Puskin: Anyegin Szereplők: Jevgenyij Anyegin – életunt ifjú, búskomorsága miatt elszalasztja az igaz barátságot és a szerelmet Vlagyimir Lenszkij – Anyeginnel egyidős ifjú, lelkes, heves költő, festeget, minden érdekli, nyitott a világ felé, de élete virágában Anyegin párbajban megöli Dmitrij Larin lányai (Tatjana az idősebb) ◊ Tatjana (Tanja)- romantikus, művelt de babonákat is elfogadó, a természetért rajongó leány, szerelmes lesz Anyeginbe, de hozzámegy- anyja unszolására egy öregedő herceghez ◊ Olga – csinos kacér lány, „üres szépség”, tipikus alak a regényekben, Lenszkij jegyese, majd annak halála után máshoz megy hozzá. Zareckij – Lenszkij párbajsegédje, kocsmázós, kártyás korhely, örgeségére falun gazdálkodik Monsieur Guillot – Anyegin párbajsegédje Tatjana anyja – az ő könyörgésére megy csak férjhez Tatjana Larin anyó – Tatjana nagyanyja, az öreg hercegné barátnője Öreg hercegné – nála szállnak meg Moszkvában Tatjanaék N. gróf generális és tábornok – Tatjana férje
Helyszín: a falu, majd Moszkva
Ajánlás rancia nyelvű mottó: „Hiúság hatotta át, s ezenkívül megvolt benne a gőgnek az a fajtája, mely a felsőbbség – lehet, hogy csak képzelt – érzésének indítására egyforma közömbösséggel vallatja be az emberrel a jó és rossz cselekedeteket.” (Részlet egy magánlevélből)
F
Nem a hideg, kevély világnak, Neked szántam regényemet. Bár adhatnám a hű barátnak Ennél méltóbb hűség- jelet, Méltó hozzád, szép, tiszta lélek, Te szárnyaló és egyszerű, Kiben költői álmok élnek, S álmában élet van,s derű. Vedd elfogult kezedbe, kérlek, Pár tarka fejezet csupán, Van köztük bús is, vidám is, Van népies és ideális; Kissé gyarló gyümölcs talán: Sok zsenge s hervadt színü évem, Mulatság, ihlet, s egy sereg Álmatlan éj, borús kedélyem S hűvös látás teremtette meg. (Az ajánló vers Pjotr Alekszandrovics Pletnyovnak (1792-1865) szól. Író és kiadó volt; amint az ajánlás hangjából is kitetszik, Puskin leghűségesebb barátai küzé tartozott.)
Első fejezet
A
Siet loholva élni, s érezni is siet. (Vjazemszkij herceg) (Korának ifjúságára volt jellemző ez.)
nyegin bemutatása; az ifjú épp’ haldokló nagybátyjához siet, már előre unja az alakoskodást a betegágynál, inkább szórakozni menne. Anyegin egy Néva- parton született naplopó, akinek apja bálokra herdálja a vagyonát, adósságokba verte magát. Fiát előbb egy Madame, majd egy Monsieur nevelte, nem túl erős kézzel. Mikor ifjúvá serdült, nevelőjét elcsapták, ekkor teljesen szabad lett, divatos frizurát vágatott, piperkőcen kezdett öltözni. „Tud franciául udvarolni”, jól táncol, mosolyt tud csalni a női ajkakra, így sikere van a bálokon, bár tudása kissé felszínes. Ismeri az ókori történeteket, töri a latint, a közgazdaságtan iránt érdeklődik (Adam Smith-t olvas, aki az egyik első közgazdász volt). De legfőbb „Tudománya a szenvedély lett,/ Melyet Naso megénekelt”, élvezettel hódít a bálokon, rendkívüli módon színészkedik, szerelmet színlel, sok híres kacér hölgy szíve érte dobogott. Meghívókat kap estélyekre, bálokra, minden estéjét ezeknek szenteli a 18 éves ifjú, elegáns vacsorákról a színházba siet, balettelőadásokat fütyül ki, vagy éljenez meg, majd hazasiet, újból átöltözik, és egy bálba hajtat. Közben megismerjük a szerzőt is, hasonló az ő ifjúkorához az Anyeginé. A fiú szobájában mindenféle külföldi csecsebecse van felhalmozva, ő maga napi 3 órát tölt öltözködéssel. (Az előadás és a bál közt hazasiet, ekkor tárul fel előttünk szobája.) A bálok Puskinnak is kedves szórakozóhelyei voltak, óva inti a leányos anyákat és férjeket (akik nem gyanakszanak Anyeginre), hogy éberen vigyázzák a leányokat, asszonyokat. De ő már kiöregedett, s most már ezt is csak az emlékeiben élvezheti, csakúgy mint egy régen szeretett leányt, (Elvinát) aki után még most is nagyon vágyik, de keserűen
hesegeti el ezeket a gonolatait: „… nem illet/ Himnusz sok rátartit, kevélyt”, s újra Anyeginhez kanyarodik vissza. Reggel, a báloktól elgyötörten hanyatlik ágyába, akkor fekszik le, mikor Pétervár ébred, s csak délben kel. Ez az életmód dekadenssé tette, szürkének talál mindent, izgalmat nem ad már sem szerelem, sem párbaj. Angolul ezt a kedélyállapotot spleen- nek hívják, közli Puskin, s Byron Childe Harold-ját is ez jellemezte. Tollat ragad és írni próbál, majd könyveket gyűjt, hogy tanuljon, de az egyik a hazug, a másik fecsegő, nincs egy igaz sem, mindkét kísérlete kudarcba fullad. Puskin és Anyegin között ismét hasonlóság mutatkozik: ifjúságuk hasonlóan telt, szívük kihűlt, szinte csak emlékeiknek élnek, Puskin elvágyik Afrikába. Együtt utaztak volna, de Anyeginnek meghalt az apja, majd a nagybátyja is ágynak esett, így ő nem mehetett. A regény kezdetén épp’ a betegágyhoz siet, már előre untatja, hogy bút kell szinlelnie a jussáért (ő örököl nagybátyja után is). Későn érkezik, kuzinja már meghalt, ráhagyta a vidéki birtokát, az ifjú oda utazik. Örül, úgy véli, „…új útra tért,/ s valami cél-fjéléhez ért”. Eleinte még tetszik neki a közeli természet szépsége, de harmadnapra ezt is megúnja, s társa újra a mélabú lesz. Puskin leszögezi, hogy ebben különböznek főhősével, hiszen őt mindig vonzotta a vidék gyönyörűsége. A költő elmélázik: már nincsenek heves ifjonti érzései, teljesen szabad, van búja, de nincs könnye soha, s tiszta fejjel kezdi regényét, melyben – most újraolvasva látja – sok az ellentmondás, de útjára bocsátja művét: „Menj, újszülött, a Néva int,/ Menj Néva-parti városomba,/ S mert vád kísér magasztalást,/ Hozz félreértést, gáncsolást.” Második fejezet
F
O rus! (Horatius) O Rusz!
