ROMANTIKUS RR R E G É N Y E K
Mary Jo Putney KÖNNYELMŰ ÍGÉRET
1
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN
2
Eileen Naumannak önzetlen szakmai segítségééit, és barátomnak, Johnnak szeretetteljes támogatósáért
3
1. fejezet Lord Radford! - jelentette be a komornyik. Hűvös, kimért hangja tökéletesen illett a szalon kifogástalan eleganciájához, ahova őlordsága belépett. De Jason Kincaidet, Radford tizenkilencedik báróját is találóan jellemezte a „hűvös, kimért tökély” szókapcsolat. A megjelenése olyan közel állt ehhez, amennyire csak emberileg lehetséges. Hibátlan szabású ruhája remekül illett magas termetéhez, széles vállához. Tükörfényes, kemény szárú csizmájától a mesterien fodrászolt fekete hajáig minden igazi divatfira vallott rajta. A tüzetesebb vizsgálat pedig arra is fényt deríthetett, hogy a legfinomabb anyagból készült kék kabát vérbeli sportemberhez illő izmokat takar. A „hűvös, kimért tökély" a fagyos, komor, cinikus tekintetéből áradt. Természet adta szenvedélyességét kiölte belőle a vagyona, befolyása után ácsingózó rengeteg ember. Csak kevesen akadtak, akiket Jason", nem pedig „Lord Radford" érdekelt. A szenvtelen arckifejezés mögött ez alkalommal némi nyugtalanság lappangott. Feszélyezettsége nem volt meglepő, hiszen Honoria, az idős nagyasszony, Lord Edgeware özvegye már II. György uralkodása óta tartotta terror alatt környezetét. Lord Radford ezenkívül tudni vélte azt is, miért idézte maga elé a nagynénje oly ellentmondást nem tűrő módon, és azt is gyanította, hogy a három nap, amíg a megjelenésére várnia kellett, nem javított az öreg hölgy hangulatán. Lady Edgeware nem volt híve a bevezető nyájaskodásnak. Szúrós tekintete a kiszemelt áldozatra szegeződött, és olyan nyers őszinteséggel csapott le rá, hogy azt Napóleon is megirigyelhette volna. - A múlt héten volt a születésnapod, Radford.
– Így igaz, Honoria néni. Lévén, hogy áprilist írunk, kevéssé lep meg a hír. Emlékezetem szerint eddig valamennyi születésnapom áprilisra esett. – Ezt a pimasz hangot nem tűröm! Számításaim szerint eddig harmincöt évet hányhatok a szemedre. Mik a terveid az utódlás biztosítására? Lord Radford megengedett magának egy alig észrevehető fanyar mosolyt. A Honoria Kincaidet eredeti családjához fűző szálak Lord Edgeware-rel ötven-egynéhány éve kötött házassága óta csöppet sem lazultak, sőt! Sorsüldözött rokonai egybehangzó állítása szerint mérhetetlen örömöt szerzett neki, hogy immár két családot terrorizálhat. És figyelembe véve, mekkora jelentőséget tulajdonított a „Radford bárója" címnek, inkább az adhatott okot a csodálkozásra, hogy ilyen sokáig halogatta a fejmosást. Jason Kincaid még jobban elcsodálkozott volna, ha megtudja, hogy ő a két család egyetlen tagja, akivel Honoria néni habozik ujjat húzni. A rokonai viszont értették volna a dolgot, hiszen az volt az általános nézet, hogy Lord Radford Lady Edgeware szakasztott mása. A hajthatatlanságuk, a fekete szemükben csillogó kesernyés gúny, a klasszikusan szép arcuk szabályosságát a szájuk körül megtörő feszes, kemény vonások mind-mindezt a benyomást erősítették. – A Kincaid-család igen távol áll a kihalástól, nénikém. Olivér kuzinomnál csak akad két-három reménybeli örökös a fészekaljban? – Bah, azoknak üzletszaguk van! - csattant föl Lady Edgeware, aki a családnak ezt az ágát végképp leírta Olivér unokaöccse vétke miatt. Olivér ugyanis olyan ifjú hölgyet vett nőül, akinek a nagyapja kereskedésből gazdagodott meg. Az,
hogy Olivér és egyre bővülő családja szemmel láthatóan boldogabban él, mint bárki más a kifogástalan pedigréjű rokonságból, nem számított. – Természetesen nem te vagy a legidősebb fiú, de Robert bátyád már több mint öt éve halott. Tökéletesen tisztában vagy vele, milyen kötelezettséget ró rád a neved, eleddig azonban nem hallottam róla, hogy bármelyik számításba jöhető hölgyet kitüntetted volna a figyelmeddel. Felőlem annyi férjes szeretőt tartasz, amennyi jólesik, de legfőbb ideje, hogy feleséget válassz, aki örököst hoz a világra! – Őszinte beszéd, Honoria néni! Már-már sajnálkozva közlöm, hogy nekem is hasonló gondolataim támadtak mostanában - felelte affektálva Lord Radford. – Valóban? És ki a lány? - tudakolta türelmetlenül Honoria. – Még nem gondoltam senkire - felelte közömbösen Jason - ,de nem hiszem, hogy nehéz lenne alkalmas feleséget találnom. Végső soron a báróságom az egyik legrégebbi nemesi cím Angliában. És ami még fontosabb, a Radfordbirtokok köztudottan hatalmasak és virágzók. – Igen, az éves bevételt szépen megnövelted, ez ellen nem emelhetek kifogást - ismerte el kelletlenül a nagyasszony. Alighanem az első alkalom életedben, hogy valami ellen nem emelsz kifogást! - gondolta magában őlordsága. – Azt viszont soha nem értettem - folytatta epésen az öreg hölgy -, miért érezted szükségét, hogy annyi pénzt pazarolj a bérlők gyerekeinek épített iskolára meg a házaik újjáépítésére! – Talán azt hiszi, nénikém, hogy a keresztény könyörületesség vezérelt? - kérdezte Lord Radford, majd a nagynénje bosszús mordulását válasznak tekintve folytatta: - A
bevétel növekedését, amiért éppen most dicsért meg, annak az „elpazarolt" pénznek köszönhetem. Az olyan bérlők ugyanis, akiket nem kínoz a csúz, mert nem nyirkos a házukban a levegő, és akik kijárnak némi iskolát, a tapasztalatok szerint sokkal jobban művelik a földet. Az apám jóformán egy lyukas garast sem fektetett be Wildehavenbe, a kisebb birtokai pedig még rosszabb állapotban voltak. Az én kedves bátyám pedig még az intézője nevét sem volt képes megjegyezni. Pedig gazda szeme hizlalja a jószágot, és az aranytojást tojó tyúkot csak a bolond vágja le. Lady Edgeware cinikus, vakkantásszerű kacajt hallatott. Olyanokból nincs hiány. Hallom, éppen az egyik bolond szomszédodtól akarsz földeket venni. – Csodálattal adózom a hírforrásai előtt, nénikém. Kiváló szomszédomnak, Wargrave grófjának tavalyi halála előtt sikerült elidegenítenie magától minden barátját és rokonát, így az ügyvédek próbálják megállapítani, ki az örökös. Ha egyenes ágon nem találnak senkit, az a semmirekellő Reggie Davenport lesz a szerencsés. Ha jól tudom, ő a néhai gróf unokaöccse. Valószínűleg boldogan eladja majd a birtok elidegeníthető részét, hogy abból finanszírozza egy időre a költekező életmódját. Wildehavent szépen ki lehetne bővíteni azokkal a földekkel. – Jellemző arra a vén zsugori Wargrave-re, hogy a legkisebb fiáról azt se tudja, hol van! - jegyezte meg rosszmájúan Lady Edgeware. – Sokkolóan kemény szavak, nénikém. De azért legyünk méltányosak Wargrave-vel. Ne feledjük, eléggé logikus feltételezés volt, hogy a két idősebb fivér valamelyike örökli a birtokot. Hiszen, ha az emlékezetem nem csal, a legkisebb fiú
némiképp botrányos körülmények között hagyta el az országot már jó néhány éve. – Randall húgát szöktette meg. A lánykát valami gazdag vén kéjencnek ígérték feleségül, és az ifjú Julius úgy gondolta, megmenti. Azóta semmit sem hallottam felőlük, de gondolom, filléres gondok között tengődnek valahol a kontinensen. A lány idővel bizonyára megbánta a romantikus kalandot. A szerelem gyér kárpótlás a szegénységért. Most viszont Julius lehet Wargrave hatodik grófja, vagy ha van fia, akkor ő. Már amennyiben az ügyvédek valaha is előkerítik - tette hozzá elgondolkodva Lady Edgeware. – És ha van kit megtalálni egyáltalán - mondta szárazon Radford. - Az unokaöcsök egész falkája csorgatja a nyálát az örökség után, élükön Reggie-vel. Egy ilyen vagyonra lesz jelentkező bőven, ha a legfelsőbb bíróság kimondja, hogy nincs egyenes ági férfi örökös. – Visszatérve eredeti témánkra, tekinthetem úgy, hogy még a szezonban eljegyzed magad? – Tekintheti úgy, nénikém. – Jól van, látom, tudod, mivel tartozol a nevednek. Ha kiválasztottad a lányt, tudasd velem, hogy vacsorát adhassak, ahol bemutatom új családjának. – Nénikém fogja elsőként megtudni a hírt. Most már csak az van hátra, hogy válasszak, majd értesítsem döntésemről a szerencsés hölgyet is. Lord Radford küszöbönálló házassága aznap este újra beszédtéma lett, de merően más légkörben. A lord víg cimborájával, George Fitzwilliam nemesúrral iszogatta a jóféle portóit, és bár nem mondhatnánk, hogy lerészegedtek, de mindenképpen túljutottak már azon a ponton, ahol a diszkréció
és az ítélőképesség még a megszokott módon működik. Egy szó, mint száz, jócskán megérett a helyzet a frivol gondolatokra. – Szép a színe ennek a bornak, George - jegyezte meg Radford a gyertyafény felé tartva poharát. - Örömmel tölt el, hogy több ládára valót szereztem be belőle. Egyébként azt hiszem, megházasodom. – Igazán, Jason, azt hiszem, eleget ittunk már! Határozottan úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, megházasodsz, és ha az ember már hangokat hall, ideje letenni a poharat. Olyan fejfájás fog kínozni holnap, amely egy igáslovat is ledöntene a lábáról - mondta ünnepélyesen komoly arccal Mr. Fitzwilliam. A két barát nem igazán hasonlított egymásra. A sportember és életművész Lord Radford öltözködését ugyanis az atletikus termetéhez tökéletesen illő, elegáns egyszerűség jellemezte, az alacsonyabb, szőke hajú, törékenyebb testalkatú George Fitzwilliam viszont jóval fiatalabbnak látszott nála, pedig valójában mindössze három év volt köztük. Egyesek „mihaszna divatfinak” tartották Fitzwilliamet, akinek azonban ez az igaztalan vád erősen sértette volna az önérzetét, ha a szemébe mondják. Az igaz, hogy örömét lelte a legújabb divat követésében, sőt alkalmanként alakításában, és az egészen merész szabású mellényektől sem riadt vissza, az esztelenül hóbortos viseleteket azonban, így a túlzásba vitt válltömést, a lila pantallót vagy az olyan széles nyaksálat, amelyben hátranézni sem lehet, kínosan kerülte. A charme-os, kifogástalan modorú férfit mindig szívesen látták az estélyt rendező háziasszonyok, mivel a legnépszerűtlenebb hölgyvendégekkel is hajlandó volt
táncolni, és közben egy pillanatra sem vesztette el a jó kedélyét. – Jól hallottad, George - mondta Radford. - Amint Honoria nénikém volt szíves rámutatni, ideje megnősülnöm. Úgyhogy megteszem, amit kell. – Nagyszerű! És melyik bájos hölgy adta beleegyezését, hogy a te ifjú arád lesz? – Még egyik sem. Ezért akartam beszélni veled. Hiszen te sokkal inkább forogsz előkelő szalonokban, mint én. Mondd, milyen a kínálat ebben a szezonban? – Úgy képzelted, hogy majd egyszerűen ráböksz valakire, mintha lovat vennél a Tattersall-istállóból? – George, igazságtalan vagy velem! A lovaimat igen gondosan választom ki. – De hát... és a szerelem? - George bizonyos fokig szaktekintélynek számított ebben a témában, mivel évente legalább ötször-hatszor elhatalmasodott rajta ez a nagyszerű érzés. Gyöngéd érzelmei azonban egyelőre nem bizonyultak igazán tartósnak, bár amíg tartottak, kétség sem férhetett az őszinteségükhöz. Az ő házassága akkorra volt várható, amikor olyan hölgyre bukkan, aki iránt tizenkét hosszú hónap elteltével sem szűnik meg a rajongása. – Ugyan már, a szerelem a fiatalok és a gyengék illúziója, amelyet a regényírónők a meggazdagodás érdekében buzgón táplálnak. Mondd csak, hány főrendi párról tudsz, akiknek „szerelme” hosszabb időt is kibírt? – Hát, ott vannak Grovelandék... nem, nem, a férj már megint az opera tánckarából tart szeretőket. De ott van Lord és Lady Wilberton... illetve mégsem. Hallottam, hogy a múlt
hónapban parázs veszekedés robbant ki köztük egy bálon, és azóta nem állnak szóba egymással. Viszont az én szüleim még mindig átkozottul odavannak egymáséit. Na látod! – Ezzel csak az én álláspontomat erősíted. Hiszen az ő házasságukat nyilván a család hozta össze, nem igaz? Ez ma már kiment a divatból, pedig rengeteg előnye van. A sikeres frigy legjobb alapja mindenképpen a családi háttér, a vagyon, a társadalmi státus racionális elemzése. – Ezt erősen kétlem - vetette ellen hetykén George. - És ha te nem is hiszel a szerelemben, az ifjú hölgyek még igen! Lord Radford arcán cinikus mosoly jelent meg. - Biztos vagyok benne, hogy bármely ifjú hölgy számára gyerekjáték lesz beleszeretni a bárói címembe meg a vagyonomba, akkor is, ha a személyem nem nyeri el a tetszésüket. Évek óta vívok hősies küzdelmet a lányuknak férjet fogó mamákkal meg a nagyra törő elsőbálos lányokkal. Most készen állok rá, hogy valakit kitüntessek a kegyeimmel, és minden bizonnyal válogathatok majd a partiképes fruskák között. – De Jason, hát soha senki nem volt, akit szívesen elvettél volna? – Hát... egyszer, még fiatalkoromban - felelte ellágyuló tekintettel Lord Radford. Finoman forgatta kezében a talpas kristálypoharat, mintha csak a múltat fürkészné a lágyan örvénylő piros nedűben. - Éppen hazalátogattam a szemeszter után Cambridge-ből, és Közép-Angliában vadászgattam, amikor megismertem. A legkáprázatosabb nő volt, akit valaha láttam. Úgy lovagolt, mint Diana istennő, lángvörös volt a haja, az alakjával pedig egy kéjnő halála napjáig dúskálhatott volna a földi javakban. Úgy tűnt, szerelem első látásra, de amikor fölkínáltam a házasságot tiszteletre méltó nevemmel és nem megvetendő vagyonommal együtt, a szemembe nevetett.
– Tehát megkérted, hogy legyen a feleséged, és ő kikosarazott? - hüledezett George. Mivel hosszú évek óta csak azt látta, hogy barátja után epednek a nők, nehezen tudta elképzelni, hogy valaki kerek perec visszautasítja. – Ezernyi jelét adta, hogy viszonozza az érzelmeimet folytatta Radford, de elakadt a mondat közepén, mert váratlanul hevesen nyilallt belé a régen eltemetett fájdalom. Úriember ilyesmiről nem beszél, de élénken élt benne a tiltott csókok emléke, amelyeket azon a varázslatos éjszakán a kertben lopott. Micsoda báj, és micsoda tűz... Sokfelé keresett hozzá foghatót, de sikertelenül. Végül, persze, fölhagyott a kereséssel. Összeszedte magát, és folytatta: - Azt gondolhatta az ember, hogy örömmel venné a házasságot. A származása kifogástalan volt, de az apja eljátszotta a családi vagyont, ezért szerény körülmények között éltek. A következő szezonban vezették volna be a társaságba, de kétlem, hogy a családja megengedhette volna magának, hogy igazán megadja a módját. Úgy pedig nehéz herceget fogni, ha valakin látszik a cifra nyomorúság. – Gondolod, ha már akkor is Lord Radford lettél volna, nem pedig a báró kisebbik fia, igent mond? – Azt kell mondjam, valószínűleg nem a rang érdekelte. Még abban sem vagyok biztos, tudta-e egyáltalán, hogy Lord Radford az apám. Hiszen olyan gyorsan történt az egész. Később azt hallottam, egy katonatiszthez ment férjhez, és Indiába költözött. Ha igaz, amit az ottani konyháról meg az éghajlatról hall az ember, bizonyára régen meghízott, és ellepték a szeplők.
– De azt mindenképpen bizonyítja a történeted, hogy nem minden nő pénzsóvár. – Csak azt bizonyítja, hogy a nők kiszámíthatatlanok. A pénzsóvárakon legalább könnyen átlát az ember. Mivel pedig ők vannak óriási többségben, aligha fog gondot okozni a leendő Lady Radford kiválasztása. De hogy az eredeti kérdésemet ne feledjem, kik is lesznek a jelöltek a szezonban, akik számításba jöhetnek? Te sokkal szorosabb kapcsolatban állsz a házasságpiaccal, mint én, válaszd ki te a leendő Lady Radfordot! – Jason, komolyan úgy gondolod, bármelyik lány igent mond, akinek ajánlatot teszel? – Hogy egyetlen szóval válaszoljak, igen. Pontosabban igent mond majd a vagyonomra és a bárói rangomra. – Föltennéd rá a fogatodat meg az arabs szürkéidet? Radford ezen egy pillanatig elgondolkodott, majd affektáltan elnyújtott hanghordozással így válaszolt: - Attól függ. Mi a te téted, és mik a feltételek? – Lássuk csak... mi lenne, ha föltennék egy lazacszezont a skót bácsikám birtokán? Évente csupán tizenkét vendéget fogad, és ha te nyersz, megkapod a helyemet. - George némi lelkifurdalással ajánlotta meg a tétet, hiszen nem lelkesedett különösebben a horgászatért. Mivel azonban Jason rabja volt mindenfajta sportnak, úgy gondolta, elég vonzó ajánlat számára, hogy a páratlan craigmore-i vizeken foghat halat. És az is megfordult a fejében, hogy megbámulják majd a divatos parki sétányokon a csodás fogatot meg az arabs szürkéket, ha a barátja elveszti a fogadást!
– Ami a feltételeket illeti - folytatta George -, sorold fel, mit vársz leendő hitvesedtől, én pedig fölírom egy cédulára minden partiképes hölgy nevét, akire ráillik a leírás. Utána a cédulákat beletesszük egy tálba, és te húzol egyet. Ahhoz, hogy megnyerd a fogadást, hat hónapon belül oltár elé kell vezetned a hölgyet. – Áll az alku! Ez sem rosszabb módja a feleségválasztásnak, mint a többi. Íme az elvárásaim: természetesen származzék jó családból. Ha a famíliájában előfordult őrültség, súlyos egészségügyi probléma vagy botrányos viselkedés, az kizáró ok. – Ezzel a fele mindjárt ki is esett! - kuncogott George. - De ésszerű kívánalom, azt meg kell adni. Mi van még? – Legyen elfogadható külsejű. A savanyú képű satrafáktól kímélj meg, hiszen időnként azért nappali fényben is látnom kell majd. És nem kellenek az elkényeztetett, durcás, nagybetűs Szépségek sem, akik ahhoz vannak szokva, hogy ódákat írnak a szemöldökükhöz, és azt várják, hogy a férfiak a lábuk elé omolva epekedjenek. – Rendben, ünnepelt szépségek kizárva. Van még valami különleges óhajod? Gondold meg jól, Jason, hiszen az életed párját választod ki! – Nem kell ezt túldramatizálni, megteszi bármelyik jól nevelt, engedelmes, átlagos külsejű szűz. Na, hány ilyet tudsz összeszedni? A következő félórában csak a toll sercegése zavarta meg a csöndet, no meg időnként George hangja, aki olyasmiket mormolt maga elé, hogy: - Nem, Miss Emerson-Smythe nem felel meg, ő jól láthatóan bandzsít. - Vagy: - Hamilton a tönk szélén áll, nevetséges követelésekkel állna elő azért a slampos,
morcos lányáért. - Végül, egy üveg huszonvalahány név várta a sorshúzást.
borral
később,
– Meg is volnánk, Jason! Íme a világ legpartiképesebb ifjú hölgyeinek gondosan megszűrt listája! - kiáltott fel Mr. Fitzwilliam, majd a papírdarabokat egy tálkába dobta, amelyből előtte kiöntötte a mogyorót az asztalra. Ezután szertartásosan össze keverte a cédulákat, és magasan a feje fölé emelte a tálkát. Lord Radford is felállt, gondosan megigazította a kézelőjét, majd az edénybe nyúlt. Kotorászott benne egy keveset, majd kihúzott egy papírdarabot, szétnyitotta, és döbbenten meredt a rajta olvasható névre. – Na, ki az? - tudakolta türelmetlenül George. – Caroline Hanscombe. Számomra ismeretlen a név. Mit tudsz mondani róla? Barátja kissé csalódott képet vágott, mert úgy érezte, jelen tősen megcsappantak az esélyei a mesés fogat megszerzésére. Aligha lesz túl kemény dió - mondta. - Csöndes kis teremtés, szavát se lehet venni. Nem csúnya, de két-három évvel idősebb a legtöbb elsőbálosnál. Már majdnem pártában maradt. A szülei visszatartották, hogy a húgával együtt vezethessék be a társaságba. Az apja, Sir Alfred Hanscombe, kissé ütődött, de elég jó származású. A húga, Gina, csinos, jó alakú fehérnép, sokkal elevenebb nála, de már majdnem eljegyezték. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy Miss Hanscombe könnyen kezelhető, jó feleséged lesz. Különben nem írtam volna föl a nevét. – Caroline Kincaid, Lady Radford. Elég jól hangzik. Gondo lom, ott lesz holnap az Almack Klubban a többi férjvadásszal együtt. Istenem, évek óta nem voltam ilyen fülledt levegőjű
összejövetelen! Váratlan veszélyeket rejt ez az udvarlás, iszunk a leendő feleségemre? Megemelték poharukat, és ünnepélyesen összekoccintották. - Lady Radfordra! A lány előrukkolt a kérdéssel: - Jessica, tudsz mondani egyetlen jó okot, hogy miért menjek el ma este a bálba? A bronzszínű hajú Jessica Sterling fölpillantott a stoppolásból, és együtt érzőn mosolygott kedvenc vendégére. Hát, például azért, mert a mostohamamád ragaszkodik hozzá. – Ez elég nyomós ok, de jó oknak nem nevezném. Őszintén, Jess, nincs valami módja, hogy kiszálljak ebből a férjfogó ringlispílből? - Most a sötétszőke hajú Caroline Hanscombe is fölemelte fejét munkájából: éppen a lantját hangolta fel. Kék szeme játékosan esdeklő pillantást vetett Jessicára. Arányos termetű, kecses mozgású lány volt, de a kritikusabb hajlamú idősebbek nemegyszer Jelentéktelen lánykának" bélyegezték. Szégyenlősségéről csak közeli barátai társaságában vagy a zenélésbe merülve feledkezett meg. Ilyenkor álmodozó, földöntúli báj áradt szét finom vonású arcán. Gyakrabban fordult azonban elő, hogy intelligenciáját és humorát elleplezte a mostohaanyja szüntelen kritizálása által eredményezett nyugtalan tekintet. Apró termetének és sötétszőke hajának köszönhetően kaméleon módjára tudott beleolvadni a háttérbe azon számos alkalmakkor, amikor észrevétlen akart maradni. Most azonban a nagynénjénél, egyben legjobb barátnőjénél tett reggeli látogatást, és itt olyan őszintén beszélhetett, mint a szülői házban soha. – Jaj, Caro, bárcsak több örömödet lelnéd a partikban! mondta a nagynénje. - Nagyon is élvezetesek tudnak lenni, én például remekül szórakoztam elsőbálos koromban.
– Ismerd be, nénikém: te azt se tudod, mi fán terem a szégyenlősség! És amilyen gyönyörű vagy, bizonyára London egész férfinépe arról ábrándozott, hogy egyszer rájuk nézel a gyönyörű zöld szemeddel! Jessica bájosan felkacagott. - Hát, nem egészen így volt. Irányult rám némi figyelem, az igaz, beleértve tizenhat szonettet és nem kevesebb mint három ódát, de a kákán is csomót keresők túl nyakasnak tartottak. És igazuk is volt. Nem igazán tudom javasolni, hogy az én példámat kövesd a társasági életben. Bár - tette hozzá mintegy mellesleg - azt hiszem, lényegesen kevesebb bírálat ért volna, ha nem vörös a hajam. Így viszont nagyon nehéz lett volna észrevétlennek maradnom! Te sokkal inkább láthatatlanná tudsz válni, mint én. De azért jó lenne, ha nem pusztán kínszenvedésnek éreznéd a báli szezont. – Pedig színtiszta kínszenvedés! Valahányszor bemutatnak valakinek, szinte megbénít a félénkség. És amikor valamelyik házisárkány végigmér, és szemmel láthatóan nem ütöm meg a mércéjét...! Az Almack Klub a legrosszabb. Ott a nagy asszonyok szabályosan égnek a vágytól, hogy valami hibát találjanak bennünk, reszkető földi halandókban. Beleborzongok a gondolatába is! – De akkor is ez a legjobb alkalom egy fiatal lány számára, hogy megtalálja a jövendőbelijét. A brit arisztokrácia nagy része ilyenkor összegyűlik Londonban. Olyan emberekkel találkozhatsz, akikről azt sem tudnád, hogy léteznek, ha bezárkóznál apád wiltshire-i birtokára. Caroline felsóhajtott. - De mivel az egésznek a férjfogás a célja, nem tudok lelkesedni - felelte. - Én nem akarok férjhez menni; inkább ideköltöznék hozzád, világéletemben csak nálad és Signore Ferranténál éreztem jól magam. Róla azonban, bár
kiváló és nagyon kedves zenetanárom volt, nem tudom elképzelni, hogy a házába akarna fogadni. Jessica ellágyulva nézett az unokahúgára. - Tudod, hogy nagyon örülnék, ha itt laknál. De túl fiatal vagy még ahhoz, hogy az özvegy nagynénéddel meg a lányával éldegélj egy nem túl divatos környéken. A házasság olyan, amilyenné teszed. Lát hatsz benne csapdát, de a legnagyobb esélyt is, hogy egy lány megváltoztassa az életét. Ha nem tetszett, ahogy neveltek, hát válassz olyan férfit, aki más, mint az apád! Persze, olyan egy kicsit, mint a szerencsejáték, de érdekesebbé teszi az életet. Caroline pajkosan elkuncogta magát. - Javíthatatlan vagy, Jessica! Pontosan úgy nézel ki és úgy beszélsz, mint tizenhét éves korodban, amikor annyi szívet összetörtél! Én akkor még csak nyolcéves voltam, de tisztán emlékszem. Úgy mondod, hogy „válassz olyan férfit”, mintha csak a mi választásunkon múlna minden! Lehet, hogy nálad ez így is volt, de nekem nincs ilyen mágikus hatalmam az erősebb nem fölött. És nem is szeretném, hogy legyen! Komolyan nem tudok elképzelni annál boldogabb életet, mint hogy itt éljek veled, Lindával meg a csodálatos zongoráddal. Jessica felsóhajtott, és egy kis időre ismét a stoppolásra összpontosított. A férfiak nagy előszeretettel bókoltak neki, hogy kislányos a külseje, ő viszont, ha a korát nem is, mindannak a súlyát, amit átélt, igencsak megérezte. A tisztfeleségek élete izgalmas ugyan, de állandó félelemmel és változással is jár. Harmincegy évesen van egy gyereke, eltemetett egy férjet, és tudja, hogy soha többé nem lesz igazán fiatal. – A dolgok változnak, drágám - mondta. - Lehet, hogy most ez a szemedben az ideális életforma, de semmi sem marad így örökké. Linda felnő majd, férjhez megy. Lehet, hogy te is saját
gyerekre vágysz majd, és ki tudja, talán még én is férjhez megyek egyszer. Az ember sosem mondhatja a választott életformájára, hogy „Ez mindig így lesz". – Tényleg úgy gondolod, hogy még férjhez mehetsz? Most először hallok tőled ilyesmit. – Elvben elfogadom az újraházasodás gondolatát, de a gyakorlatban lehet, hogy soha nem kerül rá sor. A jövedelmem nem valami sok, de megfelelő, és kedvemre való a szabadság. Egészen különleges férfival kellene megismerkedjek ahhoz, hogy újra férjhez akarjak menni, ilyesmi pedig harmadszor aligha fordul elő. – Harmadszor? Tehát volt valakid Johnon kívül? - nézett föl Caroline meglepetten a felhangolt lant mellől. – Ó, csak amolyan gyerekszerelem volt - vonta meg a vállát a nagynénje. - Az ostoba lobbanékonyságommal tönkretettem, de biztos vagyok benne, hogy mindenképpen kudarcra volt ítélve a dolog, mert igen fiatalok voltunk mindketten. De tény, hogy nagyon... heves érzelmek dúltak köztünk. És az ember nem sok rokon lélekkel találkozik életében. Ez már fölcsigázta Caroline kíváncsiságát, de mivel a nagynénje szemmel láthatóan lezárta a témát, megpendítette a lantját, és azt kérdezte: - Visszatérhetünk a kínos témához? Mondd meg, mit vegyek föl, én pedig eljátszom neked néhány új, Erzsébet kori táncdallamot, amelyeket most tanultam. - És utolsó szavaihoz már a taktust is verte a lábával. – Te kis csibész! - évődött vele a nagynénje. - Nagyon jól tudom, hogy a lehető legelőnytelenebbül öltözöl a bálokon, hogy elriaszd az udvarlókat. És bár nem szép tőlem, hogy ezt mondom, de tény, hogy ehhez mindössze a mostohád tanácsait kellett követned. Az ő ízlése megfelel magának meg a
pirospozsgás lányainak, neked viszont, amint azt nagyon jól tudod, nem valók az ilyen ruhák. Ha majd találkozol egy férfival, aki tetszik neked, olyan holmikat fogsz viselni, amelyek jobb színben tüntetnek fel. Úgyhogy egyelőre vedd csak föl azt a ruhát, amelyik a legkevésbé illik rád, és halljuk a táncdallamokat! A. Chelmsford és Mariin ügyvédi iroda olyan volt, mint bármelyik hasonló iroda a londoni Cityben. Titkait mézesmázos, áthatolhatatlan nyájasság leplezte. A fiatalember, aki Josiah Chelmsford társtulajdonos irodájába igyekezett, mintha habozva lépkedett volna fölfelé a lépcsőn, és ezt a bizonytalanságot nem lehetett pusztán azzal magyarázni, hogy kissé sántít a jobb lábára. Arca nagyfokú kimerültséget és fájdalmat tükrözött, mint oly sok katonáé, aki vitézül harcolt Angliáért, de a Waterlooi csata utáni időszakban már nem volt rá szükség. A Richard Dalton néven ismert férfi örült, hogy lezárhatja életének ezt a fejezetét. Waterloo óta tíz hónap telt már el, és ezen idő nagy részét azzal töltötte, hogy újra járni tanult. Az orvosok által lehetetlennek ítélt tettet egyik fő jellemvonása, a csöndes eltökéltség révén vitte véghez. Ugyanez a vasakarat őrizte meg csaknem hiánytalanul a parancsnoksága alá tartozó alakulatot a négy országban megvívott ütközetek során, és ezért viseltettek iránta katonái feltétlen, odaadó hűséggel és mélységes tisztelettel. Mégis, bár kopottas egyenruháját továbbra is viselte, a lelke mélyén már nem érezte magát kapitánynak. Az emberek többségéhez hasonlóan gyanakvó volt az ügyvédekkel szemben, ám egy véletlenül fölfedezett apróhirdetés ma mégis idehozta.
AKI TUD JULIUS DAVENPORT VAGY BÁRMELY ÖRÖKÖSE HOLLÉTÉRŐL, KÉRJÜK, JELENTKEZZEN A CHELMSFORD ÉS MARLIN ÜGYVÉDI IRODÁBAN, HOLBORNBAN, AHOL AZ EMLÍTETT JULIUS DAVENPORT ÉS ÖRÖKÖSEI SZÁMÁRA KEDVEZŐ HÍR VÁRJA. A Gazzette már hónapok óta rendszeresen közölte a hirdetést, de Richardnak mind ez ideig nem került a kezébe a lap. Amikor pedig rábukkant, először nem akart jelentkezni. Végül azonban a kíváncsisága felülkerekedett a letargiáján, és a mogorva ügyvédbojtár már be is jelentette: - Richard Dalton kapitány keresi önt, uram. – Kerüljön beljebb! - hallatszott Josiah Chelmsford nyers, harsány hangja a zsúfoltan berendezett iroda mélyéből. A gömbölyded ügyvéd türelmetlenül pillantott föl papirhalmokkal borított asztala mögül, majd megdermedt, látszott, hogy a látogató fölkeltette a figyelmét. Alaposan végigmérte a középmagas, sovány, de izmos felépítésű fiatalembert, akit akár jóképűnek is lehetett volna nevezni, ha nem olyan szikár, kissé beesett az arca. Híznia kellene egy kicsit, gondolta az ügyvéd. A vendég sűrű, barna haja divatosan lezser frizurába rendeződött, de természettől adódóan, nem egy mesterfodrász keze munkája nyomán. Az ügyvédre néző nyughatatlan, mogyoróbarna szempár az angliainál erősebb napsütéstől lebarnult arcba ágyazódott. Josiah Chelmsford lassan felállt, és az íróasztal fölött kezet nyújtott. - Ne mondja, hogy ön nem Julius Davenport fia, mert úgysem hiszem el! Richard megrázta az ügyvéd kezét, és az arcán felvillanó mosoly egy csapásra fiatalabbá varázsolta huszonnyolc événél.
- Ismerte az apámat, uram? Azt mondják, nagyon hasonlítok rá. – Hasonlít bizony! Az arcvonásaiban van valami az édesanyjából is, de a testalkata, az arcszíne és az összbenyomás alapján kiköpött Julius. Az édesapja hol van? – Három éve meghalt. Chelmsford felsóhajtott, és fejcsóválva visszaereszkedett a székére. - Üljön le, fiam - mondta. - Ettől féltem. Az évek során hébe-hóba hallottam felőle - nem sokat, csak alkalmanként írt egy-egy rövid levelet. De már nagyon régen kaptam az utolsót. És mi történt vele, ha szabad megkérdeznem? – Az édesanyámmal egy kis vitorlás hajón utazgattak a görög szigetek között. Hirtelen heves szélviharba keveredtek, nem volt esélyük. - Richard torka elszorult. Kis szünet után folytatta: - Mindig is ilyen halált kívántak maguknak. Kevés embernek adatik meg, hogy akkor távozzon az élők sorából, amikor a kedvtelésének hódol, azzal, akit a legjobban szeret. A vendég hirtelen elhallgatott, mert máris többet mondott el, mint amennyit szeretett volna. Senkinek nem beszélt még a tragédiáról, mióta a falu papjának levele megtalálta Spanyolországban. Eleinte képtelen volt beszélni róla, később pedig nem akadt senki, aki ismerte volna a családját. Olyan világban élt, ahol könnyen előfordulhatott, hogy a barátja, akivel együtt reggelizik, estére nincs többé. Így pedig nem tűnt helyénvalónak, hogy a családi gyászával terheljen másokat. Most némi megkönnyebbülést érzett, kissé fölengedett az évek óta magával hurcolt feszültség. Szándékosan könnyedebb hangon így folytatta: - Szóval, mi lenne az a „kedvező hír", amellyel a hirdetésben kecsegtet?
Az apám talán örökölt egy láda kincset? – Nem egészen - felelte komoly arccal az ügyvéd. - Mondja, mennyit tud a szülei múltjáról? – Az igazat megvallva szinte semmit - válaszolta Richard. Csak annyit, hogy az esküvőjük után sietve elhagyták Angliát, az azt megelőző időkről pedig soha nem beszéltek. Azt azért tudom, hogy az apám igazi neve Davenport volt, de ő mindig a Dalton nevet használta. – És ön nem tudta, miért? - hitetlenkedett Chelmsford. – Az ember nem rágódik túl sokat a szülei törvényellenes cselekedetein - felelte szárazon Richard. - Gyanítom, hogy apám megölhetett valakit párbajban, talán éppen anyám miatt. A karddal és a pisztollyal egyaránt félelmetesen jól bánt, és szükség esetén nem is habozott használni őket. – Gyerekként egyszerűen tudomásul vettem, hogy nevet változtatott - folytatta rövid merengés után -, csak később gondolkodtam el rajta, mit lehetett az oka. Szerintem el akarták felejteni a régi dolgokat. Nagyon is a jelenben éltek, nem bánkódtak a múlton, nem aggódtak amiatt sem, mit hoz a jövő. – Eltalálta, valóban volt párbaj - mondta kurta, vakkantásszerű nevetés kíséretében az ügyvéd -, de nem okozott komoly veszteséget a világnak. Lord Barford mocskos vén gazember volt, már így is többet élt, mint amennyit érdemelt. Az édesanyja akarata ellenére a menyasszonya lett. Az édesapjával gyerekkori játszópajtások voltak, és szerették egymást, de mindkettőjük szülei ellenezték a frigyet, mert egyik családnak sem volt jelentős vagyona. Julius párbajozott Barforddal, és megölte. Az apja a botrány miatt kitagadta, soha nem jöttek ki egymással. Ezek után nem volt meglepő, hogy a
szülei a kontinenst választották. Arról van fogalma, ki volt az apai nagyapja? – Gondolom, valami Davenport nevű úriember. – Nem „valami úriember", hanem Wargrave ötödik grófja. És mivel az édesapja meghalt, most ön a hatodik. Súlyos csönd telepedett a poros irodára. Egy közeli templomban éppen delet harangoztak. Richard lelkében a legkülönbözőbb érzelmek kavarogtak, leginkább mégis haragot érzett. Összeszűkült szemmel, metsző, rideg hangon szólalt meg: Nem tartok rá igényt. Az az átkozott vénember eltaszította magától a szüleimet, nem kell tőle semmi. Semmi! Felállt, és az ablakhoz lépett. Minden idegszála megfeszült. Végighordozta tekintetét a messzeségbe elnyúló Londonon, és lassan lecsillapodó dühét egészen más érzés váltotta fel: kezdte látni a dolog mulatságos oldalát. Furcsa reakció volt ez, hiszen a legtöbb ember úgy érezte volna, megfogta az isten lábát. Richard viszont ráébredt, hogy kár lenne ismeretlen nagyapjára pazarolnia a haragját. Hiszen a szülei életét egyáltalán nem tette tönkre, hogy elszakadtak a családjuktól. Éppen ellenkezőleg: soha nem látott náluk boldogabb emberpárt. Miután lehiggadt, ismét az ügyvéd felé fordult, és határozott hangon kijelentette: - Nem akarok gróf lenni, teljesen függetlenül attól, hogy bántak apámmal. A gazdagság komoly teher, én pedig pillanatnyilag semmi mást nem várok az élettől, csak szabadságot.
– A felelősség mióta választás kérdése? - kérdezte Chelmsford. - A nagyapja elviselhetetlen vén zsarnok volt, aki vajmi keveset tett a birtokáért és az ott élő emberekéit. A sorban ön után következő örökösjelölt pedig egy esztelenül költekező, kicsapongó életet élő korhely, aki pillanatok alatt a teljes pusztulásba taszítaná Wargrave-et. Van fogalma róla, hány család megélhetése függ az ön tulajdonába kerülő birtokoktól? – Nincs, és nem is érdekel. Mindez nem jelent számomra semmit. Életem első felét Anglián kívül töltöttem. Iskolába itt jártam ugyan, de utána hét évig harcoltam ennek az országnak a hadseregében, olyan körülmények között, hogy ha a börtönben így tartanák a fegyenceket, föllázadnának. Úgyhogy ne prédikáljon nekem felelősségről, sokszorosan megfizettem, amivel tartozom Angliának! A mogyoróbarna szempár rezzenéstelenül állta Chelmsford tekintetét. Az ügyvédet erősen emlékeztette a harminc évvel azelőtti Julius Davenportra, aki kijelentette, hogy neki a család és a vagyon nem számít, csak a nő, akit szeret. – Nem áll szándékomban bármit is ráerőltetni önre. Ahhoz túlságosan kedveltem az édesapját, hogy a fiával erőszakoskodjam. De azt hiszem, ő abban reménykedett, hogy egyszer visszatér ide. – Miből gondolja? – Abból, hogy rövid időn belül közjegyző által hitelesített példányt küldött nekem a házasságleveléből és az ön születési bizonyítványából is. Ő volt ugyan a legkisebb fiú a családjában, de az élet kiszámíthatatlan. Egy kis halvány remény mindig is volt arra, hogy ön örököl majd valamit, és az édesapja bizonyára azt akarta, hogy ez esetben gond nélkül igazolhassa a személyazonosságát. Nem gondolja, hogy
tartozik annyival saját magának és neki is, hogy legalább megnézi, mit dob el magától? Lehet, hogy olyan érzések töltik majd el az öröksége láttán, hogy mégsem érzi akkora tehernek. Vagy talán hívja a világ valamely más tája? – Nem, nem készülök sehova - felelte lassan Richard. Most már teljesen elpárolgott a mérge, csak fáradtságot hagyott maga után. Mióta a szülei meghaltak, nem volt már otthona. A hadseregben szerzett maroknyi barát, aki túlélte a háborút, olyan közel állt ugyan hozzá, mintha a testvérei lettek volna, de szétszóródtak a világban, élték a maguk életét. Senki és semmi nem volt a földön, akihez vagy amihez ragaszkodnia kellett volna. Belátta, hogy bolond, aki úgy dobja félre a váratlanul jött vagyont, még ha nem is vágyik rá, hogy meg sem nézi. - Szóval, mi lenne ez az örökség, amit mindenáron rám akar tukmálni? - kérdezte. Josiah Chelmsfordot láthatóan elégedettséggel töltötte el, hogy végre sikerült fölcsigáznia a kapitány kíváncsiságát. Akkurátusan, töviről hegyire elmagyarázta, mi mindennel jár, ha valaki Wargrave grófja. 2. fejezet Caroline Hanscombe aprólékosan végigmustrálta magát a tükörben. Teljes siker! Határozottan lompos, régimódi nőszemélynek látszott. Szürke kisegérnek, akit talán észre sem vesznek, olyan úriember pedig biztosan nem akad, aki tekintetével a báltermet végigpásztázva úgy döntene, fabatkát sem ér az élete, ha nem ismerkedhet meg vele. A fehér muszlinruha, amely pedig elsőbálos kisasszonyok számára tökéletesen megfelel, őt sápadtnak, keszegnek mutatta. Formátlan szabása jól eltakarta karcsú alakját, és a legújabb divat szerint a kivágása sem volt elég mély. Nem vetette be azt
a lányok körében közkedvelt trükköt sem, hogy az arcát megcsipkedve varázsoljon rá egy kis pírt, arcvonásai pedig kókadtan lelógó sötétszőke fürtjei miatt nem tudtak érvényesülni. – Kész vagy már, Caro? jól nézek ki? Mit gondolsz, Mr. Fallsworthy ott lesz? Remélem, tetszik majd neki a ruhám! - A szobába beszökdécselő bögyös, telt idomú lányka szemmel láthatóan csöppet sem törekedett az észrevétlenségre. Rózsaszín ruhája ugyan nem hozta ki a lehető legjobban pirospozsgás arcát, de csinos, szembeötlő színárnyalat volt, olyan mélyen kivágva, amennyire egy lány az első szezonjában megengedhette magának. Ezenkívül finoman megmunkált gránátkő nyaklánca is kiemelte dús bájait, hátha valaki egyébként nem venné észre. Caroline szeretettel mosolygott rá Ginára. Eltérő ízlésük és vérmérsékletük ellenére sikerült barátnői viszonyt kialakítaniuk, amelyet az sem mérgezett meg, hogy Lady Hanscombe leplezetlenül jobban szerette saját elsőszülött lányát, mint a Sir Alfreddel kötött házassága révén szerzett, alulméretezett mostohagyerekét. – Ennél készebb már nem leszek, Gina - felelte. Csodálatosan nézel ki, Gideon Fallsworthy pedig természetesen ott lesz. Hiszen még soha nem mulasztott el egyetlen bált sem, amelyen te megjelentél, és nem hiszem, hogy ma este akarja elkezdeni. Bárcsak én is osztozni tudnék a lelkesedésedben! – Az Almack Klubba mindig szívesen megyek! El sem hiszem, hogy Mamának sikerült belépőt szereznie az előkelő társaság legexkluzívabb összejövetelére! Szerintem csak azért mehetünk el, mert édesanyád rokonságban állt a bál két
védnöknőjével, és veled együtt engem is meg kellett hívniuk mondta pajkosan évődve Gina. Caroline egyetértőleg bólintott. Az első Lady Hanscombe valóban jobb családból származott, mint a második. Amikor Louisa Hicks meggyőzte Sir Alfred Hanscombe-ot, hogy első felesége halála után vele vigasztalja összetört szívét, mindenki úgy gondolta, jó fogást csinált. A kritikus hangok szerint pedig Sir Alfred illetlenül gyorsan hagyta magát megvigasztalni. A két ifjú hölgy kilépett Caroline szobájából, és lefelé indult a lépcsőn, amelynek aljában Lady Hanscombe már várta őket. Őladysége elégedetten bólintott, amikor meglátta a lányokat: nagyon is kedvére való volt, hogy az édeslánya sokkal fénye sebben ragyog, mint a féltestvére. Louisa Hanscombe nem volt kifejezetten ellenséges Caroline-nal szemben, és felháborodva utasított volna vissza minden olyan feltételezést, hogy ne teljesítené a mostohalánya iránti kötelezettségeit. De ott volt a saját három szépreményű lánya meg a két fia, és szerette volna, ha Caroline életét úgy sikerül elrendezni, hogy az a saját gyerekei kilátásait ne rontsa. – Gyertek, ne várassuk a lovakat! - bömbölte úri szalonhoz vajmi kevéssé illő, harsány hangon. A magas, testes, acélszürke fürtű Lady Hanscombe korlátolt nő volt, aki nem tudta értékelni mostohalánya tehetségét, érzékenységét. Kapcsolatuk a kötelességtudaton alapult, és szeretet híján nem működött jól. Caroline álmodozó szórakozottsága őrületbe kergette Louisát, az ő nyers, erős hangja és sűrű bíráló megjegyzései pedig rendre hallgatást vagy megszeppent dadogást váltottak ki a lányból. Gina vidáman elengedte a füle mellett anyja dogmatikus bölcsességeit, vagy ha a szükség úgy hozta, hasonló hangerővel feleselt vele. Caroline viszont inkább eltűnt, amíg el nem
csitult a vihar. Csakhogy itt, Londonban ez nem volt könnyű feladat, hiszen a kisebb gyerekek otthon maradtak wiltshireben, és Lady Hanscombe-nak kizárólag arra kellett koncentrálnia, nehogy a lányok elszalasszák a társadalmi fölemelkedés lehetőségét. Hanscombe-ék az Adam Streeten béreltek ki egy házat. Nem a legdivatosabb környéken volt ugyan, de azért elég jó helyen, a King Streettől hintóval csak egy ugrásnyira. A kis társaság a lehető legjobb időpontban érkezett meg a bálterembe: nem túl korán, hogy ne látsszanak a kelleténél izgatottabbnak, és nem is illetlenül későn. Az óriási előcsarnokot szemmel láthatóan arra tervezték, hogy egyértelműen éreztesse a félénk vendégekkel, hogy az előkelő társaság krémje közé nyertek bebocsátást. Mivel pedig a vendégek többsége nagyon is tisztában volt vele, mekkora megtiszteltetés a jótékonysági bálokra belépőt kapni, a védnöknők fölöslegesnek érezték, hogy ínyencfalatokra vagy jó zenészekre pocsékolják a pénzt. Az ilyen bálokon hírhedten száraz volt a sütemény, ízetlen az innivaló, a zenekar játékától pedig Caroline időnként szabályosan megborzongott. Most például az egyik hegedűs mintha egészen más dallamot játszott volna. Az est ugyanúgy kezdődött, mint az az öt-hat bál, amelyen addig részt vettek. A főszalonban a fal mellett sorakozó székeken idősebb hölgyek és táncra föl nem kért fiatal lányok tereferéltek, a parketten párok táncoltak, és mindenfelől árgus szemek figyelték, kialakul-e valami érdekesebb kapcsolat. Gideon Fallsworthy is a legmegfelelőbb pillanatban sietett oda hozzájuk, hogy fölkérje Ginát az éppen akkor alakulóban lévő csoportos angol népi táncra, egyben egy későbbi keringőre is. Mivel az általa választott hölgy a szabályok szerint csak két
táncra lehetett az övé, mindenképpen azt akarta, hogy az egyik az izgalmas és erotikus új osztrák tánc legyen, amely rohammal vette be Londont. A hagyománytisztelők túl merésznek tartották a keringőt, a fiatal szerelmeseknek viszont óriási örömükre szolgált, hogy nyilvánosan a karjukban tarthatják egymást. – Ma este különösen jól néz ki, Miss Gina - mondta Gideon Fallsworthy. - Velem tartana erre a táncra? És kérem, hagyjon meg nekem egy táncot ön is, Miss Hanscombe - mosolygott rá barátságosan Caroline-ra. Gideon kellemes külsejű fiatalember volt, bár kissé hajlamos a hízásra. Az intelligencia terén nem tűnt ki, de jó szíve és lefegyverző mosolya volt. Gina szívébe azzal a sziklaszilárd meggyőződésével lopta be magát, hogy nála csinosabb és szórakoztatóbb nőnemű lényt még életében nem látott, Lady Hanscombe kegyeibe pedig azzal férkőzött be, hogy szép birtok várományosa volt Lincolnshire-ben. Ha nem is káprázatos fogás, de tisztes parti lett volna, és őladysége nap mint nap azt várta, mikor teszi tiszteletét Gideon Sir Alfrednál, hogy megkérje Gina kezét. A boldog pár a táncparkett felé indult, Caroline pedig helyet foglalt Lady Hanscombe mellett, és szórakozottan figyelte a tánc figurái szerint hajlongó, perdülő-forduló, elegáns öltözetű embereket. A végtelenségig el tudta így szórakoztatni magát: visszavonult a saját képzeletvilágába, és variációkat gondolt ki a zenére. Különleges tehetsége volt hozzá, hogy láthatatlanná váljon, arra számított, hogy az este nagy részében békén hagyják majd. Addig igen sikeresen kedvetlenítette el a reménybeli udvarlókat: azon kevés férfi, aki fölkérte táncolni, nagyon ritkán vetemedett ugyanerre másodszor is. Egy szánnivaló, nyúlfogú fiatalember már-már a rajongója lett, de őt is sikerült leszerelnie az apja erőszakos természetére tett célzásokkal, meg azzal a mesével, hogy Lord Hanscombe maga
mellett akarja tartani öreg napjaira támasznak. Magát Lord Hanscombe-ot ez igencsak meglepte volna, hiszen neki az is gondot okozott, hogy megjegyezze a lányai nevét, és mint azt gyakran mondogatta, alig várta, hogy kirepüljenek a családi fészekből. Már jó ideje tartott a bál, amikor észrevette, hogy valaki célirányosan őfelé tart. George Fitzwilliamet ismerte föl az illetőben, aki korábbi bálokon már többször is volt a táncpartnere, miután a háziasszonyok nyomatékosan megkérték, hogy legyen segítségükre, és ne hagyja petrezselymet árulni a kevésbé népszerű lányokat. George kellemes, veszélytelen társaság volt, a vele együtt érkező magas, fekete hajú és szemű, impozáns külsejű, dölyföt és hatalmat sugárzó férfi láttán viszont Caroline kissé összeráncolta a homlokát. Mr. Fitzwilliam elővette a legkecsesebb meghajlását. - Lady Hanscombe, Miss Hanscombe, a barátom, Lord Radford esedezett nekem, hogy részesülhessen abban a szerencsében, hogy bemutatom önöknek. Lady Hanscombe boldogan pöffeszkedett. - Részünkről a szerencse, Lord Radford. Itt van a másik lányom is, biztos vagyok benne, hogy neki is nagy örömére szolgál majd, ha megismerheti önt! Miközben Lady Hanscombe és George semmitmondó bájcsevegést folytatott, Caroline őlordsága fekete szemébe nézett, és szinte jéggé dermedt a férfi átható pillantásától. Ilyesmit érezhet a nyúl, miközben várja, hogy átharapja a torkát a vadászgörény, gondolta zaklatottan. Fogalma sem volt, mit keres a fürkész szempár, de azt jól látta, hogy a félelmetes szemöldök alól csöppet sem fesztelen tekintet mered rá.
– Megtisztelne azzal, hogy elfogadja a felkérésemet erre a táncra, Miss Hanscombe? - kérdezte a férfi nyers, parancsoló hangon. Mély hangjából ugyanúgy a hatalom érzete áradt, mint a megjelenéséből. Caroline kukán bólintott. Ugyan mi mást tehetett volna? Fölállt, és bevonult a lorddal a táncparkettre. Ráadásul a zenekar sajnálatos módon éppen keringőt kezdett játszani. Kapott engedélyt, hogy keringőt táncoljon ma este, Miss Hanscombe? - kérdezte a férfi. - Nem? Akkor máris megszerezzük. Azzal Radford végigpásztázta a báltermet, és elkapta Lady Jersey árgus tekintetét. Kifejezően a partnerére pillantott, Lady Jersey bólintott, és Caroline máris a férfi karjában találta magát. Megijesztette, milyen gyorsan cselekszik. Pedig jó kifogás lehetett volna, hogy nem kapott engedélyt a keringőre, de mire kinyithatta volna a száját, már tárgytalanná is vált a dolog. Jason a lány göndör, szőke fürtjeit nézte, és nem tudta, mulasson vagy bosszankodjon partnere szégyenlősségén. Szűzies szerénységből nincs hiány, annyi szent. Kár, hogy nem magasabb, gondolta, hiszen a jelek szerint inkább a mellénygombjait tanulmányozza majd, semhogy a nyakát nyújtogatva a szemébe nézzen. De azt azért megállapította, hogy egyáltalán nem csúnya a kislány. Ha rendes ruhát adnak rá, és kifésülik a haját az arcából, egyáltalán nem kell majd szégyenkeznie, ha vele mutatkozik. Caroline a maga részéről úgy érezte, valami ritka rossz álmot lát. Nem tudta, hogy Radford felbukkanása az Almack Klubban olyan szokatlan esemény, hogy fölfigyelnek rá, de azt ösztönösen érezte, hogy mindenfelől rájuk szegeződnek a
tekintetek. Erősen összpontosított, hogy szalonképesen járja a táncot, hiszen addig csak a fivéreivel és a tánctanárukkal gyakorolta a keringőt. Egy ilyen lehengerlő férfiasságot árasztó partnerrel testközelben lenni egészen más volt. Ugyan mi a csudáért kérte föl? Hiszen semmi kapcsolat nincs köztük, és az ő külseje igazán nem keltheti föl egy előkelő úriember figyelmét, aki bárhova megy, válogathat a partnerekben. – És hogy tetszik az első londoni báli szezonja, Miss Hanscombe? - tette föl az udvarias kérdést Radford. – Nagyon... érdekes, milord. - Mivel továbbra is leszegte a fejét, alig lehetett hallani a hangját. – És az Almack Klub beváltotta a hozzá fűzött reményeit? folytatta a kérdezősködést a férfi. - Vannak, akik a híre alapján jobbra számítanak. – Nem voltak elvárásaim, milord. Hát, Fitzwilliam nem túlzott a szófukarságát illetően, annyi szent! De Jason nem tágított, rendületlenül sorolta az udvarias közhelyeket. Nem volt könnyű fenntartania a társalgást, de kifogástalan modorú úriember lévén, tudott beszélni kettő helyett is. Amikor visszakísérte Lady Hanscombe-hoz, azt mondta: - Remélem, nem lesz ellenére, ha rövidesen fölkeresem, Miss Hanscombe. A lány egy pillanatig üres tekintettel bámult rá, majd alig hallhatóan azt suttogta: - Természetesen nem, milord. Lord Radford elégedetten távozott. Az ostromot elindította, és úgy tűnt, semmiféle körmönfont praktikára nem lesz szüksége, hiszen az anyát szemmel láthatóan elkápráztatta, hogy ő kitüntette figyelmével a csitri lányát. Lady Hanscombe ugyan kissé behízelgő modorúnak tűnt, de ez csak az ő malmára hajtja a vizet. Most, hogy hivatalosan bemutatták őket
egymásnak, meglátogathatja a lányt, és elmélyítheti az ismeretséget. Nem sietteti az eseményeket azzal, hogy ma este még egyszer fölkéri. Egyelőre elég, hogy kiválasztotta. Csak idő kérdése az egész. Alighanem olyan könnyen fog menni, hogy kifejezetten unalmas lesz. Miközben Lord Radford a barátját, George Fitzwilliamet kereste, hogy zárják le az estének ezt a szakaszát, Caroline-t Lady Hanscombe vallatóra fogta. Őladysége nem tudta, örüljön-e, hogy Caroline-nak udvarlója akadt, vagy megsértődjön, amiért Lord Radford nem mutatott érdeklődést az iránt, hogy Ginával is megismerkedjen. Mindenesetre a legapróbb részleteket is igyekezett kihúzni a mostohalányából. – És akkor mit mondott? ... Mire te azt felelted, hogy...? A fülem hallatára mondta, hogy meg akar látogatni. Húzd ki magad, Caroline, ne csoszogj! Lehet, hogy úgy döntött, ideje feleség után néznie. Legfőbb ideje, elég rég halogatja már! Biztos vagyok benne, hogy elégedett veled, hiszen a neveltetést és a jó modort semmi sem pótolhatja, és te igazán szépen tudsz viselkedni. Ezen a ponton őladysége megszakította monológját, és kétkedve nézett Caroline-ra. Hiszen a lány valóban jól nevelt ifjú hölgy benyomását keltette ugyan, de azt nehéz volt elképzelni, miért fordítana rá ennyi figyelmet egy olyan férfi, mint Lord Radford. Mindenesetre, ha tényleg ellátogat hozzájuk, legalább alkalma lesz megismerkedni Ginával is, és fölfedezni, mennyivel bajosabb, mint a féltestvére. Ha őlordsága feleséget keres, Gina legalább annyira jól nevelt, mint Caroline, ráadásul vonzóbb nála. Lady Hanscombe afölött nagyvonalúan elsiklott, hogy az őseit össze sem lehet hasonlítani Caroline anyjának családjával.
Legalábbis azok szemében semmiképpen, akik ugyanolyan szempontok alapján ítélik meg az embereket, mint a lovakat. Gina őszintébb lelkesedést mutatott a váratlan fejlemény iránt, de Caroline-nak ezt sem volt könnyebb elviselnie. A fél testvére hazafelé egyfolytában arról beszélt, milyen jóképű Lord Radford, milyen káprázatos szabású a ruhája, és micsoda vagyona van. - Azt beszélik, Caro, hogy ő soha nem jön el az Almack Klubba, és soha nem táncol elsőbálos lányokkal! Azt is beszélik, hogy a legünnepeltebb szépségek közül tartott... – Gina, hogy merészelsz ilyesmit szóba hozni? - vágott közbe Lady Hanscombe. - Egyáltalán nem helyénvaló, hogy tudsz róla, hogyan töltik kedvüket az úriemberek! – De Mama, ezt mindenki tudja! - söpörte le az ellenvetést Gina. - Biztos meglátta Caroline-t egy bálon vagy a parkban, és elhatározta, hogy mindenképpen megismerkedik vele. Annyira romantikus! - A nővére iránt elfogult Gina minden további nélkül el tudta hinni, hogy egy úriembert első látásra levesz a lábáról Caroline bájos kedvessége. Ő elégedett volt a maga Gideonjával, egy szikrányi irigységet sem érzett. - Caro így nagyon népszerű lesz a társaságban - folytatta. - Mindenki meg akar majd ismerkedni azzal a lánnyal, aki fölkeltette Lord Radford érdeklődését. Mostohaanyja és féltestvére lázas spekulációi kitöltötték az időt, Caroline-nak egy szót sem kellett szólnia. Amúgy sem beszélhetett a Lord Radforddal kapcsolatos legfontosabb tényről: arról, hogy nem tetszik neki, és csöppet sem vágyik rá, hogy újra lássa. Tudta, hogy ez ésszerűtlen, de igen kényelmetlenül érezte magát a férfi közelében. Csöndben, boldogtalanul ült a hintóban, és mire az Adam Street-i bérelt házhoz értek, lüktető fejfájás kínozta.
– Bocsáss meg, Mama, de nagyon kimerültem, szeretnék most rögtön visszavonulni - mondta vékony hangon. – Persze, persze, kedvesem, az a fő, hogy jól nézz ki, amikor Lord Radford meglátogat - felelte nagylelkűen Lady Hanscombe. Caroline hálószobája a bérelt házak jellegzetes, kissé sivár hangulatát árasztotta, de aznap este a biztonságot jelentette a lány számára. Ledobta kabátját a szék támlájára, majd lassú léptekkel odasétált az ablakhoz, és a hűvös üveghez nyomta sajgó homlokát. Logikusan nem szabadott volna ilyen sokat belemagyaráznia egyetlen táncba, hiszen a szezon során még a magafajta jelentéktelen, petrezselymet áruló lányok is táncolnak néhány férfival. így azonban még soha nem választotta ki magának senki. A zsigereiben érezte, hogy fontos találkozás volt ez. Sokszor hasonlította magát lassú folyású patakban sodródó gallyhoz. Most viszont hirtelen olyan áradat ragadta magával, amely könnyen elsöpörheti a békés zenéléssel töltött életet, amelyre vágyott. Caroline egyszer csak felkacagott. Micsoda hűhó semmiért! Jessica mindig is mondta, hogy túl élénk a fantáziája. Ideje távlatból szemlélnie az aggályait. Elővett a ruhásszekrényből egy viseltes hangszerdobozt, majd az ágyra kuporodott, és óvatosan kivette belőle a lantját. Nagyon régi hangszer volt, még abból a korból származott, amikor a lant nagy népszerűségnek örvendett, és rengetegen játszottak rajta. Szeretettel cirógatta meg a selymes tapintású cédrusfa rezonanciadobozt, majd fölhangolta a lantot, és egy John Dowlanddallamot kezdett játszani rajta. Szeretett tanárától, Signore Ferrantétól kapta ajándékba a lantot, amikor a mester kora tavasszal Londonba látogatott.
Mindketten tudták, hogy ezentúl visszavonhatatlanul másképp lesz minden: Caroline férjhez megy, vagy Londonban marad a nagynénjével, mesterétől elválasztja a távolság. Signore Ferrante tökéletes búcsúajándékot választott a lány számára. Caroline, valahányszor csak játszott rajta, rá gondolt, és arra a boldogságra, amelyet a régi és a modern zene világában való kalandozás mindkettőjüknek okozott. Caroline első szerelme a zongora volt, de a szelíd hangzású lantot könnyebben lehetett szállítani, és úgy tudott játszani rajta, hogy nem zavart vele senkit. Elpengetett néhány Erzsébet kori dallamot, majd egy itáliai altatódalt, és énekelt is hozzá édes, tiszta hangján. A muzsika fél óra alatt elringatta. Kellemesen elálmosodott, és nyugovóra tért. Caroline korábban kelt a család többi tagjánál, és gyors reggeli után elindult nagynénjéhez, Jessicához. Az illendőség kedvéért ott kutyagolt mögötte az egyik fiatal szolgálólány is. A személyzet tagjai felváltva kísérgették, és egymás közt sokat vitatkoztak arról, mi a nehezebb: lépcsőt sikálni vagy lépést tartani Caroline-nal. A lány ugyanis törékeny külsejét meghazudtolóan élénk iramot diktált, és sokkal jobban is szeretett gyalogolni, mint hintón utazni. Aznap kis unokatestvérének, Lindának készült zongoraleckét adni, és áldotta a sorsát, hogy ezzel az ürüggyel korán elszabadulhat otthonról. Az utcák még csillogtak az éjszakai esőtől, mint a frissen vert pénzérme, és Caroline, miközben gondolatban megzenésítette a város ritmusos zajait, kezdte visszanyerni természetes derűjét. Feje fölött szakadatlanul csiviteltek a társaságkedvelő verebek, az utcákon pedig házalók kínálgatták a friss kenyeret meg a korán érő epret. Látott egy komor gyereket is, aki büszke papájával pónilovon haladt a Hyde Park
felé. Mindebből pompás hangverseny, vagy még inkább nyitány kerekedett volna. Miközben halkan fütyülte a lelkében megfogant dallamot, szinte elképzelhetetlennek tűnt már számára, hogy az előző esti aggályait komolyan lehetne venni. Jessica katonafeleségként megszokta a korai kelést, és mire a friss levegőtől kipirult arcú Caroline megérkezett, talpon volt az egész ház. Caroline jókedvűen nézett körül a kis előszobában. Nem volt nagy a ház, mindössze háromfős személyzet kellett hozzá. Viszont igen otthonos volt a légkör, Caroline talán itt időzött a legszívesebben az egész világon. A világos falú, szellősen berendezett szobákban nyoma sem volt krokodillábú kanapéknak és más divatos szörnyűségeknek. A bútorzatot a tizennyolcadik század közepének kecses vonalai jellemezték, néhány külföldi darabbal gazdagítva. Ezeket Jessica még akkor szerezte be, amikor a férjével utazgatott. Caroline-t az kárpótolta valamelyest a báli szezon megpróbáltatásaiért, hogy bármikor meglátogathatta Jessicát. Rendszeresen leveleztek, amióta csak Caroline megtanult írni, személyesen azonban ritkán találkoztak azokban az években, amikor Sterling őrnagyot Indiába, Portugáliába, majd Spanyolországba vezényelték. Miután azonban a férje elesett a salamancai csatában, Jessica hazahozta a kislányát Angliába, és beköltöztek ebbe a kis londoni házba, amelyet megörökölt. Tetszett neki, hogy függetlenül, önállóan vezetheti háztartását, de gyakran elvitte Lindát Wiltshire-be, az apai nagyszüleihez. Jessica is azon a környéken nőtt fel, sok barátja volt arrafelé. Mivel pedig a Sterling család alig öt mérföldnyire lakott Hanscombe-éktól, látogatásaik alkalmával egyúttal Caroline-t is fölkereshette. Az azonban, hogy gyalog is mindössze néhány percnyire laknak egymástól, újszerű és igen kellemes helyzet volt mindkettőjük számára.
Caroline belépett a reggelizőszalonba, de még arra sem volt ideje, hogy üdvözölje nagynénjét, mert egy apró emberke boldogan felsikoltott, és már ott is volt a karjaiban. - Caro! Képzeld, betévedt a konyhába egy kiscica, és Mama azt mondta, megtarthatom! Caroline nevetve ölelte át kilencéves unokahúgát. - És hogyan „tévedt be" az a kis állat? Talán a zsebedben? Linda ficergett egy kicsit Caroline ölelésében, és a szőnyegbe fúrta a nagylábujját. - Hát... – Ne is törődj vele, kicsim! Biztos vagyok benne, hogy édesanyádat sem csaptad be jobban, mint engem. Az isten áldjon meg érte, Jessica - nyúlt a csésze kávé után, amit a nagynénje kitöltött neki. - Nem is tudom, mit csináltak az emberek, amíg nem ismerték a kávét! - A Hanscombe-házban a tea volt a forró ital, mivel a mostohaanyja azt szerette. Ha kávét is tartottak volna otthon, az már pazarlásnak minősült volna. - Ha jól sejtem, ez az alultáplált kis narancssárga gombolyag az új barátod. Azzal benyúlt az asztal alá, és ölébe vette a kismacskát. A vörösessárga szőrű kandúrkölyök zöld szeme szinte ijesztően villogott, és szemmel láthatóan megfelelt az ízlésének a Sterling-rezidencia. Gyönyörteljesen dorombolt, miközben Caroline szakavatott mozdulatokkal vakargatta a parányi álla alatt. - És hogy hívják ezt a páratlan cicust? – Wellesley. Tudod, a Vashercegről neveztem el - mondta komoly arccal Linda. – Szép név. Az orra pedig mintha éppolyan horgas lenne, mint Wellingtoné, már amennyire egy macskánál ez lehetséges. - Miután Caroline kellőképpen megcsodálta az új családtagot,
nagynénjéhez fordult: - Jessica, tegnap este az Almack Klubban nagyon furcsa dolog történt. – Ez azt jelenti, hogy jobban érezted magad, mint vártad? – Nem egészen - felelte gyászos arckifejezéssel Caroline. - Csak azt, hogy kipécézett egy elég öreg lord. Mindenáron keringőzni akart velem, és azzal fenyegetőzött, hogy meglátogat. – Jóságos ég! És ki volt ez az aggastyán? – Hát, nem igazán aggastyán, talán negyvenéves lehet. Az apám lehetne. Lord Radford a neve, és úgy néz ki, mint az ördög ünneplőruhában. Fekete haj, barázdált arc, izzó tekintet. Úgy bámult, mint egy csikót a lóvásáron. Olyan ideges voltam, hogy biztosan félkegyelműnek nézett. Ami nem is baj, mert úgysem szándékozom elmélyíteni az ismeretséget. – Lord Radford... Ismerős a neve. Azt hiszem, Glouchestershire-ben van a családjuk kastélya. Rendszeresen írnak róla az újságok, híres lovas és vadász. Feltűnő jelenség, nagy sikere van. Igazán jó partit fogtál ki, kicsim! – Kérlek, ne gúnyolódj velem, Jess! Ez komoly dolog. Mi van, ha tényleg érdeklődik irántam? Megrémít ez az ember! – Nem fogalmazol egy kicsit túl élesen? Caroline összeráncolta a homlokát, és ujja köré csavarta egyik sötétszőke fürtjét. - Nem biztos, hogy el tudom magyarázni. Nem mondanám, hogy csúnya, bár elég öreg hozzám. Egyszerűen... nyomasztott a közelsége. Mintha bomba lenne, amely bármikor fölrobbanhat, vagy tűz, amely elemészt.
