PETER PRANGE A bazilika hercegnője
GABO
FORDÍTOTTA: SIMON LÁSZLÓ
A mű eredeti címe: Die Principessa Felelős szerkesztő: Rózsa Judit Borítóterv: Sebastian Stachowski Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes Tördelés: Szmrecsányi Mária Copyright © 2002 by Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, Munich Hungarian translation © Simon László, 2010 Copyright © Gabo Kiadó Felelős kiadó: Földes Tamás
ISBN 978 963 689 359 0
AJÁNLOM FELESÉGEMNEK, SERPILNEK „PER RESTITUIRE MENO DEL RUBATO…” „AZ IDŐ FELFEDI AZ IGAZSÁGOT.” LORENZO BERNINI: BEFEJEZETLEN ALLEGÓRIA
Prológus „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Hajnal volt még, az az óra, amikor az éj kileheli ádáz lelkét. Finom csengéssel ütött a Santa Maria della Vittoria toronyórája, hogy imára szólítsa a hívőket. A sötét templom még üres volt, csak az egyik oldalkápolna árnyában térdepelt egy előkelő hölgy. A finom, átlátszó csipkefátyol úgy borította fehér haját és az arcát, mint egykor volt tökéletes szépségének dicsfénye. Lady McKinney volt ő, született Clarissa Whetenham, ám a rómaiak csak úgy nevezték, hogy „a principessa”. Majd emberöltőnyi időt töltött Rómában, mégis úgy érezte, hogy ez a kicsiny templom az ő menedéke itt, az idegenben. Keresztet vetett, s közben sóhaj szakadt fel melléből. Miért menekült ide ebben a kora hajnali órában? Hogy Istenhez könyörögjön? Clarissa felemelte a tekintetét. Előtte, az oltáron, a gyertyák fényében egy nő arca ragyogott. Arcán üdvözült elragadtatás, s földre omló testét mintha felkínálná egy angyalnak, aki nekiszegezi dárdáját. Egykor emiatt a test miatt szentként tisztelték Clarissát, s ugyanezért nevezték szajhának is. A szobor arcát és testét ugyanis róla mintázták. Imára kulcsolta a kezét, egyedül volt, kettesben Istennel, de nem tudott imádkozni. Ajka a másik asszony szavait formálta. – Egy nyíl hatolt át újra meg újra a szívemen – suttogta Clarissa a kőbe vésett nő szavait, melyben ifjúságát örökítették meg. – Végtelenül édes volt a fájdalom, és testemet-lelkemet eltöltötte a szeretet… Sietős léptek zajára riadt. – Bocsásson meg, principessa, de azt mondták, hogy itt találom. Egy fiatalember állt meg előtte, borzas hajjal, rendetlen öltözékben. Úgy festett, mint aki felöltözve töltötte az éjszakát. Bernardo Castellinek hívták, annak az embernek a segéde és unokaöccse, aki Clarissa egyetlen és igaz barátja volt. Amikor megpillantotta Bernardo rémült arcát, szörnyű sejtése támadt. – Ennyire súlyos a helyzet? – Még ennél is súlyosabb – mondta Bernardo, és a szenteltvíztartóba mártotta a kezét.
Odakint indulásra készen állt Clarissa kocsija, mely csörömpölvezörögve vágtatott végig az ébredező város utcáin. Itt-ott nyitogatták már az ablakokat, álmos arcok jelentek meg az ajtónyílásokban, s néhány pékinas sietve indult munkába. Clarissa előtt hirtelen kinyílt egy hatalmas tér, s a Szent Péter-székesegyház, akár egy hóborította hegység nyújtózott az ég felé, melyen most hunytak ki az utolsó csillagok. A templom láttán nyilallást érzett a szívében. A férfi, akit mindenkinél jobban szeretett és gyűlölt ezen a földön, itt ünnepelte élete legnagyobb diadalát. A piazzát még ama jubileumi ünnepség maradványai borították, amelyen több mint kétszázezer ember vett részt. Clarissa igyekezett odafigyelni Bernardo szavaira, aki izgatott hangon beszélt valami zavaros esetről, arról, hogy ördögök és démonok szállták volna meg urát, de aztán mégsem. Clarissa egyetlen aggodalommal teli kérdést tett fel, melyben azt tudakolta, hogy a barátja is ott volt a piazzán? A kocsi végre befordult a Vicolo dell Agnellóba. A rozoga háztetőn, amely fölött hamuszürke sáv hirdette az új napot, egy sereg veréb csiripelt, amikor Clarissa kiszállt a kocsiból. A ház kapuja tárva-nyitva, Clarissa felkapta a szoknyáját, s lehajtott fejjel belépett az alacsony ajtón. Csípős, égett szag csapta meg az orrát. – Szentséges Szűz Mária! A konyha úgy festett, mintha rablótámadás érte volna. Az asztalt és a székeket felborogatták, a padlón megpörkölődött kéziratok és irattekercsek hevertek szerteszét, a nyitott tűzhelyen hatalmas tűz lobogott. – Pszt! Mi ez? Clarissa visszafojtotta lélegzetét. Az emelet felől dörömbölés hallatszott, aztán tompa puffanás. A következő pillanatban iszonyatosan kezdett üvölteni valaki, mint egy vágóhídra vonszolt állat. Clarissa rémülten nézett Bernardóra, aki keresztet vetett, s az égiekhez imádkozott. Clarissa félretolta az útból, és gyors léptekkel ment fel a lépcsőn, mely Bernardo urának hálószobájába vitt. Halk hörgés fogadta az asszonyt, amikor elhúzta a reteszt és a sötét hálókamrába lépett. Ablakot nyitott, hogy lásson is valamit. Az új nap fénye sápadtan áradt szét a helyiségben. Clarissa megrémült, amikor barátját megpillantotta; látta fehér arcát, melyből a két sötét szem úgy meredt rá, mint valami kísértés. Egy pillanatig úgy érezte, nyomban elájul. – Ó, Istenem! Ne!
Barátja a padlón feküdt, az egykor oly erős test most úgy hevert, oly gyámoltalanul, mint egy újszülött gyermek. Hálóingét vér borította, a melléből kard állt ki, melynek markolatára mindkét kezét rákulcsolta, mintha soha többé nem akarná elengedni. Clarissának minden erejére szüksége volt, hogy úrrá legyen a helyzeten. – Gyere, Bernardo, segíts! Gyorsan! Egész testében remegve hajolt a földön fekvő férfi fölé, hogy leválassza ujjait a markolatgombról. A férfi nem vette le a szemét Clarissáról, mintha minden mozdulatát élénk figyelemmel kísérné, ám valójában semmit sem látott belőle. Szája sarka erőtlenül lefittyedt. Lélegzett még egyáltalán? A keze meleg volt, amint rátapadt vére. Clarissa a segéddel együtt húzta ki a kardot a férfi melléből. Az asszony úgy érezte, mintha a penge a saját testén hatolna át. Ezután a lehető legóvatosabban emelték fel a barátját a padlóról, s fektették ágyba. A férfi nem adott életjelet, mintha kiszállt volna belőle a lélek. – Szaladj, keríts egy orvost! – utasította az asszony Bernardót, miután pár rongydarabbal bekötözte a férfi sebét. – Mondd meg neki, hogy nyomban itt legyen. És – tette hozzá csöndesen –, miután beszéltél az orvossal, hozd a papot. Amikor kettesben maradt a sebesült férfival, az ágy szélére ült, s azon tűnődött, hogy ugyanazt az embert ápolja-e, akit több évtizede ismer. A férfi arca sápadt volt, mintha cseppnyi vér sem maradt volna a bőre alatt. – Miért tetted? – suttogta az asszony. A sebesült férfi arca beesett, eltorzult, mintha begyűrődött volna, a mély üregbe merült szem a semmibe révedt. Arcvonásai ennek ellenére különösképpen kisimultak, mintha az angyalok vagy az Isten társaságában lenne. Clarissának úgy rémlett, mintha meglelte volna azt a békét, amit egy életen át hiába keresett. Még a szemöldöke közötti éles ráncok is kisimultak a homlokán. – Miért tetted? – suttogta újfent maga elé az asszony, és megragadta a férfi kezét. Clarissa egyszer csak azt érezte, hogy a férfi viszonozza keze szorítását, igaz, gyöngén, de érezhetőn. Most megrebbent a szeme, és az asszonyra nézett. Még élt, még eszénél volt. Arca megrándult, beszélni akart. Clarissa fölé hajolt, fülét az ajkához közelítette, hogy hallja a férfi utolsó erejével elsuttogott szavait.
– Ott… ott… voltam a piazzán… Láttam a csodát… Töké… tökéletes… Clarissa lehunyta a szemét. A férfi felfedezte a titkot. Fülén újra érezte a beteg leheletét, aki mondani akart még valamit. – Nagyszerű ötlet… Az én ötletem… Ellopta… Honnan… honnan tudhatott róla? Clarissa kinyitotta a szemét, és a férfira nézett, aki viszonozta pillantását. Nyugodtan és kutakodva nézett az asszonyra, mintha a lelkébe akarna látni. Tudta a választ? Arca hirtelen elváltozott, s finom mosoly jelent meg szája szögletében, és sötét szemében mintha valami elégtételféle ragyogna, valami apró, törékeny diadal. – Mindent elégettem – suttogta. – Minden tervet… Most már… soha… nem lop el tőlem semmit. Az asszony megcsókolta a férfi véres kezét, megsimogatta elfehéredett arcát, amelyen még most is mintha mosoly játszana. Azon volt, hogy eligazítsa ennek a férfinak a sorsát, olyan jogokat tulajdonított önmagának, melyek egyedül az égieknek vannak fenntartva, s a férfi mégis kardjába dőlt. Nincs ember, aki ennél nagyobb bűnt venne magára. Ez az egyszerű, az elviselhetetlen igazság. S miközben igyekezett viszonozni a férfi mosolyát, nem hagyta nyugodni a keservesen nehéz kérdés, mely egész élete felől döntött: Megér egy műalkotás, legyen bár a legnagyobb a világon, ekkora áldozatot?
ELSŐ KÖNYV
A szép édes mérge 1623-1633 1. A dél heve forró ólomként áradt szét Róma városán. A tikkasztó forróság végighullámzott a néptelen utcákon, bekúszott a falak réseibe, és felhevítette az évezredes köveket. Szellő sem mozdult a felhőtlen égen, a nap valósággal felperzselte a földet, mintha az egész világot egyetlen sivataggá akarná változtatni. Még a Szent Péter-székesegyház hatalmas kupolája is, pedig alatta lelt menedékre a római keresztény világ, mintha össze akarna omolni a nyomasztó hőségben. 1623. augusztus 6-ikát írtak ezen a napon. A konklávé már három hete ülésezett a Sixtus-kápolnában, hogy új pápát válasszon. Azt beszélték, hogy sok bíboros elkapta a maláriát, többen halálosan megbetegedtek, úgyhogy a mostani választás során nem a legjámborabb, hanem a testileg legerőteljesebb jelöltet teszik meg Szent Péter utódjává. A döntés napja azonban még igencsak messzinek tűnt, olyan messzinek, hogy a székesegyház előtti hatalmas téren, amelyen egyébként a konklávé idején csak úgy nyüzsögnek a hívők, csak egy mezítlábas fiú játszadozott teknőcével a déli napon. Zsinegen vezette kedvenc állatkáját az elhagyatott piazzán, ám hirtelen megtorpant. Kezével védekezve a tűző napfény ellen felnézett az égre, s tátott szájjal bámulta a vékony, fehér füstoszlopot, mely a Sixtus-kápolna kéményéből egyenesen szállt fel az égre.
– Habemus papam! Van már pápánk! – kiáltott fel vékony gyermekhangján a nyomasztó csöndben. Az egyik háziasszony, aki meghallotta a kiáltást, felnézett az égre, ugyancsak felkiáltott, s hangja visszhangként terjedt tovább, úgyhogy hamarosan az egész negyedben száz meg száz torok zengte: – Habemus papam! Van már pápánk! Pár órával később emberek ezrei lepték el Róma tereit és utcáit. A zarándokok térden csúszva haladtak végig a városon, a piacokon jövendőmondók, kártyavetők és csillagászok jósoltak az utcákra tóduló embereknek. Váratlanul rajzolók és festők kerültek elő, akik a frissen megválasztott pápáról készített képeiket kínálták eladásra. Hangjukat azonban túlharsogták az áruikat kínáló mozgóárusok, akik ruhákat és kegyszereket próbáltak rátukmálni a járókelőkre, melyeket őszentsége még délelőtt is használt. Egy pompás fekete fürtökkel és finom bajuszkával ékes fiatalember vágott át a tömegen: Gian Lorenzo Bernini volt ő, aki fiatal kora ellenére – mindössze huszonöt esztendős volt ekkor – a márványszobrászok céhének elismert tagja volt. Türelmetlenül taszította félre útjából a szembejövőket. Olyan izgatott volt, mint egy szerelmes találka előtt, mert a férfi, aki magához hívatta, nem kisebb ember volt, mint Maffeo Barberini bíboros, aki a mai napon VIII. Orbán néven került Szent Péter trónjára. A pápai palota fogadótermében ideges hangulat uralkodott. Prelátusok, püspökök, hercegek és követek suttogva dugták össze a fejüket, közben fél szemmel a nagy szárnyas ajtót lesték a terem másik végében. Mindannyian arra vártak, hogy a szentatya színe elé engedjék őket. Gazdag, arannyal átszőtt ruházatuk láttán Lorenzo koldusnak érezte magát a Jézus lovagja egyszerű, fekete öltözékében, melyet máskor oly büszkén viselt. Letörölte homlokáról az izzadtságot, és egy, a kijárattól nem messze álló székre ereszkedett. Éjfélt üt az óra, gondolta, mire rám kerül a sor. Miért hívatott magához a pápa? Nem maradt ideje végiggondolni a kérdést, mert alig foglalt helyet, a szolga felszólította, hogy kövesse. A lakáj előbb egy tapétaajtót nyitott meg előtte, majd egy hosszú, hűvös folyosón vezette tovább. Hova visz, gondolta magában Lorenzo. Léptei hangosan visszhangoztak a márványpadlón, de még ennél is hangosabban vert a szíve. Átkozta idegességét, s igyekezett lehiggadni.
Hirtelen egy ajtó tárult fel előtte, s mielőtt ráébredt volna, hogy hova került, és mi történik vele, ott állt előtte. Lorenzo meghajolt, és térdre ereszkedett. – Szentatyám – suttogta tökéletesen összezavarodva, miközben egy bolognai pincsi szaglászott az arca körül. És ekkor értette meg, hogy a pápa magánlakosztályában fogadja, míg a felfuvalkodott talpnyalók és kérelmezők odakint várakozni kényszerülnek. A pápa csókra nyújtotta fehér kesztyűs kezét. – Nagy a te szerencséd, lovag, hogy Maffeo Barberinivel mint pápával találkozhatsz. Ennél is nagyobb a mi szerencsénk, hogy Bernini lovag a mi pontifikátusunk alatt él. – Én nem vagyok több mint őszentsége legszerényebb szolgája – mondta Lorenzo, és hátravetette a fejét, miután, ahogy a szertartás megkövetelte, a pápa halászgyűrűjét és papucsát is megcsókolta. – Ismerjük szerénységedet – mondta Orbán, miközben a bolognai pincsi az ölébe mászott, s éber kék szemében gúnyos szikrák villantak, hogy aztán újfent a privát beszélgetés hangnemére váltson. – Ne hidd, hogy elfelejtettem, amikor utoljára kilovagoltunk, megpróbáltál elvágtatni mellőlem. Lorenzóban oldódott a feszültség. – Nem az önteltség mívelte velem, hanem a ló, szentatyám. – A lovad vagy a vérmérsékleted, fiam? Úgy emlékszem, megsarkantyúztad a kancádat ahelyett, hogy megzaboláztad volna. De kérlek, állj fel! Nem azért adtam rád a lovagi köpönyeget, hogy feltöröld vele a padlót. Lorenzo felállt. Ez a férfi, aki kétszer idősebb volt nála, gyűlölte a hamis engedelmességet, ám ennél is jobban gyűlölte, ha nem engedelmeskedtek neki nyomban. Lorenzo a pártfogójának tudta Barberinit. Azóta, hogy apjával, Pietróval a Sant’ Andreában a Barberiniek családi kápolnáját restaurálta, sokféleképpen támogatta, s az összetartozás jeleként személyesen adományozta neki a lovagi címet. Lorenzo ennek ellenére örökké résen volt a nagyhatalmú ember jelenlétében, mert atyai jósága egyik pillanatról a másikra könnyen csapott át haragba, s Lorenzo nem hitte, hogy jellemének e vonásán sokat változtatott volna az a tény, hogy Maffeo Barberini magas, szögletes homlokára került a pápai díszsüveg, a mitra.
– Azt remélem, hogy a szentatyának a jövőben is lesz alkalma a Quirinale erdeiben lovagolni. – Attól tartok, hogy a kilovaglás ideje lejárt – sóhajtott fel Orbán. – Ahogy szabadidőm sem lesz immár. Ha el akarom látni hivatalomat, az ódáimat sem fejezhetem be, melyeket pedig nemrégiben kezdtem el írni. – Ami valóságos csapás a költészetre – mondta Lorenzo –, de áldás a kereszténységre. Úgy értem – tette hozzá gyorsan, amikor Orbán értetlenül felhúzta szemöldökét –, hogy a szentatya minden képességével az egyházat szolgálja majd. – Isten meghallja szavadat, fiam. És éppen ezért segítségemre kell lenned! – A pápa tűnődve simogatta az ölében megbúvó kutyát. – Tudod, miért hívattalak ide? Lorenzónak fogalma sem volt róla. – Talán azért, hogy elkészítsem szentséged mellszobrát? Orbán a homlokát ráncolta. – Ismered a római nép határozatát, hogy pápának életében nem állíthatnak szobrot? Vén szenteskedő, gondolta Lorenzo. Természetesen ismerte a törvényt, de mire jó egy törvény? A pápák is csak emberek! Majd hangosan hozzátette: – Egy efféle határozat nem tekinthető érvényesnek egy olyan ember számára, mint szentséged. A népnek joga van arra, hogy képet alkothasson a szentatyáról. – Még gondolkodom rajta – mondta erre Orbán, és Lorenzo már hallani vélte a fénylő scudók csilingelését, melyekkel a pápa megajándékozza. – Igen, valószínűleg igazad van. De nem ezért hívattalak. Más terveim vannak veled… nagy terveim… Lorenzo erre akaratlanul is felkapta a fejét. Mellszobornál is nagyobb tervek? Mi lehet az? Talán az elhunyt pápa szarkofágja? A nyelvébe harapott, nehogy véletlenül is rákérdezzen. Mivel jól tudta, hogy Maffeo Barberini szívesen és hosszadalmasan magyaráz, mielőtt a lényegre tér. Türelmesen végighallgatta, ahogy Orbán olyan dolgokról regélt, melyek a legkevésbé sem érdekelték: azokról a vakmerő támadásokról, melyeknek a római egyház a Szent Római Birodalom északi részén ki van téve, a protestáns eretnekekről, akiket az ördög, Luther Márton bujtott fel, hogy háborút indítsanak az egyedül üdvözítő hit ellen, a Rómában uralkodó nyomasztó hangulatról, az államkassza csökkenő bevételeiről, a régi pápák
rossz gazdálkodásáról, a mezőgazdaság hanyatlásáról, a gyapjútermelésről és a posztószövésről, arról, hogy éjszakánként fosztogató bandák veszélyeztetik a biztonságot, és hogy féktelen prelátusok semmibe veszik az erkölcsöt. Orbán nem mulasztotta el, hogy panaszos hangon felemlegesse az utcákat elárasztó bűzt és a nyilvános illemhelyeket borító trágyát. – Bizonyára szeretnéd már tudni – zárta le előadását a pápa –, hogy mennyiben érintenek téged, a művészt és szobrászt ezek a dolgok. – A szentséged iránti tisztelet tiltja, hogy kérdezősködjek. A pápa a padlóra tette a kutyát. – Jelet akarunk hagyni – mondta a pápa, s hirtelen újra a fejedelmi többesre, a pluralis maiestatisre váltott, s olyan erőteljes hangon szólalt meg, ami rémületet keltett Lorenzóban. – Olyan jelet, amilyet még nem látott a világ. Rómát újra naggyá kell tenni, a kereszténység fővárosává és erődítménnyé az északról érkező veszedelmekkel szemben. Úgy határoztunk, hogy a Paradicsom előkertjévé tesszük ezt a várost, Isten birodalmának földi jelképévé a katolikus hit dicsőségére. És te, fiam – tette hozzá és ujjával Lorenzóra mutatott –, te viszed végbe a cselekedetet, aki Róma első művésze vagy, az új kor Michelangelója! Orbán nagy levegőt vett, hogy elmagyarázza, milyen terveket forgat a fejében. Egy óra múlva, amikor a pápa befejezte beszédét, már zúgott Lorenzo feje, szédülés környékezte, s szeme előtt elmosódott a pápa arca. Szinte már azt kívánta, hogy bár sose került volna sor erre a beszélgetésre. Mert itt nem pár scudóról volt szó, és nem pusztán dicsőségről. Itt az öröklétről volt szó.
2. – Micsoda kaland, William! Sikerült! Rómában vagyunk! – Kaland? Egy őrület! Uramisten, miért is nem maradtam Angliában? Jaj nekünk, ha ez a csirkefogó észreveszi, hogy nem érvényesek az útleveleink.
– Hogy venné észre? Hiszen nem tud olvasni! Fordítva tartja a papírokat! A lemenő nap aranyfénybe mártotta a Porta Flaminát, Róma északi városkapuját, miközben a két angol férfi bebocsátásra várakozott: egyikük feltűnően csinos fiatalember, akinek széles karimájú kalapja és magabiztos fellépése nemesi származásról árulkodott, másikuk, William, magas, csontos férfi, megrögzött agglegény, egyetlen dísze vörös, kampós orra. Háromszor olyan idős, mint a társa, akihez nyilvánvalóan szolgai szerep köti. A két angol férfi leszállt a táskákkal és zsákokkal megrakott lovakról, aztán a gabella, a helyi vám egyik hadnagya akkora bajusszal, ami alig volt kisebb a sisakján díszelgő tollforgónál, eltorlaszolta előttük az utat. Fontoskodó, egyszersmind értetlen arckifejezéssel vizsgálta az útleveleket, melyek nélkül senki emberfia nem léphetett be a város területére, miközben két katona vámköteles áruk után kutatott a csomagokban. Egykedvű, mégis pimasz pofákat vágva nyitogatták a nyeregtáskákat, kutakodtak az iszákokban, s még a lovak farka alá is benéztek. – Mióta vagyok az ön tanítója és tutora? – kérdezte az idősebb férfi ifjú gazdáját, miközben a vámtiszt mérgesen összehajtogatta a papírokat. – Bár sokat gonoszkodott, de ilyen rosszul még soha nem bánt velem, mint most: menjek be a pápisták fővárosába a király tilalma ellenére? Ha hazánkfiai felfedeznek bennünket, és a követnél feljelentenek, soha az életben nem térhetünk vissza Angliába. Hé, te bandita, rá ne tedd a kezed! Dühödten hadonászni kezdett, a vámtiszt elé vetette magát, aki éppen azon volt, hogy végigtapogassa védence testét. – Ne aggódjon, William, jól tudom, mit keres – mondta a fiatal úr angolul, majd a tiszt felé fordulva szinte hibátlan kiejtéssel olaszul tette hozzá: – Mennyit kérsz annak fejében, hogy átengedsz bennünket? A tiszt – az angol fiatalember legnagyobb csodálatára – pillantásra sem méltatta, ehelyett rámordult Williamre: – Vetkőzni! Bár William is értett olaszul, egy darab ideig nem fogta fel a tiszt parancsát. – Vetkőzni! – parancsolt rá újfent a tiszt, s máris elkezdte letépni William testéről a ruhát, anélkül, hogy tekintettel lett volna a gombokra és a varratokra.
– Anglia királya nevében tiltakozom! – kiáltotta William remegő hangon, miközben a járókelők nevetgélve fordultak felé, és csak bámulták, milyen kétségbeesetten igyekszik eltakarni mezítelenségét. – Most pedig te jössz! – parancsolt rá az ifjú úrra a tiszt. – Megmotozlak! – Hozzám ne merjen nyúlni! – kiáltott fel a fiatal angol, s a vér az arcába szökött. – Nincs elvámolnivalóm. – És ez micsoda? A tiszt a fiatalember nyakában lógó kereszt felé kapott. – Ne merészelje! Ezt a keresztet megáldotta a pápa! – A pápa? – Ebben a pillanatban csodálatos módon megváltozott a tiszt arca. Ha az előbb haragosan nézett, mint aki a világ összes angolnak született lakóját agyon akarná csapni, akkor most úgy felragyogott az arca, mintha elveszettnek hitt fiát köszöntené. – Ezek szerint mégsem vagytok eretnekek? Dicsértessék a Jézus Krisztus! – És mielőtt az angol férfiak feleszméltek, az olasz tiszt hatalmas bajuszát az arcukba tolta. – Mire vártok, jó barátok? Szálljatok lóra és menjetek be a városba! Ünnepeljetek velünk! Éljen Orbán, az új pápa! Még be sem fejezte a mondatot, az angol urak már nyeregbe szálltak. – Hú, ezúttal sikerült! – Az úrfi már nevetett, amikor a városfal másik oldalára jutottak, s megcsókolta a keresztet. – Sikerült? Épp csak, hogy megúsztuk – szentségeit William, aki még mindig azzal foglalatoskodott, hogy rendbe hozza ruházatát. – Képzelje el, hogy le kellett volna vetkőznie! Ó, hogy micsoda egy ország ez az Itália! Csalók és zsiványok tanyája! – Most már hagyja abba az átkozódást, William! Inkább nézzen körül! Milyen gyönyörű város! – Fiatal hangján átütött a lelkesültség, miközben szinte egyszerre mutogatott különböző irányokba. – Ott ni, az a kert! Látott már valaha is ilyen növényeket? És a házak! Minden épület valóságos palota! És nézze ezeket a ruhákat, melyeket a nők viselnek errefelé! Az angol királynő sem hord különbeket! Szagoljon bele a levegőbe! Milyen paradicsomi illatok! – A szép édes mérge ez – morgott William. – A király nagyon is jól tudja, miért tiltotta meg alattvalóinak, hogy ebben a városban tartózkodjanak. A legpompásabb dolgokkal kápráztatja el az embert, de mit látunk mögöttük? Romlást és rothadást! És a rómaiak? Mind jezsuita! Alig nyitják ki a szájukat, már hazudnak. Ha mosolyognak, gyilkosságon
jár az eszük. Szirénhangokat hallunk mindenfelől, hogy eloldják a derék embereket a keresztény tanok hajóárbocától. De jaj annak, aki követi őket! Mind röfögve végzi Kirké disznóóljában. – Ó, hogy néz ki az a két nőszemély! Az ifjú úr megállította a lovát, és a két nő után nézett, akik festett szájjal, szénfekete szemekkel és feltornyozott frizurával futottak át a tömegen. – Mérgező virágok ezek, akik a kéjvágy mocsarában tenyésznek. – Milyen büszkék! De mi történik amott? – szakította félbe magát, és már megint más irányba mutatott. – Ott, a bódék környékén, ahol az a sok ember nyüzsög? – Gondolom, jövendőmondók. – A tutor megvetően horkantott. – Bár az itteni emberek naponta háromszor is elmennek a templomba, mégis hisznek a varázslatban. – Jövendőmondók? – kérdezte a fiatalember felélénkülve, és megsarkantyúzta a lovát. – Látnom kell őket. – Meg akar bántani? – kiáltott fel haragjában William. – Sok évem ráment arra, hogy az ész erejével neveljem önt, s ez a badarság elveszi a józan eszét? – De tudnom kell, hogy milyen sors vár rám itten. – Elég ebből! – William megragadta a fiatal uraság lovának zabláját, úgyhogy a ló nyerítve felágaskodott. – Látja azt a fogadót a tér másik felén? Nos, betérünk oda. Vagy ebben az öltözékben óhajt mutatkozni az unokanővére előtt? A fogadó söntésében csak pár vendég üldögélt. William ezen nem csodálkozott. Az olaszok, akár a többi csirkefogó szerte a nagyvilágban, késő este ülnek vacsoraasztalhoz, amikor a rendes emberek már mind nyugovóra tértek. Mialatt az ifjú iszákjával eltűnt az egyik szobában, William megbízta a fogadóst, hogy lássa el a lovakat. Ő jegyzeteléssel akarta elütni az időt. De nem lett belőle semmi. Alighogy elővette írószerszámát, a fogadós megveregette a vállát. – Scusi, signor, megkérdezhetem, honnan jöttek? – Hogy honnan? – kérdezett vissza William, és a forgáccsal felszórt padlóra köpött. – Onnan, ahonnan minden tisztességes ember jön – Angliából.
– Ó, Angliából? – A fogadós úgy ragyogott az örömtől, mintha maga Szűz Mária fedte volna fel előtte a titkát. – Szeretem Angliát! Micsoda bátor és hatalmas nép! És jó útjuk volt? – Jó út? Maga volt a pokol! – William hangosan felsóhajtott. – Van fogalma róla, milyen az Alpok? – Si, signor. A világ legnagyobb hegysége. – Valóban. Az ember azonban nem arra született, hogy ekkora hegyeket megmásszon. – A normális ember, signor, de az angolok! Az angolok mindenre képesek! William meghökkent. Na, nézd csak, ez egy egészen értelmes ember. – Kérem, signor, meséljen! – kérlelte a vendéglős. – Mégis, hogy sikerült? Kocsival? Most már a vendégek is közelebb húzták a széküket. William hirtelen úgy érezte, szent kötelessége felvilágosítani őket arról, hogy mire képesek az angolok. Ezek a szegények bizonyára még sohasem láttak civilizált embereket. – Természetesen nem kocsival – dörmögött William. – Hogyan kocsikázhatna ott az ember, ahol út sincsen? Nem, szöges cipőt húztunk a lábunkra, hogy megmásszuk a hegyeket, mentünk árkon-bokron keresztül, olykor négykézláb haladtunk az örökös hóban és fagyban, a felhőkig felkapaszkodtunk, melyek oly vastagon lógtak a hegycsúcsok között, mint az angol szilvás puding. De hamarosan olvashatnak róla a könyvemben – mondta, s csontos ujjával naplójára bökött. – Itáliai utazás, különös tekintettel a sokféle csábításra és kísértésre, melyek ebben az országban várnak az utazóra. – Lekváros puding, signor? – kérdezte kissé zavartan a fogadós, fennakadva azon a két szón, melyet képes volt megjegyezni a hosszú szónoklatból. – Mi az? – Süteményféle, fenséges íze van. – Ó, megéhezett? Eh, Anna, ascolta, il signore vuole una pasta! Sbrigati! – A fogadós máris a konyha felé indult, ám hirtelen a földbe gyökerezett a lába. – Porca miseria! Che bellissima donna! William felnézett. Minden szem annak a szobának az ajtajára meredt, amely mögött nem sokkal előbb az angol fiatalember eltűnt. Most azonban, a lemenő nap utolsó sugarában egy csodaszép fiatal nő állt hosszú, az ujjában és derekában redőzött ruhában, ebben a muszlinból,
csipkéből és szalagokból varrt leheletfinom hullámzásban, melynek közepén egy kereszt csillogott. – Nos, William, most már odamehetünk az unokanővéremhez. – Nem megmondtam – kérdezte a fogadós, és a szemét dörgölte –, hogy az angolok mindenre képesek? William megadóan emelte fel a kezét. – Ó, jóságos Istenem, most kezdődnek csak a bajok! Az ifjú hölgy belépett a söntésbe, hátravetette szőke fürtjeit, s zöld szemével kihívóan nézett körbe. – Akad valaki az urak között, aki ismeri a Pamphili-palotához vezető utat?
3. A Palazzo Pamphili a Piazza Navonán emelkedett, a város egyik legjelentősebb terén. A tér alaprajza megőrizte Domitianus stadionjának formáját. Évszázadokon át jelentős piac működött itt, melyet napközben kereskedők, éjjel kéjnők népesítettek be, máskor pompázatos ünnepek helyszínéül szolgált. Lovagi tornákat és lóversenyeket éppen úgy rendeztek itt, mint karneváli felvonulásokat, valamint egyházi és világi színjátékokat. A piazza nyugati hosszoldalán álló palota szigorúan véve inkább házsor volt, mint igazi palota, melyet több nemzedék vásárolt össze. A közös homlokzattal összefogott négyemeletes épület úgy festett ugyan, mint egy nagyúri fészek, ám a szomszédságban álló pompás épületekhez képest mégiscsak igen szerénynek tűnt. Sok, nagyon sok helyen málladoztak a falak, s ha úgy fordult az időjárás, a túlságosan is kicsiny pöcegödrök mélyéről egészen a piano nobile, az első emeleti lakosztályokig szállt a bűz. A Pamphili család ugyanis régóta nem tartozott már Róma leggazdagabbjai közé, bár ezen az estén a kései óra ellenére is gazdagon áradt a fény a palota számtalan ablakából, mintha a vastag falak mögött ünnepséget tartanának.
– Nem győzök csodálkozni – mondta donna Olimpia –, hogy a szüleid elengedtek erre a hosszú útra. Németföld, Franciaország, Itália. Mennyi bátorság kell hozzá! Velencében is voltál? – Csodák városa! – kiáltott fel Clarissa ragyogó tekintettel. – Vegyük csak a Szent Márk-templomot. Olyan széles lépcső visz a toronyba, hogy még lovak is felmehetnek rajta. – Az a város csupa nonsense – dörmögött William a lány mellett. – Utcák helyett bűzlő folyók mentén állnak a házak, s a nők gólyalábakon járnak, hogy össze ne vizezzék a lábukat, a pincékben pedig megrohadnak a hordók. – És Firenze! Voltunk a dómban, ahol egy fizikus bebizonyította, hogy a Föld forog. Képzelje el, a Föld forog, és nem esünk le róla! Galileinek hívják a fizikust. – Mennyire irigyellek! – mondta donna Olimpia. – Egy nő, aki egyedül utazik Angliából Itáliába. Azt hiszem, még nem is hallottam ehhez hasonló esetről. Clarissa keblét csak úgy feszítette a büszkeség, élvezte unokanővére csodálatát, s nem kis fáradságába került, hogy megőrizze méltóságát. Ránézésre szépen, nyugodtan kulcsolta össze a kezét az asztalon, mialatt a szolgálók az asztalra hordták az ételeket, ám a szíve ujjongott örömében. A harmincesztendős donna Olimpia mindössze tizenkét évvel volt idősebb nála, de jóval érettebb, sokkal öntudatosabb, és persze sokkal felnőttebb nőnek tűnt minden cselekedetében, minden megnyilvánulásában. Szépséges, finom formájú arcát fekete, hullámos haj fogta keretbe, mely beszéd közben ide-oda táncolt. Donna Olimpia büszke, méltóságteljes tartása rendkívül imponált Clarissának, ahogy a többi olasz nő büszke tartása is, mely szinte lehetetlenné tette a férfiaknak a parancsolást. – Nálunk Angliában minden ifjú gentleman elutazik a kontinensre – mondta Clarissa –, akkor a nők miért ne utaznának? Mi éppúgy kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi történik a világban, mint ők. Ezenkívül, amióta csak az eszemet tudom, anyám egyfolytában Itáliáról áradozik, a tájról, a városokról, a műkincsekről. De legfőképpen a napról, mely egész évben süt ebben az országban. Szegény mama! Egész egyszerűen képtelen megszokni az angol időjárást. – Anyáddal nagyon jó barátnők voltunk – mondta Olimpia. – Mennyire gyűlöltem apádat, hogy Angliába csábította!
– Azt hiszem, olykor a mama is gyűlöli érte. – Clarissa felnevetett. – Legalábbis télen. Mindenesetre ő beszélte rá apámat, hogy engedjen el erre az útra. És amikor William, aki már kétszer is járt Itáliában, késznek mutatkozott, hogy elkísérjen… – Életem legnagyobb hibája – sóhajtott fel a tutor, és a szemét forgatta álnokul. – …végül beleegyezett az apám. De milyen hasznos eszköz – szakította félbe magát Clarissa, amikor Olimpia példáját követve a kicsiny ezüstvillát, mely a teríték mellett hevert, a tányérján lévő húsba beleszúrta, amit aztán a késsel szétvagdosott. – Nekünk Angliában nincs ehhez hasonló asztali szervizünk, úgyhogy a kezünket használjuk, mint a barbárok, márpedig nem mondhatni, hogy mindenki keze tiszta lenne. Feltétlenül veszek egy tucattal belőle, mielőtt hazatérek. – Arra semmi szükség, majd én veszek neked párat az esküvődre – mondta Olimpia. – Az anyád megírta, hogy hamarosan férjhez mégy. Mikor lesz az esküvőd? Olimpia fürkésző tekintettel nézett rá. Clarissa hirtelen elkomolyodott. – Az esküvő. Nos, ahogy hazaérek. – Gondolom, alig várod, hogy mielőbb otthon légy. – Hát persze, donna Olimpia. – Már megmondtam, hogy ne nevezz donnának, s hogy ne magázz. De miért lett olyan komoly az arckifejezésed, amikor szóba hoztam az esküvőt? Már-már úgy festesz, mint aki nem is örül neki. Olimpia továbbra is szigorúan, fürkészőn nézte. Clarissa már nem is érezte olyan jól magát. Most mondja meg az igazat unokanővérének? Igencsak hajlott rá, de miért mondaná meg? Olimpia bizonyára szemrehányást tenne neki. Egyébként is alig ismerik egymást, ma este találkoztak először. Clarissa ezért úgy döntött, hogy csak a féligazságot mondja el. – Úgy áll a dolog – mondta, s mosolyt erőltetett az arcára –, hogy szívesen maradnék hosszabb ideig. Arról van szó ugyanis, hogy évekbe telik, amíg mindent megtekint az ember Rómában, a romokat, a templomokat, a képtárakat. Én pedig mindent látni szeretnék, de mindent! Ki tudja, mikor lesz alkalmam újra eljönni? – És hol szándékozik lakni? Principe Pamphilio Pamphili, Olimpia férje csak most kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Érkezésekor alig méltatta egyetlen pillantásra is Clarissát
ez a csinos, ám felettébb hiú férfi, s azóta, hogy asztalhoz ültek, némán gyűrte magába az ételt, időnként elégedetlenségének adott hangot meglehetős savanyú képpel, mintha túlzásnak tartaná, hogy neki, egy hercegnek, Clarissa és William társaságában kell elkölteni az ebédet. – Én… én úgy gondoltam – dadogott Clarissa, miközben a principe közelálló szemével olyan fürkészőn nézett rá, hogy szinte elfelejtett olaszul. Ez a római vendégszeretet? Mert ha igen, akkor lemondhat róla. Hátravetette a fejét, és igyekezett a legigényesebb olasz nyelven válaszolni. – Kiveszek egy párszobás lakást a városban. Tudna ajánlani esetleg egy fogadót, donna Olimpia? – Egy fogadót, Miss Whetenham? – tiltakozott William, s a sült húst, melyet hüvelykjével vizsgálgatott, a tányérjára ejtette. – És én hogy végzem ott a munkám? – kérdezte, és horgas orrát donna Olimpia felé fordította. – Tudnia kell ugyanis, milady, hogy író vagyok, s csak azért vállalkoztam erre a nehéz utazásra, hogy egy irodalmi művet alkossak, melyet már izgatottan vár a művelt Anglia. A címe is megvan: Itáliai utazás, különös tekintettel a sokféle csábításra és kísértésre… – Mindenesetre itt nem maradhat – szakította félbe Pamphili a tutort. – Egy hajadon, aki férfiruhában utazik? – Kedvetlenül csóválta a fejét, szemét Clarissára meresztette. – Valószínűleg írni és olvasni is tud, mi? Biztos vagyok benne, hogy Angliában ezt is megtanulják a nők. – Itt talán nem? – kérdezett vissza Clarissa. Olimpia a homlokát ráncolta. – Azt akarod mondani, hogy tudsz írni és olvasni? – kérdezte, s arcára kiült a bámulat és a csodálat. – Természetesen tudok – kiáltott fel Clarissa. – Mint egy férfi? – Olimpia tétovázott egy darabig, mintha éppen most jutna eszébe valami. – És… olaszul is? – Miért ne? Hiszen beszélek olaszul. Azonkívül az olasz csak a latin mókás változata – tette hozzá Clarissa, diadalmas pillantást vetve a hercegre –, és William ezen a nyelven oktatott, amikor még tízéves sem voltam. Olimpia arcát meleg, szinte gyöngéd mosoly öntötte el. – Az anyádra emlékeztetsz – mondta és megpaskolta Clarissa kezét. – Meg önmagámra is egy kicsit, a fiatal önmagámra. Szívesen lennék idősebb barátnéd, mint ahogy egykor az anyád volt az én idősebb
barátném. Mindenesetre nálunk maradsz. Harminc szobánk van, bár jó néhány nem lakható, de még mindig van annyi használható, hogy egy párat lakhatóvá tegyünk számodra. – És az útlevele? – kérdezte Pamphili. – Elfelejtkezett róla, hogy unokahúga nem is tartózkodhat Rómában? Ha az angol követ tudomást szerez róla, hogy nálunk vendégeskedik a kisasszony, annak nagyon kellemetlen következményei lehetnek, mindenekelőtt a fivéremre nézve. – A fivére ügye legyen az én gondom – mondta Olimpia. – Azt hiszem, nem lesz kifogása ellene. – Csak ne vitatkozzon! – előzte meg férjét, amikor a herceg meg akart szólalni. – Rómaiak vagyunk, számunkra szent a család! Azonkívül, ha mi, nők nem gondoskodunk magunkról, ki más gondoskodna rólunk? Amikor még fiatal lány voltam, kényszeríteni akartak, hogy kolostorba vonuljak, s Pamphili csak azért vehetett feleségül, mert ellenszegültem a szülői akaratnak, s harcoltam, mint egy oroszlán. Szerencsémre, és persze az ő szerencséjére – tette hozzá, és karjára vette a csecsemőt, akit a dajka nyújtott felé. – Nincs igazam, hű uram? Mialatt Pamphili ismét nekilátott az étkezésnek, Olimpia csöndes, gyöngéd szavakkal álomba ringatta gyermekét, és csókokkal borította arcocskáját. Milyen csodálatos egy asszony! Clarissa már-már lelkiismeret-furdalást érzett, hogy csak az igazság egyik felét mondta el. De nem sokáig gyötrődött emiatt, inkább annak örült, hogy a következő hónapokat unokanővérével töltheti majd. Bizonyosra vette, hogy barátnők lesznek. Clarissának csak Pamphilire kellett nézni, hogy bizonyos legyen benne. – Akkor rendben lesz így? – kérdezte Olimpia. – Nálunk laksz? – Yes, mylady, it is – szólalt meg William, mielőtt Clarissa bármit is mondhatott volna.
4. Róma legnagyobb és legjelentősebb építkezésén, a Szent Péterszékesegyházban ebédszünetet tartottak. A kőművesek és a kőfaragók letették szerszámukat, letörölték homlokukról az izzadtságot és a port,
majd a hatalmas dóm egyik oldalkápolnájában telepedtek le, hogy hűs árnyékban vegyék magukhoz az ételt. Csak egy ember vonult félre a többitől, Francesco Castelli, a Lombardiából származó fiatal kőfaragó, aki bor, kenyér és sajt helyett egy rajztáblát és egy grafitceruzát vett elő batyujából. – Hé, Michelangelo, mit rajzolsz? – Amilyen üdvözült pofát vág, biztosan mezítelen angyalkákat! – Vagy Évát a kígyóval? – Ne hidd! Mit tud ez a paradicsomról? Francesco rá se hederített a megjegyzésekre. Hiába gúnyolódtak rajta, hiába nevezték Michelangelónak, ő pontosan tudta, mit csinál. Ahogy minden szabad óráját, úgy az ebédszünetet is arra használta, hogy a Szent Péter-székesegyház architektúráját tanulmányozza. Figyelmesen és türelmesen rajzolta le az oszlopokat és az íveket, hogy minél mélyebben behatolhasson nagy példaképe gondolataiba, akitől ennek a templomnak a legszebb részei származnak, így a Capella Gregoriana, ahol Francesco most foglalt helyet, és a hatalmas kupola, mely mint megkövült égbolt borult a négyezet fölé. Francescónak esze agában sem volt egy életen át a kőfaragók mesterségét űzni, hogy aztán elvigye a kőfaragók betegsége, a portüdő, s hogy ismeretlen és jelentéktelen halandóként hagyja itt a földi világot, mint kollégái, akik idegen terveken dolgoznak, s különösebb érdeklődés nélkül napokat, éveket töltenek azzal, hogy köveket faragjanak, balusztrádokat díszítsenek, vagy szelvényeket készítsenek. Francesco Castelli nem erre vágyott, ő építész akart lenni, s úgy hitt benne, mint a szentháromságban. Nagy és jelentős építőmester akart lenni, aki egykor templomokat és palotákat épít. Ezért hagyta ott lombardiai hazáját, ezért csomagolta össze a betyárbútort éjnek évadján Bissonéban. Búcsú nélkül fordított hátat a szülői háznak, s ment előbb Milánóba, majd Rómába, hogy kilesse és eltanulja az építészet titkait. – Ez már mégiscsak szemtelenség! Nyomban hagyja el az építkezésemet! – Az építkezését? Nevetséges! Talán bizony magát választották pápának? Francesco felriadt, abbahagyta a szemlélődést és a rajzolgatást. A főoltár felől izgatott hangokat hallott, melyek minden egyes szóval
hangosabban és hevesebben szóltak. Összeszedte rajzeszközeit, és kilesett a főhajót elválasztó oszlopok mögül. A kupola alatt, a templom legszentségesebb pontján, Péter apostol sírja fölött Francesco ősz mestere, Carlo Maderno emelte égnek a két karját, s otthagyta a hordszéket, melyben öreg kora, testi gyöngesége miatt naponta elhozták az építkezésre. A fiatalember elé lépett, aki szétterpesztett lábbal páváskodott előtte, karját összefonta a mellén, állát magasra emelte, s olyan megvető arckifejezéssel nézett az agg férfira, mintha nyomban a padlóra akarna köpni. Francesco ismerte ezt a férfit, aki alig volt idősebb nála, Gian Lorenzo Bernini volt ő, a márványszobrász, aki munkáival már akkor feltűnést keltett, amikor Francesco még csak kóstolgatta a mesterséget. Maderno mutatta be őket egymásnak, de Bernini sohasem viszonozta Francesco köszönését. – Én vagyok a székesegyház építésze – kiáltott fel Maderno reszkető hangon –, és megtiltom, hogy csak egy kőhöz is hozzányúljon! – Maga semmit sem tilthat meg nekem – mondta Bernini. – Orbán pápa bízott meg a főoltár építésével. Francesco az ajkába harapott. Hát akkor mégiscsak igaz, amiről a kézművesek pár nap óta beszélnek: az új pápa az ifjú szobrászt bízta meg a Szent Péter-székesegyház továbbfejlesztésével. Milyen megalázó az idős templomépítőre nézve. – Magát? Még hogy oltárt építsen? – kérdezte Maderno. – Hogy képzeli, maga csodagyerek? Ahhoz építésznek kell lenni, mérnöknek! Egyáltalán tisztában van vele, mit jelent az a szó, hogy statika? – Nem. – Bernini csak vigyorgott, és tetőtől talpig végignézett az öreg mesteren. – Ezzel szemben tudom, hogy mit jelent a tökfilkó szó: M-a-d-er-no! Az agg építőmester megdermedt, a vér kiszaladt az arcából, s Francesco egy pillanatig attól tartott, hogy mestere holtan esik össze. Francesco ugyanis tisztában volt vele, hogy Madernót szíven találta Bernini mondata, s azt is tudta, miért. Mestere azonban a következő pillanatban hátat fordított Bernininek, s könnyekkel a szemében hordszékébe roskadt, s megparancsolta két munkásnak, hogy vigyék ki a templomból. Francesco nem is igen értette, mi történt. Hogy lehet az, hogy Maderno, a mestere behúzott farokkal hagyja el a helyszínt, mint egy kivert kutya. Az építőmester, aki a Szent Péter-székesegyház főhajóját megalkotta, meg az előcsarnokot és a homlokzatot, meghátrált ez előtt a beképzelt majom elől,
aki még életében nem emelt falat, s valószínűleg még azt sem tudja, mi fán terem egy vakolókanál. Francescót szinte megbénította a düh. Agg mestere után nézett, akinek tudását köszönhette. Pillantása az egyik munkaasztalon kiterített rajzra esett. A látványtól lélegzete is elállt, s elszállt belőle a harag. A rajz a főoltár tervét ábrázolta: négy hatalmas csavart oszlopot, melyek a húsvéti feltámadás erejével tekerednek az ég felé. Az oszlopok fölött baldachin feszült. Milyen szellemes megoldás! Francesco, aki jó ideje ismerte Madernónak az új főoltárra vonatkozó elképzeléseit, rögtön felismerte, hogy ez a terv egy csapásra megoldotta azokat a problémákat, melyekkel az agg templomépítő éveken át küzdött: a téralakítás és az arányok kérdését, mely a tervező kezén látszólag oly könnyedén változott át a harmónia csodájává. Ki rajzolta ezt a tervet? – Most aztán csak ámulsz és bámulsz, ugye? – kérdezte Bernini, és elhúzta a rajzlapot Francesco orra előtt. – Ezt az oltárt fogom itt felépíteni. De mondd csak – szakította félbe önmagát, s fürkészőn nézett Francescóra –, ugye te vagy az az assistente, az a segéd, aki ennek a vén szarosnak dolgozik? Csak most ismertelek fel! – Arcát sugárzó mosoly öntötte el, s kezét Francesco vállára tette. – De hiszen ez igazán remek, akkor a segítségemre lehetsz. No, mit szólsz hozzá? Van kedved? Francesco haragjában alig talált szavakat. – Mit… mit képzel magáról? Ezzel hátat fordított Bernininek, és futólépésben távozott a dómból. Odakint kakas kukorékolt.
5. Lorenzo felkapott egy almát, melyből komoly készlete volt a műtermében, és beleharapott. – A nápolyiak vétke – mondta, és beleharapott az almába. – Azt hiszem, Ádám helyében én sem lettem volna képes ellenállni a kísértésnek. Vele szemben Constanza Bonarelli ült egy zsámolyon, első segédjének a felesége, ez a csodálatos szépségű asszony, aki mellett Évát is elfogta
volna a sárga irigység. A nő a válla fölött nézett vissza a mesterre. Gyönyörűséges szép bőrét csupán egy nyitott, mély kivágású ing fedte, úgyhogy Lorenzónak nem volt könnyű a feladatra koncentrálni, vagyis arra, hogy abban a márványtömbben örökítse az asszony szépségét, amelyen éppen most munkálkodott vésőjével az apjától, Pietrótól tanult módon. – Az az érzésem – mondta Constanza –, hogy ma valahogy nem vagy képes odafigyelni. – És mosolyogva hozzátette még: – Sem az egyikre, sem a másikra. – Ne mozogj! – dördült rá az asszonyra. – A profilodat akarom látni! A mellszobor szinte elkészült már. Lorenzo az almával a kezében két lépést tett hátra, egyik szemével hunyorogva összehasonlította a szobrot az eredeti alakkal. Édes Istenem, de pompás nő! A kirobbanó, mégis ártatlan érzékiség úgy áradt belőle, mint valami kábító illat. Homlokát finoman ráncolta, telt ajka megnyílt, mintha éppen e pillanatban lepte volna meg egy férfi, akire várakozásteljes pillantást vetett. Az embernek csókolni támadt kedve. Lorenzo türelmetlenül nyelte le az utolsó falat almát, vésőjét a márványnak szegezte, hogy megörökítse ezt az arckifejezést. – Az ördög vigye el! – kiáltott fel hirtelen Lorenzo, és megsebzett hüvelykujját a szájába dugta. – Mi van veled? – kérdezte Constanza. – Mióta vagy ilyen kétbalkezes? Gondjaid vannak? – Gondjaim? – Lorenzo felsóhajtott. – A gond nem is kifejezés! Orbán pápa nagy bölcsen úgy döntött, hogy uralkodása alatt Róma egy második Michelangelóval szolgál neki. És nem fogod kitalálni, kit nézett ki magának! – Természetesen téged. Milyen okos ember a szentatya! Nálad alkalmasabb művészt én sem tudnék elképzelni. És te? – Természetesen én sem! – mondta Lorenzo, miután kivette szájából a hüvelykujját. – De őrült ötlet! Mintha egy zsenit úgy lehetne kinevezni, mint egy püspököt! Orbán pápa mostantól új meg új csodákat vár tőlem. – Ami azt illeti, nekem máris eszembe ötlött néhány dolog, amiben valóban zseni vagy. – Máris feladott pár leckét, akár egy iskolás kölyöknek. Szobrászkodnom kell, festenem, azon felül építészként működnöm, hogy Michelangelóhoz hasonlóan mind a három művészeti ágban alkothassak. Mintha negyvennyolc órából állna a nap. És mintha ez sem lenne elég,
szinte minden este magához hívat. Aztán csak beszél és beszél az új Rómáról, az ő Rómájáról, melyet nekem kell megteremtenem. Előbb az asztalnál, aztán a hálószobájában, olykor az ágyából beszél hozzám órákon át, míg le nem hunyja a szemét, s csak akkor távozhatok, amikor behúztam a függönyöket. – Micsoda, te fekteted le a pápát? – mondta Constanza, és megfenyegette mutatóujjával. – Kérlek, semmi kedvem viccelődni. Hogy fogom bírni? Sok álmatlan éjszakát okoz nekem ez a férfi. Tudod, mit kért tegnap este? Hogy bronzból készítsem el a főoltárt! Aki egy kicsit is ért a dologhoz, kétségbeesetten kap a fejéhez erre a gondolatra. Ekkora súly alatt ugyanis beszakad a padlózat, s az átkozott oltár belezuhan Szent Péter sírjába. Azonkívül honnan vegyem azt a töméntelen bronzot? – És akkor miért nem szállsz szembe vele? – Én? Még hogy szembeszálljak? – Lorenzo valósággal felhorkant. – Még ha háromszor jobb lennék is Michelangelónál, a pápa akkor is a pápa. – Lorenzo fogta a vésőt és a kalapácsot, s olyan tempóban kezdett el dolgozni Constanza mellszobrán, mintha még az est leszállta előtt szeretne elkészülni vele. – Arról már nem is szólva – dörmögte, hogy az oltár életem nagy lehetősége. Ha azt megcsinálom… – De itt elakadt, s némán folytatta a munkát. – Atyaisten – tört ki belőle. – Hogy az ördögbe lehet azt megcsinálni? Ki készít nekem olyan fundamentumot, mely elbír egy ekkora építményt? Aztán a baldachint? Az önmagában olyan nehéz, mint a fél kupola! – Dühösen vágta a földhöz a vésőt és kalapácsot. – Madernónak, a vén szarházinak mégiscsak igaza van! Igaza! Igaza! És harmadszor is igaza! Nem tudom, és nem is akarom megcsinálni! Szobrász vagyok, az ördögbe is, nem mérnök! – Szegény kis Lorenzóm – mondta Constanza, és felkelt a zsámolyáról. – Mit gondolsz, nem kéne abbahagyni a munkát? Megsimogatta Lorenzo arcát, s hatalmas szemével oly csábosan nézett rá, hogy a férfinak a gyomra is belereszketett. Lorenzo egyszeriben más ember lett. – Nem félsz, hogy gyanút fog az urad? – kérdezte vigyorogva. – Matteo? Neki csak egy kívánsága van, hogy boldog legyek. – Constanza, Constanza – mondta Lorenzo. – Ha nem létezne bűn, te biztosan felfedeznéd, azt hiszem.
– Pszt – mondta Constanza, és a férfi ajkára tette mutatóujját. Aztán rámosolygott, ahogy Éva mosolyoghatott egykor Ádámra, és kibújt az ingjéből. Immár ruhátlanul, pőrén, ahogy az Isten megteremtette, hajolt a gyümölcstál fölé, s kivett belőle egy almát, s a férfi felé fordult. – Mondd csak, drágaságom – lehelte lágyan a férfi fülébe –, nem kívánsz egy almát?
6. RÓMA, 1623. SZEPTEMBER 22. Kedves szüleim, már hat hete vagyok itt, de csak most jut időm levélírásra. Amiért is rettentően bánt a lelkiismeret, de annyi minden történt, ezért biztos vagyok benne, hogy megbocsátanak nekem. Az Alpokon való átkelés olyan élményt jelentett nekem, amit életem végéig nem felejtek el. Graubündenben meg kellett várnunk, amíg eláll a hóesés. Közben szétszedték a kocsinkat, és a csomagokkal együtt szamáröszvérek hátára kötözték. Vezetőink (egyszerű, de jóságos parasztemberek) ezután hódprémbe öltöztettek bennünket: hódsapkát, hódkesztyűt, hódzoknit adtak ránk. El sem tudják képzelni otthon, milyen hideg van a ritka hegyi levegőn. Az utunkat végül hordszékeken folytattuk. A hegyi vezetők ügyessége minden képzeletet felülmúl. Bakancsuk talpát szögekkel verik ki, hogy hóban és fagyban egyaránt biztosan haladhassanak. Ily módon felszerelkezve, úgy mászták meg velünk a Mont Cenis-hágót, mint a zergék; ketten cipelték a hordszéket. Williamnek egész idő alatt vacogott a foga, csak azt nem tudom, hogy a hidegtől, vagy azért, mert rettentően félt, mindenesetre úgy káromkodott, hogy nem is merem idézni pirulás nélkül. Közben behunyta a szemét, ahogy kísérőink kérték tőlünk, nehogy megszédüljünk. Én azért néha-néha kilestem, de a meredek szurdokok és szakadékok engem is félelemmel töltöttek el. A völgyben álló házak oly picinynek tűntek, hogy szinte felismerhetetlenek voltak, ugyanakkor az volt az érzésünk, hogy fejünkkel az eget súroljuk.
Ami pedig római életemet illeti: igazán nyugodtak lehetnek, ahogy William is az, aki pedig folyton attól retteg, hogy valaki feljelent bennünket az angol követnél itt-tartózkodásunk miatt. De ez teljességgel kizárt, Pamphili ugyanis úgy tart itt, mint valami foglyot. A palota vastag falain túl sok-sok titok és kaland vár rám, de ki sem tehetem a lábam, még a misére is csak bebugyolálva mehetek, akár egy muszlim nő. Pedig milyen szívesen megnézném az ókori emlékeket, a palotákat és templomokat, mindenekelőtt azonban Michelangelo Buonarroti munkáit, akiről oly sokat beszélnek széles e világon. És ha arra gondolok, hogy esetleg hamarosan itt kell hagynom Rómát anélkül, hogy a város gyönyörűséges alkotásaiból bármit is láttam volna, könnyekre fakadok. Börtönőröm tiltja, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzam. Nem úgy donna Olimpia! Rövid idő alatt igazi barátném lett, bár még mindig nehezemre esik visszategezni. Nagy érdeklődéssel kérdez otthoni viszonyaim felől. Közben azt veszem észre, milyen tudatlan és tapasztalatlan vagyok, mert csak ritkán tudok értelmes választ adni kérdéseire. Azt tudakolta például, hogy miért óhajtja a király, hogy Lord McKinney felesége legyek? Talán bizony az lehet az oka, mint Olimpia sejtetni engedi, hogy nemesek vagyunk és katolikusok? Nagyon örülök, hogy egy dologban Olimpia segítségére lehetek. Képzeljék el, unokanővérem se írni, se olvasni nem tud! Pedig van benne tudásvágy és érdeklődés. Ha egyszer meghallott vagy meglátott valamit, az örökre agyába vésődik. Naponta több órát szánunk a tanulásra, pedig Olimpia nagy házat visz, s ezenkívül meghatóan gondoskodik imádott kisfiáról, Camillóról, erről a bájos, hullámos hajú, fekete gombszemű gyermekről. Börtönőrömmel, Pamphilivel csak az étkezések alkalmával találkozom, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy emiatt búnak adtam a fejem. Semmi mást nem akar, mint egy alázatos asszonyt az oldalán. Ha nagy néha szóra nyitja a száját, csak azért teszi, hogy rosszalló megjegyzéseket tegyen rólunk, asszonyokról és lányokról: azt állítja, hogy nincs meg bennünk a kellő alázatosság, és olyan dolgokba ütjük az orrunk, amikhez semmit sem értünk, ahelyett hogy természetes kötelességeinknek élnénk. Mintha donna Olimpia nem ezt tenné. Naponta egyszer, de olykor több alkalommal is meglátogatja Olimpiát a sógora. Ez egy valódi monsignore, aki egy Róma közelében fekvő kolostor elöljárója. Ilyen csúnya embert még életemben nem láttam, arcát elcsúfítja a himlőhely, de igen jószívű férfinak tűnik. Fivére, a gőgös principe, jószerivel soha semmit sem beszél meg Olimpiával, de az apát úr
olyan sokra tartja unokanővéremet, hogy döntéseit azután hozza meg, hogy beszélt vele. Addig nem hagyja el a házat, amíg biztatást nem kap tőle. Olimpia tulajdonképpen egyedül a sógora miatt tanul oly buzgón írni és olvasni (természetesen a férje háta mögött), akit a pápa a napokban küld Spanyolhonba mint nunciust. Levelezni szeretnének egymással. És mivel Olimpia a szívén viseli a Pamphili család sorsát, panasz nélkül veszi magára a tanulás terhét. Most azonban zárom soraim. Kopogtatnak az ajtón, valószínűleg a barátném. Donna Olimpia ma este ünnepséget rendez a sógora búcsúztatására. Ha jól veszem ki a zajokból, akkor most érkeznek az első vendégek, és én még nem öltöztem át. Mit gondolnak, a csipkés ruhámat vegyem fel, melyet tizennyolcadik születésnapomra kaptam kedves szüleimtől? Még fél éve se múlt hogy eljöttem, de egy örökkévalóságnak tűnik. Szeretettel és tisztelettel üdvözli kedves szüleit engedelmes lányuk Clarissa Whetenham P. s. Átutalnának nekem némi pénzt az itteni angol bankon keresztül, hogy berendezkedhessek a palotában? Nem akarom ezzel is donna Olimpiát zaklatni. Egyébként a szájától vonja meg a falatot, hogy fizetni tudja a sok szolgálót, akikre pedig nagy szükség van egy ekkora házban.
