtakarított pénzemet – ami nagyrészt bébiszitterkedésért kapott összegekből, illetve a hosszú évek során felhalmozott karácsonyi ajándékpénzeimből tevődött össze vettem egy autós kisokost, és alaposan utánanéztem minden új modellnek, mielőtt nyakamba vettem a környék autókereskedéseit. Ahol aztán vitatkoztam, alkudoztam és blöfföltem naphosszat, és olyan sok süketelést kellett végighallgatnom a kereskedőktől, hogy kis híján belepusztultam, de végül megszereztem azt az autót, amire vágytam: egy fullautomata, napfénytetős új Civicet jóval a gyártó által ajánlott, egetverően magas kiskereskedelmi ár alatt. Azon a napon, amikor megvettem, az első utam a Joie-ba vezetett, ahol egy bő héttel azelőtt a kirakatba kiragasztott táblán láttam: RECEPCIÓS KERESTETIK. Kitöltöttem egy jelentkezési lapot, és egy nap leforgása alatt, csak így, egyszerűen, szert tettem egy autóhitelre és egy állásra, még mielőtt az utolsó középiskolai évem elkezdődött volna. Épp mikor Mrs. Michaels kijött a gyantázószobából, megszólalt a telefon. Az első időkben mindig megdöbbentem, milyen rosszul néznek ki az emberek rögtön a kezelések után: mint a háborús áldozatok vagy a tűzben megégett sebesültek. Mrs. Michaels is nehézkesen járt – a bikinivonal-gyanta különösképpen brutális –, ahogy odalépett hozzám a pulthoz. – Joie szalon – szóltam bele éppen a telefonba –, Remy beszél. – Remy, helló, itt Lauren Baker – mondta kapkodósan egy nő a vonal túlsó végén. Mrs. Baker mindig vékony és elfúló hangon beszélt. – Ó, drágám, egyszerűen muszáj időpontot találnia nekem mára, egy manikűrre. Carlnak van valami fontos kliense, és La Corollába utazunk, én meg éppen ezen a héten csiszoltam át a dohányzóasztalt, és a kezem... – Egy másodperc, kérem – mondtam kimért, „hű de professzionális” hangomon, és megnyomtam a „várakoztatás” gombot. A pult túloldalán Mrs. Michaels még mindig enyhén szenvedő képpel vette elő a pénztárcáját, és odacsúsztatta elém az arany hitelkártyáját. – Hetvennyolc dollár lesz, asszonyom – közöltem vele. Bólintott, én pedig lehúztam a kártyát, és visszaadtam neki. Az arca tiszta vörös volt, a szemöldöke körüli terület pedig gyakorlatilag eleven. Juj! Aláírta a számlát, majd egy pillantást vetett magára a mögöttem levő tükörben. – Ó, édes istenem! – sóhajtotta. – Azt hiszem, így nem mehetek be a postára. – Ugyan már! – legyintett Talinga, a gyantázó kozmetikus, aki éppen akkor libbent be, látszólag valami fontos indokkal, de valójában csak azért,

mert meg akart bizonyosodni, hogy Mrs. Michaels borravalója elég jelentőse, és hogy tényleg az ő borítékjába teszi-e. – Észre sem veszi majd senki. Jövő hónapban újra látom, ugye? Mrs. Michaels bólintott, integetett az ujjaival, majd kiment az ajtón, még mindig kissé nehézkesen lépkedve. Amint a járdához ért, Talinga megragadta a borítékját, átfutotta a benne levő számlákat, hümmögött egy párat, majd lehuppant egy székre, keresztbe tette a lábát, és várta a következő vendégét. – Na, nézzük! – Azzal benyomtam az egyes vonal gombját. Hallottam Mrs. Baker kapkodó zihálását, még mielőtt beszélni kezdtem volna. – Nos, lássuk csak, be tudom önt préselni fél négyre, de nagyon pontosnak kell lennie, mert Amandának van egy állandó vendége négy órától. – Fél négy? – kérdezett vissza Mrs. Baker. – Hát, tudja, korábban jobb lett volna tulajdonképpen, mert van egy... – Fél négy – ismételtem, elharapva a magánhangzóimat. – Kéri vagy nem? Volt egy kis szünet, némi ideges lihegés, majd végül: – Ott leszek! – Rendben. Akkor találkozunk. Amint letettem a telefont, és beírtam Mrs. Bakert a könyvbe, Talinga rám nézett és kijelentette: – Remy lány, nagyon kemény vagy. Megvontam a vállam. Az igazság az volt, hogy valóban tudtam bánni ezekkel a nőkkel, mert legtöbbjüknek ugyanaz az „én, én csak én” mentalitása volt, amiben én fölöttébb nagy tapasztalatra lehettem szert anyám miatt. Ők azok, akik mindig megpróbálják kijátszani a szabályokat, ingyen megszerezni a dolgokat, belemászni más emberek időpontjaiba, és elérni, hogy az emberek így is odáig legyenek értük. Szóval én, ha másért nem, azért voltam jó ebben a munkakörben, mert egy életen át tartó tapasztalatot szereztem már benne. A következő órában elintéztem két manikűrszámlát, ebédet rendeltem Lolának, megírtam a nyugtákat az előző napról, és két szemöldökgyanta és egy hónalj-szőrtelenítés között, meghallgattam Talinga legutóbbi katasztrofális vakrandijának minden szörnyű részletét. De délután két órára a dolgok kissé lelassultak, és én csak ültem ott a pult mögött diétás kólát szopogatva, és kibámultam az ablakon a parkoló felé. A Joie egy közkedvelt, keskeny bevásárló utcában helyezkedett el, amit Mayor’s Village-nek hívnak. Az üzletépületek betonból készültek, és az út két oldalán álltak sorban egymás mellett, de építettek közéjük néhány parkosított ligetecskét és egy szökőkutat is, hogy az egész terület egy kicsit előkelőbbnek nézzen ki. Tőlünk jobbra volt a Mayor’s Market, ahol drága,

organikus élelmiszert árultak, velünk szemben pedig a Jump Java nevű kávézó, egy videobolt és egy gyorsfotó üzlet. Amint kifelé bambultam, egyszer csak láttam, hogy egy ütött– kopott fehér furgon döcög be a parkolóba, a madáreledel bolt elé. Az autó első és oldalsó ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle három korombeli srác. Mindannyian fehér inget, nyakkendőt és farmert viseltek. Egy pillanatra összeölelkeztek, megvitattak valamit, majd szétváltak, és mindegyikük egy-egy üzlet felé vette az irányt. Egy alacsony, vörös, göndör hajú srác mifelénk indult, és miközben közeledett, begyűrte az ingét a nadrágjába. – Ó, anyám – sóhajtottam – jönnek a mormonok! Noha egy nagyon jól látható táblát kifüggesztettünk a kirakatba, mely szerint „ügynökök kíméljenek”, mégis nagyon gyakran kellett leráznom csokoládé– vagy bibliaárusokat. Kortyoltam egyet a diétás kólámból, és felkészítettem magam a hálátlan feladatra, amikor az ajtó fölötti kis harangocska megcsendült, és a srác belépett a szalonba. – Helló! – köszönt udvariasan, és egyenesen hozzám lépett. Iszonyúan szeplős volt, ami, azt hiszem, minden vörös hajú emberre jellemző, de a szeme szép mélyzölden csillogott, és a mosolya kedves volt. Amikor közelebb ért, láttam, hogy az ingzsebén van egy pecsét, és magáról az ingről lerítt, hogy diszkontáruházban vásárolta. Ráadásul a nyakkendője amolyan rácsíptethető típusú volt. Úgy értem, jól láthatóan az. – Helló – köszöntem vissza –, segíthetek valamiben? – Csak érdeklődöm, hogy van-e nálatok munkaerő-felvétel. Ránéztem. A Joie-ban nem dolgoztak férfiak. Nem mintha ez tudatos döntés lett volna Lola részéről, csak hát az ilyesfajta munka a legtöbb férfinak nem felelt meg. Egyszer volt egy férfi stylistunk, Eric, de ő még ez év elején átment a Sunset szalonba, a legnagyobb ellenlábasunkhoz, és magával vitte az egyik legjobb manikűrösünket is. Azóta csak női munkatársaink voltak. – Nem – feleltem –, most nincs. – Biztos? – Tuti. Nem tűnt úgy, mintha sikerült volna teljesen meggyőznöm. Csak állt ott, és mosolygott tovább. – Azon töprengek – szólalt meg rövid gondolkodás után kedvesen –, hogy talán kitölthetnék egy jelentkezési lapot, hátha később adódik valami lehetőség.

– Persze – feleltem, és kihúztam a pult alsó fiókját, amiben a jelentkezési lapokat tartottuk. Odaadtam egyet a srácnak egy tollal együtt. – Nagyon köszönöm – mondta, és leült az ablak mellé a sarokba. Néztem, ahogy rendezett, nyomtatott betűkkel leírja a nevét a lap tetejére, majd összevont szemöldökkel gondolkozik a kérdéseken. – Remy – szólt Lola, miközben a várószobába lépett megérkezett már a szállítmány a Redkentől? – Még nem – feleltem. Lola nagydarab nő volt, aki mindig szűk, feltűnő színű ruhákat hordott. Hatalmasakat tudott nevetni, ami illett vaskos termetéhez, és olyan félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett a kuncsaftjaiban, hogy soha senki nem hozott magával egyetlen fényképet vagy bármi mást sem, amikor hozzá jött frizurát csináltatni: csak rábízták, hadd csináljon velük, amit jónak lát. Most észrevette a sarokban ülő fiút. – Te miért vagy itt? – kérdezte tőle kertelés nélkül. A srác felnézett, és alig lepődött meg. Ezt csodálnom kellett. – Jelentkezem egy állásra – felelte nyugodtan. Lola végigmérte tetőtől talpig. – Az egy rácsíptethető nyakkendő? – kérdezte. – Igen, asszonyom – válaszolta a fiú készségesen bólintva. – Persze hogy az. Lola rám nézett, aztán vissza a fiúra, majd kitört belőle a nevetés. – Ó, istenem, nézd ezt a fiút! És te nálam akarsz dolgozni? – Igen, asszonyom, így van. – Olyan udvarias volt, hogy tudtam, gyorsan gyűjtögeti a pluszpontokat. Lola nagyra becsülte a tiszteletet. – Tudsz manikűrözni? Ezen a srác egy pillanatra elgondolkozott. – Nem – felelte végül, – de gyorsan tanulok. – Tudsz bikinivonalat gyantázni? – Nem. – Hajat nyírni? – Nem, csöppet sem. Lola oldalra billentette a fejét, és mosolyogva méregette a fiút. – Szívem – szólalt meg végül –, te teljesen hasznavehetetlen vagy. A srác bólintott: – Anyám is mindig ezt mondta. De játszom egy együttesben, és mindnyájunknak állást kell ma találnunk, szóval mindent megpróbálok.

Lola ismét felkacagott. Úgy hangzott, mintha a nevetése egészen a gyomra mélyéből bugyogott volna fel. – Egy együttesben játszol? – Igen, asszonyom. Most jöttünk le Virginiából a nyárra. És minden bandatagnak kell találnia valamilyen nappali munkát, ezért idejöttünk ebbe a bevásárlóutcába, és mindenki másik üzletben próbálkozik. Szóval nem mormonok, gondoltam. Zenészek. Még rosszabb. – Min játszol? – kérdezte Lola. – Dobos vagyok – felelte. – Mint Ringó? – Pontosan – vigyorgott, majd halkabban hozzátette: – Tudja, a vörös fiút mindig eldugják hátra, máskülönben minden csaj rámászna. Lolából ismét kitört a nevetés, olyan hangosan, hogy Talinga és az, egyik manikűrös, Amanda is kidugta a fejét a szobájából. – Mi történik? – kérdezte Amanda. – Édes istenem, az egy rácsíptethető nyakkendő? – kérdezte Talinga. – Nézd – szólalt meg Lola, mikor végre szóhoz jutott a nevetésül –, én itt semmit sem tudok neked ajánlani. De gyere át velem a kávézóba, ott szerzek neked állást. Az a lány úgyis tartozik nekem egy szívességgel. – Tényleg? – derült fel a srác arca. Lola bólintott: – De akkor siess! Nem érek rá egész nap. A fiú felugrott, amitől a toll a földre esett. Lehajolt, hogy felvegye, aztán visszahozta nekem a jelentkezési lappal együtt. – Azért köszönöm – mondta kedvesen. – Szívesen. – Gyerünk, Ringó! – kiáltott Lola az ajtóból. A srác vigyorogva ránézett, de aztán még odahajolt hozzám, és azt mondta: – Tudod, még mindig rólad beszél. – Kicsoda? – Dexter. Hát persze. Ilyen az én szerencsém. Ez a vörös fiú nem csak egy akármilyen együttesben játszik, hanem abban az együttesben. – De hát miért? – kérdeztem. – Nem is ismer. – Nem számít – vonva meg a vállát a srác. – Kihívás vagy a számára. Most már nem adja fel sohasem. Csak ültem ott, és a fejemet csóváltam. Nevetséges.

A fiú finoman az asztalra csapott, mintha valamiféle üzletet kötöttünk volna, aztán elindult Lola után. Amikor elmentek, Talinga rám nézett, és azt kérdezte: – Ismered? – Nem – feleltem, majd felvettem az éppen újra csengő telefont. Kicsi világ, kicsi város. Ilyen a véletlen. – Nem ismerem. Mióta Jonathannal szakítottam, alig gondoltam rá, vagy Dexterre vagy bárki másra, csakis anyám esküvőjére. Éppen ez volt az a figyelemelterelés, amire most szükségem volt, nem mintha ezt bárkinek is bevallottam volna. Jonathan eleinte rengetegszer hívott, de egy idő után abbahagyta, ráébredve, hogy úgysem megyek vissza hozzá soha. Chloe rámutatott, hogy voltaképpen elértem, amit akartam: visszakaptam a szabadságomat. Ez igaz, csak nem egészen úgy, ahogy akartam. Még mindig égetett az érzés, hogy megcsaltak. Olykor éjszaka, álmomból is felébresztett a sértett düh. Szerencsére ott volt Lissa, akivel foglalkoznom kellett. Az elmúlt hetet teljes tagadásban töltötte, biztos volt benne, hogy Adam meg fogja gondolni magát. A legtöbb, amit tehettünk, az volt, hogy megakadályozzuk az olyasfajta ötleteit, mint hogy felhívja, elautózzon mellette az utcán, vagy odamenjen a munkahelyére, amikről mindannyian jól tudtuk, hogy semmi jóra nem vezetnek egy szakítás utáni szituációban. Ha Adam látni akarná, megtalálta volna. És ha esetleg tényleg vissza akarna jönni hozzá, Lissának keményen meg kellene dolgoztatnia érte. Satöbbi. És most nyakunkon volt az esküvő. Hamarabb eljöttem a munkából, már ötkor, és hazamentem, hogy elkészüljek a próbavacsorára. Amint felmentem a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, észrevettem, hogy a ház éppen olyan, mint amilyen akkor volt, amikor reggel elmentem: kaotikus. – Semmi esély, hogy időben ideérjenek! – sipítozott anyám, amikor beléptem, és ledobtam a kulcscsomómat az asztalra. – Legkésőbb egy óra múlva itt kellene lenniük, vagy nem érünk oda a vacsorára! – Anya – szóltam oda, azonnal felismerve az idegösszeroppanáshoz közeli hangot –, nyugodj meg! – Oké – felelte még mindig sivító hangon –, de hát ez az én esküvőm! Bepillantottam a nappaliba, ahol Jennifer Anne-t láttam, amint a kanapén üldögél egyedül, már felöltözve a vacsorához, és egy könyvet olvas, melynek az a címe, hogy Terveket szőni, álmokat szőni, borítóján egy ábrándozó nő képével. Jennifer Anne felpillantott rám, miközben lapozott egyet. – Mi történik? – tudakoltam tőle.

– A limuzin szerviznek problémái vannak – felelte a hajába túrva. – Az egyik autójuk karambolozott, a másik pedig dugóba került. – Ezt egyszerűen nem tudom elfogadni! – kiabált anyám. – Hol van Chris? – kérdeztem. Jennifer Anne felnézett a plafonra. – A szobájában – válaszolta. – Úgy tűnik, költés volt – tette hozzá, majd visszatért a könyvéhez. A bátyám gyíkokat tenyésztett. Az emeleten, a szobája mellett, ahol valaha a gardróbja volt, most terráriumok sorakoztak, amikben varánuszokat nevelt. Ezek kisebbek voltak, mint az iguánák, de nagyobbak, mint a gekkók. Kígyószerű nyelvük volt, és apró tücsköket ettek, amelyek rendszeresen elszabadultak a házban, leszökellve a lépcsőn, és mindenhol ciripeltek, ahová éppen bújtak, legtöbbször a cipőinkbe. Chris még egy inkubátort is beszerzett, amit a szobája padlóján tartott. Amikor volt benne tojás, egész nap lágyan zümmögve forgott a motorja, hogy fenntartsa azt a hőmérsékletet, ami szükséges volt ahhoz, hogy a kicsinyek kifejlődjenek. Jennifer Anne utálta a gyíkokat. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen olyan tétel a Chris-átalakítási projektben, amiben nem járt sikerrel, amit a bátyám nem volt hajlandó feladni miatta. Ezért aztán Chris szobája közelébe sem ment. Amikor nálunk volt, vagy nappali kanapéján, vagy a konyhaasztalnál üldögélt, rendszerint valamilyen önismereti és személyiségfejlesztő könyvet olvasgatva, és elég hangosan sóhajtozva ahhoz, hogy mindenki – kivéve persze Crist, aki legtöbbször a szobájában van, és az állatait gondozza – meghallja. Most azonban súlyosabb problémát kellett megoldanom. – Igen, én értem – hallottam anyám hangját, ami most már sírás közeli állapotra utalt –, de úgy látom, ön nem akarja megérteni, hogy körülbelül száz ember vár majd rám a Hiltonban, és én nem fogok odaérni! – Hé, hé, hé! – vágtam közbe mögé lépve, és finoman kivettem a kezéből a telefont. – Hadd beszéljek én velük! – Ez nevetséges! – háborgott anyám, de azért engedte, hogy elvegyem tőle a kagylót. – Ez... – Anya – szóltam csendes, megnyugtató hangon –, menj, fejezd be az öltözködést, én ezt elintézem, oké? Egy pillanatig csak állt ott pislogva. A ruhája már rajta volt, a harisnyáját pedig a kezében tartotta. De semmi smink, semmi ékszer. Ami még legalább húsz percet jelent, szerencsés esetben.

– Na, jó – egyezett bele végül, mintha valami szívességet tenne nekem. – A szobámban leszek. – Helyes – mondtam. Néztem, amint kimegy a nappaliból, beletúrva a hajába, majd amikor eltűnt a szemem elől, beleszóltam a telefonba: – Halló, Albert? – Nem – felelte egy megszeppent hang. – Thomas vagyok. – Albert ott van? – Egy pillanat. – Tompa hangok hallatszottak, valaki nyilván befogta a kezével a kagylót, majd: – Halló, itt Albert. – Albert, Remy Starr vagyok. – Helló, Remy! Nézze, ez a dolog az autókkal elég szerencsétlenül alakult. – Az anyám az idegösszeroppanás szélén áll, Albert. – Tudom, tudom. De van egy tervünk, Thomas éppen azt próbálta az imént az édesanyjának ecsetelni... Öt perccel később felmentem a lépcsőn, és bekopogtam anyám szobájának az ajtaján. Amikor beléptem, a pipereasztala előtt ült. Ugyanúgy nézett ki, mint az előbb, azon kívül, hogy átvett egy másik ruhát, és most éppen egy púderecsettel pamacsolta az arcát. Ó micsoda haladás. – Minden elintézve – jelentettem. – Hat órára itt lesz egy autó. Egy négyajtós, nem éppen limuzin, de holnap biztosan azt küldenek, és igazából ez a lényeg, nem? Sóhajtott egy nagyot, egyik kezét a mellkasára szorítva, mintha ezzel le tudná csillapítani a szíve zakatolását. – Nagyszerű. Köszönöm – mondta végül. Leültem az ágyára, lerúgtam a cipőmet, és egy pillantást vetettem az órára. Negyed hat volt. Tudtam, hogy nekem pontosan tizennyolc percre van szükségem ahhoz, hogy elkészüljek, és ebben még a hajszárítás is benne volt, tehát lehunytam a szemem. Hallottam anyám készülődésének neszeit, a parfümös üvegcse finom csörömpölését, a hajkefe súrlódását, és a kis arckrémes és szemhéjpúderes dobozkák ide-oda pakolgatásának zaját az üveglapos asztalkán. Anyám elbűvölő volt már jóval azelőtt is, hogy híres lett. Mindig tűzrőlpattant, drámai kitörésekre hajlamos, alacsony termetű nő volt, tele energiával. Amióta csak az eszemet tudom, mindig rengeteg karperecet viselt mindkét csuklóján, amelyek folyamatosan csengtek-bongtak, amikor beszéd közben szélesen gesztikulált. Még amikor az esti főiskolán tanított, és a diákjai nagy része félálomban ücsörgött az egész napos munka után, akkor is kiöltözött, gondosan kifestette, beparfümözte magát, és a rá oly jellemző, elegáns, élénk színű ruhákat vett fel.

Amióta pedig őszülni kezdett, állandóan koromfeketére festette, és rövid Kleopátra-fazonúra vágatta a haját, vastag frufrut hagyva elöl. Hosszú, repülő szoknyáival és ezzel a frizurával úgy festett, mint egy gésa, leszámítva, hogy annak túl hangos lett volna. – Remy, szívem! – szólalt meg hirtelen, én pedig megrándultam, rádöbbenve, hogy majdnem elaludtam. – Bekapcsolnád ezt nekem? Felálltam, odaléptem hozzá, és elvettem tőle a nyakláncot, amit felém nyújtott. – Gyönyörű vagy – dicsértem meg. És ez igaz is volt. Ma estére hosszú vörös ruhát vett fel cseppmedálos ametiszt nyaklánccal és egy nagy gyémántgyűrűvel, amit Don ajándékozott neki. L’Air duTemps illata volt, amiről kislánykoromban azt gondoltam, a világ legcsodálatosabb illata. Az egész házat belengte: beleivódott a szőnyegekbe és a függönyökbe, ahogy a cigarettafüst szokott, makacsul és örökre. – Köszönöm, édesem! – mondta, miután bekapcsoltam a láncot. Kettőnkre pillantva a tükörben újra elcsodálkoztam, mennyire mások is vagyunk: én szőke és vékony, ő pedig sötét és érzékibb. De apámra sem hasonlítottam. Ő már nem élt, és fotóm sem volt róla túl sok, de azokon, amiket anyám mutatott, mindig őszülő, és a hatvanas évek divatja szerinti hosszú hajjal és szakállasan láttam. Minden egyes képen úgy tűnt, mintha be lenne szívva, amit anyám sohasem tagadott, amikor én megjegyeztem. Ó, de hát olyan csodálatos hangja volt, hajtogatta folyton. Egyetlen dal, és én elvesztem. Most megfordult, és a kezébe vette a kezem. – Ó, Remy – áradozott mosolyogva –, el tudod ezt hinni? Olyan boldogok leszünk! Bólintottam. – Persze – folytatta, újra visszafordulva a tükör felé – nyilván nem olyan, mintha első alkalommal vonulnék végig a szőnyegen. – Nem – helyeseltem, miközben lesimítottam a haját, ahol hátul egy picit kiállt. – De most végre úgy tűnik, ez az igazi. Örökre szól. Nem gondolod? Értettem, mit akar mondani, de hezitáltam a válasszal. Olyan volt ez az egész, mint egy ócska film, egy rituálé, amit már kétszer végig kellett asszisztálnom, legalábbis kettőre emlékeztem közülük. A többi koszorúslánnyal ezeket a ceremóniákat mindig amolyan osztálytalálkozóként tekintettük, ahol félrevonulva megvitathattuk, hogy ki hízott vagy kopaszodott meg anyám legutóbbi esküvője óta. Nekem nem voltak már illúzióim a szerelemről. A szerelem időnként jön, aztán megy, olykor komoly

sérüléseket hagy maga után, olykor nem annyira komolyakat. Az embereket nem arra teremtették, hogy örökre együtt maradjanak, nem számít, mit mondanak a szerelmes dalok. Szívesen elővettem volna most anyámnak a korábbi esküvői albumait, amiket az ágy alatt tartott vaskos kötegekben, rámutatva a képekre, emlékeztetve ugyanazokra az emberekre, ugyanazokra a dolgokra, ugyanazokra a tortákra, pezsgős köszöntőkre, tánclépésekre, akikkel és amikkel az elkövetkezendő negyvennyolc órában újra találkozunk majd. Lehet, hogy ő el tudja felejteni mindezt, be tudja hajítani az összes férjet és emléket a lelke leghátsó kis zugába, a látóterén kívülre. Én viszont nem. Anyám még mindig mosolyogva nézett rám a tükörben. Néha az jutott eszembe, hogy ha tudna olvasni a gondolataimban, abba belehalna. Vagy mindketten belehalnánk. – Ez más – jelentette ki, szinte önmagát győzködve –, ez most tényleg más. – Persze, anya – helyeseltem, és a vállára tettem a kezem. Valahogy olyan kicsinek tűntek most ezek a vállak. – Persze, hogy más. Amikor a szobám felé mentem, Chris hirtelen elém ugrott. – Remy! Ezt látnod kell! – ujjongott izgatottan. Rápillantottam az órámra – fél hatot mutatott majd követtem őt a gyíkszobába. A helyiség szűkös volt, és mivel állandóan nagyon melegen kellett tartani, az embernek itt mindig olyan érzése támadt, mintha egy nagyon hosszú utazást tenne lifttel a semmibe. – Ezt nézd! – mondta Chris, és a kezemet megragadva lerántott maga mellé az inkubátorhoz, aminek a teteje le volt véve. Benne egy kis műanyag dobozt láttam, kibélelve valamivel, ami úgy nézett ki, mint a moha. Rajta pedig három kis tojás: az egyik repedt, a másik amolyan kásás felületű, a harmadiknak pedig egy kis lyuk volt a tetején. – Ezt nézd meg! – suttogta Chris, és a lyukasra mutatott. – Chris – jegyeztem meg, amint újra az órámra néztem –, még le sem zuhanyoztam. – Csak várj! – győzködött újra a tojásra mutatva. – Megéri. Ott gubbasztottunk egymás mellett. A fejem már kezdett fájni a melegtől. És ekkor, éppen, amikor már fel akartam állni, a tojás megmoccant. Imbolygott egy picit, majd valami kikukucskált belőle a lyukon. Aztán előbújt egy apró kis fej, és miközben a tojás szétrepedt, a test is követte. Csúszós volt és nyálkás, és olyan kicsi, hogy elfért volna az ujjam hegyén.

– Varanus tristis orientalis – közölte Chris olyan ünnepélyesen, mintha valami varázsszót mondana. Pöttyös varánusz. Ő az egyetlen, aki túlélte. A kis gyík még mindig egy kicsit szédültnek látszott, nagyokat pislogott a szemével, és reszketegen, döcögősen mozgott. Chris olyan büszke volt, mintha ő teremtette volna puszta kézzel az egész világegyetemet. – Nagyon tuti, ugye? – kérdezte, amint a gyíkocska újra megmozdult a kis úszóhártyás lábain. – Mi vagyunk az első dolog, amit életében lát. A gyík ránk nézett, mi pedig őt bámultuk, jól megvizsgálva egymást. Apró volt és védtelen, és én máris sajnáltam. Ez egy elcseszett hely, ahová érkezett. De ő ezt nem tudja. Legalábbis még nem. Ott, abban a szobában, ami szűk volt és meleg, a világ valószínűleg még elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy azt higgye, lehet benne boldogulni.

4. fejezet – És végül, kérem, emeljük poharukat Barbara lányára, Remyre, aki megtervezte és megszervezte az egész eseményt. Nélküle nem tudtuk volna megcsinálni. Remyre! – Remyre! – visszhangozta mindenki rám mosolyogva, aztán újból belekortyoltak a pezsgőjükbe. – Most pedig – szólalt meg anyám Don mellől, aki egy pillanatra sem szűnt meg vigyorogni, mióta két órával azelőtt az orgonista elkezdte játszani a Prelude-öt a ceremóniához –, kérem, mulassanak jól! A vonósnégyes játszani kezdett, anyám és Don megcsókolták egymást, én pedig végre fellélegeztem. A salátákat már felszolgálták. Mindenkit sikerült leültetni. A torta: ellenőrizve. Asztaldíszek: ellenőrizve. Bárpultos és italok: ellenőrizve. És még millió más részlet is kész, ami azt jelenti, hogy most, hat hónap, két nap és körülbelül négy óra után végre-valahára lazíthatok egyet. Legalábbis néhány percig. – Oké – szóltam oda Chloénak –, most pedig iszom egy kis pezsgőt. – Na, végre! – helyeselt a barátnőm, és a kezembe nyomott egy poharat. Lissával már több mint spiccesek voltak, az arcuk kipirult, és éppen eleget vihogtak ahhoz, hogy időről időre a mi asztalunkra vonják a vendégek figyelmét. Jennifer Anne, aki Chrisszel együtt a bal oldalamon ült, ásványvizet ivott, és arcán rosszalló kifejezéssel méregette a barátnőimet. – Remek munka, Remy! – fordult hozzám Chris, majd a villájára szúrt és bekapott egy darab paradicsomot. – Igazán széppé tetted anyának ezt a napot. – Ezután viszont már magára marad – feleltem. – Felőlem legközelebb akár Vegasba is utazhat, és hozzámehet, egy Elvis– hasonmáshoz. Én kiszálltam. Jennifer Anne eltátotta a száját. – Legközelebb? – kérdezte döbbenten. Aztán odanézett anyámra és Donra, akik most az asztalfőn ültek, és sikerült egyszerre enniük és egymás kezét szorongatniuk. – Remy, ez egy házasság. Isten előtt köttetett. És örökre szól. Chris és én csak néztünk rá. Az asztal túloldalán Lissa büfögött egyet. – Ó, Jézus! – mondta, amint Chloe röfögve felröhögött. – Bocsánat! Jennifer Anne a szemét forgatta, és lerítt róla, teljesen vérig van sértve, hogy ilyen cinikus bunkókkal kell egy asztalnál ülnie.

– Christopher – szólt oda a bátyámnak – ő volt az egyetlen, aki így szólította –, menjünk ki egy kicsit a friss levegőre! – De hát eszem a salátámat – méltatlankodott Chris. Az állán volt is egy kis öntet. Jennifer Anne felvette a szalvétáját, megtörölte a száját, majd finoman összehajtogatva visszatette az asztalra. Elegánsan keresztbe rakta az evőeszközeit a tányér közepére, és jelezte a felszolgálónak, hogy elviheti a tányért. – Jó – adta be a derekát a bátyám, és felállt. – Friss levegő. Gyerünk! Amint elmentek, Chloe két székkel idébb ugrott, és Lissa is követte, igaz, kissé esetlenül. Jess nem volt itt, mert otthon kellett maradni az egyik kisöccsével, akinek torokgyulladása lett éppen mára. Annak ellenére, hogy Jess olyan csöndes volt, én valahogy mindig azt éreztem, hogy megbomlik az egyensúly, amikor nincs velünk, és amikor Lissa és Chloe túl sok nekem, hogy egyedül kezeljem őket. – Atyám – jegyezte meg Lissa, amint a bátyámék kiértek az előtérbe –, ez a csaj utál minket. – Nem – ráztam a fejem, és még egyet kortyoltam a pezsgőmből –, engem utál. – Ó, hagyd már abba! – teremtett le Chloe a salátájában turkálva. – Már miért utálna téged? – kérdezte Lissa, miközben megint felborította a poharát. A rúzsa kissé elkenődött, de aranyosan. – Mert azt gondolja, hogy rossz ember vagyok – válaszoltam. – Mindennel szembemegyek, amiben ő hisz. – De hát ez nem igaz! – háborodott fel Lissa. – Te egy csodálatos ember vagy, Remy. Chloe felhorkant: – Na, jó, azért ne essünk túlzásokba! – De igenis az! – erősködött Lissa, elég hangosan ahhoz, hogy néhányan a szomszédos asztalnál – Don kereskedésbeli munkatársai – ránk bámuljanak. – Én nem vagyok csodálatos – tiltakoztam, és Lissa karjára tettem a kezem. – Csak egy kicsit jobb vagyok, mint voltam. – Ezzel egyetértek – bólogatott Chloe, miközben a tányérjára dobta, szalvétáját. – Úgy értem, leszoktál a dohányzásról. – Igen – helyeseltem. – És mostanában nem is iszom magam asztal alá. – Ez is igaz – bólintott Lissa. – És végül – folytattam, kiürítve a poharamat – nem fekszem közel sem annyi pasival, mint régebben.

– Nocsak, nocsak – mondta Chloe, és ünnepélyesen felemelte a poharát, hogy az enyémhez koccinthassa – csak figyelj, Stanford – és rám vigyorgott –, Remy gyakorlatilag egy szent lett. – Szent Remy – ízlelgettem azt hiszem, tetszik az új nevem. A vacsora elég jól sikerült. Rajtam kívül senki sem gondolta úgy, hogy a csirke kissé rágós volt, de hát miután én sokat lobbiztam a marhahúsért, és vesztettem, lehet, hogy csak keserűségemben véltem annak. Jennifer Anne és Chris nem tért vissza többé az asztalunkhoz az este folyamán; később, amikor egyszer a mosdóba mentem, láttam, hogy egy olyan asztalhoz pártoltak át, ahová egy rakás helyi fejest ültettem, akiket Don a kereskedelmi kamarából ismert. Jennifer Anne éppen az alpolgármesternek magyarázott valamit, és villájával hadonászva nyomatékosította a mondanivalóját, Chris pedig mellette ült, most már pecsétes nyakkendővel, és megint valamilyen ennivalót lapátolt a szájába. Amikor észrevett, bocsánatkérően rám mosolygott, majd megvonta a vállát, mintha azt akarná jelezni, hogy ez is, mint oly sok más dolog, abszolút nem az ő döntése volt. Ez idő alatt az asztalunknál csak úgy folyt a pezsgő. Don egyik unokaöccse, aki a Princetonra járt, teljes gőzzel csapta a szelet Chloénak, Lissa pedig abban a tíz percben, amíg távol voltam, átment vidáman vihogó spiccesből totálisan siránkozós érzelgősbe, és félúton járt a teljesen kiütött, zokogós részegség felé. – A helyzet az – mondta hozzám dőlve –, hogy én tényleg azt hittem, hogy Adammel össze fogunk házasodni. De tényleg! – Tudom – feleltem, és nem kis megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam, hogy Jess közeledik felénk kevés ruháinak egyikében. Zavarban volt, ahogy mindig, ha nem farmernadrágot viselt, és ahogy leült hozzánk, vágott egy grimaszt. – Harisnya – dünnyögte. – Ez a hülyeség négy dolcsimba került, és olyan, mint egy rohadt csiszolópapír. – Akármi legyek, ha ez nem Jessica – szólalt meg Chloe magas és vihogó hangon. – Lett volna esetleg valamilyen ruhád ebből az évtizedből is? – Szórakozz csak! – felelte Jess, Don unokaöccse felvonta a szemöldökét, Chloe pedig, mintha mi sem történt volna, visszatért a pezsgőjéhez és a hosszú történethez, amit éppen magáról mesélt. – Jess – suttogta Lissa az én vállamról átdőlve a lányéra, fejével megütve a fülét –, részeg vagyok. – Látom – felelte Jess szimplán, és visszalökte Lissát hozzám, majd szarkasztikus vigyorral hozzátette: – Istenem! De jó, hogy eljöttem!

– Ne légy ilyen! – állítottam le. – Éhes vagy? – Ettem otthon egy kis tonhalat – válaszolta, miközben az asztal közepén lévő tálra sandított. – Várj! – mondtam neki, majd felálltam, és nekitámasztottam Lissát a saját széke háttámlájának. – Azonnal visszajövök. Éppen visszafelé tartottam az asztalunkhoz egy tányér spárgás csirkével és rizseshússal a kezemben, amikor hallottam, hogy a színpadon megreccsen a mikrofon, és néhány gitárakkord csendül fel mögüle. – Jó estét, mindenkinek! – hallatszott egy vidám hang, miközben én két asztal között szlalomozva kerültem ki éppen a felszolgálót, aki az üres tányérokat szedte össze. – Mi vagyunk a G Flats, és legelőször is szeretnénk Donnak és Barbarának nagyon sok boldogságot kívánni! Miközben mindenki éljenezni kezdett, én megálltam ott, ahol voltam, és a színpad felé fordítottam a fejem. Don ragaszkodott hozzá, hogy ő szerezze a zenészeket, azt állítván, hogy ismer valakit, aki tartozik neki egy szívességgel. De most mindennél jobban kívántam, hogy bárcsak én béreltem volna fel megint a helyi Motown együttest, akik anyám legutóbbi két esküvőjén is játszottak. Mert természetesen Dexter, a zenészfiú állt a színpadon a mikrofon mögött, fekete öltönyben, ami legalább egy mérettel nagyobbnak látszott a kelleténél, és derűsen azt mondta: – Hát akkor, csapjunk bele a lecsóba! – Ó, édes istenem! – szakadt ki belőlem, a banda pedig – egy gitáros, egy billentyűs, hátul pedig a vörös hajú Ringó, akivel előző nap volt alkalmam megismerkedni – harsányan játszani kezdte a Get ready című számot. Mindannyian diszkontboltból vett öltönyt viseltek, Ringó pedig ugyanazt a rácsíptethető nyakkendőt, mint a múltkor, de a vendégek ezzel mit sem törődve egy pillanat alatt a táncparkettre özönlöttek, majd élvezettel sasszéztak, simiztek, pörögtek ide-oda, középen anyám meg Don, és mindenki ujjongott és nevetett. Visszamentem az asztalunkhoz, odaadtam Jessnek a tányérját, majd lehuppantam a székemre. Lissa arca, ahogy sejtettem, most már könnyekben úszott, és egy szalvétával törölgette a szemét, miközben Jess gépiesen paskolgatta a combját. Chloe és az unokaöcs eltűnt. – Ezt nem hiszem el – ingattam a fejem. – Mit? – kérdezte Jess, kezébe véve a villáját. – Atyám, milyen isteni az illata!

– A banda – kezdtem, de csak eddig jutottam, mert Jennifer Anne, mögötte Chrisszel megjelent mellettem. – Anya hív – közölte a bátyám. – Miért? – Illene táncolnod – tájékoztatott Jennifer Anne, az etikett királynője, és finoman felhúzott a székemből. – Már az összes vendég ott van. – Ó, na, ne már – nyafogtam, és a táncparkettre sandítottam, ahol anyám persze már ragyogó mosollyal nézett egyenesen felém, és az ujjaival integetett amolyan „gyere ide, de gyorsan” módon. Szóval megragadtam Lissát az egyik karjánál – majd bolond leszek egyedül odamenni –, és magammal vonszoltam az asztalok sora között, be a tömegbe. – Nem akarok táncolni – szipogott Lissa. – Én sem – vontam meg a vállam. – Ó, Remy, Lissa! – sikított anyám, amikor közelebb értünk, majd kinyújtotta felénk a karját, és mindkettőnket magához húzott. A bőre forró volt, ruhájának az anyaga pedig csúszós és sima, ahogy a testéhez simult. – Hát nem istenien szórakozunk? A tömeg kellős közepén voltunk, mindenfelé emberek táncoltak körülöttünk. Az együttes szünet nélkül átváltott a Shout című dalra, amit a hátam mögött hatalmas ováció fogadott. Don, aki eddig vadul pörgette anyámat, most az én karomat ragadta meg, és hirtelen kiforgatott, egyenesen nekilökve egy másik párnak, ami éppen valamiféle emelésbe kezdett. Úgy éreztem, a karom majdnem kiszakad a helyéről. Aztán visszarántott, és vadul rázta a csípőjét. – Uramatyám! – jajdult fel mögöttem Lissa, látva ezt. De én máris újra repültem, ezúttal az ellenkező irányba. Don olyan lendülettel táncolt, hogy mindenkit féltettem, aki körülöttünk volt. Folyton megpróbáltam visszaküldeni anyámhoz, de ő éppen Don egyik unokaöccsével ropta. – Segíts! – sziszegtem Lissának, amint elsuhantam mellette, miközben Don keze még mindig a csuklómat szorította. Aztán hirtelen közel húzott magához, csak hogy valamiféle furcsa, rángatózó, szvinges ugrabugrálásba kezdjünk, amitől összekoccantak a fogaim, de még így is láttam, hogy Chloe, aki a táncparkett szélén állt, és minket nézett, hisztérikusan nevet. – Remekül táncolsz! – dicsért Don ismét magához húzva, és vadul megpörgetve. Biztos voltam benne, hogy a mellem egy percen belül kibuggyan a ruhámból – a rögzítések, nagy számuk ellenére nem igazán teljesítették a feladatukat. Aztán Don villámgyorsan újra visszarántott, és nekem csúnyán belenyilallt a fejembe. – Imádok táncolni! – kurjantotta,

miközben megint kidobott egy veszett pördületre. – Nem tudom eleget csinálni! – Dehogynem tudod – mormoltam, aztán szerencsére a dal kezdett elhalkulni. – Mit mondtál? – kérdezte, a kezével kagylót formálva a füle köré. – Csak azt mondtam – feleltem –, hogy igazán jól mozogsz. Elégedetten felnevetett, és megtörölte izzadt arcát. – Te is – mondta aztán, amint a banda egy cintányérszólóval végre befejezte a számot –, te is, igazán. Mialatt mindenki tapsolt, én gyorsan leléptem, és a bár felé vettem az irányt, ahol láttam, hogy a bátyám jóízűen majszol egy szelet kenyeret, most az egyszer egymagában. – Hát ez mi volt? – kérdezte tőlem vigyorogva, amint mellé léptem. – Atyám, úgy nézett ki, mint valami törzsi tánc. – Dugulj el! – feleltem. – És most, hölgyeim és uraim – hallottam Dexter hangját a színpadról, miközben a fények kissé elhalványultak az önök kérésére... egy kis lassú. És kissé ügyetlenül rákezdtek az Our Love Is Here to Stay című számra, mire azok a vendégek, akik a gyors számok alatt elkerülték a táncparkettet, egymás után álltak fel a helyükről a párjukkal. Jennifer Anne is megjelent mellettünk, messziről érződött rajta a kézmosó szappan illata, és belecsúsztatta a kezét a Chrisébe, kitúrva onnan a kenyeret. – Gyere! – utasította, és szinte észrevétlenül ledobta a kenyeret a legközelebbi asztalra. Bármit is gondoltam a természetéről, a módszereit el kellett ismernem. Ezt a lányt semmi sem állíthatja meg. – Táncoljunk! – Persze! – egyezett bele Chris, és megtörölte a száját, majd követte Jennifer Anne-t, de a táncparkett széléhez érve még egyszer visszanézett rám. – Minden rendben? – Aha – bólintottam. A terem, éppúgy, ahogy a zene, elcsöndesedett, és az emberek beszéde is halkabb lett, ahogy együtt mozogtak, arc arc mellett. A színpadon Dexter lágyan énekelt, a billentyűs pedig unottan nézett, az órájára pillantgatva. Meg tudtam érteni. Mi a jó a lassú táncban egyáltalán? Kezdő középiskolás koromban is utáltam, amikor a zene lelassult és elcsendesült, csak hogy valaki odanyomhassa az izzadt testét a tiedhez. Az igazi tánc közben legalább nem fognak le, és nem vagy rákényszerítve, hogy ide-oda himbálózz egy vadidegennel, aki pusztán a közelség miatt úgy gondolja, tökéletesen rendben

van, hogy megfogdossa a fenekedet vagy bármi mást, amit elér. Micsoda baromság! Tényleg baromság. Totálisan. Mert a lassú tánc valójában nem szól egyébről, mint hogy közel kerülj valakihez, akit közel akarsz magadhoz érezni, vagy, hogy rákényszerülj, hogy közel légy valakihez, akit jó messzire kívánsz magadtól. Oké, a bátyám és Jennifer Anne teljesen megigézettnek látszott, és igen, oké, a dal szövege is szép volt és romantikus. Úgy értem, nem volt rossz dal vagy ilyesmi. Csak nem az én világom. Elvettem egy pohár pezsgőt egy mellettem elhaladó felszolgáló tálcájáról, belekortyoltam, és elfintorodtam, amint a buborék felszaladt az orromba. Éppen a köhögésemet igyekeztem visszatartani, amikor éreztem, hogy valaki mellém lép. Odanéztem, és láttam, hogy Don egyik munkatársnője az – a neve Marty, vagy Patty, vagy valami ilyesmi ty-végű. Hosszú, dauerolt haja volt, nagy frufruval, és túl sok parfümöt fújt magára. Mosolyogva nézett rám. – Imádom ezt a dalt – mondta, belekortyolt az italába, és sóhajtott egy nagyot. – Te nem? – De... azt hiszem – feleltem kissé bizonytalanul. Dexter közelebb hajolt a mikrofonhoz, és lehunyta a szemét. – Olyan boldognak tűnnek – folytatta a nő, én pedig követtem a tekintetét. Anyámat és Dont nézte, akik önfeledten kacagtak, és forogtak a zene ütemére. A lány szipogott egyet, és én rádöbbentem, hogy pityereg. Furcsa, hogy egy esküvő milyen hatással van egyesekre. – Don igazán boldognak látszik, ugye? – Igen – feleltem –, igazán. Megtörölte a szemét, majd bocsánatkérően felemelte a kezét, és a fejét rázta. – Ó, istenem – mondta –, bocsáss meg! Én csak... – Értem – szakítottam félbe, csak hogy megmeneküljek attól, amit mondani akart, bármi legyen is az. Több szentimentális dolgot aznap este már nem bírtam volna elviselni. Végre az utolsó versszak is véget ért. Ahogy a fény újra felerősödött, Marty/Patty sűrűn pislogva sóhajtott egy nagyot. Jobban szemügyre véve láttam, hogy tényleg sírt, és nem is kicsit: duzzadt szem, vörös arc, minden. A szempillaspirálja, amit nem tudtam nem észrevenni, hogy kissé túl vastagon kent fel, csúnyán elkenődött. – Nekem... – rebegte bizonytalanul, megérintve az arcát – ...fel kell frissítenem magam.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondtam neki épp úgy, ahogy egész este mindenkinek, akivel beszélgetnem kellett: ugyanazon a vidám, „hurráesküvő” hangon. – Én is – felelte kicsit kevesebb lelkesedéssel, aztán eltűnt, kifelé menet beleütközve egy székbe. Elég volt, gondoltam, szükségem van egy kis szünetre. Elhaladtam a tortás asztal mellett, és kiosontam az oldalajtón a parkolóba, ahol néhány pincérruhás srác cigarettázott, és a maradék sajtos sütit majszolta. – Helló! – szóltam oda nekik. – Kérhetek egy cigit? – Persze – válaszolta egy magas, buzis-modell frizurás srác, és felém nyújtotta a cigarettásdobozát. Elővett egy öngyújtót is, meggyújtotta, én pedig fölé hajoltam, és szívtam néhány slukkot a cigarettából. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Chloe – válaszoltam, és hátrébb húzódtam. – Kösz a cigit. Azzal gyorsan eltűntem a szeme elől a sarok mögött, hiába szólt utánam. Találtam egy helyet a kukák mellett a falnál. Lerúgtam a cipőmet, majd lenéztem a kezemben levő cigarettára. Pedig olyan jól ment, gondoltam: tizennyolc nap. Igazából nem is éreztem olyan finomnak. Csak egy mankó volt egy nehéz estén, és kész. Azonnal el is hajítottam, és csak néztem, ahogy parázslik a földön, majd hátratámaszkodtam a tenyeremre, kinyújtóztatva a hátam. A teremben az együttes abbahagyta a zenélést. Szórványos taps hallatszott. Aztán gépzene következett, és pár pillanat múlva a kicsit távolabb levő ajtó kivágódott, és hangoskodva kijött rajta a G Flats. – Ez szívás! – háborgott a gitáros, majd előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát, és kirázott belőle egy szálat. – Ezután soha többé nem akarok esküvőt. Komolyan. – Ez is pénz – felelte Ringó, a dobos, nagyot kortyolva a vizes palackból, amit a kezében tartott. – Na, ez nem – dünnyögte a billentyűs. – Ez csak szívesség. – Nem – túrt bele a hajába Dexter –, ez tartozás. Vagy már elfelejtettétek? Tartozunk Donnak, nem emlékeztek? Dünnyögő, kelletlen elismerés, majd csend. – Utálok feldolgozásokat játszani – szólalt meg aztán a gitáros. – Nem értem, miért nem nyomjuk a saját számainkat. – Ezeknek az embereknek? – vonta fel a szemöldökét Dexter. – Ted, te komolyan azt hiszed, hogy Miltie néni Saginaw-ból a te Salátadalodra akar táncolni?

– Sose tudjuk meg, ha ki se próbáljuk – dünnyögte Ted. – Te is nagyon jól tudod. – Nyugi – mondta a vörös hajú dobos, békítőén felemelve a kezét. – Már csak néhány óra, oké? Hozzuk ki belőle a legjobbat. És legalább kapunk enni. – Kapunk enni? – vidult fel a billentyűs. – Komolyan? – Legalábbis Don ezt ígérte – felelte a dobos. – Ha van elég maradék. Meddig tart még a szünetünk? Dexter az órájára pillantott. – Tíz perc – felelte. A billentyűs ránézett a dobosra, majd a gitárosra. – Kaja? – Kaja! – válaszoltak azok ketten egyszerre. A billentyűs Dexterre nézett. – És te? Jössz? – Nem. Csak hozzatok nekem egy kis kenyeret vagy akármit. – Oké, Gandhi – mondta Ringó, mire valamelyikük felröhögött. – Akkor bent találkozunk. A gitáros eltaposta a cigarettáját, Ringó pedig a kuka felé hajította vizesüveget – nem talált –, aztán bementek, és az ajtó becsapódott mögöttük. Én csak ültem ott, néztem Dextert, és élveztem, hogy most az egyszer végre nem ő látott meg engem először. Nem cigizett, csak üldögélt csendesen, az ujjaival dobolva. Mindig a sötét hajú srácok voltak a gyengéim, és innen messziről az öltönye sem tűnt olyan ízléstelennek: szinte helyes volt. És magas. Szeretem a magas srácokat. Felálltam, és végigsimítottam a hajamat. Oké, lehet, hogy bosszantó a srác. És utáltam, ahogy nekitaszajtott a falnak. De most itt voltam, és valahogy hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy tegyek felé néhány lépést, megmutassam magam, és legalább egy kicsit összezavarjam. Már éppen elő akartam lépni a kuka mögül, amikor kinyílt az ajtó, és két lány – Don valamelyik unokatestvérének a lányai – lépett ki rajta. Fiatalabbak voltak nálam néhány évvel, és Ohióban laktak. – Látod, mondtam, hogy itt lesz kint – fordult oda az egyik, a szőke, a másikhoz. Mindketten vihogni kezdtek. Aztán a magasabbik elindult visszafelé, már a kilincsen is volt a keze, de a húga egyenesen odalépett Dexterhez, és lehuppant mellé. – Téged kerestünk – közölte vele. – Igazán? – kérdezett vissza Dexter udvariasan mosolyogva. – Nos, helló!

– Szia! – köszönt a szőke bájologva, én pedig grimaszoltam egyet a sötétben. – Van egy cigid? – kérdezte a lány. Dexter ráütött a zsebére. – Nincs – felelte –, nem dohányzom. – Az nem lehet! – hüledezett a szőke lány, és nagyot csapott Dexter combjára. – Én azt hittem, minden zenész dohányzik. A nővére idegesen nézett hátra az ajtóból. – Én dohányzom – közölte még a szőke –, de anyám megölne, ha tudná. Megölne. – Hmm – felelte Dexter, mintha a dolog valóban érdekelné. – Van barátnőd? – tudakolta váratlanul a lány. – Meghan! – sziszegte a nővére. – Jézus! – Csak kérdezem – vonta meg a vállát Meghan, egy kissé közelebb húzódva a fiúhoz. – Ez csak egy kérdés. – Hát – felelte Dexter – tulajdonképpen... Ennél a pontnál aztán megfordultam, és gyorsan visszamentem oda, ahonnan jöttem. Szörnyen dühös voltam magamra. Majdnem valami ostobaságot csináltam – igencsak leadva az igényeimből, amik, ha Jonathant tekintjük, már így is a béka segge alatt voltak. Így csak a régi énem működött: kizárólag a következő pillanatnak vagy órának élve, nem vágyva egyébre, mint hogy legyen egy fiú, aki engem akar egy éjszakára és nem többre. De megváltoztam. Leszoktam erről, ahogy az ivásról is (oké, nagyjából), és a dohányzásról (oké, egy botlással). De azt, hogy nem fekszem le fűvel-fával, azt tényleg tartottam. Teljesen. És erre most majdnem megszegtem, vagy legalábbis lazábban értelmeztem egy Frank Sinatra-jelölt kedvéért, aki beérné egy Meghannal is Ohióból. Jézusom! Bent a teremben az esküvői tortát már odavitték a táncparkettre. Anyám és Don ott pózolt mellette, kezük összefonódva a tortavágó késen, miközben a fotós körülöttük ugrált, és folyamatosan villogtatott. Én a tömeg szélén álltam, és néztem, ahogy Don gyöngéden belehelyez anyám szájába egy falat tortát. Megint vakuvillogás, a pillanat megörökítve. Ó, a szerelem. Az este hátralevő része nagyjából úgy ment, ahogy vártam. Anyám és Don madáreledel– és buborékeső közepette távozott (a takarító személyzet ellenséges pillantásainak kereszttüzében), Chloe ott smárolt Don unokaöccsével a hallban, Jess és én pedig a mosdóban vesztegeltünk Lissa homlokát tartva, mialatt ő, amikor éppen nem a „fejenként tizenöt dolláros” vacsorát hányta ki, Adamről siránkozott. – Hát nem imádod te is az esküvőket? – kérdezte Jess tőlem, miközben átnyújtott egy köteg nedves papírtörlőt, amit Lissa homlokhoz szorítottam.

– Én imádom – jajdult fel Lissa, észre sem véve a szarkazmust, miközben az arcához nyomogatta a papírtörlőket. – Tényleg, tényleg imádom. Jess a szemét forgatta, én meg csak ingattam a fejem, majd kivezettem Lissát a WC-fülkéből a mosdókagylóhoz. Megnézte magát a tükörben – elkenődött smink, összekuszálódott, göndör haj, ruha gyanús barna folttal az ujján –, és szipogott egyet. – Ez életem legrosszabb időszaka – kesergett nagyokat pislogva. – Jól van, jól van – fogtam meg a kezét –, holnap majd jobban érzed magad. – Nem, nem – rázta a fejét Jess, és kinyitotta az ajtót. – Holnap kegyetlenül másnapos leszel, és még ennél is jobban fogsz szenvedni. – Jess! – szóltam rá. – De holnapután – folytatta, megveregetve Lissa vállát –, holnapután már sokkal jobban leszel. Meglátod. Így hát kissé megviselt csapatként érkeztünk vissza a buliba, keltőnk közé fogva Lissát. Hajnali egy óra volt, a hajam lelapult, a lábam sajgott. Egy esküvői parti vége mindig roppant lehangoló, gondoltam magamban. Kizárólag a menyasszony és a vőlegény van kivételezett helyzetben: ők belerepülnek a naplementébe, míg mi, többiek másnap reggel ugyanolyan hétköznapra ébredünk, mint a többi. – Hol van Chloe? – kérdezte Jess, miközben kissé nehézkesen átkínlódtuk magunkat a forgóajtón. Lissa már félálomban volt, még ha a lábai mozogtak is. – Fogalmam sincs – feleltem. – Mikor utoljára láttam, teljesen rá volt tapadva arra a „hogy is hívják” srácra a zongoránál. Magam mögé pillantottam a hall felé, de nem láttam Chloét. Ő valahogy mindig máshol volt, amikor valaki hányt. Mintha hatodik érzéke lenne erre vagy mi. – Nagylány már – jelentette ki Jess –, nem lesz semmi baja. Éppen beültettük Lissát Jess autójának első ülésére, amikor valami zörgő hangot hallottunk, és a fehér furgon, amiről már tudtam, hogy Dexterék bandájához tartozik, befordult a hotel elé. A hátsó ajtó kivágódott, és kiugrott rajta Ringó, immár a rácsíptethető nyakkendője nélkül, a vezetőülésből pedig Ted, a gitáros. Aztán mindketten eltűntek az épületben, miközben járva hagyták a motort. – Elvigyelek? – kérdezte Jess. – Nem, kösz, Chrisék várnak bent – feleltem, majd becsuktam az ajtót Lissára. – És ezt is kösz.

– Oké, oké – legyintett. Kivette a kulcsait a zsebéből, megcsörgette őket, és azt mondta: – Egész jól ment, nem gondolod? Megvontam a vállam. – Túl vagyunk rajta – válaszoltam. – Csak ez számít. Amint egy rövidet dudálva elhajtottak, visszaindultam a hotelba, hogy megkeressem a bátyámat. Éppen amikor elhaladtam a fehér furgon mellett, Ringó és a billentyűs akkor jött kifelé, nehéz berendezéseket cipelve és folyamatosan zsörtölődve. – Ted sosem segít – füstölgött a billentyűs, miközben valami nagy hangszórót ráncigált be a furgonba, ahol a nagy robajjal landolt. – Ez a „tüneményesdi” kezd unalmas lenni, tudod? – Csak végezzünk minél hamarabb – felelte Ringó. – Hol van Dexter? – Kapnak öt percet – morgott a billentyűs –, azután jöhetnek gyalog. Benyúlt a lehúzott ablakon, és rányomta a tenyerét a dudára, ami harsogva szólt legalább öt másodpercig. – Ó, anyám – jegyezte meg Ringó epésen –, ez aztán nagy siker lesz. Néhány pillanattal később a gitáros – a „tünemény” Ted – bosszús arccal jelent meg a forgóajtóban. – Szép volt! – kiáltotta a furgonhoz érve. – Igazán stílusos. – Szállj be, vagy gyere gyalog! – vetette oda barátságtalanul a billentyűs. – És ezt komolyan gondolom. Ted beszállt, a duda újra felhangzott, aztán vártak. Dexter sehol. Végül az első ülésekről kihallatszó perlekedés után a furgon eldöcögött, majd jobbra fordult a főútra. Persze index nélkül. A hotel halljában ekkora már elkezdték a takarítást, összeszedték a poharakat, és lehúzták az asztalterítőket. Az anyám csokra – nyolcvan szál gyönyörű rózsa – elhagyatottan hevert az egyik asztalon, még mindig szinte ugyanolyan frissen, mint amikor több mint kilenc órával ezelőtt a templom előtt megkapta. – Itt hagytak – hallottam váratlanul egy hangot magam mögül. Megfordultam. Dexter volt. Isten, segíts! Az olvadó jégszobor – két egymásba fonódó hattyú – melletti asztalnál üldögélt, előtte egy tányér étel. – Kik? – kérdeztem vissza. – Chris és Jennifer Anne – válaszolta olyan természetességgel, mintha legalábbis évek óta ismerné őket. Aztán felemelte a villáját, és bekapott egy falatot. Ha jól láttam, torta volt. – Micsoda? – döbbentem meg. – Elmentek?

– Fáradtak voltak – vonta meg a vállát. Megrágta a falatot, majd lenyelte. – Jennifer Anne azt mondta, mennie kell, mert holnap korán kezdődik valami megbeszélése a konferenciaközpontban. Ezt nevezem ambíciónak. Az a lány nagyon okos. Úgy gondolja, lehet jövőm az állami vagy magán szórakoztató szektorban, bármi legyen is az. Csak néztem rá. – Akárhogy is – folytatta –, én azt mondtam, menjenek nyugodtan, mi majd hazaviszünk. – Mi – ismételtem. – Én és a fiúk. Belegondoltam, milyen közel is voltam hozzá, hogy Jess kényelmesen hazavigyen. Már majdnem otthon is lennék. Remek. – Ők is elmentek – világosítottam fel végül fásultan. Felnézett, a villája félúton megállt. – Elmentek? – kérdezte hitetlenkedve. – Elmentek – ismételtem lassan, tagoltan. – De előtte dudáltak neked. – Ó, anyám, gondoltam, hogy a dudát hallom – ingatta a fejét. – Jellemző. Körülnéztem a majdnem kiürült teremben, mintha a megoldás erre és az összes többi problémámra valahol itt bujkálna, mondjuk, egy dézsás növény mögött. De nem. Tehát azt tettem, ami most már elkerülhetetlennek tűnt: odamentem ahhoz az asztalhoz, ahol ő ült, kihúztam egy széket, és lerogytam rá. – Ó – derült fel az arca –, a lány végre idejött. – Ne légy túl izgatott! – állítottam le, miközben az asztalra dobtam a táskámat. Minden porcikám sajgott a kimerültségtől, mintha kifacsartak volna. – Csak gyűjtöm az energiát, hogy hívjak egy taxit. – Kellene enned egy kis tortát – tolta elém a tányérját. – Tessék! – Nem akarok tortát enni – feleltem. – Nagyon finom, csöppet sem krétaszerű – erősködött. – Tudom, hogy nem – válaszoltam –, de nem vagyok éhes. – Szerintem nem is kóstoltad még, igazam van? – kérdezte, majd felém nyújtotta a villáját. – Egyél egy falatot! – Nem – mondtam határozottan. – Na, rajta! – Nem. Erre felszúrt egy falatot a villájára, és bekapta. – Mmm – hunyta le a szemét –, nagyon finom. – Te tényleg bosszantó vagy – közöltem.

Megvonta a vállát, mint aki ezt már sokszor hallotta, aztán visszahúzta maga elé a tányért, és újabb falatot vett a szájába. A takarító személyzet átment a terem elejébe, és kezdte egymásra pakolni a székeket. Egy hosszú copfos nő felvette az asztalról anyám virágcsokrát, és magához ölelte. – Da-da-da-dam – dúdolta, majd felnevetett, amikor az egyik munkatársa rászólt, hogy hagyja abba az álmodozást, és folytassa a munkát. Dexter letette a villáját, miután az összes nem krétaszerű tortát elpusztította, majd eltolta maga elől a tányért. – Szóval – mondta felém fordulva – ez anyád első újraházasodása? – A negyedik – válaszoltam – valódi karriert csinált a férjhez menésből. – Akkor én győztem – jegyezte meg derűsen. – Az én anyám az ötödiknél tart. El kellett ismernem: meglepődtem. Eddig még sohasem találkoztam senkivel, akinek több mostohaapja lett volna, mint nekem. – Tényleg? – kérdeztem. Bólintott. – De tudod – mondta csípősen –, azt gondolom, ez most tényleg tartós lesz. – A remény örökké él – vágtam én is egy pofát. – Főleg anyám házában – tette hozzá sóhajtva. – Dexter, szívem – szólalt meg ekkor valaki mögöttünk –, jóllaktál? Felegyenesedett, és udvariasan így felelt: – Igen, asszonyom, nagyon is. Köszönöm. – Csak mert maradt még egy kis csirke – ajánlotta a nő. – Nem, Linda, tényleg tele vagyok – szabadkozott a fiú. – Akkor rendben – mosolygott a nő, és elment. Ránéztem. – Te mindenkit ismersz? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Nem mindenkit – felelte –, de könnyen ismerkedem. Ez az eredménye az egész gyakori mostohaapa-cserélődésnek. Valahogy alkalmazkodóbb lesz tőle az ember. – Tényleg? – kérdeztem. – Igen – bólintott. – Mert sodródnod kell az árral. Az életed nem a tied, az emberek folyton ki-be járkálnak benne. Alkalmazkodóvá válsz, mert azzá kell válnod. De te nyilván pontosan tudod, miről beszélek. – Ó, igen – feleltem gúnyosan –, én annyira alkalmazkodó vagyok. Ez pontosan az a szó, ami engem jellemez. – Miért, nem? – kérdezte.

– Nem – vágtam rá egyszerűen. Aztán felálltam, és a táskámért nyúltam. A lábam újból sajogni kezdett. – Most már haza kell mennem – jelentettem ki. Ő is felállt, és levette a zakóját a szék háttámlájáról. – Megyünk egy taxival? – kérdezte. – Nem hinném – ráztam a fejem. – Oké – vonta meg a vállát. – Ahogy akarod. Az ajtóhoz sétáltam, gondolván, hogy biztosan jön majd utánam, de amikor visszapillantottam, már a terem túlsó sarkában láttam, a túloldali ajtó felé közeledve. Bevallom, meglepődtem, hogy az oly kitartó próbálkozásai után ilyen hirtelen feladta. A dobosnak, azt hiszem, igaza volt. A hódítás – hogy megszerezzen –, csak ez számított neki, és amint közelebbről megismert, nem is voltam többé olyan különleges. De hát ezt én eddig is tudtam. A hotel előtt állt egy taxi. A sofőrje a vezetőülésen szundikált. Becsusszantam a hátsó ülésre, és kibújtam a cipőmből. A műszerfal zöld számjegyű órája szerint pontosan két óra volt. A város másik végén levő Thunderbird Hotelben anyám valószínűleg már mélyen alszik, és a jövő hétről álmodik, amit St. Bartson fog eltölteni Donnal. Aztán hazajön, hogy befejezze a regényét, beköltöztesse az új férjét a házunkba, és újabb kísérletet tesz, hogy Mrs. Valaki legyen, ez alkalommal tökéletesen bízva abban, hogy most minden más lesz. Ahogy a taxi ráhajtott a főútra, észrevettem valamit tőlem jobbra, a park túloldalán. Dexter volt. A város irányába bandukolt, fehér inge kihúzódott a nadrágból, és szinte világított a sötétben. Az úttest közepén ment, a házak mindkét oldalon sötétek voltak és csendesek. És miközben néztem, ahogy ballag, egy pillanatig úgy éreztem, ő az egyetlen, aki ébren, vagy egyáltalán életben van ebben a percben ezen az egész világon, rajtam kívül.

5. fejezet – Remy, igazán. Ő tényleg csodálatos. – Lola, kérlek! – Tudom, mit gondolsz. Tényleg tudom. De ez most más. Nem mondanám, ha nem így lenne. Hát nem bízol bennem? Letettem a csekk-köteget, amit éppen számoltam, és ránéztem. A könyökén támaszkodott, állát a kezébe fektetve. Ahogy az egyik fülbevalója, egy óriási aranykarika előre-hátra himbálózott, meg-megcsillant rajta az ablakon át beszűrődő nap fénye. – Utálom a vakrandikat – mondtam neki már nem tudom, hányadszor. – Ez nem vak, szívem, hiszen én ismerem őt – erősködött tovább, mintha ez bármit is változtatott volna a lényegen. – Ő egy igazán helyes srác. És csodálatos keze van. – Micsoda? – kérdeztem meglepetten. Felemelte az egyik kezét – természetesen tökéletesen manikűrözött volt –, mintha vizuális segítségre lett volna szükségem az emberi anatómia ezen területének felismeréséhez. – A keze – magyarázta. – Megfigyeltem valamelyik nap, amikor idejött, hogy hazavigye az anyját a tengeri sós bőrradírozása után. Gyönyörű keze van. És kétnyelvű. Pislogtam egy nagyot, és erősen koncentráltam, hogy kapcsolatot találjak e két jellemvonás között. Nem sikerült. Semmit. – Lola! – szólt ki egy hang tapintatosan a fodrászszalonból. – A fejbőröm mintha égne. – Csak a festék dolgozik, drágám – szólt vissza Lola kedélyesen, oda sem fordítva a fejét. – Egyébként, Remy, rengeteg jót mondtam neki rólad. És miután az anyja ma délután is jön hozzám pedikűröztetni... – Nem – vágtam közbe –, felejtsd el! – De hát ő tökéletes! – Senki sem tökéletes – szögeztem le, és visszatértem a csekkekhez – Lola! – A hang most már idegesebbnek tűnt, és kevésbé udvariasnak. – Tényleg fáj. – Meg akarod találni a szerelmet, Remy? – Nem.

– Hát én nem értelek téged, te lány. Nagy hibát követsz el. Lola mindig hangosabb volt, ha valami iránt szenvedélyesen érzett: most a hangja az egész várószobát bezengte, megrezegtetve a körömlakkmintákat a fejem fölötti polcon. Még néhány zengő magánhangzó, és agyrázkódást kapok, aztán úgy beperelem Lolát, mint az a vendég a szomszéd szobában, akinek mindjárt leég a haja, és senki sem figyel rá. – Lola! – sikoltotta most már a nő olyan hangon, mint aki a zokogás szélén áll. – Azt hiszem, égetthaj-szagot érzek! – Ó, az isten szerelmére! – bődült fel Lola mindkettőnkre dühösen, majd megpördült, és kiviharzott a várószobából. Amint a lila körömlakk az asztalomra zuhant, mindössze néhány centivel elkerülve a fejemet, felsóhajtottam, és kinyitottam a naptárfüzetemet. Hétfő volt. Anyám és Don három nap múlva ér haza St. Bartsról. Lapoztam egyet, végighúztam az ujjamat a napokon, és újra megszámoltam, hány hét van még hátra, mielőtt elmegyek az egyetemre. Stanford. Háromezer mérföldnyire innen, szinte teljesen az ország másik végén. Egy hihetetlenül jó egyetem, első helyen jelöltem meg a jelentkezési lapomon. A hatból, ahová pályáztam, ötbe fel is vettek. Mindaz a sok tanulás, a fakultációk és a különórák végre meghozták az eredményüket. A középiskola első évében a tanáraim úgy gondolták, valami helyi bulis főiskolára talán bejutok, ha elég szerencsés leszek – egy olyan helyre, ahol valami könnyű szakot elvégezhetek, mint mondjuk pszichológiát, mellékszakként pedig rendezvényszervezést vagy sminkelést. Mintha csak azért, mert szőke voltam, és, oké, valamilyen szinten dekoratív, aktív társasági élettel, mert soha nem vettem részt tudományos vitákon, és nem voltam tagja sem a diáktanácsnak, de még a pomponlányok csapatának sem, lúzernek lehetett volna engem elkönyvelni. De miután az ebéd utáni szabadidőm nagy részét a kiégettekkel és az épp hogy– leérettségizőkkel együtt lődörögve töltöttem el az iskola parkolójában, valóban nagyon messze álltam a nagy elvárások szintjétől. Aztán bebizonyítottam, hogy tévedtek. A saját pénzemen felfogadtam egy fizikatanárt, jelentkeztem egy fakultációra, ami olyan nehéz volt, hogy majdnem belepusztultam, továbbá egy felvételi előkészítő kurzusra is jártam heti három alkalommal. A barátaim közül én voltam az egyetlen, aki fakultációra járt, persze Lissán kívül, de hát neki mindkét szülőjének volt doktori címe, így tőle mindig is elvárták, hogy kiválóan tanuljon. Azonban rám mindig is jellemző volt, hogy sokkal keményebben küzdöttem, ha a fejembe vettem valamit, vagy ha valaki azt feltételezte, hogy nem vagyok

képes megtenni. Ez volt az, ami igazán hajtott az alatt a csomó végigtanult éjszaka alatt: túl sokan vélték úgy, hogy nem tudom megcsinálni. A végzős évfolyamunkból én voltam az egyetlen, aki a Stanfordra megy. Ami azt jelenti, hogy totálisan új életet kezdhetek, teljesen tiszta lappal, jó messzire az otthonomtól és az ismerőseimtől. Az összes pénzt, ami megmaradt a szépségszalonban kapott fizetésemből az autóvásárlás után, a bankszámlámon gyűjtöttem, hogy fedezze a lakhatásomat, a könyveimet és a mindennapi kiadásaimat az egyetem alatt. Az apám által Chrisre és rám hagyott vagyonból kivettem a saját, továbbtanulásra félretett részemet. Ezt valamilyen jogász különítette el – bárcsak személyesen is megköszönhetném neki – huszonöt éves korunkig, illetve amíg el nem kezdjük a felsőoktatást, ami azt jelentette, hogy anyám még a legnehezebb időkben sem nyúlhatott hozzá. És nem számított, hogyan tékozolja esetleg el a saját pénzét, biztos lehettem benne, hogy az én négy egyetemi évem anyagi biztonságban telik majd. És mindez azért, mert valahányszor felhangzott az Altató (írta Thomas Custer, minden jog fenntartva) egy-egy reklámfilm hátterében, valamelyik rádió hullámhosszán, vagy egy bárénekes által elénekelve Vegasban, az a jövőm egy-egy újabb napját vette meg nekem. Az ajtó fölötti kis harang megcsendült, belépett a postás, és egy dobozt tett le elém az asztalra. – Küldemény neked, Remy – közölte, és az orrom alá tolta az aláíróívet. – Kösz, Jacob! – mondtam, miközben aláírtam, majd elvettem tőle a dobozt. – Ja, és még ez is – adott még át egy borítékot is. – Viszlát, holnap! – Viszlát! – köszöntem én is. A borítékon nem volt bélyeg – különös és le sem volt ragasztva. Belenyúltam, és kihúztam belőle három fényképet. Mind ugyanarról a párról készült, a férfi és a nő a hetvenes éveiben járhatott, és mögöttük mindhárom képen ugyanaz a tengerparti háttér látszott. A férfi baseballsapkát viselt és egy ÖRÖKKÉ ÉLJEN A GOLF! feliratú pólót. Az asszonynak egy fényképezőgép volt az övére csatolva, lábán pedig kényelmes cipő. Egymást átkarolva álltak, és nagyon boldognak tűntek. Az első képen mosolyogtak, a másodikon nevettek, a harmadikon pedig csókolóztak, kedvesen, szájuk épphogy összeért. Olyanok voltak, mint bármelyik pár, akikkel nyaralásokon lehet találkozni, és megkérnek, hogy légy szíves, készíts kettőjükről egy fényképet. Ami teljesen rendben is van, sőt, nagyszerű, csakhogy: ki a csudák ezek az emberek? És különben is, mit akar ez az egész jelenteni? Felálltam, és

kinéztem az utcára a postaszolgálat furgonját keresve, de az akkorra már elment. Ismernem kellene ezeket az embereket, vagy mi? Újra megvizsgáltam a fotókat, de a pár csak vigyorgott rám a trópusi környezetben, és az égvilágon semmilyen magyarázattal nem szolgált. – Remy, szívem, hozz nekem egy kis hideg vizet, légy szíves! – kiáltott ki Lola a fodrászszalonból, és én hallottam a hangjából – kedélyes, de hangos –, hogy úgy érti, most azonnal. – És még a Neosporint is a kassza alatti kisszekrényből, kérlek. – Viszem! – kiáltottam vissza ugyanolyan vidáman, miközben betettem a fotókat a pénztárcámba. Kivettem a Neosporint a szekrényből, egy kis gézzel és kötszerrel együtt, korábbi tapasztalatokból kiindulva. Gondoltam, lehet, hogy azokra is szükség lesz. Hajbalesetek gyakran történnek, és jobb, ha az ember mindenre felkészül. Három órával később, amikor a dráma lassan elcsendesült, és Lola kuncsaftja bekötözött fejjel, egy rakás ajándékkal és örök életre szóló szemöldökgyanta-bérlettel távozott, végre bezárhattam a kasszát, magamhoz vehettem a táskámat, és kisétálhattam a szalonból. Most már javában tombolt a nyár: nehéz hőség, hihetetlen páratartalom, minden füstös és sűrű illatú, mintha forrni készülne. Lola a szalont mindig jéghidegen tartotta, így kilépni az utcára olyan volt, mint elhagyni a sarki fagyot. Libabőrös lettem, mire elgyalogoltam az autómhoz. Beszálltam, beindítottam a motort, és a legmagasabb fokozatra állítottam a légkondicionálót. Aztán elővettem a mobiltelefonomat, és meghallgattam az üzeneteimet. Volt egy Chloétól, aki azt kérdezte, mit csinálunk ma este. Lissa is üzent, hogy jól van, egész jól, de a hangja azért elég szipogósnak hallatszott, csak most már nem vallotta be, hogy sírt, mert, tudta, mostanára már eléggé elegem lett a kesergéséből. És végül a bátyámtól, Christől is jött egy üzenet, hogy emlékeztessen: Jennifer Anne ma este pontban hatkor vár vacsorára, ne késsek. Ezt az utolsó üzenetet egy ingerült ujjmozdulattal töröltem. Sohasem késtem. És ezt Chris is nagyon jól tudja. Ez az üzenet is csak Jennifer Anne agymosásának újabb bizonyítéka volt, aki a bátyámmal ellentétben egyáltalán nem ismer engem. Úgy értem, én voltam az, aki minden reggel felébresztettem Christ, amikor elkezdett a Jiffy Lube-nál dolgozni, máskülönben simán átaludta volna mind a három ébresztőórája csengését, pedig a szobája különböző pontjain helyezte el őket, csupa olyan helyre, hogy ahhoz, hogy lenyomhassa a gombjaikat, ki kelljen másznia az ágyából. Én

figyeltem oda, hogy el ne késsen, és ki ne rúgják, hogy legkésőbb 8:35-kor kilépjen a kapun, hogy elkerülje a csúcsforgalmat a főúton, és hogy... Hirtelen nagy robaj szakította meg a gondolataimat: mintha valaki rácsapott volna a szélvédőmre. Nem tiszta erőből, inkább pofonszerűen. A szívem majd kiugrott a helyéről. Odanéztem, és megláttam még egy fényképet az idős vakációzó házaspárról. Ugyanaz az ÖRÖKKE ÉLJEN A GOLF! feliratú póló, ugyanazok a ráncos mosolyú arcok, amelyek most lefelé bámultak rám az üvegen túlról, ahová valakinek a keze nyomta őket. És akkor már tudtam. Nem is értem, hogy nem jöttem rá korábban. Lehúztam az ablakot. És ott állt, közvetlenül az oldaltükröm mellett, Dexter. Levette a kezét a szélvédőmről, mire a kép lecsúszott az üvegen, és az egyik ablaktörlő lapátom alá szorulva landolt. – Szia! – köszönt derűsen. Pólót viselt, fölötte pedig egy egyenruhát, amit felismertem: zöld műszálas ing, fekete díszzsinórral. A felső zseb fölötti részt szépen hímzett fényképezőgép díszítette illetve a gyorsfotó-szaküzlet neve, ami éppen a mi szépségszalonunkkal szemben volt a bevásárlóutca túloldalán. – Te követsz engem – állapítottam meg mérgesen. – Mi a baj? Nem tetszenek a fotók? – kérdezte. – Örökké éljen a golf? Micsoda marhaság! – dohogtam, miközben hátramenetbe kapcsoltam. – Ennek jelentenie kellene valamit? – Zenészek kizárva, golfosok kizárva – sorolta az ujjain számolva. – Mi marad? Oroszlánidomárok? Könyvelők? Csak néztem rá, majd rátapostam a gázpedálra. El kellett ugrania az útból, hogy az autóm kereke ki ne lapítsa a lábfejét. – Várj! – kiáltotta kezét a nyitott ablakomra téve. – Komolyan kérdezem: nem tudnál elvinni? – Bizonyára hitetlenkedve néztem rá, mert gyorsan hozzátette: – Megbeszélésünk van a fiúkkal negyedóra múlva, és új, szigorú szabályokat vezettünk be a késést illetően. A következmények brutálisak. Nem vicc. – Én is késésben vagyok – feleltem, ami nem volt igaz, de a fenébe is, nem vagyok én taxiszolgálat. – Kérlek – guggolt le, így szemtől szembe kerültünk egymással. Majd felemelte az egyik kezét, amiben egy zsíros tasak volt a Double Burgerből. – Adok neked a sült krumplimból. – Kösz, nem – utasítottam el, és megnyomtam a gombot, hogy felhúzzam az ablakot. – Ráadásul szigorú szabályaim vannak az autóban evést illetően. A következmények brutálisak. Erre elvigyorodott, miközben a kezével megállította az ablakot.

