170
A KOPORSÓS.
Irta: A. Puskin. Chaque jour apporté ses cercueils, Ses rides au monde veillissant.
Derjavine.
«Van-e ingerlőbb feladat, mint Puskinról tanulmányt írni? Ha a tanulmány valóban felfedezés, vagy kísérletezés a felfedezéssel, akkor Puskin igen nagy érdelődésre számíthat, mint egy ismeretlen isten, akit a lelkiismeretes Európa még ki nem kutatott okokból imád, mint a görögök «az ismeretlen isten» szobrát»; — legalábbis így mondja egy kritikusa, aki nagy Puskin-megemlékezéseket jósol és végre, ha lehet, a teljes «Puskin-anyag» megismerését. Párizsban utcát neveznek el róla, jubileumi kiadására készülnek. Legendás életének legendáját sokan ismerik ; és talán az «Anyégin» szívfájdító bűbáján is szeretetreméltó, bohém és zseniális szellemének varázsa süt át, mintsem a romantikus idillé, mely a nehézkes fordításokban mintegy kivonatosan megmarad (a nehézkesség szó itt nem értékítélet, hanem kötelező megállapítás az eredeti javára, mely a szakértők szerint az orosz nyelv és a költészet csodája). De ki ismeri prózáját, ezt a ragyogó és okos prózát, melyben minden benne van, ami az Európával harcoló és barátkozó orosz irodalmi ízlésben volt és készült. Bizony, rossz fordítások mankóján ügyetlenkedünk csak feléje. Vagy ki vizsgálta át levelezését, melynek mozaikjából kirakható az egész korabeli társadalmi és irodalmi élet rajza ; ki vette számba irodalmi ítéleteit kedvenc és lenézett írótársairól s a nagy klasszikusokról is, melyek egytől-egyig helyesek ma is és tüneményes éleslátásának tanui? Ki tudja róla, hogy Gogoly tőle kapta ajándékba a Revisor és a Holt lelkek témáját? Marad hát csak egész pontosan körvonalazható irodalomtörténeti szerepe, ez az irodalmilag európaizáló Nagy Péter-szerep, melyet annyi könnyedséggel és fölényes okossággal oldott meg. S marad, maradjon is tovább a legenda a kalandos költőről, a hanyag hivatalnokról, aki azzal indokolta áthelyezési kérelmét, hogy «soha egy hivatalos szót le nem írt» ; az ingatag politikusról, aki a forradalom és a reakció közt bukdácsolt s kényszerű pálfordulásainak könynyelmű termékeiből annyi ellentétes szellemi irány imamalma lett ; a nagy életismerőről, aki egyforma könnyűséggel beszélt a cárral és a legnyomorultabb paraszttal; aki paraszt dajkájától hallott áradó mesékre gondolt mindig, míg nyelvét franciás tempóra szoktatta, aki úgy élt, olyan szakszerűen és következetesen pazarolta magát, mint ahogyan más a hivatalának él és úgy művelődött, hogy szinte testileg szépült meg tőle. «Hazudj valamit !» — kérlelte egyszer egy barátját. Nem elég a mámor, az irodalom, a nemtörődömség a ragyogó értelemnek, mely minden pillanatban a fonák valóság ellen küzdene, kell a készakart káprázat is, mert áradó könnyűségű verssorai fölött is értelme ragyog,
171 mint az eget-földet egybemosó tavaszi áradás fölött a hideg nap. S mikor «Exegi monumentum»- ában megrendíthetetlen művének örök hírt követel, amíg csak költő él e földön és arra hivatkozik, hogy népében azt szította fel, ami jó benne szunnyadt és a szabadságot e népnek vaskorszakában idézte meg, érezzük, hogy szavainak általános jelentése van mindenfelé, ahol a szellem az ostobaság és az önkény valamiféle rabságában senyved. F. J.