7. Clarissa nem csalódott. Amikor végre-valahára belépett a Palazzo Pamphili dísztermébe – az utolsó pillanatban mégis egy másik öltözék mellett döntött, mégpedig egy brokáttal szegélyezett estélyi ruha mellett, mely jól illett kontyba tűzött hajához, és méltóságteljessé és felnőttessé tette megjelenését –, ott már több tucat vendég forgolódott. – Végre itt vagy – súgta Olimpia, elhaladva Clarissa mellett. – Egy kis meglepetést tartogatok számodra.
– Meglepetést? Mi az? – Hamarosan meglátod – mondta Olimpia titokzatos mosollyal. – Türelem, egyelőre a sógorommal kell foglalkoznom. Vajon mire gondolhatott az unokanővére? Clarissa nagyon izgatott volt. Olimpia talán ma este mutatja be vendégeinek, hogy bevezesse a római társaságba. Még szerencse, hogy ezt a sötét estélyi ruhát vette magára! Clarissa elképzelte, hogy körbeveszik majd, s a hazája meg úti élményei felől faggatják. Ebből azonban semmi sem lett. A vendégek nem Clarissa köré gyűltek, hanem monsignore Pamphili köré, aki – Olimpiával az oldalán – támlás székében ülve cercle-t tartott, és zord arccal hallgatta az asztrológust, ezt a fénylő arcú, kövér férfit, akinek a tanácsait olykor állítólag még a pápa is kikérte, s aki most komor szavakkal ecsetelte Pamphili jövőjét. Püspöksüvegről, bíborosságról esett szó, amivel az apát fáradozásait jutalmazzák majd, mely fáradozások spanyolországi küldetésében várnak rá. Clarissa igencsak elcsodálkozott, amikor azt látta, hogy Olimpia valósággal csügg az asztrológus ajkán. – What a childish supertition! – Indeed, William, I must agree – válaszolt Clarissa anyanyelvén. Amikor megfordult, legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ugyanis nem a tanítójával és tutorával került szembe, ahogy gondolta, hanem egy meghatározhatatlan korú, szürke hajú, szürke arcú, szürke szemű férfiúval. Úgy festett, mint valamely esőáztatta angol vidéki táj. – Clarissa Whetenham, I presume? – kérdezte. – Ön – dadogta olaszul –, ön kicsoda? – Lord Henry Wotton – válaszolta a férfi a világ legközömbösebb hangján. – Őfelsége I. Jakab angol király követe. Clarissa azt kívánta, bárcsak szakadna rá a mennyezet. Most megtörtént, amitől William mindig is óvta: felfedezték! Ráadásul maga az angol követ! Atyaisten! Hogy lehetett olyan ostoba, hogy angolul szólalt meg! Segélykérőn nézett Olimpia felé, ő azonban semmi pénzért nem mozdult volna sógora mellől, de mosolyogva bólintott felé. Clarissa most már végképp nem értett semmit. Ha ez volt az a meglepetés, melyet Olimpia ígért, akkor igen kellemetlen meglepetésben részesült. – Hogy lehet olyan oktalan – mondta Lord Wotton –, hogy ide merészkedett? Vajon úti engedélye nem tartalmazza-e a Rómára és az Itáliában található spanyol felségterületre szóló tilalmat?
– No de – mondta Clarissa –, én csak unokanővéremet, donna Olimpiát látogattam meg. – Csak az unokanővérét? – kérdezte a követ olyan unott hangon, mintha ezerszer lefolytatta volna már ezt a beszélgetést. – És a jezsuiták, akik itt adnak egymásnak találkozót? És a katolikus britek, akik itt készítik elő az otthoni változásokat? Azokkal mi a helyzet? Nem beszélve azokról a pápista szokásokról, melyeket itt sajátít el, s később hazavisz Angliába? Inglese italiano, è un diavolo incorporato! Egy Itáliában élő angol maga is olasz ördöggé lesz. Tudom, miről beszélek – mondta lemondóan a követ. – A római tartózkodás hűségszegést jelent a királlyal szemben. Clarissa egyszerre nagyon gyöngének érezte magát. – És most mi lesz velem? – kérdezte csöndesen. Wotton a vállát vonogatta. – Most már nem marad más hátra, mint hogy feljelentsem a királynál. Kötelességem. – Ami azt jelenti – kérdezte Clarissa bátortalanul –, hogy börtönbe kell vonulnom? Lord Wotton nagyot sóhajtott. – Tudja, a politika maga a zűrzavar és rendetlenség, mármost a művészet abban áll, hogy ezt a zűrzavart folyton a magunk javára fordítsuk. Adjon hálát Istennek, hogy unokanővére úgy ért ehhez a művészethez, mint Jakab király. Lord Wotton ránézett szürke szemével, s az arcán olyan kifejezés suhant át, mintha valami megnevezhetetlen fájdalom gyötörné. – Donna Olimpia bámulatos diplomata. Még szerencse, hogy nem férfinak született, különben akár pápa is lehetne. Vajon miért ragaszkodik hozzá, hogy ön Rómában maradjon? – Írásra és olvasásra tanítom. De gyanítom, nem ezért. De mi köze a két dolognak egymáshoz? – Több, mint hiszi – mondta Wotton, és az egyik padhoz kormányozta Clarissát. – Üljünk le, kérem. Oly sápadt. Clarissa hálásan fogadta a követ kinyújtott karját, és egy párnára ült. – Úgy megszédültem, mint legutóbb, amikor a Mont Cenis-hágón átkeltünk az Alpokon. – Azt hiszem, néhány dolgot el kell magyaráznom – mondta Lord Wotton, miközben maga is helyet foglalt Clarissával szemben. – Az lesz a legjobb, ha az elején kezdjük. Van fogalma róla, gyermekem, hogy
hányféle felekezet létezik hazánkban, úgy értem, az anglikán egyházon kívül? – Nincs. Fogalmam sincs róla – mondta Clarissa. – Nekem se. – Megint sóhajtott egy nagyot. – És éppenséggel ez a gond. Nálunk túlságosan sok vallás létezik, s mindegyik azt állítja, hogy egyedül ők üdvözítenek. Híveiknek jobb híján csak az jut eszükbe, hogy egymásnak essenek, amit térítésnek neveznek. Ennek pedig megvan az az előnye, hogy Isten nevében agyonverhetik egymást. – Itt félbeszakította magát, és nagy körülményesen elővett egy zsebkendőt a zsebéből. Miközben kihajtogatta, így folytatta beszédét: – Ezt megakadályozandó, Jakab király a saját fiát és örökösét a katolikus francia Henrietta Máriával, ezzel a csodálatos szépségű teremtéssel házasította össze, és Erzsébet nevű lányát, aki – köztünk szólva – nem mondható a franciához hasonlatos szépségnek, a protestáns pfalzi választófejedelemmel, Frigyessel. Tud követni? Clarissa biztatón bólintott. – Jó, akkor most essék szó önről. Időközben bizonyára rájött, miért kell önnek Lord McKinneyhez feleségül mennie? – Ezek szerint azt is tudja, hogy férjhez fogok menni? – kérdezte meglepetten Clarissa. – A politikusok mindenről tudnak. Mindenesetre többet, mint szeretnének – mondta Lord Wotton. – De térjünk vissza az előbbi kérdéshez. Ha Jakab király önt, Clarissa Whetenhamet, a katolikus angol lányt a skót presbiteriánushoz, McKinney-hez akarja adni, akkor nemcsak a vallások megbékélésének kívánja jelét adni, hanem ama céljához is közelebb akar kerülni, hogy a szerelmi kötelék révén egyesítse Angliát és Skóciát, még ha az említett cél, ha tudni akarja, hogy vélekedem erről, éppen olyan illúzió, mint a szerelem. Hát így, gyermekem – mondta végül, és – mint nagy erőfeszítés után – zsebkendőjével letörölte szürke homlokáról az izzadtságot. – Azt hiszem, most már némiképp tisztábban látja a dolgokat. Clarissának időre volt szüksége, hogy feldolgozza a hallottakat. Szinte belefájdult a feje, ahogy járatta az agyát, ám hirtelen remény ébredt benne, előbb elmosódva, homályosan jelent meg előtte, aztán mind élesebb és erősebb kontúrokban.
– És ha ön most – kérdezte Clarissa óvatosan, mintha maga sem hinne saját szavainak – jelentené a királynak, hogy Rómában tartózkodom, akkor mi történne? – Akkor – mondta Wotton, s harmadszor is nagyot sóhajtott – kis időre el kellene halasztania a hazautazást. Például addig, amíg az udvarban elül az izgalom az ön itáliai tartózkodása miatt, vagy amíg a király meg nem hal, ami, ha Isten is úgy akarja, még várat magára egy ideig. – Ez azt jelenti, hogy egy ideig Rómában kell maradnom? – Az lenne a legokosabb, ha azzal töltené idejét, hogy megtekinti a romokat és a templomokat, melyekből a kelleténél is több van errefelé – mondta Wotton szomorú arckifejezéssel, mint az a tanító, aki túlságosan is sokáig várt tanítványa helyes válaszára, majd ugyanolyan körülményesen dugta vissza kabátja zsebébe a zsebkendőjét, ahogy kivette belőle. – Nem megmondtam, hogy az unokanővére csodálatra méltóan okos asszony? Olimpia, mintha csak jeleztek volna neki, ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk. – Nos, mit szólsz a meglepetéshez? – kérdezte. – William agyoncsap! – kiáltott fel Clarissa. – De ami engem illet, ennél szebb meglepetést elképzelni sem tudok! – Örömében átölelte unokanővérét, és megcsókolta. – Elment az eszed? – szólt rá Olimpia. Ám a következő pillanatban eltűnt arcáról a bosszúság. – Egy nő – mondta a régi szeretetreméltó kedvességgel – soha, semmilyen helyzetben ne ragadtassa el magát. Mit használ az asszonyos konty, ha a szíved rabja vagy? Erről jut eszembe, még be sem mutattalak a társaságnak. Signore e signori – fordult Olimpia a vendégek felé – van szerencsém bemutatni önöknek ma este az unokahúgomat. Bizonyára maguktól is rájönnek, hogy egy távoli országból érkezett hozzánk. Nem nevezhetem meg az okát – tette hozzá cinkos pillantást vetve Lord Wottonra –, és nem mondhatom meg a nevét, arról azonban biztosíthatom önöket, hogy rangos, ősi család sarja. S ha megszólítják, kérem – s Olimpia megállt egy pillanatra –, principessának nevezzék. Principessa. A cím ott csengett Clarissa fülében még akkor is, amikor órákkal később az ágyában feküdt. Mivel túlságosan is izgatott volt ahhoz, hogy álomra hajtsa a fejét, újra meg újra emlékezetébe idézte az estély
képeit. Az lett a vége, hogy nem az utálatos Pamphili került a társaság középpontjába, hanem a principessa. Principessa itt, principessa ott! Fél tucat házassági ajánlatot kapott. És nemcsak fiatalemberek ostromolták, hanem Olimpia más vendégei is, püspökök és hercegnők, késő éjszakáig tartott ez az „ostromállapot”, miközben a ház ura, a monsignore durcásan, magára maradva üldögélt támlás székében. Minden vendég Clarissával akart társalogni, mindegyik mohó kíváncsisággal faggatta származása felől. Ő azonban semmit sem árult el magáról, sem azt, hogy hogy hívják, sem azt, hogy kicsoda is valójában. Micsoda pompás játék! Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Ki tudja, egyik rajongója talán már azt is kifundálta, hogyan szöktesse meg. Egy elfüggönyözött kocsi őrült tempóban vágtat a sötét éjszakában láthatatlan utakon. Így képzelte el a boldogságot. Róma volt az a város, mely arra kellett neki, hogy beteljesítse álmait. És most már hónapokig, talán évekig itt maradhat. Olimpia gondoskodott róla. Clarissa még a hajnali szürkületben kipattant az ágyából. Ha kis szerencséje van, gondolta, már ébren vannak a konyhalányok, és készítenek neki valami reggelit. Köpenyt terített a vállára, és kiment a szobájából. Mezítláb, dideregve sietett végig a hosszú márvány padlózatú folyosókon, ám hirtelen megtorpant. A palazzo sötét kápolnája felől suttogás ütötte meg a fülét, különös sugdolózás és susogás. Még ilyet! Ebben az órában? Clarissa kíváncsiságtól hajtva lépett közelebb az ajtónyíláshoz. Elsőre nem látott semmit a homályban, kis idő múlva azonban a gyóntatószék előtti padon két ölelkező alak körvonalát vette ki. – Nélküled – ütötte meg Clarissa fülét egy férfihang – olyan vagyok, mint a hajó kormányos nélkül a viharzó tengeren. Mindennap írok majd neked. – Én pedig naponta válaszolok – mondta egy női hang. – Így mindent megbeszélhetünk. Clarissának elállt a lélegzete. Nem kétséges, donna Olimpia hangját hallotta. De ki lehet a férfi? Ebben a pillanatban megfordult a magasabb alak, s Clarissa egy villanásnyi időre megpillanthatta a kapucni takarta csúnya férfiarcot. Monsignore Pamphili arcát! Valahol felsírt egy gyermek. Valószínűleg felébredt a kis Camillo. Nem sokkal később Clarissa visszabújt az ágyába. De képtelen volt újra elaludni. Mit jelentett ez az együttlét? Ez a kápolnabeli búcsú. Mi lehet
donna Olimpia és monsignore Pamphili között? Ráadásul hajnalok hajnalán! Újra meg újra megjelent előtte a zavarba ejtő, félelmet keltő, ám egyúttal csábító kép, az ölelkező pár képe. – Jól aludtál, principessa? Olimpia a kis Camillóval a karján olyan természetes hangon üdvözölte később a reggelinél, hogy Clarissa azt kérdezte magától, nem álmodta-e a kápolnabeli jelenetet. Ám a hajnali misén, a Sant’ Andrea della Valléban, a Piazza Navona szomszédságában, ahova William kíséretében látogatott el, rádöbbent: nem álmodott. Kettejük képe olyan erősen élt benne, hogy alig volt képes együtt imádkozni a többiekkel. Valami vágy izzott fel benne, határozatlan, mégis legyűrhetetlen sóvárgás, amilyet soha életében nem érzett még: sürgetés és vágyakozás, sejtelmekkel teli nyugtalanság és az izgatott bizonytalanság érzése. Más volt ez, mint az a szorongató érzés, mely akkor kerítette hatalmába, amikor a Lord McKinney-vel kötendő házasságra gondolt. Maga sem tudta, hogy mindezek a kavargó érzések azokkal a dolgokkal vannak-e összefüggésben, melyek nős férfiak és férjezett nők között történnek, s amelyekről a szülei egyre csak hallgatnak. Kísérője, William is rendkívül fel volt ajzva ezen a reggelen, igaz, egészen más okokból. A mise után, a Palazzo Pamphili felé vezető úton azt sem tudta már, mi háborítja fel jobban, Clarissa könnyelműsége vagy donna Olimpia, aki szándékosan idézte elő, hogy az angol követ mindkettejüket leleplezze. Felpanaszolta ennek a nőszemélynek az alattomosságát, aki bizonytalan időre meghiúsította szeretett angol hazájába való gyors visszatérését, ezért megesküdött édesanyja lekváros pudingjára, valamint irodalmi működésének dicsőségére, hogy fél szemét rajta tartja Olimpián. Clarissa, kihasználva kísérője pillanatnyi figyelmetlenségét, megszökött a férfi védőszárnyai alól. Céltalanul, anélkül hogy fogalma lenne, hogy merre megy, szokatlan vágyakozástól hajtva vágott neki a labirintusszerűen elé táruló város utcáinak, melyek ezer élvezettel és ezer veszéllyel csalogatták.
8.
Francesco azzal a biztonsággal mászott fel az állványzatra, melyre a milánói és római építkezéseken eltöltött évek során tett szert, hogy most fent, a magasban befejezze annak a kerubnak a megformálását, amelyen két nap óta dolgozott, valahányszor csak az egyforma címerek, puttók és girlandok egyhangú vésése után időt szakíthatott rá. Tucatnyi hasonló fejet megformált már a dóm homlokzatán és az előcsarnokban, de ez valami különlegesnek ígérkezett. A többi kerubnak mind egyforma – a valószínűtlen szentség együgyű, kifejezéstelen angyalarca – volt ám, ezen itt fent, ahol nem érezte magán mestere szigorú tekintetét, a maga elképzelése szerint dolgozhatott. Francesco a pallóra térdelt, és nekilátott a vésésnek. Mi lenne, ha Maderno hagyná, hogy szabadon, belátása szerint dolgozzon! Hiszen oly csodálatos ötletei és tervei vannak, a legtöbbjét már meg is rajzolta, de egyetlenegyet sem valósíthatott meg közülük sem a Szent Péterszékesegyházban, sem a Palazzo Barberiniben, sem más építkezésen. Mestere folyton akadékoskodott, ott lábatlankodott körülötte, és azt hajtogatta, hogy tanulnia kell még, másolni a régi mestereket és legfőképpen őt. Ahelyett, hogy engedélyezte volna neki akárcsak egyetlenegy feladat önálló megvalósítását is, egyre azt követelte, hogy Francesco igazodjon az ő elképzeléséhez, s egy milliméternyit se merjen eltérni tőle. Madernónak viszont soha semmi sem jutott az eszébe. A tervei oly fantáziátlanok és unalmasak voltak, hogy Francesco ránézés nélkül is könnyedén kivitelezte. Nem csoda tehát, hogy az új pápa Berninit bízta meg a főoltár megtervezésével és megvalósításával. Amióta meglátta, nem tudta kiverni a fejéből Bernini tervét. Hozzá képest úgy festettek Maderno tervei, mint egy bizonytalanul tapogatózó gyermek próbálkozásai. Micsoda könnyedség és elegancia! Az oltár csodálatosan átlátható volt, s bár megőrizte a kupola és a négyezet hatalmas térhatását, nem veszett el benne. Francesco titokban számításokat végzett a fundamentum és a baldachin statikájával kapcsolatban, s úgy látta, hogy a rajzok szerint Bernini még nem talált megoldást az itt felmerülő problémák megoldására. Mi lenne, ha megmutatná Bernininek számításainak eredményét? Lehet, hogy már maga az ötlet is Maderno elárulását jelentené? Francesco hirtelen felriadt gondolataiból. Közeledő léptek zajára lett figyelmes. Hiába rejtőzött el, már megint megzavarja valaki, gondolta. Megfordult, ám a látványtól elállt a szívverése. Mint egy mennyből
alászálló angyal, úgy közeledett felé egy fiatal nő: a haja szőke fürtökben omlott a vállára, arcán földöntúli mosoly, melynél szebbet Michelangelo sem varázsolhatott volna elő. Arca olyan finom, olyan bájos, mintha nem is földi lény lenne. Francesco vésővel és kalapáccsal a kezében térdelt az állványon, képtelen volt megmozdulni. Sohasem találkozott ezzel a nővel, mégis úgy tűnt, mintha egyszer, sok évvel ezelőtt egy havas téli éjszakán látta volna már az arcát. Álmában abban a pillanatban látta ezt az arcot, amikor először ébredt férfi voltára, amikor a gyönyör és a rémület kettős érzésében kiáradt belőle az életnedv. A zavarba ejtően édes boldogság ama pillanatától fogva várt erre a jelenésre tiszta szűziességben, mint egy felszentelt fiatal pap. És azzal a bizonyossággal, mely nem ismeri a kételyt, egyszeriben megértette, hogy ez a nő az élete, ez az a nő, akit a sors választott ki neki. A felismerésnek ebben a pillanatában remegni kezdett a keze.
9. Clarissa végre felfedezte. Így fest hát a nagy és híres férfi. Ámulva állapította meg, milyen hihetetlenül fiatal, talán huszonnégy, legfeljebb huszonöt éves lehet. Sokkal, de sokkal idősebbnek képzelte. Leverte ruhájáról a port, és tapogatózva botladozott az állvány mellett. – Mi… mi a csudát keres itt fenn? – kérdezte meleg, de egyúttal igencsak férfias hangon Francesco, miközben a térdelő állásból feltápászkodott. – Azt mondták a munkások, hogy itt találom – mondta Clarissa. – Mármint… hogy ön… engem? – dadogott a férfi. – Nem… igazán nem értem… – Bizony, önt. Amióta csak Rómában vagyok, szeretnék megismerkedni önnel – mondta Clarissa és Francesco felé indult. – De mostanáig nem volt alkalmam. – Vigyázzon! – kiáltott fel a férfi, és megragadta a lány karját. – Különben nyakát szegi!
– Milyen buta vagyok! – Amikor lenézett az állványról, akaratlanul is tett egy lépést hátra. – Nem is gondoltam, hogy ez ilyen magas. Köszönöm! – suttogta. – Azt hiszem, megmentette az életemet. – Ugyan! – mondta ridegen. – Bár ami igaz, az igaz. Összetörhette volna magát. Egy pillanatig nagyon közel álltak egymáshoz. Francesco keze ráfonódott Clarissa csuklójára, s barna szemével olyan szigorúan nézett rá, hogy a két szemöldöke között éles függőleges ránc keletkezett. Amikor Clarissa viszonozta a pillantását, Francesco elengedte a csuklóját, és zavart, szinte riadt kifejezés jelent meg az arcán. – A deszkák nagyon lazán vannak felrakva – mondta. – Könnyen megeshet, hogy megcsúszik, aztán… Nem fejezte be a mondatot. Hirtelen úgy elvörösödött, mintha festékbe mártotta volna a fejét, elfordult, majd fogta a vésőt és a kalapácsot, és egy félig kész figura elé térdelt, hogy folytassa az elkezdett munkát. A maga részéről nyilvánvalóan befejezte a beszélgetést. Clarissa zavarban volt. Végre rátalált erre a férfira, hosszú ruhájában felmászott hozzá, hogy beszélhessen vele, erre hátat fordít neki. Most mit tegyen? Lent, a templom kapujában álldogáló munkások, akik megmutatták az utat Clarissának, kíváncsian néztek felfelé. – Milyen sajátságos figura – mondta végül. – Talán nem tetszik? – kérdezte Francesco, de nem nézett Clarissára. – Nem azt akartam mondani. Csak… – Clarissa a megfelelő olasz szót kereste –, …dacos, egészen más, mint amilyet eddig láttam. Mit ábrázol? – Nem látja? Egy kerubot. Francesco arca elsötétült, és nagyot csapott kalapácsával a vésőre. Clarissa közelebb jött hozzá. Igen, talán tényleg kerub, csakhogy ujjongásnak és örvendezésnek semmi nyoma. Az arcát inkább csúnyának tartotta, mint bájosnak. A szája torz, a hajszálak pedig kígyóként tekeredtek a fején. – Ha angyal – mondta Clarissa –, akkor miért nem mosolyog? Olyan, mintha üvöltene fájdalmában. Francesco abbahagyta a munkát, s odafordult Clarissához. – Hát rájött? – kérdezte hitetlenkedve, s egyben büszkeséggel a hangjában. – Nem lehet nem meglátni! Mintha valami rettentően bántaná. Árulja el, mi az? – Ugyan, csak untatná.
– Biztos, hogy nem, árulja el. Miért vág ilyen arcot? – Mert… – Francesco tétovázott egy pillanatig, majd lesütötte a szemét –, mert nem bírja elviselni a sorsát. Sorsa a kín, s borzalmasan szenved tőle. Ezért nem képes mosolyogni, s ezért szeretne hangosan üvölteni. – Kerub, melyet sorsa súlya nyom? Különös gondolat. Mindig azt hittem, hogy a kerub Isten kedvenc angyala, hiszen mindig a közelében van, s ez boldoggá teszi. – Tényleg azt hiszi? – kérdezett vissza Francesco, és komolyan ránézett Clarissára, s ezúttal nem kerülte a tekintetét. – Valóban azt hiszi, hogy Isten közelsége boldoggá teszi? Nem arról van szó inkább, hogy kínozza ez a közellét? És ha tökéletesebb is, mint a többi mennyekben lakozó lény, Istenhez képest nem tökéletlen-e? Hogyan viselje el az isteni tökéletesség látványát? Az örökkévalóságig? Hát nem rémes, iszonyú büntetés-e Isten közelében lenni? Nem arra szolgál, hogy éreztesse vele tökéletlenségét, szánalmas voltát és értéktelenségét? Beszéd közben végtelen szomorúság sütött a szeméből, s Clarissának hirtelen az az érzése támadt, hogy a férfi nem is a kerubról beszél. A munkába fogott angyal talán inkább volt saját lelkének képmása, mint ama mennyei angyalé. De ha nem így volt, akkor mi kínozza? Mit takar bátortalan, már-már elutasító viselkedése? Clarissa rámosolygott, amitől Francesco zavarba jött, s lesütötte a szemét. Clarissa bosszankodott. Miért nem mosolygott vissza, kérdezte magában. De a következő pillanatban máris elröppent rosszkedve. Nem tudta okát adni, de hirtelen a férfi iránti vonzalom meleg hulláma öntötte el, és egyszerre elfogta a heves vágy, hogy kicsaljon belőle egy mosolyt. És már tudta is, hogyan. A férfi művész volt, s a művészek mindennél jobban szeretik, ha dicsérik őket. – Tudja-e, hogy mennyire híres ember ön az én hazámban? – kérdezte tehát. – Én? Híres? – kérdezett vissza zavartan. – Nyilván összetéveszt valakivel. Én csak egy egyszerű kőfaragó vagyok. – Mogorván kézbe vette szerszámait, és munkához látott. – Engem nem csap be! – Clarissa felnevetett. – Minden művelt angol ismeri a nevét: Michelangelo Buonarroti! Olyan hangosan mondta ki ezt a nevet, hogy a falak is visszhangozták. Francesco azonban megdermedt egy pillanatra, s kiejtette kezéből a vésőt és a kalapácsot.
– Most persze csodálkozik, ugye? – mondta Clarissa diadalmasan. – De igazán nem volt nehéz kitalálni. Fogtam magam, s megkérdeztem a kézművesektől, hogy hol találom a híres-nevezetes Michelangelót… A templomhajóból felcsapó éktelen nevetés félbeszakította Clarissát. Zavartan bámult lefelé, aztán meglátta a munkásokat, akik a hasukat fogták nevettükben, és mutogattak rá. Clarissa ebben a pillanatban értette meg, hogy hibázott. – Ó, borzalmasan sajnálom, azt hiszem, valami rettenetes butaságot követtem el. – Lázasan kutatott az agyában, hogy mit mondhatna. De mit lehet tenni ilyen helyzetben? – Önnek… bizonyára sokkal szebb neve van. Elárulná, kérem? – Castelli – mondta Francesco kővé vált arckifejezéssel, s közben elkezdett rángatózni az arca. Aztán köhögési roham tört rá, arca kivörösödött, aztán meggörnyedt, mint akinek hányhatnékja támadt. – Segíthetek? – kérdezte Clarissa, és a deszkákon odasietett hozzá. Francesco feltartotta a kezét, mintha valami veszedelmet akarna elhárítani. – Hagyjon… kérem – nyögte köhögés közben. – Menjen el… kérem… hagyjon magamra. Mit művelt? Ezen tanakodott magában. Francesco úgy nézett rá, mint egy megsebzett állat, a szeme szinte kiugrott helyéből az erőlködéstől, tekintete büszkeségről és szégyenről árulkodott. Clarissa, amikor megpillantotta ezt a tekintetet, tudta már, hogy csak egy dolgot tehet. Megfordult, s amilyen gyorsan csak tudott, lemászott az állványról, s az ugatásszerű köhögés és a munkások nevetésének hangjai kíséretében kiment a templomból. Az egész hazafelé vezető úton nem ment ki a fejéből a férfi. Hogy állíthatta magáról, hogy egyszerű kőfaragó? Aki képes olyan alakot megformálni, mint az a kerub, az művész! Talán építész! Kár, hogy soha többé nem találkozik vele. Mi is volt a neve?
10.
– Ennek lázadás lesz a vége! A rómaiak ezt nem hagyják annyiban! – Ne gyere nekem új meg új problémákkal! Elég bajom van nekem a régiekkel. – De a rómaiak imádják ezt a templomot. Ez az ő szentélyük! – Szentélyük? Jól hallottam? Mi vagy te? Keresztény vagy pogány? Lorenzo Bernini az apjával, Pietróval együtt tekintette meg a Pantheonban folyó bontási munkálatokat. Bernini annak érdekében, hogy a főoltár megépítéséhez szükséges nagymennyiségű bronzot megszerezzék, úgy határozott, hogy olvasszák be az előcsarnok fedélszékében található bronzgerendákat, mert kiderült, hogy a kupolából eltávolított számtalan bronz bordaív nem lesz elegendő. Ma már kideríthetetlen, hogy miért – talán hogy megalázza ellenlábasát, talán aggkori agylágyulás következtében –, de maga Maderno hívta fel a pápa figyelmét az egykori pogány templomra. A humanista gondolkozású Orbánt taszította ugyan az ötlet, de mint a keresztény világ feje felismerte a cselekedet jelképes erejét, s végül áldását adta rá. – Szóval ne gyere nekem ezzel! – mondta Lorenzo, és kezét az apja vállára tette, aki hatvan fölötti, gyér hajú, alacsony termetű férfi volt. – Inkább mondd azt, hogy megoldottad a fundamentummal kapcsolatos kérdést. Pietro a fejét ingatta. – Sajnálom, fiam, de nem oldottam meg. – De az ördögbe is, miért nem? – tört ki Lorenzo. – Hiszen ezerszer is elmondtam, hogy sürgősen szükségem van a megoldásra. – Egész egyszerűen azért, mert nincs megoldás. – Butaság! Hülyeség! Badarság! – Lorenzo otthagyta az apját, s nagy léptekkel kezdett fel s alá járni. – Megoldásnak pedig lennie kell! Kell, kell és kell! Képzeld el, hogy tönkreteszem Péter sírját. Orbán megöl! Vagy ami még ennél is rosszabb – mondta, s rémült arckifejezéssel megállt egy pillanatra, és mint akibe belecsapott a villám a hirtelen támadt gondolatra – , kiderül, hogy nincs is sír! Hogy rossz helyre építették kedvenc templomát! No akkor megnyúzat és felnégyeltet! – Lassanként csak megérted – mondta Pietro. – Az Istenre kérlek, add fel! Ez az egész vállalkozás sikertelenségre van ítélve! – Sikertelenségre? – Lorenzo apja elé pattant, s lángoló szemekkel nézett rá. – Arról szó sem lehet! Hogy képzeled? Azt hiszed, odamegyek a pápához, és azt mondom neki: Bocsásson meg, szentatyám, de az apám
túlságosan tudatlan ahhoz, hogy elkészítse a számításokat. Atyaisten! Elment az eszed? Orbán már megíratta a szerződést, s mindennap unszol, hogy írjam alá. – És mit mondasz neki? Lorenzo megvonta a vállát. – Mégis mit mondjak neki? Természetesen hitegetem, biztatom. – Hagyd abba! – Pietro megragadta a fia vállát, s a szemébe nézett. – Hallgass rám, öreg ember vagyok, ismerem az életet. Valld be, mielőtt fél Rómát lebontod, hogy nem megy. – Abbahagyjam? Talán bizony elment az eszem? – Lorenzo szeme ismét villámokat szórt. Ám hirtelen eltűnt arcáról a dacos kifejezés, akár az esőfelhő az áprilisi égről. – Ugyan, papa, nem hagyhatsz cserben. Eddig még mindig találtál valami megoldást. Emlékszel még – kérdezte meleg, gyöngéd mosollyal az arcán –, hogyan mutattál be Pál pápának? És hogy milyen büszke voltál rám, amikor megrajzoltam neki védőszentje fejét, s a kardinálisok lelkesen megtapsoltak? Pedig még tízéves sem voltam. – Hogy felejthetném el? – Az emléktől egészen átszellemült Pietro arca. – Igaz, mindent megtettem, hogy valaki legyen belőled. Mindenre megtanítottalak, amit csak tudtam. Sőt, gyakran a saját műveimről is azt állítottam, hogy te készítetted őket, hogy mielőbb szárnyára kapjon a hírnév. – Nagyot sóhajtott. – De most már nem segíthetek. Tanulj meg felnőttként cselekedni. – Felnőttként cselekedni? – kiáltott fel Lorenzo. – Erre most nincs idő! – S ahogy a szeretetteljes emlékezés hirtelen kiűzte belőle a dacot az előbb, olyan hirtelen lett csöndes, már-már fenyegető a hangja. – Figyelmeztetlek, papa, ha a pápa tönkretesz, akkor annak te leszel az oka. Vállalod a felelősséget? Lorenzo – a megváltó szóra várva – merőn nézett édesapjára, ám Pietro állta a tekintetét. – Nem vállalom, fiam, bárhogy szeretném is. – Az öreg ember a fejét ingatta, és megadón emelte fel a kezét. – Ezúttal nem segíthetek. Tényleg nem. Lorenzo hallotta a szavakat, de eltartott egy ideig, amíg felfogta értelmüket. Hirtelen megfordult, s szó nélkül hagyta ott az építkezést. Hogy mondhatott ilyet az apja! Micsoda csalódás! Ilyeneket gondolt magában. Olyan dühös volt, hogy gondolkodni is alig bírt, amikor lóra szállt, hogy a Szent Péter-székesegyházhoz menjen. Rá se hederített az
utcai árusok bódéi között mozgó sokaságra, mely a Tiberis-hídon tartott vásárra kitódult, hanem átvágtatott a folyó túloldalára, s közben felborította egy köszörűs kocsiját, amikor megsarkantyúzta a paripáját. Elátkozta magában a szerződést, melyet a pápa tett elé. Miféle ördögi elme ötölte ki ezeket a feltételeket? 250 scudo lenne a havi jövedelme. Ezzel a pénzzel egyik napról a másikra gazdag emberré válna. Ám a szerződés azt is előírja, hogy melyik évben, s mely napon kell befejezni a munkálatokat. A határidő túllépéséből származó költségeket az építőmester köteles állni. Ha így történik, akkor örök életére tönkre van téve. A Szent Péter-székesegyház portálja előtt megállította a lovát, leugrott a nyeregből, és a gyeplőt az egyik munkás kezébe nyomta. Visszhangzó léptekkel menetelt végig a főhajón, a főoltár elé érve egyetlen kézmozdulattal lesöpörte munkaasztalát, hogy kiteregesse a tervrajzait, s elmélyedjen bennük. A rajzokra esett a pillantása, s elszállt belőle minden düh és nyugtalanság, mint a hívő emberből, aki a világ lármája elől menekülve úgy érzi egy oltár előtt, hogy Isten jelen van, és meg is védelmezi. Hirtelen egész lényét áthatotta valami erős figyelem és ihlet, minden érzékszerve, minden pórusa a vonalakra irányult, melyek később bronzban és márványban öltenek végleges alakot. A körülötte lévő világ, és minden, ami nem tartozott a munkához, az alkotáshoz, egyszerre eltűnt a szürke hiábavalóságok ködében. A maga alkotta konstrukcióknak ebben a labirintusában rejtőzik a megoldás? De hol? Valaki a torkát köszörülte a háta mögött. – Most ne zavarj! – mondta Lorenzo, fel sem nézve a rajzokból. – Szerelmes vagyok. Aztán újra elmerült gondolataiban. Ám kis idő múlva megérezte, hogy az a valaki még mindig a háta mögött álldogál. – Nem hallottad, mit mondtam? Dolgozom! Ám amikor megfordult, maga is meghökkent. Castelli állt előtte, Maderno segéde. Kémkedni akar, kérdezte magában. Lorenzo akaratlanul is letakarta tenyerével a rajzot. – Azt hiszem – mondta Castelli, s újra megköszörülte a torkát –, tudok egy megoldást. – Micsoda? Miről beszélsz?
– A statikáról. Abban a formában, ahogy a tervrajzot elkészítette, nem tudja megépíteni. – Megártott neked a hőség! – kiáltott fel Lorenzo kissé zavartan, s egyáltalán nem bosszúsan. – Mit értesz te a statikához, te fontoskodó senki? Tűnés innen! Madernónak nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Castelli azonban nem mozdult. Bár a szeme rángatózott idegességében, nem hagyta magát megfélemlíteni. – A koronapárkány a probléma – mondta csöndesen, de határozott hangon. – Ha azt eltávolítja, akkor megoldható. – Te tényleg napszúrást kaptál! – Lorenzo hangosan felnevetett. – A koronapárkány Jézus Krisztust ábrázolja, a Megváltót! Legközelebb majd az Istent is eltávolítod a templomból… a statika miatt. – Megengedi? – Castelli egy papírlapot terített ki az asztalon olyan magabiztos és határozott mozdulatokkal, hogy Lorenzo akaratlanul is helyet adott neki. – Készítettem egy vázlatot. Nézze! – mondta, és mutatóujjával egy rajzra bökött. – A veszteség nem nagy. A Megváltót egyébként is alig látni lentről. A súlya azonban nemcsak a fundamentumot terheli túl, de az oszlopokat is olyan erővel nyomja kifelé, hogy könnyen összeroskadhatnak a teher alatt. – Lorenzóra nézett. – Miért ne lehetne egy kisebb, könnyebb alakkal helyettesíteni? Például egy kereszttel? Lorenzo füttyentett egyet. – Nem rossz – dörmögte a rajzban elmerülve –, nem, igazán nem rossz. Atyaisten, talán igazad van! – mondta elismerően, s Francesco felé bólintott. – De mondd csak – vigyorodott el –, hogyhogy meggondoltad magad? Azt hittem, hogy testestül-lelkestül Madernóhoz szegődtél. – Én a magam ura vagyok – mondta Castelli, s szeme újra rángatózni kezdett. – Annál jobb! Mutasd a többi tervet! Egész halomnyit hoztál magaddal. Aztán mindketten a számítások és a rajzok fölé hajoltak, melyeket Castelli hozott magával. És mialatt Maderno segéde türelmesen és érthetően elmagyarázta, hogy hogyan hatnak az erők a fundamentumra és a baldachin szerkezetére, Bernini minden lap megtekintése után érezte, hogy lassan megszabadul azoktól a mázsányi terhektől, melyek hetek óta nyomják a vállát. – Az Ég küldött téged – mondta Lorenzo, miután az utolsó tekercset is összegöngyölte. – Nélküled meghátráltam volna a feladat elől. Egy fél órával ezelőtt, a legszívesebben a szemétbe dobtam volna mindent. De
most már, veled együtt, azt hiszem, nem, biztos vagyok benne, hogy sikerül megcsinálnom. – Lorenzo felállt, s kezét nyújtotta Castellinek. – Na, te zseni, nem akarsz a vállalkozásom asszisztense lenni? Az én asszisztensem… – Kis ideig habozott, mielőtt kimondta volna: – …a barátom? Ezen az estén, az előétel és egy tüzes pasta diavolo között, Lorenzo Bernini VIII. Orbán pápa asztalánál írta alá a Szent Péter-székesegyház főoltára megépítéséről szóló szerződést.
11. – Signor Francesco Castelli. A szolga tett egy lépést oldalra. Leszegett fejjel, kalapját a kezében tartva, Francesco lépett be a Palazzo Pamphili kopár, kevés bútorral berendezett fogadótermébe, melyben még érezni lehetett a bomlásnak indult gomba szagát. Francescónak fogalma sem volt róla, miért hívatták ide. Bizonyára tévedésről lehet szó. – Akad ebben a házban néhány dolog, ami renoválásra szorul – mondta donna Olimpia üdvözlő szavak helyett. – Tulajdonképpen Pietro da Cortonát akartam megbízni, de aztán önt ajánlották. – Engem ajánlottak? Ki ajánlott? – Annak ehhez semmi köze. – mondta Olimpia. – Kiknek dolgozott eddig? Nevezzen meg egy-két építőmestert. – Három évvel ezelőtt vettem át nagybátyám, Garovo kőfaragóműhelyét, mely a legelső a kőfaragók céhében, s azóta Maderno templomépítő-mester szolgálatában állok. – Ami azt jelenti – csodálkozott el donna Olimpia –, hogy ön nem építész. Francesco szíve nagyot dobbant erre a kérdésre. Nyilván építőmesternek hívták ide. Milyen régóta álmodozott erről a pillanatról! Ám ha most igazat mond, akkor ez az asszony, s efelől nem volt kétsége, nyomban ajtót mutat neki. Most mit mondjon?
– Tanulmányaim során szert tettem azokra a készségekre – mondta végül –, melyekkel egy építésznek rendelkeznie kell. Tudok rajzolni, képes vagyok elkészíteni a szükséges számításokat, és irányítani a kézműveseket. – Úgy? És hol bizonyította ezeket a képességeket? – Én terveztem a Sant’ Andrea della Valle kupola lanternáját, talán ismeri is, hiszen itt van a közelben, és a Palazzo Peretti ablakait. Donna Olimpia megvonta a vállát. – Nevezze meg a palotákat és templomokat, melyeket ön építtetett. Erre nem volt mit mondani. Nem akadt épület, mely az ő irányításával épült volna. Maderno ugyanis nem engedte meg neki. Francesco érezte, hogy a szeme rángatózni kezd, s a köhögést is alig tudta visszatartani. – Az én templomaim és palotáim az én gyermekeim – mondta Francesco csöndesen. – De még nem születtek meg. Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha első munkámat a Pamphili család megbízásából végezhetném. Ha megengedi, megmutatnám néhány tervemet. – Terveket? – Donna Olimpia a fejét rázta, s fekete fürtjei szinte táncra perdültek. – Attól tartok, nem vehetem igénybe szolgáltatásait. Giuseppe – fordult a szolgáló felé, aki Francesco érkezése óta az ajtó mellett várakozott –, kísérd ki signor… hogy is hívják? – Castellinek. – Úgy van. Kísérd ki signor Castellit. – Engedje meg, hogy búcsút vegyek – mondta Francesco. – De mielőtt távozom, legyen szabad egy megjegyzést tennem, s kérem, ne vegye tiszteletlenségnek. – Mi lenne az? – kérdezte donna Olimpia, aki közben már hátat fordított látogatójának. – Bárkit bízzon is meg a feladattal, ügyeljen arra, hogy az illető még véletlenül se használjon száraz fát. Mint például ebben a teremben. – Száraz fát? Mit beszél itt összevissza? – A falazatot megtámadta a házigomba. Nyilván nem ügyeltek a fára, melyet a falazat építésekor használtak. A házigomba ugyanis csak a száraz fát támadja meg. Olyan figyelmetlenség ez, amely súlyos következményekkel jár. – Házigomba? – kérdezte donna Olimpia, és megfordult. – Ezt meg honnan veszi?
– Érzi ezt a finom illatot? Mint a csiperkegombáé. De ennek a neve könnyező gomba. Hátrafelé lépkedve közeledett az ajtó felé, melyet a szolga már kinyitott. – Ajánlom magamat. – Egy pillanat! – Olimpia tett egy lépést látogatója felé, és kérdőn nézett rá. – A házigomba képes tönkretenni az egész falat, ugye? – Az egész falat és az egész házat! – Megkopogtatta a falat egyszerkétszer, míg egy darab vakolat le nem esett. – Ezt meg miért csinálja? Meg van maga őrülve? Francesco rá se hederített az asszonyra, s kopogtatta tovább a falat. – Itt, látja ezt? – mondta, és egy koszos, szürke gombafonál-szövedékre mutatott, mely a leváló vakolat alól tűnt elő. – Az ég szerelmére! – kiáltott fel donna Olimpia. – Mit lehet ez ellen tenni? – El kell távolítani az egész faszerkezetet, valamint a töltőanyagot és a vakolást is. Egyébként új meg új házigomba jelenik meg, mivel a gomba maga szerzi be a vizet, amelyre szüksége van a növekedéshez. – De hát ez borzasztó! – kiáltott fel donna Olimpia, ám a következő pillanatban már újra hűvös arcát mutatta. – Úgy látom, ön alapos kézműves. Feltéve, ha önt bíznám meg a munkálatokkal… mennyit kérne? – Semennyit – mondta Francesco nyugodt, határozott hangon. – Megelégszem azzal, amit saját jószántából ad. Donna Olimpia elgondolkodott egy pillanatra. – Tudja mit? – kérdezte aztán. – Azt szeretném, ha elvállalná ezt a munkát. És ezen felül elkészítené egy kis lakosztályt, egy appartamento tervét. – Majd hozzátette: – Michelangelo sem mindjárt a Szent Péterszékesegyház kupolájával kezdte. Ki tudja, egy nap talán megtiszteltetésnek tartja a Pamphili család, hogy signor Castelli tőle kapta az első megbízatását. Jöjjön velem, megmutatom a termeket. Együtt mentek fel az első emeletre. Donna Olimpiát pedig mintha kicserélték volna. Izgatottan kérdezősködött a férfi viszonyai és a Szent Péter-székesegyházban végzett munkája felől, és megígérte neki, hogy ha meg lesz elégedve a munkájával, bemutatja a város és a Szent Szék legfontosabb tisztségviselőinek, sőt, annak a lehetőségét is felvillantotta, hogy a Barberiniek, a pápa családtagjainak figyelmébe ajánlja, akikkel igen jó viszonyban van. – Azt remélem – mondta donna Olimpia, amikor egy folyosóvégi ajtó elé érkeztek –, hogy nem tartja méltatlannak a feladatot.
– Nekem igazán mindegy – mondta Francesco –, hogy jelentős vagy jelentéktelen a feladat mindaddig, amíg úgy dolgozhatok, ahogy jónak tartom. – Rendben van. Akkor most ismerkedjen meg azzal a személlyel, akinek az appartamentót építi majd. Mondjon neki köszönetet, ugyanis ő ajánlotta. Amikor donna Olimpia kinyitotta az ajtót, Francesco nem hitt a szemének. Egy szőke angyal állt előtte: ugyanaz a nő, aki a Szent Péterszékesegyházban megjelent neki.
12. Róma népe lázongott, s az utcákra tódult. Az öreg Bernini megmondta: a rómaiak nem nyugszanak bele a Pantheon kifosztásába. Ez volt az egyetlen, a Caesarok idejéből megmaradt épület a városban, melyet megkíméltek még a barbárok is a rabló hadjáratok idején. Erre most jön ez a Barberini-pápa, és kifosztja a bronzkazettákat, hogy a maga templomát ékesítse. A rómaiak lócitrommal, tehénlepénnyel, rothadt őszibarackkal és paradicsommal dobálták meg a munkásokat, akik kiszaggatták a bronzgerendákat az előcsarnok tetőszerkezetéből, és hatalmas fogatokkal szállították a szűk utcákon át a Vatikán-dombon újonnan épített öntőműhelybe, ahol majd beolvasztják. És mindenütt ugyanaz a kiáltás hangzott fel, dühös és egyben keserű kiáltás: – Amit nem vittek el a barbárok, elviszik a Barberinik! Lorenzo Bernini csak a pápai gárda védelme alatt mozoghatott, de személyesen felügyelt minden munkálatot: a bronzkazetták kifosztását, az olvasztókemencék felállítását, az oltár oszlopai számára készítendő formázó süvegek kialakítását. Egész nap talpon volt akár esett, akár fújt, igyekezett egyszerre jelen lenni a Pantheonban, a Szent Péterszékesegyházban éppen úgy, mint az öntőműhelyben. Az idő ugyanis rettentően szorította: az első oszlopokat csak egy év múlva öntik formába, s az eseményen feltétlen ott akar lenni Carlo Barberini rendfőnök, a pápa fivére, aki egyben a pápai csapatok főparancsnoka.
Legtöbbször éjfél felé járt már, amikor Lorenzo kimerülten ágyba került. Jó ideje visszakívánta már azokat az időket, amikor gondtalanul szórakozhatott szép lányokkal és asszonyokkal. Ahelyett, hogy a gyöngéd női karok ölelését élvezné, most – lévén az Orbán pápával kötött szerződés rabszolgája – megszenvedi az élet minden kínját-baját. A puha csókok helyett most a hónap végén esedékes kétszázötven scudót számolgatja; ahelyett, hogy hullámzó női kebleket becézgetne, most tonnaszám domborít méhviaszt a bronzöntvény számára, ahelyett, hogy a vágyainak hódolna, seregnyi engedetlen munkásnak parancsolgat. Mivel érdemelte ki ezt a sanyarú sorsot? Istennek hála, hogy van ez a Francesco Castelli! Lorenzo hovatovább szorosabb együttműködésre volt képes Maderno hallgatag, magába forduló asszisztensével, mint a saját édesapjával, aki mindenben a problémákat és a nehézségeket látta, de még szorosabban, mint fivérével, Luigival, akinek a tehetségtelenségét csak mérhetetlen becsvágya múlta felül, hogy több lány és asszony meghódításával büszkélkedhessen, mint Lorenzo. Lorenzo számára Isten áldásának bizonyult ez a született segéd, aki tudott rajzolni, aki elkészítette a szükséges számításokat, csak a kézműveseket nem tudta irányítani. Túlságosan szigorú, túlságosan igényes és hajlíthatatlan volt. Ám amit másoktól megkövetelt, azt önmagán kétszeresen és háromszorosan is számon kérte. Odaadása már-már az önmegtagadás, szorgalma pedig az önfeláldozás határát súrolta. Hajnalban, Lorenzo előtt érkezett az építkezésre, s legtöbbször éjszaka, utolsóként ment haza. És bár Francesco a maga alaposságával és pedantériájával próbára tette Lorenzo türelmét, mert asszisztense egyetlen olyan megoldással sem elégedett meg, melyben szikrányi hibát is talált, Lorenzo aligha nélkülözhette munkáját. Kiegészítették egymást, akár a fej és a kéz: Lorenzo volt a fej, az ötletadó, és Francesco a kéz, mely megvalósította az ötleteket. Megmutatkozott ez a Pantheonban is. A bronzkazetták leszereléséhez nagy technikai ügyességre, gondosságra és pontosságra volt szükség, olyan tulajdonságokra tehát, melyekkel Lorenzo nem rendelkezett, Francesco azonban igen. Ennél is többet ért azonban, hogy értett a bronzöntéshez. Lorenzo ugyanis e tekintetben mindig az apjára hagyatkozott, ám itt, a Szent Péter-székesegyházban elvégzendő munkában nem számíthatott rá, mert ez már meghaladta volna erejét és képességeit. Tizenegy méteres bronzoszlopokat kellett készíteni. Őrület!
Az is Francesco javaslata volt, hogy mindegyik oszlopot öt részben öntsék ki: a lábazatot, a három oszloptörzset és a fejezetet. Együtt építették a mintákat és formálták meg agyagból az öntödei magot minden egyes részhez, melyet aztán betakartak egy réteg méhviasszal, pontosan követve a leendő bronztest falazatának vastagságát. Vigyázni kellett, mert a folyékony fém, mely később a viasz helyét kitölti, a vastagabb részeken lassabban hűl ki, mint a vékonyabb részeken. Végül az egészet beborították az agyag formázóköpennyel, melynek belső felülete milliméterről milliméterre másolja le a viasz formáit. Ha az öntésre gondolt, Lorenzót félelem kerítette hatalmába. Ezeknek a hónapoknak minden munkája és törekvése egyetlen mozzanatban dől el: amikor az ő parancsszavára formába öntik a megolvasztott bronzot. Csak ebben a pillanatban derül ki ugyanis, hogy bírja-e a köpeny, s hogy pontosan mérték-e ki az olvasztott érc mennyiségét. Ha szétreped az öntőforma, vagy kevésnek bizonyul a bronz, akkor minden munkájuk hiábavalónak bizonyul, s kezdhetik elölről az egészet. És eljött a nap. Lorenzo úgy érezte, belázasodott, testét elöntötte a verejték, de nem az öntőműhelyben uralkodó hőségtől, hanem az izgalomtól, ettől a teljes lélekjelenlétnek és a buja szenvedélynek a keverékéből támadt érzéstől, melyet gyönyörű nőkkel való ölelkezés előtt szokott érezni. – Nem maradhatok tovább. Francesco kijelentése oly váratlanul érte Lorenzót, mint mennyből a villámcsapás. Hajnal óta rakták a tüzet a háznyi magas lángkemencében, melynek sötétvörösen izzó gyomrában úgy olvadtak szét a hatalmas bronzgerendák, mint a kerek sajtok a forró augusztusi nap alatt, s bármely pillanatban megjelenhet Barberini rendfőnök, hogy megtekintse a színjátékot. – Megőrültél? Szükségem van rád a csapolónyílásnál! – Az apád is ott lehet a csapolásnál, vagy a testvéred. – Az nem lehet! Az apám túl öreg hozzá, a testvéremben pedig nem bízom. Folyton a nőkön jár az esze, s a csapolónyílásnál is csak arra gondol, hogy dugja meg őket. Francesco ismét nemet akart mondani, ám ekkor nyugtalanság támadt az öntőműhelyben. A bejáratnál Barberini rendfőnök jelent meg teljes díszben, kíséretében egy tucat egyházi személyiséggel. Törékeny, beteges ember volt, aki a pápaválasztásnál csak azért engedte maga elé a testvérét,
mert a későbbi Orbán sokkal egészségesebb volt nála. Látszott rajta, hogy nem szívesen jön beljebb. – Gyerünk, Francesco, menj a helyedre! – sziszegte Lorenzo. – Rögtön! Különben már pakolhatod is a betyárbútorodat! De örökre! Az asszisztens kővé meredt arckifejezéssel nézett rá, mint egy szamáröszvér. – Most nem hagyhatsz cserben, te vagy a legjobb emberem! Lorenzo látta, hogy Francesco agya erősen dolgozik, de semmi jelét nem adta, hogy meggondolta volna magát. Mégis az apjához kell fordulni? – Kérlek! Könyörgöm! – Lorenzo habozott kis ideig, mielőtt a következő mondat elhagyta az ajkát: – Szükségem van rád. Nélküled nem megy. Francesco végre fogta a vasrudat, és elindult a kemence felé. Hála Istennek! Lorenzo megparancsolta a segédjének, hogy frissítőt hozzon a vendégeknek, majd odasietett a rendfőnökhöz, aki bizalmatlanul pillogott a lángkemence felé. – Őeminenciája engedélyét kérem az öntés elindításához. Barberini bólintott. A következő pillanatban megszűnt Lorenzo idegessége. Összpontosította figyelmét, egész teste vibrált az éberségtől. A viasz kiolvadt a formaüregből, és minden nyílást elzártak az agyagdugókkal. Lorenzo aztán jelt adott, erre két férfi elkezdte tekerni az óriás csörlőt, melynek segítségével szép lassan felhúzták a kemence kőajtaját. Lorenzo az arca elé tartotta a kalapját, hogy így védekezzen a kiáramló hőséggel szemben. Zöld láng emelkedett a parázs fölé: tökéletesen sikerült, az ötvözetből kiolvadt a réz. – Szenet tegyetek rá! Egy tucat férfi elkezdte lapátolni a szenet, egy másik tucat férfi pedig mozgásba hozta az ember magasságú fújtatót, de mindig csak két ember dolgozott vele, hogy felszítsák a tüzet. Lorenzo egy vasrudat tolt a kemencébe, és megkeverte a megolvadt bronzot, mely lávaként izzott, és csak arra várt, hogy formába öntsék. Ezután cinket, ónt és ólmot adott hozzá, melyek a kemence mellett voltak felhalmozva különböző méretű rakásokban. Közben két munkás egy fújtató segítségével kifújta a folyókából a hamut és a koszt, mely a kifolyó érc útjába állhat. Lorenzo ezek után kinyittatta a kemence ajtait, fejével intett az apjának és Luiginak, hogy kitisztíthatják a szelelőcsatornákat és eltávolíthatják a
beöntőcsatornák agyagdugaszait, majd nagy levegőt vett, és elkiáltotta magát: – Francesco! Ez a kiáltás most parancsot jelentett: szakítsa be a beömlőt. Ez a pillanat mindent eldönt. Francesco azonban mozdulatlanul álldogált, kezében a vasrúddal. Mi történt? Megsiketült? Lorenzo odarohant hozzá, hogy kitépje kezéből a rudat, ekkor azonban hatalmas durranás hallatszott, melybe az egész öntőműhely beleremegett, a szél vihar gyanánt söpört végig a termen, tűz villant, mintha becsapott volna a villám. Lorenzo visszahőkölt a kemencétől, mint egy dühödten támadó vadállattól. A rendfőnök és a kíséretében lévő férfiak rémületükben kiejtették kezükből a poharakat, és a kijárat felé botladoztak, a nyomukban Luigi és pár munkás. – Mindenki a helyére! Lorenzo olyan hangosan kiáltott, hogy a nagy zajt is túlharsogta. Csak most látta, mi történt: a kemence teteje kiszakadt a helyéből, és felemelkedett, úgyhogy a folyékony bronz kifolyt a fal peremén. Egy munkáson átlépve, akit egy lezuhanó gerenda maga alá temetett, odarohant a beömlőhöz, hogy beszakítsa. Ám mire a lángkemencékhez ért volna, Francesco, aki végre magához tért, a vasrúddal eltávolította a dugót. Az érc azonban túlságosan lassan folyt ki. Ha megmerevedik a folyókában, akkor minden eddigi munkájuk kárba vész. Lorenzo villámgyorsan cintálakat és cintányérokat dobott a kifolyó anyagba, melyeket tucat-, sőt százszámra hordtak a kemence elé, s dobáltak a folyókába és a kemencébe, hogy a kiáramló massza megőrizze folyékonyságát. Közben Francesco levetette magáról az inget, s egy kaparóvassal az olvasztótér torkolata felé terelte az ércet egy folyókán keresztül, tovább és tovább egy öntőforma felé, mely mélyen és szilárdan bele volt döngölve a talajba. Lorenzo a földre vetette magát, fülét az egyik szelelőcsatornára fektette, és belehallgatott az öntőformába: belsejéből halk morgásszerű hang jött közelebb és közelebb, nyugodtan, egyenletesen. – Bravó! Bravissimo! Barberini rendfőnök és kíséretének tagjai az ajtóból lestek a történteket, s kesztyűs kezükkel tapsoltak a siker láttán. Lorenzo boldog-kimerülten tápászkodott fel, akárha szép szeretője ágyából mászna ki, s letörölte homlokáról az izzadtságot. Sikerült! Az öntőforma rendben van, s mostanra peremig megtelt.
– Hát ez megvolt – mondta Lorenzo, s elvett egy almát abból a készletből, mely mindig, mindenütt, itt az öntőműhelyben is a rendelkezésére állt, miközben munkásai földdel terítették be a kemencéből kifolyó, immár fölöslegessé vált ércet, hogy az elfolyást megakadályozzák. – Hé, Luigi – kiáltotta el magát, és a gerenda alatt fekvő, fájdalmában hangosan nyögő munkásra mutatott –, fogd azt a sebesült embert és vidd haza! – Csak most vette észre, hogy a pórul járt férfi Matteo volt, első segéde, Constanza férje. Zavarában eldobta az almát, és Francesco felé fordult. – Mi volt veled? Majdnem elszúrtad az öntést! – Nem hallottalak. – Úgy álltál ott, mint akinek gyökeret eresztett a lába. De nem bánom! Végtére is minden rendben ment. – Egyik kezével átölelte Francesco vállát, másik kezével megpaskolta az arcát. – Tudod mit? Most pedig ünnepeljünk! Odakint a fészerben vár ránk egy hordó bor. – Nincs időm – mondta Francesco és kiszabadította magát Lorenzo öleléséből. – Még be kell néznem a dómba. – A dómba? – kérdezte Lorenzo csodálkozva. – Mi a csudát akarsz te ott? Nem, nem! Velünk jössz! Ne is ellenkezz! – Igyál a többiekkel. Nekem tényleg nincs erre időm. – Atyaisten! Mi ütött beléd? Egy perccel a csapolás előtt odébb akartál állni, most meg azt mondod, nincs kedved ünnepelni. – Valami fontos dologról van szó. S nem tűr halasztást. – Megőrültél? Mi lehet fontosabb az ünneplésnél? – vonta kérdőre asszisztensét, de egyszer csak megtorpant, s Francescóra nézett, aki lesütötte a szemét, és elkezdett köhögni. Lorenzo füttyentett egyet. – Ó, te szegény ördög! Hiszen te szerelmes vagy! Valld be, hogy találkozód van egy nővel. Igaz? – Most már elmehetek? – Tudtam! Persze, hogy tudtam! Egészen belepirultál! Hogy hívják? Csinos? Ismerem netán? – Szóval mehetek? – Jól van – mondta Lorenzo nevetve –, nem akarsz osztozkodni rajta. Hálátlan alak! Rendben, tűnj el! A nőket nem szabad megvárakoztatni. Ne feledkezz meg a mosakodásról! – kiáltotta Francesco után, aki ebben a pillanatban lépett ki az ajtón. – Olyan fekete a képed, mint az ördögé.