= Ó, falu! =Ó, Oroszország! (Puskin szójátékká formálja a Horatiusidézetet; Horatius gyakran énekelte meg a falusi élet báját)
őhősünk vidéki birtokán lévő ódon és régimódi kastélyban unja magát, időtöltésként azt tervezgeti, hogy milyen reformokat vezetne be, hogy könnyítsen a jobbágyok terhein; a környéken veszedelmes csodabogárnak tartják. Szomszédai „Kezdetben jöttek nyakra-főre, De a hátsó lépcső bevált, Lovásza felkészült előre, S a doni mén nyergelten állt, Ha úti porban, úti sárban Jöttek családi nagy batárbanEz már önérzetükbe mar, S a barátság meghal hamar, ”Bolond szomszéd, nem ért a szóból. Szabadkőmíves. Bajt akar. Szólóban vörös bort nyakal. Asszonynépnek kezet se csókol, Igen-t mond pusztán és nem-et, És nem tesz hozzá kéremet.” Ezidőtájt érkezett egy új földműves Jevgenyij falujába: Vlagyimir Lenszkij, egy Németalföldről megtért lelkes, 18 éves ifjú. „Kamaszbáj árad még belőle”, az új környezet teljesen leköti figyelmét, álmodozik. „Hitte: van egy bús lelki párja,/ Rokon vágyú s érzületű, / Hitte: minden barátja hű.” Költászetért rajongó nemeslekű ifjú, ártatlan és tiszta szerelemről verselt. A környékbeli gazdálkodók társalgása felszínes volt számára, nem érthették meg egymást, zsenijét csak Anyegin tudta volna becsülni. Helyes és gazdag lévén, az összes környékbeli hajadon tetszelgett neki, s akárhol megjelent, a társalgás rögtön a nőtlen élet bajaira fordult, az anyák alattomosan odaküldték lányaikat hozzá, de ő csak Anyegin barátsága után vágyott, pedig „…Hullám a kőtől,/ Prózától a vers, jégtábla hőtől/ Ily élesen
nem üthet el.” Végül a kezdeti idegenkedések után, tétlensétől hajtva, barátok lettek. Anyegin, bár nem érezte át Lenszkij lelkesedését, és csak csendben mosolygott rajta (de sohasem sértette volna meg azzal, hogy ezt ezt kimutatja), egyedül vele tudott tartalmasan beszélgetni. Egyszer a szenvedélyről is beszélgetnek, Anyeginben ez már nem ég, társa lelkesen elmeséli szerelme történetét: már kisgyermekkorukban ismerték egymást, együtt játszottak, a neve Olga, csendes, kedves, szerény, szőke hajú, kék szemű (minden regényben megtalálható alak; Puskin: „Szerettem is fiatalon,/ Azután meguntam szörnyűkképpen.”). Nővére Tatjana (nem szokványos női név egy regényben, tudja Puskin, de épp’ ezért használja; badarságnak tartja, hogy egy-egy nevet az irodalmi művek nyomán megbélyegeznek, hozzárendelnek egy bizonyos embertípushoz.) Tatjana viselkedése nem hasonlított az átlagos lányokéhoz, a rémtörténeteket szerette, folyton egyedül kóborolt, s rengeteget olvasott. Apja utóbbi tulajdonságát nem tartotta veszélyesnek, csak ártatlan időtöltésnek, ezért nem is figyelt arra, mi kerül a lány kezébe, így az dagályos szerelmes történeteket olvasott. Anyjuk sorsa lehangoló és átlagos: nem a vőlegényét szerette, de a házasság szülői akaratra megtörtént, s az ifjú pár vidékre költözött, s „… jő a háztartási gond,/ S a sorsa megszokásra válik./ A megszokás mennyből való,/ Boldogságunkat pótoló.”, az asszony a háztartásban, a cselédeken vezette le keserűségét. Családjuk élete egyhangú volt és szokványos, mígnem egyszer meghalt a családfő. Lenszkij ezután tért haza. Kiment barátja, Dmitrij Larin és saját szüleinek sírjához. (Leendő apósa szerette volna megérni még az esküvőt.) Puskin elmélkedni kezd: „Jaj, nemzedékek útja ez;/ Vetések sorsából tanulnak:/ Kelnek, érnek s aratva hullnak,/ Egy titkos kéz akarja ezt,/ Kel már a másik, érni kezd…”, az élet gyorsan eltelik, „Pajtás, az élet jó borából,/ Habzsoljatok hát, míg lehet!” A költő reménykedik, hogy emléke fennmarad majd, s lesznek, akik tudják majd, híres kápánál megállva: „Poéta volt.” „Fogadd tehát hálám, ki hűen/ Figyelsz a Múzsa- szóra, te,/ Akinek emlékezete/ Megőrzi múló sorsú művem,/ S megveregeted könnyedén/ A babért az öreg fején.” 3. fejezet Elle était fille, elle était amoureuse. = Leány volt, szerelmes leány. (Malfilatre) nyegin és Lenszkij párbeszéde: a főhős látni szeretné a másik ifjú „Phyllis”-ét (szerelmét). Lenszkij erre rögtön elcipeli magával a vonakodó Jevgenyijt Olga családjához, mondván, szívesen fogadják őket váratlanul is. „Befőtett hoznak kicsi tálban,/ Az asztalon korsó bor áll/ És áfonyalevet kínál.” A következő strófában már hazafelé hajtanak, párbeszéd a droskinban (lovas kocsi), Lenszkij faggatja Anyegint, aki szörnyen unta magát a vizit alatt, az visszakérdez: melyik volt Tatjana. „-Az a borús, ki szót került,/ S némán merengve, mint Szvetlana,/ Az ablak szegletébe ült.” Anyegin látogatása Larinéknál mélyen hatott, minden szomszéd elkönyveli hogy egy pár lesznek Tatjanaval, aki a szóbeszédek nyomán bele is szeret, mert „Már rég hevült, s ábrándozott,/ Végzetes italt szomjazott;/ Fiatal keble rég epedve/ Hordozta gyötrő vágyait,/ S várt, várt a lelke… valakit.” Bús lesz, a magányba menekül, nem esik jól neki semmi, mi szívének régen kedves volt, szerelmes regényeket olvas (Puskin gúnyolódik: „Werther s a pompás Grandison,/ Meséjétől elaluszom.”), magát a hősnőnek képzeli a lány (pedig Anyegin nem illik bele ebbe a szerelmes-hős szerpbe, de szegény