– Jól fogok viselkedni – próbálkozott tovább. – Megígérem. – Azzal elindult, hogy megkerülje a kocsit, mintha legalábbis igent mondtam volna, útközben levette a fotót a szélvédőmről, eltette a farzsebébe. A következő dolog pedig, amit láttam, az volt, hogy becsusszan mellém, elhelyezkedik az ülésen, és becsapja az ajtót. Mi volt ebben a fiúban? Az ellenállás reménytelennek tűnt. Vagy csak én voltam túl fáradt, vagy a hőség túl nagy ahhoz, hogy tovább vitatkozzam vele? – Oké, most az egyszer – jelentettem ki szigorúan –, és ennyi. És ha egyetlen kajafoltot is találok az autómban, kidoblak. És ehhez még csak le sem lassítok majd. – Ó, kérlek – felelte, miközben a biztonsági övéért nyúlt –, igazán nem kell így elkényeztetned. Légy csak nyers! Ne fogd vissza magad! Úgy tettem, mintha ezt meg sem hallottam volna. Kifordultam a bevásárlóközpontból a főútra. Még egy fél háztömbnyit sem mentünk, amikor észrevettem, hogy titokban kihúz egy darab sült krumplit a tasakból. Azt gondolta, nagyon ravasz, amikor a krumpli darabot tenyerébe rejtette, és ásítást színlelve nyomta be a szájába, de én profi voltam. Lissa folyton próbálgatta a határaimat. – Mit mondtam az evésről? – kérdeztem egy piros lámpánál lefékezve. – Hmm – motyogta, majd lenyelte a falatot. – Nagyon éhes vagyok. – Nem érdekel – válaszoltam ridegen. – Nincs evés a kocsiban, punktum. Megpróbálom tisztán tartani. Hátrafordult, és végignézett a hátsó ülésen, majd a műszerfalon, végül pedig a szőnyegeken. – Tisztán? – kérdezett vissza. – Olyan, mintha múzeumban lennék. És még érződik az új illata. – Pontosan – mondtam, miközben a lámpa zöldre váltott. – Itt kanyarodj le! – mutatott balra, mire én sávot váltottam. – Lefogadom, hogy te igazi rendmániás vagy. – Téves. – Az vagy – vitatkozott. – Én meg tudom mondani. – Végighúzta az ujját a műszerfalon, majd megvizsgálta az ujjbegyét. – Semmi por – állapította meg. – És ezt a szélvédőt belülről is letörölted, ugye? – Nem mostanában – jegyeztem meg. – Haha! – nevetett. – Fogadjunk, hogy megőrülsz attól, ha valami nincs a helyén. – Téves.

– Na, nézzük csak! – tapogatózott. Óvatosan belenyúlt a papírtasakba, és előhúzott egy darab sült krumplit. Hosszú volt és gumiszerű, és ahogy a két ujja között tartotta, veszélyesen meg is hajlott. – A tudomány érdekében – mondta, miközben incselkedően integetett vele a szemem előtt – egy kis kísérlet. – Nincs evés a kocsimban – ismételtem, akár egy mantrát. Istenem, milyen messze van még a háza? Már majdnem annak a hotelnek a közelében jártunk, ahol az esküvői partit rendeztük, ezért bíztam benne, hogy már nem lehet sok hátra. – Itt balra – irányított, mire én lekanyarodtam, megriasztva néhány mókust a fákon, és amikor legközelebb Dexterre sandítottam, a keze üres volt, a krumpli pedig immár szépen, hosszan kiegyenesedve feküdt a sebességváltó konzolján. – És most, ne pánikolj! – jelentette ki lassan, csendesen, a karomra téve a kézét. – Lélegezz! És csak egyetlen percig értékeld ennek a káosznak a szabadságát. Elhúztam a karom a keze alól. – Melyik a te házad? – kérdeztem kurtán. – Látod, nem is olyan borzasztó, igaz? Sőt, gyönyörű. Szépsége éppen az egyszerűségében van... Ekkor megláttam: a fehér furgon ott parkolt, természetesen ferdén, egy kis sárga ház udvara előtt, körülbelül harmincméternyire tőlünk. A verandán égett a villany, holott még fényes nappal volt, és láttam, amint a vörös hajú Ringó – immár a Jump Java kávézó alkalmazottja – ott ücsörgött az első lépcsőn, lába mellett egy kutya. A srác újságot olvasott, a kutya pedig kilógó nyelvvel lihegett. – ...A dolgok természetes állapota tulajdonképpen a teljes tökéletlenség – fejezte be Dexter a gondolatmenetét, amint ráfordultunk a kocsifelhajtóra, felcsapva némi kavicsot. A sült krumpli kanyarodás közben lecsúszott a konzolról, olajos nyomot hagyva maga után, akár egy meztelen csiga, majd az ölemben landolt. – Hoppá – mondta Dexter vidáman, és felkapta. – Na, látod? Ez volt az első jelentős lépés, hogy legyőzd... Sötéten meredtem rá. – ... a problémádat – fejezte be a mondatot. Aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt, kezében tartva a zsíros zacskót. De még mielőtt elindult volna, gyorsan lehajolt, és bedugta a fejét az ablakon. – Köszönöm a fuvart! – mondta a szemembe nézve. – Komolyan. – Oké – feleltem.

Egy pillanatig nem mozdult, ami kissé zavarba ejtő volt: csak mi ott, ketten, szemtől szemben. Aztán kacsintott egyet, visszahúzta a fejét az ablakból, és becsapta az ajtót, én meg csak néztem utána. Amint elindult a ház felé, a verandán a kutya hirtelen talpra szökkent, és farkát izgatottan csóválva szaladt le a lépcsőn. Eközben észrevettem, hogy az autóm tele van olajszaggal – még egy mínuszpont. Lehúztam az ablakot, és reméltem, hogy a légfrissítő, ami a visszapillantó tükrömről lógott lefelé, jól végzi majd a munkáját. – Végre – hallottam a dobos hangját. Én pedig hátramenetbe kapcsoltam, és miután megbizonyosodtam, hogy Dexter még mindig háttal van nekem, ujjammal letöröltem a sebességváltó konzolját, ellenőrizve, hogy nem zsírose. Az én kis piszkos titkom. – Még nincs hat óra – jelentette ki Dexter, és lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát, ami boldogan ugrabugrált körülötte, farkát a fiú vádlijához ütögetve. Fehér volt a pofája, és nehézkesen, amolyan öreg kutya módjára mozgott. – Igen, de nincs meg a kulcsom – felelte a dobos, és felállt. – Nekem sincs – közölte Dexter nyugodtan. Én közben elindultam hátrafelé, de meg kellett állnom, hogy elengedjek egy sor autót. – És mi van a hátsó ajtóval? – hallottam. – Zárva. És tudod, hogy Ted tegnap este odatolta elé azt a könyvespolcot. Dexter benyúlt a zsebébe, majd üresen húzta ki a kezét. Semmi. – Nos, azt hiszem, be kell törnünk az ablakot – mondta. – Mi? – hüledezett a dobos. – Ne pánikolj! – csitította a srác abban a könnyed stílusban, amit már oly jól ismertem. – Egy kisebbet választunk majd. Azon majd bemászhatsz. – Én aztán nem – felelte a dobos, mellkasa előtt durcásan keresztbe téve a karját, miközben Dexter elindult felfelé a lépcsőn, hogy megvizsgálja a ház utcafronti ablakait. – Miért nekem kell mindig a piszkos melót végezni? – Mert te vagy a vörös – magyarázta Dexter szimplán, mire a dobos vágott egy pofát –, és mert neked van vékony csípőd. – Mi? Ekkorra már nem arra figyeltem, hogy mikor lesz egy kis szünet az autók sorában, hogy ráfordulhassak az útra. Ehelyett inkább azt néztem, ahogy Dexter keres egy követ a ház mellett, majd leguggol az egyik kis ablak elé a veranda túlsó végén. Alaposan megvizsgálta az ablakot, majd a követ is, láthatóan a technikán gondolkodva, miközben a kutya leült mellé, és a fülét nyalogatta. A dobos mögötte állt, még mindig sértődött ábrázattal és zsebre dugott kézzel.

Nevezhetjük rendmániának, de egyszerűen nem bírtam ezt tovább nézni. Ezért mire észbe kaptam, már vissza is tolattam a kocsifelhajtóra, kiszálltam a kocsiból, és elindultam felfelé a lépcsőn, épp abban a pillanatban, amikor Dexter, markában a kővel hátrahúzta a karját, hogy betörje az ablakot. – Egy, kettő... – számolt hangosan. – Várj! – szólaltam meg mögötte, mire ő meglepetten megállt, a kő pedig kiesett a kezéből, és nagyot koppant a veranda kövén. A kutya ijedten ugrott fel, és ugatott egyet. – Azt hittem, elmentél – csodálkozott a srác, majd vigyorogva hozzátette: – Nem bírtál, ugye? – Van egy hitelkártyád? – kérdeztem válaszra se méltatva. A két fiú összenézett, majd Dexter felelt: – Úgy nézek én ki, mint akinek van hitelkártyája? És egyébként is pontosan mit szeretnél venni? – Csak ki akarom nyitni az ajtót, te idióta – vágtam egy pofát, miközben belenyúltam a saját zsebembe. De a pénztárcám a kocsi hátsó ülésén, a táskám alján lapult. – Nekem van egy – szólalt meg a dobos bizonytalanul –, de csak vészhelyzet esetén használhatom. Ránéztünk, majd Dexter egyszerűen tarkón vágta, ahogy a Három kémben láttuk. – John Miller, te hülye vagy – közölte. – Add oda neki! John Miller – hiába derült ki, hogy ez volt az igazi neve, nekem valahogy még mindig Ringó maradt – átadott nekem egy Visa kártyát. Becsúsztattam a zár és az ajtófélfa közé, és ide-oda mozgattam. Éreztem, hogy ott állnak mögöttem, és figyelmesen nézik, amit csinálok. Minden ajtó más, ezenkívül a zár súlya és a kártya vastagsága is befolyásoló tényező. A képesség, éppúgy, ahogy az extra large diétás Zip kóla tökéletes eldobása is, az idők során, sok-sok gyakorlással sajátítható el. Sohasem arra használtuk, hogy idegen helyekre törjünk be, csakis a saját otthonunkba, amikor elhagytuk a kulcsot. A bátyám, aki persze rossz célokra alkalmazta, tanított meg rá tizennégy éves koromban. Néhány húzás balra, majd jobbra, és már éreztem is, hogy enged a zár. Bingó. Az ajtó kinyílt. Visszaadtam a kártyát John Millernek. – Lenyűgöző – ámult a dobos azzal a mosollyal, amilyennel a fiúk bámulnak, ha meglepik őket. – Mi is a neved? – Remy – feleltem.

– Velem van – magyarázta Dexter, amire én csak sóhajtottam egyet, és lesétáltam a verandáról. A kutya most engem követett. Lehajoltam, és megsimogattam, megvakargatva a fülét. Fátyolos fehér szeme volt és borzasztó lehelete, de én mindig is szerettem a kutyákat. Anyám persze macskapárti. Az egyetlen háziállatom, amit életemben tarthattam, egy bozontos sziámi macska volt egészségügyi problémák hosszú sorával és gonosz természettel, imádta az anyámat, és mindenfelé otthagyta a szőrét. – Ez Monkey – mutatta be Dexter a kutyát. – Ő és én együtt vagyunk. Egy csomag. – Szegény Monkey – feleltem, és felálltam, majd elindultam az autóm felé. – Csökönyös vagy, Miss Remy – szólt utánam. – De most már érdekellek. Vissza fogsz jönni. – Csak várj! Erre nem válaszolt, csak állt ott, a veranda oszlopának támaszkodva, miközben én hátratolattam a kocsifelhajtón. Monkey mellette ült, és együtt nézték, ahogy elhajtok.

6. fejezet Chris nyitott ajtót Jennifer Anne apartmanjában. Nyakkendőt viselt. – Késtél – közölte kurtán. Rápillantottam az órámra. 6:03 volt, és Chloe, Lissa és mindenki szerint, aki mindig engem váratott meg, ez még bőven belefért a hivatalos „öt percen belüli késés nem számít” szabályba. De valami azt súgta, hogy ezt most nem kellene megjegyeznem. – Itt van! – kiáltott hátra Chris a válla fölött, majd szúrós pillantásokat vetett rám, miközben beléptem, ő pedig becsukta mögöttem az ajtót. – Mindjárt megyek – szólt vissza Jennifer Anne kedélyes hangon. – Kínálj neki addig valamit inni, Christian, légy szíves! – Erre – terelt a bátyám a nappali felé. Miközben lépkedtünk, a cipőnk susogó hangot adott ki a szőnyegen. Most voltam először Jennifer Anne lakásában, de csöppet sem voltam meglepődve a berendezés stílusán. A kanapé és a fotel kárpitja kissé kopott volt, de illett a tapéta bordűrjéhez, a lány közművelődési egyetemen szerzett diplomája vastag aranykeretben függött a falon, a dohányzóasztalra pedig vaskos, mutatós borítójú könyveket halmozott fel Provence-ről, Párizsról és Velencéről – csupa olyan helyről, ahol tudtam, még sohasem járt –, nagy műgonddal úgy elrendezve, hogy azt a hatást keltse, mintha csak úgy lezseren odavetették volna őket. Chris hozott nekem egy gyömbérsört, amiről tudta, hogy utálom, de úgy gondolta, megérdemlem. Aztán leültünk, ő a kanapéra én pedig a fotelbe. Velünk szemben, az álkandalló párkánya fölött falióra ketyegett. – Nem tudtam, hogy ez egy elegáns esemény lesz – jegyeztem meg Chrisnek, a nyakkendőjére mutatva. – Pedig nyilvánvaló volt – felelte ő. Egy pillantást vetettem az öltözékemre: farmerban és fehér pólóban jöttem, a derekam köré pedig egy kardigánt kötöttem. Rendesen néztem ki, és ezt a bátyám is tudta. A konyha felől olyan hang hallatszott, mint amikor becsuknak egy sütőajtót, majd az ajtó kitárult, és belibegett rajta Jennifer Anne, a szoknyáját simogatva. – Remy! – üdvözölt lelkesen, odalépett hozzám, és lehajolt, hogy puszit adjon az arcomra. Ez új volt. A legtöbb, ami tőlem tellett, az volt, hogy nem húzódtam hátra, mert nem akartam megkockáztatni még egy sötét tekintetet a

bátyámtól, bár a meglepetés ereje amúgy is mozdulatlanná tett egy pillanatra. Jennifer Anne leült Chris mellé a kanapéra, és keresztbe tette a lábát. – Úgy örülök, hogy eljöttél – fordult hozzám. – Brie? – Pardon? – Brie – ismételte, miközben felemelt egy kis üvegtálcát az asztalról, és felém nyújtotta. – Az egy lágy, francia sajt. – Aha – mondtam. Tudtam, mi a brie, csak nem hallottam jól az előbb, de Jennifer Anne olyan elégedett volt magával, hogy valami idegen kultúrát hozott az életembe, hogy inkább csak annyit mondtam: – Kösz! Nem volt alkalmunk megtapasztalni, hogyan alakult volna a beszélgetés spontán módon, mert Jennifer Anne láthatóan előre készült egy társalgási témákat tartalmazó listával, amiket a napilapokból vagy a CNN-ből gyűjtött össze, és amik biztosították, hogy megüssük azt a társalgási mércét, amit ő kívánatosnak tartott. Ez nyilván egyike volt azoknak a technikáknak, amiket a személyiségfejlesztő könyveiből tanult, de amikből, ahogy láttam, egyik sem volt a nappaliban látható helyre kiállítva. – Szóval, Remy – kezdte, miután megettünk egy-két sajtos kekszet –, mit gondolsz arról, ami Európában történik a választásokon? Ittam egy kortyot a gyömbérsörömből, hogy húzzam az időt. De egyszer úgyis felelnem kellett. – Tulajdonképpen mostanában nem követem a híreket – mondtam olyan könnyedén, ahogy csak bírtam. – Ó, pedig annyira érdekes dolgok történnek – lelkendezett Jennifer Anne. – Christopher és én éppen arról beszélgettünk délután, vajon miként befolyásolhatják az eredmények a mi globális gazdaságunkat, ugye, szívem? A bátyám lenyelte a szájában levő sajtos kekszet, megköszörülte a torkát, és engedelmesen azt mondta: – Igen. És ez így ment tovább. A következő tizenöt percben egyformán érdekfeszítő eszmecserét folytattunk a genetikai tervezésről, a globális felmelegedésről, az írott irodalom néhány éven belüli teljes elavulásáról a számítógépek elterjedésének eredményeképp, illetve egy új, egzotikus, kihalófélben levő ausztrál madárfaj helyi állatkertbe való érkezéséről. Mire végre az asztalhoz ültünk vacsorázni, már teljesen kimerültem. – Remek a csirke, szívem – dicsérte meg a bátyám az ételt, amikor mindhárman enni kezdtünk. Jennifer Anne valamilyen bonyolultnak tűnő recept alapján készített nekünk édesburgonyával töltött csirkemellet zöldséges öntettel. Tökéletesen nézett ki, de az a fajta étel volt, amiről tudtad, hogy a

szakácsnak hosszasan kellett matatnia benne az ujjaival ahhoz, hogy minden ilyen kifogástalan legyen. Úgy értem, az ujjaival abban, amit most éppen a szádba készülsz tenni. – Köszönöm! – ragyogott Jennifer Anne, és átnyúlt, hogy meg paskolja Chris combját. – Kérsz még rizst, szívem? – Kérek – mosolygott vissza a bátyám, miközben a lány újratöltötte a tányérját, és én ismét rádöbbentem, hogy a tesómra tényleg alig lehet ráismerni. Úgy ült ott, mintha ez lett volna az a viselkedés, amihez mindig is szokott; mintha sohasem ismert volna más életmódot, mint hogy nyakkendőben üljön a vacsoraasztalnál, és valaki egzotikus ételeket tálaljon fel neki ünnepi tányérban. De én tudtam, hogy ez nem így volt. Ugyanazt a gyerekkort éltük, és ugyanaz a nő nevelt fel mindkettőnket, akinek a házi készítésű ennivaló műanyag dobozos készételt, Pillsbury kekszet és vegyes sárgarépa-borsó konzervet jelentett. Anyám még egy pirítóst sem volt képes elkészíteni anélkül, hogy be ne kapcsoljon a füstjelző. Bámulatos volt, hogy egyáltalán hogy tudtuk egészségesen túlélni a kiskorunkat. De ezt most a bátyámról meg nem mondta volna senki. Átalakulása Chrisből, a drogos, priuszos srácból Christopherré, a kultúremberré, aki vasal, és most alapozza meg lubrikációsspecialista-karrierjét, szinte teljes volt. Már csak néhány apró tökéletlenségen kellett dolgozni. Mint a gyíkok. Meg én. – Szóval anyátok és Don pénteken jön haza, igaz? – kérdezte tőlem Jennifer Anne. – Aha – bólintottam. És vagy a pedánsan elkészített csirkerolád, vagy az egész este hamissága, vagy ki tudja, mi, de valami hirtelen felpiszkálta a gonosz énemet. Odafordultam Chrishez: – Még nem csináltuk meg, tudod. Chris meglepetten pislogott, majd lenyelte a szájában levő rizst, és megkérdezte: – Mit? – A fogadást – feleltem. Vártam, hogy kapcsoljon, de vagy nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené. – Milyen fogadást? – kérdezte Jennifer Anne, óvatlanul megengedve, hogy kilépjünk a forgatókönyvszerű társalgás medréből. – Semmilyet – dünnyögte Chris. Megpróbált belém rúgni az asztal alatt, de véletlenül az asztal lábát találta el, amitől minden tányér megrázkódott. – Évekkel ezelőtt – kezdtem készségesen magyarázni Jennifer Anne-nek, miközben a bátyám újra próbálkozott a rúgással, ezúttal épp elérve a cipőm orrát –, amikor anya másodszor ment férjhez, Chris és én elkezdtünk egy hagyományt: fogadást kötöttünk, hogy meddig fog tartani.

– Ez a kenyér egyszerűen isteni – mondta gyorsan a bátyám Jennifer Anne felé fordulva. – Tényleg. – Chris tízéves volt, én meg olyan hat körül – folytattam rendületlenül. – Ez akkor volt, amikor Haroldhoz, a professzorhoz ment férjhez, ugye? Azon a napon, amikor elutaztak nászútra, leültünk egy-egy darab papírral a kezünkben, és azt kalkulálgattuk, hogy szerintünk mennyi ideig maradnak együtt. Mindketten leírtuk a tippünket, majd összehajtottuk a papírt, és beletettük egy leragasztott borítékba, amit a gardróbszekrényemben tartottam egészen addig a napig, amíg anya le nem ültetett minket, hogy elmondja: Harold elköltözik. – Remy – szólt közbe Chris visszafojtott hangon –, ez nem vicces. – Csak azért dühös – magyaráztam tovább Jennifer Anne-nek –, mert még sosem nyert. Mindig én tippelek jobban. Mert olyan ez, mint a black jack: aki közelebb jár a valódi dátumhoz, az nyer. De ha túl sokat mondasz, elbuktál. Az évek alatt persze finomítani is kellett a szabályokat. Mint például, hogy az a nap, amikor anya megmondja nekünk, még nem az igazi különválási dátum. Ezt azért kellett tisztáznunk, mert Martin után Chris csalni próbált. A bátyám most már csak bámult rám meredten. Szánalmas lúzer. – Nos, én azt gondolom – szólalt meg Jennifer Anne éles hangon –, hogy ez borzasztó. Egyszerűen borzasztó! – Óvatosan letette a villáját, megtörölte a száját a szalvétájával, és lehunyta a szemét. – Micsoda szörnyűséges látásmód a házasságról. – Gyerekek voltunk – mondta Chris gyorsan, és átölelte a lány derekát. – Ez csak amolyan... – tettem hozzá vállvonogatva – ...családi hagyomány vagy mi. Jennifer Anne hátratolta a székét, és felvette az asztalról a csirketálat. – Én azt gondolom, anyátok jobbat érdemel – közölte megvetően –, mint hogy ilyen kevéssé bízzatok benne. – Azzal bevonult a konyhába, és hagyta, hogy az ajtó becsapódjon mögötte. Chris olyan hirtelen hajolt át hozzám az asztal fölött, hogy még arra sem volt időm, hogy letegyem a villámat: majdnem kiszúrtam vele a szemét. – Mi a francot művelsz?! – sziszegte. – Mi a fene baj van veled, Remy? – Atyám, Christopher – csattantam fel gúnyosan. – Micsoda stílus. Jobb, ha vigyázol, hogy meg ne hallja, mert még a végén büntetésből fogalmazást kell írnod azokról a kéklábú ausztrál izékről. Visszaült a székére, végre kikerülve a képemből. – Ide figyelj – mondta pillanatnyi szünet után, szinte köpködve szavakat –, én nem tehetek arról, hogy te egy keserű, frusztrált kis ribanc vagy. Én

szeretem Jennifer Anne-t, és nem fogom engedni, hogy vele is játszd a piszkos kis játékaidat. Megértetted? – Csak bámultam rá. – Meg? – kérdezte még egyszer. – Mert a fenébe is, Remy, időnként olyan nehézzé teszed, hogy az emberek szerethessenek téged. Tudod? Tényleg! – Azzal ő is felállt, ledobta a szalvétáját, és Jennifer Anne után ment a konyhába. Csak ültem döbbenten. Komolyan úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna: még vörös és forró is lett az arcom. Csak egy kicsit ugrattam, erre ő, Jézus, hogy bepöccent! A hosszú évek alatt Chris volt az egyetlen, aki osztotta az én cinikus véleményemet a szerelemről. Mindig azt ígértük egymásnak, hogy sohasem házasodunk meg, semmiképpen, lőjük le egymást, ha mégis. Erre most ő hátat fordít mindennek. Micsoda tuskó! Hallottam őket a konyhából: Jennifer Anne hangja visszafojtott és remegő, a bátyámé nyugtató. A tányéromon az étel már éppolyan hideg volt, mint a kemény, kőkemény szívem. Azt hihetné bárki, hogy forrt bennem a düh, hiszen keserű, frusztrált kis ribancnak nevezett. De nem. Valójában semmit sem éreztem azon kívül, hogy az eddig is szűk fal, amit magam köré építettem, most még szorosabb lett. Lehet, hogy Christ ilyen könnyen meg lehetett menteni. De engem nem. Engem sohasem. * A konyhában való hosszas, suttogó megbeszélés után egy kényelmetlen békekötés következett. Bocsánatot kértem Jennifer Anne-től, próbálva őszintének hangzani, aztán végigszenvedtem még néhány társalgási témát a csokoládészuflé alatt, mielőtt végre elmehettem. Chris egész végig alig szólt hozzám, és még csak meg sem próbálta nem becsapni mögöttem az ajtót, amikor kiléptem az apartmanból. Igazából meg sem lepődtem, hogy ilyen könnyen beadta a derekát a szerelemnek. Pontosan ez volt az oka annak is, hogy mindig ő veszített a házassági fogadós játékunkban: ő folyton többet tippelt, sokkal, de sokkal többet, legutóbb például teljes hat hónappal. Beültem az autómba, és elhajtottam. Hazamenni lehangolónak tűnt így, hogy egyedül lettem volna a házban, tehát a város felé mentem, Lissáék háza irányába. Meg is álltam a postaládájuk mellett, és lekapcsoltam a lámpáimat. Az első ablakon keresztül pont beláttam az étkezőbe, ahol Lissa és a szülei éppen vacsoráztak. Gondoltam, becsengetek – Lissa anyja mindig gyorsan és szívesen odahúzott egy széket, és tett az asztalra még egy tányért –, de most valahogy nem volt kedvem a szüleivel társalogni egyetemről, jövőről meg

ilyesmiről. Valójában sokkal jobban kívántam egy kis „visszaesést”. Így inkább Chloéhoz mentem. Egy fakanállal a kezében nyitott ajtót, homlokát ráncolva. – Anyu háromnegyed óra múlva itthon lesz – tájékoztatott, miközben bementem –, úgyhogy fél órát maradhatsz, oké? Bólintottam. Chloe anyjának, Natashának igen szigorú szabályai voltak a hívatlan vendégekkel kapcsolatban, ami azt jelentette, hogy amióta ismertem Chloét, mindig volt egy időkorlát, ameddig ott maradhattunk nála. Az anyja, mondhatni, nem túlzottan szerette az embereket. Mindig azt gondoltam, hogy egy ilyen embernek nem volt túl szerencsés választás a stewardessi szakma, vagy ez épp ennek a munkának a természetes következménye lehet. Bárhogy is volt, mi szinte sohasem találkoztunk vele. – Hogy ment a vacsora? – kérdezte Chloe a válla fölött hátranézve, miközben követtem a konyhába, ahol hallottam, hogy valami sistereg a tűzhelyen. – Eseménytelenül – feleltem. Nem hazudni akartam, csak nem volt kedvem belekezdeni most az egészbe. – Elcsórhatok egy pár miniüveget tőletek? Felém fordult a tűzhelytől, ahol valamit kavart egy serpenyőben. Az illatából ítélve valamiféle halétel lehetett. – Ezért jöttél? – kérdezte kis szemrehányással a hangjában. – Részben – feleltem őszintén. Ez volt a jó Chloéban: mindig egyenesen lehetett vele beszélni. Ő így szerette. Ahogy én is. Egyikünk sem bírta a mellébeszélést. – Szolgáld ki magad! – vágott most egy pofát. Odahúztam egy széket, és felléptem rá, majd kinyitottam a felső kisszekrényt. Ah, az anyák gyöngye. Ott sorakozott az a rengeteg pici üveg, amit a repülőgépek italraktáraiból csent haza rendszeresen, magasság és tartalom szerint szépen sorba állítva: likőrök balra, mellette a desszert brandyk, és így tovább. Kivettem két Bacardit hátulról, majd visszarendeztem a sorokat, és kérdőn Chloéra néztem. Bólintott, aztán a kezembe nyomott egy üveg kólát, amibe beleöntöttem az egyik üveg tartalmát, és néhány jégkockával összeráztam. Aztán kortyoltam belőle egy nagyot. Erős volt, égetett belül, ahogy haladt lefelé, és én megint éreztem azt a különös lelkiismeret-furdalást, jól tudva, hogy nem ez a helyes reakció arra, ami Jennifer Anne-nél történt. De aztán ez a rossz érzés elég hamar elmúlt. Ez volt a baj. Hogy mindig elmúlt. – Kérsz egy kortyot? – kínáltam Chloét, felé nyújtva az italomat. – Tök jó.

– Na persze – vágott egy grimaszt, és lejjebb vette a lángot a serpenyő alatt –, éppen ez hiányozna most nekem. Anyám amúgy is pont arra jön haza, hogy megérkezett az első csekk a tandíjamról, én meg bűzlök a rumtól. – Most éppen merre járt? – érdeklődtem. – Zürichben, azt hiszem. – Közelebb hajolt a serpenyőhöz, és beleszagolt. – Londoni átszállással. Vagy milánóival. Megint belekortyoltam az italomba. – Szóval – mondtam néhány pillanatnyi csend után –, én egy keserű, frusztrált kis ribanc vagyok. Igaz? – Igaz – felelte kapásból, anélkül, hogy rám nézett volna. Bólintottam. Tehát az állítás bizonyítva. Ujjammal letöröltem a nedves foltot, amit a poharam hagyott a fekete konyhapulton. – És ezt – mondta Chloe, most már felém fordulva és a tűzhelynek dőlve – most azért hozod fel, mert... – Mert Chris hirtelen hinni kezdett a szerelemben, én pedig nem, ezért én egy szörnyű ember vagyok. Chloe ezen egy kis ideig elgondolkozott. – Nem teljesen szörnyű – szögezte le végül –, vannak jó tulajdonságaid is. Szemöldökömet felvonva néztem rá. – Mint például – folytatta – vannak tök jó ruháid. – Cseszd meg! – feleltem, mire ő elnevette magát, kezével befogva a száját, így aztán belőlem is kitört a nevetés. Nem is tudom, mire számítottam. Én is ugyanezt mondtam volna neki. Amikor mennem kellett, nem engedte, hogy vezessek. Elvitte az autómat a sarkon túlra – ha a házuk előtt hagyjuk, az anyja dühös lett volna. Aztán elvitt a Bendóhoz, és mielőtt ott hagyott a bejáratnál, meg kellett esküdnöm, hogy csak egyetlen sört iszom, majd felhívom Jesst, hogy jöjjön értem, és vigyen haza. Mindent megígértem. Aztán bementem, ittam két sört, és úgy döntöttem, nem zavarom még Jesst. Ehelyett kényelmesen elhelyezkedtem a bárpultnál, és úgy gondoltam, nézelődöm egy kicsit. Nem tudom, mennyi idő múlva láttam meg őt. Az egyik pillanatban még a pultossal, egy Nathan nevű nyakigláb sráccal vitatkoztam klasszikus rockgitárosokról, a következőben pedig odanéztem, és a bárpult mögötti tükörben megpillantottam. A haja lelapult, arca izzadságtól fénylett. Részegnek látszott. Mindenki azt hitte, hogy ő már örökre eltűnt, de én tudtam, hogy bármikor felbukkanhat. Letöröltem az arcomról az izzadságot, és beletúrtam a hajamba, megpróbálva némi életet lehelni bele. Ő mindvégig gúnyosan bámult rám, jól

tudva, hogy mindez nem sokat ér. Mögöttem és őmögötte a tömeg egyre sűrűbbé vált, és éreztem, ahogy emberek nyomódnak hozzám, miközben az italaikért nyúlnak. És a legfurcsább az volt az egészben, hogy szinte örültem, hogy látom. A legrosszabb részemet, teljes életnagyságban. Amint kihívóan néz vissza rám a félhomályban, hogy vajon képes vagyok-e megtagadni őt. * Az igazat megvallva, volt ez rosszabb is. Sokkal rosszabb. Mostanában már alig ittam. Marihuánát is alig szívtam. És nem vonultam félre szinte teljesen ismeretlen srácokkal sötét sarkokba, sötét autókba vagy sötét szobákba. Furcsa, hogy ez az egész valahogy sosem működött nappali fénynél, amikor látni is lehet a pasi arcvonásait, láncait, sebhelyeit. Sötétben mindenki egyformának tűnt: a vonalak elmosódtak. Amikor visszagondoltam a két évvel azelőtti énemre olyan volt, mintha egy rossz helyen levő seb lenne, ami minduntalan beütődik minden sarokba és élbe, így sohasem tud begyógyulni. Az igazi probléma nem is az ivás és a dohányzás volt. Hanem a másik dolog, amit jóval nehezebb volt beismerni. Jó lányok nem tesznek olyat, amit én tettem. A jó lányok várnak. De én már akkor sem tartottam magam jó lánynak, mielőtt először megtörtént. Elsőévesek voltunk a középiskolában, amikor a Lissáék szomszédjában lakó Albert, aki szintén a mi sulinkba járt és végzős volt, házibulit rendezett. Lissa szülei éppen elutaztak a hétvégére, ezért mindnyájan náluk aludtunk. Titokban kinyitottuk a bárszekrényt, és mindent összekevertünk, amit csak találtunk: rumot, vodkát, snapszot, kísérőnek pedig diétás kólát ittunk rá. Addig a napig a cherry brandyt még abban a tortában sem bírta a gyomrom, ami anyám kedvence volt a Milton’s Marketből. Már a puszta szagától is émelyegtem. Alberthez sohasem hívtak volna meg minket, hiszen elsőévesek voltunk, és még ahhoz sem voltunk elég bátrak, hogy egyáltalán gondoljunk a züllésre. De amikor kimentünk Lissáék hátsó verandájára az italunkkal és a Chloe nagyanyjától lopott cigarettáinkkal, aki mentolosat szívott (amitől addig a napig szintén émelyegtem), egy srác, aki már szintén részeg volt, és rendesen akadozott a nyelve, áthívott bennünket. Egy gyors suttogós tanácskozás után, ami abból állt, hogy Jess hallgatott, Lissa azt mondta, nem szabad, mi pedig Chloéval azt, hogy dehogynem, átmentünk.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán berúgtam. Rossz ötlet volt cherry brandyvel kezdeni, mert egy órával később már azt vettem észre, hogy amikor keresztül akartam menni Alberték nappaliján, meg kellett kapaszkodnom egy székben, hogy el ne essek. Minden forgott velem. Láttam, hogy Lissa, Chloe és Jess a kanapén ül, és egy lány arra tanítja őket, hogyan kell ivós pókert játszani. A zene nagyon hangos volt, és valaki eltört egy vázát a hallban. Kék volt, és a darabjai mindenfelé szétszóródtak a zöld szőnyegen. Emlékszem, hogy abban a homályos tudatállapotomban arra gondoltam, úgy néz ki, mint a tengeri üveg. A lépcsőn felfelé menet beleütköztem Albert egyik barátjába, egy nagyon népszerű, végzős srácba, aki már addig is egész este flörtölt velem: az ölébe ültetett, miközben kártyáztunk, ami nekem eléggé tetszett, sőt, kifejezetten büszkeséggel töltött el, és égtem a vágytól, hogy bebizonyítsam, nem vagyok holmi pisis elsőéves. Amikor a srác azt javasolta, menjünk el valahová, ahol kettesben beszélgethetünk, jól tudtam, hová megyünk és miért. Ehhez már akkor sem voltam túl naiv. Bementünk Albert hálószobájába, és miközben ő a kezével tapogatózva kereste a villanykapcsolót, máris csókolózni kezdtünk a sötétben. Aztán, amikor felkapcsolta a villanyt, kirajzolódott egy Pink Floyd-poszter és Elle McPherson képe a falon, alatta December felirattal. A srác egyre csak tolt hátrafelé az ágy irányába, majd lenyomott, rám feküdt, és minden olyan gyorsan történt. Azelőtt igen büszke voltam arra, hogy mindig uralni tudtam az ilyen helyzeteket. Megvoltak a jól begyakorolt mozdulataim, a speciális eltolások és ide-oda tekergések, amelyek remekül szolgálták a dolgok csillapítását és akadályozását. De ezúttal semmi sem működött. Valahányszor eltoltam magamtól az egyik kezét, rögtön ott volt rajtam a másik, és úgy tűnt, az összes erőm a lábujjaimba szivárgott. Nyilván nem segített, hogy részeg voltam, hogy elvesztettem az egyensúlyérzékemet, hogy nem voltam ura a mozdulataimnak. És valahogy még jónak is tűnt az egész. Egy ideig. Istenem. A történet többi része apró szilánkokban jött elő, valahányszor eszembe jutott az az éjszaka. Mindig egy-egy újabb őrült, éles emlékkép: ahogyan a tudatos és az öntudatlan másodpercek folyamatosan váltották egymást, az egyik pillanat élénken élt bennem, a másik teljesen elveszett. Ott volt rajtam, és forgott velem a világ, és az összes, amit éreztem, a súlya volt, ami megállíthatatlanul nyomott egyre és egyre hátrébb, mígnem végül úgy éreztem magam, mint Alice, akit beszippantott a nyúl ürege. Nem így képzeltem az első alkalmat.

Amikor vége volt, mondtam neki, hogy rosszul vagyok, majd berohantam a mosdóba, reszkető kézzel magamra zártam az ajtót, én egy ideig a legegyszerűbb dolgokat is képtelen voltam megtenni. Aztán megragadtam a mosdó szélét, mélyen belehajoltam, és úgy ziháltam, hogy a kagylóban felerősödve éreztem és hallottam a saját leheletemet. És amikor végül felemeltem a fejem, és belenéztem a tükörbe, az ő arcát láttam. Részeg volt. Sápadt. Olcsó. És riadt, bizonytalan. Még mindig kapkodva vette a levegőt, miközben csak bámult rám, saját maga is megdöbbenve azon, amit tett. * – Nem – rázta a fejét a bárpultos, és elém tolt egy csésze kávét. – Már így is kiütötte magát. Megtöröltem az arcomat a kezemmel, és vállvonogatva néztem a mellettem ülő srácra. – Jól vagyok – mondtam. Vagy motyogtam. Mit tudom én. – Csak néhány pohárral ittam. – Tudom – válaszolta a srác. – Ezek semmit sem értenek. – Már vagy egy órája beszélgettünk, és amit tudtam róla, ennyi volt: a neve Sherman, elsőéves egy olyan minnesotai egyetemen, amiről még soha életemben nem hallottam, és az elmúlt tíz percben folyamatosan egyre közelebb csúsztatta hozzám a combját, megpróbálva úgy beállítani a dolgot, mintha csak a tömeg szorítaná oda. Most kirázott egy cigarettát a dobozából, és odakínálta nekem. Megráztam a fejem. Ő rágyújtott, mélyen leszívta, majd kifújta a füstöt a levegőbe. – Szóval – mondta –, egy ilyen lánynak biztosan van pasija. – Nincs – feleltem, miközben a kiskanállal kevergettem a kávémat. – Na, ezt nem hiszem el – rázta a fejét, és belekortyolt az italába. – Füllentesz, ugye? Sóhajtottam. Ez az egész jelenet olyan volt, mint egy rossz „hogyan beszélgess egy lánnyal a bárpultnál” forgatókönyv, és csak azért mentem bele, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy probléma nélkül le tudnék szállni a bárszékről. De legalább nemsokára jön Jess. Mert felhívtam... Felhívtam? – Ez az igazság – feleltem. – Igazából én csak egy olyan frusztrált kis ribanc vagyok. Erre meglepődött, de nem feltétlenül rossz értelemben. Inkább kíváncsi lett, mintha csak azt vallottam volna be, hogy bőrbugyit viselek, vagy ízeltlábú vagyok.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte. – Mindenki – válaszoltam. – Figyelj, van valamim, ami felvidítana – hajolt közelebb. – Naná, hogy van. – Nem, tényleg. – Felvonta az egyik szemöldökét, majd úgy csinált, mintha egy füves cigit tartana a két ujja között. – Kint a kocsim. Gyere ki, és megmutatom. Megráztam a fejem. Nem vagyok hülye. Most már nem. – Nem – feleltem. – Valaki mindjárt értem jön. Még közelebb hajolt hozzám. Erős arcszeszillata volt. – Majd én gondoskodom róla, hogy hazajuss – fűzött tovább. – Na, gyere! – Azzal a karomra tette a kezét, és ujjait a könyököm köré kulcsolta. – Engedj el! – tiltakoztam, és megpróbáltam visszahúzni a karom. – Ne légy már ilyen – győzködött, szinte gyengéden. – Nem viccelek – mondtam neki, megpróbálva kirántani a könyökömet, de ő még mindig erősen fogta. – Engedj el! – Ó, ne csináld már, Emmy – mondta, és kiitta az italát. A barom még a nevemet sem bírta rendesen megjegyezni. – Nem harapok. Aztán elkezdett lefelé taszigálni a székemről, ami normális esetben nehezebben ment volna neki, de az egyensúlyérzékem, ugye, nem volt éppen a csúcson. Így, mielőtt még észbe kaptam volna, már vonszolt is maga után a tömegen keresztül. – Azt mondtam, engedj el, te idióta seggfej! – kiáltottam rá most már dühösen. Hirtelen kiszabadítottam a karomat, amitől az nagy lendülettel felcsapódott, és arcon vágta a srácot. Még egy kicsit hátra is tántorodott az ütéstől. Most már figyeltek minket az emberek, amolyan „legalább történik valami, amíg a banda szünetel” nézéssel. Úristen, hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Egy gonosz megjegyzés Christől, és én máris visszavedlek bársöpredékké, és nyilvánosan verekszem egy olyan sráccal, akit Shermannek hívnak? Éreztem, ahogy a szégyen egyre tolul bennem felfelé, elvörösítve az arcomat. Mindenki engem bámult. – Oké, oké, mi folyik itt? – kérdezte Adrian, a kidobófiú, aki, mint mindig, ahhoz túl későn jött, hogy megakadályozza a zűrzavart, de ahhoz időben, hogy egy kicsit kérkedjen a hatalmával. – Csak beszélgettünk a bárpultnál, aztán elindultunk kifelé, erre megőrült – magyarázta Sherman felindultan, miközben a gallérját fizgatta. – Hülye tyúk. Megütött.

Én csak álltam ott a karomat dörzsölgetve, és gyűlöltem magam. Tudtam, hogy ha most megfordulnék, megint látnám azt a lányt, ezúttal gyengének és szerencsétlennek. Aki gond nélkül kiment volna a sráccal a parkolóba. Azután a bizonyos első buli után ilyen hírem terjedt el. Gyűlöltem azt a lányt emiatt. Annyira, hogy éreztem, ahogy nő a torkomban a gombóc, de gyorsan lenyomtam, hiszen én ettől erősebb vagyok, sokkal erősebb. Én nem vagyok Lissa: nem bőgöm ki a bánatom, hogy mindenki lássa. Jobban magamban tudom tartani, mint bárki más. Tényleg. – Jézusom, ez feldagadt – nyafogott Sherman a szemét dörzsölgetve. De ciki. Még ha szándékosan ütöttem volna meg. Az más lenne. De véletlen volt. Nem is igazán adtam bele az erőmet. – Akarod, hogy hívjam a zsarukat? – kérdezte Adrian Shermantől. Hirtelen olyan forróság öntött el, hogy éreztem, amint a pólóm az izzadt hátamhoz tapad. Forogni kezdett velem a világ, és lehunytam a szemem. – Ó, Jézus – hallottam ekkor, és hirtelen éreztem, hogy egy kéz kulcsolódik a kezemre, és finoman, de határozottan megszorítja. – Ejnyeejnye, csak negyedórát késtem, szívem, nem kell azért rögtön ekkora patáliát csapnod. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Dexter áll mellettem. Elrántottam volna a kezemet, de azok után, ami történt, már inkább óvatos voltam. – Ehhez semmi közöd – mondta Adrian Dexternek. – Dehogynem, tulajdonképpen én tehetek róla – vitatkozott Dexter a maga kedélyes stílusában, mintha mi mindannyian régi barátok lennénk, akik véletlenül találkoztak az utcasarkon. – Tényleg az én hibám. Tudod, késtem. És ez az én kis nyuszikámból mindig a legrosszabbat hozza ki. – Jézus – dünnyögtem az orrom alatt. – Nyuszika – ismételte Sherman gúnyolódva. – Leütötte ezt a srácot – közölte Adrian Dexterrel. – Lehet, hogy hívni kell a zsarukat. Dexter rám nézett, majd Shermanre: – Tényleg megütött? Sherman most már nem tűnt olyan magabiztosnak. A gallérjai igazgatva nézett szét maga körül. – Hát, nem kifejezetten. – Szívem – nézett rám Dexter. – Tényleg? – Aztán újra Shermanhez fordult: – Hisz ő csak egy gyenge nő. – Csak várj! – motyogtam halkan.

– Azt akarod, hogy letartóztassanak? – kérdezte tőlem ugyan olyan halkan. Aztán újra a többiek felé fordulva az előbbi kedélyes hangon hozzátette: – Úgy értem, láttam én már korábban is tombolni, de hogy megüssön valakit? Az én Remym? Csuromvizesen sincs negyvenöt kiló. – Most hívjam a zsarukat, vagy ne? – kérdezte Adrian. – Nekem vissza kell mennem a bejárathoz. – Felejtsük el – legyintett Sherman –, elmegyek. – Azzal elfordult, és oldalról még jobban látszott, hogy a szeme egyre dagadtabb. Gáz. – Te pedig – mutatott rám Adrian szigorúan. – Menj haza! Most azonnal. – Meglesz – nyugtatta Dexter. – És köszönöm, hogy ilyen szívélyesen és professzionálisan kezelted a szituációt. Azzal faképnél hagytuk, ő pedig azon tűnődött, hogy most megsértették-e vagy sem. Amint kiléptünk a klubból, kirántottam a kezem Dexteréből, és ingerülten elindultam lefelé a lépcsőn a telefonfülke irányába. – Mi van, semmi köszönöm? – szólt utánam. – Tudok én magamra vigyázni – mondtam sértődötten. – Én nem vagyok holmi gyenge nő, akit folyton meg kell védeni. – Ez nyilvánvaló – helyeselt bólogatva. – Épp most tartóztattak le majdnem tettlegességért. – Meg sem álltam, ezért elém vágott, és hátrafelé haladva folytatta, hogy ne legyen más választásom, mint ránézni. – De én akkor is megmentettelek, és kész. Tehát, Remy, igazán lehetnél egy kicsit hálásabb. Részeg vagy? – Nem – csattantam fel, noha éppen majdnem nekimentem egy kukának. – Jól vagyok. Csak telefonálok valakinek, hogy jöjjön értem, és hazamegyek. Igazán vacak estém volt. – Igazán? – ugrott mellém zsebre dugott kézzel. – Igen – vetettem oda. Már a telefonfülkénél jártunk. Belenyúltam a zsebembe: naná, hogy nem volt nálam apró. És ekkor valahogy egyszerre túl sok lett – a veszekedés Chrisszel, a verekedés a bárban, a saját szánalmas viselkedésem, és mindennek a tetejében az a töménytelen mennyiségű ital, amit az utóbbi néhány órában magamba töltöttem. A fejem majd szétrobbant, halálosan szomjas voltam, és most itt ragadtam. A szemem elé emeltem a tenyerem, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Ne sírj, az isten szerelmére, mondtam magamnak! Ez nem te vagy. Lélegezz! De nem működött. Ma este semmi sem működött. – Gyere! – szólalt meg Dexter csendesen. – Meséld el nekem, mi a baj!

– Nem – szipogtam, és utáltam, ahogyan ez hangzott. Olyan gyengén. – Menj el! – Remy! – győzködött. – Meséld el! Csak ráztam a fejem. Honnan tudhatnám, hogy ez most más lesz? A történet egyszerű: én részeg vagyok, egy elhagyatott helyen. És valaki ott van, és kinyújtja felém a kezét. Máskor is megtörtént már. Ki hibáztathatna hát a hideg, kemény szívemért? És ekkor nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás. Olyan dühös voltam magamra, de képtelen voltam abbahagyni. Az egyetlen hely, ahol valaha is megengedtem magamnak, hogy ilyen gyenge legyek, az otthon, a gardróbszobámban volt, a csillagokat bámulva, apám megnyugtató hangjával a fülemben. Most is annyira kívántam, hogy itt legyen velem, még ha tudtam is, hogy ez butaság, hisz nem is ismertem. És ő maga is megmondta a dalban: cserbenhagy engem. És mégis. – Remy! – szólt Dexter csendesen. Nem ért hozzám, de a hangja nagyon közelről és nagyon gyengéden hallatszott. – Jól van. Ne sírj! Később nem igazán tudtam visszaemlékezni, hogyan is történt pontosan. Hogy én fordultam-e felé, és én tettem-e meg az első lépést, vagy ő. Csak azt tudom, hogy nem félúton találkoztunk. Igazából csak egy nagyon rövid távolság volt, nem is érdemes ezen töprengeni. És talán nem is számít, melyikünk tette meg az első mozdulatot. Csak az számít, hogy megtörtént.

7. fejezet Kiszáradt szájjal és lüktető fejjel ébredtem. Valahonnan, egy falon túlról gitárszó hallatszott. Kint sötét volt, de egy rézsútos fénysugár világított éppen az ágyra, ahol én feküdtem, és ahol úgy tűnik, mostanáig aludtam. Gyorsan felültem. Forgott velem a világ. Istenem! De ismerős volt. Nem a hely, csak az érzés: egy idegen ágyban ébredni úgy, hogy fogalmam sincs, miként kerültem oda. Az ilyen pillanatokban hálás voltam a sorsnak, hogy senki sem volt a szemtanúja annak, amint megbizonyosodtam róla, hogy igen, oké, rajtam van a bugyim, igen, oké, rajtam van a melltartóm, és igen, oké, semmi komolyabb dolog nem történt, mert, nos, mert a lányok ezt tudják és kész. Jézus! Lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Oké, oké, hajtogattam magamban, csak gondolkozz egy másodpercig. Körülnéztem, hogy találjak bármilyen árulkodó nyomot, ami tisztázhatná, hogy pontosan mi is történt azóta, amire utoljára emlékszem: hogy Dexter és én a telefonfülkében álltunk. Balra mellettem volt egy ablak, a párkányán egy sor valami, ami innen nézve hógömbnek látszott. A szoba közepén egy szék állt, teledobálva ruhákkal. Az ajtó mellett egy nagy rakás CD halmozódott egymás hegyérehátára dobálva. És végül, az ágy végében egy kupacban ott volt a szandálom, a kardigánom, amit a derekam köré kötve viseltem, a pénzem és az igazolványom. Én tettem oda őket? Tuti, hogy nem. Még részegen is összehajtogattam volna a kardigánomat. Vagyis megkértem volna rá valakit. Ekkor hirtelen nevetést hallottam, majd néhány lágy gitárakkordot. – Fodros a saláta levele – énekelte egy hang, mire valaki megint felröhögött –, nem tudok élni... Hé, várj, az ott nem az én túróm? – Éhes vagyok – védekezett egy másik hang. – És az egyetlen másik ehető dolog ebben a házban az ételízesítő. – Akkor egyél ételízesítőt – válaszolta barátságtalanul az első hang –, a túróm szent és sérthetetlen. – Mi bajod van, ember? – Házirend, John Miller. Ha nem veszel kaját, nem is eszel. Punktum. A hűtőajtó becsapódott, majd egy pillanatnyi szünet következett, aztán újra felcsendült a gitár hangja.

– Olyan gyerek – morgott valaki. – Oké, hol is tartottunk? – A salátánál. – Ezúttal felismertem a hangot. Dexteré volt. – Saláta – ismételte a másik hang. – Tehát... – Fodros a saláta levele – énekelte Dexter –, nem tudok élni nélküle. Lerántottam magamról a takarót, kiszálltam az ágyból, és bele bújtam a cipőmbe. Ettől jobban éreztem magam, valahogy kissé összeszedettebbnek. Aztán betettem az igazolványomat a zsebembe, felvettem a kardigánomat, és leültem gondolkozni. Először is, mennyi lehet az idő? Órát sehol sem láttam, de észrevettem valamit, ami telefonzsinórnak nézett ki, és összegabalyodva kukucskált ki az ágy alól, félig eltemetve egy halom póló alá. Jézus, ekkora kupi! Tárcsáztam a pontos idő és időjárás-jelentő számát, meghallgattam az ötnapos előrejelzést, és végül megtudtam, hogy éjjel 12 óra 22 perc van. Bíííp. Őszintén zavart, hogy nem ágyaztam be. De ez nem az én dolgom volt. Nekem haza kell jutnom. Tárcsáztam Jess számát, és a kisujjam körmét rágva készültem az elkerülhetetlen ledorongolásra. – Mmm? – Jess? – Remy Starr! Én úgy, de úgy seggbe rúglak! – Hé, oké, figyelj... – Hol a francban vagy? – Jess most már teljesen ébren volt, és sikerült egyszerre nagyon dühös, de közben visszafojtott hangon beszélnie. Jess igen sokoldalú tehetség volt. – Tudtad, hogy Chloe egész este engem cseszegetett miattad? Azt mondta, kitett téged a Bendónál egy sörre fél kilenckor, az isten szerelmére! – Hát, izé, tudod, végül kicsit tovább maradtam – vallottam be. – Nyilván – háborgott Jess. – Odamentem, hogy megkeresselek, hallottam, hogy nemcsak hogy totálisan berúgtál, hanem még valami verekedésbe is belekeveredtél, aztán elmentél egy sráccal, és teljesen eltűntél. Mégis, mi az ördögöt képzelsz te, Remy? – Megértem, hogy dühös vagy, oké? De most... – És azt hiszed, jó érzés volt, amikor Chloe milliószor felhívott, hogy ha meghalsz, vagy valami történik veled, az totálisan az én hibám lesz, mert nyilván nekem valamiféle telepatikus úton-módon illett volna kitalálnom, hogy érted kell mennem, anélkül, hogy megeresztettél volna egy rohadt hívást! Ezúttal csöndben maradtam.

– Na? – pattogott tovább Jess. – Nézd – mondtam suttogva –, elcsesztem. Nem is kicsit. De jelen pillanatban itt vagyok ennél a srácnál, és ki kell jutnom innen. Tudnál nekem segíteni? Kérlek! – Mondd meg, hol vagy! Megmondtam. – Jess! Én igazán... Klikk. Letette. Oké, most már ketten vagyunk dühösek rám. De legalább hazajutok. Odamentem az ajtóhoz, és nekitámaszkodtam. A gitárzene még mindig szólt, és mellette hallottam, amint Dexter újra és újra elénekli a sort a salátáról meg a fodros leveléről, mintha azt várná, hogy egyszer csak megszállja az ihlet. Résnyire kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam a szobából. Éppen beláttam a konyhába, ahol egy ütött-kopott étkezőasztal állt össze nem illő székekkel, mellette egy fotókkal telerakott hűtőszekrény, és egy barna-zöld csíkos kanapé a hátsó ablak alá tolva. Dexter és egy másik srác, a gitáros, akiről már tudtam, hogy Tednek hívják, az asztalnál ült, néhány doboz sör mellett. Monkey, a kutya, akivel már korábban is találkoztam, a kanapén aludt. – Lehet, hogy a nélküle nem jó – vakarta a fejét Dexter, hátradőlve a székében, egy sárgára festett, fából készült széken, pontosan úgy, ahogy a tanáraink az iskolában mindig ránk szóltak, hogy ne tegyük: a hátsó két lábán egyensúlyozva. – Lehet, hogy mást kellene keresnünk, ami rímel arra, hogy levele. – Mint például? – kérdezte Ted a gitár húrjaival babrálva. – Hát... nem is tudom – sóhajtott Dexter, mindkét kezével a hajába túrva. Olyan göndör volt, hogy amikor leejtette a karját, fellazítva még dúsabbnak látszott a haja. – Eledele? – Az meg hogy jön ide? – Levele? – Ted oldalra billentette a fejét, és lefogott egy akkordot: – Fodros a saláta levele, azt mondta, nem szeret, le vele... – összenéztek. – Borzasztó – közölte Dexter. – Ja. Visszazártam az ajtót, ami nyikorgott egyet. Behúztam a nyakam. Az is épp elég rossz lett volna, hogy szembe kell néznem Dexterrel azok után, ami történt – vagy nem történt. De a gondolat, hogy mások is ott voltak, már

önmagában is elég volt ahhoz, hogy úgy döntsek, inkább az ablakon át távozom. Felmásztam az ágyra, és odébb toltam a hógömböket – ki a fene gyűjt hógömböket tízéves kora után? –, majd kinyitottam a tolózárat. Először beragadt az ablak, de miután a vállammal teljes erővel nyomtam felfelé, enyhe nyikorgással engedett. Nem volt túl nagy helyem, de elég. Mikor az egyik karom már kint volt, és elkezdtem kígyózó mozdulatokkal a testemet is átpréselni, hirtelen enyhe, de jól érezhető lelkiismeretfurdalásom támadt. Dexter biztonságos helyre hozott. És a szájízem, továbbá a múltbeli tapasztalataim alapján eléggé valószínű volt, hogy hánytam is. És miután fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, nyilvánvalóan ő vonszolt ide engem. Vagy az ölében hozott. Mekkora ciki. Visszamásztam az ágyra. Tennem kellett itt valami jót. De mivel tudtam, hogy Jess már úton van, nem maradt túl sok választásom. Körülnéztem: annyi idő nem volt, hogy rendbe tegyem az egész szobát, még legendás takarítási képességeim ellenére sem. Ha hagyok egy köszönőlevelet, az egyenes felhívás lenne arra, hogy keressen meg, amit nem biztos, hogy akarok. Nem maradt hát semmi egyéb, mint szépen beágyazni. Meg is tettem, gyorsan és alaposan, mindent élére hajtogatva és olyan párnaelrendezéssel, ami már szinte a védjegyemmé vált. A Four Seasons hotelben sem csinálják szebben. Ezek után kicsit már könnyebb lelkiismerettel préseltem át magam a kis ablakon. Megpróbáltam óvatos lenni, ami többé-kevésbé sikerült is egészen addig, amíg a leereszkedés közben kicsit bele nem rúgtam a ház hátsó falába, és a cipőm sarka nem hagyott egy kis nyomot a villanyóra mellett. Csak egy icipicit. Aztán amint földet értem, átvágtam az udvaron, hogy Jess elé menjek. Volt idő, amikor híres voltam az ablakon át meneküléseimről. Mindig is szerettem így távozni, még akkor is, ha simán megtehettem volna az ajtón keresztül is. Lehet, hogy a szégyenérzet tette, vagy ez volt az önként választott büntetésem amiatt, amit tettem, hisz a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy nem helyes. Ez volt a vezeklésem. Két utcával arrébb megláttam Jess autóját, amint éppen a piros lámpánál várakozott. Leléptem a járdáról, és intettem neki. Amikor észrevett, átnyúlt az ülés fölött, kinyitotta nekem az ajtót, én meg beszálltam. Rám se nézett, csak meredt maga elé az útra. – Mint a régi szép időkben – jegyezte meg gúnyosan. – Milyen volt? Sóhajtottam. Túl kimerültnek éreztem magam, hogy belemenjek a részletekbe, így hát csak ennyit mondtam, csendesen:

– Mint régen. Bekapcsolta a rádiót, majd átvágtunk egy mellékutcán. El kellett haladnunk Dexterék háza mellett. Az első ajtó nyitva volt, a veranda sötét, de a belülről kiszűrődő fényben láttam, hogy Monkey ott ül, orrát nekinyomva a teraszajtó üvegének. Dexter valószínűleg még észre sem vette, hogy eljöttem. De azért a biztonság kedvéért lejjebb csúsztam az ülésben, hogy még véletlenül se látszak, habár jól tudtam, hogy ebben a sötétben, ilyen sebesség mellett, még ha akart volna, sem láthatott volna meg. * Ezúttal kopogtatásra ébredtem. Nem egyszerű kopogtatásra: valami ismert dal, talán az Ó, Tannenbaum ritmusának a kopogtatására. Kinyitottam az egyik szemem, és körülnéztem. A saját szobámban voltam, a saját ágyamban. Minden a helyén, a padló tiszta, az univerzumom végre olyan, amilyennek szeretem. Leszámítva a kopogtatást. A hasamra fordultam, és beletemettem az arcomat a párnámba, gondolván, hogy nyilván anyám valamelyik macskája kopog – valahányszor anyám elmegy itthonról, mindig kisebb idegösszeroppanást kapnak –, és azért indítanak támadást az ajtóm ellen, hogy adjak nekik még abból a Fancy Feast márkájú macskaeledelből, amit már a dobozáról is felismernek. – Tűnj innen – morogtam bele a párnámba komolyan. Aztán a következő pillanatban az ablak, amely közvetlenül az ágyam fölött volt, hirtelen kinyílt. Szép csendben, simán tolódott felfelé, halálra rémítve engem, de akkor rémültem csak meg igazán, amikor megláttam, hogy Dexter próbálja magát átpasszírozni a nyíláson, fejjel előre, végtagjaival hevesen hadonászva. Az egyik lába meg is lökte az éjjeliszekrényemet, amitől a vekkerem keresztülrepült a szobán, és nagy csattanással a gardróbom ajtajának vágódott, miközben a könyökével jó erősen vesén vágott. Az egyetlen, ami picit enyhített a dolgokon, az volt, hogy olyan lendülettel érkezett, hogy teljesen elvétette az ágyat, és helyette nagy robajjal hasmánt a komódom melletti szőnyegen landolt. Az egész, bonyolultan hangzott, de a zűrzavar, mindössze néhány pillanat alatt zajlott le. Aztán csönd. Dexter felemelte a fejét, körülnézett, majd visszafeküdt a szőnyegre. Még mindig egy kicsit döbbentnek tűnt a földet érése miatt. Tudtam, mit érez:

emeleti ablakom volt, és odáig felkapaszkodni a lugason – ahogyan én is oly sokszor megtettem már – hát, gyilkos dolog volt. – Legalább – mondta még mindig csukott szemmel – elköszönhettél volna. Felültem, és a nyakamig húztam a takarót. Az egész olyan szürreálisnak tűnt, ahogy ott volt kiterülve a szőnyegemen. Még azt sem tudtam, hogyan találta meg a házamat. Tulajdonképpen az egész kapcsolatunk története, kezdve onnan, ahogy megismerkedtünk, olyan volt, akár egy hosszú álom, kacifántos és különös, csupa olyan dologgal, amiknek kellene, hogy legyen értelmük, de nem volt. Mit is mondott nekem a legelső nap? Valamit a természetes kémiáról. Azt állította, hogy már rögtön az első pillanatban észrevette, és talán ez, vagy valami ilyesmi lehetett a magyarázata, hogy folyton, újra és újra egymásba botlottunk. De az is lehet, hogy csak állati kitartó volt. Akárhogy is, azt éreztem, hogy útkereszteződéshez érkeztünk. Döntenem kellett. Felült, és egyik kezével az arcát dörzsölgette. Erősen megviseltnek látszott, de legalább nem tört el semmije. Aztán rám nézett, mintha most rajtam lenne a sor, hogy mondjak vagy tegyek valamit. – Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy közöd legyen hozzám –, kezdtem csendesen –, nem akarhatod. Erre kicsit fájdalmas arcot vágva felállt, majd odalépett az ágyamhoz, és leült mellém. Aztán közelebb hajolt hozzám, kezét felcsúsztatta a karomon egészen a tarkómig, majd még közelebb húzott magához, és egy hosszú pillanatig így maradtunk, egymás szemébe nézve. És akkor felvillant az emlékeimben egy kép a tegnap estéről. Olyan volt, mint egy fotó vagy filmjelenet: egy fiú és egy lány áll a telefonfülke előtt. A lány kezével takarja a szemét. A fiú vele szemben áll, és őt nézi. Halkan, megnyugtatóan beszél. És ekkor a lány váratlanul előrelép, belefúrja az arcát a fiú mellkasába, az pedig felemeli a kezét, hogy megsimogassa a lány haját. Szóval én voltam. Lehet, hogy mindvégig tudtam is, ezért menekültem. Mert én sohasem mutatom ki a gyengeségem, én sohasem függök senkitől. És ha ő is olyan lett volna, mint a többiek, és csak hagyja, hogy elmenjek, úgy is jó lett volna. Könnyen túltettem volna magam az egészen, a kényelmes felejtésbe menekülve, ahol bezártam volna a szívem olyan szorosan, ahogy eddig is, és olyan mélyre, ahol senki sem éri el. Most Dexter annyira közel volt hozzám, mint még soha. Úgy tűnt, ez a pillanat oly sok irányba vezethet, mint ahogy a pókháló ágazik el végtelen lehetőségek felé. Valahányszor meghozol egy döntést, különösen egy olyat, ami ellen sokáig küzdesz előtte, az mindig minden másra is hatással lesz,

amely olykor annyira jelentős, hogy megremegteti a lábad, máskor pedig olyan elenyésző, hogy alig veszed észre a változást. De ott van. És akkor, miközben a világ többi része mit sem sejtve éli tovább az életét, éppen a reggeli kávéját szürcsölgeti, a napilapok sporthíreit olvasgatja, vagy a kimosott ruhájáért indul a tisztítóba, előrehajoltam, és megcsókoltam Dextert, meghozva a döntést, ami mindent megváltoztathat. Talán valahol keletkezett egy enyhe hullám, egy apró rezgés, valami piciny változás az univerzumban, ami szinte észre sem vehető. Én legalábbis semmit sem éreztem belőle. Csak azt, hogy Dexter visszacsókol, én pedig önfeledten mártóztam meg a reggeli napfény melegében és a csókja ízében.

JÚLIUS

8. fejezet – Fodros a saláta levele..., kérdeztem tőle, hogy szeret-e... – Dexter megállt, ahogy a zene is elhallgatott. Most az összes zaj, amit hallani lehetett, a hűtőszekrény zúgása és Monkey horkolása volt. – Oké, szóval mi rímel még arra, hogy levele? Ted megpengette a gitárját, és felnézett a plafonra. Az ablak előtt álló kanapén John Miller a másik oldalára fordult, miközben vörös feje nekiütődött a falnak. – Valaki? – kérdezte Dexter. – Hát – gondolkozott Lucas, keresztbe téve a lábát –, attól függ, hogy valódi rímet akarsz vagy álrímet. Dexter rábámult. – Álrímet – visszhangozta. – A szeret-e például valódi rím – kezdte Lucas abban az okostojás stílusban, amit már én is túl jól ismertem. – De simán odatehetsz egy ye!-t bármelyik szó után, és akkor rímelni fog, még ha ez így nyelvtanilag nem is helyes. Mondjuk például: leve, ye! Vagy: heve, ye! – Fodros a saláta levele... – próbálta Dexter –, éget a szerelem heve, ye! Csend. Ted megpengetett egy másik akkordot, majd feszített egy kicsit a húron. – Kell még vele dolgozni – jegyezte meg Lucas –, de azt hiszem, jó úton járunk. – Befogná végre mindenki? – motyogta John Miller a kanapén. – Aludni próbálok. – Délután két óra van, és ez itt a konyha – tájékoztatta Ted. – Menj máshova aludni, vagy fogd be te! – Fiúk, fiúk! – csitította őket Dexter. Ted felsóhajtott: – Emberek, ide kell koncentrálnunk. Azt akarom, hogy a Saláta opus legyen kész a jövő heti fellépésre. – Saláta opus? – kérdezett vissza Lucas egyik szemöldökét felvonva. – Most már ez a címe? – Tudsz jobbat? – kérdezte Ted. Lucas hallgatott egy darabig.