A
ROSSZ gebe, halottas-kocsijuk elé f o g v a , melyre P r o c h o r o v A d o r j á n maradék c ó k m ó k j á t g y ö m ö s z ö l t e fel, éppen n e g y e d szer fordult már meg Basmannája és N y i k i c k á j a k ö z ö t t , a h o v á a koporsókereskedő k ö l t ö z k ö d ö t t . A régi b o l t j á t bezárta, a kapu fölé e g y táblát s z ö g e z e t t : E L A D Ó V A G Y K I A D Ó , aztán g y a l o g hazament. A vén kereskedő, amint a kis sárga házhoz közeledett, melyet annyi ideje áhított és egy szép kerek összegért meg is vett, m e g d ö b bent, h o g y nem érez már szívében ö r ö m ö t . Új hajlékában mindent egymás hegyin-hátán talált s a k ü s z ö b ö n egyszerre sajnálni kezdte v o l t n y o m o r ú s á g o s o d ú j á t , ahol t i z e n n y o l c éven át tökéletes rend uralkodott. R á m o r d u l t két leányára és szolgálójára, h o g y miért oly lassúak, aztán nekiállt, h o g y segítsen nekik. Csakhamar minden a helyére került a n á g y s z o b á b a n ; a szekrény a szent képekkel, az üvegszekrény az edényekkel, az asztal, a d i v á n y és az ágy. A k o n y h á b a és a s z a l o n b a : a mesterséghez tartózó portékák, mindenféle színű és nagyságú k o p o r s ó k , egy láda tele fáklyával, g y á s z k ö p e n y e k és kalapok. A n a g y k a p u f ö l ö t t l ó g o t t a cégér ; kövérkés Á m o r v o l t ráfestve, kezében lefelé f o r d í t o t t fáklya és a felirat ez : KÉT
Természetes színű vagy festett Használt koporsók kölcsönzése
koporsók eladása és javítása.
és
díszítése.
A két leány visszavonult szobácskájába ; A d o r j á n körüljárta a lakást, aztán leült az ablak mellé és a s z a m o v á r alá g y u j t a t o t t . Minden művelt olvasó t u d j a , h o g y Shakespeare és W a l t e r Scott a sírásókat v i d á m és tréfás embereknek ábrázolják, c s a k h o g y képzeletünket felizgassák ezzel az ellentéttel. A valóság iránti tiszteletünk meggátol bennünket a b b a n , h o g y példájukat kövessük és arra indít, hogy bevalljuk : a mi koporsókereskedőnk jelleme tökéletesen m e g felelt halottas mesterségének. P r o c h o r o v A d o r j á n l e g t ö b b n y i r e sötét és tűnődő v o l t . A világért sem törte volna meg a csendet, hacsak nem kellett leányait meginteni, mikor az ablaknál összebujtak és az elhaladó embereket nézegették, v a g y ha fel kellett verni a k o p o r s ó k árát azoknak, akiknek vigasztalan helyzetükben ( v a g y néha n a g y ö r ö m ü k b e n ) szükségük v o l t rájuk. Nos, Adorján most is o t t ült az ablaknál, már hetedik csésze t e á j á t itta és szokása szerint s z o m o r ú g o n d o l a t o k o n r á g ó d o t t . — A záporesőt forgatta fejében, mely n y o l c nappal azelőtt, a város határán elkapta a temetési menetet, mely a n y u g a l m a z o t t csendőr-
172 kapitányt kísérte utolsó útjára. H o g y összeugrottak tőle a gyászk ö p e n y e k , h o g y összehorpadtak a kalapok ! L á m , mi nem kényszeríti még elkerülhetetlen kiadásokra. Mert az egész kelléktára igen siralmas állapotban volt. Igaz, jól számított, mikor az öreg kereskedőné, Trjuchina, halálára gondolt, aki már j ó e g y éve f o l y t o n csak haldoklik. D e Trjuchina R a z g u l j á j b a n készülődött a nagy költözködésre és P r o c h o r o v félt, h o g y az örökösök, noha