lány azt képzeli). Puskin bírálja a Byron által teremtett „zord romantikát” (nem lát benne semmi szépet, romantikusat), ami felváltja lassan a valódi romantikát, ő a maga részéről a régi és meghitt orosz szokásokról fog írni, hagyományokról, mik apárkról fiúkra szálltak, s egyszerű szerelmes történetekről. Tatjananak a szerző bukást jósol, szánja őt. A lány most dadáját faggatja, volt-e szerelmes. Az elmeséli, hogy erre akkoriban gondolni sem mertek, szülői akarat szerint kellet férjhez mennie, de a lány közben már oda sem figyel a szóáradatra, az öregasszony kérdi: mi baja van. Tanja bevallja, hogy szerelmes, a nyanya a felszökő láz és a borús kedélyállapot miatt betegnek véli. A lány elküldi a nevelőnőt, s a holdvilágos éjszakán íróasztalához ül, s egy gyermekien őszinte, kissé
A
meggondolatlan levelet ír Anyeginnak. Gyermek még, szívét is úgy adja, egészen és feltétlenül, cselekedeteiben nincs semmi számítás- mint más, kacér nőkében szokott lenni. Tatjana akkori szokás szerint franciául szebben tudja kifejezni magát, mint az anyanyelvén, de Puskin leírja nekünk oroszul- ez eddig nem volt divat az orosz irodalomban, ezen a nyelven még nem írtak szerelmes verset költői művekben. TATJANA LEVELE ANYEGINHOZ Én írok levelet magánakKell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet. De ha sorsom panasz- szavának Szívében egy csepp hely marad, Nem fordul el, visszhangot ad. Hallgattam eddig, szólni féltem, És higgye el, hogy szégyenem Nem tudta volna meg sosem, Amíg titokban azt reméltem, Hogy lesz falunkban alkalom, S hetenként egyszer láthatom; Csakhogy halljam szavát, bevallom, Szóljak magához, s azután Mind egyre gondoljak csupán, Éjjel- nappal, míg újra hallom. Mondják, untatja kis falunk, A társaságokat kerüli, Mi csillogtatni nem tudunk, De úgy tudtunk jöttén örülni. Miért jött el? Békességesen Rejtőzve mély vidéki csendbe, Tán meg sem ismerem sosem, S a kínt sem, mely betört szívembe; Tudatlan lelkem láza rendre Enyhülne tán, s leszállna, S akit szívem kíván, kivárva, Lennék örök hűségű párja, S családnak élő, jó anya. Másé!... A földön senki sincsen, Kinek lekötném szívemet. Ezt így rendelte fenn az Isten, Tied szívem, téged szeret! Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzőm vagy nekem... Rég álomhős vagy éjjelemben, Látatlan is kedveltelek, Bűvöltek a csodás szemek, Rég zeng hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető! Beléptél, s ájulásba hullva, Majd meglobbanva és kigyúlva Szívem rád ismert: ő az, ő! Nem a te hangod szólt-e újra, Ha egy-egy csendes, bús napon Ínséges szívekhez simulva, Vagy imádásgban leborulva Altattam égő bánatom? Nem te vagy itt árnyék-alakban, S nézel reám e pillanatban Az áttetsző homályon át? Nem te hajolsz párnámra éjjel, Suttogsz: szerelemmel, reménnyel Enyhíted lelkem bánatát? Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm? Vagy ártóm és gonosz kísérőm? Döntsd el hamar, hogy lássalak itt. Lelkem talán csak vágya csalja, Tapasztalatlanság vakít, S az égi kéz másként akarja… Hát jó. Sorsom gyanútlanul Gyónásommal kezedbe tettem, Előtted könnyem hullva hull, Könyörgök: védj, őrködj felettem… Gondold el, mily magamban vagyok, Nincs egy megértő lelki társam, Így élek néma tompulásban, Én itt csak elpusztulhatok. Várlak: emeld fel árva lelkem, Nézz bíztatón, ne adj te mástVagy tépd szét ezt az álmodást Kemény szóval. Megérdemeltem. Végzem! Átfutni nem merem, Megöl a félelem s a szégyen, De jelleme kezes nekem, Bízom: a sorsom van kezében… Befejezi az írást, mélázva ül, észre sem veszi, hogy már felkelt a Nap. Bejön a dajkája, meglepődik, Tatjana milyen korán kelt. A lány megkéri, hogy unokájával küldje el a levelet Anyeginhoz. Innentől kezdve csak a választ lesi. Leszáll az est, de az még mindig késik, az ablakban állva csak sóvárog, hirtelen lódobogást hall. Anyegin az, Tatjana riadtan kiszalad a hátsó ajtón a házból, s messze, a patakparton lerogy egy padra erőtlenül. „… Jevgenyij! Végre! Végre!/ Úristen, mit gondolhatott?” Vár és figyel a leány, de csak a málnát szedő szolgálólányok dalolása hallatszik. („Az uraság parancsa volt,/ Mert aki kórusban dalolt,/ Az nem tudott aközben enni,/ Foglalt a száj, míg zengedez-/ Ravasz vidéki ötlet ez!”) Tatjana lassan lenyugszik, s visszaindul sóhajtozva a házhoz, de a fasorban „Jevgenyij ott áll, fény szemében,/ Mint egy félelmes árny az éjben./ A lány amint meglátja őt,/ Megtorpan, mint a tűz előtt.”