– Nem – mondta végül egyszerűen. – Akkor fogd be végre! – Ted felvette a gitárt. – Tehát, az első versszaktól újra, érzéssel. És ez így ment. Egy szokásos nap a sárga házban, ahol mostanában a szabadidőm legnagyobb részét töltöttem. Nem mintha különösebben tetszett volna a környezet; a ház totál káosz volt, nagyrészt mivel négy fiú lakott benne, akik közül egyik sem látott még egy méternél közelebbről felmosóvödröt. Romlott étel volt a hűtőben, fekete penészszagú izé terjeszkedett a zuhanyzó csempéjén, és valamilyen beazonosíthatatlan, orrfacsaró bűz áradt a hátsó terasz mögül. Csak Dexter szobája volt viszonylag rendben, és az is csupán azért, mert nekem is megvoltak a magam korlátai. Így amikor szennyes alsóneműt találtam a kanapé párnája alatt, vagy a muslicákkal kellett közelharcot vívnom a konyhában, amik folyton ott hemzsegtek a szemetes körül, akkor legalább kicsit megvigasztalt az a tudat, hogy Dexter ágya be van vetve, a CD-i betűrendben sorakoznak a szekrénye mellett, és a pink, rózsa alakú elektromos légfrissítő éjjel-nappal ontja magából a jótékony illatot. Úgy gondolom, mindez a munka a részemről igazán nem volt nagy ár azért, hogy ne bolonduljak meg. Amire igen komoly esély mutatkozott az utóbbi időben, mióta anyám hazajött a nászútjáról, és berendezte új házaséletét a közös tetőnk alatt. Egész tavasszal munkások hada jött-ment a házban gipszkartonokat és ablakokat cipelve, és fűrészpornyomokat hagyva a padlón mindenfelé. Kiverték a régi dolgozószoba egyik falát, megnagyobbították a hátsó udvar felé, továbbá építettek egy új hálószobát egy hozzá kapcsolódó fürdővel, amelybe süllyesztett kádat és dupla mosdót, közéjük pedig üvegmozaikkal kirakott térelválasztót helyeztek. Ha átléptünk a Chris és énáltalam Új Szárnynak nevezett házrész küszöbén, egy totálisan más környezetbe csöppentünk, ami szinte teljesen anyám ízlését tükrözte. Minden új volt és összeillő: új hálószoba, új szőnyeg, új férj. Az ő élete immár tökéletes lett. De ahogy ez már azelőtt oly sokszor előfordult, mi többiek még csak kerestük a helyünket. Az egyik problémát Don cuccai okozták. Mivel olyan sokáig élt agglegényéletet, voltak bizonyos dolgok, amikhez erősen ragaszkodott, és amelyek közül gyakorlatilag semelyik sem illett bele anyám Új Szárnyba kigondolt dekorációjába. Az egyetlen dolog, ami Don ízlését tükrözte a hálószobájukban, egy nagyméretű marokkói faliszőnyeg volt, amely különböző bibliai jeleneteket ábrázolt. Hatalmas darab, szinte az egész falat elfoglalta, de mivel majdnem tökéletesen illett a szőnyeghez, olyan ízlésbeli kompromisszumot jelentett, amivel anyám együtt tudott élni. Don egyéb

ingóságai viszont a ház többi részébe lettek száműzve, ami azt jelentette, hogy Chrisnek és nekem bele kellett törődnünk, hogy Don ízlésvilágában éljünk. A legelső dolog, ami feltűnt, néhány nappal a nászútról való hazaérkezésük után, az reneszánsz festmény bekeretezett másolata volt, amely egy hatalmas testű nőt ábrázolt, aki egy kertben pózol. Az ujjai nagyok, kövérek és fehérek voltak, és egy kanapén feküdt szétterülve, anyaszült meztelenül. Óriási mellei lelógtak a kanapéról, ahol szőlőt evett: egyik kezében egy egész fürtöt tartott, a másikkal pedig egy szemet készült éppen a szájába tenni. Lehet, hogy ez művészet volt – bár szerintem elég rugalmas értelmezésben –, de undorító. Különösen, mert a konyhaasztal fölé akasztották, ahol, ha akartam, ha nem, ezt kellett néznem, miközben reggelizem. – Jézus! – mondta Chris az első reggel, amikor megláttuk, körülbelül két nappal azután, hogy Don beköltözött. Zabpelyhet evett és már rajta volt a Jiffy Lube-os egyenruhája. – Szerinted, hány kiló ez a nő? Beleharaptam a muffinomba, és megpróbáltam az előttem levő napilapra koncentrálni. – Gőzöm sincs – feleltem kurtán. – Legalább százhúsz – döntötte el Chris, tovább szürcsölve a zabpelyhét. – Azok a tőgyek már önmagukban is legalább három kilót nyomhatnak. De lehet, hogy ötöt is. – Muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem egyre csökkenő étvággyal. – Hogy lehetne nem beszélni róla? – kérdezett vissza Chris. – Atyám, itt van az orrunk előtt. Olyan, mintha nem akarnád észrevenni a napot, vagy ilyesmi. És nem csak a kép volt az egyedüli. Don magával hozott egy modern szobrot is, amely immár a hallban állt, és amely komolyan úgy nézett ki, mint egy nagy pénisz. (Ez valami visszatérő téma lehet? Soha nem soroltam volna be Dont ebbe a típusba, de ezek után már elbizonytalanodtam.) Aztán ott volt még az a díszes Calphalon korsógyűjtemény is, ami a konyhasziget fölött lógott, na meg a piros bőrkanapé a nappaliban, amiről csak úgy ordított, hogy „egyedülálló pasi ezen csinálja” – nem kérdés, miért éreztem enyhén nem idevalónak. De hát ez a ház nem az enyém volt, hogy bármit is számon kérhettem volna. Don most már örökre ideköltözött – legalábbis ez volt a feltételezés én pedig csak ideiglenes státuszban laktam itt, aki ősszel lelép. Most az egyszer én voltam az, akinek meg vannak számlálva a napjai, és valahogy úgy éreztem, nem túlságosan tetszik nekem ez a szerep.

Ami valamennyire megmagyarázta, miért töltöttem olyan sok időt Dexternél. De volt még egy másik ok is, valami, amit azért nem annyira siettem elismerni. Még magamnak sem. A fiúkkal való együtt járásaim hosszú évei alatt megfigyeltem egy mentális eseménygörbét vagy menetrendet arról, ahogy a dolgok általában alakulnak. A kapcsolatok rendszerint egy mámoros, alélt periódussal kezdődnek, amely alatt a másik személy a szemedben egy olyan új, korszakalkotó felfedezéshez hasonlítható, aki hirtelen egész életed összes problémájára megoldást kínál, mint például hogy nem vész el több zoknidnak a párja a szárítóban, vagy sikerül úgy megpirítanod a zsemlét, hogy nem ég meg a széle. Ez idő alatt, ami körülbelül maximum hat hétig tart, a másik személy tökéletes. De hat hét és két nap múlva a repedések egyszer csak láthatóvá válnak; nem nagy szerkezeti károk ezek még, csupán apró dolgok, amik zavarnak, és piszkálják a csőrödet. Mondjuk, ahogy elvárja, hogy fizesd ki a saját mozijegyedet, csak mert egyszer megtetted. Vagy, ahogy az autója műszerfalát képzeletbeli zongorának használja hosszú piros lámpánál várva. Valaha lehet, hogy azt gondoltad, ez milyen cuki vagy vicces. Ekkorra viszont már bosszant, de még nem eléggé ahhoz, hogy bármit is változtass. De aztán eljön a nyolcadik hét, és a feszültség tagadhatatlanul megmutatkozik. Nyilvánvalóvá válik, hogy ez a másik személy valójában emberből van, és ez az a pont, ahol a legtöbb kapcsolat szilánkokra hull, meghal. Mert vagy maradsz, és kezeled ezeket a problémákat, vagy elegánsan kiszállsz, tudva, hogy valamikor, a nem túl távoli jövőben jön majd egy másik tökéletes személy, aki mindent megold legalábbis hat hétig. Ismertem ezt a sémát már a legelső igazi pasim előtt is, mert számos alkalommal láttam anyámat keresztülmenni ezeken a fázisokon. A házasság esetében ezek az intervallumok persze kitolódnak, arányosan, ahogyan a kutyaéveket is számoljuk: a hat hét egy év lesz, néha kettő. De a lényeg ugyanaz. Ezért volt olyan könnyű kiszámolni, meddig fog kitartani egy-egy mostohaapám. Minden matematika kérdése. A matekot tekintve, papíron Dexter éppen tökéletes volt. Úgy számoltam, jóval a három hónapos határ alatt leszünk, amikor elköltözöm az egyetemre, épp amikor a fény kezd majd kihunyni. A probléma csak az volt, hogy Dexter csöppet sem vette figyelembe az én elméleteimet. Ha a kapcsolatokat és a srácokat illető elvárásaimat egy térképen ábrázolnánk, ő nem volt látható a középpontnak sem a bal, de még a legtávolabbi jobb szélén sem. Ő egy teljesen másik térképen helyezkedett el, sebesen közelítve az ismeretlen felé.

Először is, kifejezetten nyurga és csontos volt. Sosem szerettem a nyurga srácokat. Ezenkívül szörnyen esetlenül és szünet nélkül mozgott. Most már egy csöppet sem csodálkoztam azon, ahogy a kapcsolatunk kezdődött – belém ütközött, vesén vágott, satöbbi, hisz most már tudtam, hogy folyton repkedő könyökkel, plezúros térddel és kalimpáló végtagokkal jár-kel a világban. Az alatt a rövid idő alatt, amióta együtt voltunk, már eltörte az ébresztőórámat, rátaposott az egyik medálos nyakláncomra, és valahogy sikerült neki papucsnyomot hagynia a plafonomon. Nem viccelek. És folyamatosan járt a térde vagy doboltak az ujjai, mint aki fel van húzva, és csak arra vár, hogy a kockás zászló leereszkedjen, és ő teljes gázzal kilőhessen. Sokszor nyúltam oda és próbáltam meg lenyugtatni, kezemmel lefogva a térdét vagy az ujjait, gondolván, hogy hátha majd lecsillapítja, de aztán e helyett azon kaptam magam, hogy én is átvettem az ő mozgását, és vele együtt izegtem-mozogtam tovább, mintha az áram, ami őt megütötte, belém is átment volna. Másodszor: trehány volt. Az inge alja folyton kilógott a nadrágjából, a nyakkendőjén mindig éktelenkedett legalább egy folt, a dús, göndör haja őrült tudóséhoz hasonlóan rugózott kifelé a fejéből zabolátlanul. És a cipőfűzőit sem kötötte be soha. Szörnyen rendetlen volt, és én gyűlölöm a rendetlenséget. Ha valaha sikerült volna rávennem, hogy elég sokáig maradjon mozdulatlan, valószínűleg nem bírtam volna ellenállni, hogy be ne dugjam az ingét, be ne kössem a cipőjét, meg ne igazítsam a haját, mintha ő egy kifejezetten kupis gardróbszekrény lenne, ami a segítségemért kiált. Ehelyett azonban inkább fogcsikorgatva próbáltam visszafogni magam, hiszen tudtam, hogy ez az egész – ő meg én – úgysem örökre szól, és azt hinni, hogy igen, csak ártana mindkettőnknek. Ami elvezetett a harmadik ponthoz: ő igazán bírt engem. Nem olyan „csak a nyár végéig” módon, ami a legbiztonságosabb lett volna. Valójában egyáltalán nem beszélt soha a jövőről, mintha rengeteg időnk lenne, és nem volna egy meghatározott végpontja a kapcsolatunknak. Én persze már a legeslegelején tisztázni akartam a dolgokat: hogy én el fogok menni, meg hogy vigyázzunk, ne alakuljon ki köztünk semmiféle kötődés, szóval el akartam mondani a standard szöveget, amit más fiúknak is folyton ismételgettem. De valahányszor megpróbáltam, Dexter olyan könnyedén kitért előle mintha olvasni tudna a gondolataimban, és tudná, mi jön most, hirtelen, ügyesen félreugrana, hogy az egész kérdést elkerülje. Most néhány órára kénytelenek voltak felfüggeszteni a Saláta opuson való kitartó munkálkodást, mert Tednek munkába kellett mennie. Dexter bejött hozzám, a szobába, megállt előttem, és a feje fölé nyújtóztatta a karjait.

– Állati izgalmas látni egy igazi együttest munka közben, ugye! – kérdezte. – A heve, ye! egy béna rím – feleltem –, álrím vagy sem, akkor is. Grimaszolt, aztán elmosolyodott. – Ez a dal még nincs kész – magyarázta. Letettem a keresztrejtvényemet – körülbelül a felénél tartottam –, ő pedig felemelte, és megnézte. – Lenyűgöző – jegyezte meg elismerően. – És persze Remy kis asszony tollal fejt rejtvényt. Mert ő sohasem hibázik, ugye? – Nem. – Pedig itt van velem. – Oké – tettem fel a kezem –, néha tényleg hibázik. Megint elvigyorodott. Már néhány hete együtt voltunk, de ez a könnyed adok-kapok stílus még mindig meglepett. Azóta a legelső nap óta a szobámban úgy éreztem, valahogy átugrottuk a formalitásokat, amelyek egy kapcsolat kezdetét általában jellemzik: azokat az ügyetlen pillanatokat, amikor még nem olvadunk bele teljesen a másikba, és még érezzük a másik személy határait és korlátait. Lehet, hogy ez azért volt, mert egy ideje már köröztünk egymás körül, mielőtt ő az ablakomon keresztül végül katapultált. Ám ha hagytam, hogy mélyebben elgondolkozzak ezen – de nem nagyon hagytam – be kellett látnom, hogy már rögtön a kezdetektől nagyon kényelmesen éreztem magam vele. Ő pedig tagadhatatlanul felszabadult volt velem, ahogy megragadta a kezem azon a legelső napon. Mintha már akkor tudta volna, hogy most itt fogunk tartani. * – Fogadjunk – mondta –, hogy több államot meg tudok nevezni, mint te, mielőtt az a nő kijön a tisztítóból. Ránéztem. A Joie szalon előtt ültünk, mindketten az ebédszünetünket töltöttük; én egy diétás kólát iszogatva, ő pedig egy nagy lekváros buktát lakmározva. – Dexter – fintorogtam –, azt nem hinném. – Akkor rajta – mondta a combomra csúsztatva a kezét. – Fogadjunk! – Nem. – Félsz? – Megint csak: nem.

Félrebillentette a fejét, és megszorította a térdemet. A lábával közben természetesen szünet nélkül dobolt. – Gyerünk! Most készül bemenni – mondta a nőt figyelve. – Amikor bezáródik mögötte az ajtó, indul az óra. – Ó, istenem – sóhajtottam, és felnéztem az égre. – Mi a tét? – Öt dolcsi. – Unalmas. És túl könnyű. – Tíz dolcsi. – Oké. És te veszed a vacsorát. – Rendben. Mindketten néztük, amint a nő, aki rózsaszín sortot és pólót viselt, és egy csomó gyűrött inget vitt a karjára vetve, belépett a tisztítóba. Amint bezárult mögötte az ajtó, megszólaltam: – Maine. – Észak-Dakota – vágta rá azonnal Dexter. Aztán egymás után felváltva soroltuk: – Florida. – Virginia. – Kalifornia. – Delaware. – Számoltam az ujjaimon. Tudtam, hogy Dexter előszeretettel csal, amit aztán később óriási vehemenciával tagad le, úgyhogy mindig ügyeltem rá, hogy legyen bizonyítékom. A fogadások Dexter számára olyanok voltak, mint a régi filmekben a nemes uraknak a párbajok: fehér öltönyben kesztyűvel arcul csapták egymást, amitől az egész becsületük kockán forgott. Eddig még nem sokszor sikerült nyernem ellene, de nem is hátráltam meg. Végül is ebben még kezdő voltam. Dexter fogadásai, mint kiderült, legendásak voltak. Az első, aminek a tanúja lehettem, John Miller és őközötte történt, néhány nappal azután, hogy járni kezdtünk. Ez volt az egyik első alkalom, hogy elmentem vele a sárga házba. Amikor beléptünk, John Miller éppen pizsamában üldögélt a konyhaasztalnál, és banánt evett. Előtte az asztalon még egy nagy halom banán feküdt, ami eléggé különösen nézett ki ebben a konyhában, ahol a leggyakrabban látható táplálék a jégkása és a sör volt. – Hogyhogy banán? – kérdezte Dexter, miközben kihúzott egy széket, és leült az asztalhoz. John Miller, aki, úgy tűnt, még mindig félig alszik, felpillantott, és így felelt: – A nagyanyám küldte gyümölcsfutár-szolgálattal a születésnapomra.

– Kálium – mondta Dexter. – Mindennap szükséged van rá, tudod. John Miller nagyot ásított, mint aki hozzászokott már az ilyesfajta idióta információkhoz. Aztán visszatért a banánjaihoz. – Fogadjunk – mondta Dexter hirtelen azon a hangon, amit, később már tudtam, mindig valamilyen kihívás követett: mély, jelentőségteljes hang, amolyan vetélkedőshow-műsorvezető stílus –, hogy nem bírsz megenni tíz banánt! John Miller abbahagyta annak a falatnak a rágását, ami éppen a szájában volt, és Dexterre meredt. – Fogadjunk – felelte –, hogy igazad van! – Ez kihívás – mondta Dexter. Aztán az egyik, már addig is izgő– mozgó térdével kihúzott az asztal alól még egy széket nekem, és azt kérdezte John Millertől ugyanazon a mély hangon, lassan, nyomatékosan: – Elfogadod? – Hülye vagy? – nézett rá megint John Miller. – Tíz dolcsiért – mondta Dexter. – Én nem eszem meg tíz banánt tíz dolcsiért – rázta a fejét John Miller. – Egy banán egy dollár – győzködte Dexter. – Ráadásul – folytatta John Miller, miközben elhajította az üres héjat a már anélkül is túlságosan telezsúfolt, hátsó ajtó melletti szemetes felé, és persze elvétette – ez a kihívásos baromságod kezd az agyamra menni, Dexter. Nem köthetsz fogadásokat összevissza mindenkivel, amikor csak kedved szottyan. – Tehát nem fogadod el a kihívást? – kérdezte Dexter rendületlenül. – Abbahagynád, kérlek, ezt a hangot? – Húsz dolcsi – emelte Dexter a tétet, majd a nyomaték kedvéért megismételte: – Húsz dolcsi. – Nem – tartotta magát John Miller. – És én takarítom ki a fürdőszobát. Ez láthatóan mindent megváltoztatott. John Miller ránézett a banánokra. Majd Dexterre. Aztán újra a banánokra. – Az, amit most ettem meg, beleszámít a tízbe? – kérdezte végül. – Nem. John Miller az asztalra csapott: – Micsoda?! Még le se ért a gyomromba, az isten szerelmére! Dexter gondolkozott egy pillanatig, majd hozzám fordult: – Oké, Remy, számolhatod ezt is. – Micsoda? – lepődtem meg. Mindketten rám néztek. – Te objektív szemlélő vagy – magyarázta Dexter. – Ő a barátnőd – háborodott fel John Miller. – Egyáltalán nem objektív!

– Ő nem a barátnőm – sandított rám Dexter, mintha attól tartott volna, hogy ez a megnevezés engem felidegesít. – Úgy értem, lehet, hogy randizunk egymással – mondta, majd szünetet tartott, mintha arra várna, hogy helyeseljek, amit nem tettem meg, ezért folytatta –, de Remy önálló egyéniség, akinek megvan a saját véleménye és meggyőződése. Igazam van? – nézett rám ismét kérdőn. – Nem vagyok a barátnője – mondtam én is John Millernek. – Csak szeret engem – magyarázta Dexter, szinte csak úgy mellékesen, és én éreztem, hogy elpirulok. – Egyébként – fordult felém kedélyesen –, Remy, mit gondolsz? Beleszámít vagy nem? – Hát – mérlegeltem –, azt hiszem, valamiképpen bele kell számolnunk. Mondjuk érjen egy felet. – Felet. – Dexter olyan büszkeséggel nézett rám, mintha legalábbis ő faragott volna ki agyagból. – Tökéletes. Szóval – fordult vissza John Millerhez –, ha úgy döntesz, hogy elfogadod a kihívást, akkor kilenc és fél banánt kell megenned. John Miller egy pillanatig elgondolkozott. Később megtanultam, hogy az anyagiak mindig szűkösek voltak a sárga házban, és ezek a fogadások biztosították a pénz egyik személytől a másikhoz való vándorlásának egyensúlyát. Húsz dollár legalább néhány napig elég volt ételre és sörre. És végül is csak kilenc banánról volt szó. Meg egy félről. – Oké – egyezett bele végül John Miller. És kezet fogtak rá. Egy fogadásnál mindig tanúkra van szükség. Tedet behívták a hátsó teraszról azzal a lánnyal együtt, akivel éppen járt, és akit Félelmetes Maryként mutattak be nekem (úgy döntöttem, nem kérdezem meg, miért), és miután hiába keresték Lucast, a billentyűst, megegyeztek abban, hogy Dexter kutyája, Monkey is megfelelő helyettesítő lesz. Mindannyian az asztal köré gyűltünk, Monkey pedig végigterült a ronda barna kanapén, miközben John Miller vett néhány mély lélegzetet, és nyújtózkodott egy kicsit, mintha, mondjuk, százméteres síkfutásra készülne. – Oké – mondta Ted, az egyedüli, akinek működő órája volt, így értelemszerűen ő lett az időmérő –, rajta! Ha még sosem láttál embert fogadásból enni, mint ahogy addig még én sem, talán azt képzeled, hogy ez valami roppant izgalmas dolog. Az is lehetett volna, ha mondjuk az a fogadás tárgya, hogy meg kell enni kilenc és fél banánt bizonyos időhatáron belül. Itt viszont csak annyi volt a kikötés, hogy meg kellett enni kilenc és fél banánt. És kész. Így körülbelül a negyedik banán után beállt az unalom. Ted és Félelmetes Mary el is ment a goffriházba,

és otthagyott engem, Dextert és Monkey-t, hogy kivárjuk a hátralevő öt és fél banánt. De mint kiderült, nem kellett: John Miller a hatodik banán felénél feladta, aztán óvatosan felállt, és elvonult a fürdőszobába. – Remélem, nem ölted meg – szóltam oda Dexternek, amint bezárult mögötte az ajtó, és kattant a zár. – Dehogyis – felelte ő derűsen, hátranyújtózva a székében. – Láttad volna múlt hónapban, amikor tizenöt tojást burkolt be egy ültő helyében. Na, akkor aggódtunk. Totálisan vörös lett a képe. – Tudod – mondtam –, nagyon érdekes, hogy valahogy soha nem te vagy az, akinek nagy mennyiségű dolgokat kell megennie. – Ez nem igaz. Csak én már továbbléptem, miután elértem a „Kihívások mestere” címet még áprilisban. Elhatároztam, hogy nem kérdezem meg, mivel érdemelte ki ezt a címet, de a kíváncsiság győzött a jobbik énem fölött. – Hogyhogy? – kérdeztem tehát. – Egy liter majonézes salátaöntet húsz perc alatt. Ennek a puszta gondolatától is felfordult a gyomrom. Ki nem állhattam a majonézt, és annak semmilyen származékát, mint például a tojássalátát, a tonhalas salátát, de még a paprikás tojást sem. – Ez undorító – fintorogtam. – Tudom – felelte nem kis büszkeséggel. – Nem is bírnám ezt soha felülmúlni, akárhogy is próbálnám. El kellett töprengenem, hogy vajon milyen ember az, akinek ekkora kielégülést okoz a folytonos versengés. Dexter mindenből kihívást csinált, akár rajta múlott a dolgok kimenetele, akár nem. A legutóbbi kedvencei közé tartozott például: fogadjunk egy negyeddollárosban, hogy a következő autó, ami jön, kék lesz (vagy éppen zöld); öt dolcsiba, hogy tudok valami ehetőt készíteni abból, ami a kamrában van (tehát mint kiderült, kukoricakonzervből, sült krumpliból és mustárból); és persze: hány államot tudsz felsorolni, míg az a nő ki nem jön a tisztítóból. Én eddig húszat tudtam, Dexter pedig éppen tizenkilencnél tartott, és erősen törte a fejét. – Kalifornia – mondta végül, ideges pillantást vetve a tisztító kirakatára, amin keresztül láttuk, hogy a nő már a kassza előtt beszélget valakivel. – Azt én már mondtam – tiltakoztam. – Wisconsin. – Montana. – Dél-Karolina.

Az ajtó kinyílt. A nő volt az. – Vége – jelentettem ki. – Én nyertem. – Nem! Felmutattam az ujjaimat, amiken számoltam. – Eggyel nyertem – zártam le a vitát. – Fizess! Sóhajtva belenyúlt a zsebébe, de aztán inkább odahúzott magához, a derekamra tette a kezét, és belefúrta az arcát a nyakamba. – Nem – toltam el finoman a mellkasát. – Most nem fog működni. – A rabszolgád leszek – suttogta a fülembe, és én éreztem, hogy forróság fut felfelé a gerincemen, de aztán gyorsan elhessegettem magamtól ezt az érzést, és újra emlékeztettem magam, hogy mindig is voltak egynyári pasijaim, akik remekül elszórakoztattak a suli végétől kezdve rendszerint addig a napig, amíg augusztusban, családommal el nem indultam a szokásos tengerparti nyaralásunkra. Az egyedüli különbség most az volt, hogy a nyár végén ezúttal nem keletre, hanem nyugatra megyek. Szerettem iránytűként, örök érvényű, kőbe vésett szabályként tekinteni erre, ami változatlan marad még sokkal azután is, amikor én már rég nem leszek ezen a világon. Ráadásul teljesen egyértelmű volt, hogy a mi kapcsolatunk semmiképp sem lehetne tartós. Őt már most is annyira tökéletlennek láttam, a repedések és a hasadékok máris annyira nyilvánvalóak voltak, hogy elképzelni is rossz volt, milyen komoly szerkezeti károk lehetnek a felszín alatt, az alapozásban. És mégis, valahogy olyan nehéz volt hidegen tartani a fejem, ahogy ott csókolt, júliusban, hátunk mögött egy újabb fogadással. De végül is, ura voltam a helyzetnek, és még mindig maradt egy kis időnk. * – A kérdés az, hogy megtartotta-e már neki „A Beszéd”-et – mondta Jess. – Nem – vágott közbe Chloe. – A kérdés az, hogy lefeküdt-e már vele. Mindnyájan kérdőn néztek rám. Nem mintha furcsa lett volna ez a kíváncsiskodás: az ilyesmit általában megbeszéltük – vagy legalábbis sejtetni engedtük a tényeket a többiekkel. De most hezitáltam, ami eléggé nyugtalanító volt a számomra. – Nem – feleltem végül. Egy pillanatra mindenkinek elakadt a lélegzete – mintha sokkot kaptak volna –, és némán meredtek rám. – Hoppá! – szólalt meg végül Lissa. – Te bírod őt! – Nem nagy ügy – legyintettem, de nem cáfoltam, amit mondott, mire újra elhallgattak, és összenéztek. A Helyen voltunk, és természetesen alkonyodott.

Éreztem, ahogy a trambulin enyhén ringatózik alattam, és hátradőltem, ujjaimat hozzáérintve a hűvös fémrugókhoz. – Se „A Beszéd”, se szex – ingatta a fejét Jess, összegezve a tényeket – Ez veszélyes. – Hátha ő más – jegyezte meg Lissa, miközben egyik ujjával kavargatta az italát. – Senki sem más – világosította fel Chloe. – Remy ezt mindegyikünknél jobban tudja. A kapcsolatokról szóló, általam lefektetett szabályokhoz való rendíthetetlen ragaszkodásomról sokat elárul, hogy a barátnőim speciális elnevezéseket használtak a különböző lépéseim leírására, mintha valamiféle követendő irányt jelöltek volna meg velük. „A Beszéd” rendszerint rögtön azután következett, amikor a mámoros romantikus, „hú, de izgi, vadonatúj pasi” fázis elérte a forráspontot. Ez volt a módszerem arra, hogy benyomjam a fékpedált, és lassan alacsonyabb sebességfokozatba kapcsoljak. „A Beszéd” megtartása rendszerint úgy zajlott, hogy leültettem az éppen aktuális Kent, és valami olyasmit mondtam neki, hogy hé, tetszel, és egész jól megvagyunk, de tudod, nem válhat ez a dolog túl komollyá köztünk, mert nemsokára elutazom a tengerpartra/ősztől igazán komolyan kell vennem a tanulást/épp most kezdek csak túllenni valakin, és még nem állok készen egy új, hosszú távú kapcsolatra, satöbbi. Ez volt a nyári szöveg. A téli nagyjából megegyezett ezzel, kivéve, hogy azt mondtam: síelni megyek/tényleg bele kell húznom a második félévben/az utóbbi időben egy rakás családi nyűggel kellett megbirkóznom. A srácok általában kétféleképpen reagáltak. Ha igazán bírtak engem, amolyan „viseld a gyűrűmet, és szeress örökké” módon, akkor megbántódva elrohantak, ami teljesen rendben volt. Ha bírtak ugyan, de hajlandóak voltak lelassítani, és tisztelni a határokat, akkor bólintottak, és megőrizve a büszkeségüket azt állították, hogy ők is ugyanígy gondolják. És akkor én szabadon megtehettem a következő lépést – amire nem vagyok büszke -: lefeküdtem velük. De nem azonnal. Most már nem azonnal. Most már szerettem kivárni, hogy meglássam az első repedéseket, és még időben megszabadultam minden olyan sráctól, akinek a hibáit nem bírtam volna elviselni hosszabb távon, vagyis hat hétnél tovább, ami már túlmegy a „hú, de izgi vadonatúj pasi” fázison. Valaha könnyen kapható voltam. Most viszont már válogatós. Ugye mekkora különbség?

De Dexter valami miatt tényleg más volt. Valahányszor megpróbáltam visszatérni a jól bevált menetrendemhez, valami mindig visszatartott. Úgy gondoltam, amit „A Beszéd”-ben közölnék vele, az neki valószínűleg teljesen megfelelne. Ha lefeküdnék vele, az is teljesen megfelelne neki – naná. De valahol a tudatos elmém mélyén nem hagyott nyugodni, hogy mi van, ha mégsem. Mi van, ha attól kevesebbre tartana. Holott tudtam, hogy ez hülyeség. És ráadásul nem is értem rá „A Beszéd”-del foglalkozni. Nyilván ez volt a fő oka, hogy elmaradt. Chloe felbontotta a palackos vizét, ivott belőle egy keveset, majd belekortyolt a másik kezében levő pici üveg bourbonba is. – Tudod, hogy mit csinálsz? – fordult felém. – Csak jól érzem magam – válaszoltam, és én is ittam egy kortyot a diétás kólámból. Olyan könnyű ezt mondani, villant át az agyamon, majd hozzátettem: – Tudod, ő is elmegy a nyár végén. – Hát akkor miért nem tartottad még meg neki „A Beszéd”-et? – faggatózott tovább Jess. – Csak mert... – feleltem, és kissé tanácstalanul rázogattam az italt a poharamban –, hogy őszinte legyek, még nem is gondoltam rá. Értetlen pillantást váltottak egymással, és azon gondolkoztak, mit sugallhat mindez. Végül Lissa szólalt meg: – Szerintem tök helyes a srác, Remy. Aranyos. – Inkább tök béna – morgott Jess. – Folyton a lábamra tapos. – Az is lehet, hogy neked van túl nagy lábad – jegyezte meg Chloe. – És az is lehet – vágott vissza Jess –, hogy be kéne fognod. Lissa sóhajtott, és lehunyta a szemét: – Jaj, csajok! Legyetek szívesek! Most Remyről beszélünk. – Nem kell Remyről beszélnünk – tiltakoztam. – Igazán nem. Beszéljünk csak valaki másról! Egy pillanatig csend volt. Megittam még néhány kortyot a kólámból, Lissa pedig rágyújtott egy cigire. Végül Chloe szólalt meg: – Tudjátok, Dexter valamelyik este azt mondta nekem, ad tíz dolcsit, ha tudok húsz percig fejen állni. Mi a fenét jelentsen ez? Mindhárman rám néztek. – Ne figyelj oda rá! – javasoltam legyintve. – Más téma? – Szerintem Adam jár valakivel – közölte váratlanul Lissa. – Oké – mondtam hálásan –, látjátok, ez tényleg érdekes.

Lissa az ujjával a pohara szélét simogatta körbe-körbe, majd lehorgasztotta a fejét, s ettől a mozdulattól egy göndör fürtje megrugózott. Körülbelül egy hónap telt el azóta, hogy Adam szakított vele, és ő először átment egy zokogós időszakon, csak hogy utána belesüllyedjen a mély szomorúság fázisába, amit csak olykorolykor szakított meg egy-egy, pillanatokig tartó nevetés, majd hirtelen elhallgatás, mintha akkor jutott volna eszébe, hogy ő tulajdonképpen nem lehet jókedvű. – Kivel? – tudakolta Chloe. – Nem tudom. Van egy piros Mazdája. Jess a fejét ingatva sandított rám, majd Lissához fordult: – Leselkedtél a házuk előtt, ugye? – Nem – tiltakozott Lissa. Mi persze mindhárman szemrehányóan néztünk rá, jól tudván, hogy füllent. – Nem! Csak valamelyik nap volt egy építkezés Willow-ban, és én... – Azt akarod, hogy lássa, milyen gyenge vagy? – korholta Jess. – Meg akarod adni neki ezt az elégtételt? – Hogy lehet máris valaki mással? – kérdezte Lissa válasz helyett kétségbeesetten, Jess pedig csak sóhajtott. – Én még túl sem vagyok rajta, ő pedig máris képes mással enyelegni? Hogy lehet ez? – Mert ő egy barom – mondtam neki. – Mert ő egy pasi – helyesbített Chloe. – És a pasik nem kötődnek, a pasik nem is adják oda soha magukat teljesen, és a pasik hazudnak. Ezért kell őket nagyon óvatosan kezelni, nem bízni bennük és kartávolságban tartani őket, amikor csak lehetséges. Igazam van, Remy? Ránéztem, és megint láttam azt a furcsa tekintetet, ahogy mostanában gyakran rám nézett. Mintha az utóbbi időben észrevett volna bennem valamit, amit nem ismert, és ami aggasztotta. Mert ha én nem vagyok az a kemény, hideg Remy, aki voltam, akkor ő sem lehet az a Chloe, aki volt. – Igaz – feleltem, és Lissára mosolyogtam. Mutatnom kell neki az utat. Máskülönben sosem boldogul. – Abszolút. * Az együttest egyáltalán nem G Flatsnek hívták. Az csak az esküvői nevük volt, amit azért kellett felvenniük, mert volt valami incidensük a furgon miatt Pennsylvaniában a hatóságokkal, és Don ottani ügyvéd bátyja, Michael húzta ki őket a csávából. Úgy tűnik, az, hogy anyám esküvőjén játszottak, valamiféle tartozás kiegyenlítése volt, és egyúttal remek alkalom arra, hogy

áttegyék a székhelyüket, hogy a banda – igazi nevén a Truth Squad – amúgy is minden nyáron tette. Az utóbbi két évben sokfelé dolgoztak az országban, mindig ugyanazt a menetrendet követve: találni egy várost normális helyi zenei élettel, bérelni egy olcsó apartmant, és elkezdeni klubokban játszani. Az első héten mindegyiküknek keresniük kell valamilyen nappali munkát, ideális esetben ugyanazon vagy egymáshoz közeli helyen, hiszen közös közlekedési eszközt használnak. (Így most Dexter és Lucas a Flash Camera nevű gyorsfotóüzletben dolgozik, míg John Miller kávét főz a Jump Javában, Ted pedig élelmiszert csomagol a Mayor’s Marketben.) Noha legtöbbjüknek volt valamilyen végzettsége, Tednek még diplomája is, mindig könnyű munkákat vállaltak, ami nem igényelt sok túlórát és gondolkodást. Aztán elindultak a helyi klubokba, remélve, hogy találnak valami rendszeres heti melót, mint amilyet a Bendóban sikerült kedd esténként, ami, bár a legcsendesebb este volt a héten, de teljesen az övék volt. Még csak pár napja voltak a városban, amikor a Don’s Motorsban találkoztam Dexterrel. Akkor még a furgonban aludtak a városi parkban, míg később ki nem bérelték a sárga házat. Most úgy nézett ki, addig maradnak, amíg nem tartoznak túl sok pénzzel, nem csinálnak valami jogsértőt (történt már ilyen máshol), vagy rá nem unnak a helyre. Mindent átmenetinek terveztek. Azzal dicsekedtek, hogy egy óra alatt össze tudják mindenüket csomagolni, és eltűnni. Máris nézegették az új lehetséges helyeket a gyűrött térképen, amit a furgon kesztyűtartójában tartottak. Szóval lehet, hogy valójában ez tartott vissza attól, hogy megtartsam „A Beszéd”-et. Hogy Dexter élete jelen pillanatban éppen annyira ideiglenes, mint az enyém. Én nem akartam olyan lenni, mint a többi lány a többi városban, akik epekedve hallgatják a Truth Squad koncertjeit, és Dexter Jones után ácsingóznak (született: Washington, D. C., csillagjegye: halak, foglalkozása: vezető énekes, fogadások állandó kihívója, lakcíme ismeretlen). A múltja éppen olyan homályos volt, mint amennyire tiszta az enyém, és úgy tűnt a kutyája volt az egyetlen, aki a családot jelentette neki. Én pedig nemsokára Remy Starr, stanfordi lakos leszek (született: Lakeview, foglalkozása: egyetemi hallgató, fő szakja: döntés előtt, talán gazdálkodás). A mi kettőnk útja csak néhány elröppenő hét erejéig fut egymás mellett. Semmi szükség arra, hogy ragaszkodjak a szokásos menetrendem követéséhez. Azon az estén Chloe, Jess és Lissa kilenc körül ért a Bendóba. A Truth Squad már játszott. A tömeg kicsi volt, de lelkes. Észrevettem, majd gyorsan elhatároztam, hogy nem fogom észrevenni, hogy a hallgatóság nagy része

nőnemű, közülük jó néhányan a színpadhoz közel csoportosulnak, kezükben tartva a sörüket, és ide-oda himbálva magukat a zene ütemére. A mai repertoár, ahogy máskor is, részben feldolgozásokból, részben pedig saját dalokból állt. A feldolgozások, ahogy Dexter nevezte őket, „szükséges rosszak” voltak – amiket esküvői partikon kértek a vendégek, és amik a klubokban is igen hasznosnak bizonyultak, legalábbis az este elején, hogy megmentsék őket a söröskupakokkal és cigarettacsikkekkel való megdobálástól (ami, úgy tűnik, szintén megtörtént már). De Dexter és Ted, akik még a középiskola első osztályában alapították a bandát, jobban szerették saját szerzeményeiket, amelyek közül a legnagyobb szabású és legambiciózusabb a Salátadal volt. Mire leültünk, a banda éppen befejezte a Three steps című szám utolsó versszakát, a színpad előtt összeverődött csajok pedig lelkesen tapsoltak és éljeneztek. Aztán néhány másodpercnyi gyakorló gitárakkord következett, majd egy kis megbeszélés Ted és Dexter között, míg végül Dexter a mikrofonhoz lépett: – És most bemutatjuk nektek a legújabb szerzeményünket. Egy azonnali klasszikust. Emberek! Következik... a Salátadal! Újabb éljenzés a közönség soraiból, akik közül az egyik – egy csöcsösfaros csaj széles vállal, akit felismertem a női mosdó előtt álló szakadatlan sorból – annyira közel húzódott a színpadhoz, hogy gyakorlatilag már Dexter lábainál állt. A fiú udvariasan lemosolygott rá. – Egy egész hete nem jártunk már akkor – kezdte Dexter –, mikor megláttam szombat este hatkor... Újabb hangos ujjongás valakitől, aki láthatóan máris a Salátadal rajongójává vált. Ez jó, gondoltam. – A zöldségesnél vásárolt épp – folytatta Dexter –, sohasem volt tán ilyen szép. – Kezét a szívére szorította, és gyászos tekintettel nézett, mire a csajok újra éljenezni kezdtek. – Volt idő, nem is olyan régen, mikor grillcsirkét zabáltunk a réten, de egyik nap felkiált: nosza, nem eszem húst többé soha! Kérte, hogy legyek én is vegán, de én csak azt mondtam: na, ne mán! Erre ő kapásból kidobott, s most egyedül járja a piacot... Itt megállt, megvárta, hogy a zene fokozatosan felerősödjön, John Miller egyre vadabbul verte a dobot, a ritmus felgyorsult, és én láttam, hogy néhányan a tömegben máris együtt tátogják Dexterrel: – Saláta levele fodros, mér nem inkább engem fogdos?! Uborkák, paprikák, retkek, nem szabad, én mégis szeretlek!

– Ez egy dal? – kérdezte tőlem döbbenten Jess, Lissa viszont nevetett, és hangosan tapsolt. – Sok dal – feleltem. – Egy egész opus. – Egy mi? – kérdezett vissza Jess, de nem ismételtem el, mert a dal éppen elérte a tetőpontját, ami tulajdonképpen minden lehetséges zöldség felsorolásából állt. A tömeg kiabálta a zöldségneveket, Dexter pedig keményen énekelt, végsőkig feszítve a húrt. És amikor a szám egy fergeteges cintányérszólóval véget ért, a tömeg hangos ujjongásban tört ki. Aztán Dexter bemondta a mikrofonba, hogy néhány perc múlva visszajönnek, majd megragadott egy műanyag poharat a hangszóró tetejéről, és lejött a színpadról. Amint elindult a táncparketten keresztül, láttam, hogy a vörös hajú lány elé lép, hatékonyan elvágva az útját. – Ohó, Remy – mondta Chloe, aki szintén észrevette ezt –, a pasidnak van egy rajongója. – Ő nem a pasim – jegyeztem meg, nagyot kortyolva a sörömből. – Remy a bandával van – csipkelődött Chloe Jess felé fordulva, aki felröhögött. – Ennyit a „zenészek kizárva” szabályról. A következő dolog, amit látunk, az lesz, hogy pólókat árul a parkolókban, és mutogatja a dudáit, hogy bejusson a színpad mögé. – Legalább neki van mit mutogatnia – szúrt oda neki Jess. – Nekem is vannak dudáim – felelte Chloe a melleire mutatva. – Csak azért, mert nem húz le a súlyuk, még nem jelenti azt, hogy nincsenek. – Oké, B kosár – csúfolódott tovább Jess, és ivott egy kortyot az italából. – Igenis vannak dudáim! – ismételte Chloe még egyszer, kissé túl hangosan. Már megivott néhány miniüveggel a Helyen. – A dudáim szépek, a francba! Sőt, tudod mit? Fantasztikusak! A dudáim elbűvölőek! – Chloe – szóltam rá, de persze túl későn. Nemcsak a közelünkben álló két srác ellenőrizte azonnal barátnőnk állítását, de még Dexter is pont akkor lépett oda mellém, és az arcán tisztán látszott, hogy milyen remekül szórakozik. Chloe elvörösödött – ami elég ritka dolog volt tőle –, Lissa pedig együttérzőn veregette meg a vállát. – Tehát igaz – szólalt meg Dexter. – A lányok tényleg dudákról beszélnek, ha együtt vannak. Mindig is gondoltam, csak soha nem volt rá bizonyítékom. – Chloe csak éppen rámutatott valamire... – próbálta Lissa megmagyarázni. – Azt láttam – vigyorgott Dexter, Chloe pedig beletúrt a hajába, elfordította a fejét, mintha hirtelen teljesen elbűvölte volna a fal. – Egyébként

– váltott témát Dexter vidáman –, a Salátadalnak egészen nagy sikere volt, nem? – De – feleltem mosolyogva, és közelebb bújtam hozzá, miközben ő átölelte a derekamat. Ez volt a titka; nem fogdosott folyton, mint Jonathan, de voltak jellegzetes mozdulatai, amik nagyon bejöttek nekem. Például, ahogy átölelte a derekamat. De ami főleg tűzbe hozott, az az volt, ahogy az ujjaival cirógatta a tarkómat, miközben a hüvelykujja éppen a nyaki ütőeremet érintette. Nehéz megmagyarázni, de ettől valahogy minden alkalommal megborzongtam. Szinte olyan volt, mintha a szívemet érintette volna meg. Felnéztem, és láttam, hogy Chloe méreget, éberen, mint mindig. Gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, és kiittam a sörömet. Épp ekkor ért oda Ted. – Szép munka a refrénben – mondta azonnal Dexternek, de nem kedvesen, hanem gúnyos fölényességgel és felsőbbrendűen. – Tudod, ha elcseszel egy szót, az nem tesz túl jót a dalnak. – Melyik szót csesztem el? – kérdezte Dexter derűsen. Ted hangosan felsóhajtott: – Azt mondtad: Mér nem inkább engem fogdos? Helyesen így lett volna: Miért – vagy legalább mért, a szótagszám miatt – nem inkább engem fogdos? Dexter csak nézett rá teljesen érdektelen tekintettel, mintha Ted éppen az időjárás-jelentést közölte volna vele. – Mit számít ez? – kelt a védelmére Chloe. – Mit számít?! Mindent teljesen megváltoztat! – csattant fel Ted. – A miért helyes nyelvtan, ami a magasabb társadalmi rétegek kulturális színvonalának, az elfogadott normáknak és a status quónak a mellékjelentését hordozza. Ellenben a mér a szleng szubkultúrát idézi, túlságosan realisztikus, és az alacsonyabb társadalmi osztályok sajátja, ami egyaránt jellemzi a dal eléneklőjét és a zenét is, amely kíséri. – Mindezt egyetlen szóból? – kérdezte Jess leesett állal. – Egyetlen szó – válaszolta Ted véresen komoly ábrázattal – az egész világot megváltoztathatja. Egy pillanatig ezen mindenki eltöprengett. Végül Lissa odaszólt Chloénak, de elég hangosan, így mi is hallottuk (ő is megivott már egy-két miniüveggel): – Fogadok, hogy kiváló felvételit írt. – Csitt! – felelte Chloe pont olyan hangosan. – Ted – szólalt meg Dexter –, értem, amit mondasz. Kösz, hogy rámutattál a különbségre, még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát.

Ted csak pislogott. – Oké – felelte végül kissé összezavarodva. – Jó. Szóval... megyek, rágyújtok. – Menj csak! – helyeselt Dexter, ezzel Ted elindult, utat törve magának a tömegben a bár felé. Néhány lány, aki az ajtónál állt, a szemével követte, amint elment mellettük, és összesúgott. Jézus, ez a bandadolog beteges volt. Egyes csajoknak nincs szégyenérzetük. – Lenyűgöző – fordultam Dexter felé. – Már nagy gyakorlatom van benne – magyarázta ő mosolyogva. – Tudod, Ted roppant szenvedélyes. És igazából nem akar mást, mint, hogy meghallgassák. Meghallgatod, bólintasz, egyetértesz. Három lépés. Egyszerű. – Egyszerű – visszhangoztam én is mosolyogva, mire ő megint felcsúsztatta a kezét a tarkómra, odaérintette a hüvelykujját, ahová szokta, és én megint éreztem azt a különös borzongást. És ez alkalommal nem is volt olyan könnyű elhessegetni magamtól, mert Dexter közelebb hajolt hozzám, megcsókolta a homlokomat, én pedig lehunytam a szemem, és azon töprengtem, vajon mennyire mélyre engedjem ezt az egészet, mielőtt kiszállok belőle. Lehet, hogy nem lenne okos dolog egész nyár végéig hagyni. Talán hamarabb ki kellene siklatnom ezt a vonatot, hogy elkerüljünk egy fájdalmas ütközést a végén. – Figyelem, figyelem, szolgálati közlemény – hallatszott egy hang színpad felől. Odanéztem: John Miller állt a mikrofon előtt, és a reflektorokba hunyorogva mondta: – Kérjük Mr. Dextert, hogy fáradjon a színpadra. A vörös hajú lány még mindig ott sertepertélt. Mikor John Miller Dexter felé nézett, ő is követte a tekintetét, és a bokszunkhoz fordult. Alaposan megnézett engem, én pedig kihívóan néztem vissza rá, és hirtelen valamiféle birtoklási vágyat éreztem olyasvalaki iránt, akiről még azt sem állíthattam biztosan, hogy akarom, hogy ő enyém legyen. – Mennem kell – szólt Dexter. Majd a fülemhez hajolva megkérdezte: – Várni fogsz rám? – Talán – feleltem. Felnevetett, mintha vicceltem volna, majd eltűnt a tömegben. Néhány másodperccel később láttam, amint felmászik a színpadra a maga hórihorgas, esetlen módján. Mialatt a mikrofon felé haladt egyik lábával belerúgott a hangszóróba, ami rögtön fel is borult. Egyik cipőfűzője természetesen ki volt kötve.

– Ó, anyám! – szólalt meg Chloe. Egyenesen engem bámult a fejét ingatva, én pedig csak hajtogattam magamban, hogy téved, nagyon téved, még akkor is, amikor kimondta: – Te elvesztél.

9. fejezet – Azt hittem, ez valami barbecue lesz. Tudod, virsli, hamburger, krokett, ambróziasaláta... – mondta Dexter, miközben betett egy doboz Twinkie süteményt a bevásárlókocsiba – ...és Twinkie süti. – Az lesz – bólintottam, és még egyszer ránéztem a listára, majd levettem a polcról egy üveg négydolláros, import, aszalt paradicsomot. – Csak egy anyám által rendezett barbecue. – És? – És – folytattam – anyám nem tud főzni. Kételkedve nézett rám. – Tényleg. Anyám egyáltalán nem tud főzni – ismételtem. – Valamit azért csak tud, nem? – kérdezte. – Nem. – Mindenki tud legalább tojásrántottát készíteni, Remy. Ez beléd van programozva már a születésedkor. Épp úgy, mint ahogy úszni tudsz, és ahogy meg tudod különböztetni a savanyúságot a zabkásától. Egyszerűen csak tudod. – Anyám – feleltem, miközben tovább toltam a bevásárlókocsit, ő pedig le-lemaradozva ugrabugrált mellettem – még csak nem is szereti a tojásrántottát. Ő csak és kizárólag Benedek-tojást eszik. – Mit? – kérdezte, miközben elterelte a figyelmét egy nagy műanyag vízipisztoly, ami éppen gyerekszem magasságban volt kitéve a polcra a müzlik közé. – Nem tudod, mi a Benedek-tojás? – kérdeztem meglepetten. – Kellene? – kérdezett vissza, majd levette a vízipisztolyt, és meghúzta a ravaszt, amely éles klikk-klikk-klikk hangot hallatott. A sarok felé célzott vele, akár egy kommandós, a kukoricakonzerves polc mögött keresve fedezéket. – Ez egy olyan módja a tojás elkészítésének – magyaráztam – ami igen bonyolult és különleges. Van benne majonéz és angol muffin. – Úúú – fintorodott el, és megrázkódott. – Utálom az angol muffint. – Micsoda? – néztem rá csodálkozva.

– Ki nem állhatom az angol muffint – ismételte undorral, és visszatette a vízipisztolyt. – Nem bírom megenni. Még csak gondolni sem tudok rá. Ne is beszéljünk róla, légy szíves! Megálltunk a fűszerek és öntetek polca előtt: anyám valami ritka ázsiai halszószt akart. Közelről fürkésztem az üvegeket, a sikertelen keresgéléstől kissé frusztráltan, mialatt Dexter úgy foglalta el magát, hogy zsonglőrködni kezdett néhány üveg édesítőszerrel. A vele való bevásárlás, ahogy megtapasztaltam, olyan volt, mintha egy kisgyerekkel mentem volna el a boltba. Állandóan elvonta valami a figyelmét, mindent megfogdosott, folyton levett mindenfélét a polcról, és már annyi, hirtelen ötlettel választott árucikkel volt tele a bevásárlókocsink, hogy elhatároztam, amint nem figyel oda, mindet gyorsan kipakolom. – Azt akarod mondani – kérdeztem, miközben a halszószért nyúltam, amit végre megtaláltam –, hogy képes vagy megenni egy egész liter majonézt egy ültő helyedben, de az angol muffint, ami alapjából véve nem más, mint egyszerű kenyér, undorítónak találod? – Uh – rázkódott meg újra, ezúttal teljes testében, és az egyik kezét a gyomrára szorította. – Mindjárt elhányom magam. Komolyan mondom. Úgy éreztem, ennek a vásárlásnak sosem lesz vége. Anyám listája mindössze tizenöt tételt tartalmazott, de ezek mindegyike speciális volt: import kecskesajt, focaccia kenyér, egy roppant különleges márkájú olajbogyó, de csakis a piros üvegű, semmiképp sem a zöld. Vett erre az alkalomra egy új grillsütőt is – a legszebbet a vasárukereskedésben Chris szerint, aki természetesen nem akadályozta meg, hogy anyám túlköltekezzen, mint ahogy én tettem volna –, plusz beszerzett egy vadonatúj teraszbútor-garnitúrát (különben mire ülnénk?), így egy kisebb vagyont költött arra, ami egy egyszerű, július negyedikei barbecue kellett volna, hogy legyen. Az ő fejéből pattant ki az egész. A könyvén dolgozott egész végig mióta Donnal hazaértek a nászútjukról, de néhány napja, egyik délben előállt az ötlettel: egy igazi, amerikai július negyedikei kerti partit akar rendezni a családjának és néhány barátjának. Jön természetesen Chris és Jennifer Anne, aztán Don titkárnője, Patty, aki egyedülálló, szegénykém, és milyen csodálatos is volna, ha összejönne Jorgéval, a lakberendezővel, akinek egyszerűen muszáj megköszönnünk azt a fantasztikus munkát, amit a házbővítés során végzett. És nem volna ez nagyszerű alkalom arra is, hogy mindannyian találkozzanak az én új udvarlómmal (magam előtt látom, ahogy

hajbókol, és kezet csókol), és hogy áldott családként felavassuk az új teraszt, és a mi kivételesen, elbűvölően, hihetetlenül jó életünket? Ó, dehogynem. Persze. – Mi van? – kérdezte Dexter hirtelen a bevásárlókocsi elé lépve, amit én, úgy látszik, egyre gyorsabban toltam, ahogy ezek a gondolatok egymás után jöttek elő a fejemben. A kocsit továbbvitte, lendület, és hátralökte Dextert, ő pedig megállította a kezével. – Mi a baj? – Semmi – feleltem, megpróbálva újra mozgásba hozni a kocsit, Nem sikerült. Dexter nem moccant. – Miért? – Csak mert olyan képet vágsz, mint akinek megbomlott az agya. – Ez kedves – feleltem. – Köszönöm szépen. – És – folytatta – az ajkadba haraptál. És ezt csak akkor teszed, amikor szupermakacs „na és” módba kapcsolsz. Csak meredtem rá. Mintha én olyan könnyen kiismerhető csaj lennék, egy egyszerű puzzle, amit – mennyi is volt? – két hét alatt ki lehet rakni. Ez kifejezetten sértő. – Jól vagyok – vontam meg a vállam hűvösen. – Ó, a jégkirálynőhang! – nevetett fel. – Ami persze azt jelenti, hogy igazam van. – Megkerülte a bevásárlókocsit, miközben még mindig fogta a szélét, majd mögém állt, és átvetette rajtam a karját. Tolni kezdte a kocsit, a maga idétlen módján rakosgatva egymás elé a lábát, és ez engem is rákényszerített, hogy felvegyem az ő ritmusát, amit legalább olyan bénának éreztem, mint amilyennek valószínűleg látszott is. – Mi lesz, ha szégyenbe hozlak? – kérdezte olyan hangon, mintha egy teóriát állítana fel, mondjuk a kvantum fizikában. – Mi lesz, ha összetöröm az egyik családi porcelánt? Vagy fehérneműkről kezdek el beszélgetni? Rámeredtem, majd erősen taszítottam egyet a bevásárlókocsin, amitől megbotlott, de továbbra is ott maradt a nyomomban, és kezét finoman a gyomromra szorítva visszahúzott magához. Aztán lehajolt, és egészen a fülembe suttogta: – Mi lesz, ha fogadást ajánlok Donnak, pont a vacsora kellős közepén, hogy egyen meg egy egész üveg aszalt paradicsomot és egy doboz margarint? És mi lesz, ha... – itt drámaian a szívéhez kapott –, édes istenem, ha megteszi? A kezemmel eltakartam az arcomat, és a fejemet ingattam. Utáltam, ha megnevettetett, akkor, amikor nem akartam: ez olyan szintű kontrollvesztésről árulkodott, ami abszolút nem volt jellemző rám. – De

tudod – mondta még mindig bele a fülembe – ez valószínűleg nem fog megtörténni. – Utállak – mondtam neki, mire belecsókolt a nyakamba, és végre elengedte a bevásárlókocsit. – Nem igaz – felelte, és elindult. Láttam, hogy a figyelmét máris magára vonta egy óriási méretű Velveeta sajt a tejtermék osztályon. – Hazugság. * – Szóval, Remy, hallom, a Stanfordra mész! Mosolyogva bólintottam, és átvettem az italomat a másik kezembe, miközben a nyelvemmel ellenőriztem, hogy nem szorult-e spenót a fogam közé. Nem. De Don titkárnője, Patty, akit nem láttam az anyám esküvőjén történt könnyes jelenete óta, most ott állt velem szemben, várakozó tekintettel és egy szép, nagy darab spenóttal a metszőfogai közé ékelődve. – Nos – mondta egy zsebkendővel törölgetve homlokáról a verejtékcseppeket –, az egy remek iskola. Szörnyen izgatott lehetsz. – Az vagyok – válaszoltam. Aztán hanyagul odanyúltam, és megdörzsöltem az egyik fogamat, azt remélve, hogy öntudatlanul is utánozni fog. De nem. Csak mosolygott rám tovább, homlokán friss izzadságcseppek gyöngyöztek, majd lenyelte a maradék borát, és körülnézett, azon töprengve, miről is lehetne még beszélgetni velem. De hirtelen elvonta a figyelmét, csakúgy, mint az enyémet, a kis közjáték a vadonatúj grillsütő körül, ahol Chris feladata volt, hogy megsüsse a hihetetlenül drága bifszteket, amelyet anyám külön rendelt a hentesnél. Hallottam, amikor valakinek mesélte, hogy ez „brazil marha”, jelentsen ez bármit is, mintha az Egyenlítőtől délre élő marhák jobb minőségűek lennének, mint a mi átlagos holstein kérődzőink Michiganben. Chris nem végezte valami jól a dolgát. Először leégette az egyik szemöldökének jelentős részét és igen nagy mennyiségű karszőrzetét, amikor meggyújtotta a grillsütőt. Azután azzal a bonyolult spatulával akadt némi problémája, amelyet anyám a csúcsminőségű grillkiegészítők között talált, és amiről az eladó nem is túl hosszú rábeszélés után meggyőzte, hogy feltétlenül szükséges. Ennek eredményeként az egyik szelet bifsztek átrepült a teraszon, és toccsanva landolt Jorge, a lakberendező egyik igen fontos mappáján. Most pedig a lángok csaptak a magasba, miközben Chris a gázszeleppel bajlódott. Mindnyájan ott álltunk körülötte, kezünkben tartva az italunkat, amikor a tűz váratlanul fellobbant, a hússzeletek visítva sisteregtek, majd a

lángok némi bugyogó hang kíséretében teljesen kialudtak. Anyám az egyik szomszéddal való elmélyült társalgást abba se hagyva, érdektelen arccal pillantott oda, mintha a vacsora fő fogásának tönkremenetele csöppet sem az ő problémája volna. – Nyugalom – mondta Chris, amikor a lángok újra félméteres magasságra lobbantak, ő pedig a spatulával próbálta lecsapdosni őket –, ura vagyok a helyzetnek. – Körülbelül annyira hangzott magabiztosnak, mint ahogy ki is nézett, márpedig ez, hogy is mondjam, félig megperzselődött bal szemöldökkel és a még mindig körülötte lengedező pörkölt szőrszaggal nem volt valami meggyőző. – Kedveseim! – szólalt meg kedélyesen anyám, elegánsan elterelve a figyelmet az incidensről, majd az asztalra mutatott, ahol különféle sajtokat és előételeket tálaltunk fel. – Egyetek, egyetek! Rengeteg ennivalónk van! Chris a füstöt hessegette az arca elől, Jennifer Anne pedig ott állt szorosan mellette, ajkait harapdálva. Rengetegféle köretet hozott, mindet külön műanyag dobozban, hozzájuk illő, pasztellszínű doboztetővel, amiknek a belsejébe alkoholos filctollal, gyöngybetűkkel beleírta, hogy JENNIFER A. BAKER TULAJDONA, KÉREM VISSZASZOLGÁLTATNI! Mintha az egész világ egy nemzetközi összeesküvés része lenne, azzal a küldetéssel, hogy ellopják az ő Tupperware dobozait. – Barbara – szólt oda Patty anyámnak –, ez a parti egyszerűen csodálatos! – Ó, semmiség – szerénykedett anyám, arcát a kezével legyezgetve. Fekete nadrágban volt, hozzá pedig egy lime-zöld, ujjatlan felsőt vett fel, ami remekül hangsúlyozta a nászúton szerzett barnaságát. Haját hátraszorította egy hajpánttal: úgy nézett ki, mint egy külvárosi háziasszony, aki bármelyik pillanatban meggyújthat egy tiki fáklyát, vagy sajtmártást szórhat a krékerekre. Mindig érdekes volt megfigyelni, hogyan nyilvánultak meg anyám kapcsolatai a személyiségében. Apám mellett hippi volt – minden fényképen, amit abból az időből láttam, nagyon fiatalnak nézett ki, habkönnyű szoknyákat vagy rojtos farmert viselt, a haja hosszú volt, fekete, és középen elválasztva hordta. Az alatt az idő alatt, amíg Harold, a professzor felesége volt, akadémikus stílusra váltott, gyapjúkosztümökben virított, és az olvasószemüvegét egész nap hordta, holott anélkül is éppen elég jól látott. Aztán, amikor hozzáment Winhez, az orvoshoz, tagja lett a helyi sportklubnak, tréningruhában és teniszszoknyában flangált, pedig hozzá se tudni szagolni a teniszezéshez. Martin, a profi golfos mellett pedig – akivel természetesen a sportklubban ismerkedett meg – újra ifjú lett, mivel a pasi hat

évvel fiatalabb volt nála: a ruhatárát miniszoknya, farmerra, szűk ruhákra cserélte le. Most pedig, Don feleségeként, Barbként az odaadó, alkalmazkodó énje került előtérbe. Szinte láttam magam előtt, ahogy hosszú évek múlva összeillő szabadidőruhában ülnek egy golfkocsiban, útban a pálya felé, hogy a hátrafelé lendítésük tökéletesítésén dolgozzanak. Őszintén reméltem, hogy ez tényleg anyám utolsó házassága lesz: nem voltam biztos benne, hogy akár ő, akár én el bírnánk viselni még egy átváltozást. Néztem az éppen golfpólót viselő Dont, aki üvegből itta a sört, és még egy olasz pirítóst vett a szájába. Azt hittem, hogy ő kezeli majd a grillsütőt, de úgy tűnt, hogy ez nem igazán az ő asztala: sőt a jelek szerint az evésért, mint olyanért, sem rajongott túlságosan, legalábbis abból ítélve, hogy mekkora mennyiségű Ensure nevű, felnőtteknek gyártott tápszert fogyasztott – azt a kis dobozos folyadékot, ami azt állítja magáról, hogy egy kiadós étel tápértékét tartalmazza, és ráadásul egy mozdulattal felpattintható a teteje. Don egész kartonokkal vette az Ensure-t. És valamilyen okból még az óriáscsöcsös reggeliknél is jobban idegesített, amikor láttam, hogy újsággal a kezében, a bőrpapucsában trappol keresztül a házon egy doboz Ensure-t szorongatva, ami mintha folyton oda lenne ragasztva a kezéhez, és mindig onnan tudtuk, hogy a közelben van, hogy hallottuk azt az irritáló ffffft hangot, ahogy felpattintotta a tápszeres doboz tetejét. – Remy, szívem – szólt anyám –, ide tudnál jönni egy pillanatra? Elnézést kértem Pattytől, és átsétáltam a terasz túlsó sarkába, ahol anyám átölelte a derekam, finoman odahúzott magához, és azt suttogta: – Szerinted nem kellene aggódnom a bifsztek miatt? Odapillantottam a grillsütőre, ahol Chris úgy helyezkedett el, hogy nehéz – de nem lehetetlen – volt látni, hogy az osztályon felüli brazil marha húsa csenevész, fekete, leginkább lávakőre emlékeztető izékké zsugorodott. – Igen és nem – feleltem neki, miközben ő automatikusan cirógatta a bőrömet az ujjával. Anyám keze mindig hűvös volt, még a legnagyobb hőségben is. Hirtelen bevillant egy emlékkép, amikor kicsi koromban a homlokomra tette a kezét, hogy megnézze, nem vagyok-e lázas, és emlékszem, már akkor is azt gondoltam, milyen hűvös a keze. – Elintézem – nyugtattam meg. – Ó. Remy – sóhajtotta, és megszorította a kezem. – Mihez fogok kezdeni nélküled? Amióta hazajött a nászútjáról, folyton ilyen volt. Időről időre egyszer csak elkomorult az arca, és én tudtam, megint arra gondol, hogy én végül tényleg elmegyek Stanfordba, és hogy ez az egész igazából, valóban meg fog

történni. Most már volt egy új férje, egy új szárnya a házban, és egy új könyve. Teljesen jól meglesz nélkülem is, és ezt mindketten nagyon jól tudtuk. Ez az, amit a gyerekek a világon mindenhol tesznek. Elmennek, majd később hazajönnek a saját életükkel. Ez volt az alaptörténete számos regényének is: a lány kitör az otthonából, megalapozza a jövőjét, szerelemre talál, és bosszút áll. Ebben a sorrendben. A jövő megalapozása és a kitörés tetszett. A másik kettő csak bonusz lehet. – Ugyan, anya – feleltem neki észre sem fogod venni, hogy elmentem. Sóhajtott egyet a fejét ingatva, és odahúzott magához, puszit nyomva az arcomra. Éreztem a parfümjét, ami a hajlakk illatával keveredett. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mélyen beszippantottam ezt az ismerős illatelegyet. A folytonos változás ellenére voltak dolgok, amik mindig állandóak maradtak. Éppen ezen gondolkoztam, miközben a konyhában kivettem a hűtőszekrényből a hamburgereket, amiket még a szupermarketben vettem, és elrejtettem Don tápszeres dobozai mögé. Amikor a boltban Dexter megkérdezte, hogy miért veszem ezeket, holott nem is voltak felírva a listára, csak annyit mondtam neki, hogy szeretek minden eshetőségre felkészülni, mert sohasem tudhatod, mi fog történni. Lehet, hogy túl cinikus voltam. Vagy lehet, hogy másokkal ellentétben, akik anyám vonzáskörzetébe kerültek, én tanultam a múltbeli tapasztalatokból. – Oké, szóval igaz. – Odafordultam, és láttam, hogy Jennifer Anne áll mögöttem. Egyik kezében két csomag hot dog volt, a másikban pedig egy zacskó zsemle. Arcán cinkos félmosollyal, mintha valamin rajtakaptuk volna egymást, így folytatta: – A nagy elmék tényleg egyformán gondolkoznak. – Le vagyok nyűgözve – mondtam neki, és felbontottam az egyik csomagot, szépen elrendezve a virsliket egy tálra. – Jól ismered anyámat. – Nem, viszont jól ismerem Christophert – felelte. – Komoly fenntartásaim voltak azzal a grillsütővel kapcsolatban attól a naptól kezdve, amikor elhoztuk a boltból. Christopher csak bement oda, és egész egyszerűen összezavarodott. Abban a pillanatban, ahogy az eladó elkezdett neki beszélni a légáramlásról, elveszett. – Légáramlásról? – kérdeztem vissza. Jennifer Anne felsóhajtott, és kisimította a haját az arcából. – A melegítési folyamathoz van valami köze nyilván – magyarázta. – Ahelyett, hogy a hőmérséklet egyszerűen csak emelkedne, körülveszi az ételt. Ez varázsolta el Christophert. Az eladó folyton ezt hajtogatta, akár egy mantrát. Körülveszi az ételt. Körülveszi az ételt.

Felhorkantam, ő pedig fürkészően rám nézett, mintha ellenőrizni akarta volna, hogy nem űzök-e gúnyt belőle megint, majd elmosolyodott, szinte gyengéden. Aztán csak hallgattunk néhány másodpercig, miközben mindketten húsféléket halmoztunk a tányérokra, mígnem úgy döntöttem, hogy a csend kezd kínossá válni, és tenni végre valamit. – Szóval akkor – szólaltam meg – azt nem tudom, hogy fogjuk megmagyarázni ezt az utolsó pillanatban történt menüváltozást. – Majd azt mondjuk, hogy romlott volt a bifsztek. Furcsa szaga volt – vonta meg a vállát Jennifer Anne. – És a hamburger meg a hot dog annyira giccses, annyira amerikai. Anyád imádni fogja. – Oké – feleltem, és kezembe vettem egy tányér húspástétomot, ő pedig megfogta a zsemléket és a másik tálat, majd elindult a teraszajtó felé. Én mögötte mentem, és hálás voltam, hogy nem nekem kell elintéznem a dolgot. Félúton jártunk kifelé, amikor Jennifer Anne az első udvar felé nézett, és azt mondta: – Úgy néz ki, megérkezett a vendéged. Kinéztem az ablakon. Tényleg Dexter sétált lefelé a járdán, jó fél órát késve. Egy üveg bor volt a kezében (hatásos), és a farmerjához tiszta fehér pólót vett fel (még hatásosabb). A másik kezével egy pórázt tartott, aminek a túlsó végén Monkey szaladt előre, kilógó nyelvvel, és olyan sebességgel, ami éltes korát tekintve igazán lenyűgözőnek mondható. – Ki tudnád ezt is vinni? – kérdeztem Jennifer Anne-től a kezemben levő húspástétomos tálra mutatva. – Persze – felelte készségesen. – Kint találkozunk. Amikor a kocsifelhajtóhoz értem, és a rácsos ajtó bezárult mögöttem, Dexter éppen Monkey pórázát próbálta a postaláda oszlopához kötözni. Ahogy közeledtem hozzájuk, hallottam, hogy úgy beszél a kutyához, mintha ember volna, Monkey pedig fejét oldalra billentve, még mindig lihegve figyelt, mintha figyelmesen hallgatná, és várná, hogy válaszolhasson. – ...lehet, hogy nincs odáig a kutyákért, tehát itt maradsz, oké? – mondta éppen Dexter, miközben csomót kötött a pórázra, majd még egyet, mintha Monkey, akinek a hátsó lába már attól is remegett, ha leült, valamiféle szupererő birtokában lenne. – Aztán később keresünk egy kis tavat, amiben megmártózhatsz, és utána, ha igazán bolondos kedvünkben leszünk, teszünk a furgonnal néhány kört, és kidughatod a fejed az ablakon, rendben? Monkey csak lihegett tovább, és lehunyta a szemét, ahogy Dexter vakargatni kezdte az álla alatt. De amint közelebb értem, és meglátott, rögtön csóválni kezdte a farkát, tompán susogtatva a fűszálakul,

– Szia! – üdvözölt Dexter, miután megfordult. – Bocs, hogy késtem! Akadt egy kis problémám ezzel a fenevaddal. – Problémád? – kérdeztem vissza csodálkozva, miközben leguggoltam a „fenevadhoz”, és hagytam, hogy megszaglássza a kézfejemet. – Hát – magyarázta Dexter – az utóbbi időben annyira el voltam foglalva a melómmal, a zenéléssel, meg mindennel, tudod, hogy valahogy elhanyagoltam Monkey-t. Magányos szegény. Nem ismer a környéken még egy kutyát sem, pedig ő igazán társas lény. Mindig rengeteg barátja volt. – Aha – mondtam, és Monkey-ra néztem, aki most már a saját combjának rágcsálásával volt elfoglalva. – És amikor most készülődtem ide, folyton követett mindenhová, szánalmasan vinnyogott, és a cipőmet kaparászta. – Megsimogatta a feje búbját, majd meghuzigálta a fülét, ami fájdalmasnak látszott, de a kutya jól láthatóan élvezte: mély, elégedett torokhangot hallatott. – Itt kint ellehet, ugye? – kérdezte Dexter tőlem, miközben felállt. Monkey reménykedve csóválta a farkát, és a fülét hegyezte, mint mindig, valahányszor Dexter hangját hallotta. – Semmi bajt nem fog okozni. – Persze – feleltem. – Hozok neki vizet. Dexter rám mosolygott, őszinte, kedves mosollyal, mintha megleptem volna. – Kösz! – mondta, majd Monkey-hoz fordulva hozzátette: – Látod, mondtam. Szeret téged. A kutyus visszatért a combja rágcsálásához, mintha ez az utóbbi információ különösebben nem villanyozta volna fel. Hoztam neki egy kis vizet a garázsból, Dexter pedig újra ellenőrizte a póráz csomóját, majd megkerülve a házat elindultunk a terasz felé, ahonnan már érezni lehetett a sülő hot dog illatát. Anyám éppen mélyrehatónak látszó társalgást folytatott Pattyvel, amikor odaértünk hozzá, de amint meglátta Dextert, azonnal abbahagyta a beszélgetést, és egyik kezét előrenyújtva, a másikkal pedig a mellkasához kapva – a rá oly jellemző izgatott gesztussal – üdvözölte: – Helló! Nyilván te vagy Dexter. – Igen – felelte Dexter, és megrázta a felé nyújtott kezet. – Felismerlek az esküvőről! – jelentette ki anyám örömmel, mintha éppen csak most állt volna össze a fejében a kép, noha én már legalább kétszer elmondtam neki, hogy honnan ismerheti. – Hogy te milyen nagyszerű énekes vagy!

Úgy látszott, Dexternek jólesett ez a vélemény, de kissé zavarba is hozta. Anyám még mindig fogta a kezét. – Remek esküvő volt – mondta Dexter–, még egyszer gratulálok – Köszönöm... Ó, innod kell valamit – nézett körül anyám, szemével engem keresve, noha természetesen ott álltam mellette. – Remy, szívem, kínáld meg Dextert sörrel! Vagy inkább bort innál? Vagy üdítőt? – A sör jó lesz – válaszolta Dexter felém fordulva. – Remy, édesem, van még néhány behűtött üveggel a hűtőben. – A hátamra tette a kezét, és határozottan a konyha felé terelt, majd belekarolt Dexterbe, és azt mondta neki: – Mindenképpen meg kell ismerned Jorgét, ő egy briliáns lakberendező. Jorge! Gyere ide, bemutatom neked Remy új barátját! Jorge odament hozzájuk, anyám pedig tovább trillázott arról, hogy milyen fantasztikus ember itt mindenki tízméteres körzetben. Eközben én a konyha felé tartottam, hogy vigyek Dexternek egy sört, akár egy fizetett felszolgáló. Mire visszaértem, addigra már Don is bekapcsolódott a társalgásba, és éppen mindannyian valami különös okból Milwaukeeról társalogtak. – A leghidegebb idő, amiben valaha részem volt – ecsetelte éppen Don, egy maroknyi import mogyorót tömve a szájába. – A szél öt percen belül szétszakítja az embert. És az autóknak is halálos. A só miatt. – Viszont remek a hó – tette hozzá Dexter, és elvette tőlem a sörét, miközben sikerült neki alig észrevehetően végigsimítania az ujjaival az enyémeket. – És a helyi zenei élet igazán ígéretes. Még gyerekcipőben jár, de ott van. Don erre felhorkant, és újra belekortyolt a sörébe. – A zenélés nem igazi karrier – folytatta aztán ingerülten, majd anyámhoz fordult: – Tavalyig ez a fiú üzleti gazdálkodást tanult egy neves egyetemen, el tudod ezt hinni? – Nahát, tényleg? – csodálkozott anyám. – Még egyszer, milyen rokonságban is álltok ti egymással? – Don az apám sógora – válaszolt Dexter. – Az ő húga az én nagynéném. – Nagyszerű! – lelkendezett anyám egy kissé túlságosan is. – Hogy milyen kicsi a világ! – Tudod – folytatta Don –, teljes ösztöndíja volt. Az egész tanulmányát fizették volna. Erre otthagyta. Összetörte az anyja szívét, és miért? A zenéért. Erre még anyám sem tudott mit mondani. Én is csak néztem Donra, és azon töprengtem, miből jött ez most. Lehet, hogy az Ensure hozta ki belőle?