Amikor Lorenzo nem sokkal később kilépett a műhelyből, Barberini rendfőnök már indulóban volt. A pápai csapatok parancsnokának szemmel láthatóan nem tetszett meg a hely. Lóhátról egy pénzzel teli zacskót dobott Lorenzónak. – Egyébként – mondta nagy hangon, s közben megsarkantyúzta a lovát – őszentsége vár. Az lesz a legjobb, ha nyomban felkerekedsz. Lorenzo sóhajtott egy hatalmasat. Ahelyett, hogy ünnepelne és inna derekasan, ahogy egy ilyen nehéz nap után illik, hallgathatja Orbán beszédeit, esetleg még az ódáit is. Már a gondolattól is borsódzik a háta: a Biblia bölcsességei horatiusi időmértékes versekben! Az agg Simeon dicshimnusza szapphói strófákban! Lorenzo hirtelen üresnek érezte magát, mint egy bordélyházban töltött éjszaka után. De amikor megérezte a kezében a feszesre tömött pénzes zacskót, elszállt belőle ez az érzés. Orbán megdicséri majd a sikeres öntésért. És ezt az alkalmat akarta kihasználni: ha ugyanis Francesco valóban szerelmes, akkor pénzre van szüksége. Tehát hozzá kell segíteni valamennyi pénzhez, hűséges assistentéje különben önállósul. Csakhogy a pápának egészen más ügyek miatt főtt a feje. – Az utcai lázongás nyugtalanít bennünket – mondta Orbán, miután Lorenzónak a csapolásról szóló beszámolóját egy legyintéssel elintézte. – Amit nem vittek el a barbárok, elviszik a Barberinik! Ezt kiabálják. – Ez csak játék a szavakkal, szentatyám. A rómaiak szeretik szentségedet. – A rómaiak Rómát szeretik, s nem akarják, hogy kirabolják szentélyüket. – Legyen szabad emlékeztetnem – mondta Lorenzo –, Maderno templomépítő-mester javasolta, hogy ki kell szedni a Pantheon bronzgerendáit. – De te boldogan fogadtad és hajtottad végre az ötletet – mondta Orbán szigorú hangon. – Talán az volt a hiba, hogy téged bíztunk meg a feladattal. Hiszen te fiatal vagy, becsvágyó és könyörtelen. Azt hallottuk, hogy öntéskor egy munkás halálát lelte. – Csak a lábát törte, szentatyám. – Az ilyen esetek rossz vért szülnek. – Orbán ma már másodszor ingatta a fejét rosszallóan. – Nincs szükségem zavargásokra – mondta olyan nyomatékkal, hogy Lorenzo megvonaglott tőle. – Franciaországban Richelieu bíboros mind gátlástalanabbul viselkedik, jogokat tulajdonít
magának, melyek nem illetik meg, és még az engedélyünket sem kéri. Németországban húsz éve háború dúl, de semmi kilátás, hogy valaha is befejezzék. És ki tudja, mi lesz Angliával most, hogy Jakab király elhalálozott. A fia, Károly, mintha ingatag személyiség lenne. – Károly király – mondta nagy óvatosan Lorenzo – katolikus nőt vett feleségül. Henriettát. – Ugyan, mit jelent az Angliában. Holnap újra keresztelteti magát. – Hízelegni kéne neki, szentatyám. Engedelmével – tette hozzá Lorenzo, amikor észrevette, hogy Orbán akaratlanul is összeráncolja a homlokát –, de a nők szeretik, ha hízelegnek nekik. Talán csináltatni kéne neki egy ajándékot. – Ajándékot? – kérdezett vissza Orbán. – Mire gondolsz? – Felteszem, hogy Henrietta szereti az urát. Talán jól jönne, ha őszentsége elkészíttetné az angol király mellszobrát, hogy aztán elküldhesse a királynénak. Úgy vélem, Rómában könnyen találnánk alkalmas szobrászokat erre a célra… A pápa arcán most jelent meg az első mosoly. – Ha megvan a Vatikánban az ifjú király portréja, a művész még ma nekiláthatna a munkának. Ami pedig az utcai mozgolódásokat illeti – tette hozzá Lorenzo –, talán van megoldás a lecsendesítésükre. A Pantheon harangtornya elég rossz állapotban van, pótolni lehetne két új toronnyal. Biztos vagyok benne, hogy a Pantheon külsejének megszépítése valamiképpen megvigasztalná a rómaiakat a templombelsőt ért károkért. Most már ragyogott Orbán arca, és villogott éber tekintete. – Mégsem csalódtunk benned – mondta. – Bárcsak mindannyiunknak megadná Isten a te alkotóerődet. Neked pedig, hogy engem megtartson egészségben.
13. Földöntúli szépségű örömének töltötte be a Szent Péter-székesegyházat, olyan csengőn és tisztán szólt a dallam, ahogy az angyalok kórusát képzeli az ember. Clarissa türelmetlenül izgett-mozgott padjában, azt remélve, hogy végre megpillant egy bizonyos arcot. A hívők áradatát figyelte, akik
a bejárattól nem messze eső Péter-szobor előtt vonultak végtelennek tűnő menetben, s hányták a keresztet, majd fejet hajtottak a szent előtt, hogy a számtalan simogatástól fényesre koptatott lábát megcsókolhassák. Mi dolga volt itt? Clarissa már tucatszor kiment a templomból, hogy pár perc múlva aztán vissza-visszatérjen. Tudta, hogy helytelenül cselekedett, mert titkon tette, anélkül, hogy Olimpiának szólt volna róla, de nem tehetett másképp. Szökésének talán bizony az lehet az oka, hogy börtönőre, principe Pamphili Rómán kívül töltötte ezt a napot, és így alkalma nyílt elhagyni tömlöcét? Nem tudta volna megmondani, ám képtelen volt ellenállni annak a sóvárgásnak és kényszerítő erőnek, annak a nyugtalan vágyakozáshoz hasonló érzésnek, mely egyszer már ide kergette. Hovatovább azt kívánta, jelenjen meg William, s kezénél fogva rángassa haza. Tutora azonban lázas betegen feküdt ágyában, hogy kiizzadja magából azt a meghűlést, melyet furcsa mód a nyár közepén szerzett be. Egyszer csak megszakadt ez a valószerűtlen ének, s valami fenséges csönd töltötte be a hatalmas templomot. Clarissa felállt, és kilépett a padból azzal a szigorú elhatározással, hogy most már végképp itt hagyja Isten házát, amikor valaki a torkát köszörülte a háta mögött. – Bocsásson meg, principessa, de nem jöhettem korábban. Clarissa megfordult. Francesco Castelli állt előtte kivörösödött arccal, mintha homokkal mosakodott volna, s komoly, szinte szomorú szemekkel nézett rá. Clarissa egyetlen vágya az volt e pillanatban, hogy mosolyt csaljon erre a komoly arcra. – Meg akarta mutatni a dómot – mondta Clarissa sietősen, mintha attól tartana, hogy a férfi meggondolja magát. – Már olyan régóta várok rá. – Engedelmével – mondta Francesco –, akkor kezdjük a legfontosabbal. Szó nélkül a négyezet felé vezette a principessát. Milyen különös ember! Nem kért bocsánatot a késésért, és még magyarázatot sem adott. Az utóbbi hónapokban ugyan találkozott párszor a férfival a Palazzo Pamphiliben, de újra meg újra elcsodálkozott rajta. Vagy önmagán csodálkozott el? Tulajdonképpen dühösnek kéne lenni rá, de nem volt dühös, pedig két órán át várakoztatta, s egyébként ki nem állhatta az udvariatlan viselkedést. Clarissa azonban megsejtette, hogy a férfi viselkedésének semmi köze az udvariatlansághoz. Ahhoz túlságosan is bátortalan volt, de ennél is fontosabb: túlságosan is büszke.
Castelli megállt egy hatalmas oszlop előtt, kinyitott egy ajtót, amely mögött szűk, sötét csigalépcső rejtezett. – Szíveskedne követni? Clarissa megtorpant egy pillanatra, de amikor a férfi magától értetődő módon megindult felfelé, nem habozott tovább. Vajon hova vezeti, tűnődött. Több száz lépcsőfokot megmásztak, amikor végre egy szerény sekrestyébe jutottak, s Castelli kinyitott egy második ajtót. Amikor Clarissa a férfi nyomában haladva átlépett a küszöbön, elállt a lélegzete. – Ez olyan – suttogta Clarissa –, mintha a mennyben lennénk. A kupola belső galériáján álltak. Mint egy óriási kőből rakott sátor, mely egy mérhetetlenül nagy teret fog körbe, úgy borult föléjük a hatalmas égi kerekség, ez a sok ezer csillaggal megszórt firmamentum, ahonnan az Úr és az angyalok tekintettek le rájuk, s a fény úgy elárasztotta őket, hogy Clarissa már-már attól tartott, megfullad benne. Clarissa a férfira nézett, s azt látta rajta, hogy beszéd közben eltűnik arcáról minden szigorú, minden kemény vonás, és hogy sötét szeme ragyog a lelkesedéstől és szenvedélytől. – Ebben a kupolában – mondta Francesco –, összeolvad a föld az éggel, Isten az emberrel, s a teremtés teljes köre. Mindennek megvan a maga helye és tere. Látja ott a lanternát? – Francesco a boltozat csúcsára mutatott, ahonnan mintha még élesebb fény indulna útjára, mint a kupola magas ablakaiból. – Az Úr ott lép ki a felhők mögül, hogy megáldja önnön művét. Két oldalán trónol Jézus Krisztus és Isten anyja az angyalok, a mennyei sereg fölött. Clarissa nem bírta levenni szemét a látottakról. Minden nyugtalanság, minden zavaros érzés elszállt belőle, amíg tekintete magába itta a színek és formák túláradó bőségét. Ünnep, elragadtatás és valóságos dőzsölés volt ez a bőven áradó szépségben, mely a benne rejtőző pompa és dicsőség ellenére olyan egyszerűnek és rendezettnek tűnt, mintha nem is lehetne másképp. Itt fent ujjongtak az angyalok, akiket énekelni hallott. – A kupola akkor tényleg a mennyboltozat? – kérdezte Clarissa. Castelli bólintott. – Igen, és a mennyboltozatot ez a négy hihetetlenül erős oszlop tartja, itt, ott meg ott és amott. Ezek a hit oszlopai, rajtuk nyugszik az isteni rend. A templomnak pedig ezt a hitet kell hirdetni és terjeszteni a világban. Ez az oka, hogy minden egyes helyen, ahol a boltív a magasba emelkedik az oszlopokon, a négy evangélistát ábrázolják.
– Ők a tondókon látható arcok? – kérdezte Clarissa, aki lassanként kezdte megérteni a hatalmas kőtömegben megőrzött rendet. – Márk, Lukács, Máté és János – erősítette meg Clarissa kijelentését Francesco. – És mindegyiknél ott a jel, a sas, az oroszlán… – De hol vannak az emberek? – kérdezte Clarissa, és lenézett a kupolatérre. Odalent jártak-keltek a hívők, de oly kicsinynek tűntek, mint a hangyák, s oly távol estek a kupolától, hogy egy hang, nem sok, annyi sem ért fel hozzájuk. – Mit gondol, Isten is olyannak lát bennünket, mint most mi a lenti embereket? Hiszen innen fentről alig ismerni meg őket. – Olyan fontosak vagyunk mi, emberek? – kérdezett vissza Francesco. – Nem fontosabb-e az isteni kegyelem? Ő váltott meg bennünket egy fia által az eredendő bűntől. Ezt tanúsítják immár örök időkre ezek a kövek. Francesco mindezt olyan nagyon komolyan mondta, hogy Clarissát szinte elfogta a félelem. – Nálunk Angliában – mondta végül – olyan sok a vallás, és mindegyik valami másról beszél. Honnan… honnan a bizonyosság, hogy Isten megváltott bennünket? Igen, egyáltalán… honnan tudjuk, hogy létezik? Megrémülve a szavakon, melyek akaratlanul szaladtak ki a száján, nyomban elnémult. Ám Castelli láthatóan nem volt meglepve. – Megértem kétségeit – mondta a férfi, és a tekintete ismét olyan határtalan szomorúságról árulkodott, hogy Clarissában megint feltámadt a vágy, mosolyt csalni egyszer az arcára. – Nem a templom az a hely, mely minden kételyünket elnémítja? Nem Isten mindenhatóságának és jóságának jele-e ez az épület? Ha az emberek, akik számtalan hibában és bűnös szenvedélyben leledzenek, akik káromkodnak, hazudnak, csalnak és talán még gyilkolnak is, ha az ilyen emberek egy ilyen hibátlan szépségű és halhatatlan művet képesek megalkotni, az nem Isten kegyelmének és szeretetének bizonyítéka-e? Nem megdönthetetlen, nem megcáfolhatatlan bizonyítéka-e Isten létezésének és művének? – Igaza van – suttogta Clarissa. – A mű tökéletes. – Nem – mondta Castelli meleg, ugyanakkor férfias hangon –, több mint tökéletes. Olyan ez, mintha az Úr Michelangelo keze által újra teremtette volna teremtett művét. Clarissára olyan nagy hatással voltak a látottak, olyannyira eltelt a hely szentségével, hogy egy ideig képtelen volt megszólalni. Igen, gondolta, mindennek megvan az értelme, a maga helye, semmi sem véletlenszerű ebben a templomban, minden kő, minden ereszték komoly megfontolás
után került a helyére. A férfi szavai segítettek Clarissának tisztábban látni. Észrevett dolgokat, melyek eddig is ott voltak az orra előtt, de nem látta őket. Olyan volt ez, mint amikor Olimpiának olvasásra felad egy mondatot, s unokanővére szép sorjában kibetűzi a szavakat, s egyszerre a kinyilatkoztatás erejével fejti meg a mondat értelmét. – Mostanáig azt hittem – mondta Clarissa –, hogy az építészet nem más, mint tető a fejünk fölött. De most már kezdek rájönni, hogy mindennek megvan a jelentése és jelentősége. Mintha… – megfelelő hasonlatot keresett – …mintha az építészet alfabétum lenne. Francesco meglepetten fordult felé, s Clarissa egy pillanat erejéig alig észrevehető, félénk mosolyt vélt felfedezni a férfi arcán, s ettől valami melegség árasztotta el egész lényét. – Igen – mondta Francesco –, igaza van. Az építészet alfabétum, az óriások ábécéje. – Egy pillanatig viszonozta Clarissa pillantását, aki ettől szinte boldognak érezte magát. A férfira rájött a köhögés, s elfordult tőle. – Jöjjön! Itt fent már láttuk a legfontosabbat. Francesco hallgatagon indult meg Clarissa előtt, aki csak kelletlenül követte, mert szívesen elhallgatta volna még. Különös érzés volt megtapasztalni, hogy a férfiból, aki egyébként oly érdes és elutasító tud lenni, egészen más ember lett, amikor a kupola felépítését és szerkezetét magyarázta. Minden kimondott szavával magabiztosabb, erőteljesebb és férfiasabb vonásokat öltött, arcvonásai kisimultak, s hirtelen megszépült. – Ugye csodálja Michelangelót? – kérdezte Clarissa, amikor már újra az oszlop tövénél álltak. – Igyekszem tanulni tőle – mondta Francesco –, de csodálni… csodálni nem csodálom. A bálványok, akiket csodálunk, rabszolgává teszik az embert. – Ó – mondta Clarissa megilletődve. Közben egy kérdés motoszkált benne, melyet feltétlen fel akart tenni a férfinak. – Más dolgokat is tervezett ide, signor Castelli? Úgy értem, a kerubon kívül? Szívesen megnézném. Francesco olyan arcot vágott, mint aki nagy pofont kapott. – Nem – válaszolt goromba hangon. – Én nem építész vagyok, hanem kőfaragó. – És az oltár? – kérdezte Clarissa, és a négyezet közepére mutatott, ahol a frissen elkészült fundamentumon egy ház magasságú famodell állt. – Az egész város erről beszél, és én tudom, hogy ezen dolgozik.
– Az oltár nem az én munkám – mondta Francesco. – Bernini lovag tervezte. Én csak segítek neki a tervek kivitelezésében. A kápolna vasrácsait terveztem én – tette hozzá szinte már dacosan. – Az nem lehet – kiáltott fel méltatlankodva. – Olyan nincs, hogy ne kapjon lehetőséget arra, hogy ezen a templomon dolgozzon! – Az Maderno templomépítő-mester és Bernini lovag feladata. – Ugyan! Ez azok feladata, akik szeretik ezt a templomot… és ön jobban szereti, mint bárki más. Nem – mondta Clarissa, még mielőtt Francesco megszólalhatott volna –, ne hazudjon! Nagyon jól látom, hogy ragyogott a szeme. Szégyellheti magát a pápa, hogy önnek nem adott megbízást. – Hirtelen támadt egy ötlete. – Ha kész munkát nem tud is mutatni, akkor legalább a terveit adja elő. – Miért lennének terveim? Mondtam már, hogy nem vagyok építész. – És mi van az én appartamentóm számára készített tervekkel? Ott láttam a kicsiny tornyokat, melyek csigavonalban nyúlnak az ég felé, a díszítéseket, melyek galériákat és lodzsákat mutatnak ott, ahol pedig nincsenek is… ötleteket, amilyeneket eleddig sehol sem láttam. – Clarissa egy lépéssel közelebb ment a férfihoz. – Én tudom, hogy ön építész, ahogy ön is tudja. Kérem – ismételte meg –, mutassa meg a terveit! Tényleg szeretném megnézni őket. Clarissa Francescóra nézett, aki azonban lesütötte a szemét. – Kérem – mondta újra. Francesco végre viszonozta Clarissa pillantását, arcán vörös foltok égtek. – Na jól van. – Bólintott. Odament az egyik munkaasztalhoz, melyet az oltár mellett állítottak fel, s az asztallap alól kihúzott egy tekercset. – Ezt még senkinek sem mutattam meg – mondta, s szinte bocsánatkérő mozdulattal teregette ki a rajzlapot. – És hogy félre ne értsen: ez csak időtöltés, gyakorlat, hogy megtanuljak rajzolni. Amikor Clarissa megpillantotta a rajzot, a legszívesebben felkiáltott volna örömében, mert a rajz a Szent Péter-székesegyház homlokzatát ábrázolta. És milyen pompás terv volt! Castelli ugyanis nemcsak lerajzolta, hanem új arculatot is adott neki. A valóságos megjelenéstől eltérően a terven jól láthatóan két szögletes harangtorony emelkedett a homlokzattól jobbra és balra. – Tudtam – mondta Clarissa elragadtatott hangon. – És milyen építész! Ez valóban csudaszép. A tornyok révén sokkal könnyedebbnek, sokkal
harmonikusabbnak tűnik, mint most. De – tette hozzá ijedten –, hogy tarthat itt ilyen értékes rajzokat? Nem fél, hogy egyszer csak ellopja valaki? – Miért lopna bárki is rajzot tőlem? – Miért lopnak aranyat? – Clarissa felnevetett. – Azt hiszi, érdekli a tolvajt, hogy híres vagy nem híres ember a tulajdonos? – mondta elkomolyodva. – Büszke vagyok rá, hogy ismerhetem önt. És szívből kívánom, hogy olyan sokáig itt maradhassak, hogy saját szememmel láthassam odakint a két harangtornyot a homlokzaton. – Hiába reménykedik, principessa. Nem lesz ezekből a tornyokból semmi. – Bármit mondjon is, signor Castelli, én jobban tudom! A rajzlapot az asztalra tette, s megérintette a férfi kezét. Clarissa újra felfedezte azt a félénk mosolyt Francesco arcán, s pár percen belül újra érezte azt a különös, egész testét elárasztó melegséget, mely zavaró, mégis jó érzést keltett benne. – Hagyja ott a mesterét – mondta Clarissa –, és alapítson saját műhelyt. – Van nekem saját műhelyem. – Mint kőfaragónak, de ez nem elég! Bizonyítsa be a pápának és a bíborosainak, hogy ön több mint kézműves, mert építésznek született. Ez a hivatása, s ha csak ennek él, akkor teheti azt, amit tennie kell: saját épületeket építeni, templomokat és palotákat. Clarissa megszorította a férfi kezét, hogy nyomatékot adjon szavainak. Clarissa ebben a pillanatban elfelejtette, mit akart mondani. Most már csak a férfi kezét érzékelte, mely nagy volt és erős, mégis sima és gyöngéd. De jó is lenne, gondolta, ha megsimogatnák ezek a kezek. Francesco ismét rámosolygott. – Miss Whetenham! – szólalt meg egy gyönge férfihang mögötte. – May dear god, finally I’ve found you.* – William! – Clarissa rémületében elengedte Francesco kezét. – Mit keres itt? Azt hittem, betegen fekszik az ágyában. Tutora állt előtte, feje kendőbe bugyolálva, csak vörös, horgas orra állt ki belőle, orra hegyén egy cseppecske lógott. – Úgy is volt – lihegte, s letörölte orráról azt a csöppet. – Itália! – kiáltott fel, s szemrehányó pillantást vetett Castellire. – Itt még az időjárást *
Édes istenem, végre megtaláltam magát!
is a jezsuiták csinálják. A nap égető forrósággal süt, mintha meg akarná aszalni az agyvelőnket, de mégis hamarabb megfázik itt az ember, mint a londoni nagy ködben – mondta, és egy levelet nyújtott át Clarissának. – Tessék – mondta –, éppen most érkezett. A szüleitől. – Behunyta a szemét, s egy nagy sóhaj kíséretében még hozzátette: – From merry old England.*
14. WHETENHAM, 1625. AUGUSZTUS 29.
Kedves Clarissa, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében köszöntelek! Keserűséggel és fájdalommal a szívemben írok Neked, gyermekem. Jakab, szeretett királyunk, örökre itt hagyott bennünket. Isten legyen kegyes hozzá, és szólítsa mennyei birodalmába. Bár igencsak a szívemre vettem ennek a nagy embernek a halálát, tekintetemet – miután megszáradt könnyáztatta szemem – mégiscsak a jövőbe kell vetnem. Nagyon jól tudod, hogy szeszélyes római utazásoddal mennyire megharagítottad Jakabot. Most már viszont semmi akadálya annak, hogy hazatérj. Graham nagybátyád, aki miniszteri tárcát kap az új kabinetben, megígérte, hogy szívesen fogadnak Károly udvarában, sőt szó van róla, hogy – miután férjhez mentél – beajánlanak Henrietta királyné udvarhölgyének. Ne tétovázz hát sokáig, térj haza mielőbb! Leendő hitvesed, Lord McKinney, ez a kitűnő férfiú, alig várja már, hogy karjába zárjon. Annak érdekében, hogy az utazásod alatt kellő készpénzzel rendelkezz, az egyik Londonban működő olasz banknál megfelelő összeget helyeztem el a javadra. A mellékelt fizetési utalvánnyal minden nagyobb városban készpénzhez juthatsz. Igyekezz, gyermekem, vágj neki az útnak még a tél beállta előtt. *
A boldog Angliából.
Kísérje áldás a hazatérésed. Szerető apád Lord Whetenham, Brackenhamshire grófja Clarissa kezét, miután elolvasta a levelet, olyan erős remegés fogta el, hogy apja aláírása szétfolyt a szeme előtt, mint tinta a nedves papíron. – Most már valóban nem látom meg azokat a tornyokat – mondta csöndesen, és felnézett. Castelli azonban már nem volt ott. – Egyszerűen felszívódott – morgott William. – Egyetlen szó nélkül. Itáliai erkölcsök! William hiába igyekezett mérges képet vágni, nem sikerült neki. A haza hívó szava ugyanis olyan határtalan örömmel töltötte el, hogy nemcsak a lázáról feledkezett meg, de még a jezsuita időjárásról is. Végre megírhatja ama nagy mű utolsó fejezetét is, melynek címe: Itáliai utazás, különös tekintettel a sokféle csábításra és kísértésre, melyek ebben az országban várnak az utazóra. Halhatatlanság és dicsőség lesz jutalma! És már benn ültek a kocsiban, mely a Szent Péter-székesegyháztól a Piazza Navonára viszi őket, s William most már egyfolytában az úti előkészületekről beszélt, melyeket a mielőbbi visszatérés érdekében kell foganatosítani. William egybevetette a lehetséges utakat a kényelem és a hosszúság szerint, miközben Clarissa nem győzte visszatartani feltörő könnyeit. – Hogy nézel ki? – kérdezte rémülten Olimpia, miután vendégei megérkeztek a Palazzo Pamphilibe, s a Camillót dajkáló nőt kiküldte a szobából. – Beteg vagy? Olimpia becsukta a szalon ajtaját, és karjába zárta Clarissát. Clarissa most már alig bírta visszatartani könnyeit. – Haza kell mennem… Angliába – mondta, és megmutatta a levelet. Mialatt Clarissa akadozó nyelvvel olaszra fordította apja levelét, Olimpia vigasztaló mozdulatokkal simogatta a fejét. – Hiszen tudtad, hogy egy napon eljön a hazatérés ideje. – Igen, persze. De most… de olyan gyorsan, olyan váratlanul jött. – Ettől még nem kell búnak ereszteni a fejed. Londonba költözhetsz, talán a királyné udvarhölgye lehetsz. Mindenki irigyelni fog. Előtte azonban meglesz az esküvő. Clarissa felnézett, és amikor meglátta Olimpia fürkésző tekintetét, már nem hallgathatta el az igazságot.
– Én nem akarok hozzámenni ahhoz az emberhez – tört ki belőle. – Nem… nem is ismerem. Akkor meg hogy menjek feleségül hozzá? – Bolondokat beszélsz, gyermekem. Ha már a szüleid kiválasztották a jövendőbelit a számodra, akkor köszönettel tartozol nekik. Hidd el, nagyon boldog leszel. A házasság a nők eredendő rendeltetése. – Ó, Olimpia! – Clarissa felzokogott. – Úgy félek. Egyedül maradni egy idegen emberrel, akit még soha nem láttam. Hiszen csak annyit tudok róla, hogy lord, öreg, harminc is elmúlt már, és valahol a skót mocsarakban él. Clarissa Olimpia vállára borult, s szabad folyást engedett könnyeinek. Olimpia a lány hátát simogatta, és lágy olasz szavakat suttogott a fülébe, nyugodtan, türelmesen, míg Clarissa abba nem hagyta a zokogást. Ekkor Olimpia a ruhaujjából előhúzott egy zsebkendőt, és letörölte unokahúga könnyeit. – Mit csináltál a dómban? – Meg… megnéztem a kupolát, a galérián… – A galérián voltál? Kulcs nélkül nem mehetsz oda. – Olimpia megfogta a lány állát, és felemelte a fejét. – Ki mutatta meg a kupolát? Clarissa habozott. Miért esett nehezére kimondani a férfi nevét? – Mondd meg, gyermekem. – Signor… signor Castelli. – Castelli? A kőfaragó? – kérdezte Olimpia elcsodálkozva. Clarissa nyelt egy nagyot. – Igen, signor Castelli – ismételte meg most már tisztán és érthetően a nevet. – De ő nem kőfaragó, hanem építész. Ő mutatta meg a kupolát. A kupolát, az oltárt és a mennyezeti freskókat – szakadt ki belőle váratlanul – , a lanternát, az oszlopokat és a négy evangélistát is… és elmagyarázott mindent, de olyan csodálatosan, ahogy még soha senki. Olyan okos, művelt és ráadásul szerény, szinte már félénk, máskor meg mintha haragudna, de aztán rád mosolyog, énrám kétszer is rám mosolygott… Amilyen hirtelen fakadt ki belőle a mondandó, olyan hirtelen némult el. Egyszeriben ostobának látta magát, fegyelmezetlennek és gyermetegnek. Olimpia bólintott. – Érkezésedkor megígértem neked valamit – mondta komolyan. – Azt, hogy idősebb barátnőd leszek, amilyen az anyád volt nekem. Emlékszel még? – Emlékszem, Olimpia.
– Akkor most kénytelen leszek feltenni pár kérdést. És ígérd meg, hogy őszintén válaszolsz. Rendben? Amikor Clarissa rábólintott, Olimpia kézen fogta. – Örülsz, ha signor Castellit láthatod? – Bárcsak mindennap láthatnám – mondta Clarissa csöndesen. – Megesik, hogy elalvás előtt rá gondolsz? – Lefekvéskor… és felkeléskor is. – És mit érzel, ha meglátod? Bizsereg a nyakad? Vagy beleborzongsz? Clarissa csak a fejét ingatta. – Hevesebben ver a szíved? Kiszárad a szád? Összeszorul a gyomrod? Elgyengül a térded? – Nem – mondta Clarissa. – Egyik sem. Olimpia felvonta a szemöldökét. – Akkor mit érzel? – Ez valami… más… meleg, egészen finom érzés. És… és úgy megnyugszom, ha mellettem van és beszél hozzám. Akkor mindenről elfeledkezem, és jól érzem magam, s azt kívánom, hogy sose múljon el a pillanat. Olimpia másodszor is bólintott, ezúttal még komolyabban, mint az előbb. – Akkor még rosszabb a helyzet, mint gondoltam. – Megölelte Clarissát, s azt mondta: – Szegény, buta gyermekem. – Ezt meg miért mondod, Olimpia? Megijesztesz. – Clarissa kibontakozott Olimpia öleléséből. – Úgy beszélsz velem, mint orvos a páciensével, aki súlyos betegségben szenved. – Mint ahogy te is. Ennél a betegségnél súlyosabb baj nem érhet nőt. – De hát miféle betegségről beszélsz? Semmit sem érzek, kivéve… kivéve… – A megfelelő kifejezést kereste, de nem találta. – Kivéve, hogy szereted? – fejezte be a mondatot Olimpia. – Ezt akarod mondani? Ezt akarta mondani? Clarissa annyira zavart volt, hogy maga sem tudta, mit akart mondani. Talán ezt akarta, talán nem. De ha így volt is, mi a baj a szeretettel? Talán bizony betegség? Hiszen szerette Istent, és mindenki dicsérte érte, szerette a szüleit, szerette donna Olimpiát, és azt is jól és helyesen tette. Miért olyan nagy baj, ha férfit szeret? Talán mert ez a szeretet mégiscsak más, mint az Isten, a szülők vagy Olimpia iránt érzett szeretet?
– Most mit tegyek, Olimpia? – kérdezte Clarissa félénken. – Te is tudod a választ – mondta unokanővére. – Én? Honnan tudnám? – Az eszedre kell hallgatnod… az eszedre, Clarissa, s nem a szívedre. Ez a legfontosabb. Clarissa belenézett unokanővére gondterhelt arcába, s hirtelen egy emlékkép merült fel előtte: Olimpia és monsignore Pamphili a palazzo hajnali szürkeségbe borult kápolnájában, amint a gyóntatószék előtti padon ölelkeznek azon a napon, amikor Pamphili Spanyolországba utazott. Mi lehet a nő és a férfi közös nagy titka? Clarissa lehunyta a szemét, nagy levegőt vett. – Igen – mondta végül. – Igazad van. Amint William meggyógyul, elutazom.
15. Carlo Maderno, a Szent Péter-székesegyház agg építőmestere, aki jó ideje már csak hordszékben közlekedett, egy borús januári napon, hetvenhárom éves korában elhunyt, miután egy jó negyed századon át vezette a kereszténység legnagyobb és legjelentősebb templomának építését. Hidegre fordult az idő Rómában, nem kellett tehát attól tartani, hogy oszlásnak indul a tetem, ezért halála után csak hat nappal temették el a Tiberis jobb partján, a San Giovanni dei Fiorentini temetőben. Barberini rendfőnök, a pápa betegeskedő fivére vezette a gyászmenetet, mely – a lélekharang szomorú zúgása közepette – a négy fekete ló vontatta halottaskocsit követte. Ott volt a menetben a sok kőfaragó, kőműves és ács, vitték az esőáztatta céhzászlókat, melyek vizesen lógtak le a rudakról, ott volt a menetben sok márványszobrász és építőmester, köztük az idős, görnyedt hátú Pietro Bernini, aki fiára, Luigira támaszkodva bandukolt, és természetesen ott volt Francesco Castelli, Maderno tanítványa és asszisztense, akire mind több munka hárult az utóbbi években, s a menet végén haladt az ifjú, becsvágyó Pietro da Cortona, aki ugyanolyan jól értett az ecsethez, mint a vésőhöz, aztán Alessandro Algardi, akinek a San Silvestro al Quirinaléban található stukkófiguráiról éppen ezekben a
napokban esett sok szó szerte a városban. Az ő oldalán haladt Martino Longhi, aki ekkoriban kezdte megvalósítani tíz éve elhalt apja terveit a Santi Ambrogio e Carlóban; őket követte Francois Duquesney, egy flamand származású művész, aki rendkívül pompás szentképeket festett. A gyászolók utolsó útjára kísérték azt a férfit, aki mint Róma egyik legjobb építőmestere, az elsők között merészelte telt, duzzadó formákban dicsérni Istent kőbe és márványba vésve úgy, hogy a mozdulatokban a Teremtő ereje mutatkozott meg. Ő volt az, aki még együtt dolgozott Michelangelo utolsó tanítványával, Giacomo della Portával. Egyvalaki hiányzott, egyvalaki nem adta meg az utolsó tiszteletet: Gian Lorenzo Bernini. A koporsó már a földbe került, amikor Lorenzo végre a temetőbe ért. Apjával és testvérével a temető kapujában találkozott, de egy szó, egy biccentés nélkül sietett tovább, míg meg nem találta azt az embert, akit keresett: Francesco egyedül, imára kulcsolt kézzel állt a nyitott sír előtt. – Csak óvatosan azokkal a könnyekkel! – súgta Lorenzo a gyászoló férfi fülébe, amikor odaállt mellé. – Épp a pápától jövök. Orbán engem nevezett ki a Szent Péter-székesegyház templomépítő-mesterének… életem végéig szól a kinevezés. – Mi lenne, ha megvárnád, amíg elhantolják szegényt? – kérdezte Francesco anélkül, hogy megfordult volna. – Ne legyél ilyen képmutató! Te is jól jársz a kinevezésemmel. Tudod, hogy mit jelent? Meglesz a betevő falatunk életünk végéig. – Állával a sír felé bökött. – Tulajdonképpen miben halt meg a vén szarházi? – Fogd be – sziszegte Francesco –, vagy megöllek. – Ne alakoskodj! Talán bizony rossz a lelkiismereted, mert az utóbbi időben többet voltál az én építkezésemen, mint az övén? Francesco nem válaszolt. Lorenzo oldalról lesett rá. Esőcsöppek peregtek le Francesco arcán vagy könnyek? – Furcsa szerzet vagy, mondhatom – szólalt meg Lorenzo, és megragadta Francesco karját. – Nekünk kettőnknek már nem lesznek megélhetési gondjaink. Nemcsak a székesegyházat kaptam meg ugyanis, hanem a Palazzo Barberinit is megörököltem Madernótól. És te vagy az asszisztensem mindkét építkezésen és a többin is, melyeket ezután kapok meg. Ezt megígérem neked. Francesco végre odafordult Lorenzo felé. A két szemöldök között mélyülő ránc nem sok jót ígért.
– Abból pedig nem lesz semmi – mondta. – Keress magadnak valaki mást. – Hogy mondod? Talán megbántottalak? – Nem. Saját műhelyt alapítok… mint építész. – Mit alapítasz te? És miből fogsz megélni? – Átvehetek például néhány megbízást, melyeket Maderno hagyott rám. Halálos ágyán több családnál is beajánlott. – Nyomban elsírom magam! – kiáltotta dühösen Lorenzo. – És velem mi lesz? Hogy bírom majd a sok munkát nélküled? Ott van az oltár, a palazzo, a Pantheon új tornyai, melyeket azért kell megépítenem, mert a te jóságos Madernódnak az az ötlete támadt, hogy fosszuk ki a bronzkazettákat. És akkor még nem beszéltem az angol király mellszobráról, melynek elkészítését is az én nyakamba varrta Orbán pápa. – Majd megcsinálod. Mindig is megcsináltad, amit akartál. Azonkívül ott az apád és a testvéred. – Hálátlan alak vagy! Ki szerezte neked a kőfaragó munkákat a székesegyházban és a Pantheonban? Én szereztem, én, én és én! Az én segítségem nélkül mind éhen vesztetek volna! És most is mit csinálok? – szakította félbe önmagát, és ököllel csapkodta a fejét. – Hát megőrültem én? Nem, nem akarok veszekedni veled. Te vagy a legjobb barátom. Lorenzo levette a kalapját, letérdelt a sír előtt, keresztet vetett, hogy elmondjon egy Miatyánkot a halottért. Az ezerszer is elmondott szavak most gyógyírként hatottak lelkére, s tucatszor is elmondta az imát. Aztán lehiggadt, felállt, fogta a sír mellett földbe szúrt lapátot, s földet dobott a koporsóra, mielőtt – Francescóhoz hasonlóan – ő is összekulcsolta a kezét, és néma meghajlással búcsút vett Madernótól. – Meg kell adni, nagy építész volt – morogta Lorenzo megilletődve a pillanat méltóságától, majd a földdel és virágokkal borított koporsóra meresztette a szemét. – Hidd el, hamarabb is jöhettem volna, de egész egyszerűen képtelen vagyok elviselni a temetéseket. Ha elképzelem, hogy egy nap engem is egy ilyen faládába tesznek, s a pondrók rágják a… – Megrázkódott, mintha így elűzhetné a gyászos gondolatot, és Francescóra nézett. – Mondd meg végre, miért nem akarsz nálam maradni? Sokat kellett dolgoznod? Vagy keveset fizettem? Francesco mintha nem is hallotta volna a kérdéseket. Fedetlen fővel, vizes hajjal állt ott, elnézett a sír fölött, mintha keresne valamit a szürke esőfelhőkkel borított égen. Lorenzo mindig is furcsa embernek ismerte, aki
szinte mindenben különbözött tőle. Makacs, magának való ember, aki sohasem nevetett, magába fordult, olykor határtalanul konok, ugyanakkor büszke és hirtelen haragú ember volt. Lorenzo mégis szerette, a testvérénél is jobban szerette. Francesco volt az egyetlen ember, aki ellenkezhetett vele. Miért? Mert olyan tulajdonságokkal rendelkezett, melyek belőle hiányoztak? Nem, volt benne valami, ami technikai készségnél és ügyességnél, a gondosságnál és a szorgalomnál több, valami mélyebb, valami sorsszerű, mely úgy fonta egybe az életüket, mint az ikrekét. Halálukig. – Van egy nő – mondta végül Francesco, mintha magában beszélne. – Azóta várok rá, mióta férfivá értem, s most találkoztam vele. Ő azonban megvet, mert kőfaragó vagyok. Kitér az utamból. – Ohó, tehát erről van szó! – Lorenzo halkan füttyentett egyet. – Ez bizony már komoly ok az önállósulásra. Meg is értem. De azt hiszed – elővigyázatos volt és óvatos –, hogy kellőképp tisztel majd, ha Maderno rád hagyományozott megbízásait elvégzed? Itt felhúzni egy kis falat, amott kiirtani a házigombát. A nők a hősöket csodálják, nem pedig a foltozóvargákat. – Lorenzónak egy pillanatig az volt az érzése, hogy Francesco meghökkent. – Ide figyelj – mondta gyorsan –, kössünk egyezséget, itt, a tanítómestered sírjánál! Összefogunk, és templomokat, palotákat építünk, amilyeneket még nem látott a világ! – Nagyra tartom az ajánlatodat, Lorenzo, de… – Semmi de! – De – makacskodott Francesco. – Egyedül kell boldogulnom. – Ugyan, azt hiszed, véletlen volt, hogy találkoztunk? Nem, ez… Isten akarata! – kiáltott fel Lorenzo, mintegy sugallatra. – Isten akarta, hogy összeálljunk. Külön-külön senkik vagyunk a világegyetemben. De ketten együtt… igazán nagy dolgokat vihetünk végbe! Az oltárral kezdenénk. Újjáépítjük az egész átokverte székesegyházat… a homlokzatot, a piazzát. – Lorenzo, Istent hagyd ki a játékból! Te legfeljebb a pápában hiszel. Ő pedig téged tett meg templomépítő-mesternek. Nem engem. – Gondolj a Szent Péter-székesegyházra tervezett harangtornyaidra! Micsoda nagyszerű tervek! Megvalósíthatod őket. – Lorenzo megragadta Francesco vállát, és megrázta. – Lemondanál a harangtornyokról csak azért, hogy egyszer majd nyilvános illemhelyeket építhess? Csak azért, hogy elmondhasd, hogy a magam ura vagyok? Van ennek értelme? – Francesco felé nyújtotta a kezét. – Ugyan, ne légy ostoba! Csapj bele!
Francesco tétovázott. Felszakadozott a felhőzet, s egyszer csak egy óriás szivárvány feszült az égre a temető fölött. – Látod? – Lorenzo felnevetett. – Ez a jel! Gyerünk, mire vársz még? Tedd meg annak a nőnek a kedvéért, akire egész életedben vártál! De Francesco még mindig nem tudta rászánni magát. – Megígéred, hogy tényleg felépítjük a harangtornyokat? – kérdezte Francesco. – Természetesen! Ha akarod, az egész homlokzatot kidíszítheted őrült kerubjaiddal. – És soha nem sajátítod ki a terveimet? – A szavamat adom! Maderno legyen a tanúm! Francesco végre kinyújtotta kezét. – Akkor Isten segítségével vágjunk bele. – Na végre! – kiáltott fel Lorenzo, és elfogadta a másik kinyújtott kezét. – Jézus, hogy én milyen boldog vagyok! És hogy lásd, mennyire komolyan veszem a dolgot, már a pápával is beszéltem. Orbán hajlandó az oltáron végzendő munkádért havi huszonöt scudót fizetni. Ez majdnem tíz scudóval több, mint amit én kapok mint építőmester. – Magához szorította Francescót, és arcon csókolta. – Igen, te meg én… megcsináljuk! Felépítjük az új Rómát, a Paradicsom előkertjét! Még Michelangelo is eltörpül mellettünk.
16. Az iszákokat és a kisebb bőröndöket egy nagy fakofferbe rakták, ehhez jött még egy tucat ezüst evőeszköz, donna Olimpia nászajándéka Clarissa esküvőjére. Ezúttal nem lóháton, hanem kocsin akartak nekivágni az útnak, hogy Angliába jussanak: Milánó mellett és a Simplon-hágón keresztül vitt az útjuk Lyon felé, aztán tovább a francia tengerparton, hogy elkerüljék Flandriát és Németországot, ahol fennállt a veszélye annak, hogy belekeverednek a véget nem érő vallási háború okozta felfordulásba. Clarissa akarata ellenére is kénytelen volt Rómában tölteni a telet. Az indulás elhalasztásának oka viszont éppen az a William volt, aki pedig alig várta már, hogy imádott hazájába visszatérhessen. Türelmetlensége miatt,
mely lázas állapota ellenére a székesegyházba űzte, beszerzett egy súlyos tüdőgyulladást, úgyhogy a tél beállta előtt már nem vállalkozhattak az Alpokon való átkelésre. Fekete kapucnis férfiak beöntést adtak Williamnek, eret vágtak rajta, majd köpölyöző üvegeket és piócákat tettek legyengült testére, s addigaddig folytatták a kezelést, mígnem szinte teljesen legyengült a szervezete, és immár bizonyosnak látszott, hogy hamarosan belepusztul a római orvoslásba, ha egy pohár borssal fűszerezett brandy után, melyet egy óvatlan orvosprofesszor adott a kezébe erősítő gyanánt, minden erejét összeszedve disznóbőrkötésű naplóját nem csapja a tudós orvos fejéhez, ami nemcsak a professzort, hanem kollégáit is örökre száműzte betegágyától. És Clarissa? Szegény Clarissa! Az eszére hallgatott és nem a szívére, s egész télen nem találkozott Francesco Castellivel. Naponta háromszor elmondta az Üdvözlégyet, reggel, délben és este, és mindannyiszor, ahányszor csak Castellire vártak a Pamphili palazzóban, melyet munkásai végül megszabadítottak a házigombától, unokanővére vagy tutora kíséretében elhagyta a házat. A Sixtus-kápolnában megtekintette Michelangelo Utolsó ítéletét, elment a San Giovanni in Lateranóba, amely még a Szent Péter-székesegyháznál is nagyobb tiszteletnek örvendett a hívők között, aztán megnézte a Vatikán ókori gyűjteményét, később a Circus Maximust, a Colosseumot. Ott állt a Forum Romanumon annak a szobornak a lábánál, ahol egykor Brutus leszúrta Caesart, átment azon a hídon, melyen egy római katona sok száz évvel ezelőtt egy seregnyi ellenséget tartóztatott fel, térden ment fel a Scala Santán. A hagyomány szerint ezen a márványlépcsőn vitték Jézust Pilátus elé Jeruzsálemben. Kocsin Róma mind a hét dombjára felment, a tetejükről pompás kilátás nyílt a városra, úgyhogy nemsokára messziről felismert minden híres épületet, s már a nevét is tudta mindegyiknek. A városban tett séták és kirándulások azonban semmi örömet nem szereztek Clarissának. A legpompásabb helyek és látképek épp oly kevéssé érintették meg, mint a principe Pamphili savanyú képe, akivel nap mint nap találkozott a palazzóban. Minden templom, minden palota láttán Castelli jutott eszébe. Mit nem adott volna érte, ha az ő oldalán barangolva ismerheti meg a várost! Az ő magyarázatait hallgatva, az ő segítségével fedezni fel a sikátorok, az utcák és terek zűrzavarának rendjét. Mennyire hiányzott a férfi jelenléte! Hangjának meleg csengése. Tekintetének
lelkesült fénye és lobogása. Áhítata, komolysága, büszkesége. De mindenekelőtt a mosolya… Clarissa az ilyen napokon csak akkor tért haza, amikor bizonyos lehetett benne, hogy nem találkozhat Castellivel, holott csak erre vágyott. Francesco oly közel állt hozzá és mégis oly távol… Boldog lesz-e valaha is, ezt kérdezte magától. Mivel Olimpia időközben már olyan jól írt és olvasott, mint ő, s nem kellett már tovább tanítgatni, Clarissa azzal ütötte el az időt a hosszú, sötét estéken, hogy rendezte William ákombákomokkal megírt úti jegyzeteit, gondosan lemásolta őket, hogy ezzel is elterelje figyelmét a fájdalmas gondolatokról és kérdésekről, melyek még mindig könnyeket csaltak a szemébe. A tél végén, amikor már mintha egy életre elfelejtette volna a nevetést, szinte megkönnyebbülést érzett, hogy végre elmehet Rómából, abból a városból, ahova kíváncsiságtól hajtva és reményekkel telve érkezett. Egy hétfői napra volt kitűzve az indulás. Előtte azonban feladat várt Clarissára, melyet mindenképpen teljesíteni akart. Unokanővére unszolására az angol követtel együtt a királyi pár nevében kellett köszönetet mondani az egyik művésznek. A férfiról, aki állítólag már gyermekkorában elragadtatást váltott ki a rómaiakból, jóval többet hallott, mint szerette volna, még akkor is, ha több műve megragadta képzeletét. Arra azonban sohasem vágyott, hogy személyesen is találkozzék vele. Ezt a férfit ugyanis úgy ünnepelték a városban, mintha rajta kívül nem létezne több művész, ami – Clarissa mindenkinél jobban tudta – égbekiáltó igazságtalanság volt. – És még azt mondják, hogy a művészet a kenyérkereset után jár – sóhajtott fel Lord Wotton, aki az Angol Királyok Palotájában fogadta Clarissát –, de ha engem kérdez, a dolog épp fordítva történik. Hatezer scudo! Egy ilyen különleges drágakő egy szobrásznak! – A követ közben felnyitotta a díszes fadoboz fedelét, melynek fekete bársony párnáján egy dió nagyságú smaragddal ékes gyűrű pihent. – De már jön is a lovag! Minden tekintet rá szegeződött. A szárnyas ajtón, melyet két libériás inas nyitott meg előtte, egy fiatal, büszke tartású, lobogó hajú fiatal férfi lépett be a terembe. A mögötte vonuló kísérettel úgy festett, mint egy valóságos fejedelem. A beszélgetés elcsitult, csak itt-ott hallatszott egy ó vagy egy ah, még a márványszobrok is, melyeket a látogató tiszteletére állítottak ki a követségen, mintha tisztelettel fordultak volna a vendég felé. Clarissa éppen ilyennek képzelte Berninit.
– Meghajlok az angol nemzet nagysága, hatalma és szépsége előtt. Előbb Lord Wottont üdvözölte, majd Clarissának bókolt, ajkán gúnyos mosollyal. Micsoda beképzelt alak! Valamiképpen a meghajlással is hangsúlyozta gőgjét. Holott alig volt magasabb Clarissánál, pedig selyem térdnadrágjához és harisnyájához francia módi szerint csatos cipőt viselt olyan emelt sarkokkal, amilyet Clarissa férfi lábán még soha életében nem látott. Minden vágya az volt, hogy mielőbb letudják ezt az egészet. – A királyné nevében köszönetet mondok önnek a mellszoborért, melyet őfelsége I. Károly királyról készített. Bámulatos, hogy – bár van Dyck úr festménye alapján készült – mennyire hasonlít őfelségére. – Szíveskedjen bocsánatot kérni a nevemben a királynétól azért az apró kis sötét foltért, mely – a márvány természetének következményeként – férje homlokára került. Ám biztosíthatom, nyomban eltűnik, amint őfelsége katolikus hitre tér. Micsoda neveletlenségre vall ez a megjegyzés! Clarissa úgy határozott, hogy lemond a bókokról, melyeket kötelessége lett volna elmondani, s rövidre fogott beszédét azzal zárta, amivel Károly király útjára bocsátotta a gyűrűt. – Ékesítse a gyűrű azt a kezet, mely e művet megalkotta. – Bizonyára tévedés történt, principessa – mondta Bernini. – A kő színe akár az ön szemének színe. Önnek sokkal jobban állna, mint nekem. De attól tartok, nem utasíthatom vissza az ajándékot, mert a királyné megbántódna. Egy zsebtolvaj fürgeségével rejtette aranysujtásos kabátja zsebébe a gyűrűt tokjával együtt. Lord Wotton intett a zenekarnak, mely a bejárattól nem messze eső pódiumon foglalt helyet. Megszólalt a zene, és a vendégek felkészültek a táncra. Clarissa felismerve a kikerülhetetlen helyzetet, felemelte és Bernininek nyújtotta a kezét, aki – meglepetésére – nem őt, hanem donna Olimpiát kérte fel táncolni. – Micsoda viselkedés – szaladt ki a száján. – Én sajnos nem tehetem jóvá – sóhajtott Wotton. – Olyan rossz táncos vagyok, hogy már a próbálkozás felér egy büntetéssel. Kérem, bocsásson meg… de a vendégek… Clarissa döbbenetében és felháborodásában megragadta azt a vörösboros poharat, melyet az egyik szolgáló nyújtott felé. Reszketett a keze, amikor a szájához emelte. A pohár karimája fölött nézte, hogyan táncolja Bernini a sarabande-ot az unokanővérével. Miért izgatta fel magát
ilyen erősen? Azért, mert Bernini az ő királya kárára élcelődött? Vagy azért, mert szerinte Bernininek vele kellett volna táncolni? Ugyan, egy ilyen ember nem sértheti meg! Ellenkezőleg, szerencsésnek mondhatja magát, hogy ez a hiú páva megkímélte a tánctól. Jézusom, hogy rakosgatja a lábát ezekben a magas sarkú cipőkben! Úgy fel van cicomázva, akár egy asszony! Bernini tánc közben legyezgette magát, s közben egyfolytában nevetgélt és társalgott Olimpiával, ám egyetlenegyszer sem tévesztett lépést. Igaz, minden olasz kiváló táncos. Ugyan miről beszélgethettek egész idő alatt? Egyszer csak találkozott a pillantásuk. Clarissa azonban, mielőtt a férfi odabólintott volna, hátat fordított neki. Két hatalmas szem nézett rá várakozásteljesen: egy nő márványszobra. Szemöldökét kissé felvonta, telt ajkát kissé eltátotta, mint akit éppen most leptek meg. Az arckifejezés zavarba hozta, egyúttal ámulattal töltötte el Clarissát. Bár az ismeretlen nő egyáltalán nem hasonlított rá, mégis az volt az érzése, hogy tükörbe néz. – Érdeklik a munkáim? – Clarissa hirtelen megfordult, s kiloccsantotta a bort. Bernini rámosolygott. – Nagy megtiszteltetés lenne számomra – mondta a szobrász –, ha meglátogatna egyszer a műtermemben.. – Holnapután elutazom… örökre. – Ez esetben egy egész napja van arra, hogy meglátogasson. – Egészen biztos, hogy nem. – Csak most vette észre, hogy a bor a szoborra ömlött. A bor vörös fátyolként terült el a márvány arcon. – Ó, nagyon sajnálom! – mondta Clarissa. – Természetesen megtérítem a károkat. Mondjon egy összeget. – Károkról beszel? – kiáltott fel Bernini. – Ne szégyenítsen meg! Csak most lett tökéletes a mű! Nézze, a pír elönti a szépség arcát! Mintha ballépésen kapták volna. Nem is értem, hogy nem az én fejemből pattant ki az ötlet. Bernini már újra mosolygott. Gúnyolódik velem, kérdezte magában Clarissa. Maga sem értette, miért, de egyszerre kalapálni kezdett a szíve, a szája kiszáradt. Ez meg mit jelent, tűnődött. Hiszen még csak izgatott sem vagyok. Fogott egy újabb pohár bort, ezt azonban egy hajtásra kiitta. – Nem akar mégis meglátogatni? – kérdezte Bernini, és a legyezőjével hűtötte magát. Clarissa úgy döntött, témát változtat. – Ezek itt mind az ön szobrai?
– A palotabeli szobrokra gondol vagy a városban lévő szobrokra? Clarissa úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a gőgnek ezt az újabb megnyilvánulását, s kissé fölényesen megjegyezte: – Úgy képzelem, hogy igencsak fáradságos munka lehet kivésni egy ilyen szobrot. – Fáradságos? Nem. Egyáltalán nem. – Bernini felnevetett. – Hiszen már minden adva van! Bármi legyen is belőle, áldást osztó bíboros vagy fürdőző nő, a márványtömbben benne van minden alak, amit elgondolni képes. – Hogy mondja? – Bizony, bizony. Csak a felesleges anyagot kell eltávolítania. Clarissa akarata ellenére felnevetett. Sokat ivott volna? Letette a poharat, de a szemét nem vette le Berniniről. Milyen szemtelenül vigyorog rá ez az alak! De maga is meglepődött, amikor azt vette észre, hogy nem is bosszantja. – És ott az a kerub? – kérdezte Clarissa, és egy kétségbeesetten üvöltő férfi mellszobrára mutatott. – Ez is ott rejtezett a márványban? – A kerub? – kérdezte Bernini elcsodálkozva. – Ez meg hogy jutott eszébe? A kerubok a legboldogabb teremtmények, egyfolytában ujjongnak és örvendeznek. – Én meg azt hittem, hogy Isten közelségétől szenvednek. Mert tökéletlenek. – Ugyan. Ez a mellszobor egy pokolra jutott lelket ábrázol. Hadd pörkölődjön! De mondja csak, melyik szobor tetszik önnek a legjobban? Clarissa körülnézett. Priaposz, aki szégyentelenül ott díszelgett az ablak előtt, bizonyosan nem. Esetleg a terem végében álló Dávid. Nem, az sem. Arca túlságosan is emlékeztette alkotójára. – Az a pár ott, ők kicsodák? – Apollóra és Daphnéra gondol? Csodálom az ízlését! Bernini összecsukta a legyezőjét, és a ruhaujj csipkés hajtókájába süllyesztette. Ezután a karját nyújtotta Clarissának, és az egyik szomszédos terembe vezette. Clarissa itt előbb Apolló hátát és Daphné lobogó haját pillantotta meg és két kezet, melyek fokozatosan babérággá változtak. – Szándékosan állíttattam ide, hogy a néző szépen sorjában fedezze fel a szobromat.
Clarissa majd csak a terem közepén állva láthatott bele az alakok arcába. Úgy néztek ki, mintha az ablakon keresztül akarnának kifutni a kertbe. A szobor talpazatába két sor vers volt belevésve. – A szerelmes férfi, aki a múló szépséget akarja átkarolni, keserű gyümölcsöt szakít, s csak száraz leveleket tépdes. Ez meg mit akar jelenteni? – Orbán pápa verse. – Bernini csak nevetett. – Arra való, hogy a szűz szemlélő ne ütközzön meg rajta. Az egyik bíboros ugyanis kijelentette, nem szeretné ezt a szobrot a házában látni, mert egy ilyen gyönyörű nő elrabolná éjszakai nyugalmát. Közben újra elvigyorodott. Micsoda szemtelenség! De ha azt képzelte, hogy ily módon megfélemlíti, akkor tévedett! – Lehetséges, hogy láttam már valahol ezt az Apollót? – kérdezte Clarissa. – A vatikáni Cortile del Belvederében látott szoborra emlékeztet. – Természetesen! – kiáltott fel Bernini. – Azt másoltam le! Miért próbáltam volna a tökéletesnél tökéletesebbet csinálni? De látja a különbségeket? A Belvederében látott nyugodt arc itt szinte kifordul önmagából, ahogy a szerelmét üldözi és ahogy álmélkodik! Nem csoda, ha a nimfa, akit olyan rettentően kíván, a szeme láttára változik át babérfává, hogy megmeneküljön üldözője elől. Szegény Apolló! Csak a nők lehetnek ilyen kegyetlenek. – Milyen különös történet – mondta Clarissa. – És ez is a márványban rejtezett? – Ott. Kezdettől fogva – bólintott Bernini, és a szeme égett a lelkesedéstől. – Mint ötlet. Ez az a pillanat, amikor minden eldől: mi győz, Daphné erénye vagy Apolló vágya? Ha megvan az ötlet, akkor már csak az van hátra, hogy kezembe vegyem a vésőt, a felesleges kő magától lehullik. Akkor szabályosan felfalom a márványt, s szinte képtelen vagyok mellé ütni. Igen, az ötlet – ismételgette –, a váratlan ötlet, minden azon múlik. Bernini ezután az egyik szobortól a másikig vezette, s elmagyarázta Clarissának, hogy a különböző alakokat miért így s nem másképp formálta meg, s hogy mely ötlet megszállottja volt éppen. Clarissa akaratlanul is Francescóra gondolt, arra, ahogyan ő beszélt. Hogy vág a kettő egybe? Mindketten művészek voltak, de aligha különbözhettek volna jobban. Castelli Isten akaratát mutatta meg a Szent Péter-székesegyház kupolájában, az alkotás rendjét az építészet alfabétumában, mely olyan komoly és emelkedett, mint az égi örökkévalóság. És itt, Bernini és szobrai
közelében nem érzett mást, csak életörömet és emberi üdvözülést. Itt minden könnyűnek és könnyednek tűnt, mintha a művészet nem lenne más, mint grandiózus játék. – A művészet – mondta Bernini, mintha Clarissa gondolataiban olvasott volna – hazugság, mely segít felismerni az igazságot. Ez az egyetlen komoly dolog a világon. Ezért nem lehet sohasem komoly. Clarissa nem állhatta meg nevetés nélkül. Most vette észre, hogy már hónapok óta nem nevetett annyit, mint az utóbbi fél órában. Ez meg hogy történhetett? Szinte sajnálta már, hogy holnapután el kell utaznia. Visszatértek a női mellszoborhoz, oda, ahonnan elindultak. Clarissa előhúzott egy zsebkendőt, hogy letörölje róla a kiloccsantott bort. Amikor meglátta a kőasszony szemét, megrázkódott. – Mi történt? Megdermedt, mint Daphné Apolló előtt. Bénultan állt a szobor előtt. Csak most döbbent rá, miért jött zavarba ettől az arctól. A nő szeme ugyanarról a nyugtalanságról, ugyanarról az izgatott vágyakozásról árulkodott, amit ő is mind gyakrabban érez, ugyanaz a sóvárgás és epekedés, ami egyszerre irányul a mindenre és a semmire. Ez volt az, ami a sima, derengő arcot átlelkesítette. Szinte hihetetlen, hogy a szobor alkotója milyen mélyen belelátott e nő szívébe. Egy kérdés izgatta, s bár tisztában volt vele, hogy nem tehetné fel, mégis kibukkant belőle. – Ki ült önnek modellt? – Az egyik segéd felesége. Miért? Clarissa nem válaszolt, képtelen volt megszólalni, olyan zavarodottság vett erőt rajta. Hirtelen mindennél jobban vágyott rá, bár megérezte a fenyegetést a vágyban, hogy milyen jó lett volna annak a nőnek a helyében lenni. Clarissa szó nélkül megfordult, és köszönés nélkül elindult. Este, amikor visszaért a palazzo Pamphiliba, William várta egy levéllel a kezében. – Sürgöny – mondta a tutor fontoskodó arccal – Angliából. Clarissa tekintete a feladó nevére esett. A levelet Lord McKinney küldte, leendő férje. Feltépte a borítékot, és átfutotta a sorokat. Amikor a levél utolsó sorához ért, felvonta a szemöldökét, és újra belefogott az olvasásba. Mit írt McKinney?