4. fejezet La morale est dans la nature des choses. = Az erkölcs a dolgok természetében van. (Necker) inél hűvösebben szeretjük,/ A nő annál jobban szeret,/ S ha hálónkat reá kivetjük,/ Fogásunk csak biztos lehet.” Feleslegesek a nagy érzelmek, senki sem hisz igazából bennük, s csak csalás a szerelem, így gondolkodott Jevgenyij. De régen ő is tudott viharosan szeretni, „Nyolc fékeveszett éve volt:/ A legszebb korból tékozolt.” „Szerelem már rabul nem ejti”, kosarat s csalást ugyanolyan egykedvűen fogadott. De Tanja vallomása most mélyen megindította az ifjút, ezért kereste föl, s találkoztak a fasorban. Anyegin elmondja a lánynak, hogyha boldog családi életet szeretne, őt választaná, de ő nem született boldogságra, s a házasélet csak megszokás, a nagy érzelmek idővel elmúlnak, a lány csak féltékenykedne, s Tatjanat „…az álmodozás után/ Ilyen kemény sors várja tán?” Vigasztalja: a lányszív gyakran váltogatja álmait, ez természetes, mint ahogy a fa is lombot cserél, ha új nap éri tavasszal. „Maga még fog szeretni, de…/ Kérem tegyen féket szívére,/ Jöhetne más, ki drága bért/ Fizettet a naív hitért. (Vagyis örüljön a lány, hogy ilyen udvariasan és finoman utasították el, anélkül, hogy közben kihasználták volna.) Tatjana csak sír, Anygein bevezeti a házba. „A bús Tatjanahoz bölcs szavakban Jólelkű volt. Volt ő ilyen. Nagylelkűvé nevelte múltja, Bár sok gonosz nyelv csak szapulja, S kíméletet sehol se lát, Csepüli ellenség s barát (A kettő egy, ez bús valóság); Ellenségünk van mindenütt, De baráttól, ki szíven üt, Őrizz meg minket égi jóság!” Puskin kifejti, hogy se rokonban, se barátban nem lehet bízni, csak esetleg a kedvesben, bár néha az asszonyszívet is a sátán irányítja. „Hihet-e hát a szív? Szerethet?” Tatjana egyre csak sorvadozik, a rokonság és szomszédok szerint csak a férjhez menés segít. Közben Olga és Lenszkij szerelme -úgy tűnik- boldog és önfeledt, amikor csak lehet, együtt vannak, sétálnak, sakkoznak, felolvasnak egymásnak. Lenszkij szíve repes, hisz’ -úgy véli- érzései viszonzottak, elégiákat ír imádottjának. Anyegin közben „aszkéta életet” élt, reggel felkelt, úszott egyet, „Könyv, séta, alvás, fák homálya, Vizek, csobogva altatók, Fekete szemű, szőke lányka Ajkáról pár friss ízű csók; Zablázott ló, mely fékre kényes, Ebédelés, elég igényes, Aranyszín bor az asztalon, Magányosság, nagy nyugalom: Nembánomság elvét követve” így teltek napjai. A tél viszont unalmat hoz vidéken, csak olvasni lehet és inni, így vészelni át a nagy hideget- s lassan ez az évszak is beköszöntött. Egy ilyen unalmas napon Lenszkij állított be hozzá, átadni a Larin család meghívását: szombaton Tatjana névnapját ünneplik. Közben egyre csak Olgáról áradozik („Szegény mást nem tehetett:/ Ő ilyen sorsra született.” „Akit szeret, viszontszerette!... Így hitte s boldog volt vele; Boldog, ki bízvást követve S a józan észt szerelve le, Úgy szunnyad édes érzelemben, Mint részeg utas éji csendben,
„M
Vagy (szebb így:) lepke, mely leszáll S virágölhöz tapadva hál. Szánd, ki nem szédül, sose rezdül, S mindent előre láthatott, S emberszót és mozdulatot Gyűlöletén bocsát keresztül, S kihűti a tapasztalat S a tiltó, józan öntudat.” 5. fejezet Ó, ne láss te, Szvetlanám, Ily félelmes álmot! (Zsukovszkij) z ősz sokáig tartott, hirtelen jött a tél, Tanja örül neki, szereti. A lány hisz sok régi babonában, amik mutatják a jövőt: kártya, a Hold jóslásai, ha a macska a kemence hátán dorombolva mosdik, az vendéget jelent, ha pap, vagy hirtelen macska kerül útjába, az rosszat jelent, hisz az ólomöntésben, s abban, hogy a Hold felé tartott tükör megmutatja a jövendőbelije arcát. Egyik éjjel különös álmot lát: nagy hó van, előtte sebes patak örvénylik, amin két vékony gerenda ível át, amiket csak a jég fog össze, de neki á kell jutnia a túlsó partra. Ahogy ott kétségbeesetten habozik, egy medve jön felé, félelmetes mancsával átsegíti, ő a túlsó parton menekülni kezd, bozót tépi, szaggatja ahogy fut, de a vad utoléri, felkapja s szaladni kezd vele. Egyszercsak egy ház előtt megáll: „S a medve szól: Ez jó komám,/ Itt megmelegszel nála szépen.” S leteszi a halálra vált leányt a küszöbre, s eltávozik. Tanja bekukucskál az ablakon, s szörnyű lakomát lát: csontvázak, törpék, boszorkányok, egy rák pókháton ül, egy kakasfej kiabál, kutyák szarvakkal dorbézolnak bennt, s az asztalfőn Anyegin ül! Észreveszi a leskelődő lányt, az ajtóhoz megy, nyomában a társaság, ami egyre azt ordítja: Enyém! Enyém! De a fiú is felkiált: Enyém!- s csend lesz hirtelen, s ketten maradnak csak a hóban, ölelve egymást, megjelenik Olga és Lenszkij, Anyegin feldühödik, a két férfi vitatkozni kezd, Jevgenyij tőrt ragad s leszúrja a másikat, „Velőtrázó jajszó riad”, s a lány felbred, bejön a húga, faggatni kezdi, de Tanja mintha nem is hallaná, csak lapozgat az álmoskönyvben. Baljós előérzete napokig megmarad. Végül felvirrad a névnapja, jönnek a családok sorra, bál lesz. Az ünnepi ebéd közben betoppan Lenszkij és Anyegin is. Tanja csak remeg, s fel sem mer nézni, hol elsápad, hol piros lesz. Anyegin kissé megsajnálja a lányt, de elkezdi bosszantani a felszínes és buta társaság, s bosszúját Lenszkijen akarja levezetni, amiért idecipelte őt, tiltakozása ellenére. Meg is leli hamar a módját: mikor megkezdődik a tánc, Olgát kéri fel, s végigtáncolja vele a valcert, egy mazurkát, közben bókol neki, a lány hevül, Lenszkij féltékenyen várja a tánc végét, odamegy s felkéri menyasszonyát a következő cotillon-ra. A lány nemet mond: már elígérte Jevgenyijnek. Lenszkij lesúlytottan áll: a szerelme ilyen kacér, csalfa lenne? „Kimegy, lovát megeteti/ S elnyargal. Egy választ találhat:/ Ilyenre két pisztoly felel,/ Golyó,- sorsát az döntse el.”