– Ő egy nagyszerű énekes – mondta anyám Jorgéhoz fordulva, aki bólintott, mintha még nem hallotta volna ezt egy párszor az utóbbi tizenöt percben. Ekkor, úgy tűnt, Don figyelme végre elterelődött, a terasz túloldala felé nézett az üres sörösüvegével a kezében. Dexterre sandítottam, és rádöbbentem, hogy sohasem láttam még ilyennek. Kissé kényelmetlenül toporgott, meghunyászkodva, nem jöttek a szokásos gyors, vicces válaszai, amik, eddig úgy tűnt, mindig kéznél voltak neki. Beletúrt a hajába, majd körülnézett az udvarban, és újra ivott egy kortyot a söréből. – Gyere! – javasoltam, és megfogtam a kezét. – Együnk valamit! – Azzal finoman magam után húztam a grillsütő irányába, ahol Chris nagyon boldognak tűnt a hot dogokat piszkálgatva, újra elemében. – Tudod mit? – tettem hozzá, mire Dexter egyik szemöldökét felvonva nézett rám. – Don egy seggfej. – Nem, nem az – felelte. Mosolygott, mintha az egész nem lett volna valami nagy ügy, majd vállamra tette a kezét. – Minden családnak megvan a maga fekete báránya, ugye? Ez olyan amerikai dolog. – Nekem aztán nem kell mondanod – panaszkodott Chris megbökdösve egy burgert. – De te legalább nem voltál börtönben. Dexter nagyot kortyolt a söréből. – Csak egyszer – mondta aztán vidáman, és rám kacsintott. És ez volt az: olyan gyorsan visszatért a régi énje, mintha az, ami az imént történt, csak egy vicc lett volna, és csöppet sem zavarná. Én ellenben minduntalan Donra pillantgattam, és égett a gyomrom, mintha kaptam volna egy gólt, amit ki kell egyenlíteni. Attól, hogy láttam Dextert ilyen sebezhetőnek, még ha csupán néhány másodpercig is, valahogy emberibbé tette őt a szememben. Mintha abban a pár pillanatban nemcsak a nyári pasim lett volna, hanem valami több, valami fontosabb. Az este további része simán ment. A méregdrága olajbogyók és aszalt paradicsomok legnagyobb része érintetlen maradt, a hamburgerek és a hot dogok viszont finomak voltak, és Jennifer Anne töltött tojása és babsalátája is óriási sikert aratott. Még anyámat is láttam megnyalni az ujját, miután megette Jennifer Anne csokoládépudingos pitéjéből a másodikat, jó sok tejszínhabbal a tetején. Ennyit az ínyencségről. Sötétedésig mindenki elköszönt, és anyám visszavonult a szobájába, azt állítván, hogy teljesen kimerült a partitól, mert a szórakoztatás, még ha a munka nagy részét más végzi is, eléggé ki merítő tud lenni. Így Jennifer Anne, Chris, Dexter és én szedtük össze a tányérokat, tálakat és poharakat, és pakoltunk el mindent. Az ínyenc baromságokat és a megégett

marhaszeleteket a kukába dobtuk egy kivételével, amiről lekapartuk a megégett széleit, és félretettük Monkey-nak. – Imádni fogja – mondta örömmel Dexter, mikor Jennifer Anne fóliába csomagolva átnyújtotta neki, a széleit szépen felhajtogatva. – Nagyrészt kutyatápon él, így ez olyan lesz neki, mintha karácsony benne. – Milyen különös neve van – jegyezte meg Jennifer Anne. – A tizedik születésnapomra kaptam – mesélte Dexter a kutya felé pillantva. – Igazából majmot szerettem volna, így eléggé csalódott voltam. De aztán kiderült, hogy sokkal jobban jártam. A majmok, azt mondják, nagyon gonoszak tudnak lenni. Jennifer Anne kissé bizonytalanul nézett rá, aztán elmosolyodott. – Én is hallottam – mondta végül barátságosan, majd visszament a konyhába, hogy a maradék pitakenyereket folpackba csomagolja. – Ha van egy perced – mondta Chris Dexternek, miközben letörölte a pultot egy szivaccsal feljöhetnél megnézni a fiókáimat. Fantasztikusak. – Ja, persze! – felelte Dexter lelkesen. Majd hozzám fordulva megkérdezte: – Mehetek? – Menj csak! – válaszoltam, mintha csak az anyja lennék. Erre a két srác dübörögve felsietett a lépcsőn a gyíkszoba felé. Jennifer Anne nagy sóhajjal csukta be a hűtőszekrény ajtaját. – Soha nem fogom megérteni ezt a hobbiját – csóválta a fejét. – Úgy értem, egy kutyát vagy egy macskát dédelgethetsz. De ki akar dédelgetni egy gyíkot? Ez egy nehezen megválaszolható kérdés volt, tehát inkább kihúztam a dugót a mosogató aljából, amiben az edényeket mosogattam, és hagytam, hogy a víz hangos bugyogással lefolyjon. Az emeletről olyan hangok hallatszottak, mintha valami felbolydult méhkas lenne odafent: „ó!”-k, „á!”-k, dübörgő léptek és harsány röhögések. Jennifer Anne a mennyezetre függesztette a tekintetét, nyilvánvalóan bosszúsan. – Mondd meg Christophernek, hogy a dolgozószobában leszek – kérte, majd felvette a táskáját a tálalószekrényről, ahová előzőleg tette, az immár tisztára mosott műanyag dobozai és gondosan megszámolt tetői mellé, majd bement a szomszédos szobába, ahonnan néhány másodperc múlva már hallottam is a tévé halk mormolását.

Kezembe vettem a fóliába csomagolt bifszteket, kisétáltam és felkapcsoltam a verandalámpát. Ahogy Monkey észrevett, azonnal talpra ugrott, és csóválni kezdte a farkát. – Hé, haver! – szóltam hozzá. Az orrával döfködte a kezemet, és amikor megérezte a hús illatát, izgatottan szaglászni kezdte. – Hoztam neked valami finomságot. Monkey körülbelül két falásra bezabálta a bifszteket, sőt vele együtt majdnem az egyik ujjpercemet is. Hát, sötét volt. Amikor végzett, büfögött egy nagyot, majd a hátára fordult, az ég felé fordítva a hasát, én pedig leültem mellé a fűbe. Gyönyörű este volt, tiszta és hűvöskés, tökéletes július negyedikei időjárás. Néhány utcával odébb petárdát durrogtattak, fütyülő zajt hallatva a sötétben. Monkey egyre közelebb gördült hozzám, és a könyökömet bökdöste, míg végül meg nem adtam magam, és vakargatni nem kezdtem a hasán a gubancos szőrt. Szüksége lett volna egy kiadós fürdésre. Nagyon is. És a lehelete is borzasztó volt. Mégis volt benne valami kedves, és gyakorlatilag dorombolt, ahogy vakargattam. Egy ideig így maradtunk, majd meghallottam, hogy a rácsos kapu becsapódik, és Dexter a nevemet kiáltja. A hangjára Monkey azon nyomban megmozdult, fülét hegyezte, majd felpattant, és addig ment a hang irányába, amíg a póráza engedte. – Hahó! – kiáltott Dexter. Még nem láttam az arcát, csak a körvonalait a verandalámpa fényében. Monkey ugatott egyet, mintha válaszolt volna a gazdájának, majd farkcsóválása őrült iramúvá gyorsult, akár egy szélmalom lapátjainak forgása orkán idején, és én attól tartottam, mindjárt felborítja vele magát. – Hahó! – szóltam vissza neki, ő pedig elindult lefelé a lépcsőn. Ahogy közeledett a füvön keresztül, figyeltem a kutyát, és elámultam az egész testét eluraló óriási izgalom láttán, amit pusztán az okozott, hogy meglátott egy embert, aki nem több, mint egy bő órát volt távol tőle. Milyen érzés lehet, töprengtem, ennyire szeretni valakit? Annyira, hogy kontrollálni sem vagy képes magad, amikor ő közeledik feléd, mintha szinte mindent képes volnál széttörni, ami visszatart tőle, és ha tehetnéd, olyan erővel ugranál oda hozzá, ami mindkettőtöket felborítana. Nekem gondolkoznom kellett ezen, de Monkey jól láthatóan tudta: látni, érezni lehetett, ahogy áradt belőle ez a mérhetetlen szeretet, akár a hő. Szinte irigyeltem. Szinte.

* Később, amikor Dexter szobájában feküdtem az ágyán, ő elővette a gitárját. Nem volt valami jó gitáros, mondta nekem, ahogy leült, félmeztelenül, mezítláb, ujjaival a sötétben tapogatva a húrokat. Valamelyik Beatles-dal akkordjait játszotta, majd a Salátaopus legújabb verziójának néhány sorát. Valóban nem gitározott olyan jól, mint Ted: az akkordjai kicsit bizonytalanabbnak tűntek, olykor mintha csak véletlenszerűen fogta volna le őket. Nekidőltem a párnának, és hallgattam, ahogy énekel nekem. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Semmit sem végig. Aztán, épp, ahogy érezni kezdtem, hogy lecsukódik a szemem, belekezdett egy következő dalba: – „E kis altató néhány szó, egyszerű dallam csupán... ” – Ne! – ültem fel hirtelen, teljesen éberen. – Ezt ne! Még a sötétben is láttam, mennyire meglepődött. Leejtette a kezét a gitárról, és rám nézett. Reméltem, hogy nem látja jól az arcomat. Mert mindeddig az egész csak szórakozás volt, játék. És csak egy-egy rövidke pillanatig aggódtam, hogy túl méllyé válik, és én belefulladhatok. Mint most. Hátrébb akartam húzódni, hátrébb kellett húzódnom, még mielőtt odáig eljutunk. Csak egy gyenge pillanatomban beszéltem neki a dalról, őszinte vallomások alkalmával, amiket pedig én általában elkerülök egy kapcsolatban. A múlt olyan veszélyes, tele taposóaknával: régen megfogadtam, hogy a saját magamról készített térképről, amit egy fiú kezébe adok, sosem árulok el túl sok részletet. Márpedig ez a dal a legtitkosabb kulcsok egyike volt hozzám. Mint egy gyenge pont, egy seb, amely sohasem gyógyult be teljesen. Biztos voltam benne, hogy visszaélnek vele, amint alkalmuk nyílik rá. – Nem akarod ezt hallani? – kérdezte most Dexter. – Nem – ráztam a fejem. – Nem. Emlékszem, mennyire meglepődött, amikor elmeséltem neki. Akkor is valamiféle fogadást kötött velem, amolyan „ki tud több olyan dolgot felsorolni magáról, amit a másik sohasem gondolt volna” típusút. Én megtudtam, hogy ő allergiás a málnára; hogy kitörte az első fogát, amikor nekiesett egy parkbeli padnak hatodikos korában; és hogy a legelső barátnője Elvis valamilyen távoli unokahúga volt. Én pedig elmondtam neki, hogy majdnem piercinget tetettem a köldökömbe, csak elájultam; hogy az egyik évben én adtam el az őrsömben a legtöbb cserkészsüteményt; és hogy az apám Thomas Custer, és az Altató című dal nekem íródott.

Természetesen ismerte a dalt, és rögtön dúdolni is kezdte. Még énekelték is párszor esküvői partikon, mondta: néhány menyasszony ezt kérte, amikor az apjával táncolt. Ami az én szememben totális baromságnak tűnt, tekintve a szöveget: „én hűtlen cserbenhagylak”. Miféle apa az, aki ilyet mond a lányának? Ez persze egy olyan kérdés volt, amit én már régóta nem tettem fel magamnak. Most még mindig ennek a dalnak az akkordjait pengette csendesen. – Dexter – kértem újra. – Miért gyűlölöd ennyire? – kérdezte. – Nem gyűlölöm – feleltem. – Egyszerűen csak... torkig vagyok vele. De ez sem volt igaz. Olykor-olykor valóban gyűlöltem, a hazugsága miatt. Mintha apám, ezzel a motelszobában sebtében lefirkantott néhány szóval, feledtetni tudná azt a tényt, hogy sohasem volt rám kíváncsi. Hét hosszú éven keresztül élt együtt anyámmal, egyrészt boldogan, kivéve persze a legvégét, ami miatt aztán elment Kaliforniába, magára hagyva a terhes anyámat, noha akkor még nem tudta, hogy az. Két évvel a születésem után halt meg szívrohamban, úgy, hogy addig egyszer sem jött el, hogy meglátogasson. Hát valóban ez volt a legtöbb, amit megtehetett, hogy megírta ezt a dalt, elismerve a világnak, hogy ő csak csalódást képes nekem okozni, semmi mást? Tényleg olyan nemes tett volt ez? Hiszen annyira igazságtalan. Az ő szavai örökké élni fognak, én pedig csak hallgathatom szó nélkül, nem is tiltakozhatok, és nem is felelhetek rá semmit. Dexter lustán pengette a gitár húrjait, nem konkrét dallamot játszva, csak úgy szórakozva. – Furcsa – szólalt meg végül –, hogy hányszor hallottam ezt a dalt életemben, és fogalmam sem volt, hogy neked szól. – Ez csak egy dal – feleltem, ujjaimmal szórakozottan simogatva az ablakpárkányon sorakozó hógömböket. – Nem is ismertem őt. – Kár. Tuti, hogy jó fej volt. – Lehet – vontam meg a vállam. Furcsa volt beszélni az apámról. Olyasvalami, amit hatodikos korom óta nem tettem, akkor is csak azért, mert anyám kitalálta, hogy a pszichoterápia segíthet az embereknek rátalálni Istenre, ezért mindenféle egyéni, csoportos és művészetterápiára cipelt minket, egészen addig, amíg el nem fogyott a pénze. – Sajnálom – mondta Dexter gyöngéden, én pedig megdöbbentem, mennyire őszintén, mennyire komolyan hangzott ez. Mintha végül mégiscsak rátalált volna arra a bizonyos térképre, és veszélyesen közel körözött volna hozzám.

– Semmi baj – feleltem. Egy másodpercig hallgatott, és nekem újra eszembe villant az a kép az arcáról, amikor olyan váratlanul érték Don ítélkező kijelentései, és az a sebezhetőség, amit akkor láttam rajta. És ez eléggé összezavart, hiszen én ahhoz a Dexterhez voltam szokva, aki megtetszett nekem, a vicces sráchoz a csontos csípőjével és az ujjaival, amelyekkel úgy érintette meg a tarkómat, ahogy eddig még senki más. És most, ha csak másodpercekre is, de megláthattam egy másik arcát, és ha lett volna fény a szobában, ő is megláthatta volna az enyémet. Ezért, mint már oly sokszor az életem során, hálás voltam a sötétségért. A hasamra fordultam az ágyon, és belefúrtam az arcom a párnába. Egy perc múlva hallottam, hogy megmozdul, óvatosan leteszi a gitárját, majd éreztem, hogy körém fonja a karját, a hátam simogatja, arca a vállamhoz ér. Nagyon közel volt hozzám ebben a pillanatban, túlságosan is közel, de én ezért még soha nem toltam el magamtól egy srácot sem. Sőt, inkább még közelebb húztam őket magamhoz, befogadtam őket, mint ahogy most is készen álltam rá, biztos voltam benne, hogy ha ennyire megismernek, az elég lesz ahhoz, hogy el is rettenjenek tőlem.

10. fejezet – Úgy értem, Jézus – méltatlankodott Lissa, mikor megálltunk az ágyneműk polca előtt –, ki a fene tudja, mi a különbség a dunna és a paplan között? A Linens Etc.-ben voltunk, felszerelkezve Lissa anyjának arany hitelkártyájával, egy bevásárló listával, amit az egyeteme küldött leendő elsőéves hallgatóinak, és egy levéllel, amit a jövőbeli szobatársa írt, egy lány, akit Deliának hívnak, és a floridai Boca Ratonból érkezik majd. Ő úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha már most felveszi a kapcsolatot Lissával, egyrészt, hogy össze tudják hangolni az ágyneműik színvilágát, másrészt, hogy meg tudják beszélni, ki hozza a tévét, a mikrohullámú sütőt, a függönyt, meg egyébként is, csak úgy, „megtörni a jeget”, hogy augusztusban, amikor elkezdődik a tanítás, már „testvérként” üdvözölhessék egymást. Ha Lissa nem volt már eddig is elég szomorú, hogy Adam nélkül kezdődik számára az iskola, ez a levél – rózsaszín papírra írva ezüsttollal, és szanaszét szórva magából a csillámokat, amint Lissa kihúzta a borítékból, rendesen megtette a magáét. – A dunna – magyaráztam neki, miközben megálltam, hogy alaposabban szemügyre vegyek egy halom vastag, puha lila törülközőt –, egy meleg paplan, általában tollal vagy pehellyel töltve. A paplan pedig rendszerint tűzdelt, steppelt. Lissa rám kancsalított a szemével, majd sóhajtott, és kisimított néhány hajfürtöt az arcából. Újabban mindig olyan nyűgösnek és levertnek tűnt, mintha tizennyolc éves kora ellenére úgy gondolta volna, az élet már semmi jót nem tartogat számára. – Egy paplant kell vennem lilásrózsaszín árnyalatban – mondta Delia levelét olvasva. – És hozzá illő lepedőt. És ágyfodrot, bármi fene is az. – Az az, ami körbemegy az ágymatrac oldalán – magyaráztam ismét –, hogy eltakarja az ágy lábát, és valamilyen színfolytonosságot biztosítson egészen a padlóig. – Színfolytonosságot? – meredt rám. – Anyám néhány évvel ezelőtt vett egy új hálószoba-garnitúrát – mondtam, és kivettem a kezéből a listát. – Totális kiképzést kaptam vetülékfonalból és egyiptomi pamutszövetből.

Lissa megállította a bevásárlókocsit a műanyag szemetesek polcánál, és kiválasztott egy lime-zöld kukát kék béléssel. – Ez kell nekem – közölte elégedetten forgatva a keze között –, csak mert annyira ütközik azzal, amit ő akar. Tulajdonképpen csupa bűnronda darabot kellene megvennem, hangos tiltakozásul, nehogy már azt higgye, hogy majd úgy táncolok, ahogy ő fütyül. Körülnéztem: bűnronda darabokat nem volt túl nehéz találni Linens Etc.ben, ahol a lime-zöld kukákon kívül leopárdmintás zsebkendőtartót, bekeretezett képeket kiskutyákkal pajkoskodó kismacskákról és lábfej alakú kádkilépőket is árultak. – Lissa – mondtam lágyan –, lehet, hogy ezt nem ma kellene elintéznünk. – De muszáj – morogta, és a legközelebbi polcról válogatás nélkül leemelt egy lepedőt – ami természetesen nem a megfelelő méretű volt, ráadásul élénkvörös –, és behajította a bevásárlókocsiba. – Jövő héten az eligazításon találkozom Deliával, és azt akarja, hogy addig mindennel készen legyek. Kivettem a vörös lepedőt a kocsiból, és visszatettem a polcra, mialatt Lissa a fogkefetartók között válogatott, teljes közönnyel. – Lissa, tényleg így akarsz nekivágni az egyetemnek? Ilyen borzasztó hozzáállással? – kérdeztem tőle. A szemét forgatva így felelt: – Ó, igen, te könnyen beszélsz, „Miss Új Életet Kezdek Az Ország Másik Végén”. Te ott leszel a napfényes Kaliforniában, szörfözöl és szusit eszel, miközben én örökre itt ragadok ezen a helyen ahol mindig is éltem, és végignézem, ahogy Adam egymás után csapja majd a szelet az összes elsőéves csajnak. – Szörfözök és szusit eszem? – kérdeztem vissza. – Egyszerre? – Jó, hogy kiszűrted a lényeget! – csattant fel ingerülten, és egy nő, aki a konyharuhákat árazta, oda is kapta a fejét. Lissa erre kissé lehalkította a hangját, és így folytatta: – Különben meg az is lehet, hogy el se kezdem idén a sulit, hanem halasztok, csatlakozom a Békehadtesthez, elmegyek Afrikába, leborotválom a hajam, és illemhelygödröket ások a dzsungelben. – Leborotválod a hajad?! – hüledeztem, mert őszintén, ez volt az egészben a legképtelenebb rész. – Van egyáltalán valami fogalmad arról, hogy a legtöbb embernek milyen ronda fejformája van? Mindenféle púpok meg hepehupák, Lissa! És ezt csak akkor tudod meg, amikor már túl késő, és sík kopasz vagy.

– Remy, te nem is figyelsz rám! – akadt ki Lissa. – Persze neked mindig is könnyű volt. Mert te olyan elbűvölő vagy, okos és magabiztos. Téged még soha senki nem dobott, és nem törte össze a szíved. – Ez nem igaz – mondtam csendesen. – És ezt te is jól tudod. Elhallgatott, mintha közös történelmünk emléke megérintette volna. Oké, lehet, hogy engem mindenki úgy ismer, hogy a kapcsolataimban én tartom a gyeplőt, de ennek oka van. Lissa nem tudta, mi történt akkor éjjel Albert buliján, kiáltótávolságon belül az ő hálószobaablakától. De azóta is rendesen megkaptam a részem az agyontaposásból. Még Jonathan is meglepett. – Én az egész jövőmet Adam köré építettem – kesergett most már csendesen. – És most semmim sincs. – Nem igaz – ráztam a fejem. – Csak Adam nincs már neked. És ez nagy különbség, Lissa. Csak még nem látod. Felhorkant, majd elkeseredetten lekapott egy tehénfoltmintás papírzsebkendős dobozt a polcról, és beledobta a bevásárlókocsiba. – Látom, hogy mindenki más pontosan olyan élet elé néz, amilyenre mindig is vágyott. Mindannyian ott álltok rajtra készen a sorompó előtt, a talpatokkal kaparjátok a port, és alig várjátok, hogy futásnak eredjetek, én pedig máris sántítok az egyik lábamra, és igen közel állok ahhoz, hogy elvigyenek az istálló hátuljába, és megszabadítsanak a szenvedéseimtől. – Édesem – mondtam, megpróbálva türelmesnek maradni –, csak egyetlen hónapja végeztük el a középiskolát. Ez még nem a nagybetűs élet. Ez csak átmeneti időszak. – Hát én utálom ezt – csattant fel Lissa keserűen mutatva maga köré, és világos volt, hogy nem a Linens Etc.-re gondolt, hanem az egész világra. – Átmeneti vagy sem, bárcsak visszamehetnék a középiskolába! Bárcsak! – Korai még a nosztalgiázás – feleltem neki együtt érzően. – Tényleg. Hallgatagon ballagtunk tovább a rolók és sötétítők polca felé. Miközben ő morgolódva nézegette a függönyöket, én átsétáltam a leárazott termékek részlegéhez, ahol nyári piknikárukat kínáltak akciós áron, csak itt, csak ma. Voltak ott műanyag tányérok mindenféle színben és formában, evőeszközök átlátszó kék színű nyéllel és fémfejjel, és még sok minden más is. Kezembe vettem egy rózsaszín flamingókkal díszített vizespohárkészletet: na, ez határozottan bűnronda volt. De hirtelen eszembe jutott a sárga ház, ahol az egész edénykészlet nem állt egyébből, mint egyetlen kerámiatányérból, néhány, egy csöppet sem összeillő villából és késből, pár benzinkútról elcsórt kávéscsészéből, és bármilyen papírcuccból, amit Ted éppen ki tudott menekíteni a Mayors Market selejtes

dobozából. Csak ebben a házban hallottam életemben, hogy valaki úgy kérte: „Ideadnád nekem a kanalat?”, ahelyett, hogy egy kanalat kért volna, ami legalább azt sugallná, hogy létezik több is. És erre most itt volt az orrom előtt, speciális akcióban egy egész készletnyi, áttetsző kék nyelű műanyag evőeszköz – kevesebb, mint hét dollárért. Felvettem, és gondolkodás nélkül betettem egyet a bevásárlókocsiba. Aztán körülbelül tíz másodperc múlva belém villant. Mit tettem? Konyhai cikket venni egy fiúnak? A pasimnak? Olyan volt ez, mintha, akárcsak a bátyámét, valamiféle földönkívüliek hirtelen kimosták volna az agyamat. Miféle lány vesz konyhai cikket valakinek, akivel egy hónapja sem jár? Pszichopata, kétségbeesett, „mindenáron férjhez menni, és gyereket szülni” típusú lányok. Kirázott a hideg a gondolatra. Olyan lendülettel hajítottam vissza az étkészletet a polcra, hogy az felborított egy kupac delfinmintás tányért, és ez elég hangosat szólt ahhoz, hogy Lissa odakapja a fejét az olvasólámpák felől. Nyugi, mondtam magamnak, és mély lélegzetet vettem, amitől aztán rögtön rám is jött a köhögés, ugyanis az egész Linens Etc. fertelmesen bűzlött az illatos gyertyáktól. – Remy? – fordult oda Lissa, egy rikító zöld lámpát tartva a kezében. – Jól vagy? Bólintottam, mire ő visszatért a keresgéléshez. Legalább láttam, már kicsit jobban érzi magát: a lámpa meglehetősen illett a szemeteskukához. Végigtoltam a bevásárlókocsit a kéztörlők, a csomagolóeszközök és a gyertyák között – ahol az amúgy is elviselhetetlenül tömény illat fojtó bűzzé erősödött, és mindeközben végig arról győzködtem magam, hogy nem mindennek van szükségszerűen mélyebb jelentése. Csak egy leárazott műanyag készlet volt, az isten szerelmére, nem pedig egy jegygyűrű. Ez valamelyest megnyugtatott, még ha a racionálisabb énem emlékeztetett is arra, hogy soha, a középiskola első évétől számított, körülbelül tizenöt kapcsolatom egyike alatt sem éreztem a legcsekélyebb késztetést sem arra, hogy bármilyen maradandóbbat vegyek a pasimnak, mint egy pohár Zip kólát. Még a születésnapokra és karácsonyra is mindig tartottam magam az olyan alapajándékokhoz, mint egy póló vagy egy CD, vagyis csupa olyasmi, ami előbb-utóbb úgyis kimegy a divatból. Nem úgy, mint a műanyag piknikétkészlet, amely még a végső nukleáris holokauszt után is itt marad, hogy üdvözölje a csótányokat. Ráadásul, ha mélyebben akarsz leásni az ajándékozás lélektanában, akkor megtudhatod, hogy a konyhai cikkek az ételre asszociálnak, az étel gondoskodást jelent, a gondoskodás életet, tehát

egyetlen műanyag villa ajándékozásával tulajdonképpen nyilvánvalóvá teszem, hogy egy életen keresztül gondoskodni kívánok Dexterről, örökkönörökké, ámen. Jézus! Amikor a kassza felé indultunk, megint elhaladtunk az akciós pult mellett. Lissa a kezébe vett egy retró stílusú ébresztőórát. – Cuki – állapította meg. – És nézd azokat a műanyag evőeszközöket! Lehet, hogy szükségem lenne rájuk a kollégiumban. – Lehet – vontam meg a vállam, és igyekeztem oda se nézni a polcra, mintha legalábbis olyasvalaki lenne ott, akivel valaha jártam. – De mi van, ha mégsem használnám? – töprengett Lissa olyan hangon, amit már jól ismertem: döntésképtelen módba kapcsolt. – Úgy értem, csak hét dolcsi. És cuki. De valószínűleg nem lenne elég helyem hozzá. – Valószínűleg nem – helyeseltem, miközben próbáltam továbbtolni a bevásárlókocsit. Lissa azonban nem mozdult, csak állt ott, egyik kezében az ébresztőórával, a másikban pedig a helyes kis zacskót forgatta, amibe az evőeszközkészletet csomagolták. – De olyan aranyos – morfondírozott tovább. – És jobb volna, mint folyton eldobható cuccokat használni. Viszont olyan sok darab van benne, úgy értem, csak én leszek meg Delia... Ezúttal egy szót sem szóltam. Csak azt a szörnyű gyertyabűzt éreztem egyre fojtogatóbban. – ...de lehet, hogy néha áthívunk majd néhány csajt meg srácot, tudod, egy pizzára, vagy mit tudom én... – Nagyot sóhajtott – Á, nem, felejtsd el, csak hirtelen ötlet volt! Nem lesz rá szükségem. Újra elindultam a bevásárlókocsival, és ő is tett néhány lépést. Egészen pontosan kettőt. – Másrészt viszont... – szólalt meg újra, majd elhallgatott. És megint sóhajtott. Aztán: – Nem, felejtsd el...! – Jézus! – csattantam fel, majd odanyúltam a polcra, megragadtam a zacskót, és behajítottam a bevásárlókocsiba. – Majd én megveszem. Csak menjünk már, oké? Elkerekedett szemmel nézett rám. – Biztos, hogy akarod? – kérdezte. – Mert én nem vagyok biztos benne, hogy használnám... – Igen! – csattantam fel – Akarom! Kell nekem! Menjünk! – Hát, akkor jó – mondta Lissa némileg bizonytalanul. – Ha tényleg szükséged van rá.

Később, amikor kitettem a házuk előtt, mondtam neki, hogy mindent vegyen ki a kocsimból, még a műanyag étkészletet is. De rá jellemző módon azt persze otthagyta. Meg is feledkeztem róla, egészen néhány nappal későbbig, amikor Dexterrel pakoltunk ki a kocsiból a szokásos heti bevásárlása után – mogyoróvajat, kenyeret, narancslevet és chipset vett. Kivette a csomagtartóból az összes zacskót, és éppen be akarta zárni az ajtót, amikor megállt, és előrehajolt. – Az meg ott mi? – kérdezte, és előhúzta a fehér bevásárlószatyrot, aminek gondosan össze volt csomózva a teteje – jól megtanítottam Lissát –, hogy ki ne boruljon a tartalma. – Semmi – feleltem gyorsan, megpróbálva kivenni a kezéből. – Várj, várj! – mondta, és úgy tartotta, hogy ne érjem el. A mogyoróvaj eközben kiesett az egyik szatyrából, és keresztülgurult az udvaron, de nem törődött vele, mert túlságosan kíváncsi volt, mi van abban a zacskóban, amit nem akarok neki megmutatni. – Mi ez? – Valami, amit magamnak vettem – feleltem kurtán, és újra megpróbáltam elvenni tőle. Nem sikerült. Túl magas volt, a karjai pedig túl hosszúak. – Titok? – Igen. – Tényleg? – Igen. Finoman megrázta a zacskót, és figyelmesen fülelt. – Nem hangzik titoknak – döntötte el. – Hogy hangzik egy titok? – kérdeztem. Idióta. – Add ide! – Mint a tampon – felelte, és újra megrázta. – De ez nem úgy hangzik, mintha tampon lenne. Rámeredtem, ő pedig szó nélkül visszaadta nekem a szatyrot, mintha már nem is akarná tudni, mi van benne. Arrébb sétált a gyepen, hogy megkeresse az elgurult mogyoróvajat. Amikor megtalálta, felvette, megtörölte az üveget a pólójában – naná –, majd visszatette a szatyrába. – Ha mindenáron tudni akarod – szóltam utána, mintha egyáltalán nem is lenne nagy dolog az egész –, ez csak egy műanyag evőeszközkészlet, amit a Linens Etc.-ben vettem. Elgondolkozott. – Műanyag evőeszközkészlet – ismételte. – Igen. Le volt árazva.

Ott álltunk egymással szemben. A sárga ház belsejéből kihallatszott a tévé hangja és valakinek a nevetése. Monkey a rácsos kapu túloldalán állt, feszülten figyelt minket, miközben farka teljes sebességgel járt ide-oda. – Műanyag evőeszközkészlet – ismételte Dexter újra, lassan. – Mint kés, villa és kanál? Letöröltem egy kis port a kocsim hátuljáról – csak nem karcolás? –, és a tőlem telhető legnagyobb természetességgel kijelentettem: Igen, azt hiszem. Csak néhány alapvető dolog, tudod. – Szükséged volt műanyag evőeszközkészletre? – tudakolta. Megvontam a vállam. – Csak mert – folytatta, és én kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni – olyan érdekes, nekem szükségem van műanyag evőeszközkészletre. Nagyon is. – Bemehetünk végre? – kérdeztem, és bezártam a kocsit. – Túl meleg van itt kint. Még egyszer ránézett a szatyorra, majd rám. És lassan az a mosoly, amitől úgy rettegtem, szétáradt az arcán. – Te műanyag evőeszközkészletet vettél nekem? – szegezte nekem. – Nem – dünnyögtem, és elkezdtem törölgetni a rendszámtáblámat. – De igen! – kiáltott fel, és hangosan nevetni kezdett. – Vettél nekem villát. És kést. És kanalat. Mert... – Nem! – kiáltottam most már én is. – ...szeretsz engem! – Elvigyorodott, mintha összerakta volna a világ legnehezebb puzzle-jét, én pedig éreztem, hogy a pír egyre feljebb kúszik az arcomon. Hülye Lissa. Ebben a percben meg tudtam volna ölni. – Akciós volt – emlékeztettem újra, mintha ez megfelelő mentség lett volna. – Szeretsz engem – állapította meg újra egyszerűen, miközben elvette tőlem a szatyrot, és a többihez fogta. – Csak hét dolcsi volt – tettem hozzá, de ő már távolodott is a maga szertelen lépéseivel. – Kiárusítás volt, az isten szerelmére! – Szeretsz engem! – kiáltott vissza a válla fölött vidáman, szinte énekelve: – Te. Szeretsz. Engem. Csak álltam ott az első udvaron, a lépcső alján, és hosszú idő után most először éreztem, hogy a dolgok teljesen kikerültek az irányításom alól. Hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak? Hosszú évek CD-i, pólói, csupa lecserélhető ajándékai után most egyetlen akciós piknikétkészlettel teljesen tönkreteszem a renomémat? Na, ne!

Dexter felment a lépcsőn, az ajtóhoz lépett, Monkey pedig odaugrott hozzá, majd ott nyüzsgött körülötte, beleszagolt a szatyrokba, végül pedig mindketten eltűntek a házban, és az ajtó becsapódott mögöttük. Ahogy ott álltam, valami azt súgta, hogy forduljak meg, üljek vissza a kocsimba, és menjek haza, amilyen gyorsan csak tudok, aztán zárjak be minden ajtót és ablakot, kucorodjak össze, hogy megóvjam a méltóságomat. Vagy a józan eszemet. Az életben sokszor nyílik rá alkalmad, hogy megállítsd a dolgokat, mielőtt igazán elkezdődnének. Vagy menet közben. De olyan is előfordul, és az a legrosszabb, amikor egy adott pillanatban tudod, hogy még nem késő megmentened önmagad, és mégis képtelen vagy mozdulni. Ebben a másodpercben a ház ajtaja újra kinyílt, és láttam, ahogy Monkey ott liheg. Fölötte pedig, a bal oldali ajtófélfa mögül kinyúlt egy kéz, ujjai között fogva egy kék nyelű villát, lóbálva, forgatva, hadonászva vele, mintha valami rejtélyes jelet mutogatna, valamiféle szupertitkos kémkóddal betűzne ki vele egy bizalmas üzenetet. Mit akart vajon mondani? Mit jelentett mindez? És érdekelt-e még egyáltalán? A villa hívogatóan tekergett, táncolt ide-oda. Utolsó esély a menekülésre, gondoltam. Aztán hangosan felsóhajtottam, és elindultam felfelé a lépcsőn. * Voltak bizonyos jelek, amikből meg lehetett állapítani, hogy anyám közel került egy regénye befejezéséhez. Először is, egész álló nap dolgozott, nemcsak a szokásos napirendje szerinti négy órában, déltől délután négyig. Aztán már az éjszaka kellős közepén is az írógép hangjára ébredtem, és amikor kinéztem az ablakomon, láttam, hogy a dolgozószobájából a fény hosszú, ferde sávokban szűrődik ki a hátsó udvar gyepére. Ezen kívül még el is kezdett magában beszélni, mosolyogni, miközben írt. Nem elég hangosan ahhoz, hogy ki lehessen venni, mit mond, de olykor úgy hangzott, mintha két ember lenne ott: az egyik, aki diktál, a másik pedig, aki igyekszik gyorsan, csattogva-kattogva leírni mindent. És végül a legárulkodóbb tünet az összes közül, ami mindig tuti biztos jel: amikor elkapta a fonalat, és a szavak úgy törtek elő belőle, hogy szinte küzdenie kellett, hogy visszatartsa őket legalább annyira, hogy legyen ideje papírra vetni mindet, akkor mindig Beatlest hallgatott, ami énekével egészen az epilógusig kísérte őt.

Éppen enni indultam július közepén, egy reggelen, amikor a szememet dörzsölgetve álltam a lépcső tetején, és meghallottam. Igen. Paul McCartney, a maga magas hangján énekelt valamit még a Beatles korai éveiből. Ekkor kinyílt mögöttem a gyíkszoba ajtaja, és kilépett rajta Chris a munkahelyi egyenruhájában, néhány üres üveg bébiétellel a kezében, ami a gyíkok napi táplálékának egyik fontos alapanyagaként szolgált. Oldalra billentette a fejét, és bezárta maga mögött az ajtót. – Ez az az album, amin az a norvég dal is van, nem? – kérdezte. – Nem – ráztam a fejem, miközben elindultam lefelé a lépcsőn. – Ez az, amikor mind a négyen az ablakban állnak, és néznek kifelé. – Ja, tényleg – bólintott helyeslően, és elindult utánam. Amikor a konyhába értünk, és Paul hangja átadta a helyét John Lennoné-nak, láttuk, hogy a gyöngyfüggöny le van eresztve. Odamentem, és átkukucskáltam a gyöngyök között. Óriási halom papírlap hevert az íróasztalon egy csonkig égett gyertya mellett. Lenyűgöző. Legalább kétszáz oldal volt. Amikor anyám belejött, semmi sem állíthatta meg. Visszafordultam a konyhába, és félretoltam két üres tápszeres dobozt. Elhatároztam, hogy nem fogok Don után takarítani, és ez naponta próbára tette a határaimat. Aztán elkészítettem magamnak egy tál banános zabpelyhet és egy nagy csésze kávét, majd leültem az asztalhoz, háttal a pucér hájpacninak a falon. Leakasztottam a családi naptárt – ingyenes ajándék a Don Davis Motorstól, az elején Don vigyorog büszkén egy csillogó 4Runner előtt. Július tizenötödike volt. Két hónap múlva – plusz-mínusz néhány nap – összecsomagolok két nagy bőröndöt és a laptopomat és irány a repülőtér, majd hét órával később megérkezem Kaliforniába, hogy megkezdjem vadonatúj életemet Stanfordban. Olyan kevés dolog volt beírva a naptárba addig a napig; még az indulásom napja is alig láthatóan volt bejelölve, csak egy rúzzsal rajzolt karika jelezte, amit én rajzoltam a dátum köré, mintha ez az egész csupán nekem lett volna nagy dolog. – Ó, ember – morgott Chris a hűtő előtt. Rápillantottam, és láttam, hogy egy majdnem üres kenyeres zacskót tart a kezében: mind össze a két vége volt benne, aminek nyilván van valami rendes neve is, de mi csak farának hívtuk. – Már megint. Don olyan sokáig élt egyedül, hogy komoly problémát okozott neki felfogni azt a pofonegyszerű tényt, hogy mások is vannak rajta kívül, és olykor ugyanazt a dolgot szeretnék használni, amit ő használt korábban. Simán kiitta az utolsó kortyot a narancsleves dobozból, és visszatette az üres

dobozt a hűtőbe, vagy kivette az utolsó használható kenyérszeletet, és meghagyta a farát Chrisnek csak, hogy neki legyen vele dolga. Noha világosan és udvariasan megkértük külön-külön is mind a ketten, hogy ha valami elfogy, legyen szíves felírni (mindig a hűtőszekrényen lógott egy papír ezzel a címmel: VENNI), de ezt ő vagy elfelejtette, vagy egyszerűen nem törődött vele. Chris olyan nagy lendülettel csapta be a hűtőajtót, hogy összerázkódott az összes doboz Ensure, ami a hűtő tetején sorakozott. Csörömpölve ütődtek egymásnak, egy pedig fel is borult, nagy csattanással esve le a hűtőszekrény és a fal közé. – Ki nem állhatom az ilyesmit – dohogta Chris felháborodva, miközben belegyömöszölte a kenyér farokat a pirítóba. – Istenem, szinte csak most vettem ezt a zacskó kenyeret. Ha magába szívja ezt a rengeteg Ensure-t, mi a francért van szüksége még az én kenyeremre is? Nem komplett kaja az mar önmagában is? – Én is azt hittem – feleltem. – Úgy értem – folytatta, miközben a zene felerősödött a dolgozószobában: „ye-ye-ye” –, csak egy kis odafigyelést kérek, semmi mást, érted? Adok és kapok. Ez igazán nem sok. Nem hiszem, hogy az, lenne. Vagy igen? Megvontam a vállam, és még egy pillantást vetettem a rúzskarikára. Ez már nem az én problémám. – Remy! – hallottam anyám hangját a dolgozószobából, és az írógép kattogása egy pillanatra megállt. – Megtennél nekem egy szívességet? – Persze – kiáltottam vissza. – Légy szíves, hozz nekem egy csésze kávét! – Az írógép újra kattogni kezdett. – Tejjel. Felálltam, és majdnem teljesen megtöltöttem kávéval egy csészét, majd addig öntöttem hozzá még tejet, amíg csordultig nem telt: egyike azon kevés dolgoknak, ami közös volt bennünk, hogy pont ugyanúgy szeretjük a kávét, Félrehúztam a gyöngyfüggönyt, és bevittem neki a kávét a dolgozószobába, a sajátommal együtt. A szobában vaníliaillat volt, és egy egész sor csészét kellett félretolnom az íróasztalon, hogy legyen hely az újnak – a legtöbbje félig tele volt, szélükön anyám „otthoni rúzsának” gyöngyházfényű, rózsaszín foltja látszott. Az egyik macska az asztal oldalán levő székben kucorgott, és sértődötten fújt rám, amikor lehessegettem, hogy le tudjak ülni. Mellettem az asztal szélén hevert a nagy halom teleírt lap, szépen sorba rakva. Nem tévedtem: anyám nagy formában volt. A legfelső lap sarkában a 207-es szám állt.

Nagyon jól tudtam, hogy nem szabad megszólalnom, amíg anyám be nem fejezi azt a mondatot vagy jelenetet, aminek a közepén éppen tart. Ezért levettem a kupac tetejéről a 207. oldalt, és lábamat magam alá húzva olvasni kezdtem. – Luc! – szólt át Melanie a lakosztály másik szobájába, de nem jött felelet. – Kérlek! Semmi válasz attól a férfitól, aki alig több mint néhány órával ezelőtt megcsókolta a rózsasziromeső alatt, azt állítva az egész párizsi társaság előtt, hogy ő élete egyetlen szerelme. Hogyan lehet egy hitvesi ágy ennyire hideg? Melanie megborzongott a selyem hálóingében, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, amint meglátta a csokrát, a gyönyörű fehér rózsákat és lila liliomokat elhagyatottan heverve az éjjeliszekrénykén, ahová a szobalány letette. Még mindig olyan friss volt és üde, és Melanie visszaemlékezett, hogyan fúrta bele az arcát a virágokba, mélyet szippantva az illatukból, és miként kerítette hatalmába a felismerés, hogy immár Mrs. Luc Perethel lett belőle. Valaha ezek a szavak mágikusnak tűntek, akár egy varázslat egy tündérmesében. De most, a nyitott ablak előtt állva, és az alatta szétterülő, fényben úszó várost nézve Melanie nem az újdonsült férje, hanem egy másik férfi után vágyakozott, aki egy másik városban volt. Ó, Brock, gondolta. Ki sem merte hangosan mondani a nevét, mert attól félt, hogy felkapja a szél, és elröpíti oda, ahol ő már nem érheti el, hogy megkeresse élete egyetlen igaz szerelmét. Hűha! Anyámra sandítottam, aki még mindig homlokát ráncolva, mozgó ajakkal gépelt. Tudtam, hogy amit írt, az színtiszta fikció. Elvégre ő volt az, aki mindig is gazdag emberek életéről és szerelmeiről talált ki történeteket, miközben mi otthon kedvezmény kuponokat vagdostunk ki, és rendszeresen kikötötték a telefonvonalunkat, mert nem bírtuk fizetni a számlát. És a regénybeli új, hideg férj, Luc nem rajongott az Ensure tápszerért, vagy ilyesmi. Remélhetőleg. – Ó, köszönöm, szívem! – mondta végül anyám, mikor észrevette a friss csésze kávét, majd a szájához emelte, és beleszürcsölt. Haját laza lófarokba fogta össze, nem volt rajta smink, pizsamát viselt és azt a leopárdmintás papucsot, amit én vettem neki a legutóbbi születésnapjára. Ásított egyet, és hátradőlt a székében. – Egész éjjel fent voltam – mondta. – Hány óra van?

Ránéztem a konyhai órára, ami látható volt a még mindig enyhén himbálózó függönyön keresztül is. – Negyed kilenc – feleltem. Felsóhajtott, és újra a szájához emelte a csészét. Egy pillantást vetettem a lapra, ami éppen a gépben volt, megpróbálva kitalálni, hogy mi történt azután, amit az imént olvastam, de csak azt sikerült kivennem, hogy az oldal tele volt párbeszéddel. Tehát úgy tűnik, Luc végül mégiscsak megszólalt. – Szóval jól haladsz – állapítottam meg, fejemmel a könyököm mellett levő nagy halom teleírt papír felé intve. Anyám a kezével amolyan „úgy ahogy” mozdulatot tett, és így felelt: – Hát, a közepe kicsit megfeneklett, tudod, mindig van egy unalmas rész. De múlt éjjel, már épp, amikor készültem volna lefeküdni, egyszer csak megszállt az ihlet. Biztos a hattyúk miatt. Vártam. De úgy tűnt, ez az összes, amit mondani akart, mert elővette a körömreszelőt egy csészéből, amiben tollakat és ceruzákat tartott, és nagy műgonddal kezelésbe vette az egyik ujját. – Hattyúk – szólaltam meg egy kis csönd után. Letette a körömreszelőt az asztalra, és a feje fölé nyújtóztatta a karját. – Tudod – folytatta, miközben egy kóbor hajtincset simított füle mögé –, a hattyúk rettenetes teremtmények, komolyan. Gyönyörűek, de gonoszak. A rómaiak őket használták őrzőkutyák helyett. Bólintottam, és belekortyoltam a kávémba. Hallottam, ahogy a szoba túloldalán horkol a macska. – Szóval – folytatta anyám –, ez arra késztetett, hogy elgondolkozzak, mi is a szépség ára. És egyáltalán, mi az ára bárminek? Elcserélnéd a szerelmet a szépségért? Vagy a boldogságot a szépségért? Lehet egy gyönyörű ember gonosz lélekkel értékes? És ha megtörtént a csere, ha úgy döntöttél, hogy megszerzed ezt a gyönyörű hattyút, azt remélve, hogy nem fordul ellened, mi van, ha mégis? Ezek költői kérdések voltak. Legalábbis azt gondoltam. – Folyton ezen töprengtem – mesélte anyám a fejét ingatva. – Ráadásul nem is tudtam aludni. Szerintem, amiatt a képtelen faliszőnyeg miatt, amihez Don annyira ragaszkodik. Egyszerűen nem bírok pihenni, miközben azokat a részletesen kidolgozott hímzéseket látom véres harci jelenetekről, és emberek keresztre feszítéséről. – Egy kicsit tényleg túl sok – helyeseltem. Valahányszor bementem abba a szobába valamiért, az a faliszőnyeg mintha hipnotizált volna. Egyszerűen alig

bírtam levenni a szemem arról a részről, ahol Keresztelő Szent Jánost lefejezik. – Tehát lejöttem ide – folytatta tovább anyám –, gondolván, hogy javítgatok egy kicsit, erre most reggel nyolc van, és még mindig nem vagyok biztos a válaszban. Hogy lehet ez? A zene elhallgatott, és hirtelen nagyon-nagyon nagy csend lett. Égni kezdett a gyomrom, valószínűleg a kávétól. Anyám mindig nagyon drámaian viselkedik, amikor regényt ír. Minden könyvének megírása alatt legalább egyszer berobban a konyhába, és sírásközeli állapotban, hisztérikusan kijelenti, hogy az összes tehetségét, amije valaha is volt, egyszer és mindenkorra elveszítette, a könyv egy kátyú, egy borzadály, totális csőd, és a karrierjének vége. Chrisszel ilyenkor csak ülünk ott, szótlanul kivárva, amíg siránkozva ki nem viharzik. Aztán néhány perc, óra – vagy legrosszabb esetben nap – múlva újra bevonul a dolgozószobájába, leereszti a függönyt, és vadul gépelni kezd. És amikor pár hónap múlva megjelenik a könyv, a maga új illatával és sima, még nem repedezett gerincével, már nem is emlékszik az összeomlásra, ami szerves része volt az alkotói folyamatnak. Ha pedig eszébe juttatom, csak mosolyogva legyint, és azt mondja, egy regény megírása olyan, mint egy gyerekszülés: ha emlékeznél rá, hogy mennyire fáj, sohasem vágnál bele újra. – Majd megtalálod a választ – biztattam most. – Mindig megtalálod. Ajkába harapott, lepillantott az írógépben levő papírlapra, majd kinézett az ablakon, ahonnan beszűrődött a reggeli napfény, és észrevettem, hogy fáradt, sőt szomorú, olyan módon, ahogy korábban még nem láttam. – Tudom – felelte, de valahogy meggyőződés nélkül, mintha csak azért helyeselt volna, hogy továbblépjünk. Aztán, egy-két másodpercnyi hallgatás után hirtelen témát váltott. – Hogy van Dexter? – kérdezte. – Jól, azt hiszem – feleltem kissé meglepetten. – Nagyon tetszik nekem az a fiú – közölte, majd ásított, ami miatt aztán bocsánatkérően nézett rám. – Nem olyan, mint a többi, akikkel jártál. – Mert volt egy „zenészek kizárva” szabályom – magyaráztam. – Nekem is – sóhajtott fel. Mindketten elnevettük magunkat. Aztán megkérdeztem – Oké, és te miért szegted meg? – Ó – legyintett abból az okból, ami mindig mindent megmagyaráz. – Beleszerettem. Hallottam, amint becsapódik a bejárati ajtó. Chris egy hangos „Sziasztok!”-kal elindult a munkába. Néztük, ahogy lesétál az autójához, egy

Mountain Dew-hoz, amely a kocsifelhajtón állt, egyik kezében egy csésze kávéval, ahogy ő szereti. – Szerintem venni fog neki egy gyűrűt, ha máris meg nem tette – jelentette ki anyám elgondolkozva. – Az az érzésem. Chris beindította a motort, majd lassan megfordult a zsákutcában, és ráhajtott a főútra, jól meghúzatva a Mountain Dew-t. – Hát – feleltem –, majd megtudjuk. Anyám kiitta a kávéját, majd kinyújtotta felém a kezét, és cirógatva körberajzolta az arcomat. Drámai gesztus, mint ahogy tőle már megszoktuk, de valahogy olyan vigasztaló volt, talán mert mindig ugyanígy csinálta, amióta az eszemet tudom. Ujjai, mint mindig, most is hűvösek voltak. – Ó, az én Remym – sóhajtott. – Csak te érted meg. Ez nagyjából igaz is volt. Sok szempontból hasonlítottam anyámra, de nem olyanokból, amikre túlságosan büszke lettem volna. Ha anyám és apám együtt maradnak, és idős hippikké öregedve lázadó dalokat énekelgettek volna vacsora utáni mosogatás közben, talán más lennék. Ha valaha is alkalmam lett volna meglátni, milyen is, vagy mit tud tenni az igaz szerelem, talán én is hittem volna benne. De életemnek túl nagy részét kellett azzal töltenem, hogy végignézzem, ahogy házasságok születnek és halnak meg. Én tényleg megértettem anyámat. De azt kívántam, bárcsak ne érteném. * – De már majdnem tele van – erősködött Dexter. – Majdnem tele, de nem tele – feleltem, majd kivettem a kezéből a folyékony mosószert, és lecsavartam a flakon tetejét. – Teljesen tele kell tölteni. – Én mindig csak eddig a vonalig öntöm – vitatkozott Dexter. – És ez az oka annak – magyaráztam, miközben még mosószert töltöttem a gépbe, hogy a ruháid sohasem tiszták igazán. Ez kémia, Dexter. – Ez mosás – felelte ő. – Pontosan. Sóhajtott. – Tudod – mondta, ahogy visszacsavartam a mosószeres flakon tetejét –, a többiek még rosszabbak. Alig mosnak egyáltalán, nemhogy még különválasztanák a világosakat és a sötéteket. – A színeseket és a fehéreket – javítottam ki. – Te mindig ilyen szőrszálhasogató vagy?

– Azt akarod, hogy megint minden rózsaszín legyen? Ez elhallgattatta. A mi kis mosásleckénkre az adott apropót, hogy legutóbb beledobta a mosógépbe az új tűzpiros pólóját, ami mindent, amit az utóbbi időben viselt, babarózsaszín árnyalatúvá változtatott. A műanyag evőeszközkészlet-incidens óta mindent elkövettem, hogy a háziasságnak még a látszatát is elkerüljem, de egy rózsaszín pasit azért mégsem tűrhettem el magam mellett. Tehát itt voltunk a sárga ház mosókonyhájában, azon a helyen, amit máskor következetesen elkerültem a hatalmas mennyiségű szennyes alsógatya, zokni és póló miatt, ami hosszú-hosszú hetekig várakozott, és olykor még a hallba is kicsordult. Ami nem is volt csoda, tekintve, hogy szinte soha senki nem vásárolt mosószert. Épp múlt héten láttam, hogy John Miller tusfürdővel mosta ki az összes farmerját. Amint elindult a mosás, óvatosan átléptem egy kupac mocskos zokni fölött, és visszamenekültem a hallba, becsukva magam mögött az ajtót, már amennyire lehetett. Aztán Dexter után mentem a konyhába, ahol Lucas éppen az asztalnál ült, és mandarint evett. – Csak nem mosol? – kérdezte Dextertől. – De. – Megint? Dexter bólintott. – Kifehérítem a fehér cuccaimat – magyarázta. Lucas le volt nyűgözve. Nem csoda, hisz éppen akkor is egy olyan fehér inget viselt, aminek a gallérján nagy ketchupfolt éktelenkedett. – Hű! – mondta. – Ez aztán... És ekkor hirtelen minden sötétbe borult. Teljes sötétségbe. Minden fény kialudt, a hűtőszekrény zümmögése abbamaradt, és a mosógép is leállt. Az egyetlen fényt a szomszéd verandájának lámpája adta. – Hé! – kurjantott ki John Miller a nappaliból, ahol éppen, ahogy ilyentájt minden este, a Szerencsekerék című vetélkedőműsort nézte a tévében. – Már majdnem megfejtettem a rejtvényt, ember! – Fogd be! – szólt rá Lucas, majd felállt, odament a villanykapcsolóhoz, és néhányszor fel-le kapcsolgatta: klikk-klakk– klikk. – Biztos kiment az egyik biztosíték. – Az egész házban nincs áram – közölte Dexter. – Tehát? – Tehát, ha ez csak az egyik biztosíték lenne, akkor valaminek még működnie kellene. – Felvett egy öngyújtót az asztal közepéről, és

meggyújtotta. – Szerintem áramszünet van. Valószínűleg az egész hálózat kiment. – Ó – ült vissza Lucas. A nappaliból nagy robaj hallatszott, amint John Miller navigálni próbált a vaksötétben. Ez nem az én problémám volt. Tutira nem. És mégis. Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: – Khm... A szomszédban van áram. Dexter hátradőlt a székében, és kinézett az ablakon, hogy ellenőrizze, amit mondtam. – Tényleg – állapította meg. – Ez érdekes. Lucas egy újabb mandarin pucolásába kezdett, amikor John Miller megjelent a konyhaajtóban. Amúgy is sápadt arca a sötétben még világosabbnak látszott. – Elment az áram – jelentette be, mintha mi legalábbis vakok lennénk, és magunktól nem látnánk. – Köszönjük, Einstein – dünnyögte Lucas. – Valami áramköri probléma lehet – találgatott tovább Dexter. – Lehet, hogy rosszak a vezetékek. John Miller bejött a szobába, és lehuppant a kanapéra. Egy percig senki sem szólt egy szót sem, és számomra világossá vált, hogy ez az egész nem is volt valami nagy ügy nekik. Nincs fény, na és? – Lehet, hogy nem fizettétek ki a számlát? – kérdeztem végül Dextertől. – Számlát – ismételte. – Az áramszámlát – mondtam. Csend. Aztán Lucas megszólalt: – Ó, ember! A francos áramszámla! – De hát kifizettük – állította John Miller. – Ott volt a konyhapulton, tegnap láttam. Dexter ránézett. – Te láttad, vagy mi kifizettük? – Mindkettő? – nézett rá John Miller bizonytalanul, Lucas pedig türelmetlenül felsóhajtott. – És hol volt az a számla? – faggattam John Millert, és felálltam, Mert valakinek tennie kellett végre valamit. – Melyik pulton? – Ott – mutatott valamerre, de a sötétben nem láttam, merre. – Abban a fiókban, ahol a fontos dolgokat tartjuk. Dexter felvette az öngyújtót, és meggyújtott vele egy gyertyát, majd odalépett mellém, és kotorászni kezdett a fiókban azok között a dolgok

között, amiket a srácok ezek szerint „fontosnak” tartottak. Úgy tűnik, ide tartozott egy szójaszószos flakon, egy műanyag hawaii táncosnő, és a város összes bárjából és nyilvános helyéről összeszedett gyufásdobozok sokasága. Ja, és egy pár darab papír, amelyek közül az egyiket Dexter kihalászta, és a magasba tartotta. – Ez az? – kérdezte. Kivettem a kezéből, és hunyorogva próbáltam elolvasni a gyertyafényben. – Nem – feleltem végül lassan –, ez egy felszólítás, hogy ha nem fizetitek be a számlát, lássuk csak, tegnapig, akkor lekapcsolják az áramot. – Hű – mondta John Miller. – Hogy kerülhette ez el a figyelmünket? Megfordítottam a lapot: egy sor pizza kupon volt a hátuljára ragadva, amelyek közül egyet valaki letépett, az összes többi pedig egy kissé zsíros volt. – Fogalmam sincs – feleltem. – Tegnapig – ismételte Lucas elgondolkozva. – Hű, akkor adtak nekünk még egy jó fél napot ajándékba. Milyen nagylelkűek, nem? Csak néztem rá. – Oké – szólalt meg Dexter kedélyesen –, szóval, kinek a feladata lett volna befizetni a számlát? Megint csend. Aztán John Miller bizonytalanul megszólalt: – Tednek? – Tednek – visszhangozta Lucas. – Tednek – mondta Dexter is, majd felkapta a mobilját. Tárcsázott egy számot, majd ujjaival az asztalon dobolva várakozott, kis szünet után pedig derűsen megszólalt: – Hahó, Ted! Itt Dexter. Találd ki, honnan hívlak. – Egy másodpercig hallgatott, majd folytatta. – Nem. A sötétből. Itt ülök a vaksötétben. Egészen véletlenül nem neked kellett volna befizetned az áramszámlát? Tompán hallottam, hogy Ted hadarva mond valamit. – Majdnem megfejtettem a rejtvényt! – kiabált bele John Miller is a telefonba. – Már csak egy L vagy egy V hiányzott. – Kit érdekel? – intette le megint Lucas. Dexter tovább hallgatta Tedet, aki, úgy tűnik, még levegőt se nagyon vett, mert Dexter csak hümmögött egyet-egyet időnként, majd végül azt mondta: – Oké, akkor szia! – Azzal letette a telefont. – Szóval? – kérdezte Lucas. – Szóval – fordult hozzánk Dexter vidáman –, Ted elintézi. – Vagyis? – kérdeztem én.

– Vagyis – magyarázta Dexter – Ted rohadt mérges, mert úgy tűnik, én voltam az, akinek be kellett volna fizetnie a számlát. – Azzal szélesen elmosolyodott: – Na, tud valaki egy jó kis szellem sztorit? – Dexter, komolyan – szólaltam meg egy pillanatnyi döbbenet után. Ilyen szintű felelőtlenségtől felfordult a gyomrom, de, úgy tűnik, Lucas és John Miller már hozzá volt szokva, mert egyikük sem volt különösebben kiakadva, sőt, igazából még meglepve sem. – Jól van, jól van – nézett rám Dexter. – Tednél van pénz, felhívja őket, és megpróbálja visszakapcsoltatni az áramot ma estére vagy legkésőbb holnap reggelre. – Oké – bólintott Lucas. – És veled mi lesz? – Velem? – kérdezett vissza Dexter csodálkozva. – Mi lenne velem? – Úgy érti – vettem át a szót –, hogy bocsánatkérésképpen tenned kellene nekünk valami jót. – Pontosan – helyeselt lelkesen Lucas. – Remynek igaza van. Dexter rám meredt: – Szivi, te kivel vagy? – kérdezte enyhe szemrehányással a hangjában – Itt ülünk a sötétben – jegyezte meg John Miller. – És erről te tehetsz, Dexter. – Oké, oké – emelte fel megadóan Dexter mindkét kezét. – Jól van. Teszek valami jót. Mondjuk... – Kitakarítod a fürdőszobát – ajánlotta Lucas. – Nem – vágta rá Dexter. – Kimosod a ruháimat? – próbálkozott tovább. – Nem. – Adsz pénzt sörre? – találgatott John Miller is. Mindenki várt. – Igen – szólalt meg végül Dexter. – Igen! Adok pénzt sörre. Itt van, tessék! – Azzal belenyúlt a zsebébe, és előhalászott egy gyűrött papírpénzt, majd magasra emelte, hogy mindnyájan jól lássuk. – Húsz dolcsi. A nehezen megkeresett pénzemből. Tiétek. Lucas gyorsan besöpörte az asztalról a pénzt, még mielőtt Dexter esetleg meggondolná magát. – Szuper! Gyerünk! – intett John Millernek, aki azon nyomban fel is ugrott. – Én vezetek – mondta.

Azzal el is indultak, kifelé menet azon vitatkozva, hogy hol lehet a kocsikulcs. Aztán egy perccel később becsapódott az ajtó, és mi egyedül maradtunk a házban. Dexter átnyúlt a konyhapult fölött, keresett egy másik gyertyát, meggyújtotta, és leült a velem szemben lévő székre. – Milyen romantikus – jegyeztem meg. – Hát persze – felelte. – Ezért csináltam az egészet, hogy itt ülhessek veled édes kettesben gyertyafénynél. – Giccses – fintorogtam. – Próbálkozik az ember – felelte vigyorogva. Szó nélkül ültünk ott egy percig. Láttam, hogy engem néz. Kitoltam magam alól a székemet, átmentem az asztal túloldalára, és beleültem az ölébe. – Ha az én lakótársam lennél, és ilyeneket művelnél – mondtam, miközben ő elsimította a hajamat a vállamról –, kinyírnálak. – Idővel megszeretnéd – felelte ő. – Kétlem – mosolyogtam. – Azt hiszem – nézett rám elgondolkozva hogy te tulajdonképpen titokban vonzódsz az én személyiségem minden olyan részéhez, amiről azt állítod, hogy ki nem állhatod – Nem hinném – meredtem rá. – Akkor miért? – kérdezte ő. – Mit miért? – kérdeztem vissza. – Miért tetszem neked? – Dexter! – De komolyan – erősködött. Közelebb húzott magához, így a fejem az övé mellé került, kezével átölelte a derekamat. Előttünk a gyertya pislákolva égett, halovány árnyékot vetve a túlsó falra. – Mondd meg! – Nem – tiltakoztam. – Ez olyan béna. – Nem béna. Figyelj! Elmondom én is, hogy nekem mi tetszik benned. Felnyögtem. – Nos, nyilvánvalóan gyönyörű vagy – kezdte, mit sem törődve a reakciómmal. – El kell ismerjem, ez volt a legelső dolog, amire felfigyeltem azon a napon az autókereskedésben. De aztán a magabiztosságod tetszett meg igazán. Tudod, olyan sok lány van, aki állandóan bizonytalankodik, és azon agyal, hogy kövér-e, csúnya-e, vagy, hogy igazán tetszik-e neked, de te aztán nem. Ember! Úgy tettél, mintha magasról letojnád, hogy beszélek-e hozzád vagy sem.

– Úgy tettem? – vontam fel a szemöldököm. – Látod? – vigyorodott el. – Erről beszélek. – Szóval tulajdonképpen az vonzott, hogy egy hideg kis dög vagyok? – Nem, nem. Nem erről van szó – rázta a fejét, és mocorgott egy kicsit a székében. – Ami tetszett, az a kihívás volt. Hogy túljussak a falon, hogy átverekedjem magam rajta. A legtöbb embert könnyű kiszámítani. De egy olyan lánynak, mint te, Remy, rétegei vannak. Amit látsz, az nagyon távol áll attól, amit végül kapsz. Lehet, hogy te keménynek látszol, de mélyen legbelül egy aranyos, lágyszívű kislány vagy. – Micsoda? – csattantam fel komolyan megsértődve. – Én nem vagyok lágyszívű! – Vettél nekem műanyag evőeszközkészletet. – Akciós volt! – kiáltottam. – Jézus! – Igazán kedves vagy a kutyámmal. Sóhajtottam. – És – folytatta – nemcsak hogy óránként felajánlottad, hogy átjössz, és megtanítasz, hogyan kell rendesen szétválasztani a világosakat és a sötéteket... – Színeseket és fehéreket... – ...hanem segítettél megoldani az áramszámla ügyet is, és elsimítani a vitát a srácokkal. Fogadd el, Remy! Lágyszívű vagy. – Fogd már be! – dünnyögtem. – Miért olyan rossz dolog ez? – kérdezte. – Nem rossz – vontam meg a vállam. – Csak nem igaz. – És nem is volt az. Sok mindennek neveztek már életemben, de a „lágyszívű” sohasem szerepelt köztük. Valahogy furcsán félelmetesnek tűnt, mintha Dexter felfedezett volna egy olyan mély titkot, amiről még én sem tudtam, hogy őrizgetem. – Oké – szólalt meg újra kedélyesen –, akkor most te jössz. – Hogyhogy én jövök? – kérdeztem. – Most te mondd el, hogy mi tetszik neked énbennem! – Ki mondta, hogy tetszik valami? – incselkedtem vele. – Remy – nézett rám szigorúan –, azt akarod, hogy megint lágyszívűnek nevezzelek? – Jól van, jól van – emeltem fel megadóan mindkét kezem, egyenesedtem, előrehajoltam, és közelebb húztam magamhoz gyertyát. Hát ennyit a kőbe vésett szabályaimról: ez lett belőlem. Őszinte vallomás gyertyafénynél. – Hát – kezdtem bele végül vonakodva, magamon érezve várakozó tekintetét –, megnevettetsz.

Bólintott. – És? – Elég jól nézel ki. – Elég jól nézek ki? Én gyönyörűnek neveztelek! – Gyönyörű akarsz lenni? – kérdeztem tőle. – Azt mondod, nem vagyok az? – kérdezett vissza sértődött ábrázattal. Felnéztem a plafonra a fejemet ingatva. – Csak viccelek – vigyorodott el. – De abbahagyom. Megígérem. Jézus, nyugi már! Nem azt kérem fegyverrel a kezemben, hogy idézz a Függetlenségi Nyilatkozatból. – Bárcsak azt kérnéd – forgattam a szemem, mire ő úgy felnevetett, hogy elfújta a gyertyát az asztalon, újra teljes sötétségbe borítva a szobát. – Oké – mondta hirtelen, mikor visszafordultam hozzá, és átöleltem a nyakát. – Nem kell kimondanod. Már tudom, mi tetszik bennem neked. – Nocsak, tényleg? – Ühüm. Átkulcsolta a derekamat, és még közelebb húzott magához. – Na? Ki vele! – noszogattam. – Hát, állatias vonzalomról van szó – felelte magától értetődő természetességgel. – Puszta kémia. – Hmm – morfondíroztam. – Lehet, hogy igazad van. – Különben meg nem is számít, miért tetszem – mondta hirtelen. – Nem? – vontam fel a szemöldököm. – Nem. – A kezével most már a hajamat simogatta, én pedig hozzásimultam, és alig tudtam kivenni az arcát, de a hangját tisztán hallottam, amint a fülembe súgja: – Csak az számít, hogy tetszem.

11. fejezet – Undorító! – fintorgott Chloe, amikor egy újabb buborék szállt fel, és pukkant szét az arcán. – Hagyd abba – szóltam rá –, hallja, amit mondasz! Felsóhajtott, és keze fejével letörölte az arcát. Hőség volt, és a kocsifelhajtó fekete aszfaltja fölött gőzölgött a pára. Monkey azonban, kettőnk között ücsörögve egy műanyag gyermekmedencében, tomporáig érő, hideg vízben, teljesen elégedettnek tűnt. – Emeld fel a mellső lábát – kértem Chloét, majd még több sampont nyomtam a tenyerembe. – Nagyon piszkos. – Az egész kutya csupa mocsok – morogta ő, amint Monkey felállt, és megrázta magát, koszos vizet és szappanhabot fröcskölve mindkettőnkre. – És láttad már a karmait? Hosszabbak, mint Talingáé, az isten szerelmére. Monkey hirtelen talpra ugrott, és ugatni kezdett, miután meglátott egy macskát, ami Chloéék udvarának a végében felmászott a kerítésre. – Ülj le! – parancsolt rá a lány. – Hallod? Ül, Monkey! Ül! Monkey megint megrázta magát, újra tetőtől talpig eláztatva minket, én pedig lenyomtam a farát, mire nagy toccsanással visszaült a medencébe, farkát kilógatva az oldalán. – Jó fiú – dicsértem meg, holott már újra fel akart állni. – Ugye tudod, hogy ha most anyám hazajönne, én egy perc múlva hajléktalan lennék – zsörtölődött tovább Chloe, miközben slaggal locsolta Monkey mellkasát. – Ennek a koszos vadállatnak a puszta látványától, karnyújtásnyira az ő díjnyertes kék kategóriás, speciális gyepétől, agyvérzést kapna. – Milyen kategóriás? – kérdeztem vissza. – Extra minőségű fű – magyarázta. – Aha. Chloe először kapásból nemet mondott, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátott engem a verandájukon, egyik kezemben kutyasamponnal, a másikban a szutykos Monkey-t tartva pórázon, még mielőtt belekezdtem volna jól felépített mondanivalómba. De aztán, néhány percnyi hízelgés és egy ígéret után, miszerint meghívom egy vacsorára vagy bármire, amit akar aznap este, beadta a derekát, és még egy kicsit össze is melegedett Monkeyval, legalábbis néhányszor kedvesen megsimogatta, amíg én kivettem a kocsimból a gyermekmedencét, amit tök jó áron, mindössze kilenc dolcsiért

vettem a Wal-Martban. Eredetileg a saját házunkban akartam Monkey-t megfürdetni, de Chris kisajátította a kerti slagot, mert felszerelt egy bonyolult öntözőrendszert a gyíkoknak, így nem maradt túl sok választásom. – Még mindig nem tudom elhinni, milyen mélyre süllyedtél – csóválta a fejét Chloe most, hogy befejeztem az utolsó öblítést, majd hagytam, hogy Monkey kiugorjon a medencéből, és egész testét jól megrázza, miközben felalá rohangált a kocsifelhajtón. – Ez totális „szerelmes barátnős” viselkedés. – Nem – tiltakoztam, és eltereltem Monkey-t a gyep közeléből, mielőtt Chloe rosszul lett volna. – Ez humanitárius cselekedet. Ez a kutya borzasztó állapotban volt. És ezt komolyan így is gondoltam. Ráadásul mostanában elég sok időt töltöttem Monkey-val, és hát, hogy is mondjam, rettenetes szaga volt. És miután mindezt meg lehetett oldani egy ötdolláros kutyasamponnal, egy körömcsipesszel és egy gyors hajvágással, miért ne tettem volna meg? Különben sem Dexter kedvéért tettem, hanem Monkey miatt. – Azt hittem, te sosem akartál kötődni – emlékeztetett Chloe, miközben én elővettem a körömcsipeszt a zsebemből, és újra leül tettem a kutyát. – Nem is – válaszoltam könnyedén. – Ez csak egy nyári kaland. Már mondtam neked. – Nem Dexterről beszélek – mondta Chloe. Monkey felé intett a fejével, aki éppen az arcomat próbálta nyalogatni. Most erős narancsos citrusillata volt: nem kaptam másfajta sampont. De lenyírtuk a szőrét a szeme elől és a lábán, ami jó öt évvel megfiatalította. Tényleg igaz, amit Lola mindig is hangoztatott: egy jó hajvágás mindent megváltoztat. – Ez egy magasabb szintű elköteleződés. És felelősség. Mindent megbonyolít. – Chloe, ez egy kutya, nem egy ötéves gyerek, cserbenhagyásos komplexussal. – Akkor is. – Leguggolt mellém, és figyelte, amint végeztem az egyik manccsal, és hozzáfogtam egy másikhoz. – És különben is, mi lesz a mi vad és gondtalan nyarunkkal? Azt hittem, Jonathant azért ejtetted, hogy végigszórakozzuk a szünidőt egészen augusztusig. Mindenféle problémák nélkül. Emlékszel? – Nekem nincsenek problémáim – vontam meg a vállam. – Még nincsenek – mondta sötéten. – Soha nem is lesznek – zártam le a témát, és felálltam. – Kész. Hátraléptünk, és szemügyre vettük a művünket. – Óriási változás – jegyezte meg Chloe, és elégedetten nézegette Monkeyt.