– Azt hiszem, értem - felelte Jessica. - A Wellington hercege is ilyen. Társasági eseményeken nyájasabb már nem is lehetne, mégis mindenki érzi a lényéből áradó hatalmat. Soha nem lehetett összetéveszteni egy hétköznapi emberrel, akkor sem, amikor még csak egyszerűen Arthur Wellesley-nek hívták. Talán ezért kapta a Vasherceg nevet. – Hát, Lord Radford sem hétköznapi ember, az biztos. Pedig sokkal szimpatikusabb lenne, ha az volna. Jessica vállat vont. - Egy ilyen férfi komoly rangot adna neked. Ha egymásba szeretnétek, és egybekelnétek, soha életedben nem lenne többé gondod. Semmiképpen nem árthat neked, ha kitüntet a figyelmével. És senki sem kényszeríthet rá, hogy hozzámenj, ha nem akarsz. – Épp ez a probléma, Jess. Mama és Papa rá tudna kényszeríteni. Amikor kiabálni kezdenek, és a gyermeki kötelességeimet emlegetik... - Elhallgatott, és a pántlikáját vizsgálgatta, amelyet már annyit sodorgatott az ujjai között, hogy teljesen tönkrement. – Én nem fogom hagyni, hogy elvigyen! - szólt közbe Linda. - Megmondom neki, hogy nekünk ígértek. – Aligha fog idáig fajulni a dolog, Linda - kacagott fel Jessica, és szorosan magához vonta a kislányát, akinek bronzszínű haja és tűzrőlpattant elevensége egyértelműen rá emlékeztetett, barna szemét viszont az apjától örökölte, nem pedig zöld szemű édesanyjától. Ahogy ott nevettek egymás mellett, tökéletes témát szolgáltathattak volna valamelyik elevenséget kedvelő festőóriásnak - talán Rubensnek is, ha a karcsúbb nők lettek volna az esetei. – Azt hiszem, igazad van, úgyhogy nem aggódom. Az Ördögi Bárót aligha látom még egyszer, hacsak nem valami
tömegrendezvényen, messziről. Viszont itt az ideje, kis babám, hogy elkezdjük a zeneórát! Korán kell hazaérnem, vásárolni megyek Ginával. Szalag kell neki az új ruhájára, amelyet a Cavendish-bálra akar fölvenni holnap este. – Szerintem én már kinőttem abból, hogy „kis babámnak" szólíts, Caro - jelentette ki Linda. - Tudod, már majdnem tízéves vagyok. – Valóban. Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen figyelmetlen voltam. Szóval, készen áll Miss Sterling, elkezdhetjük a zongoraórát? Ha Miss Sterling rendesen kigyakorolta a darabokat, és szépen eljátssza őket, lehet, hogy várja egy kis gyömbéres mézeskalács. Linda örömteli sikolyt hallatott, szemmel láthatóan máris megfeledkezett róla, milyen érett ifjú hölgy is lett ő hirtelen. Hanyatt-homlok rohant be a zeneterembe, unokanővére pedig valamivel méltóságteljesebben követte. Jessica kissé szomorkásán nézett utánuk. Bizony, a kislánya már nem sokáig lesz kislány, az unokahúgát pedig, aki szinte a lánya, idő előtt arra kényszerítik, hogy nővé érjen. Arra gondolt, hogy az anyaszerepben az a tudat a legrosszabb, hogy a növekedés fájdalmas, és a fájdalmaitól sehogy sem óvhatja meg őket. 3. fejezet Caroline a tervezettnél később tért vissza a Hanscombe család bérelt házába. Miután ugyanis Linda az óra végeztével a mézeskalácsot majszolgatva kivonult, ott maradt még néhány percre, hogy egy Mozart-hangversenyt gyakoroljon, de a néhány percből hosszas komponálás lett. Mindig is hajlamos volt a szórakozottságra, de amikor belemélyedt a zenébe, végképp elvesztette az időérzékét. A családban sokat
élcelődtek azon, hogy ha Carónak fontos programja van, távol kell őt tartani a zongorától. Egy alkalommal ebéd után leült néhány percre játszani, és Ginának hat óra múlva erővel kellett elrángatnia a hangszer elől, hogy időben fel tudjon öltözni a vacsorához. Akkor egész este az alkotás lázában égett, de megérte: életében először komponált olyan zeneművet, amely méltó volt a „hangverseny" névre. Londonban Caroline nagyon ügyelt rá, hogy ne merüljön bele túlzottan a muzsikába. A város által kínált sokféle időtöltés és a bérelt házban álló, rosszul hangolt zongora egyaránt hozzájárult, hogy szorosabb kapcsolatot ápoljon a hétköznapi világgal, aznap azonban Jessica jobb minőségű hangszere eltérítette elhatározásától. Gina már nyilván türelmetlenül várja. A nagy sietségtől kifulladva, kipirultan rontott be Ginát keresve a nappaliba. Két lépés után földbe gyökerezett a lába a döbbenettől: ott ült az Ördögi Báró. Jason figyelmét nem kerülte el, hogy a lány döbbenten, riadtan piheg. Miss Hanscombe-nak még meg kell tanulnia, hogy ha ő mond valamit, az úgy is lesz. Ő nem az a fajta, aki könnyelműen ígérgeti, hogy meglátogat valakit: azt mondta, eljön, tehát az illendőség keretein belül lehetséges legkorábbi időpontban itt is van. Örült, hogy újra látja Caroline-t, annál is inkább, mivel előtte Lady Hanscombe tolakodó locsogását kellett hallgatnia negyedórán keresztül, és ellentmondást nem tűrően bemutatták Ginának is. Nem is találta csúnyának, de Lady Radfordként nem tudta elképzelni. Jobban illik hozzá az a víg kedélyű vidéki földbirtokos, aki a bálon legyeskedett körülötte. Caroline legalább rejt magában kiaknázatlan lehetőségeket, és hála az égnek, nem fecseg annyit, mint az anyja.
– Szép jó napot, Miss Hanscombe - köszöntötte udvarias meghajlás kíséretében. - Csodát művel önnel a reggeli friss levegő. Azzal a kéréssel jöttem, hogy tiszteljen meg, és tartson velem egy fordulóra a parkba. Caroline fülig pirult, és a szőnyegre szögezte tekintetét. - Nagy örömömre szolgálna, milord, de... de már elígérkeztem, hogy a húgommal megyek vásárolni. – Az igazán nem fontos, Caro - szólt közbe készségesen Gina. - Mehetünk holnap is. Nem akarom elrontani az örömödet. - Azzal hamiskás pillantást vetett Lord Radfordra. Különben is hamarosan itt lesz Gideon, és kikocsizunk mi is. – Igazán, Caroline, nem volt szép tőled, hogy megvárattad őlordságát - szólalt meg szigorúan a mostohaanyja. – Nem tudhatta, mikor jövök, Lady Hanscombe - védte meg a férfi. - De remélem, most már el tudja fogadni a meghívásomat - fordult újra Caroline-hoz. – Természetesen, Lord Radford - felelte Caroline, és továbbra is a szőnyeget vizsgálgatta. - Ha ad néhány másodpercet, hogy fölfrissítsem magam, azonnal indulhatunk. Azzal sarkon fordult, és olyan gyorsan hagyta el a szobát, hogy menekülésnek is beillett a távozása. Zavartan sietett fölfelé a lépcsőn. Vajon mit keres itt ez az ember? Biztos lenne jobb dolga is! A szobájába lépve gyors leltárt tartott a ruhásszekrényében. Az a sötétkék szegélyű szürke utcai ruha megteszi: abban mindig úgy néz ki, mintha kicsit gyengélkedne. Gyorsan átöltözött, és még arra is szánt néhány másodpercet, hogy a homlokába fésülje a haját, nehogy túl sokat lehessen látni az arcvonásaiból. És hogy teljes legyen a hatás, a legkevésbé kedvelt kalapját tette föl, egy mostohaanyjától levetett darabot, amely még fénykorában sem
volt valami szemkápráztató, és az idő csak rontott rajta. Mély lélegzetet vett, hogy valamelyest megnyugodjon, majd visszaindult a földszintre, hogy szembenézzen a sorsával. Lord Radford árgus tekintetétől kísérve lépett be a szalonba. A férfi a javára írta, hogy milyen gyorsan elkészült, de az eredmény már kevésbé volt kedvére való. Megállapította, hogy ez a lány borzalmasan öltözködik. Amikor az utcáról bejött, egész csinos volt, most viszont jelentéktelen kis nevelőnőnek nézné az ember. Amint egybekelnek, sürgősen le kell cserélni a ruhatárát. A lord magas, félfödeles, együléses hintója még a divatban járatlan Caroline figyelmét sem kerülhette el. Az ezüsttel díszített, csodás fekete kocsihoz tökéletesen illettek a szintén fekete, nyilván tökéletes pedigréjű lovak és a fekete-ezüst lószerszámok. Jason látta, hogy Caroline szeme elkerekedik, és azt kérdezte: - Megfelel? – Nem az én tisztem eldönteni, hogy megfelel-e vagy sem, milord. – Badarság. Joga van hozzá, hogy véleménye legyen, és biztos vagyok benne, hogy van is, még ha nem is szokása hangoztatni - mondta a férfi, miközben fölsegítette a hintóra. – Hát, igazán drámai hatást kelt - mondta habozva Caroline, miközben nekidőlt a fekete bársony háttámlának. - Sőt talán egy kissé... vészjósló. - Azt már semmiképpen nem tehette hozzá, hogy lám, nem alaptalanul nevezte el Ördögi Bárónak. – Az édesanyjának tetszik. Mielőtt ön hazaért, megdicsérte, hogy milyen szép. – A mostohaanyám.
– Nocsak, nocsak, haladunk, Miss Hanscombe! Most először fordult elő, hogy magától is mond valamit, és nem szorítkozik a társalgás fenntartásához szükséges minimumra! mondta barátságosan Jason. Örömmel hallotta, hogy Caroline nem az édeslánya Lady Hanscombe-nak. Abból a vérvonalból nem szívesen választott volna magának feleséget. – Én... őszintén sajnálom, Lord Radford - pirult el a lány, és a csillogó szőrű paripákra szögezte tekintetét. - Nem akartam modortalan lenni. Jason csöndben átkozta magát a baklövéséért. Nem tudta, vajon bírálatnak vette-e a lány a megjegyzését, vagy csak egyszerűen nincs humorérzéke, de akár így, akár úgy, semmivé lett az a kevés is, amit addig elért. Oldalra pillantott, és arra gondolt, hogy mivel Caroline ilyen könnyen pirul, nyitott könyv lesz előtte az érzelemvilága. A lány szempontjából ez talán sajnálatos, neki viszont nagy könnyebbséget jelent. – Biztos vagyok benne, hogy ön még soha életében nem volt modortalan - nyugtatta meg. - Először jár Londonban? Biztonságosabbnak tűnt visszatérni a bálteremben lezajlott első találkozásuk semmitmondó csevegéséhez. Az angliai időjárás mindig is jó témát szolgáltatott a hosszas társalgásokhoz, így aztán Jason a Hyde Parkon áthaladva erről fecsegett, a lány pedig félszavakkal válaszolgatott. Igen, április végéhez képest szokatlanul meleg van. Ez valóban nagyon kellemes, és a jó terméshez bizony valóban elkelne egy kis eső. Ilyen sziporkázóan szellemes dialógussal múlatták az időt, miközben az elegáns hintó igencsak kiváltotta a park korán kelő úri közönségének figyelmét. Emlékezetük szerint példátlan eset volt, hogy Radford olyan nővel kocsikázzon, akit hölgytársaságban botrány nélkül be lehetne mutatni. Ráadásul
egy eladósorba került kisasszonykával, aki nemrég még az iskolapadot koptatta? Ez csakis komoly dolog lehet! Caroline, akinek meg sem fordult a fejében, hogy ilyen gondolatokra ragadtathatják a parkban időzőket, lassanként kezdett megnyugodni. Szinte bárhol szívesebben lett volna ugyan, mint ezen a feltűnő hintón, a még feltűnőbb hajtója mellett, de legalább nem volt közvetlen veszélyben. Azt ugyan még mindig nem tudta pontosan, miféle veszélyt is jelent rá nézve Lord Radford, de képtelen volt szabadulni a nyugtalanító érzéstől, hogy számára ismeretlen erők munkálkodnak körülötte. Már éppen visszafordultak, amikor ismerős hang üdvözölte őket. George Fitzwilliam ügetett oda a lován, és vidáman rájuk mosolygott, annak ellenére, hogy egyre sötétebben látta az esélyeit a fogadást illetően. - Szép jó napot, Miss Hanscombe, Jason! Pompás ez a reggel, kiválóan alkalmas egy kis levegőzésre! - A könnyed csevegés közben szemrevételezte Caroline-t. Megállapította, hogy a kislány nem úszik éppen örömmámorban. A legnagyobb jóindulattal is legföljebb „rezignáltnak” tudta minősíteni az arckifejezését. Lehet, hogy mégsem olyan reménytelen az ügy, és övé lehet még ez a csodás fogat? George rövidesen elköszönt, és továbbállt, hogy másokat is üdvözöljön, Jason pedig a gyeplőt szakavatottan kezelve kikerült egy kissé sután haladó nyitott, négyüléses hintót. Mondja, Miss Hanscombe - szólalt meg -, van valami különleges érdeklődési területe, amelyről szívesen beszélgetne? A közhelytáram kezd kimerülni, önön a sor, hogy javasoljon valami témát.
Caroline bizonytalanul pillantott rá. - Én... nagyon szeretem a zenét, milord. Jasonből kis híján kitört egy elgyötört nyögés. Legszívesebben kegyelemért könyörgött volna. Nagy nehezen uralkodott magán, de Caroline így is látta az arcán a buzgó, de tehetségtelen lánykák által előadott, fájdalmas emlékű koncertek nyomát. Ó, az a sok keservesen síró hárfa, kíméletlenül püfölt zongora! A sok alig hallható vagy éppen hogy a szomszéd utca lakóinak fülét is sértő énekhang! Abban a korban, amikor a zenélés az előkelő ifjú hölgyek elengedhetetlen tudományának számított, súlyos bűnöket követtek el az emberi fül ellen. Caroline újra elpirult, és a park másik felében poroszkáló lovasokra függesztette tekintetét. - Persze ez nem olyan fontos - mondta mereven. Jason érzékelte, hogy a lány visszahúzódik a páncélja mögé, és belenyilallt a lelkifurdalás. Olyan sebezhető ez a kislány! Akkor neki most negyven éven át minden egyes szavát alaposan meg kell majd fontolnia? Hirtelen rádöbbent, hogy jóformán az apja lehetne. Elkalandoztak a gondolatai. Mennyi is a korkülönbség köztük, tizennégy év? Mosoly ült ki az arcára, mert eszébe jutott Lizzie, az igen kedves fejőlány. Hát, igen, akár az apja is lehetne... A jobb első ló most kissé megtorpant, mert egy másik fogat közelébe értek. Jason visszazökkent a jelenbe, és tökéletesen komoly arccal szólalt meg: - Őszintén mondom, Miss Hanscombe, nagyon örülnék, ha nem lenne ilyen elfogódott a jelenlétemben. Hiszen nem vagyok én emberevő óriás! - Nem? - kérdezett vissza a lány váratlanul szárazon, és közben vetett
rá egy gyors pillantást. Jasont a hanghordozása és a meglepően mélykék szeme egyaránt meghökkentette. Rádöbbent, hogy Caroline most először nézett a szemébe, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy többet látott benne, mint amennyit ő a tudtára szeretett volna adni. Lehet, hogy lebecsülte ezt a kislányt. Ügyesen visszakormányozta a társalgást a biztonságos semmitmondás mezejére, kiszemelt áldozata pedig tovább tanulmányozta a mellettük elhaladó hintókat, lovasokat. Az Adams Street felé tartva egyikük sem volt elégedett a dolgok alakulásával. Míg Jason és Caroline a parkban kocsikázott, Sir Alfred behívatta feleségét a dolgozószobájába, hogy megbeszéljék pénzügyeiket. A testes, hirtelen haragú baronetről az önzés szobrát lehetett volna megmintázni. Tizenöt éves örököse, Colin úrfi iránt még mutatott némi érdeklődést, a feleségével folytatott csetepatékat pedig kifejezetten élvezte, egyébként azonban önmagán kívül mindenki más jóléte, kényelme teljességgel közömbös volt számára. A szép vagyon, amelyet örökölt, az évek során élvhajhász életmódjának és rosszul sikerült befektetéseinek köszönhetően jelentősen megcsappant. A birtoka elzálogosításától ugyan bölcsen tartózkodott, de a pénzügyei már egy ideje kínosan rosszul álltak, ezért elérkezettnek látta az időt, hogy tájékozódjon más jellegű „befektetései” alakulását illetően. – Nos, Louisa - kezdte -, azzal biztattál, hogy ez a sok költség, amivel a két idősebb lány társaságba való bevezetése jár, busásan megtérül majd, ráadásul nem lesz velük több gondunk. Hogy állnak a dolgok? – Igen jól, Alfred. Egészen friss és meglepő fejleményről számolhatok be. Arról már tájékoztattalak, hogy Gideon
Fallsworthy érdeklődik Gina iránt. Most viszont már biztos vagyok benne, hogy bármelyik pillanatban megkérheti a kezét, és a jelek szerint annyira bele van bolondulva, hogy alighanem hozomány nélkül is elveszi. – Igen, igen, tudok a fiúról mindent - vágott közbe türelmetlenül Sir Alfred. - De kertelés nélkül el kell mondanom, hogy a pénzügyi helyzetünk rosszabbra fordult. A Kelet-indiai Társaság hajója, amelybe pénzt invesztáltam, jócskán késik, majdnem biztos, hogy odaveszett. Pedig számítottam rá, hogy az abból származó profitból kifizethetem a... mindegy is, hogy mit. Van rá esély, hogy valami gazdagabb ember házassági ajánlatot tegyen Ginának? Mert ha igen, nemet mondok Fallsworthynek. Lady Hanscombe-ot fölháborította a férje leplezetlen kapzsisága, de annál több esze volt, mint hogy holmi romantikus érzelmekre hivatkozva próbáljon vitába szállni vele. - Nem hiszem, hogy lenne ilyen lehetőség - felelte. Annyira egymásba vannak gabalyodva Gideonnal, hogy a többi udvarlója már régen továbbállt Meg aztán - tette hozzá kelletlenül - ha föl is bukkanna valaki más a láthatáron, attól tartok, inkább megszökne Gideonnal, mintsem lemondjon róla. – Hát miféle lotyókat nevelt, asszonyom? - harsogta Sir Alfred. Mint a laza erkölcsű férfiak közül oly sokan, ő is olyan erényességet követelt meg a lányaitól, amelytől a szeretőnek kiszemelt nők esetében elborzadt volna. – Vigyázzon a szájára, ha a lányáról beszél, uram! Nem lotyó az, csak tudja, mit akar. Fallsworthy nagyon is szeretetre méltó, kedves fiatalember, és biztos vagyok benne, hogy az a csibész lány rá tudná venni, hogy szökjenek meg - mondta a büszke anya. - Ha nem tetszik a kapcsolatuk, akkor kellett
volna szólnod, amikor megismerkedtek. De akkor nem ellenezted a dolgot, amint arra talán még emlékszel. – Hát igen, akkor még nem voltam anyagilag mélyponton. – Remélem, hogy Caroline az anyjától örökölt tekintélyes hozomány révén partiképesebb lesz... – Arra ne számíts! - vágott a szavába Sir Alfred. – Ugye, nem költötted el azt a pénzt? Az hűtlen kezelés! Az a pénz az ő nevére volt letétbe helyezve! – Csak ne égj annyira a vágytól, hogy börtönbe juttass! csattant föl a férje. - Egy holtbiztos csatornaépítésbe fektettem be, de a társaság csődbe ment, mert az igazgatója eltűnt a pénzzel. Erre a célra törvényesen befektethettem Caroline pénzét! - mondta védekezőn, a felesége haragos tekintetének kereszttüzében. Lady Hanscombe-nak megvoltak a maga hibái, de a tisztességre kínosan ügyelt, és felháborították férje viselt dolgai. Miután kissé összeszedte magát, higgadtan megszólalt: Akkor jobb is, hogy Caroline nem tudja, mekkora örökség várt rá. A másik hír, amit közölni akartam veled, jobbkor nem is jöhetett volna. Már kezdtem kétségbeesni, hogy nem találunk neki senkit, hiszen rossz a fellépése, nem szorult belé egy szikrányi elevenség sem, és úgy tűnik, egyáltalán nem is akar kapcsolatot teremteni senkivel. De egészen elképesztő dolog történt: Lord Radford határozott érdeklődést mutat iránta. Tegnap este az Almack Klubban megkereste, csak vele táncolt, ma reggel pedig meglátogatott minket, és elvitte kocsikázni. Úgy néz ki, valami megmagyarázhatatlan okból beléhabarodott.
– Lord Radford? Hiszen annak az embernek London híres szépségei voltak a szeretői! Ugyan miért érdekelné egy ilyen sótlan kisasszonyka, mint Caroline? – A szerelem útjai kifürkészhetetlenek - mondta bölcsen Lady Hanscombe. - Alighanem jó neveltetésű ifjú hölgyet keres, aki fiút szül majd neki, és nem korlátozza a kedvteléseiben. Ebből a szempontból Caroline tökéletesen megfelel neki, és ha határozottan bánik vele, nem lesz gondja. Hiszen Caroline mindig is igen szófogadó teremtés volt. – Nos, akkor tegyél róla, hogy az is maradjon! - vakkantotta szerető hitvese, és ezzel befejezettnek nyilvánította a meghallgatást. Kivonult a szobából; indult a klubjába. 4. fejezet Richard Davenport lába igencsak megfájdult, mire eljutott a Chelmsford és Mariin ügyvédi irodához, de mivel ez mostanában mindennapos volt, ügyet sem vetett rá. Mindennap hosszú sétákat tett, hogy lehetőség szerint helyrejöjjön a sérült lába. A nehéz napokon, így aznap is, bottal ment, és bonyolult zenei témákat fütyörészve terelte el figyelmét a fájdalomról. Mindig is szeretett fütyülni, tiszttársait gyakran az őrületbe kergette, de egyben kíváncsivá is tette, amikor az éppen szóban forgó beszédtémához „lábjegyzetet fűző" dallamokat fütyörészett. Az Ibériai-félszigeten folytatott Napóleon elleni hadjárat során, amikor más szórakozási lehetőség nemigen akadt, szívesen múlatták az időt annak találgatásával, vajon miféle tudatalatti logika vezette Dalton kapitányt az éppen kiválasztott melódiához. Azt nem volt nehéz megérteni, miért váltotta ki London említése a londoni templomok harangjátékát utánzó „Oranges and Lemons” fütyülését, vagy a panaszkodásra, hogy nincs semmi rendes innivaló, miért fogott
bele a John Barleycorn című népdal refrénjébe, időnként azonban jóval homályosabb volt az összefüggés. Ilyenkor heves viták törtek ki, hogy miért éppen a csalfa amszterdami szépségről szóló „A-Roving” vagy a Jack, a vidám tengerész" dallamát hallották. Richard nem segített. Ha kérdezték, csak mosolygott, és elfütyült egy közismert dallamot, amelyhez szövegként a „Ki tudja?" jelentésű spanyol kifejezés tartozik. Josiah Chelmsforddal folytatott első beszélgetése óta már több mint egy hét telt el, és ő még mindig nem volt biztos benne, érdemes-e fontolóra vennie, hogy grófként folytassa életét. Josiah azzal csábította ismét az irodájába, hogy tud még mondani egyet-mást a szülei ifjúkoráról. Amikor belépett, az ügyvédbojtár sokkal udvariasabban fogadta, mint első látogatása alkalmával. Richard fanyarul elmosolyodott, és arra gondolt, hogy az efféle talpnyalás nyilván együtt jár a birodalmi főrend státusával. Josiah kézfogással és kedélyes „Szép jó napot, fiam!”- mal köszöntötte. - Sokkal jobban néz ki, mint legutóbb - tette hozzá. - Talán kezd megbarátkozni váratlan szerencséjével? – Jó napot, uram. Nem szívesen ábrándítom ki, de nem látok tisztábban, mint a múlt héten. – Igazán nem akarom sürgetni, de el kell mondanom önnek, hogy a nagyapja meglehetősen szokatlan módon határozta meg az öröklési sorrendet. Már majdnem egy éve, hogy meghalt, és a végrendelete szerint tizennyolc hónapig nekem kell kezelnem a birtokot, amíg Julius Davenportot vagy az örökösét keresik. Az öreg gróf az eltűnt személy halottá nyilvánításához szükséges hét évnél jóval régebben elhidegült az ön édesapjától, de amikor az ön második nagybátyjának halála után módosította a végrendeletét, megemlítettem neki a leveleket, amelyeket Juliustól kaptam. Akkor már évek óta nem
hallottam felőle, de elképzelhetőnek tűnt, hogy ha ő maga el is hunyt, örököst hagyott maga után. Hiszen értesített az ön születéséről, és mivel semmi sem bizonyította az ellenkezőjét, jobbnak láttam úgy tekinteni, hogy ön életben van. De sajnos, fogalmam sem volt, hol keressem, és az édesapja a leveleiben vajmi kevés hajlandóságot mutatott holléte elárulására. Sőt egyértelműen megtiltotta, hogy bárki is nyomozzon utána. Egy szó, mint száz, a birtok a várományosra, vagyis az édesapja unokaöccsére, Reginald Davenportra száll. Ő a gróf öccsének a fia, de korban közelebb áll önhöz, mint az édesapjához. Chelmsford most kis szünetet tartott. A pipájával babrált, amellyel addig pöfékelt. - A nagyapja nem sok embert szeretett - folytatta végül -, de Reginaldot különösen nem kedvelte. Az ön kedves rokona ugyanis hírhedt szerencsejátékos, verekedő, és általában véve nagy lump. Őlordsága az utolsó tíz évben nem is engedte, hogy a szeme elé kerüljön. Reginald ezzel együtt úgy tekinti, hogy ő a következő gróf, éppen csak a címert nem festette még rá a hintójára. Erősen ösztökél engem, hogy minél gyorsabban járjak a végére az ügynek, és gyanítom, hogy egy ideje már a leendő vagyonát éli fel. – Rólam nem szólt senkinek, ugye? – Nem, nem, tiszteletben tartom a kívánságát. Csak az irodavezetőm, Wilkes tud róla, de ő maga a két lábon járó diszkréció. Lenne egy javaslatom. Mi lenne, ha elutazna velem Gloucesterbe, és nem hivatalos látogatást tenne a birtokon? Tartózkodhatna ott Richard Dalton néven. A személyzet előtt majd valamivel igazoljuk a jelenlétét. Mondhatjuk például, hogy ön készíti nekem a leltárt a célvagyonrendelés feloldásához. Jót tesz majd a vidéki levegő, a Cotswoldsdombvidék Nagy-Britannia egyik legszebb tája!
Richard eltűnődve ajkába harapott. - Azt bizony nem bánnám, ha elszabadulhatnék egy kicsit Londonból, és az orvosok is hamarosan elengednek. Csak attól tartok, hogy Wargrave Park hemzseg a család régi alkalmazottaitól, akik egyből fölismerik majd, hogy Davenport vagyok. – Ezt valószínűtlennek tartom. Ön ugyanis nagyon hasonlít az apjára, aki viszont az édesanyjára ütött. Egyáltalán nem nézett ki Davenportnak. Az ügyvéd mosolyogva nosztalgiázni kezdett. - A nagyanyja nem mindennapi nő volt. Különleges szépségnek nem mondanám, de az áldott jó természetével még a férje szívét is meglágyította. Hozott a családba egy kis friss vért és józan észt. Ha élt volna még, biztosan nem szakad meg a kapcsolat a gróf és az ön édesapja között. – A nagybátyáim milyen emberek voltak? - kérdezte Richard. – Rodrick, a legidősebb, vad, pazarló életmódot folytatott. Egész vagyonok mentek el az adósságai rendezésére. Amikor pedig olyan korba lépett, amikor már nem odázhatta volna el, hogy megállapodjon, és némi érdeklődést mutasson az öröksége iránt, elvitte a tüdőbaj. Néha arra gondolok, lehet, hogy inkább ezt választotta, mint hogy egy napig is dolgoznia kelljen életében. – És a középső fivér? – Henry boldogtalan ember volt. Jogosan érezte úgy, hogy Rodrick az apja kedvence, Julius pedig nagyon is az anyja fia. De ahelyett, hogy a maga útját járta volna, egyszerűen hátat fordított a családjának. A nőket... nem kedvelte. Még akkor sem volt hajlandó megházasodni, amikor ő lett a birtok
örököse. Azt hiszem, öröme telt benne, hogy csalódást okozhat az apjának. – Micsoda páros! Egyre jobban értem, miért nem vágyott rá apám, hogy kapcsolatot tartson a családjával. Ekkor az előtérből behallatszó kisebb perpatvar vonta el Josiah Chelmsford figyelmét. Wilkes, az irodavezető hangját hallották: - Oda most nem mehet be! Mr. Chelmsfordnál ügyfél van. Fojtott, de ellentmondást nem tűrő hangon jött a válasz, majd kivágódott az ajtó, és bemasírozott egy magas, gőgös tartású férfi. Nem egészen negyvenévesnek látszott, arcát azonban öregítették a züllött, kicsapongó életvitel nyomai. Fekete haja, betegesen fakó arca éles kontrasztban állt szeme hideg, halvány kékeszöldjével. Drága ruhát viselt, de olyan hanyagul, mintha csak azt mondta volna: „Ne nézd, ha nem tetszik!” Igencsak távol állt a George Bryan Brummell által divatba hozott kifogástalan eleganciától, a dendi stílustól. Tekintete közömbösen elsiklott Richard fölött, és az ügyvéden állapodott meg. – Meddig húzódik még ez a komédia? - kérdezte megvetően. - Nem kevés kellemetlenségem származik az ön késedelmes ügyintézéséből! Komolyan fontolgatom, hogy keresek egy bírót, aki hozzám hasonlóan azon az állásponton van, hogy a célvagyonrendelést azonnal föl kell oldani! Chelmsford ridegen állta a férfi tekintetét. A kedélyes, kerekded ügyvédből egy csapásra a törvény szigorú őre lett. Ne pazarolja rám az üres fenyegetéseit, Mr. Davenport. Ha bevonja az ügybe a kancelláriai törvényszéket, abból csak további késedelem származik. Olyan ügyvéd nincs, aki ne tudna négyszer-ötször annyi ideig elhúzni egy ügyet, mint amennyi kell hozzá, és biztosíthatom, hogy meg is fogom
tenni, ha a nagybátyja végrendeletével ellentétes dolgot tesz! A célvagyonrendelés normál ügymenet mellett hat hónap múlva feloldódik. Javaslom, hogy addig próbáljon meg a rendelkezésére álló anyagi eszközök keretein belül élni. A betolakodó összeszorította az ajkát. - Akkor talán előlegezne nekem némi pénzt a birtokomból? Végső soron az enyém. – Az még elválik. Amíg viszont én felelek a Wargravebirtokért és a vagyonért, a törvényesen igazolható költségeken kívül semmire nem adok egyetlen pennyt sem! Ha valóban az öné lesz a birtok, érintetlenül veheti majd át. – Ugye, tisztában van vele, hogy aznaptól fogva, amikor megkapom a grófi címet, maga nem áll többé a Wargravebirtok alkalmazásában? – Higgye el, amint ön megörökli a birtokot, abban a pillanatban felmondok. – Akkor tökéletesen értjük egymást, Chelmsford. - Azzal a magas, kiálló arccsontú férfi sarkon fordult, és az ujjatlan lovaglóköpönyege által kavart szélben kiviharzott az irodából. Nagy csattanással becsapódott mögötte az ajtó. – Ő pedig, Richard, az ön kedves rokona, Reginald jegyezte meg szárazon az ügyvéd. - Amennyiben még nem jött volna rá. Richard halvány félmosollyal figyelte a szóváltást. - Ez a tény nem igazán késztet arra, hogy- hivatalosan is Davenportnak valljam magam - mondta. - Sok hozzá hasonló rokonra tennék szert? – Nem mind ilyen tűzrevaló. Még Reginaldnak is akadnak jobb pillanatai. Most először fordult elő, hogy elvesztette az
önuralmát, és nekem esett. Alighanem a szokottnál is többet vesztett kártyán vagy lóversenyen. Vagy mindkettőn. Végtelenül önző, az biztos, nem törődik senkivel. Ugyanakkor kivívott magának bizonyos hírnevet a bátorságával. Azt beszélik, nemegyszer párbajozott már, és veszélyes ujjat húzni vele. Ön ijesztőnek találja? – Ha Napóleon háromszoros túlerőben lévő elit lovassága támad az ember alakulatára, az ijesztő - felelte Richard. - A kuzinom viszont egyszerűen faragatlan tuskó. Mondhatjuk úgy, hogy ő egy „tipikus Davenport"? – Mondhatjuk bizony. Mivel azonban ön ettől az alomtól igen távol nevelkedett, ott áll ön előtt a nagy lehetőség, hogy új értelmet adjon ennek a kifejezésnek. Az ügyvéd kis szünet után így folytatta: - Ideje, hogy tájékoztassam az örökség egyéb hátrányairól is. A Wargravebirtokok Anglia leggazdagabb földterületei közé tartozhatnának, de a nagyapja az utolsó éveiben teljesen elhanyagolta őket. Ráadásul a terület jó részét jelzálog terheli a nagybátyja adósságainak fedezésére. így is kényelmes jövedelmet tud biztosítani a birtok, de mindazt, ami benne rejlik, csak hosszú évek alatt lehet kihozni belőle törődéssel és okos gazdálkodással. Lehet, hogy önnek nem kedvére való ez a feladat. – Mennyi bevétel származna Wargrave-ből, ha tehermentes lenne? – Körülbelül évi harmincezer font. – Harmincezer font? - Richard egy csapásra kiegyenesedett ültében. Most először zökkent ki rendíthetetlen nyugalmából.
Chelmsford vállat vont. - Nagyjából annyi. Ha befektet némi pénzt a yorkshire-i mocsarakba, amelyek szintén az ön tulajdonában vannak, akkor több. A mocsár alatt ugyanis szén van, és a szénbányászat nemcsak jó befektetés lenne, hanem sok embernek munkát is adna a környéken, amire igencsak szükség lenne. De ne feledje, jelenleg közel sem termel ennyit a birtok, és évekbe telne, mire kifizetné az összes jelzálogot. Richard nagyot nyelt. - Az Ibériai-félszigeten, amikor hónapokig késett a fizetésünk, azon viccelődtünk, hogy bárcsak magunkénak mondhatnánk ötven fontot. Harmincezer font! Ekkora összeget föl sem érek ésszel. – Rodrick nagybátyja viszont nem csupán fölérte ésszel, hanem el is tudta költeni - mondta halvány mosollyal Chelmsford. – Nem csoda, hogy annyi a társadalmi feszültség ebben az országban. Gyalázatos, hogy egy szűk rétegnek milyen sok jut, a többinek meg szinte semmi! Chelsmford riadtan pillantott rá. - Azt hittem, ön csak harcolt a köztársasági eszmék ellen, nem tudtam, hogy magáévá is tette őket. Richard nevetve próbálta oldani a hangulatot. - Nem az volt a probléma, hogy a franciák köztársaságpártiak - mondta. Végül is Bonaparte császárrá koronáztatta magát. Azért harcoltunk ellenük, mert a korzikai többet akart, mint amennyi járt neki. Sokkal, de sokkal többet. Nem tudom, hogy köztársaságpárti vagyok-e, de akkora vagyon urának lenni, amekkoráról ön beszél, inkább tehernek tűnik, mintsem áldásnak. Van más lehetőségem is? – Az egyik lehetőség, hogy átveszi a grófságot minden problémájával együtt, és vagy öt év kemény munkával
fölfuttatja a birtokot. A másik, hogy elfogadja a grófi rangot, eladja a vagyon tehermentes részét, és halála napjáig gondtalanul él belőle. Vagy megteheti azt is, hogy lelép a színről, és hagyja, hogy Reggie legyen az örökös. Ő szinte biztosan elad majd mindent, amit lehet, a szomszéd birtok tulajdonosának, Lord Radfordnak. Én sajnálnám, ha Wargraveet földarabolnák, de talán ez lenne a legjobb megoldás. Lord Radford példás földbirtokos hírében áll. – Én viszont nemigen tudom elképzelni magam a földesúr szerepében - mondta Richard. - A katona mezőgazdasági tevékenysége abban merül ki, hogy fosztogat, ha késik az ellátmány. – Nincs olyan dolog, amit meg ne lehetne tanulni - felelte Chelmsford. - Azt hiszem, ha egy kicsit időzne Wargrave Parkban, máris sokat fejlődne ebben. Velem tart, amikor legközelebb odautazom? Richard habozott. Josiah Chelmsford szemmel láthatóan be akarta csalogatni a lehetőségek és kötelezettségek kusza szövevényébe, mint a pók a legyet a hálójába. Nem vágyott a grófi ranggal és a birtokkal járó bonyodalmakra, de úgy gondolta, abból nem lehet baj, ha közelebbről is megnézi magának. Az pedig maga lenne a boldogság, ha kiszabadulhatna a zajos, poros fővárosból. – Elmegyek önnel Wargrave-be, de azt nem ígérem, hogy ott is maradok - mondta végül. - Mikorra tervezi a legközelebbi útját? – Pompás, pompás! - lelkesedett az ügyvéd. - Körülbelül három hét múlva esedékes, de átalakíthatom a programomat...
– Arra semmi szükség - vágott közbe a kapitány. - Van egy kis elintéznivalóm a lovas gárdaezrednél. El kell adnom a tiszti rangomat, és néhány régi barátomat is föl akarom kutatni. A hónap vége tökéletesen megfelel. Chelmsford sugárzott az örömtől. Legyet fogott a pók. Nem fogja megbánni, fiam! – Bízzunk benne. Már messziről hallotta Gina izgatott kiáltozását: - Caroline, Caroline! Megtörtént! Minden el van intézve! Ez csodálatos! Szervusz, Jessica! Én vagyok a legboldogabb lány a világon! Gina olyan sebességgel robogott be nővére hálószobájába, hogy komoly veszélybe került a forgatható állótükör, a két porcelán pásztorlányka és az ágyon lévő kalap is. Caroline felállt a padlóról, ahol éppen a nagynénje ruhájának szegélyére tűzött föl egy hímzett szalagot, és a kissé lelassító Gina nyaka köré fonta a két karját. – Ez csodálatos! - kiáltott föl ő is. - Nem éppen váratlan, de akkor is csodálatos! Gondolom, Gideon négyszemközt beszélt veled, ugye? Már napok óta úgy nézel ki, mint a macska, amelyik most mászott ki a tejfölös bödönből. Elterveztétek már az esküvőt? – Igen, a hónap végén látogatunk el Fallsworthyékhez Lincolnshire-be, te, Mama meg én. Gideon be akar mutatni a szüleinek, a részleteket akkor beszéljük majd meg. Úgy gondoltuk, lehetne az esküvő augusztusban, az otthoni templomban, Great Chisburyben. Olyankor nyílik a sok szép nyári virág, és természetesen te leszel a koszorúslány! Olyan jó, hogy te is itt vagy, Jessica! Segítesz majd kiválasztani a menyasszonyi ruhát?
Valami olyat, amiben egyszer az életben karcsú, elegáns dáménak mutatok! Gina irigykedve nézte a könnyű bélésselyem ruhát, amelyen Caroline és a nagynénje ügyködtek. A rozsdabarna szokatlan árnyalatában pompázó ruha tökéletesen illett Jessica bronzszínű hajához, egyszerű vonalai és finom szabása pedig tökéletesen kiemelték csodálatos alakját. A ruha ujjait sötétbarna szalaggal kötötték meg, a hímzett csuklófodrok pedig ahhoz a szalaghoz illettek színben, amelyet Caroline éppen a szegélyhez tűzött. Jessicára mintha ráöntötték volna, nála kevésbé szép nőn azonban nem mutatott volna jól. Jessicának jó érzéke volt a divathoz, a ruháit mindig maga tervezte és készítette. Szerencsére szívesen osztotta meg másokkal is ezt a képességét. Rámosolygott Ginára. - Nagyon szívesen segítek - mondta a lánynak. - Kívánhatok elsőként sok boldogságot? Mr. Fallsworthy igen derék fiatalember, biztos vagyok benne, hogy remekül kijöttök majd egymással. Gina odaszökdécselt tiszteletbeli nagynéniéhez, és átölelte őt is. - Nagyon köszönöm! Eljössz az esküvőre, ugye? Úgyis mindig Sterlingéknél töltöd a nyár egy részét, nem lesz kellemetlen! Szükségem lesz rád, hogy kordában tartsd Mamát. Dévaj mosolyt villantott Jessicára. - Persze lehet, hogy Caroline esküvője körül is segédkezned kell majd. Caroline végzett a szalagfeltűzéssel, fölállt, és a ruhásszekrényhez lépett, hogy elővegye a lantját. - Ne butáskodj! mondta. - Ugyan miért lenne nekem esküvőm? Kivette dobozából a hangszert, egy kicsit fölhangolta, és rövid dallamfoszlányokat kezdett pengetni rajta. – Milyen nászindulót szeretnél, Ginny? - kérdezte. - Valami drámait? - csapott a húrokba. - Vagy valami könnyed, keringőszerű dallamot? - csalogatott elő pár lírai taktust a
hangszerből. - Vagy talán inkább ilyesmit? - Azzal átváltott egy sikeres vadászatot megéneklő, híres dalra. – Ne szégyeníts meg a diadal pillanatában! - kérte nevetve Gina. - Jól nevelt ifjú hölgy nem vallhatja be, hogy ő volt a vadász, nem pedig a zsákmány! És én szeretek rendes lánynak látszani. Azt pedig ne gondold, hogy ilyen könnyen témát válthatsz! Miért is ne tervezgethetnéd a kézfogót? Hiszen Lord Radford kitüntető figyelmében részesít. Szerintem készen áll rá, hogy megkérje a kezed. – Ne butáskodj, Gina! Nem érdeklődik irántam igazán. – Nem? Akkor ugyan miért látogatott meg az utóbbi néhány héten szinte minden áldott nap? És miért kér föl minden bálon, ahova csak elmész? Esküszöm, ez az ember lefizeti valamelyik cselédlányt, hogy árulja el neki, hova megyünk! A lehangolt Caroline a lant hanglyuka körüli intarzián húzogatta végig az ujját. Minél inkább elmélyültek az érzései, annál nehezebb volt beszélnie róluk, márpedig Lord Radford kitartó figyelme olyan hatást gyakorolt rá, amit képtelen volt szavakba önteni. Már-már olyan volt, mint a balsorsa: ha elmentek valamilyen rendezvényre, a férfi elegáns alakja előbb-utóbb felbukkant, és táncolni vagy beszélgetni hívta őt. Megmagyarázhatatlan, kitüntető figyelme igencsak megnövelte Caroline népszerűségét, a londoni piperkőcök fele az ő rejtélyes bájaira volt kíváncsi. Rendkívül kellemetlen időszak volt ez: folyton idegenekkel kellett megismerkednie, érezte magán a fürkész tekinteteket, és ha belépett a hölgyek öltözőszobájába, hirtelen abbamaradt a pusmogás. – Nem tudom, mit akar tőlem, Gina - mondta. - De gondolj csak bele: te nem érzed Gideon szerelmét? Nem sugárzik belőle valami... melegség, valami törődés?
Gina ezen elgondolkodott egy pillanatig, aztán boldog mosoly ömlött el az arcán. - Persze hogy érzem! Pontosan értem, mire gondolsz. Olyan, mintha átölelne, még olyankor is, amikor a terem másik végében van. – Hát, én nem érzek ilyesmit Lord Radford közelében. Még csak azt sem hiszem, hogy különösebben tetszenék neki. Inkább azt érzem, hogy ez valami... valami elvégzendő feladat a számára. Jessica homlokráncolva hallgatta a beszélgetésüket. - Talán csak arról van szó, hogy más, mint a többi férfi, akiket eddig ismertél - szólt most közbe. - Az előkelő úriemberek nem mutatják ki az érzelmeiket, de ugyan miért udvarolna neked, ha nem azért, mert szeret? – Talán így akarja féltékennyé tenni valamelyik szeretőjét sietett a segítségére Gina. - Az biztos, hogy nem a pénzünkre fáj a foga! Ha pedig csak flörtölni akarna, bőven találna nálad tapasztaltabb nőket! Caroline elnevette magát, egy csapásra elszállt a borongós hangulata. - Ha arra gondolsz, amire szerintem gondolsz, akkor semmi finomság nem szorult beléd! De el kell ismernem, hogy a te elméletednek van a legtöbb értelme. Akár még igaz is lehet, mert több hölgy is sietett a lehető legtapintatosabban értésemre adni, hogy nem vagyok őlordsága esete. Ez az egyetlen vigaszom. A húga sajnálkozva csóválta a fejét. - Őszintén mondom, nem értelek. A londoni nők nagy többsége boldogan odaadná az összes családi ékszerét, hogy a te helyedben lehessen, te pedig úgy csinálsz, mintha a vesztedre törne. Pedig mindig elragadóan kedves hozzád, rendkívül jóképű férfi, és micsoda vagyona van! Te pedig, félkegyelmű nővérkém, még csak hízelgőnek sem találod a közeledését. Mégis, mi zavar benne?
– Nehéz elmagyarázni - felelte bizonytalanul Caroline. Nem arról van szó, hogy mit csinál, hanem arról, hogy kicsoda ő: olyan férfi, aki hozzá van szokva, hogy könnyedén ural maga körül mindent. Érzem benne ezt az elfojtott erőt. Uralkodik fölöttem, és ez semmiféle erőfeszítésébe nem kerül. Én pedig nem akarom, hogy uralkodjanak fölöttem. Sokkal kényelmesebb, ha észre sem vesznek. - Idegesen fölnevetett. Igyekezett könnyedén elviccelni a dolgot, de igaz volt, amit mondott: Lord Radfordnak a kisujját sem kellett megmozdítania ahhoz, hogy ő nagyon kicsinek érezze magát. Elég volt a férfi puszta jelenléte. Jessicát nyugtalanította Caroline megjegyzése, de nem tudta, mit mondjon. Azt értette, hogy szégyenlős unokahúgát megfélemlíti egy erőt sugárzó, dölyfös férfi. Egy Spanyolországban kiállított látványosság jutott eszébe: oroszlán és bárány élt együtt egy ketrecben. Lenyűgöző látvány volt, de ő élt a gyanúperrel, hogy a bárányt alighanem időről időre cserélni kell. Lord Radfordról ugyan vajmi keveset tudott, de az a kép kezdett kialakulni benne, hogy oroszlánszerű ember lehet. Felsóhajtott. Arra gondolt, ha többet járt volna társaságba az utóbbi években, talán megismerte volna, és akkor most tanácsot tudna adni az unokahúgának. Caroline-nak nem sok tapasztalata van a férfiakkal kapcsolatban, lehet, hogy kissé túlreagálja a dolgot. Hiszen ha Lord Radford jó ember, és őszintén szereti őt, akkor csodálatos férj válhat belőle. – Lehet, hogy most kissé ijesztőnek találod, Caro - mondta végül óvatosan -, de biztos, hogy őszinték az érzései, különben nem udvarolna neked ilyen fáradhatatlanul. Két nagyon különböző ember is élhet együtt harmonikusan, ha a szeretet a kapcsolatuk alapja. Az én drága Johnom is egészen más volt,
mint én, mégis mindkettőnknek örömöt okozott ez a különbözőség. – A különbözőségnek vannak fokozatai - felelte komoran Caroline. - A bor és a víz könnyen elkeveredik egymással, a tűz és a víz viszont soha. - Szemmel látható erőfeszítéssel rázta le magáról rossz érzéseit, és mosolyogva hozzátette: - De eleget aggódtunk már a miatt a szörnyű eshetőség miatt, hogy gazdag, elkényeztetett hölgy válik belőlem. Legfőbb ideje, hogy Gina menyasszonyi ruhájáról is beszéljünk! 5. fejezet Jason Kincaid és barátja, George Fitzwilliam már a vacsora utáni portóinál tartottak, de Radford udvarlása még nem került szóba. George már beletörődött, hogy nem nyerheti meg a fogadást, és nagy lelkierővel viselte pisztránghorgászati joga elvesztését. Így is furdalta azonban kissé a lelkiismeret a helyzet alakulásában játszott szerepe miatt. – Tudod, Jason, ostoba dolog volt a házasságodra fogadni mondta. - Akarod, hogy semmisnek nyilvánítsuk? Nem helyén való dolog. Ez nem lehet szerencsejáték tárgya. – Hogy kihátráljak egy fogadásból? - kiáltotta megjátszott fölháborodással Radford. - Hát miféle képmutató alaknak nézel te engem? Vagy talán attól félsz, hogy vesztesz? Fitzwillaim méltatlankodva mordult fel. - Ezek a szavak párbajért kiáltanának, ha párbajhőstípus lennék, de mi sem áll tőlem távolabb. Csak arról van szó, hogy amikor együtt látlak benneteket, úgy néztek ki, mintha a kedvenc bácsikátok temetéséről jönnétek, aki végül mégsem hagyott rátok semmit.
A horgászati jogomról hajlandó vagyok lemondani, de azt nem akarom, hogy életed végéig boldogtalan légy egy ostoba fogadás miatt. A házasság komoly dolog. – Az bizony, George, és én halálosan komolyan is veszem. Ha a fogadástól el is tekintenénk, még mindig ott lenne Honoria nénikém, akinek megígértem, hogy a szezon végére menyasszonyom lesz. - Jason itt szünetet tartott, majd lassan hozzátette: - Megfordult a fejemben, hogy talán részletesebb instrukciókkal kellett volna ellássalak a válogatáshoz. Miss Hanscombe elég kellemes ifjú hölgy, de nagyon nehéz kiismerni, és elég kedélytelen. Elhallgatott, majd élénkebben folytatta: - Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy rendesen teszi majd a dolgát. Most már különben sem léphetnék vissza jó lelkiismerettel. Úgy tervezem, holnap látogatást teszek az apjánál, és nem hiszem, hogy bármi probléma merülhetne föl. Ha majd jobban megismerjük egymást, bízom benne, hogy tűrhetően összecsiszolódunk. Ha belegondolok, legjobb, ha mindjárt meg is hívom a családjával együtt Wildehavenbe. Hamarosan vége a szezonnak, és így legalább megszokhatja egy kicsit a közelségemet az esküvőig. Ha a jövő hét végén indulunk, még arra is lesz előtte idő, hogy egy kicsit feldobjuk a ruhatárát. Igen - jelentette ki határozottan -, ez így jó lesz. Most pedig, ha megbocsátasz, nem időzöm tovább a portói mellett, mert el kell csípnem leendő jegyesemet Lady Beechwood házi hangversenyén. – Azt hiszem, veled tartok - mondta George. - Biztos van itt valahol egy oda szóló belépőkártyám, és mindenképpen szeretnék jelen lenni a te kis drámád utolsó felvonásán. Lady Beechwood háza mindössze néhány percnyire volt onnan. Amikor beléptek, és átadták a kalapjukat a lakájnak, azonnal tudták, hogy teljes gőzzel, pontosabban teljes szuflával
zajlik a zenei est. A szalon irányából hallatszó kornyikálás a bennfentesek számára könnyen azonosítható volt: Miss Smythe-Foot tett erőszakot Mozarton. Jasonnek jól láthatóan megrándult egy arcizma, George pedig magára erőltette legnyájasabb társasági arckifejezését. A rettenthetetlen, szilárd brit jellem élő példáiként lépkedtek a macskazene irányába. Vitézségük elnyerte jutalmát: a dal véget ért, kezdődött a szünet. Jason magára hagyta George-ot, és körbejártatta tekintetét a termen. Beletelt egy kis időbe, mire megtalálta választottját. Caroline döbbenetesen észrevétlen tudott maradni, és Jasonnek most először eszébe jutott, nem szándékosan törekszik-e erre. Ezen érdekes gondolat jegyében haladt az aprócska lány felé, aki egy beugróban állt a terem távolabbi végében. Caroline elmélyülten kutatott a retiküljében, és összerezzent, amikor a férfi megszólította. – Élvezi a műsort, Miss Hanscombe? Ha jól emlékszem, azt mondta, szereti a zenét. Caroline kissé megborzongott, és így felelt: - Ha ilyen gyengék az előadók, akkor nem. Isteni szerencse, hogy Herr Mozart már nem él, és nem hallhatja, mit művelnek a zseniális zenéjével! Jason szája széles mosolyra húzódott. Tehát a lány mégis képes határozott véleményt alkotni. Ez jó jel. - Úgy látom, ebben a kérdésben összhangban vagyunk. Tehát másféle zenét szeret, ha jól sejtem? Caroline megbotránkozva nézett rá. - Ha ezt a borzalmat zenének nevezzük, lealjasítjuk a fogalom valódi jelentését jelentette ki. - A zene a szív legigazabb nyelve, vagy legalábbis annak kellene lennie. Sokkal erősebb érzelmeket tud kifejezni,
mint a szó, sokkal jobban megindít minket. A dühből harmóniát hoz létre, a káoszban rendet teremt, és a képzelet határain túlra repíti a lelket. A... - Itt hirtelen elhallgatott, és zavartan elpirult. - Bocsásson meg. Nagyon udvariatlanul viselkedtem. - Halovány mosollyal hozzátette: - A zene sok mindent jelenthet az embereknek, és biztos vagyok benne, hogy még Miss SmytheFoot is örömét leli a saját produkciójában. Jason elbűvölten figyelte a lány átváltozását. Egy pillanatra egészen más ember lett, fölsejlett benne az igazi szépség. Jasont nem érdekelte túlzottan a zene, de nagy örömmel fedezte föl, hogy Caroline képes a szenvedélyre. Váratlan reménysugár csillant föl. – Több tapintatot tanúsít iránta, mint amennyit érdemel mondta, és a karját nyújtotta a lánynak. - Mit szólna némi frissítőhöz? Caroline mosolyogva karolt bele, örült, hogy a férfi úgy reagált a zenét ért sérelemre, ahogy kell. Most először alakult ki kettejük között valamiféle összhang. Másnap reggel Caroline dudorászva ült az íróasztalánál. Gondtalanabb volt, és kellemesebben érezte magát, mint bármikor, amióta megismerkedett Lord Radforddal. Még mindig nem tudta elképzelni, miért éppen őt pécézte ki a férfi, de lehetségesnek tartotta, hogy barátság alakuljon ki köztük. Régóta esedékes levelét írta Signore Ferranténak, aki Wiltshire-ben a zenetanára volt. Az utóbbi hetekben azért nem ragadott tollat, hogy ne okozzon neki szomorúságot. A talján mester ugyanis mindig megérezte az ő hangulatát, és ő nem akarta, hogy az idős úriember, akit nagyon szeretett, eméssze
magát miatta. találkozásukat.
A
toll
végét
rágcsálva
felidézte
első
Nyolcéves volt, új tanuló a chippenhami lányiskolában, ahol a signore zenetanárként működött. Már hetek óta hallotta a zeneteremből jövő elbűvölő hangokat. Igazából ez volt az egyetlen dolog az egész iskolában, ami tetszett neki. Egyébként a szégyenlős, szótlan kislány gyakran vált a nagyobb lányok tréfáinak célpontjává. Azon a bizonyos napon nyitva volt a zeneterem ajtaja, és ő, miután látta, hogy a helyiség üres, besurrant. Először csodálkozva nézett körül. Az egyik sarokban hárfát, a szoba közepén pedig míves zongorát pillantott meg. A zongora tetején nagy paksaméta kotta hevert. Ilyesmit azelőtt soha nem látott, és csalódást okozott neki, hogy nem tudja olvasni a zenét. Úgy érezte, nincs ez így rendjén. Mintha csak valahogy kiment volna a fejéből, mit jelentenek a kottafejek. Gyengéd szeretettel megcirógatta a középső billentyűket, majd elkezdte pötyögni a kedvenc népdalát, amelyet a dajkájától hallott kiskorában. Észre sem vette a néhány perccel később belépő Signore Ferrantét. A mester szótlanul figyelte a kislányt, aki hallás után hibátlanul eljátszotta a dalt, és tiszta, csengő hangon énekelte hozzá a szöveget. A zongora mellé lépett, és halkan, hogy meg ne ijessze, megszólította: - Szóval, kisasszonyka, szeretne zenét tanulni? Caroline ráemelte mélykék szemét, és komolyan azt felelte: - A világon mindennél jobban szeretnék zenét tanulni. A signore tudatta az igazgatónővel a gyerek elhatározását, majd üzentek Lady Hanscombe-nak. Caroline mostohaanyja nem szívesen pazarolt pénzt a kötelező órákon kívüli tanulmányokra, de belátta, hogy a zongorázás egy jól nevelt ifjú hölgy számára tagadhatatlanul szükséges tudomány.
Ráadásul Caroline-t életében először érdekelte valami annyira, hogy küzdeni is hajlandó volt érte. Őladysége akkor nyugodott bele végképp a pluszkiadásba, amikor megfogant elméjében az a briliáns gondolat, hogy Caroline majd taníthatja a húgait, és így az ő zongoraleckéik már nem kerülnek pénzbe. Caroline gyerekkora legboldogabb óráit Signore Ferrante zsúfoltan berendezett szalonjában töltötte, mivel a mester hamarosan már otthonában adott neki magánórákat. Egyértelműen kiderült, hogy Caroline nem mindennapi tehetséggel van megáldva: a hallása hibátlan volt, a játék technikáját és a zeneirodalmat egyaránt elképesztő könnyedséggel memorizálta, a különböző hangszereken való játékot pedig úgy sajátította el, mintha már tudna rajtuk játszani, és csak föl kellene frissítenie a tudását. Tizenkét éves korára pedig arra is fény derült, hogy a zeneszerzői tehetsége még az előadói képességeit is felülmúlja. Signore Ferrante időnként eltűnődött, miért éppen ide, a hideg eső és a rideg emberek országába vetette őt a balsorsa politikai száműzöttként a napfényes Itáliából, ám miután Caroline-nal találkozott, nem rágódott ezen többé. Mélyen vallásos emberként meg volt róla győződve, hogy Isten küldte a bambino mellé, hogy tanítsa, és útmutatást adjon neki. Ő és szelíd, nyugodt felesége úgy érezték, mintha saját, a fészekből már kirepült gyerekeik helyett kapták volna őt; az ajtajuk mindig nyitva állt előtte. A signore sokat sóhajtozott Isten tévedésén, hogy miért éppen előkelő nőnek teremtette Caroline-t. Hiszen egy férfi ilyen képességekkel Európa-szerte ünnepelt híresség lehetett volna, és még egy nőt is elfogadtak volna előadóművésznek, ha olyan társadalmi osztályból származik, amelyben nem számít botrányosnak az ilyen életpálya.
Mégis hitt benne, hogy az ilyen tündöklő tehetség, amilyen Caroline-é, nem mehet veszendőbe. Mire a lány a „házasságpiacra" került, már kitűnően játszott az összes billentyűs hangszeren, valamint lanton, hegedűn, hárfán, furulyán és fuvolán is. Szép énekhangjának terjedelme és ereje pedig sokkal nagyobb volt, mint amit a halk szavú lányból ki lehetett volna nézni. Ezenkívül kikerült a keze alól néhány nagy műgonddal letisztázott zenei kompozíció is, amelyek állták volna a versenyt Európa ifjú géniuszainak műveivel. Caroline azonban nem akarta közzétenni a munkáit, mert attól félt, ha kiderül, hogy ilyen, úri hölgyhöz méltatlan tevékenységet folytat, eltiltják a zenétől. Signore Ferrante nem erőltette a dolgot. Tudta, hogy mindennek eljön az ideje. Caroline-t kopogtatás zökkentette ki merengéséből. Az ajtó felé fordult, és az egyik szobalányt pillantotta meg. - Kérem, kisasszony, az édesapja azonnal hívatja a dolgozószobájába mondta bátortalanul a lány. Belenyilallt a félelem. Az apja soha nem akart csak úgy beszélgetni vele. Csakis arról lehet szó... nem is volt hajlandó találgatni. Mély lélegzetet vett, letette a tollat, és lassan fölállt. - Köszönöm, Elsie. Máris megyek. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy átlépje az erős eufemizmussal apja „dolgozószobájának" nevezett helyiség küszöbét. Sir Alfred ugyanis soha életében nem olvasott el egyetlen könyvet sem, és levelet is csak akkor írt, ha muszáj volt. A szoba főként azt a célt szolgálta, hogy oda menekülhessen a családja elől. A belépő Caroline arra lett
figyelmes, hogy ott ül a mostohaanyja is, és hűvösen, jóváhagyólag rámosolyog. Ez csak egyvalamit jelenthet... Sir Alfred önelégült, sugárzó mosollyal közeledett a lánya felé, és szeretetteljesnek szánt hangon szólalt meg: Gratulálok, okos kis cicuskám! Itt járt Lord Radford, és engedélyt kért, hogy házassági ajánlatot tegyen neked. Úgyhogy hamarosan Lady Radford leszel. A lord gyors esküvőt akar - tette hozzá pajzán kacsintás kíséretében. Caroline émelygő gyomorral, rémülten meredt az apjára. Már éppen kezdte valamelyest leküzdeni a félelmét őlordsága társaságában, és akkor tessék! Hebegve-habogva, életében először próbált meg szembeszállni szülei akaratával. De... de én nem akarok hozzámenni. És ha... amikor megkéri a kezemet, ki fogom kosarazni. A baronet kedélyességét egy csapásra éktelen düh váltotta fel. Kivörösödve üvöltött rá: - Nem tűrjük a kislányos szeszélyeidet! Átkozott szerencséd van, hogy ilyen ajánlatot kaptál, úgyhogy igent mondasz, mégpedig habozás nélkül! Caroline remegve, falfehér arccal, kétségbeesetten jelentette ki: - Nemi Február végén betöltöttem a huszonegyet, nem kényszeríthetsz! Elmegyek itthonról, zenét fogok tanítani... A haragtól most már püspöklila Sir Alfred két öles lépéssel ott termett, megragadta Caroline vállát, és durván megrázta. Ütésre emelte a kezét, és közben azt ordította: - Nem kényszeríthetlek, mi? Ha nem ígéred meg azonnal, hogy igent mondasz, könyörögni fogsz, hogy... – Ezt most rögtön hagyd abba, Alfred! - Lady Hanscombe is ott termett, és megragadta férje fölemelt kezét. - Semmi
szükség rá, hogy úgy viselkedj, mint egy vadállat. Hadd beszéljek én Caroline-nal! Ha megérti, mi minden forog kockán, bizonyára jobb belátásra tér. Sir Alfred zihálva lépett hátrébb. - Akkor beszélj a fejével, de úgy, hogy hasson, mert ha holnap nem mond igent Radfordnak, azt is megbánja, hogy a világra jött! - Azzal döngő léptek kel kiviharzott a szobából, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablakok. A hüppögő Caroline-nal kettesben maradt Louisa habozott egy kicsit, nem tudta, mit is mondjon a mostohalányának. Nem volt ugyan túl intelligens nő, de azt azért tudta, hogy ha Caroline szembeszegül a szülei akaratával, annak nagyon komoly oka kell, hogy legyen. A család szempontjából azonban létfontosságú volt, hogy igent mondjon, és mivel Lady Hanscombe őszintén hitt benne, hogy Radford jó férj lenne, kész volt lelkifurdalás nélkül igénybe venni bármilyen eszközt, hogy tető alá hozza a házasságot. – Ülj le, és nyugodj meg, Caroline. Itt a zsebkendőm. - Várt egy kicsit, hogy a lány összeszedje magát, aztán folytatta: Talán kapcsolatot alakítottál ki valaki mással? Caroline zokogása valamelyest alábbhagyott. A fejét rázta, és kiadott valami artikulálatlan hangot, ami nyilván azt akarta jelenteni, hogy „Nem". – Akkor miért okoz számodra ekkora meglepetést, hogy Lord Radford bejelentette magát? Úgy hallottam, a klubokban már hetek óta fogadásokat kötnek a kapcsolatotok kimenetelére. Caroline erre őszinte döbbenettel kapta föl a fejét. - Hogy tehettek ilyet? - kérdezte kissé kábán.
Lady Hanscombe érezte, hogy ezt hiba volt szóba hoznia, ezért sietve folytatta: - Rendkívül hízelgő Lord Radford érdeklődése. Igen, van köztetek bizonyos korkülönbség, de nagyon jóképű férfi, és ami különösen fontos, nagyon gazdag. Itt egy kis szünetet tartott, próbálta minél jobban megfogalmazni a dolog lényegét. Végül határozott hangon így folytatta: - Mindig igyekeztem megóvni a gyerekeimet a kellemetlenségektől, de most az a szomorú helyzet állt elő, hogy komoly pénzügyi nehézségekkel küzdünk. Sőt jobb, ha kertelés nélkül bevallom neked, hogy kétségbeejtő a helyzetünk. Bizonyára te sem értetted egészen, miért csak téged és Ginát hoztunk el Londonba, és miért maradtak otthon, Great Chisburyben a kisebb testvéreitek. Caroline erre már kénytelen-kelletlen odafigyelt. - Azt mondtad, nekik fontosabb a tanulás... – Pedig az igazi ok a költségkímélés volt - mondta a mostohaanyja. - Az utolsó pennynket is arra fordítottuk, hogy téged és a húgodat megfelelően be tudjunk vezetni a társaságba. Életbe vágóan fontos, hogy legalább egyikőtök nagyon előnyös házasságot kössön. A testvéreitek sorsa múlik ezen. – És az én anyai örökségem? Most már nagykorú vagyok. Szívesen lemondok róla a javukra. – Az nem olyan jelentős összeg - vágta rá gyorsan Lady Hanscombe. Jobb, ha ezt a témát nem bolygatjuk! - gondolta magában. – Gina jól megy férjhez - próbálkozott tovább Caroline. - Mindenki ezt mondja. így sem mentesülhetek ez alól a házasság alól?
Lady Hanscombe a lány esdeklő kék szemére ügyet sem vetve így felelt- - Tiszteletre méltó parti, de pillanatnyilag nem sok hasznunk származik belőle. Gideon idővel szép birtokot fog örökölni, és tekintélyes jövedelme lesz, de a szülei még igen jó egészségnek örvendenek, és viszonylag fiatalok. Saját személyes vagyona pedig, amiből segíthetne a felesége családján, egyelőre nincs. A legtöbb, amit remélhettünk, az volt, hogy hozomány nélkül eljegyzi Ginát, amit már meg is tett. És - játszotta ki legfőbb aduját - ha nem lett volna kilátásban Lord Radford ajánlata, kénytelenek lettünk volna elutasítani az ifjú Fallsworthyt. Emlékszel Sir Wilbur Hatchettre? Ő kész volt igen kecsegtető ajánlatot tenni a nővérednek, és még mindig szaván lehetne fogni, ha jeleznénk neki, hogy Gina szabad. De ezt nem szívesen tenném. Sir Wilbur ugyanis üzletember, és cseppet sem vonzó férfi. Gina legalábbis semmi jelét nem adta, hogy vonzódna hozzá. Caroline erre csak pislogni tudott. A mostohaanyja rendkívül finoman fogalmazott, hiszen Gina szívből utálta Sir Wilbur Hatchettet, és ha az anyja nem volt a közelben, csak úgy emlegette, hogy „a varangy". – Lord Radford rendkívül nagylelkű házassági szerződést ajánlott - folytatta Lady Hanscombe. - Ha hajthatatlan maradsz, és nemet mondasz neki, kénytelenek leszünk rákényszeríteni a húgodat, hogy lépjen vissza az eljegyzésétől. Ő, veled ellentétben, még kiskorú, és azt kell tennie, amit a szülei mondanak. - Louisa tisztában volt ugyan vele, hogy csinálhatnak bár mit, akaratos csitri lánya úgyis az ő Gideonjához fog férjhez menni, de azért habozás nélkül rájátszott Caroline testvéri szeretetére. Caroline megadóan lehajtotta a fejét. Eszébe jutott, milyen örömmel jelentette be Gina a házasságát, és a Gideon arcáról
egy pillanatra el nem tűnő gyöngéd rajongás is. Hogy is tehetné őket boldogtalanná, és tehetné tönkre fiatalabb testvéreik élet kilátásait? Ebből a kutyaszorítóból nincs kiút. - Hát jó - mondta tompa, élettelen hangon. - Igent fogok mondani. Lady Hanscombe helyeslően bólintott. - Biztos voltam benne, hogy tudod, mi a kötelességed. - Kis szünet után sután hozzátette: - Ne búsulj. Radford jóképű férfi, és makulátlan a híre. Biztos vagyok benne, hogy minden elképzelhető kedvességgel és figyelmességgel el fog halmozni. Hamarosan nevetni fogsz a mostani búskomorságodon. Caroline képtelen lett volna elmagyarázni, miért olyan lehangoló számára az őlordságával kötendő házasság gondolata. Meg sem próbálta. Lüktető fájdalmat érzett a halántékában. - Most elmehetek, Mama? - kérdezte fátyolos hangon, majd a választ meg sem várva fölállt, és révetegen az ajtó felé indult. A mostohaanyja nem tartóztatta. Jessica aznap késő este lépett be az Adam Street-i házba. Gina küldött neki egy sebtében firkantott levélkét: Kérlek, gyere át azonnal! Caroline-nak szüksége van rád! Miközben a lakáj átvette köpönyegét, Gina már szaladt is le a lépcsőn. Kezével jelezte, hogy kövesse a kis földszinti szalonba, és maradjon csöndben. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Jessica kérdőre vonta: - Mi folyik itt? Mi a baj Caroline-nal? Gina a fejét csóválta, elkínzott, aggodalmas volt a kerekded arca. - Annyira szörnyű nap volt! Lord Radford megkérte Caroline kezét. Borzalmas üvöltözés hallatszott az apám
dolgozószobájából, aztán Caro bement a szobájába, és órákon keresztül csak sírt. Kérdeztem tőle, mi a baj, de csak annyit mondott, hogy hozzámegy Radfordhoz. De hát miért nem kosarazza ki, ha ennyire elszomorítja a dolog? Hiszen csak nemet kell mondania! Egész nap nem evett, nem szólt senkihez. Soha nem láttam még ilyennek. Máskor, ha rosszkedve van, elmegy sétálni, vagy zongorázik, vagy ilyesmi. Most pedig úgy néz ki, mint egy halálraítélt. Kérlek, Jessica, próbálj segíteni rajta! Jessica összeszorította a száját. Gyanította, miről lehet szó. Ő sokkal jobban értette, mint Gina, hogy Caroline-t akarata ellenére is kényszeríthetik a házasságra. - Azonnal fölmegyek a szobájába! - jelentette ki. Halkan kopogott unokahúga ajtaján, majd választ sem várva belépett. Az egyetlen lámpa gyér fényénél azt látta, hogy az aprócska Caroline gyűrött ruhában, mozdulatlanul hever az ágyon. - Caro, jól vagy? - kérdezte, majd nesztelenül az ágyhoz lépett, és leült a szélére. A döbbenettől eltátotta a száját: Gina nem túlzott. Caroline-ból jóformán elszállt az élet, kékesfehér színben játszó ajka éles kontrasztban állt duzzadt, vörös szemeivel. Csontjain megfeszült a bőre, a tekintete üresen, kifejezéstelenül meredt a semmibe. Jessica az ágy melletti asztalkán egy tál vizet és borogatást pillantott meg. Kezébe vette a levendulaillatú vászondarabot, és kicsavarta, majd óvatosan az unokahúga homlokára helyezte. - Hallasz engem? kérdezte. Caroline pislogott egyet, és a feje lassan a nagynénje felé fordult - Jess - sóhajtott fel, és jóformán az ölébe hengeredett, mintha az lenne az egyetlen biztonságos hely a világon. Jessica cirógatta egy kicsit a haját, majd szelíden megszólalt - Gina azt mondja, hozzámész Lord Radfordhoz. Miért egyeztél bele, ha
ennyire lesújt? Tudod, hogy ha elküldenek a szülői házból, hozzám mindig jöhetsz. - Jessica készen állt rá, hogy betartsa ígéretét, bármekkora felzúdulást okoz is a családban és Wiltshire-ben. Caroline fakó, színtelen hangon válaszolt - Itt nem lehet segíteni. A pénz jelenti a problémát. Lord Radford nevetségesen magas árat hajlandó fizetni értem. Ha kikosarazom, Ginát nem engedik hozzámenni Gideonhoz. Jessica elmormolt magában egy szitkot A sógoráról soha nem volt valami jó véleménnyel, de fogalma sem volt róla, hogy ennyire súlyos a helyzet. Tökéletes ürügyet találtak az érzelmi zsaroláshoz. Caroline kis szünet után még hozzátette: - Azt mondják, Radford szükség esetén a kisebb testvéreinket is támogatja majd. Elég rossz üzletet csinál, az biztos! - tört ki belőle a hisztérikus kacagás. Jessica, miközben gyöngéden masszírozta az unokahúga nyakát és vállát, azt mondta: - Mivel eldöntötted, hogy hozzámész, tudnunk kell, miért találod olyan ellenszenvesnek. Mit tett veled? Caroline hosszas hallgatás után válaszolt: - Nem igazán csinált semmit. Nem is lenne bajom vele, ha nem kellene feleségül mennem hozzá. A nagynénje szelíden tovább forszírozta a témát. - Akkor mi a probléma? Hosszú, hosszú szünet után jöttek a fájdalmas szavak: - Az, hogy... hogy apámra emlékeztet. Annak alapján, amit Jessica az elegáns, kesernyésen gunyoros stílusú lordról hallott, nehezen tudta elképzelni, hogy
bármiben is hasonlítana Sir Alfredre, de kellett, hogy legyen valami oka a válasznak. - Miben emlékeztet rá? – Abban, hogy... megrémít. Mindig azt érzem, hogy a fekete szeme mögött indulat lappang. – És az apádat mindig is ilyennek láttad? – Igen... tudod, Papa soha nem töltött velem sok időt. Én ennek örültem... azt hiszem, ő ugyanúgy nem kedvel engem, ahogy én sem őt. Amikor kicsi voltam, néha játszani akart velem, de sosem lehetett tudni, mikor jön ki a sodrából. Olyankor rám kiabált... meg is ütött... és soha nem tudhattam, mi váltja ki ezt belőle. Soha nem tudhattam! - Caroline-t rázni kezdte a zokogás, közel állt a teljes összeomláshoz. A hátát simogató Jessica keze alatt nagy nehezen összeszedte magát valamelyest, és így folytatta: - Nem úgy értem, hogy folyton vert. Igazából inkább a fiúkat bántotta. Gina visszakiabált neki, sokkal bátrabb volt, mint én. Nekem attól volt olyan nehéz az egész, hogy... soha nem tudhattam. Állandó bizonytalanságban és félelemben éltem. Egész életemben igyekeztem a lehető legtávolabb lenni tőle. Ha bejött valamelyik szobába, én kisomfordáltam a másik ajtón. Végig arra vártam, hogy elköltözhessek otthonról, és ha lehet, nálad lakjak, vagy ha kell, keressek valami munkát, amiből fönntarthatom magam. Tudtam, hogy taníthatnék zenét. Soha nem hittem, hogy egész életemben együtt kell majd élnem ezzel a félelemmel, hogy egyfolytában azon kell majd tépelődnöm, nem csináltam-e rosszul valamit, hogy soha nem fogom tudni, mikor csap be a villám, és hogy... hogy szerelem nélkül kell majd élnem. Caroline most egész testében hevesen remegni kezdett. Jessica a karjában tartotta, amíg elmúlt a reszketés, aztán óvatosan azt mondta: - Most már értem, miért olyan gyűlöletes
számodra a házasság gondolata. De biztos vagy benne, hogy amit Radfordban látsz, az indulat? Lehet, hogy egyszerűen csak intenzíven éli az életet. Valaha ismertem egy ilyen embert. Úgy élt, mintha kétszáz év is kevés lenne ahhoz, hogy mindent véghezvigyen, amit eltervezett. Egy pillanatra eltűnődött, majd hozzátette: - Mindenkivel előfordul, hogy feldühödik. De a gyorsan múló bosszúság egészen más, mint amikor gyerekként ki vagy szolgáltatva egy felnőttnek. Ha biztosan tudod, hogy szeret, egy indulatkitörés közel sem fog annyira zavarni, mint most az emlékeid. – Tényleg így gondolod, Jess? – Tudom, hogy így van, ahogy azt is tudom, hogy a félelmeink mindig szörnyűbbek, mint a valóság. – Én... azt hiszem, igazad van. Kiskoromban ismeretlentől való félelem volt a legborzasztóbb.
az
– Ha pedig a valóság mégis olyan szörnyű, mint amilyennek képzelted, még mindig odaköltözhetsz hozzám. Nem kell egy olyan emberrel leélned az életedet, akit gyűlölsz, Caroline. Ezt megígérem neked. Caroline most először nézett a nagynénje szemébe. Befogadnál? Akkor is, ha szégyellni való, bukott asszony lennék? – Igen, bárhol, bármikor. Cserébe viszont meg kell ígérned nekem, hogy megpróbálod megszeretni Lord Radfordot. Próbáld annak látni, ami, ne hagyd, hogy rávetüljön apád árnyéka. Lehet, hogy szívből megszereted majd. A közelség és a házasélet erősebb kötelék, mint gondolnád. Megpróbálod megszeretni? Legalább az én kedvemért?