megígérték neki, mégsem j ö n n e k el ilyen messzire érte, hanem v a l a m i helybeli vállalkozóval tárgyalnak m a j d . H á r o m koppanás az ajtón, hirtelen félbeszakította gondolatait. — K i az? — kérdezte P r o c h o r o v . A z ajtó kinyílt. E g y ember lépett be a szobába, akiről az első pillanatra fel lehetett ismerni, h o g y német m e s t e r e m b e r ; derűs arccal közeledett a koporsókereskedőhöz : — Bocsásson meg, szeretett kedves szomszédom — m o n d t a azzal a német hangsúlyozással, mely mindig megnevettet bennünket — , bocsásson meg, h o g y z a v a r o m . Már türelmetlenül vártam, mikor ismerhetem meg. É n cipész v a g y o k , Gottlieb Schultz a nevem és az utca másik oldalán lakom, éppen szemben az ön ablakaival. H o l n a p ünneplem e z ü s t l a k o d a l m a m a t ; m e g h í v o m önt ebédre hozzám leányaival együtt, minden ceremónia nélkül. A meghívást kegyesen elfogadták. A koporsókereskedő leültette a cipészt és megkínálta egy csésze teával. Gottlieb Schultz nyilt természete hamarosan meghitté tette a beszélgetést. — H o g y m e g y uraságod dolga? — kérdezte A d o r j á n . — Nna, csak úgy lassacskán — felelt Schultz. — Nincs o k o m p a n a s z k o d n i ; mégha az én mesterségem különbözik is az önétől abban, h o g y egy élő ember csak ellehet csizma nélkül, egy halott azonban nem élhet koporsó nélkül ! — E z igaz ! — m o n d t a A d o r j á n . — Aki él s nincs miből fizetnie csizmáit — ne haragudjék — , még járhat mezítláb ; de a legnyomorultabb halottnak is megvan a koporsója, akár kifizeti, akár nem. Igy beszélgettek még jóideig. Aztán a cipész felállt és elbúcsúzott A d o r j á n t ó l , megismételve meghívását. Másnap, mikor délre harangoztak, P r o c h o r o v leányaival eltáv o z o t t új házából, az udvari kapun keresztül és mind a hárman a szomszédhoz mentek. A mai regényírók szokását elvetve, nem írom le A d o r j á n orosz k ö p e n y é t , sem Akulina és Daria európai ruháit. Á m mégsem t a r t o m feleslegesnek megjegyezni, h o g y a két leány fején sárga kalap v o l t és lábukon piros cipő, — ami csak ünnepélyes alkalmakkor esett meg velük. A cipész szűk lakása vendégekkel volt teli : l e g t ö b b j ü k német mesterember v o l t ; feleségükkel és segédeikkel. Az orosz hatóságok képviseletében csak egy rendőr volt jelen : a finn Jurko, aki igen
173 szerény helyzete ellenére is, megnyerte házigazdánk különös j ó i n dulatát. H u s z o n ö t éve «hűségesen és becsületesen» töltötte be hivatását, m i n t Pogorleszky postakocsisa. A tizenkét évvel ezelőtti t ű z vész, m e l y Moszkvát elpusztította, megsemmisítette az ő sárga őrházát is. De alighogy az ellenséget kiűzték, ugyanazon a helyen egy új ház nőtt k i ; ugyanaz, szürkében, fehér dór-oszlopokkal. És Jurko ismét hivatalát teljesítette előtte «szürke posztóval b e v o n t mellvértj é b e n és bárdjával». A Nyikickájai kapu közelében lakó csaknem valamennyi német ismerte J u r k o t ; sőt néhánnyal az is megtörtént, h o g y a vasárnap éjszakát nála töltötték a postán. A d o r j á n azon iparkodott, h o g y ismerettséget kössön ezzel az emberrel, akire e l ő b b v a g y u t ó b b szüksége lesz ; mikor tehát a vendégek az asztalhoz ültek, ő melléje telepedett. Schultz úr, neje és