– Úgy látod? – kérdeztem örömmel. – Persze bármi az lett volna – vonta meg a vállát. De aztán odahajolt, és gyengéden megsimogatta a kutya fejét, én pedig egy pár törülközőt fektettem az autóm hátsó ülésére. Szerettem Monkey-t, nagyon is, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az elkövetkezendő néhány héten keresztül egyfolytában kutyaszőrt akarok szedegetni az üléshuzatomról. – Gyere, Monkey! – szóltam oda, ő pedig már szaladt is, hangosan trappolva lefelé a kocsifelhajtón. Beugrott az autómba, és azonnal kidugta a fejét az ablakon, nagyokat szippantva a levegőből. – Kösz a segítséget, Chloe! – mondtam. Ahogy becsusszantam a vezetőülésre, a bőrhuzat forró volt a combom alatt. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Chloe még mindig engem néz csípőre tett kézzel. – Tudod – jelentette ki –, még nem késő. Ha most szakítasz vele, még mindig van egy jó hónapod a minőségi szingli életre, mielőtt elmész az egyetemre. Bedugtam a kulcsomat az indítóba. – Rendben, észben tartom – feleltem. – Akkor fél hatkor találkozunk? – kérdezte búcsúzóul. – Igen – felelten –, jövök érted. Bólintott, aztán csak állt ott továbbra is, szemét leárnyékolva a kezével, mialatt én hátratolattam az útra. Persze hogy úgy gondolta, véget kellene vetnem a Dexter-féle dolognak. Hiszen mi mindig is így működtünk. Chloe voltaképpen az ikertestvérem volt sok mindenben, többek között a pasik és a kapcsolatok terén. A csapattársam. Erre én most csavart labdát adok neki, és úgy mozgok a pályán, hogy ő semmit sem ért belőle. Tudtam mit érez. Mióta Dexterrel találkoztam, én sem értettem sok mindent. * A montázs a sárga ház konyhájának a falán volt közvetlenül a kanapé fölött. Elég ártatlanul kezdődött, eleinte csak néhány fotóval első pillantásra azt hittem, a srácok barátait ábrázolják. De amikor közelebbről is szemügyre vettem őket, rájöttem, hogy ezek a fényképek, csakúgy, mint az a kettő, amit Dexter küldött nekem hetekkel ezelőtt, egytől egyig a Flash Camera ügyfeleinek a felvételei voltak. Dexter és Lucas mindketten ott dolgoztak, és az előhívógépet kezelték, ami alapjában véve abból állt, hogy ültek egy széken, egy kis lyukon át

nézték a felvételeket, számokat és dátumokat nyomtattak rájuk, és ha lehetséges volt, feljavították őket az optimális színre és világosságra. Ez a munka nem volt kifejezetten űrtechnika, de azért igényelt némi adottságot, mint például jó szemet, és még inkább egy monoton tevékenységre irányuló, egy, vagy akár két órán keresztül tartó figyelmet, koncentrációs képességet. Ez pedig nagyjából annyit jelentett, hogy Dexternek esélye sem volt. Miután tönkretette egy család valamennyi, „egyszer az életben” hawaii nyaralásának összes fényképét és húsz egyszer használatos esküvői fényképezőgépet, a Flash Camera tulajdonosa tapintatosan azt javasolta, hogy Dexter talán boldogabb lenne, ha az erős kapcsolatteremtő és kommunikációs erényeit a pultos pozícióban hasznosíthatná. És mert annyira sármos volt, továbbra is megadta neki a technikusi fizetést, amit Lucas sosem mulasztott el megjegyezni, valahányszor esélye nyílt rá. – Az én munkám annyival több felelősséggel jár, mint a tiéd – füstölgött minden egyes fizetésnapon. – Neked mást sem kell tudnod, mint a legalapvetőbb szinten számolni, és ismerni az ábécét. – Ó igen – felelte mindig Dexter, méltóságteljesen megigazítva a névkártyáját az egyenruháján –, viszont én nagyon jól, sőt kiválóan ismerem az ábécét. Ami valójában nem volt igaz. Nemegyszer elveszítette az ügyfelek fényképeit, leginkább azért, mert valami elvonta a figyelmét, és az R betűsöket mondjuk a B betűsök fakkjába tette, máskor pedig, mert figyelmetlenül nézte meg a címkét, és a kuncsaftok keresztnevének kezdőbetűje szerint sorolta be valahová a képeket. Ha nekem dolgozott volna, én bizony nem bíztam volna rá semmi komolyabbat, mint mondjuk ceruzahegyezést, és még azt is csak felügyelet mellett. Szóval, míg Ted a Mayor's Marketben dolgozva mindig vitt nekik valamennyi nyomi, de még ehető zöldséget vagy gyümölcsöt, John Miller pedig kávéval megpakolva járt haza a Jump Java kávézóból, addig Dexter és Lucas semmivel sem tudott hozzájárulni a háztartáshoz. Legalábbis amíg el nem kezdtek titkos másolatokat készíteni azokról a fényképekről, amiket érdekesnek találtak. Mivel fiúk voltak, természetesen piszkos képekkel kezdődött az egész. Nem pornófotók voltak ezek. Az első, amit a falon láttam, egy nőről készült, aki bugyiban és melltartóban pózolt egy kandalló előtt. Nem volt különösebben szép, ráadásul az sem segített, hogy a kép hátterében egy nagy zacskó macskaalom volt tisztán kivehető KITTY KLEAN! felirattal, és ez

kellőképpen elvette az egész fotó egzotikus, Playboy-szerű hangulatát, aminek nyilvánvalóan szánta az, aki készítette. Ahogy múltak a hetek, egyre több fotóval bővült a montázs. Voltak ott nyaralásos fotók, családi csoportképek, egy például a Washington-emlékmű előtt, ahol mindenki mosolygott, kivéve egy kislányt, aki durcás tekintettel, középső ujját felmutatva áll a csoport szélén. Volt még néhány majdnem meztelen fotó, köztük egy nagyon kövér férfi, aki fekete alsógatyában nyúlt végig egy leopárdmintás lepedőn. Ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt arról, hogy a Merchant Drive-on egy kis sárga házban az ő személyes emlékeiket felragasztották egy falra, és idegenek nézegetik nap, mint nap. Azon a délutánon, amikor Chloéval megfürdettük Monkey-t, hat óra körül haza is vittük. Dexter már otthon volt, a nappaliban ücsörgött, tévét nézett és mandarint evett. Úgy tűnt, mostanáig az volt akciós a Mayor's Marketben, és Ted még kedvezményt is kapott, így, mint nálunk Don tápszereivel, itt mandarinnal volt tele a ház. – Oké – mondtam, miközben kinyitottam a kaput, és bevezettem Monkey-t a tarkójánál fogva. – Voilá! Azzal elengedtem, mire ő azonnal betrappolt a nappaliba, farkát őrülten csóválva, és felugrott a kanapéra, a földre borítva egy kupac magazint. – Ó, haver, nézzenek oda! – üdvözölte Dexter, vakargatva Monkey-t a füle mögött. – Micsoda illatod van. Mintha narancslében fürödtél volna. – Ez a sampon – magyarázta Chloe, és lehuppant a dohányzó asztal melletti műanyag kerti székre. – Majd elmúlik úgy... ööö egy hét múlva. Dexter rám sandított, én pedig megráztam a fejem, jelezvén, hogy Chloe csak ugratja. Monkey lemászott a kanapéról, és bedöcögött a konyhába, ahol megállás nélkül belefetyelt a hangból ítélve vagy két liter vizet. – Hát – mosolygott Dexter, miközben az ölébe húzott –, ekkora átváltozástól megszomjazik az ember... Illetve a kutya. Ekkor kinyílt a kapu, és bejött John Miller, lehajítva a kocsikulcsot az ajtó melletti szekrénykére. Aztán besétált egészen a szoba közepéig, felemelte a kezét, hogy leállítson mindenféle társalgást, és jelentőségteljesen azt mondta: – Van egy hírem. Mindnyájan ránéztünk. És ebben a pillanatban megint kinyílt az, ajtó, amin ezúttal Ted lépett be, még a Mayor's Market-beli egyenruhájában, egy zöld munkaköpenyben, és két láda mandarinnal a kezében. – Ó, anyám – nyögött fel Dexter –, kérlek, ne megint mandarint! – Van egy hírem – jelentette be Ted is, eleresztve a füle mellett Dexter megjegyzését. – Nagy hírem. Hol van Lucas?

– Dolgozik – válaszolta Dexter. – Nekem is van egy hírem – fordult John Miller Tedhez. – És én voltam itt hamarabb, szóval... – De az enyém fontos hír – intette le Ted. – Szóval... – Várj csak egy percet! – szakította félbe John Miller egyszerre hitetlenkedve és felháborodottan. Alapvetően volt benne valamiféle állandó sértődöttség, meg volt győződve róla, hogy őt soha senki nem érti meg. – Miért csinálod mindig ezt? – kérdezte Tedtől. – Képzeld el, az én hírem is lehet fontos. Én hallgattam, Ted és Dexter pedig kétkedő tekintettel nézett össze. Ez persze nem maradt észrevétlen John Miller előtt, aki nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta. – Talán – szólalt meg végül Dexter felemelve a kezét – szánnunk kellene egy percet arra, hogy elgondolkozzunk azon a tényen, milyen hosszú időt töltöttünk is egyetlen fontos hír nélkül, most pedig hirtelen két nagy hírünk is van. Ez igazán lenyűgöző, nem? – Az igazán lenyűgöző az – mondta Ted lassan és nyomatékosan – , hogy beszéltem az A&R-es tyúkkal a Rubber Recordstól, és eljön minket meghallgatni ma este. Senki sem mozdult. Kivéve Monkey-t, aki bejött a konyhából, szájából még mindig csöpögött a víz, és frissen levágott karma halkan kopogott a padlón. – Ti is érzitek ezt a tömény narancsillatot? – szaglászott Ted. – Ez – szólalt meg John Miller sötéten meredve Tedre – egyáltalán nem volt fair. – A&R? – kérdezte Chloe. – Az mi? – Artists and Repertoire – magyarázta Ted, miközben levette a köpenyét, kis golyóvá gyűrte, és belegyömöszölte a nadrágja farzsebébe. – Ez azt jelenti, hogy ha tetszünk neki, lehet, hogy kapunk egy ajánlatot. – Nekem is volt egy hírem – dünnyögte John Miller, de már késő volt. Tudta, hogy legyőzték. – Nagy hír. – Mennyire komoly ez? – kérdezte Dexter Tedtől, előredőlve a kanapén. – Csak amolyan „majd valamikor meghallgatlak titeket”, vagy „beírtam a naptáramba, ma meghallgatlak titeket”? Ted belenyúlt a zsebébe. – Adott egy névjegykártyát – magyarázta. – Ma este lesz egy találkozója, de amikor mondtam neki, hogy a második szekciót fél tizenegy körül kezdjük nyomni, kijelentette, akkorra gond nélkül odaér.

Dexter megpaskolta a fenekemet, hogy szálljak le az öléből, majd felállt, Ted pedig odaadta neki a névjegyet. Dexter hunyorogva nézegette egy jó ideig, majd visszaadta. – Oké – szögezte le végül –, hívjuk ide Lucast. Meg kell beszélnünk a dolgot. – Tudjátok, lehet, hogy az egész nem is jelent semmit – jegyezte meg John Miller még mindig egy kicsit duzzogva. – Sok hűhó semmiért. – Valószínű, hogy így van – felelte Ted. – De az is lehet, hogy tetszeni fogunk neki, tárgyal majd velünk, és még a nyár vége előtt ott találjuk magunkat valami nagyobb helyen, nagyobb színpadon, nagyobb városban. Ahogy a Spinnerbait is. – Utálom a Spinnerbaiet – morogta John Miller, mire mindhárman egyetértően bólogattak, mintha ez valami magától értetődő dolog lenne. – A Spinnerbait kötött egy szerződést – jegyezte meg Dexter –, és kiadott egy lemezt. – Spinnerbait? – kérdeztem. – Egy banda, ami Williamsburg mellett kezdett el zenélni akkor, amikor mi – magyarázta Dexter. – Totális seggfejek. Rohadt patkányok. De van egy nagyon jó gitárosuk... – Nem is olyan jó – vágott közbe Ted sértődötten. – Teljesen túlértékelitek. – ...és a saját szerzeményeik is ütősek. Tavaly szerződtették őket valami jó helyre. – Dexter felsóhajtott, és felnézett a plafonra – Utálom a Spinnerbaitet. – Én is utálom – visszhangozta John Miller, Ted pedig bólintott. – Oké, keressük meg Lucast! – javasolta Dexter összecsapva a két tenyerét. – Rendkívüli helyzet. Bandamegbeszélés! – Bandamegbeszélés! – kurjantott hangosan Ted, mintha mindenki, aki az együtteshez tartozik, és itthon van, nem kétméteres körzetben lett volna. – Megyek, gyorsan megmosakszom, és húsz perc múlva találkozunk a konyhában. Dexter levette a vezeték nélküli telefont a tévé tetejéről, tárcsázott, és miközben a füléhez emelte, kisétált a nappaliból. Hallottam, hogy Lucast kérte, majd kis szünet után azt mondta: – Találd ki, mivel jött haza ma Ted a munkából...! – Újabb szünet, nyilván Lucas elmondta a tippjét, majd: – Igen, mandarinnal, de nem ez a lényeg... John Miller lehuppant a kanapéra, keresztbe tette a lábát, és olyan lendülettel dőlt hátra, hogy a feje nagy koppanással ütődött a falnak. Chloe rám nézett, felvonta a szemöldökét, aztán kirázott egy cigarettát a dobozából.

Rágyújtott, majd a használt gyufát a hamuzóba hajította, amely már úgy is túlságosan tele volt mandarinhéjjal. – Oké, halljuk! – szólaltam meg végül. – Mi a te híred? – Á, most már tök mindegy – dünnyögte John Miller. Az én szememben ő még mindig egy nagy gyerek volt a vörös hajával és szeplőivel, akár egy iskolás, akit a tévében láthatsz a mogyoróvaj reklámokban. És persze az sem segített, hogy most durcásan lebiggyesztette a száját. – Ahogy gondolod – vontam meg a vállam, felvettem a távirányítót, és bekapcsoltam a tévét. Én aztán nem könyörgök neki. – Az én hírem az lett volna – kezdte lassan, felemelve a fejét a faltól –, hogy beleegyezett, hogy eljön ma este a Bendóba. – Tényleg? – néztem rá meglepetten. – Igen. Végre. Hetek óta kérem. – Sóhajtott, és megvakarta a fülét. – Már éppen kezdtem azt hinni, hogy semmire sem jutok vele. – John Miller bele van zúgva a főnökébe – magyaráztam Cloénak. – A Jump Javában? – csodálkozott a lány. John Miller megint nagyot sóhajtott. – Igazából nem is olyan, mintha a főnököm lenne – mondta álmodozó hangon. – Sokkal inkább, mint a munkatársam. Vagy a barátom. Chloe rám pillantott: – Scarlett Thomas? Bólintottam. John Miller szeme hirtelen tágra nyílt. – Te ismered? – csapott le a lányra. – Egy kicsit – vonta meg a vállát Chloe. – De Remy jobban. Chris járt vele valamikor, igaz? Nyeltem egyet, és úgy tettem, mintha a távirányító kapcsolgatására koncentrálnék. Tudtam, hogy John Miller mit érez Scarlett iránt, egészen attól kezdve, amikor még csak kíváncsi érdeklődés volt ez, és végignéztem – csakúgy, mint egész Mayor's Village összes üzletének minden dolgozója –, hogyan változott át ez az érdeklődés kiskutyaszerű rajongássá, míg végül el nem érte a romantikus epekedésnek azt a nevetséges fokát, ahol most tart. Scarlett volt a Jump Java vezetője, és csak azért alkalmazta John Millert, mert Lola megkérte rá, aki emiatt még azóta is tartozik neki egy ingyen hajvágással és – festéssel. És mindvégig, mialatt hallgattam John Miller ömlengéseit Scarlettről, sikerült eltitkolnom, hogy ismerem őt valamelyest. Egészen mostanáig.

Éreztem, hogy John Miller rám mered, még így is, hogy úgy tettem, mintha teljesen lekötne egy riportfilm egy új vidéki duzzasztógát szerkezeti problémáiról. – Remy! – mondta John Miller nem titkolt szemrehányással a hangjában. – Te tényleg ismered Scarlettet? – A bátyám járt vele egy ideig – igyekeztem a „nemnagyügy” hangomon válaszolni. – Nagyon régen. Átnyúlt, kivette a kezemből a távirányítót, és lenémította a tévét. A duzzasztógát továbbra is látszott a képernyőn, és szerintem tök visszatartotta a vizet. – Mesélj – erősködött John Miller –, most! Ránéztem. – Úgy értem – folytatta mohón –, tudsz valamit mondani róla? Bármit! Chloe felnevetett, én pedig megvontam a vállam, és azt feleltem: – A bátyám végzős középiskolás korában járt vele egy rövid ideig. Nem volt komoly. Chrisnek még javában tartott a füvezős korszaka, Scarlett pedig túl értelmes volt ahhoz, hogy ezt elviselje. Ráadásul neki már akkor is ott volt Grace. John Miller bólintott. Grace Scarlett hároméves kislánya volt. Akkor született, amikor Scarlett elsős középiskolás volt, kisebbfajta botrányt okozva a környéken. De Scarlett nem hagyta abba a tanulást, nyáron bepótolta a szülés miatt kihagyott időszakot, és most estin végezte az egyetemet, miközben vezette a Jump Javát, és el kellett viselnie a megszállott John Miller ácsingózó pillantásait a muffinok mögül heti húsz órában. – Biztos, hogy Scarlett neked való? – kérdezte Chloe, nem barátságtalanul. – Úgy értem, van egy gyereke. – Én nagyon jól értek a gyerekek nyelvén – közölte John Miller sértődötten. – Grace imád engem. – Grace mindenkit imád – legyintettem. Olyan, mint Monkey Gyerekek és kutyák. Túl könnyű. – Nem – jelentette ki John Miller –, ő különösen szeret engem. Dexter bedugta a fejét az ajtón, és John Millerre mutatott: – Bandamegbeszélés – emlékeztette. – Bandamegbeszélés – ismételte John Miller, és felállt. Majd rám nézett, és azt mondta: – Egy kis segítséget nagyra értékelnék ma este, Remy. Csak néhány jó szót, oké? – Nem ígérhetek semmit – feleltem –, de meglátom, mit tehetek.

Hálás mosollyal indult a konyha felé. Én is felálltam, felvettem a táskámat, és kivettem belőle a kocsikulcsomat. – Menjünk! – szóltam oda Chloénak. – Bandamegbeszélés meg minden. Chloe bólintott, eltette a cigis dobozát a zsebébe, majd a bejárati ajtóhoz sétált, és kinyitotta. – A kocsiban várlak – mondta. – Felhívom Lissát, hogy van-e kedve találkozni velünk a Helyen. – Jól hangzik – feleltem. Ahogy becsapódott mögötte a kapu, Dexter odajött hozzám. – Ez nagy hír – mondta mosolyogva. – Persze lehet, hogy nem. Lehet, hogy pofára esünk. – Ez a helyes hozzáállás – bólogattam. – De az is lehet – folytatta, és beletúrt a hajába úgy, ahogy mindig tette, amikor alig tudta türtőztetni magát az izgatottságtól –, hogy ez valami nagy dolognak a kezdete. Tudod, amikor a Spinnerbait leült tárgyalni azzal az ügynökkel, azonnal bekerült egy nagyobb klubba. Mi is könnyen eljuthatunk, mondjuk, Richmondba, vagy akár Washingtonba is. Bizony. Csak állt ott izgatottan vigyorogva, és én rávettem magam, hogy visszamosolyogjak. Persze hogy jó hír volt ez. Hát nem én voltam az, aki mindent átmenetinek akart? Ez igazán a legjobb volna, ami történhet. Esélyt kapna, hogy a koszos, lógó kipufogócsöves fehér furgonjával beledöcöghessen a naplementébe. És idővel ő is csak egy sztori lesz, amit elmesélhetek: a lökött zenész, akivel együtt töltöttem a középiskola utáni nyarat, éppúgy, ahogy Scarlett Thomas mára csupán egy lábjegyzet Chris számára. Szinte hallom, ahogy mesélem valakinek mosolyogva: volt egy csomó idióta daluk a salátáról. Egy egész opus. Igen, egészen pontosan így lesz a legjobb. Dexter lehajolt, és megcsókolta a homlokomat, majd fejét oldalra billentve közelebbről kezdett fürkészni. – Jól vagy? – kérdezte. – Olyan furcsa az arcod. – Ó, kösz – grimaszoltam. – Kedves vagy. – Nem, úgy értem, úgy nézel, mint aki... – Bandamegbeszélés! – kurjantott Ted a konyhából. – Most azonnal kezdjük! Dexter az ajtó felé pillantott, majd visszafordult hozzám. – Menj csak! – mondtam, miközben a kezemet a mellkasához nyomva finoman eltoltam magamtól. – Bandamegbeszélés.

Elmosolyodott, majd elindult. És egy pillanatra furcsa, idegen érzés kerített hatalmába. Egy nehezen legyűrhető késztetés, hogy visszahúzzam magamhoz. De akkorra már távolodott a konyha felé, ahonnan kihallatszott a többiek lelkes, egymás szavába vágó hangja, ahogy az estét tervezgették. – Találkozunk a Bendóban kilenc körül – szólt még egyszer vissza Dexter az ajtóból. – Oké? Bólintottam, lazán, mint mindig, mire ő megfordult, és eltűnt a szemem elől, én meg ott maradtam egyedül, figyelve, ahogy elmegy. Furcsa volt. Megállapítottam, hogy nem tetszik ez az érzés. Egy csöppet sem. * Fél tizenegykor, amikor a Truth Squadnak el kellett volna kezdenie a második szekciót, az A&R-es nő még sehol sem volt. Az együttes tagjai nyugtalankodni kezdtek. – Én azt mondom, felejtsük el! – mondta Lucas, visszaköpve néhány jégkockát a gyömbérsörébe. – Ez az egész izgulás amúgy is vacakká tesz minket. Ted egész este ki van fordulva önmagából. Ted, aki mellettem ült, és körmével vonalakat karcolt az asztalba, sötéten ráemelte a tekintetét. – Én vagyok az egyetlen ok, amiért egyáltalán ide jön – jelentette ki összehúzott szemmel. – Szóval szállj le rólam, oké? – Jól van, jól van – csitítgatta őket Dexter, miközben a pólója nyakát huzigálta. Egész este ezt csinálta, ami miatt az már teljesen kinyúlt, és formátlanul lógott. – Fel kell mennünk a színpadra, és a lehető legjobban kell játszanunk. Nem kevés múlik ezen az estén. – Ennyit a felszabadultságról – dünnyögte Lucas epésen. – Hol a fenében van John Miller? – kérdezte Ted, miközben felült és ideoda nyújtogatta a nyakát. – Ez nem egy bandamegbeszélés? – Csak egy rögtönzött – felelte Dexter megint a pólója nyakát ingatva. – Egyébként ott ül azzal a hogyishívjákkal. A főnökével. Mindnyájan egyszerre fordultunk oda, ahová Dexter mutatott. És valóban, a színpadhoz közeli bokszban ott ült John Miller Scarlettel. A dobverői az asztalon hevertek, ő lelkesen, szélesen gesztikulálva beszélt, miközben Scarlett iszogatta a sörét, és udvarias mosollyal hallgatta, olykor-olykor pedig körülnézett a teremben, mintha arra számított volna, hogy ma este nem csak kettesben lesznek, és a tekintetével a többieket kereste.

– Szánalmas – csóválta a fejet Ted. – Tojik ránk és a banda jövőjére egy tyúk miatt. Tisztára, mint a Yoko Ono-eset. – Hagyd már békén! – kelt a védelmére Dexter, majd előredőlt a székében. – Oké, szóval én azt gondoltam, indítsunk a Saláta, kettővel, aztán nyomjuk le az első verziót, majd... Nem figyeltem rájuk tovább, csak szórakozottan játszottam az egyik ujjammal az asztalon levő, poharam alatti vízfoltban. Balra fordulva láttam, hogy Chloe, Lissa és Jess egy kisebb csapatnyi sráccal társalog a bárpultnál. A Helyen korábban megbeszélték, hogy most mindnyájuknak arra van szüksége, hogy lazítsanak, és kiélvezzék a „nyári szingli csaj” dolgot, és Chloe kinevezte magát csapatvezetőnek ebben a küldetésben. Úgy tűnt, határozott lépésekkel haladtak a megvalósításban: ő egy bárszéken ült egy szörfös kinézetű, szőke srác mellett. Lissa egyszerre két fiúval beszélgetett: az egyik igazán dögös volt, de folyton a tömeget pásztázta a tekintetével, mintha még mindig egy igazi, jó csajra várna (rossz jel), a másik viszont, noha nem volt annyira jóképű, rendesnek látszott, ráadásul úgy tűnt, érdekli Lissa, és nem volt teljesen megsértődve, hogy nagy valószínűséggel övé lesz a „futottak még” szerep. És ott volt Jess, akit egy alacsony, izgága srác egészen odaszorított a sörcsapokhoz, és olyan hévvel nyomta neki a szöveget, hogy a lánynak folyton hátra kellett rántania a fejét, mert a srác feltehetően nem csak a szavakat köpködte. – ...elhatároztuk, hogy nem játszunk feldolgozásokat. Ez volt a megegyezés a tegnapi megbeszélésen – hallottam újra Dextert. – Én csak azt mondom, hogy ha a Salátadalok nem jönnének be legyen egy B tervünk is – érvelt Lucas. – Mi van, ha az a nő utálja a salátát? Mi van, ha azt gondolja majd, hogy ezek a dalok gyerekes, házibuliba való, idióta baromságok? Egy pillanatig döbbent csend volt, míg Dexter és Ted felfogta, amit hallott. Aztán Ted szólalt meg először. – Szóval ez az, amit te gondolsz róluk? – kérdezte szúrós tekintettel – Nem – tiltakozott Lucas gyorsan, és Dexterre sandított, aki most olyan erősen húzgálta a pólója nyakát, hogy muszáj volt odanyúlnom, lefejtenem róla az ujjait, és finoman elhúznom a kezét. Alig vette észre. – Én csak azt próbálom mondani, hogy nem akarunk gagyik lenni, ugye? – És ha feldolgozásokat nyomunk, akkor nem leszünk gagyik? – kérdezte Dexter.

– A feldolgozások megmozdítják a tömeget, és lehetőséget adnak arra, hogy megmutathassuk, milyen sokféleképpen tudunk játszani –, győzködte őket tovább Lucas. – Figyeljetek, én már sok együttesben játszottam... – Ó, Jézus! – forgatta a szemét Ted, és drámaian a levegőbe emelte mindkét karját. – Megint itt tartunk. Taníts minket, ah, bölcs mester! – ...és én tapasztalatból tudom, hogy az olyan repertoárokat, mint egy ütős sorozat, imádja a közönség, és általuk meghallják, mi mindenre vagyunk képesek, mint együttes. Ami azt jelenti, hogy játsszunk saját dalokat is, oké, viszont feldolgozásokat is, de azokat is a saját stílusunkban. Például az I've Got You Babe-et nem úgy nyomjuk, ahogy Sonny és Cher csinálta. Hanem teszünk bele egy csavart. – Nem játszunk ma Sonny és Chert! – vágott közbe Ted ingerülten. – Nem, haver. Ennek a tyúknak nem leszünk G Flats ma este. Az esküvői szarság. Felejtsd el! – Ez csak egy példa volt – magyarázta Lucas a szemét forgatva. – Mást is játszhatunk. Nyugodj le, haver, oké? – Hé, srácok! – kurjantott oda Robert, a Bendo tulajdonosa a bárpult mögül. – Egyébként ma még tervbe van véve, hogy dolgozzatok? – Gyerünk! – állt fel Ted, és kiitta a sörét. – Eldöntöttünk egyáltalán valamit? – kérdezte Lucas, de Ted rá sem hederített, csak elindult a színpad felé. Dexter felsóhajtott, és beletúrt a hajába. Sohasem láttam ennyire feszültnek. – Jézus – jegyezte meg csendesen, a fejét ingatva. – Ez az egész olyan rohadt stresszes. – Ne gondolj rá! – nyugtatgattam. – Csak menj fel a színpadra és játssz úgy, ahogy máskor is szoktál! Ha rágondolsz, kizökkensz. – Nagyon vacakul szóltunk, ugye? – kérdezte keserűen. – Nem – feleltem, ami nem is volt teljesen hazugság. De tény, hogy Ted hamis volt, John Miller túlzásba vitte a show-elemeket magasra dobálta a levegőbe a dobverőit, csak elkapnia nem sikerült minden alkalommal –, Dexter pedig elrontotta a Salátadal harmadik változatának a szövegét, egy olyan dalt, amiről tudtam – mert hallottam, hogy álmában is bármikor hiba nélkül elénekli. – Csak úgy játszottatok, mint akik nem biztosak magukban. Kissé bizonytalanul. Pedig ti nem vagytok ilyenek. Milliószor végigcsináltátok már. – Milliószor – visszhangozta. De még mindig nem tűnt úgy, mintha meg lenne győzve.

– Olyan ez, mint a biciklizés – folytattam. – Ha belegondolsz, rájössz, hogy mennyire bonyolult az egész. Csak pattanj fel, és tekerd a pedált, nem szabad aggódnod az egyensúlyod és a mozgásod miatt. Csak lazíts, és akkor megy magától. – Neked – mondta mosolyogva, és megpuszilta az arcomat – annyira igazad van. Hogy lehet mindig ennyire igazad? – Ez egy átok – vontam meg a vállam. Megszorította a combomat, majd felállt, és kiment a bokszból, továbbra is a pólója nyakát huzigálva, én pedig figyelemmel kísértem, ahogy keresztülverekedte magát a tömegen, és, a Scarlettel még mindig olyan elmélyülten beszélgető John Miller mellett elhaladva, megfricskázta a srác feje búbját. Egy perccel később fent, a színpadon Ted a kezébe vette a gitárját, pengetett néhány akkordot, aztán összenézett Lucasszal és Dexterrel, beszéltek egy-két szót, majd Dexter intett, és a show elindult. Az első dal egy kicsit bizonytalan volt. A második már jobban sikerült. Láttam, hogy Dexter megnyugszik, elengedi magát, és a harmadik számra, mire láttam, hogy az A&R-es nő megérkezett, jobban szóltak, mint egész este bármikor. A nőt azonnal felismertem. Először is, kicsit túlkoros volt a Bendóhoz, ami főképp a húszon aluliakat látta vendégül, másodszor pedig messze túl divatosan volt felöltözve ehhez a kisvároshoz: fekete nadrág, selyemblúz, kis fekete keretes szemüveg, ami pont annyira volt' idétlen, hogy menő legyen. Hosszú haját a tarkóján lazán összefogta, és amikor odament a bárpulthoz egy italért, az összes srác, aki a barátnőimmel beszélgetett, egytől egyig megbámulta. A dal, amit Dexterék éppen játszottak, elhalkult, a tömeg a színpad előtt sűrűsödni kezdett, és láttam, hogy Ted a bárpult felé nézve észrevette a nőt, majd súgott valamit Dexternek. Amint a taps és az éljenzés elcsitult, Dexter megint megrángatta a pólója nyakát, a mikrofonhoz hajolt, és azt mondta: – Oké, most pedig eljátsszuk nektek az egyik saját számunkat, amelynek a címe: Salátadal! A tömeg ujjongásban tört ki: elég régóta játszottak már a Bendóban ahhoz, hogy a Salátadal és számos variációja ismert legyen az ide járók körében. Ted megpengette a nyitóakkordokat, John Miller felemelte a dobverőket, és rákezdtek. *

Néztem a nőt a bárpultnál. Figyelmesen hallgatta a dalt, időnként belebelekortyolgatva a kezében lévő sörébe. Elmosolyodott annál a sornál, hogy „grillcsirkét zabáltunk a réten”, majd megint, amikor a tömeg Dexterrel együtt kurjongatta, hogy „uborkák, paprikák, retkek”. És amikor vége lett, lelkesen tapsolt, nem csak udvariasan. Jó jel. A srácok megnövekedett önbizalommal folytatták egy másik Salátadallal. De ez már nem volt annyira ütős, és a közönség sem ismerte olyan jól. Jól játszották, a legjobban, ahogy tudták, de így is kissé laposan szólt, és egy pontnál John Miller, aki csak nemrég tanulta meg az új részt, elrontotta, és egy másodpercre elvesztette az ütemet. Láttam, hogy Dexter arca megrándul, majd újra meghúzta a pólója nyakát. Ted mindenfelé tekingetett, csak a bár felé nem. Ezután szünet nélkül belekezdtek egy másik saját számba, ami nem is a Salátaopus darabja volt, de valahogy ez sem ment túl jól, így két versszak után rövidre is zárták. Ekkorra az A&R-es nő már nem figyelt annyira, enyhén unott arccal nézett körül a klubban, és ami még rosszabb jel volt, az órájára pillantott. Ted odahajolt Dexterhez, mondott neki valamit, mire ő határozottan rázta a fejét. Aztán Lucas is odalépett, bólogatott, majd Ted megint mondott valamit, amire Dexter végül megvonta a vállát, és visszafordult a mikrofonhoz. John Miller megadta az ütemet, Ted felvette, és teljes gőzzel belecsaptak egy régi Thin Lizzy-számba. És a tömeg egyszerre újra teljes lelkesedéssel ujjongott, közelebb húzódva a színpadhoz, az első versszak vége után pedig az A&R-es nő újabb sört rendelt. Amikor a dal véget ért, Ted ismét odaszólt Dexternek, aki jól láthatóan hezitált. Aztán Ted újra mondott valamit, Dexter pedig fintorgott, és a fejét csóválta. Gyerünk, játsszátok csak, gondoltam magamban. Még egy feldolgozás nem fog megártani. Dexter ránézett Lucasra, aki bólintott, és én megnyugodtam. Aztán megszólaltak az első akkordok. Valahogy olyan ismerősen hangzott, mintha egy másik változatban már ismertem volna ezt a dalt. Egy pillanatig füleltem, majd a felismerés egyre inkább megerősödött bennem, először mintha ott bujkált volna az elmém legmélyén, csak még éppen nem értem volna el. Aztán rájöttem. – E kis altató néhány szó... – énekelte Dexter lágyan. Ó, istenem, gondoltam. – Egyszerű dallam csupán...

Retrósabban hangzott, inkább amolyan „bárénekes” stílusban, az érzelgős tónus, ami annyira bejött az esküvői partikon és a rádiók szív küldi műsoraiban, most átalakult valami mássá, kapott némi önironikus felhangot, mintha megmosolyogta volna a saját komolyságát. Éreztem, hogy összeugrik a gyomrom: Dexter nagyon jól tudta, hogyan érzek ez iránt a dal iránt. Tudta. És mégis, egyre csak énekelte: – Halkan szól e kis szobában, mégis hallod. Kicsi lány... A tömeg imádta, tapsolt, és néhány csaj a hátsó sorokból együtt énekelte vele, kezüket a szívükre szorítva, mint kiszuperált dívák egy jótékonysági rendezvényen. Átnéztem a bár túloldalára, ahol Chloe egyenesen engem bámult, de most nem azzal az önelégült pillantással, ahogy mostanában szokott. A tekintetében most valami más, valami sokkal rosszabb volt. Lehet, hogy sajnálat, de gyorsan elfordítottam a fejem, még mielőtt megbizonyosodhattam volna róla. Tőle nem sokkal odébb az A&R-es nő mosolyogva tapsolt. Imádta, amit hallott. Felálltam a bokszból. Körülöttem mindenfelé a tömeg együtt énekelte Dexterrel a dalt, amit oly sokszor hallottak már ők is, csak teljesen másképp, mint én. Számukra ez csak egy régi, érzelgős nosztalgikus szám volt, amit talán a szüleik szerettek. Valószínűleg hallották az unokanővérük, nagybátyjuk vagy akárkijük esküvői partiján is, a Daddy's Little Girl és a Butterfly Kisses mellett. Akárhogy is, de működött. A hatás nyilvánvaló volt, a szeretet, ami a tömeg felől áradt, letagadhatatlan, egy olyan reakció, amit Ted még a legeslegmerészebb saláta-álmaiban sem remélhetett. – S bár én, hűtlen, cserbenhagylak... – énekelte Dexter, miközben én utat törtem magamnak a tömegben –, ő örökké társad már... Bementem a mosdóba, ami előtt most kivételesen nem állt hosszú sor, és bezárkóztam egy fülkébe. Leültem a lezárt WC-csésze tetejére, beletúrtam a hajamba, és mondogattam magamnak, hogy nyugi. Ez a dal semmit sem jelent. Egész életemben hagytam, hogy mások túl nagy súlyt tulajdonítsanak neki, így a végén olyan nehéz lett, hogy szinte megfojtott, de akkor is csak egy dal volt. Ám még ott, a WC-be zárkózva is hallottam, ahogy egyre csak szól, hallottam azt a dallamot, amit, mióta az eszemet tudom, betéve ismerek, most kicsit megváltoztatva, megcsavarva, és apám szavait egy olyan srác hangján, akit alig ismerek. Mit mondott mindig anyám, valahányszor meghallgattuk ezt a dalt, még amikor volt lemezjátszónk, az egyetlen karcos albumról, ami apámtól maradt rá? Az ő ajándéka neked, ezt mondta, és álmodozó tekintettel simította hátra a

hajamat a homlokomból, mintha bizonyos lenne benne, hogy egy napon meg fogom érteni, mennyire fontos ez. Akkorra már teljesen elfelejtette a rossz időket, amelyeket apámmal élt át, azokat a dolgokat, amiket másoktól hallottam, hogy milyen szegények voltak, hogy apám mennyire kevés időt töltött Chrisszel, amikor kisbaba volt, és hogy csak azért vette feleségül anyámat – ráadásul, mint kiderült, még csak nem is legálisan –, hogy megpróbálja utolsó próbálkozásként helyrehozni a már helyrehozhatatlan kapcsolatot. Micsoda örökség. Micsoda ajándék. Olyan, mint egy vigaszdíj egy vetélkedőműsorban, ahol elbukom a fődíjat, egy nagy halom Rice-a-Roni rizses tésztát, és amikor lehajtott fejjel kullogok kifelé, utánam dobnak valami olcsó csomag popcornt. Sovány vigasz. Felhangzott az utolsó akkord. A cintányér zümmögése fokozatosan elhalkult. Aztán nagy taps és ováció. Vége volt. Oké. Kimentem a mosdóból, és egyenesen a bár felé indultam, ahol Chloe unott ábrázattal üldögélt a széken. A Truth Squad még mindig játszott, most éppen egy tábori dalegyveleget – Led Zeppelin-stílusban, erőteljes gitárszólóval és sok-sok ordibálással –, amiről már tudtam, hogy záró szám. A srác, akivel Chloe korábban beszélgetett, nem volt sehol. Lissa még mindig a „nem túl jóképű, de rendesnek látszó” sráccal társalgott, Jess pedig feltételezhetően alkalmazta valamelyik rendszeresen használt ürügyét, miszerint „el kell intéznem egy telefont” vagy „ki kell ugornom valamiért a kocsiba”. – Mi történt a szörfös sráccal? – kérdeztem Chloétól, miközben ő arrébb csúszott, hogy helyet szorítson nekem a székén. – Barátnő – fintorgott kurtán, és a tőlünk balra levő boksz felé intett a szemével, ahol a fiú éppen egy vörös hajú csajt csókolgatott, akinek a szemöldökében piercing volt. Bólintottam. Eközben Ted néhány szélmalommozdulatot tett a gitárjával, John Miller pedig hatalmas dobszólót vágott le, amitől az arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja. Azon töprengtem, hogy vajon Scarlett le van-e nyűgözve, de nem tudtam megbizonyosodni róla, mert amikor odanéztem, láttam, hogy már nincs a bokszban, ahol azelőtt ült. – Érdekes választás volt az előző dal, nem gondolod? – kérdezte enyhe éllel Chloe, miközben a lábával ide-oda hintáztatta a közös székünket. – Mintha már hallottam volna valahol. Nem szóltam semmit, ehelyett csak néztem, ahogy John Miller tovább püfölte a dobjait, miközben a tömeg lelkesen tapsolt.

– Mindennél jobban kellene tudnia – folytatta, hogy utálod azt a dalt. Ezt mindenki tudja. Úgy értem, Jézus, ez alapvető. – Chloe – mondtam lágyan –, fogd be, oké? Elkerekedett szemmel meredt rám, majd újból kevergetni kezdte az italát az ujjával. Most már csak egyvalaki ült köztem és az A&H es nő között, aki éppen kölcsönkért egy ceruzát a bárpultostól, lejegyzett valamit egy papírra, amit a pultos nem titkolt érdeklődésül fürkészett, miközben rá sem hederített arra a sok emberre, aki az italáért hadonászott. – Mi vagyunk a Truth Squad! – kiáltotta Dexter a színpadon. – És itt játszunk minden kedden! Köszönjük a figyelmet, és jó éjszakát! Elkezdődött a gépzene, és mindenki a bárpult felé nyomult, én meg néztem, ahogy Dexter leugrik a színpadról, mond valamit Tednek, majd mindketten elindultak felénk, nyomukban Lucasszal, John Miller pedig azonnal légvonalban törtetett Scarlett felé, aki most már a kijárat közelében állt, mint aki arra készül, hogy fokozatosan kiosonjon a klubból. Amint a srácok közeledtek hozzá, az A&R-es nő máris mosolyogva nyújtotta a kezét Dexter felé. – Arianna Moss – mutatkozott be. – Remek sorozat. – Köszönjük – felelte Dexter, és talán kissé túl mohón kapott a kéz után. A nő egyre csak mosolygott rá, én meg körülnéztem a klubban, az ajtó felé tekingetve, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol lehet Jess. Ted közelebb húzódott a nőhöz, és azt mondta: – Az akusztika itt borzasztó. Sokkal jobban szólunk rendes technikával, és a közönség is elég vacak volt. Dexter oldalról felé lövellt egy „ezzel nem segítesz” tekintetet, majd a nőhöz fordult: – Nagyon szeretnénk hallani az ön véleményét. Meghívhatom egy sörre? A nő az órájára pillantott. – Persze – felelte –, csak előbb hadd telefonáljak egyet. Amint távolodott, már vette is elő a mobilját a zsebéből. Dexter meglátott, integetett, és a szájával azt formázta, hogy egy perc és jön. Megvontam a vállam, mire ő azonnal elindult felém, de Ted visszahúzta. – Mi a fenét művelsz? – mordult rá. – Azért jött, hogy mindnyájunkkal beszéljen, nem csak veled, Dexter. – Nyugi, haver, nem hallottad, hogy Dexter is azt mondta neki, hogy mi szeretnénk hallani a véleményét? – csitítgatta Lucas. – És azt is hallottam, hogy venni akar neki egy sört! – háborgott Ted.

– Ezt hívják kapcsolatépítésnek – magyarázta neki Dexter nyugodtan, miközben felém tekingetett. De Arianna Moss már jött is visszafelé, telefonját a zsebébe süllyesztve. – És miért pont az a dal? – ingatta a fejét hitetlenkedve Ted. – Sonny és Cher is jobb lett volna. Anyám, minden jobb lett volna. Akár szabadidőruhába is bújhatnánk, és vendéglátóhelyeken is nyomhatnánk ezt a szart! – A tyúknak bejött – felelte Dexter ismét nyugodtan, miközben próbálta elkapni a tekintetemet, de én hagytam, hogy egy nagydarab, baseballsapkás srác beálljon az útba kettőnk közé. – Igen – helyeselt Lucas. – Ráadásul ez a szám húzott ki bennünket abból a feneketlenül mély gödörből, ahová a Salátadal taszított le minket azelőtt. – A Salátadal nem volt rossz – vitatkozott Ted. – És még jobb lehetett volna, ha John Miller vette volna a fáradságot, és időben érkezik a legutóbbi próbára... – Ó, mindig valaki más a hibás, ugye? – csattant fel Lucas. – Duguljatok el, jön! – suttogta Dexter, az A&R-es nő felé sandítva. – Akkor beszélhetünk? – kérdezte Arianna Moss, amikor odaért hozzájuk. Dextertől kérdezte. Én észrevettem, csakúgy, mint Ted. De persze csak őt zavarta. – Hogyne – felelte Dexter. – Itt jó lesz? – mutatott egy közeli, üres bokszra. – Persze – bólintott a nő. Amikor elmentek, megint megfordultam, és kértem a pultostól még egy sört. Mire kifizettem, ők már a bokszban ültek, a nő és Dexter az egyik oldalon, Lucas és Ted pedig velük szemben. A nő beszélt, a srácok meg figyeltek. Ebben a pillanatban Jess jelent meg mellettem. – Nem megyünk még? – kérdezte tőlem. – Hol voltál? – tudakolta Chloe. – Ki kellett ugranom valamiért a kocsiba – közölte Jess teljes természetességgel. – Remy, hát itt vagy! – ugrott John Miller mellém. – Nem tudod, hol van Scarlett? – Amikor utoljára láttam, az ajtónál állt – válaszoltam. Gyorsan odakapta a fejét, tekintetével pásztázva a tömeget. Aztán hirtelen integetni kezdett: – Scarlett! Itt vagyok!

A nő felénk nézett, meglátta John Millert, és olyan mosollyal intett vissza, amelyből biztosra vettem, hogy igazam volt: tényleg le akart lépni, észrevétlenül. De mivel John Miller ebből mit sem érzékelve, lelkesen hívta oda hozzánk, nem volt más választása, mint hogy utat törjön magának a tömegben felénk. – Remek voltál. Komolyan – dicsérte meg John Millert, amikor ideért, aki ettől teljesen kivirult. – Általában sokkal ütősebbek vagyunk – legyintett azért kissé felvágósan –, csak Ted nem volt formában ma este. Mostanában több próbáról is elkésett, és néhány dalnál nem volt képben. Scarlett bólintott, és körülnézett. A tömeg a bárnál egyre sűrűsödött, már háromsornyi ember is tolongott egymás mögött, és még mindig csak jöttek és jöttek. John Miller mögött ekkor megjelent Lucas, akinek sikerült megfricskázni a dobos tarkóját, miközben még két sörrel is egyensúlyozott. – Hé, ha esetleg, esetleg, volna egy perced, ott tárgyalunk azzal a A&R-es tyúkkal, aki talán szerez nekünk egy pöpec melót Washingtonban, már ha ez egyáltalán egy csöppet is érdekel téged. John Miller megdörzsölte a tarkóját. – Washingtonban? Ez komoly? – kérdezte. – Abban a nagy csarnokban, ahol egyszer a Spinnerbaitet is láttuk – felelte Lucas, majd fintorogva gyorsan hozzátette: – Persze utálom őket. – Utálom a Spinnerbaitet – helyeselt John Miller is, és elvette Lucastól az egyik sört. – Az egy másik együttes – magyarázta közben Scarlettnek. – Aha – felelte a lány. – Gyere! – mondta Lucas John Millernek. – Mindnyájunknak hallania kell. Lehet, hogy ez valami nagy dolog, haver. – Egy perc, és itt vagyok – fordult mentegetőzve John Miller Scarletthez, és megszorította a karját. – Tudod, fontos bandaügyek. Stratégiai döntések meg minden. – Oké – bólintott a lány. John Miller és Lucas odament a bokszhoz, ahol Ted mindkettőjüknek helyet szorított. Láttam, hogy Dexter a sarokban ül, hátát a falnak támasztja, miközben kezével egy gyufásdobozzal játszik, és figyelmesen hallgatja Arianna Mosst. – Szegény te – fordult oda Chloe Scarletthez. – Ez a srác megszállott. – Kedves fiú – felelte

– Szánalmas – vitatkozott Chloe, majd leszökkent a bárszékről, és rám nézett. – Kimegyek a mosdóba, nem jössz? Megráztam a fejem. Chloe félresöpört két srácot, és eltűnt az emberek között. Amint egy pillanatra kettényílt a tömeg, megint megpillantottam Dextert. Úgy tűnt, mintha valamit magyarázna, Arianna Moss pedig bólogatott, és belekortyolt a sörébe. Ted és Lucas egymással beszélgetett, John Miller pedig egy csöppet sem figyelt egyikükre sem, ehelyett másodpercenként felénk tekingetett, hogy megbizonyosodjon róla, Scarlett nem ment-e el. – John Miller nagyon helyes srác – jegyeztem meg Scarlettnek, mert úgy éreztem, kötelességem mondani valamit, miután megígértem. – Az – értett egyet. – Kicsit ugyan fiatal hozzám. És nem vagyok biztos benne, hogy különösebben apatípus lenne, ha érted, mire gondolok. Akartam vele vitatkozni, hogy ez, legalábbis az én véleményem szerint nem annyira fontos szempont egy kapcsolatban, de úgy döntöttem, inkább nem teszem. – És te? – nézett rám ő. – Mióta jársz Dexterrel? – Nem régóta – feleltem, miközben újra a bokszuk felé sandítottam. Dexter éppen lelkesen hadonászott a kezével, Arianna. Moss pedig nevetett, és rágyújtott. Azt hinné az ember, randin vannak. Ha nem ismerné a szituációt. – Remek srácnak tűnik – jegyezte meg Scarlett. – Kedves. És vicces. – Igen, az – bólintottam. Ebben a pillanatban hirtelen megjelent mellettem Ted, átvergődve egy csapat nagydarab, szűk topos lányon, akik, úgy tűnt, valamiféle lánybúcsút tartottak: egyikük fátylat viselt, a többieken pedig Barbie-kalap volt. – Két sört! – rikkantott oda Ted a bárpultosnak a maga tipikus morgolódó stílusában, aztán csak állt ott, és füstölgött magában tovább. – Na, hogy megy? – fordultam oda hozzá. Odanézett a boksz felé. – Remekül – felelte gúnyosan. – Dexter valószínűleg egy órán belül a bugyijában lesz, na, nem mintha ez segítene a bandán. Scarlett rám sandított, felvonva a szemöldökét, én pedig csak annyit bírtam kinyögni a tőlem telhető leglazább hangon: – Tényleg? – Hát – vonta meg a vállát Ted, mintha most vette volna észre, hogy talán nem én voltam a legmegfelelőbb személy, akinek ezt mondania kellett volna. Na persze azért ez nem állította meg, hiszen ő mégiscsak Ted. – Mindig ilyen,

tudod? Összejön valakivel, a dolgok rosszul végződnek, mi meg szívunk: elveszítjük a melót, vagy a lakóhelyünket, vagy száz dolcsit a kajapénzből. Folyton ezt csinálja. Ahogy ültem ott, annyira ostobának éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy ez ki is ült az arcomra. Felkaptam hát Cloe italát – ami persze már csak olvadó jégkockákból állt –, és ittam belőle egy kortyot, csak hogy csináljak valamit. – A lényeg az – morgott tovább Ted, miközben a pultos letette elé a két sört –, hogy ha csapatként akarunk együtt dolgozni, akkor csapatként is kell gondolkoznunk. Punktum. Azzal megfordult, és olyan durván lökte szét a mögötte álló lányokat, hogy cifra szitkok és mocskos mutogatás áradatát indította el vele. Én meg ott maradtam Scarlettel, és úgy éreztem magam, mint, mondjuk, az ötös számú bandaribanc. – Hát – szólalt meg Scarlett kissé feszengve –, biztos vagyok benne, hogy nem mondta komolyan. Gyűlöltem, hogy sajnál. Ez még annál is rosszabb volt, mint hogy én sajnáltam magam. De nem sokkal. Hátat fordítottam Dexterék bokszának – bolond leszek, ha ezután kicsit is érdekel, mi folyik ott –, és visszaültem a bárszékre, keresztbe rakva a lábam. – Akárhogy is van – mondtam, amilyen könnyedén csak bírtam –, tisztában vagyok a dolgokkal Dexterrel kapcsolatban. – Ó, tényleg? – kérdezte Scarlett. A kezembe vettem Chloe szívószálát, és csavargatni kezdtem az ujjam között. – Maradjon köztünk – szólaltam meg egy kis gondolkodás után –, de tulajdonképpen ezért szedtem fel éppen őt. Úgy értem, most végeztem el a középiskolát, ősszel meg egyetemre megyek. Most nem vállalhatok semmilyen elkötelezettséget. Éppen ezért tökéletes, tudod? Fix vég. Semmi komplikáció. – Értem – felelte fájdalmas fintorral, miután hátulról egy elkóborolt könyök jól oldalba vágta. – Úgy értem – folytattam –, istenem, minden kapcsolatnak ilyen egyszerűnek kellene lennie, tudod? Találsz egy helyes srácot júniusban, jól érzed magad vele augusztusig, szeptemberben pedig sértetlenül lelépsz. – Olyan egyszerűen hangzott, döbbentem rá, hogy nyilvánvalóan ez is az igazság. Hiszen nem ezt mondtam mindig Jonathanról is, csakúgy, mint az összes többi szezonális pasimról? Naná, hogy Dexter sem volt más.

Scarlett bólintott, de a tekintetében valami azt súgta nekem, hogy ő nem az a fajta lány, aki ezt elhiszi, nemhogy még eszerint is élne. Na persze neki ott volt a kislánya. Az teljesen más helyzet, ha egy másik ember boldogsága is kockán forog. Úgy értem, normális családokban. – Igen – folytattam egyre határozottabban –, Dexter is csak egy egynyári pasi. Semmi bonyodalom. Semmi aggódás. Pont úgy, ahogy szeretem. Amúgy sem lenne valami jó férjanyag vagy ilyesmi. Meg a cipőjét sem bírja rendesen bekötni. Felnevettem. Istenem, hiszen ez tényleg így van. Annyira így van! Hát mit is gondoltam? Csak álltunk ott egy pillanatig, csendben, ami nem volt kifejezetten kényelmetlen, de teljesen kényelmes sem. Scarlett ránézett az órájára, aztán mögém, bele a tömegbe. Egy pillanatra furcsán meglepettnek látszott. Azt gondoltam, nyilván John Miller integetett neki amolyan „várj egy kicsit, szívem, mindjárt végzek” módon. – Figyelj! – mondta aztán. – Most már tényleg muszáj mennem, vagy a bébiszitterem kinyír. Megmondanád John Millernek, hogy holnap találkozunk? – Persze – válaszoltam. – Semmi gond. – Kösz, Remy! Vigyázz magadra, oké? – mondta búcsúzóul. – Te is! – szóltam utána. Néztem, ahogy az ajtóhoz megy, majd sebesen kioson, éppen amikor John Miller újra felénk fordult. Túl késő, gondoltam. Elmulasztottam. A gonosz, szívtelen Remy, a hideg ribanc visszatért. – És most – jelent meg mellettem Jess – már tényleg itt az ideje, hogy lelépjünk. – Én benne vagyok – mondta Chloe mellém huppanva. – Itt semmi normális perspektíva nincs. – Lissa azért jól érzi magát – jegyezte meg Jess. Chloe előrehajolt, a bár felé tekintve. – Ez ugyanaz a srác, akivel azóta beszélget, amióta ideértünk, szóval igen, ideje mennünk. Ha nem tesszük, záróra előtt a menyasszonya lesz... Lissa! A lány nagyot ugrott: – Igen? – Indulunk! – jelentette ki Chloe, és lecsúszott a székről, magával húzva engem is. – Kell, hogy legyen egy hely, ahol jobb a buli ma este. Kell, hogy legyen.

– Csajok – jelentette be Lissa, amikor odaért hozzánk, és kezével megemelgette a haját –, beszélgetek valakivel. – Gyenge eresztés – sandított Chloe a srác felé, aki, szegény, mosolyogva integetett. – Jobbat is kaphatsz. – De hát olyan helyes – tiltakozott Lissa –, egész este vele beszélgettem. – Hát ez az – szögezte le Jess. – Sok srác közül kell válogatnod nem csak egy közül. Igazam van, Remy? – Pontosan – bólogattam. – Menjünk! Már majdnem a kijárathoz értünk, amikor megláttam Jonathant. A zenegép mellett állt, és a kidobó fiúval beszélgetett. A szakításunk óta láttam már távolról többször is, de hivatalosan ez volt az első találkozásunk, tehát lelassítottam. – Helló, Remy! – köszönt vidáman, amikor mellé értem, és rá oly jellemző módon megsimogatta a karomat. Máskor elhúzódtam volna, de most nem akartam. Nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor még együtt jártunk, csak a haját vágatta kicsit rövidebbre, és a bőre napbarnított lett. Tipikus nyári változások, amiknek szeptemberre nyoma sem lesz. – Hogy vagy mostanában? – kérdezte. – Jól, kösz – feleltem, miközben Chloe és Lissa elhaladt mellettem, és kiment az ajtón, Jess pedig a közelben maradt, hogy még véletlenül se jusson eszembe túl sok időt vesztegetni. – És neked hogy telik a nyarad? – Állati jól! – lelkendezett Jonathan. – Csak úgy falom a csajokat – mondta széles vigyorral, én pedig eltöprengtem, hogy vajon mi a fenét láttam benne valaha is, a sunyi tekintetével és ezzel a folytonos taperolással. Ennyit az igényességről. A meder alján halásztam, és még csak észre sem vettem. És hát, úgy tűnik, Dexter sem volt sokkal jobb választás. – Ó, Jonathan – mosolyogtam rá, és egy kicsit közelebb léptem hozzá, hogy elengedjek magam mögött két csajt. – Te mindig olyan szerény voltál. Megvonta a vállát, és újra megérintette a karomat. – Mert mindig is remek srác voltam, nem? – Hát azt nem mondanám – feleltem egy pillanatra sem szűnő mosollyal. – Bocs, de most mennem kell! – Azzal elindultam a kijárat felé. – Majd még találkozunk! – kiáltott utánam, kissé túl hangosan. – Hol leszel később? Jössz abba a buliba, ami az Arborsban lesz? A fejem fölött hátraintegettem, majd kiléptem a sűrű, párás éjszakai levegőbe. Lissa már ideállt az autójával a bejárat elé, és Chloéval együtt járó motorral vártak, amikor Jess és én lejöttünk a lépcsőn.

– Elegáns – jegyezte meg Chloe szúrós tekintettel, amint becsusszantam a hátsó ülésre. – Csak beszélgettünk – vontam meg a vállam, mire ő előrefordította a fejét, lehúzta az ablakát, és nem szólt semmit. Lissa sebességbe tette az autót, és elindultunk. Tudtam, hogy Dexter nem érti majd, hová tűntem, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy kíváncsi, kivel beszélgettem, és bárki is volt az a srác, miért mosolyogtam rá úgy. A pasikat olyan könnyű megvezetni. De én csak azt adtam, amit kaptam. Felőlem annak a tyúknak hízelgi be magát a bugyijába, akinek akarja, de bolond leszek csak ülni és várni, amíg ő szórakozik. – Hová megyünk? – kérdezte Lissa hátrafordítva a fejét, és rám pillantva. – Az Arborsba – vágtam rá kapásból. – Van ott valami buli. – Ez a beszéd! – örvendezett Chloe. Előrenyúlt, és bekapcsolta a rádiót. És hirtelen minden olyan volt, mint régen: négyen együtt, portyára indulva. Az utóbbi időben én voltam a kakukktojás, MISS Elkötelezett, akinek melegen kellett tartani a padot, míg ők felhőtlenül szórakoztak. De többé már nem. És még mindig olyan sok idő maradt a nyárból. Már majdnem kiértünk a parkolóból, amikor meghallottam. Egy hangot, ami utánunk kiáltott. Chloe lehalkította a rádiót, én pedig hátrafordultam az ülésemen, és azon gondolkoztam, mit mondjak Dexternek, miért megyek el, mi a helyzet, és hogyan kerüljem el a leghalványabb látszatát is annak, hogy ez az egész valamiféle féltékenységi jelenet lenne. Ami nem volt. Egyáltalán nem. A hang újra kiáltott, én pedig kinéztem a hátsó ablakon. De nem Dexter volt. Hanem az a srác, aki Lissával beszélgetett egész este a bárnál. Az ő nevét kiáltotta, és csak nézte teljesen összezavarodva, ahogy kifordulunk az útra, és elhajtunk. * Egy óra is elmúlt már, amikor Lissa kitett a kocsifelhajtónk végén. Levettem a cipőmet, és elindultam a füvön keresztül a diétás Zip kólámat szopogatva, amit hazafelé menet vettem. Az Arbors bulija, mint kiderült, totális csőd volt. Mire mi odaértünk, már járt is ott a rendőrség, ezért inkább a Quik Zip felé vettük az irányt, majd Lissa autójának a motorháztetőjén ücsörögtünk, beszélgettünk, és közösen belakmároztunk egy hatalmas csomag vajas popcornból. Jobban be sem lehetett volna fejezni egy szinte végig vacak estét.

Az éjszaka kellemesen meleg volt. A tücskök halkan ciripeltek, a fűszálak pedig hűvösen simogatták a lábfejemet. Az égbolt tele volt csillagokkal, és az egész környéken csend honolt, csak egy kutya ugatott néhány házzal odébb, és anyám írógépének lágy kattogása hallatszott a dolgozószoba ablakából, ami, mint mostanában rendszerint, teljes fényárban úszott. – Hé! – hallottam hirtelen magam mögül. Éreztem, hogy az egész testem megfeszül, majd elönti a hő, miközben megpördültem. És mielőtt észbe kaptam volna, már el is hajítottam a teli pohár diétás kólámat, ami nagy sebességgel szelte át a levegőt nyílegyenesen annak az embernek a feje irányába, aki a gyep közepén állt. És pontosan el is találta volna – tökéletes célzás volt –, ha az utolsó pillanatban oldalra nem lép, így viszont a pohár elrepült mellette, és nagy csattanással tört ketté a postaládánkon, diétás kólával és jégkockával öntözve meg az egész járdaszegélyt. – Mi a bajod? – kiáltotta Dexter. – Mi a bajom? – csattantam fel. Éreztem, ahogy zakatol a szívem a mellkasomban: bumm, bumm. Ki a fene az, aki éjfél után mások háza körül ólálkodik, és hirtelen odasettenkedik az emberhez? – Halálra rémítettél, az ég szerelmére! – Nem – csóválta a fejét, miközben odajött hozzám, cipőjével nyomot hagyva a nedves fűben. – Úgy értem, mi volt veled a klubban? Ahonnan csak úgy, minden magyarázat nélkül leléptél. Miért, Remy? Szükségem volt egy pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. És hogy meggyászoljam a diétás kólámat, amit épp csak percekkel azelőtt töltöttem tele újra. – El voltál foglalva – feleltem a vállamat vonogatva –, én pedig belefáradtam a várakozásba. Zsebre tette a kezét, és egy másodpercig szótlanul méregetett. – Nem – rázta meg végül a fejét. – Nem ez volt a baj. Hátat fordítottam neki, majd előkotortam a kulcsaimat, és kiválasztottam azt, amelyik a bejárati ajtót nyitja. – Késő van – mondtam. – Fáradt vagyok. Bemegyek aludni. – A dal miatt? – kérdezte. Közelebb lépett hozzám, miközben én beleillesztettem a kulcsot a zárba. – Amiatt akadtál ki annyira? – Nem akadtam ki – tiltakoztam egykedvűen. – Csak úgy láttam, hogy tele van a kezed azzal a tyúkkal, és... – Ó, Jézus! – vágott közbe, és hátralépett, lement a lépcsőn, el egészen a fűre, majd nevetni kezdett. – Szóval erről van szó! Féltékeny vagy! Oké. Ez a szó az én szememben vért kíván. Megfordultam.

– Én sosem vagyok féltékeny – jelentettem ki lassan. – Ó, értem. Szóval te nem emberből vagy – tartotta fel a kezét. Megvontam a vállam. – Remy, az isten szerelmére – nézett rám. – Csak annyit tudok, hogy egyik percben odaszólok neked, hogy egy pillanat, és jövök, a következőben pedig eltűnsz, aztán meg látom, hogy valami régi pasiddal bájologsz, és megbeszélitek, hogy később találkoztok. Ami egy csöppet azért meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy velem jársz. Vagy én legalábbis azt hittem. Ebben a körmondatban annyi téves információ volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, melyikre reagáljak először. – Tudod – szólaltam meg rövid gondolkodás után –, én vártam rád, de aztán Ted azt mondta, hogy a tárgyalás kellős közepén vagy azzal a nővel, a barátnőim pedig indultak, szóval én is eljöttem velük. – Ted – ismételte. – És mi mást mondott még Ted? – Semmit. Beletúrt a hajába, majd hirtelen maga mellé ejtette a kezét. – Oké, akkor..., akkor, ha jól értem, minden rendben van – összegezte halkan. – Abszolút – feleltem, majd újra az ajtó felé fordultam, és elfordítottam a kulcsot a zárban. És akkor, éppen, amikor le akartam nyomni a kilincset, még csendesebben megszólalt: – Tudod, hallottalak. Megálltam, tenyeremet az ajtó falapjának nyomva. Láttam magam a kis négyszögletű tükrös ablakban, az ő tükörképét pedig magam mögött. Nem nézett rám, hanem a füvet rugdosta a cipője orrával. – Mit hallottál? – kérdeztem én is szinte suttogva. – Amit Scarlettnek mondtál. – Most már rám emelte a tekintetét, de én nem bírtam felé fordulni – Csak szólni akartam neked, hogy várj még egy percet, ha tudsz, mert rögtön végzünk, ezért odamentem hozzád, és amikor mögéd értem, hallottam, amit mondtál. Rólunk. Szóval akkor ez volt az, ami miatt Scarlett olyan meglepett arcul vágott, amikor mögém nézett. A fülem mögé simítottam a hajam. – Végül is jó, hogy tisztában vagyok a helyzetemmel – jegyezte meg szomorúan. – Egynyári pasi meg ilyesmi. Fix vég. Semmi bonyodalom. Egy kicsit meglepett, el kell ismernem. De lehet, hogy értékelnem kellene az őszinteségedet. – Dexter! – szólaltam meg.

– Nem, minden oké – hárította el a kezével, hogy bármit is mondjak. – Anyám mindig azt mondta, pocsék férj lesz belőlem, szóval hasznos tudnom, hogy más is így gondolja. És azzal is jó tisztában lennem, hogy szerinted ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Megspóroltad nekem a találgatásokat. Most végre szembefordultam vele. – Miért, mit vártál? – kérdeztem. – Hogy örökre együtt maradunk? – Csak ez a két lehetőség van? – kérdezett vissza. – Semeddig, vagy örökre? – Lehalkította a hangját. – Jézus, Remy! Te tényleg így gondolkozol? Lehet, gondoltam. Lehet. – Nézd! – mondtam neki. – Az őszinteség jó. Én elmegyek az egyetemre, te is elmész innen a nyár végén, sőt, a ma este után lehet, hogy még hamarabb. Ted úgy beszélt, mintha holnap már indulnátok is. – Ted egy ökör! – csattant fel. – Nyilván azt is mondta, hogy minden csajjal lefekszem, akivel találkozunk, ugye? – Ez nem... – kezdtem, megvonva a vállam. – Tudtam! – vágott közbe. – Tudtam, hogy a Ted-faktor benne kell, hogy legyen a dologban. A Ted-átok. Mit mondott pontosan? – Nem számít – feleltem. Hangosan felsóhajtott. – Egy évvel ezelőtt összejöttem azzal a csajjal, aki Virginia Beach-re szerződtetett együtteseket. Nem végződött jól a dolog, és... Felemeltem a kezem, hogy megállítsam. – Nem érdekel – ráztam a fejem. – Tényleg nem. Kérlek, ne játsszuk megint az őszinte vallomásos játékot, oké? Hidd el, te nem akarnád hallani az enyémet! Erre meglepetten rám nézett, és én egy pillanatra rádöbbentem, hogy mennyire nem ismer engem. Csöppet sem. – De akarnám, Remy – mondta kis szünet után, és a hangja már lágy volt, békülékeny, mintha ezt az egészet valahogy még rendbe lehetne hozni. – Ez a különbség köztünk. Én nem csak egy hétben vagy egy hónapban gondolkozom. Én nem így működöm, Remy. Egy autó haladt el a ház előtt, és amikor meglátott minket, kissé lelassított. A volán mögött ülő srác szemérmetlenül bámult rám. Alig bírtam ki, hogy ne mutassam fel neki a középső ujjamat. De kibírtam. – Mi az, amitől félsz? – kérdezte Dexter közelebb lépve hozzám. – Annyira rossz az, hogy talán igazán tetszem neked? – Nem félek – tiltakoztam. – Nem erről van szó. Csak így egyszerűbb.

– Szóval azt mondod, szimplán csak döntsük el most, hogy ez a nyár nem jelent semmit? Hogy csak használjuk egymást, aztán, amikor te elmész, vagy én elmegyek, akkor kész, vége, isten áldjon? Annyira rémesen hangzott, ahogy ezt mondta. – Egész életemben azon dolgoztam, hogy sértetlenül kijussak innen – feleltem. – Nem cipelhetek magammal semmilyen terhet. – Nem kell, hogy teher legyen – válaszolta ő. – Miért akarod mindenáron azzá tenni? – Mert én tudom, hogyan végződnek a dolgok, Dexter. – A dolgozószoba felé sandítottam, és lehalkítottam a hangom. – Sokszor láttam már, hová vezet az elköteleződés. És mondhatom, nem valami szép látvány. Belemenni, az a könnyű része. A vég: az a szívás. – Szerinted kinek mondod mindezt? – kérdezte hitetlenkedve. – Az én anyámnak hat férje volt. Így vagy úgy rokonom a fél ország! – Ez nem vicc – ingattam a fejem. – Így kell, hogy legyen. Sajnálom. Jó egy percig egyikünk sem szólt. Azután, hogy annyi éven keresztül így gondolkoztam, mégis olyan furcsa volt kimondani ezeket a gondolatokat, mintha most váltak volna hivatalosan is valódivá. Az én hideg, kemény szívem most mutatkozott meg teljes valójában. Szép volt tőlem, hogy szóltam, azt hiszem. Bár mondhattam volna a legelején is. Én, hűtlen, cserbenhagylak. – Tudom, miért beszélsz így – szólalt meg végül Dexter. – De sok mindent elmulasztasz. Tudod, amikor működik, a szerelem egészen csodálatos. Nincs túlértékelve. Annak a sok dalnak igenis van alapja. – Azok csak dalok, Dexter – ellenkeztem csendesen. – Semmit sem jelentenek. Odalépett hozzám, egészen közel, és a tenyerébe fogta a kezem. – Tudnod kell, hogy csak azért játszottuk azt a dalt ma este, mert a saját számok most valahogy nem működtek. Lucas valamelyik nap hallotta, hogy ezt dúdolgatom, és azonnal feldolgozta. A srácoknak fogalmuk sincs, hogy neked bármi közöd is van hozzá. Ők csak annyit tudnak, hogy ezzel a dallal örömet lehet szerezni a közönségnek. – Nyilván így is van – feleltem. – Csak nem nekem. És akkor éreztem. Azt a furcsa megkönnyebbülést, ami azt jelentette, hogy a szakítás legnehezebb részén túl vagyunk, és most már csak néhány könnyed mondatot kell váltanunk, mielőtt örökre búcsút intünk egymásnak. Olyan volt ez, mint amikor felérsz a hegy csúcsára, és már tudod, hogy ami mögötte van, azt mind átlátod.

– Tudod – mondta Dexter, miközben a hüvelykujjával az enyémet simogatta –, fordítva is történhetett volna. Az a sok házasság meg minden. Akár te is lehetnél, aki hisz, és én küldenélek el. – Akár – feleltem. De igazából el sem tudtam képzelni, hogy úgy higgyek a szerelemben, mint ő. Pedig mindketten ugyanazt éltük át. Igazán bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy jöjjön ki ebből, hogy még mindig elhiszi, hogy az örökké lehetséges. Lehajolt, még mindig a kezében tartva a kezem, és megcsókolta a homlokomat. Lehunytam a szemem, és lábujjaimat a fűbe mélyesztettem. Magamba szívtam mindent, amit megszerettem benne: az illatát, a keskeny csípőjét, a bőre simaságát. Mennyi minden ilyen rövid idő alatt. – Azért találkozunk még valahol – jegyezte meg hátrébb húzódva. – Ugye? – Persze – bólintottam. Még egyszer megszorította a kezem, majd elengedte, és elindult a gyepen. Ahogy távolodott, cipője friss nyomokat hagyott a fűben, de pár lépés után már semmi sem látszott belőlük. Mintha nem is történt volna itt semmi. Beléptem a házba, felmentem a szobámba, levetkőztem, majd magamra húztam egy sortot és egy ujjatlan felsőt, és bekucorodtam a takaróm alá. Jól ismertem ezt az érzést, a hajnali kétórai magányosságot, amit gyakorlatilag én találtam fel. Rögtön szakítás után ez mindig még rosszabb volt. Abban a néhány első órában, amikor hivatalosan is újra szinglivé váltam, úgy éreztem, a világ valahogy kitágul, hirtelen nagyobbnak, még hatalmasabbnak tűnik, most, hogy újra egyedül kell átküzdenem rajta magam. Ezért kezdtem el annak idején hallgatni a dalt: elterelte a figyelmemet a dolgokról. Bárhogyan is éreztem iránta, ez volt az egyetlen állandó pont az életemben, az egyetlen dolog, ami velem maradt, miközben mostohaapák, pasik és otthonok jöttek, és mentek. A dallam sohasem változott, a szavak mindig ugyanazok maradtak, és apám mindig ugyanott vett levegőt a sorok között. De most még ezt sem bírtam meghallgatni. Mert most már úgy emlékeztem rá, ahogy Dexter énekelte: csúfolódóan és kedvesen, másképp, nagyobb és különösebb jelentőséget hordozva, mint eddig bármikor. * Folyton arra gondoltam, ahogy megcsókolta a homlokomat, amikor elbúcsúztunk egymástól. Ez volt minden idők legszebb szakítása. Nem mintha ez bármennyire is megkönnyítette volna. De mégis.

Átfordultam a másik oldalamra, a fejem alá tettem a párnát, és becsuktam a szemem. Megpróbáltam más dalokkal elterelni a figyelmemet: Beatlest dúdoltam, aztán a legújabb kedvenc számomat, majd nyolcvanas évekbeli sikereket a gyerekkoromból. De Dexter hangja folyton visszajött, ahogy könnyedén énekli a sorokat, amiket olyan jól ismertem. Amikor elaludtam, még mindig ez szólt a fejemben, és mire magamhoz tértem, reggel volt.