A
6. fejezet És ott, ahol rövid s borús a nappal, Törzs születik, melynek meghalni nem fáj. (Petrarca) Vége a bálnak, a vendégsereg aludni tér, Olga álmosan jegyesét keresi, Anyegin nem marad éjszakára. Tatjananak nem jön áloma szemére, felzaklatta az ifjú megjelenése és viselkedése. Új szereplő lép a történetbe: Zareckij (korhely kártyás volt, most egyedül él kis vidéki házában, s földet művel). Anyegin nem szerette a férfi jellemét, de tetszett neki, hogy az „Bátran érvel,s nyílt szemmel mond ítéletet.” Lenszkij ezzel a férfival küldi meg párbajüzenetét. A válasz: „Bármikor, ma még.” A küldönc elmegy, Jevgenyij tépelődni kezd, vádolja önmagát, megmutathatná, hogy értelmes férfi, s és nem heves kamasz, de „Fő a közvéleményt követni,/ Becsületünknek ingere!/ Bálvány! Világunk tengelye!” Lenszkij
felúltan vár, majd mikor megérkezik végre a válasz, „Ez dúlt napját ünnepre váltja”, elhatározza magát, hogy a kacér Olgához addig már el sem megy, de a végén mégis ott találja magát a háznál. A lányon nem látszik semmi, a régi ő, s Lenszkijben „Hol a féltékenység s a düh?/ Bús érzékenység lett belőle,/ Már vallja: Olga még szeret!/ Bűnbánat lett a gyűlölet,/ Kész engedelmet kérni tőle,/ De nem talál szót, úgy remeg,/ Már boldog is, már nem beteg…” S búsan nézi a lányt, úgy érzi, holnap meg kell mentenie a gonosz csábítótól szerelme ifjú szívét. A fiú hazamegy, nem tud elaludni, egyre csak a bájos arcot látja maga előtt, egy Schiller- kötetet vesz elő, s olvasni kezdi kezdi a borús verseket. (Puskin gúnyolódik: Bágyadt borongás volt szavában,/ (Romantikus- mondjuk; de hát/ Én itt nem látok igazában/ Egy szikrányi romantikát.)/ S hajnal felé, amikor éppen/ Egy divatos szó volt eszében:/ Ideálfejjel félredűl,/ Kifáradt és elszenderül./) 7 óra már, gyorsan készülődni kezd, fél, hogy elkésnek, Anyegin már biztos várja őket- de tévedett. Anyegin alszik, mint a bunda, majd végre felkel, kapkodva elkészül. Segédje a barátja: monsieur Guillot. Pisztolyaikat megtöltik, ledobják kabátjaikat, Zareckij kiméri a 32 lépést, Guillot egy fatönk mögé bújik. „Előre!” Mozdulnak nyugodtan, S még egymást célba nem veszik, Hidegvérrel, határozottan Négy lépést tesz most mindenik -Négy lépcsőfok sötét halálba-, Ekkor Jevgenyij meg sem állva, Emelni kezdi fegyverét, S célozza már ellenfelét. Öt újabb lépés még. Behunyja Lenszkij is már a bal szemétDe dörrenés szakítja szét A csendet… Int a végzet ujja: Meging a költő szótlanul, S kezéből a pisztoly kihull.” Lenszkij a földre rogy, Anyegin odarohan, de már nincs benne élet. Zareckij hozza a kocsit, elviszik a holttestet. A falu határában egy patak mellet, fenyő tövén állították fel sírkövét. „S Olga? És a gyásza?/ Hosszú volt kínja, búsulása?” Puskin ezt már csak a következő fejezetben meséli el. (Puskin elmúlt ifjúsága fölött kesereg.) Hetedik fejezet
Moszkva, hazánk kedves leánya, Hozzád hasonlót hol lelek? (Dmitrijev) Lehet Moszkvánkat nem szeretni? (Baratinszkij)