– Hát persze hogy megpróbálom, Jess! Mihez is kezdenék nélküled? - Caroline kissé még remegve fölkacagott, majd fölült az ágyban. - Rémesen nézek ki! – Hát, úgy bizony. Caroline ettől mintha megbántódott volna, de aztán könnyes nevetésben oldódott föl a sértettsége. - A páciens állapota alighanem javul, ha a külseje aggasztja. Köszönöm, Jess. Nem is tudom, hogyan viszonzom ezt neked valaha is! – Hát, kezdetnek meggyőzhetnéd Lindát, hogy a kiscicájának nincs tehetsége a zongorázáshoz. Időnként a szerető anyai szívet is próbára teszi, amit művel. – Vedd úgy, hogy már meg is történt. Sőt még meg is tanítom Wellesley-t elviselhetően klimpírozni, ha ez a kívánságod. – Beérem én a csönddel is, kicsim. És azzal, hogy adsz egy esélyt az Ördögi Bárónak. – Hát, lehet, hogy nem is annyira ördögi. Hívjuk mostantól inkább Daliás Bárónak? – Sokkal jobban hangzik! - mondta Jessica. - Most pedig ideje foglalkoznunk azzal is, hogy holnap szalonképesen nézzél ki. – Igenis, Sterling őrnagyné asszony! - Caroline most nem nézett ki olyan komoly, illedelmes ifjú hölgynek, mint rendesen, de Jessica úgy gondolta, ezzel tett egy lépést a helyes irányba. Csak remélhette, hogy a báró is a segítségére siet, és nem bizonyul ördöginek. Lehet, hogy kissé rideg, és érzéketlen egy fiatal lány félelmei iránt, de semmi oka azt feltételezni róla, hogy egy szörnyeteg. Hamarosan úgyis találkoznia kell
vele, hogy személyesen is meggyőződjön róla, alkalmas-e férjnek. Jason kifogástalan öltözékben lépett be a Hanscombe-házba. Elöl felnyúló szárú csizmája úgy fénylett, mint az obszidián, nyaksálján pedig rubinkő csillant diszkréten. Végső soron nem minden nap megy az ember lánykérőbe, és ő meg akarta adni a módját. Eddig mindössze egyszer fordult elő vele ilyesmi: egy bükkfa alatt történt, lószagúak voltak mindketten, és csúnyán kudarcba fulladt a dolog. Az azóta eltelt sok-sok év alatt az önbizalma lényegesen megnőtt, mégsem volt teljesen biztos benne, igent mond-e Caroline. Hiszen alig valamivel tudott többet erről a kiszámíthatatlan lányról, mint néhány héttel korábban, az udvarlás kezdetén. Rejtély volt számára, mikor mi járhat választottja fejében. Vajmi kevés érdeklődést mutatott akár a lord csiszolt modora, akár nem kevésbé csiszolt izomzata iránt. Súlyosan sértette volna Jason büszkeségét, ha kosarat kap, arról nem is beszélve, hogy a fogadást is elvesztette volna. A bizonytalanság azonban csak izgalmasabbá tette a vállalt feladatot. A komornyik kimért, mindentudó mosollyal vette át a kalapját, amikor közölte, hogy Miss Hanscombe-hoz jött. Nyilván az egész ház tudja, mi a jövetele célja. A nappaliba lépve újra az előző napi, Sir Alfreddel folytatott beszélgetésre terelődtek a gondolatai. Halvány mosolyra húzódott a szája, amikor megjelent lelki szemei előtt ez az igen ellenszenves alak, aki leplezetlen, túláradó örömmel fogadta Lord Radford igencsak hízelgő ajánlatát. De bármennyire is madarat lehetett vele fogatni, azért úgy alkudozott a házassági szerződésen, mint egy halárus a billingsgate-i piacon. Azért a pénzért, amit kért, árukapcsolással odaadhatta volna Lady Hanscombe-ot
meg Caroline összes kishúgát is. De végül egyezségre jutottak. Jason megengedhette magának, hogy nagyvonalú legyen, addigra már különben is épp elég időt ölt az udvarlásba, és a büszkesége is súlyosan sérült volna, ha visszalép. Merengéséből Caroline érkezése zökkentette ki. A lány még éppen elkapta a Sir Alfreddel kapcsolatos gondolatok által kiváltott savanyú arckifejezését. Jason azonnal rendezte vonásait, de tudta, hogy Caroline látta, amit látott, és talán azt hiszi, neki szólt a mogorvasága. A lány sápadt volt, de összeszedetten viselkedett. - Jó reggelt, Lord Radford - köszöntötte a férfit. - Kérem, foglaljon helyet. Remélem, jól érzi magát ma reggel. – Nagyon jól, köszönöm - felelte Jason kissé kurtán-furcsán, és leült. Most, hogy elérkezett a pillanat, váratlanul idegesség lett úrrá rajta. - Van egy fontos dolog, amiről beszélni szeretnék önnel. – Valóban? Kérem, folytassa. - Caroline semleges hanghordozása nem árulta el, mi járhat a fejében, pedig tudnia kellett, miért jött a férfi. – Bizonyára nem kerülte el a figyelmét az ön iránti mély hódolatom - kezdte Lord Radford. - Bája, vonzereje, úri hölgyhöz illő viselkedése meggyőzött arról, hogy ön az a nő, akit hosszú évek óta keresek. - Jason itt kis szünetet tartott, mert nehezére esett ilyen sokáig állni a kifürkészhetetlen kék szempár pillantását. - Rendkívüli módon megtisztelne, ha beleegyezne, hogy a feleségem legyen. – Valóban ezt kívánja? - kérdezte halkan Caroline. – Természetesen - felelte a férfi meglepetten. Váratlanul érte, hogy ilyen lanyha reakciót váltott ki a lányból. Persze lehet, hogy Caroline is szenvedélyesebb vallomásra számított.
Jasonnek már nyílt is a szája, hogy mondja, amit kell, de azon vette észre magát, hogy nem jönnek a nyelvére a szavak. A szerelemben akkor sem tudott volna hazudni, ha az élete múlik rajta. Kukán ült tehát, Caroline pedig kis sóhaj kíséretében így felelt:– Ez esetben természetesen örömmel és megtisztelve fogadom el rendkívül hízelgő ajánlatát, Lord Radford. – Most, hogy jegyesek vagyunk, tudna esetleg Jasonnek szólítani? A lány arca egyértelműen elárulta, hogy még soha nem fordult meg a fejében, hogy a férfinak keresztneve is lehet. Nagyot nyelt, és így válaszolt: - Megpróbálom... Jason. Kérem, bocsássa meg, ha szükségem lesz egy kis időre, míg megszokom. – Természetesen. De megkérném még valamire. Eljegyzési ajándékként szeretném elküldeni Madame Arlette-hez, hogy komplett új ruhatárral ünnepelhesse új élete kezdetét. Ezzel már intenzívebb reakciót váltott ki: Caroline fülig pirult. Tehát a lord észrevette, milyen rémes ruhákban jár! Bizonyára azt gondolja róla, hogy így szeret öltözködni. Tehát nemcsak nem hozta meg a várt eredményt a védőálca, hanem a tetejébe még borzalmas ízlésű nőnek is tartja a jövendőbelije. Legfőbb ideje azon igyekeznie, hogy a férfinak jobb véleménye alakuljon ki róla. – Ez igazán remekül hangzik, Lor... Jason. Nagy örömömre fog szolgálni, és igazán rendkívül nagyvonalú ajándék öntől. – Ezenkívül - folytatta Jason - a jövő hét végén szeretném elvinni önt otthonomba, Wildehavenbe, hogy az esküvő előtt egy kicsit jobban megismerhessük egymást. Természetesen el
kell hoznia a családját is. Biztos vagyok benne, hogy szeretné maga mellett tudni az édesanyját, és talán a húgát, Ginát is. Caroline egy pillanatig habozott. - A húgom éppen most jegyezte el magát Gideon Fallsworthyval, és a mostohaanyámmal együtt látogatóba készülnek a vőlegény családjához Lincolnshire-be. Lehet... lehetséges lenne, hogy a nagynéném, Mrs. Sterling jöjjön velem? Ő özvegyasszony, belátása szerint, szabadon elutazhat. Valószínűleg szeretné majd magával hozni a kislányát is, de Linda igen jó magaviseletű gyerek, nem okozna gondot. Jason közönyösen megvonta a vállát. Egyik kísérő olyan, mint a másik. Jelen esetben pedig kétségtelenül jobb lenne, ha a nagynéni jönne vele, mint az a sárkány anyja. Pontosabban a sárkány mostohája. - Természetesen mindkettőjüket szívesen látjuk. Szeretném, ha ön minden szempontból kényelmesen érezné magát. Ami az esküvőt illeti, augusztusi dátumra gondoltam. – Olyan hamar? - kérdezte kissé megütközve Caroline. – Volna csak meg, mihelyt megvan, szeretném, hogy hamar meglegyen - felelte Jason, majd rögtön utána csöndben átkot szórt a saját fejére, amiért ilyen szerencsétlenül választott idézetet. Caroline viszont, meglepő módon, halványan elmosolyodott. - Biztos, hogy a Macbeth illik az alkalomhoz? Persze, az igaz, hogy jól összeillettek a feleségével, de az is biztos, hogy én igen rossz választás lennék Lady Macbeth szerepére. Jason elkuncogta magát, annyira elképzelhetetlen volt, hogy Caroline akár csak képzeletben is gyilkos tőrrel hadonásszon. Rosszul fejeztem ki magam. Mondjuk inkább úgy, hogy semmi
előnyét nem látom a hosszú jegyességnek, és alig várom, hogy ön hivatalosan is Lady Radford legyen. - Meg aztán a fogadás is úgy szólt, hogy hat hónapon belül meg kell házasodnia. – Honoria nénikém is mindenáron rendezni akar majd valamit az ön tiszteletére, mivel nála közelebbi nőrokonom nincs - folytatta Jason. - Tudja, ő Lady Edgeware. Caroline kissé riadtnak tűnt. - Nem tudtam - felelte. Egyszer egy kártyapartin bemutattak neki. Nagyon... emlékezetes egyéniség. – Goromba vén hárpia - bólogatott vidáman Jason. - De annyira örülni fog a nősülésemnek, hogy bizonyára megkedveli önt. Caroline elgondolkodott. Ha Lord Radfordot a családja sürgette, hogy nősüljön meg, az talán magyarázatot adhat rá, miért döntött hirtelen a házasság mellett az ő korában. Mivel azonban egyáltalán nem olyan embernek tűnt, akit könnyen meg lehet félemlíteni, Caroline feltételezte, hogy valószínűleg a saját elképzeléseibe is beleillik a nősülés. Jason fölállt, és távozni készült. - Remélem, elfogadja a kíséretemet a ma esti Stanhopes-bálba. Kilenc órára itt leszek önért. - Azzal közelebb lépett a lányhoz, és valósággal fölé tornyosult, pedig közben Caroline is felállt. A férfi pillanatnyi habozás után lehajolt, és gyors csókkal pecsételte meg a jegyességet. Ha a lány nem hőköl vissza egy nagyon kicsit, de azért félreérthetetlenül, pontosan olyan érzés lett volna, mintha egy antik szobrot csókolt volna meg. Az ölelés Caroline visszafogott reakciójának köszönhetően igen sietősre sikeredett. Őlordsága elköszönt jövendőbelijétől, és gyorsan visszavonulót fújt.
Az Adams Street-i házból távozó Lord Radfordon váratlanul lehangoltság lett úrrá. Amikor belement ebbe az átkozott fogadásba, arra számított, hogy talál majd magának valami víg kedélyű, kellőképpen pénzsóvár nőszemélyt, aki a gazdagságáért és a bárói címéért ezer örömmel fizet a testével, sutba vágva úri neveltetését. Akár olyan leányzót is útjába vethetett volna a sors, aki azt képzeli, hogy szerelmes belé, de erre nem igazán vágyott: egy szerelmesen epekedő, folyton sóhajtozó ifjú hölgy, akivel állandóan foglalkozni kell, csak a terhére lett volna. Az viszont végképp nem szerepelt a tervei között, hogy olyan lányt fog ki, akit belekényszerítenek a vele kötendő házasságba, ahogy az Caroline-nal minden valószínűség szerint történt. A lány viselkedését a legelvakultabb szerelmes sem láthatta volna másnak, mint rezignáltnak. De most már nincs mit tenni. Caroline kétségtelenül feloldódik majd valamelyest, ha jobban megismeri. Ha pedig neki, Jasonnek szenvedélyre támad majd gusztusa, az igen könnyen megvásárolható. 6. fejezet Jessica kis háza szalonján átsuhanva sietett a belépő Caroline elé. Megölelte, és azt kérdezte tőle: - Ugye, most már hivatalosan is eljegyzett menyasszony vagy? Olyan szörnyű volt, amilyenre számítottál? Caroline viszonozta nagynénje ölelését, majd levette a ka lapját. - Nem, igazad volt: a várakozásom sokkal szörnyűbbnek bizonyult, mint a valóság. Lord Radford igen figyelmesen viselkedett, bár messze nem keltett szerelmes benyomást. A szavaiból úgy vettem ki, egyszerűen azt gondolta, ideje megnősül ni, és valami okból engem választott. De ha nem vár tőlem túl sokat, bizonyára tűrhetően összecsiszolódunk majd.
Caroline most hirtelen elpirult. Őlordsága, ha mást nem is, örököst minden bizonnyal vár tőle. És ha arra gondolt, hogy ah hoz mi kell... Sietve megszólalt: - Azt akarja, hogy elmenjek Madame Arlette-hez, és felújítsam a ruhatáramat. Nyilván nem volt lenyűgözve a nevelőnős öltözködési stílusomtól. Segítesz majd a divatszalonban, hogy szépen ki legyek stafírozva? – Ez nagyszerű! Abban az előkelő szalonban még soha nem jártam. Pompás mulatság lesz két kézzel szórni Lord Radford pénzét, hogy fölruházzunk a legújabb divat szerint! Én változatlanul úgy gondolom, rosszul ítéled meg az érzéseit. Hiszen végső soron a sok partiképes londoni hölgy közül téged választott. – Alighanem egy kalapból húzta ki a nevemet - mondta komoran Caroline, majd kis szünet után félénken hozzátette: Van még valami. Lord Radford azt kívánja, hogy a jövő hét végén látogassak el a birtokára, Wildehavenbe, Mama és Gina pedig Lincolnshire-be utaznak Fallsworthyékhez. Gondolod, hogy... lehetséges, hogy velem tarts kísérőként? Lord Radford már be leegyezett, és azt mondta, jöhet Linda is. Az út biztosan kényelmes lesz, és kellemesen telik majd az idő. - Kapkodva fejezte be a mondókáját, és reménykedő, esengő pillantásának Jessica, ha akart volna, sem tudott volna ellenállni. – Semmit sem kívánok jobban, mint saját birodalmában találkozni az Ördögi Báróval - mondta mosolyogva. - De azt hiszem, Lindát inkább a nagyszüleihez viszem. Mindkettőnknek jó lesz, ha külön töltünk egy kis időt. Túlságosan igénylem a közelségét, pedig már félig-meddig ifjú hölgy. Jobb, ha kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy előbb-utóbb nélküle kell majd élnem. A nagyszüleinél ott lesznek az unokatestvérei meg a pónilova, egyáltalán nem fogok hiányozni neki. Mit gondolsz, rá lehet beszélni
Radfordot, hogy az apósomékat is útba ejtsük Gloucestershire felé menet? Nem olyan nagy kitérő. – Ez pompás! - kiáltotta boldogan az unokahúga. - Sokkal könnyebb lesz minden, ha te is ott vagy! A kitérőt biztosan nem bánja majd, hiszen eddig olyan készséges volt mindenben! Jövő pénteken akar indulni, úgyhogy minél előbb elmegyünk Madame Arlette-hez, annál jobb. - Kissé elfintorodott. - Azt kérte, szólítsam a keresztnevén, de nem hiszem, hogy képes lennék rá. Olyan lenne, mintha Istent szólítanám valami becenéven. Kezdetnek majd megpróbálok egyszerűen Radfordként gondolni rá, „Lord" nélkül. Ha majd kicsit közelebb kerülök hozzá, mondjuk, úgy öt-tíz év múlva, biztosan könnyebben fog menni ez a közvetlen hangnem. – Ugyan, Caro, nem fog az olyan sokáig tartani! Igazán szép és figyelmes gondolat tőle, hogy az esküvő előtt jobban meg akar ismerkedni veled. Különben is mindig jobban szeretted a vidéki életedet, biztos vagyok benne, hogy hamar belejössz a birtok úrnőjének szerepébe. – Azt majd meglátjuk - mondta kétkedve Caroline. - Addig is el tudnál jönni velem a divatszalonba most azonnal? Biztosan szórakoztató lesz összevásárolni egy halom méregdrága ruhát. – Máris veszem a kalapomat. Hanscombe-ék régimódi fogatán, amellyel Caroline jött, gyorsan megtették az utat. Most, hogy Caroline egy főrend jegyese lett, a mostohaanyja nagyon odafigyelt a rangjához méltó megjelenésre. Értésére adta, hogy nem sétafikálhat többé, mint egy cselédlány. Madame Ariette szalonja pontosan úgy nézett ki, ahogy azt London legelőkelőbb divatáruüzletétől várhatja az ember:
vastag szőnyegek, drága bútorok, függönyök alkották a berendezést, és valami egzotikus parfüm finom illata terjengett a levegőben. Megjelent maga a Madame is, miután az üzletvezetőnő tudatta vele, hogy megérkezett Lord Radford leendő arája. A méltóságteljes, tiszteletet parancsoló hölgyről senki sem gondolhatta volna, hogy egy párizsi prostituált törvénytelen gyerekeként látta meg a napvilágot. Az angolok szemében nagyjából egyforma volt minden emigráns: ha ő nehéz időket megélt arisztokrata hölgyként mutatkozott be, senki sem vette a fáradságot, hogy ezt vitassa. A tulajdonosnő méltóságteljesen odalejtett Jessicához, és így üdvözölte: - Ritka öröm számomra, hogy végre megismerkedhetek a leendő Lady Radforddal. Trés magnifique párt fognak alkotni! Jessica hűvösen előrehajolt egy kissé. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Mrs. Sterling vagyok, ő pedig az unokahúgom, Caroline Hanscombe, Lord Radford leendő felesége. A tulajdonosnő zavara láttán Caroline elnevette magát. - Jó ideje megszoktam már, Madame Ariette, hogy a nagynéném jelenlétében észre sem vesznek - mondta. - Az ön tudásában bízom, hogy ne legyek ennyire láthatatlan. Lord Radford azt kívánja, hogy egy komplett új ruhatárat szerezzek be, és biztos vagyok benne, hogy az ön segítségével ez remekül fog sikerül ni. Mit javasol, hol kezdjük? Madame Ariette megkönnyebbült, hogy ilyen könnyedén napirendre tértek a baklövése fölött. Alaposan szemügyre vette a kuncsaftot, és kijelentette: - Önhöz a tiszta, finom, de vibráló tavaszi színek illenek. Leonora, hozzon a hátsó szobából néhány vég itáliai selymet! Igen, abból, amit a kivételesen
fontos vevőknek tettem félre. Mire végzünk, páratlan superbité fog sugározni önből, hein? A madame most ismét Jessicára pillantott. - Ha szabad megjegyeznem, Madame Sterling, az ön toalettje igen finom munka. Ezt a sötét pávakék árnyalatot csak a Madame csodás arcszínével rendelkező hölgyek viselhetik. És a szabása! Finom, de nagyon sikkes. Szabad megkérdeznem, kinél vásárol? – Hogyne - felelte szívélyesen Jessica. - Madame Sterling maga készíti a ruháit. – Á! - álmélkodott Madame Ariette, és úgy nézett Jessicára, mint egy művész a pályatársára. - Szerény szalonomra nézve mérhetetlen szerencse, hogy ön nem működik ebben az üzletágban. Elvinné a pálmát mindannyiunk elől. Jessicának nem volt ellenére a hízelgés. Elnevette magát, majd nekiláttak, hogy divathölggyé varázsolják Caroline-t. Előkerültek a pongyolák, lovaglóruhák, prémes kabátok, utcai ruhák, báli ruhák, kalapok, a finom, légies „kimondhatatlanok", azaz intim darabok, még egy maszkabálra való dominójelmez is. Semmit sem bíztak a véletlenre. Miután már három órája burkolták különböző kelmékbe, és beszéltek róla úgy, mintha ő ott se lenne, a kissé kábult Caroline megértette, hogy a divatos öltözködés sokkal munkaigényesebb feladat, mint gondolta volna. Miközben ráaggatták a különböző ruhadarabokat - akár egy ürücombra, amint azt rezignáltan megjegyezte -, ő elvonult a maga külön képzeletvilágába. Körvonalazódott a divat témájára írt zenei fantázia: a finom, áttetsző kelméket a hegedű jelenítette volna meg, a fürgén járó kezeket néhány finom fuvolaszólam, és a kissé szertelenebb összhatás érdekében beiktatott egy-egy szaggatott, szabálytalan oboadallamot is. Kár, hogy nem voltak
kéznél muzsikusok, akik életre kelthették volna a kompozíciót. Teljesen összeállt a fejében a mű, mire a két szakértő Lord Radfordhoz méltónak ítélte az öltözékét. Most már csak őlordságának kellett áldását adnia rá. Tíz nap múlva minden készen állt a wildehaveni útra. Madame Ariette alulfizetett alkalmazottai hatalmas munkát végeztek, mire elkészült a Lady Radford számára elengedhetetlennek ítélt, elképesztő mennyiségű ruha. Ezután fodrászmestert hívtak, aki nem kevés cibálás árán számtalan különféle alakzatba rendezte Caroline haját, az újonnan fölvett személyi komornájával pedig addig gyakoroltatták az új frizuraköltemények elkészítését, amíg a mester meg nem volt vele elégedve. Caroline arcából immár sokkal kevesebbet takart el a haja, érvényesült profiljának tiszta vonala, az arcszíne, a finom vonásai, a kifejező, mélykék szeme. Kényelmetlenül érezte magát így, hogy nem bújhatott el a haja mögé, de megadóan tűrte, híven Jessicának tett ígéretéhez, hogy próbál a kedvében járni leendő férjének, és megszeretni őt. Amikor Jason érte jött az Adam Streetre, arra gondolt, jegyeséből már csak az elevenség hiányzik ahhoz, hogy figyelemre méltó szépség legyen. Elevenséggel sajnálatos módon a legjobb Bond Street-i üzletek sem szolgálhattak, de a lord így is elégedett volt Caroline fejlődésével. Ráadásul a lány időre elkészült, amit szintén a javára írt. Hiszen a türelem nem tartozott Jason erényei közé, mi több, szinte egyáltalán nem jellemezte őt. A szalonba lépve meghajolt, és így bókolt menyasszonyának: - Nagyon bájos ma, Caroline. Madame Ariette felülmúlta önmagát. - Hogy a francia hölgy jó munkát végzett, az nem lepte meg, hiszen az évek során több szeretője
ruhatárát is nála készíttette, így tudta, hogy bízhat benne. - Az idő tökéletesen alkalmas az utazásra - folytatta. - Nem lesz poros az út, hiszen két napig esett, ma viszont napsütésben kelhetünk útra. Az az igazság, hogy nagyon várom már a hazatérést. Túl hosszú időre szólított el otthonról az udvarlás. Caroline mosolya már kevésbé volt lelkes. - Én is alig várom már, hogy a híres arabs szürkéi húzta hintón utazzak. Ha ezek a lovak fölérnek az együléses hintója elé fogott pejekkel, akkor valóban csodálatos paripák lehetnek. – Azok bizony, és ugyanolyan kitartóak is, amilyen szépek. - És most már az enyémek is maradnak, tette hozzá gondolatban. - Amíg az inasaim fölpakolják a csomagokat, szeretném tiszteletemet tenni a szüleinél. Bízom benne, hogy ők is mihamarabb el tudnak látogatni Gloucestershire-be. Míg Jason csiszolt modorát csillogtatta Lady Hanscombe előtt, addig Gina búcsúzóul gyorsan megölelte Caroline-t. A kisebbik lány biztosra vette, hogy minden frissen eljegyzett lány ugyanolyan boldog, mint ő. Anyjával másnapra tervezték az indulást Lincolnshire-be, és Gina várakozásteljes izgalommal nézett a Gideon szüleivel való találkozás elé. Jason és Caroline még tíz óra előtt odaértek a Sterling-ház hoz, ahol Jessicát és a lányát kellett fölvenniük. A kis tér, ahol a ház állt, nem számított előkelő környéknek, de a béke idilli szigete volt, mintha nem is Londonban lett volna. Miután beengedték őket, Caroline fölment az emeletre, hátha szükség van a segítségére. – Ma különösen elragadóan nézel ki, Jess - csodálta meg az aranyszínű utazóruháját, amely ugyanolyan fényesen csillogott, mint a nagynénje vörös haja. - Csak hogy az Ördögi, bocsánat, Daliás Báró tudja, hogy komolyan számolnia kell veled?
– Pontosan! - nevetett Jessica. - Hiszen ismersz engem, talán túlságosan is jól. Az élet egyenlőtlen feltételekkel vívott harcaiban nekünk, szegény nőknek, minden rendelkezésünkre álló eszközt be kell vetnünk. Nem hagyhatjuk, hogy a Daliás Báró azt higgye, a kísérőd egy kis jelentéktelen senki, akire ügyet sem kell vetnie! – Nem rossz ürügy, hogy fölvehess egy új ruhát, de nekem úgy rémlik, általában nem sokat vesződsz az ürügyek keresésével. Ami pedig azt illeti, hogy ügyet sem kell rád vetni, ha végigsétálnál ebben a ruhában a St. James Streeten, kiürülne az összes klub, és az urak ott masíroznának a nyomodban, mintha maga a hamelini patkányfogó állt volna az élükre a sípjával. Igaz, ő férfi volt. Linda készen van? – Azt hiszem. Attól eltekintve, hogy nem engedem, hogy Wellesley-t elhozza, már egy hete bármikor ezer örömmel elindulna. Átmehetnél a szobájába, és levihetnéd a szalonba. Mindjárt ott leszek én is. - Caroline mosolyogva lépkedett Linda szobája felé. Arra gondolt, hogy Jessica biztosan nem fog csalódást okozni, hatásos lesz a belépője. A Drury Lane színházban is sikert aratna. Jason föl-alá járkált a zabolátlan energiái levezetéséhez kissé szűk szalonban. Elégedetten nyugtázta, hogy Caroline és a kis unokatestvére ilyen hamar elkészültek. - Jason, hadd mutassam be unokatestvéremet, Miss Linda Sterlinget. Linda, az úr Lord Radford. A kislány tökéletes pukedlivel köszöntötte a vendéget, majd a gyerekek kíméletlen őszinteségével a lényegre tért: - Örülök, hogy megismerhetem, Lord Radford. Remélem, jól szándékozik bánni az unokanővéremmel!
– Linda! - szólt rá szigorúan Jessica, de a hangját elnyomta Jason nevetése. - Látszik, hogy kiskegyed katonatiszt lánya mondta a lord -, van érzéke a jól időzített támadásindításhoz. Biztosíthatom, föltett szándékom, hogy olyan bánásmódban részesítsem az unokanővérét, amilyet megérdemel, és ha ez mégsem sikerülne, elvárom, hogy kiskegyed figyelmeztessen rá. Linda elégedetten bólintott, Jason pedig így folytatta: - A kisasszony keresztneve elég ritka. Mi a története? Linda ezt a kérdést is elégedett mosollyal nyugtázta. - A nevem spanyolul azt jelenti, csinos - magyarázta. - A ma mám mesélte, hogy amikor megszülettem, az apám azt mondta, én vagyok a legszebb csöppség, akit valaha látott, és vétek lenne nekem bármilyen más nevet adni. - Itt elhallgatott, de aztán felülkerekedett a gyermeki őszintesége, és hozzátette: - Mama szerint igazából úgy néztem ki, mint a marha sült angolosan. Jason újból elnevette magát. - Meglepő elfogulatlanság ez egy újdonsült anyától. Az édesapja viszont nyilván a jövőbe látott, és már akkor tudta, milyen csodaszép kislány lesz önből. Úgy hallom, érkezik az édesanyja is, alig várom, hogy megismerhessem. Azzal Jason kilépett az előszobába, és a kanyargós lépcsőn közeledő léptek irányába pillantott. Az aranyszínbe öltözött nő alak láttán váratlanul, fájdalmasan, és igen rosszkor életre kelt a régóta halottnak hitt szíve. Lángvörös haj, olyan alak, amilyennel egy kéjnő halála napjáig dúskálhatna a földi javakban...és Jason azt is tudta, hogy úgy lovagol, mint Diana istennő.
A nőből a tizenhét éves kori, lélegzetelállító bájait is elhomályosító melegség sugárzott, szépsége mellett fakónak hatott az álom és az emlékezet által őrzött kép. Jessica! Jessica kuncogott magában a lépcsőn lefelé menet, kellemes izgalommal várta a rá váró utazást és a próbatételeket. Saját házat tartott ugyan fenn, mert tetszett neki, hogy így szabadabban élhet, de Londonban időnként bezárva érezte magát. Az, hogy hosszú heteket tölthet egy óriási vidéki birtokon, ahol jó lovak vannak, és tág tere nyílik a száguldásra, mindig örömmel töltötte el. Ráadásul ezúttal élénk társasági életre is lehet számítani, hiszen Lord Radford be akarja vezetni menyasszonyát a helyi társaságba. Kellett hozzá egy kis idő, hogy a fényárban úszó emeleti folyosóról érkező Jessica szeme megszokja a sötétebb előszoba fényviszonyait. A lépcsőről magas, fekete hajú férfit pillantott meg, gondolta, hogy ez csakis őlordsága lehet. Elővette a legszebb társasági mosolyát. Első benyomása az volt, hogy a férfiban rengeteg visszafojtott energia lappang, és félelmetesen elegáns. A lépcsősor közepén azonban megtorpant, majd földbe gyökerezett a lába. A korlátba kellett kapaszkodnia, arcából kiszaladt a vér. Isten az égben! - futott át zaklatott elméjén. Az nem lehet, hogy Caroline Ördögi Bárója Jason Kincaid! Sóbálvánnyá dermedve állt a lépcsőn-, a szeme már alkalmazkodott annyira a fényviszonyokhoz, hogy jól lássa a homlokát ráncoló lord összevont fekete szemöldökét. A zabolátlan, nyílt tekintetű fiú helyett hatalomhoz szokott férfi állt előtte, akit bosszant, ha akadály kerül az útjába. Változatlanul ez volt a legszebb férfiarc, amit valaha látott, de a megkeményedett vonásai idősebbnek mutatták a koránál, ez vezethette félre Caroline-t. Feszes volt a szabályos vonalú szája is, a fekete szempár pedig
jeges, rideg dühvel fúródott Jessica tekintetébe. Egyértelműen látszott, hogy Jason Kincaid fölismerte őt, és azóta sem bocsátott meg semmit. Közben Caroline és Linda is kijöttek az előszobába, Jessica pedig, nagy örömére, higgadtnak hallotta a saját hangját. Micsoda meglepetés, Caroline! Sejtelmem sem volt róla, hogy Lord Radford régi ismerősöm, még az első báli szezonom előtti időszakból. Akkor még egyszerűen Jason Kincaidnek hívták. Folytatta útját lefelé, majd a lépcső aljába érve a kezét nyújtotta a férfinak. - Gratulálok lordságodnak a szép birtokhoz. Talán unokatestvérként jutott váratlanul a címhez? Jason szertartásosan Jessica keze fölé hajolt, és megcsókolta. - Lord Radford az apám volt - felelte -, de miután a bátyám majd kicsattant az egészségtől, nem számítottam rá, hogy rám száll az örökség. Geoffrey azonban nem akarta elhinni, hogy az ivászat és lóháton való száguldás nem fér meg egymással, így aztán öt éve mégis a cím birtokosa lettem. - Kis szünet után hűvösen hozzátette: - Ön természetesen nem tudhatta, mi a pozícióm a családban, hiszen csak igen rövid, futó ismeretség volt a miénk. Jessicának megrándult az arcizma, hogy a férfi ilyen könnyedén semmiségnek minősíti az ő életének legdrámaibb élményét. Vadul kavarogtak benne az érzelmek, képtelen volt összefüggően gondolkodni. Egy csapásra kezdte azt hinni, hogy a férfi mégsem emlékszik rá. Hogy is emlékezne azok után, hogy annyi ünnepelt szépséggel volt dolga az évek során! A házasság révén hivatalosan a nagynénje lesz, ezért az eltemetett múlt nem kelhet életre. Ott kell maradnia mélyen a föld alatt, megmásíthatatlanul, amíg csak élnek.
Caroline bizonytalanul nézett hol egyikükre, hol másikukra. Hallotta a két csodaszép, magas termetű ember udvarias mondatait, de a zsigereiben érezte, hogy a sima felszín alatt kavarog a mély. Jason úgy nézett ki, mint Zeusz, amint éppen arra készül, hogy tüzes istennyilát küldjön a földre, és ebben a pillanatban még nagynénje rendíthetetlen nyugalma is erőltetettnek tűnt. Jason, aki szemmel láthatóan a halk szavú, engedelmes hölgyeket kedveli, nyilván roppant ellenszenvesnek találta annak idején az akaratos, független Jessicát. És mivel a nagy nénje, ha nem is olyan vad, mint régen, de még önállóbb és szabadabb lett, aligha fogja most jobban kivívni a szimpátiáját. Ha lett volna választása, Caroline legszívesebben kiosont volna a szobából. Bárhol jobban érezte volna magát, mint itt, ahol a jegyese éppen gyilkos pillantásokat vet a legkedvesebb rokonára, aki egyben a legjobb barátnője is. De mivel ő idézte elő a találkozásukat, bátran belevetette magát az események sűrűjébe. - Milyen érdekes! - szólalt meg. - Nem is tudta, hogy anyám Westerly lány, Jason? A férfi merev arccal, de a körülményekhez képest udvariasan válaszolt: - Elnézését kell kérnem, amiért nem mélyedtem el kellőképpen a családfájában. Miután önt megismertem, nem éreztem ennek szükségét. Indulhatunk, kedves? - Azzal a karját nyújtotta Caroline-nak, aki pislogva fogadta a bókot és a bizalmas megszólítást. Jason azelőtt soha nem viselkedett ennyire szerelmes férfiként. – Természetesen - mondta széles mosollyal, és vőlegénye karjába öltötte a karját. - Nem kis út áll előttünk, és már nagyon várom az indulást. Jess, ti készen vagytok Lindával? – Mivel a csomag úgyis a második kocsin jön, semmi okunk késlekedni - válaszolt Jessica. - Biztosra veszem, hogy Lord
Radford kocsisára rá lehet bízni a berakodást. Linda, rajtad van a vállkendőd? Ha kiérünk Londonból, hűvösebb lesz. Linda bólintott. Ő nem törődött a feszült hangulattal, a saját dolgai kötötték le a figyelmét. A három felnőtt lelkiállapotát figyelembe véve aligha meglepő, hogy a nagy kasmír vállkendő alá rejtett fonott kosár senkinek sem szúrt szemet. Miközben beszálltak a hintóba, Jason csendben átkozta magát, amiéit előzetesen úgy döntött, a kocsiban utazik, nem pedig mellette lovagol. Mivel úgy tervezte, hogy az út során igyekszik majd jobban megismerni jegyesét, ez ésszerű megoldásnak tűnt, most viszont elborzadt a gondolattól, hogy ilyen szűk helyen összezárva kell együtt utaznia leendő nagynénjével. Mivel még nem tért egészen magához a sokkból, megtépázott idegzete azt eredményezte, hogy Caroline szellemes sziporkáira kurta, már-már faragatlan válaszokat adott. Jessica egy szót sem szólt, csak Linda látszott boldognak. Izgatottan kukucskált ki az ablakon, és mutogatta a látnivalókat. Egy óra sem kellett hozzá, hogy maguk mögött hagyják a város forgatagát, és zöldellő tájakra érjenek. Caroline megadta magát a feszültségtől vibráló légkörnek, és szótlanul üldögélt a helyén. Fájdalmasan lüktetett a halántéka. Ha így fog telni ez a néhány hét, gondolta, utána vihetnek is a bolondokházába. Miért nem képes ez a nyomorult alak udvariasabban viselkedni? Más elfoglaltság híján abban keresett menedéket, hogy fejben kamarahangversenyt írt a helyzetre. Hangszerelési ismeretei hiányosak voltak, de egyvalamit biztosan tudott: a dobok jelentős szerephez jutnak majd a kompozícióban! Az alkotásba merülve először föl sem figyelt az apró, éles sikolyokra. A hintó nyikorgása, a lódobogás, a csilingelő lószerszámok szinte teljesen elnyomták a váratlan zajt, de az ő
érzékeny zenészfüle meghallotta. Szúrós pillantást vetett a vele szemben, Jason mellett ülő Lindára. A következő kis sikolynál pedig arra lett figyelmes, hogy Linda sietve mond valamit a mellettük elsuhanó tájról. Erősen gyanította, honnan származhat a zaj, de a feszült légkörben habozott előhozakodni vele. Bizonytalankodásának újabb éles sikoly vetett véget, amely már senki figyelmét sem kerülhette el. Jessica szigorúan a kislányára nézett. - Mi volt ez a hang? – Ö... csuklás, Mama - felelte akadozva Linda. – Senkit sem hallottam még így csuklani. Mégiscsak elhoztad a kiscicát? – Igen, Mama - ismerte be lehorgasztott fejjel Linda. Nem lett volna értelme tagadnia. Wellesley, mintha csak megérezte volna, hogy ráterelődött a figyelem, elkezdett amúgy istenigazából miákolni. Jason szeme haragosan villant, félreérthetetlenül elárulta, mit gondol az olyan nőkről, akik képtelenek kordában tartani a kölykeiket. – Értem, kisasszony - mondta rezignáltan Jessica. - Szóval, hova dugtad? Linda fedeles fonott kosarat húzott elő a vállkendője alól, és leemelte a fedelét. - Ide, Mama. A fedél leemelése azonban súlyos hibának bizonyult. A bezártságtól megvadult kismacska ugyanis vérfagyasztó nyávogás kíséretében valósággal kirobbant a kosárból. Nekivágódott a kék bársony üléstámlának, majd egy pillanat alatt az utastér legmagasabb pontján termett, és közben éktelenül nyivákolt, mintha csak egy egész falka harci kutya üldözné.
A legmagasabb pont sajnálatos módon Lord Radford kabátjának hibátlan szabású válla volt. Jessica, Caroline és Linda rémülten nézte a szánalomra méltóan nyivákoló kis narancssárga gombolyagot, amely halovány nyomvonalat is húzott maga után színpompás szőréből. Jason arcán különböző érzelmek viaskodtak egymással, de egyik sem volt kellemes. A végtelenségig elnyúló pillanat dermesztő csendjét csak a szűnni nem akaró, fülsértő macskanyávogás törte meg. Amikor már úgy tűnt, robbanásig fokozódik a feszültség, Jessicából kitört a nevetés. Egész teste rázkódott, előregörnyedt, és nagy nehezen kipréselte magából, hogy: - Jaj, Jason, ha látná magát! Ez már Caroline-t is fölrázta bénultságából, ő is csatlakozott a nagynénje nem éppen illendő, harsány kacagásához. Tényleg, milord, ez annyira mulatságos! Micsoda felségsértésre képes egy ilyen apró állatka! Jason haragját végül legyőzte a kocsiban tomboló viharos jókedv és a humorérzéke. Önkéntelenül is elnevette magát, majd óvatosan lefejtette a válláról a beléakaszkodó tűhegyes karmokat. Megvakarta a kismacskát a füle mögött, majd szemmagasságban fölemelte, és azt kérdezte: - És kit tisztelhetek ebben az apró állatkában? Úgy látom, több, mint kiscica, de még nem egészen macska. – Wellesley a neve, milord - felelte a már-már kirobbanó nevetéssel küszködve Linda. – Tudja, a Vasherceg után - tette hozzá készségesen Caroline. Ez a hasznos információ újabb hisztérikus kacagórohamot váltott ki belőle és nagynéniéből. Beletelt egy kis időbe, mire összeszedték magukat. Jason közben tovább simogatta a kiscicát. Nem értett ugyan különösebben a macskákhoz, de úgy tűnt neki, hasonló a működési elvük a
kutyákéhoz: Wellesley is fölismerte a biztonságot nyújtó másik hímet, és kényelmesen elnyújtózott őlordsága ölében. Jessica, miután visszanyerte önuralmát, megszólalt: Nagyon sajnálom, Lord Radford. Mint mindig, most is hiba volt olyasmire kérnem a kislányomat, aminek nem látja értelmét. – Nyilván ön is ilyen volt az ő korában - felelte Jason szárazon, de már nem ellenségesen. A kocsira kezdetben rátelepedő nyomasztó feszültség a macska őrült cikázásának köszönhetően semmivé lett. – Sajnos, igen - sóhajtott Jessica. - Linda - fordult a kislányához -, el kellett volna magyaráznom neked, hogy nem puszta szeszélyből tiltottam meg, hogy magaddal hozd Wellesley-t. A nagymamád ugyanis beteg lesz a macskáktól. Tüsszög tőlük, és nehezen kap levegőt. A házába tehát nem vihetjük, a pajtában lakó macskák között pedig nemigen boldogul egy ilyen kiscica. Mielőtt Linda felajánlotta volna, hogy majd alszik ő is a pajtában, megszólalt Jason: - Elvihetjük Wildehavenbe. Sajnos a társaságától így is megfosztjuk a kisasszonyt, de a macskája ott remélhetőleg biztonságban lesz. – Alighanem az lesz a legjobb - hagyta rá szomorúan Linda. - Biztos vagyok benne, hogy jobban gondját viselik majd, mint ahogy Londonban bántak volna vele. – Ez igazán nagylelkű ajánlat Lord Radfordtól - mondta Jessica. – De mivel még elég szép út áll előttünk, beavatna a gondozásával kapcsolatos, ö... gyakorlati tudnivalókba? kérdezte Jason a kislánytól.
Linda meghányta-vetette magában a lord szavait, és elpirult, amikor világossá vált számára, mire is gondolt Jason. - Hát, egy kis élelmet hoztam neki, uram, de arról a másik dologról megfeledkeztem. – Nem baj - vigasztalta Jason. - Amikor megállunk falatozni, biztosan tudunk keríteni neki egy dobozt meg egy kis földet. Az út hátralevő része lényegesen kellemesebben telt, mint az eleje. Nehéz lett volna eldönteni, ki érzi magát jobban: Linda vagy Wellesley. Jason, aki addig sem a macskákról, sem a kislányokról nem gyűjtött valami sok tapasztalatot, érdeklődve figyelte őket, és láthatóan mulattatta a dolog. Wellesley, miután kiszabadult, és az egész kocsi a rendelkezésére állt, jó útitársnak bizonyult: kegyeit pártatlanul, egyenlően osztogatva költözött egyik utas öléből a másikéba. Jól haladtak, napnyugtakor meg is érkeztek a Sterlingházba. A kis udvarházban, amely egy katonacsalád több generációjának nyújtott biztonságos otthont, meleg fogadtatásban részesültek. Linda unokatestvérei siserahadától körülvéve azonnal elnyargalt az istálló felé, hogy megnézze, túlélte-e távollétét a pónilova. A felnőttek pedig örömmel visszavonultak szobájukba az őket kínzó kényelmetlen gondolatok társaságában, amíg föl nem szolgálták az egyszerű vacsorát, amelyet kellemesen kötetlen légkörben fogyasztottak el. Sterling ezredes és neje, akik mindig szívesen látták a menyüket, marasztalták őket, hogy ne csak egy éjszakát töltsenek náluk, de senki sem kívánt tovább időzni. Jason azért, mert homályosan úgy sejtette, hazai környezetben jobban kordában tudja majd tartani az érzéseit, Jessica és Caroline pedig egyszerűen szerette volna felgyorsítani az eseményeket.
A másnapi út rövidebb volt, hamarosan a Cotswolds-vidék meredek domboldalai között jártak. A kacskaringós úton lélegzetelállítóan szép és változatos panoráma tárult a szemük elé. Caroline, bár nem sokkal délebbre nőtt fel, soha nem járt még Gloucestershire-ben, és lenyűgözte a táj szépsége. Úgy érezte, egy szerelem nélküli házasságért is kárpótolni tudná. Nem sokkal az ebédszünet után Jason intett a kocsisnak, hogy egy dombgerincen álljon meg, és hívta a hölgyeket, hogy gyönyörködjenek a látványban. A környező dombok és erdőségek mintha csak egy tájképfestő ecsetje alól kerültek volna ki. A távolban itt-ott négyszögletes templomtorony jelzett egyegy falut, tőlük nyugatra pedig kis folyó kanyargott. Caroline követte szemével a kanyarulatait, és egy középtávolban látható épülettől szinte elállt a lélegzete. A Palladio itáliai késő reneszánsz építész stílusjegyeit mutató ház hűvös klasszicizmusa tökéletesen beleillett a környezetbe. - Mi az a nagy ház, Lor... Jason? kérdezte Caroline. A lord hangja olyan melegséggel telt meg, mint még soha. Az az ön új otthona, Wildehaven. Caroline még elnézte egy kicsit. - Most már értem, miért jön olyan szívesen haza - mondta. - Csodálatosan szép. Jessica egész úton tőle szokatlanul hallgatag volt. Látta a helyzetben rejlő iróniát, hogy első szerelme az unokaöccse lesz, de nem tudott felhőtlenül mulatni rajta. Hosszasan gondolkodott azon, mennyire illik majd Jason az unokahúgához, de nem tudta eldönteni, jó házasság lesz-e, vagy látványosan kudarcba fullad. Arra meg mert volna esküdni, hogy az ifjú Jason Kincaidbe egy mákszemnyi
gonoszság sem szorult, ez a kemény tekintetű idegen azonban rejtély volt számára. Nem volt nehéz belátni, mennyire megfélemlíthet egy bátortalan fiatal lányt. Ha lesz türelme, és gyengéden bánik Caroline-nal, kellemes lehet a házasságuk, de a türelem már ifjúkorában sem volt erőssége, és nem úgy tűnik, hogy azóta fejlődött ezen a téren. Caroline érdekében elejt majd neki egy-két célzást arra vonatkozóan, hogyan nyerheti el a leginkább az unokahúga bizalmát és szeretetét, de nem igazán örült ennek a feladatnak. Wildehaven fenséges épületét elnézve óhatatlanul átfutott az agyán, hogy akár ő is lehetett volna ennek a háznak az úrnője. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy a mostani élete mit sem érne Linda nélkül. Így aztán pillanatok alatt el is múlt a belenyilalló fájdalom. Onnan már csak fél órát tartott az út Wildehaven kapujáig. A csodaszép, hársfákkal szegélyezett útszakasz egy dombot megkerülve vezetett a főbejárathoz. Jason, miután lesegítette Caroline-t a hintóból, szertartásosan kezet csókolt neki. Üdvözlöm Wildehavenben. Caroline kétkedve nézte az épület széles homlokzatát. Közelről nézve meglehetősen nyomasztóan tornyosult fölé. A középső része három emelet magas volt, és mindkét oldalon egy-egy hosszú épületszárny csatlakozott hozzá. Olyan volt, mintha óriásoknak építették volna, nem pedig aprócska, stílustalan, súlytalan hölgyeknek. Önbizalmának nem tett jót az sem, amikor az óriási, magas mennyezetű bejárati hallban sebtében fölsorakoztatott szolgák köszöntötték. A komornyik és a házvezetőnő még magánál Jasonnél is félelmetesebb volt. Bürke és Mrs. Bürke néven mutatták be őket, valószínűleg házaspár lehettek. A többiek neve Caroline egyik fülén bement, a másikon ki.
– Szeretne lepihenni a hosszú út után, Caroline? - Jason hangja legalább kimozdította egy kicsit zavart fásultságából. – Az nagyon jó lenne - felelte. - Mikor vacsorázunk? – A vidéki életritmushoz tartjuk magunkat, de így is két órája van, hogy kipihenje magát. Mrs. Bürke majd megmutatja önnek és nagynénjének a szobájukat. Mielőtt elindulhattak volna, hatalmas kutya robogott be a terembe, és egyenesen régen látott gazdája felé tartott. Nagyot fékezve állt meg, csúszott is egy jó darabon a fényesre sikált márványpadlón. A fejét pontosan úgy állította be, hogy Jason kényelmesen vakargathassa. A Jessica karjában mindaddig biztonságban lévő Wellesley pánikba esett, vadul fújt a kutyára. Fölpúpozódott a háta, és a farkán is felállt minden szőrszál, úgyhogy rendes átmérőjének duplájára duzzadt. A szelindek óriási feje elmozdult a macska irányába, és már indult volna terepszemlét tartani. Mielőtt azonban Wellesley-n végképp elhatalmasodott volna a hisztéria, Jason felcsattant: - Rufus, egy ujjal sem nyúlhatsz ahhoz a macskához, sem most, sem máskor! Megértetted? A kutya úgy nézett a gazdájára, mint aki tökéletesen érti minden szavát, majd gyönyörteljesen eltátott szájjal élvezte, hogy Jason a füle tövét vakargatja. - Te pedig, Wellesley vetett most szigorú pillantást a kiscicára Jason -, hagyd ezt az illetlen sivalkodást. Rufus nem fog bántani. A kiscica meglepő módon mintha szintén megértette és elfogadta volna, amit Jason mondott. A farka újra normál méreté re zsugorodott, és ismét kényelmesen elhelyezkedett Jessica karjában.
A dráma ilyenformán véget ért, a házvezetőnő pedig alig észrevehetően biccentett a fejével, és Jessicával meg Carolinenal a nyomában elindult, Jessica hosszú lépteivel könnyedén tartotta a tempót, Caroline azonban úgy érezte magát, mint a gyerek, aki erősen szaporázza a siető felnőtt mögött. Az volt a benyomása, hogy több mérföldnyi folyosón és impozáns termen haladtak végig a szobájuk felé tartva. Mire célhoz értek, az jutott eszébe, bárcsak nála is lett volna egy fonalgombolyag, mint Thészeusznál a labirintusban. – A szobája, Miss Hanscombe - szólalt meg a házvezetőnő. - Ha bármi kívánsága van, csak húzza meg a csengő zsinórját. Később majd küldök egy lányt, hogy segítsen önnek átöltözni a vacsorához. – Köszönöm, Mrs. Bürke - felelte Caroline. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon kényelmes a szoba. Gyönyörűen méretezett, elegáns, chippendale stílusú bútorokkal berendezett szobát kapott, amelyben a rózsaszín és a zöldnek egy finom árnyalata dominált. A hatalmas baldachinos ágy bármelyik mesebeli hercegnőnek megfelelt volna. Caroline az ablakhoz lépett, és a ház mögötti kerteket látta maga előtt. A szabályos alakú, virágágyakkal tarkított pázsit egészen a tavacskáig tartott, ahol kecses kis híd vezetett a szigetre. Még mindig az ablakon bámult kifelé, amikor kopogtak az ajtón, és utána szinte azonnal belépett a nagynénje. – Istenem, Caro, ez csodálatos! Ügy érzem magam, mintha valamelyik gyerekkori álmom vált volna valóra. A szomszéd szobát kaptam - mosolyodott el Jessica. - Gondolom, egy kísérő így tud a legjobban őrködni. Még szerencse, hogy nem
terítettek le nekem az ajtód elé egy szalmazsákot, hogy azon aludjak. Caroline ellépett az ablaktól. - Fenséges a kilátás, az biztos. Egyfolytában az az érzésem, hogy Wildehaven nem igazán találó név. Hiszen az égvilágon semmi vadság nincs benne, Minden abszolút rendezettnek, szabályosnak tűnik. És ez sejtetni engedi, miért kérte meg Jason a kezemet. Nyilván úgy gondolja, én is könnyen irányítható vagyok. Jessica felkacagott, és hanyatt vetette magát az ágyon. Kezét-lábát macska módjára szétdobva adta át magát a kényelem élvezetének. - Meglepett, hogy Rufus és Wellesley is olyan készségesen szót fogadott neki - mondta -, de Wellesley testi épsége szempontjából igen kedvező fordulat volt. Ami pedig a te irányíthatóságodat illeti, az badarság! Tudom, hogy a nyílt lázadás nem kenyered, de van hozzá tehetséged, hogy elbújj a kellemetlenségek elől. Jó néhányszor láttalak köddé válni, ha nem tetszett neked a helyzet. – Nekem viszont - váltott témát - föltett szándékom, hogy az utolsó cseppig kiélvezem a wildehaveni luxust. A spanyol parasztkunyhó döngölt földpadlója mintha egy másik bolygón lett volna. Hálás vagyok a sorsomnak azokért az évekért, amikor a dobpergést követtük. Közel sem tudnám ezt a kényelmet ennyire értékelni, ha nem lennének merően másféle emlékeim is. Caroline melegen rámosolygott, majd leült mellé az ágyra. Te, Jess, igazán arra születtél, hogy egy ilyen birtok úrnője legyél. Ellentétben velem. Én sokkal boldogabb lennék bármelyik kőházikóban, amelyik mellett az út során eljöttünk. – Feltéve, ha a zeneterem teszi ki a ház felét.
– Pontosan. - Mindketten elnevették magukat. – Egyébként mikor találkoztál Jasonnel? - Caroline erre nagyon kíváncsi volt, de London óta most először maradtak kettesben. – Ó, az csak amolyan vadászismeretség volt. Apával meglátogattuk az egyik barátját Közép-Angliában. Apának mindig csak addig volt pénze, amíg el nem vesztette kártyán, jómódú barátokban viszont sosem szenvedett hiányt. Én akkor tizenhét éves voltam, az első báli szezonomra készültem, tehát elég nagy voltam már ahhoz, hogy a hasznára lehessek. Nyilván abban reménykedett, hogy majd belém szeret valami gazdag lord. Némi keserűség vegyült a hangjába. Kis szünet után folytatta: - Jason Kincaid is a vadászatra jött egy egyetemi barátjával. Azt hiszem, éppen szünetük volt Cambridge-ben. A vadászatokon és a bálokon keresztezték egymást útjaink. Miután Londonba költöztem, soha többé nem láttam. Nem kis meglepetés volt, hogy ennyi év után újra ott áll előttem. Sejtelmem sem volt, hogy a te Ördögi Báródat még kölyökkoromból ismerem. – Akkoriban milyen volt? – Átkozottul jó lovas, és mindig kész a tréfára. Sokkal játékosabb volt, mint amilyennek most mutatkozik. Gondolom, a birtokkal járó felelősségtől lett komorabb, de biztos vagyok benne, hogy még mindig megvan a könnyedebb oldala, és csak arra vár, hogy fölfedezd. - Jessica itt komolyan az unokahúgára nézett, aki, úgy tűnt, nem szándékozik tovább feszegetni a témát.
Caroline felállt. - Tudod, mindig csodálkoztam azon, hogy te, aki folyton kóbor állatokat hordasz haza, és törött szárnyú madarakat ápolsz, képes vagy vadászni. Nem ellentmondás ez? – Dehogynem. De hát nem rejlik mindannyiunkban ellentmondások tömkelege? Gyerekkoromban mindig kihúztam a dugaszt a betömött rókalyukakból, hogy borsot törjek a vadászok orra alá, mert a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy élőlények teljesen értelmetlenül elpusztuljanak, még ha kártékonyak is. Viszont a vadászokkal lovagolni mámorító érzés... az izgalom, a simogató szél, a ló ereje, amelyet uralsz... Ennél közelebb földi halandó nem kerülhet a repüléshez. Nincs a világon ehhez fogható érzés! Ideális esetben sokáig üldözzük a rókát, de a végén elmenekül előlünk. Caroline elgondolkodva bólintott. - Ez sok mindent megmagyaráz. Most már jobban értem, miért szeretnek egyesek olyan szenvedélyesen vadászni. Az előkelő partikon az unalmasabb fiatalembereknek ez volt a kedvenc témájuk. Folyton a nagy vágtákról meséltek. - Nagy ásítás után folytatta: - Most pedig térjünk nyugovóra. Az elmaradhatatlan idegenvezetéshez minden erőmre szükség lesz. Jessica lecsusszant az ágyról. - Azt kis szerencsével megúszhatod holnap reggelig. Én pedig jobb lesz, ha megnézem, nem mászott-e föl Wellesley a baldachin tetejére. Ha nőstény lenne, hívhatnánk Pandorának, annyi mindenbe belenyúlkál. Azzal visszatért a saját, halványkék falú szobájába, hogy lélekben fölkészüljön élete alighanem legszörnyűbb vendégségére.
7. fejezet Miután Mrs. Bürke elvezette a hölgyeket, Jason nem vesztegette az időt: azonnal rohant a szobájába, és átöltözött lovaglóruhába. Ilyenkor rendszerint visszavonult a dolgozószobájába, hogy megnézze, van-e valami sürgős elintéznivaló, aznap azonban az istállóba sietett, és maga nyergelte föl kedvenc csődörét, Caesart. Nem volt türelme a lovászfiúra várni. Alig értek ki az istállóudvarból, máris megeresztette a kantárszárat, és elvágtatott a dombok irányába. Mindkettőjüket majd szétvetette a felgyülemlett energia. A birtok szélére érve Wildehaven határvonalán száguldottak tovább, majd amikor Caesar kezdett lankadni, Jason kissé visszafogta a tempót. Mindig is szerette az intenzív fizikai erőkifejtést, az utóbbi két nap bezártsága és feszültsége kegyetlen megpróbáltatás volt számára. Most, hogy túltengő energiáit részben levezette, nyugodtabban töprenghetett élete újabb kellemetlen bonyodalmán. A Jessica iránti régi érzésein, persze, már réges-rég túllépett. Csupán ifjonti föllángolásnak tekintette egy lány iránt, aki csinosabb volt, mint a legtöbb kortársa. Most mégis megszólalt egy hívatlan belső hang: Nem csinos, hanem gyönyörűi Jó, rendben, gyönyörű volt. Volt? Hát, igen, még mindig gyönyörű. Több annál Jason ingerülten rázta a fejét, így próbált megszabadulni folyton rákontrázó, rakoncátlan „beszélgetőpartnerétől". De nem járt sikerrel: az emlékek valóságos áradata zúdult rá. Akkor először vehetett részt Leicestershire-ben a talán legrangosabb angol vadászaton. Tisztelte az idősebbeket, ahogy az egy huszonegy nyarat látott ifjútól elvárható, de tudta, hogy lovaglásban senki sem pipálja le. Akadt a résztvevők között né hány nő is, de aznap reggel igen szépszámú vadász
gyűlt össze a kora hajnali sűrű ködben. Jason türelmetlen volt, a vadászatnak mindig is azt a részét kedvelte a legkevésbé, amikor várni kell, hogy a kutyák zsákmányra bukkanjanak. Amikor aztán szagot fogtak, a nehéz terepen olyan vad hajsza vette kezdetét, amilyet Jason még soha nem látott. Eleinte sűrű bolyban haladtak a vadászok, de később ritkult a mezőny, mert egyre több lovas és ló riadt vissza egy-egy nyaktörő ugrástól, mások pedig buktak, vagy nem bírta szuflával a lovuk. Jason elöl, szorosan a fővadász mögött haladt, és hirtelen arra lett figyelmes, hogy a kis csapatban van egy nő is. Addig nem látta tisztán a félhomályban, de a lovaglótudása már addig is lenyűgözte. Amikor beszorították a rókát, volt egy kis kalamajka: a nő addig ügyetlenkedett, amíg a lova a kutyák közé keveredett, és a róka elmenekült. A vadászok illemkódexe szerint szörnyű vétség az ilyesmi, a fővadászmester igencsak dühbe is gurult, amíg meg nem nézte magának közelebbről a vétkest. Jason addigra a nő közelébe ért, jól látta az arcát, és ha lett volna még benne annyi szusz, talán fel is kiált elragadtatásában. Az igen fiatal, töredelmesen szabadkozó lány ugyanis hihetetlenül, lélegzetelállítóan bájos volt. Szeme színéhez tökéletesen illett a smaragdzöld bársony lovaglóruhája, bronzszínű haját rózsabőrű arcába fújta a szél. Szendén pillogva kért bocsánatot a fővadászmestertől. Annyira sajnálja, hogy elragadta az izgalom! Túl erős neki ez a ló, de ezentúl nagyon fog vigyázni, és ilyesmi soha többé nem fordul elő! A fővadászmester, egy acélos tekintetéről és parancsoló modoráról ismert nyugalmazott tábornok, hümmögött, a torkát köszörülte, zavartan motyogott, és Jason esküdni mert volna rá, hogy még el is vörösödött! Megfeddte a szeles lánykát, hogy legyen óvatosabb, és ne csináljon többé ilyen ostobaságot, de
azt is hozzátette, akármi legyen, ha valaha látott nőt így lovagolni. Legjobb lesz, ha mellette marad, amíg a kutyák megint szagot fognak, majd ő elmagyarázza neki a vadászat szabályait. Hát nem tudta, hogy az öreg Rufust, egész KözépAnglia legravaszabb rókáját hagyták futni? Évek óta próbálja elkapni a bestiát! Jaj, nem tudtam, tábornok úr, annyira sajnálom! No sebaj, sok remek vadászaton hajszolták már Rufust, talán lesz máskor is hasonló alkalom. Emiatt ne legyen gondterhelt a csinos pofikája! Jason őszinte csodálattal nézte végig az előtte lejátszódó kis drámát. A fővadászmesterrel járathatta a lány a bolondját, de ő jól látta, hogy tökéletesen uralja a lovát. Különben a herélt az eszeveszetten csaholó kutyák gyűrűjében megbokrosodott volna, és vagy világgá szalad, vagy ledobja lovasát a porba. A lány azonban könnyedén kordában tartotta. Jason látta azt is, hogy a szemérmesen rezgő szempillái alatt pajkosan csillan a szeme, és megesküdött volna, hogy a csintalan kis teremtés szántszándékkal okozta a balesetet, hogy a róka megmeneküljön. A lány ezután a fővadászmesterrel együtt elügetett, de Jasonnek néhány nap múlva egy vadászbálon módja nyílt rá, hogy igazolja az elméletét. Megtudta, hogy a lány neve Jessica Westerly, az apja pedig Gilbert Westerly nemes úr, egy vicomte legkisebb fia, ismert szerencsejátékos, akinek soha nincs egy vasa sem. Egyik előkelő háztól a másikig vándorol, kártyázik, és a vendéglátásért bőségesen megfizet könnyed, szórakoztató társasági modorával. Igazi charmeur. A kislányt tavasszal tervezték bevezetni a társaságba, nyilván azért hozta magával az apja, hogy kötetlenebb formában próbálgathassa szárnyait.
Abból ítélve, amit Jason látott, ezek a szárnyak igen magasra röpítették. Nem volt a teremben olyan férfi, aki ne vett volna tudomást Miss Westerly jelenlétéről. Versengtek, hogy ki táncolhat vele, ki hozhat neki mandulatejet, sőt boldoggá tette őket a káprázatos zöld szempár egyetlen igéző pillantása is. Egy alkalommal Jason, miközben két úriember udvarias polémiát folytatott arról, kit illet a következő tánc, egyszerűen elvitte az orruk elől. Jessica az illemszabályoknak megfelelően fehér muszlinruhát viselt, amelynek hímzett zöld szegélye tökéletesen illett a szeméhez. Jason megvádolta, hogy azért hagyta futni a rókát, mert a bronzszínű hajából ítélve rokonságban áll vele. A lány csengő kacagással méltányolta az elmés megjegyzést, és Jason máris el volt veszve. Az elkövetkező két hét maga volt a varázslat. Elválaszthatatlanok voltak, az öreg társasági rókák izgatottan pletykáltak róluk, de Jessica nem adta jelét, hogy mindebből bármit is észrevett volna. A vadászatokon észvesztő sebességgel hajszolták lovukat, a fiatalok őrült magabiztosságával, akik még nem hisznek saját halandóságukban. Jason soha nem látott még Jessicához fogható lovast. Az esti összejöveteleken is együtt táncoltak, együtt étkeztek, tréfálkoztak, és beszélgettek bármiről, ami éppen eszükbe jutott. Szerelemről ugyan nem esett szó, de Jason biztos volt benne, hogy minden gondolata, lelke minden rezdülése visszhangra lel Jessicában. Kapcsolatukra egyedül az vetett egy kis időre árnyat, amikor Jason túlzott érdeklődést mutatott az egyik bál háziasszonya, egy ismert társasági hölgy iránt, aki köztudottan fölöttébb kedvelte a fiatal férfiakat. Jessica aznap este csaknem három órán keresztül kíméletlen, kimért udvariassággal bánt Jasonnel, akinek nagy örömöt okozott a féltékenységnek ez az egyértelmű jele. A bál végére
bohókás tréfáival sikerült kizökkentenie a lányt morózus hangulatából. Az utolsó hivatalos bálon, egy teliholdas téli éjszakán kiosontak a teremből. A farkasordító hidegben csak az övék volt az ezüstösen csillogó, varázslatos kert. Véget nem érő pillanatokig ölelték egymást, beleremegtek mindketten. Jason addigra már nem kevés tapasztalatra tett szert a gyengébb nemmel kapcsolatban, de ilyen szenvedélyt, ilyen áhítatos, odaadó gyöngédséget még soha nem érzett. Ahogy Jessica az ölelést viszonozta, az tapasztalatlanságról, de az övéhez mérhető szenvedélyről is árulkodott. Soha semmire nem szánta még rá magát ilyen nehezen, mint arra, hogy visszavigye a bálterembe. Ha nem erősebb még a vágyánál is a lány iránt érzett féltő aggodalma, talán nem is sikerül. Másnap reggel jó korán megjelent Jessica szálláshelyén, és elhívta lovagolni. Ha úgy döntöttek, bemutatják lovaglótudományukat, senki sem tudta tartani velük a lépést. A Miss Westerly védelmére kirendelt lovászfiút könnyedén lerázták, és végül egy terebélyes koronájú gesztenyefa alatt álltak meg. Leszálltak a nyeregből, és Jason alig tudta megállni, hogy meg ne érintse Jessicát, miközben nyársat nyelten, akadozva, kurtán furcsán eldadogta házassági ajánlatát. Elmondta, mennyire csodálja a szépségét, és mennyire büszke lenne, ha a feleségének mondhatná. Holta napjáig nem fogja elfelejteni a lány arckifejezésének gyors változását. A föltétlen bizalmat döbbenet, fájdalom, majd éktelen harag váltotta föl. Olyan szavakkal szidalmazta őt, amelyeket nem lett volna szabad ismernie, majd nyeregbe pattant, és egy pillanat alatt köddé vált, Jasonnel pedig forgott a világ.