AUGUSZTUS

12. fejezet – Na? Ki kér KaBoomot? Ránéztem Lissára. Közel harmincöt fok volt, a nap tűzforrón sütött, és tőlem balra egy helyi borbélyüzlet énekes kvartettje dalolta a My Old Kentucky Home című dalt. Szóval egyértelmű: a pokolban voltunk. – Én biztos nem – feleltem. Megint. Két hete rikkantgatta az újfajta üdítő, a koffeinnel dúsított szóda nevét, és még mindig nem bírta elfogadni, hogy nekem nem ízlik. És ezzel nem voltam egyedül. – Olyan, mint a... szénsavas limonádé, valami furcsa, olcsó kólaszerű utóízzel – fogalmazott Chloe igen tapintatosan, miután ide-oda forgatta a szájában a lehető legkisebb kortyot. – Szóval ízlik vagy sem? – kérdezte tőle Lissa, miközben teletöltött egy sor műanyag poharat az előtte levő asztalkán. – Hát... – kezdte Chloe, majd végre lenyelte a kortyot, és fintorgott. – Pfúj! – Chloe! – sziszegte Lissa idegesen körülnézve. – Őszintén. – Pocsék – feleltem helyette én, de Lissa rám se hederített, csak folytatta a KaBoom reklámajándékok kipakolását az asztalra. Voltak ott frizbik, pólók és műanyag poharak, amelyeken ugyanaz a spirálvonalas, napocskás logó volt. – Te is tudod, Lissa. Te magad sem iszod soha ezt az izét. – Nem is igaz – tiltakozott, miközben önérzetesen megigazította a KaBoom-os névtábláját, amelyen ez állt: Helló, Lissa vagyok! Gyere, és kóstolj meg! Én megpróbáltam finoman felhívni a figyelmét, hogy ezt másképp is lehet érteni, mint árukóstolást, de ő csak legyintett, és túlburjánzott küldetéstudattal hirdette a KaBoomot a kólaivóknak mindenfelé. – Én úgy iszom, mint a vizet. Fantasztikus! Megfordultam, és magam mögé néztem, ahol éppen egy négytagú család haladt el, kezük tele a Don Davis Toyota-vásár ingyenes reklámajándékaival. Lissa standjánál viszont nem álltak meg. Valójában a KaBoom-asztal eléggé elhagyatott volt, még a rengeteg ingyenes dolog ellenére is, amit Lissa és a munkatársa, P. J. osztogatott. – Lufit tessék! Ki szeretne egy KaBoom-os lufit? – rikkantotta Lissa a tömegbe. – Ingyen kóstoló, emberek! Frizbi is van! – Ezzel fel is kapott egyet, és hirtelen ötlettel a parkoló felé hajította. A műanyag korong nyílegyenesen repült egy ideig, majd bedőlt, és tíz centivel egy vadonatúj

Land Cruiser mellett landolt a talajon. Don, aki néhány potenciális vásárlót győzködött éppen egy sor Camry mellett, odakapta a fejét. – Bocsánat! – szabadkozott Lissa, és ijedtében a szája elé kapta kezét. – Óvatosan azzal a frizbivel, buzgómócsing! – szólt rá P. J., majd felvett egy mintapoharat, és egy huzamra kiitta a tartalmát. – Korán van még. Lissa hálásan rámosolygott, és elpirult, mire én rádöbbentem, hogy Chloe gyanúja a Lissa P. J. iránt táplált érzelmeiről tényleg igaz lehet. KaBoom, na persze. A Don Davis Motors Toyota-vásár már hetek óta teljes gőzzel folyt. Ez egyike volt az év legnagyobb értékesítési aranybányáinak, körhintákkal, jövendőmondókkal, jégkása-automatákkal, sőt még egy fölöttébb kimerült póni is poroszkált körbe-körbe az autószigetek körül. És a szalon falának árnyékában ott dedikált a híres írónő, Barbara Starr. Normális esetben anyám sohasem szerepelt a nyilvánosság előtt, csak ha megjelent egy új könyve, ráadásul most az írásnak éppen abban a stádiumában volt, amikor szíve szerint ki sem tette volna a lábát a dolgozószobájából, nemhogy a házból. Chris és én a hosszú évek során már hozzászoktunk a napirendjéhez. Tudtuk, hogy csendben kell maradnunk, ha alszik – még ha ez délután négy órakor van is, hogy távol tartsuk magunkat tőle, amikor magában érthetetlennek tűnő szavakat mormolva megy keresztül a konyhán. És jól tudtuk, mikor végzett a könyvvel: ilyenkor még egy utolsó, lendületes mozdulattal balra tolta a sorváltó karját, tapsolt kettőt, és egy hangos, patetikus „köszönöm!”-öt kiált az ég felé. Ezek – a hála végső kifejeződései – voltak azok a pillanatok, amikor a legközelebb jutott a vallásossághoz. De Don nem értette meg ezeket a dolgokat. Először is, nem tisztelte a gyöngyfüggönyt. Gondolkodás nélkül átsétált rajta bármikor, és rátette anyám vállára a kezét még akkor is, amikor pedig nagyban gépelt. Amikor ezt tette, hallani lehetett, hogy anyám keze felgyorsul. Úgy püfölte az írógépet, mintha gyorsan le akarta volna írni, ami a fejében volt, mielőtt a férfi teljesen kizökkenti. Vagy Don bement a zuhanyzóba, aztán pár perc múlva kikiabált, hogy „légy szíves, drágám, hozzál nekem egy hideg sört”, majd negyedóra múlva megint kiszólt, hogy csak érdeklődik, hol késik a söre, mire anyám ujjai újra felpörögtek, és legépelt még néhány sort, mielőtt Don újfent betrappolt, friss arcszesz illattal, és azt tudakolta, mit esznek vacsorára. Az egészben pedig az volt a legfurcsább, hogy anyám mindig eltűrte. Úgy látszott, Don még mindig tejesen elbűvöli, és a dolgok egészen odáig fajultak, hogy már azt is teljesen természetesnek vette, hogy a legszokatlanabb

órákban kell írnia. Az összes addigi férje és pasija mellett mindig szigorúan ragaszkodott a napirendjéhez, kioktatva őket, ahogy korábban minket is az ő „kreatív szükségleteiről” és a dolgozószobájában töltött idő „fegyelmezett betartásának elengedhetetlenségéről”. De most valahogy sokkal könnyebben volt hajlandó kompromisszumokat kötni, mintha ezt tényleg az utolsó házasságának tekintené. Most, amikor Chloe elment a mosdóba, én odasétáltam ahhoz az asztalhoz, amit Don anyámnak állíttatott fel a bemutatószalon mellé. Mögötte egy fentről lelógó, bekeretezett táblán csupa nagy, feltűnő tűzpiros betűvel ez állt: TALÁLKOZZ A SIKERES ÍRÓNŐVEL, BARBARA STARR-RAL! Anyám napszemüveget viselt, és egy magazinnal legyezte magát, miközben éppen egy nővel társalgott, aki furcsa, batyuszerű, oldalt megcsomózott, széles kendőben egy kisgyereket hordott a csípőjén. – ...hogy Melina Kennedy a legjobb szereplő az összes közül! –, áradozott éppen a nő lelkesen, majd áthelyezte a gyereket a másik oldalára. – Tudja, szinte valóságosan éreztem a fájdalmat, amikor Donovannal szakítottak. Egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, komolyan. Muszáj volt minél hamarabb megtudnom, hogy kibékülnek-e. – Nagyon köszönöm – felelte anyám barátságos mosollyal. – Dolgozik most is valamin? – tudakolta a nő. – Igen – felelte anyám, majd titokzatosan lehalkította a hangját. – Azt hiszem, tetszeni fog önnek. A főhős sok mindenben hasonlít Melinához. – Ó! – derült fel a nő arca. – Alig várom! Komolyan! – Betsy! – kiáltott egy hang a popcorn árus mellől. – Légy szíves, gyere ide egy percre, drágám! – Ó, a férjem – mondta a nő anyámnak. – Annyira örülök, hogy végre találkozhattam önnel, asszonyom! – Én is. Igazán – válaszolta anyám udvariasan. A nő odament a férjéhez, egy alacsonyabb férfihoz, aki tarka selyemkendőt viselt a nyakában, és éppen egy furgon kilométerállását fürkészte. Anyám nézte, ahogy a nő távolodik, majd az órájára pillantott. Don azt akarta, hogy teljes három órán keresztül maradjon, de én azt reméltem, hamarabb kijutunk innen. Nem voltam biztos benne, hogy továbbra is el bírom viselni a borbélyüzleti kvartett kornyikálását. – Az olvasóid szeretnek téged – jegyeztem meg, ahogy odaértem anyámhoz. – Az én olvasóim nem igazán jönnek ide, azt hiszem. Már ketten érdeklődtek nálam a részletfizetési lehetőségekről, és leginkább csak

útbaigazítottam az embereket a mosdó felé – jegyezte meg enerváltan. Majd kicsit több lelkesedéssel hozzátette: – Viszont igazán élvezem azt a remek borbélyüzleti kvartettet. Ugye, milyen elbűvölőek? Ezt válaszra sem méltatva lehuppantam mellé a járdaszegélyre. Anyám felsóhajtott, és újra legyezni kezdte magát. – Szörnyű ez a hőség – mondta. – Kaphatok egy kortyot az italodból? Rápillantottam a kezemben levő üveg KaBoomra, amit Lissának végül is sikerült rám tukmálnia. – Nem hiszem, hogy ezt akarnád – feleltem. – Dehogyisnem – vágta rá. – Tikkasztó ez a meleg. Add csak ide! Megvontam a vállam, és átadtam neki az üveget. Lecsavarta a kupakját, a szájához emelte az italt, és jó nagyot kortyolt belőle. Aztán furcsa arcot vágott, erőlködve lenyelte, ami a szájában volt, majd gyorsan visszaadta nekem az üveget. – Én mondtam – vigyorogtam. Ebben a pillanatban a Truth Squad fehér furgonja döcögött be a parkolóba, és beállt egy helyre az autósziget mellé. Kinyílt a hátsó ajtó, és John Miller ugrott ki belőle, hóna alatt a dobverőivel. Őt Lucas követte, aki mandarint evett. Elkezdték kipakolni a berendezéseiket, amikor Ted is kiszállt a vezetőülésből, és becsapta maga mögött az ajtót. Aztán láttam, hogy Dexter is kimászott, egy pólót húzva át éppen a fején. Megnézte magát az oldalsó visszapillantó tükörben, majd eltűnt a furgon túloldalán. A szakításunk óta persze nem ez volt az első alkalom, hogy láttam. Rögtön másnap reggel éppen Lola szokásos kávéjáért álltam sorban a Jump Javában, amikor besétált, és a leghatározottabb stílusban egyenesen odalépett mellém. – Szóval azt gondoltam – jelentette ki, semmi szia vagy helló, vagy bármi –, hogy barátoknak kellene lennünk. A belső vészjelző rendszerem azonnal bekapcsolt, eszembe idézve a szakítási logikát, amit azóta hirdetek, amióta csak randizom fiúkkal. Lehetetlen, gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam: – Barátoknak? – Barátoknak – ismételte. – Mert olyan ciki lenne azt az idétlen, „elmegyünk egymás mellett, és úgy teszünk, mintha sohasem történt volna köztünk semmi” játékot játszani. Tulajdonképpen most azonnal meg is egyezhetnénk ebben, ha akarod. Ránéztem a kávégép melletti órára. Kilenc óra múlt öt perccel. – Nem túl korai még erről beszélnünk? – kérdeztem.

– Hát éppen ez a lényeg! – gesztikulált lelkesen, mire egy férfi, aki a mobiltelefonján beszélt, bosszúsan oda s nézett ránk. – Múlt éjjel szakítottunk, igaz? – Igaz – válaszoltam csendesebben, mint ő, remélve, hogy megérti a célzást, és ő is lehalkítja a hangját. De nem. – És ma, most itt vagyunk. Egymásba botlottunk, mint ahogy törvényszerű, hogy egymásba is botlunk majd számtalanszor, mielőtt véget ér a nyár. Hiszen egymással szemben dolgozunk. – Igaz – helyeseltem, miközben végre rám került a sor, és bólintottam, mikor a srác a pult mögött megkérdezte, hogy Lola szokásos kávéját kérem-e. – Tehát – folytatta Dexter – én azt mondom, hogy oké, belátjuk, ez egy kicsit furcsa helyzet, de nem fogjuk kerülni egymást, és nem hagyjuk, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat, ha találkozunk. Ha valami furcsának tűnik, azonnal megbeszéljük, és továbblépünk. Mit gondolsz? – Szerintem nem fog működni – válaszoltam egyszerűen. – Miért nem? – kérdezte. – Mert akik egyszer együtt jártak, azokból sohasem lesznek barátok, és kész – magyaráztam, és kivettem néhány szalvétát a tartóból. – Aki ezt állítja, az hazudik. Ilyesmit azért beszélnek meg az emberek, hogy a szakítás ne tűnjön annyira véglegesnek. De az egyik fél mindig többre számít a barátságnál, és a végén még jobban fáj neki, amikor végül, törvényszerűen, rádöbben, hogy a „baráti” kapcsolat még a lezárt kapcsolatnál is sokkal rosszabb, mert olyan, mintha újra és újra szakítanának. Sokkal bonyolultabb. Megfontolta a szavaimat, majd megszólalt: – Oké. Értem. És a te forgatókönyved szerint, mivel én vagyok az, aki szorgalmazom ezt a barátságot, én leszek az, akinek a végén még jobban fog fájni. Igaz? – Nehéz megmondani – feleltem, majd elvettem Lola kávéját, megköszöntem a pultos srácnak, és betettem egy egydollárost a borravalós dobozba. – De ha e szerint a logika szerint nézzük, akkor igen. – Akkor – mondta – bebizonyítom neked, hogy tévedsz. – Dexter – folytattam lágyan, miközben a kijárat felé haladtunk –, ugyan már! – Teljesen szürreálisnak tűnt a múlt éjjelről ilyen analitikus módon beszélgetni, mintha nem is velünk történt volna, hanem valaki mással, mi pedig csak kívülről figyelnénk, és a forgatókönyvet írnánk. – Figyelj, ez fontos nekem – erősködött, miközben kinyitotta az ajtót, én pedig átbújtam a karja alatt, megpróbálva egyenesen tartani a kávéscsészét a kezemben. – Utálom a csúnya szakításokat. Utálom a feszengést, a furcsa,

mesterkélt társalgásokat, azt, hogy úgy érzem, nem mehetek bizonyos helyekre, mert lehet, hogy ott leszel, meg ilyesmi. Szeretném mindezt csak úgy átugrani, és megegyezni abban, hogy barátok leszünk. Komolyan. Ránéztem. Múlt éjjel, amikor ott álltunk a házunk előtt, rettegtem attól, hogy milyen lesz újra látni. És hogy őszinte legyek, örültem, hogy túl vagyunk ezen a kínos, első viszontlátáson. Kipipálhatom a listán, és továbbléphetek. Remekül kivitelezett szakítás. – Ez a kihívások kihívása lenne – ismertem el, és kifésültem egy hajtincset az arcomból. – Aha – mosolyodott el –, tényleg. Na, elfogadod? Elfogadtam? Nehéz megmondani. Papíron jól hangzott, de amikor a megvalósításra kerül a sor, gyanítottam, hogy lesz néhány változó ebben a matekfeladatban, ami igazán megkavarja majd a végeredményt. Viszont én még sohasem hátráltam meg egy fogadás elől. – Oké – adtam be a derekam némi gondolkodás után. – Fogadjunk! Barátok vagyunk. – Barátok – visszhangozta. És erre kezet fogtunk. Ez két héttel ezelőtt volt, és azóta számtalanszor beszélgettünk, olyan semleges témákhoz ragaszkodva, mint például, mi történt a Rubber Recordsszal? (még nem sok minden, de már megemlítették A Tárgyalás lehetőségét), vagy, hogy mi újság Monkey-val (jól van, csak átesett egy bolhafertőzésen, amitől a sárga házban mindenki viszketeg és nyűgös lett). Még ebédeltünk is egyszer együtt, a Flash Camera előtti járdaszegélyen ücsörögve. Elhatároztuk, hogy szabályokat állítunk fel, és eddig már kettőt meg is fogalmaztunk. Az első számú szabály: semmi fölösleges érintés, ami csak problémákhoz vezetne. A második pedig: ha bármi olyasmi történik vagy hangzik el, amit valamelyikünk is kínosnak vagy furcsának érez, tilos a feszült hallgatás. Amilyen hamar csak lehet, rá kell mutatni, ki kell beszélni, és ártalmatlanná tenni, akár egy bombát, ami megfelelő kezelés híján bármikor mindent szétrobbanthat. A barátnőim természetesen egytől egyig bolondnak tartottak. Két nappal azután, hogy szakítottunk, elmentem velük a Bendóba, és Dexter odajött hozzám beszélgetni. Miután elköszönt, egy csomó kétkedő, hitetlenkedő szempárral találtam szemben magam, mintha legalábbis egy csapat apostollal söröztem volna. – Ó, anyám – szegezte nekem Chloe az ujját –, ne mondd azt nekem, hogy barátok lesztek!

– Hát, végül is... – feleltem, ami még döbbentebb arcokat eredményezett. Lissa, aki a nyara nagy részét olyan önismereti és személyiségfejlesztő könyvek olvasásával töltötte, amilyeneket én normálisan Jennifer Anne-hez kapcsoltam, különösen csalódottnak tűnt. – Figyeltek, jobb, ha barátok vagyunk, mint ha járunk, nem? És egyébként is, alig jártunk együtt. – Nem fog működni – ingatta a fejét Chloe, és rágyújtott. – Ez az egész barátságdolog csak mankó a gyengéknek. Ki is mondta ezt mindig? Szememet forgatva néztem fel az égre. – Ó, megvan! – csapta össze a kezét. – Te! Te mondtad ezt, mint ahogy azt is te hajtogattad, hogy sohasem randizol zenésszel... – Chloe – szóltam közbe. – ...vagy, hogy sohasem adod be a derekad olyan srácnak, aki kitartóan udvarol, hisz úgyis abban a pillanatban elveszti az érdeklődését, amint megszerez... – Hagyd abba! – ...vagy, hogy sohasem jársz olyannal, akinek az exbarátnője még nem kopott le, mert ha nem veszi a lapot, az valószínűleg azért van, mert a srác nem is ad neki egyértelmű jeleket. – Várj csak! Ennek ehhez semmi köze – vágtam közbe. – Háromból kettő stimmel – legyintett. – A lényegen nem változtat. – Remy – mondta Lissa, és átnyúlt, hogy kedvesen megpaskolja a kezemet –, minden rendben van. Ember vagy. Te is elköveted ugyanazokat a hibákat, mint bármelyikünk. Tudod, abban a könyvben, amit nemrég olvastam, aminek az a címe, hogy Megbékélés: mire képes a szerelem és mire nem, egy egész fejezet szól arról, hogyan szegjük meg a szabályainkat a férfiak kedvéért. – Én nem szegem meg a szabályaimat – csattantam fel, gyűlölve, hogy most nem én adom, hanem én kapom a tanácsokat, és pár hét leforgása alatt Bölcs Remyből Összezavarodott Remy lettem a szemükben. Most, a Toyota-vásáron Chloe és én otthagytuk anyámat egy újabb rajongójával beszélgetni, és átmentünk egy füves részre, hogy megpihenjünk egy kicsit az árnyékban. A mikrofonoknál a Truth Squad már majdnem teljesen készen állt. Don elmondta nekünk vacsora közben néhány nappal azelőtt, hogy felbérelte őket, hogy játsszanak egy jó órás sorozatot csupa autókkal kapcsolatos dalokból, vidám, felszabadult, nyári autókázó hangulatot teremtve a potenciális vásárlók lelkében. – Figyelj, megismerkedtem néhány sráccal – szólalt meg Chloe, amint a Truth Squad belekezdett a Baby You Can Drive My Car című számba.

– Néhány sráccal? – kérdeztem vissza. Bólintott, majd hozzátette: – Egyetemisták. – Hmm – feleltem, miközben egyik kezemmel legyezgettem magam. – Az egyiket Mattnek hívják – folytatta. – Elsőéves, helyes, és orvosnak készül. – Nem is tudom – nyafogtam –, túl meleg van ahhoz, hogy pasizzak. Egy másodpercig csak meredt rám, majd a fejét rázva azt mondta: – Tudtam. Tudtam! – Mit tudtál? – fordultam felé felvont szemöldökkel. – Nem tartozol közénk többé – felelte drámaian. – Mi a fenét akar ez jelenteni? – háborodtam fel. Keresztbe tette a lábát, lerúgta a cipőjét, és hátratámaszkodott a tenyerére. – Azt mondtad, újra szingli vagy, és készen állsz arra, hogy megint belevesd magad az éjszakába – mondta. – Így is van – helyeseltem. – Mégis – folytatta –, valahányszor megpróbállak összehozni valakivel, kihátrálsz. – Csak egyszer történt – tiltakoztam és az is csak azért, mert nem vagyok odáig a deszkásokért. – Kétszer – javított ki Chloe –, és a második esetben a srác tök helyes volt és magas, pont olyan típus, amilyen neked tetszik, szóval ne süketelj itt nekem! Mindketten nagyon jól tudjuk, mi a probléma. – Ó, tényleg? És mi? – vontam fel a szemöldököm. A mikrofonok felé intett a fejével, ahol a Truth Squad teljes gőzzel játszott, előttük pedig két gyerek KaBoom-os pólóban ugrabugrált a zenére – A „barátod” – mondta Chloe maró gúnnyal. – Hagyd már abba! – intettem le, jelezvén, hogy mennyire nevetséges ez a feltételezés. Mint ahogy az is volt. – Még mindig találkozol vele – jegyezte meg, és feltartotta az egyik ujját. – Húsz méterre dolgozunk egymástól, Chloe – emlékeztettem. – Beszélgetsz vele – folytatta, és még egy ujját feltartotta. – Fogadjunk, hogy még a háza előtt is elhajtottál a kocsiddal, amikor pedig nem is esett volna útba. Ez még arra se volt méltó, hogy tiltakozzak ellene. Jézus! Néhány percig csak ültünk ott némán, miközben a Truth Squad lenyomott egy lelkesítő egyveleget, amit a Verdák főcímdalával kezdtek, majd a Fun, Fun, Fun című számmal folytattak, s végül a Born to Be Wilddal zártak le.

Elég sok dal szólt az autókról, de nekem úgy tűnt, mintha lassan egy kicsit kezdtek volna kifogyni belőle. – Na, jó – szólaltam meg végül –, mesélj ezekről az egyetemistákról. Gyanakodva billentette oldalra a fejét. – Ne tegyél nekem szívességet! – förmedt rám. – Ha nem állsz még készen, úgyis kiderül. Mindketten tudjuk. Akkor nincs is értelme próbálkozni. – Csak mesélj! – ismételtem. – Oké – egyezett bele. – Mindnyájan most kezdik az első évet, és... Csak beszélt és beszélt, én pedig csak félig figyeltem rá, s közben észrevettem, hogy a Truth Squad alaposan kitágította a témakört, mert éppen a Halálos kanyar című számot játszották, ami nem kifejezetten az a dal, ami bárkit is arra csábítana, hogy ötjegyű összeget szurkoljon le egy csillogó, új autóért. Ez Donnak is feltűnt, és addig nézte szúrós tekintettel Dextert, míg a srácok be nem fejezték a dalt idő előtt, épp, még mielőtt a kanyar igazán halálossá nem vált volna. Ehelyett kicsit ügyetlenül átváltottak a The Little Old Lady from Pasadena című számra. Láttam, hogy Dexter a szemeit forgatva néz hátra John Millerre a versszakok közötti szünetekben, és újra valamiféle furcsa fájdalmat éreztem, majd gyorsan le is ráztam magamról, nehogy megint megkapjam Chloétól azt az „én megmondtam” tekintetet. Tényleg itt volt már az ideje visszaülni a lóra, mielőtt még maradandó károsodás éri a reputációmat. – ... szóval este hétre beszéltük meg. A Rigobertóban fogunk vacsorázni. Ma ingyen adják a focacciát. – Oké – feleltem –, benne vagyok! * A Szabad Élettel az az egy baj van, hogy mindig elfelejted, időnként milyen vacak lehet. Ez jutott eszembe aznap este fél kilenc körül, amikor a Rigobertóban üldögéltem egy asztalnál, jó száraz focacciát rágcsálva és erősen azt kívánva, hogy a randipartnerem, Evan – egy tagbaszakadt srác gubancos, vállig érő hajjal, ami kétségbeesetten könyörgött mosásért – becsukja a száját, miközben rág. – Mondd csak el nekem még egyszer – hajoltam közel Chloéhoz, aki máris össze volt nőve a partnerével, az egyetlen jóképű fiúval a brancsból –, hogy hol a bánatban is találtad ezeket a srácokat!

– A Wal-Martban – felelte kedélyesen. – Éppen szemeteszsákokat vásároltak, ahogy én is. Hát nem érdekes? De. Nagyon. Főleg, mert Evan is elmesélte már kétszer. Mint ahogy azt is, hogy azon a napon, amikor Chloéval megismerkedtek, éppen szemetet indultak szedni, ugyanis a fantázia játékklubjuk örökbe fogadott egy autópálya-szakaszt, és minden hónapban egy szombatot arra szánnak, hogy kitakarítsák azt a területet. A maradék idejüket pedig a jelek szerint azzal töltötték, hogy a saját játék alteregójuk képét rajzolgatják, és furcsa trollok és démonok ellen harcoltak dobókocka dobásokkal valamelyikük pincéjében. Egy óra leforgása alatt többet megtudtam ogrékról, klingonokról és valamilyen felsőbbrendű fajról, amit maga Evan alkotott meg, és aminek tagjai magukat triciptioroknak nevezték, mint amennyit valaha is szerettem volna. Chloe partnere, Matt viszont igazán jól nézett ki. De az nyilván való volt, hogy Chloe egy csöppet sem figyelt a többi srácra, amikor meghívta őket nekünk. Evan, nos, igen, ő Evan volt, az ikrek, David és Darrin pedig mindketten Star Wars-os pólóban villogtak, és egész vacsora alatt totálisan semmibe vették Lissát és Jesst, és csakis japán animációs filmekről társalogtak egymással. Jess gyilkos pillantásokat lövellt Chloe felé, Lissa pedig csak mosolygott udvariasan, miközben tudtam, a KaBoom-os munkatársára, P J.-re gondol, aki iránt a vonzalma csak őszerinte nem volt nyilvánvaló. Alapjában véve ez volt a Szabad Élet, és én rádöbbentem, hogy mennyire nem hiányzott ez nekem az utóbbi négy hétben. A vacsora végén az ikrek, Darrin és David, Evannel együtt elindultak haza. Láthatóan éppen annyira voltak tőlünk elbűvölve, mint mi őtőlük. Jess kimentette magát azzal, hogy le kell fektetnie a kisöccseit, Chloe és Matt pedig ott maradt az asztalnál, és tiramisuval etette egymást. Így Lissával ketten léptünk ki az étteremből. – És most? – kérdezte Lissa, miközben beszálltunk a kocsimba. – Bendo? – Ne – ráztam a fejem. – Menjünk inkább hozzánk, és nézzünk meg valami filmet vagy akármit! – Jól hangzik – helyeselt Lissa. Amint rákanyarodtunk a kocsifelhajtónkra, és az autóm lámpája megvilágította a gyepet, az első dolog, amit megláttam, az volt, hogy anyám a lépcsőn ücsörög, a cipőjét lerúgva, könyökét a térdére támasztva. Amikor észrevette, hogy megérkeztem, úgy kezdett integetni mindkét kezével, mintha az óceán kellős közepén evickélne a vízben, és az életéért könyörögne egy arra járó tutajnak, nem pedig tíz méter távolságra lenne tőlem a szárazföldön.

Kiszálltam a kocsiból Lissával a nyomomban. Még két lépést sem tettem, amikor hallottam, hogy valaki balról azt kiáltja: – Na, végre! Odafordultam: Don volt az, egy krokettütőt tartva az egyik kezében. Az arca vörös volt, az inge kilógott, és roppant dühösnek látszott. – Mi történt? – kérdeztem anyámat, aki már sietett is felém a füvön át, kezével kalimpálva. – Hogy mi történt? – kérdezett vissza Don szikrát szóró szemekkel. – Az történt, hogy sehol sem találtam a kulcscsomómat az irodámban, ezért másfél órája várunk itt kint, és semmilyen, de semmilyen módon nem tudtunk bejutni a házba. Van fogalmad róla hány üzenetet hagytunk a telefonodon? Van?! Kiabált velem. Eltartott egy másodpercig, hogy ezt felfogjam, egyszerűen azért, mert még sohasem történt meg azelőtt. Egyetlen korábbi mostohaapámat sem érdekelte különösebben, hogy szülőt játsszon velünk, még akkor sem, amikor Chris és én még elég kicsik voltunk ahhoz, hogy elviseljük. Komolyan, szóhoz sem jutottam. – Na, mi lesz? Válaszolj! – üvöltötte Don, Lissa pedig ideges tekintettel lépett hátra. Utálta a konfrontációkat. Az ő családjában senki sem kiabált, ők minden vitát és nézeteltérést kulturáltan, együtt érzően és halkan oldottak meg. – Don, szívem! – lépett oda hozzá anyám. – Semmi szükség az idegeskedésre. Remy most már itt van, és beenged minket. Remy, légy szíves, add ide a kulcsodat! Nem mozdultam, csak átható tekintettel néztem Don szemébe. – Vacsorázni voltam – mondtam lassan, visszafogott hangon. – És nem vittem magammal a mobilomat. – Legalább hatszor hívtunk! – harsogta tovább Don. – Tudod te, hogy milyen késő van? Nekem holnap reggel hétkor fontos megbeszélésem lesz, és nincs időm arra, hogy itt lófráljak fel és alá, és azon gondolkozzam, hogyan törhetnék be a saját házamba! – Don, kérlek! – csitította anyám, kezét a karjára téve. – Nyugodj meg! – A kocsikulcsotok sincs meg? – tudakoltam anyámhoz fordulva. – Nincs – rázta a fejét anyám. – Akkor hogy jutottatok haza? – Hát... – kezdte volna, de Don ingerülten közbevágott: – Elhoztuk az egyik új autót. De mit számít ez? A lényeg az, hogy neked is meg a bátyádnak is rengeteg üzenetet hagytunk, amiket válaszra sem méltattatok, és már éppen be akartam törni az egyik francos ablakot...

– De Remy hál' istennek még időben hazaért – szakította félbe anyám vidáman –, szóval kérjük el a kulcsát, menjünk be, és minden... – Barbara, az isten szerelmére, ne szakíts félbe, hogyha beszélek – csattant fel Don, és megpördült, hogy szembeforduljon anyámmal. – Jézusom! Egy másodpercig síri csend volt. Anyámra pillantottam, és hirtelen olyan védelmező ösztön támadt fel bennem, amilyet még sohasem éreztem, hiszen általában én voltam az, aki kiabált rá, vagy legalábbis magamban azt kívántam, hogy bárcsak megtehetném. És mégis, a harag ellenére, amit anyám képes volt bennem ébreszteni, valahogy mindig volt egy világos vonal, legalábbis a fejemben, ami vékony, de mindig tisztán kivehető határt húzott a Mi – ami a családomat jelentette – és a között a férfi között, aki éppen anyám társa volt. Don ezt a vonalat nem láthatta, én viszont nagyon is. – Hé – állítottam le komoran Dont –, ne beszélj így vele! – Remy, szívem, légy szíves, add ide a kulcsod! – érintette meg anyám a karomat. – Oké? – Neked... meg kell tanulnod tisztelni a felnőtteket, kisasszony! – szegezte nekem Don a mutatóujját. Néztem a kövér ujjat, csak arra fókuszáltam, miközben minden más – a félrehúzódott, megszeppent Lissa, az esdeklő anyám és a nyári este üde illata elhomályosult. – Remy! – hallottam Lissa bátortalan hangját. – Neked pedig – néztem továbbra is szúrósan Don szemébe – meg kell tanulnod tisztelni az anyámat. Csak és kizárólag a te hibád, hogy nincs meg a kulcsod, és ezt te is nagyon jól tudod. Elhánytad valahová, és ezért kellett itt rostokolnotok. Ennyi. Csak állt ott, és erősen zihált. A szemem sarkából láttam, ahogy Lissa egyre jobban összezsugorodik a kocsifelhajtó mellett, szinte centiről centire kisebb lesz, mintha néhány pillanat múlva teljesen eltűnne. – Remy – szólalt meg anyám újra óvatosan –, a kulcsod! Kivettem a kulcsomat a zsebemből, tekintetemet még mindig Donra függesztve, majd átadtam anyámnak. Ő gyorsan elvette, és sietve elindult az ajtó felé. Don továbbra is csak meredt rám, mintha azt várta volna, hogy meghátrálok. Hát tévedett. Ekkor felkapcsolódott a verandalámpa, és anyám megkönnyebbülten csapta össze a kezét. – Benn vagyunk! – kiáltotta. – Minden jó, ha a vége jó! Don elhajította a krokettütőt, ami nagy puffanással landolt a kocsifelhajtón. Aztán hátat fordított nekem, és hosszú, dühös léptekkel elindult a ház felé. Amikor felért a lépcsőn, félretolta anyámat, rá sem

hederítve arra, hogy ő megpróbált nyugtató hangon beszélni hozzá, majd eltűnt a hallban. Egy másodperccel később pedig hallottam, ahogy becsapódott egy ajtó. – Gyerekes – mondtam a fejemet csóválva Lissának, aki a postaláda mellé húzódott vissza, és úgy tett, mintha teljesen lefoglalná az új névtábla olvasása, amit Don nemrég szegezett fel, és ami fényes betűkkel hirdette: STARR / DAVIS. * – Igazán dühös volt, Remy – jött fel a kocsifelhajtóra Lissa olyan óvatosan, mintha attól tartana, hogy Don ismét kirohan az ajtón, készen állva a második menetre. – Talán csak annyit kellett volna mondanod, hogy bocs! – Bocs miért? – kérdeztem vissza. – Mert nem vagyok hülye? – Mit tudom én. Csak úgy talán könnyebb lett volna. Felnéztem a házra, ahol anyám még mindig az ajtóban állt, egyik keze a kilincsen, és a hallon keresztül a sötét konyha irányába nézett, amerre az előbb Don elviharzott. – Anya! – szóltam, mire ő megfordult. – Mi a baja tulajdonképpen? Ekkor, ha jól hallottam, Don mondott valamit bentről, de nem tudtam kivenni, hogy mit, mire anyám egy picit beljebb csukta az ajtót, testével kissé elfordulva tőlem. És én hirtelen valami nagyon furcsát éreztem: mintha a kettőnk között lévő távolság sokkal-sokkal nagyobb lenne, mint amekkorának onnan tűnt, ahol álltam. Mintha az a vonal, ami mindig olyan tisztán látható volt a számomra, most valahogy elhalványult volna, vagy mintha soha nem is lett volna ott, ahol én hittem. – Anya! – kiáltottam. – Minden rendben? – Persze! – felelte. – Jó éjt! – És becsukta az ajtót. * – Mondom – meséltem Jessnek –, tök ciki volt. – Nagyon rossz volt – helyeselt Lissa is –, szinte félelmetes. Jess belekortyolt a Zip kólájába, és szorosabbra húzta a vállán a pulóverét. Átmentünk hozzá, és bekopogtunk az ablakán, miután elhúztuk a csíkot tőlünk, mert úgy döntöttem, nincs kedvem egy fedél alatt tölteni az estét Donnal és a dühével. De volt még valami más is, ami zavart: az a furcsa érzés, mintha elárultak volna. A fájdalom, hogy anyám, hiába játszottunk

olyan sokáig csapatban, most hirtelen fogja magát, és hátat fordít nekem, félretol egy olyasvalaki kedvéért, aki az arcomnak szegezi az ujját, és olyan tiszteletet követel tőlem, amit még egy csöppet sem érdemelt ki. – Ez igazából valahol normális viselkedés – töprengett Jess. – Amolyan „én házam, én szabályaim” dolog. Nagyon pasis. Nagyon apaszerű. – De ő nem az apám – tiltakoztam. – Ez a dominanciáról szól – tette hozzá Lissa. – Mint a kutyáknál. A tudtodra akarta adni, hogy ő a vezérkutya. Csak néztem rá, felvonva egyik szemöldökömet. – Úgy értem, természetesen te vagy a vezérkutya – helyesbített gyorsan – csak ezt ő még nem tudja. Próbálgatja a határait. – Én nem akarok vezérkutya lenni – füstölögtem. – Egyáltalán, semmilyen kutya nem akarok lenni. – Fura, hogy anyád eltűri ezt – jegyezte meg Jess elgondolkodva. – Sosem volt az a típus, aki lenyeli a dolgokat. Te is tőle örökölted ezt. – Szerintem fél – mondtam hirtelen, mire mindketten meglepetten néztek rám. Tulajdonképpen én magam is elcsodálkoztam, én sem jöttem rá erre, egészen addig, amíg ki nem mondtam. – Úgy értem, attól, hogy egyedül marad. Ez az ötödik házassága, tudjátok, és ha ez sem sikerül... – ...és te is elmész – folytatta Lissa. – És Chris is olyan közel áll hozzá, hogy megnősüljön... – Sóhajtottam, és szórakozottan kavargattam a szívószálammal a kólámat. – Szóval talán azt gondolja, ez az utolsó esélye, és mindent meg kell tennie, hogy működjön – tűnődött tovább, majd hátradőlt, kibontott egy csomag Skittlest, és bedobott egy piros színű cukorkát a szájába. – És talán ezért helyezi most őt teeléd. Mert ő az, akivel együtt kell élnie, tudod, határozatlan ideig. Jess fürkészően nézett rám, mintha valamiféle reakciót várt volna erre. – Üdv a felnőtt életben – jegyezte meg gúnyosan. – Pont akkora szívás, mint a középiskola. – És én éppen ezért nem hiszek a kapcsolatokban – szögeztem le. – Mind csak mankó. Mi másért tűrné el anyám az ilyen gyerekes viselkedést Donnak, ha nem hinné azt, hogy szüksége van rá? – Hát – tapogatózott Lissa óvatosan –, lehet, hogy tényleg szüksége van rá. – Kétlem – feleltem. – Ha Don holnap elköltözne, anyámnak egy héten belül új jelöltje lenne. A nyakam teszem rá. – Én azt hiszem, szereti őt – folytatta Lissa eltöprengve. – És a szerelem azt jelenti, hogy szükségünk van a másikra. A szerelem azt jelenti, hogy

elnézzük a másik rossz tulajdonságait is, mert valahogy azokra is szükségünk van ahhoz, hogy kiteljesedjünk. – A szerelem egy ürügy, hogy olyan szarságokat is eltűrj, amiket nem kellene – feleltem ingerülten, mire Jess felnevetett. – Az a módszere – magyaráztam, hogy teljesen megbolondítja a mérleg nyelvét: azok a dolgok, amiknek egyébként nagy súlya van, egyszer csak valahogy súlytalanná válnak. A szerelem tönkretesz. Csapda. – Oké – egyenesedett fel Lissa –, beszéljünk akkor a kikötődött cipőfűzőről! – Mi van? – meredtem rá. – Dexter – felelte Lissa. – Az ő cipőfűzői mindig ki vannak kötődve, igaz? – Mi köze ennek mindehhez? – kérdeztem értetlenül. – Csak válaszolj! – Nem emlékszem – vontam meg a vállam. – De igen, emlékszel, és igen, így van. Ezen kívül esetlen, a szobája tiszta káosz, csakúgy, mint ő maga is, és még evett is az autódban. – Evett az autódban?! – hüledezett Jess. – Ez komoly? – Csak egyszer – jegyeztem meg, és oda se figyeltem a „halleluja, csoda történt” arckifejezésre, amit vágott. – Szóval, mire akarsz kilyukadni? – A lényeg az – magyarázta Lissa –, hogy ez mind olyan dolog, ami más srácok esetében már az első öt percben kiverné nálad a biztosítékot. De Dexternek eltűrted. – Nem is. – De igen – állapította meg nyugodtan, és megint teleöntötte a markát cukorkával. – És mit gondolsz, miért voltál hajlandó felülemelkedni ezeken a dolgokon? – Na, ne mondd, hogy azért, mert szerelmes voltam belé – néztem rá komoran. – Nem – rázta a fejét. – De talán lehettél volna. – Valószínűtlen – feleltem kurtán. – Teljesen valószínűtlen – helyeselt Jess is. – Habár, ha belegondolok, hogy hagytad, hogy egyen a kocsidban, akkor azt hiszem, bármi lehetséges. – Valahogy más voltál, amikor vele jártál – jegyezte meg Lissa – Volt valami új benned, amit azelőtt sosem láttam. Lehet, hogy szerelem volt. – Vagy vágy – tippelte Jess. – Csakhogy egyszer sem feküdtem le vele – mondtam, és hátratámaszkodtam a tenyeremre. Jess felvonta a szemöldökét.

– Nem? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem – ráztam meg a fejem – Majdnem, de nem. – Azon az estén, amikor gitározott nekem, amikor először fogta le apám dalának akkordjait, én készen álltam rá. Akkor már néhány hete együtt jártunk, ami valaha nálam rekordhosszúságú időnek számított szex nélkül. De amikor közel kerültünk hozzá, hogy megtegyük, ő visszahúzódott, megfogta a kezem, a mellkasához szorította, és az arcát belefúrta a nyakamba. Finom jelzés volt, de egyértelmű. Még nem. Most nem. Azóta is kíváncsi voltam, mire várt még akkor, de valahogy sohasem találtam megfelelő alkalmat, hogy megkérdezzem. És most már soha nem is fogom megtudni. – Na, ez is ezt bizonyítja – csapta össze a kezét Lissa, mintha épp most fedezte volna fel az urániumot. – Pontosan ezt. – Mit? – kérdeztem. – Minden más sráccal lefeküdtél volna. Kétségtelenül – magyarázta Lissa lelkesen. – Nana! – emeltem fel az ujjam figyelmeztetően. – Tudod, hogy megváltoztam. – De így van, nem? – erősködött. Olyan makacs volt ez az új Lissa. – Elég jól ismerted, tetszett neked, már együtt jártatok egy ideje. És mégsem tetted meg. És miért? – Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – Azért – mondta jelentőségteljes hangon, és még ki is húzta magát –, mert ez a kapcsolat igenis jelentett neked valamit. Többet, mint egyetlen éjszaka, ami után szabadon továbbléphetsz. Ez volt az egyik része a változásnak, amit láttam benned. Amit mindannyian láttunk. És még többet is jelenthetett volna később, de ez téged megijesztett. Rásandítottam Jessre, de ő csak némán vakarta a térdét, úgy határozva, hogy ebbe nem szól bele. De hát mit tudott Lissa? Dexter volt az, aki megállt, nem én. Persze az is igaz, hogy én sem erőltettem a dolgot. És máskor is lett volna rá alkalom. Na, nem mintha ez bármit is jelentene. Nem. – Látod? – kérdezte Lissa önelégülten. – Erre nem tudsz mit mondani. – Dehogynem – feleltem. – Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam. Lehalkította a hangját, és gyengéden kijelentette: – Dexter volt az a srác, akihez a legközelebb kerültél életedben Remy. Igazi szerelem lehetett volna. De te kihátráltál az utolsó pillanatban. Mégis közel volt. Igazán közel. Tudtad volna szeretni. – Frászt – zártam le a témát. – Egy nagy frászt!

* Amikor késő este hazaértem, rádöbbentem, hogy – iróniák iróniája – ki voltam zárva a házból. Odaadtam anyámnak a kulcsomat, és elfelejtettem visszakérni. Szerencsére láttam, hogy Chris otthon van, ezért bekopogtam a mosogató fölötti konyhaablakon, mire a bátyám körülbelül másfél méternyit ugrott felfelé, és akkorát sikoltott, akár egy kisiskolás lány, és ezért az élményért, úgy döntöttem, érdemes volt fájdalmasan átvergődnöm a sötétben a hátsó udvar tüskés bokrai között. – Hahó! – üdvözölt aztán olyan könnyed hangon, amikor immár teljesen higgadtan kinyitotta az ajtót, mintha nem épp az imént lettünk volna a tanúi különösen gyáva viselkedésének. – Hol van a kulcsod? – Valahol itt – feleltem, miközben kezemmel megállítottam az ajtót, mielőtt becsapódott volna. – Anya és Don ma este nem tudtak bejutni a házba. – Aztán elmeséltem neki az összes véres részletet, miközben ő mogyoróvajas szendvicset majszolgatott – persze farát –, és néha bólintott, vagy a szemét forgatta a megfelelő helyeken. – A francba – csattant fel, amikor befejeztem. Intettem neki, hogy csendesebben beszéljen, mire lehalkította a hangját. Mindketten tudtuk, hogy vékonyak a falaink. – Mekkora egy tuskó! Tényleg üvöltött veled? – Aha – bólintottam. – Úgy értem, nem igazán erőszakosan, hanem inkább úgy, mint egy durcás, elkényeztetett kölyök. Lenézett a kezében levő maradék kenyérfarra. – Nem meglepő – mondta. – Totál gyerek. Ha még egyszer belebotlom egy francos tápszeres dobozba a verandán, kinyírom. Komolyan. Ettől el kellett mosolyodnom, és eszembe jutott, mennyire szeretem a bátyámat. A különbségeink ellenére oly sok mindent átéltünk már együtt. Senki a világon nem értette annyira, honnan jöttem, mint ő. – Hé, Chris! – fordultam hozzá, miközben ő kivett a hűtőből egy doboz tejet, és öntött magának egy pohárnyit. – Igen? – nézett rám kérdőn. Leültem az asztal szélére, és végigsimítottam a lapján a kezem. Só– és cukorszemeket éreztem az ujjammal. – Mi késztetett arra, hogy eldöntsd: beleszeretsz Jennifer Anne-be? – kérdeztem. Megfordult, és rám meredt, majd lenyelte a szájában levő tejet azzal a hanggal, ami miatt kiskorában anyám mindig kiabált vele, hogy olyan, mintha köveket inna.

– Hogy eldöntsem, hogy beleszeretek? – kérdezett vissza döbbenten. – Tudod, hogy értem – feleltem. – Nem – rázta meg a fejét. – Fogalmam sincs. – Mi késztetett arra – próbáltam másképp megfogalmazni –, hogy úgy érezd, megéri a kockázatot? – Ez nem valamiféle pénzügyi befektetés, Remy – felelte, és visszatette a tejet a hűtőbe. – Ebben nincs matek. – Nem úgy értem – ráztam a fejem. – Akkor hogy? – tudakolta őszintén. Megvontam a vállam: – Nem tudom. Felejtsd el! Beletette a poharát a mosogatóba, és elöblítette. – Úgy érted, mi miatt szerettem bele? – próbálkozott tovább. Nem voltam biztos benne, hogy el tudok viselni több vitát erről a kérdésről, de azért sóhajtva még egyszer megpróbáltam: – Nem. Úgy értem, amikor azt mérlegelted, hogy megnyisd, vagy ne nyisd meg magad ennek a dolognak. Tudod, amivel azt is kockáztattad, hogy alaposan megsérülsz, ha továbbléptek. Mit gondoltál erről? Magadban? – Részeg vagy? – érdeklődött, és felvont szemöldökkel fürkészi az arcomat. – Nem! – csattantam fel. – Jézus! Ez egy egyszerű kérdés. – Ó, persze. Olyan egyszerű, hogy a leghalványabb fogalmam sincs, mit akarsz tudni – felelte epésen, majd lekapcsolta a lámpát a mosogató fölött, és egy konyharuhába törölte a kezét. – Arra vagy kíváncsi, hogyan vitattam meg magamban, hogy beleszeressek-e vagy sem? Na, közelebb járok? – Felejtsd el! – legyintettem, és leszálltam az asztalról. – Még én sem tudom, mit szeretnék megtudni. Jó éjt! – Azzal elindultam a hall felé. Ahogy közelebb értem, megláttam, hogy a kulcscsomóm szépen oda volt készítve a lépcső melletti kis asztalkára, és rám vár. Becsúsztattam a zsebembe. A második lépcsőfoknál jártam, amikor Chris megjelent a konyhaajtóban. – Remy! – szólt utánam. – Igen? – fordultam hátra. – Ha tényleg azt kérdezed, hogy miként vitattam meg magamban, hogy beleszeressek-e vagy sem, akkor a válaszom: sehogy. Egyáltalán nem gondolkoztam ezen. Egyszerűen csak megtörtént. Még csak meg sem kérdőjeleztem. Tulajdonképpen mire észrevettem, hogy mi történik, már meg is történt. Csak álltam ott a lépcsőn, és néztem rá.

– Nem értem – feleltem. – Melyik részét? – kérdezte. – Egyiket sem. Vállat vont, és lekapcsolta az utolsó lámpát a konyhában, majd elindult felfelé a lépcsőn. – Ne aggódj! – mondta, elhaladva mellettem. – Egy nap majd megérted. Aztán eltűnt a szemem elől, majd egy perccel később hallottam, hogy becsukja a szobája ajtaját, és visszafogott hangon teljesíti a szokásos, elvárt telefonhívást Jennifer Anne-nek, csak hogy jó éjszakát kívánjanak egymásnak. Megmostam az arcomat és a fogamat, és úton voltam befelé a szobámba, amikor észrevettem, hogy a gyíkszoba ajtaja résnyire nyitva van. Bementem. A legtöbb ketrec sötét volt. A ketrecvilágítást egy időzítő szerkezet irányította, ami ki– és bekapcsolta a lámpákat éppen a megfelelő ritmusban, hogy a gyíkok azt higgyék – legalábbis azt gondoltam, hogy azért –, hogy sivatagi sziklákon süttetik magukat a napon, nem pedig egy ketrecben gubbasztanak egy átalakított, kibélelt ruhásszekrényben. De a szoba túlsó végében, a középső polcon égett a lámpa. Ez a ketrec üvegből készült, és az alját homok borította. Volt benne néhány, egymást keresztező bot, és az egyiken két gyík feküdt. Amint közelebb léptem, láttam, hogy egymásba voltak fonódva – nem párzottak, nem olyanfajta „a természet megteszi a magáét” módon tapadtak össze, hanem szinte gyöngéden, mintha ölelnék egymást, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mindkettőjük szeme csukva volt, és én jól láttam a bőrük erezetének mintáját, ami hol kitágult, hol összeszűkült, lélegzésük ritmusa szerint. Letérdeltem a terrárium elé, és mutatóujjamat az üveghez érintettem. A felül lévő gyík kinyitotta a szemét, és mozdulatlanul, enyhén kitágult pupillával ráfókuszált. Tudtam, hogy ez az égvilágon semmit sem jelent. Ezek csak gyíkok, hüllők, akik valószínűleg egy szemernyivel sem intelligensebbek egy közönséges földigilisztánál. De volt bennük valami olyan emberi, amitől mindazok a dolgok, amik az elmúlt hetekben történtek, egymás után átvillantak az agyamon: a szakításom Dexterrel, aztán anyám aggódó arca, majd Don nekem szegeződő ujja, és végül, ahogy Chris ingatta a fejét, képtelenül arra, hogy szavakba öntse, amit én olyan egyszerűen megfogalmazhatónak hittem. És mindez egyetlen dologhoz vezetett: a szerelemhez, illetve annak hiányához. Hogy vállaljuk-e a kockázatot, mert nem tudunk mást tenni, és beleugrunk az ismeretlenbe, vagy visszatartjuk

magunkat, és ellenállunk, vasmarokkal óvva meg a szívünket az esetleges fájdalomtól. Újra ránéztem a gyíkra, és azon gondolkoztam, hogy vajon teljesen elment-e az eszem. Ő visszanézett rám, úgy döntött, nem vagyok veszélyes, majd lassan újra lehunyta a szemét. Közelebb hajoltam, és tovább néztem, de ekkor az időzítő kattant egyet, a fény fokozatosan elhalványult, és mielőtt észbe kaptam, minden sötétbe borult.

13. fejezet – Remy, drágám, ide jönnél egy pillanatra? Felálltam a recepciós pulttól, letettem a köteg testápolószámlát, amit éppen számoltam, és hátrasétáltam a manikűr-pedikűr szobába, ahol Amanda, a legügyesebb manikűrösünk éppen a munkaasztalkáját törölte tisztára, mögötte pedig Lola állt, ollóját nyitott tenyeréhez ütögetve. – Mi folyik itt? – kérdeztem gyanakodva. – Csak ülj le! – mondta Amanda, és mire észbe kaptam, már ültem is, ugyanis Talinga hirtelen mögöttem termett, a vállamnál fogva lenyomott egy székbe, villámgyorsan rám terített egy hajvágó köpenyt és mire felfogtam, mit csinál, már össze is csatolta hátul a nyakamon – Várj egy percet! – tiltakoztam, de közben Amanda már elkapta a kezemet, és lenyomta a közöttünk levő asztalkára, majd kinyújtotta az ujjaimat, és erős, gyors mozdulatokkal, alsó ajkát beharapva reszelni kezdte a körmömet. – Csak egy gyors renoválás – jelentette ki Lola kedvesen, mögém lépve, és megemelve a hajamat. – Egy kis manikűr, egy kis frizuraigazítás és egy kis smink... – Na, ne! – ellenkeztem, és megpróbáltam a hajam kiszabadítani a kezéből. – A hajamhoz nem nyúlsz. – Csak egy kicsit megigazítom – erősködött, és visszanyomott a helyemre. – Hálátlan kislány, a legtöbb nő sok-sok pénzt fizetne ezért, te pedig ingyen megkapod! – Fogadjunk, hogy nem ingyen – morogtam, mire ők felnevettek. – Halljam, mi a csapda? – Ne mozgasd a kezed, különben nem csak ezt a bőrt vágom le – nézett rám Amanda fenyegetően. – Semmi csapda – fuvolázta Lola könnyedén, én pedig összehúztam magam, amint meghallottam, hogy csattog az ollója a fejemnél. Jézus, tényleg vágja a hajam. – Sőt, még kapsz mellé egy bónuszt is. Talingára pillantottam, aki éppen különböző rúzsokat próbált ki a kézfején, miközben másodpercenként pillantgatott rám, a megfelelő színt latolgatva. – Bónuszt? – ismételtem.

– Egy kis extrát. Ajándékot! – mondta Lola, és felkacagott a maga öblös hangján. – Egy speciális ajándékot a mi Remynknek. – Ajándékot? – visszhangoztam ismét aggódva. – És mi lenne az? – Találd ki! – mosolygott rám Amanda, miközben tűzpiros körömlakkot vitt fel egyenletes húzásokkal a körmeimre. – Nagyobb, mint egy vekni kenyér? – találgattam. – Szeretnéd, hogy nagyobb legyen, mi? – kérdezett vissza Lola pajzánul, mire mindnyájan hisztérikus kacagásban törtek ki, mintha ez lett volna a világ legviccesebb dolga. – Mondjátok meg azonnal, mi folyik itt – szólaltam meg szigorúan, amikor végre szóhoz jutottam –, vagy kimegyek. És ne higgyétek, hogy nem teszem meg. Még mindig vihogtak, de megpróbálták összeszedni magukat. Aztán Talinga nagy levegőt vett, és jelentőségteljesen azt mondta: – Remy, drágám, találtunk neked egy férfit. – Egy férfit? – horkantam fel. – Jézus. Azt hittem, valami ingyen kozmetikai cikket kapok, vagy mit tudom én. Valamit, amire szükségem van. – Férfira van szükséged – szögezte le Amanda, és a következő körmömet kezdte lakkozni. – Nem – vágott közbe Talinga. – Nekem van szükségem férfira. Remynek egy fiú kell. – Egy helyes fiú – javította ki Lola. – És ma igazán szerencsés napod van, mert egészen véletlenül találtunk neked egy helyes fiút. – Felejtsd el! – mondtam, miközben Talinga lehajolt hozzám, és egy púderecsettel bepamacsolta az arcomat. – Ez ugyanaz, akit már egyszer megpróbáltál rám sózni? A kétnyelvű, akinek szép keze van? – Hatra itt lesz – folytatta Lola, csöppet sem zavartatva magát a reakciómtól. – A neve Paul, tizenkilenc éves, és valami árumintáért küldi be az anyja. De aztán meglát majd téged, a gyönyörű frizuráddal... – És sminkeddel – tette hozzá Talinga. – És körmöddel – fokozta Amanda is –, persze csak, ha abbahagyod végre ezt a ficánkolást, az ég szerelmére. – ...és teljesen le lesz nyűgözve – fejezte be Lola a mondatot. Aztán még csattintott kettőt az ollójával, majd végigsimított a hajamon, ellenőrizve a munkáját. – Istenem, hogy töredezik a hajad. Szégyen! – És mégis, mi késztet arra titeket, hogy azt gondoljátok, én ebbe bele is megyek? – tudakoltam. – Az, hogy jóképű – felelte Talinga.

– Az, hogy megteheted – tette hozzá Amanda. – Az, hogy meg kell tenned – zárta le a vitát Lola, miközben levette rólam a köpenyt. * El kellett ismernem, igazuk volt. Paul tényleg jól nézett ki. Ráadásul volt humora, jól ejtette ki a nevemet, erős, határozott volt a kézfogása – és, oké, szép a keze –, ezenkívül láthatóan jól szórakozott azon, hogy mennyire nyilvánvalóan szervezett volt ez az egész dolog. Amikor Lola odajött, hogy „egészen véletlenül” kapott egy két személyre szóló, ingyenes vacsorameghívást, éppen a kedvenc mexikói éttermembe, és hirtelen ráébredt, hogy ő ezt sohasem fogja felhasználni, óvatos pillantást váltottunk egymással. – Nincs olyan érzésed – kérdezte tőlem Paul –, mintha nem mi irányítanánk az eseményeket? – De igen – feleltem mosolyogva. – Viszont ingyen vacsorázhatunk. – Igaz – helyeselt. – Jó érv. De komolyan, ne érezd kötelezőnek! – Ahogy te se – feleltem. Egy másodpercig csak álltunk ott, miközben Lola, Talinga és Amanda a szomszédos szobában olyan csendben volt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. – Menjünk el! – javasoltam Paulnak. – Hadd legyen jó napjuk! – Rendben – mosolygott rám. – Hétkor érted megyek, oké? Leírtam a címemet egy Joie-s szórólap hátuljára, majd néztem, ahogy kisétál az autójához. Helyes volt, én meg totálisan szingli. Már majdnem három hete szakítottunk Dexterrel, és nemcsak hogy kezelni tudtuk a dolgot, de voltaképpen megcsináltuk a lehetetlent: barátok voltunk. És most jött ez a helyes srác. Egy lehetőség. Hát miért ne éltem volna vele? Az egyik lehetséges válasz éppen akkor jelent meg, amikor a kocsimhoz gyalogoltam, és a táskámban kotorásztam a kulcsaimat és a napszemüvegemet keresve. Nem is néztem magam elé, pláne magam köré, így aztán nem vettem észre, amikor Dexter kijött a Flash Camerából, és átvágott a parkolón, egészen addig, ami hangos kattogást nem hallottam, és a fejemet felkapva meg nem láttam, hogy ott áll előttem, kezében egy eldobható esküvői fényképezőgéppel. – Helló! – üdvözölt vidáman, miközben egy ujjal újra felhúzta a masinát. Aztán visszaemelte a szeme elé, hátralépett egyet, és másik nézőpontból fotózott le. – Hűha! Remekül nézel ki. Randira mész, vagy mi?

Kicsit hezitáltam, ő pedig közben még egyszer lenyomta a fényképezőgép gombját. Katt. – Hát, tulajdonképpen... – kezdtem. Egy másodpercig nem mozdult, nem tekerte tovább a filmet, nem csinált semmit, csak nézett rám a keresőn keresztül. Aztán elvette a gépet a szeme elől, és nagyot csapott a homlokára: – Hoppá! Ó, anyám! Ez kínos. Bocsi. – Ez csak egy megszervezett randi – hadartam gyorsan. – Lola találta ki. – Nem kell megmagyaráznod – felelte, majd újra felhúzta a masinát: klikkklikk-klikk. – Tudod, hogy nem. És akkor megtörtént. Az a tipikus „túl hosszú, kínos szünet”. Végül azt mondtam: – Oké. Nos, akkor... – Jaj, istenem, kínos. Duplán kínos – ingatta a fejét, majd hirtelen megrázta a vállát, mintha le akarná rázni magáról a kellemetlenséget, és így szólt: – Minden oké. Végül is ez egy kihívás, nem? Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz. Lenéztem a táskámra, és rájöttem, hogy a kocsikulcsom, amit egész végig abban kerestem, a hátsó zsebemben van. Elővettem, és örültem, hogy volt végre valami feladatom, akármilyen ostoba is, amire koncentrálhatok. – Szóval – szólalt meg aztán könnyedén, miközben a fényképezőgépet a hátam mögé irányította, és lefotózta a Joie szalon bejáratát –, ki a srác? – Dexter. Komolyan – mondtam lágyan. – Nem. Úgy értem, ez olyasvalami, amit a barátok megbeszélnek, nem? Egy téma. Mintha az időjárásról csevegnénk. Ezen elgondolkoztam. Tudtam, hogy tíz banánt megenni sem könnyű. – Az egyik vendégünk fia. Csak húsz perccel ezelőtt ismerkedtem meg vele. – Aha – nyugtázta, miközben a talpain hintázott. – A fekete Hondával? Bólintottam. – Akkor tudom. Láttam. – Újra felhúzta a fényképezőgépet. – Derék srácnak tűnik. Derék, gondoltam magamban. Mintha indulna a diáktanács elnökválasztáson, vagy felajánlaná, hogy átkíséri a nagyanyádat az úttesten. – Ez csak egy vacsora – legyintettem, miközben még egy fotót csinált rólam, ezúttal kifejezetten a lábamról. – Milyen gép ez? – kérdeztem, kissé elveszítve a türelmemet.

– Selejtes szállítmány – magyarázta készségesen. – Valaki a központban kint hagyta a dobozt a napon, és mind eldeformálódott. A vezetőség azt mondta, megkaphatjuk őket, ha akarjuk. Kicsit úgy vagyok vele, mint a mandarinokkal, tudod. Nem bírok visszautasítani semmit, ami ingyen van. – De egyáltalán előhívhatók a képek? – kérdeztem, miközben, közelebbről megvizsgálva, láttam, hogy maga a fényképezőgép behorpadt, eldeformálódott, mint az a videofilm, amit egyszer véletlenül a motorháztetőmön hagytam a múlt nyáron. Nem úgy nézett ki, mint amiből egyáltalán ki lehetne venni a filmet, nemhogy még elő is hívni. – Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Dexter, majd ellőtt még egy fotót. – Talán igen. Talán nem. – Én nem hinném – ingattam a fejem. – A film valószínűleg tönkrement a melegtől. – Vagy az is lehet – mondta, miközben maga felé fordította a masinát, kartávolságra eltartotta magától, szélesen elvigyorodott, és lenyomta a gombot –, hogy nem ment tönkre. Hogy tökéletes maradt. Nem tudjuk meg addig, amíg elő nem hívjuk. – De akkor is sokkal valószínűbb, hogy merő időpocsékolás próbálkozni – jegyeztem meg. – Minek töröd magad? Leeresztette a fényképezőgépet, és rám nézett, de úgy rendesen, nem a lencsén keresztül, vagy kikukucskálva a gép mellől, hanem szemtől szembe. – Ez a nagy kérdés, ugye? – kérdezte. – Ebben van a dolog nyitja. Én azt gondolom, talán sikerülnek ezek a képek. Lehet, hogy nem lesznek tökéletesek – úgy értem, lehet, hogy kissé elmosódnak a szélei vagy az egyik felük nem fog látszani –, én még is azt gondolom, hogy megér egy próbát. De csak én gondolom ezt. Csak álltam ott, nagyokat pislogva, ő pedig a szeme elé emelte a gépet, és még egy utolsó fotót készített rólam. Egyenesen a lencsébe néztem, amikor kattant a gomb, értésére adva, hogy felfogtam a kis metaforáját, majd halkan kijelentettem: – Mennem kell. – Persze, menj csak! – mosolygott rám. – Szia! Megfordult, betette a gépet a farzsebébe, és elindult visszafelé a Flash Camerába, összevissza szlalomozva az autók között. Lehet, hogy ha egyszer előhívja a fotókat, mind tökéletesnek bizonyul majd: élesen látszik az arcom, a lábam, a Joie szalon. De az is lehet, hogy minden fekete lesz, és még csak a körvonalai sem vehetők ki semmilyen arcnak vagy alaknak. Végül is igen, ez volt a probléma. Én nem vesztegetném az időmet ilyen bizonytalan dolgokra,

ő pedig gondolkodás nélkül, nagy elánnal veti bele magát. Az olyan emberek, mint Dexter, úgy mennek a kockázatos dolgok után, ahogy a kutya a szag után; csak arra gondolva, mi lehet, nem pedig arra logikusan, hogy valószínűleg mi lesz. Helyes, hogy csak barátok vagyunk. Már ha egyáltalán azok vagyunk. Sohasem működött volna a dolog közöttünk. Tuti, hogy nem. * Két napja történt az incidensünk Donnal, és azóta sikerült elkerülnöm. Mindig akkorra időzítettem a közös területen, vagyis a konyhában való megjelenésemet, amikor tudtam, hogy vagy nincs otthon, vagy éppen a fürdőszobában van. Anyámmal könnyebb dolgom volt: ő teljesen belemerült a regényébe, nyaktörő sebességgel küzdve át magát az utolsó száz oldalon, és valószínűleg akkor sem zavartatta volna magát, ha bomba robban a nappali közepén, ha ez azt jelentette volna, hogy egy időre el kell hagynia Melanie-t és Brock Dobbint az ő lehetetlen szerelmükkel együtt. Éppen ez volt az oka, hogy meglepődtem, amikor hazamentem, hogy elkészüljek a Paullal való randimra, és anyámat a konyhaasztalnál ülve találtam, előtte egy csésze kávéval. Fejét egyik kezére támasztotta, és szórakozott tekintettel bámult Don hájpacnijára a falon, úgy elmerülve a gondolataiban, hogy amikor megérintettem a vállát, nagyot ugrott ijedtében. – Ó, Remy! – mondta, ujját a halántékára szorítva, majd elmosolyodott. – Megijesztettél. – Bocs! – feleltem. Odahúztam egy széket, és leültem vele szemben, ledobva a kulcscsomómat az asztalra. – Mit csinálsz itt? – Donra várok – válaszolta, ujjával kissé felborzolva a haját. – Találkozunk valamiféle szuperfontos emberekkel a Toyotától, és ő kész idegroncs. Azt hiszi, ha nem nyűgözzük le őket, lecsökkentik a dealer marginját. – A mijét? – Mit tudom én – legyintett sóhajtva. – Valami kereskedői duma. Ez az egész este kereskedői dumával fog eltelni, miközben Melanie és Brock ott ül egy útszéli kávézóban, Brüsszelben. A nő elhidegült férje pedig vészesen közeledik feléjük, és a legutolsó dolog, amire most vágyom, hogy eladási összegekről és kedvezményes finanszírozási technikákról értekezzek. – Epekedő pillantást vetett a dolgozószobája és az írógépe felé, mintha valami láthatatlan erő húzná arrafelé. – Ó, istenem! Te nem kívánod néha azt, hogy két életed legyen?

Érthetetlen módon, vagy talán mégsem annyira, Dexter jutott az eszembe, amint az eldeformálódott fényképezőgép lencséjén keresztül rám néz. Katt. – Néha igen – feleltem anyámnak, elhessegetve a képet. – Azt hiszem. – Barbara! – kiáltott Don, kinyitva az Új Szárny ajtaját. Nem láttam őt, de a hangja könnyed volt. – Nem láttad a bordó nyakkendőmet? – A midet, drágám? – kérdezett vissza anyám. – A bordó nyakkendőmet, azt, amelyiket az értékesítési vacsorán viseltem. Nem láttad? – Ó, szívem, nem láttam – felelte anyám, Don hangja felé fordulva a székén. – Mi lenne, ha... – Nem érdekes, majd felveszem a zöldet – jelentette ki Don, majd az ajtó újra becsukódott. Anyám rám mosolygott, majd átnyúlt az asztalon, és megpaskolta a kézfejemet. – De belőlem elég is. Mi újság teveled? – Hát – kezdtem –, Lola megszervezett nekem egy vakrandit ma estére. – Egy vakrandit? – nézett rám hitetlenkedve anyám. – Tulajdonképpen már találkoztam a sráccal a szalonban – meséltem –, egész helyesnek tűnik. És egyébként is, ez csak egy vacsora. – Aha – bólintott. – Csak egy vacsora. Mintha három fogás és egy üveg bor alatt nem történhetne semmi. – Hirtelen felegyenesedett, és pislogott egy nagyot. – Ez jó – állapította meg. – Hű, ezt gyorsan le kell írnom. Néztem, ahogy sietve felkap az asztalról egy tollat és egy borítékot, amiben egy régi áramszámla volt, és a szélére ráfirkantotta: Három fogás – csak vacsora – semmi sem történhet, nagy felkiáltójellel a végén, majd becsúsztatta a borítékot a cukortartó alá, ahol valószínűleg ott is marad elfelejtve, egészen addig, amíg egy napon, amikor teljesen leblokkol, meg nem találja. Az egész ház tele volt ilyen kis jegyzetekkel, a legkülönbözőbb zugokban, polcok mélyén, vagy éppen könyvjelzőnek használva. Emlékszem, egyszer egy fókákról szóló feljegyzés, ami később a Truro emlékei című könyvének egyik sarkalatos jelenetében köszönt vissza, a mosdó alatti tamponos dobozomból kandikált ki. Lám, sohasem tudhatod, honnan jön az ihlet. – A La Breába megyünk – folytattam –, szóval valószínűleg csak egy fogás lesz. Még kisebb esély, hogy valami kialakuljon. Rám mosolygott. – Sohasem tudhatod, Remy – búgta álmodozó hangon. – A szerelem olyan kiszámíthatatlan. Van, amikor már évek óta ismersz egy férfit, aztán egyik

nap, bumm! Egy csapásra másképp tekintesz rá. Máskor pedig az az első randi, az az első pillantás elég. Éppen ettől nagyszerű. – Nem fogok beleszeretni – jegyeztem meg. – Ez csak egy randi. – Barbara! – rikkantott ki megint Don. – Mit csináltál a mandzsettagombjaimmal? – Drágám – felelte anyám kedvesen, ismét megfordulva a székén –, hozzájuk sem nyúltam. – Aztán várt egy kicsit, de mivel Don nem válaszolt, megvonta a vállát, és visszafordult hozzám. – Jézus – morogtam visszafojtott hangon. – Fogalmam sincs, hogy bírod elviselni. Elmosolyodott, átnyúlt az asztalon, és kisimított egy tincset az arcomból. – Azért nem olyan rossz ő. – Egy nagy gyerek – mondtam. – És ez az Ensure-dolog szörnyen idegesítő. – Lehet – értett egyet. – De én szeretem Dont. Jó ember, és kedves hozzám. És soha egyetlen kapcsolat sem tökéletes. Mindig van valami, amiben engedned kell, kompromisszumokat kötnöd, feladnod néhány dolgot valami fontosabbért. Igen, Donnak vannak tulajdonságai, amik próbára teszik a türelmemet. Mint ahogy biztos vagyok benne, hogy nekem is akad jó néhány, amit ugyanilyen nehéz lehet őneki elviselni. – De te legalább felnőtt módjára viselkedsz – jegyeztem meg, noha én magam is tudtam, hogy ez nem mindig igaz. – Ő még felöltözni sem tud egyedül. – De – folytatta anyám, nem is reagálva erre – a szerelem, amit egymás iránt érzünk, erősebb, mint ezek az apró különbségek. És ez a titok. Olyan ez, mintha a kapcsolat egy nagy pite lenne, amiből a legnagyobb szelet a szerelem kell, hogy legyen. A szerelem sok mindent felülír, Remy. – A szerelem egy nagy ámítás – vitatkoztam, miközben szórakozottan játszottam a sószóróval. – Ó, szívem, nem! – nyúlt át anyám az asztalon, és megszorította az ujjamat. – Ezt, ugye, nem hiszed komolyan? – Hát, még nem győzött meg senki az ellenkezőjéről – vontam meg a vállam. – Ó, Remy! – A tenyerébe fogta a kezemet, és megsimogatta. Az ő ujjai kisebbek voltak és hidegebbek, mint az enyémek, élénk rózsaszínre lakkozott körmökkel. – Hogy mondhatsz ilyet? Csak néztem rá. Egy, két, három másodpercig. És akkor megértette.

– Jaj, nem! – mondta, és elengedte a kezemet. – Csak azért, mert a házasságaim nem voltak túl hosszú életűek, ez nem jelenti azt, hogy totális csőd lett volna mind. Sok szép évet töltöttem apáddal is, Remy, és a legjobb az volt benne, hogy lettetek nekem ti: Chris meg te. Azután az a négy év, amikor Harolddal éltem, ismét csodálatos volt, egészen a legvégéig. És Martinnal és Winnel is többnyire boldog voltam. – De mind véget ért – jegyeztem meg –, kudarcot vallott. – Talán néhányan valóban így fogalmaznának – mondta eltűnődve, és kezét az ölébe ejtette. – Én viszont úgy gondolom, hogy sokkal rosszabb lett volna mindvégig egyedül élnem. Igaz, hogy megóvtam volna a szívemet néhány fájdalomtól, de az valóban jobb lett volna? Visszatartani magam, csak mert túlságosan félek, hogy valami nem tart örökké? – Talán igen – válaszoltam az asztal szélét babrálgatva. – Mert akkor legalább biztonságban vagy. És a szíved sorsa a te döntésed szerint alakul, és senki másnak nincs beleszólása. Ezen egy ideig elgondolkodott, majd kijelentette: – Nos, az igaz, hogy előfordult az életem során, hogy bántottak. Nem is kicsit. De az is igaz, hogy szerettem, és engem is szerettek. És ez a lényeg. Ez a legfontosabb. Mint a pitében, amiről az előbb beszéltem. Amikor majd egyszer visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy a legnagyobb szelet igenis a szerelem volt. A problémák, a válások, a szomorúság..., persze, azok is léteztek, de csak, mint apró darabok, pici morzsák. – Én csak azt gondolom, meg kell óvnunk magunkat – erősködtem. – Nem adhatod csak úgy oda magad. – Nem – helyeselt komolyan. – Nem adhatod. De az, hogy távol tartod magadtól a férfiakat, és megtagadod magadtól a szerelmet, az nem erősít meg. Sőt, ellenkezőleg: meggyengít. Mert félelemből teszed. – Mitől félek? – kérdeztem. – Attól, hogy kockázatot vállalj – válaszolta egyszerűen. – Hogy elengedd a félelmeidet, és ugorj. Pedig ez a titok. A kockázatvállalás. Ez az élet, Remy. Annyira félni, hogy meg se próbáld – ez az igazi veszteség. Elmondhatom, hogy sok hibát követtem el, de nem sajnálok semmit. Mert legalább nem azzal töltöttem az életem, hogy a pályán kívül álltam, és azon töprengtem, vajon milyen lehet az élet. Csak ültem ott, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Rádöbbentem, hogy mindvégig teljesen fölöslegesen sajnáltam anyámat. A hosszú évek alatt, amíg a házasságai miatt szánalmat éreztem iránta, a tényt, hogy újra és újra próbálkozik, a legnagyobb gyengeségének tekintettem, és sejtelmem sem volt

róla, hogy ő ezt éppen az ellenkezőjeként éli meg. Mint most kiderült, az ő felfogása szerint attól, hogy Dextert elküldtem, nem erősebb, hanem gyengébb lettem nála. – Barbara, tíz perc múlva ott kell lennünk, szóval... – jelent meg Don a konyhaajtóban, ferdén álló nyakkendővel, egyik karjára terített zakóval. Amikor meglátott engem, elhallgatott, majd kissé zavartan üdvözölt: – Ó, Remy... Helló! – Helló! – köszöntem vissza én is. – Jaj, hogy áll a nyakkendőd, drágám! – pattant fel anyám, majd odalépett Don elé, finoman megigazította a nyakkendőt, majd lesimította az inge elejét. – Kész. Most már minden rendben – konstatálta kedvesen. – Mennünk kell – figyelmeztette Don, és egy csókot nyomott anyám homlokára. – Gianni utálja, ha várnia kell. – Akkor induljunk – felelte anyám, majd hozzám fordult: – Remy, szívem, érezd nagyon jól magad, oké? És gondolkozz azon, amit mondtam! – Meglesz – feleltem. – Jó szórakozást neked is! Don elindult kifelé a kocsijához, kezében a kulcscsomójával – amit én persze észrevettem –, de anyám még egyszer odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét. – Ne hagyd, hogy anyád története cinikussá tegyen, Remy – tanácsolta lágy hangon. – Oké? Túl késő, gondoltam magamban, amint megsimogatta az arcomat. Aztán figyeltem, ahogy odasétál az autóhoz. Don már várta és, kezét anyám hátára téve, odavezette a kocsiajtóhoz. Abban a pillanatban kezdtem azt hinni, hogy talán értem, miről beszélt anyám. Talán a házasság, ahogy maga az élet is, nem csak a Nagy Pillanatokról, a legcsodálatosabbakról vagy a legszörnyűbbekről szól. Hanem talán éppen az apró dolgok – mint például finom, de biztos kézzel vezetni, vagy vezetve lenni nap mint nap –, ezek azok, amik a legvékonyabb köteléket is megerősítik. * A szerencsém tovább folytatódott. Paul csöppet Lolától. Amikor értem jött, még aggódtam egy kicsit, meglepetésemre tulajdonképpen azonnal találtunk legjobb középiskolai barátja éppen a Stanfordon karácsonyt pont nála töltötte.

sem volt rossz választás de aztán a legnagyobb közös témát. Az egyik tanult, és Paul a múlt

– Nagyon klassz kollégium – mondta, miközben a La Brea étterem állandó mariachi zenekara rázendített a „Happy Birthday”-re valaki tiszteletére a terem túlsó végében. – És a professzorok és a hallgatók kapcsolata is remek. Az élet ott közel sem csak a tananyagról szól. Bólintottam, majd megjegyeztem: – Azért úgy hallottam, akadémiailag elég szigorú egyetem. – Ugyan – mosolyodott el. – Tudom, milyen okosnak kell lenned ahhoz, hogy egyáltalán bekerülj oda. Lefogadom, hogy kiváló felvételit írtál, igazam van? – Téves – ráztam a fejem. Látszott, hogy nem hisz nekem. – Én bezzeg az idióta kategóriában végeztem – közölte vidáman, és nagyot kortyolt a vizéből. – Így aztán itt ragadok a mi jó kis helyi főiskolánkon, míg te kirepülsz a szabad életbe. Igazán küldhetnél majd nekem egy képeslapot. Vagy még jobbat mondok, látogass majd meg a suli utáni munkahelyemen, ahol vidáman púpozom meg a tányérodat a kajával, amit rendeltél, elvégre barátok vagyunk. Mosolyogtam. Paul igazán elbűvölő volt. Gazdag srác, de tetszett. Az a fajta fiú, akivel könnyű társalogni, mert mindenkivel van valami közös témája. A Stanfordon kívül beszéltünk még a vízisízésről (amiben ő borzasztóan gyenge volt, de imádta), a kétnyelvűségéről (spanyolul is beszélt, mert a nagyanyja venezuelai), és arról, hogy amint vége a nyárnak, megy vissza a suliba, ahol most lesz másodéves, a Sigma Nu tagja, pszichológiát tanul, és benne van a saját jellemzése szerint „csupa szív, semmi tudás” kosárlabdacsapatban. Nem volt sem buta, sem kivételesen intelligens, de legalább nem mozgott esetlenül, és mindkét cipőfűzője be volt kötve. Mire észbe kaptam, már meg is vacsoráztunk, és még mindig ott ültünk, és beszélgettünk, pedig már minden tányért eltakarítottak az asztalunkról, sugallván, hogy ha már úgysem rendelünk semmi mást, ideje volna mennünk. – Oké – kezdte, mikor a pincér nagy örömére végre kiléptünk az étteremből –, az igazság kedvéért be kell, hogy valljam, egy kicsit aggódtam a ma este miatt. – Az igazság kedvéért be kell, hogy valljam – tromfoltam rá én is –, hogy ezzel az aggodalmaddal nem voltál egyedül. Ahogy odaértünk a kocsijához, további kellemes meglepetésként, kinyitotta az ajtómat, tartotta, amíg beszálltam, majd be is csukta. Kedves, gondoltam, miközben körbement a vezetőülés oldalára. Kifejezetten kedves.