Moszkvát leszólni! Künn világot láthatunk! S hol jobb? Hol nem vagyunk. (Gribojedov) Anyegin a telet még a faluban tölti, de a tavasz már nem találja ott. Újraéled a természet, „Forrás csobog, vadrózsa nyit,/ Egy sírkő áll magában itt.” Az írás rajta: „Itt Vlagyimir Lenszkij pihen,/ Költő (év, kor), meghalt korán,/ Lebegjen békesség porán!” Régen két jó barátnő keresgette fel e helyet, de ma már legföljebb csak a környék ősz juhásza téved arra. Szegény Lenszkijt nem sokáig siratta Olga. Hamarosan „egy szép ulánus rabja lett”, s megházasodott, elköltözött messzire. Tatjana szíve szinte megszakadt, magánya még nagyobb lett. Még többet sétál egyedül, egyszer Anyegin volt lakhelyéhez is eltéved, a házvezetőnő
(Anyiszja) körbevezeti, a lány pedig szinte látja az ifjút a szobákban, ahogy töltötte ott hétköznapjait. A könyvtárszobában hosszasan időzik, beleolvas a könyvekbe, látja az Anyegin véleményéről árulkodó jeleket- ceruzával egy kereszt, egy szó, vagy kérdőjel-, s egyre jobban kibontakozik előtte a férfi, akiért epedt. „Pokol-szülött? Ég küldte le? Kevély ördög? Vagy angyal-e? Idegen hóbortok bolondja? Üres káprázat? Moszkvai, Ki tud Haroldot játszani? Divatszavak bő lexikonja? Utánozó korunk fia? Tán csak egy paródia? Elmélázik, mikor felnéz, látja: sötétedik. Indul, megkéri, hogy könyvekért néha eljöhessen. Hazaérve Larin anyó sopánkodása fogadja: Tatjananak már elkelne a főkötő. Az anyja elhatározza, hogy Moszkvába mennek, „van ott kérő elég”, mert a környékbelieket mind kikosarazta. A lány megijed ennek hallatán, nem akar „Világ elé a kirakatba/ Kiállni, hol mindenki les, Hogy lássák, mily vidékies, Milyen divatjamúlt ruhája, Divatjamúlt egy-egy szava, S a dandyk és dámák hada Gúnyos mosollyal néz reája.” Egyre az erdőt bújja, de eltelik lassan a nyár, az ősz is, s újra beköszönt a tél. A család készülődik az utazásra, szánt javítanak, csomagolnak, s eljön az indulás ideje. Tanja sírva búcsúzik a védő magányt jelentő vidéktől. Télen gyorsan lehet haladni (nem úgy, mint a többi évszakban, sárba merülve a rossz utakon, fogadó pedig szinte sehol). A hétnapos út után kezd kibontakozni a város a messzeségből, kupolák ragyognak, büszkén áll a Péter-vár. Végül beérnek a városba, a szán megáll egy ház előtt: rokonuk, egy idős hercegné hajléka az. A két ősz hölgy egymás nyakába borul. (Tanja nagyanyja és a hercegné) Eltervezik, hogy Tatjanat bemutatják a sok rokonnak, bálokba is vinni akarják. Az öreg hölgy már régóta nem mozdult ki, köszvénye, betegségei miatt. Másnap a lány felébred, először azt sem tudja hol van, minden új még körülötte. Fel kell kelnie, rokonlátogatások sora várja, este pedig bálokon kell részt vennie. Tatjanat a fiatal lányok eleinte még csak gyanakodva méregetik, kicsit furcsának találják, falusinak, kényeskedőnek. „Kicsit sápadt, kicsit sovány,/ De azután megkedvelik, vezetgetik.” Új, divatos frizurát csinálnak neki, mesélnek, sugdolóznak új társuknak, „Bohó, leányszív- titkokat.” Tatjana ezt nem viszonozza, érzelmeit indenki előtt mélyen elrejti. A szalonokban a társalgásról a véleménye: „ízetlen, ócska zagyvaság”. Akadnak hódolói is, de őt legfeljebb az értemes szó fogja meg. Unja a bálokat, a Vigadót, lelke messzi falujába száll, a friss, szabad mezőkre, a patakhoz, s a fasorhoz, hol Anyegin megjelent- közben egy tekintélyes generális szeme akad meg rajta. „A nénikék vágnak szemökkel, És megbökik Tanjat könyökkel, S ezt súgják- Bal felé figyelj.„Miért? Mit látok arra?”- Ej, Akármit is, nézz arra bátran… Még most sem látod? Ott elül, Ahol több férfi összegyűl, Egy tiszttel áll, egyenruhában… Most lép, fordul… Nem látod ott?„Azt a kövér tábornokot?”