Azt hitte, ismeri a lány lelkének legrejtettebb zugait is, de rá kellett döbbennie, hogy nem tud róla semmit. Lehet, hogy azért dühödött fel, mert a barátjának gondolta, ő pedig hirtelen el kezdte játszani a szerelmest? De hiszen nem úgy csókolta meg, mintha csak barátok lennének! Vagy talán sértőnek találta, hogy olyan fiatalember kéri feleségül, aki nem dicsekedhet különösebb vagyonnal? De hiszen az anyagi körülményeiről nem is esett szó köztük! Azt is elképzelhetőnek találta, hogy az előző esti ölelés csak amolyan gyakorlás volt a lány számára: női vonzerejét próbálgatta olyasvalakin, aki nem jelent számára semmit. Ez utóbbi gondolat volt a legfájóbb. Az elmondhatatlanul megalázott Jason két óra alatt összecsomagolt, és elindult barátja házából az anyjától örökölt, New market közelében lévő kis birtokára. Három hónap elteltével bújt csak elő rejtekhelyéről, és mutatkozott újra barátai, rokonai előtt. George Fitzwilliam azonban még ekkor is a szemére vetette, hogy olyan mogorva, mint a fogfájós medve. A történtekről senkinek sem beszélt, és megesküdött rá, hogy soha többé nem lesz ilyen sebezhető. Amikor újabb néhány hónap elteltével azt hallotta, hogy az isteni Miss Westerly az úri társaság megütközését kiváltva férjhez ment egy katonatiszthez, akinek sem jelentős vagyona, sem társadalmi rangja nincs, unottan fölvonta a szemöldökét, és témát váltott. Az elkövetkező évek során Jason Nagy-Britannia egyik legjobb lótenyésztő farmját hozta létre kis birtokán. Vadász- és versenylovai messze földön híresek lettek gyorsaságukról és kitartásukról, összeszokott fogathúzó négyeseinek pedig nem akadt párjuk. Amikor a báli szezonban bement a városba, a férfiak lóügyekben kérték a tanácsát, a fiatalabbak a nagy sportembert csodálták benne, a nők pedig kivetették rá a hálójukat.
Nagy nőcsábásznak ismerték, aki mindig kész viszonyt folytatni férjes asszonyokkal, a szíve azonban érintetlen marad. Amikor bátyja váratlan halálát követően Lord Radford lett, még keresettebbé és még cinikusabbá vált. A gazdag vőre vadászó mamák még rosszabbak voltak a szemében, mint a szerelemtől lángoló tekintetű asszonyok. A családjával szembeni kötelességérzete volt annyira erős, hogy a házasság mellett döntsön, de különösebb örömöt nem várt tőle. Kellemes meglepetésként érte, hogy Caroline, pénzsóvár apjával ellentétben, nem akar tőle semmit. Biztos volt benne, hogy ha leküzdi a félénkségét, elnyerheti a szeretetét, és mindkettőjük számára kényelmes lehet a frigyük. Most azonban szilánkokra tört a gondosan kimunkált terve. Álmában sem gondolta volna, hogy a réges-rég szem elől tévesztett Jessica Caroline nagynénje, azt pedig végképp el sem tudta volna képzelni, hogy még mindig ennyire fölkavarja a közelsége. Persze ez csak a váratlan sokkhatással magyarázható, de mindenképpen átkozottul kínos lesz, hogy ott van a házában. Összefutnak majd a folyosón, együtt kell vele kávéznia a reggelizőszalonba - a gondolatára is összeszorult a gyomra. Halk kutyanyüszítés zökkentette vissza a jelenbe. Azon vette észre magát, hogy a ló egy helyben áll, és ő nyugat felé, a walesi hegyek irányába bámul. Rufus rátalált, és próbálta fölhívni magára a figyelmet. Örömtelen mosolyt váltott ki belőle az agyán most először átvillanó gondolat, hogy arról a nyomorult rókáról nevezte el a kutyáját, amelynek köszönhetően Jessica fölkeltette a figyelmét. Vajon miféle apró emlékfoszlányokat hagyott még az életében? Ügetésre fogta a lovát, és intett Rufusnak, hogy kövesse.
Először is arról kell gondoskodnia, hogy jó sokan legyenek a házban. Eredetileg nem akart vendégséget, hogy többet lehessen kettesben Caroline-nal, de úgy döntött, ez mégsem olyan fontos, mint a lelki békéje. Meg kell hívnia George-ot, akinek kiváló kapcsolatteremtő készsége sok rögös utat elsimított már. Még az is előfordulhat, hogy a barátja beleszeret Jessicába, és megszabadítja tőle. Ez a gondolat azonban furcsamód nem okozott neki örömöt. El kell jönnie Honoria néninek is a sleppjével. Úgyis meg akarja ismerni a leendő Lady Radfordot, udvarias gesztus lesz, ha meghívja. Biztos volt benne, hogy Lady Edgeware kordában tudja tartani a legrakoncátlanabb vörös hajú démont is. Szívből fölkacagott, amikor elképzelte a két nő találkozását: az ellenáll hatatlan őserő rendíthetetlen sziklával találná magát szemben! Miért is nem volt annyi esze ennek a nőnek, hogy olyan férfihoz menjen hozzá, aki nem öleti meg magát? Mire visszaért a házhoz, készen állt a terve. Amíg a vendégeit várja, kitalál valami sürgős ügyet, ami néhány napra elszólítja a háztól. Nagyon udvariatlan dolog ugyan itt hagyni Caroline-t, de ott lesz neki társaságnak a nagynénje. Aligha fogja hiányolni őt. Eszébe kell vésnie, hogy Jessica immár neki is a nagynénje. Megint megszólalt a rakoncátlan belső hang: A hintóban Jasonnek szólított! Ennek semmi jelentősége; a nő egyszerűen megfeledkezett magáról féktelen jókedvében, amikor őt meg támadta a vérengző macska. Nem jelent az égvilágon semmit. Végső soron Jessica férjnél volt, sokat utazott, aligha emlékszik egy ostoba, tejfölösszájú suhanc nevetséges
kamaszszerelmére. Tényleg ezt akarod? Hogy ne emlékezzen rá? Erre a kérdésre még saját magának sem tudott válaszolni. Ne feledd, hogy ő Mrs. Sterling, a nagynénéd! Olyan, mint Lady Edgeware. A másik énje erre illetlen, artikulálatlan hangot hallatott. Jó, nem egészen olyan, mint Honoria néni. Különben is, nincs neki jobb dolga, mint hogy saját magával társalogjon? Hiszen már arra is alig maradt idő, hogy átöltözzön a vacsorához! Jason elégedetten lépkedett föl Wildehaven lépcsőjén. Tudta, hogy rövidesen elrendeződnek a dolgok. Caroline próbált pihenni egy keveset vacsora előtt, de elkerülte az álom. Fél óra múlva föl is kelt, előkereste a lantját, és szórakozottan pengetni kezdte. Közben azon gondolkodott, hogyan viselkedjen az elkövetkező napokban. Végső soron egész hátralevő élete alapjait veti meg, bölcsen kell tehát hozzáfognia. Lord Radford - Jason - feltehetőleg egy méltóságteljes, kegyes várúrnőre vágyik, aki megbízhatóan és észrevétlenül vezeti a háztartását. Erre, persze, alighanem ott van Mrs. Bürke, de Lady Radfordnak legalább tudnia kell róla, mi folyik a házban. A koránál kicsit idősebbnek kell tehát kinéznie, és vigyáznia kell, hogy ne legyen túl szórakozott. Ami pedig Jasont illeti... változatlanul megrémíti, de talán nem tehet a szemöldökéről meg az öblös hangjáról. Azt nem lehet mondani, hogy ne lett volna kedves hozzá. Gyanította, hogy a lord nem kedveli a nyafka, kényeskedő kisasszonykákat, úgyhogy magabiztosabban kell majd viselkednie. Próbálj meg nem reszketni, mint a nyárfalevél, ha rád néz! - korholta magát. És ne feltételezd róla mindig a legrosszabbat! Lehet, hogy a lelke mélyén bátortalan és érzékeny ő is. Erre a gondolatra önkéntelenül is elmosolyodott.
Persze, mindenkinek van egy rejtett énje, de azt sehogy sem tudta elképzelni, hogy Lord Radfordnál ehhez a bátortalanság is hozzátartozik. Ha állni akarja a szavát, hogy megtesz mindent a házasságuk sikeréért, először is véget kell vetnie Jason és Jessica háborúskodásának. Valahányszor egymás közelébe kerültek, érezte a kettőjük között vibráló feszültséget. Nagyon függetlenek mindketten, megszokták, hogy saját akaratuk szerint történnek a dolgok. Egyszóval túlságosan hasonlítanak ahhoz, hogy kedveljék egymást. De neki mindenképpen muszáj elérnie, hogy beszélő viszonyban maradjanak. Azt nem tudná elviselni, ha Jason eltiltaná Jessicától. Ha mégis megtenné, az már szinte önmagában is elegendő alapot szolgáltatna neki, hogy elhagyja. De sokkal jobb, ha nem fajul odáig a dolog. Korábban fontolgatta, hogy miután Gina hozzáment Gideonhoz, ő fölbontja az eljegyzést, de Radford korai időpontot tűzött ki az esküvőre. Lehet, hogy előbb megy férjhez, mint a húga. Ezenkívül az igazságérzete is berzenkedett ellene, hogy ilyen komiszul bánjon a férfival, aki semmi mást nem tett, csak megtisztelte a házassági ajánlatával. Ha faképnél hagyná Jasont, sokkal inkább a férfi büszkeségét sértené vele, mintsem az érzelmeit, de a büszkesége annyira szerves része a lényének, hogy igen mély sebet ejtene rajta. Természetesen visszakövetelné a házassági szerződés értelmében kifizetett összeget, amelyet Sir Alfred nyilván már jó előre elköltött, így Jason az adósok börtönébe juttathatná az apját.
Nem mintha különösebben sajnálta volna, de tudta, hogy az apja bukása az egész családot tönkretenné. Caroline nagyot sóhajtott. Mindezt már korábban is végig gondolta, és ígéretet tett magának, hogy nem töri többé a fejét azon, hogyan bújhatna ki a házasság alól. Az úgyis lehetetlen, és csak eltereli figyelmét a szándékáról, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a helyzetből. E pillanatban bátortalan kopogás szakította meg a hívatlanul elméjébe toluló gondolatsort. Fiatal szolgáló lépett be, nem lehetett több tizenöt évesnél. - Mrs. Bürke küldött, hogy segítsek az öltözködésben, kisasszony. Most megfelelne? Caroline rámosolygott a gyerekre. Ha gyakorolni akarja a kegyes várúrnő szerepét, első leckének nem is rossz, ha olyasvalaki kerül az útjába, aki még nála is félénkebb. Természetesen - felelte. - Te már tudod, hogy én Caroline Hanscombe vagyok, de én, sajnos, nem emlékszem a te nevedre. – Betsy vagyok, kisasszony - pukedlizett a lány. – Akkor hát, Betsy, megnézzük, miből élünk? A csomagokat szállító fogat késik, mert tengelytörést szenvedett, de abban a ládában, amelyik a mi hintónkon jött, van néhány ruha. Betsy a ládához lépett, kinyitotta, és a tartalmát megpillantva elragadtatottan kiáltott fel: - Ó, Miss Hanscombe, milyen csodaszép holmik! - Áhítattal cirógatta a finom selyemés muszlinruhákat. – Voltál már valakinek a komornája, Betsy?
– Nem, kisasszony. Amikor úri hölgyek jöttek ide, Mrs. Bürke mindig azt mondta, nem lenne illő, hogy egy ilyen fiatal lánykát adjon melléjük. Caroline a jámboran naiv közlésre elfojtott egy mosolyt. Még szerencse, hogy nem szerelmes Jasonbe, és nem is féltékeny természetű. Ha az lenne, most bőven találhatna rá okot, hogy kiélje hajlamát. Már Madame Ariette divatszalonjában gyanította, hogy Lord Radford rendszeres kuncsaft lehet, amikor pedig a tulajdonosnő egyből Jessicát nézte a férfi jövendőbelijének, az is világossá vált a számára, hogy őlordságának a nagyvilági szépségek az esetei. Sehogy sem fért a fejébe, miért esett egy olyan jelentéktelen lányra a választása, mint ő. – Azt hiszem, ma este a barackszínű ruhámat veszem föl, Betsy - szólalt meg. - Ki lehetne vasalni? – Természetesen, kisasszony. És ha kívánja, kisasszony, van a kertben pontosan ilyen árnyalatú babarózsa. Hozzak néhányat a hajába? – Remek ötlet! Látom, van érzéked ehhez a munkához. Majd gondom lesz rá, hogy több lehetőséget kapj. - Melegen rámosolygott a kis szolgálóra, aki elpirult örömében. – Ó, köszönöm, kisasszony! Máris viszem vasalni a ruhát. Fölküldjek egy lakájt forró vízzel a fürdőhöz? – Ez is pompás gondolat! Semmire nem vágyom ennél jobban! A lány gyorsan kisurrant az ajtón. Caroline örült, hogy máris van egy barátja a házban. A meglehetősen rátarti öltöztetőnőt, akit Lady Hanscombe küldeni akart vele,
közvetlenül indulás előtt elhívták egy beteg rokonához. Ha tehát Betsy beválik, maradhat a komornája. Egy óra múlva Caroline készen állt első wildehaveni vacsorájára. A barackszín ruha különösen jól állt neki, és Betsynek a fodrászkodáshoz is volt tehetsége. Hátul összefonta Caroline csillogó, sötétszőke haját, csak oldalt és elöl hagyott ki néhány tincset, a kis barackszínű rózsabimbókat pedig nagy műgonddal befonta a hajfonat végébe. Tökéletesen illett a ruhájához. Ékszernek egyetlen gyöngysort tett föl. Betsy joggal volt büszke a művére. - Ó, kisasszony, igazán olyan szép! Mindenki nagyon örül, hogy az úr feleségül veszi magát! – Annak örülnek, hogy engem vesz feleségül, vagy annak, hogy megházasodik? - kérdezte kíváncsian Caroline. – Hát, annak, hogy megházasodik. De ha megismerik a kis asszonyt, örülni fognak, hogy magát választotta. Úgy néz ki, mint egy mesebeli hercegnő! - lelkesedett Betsy. És a többieknek majd elmondom, hogy ennél szebb soha nem is lesz - tette hozzá magában. Kopogtak az ajtón, majd belépett Jessica. Betsynek tátva maradt a szája. Ha Caroline hercegnőnek tűnt a szemében, erre a bronzszínű hajzuhatagra már aligha talált szavakat. Jessica a szeme színében játszó, kedvenc smaragdzöld ruháját vette föl, amely elég egyszerű volt egy vidéki vacsorához, ugyanakkor mesteri szabása és mély dekoltázsa szépen kiemelte pompás alakját. Zöld jade nyaklánca pedig, ha nem is különösebben drága darab, de nagyon szép munka volt, és szintén tökéletesen illett a szeméhez. – Jessica, néha már arra gondolok, hogy te tulajdonképpen azért vagy, hogy a helyemre tegyél, ha túl sokat képzelnék
magamról - mondta nevetve Caroline. - Betsy, ő a nagynéném, Mrs. Sterling. Jessica rámosolygott a lányra. - Ha te csináltad Caroline haját, remélhetem, hogy a jövőben nekem is a segítségemre leszel? – Ó, igen, asszonyom! - felelte lelkesen Betsy. Alig akarta elhinni, mekkora szerencse érte. Aznap délelőtt még az ezüstneműt fényesítgette, és arról ábrándozott, hogy egy napon komorna lesz belőle, most pedig ez a két gyönyörű nő dicséri, és a szolgálatait kéri. Boldogan sóhajtott föl, amikor Caroline és Jessica kiment a szobából. A főlépcső tövében Bürke, a komornyik egy bejelentéssel fogadta őket. - A házban az a szokás, hogy vacsora előtt a kisszalonban gyűlünk össze. Méltóztatnának követni? Mivel a „kisszalonban" húsz-harminc ember is szinte elveszett volna, Caroline hálát adott a sorsának, hogy nem a nagyszalonba vezették őket. Bürke mindkettőjüknek átnyújtott egy pohár hölgyeknek való, mandulával ízesített likőrt, majd távozott. Jessica a miniatűr porcelánszobrocskák gyűjteményét vizsgálgatta, Caroline pedig az ablakhoz lépett, és a kora esti napsütésben melegen zöldellő, bársonyos pázsitban gyönyörködött. Megpróbálta elképzelni, amint a gyerekeik majd ott játszanak, de nem sikerült. Úgy tűnt, azt a pázsitot nem szokás „megbecsteleníteni”. A főkertészt alighanem megütné a guta, ha valaki rá merészelne lépni. A gyerekek fogantatását pedig még ennél is nehezebben tudta elképzelni. Lady Hanscombe ugyan tartott neki egy kendőzetlenül őszinte és nem túl étvágygerjesztő kiselőadást „a nő férje iránti kötelességéről",
de ekkor ő, bár nagy vonalakban tisztában volt a dolog mikéntjével, kis híján elsüllyedt zavarában. Amikor a háta mögött megszólalt a morajló, mély hang, hogy „kérem, bocsássa meg, amiért késtem”, olyan hevesen összerezzent, hogy kilöttyent egy kevés likőr a poharából. Fülig pirulva fordult vőlegénye felé, mintha csak Jason olvasott volna a gondolataiban. Ennyit a méltóságteljes várúrnő szerepéről, gondolta fanyarul. Nagyon nehéz volt a lord szemébe néznie így, hogy még mindig „a nő kötelessége" járt a fejében. – A kertben gyönyörködtem, milord - hebegte végül akadozva. Jason gunyoros arcán látszott, hogy átlát az őszintétlenségén, de azért elég készségesen válaszolt: - Anglia egyik legszebb parkjának tartják. Ha vacsora után nem lesz nagyon fáradt, járhatunk egyet a díszkertekben. – Az nagyon kellemes lenne - felelte Caroline, és eszébe véste, hogy vacsora közben alaposan el kell fáradnia. Egyelőre nem akart kettesben maradni a vőlegényével a bokrok között. Talán majd a jövő héten... Jason Jessicára pillantott. A nagynénje olyan szép volt, hogy a legtöbb férfit szíven ütötte volna, a lordnak azonban csak az ajka préselődött össze egy kissé. Jessica hűvös biccentéssel vett tudomást a férfi jelenlétéről, majd átvonultak az ebédlőbe. A csodálatosan elkészített, elegánsan fölszolgált vacsora csöndben telt el. így, hogy csak hárman ültek az asztalnál, még a kis családi ebédlő is óriásinak hatott, és senkinek sem volt kedve beszélgetni. Amikor a személyzet már a második fogás után szedte le az asztalt, Jason végül megszólalt: - Attól tartok, magukra kell hagynom önöket néhány napra. A
jószágigazgatóm értesített, hogy a suffolki birtokomon olyan probléma adódott, amellyel személyesen kell foglalkoznom. Holnap még önökkel leszek, de holnapután reggel lehet, hogy egy hétre is el kell utaznom. Itt szünetet tartott, és nem túl nagy örömére Caroline arcán inkább megkönnyebbülést, mintsem csalódottságot fedezett föl. - Érezzék magukat otthon - folytatta. - A személyzet a rendelkezésükre áll. Mrs. Sterling, talán szívesen igénybe veszi valamelyik lovat az istállóból. Emlékezetem szerint annak idején szeretett lovagolni. Jessica a lovastudományát semmibe vevő megjegyzésre furcsán pillantott a férfira, de higgadtan válaszolt: - Örömömre fog szolgálni. Lordságodnak kétségtelenül jó szeme van a lovakhoz. Jason most először nézett Jessica szemébe. Nem tudta, gúnyolódik-e vele a nő, vagy komolyan beszél. Végső soron valóban általánosan elfogadott vélemény volt, hogy Lord Radfordnál jobban senki nem ért a lovakhoz. Jessica azonban alighanem azzal is tisztában van, milyen hírnevet vívott ki magának még ezen kívül. A nő tekintete azonban arról árulkodott, hogy csak ártatlan, nyájas megjegyzés volt. – Hívtam néhány vendéget, hogy társaságunk is legyen folytatta Jason. - George Fitzwilliamet már ismeri, Caroline. És Honoria nénikém is meg kíván ismerkedni önnel. Erre Jessica furcsa kis hangot hallatott. - Ismeri talán? kérdezte szemöldökét fensőbbségesen fölvonva Jason. – Nagyon is - felelte szárazon Jessica. - Ha Lady Edgewarere gondol, az első szezonomban volt szerencsém hozzá. Azt hiszem, igencsak kiváltottam a rosszallását, jobban, mint bármelyik nő Londonban.
Most Jason vágott ártatlanul nyájas képet. - Akkor kétségtelenül örömmel látja majd, hogy ilyen józan, érett családanya lett önből. A lord pedig azt látta örömmel, hogy Jessica erre egy kicsit csikorgatja a fogait. Az a lány, aki Jason emlékeiben élt, szinte bármilyen sorsot inkább kívánt volna magának, mint az unalmas, komoly megállapodottságot, a nő azonban, aki lett belőle, nem hagyta magát provokálni. – Én úgy találtam, hogy a tiszteletreméltóság nem feltétlenül ízléstelen, Lord Radford - felelte. - Sőt ha mértékkel alkalmazzák, kifejezetten fűszerezi az ember életét. Tudja, az éles kontraszt. Caroline tétován hallgatta a beszélgetést, érezte, hogy a lord és a nagynénje között valami számára érthetetlen pengeváltás zajlik. - A vendégek már az ön távozása után fognak érkezni, milord? - kérdezte. – Úgy gondolom, nem. De ha mégis, akkor sem lesz velük semmi gondjuk, Bürke mindenről gondoskodik majd. Kérem, bocsássanak meg. Tudom, faragatlanság, hogy így itt hagyom önöket. Ezután nemsokára asztalt bontottak, mert Caroline kimerültségre hivatkozott, Jessica pedig vele együtt visszavonult. Jason még elidőzött egy kicsit a portói mellett, és azon rágódott, mit művelt az életével. Másnap reggeli után Jason ígéretéhez híven körbevezette őket a házban. Jessica fontolóra vette, hogy kimenti magát, de végül belátta, hogy ez a legjobb alkalom arra, hogy megtanulja, mi merre van a hatalmas épületben. Velük tartott Mrs. Bürke
is, de végig Jason beszélt. Egészen belefeledkezett Wildehaven történetébe és az anekdotázásba. – Eredetileg egyetlen hatalmas királyi vadaspark foglalta el a területet - mondta. - Aztán II. Henrik két uradalomra osztotta fel, és a kegyenceinek adta. így jött létre Wildehaven és a szomszédos birtok, Wargrave Park. Az évek során a területük nagysága a családi vagyonok alakulásának megfelelően változott, de közös történelmüknek köszönhetően a két udvarház alig egy mérföldnyire van egymástól. - Itt szünetet tartott, örömmel látta, hogy Caroline szemében őszinte érdeklődés csillog. – Nem szokatlan, hogy két ekkora ház ennyire közel legyen egymáshoz? - kérdezte a menyasszonya. – De az - felelte Jason. - Egyik sem a birtok közepén helyezkedik el. A múltban a két család szövetségben állt egymással, ez azonban ebben a generációban megváltozott. Wargrave néhai grófja ugyanis igen magának való és igen konzervatív ember volt. Egyértelműen értésemre adta, hogy nem tetszenek neki az újításaim. Az ő ízlése szerint még ez a ház is túl modern stílusú volt. Én személy szerint azt hiszem, irigyelte, hiszen Wargrave Park olyan, mint egy régi nyúltelep. Most üresen áll, csak a személyzet néhány őskövületnek számító tagja maradt benne. – És ez a ház milyen régi? - kerekedett felül Jessica kíváncsisága a magára erőltetett hallgatáson. – Mindössze száz évvel ezelőtt épült a régi helyén, amely leégett. Sokan úgy tartották, az ükapám maga gyújtotta föl, mert elege volt abból a huzatos házból. Az új épületet Nicholas Hawksmoor, a nagy barokk építész tervezte, ezt tartják a legnagyobb mesterművének.
Wildehaven valóban fenséges látványt nyújtott. A magas plafonokat csodaszép, itáliai stílusú faragványok díszítették, és mindegyik terem dicsekedhetett legalább egy mutatós márványkandallóval. A méretarányok mindenütt hibátlanok voltak, és látszott, hogy nemcsak jó ízléssel, hanem szeretettel is rendezték be a házat. Caroline érdeklődését különösen az arcképcsarnok keltette föl. Jason röviden elsorolta az őseit, ő pedig egyfolytában a képekhez hasonlította a vőlegényét. A férfi észre is vette egyik oldalpillantását, és szívből jövő mosollyal megjegyezte: Teljesen igaza van. Meglehetősen markánsak a család jellemző vonásai. – Én eddig azt hittem, milord, hogy az ön szemöldöke egyedi, de most már látom, hogy tévedtem - motyogta Caroline. A család fő ismertetőjele ugyanis a homlokráncolás volt. Rupert Kincaid, a hatodik báró, a rózsák háborúja miatt lehetett dühös. II. Rupertet, a dédunokáját a jelek szerint ugyanennyire bosszantotta, hogy igen költséges mulatságnak bizonyult, amikor vendégül látta Erzsébet királynőt annak egyik országjáró körútján. Egy harmadik, a polgárháború idején élt báró is mogorva arckifejezést hagyományozott utódaira. Tehát ez a család vagy egyfolytában mérges, vagy Jessicának van igaza, aki szerint a vőlegénye nem táplál iránta személyes ellenszenvet. – Igen - mondta Jason -, azt hiszem, a homlokráncolás hagyománya egészen a hétpróbás Sir Ralph Kincaidig visszavezethető. Ő kapta meg az eredeti uradalmat, állítólag II. Henrik különböző ügyeinek előmozdításáért. A család úgy hívja, Ralph, a Kerítő. Úgy hírlik, ő mutatta be Henriket a szép Rosamundának, aki a szeretője lett.
Caroline és Jessica kíváncsian vizsgálgatták a kis, sötét tónusú portrét. - Itt tényleg megelevenedik a történelem jegyezte meg elismerően Jessica. - Ez a Ralph tényleg akkora gazember volt? – Mi más lehetett volna ilyen arccal? Caroline most Ralph fizimiskájával hasonlította össze Jasonét. - De hiszen éppen úgy néz ki, mint ön. – Ezzel nem tudok vitába szállni. A válasz gyöngyöző kacajt váltott ki a két nőből. Caroline kezdte értékelni a gunyoros Radford-tekintet mögött bujkáló humort. A lord tulajdonságai, amelyekre otthonában fény derült, elviselhetőbb színben tüntették föl a jövőt. Az arcképcsarnok mögötti hatalmas terem látványa pontot tett a vőlegénye jellemére vonatkozó elmélkedésére. - Te jóságos ég! - kiáltott fel. - Azt hittem, ilyesmi csak a skót kastélyokban van. - Igazi fegyverterem volt, a falakon szép ívű kardokkal, keresztbe rakott lándzsákkal, alabárdokkal. Ezenkívül volt még több ládára való tűzfegyver, még régi, elöltöltő fajták is, körben pedig páncélzatok sorakoztak. Jason úgy pillantott körbe a vérontásra alkalmas szerszámok között, mintha teljesen hétköznapi látvány lenne az ilyesmi. Az előző Wildehaven kastély volt - mondta. - Az itt még látható fegyverek nem váltak a lángok martalékává, és nagyra becsült ősöm úgy döntött, méltó helyet biztosít nekik. Így ez a terem most fegyvertár, és néha vívógyakorlatokra is használjuk. Még egy meglepetéssel szolgált az épület, ezúttal azonban valaminek a hiánya szúrt szemet. Az idegenvezetés végére érve Caroline tudta, hogy mondania kell valamit. - Milord... Jason, Wildehaven a legcsodálatosabb ház, amit valaha láttam.
Szemmel láthatóan nagy becsben tartották, és szeretettel gondozták. De... - Itt habozott egy kicsit, majd elszántan folytatta. - Valami hiányzik. – Ó? - Elképesztő volt, milyen villámgyorsan fenyegetővé tud válni az az összehúzott szemöldök. – Nincs zeneterem - mondta Caroline. - És sehol nem láttam egyetlen zongorát vagy más hangszert sem. Jason homloka változatlanul összeráncolódott, de most már inkább elgondolkodva, mintsem fenyegetően. - Teljesen igaza van. Szomorú a hangszerek hiánya, de soha nem voltunk valami muzikális család. Anyám zongoráját halála után a lelkész lányai kapták meg. Nem hiányzott különösebben senkinek, így nem pótoltuk. Boldogan megvásárolok önnek bármilyen hangszert, amit csak kíván. Csak írja le a készítője nevét, és hogy milyen fajtát szeretne. Sajnálom, hogy fennakadt a rostáján a házam. – Ó, igazán nem bírálatnak szántam - mondta sietve Caroline. Kissé meglepte, hogy Jason az első szavára ilyen készséges volt. Nem szokott hozzá, hogy bármit is kérjen, hiszen addigi életében az ő kívánságait igen ritkán minősítették teljesítésre érdemesnek. Jason közben egyfolytában gondolkodott. - Több hétig is eltarthat, mire beszerzünk egy megfelelő hangszert - mondta. Ha óhajtja, elintézhetem, hogy addig Wargrave Parkban gyakoroljon. A néhai grófné nagyon szerette a zenét, a szép zongorája még mindig megvan. Akár most is átmehetünk, és bemutathatom Somersnek, a komornyiknak. Ő ezer örömmel eligazítja. Caroline ragyogó mosolyt villantott a vőlegényére. - Az csodálatos lesz! Ön igazán nagyon kedves.
A jövendőbelije meglepettnek látszott. Először fordult elő, hogy Caroline részéről bármiféle melegséget vagy lelkesedést tapasztalt. Jason kedvére valónak találta ezt az újdonságot. 8. fejezet Richard Davenportból az ősei otthonára vetett első pillantás sem tiszteletet, sem a hazatérés érzését nem váltotta ki. Leginkább csak mulattatta a dolog. Josiah Chelmsford Wargrave Park kapujánál leállította a csézát, és hívta a kapitányt, szálljon ki ő is, nézze meg az örökségét. Richard örömmel engedett a kérésnek. Sérült lába ugyanis megsínylette a szűk térben végigült hosszú utazást, örült, hogy kinyújtóztathatja egy kicsit. Nem egyhuzamban tették meg az utat, előző este Witney közelében megálltak. Aznap, céljukhoz közeledve Richard oldalát kezdte furdalni a kíváncsiság, hogy milyen lesz az öröksége. Olyan különös épületre azonban semmiképpen nem számított, amilyen most a kora délutáni napsütésben tisztán eléjük tárult. Gúnyos, féloldalas mosolyra húzódott a szája. - Mintha vagy ötszáz éven át tervezte volna egy bizottság - jegyezte meg. – Majdnem eltalálta - felelte Chelmsford, és örült, hogy ilyen intelligens ügyfele akadt. - A ház legrégebbi része tizenharmadik századi. Egyetlen Davenport sem akadt, aki rászánta volna magát, hogy lebontsa, így aztán az ősei folyton hozzáépítettek. Az eredmény határozottan egyedi volt. A nagy területen elterpeszkedő, szerteágazó épület középső része Erzsébet kori stílusban épült, helyes kis függőleges osztású ablakokkal és csavart téglakéményekkel. Bal kéz felől középkorinak látszó
nagyterem nyújtózott el jó messzire, a jobb oldali épületszárny pedig eléggé újnak tűnt. Valaki nem tudott ellenállni a tornyok csábításának, de azt ilyen távolságból lehetetlen volt megítélni, hogy régen vagy a közelmúltban húzták-e föl ezeket a haszontalan és költséges toldalékokat. Jobb kéz felől, az erdőben kis görög templomnak látszó építmény állt. Wargrave Park egyetlen érdeme az volt, hogy kizárólag helybeli építőanyagot használtak fel hozzá. A Cotswoldsdombvidék jellegzetes kövének meleg, szürke-arany színe egységbe kovácsolta a tarkabarka építészeti egyveleget. A ház mintha csak az alatta elterülő domboldalból nőtt volna ki. Áhítatos tiszteletet aligha váltott ki bárkiből is, de tagadhatatlanul volt valami sajátos bája. Visszaszálltak a fogatra, és hamarosan megálltak a főbejárat előtt. Richard az aszimmetrikus homlokzatot vizsgálgatva újból eltűnődött rajta, hogy vajon miért fordított hátat az apja olyan végérvényesen a múltjának. Hiszen a párbajozást ugyan tiltotta az angol törvény, de általában hamar elfelejtették: lehet, hogy elég lett volna néhány hónapot külföldön töltenie. Mi vitte tehát rá Julius Davenportot, hogy örökre elmenjen innen, amikor még csak huszonegy vagy huszonkét éves lehetett, tehát fiatalabb, mint ő most? Josiah Chelmsfordtól előző nap már megkérdezte, de csak vállrándítás volt a válasz. – Nem ismerem a teljes történetet - mondta aztán az ügyvéd. - A részleteket jobbára eltussolták, azok a pletykák pedig, amelyek eljutottak hozzám, túlságosan rémregénybe illőek ahhoz, hogy érdemes legyen szót vesztegetni rájuk. Amennyire ki tudtam hámozni, az édesapja becsületes küzdelemben ölte meg az emberét, de Barford befolyásos rokonai vádat emeltettek ellene gyilkosságért. Julius a párbaj napjának éjjelén eljött hozzám, azt mondta, az ön édesanyja kint ül a hintóban,
és örökre elhagyják Angliát. Meghatalmazott, hogy számoljam föl minden vagyonát, és küldjem el az érte kapott pénzt egy párizsi bankárnak. Chelmsford kis szünet után folytatta: - A nagyapja hatalmaskodó hajlamú ember volt, és Juliusnak nem tetszett, hogy uralkodni próbál fölötte. Talán csak Anglián kívül lehetett szabad. De azt érdekesnek találom, hogy önt angolnak nevelte, annak ellenére, hogy az élete nagy részét külföldön élte le. Richard bólintott. - Igen, szándékosan nevelt így. Soha nem éltünk olyan sokáig egy helyen, hogy azonosuljak valamelyik országgal, és amikor olyan korba léptem, hogy komoly iskolába kerülhettem, Belfastba mentünk, hogy angol iskolába járhassak. Utána pedig összecsomagoltak nekem, és elindítottak Oxfordba. De se apám, se anyám nem lépett többé angol földre, még akkor sem, ha úgy egyszerűbb lett volna az utazás. Azt hiszem, soha nem fogom megtudni a teljes igazságot a döntésük okáról. – Abból ítélve, amit elmondott, nagyon boldog lehetett a maguknak választott életük. Keveseknek adatik meg ekkora szerencse. Richard Wargrave Parkot elnézve megpróbálta elképzelni az édesapját kisfiúként, de sikertelenül. A legtöbb gyerekhez hasonlóan ő is a természet megmásíthatatlan törvényének tekintette, hogy a szülei mindig is bölcs felnőttek voltak. Fölcseperedve aztán megértette, hogy az ő kis családjuk boldogsága és gyökértelensége miatt is különleges. Csak egymáshoz tartoztak, senki máshoz. Vajon milyen érzés lenne, ha ő lenne ennek a birtoknak a gazdája, és tőle függne több száz ember boldogulása? A hadseregben egyszerű volt a feladat: szükség esetén le kell győzni az ellenséget, életben kell
maradni, a fennmaradó időt pedig a lehetőségekhez képest minél kényelmesebben eltölteni. Itt kevésbé lennének tiszták a viszonyok, és sokkal összetettebb elvárásoknak kellene megfelelnie. – Jöjjön, ismerkedjen meg a személyzettel - mondta most az ügyvéd. A következő félórában megismerkedett Somersszel, a szenvtelenül méltóságteljes komornyikkal és Hainnel, az öreg gróf jószágigazgatójával. Chelmsford Richard Dalton kapitányként mutatta be nekik, és elmondta, hogy ő készít majd leltárt a birtokról. Meghagyta, hogy a lehető legudvariasabban bánjanak vele, és adjanak meg neki minden információt, amit kér. A két öregember komoran nézett rá, majd közölték, hogy örömükre szolgál, hogy megismerhetik. Néhány percig általánosságokról társalogtak, majd Josiah Chelmsford Richardhoz fordult- - Nekem el kell intéznem néhány üzleti ügyet Somersszel és Hainnel, de ön nyugodtan barangolja be a birtokot. Ha végeztünk, én is csatlakozom. Richard barátságosan bólintott, és elindult. Miután becsukódott mögötte az ajtó, az ügyvéd szigorú pillantást vetett Somersre és Hainre. Mindketten a Davenport-birtokokon töltötték egész életüket, pontosan olyan régi alkalmazottak voltak, amilyenektől Richard tartott. - Ha bármiféle gondolatuk támad Dalton kapitánnyal kapcsolatban, jobban teszik, ha megtartják maguknak. Érthető? Somers fensőbbségesen vonta föl egyik szemöldökét, jelezve, hogy eszébe sem jutna az alá beosztott személyzettel pletykálkodni. A nála kevésbé diszkrét Joseph Hain viszont azt felelte: - Hallgatni fogunk, mint a sír. De ha a szemem nem járatja velem a bolondját, Wargrave számára még van némi remény.
– Elképzelhető - amennyiben el nem ijesztik. De szerintem mindent elkövetnek majd, hogy Dalton kapitány jól érezze magát. A két idős férfi bólintott. Az összeesküvés megköttetett: némaságot fogadtak mindketten. Richard élvezte a felfedező körutat. A ház különösebb tervszerűség nyomait nem mutatta ugyan, de számos igen érdekes zegzugot rejtett. Valóban volt egy középkori nagyterem, ökörsütő tűzhellyel és később hozzátoldott dalnokteremmel együtt. Úgy tűnt, kiválóan alkalmas táncmulatságok és egyéb rendezvények tartására, ha nem is néz ki pontosan úgy, mint egy modern bálterem. A bútorokat a ház nagy részében nyersvászonnal letakarták, de az Erzsébet kori részt csodálatosan faragott falburkolat és függőlépcső díszítette. A kis létszámú személyzet elég jó munkát végzett, viszonylag rendben tartotta az épületet, bár azért terjengett némi dohszag, érezni lehetett, hogy a házat nem használják. A modern szárnyba érve éteri muzsika foszlányai ütötték meg a fülét. Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele, de aztán erősödtek a hangok, és az épület hátsó részében lévő vastag tölgyfa ajtóhoz vezették. Benyitott, és földbe gyökerezett a lába az ámulattól. Richard első gondolata az volt, hogy földre szállt angyalt lát. Szárnya azonban nem volt a különleges lénynek, és azt sem hitte, hogy az angyaloknak kottára lenne szükségük a zenéléshez. A lány az ablak előtti padon ült, az őt hátulról megvilágító napsugár aranyfénybe vonta a haját. Ahogy a kelta hárfa fölé hajolt, néhány selymes tincs a finom vonású arcába hullt.
Richard ismerte a dallamot, de ilyen átéléssel, ilyen virtuóz módon még nem hallotta előadni. A zene áradó hangjaiba feledkezett lány pogány papnőre emlékeztetett, aki holdfényes éjszakán isteneinek muzsikál a hegytetőn. Lüktetett a zene, mint a harangzúgás, Britannia ősi gyökerei visszhangoztak benne. Richard már el is felejtette az öröm hangjait. Vajon mikor látta vagy érezte át utoljára a lét ilyen szenvedélyes intenzitását? Az utolsó néhány hónapban szinte csak a sztoikus eltökéltséggel viselt fájdalomban volt része. A zene diadalünnepét hallva szinte dalra fakadt ereiben a vér. A világ új dimenziókkal bővült, színpompásabb lett: kitörölhetetlenül agyába vésődtek a napfényben súlytalanul lebegő porcsomók, a hangszer csillogó, lakkozott fája és az előtte megjelent látomásszerű nőalak. Legszívesebben hangos kacajra fakadt volna, hiszen végre ismét megízlelhette, milyen is élni. A zene csodás hangok zuhatagával végződött, és békés, meleg csöndet hagyott maga után. Richardot megállíthatatlanul vitte a lába a lány felé, aki a zavar legcsekélyebb jele nélkül pillantott rá. – Szóval ön volt az, ugye? - szólalt meg ugyanolyan tisztán zengő hangon, mint a hárfája. – Bocsánat, mi voltam én? Vagy inkább ki voltam én? A lány elbűvölően fölkacagott. - Nem volt valami értelmes kérdés, igaz? Azt hittem, képzelődöm, mintha csak egy síp hangját hallottam volna a hárfával teljes összhangban. Olyan tökéletesen beleolvadt a főtémába, és ellenpontozta azt, hogy nem tudtam elhinni, hogy valódi. Ön fütyülte a dallamot? Richard is rámosolygott. - Attól tartok, igen. A fütyörészés az én megrögzött, visszatérő bűnöm. Sokszor nem is tudok
róla, hogy csinálom. A barátaim már azzal fenyegettek, hogy a cipőjükkel dobálnak meg, mint egy kóbor macskát. – Pedig olyan szépen fütyül! - mondta komolyan a lány. Bizonyára ismeri ezt a darabot. A férfi bólintott. - Igen. Turlough O'Carolan szerzeménye. – Ó, szóval hallott róla! Én eddig még soha. Ki volt ő? – Nagyszerű zeneszerző, aki Írországban élt úgy száz évvel ezelőtt. A népi hagyományból táplálkoztak a művei, de itáliai hatást is mutattak. Kár, hogy a hazáján kívül olyan kevéssé ismert. De ön hogy tanult meg ilyen jól játszani a kelta hárfán Angliában? A lány láthatóan megörült a dicséretnek. - A kották mellett találtam egy kis leírást az ír hárfások által használt improvizatív díszítőelemekről is. Egész nap ezt a darabot gyakoroltam. Sikerült rendesen eljátszanom? – Soha nem hallottam ennél jobb előadásban. - A férfi fürkész tekintettel nézett rá, majd azt kérdezte: - Mi ez a terem? – Számomra maga a mennyország - vallotta be a lány -, de talán helyesebb lenne minden zenetermek királyának nevezni. Richard, miközben elfordult, és vizsgálódni kezdett a szobában, elfojtott egy mosolyt. Hát persze, hol is lakhatna egy angyal, ha nem a mennyországban? A nagy ablakokkal szemközti falon volt egy különlegesen megépített szekrény, benne a vonós és fúvós hangszerek hihetetlen választéka. Bal kéz felől hatalmas könyvekre emlékeztető, álló dobozok sorakoztak a polcokon. Találomra levette az egyiket, és elolvasta a gerincén a feliratot: Johann Christian Bach: Zene vonósokra és kamarazenekarra. Ezt az
egyes darabok felsorolása követte, a dobozban pedig ott voltak a kottáik. Tovább keresgélve kiderült, hogy cím, hangszer, zeneszerző és évszám szerint gondosan katalogizált zeneműtárba tévedt. A lány is csatlakozott hozzá. - Hát nem hihetetlen? kérdezte lelkesülten. - Soha életemben nem láttam ilyen gazdag zeneműtárat. Elmondták nekem, hogy az utolsó grófné nagy zenerajongó volt, és szépen is játszott. Ő gyűjtötte össze ezt a rengeteg hangszert és kompozíciót. Ez lehetett élete nagy műve. Elsőrangú minőségű az összes hangszer, és csodálatosak a zeneszerzők is. Vannak köztük olyanok is, akikről még sosem hallottam, de akiktől eddig eljátszottam valamit, azok mind kiválóak. Richard körülnézett. A magas, párkányos mennyezet és a helyiség méretarányai szép könyvtárszobát idéztek, és a tágas teremben több álló hangszer is elfért. A szoba távolabbi végében lévő pódium pedig mintha csak azért épült volna, hogy kamarazenekar játsszon rajta. - Látok két cimbalmot, egy csembalót, néhány virginált, egy klavikordot és egy zongorát. Csak az orgona hiányzik. A lány elnevette magát. - Az bizony sajnálatos, de elmondták nekem, hogy a grófné a falu temploma számára igen szép orgonát építtetett. Lehet, hogy a gróf nem szerette volna, ha a mennyezetről hullani kezd a vakolat. – Nem valami gavalléros dolog. – Lehet, hogy szegénynek nem volt füle az élet szép dolgaihoz - mondta elnézően a lány. Richard vágyakozva méregette a zongorát. - Bocsásson meg, de több mint egy éve nem jutottam zongora közelébe
mondta, majd odasántikált, elhelyezkedett a hosszú ülőpadon, és skálázgatni kezdett. - Nagyon szépen föl van hangolva. Kár, hogy kijöttem a gyakorlatból. Azzal belevágott egy Mozart-szonátába, és teljesen megfeledkezett róla, hogy nincs egyedül. Ahhoz képest, hogy hosszú hónapok óta nem játszott, figyelemre méltóan jól csinálta. Egy-két hang falsra sikeredett ugyan, de látszott rajta a mély átélés, és a képzettség is. Caroline pár percig elismerően hallgatta, majd ő is a hangszerhez lépett, és letelepedett mellé a padra. Jobb kezével rögtönzött egy dallamot, amely beleolvadt a szonáta főtémájába. Richardot nem zavarta meg, egyetlen leütést sem rontott el. Tökéletes harmóniában játszották végig a darabot. A végén Richard fölnézett. - Köszönöm. Napját sem tudom már, mikor okozott valami utoljára ekkora élvezetet. Caroline rövid csend után kissé pihegve szólalt meg: - Ismer más Mozart-szonátákat is? - A férfi szótlanul a hangszer felé fordult, és újra játszani kezdett. Caroline is örömmel bekapcsolódott, de furcsamód kissé kótyagosnak érezte magát. Amikor rápillantott az a meleg, aranyló pöttyökkel tarkított mogyorószín szempár, úgy érezte, mintha csak megérintené. A férfiból csöndes, békés erő sugárzott. Nyugtalanító volt, de nem úgy, mint Jason. Ebben a férfiban nem érzett indulatot, csak mélyről jövő, megingathatatlan kedvességet. Kissé megborzongott, majd átengedte magát a zenének. A férfi a darab tempóját időnként kissé szabadon kezelte, de ő mintha csak olvasott volna a gondolataiban: könnyedén tartotta a ritmust. Teljes összhangban telt el a következő félóra.
Felváltva választottak zenét, majd a másik fölismerte az elkezdett művet, és bekapcsolódott. Így talált rájuk Josiah Chelmsford. Pár percig az ajtóban állva élvezte a ritka magas színvonalú előadást. Sejtelme sem volt róla, hogy Richard ilyen tehetséges muzsikus, de nem lepte meg, hiszen a kapitány családja mindkét ágon zenész hajlamú volt. Az ügyvéd nem szívesen vetett véget a koncertnek, de végül egy újabb Mozart-szonáta után közbeszólt:– Ritka élmény volt ez öreg füleimnek. Bemutatna bájos partnerének, Dalton kapitány? A két fiatal meglepetten nézett egymásra, majd elnevették magukat. - Sajnálom, uram, a bemutatkozásig még nem jutottunk el. Engedje meg, kisasszony, hogy pótoljam a mulasztásomat: Richard Dalton vagyok, Mr. Chelmsford kérésére leltárt készítek a birtokról. Ön itt él? Én úgy hallottam, csak egy kis létszámú személyzet maradt Wargrave Parkban. Azt a partnere öltözékén azonnal látta, hogy biztosan nem lehet szolgáló. A lány most, hogy más is jelen volt, félénkebben pillantott rá. - A nevem Caroline Hanscombe. A közelben szálltam meg, és... elintézték nekem, hogy itt gyakorolhassak. Chelmsford érdeklődve nézett rá. - Caroline Hanscombe... akkor ön Lord Radford menyasszonya. Láttam a hirdetésüket az újságban. Örülök, hogy megismerhetem. Radfordot igen nagyra tartják. Richard fürkész tekintettel figyelte, ahogy a lány lesüti a szemét, és láthatóan bezárkózik. - Igen, rendkívül kedves hozzám - mondta Caroline. - Igazán szerencsésnek mondhatom magam.
Az ügyvéd érdeklődve figyelte, ahogy Richard újra magára ölti megszokott, higgadt, visszafogott arckifejezését. A lány igen vonzó kis teremtés, kár, hogy menyasszony. Soha nem látta még ilyen gondtalannak a fiút. De jobb, ha tisztában van a helyzettel, hiszen Radford nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy mások garázdálkodjanak a vadászterületén. Josiah Chelmsford, miután megtalálta Richardot a zeneteremben, a szép nyári napot kihasználva megmutatta neki a birtok egyes részeit. Az istálló felé haladva egyre erősebben érződött az elhanyagoltság, amelynek nyomai már a házban is láthatók voltak. Egyértelműen látszott, hogy a birtok a rossz gazdálkodás, a tőkehiány, vagy mindkettő következményeit nyögi. Észrevette ezt a kapitány is, de nem fűzött hozzá kommentárt. Chelmsford azonban bocsánatkérően megszólalt: - Az eltelt egy évben próbáltam helyrehozni valamennyire, de a bevétel kevés ahhoz, hogy ilyen rövid időn belül elvégezzünk mindent, amit kell. A fő istállóépülethez értek. Sok állás üres volt, csak nyolc tíz jó ló maradt. Lovászokat nem láttak sehol, így Richard maga választott ki egy nyerget. – Ez érdekes lesz - mondta. - Egy teljes éve nem ültem lovon. Az ügyvéd a kapitány sérült lábára pillantott, és szégyellte magát, amiért erről megfeledkezett. Richard ugyan nem akar tudomást venni róla, de egy lóval meggyűlhet a baja. Gondolja, hogy menni fog? - kérdezte, mert nem akarta nyíltan ellenezni, hogy Richard nyeregbe szálljon. – Az csak egyféleképpen derülhet ki - hangzott a felelet.
Chelmsford riadtan látta, hogy a kapitány a legnagyobb, legelevenebb állat felé tart, amelynek gonoszul csillog a szeme, és az állása ajtaján a nem sok jót sejtető „Tűzgolyó" név díszeleg. – Mivel olyan régen nem ült lovon, talán megfelelne egy szelídebb állat is - próbálkozott kétségbeesetten az ügyvéd. – Miért fognánk meg mindig a könnyebbik végén a dolgot? Chelmsfordot elhallgattatta a kapitány huncutul csillogó szeme. Beletörődött a megváltoztathatatlanba, és fölnyergelt magának egy Daisy nevű, békés küllemű kancát. Gondolta, ha a franciáknak hét év sem volt elég, hogy végezzenek a fiúval, talán egy lónak sem fog sikerülni. Miután nyeregbe szállt, az ügyvéd ismét Richard felé fordult, és azt látta, hogy a kapitány a ló orrához közvetlen közel hajolva, igen komoly arccal beszélget a lóval. – Mit csinál? - kérdezte. – Megkérem, hogy legyen tekintettel egy rozoga, kiszolgált katonára. – Spanyolul? – A lovaknak tetszik ez a nyelv. - Erre nem volt mit mondani. A kapitány nyeregbe pattant, Tűzgolyó pedig izgettmozgott ugyan egy kicsit, de a vad, akrobatikus mozdulatoktól, amilyeneket a neve sejtetett, tartózkodott. Richard vidáman kiáltott oda a döbbenten bámuló ügyvédnek: - Szóval, mit is akart megmutatni? Josiah Chelmsford fejcsóválva nyugtázta - immár nem először - a tanulságot: Richard Davenportot nem szabad lebecsülni.
Három óra múlva fölkaptattak egy dombra, amely a takaros Wargrave falucskára nézett. A helység a háztól úgy egymérföldnyire terült el, a szürke kőházikók esetlegesen szóródtak szét egy kis folyó partján. Richardot meglepte, milyen hatalmas a birtok. Így, hogy a saját szemével látta, egészen más volt, mint amikor még csak hallott róla Londonban. A kastély szükségleteit ellátó gazdaság mellett, ahol birkát és marhát tenyésztettek, és különböző növényeket termesztettek, vagy egy tucatnyi földbérlő kisbirtoka is helyet kapott. Wargrave Park teljesen önellátó gazdasági egységet alkotott, tejgazdasággal, mosókonyhákkal, magtárral, kovácsműhellyel, sörfőzdével, galambházzal, halastóval, és minden mással, ami az önfenntartáshoz kell. Most viszont sok bezárt vagy alig használt épületet láttak. Wargrave Park fénykorában nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett, most azonban inkább kísértetvárosnak tűnt. Richard lepillantott a falura, és azt kérdezte: - Odalent mindenki földbérlő? – Abban az értelemben igen, hogy a házaik a Wargravebirtok tulajdonában vannak. A falubeliek többsége különböző mesterségekkel keresi a kenyerét. Van köztük, természetesen, egy kovács, de cipész, pék, és boltos is. Nagyjából olyan, mint bármelyik másik falu. – És mit gondolnak az emberek a Davenportokról? Chelmsford rövid gondolkodás után válaszolt: - Engem nem fogadtak a bizalmukba, de az a benyomásom, hogy óvatosak és gyanakvóak. Ötven éve még a nagy többségük a közös földet művelte, aztán az öreg gróf a terület nagy részét elkerítette.
A földhasználati joguk a legtöbb esetben kevés volt ahhoz, hogy fenntartsák magukat, ezért sokan kénytelenek voltak eladni a földjüket a grófnak, és elköltözni a birtokról. – Hova mentek? Az ügyvéd vállat vont. - Néhányan a lancashire-i gyárakba, mások a városokba vagy a gyarmatokra. Aligha van a faluban bárki is, akinek ne lennének rokonai Kanadában vagy az Egyesült Államokban. Julius többek között éppen a földelkerítések miatt veszett össze az apjával. Gyalázatos dolognak tartotta, hogy az embereknek el kell hagyniuk a földet, amelyet a családjuk már évszázadok óta művel. Megtette, ami tőle telt. Néhány esetről én is tudok, amikor pénzzel segített a családokon, hogy kivándorolhassanak, és gyanítom, hogy ezt többször is megtette. Richard ismét a folyóparton elterülő falura pillantott. Átérezte az ősi otthonukat elhagyni kényszerülők elkeseredett dühét, tanácstalanságát. - Ez az apámra vall, az biztos. Abból ítélve, amit az újságokban olvasok, a földelkerítések körül még mindig folynak a viták. – Ha érdeklik a társadalmi reformok, grófként több lehetősége lesz tenni valamit, mint kiszolgált katonatisztként mondta az agyafúrt ügyvéd, majd miután Richard arca megmerevedett, látta, hogy ideje témát váltani, és nyugodt hangon így folytatta: - Azt hiszem, a falusiak többsége abban reménykedik, hogy Reginald Davenport gyorsan eladja a birtokot Lord Radfordnak. Wildehavenben is el kellett hagynia a lakóhelyét néhány embernek, de a lordnak sikerült minimalizálnia az ilyen esetek számát. Felvilágosult földesúrnak tartják, és ami szintén fontos, nem idegen.
– Mit jelent az, hogy „idegen"? – Azt, hogy innen tizenöt mérföldnél messzebb született jött az azonnali válasz. A kapitány elnevette magát. - Ez esetben én talán nem is erről a bolygóról származom. – Lehet. Juliusra viszont mindmáig szívesen emlékeznek itt. Együtt fognak működni önnel. – Hogy a jelenről is beszéljünk - fordított egyet a kormányaidon Richard -, mikor szolgálják föl a vacsorát? Farkaséhes lettem a lovaglástól. – Amikor kérjük. A kapitány megfordította a lovát, és elindultak visszafelé. Richard olyan könnyedén uralta Tűzgolyót, hogy Chelmsfordnak minden aggodalma eloszlott. Látta, ha a fiú beszélhet a ló fejével, mielőtt nyeregbe száll, nincs baj. 9. fejezet Másnap reggel Caroline, mielőtt nekilátott volna a kávéjának, diszkréten ásított egyet, mint egy macska. A nagynénje a korán kelők kíméletlen, harsány vidámságával mosolygott rajta. - Mintha késő este mozgolódást hallottam volna a szobádból. Komponáltál valamit? Caroline kortyolt a kávéjából, majd azt felelte: - Igen, belefogtam egy új, hárfára írt darabba. A Wargrave Parkban lévő hangszer ihletett meg. Mire fölocsúdtam, már hajnali két óra volt.
– Te éjszakai bagolynak születtél, Caro. Itt ülsz kilenc órakor a reggelinél, és alig élsz. Én pedig már lovagoltam egyet, megfürödtem, és megírtam egy levelet. Hiszen a napnak már a fele eltelt! - bosszantotta az unokahúgát Jessica. Caroline rosszallóan pillantott rá. - Azt hiszem, ha egy házban élnénk, reggelente csak az tartana vissza az erőszaktól, hogy a testem nem teljesítené elég gyorsan a parancsokat. Jessica harsányan, torokból hahotázott. - Ha Wellesley hajnalhasadtakor a lábadra szökkenne, te is hamar fölébrednél. Ma reggel nekem is megfordult a fejemben, hogy erőszakot kellene alkalmaznom, de ő volt a gyorsabb. Caroline a tálalóasztalhoz lépett, kissé megborzongott a párolt vese láttán, majd úgy döntött, egy tojást inkább el tudna viselni a pirítós mellé. - Talán hagynod kellene, hogy szabadon portyázzon éjszakánként - javasolta. - Gondolom, már mindenki tud róla a házban, nemigen eshetne baja. – Lehet, hogy megpróbálom. Imádok reggel lovagolni, de ha későn kerülök ágyba, nem hiányzik, hogy olyan korán induljon a nap, ahogy ez a mihaszna macska kiköveteli. Ma is átmész Wargrave Parkba? Caroline kezdett olyan benyomást kelteni, hogy mégiscsak túléli ezt a napot. A nagynénje kérdésére fölvidult, és lelkesen azt felelte: - Ó, igen! Olyan bámulatos hely! Három napja, amióta Lord Radford elment, szinte ki se jöttem a zeneműtárból. Egyszerűen csodálatosak a hangszerek! Kis szünet után bűntudatosan hozzátette: - Persze ha szeretnéd, hogy inkább közösen csináljunk valamit, akkor nem megyek át. Szégyellem bevallani, de eddig a pillanatig szinte
eszembe se jutott, hogy te vajon mivel töltöd az idődet. Remélem, nem untad magad halálra. – A legkevésbé sem - felelte vidáman Jessica. - Nagyon kellemes, pihentető három nap volt. Válaszoltam néhány levélre, befejeztem egy ruhát, amelyet még Londonban szabtam ki. És természetesen sokat lovagoltam. Lord Radford lovai elsőrangúak, és mivel szabad bejárásom van az istállóba, bebarangoltam már lóháton az egész birtokot. Az egyik lovászfiútól vettem egy inget meg egy bricsesznadrágot, és újra terpeszben ültem meg a lovat. Legalábbis kora reggel - tette még hozzá hamiskás mosollyal. Caroline lemondó rezignáltságot mímelve csóválta a fejét. Mindig is javíthatatlan voltál. Ki is kettőnk közül a gardedám? – Azon igyekszem, hogy különc öreg hölgy legyen belőlem - felelte Jessica. - Szerintem a női nyerget egy férfi találta föl, hogy hátrányos helyzetbe hozzon bennünket, és én a magam módján tiltakozom ez ellen. – Én még soha nem hallottam senkitől, hogy téged a női nyereg lelassítana. De azért élvezd csak ki az itteni szabadságot. Azt hiszem, ezért szeretem jobban a vidéket. Londonban túl sok a szabály meg a kritikus. Egyébként nem hiszem, hogy a különcség túl nagy erőfeszítésedbe kerülne. Inkább az öregséget hiszik majd el nehezen az emberek. – A türelem rózsát terem - mondta derűsen Jessica. - Meg öregkort. Lehet, hogy én is elnézek Wargrave-be, kíváncsi
vagyok arra a varázslatos zeneteremre. Talán még egy-két duettet is eljátszhatunk. – Az jó lenne. Majd szólok Somersnek, a komornyiknak, hogy fölbukkanhatsz te is. - Töltött magának még egy csésze kávét, majd könnyed hanghordozással hozzátette: - Tegnap odalátogatott az ügyvéd, aki a birtokot kezeli. Volt vele még valaki, aki ott is marad néhány napig. Azt hiszem, leltárt készít. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai. Dalton kapitány csodálatos, mély, meleg hangja olyan volt, mint hideg éjszakán a forró csokoládé. Caroline-t mindig is jobban vonzották a hangok, mint az arcok. Talán ezért nem találta olyan ellenállhatatlanul szép férfinak Jasont, mint a nőtársai többsége. Nem mintha a lord hangja kifejezetten kellemetlen lett volna, de az a nyugtalanító nyerseség... Jessica zökkentette ki merengéséből. – Ó, valóban? Akkor talán hamarosan eldől a birtok sorsa. Mindenképpen javítana a környék társasági életén, ha odaköltözne egy gróf. Remélem, az örökös és családja kellemes emberek, hiszen valószínűleg elég sokszor lesz hozzájuk szerencsénk. – Gondolom, igen - felelte közönyösen Caroline, majd reménykedve hozzátette: - Az sem kizárt, hogy az új gróf nőtlen lesz, és szenvedélyesen beléd szeret. Szomszédok lehetnénk. – Te aztán nem cifrázod sokat! De ne feledd, a grófok nem sokáig maradnak nőtlenek, hacsak nincs ellenükre a házasság. És abban is biztos vagyok, hogy igencsak hozzá vannak szokva, hogy az ő akaratuk szerint történnek a dolgok, így aztán nem nekem valók. Sajnos, nincs remény!
– Hát, ha te nem akarsz grófné lenni... - mondta gyászos arccal Caroline. – Ha találsz nekem egy reszketeg, öreg grófot, aki a kézfogó után garantáltan két órán belül kileheli a lelkét, megígérem, hogy fontolóra veszem a dolgot. Egyébként vacsorázhatunk ma hét órakor? – Az jó lesz. Majd szólok Wargrave-ben a komornyiknak, hogy hatkor figyelmeztessen, nehogy ott ragadjak. – És negyed hétkor még egyszer - tette hozzá Jessica. Biztos vagyok benne, hogy egy figyelmeztetés kevés lesz. – Fején találtad a szöget - ismerte be Caroline. - Nem venném a lelkemre, ha elüldözném Lord Radford főszakácsát a háztól az állandó késésemmel, meg azzal, hogy nem tudom értékelni a konyhaművészetét. Rossz ómen lenne az itteni jövőm szempontjából. – Így igaz - helyeselt a nagynénje. - A szakács hangulata a háztartás sarokköve. Hát akkor kellemes napot! Lehet, hogy később Wargrave-ben találkozunk. Mire Caroline elindult Wargrave Park felé, már teljesen fölébredt, és tele volt megmagyarázhatatlan várakozással. Az itt-ott tisztásokkal tarkított erdő, amelyen át kellett haladnia, nagy népszerűségnek örvendett a madarak és más kisebb állatok körében. Látott vakondot, nyulat, őzet, félénk mókusokat, sőt még egy borzot is, pedig ez az állat ritkán merészkedik elő nappal. Fejében már kezdett összeállni az erdei sétát megörökítő kompozíció: a madarak dala lehetne a fuvolaszólam, a levelek és a hosszú fű zizegése a hegedű.
A komponálást most igazi madárdal szakította félbe. De valahogy szokatlannak hatott, ezért Caroline lelassította a lépteit. Az ösvény elkanyarodott, majd egy tisztásra vezetett. Caroline a tisztás szélén álmélkodva megállt. Dalton kapitány egy kidőlt fa törzsén ült, és egy csomó madár telepedett köré. Egyik-másik még evett is a tenyeréből. A férfi teljesen élethűen utánozta a különböző szárnyasok hangját. Ezt alighanem így gondolták a madarak is, hiszen egyre több röpült oda. Caroline zöldikéket, vörösbegyeket, kenderikéket ismert föl köztük, egy parányi kék cinke pedig a férfi kézfején lógott fejjel lefelé. Dalton kezében valamiféle magvak voltak, amelyekből már jócskán szórt ki a földre. Elképesztő látvány volt, Caroline a lélegzetét is visszafojtotta, hogy ne háborgassa az idillt. A kapitány most arrafelé pillantott, ahol ő állt, de zavartalanul folytatta a trillázást, csiripelést. Aztán egy agresszív zöldike és egy újonnan érkezett széncinege összekapott, mire hirtelen fölszállt az egész madárraj. Caroline előrelépett. - Remélem, nem miattam röpültek el. Azt hittem, csak Assisi Szent Ferenc tudta magához szólítani a madarakat. Richard barátságosan mosolygott. - Ugye, nem mondja el senkinek? Tönkretenné a híremet, ha egy szenthez hasonlítanának. Caroline kéretlenül is leült a farönkre, mielőtt a férfi fölállhatott volna. Föltűnt neki, mennyire nyugodt a kapitány, és az is, hogy a mogyorószín szeme mindig mosolyog. - Mit mondott nekik? - kérdezte tőle.
– Nem tudom - vallotta be Dalton -, de nyilván valami olyasmit jelenthetett a fütyörészésem, hogy „kész a vacsora". Attól tartok, érdekszerelem volt ez. – Szerintem viszont egészen rendkívüli dolognak lehettem szemtanúja. Soha életemben nem láttam még ilyet. Hol tanulta? – Gyerekkoromban szívesen mentem madárlesre, és mivel fütyörészni is szerettem, szinte magától adódott a dolog. Akkoriban sokszor költöztünk, úgyhogy sok különböző fajt ismerhettem meg. Tudta, hogy Európa különböző részein másmás akcentussal énekelnek a madarak? Nem olyan éles a különbség, mint az emberi nyelvek között, de határozottan hallható. – De érdekes! Gondolja, hogy a levegőben is volt egy bábeli torony, és ők is arra vannak kárhoztatva, hogy sokféle nyelven beszéljenek? - vetette föl Caroline. – Talán - felelte a férfi. - De sajnos, nem tudom megkérdezni tőlük. Én csak a hangjukat tudom utánozni. - A messzeségbe révedt a tekintete, és elgondolkodva folytatta. Nem is tudtam, képes vagyok-e még rá. Nyolc éve, mióta beálltam a hadseregbe, egyszer sem próbáltam. Caroline csöndben emésztette a hallottakat. – Spanyolországban - mondta Dalton -, ha messze lemaradt mögöttünk az ellátmány, könnyen a fazékban végezhették volna a madarak, ha odahívom őket. Lehet, hogy túl finnyás vagyok, de nem hiszem, hogy képes lennék megenni egy énekesmadarat, amellyel éppen elbeszélgettem. Vagy bármilyen énekesmadarat. Caroline megborzongott. - Szörnyű gondolat, Dalton kapitány! Persze ha az ember nagyon éhes...
– Annyira éhes még sosem voltam - jelentette ki határozottan a férfi. - És szeretném, ha nem szólítana Dalton kapitánynak. Tudom, hogy a tiszti rang élete végéig elkíséri az embert, de én már nem szolgálok a hadseregben, és egy csöppet sem vágyom rá, hogy bárkinek parancsokat osztogassak. Ami azt illeti - a mogyorószín szempár most Caroline-ra szegeződött -, jobban örülnék, ha Richardnak szólítana. Caroline egészen elfeledkezett róla, hogy mindössze egy napja látta először a férfit. Olyan ismerősnek tűnt, mint a tulajdon tükörképe. - De csak akkor, ha ön Caroline-nak fog szólítani - mondta szégyenlősen. Egyre hosszabbra nyúlt a pillanat, és túl intenzív volt ahhoz, hogy sokáig tartson. Richard fölállt, fölsegítette Caroline-t, és elvette tőle a kottatokját. - Elkísérjem Wargrave-be? - kérdezte. - Mr. Chelmsford alighanem már keres. Ma délelőtt meg akar ismertetni a birtok számláival. – De azért be tud majd nézni egy kis időre a zeneterembe? – Délután szakítok rá időt - ígérte a férfi. Kellemes, barátságos csöndben haladtak a ház felé. Caroline-nak tetszett, hogy a férfi az ő lépteihez igazodik. A hosszú lábú Jason mellett néha úgy érezte magát, mint a gyerek, akit a papája elvisz sétálni. Örömmel fogadta Richard gyengéd lovagiasságát. Nem mintha nem tudott volna egyedül fölállni ültéből, vagy vinni a kottatokot, mégis kedvére való volt a figyelmesség. A nagyteremben elváltak útjaik. Richard az ügyvéd keresésére indult, Caroline pedig a zeneterem felé. Szokatlanul sokáig tartott, mire eldöntötte, mit is csináljon. Zongorázzon?
Vagy hárfázzon? Esetleg keressen ki a kottagyűjteményből néhány új zeneszerzőt? Végül úgy döntött, azon a hárfakompozíción dolgozik tovább, amely miatt előző este olyan későn tért nyugovóra. Hamarosan már egy új ujjrendet csiszolgatott, amelyet fejben tisztán hallott, de a hangszeren még nem igazán tudott megvalósítani. Összerezzent a komornyik diszkrét köhintésére. – Bocsásson meg, kisasszony - mondta Somers -, a családi étkezőben könnyű ebédet szolgálunk fel. Az urak kérdik, nem kíván-e csatlakozni hozzájuk. – Ó! Nem is vettem észre, hogy már ennyi az idő! Igen, köszönöm, az nagyon kellemes lenne. Azonnal jövök. A komornyik kiment, ő pedig a retiküljét kezdte keresni, de aztán eszébe jutott, hogy nem is hozta magával. Hát, akkor fésületlenül ebédel. De legalább a mentazöld ruhája szalonképes. Az uraknak az égvilágon semmi kifogásuk nem volt a külseje ellen. Vidám hangulatban zajlott az étkezés, Caroline szégyenlősségét föloldották Richard érdeklődő kérdései. Hamarosan már a londoni báli szezon rémségeit ecsetelte, és remekül mulatott olyan eseteken, amelyek annak idején kíméletlen tortúrának hatottak. Még utánozta is az úri társaság bolondosabb tagjait, pedig erről a képességéről azelőtt nem is tudott. Kedvenc története arról a vén satrafáról szólt, aki alapos mustrának vetette alá az Almack Klubban először megjelenő ifjú hölgyeket. - Esküszöm, már azt vártam, mikor kell kitátanom a számat, hogy megnézhesse a fogaimat! A szüléimről meg a nagyszüleimről érdeklődött, és minden válaszra a torkát köszörülte. Mindenki tudja róla, hogy a szánni
való fiának keres feleséget. Egy lány sem elég jó neki, pedig nekem van valamim, ami a fiának nincs. – És mi lenne az? - érdeklődött Richard. – Nekem van állam! Amikor elült a nevetés, a kapitány vette át a szót: - Erről eszembe jutnak azok a hadseregbe belépő ifjú arisztokraták, akik romantikát és kalandokat várnak a katonaélettől, no meg ugyanolyan kényelmet, mint otthon. Egyik-másik gárdaezred talán tudja ezt biztosítani, a Kilencvenötödik Lövészezred azonban elég harsány, durva banda, úgyhogy ott komoly sokkhatásban volt részük. Istenem, amikor a nemesség eme zsenge sarjai rádöbbentek, hogy sátorban kell aludniuk, és hajnalban kell kelniük! - Szánakozva csóválta a fejét. - De nem ez volt számukra a legszörnyűbb. – Hát mi? - tudakolta Chelmsford. – Az, amikor rádöbbentek, hogy a katonaélet tönkreteszi a szép csizmájukat! - Ismét harsány kacagásban törtek ki. Az ifjú dendikről köztudott volt, hogy a szívükhöz kapnak, ha csak egy karcolás is esik a csillogó-villogó, elöl felnyúló szárú, divatos csizmájukon. Kemény megpróbáltatás lehetett számukra az Ibériai-félszigeten folytatott hadjárat. Ebéd után Richard magától értetődő természetességgel követte Caroline-t a zeneterembe. Mint rámutatott, a számlakönyvek után, még mielőtt halálosnak bizonyulnának, sürgősen magához kell vennie az embernek valami ellenmérget. – Megkaptam minden információt, amire Mr. Chelmsford szerint szükségem van - mondta. - Vagy talán nagyon helyesen úgy látja, nem fér több a fejembe.