– Szóval, ha ez a vacsora tényleg totális csőd lett volna – folytatta, miután beszállt –, akkor most azt mondanám neked, hogy remekül éreztem magam, aztán hazavinnélek, elkísérnélek a kaputokig, majd minden piros lámpán áthajtva menekülnék a környéketekről. – Elegáns – feleltem. – De mivel nem volt csőd – tette hozzá –, ehelyett inkább azt kérdezem, hogy volna-e kedved eljönni velem egy buliba. Az egyik barátomék rendeznek egy medencés partit. Na, mit mondasz? Magamban számba vettem a lehetőségeimet. Mindeddig ez egy jó este volt. Egy klassz randi. Semmi olyan nem történt, amit sajnálnék, vagy amin túl sokat kellene később agyalnom. Minden úgy alakult, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem tudtam elhessegetni magamtól anyám szavait. Lehet, hogy tényleg kartávolságban tartom magamtól a világot. És bár ez mindeddig jól működött, sosem lehet tudni. – Persze – feleltem hát. – Miért ne? – Szuper! – vigyorodott el szélesen, és beindította a motort. Miközben hátrafelé tolatott, észrevettem, hogy lopva rám sandít, és akkor már tudtam: a dolgok mozgásba lendültek. Vicces, hogy milyen könnyű volt újrakezdeni, mindössze három hét után. Azt gondoltam, hogy Dexter nagyobb hatással lesz rám, megváltoztat, de lám, itt voltam máris egy másik sráccal, egy másik kocsiban. A kerék újra forgott. Dexter volt a más, a kivétel. Amihez pedig hozzá voltam szokva, az ez. És jó volt újra szilárd talajt érezni a lábam alatt. * – Atyám! – fakadt ki Lissa, miközben belemártott egy darab sült krumplit a ketchupba. – Mintha direkt rendelted volna magadnak! Hogy lehet ez? – Csak szerencsém van – feleltem mosolyogva, és belekortyoltam a diétás kólámba. – Tök helyes! – csóválta a fejét Lissa hitetlenkedve, és bekapott még egy szál krumplit. – Jézus, minden jó pasi foglalt, ugye? – Szóval ez a nyafogás azt jelenti, hogy KaBoom P. J.-nek van barátnője? – kérdezte Jess. – Ne nevezd így – szólt rá Lissa durcásan. – És már tulajdonképpen szakítottak nyár elején. A csaj nem is jött el egyetlen rendezvényre sem. – Nahát, micsoda dög! – csóválta a fejét Jess megjátszott felháborodással, én pedig hangosan felnevettem.

– A lényeg az – folytatta Lissa, ránk se hederítve –, hogy egyszerűen nem igazság, hogy engem nemrég ejtettek, és a srác, aki tetszik, foglalt, miközben Remynek nemcsak, hogy volt egy vicces zenész fiúja, hanem most kifog egy helyes főiskolást is. Ez nem fair. – Megint bekapott egy sült krumplit. – Ráadásul nem bírom abbahagyni a zabálást. Na, nem mintha ez bárkit is érdekelne, hiszen amúgy is szerethetetlen vagyok. – Jaj, kérlek! – forgatta a szemét Jess. – Hagyd már abba a siránkozást! – Vicces zenész fiú? – kérdeztem. – Dexter kedves volt – felelte Lissa, megtörölve a száját. – És most megkaptad Perfekt Pault is. Ami meg nekem jut, az a végtelen mennyiségű KaBoom és egy kamionsofőr étvágya. – Semmi rossz nincs az egészséges étvágyban – nyugtatta Jess. – A pasik szeretik a szép dombocskákat. – Dombocskáim már eddig is voltak – legyintett Lissa. – Mi jön ezután? Hegyvonulatok? Chloe, mindannyiunk között a legvékonyabb, felhorkant: – Micsoda kifejezés! Lissa sóhajtott, odébb tolta a tálcáját, és megtörölte a kezét egy szalvétában. – Mennem kell – mondta. – Negyedóra múlva az államközi kamionos versenyen kell lennem. Mi KaBoomoljuk az összes versenyzőt. – Hát – nézett rá Jess sandán –, csak el ne felejts védekezni! Lissa vágott egy grimaszt. Kicsit tényleg unalmas volt már ez a sok KaBoomos heccelés, de sosem bírtuk kihagyni. A szépségszalonban Paul beugrott hozzám útban hazafelé a strandról, ahol nyaranta életmentőként dolgozott. Nem tudtam nem észrevenni, hogy két koszorúslány, aki esküvő előtti manikűrre várva üldögélt az előtérben, hogyan meresztgette a szemét, amikor megjelent az ajtóban napbarnítottan, naptej és klór vegyes illatával maga körül. – Szia! – üdvözölt, én pedig felálltam, és adtam neki egy csókot, nagyon könnyedén, úgy éppen csak, mert a kapcsolat-nagykönyv szerint most még ebben a fázisban tartottunk. Másfél hete randiztunk, és szinte mindennap találkoztunk: ebédek, vacsorák, néhány buli. – Tudom, hogy nem érsz rá ma este, csak annyit akartam mondani, hogy helló. – Helló! – viszonoztam. – Helló! – vigyorgott. Anyám, de helyes! Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha már akkor elmentem volna vele randizni, amikor Lola

először be akart neki mutatni, az egész nyár másképp alakult volna. Teljesen másképp. Hiszen Paul szinte minden -tól -ig határon belül mozgott, ami a pasikritériumlistámon szerepelt. Magas volt. Jóképű. Nem voltak idegesítő szokásai. Idősebb volt nálam, de nem többel, mint három év. Jól öltözött, de nem vásárolt többet, mint én. A higiéniai követelményhatáraimat sem lépte túl (például borotválkozás utáni arcszesz: igen, de hajformázó hab és barnítókrém: nem). Elég értelmes volt ahhoz, hogy jól el lehessen vele beszélgetni, de nem volt okostojás. És a leglényegesebb, a csúcs, hogy nyár végén elmegy, és már meg is beszéltük, hogy fogunk ugyan levelezni, de csak barátként, és mindketten külön utakon járunk majd. Aminek eredményeképp lett egy kedves, helyes, udvarias pasim, akinek megvolt a saját élete, saját hobbijai, és aki bírt engem, jól csókolt, fizette a vacsorámat, és simán megütött minden olyan mércét, amibe őelőtte oly sokan belebuktak már. Mindez egy vakrandiból. Hihetetlen. – Szóval tudom, hogy ma este csajos buli lesz – mosolygott, és átnyúlt a pulton, hogy megfogja a kezem –, de azért nincs egy kis esély, hogy később találkozzunk? – Nincs – ráztam a fejem. – Csak a leghülyébb csaj hagyja ott a barátnőit egy pasiért. Ez totálisan ellenkezik a becsületkódex-szel. – Aha – bólintott. – Hát, egy kérdést azért megért. Az ablakon át láttam, hogy a parkoló túloldalán a Truth Squad fehér furgonja begördül a Flash Camera üzlete elé. Ted a rakodásra kijelölt helyen parkolt – miért is ne? –, majd kiugrott a vezetőülésből, becsapta az ajtót, és eltűnt az üzletben. – És te mit fogsz csinálni este? – fordultam vissza Paulhoz. – Pasis program? – Ja – bólintott, miközben én újra a Flash Camera felé sandítottam, és láttam, hogy Ted már jön is kifelé az üzletből, immár Dexterrel együtt, és szélesen gesztikulálva sietnek vissza a parkolóba – lehet, hogy vitatkoztak? –, majd beugrottak az autóba, és elhajtottak, át a Mayor’s Market előtti kis útkereszteződésnél lévő piros lámpán, a főút irányába. – ...valami együttes játszik ma este az egyetem melletti klubban, amit a srácok meg akarnak hallgatni – hallottam Paul hangját. – Tényleg? – kérdeztem igazából oda sem figyelve, miközben a fehér furgon kikanyarodott a főútra egy teherautó elé, dühös kürtölést kiváltva ezzel.

– Aha, azt mondják, tök jók. A nevük valami... ja, igen, Spinnerbait, vagy valami ilyesmi. – Utálom a Spinnerbaitet – szaladt ki a számon automatikusan. – Mi? Rámeredtem, és ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire nem figyeltem arra, amit mond. – Ó, semmi. Csak... ööö... hallottam valakitől, hogy elég vacakok. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét: – Hű, tényleg? Pedig Trey szerint szuperek. – Hát... – kapcsoltam gyorsan – ő biztos jobban tudja, mi a jó, mint én. – Azt kétlem – vigyorodott el, és áthajolt a pult fölött, hogy megcsókoljon. – Azért ma este még felhívlak, oké? – Persze! – bólintottam. Miután kilépett a szalonból, a két koszorúslány elismerően, szinte tisztelettel mért végig engem, pusztán azért, mert ez a srác hozzám tartozik. Valami miatt mégis szórakozott lettem, és Mrs. Jameson melírját bikinivonalgyantaként számoltam fel, majd ötven dollárt akartam kérni tőle öt helyett egy doboz bőrápoló kenőcsért. De legalább nem volt már sok hátra a munkaidőmből. Épp beszálltam a kocsimba, amikor valaki megkocogtatta az ablakomat. Felnéztem: Lucas volt. – Helló, Remy! – üdvözölt, amikor lehúztam az ablakot. – Nem tudnál hazavinni? Dexter már korábban elment a furgonnal, és így gyalogolnom kellene. – Persze – feleltem, pedig máris késésben voltam. Lissát kellett volna felvennem nemsokára, a sárga ház pedig éppen az ellenkező irányban volt. De azért mégsem hagyhattam csak úgy ott Lucast. Beült a kocsiba, és még ki sem álltam a parkolóból, máris babrálni kezdte a rádió gombjait. Ilyen miatt nem is olyan régen még rögtön kitettem volna, de most hagytam, mert jókedvemben talált. – Milyen CD-id vannak? – tudakolta, miközben eltekerte az állomáskeresőt a kedvenc csatornámról, és megállapodott valami újszerű, alternatív, visítozásszerű „zenénél” az egyetemi rádió csatornáján. – Mind ott van a kesztyűtartóban – feleltem. Felnyitotta a kis ajtót, és kotorászni kezdett a CD-k között, amelyek ábécésorrendbe voltak rendezve, de csak azért, mert volt egy kis extra időm, amikor beragadtam egy közlekedési dugóba néhány nappal azelőtt. Időnként cöcögött, morgott, sóhajtott egyet: a gyűjteményem, csakúgy, mint a rádióállomás-választásom, nyilvánvalóan nem felelt meg az igényeinek. De

nem is éreztem szükségét annak, hogy lenyűgözzem Lucast. Dexternek köszönhetően tudtam róla, hogy az eredeti keresztneve Archibald, és azt is, hogy középiskolás korában hosszú haja volt, és egy Residew nevű metálbandában játszott. Szerintem mindössze egyetlen fénykép létezett, amin Lucas láthatóan kőkeményre lakkozott hajjal vinnyog a szintetizátoránál, és ezt Dexter őrizgette. – Úgy hallom – mondtam, mert egy kicsit idegesíteni támadt kedvem –, hogy a Spinnerbait lép fel ma este. Felkapta a fejét, és rám meredt. – Hol? – kérdezte. – A Murray-ben – feleltem egykedvűen, miközben átsuhantam egy sárga lámpán. – Az hol van? – tudakolta Lucas. – A város túlsó végén, az egyetem mellett – válaszoltam, majd hozzátettem: – Jó nagy hely. – A szemem sarkából láttam, hogy bosszús tekintettel néz, és az inge ujját harapdálja. – Utálom a Spinnerbaitet – dünnyögte. – Egy nagy rakás beképzelt rockseggfej. Totálisan gépi hangzás, a rajongóik pedig anyuci kedvence, belőtt frizurájú szőke szépfiúk, akik apuci kocsiját vezetik, és semmi ízlésük nincs. – Juj! – fintorogtam, de közben nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a leírás, noha erős túlzással, de valahogy mégis illik Trey-re, Paul legjobb barátjára, sőt igazából még Paulra is, persze, csak ha az ember nem ismeri alaposabban. Ahogy én. Nyilván. – Hát, ez nagy hír – ismerte el Lucas, miközben rákanyarodtam az utcájukra –, de nem akkora, mint a miénk. – Éspedig? – tudakoltam, észrevéve a furgont a ház előtt, amit nemrég még a Mayors Village-ből láttam kilőni. Ő rám sandított, és én meg tudtam állapítani az arcáról, hogy azt mérlegeli, van-e valami közöm hozzá, majd titokzatosan így folytatta: – Nagy jelentőségű bandaügy. Valaminek a küszöbén állunk. Tulajdonképpen. – Tényleg? – kérdeztem. – És minek a küszöbén? Megvonta a vállát, én pedig lelassítottam, mert odaértünk a sárga házhoz. Láttam, hogy Ted és Félelmetes Mary az első kertben üldögél. Mary lába Ted ölében pihent, és mindketten egy doboz Twinkie vaníliás süteményből falatoztak.

– A Rubber Records beszélni akar velünk – döntött mégis úgy Lucas, hogy beavat. – Jövő héten megyünk Washingtonba tárgyalni velük. – Hűha! Ez aztán nem semmi! – feleltem őszinte elismeréssel, miközben rákanyarodtam a kocsifelhajtóra, ahol a furgon is parkolt, természetesen ferdén. Ted odanézett ránk, közepes érdeklődést mutatva, Mary pedig integetett, amikor Lucas kinyitotta az ajtót, és kiszállt. – Ezt hallgassátok meg! – kurjantott oda nekik Lucas már rögtön az autóm mellől. – A Spinnerbait ma este fellép a városban. – Utálom a Spinnerbaitet – jegyezte meg azonnal Mary. – Hol? – tudakolta Ted dühösen, Lucas pedig becsapta a kocsiajtót, és megkerülte az autómat. – Kösz a fuvart! – hajolt oda a félig lehúzott ablakomhoz. – Mi ez az egész? – háborgott Ted. – Bepofátlankodnak a mi területünkre? – Háború! – felelte Lucas, mire mindketten felnevettek. Lucas távolodni kezdett, de én picit megnyomtam a dudát, mire megfordult. – Igen? – kérdezte, néhány lépést téve felém. – Sok szerencsét mindenhez! – feleltem, amit kicsit idétlennek éreztem, tekintve, hogy alig ismertem őt, mégis, valamiért úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit. – Úgy értem, sok szerencsét a bandának. – Ja – vonta meg a vállát –, kösz, majd meglátjuk, mi lesz. Miközben kihajtottam a kocsifelhajtóról, láttam, ahogy Lucas elővesz egy tejesládát, hogy ráüljön, és csatlakozzon a szabadtéri piknikhez, Ted pedig odahajított neki egy Twinkie-t. Még egy utolsó pillantást vetettem a házra. Láttam, hogy Monkey a küszöbön ül, és liheg. Kíváncsi voltam, hol lehet Dexter, de aztán emlékeztettem magam, hogy ehhez többé már semmi közöm. Ha otthon lett volna valószínű, hogy kijött volna köszönni. Elvégre barátok voltunk. Mielőtt rákanyarodtam a főútra, megálltam a stoptáblánál. A visszapillantó tükörben láttam, hogy Ted, Mary és Lucas még mindig ott ült és beszélget, de most már Dexter is csatlakozott hozzájuk, és a házilag összeeszkábált asztal fölé hajolva éppen egy Twinkie-t csomagolt ki, miközben Monkey ott sertepertélt körülötte. Egymás szavába vágva beszéltek, és én egy pillanatig szokatlan fájdalmat éreztem, mintha sajnálnám, hogy kimaradok valamiből. Furcsa. Ekkor a mögöttem levő autó türelmetlenül dudált egyet, én pedig visszarángattam magam a valóságba, leráztam magamról ezt a különös ködöt, és ráléptem a gázpedálra.

Amikor hazaértem, a ház csendes volt. Anyám elutazott egy író konferenciára, amit minden év augusztusában rendeznek meg, és ahol fiatal regényírókat inspiráló tanfolyamot tartott, annyi rajongást és elismerést szívva magába három nap és két éjjel alatt a floridai Keys Hotelben, ami hónapokra feltöltötte energiával. Chris pedig már szinte minden napját, sőt az éjszakáit is egyre gyakrabban töltötte Jennifer Anne-nél, ahol a kenyér nem csak farából állt, és ahol ötkilós, neoklasszikus dudák helyett, tarka virágoskertet ábrázoló kép előtt tudta elfogyasztani a reggelijét. Általában szerettem egyedül lenni otthon, de mivel a hangulat még mindig kicsit feszült volt Don és énköztem, inkább elfogadtam Lissa meghívását, hogy aludjak náluk a hétvégén, és erről Dont egy udvarias cetlin értesítettem, amit az üres tápszeresdobozok egyre magasabbra tornyosuló piramisának tövébe csúsztattam a konyhaasztalra. Aztán félrehúztam a gyöngyfüggönyt, és beléptem anyám dolgozószobájába. Az íróasztal melletti polcon vaskos köteg papírlap sorakozott: az új regény, vagy legalábbis amennyi készen volt belőle. Az ölembe vettem a papírköteget, magam alá húztam a lábamat, és lapozgatni kezdtem. Amikor utoljára elhagytam Melanie-t, éppen akkor szembesült a férje és a hitvesi ágya hidegségével, és döbbent rá, mekkora hibát követett el, hogy hozzáment Luchöz. Ez a kétszázadik oldal környékén történt. Ahogy tovább lapozgattam, láttam, hogy a kétszázötvenedikre már el is hagyta Párizst, visszatért New Yorkba, és divattervezőként dolgozott egy rosszindulatú nőnek, akinek a gonoszság rá is volt írva az arcára. És, micsoda véletlen, Brock Dobbin szintén visszatért New Yorkba, miután megsebesült valamilyen harmadik világbeli háborúban, díjnyertes haditudósítói munkája közben. A tavaszi kollekció divatbemutatóján aztán a kifutó két különböző oldaláról megpillantották egymást, és a románc újraéledt. A háromszázadik oldalra ugrottam, ahol a dolgok a jelek szerint rosszra fordultak: Melanie a pszichiátrián feküdt, miután rászokott a fájdalomcsillapítókra, ezalatt pedig a volt főnöke learatta a babérokat, aljas módon felhasználva a ruhavázlatait. Az elidegenedett férj, Luc szintén visszatért a történetbe: belekeveredett valamilyen komplikált, pénzügyi összeesküvésbe. Brock Dobbin úgy látszott, teljesen eltűnt, de a 374. oldalon újra találkoztam vele egy mexikói börtönben, ahol drogkereskedés és egy helyi kolduslány, Carmelita This bájai iránti rajongás kétséges vádjaival kellett szembenéznie. Ennél a pontnál gyanítottam, hogy anyám egy kicsit elveszítette a fonalat, de a négyszázadik oldalra úgy tűnt, visszanyerte a lendületét, amikor is már mindenki Milánóban volt, hogy előkészítsék az őszi

kollekció bemutatóját. Luc megpróbált újra közeledni Melanie-hoz, de a szándékai nem voltak becsületesek, miközben Brock ismét visszatért a szakmájába, és megpróbálta felgöngyölíteni a divatvilág árnyoldalának sötét dolgait a megbízható Nikonjával és az oly erős igazságérzetével, amit nemhogy semmiféle sebesülés, de még egy Guatemalában a fejéhez repülő kő sem tudott elnyomni. Az ölemben heverő utolsó lap a 405. számú volt, ahol Melanie és Brock éppen egy milánói kávéház előtt állt az utcán. Csak néztek egymásra, és minden más elhomályosult körülöttük, mintha az egymás nélkül eltöltött idők során felhalmozódott vágyat, és mindent, amit szavakkal képtelenek voltak elmondani, most egyszerre próbálták volna a tekintetükkel kifejezni. Melanie keze reszketett, hiába tekerte köré a selyemsálát, a vékony anyag csekélyke védelmet nyújtott a hideg szélben. – És szereted? – kérdezte Brock. Mély, kutató, zöld szeme áthatóan mélyedt a nőébe. Melanie-t megdöbbentette a férfi nyersesége. Úgy tűnik, a börtönben töltött idő türelmetlenné tette a válaszok iránt. Várakozóan nézett rá. – Ő a férjem – felelte Melanie. – Nem ezt kérdeztem – rázta a fejét Brock, majd tenyerébe fogta Melanie kezét. Az övé kérges és vastag volt, a nőé finom és sápadt. – Szereted? Melanie az ajkába harapott, és leküzdötte a zokogást, ami, attól félt, kitör belőle, ha arra kényszerül, hogy elmondja az igazságot Lucről és az ő hideg, rideg szívéről. Amikor Brock sok-sok hónappal ezelőtt elhagyta, nem maradt sok választása. Akkor ő örökre lemondott róla és a szerelmükről. És amikor a férfi odalépett hozzá a kávézóban, olyan volt, mintha egy kísértet jelent volna meg, aki Melanie saját, külön kis világából látogatott ide. – Én nem hiszek a szerelemben – felelte Melanie. Brock megszorította a kezét. – Hogy mondhatsz ilyet, mindazok után, ami köztünk történt? És ami még mindig van köztünk? – Semmi sincs köztünk – rázta a fejét Melanie, és visszahúzta a kezét. – Én férjnél vagyok. És mindent megteszek, hogy működjön a házasságom, mert... – Melanie. – ...mert az a férfi szeret engem. – Ez a férfi szeret téged – mondta Brock jelentőségteljesen.

– Túl késő – mondta Melanie. Annyiszor kellett kiirtania a gondolataiból Brock Dobbint, és elhitetnie magával, hogy képes együtt élni Luckel. Luc olyan kellemes és kedélyes, olyan megbízható és erős. Brock viszont mindvégig ki-be járkált az életében, ígéreteket téve és megszegve. A szerelmük olyan szenvedélyes volt, aztán egyszer csak eltűnt, hogy vadidegen emberek álmaiért küzdjön a kettőjüké helyett, emlékek és vonatfüst ködében hátrahagyva őt. Lehet, hogy Luc sohasem fogja őt úgy szeretni, mint ahogy Brock tette, elárasztva a testét és elméjét olyan boldogsággal, amely minden mást elhomályosított a világon. De ez a boldogság sohasem tartott sokáig, ő pedig hinni akart az örökkében. Még akkor is, ha csupán álmatlan éjszakáin ábrándozhatott róla. – Melanie! – szólt utána Brock, ahogy a nő elindult a macskaköves járdán, szorosabbra húzva maga körül a kendőt. – Gyere vissza! Ezeket a szavakat jól ismerte. Ő maga mondta őket Prágában az állomáson. És a Plaza előtt, amikor Brock beszállt a taxiba. És a kikötő mólóján, amikor a férfi hajója távolodni kezdett a hullámok között. Mindig Brock ment el. De most nem. Csak lépkedett tovább, és hátra sem nézett. Menj, Melanie, gondoltam, és visszatettem az utolsó lapot a papírköteg tetejére. Azért el kellett ismernem, nem volt jellemző anyám hősnőire, hogy hátat fordítsanak annak a férfinak, aki szenvedélyesen szereti őket, egy olyan kedvéért, aki ugyan biztos, de nem tüzes kezet nyújt nekik. Csak nem a megalkuvást hirdette anyám? Ez nyugtalanító gondolat volt. Milyen hévvel győzködött, hogy tévedek a szerelemmel kapcsolatban. De persze még korai lett volna bármit is feltételezni: még sok-sok szó, sok-sok oldal hátra volt, mielőtt a történet befejeződött volna.

14. fejezet – Állj meg itt ennél a boltnál, oké? – szólt előre Paul az autót vezető Trey-nek. Trey bólintott, és indexelt. Lissa hátrafordult az első ülésről, és elámult arccal nézett rám, fejével a hátsó ülés kartámaszára mutatva, amiben nemcsak a szokásos hamuzó és pohártartó, hanem egy külön CD-lejátszó és videoképernyő is volt. – Ez a kocsi fantasztikus – suttogta. És ezzel egyet kellett értenem. Trey egy hatalmas SUV-ot vezetett, ami minden extrával fel volt szerelve. Engem leginkább egy űrhajóra emlékeztetett azzal a rengeteg világító karral és kapcsolóval, és szinte azt vártam, hogy valahol a kormány bal oldalán találok egy gombot FÉNYSEBESSÉG felirattal. Megálltunk a Quik Zip parkolójában, és Trey leállította a motort. – Ki mit kér? – kérdezte. – Hosszú út áll előttünk. – Nekünk feltétlenül szükségünk van némi ellátmányra – mondta Paul, és kinyitotta az ajtaját. Halk, csilingelő hang hallatszott: bing, bing, bing. – Sör és...? – nézett Lissára kérdően Paul. – Skittles – vágta rá Lissa, mire Paul elnevette magát. – Egy csomag Skittles, oké – nyugtázta, majd hozzám fordult. – És te, Remy? – Diétás kóla – feleltem köszönöm. Kiugrott az autóból, és becsapta maga mögött az ajtót. Trey utánament, halkan bekapcsolva hagyva a rádiót. Éppen egy autósmoziba tartottunk a szomszéd városba, ahol nyári estéken három filmet is adtak egy este. Ez nem számított duplarandinak, mivel Trey-nek volt egy barátnője a főiskolán, és eredetileg Chloét és Jesst is hívtuk, csak Jessnek vigyáznia kellett az öccseire, Chloe pedig, miután már korábban ejtette Mattet, most éppen egy másik srácot cserkészett be a sétálóutcában. – Ha nekem volna egy ilyen autóm, mint ez – fordult hátra Lissa – ebben laknék. El is férnék benne. És még mindig maradna hely, amit kiadhatnék albérletbe. – Hatalmas – helyeseltem, és magam mögé pillantottam, ahol még két sor ülés volt, és csak utána jött a hátsó ajtó. – Ez már beteges, nem? Ki a fenének van szüksége ennyi helyre?

– Talán sok élelmiszert vásárol – találgatott Lissa. – Trey egy főiskolás srác – emlékeztettem. – Hát – vonta meg a vállát Lissa –, én csak azt tudom, hogy bár csak ne volna barátnője. Úgy döntöttem, szeretem a helyes, gazdag fiúkat. – Hogy lehetne őket nem szeretni? – kérdeztem vigyorogva, mi közben néztem, ahogy Paul és Trey méregeti a pultos srácot – mindenki tudta, hogy a zipes eladók közül melyik ellenőrzi szigorúan a személyi igazolványokat, és melyik nem, majd a bolt végébe mentek, és levettek a polcról nem egy, hanem két csomag Skittlest Lissának. Ezek a fiúk semmit nem apróztak el, ahogy megfigyeltem. Minden, amit Paul vett nekem ez alatt a két hét alatt, amióta együtt jártunk, óriási adag volt vagy dupla, és mindig azonnal nyúlt a pénztárcájáért, még az esélyét sem adva meg annak, hogy legalább időnként én fizessek. Még mindig Perfekt Paul volt, az „A” kategóriás, ideális pasi. És mégis, folyton ott motoszkált bennem valami zavaró érzés, mintha valahogy nem eléggé élvezném ezt az egészet – a sok-sok évnyi fárasztó randizgatás végre megérett gyümölcsét. Ekkor furcsa, zörgő hangot hallottam bal oldalról, és amikor odanéztem, döbbenten láttam, hogy a Truth Squad furgonja áll be épp mellénk. Azonnal el is kezdtem hátrafelé húzódni az ülésemben, hogy ne vegyenek észre, de aztán eszembe jutott, hogy az összes ablak sötétített volt, így egyáltalán nem lehetett belátni. Ted ült a kormány mögött, a szájából cigaretta lógott ki, a mellette levő ülésen pedig John Miller volt, aki, amint a furgon megállt, előrehajolt, meghúzta a kilincset, mire az ajtó kicsapódott, de mivel John Miller valamilyen oknál fogva nem engedte el a fogantyút, az ajtó őt is magával rántotta, és azzal a lendülettel el is tűnt a szemünk elől a nyitott ajtó mögött. Ted átnézett az immár üres ülés fölött, bosszúsan sóhajtott, majd kiszállt a furgonból, és ingerülten csapta be az ajtót maga mögött. – Idióta – morogta elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk, majd megkerülte a furgont, lenézett a járdára, és megkérdezte: – Jól vagy? John Miller válaszát nem hallottuk. De aztán egyébként is elterelte a figyelmemet, hogy megláttam Dextert, amint hátulról esetlenül átmászik az első ülésre, megbotlik a sebességváltóban, majd beesik a vezetőülésbe, végül pedig ki az ajtón, egy kicsit méltóságteljesebben huppanva le a járdára, mint John Miller, de tényleg csak kicsit. Ugyanazt a narancssárga pólót viselte, mint azon a napon, amikor először láttam, fölötte egy fehér lenvászon inggel. Az ing felső zsebéből egy másik eldeformálódott esküvői fényképezőgép kandikált ki. Kissé nehézkesen feltápászkodott a földről, majd benézett Lissa

ablakán. Közel is hajolt, de semmit sem láthatott, Lissa meg csak bámult vissza rá, mintha egy tükör rejtett oldalán lenne. – Ez nem Dexter? – kérdezte visszafojtott hangon – Trey ablaka a vezetőoldalon kissé le volt húzva. Dexter kivette a zsebéből a fényképezőgépet, megint egészen közel hajolt az ablakhoz, és lefotózta a teljesen fekete üveget. A vaku egy pillanatra bevilágította az autó belsejét. Aztán Dexter visszatette a masinát a zsebébe, ami második próbálkozásra sikerült is neki. – De, ő az – feleltem ugyanolyan halkan, aztán figyeltük, ahogy enyhén tántorogva ő is megkerüli a furgont, és közben megtámaszkodik Trey kocsijának első lökhárítóján. Ide-oda imbolygott, de nem a szokásos Dexterféle esetlenséggel. Részegnek tűnt. – Oké, ti ketten – szólalt meg Ted, amint Dexter odaporoszkált. – Azt mondtam, elhozlak ide titeket, és meg is tettem. De randim van Maryvel, és ő máris ki van rám bukva, szóval végeztem veletek. Nem vagyok taxisofőr. – Jó uram – hallottam John Miller hangját imitált Robin Hood stílusban –, megtetted a kötelességedet. – Felkelsz onnan végre, vagy mi lesz? – kérdezte Ted a szemét forgatva. John Miller kissé nehezen, de talpra állt. Még mindig a munka egyenruháját viselte, ami olyan gyűrött volt, mintha valaki gombóccá gyűrte, majd órákig a zsebében tartotta volna. Az inge kilógott a szintén csupa ránc nadrágjából, és az ő zsebéből is egy eldobható fényképezőgép széle látszott ki. Arcán egy nagy karcolás piroslott, ami frissnek tűnt – valószínűleg a furgonból való kiesés eredményeképpen. Odanyúlt, megérintette, mintha meglepődött volna, hogy ott van, majd leejtette a kezét. – Jó uram! – mondta Dexter is, és Ted vállára tette a kezét, aki vágott egy pofát. Látszott, hogy teljesen elege volt az egészből. – A lekötelezettjeid vagyunk. – Jó uram – szólalt meg megint John Miller –, megfizetjük jóságodat arannyal, hajadonokkal és örök hűségünkkel. Vivát! – Vivát! – visszhangozta Dexter, magasra emelve a kezét. – Abbahagynátok végre ezt a marhaságot? – csattant fel Ted, lesöpörve a válláról Dexter kezét. – Idegesítő. – Ahogy óhajtja, jó uram – válaszolta John Miller. – Emeljük poharunkat, és vivát! – Vivát! – ismételte Dexter. – Na, ebből elég – indult vissza Ted a furgon ajtajához. – Én elmentem. Ti pedig vivátozzatok itt tovább, amennyit akartok...

– Vivát! – kurjantott John Miller és Dexter egyszerre, és még a kezüket is magasba lendítették hozzá, amitől sikerült kissé megtántorodniuk. – ...de egyedül kell hazajönnötök. És ne csináljatok semmi hülyeséget, oké? Most nincs pénzünk óvadékra. – Vivát! – kiáltotta John Miller, és szalutált Ted távolodó hátának. – Köszönjük jóságodat, ah, jó uram! Ted felmutatta nekik a középső ujját, nyilvánvalóan belefáradva az egészbe, majd felpörgette a furgon motorját, és kitolatott a parkolóból, otthagyva őket a Quik Zip bejárata előtt, ezek ketten pedig elkezdtek egymásról idétlen fotókat készíteni idióta pózokkal és grimaszokkal. Eközben láttam, hogy az üzlet belsejében Paul és Trey a pultos sráccal beszélget, miközben az papírzacskókba csomagolja az ételt és italt, amit vásároltak. – Oké, most mutass valami érdekeset! – utasította Dexter John Millert, aki modellpózba vágta magát, kinyomta a mellkasát, és legyezőként használva az arca elé emelt egy köteg kuponszórólapot, miközben csábító tekintettel nézett ki fölötte. – Jó! – röhögött Dexter, és lelkesen kattintgatott. – Oké, akkor most valami szomorút! Igen, ez az, bánatos vagy. Valaki megbántott. John Miller kinézett az útra, hirtelen gyászos képet vágott, és elmélázva, sóvárgó tekintettel bámulta az út túloldalán lévő Double Burgert. – Gyönyörű! – lelkendezett Dexter, majd mindkettőjükből kitört a röhögés. Hallottam, hogy Lissa is kuncog az első ülésen. Aztán John Miller megint újabb pózba vágta magát: ezúttal átölelte a telefonfülkét, és rebegő szempillákkal bűvölte a fényképezőgép lencséjét, Dexter pedig ellőtte az utolsó filmkockát. – A francba! – bosszankodott, mikor rájött, hogy kifogyott a film, és úgy rázta a masinát, mintha esély lenne rá, hogy az ettől hirtelen meggondolná magát, és további üres filmkockák ugranának elő belőle. – Ó! Hát akkor... erről ennyit – mondta végül csalódottan. Leültek a járdaszegélyre. Egyfolytában arra gondoltam, hogy le kellene húzni az autó ablakát, és kiköszönni, hogy észrevegyék, hogy ott vagyunk. De már túl későnek tűnt, már így is furcsa lett volna. – Az igazság az, jó uram – szólalt meg komoran John Miller, miközben szórakozottan forgatta a fényképezőgépét a kezében –, hogy én tényleg szomorú vagyok. Bánatos. Valaki tényleg megbántott. – Jó uram – felelte Dexter, hátradőlve és a tenyerére támaszkodva, a lábát előrenyújtva –, én megértelek.

– A nő, akit szeretek, nem akar engem – sóhajtott John Miller az égre emelve tekintetét. – Azt gondolja, hogy nem vagyok férjtípus, sőt, az ő szavaival élve, kissé éretlen vagyok. És erre én ma, csak hogy dacoljak ezzel a kijelentéssel, kiléptem a nagyon könnyű munkámból, ahol kilenc dolcsit kerestem egy óra alatt, miközben alig csináltam valamit. – Vannak más munkák is: jó uram – vigasztalta Dexter. – És ráadásul – folytatta John Miller komolyan – a bandát valószínűleg még egy lemeztársaság visszautasítja majd Sir Ted művészi integritása miatt, aki a süllyesztőbe fog minket kergetni azzal, hogy makacsul elutasítja a tényt, hogy az ő Salátaopusa, egy rakás szar. – Ja – bólintott Dexter. – Igaz. Ted úr tényleg mindnyájunkat lábon fog lőni. Ez új volt nekem, de nem teljesen meglepő. Dexter már korábban is mondta, hogy Ted csökönyös ragaszkodása ahhoz, hogy ne játsszanak feldolgozásokat a demófelvételeiken, más városokban, más ígéretes helyzetekben is kárukra vált már. – De neked, kedves jó uram – csapott hirtelen John Miller Dexter vállára –, megvannak a saját problémáid. – Ez igaz – válaszolta Dexter nagyokat bólogatva. – A nők – sóhajtott John Miller. Dexter beletúrt a hajába, majd a földre szegezte a tekintetét. – A nők. Való igaz, kedves jó uram, ők engem is összezavarnak. – Ah, a drága, gyönyörű Remy – mondta John Miller patetikusan, én meg éreztem, hogy elvörösödöm, Lissa az első ülésen pedig a szája elé kapta a kezét. – A drága, gyönyörű Remy – ismételte Dexter – úgy gondolta, nem érem meg a kockázatot. – Valóban – bólogatott John Miller együttérzőn. – Én persze egy csavargó vagyok. Egy senkiházi. Egy zenész. Én semmi mást nem nyújthatok neki, csak szegénységet, szégyent és kék foltos sípcsontot a kalimpáló lábam miatt. Ő pedig ennél többre vágyik. John Miller eljátszotta, hogy szíven szúrja magát egy tőrrel. – Kemény szavak, jó uram – mondta. – Vivát! – emelte fel a kezét Dexter színpadiasan. – Vivát! – visszhangozta John Miller. – Valóban. Aztán csak ültek ott szótlanul egy percig. A luxusautó mélyén éreztem, hogy zakatol a szívem. Ahogy néztem őt, tudtam, hogy soha többé nem

tehetem semmissé a szavaimat. És nagyon szégyelltem magam amiatt is, hogy itt bujkáltam. – Mennyi pénzed van? – szólalt meg hirtelen John Miller, és kotorászni kezdett a nadrágzsebében. – Azt hiszem, nagy szükségünk van még egy sörre, kedves jó uram. – Azt hiszem – felelte Dexter, miközben előhúzott néhány papírpénzt és némi aprót, ami persze rögtön szétgurult a földön –, hogy igazad van, kedves jó uram. Paul és Trey ekkor megjelent a bolt kijáratában, ahonnan Paul rögtön jó hangosan odakiáltott nekem: – Hé, Remy, diétás kólát mondtál vagy rendeset? Elfelejtettem. – Belenyúlt a papírzacskóba, és előhúzott két üveg kólát. – Mindkettőből vettem neked, de... Lissa rátette a kezét az ablaklehúzó gombra, hogy leeressze az ablakot, de előtte tanácstalanul hátranézett rám, nem tudván, mit csináljon. Ám én csak ültem dermedten, tekintetem Dexterre függesztve, aki először meglepetten nézett Paulra, majd, lassan felfogva a helyzetet, a kocsira, amiben gubbasztottunk. – Diétást – mondta aztán hangosan, egyenesen az arcomba nézve, mintha hirtelen már látna. Paul ránézett Dexterre. – Mi van? – kérdezte tőle. Dexter megköszörülte a torkát. – Diétást kért. De nem üvegben, hanem pohárban. – Hé, haver – mondta Paul enyhe mosollyal –, miről beszélsz? – Remy mindig diétás kólát iszik – magyarázta Dexter felállva a járdaszegélyről. – De pohárból, szívószállal. Extra large, sok jéggel. Igaz, Remy? – Remy – szólalt meg Lissa óvatosan –, nem kellene...? Kinyitottam az ajtómat, és mielőtt még észbe kaptam volna, kiszálltam, jobban mondva leugrottam a kocsiból – hihetetlen, milyen magas volt ez az autó. Odamentem hozzájuk. Paul még mindig kissé zavartan mosolygott, Dexter pedig csak bámult rám. – Vivát! – mondta, de ezúttal John Miller nem helyeselt. – Mind a kettő jó lesz, köszönöm – vettem ki Paul kezéből a két üveget. Dexter némán nézett minket. Láttam, hogy Paul egyre kínosabban érzi magát, és azon gondolkozik, vajon mi folyik itt.

– Nem, minden rendben – szólalt meg hirtelen Dexter, mintha valaki is kérdezte volna tőle. – Nem kínos egy csöppet sem. Mert ha az lenne, megbeszélnénk, igaz? Hiszen megegyeztünk. Baráti egyezség. Addigra Trey már elindult a kocsija felé, bölcsen észrevéve, hogy jobb, ha ebből kimarad, John Miller pedig a Quik Zipbe ment be. Hárman maradtunk. Paul rám nézett, és megkérdezte: – Minden rendben? – Minden – felelt helyettem Dexter. – Minden rendben. Teljesen. Paul még mindig engem nézett, megerősítést várva tőlem. – Minden rendben – válaszoltam én is. – Csak adj nekem egy percet, kérlek, oké? – Persze – egyezett bele, megszorítva a karomat – Dexter átható tekintetétől kísérve –, majd odasétált a kocsihoz, beszállt, és becsapta maga mögött az ajtót. Dexter rám nézett. – Tudod – jegyezte meg csendesen –, jelezhetted volna, hogy ott vagy. Az ajkamba haraptam, és lenéztem a kólámra. Lehalkítottam a hangomat, és megkérdeztem: – Jól vagy? – Persze – vágta rá egy kicsit túl gyorsan, majd összecsapta a tenyerét. – Hiper-szuper-fantasztikusan! – Majd újra Trey kocsijára nézett. – Jézus! – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Ezen az izén ráadásul van egy francos Spinnerbait-matrica, az ég szerelmére. Jobb, ha sietsz, Remy, Piperkőc és Ficsúr valószínűleg kezd türelmetlen lenni. – Dexter. – Mi van? – Miért viselkedsz így? – Hogy? Oké, igazából tudtam. Ez tulajdonképpen csak a megszokott szakítás utáni magatartás volt. Az, ahogy mindvégig viselkednie kellett volna. De mivel most kezdte el, nem pedig rögtön az elején, kicsit összezavarodtam. – Te akartad, hogy barátok legyünk – emlékeztettem. – Ó, értem – felelte –, te csak belementél a kedvemért, igaz? – Nem erről van szó – válaszoltam. – Ez annyira te vagy – szegezte nekem az egyik, kissé remegő ujját. – Te nem hiszel a szerelemben, ami logikusan azt jelenti, hogy nem hiszel semmilyen kapcsolatban, így a barátságban sem. Semmiben, ami magában hordozhatja a legkisebb kockázatot is.

– Figyelj! – mondtam, és éreztem, hogy kezdek kicsit mérges lenni. – Én őszinte voltam veled. – Ó, nagyon jó, megérdemled a becsületrendet! – csapta össze a tenyerét. – Szakítottál velem, mert talán tényleg bírtalak, és többre vágytam annál, hogy csak egy nyári kaland legyek a számodra, és most én vagyok a rossz fiú? – Oké – feleltem –, jobban örültél volna, ha hazudok, és azt mondom, hogy én is ugyanúgy érzek, mint te, aztán egy hónap múlva ejtelek? – Ami roppant kellemetlen lett volna – jegyezte meg gúnyosan –, hiszen akkor elmulasztottad volna Mr. Spinnerbaitet és az összes többi lehetőséget. – Szóval erről van szó – forgattam a szemem. – Féltékeny vagy? – Ez milyen egyszerűvé tenné, igaz? – kérdezte. – És Remy szereti az egyszerű dolgokat. Azt hiszed, mindent ki tudsz számítani? Hogy feltérképezheted, és grafikonon ábrázolhatod, mit mondok, és hogyan reagálok? Hát az élet nem így működik. – Ó, tényleg? – kérdeztem vissza most már tényleg dühösen. – Hát akkor hogyan? Kérlek, mondd el nekem! Nagyon közel hajolt hozzám, és lehalkította a hangját. – Én komolyan gondoltam, amit mondtam neked, Remy. Én nem játszottam semmiféle nyári játékot. Minden szó, amit mondtam, őszinte volt, a legelső naptól kezdve. Minden rohadt szó. A gondolataim ide-oda csapongtak: visszaemlékeztem a fogadásaira, a vicceire, a félig elénekelt dalaira. Miféle jelentőségteljes gondolatok voltak ezekben? Csak a legelső nap mondott valami nagy dolgot, és az is csak... Zümmögő hangot hallottam magam mögül, egy autóablak lehúzódott, majd Lissa szólt ki halk, gyöngéd hangon: – Ömm... Remy... – Majd megköszörülte a torkát, mintha észrevette volna, hogyan szólt a hangja, és hozzátette: – Lemaradunk a mozi elejéről. – Oké – feleltem hátra sem fordulva. – Rögtön megyek. – Amúgy is befejeztük – kiáltotta Dexter, és szalutált egyet az autó felé. Felém fordulva pedig hozzátette: – Szóval neked ennyit jelentett ez az egész, ugye? Hadd lássak tisztán: te és én – semmivel sem volt több, mint ami ezzel a Spinnerbait-sráccal van, vagy az utána következővel lesz. Igazam van? Egy rövid pillanatig el akartam mondani neki, hogy téved. De a pimasz düh, amivel beszélt, megállított. Voltaképpen, csak úgy, mint Chris, ő is hideg kis ribancnak nevezett, ha nem is épp ezekkel a szavakkal. Szóval rendben. Akkor játsszunk így. – Igen – vontam meg a vállam –, igazad van.

Csak állt ott, és úgy bámult rám, mintha ott, a szeme előtt változtam volna át. Pedig én mindvégig ugyanez a hideg kis ribanc voltam. Csak ő nem látta. Hátat fordítottam neki, és visszaindultam a kocsihoz. Paul kinyitotta nekem a hátsó ajtót. – Bántott téged? – kérdezte komoly arccal. – Mert ha igen... – Nem – ráztam a fejem minden oké. Befejeztük. – Fiatal lovag! – kiáltott oda Dexter Paulnak, épp mielőtt be akarta csukni az ajtót. – Hadd figyelmeztesselek: ha megissza a kóláját, megszállja a gonoszság, és téged is kinyír, jó uram. Amikor a legkevésbé számítasz rá. – Menjünk! – mondta Paul, Trey pedig bólintott, és kitolatott a parkolóból. Ahogy elindultunk, elhatároztam, hogy nem fogok visszanézni. De Lissa visszapillantó tükrében akaratlanul is láttam, ahogy még mindig ott áll, lógó inggel, széttárt karral, mintha integetett volna nekem egy hosszú utazás előtt: Jó utat, vigyázz magadra! Menj békével! Vivát! * Másnap, amikor hazaértem a Lissánál töltött éjszaka után, anyámat otthon találtam. Ledobtam a kulcsaimat az asztalra, a táskámat a lépcsőre, és elindultam a konyha felé, amikor meghallottam a hangját. – Don? – kiáltott ki boldog hangon a folyosóról, ami az Új Szárnyba vezetett. – Drágám, te vagy az? Eljöttem egy korábbi géppel, gondoltam, megleplek... – Befordult a sarkon, lerúgta a lábáról a szandált, amit viselt, majd amikor meglátott, meglepetten megállt. – Ó, Remy! Te vagy az? Azt hittem, Don jött meg. – Hallottam – feleltem. – Milyen volt Florida? – Maga a mennyország! – lelkendezett, majd odajött hozzám, megölelt, és magához szorított. Szépen lebarnult ez alatt a néhány nap alatt, és a frizurája is megváltozott, kicsit rövidebb lett, és néhány szőke melírcsík tarkította, mintha Floridában kötelező volna mindenkinek trópusivá változni. – Csodálatos. Vérpezsdítő. Megfiatalító! – Hű! – mosolyogtam. – Mindez három nap alatt? – Ó! – sóhajtott, majd elengedett, és a konyha felé indult. – Éppen erre volt szükségem. Olyan elfoglalt és feszült voltam az utóbbi időben az esküvő óta, no meg persze az azelőtti hetekben is, az a sok tervezés meg szervezés... Tudod, egyszerűen túl sok volt. Úgy döntöttem, nem világítok rá, hogy milyen kevés tervezést és szervezést végzett is ő, mert úgy gondoltam, valamit mondani akart ezzel.

Tehát csak nekitámaszkodtam a mosogatónak, és figyeltem, amint kivesz egy doboz Ensure-t a hűtőből, kinyitja, és belekortyol. – De ahogy odaértem... – kezét a szívére szorította, lehunyta a szemét, és drámai hangon folytatta –, ó, Remy, az maga az édenkert. A szörfözők. A naplementék. És, ó, a rajongóim! Úgy éreztem, végre újra önmagam lehetek. Érted? – Igen – bólintottam, és arra gondoltam, bár én is elmondhatnám ezt magamról. Egész éjjel Dexter járt az eszemben, ahogy ott áll, integet, és a nevemet kiáltja. – Szóval hazajöttem egy korábbi repülővel, hogy minél hamarabb megosszam az örömömet Donnal – de ő sajnos nincs itthon. – Újabb kortyot ivott az Ensure-ből, és kikukkantott a konyhaablakon. – Pedig úgy reménykedtem benne. – Egész idő alatt nem láttam – mondtam neki. – Szerintem végigdolgozta a hétvégét. Komoly arccal bólintott, majd letette a tápszeresdobozt a konyhapultra. – Igen, ez komoly probléma a számunkra. Az ő munkája. Az én munkám. És minden, ami ezekkel jár. Úgy érzem, még nem is igazán volt alkalmunk férj-feleségként összekovácsolódni. Hűha, gondoltam magamban, mintha a vészjelző harangocska megszólalt volna a fejemben. – Hát – jegyeztem meg –, még csak néhány hónapja házasodtatok össze. – Pontosan – bólintott. – És amíg távol voltam, rájöttem, hogy erre a házasságra igazán oda kell figyelnem. A munka várhat. Minden várhat. Azt hiszem, nagy hibát követtem el, amikor mindig mindent a házasságaim elé helyeztem. De most nem fogom. Tudom, hogy most jobban fog sikerülni. Oké, ez pozitívan hangzott, gondoltam, és ki is mondtam: – Ez remek, anya. Rám mosolygott. – Ebben most igazán hiszek, Remy. Lehet, hogy idáig kissé döcögős volt az utam, de ez a házasság már tényleg örökre szól. Végre megértettem, mit jelent igazán társnak lenni. És ez csodálatos érzés. Tényleg látszott rajta, mennyire boldoggá teszi ez az új felfedezés. Mintha valahol azon a távoli, délkeleti tengerparton végre rálelt volna a rejtély megoldására, amit eddig mindvégig hiába keresett. Anyám mindig kiszállt a kapcsolatokból, amint a dolgok kezdtek nehézzé válni, mert nem akarta beszennyezni a kezét piszkos részletekkel. De az emberek talán meg tudnak változni.

– Ó, istenem! Nem bírom kivárni, hogy hazajöjjön! – kiáltott fel, majd odasietett az asztalhoz, és felkapta a táskáját. – Azt hiszem, inkább most rögtön elszaladok hozzá az autókereskedésbe, és viszek neki ebédet. Imádja, amikor ezt teszem. Szívem, ha közben telefonálna, ne árulj el, szeretném, ha meglepetés lenne, hogy megyek. – Oké – bólintottam, mire dobott nekem egy puszit, kiviharzott az ajtón, végigsietett a gyepen, beugrott az autójába, és sebesen elhajtott. Csak csodálni tudtam ezt a mindent elsöprő szerelmet, ami pár órát sem bír várni. Én soha senki iránt nem éreztem még ilyet. Szép lehetett megélni ezt a sürgető vágyat, hogy elmondhass valakinek valamit abban a szent pillanatban. Majdhogynem romantikus, igazán. Már, ha szereted az ilyesfajta dolgokat. * Másnap reggel félálomban álltam sorban a Jump Javában Lola reggeli kávéjáért, amikor megláttam, hogy a Truth Squad furgonja bedöcög a tűzoltóságnak fenntartott parkolóhelyre. Ted kiugrott belőle, és bejött a kávézóba, miközben előhúzott néhány gyűrött papírpénzt a zsebéből. – Helló! – üdvözölt, amikor észrevett. – Helló! – köszöntem vissza, és úgy tettem, mintha teljesen lefoglalt volna a helyi napilap első oldalán levő, választókerületek újrarendezéséről szóló vezércikk. A kávéra várakozók sora hosszú volt, és tele nyűgös emberekkel, akik olyan komplikált módon kérték a kávéjukat, hogy már attól is megfájdult a fejem, hogy végighallgattam a rendeléseket. Scarlett kezelte a kávégépet, és savanyú ábrázattal próbált lépést tartani a zsírszegény, szójatejes, duplahosszú igényekkel. Ted kettővel hátrébb állt a sorban, mint én, de aztán a mögöttem levő férfi elunta a várakozást, és elment. Így, miután Ted közvetlenül mögém került, nem maradt más választásunk, minthogy beszélgessünk egymással. – Ööö... – kezdtem kissé zavartan – Lucas mesélte, hogy lesz egy tárgyalásotok a Rubber Recordsszal. – Ja – bólintott Ted. – Ma este, Washingtonban. Egy óra múlva indulunk. – Tényleg? – kérdeztem, miközben a sor csigalassúsággal haladt előre. – Ja – bólintott Ted megint. – Azt akarják, hogy játsszunk nekik valamit az ő stúdiójukban. Ezenkívül lehet, hogy lesz egy másik meghallgatás is kedden, ha sikerül megszervezniük nekünk. És ha meg lesznek elégedve, akkor talán kaphatunk valami állandó melót is.

– Ez remekül hangzik – mondtam mosolyogva. Megvonta a vállát, és így folytatta: – Persze csak ha tényleg tetszeni fog nekik, amit csinálunk. De nagyon nyomulnak, hogy főleg idióta feldolgozásokat játsszunk, ami, tudod, totálisan ellenkezik a mi együttesbeli integritásunkkal. – Ó! – csúszott ki a számon. – Úgy értem, a többiek ész nélkül megtennének bármit a szerződésért, de tudod, számomra ez az egész jóval többről szól. A zenéről, ember. A művészetről. Önkifejezésről. Nem pedig egy rakás kívülről ránk erőltetett lószarról. Egy üzletember, aki a Wall Street Journalt olvasta, hátrasandított ránk, de Ted olyan sötéten mérte végig, hogy jobbnak látta, ha gyorsan visszafordul előre. – Szóval eljátsszátok a Salátaopust? – tudakoltam. – Szerintem azt kellene. Én ezt nyomatom folyton a srácoknak. Hogy vagy a saját zenénket játsszuk, vagy semmit. De ismered Lucast. Ő sohasem volt odáig a Salátadalokért. Olyan rohadt nyárspolgár, hogy az már tiszta röhej. Úgy értem, játszott egy hajmetál bandában. Mi a francot tudhat akkor az igazi zenéről? Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék erre. – Aztán ott van John Miller, aki eljátszana bármit, csak ne kelljen visszamennie a suliba, és egy napon aktákat tologatnia az apja cégében. Tehát csak ketten maradtunk Dexterrel, de hát te is tudod, hogy ő meg milyen. Ezen kissé meglepődtem. – Milyen? – kérdeztem. – Mr. Pozitív – forgatta a szemét. „Mr. Meglátjátok Minden A Legnagyobb Rendben Lesz”. Ha rajta múlna, akkor csak úgy, mindenféle terv és elgondolás nélkül vágnánk bele, és majd meglátjuk, mi lesz. – Hitetlenkedve emelte magasba mindkét karját. – Csak semmi tervezgetés, semmi aggódás, meg minden. Jézus! Ki nem állhatom az ilyen embereket! Te érted, miről beszélek. Vettem egy mély levegőt, és azon töprengtem, mit feleljek erre. Ted tulajdonképpen ugyanazt mondta, ami engem is mindig szörnyen idegesített Dexterben, de tőle valahogy olyan kicsinyesnek, olyan negatívnak hangzott. Ő annyira nagyokos volt, mindig annyira biztos benne, hogy ő és csakis ő tudhat jól mindent. Jézus! Úgy értem, persze, lehet, hogy Dexter nem elég alaposan gondolta át a dolgokat, de legalább...

– Következő! – kiáltott Scarlett. Rám került a sor. Megmondtam neki, hogy a szokásosat kérem Lolának, majd félreálltam, hogy Ted is kikérhesse a dupla feketekávéját. – Hát akkor – köszöntem el, miközben Ted fizetett –, sok szerencsét a hétre! – Kösz! – felelte. Együtt léptünk ki az üzletből, majd ő a furgon felé indult, én pedig vissza a Joie-ba, ahol az utolsó munkanapjaim egyikét töltöttem. Augusztus huszadika volt, és három hét múlva indultam az egyetemre. Ha együtt maradtunk volna, mindig úgy gondoltam, én fogom hátrahagyni Dextert. De most látom, hogy az is elképzelhető, hogy fordítva történt volna: én maradok, és nézem, ahogy ő elmegy. Vicces, hogy a dolgok hányféleképpen alakulhatnak. De az biztos, hogy így a legjobb. Naná, hogy így. * Most, hogy Dexter elutazott egy egész hétre, nem kellett amiatt aggódnom, hogy véletlenül összefutunk, és kínos pillanatok adódhatnak. Ez igencsak megkönnyítette az életemet, és arra ösztökélt, hogy rendet tegyek végre magam körül, mintha amikor ugyanazon az irányítószámon tartózkodott, mint én, kibillentett volna az egyensúlyomból. Először is kitakarítottam a kocsimat. Az egészet. Kifényesítettem minden négyzetcentiméterét, és olajat cseréltettem benne. Samponnal lemostam az egész belső kárpitot, újra ábécésorrendbe raktam a CD– imet, és, igen, megtisztítottam a szélvédőket és az ablakokat belülről is. Mindez aztán annyira fellelkesített, hogy utána rögtön nekifogtam a szobámnak is, teletömtem négy nagy szemeteszsákot kiselejtezett ruhákkal, amiket elvittem a vöröskereszthez, mielőtt elkezdődik a Gap szezonvégi kiárusítása, ahol összeállíthatom majd a vadonatúj, egyetemi ruhatáramat. Olyan szorgalmas voltam, hogy magam is meglepődtem. De hogyan lettem egyáltalán ilyen rendetlen? Valaha az, hogy a porszívó csíkot hagyjon a hálószobaszőnyegemen, teljesen elképzelhetetlen lett volna a számomra. Most pedig, hogy így hirtelen rám tört a buzgóság, olyasmikkel kellett szembesülnöm, mint hogy sárnyomokat találtam a gardróbomban, szempillaspirál-pacát a fésülködő-asztalkámon, és egy – egy! – darab cipőt mélyen az ágyam alá csúszva. Ez komolyan elgondolkoztatott, hogy nem voltam-e eddig vajon valamiféle skizofrén állapotban. A személyes univerzumomban való rend helyreállítása hirtelen kényszeresen sürgetővé

vált, ezért újrahajtogattam az összes pólómat, kitömködtem papír zsebkendővel minden egyes cipőm orrát, és szépen sorrendbe raktam a titkos dobozomban őrizgetett számláimat úgy, hogy mindegyik írással felfelé legyen, nem pedig összevissza, hanyagul beledobálva, ahogy a gonosz másik énem hagyta. Egész héten listákat írtam és tételeket pipáltam ki róluk, és minden nap végén a jól végzett munka örömével tértem nyugovóra, amit csak a totális kimerültség homályosított el némileg. Ez, mondtam magamnak, pontosan az volt, amire vágytam: egy tiszta búcsú, sima és könnyed, minden t-t áthúzva, és minden i-re pontot téve. Már csupán néhány elvarratlan szál maradt, csak pár dolog, amit el kell intéznem De már mindent elterveztem, minden lépést megszámoztam, minden teendőt pontosan körülírtam, és még bőven volt időm. * – Ohó – mondta Jess sötéten, ahogy a Bendóban ültünk –, ezt a nézést ismerem. Chloe ránézett az órájára, és könnyedén azt mondta: – Nos, nagyjából itt is az ideje. Három hét múlva elmész. – Jaj, ne! – kiáltott fel Lissa, mikor megértette, miről beszélnek. – Pault ne! Még ne! Vállat vontam, és szórakozottan forgattam a söröspoharamat az asztalon. – Ez így ésszerű. Az utolsó hetekben, amíg még itthon vagyok, a családommal és veletek szeretném tölteni az időmet. Semmi értelme tovább húzni, nehogy a végén még valami repülőtéri nagyjelenet legyen belőle. – Igaz – helyeselt Chloe –, Paul egyáltalán nincs a repülőtérstátuszban. – De én annyira bírom őt – nyafogott Lissa. – Olyan kedves. – Az – bólintottam. – De csak ideiglenes. Ahogy én is neki. – Szóval akkor ő is csatlakozik a klubhoz – jegyezte meg Chloe, és felemelte a sörét. – Paulra! Még ivás közben is az villant az agyamba, amit Dexter mondott a Quik Zip parkolójában: hogy ő sem végezte másképp, mint az előtte vagy az utána levő srácok. És ez igaz is. Csak egy felvillanás volt Taperolós Jonathan és Perfekt Paul között, csak egy újabb nyári pasi, aki máris kezd halványulni az emlékezetemben. Vagy nem? Dexter valahogy folyton a fejemben járt. De tudtam, hogy ez azért volt, mert a dolgok valójában az erőfeszítéseink ellenére sem végződtek

jól. Ő volt az egyetlen, akivel nem úgy fejeztem be, ahogy elterveztem, akit nem tudtam úgy félreállítani az útból, ahogy akartam. Paul ezzel ellentétben az utóbbi néhány napban lépésről lépésre közeledett a vég felé. Bár ha őszinte akarok lenni, én már a legelején sem voltam igazán benne az egészben. De ez nem az ő hibája volt. Lehet, hogy ki voltam akadva, és szünetre lett volna szükségem, nem pedig arra, hogy rögtön belekezdjek valami újba. Sokszor éreztem úgy, hogy csak gépiesen cselekszem, miközben beszélgetünk, vacsorázni megyünk, a barátaival lógunk, vagy éppen együtt vagyunk valamelyikünk szobájának a sötétjében. Olykor, ha nem volt velem, még az is nehezemre esett, hogy tisztán magam elé képzeljem az arcvonásait. Ennek fényében úgy tűnt, éppen itt volt az ideje, hogy szépen és véglegesen lezárjam ezt az ügyet. – Ó, a „volt pasi klub tagjai” – tűnődött Jess, hátradőlve a bokszban. – Istenem. Hányan is voltak, akikkel Remy járt? – Százan – vágta rá Lissa, majd gyorsan összehúzta magát, ahogy sötét pillantást vetettem rá. – Úgy értem, mit tudom én. – Ötvenen – döntötte el Chloe. – Annyian biztos. Mindhárman várakozó arccal néztek rám. – Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – Minek erről beszélni? – Mert jó téma – válaszolta Chloe magától értetődő természetességgel. – És most, hogy elmész, alkalmad lesz kibővíteni a tapasztalataidat nemcsak a város, hanem az egész ország területéről... Jess hangosan felnevetett. – ...és búcsúzásképpen igazán úgy helyes, ha méltóképp megemlékezünk a legnagyobb múltbéli sikereidről, csakhogy ittléted nyomait mélyen bevéssük az emlékezetünkbe. – Részeg vagy? – kérdeztem. – Az első – mondta ünnepélyesen, oda se figyelve rám – Randall Baucom! – Ó, Randall – sóhajtott nagyot Lissa. – Őt is nagyon szerettem. – Az hatodikban volt – jegyeztem meg. – Jézus, milyen régre megyünk vissza? – A következő – vette át a szót Jess – hetedikben Mitchell Loehmann, Thomas Gibbs és Elijah hogyishívják... – Az a köcsögfejű – próbált segíteni Lissa. – Mi is volt a neve? – Én sohasem jártam köcsögfejűvel – kaptam fel a vizet. – Aztán volt hat hónap Rogerrel – sorolta tovább Chloe a fejét ingatva. – Nem valami szép időszak. – Ő egy igazi seggfej volt – értettem egyet.

– Emlékszel, amikor megcsalt Jennifer Taskkal, és rajtad kívül az egész suli tudta? – kérdezte Lissa. – Nem – válaszoltam sötéten. – Haladjunk tovább, emberek – szólt ránk Chloe –, kilencedikben járunk, és a Kel, Daniel és Evan hármasnál, amikor Remyn módszeresen végigment a focicsapat egész védelmi sora. – Állj csak meg egy percre! – vágtam közbe felháborodva. Éreztem, hogy kezdek védekezően viselkedni, de hát istenem, az embernek időnként ki kell állnia magáért. – Úgy beszélsz rólam, mintha egy nagy ribanc lettem volna. Csend. Aztán összenézés. Majd kirobbanó röhögés. – Nagyon vicces – dünnyögtem. – Megváltoztam. – Tudjuk, hogy megváltoztál – csitított Lissa őszintén, és a maga kedves módján megpaskolta a kezemet. – De most a régi időkről beszélünk. – És miért nem beszélünk inkább rólatok, csajok? – kérdeztem. – Mi a helyzet Chloéval és az ő ötven pasijával? – Én vidáman vállalom minden egyes srácomat – mondta mosolyogva Chloe. – Jézusom, Remy, már nem vagy büszke a hódításaidra? Mi van veled? – Semmi – vontam meg a vállam. A számolás folytatódott, mialatt én megpróbáltam nem feszengeni. Voltak srácok, akikre már nem is emlékeztem – mondjuk Anton, aki vitaminokat árult a sétálóutcában –, és olyanok is, akikre azt kívántam, bárcsak ne emlékeznék, mint például Peter Scranton, akiről nemcsak az derült ki, hogy kőbunkó, hanem az is, hogy volt egy barátnője Fayetteville-ben, aki két órát utazott csak azért, hogy engem seggbe rúgjon. Na, az volt ám a vicces hétvége! És a névsor egyre csak folytatódott. – Brian Tisch – sorolta Lissa, az ujján számolva. – Akinek az a kék Porschéja volt. – Edward Atlantic Beachről – tette hozzá Jess. – A kötelező kéthetes nyári kaland. Chloe nagyot sóhajtott, majd kezét a szívére szorítva drámai hangon kijelentette: – Dante. – Ó, igen! – csapta össze a kezét Jess. – A cserediák! Amikor Remy nemzetközivé vált! – Aztán – összegezte sok-sok további név felsorolása után Chloe – jött Jonathan. Majd Dexter. És most...

– Paul – fejezte be a mondatot Lissa szomorúan, és belekortyolt a sörébe. Perfekt Paul. Aki éppen ekkor sétált be a Bendo ajtaján, egy pillanatra megállva, hogy ellenőrizzék a személyi igazolványát. Aztán meglátott. És szélesen elmosolyodott. Majd elindult felém. Ugyanúgy, ahogy annak idején Jonathan, teljesen gyanútlanul. A leghalványabb sejtelme sem volt, hogy mi vár rá. Nagyot sóhajtottam, és azzal nyugtattam magam, hogy mostanára már ez az egész reflexszerű kell, hogy legyen, akárcsak az, hogy ha beleesel a mély vízbe, azonnal úszni kezdesz. – Helló! – köszönt vidáman, amikor becsússzam mellém a bokszba. – Helló! – üdvözöltem én is. Megfogta a kezem, majd egymásba fonta az ujjainkat, mire én hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Egy újabb szakítás. És még csak nem is gondolkoztam el rajta, miként fog vajon reagálni, el sem végeztem a szokásos előkészítő munkát, ami korábban olyan természetes volt. – Kérsz egy sört, Remy? – kérdezte Paul kedvesen. – Figyelj! – kezdtem, és a szavak jöttek, csak úgy, maguktól, gondolkodás nélkül. Mint egy rutinszerű cselekvés, ami rideg és közömbös, akár számokat helyettesíteni egy egyenletbe. Mintha kívülálló lettem volna, aki csak figyel, abból kiindulva, amit éreztem. – Beszélnünk kell!

15. fejezet – És arra, amikor megmondta annak a szörnyű Mrs. Tuckernek, hogy üljön le, és várjon a sorára... – mondta Talinga, magasra emelve a poharát. – És arra, amikor kimentette a bíró feleségét a hajszárítóból... – vágott közbe Amanda. – És arra... – tette hozzá Lola, hangosabban, mint bármelyikük – ...arra a sok alkalomra, amikor nem bírta elviselni a rendetlenségünket. Szünet. Talinga szipogott, majd megtörölte a szemét az egyik nagyon hosszú, nagyon piros, tökéletesen formált körmével. – Remyre! – fejezte be Lola, mi pedig mindannyian összekoccintottuk a poharainkat, némi pezsgőt loccsantva a padlóra. – Hiányozni fogsz, te lány. Ittunk. Tulajdonképpen mást se tettünk, mint köszöntőt mondtunk, és koccintottunk, mióta Lola négy órakor, két órával a megszokott idő előtt bezárta a szalont, hogy méltó módon elbúcsúztassanak engem. Egyébként sem volt valami nagy munkanap addig sem. Talinga hozott nekem egy élő virágból készült karkötőt, és ragaszkodott hozzá, hogy viseljem, így aztán egész nap úgy néztem ki, mintha a báli kísérőmet várnám, hogy értem jöjjön az apja autójával. De ez is egy kedves gesztus volt, csakúgy, mint a torta, a pezsgő és a boríték is, amit a kezembe nyomtak, és ami ötszáz dollárt tartalmazott. – Váratlan esetekre – jelentette ki Lola, amikor átadta nekem. – Fontos dolgokra. – Mint a manikűr – tette hozzá Amanda. – Vagy a szemöldökszedés. Nem kellett volna sok hozzá, hogy elsírjam magam, de tudtam, akkor ők is rázendítenének. A Joie-s csajok imádták a nagy bőgéseket. Most kezdtem csak komolyan felfogni, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Stanford. A nyár vége. Az igazi életem kezdete. Többé már nemcsak lopakodik és kandikál a horizont szélén, hanem itt van, tisztán láthatóan. A jelek mindenfelé megmutatkoztak. Levelek tömkelegét kaptam az egyetemről, formanyomtatványokat, last minute teendő listát, a szobám pedig megtelt dobozokkal, amikre kétféle címkét ragasztottam: VINNI vagy MARAD. Nem kergettem hiú reményeket, hogy anyám érintetlenül fogja hagyni a szobámat, akár egy „így élt Remy” szentélyt. Dehogy. Tisztában

voltam vele, hogy abban a percben, ahogy felszáll a repülőm, azonnal bejön majd, és megnézi, hogy az új könyvespolcrendszer, amelyből egy teljes könyvtárat szeretne építeni, befér-e a szobámba. Amikor legközelebb hazajövök, minden más lesz. Főleg én. Mindenki induláshoz készült. Lissa sírt a legtöbbet, pedig ő csak a város túlsó végébe ment, és a kollégiumi szobájából látni lehet majd az otthonához közeli templomtornyot. Jess talált egy állást a kórházban, a gyermekosztályon fog adminisztratív munkát végezni, és emellett elkezdi levelezőn az iskolát. Chloe pedig a saját dobozaival volt elfoglalva, és rengeteg menő cuccot vásárolt magának a suliba, ami elég messze volt ahhoz, hogy olyan új fiúkat biztosítson neki, akik semmit sem tudnak az ő szívtipró hírnevéről. Az átmeneti időnk, ami nemrég még örökkévalónak tűnt, lassan véget ért. Előző este előkotortam a walkmanemet a gardróbom hátuljából, majd leültem vele az ágyamra, óvatosan kivettem belőle apám CD– jét, és visszacsúsztattam a tokjába. A walkmant vinni akartam, de amikor odamentem, hogy a CD-t is betegyem a dobozba a többi közé, valami megállított. Csak azért, mert az apám örökül hagyta nekem azt a hitet, hogy a férfiak tutira cserben fognak hagyni, még nem feltétlenül kell ezt el is fogadnom, és az egész országon keresztül magammal cipelnem azt, ami erre emlékeztet. Szóval inkább betettem a CD-t az immár üres íróasztalom egyik fiókjába. De mivel nem ragasztottam le a dobozt, még meghagytam magamnak az esélyt, hogy később meggondolhassam magam. – Oké, hölgyeim – mondta Lola, és felemelte a pezsgősüveget. – Ki kér még? – Én! – vágta rá Talinga, és odatartotta a poharát. – És tortát is szeretnék még. – Több tortára nincs szükséged – szólt rá Amanda. – Több pezsgőre sincs szükségem – felelte Talinga –, de vesszek meg, ha ez visszatart! Mindannyian nevettek, aztán csengett a telefon, és Lola, még mindig kezében a pezsgősüveggel kiviharzott, hogy felvegye. Én pedig levettem egy rózsát a torta tetejéről, és bekaptam. Éreztem, ahogy a cukor szétolvad a nyelvemen. Meg kellett volna őriznem az étvágyamat vacsorára, amit anyám készült rendezni ma este. Mielőtt elmegyek, ez lesz az egyik utolsó, családi összejövetel. A hangulat, ami Floridában ragadt rá, maradandónak bizonyult, és extra keményen dolgozott azon, hogy jó felesége legyen Donnak. A regényírást nyilvánvalóan szüneteltette, és én azon töprengtem, vajon hol lehetett most Melanie. Nem vallott anyámra, hogy otthagyja a történetet,

különösen ilyen közel a végéhez. De valahányszor aggódni kezdtem emiatt, gyorsan emlékeztettem magam, hogy anyám rendben lesz. Rendben kell lennie. A pezsgőmet kortyolgatva odasétáltam a szépségszalon ablakához, és kinéztem a parkolóra. A túlsó oldalon láttam, hogy a Flash Camera ajtaja nyitva van, és közben éreztem a pezsgő illatát, ahogy a homlokomat neki támasztva az ablaküvegnek belehajoltam a poharamba. A Truth Squad néhány nappal azelőtt jött vissza. Láttam Lucast a távolból, amint egy csomag chipset eszeget a Mayor's Market előtt, de inkább nem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem, hogy mentek a dolgok Washingtonban. Azóta a nap óta, amikor utoljára jártam a sárga ház előtt, és a visszapillantó tükörben láttam, ahogy mindannyian az udvaron üldögéltek, minden eddiginél tisztábban éreztem, hogy az ő sorsuk semmilyen módon nincs összekötve az enyémmel. És mégis, nagyon sokat gondoltam Dexterre. Ő volt az egyetlen elvarratlan szál, ami még megmaradt, márpedig én utáltam az elvarratlan szálakat. Helyre tenni a dolgokat nem érzelmi dolog. Több annál. Nem akartam úgy elmenni az ország túlsó végére, hogy úgy érezzem, bedugva hagytam a vasalót, vagy elfelejtettem kikapcsolni a kávéfőzőt. Ez igazából lelki egészség kérdése, mondtam magamnak. Tehát olyasvalami, ami egyszerűen szükséges. Épp, amikor erre gondoltam, megláttam, hogy Dexter a Flash Camera nyitott ajtaja felé tart. Azonnal felismertem a végtagjait ide-oda lóbáló járásáról. Hát, tűnődtem, tökéletes időzítés. Letettem a maradék pezsgőmet, és ellenőriztem a rúzsomat. Jó lenne ezt az utolsó dolgot úgy elintézni, hogy még haza is érjek időben a vacsorára. – Hova mész? – szólt utánam Talinga, amikor kinyitottam a szalon ajtaját. Ő és Amanda bekapcsolta a magnót, amit a hajmosó szobában tartottak, és táncolni kezdett az üres szalonban, mindketten mezítláb és nevetve, miközben Lola újabb szelet tortát tömött magába. – Igyál még pezsgőt, Remy! – kapacitált két falat között. – Elvégre bulizunk vagy mi. – Egy perc múlva jövök – feleltem. – Addig önts nekem még egy pohárral, oké? Lola bólintott, aztán töltött inkább magának, miközben Amanda idétlenül vihogott, és a csípőjét olyan vadul rázta, hogy beleütközött a körömlakkos polcba. Mindhárman hahotázni kezdtek, aminek a hangja rögtön elhalkult, amint bezártam magam mögött az ajtót, és kiléptem a hőségbe.