leányuk, Lottika, a tizenhétéves kisasszony, noha együtt ettek a meghívottakkal és a tisztességet megadták nekik, a szakácsnénak is segédkeztek a felszolgálásban. Á r a d t a sör. Jurko négy helyett evett. A d o r j á n kitartóan követte. Leányai csak f i n o m kodtak, apró falatkákat nyeltek. A beszélgetés óráról-órára mind hevesebb lett. E k k o r a vendéglátó gazda hirtelen csöndet kért és lepattintva egy lepecsételt palack pecsétjét, így kiáltott fel oroszul : «Az én j ó L u j z á m egészségére !» A habzó b o r g y ö n g y ö z v e forrt. A cipész gyengéden illesztette ajkait negyvenéves társa friss arcára, mire a vendégek lármázva ürítették poharukat a j ó Lujza egészségére. «Az én kedves vendégeim egészségére !» — kiáltotta el magát a gazda és ismét kipukkasztott egy p a l a c k o t ; a vendégek megköszönték a köszöntést és ismét ittak. E g y i k felköszöntő a másikat érte. Mindenki külön egészségére ittak. Ittak Moszkva egészségére ; aztán egy egész tucat kis német város egészségére ; ittak minden céhre, általában ; ittak mindegyikre k ü l ö n - k ü l ö n ; A d o r j á n k e m é n y e n i v o t t . Annyira m e g v i d á m o d o t t , h o g y ő is m e g k o c k á z t a t o t t egy gunyoros felköszöntőt. A k k o r egy vastag mészáros emelkedett fel és kijelentette : «Egészségére mindazoknak, akiknek d o l g o z o m : unserer Kundleute». A felhívást, mint valamennyit, örömmel és egyhangúan elfogadták. A z t á n a vendégek egyik a másikát kezdték felköszöntem. A szabó felköszöntötte a c i p é s z t ; a cipész a s z a b ó t ; a mészáros mind a k e t t ő t ; mindenki üdvözölte a mészárost és így t o v á b b . Mindezen kölcsönös üdvözlés után Jurko odafordult szomszédjához és így ordított fülébe : «Nahát, atyuskám, igyál a te hullád egészségére is !» Mindenki nevetett. A koporsókereskedő méltóságában megsértve, homlokát ráncolta. De senki sem figyelt rá. A vendégek t o v á b b ittak. Esti harangszóra keltek fel az asztaltól. L e g t ö b b j ü k alaposan el v o l t ázva. A vastag mészáros és a k ö n y v k ö t ő , kinek arca egy vörös szattyánbőr-kötéshez hasonlított, hónaljon f o g t á k Jurkot és hazáig t á m o g a t t á k . A koporsókereskedő részegen és dühöngve tért haza. M i c s o d a ?
174 — o k o s k o d o t t hangosan — , az én mesterségem kevésbé lenne tisztességesebb, mint a t ö b b i é ? A koporsókereskedő talán mégse a hóhér barátja ! Talán valami b o h ó c n a k nézik őt ezek az istentelenek? Igazán nem v o l t min nevetni ! K e d v e m volna meghívni v a l a m e n n y i j ü ket nagy házavató-ünnepre és lakomát rendezni n e k i k ; de nem ezeknek ! ezekkel nem t ö r ő d ö m ! Akiket meghívok, azok az én klienseim, az o r t h o d o x halottak ! — A t y u s k á m ! — szólt hozzá a szolgáló, miközben vetkőztette — mit m o t y o g s z te i t t ? Gyorsan keresztet vetni ! Meghívni a halottakat házavató-ünnepre? Rettenetes ! — Istenemre, esküszöm, m e g h í v o m őket — folytatta A d o r j á n — és nem később, mint holnap ! Isten hozott benneteket, kedves j ó t e v ő i m ! H o l n a p itt sorba megajándékozlak benneteket rogyásig. Erre ágybadőlt és egy-kettőre hortyogni kezdett. Hajnalban látták őt felkelni. Trjuchiná az éjjel meghalt. E g y halottkém sebtében lóra ugrott, h o g y