– Pontosan mit fog itt csinálni? - kérdezte Caroline. – Nem túl fáradságos a feladatom - hangzott a felelet - A birtok az év végéig célvagyonrendelés hatálya alá esik. Néhány kisebb ingóságot a szolgák örököltek, minden más az örökösé lesz. De mivel a néhai gróf igen titokzatos ember volt nem lehet biztosan tudni, mit is fog kapni a leendő örökös. Mr. Chelmsford óvatos ember, ki akarja deríteni, hogy állnak a dolgok. Én pedig összevetem a valós helyzetet egyes régi számlákkal. – És ki az örökös? - kérdezte Caroline. - A nagynéném érdeklődött ma reggel. Richard a ritkább vonós hangszereket rejtő szekrény felé fordult. Csak akkor szólalt meg, amikor Caroline már nem láthatta az arcát. - Az még nem egyértelmű. A birtok várományosa Reginald Davenport, a néhai gróf unokaöccse. Mr. Chelmsford szerint azonban elképzelhető, hogy van egy közelebbi rokon. Én mindeközben - fordult ismét mosolyogva Caroline felé igen kellemesen időzöm a festői Cotswolds-vidéken. – És sokáig marad? - tette föl a kérdést némi habozás után Caroline. – Nem tudom. A jövőn még nem sokat gondolkodtam. Azzal a szekrényben kezdett matatni, Caroline pedig bánatosan nézte a széles vállát. Nem úgy hangzott a válasz, mintha hosszas tartózkodást tervezne. Richard végül örömteli kiáltást hallatott, és kihúzott a szekrényből egy lapos, hathúrú hangszert, óraüveg formájú rezonanciadobozával együtt. – Ez micsoda? - kérdezte Caroline.
– Guitarra. Nálunk általában gitárnak hívják. Én Spanyolországban tanultam meg játszani rajta. - Szeretettel érintette meg a hanglyuknál a berakást, majd megpendítette a húrokat. A disszonáns hang hallatán kissé felszisszent, és sietve hangolni kezdte a gitárt. – Mintha a lant rokona lenne - jegyezte meg Caroline. – Igen, de finomabb hangzású, és sokkal egyszerűbb játszani rajta. Erős a hangja, talán kissé durva is, de tele van élettel. A spanyolok úgy tudnak játszani rajta, hogy az embernek bizsereg tőle minden porcikája. Az én gitárom Waterloo után a többi poggyászommal együtt odaveszett. - Megpendített egy húrt. - Úgy hallottam, a lantot nehezebb fölhangolni. – Ez nagyon is igaz - mondta szívből jövő őszinteséggel Caroline. - A zenetanárom szerint ha egy lantos nyolcvan évig él, hatvan évet hangolással tölt az életéből. Az enyém is elég munkaigényes. – Ön tehát hárfázik? – Igen, a zongora után az a kedvenc hangszerem. Nyugodtan magamra maradhatok vele, és késő éjszaka is játszhatok rajta, nem zavarok vele senkit. De engem jobban érdekel az ön guitarrája. Játszana nekem valami jellegzetes spanyol zenét? Richard örömmel engedett a kérésnek. Nagyon ügyes gitáros volt, és a zeneművet, amelyet választott, Caroline nem ismerte. Valósággal megbabonázta a férfi játéka, a kirobbanó életöröm mögött megbúvó szomorúság. Richard elég sokáig játszott egyhuzamban.
– Ha nem hagyom abba, hólyagok nőnek az ujjaimon mondta. - Eltűntek már a húrfogó bőrkeményedéseim, időbe telik, mire újranövesztem őket. – Bocsásson meg - mondta Caroline. - Egész nap elhallgattam volna, és eszembe se jutottak volna szegény ujjai. Kipróbálhatom? Az én ujjaimon van bőrkeményedés a lanttól. Született tehetsége és Richard instrukciói segítségével rövid időn belül egész tűrhetően elboldogult a gitárral. Éppen egy falsra sikerült hangon nevettek, amikor meghallották, hogy könnyű léptekkel közeledik valaki. Caroline tudta is, ki lehet az. Fölnézett: el is felejtette, hogy Jessica azt ígérte, esetleg benéz. A nagynénje topázszínű ruhában és színben hozzáillő szalagokkal díszített, elragadó florentinkalapban lejtett be, mint egy királynő. Caroline gyomra kissé összerándult. Rá kellett döbbennie, hogy nagyon nem szeretné Richard arcán azt a kábult ámulatot látni, amit Jessica rendszerint kivált a férfiakból. Lopva a férfira pillantott, de Richardon nem látszott, hogy letaglózná Jessica szépsége. Inkább örömteli meglepettség ült ki az arcára. Fölállt, és gyors léptekkel a nagynénje felé indult. – Jessica Sterling! Hát tényleg ön az? Jessica is örömmel nevetett föl, és mindkét kezét a férfi felé nyújtotta. - Richard Dalton! Ez aztán a pompás meglepetés! Mi szél hozta Gloucestershire-be? A nagynénje majdnem olyan magas volt, mint Richard, így, miközben egymás kezét szorongatták, szembe tudtak nézni egymással. Szeretetteljes üdvözlésük hatására Caroline kissé megborzongott: valami megmagyarázhatatlan okból egy csapásra hidegebbnek érezte a szobát.
– Átmenetileg Wargrave Parkban dolgozom, leltárt készítek - mondta Richard. - Ön is a környéken lakik? Jessica a fejét rázta. - Nem, vendégségben vagyunk Wildehavenben az unokahúgommal, akivel már nyilván megismerkedett. Látja, hova jutottam? Szürke kis gardedám lett belőlem! A férfi felnevetett. - Biztos vagyok benne, hogy bárki másnál szebben csillog. - Elengedte Jessica kezét, és Caroline felé fordult. - Mint bizonyára kitalálta, régi fegyvertársak vagyunk, a spanyolországi hadjáratból ismerjük egymást. Mrs. Sterlinget Hispánia legjobb háziasszonyaként és legjobb lovasaként is ünnepelték. Caroline elfojtotta halovány veszteségérzetét, és kedvesen mosolyogva előrelépett. - Milyen jő lehet váratlanul találkozni egy régi baráttal! Négy-öt év is eltelhetett az utolsó találkozásuk óta. 1812-ben jöttél el Spanyolországból, ugye, Jess? A nagynénje arcán árny suhant át. - Igen, nem sokkal Salamanca után jöttünk el Lindával. Richard némi habozás után megszólalt: - Tudom, hogy négy évet késtem vele, de engedje meg, hogy őszinte részvétemet fejezzem ki. Sterling őrnagy éppolyan kiváló úriember volt, amilyen kiváló tiszt. Senkit nem ismertem, aki ne gyászolta volna. Ugyanolyan bátran halt meg, ahogy élt. Jessica nagyot nyelt, és halkan így felelt: - Köszönöm. Ahhoz soha nincs késő, hogy ilyen kedves szavakat halljon az ember. Mindig is boldog voltam, hogy nem hallgattam senkire, és a hadsereggel tartottam. Ha nincsenek az Ibériai-félszigeten töltött évek, nem lett volna igazi házasságom, és most nem lennének igazi emlékeim sem.
– Mindenki ellenezte, Jess? - kérdezte Caroline. - Még John is? Jessica erre már elnevette magát, tovatűnt arcáról az árnyék. - Elsősorban John! Ha tehette volna, puha gyapjúba bugyolál. Elképesztő, hogy bárki is azt hiheti egy ilyen nagydarab nőszemélyről, mint én, hogy törékeny, de nagyon kedves volt. Az úri hölgyhöz méltó bágyadtságra viszont meg sem próbált rávenni. Ekkor Somers lépett be, kezében tálcával. - Gondoltam, talán kívánnának némi frissítőt. - Mivel jócskán előrehaladt már a délután, hálásan fogadták. A tea és a sütemény mellett Jessica és Richard közös barátaikról kérdezgették egymást, és történeteket meséltek róluk. Caroline a teáját szürcsölgetve, elgondolkodva figyelte őket. Jessica igéző szépségét soha nem irigyelte igazán, a nagynénje eleven arcjátékát és gyöngyöző kacagását elnézve azonban azt kívánta, bárcsak lenne ő is érdekesebb ember. Hiszen soha nem történt vele semmi említésre méltó! Jess huszonegy évesen már feleség volt, anya, és eljutott Anglián kívülre is. Történt vele... Talán éppen az a probléma, hogy ő csak várta, hogy megtörténjenek vele a dolgok, Jess pedig két kézzel ragadta üstökön az életet. Élményekben gazdag életének megfizette az árát, hiszen mindig is kritikák és rosszindulatú rendreutasítások célpontja volt. Miután özvegyasszonyként, igen szerény vagyon birtokában hazatért Angliába, sok korlátolt nő szajkózta, hogy „Én megmondtam!” meg „Ügy kellett neki!” Az utóbbi négy évben csöndesen, visszavonultan élt, de ez a saját döntése volt, nem kényszer szülte. Szikrázó
elevensége, lelkesedése mit sem kopott, könnyedén el tudott beszélgetni egy olyan férfival, mint Dalton kapitány. Caroline mindig is csodálatos, utánozhatatlan lénynek tartotta a nagynénjét, aki mintha nem is ugyanahhoz az emberi fajhoz tartozna, mint a többiek. Tudta, hogy soha nem lehet olyan, mint ő, de azért az életöröméből és a saját sorsa irányításának képességéből elleshet valamit. Ha most elkezd rá tudatosan törekedni, tíz év múlva talán ő is csodálatos lehet a maga módján. Merengését Jessica szakította félbe. - Richard bemutatta már neked a gitártudományát? - kérdezte. - Ha társaság jött össze, néha ő gitározott, én pedig táncoltam. Csodásak a spanyol táncok, sokkal több bennük az őserő és a drámaiság, mint a mieinkben. Caroline bólintott. - Igen, már gitározott egy keveset. Nagyon szívesen megnézném, hogy kell erre táncolni. Tartanál egy kis bemutatót? Jessica fejét oldalra döntve fontolóra vette a dolgot. - A táncokra elég jól emlékszem még - mondta végül -, de ehhez megfelelő ruha kell. A mi divatos angol ruháink nagyon kényelmesek, de nem suhognak eléggé! De így is nagy élvezet lesz újra spanyol táncot járni. Azzal fölállt, lerúgta a cipőjét, és meglazította a haját. Vállára omlottak a bronzszínű fürtök. Teátrális mozdulattal a feje fölé emelte a két karját, begörbítette a hátát, és leszegte az állát. Caroline megbűvölten nézte, Richard pedig a guitarráért nyúlt. Húrjába csapott, Jessica pedig forgószélként táncra perdült. Egészen más embernek hatott most, egyáltalán nem angolnak, és távolról sem úri hölgynek. Párducszerűen kecses,
erőteljes, szemkápráztató mozdulatai életre keltették a szenvedélyes zenét, örvénylő hajzuhataga hol elrejtette, hol föltárta arcát, vállát. Lélegzetelállító produkció volt. Caroline igyekezett nem tudomást venni a belenyilalló fájdalomról, amelyet a nagynénje és az őt gitáron kísérő kapitány tökéletes összhangja váltott ki. Jessica még akkor is föl volt villanyozva, amikor már Wildehaven felé sétáltak. Általában alig-alig említette Spanyolországban töltött éveit, most azonban beszédes hangulata támadt. - Ne haragudj, hogy annyit locsogtam, Caro mondta, majd kis szünet után folytatta: - De annyira jó volt újra látni egy régi barátot. Az utóbbi négy évben elzártam magam elől az életemnek azt a négy évét. Most viszont már képes vagyok visszaemlékezni rá. Lehajolt egy fehér mezei rózsáért, élvezettel beszívta az illatát, majd ment tovább. - Annak pedig különösen örülök, hogy éppen Richard Daltonnal futottam össze. Nagyon szeretetreméltó ember. Sok szempontból olyan, mint John kedves, állhatatos, és csodás nyugalom árad belőle. Ezzel együtt katonaként is rendkívül nagyra tartották. Caroline-t, aki Richard kedvességét már személyesen is megtapasztalta, érdekelték a férfi haditettei. - Mit mondtak róla? - kérdezte. – Annak idején, amikor ismertem, azaz négy évvel ezelőtt, kétszer is megemlítették a napiparancsban kiemelkedően hősies viselkedéséért. Pedig nem lehetett több huszonnégy-huszonöt évesnél. A legemlékezetesebbek mégis azok a történetek, amelyeket az ezredparancsnoka mesélt róla. Jessica a messzeségbe révedő tekintettel folytatta: - Híres volt a rendíthetetlen nyugalmáról, és arról, hogy mindig teljes
mértékben ura önmagának és a katonáinak. Az ezredparancsnoka azonban elmesélt nekem két esetet, amikor mégis elragadta a hév. – Igen? - noszogatta Caroline, mert a nagynénje elhallgatott, és félő volt, hogy elsikkad a két történet. – Az első ilyen alkalommal - folytatta Jessica - még szinte gyerek volt, néhány hónapja harcolt csupán. Ekkor rajtakapta két katonáját, hogy meg akarnak erőszakolni egy francia markotányosnőt. A lány várandós volt, és az alakulat hátrahagyta, mert hirtelen vissza kellett vonulniuk. Az ifjú Dalton olyan fejmosást tartott nekik, hogy szinte lesült a képükről a vastag bőrük. Az emberi faj szégyenének nevezte őket, és megkérdezte, mit éreznének, ha az ő húgukkal, kedvesükkel vagy lányukkal művelne ilyet valaki. Állítólag a végén a két bűnös azt kívánta, bárcsak megkorbácsolta volna őket inkább. – És a másik eset mi volt? - kíváncsiskodott tovább Caroline. – Az mindössze pár hónappal azelőtt történt, hogy John... hogy eljöttem Spanyolországból. Dalton kapitány őrjáratot vezetett, amikor egy vízmosásban francia mesterlövészek kezdtek tüzelni rájuk. Négy embere összeesett, és a bajtársaik szeme láttára kezdtek elvérezni. Richard az ezredes elmondása szerint éktelen haragra gerjedt, kikúszott a tűzvonalból, és a vízmosás szélén fölkapaszkodva a mesterlövészek hátába került. Az egyik eltalálta a felkarját, csúnyán vérzett, de ő így is leszedte őket mind egy szálig, és megmentette az őrjáratot. Ehhez hihetetlenül jó lövésznek kell lenni. A tiszttársai szerint a katonái rajongtak érte.
– Most már értem, miért - suttogta Caroline. Az újonnan megismert férfi nagyon más színben tűnt fel ezekben a történetekben, mint a személyes találkozásaik alkalmával, ő mégis úgy érezte, hogy amit hallott, az Richardra vall. Beleillett a róla alkotott képébe, hogy nem hagyja cserben a rábízott embereket, és hasonló lojalitást ébreszt bennük is maga iránt. Wildehavenbe érve észrevette, hogy Wargrave Parkban hagyta a kottatokját. De nem sokat törődött vele, másféle gondolatok foglalkoztatták. Majd másnap elhozza. Josiah Chelmsford másnap reggelinél elbúcsúzott Richardtól, aki, bár megkedvelte az ügyvédet, alig várta már, hogy magára maradhasson, és ne nyomasszák folyton Chelmsford kimondatlan reményei. Az utolsó csésze teáig csak jelentéktelen apróságokról folyt a szó. Ekkor az ügyvéd fontolóra vette, hogy finoman kipuhatolja, hogyan viszonyul a kapitány az örökségéhez, de végül úgy döntött, jobb, ha kerek perec rákérdez. Hiszen Richard a finom célzásokat úgyis elengedi a füle mellett, ha nem akar válaszolni. – Döntött már, fiam? - kérdezte Chelmsford. – Nem - adta meg az egyenes választ Richard. Mivel a nyílt támadás taktikája sem vált be, az ügyvéd visszavonulót fújt. - Utasítottam Somerst és Haint, hogy mindenben legyenek a segítségére. Ha pedig olyan kérdése van, amelyre nem tudnak válaszolni, írjon nekem Londonba. Szükség esetén két nap alatt ide tudok érni.
Richard fölállt, és a kezét nyújtotta. - Szeretném megköszönni a segítségét. A döntésemtől függetlenül nagyra értékelem, amit értem tett. – Nem kell megköszönnie - felelte nyersen az ügyvéd. Julius Davenport gyerekéért ennyit mindenképpen megtettem volna. Csak annyit kérek, hogy ne tűnjön el szó nélkül. Richard mosolyogva csóválta a fejét. - Ön nem kér a köszönetből, én nem kérek a grófi címből. Szép kis párost alkotunk! Attól még messze vagyok, hogy eldöntsem, mit is akarok, de ígérem, mindenképpen tudatom önnel, ha elhatározásra jutottam. Miután kikísérte Chelmsfordot, Richard borzongva vetett egy pillantást az iroda ajtajára, majd elindult a zeneterembe bőrkeményedést növeszteni. Fél órát gitározott, majd, hogy pihentesse egy kicsit az ujjbegyeit, ismét szemügyre vette, mi mindent tartogat számára ez a helyiség. Ekkor bukkant rá a lapos bőrmappára. Gondolta, hogy Caroline-é lehet, de azért kinyitotta, hogy megbizonyosodjon felőle. A kottát, amelyet előhúzott belőle, kézzel írták a nyomtatott ötvonalas kottafüzetbe, és könnyed, de határozott vonalvezetésű kézírással rövid megjegyzéseket is fűztek hozzá. Felül ezt olvasta: „E-dúr szonáta, írta: C. L. Hanscombe”. Ha nem látja meg a nevet, visszatette volna a kottát a tokjába, így viszont azon vette észre magát, hogy elmélyülten tanulmányozza a zeneművet. Pár perccel később nagyot fújt, és leült a zongorához. Lejátszotta az első három szerzeményt, és közben teljesen elvesztette az időérzékét. Már a harmadik szonáta végén járt, amikor hirtelen mozgásra lett figyelmes. Fölnézett, és Caroline-t pillantotta meg, aki a riadt, menekülésre kész őzsuta
merev testtartásával, rémült, kétségbeesett arccal állt az ajtóban. A lány, látva, hogy észrevették, kelletlenül bejött a szobába. – Jó... jó napot - szólalt meg zaklatottan. - Elnézést, hogy megzavartam. Nem maradok. Ha... ha visszaadja a kottatokomat, már megyek is. Richard fölállt, és gyorsan megkerülte a zongorát. - Nem akartam fölzaklatni - mondta. - Az a baj, hogy játszottam a szonátáját? Caroline bólintott, de nem nézett a szemébe. – Maga írta, ugye? – Nem volt joga eljátszani! - kiáltott rá feldúltan a lány. - Kérem, adja vissza, sietek! Richard gyengéden megemelte két ujjával Caroline állát, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. Könnyben úszott a mélykék szempár. - Soha nem bántanám meg szántszándékkal - mondta halkan a férfi. - Miért dúlja föl ennyire, hogy valaki a szerzeményét játssza? – Azért, mert úgy nézett rám, mint valami torzszülöttre! Kérem, adja vissza, ne szóljon róla senkinek, és én soha többé nem háborgatom önt. Ez teljesen ártalmatlan elfoglaltság! Most már patakokban folytak a könnyei, és rázkódott az egész teste. Richard egy kanapéhoz vezette, leültette maga mellé, és odaadta neki a zsebkendőjét. Átkarolta a síró lányt, Caroline pedig felé fordult, és az ingéhez nyomta zsebkendőbe temetett arcát. Pár perc múlva, amikor már valamelyest lecsillapodott, Richard megkérdezte: - Most már beszélhetünk?
Caroline piros orral szipogva bólintott. – Drága kislány, nem akartam én udvariatlanul bámulni magát, de egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Nagyjából ugyanígy éreztem volna magam, ha Mozart vagy Hendel lépett volna be a szobába. Mert ugyan mitévő legyen az emberfia, ha egy géniusz áll előtte? Mélyen meghajoljon? Letérdeljen? Vagy leterítse a kabátját, hogy azon lépkedjen, nehogy poros legyen a cipője? Caroline most már látta, hogy Richard nem haragszik rá, és megkockáztatott egy reszketeg mosolyt. - Ha Mozart járna erre, inkább papot vagy hírlapírót kellene hívni - mondta. - Hiszen már huszonöt éve meghalt. – Ez már beszéd - mosolygott rá bátorítóan Richard. - Nem akartam én a titkaiban kutakodni, de kezembe akadt ez a kotta, és képtelen voltam letenni. A maga művei... - Kis szünetet tartott, kereste a megfelelő szót. - Figyelemre méltóak - mondta végül. - Van bennük valami Mozart líraiságából, Beethoven eredetiségéből, de sajátos minőséget képviselnek, amely kizárólag a magáé. Az érzelmek teljes skáláját lefedi, az örömtől a kínszenvedésig, és humornak sincs híján. Kiállja az összehasonlítást mindennel, amit eddig hallottam. Caroline szeme félénkségét, zavart és örömöt sugárzott egyszerre. - Valóban így gondolja? - A férfi bólintott. - És... nem tartja szörnyűségnek, hogy egy nő ilyesmivel foglalkozzon? – Ki ijesztette meg magát? - kérdezte kíváncsian Richard. Ugyan mi rossz lehetne abban, hogy egy művész a hivatását gyakorolja? Caroline a kezében gyűrögetett zsebkendőre szegezte a tekintetét. - Ne haragudjon, amiért itattam az egereket - mondta
akadozva. - Anyám azt mondta, ez úri hölgyhöz teljes mértékben méltatlan tevékenység, és titkoljam az emberek elől, mert ellenszenvet keltek bennük. Azt mondta, női zeneszerzők soha, sehol nem voltak, a nők erre képtelenek. – Az apám pedig - folytatta elcsukló hangon - egyszer rajtakapott, hogy komponálok, és... szörnyen dühbe gurult. Összetépte a munkámat, és hozzám vágta. Azt mondta, egy istenverte kékharisnya vagyok, és megtiltotta, hogy még egyszer ilyesmit csináljak. De én nem mondtam neki, hogy nem fordul elő többé - pillantott komolyan a férfira. - Nem ígértem semmit. Megint a kezét vizsgálgatta, és vágott egy grimaszt. - Tudtam, hogy úgysem állom a szavam, úgyhogy inkább hallgattam. Apámnak meg se fordult a fejében, hogy ne fogadnék szót neki. Azóta mindig gondosan eldugom a szerzeményeimet. Richardnak nagy erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen forrongó dühén. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen egy ilyen bájos, tehetséges lánnyal? De megőrizte a nyugalmát, hiszen Caroline már így is épp eléggé fölzaklatta magát. - Tud még valaki a szerzeményeiről? - kérdezte. – Igen, Jessica. Ő azt mondja, semmi okát nem látja, miért ne szerezhetne egy nő zenét. És tudja a zenetanárom, Signore Ferrante is. Szerinte ki kellene adnom néhány művemet, de az természetesen lehetetlen. – Miért lenne lehetetlen? Ha szégyenlős, vagy nem szeretné, hogy csodabogárnak tartsák, használhat álnevet. Nagy kár lenne megfosztani az embereket a művei szépségétől.
Caroline vetett rá egy oldalpillantást. - Őszintén úgy gondolja, hogy jók a szerzeményeim? Signore Ferrante is mindig dicsérte őket, de ő nagyon kedves ember, képtelen lett volna olyat mondani, amivel megbánt. Richard komoly arccal így felelt: - A szonátái nagyszerűek, a legkiválóbb európai mesterek műveivel is fölveszik a versenyt. A négykezeseket nem tudtam egyedül lejátszani, de ránézésre úgy tűnik, ugyanaz a frissesség és erő árad belőlük. Szeretném saját használatra lemásolni néhány művét. Elmosolyodott a lány büszkén csillogó tekintetén. Anyák néznek így, ha megdicsérik a gyermeküket. - A d-moll szonáta negyedik tételében van egy hely, ahol gondom akadt a kadenciával - folytatta a férfi. - Rá tudnám beszélni, hogy játssza le nekem? Tökéletesen bevált a figyelemelterelő taktikája. Caroline könnyei fölszáradtak, és a lány olyan boldognak, magabiztosnak tűnt, amilyennek még soha nem látta. - Ezer örömmel! Miközben lejátszotta a szóban forgó részletet, Richard figyelme megoszlott a mennyei muzsika és az előadó személye között. A duettjeik alapján már gyanította, hogy Caroline elsőrangú zongorista, és ez be is igazolódott. A madárcsontú, törékeny lány hosszú, vékony ujjaiban nem mindennapi erő és ügyesség rejlett. Richardnak egyébként is az volt a véleménye, hogy senki nem tud olyan átéléssel eljátszani egy zeneművet, mint a szerzője. Caroline a végén kérdő tekintettel fordult a férfi felé, mintha megerősítést várna tőle, de közben a lelke mélyén tudta, hogy csakis dicséretre számíthat. Richard, bármennyire is elhatározta, hogy ügyel az illemre, nem tudta megállni, hogy
kezet ne csókoljon neki. - Köszönöm - szólalt meg halkan, bársonyos, mély hangon. - Ismét olyan szépséggel ajándékozott meg, amilyenről eddig nem is álmodhattam. Caroline kissé elpirult, de nem sietett visszahúzni a kezét a férfi tenyeréből. Egész testében melegség áradt szét, és ez a melegség mintha szerves része lett volna ennek a mélyen ülő szemű, csöndes erőt sugárzó férfinak, aki pár perc alatt eloszlatta az „úri hölgyhöz méltatlan" kedvtelése miatti szorongását. Bár világéletében szégyenlős lány volt, az illemszabályokhoz nem igazán volt érzéke. Eltelt néhány hosszú másodperc, mire rádöbbent, hogy nem helyénvaló a viselkedése. Nem zavarta túlzottan a gondolat, de azért elengedte a férfi kezét. Richard ajkának bizsergető érintését azonban még mindig érezte az ujjain. – Most már tényleg mennem kell - mondta. - Csak a kottatokomért jöttem át. De ha óhajtja, itt hagyom, hogy kimásolhasson belőle néhány darabot. Richard hazakísérte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Caroline csak akkor engedélyezte magának, hogy a kézcsók utáni édes pillanatra gondoljon, amikor vacsora előtt egyedül volt a szobájában. Az ujjai öntudatlanul begörbültek a fölidézett emlék hatására. Bárcsak Jason jobban hasonlítana Dalton kapitányra! Richard annyira kellemes társaság, annyira megértő, olyan jó együtt lenni vele! Vele nem viselkedik sután, nem is burkolózik hallgatásba, hiszen rengeteg érdekes dologról tudnak beszélgetni. Csodálatos történeteket mesélt emberekről, akikkel találkozott, városokról, ahol megfordult. Éspedig nem is csak Spanyolországról, hanem Bécsről, Írországról, Itáliáról is. Szinte egész Európát bejárta, és
Waterloo előtt Észak Amerikában is eltöltött egy rövid időt. Talán ez az oka, hogy olyan megnyugtató érzés vele lenni: rengeteg mindent látott már életében, és elfogadja az embereket olyannak, amilyenek. Üdítő változás volt ez, hiszen Caroline-nak néha úgy tűnt, mintha mindenkinek, akit csak ismer, lenne valami terve arra vonatkozóan, milyennek kellene neki lennie. A szülei elégedettségét soha nem tudta kivívni, Jason pedig elsősorban nyersanyagnak tekinti, akit engedelmes feleséggé gyúrhat. Néhány percre szabadjára engedte a gondolatait, elábrándozott arról, milyen lett volna úgy megismerkedni Richard Daltonnal, hogy ő nem menyasszony. Az ártatlan álmodozás hátterében ott pislákolt egy szikrányi lázadás: miért éppen neki jut az áldozati bárány szerepe a családban? Lelki szemei előtt megjelent, amint egy kőoltáron béget megkötözve, egy homlokát ráncoló pogány isten előtt, és hangos vihogásban tört ki. Biztos volt benne, hogy Lord Radfordnak nem tetszene ez a kép, de kitűnően illett hozzá a haragvó pogány istenség szerepe, annyi szent! 10. fejezet Jason hajnalban ébredt, és jólesően megropogtatta csontjait. Jó volt tíznapi távollét után újra a saját ágyában aludni. Nem tervezte ilyen hosszúra az útját, de igazi elintéznivalók is közbejöttek, így késedelmet szenvedett a hazatérés. Londonban fölvette George Fitzwilliamet is, és éjszaka érkeztek meg, amikor a ház népe már aludt. George szokásait ismerve nem számított rá, hogy akár itt, vidéken is tíz óra előtt mutatkozna.
Fölkelt, és kinézett a világosodó égboltra. A madarak hajnali kórusa szorgalmasan énekelt, a Cotswolds-dombvidék egy része pasztellszínű ködbe burkolózott. Eddig az idei volt élete egyik legszebb nyara. Jó gazdaként az is átfutott az agyán, esett-e vajon elegendő eső, de elhessegette a gondolatot, és lovaglóruhába öltözött. Az istállóhoz érve jó hangulata veszélybe sodródott, ugyanis hiányzott kedvenc lova, Caesar. Pedig ezen a korai órán még a lovászfiúk is az igazak álmát aludták, ilyenkor rendszerint nem vitte el a csődört senki. Lehet, hogy valamelyik fiatalabb legény kötötte el egy fordulóra a lovat, pedig Caesart csak Jason vagy a főlovász lovagolhatta. Jason eszébe véste, hogy az ügynek később még a végére kell járnia, egyelőre azonban fölnyergelt magának egy vadászlónak iskolázott, hatalmas testű aranyderes heréltet. A reggel beváltotta ígéretét. Jason könnyű vágtában haladt kelet felé, bele a napfelkeltébe. Mélyet szippantott a wildehaveni levegőből, és arra gondolt, hogy meglepődnének londoni ismerősei, ha tudnák, mennyire szeret otthon lenni vidéki birtokán. Szórakoztató a nagyvárosban az unott divatfit játszani, de ez csak rövid időre felöltött álca. Igen erősen kötődött a földjéhez, az otthonához, könnyen el tudta képzelni magát, amint egy régebbi, barbár korban az utolsó csepp véréig védi. Dagadt a keble a birtoka fölötti büszkeségtől, amikor hirtelen egy lovat pillantott meg a fölé tornyosuló domb gerincén. Caesart a méretei és a járása alapján könnyen fölismerte, a felkelő nap által hátulról megvilágított lovasát azonban nem. Úgy gondolta, az egyik lovászfiú lehet a vékony emberalak.
Odakiáltott neki, és elindult aranyderes lován fölfelé a domboldalon. Caesar lovasa hátrarántotta a gyeplőt, szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, meneküljön vagy maradjon, és viselje a következményeket. Végül maradt. Ha másként dönt, nem lett volna könnyű elkapni, hiszen Caesar volt az istálló leggyorsabb lova, a lovas pedig nem tűnt különösebben súlyosnak. A vörös hajába kapó szél végül elárulta. A karcsú, fiús alkatú nő bricseszt és inget viselt, haját pedig egy sálkendővel kötötte hátra. A csínytevésen kapott gyerek módjára, bizalmatlanul nézett Jasonre, és ettől még fiatalabbnak látszott, mint tizenhét évesen, amikor először találkoztak. Jason jókedve még kitartott, vidáman kiáltott oda neki: - Jó reggelt! Remélem, megfelel a kedvenc lovam? – Szabad bejárást adott nekem az istállóba, milord - mondta védekezőn Jessica. – Amit alaposan ki is használt jelentőségteljesen az öltözékét Jason.
-
mérte
végig
– Sajnálom, milord. Senkit sem bántanék meg szántszándékkal a saját otthonában - mondta Jessica, de szertartásos udvariassága vesztett hatásából, mert nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: - A távolléte elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy szép lassan elfelejtsem, kinek az otthonában is vagyok. Jason elmosolyodott. - Ha jól értem, szememre hányja, hogy rossz házigazda vagyok. Megbékíthetem azzal, hogy minden vádpontban bűnösnek vallom magam? Nem állt szándékomban ilyen hosszú időre magukra hagyni önöket Carolinenal. És a
bricseszét sem találom sértőnek. A nagyanyám gyakran mondogatta, hogy az ő idejében több szabadságot élveztek a hölgyek, magától értetődött, hogy terpeszben ülik meg a lovat. Ő a mi modern szokásainkat unalmasnak és képmutatónak találta. – Valóban? - Jessica hangja érdeklődést tükrözött, de aztán eszébe jutott hivatalos szerepköre, és semleges hanghordozással hozzátette: - Nem tisztem az ön szemére hányni bármit is, milord. – Nagyra értékelem, hogy megadja a tiszteletet magas társadalmi rangomnak, de azért nem muszáj minden mondatához hozzátennie, hogy „milord". – Igenis, lordságod - felelte alázatos hangon Jessica, de a szeme huncutul csillogott. – Rendben, asszonyom - hagyta rá rezignáltan Jason. Látom, a hivatalos hangnem van napirenden. Ha tehát Mrs. Sterling kilovagolta magát, méltóztatna elkísérni Lord Radfordot szerény hajlékába? Jessicából most végre kitört a nevetés. - Wildehaven minden, csak nem szerény, ahogy a tulajdonosa sem! De egy korai reggeli reményében szívesen elkísérem. Kényelmes tempóban, fej fej mellett lovagoltak tovább. Jason nyugtalanul méregette a nőt. Arra számított, hogy a távollét megnyugtatja idegeit, hiszen volt rá elég ideje, hogy fölidézze Jessica sok évvel azelőtti kegyetlen és felfoghatatlan viselkedését. Sokkhatásként érte, hogy olyan váratlanul bukkant föl újra az életében, de hazatérve úgy érezte, nem fogékony már a nő tagadhatatlan bájaira. Most viszont azon
vette észre magát, hogy Jessica közelsége döbbenetes tempóban foszlatja szerte az előző tíz nap minden eredményét. A bájos arc olyan fiatalnak, őszintének, naivnak tűnt, hogy kis híján elfeledtette a férfival az eltelt éveket. Szép lassan kezdte hatalmába keríteni ugyanaz a mámoros érzés, mint huszonegy éves korában. Tudta, hogy Jessica az évek során érettebb lett, és sokat változott, de azt is, hogy az alaptermészete a régi maradt. Ahogy az övé is. Mivel félt, hogy megfeledkezik kötelezettségeiről, különösen arról, amivel a mellette lovagló nő unokahúgának tartozik, hűvösen megszólalt: - Tanácsosabb lenne másik lovat választania. Caesart nehéz lenne hölgyeknek való lónak nevezni. Jessica nem vette szívére a sértést, pajkosan fölnevetett: Engem pedig nehéz lenne hölgynek nevezni. – Nem szabadna így beszélnie magáról - intette szigorúan Jason. Jessica meglepetten pillantott rá. - Ugyan miért nem? Hallottam ennél keményebb jelzőket is nemegyszer. Voltam már ledér, szabados, sőt szajha, tartottam papucs alatt a férjemet, viselkedtem rakoncátlanul, fiúsan, ácsingóztam gazdag férjre... – Elég legyen! - fakadt ki Jason, majd higgadtabban folytatta: - Sajnálom, ha sok vénasszony köszörülte magán a nyelvét. Alighanem az irigység emésztette őket, mert az ő lányaik jelentéktelenek voltak. Jessica vállat vont. - Megszoktam. Rájöttem, hogy úgysem tudok megfelelni nekik, így aztán nem is próbálkoztam vele.
Szerencsére a férfiak általában elnézőbbek voltak a fogyatékosságaimmal szemben. – Ezt nem kétlem - morogta a férfi. Jessica visszarántotta a gyeplőt, és megállt Jason is. - Tudja - szólalt meg a nő -, igen különös társalgás ez. Szócsatát vívunk, de nem tudom, miért. - Komolyan nézett a férfira. - Ha marosan rokonok leszünk, és nagyon nem szívesen állnék hadi lábon Caroline férjével. Nem köthetnénk barátságot? Jason kifürkészhetetlen fekete szeme rászegeződött. - Én soha nem akartam a barátja lenni. Jessica önkéntelenül hátrahőkölt egy kicsit a férfi átható pillantásától, de állta a sarat. - Valaha sokkal több volt köztünk, mint barátság - ismerte el. - De én fiatal voltam és mérhetetlenül ostoba, és leromboltam a közös jövőnket. A múlton már nem lehet változtatni, de talán el tudja fogadni, ha a jövőre nézve a lehető legnagyobb boldogságot kívánom önnek? Ezt a komoly, őszinte kérést Jason nem utasíthatta vissza. Jessica felé nyújtotta a jobb kezét. - Legyünk barátok. A nő hálásan szorította meg a kezét. - Mint a barátja, be szélhetek őszintén? – Beszélt már valaha másképp? - mosolygott fanyarul Jason. Jessica elpirult, és a fejét rázta. - Sajnos, nem. Attól tartok, elkéstem, amikor a finom modort osztogatták. Gondolom, ezért talál ijesztőnek olyan sok nő. - Némi habozás után folytatta: Nem is tudom, hol kezdjem, de kérem, ne feledje, hogy barátként beszélek, nem nagynéniként.
Jason szigorúan összeráncolta a homlokát. - A jegyesemről kíván beszélni velem? – Igen. Nagyon jó színben tünteti fel önt, hogy beleszeretett Caroline-ba. Nagyon kedves, szerető szívű teremtés, és tehetséges is. Rosszindulatnak, haragnak nyoma sincs benne, mindig is példaképnek tekintettem, akire hasonlítanom kellene. – El fogom ismerni, hogy ő az eszményi nő, ha elárulja, mire akar kilyukadni - mondta szárazon Jason. Jessica nem hagyta magát kizökkenteni. - Bizonyos szempontból viszont nagyon fiatal még - folytatta. - Az élet egyes területein komoly bölcsességre tett szert, a férfiakkal kapcsolatos tapasztalata azonban igen korlátozott, és... nem ad okot neki a magabiztosságra. Ha ön türelmes tud lenni, és lassan, fokozatosan halad, Caroline olyan szerető hitvese lesz, hogy jobbat nem is kívánhat magának. – Ha viszont megfeledkezem magamról, és szabadjára engedem állati szenvedélyemet, halálra rémítem, igaz? Jessica most már azt kívánta, bárcsak bele se fogott volna ebbe a szerencsétlen beszélgetésbe, különösen azért, mert itt, Jason közelében nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy annak idején mennyire szerette azt az „állati szenvedélyt". Nem pontosan így fogalmaznék, de nagyjából erre gondoltam mondta. Közeledtek az istállókhoz, tudták, hogy nem sok idejük maradt a négyszemközti beszélgetésre. Jason végül megszólalt: - Nem kétlem, hogy jó szándék vezérli. De nálam sokkal megátalkodottabb élvhajhász kellene ahhoz, hogy Caroline-t akarata ellenére rákényszerítse bármire is. Nem vágyom olyan feleségre, aki remeg, ha a közelébe megyek. A lánya különben
is figyelmeztetett, hogy vele gyűlik meg a bajom, ha rosszul bánok az unokatestvérével. – Hogy mit csinált Linda? Jason Jessicára pillantott. - Még a londoni házban beszélt a fejemmel, mielőtt ön lejött volna a földszintre. Félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy ha nem viselkedem rendesen, rám zúdul a haragja. Úgy látszik, az ön családjának nőtagjai egyöntetűen elég rossz véleménnyel vannak rólam. Jessica lehunyta a szemét, és elgyötörten felsóhajtott. - Isten az égben, milyen szigorúan ítélkeztünk ön fölött! Nem felejthetnénk el a beszélgetés utóbbi öt percét, és lehetnénk ismét barátok? Én pedig nem játszom tovább az aggódó tyúkanyó szerepét. – Talán valóban az lesz a legjobb. - Több szó nem esett köztük, amíg az istállóhoz értek. Jason leszállt az aranyderes ló nyergéből, majd odalépett Caesar mellé, és lesegítette Jessicát is. - Tudja, igazán nem akarok Caroline-nak semmi rosszat mondta halkan. Jessica, aki alig harminc centire állt tőle, a férfi fekete szemébe nézett. - Soha nem hittem, hogy rosszat akar neki mondta. A férfi hátralépett, tekintete Jessica jádezöld szeméről a nő testének érett, asszonyos idomaira vándorolt. Nem számolt azzal, hogy Jessica ennyire érzéki a szűk bricseszben, a gyönyörű, komoly, őszinte arcával. Szándékosan tréfás, évődő hanghordozással szólalt meg: - Alig akarom elhinni, hogy istállófiúnak néztem, ha négyszáz méterről is.
Jessica ugyanilyen könnyedén válaszolt. - Talán jobb lesz, ha újra előbányászom a lovaglóruhámat, hogy a jövőben kétség se férhessen hozzá, ki vagyok. – Társaságban talán igen, de ha egyedül lovagol ki, öltözzön belátása szerint. Aligha meri bárki is kritikával illetni, amíg az én területemen van. – Köszönöm, milord. - A valószínűtlenül hosszú pillák összezárultak a szikrázó zöld szempár előtt. – Volt idő, amikor Jasonnek szólított. Jessica a szemébe nézett. - Ezt ön ajánlotta fel, és erősen kételkedtem benne, hogy áll még az ajánlata. Jason leküzdötte a kísértést, hogy kisimítson a nő arcából egy rakoncátlan bronzszínű tincset. - Ha már barátok vagyunk, jobban szeretném, ha úgy szólna hozzám, ahogy egy baráthoz szokás. Figyelmeztetem - tette hozzá gonoszul -, hogy különben Jessica néninek" fogom hívni. Jessica visszafojtotta feltörő nevetését. - Rendben... Jason. Megadom magam a nálam nagyobb erőknek, de azzal a feltétellel, hogy Jessicának szólít. Végső soron zsenge ifjúkorom óta ismerem. – Azaz évtizedek óta. – Hosszú, hosszú ideje - jelentette ki határozottan Jessica. - Majd tudatára ébred tiszteletet parancsoló koromnak, ha elkezdek hajhálót hordani! – Azt nem teheti! - Jason rémülete csak részben volt megjátszott. Hiszen ha Jessica középkorú nő, akkor ő micsoda?
– Majd meglátja - fenyegetőzött Jessica. - Egyébként mi lesz a reggelivel, amit ígért? George Fitzwilliam a várakozásokkal ellentétben még azelőtt felbukkant a reggeliző szalonban, hogy ők végére értek volna a kényelmes früstöknek. A szemét dörzsölgette, és eleganciája talán egy árnyalattal kevésbé volt kifogástalan, mint rendesen. – Igazán, Jason, nem lehetne tenni valamit ezek ellen a nyomorult madarak ellen? A házigazda meglepetten pillantott föl. - Jó reggelt, George. Miféle nyomorult madarakról beszélsz? George bosszús kézmozdulatot tett. - Nem tudom név szerint fölsorolni őket! Istennek azokról a borzalmas teremtményeiről beszélek, akik az ablakom előtti fán rikoltoztak. Rémes a hangszínük! – Töredelmesen elnézésedet kérem - mondta ünnepélyesen komoly arccal Jason. - Majd szólok a házvezetőnőnek, hogy próbáljon meg jobb nevelést kapott madarakról gondoskodni, akik az úri társaság szokásainak inkább megfelelő napirend szerint élnek. Egyelőre viszont, attól tartok, a vidéki élet óhatatlan veszélyei közé kell sorolnod a mostani csapatot. George elégedetten bólintott, majd a tálalóasztalhoz lépett, és meglepően bőséges reggelit állított össze magának. Jessica érdeklődve figyelte, jól szórakozott. Amikor aztán George az asztal felé indult, és végre meglátta őt, elakadt a szava. Jessica reggeli előtt krémszínű muszlinruhába öltözött át, a tartózkodó, szerény nőiség szobrát lehetett volna mintázni róla. Nem volt könnyű megőriznie a komolyságát, hiszen George úgy tátogott, mint a hal.
– Ejha! - szólalt meg végül hódolatteljes hangon. - Ki...? De nem fejezte be a mondatot. Döbbenten bámult a barátjára. Talán csak nem hozta ide Jason valamelyik kétes hírű szeretőjét, hogy lakjon egy fedél alatt a menyasszonyával? A nő ugyan nem néz ki rosszfélének, de hiszen köztudott, hogy a szakma krémje nem úgy néz ki. Mély zavarában képtelen volt az összefüggő beszédre. A belépő Caroline éppen elcsípte a nem mindennapi jelenetet. Mivel Jason és Jessica a jelek szerint túlságosan is jól szórakozott George igen kifejező arcjátékán, és nem állt szándékukban fölvilágosítani a valós helyzetről, ő sietett a segítségére. – Jó reggelt, Mr. Fitzwilliam. Örülök, hogy újra láthatom. Azt hiszem, még nem találkozott a nagynénémmel, Mrs. Sterlinggel. George nagyot nyelt, és hitetlenkedve kérdezte: - Úgy érti, ő lenne a sárkány? Ezen még Caroline-nak is nevetnie kellett. - Ő bizony. De biztosíthatom, hogy nagyon kedves sárkány, csak azokra okád tüzet, akik megérdemlik. Jessica, ő George Fitzwilliam, aki bemutatott Lord Radfordnak. Mr. Fitzwilliam összeszedte magát, és a bal kezében lévő, sonkával, pisztránggal és kétszersülttel megrakott tányér dacára igen kecses meghajlást produkált. - Bocsásson meg, Mrs. Sterling. Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Ön egyáltalán nem néz ki sárkánynak. Miss Hanscombe családjában szemmel láthatóan mindenki igen bájos. Közben Jason felállt, és Caroline-hoz lépett. - Jó reggelt, kedvesem. Elragadó ma reggel.
– Köszönöm... Jason - felelte a lány halk, kedves hangon. Remélem, sikerült elintéznie az üzleti ügyeit. Hiányoltuk önt. Jason fürkész tekintettel méregette jegyesét. Örömmel látta, hogy Caroline a szemébe néz. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint amikor ő elment, és mintha sugárzott volna az arca, ami korábban nem volt róla elmondható. Jason felhőtlenül tudott volna örülni annak, hogy milyen hamar megbarátkozott a jegyese a házasságuk gondolatával - ha nem figyelte volna őket az a kifürkészhetetlen zöld szempár... Miután Caroline és George is megreggelizett, Jason bejelentést tett: - Levél jött a nagynénémtől, Lady Edgewaretől. Azt írja, bált szeretne rendezni itt az ön tiszteletére. Pár napon belül megérkezik. Ha kedvére való az ötlet, talán megbeszélhetné vele a részleteket. Így legalább jobban megismerik egymást. Caroline bólintott. Jason örömmel látta, hogy már nem húzza össze magát, ahogy egy hónappal azelőtt alighanem tette volna. Egyre jobban illett hozzá Wildehaven úrnőjének szerepe. – Az anyám és a húgom lincolnshire-i látogatása hamarosan véget ér - mondta Caroline. - Ugye, meghívhatom őket, az apámmal együtt? És Gideon Fallsworthy is bizonyára velük tart. – Természetesen szívesen látjuk mindnyájukat. A nagynéném a környékbeli földbirtokosokat fogja meghívni. Ő itt nőtt föl, jól ismeri őket. Biztos vagyok benne, hogy nagy izgalommal várják az önnel való találkozást. Caroline némi habozás után megszólalt: - Dolgozik Wargrave Parkban egy férfi, egy volt katonatiszt. Nemigen ismer senkit a környéken. Meghívhatom őt is?
Jason nagyvonalúan intett a kezével. - Akit csak óhajt. Minél előbb megbarátkozik a háziasszonyi szereppel, annál jobb. Túl sokáig volt ez egy legényember háza. Alig várom, hogy az otthonom újra életre keljen. A. volt katonatiszt eközben szorgalmasan gyarapította ismeretségeit, ha nem is azok körében, akik wildehaveni meghívóban reménykedhettek. Aznap reggeli kilovaglása során a bérlők gazdaságai felé vezetett az útja. Mivel a gazdaember a munkájából adódóan korán kel, megragadta az alkalmat, hogy elbeszélgessen néhányukkal. Egyik-másik szúrósan nézett rá, úgyhogy Richard kezdett kételkedni Chelmsford nyájas szavaiban, miszerint nem fogják észrevenni, hogy ő Davenport-sarj. Egyelőre azonban senki sem adott hangot a gyanújának. A bérlők megbízható népeknek látszottak, igaz, egytől egyig azt emlegették, hogy a termelékenység szinten tartásához fejlesztésekre van szükség. Voltak, akik saját pénzükön, szabadidejük terhére toldozták-foldozták az eszközeiket. Richard arra gondolt, de jó lenne, ha konyítana valamicskét a mezőgazdasághoz. Reménytelenül alkalmatlannak érezte magát a birtok irányítására. Elvetődött Wargrave falu közelébe is, és hirtelen ötlettől vezérelve megállt a templomnál, amelyet - a falu összes többi épületéhez hasonlóan - a Cotswolds-dombvidék aranyszürke színű kövéből emeltek. A négyszögletű normann torony tizenharmadik századinak tűnt, a főhajó egyes részei pedig még régebbinek. Lassan lépkedett az ajtó felé, átadta magát a templom idilli békét árasztó hangulatának. A szülei mindegyik lakóhelyükön elvitték különböző templomokba, és az építészeti megoldásokra, az egyházi zene szépségeire ugyanolyan
hangsúllyal hívták föl a figyelmét, mint magára a vallásra. És mivel a magányos erdei barangolások hasonló érzéseket váltottak ki belőle, Richard legalább annyira pogánynak is érezte magát, mint amennyire kereszténynek. Örömmel pillantotta meg a templom végében a néhai grófné nagylelkűségének mementóját, az impozáns méretű és minőségű orgonát. A karzat felé indult, amikor váratlanul fölegyenesedett előtte egy aprócska emberalak. Richardot elbűvölte a virágokat rendezgető idős hölgy büszke sólyomarca. Már hetvenéves is elmúlhatott, de szálfaegyenes volt a tartása, és vad szépség sugárzott belőle. A mennyországból száműzött angyalra emlékeztetett, aki megtisztult a purgatóriumban, majd rendíthetetlen büszkeségét sértetlenül megőrizve újjászületett. Néhány másodpercig szótlanul nézték egymást. - Szóval ön az a katonatiszt, aki Wargrave Parkban időzik - mondta végül korát meghazudtolóan erőteljes hangon az idős hölgy. Richard halványan elmosolyodott. - Gondolom, kár is lenne tagadnom. A hölgy szeme villanása jelezte, hogy mulattatja a válasz. Valóban, merően fölösleges lenne. Ha ismeri valamennyire a falusi embereket, azt is tudja, miért. – Az angol falvakat nem ismerem valami jól, de úgy képzelem, minden kis elszigetelt emberi közösség nagyjából egyforma. Meglepődne, micsoda pletykálkodás folyik egy katonai században! A hölgy ezen még jobban mulatott. - Kétlem, hogy az én koromban bármivel is meg tudnának lepni - felelte, majd fürkész tekintettel végigmérte Richardot. - Ismerősnek látszik, persze ez majdnem mindenkire igaz. Ez is a korral jár, mint a
gyengülő látás. Lady Helen Chandler vagyok, a lelkész felesége. Nem ülne le egy kicsit? Vagy a katonaember kényelmetlenül érzi magát megszentelt területen? Richard helyet foglalt az első padban, Lady Helen is odatelepedett mellé. - A legkevésbé sem. Nem nyomja több bűn a lelkemet, mint egy átlagos civilét. Sőt talán még kevesebb. Az utóbbi időben nem volt túl sok alkalmam vétkezni. A hölgy váratlanul fölkacagott. Kissé érdes, rekedtes volt a nevetése, mintha berozsdásodott volna, mert ritkán használja. Hát, sok alkalma itt sem lesz. A fényűző londoni élet sokkal több csábítást tartogat. – Ezek szerint Wargrave híján van a szenvedélyeknek? - nézett rá érdeklődve Richard.
botrányos
Lady Helen arca ismét elkomolyodott. - Nem, van itt is bűn és sötét titok épp elég. De nemigen beszél róla senki. Cinikusan még hozzátette: - Ez a fő különbség a falu és az előkelő társaság között. Itt jobban szégyelljük a bűneinket. Richard kíváncsi lett volna, itt élt-e Lady Helen már harminc évvel azelőtt is, amikor Julius Davenport világraszóló botrányt kavarva távozott a birtokról, de nem hitte, hogy az idős hölgy hajlandó lenne nyomós ok nélkül fölszakítani a régi sebeket. - És milyen értesülésekkel szolgált még rólam a hírharsona? érdeklődött. – Vajmi kevéssel. Tudjuk, hogy a Kilencvenötödik Lövészezrednél volt kapitány, és feltételezzük, hogy a fölöttébb romantikus bicegését Waterloonál szedte össze. Azt
beszélik még, hogy úriembernek látszik, és önre bízták a ház vezetését. Mindent megfigyel, keveset szól, és nem szakad bele a leltározásba. A ruhája jól szabott, de a kényelemre több súlyt fektet, mint a divatra. Richard nevetésben tört ki. - Bárcsak Spanyolországban is ilyen hírszerzőink lettek volna! Arra pedig még sosem gondoltam, hogy a bicebócaságom romantikus lenne. Én inkább kellemetlennek nevezném. – Alighanem az is. - Lady Helen egy pillanatra elgondolkodott, majd rekedtes, kissé nyers hangon folytatta: A falubeli varga, Simmons, nem csinál olyan divatos cipőket, mint a londoni mesterek, de sántáknak nagyon ügyes csizmákat készít. Amikor a fia leesett a fáról, olyan lábbelit rittyentett neki, hogy szinte észre sem lehet venni a bicegését. - Nem nézett Richardra, mert attól félt, hogy a férfi megharagszik rá, amiért a sérülését emlegeti. – A hívek bizonyára örülnek, hogy a lelkész felesége ilyen szépen eligazgatja őket - mondta a férfi, akit mulattatott, de kissé zavarba is hozott az idős hölgy megjegyzése. Lady Helenből ez újabb rekedtes nevetést váltott ki. - Egyikmásik alighanem igencsak imádkozik, hogy mihamarabb megtérjek ebből a földi siralomvölgyből Szent Péter birodalmába. A lelkükért a férjem felel, engem sokkal inkább érdekelnek az e világi dolgaik. Richardot egyik kijelentés sem lepte meg. Volt valami halvány elképzelése arról, hogy a lelkészfeleségek szelíd, jámbor, diszkrét hölgyek, Lady Helen azonban a jelek szerint nem volt valami jól ellátva ezekkel az unalmas erényekkel.
– De csalódniuk kell - folytatta az idős hölgy. - Rám ugyanis még jó adag vezeklés vár, nem mehetek el idő előtt. Richard kíváncsi lett volna, vajon miféle vétkekért kell vezekelnie. Nem úgy nézett ki, mint aki hétköznapi dolgokra fecsérli a bűneit. Társalgásuknak a lelkész felbukkanása vetett véget. Az ezüstös hajú, törékeny alkatú férfi sugárzó arca arról tanúskodott, hogy élete nagy részét magasabb szférákban töltötte, és csak futólag jutottak néha eszébe e világi tennivalói. Halkan beszélt, de így is jól hallatszott a rengeteg prédikáció során megacélozódott hangja. - Á, szóval itt vagy, kedves. Végeztél a virágokkal, ihatunk egy csésze teát? - Miután a szeme alkalmazkodott a sötét templombelsőhöz, észrevette Richardot is, és bizonytalanul hunyorgott. - Ismerem önt, uram? Richard fölállt, és a kezét nyújtotta. - Nem, Chandler tiszteletes úr, de a kedves nejével már volt szerencsém megismerkedni. A lelkész széles mosollyal rázott vele kezet. - Hát nem nagyszerű asszony Lady Helen? Az Úr küldte öreg napjaimra, hogy gondomat viselje. Nem tudom, mivel érdemeltem ki két csodálatos feleséget, de mindennap hálát adok az égnek a jó sorsomért. A derék lelkész nem olyan embernek látszott, aki egyidejűleg tartana két feleséget, tehát őladysége nyilván később került a paplakba. Alighanem ezzel és arisztokrata származásával magyarázható, hogy nem kifejezetten alázatos, engedelmes teremtés. Most, hogy a férjére pillantott, fölengedett a szigorú arckifejezése. A lelkészből áradó szelíd hit gyógyír lehetett savanyú természetére.
– Ő Dalton kapitány, drágám. Wargrave Parkban szállt meg. Talán rábeszélhetjük, hogy tartson velünk egy teára. A lelkész reménykedve fordult Richard felé. - Inna egy kis teát, kapitány úr? És előtte esetleg ne vezessem körbe a templomban? Csodaszép régiségeink vannak. Richard melegen rámosolygott. Kegyetlenség lett volna megfosztani az idős úriembert attól az örömtől, hogy eldicsekedjen szeretett templomával. Egyébként is minél többet tud meg Wargrave-ről, annál megalapozottabban hozhatja meg a rövid időn belül esedékes döntést. A lelkész többek között a Davenport család elhunyt tagjainak sírjait is megmutatta. Furcsa érzés volt látni a második keresztes hadjárat során, a Szentföldön elesett Lord Hugh szenvtelen kőarcát, vagy a Giles Davenportnak emléket állító réztáblát, aki mellett három felesége és számos gyermeke is nyugodott. Eleanor Davenportról pedig kőbe vésett felirat tanúsította, hogy szerető feleség és anya volt. Bármennyire is elhatározta, hogy nem keveredik bele az ügybe érzelmileg, most mégis késztetést érzett, hogy többet tudjon meg az őseiről. Hiszen akár tetszik neki, akár nem, az ő vérük csörgedezik az ereiben, és enyhíthetik a szülei halála óta érzett gyökértelenségét. Érdeklődő kérdéseket tett fel a lelkesen magyarázó Chandler tiszteletesnek, az érzéseit pedig későbbi beható vizsgálatra elraktározta. A szívélyes légkörű teázás után szép lassan poroszkált vissza Wargrave Parkba. Útközben egy parasztlegényről szóló dalt fütyörészett, és a hallottakon tűnődött. Chandleréktől sok mindent megtudott a birtok és a falu helyzetéről, és miközben azt latolgatta, mennyi mindent tehetne földesúrként a
parasztokat sújtó terhek enyhítésére, még a jobb lábát kínzó, szűnni nem akaró fájdalomról is megfeledkezett. Jó tisztnek tartották ugyan, de a katonás fegyelem soha nem volt igazán ínyére. Nagyra értékelte tehát a civil élet szabadságát, viszont ha elfogadja a grófi címet, elvész ez a frissen elnyert szabadság. A Wargrave nevű parányi királyság fejeként sokkal szigorúbb szabályok irányítanák az életét, mint a legutolsó lovászfiúét. Komoly mezőgazdasági, jogi, pénzügyi ismereteket kellene szereznie, a Lordok Házában elfoglalt képviselői helye révén pedig az egész országra vonatkozó törvényekért is felelősséget kellene vállalnia. Mindenféle talpnyalók, saját pecsenyéjüket sütögető paraziták nyüzsögnének körülötte. Talán soha többé nem barangolhatna kedvére erdőn-mezőn úgy, hogy ne gátolják jószándékú alárendeltjei, ha pedig filozófiáról vagy politikáról vitatkozna, tiszteletteljesen osztaná az álláspontját mindenki. A hadseregben könnyű volt fölismerni a nemes ifjakat, mert máshogy bántak velük, mint a többiekkel. Richard viszont a gondolatától is irtózott, hogy a grófot lássák benne, és ne az embert. Igyekezett tárgyszerűen végiggondolni a grófság pozitívumait is. Újra lenne például célja az életének, ha a szabadságát megnyirbálnák is a kötelezettségei. Ahhoz ugyan évekre lenne szükség, hogy kiaknázza a birtokban rejlő lehetőségeket, de Wargrave Park jelenlegi állapotában is több jövedelmet biztosítana, mint amennyiről ő valaha is álmodott. Felsóhajtott. Ez az utóbbi szempont nem volt túl meggyőző, hiszen az ő számára a pénz nem sokat jelentett. A hadseregben töltött évek után egy egyszerű falusi házikó is luxuslakosztálynak tűnt a szemében, annál többre nem igazán vágyott. A bájos, zöldellő dombok, a hajnali köd, a rejtőzködő
kis patakok viszont komoly vonzerővel bírtak a számára. Nem tudta, a vér szava szólalt-e meg, vagy a hely idilli békéjére vágyik erősen, de akár így, akár úgy, el tudta képzelni itt az életét. Most pedig fölbukkant egy új szempont is, ami talán mindennél nagyobb hatással lehet a jövőjére... Az istálló udvarára érve még mindig a kényelem és a rabság előnyeit-hátrányait latolgatta. Az udvaron éppen kisebbfajta háború készült kitörni. A ház hátsó bejáratánál a lóversenyeken használatos kétkerekű kocsi és egy ládákkal megrakott szekér állt meg, majd erélyes, parancsoló férfihang harsogása hallatszott: - Az isten szerelmére, bort raktok le arról a kocsiról, nem téglát! Idióták! Óvatosan! Üvegcsörömpölés hallatszott, majd olyan szitokáradat, amely egy kiképző őrmesternek is becsületére vált volna. Richard megállította Tűzgolyót, és élvezettel figyelte a fejleményeket. Ha a füle nem csalt, Reginald kuzinja érkezett meg. Közelebb léptetett a szekérhez, és azt látta, hogy Reggie két, zavartnak látszó helybeli szolgával üvöltözik, egy fensőbbséges arcú inas és egy unott képet vágó lovászfiú tekintetétől kísérve. Az utóbbiak nyilván Reggie-vel érkeztek, és méltatlannak érezték az ilyen alantas munkát. Reggie arca a macskaköves udvaron szétfolyó bordeaux-i vörösbor színében játszott. - Fakezű marhapásztorok! Búcsút mondhattok az állásotoknak! Tirádája azonban félbeszakadt, mert észrevette, hogy gyarapodott a hallgatósága. Gyanakvóan nézett Richardra. - Magát már láttam valahol - mondta. Összeszűkült a szeme, majd a szavakat fogai közt szűrve így folytatta: Megvan, az ügyvédnél! Kapitányi egyenruha volt magán. A
Kilencvenötödik Lövészezred uniformisa. Mit keresett ott? Magát bízta meg, hogy kémkedjen utánam? Richard nyugodt hangon így felelt: - Ha Mr. Chelmsford tudta is, hogy ön ide készül, nekem biztosan nem szóit róla. Értesíteni szokta őt az utazásairól? – Természetesen nem! - csattant föl Reggie. - Tegnapig magam sem tudtam, hogy idejövök. Maga egyébként kicsoda? A kapitány kissé meghajolt a nyeregben. - Richard Dalton. Amikor az irodában látott, éppen azt beszéltük meg az ügyvéddel, hogy idejövök leltározni, a célvagyonrendelés feloldását előkészítendő. Akkor úgy tűnt, hogy ön és Mr. Chelmsford... - itt kis szünetet tartott - ...nem férnek meg jól egymással, de azt bizonyára elismeri, hogy igen lelkiismeretesen gondját viseli a birtoknak. – Azt mondják róla, elég tisztességes - hagyta rá kelletlenül Reggie. - Leszáll valaha arról a lóról? Belefájdul a nyakam, hogy így kell beszélgetnem magával. Richard engedelmesen leszállt a nyeregből, és az istálló felé vezette a csődört. A kuzinja utána szólt: - Ezt a két bugrist törölheti a leltárból. Még ma eltűnnek innen. Richard megállt, szembefordult Reggie-vel, és higgadtan így válaszolt: - Arra nem lesz szükség. Mivel önnek nincs joga elbocsátani őket, maradnak. Én rendes munkásoknak ismertem meg őket. - A két vétkesre pillantott, akik a jelek szerint csöppet sem szégyenkeztek az ügyetlenségük miatt, sőt az egyik rákacsintott Richardra, és szomorúan megszólalt: Sajnálatos baleset volt, kapitány úr.
– Mi az, hogy nincs hozzá jogom? Én vagyok a következő gróf, enyém ez az egész kőrakás, meg mindenki, aki benne lakik! Richard fölvonta a szemöldökét. - Olyat még nem hallottam, hogy szabadnak született angol emberek bárki tulajdonát képeznék. És lehet, hogy ön hamarosan Lord Wargrave lesz, de egyelőre Mr. Chelmsford felel a birtokért, én pedig az ő képviselője vagyok. – Azt akarja mondani, hogy nem vagyok szívesen látott vendég őseim otthonában? - Reggie arca most a barna érdekes árnyalatát öltötte, éles kontrasztban állt a burgundivörös kabarjával. – Egyáltalán nem - felelte szelíden Richard. - Tisztában vagyok vele, hogy éveken keresztül nem léphette át Wargrave Park küszöbét, így bizonyára alig várja, hogy újra megismerkedhessen a házzal. Kétségtelenül pompás rejtekhely, itt nehezen találják meg az embert a hitelezők. Reggie kurta, vakkantásszerű kacajt hallatott. - Lehet, hogy maga nem is olyan mamlasz, amilyennek látszik. Nem tagadom, a törvény őreinek is volt némi szerepük abban, hogy Gloucestershire-ben kívánom tölteni a nyarat. Brighton kellemesebb lenne, de az átkozott behajtók mindig ott kutakodnak először. Így viszont rám mosolyog a szerencse, mire megtalálnak. – Lehet. Ha megbocsát, le kell csutakolnom a lovamat. – Úriember nem csutakolja a lovát - jelentette ki Reggie. – Úriember nem, de a katonaember igen. Az Ibériaifélszigeten vettem föl ezt a rossz szokást - felelte Richard az istálló felé tartva.
– Ott lett nyomorék? - hallotta Reggie emelt hangját. Szembefordult a rokonával, és nagyon halkan így válaszolt: - Nem, Waterloonál. Reginaidnak torkán akadt a szó. Cudar hangulatban volt, igencsak fájt a feje az előző este benyakalt gintől. Ezenkívül az is megtépázta az idegeit, hogy példátlan balszerencse-sorozat érte a kártyaasztalnál. Nagyon szívesen belekötött volna ebbe a senkiháziba, aki fiatalabb nála, és fél fejjel alacsonyabb is. Dalton rendíthetetlenül nyugodt, kimért pillantása azonban elvette a kedvét a további heccelődéstől. - Azt beszélik, kemény csata volt - mondta bárgyún. – Az bizony. - Richard egy pillanatig várt, hogy van-e még Reggie-nek hozzáfűznivalója, majd folytatta útját az istálló felé. Az volt az érzése, ha Reginald Davenportra száll a birtok, a szolgák fele új állás után nézhet. A fickónak van tehetsége a kellemetlenkedéshez, az biztos. Ebédnél enyhült valamelyest a lump kuzinjáról kialakított lesújtó véleménye. A szolgák ugyanis, ellenkező értelmű utasítás hiányában, két személyre terítettek, és egyszerre hívták őket étkezni. Reggie hangulata addigra kissé följavult, talán a nagy felfedezés hatására, hogy Wargrave pincéi rejtenek némi bordeaux-i vöröset az összetört láda pótlására. Most már nem próbálta provokálni asztaltársát, cinikus, gunyoros megjegyzései pedig egészen szórakoztatóak voltak. A kapitány, mint mindig, most is béketűrően viselkedett: figyelmesen hallgatta Reggie-t, és semmitmondóan válaszolgatott. Az volt a véleménye, hogy Reginaldból jobb
ember vált volna, ha kevesebb pénz és több felelősség száll rá örökül. Született tehetségét ivászatokra és kártyára pazarolta, szerencselovagként, örökségre ácsingózva éldegélt. Richard magában hálát adott az édesapjának, amiért olyan helyen nevelte föl, ahova nem ér el Wargrave hosszú árnyéka. Jobb tisztában lenni vele, hogy az ember szegény, mint abban reménykedni, hogy egy napon valakinek a halála gazdaggá teszi. Az ebéd vége felé jártak már, amikor Caroline érkezett sietve. - Somers mondta, hogy itt találom... - Félbemaradt a mondata. - Bocsásson meg, nem tudtam, hogy társasága van. Elbűvölő volt, ahogy ott állt lélegzet-visszafojtva. A ruhája színéhez illő, halvány rózsaszín arca köré csillogó, sötétszőke, göndör fürtjei vontak fénykoszorút. A két férfi fölállt. - Nohát, nohát! - affektált Reggie. - A vidéki élet bája minden várakozásomat felülmúlja. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Reginald Davenport, az ön hűséges szolgálatára. - Szavait mély meghajlás követte, amely bármelyik udvaroncnak becsületére vált volna. – Ő pedig Miss Hanscombe - mondta Richard. Wildehavenben lakik. Reggie ajka összepréselődött, halványkék szeme elsötétült. A hangja azonban továbbra is behízelgő maradt. - Akkor ön lesz Lord Radford menyasszonya. Fogadja szívből jövő gratulációmat! A lordot igen nehéz lehetett elkapni. Caroline levegőért kapkodott, és fülig pirult. Richard jéghideg hangja törte meg a csöndet. - Ezt a mondatot talán át kellene fogalmaznia, hiszen nem lehet rá semmi oka, hogy megsértsen egy hölgyet, akit most lát életében először. Reggie riadtan pillantott reá, mert hirtelen eszébe jutott, hogy a
tisztek időnként mellőzik az udvariasságot, ha duhajkodó katonák között kell rendet teremteniük... – Természetesen nem állt szándékomban megsérteni mondta mézesmázosan. - Csak sajnálatos módon Jason Kincaiddel már harminc éve tart az ismeretségünk, és valahányszor találkoztunk, egyre kevésbé kedveltük egymást. Az irigység okozta a nyelvbotlásomat, hogy ilyen bájos hölgyet talált magának. Az újabb színpadias meghajlás után őszinte csodálattal nézte Caroline-t, akinek karcsú derekára és lágy domborulataira szinte tapadt a könnyű muszlinruha. Szemmel látható volt, hogy nem visel fűzőt, és nincs is szüksége rá. Elragadó báját csak fokozta, hogy a jelek szerint nem is volt tudatában, milyen csinos. És ez a lány Jasoné! Micsoda gyönyörűség lenne ezt az ártatlan teremtést elcsábítani, és micsoda sokkhatás lenne ez az ő régi ellensége számára! Kár, hogy nem lesz rá módja, hiszen az ilyen ifjú kisasszonykákat igencsak féltve őrzik. Reggie életét a gardedámok keserítették meg. Miközben a kuzinja gondolatban a szája szélét nyalogatta, Richard előrelépett, és a karját nyújtotta Caroline-nak. Átmegyünk a zeneterembe? - A lány hálásan karolt belé. – Öröm volt megismerkedni önnel, Mr. Davenport - szólalt meg Caroline bizonytalanul. - Lehet, hogy mostanában még találkozunk. A zeneterembe lépve erőt vett rajta a borzongás, amit addig sikerült leküzdenie. - Micsoda kellemetlen alak! Kocsányon lóg a szeme, talán még nyálkás nyomvonalat is hagy maga után, amerre csak néz. Talán jobb is, hogy... hogy most már nem fogok tudni ilyen gyakran eljönni. - A mondat végét elhadarta, és nagy szemekkel, boldogtalanul nézett Richardra.