A fejem kissé zúgott, miközben átvágtam a parkolón a Flash Camera felé. Amikor beléptem az üzletbe, láttam, hogy Lucas a pult mögött ül, és az előhívógépet kezeli. Felpillantott rám, és megkérdezte: – Helló. Mikor lesz a bál? Egy pillanatra értetlenül meredtem rá, aztán leesett, hogy miért kérdezi. A virág karkötőm még mindig a csuklómon volt, bár kissé kókadtan, mintha ő is egy kicsit túl sok pezsgőt ivott volna. – Dexter itt van? – kérdeztem. Lucas kissé hátragurult a görgős székével, és bekukucskált a hátsó helyiség ajtaján. – Dex! – kurjantotta. – Mi van? – kiáltott vissza Dexter. – Ügyfél! Dexter kijött, kezét az ingébe törölgetve, arcán vidám, „miben segíthetek” mosollyal. Amikor meglátott engem, ez a mosoly alig észrevehetően, de megváltozott. – Helló! – mondta. – Mikor lesz a bál? – Gyenge – dünnyögte Lucas, és visszalökte magát az előhívógéphez. – És késő. Dexter rá sem hederített, hanem odalépett a pulthoz. – Szóval – mondta, miközben a kezébe vett egy köteg fényképet, és szórakozottan forgatni kezdte a kezében –, miben állhatunk szolgálatára, hölgyem? Fotókat szeretne előhívatni? Vagy nagyítást kérne? Ma kedvezményes a tízszer tizenötös méret. – Nem – mondtam épp csak olyan hangosan, hogy hallatsszon az előhívógép zajától, amin Lucas dolgozott, és ami ritmusosan köpködte ki magából valaki becses emlékeit: plakk-plakk. – Csak beszélni akartam veled. – Oké – felelte, de közben igazán rám sem nézett, csak tovább babrálta a fényképeket a kezében. – Beszélj! – Hogy ment Washington? – érdeklődtem. Vállat vont: – Ted idegrohamot kapott, tudod, a művésziintegritás-dolog meg minden. Kirohant a tárgyalóteremből. De nagy nehezen sikerült kikönyörögnünk tőlük egy másik időpontot egy újabb megbeszélésre, viszont most vissza kellett utaznunk ide egy ma esti esküvő miatt, úgyhogy nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy semmi. Koppanunk. Sebaj, mostanában úgyis gyakran megesik. Csak álltam ott egy pillanatig, a szavakat keresve. Ő most piszkálódni akar, ez tisztán látszott, de én úgy döntöttem, nem veszem fel a kesztyűt.

– Szóval – folytattam –, én nemsokára elmegyek, és... – Tudom – vágott közbe. – Jövő héten, igaz? – Igen – bólintottam. – És csak szerettem volna, tudod, kibékülni veled. – Kibékülni? – kérdezte, és végre letette a kezéből a fényképeket. A legfelsőn, amit láttam, egy csapatnyi nő pózolt egy nagy takarón, mindegyik csábítóan mosolyogva. – Miért, haragban vagyunk? – Hát – feleltem –, nem igazán szépen váltunk el legutóbb a Quik Zip előtt. – Tök részeg voltam – ismerte be – És... ööö... talán nem úgy kezeltem a te spinnerbaites kapcsolatodat, mint kellett volna. – Az én spinnerbaites kapcsolatomnak már vége – feleltem lassan. – Hát, nem mondhatom, hogy sajnálom – tárta szét a karját. – Ők a legnagyobb seggfejek, és hát a rajongóik... – Oké, oké – emeltem fel a kezem –, utálom a Spinnerbaitet. – Utálom a Spinnerbaitet! – dünnyögte Lucas is a gépnél. – Nézd – hajolt hozzám közelebb a pult fölött Dexter –, én nagyon bírtalak téged, Remy. És talán igazad van, mégsem lehetünk barátok. De a francba, te aztán nem vesztegeted az idődet, tudod? – Én sosem akartam, hogy csúnya legyen – mondtam neki. – És igenis szerettem volna, hogy barátok legyünk. De ez sosem működik. Sosem. Ezen egy pillanatig elgondolkozott. – Oké – szögezte le aztán. – Igazad van. Azt hiszem, mindketten hibásak vagyunk. Én nem voltam teljesen őszinte, amikor azt mondtam, hogy meg tudok birkózni azzal, hogy barátok vagyunk. Te meg nem voltál teljesen őszinte, amikor azt mondtad, hogy szeretsz. – Mi? – kérdeztem egy kicsit túl hangosan, nyilván a pezsgő miatt. – Én sohasem mondtam, hogy szeretlek. – Lehet, hogy szavakkal nem – válaszolta Dexter, és újra birizgálni kezdte a fényképeket –, de azt hiszem, mindketten tudtuk az igazságot. – Ugyan már – tiltakoztam, de már kezdtem érezni, hogy az elvarratlan szál lassan-lassan egyre szorosabbra kötődik. – Még öt nap kellett volna – jelentette ki határozottan, és felmutatta az öt ujját –, és belém szeretsz. – Erősen kétlem. – Na, fogadjunk? – nézett rám huncutul. – Öt nap, és... – Dexter – szakítottam félbe. – Csak viccelek – mondta. Letette a fényképeket, és rám mosolygott. – Most már sosem tudjuk meg, nem igaz? Akár meg is történhetett volna. – Akár – mosolyogtam vissza.

És akkor éreztem. A szál elvarródott. A hosszú listámon a legutolsó tételt is kipipálhatom egy nagy, vastag pipával. Szinte fizikailag éreztem a megkönnyebbülést, a békés, megnyugtató érzést, hogy az összes bolygó sorban állt, és a világban végre-valahára, legalábbis ebben a pillanatban, minden rendben volt. – Remy! – hallottam ekkor kintről, és amikor megfordultam, láttam, hogy Amanda áll a Joie ajtajában, melírsapkával a fején, és az ujjával csettintget. – Lemaradsz a táncpartiról! – Mögötte pedig Talinga és Lola nevetése hallatszott. – Azanyja – ámuldozott Dexter, amint Amanda tovább rázta magát, ügyet sem vetve az idős párra, amely egy zacskó madáreledellel sétált el épp előtte, és nem kis rosszallással méregette. – Úgy látszik, rossz helyen dolgozunk. – Vissza kell mennem – mondtam neki. – Oké, de még mielőtt elmész, ezeket még meg kell nézned – mosolygott, majd kihúzott egy fiókot, elővett egy köteg fényképet, és kiterítette őket elém a pultra. – A legújabb és legjobb fotók a szégyenfalunkra. Csak nézd meg őket! Tényleg elég szörnyűek voltak. Az egyik egy középkorú pasiról készült, aki body builder stílusban pózolt, bőszen feszítve a karizmait, miközben a sörhasa kibuggyant egy nagyon szűk Speedo fürdőnadrágból. Egy másik képen egy pár látszott egy hajó fedélzetén: a férfi boldogan vigyorgott, míg a nő arca valósággal zöld volt, és rögtön tudtam, hogy a következő fotón már hány is. Romlottság és szégyen – nagyjából ez volt a gyűjtemény témája, egyik felvétel idiótább vagy gusztustalanabb, mint a másik. Annyira elborzasztott egy kép, amin egy macska éppen párzani próbál egy iguánával, hogy majdnem elsiklottam egy másik fotó fölött, amelyiken egy nő bugyiban és melltartóban pózolt csábosan. – Jaj, Dexter – csóváltam a fejem –, komolyan. – Jól van, na – vonogatta a vállát Dexter –, abból élünk, amink van, nem? Éppen válaszolni készültem, amikor rádöbbentem, hogy én ezt a nőt ismerem. Sötét haja volt, alsó ajkával csábosan csücsörített, és egy ágy szélén ült csípőre tett kézzel, még hangsúlyosabbá téve a dekoltázsát. De ami még ennél is lényegesebb: azt is ismertem, ami mögötte volt. Egy nagy, ronda faliszőnyeg, amely bibliai jeleneteket ábrázolt. Balra a nő feje fölött éppen Keresztelő Szent János fejét szolgálták fel tálcán. – Ó, istenem – suttogtam megkövülten. Anyám hálószobája volt. A nő pedig az ágyon Patty, Don titkárnője. Gyorsan megnéztem a kép hátulján a

dátumot: augusztus 14. Az előző hétvége. Amikor én Lissánál aludtam, anyám pedig Floridában volt, és éppen elhatározta, hogy mostantól minden rendben lesz. – Nem semmi, ugye? – kérdezte Dexter, mikor észrevette, melyik képet bámulom. – Tudtam, hogy ez tetszeni fog neked. Rámeredtem, és mindent megértettem. A szál elvarrása. Na, persze. Ez az egész nem volt más, mint Dexter kicsinyes bosszúja. Így akart visszavágni, amikor éppen nem is védtem magam. Hirtelen olyan dühös lettem, hogy éreztem, ahogy a vér forrón és vörösen tolul fel az arcomba. – Te seggfej – sziszegtem. – Mi van? – kerekedett el a szeme. – Azt hiszed, hogy ez valami kis játék? – csattantam fel, hozzávágva a fotót. A mellkasát érte a kép, a sarka meg is szúrta kissé, mire hátralépett, és hagyta, hogy a fénykép a földre essen. – Így akarsz nekem visszavágni? Jézusom, és én még megpróbáltam helyrehozni a dolgokat, Dexter. Megpróbáltam békében elbúcsúzni! – Remy – emelte fel mindkét kezét. Mögötte Lucas hátratolta a székét, és úgy meredt rám. – Mi a fenéről beszélsz? – Ó, igen, nagyon szép – dúltam-fúltam. – Ez a sok duma a hűségről meg a szerelemről. Aztán meg csinálsz egy ilyet, csak hogy bánts. És még csak nem is engem, hanem a családomat! – Remy. – Megpróbált értem nyúlni, és elkapni a kezemet, hogy lecsillapítson, de én olyan lendülettel rántottam hátra, hogy a csuklómat erősen beütöttem a kasszába, mintha a karom nem is az én irányításom alatt lenne. – Mondd el, mi a... – Cseszd meg! – kiáltottam, és a hangom úgy hangzott, mint egy sikítás. – Mi a bajod? – kiáltott most már ő is, majd lehajolt, és felvette a képet a földről. Még egyszer alaposan megnézte, de csak ingatta a fejét. – Én nem... De én már az ajtó felé tartottam. Egyfolytában anyám járt az eszemben, ahogy Florida után szinte repült felém, körüllengte a parfüm és a remény illata, és ahogy olyan erősen próbálkozott, hogy végre ez a házasság működjön. Készen állt arra, hogy megállapodjon, hogy mindent feladjon, még saját magát is, csakhogy együtt maradjon egy férfival, aki nemcsak hogy megcsalta, hanem még őrizgette is a bizonyítékot. Idióta. Gyűlöltem. És Dextert is gyűlöltem. Már majdhogynem vágytam arra, hogy bebizonyosodjon: nincs igazam. Hogy tévedek abban, hogy mire képes a szív. Bizonyítsd be, kértem anyámat, és ő megpróbálta. De a bizonyíték nem kézzelfogható, mondta, nem olyan tisztán látható. A szerelem elleni

bizonyíték viszont nagyon is nyilvánvaló és egyértelmű. És valóban kézzelfogható. Most éppen Dexter tartotta a kezében. * Az, hogy megtudtam Donról ezt a dolgot, teljesen véget vetett a bulimnak a Joie-ban. Ami tulajdonképpen nem is volt nagy baj, mert mire visszaértem, Amanda máris aludt az egyik asztalra borulva, Lola és Talinga pedig a torta végét belakmározva arról siránkozott, hogy melyikük élete szánalmasabb. Elbúcsúztunk egymástól, aztán elindultam, kezemben a tőlük kapott borítékkal, egy ládányival a kedvenc hajbalzsamomból, és azzal a teherrel, hogy tudtam: anyám mostani férje az összes közül a legrosszabb. Ami azért nem kis teljesítmény, ha belegondolok. A fejem teljesen tiszta volt, ahogy vezettem hazafelé, teljes gőzzel működtetve a légkondicionálót. Megpróbáltam lenyugodni. A sokk, hogy láttam Pattyt anyám ágyában, villámgyorsan kijózanított, úgy, ahogyan csak egy igazán rossz hír képes. Annyira dühös voltam Dexterre, amiért megmutatta nekem azt a fotót, és vezetés közben azon gondolkoztam, hogy nem vettem észre eddig ezt az álnok, kicsinyes, gonosz énjét. Jól elrejtette. Olyan aljas dolog volt belekeverni a családomat a mi kettőnk ügyébe. Nagyon fájt. Én tudtam volna kezelni. De anyám más volt, mint én. Befordultam a kocsifelhajtóra, leállítottam a motort, aztán csak ültem ott, a légkondi pedig szűkölve leállt. Rettegtem attól, amit tennem kell. Tudtam, hogy mások talán nem mondanának semmit, csak hagynák, hogy a házasság – a színlelés – szépen lassan feleméssze saját magát. De én ezt nem engedhettem meg. Nem tudtam volna úgy elmenni, hogy tudom, anyám itt marad egyedül ennek a csalárdságnak a kellős közepén. Ráadásul én mindig annak a híve voltam, hogy a rossz híreken jobb gyorsan túlesni. El kellett mondanom neki. Miközben azonban lépkedtem felfelé a lépcsőn, valami olyan furcsának tűnt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi: inkább csak egyfajta megmagyarázhatatlan előérzet volt ez. De amikor aztán megláttam a tápszeresdobozokat, amelyek szanaszét hevertek az ösvényen, a gyepen, a bokrok alatt, egy pedig fejjel lefelé a lépcsőn, mintha csak arra várna, hogy valaki visszafordítsa, már tudtam, hogy elkéstem. Amikor kinyitottam az ajtót, éreztem, hogy nekiütődik valaminek: még egy tápszeresdoboz. Mindenfelé voltak: a hall padlóján, és egész végig a konyhába vezető úton.

– Anya? – szóltam, és hallgattam, ahogy a szó visszhangzott, koppanva a pulton és a szekrények ajtaján, majd vissza hozzám. Semmi válasz. Az asztalon ott halmozódott a sok ennivaló a nagy családi vacsorához: bifsztek, csöves kukorica és sok más finomság, legtöbbjük még mindig a műanyag dobozban, amiben anyám megvette őket a szupermarketben. Mellettük pedig ott hevert a mai posta, köztük egy feltépett boríték, szép nyomtatott betűkkel anyámnak címezve. Átlépkedtem a tápszeresdobozok fölött, és anyám dolgozószobája felé siettem. A gyöngyfüggöny le volt eresztve – az egyértelmű „dolgozom, ne zavarj!” jel –, de most gondolkodás nélkül félrehúztam, és egyenesen beléptem. Anyám a székében ült, az írógépe előtt, a gépben pedig, ugyanúgy belefűzve, ahogy az összes többi papírlap szokott lenni, egy másolat ugyanarról a fényképről, amit Dexter mutatott nekem. Anyám különös módon nagyon higgadtnak tűnt. Bármilyen dühroham, ami a robbanást és a tápszeresdobozok szanaszét dobálását okozhatta, nyilvánvalóan elmúlt, és most sztoikus arckifejezéssel ülve vizsgálgatta Patty arcát, amint száját csücsörítve, csábító pózban néz egyenesen az ő szemébe. – Anya – szóltam újra gyöngéden, majd kinyújtottam a kezemet, és óvatosan az övére tettem. – Jól vagy? Nagyot nyelt, majd bólintott. Látszott rajta, hogy sírt. A szempillaspirálja elkenődött, mindkét szeme alatt széles, fekete csíkot hagyva. Ez volt a legborzasztóbb az egészben, gondoltam. Anyám mindig, minden körülmények között olyan összeszedettnek tűnt. – Az én szobámban készítették – mondta szinte suttogva. – Ezt a fotót. Az én ágyamon. – Tudom – feleltem ugyanolyan csendesen. Anyám rám nézett, kissé összezavarodva, mire gyorsan helyesbítettem, gondolván, hogy jobb, ha nem árulom el, hogy van még egy másolat arról a képről. – Úgy értem, az ott a ti faliszőnyegetek, ugye? Mögötte. Visszanézett a fényképre. Egy másodpercig mindketten csak bámultuk szótlanul. Az egyetlen hang, ami áthallatszott a konyhából, a hűtőszekrény jégkocka-készítőjének vidám kattogása volt, ahogy köpködte kifelé magából a friss jégkockákat. – Elhibáztam – szólalt meg anyám végül. Rátettem a kezem az övére, és közelebb húzva hozzá egy széket, leültem. – Tudom – mondtam lágyan. – Olyan boldogan jöttél haza Floridából, erre rá kellett jönnöd, hogy mekkora patkány, hogy...

– Nem – vágott közbe. – Elhibáztam. Úgy értem, a dobásokat. Mindet. Ott volt az a rengeteg Ensure, és egy sem találta el. Pocsékul célzok. – Aztán nagyot sóhajtott. – Ha legalább csak egyetlenegy eltalálta volna, jobban érezném magam. Egy kicsit. Eltartott egy másodpercig, mire felfogtam. – Te hozzávágtad az összes dobozt? – kérdeztem elhűlve. – Nagyon dühös voltam – magyarázta. Aztán szipogott egyet, és kifújta az orrát egy papír zsebkendőbe, amit a kezében szorongatott. – Jaj, Remy! Meghasad a szívem. Bármilyen viccesnek is tűnt egy pillanatra elképzelnem, amint anyám üres tápszeresdobozokkal bombázza Dont – mókás látvány lehetett, kétségtelen –, de rögtön elmúlt a mosolyoghatnékom attól, ahogy ezt mondta. Újra nagyot szipogott, majd megragadta a kezem, és erősen megszorította. – És most? – kérdezte kétségbeesetten hadonászva a papír zsebkendővel. – Mit kellene most tennem ezek után? A régóta nyugvó fekélyem morajlott egyet a gyomromban, mintha válaszolna anyámnak. Itt voltam, olyan közel a szabadulásomhoz, erre most anyám megint magányos lett, és nagyobb szüksége volt rám, mint valaha. Újra fellángolt a gyűlöletem Don iránt, aki annyira önző volt, hogy magamra hagyott: oldjam meg egyedül ezt a zűrzavart, miközben ő sértetlenül lelép. Azt kívántam, bárcsak én is itt lettem volna, amikor ez az egész kiderült, én ugyanis remekül célzok. Én nem hibáztam volna el. Az tuti. – Hát – sóhajtottam – először is nyilván fel kell hívnod azt az ügyvédet, Mr. Jacobst. Vagy Johnsont. Elvitt magával Don valamit? – Csak egy táskát – felelte, és újra megtörölte a szemét. Már megint éreztem, hogy működésbe lép: hallottam a klikket, amint a kríziskezelő mód bekapcsolt. Nem volt az olyan régen, amikor Martin elment. Az ösvényt talán kissé belepte a fű, de azért még látszott. – Oké – folytattam –, szóval akkor szólnunk kell neki, hogy adjon meg egy időpontot, amikor eljön, és elviszi az összes cuccát. Nem jöhet ide bármikor, amikor úgy gondolja, és egyikünknek itt kell lennie. Ezenkívül valószínűleg a bankkal is fel kell vennünk a kapcsolatot, csak a biztonság kedvéért, és zároltatnunk kell a közös bankszámlátokat. Nem mintha Donnak nem lenne elég saját pénze, de az első néhány napban az emberek csinálnak furcsa dolgokat, ugye? Nem válaszolt, csak bámult kifelé az ablakon az udvarra, ahol a fák levelei finoman ringatóztak a szellőben.

– Figyelj, én megkeresem annak az ügyvédnek a telefonszámát – álltam fel. – Valószínű, hogy nincs bent az irodájában, mivel szombat van meg minden, de hagyhatunk egy üzenetet, hogy minél előbb... – Remy. Megálltam mondat közben, és láttam, hogy rám néz. – Igen? – Ó, szívem – közölte csendesen. – Minden rendben. – Anya – feleltem –, tudom, hogy ideges vagy, de nagyon fontos, hogy... Megfogta a kezemet, és visszahúzott a székre. – Azt hiszem... – mondta, de aztán elhallgatott, majd sóhajtott egy nagyot, és folytatta: – Azt hiszem, ideje, hogy egyedül oldjam meg. – Ó! – feleltem. Különös, de egy pillanatra szinte sértve éreztem magam. – Én csak azt gondoltam... – Tudom – mosolygott rám nagyon halványan, majd megpaskolta a kezemet. – De épp elég dolgot intéztél már el helyettem, nem gondolod? Csak ültem ott. Ez volt az, amit mindig is akartam. A hivatalos szabadulás, a pillanat, amikor végre elenged. De valahogy nem olyan érzés volt, mint vártam. A győzelem mámora helyett különös módon inkább egyedül éreztem magam, mintha hirtelen minden a darabjaira hullott volna szét, és én nem hallottam volna mást, csak a saját szívverésem hangját. Félelmetes volt. – Remy – szólalt meg lágyan anyám, mintha megsejtette vagy látta volna az arcomon, amit érzek –, minden rendben lesz. Legfőbb ideje, hogy saját magaddal foglalkozz, a változatosság kedvéért. Innen átveszem. – Miért éppen most? – kérdeztem. – Mert most tűnik helyesnek – felelte egyszerűen. – Te nem érzed? Én igen, mert... így helyes, és kész. Hogy éreztem-e? Minden annyira zavaros volt. De aztán megértettem valamit. Olyan hatalmas ez az ország, és anyám meg én nagyon távol leszünk egymástól, immár nemcsak felfogásban, de kilométerekben is. Túl messze ahhoz, hogy láthassuk, vagy megérinthessük egymást. Lehet, hogy anyám nagy pofont kapott, de nem ütötték ki. És lehet, hogy megtagadta tőlem a gyermekkorom egy részét, vagy nem adta meg nekem azt a gyermekkort, amit, úgy gondoltam, megérdemeltem volna, de még mindig nem volt túl késő, hogy adjon cserébe valamit. Igazságos üzlet, éveket az évekért. Azokat, amik elmúltak, azokért, amik jönnek. De most még előrehajoltam, egészen addig, amíg hozzá nem értem. Térdem a térdéhez, kezem a kezéhez, homlokom a homlokához. Most még

nem húzódtam el tőle, hanem közelebb bújtam hozzá, hálásan engedelmeskedve a vonzásnak, amit éreztem, és amely szinte mágnesként tartott össze minket. És most már tudtam, hogy ez mindig így lesz, nem számít, milyen messze sodor minket egymástól az élet. Láthatatlan kötelékként mindig ott lesz köztünk mindaz, amit megosztottunk egymással, a jó és a rossz dolgok egyaránt, és amik mind együtt vezettek ide, ebbe a pillanatba, ahol az én saját történetem most kezdődik.

16. fejezet Abban az órában, amíg vártuk, hogy Chris és Jennifer Anne megérkezzen a vacsorára, összeszedtem az összes tápszeresdobozt az első udvarról és a ház különböző helyeiről, majd egytől egyig mindet kihajítottam a kukába, nem kis megelégedettséggel hallgatva a koppanásukat. Anyám lezuhanyozott. Ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjuk le a családi vacsorát, annak ellenére, ami történt. Miközben mindent megtettem, hogy alkalmazkodjam az új szerepemhez, mármint hogy maradjak ki ebből a válásból, néhány szokás azért nehezen múlik el. Vagy legalábbis ezt hajtogattam magamban, miközben leemeltem a nagy, dagadt nőt a konyhafalról, és becsúsztattam a hűtő mögé. A beszélgetésünk során anyám megosztotta velem a hátborzongató részleteket. Mint kiderült, a Patty-dolog már tartott egy ideje, még azelőtt kezdődött, amikor Don anyámmal megismerkedett. Patty férjnél volt, és a kapcsolatuk Donnal összeveszések és kibékülések, ultimátumok és megbocsátások sorozatából állt, mígnem Don végül azt mondta, hogy ha Patty nem veszi őt elég komolyan ahhoz, hogy elhagyja a férjét, akkor ő továbblép. Aztán az, hogy elvette anyámat, valahogy mégis arra sarkallta Pattyt, hogy elváljon a férjétől, és annak ellenére, hogy megpróbálták magukat távol tartani egymástól, nem bírták – Don szavaival élve – leküzdeni az érzéseiket. Anyám vágott egy grimaszt, miközben idézte nekem ezt a kifejezést: és biztos vagyok benne, hogy én is, amikor hallottam. Patty volt az, aki elküldte anyámnak a fényképet, mert elege lett a várakozásból. Don pedig anyám szerint még csak nem is próbálta tagadni, csak sóhajtott egy hatalmasat, és elindult a fürdőszobába, hogy összepakolja a cuccait. Ez, úgy éreztem, sok mindent elárult. Miféle kereskedő az, aki meg sem próbálja kimagyarázni magát egy kínos helyzetből? – Nem tudta – mesélte anyám, amikor ezt megkérdeztem tőle. – Szereti azt a nőt. – Seggfej – mondtam. – Szerencsétlen eset volt – folytatta csendesen. Annyira jól viselte, hogy azon töprengtem, vajon nincs-e még mindig sokkban. – Az égvilágon minden az időzítésen múlik.

Ezen gondolkoztam, miközben a bifsztekeket egy nagy tálra raktam, aztán odamentem az új luxus-grillsütőhöz, és felnyitottam. A csúcstechnológiával való körülbelül negyedórányi küszködés után, amikor még mindig nem sikerült túljárnom a hülyebiztos gyújtókapcsoló eszén, úgy határoztam, hogy szükségem van még a szemöldökömre, így inkább előhúztam a jó öreg Weber grillsütőnket egy rakás kerti szék mögül. Néhány maroknyi faszén, egy kis gyújtós, és máris ment minden, mint a karikacsapás. Miközben a szenet piszkáltam, egyfolytában Dexterre gondoltam. Ha eddig elvarratlan szál volt, hát most aztán teljesen elszakadt a cérna, és minden szétesett. Most már ez is a rosszul elsülő pasisztorik közé tartozott. Eggyel több. Pont oda került, ahová mindig is sorolni akartam. A konyhában voltam, éppen chipszet és mártást rendeztem egy tálra, amikor láttam, hogy Chris és Jennifer Anne beáll a kocsifelhajtóra. Átjöttek a gyepen, Jennifer Anne egyik kezében az elmaradhatatlan műanyag edény, a másikkal pedig Chris kezét fogta. Azon töprengtem, hogy fog vajon reagálni a legújabb családi hírünkre azok után, hogy az én házasság iránti cinizmusomat annyira borzasztónak találta. Chris, úgy gondoltam, anyám kedvéért együttérzést mutat majd, de magában hálát ad az égnek, hogy visszakapja a kenyerét, farostól, mindenestől. Beszélgetve és nevetgélve léptek be az ajtón. Úgy is mondhatnám, majd szétvetette őket a jókedv. Ahogy közelebb értek a konyhához, felnéztem, és észrevettem, hogy kipirult volt az arcuk, és Jennifer Anne olyan könnyeden viselkedett, mint ahogy tán még sohasem láttam, mintha aznap dupla adag önbizalomerősítőt vett volna be. Chris szintén kifejezetten boldognak tűnt, egészen addig, amíg észre nem vette az étkezőasztal melletti falon a tápszeresdobozok hűlt helyét. – Ó, atyám! – komorult el az arca. Mellette Jennifer Anne tovább vihogott. – Mi történt? – Hát... – kezdtem – tulajdonképpen... – Eljegyeztük egymást! – csicseregte Jennifer Anne az orrom elé nyomva a bal kezét. – ...Donnak szeretője van, és őt választotta – fejeztem be a mondatot. Hosszú másodpercekig néma csönd volt, miközben Jennifer Anne felfogta, amit mondtam, és én is visszapörgettem magamban az ő szavait. Aztán, teljesen egyszerre mindkettőnkből kitört: – Micsoda?! – Ó, istenem! – nyögött fel Chris, és nekitántorodott a hűtőszekrénynek. – Eljegyeztétek egymást? – kérdeztem elkerekedett szemmel.

– Hát ez... – dadogta Jennifer Anne, és az arca elé kapta a kezét. Most láttam csak meg a gyűrűt az ujján: egy szép nagy gyémánt, ami pazarul csillogott, ahogy visszatükrözte a mosogató fölötti ablakból beáradó fényt. – Csodálatos! – hallottam anyám hangját, és amikor megfordultam, láttam, hogy bejött a konyhába, és most ott állt mögöttem, kissé még mindig könnytől csillogó szemmel, de mosolyogva. – Ó, drágáim, ez fantasztikus! Sok mindent elárult anyámról és az ő szerelembe vetett, mindenekfeletti hitéről, amit nemcsak megírt, hanem meg is élt, hogy ezt volt képes mondani most, kevesebb, mint két órával az után, hogy az ötödik házassága a megcsalás, a rossz klisék és a szemetesbe dobott tápszeresdobozok mocsarába fulladt. Néztem, amint átmegy a konyhán, és keblére öleli Jennifer Anne-t, és olyan csodálatot éreztem iránta, amire három hónappal ezelőtt még képtelen lettem volna. Az anyám erős volt, minden olyan módon, ahogy én gyenge. Elesett, megsérült, érzett. Élt. És az összes kudarc átélése után még mindig remélt. Hogy talán a következő alkalom lesz a megoldás. Persze az is lehet, hogy nem. De tudta, ha nem lép be a játékba, nem tudja meg sohasem. * Papírtányérokból ettünk a hátsó udvarban az asztalnál. Amit anyám kínált: brazil bifsztek, import-articsókasaláta, friss, aznap sütött olasz kenyér. Amit pedig Jennifer Anne: sajtos makaróni, saláta Ezer sziget öntettel és tejszínes gyümölcszselé. Lehet, hogy ő, anyám és én teljesen más világ voltunk, de amint a szó az esküvői tervekre és előkészületekre terelődött, közös területre értünk. – Egyszerűen fogalmam sincs, hol kezdjem – jelentette ki Jennifer Anne. Ő és Chris egész este egymás kezét szorongatta, ami egy kissé gusztustalan volt, de mégis tolerálható, tekintve az eljegyzett állapot újdonságát. – Helyszín, torta, meghívók... meg minden. Ez nyomasztó. – Nem olyan szörnyű – jegyeztem meg, miközben a villámra szúrtam egy darab salátát. – Csak szerezz egy mappát, egy jegyzetfüzetet, és kérj mindenről két árajánlatot. Ja, és semmiképp se válaszd az Inverness Hotelt, mert ők mindig túlszámláznak, és soha nincs WC-papír a mosdóikban. – Ó, az esküvők mindig annyira jó mulatságok! – csivitelte anyám, a borát kortyolgatva. És egy rövid pillanatra láttam, hogy szomorúság suhan át az arcán. De villámgyorsan lerázta magáról, és Chrisre mosolygott. – Ha bármiben segíthetek nektek: szervezés, pénz, akármi..., csak szóljatok. Ígérjétek meg, hogy szólni fogtok!

– Megígérjük – bólintott Chris. Én összeszedtem a tányérokat, ők pedig tovább folytatták a társalgást, megvitatták a lehetséges dátumokat, helyszíneket, és minden más olyan dolgot, amiken én körülbelül tavaly ilyenkor kezdtem el gondolkozni, amikor anyámat eljegyezte Don. Volt abban valami hátborzongató, hogy az egyik házasság ugyanazon a napon végződik, amikor egy másik kezdődik, mintha létezne az univerzumban valamilyen csereprogram vagy mi, egy olyan alku, ami ahhoz szükséges, hogy az egyensúly fennmaradjon. Amint kinyitottam a rácsos kaput, megfordultam, és még egyszer visszanéztem a hátsó udvarra. Kezdett besötétedni. Hallottam, ahogy anyámék hangja hol felerősödik, hol elhalkul. Aztán egy másodpercre lehunytam a szemem, és csak füleltem. Ilyen pillanatokban, mint ez is, annyira valóságos volt, hogy elmegyek, vagy még inkább az, hogy az itteni élet nélkülem folytatódik tovább. És megint érezni kezdtem azt a különös ürességet, de elhessegettem magamtól. Egy kicsit még ott maradtam a küszöbön, és emlékezetembe véstem a hangokat. A pillanatot. Hogy elrejtsem jó mélyre, ahonnan elővehetem majd, ha a legnagyobb szükségem lesz rá. * A vacsora és a desszert után Jennifer Anne és Chris összepakolta a műanyag edényeket, és hazament, felszerelkezve mindazzal a sok baromsággal, amit anyám esküvőjének szervezésekor szedtem össze, és tartottam meg – brosúrák, árjegyzékek, telefonszámok mindenhonnan, kezdve a limuzin-szolgálattól egészen a város legjobb sminkeséig. Cinizmusomból adódóan biztos voltam benne, hogy szükségünk lesz még rá, és igazam is lett. Csak nem úgy, ahogy én hittem. Anyám adott egy jóéjt-puszit, és elindult aludni, kissé könnyesen, de viszonylag nyugodtan. Én is felmentem a szobámba, és még egyszer átnéztem néhány dobozt, átrendeztem bennük pár dolgot, és bepakoltam még egy-két cuccot. Aztán leültem az ágyamra, de nyugtalan voltam, és ahogy hallgattam a légkondicionáló zümmögő hangját, egyszer csak nem bírtam tovább. Amikor megálltam a Quik Zipnél, és elindultam, hogy vegyek magamnak egy extra large diétás kólát, csodálkozva láttam, hogy Lissa autója ott parkol a telefonfülke előtt. Benn, a boltban odaosontam mögé az édességpolchoz, ahol azon morfondírozott, hogy Skittlest vagy Spreet vegyen-e. Mindkét kezében volt egy-egy zacskó, és amikor megböktem a hátát, akkorát ugrott sikítva, hogy mindkettő kirepült a kezéből.

– Remy! – ütött rá a kezemre, és elvörösödött. – Jézusom, de megijesztettél. – Bocs! – szabadkoztam. – Nem bírtam ellenállni. Lehajolt, hogy felvegye a földről a két cukorkás zacskót. – Nagyon vicces – morogta. – Különben is, mit csinálsz te itt? Azt hittem, valami nagy családi vacsorán vagy. – Ott is voltam – feleltem, majd a kólák felé indultam. Furcsa, hogy most még a legapróbb dolog is milyen nosztalgikussá tudott tenni: egyperces néma tisztelettel adóztam a kólagép előtt, amint levettem egy poharat a kupac tetejéről, majd megtöltöttem jéggel. – Úgy értem, komolyan. Nagyobb családi esemény volt, mint hinnéd. Te is kérsz egy poharat? – Persze – felelte Lissa, mire odaadtam neki is egyet. Egy pár pillanatig nem szóltunk egy szót sem. Lissa a 7UP-os csapot nyitotta meg, én pedig természetesen a diétás kólát választottam. Megtöltöttem a poharamat, a megfelelő pillanatokban meg-megállva, hogy leülepedjen a hab. Azt is kitapasztaltam már, hogy ha időnként újra megnyomom a diétás gombot, mindig újabb adag szirupot kapok az italomba, amitől még csodálatosabb lesz az íze. Ezután elvettem egy pohártetőt és egy szívószálat, épp úgy, ahogy Lissa is. Amint belekóstoltam a kólámba, és újra éreztem azt az utánozhatatlan ízt, észrevettem, hogy Lissa valahogy szokatlanul szép volt; új szoknyát viselt, kilakkozta a lábujján a körmét, valami nagyon kellemes, könnyű virágillat lengte körül, és biztos voltam benne, hogy begöndörítette a szempilláját. – Jól van – szólaltam meg hirtelen –, valld be! Mit csinálsz ma este? Titokzatosan rám mosolygott, miközben ledobta a zacskó cukorkát a pultra, és míg a pénztárosfiú beütötte az árát a kasszába, lazán közölte: – Randim van. – Nem hiszem el! – kerekedett el a szemem. – Három dollár hetvennyolc – közölte a pénztáros. – Az övét is fizetem – jelentette ki Lissa, a kólámra mutatva. – Kösz! – mondtam meglepetten. – Szívesen! – felelte, és átnyújtott a srácnak néhány összehajtott papírpénzt. – Szóval, tudod, hogy P. J. és én az utóbbi időben kerülgettük egymást. – Aha – bólogattam. Elvette a visszájáról, és elindultunk a kijárat felé.

– És a nyár nemsokára véget ér – folytatta Lissa –, ezért ma, amikor azon a kézműves fesztiválon voltunk KaBoomozni, hirtelen elhatároztam, hogy a pokolba az egésszel. Elegem van abból, hogy csak várjak, és azon rágódjak, vajon megteszi-e végre az első lépést. Szóval én hívtam randira. – Lissa! Le vagyok nyűgözve. A szájába vette a szívószálát, és ivott egy kortyot az italából, majd vállat vont: – Végül is annyira nem volt nehéz, mint gondoltam. Sőt, igazából... olyan... jó volt. Erősnek éreztem magam tőle. Tetszett. – Ohó, csak vigyázz, P. J.! – mondtam mosolyogva, miközben odaértünk a kocsijához, és mindketten felültünk a motorháztetőre. – Ez egy teljesen új Lissa! – Erre iszunk! – felelte vidáman, és összekoccintottuk a poharunkat. Egy percen keresztül csak ültünk ott, és néztük, ahogy a forgalom halad előttünk az úton. Megint egy szombat este a Quik Zip előtt, egyike annak a megszámlálhatatlanul soknak, amit a barátságunk hosszú évei alatt itt töltöttünk. – Szóval – kezdtem bele végül nagy sóhajjal –, anyám és Don között vége. Kirántotta a szájából a szívószálat, és felém fordult. – Ne! – kiáltotta elhűlve. – De – feleltem. – Nem hiszem el. Mi történt? – kérdezte. Elmeséltem neki mindent, egészen onnan kezdve, hogy láttam a képet a Flash Camerában, bizonyos időközönként meg-megállva, csak hogy csóválhassa a fejét, rákérdezhessen további részletekre, és pont olyan jelzőkkel illethesse Dont, amikkel én is korábban, de ez persze nem akadályozott meg abban, hogy újra megtegyem Lissával együtt. – Istenem – sóhajtott, amikor befejeztem. – Ez szívás. Szegény anyád. – Ja – sóhajtottam én is. – De azt hiszem, ő rendben lesz. Ja, és Chris eljegyezte Jennifer Anne-t. – Tessék? – döbbent meg Lissa. – El sem hiszem, hogy olyan nyugodtan és hűvösen töltögetted a kóládat, és egy csomó ideig társalogtál velem mindenféléről, miközben ekkora híreid voltak, Remy! Jézusom! – Bocs! – feleltem. – Azt hiszem, csak hosszú napom volt. Ismét nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta. – Micsoda nyár! – mondta. – Nehéz elhinni, hogy csak néhány hónapja volt, hogy anyád hozzáment Donhoz, engem pedig ejtettek.

– Hát, elég vacak időszaka volt ez a kapcsolatoknak – helyeseltem. – Elég ahhoz, hogy az ember teljesen lemondjon a szerelemről. – Nem – tiltakozott Lissa gondolkodás nélkül. – Az ember ezt sohasem teheti. Nagyot kortyoltam a kólámból, és kisöpörtem a hajam az arcomból. – Hát nem tudom – mondtam végül. – Én megtettem. Úgy értem, én már nem hiszem, hogy a dolgok jól is elsülhetnek. És ez a legújabb eset Donnal csak megerősített ebben. – Megerősített miben? – kérdezte Lissa. – Hogy minden kapcsolat szívás. És hogy igazam volt, hogy szakítottam Dexterrel, mert úgysem működött volna. Soha, de soha. Ezen elgondolkozott egy kicsit. – Tudod, mit? – nézett rám aztán hirtelen, és keresztbe tette a lábát. – Őszintén, szerintem ez az egész egy óriási baromság. Kis híján a torkomra szaladt a szívószál. – Mi?? – hüledeztem. – Jól hallottad – felelte Lissa. Kezével hátrasimította a haját, és egy göndör fürtöt a füle mögé tett. – Remy, amióta ismerlek, mindig azt hitted, hogy te már mindent tudsz erről az egész kérdésről. Aztán történt valami ezen a nyáron, ami elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg igazad volt-e. Én azt hiszem, hogy te mélyen legbelül mindig is hittél a szerelemben. – Nem – ráztam a fejem határozottan. – Lissa, velem sok minden történt. Én olyan dolgokat láttam, amik... – Tudom – emelte fel a kezét Lissa. – Én még kezdő vagyok, és ezt nem is vitatom. De ha tényleg nem hittél a szerelemben, akkor miért kerested mégis folyton? Az a sok srác, az a sok kapcsolat. Miért? – Szex – feleltem kurtán, de ő csak rázta a fejét. – Nem. Hanem mert a lényed egy része meg akarta találni a szerelmet. És azt akarta, hogy bebizonyosodjon, hogy tévedsz. Igenis megvolt a hited. És ezt te is tudod. – Tévedsz – feleltem. – Ezt a hitet én már nagyon-nagyon régen elveszítettem. Csak nézett rám, miközben ezt mondtam, arcán csöndes megértéssel, majd gyöngéden így szólt: – De lehet, hogy mégsem. Hogy mégsem veszítetted el. – Lissa – sóhajtottam a fejemet ingatva. – Nem, csak figyelj rám! – erősködött. Egy pillanatra az útra nézett, majd ismét felém fordult. – Talán csak nem találod, tudod? Pedig ott van az

valahol. Csak sohasem a megfelelő helyen kerested. Mert ha elveszítesz valamit, akkor az örökre eltűnik. De ha csak nem találod..., az azt jelenti, hogy megvan, csak nem ott, ahol hiszed. Miközben ezt mondta, homályosan felderengett előttem mindazoknak a fiúknak az arca, akikkel jártam. Amint suhantak át egymás után az emlékezetemen, egyiknek az arcvonásai beleolvadtak a másikéiba, épp úgy, ahogyan az oldalak összemosódtak a régi Barbie álomrandi-naplómban – egyik sem különült el élesen. Bizonyos dolgokban hasonlítottak egymáshoz, most, hogy így belegondolok: helyes arc, csinos test, olyan tulajdonságok, amiket követelményként felsoroltam egy képzeletbeli listán. Tulajdonképpen mindig ilyen módszeresen közelítettem a fiúkhoz. Mielőtt megtettem az első lépést, megbizonyosodtam, hogy beleillenek-e a profilba. Kivéve persze egyet. Hangos dudálást hallottam, és amikor felnéztem, láttam, hogy Jess áll be a kocsijával mellénk. És legnagyobb megdöbbenésemre Chloe ült mellette. – Hahó! – üdvözölt bennünket Jess, mikor kiszállt, és becsapta maga mögött az ajtót. – Nekem senki nem mondta, hogy találkozó lesz. Hogyhogy? Lissa és én csak ültünk ott, és bámultunk rájuk. Végül én szólaltam meg: – Mi a fene történik itt ma este? Mindenki megbolondult? Mit csináltok ti ketten együtt? – Ne légy túl izgatott – legyintett Chloe. – A kocsim defektet kapott a sétálóutcánál, és egyikőtök se vette fel a telefont. – Képzelhetitek a meglepettségemet – tette hozzá Jess enyhe gúnnyal –, amikor én lettem az utolsó mentsvára. Chloe vágott egy grimaszt felé, de nem gonoszat, hanem inkább amolyan mókás bosszúsat. – Mondtam, hogy köszönöm – emelte fel a kezét. – És megveszem neked azt a Zip italt, amit ígértem. – Életem végéig. Az ígéret egész pontosan így szólt – helyesbített Jess –, de most egyelőre elég lesz egy kóla. Extra large, kevés jéggel. Chloe a szemét forgatva elindult a bolt felé. Lissa lecsusszant a motorháztetőről, és megrázta a majdnem üres poharát. – Megyek, újratöltöm. A tiedet is? – nézett rám kérdőn. Átnyújtottam neki a poharamat, mire Chloe után sietett, Jess pedig odajött hozzám, és leült a lökhárítóra, miközben önelégülten vigyorgott. – Imádom, ha tartozik nekem – mondta, miközben a bolt ablakán keresztül nézte, ahogy Chloe készíti az italát, Lissa pedig mellette folyamatosan beszélt hozzá. Abból, ahogy Chloe rá-ránézett, és olykor-olykor eltátotta a száját

döbbenetében, arra következtettem, hogy Lissa elmondta neki az egész sztorit anyámról és Donról. Így tehát én is beavattam Jesst, többé-kevésbé ugyanazokat a reakciókat kiváltva, és mire Lissa és Chloe visszajött, körülbelül mindannyian ugyanannyira voltunk képben. – Seggfej – közölte Chloe, és beleivott az italába. Aztán keserves képet vágott, köhögött, és utálkozva azt mondta: – Fúj! Ez sima kóla. – Hála istennek – mondta Jess szintén fintorogva, és gyorsan kicserélte az italát Chloéval –, mert annak, amit nekem adtál, fertelmes íze van. – Szóval akkor tisztázzuk csak – kezdte Chloe, ügyet sem vetve Jess megjegyzésére –, Patty küldte el a képet anyádnak. – Igen – feleltem. – És a Flash Camerában hívatta elő. – Így van – bólintottam. Chloe ivott egy kortyot, miközben gondolkozott, majd így folytatta: – És Dexter tudta, hogy Patty van a képen, és hogy mit jelent ez az egész, ezért megmutatta neked, hogy bosszút álljon azért, mert dobtad őt. – Pontosan. Egy pillanatig csend volt, ami alatt csak jégkockák és szívószálak koccanása hallatszott, majd néhány kétkedő dünnyögés. Végül Jess volt az, aki először megszólalt. – Én valahogy nem igazán látom ebben a logikát – közölte. – Én sem, most, hogy belegondolok – értett egyet Lissa is. – Nincs is benne semmi logika – mondtam. – Dexter egyszerűen bunkó akart lenni. És tudta, hogy ez az egyetlen dolog, amivel igazán bántani tud, így hát megtette, éppen akkor, amikor helyre akartam hozni a dolgokat, és óvatlanul nem védtem magam. Megint csend. – Most mi van? – kérdeztem bosszúsan. – Azt hiszem – tanakodott tovább Chloe –, hogy semmi bizonyíték nincs arra, hogy Dexter egyáltalán tudta, hogy ismered azt a nőt. – Nem igaz – ráztam a fejem. – Találkozott vele anyám kerti partiján, és ott volt a Toyota-vásáron is. – De nem pucéran – jegyezte meg Lissa. – Mit számít az? – néztem rá egyre ingerültebben. – Pucéran vagy felöltözve, tök mindegy, az arca ugyanaz.

– De – emelte fel a kezét Chloe –, honnan tudta volna, hogy Don készítette azt a fotót? Vagy egyáltalán, hogy az anyádék hálószobája? Úgy értem, én még sohasem voltam ott. Ő már igen? Most rajtam volt a hallgatás sora, miközben a dolgok értelme – már ha egyáltalán volt nekik – kezdett összeállni a fejemben. Nagy döbbenetemben én csupán feltételeztem, hogy Dexter már látta anyám hálószobáját, és főleg azt a szörnyű bibliai mintájú faliszőnyeget. De valóban látta? Nem, az összes, amit tudhatott, annyi volt, hogy a kép arról a nőről készült, aki a mostohaapámnál dolgozott, és szexi fehérneműben pózol valaki hálószobájában. Bárkiében. – Én totál melletted vagyok, ha haragszol Dexterre – összegezte Chloe, miközben a körmével dobolt a motorháztetőn –, ha valóban jó okod van rá. Nézz szembe a tényekkel, Remy Starr! Ebben most nincs igazad. És tényleg. Olyan könnyű volt Dextert okolni mindenért. Amiért anyám házassága tönkrement, és amiért elérte, hogy bízzam benne annyira, mint hosszú idő óta senkiben. Pedig egyik sem az ő hibája volt. – Ó, istenem! – suttogtam. – És most mit csináljak? – Menj, és kérj bocsánatot! – ajánlotta Lissa határozottan. – Lásd be, hogy tévedtél, de ne mondd el neki, csak lépj tovább! – ellenkezett Chloe. Jessre néztem, de ő csak a vállát vonogatta: – Fogalmam sincs. Döntsd el te! Kiabáltam Dexterre. Azt mondtam neki, hogy csessze meg, hozzávágtam a fényképet, és faképnél hagytam, esélyt sem adva, hogy megpróbálja megmagyarázni. És azért szakítottam vele, mert többre vágyott, minthogy egy arctalan, naptej– és klórillatú nyári pasi legyen a számomra, aki rendelésre jön, és megy. De mi változhatna? Semmi. Még ha meg is keresném, már úgyis késő, nem maradt elég idő, hogy lerakjuk az alapokat, mielőtt elrepülünk az ország két ellentétes végébe, és mindenki tudja, hogy az ilyen kapcsolatok sohasem működnek. Pontosan úgy van, ahogy anyám mondta. Minden az időzítésen múlik. Egy másodperc, egy perc, egy óra mindent megváltoztathat. Annyi minden múlik ezeken a dolgokon – apró kis pillanatok, amelyek az életet alkotják. Ahogy a szavak építik a történetet. És mit is mondott Ted? Hogy egyetlen szó az egész világot megváltoztathatja. „Helló!” – mondta Dexter az első nap, amikor lehuppant mellém. Ez volt az az egyetlen szó. Ha csak egy perccel is tovább beszélgetek Donnal az

irodában, lehet, hogy Dextert már elhívják a barátai, és mire én kimegyek, ő már sehol sincs. Vagy ha anyám és én egy órával később megyünk el az autókereskedésbe új kocsit venni neki, lehet, hogy Don már nincs bent. Vagy ha Jennifer Anne autójának nincs szüksége olajcserére annak a bizonyos hétnek azon a bizonyos napján, lehet, hogy sohasem néz át a Jiffy Lube pultja fölött, és sohasem látja meg Christ. De valami valahogy mégis egymás felé tereli ezeket az ösvényeket. És ezt a valamit nem találod meg a listákon, és nem helyettesítheted be az egyenletekbe. Csak megtörténik, és kész. – Ó, anyám! – szólalt meg hirtelen Jess, és meghuzigálta a nadrágom szélét. – Odanézz! Felnéztem, miközben az agyam még mindig pörgött. Don volt az. Egy csillogó-villogó, vadonatúj, kereskedésből frissen kigurult Land Cruisert vezetett, és a Quick Zip parkolójának túlsó oldalán állt meg. Ő nem látott minket, amikor kiszállt a kocsiból. Távirányítóval lezárta az ajtókat, majd bement a boltba, menet közben kezével lesimítva a feje tetején ritkuló haját. – Jézus! – mondtam. – Ennyit az időzítésről. – Mi van? – suttogta Lissa. – Semmi – feleltem. Mindannyian néztük, ahogy Don végighalad a polcok között, levesz egy üveg aszpirint és egy csomag chipszet, amit nyilván, gondoltam, a házasságtörők esznek. Akkor sem vett észre minket, amikor a kasszához lépett, mert lefoglalta egy újság, ami a pénztár mellett volt. Aztán kijött, babrált az aszpirin kupakjával, és a kocsijához sétált. – Seggfej – jegyezte meg újra Chloe. Tényleg az volt. Csúnyán megbántotta anyámat, és nem sok minden volt, amit tehettem, hogy jobban érezze magát. Kivéve talán egyetlen dolgot. Don beindította a motort, és elindult felénk. Felemeltem a diétás kólámat, megbecsülve a súlyát. – Ó, igen – suttogta Lissa. – Háromra – mondta Jess. Don csak akkor vett észre minket, amikor Lissa autója mellé ért, de akkorra én már egész karomat beleadtam, és a poharam sebesen siklott a levegőben, majd egyenesen az első szélvédőnek csattant, kólával fröcskölve tele az egész csillogó-villogó motorháztetőt. Don beletaposott a fékbe, kissé kifarolt, miközben még egymás után két másik pohár zuhant a kocsijára: az egyik a hátsó ajtóra, a másik a napfénytetőre csapódott. De nagy meglepetésemre Lissa dobása volt a legjobb. A pohár tökéletesen bekúszott a félig lehúzott ablakon, csak a teteje széle akadt be, amitől levált, és a

következő pillanatban jeges 7UP borította be Don egész arcát és inge elejét. Don lelassított, de nem állt meg, és a poharak szanaszét repültek, amint csikorogva kifordult a főútra, nedves csíkot hagyva maga után. – Szép dobás – vigyorgott Jess elismerően Lissára. – Tökéletes ív. – Kösz – felelte Lissa. – De Chloéé se volt rossz. Láttad azt a landolást? – Minden a csuklón múlik – vonta meg a vállát Chloe. Aztán csak ültünk ott. Hallottam a háttérben a fluoreszkáló Quik Zip felirat neonjának folyamatos zümmögését, és egy pillanatra elvesztem az emlékbe, amikor Dexter ugyanitt állt nem is olyan régen, és csak nézett utánam, széttárt karral, a nevemet kiáltva, hogy visszahívjon, vagy, hogy búcsút mondjon. Vagy talán egy kicsit mindkettő. Benne mindig is megvolt az a félelem nélküli optimizmus, ami az ilyen cinikusokat, mint amilyen én vagyok, zavarba hozza. Vajon elég volna-e ez kettőnknek is? De ha csak ülök itt, sohasem tudom meg. És az idő múlik. Kritikus pillanatok és percek, amelynek mindegyike külön-külön is meg tudna változtatni mindent. Bepattantam a kocsimba, és elhajtottam. A barátnőim Lissa motorháztetőjén ülve néztek utánam. Mielőtt rákanyarodtam volna a főútra, még egyszer hátranéztem a visszapillantó tükörben: integettek, kezükkel a levegőben kalimpáltak, és hangosan kiabálták a nevemet és a biztató szavakat. A négyszögletű tükör szélei mintegy keretül szolgáltak a fényképhez, amin búcsút intettek nekem, és drukkoltak, mielőtt lassan, centiről centire eltűntek a látómezőmből, és én már csak előrenéztem.

17. fejezet Tapasztalatból tudtam, hogy kilenc normális hely volt a városban, ahol esküvői partikat lehetett rendezni. Az ötödikben meg is találtam a Truth Squadot. Azonnal kiszúrtam a fehér furgont, amint befordultam a Hanover Hotel parkolójába. A hátsó részen parkolt, a személyzeti bejárat előtt, az élelmiszerszállító teherautó mellett. Amint kiszálltam az autómból, azonnal meghallottam a zenét, a basszusgitár mély, ritmikus hangját, az épület homlokzatát függőlegesen felszabdaló, magas ablakokon át pedig láttam, ahogy bent táncolnak az emberek. Középen a menyasszony, fehér, uszályos tüllruhában, nagy, idomtalan körben vezetve a vendégek egymásba kapaszkodó, vonatozós láncát. Az előtérben elhaladtam néhány förtelmesen kék, hátul óriási szalaggal díszített ruhás koszorúslány, majd egy hatalmas, esküvői harangokat ábrázoló jégszobor mellett. A hall bejáratára kihelyezett tábla a házasulandó felek neveit hirdette: MEADOWS-DOYLE, én pedig beosontam, és a fal mellett haladva megpróbáltam rejtve maradni. Az együttes a színpadon játszott a G Flats-öltözékében. Dexter éppen egy régi Motown-slágert énekelt, amit már jól ismertem az ő feldolgozásukban, mert rendszeresen játszották. Mögötte Ted unott, sőt sértődött arccal pengette a gitárját, mintha az, hogy ott kell állnia, kifejezett fájdalmat okozna neki. A dal John Miller dobszólójával ért véget, aki a végén fel is állt, várva a tapsot, ami jött is, csak elég gyéren, így John Miller kis sóhajjal visszaült a székére. – Üdv mindenkinek! – szólt bele Dexter a mikrofonba a showman hangján. – Gratuláljunk újra nagy szeretettel az újdonsült házaspárnak, Janine és Robert Doyle-nak! Hatalmas éljenzés, mire a menyasszony ragyogó mosollyal csókokat dobált mindenfelé. – A most következő dal a menyasszony kérésére szóljon a vőlegénynek! – folytatta Dexter Lucasra pillantva, aki bólintott. – De természetesen mindenki, akinek kedve van hozzá, együtt énekelheti velünk.

A banda belekezdett egy olyan szám kezdőakkordjaiba, amit alig ismertem fel. Az egyik, éppen futó, sikeres film betétdala volt. Totálisan érzelgős ballada, és még Dexter is, aki pedig általában a leglelkesebb volt a bandában, úgy tűnt, kissé hervataggá vált, amikor el kellett énekelnie azt a sort, hogy szeretni téged, míg a csillagok le nem hullnak, és míg a szívem kővé nem dermed... A második refrén környékén Ted elkezdett mindenfélét rögtönözni, és csak annál a résznél tért vissza az eredeti verzióhoz, ahol a gitárszóló bevezeti az utolsó versszakot. A menyasszony és a vőlegény azonban mindebből semmit sem vette észre, csak bámultak egymás szemébe, miközben táncoltak, és a testük olyan szorosan összeért, hogy szinte nem is mozogtak. Amikor a dal véget ért, mindenki tapsolt. A menyasszony sírt, újdonsült férje pedig odanyúlt, hogy ujjával letöröljön egy könnycseppet felesége arcáról, mire mindenfelől az a „nézd, milyen édesek” morajlás hallatszott. A Truth Squad civakodva vonult le a színpadról, Ted és Lucas azonnal egymásnak esett, Dexter és John Miller pedig fásultan követte őket. Aztán mindnyájan eltűntek a hátsó kijáraton, miközben felhangzott a gépzene, és a személyzet begurította a négyemeletes, rózsákkal borított tortát a táncparkett közepére. Amint az ajtó bezárult a srácok mögött, azonnal elindultam utánuk. De aztán valami megállított, és arra kényszerített, hogy hátralépjek, és lehunyt szemmel nekivessem a hátamat a falnak. Istenem! Az egy dolog, hogy idejöttem, meglovagolva a Don-eset utóhatásának érzelmi hullámait, de teljesen más igazából véghez is vinni ezt az őrült tettet. Olyan volt, mint a forgalommal szemben vezetni, vagy hagyni, hogy teljesen kiürüljön a benzin a kocsimból tankolás előtt, szóval olyasvalami, ami totálisan ellenkezik a természetemmel és mindennel, amiben egészen eddig a percig hittem. De mi vezetett egyáltalán idáig? A pasijaim hosszú sora. A reputációm, mint hidegfejű, megkeseredett ribanc. És a védőburok, amit olyan szorosan építettem magam köré, hogy a legjobb szándékkal sem volt képes senki áttörni rajta, még akkor sem, amikor én szerettem volna. Hozzám csak úgy lehetett volna eljutni, ha valaki odalopakodik, és betöri, szétrepeszti a barikádot, ami egyenlő lett volna egy kamikaze küldetéssel, és az eredmény teljesen bizonytalan. Azon az estén a Quik Zip előtt Dexter nagyon dühösen azt vágta a fejemhez, hogy minden, amit a legelső naptól kezdve valaha is mondott nekem, igaz volt. Akkor valahogy nem értettem, mire gondol. Nem

emlékeztem semmire. De most, ahogy a falnak támaszkodva álltam, minden eszembe jutott. És tudod, hirtelen belém villant, hogy bennünk van valami közös – mondta. – Egy természetes kémia, ha érted, mire gondolok. Ez rögtön az után volt, hogy nekem ütődött. Amikor a könyököm még mindig sajgott. És volt egy olyan érzésem, hogy most valami nagy dolog történik. Hirtelen eszembe jutott, milyen nevetségesen is hangzott ez akkor. Az autókereskedésbeli jövendőmondó, aki megjósolja a szerencsémet. Mindkettőnkkel. Hogy mi valójában egymásnak vagyunk teremtve. Egymásnak teremtve. Még egyáltalán nem is ismert. Csak látott a szalon túloldaláról. Te nem érezted? Akkor még nem. Vagy talán mégis, valahol mélyen, egy olyan rejtett helyen, amiről nem tudtam, hol van. És amikor később sem találtam, ő indult el értem. – Most fogják felvágni a tortát! – kiáltotta egy csillámos, zöld ruhás nő, éppen, amikor eltoltam magam a faltól, és a hátsó ajtó felé indultam. Félúton elakadtam az emberek becsődülő tömegében, akik a kiürült poharaikat sorra tették le az asztalokra, hogy a táncparkett felé nyomuljanak. Nagy nehezen átvergődtem közöttük, kerülgetve kosztümöket, szmokingokat és fodros ruhákat, mígnem az összekeveredett sűrű parfümillat felhőjén át végre átjutottam a hall túlsó oldalára. A parkoló felőli ajtó akkor már nyitva volt, és amikor kiléptem rajta, már sehol sem láttam az együttest, csak néhány, járdaszegély körül szétszóródott mandarinhéj jelezte, hogy nemrég még ott voltak. Ekkor mögöttem a terem felől egyre erősödő dobpergés hangzott, majd cintányér csendült, miután a vőfély állt a mikrofon elé, magasba emelve a poharát. John Miller a dob mögött a fogát kezdte piszkálni, Lucas újra teletöltötte a színpad szélén lévő poharát sörrel, Ted pedig rosszkedvűen álldogált az erősítője mellett, mintha éppen elveszített volna egy fogadást. A nyakamat nyújtogatva kerestem Dextert, de ekkor egy rózsaszín ruhás, nagydarab nő megállt éppen az ajtó előtt, és eltakarta előlem a színpadot. És ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy elkéstem. Kiléptem vissza a friss levegőre, és keresztbe tettem a karomat a mellkasom előtt. Ismét rossz időzítés. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez valamiféle jel az univerzumtól, hogy tudassa velem: ez nem lett volna helyes lépés. Megpróbáltam, de nem sikerült. Kész. Vége.

Jézus! Különben is, ki tudna így élni, ennyi „ha” és „talán” között, ami elég ahhoz, hogy az ember teljesen beleőrüljön? Csak sodródni az árral, mindenféle navigáció és világos útirány nélkül, tudván, hogy bármely nagyobb hullám beboríthatja, és maga alá temetheti? Ez őrültség, esztelenség, és... És akkor megláttam. Ott üldögélt a járdaszegélyen, az utcai lámpa fénye alatt, felhúzott térddel. És egyszerre úgy éreztem, mintha az időzítés végre pontosan megfelelő lenne, és a darabok mind a helyükre kerülnének. Mögöttem, bent a vőfély köszöntőt mondott, ütőset, érzelmeset. A boldog párra, mondta, és mindenki visszhangozta. Hangjuk egybeolvadt. A boldog párra! És akkor odasétáltam Dexterhez, kezemet erősen ökölbe szorítva. Hallottam az éljenzést, amint az újdonsült házaspár felvágta az első szelet tortát, én pedig megtettem az utolsó lépéseimet ezen a hosszú úton, sietve, szinte futva, majd végül hirtelen lehuppantam a járdaszegélyre, nekiütődve Dexternek, épp csak annyira, hogy egy másodpercre kibillenjen az egyensúlyából. Mert most már tudtam: így kellett, hogy kezdődjön. Az egyetlen mód a betörés volt. A lökéssel sikerült meglepnem. De amint visszanyerte az egyensúlyát és a humorát, rám nézett. És csak nézett, szótlanul. Mert mindketten tudtuk, hogy ezúttal nekem kell mondanom valamit. – Helló! – mondtam. – Helló! Minden érzékszervemmel ittam magamba a sötét fürtjeit, a bőre illatát, az olcsó szmokingot a bomló cérnával az ujja végén. Csak nézett rám, nem húzódott hátra, de közelebb sem. És én éreztem, hogy megpördül velem a világ, tudtam, hogy ez az ugrás most már elkerülhetetlen, s hogy már nemcsak a szikla szélén állok elrugaszkodásra kész lábbal, hanem máris a levegőben vagyok. – Tényleg komolyan azt gondoltad a legelső nap, hogy minket egymásnak teremtettek? – kérdeztem. – Itt vagy, nem? – kérdezett vissza. Olyan kis távolság volt közöttünk. Nem is igazi távolság, ha kilométerekben, méterekben, centiméterekben, vagy bármi olyasmiben mérnénk, ami megmutatja, hogy mennyi utat tettél már meg, és mennyi van még hátra. Én mindenesetre túl nagynak éreztem. És miközben egyre közelebb húzódtam hozzá, hogy legyőzzem ezt a távolságot, ő várt rám a túloldalon. Már csak az utolsó kis szakaszt kellett megtennem, de végül,

tudtam, csak erre fogok igazán emlékezni. És ahogy megcsókoltam, éreztem, hogy ez a nyár és minden végre értelmet nyer. Hagytam, hogy zuhanjak, és nem féltem a talajtól, mert tudtam, felemelkedik majd, hogy fogadjon. Kezemet felcsúsztattam a nyakára, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol érezhetem a szívverésének ritmusát, amely gyors volt, akárcsak az enyém, és miután megtaláltam, enyhén hozzáérintettem, majd rajta hagytam az ujjamat, mintha ez volna minden, ami összetartana bennünket.

NOVEMBER

18. fejezet Melanie tudta, hogy a választás az övé. Volt idő, amikor rohant volna Luc és az általa kínált biztonság után. És egy másik, még távolabbi múltban Brock tűnt volna a válasznak minden olyan kérdésre, ami még most is gyakran felébresztette az éjszaka közepén, hogy aztán zakatoló szívvel azon töprengjen, hogyan jutott idáig. A döntés egyértelmű volt, ugyanakkor mégsem. Amint Melanie felszállt a párizsi vonatra, kiválasztott egy helyet az ablak mellett, és leült, egyik kezét az ablaküvegnek támasztva. A vidék nemsokára tovatűnik majd, és helyét elfoglalja a város gyönyörű sziluettje, amely életében már annyiszor szolgált valami fontos esemény hátteréül. Az egész utazást azért tette, hogy kitalálja, mi legyen a következő lépése. Amint a vonat elindult, és egyre gyorsulva vitte a sorsa felé, hátradőlt az ülésen, és átadta magát a sebességnek. * – Remy! Felnéztem, és láttam, hogy a szobatársam, Angela áll a nyitott ajtó küszöbén. – Igen? – néztem rá kérdőn. – Megérkezett a posta – felelte. Odajött, és leült mellém, majd két csoportba rakta a borítékokat. – Iskolai baromság. Kreditkártya-ajánlat. Valami a Jehova tanúitól... ez nyilván a tied. – Végre! – fintorogtam. – Már alig vártam. Angela Los Angelesből jött, részmunkaidőben aerobikedzéseket vezetett, és sohasem ágyazott be maga után. Nem volt tökéletes szobatárs a számomra, de elég jól kijöttünk. – Ja, és ez is a tiéd – mondta, és előhúzott egy nagy, bélelt borítékot a hóna alatt levő matekjegyzete alól. – Milyen a könyv? – Jó – feleltem, majd megjelöltem, hogy hol járok, és becsuktam. Ez csak egy házilag bekötött kéziratpéldány volt Barbara Starr legújabb könyvéből, A választás című regényből, de máris hárman kérték a folyosónkon lakó lányok közül, hogy adjam nekik kölcsön, ha befejeztem. Úgy sejtettem, eléggé meg fognak lepődni azon, ahogy a történet végződik, éppúgy, ahogy anyám

szerkesztője és a kiadóvezetője is meglepődött. Sőt, én magam is, mikor az egyetemre vezető repülőút alatt olvastam. Úgy értem, romantikus regényekben azt várja az olvasó, hogy a főhősnő végül egy férfi mellett köt ki, bármilyen férfi mellett. Ehelyett Melanie a „nem választást” választja, összepakolja összes párizsi emlékét, és elindul a világ túlsó végébe, hogy elölről kezdjen mindent, hátrahagyva a szerelmet, ami csak gúzsba kötné. Nem rossz befejezés, gondoltam. Végül is pont olyan, mint amilyet én is terveztem magamnak nem is olyan rég. Angela lement a könyvtárba, én pedig kinyitottam a bélelt borítékot, ölembe borítva a tartalmát. Az első, amit megláttam, egy köteg fénykép volt, befőttesgumival összekötve: a legfelsőn én álltam hunyorogva, a nap élesen megvilágította az arcomat. A kép nem volt túl jó, kissé ferdére sikerült, ezenkívül a tetején a széle elmosódott, és valamiféle furcsa szellemkép is végighúzódott a bal felén. Ahogy végiglapoztam a fényképeket, láttam, hogy mindegyik egy kicsit fakó. A legtöbb Dextert ábrázolta, néhány engem, és jó pár John Millert. Voltak köztük élettelen tárgyakat ábrázoló fotók is, mint például autógumi vagy mandarin, de mind hasonlóan volt hibás. Végül rájöttem, hogy ezek azokkal az eldeformálódott fényképezőgépekkel készültek, amiket Dexter és a többiek a nyár jelentős részében mindenhová magukkal cipeltek. Tehát a képeket végül tényleg elő lehetett hívni, ahogy Dexter remélte. Persze nem lettek hibátlanok, ebben viszont nekem lett igazam. De összességében elég jók sikerültek. A másik dolog a borítékban egy CD volt, kartonpapírba csomagolva, gondosan leragasztva. A címkén nagy betűkkel ez állt: RUBBER RECORDS, alatta pedig, sokkal kisebbel: TRUTH SQUAD. Az első számot jól ismertem: Salátadal, I. rész. De a másodikat még jobban. Elővettem a walkmanemet, fejemre tettem a fejhallgatót, és elindítottam a CD-t. A walkman a szokásos surrogó hanggal megkereste az első számot, de én inkább rögtön a másodikra állítottam, mint ahogy szerintem előbb vagy utóbb minden ember teszi majd. Hátradőltem az ágyamon, és miközben hallgattam a kezdőakkordokat, kezembe vettem a kötegből az utolsó fényképet. Dexter és én voltunk rajta, a repülőtéren, aznap, amikor elindultam otthonról. A kép teteje kissé elmosódott, és a jobb alsó sarkában látszott egy kis, színes szivárványszerűség, de egyébként elég jó felvétel volt. Egy ablak előtt álltunk, én a vállára hajtottam a fejem, és mindketten mosolyogtunk. Szomorú voltam azon a napon, de nem azzal a végső, „mindennek vége”

szomorúsággal. Csakúgy, mint Melanie, én is az új életem felé indultam. De én magammal hoztam a múltam és a jövőm egy részét is. Hallgattam a fejhallgatóban a dal bevezetőjét, és vártam, hogy az első szavak megszólaljanak abban az új, dzsesszes, retró stílusban. Megfordítottam a fényképet, és láttam, hogy van valami ráírva, illetve inkább ráfirkantva fekete tintával, elmosódottan (természetesen): Washington, Baltimore, Philadelphia, Austin... és te. Nemsokára ott leszek. Felhangosítottam a walkmant, és hagytam, hogy Dexter gyöngéd, tiszta hangja megtöltse a fülemet. És annak ellenére, hogy oly sokszor hallottam már ezt a dalt, még mindig elakadt a lélegzetem, amikor elkezdődött: E kis altató néhány szó, Egyszerű dallam csupán, Halkan szól e kis szobában, Mégis hallod, kicsi lány. Utadat bármerre járod, E dal mindig megtalál, S ha valaha cserbenhagylak, Ő örökké társad már... Tudtam, hogy nincs garancia. Nincs rá mód, hogy előre tudjuk, mit hoz a jövő a számomra, az ő számára, vagy bárki más számára. Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz. Dexter egy egész országnyi távolságra volt most tőlem. De biztosan éreztem, hogy el fog hozzám jutni, így vagy úgy. És ha mégsem, akkor, ahogy már bebizonyítottam, félútig én is elmegyek elé. De addig is csak ültem az ágyon, és hallgattam a dalomat. Azt a dalt, amit valaha egy olyan férfi írt hozzám, aki semmit sem tudott rólam, most pedig egy olyan fiú énekli nekem, aki a legjobban ismer. Talán nagy siker lesz, ahogy a lemeztársaság reméli, megpendítve az emberek kollektív emlékeinek

húrjait, és meglovagolva a nosztalgia hullámait, amelyek Dextert és az együttest elrepítik mindenhová, ahová csak vágytak. De az is lehet, hogy soha senki sem fogja meghallgatni. És éppen ez volt a lényeg: sohasem tudhatod. Ám ebben a pillanatban nem akartam sem előre–, sem hátratekinteni, csak átadni magam a zenének, és belezuhanni a szavakba. Hátradőltem hát, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a lelkemet megtöltsék a hangok, amelyek egyszerre voltak újak és ismerősek, és megnyugtatóan emelkedtek és süllyedtek minden egyes lélegzetvételemmel, miközben álomba ringattak.