„…Károly király úgy határozott, hogy a parlament nélkül uralkodik. Senki sem tudja megmondani, hogy ezek után mi történik. Mindkettőnk családjának sorsa az égieken múlik. Száműzetés és kisajátítás fenyeget bennünket. Ön mint katolikus éppen úgy disszenternek, az anglikán egyházból kivált hitfelekezethez tartozónak számít, mint én, aki presbiteriánus vagyok. Kérve kérem, maradjon Rómában mindaddig, míg a helyzet nem tisztázódik…” Clarissa nem hitt a szemének. Meg volt döbbenve, ugyanakkor mintha nagy kő esett volna le a szívéről. – Bocsásson meg, principessa… Clarissa megfordult. Egy szolga állt előtte, kezében egy hatalmas, gyümölcsökkel megrakott kosárral. – Nem sokkal ezelőtt küldte Bernini lovag.
17. Milyen bölcsen is intézte az isteni gondviselés! Mindenesetre a bíborosok konklávéja – a Szentlélek sugallatára – helyesen döntött a legutóbbi pápaválasztáskor. Mert VIII. Orbán a megválasztása óta eltelt hét esztendőben a legjobb egészségnek örvendett, folyton betegeskedő testvére, Carlo, aki átadta fivérének az elsőbbséget, s megelégedett a pápai csapatok parancsnoki feladataival, 1630. február 25-ikén, hatvannyolc éves korában elhalálozott. – Már-már irigylem testvéremet – mondta Orbán pápa, amikor megbízta Berninit a gyászszertartás megrendezésével. – A rómaiak mindent megbocsátanak a pápának, kivéve, ha sokáig él. És mi már sok éve uralkodunk. Lorenzo a legszívesebben visszautasította volna a megbízást. Kénytelen volt heteken, hónapokon át foglalkozni az emberi mulandósággal. Milyen szörnyűség! Borzalom! Minden porcikájával az életnek hódolt, nem bírta elviselni a halál gondolatát, gyakran még a szobából is kiment, ha meghallotta ezt a szót. Megesett vele, hogy amikor a keresztet megpillantotta, s rajta a halott Krisztust, hányhatnékja támadt.
Hálát adott az égnek, hogy Francesco Castelli most is ott volt mellette. Szorított az idő, mert a gyászszertartást augusztusban kell megrendezni, hogy mielőbb kárpótolják a népet az elmaradt karneválért, melyet a fenyegető pestisveszély miatt nem tarthattak meg ebben az esztendőben. Lorenzo rákényszerült ugyan a napi munkavégzésre, de azért elhatározta, hogy egy fantasztikus ötlettel kápráztatja el a közönséget. Ha már arra kényszerült, hogy a halált dicsőítse, gondolta, akkor grandiózus látványossággal teszi. Ravatal gyanánt, melyen az elhunyt urnáját kiállítják, olyan katafalkot tervezett, melynek kupoláján a halál egy zászlót lobogtató csontváz alakjában győzedelmeskedik. Az ötlet megvalósítását Francescóra bízta meg egy csapat festőre, műasztalosra, szabóra és stukkószobrászra. A gyászmisére augusztus 3-ikán került sor a Santa Maria in Aracoeliben. Lorenzo a pompázatosság minden eszközével élt a rendezés során, úgyhogy a gyászünnepség végül az élet felemelő diadalát sugallta a halál fölött. A Barberinik lovas díszfelvonulását, melyen ezernél is több lovas vett részt, a bíboros családok pompásan feldíszített fogatai követték, némely család olykor száz családtaggal képviseltette magát, így aztán több kilométernyi menet vonult végig a templomig vivő utcákon a bámészkodó polgárok, koldusok, mutatványosok és nemesemberek örömére. A templom virágtengerben fürdött, és tömjénfüstfelhőbe borult. Beszédek hangzottak el, színjátékokat mutattak be, kórusok énekeltek, és Bonaventura, a kasztrált énekes, Róma kedvenc hangja egy olyan szerzeményt intonált, melyet Monteverdi, a velencei Szent Márk-templom karmestere komponált erre az alkalomra. Miközben az utcai ünnepségek az ilyen napokon szokásos verekedésekbe csaptak át, a gyászolók egy része a Capitoliumra érkezett, a városi hatóság palotájába, amely csak néhány lépcsőnyivel emelkedett az Aracoeli templom fölé. Róma városának bíboros prefektusa, vagyis a római kongregációk vezető főpapja, az elhunyt rendfőnök fia és VIII. Orbán unokaöccse hívta ide a gyászolókat abból az alkalomból, hogy Lorenzo Berninit a gyászszertartás megrendezéséért, különösképpen pedig a ravatal megtervezéséért kitüntesse és ötszáz scudo különjuttatásban részesítse. – Ha a halál az életre nyíló kapu – mondta a prefektus, amikor az aranyláncot Lorenzo nyakába akasztotta –, akkor gyönyörűség a te segítségeddel átlépni ezen a kapun.
Amikor Lorenzo felállt, a szívverése is elállt. Olyan gyönyörűséges arc mosolygott rá a terem másik végéből, hogy a szeme is belefájdult. Zavarában eldadogott néhány köszönő szót, majd – nem törődve tovább a prefektussal – utat vágott magának a tömegben, elhaladt püspökök és bíborosok sora előtt, a nagyhatalmú családok, a Barberinik, a Borghesék, a Chigik, a Ludovisik, a Rospigliosik és Aldrobandinik, sőt Orbán pápa előtt, aki a hízelkedők és talpnyalók gyűrűjéből kitekintve kezét felemelve üdvözölte trónja magasából, amikor végre, szinte a terem másik végében odaért a Pamphili családhoz. – Fogadja köszönetünket a pompás gyümölcsökért – fogadta donna Olimpia. – Engedje meg, hogy bemutassam sógoromat. Monsignore Pamphili éppen most tért vissza Spanyolhonból, ahol nunciusként szolgált. Lorenzo éppúgy semmibe vette Olimpiát, mint a mellette álló csúnya férfiút. Lorenzót elbűvölték a smaragdzöld szemek, melyek most közelről fürkészték. – Milyen öröm újra látni önt, principessa. Úgy tudtam… nem, nem… attól féltem, hogy visszatért Angliába. Clarissa szóra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de unokanővére megelőzte: – Gratulálok az aranylánchoz, lovag. Igen jól illik a gyűrűjéhez. Úgy látszik, imádják az Istenek. – Az Istenek? – mondta Lorenzo, de nem vette le a szemét Clarissáról. – Ki tudja? De nem akarok panaszkodni, ám igaz, hogy az Isten és földi helytartói szeretnek. – A pápára gondol és a Szent Kollégiumra? – kérdezte donna Olimpia. – Ámorra gondolok, a szerelem Istenére és földi követeire. Clarissa elpirult, mintha a hajnalpír borította volna el. Olyan szép volt, hogy még Lorenzo sem hitte, hogy szebbet alkothatna. – A szeretet Istene nem Ámor, hanem Jézus Krisztus – ellenkezett a nuncius mogorva képpel. – Az alázat az ő tanítása. Vigyázzon, lovag, nehogy kenderkötéllé változzon a nyakába akasztott aranylánc. – Monsignore – szakította félbe donna Olimpia –, nem akarjuk tiszteletünket tenni a pápai famigliánál? Pamphili kurta, haragos pillantást küldött Lorenzo felé, majd karját nyújtotta donna Olimpiának. Lorenzo levette fejéről a kalapot. Miközben azok ketten eltűntek a tömegben, valami rossz érzés kerítette hatalmába. Talán hiba volt semmibe venni a monsignorét. Nagy jövőt jósoltak neki, s
donna Olimpiáról azt tartják, ő az egyetlen ember, aki tisztában van vele, milyen nagy jövő vár erre a családra. A következő pillanatban azonban elmúlt a rossz érzés. Mit érdekelte őt a politika! Mindennél fontosabb volt számára, hogy kettesben maradjon az angol principessával. Igencsak meglepődött tehát, amikor meglátta az angol ladyt, mert éppen Castelli, az asszisztense hajolt meg a hölgy előtt, s úgy tűnt, hogy a nő örül a férfi hódolatának, pedig Francesco olyan bárdolatlanul viselkedett, mint egy fűrészbak. – Nocsak, ismeri a segédemet? – kérdezte Lorenzo. Francesco elvörösödött. – Jelenteni akartam neked – szakadt ki belőle erős köhögés közepette –, hogy odakint a csőcselék… Már utasítottam is embereimet… – Ám egy újabb köhögési roham belefojtotta a szót. – Jó ideje már, hogy a székesegyházban találkoztunk – mondta Clarissa. – Signor Castelli volt olyan kedves és megmutatta a nevezetességeket. – Ó – kiáltott fel Lorenzo örömében –, akkor látta az oltáromat! Szerényen felhívnám a figyelmét, principessa, hogyha elkészül, ez lesz a világ nyolcadik csodája. Ezt azért is mondhatom, mert nem is az én, hanem az asszisztensem munkája. – Beszéd közben átölelte Francesco vállát. – Tudnia kell, hogy signore Castelli nélkül olyan tehetetlen vagyok, mint egy csecsemő. A fantasztikus ötlet mit sem ér technikai kivitelezés nélkül. A ravatal sem készülhetett volna el az ő segítsége nélkül. – Akkor miért nem tüntették ki signor Castellit is? – kérdezte Clarissa, s oly elragadóan vonta fel szemöldökét, hogy Lorenzo nyomban beleszeretett volna, ha nem lett volna máris fülig szerelmes. – Vagy még érkezésem előtt kitüntették? – A világ igazságtalan – mondta Lorenzo. – Csak a ragyogó ötletet látja, nem pedig a munkát, mellyel megvalósítják. De – fordult Francesco felé, még mielőtt a másik megszólalhatott volna – mit akartál mondani az előbb? Mi van a csőcselékkel? – Az emberek fáklyákkal vonulnak az utcán – mondta Francesco –, és ha nem ügyelünk, felgyújtják a ravatalt. Őrséget állíttattam. – Jól tetted, barátom. De nagyobb biztonságban érezném magam, ha személyesen felügyelnéd az őrséget. Nagyon jól tudod, hogy rajtad kívül senkiben sem bízom.
– Magam is így gondoltam. Principessa – mondta Francesco meghajolva Clarissa előtt –, igazán nagyon örültem, hogy szerencsém volt újra találkozni önnel. – Örültem a találkozásnak – mondta Clarissa. – S alig várom, hogy újra láthassam. Feltétlen látogasson meg, signor Castelli. Mivel egy ideig Rómában tartózkodom, igyekeznünk kellene megvalósítani azokat a terveket, melyeket az appartamentóm átépítésére készített. – Rajtam nem múlik – mondta Francesco, s megint fejébe szállt a vér. – Nagy öröm és megtiszteltetés lenne az nekem. – Tehát számíthatok a látogatására? – Mihelyt olyan tervet rajzolok, mely méltó önhöz, principessa. Francesco szégyenlős mosollyal, mely mégis határtalan boldogságról árulkodott, s melyet csak egy gyönyörű nő hajlandósága és kegye válthat ki férfiemberből, elfordult Clarissától. Lorenzónak elállt a szava a csodálkozástól. – Francesco Castelli… az ön építésze? – kérdezte Lorenzo hitetlenkedve, amikor az asszisztense eltávozott. – Az – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Istenáldotta tehetséges művésznek tartom, akárcsak önt. Akárcsak engem, csodálkozott el újfent Lorenzo. Ugyan mit akart mondani ezzel? Azt, hogy osztja a Francesco képességeivel kapcsolatos nézeteit? Vagy azt, hogy egy szintre helyezi vele? Az előbbi állításban van némi túlzás, az utóbbiban pedig valami súlyos sértés. Amíg Lorenzo ezen tűnődött, Clarissa úgy mosolygott rá, mintha gúnyolódna vele. Egy ilyen mosoly az elbűvölő arcon… Közben eszébe villant valami… Ez lenne az a nő, aki miatt Francesco… Még végig sem gondolta a gondolatot, máris támadt egy ötlete. – Egészen elbűvölt a véleménye, principessa – mondta Lorenzo ugyancsak mosolyogva. – De ha valóban annyira szereti a művészetet, nem vállalkozna arra, hogy be is bizonyítsa?
18.
Meghívta magához. Látni akarta. Francesco odavolt a boldogságtól. A tény, hogy a principessa hónapok óta kitért az útjából, s folyton kerülte a találkozást, amikor a Palazzo Pamphiliben dolgozott, aztán a félelem, hogy a nő, aki sok-sok évvel ezelőtt egy havas téli éjszakán álmában megjelent, és aki íme, testi valóságban is létezik, s akire egész életében oly sóvárogva várt Bissonéban, Milánóban és Rómában, most megvetéssel sújthatja, mert nem építész, hanem csak egy kőfaragó, nos, ez a félelem az idők során olyan fájdalmasan kínzó bizonyossággá erősödött benne, hogy már-már jobban hitt benne, mint a Megváltó szenvedéseiben. De most, a váratlan és véletlenszerű találkozás óta, amikor egyikük sem kerülhetett ki a másik útjából, minden megváltozott. Élete a Vicolo dell’ Agnellóban fekvő huzatos házban, melyben nagybátyja halála óta egy szolgálólánnyal él, úgy megváltozott, mint a sötét esőfelhők takarta táj, amely fölött egyszer csak felszakad a felhőtakaró, hogy aztán az előbb még mély árnyékban fekvő mezőket, utakat és erdőket elárassza a napfény. Ha azelőtt a munka és az alvás közötti órákat jórészt azzal töltötte, hogy egy szál gyertya mellett a Bibliát vagy Seneca írásait olvasta, hogy sötét hangulatát elűzze, most szabadidejében vázlatokat és terveket készített. Véletlennek tekinthető-e, hogy – ennek a nőnek hála – beteljesedik élete álma? Hogy vége a kőfaragásnak, a méltatlan és megalázó munkának, s hogy végre építész lehet belőle? Nem, nem tekinthető véletlennek. A sors szólt bele az életébe, mely egy nő alakjában jelent meg számára. Mindig, minden helyzetben ott volt előtte a nő alakja, éjjel és nappal. Arca olyan kedves volt és oly ragyogó, mint szép Heléna arca, olyan tiszta és ártatlan, mint Szűz Máriáé, olyan okos és figyelmes, mint Pallasz Athénéé. Folyton rá gondolt, ha dolgozott, ha evett és ivott, ha felébredt, ha elaludt. Gondolatban beszélgetett vele, kikérte tanácsát, megvigasztalta, amikor szomorkodott, s együtt nevetett vele, ha megörült valaminek. Finom írópapírra rajzolta Clarissa appartamentójának vázlatait és terveit, s mindaddig nem kívánta felkeresni az imádott nőt, amíg tervét nem találta tökéletesnek. Varázslatot akart, olyat, amilyet még soha életében: a perspektíva törvényeinek alkalmazása révén a szabadság érzését keltő tágasságot akart teremteni ott, ahol most nyomasztó szűkösség uralkodott. Mivel a Palazzo Pamphili termei nem sok lehetőséget kínáltak az alakításra és formálásra, ezért a tér tágítására egy toszkán oszloprenddel a középpontban olyan illúziókeltő szisztémát talált ki a kedvéért, egy
fantasztikus szemfényvesztésre alkalmas megoldást, mely megtévesztő módon mosta el a látszat és a valóság határait. Francesco számtalanszor átdolgozta a tervet, s egy hétig is eltartott, míg végre-valahára valamiféle megelégedettséget érzett. Aztán egy keddi nap délutánján felkerekedett. És amikor a Palazzo Pamphili kapuján jelezte érkezését a bronz oroszlánfejes kopogtatóval, teljesen nyugodt és laza volt. Korábban attól tartott, hogy izgalmában alig tud majd értelmesen megszólalni, most azonban már előre örült, hogy meglátja Clarissa boldogságtól sugárzó arcát, amint elkezdi magyarázni neki a terv részleteit. – Uraságod hiába fáradt – mondta a szolga, aki kaput nyitott neki –, mert donna Olimpia házon kívül van, s majd csak kedd éjszaka tér haza. – Én azonban nem donna Olimpiát szeretném meglátogatni – mondta Francesco. – Kérem, jelentsen be az angol principessának. A szolga gondterhelt arckifejezéssel nézett végig Francescón, aztán beengedte, és felkísérte az első emeletre. A folyosó végén arra kérte a látogatót, hogy várjon egy percet, majd eltűnt az egyik ajtóban. Percek teltek el. Nem találta a szolga a principessát? Francesco hirtelen tiszta női hangot hallott, nevetést. Ez az ő hangja volt, semmi kétség. A nevető hang gazdája kijött az egyik, pár lépésre lévő helyiségből, melynek ajtaja résnyire nyitva maradt. A szolga valószínűleg nem jó helyen kereste. Francesco elhatározta tehát, hogy nem vár tovább, és bekopogott. Amikor az ajtórésen benézett, nagyon megbánta elhatározását. Úgy érezte, hogy egy kéz markolja, szorítja össze a szívét, s kisajtolja belőle a vért.
19. – Bocsásson meg – mondta Bernini –, de most kénytelen leszek megrabolni önt. – Összehúzott szemmel, akár egy vadász, aki zsákmányát lesi, nézett modelljére a rajztábla pereme fölött, s közben biztos mozdulatokkal vitte papírra modellje mását. – A külsőmre gondol? – kérdezett vissza Clarissa nevetve. – De csak azért, hogy visszaadhassa.
– Erre törekszem, principessa, csak attól félek, hogy amit visszaadok, jóval kevesebb lesz, mint amit elveszek öntől. Kérem, ne mozogjon. Clarissa megfordult, úgyhogy leesett fejéről a lepel. Az volt az érzése, hogy – az ajtóban, melyet résnyire megnyitott, hogy ne maradjon kettesben Berninivel csukott ajtó mögött – egy pillanatra egy alakot látott. Ki lehetett az? Donna Olimpia nem tartózkodott a házban, William visszament a szobájába, hogy megszerkessze úti jegyzeteinek egyik fejezetét. – Megengedi? – Bernini a választ meg sem várva, újra ráadta a leplet Clarissára. – Azt szeretnénk, ha a lehető leghűségesebben adnánk vissza Szent Teréz szavait márványba faragva. Kérhetném, hogy még jobban vesse hátra a fejét? – kérdezte Bernini, és óvatosan hátrafeszítette Clarissa vállát a megfelelő pozícióba. – Élje bele magát Teréz helyzetébe! Látomásában egy angyal jelent meg neki, aki fölé hajolt, és dárdájával átdöfte. Erről ő maga ír egy helyen. „Egy nyíl hatolt át újra meg újra a szívemen. Végtelenül édes volt a fájdalom, és testemet-lelkemet eltöltötte a szeretet…” Igen, így tökéletes, csodálatos. Kérem, maradjon így! – Milyen furcsán beszél – mondta Clarissa zavartan, miközben Bernini újra kézbe vette a rajztáblát. – Milyen nyílról van szó? – A szeretet nyiláról. Remélem, hogy Szent Teréz néz bennünket. El lesz ragadtatva helyettesétől. Tudja, mit mondott Jézus neki ebben a látomásban? – Nem olvastam Szent Teréz szavait. Angliában nemigen ismerik. – Hogyan? – kérdezte Bernini, s közben hüvelykujjával elkente a krétát a papíron. – Nem olvasta a Tökéletesség Útját? Pedig mennyire hasonlít szerzőjére! – Honnan tudhatnánk, hogy nézett ki Szent Teréz? – Ha nem tudnám, vajon megkértem volna, hogy helyettesítse őt? Clarissa azt sem tudta, hogy nevessen vagy bosszankodjon Bernini bókján. – A tökéletesség útja? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit. – Ez a könyv címe? – Ez… remek cím, igaz? – kiáltott fel lelkesen Bernini. – Mintha csak azért lennénk a világon, hogy tökéletesek legyünk. Milyen elbűvölő őrület! A csillagok tökéletesek, a hold tökéletes, talán a nap is, de az emberek? – Azt akarta elmondani az előbb, hogy mit mondott Jézus Szent Teréznek.
– Úgy van. A Megváltó nagyon jól tudta, hogy ha létezik tökéletesség a földön, csakis nő alakjában. – Bernini felnézett a rajztáblából, és tekintete azt sugallta, hogy az előbb elmondott szavai Clarissára, nem pedig a szentre vonatkoznak: „Ha nem teremtettem volna meg a mennyboltot, egyedül neked építeném meg.” Clarissa megborzongott. Micsoda szavak! Még soha senki nem beszélt így vele. Még ha más szavait idézte is, megengedheti-e Bernininek, hogy így beszéljen vele? A férfi még mindig nem vette le róla a szemét, Clarissa újra megborzongott. Miért is hagyta magát rábeszélni, hogy modellt üljön neki? És miért éppen ezen a napon hívta magához, amikor nagyon jól tudta, hogy unokanővére nem lesz itthon? – Kérem – szólt csendesen –, ne beszéljen így. – Hogy kérhet ilyet? – kérdezte Bernini. – Meg akarja tiltani a csalogánynak, hogy énekeljen? A hívőnek, hogy imádkozzon? – Mi köze ennek a hithez? – És ezt ön kérdezi? Egy Istennő? – Ne beszéljen így velem! Én csak egy nő vagyok. – Igen, egy nő! Mi lehet nagyobb, mi lehet értékesebb? Bernini leeresztette a rajztáblát, és olyan áthatóan, olyan nyíltan és állhatatosan nézett rá, hogy Clarissa hirtelen mezítelennek érezte magát. Torkában dobogott a szíve, és kiszáradt a szája. Bár tudta, hogy semmi értelme, mégis összehúzta vállán a leplet, mintha így védekezhetne a férfi pillantásával szemben. Csakhogy ettől a tekintettől egy mégoly vastag anyag sem védheti meg, mert úgy hatol át az anyagon, mintha átlátszó fátyol borítaná egész testét. – Kétféle nő létezik, principessa – mondta Bernini olyan komolyan, mintha templomban lennének. – Az egyik olyan, akár egy antik váza, csodálatosan szép, ám ha megérintik, porrá omlik. A másik meg olyan, mint a grappa, égeti az ember torkát, de aztán, ahogy megindul lefelé, kiterjeszti szárnyát, mint a pillangó. – Bernini közelebb lépett hozzá, de a szemét nem vette le róla. – És ön milyen nő, principessa?
20.
Bernini remek hangulatban hagyta el a Palazzo Pamphilit. Úgy érezte, hogy az élet csodálatos. Egy canzónét fütyülve vágott át a Piazza Navonán, és a Palazzo Barberini felé vette az irányt. Gyalog vágott neki az útnak, miért is sietne, ha Orbán így is, úgy is fizeti útjait. A pápa családi palotájának építkezésén akart szétnézni, mielőtt a Szent Péterszékesegyházban ellenőrzi, hogyan teszik fel a fából és papírmaséból készült baldachinmodellt az oltároszlopokra. Maderno, a vén szaros, még halála előtt leszerződtetett egy sereg lombardiai kézművest, hogy földijeinek hosszú időre állást és kenyeret szerezzen, ám ez a milánói banda minduntalan hajba kap Lorenzo toszkán munkásaival, úgyhogy folyton összeverekednek. Erre oda kell figyelni. Francesco a Palazzo Barberini nagykapujában várt rá. – Többé nem dolgozom neked – jelentette ki. – Megbolondultál? Fogadalmat tettél, nem? Vagy az ördög bújt beléd? Francesco némán megrázta a fejét. Újra makacs szamáröszvér arcot öltött. – Netán ünnepnap lenne, s én botor fejjel megfeledkeztem volna róla? – Itt hagyom az építkezést. Embereimnek is szóltam már. Most szedik össze a szerszámaikat. – Úgy érted, hogy ma délután a székesegyházban dolgozol nekem? – Hallottad, mit mondtam: nem dolgozom neked többé! Basta! Lorenzo csak most értette meg, miről van szó. Asszisztense, legfontosabb embere, fogja magát és váratlanul leteszi a munkát anélkül, hogy előtte szólt volna. Lorenzo megszédült, amikor belegondolt, hogy milyen következményei lehetnek Francesco távozásának. – Okát adnád ennek az őrültségnek? – kérdezte Bernini. – Nem tartozom számadással. – A dolog nem ilyen egyszerű. Szerződést kötöttünk. – A szerződés is csak egy darab papír. – Felelni fogsz az okozott károkért. Minden vagyonod rámegy. Francesco megvonta a vállát, mint akit nem érdekel a dolog. Lorenzónak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne ugorjon neki a torkának. – Mi az oka? – kérdezte újra. Francesco mély megvetéssel nézett rá. – Csaló vagy! – Én, csaló? – Lorenzo a tőrjéhez kapott. – Sértegetsz?
– Természetesen csaló vagy – ismételte meg Francesco. – Kisajátítod a másik munkáját, és úgy dicsekszel vele, mint a sajátodéval. Lehet, hogy az apád nem teszi szóvá, de én igen. – Ahá! Szóval erről van szó! Most már értem. Mert engem tüntetett ki a prefektus… – Az aranylánccal meg az ötszáz scudóval! – Mit tehetek én erről? – Lorenzo visszadugta a tőrt. – Szóval a pénzről van szó? Mennyit akarsz? Ötven scudót? Százat? – Nem a pénzről van szó. Semmibe veszed a munkámat. Mintha a ravatalt is egyedül te készítetted volna, úgy teszel. – A terv az én ötletem volt. – És a megvalósítás? Nem tűröm, hogy becsapj. – Ne tedd magad nevetségessé! Ki intézte el, hogy Orbán fejedelmi módon megfizessen? Én! Egyedül én és senki más! – Igen, te meg a pápád! Huszonöt scudóval szúrod ki a szemem, amiből még embereimet is ki kell fizetnem, miközben te kétszázötven scudót kapsz havonta az oltár építéséért. – Ezt meg kitől hallottad? – kérdezte Lorenzo rémülten. – Már a verebek is ezt csiripelik! Velem meg el akartad hitetni, hogy többet kapok nálad. Kétszázötven scudót kapsz a templomépítő-mesteri fizetésen felül! Lorenzo az ajkába harapott. Hogy lehetett ilyen bolond! Valószínűleg ő maga dicsekedett valamelyik bíboros vagy szajha jelenlétében a külön díjazásról, amit Orbántól kap az oltárért. Mit lehet erre mondani? – Pontosan erről van szó – mondta vállvonogatva –, ez a különbség egy építész és egy kőfaragó között. Francesco úgy nézett rá, mint akit arcul csaptak. – Szóval erről van szó – mondta olyan csöndesen, hogy Lorenzo alig értette. – Pedig nagyon jól tudod, hogy egyedül aligha készültél volna el az oltárral. – Francesco öklével nagyot ütött a fejére. – Itt, ebben a koponyában születtek meg a tervek a fundamentum és a koronapárkány kialakítására. Lorenzo tisztában volt vele, hogy Francescónak igaza van. De bevallhatta-e? – Csalódtam benned – közölte hűvös hangon –, ugyanolyan vagy, mint a többiek. Az ember megdicsér egy kicsit benneteket, s mindjárt azt képzelitek, nélkületek nem megy a dolog. Sose felejtsd el, ki és mi vagy!
– Építész vagyok, akárcsak te! – Ugyan, ugyan! Ostoba kis porfogó vagy, nyomorult fontoskodó, okoskodó senkiházi, akitől nem telik többre, mint hogy mások ötleteit kivitelezze. – Lorenzo már érezte, hogy hibázott, de dühödten beszélt tovább. – Soha az életben nem lesz egy épkézláb ötleted, saját műhelyed, de legfőképpen: soha nem lesz belőled építész! Soha! A Francescóra rohamszerűen rátörő köhögés szakította félbe Lorenzót. – Látod – kiáltott fel Lorenzo diadalmasan –, a tüdőd is engem igazol: aki kőfaragó, az kőfaragó is marad! Francesco arca eltorzult, sötét lila színre váltott, a teste pedig valósággal meggörnyedt a kíntól. Nyögve, sziszegve kapkodta a levegőt, de közben mind jobban felfújta magát, s úgy festett, bármely pillanatban kipukkanhat. – Édes Istenem! Mit tettem? – kiáltott fel rémülten Lorenzo. – Francesco, kérlek, nem úgy gondoltam! Hiszen tudom, hogy építész vagy. Az egyik legjobb építész. Az ég szerelmére, kérve kérlek, hagyd abba ezt a fuldoklást. Különben itt nyúlsz ki a szemem előtt! A roham lassan lecsendesedett, Francesco szeme nedvesen csillogott az erőfeszítéstől, a szája meg-megrándult, mint a sírással küzdő gyermeké. Lorenzo megbánt már minden kimondott szót. Óvatosan, mintha attól tartana, hogy megsérti Francescót, megérintette a karját. – Miért nem akarsz nekem dolgozni? Mi az oka, a valódi oka? Biztos, hogy nem a pénz miatt, hiszen ismerlek. Valami más lehet az oka. Francesco ránézett Lorenzóra. A szeme izzott, mint a fekete szén. – Az Istenre kérlek, mondj már valamit! Az elismerésről van szó, a megbecsülésről? Megígérem, hogy ha hibáztam valamiben, igyekszem helyrehozni. – Habozott egy darabig, mert támadt egy ötlete, amit – bár nehezére esett megfogalmazni – kimondott: – Ha akarod, megkérem a pápát, hogy nevezzen ki második templomépítő-mesternek. Orbán a tenyeremből eszik. Tőlem semmit sem tagad meg. Csak mondj igent, s én megteszem. Lorenzo nagy levegőt vett, mintha egy hatalmas követ gördített volna el az útból. Ilyen ajánlatot senki sem utasíthat vissza. Francesco azonban csak a fejét ingatta. – Nem kell a segítséged – mondta újfent az ismert szamáröszvér arckifejezéssel. – Nem kell és nincs is rá szükségem. – Szentséges Szűz Mária! – kiáltott fel Lorenzo. – Hogy lehet valaki ilyen önfejű! Olyan állást kínálok neked, melyért más építész az anyját is
képes lenne megölni, te meg úgy teszel, mintha megsértettelek volna. Mivel engesztelhetlek ki, ha ezzel sem? Ha megcsókolom a lábadat? – Nem kell engem kiengesztelni – mondta Francesco, s kezdte összeszedni a dolgait. – Madernónak volt igaza. A világ túlságosan is kicsiny ahhoz, hogy rajtad kívül más is elférjen benne. Lorenzo csak nehezen állta meg szó nélkül. És mialatt Francesco a szerszámait tisztogatta, s egy batyuba rakosgatta nyugodt, fegyelmezett mozdulatokkal, Lorenzo a palazzo udvarán felhalmozott homokkupacok és kőrakások között járkált fel s alá. Úgy érezte, elveszett, elárulták, eladták. A homlokzat renoválását, a központi épület és a melléképület összekapcsolását hogyan tudja majd megoldani segítség nélkül? A főoltár építése is sürgető feladata volt, s Orbán folyton emiatt nyaggatta, mert szerette volna mielőbb felszentelni. Lorenzo lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy nem építész ő, hanem művész, ezért éppoly kevéssé mondhatott le Francescóról, mint az Isten a pápáról. Vagy a férfi a nőről. Hirtelen támadt egy ötlete, olyan erővel tört rá, mint a megvilágosulás. Ahogy a férfi a nőről… Igen, igen, ez a megoldás! Ha bizonyítékát adhatja őszinte barátságának, akkor – amit kigondolt – az a legnagyobb áldozat, melyet egy férfi hozhat. Visszafordult asszisztense felé, s mosolyt erőltetett az arcára. – Ismered Constanzát, Matteo feleségét… Francesco értetlenül nézett rá. – Persze hogy ismerem. – Hogy tetszik? Pompás nőszemély, igaz? – Mi köze van Constanzának a kettőnk dolgához? Lorenzónak már nem is tetszett olyan nagyon az ötlet, de nem akart meghátrálni. – Ha akarod – mondta –, ma éjszaka a tied. Neked ajándékozom. Francescónak szeme-szája elállt a csodálkozástól. Tátott szájjal bámult Lorenzóra: hitetlenség, ellenkezés, utálkozás és rémület volt a szemében, mintha maga a Gonosz jelent volna meg neki. Undorodva köpött Lorenzo lába elé. – Ilyen disznóval még életemben nem találkoztam! Ezzel a vállára vette a batyuját, és elindult. Lorenzo tehetetlenül nézte, ahogy Francesco kilép az udvar kapuján. Ez a hála a szeretetért, gondolta. – Hát akkor nyald ki a seggem! – kiáltotta utána dühtől fuldokolva. – Tűnj el, te barom! Vigyen el az ördög! – Felkapott egy követ és utána
dobta. – Igen, a pokolba veled! És sose lássalak többé! Hallod? Soha, soha többé!
21. Clarissa tétovázott, mialatt ott érezte a hátában William szemrehányó pillantását, aki úrnője kérésére, ám saját akarata ellenére maradt a kocsiban. Aztán megmozdult, és kopogtatott. Elutasítással felérő kiáltás hallatszott: – Ki zavar? Clarissa azonban nem zavartatta magát. Hiszen a hang tulajdonosa nem tudhatta, ki kopog. Így aztán összekapta a szoknyáját, lehajolt, hogy belépjen a ház alacsony ajtaján. – Principessa! Ön? Úgy nézett látogatójára, mint valami jelenésre. Castelli egy fából eszkábált asztalnál ült, előtte könyv, körülötte pedig a fehérre meszelt falak. Úgy festett, mint egy szerzetes a cellájában. – A székesegyházban kerestem, de az egyik kőműves azt mondta, hogy letette a munkát. Mi történt? – Ahhoz senkinek semmi köze – mondta gorombán, és felállt. – Nagyon aggódtam. Zavarok? Clarissa körülnézett. A padlón nem volt szőnyeg, a falakon nem volt kép, az egész szobában csak egy asztal, kályha, végül pár polc akadt összetekert rajzlappal és könyvekkel. Hogy lakhat ilyen házban az az ember, aki templomokat és palotákat akar építeni? – Mit óhajt? – kérdezte, és nem kínálta hellyel a vendégét. – Terveket ígért. – Terveket? – Igen, az appartamento átépítésére. Csak azt ne mondja, hogy megfeledkezett róla! Vérig sértene. – Más dolgom volt – mondta Francesco. – És különben is, miért engem kérdez. Keressen fel egy építészt, mondjuk Bernini lovagot. Hiszen ismeri.
– Mivel érdemeltem ki ezt a barátságtalan fogadtatást, signor Castelli? A fél városon keresztülhajtattam ebben a hőségben, csak hogy láthassam. És erre ez a fogadtatás! – Sajnálom, principessa, de hiába fáradt. Clarissa alig ismert rá. Ugyanaz az ember lenne, aki annak idején megmutatta neki a székesegyházat? Hova lett a szeme ragyogása, a mosolya? Se üdítőitallal, se hellyel nem kínálja, úgy bánik vele, mint egy idegennel. Aztán mintha hályog esett volna le a szeméről. Nyilván azért viselkedik ilyen bárdolatlanul, mert restelli, hogy ilyen szegényes körülmények között fogadja. Clarissa megkönnyebbült, hogy végre sikerült kideríteni a férfi viselkedésének okát, s elhatározta, úgy tesz, mintha észre sem vette volna. – Azt akarom, hogy ön építse fel az appartamentómat, signor Castelli, nem pedig Bernini lovag – mondta. – És hogy lássa, milyen komolyan gondolom a dolgot: mondja meg, mennyit kérne ezért a munkáért Bernini lovag, és én a dupláját adom önnek. Francesco kezébe vette az asztalon heverő könyvet. – Ha megengedi, akkor most inkább a barátomnak szentelem minden figyelmem. Megzavarta a beszélgetésünket, principessa. – Barátjának? – kérdezte Clarissa zavartan. – Senkit sem látok kettőnkön kívül. Clarissa szó nélkül a szeme elé emelte a könyvet, és kimondta a szerző nevét. – Seneca… Jó barát? – A legjobb. Ezért sem szeretném megvárakoztatni. Clarissa közelebb lépett Francescóhoz. – Ha önnek oly fontos a barátság, signor Castelli, akkor miért utasítja vissza az én barátságomat? Francesco válasz helyett hátat fordított Clarissának. Mit tegyen, tűnődött. Ha másvalaki teszi ezt vele, nyomban faképnél hagyja, de most úgy döntött, vár még egy kicsit. Miközben a férfi hallgatása betöltötte a helyiséget, Clarissa tízig számolt magában. Tudta, bírja majd cérnával, ezért előbb harmincig, majd ötvenig számolt. Amikor már majdnem eljutott a százig, levett a polcról egy rajzot. – Tessék csak, vigye! – mondta Francesco. – Azt csinál vele, amit akar. Clarissa, amikor kisimítgatta a rajzlapot, az ajkába harapott örömében. Tehát mégis megrajzolta neki a tervet! És milyen ragyogó tervet!
Felismerte rajta a Palazzo Pamphili fogadótermét, de mennyivel tágasabbnak tűnt a rajzon, mint a valóságban! A kert felé kinyúló balkont egy oszlopsorral hosszabbította meg, mely látszólag mind kisebbé és mind sűrűbbé vált, úgyhogy egy végtelenbe sorjázó kolonnád benyomását keltette, holott, ahogy a mellékelt mérőszámok igazolták, pár méterre terjeszkedett, a metszőpontban egy látszatra ember nagyságú, a valóságban egy aprócska szoborral, melynek az volt a feladata, hogy a hamis nagyság csalóka képét megerősítse a szemlélőben. – Milyen csodálatos ötlet! – mondta Clarissa. – Alig várom, hogy nekilásson az átépítésnek. – Megpróbáltam kinyitni a helyiséget – mondta Francesco. Clarissa felnézett a rajzból. Egy büszke, ugyanakkor félénk mosolyt látott átsuhanni a férfi arcán. Végre ráismert. – Ami nagyszerűen sikerült, signor Castelli. Mit csinálnak majd az emberek, amikor felfedezik, hogy az egész csak játék, hogy a valóságban minden másképpen fest, mint amit a szemükkel érzékelnek. Annyira örülök, hogy eljöttem ide! – Hirtelen elfogta a vágy, hogy megajándékozza a férfit. Levette nyakából a keresztet, melyet az Angliából Rómáig tartó úton is viselt, s a férfi kezébe nyomta. – És lenne még egy kérésem, valami, ami már régóta nyomja a szívemet – mondta, és megállt egy pillanatra, majd így folytatta: – Térjen vissza a székesegyházba, és vegye fel a munkát. – Clarissa érezte, hogy Francesco ellenkezni akar, de mielőtt szóra nyitotta volna a száját, a keresztre szorította a férfi ujjait. – Meg kell tennie! Az oltár az ön műve is! Ha most felhagy vele, akkor hogy tudja meg az utókor, hogy ki alkotta? Castelli előbb a kezében lévő keresztre nézett, aztán Clarissa arcába. – Hát ezért jött ide! – mondta. – Bernini küldte? – Bernini? Engem? Honnan veszi? A férfi arca elsötétült, s egy függőleges, mély ránc keletkezett a homlokán. – És egy nyíl újra meg újra áthatolt a szívemen – mondta csöndesen, szinte hangtalanul. Clarissa megrázkódott a mondat hallatán. Akaratlanul is lesütötte a szemét. – Akkor… ön állt az ajtó előtt? – Én ismerem Szent Teréz írásait. A múltkor a tervemet akartam megmutatni önnek.
Clarissa nem tudott megszólalni. Most már mindent értett. Megértette, miért nem látogatta meg hetek óta, megértette a férfi goromba viselkedését, és azt is, hogy visszautasította felkínált barátságát. Annyira le volt sújtva, hogy nem talált szavakat. – Természetesen – mondta Castelli, és visszaadta a keresztet – ő küldte… Kérem, menjen innen, hagyjon magamra. Clarissa erőt vett magán, és ránézett a férfira, akinek az arca megkeményedett, a tekintetébe kimondhatatlan szomorúság költözött. Clarissa Francesco arcát látva döbbent rá, milyen iszonyatos vétket követett el vele szemben. Hogyan tehetné jóvá?
22. A Szent Péter-székesegyház harangjai már esti imára szólították a híveket, ám az építkezésen dolgozó munkások és kézművesek nem merték letenni a szerszámokat. Tüzes tarantella ütemét kopogtatták ki a szobrászok és kőfaragók kalapácsai, akik már véresre verték a kezüket az Orbán megbízásából készülő műveken, miközben a rajzolók az asztalok fölött görnyedtek. A pápa ugyanis új meg új megrendelésekkel bombázta kedvenc művészét. Lorenzo nagyon egyedül érezte magát. Pár héttel azután, hogy Francesco felmondott, meghalt az édesapja. Lorenzo csak most, apja halála után döbbent rá, mi mindent végzett Pietro: magas kora ellenére felügyelte a rajzolókat, ő szerezte be a márványt, irányította a szobrászokat és a kőfaragókat, akik Lorenzo tervei szerint alakították a Palazzo Barberininek és a Szent Péter-székesegyháznak készülő szobordíszeket, de gyakran maga is megragadta a vésőt, ha az idő sürgette őket. Lorenzo számára azonban mégiscsak az volt a legfontosabb, hogy mindig maga mellett tudhatta, és mindig kikérhette tanácsait. Mintha átok ült volna rajta. Azóta, hogy megtervezte Barberini rendfőnök katafalkját, mintha mindenütt a halál mutogatná utálatos ábrázatát. Ott leselkedett az emberek arca mögött, mint a rothadás a rosszul vakolt fal mögött, s minden mosoly alól előbukkant. Még a szentatya elől sem hátrált meg. Rövid időn belül ugyanis két csapás is érte
őszentségét: egy Tommaso Orsolini nevű szerzetes valami ostyával akarta megmérgezni, aztán kolduló barátok, akik Orbán pompaszeretetében nem Isten dicsőségét és magasztalását látták, hanem földi helytartója gőgjét és felfuvalkodottságát, elkészítették őszentsége viaszbábuját, és ördögűzés közben megolvasztották, jelezve mintegy, azt szeretnék, ha a viaszszoborban ábrázolt ember élete hasonlóképpen elenyészne. Az enyészet azonban ama összeesküvők sorsa lett, akiket monsignore Pamphili leplezett és fejeztetett le, ám az eset arra emlékeztette a pápát, hogy ő is halandó, az évei meg vannak számlálva, ezért alig hatvanévesen síremlék tervezésére adott megbízást. Bár a főoltár még mindig nem készült el, Orbán még ebben a hónapban látni akarta a síremlék tervét. Francesco szerencsére a főoltár mellett lévő sírfülkét a legapróbb részletekig megtervezte talpazattal, oromzattal, egyebekkel, úgyhogy Lorenzónak már csak annyi dolga volt, hogy belerajzolja a síremléket. A többi rajzolótól kissé félrehúzódva a saját asztalánál vázolta fel a szentatya szobrát, amint áldást oszt két allegorikus alak, az Igazságosság és a Könyörületesség kíséretében, s fölötte, a kompozíció középpontjában ott áll a Halál alakja szégyenlősen, ám büszkén. Bárcsak itt lenne még Francesco! Napról napra jobban hiányzott neki a pontossága, a szorgalma, csökönyös feje. Mert az apján kívül Francesco volt az egyetlen ember, akihez szívbéli viszony fűzte, aki mégiscsak az egyetlen barátja volt ebben az életben. Lassan elhaltak a kopácsolás hangjai, mint amikor valamely zenekar zenészei egymás után leteszik a hangszert. – Hogy jut eszetekbe félbeszakítani a munkát! – kiáltott fel mérgesen Lorenzo, és felnézett készülő rajzából. – Ó, donna Olimpia! Micsoda öröm és megtiszteltetés! – Gyorsan felpattant, hogy üdvözölje vendégét. – Luigi, Matteo! Gyorsan egy széket! – A pápa síremlékén dolgozik? – kérdezte donna Olimpia a rajzra pillantva. – Remélem, őszentsége meggyógyult. – A szentatya tegnap meghagyta háziorvosának, nyissa meg fontanelláját*, hogy távozásra késztesse a gonosz szellemeket – mondta Lorenzo. – Az asztalnál azonban már megint igen izgatottan beszélt, legfőképpen az ön sógoráról. Őszentsége nagyon hálás monsignore *
A koponyának és a nyakszirtnek azok a részei, amik a csecsemőknél csak jóval a születés után csontosodnak meg.
Pamphili-nek azért, hogy leleplezte az összeesküvést, s jelezte szándékát, hogy hamarosan kinevezi kardinálissá. – Úgy legyen – mondta Olimpia, s szemét még mindig nem vette le a rajzról. – De miféle méhek azok ott a síremlék fölött? A Barberini család címeréből való méhek? Röpködnek összevissza, mintha elveszített urukat keresnék – mondta Olimpia, s fekete loknis hajával keretezett arcát Lorenzo felé fordította. – Galambot is tud rajzolni? – A Szentlélekre gondol, excellenza? – A Pamphilik címerállatára gondolok – mondta az asszony mosolyogva, s leült egy székre, melyet Luigi és Matteo szerzett neki. – De hagyjuk is, más oka van az én jövetelemnek. Azért vagyok itt, hogy szívességet kérjek öntől, signor Bernini. Személyes jellegű szívességet. – Bármit kérhet, donna Olimpia – mondta Lorenzo, s egy kupa narancsitalt nyújtott vendégének. – Legutóbb alig volt alkalmunk szót váltani. – Talán hallott róla – mondta az asszony –, hogy Róma város konzervátorai építészt keresnek a Sapienza , az egyetem számára. Szeretnék ugyanis felvirágoztatni a tudományokat. – Dicséretes vállalkozás, mely minden támogatást megérdemel – mondta Lorenzo egy meghajlás kíséretében. – Csak abban nem vagyok bizonyos, hogy lesz-e időm kellő módon… – Nem, nem – szakította félbe a férfit egy kis nevetéssel, s a fekete loknik csak úgy röpködtek a feje körül. – Tudom, mennyire elfoglalt. Ezért egy másik építészre gondoltam, s a véleményét szeretném tudni. – Pietro da Cortona? – kérdezte Lorenzo, de oly bizonytalanul, mintha megsértődött vagy megkönnyebbült volna. – Bizonyára ő lehetne az egyik alkalmas jelölt, de nem az egyetlen. – Az asszony kis ideig nem szólalt meg, de okos tekintetét nem vette le a férfiról. – Én az ön asszisztensére gondoltam. Ezzel a kijelentéssel annyira meglepte Lorenzót, hogy a férfi egy pillanatig nem is értette a mondatot. – Úgy érti… Francesco Castellire? – Őrá. – Olimpia bólintott. – Ha szól az érdekében a szentatyánál, bizonyos vagyok benne, hogy Orbán nem zárkózik el az ötlet elől, és megfelelő utasításokat ad majd. 1303-ban alapított római egyetem.
– Castelli felmondott nekem! – mondta Lorenzo, s az árulás emlékétől felforrt a vére. – Jómagam alapos, megbízható építésznek tartom. A Palazzo Pamphiliben több megbízást is kapott, s nagyon meg vagyok elégedve a munkájával. – Elnézését kérem, de ha szabad nyíltan beszélnem, akkor azt kell mondanom, hogy Castelli egy kötekedő, gőgös alak, és irigy kutya, aki túlságosan is sokra tartja magát. – Egyszóval – szakította félbe újfent mosolyogva Olimpia – a vetélytársa, és a puszta gondolat, hogy egyik riválisát támogassa, ellenkezést vált ki önből. Ugyan ki nem értené meg? De azért gondoljon bele: ha ön Castellit beajánlja a Sapienza tervezőjének és építőjének, talán többet tesz a saját, mint a másik érdekében… – Csodálom az okosságát, donna Olimpia, de dicsérni akkor dicsérném tiszta szívből, ha osztozhatnék okosságában. – Nem olyan bonyolult ez az egész ügy – mondta, s egy kézmozdulattal hellyel kínálta a férfit. – Ajánlja Castellit a Sapienza építőjének, és fogadja el felmondását a Palazzo Barberiniben. Ily módon két legyet üt egy csapásra: eltávolítja vetélytársát legnagyobb megbízója, a pápai család közeléből, s ugyanakkor kötelezi asszisztensét, hogy dolgozzon tovább a Szent Péter-székesegyház főoltárán. Úgy tudom, hogy szigorú határidőt szabtak a befejezésre. De milyen szigorút! Az idő úgy folyik ki Lorenzo ujjai közt, mint a homok. És persze nem feledkezett meg a büntetésről sem, melyet akkor szenved el, ha túllépi a szerződésben kikötött határidőt: minden további költség ugyanis őt terheli. – Engedjen meg egy kérdést, donna Olimpia – mondta Lorenzo végül. – Miért veszi a fáradságot, és törődik egy olyan jelentéktelen művésszel, mint én? Donna Olimpia felállt, és újra megnézte a férfi rajzát. – Lovag, ez remek ötlet – mondta az asszony, s nem válaszolt Lorenzo kérdésére. – Magyarázzon meg nekem valamit. Miféle alakok azok ott az áldást osztó pápa mellett? – Az Igazságosság és a Könyörületesség – válaszolta Lorenzo, s ő is felállt. – És gyermekeket rendeltem melléjük, hogy így érzékeltessem az emberek elhagyatottságát.
– Nagyszerű! Milyen vigasztalhatatlant gyászolják apjukat! – Hirtelen mintha megrettent volna. – És persze ez is a halál. Egy könyvet tart a kezében, mintha bele akarna írni valamit. A halott nevét? – kérdezte donna Olimpia, és a vázlat fölé hajolt. – Ó, ha tudnánk, kié lesz a következő név! – Lorenzo felé fordult. – Próbára akarom tenni lojalitását – mondta egyszerűen. – Nincs kizárva, hogy a Pamphili család a jövőben jelentős megbízásokat ad. Azonkívül… Ám ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, a férfi szemébe nézett. – Azonkívül? – kérdezte Lorenzo. – Azonkívül unokahúgom kért meg, hogy beszéljek önnel erről a dologról. Az ő kívánsága, hogy Castelli megkapja a megbízást.
23. Clarissa meggyújtotta a Palazzo Pamphili kápolnájának gyertyáit, s az egymás után fellobbanó lángok fényénél mind több alak vált láthatóvá az oltárreliefen, mintha – életre kelve a fényben – ki akarnának lépni a valódi életbe. Clarissa egyedül érkezett az esti ájtatosságra. A szív magányában, összeszedett lélekkel ereszkedett térdre, aztán keresztet vetett, hogy megtapasztalja Isten jelenlétét. Mint minden este, most is úgy készült az imára, ahogy egy hatalmasabb úrral való találkozásra készül az ember: összeszedte gondolatait, s eltűnődött azon, hogy mit akar mondani, s hogyan akarja kérését előadni. – Szentlélek – fogott bele lassan, tekintetét az oltárra szegezve –, kegyelmezz nekem, világosítsd meg az elmém, igazítsd meg a szívem, hogy ezt az imát a te tiszteletedre és az én gyógyulásomra elmondhassam a Jézus Krisztus, a mi Urunk és Megváltónk által… – Ámen – vágott a szavába egy férfihang. Clarissa zavartan nézett fel imájából. A kicsiny kápolna gyóntatószéke előtt Lorenzo Bernini állt, s mosolyogva nézett le rá. Micsoda meglepetés. Már hetek óta nem látta a férfit. A találkozás pillanatában elszállt az ájtatosság hangulata. Örömében szinte felpattant, hogy köszöntse a lovagot.
– Isten bizonyára örömmel meghallgatja az ön imáját, principessa – mondta, s közben Clarissa kezére hajolt, hogy megcsókolja. – Azt hiszem, maga a pápa sem találna szavakat, melyek kedvesebbek lennének Isten fülének. Igen, Isten szereti a buzgóságot, örömét leli alázatunkban. Bernini szavai úgy hatottak rá, mintha lúdtollal csiklandozták volna. – Én csak úgy imádkozom, ahogy az anyám tanította – mondta méltósággal, s megigazította a fátylat kontyba fűzött haján, ám közben bizsergést érzett a hátában. – Akkor mondjon köszönetet az édesanyjának a tanításért, mert az ön imája meghallgatásra lelt. Clarissa érezte, hogy szíve mind gyorsabban ver. – Ez azt jelenti, hogy sikerült kőbe vésni a portrémat? Úgy értem természetesen – igazította ki a mondatot –, hogy Szent Teréz portréját? – Ezért imádkozott, principessa? – kérdezte Bernini csodálkozva. – Boldog lennék, ha már elkészültem volna vele, de csalódást kell okoznom önnek. Azért ne szomorkodjon. Jobb hírrel érkeztem. – Hírrel? Nekem szóló hírrel? Clarissa a kezét nyújtotta, hogy a férfi segítségével kilépjen a padok közül. – A szentatyánál jártam ma. Róma városának konzervátorai signor Castellit jelölik a Sapienza építészének. Clarissa ujjongott. – Ez… ez csodálatos! – kiáltott fel, s lelkesedésében alig talált szavakat. – Köszönöm, lovag! Ön… egy valóságos angyal! – És gondolkodás nélkül arcon csókolta a férfit. – Principessa! Csak a férfi meglepetését látva döbbent rá, mit cselekedett. Hogy történhetett meg vele! Elment az esze? Ha donna Olimpia látta volna! Úgy elszégyellte magát, mint egy kisgyermek. Mire jó a sötét ruha, a szigorú konty, ha így megfeledkezik magáról? – Ké… kérem, bocsásson meg – mondta dadogva, s arcát elöntötte a szégyen pírja. Bernini le nem vette sötét szemét Clarissáról, szája körül mosoly játszadozott. – Milyen elragadóan imádkozik. De mennyivel elragadóbb, amikor köszönetet mond.
És mielőtt Clarissa megszólalhatott volna, Lorenzo már magához is ölelte és megcsókolta. Clarissa úgy érezte, mintha egyre sebesebben kavargó örvénybe zuhant volna. Érezte Lorenzo ajkát az ajkán, lélegzetét a bőrén, karját és combját a testén. Soha nem ismert érzés kerítette hatalmába: az erő és a gyöngédség érzése, az egész belsejét betöltő ujjongás és üdvözült odaadás. – Ha holnap lehanyatlik is a világ – suttogta Bernini –, most már tudom, hogy Isten mire gondolt. Mennyi idő telt el azóta, hogy ajkuk összeért? Egy másodperc? Egy örökkévalóság? Amikor Clarissa kinyitotta a szemét, belenézett Lorenzo arcába. Nem látott mást benne, mint diadalt. – Most már tudom, ki vagy – mondta Lorenzo. – Éva vagy, a nő, akit Isten teremtett. Az Égre és mindenszentekre mondom… Legyen Castellié a Sapienza, neki ajándékozom! Feláldozok minden palotát és minden templomot, csak hogy a karjaimban tarthassalak. Odakint a folyosón léptek közeledtek. Clarissa felébredt álmából. – Szűz Mária! – kiáltott fel, és kibontakozott a férfi öleléséből. – Menjen innen, kérem. Lorenzo felemelte a padlóról a fátylat, és kisurrant a kápolnából. Clarissa sietősen rendbe szedte a ruháját, és visszatért a padba. Amikor térdre ereszkedett, olyan nehéz volt a lélegzete, hogy már azt hitte, szétszakad a fűzője. Ismét keresztet vetett, és az oltárra nézett. Számtalanszor látta már a tabernákulum fölötti reliefet, de csak most ismert rá Szent Ágnes csodatételére. Római katonák rángatták le a porba a kétségbeesett Ágnest. Mezítelenre vetkőztették, hogy meggyalázzák, ám a hit erejével és az áhítat segítségével megtörtént a csoda: dús aranyhaja eltakarta a testét, és kisegítette a bajból. Clarissa a folyosó felől Bernini hangját hallotta, mely elkeveredett donna Olimpia nevetésével. Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. És a hite, hol van az ő hite?
24.
Megcsókolta! Lorenzo üdvözült kábulatban, mintha egy egész üveg seccót megivott volna, hagyta el a Palazzo Pamphilit, teste még vibrált, remegett a pillanat hatásától. Valóban az történt köztük, ami megtörtént? Talán még bele is szeretett? Micsoda kérdés! Meghódította! A Piazza Navonán már javában zajlott az élet. A sok-sok fáklya fényében ifjú lovagok sétafikáltak karjukon hölgyekkel a téren felállított bódék között, tenyérjósokkal és frissítőárusokkal egyezkedtek. Tűznyelők fújták az égnek a lángokat, akrobaták egyensúlyoztak a kifeszített köteleken, közben díszesen felöltözött lovasok vágtattak át a téren, és libériás inasok kísérte könnyű fogatok vágtak utat maguknak a tömegben. Micsoda éjszaka! Lorenzo az édesanyját akarta meglátogatni, aki öregen és magányosan élt a Santa Maria Maggiore egyházközséghez tartozó tágas szülői házban, hogy együtt költsék el a vacsorát. Apja halála óta hetente egyszer meglátogatta az édesanyját, akivel Luigi, az öccse nem sokat törődött, neki folyton a nőkön járt az esze. Az ilyen este azonban nem arra való, hogy az anyja társaságában szomorkodjon, gondolta Lorenzo. Támadt egy ötlete. Érezte, hogy a puszta gondolat is felkorbácsolja a vérét. Igen, így kéne befejezni a napot! Újabb élményre vágyott. Nem a Santa Maria Maggiore felé vette tehát az irányt, hanem befordult a Tiberis felé vivő sikátorba. Nagyot szippantott a meleg nyáréjszaka levegőjéből, mely titkok és kalandok ígéretével volt tele. A házak és a templomok penészszaga elvegyült a nyári virágok finom illatával, a gyógyfüvek és a fűszerek, a sonkák és a parmezán sajtok, a parfüm és a grappa meg a verejtékező emberek szagával. A levegőt átitatta az emberi és állati kipárolgás és a meleg, nyári nap hevítette szag, melyben gazdagon tenyésztek a növények, és amely elűzte az emberek lelkében szunnyadó éjszakát. Lorenzo egyre szűkebb és sötétebb sikátorokba jutott, s minél közelebb került a Tiberishez, annál hamarabb nyelte el a sötét a piazza felől ide hallatszó nevetést és kiáltozást, s mind gyakrabban ütötte meg fülét az italkimérésekben mulatozó férfiak és nők nyers hangja. Beljebb hatolva a sikátorok labirintusában, titokzatos sikolyokra és suttogásokra lett figyelmes. Lorenzo nemsokára átment a Ponte Sistón. A hold ezüstös fényében lustán és sötéten forgolódtak a habok a folyó ágyában. Patkányok surrantak, szemét és vizelet szaga csapta meg az orrát. Lorenzo
meggyorsította a lépteit, s megragadta a tőr markolatát. Itt, a Trasteverében, a folyó túlpartján éppúgy hozzátartozott az éjszakához a penge felvillanó vasa, mint a szép asszonyok nevetése. Végre meglátta a házat, ahová a vágya kergette. Viharlámpa pislogott az ajtó fölött, az ablaktáblák ki voltak hajtva. Jó jel: Matteo még nem ért haza, Constanza, mintha csak megérezte volna Lorenzo jöttét, ebben a pillanatban tárta ki az ajtót. Egy szál ingben lépett ki a házból. Micsoda pompás teremtés! A vágy hajtotta ki, az ölelés vágya, hogy mielőbb karjaiba szoríthassa szeretőjét. De mit látott? Lorenzo egy falkiszögellés mögé húzódott, s úgy meresztette szemét a sötétben, mintha át akarná fúrni. Constanza nem volt egyedül, egy férfi volt nála. Az ördögbe is, Matteo máris hazaért? De akkor miért lesi Constanza az utcát, mint amikor őt kíséri ki szerelmi légyott után? Lorenzónak a lélegzete is elállt, amikor azt látta, hogy egy férfi lép ki a házból. Annyit megállapíthatott, hogy az idegen nem Matteo volt. Az öntőműhelyben elszenvedett baleset után ugyanis még mindig húzta a lábát, ez a férfi azonban nem sántított. Constanza megölelte a férfit, aztán hosszan csókolóztak. – Na várj csak, ezt még megkeserülöd! Lorenzo kivont tőrrel ugrott elő az árnyékból. Kiáltás hallatszott, Constanza a házba surrant, az idegen villámgyorsan megfordult, előkapta tőrjét. A következő pillanatban megvillantak és összecsaptak a pengék. Lorenzo űzte-hajtotta maga előtt ellenfelét, ahogy kutyát kerget az ember, végig az utcán, a piazzán keresztül, egészen a folyóig. Gyermekkora óta vívott, s jól forgatta a pengét, ám ellenfele oroszlánként küzdött, kiszámíthatatlanul, s fittyet hányva a vívás szabályainak, hirtelen támadt rá Lorenzóra, aki minden próbálkozást hárított, majd feje fölé emelte tőrét, hogy csapást mérjen ellenfelére, ám ekkor megcsúszott, és a földre került. Az idegen ebben a pillanatban elillant. Lorenzo tőrrel a kezében vette üldözőbe az idegent, sötét sikátorokon és utcákon át kergette, olykor csak az árnyékát sejtve, a fél városon át, lépcsőkön, útkereszteződéseken és tereken keresztül, egészen a Santa Maria Maggioréig. Az idegen megpróbált bejutni a templomba, a bejárati ajtó azonban zárva volt. – Végre megvagy! – kiáltott fel Lorenzo.