A férfi kiszabadította a karját, és szelíden azt kérdezte: Lord Radford hazajött? Caroline bólintott. - Igen, tegnap éjjel. Ezentúl alighanem el foglaltabb leszek. Néha talán még zenélhetünk együtt, de... de nem lesz rá annyi időm, mint eddig. - És nem is lesz többé olyan, mint eddig. Ezeket a szavakat már nem mondta ki hangosan, de ott lógtak kettejük között a levegőben. Richardra nézett, és olyan elmélyülten vizsgálta az arcát, mintha minden vonását az emlékezetébe akarná vésni. A férfi most nem látszott annyira fáradtnak, elgyötörtnek, mint első találkozásukkor. Azóta alig több mint egy hét telt el, Caroline mégis úgy érezte, egy örökkévalóság óta ismeri. A boldogság ködfátyolába burkolózva szállt tova az a néhány nap, és közben egyszer sem jutott eszébe, milyen gyorsan el fog telni. Richard kifejező, mogyorószín szeme aznap mintha zöldes árnyalatot kapott volna. Caroline némiképp meglepetten vette észre, mennyire jóképű férfi. A kezdet kezdetétől annyira ismerősnek tűnt számára, hogy addig nem is vette szemügyre alaposabban az arcát. Most először lett figyelmes a bal arccsontján végighúzódó hajszálvékony forradásra. Megérintette a kezével, könnyedén, mint egy lenge pilleszárny. - Ezt hol szerezte? - kérdezte. – Badajoznál. Egy robbanólövedék okozta ezt a kis karcolást. Caroline ismét megborzongott. - Ha két-három centivel följebb találja el, oda a szeme! És maga ezt „kis karcolásnak” nevezi? Mondja, milyen a háború? Richard a padhoz vezette, amelyen sokszor ültek és zenéltek együtt. Elgondolkodva elővette a gitárját, szórakozottan
fölhangolta, majd így felelt: - Ez igen nehéz kérdés. Miért akarja tudni? – Meg akarom zenésíteni - mondta szégyenlősen Caroline -, ahhoz pedig muszáj megértenem. Eddig nagyon csöndes életem volt. Igen keveset tudok a világról, és ez hátráltat az alkotásban. Kis szünet után alig hallhatóan hozzátette: - Még csak most kezdem elhinni, hogy zeneszerző vagyok. Eddig nem mertem. Ha viszont igazi muzsikus vagyok, akkor többet kell megtapasztalnom a világból, még ha másokon keresztül is. Richard a pad támlájának dőlt, és önkéntelenül kinyújtotta sérült lábát. - Ahhoz képest, hogy behatárolt az élettapasztalata, máris igen mély a zenéje - mondta. - De ha kívánja, megpróbálom elmagyarázni, milyen a háború. Unalom és kényelmetlenség nap nap után, és közben a két fél állandóan keresi a módját, hogyan javíthatna apránként a helyzetén. Az erőszak olyan méreteket ölt, hogy már szinte észre sem veszik. Az ember megy előre, tudja, hogy a százada jó része biztosan odavész, és csak a szégyentől való félelem hajtja, ami erősebb a halálfélelemnél is. Szavait a hangszere húrjait pengetve ellenpontozta. Caroline szinte látta a feldúlt tájat, átérezte az éjszakai őrszem magányosságát, a golyóknál is nagyobb pusztítást végző betegségeket, az erős bajtársiasságot, az életben maradás csodáját, a leírhatatlan fegyverdörgést. Nem tudta, mennyi ideig beszélt Richard, de amikor a férfi egy utolsó moll akkorddal befejezte az előadást, azon vette észre magát, hogy megtelt a szeme könnyel.
– Ha azt mondanám, „köszönöm", az édeskevés lenne. Úgy érzem, elröpített egy másik világba. - Ezenkívül azt is érezte, hogy a férfi bepillantást engedett a lelkébe, de erre már nem voltak szavai. - Énekel velem? - kérdezte a pillanat hatása alatt. - Azt hiszem, jól összeillene a hangunk. Azt nem tudta megítélni, milyennek találnák a duettjüket mások, de neki még soha nem okozott ekkora élvezetet az éneklés. A férfi gyönyörű, bársonyos, szomorkás orgánuma remekül kiegészítette az ő tisztán csengő hangját. Csodálatos összhangban daloltak együtt, úgy tűnt, egyezik a zenei ízlésük, a ritmusérzékük. A Brit-szigetek szinte minden zugából elénekeltek egy-két régi dalt, de sor került modern itáliai duettekre, francia balladákra is. Amikor pedig már végéhez közeledett a délután, Richard játékos spanyol dalokkal oldotta a hangulatot. Caroline egy versszak után a dallamot dúdolva mindig bekapcsolódott. A zenéből próbálta kitalálni a szavak értelmét, a végén pedig Richard lefordította neki a szöveget. – Ez a dal arról szólt, hogy... Bocsásson meg, de jobb, ha ezt nem fordítom le! - nevetett föl a férfi az ötödik vagy hatodik spanyol dallam után. – Talán illetlen? - kérdezte tágra nyílt, ártatlan szemekkel Caroline. – Nagyon is - jelentette ki határozottan Richard. - Ha belegondolok, tulajdonképpen ki is merítettem hölgytársaságban előadható spanyol nyelvű repertoáromat. Eljátsszak inkább néhány spanyol táncot? Egy óra múlva lassú léptekkel elindultak Wildehaven felé.
Sajnálták, hogy eltelt a délután. Caroline-t nyomasztotta a gondolat, hogy alighanem ez az utolsó szabad, fesztelen együttlétük Richarddal. Mostantól elnyeli Lord Radford energikus lénye, az ideje zömével ő rendelkezik majd. Nem tudta, számít-e ez valamit Richardnak. Úgy tűnt, jól érzi magát a társaságában, de mindaddig semmi olyat nem mondott, ami ennél erősebb érzelmeket engedett volna sejtetni. Caroline határozottan elhessegette a lehangoló gondolatokat. Merengésre még lesz éppen elég ideje. Egyelőre viszont szabadnak érezte magát, és életre keltek benne a szenvedélyes spanyol ritmusok. Virággal borított tisztásra értek, amelynek különös, varázslatos ragyogást kölcsönzött a ferdén rásütő napsugár. Caroline megállt, és megszólalt: - Itt elhaladva mindig úgy érzem, hogy ezen a tisztáson táncolnak a tündérek. Mindig kísértésbe jövök, hogy beálljak közéjük. – És miért nem teszi? - kérdezte halvány félmosollyal Richard. - Szerintem nem lenne ellenükre, hiszen időnként ön is már-már olyan, mint egy tündér. Biztosan örömmel fogadnák. Caroline lelkesen nézett rá, majd észbe kapott, és önkéntelenül is vetett egy pillantást a férfi sérült lábára. Richard látta, mit néz, és csöndesen megszólalt: - Attól tartok, az én táncos napjaimnak vége. Magának kell táncolnia mindkettőnk helyett. Rajta, Caro! A férfi most először szólította a becenevén: döbbenetesen bizalmas, intim gesztusnak tűnt. Caroline hosszan, bájosan rá mosolygott, majd bevonult a tisztás közepére. Lehunyta a szemét, és minden érzékét megfeszítve koncentrált. Beszívta a
falevelek illatát, a madarak csiripelését, az arcát simogató, muszlinruháját fodrozó lenge szellőt. Egész addigi életéhez hátteret szolgáltatott a zene, mintha egy nagy folyó hömpölygött volna át a lelkén. Szavakba önthetetlen, mágikus ritmussá olvadt össze öröm és bánat. Amikor játszott, álmodozott vagy komponált, gyakran szabadjára engedte a fejében az érzései áradatát. Most viszont, életében először, azt érezte, hogy egész testében szétárad. Lassan hajladozni kezdett, majd csúszólépésekkel, forgásokkal tarkított táncra perdült. Olyan természetesen, kecsesen, könnyedén mozgott, mintha csak egy tollpihét kapott volna szárnyra a szél. Nyitva volt a szeme, de nem látott semmit, csak a zenét hallotta, amit rajta kívül nem hallott senki más. Ami örömöt élete során érzett, az mind ehhez a lénye legmélyéről fakadó, újszerű érzelemhez kötődött. Dúdolva kísérte táncát, kristálytiszta, csengő hangja úgy töltötte be a tisztást, mint egy varázslónő kántálása. A tánc végén a fű szélére lépett, és tökéletes pukedlit hajtott végre Richard előtt, egyik kezét a férfi felé nyújtva. Most döbbent csak rá, mit is táncolt el: az élet egyik legősibb misztériumát, melynek neve Szerelem. Mohón fürkészte a felé mozduló Richard világosbarna haját, tágra nyílt, elrévedő, mogyorószín szemét, elmondhatatlanul kedves, szép arcát. A széles vállú férfi az őt örökre a földhöz kötő sántasága dacára puhán, egyenletesen mozgott. Ő nem táncolhatta el a lelkében kavargó érzelmeket. A tisztáson lejtett násztánc száműzte az illendőséget, és Caroline minden idegszálával arra vágyott, hogy a férfi megcsókolja. De Richard csak a kezét fogta erős, barna ujjai közé. Caroline-ra még ez a szerény érintés is erősebben hatott, mint
azt legmerészebb álmaiban gondolta volna. Arra gondolt, vajon láthatóan remeg-e, és érzi-e a férfi is az ujjaiból induló, egész testében lassanként szétáradó tüzet? Richard most halkan megszólalt - Jöjj, Titánia. Vissza kell vigyelek az emberek földjére Caroline felállt, és lerázott a ruhája szegélyéről néhány apró gallyat. Újonnan fölfedezett érzései annyira felkavarták, hogy meg sem próbált beszélni. Ha tudta volna, hogy fogjon bele, most szerelmet vallott volna a férfinak. Tudta, hogy ha ekkora bolondságra adná a fejét, Richard mindenképpen kedvesen reagálna, akkor is, ha esetleg nem viszonozza az érzelmeit. Soha életemben semmi fontos dologra nem találtam szavakat - gondolta nyomorultul. A józan ész azt diktálta, hogy szerelemről beszélni nem helyénvaló. Hiszen megmásíthatatlan kötelék fűzi egy másik férfihoz, és úri hölgy különben sem lehet ilyen nyíltan készséges. De hiszen én soha nem voltam józan gondolkodású - tette hozzá magában fanyar humorral. Mondták már nekem jó néhányan. Mindenáron el akarta mondani, mit érez, mert félt, hogy soha többé nem lesz rá alkalma. Elviselhetetlenül kegyetlen fintora lenne a sorsnak, ha egy ilyen elsöprő erejű érzés nem látná meg a napvilágot. De még a Wildehaven előtti tisztáson sem jött ki szó a száján. Az utóbbi napokban kialakult szokásuknak megfelelően Richard a tisztás szélén megvárta, amíg Caroline beér a házba. A lány az oldalajtótól még visszanézett az erdő árnyékában álló alakra, amíg az el nem tűnt a fák közt. Elmondhatatlan bánat szorította össze Caroline mellkasát. Ha az ősi misztériumtánc után sem tudott beszélni az érzéseiről, később már biztosan nem szedi össze a bátorságát. Görög szobrot
idéző arccal vonult vissza a hálószobájába, hogy átöltözzön a vacsorához. Richard órákon át bolyongott az erdőben, mielőtt visszatért volna Wargrave-be. Lelkében vad érzelmek kavarogtak. Caroline első találkozásuktól kezdve egészen az iménti földöntúli szépségű, eufórikus táncáig mindvégig a lelke olyan zugait érintette meg, amelyekről addig nem is tudott. Soha semmit és senkit nem akart úgy, mint most Caroline-t, de a lány egy másik férfi jegyese. Őrültség volt együtt tölteniük ezt a néhány napot, feledve Caroline kötelezettségét és azt, hogy a világ megbélyegezheti őket ezért. Szomorúan elmosolyodott. Ha Radford tudomást szerez bizalmas viszonyukról, és kifogása van ellene, kihívhatja őt párbajra. Neki emiatt nem kell különösebben aggódnia, Caroline számára azonban végzetes következményekkel járhat. Az utóbbi napokban árgus szemekkel figyelte a lány viselkedését, és semmi jelét nem látta, hogy szerelmes lenne Radfordba. Ha erről teljes bizonyossággal meggyőződhetne, nyíltan udvarolna neki. Lehet, hogy úriemberhez méltatlan, de a társadalmi konvenciókat könnyedén elsöpri az az őserejű érzelem, amelyet Caroline lángra lobbantott a szívében. Úgy érezte, ismeri a lányt, talán jobban, mint saját magát. Ismeri az érzékenységét, a lelke tiszta ártatlanságát, a döbbenetes zenei tehetségét. Vele együtt lenni színtiszta öröm. - a könnyed, gyöngyöző kacagása, az édes álmodozás, a váratlan, elmés megjegyzések. Mindezt rajongásig szerette, ugyanúgy, mint a finom rózsasziromarcát. Égett a vágytól, hogy megérintse. De nem lehet. Barbár dolog lenne, ha nem kívánt udvarlásával üldözné Caroline-t. A lány boldog ugyan a
társaságában, de talán csak a zene szeretete miatt, amiben osztoznak. Caroline nincs tudatában, hogy bájos, mint egy friss virág. Richard nem hitte, hogy lenne róla fogalma, milyen hatással volt rá. Azon kapta magát, hogy egy Greensleeves-dalt fütyül: Jaj, szerelmem, rosszul bánsz velem, ha eltaszítasz ily kegyetlenül... Talán nem igazán ideülő szöveg, de a melankolikus, édesbús régi dallam ugyanúgy nem ment ki a fejéből, ahogy Caroline kecses mozgása sem. Erősen bicegve ért vissza Wargrave-be, fájt a lába a hosszú gyaloglástól és a hűvös esti levegőtől. Tudta, hogy beszélnie kell Caroline-nal, mégpedig hamarosan, mielőtt kifut az időből. Soha nem bocsátaná meg magának, ha a tehetetlensége miatt vesztené el őt. A hadseregben talán nem vágta ki magát reménytelen helyzetekből? Richard aznap este még önmagához képest is különösen hallgatag volt, pedig ő mindig előszeretettel mondogatta, hogy a csöndnél jobbat nem könnyű szólni... Csak Somerstől, a komornyiktól kérdezte meg, nem jött-e postája Londonból, egyébként gondolataiba merült. Reginald azon tűnődött, vajon nem az ebédnél lezajlott jelenet miatt duzzog-e még mindig a kapitány, de végül úgy ítélte meg, hogy nem. Egyszerűen nincs mondanivalója. Reggie, aki máris unta a vidéki életet, mindent megpróbált, de asztaltársa egyforma érdektelenséget mutatott a társasági pletykák, a bokszmérkőzések, a nőügyek, a szerencsejáték és az összes többi izgalmas beszédtéma iránt. A Davenportok fekete báránya az egész délutánt ivással töltötte, majd ezt a vacsoránál megfejelte még másfél üveg rajnai fehérborral, és
mire a kapitány hátratolta a székét, hogy fölálljon az asztaltól, igen morózus hangulatba került. – Unalmas egy alak maga, Dalton - kötekedett. - Akár egy kérődző tehén. Richardnak ez már fölkeltette a figyelmét. Fölvonta a szemöldökét. - Talán inkább bika, nem? – Leginkább heréltnek mondanám - sértegette tovább gonoszul csillogó szemmel Reggie. „Áldozata” azonban zavarba ejtő módon humorosnak találta a megjegyzését, és szívből felkacagott. - Ugyan már, Davenport, ne okozzon nekem csalódást. Az iskolás gyerekek szoktak azon viccelődni, hogy valaki eunuch. Egy magafajta világfitól talán többre is futja. Az igen sebezhető lelkivilágú Reggie akarata ellenére bizonyos tiszteletet érzett az olyan ember iránt, aki ennyire érzéketlen az őt ért inzultusokra. - Mégis, mivel lehet magát feldühíteni, Dalton? - kérdezte. - Azt hittem, a hadseregben tanulnak valamit az ember ember elleni küzdelemről. Richard elmosolyodott. - Jobb, ha nem osztom meg önnel a gyenge pontjaimat, mert alighanem erős késztetést érezne, hogy rátapintson valamelyikre. Akkor pedig kénytelen lennék megölni magát. A kuzinja erre megint indulatba jött. - És hány barátjával jönnének ellenem? - fröcsögte. - Nincs olyan ember Angliában, akit bármilyen tisztességes párbajban le ne győznék, akár pisztollyal, akár karddal, akár ökölharcban! Magát Jacksont is legyőztem a saját szalonjában!
– Ó, igen. Az ilyen szalonokban játszanak az előkelő úriemberek verekedősdit. – Játszanak? – Nem tudom, mi másnak nevezhetném. Igaza van, valóban tanultam valamit a hadseregben. Azt, hogy a fölösleges összecsapásokat kerülni kell. Ha viszont harcol az ember, akkor törjön győzelemre. Reggie most már végképp szakított az úri modorral, egyszerűen meghúzta a borosüveget. - El akartam hívni holnapra egy Bristol környéki bokszmérkőzésre, de gondolom, maga szerint az haszontalan játék. – Sajnos, igen - felelte Richard. - Dolgozó ember vagyok, nem tudok időt szakítani efféle élvezetekre. - Richard meg sem próbált csalódottságot mímelni. Kissé beszámíthatatlan embernek találta a rokonát, akiből fröcsög ugyan az életuntságából fakadó rosszindulat, de olyan kétségbeesetten vágyik a társaságra, hogy szórakozni invitálja őt, miután vért izzadva igyekezett provokálni. Nem lesz nagy veszteség, ha eltűnik egy-két napra. Richard fölállt, és tántoríthatatlan kedélyességgel így búcsúzott: - Jó szórakozást, de a comwallira ne tegyen. Azt beszélik, formán kívül van. Reginald csak bámulta a kibicegő kapitány mögött becsukódó ajtót. Honnan tudja ez a lehetetlen alak, ki bokszol más nap Bristolban? Aztán vállat vont, és újabb üvegért nyúlt. A.z este sehogy sem akart véget érni. Jason kissé homlokráncolva nézett rá, Jessica pedig időnként tanácstalan pillantásokat lövellt felé. Caroline nem hagyta, hogy a
nagynénje elkapja a tekintetét, és nagyon is valós fejfájására hivatkozva a lehető legkorábban kimentette magát. Biztonságos menedéket nyújtó szobájában a lantjáért nyúlt, nem a hálóruhájáért. A régi balladákat játszotta, amelyeket Richarddal daloltak el délután. Halkan énekelte is a szövegüket, és annyira belefeledkezett, hogy észre sem vette, amikor Jessica benyitott. Tudom, hova megye,/ Tudom, ki jön velem,/ Tudom, kit szeretek,/ é s Ő tudja, kié leszek... Nagy átéléssel énekelt, belevitte az érzelmeit, amelyeket korábban képtelen volt szavakba önteni. A nagynénje egy kis ideig nézte, majd csöndben visszavonult. Éjfélt ütött az óra, amikor Caroline az utolsó ballada végére ért, de tudta, hogy alvásról még mindig nem lehet szó. Tollat és üres kottapapírt vett elő. Már majdnem hajnalodott, amikor végre lehunyta égő szemeit. A hosszú este véget ért. De még előtte állt az egész élete. 11. fejezet A. folyosón, ahonnan a vendégszobák nyíltak, hajnali félhomály honolt. Jason halkan lépkedett, és közben győzködte magát, hogy abszolút logikus ezt az útvonalat választani az istállók felé, azt pedig semmi oka feltételezni, hogy Jessica már ilyen korán kilovagol. Igaz, már három napja minden reggel összefutottak az istállóban, és együtt mentek lovagolni, de azt nem lehetett mondani, hogy eltervezték volna a találkozást. Nem kerülte el a figyelmét a Jessica szobájából hallatszó fojtott szitok. Megállt, majd finoman kopogtatott a tölgyfa ajtón.
Jessica testhez tapadó bricsesznadrágban és a mellén kicsit feszülő fehér ingben nyitott ajtót. – Ó! Azt hittem, valamelyik szolga az - mondta a nő, és a ház urára nézett. Jason Jessica arcára függesztette nyájas tekintetét, gondosan vigyázott, nehogy a sok mindent felfedő ruhadarabokra tévedjen a pillantása. – Szokatlan, huszárokat idéző szitokszavak ütötték meg a fülemet. Lehetek valamiben a segítségére? Jessica elmosolyodott. - Éppen maga kell nekem, jöjjön be mondta, és szemmel láthatóan eszébe sem jutott, mit jelenthetnek ezek a szavak. Hátralépett, hogy Jason beléphessen a hálószobájába, majd a hatalmas baldachinos ágyhoz lépett, és a baldachin felé intett. - Ott van a probléma. Jason fölnézett, majd pislogva arra gondolt, hogy talán még korábban van, mint hitte. Első benyomása megerősítést nyert, amikor a háromszögletű, narancsszínű folt meglepően szélesre tátotta tűhegyes fogakkal teli rózsaszín száját, és közölte, hogy: - Miáá-úúú! – Valahogy fölkeveredett oda, de úgy néz ki, lejönni már nem tud. Én nem érem el, a brokátszékre pedig nem akarok rálépni. Ha otthagyom, vagy leesik és nyakát szegi, vagy egész nap a selymet szabdalja a karmaival. – Akkor ha megengedi... - lépett az ágy mellé Jason, és fölnyúlt a kismacskáért. Az először mintha megijedt volna, de miután Jessica figyelmeztetően rászólt, hogy „Wellesley!”, nyugton maradt. Jason leemelte, és óvatosan megcirógatta a puha kis fejét.
Gyönyörteljes, magas hangfekvésű dorombolás volt a jutalma. - Folyton belemászik valamibe, ugye? – Az már igaz, milord - felelte mosolyogva Jessica. - Kitűnő előkészület a gyereknevelésre, ha egy ilyen kiscicája van az embernek. Mindig máshol bukkan föl, mint várnánk, hihetetlenül gyors mozgású, és olyan bűbájos, hogy az ember akkor is megenyhül, ha legszívesebben kitekerte volna a nyakát. – A maga szeme a legzöldebb a világon - jegyezte meg önkéntelenül Jason a ragyogó arcú Jessicát nézve. A nő rámosolygott, apró gödröcskék keletkeztek az arcán. Akkor nem nézte meg elég alaposan Wellesley-t. Jason is elmosolyodott. Jessica közelében nagyon vigyáznia kellett, nehogy elaludjon az ébersége. - Akkor a legzöldebb emberi szem a magáé - helyesbített. Valóban nem mindennapos szempár volt: nem az olívazöld világos árnyalata, amelyet általában zöld szemnek szokás nevezni, hanem igazi smaragdzöld, az írisz körül sötét kerettel. Úgy el lehet veszni egy ilyen szempárban, mintha vízbe fúlna az ember... Nagy erőfeszítés árán visszanyerte önuralmát. - Úgy látom, éppen lovagolni készült - mondta. - Velem tart? - Ezer örömmel. - Jessica magára, kapott egy viseltes barna kabátot, majd sietve kitessékelte vendégét a folyosóra. Özvegyasszonyként ugyan aránylag „botránybiztos” volt, de az már egyáltalán nem lett volna helyénvaló, ha az unokahúga vőlegényét látják kijönni a hálószobájából. Arról nem is beszélve, hogy a lelke mélyén nem is akarta, hogy Jason kimenjen...
A házból kilépve gyors pillantást vetett a férfira a szeme sarkából. Hát miért is kell neki ilyen jóképűnek lennie? A sötét szemében bujkáló ellenállhatatlan mosoly, a karcsú atlétatermet, amely mellett egy ilyen magas hölgy is törékenynek és nőiesnek érzi magát... Jessica erőt vett magán, és előrenézett. Beléptek az istállóba. – Jöjjön, mutatok valamit. - Jason balra indult el, nem arrafelé, ahol a hátaslovak többségét tartották. A folyosó végén, egy hatalmas boksz előtt megállt. - Hogy tetszik? Jessicának a szája is tátva maradt a gyönyörűségtől. Ámulva nyújtotta a kezét a foltos szürke kanca felé. Páratlan szépségű, hatalmas, sötét szemű, táncos lábú állat volt. Odakocogott Jessicához, és bársonyos orrát gyengéden a barna kabátja vállához dörgölte. – Úgy néz ki, kedveli magát - jegyezte meg Jason. – Mondjuk inkább úgy, hogy érzi a zsebembe dugott sárgarépa szagát. Az aranyderesnek akartam adni, amelyiken eddig lovagoltam, de ez a szépség kicsalta tőlem. - Azzal előhúzta a finom csemegét, és megsimogatta a kanca csillogó nyakát, miközben a ló örömmel rágcsálta a répát. - Arabs szürke, igaz? Jason bólintott. - Úgy bizony. Tegnap délután hozták meg. Szerintem a legszebb kanca egész Angliában, és már két éve rágom Lord Hudson fülét, hogy adja el nekem. Lehet, hogy Caroline-nak adom házassági ajándék gyanánt. Jessica kétkedő arcát látva szárazon hozzátette: - Az unokahúga nyilván tud lovagolni, ugye?
– Hát persze hogy tud! Nagyon jó lovas, amikor... - Jessica itt elhallgatott. – Ezt a mondatot muszáj lesz befejeznie, különösen, ha segít abban, hogy kicsit jobban megismerjem titokzatos menyasszonyomat. Jessica kissé zavartan mosolyodott el. - Nincs ebben semmi titokzatosság. Amint azt talán ön is észrevette, Caroline kissé hajlamos az ábrándozásra. – Nem kerülte el a figyelmemet ez a körülmény. – Szóval, mindig ügyeltünk rá, hogy békés, nyugodt lovat kapjon. Nemegyszer ledobták ugyanis, mert nem figyelt eléggé. Ha egy ehhez hasonló eleven lóra ültetnénk, nem győzne kimászni a bokrok közül. Ő ugyan mindig vidáman szabadkozik a kihagyásai miatt, de fennáll a veszély, hogy komolyabban megsérül. Jason felsóhajtott. - Akkor talán jobb ajándék lesz a zongora. – Ahhoz kétség sem férhet. Egyébként hogy hívják ezt a kis hölgyet? – Kleopátra. Illik Caesar mellé. - Jason ismét kételyt látott Jessica arcán, ezért megkérdezte: - Talán nem helyesli? – Háát... ne feledje, hogy Caesar és Kleopátra végül nem házasodtak össze. Talán inkább Caesar feleségéről kellene elnevezni, nem arról a rossz hírű nőszemélyről. - A férfi fojtott mordulásáról tudomást sem véve végigsimított a szürke kanca sörényén. - Ő ugyanis, Julius Caesar hitveséhez hasonlóan, makulátlanul tiszta erkölcsű hölgy.
Jason hirtelen elnevette magát. - Én csupán egy lovat mutattam magának, hogy lett ebből történelemóra? De ha óhajtja, Calpurnia lesz a neve, nem Kleopátra. Ma jót tenne neki egy kis mozgás. Fölnyergeljem magának? Jessica szeme ragyogott. - Igen, igen! - bólogatott lelkesen. Néhány perc múlva már egy réten haladtak könnyű vágtában, és Jessica a fejét hátravetve kacagott féktelen jókedvében. Tudta, hogy nem bölcs dolog a mellette lovagló férfi társaságát élveznie, de a szívügyekben ő soha életében nem volt bölcs. Ha ő úgy dönt, hogy kiélvezi, amit az élet kínál, akkor is, ha később megszenved érte, akkor ahhoz senkinek semmi köze! Parádéztatta Calpurniát, gyönyörködött a ló könnyed járásában, az erőteljes reakcióiban. - Átugrassak vele néhány kerítést, milord? Szeretném látni, ugyanolyan szépen ugrik-e, ahogy jár. A választ meg sem várva a legközelebbi sövény felé fordította a lovat. Calpurnia jó fél méterrel az akadály fölött szökkent át. Jason követte Jessica példáját, és közben arra gondolt, aligha van szebb látvány egy káprázatos ló nyergében ülő káprázatos nőnél. Az is átvillant az agyán, hogy a Jessicához fűződő kapcsolata szinte teljes egészében lóháton zajlott. A nő közben megállította a lovát a sövény túloldalán, és sugárzó mosolyt villantott Jasonre. - Esküszöm, ez a kis szépség futásban és ugrásban is lepipálná azt a nagy behemótot, amelyiken maga ül. Persze azért Caesar is jó ló a maga módján tette hozzá vigasztalón.
– Ez talán kicsit erős - morogta a férfi. - Olyan kanca még nem született, amelyik ezt a csődört lehagyná. Jessica lekicsinylően nézett rájuk, és közben könnyedén kordában tartotta a ficánkoló Calpurniát. - Caesar talán megmutathatná, mit tud, ha nem cipelne ekkora súlyt. De mivel ekkora súlyt cipel, fenntartom az állításomat. Jason a kedvencét ért hallatlan sértésen fölháborodva, vészjóslóan csillogó szemmel azt kérdezte: - Szeretné kipróbálni? – Természetesen. Jelölje meg az időpontot és a pályát. – Az időpont most azonnal. Ami pedig a pályát illeti... tudja, hol van az a hatalmas tölgy a nyugati birkalegelőn? Ide úgy kétmérföldnyire, vegyes terepen. - Jason agyán az is átfutott, hogy fogadást ajánl, de aztán elvetette az ötletet, mert eszébe jutott, hogy a legutóbbi ostoba fogadása következményeit azóta is nyögi. - Bármilyen útvonal szabályos, csak a terményekben nem szabad kárt tenni - tette hozzá. – Megegyeztünk! - Jessica rámosolygott a férfira, majd villámgyorsan megfordította a lovát, és mire Jason rendesen kézbe vette volna Caesar gyeplőjét, már át is szökkent a következő sövény fölött. Jason álmélkodva mormolt el egy szitkot a bajsza alatt, és ő is átugratott az első akadályon. Ez a nő aztán nem teketóriázik! Tudta, hogy tisztességtelen előnyt élvez, hiszen Jessica nem ismerheti úgy a terepet, ahogy ő. Három lehetséges útvonal közül a legsimábbnak tűnőt sűrű, kusza kiserdő zárja el, a legrövidebb úton pedig keskeny, de igen mély vízmosás állja a ló útját. Mire fölért az első dombtetőre, Jessicát már nem is látta, ezért teljes vágtára fogta Caesart. Az óriási fekete ló megörült a parancsnak, szinte repült a táj fölött.
A táv kétharmadához érve Jason még mindig színét sem látta versenytársának. Ennyivel nem hagyhatta maga mögött, lehet, hogy más utat választott? Az erdőt előző nap reggel látták, Jessicának tudnia kell, hogy arra nem érdemes menni. Hirtelen mintha jéghideg kéz ért volna a tarkójához, és végigfutott a hátán a hideg: a vízmosásról vajon tud? A szélén az innenső oldalon kőfalat építettek, hogy az állatok ne essenek bele. A gyanútlan lovas könnyű kis akadálynak vélheti az alacsony falat. Át lehet ugratni a vízmosáson is, de ahhoz nagyon jó ló és lovas kell, és ha valaki nem számít a fal mögötti mélységre, biztosan a nyakát szegi. Jason életében már két vadász is ott lelte halálát. Az új vendégeket mindig figyelmeztették, és szemmel tartották őket, amikor először vadásztak a területen. Nem gondolt már a versenyre, egyenesen egy dombtetőre rúgtatott Caesarral, ahonnan tisztán beláthatta a vízmosás felé vezető utat. Jeges rémület markolt a szívébe, amikor meglátta a csalóka kőkerítés felé száguldó, a kanca szürke nyakához simuló lovast, akinek lángvörös haja jelentette az egyetlen élénk színű pontot az elé táruló tájban. – Jessica! - kiáltotta teli torokból, és elindította Caesart lefelé a veszélyes domboldalon. Imádkozott, hogy Jessica hallja meg a hangját, és álljon meg, de azért is, nehogy Caesar borzverembe lépjen. A látható akadályokra összpontosított, és öngyilkos iramban hajszolta a lovat lefelé. Szinte nem is érezte a csenevész fák arcába csapódó ágait. Alig harminc méterrel Jessica mögött ért ki az útra, de a nő már csak pár méterre járt a kerítéstől. Újra a nevét kiáltotta, és Jessica egy pillanatra hátra is fordult, mielőtt ugratott volna.
Szinte megállt az idő, amíg ló és lovasa ott lebegett a mélység fölött, majd az örökkévalóságnak tűnő, jéggé dermedt pillanat elmúltával szépen földet értek a túloldalon. A pánikba esett Jason megkönnyebbülését azonnal elsöpörte a féktelen düh. Esztelenül nekihajszolta a fáradó Caesart a kerítésnek, jóformán a puszta akaratereje repítette át mindkettőjüket a vízmosás fölött. Jessica közben megállította a kancát, és döbbent, értetlen arccal várta be a dühöngő férfit. Jason az utolsó pillanatban fogta vissza a csődört, majd megragadta Calpurnia kantárát. – Megőrült? - förmedt rá. - Ez a legveszélyesebb akadály az egész birtokon! Itt már két ember halt meg! Teljesen elment az esze? A meglepett Jessica szúrósan nézett rá az egy csapásra jéghidegre váltó zöld szemével. - De hiszen egész tűrhetően átugrattam rajta, láthatta. Azt hiszi, kockára tenném a lova életét? – Nem érdekel engem az az átkozott ló! Maga nem töltött még itt annyi időt, hogy kiismerje magát a terepen! Meg is halhatott volna! Jessica alig tudta visszafogni magát. Összeszorított foggal szűrte a szavakat: - Megfeledkezik róla, Lord Radford, hogy az utóbbi két hétben semmi más dolgom nem volt, mint ismerkedni a birtokával. Pontosan tudom, milyen a terep. Vagy talán a nagy sportember a helyismeretem hiányában bízott, így akart legyőzni? – Mit érdekel engem, hogy legyőz egy tyúkagyú nőszemély! A házigazdája vagyok, úgyhogy ha mindenképpen az ostobaságába akar belehalni, azt ne az én birtokomon tegye!
Jessica most már végképp búcsút intett az önuralom leghalványabb látszatának is. Egyszerre kirobbant belőle az utóbbi két hét alatt felgyülemlett feszültség. – Az én biztonságom nem a maga gondja! Pontosan tudtam, mit csinálok! Sem a ló, sem én nem voltam veszélyben. Mi jogon szidalmaz itt, mint egy halaskofa? A végsőkig felajzott Jason józan észt, illemet, diszkréciót sutba vágva elengedte a ló kantárát, Jessica köré fonta a karját, és átrántotta a nőt magához. - Ezen a jogon! - lihegte reszelős hangon, majd a nő szájára tapasztotta a száját. A mérge amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. Most már a saját lova gyeplőjét is elengedte, mindkét karjával ölelte Jessicát, a keze elveszett a zilált bronzszínű hajzuhatagban. Jessica először vadul vonaglott, próbált szabadulni, de aztán az ő szája is ugyanolyan melegen, mohón, a jussát követelve tapadt a férfi ajkára. – Ó, Jessie, Jessie! - lihegte a fülébe Jason. - Azt hittem, a szemem láttára fogsz meghalni, és azt nem bírtam volna ki! Tizennégy évet töltöttem a pokolban, és ha odaveszel, ott is maradtam volna életem végéig. Akkor már jobb lett volna, ha én is beleugratok utánad a vízmosásba! Caesar nyugtalanul fészkelődni kezdett, kizökkentve egy kicsit mindkettőjüket. Jason agyán átvillant, hogy sportember ismerősei soha nem hinnék el, hogy ő, a nagy lovas, ilyen bolondságot csinált. Egy tüzes ló nyergében enyelegni egy hölggyel! Följebb húzta Jessicát, majd leszállt, és kikötötte mindkét lovat egy alkalmas faághoz. A nő szótlanul csusszant le a nyeregből, majd a karjaiba omlott, és Jason azt látta, hogy a páratlan, szelidíthetetlen Jessica sír. A könnyben úszó,
smaragdzöld szempár ugyanolyan őszintén, sebzetten nézett rá, mint annak idején, amikor Jessica még csak tizenhét éves volt. Jason egyenként lecsókolta a nő arcáról a megannyi kristályként legördülő könnycseppeket. Jessica megborzongott, amikor Jason keze végigsiklott a hátán. Próbált elhúzódni tőle, ezért Jason megálljt parancsolt a kezének, és csak szorította jó erősen, míg végül elcsendesült a pillanat, és Jessica a vállára hajtotta a fejét. – Miért hagytál el, szerelmem? - kérdezte halkan a férfi. Utána öt évig egyetlen nap sem telt el úgy, hogy föl ne tettem volna magamnak a kérdést, vajon mit rontottam el. Jessica fölemelte a fejét. Még mindig nem nyugodott meg egészen. - Az én ifjonti ostobaságom miatt volt, Jason. Szaggatottan levegőt vett. - Sokszor eszembe jutott már, hogy az ifjúságot túlértékelik. Pedig mennyi fájó sebet adunk és kapunk akaratlanul, mennyi bűnt követünk el öntudatlanul a szív ellen... Ezerszer is kívántam, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, de az lehetetlen. Nem lehetett helyrehozni, amit elrontottam. Az eltelt éveken merengve egy pillanatra a szava is elakadt, aztán folytatta: - De legalább lehetőséget kaptam, hogy megmagyarázzam a szánalmas viselkedésemet. Kibontakozott Jason öleléséből, és hátát egy fa törzsének támasztva leült a földre, majd megütögette maga mellett a talajt. Jason letelepedett oda, ahova a nő jelezte, és az alkalommal élve újra átkarolta. Jessica a férfi mellkasára hajtotta a fejét. - Pontosan mit értesz ifjonti ostobaságon? kérdezte Jason. - Én akkor csak arra tudtam gondolni, hogy a társadalmi rang vagy a gazdagság lebeg a szemed előtt, de amikor végül olyan férfihoz mentél hozzá, aki egyikkel sem
rendelkezett, be kellett látnom, hogy soha nem tudtam igazán, mi jár a fejedben. Jessica bánatosan mosolygott rá. - Azt akartam, amit minden romantikus lelkületű fiatal lány - mondta. Kis szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait, majd folytatta: - Ismerted az apámat, ugye? - A férfi bólintott, mire Jessica azt kérdezte: Szerinted milyen ember volt? Jason kutatott egy kicsit az emlékezetében, majd így felelt: Egy elragadó, semmirekellő bohém, aki remek társaság, jól bírja az italt, a kártyát már kevésbé, és végtelenül önző. Jessica elégedettnek látszott, hogy ilyen pontosan jellemezte az apját. - Úgy van! - helyeselt. - Látom, tudtad, hányadán állsz vele. Időnként, ha éppen eszébe jutott, hogy a világon vagyunk, elhalmozta a lányait a szeretetével, még kényeztetett is minket, ha nem került neki semmibe, de alapvetően jövedelemforrást látott bennünk. Az apjától, Lord Westerlytől szép vagyont örökölt, de mire ötéves lettem, már el is játszotta. Anyám nem sokkal ezután meghalt, kikezdte az egészségét a küszködés, hogy valahogy fenntartsa a házat. Ezután a nővérem, Emily nevelt engem, és ő bűvészkedett a számlákkal is. Apám pedig eltűnt a drágalátos barátaival, és néha küldött egy kis pénzt, ha éppen szerencsével járt. Valahogy eltengődtünk. Nagy levegőt vett, majd szemét a legelésző lovakra szegezve folytatta: - Emily nagyon szeretetreméltó lány volt, Caroline eléggé hasonlít rá. Megakadt rajta Sir Alfred Hanscombe szeme, aki igen előnyös házassági szerződést ajánlott. Emily irtózott tőle, könyörgött Papának, hogy ne fogadja el az ajánlatot, de apánk csak nevetett. Azt mondta, minden lánynak kell egy férj, és Sir Alfred sem rosszabb, mint bárki más.
– A házasságuk után velük éltem - folytatta újabb szünet után -, mert máshol nem volt számomra hely. Sir Alfred Emily iránti rajongása nem tartott sokáig, úgyhogy végignézhettem, amint a nővérem szép lassan belepusztul az elhanyagoltságba, a férje időnkénti kegyetlenségébe és az állati önzésébe. Caro születése után egyszerűen feladta. Nem a szülésbe halt bele, hanem a szeretetlenségbe. - Ahogy fölelevenítette a történteket, egyre keményebb lett a hangja. – Caroline és én az apám egyik húgánál laktunk, amíg Sir Alfred egy évre rá feleségül nem vette Louisát. Louisa nem különösebben melegszívű asszony, de kötelességtudó, így visszavitte Carót hozzájuk. Magam mellett tartottam volna, ha tehetem, de én is gyerek voltam még. A következő néhány év során engem különböző rokonok adogattak kézről kézre. Néha Lady Hanscombe is befogadott egy időre, úgy tartotta helyénvalónak, hogy Caroline ismerje meg a nagynénjét. Apám pedig úgy évente egyszer fölbukkant ott, ahol éppen laktam. Kitört belőle a keserű nevetés. – Papa igen elégedett volt a fejlődésemmel. Azt mondta, ritka szépség lesz belőlem, szép árat lehet majd kérni értem a házasságpiacon. Kijelentette, hogy grófnál alább nem adja, de azon sem lepődne meg, ha hercegné lenne belőlem. Azt is mondta, hogy minden férfi „büszke lesz, ha birtokolhat", és hogy méltó dísze leszek bármilyen rangú méltóság háztartásának. Jason is vett egy mély lélegzetet, mert kezdte érteni, merrefelé halad a történet. Jessica most a férfi felé fordult, bájos arcára rátelepedett a feltoluló emlékek súlya. Megesküdtem, hogy nem fogom azt az utat járni, amelyet kijelölt számomra.
Megfogadtam, hogy csakis szerelemből megyek férjhez, fütyülök a vagyonra meg a társadalmi pozícióra. Most lesütötte a szemét, a kezét nézte, és akadozva megszólalt. - Amikor megismerkedtem veled a vadászaton, az apám éppen előkészített az első báli szezonomra, az egyik nagynéném védnöksége alatt. Tudtam, hogy te vagy az, aki kell nekem, hiszen még soha nem keltem úgy életre, soha nem kerültem annyira közel valakihez. Biztos voltam benne, hogy te is így érzel. Amikor feleségül kértél, már alig vártam, hogy szerelmet vallj nekem. Nem tudtam semmit a családodról, a vagyonodról, nem is érdekelt. Csak annyit akartam hallani, hogy szeretsz, és örökké velem akarsz maradni. - Most már szinte suttogott. - A házasság sem foglalkoztatott igazán, csak a szerelmedre vágytam. Innen Jason vette át a szót. - Ehelyett azt mondtam, hogy a leggyönyörűbb lány vagy, akit valaha láttam, és büszke lennék, ha feleségül jönnél hozzám. Azt mondtam, emelnéd a háztartásom fényét, és én kényelmes, sőt fényűző életet biztosítanék neked. A szerelemről pedig egy szót sem szóltam. Másik karját is Jessica köré fonta, és széles mellkasára vonta a nőt. Két ujjával fölemelte az állát, hogy a smaragdzöld szempár az ő fekete szemébe nézzen. - Hadd pótoljam most, amit akkor elmulasztottam! Szeretlek, Jessica. Soha nem szerettem senki mást. Bármennyire dühös, tanácstalan, megsebzett ember voltam, mindig szerettelek, nem is tudtalak volna nem szeretni. Őrjítőén izgató vagy, független, és úgy lovagolsz, mint én. Ezért pedig még jobban szeretlek. Gyengéd, őrült szenvedélytől mentes csókkal pecsételte meg, amit mondott. Utána így folytatta: - Én is olyan otthonban nevelkedtem, ahol a szerelmet értéktelen holminak tartották.
Én a kisebbik fiú voltam, aki nem sokat számít, csak... csak amolyan tartalék örökös, arra az esetre, ha a bátyámat idő előtt elragadná a halál. A vagyonra és a társadalmi rangra nagy súlyt fektető világban tehát nekem egyikből sem jutott túl sok. Alig akartam elhinni, hogy te önmagamért szeretsz, ezért azt ajánlottam fel, amiről azt hittem, fontos neked. Álmodni sem mertem volna, hogy neked az kell, amiből kifogyhatatlan vagyok. Nagyon fiatal voltam még. Odahajolt Jessicához, és gyengéden újból megcsókolta. - A lehetetlennel lett volna határos elmondani, mit érzek irántad, mennyire vágyom rád, mennyire szükségem van rád. Jessica nevetésébe némi szomorúság is vegyült. - Ezt csak később értettem meg - mondta. - Akkor annyira lesújtott a csalódottság, hogy úrrá lett rajtam a vad természetem, és borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez. Miután otthagytalak, órákon át csak lovagoltam, és próbáltam felfogni, mi történt. Ami kor végre elhittem, hogy a szívem nem tévedhetett az érzéseiddel kapcsolatban, elmentem a házhoz, ahol laktál. De már késő volt. Jason meglepetten nézett rá. - Elmentél Longfordhoz? Ezt soha nem tudtam meg. Röpke két órával azután, hogy kikosaraztál, már ott sem voltam. Tisztában voltam vele, hogy képtelen lennék a közeledben maradni. Gondolom, nem tudtad, milyen címre írhatnál nekem. Jessica a fejét rázta. - Alig ismertelek, még azt sem tudtam, hol laksz. Nem mertem érdeklődni, mert a komornyik, aki közölte velem, hogy már nem vagy ott, egyértelműen éreztette, mit gondol az olyan szégyentelen nőcskékről, akik úgy
keresnek föl egy úriembert, hogy még csak egy lovászfiú sem kíséri el őket. Biztos voltam benne, hogy az ostoba dühkitörésem miatt végleg megharagudtál rám, és gyűlöltem magamat, amiért veszni hagytam, amit a világon a legjobban akartam. Úgy látszott, ezen már nem lehet segíteni, ezért elmentem Londonba, ahogy az apám kívánta. Tudtam, hogy ilyen hőfokú szerelmet nem élek át többé, de a társasági élet segített feledtetni a bánatomat. Papától sokan megkérték a kezem, de ő szívfájdalom nélkül elutasított mindenkit, akit nem ítélt hozzám méltónak. Némi huncutság is bujkált a mosolyában. - Azt viszont nem gondolhatta, hogy egy hercegség várományosa annyira neveletlen, hogy közvetlenül nekem tesz házassági ajánlatot. Papa ott helyben kilehelte volna a lelkét, ha megtudja, hogy kikosaraztam az illetőt. Ezenkívül egészen másféle ajánlatokat is kaptam, nem kevesebb mint két királyi hercegtől. – Bocsátkozhatok találgatásokba, hogy melyik kettőtől? – Úri hölgy nem dicsekszik a hódításaival - felelte affektálva Jessica, majd komolyabbra fordította a szót. - Azon a tavaszon ismertem meg jobban John Sterlinget. Akkor még kapitány volt. Wiltshire-ből származott, a Hanscombe-birtok közeléből, így még gyerekkoromból ismert. A szezon vége felé bevallotta, hogy mindig is szeretett, de megvárta, hogy felnőjek, és lássak valamit a világból. És még akkor is feleségül akart venni, amikor elmondtam neki, hogy mást szeretek. Kis időre elhallgatott, majd akadozva tovább beszélt: - Nagy szükségem volt rá akkor, hogy szeressenek. Apám ellenezte a házasságunkat, de nekem erősebb volt az akaratom, és
megesküdtem neki, hogy ha nem adja ránk áldását, megszököm Johnnal. Tudta, hogy meg is teszem, így aztán lemondóan széttárta a karját, és engedett. Csöndben megesküdtünk, és nem sokkal utána elhagytuk az országot. Nosztalgikus mosoly ült ki az arcára. - Johntól rengeteget tanultam a szeretetről. Nagylelkű volt, adakozó, soha semmiért nem kért cserébe többet, mint amennyit magamtól is adtam volna. És hamarosan bele is szerettem, ha nem is úgy, mint be léd. De, gondolom, az ember sosem szeret két férfit egyformán. Jessica kezdett föltápászkodni. - Most pedig itt vagyok, és hálát adok a sorsomnak, hogy elmagyarázhattam, miért viselkedtem úgy, ahogy, és bocsánatot kérhetek azért, amit ellened elkövettem. Jason megragadta a kezét, és visszahúzta maga mellé. - Azt hiszed, most csak úgy elsétálhatsz, mint egy délelőtti vizit után? Azt hiszed, hagyom, hogy megint kisétálj az életemből? Jessica állta a tekintetét. - Más körülmények között talán lennék a szeretőd, de így, hogy Caro a feleséged, nem. – A pokolba Caroline-nal! Téged akarlak feleségül venni. Nem tagadhatod, hogy szeretsz! - Tőle szokatlan módon kissé esdeklő volt a hangja. Gondolni sem mert rá, hogy még egyszer elveszítheti Jessicát. A nő végighúzta ujjait kedvese markáns vonásain-, a sűrű, összeráncolt, Caroline-t megfélemlítő homlokán, a cserzett bőrén, a meglepően meleg ajkain. - Neki ígérted magad mondta szelíden. – Tudom, hogy eljegyzést csak nő bonthat föl, de én ezt mindig is üres konvenciónak tartottam. Azt hiszed, érdekel, mit
pletykálnak rólam? És neked talán számít? - Azzal lázas csókot nyomott Jessica ajkára. A nő felsóhajtott, és visszahúzta a kezét. - Magam miatt nem érdekelne, de a lányom miatt talán igen. – Caroline-t némiképp kínos helyzetbe hoznám, de erősen kétlem, hogy őt ez porig sújtaná - folytatta Jason. - Azt hiszem, az apja eladta őt, nagyjából úgy, ahogy a te apád az ő anyját. – Ebben van némi igazság - ismerte el Jessica. - Sir Alfrednek égető szüksége volt erre a házassági szerződésre, különben Caroline soha nem mondott volna igent. – Pénzért hajlandó lett volna hozzámenni az emberevő óriáshoz? - kérdezte gúnyosan Jason. – Olyan embert még nem láttam, akit kevésbé érdekelne a pénz, mint Caroline-t. De szereti a húgát, Ginát, és a szülei azt mondták neki, hogy Gina nem mehet hozzá Gideonhoz, ha ő nem mond igent neked. – Tehát ő lett a szűz, akit föláldoznak a testvére boldogságáért. Te aztán mindent megteszel, hogy porig rombold az önbecsülésemet! Miért ne tarthatná meg Sir Alfred a házassági szerződés értelmében járó összeget a lányát ért csapás fejében? – Tudod, hogy ez lehetetlen. – Ugyan miért? Az én pénzem, azt csinálok vele, amit akarok. Vagy akkor talán nem futja majd az érted fizetendő menyasszonypénzre? Jessica nem volt hajlandó tréfára venni a dolgot. - Ha csak pénzről és egy kisebb botrányról lenne szó, már holnap a feleséged lennék. De most már ennél több forog kockán. Megnézted magadnak Caroline-t alaposan?
Jason kelletlenül bólintott. - Nagyon jól néz ki. Neki való a vidéki élet. – Nem csak erről van szó - mondta komolyan Jessica. Születésétől fogva ismerem, és soha nem láttam még úgy ragyogni, mint az utóbbi két hétben. Nagyon zárkózott, nem avatott be az érzelmeibe. Az igazat megvallva azt hiszem, ő maga sem volt tisztában vele, mit érez. De három nappal ezelőtt a vacsoránál figyelted? Jason összeráncolta a homlokát. - Igen, zaklatottnak és mélabúsnak tűnt. Mintha ott sem lett volna. És azóta is elég szótlan. – Tudom. Aznap este aggódtam érte, és később benéztem hozzá, hátha beszélgetni akar velem. Éppen énekelt, és nem vett észre. Ha hallottam valaha a szerelem dalát, hát ez az volt! Jessica elhallgatott, majd fájdalommal teli hangon folytatta: - Azt hiszem, ő is csak akkor döbbent rá, mit érez. Ezért visszahúzódó. Szerelmesnek lenni pusztító hatású érzés, különösen, ha először éli át az ember. Most, hogy itt látott téged az otthonodban, és jobban megismert... hát persze hogy beléd szeretett! Ki ne szeretne beléd? Könnyes szemmel fejezte be a monológját. - Érted már, miért lehetetlen? Képtelen lennék rá, hogy boldogságot vásároljak magamnak az ő boldogsága árán. És hamarosan megszereted őt te is. Sokkal jobb ember, mint amilyen én valaha is leszek, és sokkal fiatalabb is nálam. Még csak most kezd igazán kivirágozni a szépsége. Amit mi elvesztettünk, az már a múlté. Ő viszont a jövőd. Jason megragadta a vállát, és kétségbeesetten megrázta.
Érezte, hogy Jessica kezd kicsúszni a kezéből. - Azt hiszed, érdekel a korod, vagy az ő szent erénye? Azokon az órákon kívül, amelyeket veled töltöttem, soha nem voltam igazán boldog! A lelki békédet meg tudnád vásárolni az enyém árán? Jessica selymes haját cirógatta, majd magához vonta, és hevesen ölelte. Minden idegszálával, a benne lobogó szenvedély minden kis szikrájával magához akarta kötni, szavakba nem önthető érvekkel akarta meggyőzni. Jessica hosszú másodpercekig engedte, majd ijesztő erővel taszította el magától. Jason nekiesett a fatörzsnek, Jessica pedig odabotorkált a lovához, eloldotta a fától, és nyeregbe pattant. Jason előtt egybefolytak a mozdulatai. A nő gyeplővel a kezében még vetett rá egy bánatos búcsúpillantást. - Mindig szeretni foglak - mondta cérnavékony hangon, de tisztán, érthetően. Aztán eltűnt. Jason lassan feltápászkodott, odaballagott Caesarhoz, és a ló izzadt nyakának döntötte a homlokát. Képtelen volt megmozdulni, de örült ennek a bénultságnak, mert így legalább nem érzett fájdalmat. Tudta, hogy ha szabadjára engedi a fájdalmát, ha tudatosítja magában, hogy Jessica utoljára lovagolt ki az életéből, abba belepusztul. Caroline felsóhajtott az asztalon előtte heverő kotta fölött, és kisimított arcából egy tincset. Rendszerint a zongorán komponált, és szinte tökéletes zenei memóriájára hagyatkozva csak utólag jegyezte le a műveit. A három nappal azelőtti este azonban más volt: akkor valósággal kirobbant belőle az alkotó energia, a tolla ontotta a papírra a kottafejeket, miközben a kompozíció ott lüktetett a vérében, és követelte, hogy
bocsássák szabadon. Amikor a zene végül elengedte, nyugovóra térve nem is tudta pontosan, mit írt. Ma reggelig nem is nézte meg a szonátát, mert képtelen volt szembenézni az intenzív érzelmekkel, amelyek azt létrehozták. Most, hogy a mű ott hevert előtte a délelőtti napfényben, csodálkozott, hogy lehetett ennyire vak. Hiszen ez a szerzemény nem más, mint szerelmi vallomás Richardhoz, az ő bimbózó érzelmeinek megzenésítése. Nem is kellett eljátszania ahhoz, hogy tudja, ez élete legjobb zeneműve. Így is volt rendjén, hiszen minden egyes hangjegy a véréből, a lénye legmélyéről vétetett. Az utóbbi hetek zűrzavara után a nyugalom különös érzetét kölcsönözte neki, hogy a zenére bízta az érzelmeit. Most láthatta, milyen ártatlan is volt addig, mennyire a saját külön álomvilágában élt. A fiatal lányok többségétől eltérően ő aligalig gondolt szerelemre, házasságra, ezért érte készületlenül mindkettő. A Jason által kiváltott kezdeti heves reakciókat a házasság gondolatának sokkja is okozta, nem csak a férfi erőteljes személyisége. Ő soha nem képzelte azt, hogy szerelmes, még a húgai által elszenvedett iskoláskori szívfájdalmak is elkerülték. Most viszont a szerelem valósága gyökerestül felforgatta az egész világot. Olyan magasságokba és mélységekbe sodorták az érzelmei, amilyenekről addig nem is álmodott, a teste pedig olyan vágyódástól bizsergett, amit még alig értett. Soha nem szeretett még, és fájdalmas bizonyossággal tudta, hogy nem is fog szeretni soha többé. Ugyanennyire biztos lehetett abban is, hogy Richarddal nem lehet közös jövőjük. A Jasonnel kötött eljegyzés önálló életre kelt, a családja helyzetén nem változtatott az a tény, hogy ő másik férfiba lett
szerelmes. Mégpedig nem másba, mint egy kiszolgált katonába, kis testi hibával. Most, hogy eszébe jutott Richard, az ajka önkéntelenül mosolyra húzódott. De még ha szabadon szerethetné is azt, akit ő választ, akkor sincs semmi oka azt hinni, hogy a férfi a barátságnál erősebb érzelmeket táplál iránta. Gyanította ugyanis, hogy Richard és Jessica félig-meddig szerelmesek egymásba, hiszen látta, mennyire örültek a váratlan találkozásnak. Jess már éppen eleget gyászolta a férjét, készen áll az új életre, Richard pedig egy alkalommal azt mondta neki, hogy Spanyolországban minden tiszt halálosan szerelmes volt a csodálatos Mrs. Sterlingbe. Az angol nő legjobb tulajdonságait egyesítette a szemükben: rendkívüli szépsége és túlcsorduló, eleven bája a férje iránti feltétlen szeretettel és hűséggel párosult. Az őrnagy volt a legirigyeltebb férfi az egész Ibériai-félszigeten. Remélte, hogy összeházasodnak majd. Úgy gondolta, jobb, ha így van jelen Richard az életében, mint ha sehogy. Hiszen arról a két emberről van szó, akiket a legjobban szeret a világon. Úgy érezte, szorult belé annyi nagyvonalúság, hogy őszintén kívánni tudja a boldogságukat. Richard bácsi? A gondolatra, hogy így kell majd szólítania, elszorult egy kicsit a szíve. Remélte, hogy ha sor is kerül erre, nem túl hamar. Egyelőre nem állt készen rá. Feltett szándéka volt, hogy miután hozzámegy Jasonhöz, eljátssza az úriasszony szerepét. Lesznek gyerekeik is. Ezen sem gondolkodott még sokat, de most már vonzóbb kilátásnak találta. Már nem félt Jasontől, nem gyűlölte - lehet, hogy egy napon még szeretni fogja? Talán az lenne a legjobb, ha ez nem következne be, hiszen Jason nem adta tanújelét, hogy őt majomszeretettel körülrajongó feleségre vágyna. A vőlegénye
szalonképes, túl nagy elvárásokat nem támasztó társat akar, talán azt sem tudja, mi fán terem a szerelem. Persze azelőtt ő sem tudta. Merengését halk kopogás szakította félbe. A komornája, Betsy lépett be. - Bocsásson meg, Miss Hanscombe. Tudom, hogy meghagyta, ne zavarjuk, de az úriember azt mondta, fontos ügyről van szó. Caroline meglepetten pillantott fel. Jason nem lehet, hiszen Betsy nem szabadkozna, ha a ház ura hívatná őt. - Ki a vendég, Betsy? – Az a tiszt úr, aki Wargrave-ben lakik, kisasszony. Dalton kapitány. Caroline érezte, hogy kifut az arcából a vér. A lelkében szétáradt rezignált nyugalom már a gondolattól is semmivé lett, hogy újra látja Richardot. Hogy is tudna úgy nézni rá, mintha mi sem történt volna, amikor számára visszavonhatatlanul megváltozott a világ? Nagy erőfeszítés árán összeszedte magát, és nyugodt, egyenletes hangon szólalt meg: - Mondd meg neki, hogy pár percen belül lemegyek. A kisszalonban vár? A cselédlány bólintott, és kiment. Caroline fölállt, és kétségbeesetten a tükörbe pillantott. A sors iróniája az is, hogy ő, aki soha nem törődött a külsejével, most olyan izgatott, mint bármely más szerelmes leány. Szerencsére jól állt rajta az összes új ruhája: a lágy barackszínű házikabát, amely rajta volt, jól leplezte enyhe sápadtságát. A haját reggel egyszerű frizurába rendezték, csak egy kis fésülést igényelt. Vállát öntudatlanul fölhúzva lépett be a kisszalonba. Richard komornak látszott, de amikor meglátta őt, meleg mosoly ült ki az arcára. Caroline a kezét nyújtotta neki, és
megszólalt: - Micsoda kellemes meglepetés! Először jár Wildehavenben, ugye? A férfi bólintott. - Igen. Pompás épület, és a földeken is látszik, hogy jó kezekben vannak. Lord Radfordot jó földbirtokosnak tartják. De nem azért jöttem, hogy Wildehavenről beszéljünk. – Parancsoljon. - Caroline helyet foglalt az egyik brokáthuzatú széken, vendége pedig egy másikra telepedett. – Önkényesen cselekedtem, Caroline. Nem visszavonhatatlanul, de lehet, hogy így is haragudni fog rám. Caroline meglepetten vonta föl a szemöldökét. - Valóban? Richard bánatosan rámosolygott. - Talán az lenne a legegyszerűbb, ha elolvasná ezt. - Azzal előhúzott a kabátja belső zsebéből egy levelet, és átnyújtotta. Caroline kíváncsian bontotta fel. A fejlécen London legnagyobb zeneműkiadójának neve és címe állt. Tágra nyílt szemmel olvasta a levelet: Tisztelt Mr. Dalton! Nagy örömünkre szolgál, hogy minket választott a beküldött szerzemények kiadójának. Döbbenetes erejű, virtuóz művekről van szó, amelyek egyenrangúak a legjobb kortárs európai komponisták alkotásaival. Személy szerint külön örömömre szolgál, hogy az ön által képviselt úriember angol születésű, hiszen szigetünk igen kevés Európa-szerte ismert zeneszerzővel dicsekedhet. Készséggel eleget teszünk megbízója névtelenségre vonatkozó kívánságának. Mindössze annyit kérünk, tudassa velünk, milyen művésznevet vagy monogramot kíván használni. Ú g y gondolom, nyugodtan kijelenthetem, hogy a jövőben is megtiszteltetésnek fogjuk tekinteni, ha megbízója bármely
kompozícióját kiadhatjuk. Remélem, mihamarabb el tud majd látogatni Londonba, hogy tárgyalhassunk az anyagi feltételekről. Legalázatosabb szolgája: Silas Winford – Ez mit jelent? pihegte Caroline. Alig hitt a szemének. – Lemásoltam a Wargrave-ben hagyott műveit, és elküldtem őket Winfordnak. Csak annyit árultam el neki, hogy a szerző előkelő családból származik, és meg kívánja őrizni az inkognitóját. Ha semmiképpen nem akarja kiadatni a szerzeményeit, visszakérem őket. Igaz, Mr. Winfordnak ez komoly csalódást okozna. Richard ünnepélyes komolysággal folytatta: - Megértem a bátortalanságát, Caro, de a művei megérdemlik, hogy hallják őket az emberek! Óriási örömöt szerez velük másoknak, és a nyugalma zavartalan lesz. Tudom, hogy az értük kapott pénzre nincs szüksége, de reméltem, hogy örömére szolgál, ha megoszthatja az alkotásait másokkal. Caroline megindultságában alig talált szavakat. - El sem hiszem, hogy valaki ki akarja adni a szerzeményeimet! A barátaimnak nagyon tetszettek, de hát ők nem szívesen mondanának rólam rosszat. Egyszerűen nem tudom elhinni... Elhallgatott, lehajtotta a fejét, és csurogni kezdtek az arcán a könnyek. Kusza gondolattöredékek követték egymást: az apja haragja, Signore Ferrante bátorító szavai, az éjszakák, amikor ébren hevert az ágyban, dallamok járták táncukat a fejében, és különböző alakzatokba rendeződtek. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ismeretlen zeneszakértő tényleg ilyen nagyra értékeli a műveit.
A mindig gyakorlatias Richard átnyújtott neki egy tiszta zsebkendőt. Mielőtt a férfi visszahúzta a kezét, Caroline mintha pihekönnyű érintést érzett volna az arcán, de ebben nem volt egészen biztos. Megtörölte a szemét, és bocsánatkérően nézett a férfira. - Sajnálom, hogy megint így itattam az egereket. Ha valami erős érzés tör rám, sosem találok rá szavakat. – Örül a hírnek? - kérdezte Richard, és fürkész tekintettel figyelte. Caroline bólintott. - Igen. De nem akarom, hogy az én nevem alatt adják ki a szerzeményeimet. Szörnyű lenne, ha a szájára venne a világ, ha kritizálnának, amiért komponálok. Nem szeretem, ha észrevesznek, kényelmetlenül érzem magam olyan kor. Attól tartok, nem lesz belőlem jó főrangú hölgy. De nagyon sokat jelent számomra, hogy másoknak is tetszik a munkám. Richard megkönnyebbülten elmosolyodott. - Akkor meg bocsátást nyertem? – Természetesen. - Örömtől sugárzó pillantást vetett a fér fira, és kezdte hatalmába keríteni az izgatottság. - Még csak most kezdem elhinni - mondta, és fölpattant a székről, majd megpördült a tengelye körül, és úri hölgyhöz nem illő módon széttárta a karját, mintha magához akarná ölelni a világot. - És tulajdonképpen csodálatosan érzem magam! - kiáltotta. Richard is felállt. - Holnap két-három napra Londonba utazom, hogy lebonyolítsam az üzletet - mondta. - Velem tart majd a kiadóhoz Mr. Chelmsford is, hogy biztosan ne sérüljenek az ön érdekei. Caroline-nak most, hogy az izgatottsága valamelyest alább hagyott, eszébe jutott valami. - Várjon egy percet! - mondta. Akarok adni magának valamit. - Sietve fölment a
hálószobájába, és a frissen leírt szonátával tért vissza. Szégyenlősen nézett a férfira. - Ezt nem szeretném kiadatni. Csak magának írtam. - Azzal sarkon fordult, és kimenekült a helyiségből. Nem akarta látni Richard reakcióját. Dalton kapitány Wargrave-be visszaérve azonnal leült a zongorához, és eljátszotta a kompozíciót. Tisztán értette a mű üzenetét. A szelíd nyitódallam gazdagabb, komplexebb témákba fejlődött, az ártatlanságtól a szerelem felé vezetett, a pislákoló szenvedély sötétebb tónusaival. Egybeolvadt öröm és fájdalom, fölfedezés és ámulat, a szonáta zárása pedig baljósan azt visszhangozta, hogy valami végleg elveszett. Richard még jóval azután is a hangszer előtt ült, hogy leütötte az utolsó hangokat. Amikor végül fölállt, pontosan tudta, mit kell tennie. Már csak azt kellett kigondolnia, hogyan. 12. fejezet Aznap délután ketten is megérkeztek Wildehavenbe, és Jasonnek, nem kis bosszúságára, mindkét eseménynél meg kellett jelennie személyesen. Először Caroline zongoráját hozta meg egy úriember, a napfényes Itália szülötte, aki nem volt hajlandó egy közönséges komornyik gondjaira bízni a csodás hangszert, amelyet maga a nagy Broadwood készített. A küldemény kísérője, egy igazi művészlélek, mindenképpen a saját szemével akart meggyőződni róla, hogy a zongorát kellőképpen becsben tartják majd. Jason, akit még mélységes búskomorságában is mulattatott egy kicsit az izgága talján, hívatta Caroline-t, hogy ő felügyelje a zongora beállítását és hangolását. Az úriember nagy örömmel csevegett a kedvére valóan muzikális hölggyel, Jason pedig árgus szemekkel figyelte menyasszonyát. Kénytelen volt elismerni, hogy Jessicának
igaza lehet az unokahúga érzelmeit illetően. Nem azt a szégyenlős gyereket látta ugyanis maga előtt, akivel röpke két hónapja az Almack Klubban megismerkedett. Megállapította, hogy Caroline azóta komoly, méltóságteljes, szépségének tudatában lévő nő lett, és már nem is fél tőle. Éppen csöndben vissza akart vonulni, amikor Caroline játszani kezdett, Jason már hallotta a darabot valami házi hangversenyen, de most olyan hatással volt rá a műből áradó lírai szenvedély, amilyet zenei szerzemény még soha nem gyakorolt rá. Amikor Caroline befejezte, a talján kivételesen szóhoz sem jutott, csak őszinte csodálattal kezet csókolt neki. Mi volt ez, Caroline? - kérdezte halkan Jason. A mélykék szempár egyenesen a szemébe nézett. - Ludwig van Beethoven szerzeménye, a Holdfény-szonáta részlete. Tetszett? Jason bólintott. Nem akarta elmondani, mennyire fölkavarta friss sebtől sajgó lelkét az előadás. Akarata ellenére megindította Caroline játéka, és most már látta, mit jelent menyasszonyának a zene. A sors iróniája, hogy ez a felismerés éppen most nyilallt belé, amikor a pokolba kívánta a lányt. Komoran megállapította, hogy az élet túlságosan bonyolult, és visszavonult dolgozószobájába. Nyugalmát aznap még Honoria néni régen várt érkezése zavarta meg. Lady Edgeware a forma kedvéért intézett egy-két heves kirohanást a rossz utak ellen, majd epés megjegyzéseket tett a változtatásokra, amelyekre Wildehavenben legutóbbi látogatása óta sor került. Ezután visszavonult a szobájába, hogy lepihenjen egy kicsit vacsora előtt. Jason ennek igencsak örült, bár gyanította, hogy a nagynénje csak a ház vendégeinek ízekre szedéséhez gyűjti az erőt. Az este igazolta balsejtelmeit.