Gratulálunk. Győzött Tatjana, Ki mindig oly kedves nekem.” A segélykérést (invocatio) a végére hagyta, nem a legelejére tette Puskin, ahol lenne a helye. Nyolcadik fejezet Ég veled, s ha kell örökre Mindörökre ég veled. (Byron) Puskin visszaemlékszik ifjúságára, mikor „békésen fejledezett, olvasott ókori műveket, azután megismerte a bálokat, múzsájával belevetették magukat a „boroskupák dühödt zajába”. Egy bálban találják magukat: „De az előkelők körében Ki áll ott szótlanul, sötéten, Mint idegen, mint társtalan? Előtte száz arc is suhan, Mintha kísértet-had lebegne. Spleen ülte meg vonásait Vagy gőgös kín? S miért van itt? Ki az? Jevgenyij? Ő lehetne? Csak nem?... Pedig valóban ő.” Anyegin jellemzése: „Hősünk… Barátját párbajban megölte, Munkátlanul, nem lelve célt Huszanhat hosszú évet élt, Asszonytalan magány gyötörte, Szolgálat nem foglalta el, Nem bírt törődni semmivel.” A nyugtalanság űzni kezdte, a vidéken véres árny kíséri, „S elment bolyongni más világba”, majd azt is megúnva visszatért, s elmegy egy estélyre Moszkvában, rögtön, miután leszállt a hajóról. S ott egyszercsak suttogás támad, új pár lép az est asszonyához: egy nyugodt, mesterkéletlen, s bájos hölgy és egy tábornok. A nő hiába nem a klasszikus értelemben vett szépség, még az ünnepelt moszkvai díva, a bál legszebb hölgye sem tudja elhomályosítani a báját. „Ő az?- töpreng Jevgenyij.- Ő-e?/ Ő az… de nem… nem gondolom…/ Puszta- zugból nagyúri körbe…” Eközben odalép hozzá barátja, az előbb érkezett generális, s elhívja, hogy bemutassa neki a feleségét. „Nős vagy? Ne mondd! Rég? S nőd ki lánya?” -Két éve volnánk házasok. Larin lányt vettem el.- „Tatjana!” -Ismered?- „Szomszédjuk vagyok.” -Á! Hát gyerünk.- Megnő a kedve S viszi is hozzá nagy sietve A jóbarátot, Anyegint. A hercegasszony rátekint… S bár hirtelen felbukkanása Meglepte s megzavarta őt, Egy percre sem vesztett erőt. Nem változott egy arcvonása, S mikor köszönve meghajolt, Modorban higgadt dáma volt.” Anyegin el sem hiszi, hogy ez a nő ugyanaz, aki szerelmes levelet írt neki egykor, feltárva hű szívét, s most nem lenne egy szelíd nézése sem? Hazamegy mélyen tűnődve. Nyugtalanul alszik, reggel meghívó várja N. hercegtől. „… Szent ég!- lelkesültHozzá!... megyek!” – s rendületlenül
Illő választ firkál serényen. Tán álmodik? Renyhe s hideg Lelkét mi mozdíthatta meg, Mi tudta felkavarni mélyen? Harag? Hiúság? Vagy ha nem: Új ifjú gond- a szerelem?” Az idő ólomlábakon vánszorog, de végül eljön az este, s ott ülhet már a szalonban. Kettesben van Tanjával, kínos csend, az asszony higgadt s fesztelen, a férfi pedig esetlen és suta. A kínos téte-a-téte-et („édes kettest”) a férj töri meg, megkezdődik a vacsora s az estély. Puskin felsorolja, kik jöttek el: Pétervár krémje, főrangúak, „ádáz idős hölgyek”, ifjú lányok, elsőbálozók, poéták, de Jevgenyij csak egyet lát: Tatjanat, a hűvös hercegnőt. „Ember! Más nem leszel soha; Hasonlítsz Éva ősanyához, Amit elérsz, ingertelen, Az ős kígyó hív szüntelen A csábító relytéjű fához, Mely a tiltott gyümölcs helye, S éden nem éden nélküle.” „Anyegin szerelmes lett, mint egy gyerek.” Boldog, ha a lány házát láthatja, ha felsegítheti a boáját, vagy felveheti egy elejtett zsebkendőjét. Tatjana – úgy tűnik – semmi érzelmet nem vesz észre. Jevgenyij ebbe belebetegedik, orvoshoz küldik barátai, de ő nem megy, nem akarja elhagyni a várost, s mostmár nem bírva kínjait, levelet ír – pedig annak sosem látta értelmét. ANYEGIN LEVELE TATJANAHOZ Tudom, megsérti most magát Fájdalmas titkom vallomása, Szemének büszke, nyílt vonása Mily megvetésbe fordul át! Mit akarok? Mi cél vezethet, Hogy így feltárom lelkemet? Csak arra lesz ok, hogy nevethet S ki is csúfol majd, meglehet. Megláttam egyszer lánykorában Egy szikra vonzalmat magában, De