értesítse A d o r j á n t . A k o p o r s ó kereskedő tíz k o p e k o t adott neki borravalónak, gyorsan felöltözk ö d ö t t , kocsira ült és Rasguljájban termett. A z elhalálozott asszony háza előtt már ott álltak a városi rendőrök és a kereskedők köröskörül, mint a dögre gyűlt hollók. A halott egy asztalra volt kiterítve, sárgán, mint a viasz, de még épen, oszlás előtt. Gyertyák égtek. A z ablakok nyitva voltak. A p a p o k imádkoztak. A d o r j á n Trjuchiná u n o k a öccséhez l é p e t t ; elegáns redingot-ba öltözött fiatal kereskedő v o l t ; közölte vele, h o g y a koporsó, a gyertyák, a halotti lepel és más halotti kegyszer késedelem nélkül meg f o g érkezni, tökéletes kivitelben. A z örökös szórakozottan megköszönte. N e m vitázott az áron, P r o c h o r o v tisztességére bízta. A koporsós, szokása szerint, megesküdött, hogy a legméltányosabb árat f o g j a s z á m í t a n i ; megértő pillantást váltott a halottkémmel és eltávozott, h o g y a szükséges intézkedéseket megtegye. Egész nap Razguljáj és Nyikickája k ö z ö t t száguldozott. Estefelé elkészült. Elbocsátotta kocsisát és gyalog indult haza. H o l d f é n y sütött. V i d á m a n ért a Nyikickájai kapu elé. A Megdicsőülés t e m p l o m a előtt J u r k ó t látta és hallotta, amint odaszól neki és j ó é j t kíván. Későre járt az idő. Már háza közelébe j u t o t t , mikor észrevette, h o g y valaki áll az a j t ó b a n , kinyitja, aztán bent eltűnik. «Mi ez? — gondolta P r o c h o r o v . — Még valaki keres e n g e m ? Csak nem t o l v a j ? V a g y talán az én ostoba leányaim f o g a d j á k szeretőiket? Meglehet!» S már-már J u r k ó t hívta segítségül, ha verekedésre kerülne s o r ; de ekkor valaki más közelítette meg, aki, amint éppen a küszöböt készült átlépni, meglátva őt, megállt és megemelte háromszögletű kalapját. A d o r j á n egy pillanatra úgy vélte, felismeri arcát, de nem v o l t ideje törődni vele : — Ön j ö n h o z z á m ? — kérdezte lihegve. — K é r e m , tessék b e fáradni !
175 — Ne ceremóniázzunk, bátyuska — felelt az sötét hangon. — Tessék, menj előre. Mutasd meg az utat vendégeidnek. A d o r j á n n a k igazán nem volt ideje udvariaskodásra. A z a j t ó nyitva v o l t ; felment a lépcsőn, a másik követte. A d o r j á n n a k úgy tetszett, mintha lépéseket hallana a szobájában. «Mi az ö r d ö g ? Mi van itt? — gondolta, besietve a szobába. — Lába megingott. A szoba tele volt halottal. A hold az ablakon át megvilágította sárga és kék arcukat, ferde szájukat, félig nyílt szemüket, pisze o r r u k a t . . . Adorján rémülettel ismerte fel v a l a m e n n y i ő j ü ket, mind, akit koporsóba tett valaha s őt is, a legutolsót, a záporesős kapitányt. Valamennyien, urak és hölgyek, körülvették a kereskedőt, köszöntötték, bókoltak neki ; csak egy szegény ördög nem, aki nem t u d o t t fizetni a temetéséért semmit s most szégyenkezve rongyai miatt, alázatosan félrevonult egy sarokba. A t ö b b i e k megfelelően v o l t a k ö l t ö z k ö d v e : a nők f ő k ö t ő k b e n és szalagokban, a f é r f i a k : egyenruhában, de elhanyagolt szakállal; a kereskedők ünnepi köntösben. — Meghívásodra — kezdte a brigadéros a tiszteletreméltó társaság nevében — mindnyájan felkerekedtünk. Csak azok maradtak otthon, akik egészen