Jessica szörnyű fejfájására hivatkozva nyugodtan kimenthette volna magát a vacsora alól, mégis lement. Elhatározta, hogy amint megérkeznek Hanscombe-ék, ő elhagyja Wildehavent. Tudta azonban, hogy Jasont még mindenképpen látnia kell néhányszor. Miközben átöltözött a vacsorához, átkozta magát, hogy miért szereti annyira a szép ruhákat. Bánatdúlt szíve ugyanis nagyon nem illett a tükörből rá visszanéző, szemkápráztató hölgyhöz. A pávakék estélyi ruha, amelyet fölvett, még a legvisszafogottabb darabja volt, de sajnálatos módon ennek is igen mélyre sikerült a dekoltázsa, a színe pedig kiemelte bronzszínű fürtjeit, és türkizszínű csillogást kölcsönzött a zöld szemének. Mivel azonban úgysem volt más választása, beletörődött a sorsába, és átment a szomszéd szobába az unokahúgáért. Csatlakoztak a kisszalonban a két férfihoz, és Jessicának önkéntelenül is szemet szúrt, milyen fagyos a hangulat. Jason a leggunyorosabb arcát öltötte magára, Caroline hallgatásba burkolózott, mintha ott sem lett volna, és Jessica biztos volt benne, hogy ő maga is rideg, vészjósló benyomást kelt. Csak George Fitzwilliam emlékeztetett normális emberre: derekasan próbált olyan témát találni, amely valami reakciót vált ki társaiból. Megpróbáltatásainak Lady Edgeware viharos belépője vetett véget. A három bólogató strucctollal ékesített bíborvörös turbánban érkező nagyasszony szemmel láthatóan kipihente az út fáradalmait, és áldozatokra vadászott. Jason nem szólt a többieknek nagynénje érkezéséről, és most kárörvendően figyelte, amint lélekben fölkészülnek a várható heves csatározásra. George elfehéredett, amikor Lady Edgeware megvetően végigmérte, és megjegyezte: - Soha nem értettem, mit látsz
ebben a ficsúrban, kedves öcsém. A Fitzwilliamek abból élnek, hogy padlásszobákat adnak ki. – De hiszen olyan úri modorú fiatalember, Honoria néni motyogta Jason. Ezután a nagyasszony, akit természetesen érdekelt az unokaöccse jövendőbelije is, szinte átfúrta a tekintetével Caroline-t. Tetőtől talpig végigmérte, majd nyers, ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt: - Szóval ő az a kislány. Elég sótlan teremtésnek látszik. Van magában annyi ellenálló képesség, hogy kibírja egy Kincaid mellett, lányom? Caroline arcizma megrándult, de a szemét nem sütötte le. Megteszek minden tőlem telhetőt, Lady Edgeware - felelte. – Az kevés. Ha egy év leforgása alatt nem ajándékoz meg minket örökössel, velem gyűlik meg a baja! Jason, akit lenyűgözött, hogy menyasszonya nem esett össze a nagynénje olykor kemény férfiakat is megfélemlítő pillantásától, megkockáztatott egy közbevetett megjegyzést: Ez ügyben természetesen rám is hárul némi felelősség. – Badarság. A Kincaidek mindig is vérbő, élvhajhász népek voltak, hacsak nem éppen benned vált a vér vízzé. Fenyegetően nézett az unokaöccsére, mintha próbára akarná tenni, hogy ki meri-e kérni magának a férfiasságát kétségbe vonó oldalvágást. De mielőtt Jason ezt megtehette volna, a nagyasszony bölcsen témát és célpontot váltott. Jessicához fordult, és előbb összehúzta a szemöldökét, mint aki erősen koncentrál, majd diadalmasan kivágta: - A páratlan Miss Westerly, 1803 tavaszáról. Hozzáment egy egyenruhás szájhőshöz, és eltűnt. Mi szél hozta erre?
Caroline attól félt, hogy Jessica túl hevesen reagál a keservesen meggyászolt férjét ért inzultusra, ezért sietve közbeszólt: - Lady Edgeware, engedje meg, hogy bemutassam a nagynénémet, Mrs. Sterlinget. Őladysége türelmetlenül leintette. - Nem kell bemutatni. Nagyon is jól emlékszem a debütálására. Még mindig olyan rakoncátlan, lányom? Jessica egy kicsit megemelte az állát, és hűvösen így felelt: Igen. Ön pedig, mint látom, még mindig ugyanolyan faragatlan. Lady Edgeware-ből mindenki meglepetésére harsány, kotkodácsolásra emlékeztető kacajt váltott ki a válasza. - Még szép, hogy az vagyok! Az én koromban más élvezetet nemigen tartogat már az élet. De örömmel látom, hogy a tűzrőlpattantságát még nem ölték ki magából. Tizenhét éves lány létére igencsak helytelenül viselkedett annak idején. Ha olyan sokáig él, mint én, ugyanígy végzi majd: az lesz a kedvtelése, hogy a leszármazottait terrorizálja. Jessica halovány mosollyal válaszolt: - Lehet. De remélem, találok majd magamnak más élvezetet is az életben. A többiek álmélkodva nézték, amint Lady Edgeware félrevonja Jessicát az egyik sarokba, és kedélyesen rosszmájú monológba kezd. Szóáradata a vacsora végéig kitartott, így a többieknek nem is kellett hozzájárulniuk a társalgáshoz. Amikor pedig vacsora után a hölgyek visszavonultak, a nagyasszony egy ideig Caroline-t vallatta a családjáról meg az egészségi állapotáról. A Westerly családhoz fűződő rokoni kapcsolatait elégedetten nyugtázta („sokkal jobb alom, mint a Hanscombe-ok”), amikor viszont megtudta, hogy Caroline
édesanyja egyetlen lánygyermek világra hozatala után meghalt, rosszallóan csettegett a nyelvével. Caroline ekkor naivan tágra nyílt szemmel megjegyezte, hogy ha tőle is csak ennyire futja majd, azzal szabaddá válik az út egy újabb feleség előtt, hogy próbáljon ő örököst szülni. Lady Edgeware szúrós pillantást vetett rá, nem tudta, komolyan beszél-e a lány, vagy gúnyt űz az ő faggatózásából. Caroline hamvas ártatlanságról tanúskodó tekintete láttán aztán újra Jessicát tüntette ki figyelmével. Mire meghozták a teát, már ki is tűzték a bált a következő péntekre, amikor teliholdas éjszaka volt várható. Jessicát a nagyasszony első számú segítőjének kérte föl. Mivel Lady Edgeware elfáradt, a többiek pedig nem mutattak különösebb érdeklődést az általános témákról folytatandó társalgás iránt, korán nyugovóra tért a társaság. Caroline behívta Jessicát a szobájába, azt ígérte, jó hírrel fog szolgálni. A nagynénje ezer örömmel követte: úgy gondolta, legfőbb ideje, hogy történjen valami jó is. Igaz, abban már nem volt ennyire biztos, akarja-e hallani, hogy unokahúga olthatatlan szenvedélyre lobbant Lord Radford iránt. Caroline azonban leült az ágy szélére, és szégyenlősen át nyújtotta neki a zeneműkiadó levelét. Jessica kétszer is elolvasta, majd odahajolt az unokahúgához, és átölelte. - Caro, hiszen ez csodálatos! Gondolom, Richard Dalton küldte el a szerzeményeidet Winfordnak. Caroline bólintott. - Igen, és nagyon örülök, hogy a megkérdezésem nélkül tette. Nekem soha nem lett volna bátorságom bármit is elküldeni. De nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy egy idegennek tetszenek a szerzeményeim.
Jessica leült mellé az ágyra, és huncutul csillogó szemmel azt kérdezte: - Azt hiszed, Signore Ferrante meg én kockára tettük volna a lelki üdvösségünket azzal, hogy azt hazudjuk neked, jó a zenéd? – Azt azért nem gondoltam, hogy hazudtok - nevetett Caroline -, de azt igen, hogy kissé elfogultan nyilvánítotok véleményt. - Homlokát kissé összeráncolva folytatta: - Tudtam, hogy műkedvelőtől jó, amit csinálok. Csak az lepett meg, hogy komoly zeneszerzőkkel összevetve is jónak találják. – De hiszen mindig is komolyan vetted a zenét, Caro vetette ellene a nagynénje. – Attól, hogy az ember komolyan vesz valamit, még nem biztos, hogy jól csinálja - felelte szárazon Caroline, majd hanyatt dőlt az ágyon, és álmodozó lett a hangja. Jessica nem látta az arcát, csak a szavait hallotta: - Annyi minden történt mos tanában, Jess! Egészen más ember vagyok, mint három hónappal ezelőtt. – És jobb ember lettél vagy rosszabb? - kérdezte Jessica könnyed, évődő hangon. – Azt hiszem, jobb - felelte komolyan Caroline. Megértőbb, remélem, bölcsebb is, és sokkal, de sokkal idősebb. Jessica harsányan felnevetett. - Ó, ha újra huszonegy éves lehetnék, és tudhatnám, hogy felnőttem! Caroline is elkuncogta magát. - Dagályosan hangzik, ugye? De én biztosan tudom, hogy az érettségből fakadó lelkierő jele, hogy nem rohantam ki a szobából, amikor Lady Edgeware faggatott.
– Ezek szerint én egy százéves lelki Herkules vagyok mondta Jessica. Caroline felült, és bocsánatkérő arckifejezéssel azt felelte: Annyira bátor voltál! És fogadd legőszintébb részvétemet, amiért Lady Edgeware megkedvelt. – Ugyan, ő igazán nem olyan szörnyű! Legalábbis most, hogy már tudom, hogy valójában nem vet meg. Attól a gondolattól azért összeszorul a gyomrom, hogy vénségemre olyan leszek, mint ő. – Te soha nem leszel olyan! - jelentette ki határozottan Caroline. - Erős egyéniség vagy te is, ha kell, de szerető szívű is. Azt viszont erősen kétlem, hogy Lady Edgeware szívében lenne szeretet. – Lassan meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy neked ő Honoria néni - csipkelődött Jessica. – Isten őrizz! - kiáltott fel Caroline, majd úri hölgyhöz illő, diszkrét kis sikkantás kíséretében újra elnyúlt az ágyon, a hasára hengeredett, és a fejére húzott egy párnát. Jessica lefejtette róla a vánkost. - Mindennek van árnyoldala. De azzal, hogy Lady Radford leszel, sokkal többet nyersz, mint amennyit vesztesz. Caroline hirtelen mintha elszomorodott volna, a játékos kedve amilyen gyorsan jött, úgy el is illant. - Ezt majd igyekszem észben tartani. Richard vasárnap késő este érkezett meg Londonból. A lába igencsak sajgott a megerőltető utazás után. Felhajtott egy pohárka brandyt, majd hosszú, mély álomba merült. Másnap
reggel szinte túlságosan is kipihentnek érezte magát, és az jutott eszébe, vajon nem a hazatérés tudata áll-e a jó közérzete hátterében. Ezt a gondolatot azonban sietve elhessegette. Még nem állt készen a nagy döntés meghozatalára. A fővárosban végleges formába öntötték a szerződést Caroline kiadójával, és arra is szakított időt, hogy megbeszéljék Chelmsforddal, milyen lehetőségeket kínál számára a törvény. Hajlott arra, hogy külön megállapodást kössön a Wargrave hagyatékkal, amelynek értelmében megkapja valamelyik kisebb, elidegeníthető területet meg annyi készpénzt, amennyiből föl lehet fejleszteni egy életképes gazdaságot, a cím és a birtok nagy része pedig Reginald Davenporté lesz. Tudta, hogy a kuzinja aligha fog ellenkezni, hiszen a másik lehetőség az, hogy ott marad egy árva garas nélkül. Richard kissé meghökkent, amikor megtudta, hogy Reggie egyetlen jövedelemforrása a hagyatékból kapott apanázs volt, amelyet annak ellenére rendszeresen fizettek neki, hogy az öreg gróffal évek óta nem voltak beszélő viszonyban. Ettől Richard még inkább úgy érezte, más fából faragták, mint az angol arisztokratákat, akik mintha egészen máshogy viselkednének, mint a normális emberek. Reggeli után ellovagolt a falu templomába, hogy hozzálásson terve megvalósításához. Beletelt egy kis időbe, mire a szeme megszokta a templom félhomályát. Chandler tiszteletest kereste, de a bal kéz felőli kis Mária-kápolnából elfojtott zokogás ütötte meg a fülét. Kicsit habozott, nem tudta, csöndben elmenjen-e a kápolna előtt, vagy megpróbálja tőle
telhetően vigasztalni a sírót. Elsétálni nem akarózott, így aztán belépett a kis oldalkápolnába. Lady Helen Chandler fölemelte a fejét, és Richard felé fordult. Büszke sólyomarcán patakokban folyt a könny. Richard átnyújtotta neki a vászon zsebkendőjét, és eszébe jutott, hogy mostanában bőven nyílik alkalma zaklatott hölgyeket vigasztalni. Lady Helen a szemét nyomkodta a zsebkendővel, majd egyenletes, erős hangon megszólalt: - Ma lett volna ötvenéves a lányom. – Lett volna, Lady Helen? - kérdezte halkan Richard. Ha az idős hölgy régi szívfájdalmát akarja megosztani vele, hát az sem az első efféle vallomás lesz, amit mostanában hall. Lady Helen bólintott. - Tudom, hogy három éve halott, de én már harminc esztendeje nem láttam. Richard enyhe bizsergést érzett a tarkóján, de nyugodt hangon kérdezősködött tovább: - Külföldre ment talán a férjével? Lady Helen hangja mintha messziről jött volna. Tulajdonképpen igen. Az igazi tragédia az, hogy elüldözték az otthonából, és én ezért jórészt magamat okolom. Hosszú éveken át reménykedtem benne, hogy még látni fogom, és lesz alkalmam a bocsánatáért esedezni. A lelkem mélyén éreztem, hogy jól van, és úgy gondoltam, boldog is. Aztán három évvel ezelőtt megszűnt ez az érzés, és akkor már tudtam, hogy soha többé nem jön haza. Richard szóhoz sem jutott. Mélyen megrendítette a régi tragédia árnyéka és az ezzel kapcsolatos, egyre erősödő sejtése.
Lady Helennek azonban nem kellett bátorítás. Erős késztetést érzett a beszédre, szinte dőlt belőle a szó. – A lányom tizenkilenc éves volt, és nagyon bájos. Az első férjem egyik cimborája feleségül akarta venni. Mi mindketten jóváhagytuk a házasságukat, Mary azonban nem kért a férfiból. Ő egy fiatalembert szeretett, akivel együtt nőtt fel, és akit én igen vad, féktelen ifjoncnak tartottam. Lady Helen arca elfintorodott. - A sors iróniája, hogy azért adtam volna szívesebben Lord Barfordhoz, mert én magam egy gyerekkori szerelmemhez mentem feleségül, és nem mondhatnám, hogy jól sikerült a házasságunk. Ha nem lett volna a fiam meg a lányom, elhagytam volna Randallt, és fütyültem volna a botrányra. Nagy levegőt vett, és folytatta: - Mary sírt, könyörgött, de én szentül meg voltam róla győződve, hogy jobban jár, ha egy megbízható, érett férfi felesége lesz, aki megfelelően gondját viseli. A szíve választottja - Juliusnak hívták - alig egy évvel volt idősebb nála, és legkisebb fiú volt a családjában, szerény kilátásokkal, így aztán büszkeségem és vélt bölcsességem folytán jegyességre kényszerítettem a lányomat egy olyan férfival, akitől irtózott. A fejlemények azonban az ő ösztönös megérzését igazolták, nem az én „bölcsességemet”. Ha tudtam volna Lord Barfordról mindazt, ami később kiderült, egy szobába se engedtem volna Maryvel. De ez a férfiak nagy összeesküvése: őrzik egymás titkait a nők előtt. Barford romlott, gonosz ember volt, azért vonzotta Mary bája, hogy tönkretegye. Sok évvel azelőtt már volt egyszer nős. A felesége fölakasztotta magát. Richardot most már nem csak a templom napfény elől el dugott kövének hidege járta át. Végre megtudhatja szülei
külföldre távozásának teljes történetét. Remélte, hogy lesz ereje végighallgatni. - A szavaiból úgy veszem ki, hogy ön a legjobb szándékkal cselekedett - mondta. Lady Helen dühösen legyintett. - A jó szándék kevés. Irányítani akartam a lányom életét, és tragédiát idéztem elő. Olyan tragédiát, levezekelni.
amit
halálom
napjáig
sem
tudok
– A férje az ön támogatása nélkül is házasságra kényszerítette volna a lányukat? Az idős hölgy fölemelte fejét. Ősrégi büszkeség áradt a mozdulatából. - Nem. Én grófi lány vagyok. Befolyásom volt, meg némi saját vagyonom is. Velem és a családommal szemben nem vihette volna keresztül az akaratát. – A fiam, Robert, a húga pártját fogta - folytatta kis szünet után. - Ő egykorú volt Juliusszal, és jó barátságot kötöttek. De én rá sem hallgattam. Én... - Itt ismét elakadt, de aztán konokul folytatta: - Figyelmeztettem a férjemet, hogy attól félek, Mary megszökhet. Túlságosan is engedelmesnek, beletörődőnek mutatkozott, nem tudtam elhinni, hogy ilyen könnyen feladja. Újabb rövid, elmélázó csend következett, majd Lady Helen ismét nekidurálta magát: - Két héttel a kézfogó előtt egy londoni házban laktunk. A drágalátos férjem egy este sokáig iszogatott Barforddal. A részleteket nem tudom, de állítólag elkottyantotta a cimborájának, hogy Mary megszökhet a szertartás előtt. Barford erre fölvetette, hogy magáévá tehetné a lányunkat már akkor éjjel. Végül is jegyesek, ami majdnem olyan, mintha házasok lennének. Nem olyan nagy bűn, ha az ember egy kicsit elébe vág az eseményeknek, és a lány így legalább nem tehetné tönkre az életét egy ostoba szökéssel.
Hiszen ugyan kinek kellene azután, hogy ő elvette a szüzességét? Lady Helen hangja feszültebb, pattogóbb lett, az idős hölgy szinte forrt a dühtől. - így aztán az apja, akinek védelmeznie kellett volna, a saját házában végignézte, amint megerőszakolják a lányát. Én az épület másik szárnyában aludtam, így nem hallottam semmit, de később a szolgák, akik az erőszaktétel helyszíne fölött, a padlásszobában laktak, elmondták, hogy ők fölébredtek Mary sikolyaira. Amikor Barford végzett, Marynek sikerült valahogy elmenekülnie. Mire Barford és a férjem rájöttek, mire készül, már kint volt a házból. Vérezve, mezítláb, alsóingben rohant az utcákon. Hála az égnek, Julius csak néhány saroknyira szállt meg onnan, és amíg odaért, nem érte újabb baj. Lady Helenen látszott, hogy már nem is tudja, hol van. Teljesen belemerült a felidézett emlékekbe, és reszelős hangon suttogva folytatta: - A többit a fiamtól, Roberttől tudom, aki éppen Julius Davenportnál volt. Mary hisztérikusan zokogva dörömbölt az ajtón. Julius leszaladt, beengedte, és a lányom ott, a bejárati lépcsőn, a karjai között elmondott neki mindent. Aztán megérkezett Barford meg a férjem, hogy elvigyék. A beteljesült bosszú emléke halvány mosolyt csalt az idős hölgy arcára. - Ott, az utcán, lámpafénynél megvívták a párbajt. A fiam volt Julius segédje, a férjem pedig Barfordé. Barford a kardot választotta. Anglia egyik legjobb bajvívója hírében állt, de Julius még nála is jobb volt. Állítólag hamar elintézhette volna Barfordot, de ő inkább macska-egér harcot folytatott vele. Össze-vissza szabdalta, a végén Barford már tucatnyi sebből vérzett. Szabályos párbajban már régen
leállították volna a küzdelmet, de a fiam nem akart közbeavatkozni, a férjem pedig nem mert. Ismét elhallgatott. Végül nagy sokára, suttogóra fogott hangon újra megszólalt: - Végül Julius megelégelte a mészárlást, és szíven döfte Barfordot. Ezután a férjemhez fordult, és azt mondta neki, csak azért nem öli meg őt is, mert nem akar még több szenvedést okozni Marynek. Utána bementek a házba. Mary a párbaj alatt végig ott volt Robert karjai között. A fiam azt mondta, ragaszkodott hozzá, hogy végignézi. Lady Helen vállat vont. - Másnap reggelre Julius és Mary eltűnt. Robert elmondta nekem a történteket, és azt is, hogy el akarnak menni Angliából. Aznap a fiammal örökre elhagytuk a férjem házát. Juliustól néhány hónap múlva kaptam egy rövid levelet, hogy összeházasodtak, Mary jól van, és egyikük sem lép többé angol földre. Én ezen a környéken vettem házat, mert azt gondoltam, hogy ha valaha mégis visszajönnek, Wargravebe biztosan ellátogatnak. De ez igen halvány remény volt, hiszen Julius apja, aki már évek óta nem volt jó viszonyban a fiával, most nyilvánosan kitagadta őt. A történteket eltussolták, de abból a kevésből is rettenetes botrány kerekedett, ami kiderült. – És ide hogy került, Lady Helen? - Richard szinte szórakozottan tette föl a kérdést, és közben a nagyanyja arcát fürkészte. Az idős hölgy ismét elmosolyodott, és ezúttal már belső béke sugárzott az arcáról. - Az Úr jó volt hozzám. Chandler tiszteletes sokat segített, hogy megbékéljek a bűnömmel. Mindketten nagyjából egy időben özvegyültünk meg. Idővel összeházasodtunk, és már tizenöt éve boldogan élünk. A fiam
immár Lord Randall, a birtoka innen tizenkét mérföldre keletre van. A szíve választottját vette feleségül, és elégedett az életével. Az ő útjába nem gördítettem akadályt, ezt bizton állíthatom. – Tehát tanult a hibájából. Ez nem kis dolog. Lady Helen felsóhajtott, és a szemébe visszatért a szomorúság. - Lehet. - Most szúrósan nézett Richardra. - De miért mondtam én el mindezt magának? Eddig csak Chandler tiszteletes tudott róla. Richard keresztet vetett, és letérdelt az idős hölgy mellé. - A szíve tudja, miért. Nézzen rám! Lady Helen fátyolos kék szeme elkerekedett, amikor közelebbről is megnézte magának a férfit. - Ki maga? - suttogta ámulva. - Lehetséges, hogy...? - Elakadt a szava. Richard fejezte be helyette a mondatot. - Én vagyok Julius Davenport és Mary Randall fia. Ön pedig a nagyanyám, akiről soha nem is tudtam, hogy van. – Ha nem lennék ilyen hiú, és hordanám a szemüvegemet, már rég megismertelek volna - mondta fanyar öniróniával Lady Helen. - Nagyon hasonlítasz az apádra, de Mary vonásait is ott látom az arcodon. Mesélj róla! Richard beszélt Európa különböző országaiban töltött éveikről, majd a tragikus görögországi vitorlásbalesetről. Így zárta szavait: - Anyám volt a legboldogabb asszony, akit valaha ismertem. Soha nem fogyott ki a szeretetből, jutott belőle mindenkinek, aki csak az útjába került. Lehet, hogy az a szokatlanul közeli kapcsolat, amely apámhoz fűzte, abból táplálkozott, hogy a házasságuk fájdalomban fogant. Megvolt az a képességük, hogy a jelenben éljenek. Most már értem,
miért nem akart anyám visszajönni ebbe az országba, de a Szent Bibliára is megesküszöm, ha kell, hogy nagyanyám iránt semmilyen ellenséges indulatot nem táplált. Az idős hölgy lehunyta a szemét, valami nedvesség csillant az arcán. - Köszönöm - mondta halkan. - Nagyon szeretnék hinni neked. – Szóval, fiatalember - fordult felé kis idő múlva, immár nyitott szemmel, visszazökkenve a jelenbe -, te vagy Wargrave új grófja. – Még nem vagyok, és valószínűleg nem is leszek soha. Már szinte végérvényesen eldöntöttem, hogy csak egy kisebb birtokra tartok igényt az örökségből a déli part közelében, a többit pedig a kuzinomra, Reginald Davenportra hagyom. Neki kell, nekem nem. Nem mondhatnám, hogy a pénz és a társadalmi rang bármelyik rokonomat is boldoggá tette volna. – De... - Az idős hölgy fanyar mosollyal elharapta a mondatot. - Újra meg újra el kell ismételnem a leckét, hogy ne ártsam bele magam mások dolgába. Angliában maradsz? Nincs olyan sok unokám, hogy egyet is el akarnék veszíteni közülük. Richard elmosolyodott, és megfogta a nagyanyja kezét. Ígérem, hogy kapcsolatban maradok nagyanyámmal, bármi történjék is. Cserébe arra kérem, őrizze meg a titkomat, és a férjén meg a fián kívül senki ne tudjon a kilétemről, amíg le nem zárul ez az ügy. És egy szívességet is szeretnék kérni. Azért jöttem ma ide, hogy engedélyt kérjek az orgona használatára. Nem a magam számára, hanem egy... barátomnak.
– Annál mi sem egyszerűbb - felelte kurtán Lady Helen, és felállt. - Az orgonakarzatnak a férjem irodájában van egy tartalék kulcsa. Máris idehozom neked. Azzal lábujjhegyre ágaskodott, Richard vállára tette a kezét, és jobbról-balról arcon csókolta. Ismét lágyabb lett a hangja: Köszönöm, hogy visszahoztad nekem Maryt. - Azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Miután visszajött a kulccsal, Richard elindult vissza, Wargrave Park felé. A birtokhoz tartozó erdőben megállt, letelepedett egy kidőlt fatörzsre, és kiadta magából a templomi beszélgetés kavarta indulatokat. Lady Helen előtt nem merte megtenni. Pedig ha arra gondolt, hogy az ő szelíd, szerető szívű anyját egy mocskos, alávaló vénember... Fogott egy földön heverő száraz ágat, és módszeresen, éktelen dühvel apró darabokra tördelte. Az volt az egyetlen vigasza, hogy az apja bosszút tudott állni a bűnösön. Julius Davenport kitűnő kardvívó volt, a városokban, ahol megfordultak, gyakran tanítgatta kardforgatásra a nemesi családok sarjait. Richard viszont, bár testfelépítése az apjáéra hasonlított, lelkialkatát tekintve inkább nyugodt, nehezen feldühíthető anyjára ütött. Volt azonban egy-két emlékezetes eset, amikor úgy elvesztette az önuralmát, hogy az heves, ingerlékeny természetű apjának is becsületére vált volna. Kivétel nélkül mindig az ártatlanok bántalmazásától bőszült fel ennyire. Lehet, hogy tudat alatt érezte, mi történt az édesanyjával. A mostani dühkitörése harminc évet késett. Néhány perccel később félredobta a fadarabokat, és hogy lehiggadjon, mély lélegzetet vett. Időbe telik majd, mire valahogy megbékél mindazzal, amit az imént megtudott. Azzal,
hogy felaprított egy faágat, még messze nem adta ki magából a mérgét. De ha a szülei megtanultak együtt élni a múlttal, meg kell tanulnia neki is. Pillanatnyilag azonban helyénvalóbb, ha újonnan fölfedezett rokonaira gondol. Különleges egyéniségű nagyanyjára, aki megérdemli, hogy tisztelje, idővel pedig talán szeresse is. Szent életű mostohanagyapjára. Ismeretlen nagybátyjára és unokatestvéreire, akiket biztosan megkedvel majd. Robert máris kivívta a rokonszenvét azzal, hogy annak idején az édesanyja mellé állt. A Davenportok névsora már kevésbé volt megnyerő, hiába, hogy Reginaidnak azért akadtak jobb pillanatai is. Richardnak, miután három évig egy szál magában éldegélt a világban, furcsa volt arra gondolnia, hogy új emberek, rokonok egész szövevényes hálózata vár rá. Egyelőre azonban nem az unokatestvérei foglalkoztatták, még csak nem is a nagyszülei. Hanem valaki, akit feleségül akart venni. Caroline eltolta magát az íróasztaltól, az órára pillantott, és kinyújtóztatta elgémberedett ujjait. Ideje volt elszökni. Lady Edgeware már három napja egyfolytában dolgoztatta: szorgalmasan írogatta a meghívókat és az elintézendő dolgok listáit. Caroline úgy értékelte, hogy a társasági élet „hadseregében” Lady Edgeware tábornoki rangot érdemelne. Önmagát egyszerű közkatonának tartotta, Jessicának viszont legalább őrnagyi rangot adott volna. A nagynénje ugyanis számos olyan javaslatot tett a frissítőkre és a terem díszítésére vonatkozóan, amit a nagyasszony kelletlenül megfontolásra érdemesnek minősített. Caroline-t igencsak mulattatták a „tábornok” és az „őrnagy” finom csatározásai, de legalább ennyire lehangolta, amikor eszébe jutott, hogy a jövőben neki is hasonló módon kell majd részt vennie a bálok
előkészítésében. Most éppen azt tárgyalták meg, nem lenne-e szegénységi bizonyítvány, ha a bál előtt fölszolgált vacsorán mindössze húszféle ételből lehetne választani egy-egy fogásnál. Előző nap Caroline levelet kapott Richardtól, aki Wargrave falu templomába invitálta, hogy eljátsszanak néhány orgonaművet, amelyeket a zeneműtárban talált. Még Jessicával sem volt kedve beszélni a levélről, ezért csak annyit mondott, hogy elmegy sétálni egyet, és kiosont a szobából. Most jó hasznát vette annak a képességének, hogy láthatatlanná tud válni: szinte föl sem tűnt senkinek, hogy nincs ott. Annyira várta a találkát, hogy már félúton járt, amikor észrevette, hogy a hosszú ideje tartó jó időnek vége lett. Sötét felhők gyülekeztek az égbolton, nehéz, mozdulatlan volt a levegő. Caroline vállat vont. Ha visszamegy kabátért, elkésik, és még azt is kockáztatja, hogy ismét bevonják a bál előkészületeibe. Nem lesz semmi baja, ha egy kicsit megázik, és minden Richarddal töltött pillanat megfizethetetlen, hiszen lehet, hogy ez az utolsó alkalmuk négyszemközt találkozni. A négy nap múlva rendezendő bálra a férfi is hivatalos ugyan, de az nem számít, hiszen ő díszvendégként az üdvözlésen túl aligha szánhat rá időt. Hamarosan követelni fogja a magáét az illendőség és a házasság, és az ő szabadságának vége lesz. Richard az oldalajtó mellett ült egy padon, amikor Caroline belépett a templomba. Amikor a férfi fölállt, és meleg, bensőséges mosollyal üdvözölte, a lány azt kívánta, bárcsak megállna az idő, és ő ott maradhatna örökre ebben a boldog pillanatban.
– Örülök, hogy el tudott szabadulni - mondta Richard, és a szájához emelte Caroline kezét. - Oda akartam adni magának a kiadói szerződést és a bankintézvényt. Mr. Chelmsforddal kidolgoztuk annak a módját, hogy rajta keresztül bonyolítsa az ügyeit, anélkül, hogy a kilétét föl kellene fednie. Választhat más jogi képviselőt is, de Mr. Chelmsfordot már ismeri, és tudja, hogy tisztességes ember. Elfogadja képviselőjének? Caroline nem szívesen engedte el a férfi kezét. - Igen. Nagyon megkedveltem. Soha nem gondoltam rá, hogy pénzt kereshetek a szerzeményeimmel, úgyhogy bármennyit fizetnek, az ajándék lesz. - Kis szünet után szégyenlősen azt kérdezte: Tényleg hozott orgonadarabokat, vagy az csak csalétek volt, hogy eljöjjek? – Egyáltalán nem csalétek volt. Nézze, mit találtam! Néhány papírlapot nyújtott át. Caroline összeráncolta a homlokát. - Johann Sebastian Bach - olvasta. - Rokona Johann Christian Bachnak? Richard bólintott. - Az apja. A Bach családból több generáción át kerültek ki zenészek. Johann Sebastian a mi hazánkban nem olyan ismert, mint a fia, de ha ez a darab olyan szépen hangzik, ahogy a kotta alapján elképzelem, akkor vele egyenrangú komponista ő is. Caroline egyre fokozódó lelkesedéssel tanulmányozta a kottát. - D-moll toccata és fúga. Nem túl izgalmas cím, de csodálatos darabnak tűnik. Próbáljuk ki, tényleg az-e! Richard kinyitotta az orgonakarzat ajtaját, majd bement a hangszer mögé, hogy a fújtatóművet kezelje. Caroline, miközben a Wargrave utolsó grófnéja által adományozott nagyszerű orgonát próbálgatta, el is feledkezett a férfi jelenlétéről.
Néhány perc elteltével belevágott a Bach-műbe. Igen, ez a pontos szó, hogy „belevágott”, hiszen valóságos hangrobbanással kezdődött, belerezgett az öreg templom minden köve. Caroline mindig is rajongott az orgonamuzsikáért, Wiltshire-ben gyakran játszott a falusi templom istentiszteletein. Rendkívüli élmény volt, hogy olyan művön élheti ki előadói hajlamait, amelyből ilyen hatalmas erő árad. Bach mesterművének csodás zárása után Handel Messiásának hasonlóan drámai hatású tolmácsolásával folytatta, végül az „Erős vár a mi Istenünk" című zsoltárral fejezte be rögtönzött koncertjét. Illett a hangulatához az „ecclesia militans”, azaz földi egyház szellemét idéző zsoltár. A zenéből áradó energia hatására felvillanyozva ment le az orgonakarzatról, hogy megkeresse Richardot. A lépcsőn azonban félúton döbbenten megállt Míg játszott, közönség gyűlt a templomba, és látszott rajtuk, hogy ha nem Isten házában lennének, meg is tapsolnák. Az idős lelkész ült hozzá legközelebb, mellette egy előkelő külsejű idősebb asszony. A templom hátsó részében álló nők öltözékükből ítélve szolgálók lehettek, és állt még ott öt-hat ember, alighanem járókelők, akik a zenét hallva jöttek be. Caroline elpirult, és már a menekülés lehetőségeit kezdte fölmérni, amikor odalépett hozzá a lelkész. - Köszönöm, gyermekem - mondta. Nem tudom, hogy az ember szólt-e Istenhez, vagy Isten az emberhez, de nagy boldogság volt ezt hallani. Remélem, gyakran eljön majd ide játszani.
Caroline motyogott valami köszönetfélét, biccentett egyet a közönség felé, és megkönnyebbülten karolt bele az előlépő Richardba. - Meg szeretne szökni? - kérdezte megértően a férfi. – Igen! Kérem! - Csak akkor nyugodott meg, amikor már vagy négy-ötszáz méterre eltávolodtak a templomtól. Sajnálom, hogy olyan gyerekesen viselkedtem - szólalt meg vállrándítás kíséretében a lány Wildehaven felé menet. - Csak nem szeretem, ha a figyelem középpontjába kerülök, ráadásul ilyen váratlanul. Richard elnevette magát a lány arckifejezése láttán. - Nem jóleső érzés, hogy csodálják? – Nem mondanám - felelte lassan, tagoltan Caroline. - Ha van valami zenei tehetségem... – Márpedig van, nem is kevés. Caroline a közbeszólásra ügyet sem vetve folytatta: - Ha van zenei tehetségem, az velem született. Csak annyira az én érdemem, mint a kék szemem. Kényelmetlenül érzem magam, ha olyasmiért értékelnek nagyra, ami a véletlen műve. Richard most gyengéden arrébb húzta egy kicsit, mert annyira belelendült gondolatai kifejtésébe, hogy kis híján nekiment egy ágnak. - A világ összes tehetsége sem érne semmit, ha nem dolgozott volna keményen. Mondja, hány ezer órát töltött tanulással, gyakorlással, komponálással? – De az nem munka volt! - tiltakozott Caroline. - Nagy élvezetet jelentett nekem. – Más szóval - mondta Richard, és huncutul megcsillant a szeme - csak akkor érdemlünk dicséretet, ha szenvedünk?
– Így fogalmazva tényleg kissé ostobán hangzik - nevetett Caroline. - De én tényleg úgy érzem, egy nálam magasabb rendű lényt illet a dicsőség. Érti, mit akarok mondani? Még soha nem próbáltam ezt szavakba önteni. Egyszerűen nem szeretem, ha felfigyelnek rám. A férfi bólintott. - Azt hiszem, értem. És azt is gondolom, hogy ön egy figyelemre méltóan önzetlen ifjú hölgy, Caroline Hanscombe! – Ettől se legyen túlzottan elragadtatva! - figyelmeztette Caroline. - Hiszen ez is velem született tulajdonság. A beszélgetésbe merülve észre sem vették, hogy elsötétült az ég. Pontosan a fejük fölött égzengést hallottak, majd eleredt az eső, mintha dézsából öntenek. Richard gyorsan körbepillantott. - Az erdőkerülőnek van a közelben egy menedékkunyhója - mondta. - Oda behúzódhatunk, amíg el nem áll. - Azzal kézen fogta Caroline-t, és elindultak a töltés oldalán. Caroline még mindig felvillanyozva nevetgélt, és a haját próbálta kisimítani a szeméből. Közben nemigen figyelt rá, hova lép. Egy kiálló gyökéren megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát. Richard gyors mozdulattal elkapta, mielőtt nagyot esett volna, és szorosan magához ölelte. A lány még mindig kacagott. Egy arasznyira sem volt egymástól az arcuk. A lélegzete is elakadt a férfi mindent kifejező tekintetétől. Richard hirtelen mozdulattal, az óvatosságot sutba vágva odahajolt hozzá, és a vágyát hosszú időn át kordában tartó férfi hevességével tapasztotta Caroline szájára a száját. Addigi élete során - Jason eljegyzésüket megpecsételő, szűziesen szemérmesre sikeredett csókján kívül - csak egy
szomszéd fiú csókolta meg sután, még tizenhárom éves korukban. Ez a mostani csók viszont gyökeresen, tagadhatatlanul egészen más volt. Caroline felnyögött a gyönyörtől, ösztönösen kinyitotta a száját, és egész testével a férfihoz simult. Érezte, hogy hevesen ver a szíve. Feledhetetlenül erotikus volt a férfi meleg, szinte égető testének és az ő hideg, nyirkos, átázott muszlinruhájának a kontrasztja. Karja Richard hátára siklott. Erre a férfi is szorosabban zárta a karjaiba. Mámorító volt széles vállának, erős izmainak érintése. Richard egyik keze leírhatatlan gyönyörűséget okozva simogatta a gerince vonalát, a másik pedig a haját. A szája most levált Caroline szájáról, és ráérősen csókolgatta le az esőcseppeket az arcáról. Caroline kéjesen nyögött fel, amikor a férfi nyelve finoman végigsiklott a fülén. Hangja visszazökkentette Richardot a valóságba. Hátralépett, de még mindig a karjában tartotta őt. – Kérlek, ne hagyd abba! - kérlelte Caroline. A dühödten zuhogó eső hű visszhangja volt végsőkig felajzott érzékeinek, a testében felbuzgó szenvedélynek. Addig ismeretlen volt számára ez az intenzív testiség, de most mindent elsöprően hatalmába kerítette, ugyanúgy, ahogy időnként a magáét követelő zene töltötte ki minden gondolatát. Jegyese és családja iránti kötelezettségeiről nem feledkezett meg, de jelentéktelen apróságoknak tűntek számára. Mintha csak ők ketten lettek volna az egész világon, ahogy a kezdetek kezdetén Ádám és Éva. – Ha most nem hagyom abba - nevetett kissé reszkető hangon Richard -, később már aligha sikerülne. Akkor pedig a
sárban fogunk dagonyázni, ha ugyan meg nem fulladunk. Jöjj, szívem hölgye! Azzal gyorsan Caroline-hoz hajolt. Rövid csókja az imént átélt szenvedély ígéretét hordozta magában. Levette a kabátját, a fejük fölé tartotta, és sietve megtették a kunyhóig hátralévő ötven métert. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Egyszerű faasztallal, paddal, kis szekrénnyel és kis tűzhellyel berendezett helyiségbe jutottak. Az eső vadul dobolt a vékony tetőn, és patakokban folyt végig az egyetlen, homályos üvegű ablakon. Richard a padhoz vezette Caroline-t, ráterítette a kabátját, majd az ölébe ültette. A férfi két karja féltőn melengette, szinte nem is érezte a testéhez tapadó nyirkos ruháját. Addig ismeretlen melegség és biztonságérzet áradt szét a lány testében. Richard vállára hajtotta a fejét, nem gondolt semmire, és boldog volt, mint az anyjához bújó kismacska. A csöndes harmóniát végül Richard törte meg. Gyengéden kisimította Caroline arcából a csapzott haját, és megszólalt: Beszélnünk kell, Caro. Nem fog már túl sokáig esni, és nagyon sok mindent kell tisztáznunk. Caroline dorombolásszerű hangot hallatott, és még jobban a férfi mellkasába fúrta magát. Nem akart tudomást venni a Richard ölelő karjain kívül eső problémákról. A férfi végighúzta mutatóujját a lány állán, és halkan folytatta: Minden férfi a szívében hordja az ideálja képét. Amikor először megláttalak, tudtam, hogy teljesülhetetlennek hitt álmom vált valóra. Attól a pillanattól fogva szeretlek. Önkéntelenül elkuncogta magát, és helyesbített: Pontosabban attól a pillanattól fogva, amikor felfogtam, hogy mégsem angyal szállt a földre.
A meglepett Caroline fölegyenesedett ültében. - Azt hitted, angyal vagyok? Richard arcára mosolyt csalt a jóleső visszaemlékezés. Lehetségesnek tűnt. Hiszen ilyen gyönyörű lényt még soha életemben nem láttam. Egy aranyhajú, fénykörbe vont, hárfázó lány! Túl szép és éteri voltál ahhoz, hogy e világi legyél. Caroline arcát cirógatva folytatta: - És, hacsak teljesen félre nem értettem a szonátát, amelyet írtál, azt hiszem, te is szeretsz engem. Caroline szemérmesen ránézett. Kék szeme rezzenéstelenül állta a mogyorószín szempár tekintetét. - Igen, szeretlek. Szavakkal nem mondhattam el, ezért azon a nyelven öntöttem ki a szívemet, amelyiket a legjobban ismerem. Én... én annyira szeretlek téged, hogy arra nincs is szó! Richard újból magához vonta, hosszú, szenvedélyes csókjuk egy időre elnémította őket. Aztán Richard az ölelésből kibontakozva leültette Caroline-t magától úgy fél méterre. - így nem jutunk semmire! Elsősorban azért hívtalak ma ide, mert modortalanság lett volna, ha a vőlegényed házában kérem meg a kezedet. Caroline a férfira nézett, arcáról sugárzott a boldogság. Richard gyengéden megérintette ujjával a lány ajkát, és így folytatta: - Az egyetlen megoldás az, ha felbontod az eljegyzésedet Lord Radforddal. Kezdettől fogva figyeltelek, és semmi nyomát nem láttam rajtad, hogy szerelmes lennél belé. Inkább mintha tartanál tőle. Talán nem volt kedves hozzád? – Jaj, dehogynem! - felelte sietve Caroline. - Igaz, kezdetben ijesztőnek találtam, de az csak az én ostobaságomból fakadt. Mindig nagylelkűen és tisztességesen viselkedett velem.
De... de... - Nem tudta folytatni. Mélységes bánatot tükrözött a tekintete. - Mi a baj? - kérdezte halkan Richard. Nem bonthatom föl az eljegyzést. Hozzá kell mennem! Richard arca mintha kővé dermedt volna. - Miért? - A... a pénz miatt hebegte Caroline. - Igaz, hogy nem rendelkezem Lord Radfordéhoz mérhető vagyonnal, de ígérem, hogy biztosítom a kényelmedet. Valószínűleg szert fogok tenni egy kisebb birtokra a déli tengerparton. A vidéki földbirtokosok csendes életét élnénk, de azért jutna pénz egy-egy londoni vagy európai kiruccanásra, hogy más zeneszerzők műveivel is megismerkedhess. Caroline mélyen a férfi szemébe nézve, csöndesen így felelt: - Hidd el, elképzelni sem tudnék nagyobb boldogságot, mint hogy veled élhetek. De nem csak a vágyaim számítanak. Az apám... komoly pénzügyi gondokkal küzd. Lord Radford olyan házassági szerződést kötött vele, amelynek segítségével megoldódnak a problémái, és a fiatalabb testvéreim jövője is biztosítva van. És... és az apám nem engedte volna, hogy a húgom, Gina hozzámenjen a szíve választottjához, ha én kikosarazom Lord Radfordot. Richard együtt érzőn szorította meg a kezét. - Szegény kicsi szerelmem! Gondolom, a te vágyaid mindig háttérbe szorultak. Lord Radford szeret téged? Caroline homlokráncolva válaszolt: - Nem tudom. Gondolom, igen, hiszen semmi más oka nem lehetett rá, hogy megkérje a kezemet. De egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta. Soha semmi jelét nem éreztem, hogy szerelmes lenne belém. Richard hallgatott. Ismert gyűjtő hajlamú gazdag férfiakat, akik nagy értékű ritkaságokat szereznek meg maguknak,
pusztán a birtoklás öröméért. Könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy egy ilyen embernek megtetsszen Caroline kifinomult szépsége és tehetsége. Ez is egyfajta szerelem, de nem az a fajta, amely átmelengeti az ember szívét-lelkét. Látta, hogy Caroline az utóbbi hetekben kivirult. Ha viszont Radford élettelen dísztárgynak tekinti a feleségét, Caroline önmaga sápadt, boldogtalan árnyékává fonnyad. – Akarod, hogy beszéljek vele? - kérdezte. Caroline ezen elgondolkodott, majd lassan megrázta a fejét. - Nagyon csábító gondolat, de... korai lenne még. Időre van szükségem. Soha semmit nem akartam még ennyire, mint veled élni, de másokat is érint a döntésem. Hogyan fordíthatnék hátat nekik? És a Jasonnek tett ígéretem is kötelez. Richard most nem érintette meg. - A te becsületedről van szó, neked kell döntened. De ha mérlegre teszed mindenki sorsát, kérlek, ne feledkezz meg rólam sem! Caroline kétségbeesetten nézett rá. - És ha úgy döntök, hogy muszáj hozzámennem? A mogyorószín szempár rezzenéstelenül nézett rá. - Akkor elmegyek innen. Nem tudnám elviselni, hogy más férfié vagy. Caroline szívszaggató fájdalmat érzett. Hirtelen fölállt. Ideje mennem. Eljössz pénteken a bálba? Richard is fölállt, és nagyon komoly arccal így felelt: - Igen. Mindaddig itt leszek, amíg választ nem adsz. Caroline bólintott, majd kisétált az ajtón. A felhőszakadás elállt, a fák között már beszűrődött a bágyadt napsugár. A levelekről sűrűn hullottak alá a vízcseppek. Fázósan beleburkolózott Richard kabátjába, de nem a hidegtől
borzongott. Kezében volt a sorsa, és ő attól félt, hogy a döntés súlya meghaladja az erejét. 13. fejezet Hanscombe család megérkezése Wildehavenbe kétnapos felfordulás kezdetét jelentette. Lady Hanscombe és Lady Edgeware úgy kerülgették egymást, mint két gyanakvó macska semleges területen. Gina a nővére nyakába ugrott, és boldogan locsogott-fecsegett, szerelmes vőlegénye, Gideon pedig úgy követte mindenhova, mint egy holdkóros. Sir Alfred rosszul leplezett kapzsisággal szemlélte a sokhektárnyi földet és a mesés istállókat: örült, hogy ilyen gazdag veje lesz. Jason kimért, szófukar udvariassággal viselte az inváziót. Hálát adott a sorsának, hogy ha Caroline rokonsága meglehetősen közönséges is, maga a lány nem az. Immár nem először rebegett magában hálaimát, hiszen az őrült fogadás katasztrofális következményekkel is járhatott volna. Még azt sem vethette Caroline szemére, hogy elválasztotta őt Jessicától, hiszen ha nem jegyzi el, nem találkozott volna újra régi szerelmével sem. Jessica másodszori elvesztésének fájdalma ott lüktetett szigorú önuralma felszíne alatt, de ebbe a fájdalomba megbékélés is vegyült. Vigaszt merített abból, hogy végre megértette a tizenhét éves Jessica viselkedését, és abból a tudatból is, hogy a nő viszontszereti őt. Jól tudta azonban, hogy ez a vigasz nem tart ki élete végéig... Mint azt csütörtökön késő este egy pohár brandy mellett kifejtette George Fitzwilliamnek, a fogadást elvben már megnyerte, hiszen vagyona és címe révén könnyedén elhódított egy találomra kiválasztott menyasszonyt. George ezt vidáman
elismerte, őt az absztrakt elvi kérdések vajmi kevéssé érdekelték. Neki pillanatnyilag az volt a legfőbb gondja, hogy Caroline-ba vagy Jessicába szeressen-e bele. Caroline küszöbönálló házassága miatt kisebb veszélyt jelentett, Jessica esetében viszont legalábbis az elvi lehetősége megvolt, hogy George érzelmei ne maradjanak viszonzatlanul. - Szerencsés fickó vagy te, Jason - sóhajtott fel. - Lehet, hogy Isten keze irányította a sorsodat. Jason gunyorosan felvonta a szemöldökét. - Ez a titokzatos megjegyzés ugyan mit jelentsen? – Hát azt, hogy te meg a menyasszonyod egymásnak vagytok teremtve. És mivel hétköznapi körülmények között útjaitok soha nem keresztezték volna egymást, kétségtelen, hogy a fogadás nálunk nagyobb erők nagyszabású tervének része volt. - Szentimentalizmusát részben a jóféle brandy fűtötte. Jason lenéző morranással válaszolt. Mulattatta George gondolata, de fájdalmat is okozott neki. Ha valóban közreműködött valami természetfölötti erő, hát igen beteges a humora! Idehozza neki Jessicát az orra elé, és mégis elérhetetlenné teszi számára! - Túl sok Byront olvastál évődött George-dzsal. A barátja sértett arcot vágott. - Caroline-nál jobb béklyót keresve sem találnál a lábadra! A szépsége, a kecsessége, a kedvessége... igazi gyémánt! Jasonön egyszerre fáradtság lett úrrá. Ő nem egy eszményképről álmodott, hanem a legelevenebb, legszeretetreméltóbb nőről, akit ismert. - Talán inkább neked kellene feleségül venned - javasolta George-nak.
Csak félig tréfás javaslat volt. Jason ugyanis jól tudta, hogy ha Sir Alfred pénzt akar, azt George Fitzwilliamnél talál bőven. De nem a pénz volt a probléma, hanem Caroline iránta támadt, igen rosszkor jött szenvedélye, amely a lány nagynénjéből sajnálatos módon nemes lelkű gesztust váltott ki. George ilyen átlátszó csapdába még a brandytől kissé elázva sem esett bele. Bánatos arccal így felelt: - Arra sem vagyok méltó, hogy a ruhája szegélyét megérintsem. Beérem azzal, hogy távolról imádhatom. Mielőtt a társalgás még ízetlenebb irányba fordulhatott volna, szerencsére belépett Lady Edgeware. George kis híján belefulladt a brandyjébe, de föltápászkodott. Úri modorát az ital sem tudta legyőzni. A nagyasszony csak legyintett. - Miattam nem kell fölállnia. Hacsak nem visszavonulni készült, persze. - Utolsó szavait jelentőségteljes, szigorú pillantás kísérte, amelynek hatására szegény George morgott valami jóéjszakát-félét, és nem egészen egy perc alatt elhagyta a helyiséget. Jason száraz félmosollyal figyelte barátja fejvesztett menekülését. - Csak remélni tudom, nénikém, hogy a szolgáimat nem üldözi olyan kíméletlenül, mint a barátaimat jegyezte meg. - Parancsol valami italt? Őladysége elfoglalta George még meleg helyét. - Abból a brandyből kérek, amit a vendégeid elől dugdosol. Unokaöccse szótlanul töltött neki a sötétsárga folyadékból. Lady Edgeware nagyot kortyolt az italból, és elégedetten felsóhajtott, Jason pedig összeszűkült szemmel figyelte. Mivel Honoria néni, valahányszor Wildehavenbe látogatott, mindig kapott a szobájába egy üveg ugyanilyen brandyt,
valószínűtlennek tűnt, hogy csak inni jött volna be hozzá. Szemmel láthatóan beszélni akart vele valamiről, de rá abszolút nem jellemző módon nehezére esett belevágni. Jason elunta a dolgot, és segíteni próbált: - Mondani óhajt nekem valamit? Esetleg a gazdálkodási módszereimről? Vagy talán a politikai nézeteimet kívánja kritikával illetni? Az idős hölgy felkapta a fejét, és szúrósan nézett az unokaöccsére. - A házasságodról akarok veled beszélni! Tényleg el akarod venni azt a gyereket? Jason vészjóslóan vonta fel a szemöldökét. - Nem helyesli a választásomat? Pedig pontosan azt tettem, amit kívánt: eljegyeztem egy egészséges, jó családból való ifjú hölgyet, hogy továbbvigyük a Kincaid-vérvonalat. Honoria néni savanyú képet vágott. - Nem is a származásával van baj. Hanem a lelkialkatával. Jason azon kapta magát, hogy védelmébe veszi Caroline-t. - Kétlem, hogy nénikémnek módjában állt volna megismerni a menyasszonyom erényeit és rejtett tartalékait. – Túl jámbor ő hozzád, fiam! Egy hét alatt elunod magad mellette. A nagynénje már sokkal inkább a te stílusod. Jason úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Lehet, hogy Honoria néni észrevett valamit a viselkedésén? De legalább beszélhetett Jessicáról. - A nagynénje káprázatos nő, de miből gondolja, hogy az én „stílusom" lenne? Hiszen nénikém egyszer kijelentette, hogy annak idején egy lány sem vívta ki annyira az ellenszenvét egész Londonban, mint ő. – Nyakas csitri volt, az igaz, de érett, karakteres nő lett belőle. Ő méltó társad lenne, gondolkodásra késztetne. - A
nagynénje kortyolt a brandyspoharából, majd szenvtelen hangon hozzátette-. - Különben is láttam, milyen szemeket meresztesz rá, amikor azt hiszed, nem látja senki. – Tehát azt tanácsolja, hogy hagyjam faképnél a jegyesemet, és vegyem feleségül a gardedámját? Abból szép kis botrány kerekedne! A nagynénje most hirtelen mintha elszomorodott volna. Hamar elfelejtenék - mondta. - A kényelmi szempontok alapján kötött házasság nem rossz dolog, ha az embernek nincs szíve választottja. A Kincaidek azonban szerelmes fajták, soha nem heverik ki, ha megsebzik a szívüket. Én sem hevertem ki soha. Jasont igen kellemetlenül érintette, hogy rettegett nagynénje feltárta előtte a sebezhető pontját. - Nem is tudtam, hogy a szerelmet említésre méltó szempontnak tartja a házasságban jegyezte meg. Honoria néni vállat vont. - Nekem ezt nem volt alkalmam megtapasztalni - felelte. - Amikor olyan férfival találkoztam, akitől megpezsdült a vér az ereimben, már mindketten menthetetlenül házasok voltunk, és nem sok örömünket leltük a házaséletben. Neked viszont még nincs késő. Hacsak az a bolond nő ki nem kosaraz. – Nénikém most már a nehéz természetű idős rokonok számára fenntartott határon is túlmegy - mondta fagyosan Jason, majd felállt, és egy hajtásra kiitta a maradék brandyjét. Elkísérhetem a szobájába? – Nem kísérhetsz el! - felelte epésen az idős hölgy. - Lehet, hogy öreg vagyok és nehéz természetű, de azért még el igazodom a házban, ahol születtem! Jason közömbösen bólintott. - Ez esetben reggel találkozunk. Feltéve persze, ha olyan állapotban lesz, hogy
kijöhet a szobájából - pillantott jelentőségteljesen a nagynénje kezében lévő pohárra. Lady Edgeware nagy koppanással letette a poharat a fényes mahagóniasztalra, és mérgesen nézett távozó unokaöccse után. Jasonnek okozott némi örömöt, hogy legalább most az egy szer ő kerekedett felül a szócsatájukban, de mire ágyba bújt, lehangoltság vett erőt rajta. Nyugtalanul forgolódott, mintha nem is ivott volna brandyt. Folyton Jessica jelent meg a szeme előtt. Gyötrődve próbálta elképzelni, hogy nézne ki mellette az ágyban. A csodás vörös hajzuhataga elomlana a párnán, és kitárt karral magába fogadná őt... Az a tudat, hogy imádottjával egy fedél alatt van, már-már az elviselhetetlenségig fokozta kínjait. Hajnali két órakor még mindig hánykolódott, amikor valami neszre lett figyelmes az ajtó előtt. Egy pillanatra átengedte magát az édes álomnak, hogy Jessica jött át hozzá, de ez az esztelen remény azonnal hamvába holt, amikor a furcsa nesz jól kivehető kaparászássá tisztult, félreérthetetlen „Miáú!” kíséretében. Kikászálódott gyűrött ágyából, és gyorsan kinyitotta a faragott ajtót, mielőtt Wellesley maradandó kárt tett volna benne. Hívatlan vendége már nem kiscica volt, hanem félig felnőtt macska. A majdnem kerek hold fénye olyan erősen megvilágította a folyosót, hogy Jason még Wellesley zöld szemének reményteli csillogását is látta. Fáradtan fújt egyet, és számba vette a lehetőségeit. Hagyhatja, hogy a macska egész éjjel ott nyávogjon és kaparja az ajtót, vagy szólhat Rufusnak, a szelindeknek, hogy volna egy kis rágcsálnivaló. Esetleg
kidobhatja az ablakon, hogy lássa, valóban talpra esnek-e a macskák, ahogy tartják róluk. – Na, jól van - sóhajtott fel végül. - Gyere be. De nehogy horkolj! Hálótársát ugyan nem lehetett a gazdasszonyához hasonlítani, de azért nyújtott némi vigaszt a barátságos dorombolása. Jason odadörgölte az arcát Wellesley selymes bundájához, majd hanyatt dőlt az ágyon. Pár percen belül mély álomba merültek mindketten. Caroline Hanscombe terve meghiúsulni látszott. Már két napja próbált négyszemközt beszélni az apjával, de erőfeszítéseit nem koronázta siker. Sir Alfred ugyanis folyton eltünedezett. Hol a Radford-birtokot szemrevételezte ámuldozva, hol valamelyik régi cimboráját látogatta meg a környéken, hol pedig a házigazda jóféle portói borát fogyasztotta elképesztő mennyiségben. Caroline számára pedig a csütörtöki nap nagy része és a péntek délelőtt is a bálra érkező vendégek üdvözlésével telt. Hivatalosan ugyan Lady Edgeware volt a háziasszony, a vendégsereg figyelme mégis az ifjú menyasszonyra irányult elsősorban. Egyfolytában rendelkezésre kellett tehát állnia, és meggyőződhetett arról, amit amúgy is sejtett: a társasági dáma szerepe nem neki való. Szilárd elhatározása volt, hogy ha csak egy mód van rá, kiharcolja nem kívánt jegyessége fölbontását. Kidolgozta a követendő stratégiát is: az első és legfontosabb lépés, hogy beszéljen az apjával, és kiderítse, mennyire szorongatják az anyagi gondok. Fölajánlja majd neki anyai örökségét és a zenemű kiadótól esedékes összeget is. Az utóbbi ugyan nem ígérkezett igazán tekintélyes summának, de el akart még
küldeni Winfordnak néhány vonósnégyesre írt darabot és szonátát is. Tisztában volt vele, hogy az apja akkor sem szívesen mentené fel őt „gyermeki kötelessége" alól, ha történetesen elégnek bizonyulna a pénze az égető gondok orvoslására. Látta ugyanis, milyen vágyakozva mustrálgatja Sir Alfred Wildehavent. Ezért a második fontos lépés az lesz, hogy beszél Ginával az ő eljegyzéséről. Kideríti, megakadályozhatja-e az apjuk a húga Gideon Fallsworthyvel kötendő házasságát, ha úgy hozza kedve. A jogi finomságokról csak homályos ismeretei voltak, de azt tudta, hogy a házassági szerződést már aláírták. Így Gina talán védve van. Végezetül pedig beszélnie kell Jasonnel is. Társadalmilag el fogadott dolog volt, hogy egy nő felbontsa az eljegyzését, egy férfit viszont súlyos kritikák értek volna ugyanezért. Caroline úgy érezte, tisztelettel és hálával tartozik a vőlegényének, ha nem is szereti. De mi lesz, ha Jasonről lehull az udvarias távolságtartás álcája, és szerelmet vall neki? Hiszen ha a férfi valóban mély érzelmeket táplál iránta, rettenetesen nehéz lesz felbontani az eljegyzést. Csak az a tudat csepegtetett bele bátorságot, hogy vár rá Richard. Richard a nyugalmat árasztó mosolyával, az övével tökéletes összhangban lévő észjárásával, érdeklődési körével, a nemes lelkével. Caroline tudta, neki kell kiharcolnia, hogy egymáséi lehessenek. Folyton mozgásban lévő apjához péntek délután sem jutott közelebb, ezért úgy döntött, este, a bálon csípi majd el. Hiszen Sir Alfred nyilván több órán keresztül ott lesz, biztosan talál majd alkalmat, hogy félrehívja valamelyik kisebb terembe, ha erővel kell odarángatnia, akkor is. Egyelőre azonban a szobájába szám űzték, hogy pihenje ki magát az esti nagy eseményig. Áthívta hát magához Ginát egy kis bizalmas
csevegésre. Mióta a családja megérkezett, most először volt alkalmuk négyszemközt beszélgetni, pedig rengeteg közölnivalójuk volt egymás számára. Gina ugyanolyan szeles volt, mint máskor, de láthatóan érettebb, magabiztosabb lett. Jól állt neki a szerelem. Kiderült, hogy Gideon szülei szeretettel fogadták, és kitűzték az esküvőt augusztusra. - Utána pedig Itáliába megyünk nászútra! Gideon mindig is vágyott oda, és most, hogy vége a háborúnak, már nem is veszélyes hely. Azt mondta, senki mással nem utazna oda olyan szívesen, mint velem! – Ez csodásan romantikus - mosolyodott el Caroline. - És gondolod, hogy érdekesnek találod majd a régi romokat? – Ha Gideon beszél róla, még egy... - itt kicsit megakadt, kellőképpen unalmas dolog után kutatott a fejében - ...még egy jéghegy is érdekelne! Caroline némi habozás után rászánta magát, hogy előhozakodjon a kérdésével. - Gina, ha Papa... ha Papából előbújna a nehéz természete, megakadályozhatná az esküvőtöket? – Azt nem merné! - felelte szinte méltatlankodva a húga. Caroline újra próbálkozott. - De tudod, milyen fura szeszélyei támadnak időnként. Tegyük fel, valamiért fejébe veszi, hogy nem mehetsz hozzá Gideonhoz. Megakadályozhatná az esküvőt most, hogy már alá van írva a házassági szerződés? – Micsoda bolond ötlet, Caro! Ha Papa ilyen őrültséggel próbálkozna, könnyek között somfordálna haza! Sem Gideon, sem a szülei nem hagynák, hogy felrúgja a szerződést, és engem se tudna rávenni, hogy bontsam föl az eljegyzést, az
biztos! Meg aztán... - ellágyult a hangja - már késő. Gideon és én már egyek vagyunk. Caroline fölkapta a fejét a keresetlen egyszerűséggel megtett bejelentésre. - Úgy érted - kérdezte óvatosan -, hogy Gideon...? - Elhallgatott, mert nem tudta, hogyan fogalmazhatna úri hölgyhöz méltóan. Gina kissé pironkodva, de büszkén bólogatott. - Igen, arról van szó, amire gondolsz. De nem Gideon kezdeményezte, hanem én. Az én szegény báránykámnak eltökélt szándéka volt, hogy úriember módjára fog viselkedni. Én viszont szégyentelenül rábeszéltem. Semmi értelme nem lett volna várni - tette hozzá komoly arccal -, hiszen annyira kívántuk egymást! Biztosan érted, miről beszélek, gondolj csak arra, mit érzel Radforddal kapcsolatban! Ez készületlenül érte Caroline-t, fülig bele is pirult. Válaszolnia azonban szerencséjére nem kellett, mert belépett Jessica. A nagynénje hallotta Gina utolsó szavait, és élénken figyelte Caroline reakcióját. - Ne hozd zavarba a nővéredet, Gina mondta tettetett vidámsággal. - Ő nem olyan szemérmetlen némber, mint te vagy én. Gina összenevetett Jessicával, mint egyik nagyvilági nő a másikkal. - Látszólag nem - mondta. - De ki merem jelenteni, hogy a finom modora hasonló gondolatokat leplez! De hát ugyan kinek ne támadnának hasonló gondolatai egy olyan férfi mellett, mint Radford? Jessica mosolya egy árnyalattal fagyosabb lett, de a két lány ezt nem vette észre. Gina buja fantáziáiba merült, Caroline-t pedig lehangolta a helyzet fonáksága. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy beavassa két legjobb barátnőjét a Richardhoz
fűződő érzelmeibe, de végül felülkerekedett az óvatossága. Úgy gondolta, nem lenne szép tőle, ha idő előtt terhelné őket a problémájával. Elég, ha majd akkor vigasztalják, ha kútba esik a terve. – Igazából más miatt jöttem be hozzád, Caroline - szólalt meg Jessica. - Nagyon hiányzik már Linda, és arra gondoltam, a bál után visszautazom Wiltshire-be. Mivel itt van Gina és a szüleid, kísérőkben nem fogsz hiányt szenvedni. Caroline homlokát kissé összeráncolva nézett a nagynénjére. Mintha valami őszintétlenség bujkált volna Jessica hangjában, pedig nem látta semmi kézzelfogható okát. - Hát persze, ha így akarod - felelte. - Hiányozni fogsz, de hát nem tarthatlak itt örökre. Ugye, hamarosan meglátogatsz? Majd ha f a g y ! - gondolta Jessica, de így válaszolt: - Az esküvőre természetesen eljövök. Utána pedig majd meglátjuk. Eleinte nyilván magatok akartok majd lenni a férjeddel. Látta, hogy Caroline kifürkészhetetlen kék szeme gyanakodva méregeti. Mióta megérkeztek Wildehavenbe, szinte csak jelentéktelen apróságokról váltottak szót egymással. A szerelem mindkettőjüket zárkózottabbá tette, különösen, mivel ugyanaz a férfi dobogtatta meg a szívüket. Jessica ismét megesküdött magában, hogy Caroline-nak sosem okozhat fájdalmat egy olyan viszony, amelynek már több mint egy évtizede vége kellene, hogy legyen. Úgy gondolta, Jason néhány hónap múlva testestől-lelkestől bájos ifjú arájáé lesz, lehet, hogy hamarosan gyermekáldásnak néznek majd elébe. Neki viszont magányosan kell majd nyalogatnia a sebeit. De tisztában volt vele, hogy félre kell állnia, és hagynia, hogy Jason és Caroline zavartalanul szokjanak bele a házaséletbe.
– Én most egy kicsit ledőlök - folytatta -, és nektek is ezt javaslom, ifjú hölgyek. Hosszú lesz még az este. Nem is gondolta volna, mennyire a próféta szólt belőle. Richard, mivel a bál előtti vacsorára nem hívták meg, magához vett némi könnyű ételt, mielőtt elindult volna Wildehavenbe. Azóta, hogy elkapta őket a vihar, nem látta Caroline-t, izgatottan várta tehát a találkozást, ösztönösen érezte, hogy közel az igazság pillanata, és remélte, ott tud majd lenni a lány mellett, amikor annak szüksége lesz rá. Az érzéseiben biztos volt, a családi és társadalmi kötöttségek viszont összeesküdni látszottak ellenük. Sokan kritikus szemmel néznék, hogy ki akarja szakítani a lányt egy igen előnyös házasságból. Szándékát önmaga előtt azzal a meggyőződésével igazolta, hogy Caroline nem vágyik az előkelő dáma szerepére - no meg azzal, hogy ő nem tud nélküle élni. Ezer gondja-baja közepette nem örült túlzottan, amikor Reggie is betoppant vacsorára. Útjaik addig alig-alig keresztezték egymást, hiába laktak egy fedél alatt. Ráadásul a kuzinja szemmel láthatóan ivott, és elég morózus hangulatban volt. – Igaza volt a cornwallival kapcsolatban. Tényleg gyengén bokszolt - szólalt meg Reggie, és szedett magának a sült erdei szalonkából. Richard igyekezett visszazökkenni a jelenbe, és udvariasan így felelt: - Örülök, hogy a szolgálatára lehettem. Reggie savanyú képet vágott. - Sajnos, nem bíztam az értesülésében, és tettem rá egy kis pénzt. – A hazárdjátékosnál nem sokáig marad meg a pénz morogta Richard.
Reggie sértődött pillantást vetett rá. - Persze, maga túl unalmas alak ahhoz, hogy bármit is kockára tegyen! – Így igaz - hagyta rá Richard, és eltolta maga elől a tányért. - Számomra alapszabály, hogy anyagi javakat soha nem teszek meg tétnek. Sokkal izgalmasabb, ha az ember az életét kockáztatja. – Azt akarja mondani, hogy én gyávaságból nem álltam be a hadseregbe? - acsarkodott Reggie. Richardot meglepte a vehemens reakciója. A jelek szerint fájó pontra tapintott könnyed megjegyzésével. - Távolról sem felelte. - Sok mindent hallottam már önről, de hogy híján lenne a bátorságnak, azt még soha. Az embernek a gyávaságon kívül is számos jó oka van rá, hogy nagy ívben elkerülje a katonaságot. Reggie megenyhülten kortyolt a vörösborából. - Én is katona akartam lenni - fogadta bizalmába Richardot -, de a drágalátos bácsikám, Wargrave grófja nem engedte. Az adósságaimat kifizette, de annyi pénzt nem adott, hogy tiszti rangot vehessek magamnak. Az pedig nem volt ínyemre, hogy közkatonának álljak. - A poharába bámult, szemmel láthatóan a kisiklott életén merengett, majd hirtelen felkapta a fejét. Igencsak kicsípte magát ma este. Talán valami mulatság készül a környéken? Legfőbb ideje lenne, mert már megöl az unalom. – Wildehavenben bált menyasszonya tiszteletére.
rendeznek
– Á, igen. Az a csinos kis szőke.
Lord
Radford
Richard jobbnak látta hallgatni. Tudta, hogy ha Caroline-ra terelődne a szó, szinte biztosan ölre mennének, hiszen Reggie aligha bírná sokáig valami otromba megjegyzés nélkül. A kuzinja ivott még néhány kortyot, majd megszólalt: - Ha Radford tudta volna, hogy itt vagyok, udvariasságból biztosan meghívott volna. Végső soron hamarosan szomszédok leszünk. – Ezt ön bizonyára jobban tudja, mint én - felelte Richard. Én még soha nem találkoztam vele. – Rettenetesen fenn hordja az orrát - mondta megvetően Reggie, majd újratöltötte a poharát, Richard pedig jó éjszakát kívánt neki, és távozott. Az egymagában iszogató Reggie torkán hamar lecsúszott egy újabb üveg bordeaux-i vörös, és mire a végére ért, igencsak fölhergelte magát. Micsoda faragatlanság Radfordtól, hogy így negligálja őt! Hiszen ő gróf, legalábbis majdnem. Feljebb áll a ranglétrán, mint Radford! Nem baj, odamegy hívatlanul is: Radford aligha lesz annyira pimasz, hogy kidobja. Legalább egy kis változatosságot csempész a vidéki élet gyötrelmes egyhangúságába. Enyhén tántorogva, az inasa nevét ordítozva indult el az emeletre, hogy átöltözzön. Caroline, miután már két teljes órája fogadta a vendégeket a bejáratnál, úgy érezte, mintha gránitba vésték volna a mosolyát. Elragadóan mutatott a krémszínű selyemruhájában és a hajszalagjával, amelyet a szeme színéhez illő hímzett nefelejcsek díszítettek. Betsy egyszerű, krémszínű babarózsákból álló fejdíszt is remekelt neki, Jason pedig küldött egy csillogó dupla gyöngysort. A pazar ajándékkal kedves levélke is érkezett, de Carolineból csak enyhe émelygést váltott ki.