Az idegen a falhoz lapult, olyan volt, mint a csapdába esett állat. A vágy, hogy megölje ellenfelét, éppoly erős volt Lorenzóban, mint a vágy, hogy behatoljon egy nőbe. Nem érzett sem fájdalmat, sem kimerültséget, sem oxigénhiányt, csak lázas izgalmat. Felordított és nekirontott ellenfelének; megvillant a tőr vasa. A másik egy támadólépéssel próbálta kivédeni a rohamot, de későn mozdult. Egy pillanat alatt felállhatott volna, de Lorenzo, akár egy kígyó hajlott el ellenfele tőre alatt, s döfésre emelte fegyverét. – Kegyelmezz, Lorenzo! Kegyelmezz! A hold kibújt a felhők mögül, és Lorenzo megpillantotta az idegen férfi arcát, rémült tekintetét. Lorenzo ledermedt, amikor belenézett a férfi szemébe. Karja elnehezült, lehanyatlott. Luigi, az öccse meredt rá.
25. A két apostol, Péter és Pál neve napját ünnepelték 1633-ban napra pontosan egy héttel azután, hogy az eretnek Galilei a „szent inkvizíció” előtt visszavonta tanait, miszerint a Föld gömb alakú, forog a tengelye körül, és kering a Nap körül. Az ünnepi menetben – melyet a kereszténység főpásztora, VIII. Orbán pápa őszentsége vezetett, aki a mintegy ezer torokból felcsapó énekszó hullámán, de a valóságban gárdistái vállán lebegett a tömeg fölött – vonultak a bíborba öltözött bíborosok, a lilába öltözött püspökök és érsekek, majd a fekete színt viselő prelátusok. A világ minden sarkából jöttek a küldöttségek, ahol a katolikus hitet vallották, hogy jelen legyenek az új főoltár felszentelésénél, mely hatalmas fehér lepellel takarva magasodott az első apostol síremléke fölött. Mint a partra csapódó hullámverés, úgy zúgott fel az örömujjongás, amikor a pápa intésére lehullott a lepel, s ezer meg ezer ember bámulta az eléje táruló csodát Isten házában. Olyan volt ez, mint a napfelkelte. Az oltár majd harminc méter magasan emelkedett a kupola alatt: a négy oszlopot, melyek Salamon templomának oszlopaihoz hasonlatosan az ég felé csavarodtak, egy ragyogó bronzbaldachin koronázta meg. A baldachin
hatalmas tömege ellenére szinte súlytalanul lebegett az építmény fölött: az akarat és a hit győzelme volt ez, Isten dicsérete, az emberi találékonyság és alkotóerő bizonyítéka, névtelen építészek, rajzolók, szobrászok, fémöntők, kőfaragók, kőművesek, asztalosok és esztergályosok kilenc éves munkájának gyümölcse, mely hihetetlen összegbe, száznyolcvanezer scudóba került. A Vatikán egyéves bevétele ment rá. Elcsitultak az énekek, s a Svájci Gárda egyik tisztje alabárdjával háromszor koppintva parancsolt csöndet. – Lorenzo Bernini lovag! Amikor elült a gárdista hangja a bazilikában, a Jézus lovagja fekete öltözékét viselő Bernini kilépett a tömegből, s a bíborosok sorfala előtt haladt a pápa trónja felé. Amikor Orbán elé térdelt, akinek megcsókolta a lábát és a kezét, Isten háza elcsendesedett, sokan Lorenzo ruhájának susogását is hallani vélték. – Róma sok csodát látott már – emelte fel hangját a pápa –, de ez az egyik legnagyobb csoda, minden bizonnyal Michelangelóhoz méltó. Clarissa donna Olimpia mellett ült, az időközben a legtekintélyesebb családok közé emelkedett Pamphilik között, s keble csak úgy dagadt a büszkeségtől. A férfi, aki csodát művelt, aki ezeket a pompás, világra szóló műveket létrehozta, a férfi, akit a pápa egy szinten emlegetett Michelangelóval, egyszer megcsókolta őt. A legszívesebben világgá kiáltotta volna, hogy mindenki megtudja, hogy láthatatlan kötelék fűzi őt az oltár alkotójához, s mintha titkon őt is kitüntetné a pápa, Berninivel együtt persze, diadalmasan nézett körül, odabólintott donna Olimpiának, mint olyan valakinek, aki bizonyára megérti büszkeségét. Még Olimpia sógorának, Pamphilinek is küldött egy mosolyt, aki mogorva arccal viselte bíborosi kalapját, aztán végignézett a hívők feje fölött, ám tekintete megakadt valakin. Nem messze tőle, az egyik oszlop lábánál térdelt egy nő, aki furcsamód igen ismerősnek tűnt, holott fogalma sem volt róla, honnan és mi okból ismerheti. Gyönyörű nő volt, bár az arcát friss, vörös forradások csúfították. A pápa szavai terelték el figyelmét a nőről. – Szolgálataid elismeréséül – mondta Orbán pápa az előtte térdelő Bernininek – kinevezlek pontifikátusunk uomo universaléjának, Róma első művészének. – Ez azt jelenti – súgta donna Olimpia –, hogy a szentatya külön díjazásban részesíti, s nyolcezer scudót adományoz neki.
Amikor unokanővére megnevezte az összeget, Clarissában felébredt a kíváncsiság: Hol van most Castelli? Miért nem említette senki Castelli érdemeit? Miért nem kapott se kitüntetést, se jutalmat? A nyakát nyújtogatta, s azoknak a kézműves céheknek a zászlait kereste tekintetével, melyek részt vettek az oltár építésében. Hamarosan felfedezte a férfit a gregorián kápolna bejáratánál. Karba tett kézzel álldogált, s kővé vált arccal nézte a szertartást. Bár emberek sokasága vette körül, olyan magányosnak tűnt, mintha egészen magára maradt volna ezen a világon. A látvány szíven ütötte Clarissát, elszégyellte magát. Bernini bűvöletében egészen megfeledkezett róla, akár a többiek mind, akik összegyűltek a bazilikában. Castelli most felé fordult, s találkozott a pillantásuk. Clarissa rámosolygott, de Castelli lesütötte a szemét.
26. – Nyolcezer scudo – ismételte meg donna Olimpia, amikor az ünnepség után elhagyták a székesegyházat. – Ami a különszolgáltatásokért járó juttatásokkal együtt több mint húszezer scudo. Bernini most gazdag ember. Gyere, üdvözöljük a lovagot. Lorenzo a bazilika portálja előtt állt a pápa családtagjainak gyűrűjében, sütött a nap, mintha csak az ő kedvéért ragyogna az égi fény. – Igen – mondta Clarissa –, üdvözöljük, és emlékeztessük rá, hogy nem egyedül építette az oltárt. Bernini e pillanatban fedezte fel őket, szemében öröm villant. Levette fejéről a kalapot, s rájuk mosolygott. – Nagy csodálója vagyok a művészetének, lovag úr – mondta donna Olimpia. – De árulja el nekünk, hogy milyen mérce szolgált egy nagy mű megalkotásához? – A szemem – mondta Bernini, és büszkén hátravetette a fejét. – Semmi más. – Csak a szeme? – kérdezte Clarissa. – És nem akadt néhány munkás kéz, hogy a segítségére legyen?
Hirtelen morajlás futott végig a tömegen, és ebben a pillanatban lehervadt a mosoly Lorenzo ajkáról. Egy nő rontott ki a templomból, a férfi lába elé vetette magát, átölelte a csizmáját, s kétségbeesett hangon ezt kiabálta: – Bocsáss meg! Lorenzo, kérlek! Kegyelmezz! Bocsásd meg a vétkemet! Kegyelmezz! Clarissa önkéntelenül is hátralépett. Ki lehet ez a nő? Megszállott? Még soha életében nem látott nőt, aki így viselkedett volna… Hirtelen megpillantotta az arcát. Tele volt forradásokkal. Szentséges Szűz Mária! Ugyanaz a nő, akit az oszlop lábánál látott imádkozni. Clarissát újfent hatalmába kerítette az érzés, hogy már látta valahol. De hol, milyen alkalomból? Egyszeriben ráismert az arcra a forradások ellenére is. Évekkel ezelőtt, az angol követ palotájában úgy nézett bele ebbe az arcba, mint egy tükörbe: márványarc, hatalmas, csodálkozó szemekkel. – Istenem! Mi történt ezzel a nővel? – suttogta. – Nem hallottál róla? – kérdezte donna Olimpia, és elvonszolta Clarissát. – Az egész város erről beszél. Constanza Bonarellinek hívják a nőt, Bernini első segédjének a felesége. Megcsalta a lovagot, mégpedig a lovag öccsével. Bernini pedig megbüntette érte. Egyik embere hajtotta végre a büntetést, álmában lepte meg a nőt. Azt mondják, borotvát használt. – Hangján érezni lehetett a félreérthetetlen elismerést. – De ne aggódj! – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta Clarissa rémült arcát. – A szentatya megbocsátott a lovagnak, s ejtette a vádat. Csak az elkövetőt büntették meg. Száműzték. Clarissa hallotta is Olimpiát, meg nem is. Miközben Olimpia vonszolta tovább, Clarissa vissza-visszanézett Berninire és a lába előtt heverő nőre, s a gondolat, mely egy órával ezelőtt büszkeséggel töltötte el, most megrémítette: megcsókolta a férfit, ajka az ajkát érintette, ugyanazt a szájat, mely a megbízás szavait formálta: vagdosd össze a nő arcát, vedd el a szépségét. Kiverte a hideg verejték; iszonyodott a férfitól, mint az örök kárhozat képeitől.
27.
– Száznyolcvanezer scudo egy asztalért! – szentségelt William. – Hivalkodás! Megszállottság! Most már legalább tudom, miből fizetik ezt a fényűző oltárt! A tisztességes emberek pénzéből! Szélhámosok! Csalók! Gazemberek! Már elhagyták a Porta Flaminiát, Róma északi városkapuját, de William még mindig nem higgadt le. A vámtiszt órákon át kutakodott a bőröndökben és az iszákokban, és mindig kitalált valami átlátszó ürügyet, hogy pénzt csaljon ki a zsebükből. A tucat ezüstvilláért, melyeket Clarissa kapott donna Olimpiától, egy vagyont követelt tőlük. Tíz nappal a Szent Péter-székesegyház új főoltárának felszentelése után keltek útra. Senki sem értette Clarissa hirtelen elhatározását. Sem William, sem donna Olimpia, sem pedig Lord Wotton. Clarissa azt mondta, hogy nem bírja már elviselni a forró klímát, s hogy elfogta a honvágy. Az angol követ erre egy sóhaj kíséretében aláírta mindkettejük útlevelét. Clarissa rá se hederített William dohogására, kibámult az ablakon. A Via Flaminián haladt a kocsijuk. Sötétkék ég borult a dombok fölé, a lankákon szőlőtőkék sorjáztak sűrűn egymás mellett, itt is, ott is ezüstösen villantak az olajfák levelei, s a távolban fehér vitorlákat dagasztott a szél a folyón úszó hajókon. Igen, a vidék, ahogy az anyja is annyiszor elmondta, valóban nagyon szép, ahogy a városok és az épületek is, csakhogy a szépség mögött ott leselkedett a vész, mint a kígyó a virágzó bokor alján. Clarissa előrehajolt, és még egyszer visszanézett a városra. A számtalan templom és palota közül már csak a Szent Péter-székesegyház volt felismerhető hatalmas kupolájával, a többi épület szinte megkülönböztethetetlenül olvadt egymásba, s vált az okker színű kövek lágyan hullámzó tengerévé. Oly sok évet eltöltött benne, s kis híján áldozatul esett a szépség édes mérgének. Hogy történhetett meg, hogy az a férfi, aki szebb dolgokat alkotott, mint az Isten, ilyen szörnyű bűnt kövessen el? Clarissa összehúzta az ablak függönyét. Már csak az az egy kívánsága volt, hogy visszajusson Angliába, a hazájába, s nyugalomra leljen. Még az év vége előtt férjhez megy. – Hála az égnek – morgott a sarokban William –, végre itt hagyjuk ezt a Szodomát.
MÁSODIK KÖNYV
Repedések a homlokzaton 1641-1646 1. Azóta, hogy 1586-ban felállították az obeliszket a Szent Péter téren, a római nép nemigen látott ennél látványosabb építkezést, ezért aki élt és mozgott a városban, mind ide igyekezett, és visszafojtott lélegzettel leste, hogy megtörténik-e a csoda. Bernini lovag egy hófehér nápolyi csődör nyergében, korbáccsal kezében járatta lovát a Szent Péter téren, s csatában forgolódó hadvezérként osztogatta parancsait embereinek, miközben az új harangtornyon, mely a székesegyház homlokzatát az északi oldalon határolta, egy csigasor segítségével munkások tucatjai emelték a toronysüveg fából készült méretarányos mását a nyári ég felé, hogy fent, a szédítő magasban a falfejezetre helyezzék. 1641. június 29-ike volt. Ahogyan VIII. Orbán pápa uralkodott a keresztény világon, úgy uralkodott Lorenzo Bernini Róma művészein és építőmesterein. A nép csodálta, a bíborosok és a fejedelmek ünnepelték, s úgy tartották, hogy urbi et orbi, vagyis hogy Róma és az egész világ legjelentősebb művésze ő Michelangelo óta. Az egykor volt csodagyermek ekkorra szuverén szervezője lett azoknak a művészeti vállalkozásoknak, melyek segítségével nekilátott az Örök Város képének örök időkre szóló megformálásához. Orbán pápa és kegyencei olyan sok megbízást adtak Bernininek, hogy újra meg újra csalódást okozott azoknak a családoknak, melyek ugyancsak
műveket rendeltek volna tőle, így aztán jelentős nemesi famíliák is megorroltak rá. Miután a Barberiniknek az évek során minden fontos és jól jövedelmező hivatalt sikerült megkaparintani a Vatikánban, a pápa fivérei és unokafivérei ugyanolyan előszeretettel foglalkoztatták Berninit, mint Orbán. A kezdeményezettség és a kapcsolatrendszer kusza szövevénye úgy tenyészett az állami felépítmény falaiban, mint a házigomba, holott a nép mind hangosabban nyögött már a szüntelenül növekvő adók terhe alatt, melyeket a pápa és családja a nélkülözhetetlen élelmiszerekre vetett ki, így például a gabonára, a sóra vagy a tűzifára, hogy építtetői vágyát kielégíthesse, a Barberinik azt követelték kedvenc művészüktől, hogy hatalmuk és nagyságuk újabb bizonyítékait is megörökítse. Bernini alig győzte már a sok munkát, ám növekvő hírnevével gazdagsága is nőtt. A szobrok és mellszobrok mellett, melyeket a szentatya és rokonsága megrendelésére vésett kőbe, aztán az Orbán síremlékén végzett, immár tíz éve húzódó munkálatok mellett, több építkezésen igyekezett megvalósítani a pápa Rómáról, ahogy ő nevezte, a Paradicsom előkertjéről szőtt látomását. – Ecco! Ecco! Valóságos csoda! A lelkesedés és az elragadtatás hangjai töltötték be a Szent Péter teret, amikor a fából ácsolt toronysüveg nagy himbálódzás és nyikorgás után végül a helyére került a falfejezeten. A nézelődők lábujjhegyre álltak, a nyakukat nyújtogatták, hogy pillantást vethessenek a toronyra, amelyen a kőművesek és az asztalosok nehéz kalapácsokkal rögzítették a koronázó tagot, miközben Bernini lovag fehér lován ide-oda vágtázott a téren, hogy közelről és távolról egyaránt szemügyre vehesse művét. A tömegtől kissé félrehúzódva, feketébe öltözve, akár egy spanyol ember, egy férfi figyelte feszült érdeklődéssel a színjátékot. Borromini névre hallgatott, de igazából Francesco Castelli volt ő, aki a milánói Szent Borromeo után hívatta így magát, hogy önálló építészként ne viselje többé azt a nevet, amelyen Bernini asszisztenseként megismerték. Már kora reggel kijött a térre, hogy lássa az eredményt. Mert mindenkinél jobban érdekelte, hogy milyen teljesítmény húzódik meg a szerkezet mögött, s hogy mit jelent ez az egész a székesegyház látványa tekintetében. Sötét pillantása egy pillanatra sem vált le a toronyról, megbűvölten meresztette rá a szemét, úgyhogy közben az építész iránt érzett gyűlöletéről is megfeledkezett, aki lováról leszállva fogadta a bíborba öltözött egyházfejedelmek éljenzését. Milyen pompás alkotás! A
székesegyház hatalmas homlokzatának „bekeretezése” tartást és egyensúlyt kölcsönzött az egész létesítménynek, pedig maga a torony szinte átlátszó volt, mint egy nyitott csarnok… Borromininak elállt a lélegzete. Egy nő jelent meg a székesegyház portálján, épp most jött ki a templomból, s magára vonta a férfi tekintetét. A nő most megállt, megigazította a fátylát, s közben egy pillanatra láthatóvá vált az arca: egy angyal arca… Szinte a szívverése is elállt. Hogy került ide? Sok éve már, hogy elhagyta Rómát. A nő egy pillantásra sem méltatta az építkezést, fejét felemelte, körbenézett a téren, mintha keresne valamit. Aztán megfordult. Arcát újra eltakarta a fátyol. Megigazította a szoknyáját, lesietett a lépcsőkön, lent egy kocsi várta nyitott ajtóval. Pár másodpercig tartott az egész, ám Borromini szemében örökkévalóságnak tűnt. Morajlás zúgott végig a téren, s Borromini mintha álmából ébredt volna, s mintha maga sem tudná, mit cselekszik, fellökött két embert, akik akaratuk ellenére is elálltak útját. Mit sem törődve az emberek dühödt ellenkezésével, a székesegyház felé vette az útját. Szemét a lefátyolozott nőre szegezve hatolt át a folyton hullámzó tömegen, mintha a pillantásával akarná feltartóztatni, hogy közelről lássa, hogy szemtől szembe kerüljön vele. Már egy kőhajításnyira volt a kocsitól, amikor újabb morajlás futott végig a tömegen, de hangosabb, mint az előbbi, ezer meg ezer torokból szállt fel a kiáltás, mely egyre erősebben és hangosabban szólt, mintha a Gonoszt akarná elűzni. Borromini akaratlanul is felpillantott, s a következő pillanatban megértette, mi rémisztette meg a téren összegyűlt embereket: mintha villám sújtotta volna, két repedés támadt a falon; meghasadt a Szent Péter-székesegyház homlokzata. Borromini egy pillanatra megfeledkezett előbbi szándékáról, s keserű elégtételt érzett. Gyanította, ugyanakkor tartott tőle meg reménykedett is, hogy igaza lesz: az alap, a fundamentum túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy elbírja ezt a hatalmas szerkezetet. Egyetlenegy pillanatig habozott, ám mire megfordult, hogy a nő nyomába eredjen, már késő volt. Tehetetlenül nézte, hogy a nő az üvöltöző emberekkel mit sem törődve, beszáll a kocsijába. A kocsis felemelte ostorát, a lovak megiramodtak, s a kocsi keresztülvágott a tömegen.
2. Nyáron a pápák évszázadok óta elmenekülnek a fojtogató levegőjű Tiberis-medencéből, hogy az év legforróbb napjait a Quirinále-dombon töltsék, ahol a cézárok idején az Egészség temploma állt. A pápa azonban nem érezte jól magát ezen az augusztusi estén a jó levegő ellenére sem, melyet pedig már az ókorban is sokat dicsértek. Pár falatot evett az ételből, majd nyugovóra tért. Egyedül Bernini lovagnak parancsolta meg, hogy kísérje el hűvös hálószobájába. Ott levette fejéről a mitrát – melyet szolgái selyempárnákra fektettek –, és elgondolkodva simogatta meg kopasz koponyáját, melynek kutacsát háziorvosa évekkel ezelőtt megnyitotta, hogy a rossz szellemek eltávozzanak belőle. Lorenzo alig helyezkedett el a pápa ágya mellé állított párnázott széken, amikor Vittorio, a pápa bolognai pincsije az ölében termett. – Ki engedte meg, hogy leülj? – kérdezte Orbán méltatlankodva. – Bocsánatát kérem, szentatyám. – Lorenzo felpattant, a kutyát a mellére szorította. – Csakis Vittorio miatt. – Jobban járnál, ha magaddal törődnél, nem a kutyával. – A pápa hátradőlt, és lehunyta a szemét. – A mai napon elrendeltük, hogy állítsák le a harangtornyon elkezdett munkálatokat. – De szentatyám! – kiáltott fel rémülten Lorenzo. – Csodálom óvatosságát, ám ha szabad legalázatosabb véleményemnek… – Fogd be a szád, hallgass! – vágott a szavába a pápa. Lorenzo elhallgatott, és leszegte a fejét. Az évek alatt megtanulta már, mikor beszélhet és mikor nem. Ezúttal úgy látta, jobban teszi, ha hallgat. Orbán arckifejezése mindenesetre ezt sugallta. – Sokak véleményét kikértük a helyzettel kapcsolatban – mondta a pápa fáradt hangon. – Bár a legkülönbözőbb értékelést adták, egy dologban egyetértettek: túl nagy súlyt tettél a talpazatra, ennek következtében támadt repedés a homlokzaton. Miért nem hallgattál azokra, akik felhívták figyelmed a várható veszélyre? – Én szentséged kifejezett kívánságára cselekedtem – mondta Lorenzo. – Bizonyára emlékszik, én mutattam rá, hogy ingatag alapra építünk. Már elődöm idején is vízbetörések nehezítették az alapozás munkálatait, nem beszélve a talaj rossz minőségéről…
– Igen, igen, igen – szakította félbe már megint Orbán. – De bíztunk benned. És ezért kérdezzük ma tőled: Visszaéltél a bizalmunkkal? – Hüllőszerű szemhéját felhúzva pislogott Lorenzőra. – Ha ez lenne a helyzet – mondta Lorenzo –, akkor azt kívánnám, hogy mentsen fel hivatalomból. Én azonban a legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint cselekedtem, és most is határozottan állítom, hogy nincs komoly gond. Gondoljon bele, szentatyám, milyen nagyszerű terv megvalósításán dolgozik… Új Rómát épít! – Az új Róma! – sóhajtott fel a pápa. – Hiszen a régit is alig győzöm megőrizni! Hosszú éveken át sikerült távol tartani magunkat az északon dúló háborútól. Alattvalóim nem feledkeztek meg V. Károly zsoldosairól, s most attól félnek, hogy száz év után másodszor is kifosztják őket. Lorenzo azt remélte, hogy a beszélgetés most már ebben a mederben folyik tovább. Orbán azon sopánkodik majd, hogy fivére, Taddeo összeveszett Odoardo Farnesé-vel, Castro fejedelmével, aki betört Romagnába, miután Orbán elvette tőle az adóemelés jogát, s most már csak az Appennineken kell átkelnie, hogy másodszor is romba döntse Rómát… Lorenzo persze kívülről tudta már ezeket a dolgokat, de azért borús arckifejezést öltött a panaszáradathoz, mely nyomban elszabadul. Orbán azonban nem tette meg neki ezt a szívességet. – Több hibát nem követhetünk el – jelentette ki. – Márpedig az a két torony több mint hiba. Botrány! Róma sebezhetőségének és gyöngeségének szimbóluma. A pápa kimerült, elhallgatott. Lorenzo azonban egyáltalán nem volt biztos benne, hogy őszentsége minden baját-búját kibeszélte magából. Lorenzo óvatosságból arra szorítkozott, hogy a karján ülő kutyát simogassa. Amíg a pápa ölébe az ő kezét nyalogatja, nagyobb baj nem érheti. – Nos, mire vársz? – kérdezte a pápa türelmetlenül. – Szólalj meg már! Amikor Lorenzo felnézett, a pápa éber kék szemének pillantását érezte magán. – Amikor a Szent Péter-székesegyház főoltárát építettük – mondta tétován –, már akkor felmerültek bizonyos kételyek. Vajon okos dolog lett volna a kishitűek szavára hallgatni? Most viszont olyan biztos talpazaton áll az oltár, mint a székesegyház. – Azok más idők voltak. – Orbán felsóhajtott. – Akkoriban volt pénzünk, melletted pedig rendes, hozzáértő segítők dolgoztak. Ma
összehasonlíthatatlanul nehezebb problémákat kell megoldani, s te egyedül vagy. Hogyan akarod megoldani őket? Lorenzo már éppen belefogott volna, hogy rátermettségéről regéljen a pápának, amikor azt érezte, hogy Vittorio kiüríti húgyhólyagját. Porca miseria! A legszívesebben kidobta volna az ablakon a kis dögöt, ám Orbán jobban szerette ezt a nyomorult jószágot, mint Péter és Pál apostolt együttvéve. Lorenzo tehát megemberelte magát, s miközben a meleg folt egyre nőtt a mellkasán, ennyit mondott: – Legyen szabad szerényen arra figyelmeztetnem, hogy időközben különösebb segítség nélkül is jelentős épületeket sikerült tető alá hozni. Például az ön családjának a palotáját, a Propoganda Fidét… – Persze, persze – szakította félbe Orbán harmadszor. – De mi haszna, ha oda a tekintélyed? Már igencsak szorongatnak, hogy új templomépítőmestert fogadjak. Jelentették, hogy San Carlóban dolgozik egy hozzáértő építész, akit a Sapienza építésével is megbíztak. Ha jól emlékszem, évekkel ezelőtt te ajánlottad figyelmembe. Lorenzo elsápadt. A pápa nyíltan megfenyegette. Ha annyiban hagyja a dolgot, akkor oda a tekintélye. Vittorio rémült csaholására mit sem adva, letette a kutyát a padlóra. – Lajos, Franciaország királya gyorspostával üzent nekem. Igazán nem akartam a szentatyát effélékkel háborgatni, de most, hogy… – Igen? És? Mit ír az az istentelen ember? – Őfelsége – mondta Lorenzo és hátravetette a fejét – köszönetet mond első minisztere, Richelieu mellszobráért, melyet az ön fivére ösztönzésére alkottam, s meghív Párizsba. Őfelsége azt kívánja, hogy készítsem el a portréját. És ha Rómában nem tartanak igényt további szolgálataimra, akkor legalázatosabban kérem engedélyét… Lorenzo azonban nem fejezte be a mondatot, hanem Orbán szemébe nézett. A pápa arca azonban kifejezéstelen maradt, s mialatt Vittorio Lorenzo lábánál vinnyogott, s fel-felugrott rá, a hallgatás másodpercei percekre nyúltak. Lorenzo tisztában volt vele, hogy kockára tette az életét: itt, Rómában valóságos Isten, Párizsban viszont, még ha a király hívta is oda, egy senki lesz. Orbán végre szólásra nyitotta a száját. – Örömünkre szolgál, hogy Franciaország királya becsüli első művészünk munkásságát. – Orbán bólintott, s a gúny szikrái villantak szemében. – Ám megtiltjuk, hogy eleget tegyél a meghívásnak. Te vagy a
templomépítkezés vezetője, s mint ilyenre, szükségünk van rád. Te, fiam, Rómáé vagy, miként Róma a tiéd. Ami azonban a harangtornyokat illeti – tette hozzá szigorú hangon, amikor Lorenzo megkönnyebbülten felsóhajtott –, egyelőre szüneteltetjük a munkálatokat, a koronázó tagot azonban még ebben a hónapban levetetjük. Nem bírjuk elviselni a látványt. Ezzel ért véget az audiencia. Lorenzo letérdelt, hogy a pápa áldását fogadja. Amikor felállt, Vittorio egészen a hálószoba aranyozott szárnyas ajtajáig kísérte, melyet két szolga tárt ki előtte. Lehajtott fővel hátrálva már majdnem kilépett az ajtón, amikor újra megszólalt kenyéradó gazdája: – Elfelejtetted behúzni a függönyt. Lorenzo meglepetten nézett fel. – Megbocsáthatatlan hiba, szentatyám. Máris kijavítom. Sietve visszatért Orbán ágyához, kioldotta az aranyozott vastag zsinórt, mellyel a nehéz vörös bársonyfüggönyt a díszágy oszlopához erősítették, s közben magán érezte a pápa pillantását. – Tudod-e – kérdezte a pápa csöndesen –, mit jelent a magányosság? Lorenzo megdermedt. Orbán arca fehér volt, alig különbözött a párna színétől. Így nézett ki Lorenzo apja, Pietro is, amikor a halottas ágyon látta. Lorenzót valami gyöngéd érzés kerítette hatalmába. – Az egész kereszténység szereti önt, szentatyám – mondta elfúló hangon. – És ne feledkezzünk meg a fivéreiről… – A fivéreimről? – kérdezte Orbán keserűen mosolyogva. – Taddeo olyan lovag, aki azt sem tudja, hogy kell a tőrhöz nyúlni. Francescónak talán meglett volna a képessége a szentté váláshoz, de nem tett csodát. Antonio bizonyára derék szerzetes lett volna, de hiányzott belőle a türelem. – Kimerítette a beszéd. Kis szünetet tartott, mielőtt újra megszólalt. – Nem, fiam, hiába több száz fős a családom, nekem csak te vagy. – Megszégyenít, szentatyám. Orbán fáradtan emelte fel a kezét. – Jól haladsz a síremlékkel? – Újra átdolgoztam az oszlopokat – mondta Lorenzo. – A kézmozdulat most már egyszerre jelez királyi parancsot és papi áldást. – És a sötétség fejedelme? Kihegyezte már palavesszőjét? – Már felütötte nagykönyvét, ám az az oldal még üres, nincs benne név.
– Az jó, fiam – mondta Orbán és bólintott. – Kis ideig legyen még türelemmel. Most azonban hagyj magamra, Istenemhez szeretnék imádkozni. Eredj békével. Fonnyadt kezével selyemtakaróját ütögette, Vittorio erre a székre pattant, és bemászott hozzá az ágyba, Lorenzo behúzta az ágy függönyét, és kiment a hálószobából. Amikor a két szolga becsukta mögötte az ajtót, úgy érezte, mintha lehűlt volna a levegő. Fázósan ment végig a hosszú márványfolyosón. Alig várta már, hogy kiérjen a langymeleg levegőre. A palota előtt szolga várta lova kantárszárát tartva. Amikor megérezte a combja alatt a nyugtalanul táncoló paripa izmait, elszállt belőle minden szomorúság és aggodalom.
3. Monsignore Virgilio Spada ereje teljében lévő, kis növésű, ám igen kellemes megjelenésű és jó természetű férfiú volt. Az egyik szigorú spanyol rend csuháját viselte ugyan, de ahányszor csak tehette, azt kérte Istenétől, hogy önszántából cselekedhessen. Hivatása szerint szerzetes volt, ám megbízatása szerint építtető, aki a rendje által beindított építkezéseket felügyelte. Mint a Neri Szent Fülöp kongregáció prépostja, ismerte a város minden építészét, köztük a becsvágyó Girolamo Rainaldit, aki foglalkozására nézve architetto del popolo Romano*, és természetesen a híres Gian Lorenzo Berninit is. A legtöbbre mégis Francesco Borrominit, az egykori kőfaragót tartotta, kit pár évvel ezelőtt fedezett fel, s akit minden erejével támogatott annak érdekében, hogy építészként önállósulhasson. A monsignore emlékeibe merülve haladt a rendjének építkezéséhez vezető úton, hogy Borrominivel a munkák folytatásáról beszélgessen. Az emberek igencsak elcsodálkoztak, amikor 1637-ben ezt az ismeretlen építészt választotta a feltörekvő Neri Szent Fülöp rendjének szánt oratórium megépítésére, pedig ismert és elismert művészek hada pályázott a feladatra, miután a kongregáció Itália minden városának utcasarkán *
Róma egyik hivatalos építésze
olvasható hirdetményeken tette közhírré a versenyt. Spada azonban tudta, mit cselekszik. Neri Szent Fülöp, a rend alapítójának életére ugyanis egyaránt jellemző volt az egyszerűség és az emelkedettség. Spada úgy vélte, hogy a pályázatra jelentkező művészek és építészek közül csak Borromini képes e kettősséget lefordítani az építészet nyelvére. Ezenfelül azt tartotta Borrominiről, hogy alkatában szerencsésen ötvöződik a tervező zsenialitása és a technikai visszafogottság. Borromini igen siralmas állapotban volt akkoriban. Róma város konzervátorai a Sapienza építészévé tették ugyan, melyet teológiai, filozófiai és orvosi fakultással rendelkező egyetemmé kívántak fejleszteni, ám az ígéretek ellenére a munkálatok beindítását évről évre halogatták. Borromini egyetlen valóságos megbízója ebben az időben egy igencsak jámbor, de rendkívül szegény spanyol szerzetesrend volt, mely egy tenyérnyi helyen álló San Carlo kolostorát és hozzá tartozó templomát újíttatta fel. A vállalkozás azonban annyira nem rendelkezett elegendő pénzeszközzel, hogy a testvérek valójában csak Isten iránt érzett bizalmukban mertek belevágni az építkezésbe. Borromini éppen ezért már-már szent buzgalommal látott neki a munkának, melyre Spadától kapott megbízást, s nem akart csalódást okozni neki. A figyelmeztetés ellenére, hogy igyekezzen megőrizni az egyszerű viszonyokat, melyek oly jellemzőek az atyákra, akik még a márvány alkalmazásától is tiltották, Borromini újabb és újabb ötletekkel lepte meg megbízóit. Minden részletre számtalan vázlatot és viaszmodellt készített. Az oratórium homlokzata az emberi test formájára emlékeztetett, úgy festett tehát, mintha Szent Fülöp egy templom alakjában ölelné körül híveit. Spada annyira meg volt elégedve ezzel a munkával, hogy rábízta annak a palazzónak az átépítését is, melyet fivére szerzett a családnak, és senki sem volt boldogabb nála, amikor Borromini 1641-ben, a San Carlo elkészülte után szinte egyik napról a másikra híres ember lett. A gúnyolódók eleinte nevettek a szeszélyes boltívekben gazdag épületen, mint valami beteg elme torzszüleményén, amely azonban soha nem látott ügyes megoldásokkal kerülte a derékszöget. Most azonban a világ minden sarkából tódultak ide az építészek, hogy megismerjék ennek a furcsa templomnak az alaprajzát, melynek felépítése alig került többe tízezer scudónál. Ez a pénz az eredetileg kialkudott összeg felét tette ki, ami valóságos csodaszámba ment akkoriban, s amiért Borromini meg is kapta a „szegény Michelangelo” nevet.
Spada meggyorsította lépteit. Hálát adott Istennek, hogy a dicsőség nem száll építésze fejébe, és hogy Borromini a tőle megszokott buzgósággal végezte dolgát. Mivel mind az oratórium, mind a Szent Fülöp refektóriumának építése hamarosan befejeződik, eljött az ideje a könyvtár berendezésének. Borromini mára ígérte a könyvtár terveit, s monsignore Spada, aki most haladt át a Piazza di Monte Giordanón, és felnézett az oratórium állványokkal körülvett homlokzatára, már örült a napnak, amikor felszentelheti az épületet. Ha Szent Fülöp odafent az égben csak félig olyan boldog a kolostor látványától, mint méltatlan szolgája, már nem élt hiába. Spada hirtelen ordibálásra lett figyelmes. Mintha Isten házából jött volna. Spada felkapta csuhája alját, s felszaladt a templomhoz vezető lépcsőn. Amikor kitárta a bejárati ajtót, olyan szörnyű látvány tárult elé, hogy elfelejtette megmártani kezét a szenteltvíztartóban. – Mi történik itt? – kiáltotta el magát és berontott, majd az oltár felé vette az irányt. Két férfi, alig pár lépésre a szószék feljárójától, egy félmeztelen, rángatózó férfit tartott karjánál fogva, aki úgy ordított fájdalmában, mint a fába szorult féreg, miközben Borromini, a templom építőmestere dühödten, magából kikelve csapkodta ostorával a férfi hátát. – Signor, elment az esze? Megöli ezt az embert! Spada bömbölt, mint egy oroszlán, ám Borromini meg sem hallotta kiáltását. Könyörtelenül csapkodta a munkás hátát, melyet most már véres csíkok borítottak. Újabb ütésre emelte a karját, de Spada elé ugrott, megragadta Borromini csuklóját, s az építőmester megtorpant. – Mit követett el ez az ember, hogy így bántalmazza? Borromini úgy nézett rá sötét szemével, mint aki álomból ébred. A munkás ájultan rogyott a földre. – Ez az ember nem volt hajlandó végrehajtani parancsaimat. – Az még nem jogosítja fel arra, hogy halálra kínozza, főleg Isten házában nem. – Még ha a Szent Péter-székesegyházban lennénk, de ez itt az én építkezésem! Nem tűrhetem a fenyegetést, hogy leteszik a munkát. – Vagyis abbahagynák a munkát? – kérdezte Spada rémült arckifejezéssel. – Az ég szerelmére, miért tennének ilyet? – A kőművesek azt állítják, hogy a bíborospáholy terve kivihetetlen. Kontárok! Nincs bennük semmi találékonyság, s azt hiszik, zaklatni
akarom őket. Csakhogy a bábos korlátnak fent erősebbnek kell lennie, mint lent, hogy látszódjanak a bíborosok. A kőművesek azonban falat húztak, mintha börtönt építenének. És ez – Borromini megvetően mutatott a lábánál görnyedő alakra –, ez a lusta disznó, ez a mihaszna senki, ez a lázongó alak, aki már hetek óta uszítja a többieket, s mindent elkövet, hogy aláássa tekintélyemet… Idegességében köhögni kezdett, úgyhogy nem tudta befejezni a mondatot. – Vigyétek innen ezt az embert és lássátok el a sebeit! – parancsolt rá a kőművesekre Spada, akik karjánál fogva tartották társukat. – Mi pedig – fordult Borromini felé – lássunk munkához végre. Elhozta a könyvtár terveit? Spada homlokát ráncolva nézett a távozó Borromini után. Mégis azoknak lenne igazuk, akik óvták ettől az embertől? Ám alig terítette ki a terveket az asztalon, Borromini egészen megváltozott. Ha az előbb úgy tombolt dühében, mint egy megszállott, most nyugodtan és odaadással magyarázta a vázlatait, s közben úgy ragyogott a szeme, mint egy szerelmes kamaszé. Milyen különös ember! Spada egyre jobban csodálta. Vajon buzgalma a megszállottság más, nem Istentől kapott formája, s szemének ragyogása nem ama halhatatlan szikra visszfénye, melyet a Szentlélek lobbantott lángra ebben az emberben? Milyen csodálatos ötletek fogamzanak meg benne! A galéria ablakmélyedéseibe asztalokat és székeket rajzolt be, hogy a diákok fent, Istenhez közelebb, s a világ lármájától távolabb, elmélyülhessenek tanulmányaikban, de ugyanakkor gyönyörködhessenek is a Gianicolo domb pompás látványában. Ha van építőmester, aki képes megvalósítani az új ötleteket, akkor az Borromini. – Ön nagyon jól tudja, mennyire becsülöm – mondta Spada –, nemcsak mint munkaadója, de mint barátja is – tette hozzá a prépost. – Hogy ragadtathatja el magát ennyire? Talán bizony elfelejtette, hogy a harag halálos bűn, melyet Isten örök kárhozattal büntet? Borromini komor tekintettel viszonozta megbízója pillantását. – Egyetért a terveimmel? – kérdezte anélkül, hogy a kérdésre válaszolt volna. – Hogy egyetértek-e? El vagyok ragadtatva! De hadd mondjak valamit – folytatta Spada. – Ha nem félti a lelkét, akkor gondoljon a földi igazságszolgáltatásra! Nem szeretném megélni azt a pillanatot, amikor börtönbe zárják.
– Visszakaphatom a terveimet? – kérdezte Borromini és a rajzokért nyúlt. Spada az építőmester karjára tette a kezét. – Mi a baj, signor? Mi bántja? Aki félelmet áraszt, abban félelem lakik. Borromini arca még jobban elsötétült, s homlokán megjelent egy mély ránc. Hirtelen olyan elkínzott kifejezés jelent meg az arcán, mint ama kerubén. – Bocsásson meg, atyám – mondta csöndesen –, de napok óta egy szemernyit sem aludtam. – A munka miatt? – kérdezte Spada. – Vagy valami más miatt? Kutakodva nézte építőmestere arcát, Borromini azonban nem válaszolt a kérdésre. Némán tekerte össze a rajzait. – Most pedig, ha megengedi, monsignore – szólalt meg végül –, intézkednem kell, hogy a bábos korlátokat úgy húzzák fel a kőművesek, hogy céljainknak megfeleljenek. – A választ be sem várva, faképnél hagyta megbízóját, s felment a bíborosok páholyába. Spada feje még tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, amikor elindult hazafelé. Bár tisztában volt vele, mennyire hajlíthatatlan építőmestere természete, ha a munkáról van szó, és azzal is, milyen dühös és haragos tud lenni, ha utasításait nem hajtják végre, ám úgy gondolta, hogy a kőművesek önfejűsége csak az igazság egyik fele. Bizonyos, hogy a dühkitörés mélyén, mely kis híján kioltotta egy ember életét, rejtezik valami más is. Mint sokat tapasztalt gyóntató pap, aki Isten nevében számtalan bűnt meghallgatott és megbocsátott már, kiismerte annyira az emberi természetet, hogy gyanítsa, mi lehet pártfogoltja baja. – Nulla fere causa est, in qua non femina litem moverit – idézte Juvenalis egyik szatírájának sorát, melyet nem tartott alábbvalónak az egyházatyák írásainál. „Nincs olyan viszály a Nap alatt, melyet ne nő okozna.” Igen, a testi gerjedelem, még ha Aquinói Szent Tamás mást gondolt is róla, mégiscsak a lélek legnagyobb veszedelme, és rosszabb minden más halálos bűnnél, rosszabb a hiúságnál, az irigységnél, rosszabb a kapzsiságnál, a mértéktelenségnél, a haragnál és a szív restségénél. Tőle származik minden további bűn, akár a fejfájás és rosszullét a bor túlzott élvezetétől, hogy aztán kellemetlenné tegye az emberek életét e földön, s hogy ki-ki veszélyeztesse a maga helyét a mennyországban.
4. – Tizenkilenc kilométer hosszú a városfal – jelentette ki Giulio –, és több mint százhúszezer lakosa van a városnak. Clarissa már-már megfeledkezett róla, milyen mérhetetlenül nagy város Róma. Aki rejtőzködni akar benne, az nyomtalanul eltűnhet a sikátorok és utcák labirintusában. Clarissa kora reggel óta nyugtalanul és fáradhatatlanul rohangált nyitott fogatával a város utcáin a már vadul perzselő hőség ellenére is. Clarissa Giuliót, az alig húszesztendős sightsmant, az idegenvezetőt, aki avval kereste meg mindennapi betevőjét, hogy pár rézpénz fejében idegeneknek mutogatta a várost, utasította, hogy vezesse el mindazokhoz az épületekhez, melyeket a Rómából való távozása óta emeltek. – Mások meg csak a régi dolgokat kívánják látni – csodálkozott el Giulio. – A zarándoktemplomokat, a vértanúk sírjait vagy a katakombákat, melyekben az első keresztények húzták meg magukat. Nem mennénk inkább ezekhez a műemlékekhez? Giulio talán bizony gondolatolvasó volt? Honnan tudta, hogy Clarissa hova ment volna a legszívesebben? Clarissa azonban bosszúsan hárította el magától az ötletet. – Nem – kiáltott fel megmakacsolva magát az új épületeket akarom látni. Róma nagyon megváltozott. Úgy tűnt, mintha az óváros kellős közepén, melyet Clarissa is nagyon jól ismert, új város nőtt volna ki a földből, mint a növények különböző nemzedékei, melyek ott burjánzottak a parkban. Lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt emelték ezt a sok új épületet? Vagy azért látott kevesebbet első itt-tartózkodása idején, mert William szinte sohasem akarta kiengedni az utcára? Öreg tanítómestere mindent elkövetett, hogy újabb tévelygéseit megakadályozza, de sokat gyengélkedett már ebben az időben, ezért nem kísérhette újra Rómába, inkább Angliában maradt, ahol irodalmi alkotása, az Utazás Itáliában című munkája dicsőségének fényében sütkérezett.
– Nem akarunk megállni egy kicsit, principessa? Már hat órája úton vagyunk. – Én nem vagyok fáradt, Giulio. És még mindig nem láttunk mindent. Giulio úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Olyan büszkén mutogatta az épületeket, mintha legalábbis ő emeltette volna őket, a pompásnál pompásabb palotákat, a nagyszerű templomokat és a csodálatos emlékműveket, ám egyik sem keltette fel Clarissa érdeklődését. Csak fél füllel hallgatta Giulio bőbeszédű magyarázatait, és alig időzött pár percet az egyes épületeknél, aztán nyomban megparancsolta, hogy hajtsanak tovább. Egyszerűen képtelen volt megtalálni, amit keresett. De mit akart megtalálni? Talán maga sem tudta. Hirtelen támadt egy ötlete. – Vezessen a nagy építkezésekhez! – Építkezésekhez? – Giulio úgy nézett rá, mint aki rosszul hall. – Mit akar ott? Arrafele csak porra és piszokra lel! Inkább elviszem Mariához, a sógornőmhöz. Van egy kis tavernája, ő készíti a legjobb pastát a városban. – Nem hallottad, mit mondtam? Mutasd meg az építkezéseket! A lovak megindultak, Clarissa felsóhajtott. Ó, ha csak fele annyi elhatározottság lenne a szívében, mint a hangjában! Mert kétségek gyötörték. Megteheti-e egyáltalán, amit most cselekszik? Visszatértekor ugyanis megfogadta, hogy nem találkozik ama két férfi egyikével sem, akiket annak idején itt hagyott Rómában. Végtére is mostani látogatásának célja zarándoklat, férjéért, Lord McKinney-ért kell imádkoznia a zarándoktemplomokban, a vértanúk és az apostolok sírjainál és Róma minden kegyhelyén: ez volt a feladata, római tartózkodásának egyetlen célja. Ám a gyanú, mely tegnap a Szent Péter-székesegyház harangtornyának megpillantásakor ébredt benne, nem hagyta nyugton. Ha valóban úgy van, ahogy gyanította, akkor megteheti-e, hogy tehetetlenül nézi? És miközben a kocsi egyik építkezésről a másikra vitte, Clarissa erősen figyelte az épülőfélben lévő palotákat és templomokat. Azon tűnődött, hogy ráismer-e az épületeken Castelli stílusára. Most már mindenfelé abban az új stílusban építkeztek, melyre évekkel ezelőtt figyelt fel: a formák szinte fennhéjázó módon sugalmazták a gazdagságot, mintha a város nem ismerné a szükséget és a szegénységet, de egyiken sem ismert rá Castelli különös stílusára, összetéveszthetetlen jellegére, mely
megkülönbözteti a többi építésztől. Lehetséges, hogy már nem is Rómában él? Vagy ami még ennél is rosszabb: talán már megbízásokat sem kap? Hirtelen azonban, amikor a falak és a tornyok árnyéka jócskán megnyúlt már, izgatottság lett úrrá rajta, a szíve elkezdett hevesen dobogni. – Megállni! – kiáltott fel, és kipattant a kocsiból. Bár a templom homlokzata még körbe volt állványozva, Clarissa nyomban felismerte az épület különleges formáját, mely az emberi testre emlékeztette, s amely mintha tárt karokkal fogadná Isten házának látogatóit. Ez biztosan az ő épülete! Senki másnak, csakis neki támadhat ilyen ötlete! Sietve átvágott a piazzán, és beszélt pár fiatal áccsal. – Hogy hívják az építkezést vezető építészt? Talán… – de elakadt, még mielőtt a nevét kimondta volna – Castellinek? – Castelli? – tűnődött az ács. Levette sapkáját, s keze fejével megtörölte a homlokát. – Ilyen nevű ember nem dolgozik nálunk. Ezzel eltűnt a templomban. Clarissa csalódottan nézett utána. Ekkorát tévedett volna? Felnézett a homlokzatra: hiszen a boltívek is egészen Castellire vallanak! Egyes pontokon egy csöppet félszeg és gyámoltalan, de ugyanakkor merész és fantáziadús, mint tervezője. – Bocsásson meg, excellenza – szólította meg valaki. – Castelli építészt keresi? Egy kőfaragó állt előtte, szakállát kőpor lepte. – Őt – mondta Clarissa reménykedve. – Tudna segíteni? – Lehetséges – mondta a férfi. – Valaha neki dolgoztam. Ha jól tudom, most egy palazzót épít a Borgo Vacchióban, a Porta Castello mellett. Ott tessék érdeklődni. Clarissa pár pénzérmét nyomott a markába, aztán visszasietett a kocsijához. Öt perc múlva átkelt a Tiberis egyik hídján, elhaladt az Angyalvár előtt, mely a lemenő nap fényében oly komoran és fenyegetőn tekintett le rá, hogy beleborzongott. Az építkezéshez érve nem akart hinni a szemének. Az épület olyan nyomasztó látványt nyújtott, hogy az Angyalvár hozzá képest kéjlaknak tűnt. Clarissa akkor ámult el igazán, amikor az egyik kőműves azt mondta neki, hogy ennek a visszataszító épületnek valóban Castelli az építésze. – De miért nem kérdezi őt? Ott áll, ni!
Clarissa érezte, hogy nyirkos lesz a tenyere, amikor a férfi felé közeledik, akire a kőműves mutatott. Háttal állt neki, s éppen utasításokat adott néhány munkásnak. – Signor Castelli? A férfi lassan fordult felé. Clarissát meghökkentette ennek az embernek a látványa. Egy ismeretlen férfi állt előtte homlokát ráncolva, tátott szájjal és olyan ostoba képpel, amilyet soha nem látott még. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte. Clarissa szó nélkül megfordult, s elsietett a helyszínről. Bár megkönnyebbült a lelke, de tudta, egy reménnyel megint szegényebb lett. Most már hol kutakodjon? Még egy lehetőség merült fel benne. – A Vicolo dell’ Agnellóba! – parancsolt rá Giulióra, miután beszállt a kocsiba. Már messziről felismerte a rozoga házat. A látvány felidézte benne a legutóbbi találkozás emlékét, Castelli megkövült arckifejezését, s azt a határtalan szomorúságot, melyet a férfi szemében látott. Hirtelen minden bátorsága elszállt. Mi köze ehhez az egészhez? Több mint gondolná vagy szeretné. Talán ő, Clarissa volt az egyetlen ember a városban, aki ismerte a harangtorony igaz történetét, s mindent el kell követnie annak érdekében, hogy kiderüljön az igazság. Kiszállt a kocsiból, és kopogtatott az ajtón. Senki sem nyitott ajtót. Újra kopogtatott, de az ajtó ezúttal is csukva maradt. – Kit keres? – kérdezte egy fiatal nő, aki a szomszédos ház ablakában állt. – Itt lakik signor Castelli? – kérdezte Clarissa. A nő nemet intett a fejével. – Biztos benne? Nagyon jól emlékszem, hogy azelőtt itt lakott. – Sajnálom, de nem ismerem ezt a nevet. Pedig már öt éve, hogy itt lakom. – Akkor meglátogatjuk a sógornémat? – kérdezte Giulio, amikor Clarissa beszállt a kocsiba. Clarissa kimerülten rogyott a párnázott ülésre. Odakint lassan sötétbe borult a város. Az ősrégi házak homlokzatai idegenül és elutasítóan meredtek rá, mintha a város megtiltaná neki a belépést, s elrejtené előle a falak mögött megbúvó titkokat. Clarissa lehunyta a szemét. És mi lenne, ha donna Olimpiát kérdezné Castelli holléte felől? Ő talán tud valamit róla. Hamar elvetette az ötletet. Unokanővére bizonyára nem értené meg, s
mindenképpen megakadályozná, hogy a jövőben elhagyja a házat. Mióta meghalt a férje, rózsafüzérrel jár, és sógora, Pamphili bíboros háztartását vezeti, s olyan szigorú, mint egy apátasszony. Clarissa kiegyenesítette derekát, megigazította a fátylát. Nincs senki, aki felvilágosítással szolgálhatna Castelli tartózkodási helyéről.
5. Sötét éjszaka lett, amikor végre a Via della Merceden álló ház elé ért, mely a Palazzo di Propoganda Fide közelében állt. Ember nagyságú fáklyák világították meg a magas, széles kapubejáratot, amikor Clarissa a bronzkopogtató felé nyúlt. A torkában dobogott a szíve. Itt, ebben a négyemeletes, a sötét égbe nyúló pompás házban lakik az a férfi, aki vétett Isten és a szépség ellen, s elűzte őt Rómából, a férfi, akit soha semmi pénzért meg nem látogatott volna, de akit most mégis látnia kell. Libériás inas nyitott ajtót, s egy ezernyi gyertyával kivilágított, tükrökkel és stukkódíszekkel ékesített előcsarnokba vezette, melyben fél tucat gyermek játszadozott. A gyermekekre csecsemővel a karján egy magas növésű fiatal nő vigyázott, gesztenyebarna színű haja tökéletesen szabályos arcot keretezett. Szelíd őzszemével Clarissát nézte. – Bocsásson meg, signora – mondta Clarissa –, hogy ebben a kései órában zavarok, ráadásul nem is ismerjük egymást. Azért jöttem, hogy… – Principessa! Hát ön az! Valóban? Clarissa még be sem fejezte a mondatot, amikor kitárult az ajtó, és földig érő, nyitott köpenyében Lorenzo Bernini lépett be. Kitárt karokkal és ragyogó mosollyal sietett Clarissa felé. – Milyen csodálatos meglepetés – mondta Bernini, s közben Clarissa keze fölé hajolt. – Mindig is tudtam, hogy egy napon újra találkozunk. Mióta szerencsélteti szegény ódon városunkat sugárzó jelenlétével? – Három héttel ezelőtt érkeztem. – Hogyan? Olyan régen? És csak most látogat el hozzám? – kérdezte megjátszott felháborodással. – Minden okom meglenne, hogy haragudjak önre. Egyébként – folytatta szinte lélegzetvétel nélkül – bemutathatom a feleségem? Caterina Tezio, az ég ajándéka. Vagy pontosabban: a pápáé.
Felesége elnéző mosollyal ingatta a fejét. – Hiszen tudja, lovag, hogy nem szeretem az ilyen beszédet. – De ha egyszer ez az igazság! – tiltakozott Bernini, és kezet csókolt feleségének. – Orbán pápa – tette hozzá Clarissa felé fordulva – kényszerített, hogy felhagyjak csúnya életmódommal. Hála Istennek! Emlékszik még a velem és fivéremmel történt incidensre? Szegény Luiginak Bolognába kellett mennie. Anyánk és a pápa úgy gondolta, hogy pár évig nem találkozhatunk, s megengedték, hogy feleségül vegyem ezt a csodálatos teremtést. Igen, principessa, bevallom, hogy ifjúkoromban sokat tévelyegtem. Talán csodálkozik rajta, de megváltoztam. Minden vasárnap és minden pénteken eljárok a misére, s hetente egy alkalommal meggyónok. Nincs az a bíboros, aki jámborabban élne, mint én. Clarissa elnézte Berninit: erős, magabiztos férfi, aki tisztában van személyiségének sugárzó erejével. Az évek nem hagytak nyomot rajta. Dús hajában néhány ősz szál, szeme alatt pár szarkaláb árulkodott az idő múlásáról, de az is csak akkor, amikor nevetett. Clarissa azon tűnődött, hogy rosszul ítélte-e meg annak idején? Lehetséges, hogy az a rettenetes történet csak pletyka és híresztelés volt, és semmi köze az igazsághoz? – Úgy látszik, áldás kíséri házasságát, signor Bernini. – Hát nem megmondtam, hogy Caterina az ég ajándéka? Bár folyton azon van, hogy jobb embert faragjon belőlem, szerencsére elnézi nekem bűneimet. – Ne hallgasson rá – mondta Caterina. – A lovag mostanság vígjátékokat ír a színház számára, éppen ezért azt hiszi, úgy kell beszélnie, mint egy komédiásnak. – A titkaimat azért nem kellene megszellőztetni! De hogyan is haragudhatnék rá, principessa? Hiszen gyermekeim édesanyja ő, akik mindennél fontosabbak nekem. Ez itt – s ezzel levette felesége karjáról a csecsemőt – háromhónapos. Chiarának hívják, kislány. Tisztára az édesanyja, ugye? – Carlának hívják, signor – igazította ki az urát Caterina egy szeretetteljes mosoly kíséretében. – Hányszor mondjam még! – Hát igen, öregszem – mondta és nevetve adta vissza anyjának a gyermeket. – De azt hiszem, principessa, jobb lesz, ha átmegyünk a műtermembe. Ott zavartalanul beszélgethetünk. Kíváncsi vagyok, mi
minden történt önnel a hazájában, in good old England* – tette hozzá valami szörnyű angol kiejtéssel, s tapsolni kezdett. – Avanti, avanti, bambini! Gyerünk, gyorsan ágyba bújni! Miközben a gyermekek úgy futottak anyjukhoz, mint kiscsirkék a kotlóshoz, Clarissa elköszönt Bernini feleségétől, és a szomszéd helyiségbe indult a férfi nyomában. Szerencsére nem maradt egyedül vele! A műterem leginkább az ő ékszerdobozára emlékeztetett. A falakat bársony és brokát borította, bármerre nézett, arany és kristály csillogott mindenütt, ő maga pedig szinte elsüllyedt a perzsaszőnyegben. Micsoda pompa! De nem azért jött, hogy a férfi palotáját megcsodálja, amelyhez képest a Palazzo Pamphili nyomorúságos kunyhónak tűnt csupán. Nem is gondolkodott rajta, hogyan indítsa a beszélgetést, mindjárt a közepébe vágott, amint becsukódott mögöttük az ajtó. – Hol van signor Castelli? – Castelli? – kérdezte Bernini meglepődve, és hellyel kínálta egy aranyozott, támlás székre mutatva. – Kőfaragóra van szüksége? Clarissa megállt. – Láttam a harangtornyot – mondta a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – A terv Castellié, ő maga mutatta meg nekem. Ön ellopta az ötletét. A torony az ő műve. Bernini arca megrándult, s eltűnt róla a mosoly. – Lehetséges – mondta szárazon –, hogy angolul szólt hozzám? Egyetlen szavát sem értettem. – Bernini kinyúlt a piramisként tornyosuló almák felé, leemelt egyet, s elgondolkodva nézegette a gyümölcsöt. – De ami egykori asszisztensem hollétét illeti, felvilágosítással szolgálhatok. – Megfordult és az asszonyra nézett. – Francesco Castelli nevű ember már nincs Rómában. Bernini beleharapott az almába, Clarissa elsápadt. – Ez mit jelent? Elment Rómából? – Ki tudja? – Vagy – kérdezte rövid hallgatás után – történt vele valami? Szerencsétlenség érte? – Szerencsétlenség? – kérdezte Bernini, és megvonta a vállát. – Ő akarta. Szabad akaratából döntött így. – De hát mit cselekedett? Atyaisten, mondja már meg, mi történt vele! *
a jó öreg Angliában
– Avagy őrzője vagyok én felebarátimnak? – kérdezte Bernini, és ismét beleharapott az almába. – Istenemre mondom, más dolgom is van, mint hogy erre az emberre vigyázzak. Clarissát e pillanatban valami meghatározhatatlan félelem kerítette hatalmába. Gyermekkorában érzett ilyesmit, amikor a szülői ház hatalmas parkját elborító ködben eltévedt. Mit akar mondani Bernini ezzel a célozgatással? Azt, hogy Castelli feladta hivatását? Azt, hogy másik városba költözött? Vagy azt, belegondolni sem mert, hogy kárt tett magában, s már nincs életben? – Ha nem találom meg – suttogta Clarissa –, jóvátehetetlen kárt okozunk. Bernini letette az almát, és ránézett az asszonyra. Az előbb oly hűvös és elutasító pillantás most megtelt szeretetteljes gyöngédséggel. Clarissa érezte, hogy a térde minden akarata ellenére is megremeg, s kiszárad a szája. – Miért hagytál el? – kérdezte a férfi csöndesen. – Búcsú nélkül, egy szó nélkül? Nagyon szerettelek. Clarissa nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. – Hiszen tudtad, hogy férjhez megyek – mondta a tőle telhető legnyugodtabb hangon, de nem vette észre, hogy tegeződve válaszol. De már nem szívhatta vissza. – Ezért kellett visszamennem Angliába. – És akkor mit keresel itt? Miért nem vagy az urad mellett? – Az nem a te dolgod. – Tényleg nem? – Megfogta Clarissa kezét, és az ajkához vonta. – Elfelejtetted, mi történt köztünk? – Semmi sem történt köztünk… A férfi olyan erősen nézte, hogy Clarissa megremegett. – És az a csók? – kérdezte Bernini. – Egész életemet odaadnám azért a csókért. Clarissa megpróbált szabadulni tőle, de elhagyta ereje. A férfi felemelte az állát és belenézett a szemébe. – Mondd, hogy elfelejtetted azt a csókot, és én elhiszem neked. Clarissa szólni akart, de egy hang sem jött ki a torkán, s közben egy végtelennek tűnő másodpercig nézték egymást. De már nem bírta elviselni Bernini tekintetét. Lesütötte a szemét, és hátat fordított a férfinak.