az elejéről valók és csak csont van már a bőrük alatt. De még ezek k ö z ö t t is volt, aki nem t u d o t t ellenállni a meghívásnak ; és ebben a pillanatban egy kis csontváz f u r a k o d o t t át a tömegen A d o r j á n h o z . K o p o n y á j a nyájasan m o s o l y g o t t a koporsókereskedőre. Világoszöld és piros ruhafoszlányok lógtak rajta, vászondarabkák, mint egy ágason és sípcsontjai a vastag csizmában úgy lötyögtek, mint a mozsárban a réztörő. — N e m ismersz meg, P r o c h o r o v ? — m o n d t a a csontváz. — Nem emlékszel a kvietált hadnagyra : Piotr Petrovics Kurilkinra, akinek 1799-ben először adtál el k o p o r s ó t ? F e n y ő f a volt tölgyfa helyett ! E szavaknál a halott kitárta karjait. A d o r j á n felordított és indulatosan visszalökte őt. Piotr Petrovics Kurilkin megingott és izzéporrá o m l o t t . Méltatlankodó moraj f u t o t t át a halottakon. Megakarták menteni társuk becsületét és A d o r j á n t elhalmozták szidalmakkal és fenyegetésekkel. Szegény vendéglátó gazda belesüketült ordításukba és félig elfulladva elvesztette eszméletét és rázuhanva a hadnagy roncsaira, elájult. A nap jóideje sütött már a koporsós ágyára. Végre felnyitotta szemét és látta, amint a szolgálóleány készíti a szamovárt. Rettenettel gondolt az éjszaka eseményeire : Trjuchiná . . . a brigadéros . . . Kurilkin hadnagy . . . zürzavaros emlékezetébe ismét felmerültek. Csöndben hallgatta, amint a szolgáló elmesélte neki az éjszakai kaland v é g é t : «Nohát, jól aludtál, atyuskám — m o n d t a Axania, ráadva házikabátját. — Szomszédunk, a szabó, már itt v o l t ; aztán a városi pandur járt itt, hogy figyelmeztessen a kasznár ünnepére ; de oly jól aludtál, hogy nem akartunk felkelteni».
176 — V o l t itt valaki a meghalt Trjuchina ü g y é b e n ? — Meghalt? H á t meghalt? — E j , te ostoba, hát nem te segítettél nekem tegnap eltemetni? — Mit beszélsz, a t y u s k á m ? Elment az eszed? V a g y még mindig kapatos v a g y tegnapról? Miféle temetésről beszélsz? Tegnap egész nap dáridóztál a n é m e t n é l ; részegen jöttél haza ; ágynak estél és egészen eddig a l u d t á l ; a miséről is elkéstél. — Lehetetlen — szólt a koporsós egészen felvidulva. — Igy van ez ! — m o n d t a a szolgáló. — No, ha így van, hozd hamar a teát és menj, keresd meg leányaimat. Boldino, 1830. X . 9. Füsi József fordítása.
SZÉKELY
BALLADA.
Tóth Tamásnak
ez volt az
«Egy ködös téli odakinn
a
nagyapám
Jó Tóth Tamás csak egyre
bolygott
« N a g y a p á m kincsét
súgta, búgta : meglelem,
mégis meglelem
És jött sok reggel; az öreg-hegy a Hargitáról
bús
köd
a kis borókás
zúgva sírt a dombon
...»
megülte
homlokát,
le a dombon
egyszercsak Fejét
át, át. . .
földeken,
kincsét
meglelem,
mégis meglelem
csóválta
s szánakozott
szüntelen
csak azt motyogta, egyszercsak
...»
a
szántott
egyre azt motyogta :
«Nagyapám
meglelem,
mégis meglelem
s
volt és egyre
s magában
pityókaföldön
az ekéjével
November
jó Tóth Tamás
reggelen,
kincsét
egyszercsak
Nemere
álma:
Varga
...»
Márton
az emberen ;
együtt harcoltak
Gorlicénél
egy borús, ködös
reggelen,
egy gránáthangos
reggelen . . .
Egy reggel Tóth Tamást holtan találták Hazavitték, felsírtak
s a
három
a földön
dermeteg. koporsónál gyermekek,
három kis árva gyermekek
. . .
Meggyes
Ede.