Borzalmas állapotban voltak az idegei, a bál előtt felszolgált fejedelmi lakomához szinte hozzá sem nyúlt. Amíg az egyremásra érkező vendégekkel kellett foglalkoznia, igyekezett nem gondolni arra, hogy az este folyamán kérdőre kell majd vonnia az apját, most viszont jéghideg volt a keze, és háborgott a gyomra. Ha lett volna választása, leszalad Wildehaven márványlépcsőjén, és vissza sem néz többé. De ezt nem tehette, így megadóan állt Jason és Lady Edgeware között, és fegyelmezetten tűrte hogy bemutassák a rokonok, szomszédok végtelen sorának. Mindenki tudott az eljegyzésükről, a hivatalos bejelentést azonban csak késő estére tervezték. Jason rendkívül elegáns volt, aznap szabad kezet adott inasának, Willsnek, akinek egyébként sok fejfájást okozott. Ennek a derék embernek megkeserítette az életét a gazdája türelmetlensége. Lord Radford ugyanis rendszeresen otthon hagyta őt, ha elutazott valahova, és maga öltözött fel, olyan korai órán, amikor egy igazi előkelő úriember még javában az igazak álmát alussza. Wills mesterségbeli tudása tehát csak ritka alkalmakkor tudott kibontakozni. Ma este azonban Jason makulátlan, fekete estélyi öltözékben jelent meg, nyaksálját saját egyéni stílusában kötötte meg, a gallérján rubinkő csillant. Íme, az Ördögi Báró, teljes életnagyságban! - gondolta Caroline. Sugárzott belőle a férfiasság és az a lappangó erő, amely kezdetben halálra rémítette őt. A gondolatra, hogy az apja után még Jasonnel is konfliktusba keveredhet, ismét összerándult a gyomra. Már éppen indultak volna vissza a bálterembe, amikor hirtelen Richard bukkant fel az előcsarnokban. A bennfentesek a frakkja visszafogott eleganciájából tudták, hogy a katonatisztek többségéhez hasonlóan Scott úri szabónál varratja a ruháit.
Nem volt ugyan tökéletesen á Ja mode a ruhája, hiszen szemmel láthatóan inas segítsége nélkül vette föl, de az öltöny szabása tagadhatatlanul kiemelte széles vállát és nyers erejét. Caroline szeme ezúttal valóban a lélek tükre volt. A férfi meghajolt, és meleg, bensőséges mosolyától a lány kis híján elolvadt. - Ön valóban úgy néz ki, mint Titánia - mondta halkan, a Caroline hajában lévő rózsákra pillantva. - Vagy mint Botticellinél a Tavasz. Szíve hölgye mosolyogva fogadta a bókot, majd nyugodt hangon megszólalt: - Örülök, hogy itt látom, Dalton kapitány. Engedje meg, hogy bemutassam Lady Edgeware-nek és Lord Radfordnak! Richard meghajolt őladysége felé, és kezet rázott Jasonnel. A két férfi alaposan végigmérte egymást: Richard Caroline vőlegényére volt kíváncsi, Jasonnek pedig valahogy ismerősnek tűnt a kapitány arca. - Caroline említette, hogy ön Wargrave Parkban tartózkodik - szólalt meg Jason. - Hogy tetszik önnek a birtok? – Nagyon szép, de elég elhanyagolt. – Pontosan. Már sok éve nem irányítják megfelelően. Remélem, Reggie Davenport fölfogad egy rendes jószágigazgatót, vagy eladja nekem a birtokot, ha megörökli. Súlyos vétek úgy bánni a jó földdel és az emberekkel, ahogy azt Wargrave Parkban tették. – Davenport néhány hete ott tartózkodik - mondta Richard, ügyelve, hogy semmiféle érzelmet ne áruljon el a hangja. Jason fölvonta a szemöldökét. - Nyilván valami londoni csínytevése következményei elől bujkál.
– Régóta ismerik egymást? - mosolyodott el Richard. Nem lepte meg túlságosan, hogy Radford egyből tudja Reggie szokatlan felbukkanásának okát. – Sajnos, igen. Mindig úgy voltunk egymással, mint a tűz és a tapló. – Ki a tűz, és ki a tapló? - érdeklődött Richard. Jason elmosolyodott. Tetszett neki az új ismerős. Felváltva: aki először megszólal, az a tűz, a másik pedig lángra lobban, mint a tapló - felelt a kérdésre, majd így folytatta: - Én ezennel letudtam ajtónállói kötelezettségeimet, engedje meg, hogy bemutassam néhány vendégnek. Ha jól tudom, csak Caroline-t és Mrs. Sterlinget ismeri a környékről, ugye? Azzal Jason odabiccentett a menyasszonyának, és bevezette Richardot a bálterembe. Caroline csak nézett utánuk, és nem tudta, örüljön vagy megijedjen, hogy ilyen szimpatikusak egymásnak. Tépelődésének Lady Edgeware vetett véget. Az idős hölgy, aki kifürkészhetetlen arccal figyelte a két férfi párbeszédét, csak ennyit mondott: - Gyere, kislányom. Tele van a táncrended, ideje, hogy az urak elnyerjék türelmes várakozásuk jutalmát. Néhány kör csoportos népi tánc után Jason keringőre kérte fel menyasszonyát. Most oldottabb légkörben lejtették el a valcert, mint megismerkedésükkor az Almack Klubban, de nem esett sokkal több szó köztük, mint akkor. Caroline az apját kereste a szemével a tömegben, és végül rá is bukkant az egyik sarokban, néhány idősebb férfi társaságában. Úgy tűnt, Sir Alfred legalább néhány percig még ott marad, ezért Caroline a táncra összpontosított, megnyugtatta a keringő lendületes ritmusa. Jasont sem zavarta különösebben, hogy szótlanul táncolnak. Caroline-ba nagy erővel nyilallt belé a felismerés,
hogy semmiféle közös témájuk nincs. Egyikük érdeklődési köre sem vetett szikrát a másikban. A keringő már a végéhez közeledett, amikor Caroline meglátta a terem másik felében Richardot. A férfi Chandler lelkésszel és a feleségével beszélgetett, meg még valakivel, akit mintha Lord Randallként mutattak volna be. Most azonban Richard felnézett, mintha megérezte volna, hogy Caroline őt figyeli. Egymásba fonódott az azúrkék és a mogyorószín szempár. Caroline-nak hirtelen eszébe villant, amit Gina Gideonról mondott: Olyan, mintha átölelne, még akkor is, ha a terem másik végében van. Most ő is érezte, hogy melegség és erő áramlik belé. A zene leállt, és Caroline elszántan Jasonre nézett. - Beszélnem kell az apámmal. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de még hozzátette: - Nem táncolna addig Jessica nénikémmel? Mintha kicsit szomorú lenne az utóbbi napokban. - Azzal sarkon fordult, és vőlegénye válaszát meg sem várva távozott. Jason kissé meglepetten nézett utána. Végül is miért ne táncolnék Jessicával? - gondolta aztán. Azt a kákán is csomót keresők sem kifogásolhatják, ha fölkér egy vendéget. A zenészek még nem kezdték el a következő számot, ezért gyorsan újabb keringőt kért, és Jessica keresésére indult. A nő káprázatos, csillogó, rozsdabarna selyemruhában állt hódolói karéjában. Csillogott a szeme is, talán túlságosan is, szellemes riposztjaival pedig valósággal megbabonázta az urakat. Különösen egy ifjú haditengerész tisztre volt nagy hatással, aki már el is vitte volna táncolni, de az időben érkező Jason
könnyedén kijelentette: - A házigazda jogán én táncolok a hölggyel! Caroline-nal táncolni olyan volt, mintha egy árny lett volna a partnere, most viszont eltéveszthetetlenül egy igazi nővel keringőzött. Eleinte nem beszélgettek, mindkettőjük számára fájdalmas, de egyben örömteli is volt a közelség. A tánc felénél Jessica végül megtörte a csendet: - Holnap elutazom Wiltshirebe. – Muszáj ilyen hamar elmenned? A nő most először nézett a szemébe. - Tudod jól, hogy muszáj. Jason hallgatott. Kénytelen volt elismerni, hogy Jessica bölcsen cselekszik. - Látlak még valaha? – Az esküvőre eljövök. Furcsa lenne, ha távol maradnék. – És azután? – Azután nem jövök többé. Remélem, Caroline majd meglátogat néha. - Hirtelen elcsuklott a hangja. - Nem bírnám ki, ha mindkettőtöket elveszítenélek. Perdültek-fordultak tovább. Lassan leperegtek a tánclépések, mint a homokórán a szemek. A végén Jason megszólalt: - Az egyik fogatom majd elvisz Sterlingékhez. – Nem szükséges. Letchworthék azt mondták... – Hadd tegyek érted még utoljára valamit! - kérte ellentmondást nem tűrően Jason. Jessica nem tett több ellenvetést. Aztán elhallgatott a zene, és elváltak útjaik.
14. fejezet Caroline-nak a vártnál könnyebben sikerült elvonszolnia apját a cimborái köréből. Sir Alfred jócskán beborozott, virágos kedvében volt. Szinte úszott a boldogságban, hogy hamarosan egy családba kerül az őt körülvevő fényűző pompával. Caroline a bálterem melletti szobába vezette, ahol a zongoráját felállították. A mostohaanyja kissé nyugtalanul követte őket, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Nem emlékezett olyan esetre, hogy Caroline önszántából akart volna beszélni vele. Rosszat sejtett. Caroline örült, hogy Lady Hanscombe is jelen van. A mostohaanyját nem tekinthette ugyan kifejezetten a szövetségesének, de tudta, hogy van benne igazságérzet. A zongorához lépett, és a csillogó hangszerre tette a kezét, mintha bátorságot akarna meríteni belőle. Amíg a megfelelő szavakat kereste, Sir Alfred kedélyesen megjegyezte: - Igazán jól választottál, kis cicám! A leendő férjednél snájdigabb úriembert még nem látott Anglia! És nagyvonalúbbat sem tette hozzá. Meg is volt minden oka az elégedettségre, hiszen az összegből, amely már gazdát cserélt, rendezni tudta nagyobb adósságait, az esküvő után esedékes summából pedig újabb spekulációkba foghat. Caroline hangja remegett, és képtelen volt az apja szemébe nézni. - Papa, mennyire súlyosak az anyagi problémáink? kérdezte. Sir Alfred vidámsága kezdett szertefoszlani. Arcára kiültek az indulat csúnya előjelei. - Az nem a te dolgod. Miután hozzámentél, semmiféle problémánk nem lesz. – De én nem akarok hozzámenni.
– Ebből elég legyen! - kiáltotta Sir Alfred, de még tett egy kísérletet a szép szóra. - Természetes, hogy a lányok az esküvő előtt egy picit idegesek, de ez csak múló hangulat - mondta negédesen. Caroline nagy levegőt vett. - Szó sincs múló hangulatról felelte. - Valaki máshoz akarok férjhez menni. Lady Hanscombe levegőért kapkodott a meglepetéstől, Sir Alfred pedig csak bámult a lányára, mert annyira megdöbbent, hogy még haragudni is elfelejtett. - Mi nem jut eszedbe, te hóbortos lány? Radford az egyetlen férfi, aki valaha is érdeklődést mutatott irántad, és akármi legyek, ha tudom, mit lát benned. Szépen hozzámész, és hálát adsz a sorsodnak, hogy nem maradsz pártában. Caroline büszkén felszegte a fejét. - Bármilyen furcsán hangzik, van valaki más, aki szerelmes belém - mondta. - Én is szeretem őt, és össze is fogunk házasodni, hacsak meg nem győzöl, hogy a családunk érdekében mindenképpen Lord Radfordhoz kell feleségül mennem. Mivel az apja a jelek szerint nem talált szavakat, még hozzátette: - Van egy kevés pénzem, és minden tőlem telhetőt megteszek majd a testvéreim támogatására. – Meg fogom tiltani, hogy a húgod férjhez menjen Fallsworthyhez! Caroline a fejét rázta. - Nem hiszem, hogy megtehetnéd. A házassági bejelentettétek.
szerződést
aláírtátok,
az
eljegyzést
A Fallsworthy család nagyon szereti Ginát, mellé fognak állni. Ha megpróbálod megakadályozni a házasságot, Gideon külön engedélyt szerez, és azonnal egybekelnek. Sir Alfred döbbenten hallgatta, hogy a legkönnyebben kezelhető gyermeke szembeszáll vele, és pontról pontra cáfolja, amit mond. Megpróbált belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba: - És kihez akarsz férjhez menni? Ahhoz a piperkőc Fitzwilliamhez? Ha tényleg te kellesz neki, végső soron ő is elfogadható. - George nemes úrra ugyanis köztudottan vicomte-i rang várt, és majdnem annyi pénze volt, mint a barátjának. Sir Alfred ezenkívül azzal is tisztában volt, hogy Fitzwilliam könnyebben kezelhető, mint a kellemetlenül éles eszű Lord Radford. – Nem George Fitzwilliam az - mondta Caroline. - Nem ismered az illetőt. Sir Alfred gazdagságról szövögetett álmai szertefoszlani látszottak. - Ki az? - kérdezte erőtlen hangon. – Richard Dalton a neve. A Kilencvenötödik Lövészezredben volt kapitány. Eladta a tiszti rangját, és most Wargrave Parkban készít leltárt. – Eldobnád Radfordot egy nincstelen katonáért? – Nem nincstelen. Valószínűleg szert fog tenni egy kis birtokra a déli parton. Sir Alfred a fejét csóválta. Nem akarta elhinni, hogy a lánya valami kisbirtokra cserélné a hatalmas Kincaid-birodalmat. – Nem vesztegetek erre több szót - jelentette ki. - Hozzá mész Radfordhoz, és punktum! – Nem.
– Mit mondtál? – Azt, hogy nem! - emelte föl dacosan az állát Caroline. Tapintható volt a feszültség. A testes férfi dühödten meredt a karcsú fiatal lányra, keze önkéntelenül ökölbe szorult. Groteszkül hatott a bálteremből kihallatszó vidám, pattogó zene. Lady Hanscombe, aki idáig hallgatott, most megpróbálta menteni a helyzetet. –
Caroline nagykorú, ha így határozott, nem állhatunk az útjába, Alfred. A kereskedőhajód pedig befutott Londonba, úgyhogy nem igazán szorongató az anyagi helyzetünk. Utána kellene járnunk, hogy az a fiatalember tényleg az-e, akinek mondja magát, de én ma este már beszéltem vele, és elég kellemes modorúnak találtam. Nem nagy fogás, de nincs is rajta semmi szégyellnivaló. Sir Alfred dühös pillantása most a feleségére szegeződött. Aztán ismét Caroline-ra nézett, aki vádlón meredt rá a nagy kék szemével. – Azt akarod mondani, hogy van pénzed, és nem tettél semmit? Azok után, hogy könyörögtem neked, hogy ments föl ez alól a házasság alól? Hát soha egy kicsit sem érdekelt a sorsom? Caroline most már sírt, és a hangja tele volt fájdalommal. Az évek során nem várt és nem is kapott valami sokat az apjától, mégis rettenetes volt hallania, hogy Sir Alfred féktelen önzésében szemrebbenés nélkül érzelmi sivárságba taszította volna őt. Hogy Jasont végül jó embernek ismerte meg, az
mellékes volt, hiszen, mint kiderült, az apja egy szörnyeteghez is hozzáadta volna, ha az megfelelő árat kínál érte. Sir Alfred, mivel semmit sem tudott felhozni önmaga védelmére, két gyors lépéssel ott termett Caroline előtt, és hevesen rázni kezdte a lánya vállát. - Ha nem mész hozzá, soha az életben nem leszek gazdag! - üvöltött az arcába. - Azt teszed, amit mondok! Caroline arcán patakokban folytak a könnyek. - Nem! suttogta. Sir Alfrednél elpattant a húr. Nagy ívben lendült a jobb karja, és teljes erejéből arcul ütötte a lányát. Caroline törékeny teste a padlóra zuhant. Mozdulatlanul hevert a zongora mellett. A mostohaanyja letérdelt mellé, Sir Alfred pedig reszelős hangot adva kapkodott levegőért. Feldühítette a nyakas csitri, de nem szabadott volna megütnie. Hiszen amilyen törékeny, akár súlyosan is megsérülhetett, talán meg is halt! És ha önmagában nem lenne épp elég borzalmas, hogy megölte a saját lányát, mindjárt két férfi is van a házban, aki feleségül akarta venni Caroline-t... A lány végre megmoccant, és kábán Lady Hanscombe-ra nézett. - Mama...? A mostohaanyja nagy nehezen felültette. Sir Alfred arany pecsétgyűrűje elég feltűnő hurkát hagyott a bal arcán, úgy látszott, csúnya nyomot fog hagyni. Összenyomódott virágfejdísze jóvoltából pedig a helyzethez vajmi kevéssé illő, édes illat terjengett a levegőben. – Hogy érzed magad, gyermekem? - kérdezte aggodalmasan Louisa.
Caroline lassan mozgatta egy kicsit a fejét jobbra-balra, majd azt felelte: - Nincs bajom, Mama. Kérlek, segíts talpra állni. - Most, hogy az apja ezt tette vele, már nem is próbált iránta sem szeretetet, sem kötelességtudatot érezni. Áthatotta viszont valami újszerű szabadságérzet, és saját erejének tudata. Miután fölegyenesedett, egyenesen az apja szemébe nézett. Minden hiába, Papa - mondta. - Fájdalmat okozhatsz, de már nem parancsolhatsz nekem. - Bizonytalan kézmozdulatot tett, de a hangja továbbra is ugyanolyan tisztán csengett. - Azt mondják, a szerelem száműzi a félelmet. Én pedig szeretek valakit, aki viszontszeret, így aztán nem félek tőled többé, nem kényszeríthetsz rá semmire! Sir Alfred döbbenten meredt rá, majd kisietett a szobából. Képtelen volt a felesége és a lánya szemébe nézni. Miután becsapódott mögötte az ajtó, Lady Hanscombe gyengéden lenyomta Caroline-t a zongorapadra, és megvizsgálta az ütésnyomot az arcán. - Forradás nem marad rajtad, de nagy nyilvánosság előtt egy darabig nem mutatkozhatsz. Most fölmegyünk a szobádba, és szólunk Lady Edgeware-nek, hogy rosszul érzed magad, és nem tudsz tovább részt venni a bálon. – Nem, Mama. Szeretném, ha megkérnéd Lord Radfordot, hogy jöjjön be hozzám. Minél hamarabb felbontom ezt az eljegyzést, annál jobb lesz mindenkinek. Azután pedig - tette hozzá kissé földerült arccal - beszélnem kell Richarddal is. – Biztos vagy benne, Caroline? Most föl vagy zaklatva. Lesz holnap elég időd. Caroline a fejét rázta. - Nem, ennek most kell meglennie.
Épp elég, hogy faképnél hagyom Jasont, legalább attól a megaláztatástól megóvom, hogy be is jelentse a házasságot az összes rokonának, barátjának. A mostohaanyja változatlanul kétkedő arcot vágott, ezért Caroline kijelentette: - Ha nem hívod ide, kimegyek, és én magam keresem meg. Ha pedig valaki megkérdi, mi történt velem, elmondom a teljes igazságot. Louisa Hanscombe hüledezve csóválta a fejét. - Gyorsan felnőttél, lányom! Az a kapitányod boldoggá fog tenni? – Igen, Mama. – Egyébként a saját pénzed, amiről beszéltél - az anyai örökséged -, már elúszott néhány rossz befektetés miatt. Caroline kissé meglepettnek tűnt. - Nem is arra gondoltam, hiszen azt mondtad, nem jelentős összeg. Onnan van pénzem, hogy egy londoni zeneműkiadó megvette néhány szerzeményemet. De ne aggódj - tette hozzá sietve -, nem az én nevem alatt jelennek meg. Lady Hanscombe-ot a jelek szerint inkább lenyűgözte, mintsem fölháborította a bejelentés. - Azt mondod, valaki pénzt ad a zenedarabjaidért? Hát, lehet, hogy a zenének is van valami értéke. Apádnak viszont jobb, ha nem említed. Csak még dühösebb lenne miatta. Louisa rövid hallgatás után felsóhajtott, és így folytatta: Ne ítéld meg túl szigorúan az apádat. Nem bánt jól veled, de nem gonosz ember. Csak... csak nem gondol másokra. – Nem gyűlölöm őt. Louisa Hanscombe-nak kezdett kényelmetlen lenni a mély kék szempárból felé áradó szánalom. Hiszen végső soron
szabad akaratából, a hibái ismeretében választotta magának Sir Alfred Hanscombe-ot. Mit szánakozik rajta ez a csitri? Sután megpaskolta Caroline karját, és elindult az ajtó felé. Megkeresem Lord Radfordot, és idehozom. Jason a bálterem túlsó végéből látta, hogy Reginald Davenport belép. Kissé összeráncolta a homlokát, majd filozofikusan vállat vont. Davenport hamarosan a szomszédja lesz, úgyhogy jobb, ha megtanulják civilizált módon elviselni egymást. Reggie frakkot viselt, de kissé ziláltnak tűnt, tehát valószínűleg ivott. Más férfiak már régen az asztal alatt hevertek volna öntudatlanul annyi alkohol hatására, amennyitől Reggie kötekedő, veszélyes elem lett. Hírhedten botrányos cselekedeteit egytől egyig alkoholos befolyásoltság alatt követte el. Előkelő társaságban azonban nem volt szokása bajt keverni, ezért Jason úgy döntött, egyelőre nem dobja ki. Az ajtó közeiében fülelte le hívatlan vendégét. - Jó estét, Davenport - köszöntötte nyájasan. - Ha tudtam volna, hogy a közelben vagy, küldtem volna meghívót. Hogy megy a sorod? – Nem panaszkodhatom - vonta meg a vállát Reggie. - Az év végére várhatóan rendeződik a birtok sorsa, de ez a hosszú várakozás már igencsak a terhemre van. – Gondolkodtál már azon, hogy mihez kezdesz vele, ha megöröklöd? Reggie szája gúnyos mosolyra húzódott. - Alkudozni próbálsz, Radford? Figyelmeztetlek, nincs üzlet! Föltett szándékom, hogy megtartom a birtokot, és személyesen fogom irányítani.
Jason megmerevedett, de nem kapta be a csalétket. A házi gazda tiszte nem az, hogy a vendégeivel veszekedjen, még ha azok hívatlanul érkeztek is. Csak annyit mondott: - A gazdálkodás legalább fegyelemre szoktat majd. Az igencsak hiányzott belőled világéletedben. Reggie szeme összeszűkült, de nem válaszolt szíve szerint. Talán eszébe jutott, hogy a származása alapján mégiscsak úriember. - Amint hallom, lehet neked gratulálni. A jövendőbeliddel már találkoztam. Nagyon bájos. – Igen, az. Szerencsés embernek mondhatom magam. Reggie végigpásztázta tekintetével a báltermet, és Jessicához érve megállt. A vörös hajú szépséget hódolók hada vette körül. - Ki az a páratlan vöröske? Ha csak egyszer is láttam volna, biztosan emlékeznék rá. Jason úrrá lett a rajta önkéntelenül elhatalmasodó féltékenységen. Hiszen nem volt hozzá jogcíme, és egyébként sem kételkedett benne, hogy Jess könnyedén hárítja a nem kívánatos közeledést. - Ő a menyasszonyom nagynénje, Mrs. Sterling - világosította fel Reggie-t. - A férje néhány éve meghalt, azóta nem sokat forgott társaságban. Reggie elismerően vonta fel a szemöldökét. - Jó családba nősülsz be! Lehet, hogy teszek egy próbát a bájos özvegynél. Vagy esetleg van Miss Hanscombe-nak húga? – Több is, de még mind az iskolapadot koptatja - felelte szárazon Jason. - Talán bizony családra vágysz? – Hát persze! Tudod, az utódlás miatt.
– A jelek szerint a földbirtokosságtól úgy meg fogsz változni, hogy rád sem ismer majd az ember. Reggie arcára váratlanul őszinte mosoly ült ki. - És ennek legfőbb ideje, bár te nagyon ügyeltél rá, hogy ezt ki ne mondd! Társalgásukat Lady Hanscombe érkezése szakította félbe. Lehalkított hangon váltott néhány szót a házigazdával, aki ezt követően Reggie-hez fordult. - Ha megbocsátasz, most el kell mennem - mondta. - Azt hiszem, a vendégek többségét ismered. - Azzal elindult Lady Hanscombe után. A zeneterembe lépve szinte földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. - Caroline! Mi történt? A menyasszonya fölállt, és ráemelte a tekintetét. - Vitánk volt apámmal. Jason halkan, de nagyon határozottan kijelentette: - Ha ez az ő műve, ön még ma este árva lány lesz. – Ennek igazán semmi jelentősége - mondta sietve Caroline. - És mire végére érek a mondókámnak, könnyen lehet, hogy ön is követni akarja majd apám példáját. Jason vészjóslóan felvonta a szemöldökét. - Ó? És miről óhajt velem beszélni? - kérdezte fagyosan. Caroline habozott, kereste a szavakat. Jason sok szempontból idegen volt a számára, hűvös, távolságtartó kifejezés ült ki a férfi markáns vonású, szép arcára. Gyakorlatilag megvásárolta őt, és már a vételárat is kifizette. Vajon méltányolja majd a kívánságát, hogy bontsák föl a szerződést? Caroline nyugalma, amely az apjával sikeresen megvívott csata után eltöltötte, kezdett szertefoszlani. Hátat
fordított Jasonnek, leült a zongorához, és végigcirógatta a billentyűket. A Richardnak írt szonáta csendült fel a keze alatt. Körülvették a hűvös, kristálytiszta hangok, és újra átjárta a csak Richard közelében érzett belső béke. Miközben játszott, Jason megkerülte a hangszert, és vele szemben megállt. Miután elhaltak az utolsó hangok, csöndesen azt kérdezte: - Mi volt ez, Caroline? A lány fölemelte a fejét, és egyenesen Jason fekete szemébe nézett. - Nem akarok férjhez menni önhöz. És... - nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon - azt sem hiszem, hogy ön valóban feleségül akarna engem venni. A férfi arca egy pillanatig ijesztően rezzenéstelen volt, majd végül azt kérdezte: - Miért nem? – Azért, mert mást szeretek. A lord szeme furcsán csillant, a hangjában pedig ott bujkált a rosszul leplezett izgalom. - Ennyi az egész? Tehát nem én tettem valami rosszat? Caroline értetlenül nézett rá. - Ugyan mi rosszat tett volna? Hiszen mindig tisztességesen és nagyvonalúan bánt velem. Én ezt most nem viszonzom valami szépen, de képtelen lennék mindkettőnket arra kárhoztatni, hogy szerelem nélkül éljünk. Egy kicsit tartott tőle, hogy a lord most megvallja gyengéd érzelmeit, de alaptalan volt a félelme. A férfi ugyanis hivatalos hanghordozással csak annyit mondott: - Természetesen tiszteletben kell tartanom a kívánságát. És - tette hozzá széles mosollyal - sok boldogságot kívánok.
Caroline-t kissé meghökkentette, hogy a vőlegénye ilyen nyugodtan fogadja a bejelentését. Összehúzott szemmel nézett rá, majd egy csapásra összeállt a kép. Az a furcsa feszültség Jason és Jessica között, a nagynénje hirtelen elhatározása, hogy elmegy Wildehavenből, Jess ifjúkori szerelme, amit egyszer említett... - Tudom már, miért nem akar a férjem lenni! kiáltott fel. - Azért, mert szívesebben lenne a nagybátyám? Jason elnevette magát. Caroline még soha nem látta őt ennyire fiatalnak. - Fején találta a szöget. Tizennégy éve szerettem bele az őrjítőén izgató nagynénjébe, és azóta sem gyógyultam ki belőle. Caroline ujjaival a zongorapadon dobolva elgondolkodott. De hiszen Jessica tudta, hogy én nem vagyok szerelmes önbe! Amikor ki akartam kosarazni, még ő beszélt le róla. Jasont ez láthatóan mulattatta. - Micsoda csapást mér az önbecsülésemre! Hát ennyire rémes volt a velem kötendő házasság gondolata? Caroline illedelmesen elpirult. - Nem önben volt a hiba, én voltam ostoba. Ön... erős egyéniség, és engem riasztott a gondolat, hogy a felesége legyek. Most viszont hitetlenkedve csóválta a fejét. Úgy érezte, mintha egy egész emberöltő eltelt volna már azóta, hogy riadt, nyafka gyerekként viselkedett. - Jessica tudhatta volna, hogy ezer örömmel félreállnék az útjából. – De a családjának nagy szüksége volt a házassági szerződés szerint járó pénzre - mondta Jason, mire Caroline tekintete elkomorult. A lord azonban csak legyintett. - Biztos vagyok benne, hogy az apja réges-rég elköltötte, amit már megkapott, de nem kell visszafizetnie. Hiszen ha nem jegyzem el magam
önnel, soha nem találok rá az én csodás boszorkámra. Egyébként a nagynénje a fejébe vette, hogy ön a pénztől függetlenül belém szeretett. Caroline értetlenül, döbbenten bámult rá, ezért hozzátette: Állítólag egyik este hallotta, hogy ön szerelmes dalokat énekel. Azt mondta, így csak az tud énekelni, aki valóban átéli a szerelmet. – Á, már értem - derült föl Caroline arca. - Csakhogy nem önnek énekeltem. – Mindjárt gondoltam. És mondja, ki az a szerencsés? Caroline ábrándos mosollyal válaszolt. - Richard Dalton. – Ó, valóban? Minden jel arra mutat, hogy a távollétemben igencsak felgyorsultak az események. Jóravaló embernek látszik, de el tudja majd megfelelően tartani önt? Caroline felnevetett. - Máris úgy beszél, mint egy igazi nagybácsi! Biztos vagyok benne, hogy el tud tartani, de ha csak egy ekhós szekere lenne, akkor is vele mennék. Jason csodálkozva ingatta a fejét. - George-nak igaza volt: a nők romantikusak. Őszintén remélem, hogy Daltonnak nem csak egy ekhós szekere van. Felelősséget érzek magáért, úgyhogy beszélni fogok vele. Azt hiszem, az édesapja már eljátszotta ezt a jogát - pillantott jelentőségteljesen Caroline elcsúfított arcára. A lány már egy ideje latolgatta, föltegyen-e egy bizonyos kérdést. Most előállt vele: - Mondja, Jason, miért kérte meg a kezem?
A férfi habozott. Nem szívesen vallotta volna be neki, hogy egy ízléstelen fogadás tárgya volt. Tudta, hogy egy jó nevelést kapott úrilány ezt bizonyára méltatlannak érezné. – Ki vele! - nógatta Caroline. - A teljes igazságot akarom hallani! – Fogadtunk George-dzsal - bökte ki végül Jason, belátva, hogy őszinteséggel tartozik a lánynak. - Fogadtam vele, hogy hat hónapon belül feleségül veszek egy találomra kiválasztott lányt. - Caroline hitetlenkedve nézett rá, ő pedig még hozzátette: - Több tucat alkalmasnak ítélt jelölt közül húztam ki a nevét. Félve várta Caroline reakcióját, de aggodalma rögtön eloszlott, amikor a lány harsány nevetésben tört ki. Egész testében rázkódva, nagy nehézségek árán préselte ki magából a szavakat: - Egyszer mondtam Jessicának, hogy bizonyára egy kalapból húzta ki a nevemet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire közel járok az igazsághoz! – Igazából mogyorós tálka volt, nem kalap - jegyezte meg precízen Jason. Erre Caroline megint kacajra fakadt, és most már csatlakozott hozzá Jason is. Miután valamelyest összeszedték magukat, a férfi elgondolkodva megszólalt: - Tudja mit, szerintem nem is alkottunk volna olyan rossz párost, ha nem kerül a képbe egy harmadik meg egy negyedik! Caroline elbűvölő mosollyal Jason felé nyújtotta a kezét. Igaza lehet. De biztos vagyok benne, hogy mindketten így leszünk a legboldogabbak. A férfi gyengéden megszorította a kezét, és elmosolyodott. - igen. Most viszont bizonyára látni
akarja leendő jövendőbelijét is. - Egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: - Egy csöndesebb helyre kellene elvonulniuk. Amilyen tömeg van, kész csoda, hogy eddig nem nyitott ránk senki, induljon el balra, a folyosó végén a lépcső a fegyverterembe vezet. Ott ma este aligha zavarják meg magukat. De figyelmeztetem - jelentette ki határozottan Jason -, csak néhány percük van, utána én jövök a nagynénjével. Igazán beérheti ennyivel azok után, hogy faképnél hagyott! Caroline egyszeriben idegesnek látszott. - Sajnálom, ha ez rossz fényt vethet önre, hiszen mindig nagyon kedves volt hozzám. A férfi nagyvonalúan intett a kezével. - Az utóbbi időben úgyis szokatlanul jól viselkedtem, ideje, hogy szolgáltassak némi csámcsognivalót a pletykafészkeknek. Azonnal megkeresem a kapitányát, és felküldöm magához. Caroline felállt, odalépett hozzá, lábujjhegyre ágaskodott, és csókot lehelt a férfi arcára. - Köszönöm - suttogta, majd kisurrant a hátsó ajtón. Jason zavartan tapogatta az arcát. Rá kellett döbbennie, hogy Caroline jobban hasonlít a nagynénjére, mint gondolta volna... Reginaid Davenport nyugtalanul kóborolt ide-oda a bálteremben. Már el is felejtette, milyen őrjítőén unalmas az előkelő társaság, hiszen rendszerint hasonszőrű, nagyivó sportemberekkel múlatta az időt. Jobb híján azzal szórakozott, hogy a halálra rémült lányos mamákat figyelte, akik kétségbeesetten próbálták távol tartani tőle ártatlan báránykáikat. Reggie arra gondolt, ha neki lánya lenne, biztos
nem engedné a magafajták közelébe. Hiszen ha valaki, ő igazán tudja, milyen veszélyes egy ilyen vén kujon... Fölháborították viszont azok a nők, akik vérszagra gyűlő ragadozókként vetették rá magukat, vagy taszigálták feléje szégyenlős leánykáikat. Köztudott volt, hogy hamarosan grófi címet és hatalmas, igaz, adósságokkal terhelt birtokot örököl. Agresszív törtetésük láttán kezdte érteni, miért viselkedik olyan fellengzősen Radford: így védekezik a talpnyalók ellen. Tisztában volt vele, hogy ez nem az a fajta összejövetel, ahol komoly ivászatra lehet számítani. Unalmában úgy döntött, tesz egy kis felfedező körutat. A terem sarkában észrevett egy félreeső ajtót. Csöndes folyosóra nyílt, amelynek túloldalán lépcsősor vezetett az emeletre. Mivel a kis folyosó nem sok látnivalót tartogatott, a lépcsőt választotta. Richard a tömeg széléről kereste a tekintetével Caroline-t, amikor egyszer csak ott állt mellette a házigazda. Radford szeme titokzatosan csillogott. - A volt menyasszonyom beszélni akar önnel - közölte. – A volt...? - Richard fojtott hangon szólalt meg, de a szíve hevesebben vert. - Önnel már beszélt? – A lehető legkedvesebben adta tudtomra, hogy nincsen számomra hely az életében. Valami megmagyarázhatatlan okból önt választotta helyettem - felelte fanyar humorral, de kedélyes hangon Jason. Richard vett egy nagy levegőt, majd azt kérdezte: - Akkor most eltöri rajtam a lovaglópálcáját? – Az túl nagy fáradság lenne. Egyébként, bár természetesen porig sújtott az elutasítás, azért túlélem a csapást. - Jason most a táncparkettre pillantott, ahol Jessica egy idősebb úriemberrel
ropta a táncot. Birtokosi tekintete megpihent a nő nevető arcán, amelyet a napfelkeltét idéző vörös fürtök ölelték körbe. Richard elmosolyodott. - Azt hiszem, értem. Eljátszottuk a tévedések vígjátékát? – Olybá tűnik - nevetett Jason, majd Richard vállára tette a kezét, és barátságosan megszorította. - Mindkettőjüknek sok boldogságot kívánok. – Köszönöm. És csak annyit mondanék, hogy ha Jessica Sterling elfogadja a házassági ajánlatát, ön lesz Anglia második legszerencsésebb embere. – Hogyhogy második? - Jason újból Jessicára pillantott, és halkan így folytatta: - Huszonegy éves koromban ismertem meg és vesztettem el őt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen boldog leszek. Ismét vendégéhez fordult, és így folytatta: - Menjen ki a sarokajtón, aztán balra föl a lépcsőn. Caroline ott várja önt. Tíz-tizenöt percük van, hogy - itt kis szünetet tartott beszélgessenek a terveikről, utána mi jövünk Jess-szel. Richard elmosolyodott, majd elkezdte áthámozni magát a tömegen. Jason egy darabig még nézett utána, és megint ott motoszkált benne, hogy ez a férfi mintha ismerős lenne valahonnan. Az nem jutott eszébe, hogy említést tegyen a Caroline arcán éktelenkedő ütésnyomról. A tánc végeztével másodszor is elragadta Jessicát haditengerész rajongója elől. A fiatalember agyán átvillant, hogy talán párbajra kellene hívnia a házigazdát, de nem volt biztos benne, illendő-e ez, és addig tanakodott rajta magában, amíg a pár már messze járt. Az ifjú haditengerész végül filozofikus vállrándítással tért napirendre az ügy fölött. Hiába,
ha az ember folyton a tengert járja, nem csoda, ha a szerelme viszonzatlan marad! Jason csak annyit mondott Jessicának, hogy a segítségére van szüksége. Már kiértek a bálteremből, és a fegyverterembe vezető lépcsőn lépkedtek fölfelé, amikor Jessica megállt. Mire kellek? Az egy lépcsőfokkal alatta álló Jason észrevette, hogy a szájuk egy magasságban van. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: előrehajolt, két kezébe fogta Jessica arcát, és csókolgatni kezdte. Jessica nevetett, de bosszantotta is a dolog. Amikor Jason levegőt vett, ráförmedt: - Megőrültél? Mi van, ha valaki meglát? És... - itt egy pillanatra elakadt a lélegzete, mert Jason köré fonta a karjait, és magához vonta - ...ez különben is kegyetlenség. Kérlek, ne kínozz! Valahányszor hozzám érsz, egyre nehezebb lesz lemondanom rólad! – Pontosan ez a szándékom - morogta a férfi, miközben az ajka Jessica nyakáról a dekoltázsa felé haladt. – Jason, azonnal hagyd abba! Mi lesz Caroline-nal? A férfi most a fülét kezdte harapdálni. - Caroline az oka mindennek - felelte. - Az imádni való unokahúgod úgy döntött, nem illünk össze, és megkért, hogy bontsuk föl az eljegyzésünket. – Micsoda? - lökte el magát Jessica. - Talán rájött, hogy mi van köztünk, és most ő akarja eljátszani a mártír szerepét?
Jason most Jessica kezét találta meg: nyelve végigsiklott a nő tenyerén, majd a csuklóján. Jessica libabőrös lett. Próbált elhúzódni, de a férfi szorítása erős volt. - Jason! Caroline szeret téged... Jason rámosolygott, és egy pillanatra megfeledkezett az enyelgésről. - Az imént közölte velem, hogy a szíve másé. – Kié? – A barátodé, Richard Daltoné. – Szerelmes Richardba? – Igen, és ez igen jó ízlésről árulkodik. Vagy talán nem helyesled a választását? – Dehogynem! Richard csodálatos ember. Kedves, szórakoztató, és ugyanolyan muzikális, mint ő. Ráadásul jóképű is. Jessica örömmel látta, hogy az utolsó megjegyzésére kedvese kissé összeráncolja a homlokát. - Tökéletesen illik hozzá. – Ha ez így van, hogyhogy nem vetted észre hamarabb, madárkám? Hiszen ez a románc az orrod előtt bontakozott ki! Jessica pókerarcot vágott. - Eszembe sem jutott, hogy egy nő másba is beleszerethet, ha te a közelében vagy. Jason harsányan hahotázva magához ölelte a kedvesét, és jobbra-balra ringatta. - Drága, drága szerelmem! Most már muszáj lesz hozzám jönnöd. Nem mondhatod, hogy nem vallottam neked szerelmet, ha pedig megint nemeslelkűségi roham tör rád, ló hátára kötözve elviszlek Skóciába! Úgy hallottam, ott vannak olyan papok, akik akkor is összeadják a párt, ha a menyasszony meg van kötözve, és be van tömve a szája. Nem riadok vissza tőle, ha nem lesz más választásom!
– Tényleg? És ha a vőlegényt kötözik meg, és tömik be a száját? Jason újabb csókkal fojtotta belé a szót. - Szerdán összeházasodhatunk? - kérdezte aztán. - Addig meg tudom szerezni a különleges engedélyt, és idehozathatom Lindát is. Gondolom, szeretnéd, ha ő is jelen lenne. A válaszul kapott ragyogó tekintet igazolta Jason elgondolását. - Örülök, hogy tisztában vagy vele, hogy egy „csomagot” veszel feleségül - mondta Jessica. - Aki engem megkap, megkapja Lindát is. Jason most dorombolást hallott, és valami odadörgölőzött a bokájához. A macskák csalhatatlan ösztöne Wellesley-t is odavezette hozzájuk. Jason makulátlan fekete pantallójára narancssárga szőrszálak tapadtak. - Én eddig úgy tudtam, hárman vagytok a csomagban - jegyezte meg a férfi. Jessica is odanézett, és elnevette magát. Lehajolt, hogy megvakargassa Wellesley fejét, Jason pedig azt kérdezte: Linda elfogad majd engem? Jessica fölegyenesedett, és megint kacagott egyet. Szerintem igen - mondta. - Már egy éve azzal nyúz, hogy menjek újra férjhez. Az az egyetlen kikötése, hogy olyan férfit válasszak, aki vesz neki egy pónilovat. – Ez talán megoldható. - Jason újra Jessica köré fonta a karját, de ekkor sikoly hallatszott a fejük fölötti fegyverteremből. Jason arrafelé fordította a fejét, és most már érzékelte a fémes zajokat, amelyeket addig Jessicára összpontosítva elengedett a füle mellett. - Kardcsörgés! kiáltott fel, majd felrohant a lépcsőn. Jessica ott szaladt közvetlenül a nyomában.
Amikor Caroline odaért, a fegyverteremben több lámpa is égett, legerősebben azonban a telihold világította meg. Ezüstös kísértetekként csillogtak a holdfényben a páncélzatok, a falon és a vitrinekben elhelyezett szúró- és lőfegyverek pedig inkább egy tündérmese díszleteinek hatottak, mintsem halálosztó szerszámoknak. A lány Richardra várva álmodozón táncra perdült a bálteremből kihallatszó zenére. Karját kitárta, a ruhája lágyan örvénylett a bokája körül. A bál előkészületeihez ő mindössze annyival járult hozzá, hogy gondoskodott egy jó zenekarról. Lábai a fölhallatszó keringőre mozogtak, a fejében azonban közben már új melódia volt születőben: egy „Nászinduló" munkacímet viselő, életörömtől duzzadó győzelmi ének. Hirtelen valami nesz ütötte meg a fülét az ajtó irányából. Odaszaladt, és kis híján összeütközött a Wargrave Parkban megismert kellemetlen alakkal. Levegőért kapkodott a meglepetéstől, Reggie pedig a karjára tette a kezét. Kedvtelve mustrálgatta, majd megszólalt: - Micsoda lelkes fogadtatás, szépségem! Merhetem remélni, hogy nekem szólt? – Nem! Azazhogy valaki mást vártam. - Hátrébb lépett, de Reggie követte, és kényelmetlenül közel volt hozzá. Caroline idegesen hátrált, amíg útját nem állta egy üvegszekrény, amelyben tőröket tettek közszemlére. A kellemetlen alkoholszagot árasztó Reggie könnyedén megérintette az ütésnyomot a lány arcán. – Úgy látom, izgalmas estéd van, szépségem! - szólalt meg borízű hangon. - Az igen tiszteletreméltó vőlegényed művelte ezt veled, vagy talán szeretőt is tartasz? Caroline hátát a vitrinnek vetve, kétségbeesetten törte a fejét, hogy mitévő legyen. Reggie ugyanolyan magas volt, mint
Jason, de mivel csak úgy áradt belőle a züllöttség és a nyers erő, sokkal fenyegetőbbnek hatott. Caroline rádöbbent, mennyire elhagyatott ez a terem, amelyben ezernyi árnyék járja táncát. Egy csapásra megértette, miért van szükségük a fiatal lányoknak kísérőre: azért, hogy védve legyenek az ilyen alakoktól. Igyekezett nyugodt, egyenletes hangon beszélni. - A vőlegényemet várom. Úgyhogy, ha megbocsát... - Próbált elsurranni a férfi mellett, de Reggie a karjával odaszorította a vitrinhez. A férfi pimaszul legeltette rajta a szemét. Vonzó kis teremtés, annyi szent! - gondolta. Caroline zsenge kebleit csak félig takarta a ruha, és a csillámló selyem alatt más domborulatok is fölsejlettek. A tánca akaratlanul is igen izgató, érzéki volt, Reggie biztosra vette, hogy az angyalian ártatlan külső szenvedélyes természetet rejt. És ez a lány Radfordé... Reginald Davenport az előkelő társaság peremén élte az életét, saját jogú társadalmi rangja, vagyona nem volt. Mindig is ellenszenvesnek találta Jason dölyfösségét, gazdagságát, hűvös felsőbbrendűségét. Micsoda élvezet lenne megízlelni valamit, ami az elviselhetetlen Radfordé! Különben is, ez a lányka alighanem másoknak is juttat a kegyeiből, különben nem nézne ki úgy, mint aki most mászott ki az ágyból... Caroline fölé hajolt, és a szájára tapasztotta a száját. A lány hiába próbált ellenszegülni, az erős férfitest a vitrinhez szegezte. Reggie még izgatónak is találta, ahogy vergődik a karjában. A puha mellét kereste a kezével, nyelvével pedig szétfeszítette az ajkát. Teljesen átadta magát a gyönyöröknek,
észre sem vette, hogy társaságuk van, egészen addig, amíg valaki hátulról nagyot rántott rajta, és elszakította Caroline-tói. A ki nem élt vágy kiváltotta dühe megkettőződött, amikor meglátta, hogy támadója nem Radford, hanem Dalton, az a halvérű senki, aki Wargrave-ben lábatlankodik. Hogy merészeli megzavarni ez a paraszt? Hiszen ő Wargrave grófja! A falnak tántorodott, és kinyújtott karja, amellyel az egyensúlyát próbálta visszanyerni, egy oda felakasztott kard markolatába ütközött. Több ezer óra gyakorlással és nem egy párbajjal a háta mögött olyan természetes mozdulattal vette kézbe a fegyvert, mint az ács a kalapácsot. Dühödt csataordítással vetette magát támadójára. Richard félreugrott a szívére irányuló döfés elöl, de olyan rosszul érkezett a sérült lábára, hogy az összecsuklott alatta. Caroline sikolyától kísérve zuhant a padlóra, és a gyilkos penge ott is célba vette. Macskaügyességgel azonnal arrébb gurult, és ezúttal is sikerült megmenekülnie. Mire talpra állt, mintegy varázsütésre lecsúszott róla a kabátja, és kezébe került a legközelebbi kard. Alig tudta eldobni a kabátot és fölvenni a védőállást, amikor kedves rokona már újra támadott. – Caro, lépjen hátrébb! - kiáltotta Richard. A lány lassan hátrált, mert markában tartotta az irracionális félelem, hogy ha csak egy pillanatra is hátat fordít, Richardnak vége. Reggie gyilkos indulata lehetetlenné tette a szabályos párbajt: tombolt benne az őrült harci láz, józan gondolkodásra, sportemberhez méltó viselkedésre képtelen volt. Ráadásul nem alaptalanul hencegett a vívótudományával: a halálos fegyver dervisként járta táncát a kezében. Pillanatokon belül véget ért volna a küzdelem, ha nem egy hozzá hasonló pengevirtuózzal
találja magát szemben. Richard ugyanis minden akcióját hárította, hibátlanul védekezett. Az ő kezében egy korábbi századból való, Reggie kardjánál hosszabb és nehezebb tőr volt, így ellensúlyozni tudta ellenfele hosszabb karját. Richard éktelen haragra gerjedt, amikor meglátta a Reggievel dulakodó Caroline elcsúfított arcát, de higgadtan, fegyelmezetten küzdött. Reggie elvakult dühéhez képest a nyugalom jégszobrát lehetett volna mintázni róla. A nála fél fejjel magasabb, jó pár évvel idősebb ellenfelével szemben úgy hatott, mintha egy kisfiús arcú Dávid vette volna föl a harcot Góliáttal. Reggie most elsöprő erejű támadást indított, amely siker esetén azonnal véget vetett volna a párbajnak, Richard azonban mesterien hárított. Összeakadt a két penge, néhány másodpercig izmaikat megfeszítve, mozdulatlanul néztek farkasszemet egymással. Richard zihálva szólalt meg: - Tudni akarta, mivel lehet engem kihozni a sodromból, igaz? Hát most megtudta! Bármelyik nőt megvédtem volna, de mivel Caroline-t inzultálta, meg kellene ölnöm! – Hát magát várta a jégkirálynő? Remek! Akkor most azért vívunk meg, hogy ki szarvazhatja föl először Radfordot! A megjegyzést kísérő, sokat sejtető nevetése volt az utolsó csepp a pohárban. A feldühödött Richard szúrásokból és cselekből álló villámgyors akciót indított. Sikerült is megvágnia ellenfele alkarját, és egy tizenötödik századi páncélzathoz szorítania Reggie-t. A vértezet éktelen robajjal eldőlt, a páncélkesztyűk nagy csörömpöléssel gurultak arrébb a padlón. Caroline megpördült a tengelye körül, és az ajtóhoz szaladt.
Remélte, hogy talán arra jár majd valaki, és véget vet a csatározásnak, amíg késő nem lesz. A Jessicával a nyomában berontó Jason széles mellkasának ütközött. - Nagyon kérem zihálta -, állítsa le őket! Jason szakavatott szeme egy pillanat alatt fölmérte a helyzetet. Látta, hogy ha itt valaki beavatkozik, az fölborítja a küzdelem törékeny egyensúlyát, és még a saját élete is veszélybe kerülhet. Átkarolta Caroline-t, hogy ne tudjon odaszaladni a bajvívókhoz, a másik karjával pedig Jessica útját zárta el. - Nem tehetünk semmit - mondta. - Itt kell maradnunk, hogy ne legyünk útban. Caroline kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát. Jason megrázta, és szigorúan rászólt: - Fékezze magát! Ha egy pillanatra is elvonja a kapitánya figyelmét, a halálát okozhatja! Mozdulatlanná dermedve figyelték a fejleményeket, és Jason azon kapta magát, hogy a helyzettől teljesen elvonatkoztatva csodálja a küzdő felek tudását. A szikrázó, előrelendülő-visszahúzódó pengék mintha valami egzotikus táncot jártak volna el: a szép, kecses mozdulatsorok jól leplezték, hogy egy pillanatnyi kihagyás is végzetes lehet. Látta már Davenportot az egyik előkelő vívószalonban, tudta, hogy Anglia egyik legkiválóbb kardforgatója. Dalton azonban legalábbis egyenrangú ellenfél volt, és lassan, fokozatosan egyre hátrébb szorította. Reggie tomboló dühe az életéért vívott kétségbeesett harc során lecsillapodott. Ösztönösen érezte, hogy ellenfele szemét nem sokan látták ilyen vészjóslóan csillogni, és az a maroknyi ember, akinek része volt ebben az élményben, már halott. Megfeledkezett róla, hogy a visszafogott, nyájas modorú férfi,
akit már többször próbált provokálni, többéves háborúskodásban edződött, vérbeli harcos. A Caroline-t sértő, könnyedén odavetett megjegyzés elszabadította Daltonban a vérszomjas kegyetlenség démonát, és kézzelfogható közelségbe hozta Reggie számára a halált, amellyel már évek óta játszadozott. Az alkarján ejtett vérző vágás miatt fogyott az ereje, és kardjának markolata is egyre iszamosabb lett a szivárgó vértől. Összeszedte magát egy utolsó, kétségbeesett támadásra, amelyről azonban a lelke mélyén maga is tudta, hogy kudarcra van ítélve. Dalton szabad szemmel alig követhető, villámgyors mozdulattal védte az akcióját, és kíméletlenül odacsapott a tőrével a jobb csuklójára. Reggie kezéből kihullott a fegyver, a jobb kezét nem is érezte. Dalton tekintete éppolyan hideg, acélszürke volt, mint az ellenfele torkának szegezett penge. Reggie felkészült a halálra, és közben átvillant az agyán, hogy másként is élhetett volna. Amikor már könnyedén elvághatta volna ellenfele torkát, Richardból is elpárolgott a párbaj végső szakaszában erejét megsokszorozó féktelen düh, amely valójában már azóta ott forrongott benne, hogy megtudta, miért hagyták el a szülei Angliát. Azt a bűnt azonban az apja méltóképpen megtorolta, és ennek az embernek, aki most rezzenéstelenül, félelem nélkül néz rá a halványkék szemével, ahhoz semmi köze. Nem érheti el már a kardja a fiát kitagadó nagyapát sem. A messzi múltba nyúlnak vissza a Reggie által kiváltott harag gyökerei. A kuzinja életmódjának nem lesz jó vége, de azért, amit ma este tett, nem érdemel halált. Persze ha hidegvérrel meggyilkolni nem is fogja Reggie-t, azért Wargrave-et sem hagyja meg neki.
Richard hirtelen jött tisztánlátása elsöpörte a múlt árnyait. Elszállt a haragja, amely mind ez idáig űzte-hajtotta, és elfogadta a jövőt, amely elől mind ez idáig menekülni próbált. Most már tudta, hogy nem a puszta véletlen hozta Wargravebe, és a rá háruló felelősség elől sem kereshetett többé kibúvót. A kemény küzdelem után erősen zihált még, telt, zengő hangja mégis betöltötte a fegyvertermet. - Van két fontos dolog, amit nem tud rólam. Az egyik, hogy az apám vívómester volt, és megfordulna a sírjában, ha a fia szégyent hozna rá. A másik pedig az - itt nagy levegőt vett, mert tudta, hogy olyasmit készül kimondani, ami után már nincs visszaút -, hogy Julius Davenportnak hívták. Feszült csend telepedett a szobára, mintha egy bomba ketyegett volna a teremben, amely bármikor robbanhat. - Hát persze! - kiáltott fel Radford, Caroline pedig kis híján felsikoltott. Richard keményen Reggie szemébe nézett, a kuzinjából pedig egyszer csak megmagyarázhatatlanul kitört a nevetés. Richard visszahúzta a tőrét, nehogy véletlenül megsebezze, amikor pedig látta, hogy Reggie szívből nevet, nem valami csel lel próbálkozik, leengedte a penge hegyét a padlóra. - Reggie nagy nehezen abbahagyta a nevetést, és megszólalt: - Ha előbb bedühödtél volna, kedves kuzin, talán rájöttem volna, hogy te is Davenport vagy! Ez a mi családunk természete! Richard szárazon így felelt: - Az eredményből talán láthatod, miért próbálom én inkább visszafogni magam.
– Milyen igaz! Mindig is számítottam rá, hogy valaki előbb utóbb megöl, de azt nem gondoltam volna, hogy egy lopott csók miatt. – És az ütésnyom az arcán? - vonta kérdőre keményen Richard. – Azt nem én tettem. Én a csókjaim erejével próbálok hatni a hölgyekre. Az nem valami jó mulatság, ha félholtra veri őket az ember. Richard nem vette le a szemét Reggie-ről. - Igazat beszél, Caroline? – Igen. Abban biztos volt, hogy Radford soha nem tenne ilyet. Marad tehát Caroline apja. A lány hangját kissé furcsának találta, ezért egy pillanatra felé kapta a fejét, majd ismét Reggie-hez fordult, hogy gyorsan rendezze vele a számlát. Most életem végéig résen kell lennem, nem lopakodott-e valaki a hátam mögé. – Ugyan már! - felelte sértődötten Reggie. - Nem lenne szép dolog meggyilkolni a család fejét. Richard fájdalmas arcát látva így folytatta: - Igen, Wargrave grófja a család feje, akár tetszik, akár nem. Wargrave grófja pedig te vagy, főrendi kuzinom. A hátba szúrás amúgy sem az én stílusom, azt pedig erősen kétlem, hogy szemtől szemben le tudnálak győzni. Lövészetet is oktatott az apád? Richard bólintott, mire Reggie nagy sóhajjal elismerte: Akkor nincs mit tenni. Sehogy sem tudlak eltenni láb alól. Különben is, ha megpróbálnám, és nem sikerülne, a végén még meg vonnád az apanázsomat.
Richard hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem volt már ereje a kuzinja léha szellemeskedéséhez. - El kéne látni a sebedet mondta, és már vette is le a kravátliját, hogy bekötözze, de Jessica kivette a kezéből. – Majd én, van az ilyesmiben tapasztalatom bőven. Legyen erős, Mr. Davenport, attól tartok, ez nagyon fájdalmas lesz. Reggie arcára komikusan rezignált kifejezés ült ki, miközben Jessica elkezdte lehámozni róla a zakóját. Nem éppen úgy bánt a sebesülttel, mint a hímes tojással... Richard most lassan az ajtó felé indult, ahol Jason és Caroline mindeddig állt. Erősen bicegett, a bal lábának nem tett jót, hogy Reggie első támadásakor elesett. Jason szólalt meg először, és közben a kapitány vállát veregette. - Kezdettől fogva ismerősnek látszott, rájöhettem volna hamarabb is, hogy kicsoda ön. Az édesapja kiskoromban néha felültetett a lovára, ha az erdő környékén kószáltam. Amikor elment innen, még csak ötéves voltam, de szép emlékeket őrzök róla. Richard elmosolyodott a kedves szavakra, de a szemét nem vette le Caroline-ról. A lány nehéz estét élt át: kelletlen díszvendégként kezdte, hogy aztán fenyegessék, ordítozzanak vele, megüssék, zaklassák. Felbontott egy eljegyzést, halálra rémülten aggódott a kedvese életéért, most pedig azt kell hallania, hogy ez a bizonyos kedvese nem is az, akinek gondolta. Caroline Hanscombe, akire a többszöri megaláztatás után még ez a meglepetés is várt, életében először forrt a dühtől. – Caro? - szólt hozzá tétován Richard. – Nem kell magyarázkodnia, milord - mondta Caroline kíméletlenül fagyos hangon. - Az ön társadalmi helyzetében
lévő férfi számára nyilván nem nagy ügy, ha eljátszadozik egy kicsit egy ostoba lánykával. Ebben az évszakban más mulatságot amúgy sem talál itt vidéken. Richard Jasonre pillantott. - Bocsássanak meg, de muszáj beszélnem a menyasszonyommal, különben az eljegyzésünknek vége lesz, mielőtt még elkezdődne. – Fején találta a szöget, milord - szűrte a fogai közt Caroline. - Egy eljegyzést már felbontottam ma este, és megteszem másodszor is, ha kell! Komor arccal, de önszántából, győzködés nélkül követte Richardot a terem távoli sarkába. Jason érdeklődve nézett utánuk. - Mit gondolsz, jobb belátásra tudja bírni? - kérdezte. Jessica közben végzett ápolónői feladataival, és visszajött a kedveséhez. - Efelől semmi kétségem - felelte. - Csak meg kell nyugtatnia egy kicsit Carót, túl sok mindenen ment keresztül ma este. - Ezután Reggie-re pillantott. - El tud menni Wargrave Parkig, vagy itt keressünk magának egy ágyat? - Ne aggódjon, mentem már haza ennél rosszabb állapotban is. Radford, van olyan kijárat, ahol feltűnés nélkül távozhatok, hogy ne keltsek riadalmat a vendégeid körében? Jason bólintott. - Lemész a lépcsőn, aztán balra fordulsz. A folyosó végén van egy ajtó, az istállók közelében jutsz ki a házból. Biztos, hogy nem lesz baj? - Sajnálom, hogy porrá kell zúznom a reményeidet, de három napon belül ép és egészséges leszek. - Csípős a nyelved, Davenport. Reggie betegesen sápadt arcára maró öngúny ült ki. Egyszer még ez lesz a vesztem. De nem ma este. - Azzal
sarkon fordult, elindult a lépcső felé, és hamarosan eltűnt a szemük elől. Jessica fejcsóválva nézett utána. - Micsoda lehetetlen alak! De azért örülök, hogy Richard nem ölte meg. - Igazad van. Tönkretette volna a bál hangulatát. Azt javaslom, semmiféle bejelentést ne tegyünk. Kíváncsi vendégeink majd az újságból értesülhetnek a fejleményekről. Azzal magához vonta Jessicát. A nő elégedetten sóhajtott, és Jason vállára hajtotta a fejét. A férfi a hátát cirógatta, és könnyű csókot lehelt a feje búbjára. Megállapodott házasembernek érezte magát. Csodálatos érzés volt. Jessica hátralépett, és kifürkészhetetlen, sejtelmes pillantást vetett rá a zöld szemével, majd kisimította Jason nyaksáljának nem létező ráncát, és fojtott hangon azt kérdezte: - Szeretnék kérni tőled valamit, mielőtt lemennénk. – Igen? – Nos, az a helyzet, hogy bár vadul szenvedélyes nő hírében állok, mindig meglehetősen illedelmesen viselkedtem. A legbotrányosabb dolog, amit valaha elkövettem, az volt, hogy megcsókoltam egy férfit, aki nem volt a férjem. – És ki volt az? - kérdezte vészjóslóan csillogó szemmel Jason. – Hát te, ki más lett volna? - Jessica még mindig a nyaksállal babrált, képtelen volt a férfi szemébe nézni. - De titkon mindig is vágytam rá, hogy valami züllött, erkölcstelen dolgot tegyek, és ha öt napon belül összeházasodunk, már soha nem lesz erre lehetőségem. Úgyhogy... - Itt elhallgatott. – Úgyhogy? - nógatta Jason.
– Szóval - vetett félig dévaj, félig szemérmes pillantást a férfira -, mit gondolsz, lehetséges, hogy ma éjjel...? Jason harsányan hahotázva felkapta szerelmét, és kétszer megpördült vele, mielőtt ismét letette volna. - Örökké fiatal leszek melletted, drága kis csibészem! Gyengéden megcsókolta, de a gyengédsége pillanatok alatt szenvedélybe csapott át. Fátyolos hangon súgta a fülébe: Nagy örömömre fog szolgálni, hogy teljesíthetem a kívánságodat az éjjel, szerelmem. És minden egyes éjjel, amíg csak élünk. Megpróbáljuk rávenni a vendégeket, hogy menjenek haza korábban? Jessica boldogan ölelte át, de ekkor meglepett, fojtott kiáltás hallatszott az ajtó irányából. Fölnéztek, de Jasonnek eszében sem volt elengedni Jessicát. - Jó estét, George - üdvözölte barátját. - Jól mennek odalent a dolgok? George Fitzwilliam megbűvölten nézte őket, szóhoz sem jutott. - Lady Edgeware felküldött, hogy keresselek meg nyögte ki végül. - Azt mondta, furcsa zajokat hallott idefentről. Jason elmosolyodott. - Biztos azt hallotta meg, amikor eldőlt a páncél. Gratulálsz nekem elsőként? Mrs. Sterling éppen most egyezett bele, hogy a világ legboldogabb emberévé tesz. – De... de... mi lesz Caroline-nal? – Ő máshol találta meg a boldogságot. - Jason szeme a terem távoli sarka felé villant, majd karon fogta Jessicát, és a lépcső felé vezette. - Én pedig hadd gratuláljak az új lovaidhoz mondta George-nak. A barátjának sosem volt valami villámgyors felfogása, most is beletelt egy kis időbe, mire eljutott az agyáig, hogy
megnyerte a fogadást. Felcsillant a szeme, és áhítattal azt kérdezte: - Azt akarod mondani, hogy az enyém Anglia legszebb négyes fogata? – A második legszebb - javította ki Jason. - A négy fekete, akiket a helyükre kineveltem, már készen áll rá, hogy elfoglalja méltó helyét az úri társaságban. Visszatérünk vendégeinkhez, kedves? Richard a fegyverterem távoli sarkában lévő ablak alatti padhoz vezette Caroline-t. Az erős holdfény, amelynél akár olvasni is lehetett volna, szinte nem is e világi, hideg fehérséget kölcsönzött a fegyverterem ablak előtti részének. – Rám sem néz, Caro? - Kezébe fogta a lány állát, és fölemelte, hogy találkozzon a tekintetük. A hatalmas kék szemeket elöntötték a könnyek, amelyeket Caroline addig próbált visszatartani. – Ezenkívül hányszor hazudott még nekem, milord? suttogta alig hallhatóan a lány. – Egyszer sem. Sem most, sem korábban, és nem is fogok soha. És megkérhetném, hogy ne szólítson „milordnak”? – De önnek ez dukál. Hiszen ön egy gróf! Anglia egyik nagyja, ősi cím birtokosa, akinek az ország minden pontján vannak birtokai. „Egy kis birtok a déli parton", még mit nem! Richard fáradt sóhajjal sűrű, barna hajába túrt, majd felállt, és kezét az ablakkeretre téve kinézett az ezüstös fényben úszó földekre. A kardcsata fizikailag és szellemileg egyaránt kimerítette, kissé görnyedt testtartása inkább megvert embert, mintsem diadalmas győztest sejtetett. Izzadságban úszó fehér inge a testéhez tapadt, széles válla kiemelte karcsú csípőjét és
derekát. Caroline még soha nem látta őt ilyen erősnek, sem ennyire sebezhetőnek. Richard most halkan beszélni kezdett: - Két hónappal ezelőtt ugyanígy meglepett engem is, hogy grófi cím örököse vagyok, mint amennyire most önt. Nem kértem belőle. Húszéves koromban kellett először felelősséget vállalnom mások életéért. Fiatalabb voltam, mint ön most. Hét éven át cipeltem ezt a terhet: csatába küldtem az embereimet, és tudtam, hogy a döntéseim következtében sokan meghalnak közülük. Hét hosszú éven át. Nemrég a parancsnokságom alatt álló katonák felét lemészárolták egy belgiumi harcmezőn. Tudom, hogy nem én voltam a hibás: a feladatunkat teljesítettük, mégpedig jól. Ezek után azonban elegem lett az efféle felelősségből. Most szembefordult a lánnyal, mogyoróbarna szeme sötétszürke árnyalatot öltött. - Ide azért jöttem, mert semmi másra nem tudtam rászánni magam. Aztán megláttam magát, és újra éreztem, hogy élek. Magának ritka tehetsége van az örömhöz, a szépséghez... Meg akartam adni magának mindazt, ami boldoggá teszi. A csillagokat nem tudom lehozni az égről, de gondoltam, keresek egy helyet, ahol szabadon alkothatna. Nem kívántam mást, mint hogy szeressen engem, és komponáljon. Megint félrenézett, képtelen volt állni Caroline tekintetét. Soha nem kellett nekem Wargrave. Évekig tartó kemény munkára lesz szükség, hogy jó hatásfokkal lehessen termelni rajta. Évekig kell majd utazgatnom Anglia-szerte, mezőgazdasági és jogi ismereteket kell majd szereznem, vitás kérdéseket rendeznem, gondoskodnom kell majd a birtokon élő emberekről. De tudom, hogy képes vagyok rá, és azt is, hogy ez a kötelességem. Az álmom viszont, hogy békében, szeretetben zenélgetve éljünk, nem válhat valóra. Mellettem
nem lehet ilyen élete, hiszen egy grófnénak is vannak kötelezettségei, amelyek alól nem bújhat ki. Ha meg is bocsátja nekem az örökségemet, rengeteg mindent elveszít. Odalesz a békés, nyugodt alkotói magány, amelyre annyira vágyik. Újra Caroline-ra nézett, mély hangját szomorkás sóvárgás itatta át. - És az egész grófságban az a legrosszabb, hogy elhomályosítja az emberi mivoltomat. Radford, Jessica, Reginald kuzinom - mindenki másként néz rám. Másoktól el tudom viselni, magától azonban nem. Emlékszik még rá, hogy Richard vagyok? És hogy szeretem? Caroline már-már elviselhetetlen szorítást érzett a mellkasában. Őszintén remélve, hogy ezúttal megtalálja a megfelelő szavakat, felállt, és odalépett a férfihoz. Két tenyerét Richard mellkasára tette, érezte a férfi testének lüktető melegét. - Ha ön bele tud tanulni a gróf szerepébe, belőlem is lesz grófné mondta halkan. - És nem kell nekem elefántcsonttorony! Az igazi művészet az élet teljes megéléséből fakad, és én tudom, hogy maga mellett teljesebb lesz az életem, mint ha más utat választanék. A férfi tekintetét fürkészte, próbált a holdfényben csillogó szempár mögé látni. - Soha nem gondoltam, hogy hazudott nekem. Csak a könnyeimet akartam leplezni a haragommal. Maga mindig olyan erős, annyira magabiztos, megtestesíti mindazt, ami én nem vagyok. Nem tudtam elhinni, hogy ugyanannyira szüksége van rám, mint nekem magára. Richard úgy ölelte a szívére, ahogy a fuldokló kapaszkodik a mentőövbe. Caroline békét és biztonságot érzett, ahogy a férfi karjaiban mindig, de ehhez most az a tudat is társult, hogy ő is menedéket nyújt Richardnak. Az este riasztó eseményeiről teljesen megfeledkezett, csak Richard létezett számára. Egymáshoz ért a szájuk, a testük, a lelkük.
Hosszú percek teltek el, mire a férfi végül megszólalt. A hangjában újra humor bujkált. - Tudod, szerelmem, nemcsak a zenében vagy zseniális. Szerintem a zsenialitásod abban rejlik, hogy teljesen el tudsz veszni abban, amit csinálsz. Caroline lehunyta a szemét, és elégedett mosollyal a férfi mellkasára hajtotta a fejét. - Annyira soha nem fogok elveszni, hogy rám ne találj. És bármennyi elfoglaltságunk is legyen majd, szerelemre és zenére biztosan mindig szakítunk időt! Caroline Hanscombe szeptemberben egybekelt Wargrave grófjával. Az esemény zaftos pletykáknak adott tápot. Arról szólt a fáma, hogy a menyasszony a magasabb rangú kérő kedvéért fa képnél hagyta első vőlegényét, meg arról is, hogy Radford és Wargrave párbajoztak, és kis híján mindketten otthagyták a fogukat. És hogy a történet kerek legyen, az a szóbeszéd is járta, hogy az összetört szívű Radford feleségül vette a menyasszony nagy nénjét, csak hogy kapcsolatban maradhasson az unokahúgával... A szépreményű ifjú hölgyek mamái arról panaszkodtak, hogy az új grófot azon melegében elhalászták az orruk elől, lányaik esélyt sem kaptak, hogy felhívják magukra a figyelmet. A lányok, akiket Caroline-nal együtt vezettek be a társaságba, keserűen jegyezték meg, milyen hihetetlen, hogy egy ilyen unalmas, jelentéktelen kis teremtésnek mindjárt két birodalmi főrend is megkéri a kezét. A wargrave-i lelkész viszont, aki összeadta az ifjú párt, örült, hogy a feleségének lett egy új unokája, a temploma pedig elsőrangú orgonistával gazdagodott A legtöbb pletykára mégis az a tény adott okot, hogy a menyasszonyt nem az apja vezette az oltárhoz, ahogy az szokás, hanem nagybátyja, egyben korábbi vőlegénye, Lord Radford. A legkíváncsibbak Radford barátjából, George
Fitzwilliamből próbálták kiszedni, hogy miért, de titokzatosan csak annyit mondott: „Így volt ez rendjén”.
ő