6. – Ez meg mit jelent? – Clarissa az előcsarnokba vezető lépcsőn ment lefelé, amikor donna Olimpia hangja kizökkentette gondolataiból. Clarissa a Palazzo Pamphili tetőterében berendezett kis obszervatóriumában szokta tölteni az esti órákat, ahol – miután Angliából megint Rómába érkezett – egy, az utazás alatt szerzett Galilei-féle távcsövet állított fel, hogy a csillagos ég szemlélése közben visszanyerje lelki egyensúlyát. A mennybolt az isteni rend és a benne működő törvények kifejeződése volt, s Clarissa nem ismert nagyobb jótéteményt, mint elmerülni ebben a rendben. – Ezt az előbb adták le Bernini lovag megbízásából – mondta Olimpia, és egy hatalmas gyümölcskosárra mutatott, melyet fia azzal a gőgös, egyúttal ostoba képpel nézett, melyet Clarissa már az apjában sem szeretett. – Meg tudnád mondani, minek köszönhető ez az ajándék? – Fo… fogalmam sincs – mondta Clarissa bizonytalanul. Olimpia átható pillantást vetett rá. – Ismét találkoztál a lovaggal? – kérdezte kezében az elmaradhatatlan rózsafüzérrel. Fia, Camillo közben egy őszibarackot vett ki a kosárból, s oly mohón harapott bele, mint aki két napja nem evett. – Nos? Olimpia olyan szigorú arcot vágott, hogy Clarissa akaratlanul is nemmel akart válaszolni. De mi szüksége lenne rá? Időközben mégiscsak felnőtt, férjes asszony lett belőle a maga harminchét évével, nem volt már az a buta kislány, akinek engedélyt kell kérni, ha el akarja hagyni a házat. – A Szent Péter-székesegyház harangtornya felől kérdeztem Bernini lovagot. Tudod, mennyire érdekel az építészet. Olimpia szeme haragos villámot vetett. – Tisztességes asszonyok kíséret nélkül nem találkoznak idegen férfiakkal. Talán Angliában találkozhatnak, de itt nem! – A lovag nem idegen férfi – mondta Clarissa. – A brit követ mutatta be az angol királyok palotájában. De hiszen te is ott voltál. – Az mindegy! Nem szeretném, ha találkoznál ezzel az emberrel! – De miért nem? – kérdezte Clarissa durcásan. – Azt hittem, sokra tartod a lovagot. Mindig nagy tisztelettel beszéltél róla.
– Megsértette a Pamphili családot. Nem volt hajlandó megépíteni az uram mauzóleumát, pedig személyesen kértem meg rá. Úgy fest, mintha eladta volna a lelkét a pápának és a Barberini családnak. Formás szép arca egyszerre tanúskodott haragról és sebzettségről. Clarissa csak most értette meg igazán unokanővérét. Olimpia férje alig fél éve halt meg, a láz vitte el, s a veszteség okozta seb még nem gyógyult be. – Sajnálom – mondta Clarissa megszégyenülten. – Isten akaratából történt – mondta Olimpia, és keresztet vetett. Aztán átölelte a fia vállát, akinek szájáról csurgott a gyümölcs leve, s oly gyanakvón nézte az őszibarackot, mintha megmérgezték volna. – Az én feladatom az, hogy gondoskodjak a Pamphili családról. Ami pedig a te római tartózkodásodat illeti – tette hozzá –, annak egyet-űlenegy célja lehet: imádkozni az uradért, nehogy az én sorsomra juss. Olimpia beszéd közben olyan hevesen mozgatta a fejét, hogy csíkokban őszülő fürtjei körbetáncolták az arcát. Clarissa bűntudatosan sütötte le a szemét. Tudta, hogy nem volt igazán okos dolog visszatérni, miután oly hosszú időbe telt, míg elfelejtette Rómát, a várost, s mindazokat az emlékeket, melyek ide kötötték. Megpróbált tiltakozni egy második római utazás ötlete ellen, ám Lord McKinney kitartott amellett, hogy Clarissa Itáliába utazzon. A férj egy különös, alig ismert „epelázban” szenvedett, s azt akarta, hogy felesége Rómában imádkozzon érte. Makacsul ragaszkodott ehhez a kívánságához, holott egyébként nem hitt a csodákban. Clarissa szívesen élne most is mellette Moonrockban, a skót lápon álló kastélyban, ahova az esküvő után nyomban beköltöztek, mivel a királynő a politikai feszültségek miatt nem akart skót udvarhölgyeket foglalkoztatni Londonban. Clarissa az évek során megtanulta becsülni a magányt férje, Lord McKinney oldalán, holott kezdetben nagyon is tartott tőle, mint ahogy idővel férjét is mind jobban megkedvelte, és végül megszerette. McKinney mindig figyelmes és tapintatos volt vele. Napközben kettesben lovagoltak ki a határba, hogy ellenőrizzék a hatalmas birtokon folyó munkákat, esténként a kandalló előtt ülve közös olvasmányoknak szentelték idejüket, de gyakran megtörtént, hogy a legmodernebb teleszkópokkal felszerelt obszervatóriumba vonultak vissza, ahol McKinney, aki itáliai utazásai során Padovában megismerkedett a híres Galileóval, beavatta az asztrológia titkaiba. És milyen gyöngéden és együtt érzőn vigasztalta, amikor vetélés miatt gyermekét elveszítette, s az orvos
közölte, hogy immár soha többé nem lehet gyermeke. Férje miatta hanyagolta el barátait, a falusi presbiteriánus papot, a jószágigazgatóját és a szomszédos birtok tulajdonosát, akikkel azelőtt hetente találkozott, s akikkel olyan nyelvjárásban vitatkoztak, amiből Clarissa jószerivel semmit sem értett. McKinney igen kiegyensúlyozott, józan férfiú volt, soha nem jött ki a sodrából, kivéve ezeket a vitákat, amikor, s ezzel még Clarissa is tisztában volt, politikáról esett szó, a király és a parlament közötti küzdelemről, mindenekelőtt azonban arról az imakönyvről, melynek használatára a király minden alattvalóját rá akarta kényszeríteni. Az, hogy McKinney itáliai zarándoklatra küldte, hogy Rómában imádkozzon érte, egyáltalán nem hazudtolta meg a férfi eredendő természetét, mégis olyan különös volt, s Clarissának az volt az érzése, hogy férje kérése csak ürügy. Ürügy, de mire? Camillo hangja rángatta vissza a valóságba. – Ha a lovag az ellenségünk, akkor nem kéne kidobni az őszibarackot? – kérdezte, s sötét gombszemével úgy nézett az anyjára, akár egy gyermek. Olimpia meghökkent egy pillanatra, aztán felragyogott az arca. – Milyen okos fiatalember vagy! – dicsérte fiát, és szeretettel simogatta haját, mely éppen olyan fekete és sűrű növésű volt, mint az övé hajdanán. – Igazad van, vidd ki a kosarat a konyhába, és mondd a szakácsnak, hogy vesse a disznók elé a gyümölcsöt. – És miközben Camillo magasba emelte a kosarat, s büszkeségtől kipirulva kiment a szobából, Olimpia újra Clarissa felé fordult. – Te pedig – szólt komolyan – imádkozz, gyermekem. Ha az uradon nem segít, rajtad bizonyára.
7. Clarissa másnap reggel korán elment otthonról. Imádkozni akart. Amikor kilépett a kapun, elfátyolozta az arcát, s a Sant’ Andrea della Valle felé indult, a Piazza Navonától nem messze eső teatinus templomba, melynek pompás kupolája alatt már első római tartózkodása idején is gyakran látogatta a hajnali misét. Most azonban, maga sem tudta, miért, meggondolta magát. A tér közepén megfordult, beszállt a Palazzo
Pamphili előtt álló kocsiba, hogy ellenkező irányban haladva átkeljen a Tiberis egyik hídján. A Szent Péter-székesegyház előtt megállíttatta a kocsit. Az új harangtorony szinte mágikus erővel vonzotta tekintetét. Mennyire vágyott rá egykor, hogy saját szemével lássa ezt a tornyot, s mennyire felháborítja most a látvány, hogy színről színre látja. A szemét azonban nem tudta levenni róla. A campanilének, a harangtoronynak mintha nem lett volna fala, csak oszlopai és pillérei lettek volna, melyek hagymaszerű toronygombban hajoltak egymáshoz. A hatás itt, a valóságban még erősebb volt, mint a tervrajzon, melyet Clarissa évekkel ezelőtt látott. A templom hatalmas méretei ellenére csodálatosan könnyednek és harmonikusnak tűnt. Egyszer csak megszólította valaki. Meleg, mégis férfias volt a hangja, de mintha idegen világból jött volna. Clarissa mégis úgy érezte, ismeri ezt a hangot. – Tudtam, hogy ön az, principessa. Clarissa olyan hirtelen fordult a hang felé, hogy lecsúszott a fátyol a fejéről. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfi állt előtte. – Signor Castelli? – kiáltott fel. – Istenem, hát Rómában él? – Hol máshol? Soha nem hagytam el ezt a várost. – Ha tudná, mennyit aggódtam magáért! Alig akarom elhinni, hogy látom. – Clarissa megigazította a fátylat, s igyekezett nyugodt hangon szólni. – Már attól féltem, hogy baja esett, esetleg meghalt. De mit is beszélek, még azt hiszi, elment az eszem. De azt mondták, hogy Castelli már nincs Rómában. – Meghaltam? – Francesco mosolygott szelíden, zavartan. – Nem, csak a nevemet változtattam meg. Most Borromini vagyok. – És miért változtatta meg a nevét? – Túlságosan sok Castelli dolgozik a római építkezéseken – mondta vállvonogatva. – Ráadásul az apámnak is ez volt a ragadványneve. Beszélgetés közben Clarissának az volt az érzése, hogy megállt az idő. Francesco nem kérdezte Clarissát az eltelt évek felől, úgy állt ott előtte, olyan magától értetődő módon, mintha hozzátartozna az asszony életéhez. Igaz, más nevet viselt, s úgy öltözött, mint egy spanyol férfi, ráadásul az idő is jól látható nyomokat hagyott az arcán, mégis ugyanaz az ember maradt: büszke és sebezhető, gőgös és bátortalan. Clarissa a kezét nyújtotta. Francesco komoly arckifejezéssel fogadta el az asszony kezét.
– A szíve hozta ide, ugye? – kérdezte Clarissa egy idő után. Francesco zavartan nézett rá. Clarissa a toronyra mutatott. – Talán nem az ön műve? A férfi arca elsötétült. – Az a torony? Nem akarom látni. – Miért nem? – A férfi keze még mindig olyan gyöngéd volt, mint amilyen erős. Clarissa erősebben szorította a férfi kezét. – Mert sír utána a lelke? – A lelkem? – nevetett megvető hangon, s elengedte az asszony kezét. – Egy ilyen kontármunka miatt? – De ha nincs megelégedve a toronnyal – mondta Clarissa –, akkor hozza helyre! Mi másért jött volna ide? – Véletlenségből. Itt járok el mindennap. – Nem, nem véletlenségből – ellenkezett Clarissa. – Annak idején megmutatta a terveit, signor Borromini. Azt hiszi, elfelejtettem? Pontosan emlékszem, hogy ragyogott a szeme. Francesco a torkát köszörülte, az arca rángatózni kezdett, de nem szólt. Clarissa azonban tisztában volt vele, hogy a lelke mélyén mennyi szépség és jóság lakozik. Mit tehetne annak érdekében, hogy megnyíljon előtte a férfi? – Tegye rendbe – mondta újra, és ismét megragadta a férfi kezét. – Kérem, signor, ígérje meg, hogy rendbe hozza.
8. Tegye, ne tegye? Makacsul, akár egy légy, zümmögött fejében a kérdés, miközben az öntőműhelyben folyó munkákat felügyelte. Dél óta olvasztották már a Barberini-méhek számára az ércet, melyek majd Orbán pápa síremlékét ékesítik, és ma is olyan izgatott volt, mint annak idején, amikor a Szent Péter-székesegyház főoltárának oszlopait öntötték, ám ennek most egészen más oka volt. A principessával való találkozás kizökkentette nyugalmából. Egyfelől mindenáron fel akarta keresni Clarissát, másfelől azonban… Mostanra olyan szépen eligazította az életét.
Nyugodtan dolgozhatott, szobrászkodhatott, építhetett, s olykor-olykor megcsalhatta feleségét. Miért veszélyeztetné ezt a kényelmes, szép életet? Csak azért, hogy olyan érzelmek rabja legyen, melyek egyik napról a másikra semmivé lesznek? Az, hogy ilyen szerencsésen alakult a pályája, nem tekinthető magától értetődőnek. A testvérével vívott párbaj után a pápa sokkal jobban megharagudott rá, mint ahogy sokan gondolták. A nép körében még mindig az a hír járta, hogy Lorenzo a pápa kedvence, Orbán azonban háromezer scudóra büntette, s egy hónapig nem volt hajlandó fogadni. Lorenzót életében először leterítette a kedélybetegség, képtelen volt a munkára, s egyedül az anyjának köszönhette, hogy Orbán megkegyelmezett neki. Az édesanyja ugyanis a pápa fivéréhez, Francesco Barberini bíboroshoz fordult segítségért, s azt kérte tőle, hogy mérsékeljék a büntetést. Orbán erre azzal a feltétellel ejtette a vádat, hogy Lorenzo feleségül veszi a pápai udvar prokurátorának szép és erényes lányát, Caterina Teciót, Luigi pedig egy időre Bolognába távozik, s átveszi a San Paolo Maggiore templom építésének vezetését. – Mire vársz, Lorenzo? Mi van ma veled? Nem figyelsz? Luigi a csapoló nyílásnál állt, és türelmetlenül várta bátyja jeladását. Lorenzo egy szórakozott ember mozdulatával adott jelt a csapolásra, de még meg sem indult a vályúban a forró érc, Lorenzo gondolatai már megint egészen másutt jártak. Clarissát látta, aki utolsó találkozásukkor válasz helyett lesütötte a szemét. Mit gondolhatott magában? Vegye ígéretnek? No és ő, Lorenzo? Szerelmes volt a principessába? Máskor, ha megtetszett neki egy nő, kinyúlt érte, mint egy kívánatos gyümölcsért, hogy leszakítsa. Szeretni azonban sohasem szeretett, holott sok nő szívében lobbantotta fel a szerelem lángját. Még Constanzát sem szerette, a nő csak a büszkeségét piszkálta fel, de az érzés nem vette el sem az álmát, sem az étvágyát. Clarissa viszont teljesen összekuszálta az érzelmeit. A találkozáskor megérintette a vágyakozás, de mintha más, erősebb érzés mögött bújt volna meg a megkívánás, mely sötét és eleddig ismeretlen erővel dúlta fel a lelkét. És most is, ahogy rá gondolt, nyugtalannak, idegesnek és lázasnak érezte magát, mint valamely súlyos betegség kitörése előtt. Éjszakánként olykor órákig feküdt nyitott szemmel, étkezéskor gyakran megfeledkezett az evésről. A szerelem tette, kérdezgette magától.
Este, amikor Lorenzo elindult otthonról, ugyanúgy izzadt pompás öltözékében, mint napközben az öntőműhelyben. A szűk utcákban nem mozdult a fülledt levegő, pedig már régen lement a nap, s ezüst hold sütött az égen. Feleségének azt mondta, hogy a pápa rendelte magához vacsorára, hogy a síremlékről beszélgessenek, ám ahelyett, hogy lóháton vágott volna neki a Quirinalénak, gyalog indult el a Piazza Navona irányában. Hogy a Clarissával való találkozás előtt megfeledkezzen gyermekeinek gyöngyöző kacagásáról, mely még ott csengett a fülében, a Santa Maria sopra Minerva felé tett egy kis kerülőt, s mialatt felrémlett előtte a principessa zöld szeme, majd mosolygó arca, azon tűnődött, hogyan indítsa a beszélgetést. Mindig az először kimondott szavak számítanak. Szerelmi ügyekben, mint a művészetben is, a meglepő ötleten múlik minden. Épp a Piazza del Collegio Romanón vágott át, amikor dühödt üvöltözés zökkentette ki a gondolataiból. Nem sokkal rá emberségükből kivetkőzött bandát pillantott meg a holdfényben, a husánggal felszerelt férfiak az egyik mellékutcából rontottak elő, és egyenesen Orbán pápa szobra, a síremlék agyagból készült modellje, vagyis Lorenzo műve felé rohantak, melyet a Collegio előtt állítottak fel. Lorenzo gondolkodás nélkül megragadta tőrjét, és a banda elé állt. – Ohó! Nézzétek csak, ki állja el az utunkat? Maga Bernini lovag! Tűnjön el! Tűnjön el innen! Futás, aztán hozza a vésőt, mert most már új mellszobrot kell faragnia. Lorenzo hamarosan felismerte a hangadó férfit, aki körül mint a farkasok a vezérállat körül, felsorakoztak a többiek: monsignore Cesarini volt ő, az építésügyi kongregáció titkára, aki ostobaságával már jó néhány alkalommal felhívta magára a figyelmét. – Mit jelent ez a viselkedés, monsignore? – Mit szólnátok hozzá, ha egy Megváltó kerülne a Szent Péterszékesegyház apszisába? – gúnyolódott Cesarini. – Hogy Orbánnal, a latorral együtt lógjon, ahogy illik! Gyerünk, emberek – szólította fel cimboráit –, adjatok neki! Mire Lorenzo észbe kapott, Cesarini már felemelte vasdorongját. Lorenzo behúzta a nyakát, ám Cesarini mozdulata nem ellene, hanem a pápa szobra ellen irányult. Kivonta tőrét, aztán Cesarini és a szobor közé vetette magát, mintha Orbán élete forgott volna kockán. Mit sem törődve a többi banditával, akik botokkal felfegyverkezve közeledtek felé, Lorenzo tőrét előreszegezve elkiáltotta magát, s a vezér felé indult. Két kézzel
ragadta meg tőre markolatát, a feje fölé emelte, s mielőtt Cesarini észbe kapott volna, erőteljes csapással ütötte ki kezéből a vasdorongot, mely csörömpölve hullott alá. Cesarini lehajolt a dorongért, ám mielőtt megragadhatta volna, Lorenzo a kezére taposott, s a tőr hegyét a nyakának szegezte. – Ha hozzá mersz érni a szoborhoz – sziszegte –, halál fia vagy! – Bocsásson meg, lovag! Kímélje meg az életem! A Megváltó nevében! Cesarini rémülettől tágra nyílt szemekkel nézett fel rá, a fejét hátravetette, s hatalmas ádámcsutkája le s fel csúszkált a nyakán. Lorenzo körülkémlelt az utcán, s amikor látta, hogy a banda tagjai mind leeresztik husángjaikat, s fokozatosan elhúzódnak kettőjüktől, tudta már, hogy elmúlt a veszély. Megvetése jeléül szembeköpte Cesarinit. – Tűnj el innen! – parancsolt rá és ülepen rúgta, úgyhogy a monsignore négykézláb, mint egy megvert kutya oldalgott el cimborái kíséretében. Lorenzo megvárta, amíg a banda eltűnik abban az utcában, ahonnan előbukkantak, s hüvelyébe dugta a tőrt. Amikor megfordult, s az agyagpápa arcába nézett, aki áldásosztó kezét feje fölé emelte, ismét Cesarini hangjára lett figyelmes. Szellemhangként süvöltött a sötét téren át: – Hahaha! Mentsd csak a szobrot, Bernini lovag! Orbán most már csak a pokolban mondhat köszönetet érte! Egy órája elvitte az ördög. Hahaha! Mire elhalt a hang, Lorenzo megértette, hogy mi történt. Orbán pápa halott. Védnöke és pártfogója, a férfi, aki azóta segítette és támogatta, hogy vésőt vett a kezébe, nincs többé. Ismeretlen félelem kerítette hatalmába, s a keze, mely az előbb oly biztosan bánt a tőrrel, reszketni kezdett, amikor a szobor felé kinyújtotta. – Atyám – suttogta könnyes szemmel –, miért hagytál el engemet? Átölelte a pápa masszív hideg testét, simogatta, becézte, mintha életet akarna adni a rideg anyagnak, mint oly gyakran megtette már művészete, tehetsége révén, és csókolta Orbán arcát, homlokát, orcáját. Ám hirtelen különös változáson ment át. Lorenzo könnyei fátylán át úgy vette észre, mintha megváltozott volna a pápa arckifejezése, a szeme beszűkült, szája körül mély ráncok keletkeztek, s Lorenzo a jól ismert vonásokban, melyeket annyi éven át tanulmányozott, hogy aztán kőben és bronzban is megörökítse őket, immár nem a jóságos szigort látta, hanem valami gonosz, közönséges és aljas vigyort. Mintha az a sok törődés, amit Lorenzo egy életen át kapott tőle, csalás és ámítás lett volna, mintha a pápa
csak most, a halál órájában mutatná meg igazi arcát, hogy immár a túlvilágról gúnyolódjon rajta. Lorenzóban hirtelen kialudt a félelem érzése, s valami iszonyatos düh lobbant fel benne. – Ezt meg hogy gondoltad? – kiáltott fel. – Cserben hagysz, szó nélkül távozol? Szarházi! Hogy tehetted? – Dühében felkapta Cesarini földre hullott dorongját. – Micsoda? Úgy döntöttél, hogy meghalsz? Tessék! – kiáltotta, és a szoborra sújtott a doronggal. – Dögölj meg! Dögölj meg! Dögölj meg! Lorenzo újra meg újra a magasba emelte a dorongot, és többször is lecsapott vele a szoborra, mely ezer meg ezer darabra hullott, közben véresre horzsolta a kezét. Aztán fáradtan rogyott a földre, szemét elöntötték a könnyek, és rázta a zokogás, mint egy elárvult kisgyermeket.
9. A Palazzo Pamphiliben ideges és feszült volt a hangulat. Nem múlt el úgy negyedóra, hogy valaki ne zörgette volna meg a bronzkopogtatót. A szolgák reggeltől estig szinte folyamatosan jelentették a város legfontosabb tisztségviselőinek látogatását: bíborosok, püspökök, prelátusok, apátok, bankárok és külföldi követek adták egymásnak a kilincset. Tiszteletüket tették donna Olimpiánál, aki kitüntető udvariassággal fogadta őket. Donna Olimpia a vendégeivel hol kettesben, hol többek társaságában vonult be a szalonba, ahonnan az előkelőségek gyakran csak többórás tanácskozás után jöttek elő, egyesek komoly és jelentőségteljes hallgatásba burkolózva, mások izgatottan sugdolózva. Sokan donna Olimpia sógorát, a hetvenéves Pamphili bíborost tekintették ugyanis Orbán lehetséges utódának, s a ház úrnője meg is tett mindent, hogy a várakozásoknak eleget tegyen. Orbán pápa 1644. július 29-én halt meg. Tíz nappal később összehívták a konklávét, hogy véget vessenek az átmeneti időszaknak. Clarissa akkor lépett be az előcsarnokba, amikor donna Olimpia búcsút vett a klauzurába tartó sógortól. Pamphili ugyanis bíboros társaival együtt a Sixtuskápolnában lesz összezárva mindaddig, míg Orbán pápa utódját meg nem választják.
– Menjen Isten hírével! – mondta donna Olimpia. – Teljesedjék be az ő akarata, s köszönthessem önt mint pápát. Bíborosként azonban nem akarom viszontlátni. – Mit érdekelne engem a trón – mondta Pamphili, és mindkét kezével megragadta donna Olimpia jobbját –, ha ön pápa lehetne! Látszott, hogy Pamphili bíboros nehezen válik el donna Olimpiától. Az asszony azonban maga nyitott ajtót, s kísérte ki a férfit. Amikor visszatért az előcsarnokba, és észrevette Clarissát, egy pillanatig mintha zavarba jött volna. – Imádkozzunk a Szentlélekhez – mondta aztán –, hogy a konklávé jól válasszon. – Nagyon remélem – mondta Clarissa –, hogy Pamphili bíborost választja. Akkor a Pamphili család lesz az első család a városban. – Nem a Pamphili család javát szolgálná – mondta szigorú hangon Olimpia –, hanem a kereszténységét. – Azért gondolj a fiadra! Milyen nagyszerű lehetőségek nyílnának meg előtte, ha nagybátyja kerülne trónra. Fia nevének emlegetésekor felragyogott Olimpia szeme, s ajkán gyöngéd mosoly játszott. De aztán a szigor újra átrendezte az arcát. – Orbán vétkezett Isten és a világ ellen, s nagy károkat okozott. Csak reménykedhetünk, hogy utóda több jámborságról és még több eszességről ad bizonyságot. A következő napokban ne menj ki a házból, Clarissa. A konklávé idején nő a veszély az utcákon. Donna Olimpia még azon a napon úgy rendelkezett, barikádozzák el a palota főbejáratát, hogy megvédhessék a palotát, ugyanakkor a hátsó bejáraton kihordatott minden értékes tárgyat, aranyat, ezüstöt, ékszert, porcelánt, faliszőnyegeket és festményeket, hogy a sötétség oltalma alatt aztán lóöszvérekre rakják, és sógora egykori kolostorába szállítsák őket. Mert a csőcselék azóta, hogy megüresedett a pápa trónja, az utcákon grasszált és fosztogatott, s a részeg zsoldosok, akik Taddeo Barberini parancsnoksága alatt Castro herceg ellen harcoltak, bizonytalanságban tartották a várost – s mivel az ötéves háborúskodás után csak törékeny békét sikerült kötni, mely a szemben álló felek egyikét sem elégítette ki –, és zsákmányra éhesen kóboroltak az utcákon. Clarissa tehát a Palazzo Pamphili vastag falai között töltötte a következő hónapot, mint első római tartózkodásának legkellemetlenebb heteiben. Naponta többször is imádkozott a kápolnában Szent Ágnes oltára
előtt, éjszakánként pedig hosszú órákon keresztül nézte távcsövén keresztül a csillagos eget, s közben gyakran eszébe villant, hogy signor Borromini, egykori nevén Castelli, megtette-e a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy beváltsa a neki, Clarissának tett ígéretét. Ennél is jobban izgatta azonban a konklávé eredménye: egyrészt azért, mert unokanővére miatt Pamphili győzelmében reménykedett, bár ki nem állhatta a csúnya és mogorva bíborost, másrészt mert minden nap, amit ebben a börtönben kellett eltöltenie, elviselhetetlenebbnek bizonyult az előző napnál. – Egy római nőnek – oktatta donna Olimpia – semmi keresnivalója az utcán. Főleg ilyen időkben. – Bár nem értem ezt a rendszabályt – mondta Clarissa –, de boldog vagyok, hogy megismertem. Mindig szeretném tudni, hogy mit nem szabad megtennünk. – Hogy aztán megtehesd? – kérdezte Olimpia bizalmatlanul. – Hogy választhassak – mondta Clarissa. – Hogy választhass? – kérdezte donna Olimpia gondterhelten. – Az bűnös gondolatokat ébreszt a nőben. – Efféle gondolatok hamarabb merülnek fel benne – mondta Clarissa –, ha bezárják. Mint valami kolostorba. – Azt hiszed, Isten nem lát bennünket, mert nem viselünk fátylat? – Olimpia a fejét ingatta. – Legyünk olyanok, mint az apácák, hogy tessünk az Úrnak. Clarissa sóhajtva békült meg sorsával, ám Olimpia arcán látni lehetett, hogy hétről hétre nő benne a feszültség. Remény és aggodalom között élt. Sikerül Pamphilinek vagy nem sikerül? A konklávé egyfolytában tanácskozott, naponta új meg új jelölt neve merült fel, s tűnt el azon nyomban, hogy aztán újabb meg újabb nevek bukkanjanak fel. A palota lakói csillagászok és jövendőmondók tanácsát kérték, akik ráadásul ellentmondásos hírekkel és pletykákkal traktálták őket. Orbán hatalma mintha halála után sem rendült volna meg. Negyvennyolc kegyence ült a Sixtus-kápolnában, még soha nem akadt ennél erősebb frakció a konklávéban. Szavazatszámláláskor azonban mind kevesebb eséllyel indultak neki a következő szavazásnak, ami igen előnyös volt Pamphili számára. Róla viszont az a hír járta, hogy a spanyolokhoz húz, ezért a francia bíborosok ellene szavaztak. Pamphilinek hirtelen szüksége lett a Barberinik támogatására, de felmerült a kérdés, hogy szerezhetné meg.
– Pamphili túlságosan is tisztességes ember – mondta donna Olimpia türelmetlenül, s közben fel s alá járt a szalonban. – Jobban tenné, ha olykor megtartaná magának a véleményét. – De színlelhet-e egy bíboros – kérdezte Clarissa –, ha pápa akar lenni? – Ez olykor Isten akarata. Sixtus pápa például rendkívül művelt férfi volt, de mint bíboros kissé együgyűnek mutatkozott, csak hogy megválasszák. Egy szeptemberi napon, melyen Olimpia már kora reggel félrevonult Orbán egyik kegyencével, Clarissának végre alkalma nyílt kiszökni börtönéből pár órára. Amikor kilépett az utcára, úgy érezte magát, mint az az ember, aki a hosszú, sötét tél múltán először pillantja meg a fénylő napot. Jólesett beszívni a friss levegőt azok után, hogy hetekig élt a Palazzo Pamphili dohos falai közé zárva. Olimpia azt mondta, estig tárgyal a prelátussal, hogy egyezségre jusson a Barberinikkel. Clarissa fél nap szabadságot vett ki magának. Mire használja? Egy pillanatig sem habozott. Úgy döntött, elmegy a Szent Péter-székesegyházba. Ki tudja, talán még signor Borrominivel is találkozik, s ha nem, akkor ugyanúgy imádkozhat a székesegyházban, mint a város bármely templomában. Átkelt a Piazza Navonán, s befordult a Tiberis felé futó utcák egyikébe. Olimpia nagyot tévedett. Fosztogató zsoldosoknak és rablóknak nyoma sem volt a városban. Akárhova nézett is Clarissa, kézműveseket és háziasszonyokat látott, akik békésen végezték mindennapi munkájukat. Csak az utca végén található piazzettán, ahol néhány paraszt gyümölcsöt és zöldséget árult, támadt némi dulakodás egy szabóság mellett. De ebben sem látott semmi szokatlant, mert itt állt a Pasquino, a városszerte ismert ütött-kopott márványszobor, melynek szürke teste folyvást tele volt aggatva mindenféle cédulákkal: a rómaiak ezeken a cédulákon tették közzé az eseményekkel kapcsolatos véleményüket, melyeknek a nyilvánosság előtt nem mertek hangot adni. A szobor felől hangos nevetés hallatszott. Clarissa engedve a kíváncsiságnak, közelebb ment a szobor körül tébláboló emberekhez. Egy apró termetű, pápaszemes patikus hangosan felolvasta az egyik cédulára rótt sorokat. – Aha, van itt valami donna Olimpiáról! – kiáltotta el magát a patikus, és megigazította a szemüvegét. – Olimpia a neve, mert olim pia volt.
Clarissa erre felkapta a fejét. Vajon az unokanővéréről beszélnek? Mialatt a patikus és hallgatósága dőlt a röhögéstől, Clarissa igyekezett megfejteni a szójátékot. Olim azt jelentette, hogy „egykor”, a pia pedig azt, hogy „erényes”. Ezt azért megtanulta a latinórákon. De mit akartak ezzel mondani? Dühösen odafurakodott a szoborhoz, és letépte a cédulát a szoborról. – Ez már igazán szemtelenség! Donna Olimpia tisztességes asszony! – Tisztességes asszony? – kérdezte a patikus. – Erényes, mint Kleopátra. A tömeg újra nevetésben tört ki. Clarissa pedig végképp nem értett már semmit. – Ez a szenteskedő bestia – akadékoskodott a nyitott ablak előtt álló szabó – előbb megmérgezi az urát, utána bemászik a sógora ágyába! – Isten dicsőségére! – Csakis azért, hogy Pamphili tudja, hogyan énekelnek az angyalkák, amikor pápa lesz! Clarissának a torkára forrt a szó. Még életében nem hallott ilyen visszataszító állítást. Még hogy Olimpia megmérgezte a férjét! Hogy merészelnek ilyet állítani? Clarissa két poroszlót pillantott meg a tér túloldalán, s oda akart szólni nekik, hogy vessenek véget ennek a szörnyű beszédnek, de mielőtt megszólalhatott volna, egy szép szál kovácsmester felmutatott az égre, melyen fehér füstoszlop tekeredett egyre feljebb. – Ott, ott, ott! – bömbölte, mint egy eszement. A patikus térdre ereszkedett, és imára kulcsolta a kezét. – Habemus papam! Deo gratium! Van már pápánk! Istennek hála! Egy pillanatra mindenki elcsöndesedett a kicsiny téren, akár a templomban. Az emberek tátott szájjal bámulták az égen felszálló füstoszlopot, mintha képtelenek lennének felfogni a történteket. Elsőként egy köszörűs tért magához. – Menjünk a Palazzo Pamphilihoz! – kiáltotta el magát, s ezzel felkapott egy kést a kordéján heverő szerszámok közül, s rohanni kezdett. Csatakiáltásnak bizonyult a köszörűs szava. A háziasszonyok kiejtették kezükből a kosarat, a parasztok otthagyták a standokat, s a piacon lófrálók is mind veszni hagyták dolgaikat, s a köszörűs nyomába eredtek. – Menjünk a Palazzo Pamphilihoz! Fel a Palazzo Pamphilihoz! Mintha ezer meg ezer torokból hangzott volna fel a kiáltás. Valaki félrelökte Clarissát, aki nekivágódott a falnak. A házakból férfiak, nők,
gyermekek tódultak ki az utcára, úgy rontottak elő négyesével, ötösével, majd tucatszám, mintha az életükről lenne szó. Clarissa attól tartott, hogy előbb-utóbb agyontapossák. Az emberek kíméletlenül, a másikkal mit sem törődve, mohó pillantásokkal és szörnyű káromkodások közepette nyomultak a Piazza Navona irányában, mint egy emberségéből kivetkőzött horda. Clarissa egy kapubejáróban húzta meg magát, ám a tömeg csak nőtt és nőtt feltartóztathatatlanul, akár a medréből kiáradt patak, és magával sodorta a felajzott embereket. Clarissa azt sem tudta már, mennyi időt töltött a kapualjban, amikor végre előmerészkedett. Egy koldus feküdt a földön, akit a tömeg döntött le a lábáról, s panaszos hangon kaparászott, a mankóját kereste, mely az egyik zöldséges kocsi kerekei alá került. Közben az emberek még mindig csapatostul rohantak arrafelé, amerre a tömeg megindult. – Fel a Palazzo Pamphilihoz! A Palazzo Pamphilihoz! Mit akar ott ez a sok ember? Clarissa befordult az egyik utcába, hogy elkerülje a tömeget, de ezt is elözönlötték az emberek, aztán megpróbálkozott egy harmadik utcával is, ott meg egy kocsi állta el az útját, mely fennakadt az egyik ház sarkán álló kerékvetőn. A lovak rémült tekintettel ágaskodtak. Késő délután volt már, amikor végre eljutott a Piazza Navonáig. Emberek százai álldogáltak a Palazzo Pamphili előtt, élénken hadonászva beszélgettek, s dühösen mutogattak a bejárat felé, ahonnan olyan alakok léptek ki a szabadba üres zsákokkal a kezükben, akiket Clarissa sohasem látott azelőtt. A deszkák, melyeket Olimpia a kapura szögeztetett, szétszaggatva hevertek szerteszét a bejárat előtt egy halom kacattal egyetemben, amit férfiak és nők mohón átkutattak. – Mi folyik itt? – kérdezte Clarissa az egyik zsíros csuhába öltözött papot, aki bronzgyertyatartót tartott a kezében. – Kifosztják a palotát? – Hát persze – mondta Isten szolgája. – Hiszen látja! – De miért nem tesznek ellene? – kiáltott fel Clarissa. – Bárki kifoszthatja annak a bíborosnak a palotáját, akit pápává választottak. De – tette hozzá nem kis csalódással – donna Olimpia megelőzött bennünket. Clarissa meghökkent. – Ez tehát azt jelenti – miközben zavara növekvő örömujjongásba csapott át –, hogy Pamphili bíboros az új pápa? A pap megadón bólintott.
– Az Úr akarta így. – De arca elsötétült, s vészterhes hangon hozzátette: – Jaj nekünk, ha donna Olimpia az egyházat is úgy hagyja hátra, mint ezt a házat.
10. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Ritkán történt meg, hogy Lorenzo Bernini a Bibliához fordult vigaszért. X. Ince pápa, ahogy ünnepélyes beiktatása, az intronizáció óta nevezik Giambattista Pamphilit, már két órája várakoztatta Lorenzót ebben az előszobában. Ráadásul hónapokba telt, s csak monsignore Spada közbenjárásának köszönhető, hogy egyáltalán sor kerülhetett erre az audienciára. Elképesztő szemtelenség, háborgott magában Lorenzo. Úgy látszik, ennek a pápának csak azon jár az esze, hogy felpiszkálja Róma első művészét. Bár mindenki azt állította, hogy az államkassza olyan üres, mint amilyen üresek voltak Egyiptom éléstárai a hét szűk esztendő alatt, Ince mégis hatalmas pénzösszegeket adott ki az ünnepélyes beiktatás megrendezésére. Lorenzo emlékezetében olyan elevenen éltek az ünnepség képei, mintha maga festette volna őket. Az a kontár Rainaldi a Piazza Navonán rendezte meg az ünnepséget, ahol egy mesterséges dombon, mely az Ararátot jelképezte, óriási bárkát helyezett el, rajta Noét kitárt karokkal, amint a csőrében olajággal megjelenő galambot fogadja, mely láthatatlan fonalon röpült felé a Palazzo Pamphili felől… Micsoda ízléstelen színjáték! Lorenzót a hányinger környékezte, és forgott a gyomra, ha eszébe jutott. Atyaisten, gondolta, meddig várakoztatják még! A hűvös, négyzetes formájú terem boltozatos mennyezete alatt szinte érzékelhetően sűrűsödött a csönd. Se zaj, se hang nem hatolt át az ablaktáblákon. Egy szál alabárdos őr vigyázta a magas szárnyas ajtót, mely a fogadóterembe nyílt. Az őr igyekezett nem mozdulni, holott egy légy újra meg újra rászállt az orrára. Lorenzo fájdalommal telt szívvel nézte a szárnyas állatot. Milyen boldog is volt akkor, amikor a műveit a Barberini-méhekkel ékesítette. Most már csak az a kérdés, gondolta Lorenzo, hogy a Pamphilik galambjai is szerencsét hoznak-e. Minden azon múlik, milyen ember az új
pápa. Lorenzo egy alkalommal találkozott vele, ám ez a találkozás rövidre, sőt nagyon rövidre sikerült. – Monsignore Spada tájékoztatott bennünket, hogy Lajos, a gyermek király Franciaország trónján, első miniszterével Párizsba szóló meghívót küldetett neked. Eleget teszel a meghívásnak? Lorenzo csak ámult-bámult Ince pápa csúnyaságán, amikor végre a szeme elé került. Csapott homloka, apró szeme, otromba orra, ritkás kecskeszakálla, hatalmas, a fehér reverenda alól kikandikáló lába tökéletes modellt kínált egy szatír vagy faun megformálásához, s igencsak alkalmasnak látszott arra, hogy gyermekeket ijesztgessenek vele. Lorenzo jól megválogatta a szavait, mielőtt megszólalt: – Tudatában vagyok annak, szentatyám, hogy ez a meghívás, bár másodszor tisztelnek meg vele, meg nem érdemelt kitüntetést jelent. Ezért első alkalommal vissza is utasítottam, de megtehetem-e másodszor is anélkül, hogy a királyt meg ne sértsem? – Ítéljék meg mások, hogy jogos volt-e a kitüntetés – mondta Ince mogorván. – Bennünket csak a szándékot kiváltó ok érdekel. A francia bíborosok mindent elkövettek a konklávé alatt, hogy megakadályozzák megválasztásunkat. Alig léptünk a trónra, s ez a Mazarin máris veszi a bátorságot, s Párizsba hívja Róma első művészét. Ez nyílt provokáció! Lorenzo szerényen lesütötte a szemét. – Én csak egy jelentéktelen ember vagyok, szentatyám. Nem értek a politikához. Cselekedeteimet kizárólag művészi megfontolások irányítják. – Ez azt jelenti, hogy Párizsba akarsz menni? – A feladat, mellyel a francia udvar kecsegtet, rendkívül vonzó. Őfelsége szobrát kell elkészítenem. – Lorenzo elégedetten konstatálta, hogy Ince nem tudta leplezni haragját. Majd hozzátette: – A művész számára egyetlen feladat lehet ennél vonzóbb… – Mégpedig? – kérdezte a pápa. Lorenzo habozott. Részben azért, hogy bosszút álljon a hosszú várakozásért. De más oka is volt: nem akaródzott kimondani a javaslatot. Beleborzadt, amikor arra gondolt, hogy egyszer valóban meg kell valósítani. – Nos, milyen feladatra gondolsz? Lorenzo belenézett a pápa csúnya arcába, mely puszta létével is sértette az ember szemét. Ám mégiscsak meg kell nyernie ezt az embert, kerül,
amibe kerül. A harangtorony miatt nem volt más választása. Legyűrte utálatát, majd így szólt: – Őszentsége szobrának megformálására. A hiúság felderítette egy pillanatra komor és mogorva arcát. Lándzsás útifűvel kezeli a bőrét, gondolta Lorenzo, s közben azt figyelte, hogy mi játszódik le a pápa lelkében. Ince elgondolkodva simogatta kecskeszakállát, mely alig-alig tudta elrejteni az állán nedvedző pattanást, aztán magához intette az egyik lakájt, és a fülébe súgott valamit. – Nem szeretnék egyedül dönteni ebben a kérdésben – mondta a pápa, amikor a lakáj kiment a teremből. Lorenzo az ajtót leste. Ugyan kinek a tanácsát kéri ki Ince? Monsignore Virgilio Spadáét? Még ő lenne a legjobb, jóindulattal van iránta. Úgy is, mint az építkezésekért felelős főpap. Ám az apró termetű monsignore helyett egy fenséges megjelenésű nő lépett be a terembe, éber tekintetét semmi sem kerülte el, arcát sötét hajfürtök keretezték: donna Olimpia volt ő! Lorenzo megrémült. Eszébe jutott a mauzóleum, férje halála után ennek megépítését kérte tőle az asszony, ő azonban nem teljesítette kérését. Milyen vak volt akkoriban! Nem látott tovább az orránál! Ám miközben így szidta magát, az asszony Lorenzo örömére barátságosan mosolyogva közeledett felé, sőt üdvözlésképpen a kezét nyújtotta. Kitüntetésszámba ment ez a mozdulat, mellyel aligha ér fel a francia udvar meghívása. – Engedje meg – mondta Lorenzo, miközben Olimpia keze fölé hajolt – , hogy együttérzésemről biztosítsam a Palazzo Pamphili kifosztása miatt. A csőcseléknek elment a józan esze. Donna Olimpia a vállát vonogatta. – Régi szokás ez, lovag, mely nem egészen jogosulatlan. Azt jelenti, hogy az új pápa megválik világi javaitól. A családi palota egyébként – tette hozzá az asszony egy jelentőségteljes pillantással – felújításra szorul. Lorenzo felkapta a fejét. Megbízásra célzott az asszony? Ami viszont a világi javakról való lemondást illeti, az nem volt igaz. Városszerte azt beszélték, hogy szemernyi értéket sem hagyott az ódon falak között, holott Olimpia azt terjesztette a konklávé napjaiban, hogy minden vagyonát odaadná, ha Pamphilit megválasztanák. Többen azt állították, hogy még önmagát is felkínálta a bíborosoknak, ami – Lorenzo legalábbis így ítélte meg – még mindig sokat ígérő ajánlat, még ha hervadásnak indult is az asszony.
– Ennek ellenére, excellenza, szörnyű veszteség érhette. Talán egy a szentatyáról készült szobor vigaszul szolgálhat. Nagy megtiszteltetést jelentene számomra. Ha megbízást kapnék rá, örömmel mondanék nemet a meghívásra, melyet a francia király udvarától kaptam. – Megtenné, lovag? – kérdezte Olimpia homlokát ráncolva. – Nyomban – kiáltott fel Lorenzo, és a magasba emelte jobbját. – Esküszöm, nem lépek francia földre, ha azt parancsolják. – Mi szükség itt parancsra? – Az esküm feltétel nélkül érvényes. Donna Olimpia kutakodva nézett rá. Aztán elégedetten bólintott. – A Pamphili család sokra tartja, hogy ilyen szolgálatkésznek mutatkozik. Adott alkalommal meg is jutalmazza érte. Lorenzo kis híján elvigyorodott. Mégiscsak ügyes diplomata vagyok, hízelgett önmagának. És már nem is aggódott olyan nagyon a harangtorony miatt, mint az audiencia előtt. – Mikor kezdhetek el dolgozni őszentsége portréján? – kérdezte. – Amilyen hamar csak lehet – mondta Ince, aki sógornője megjelenése óta nem szólt egy szót sem. – A jövő héten? – Rendben. – A pápa Lorenzo felé nyújtotta halászgyűrűs kezét. – Az egyik titkár megmondja az idejét. Lorenzo közelebb lépett, hogy megcsókolja a gyűrűt, ám amikor térdre akart ereszkedni, megszólalt Olimpia. – Most jut eszembe. Nem fog menni. Lorenzo zavartan fordult vissza. – Bocsásson meg, excellenza, nem értem… – Ha nem csalódom – mondta donna Olimpia, s arcáról eltűnt a mosoly –, a római nép törvénye tiltja, hogy élő pápáról szobrok készüljenek. Lorenzo fellélegzett. Ezt a kifogást jól ismerte. Egyszer megcáfolta már ezt a kifogást, ezért tudta, mit feleljen: – Egy ilyen törvény nem vonatkozhat egy olyan pápára, mint a mostani. A népnek ugyanis joga van ahhoz, hogy képet alkothasson őszentségéről. Meglepetésére donna Olimpia megrázta a fejét. – Ön bizonyára őszentsége elődeire gondolt, az új pontifikátus alatt azonban újra érvényt kell szerezni a jognak és a rendnek. – No igen – vetette közbe Ince –, mindazonáltal mérlegelhetjük a kivétel lehetőségét.
– Semmi esetre sem – ellenkezett donna Olimpia. – Szeretnénk Rómát megújítani, ez pedig csak úgy lehetséges, ha alaposan kitakarítjuk Augiász istállóját… egyszer s mindenkorra. Donna Olimpia olyan szigorúan nézett Incére, hogy a pápa egy nagy sóhaj kíséretében így szólt Lorenzóhoz: – Attól tartunk, hogy donna Olimpiának igaza van. Meg van kötve a kezünk. – Ezek szerint – kérdezte Lorenzo hitetlenkedve –, valóban meg akarja fosztani a népet őszentsége képmásától? Ince mogorván bólintott. Lorenzo arra várt, hogy a pápa esetleg megmásítja döntését, ám Ince másodszor is kézcsókra nyújtotta a kezét, úgyhogy Lorenzo elbúcsúzott tőle. – Igazán sajnálom, lovag, de a törvény az törvény. Halandó nem emelkedhet a törvény fölé. Olimpia sajnálkozó hangon mondta mindezt, de szemében diadal villant, ami megfosztotta Lorenzót minden reménytől. És még diplomatának hitte magát! Istenverte bolond volt inkább, mint diplomata. Ez a nő nem felejtette el, hogy annak idején megbántotta, s íme, ez lett a következménye. Lehajtott fővel hátrált a szárnyas ajtó felé, melyet a gárdista nyitott ki neki, s minden lépés, melyet a pápai tróntól hátrálva megtett, olybá tűnt számára, mintha a meleget adó naptól távolodna. Még a küszöbig sem ért, amikor donna Olimpia szava megállította. Lorenzo összerezzent. Mit akarhat még tőle? Eleget büntette már. – Egyébként – szólt mintegy mellékesen – a szentatya úgy döntött, hogy felállít egy bizottságot, mely kivizsgálja azokat a károkat, melyeket a harangtorony megépítésével okozott a Szent Péter-székesegyháznak – mondta donna Olimpia, és hátat fordított Lorenzónak.
11. Ince pápa még egy hónapja sem ült a trónján, de donna Olimpia már nekilátott, hogy kitakarítsa Augiász istállóját, melyet Orbán pápa hagyott maga után. Ehhez a munkához valóban herkulesi erőre volt szükség. Mert
Róma az a város, ahol Krisztus kereszthalála óta a világvallás szálai összefutnak, ahol a szent katolikus egyház Isten nevében rendelkezik a múlt, a jelen és a jövő fölött, ahol az eget is saját belátása szerint nyitja és zárja, a hívő embereknek örök üdvösséget ajándékoz, és a hitetleneket örök kárhozatra adja. Ez a Róma ugyanakkor egy kicsiny világi hercegség fővárosa is volt ekkor, melynek hatalmasai pártérdekektől vezérelve nem láttak tovább a Szent Péter-székesegyház árnyékánál. A Castro herceg ellen vívott háború tizenkét millió scudójába került az egyházi államnak. Orbán egész működését familiárisainak bőkezű támogatása jellemezte. E tekintetben túltett minden elődjén: hosszú uralkodása alatt százöt millió scudo értékű vagyont ajándékozott talpnyalóinak. Ez a hallatlan összeg utóbb őt is elgondolkodtatta, s nem sokkal halála előtt lelki üdvössége miatt érzett aggodalmában consiliumot hívott egybe, hogy döntsön cselekedetei helyes voltáról. Az eredmény nem lehetett kétséges: a pápa minden dolgában helyesen járt el. Ám hogy az égi bíró csatlakozott-e ehhez az ítélethez, azt senki sem tudta megmondani. Földi női helytartója semmi esetre sem. Donna Olimpia ótestamentumi haraggal csapott le Orbán pápa fajzatára: kreatúráit megfosztotta hivataluktól, elvette tőlük a jól jövedelmező stallumokat, úgyhogy Francesco és Antonio Barberini és az elhunyt pápa sok más rokona is jobbnak látta, ha Franciaországban keres menedéket. Donna Olimpiát sokan a város titkos királynőjének tartották, s nagy tisztelettel „Róma egyetlen férfijának” nevezték. Az új pápai uralom ostorcsapását hamar megérezte a pápai építésügyi kongregáció vezetője, Orbán számtalan kegyeltjeinek egyike is, az ő helyére ugyanis a Neri Szent Fülöp kongregáció rendkívül rátermett prépostját, monsignore Spadát hívta udvarába Ince pápa, hogy ő legyen a legfőbb építésfelügyelő. A spanyol párt megbízható követője, melynek Ince megválasztását köszönhette, élvezte a pápa bizalmát, ezért egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Spada új hivatalával együtt annak a bizottságnak a vezetését is átveszi, melynek az a feladat jutott, hogy megvizsgálja a Szent Péter-székesegyház harangtornyát. Spada tisztában volt vele, hogy a feladat rendkívül kényes, mert a torony építésének kivizsgálása alááshatja építőjének, Lorenzo Bernini lovagnak a tekintélyét. Spada ennek ellenére zokszó nélkül vállalta a feladatot, mert olyan célt társított hozzá, mely minden fáradságot megért. A torony ugyanis a homlokzat jobb oldalán építendő ikertoronnyal együtt hozzájárul a
székesegyház tökéletes kiteljesedéséhez, és a kereszténység legnagyobb templomává teszi. A torony technikai hiányosságai ellenére esztétikai értelemben mégiscsak remekmű, s mindent meg kell tenni a megőrzéséért. Spada mint jámbor pap tisztában volt ugyan mozgásterének szűkösségével, ám egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy az egymásnak feszülő erőkre és érdekekre való tekintettel, melyek ebben a folyamatban hamarosan egymásnak ütköznek és a legvadabb harcokat és intrikákat robbantják ki, egyetlen férfiú akad egész Rómában, aki alkalmas erre a feladatra: ő maga. De kiket hívjon be a bizottságba? A pápa még télen látni kívánja a listát. A kiválasztottak közé minden bizonnyal fel kell venni Rainaldit, a város építészét és a római városfal tervezőjét, aztán Ciprianót, az Istenáldotta matematikus tehetséget. A jezsuiták képviselőjét, Antonio Sassit vette még fel a listára, valamint szakmai elismertsége és hírneve okán Pietro Fontanát, Martino Longhit és Andrea Bolgit. Egyetlen név okozott fejtörést monsignore Spadának, ezért mindjárt nagy kérdőjelet tett a neve mellé, holott mind donna Olimpia, mind a pápa azt kérte tőle, hogy vegye figyelembe a jelölésnél: Francesco Borromini. Megadja a nevét? Spada egyébként sohasem riadt vissza attól, hogy döntéseket hozzon, de ez egyszer nagy gondban volt. Borromini egyfelől a legtehetségesebb építész és mérnök volt, s ha valaki, akkor ő biztosan megtesz mindent a torony megmentéséért, másfelől azonban nehéz természetű és kiszámíthatatlan ember, ezért nem lehet tudni, hogy viselkedik majd ebben a kényes helyzetben. Az is nagy kérdés, hogy kiheverte-e már a sok gúnyolódást és csúfolódást, ami merész ötletei miatt érte? Bár Borromini mindig háttérbe helyezte saját érdekét, ha munkáról volt szó, igyekezete mögött azonban folyton ott leselkedett a halálos bűnnek számító superbia, a kevélység. Nem tartja-e megaláztatásnak és lealacsonyításnak, ha azt a feladatot kapja, hogy Bernini művét megmentse a lebontástól? Az egykori vetélytársak története közismert volt Rómában. Nem érzi-e magát méltatlanul mellőzöttnek újfent, mint annak idején a Szent Péter-székesegyház főoltárának építésekor, melyet a világ igazságtalanul a lovag alkotásának tartott, s nem volt hajlandó elismerni Borromini érdemeit? Nem kézenfekvő-e a feltételezés, hogy bizottsági tagságát arra használja majd, hogy bosszút álljon vetélytársán, s kiszorítsa templomépítő állásából?
Spada, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre, úgy döntött, próbára teszi Borrominit. – Tegyük fel – kérdezte Spada Borrominit –, hogy halálos ellenségének a fia beleesik egy megáradt patakba, s fennáll a veszélye annak, hogy a szeme láttára fullad bele, mit tenne? – Mi mást tennék – mondta Borromini –, mint amit minden becsületes ember megtenne? Megpróbálnám megmenteni a gyermek életét. – Akkor is, ha az apja szörnyű igazságtalanságot követett el önnel szemben? Akkor is, ha kiforgatta vagyonából, ha kisemmizte mindenből, ami önnek kedves és fontos? – Akkor is, tiszteletreméltó atyám. Felelőssé tehető-e a gyermek apja tetteiért? – És ha ez az ember – monsignore Spada keresztet vetett – elrabolná az ön gyermekét, s arcát elcsúfítaná? Akkor mit cselekedne? Borromini gondolkodott egy ideig, aztán határozott hangon így válaszolt: – Ebben az esetben sem lenne más választásom, mint minden lehetséges módon kimenteni a gyermeket. Az élethez való joga, melyet Istentől kapott, apja hibáitól függetlenül megilleti. De miért teszi fel nekem ezeket a furcsa kérdéseket, monsignore? – Hogy megbizonyosodjak róla – mondta Virgilio Spada elégedetten mosolyogva, s kezét Francesco vállára tette –, hogy az az ember-e, akinek hittem. Spada ennek ellenére vegyes érzelmekkel nézett a kongregáció 1645. március 27-ikére összehívott ülése elé, melynek tárgya olyan fontossággal bírt, hogy a szakértőkön és a megvádolt építészen kívül tucatnyi bíboros és maga a pápa is megjelent. Spada nem kerülgette a forró kását, nyomban a tárgyra tért: Tudnia kellett volna a torony építőjének, Bernini lovagnak, hogy a fundamentum nem bírja el a hatalmas terhet? A vádlott, mint várható volt, minden felelősséget elhárított. Eleinte idegesen arra hivatkozott, hogy ő figyelmeztette Orbán pápát, aki azonban meg sem hallgatta az érveit. Látva, hogy Ince pápa bólogat, Bernini felbátorodott, s innentől ékes szavakkal és duzzadó önbizalommal folytatta beszédét. Utána szólaltak fel a szakértők, akik nagy általánosságban tették szóvá Bernini hanyagságát, s attól sem riadtak vissza, hogy nevükön nevezzék a hibákat, ám Spada megkönnyebbülésére, nem firtatták a bűnösség kérdését, hanem a megoldás lehetőségeit keresték. Azt javasolták, hogy
meg kell erősíteni a torony alapzatát, hogy megtarthassák az építményt. A bontásról nem esett szó. Egyetlen szakértő volt csak, aki az ülés alatt nem szólalt meg: Francesco Borromini. Fekete öltözékében az asztal végén ült, és csöndben figyelte kollégái hozzászólását. Amikor a bizottság elnapolta az ülést, mindenki Borrominira nézett. Ő majd a bizottság legközelebbi ülésén fejti ki véleményét. Hogy fog majd szavazni?
12. Clarissát is ez a kérdés foglalkoztatta magányos óráiban. Ebből pedig jutott neki elegendő. Több mint három éve már, hogy elindult az itáliai zarándoklatra, s imádkozott férje egészségéért. Felkereste az öt bazilikát. Imádkozott ezen felül a hét zarándoktemplomban, a Via Appia katakombáiban, a Scala Santán, melyen bűnbánó szívvel térden mászott fel, sőt a messzi Loretóba is elzarándokolt a Santuario della S. Casa kupolája alatt álló Madonna názáreti házához, mely – a legenda szerint – a XIII. század végén angyalszárnyakon menekült ide a Szentföldet megszálló mohamedánok elől. Mindent megtett tehát, ám McKinney állapota nem változott. Hogy történhetett? Beteg volt egyáltalán? A kétség befészkelte magát a lelkébe, de nem csak itt, hanem a Madonna názáreti házában is, melyben egy felirat, Non est impossible apud Deum, nincs lehetetlen Isten előtt, hirdeti a csodát, hogy az angyal idehozta a Szentföldről Mária házát. McKinney ugyan havi rendszerességgel küldte leveleit Angliából, melyek oly pontosan érkeztek, ahogy a telihold az éjszakai égbolton, de nem állt benne egyetlen mondat sem, mely a gyógyulásra utalt volna, vagy arra, hogy visszavárja Clarissát, jóllehet felesége egyre sürgette, holott titkon reménykedett benn, hogy Rómában maradhat mindaddig, amíg a harangtorony körüli vita le nem zárul. De nem vétkezett-e, amikor ezt kívánta? A titkos reménykedés nem belenyugvást jelentett-e abba, hogy a férje soha nem gyógyul ki
betegségéből? Clarissa nem akart mást, mint hogy Borrominit megdicsérjék, hiszen kiérdemelte, ám Berninit se érje kár vagy veszteség. Lelkében olyan zűrzavar támadt, hogy Szent Ágnesnél keresett menedéket. A házi kápolna oltára előtt – a relief átvészelte a Palazzo Pamphili kifosztását – térdre ereszkedett, és imára kulcsolta a kezét, hogy összeszedje magát. De miközben a szent csodatételét bámulta, akinek mezítelen testét páncélként borította arany haja, hogy megvédelmezze a katonáktól, félelem lett úrrá rajta. Ama két férfitól való félelem, akiket elűzött életéből, de akik most mégiscsak élete részévé váltak. A legjobban azonban önmagától félt. – Mi van veled? Clarissa felriadt az áhítatból. Donna Olimpia állt előtte, és elgondolkodva nézett rá. – Valami nyomja a lelked, s ennek jó ideje már. Mi gyötör? – Ó, Olimpia, bárcsak tudnám. Clarissa habozott. Kiöntse neki a szívét? Hiszen Olimpia mégiscsak tapasztalt nő, ismeri az életet, s talán nem fukarkodna jó tanácsokkal. Ugyanakkor tartott unokanővére szigorú ítéletétől. Olimpia szerencsére nem várta ki, amíg válaszol. – Ez az angol rossz szokás, hogy mindent, de mindent egyedül és a Jóistennel akarsz elintézni, nem tesz jót neked. Azt hiszem, tudom, mire van szükséged. Egy gyóntatora. – Gyóntatóra? – kérdezte Clarissa zavartan. – Már… már évek óta nem gyóntam. McKinney úgy véli, hogy a gyónás csak arra szolgál, hogy kivonjuk magunkat a cselekedeteinkért viselt felelősség alól. – Úgy, szóval így vélekedik? – Olimpia a fejét rázta. – Mi itt Rómában másként vélekedünk erről. Végtére is vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor szükségünk van a másik ember segítségére, hogy tisztába jöjjünk önmagunkkal. Olimpia talán bizony gondolatolvasó? Clarissa ugyanis éppen erre vágyott. A gondolat, hogy megbízhat valakiben, könnyített a lelkén. – Talán igazad van – mondta végül. – Tudsz ajánlani valakit? – Természetesen. – Olimpia felnevetett. – Jól néznénk ki, ha a pápa sógornője még egy gyóntatópapot sem tudna ajánlani.