hinni nem mertem neki. S nem szép szokás szerint feleltem: Féltem, szabadságát a lelkem -bár untam- elveszítheti. S közénk állt még egy gyászos óra… Lenszkij bús áldozatja lett… Eltéptem szívem veszte óta, Mindentől, mit kedvelhetett; Függetlenül, mástól nem értve, Azt hittem, kárpótlás nekem A csend s szabadság. Istenem! Tévedtem, s megbűnhődtem érte! Követni mindenütt magát, Mozdulatát kísérni szemmel, Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel, Szavát hallgatva fogni fel, Hogy tökéletesség a bája, Lábánál kínban égni el… Ez, ez a boldogság csodája! Ettől megfoszt a sors. Vakon Vánszorgok, látást remélve, Oly drága órám és napomS amit kimérta sors szeszélye, Vesztem, pazarlom életem, Mert súlya úgyis unt nekem. Tudom: sok évre nem születtem. Dehogy toldozgassam korom, Reggel hinnem kell rendületlen, Hogy aznap látom, asszonyom… Félek, szerény kérő szavakban Szigorú szemmel mást se lát, Csak gyűlölt cselt, gyónás alakbanMár hallom is feddő szavát. Ha tudná, mit jelent epedve Szomjazni, míg a vágy hevít, Lobogni, s hűs eszünk követve Csitítni vérünk lángjait, Vágyódni, hogy térdét öleljem, Lábánál sírva vallani, Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem Minden szavát kimondaniS tüzem színlelt közönybe zárva Fegyelmezni szemem, szavam, Csevegve tettetni magam, S vidám szemmel nézni magára!... Mindegy. Szívemmel szállni szembe Nincs több erőm már, lankadok; Eldőlt: hatalmában vagyok, Beletörődtem végzetembe.” Nincs válasz, még kétszer ír, de egyre sem kap. Elmegy egy estélyre, ott a lány. A viselkedése dermesztő: rá sem pillant a férfira. Anyegin a nagyvilágtól elvonul békét keresni, s újra a könyvek felé fordul. Olvas, de lelke máshol jár- emlékeket idéz, egy lányt. Egyre csak ezen rágódik, így múlik el a tél. Az első tavaszi reggelen könnyű szánba ül, s zajló Néva-part mellett száguldva végül egy ház előtt megáll. Tatjana háza az. Betegnek tűnik Anyegin, „képén halálos sárgaság van”. Belép a házba, sehol senki, sorra nyitja a szobákat, másikba lép. „Hőköl, s megáll: könyökre dűlve Ott ül, az arca színtelen, Ruhája, fürtje dísztelen, Levelet olvas elmerülve, S szeméből mint halk patak, Könnyek hullva hullanak.”
„Részvét csap Jevgenyij szívébe”, s vad fájdalommal a lány lábaihoz térdel, csókolja a kezét, hosszan hallgatnak, majd a lány megszólal. Halk hangon vádolja őt régi viselkedéséért, hogy olyan szigorúan oktatta ki, de nem hibáztatja érte, „Nemes szándékú volt nagyon.”, de ha akkor nem kellet neki, akkor most miért üldözi a szerelmével? Mert nagyvilági dáma lett, estélyeket ad, s gazdag? S „győztes csábító” szerepében akar tetszelegni? Inkább tűrni Jevgenyij ridegségét és közönyét, mint ezt a sértő szenvedélyét. A lány bevallja, szívesen feladná ezt a csillogó, bálokkal teli életét a régi csendes falusi magányáért. Csak azért ment férjhez, mert anyja kérte. „…Most pedig Menjen kérem, ne is kövessen; Tudom, hogy lélekben nemes, Becsületes, önérzetes, Szeretem még (mit rejtegessem?), De másnak szánt a sors oda, S hűtlenné nem leszek soha.” S kiment. Anyegin villámsúlytottan áll, meghökkenéséből a férj megérkezte zökkenti ki, s Puskin otthagyja hősét e kellemetlen perc előtt, „Búcsúzunk hősünktől sok évre, Örökre tán. Jártunk vele, Amerre vitt a Sors szele, Köszöntsük egymást partot érve: Hurrá! Elég volt, ugyebár Régóta vártunk erre már!” Puskin búcsúzik az olvasótól, reméli megtalálta benne azt, amit keresett: vigaszt, vagy szórakozást. Elköszön múzsájától is, s régi ismerőseitől, akik szétszóródtak a világban vagy „már a sírok átölelték”, s attól a nőtől, aki Tatjana alakját ihlette. „Boldog, ki serlegét fenékig Nem hajtja fel élet-torán, Otthagyja ünnepét korán, Regényét nem forgatja végig, S megválik tőle könynedén, Mint Anyegintól válok én.” Vége