Clarissa már másnap útra kelt. Látogatóba indult. Kocsival pár percnyi távolságra a Palazzo Pamphilitól. A kocsi egy nagy, felújított ház előtt állt meg, melynek homlokzatát stukkó és szobrok díszítették. Amikor megzörgette a kaput, aggodalom töltötte el. Miféle ember lehet leendő gyóntatója? Fiatalon megbízott minden hangban, mely a gyóntatószék rácsán át a titokzatos homályból szólt hozzá, mely olybá tűnt, mintha nem is létező személy, hanem egy az égből alászállt szellem hangja lenne. De most, felnőtt nő korában? A szolga, aki ajtót nyitott neki, egy világos, fényben fürdő négyzetes udvaron vezette keresztül, aztán egy árkádos, oszlopos folyosóra, mely egy második cortilébe vitt, ahol egy ember nagyságú harcos figurája állt. De mi történt? Amikor Clarissa elhaladt a galéria mellett, nem akart hinni a szemének. A padló, mely a bejárat felől nézve egyenesnek tűnt, hirtelen lejteni kezdett a lába alatt, a sok oszlop mind kisebb, az oszlopok közötti folyosó pedig mind szűkebb lett. Az oszlopsor a hamis nagyság csalóka képének bizonyult. Majd kiugrott a szíve örömében. Ráismert az oszlopsorra. Ez ugyanaz az oszlopsor volt, melyet signor Borromini tervezett az ő appartamentója számára, amikor még Francesco Castellinek hívták. Fekete selyemreverendában egy zömök, mosolygós férfi jött elé. Ruganyos léptekkel közeledett, dús szemöldöke alól éber szemekkel nézett rá, s Clarissa első látásra megkedvelte. – Monsignore Spada? – kérdezte Clarissa, és a kezét nyújtotta. – Ön pedig minden bizonnyal Lady McKinney – mondta a pap folyékony angolsággal. – Isten hozta, principessa! – Milyen csodálatos fogadtatás – mondta az asszony, és az oszlopokra mutatott. – Semmi sem az, aminek látszik. – Ugye-ugye? – A pap hevesen bólogatott. – Az oszlopsor a kedvenc tartózkodási helyem. Megzavarja az érzékeket, és csiszolja az elmét. Szempillantás alatt tudatosul az emberben, hogy mennyi a csalás és ámítás a világon – tette hozzá a harcos szobrára tekintve, mely a valóságban mellmagasságig ért. – Azonkívül arra is emlékeztet, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek vagyunk mi, emberek. De mi hozta hajlékomba, principessa? Donna Olimpia lelki gyötrelmekről beszélt nekem. Az apró termetű monsignore elfogulatlan és barátságos volt vele, s Clarissa már a találkozás első perceiben olyan bizalmat érzett iránta, mintha évek óta ismernék egymást. És mivel a monsignore a beszélgetés
során végig nyíltan, természetesen és magától értetődő őszinteséggel tette fel kérdéseit, mint egy orvos, Clarissa nem is csodálkozott, hogy minden további nélkül megnyílt előtte, pedig nem élvezte a gyóntatószék védelmét. Most a nappal tiszta fényében ült egy padon a pappal szemben, és egy óra alatt majd mindent elmondott abból, ami a szívét nyomta. – Érdeklődéssel fordultam e két férfi felé, tiszteletreméltó atyám – zárta vallomását Clarissa –, e két építész felé, akiket Isten is egymásnak rendelt, hogy együtt építsék fel az új Rómát, de ellentétet szítottam közöttük. Keresztülhúztam Isten számítását? – Az Úr útjai kiismerhetetlenek, principessa – mondta Spada elgondolkodva –, mégis az a feladatunk, hogy megismerjük. Hogy is mondta Szent Ágoston? Credo quia absurdum. Hiszem, mert képtelenség. Ez az egész talán Isten akarata. – De milyen szándék húzódik meg mögötte? Rómában maradhatok-e, amikor a férjem a messzi Skóciában epelázban szenved? – Ha Isten másodszor is az Ő városába küldte, akkor oka volt rá – mondta Spada, majd hallgatott egy kis ideig. – Talán – szólalt meg végül – férjének megbetegedése a kulcs. Talán akkor tehet valamit érte Isten segedelmével, ha itt lendíti előre a Mindenható művét. – Ezt nem értem, monsignore. – Vajon értenünk kell-e mindent ahhoz, hogy cselekedjünk? – kérdezett vissza a pap. – Isten talán azért küldte ide másodszor is, hogy ön, principessa, jóvátegye régi bűnét. – És miképpen tehetném jóvá? – kérdezte Clarissa. – Akképpen, hogy Borrominit és Berninit, nevezzük nevükön őket, akik ön miatt lettek vetélytársak, kibékíti egymással, hogy a munkájukat együtt fejezzék be. Egyesítse, amit elválasztott! Isten talán éppen ezt várja öntől annak fejében, hogy meghallgassa a férje gyógyulásáért mondott imáit. – Tényleg azt hiszi – kérdezte Clarissa ámulva –, hogy a dolgoknak ilyen magyarázata is lehetséges? – Credo quia absurdum – ismételte meg mosolyogva Spada. – Nem gondolja, principessa, hogy minden az igyekezeten múlik?
13.
A pápai építési kongregáció első ülése után két határozatot hozott: utasították Bernini lovagot, hogy a lehető legalaposabban vizsgálja meg a harangtorony fundamentumát, mégpedig azzal az egyértelmű szándékkal, hogy ne kelljen lebontani. Ince pápa ugyanakkor egy nyilvános hirdetményen arra szólította fel Róma város építészeit, hogy készítsenek terveket a Szent Péter-székesegyház tornyainak újjá-, illetve átépítésére, amiről aztán külön pályázaton döntenek majd. Amikor 1645. júniusában megjelent a felhívás, Francesco Borromini keserű elégtétellel látott munkához. Élni akart a lehetőséggel, hogy ne csak Bernini tornyát vizsgálja meg kritikus szemmel, hanem saját első tervét is, hiszen cselekedjen bármit az emberfia ezen a földön, javításra szorul. Legtöbbször gyertyafénynél dolgozott késő éjszakáig, amikor semmi hang nem hatolt be szerzetesi magányába, mely megzavarta volna töprengéseiben. Szabad kézzel, vonalzó és rajzidom használata nélkül rajzolta be javításait Bernini tervébe, mely szemérmetlen módon az ő, Borromini elképzeléseit tükrözte, még akkor is, ha a lovag hatásos stíluselemeit viselte magán. Borromini elhatározta, hogy minden fölösleges pompától megszabadítja az építményt. Ahogy a pogány templomok maradványain egykor keresztény templomokat emeltek, úgy épült most Francesco keze nyomán, miközben grafittal átrajzolta a régi, vörös krétával húzott vonalakat, Bernini alapzatán egy új harangtorony, egy, az eredetinél könnyedebb építmény. Csekély magassága ellenére is magasnak és karcsúnak látszott, s megszabadítva a toronysüveg terhétől, oly könnyen és szinte súlytalanul kapaszkodott az ég felé, mint egy füstoszlop. Majd megmutatja a csőcseléknek! Borromini egy korty borral öblögette kiszáradt torkát. Nem, nem felejtette el, hogy az évek hosszú során mennyit gúnyolták és bántották az emberek, mert minden képzelőerő hiányzott belőlük. Nevetésük még mindig ott visszhangzott a fülében. Elmebetegnek tartották annak idején, de most, hogy immár valósággá váltak a tervei, nem győznek eleget gyönyörködni épületeiben. Hányszor, de hányszor kifigyelte a San Carlo szószékéről, hogy a világ minden tájáról érkezett építészek kíváncsian forgatták a fejüket a templomban, és tágra nyílt szemmel és tátott szájjal követték az épület tagoltságának folyamatos mozgását, melyben az egyik elemre következett a másik, ami aztán egyre tovább vitte a tekintetet. Ámuló idióták néma hódolata volt ez,
mintha munka közben látták volna Istent! És mindegyik az ő terveit akarta: a német, a flamand, a francia, de még egy indiai is, aki a vázlatot kérte tőle. Egy vagyont kereshetett volna a másolatokkal, de óvatos volt velük. Jól ismerte ezt a csőcseléket. Nem azért akarták megszerezni a terveit, hogy tanuljanak belőle, hanem azért, hogy ellopják az ötleteit. Újra meg újra igazított a rajzon, komolyan és kitartóan dolgozott, itt elvett, ott hozzátett egy volutát, s folyamatosan javította a tervrajzot. Az egész világ arról beszélt, hogy Bernini tornya tökéletes? A lelki szegények, a gyanútlanok! Egy ronggyal kitörölte Bernini tervéből a hivalkodó emeleti oszlopsort, hogy egy egyszerű homlokzattal helyettesítse. Eltüntetni a fölösleges díszeket! Az építészet Istentisztelet, melyben a teremtés örök törvényei tükröződnek vissza. Ez a lényeg, minden más csak zabolátlan hatásvadászat. Francesco ugyanazzal a gondossággal foglalkozott az építménnyel, mint az alaprajzzal. Itt kellett megoldani az alapzat problematikáját… Az emeleteket kisebb felületen kellett elrendezni, hogy ne terheljék meg túlságosan az előcsarnok falait. Ehhez persze semmi érzéke a nagy Bernininek! Hogy kivágta magát a kongregáció előtt! Mindenki bűnös volt a szemében: Maderno, Orbán pápa, sőt még az öreg Calarmeno is, aki még Pál pápa idején dolgozott a fundamentumon, csak ő nem! De ki tervezte, ha nem ő a háromszor magasabb és hatszor súlyosabb tornyot az alapzat megerősítése nélkül? Végtére is mit képzelt magáról ez a hiú páva? Hogy ő a világ ura? Hogy az Istenek szerencsegyűrűt húztak az ujjára, hogy az ő akarata szerint formálódjon a kő és a márvány? Hogy csak meg kell álmodnia az épületet, s máris alakot ölt munka, fáradság és szorgalom nélkül? Nem tudta, hogy Isten azért űzte ki az embereket a paradicsomból, hogy arcuk verejtékében keressék meg kenyerüket? Micsoda elbizakodottság, micsoda vétek! Erős köhögési roham tört rá, úgyhogy kénytelen volt letenni a grafitot. Hörgő tüdeje kétségbeesetten küzdött az életet jelentő levegőért, mintha a hitvány test most, amikor a megvetés és a gúnyolódás hosszú évei után végre megkapja a szakmai elismerést, amelyre úgy vágyott már, mint a szomjúhozó a korty vízre, arra emlékeztetné, hogy kőfaragóként kezdte a pályáját, akinek mindenért keményen meg kellett küzdenie. Mennyire irigyelte vetélytársát, akinek minden siker oly könnyen jött. Nagyon jól tudta Borromini, hogy az irigység rágja a lelkét, hogy egy percre sem hagyja nyugton, s elátkozott életének minden pillanatában belemászik a
beleibe, a szívébe, mint valami ártó méreg, hogy haragot ébresszen benne. Nagyon is tisztában volt ezzel, s haragudott is magára érte. De mindenre, ami szent, nem volt-e igaza mégis? Százszor és ezerszer is? – Na, várj csak! – mondta, amikor egyenletesebbé vált a légzése. Ince pápa személyesen bízta meg őt, Francesco Borrominit, hogy kövessen el mindent a Szent Péter-székesegyház állapotának megőrzéséért. Ez a megbízás egyenrangúvá tette a templomépítő-mesterrel, ami egyedül Isten földi helytartójának köszönhető. Ivott még egy korty bort, s kabátja ujjával megtörölte a száját. Ki tudja, talán kiszoríthatja Berninit az állásából, végtére is minden adu az ő kezében van. Csak annyit kell tennie, hogy az építésügyi kongregáció legközelebbi ülésén kíméletlenül feltárja Bernini hibáit, s ugyanakkor a saját javaslatai birtokában rábizonyítsa, hogy nyomorult sarlatán. Borromini ugyanis tudta, hogyan lehet tehermentesíteni az építményt és megerősíteni az alapzatot. Az egész világ megtudja majd, hogy egyes-egyedül Borromini képes megmenteni a harangtornyot. De vajon mit szól ehhez a principessa? Támogatja majd. Mint mindig, amikor az asszonyra gondolt, amikor lelki szemei előtt megjelent az arca, a szeme, az ajka, amikor a fülében csengett a hangja, a beszéde, a nevetése, megnyugodott. Olyan volt ez, mintha érzelmei habzó tengerére olajat öntenének, s a hullámok elülnének a lelkében. Csak ámult, milyen hatalma van fölötte, ha csak rá gondol is. Miért hatott rá így? Mi volt a titka? Nem tudta. Csak azt tudta, hogy ha helyt akar állni, akkor nem engedheti meg, hogy az érzelmei elragadják. Nem hallgathat sem a gyűlölet, sem az irigység szavára. Nem, az ő jelenlétében csak a művészet számít. És a szerelem? Megtiltotta magának, hogy ezen a kérdésen gondolkodjon. Lady McKinney férjes asszony. Borromini lehunyta a szemét. Micsoda szerencse, micsoda ajándéka a sorsnak, hogy ismerheti ezt az asszonyt… Ő volt az egyetlen ember, akiben megbízott, akihez közel érezte magát, egyedül neki mutatta meg a harangtorony tervét. Mikor is? Jó húsz esztendeje már. Mennyire örült neki. Aztán a remény, hogy a valóságban is megpillanthatja. Valami különleges érzéke volt ennek az asszonynak az építészethez. Milyen jó lenne elmagyarázni neki az új terveket, mielőtt beadná a pályázatra, hogy kiigazítsa a javítani valókat úgy, ahogy annak idején, amikor a Szent Péter-székesegyház előtt megígérte neki…
Hirtelen elkomorodott, s az egész lényét betöltő nyugalom érzése félelembe csapott át. Okosan teszi, ha a pályázaton mutogatja a tervét, kiszolgáltatja a versenytársak mohó pillantásának? Félénken nézett körül dísztelen szobájában, mintha máris leskelődnének rá, s tenyerével óvón letakarta a rajzot. A tervek voltak az ő gyermekei. Kiszolgáltathatja-e őket a nyilvánosságnak? Az efféle pályázatok kimenetele szinte sohasem a teljesítményen múlik, legtöbbször a megvesztegetés és az intrikák döntik el az eredményt. És ha valaki más nyeri meg? A nyertest mi akadályozhatná meg, hogy lemásolja a terveit? Ha csak rágondolt is, rémület és pánik vett erőt rajta. Egyszer már ellopták az ötleteit. Ki kezeskedik róla, hogy másodszor nem történhet meg?
14. Nyomban elkezdték a próbaásatásokat a Szent Péter-székesegyház alapzatában, a bazilika építkezésén dolgozók százait rendelték erre a munkára. A férfiak egyre mélyebben hatoltak le a földben, s Bernini lovag, Róma első művésze nem volt rest személyesen irányítani a munkálatokat. Rétegről rétegre haladva sikerült megszabadítani az üregeket a kövektől és a kavicstól, melyeket Maderno egy emberöltővel ezelőtt falaztatott fel, hogy biztosítsa a homlokzat alapzatát a nehéz, a vízerekkel teli talajban. Lorenzo türelmetlenül hányta le magáról a kabátot és inget. Lement a munkagödörbe, hogy így, mezítelen felsőtesttel, hegyes végű csákánnyal a kezében mutasson példát a munkásoknak. Az volt a kérdés, hogy elég biztonságos-e az altalaj ahhoz, hogy az új tornyot elbírja, melynek tervét az építésügyi kongregáció első ülése után rajzolt meg? Annak érdekében, hogy csökkentse a terhelést, a tervrajzon egy kecses toronysüveggel megfejelt könnyű árkáddal helyettesítette a harmadik szint súlyos építményét. Rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy minden a lehető leglevegősebbnek, legkönnyebbnek tűnjön, ám tisztában volt vele, hogy a papírra vetett torony, mely szinte lebegni látszott, sokkal könnyedebbnek tűnik a papíron, mint a valóságban.
Lorenzo keményen dolgozott, homlokát elöntötte a verejték, a tenyere felhólyagosodott. Lent a mélyben talajmélyedésre leltek, mely földdel volt feltöltve. Ez alól gödrök kerültek elő, melyeket a teherbíró agyagos talajig kiástak, s aztán megint feltöltöttek kaviccsal és mésszel. Lorenzo bizakodni kezdett: Maderno mégiscsak jó munkát végzett! Ám amikor kissé mélyebbre hatolva megpillantotta a facölöpöket, melyekkel elődje igyekezett aládúcolni a homlokzat alapzatát annak érdekében, hogy a terhelést a vizes talajra vigye át, már tudta, hogy minden reménye hiábavaló: a cölöpalapozás gerendái és gyámfái annyira elrothadtak és elkorhadtak, hogy csákányának csapásai alatt nyomban szétporladtak. Lorenzo eldobta a szerszámot, s a létrán kimászott a munkagödörből. El volt keseredve. Ha ezt a kérdést nem tudja megoldani, akkor neki befellegzett. Ez az átkozott torony már most olyan következményekkel szembesítette, melyek tönkretehetik minden tervét. Ince pápa, ha találkoztak, olyan mogorva és rosszkedvű lett a láttára, mint amikor a Barberini család valamelyik tagjával kellett beszédbe elegyednie. Nevetségessé tette mások előtt. A helyzet ez volt ugyanis: az új pápa nem volt valami nagy barátja a művészetnek, de azért elődjeihez hasonlóan ő is az építészek segítségével akart jelet hagyni maga után Rómában. És nemcsak templomokkal és kolostorokkal akarta gazdagítani a várost. Becsvágyó sógornője ösztökélésére a Piazza Navonán álló romos Pamphili-palota nagyvonalú átépítését forgatta a fejében. Az volt a célja, hogy ez a tér legyen az uralkodó egyházfejedelem és családja világi életének teatrója, színtere. A város minden jelentős építésze felkérést kapott, hogy készítsenek és nyújtsanak be javaslatokat a tér kialakítására, melynek legdíszesebb darabja egy soha nem látott szépségű szökőkút legyen. A pápa kifejezett kérésére egyedül és kizárólag Lorenzo Bernini lovagot, a város első művészét zárták ki a pályázati lehetőségből, aki pedig Orbán trónra kerülése óta a városi szökőkutak intendánsa volt. Micsoda megaláztatás! Lorenzo tisztában volt vele, hogy donna Olimpia bünteti ily módon is. És nem voltak már illúziói. Tudta jól, hogy amíg az a nő az ellensége, nem akad bíboros vagy fejedelem, akitől komoly megbízást kapna. Felmerült a kérdés, hogy megszegve esküjét, nem kellene-e mégis elfogadni a francia udvar meghívását. Mazarin miniszterelnök azt írta neki, hogy Párizsban olyan fogadtatásban részesítik, mint egy fejedelmet.
– Mit akarsz, mit nézel rám ilyen bambán? – kérdezte, amikor váratlanul a fivére termett előtte. – Inkább gondolkozz! Törd a fejed! Ha nem találunk valami megoldást, akkor neked is véged. – Mi lenne – mondta Luigi –, ha inkább a látogatóddal törődnél ahelyett, hogy engem piszkálsz? – Látogatóval? – Lorenzo meglepetten fordult hátra. – Principessa… – Egy pillanatra a torkára forrt a szó. Magára kapta a kabátját. – Bocsásson meg, kérem, de ez a sürgős munka… – Tudom – szakította félbe az asszony. – Éppen ez hozott ide. Javasolni szeretnék valamit. Talán van megoldás. – Igazán? – kérdezte Lorenzo, s közben begombolta a kabátját. – Csakhogy ha Ince pápa mindennap ugyanazt a csúnya arcot látja a tükrében, aligha várható el tőle, hogy méltányos elbánásban részesítse a művészeteket. – Megértem az érzéseit – mondta Clarissa, s közben leült a székre, melyet Luigi kínált fel neki. – De tényleg azt hiszi, hogy a cinizmus kisegíti a bajból? – Van jobb ötlete? – Feltétlen. – Clarissa bólintott. – Ön szobrász, lovag, művész. Nem szívesen foglalkozik technikai kérdésekkel. Egy mérnök kellene ön mellé. – Hú, azokban igazán nincs hiány! Több mint egy tucat mérnököt foglalkoztatok a műhelyemben. Mind okos tojás, számolóművész, ők látnak el jobbnál jobb tanácsokkal. De varázslatra ők sem képesek. Clarissa a fejét ingatta. – Én azonban nem csak úgy általánosságban beszélek, signor Bernini. Egy olyan emberről van szó, aki éppen azóta foglalkozik a harangtoronnyal, mint ön, és ezért inkább a segítségére lehetne, mint bárki más. Lorenzo gyanította, hogy kire gondol az asszony, de mivel azt remélte, hogy esetleg másvalakit hoz szóba, tőle akarta hallani az illető nevét. – És ki lenne a megváltó? – Francesco Borromini – mondta habozás nélkül. – Az ön egykori asszisztense. – Még hogy az segítene? – Lorenzo felnevetett. – Az az irigy kutya, inkább eladná a lelkét, mint hogy nekem segítsen! Templomépítő-mester akar ő lenni! – Signor Borromini tisztességes, megbízható ember.
– Amíg nem látja kárát. Olyan nincs, hogy valaki tisztességes. És ő is csak olyan ember, mint mindenki más. – És ha mégis? – Idejekorán bebizonyítja az ellenkezőjét. Csak várja ki a végét. Már lesi az alkalmat, hogy ártson nekem. – Talán igen – mondta Clarissa. – De ha az ő művéről van szó, minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen önnek. – Az ő művéről beszél, principessa? – kérdezte Lorenzo. – Ezzel meg mit akar mondani? – Nagyon jól tudja, lovag. – Clarissa felállt a székről, és közelebb lépett a férfihoz. – Jelentse ki, hogy a harangtorony kettejük műve, és én bizonyos vagyok benne, signor Borromini nyomban a segítségére siet, hogy megmentsék a tornyot. Lorenzo nem kapott levegőt a meglepetéstől. – Miért tennék ilyen kijelentést? A terv az én műtermemből származik! – Kétségtelenül. De nem járult-e hozzá Borromini sok-sok ötlettel a terv kidolgozásához? – Na és? Minden építésznek joga van hozzá, hogy azt tegyen segédjeinek a rajzával, amit jónak lát. – Kerül, amibe kerül? – Clarissa áthatóan nézett a férfi szemébe. – Signor Borromini az egyetlen ember, aki e pillanatban a segítségére lehet. Vagy kockáztatja inkább, hogy lebontsák a tornyot? Csak azért, hogy ne kelljen osztozni vele a dicsőségben? Lorenzo lesütötte a szemét. Minden idegszála berzenkedett a javaslat ellen. De a munkagödörben látott állapotok megsemmisítő hatással voltak rá. – Nos, lovag? Lorenzo pillantása Clarissa tekintetével találkozott: Madonna! Milyen gyönyörű nő! E felismerés pillanatában döntött. – Ha ez a kívánsága, principessa, rajtam ne múljon. – Nem tudom elmondani, mennyire örülök. – Ragyogó arccal nyújtott kezet a férfinak. – Akkor máris indulok. Még ma beszélek signor Borrominivel. Felkapta szoknyáját, és a tér felé indult, ahol már várt rá a kocsija. Mialatt Lorenzo a távozó nőt bámulta, s azon töprengett, hogy helyesen döntött-e, s mindjárt eszébe ötlött a második kérdés: Kinek az érdekében fáradozik az asszony? Miatta töri magát vagy – s az agya ezt már végképp
képtelen volt feldolgozni – Francesco Borromini miatt? Clarissa ekkor megfordult, és ezt mondta jó hangosan és érthetőn: – Egyébként, lovag, donna Olimpiának nagy fejtörést okoz a karneváli mulatság megrendezése. Van valami ötlete?
15. – Ne szavazzon ellene! Csak önmagának ártana vele. Inkább kövessen el mindent annak érdekében, hogy megmaradjon a harangtorony! Hiszen az ön műve is! Clarissa már egy negyedórája győzködte Borrominit, de mintha a falnak beszélne. A férfi hátat fordított neki, s karba tett kézzel ült sértődötten. Még hellyel sem kínálta az asszonyt. – Az én művem is? – mordult rá Clarissára. – Egész Róma az ő művét dicsérte benne, mint Bernini zsenijének újabb bizonyítékát. És most, hogy megjelentek a repedések, s mindenki azt találgatja, hogyan eshetett meg a baj. Kiálljak érte, a nevemet adjam hozzá? Miért? Hogy kinevessenek? – Senki sem neveti ki. Ellenkezőleg, a rómaiak hálásak lesznek önnek. Csönd támadt. Clarissa tudta, mire célzott Borromini, s azt is, hogy tökéletesen igaza van. Odakint már alkonyodott, s a kicsiny ablakon át olyan kevés fény jutott az alacsony mennyezetű szobácskába, hogy a könyvekkel megrakott polc, mint egy sötét relief vált el a fehérre meszelt faltól. Clarissa elvette az asztalról a gyertyatartót, és a szoba másik végében álló kályhához ment vele. – Éppen ezért kellene felfedni magát, signor Borromini – mondta Clarissa, és egy fidibusszal meggyújtotta a gyertyát. – Másodszor már nem történhet meg, ami annak idején a főoltár építésekor megesett. Senki sem tudja, mennyit dolgozott rajta. Tényleg azt akarja, hogy újabb igazságtalanság érje? Borromini az asszony felé fordult, s amikor Clarissa a lobogó gyertyafényben megpillantotta az arcát, ama régi bánatot olvasta le róla. – Miért teszi? – kérdezte Borromini. – Már megint ő küldte? Sötét szemét Clarissára meresztette, rángott az arca, amíg beszélt, mintha nemcsak a szavaival, hanem a pillantásával is meg akarná sebezni
az asszonyt. Miért viselkedik ilyen elutasítóan? Clarissa érezte, hogy a férfi nem akar olyan lenni, mint amilyennek mutatkozik, de mintha egy démon tombolna lelkében, mely olyan dolgokba hajszolja bele, melyek neki is ellenére vannak. Mit tegyen, hogy lecsillapítsa? – A Palazzo Spadában láttam az ön által tervezett oszlopsort – mondta Clarissa. – És képzelje el, bedőltem a szemfényvesztésnek, pedig ismertem a tervét. Pontosan az a csoda, amiről monsignore Spada beszélt: lenyűgözi az érzékeket és okosítja az értelmet. – A Palazzo Spadában járt? – kérdezte Borromini bizalmatlanul. – Mit keresett ott? – Önről beszéltem vele. Önről és signor Berniniről. A monsignorénak az a véleménye, hogy ön és a lovag… – Hogy jut eszébe beleavatkozni a dolgaimba? – kérdezte felháborodott hangon. – Azt hiszi, szükségem van a segítségére? – Természetesen nincs rá szüksége – mondta Clarissa, és az asztalra tette a gyertyatartót –, és ha bátorkodom beleavatkozni a dolgaiba, csak azért teszem, mert törődöm a munkájával. Ne öntse ki a fürdővízzel együtt a gyermeket is! Egyezségre kell jutnia Berninivel. Különben úgy járnak a rómaiak a harangtorony láttán, mint az ön oszlopsorának nézői: a valóságban minden másképpen fest, mint amit mutat. – És ezért legyek én egy sarlatán kisinasa? Clarissa a fejét ingatta. – Tisztában vagyok vele, mit ártanak az emberek olyan valakinek, mint ön. Nem tűrik meg maguk között a magafajtát, aki képtelen alkalmazkodni, aki semmi mással nem elégszik meg, csakis a tökéletessel. – Mit érdekel engem mások fecsegése! – Oly sokra vitte, signor Borromini. Kőfaragóként kezdte a pályát, s ma már híres-nevezetes ember. De ha nem hajlik a jó szóra, egy nap újra kőfaragóként keresi meg a kenyerét. – Hogyhogy? Az lehetetlen. – Bárcsak igaza lenne. De téved. Azt hiszi, hogy a harangtornyon támadt rés az ön nagy lehetősége? Nem, signor, a rés az ön halálos ítélete! Az emberek gyűlölni fogják érte, és tönkreteszik. Amit nem akarok megélni. Ez meg micsoda? – szakította félbe önmagát, s pillantása a gyertyatartó mellett kiterített rajzra esett. – De hiszen ez a torony… – Ne lássa idegen szem – mondta Borromini, és egy nagy bőrkötésű könyvvel letakarta a rajzot.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a barátja szándéka – mondta Clarissa, és félretolta a fóliánst. – Ne nézzen rám olyan haragosan. Elolvastam nagy barátja, Seneca könyveit, és tudom, mire tanít: Aki hűséges kíván maradni, ne hagyja, hogy elragadják az érzelmei, hanem kövesse az értelem parancsát. De mit is beszélek? Már rég megcselekedte, amit kértem öntől – mondta Clarissa, és közelebb húzta a gyertyatartót, majd a rajz fölé hajolt. Kétség nem férhet hozzá, a rajz a torony tervének átdolgozott változatát mutatta. A javításokat grafittal vitte fel a vörös krétával készült rajzra. – Olyan nagyon reménykedtem benne. Miért nem mondta mindjárt, hogy dolgozik rajta? – Ez csak amolyan vázlat, és nincs semmi jelentősége – mondta Borromini, és mérgesen felkapta a rajzot az asztalról, összetekerte és a polcra tette. – Valóban semmi jelentősége? Nem hiszem. – Clarissa nézte a férfit. – Feltéve, hogy Ince pápa hivatalosan kijelentené, hogy ön és Bernini lovag hasonló érdemeket szerzett a harangtorony építésében, akkor hajlandó lenne segíteni megmentése érdekében? – Miért tenne a pápa ilyen kijelentést? – Közbenjárhatnék donna Olimpiánál az ön érdekében. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérem… – Meg akarja kérni donna Olimpiát? Megtiltom! Soha életemben nem kértem senkitől semmit. Főként a magam érdekében nem. – Úristen, signor Borromini, nem tudná sutba dobni a büszkeségét? – Nem alamizsnát akarok, hanem igazságot. – És az álmai? Mi lesz az álmaival? – kiáltott fel Clarissa. – Amikor megismerkedtünk, olyan csodálatos céljai voltak önnek és signor Bernininek is. Ne, kérem, ne ellenkezzen! – forrasztotta a férfi torkára a szót, amikor Borromini szólni akart. – Közösen akarták felépíteni az új Rómát, a Paradicsom előkertjét, magát Michelangelót is túl akarták szárnyalni. Most itt a lehetőség, hogy valóra váltsa álmát. Önök ketten Róma, de lehet, hogy a világ legnagyobb építőmesterei. Ha együtt, s nem egymás ellen küzdenek, akkor semmi sem állíthatja meg önöket. A torony Isten ujja! Ne habozzon tovább, tegye azt, amire hivatott. Borromini kővé vált arckifejezéssel nézett az asszonyra, mintha angolul szólt volna hozzá. Csak a homlokán mélyülő ránc jelezte, hogy a szavak mégiscsak eljutottak a tudatáig. Bárcsak ne lenne meg benne ez a fene nagy büszkeség, gondolta Clarissa. Ez volt a legrosszabb tulajdonsága, ám
éppen ezért tisztelte és becsülte olyan nagyon. Clarissa határozott mozdulattal ragadta meg a férfi kezét, és ezt mondta: – Béküljön ki Berninivel! Ha a saját álmai miatt nem tenné, tegye meg az én álmaim miatt! Hiszen fogalma sincs róla, hogy az én sorsom is azon múlik…
16. 1645. október 9-én ült össze másodszor a pápai építésügyi kongregáció. Ince röviden köszöntötte a megjelent bíborosokat és a szakértői bizottság tagjait, aztán olyan csönd támadt a teremben, hogy a zárt ablakokon át is behallatszott a madarak csicsergése. Minden tekintet Francesco Borrominire szegeződött, akinek ez alkalommal kellett ismertetnie szakvéleményét. Komoly arckifejezéssel rendezgette az iratokat. Lehet, hogy az ő szavazata dönt majd a torony sorsáról. – Ha lenne olyan kedves elkezdeni – adta meg a szót neki monsignore Spada. Lorenzo Bernini látszólag ugyanolyan résztvevője volt az ülésnek, mint a többi, valójában láthatatlan fal választotta el tőlük, mely megosztotta a vádlók és a vádlottak világát. A lovag az asztal végén ült, ahol a szakértők is, és magán érezte a pápa elnöksége alatt megjelent bíborosok figyelmes tekintetét. A lovag feszült idegállapotban volt. A kilátásba helyezett büntetés tízezer scudóra rúgott, s ha valóban meghozzák az ítéletet, akkor még a torony százötvenezer scudót kitevő építési költségét is rá terhelik. Ezzel egy életre tönkretehetik. Lorenzo éppen ezért mindent megtett, hogy kivágja magát ebből a helyzetből. Maga mellett tudta Artusinit és Rainaldit, akik a legutóbbi ülésen közölték szakértői véleményüket. Fontana, Longhi és Bolgi művészek voltak. Ők esztétikai szempontok szerint ítéltek, ezért nyilvánvalóan mellette szavaznak majd. Akadtak azonban ingadozó szakértők is, ilyen volt Marischello, Mola és Moschetti. Szerencsére Mola és Moschetti állandó pénzzavarban volt, úgyhogy Lorenzo még az ülés előtt öt-ötszáz scudóval megvesztegette őket. Majd az éghez fohászkodott.
E pillanatban őszintén hitt Istenben, és imába foglalta a nevét, hogy irgalmas legyen hozzá. – Kezdjük az alaptalajjal – vágott bele Borromini az előadásba. – Az alapzat, a fundamentum alatti talaj egy merő agyag, s a talajra gyakorolt nyomás itt sem nagyobb, mint máshol. Bár az alapzat síkjában a mész kiolvadt a habarcsból, a legalsó réteg azonban viszonylag jó állapotban van… Lorenzo fellélegzett. Borromini nyugodt és tárgyilagos hangon beszélt, nem intézett személyeskedő támadást ellene, szemrehányást sem tett. Mindazonáltal hangot adott bíráló megjegyzéseinek, feltárta a tervezés hibáit, melyeket Lorenzónak tulajdonított, és kíméletlenül lerántotta a leplet a nemtörődömségről, mely az építkezés irányítását jellemezte, de – és ez döntő mozzanatnak bizonyult – felsorolta, milyen intézkedések szükségesek a torony megtartása érdekében. – A campanilét, a harangtornyot vaskapcsok és falazás segítségével erősítették hozzá a homlokzathoz. A meglazuló alapzat miatt azonban húzófeszültség keletkezett, mely később a homlokzatra is áttevődött. Ennek következtében támadtak a repedések. Hogyan vagyunk képesek hatékonyan szembeszegülni ezekkel az erőkkel? Mindenekelőtt megerősítésre lesz szükség, és a déli irányban fekvő fundamentum pótlólagos megtámasztására… Lehet, hogy Isten mégiscsak meghallgatta fohászát? A jóindulat és vonzalom hulláma öntötte el Lorenzo lelkét. Az a másik ott az asztal végén nem a vetélytársa volt neki, hanem régi bajtársa! Francesco beszéde alatt lassanként ama régi időkbe révedt vissza, amikor elakadt a főoltár munkálataival a Szent Péter-székesegyházban, és Francesco magyarázta el neki, hogyan változtassa meg a baldachin konstrukcióját, hogy az oszlopok össze ne rogyjanak. Az is eszébe jutott, mit érzett, amikor végre megszabadult a főoltár miatt a vállára nehezedő terhektől. Könnyek szöktek a szemébe. Mindig is tisztában volt vele, hogy volt abban valami sorsszerűség, ahogyan életük időről időre egybefonódott, mint az ikreké, akiket a gondviselés örök időkre egymás mellé rendelt. – Akkor most összegezzük az elhangzottakat – mondta a pápa trónja magasából, miután Francesco befejezte előadását. Ince láthatóan megkönnyebbült. Nem ment bele a technikai természetű részletkérdésekbe, de utasította monsignore Spadát, hogy gondoskodjon az átalakításról és a szükséges intézkedések egybehangolásáról.
Lorenzo ezen a reggelen már másodszor fohászkodott az égiekhez, s megesküdött mindenre, ami szent, hogy maga szerzi be a lándzsás útifüvet, hogy segítse a pápa görvelykóros arcbőrének gyógyulását, amikor a pápa mogorva és szigorú arckifejezéssel magához ragadta a szót: – Most már nincs okod elhagyni Rómát, Bernini lovag. Lorenzo őszinte megbánást tanúsított, s lehajtotta a fejét. – Szentatyám, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a hibákat, melyeket a szememre vetettek ebben a körben, mielőbb jóvátegyem. – Elhagyni Rómát? – kérdezte Borromini zavartan. – Őszintén szólva, nem is értem. – A francia királyi udvar Párizsba hívta a lovagot – mondta Virgilio Spada. – Hogy legyek a király szobrásza – tette hozzá Lorenzo, és meglobogtatta hullámos haját. – Mazarin miniszterelnök javasolta. Amikor azonban megpillantotta Francesco arcát, már tudta, jobban járt volna, ha befogja a száját. Francesco elsápadt, a szemhéja idegesen rángott. – Az pedig nem megy – mondta Francesco legrosszabb szamáröszvér arcát öltve. – Nem megy, amíg ebben az ügyben ítéletet nem hoztak. Különben fennáll a veszélye annak, hogy a vádlott elmenekül a büntetés elől. – Még hogy én? – kiáltotta felháborodott hangon Lorenzo. – Még hogy elmenekülnék a büntetés elől? Milyen büntetésről beszél? Hiszen a szakértői véleményében épp az előbb jelentette ki… – Akárhogy is – szakította félbe Francesco, mint tanító a tanítványát –, a francia udvar csak várjon a sorára. – Nem hinném, hogy egykori asszisztensem dönthet ebben a kérdésben – robbant ki Lorenzóból, de a következő pillanatban már meg is bánta, hogy nem volt képes megfékezni a nyelvét. Atyaisten! Mi ütött belém, gondolta. Hiszen nem is akart ő Párizsba menni, boldog volt, hogy Rómában maradhat. Ám ahhoz végképp nem fűlt a foga, hogy mások mondják meg, mit tegyen vagy mit ne tegyen. – Oda utazom, ahova tetszik! – A francia udvar várjon – mondta újfent Francesco –, vagy hívjon oda egy másik művészt! Bernini lovagon kívül akad még szobrász a nagyvilágban.
Ez a szemtelenség szándékos provokáció volt, gondolta Lorenzo, és egyszeriben lehiggadt, megnyugodott. – És van valami javaslata, signor Borromini? Ha véleménye szerint Róma első művésze nem hagyhatja el Rómát, akkor kit küldjünk Franciaország királyához? Talán – Lorenzo itt hatásvadász szünetet tartott – egy kőfaragót? – Úgy hiszem – mondta monsignore Spada –, ez az a pillanat, amikor vissza kell térnünk megbeszélésünk tulajdonképpeni tárgyához. – Úgy van – csatlakozott hozzá Borromini. – És ha megengedi, akkor most befejezném fejtegetéseimet. – Befejezné? – kérdezte elcsodálkozva Spada. – Azt hittem, már befejezte. – Semmiképp – mondta Francesco. – Még nem hangzottak el a lényeget illető végkövetkeztetések. Lorenzo valósággal összeroppant. Milyen bolond is volt! Hiszen jól tudta ő, hogy mi következik erre, s íme, be is következett. Borromini apró, rövid, késszúrásra emlékeztető mondatokkal folytatta szakértői megállapításait: A torony, állapította meg, háromszor magasabb és hatszor nehezebb, mint amilyennek az előd megtervezte, ám a fundamentumot ennek ellenére nem erősítették meg. A legnagyobb probléma azonban az, hogy a Maderno-féle alapozás nem ilyen építményhez készült, a campanile nem csak a boltmezőkön nyugszik, és a homlokzat déli szögletét is erősen megterheli és az előcsarnok falait is. Hogy állítását szemléletesebbé tegye, Francesco egy rajzot adott körbe, melyről első pillantásra kiderült, hogy az alapzatra túlságosan is nagy nyomás nehezedik. – Röviden szólva – fejezte be fejtegetését Borromini – minden pillanatban számolni kell a torony beomlásával. A campanilét le kell bontani! Csak így leszünk képesek elhárítani a károkat a Szent Péterszékesegyháztól, és csak így óvhatjuk meg a homlokzatot a pusztulástól. – Te álszent gazember! – Lorenzo felpattant a helyéről, nem bírt nyugton maradni. – De engem nem csapsz be! Nagyon is jól tudom, miért hordasz össze hetet-havat! Te akarod felépíteni a tornyokat, templomépítőmester szeretnél lenni! Francesco rezzenéstelen arccal viszonozta Lorenzo dühkitörését. – Ön téved – mondta hűvösen –, mint oly gyakran tévedett már ebben az ügyben, lovag. Nem akarok részt venni a pályázaton. Engem szakértőnek hívtak ide. Nem akarom újjáépíteni a tornyot.
Csönd támadt a teremben. Mindenki hallgatásba burkolózott. A bíborosok lapos, széles kalapjuk árnyékában zavartan néztek maguk elé, ahogyan a szakértők is, de közben azért oda-oda lestek a vetélytársakra. Cipriano Artusini kezét a szája elé téve köhécselt, Andrea Bolgi pedig puttókat rajzolgatott egy papírlapra. – És most mit tegyünk? – szólalt meg Ince pápa recsegő hangon. – Azt javaslom – sóhajtott fel monsignore Spada –, hogy halasszuk el az ítéletet a következő ülés idejére.
17. A tél próbára tette a római nép tűrőképességét. Minél rövidebbek lettek a nappalok, és minél korábban sötétedett odakint az utcákon, annál nagyobb lett a szükség és nyomorúság odabent a házakban. A múlt évi aratás olyan gyönge termést hozott, hogy a gabonaraktárak már novemberben kiürültek, és mivel Ince pápa – tekintettel az Orbán pápa által megindított háborúk és a nagy építkezések miatt kifosztott államkasszára – nem törölhette el a fontos élelmiszerekre, így a lisztre és az olajra kivetett adókat, ezért karácsonykor azt sem tudták már a városban élő asszonyok, mivel etetik majd a családjukat. Az éhínség miatt igen szerény és visszafogott karnevált rendeztek. Ince pápa úgy rendelkezett, hogy a város mondjon le a pompásnál pompásabb felvonulásokról, a kocsiversenyekről és díszfelvonulásokról, melyek egyébként a nyilvános szórakoztatás csúcspontját jelentették, s a lehető legolcsóbb rendezvényekkel szórakoztassák az embereket az ünnepen. Az 1646-os karnevál első hétfője ezért szokás szerint az elítélt gonosztevők nyilvános kivégzésével kezdődött, s mint minden évben, most is a Corsón űztékhajtották a nyomorékokat, az aggokat és a zsidókat a római nép nagy gyönyörűségére. Olyan versenyfutás volt ez, ami nagyobb közszeretetnek örvendett, mint a lovasok és a lovak versenye. A színielőadásokat, melyek a korábbi években több nézőt vonzottak, mint a nyomorékok kergetése a Corsón, betiltották ebben az esztendőben. Egyetlen helyet nem számítva, mégpedig a Palazzo Pamphilit, donna Olimpia házát.
A karnevál keddjén itt mutattak be egy színjátékot, melyet Bernini lovag erre az alkalomra írt és vitt színre. A színpad, melyet a díszteremben állítottak fel, látszólag két színház közepét képezte: a valóságosét, ahol a színészek ágáltak, és mindjárt mellette egy festett színházét, mely a nyitott ablakokon keresztül a kivilágított Piazza Navonát is bevonta a színpadi történésbe, úgyhogy alig-alig lehetett megkülönböztetni egymástól az illúziót és a valóságot. A Fontana di Trevi című komédia cselekménye olyan kusza volt, hogy a legtöbb néző az első percekben elveszítette a cselekmény fonalát, de a többség ennek ellenére jól szórakozott a szellemes párbeszédeken, főképp azonban azokon a látványos megoldásokon, melyekkel Bernini elkápráztatta az érzékeket. A szökőkutak lépcsőin leomló zuhatag annyira valóságosnak tűnt, hogy a nézők akaratlanul is felkapták a lábukat. Villámok cikáztak a piac fölött, és még el sem halkult a fenyegető mennydörgés, máris fény lövellt fel az égboltról, és a nézősereg megdöbbenésére lobogó lángokba borult a piac, hogy aztán megkönnyebbült sóhajok és felkiáltások közepette bájos kertté változzon át, ahol napfényben fürdő szökőkutak vize csörgedezett békésen. Egyetlen vendég akadt, aki nem lelte örömét a látványosságokban: Clarissa McKinney, a ház asszonyának unokahúga. Miközben a szeme előtt elvonuló képeket bámulta, gondolatai egyetlen kérdés körül forogtak: Hogy lehet az, hogy signor Borromini a torony lebontása mellett érvelt? Nem tett-e meg mindent, hogy jobb belátásra bírja a férfit? Azon volt, hogy a színielőadásra figyeljen, de nem sikerült. Volt még valami, ami nyomasztotta a lelkét: a korábban hónapról hónapra Angliából érkező híradások ezen a télen ugyanis ritkábban és rendszertelenebbül jöttek, s az a kevés levél is, ami végül Rómában utolérte, mind borúsabb célzásokat tartalmazott. Kiderült azonban, bár Lord McKinney semmi közelebbit nem mondott a körülményekről, hogy feleségének hosszas római tartózkodásra kell berendezkednie. De mire vélje férje viselkedését? Ha nem a betegség, akkor mi lehet az oka, hogy nem akarja viszontlátni? Talán már nem is szereti. Fiatalabb nőt talált, aki gyermeket szül neki? – Nem tapsolt, principessa. Talán nem tetszett a komédiám? Clarissa felriadt. Bernini állt előtte, arca csak úgy sugárzott az örömtől. – Bocsásson meg, mit is mondott? Donna Olimpia, aki ott ült mellette az első sorban, kisegítette Clarissát.
– Csodálatos volt a komédiája, lovag – mondta. – Nem is tudtam, hogy színműveket ír. – Csak a magam szórakoztatására – mondta Bernini. – Mostanáig senki sem tudott róla a feleségemen kívül, nem is léptem volna vele a nyilvánosság elé, ha a principessa nem beszélt volna róla, hogy önnek szüksége van egy darabra. – Milyen szerencse, hogy nem ragaszkodik az elveihez – mondta Olimpia és belekarolt a férfiba. – Azt hiszem, terítve van. Lenne kedves az asztalhoz kísérni? És valóban meg volt terítve. Az ebédlőben álló hosszú asztal szinte roskadozott az ezüsttálcák és -edények alatt, melyeket több tucat szolga újra meg újra friss ételekkel rakott meg. Volt ott egyebek közt borjúból és tyúkból főtt frikasszé, párolt sügér és lazac, sült szalonka, fürj, csörgőréce, karaj és marhanyelv, hegyekben állt a zöldség és a saláta, minden elképzelhető módon elkészítve. Camillo Pamphili, akit nagybátyja pár héttel korábban nevezett ki a collegium legfiatalabb bíborosának azzal a megokolással, hogy nemzőképtelen lévén az Isten is egyházi pályára teremtette, frissen szerzett bíborosi ruhájában ült az asztalfőn, mint a család feje a pápa képviseletében, oldalán anyjával és Clarissával. Olyan mohón látott neki az evésnek, mintha egész télen éhezett volna, akár az egyházmegyéjében élő szegények. – Első pillantásra azt hittem, hogy ez a sok étel csak megtévesztő utánzat – mondta a donna Olimpia mellett ülő Bernini, amikor végre a birs és a marcipán következett. – Micsoda pompa és bőség! Ilyen nehéz időkben! – Mivel önnel ellentétben – mondta donna Olimpia elragadóan mosolyogva – nem értek az illúziókeltés művészetéhez, ezért nem tehettem mást, mint hogy azt a keveset, amit a piacon találtam, a maga valóságában feltálaljam vendégeimnek. – Ami nyilván egy vagyonba került. – Bernini egy pohár édes borral a kezében így szólt: – Egészségére, excellenza! – Ne is beszéljünk róla, lovag! – mondta donna Olimpia és felsóhajtott. Arca elsötétült. – Ha tudná, mi pénzt emészt fel egy ilyen háztartás. A szentatya rendelkezésére álló szerény eszközökkel nem is igen lehet már fedezni a felmerülő költségeket. És akkor még nem is említettem a palota és a piazza felújítását. Ha tudná, hány meg hány órát forgolódok
álmatlanul éjszakánként! Csak az a gondolat vigasztal, hogy mindez Isten akaratából történik. – Isten akaratából történik – kiáltott felháborodott hangon Bernini –, hogy éjszakánként nem jön a szemére álom! És ha vétkezem is a gondviselés ellen, nem nézhetem karba tett kézzel az ön szenvedését. – De lovag, ezt meg hogy értsem? – kérdezte donna Olimpia, és mélyen a férfi szemébe nézett. – Mit szándékozik tenni annak érdekében, hogy jól aludjak? Lorenzo mosolyogva állta az asszony tekintetét. – Kevesebbet, mint szeretnék – mondta –, de többet, mint amit remél. – Igazán kíváncsivá tesz. Szavai éppoly rejtélyesek, mint színpadi mutatványai. – Akkor elmagyarázom – mondta Bernini és letette a poharát. – Ha a szentatya megengedné, felépíteném a piazzán azt a szökőkutat, mégpedig a saját költségemre. Sőt, a vízvezeték költségeit is magamra vállalom. Olimpia igencsak elcsodálkozott az ajánlaton. – Úgy, szóval vállalná. – Szerény hozzájárulás a pápai család dicsőségéhez – mondta Bernini. – És legfőképpen a család legbájosabb képviselőjének kedvére szeretnék tenni – mondta szemérmetlenül mosolyogva. Clarissa vegyes érzelmekkel követte kettejük beszélgetését. Egyfelől örült, hogy unokanővére nyilvánvalóan megbocsátott a lovagnak, igaz, hogy ő maga sok mindent megtett ennek érdekében, meg azért is persze, hogy Olimpia segítsen neki közvetíteni Bernini és riválisa között, ám másfelől… Maga sem tudta, mi zavarta a két ember viselkedésében, de valami nagyon zavarta. Valahogy olyanok voltak, mint két kölyökkutya, akik az utcán játszanak, körülszaglásszák, a látszat kedvéért talán meg is harapdálják egymást, de nem tesznek kárt a másikban. Teszik mindezt a játék öröméért: Bernini és donna Olimpia szemvillanása olyan volt, mintha kettecskén lennének az asztalnál, aztán a túlzásba vitt kacaj és nevetés, a futó érintések… Clarissát Bernini hangja rángatta vissza a való világba. – És ön, donna Olimpia, hajlandó lenne esetleg szót emelni érdekemben a szentatyánál – kérdezte Bernini –, hogy a kongregáció ne törjön pálcát fölöttem? Olimpia, mielőtt válaszolt volna, ivott egy kortyot, majd megemelte poharát, és ezt mondta:
– Talán, lovag – szólalt meg aztán, s merőn nézte Berninit. – Talán.
18. Hogyan dönt a kongregáció? Egyébről sem beszélt a város ezen a napon. A Pasquino tele volt aggatva jóslatokkal és jövendölésekkel, a régi és az új borgo utcáiban a legellentmondásosabb hírek és rémhírek keringtek, a Tiberis-parti tavernákban fellángolt a vita a két párt emberei között, és bár a rómaiak még most is szükséget szenvedtek, mindenütt fogadásokat kötöttek az emberek: lebontják vagy meghagyják a Szent Péter-székesegyház harangtornyát, Bernini lovag új remekművét? Délelőtt tizenegy volt, amikor 1646. február 23-ikán az építésügyi kongregáció bíborosai és a vizsgálóbizottság építészei utolsó alkalommal gyűltek össze a vatikáni palotában. A szakértők számára kijelölt asztal körül már minden szék gazdára talált, kivéve azt az egyet, mely Borromini számára volt fenntartva. Egyedül ő hiányzott ugyanis. Negyed tizenkettőig vártak rá, aztán Ince pápa felkérte a kongregáció vezetőjét, hogy nyissa meg az ülést. – Mielőtt összefoglalom az előző tanácskozáson elhangzottakat – emelkedett szólásra monsignore Spada –, szeretném hangsúlyozni, milyen szerényen és visszafogottan szerepelt Bernini lovag a bizottság előtt. Talán mindannyiunk nevében beszélek, amikor kijelentem, hogy visszhangra lelt ez a szereplés, kivált, hogy mások oly éles hangon szóltak, s így kérdésessé vált érvelésük hitelessége… A teremben tartózkodók mindegyike tisztában volt vele, kire vonatkozott ez a célzás. Lorenzo Bernini – miután főhajtással köszönte meg az elismerést – kissé megnyugodva dőlt hátra, hogy meghallgassa monsignore Spada fejtegetéseit. Minden oka megvolt a bizakodásra. Spada világos, válogatott szavakkal ecsetelte – kecses kezének apró és takarékos mozdulataival kísérve mondandóját – a különböző lehetőségeket annak érdekében, hogy a jelenlévők megelégedésére zárja le a vitát. A békeszerző férfi szerepében igyekezett elhárítani a katasztrófa veszélyét, és ügyelt rá, hogy a riválisok is megőrizzék méltóságukat. Nem győzte azonban hangsúlyozni, hogy tekintettel kell lenni a Szentszék nehéz
pénzügyi helyzetére, még ha a futólagos vizsgálódás megállapításai szerint nemcsak a Szent Péter-székesegyház előcsarnokát és keresztelőkápolnáját, hanem Szent Péter trónjának maradványait is veszély fenyegeti, mint ahogy a Navicellát, a Genezáret-tavi csodáról készült mozaikképet, a katolikus egyház jelképét is. Amikor Spada mondanivalójának ehhez a pontjához ért, Bernini jól láthatóan összerezzent, s a pápára nézett, aki azonban rosszkedvű arckifejezéssel figyelte trónja magasából Spada előadását. Amikor a szentatya többször is rábólintott monsignore Spada figyelmeztetésére, hogy mértéktartó intézkedéseket kell hozni a bajok elhárítására, Bernini ismét fellélegzett. – Az épületben esett károk kiváltó oka – zárta le fejtegetéseit Spada – kétségtelenül a déli homlokzati sarok, valamint a keresztfalak fundamentumának állapota. Ezekért a hibákért egyedül és kizárólag az egykori templomépítőmester, Maderno a felelős. Bernini nem vett tudomást azonban arról, hogy a stabil aljzat számára nélkülözhetetlen lépcsőzetes kialakítás nem történt meg, mint ahogy arról sem, hogy magában az alapozásban is rendkívüli hiányosságok fedezhetők fel. Ennek ellenére megismétlem: a veszélyt, hogy a homlokzat beomolhat, a kapott eredmények mérlegelése után igen valószínűtlennek tartom. Ezért azt javaslom, várjuk meg előbb, amíg a torony állapota stabilizálódik. Egyelőre ne költsünk rá, hogy a későbbiekben, amikor Bernini lovag átdolgozta a tervét, be lehessen fejezni az építkezést. Alig hangzott el Spada utolsó mondata, amikor kivágódott az ajtó, és kifulladva és kivörösödött arccal Francesco Borromini esett be a terembe. – Bocsánatot kérek a késésért – mondta lihegve, miután megcsókolta a pápa halászgyűrűjét, és meghajolt a bíborosok előtt. – De sürgős, nem, mindennél sürgetőbb ügyek miatt nem jelenhettem meg a megadott időben. – Mindazonáltal igen szokatlan a viselkedése – szólt rá éles hangon Virgilio Spada. – Magyarázattal tartozik. Borromini anélkül, hogy helyet foglalt volna, lassan végighordta tekintetét a teremben lévő férfiakon, s közben a zihálása is lecsendesedett. Amikor már minden tekintet rá szegeződött, felemelte a hangját: – A Szent Péter-székesegyházból jövök. – Na és? – kérdezte Spada. – A falon újabb repedések támadtak, fennáll az azonnali beomlás veszélye. – Moraj és zavart suttogás futott végig a termen. Borromini
megvárta, amíg elül a moraj. – Igen, a beomlás veszélye. – Bólintott, és kis hallgatás után hozzátette: – Nemcsak Maderno homlokzata került veszélybe, hanem a kupola is. Egy másodpercig szinte elviselhetetlen volt a csönd. A jelenlévők egyszerűen képtelenek voltak felfogni Borromini közlését. Zavarodottan néztek rá, sokan csak a fejüket ingatták. Először Spada tért magához. – Beomlás veszélye? – kérdezte. Erre mindenki beszélni kezdett. – Melyik kupola? – Az isten szerelmére! Csak nem Michelangelo kupolája? Senki nem bírt ülve maradni. Rainaldi, Bolgi, Moschetti, Mola, Fontana, Longhi, Sassi, de még az oly visszafogott Artisini is felpattant helyéről, és Borromini felé indult. Kérdésekkel ostromolták. Izgatottság, zavarodottság, bábeli hangzavar támadt, félő volt, hogy a jelenet zavargásba fullad. A pápa recsegő hangja véget vetett a zűrzavarnak. – Nyugodjanak meg! – emelte fel hangját Ince pápa. A következő pillanatban abbamaradt a kiáltozás. Mindenki a pápa felé fordult. – Megparancsoljuk, hogy a helyszínen vegyük szemügyre signor Borromini állításait. A parancs úgy sújtott le Berninire, akár egy ökölcsapás, egy pillanatra megszédült, két kézzel kellett megkapaszkodnia a szék támlájában. Félájultan nézte, hogy a pápa odaint pár szolgát, akik trónusával együtt vitték ki a teremből, a szakértők pedig monsignore Spada vezetésével felkerekedtek, s a Szent Péter-székesegyház felé indultak. Amikor a bíborosok elhagyták a termet, Bernini úgy érezte, rémálom az egész. Megpróbált elindulni, de mintha megbénult volna a lába. Valósággal odaragadt a padlózathoz. Ince pápa három nappal később hozta meg a döntést. Aláírásával és a pápai pecséttel rendelte el a harangtorony azonnali lebontását. Ugyanakkor harmincezer scudo megfizetésére büntette Berninit, valamint az építkezés és a bontás összes költségének megfizetésére. A követelés biztosítására Ince pápa lefoglalta az elítélt minden ingó és ingatlan vagyonát.
19.
– Úgy döntöttünk, hogy megbízunk a San Giovanni in Laterano átépítésével. – Minden tőlem telhetőt megteszek, szentatyám, hogy méltónak bizonyuljak a bizalmára. A pápa most fogadta első alkalommal magánkihallgatáson Francesco Borrominit, s még öt perc sem telt el, amikor Ince olyan megbízást adott neki, mely felért egy templomépítő-mesteri kinevezéssel. A San Giovanni in Laterano a reneszánszig a kereszténység főtemploma volt, s később is a római püspök székesegyháza. – Ebben a városban nincs hiány olyan építészekben – folytatta Ince –, akik méltók lennének erre a nagy feladatra, de mi csakis a szakmai ismeretekre és a képességekre voltunk tekintettel. Úgy véljük, s ebben erősen bízunk, hogy a Szent Évre befejezed a munkálatokat. – De alig négy év van a Jubileumi Szent Évig, szentatyám. Nem sok idő. – Tudatában vagyunk. Éppen ezért esett rád a választásunk. Francesco emelt fővel fogadta a kitüntetést. Milyen régen várt már erre a pillanatra! Végre megkapta az elismerést, melyért annyi éven át hiába küzdött, s most íme, kilépett vetélytársa árnyékából. – Ugyanakkor nem akarjuk elhallgatni – tette hozzá Ince –, hogy az az állhatatosság, ahogyan a Szent Péter-székesegyházat fenyegető nagyobb károkat elhárítottad, nagy hatással volt ránk. Francesco célba ért immár. De furcsamód, most, amikor valóban megélte azt a pillanatot, mely felért egész eddigi életével, alig-alig érzett nagyobb örömet, mint amikor kézbe veszi a kialkudott fizetséget. Hol maradtak azok az érzések, melyek ilyen alkalommal eltöltik az embert? Büszkeség, örömujjongás, boldogság, érzések, amik miatt annyira irigyelt másokat. Ehelyett csak elégtételt érzett és sivár ürességet. Harag és neheztelés töltötte el. Az Isten szerelmére, miért nem érzett tiszta, gondtalan örömöt és boldogságot a győzelemnek ebben az órájában? Legalább egyszer az életben? – Mindent elkövetek, hogy ne csalatkozzon várakozásaiban, szentatyám. – Mindenekelőtt azt várjuk tőled, hogy minden dolgodban tartsál mértéket.
Mialatt Ince intelmeit hallgatta, hogy legyen tekintettel az építkezés költségeire, Francesco a mellére tette a kezét, hogy kitapintsa a kabátja alá rejtett borítékot. A levél úgy égette a szívét, mint a só a nyílt sebet. Reggel kapta a levelet, amikor a pápai audienciához öltözködött. A principessa küldte. Két sort írt, s azt kérte, hogy megbeszélés céljából látogassa meg a Palazzo Pamphiliben. Eleget tegyen-e a meghívásnak? Francesco gyanította, miért hívja magához az asszony. Vallatóra akarja fogni. De kinek a bűne, hogy a harangtornyot le kellett bontani? Nem az övé. Megtette, amit meg kellett tennie, csakis szakmai megfontolásokat követett, ahogy a lelkiismerete parancsolta. Senki, még a principessa sem tehet neki szemrehányást. Miért nem akarja belátni? Francesco légzése úgy elnehezült, hogy alig tudta elnyomni a kirobbanni készülő köhögési rohamot. – Reméljük – mondta Ince –, hogy tudatában vagy feladatod jelentőségének. A pápa püspöki székesegyháza minden templom anyja, urbi et orbi. Nincs szentebb hely a Lateranónál, fiam, s neked ezt a helyet kell megújítanod. A szavak behatoltak ugyan a fülébe, de a szívébe nem. Egy pillanatig még abban is kételkedett, hogy a pápa előtt áll-e. Hogy éber állapotban van-e? Lehetséges-e egyáltalán, hogy ilyen megtiszteltetés érte, és hogy örömujjongás és öröm helyett mégis kínzó légszomjat érezzen, melyet átkozott portüdeje szerzett neki? Ismét kitapogatta a borítékot a kabátja alatt. Miért akarja a principessa elrontani az örömét? Francesco elátkozta képzelőerejét, mely évtizedekkel ezelőtt hitegette az asszony képével. Nem őrült képzelgés-e, hogy a sors ezt a nőt rendelte neki? Francesco összeszorította a száját és úgy döntött, hogy mindörökre kioltja emlékezetéből a képét. Nem arra született, hogy boldog legyen. Az ő rendeltetése az, hogy templomokat és palotákat építsen, s ettől semmi sem tántoríthatja el. Ezért kapta az életet Istentől, s most erre emlékeztette őt földi helytartója, a pápa. – És hogy gondtalanul dolgozhass, úgy döntöttem, tisztességes javadalomban részesítelek, melyből évi hatszáznyolcvanöt scudót juttatok neked. Most pedig elmehetsz. – Ince búcsúzóul kinyújtotta a kezét, s miközben Francesco térdre ereszkedett, hogy megcsókolja a halászgyűrűt, a pápa hozzátette még: – Egyébként donna Olimpia kíván látni. A Piazza Navona átépítésére vonatkozó javaslatokat várja tőled. Jelentkezz a Palazzo Pamphiliben!
20. Teltek-múltak a napok és a hetek, Borromini azonban nem jelent meg a Palazzo Pamphiliben. Clarissa nagy-nagy csalódást érzett. Lehet, hogy a nevével a jelleme is megváltozott? Abban ugyanis biztos volt, hogy Francesco Castelli soha nem viselkedett volna úgy, ahogy Francesco Borromini a harangtorony átépítéséről folytatott vitában. Nem elég, hogy kérése ellenére kezdeményezte a campanile lebontását, most azt kell megélnie, hogy hívó szavának sem enged, holott megbeszélésre hívta. Tényleg úgy festett, mintha démon szállta volna meg, mely ráerőltette akaratát, neki viszont nem sikerült kiűzni a férfi lelkéből ezt a démont. És Bernini? Hogyan sikerült megbirkóznia a szégyennel, melyet vetélytársának köszönhet? Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, hetek óta nem mutatkozott a nagy nyilvánosság előtt, a tartózkodási helyét illetően aggodalomra okot adó hírek keltek lábra. Egyesek azt állították, hogy a botrány megülte a lelkét, mások szerint már halálán van, s betegágyában fekszik a palazzójában, s arra vár, hogy lefoglalják a házát, s családostól kitegyék a szűrét. Megint mások azzal a hírrel járták a várost, hogy kétségbeesésében eldobta életét. Clarissa megrémült a gondolattól, hogy baja eshet a lovagnak, és valahányszor a Palazzo Pamphili kápolnájában imába foglalta a nevét, súlyos bűntudatot érzett. Lehetséges, hogy kezet emelt önmagára? Nem kellene felkeresni, hogy bizonyosságot szerezzen? Habozott egy hétig, két hétig, egy hónapig, de nem jutott dűlőre. De miért érdekelte ennyire a férfi sorsa? Végtére is alig ismerte, híres ember volt, akivel találkozott ugyan néhányszor, de semmi több. Ez volt az igazság, de egyben a hazugság is. Clarissa ebben a helyzetben már nagyon várta az Angliából érkező híreket. Hazahívja-e végre McKinney? Közel fél éve nem kapott levelet a férjétől. Amikor a következő hónapban sem jött levél tőle, felkerekedett. A szolga, aki ajtót nyitott neki a Via della Mercedén, gyertyával a kezében fogadta a vendéget. Az előcsarnok, mely első látogatása idején gyermekzsivajtól volt hangos, most üresen tátongott. A szolga előrement, az árnyékok mint koboldok ugrottak elő a sötét sarkokból a gyertya lobogó
fényében. A ház mélyéből egyenletes kalapálás hangja volt hallható, mely minden megtett lépés után nagyobb erővel szólt. Clarissa fellélegzett. Hála Istennek, él! A műteremben szinte nappali fény fogadta. Bernini háttal állt az ajtónak, vésővel és kalapáccsal a kezében egy ülő női alakon dolgozott. Amikor a szolga figyelmeztetésül megköszörülte a torkát, megfordult. Bernini arca komoly volt, kicsit sápadt. Most egyszerű munkaköpenyt viselt. Nem úgy festett, mint akit betegség gyötör. – Principessa! – Zavarodottan, szinte ijedten nézett vendégére. – Egyedül van a házban, lovag? Hol van a családja? – A feleségem a gyermekekkel együtt vidékre utazott. Egyedül akartam lenni. – Ez esetben máris megyek. Éppen csak meg akartam győződni róla, hogy nem esett baja. – Kérem, maradjon – mondta Bernini. – Úgy örülök, hogy eljött. Mostanáig nem is tudtam, milyen keserves az egyedüllét. Mosolyogva mondta mindezt, közben letette a vésőt és a kalapácsot, és közelebb jött látogatójához. Mennyire más volt ma a férfi. Póztalan, nyugodt, barátságos arcán nyoma sem volt a gőgnek és a gúnynak. Melegség és jóindulat sugárzott lényéből. Olyan volt most, mintha egy festő átdolgozta volna a képét, s pár zavaróan érdes vonást kitörölt volna belőle. – Én is örülök, hogy itt lehetek – mondta csöndesen Clarissa. Hirtelen az volt az érzése, hogy nem sokáig állja már a férfi tekintetét, ezért fejével a szobor felé intve megkérdezte: – Mit ábrázol az a nő? – A világ legszebb erényét, melyet végül felfed az idő. Remélhetőleg. Clarissa nem értette mindjárt. Melyik erényre gondol? Az igazságosságra? A bátorságra? Vagy – abban reménykedett, hogy téved – a bosszúra? Érezte azonban, hogy a dolog valamiképpen összefügg az elszenvedett vereséggel, mely büszkeségében sértette. A nőalak, ez a szépséges és fennkölt alak sugárzó mosolyával egy földgolyón ült, kezében tartotta a Napot, miközben fölötte elhúztak egy fátylat. A fátyol lehet az idő, de mi lehet a nő? Clarissa egyszeriben mindent megértett. – Az igazságra gondolt, ugye? Hogy kiderül. – Úgy van. – Bernini bólintott, Clarissa megkönnyebbült. – Az idő felfedi az igazságot. Allegorikus játék. A magam vigasztalására – tette
hozzá őszinte hangon, mely igencsak meglepte Clarissát. – És talán arra, hogy visszaszerezzem hitemet szerencsecsillagomban. – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy így alakult a helyzet. – Ki tudja, talán abban is van valami jó, hogy egy ideig nem ünnepel a világ. Az ember másképp kezd gondolkodni dolgokról, s megérti, hogy sok minden, aminek megszerzésére pedig olyan erősen törekedünk, nem éri meg a fáradságot, s a végén oly kevés dolog van, ami igazán számít. – A torony pedig ezek közé tartozik – mondta Clarissa. – Segíteni akartam a megmentésében. De kudarcot vallottam. Bernini elgondolkodva ingatta a fejét. – Nem, principessa, egy olyan nő, mint ön, sohasem vall kudarcot. Isten, ha létezik egyáltalán, művész, aki nagyon belegondolt, amikor önt teremtette. Amit ön tesz, az mind része valami sikernek… de, de igen – tartott ki igaza mellett, amikor az asszony szabadkozni kezdett –, akkor is így van ez, ha talán nem is tudja, mi végre az egész. – Bernini kinyitotta egy faliszekrény ajtaját, s kivett belőle valamit. – Ezt szeretném önnek ajándékozni – mondta, és átnyújtott Clarissának egy díszes dobozt. – Köszönet gyanánt azért, hogy itt van. Amikor Clarissa felnyitotta a dobozt, az ajkába harapott. – Nem fogadhatom el! – mondta. A fekete bársonypárnáról egy dió nagyságú smaragd villantotta fel fényét: ugyanaz a gyűrű volt ez, melyet sok évvel ezelőtt az angol király nevében ő nyújtott át Bernininek. – Kérem, nagy örömet szerezne vele, ha elfogadná. Már akkor megmondtam, hogy önnek sokkal jobban áll, mint nekem. Mintha önnek készült volna, színe az ön szemének színe. – Igazán becsülöm nagylelkűségét, lovag, de nem megy. – Clarissa lehajtotta a doboz fedelét, és az asztalra tette. – Nem illik… mindketten házasok vagyunk. Elfordította a fejét, hogy ne kelljen tovább a férfi szemébe nézni. Hirtelen megremegett. Olyan arcot pillantott meg ugyanis, mely az ő vonásait tükrözte: Szent Teréz szobrát, aki elömlik egy márvány felhőtakarón, s fölötte egy angyal áll kezében dárdával. – Felismeri? – kérdezte Bernini. Clarissa érezte, hogy a keze remeg. Döbbenetes volt a hasonlóság, de nem csak a külső jegyekben, hanem olyan dolgokban is, melyeket a szem nem is érzékel, de amelyek végső soron megadják a műalkotás valódi értékét, ahogy az ember értékét is: a látható vonalakon és formákon túli
láthatatlan valami, titok, lelkének kőbe vésett arca, Clarissa lényének leplezetlen igazsága. – Egy nyíl hatolt át újra meg újra a szívemen – suttogta Clarissa a szavakat, melyekről azt gondolta, rég elfelejtette már őket. – Végtelenül édes volt a fájdalom, és testemet-lelkemet eltöltötte a szeretet… Lenyűgözve, egyszersmind megrettenve bámulta képmását. Mit jelent ehhez képest a gyémánt? Nincs az a kincs, ami ehhez fogható lenne. Bernini újjáteremtette, megmutatta a lelkét, belevilágított szíve legrejtettebb kamráiba. Olyan sokat tudott róla, mint soha senki férfi az életben. Mit érezhet iránta ez az ember, hogy képes volt ilyen mélyen behatolni lelke legféltettebb titkaiba? – Szeretem – mondta Bernini, és megragadta Clarissa kezét. – Szeretem, ahogy nőt még nem szerettem. Még magamnak sem akartam bevallani, sőt reméltem, hamarosan elmúlik ez az érzés, de amikor megpillantottam a műteremben, már tudtam, hiába reménykedtem. Mintha mezítelenül, ruháitól megfosztva állna a férfi előtt. Menni akart, de mégsem ment. Miért nem? Félbe akarta szakítani a másikat, de ehelyett itta minden szavát, s remegett félelmében. Annyira meg volt zavarodva, annyira magán kívül volt, hogy egy szavát sem értette, és mégis felfogta beszédének minden finom fordulatát és hangjának hajlását. Hosszan beszélt, szelíden, meleg, gyöngéd és szenvedélyes hangon, melybe szomorúság és lemondás vegyült. Clarissa átengedte neki a kezét, mely jó ideje a férfi kezében pihent már. Szinte alig vette észre, amikor Bernini térdre borult előtte. – Igen, principessa, szeretem, teljes szívemből szeretem. És ha meggyűlöl is érte, még ha az életemet kioltja is, örökké szeretni fogom. Bernini magához vonta az asszonyt, átölelte, szájon csókolta. Clarissa sikoltani akart meg védekezni, eltaszítani magától a férfit, ám hirtelen könnyeket pillantott meg a szemében, és feltámadt benne ama régi sóvárgás, mely sok évvel ezelőtt Róma utcáira űzte, az a meghatározhatatlan, legyűrhetetlen vágyakozás, mely semmire, de ugyanakkor mindenre irányult, a sejtelmes nyugtalanság és izgató bizonytalanság érzése. Tudta, hogy itt, ebben a helyiségben és ebben a pillanatban a végére járhat a régóta testében-lelkében szunnyadó kívánságnak, mely minden ellenállást és minden ellenkezést feleslegessé és értelmetlenné tesz. És miközben utolsó erejével azt suttogta, hogy
Nem!, Nem!, kitárta a karját, a férfi mellére borult. Aztán csókba forrt az ajkuk. – Hol vagy? – kérdezte a férfi. – Itt vagyok, itt, itt, itt… Amikor magukhoz tértek a csókból, szerelmi örömük úgy visszhangzott a helyiségben, mint Isten hangja, mellyel gyermekeit szólította az Édenkertben. Úgy néztek egymásra, mint ama első emberpár. És mezítelennek látták egymást.
21. Az utcák üresek voltak. Még aludt a város. Csak egy korai fuvallat, az élet új nekifeszülésének lélegzetvétele surrant át a borgón, melyet hamarosan megtölt az emberek lármázása. – Indulj! Amerre akarsz! A kocsis csodálkozva fordult Clarissa felé, aki ebben a hajnali órában szállt be a fogatba Bernini palotája előtt. Ám amikor másodszor is elhangzott a parancs, megvonta a vállát, felemelte az ostorát, s a lovak megindultak a kocsival. Clarissa becsukta az ajtót, az ülésre rogyott, arcát a kezébe temette. Egyedül lenni. Ez volt az egyetlen vágya. Összeszedni magát, elgondolkodni, rendezni a dolgokat, az eseményeket, az érzelmeit. Ezt akarta. A kocsi egyenletes tempóban haladt végig a sikátorokon és utcákon, melyek a nyári hajnal hűvös párájában a nappal hőségére vártak. A Via della Mercedétől indulva elhaladtak a Sant’ Andrea delle Fratte mellett, s hajtottak tovább a Quirinale irányában, Clarissa azonban minderről nem vett tudomást. Nem hallotta a megvasalt kocsikerekek csattogását, sem a rugók nyikorgását, üres tekintettel bámulta a mellettük elvonuló épületeket és házakat. Mozdulatlanul, kábán ült a kocsiban. Tudta, hogy ami történt, megtörtént, azt immár többé vissza nem vonhatja. Bár gondolkodni és mérlegelni akart, nem sikerült. Elhárította a kérdést, mely akarata és szándéka ellenére kezdett mind fenyegetőbb alakot ölteni. Várni akart vele, haladékért könyörgött, mintha attól tartana, hogy pusztán a kérdés feltevése letagadhatatlanná teszi a történteket: az élményt.
– Mit tettem? – hangzott a kérdés. Clarissa egyszeriben olyan feldúlt lelkiállapotba került, mint soha azelőtt. Minden, ami tegnap még oly magától értetődőnek tűnt, hirtelen kifordult önmagából. Miért nem halott? Milyen jogon él azok után, ami megtörtént vele? Vétkezett, elkövette a legsúlyosabb bűnt, amit asszony elkövethet. Amikor a kocsija áthajtott a pápai palota előtti téren, a kinti világ mind határozottabb alakot öltött. Ám minél jobban ráismert az utcákra és a terekre, annál kuszábbnak és visszataszítóbbnak tűnt a szemében ez az ismerős valóság. Hogyan lehetséges, kérdezte magától, hogy odakint ugyanúgy kezdődik a hajnal, mint máskor, amikor benne minden az ellenkezőjére fordult? A kocsi közben elhagyta a Quirinale-dombot, és nagy kerülővel a Tiberis felé tartott, elhaladt a Cancellaria előtt, s amikor a Palazzo dei Filippinihez ért, ahol a Chiesa Nuova állt, Clarissa a távoli Angyalvárat pillantotta meg. Lassanként kitisztult a feje, s szemrehányást tett magának. Hogy lehetett olyan könnyelmű, hogy felkereste a férfit? Kíséret nélkül, ráadásul esti órában? Hiszen ismerte, jól tudta, mindenre képes? Egyszer már megcsókolta! Dühös lett, önmagára volt dühös. Vaksága és gyöngesége miatt. Bukott nő volt immár, aki megvetést és gyalázatot hozott a fejére. Az elmúlt éjszaka képei kísértetként bukkantak fel emlékezetében, s oly erővel tört rá a szégyenkezés, hogy azt hitte, nyomban megfullad. Azt azonban nem merte megkérdezni önmagától, hogy valóban csak ezek az érzések dúlták fel a lelkét? – Mit tettem…? Lehunyta a szemét, és befelé figyelt. Lassan és egyenletesen vert a szíve, mintha semmi köze sem lenne lelke és szelleme zavarodottságához. Mennyi időt töltött a férfi karjaiban? Egy másodpercet? Egy örökkévalóságot? Nem tudott különbséget tenni, a másodperc és az örökkévalóság eggyé vált benne. Soha életében nem akart, nem kívánt még úgy embert, mint ekkor, ebben az időtlenné vált időben. Minden érzést, amit valaha érzett, örömet és szomorúságot, a mindennél nagyobb boldogságot és a mindennél nagyobb szenvedést ez az egyetlen pillanat zárta magába, ahogy a parfüm a számtalan növénynek és virágnak az esszenciáját, hogy egyetlenegy illatban egyesüljenek. Clarissát úgy érte ez a felismerés, mint valami megvilágosodás. Egész élete végigpergett előtte ebben az egyetlen pillanatban. Úgy érezte, hogy
elhamvad az áhítatban. Soha azelőtt nem értette, de most testének minden rezdülésével, önkívületbe esve és mégis a jelent érzékelve élte meg a lélek halhatatlanságát. Lehet, hogy arcvonásainál többet kölcsönzött Szent Teréznek? Lorenzo szavai jutottak eszébe: „Isten, ha létezik egyáltalán, művész, aki nagyon belegondolt, amikor önt teremtette… akkor is így van ez, ha talán nem is tudja, mi végre ez az egész…” Lelki testvére lenne Teréznek? Ugyanabban az élményben osztoznak? Ennek az egyetlen, mindent átfogó pillanatnak az élményében? Clarissa egészen megnyugodott erre a gondolatra, mert megtalálta kérdésére a választ. Mialatt a kocsi áthaladt a Ponté Sant’ Angelón, elmosolyodott, s ezzel a mosollyal az ajkán jutott elhatározásra: megőrzi szívében ezt a kivételes pillanatot, mint egy drága parfümöt egy üvegcsében, hogy élete végéig vele legyen, történjék vele bármi a jövőben. Amikor a Szent Péter-székesegyházhoz értek, félrehúzta a kocsi ablakának függönyét, és kinézett. A harangtorony még állt, de már elkezdődtek a bontási munkálatok. Munkások tucatjai alkottak élőláncot az állványzaton, hogy darabonként hordják el az épület köveit. Francesco Borromini ezúttal is fekete öltözékében állt az egyik empóriumon, és onnan osztogatta parancsait. Egy fogat állta el Clarissa kocsijának útját, s a kocsis alig bírta visszafogni a lovait. Borromini megfordult. Egy pillanatra találkozott a pillantásuk. Clarissa egyenesen a szeme közé nézett. Miért nem kereste fel? Odabólintott a férfinak, de Borromini anélkül, hogy viszonozta volna az asszony üdvözlését, elfordult tőle. Clarissa várt egy kis ideig, aztán kihajolt az ablakon, és odakiáltotta a kocsisnak: – A Palazzo Pamphilihez! Amikor nem sokkal később unokanővérével találkozott, nem győzött csodálkozni magán, milyen szabadon és elfogulatlanul viselkedik donna Olimpiával szemben. Lepihent, és meghagyta, hogy ebédig senki se zavarja, amikor unokanővére bejött a hálószobájába. – Egész éjszaka csillaglesen voltál? – kérdezte. – Igen – mondta Clarissa, és felült. – Oly tisztán és fényesen ragyogtak. Milyen könnyen jött szájára a hazug szó. De lehet, hogy nem is hazudott? Donna Olimpia egy borítékot nyújtott át neki. – Nem sokkal ezelőtt hozták ezt a levelet. Angliából jött.
Clarissa feltépte a borítékot, s egészen megkönnyebbült apja írását látva. Betűi most apróbbnak, ferdébbnek tűntek, mint azelőtt, mintha reszketeg kézzel írta volna őket. Kétségtelen, apja sokat öregedett ezekben az években. Széthajtogatta a levélpapírt, s olvasni kezdte a levelet. Imádott lányom, köszöntelek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A kéz felmondja a szolgálatot, amíg ezeket a sorokat rovom. Bár a szívem tiltakozik az ellen, hogy bánatot okozzak neked, s a karom majd leszárad, a szomorú kötelesség mégis arra indít, hogy tudósítsalak a szörnyűségről, amivel az Úr – áldott legyen az Ő neve – próbára teszi a lelked, hogy átrendezze és előkészítse a mennyek országa számára. A férjed, Lord McKinney, ez a talpig becsületes ember, melegszívű vejünk, elhunyt, elragadta őt a… Clarissa megszédült, nem tudott tovább olvasni. Felnézett a levélből, és donna Olimpiát pillantotta meg, aki gondterhelten ingatta a fejét. Unokanővére arca egészen elmosódott, mintha fátyol borult volna rá, sötét hajfürtjei egyre gyorsabb és gyorsabb táncot jártak az arca körül. Clarissa előtt elsötétült a világ, s ájultan rogyott a földre.
HARMADIK KÖNYV
A főnix 1647-1651 1. Alig került X. Ince Szent Péter trónusára, sógornője, donna Olimpia nekilátott az egykori bíborosi palota szomszédságában álló épületek felvásárlásához, hogy a Pamphili család régi és nem igazán reprezentatív lakhelye számára bekebelezze őket. És ahogy Jézus a maga idejében kiűzte a kufárokat a jeruzsálemi templomból, hogy visszaadja Isten házát eredeti rendeltetésének, úgy űzte el donna Olimpia a kereskedőket és szajhákat a Piazza Navonáról, hogy ott – a mindennapi élet alantas feladataitól megfosztva immár – létrehozza a Forum Pamphilit, az új uralkodócsalád nagyságának és jelentőségének tanúbizonyságát. Bár donna Olimpia az idős Girolamo Rainaldit tette meg a pápa személyes építészének, Francesco Borromininek minden reménye megvolt rá, hogy kinevezzék e hatalmas építkezés vezetőjének. Megvoltak a kellő és szükséges tapasztalatai, s legújabb megbízatásai bizonyították, hogy a legmagasabb helyen is bíznak benne. Épp ekkoriban kapott felhatalmazást a Propoganda Fide meginduló építkezésének vezetésére, melyben misszionáriusok ezreit képezték aztán. A kollégium helyszínét annak a Lorenzo Bernininek a palotájával szemben jelölték ki, akitől a harangtorony lebontása miatt megvonták az építésvezetői engedélyt. Francesco már korábban újjávarázsolta a város egyik legpompásabb palotáját, Carpegna herceg családi fészkét, közben elindította a Sapienza, az új egyetem építkezési munkálatait is.
A pápára azonban az volt igazán nagy hatással, hogy Borromini gyorsan haladt a San Giovanni in Laterano átépítésével. Francesco több tervet is készített a templom felújítására, melyekben – szem előtt tartva a legfőbb célt, az épület lényegi vonásainak megőrzését – a főhajó és a mellékhajók mind alaposabb és átfogóbb újraalakítását javasolta. A szentatya érett megfontolás után végül is elfogadta Francesco elgondolását. Ince pápa lobbanékony természetű elődjével szemben igen komoly, megfontolt férfiú volt, akit minden döntésében a szakmai szempontok vezettek. Francesco kedvelte a pápát, rokon lélekre talált benne. Mindketten tisztában voltak vele, hogy Isten eszközei csupán, akiknek az a feladatuk itt a földön, hogy legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint tegyék azt, amit a Mindenható eltervezett. Amikor Ince hívatta, akkor Francesco a hetek óta tartó habozás után úgy döntött, hogy nem vár tovább, s ellátogat a Palazzo Pamphilibe. Az ódon falak között még mindig érezni lehetett a gombásodás finom dohszagát. Miközben a szolga bevezette a fogadószobába, Francesco érezte, hogy izzad a tenyere. Hányszor, de hányszor végigment már ezeken a folyosókon szívszorongva lesve, hol és mikor tűnik fel egy bizonyos arc, hol és mikor hall meg egy bizonyos hangot. Jó ideje egy mindennél fontosabb kérdés emésztette a lelkét, s nem tudta, felteheti-e a pápának. – Jól haladsz a San Giovanni munkálataival, fiam? – kérdezte Ince, amikor Francesco megcsókolta a lábát. – Monsignore Spada elégedett, én viszont korántsem vagyok megelégedve – mondta Francesco, miután felállt. – Talán az lenne a legjobb, ha szentatyám személyesen venné szemügyre a helyet, hogy meggyőződjön a dolgok állásáról. Nagyon nagy megtiszteltetést jelentene számomra. – Attól félek, hogy ehhez több időre lenne szükségünk – mondta donna Olimpia Ince helyett. Az asszony a pápa mellett ült egy, a trónnal egyenlő szinten elhelyezkedő karosszékben, mint egy királyné királyi férje mellett. – Mostanság fontosabb dolgok foglalkoztatnak bennünket. – Mi lehet fontosabb a pápa püspöki székesegyházánál? – kérdezte Francesco. – Természetesen semmi – mondta haragosan donna Olimpia. – Ennek ellenére minden erőnket a Palazzo Pamphilinek kell szentelnünk. Mit használ a szentatyának a mégoly pompás püspöki templom, ha világi rezidenciája a legközönségesebb családok lakhelyénél is gyalázatosabb
állapotban van? Isten földi helytartójának efféle megalázása nem mennyei urunk és a szent anyaegyház megsértését jelentené-e? – Úgy értsem szavait, hogy Rainaldi tervei nem felelnek meg őszentsége elvárásainak? – Ha kizárólag a művészi megfontolás számítana – jelentette ki donna Olimpia egy vállrándítás kíséretében –, akkor Bernini lovag mellett döntöttünk volna. A baj az, hogy miután a harangtorony története rossz véget ért, amit – s ez sem kerülte el figyelmünket – néhány vetélytársa egyéni haszonlesésből siettetett is, Orbán kegyencének kinevezése most károkat okozna a Pamphili családnak. – Bernini, Bernini – vágott az asszony szavába rosszkedvűen Ince pápa. – Nem akarjuk hallani többé ezt a nevet! Nem kedvelem ezt az embert. Hiú és megbízhatatlan. – Akárhogy is – folytatta donna Olimpia a mondókáját –, az a szándékunk, hogy olyan hellyé tegyük a Piazza Navonát, mely kifejezi jelentőségét és fontosságát. E cél elérése érdekében azt kívánja a szentatya, hogy építsenek oda egy pompázatos szökőkutat. Róma legszebb szökőkútja legyen, különb, mint a Szent Péter téren álló szökőkút. – Tudok róla – mondta Francesco –, hogy ebből a célból pályázatot írtak ki. – Nocsak – mondta donna Olimpia –, ezek szerint a San Giovanni mégsem olyan fontos, ha egyszer nem köti le minden érdeklődését… – Rövidre fogva a mondandót – szakította félbe sógornőjét a pápa –, azt kívánjuk, hogy vegyél részt a pályázaton. Nagyra tartunk, ezért különleges jóindulattal viseltetünk majd a tervezeted iránt. Ince odabólintott Francescónak, s pillantása elárulta, hogy őszintén beszél. Francesco érezte, hogy a szája kiszáradt izgalmában. Ha egyelőre csak egy szökőkútról lenne is szó, már az is olyan lehetőséget kínálna, mely egész jövendő életét megváltoztathatja. A szökőkút ugyanis azt jelentené Incének, mint hadvezérnek a diadalív. Pompázatossága révén – s Olimpia ezt félreérthetetlenül kifejezésre juttatta – a Pamphili család világi lakhelyét az egyházfejedelem hivatali székhelye fölé akarja emelni. Az az építőmester tehát, akinek sikerül megvalósítani ezt a szándékot, élete végéig bírja a pápa és sógornője bizalmát. Másfelől azonban azzal a megjegyzéssel, hogy tulajdonképpen Berninit szívesebben foglalkoztatta volna, donna Olimpia szándékosan megalázta. Az ő szemében legfeljebb
második, de inkább harmadik építésznek számított, hiszen ott volt még Rainaldi… – Nos, fiam – szólította fel Ince pápa, hogy nyilatkozzon végre. Francesco megköszörülte a torkát. – Alázattal esedezem bocsánatáért, szentatyám, de nem vehetek részt a pályázaton. Én tudniillik nem adom ki a kezemből a terveimet. – Ezt meg hogy értsük? – kiáltott fel donna Olimpia. – A pályázaton a város legjelentősebb művészei vesznek részt, a két Rainaldi, Pietro da Cortona, Algardi. Nem hiszem, hogy ön különb lenne náluk. Sőt. Talán éppen fordítva! – Döntésem elvi természetű – tartott ki álláspontja mellett Borromini. – Csak akkor építem meg a kutat, ha pályáztatás nélkül megkapom a felkérést. – Talán bizony fél a megmérettetéstől? Vagy a gőgje tartja vissza a pályázattól? Ha igen, akkor itt hallatlan kevélységről van szó! Ne feledje, hogy kicsoda ön! Amennyire tudom, mostanáig két vagy három nagyobb építkezést bíztak csak önre. Úgy látszik, nem érti, milyen megtiszteltetés, hogy őszentsége felkérte a pályázaton való részvételre. – Valóban sokat követelsz – értett egyet sógornőjével a pápa. – Kívánságod méltánytalan, azt feltételezi, hogy vakon bízzunk képességeidben. – Szentatyám, ha nem érdemlem meg ezt a bizalmat, akkor én leszek az utolsó, aki felajánlja szolgálatait. – Signor Borromini, talán semmibe veszi a pápa szavát? – förmedt rá donna Olimpia. – A szentatya már kiírta a pályázatot. Hogyan adhatna megbízást versenyen kívül anélkül, hogy tisztességtelen eljárással vádolnák? – Egy kérdés – mondta Ince, és nyugtatólag felemelte a kezét, miközben komoly arckifejezéssel fordult Francesco felé. – Feltéve, hogy a San Giovanni in Laterano átépítésében szerzett érdemeid elismeréseképpen megkapnád a megbízást, lenne javaslatod arra, hogyan nézzen ki a szökőkút? Van ötleted vagy elképzelésed erre nézvést? Francesco végig abban bízott, hogy előbb-utóbb elhangzik ez a kérdés. – Szentatyám, hajlandó lenne egy pillantást vetni erre a rajzra? Míg Ince lekászálódott a trónról, sógornője pedig felállt karosszékéből, Francesco kiteregette a rajzot az egyik asztalon. Még hogy van-e ötlete?
Hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy majd elment a hangja, miközben a tervet magyarázta. – Az ötlet igen egyszerű – mondta és ujjával a papírra bökött. – Egy obeliszk, a kereszt szimbóluma, kétszer két allegorikus alakkal, melyek a négy világrész legnagyobb folyamait ábrázolják. A pápa háza előtt álló kút ily módon hirdeti a kereszténység uralmát a földön. Francesco hirtelen elhallgatott abban a reményben, hogy a rajz önmagáért beszél. Míg Ince pápa elgondolkodva simogatta gyér szakállát, s többször bólintott és ahákat és úgy-úgyokat mormolt maga elé, sógornője nem adta jelét véleményének. Hallgatagon hajolt a rajz fölé, forgatta ideoda, megnézte jobbról, megnézte balról, hátralépett, s aztán újra a rajz fölé görnyedt. Francesco feszült figyelemmel nézte az asszony arcjátékát. Mit gondolhat? Milyen hatással van rá a rajza? Vajon örömét leli a látványban? Elálmélkodott, meglepődött, megdöbbent? Vagy közömbösen és hűvösen fogadta, untatta talán? Végtére is Rómában akadt már egypár obeliszkszerű emlékmű, például a Piazza di San Giovanni in Lateranón. Vajon felismerte-e azt a titkos viszonyt, melyet ezzel a megkettőzéssel akart elérni? Hogy a két obeliszk utal egymásra, hogy a pápa püspöki székesegyháza a pápa magánrezidenciájára emlékeztet és fordítva, hogy az ötlet lényege a pontifex vallási és világi mindenhatóságának szimbolikus összekapcsolása? Francesco tisztában volt vele, hogy bármit gondol is Ince, donna Olimpia jóváhagyása nélkül sohasem adná beleegyezését egy ilyen költséges vállalkozásra szóló megbízáshoz. – Ez az ötlet teljesen más, mint amire számítottunk, signor Borromini – mondta végül donna Olimpia, minden szavának külön hangsúlyt adva. – Nekünk is eszünkbe jutott az obeliszk, és mérlegeltük a négy folyam ábrázolásának lehetőségét, de nem gondoltunk e kettő összekapcsolására. – Donna Olimpia hosszú és jelentőségteljes szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Mindenesetre ragyogó, sőt, fantasztikus ötlet! – mondta. – Ez az ötlet még Bernini lovagnak is becsületére válna! Gratulálok! – Nos, valóban – dörmögött Ince pápa –, mi is úgy vélekedünk, hogy rendkívül jól sikerült elképzelésről van szó. Kétségtelen… Francesco úgy érezte, mintha az a hatalmas marok, mely az előbb rettentő erővel szorongatta a szívét, hirtelen elernyedt volna. – Tetszik az ötlet? Megfelel önöknek? – kérdezte Francesco, mintha azt kérdezné, hogy megerősítik-e az előbb elhangzott pozitív véleményüket. –
Ha van valami hiba a rajzban, kérem, vegyék tekintetbe, hogy csak vázlatról van szó. És ami a költségeket illeti – tette hozzá, bár erre irányuló kérdés nem hangzott el –, legyen szabad rámutatnom, hogy a Via Appián álló Maxentius cirkuszban hever egy tökéletes állapotban lévő obeliszk. Bár négy darabra hullott… – Minél tovább nézzük a tervezetet – mondta Ince –, annál jobban kezdünk megbarátkozni az elképzeléssel. Nos, valóban nem okoztál csalódást. – Nem okozna különösebb nehézséget úgy összeilleszteni az egyes részeket, hogy a zsákmányként hozzánk került oszlopot minden nehézség nélkül felállíthassuk. – Összehasonlíthatatlanul nagyobb fontosságot tulajdonítok egy másik kérdésnek – mondta donna Olimpia, újfent a vázlat fölé hajolva. – Mivel kívánja megkoronázni az obeliszket? – Megszokott dolog lenne egy kereszt – mondta Francesco –, én azonban egy földgolyóra gondoltam. – Nem. – Donna Olimpia a fejét ingatta. – Egy galamb kerüljön az oszlop tetejére, egy galamb olajággal a csőrében, a Pamphili család címerállata, ugyanakkor a béke szimbóluma. Hogy az egész világ megtudja, melyik pápa vetett véget a német földön egy emberöltőn át dúló vallásháborúnak, meg annak a másiknak, melyet Orbán indított saját országunkban Castro ellen. – Ámen! – mondta Ince recsegő hangján, és búcsúzóul Francesco felé nyújtotta a kezét. – Így legyen! Igen, fiam, te építed meg a szökőkutat. – Szentatyám – suttogta Francesco, s térdre ereszkedett. Lelke megtelt a hála és büszkeség érzésével. Tényleg sikerül, gondolta. Megkapta a megbízást anélkül, hogy részt kellene vennie a pályázaton. Leginkább azonban azért érzett elégtételt, hogy nem a technikai megoldások játszották a főszerepet, hanem tervezetének művészi értéke, a fantasztikus ötlet. Elmúlt az az idő, amikor kinevették kőfaragói múltjáért. Mégiscsak létezik a tiszta, gondtalan öröm? – Emlékszik még első találkozásunkra? – kérdezte donna Olimpia, amikor kikísérte. Bár egy évtizedekkel korábban történt találkozásról volt szó, Francesco minden elhangzott szóra emlékezett. – Ön, excellenza akkor azzal bízott meg, hogy szabadítsam meg a Palazzo Pamphili falait a házigombától.
– Valóban – bólintott rá donna Olimpia. – Ahogy később mi is megszabadítottuk az államépítmény falait a Barberinik túltengéseitől. De én akkor mondtam még valamit, s bizonyos vagyok benne, nem felejtette el. – Olimpia elmosolyodott. – Michelangelo sem elsőre kapta meg a megbízást a kupola építésére, és talán egyszer majd a Pamphili család becsületére válik, hogy signor Borromini tőle kapta az első jelentős megbízást. Milyen igazam volt! – Akkoriban egy Lady Whetenham számára építendő appartamentóról beszélgettünk, aki az ön angliai unokahúga – mondta Francesco, miközben az asszony búcsúzóul felé nyújtotta a kezét. Francesco megköszörülte a torkát, mielőtt szóra nyitotta a száját. Azon tűnődött, szabad-e feltennie azt a kérdést, mely érkezése óta nem hagyta nyugodni. Donna Olimpia még mindig mosolyogva nézett rá. Francesco pedig erőt vett magán. – Megkérdezhetem, excellenza, hogy hol tartózkodik most a principessa? Rómában időzik még, vagy már visszatért a hazájába?
2. Éjszakai csönd honolt a Via della Mercedén álló nagy palotában. A gyermekek régen lefeküdtek, s Caterina is visszavonult már. Lorenzo kinyitotta műterme ablakát, s kinézett a sötét, üres utcára. A világ hangtalan merült álomba, hogy másnap újjászülessen. Hányszor, de hányszor sétált azelőtt e kései órában a holdfényben fürdő sikátorokban és utcákon gondolataiba merülve, céltalanul, csak a séta, a levegőzés és az álmodozás kedvéért… Ilyesmire azonban már hetek óta nem gondolhat. Mostanában arra is képtelennek érezte magát, hogy kitegye a lábát a házból, mely mentsvára, de börtöne is egyben. Akaratlanul becsukta az ablakot, s valami nyugtalanságtól hajtva, újra sétálni kezdett műtermében. Mi történt vele? Nem ismerte ezt az állapotot. Eleinte, az ítélethirdetés utáni első hetekben tombolt, öklét rázva átkozta a mennyet és a poklot, órákat, napokat töltött az esztelen őrületben, terveket tépett szét, szobrokat tört össze, mígnem váratlanul ez a szörnyű, bénító levertség lett úrrá rajta, melytől képtelen szabadulni. Falak meredeztek előtte, mintha agyon
akarnák nyomni. Ezek közé záródott élete, a művész és a férfi élete. Az asztalon heverő rajzok, a sarkokban álló agyagszobrok mind egykori tevékeny életére emlékeztették. Itt tervezte meg híres épületeit, itt véste legszebb szobrait, és itt, a principessa karjaiban tapasztalta meg, mi végre teremtette Isten. Leült az egyik zsámolyra, s arcát kezébe temette. Miért is volt oly boldog és szerencsés egykor? Azért, hogy most a kudarc magányában kétszer olyan boldogtalannak és szerencsétlennek érezze magát? Életére visszatekintve mindent értelmetlennek és sivatagi ürességnek látott. Hová lett sok-sok diadala, melyekben oly gyakran és oly gondtalanul megmártózott? Ez már mind a múlté, melyből úgy nyúltak fel emlékezetéig az emlékek, mint a város romos részein megmaradt oszloptöredékek. Elveszítette szerencsét hozó gyűrűjét, melyet az Istenek húztak az ujjára. Kihunyt szerencsecsillaga, dicsősége elszállt. És örök időkre elveszett a beteljesedett szerelem boldogsága, melyet azon a valószerűtlen éjszakán megtapasztalt. A principessa gyöngéd kezekkel nyitotta meg kemény férfiszívét, ahova mostanáig senkinek sem volt bejárása, s most már nem is tudná elzárni előle. Hol az a férfi, aki többet szenvedett nála, aki mélyebbre hullott, mint ő? A halál, melytől olyan nagyon irtózott ifjabb éveiben, édes csábításnak tűnt immár. És ha levelet írna a principessának? Felpattant, tollat és papírt kerített, és izzó, lángoló szavakat vetett papírra, oldalakat írt tele, közben arca átforrósodott, mintha lázban égne. De amilyen váratlanul erőre kapott, épp olyan váratlanul bénult le minden tagja. Lehanyatlott a keze. Miért hagyta abba a levélírást? Mert megijedt? Szégyenében, hogy ilyen állapotban közelít hozzá? Nem, az igazság sokkal fájdalmasabb volt ennél. Soha semmilyen körülmények között nem találkozhatnak többé! Mert beteljesedett a szerelmük, ahogyan az angyaltrombita virágja is egyetlen éjszakára bomlik ki a maga tökéletes szépségében, hogy a hajnali szürkület előtt elhervadjon. Játszottak egymással, Clarissa előreszaladt, de ő utolérte, ujjongva futottak fel a hegyre, hogy meghódítsák a csúcsot, s aztán a semmiből egyszerre feltárult előttük a szakadék, a tökéletes boldogság szakadéka. Hívta, szólongatta az asszonyt, együtt ugrottak, hogy aztán elmerüljenek a feneketlen mélységben, s mind mélyebbre és mélyebbre merüljenek… Lorenzo a fejét ingatta. Azt gondolta, hogy ilyen és ehhez hasonló pillanatok nem adódnak kétszer az életben. Ha újra találkoznának, olyan
nagy csalódást éreznének, mint a szomjúhozó egy sóstó láttán. Lorenzo eltépte a levelet, ahogy a többi levelet is, melyeket az utóbbi napokban és hetekben írt. Két kőszem pillantását érezte magán, mely szinte égette, perzselte a bőrét: Szent Teréz nézett így rá. Mit mondtak, mit kérdeztek ezek a szemek? Talán szemrehányást tettek? Amikor már nem tűrte tovább a fájdalmakat, otthagyta íróasztalát és átsétált a műtermen, igaz, bizonytalanul, habozva, de mégiscsak engedve a pillantás vonzerejének. Meg kellett nézni Clarissa képmását, hogy enyhülést találjon fájdalmaira. Ám amíg az arcát bámulta, rádöbbent, milyen tökéletlen a műve. Akaratlanul is a köpenyéért nyúlt, belebújt, majd kezébe vette a vésőt és a kalapácsot, s elkezdett dolgozni a portrén, holott már régen befejezettnek gondolta. Pedig csak azon a forró éjszakán talált rá Clarissában igazi modelljére, abban az egyetlen, visszahozhatatlan pillanatban, melyet itt, ebben a szoborban akart és kellett megörökíteni. Úgy érezte, hogy lelke legmélyéig megismerte az asszonyt, átélte és megértette azokat az érzelmeket, melyeket Clarissa átélt, mert akkor eggyé váltak, egy testté és egy lélekké. Lorenzo dolgozott. Megfeledkezett a világról, csak azt a fehér követ látta, melyből nyugodt, egyenletes ütései nyomán újjászületett az asszony arca. A véső valóssággal simogatta, szeretgette a márványt, mely viasz gyanánt formálódott a keze alatt. És miközben az asszony vonásai mind felismerhetőbbé váltak a kőben, Lorenzo úgy érezte, eljött a megváltás pillanata, melyet a haldokló érez hosszú-hosszú betegség után a halál, az akarat kihunyásának órájában. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja a port Teréz szeméből, amikor közeledő léptekre lett figyelmes. Rémületében leeresztette a vésőt és a kalapácsot, mintha tiltott dolgon kaphatnák. Hirtelen felpattant zsámolyáról, és egy másik figurán folytatta a munkát, mely a legközelebb állt hozzá. Alig csapott egyszer-kétszer kalapácsával a vésőre, kinyílt az ajtó, és Caterina lépett be a műterembe. Nem volt más rajta, csak a hálóinge. – Nem feküdnél le végre? – kérdezte. – Hiszen látod, hogy dolgozom – mondta Lorenzo, de nem nézett a feleségére.
– Jobban tennéd, ha nappal dolgoznál, éjjel pedig kipihennéd magad. – Caterina fejcsóválva nézegette az egyik alakot. – Úgy gondolod, hogy így legyőzheted a nehézségeket? Lorenzo válasz helyett néma áhítattal folytatta a munkát. – Abbahagynád, kérlek, amikor hozzád beszélek? Lorenzo végre leengedte a kezét, és feleségére nézett. Barna szemében könnyeket pillantott meg. – Igazán nem tudom – mondta –, mi lesz velünk. Bebújsz a műtermedbe, nem alszol, csak jársz fel s alá, mint tigris a ketrecében, nem szólsz hozzám, nem akarod látni a gyerekeket, és még pénzt sem adsz. Carla belázasodott, orvosra lenne szükség, de fogalmam sincs, miből fizetem meg. Egyetlen értékes darabunk maradt, az angol király ajándéka, a smaragd. De nem akarod eladni, pedig hatezer scudót kapnánk érte. – Az idő felfedi az igazságot – mondta dacosan Lorenzo, és újra nekilátott a munkának. Caterina dühösen kapta ki kezéből a kalapácsot, s a földre hajította. – Van fogalmad róla, hogy mit művelsz? – kiáltott rá. – Ha magadat akarod tönkretenni, csak tessék! Csakhogy a családodat pusztítod el! Miközben belerokkantál az önsajnálatba, Borromini megcsípte a Propoganda Fide megépítésére szóló megbízást, itt, úgyszólván az ajtónk előtt, s a szomszédok azt suttogják, hogy az átépítések miatt lebontatja a házunkat. Ha továbbra is így viselkedsz, előbb-utóbb a házunkból is elűznek bennünket. Caterina a kezébe temette arcát, és hátat fordított férjének. Egész testét rázta a zokogás. Lorenzo képtelen volt elviselni a látványt. Odament hozzá, és átölelte az asszony vállát. – Ne félj, minden rendbe jön. – Ugyan Lorenzo, ezek csak szavak – mondta fojtott hangon. – Semmi sem jön rendbe, ha semmit sem teszel. – De mit tegyek, Caterina? – kérdezte Lorenzo, és csak simogatta felesége haját. – Minden kívánságodat teljesítem, csak hagyd abba a sírást. Az asszony végre leeresztette a kezét, és felnézett a férjére. Az arcán ott csillogtak még a könnycseppek, de a tekintete kitisztult, hangja kifényesedett. – Két dolgot kell tenned, Lorenzo. Először is, új támogatóra van szükséged, olyan befolyásos személyre, aki megbízásokat szerez.
Másodszor, az kell, hogy beszéljenek rólad, hogy felfigyeljenek rád, a művészre, hogy újra meg újra szó essék rólad. – És mit csináljak? Ezzel az erővel azt is tanácsolhatnád, hogy vízen járjak, vagy beszélgessek a madarakkal. Ince pápa, a vak, úgy határozott, hogy nem ad több megbízást, így aztán mások sem. Caterina azonban elszántan megrázta a fejét. – Ugyan, Lorenzo! Az egész ház tele van szobrokkal, amiből semmi hasznunk. Nagyon csinos darabok is akadnak. Nagy kár, hogy csak porfogónak tartjuk őket. Ki kell állítani a dolgaidat, s bebizonyítani az embereknek, hogy még mindig te vagy Róma első művésze. – Caterina körülnézett, s mintegy véletlenül rámutatott az egyik szoborra. – Mit szólnál például ehhez? Biztos vagyok benne, ha megfelelő helyet találsz, a rómaiak éppúgy ünnepelnek majd, mint annak előtte.
3. – Principessa, látogatója érkezett. – Látogatóm? – Clarissa meglepetten nézett a szolgálóra, aki az obszervatórium ajtajában álldogált és utasításra várt. Az asszony megrázta a fejét, majd kijelentette, hogy senkinek sincs itthon. – A férfi azonban azt mondta, igen fontos dologról lenne szó. – Fontos dologról? Nem, senkit sem akarok látni. Miközben a szolgáló meghajolt és betette maga mögött az ajtót, Clarissa ismét odalépett a távcsőhöz, hogy a télesti csillagos égben gyönyörködjön. Tisztán és ragyogóan néztek le rá a csillagok, melyek ezer és tízezer év óta szolgálnak fenn az égen, látszatra szilárdan és elmozdíthatatlanul állva a maguk helyén. Látta a Nagy és Kis Medvét, az Andromédát és a többi csillagot… A sok-sok esti és éjszakai nézelődés közben összebarátkozott már velük, mégis oly idegenek és ismeretlenek maradtak számára, mintha most pillantaná meg először őket. Azon tűnődött közben, hogy vajon a valóságban is úgy viszonyulnak-e egymáshoz a csillagok, ahogy a föld felől látja őket az ember? Vajon nem számít-e önkénynek, istentelen kevélységnek összerendezni őket ebből a végtelen távolságból? Egyáltalán beszélhetünk-e öröktől fogva létező égi
rendről? Galilei megállapította, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Nem a Föld áll a világmindenség középpontjában, amivel érzékeink ámítanak bennünket, hanem a Nap, és hogy a Föld forog a Nap és önmaga körül. Ám ha egyszer a csillagos égen sincs érvényes rend, akkor hogy lenne rend az emberek között és az emberek lelkében? Valóban halott a férje? Talán nem is létezett? Gyakran úgy érezte, mintha csak álmában találkozott volna vele, oly messzinek és valószínűtlennek tűntek a Moonrockban töltött évek. De aztán újra meg újra úgy érezte, hogy a férje nélkül leélt élet csalóka színjáték volt csupán, ügyes szemfényvesztés, egy gonosz mágus bosszúja, aki valósággal kárörvendő módon vájkált az ő zűrzavaros sorsában. Sohasem érzett szenvedélyes szerelmet McKinney iránt, sohasem vert a szíve hevesebben, amikor hosszabb távollét után először pillantotta meg, és a közösen leélt évek alatt sohasem forgolódott álmatlanul az ágyban a férje miatt. Ellenkezőleg: biztonságban érezte magát mellette, s teljes hittel és bizalommal tekinthetett minden eljövendő nap elé. Ő volt élete Sarkcsillaga, nem a legnagyobb, nem is a legragyogóbb csillag a mennybolton, de a nyugvó, a változatlan csillag, amelyen eligazodott. Miután örökre kialudt a csillag, iránytű nélkül maradt a nyílt tengeren, s immár képtelen volt felismerni a csillagképeket, melyek mint szórt fényködök vesztek el a kozmosz végtelenségében. McKinney halála óta egyetlen kívánsága volt: visszamenni Angliába, elmenni erről a helyről, ahol a szépség édes mérgét magába szívta, amitől súlyos betegségbe esett. Ezt a kívánságát azonban megtagadta tőle a sors. A szomorú hírhez ugyanis férje búcsúlevelét csatolta az apja, amelyben McKinney megmagyarázza Clarissa római tartózkodásának valódi okát. Férje írásából kiderül mindaz, amit mindig is sejtett, s amitől mindig rettegett: férje nem betegeskedett, csak azért adta a betegségben szenvedő embert, hogy ezzel az ürüggyel külföldre küldhesse feleségét. De nem azért, mert másik nőt szeretett, ahogy Clarissa sokáig hitte, hanem éppenséggel mert szerette, meg akarta óvni az Angliában tomboló polgárháborútól, melynek aztán maga is áldozatul esett. Skót presbiteriánusként küzdött a Book of Common Prayer, az angol hivatalos imádságos- és szertartáskönyv erőszakos bevezetése ellen. Ráadásul a polgárháború kirobbanásakor a puritánok pártjára állt, akik abban a hitben küzdöttek az uralkodó ellen, hogy előbb Istennek kell engedelmeskedniük, csak aztán az embereknek. McKinney életével fizetett ezért a
meggyőződéséért, s búcsúlevelében könyörgött Clarissának, hogy vissza ne térjen addig hazájába, amíg a helyzet nem konszolidálódik. Ha előbb jön, börtön és halál vár rá. Clarissa oly sokszor elolvasta férje utolsó levelét, hogy minden sorát kívülről tudta, de az értelmét képtelen volt felfogni. McKinney csak azért állított valótlanságot, hogy megóvja a halálos veszedelemmel fenyegető valóságtól. Milyen hálás volt neki! Vezekelni akart, büntetésre vágyott, s mindenre kész volt, hogy jóvátegye hibáját. De hogyan? Még monsignore Spada sem tudott tanácsot adni, akinek pedig mindent meggyónt. Csak az ima maradt. Az elmúlt hetekben és hónapokban félrevonultan, teljes magányban élte életét, távol a világ zajától, csak a zarándokhelyeket látogatta sorra, melyeket nem is olyan régen betegnek hitt férje miatt keresett fel. De mennyire megváltoztak imái! Szégyenkezve kellett belátnia, hogy régebben csak az ajka imádkozott, gondolatai elszakadtak a kimondott szavaktól, melyeket nem a szeretet mondatott vele, hanem a kötelesség. Olyan volt ő akkoriban, mint a katona, aki őrséget áll tábornoka hálószobája előtt. Most azonban, hogy a férje halott volt, s a szavakkal semmit sem érhetett el Istennél, nem másért imádkozott, hanem egyes-egyedül önmagáért, s szívmagányában Istenhez kiáltott, ahogy a beteg orvosért kiált. – Bocsásson meg, principessa, de az úr nem tágít. Amikor Clarissa hátralépett, s otthagyta a távcsövet, a szolga félrehúzódott, hogy beengedje a látogatót. Amikor megpillantotta a látogató arcát, úgy érezte, hogy átmelegszik a szoba levegője. – Signor Borromini? – Bocsásson meg, principessa, kérem, hogy ilyen erőszakos vagyok, de találkoznom kellett önnel, hogy kifejezzem részvétemet. – A férfi megragadta az asszony kezét, és megszorította. – Donna Olimpia beszélt az ön mérhetetlen fájdalmáról. – Örülök, hogy eljött hozzám – mondta Clarissa, és viszonozta a férfi kézszorítását. Borromini keze még mindig olyan volt, mint régen: nagy és erős, de ugyanakkor sima és gyöngéd, szorításában annyi együttérzés volt, hogy Clarissa hálásan fogadta keze szorítását. – Ó, bárcsak korábban jött volna, signor! – Sok dolgom volt, mégis, principessa, igazat kell adnom önnek, megbocsáthatatlan hibát követtem el. – Rángatózott a bőr a szeme körül,
elengedte az asszony kezét, s kerülte tekintetét. Aztán szemügyre vette a távcsövet, és témát váltott. – A csillagokat tanulmányozza? – Igen, a férjem tanított meg rá. A csillagászat volt a szenvedélye. Ifjúkorában, egyik itáliai utazása során sajátította el Padovában, doktor Galileitől. De mindez régen történt, még mielőtt megismertem volna… – Azt hiszem, sejtem, mit érez – mondta a férfi gyöngéd hangon, amikor elnémult az asszony hangja. – Mert… tőlem sem idegenek ezek az érzések… – Itt megakadt a beszédben. Egyikük sem szólalt meg egy darab ideig. A férfi arckifejezése most is arról a megnevezhetetlen bánatról vallott, melyet Clarissa régtől fogva ismert már. Talán a fekete színű öltözéknek is ez a bánat az oka? Mostanáig azt hitte, hogy spanyol módi szerint öltözködik, hogy a San Carlo építtetőjével való összetartozást jelezze, de most elfogta a kétely. Igen, gondolta Clarissa, talán igaza van, talán valóban ugyanaz az érzés kínoz mindkettőnket. Maga sem tudta, miért, de egyszeriben úgy érezte, hogy meg kell mutatni valamit magából, közölnie kell valamit ezzel a férfival. – Belenézett már valaha is egy távcsőbe? – kérdezte az asszony. – Távcsőbe? – kérdezte meglepetten. – Nem, még nem. – Azt hiszem, tetszeni fog. Nem akarja kipróbálni? Borromini bólintott, s mosoly terült el az arcán. – Akkor jöjjön. Le kellett térdepelnie, hogy belenézhessen a távcsőbe. Óvatosan, mintha attól tartana, hogy megsérti a keze érintésével, megfogta a teleszkópot. – Ráismer valamire? – kérdezte Clarissa. – Istenem! – suttogta Borromini. – Mintha a mennyben lenne az ember. Clarissa megremegett. Mintha a saját szavait hallotta volna vissza, amikor sok évvel ezelőtt Borromini felvitte a Szent Péter-székesegyház kupolájába. – Micsoda gyönyörűség! – mondta áhítattal, akár egy templomban. – Sohasem hittem volna, hogy ennyi csillag létezik. Száz szám lehetnek. – Annál sokkal több, signor Borromini, talán sok-sok ezer. A legtöbbjét még a teleszkóp segítségével sem láthatjuk. De mondja csak, van olyan csillag, melyet szívesen megnézne?
– Igen, a Szaturnuszt – mondta gondolkodás nélkül. Levette a szemét a távcsőről, mintha bocsánatot kellene kérnie a válaszért, majd hozzátette: – Én ugyanis a Szaturnusz* jegyében születtem. – Saturnus… nem a termékenység Istene? – kérdezte az asszony. – Úgy hiszem, a rómaiak annak idején hatalmas és szabados ünnepeket rendeztek a tiszteletére. – Valóban. – Borromini bólintott, majd felállt. – Hatalmas tivornyákat rendeztek, naphosszat ettek-ittak. Visszatérés volt ez az aranykorba, amikor Saturnus uralma alatt állítólag békességben és örömben éltek az emberek. Csakhogy a kábulatban és a mámorban megfeledkeztek egyvalamiről: ha létezett egyáltalán a korszak Saturnus uralma alatt, akkor az árnyoldaláról feledkeztek meg, mely sokkal súlyosabb, mint a ragyogó napos oldal. Tudja Saturnus görög nevét? – Kronosz, ugye? – Igen, Kronosz – mondta Borromini, s arcára ismét kiült a bánat. – Az idő Istene és megtestesítője. Neki köszönhetjük létezésünk minden percét, minden óráját. Ám ha megajándékoz bennünket az idővel, csak azért teszi, hogy aztán visszavegye a maga gyönyörűségére és a mi kétségbeesésünkre. Tudja, mit tett Kronosz, amikor azt jövendölték neki, hogy egyik gyermeke el akarja hódítani tőle a hatalmát? Felfalta őket mindjárt megszületésük után. És – tette hozzá csöndesen – így fal fel bennünket is. Azt hisszük, hogy az élet forgatagában vagyunk, dolgozunk és örülünk létezésünknek, mintha soha nem lenne vége, mintha halhatatlanok lennénk, pedig már régóta a torkában vagyunk. Borromini hirtelen elhallgatott. – Bocsásson meg – mondta aztán –, igazán ostoba és méltatlan dolog volt beszélnem ezekről a dolgokról. Clarissa a fejét ingatta. – Ez az élet, és senki sem kérdezi tőlünk, hogy tetszik-e. Azonkívül… nagyon jót tesz nekem, hogy beszélhetek önnel. De mondja csak – folytatta, amikor a férfi zavarát észrevette –, megmutassam a Szaturnuszt? – Igen, az nagyon jó lenne. Clarissa a teleszkóphoz lépett. Hamarosan megtalálta a csillagot az ég sátrán. A távcsövet a férfi felé fordította, s kérte, nézzen bele.
*
Szaturnusznak írjuk a csillag, Saturnusnak az Isten nevét. (A fordító)
– Könnyű megkülönböztetni a többi csillagtól – mondta. – Az egyetlen csillag, melyet gyűrű övez. Látja? – Látom! Hogyne látnám! – kiáltott fel Borromini izgatottan. – Halványsárga korong, és jól látom a gyűrűt. Akár egy csésze meg a két füle. Szentséges Szűz Mária… – A Jupiter után a Szaturnusz a legnagyobb égitest az égbolton. Még egy holdja is van. De az én távcsövemmel sajnos nem látható. Borromini az eget tanulmányozta, s közben figyelmesen hallgatta az asszonyt, hogy saját szemével lássa a mondottakat. Clarissa elmagyarázta a Szaturnusznak a kozmoszban elfoglalt helyét, jelentőségét, nagyságát a többi égitesthez viszonyítva. S miközben az asszony a planéták égboltját mutogatta, ahogyan egykor Borromini mutogatta neki a hit mennyboltját, Clarissa maga is elcsodálkozott azon, hogy beszéd közben újra felfedezte a maga számára azt a rendet a firmamentumon, az ég boltozatán, melyet már-már elveszettnek hitt. – Ott áll, és lenéz a gyermekeire – mondta Borromini áhítattal. – És azt tudja-e, milyen messze van tőlünk? – Csak nagyjából lehet megbecsülni, de a csillagászok számításai szerint hétszázötven és ezer mérföldre lehet tőlünk. – Olyan messze… s ugyanakkor olyan közel – ámuldozott a férfi. – Hát csoda, ha olyan nagy szenvedést okoz a lelkekben? – A melankóliára gondol? – kérdezett vissza Clarissa. – Ez az a betegség, mely a gyermekeket kínozza? – Igen, a melankólia – mondta Borromini. – A lélek szomorkodik a test múlandósága miatt… – Borromini hirtelen felállt, hátat fordított a távcsőnek, mintha nem bírná elviselni többé a látványt. – Nem is tudom, hogy helyes-e ilyen eszközök használata. Ez az egész olyan, mintha Isten legféltettebb titkaiba akarnánk betekinteni, az ő engedélye nélkül. – Talán igaza van – mondta Clarissa. – De ön nem ugyanezt teszi-e? Azt mondta egyszer, pontosan emlékszem rá, Michelangelo kupolájában hangzott el, hogy az építész Isten teremtését utánozza, s hogy az építőművészet alfabétumában az égi rend nyomára bukkanhatunk. – Hát emlékszik? Ennyi idő után is? – A férfi rámosolygott az asszonyra, zavartan, büszkén nézett rá, a két szeme azonban úgy világított, mint két csillag. – Mi egyébről szólna a művészet, ha nem erről? A művészet nem jelenthet elbizakodottságot és önhittséget, hanem lelki vigaszt Isten engedelmével. Az Úr azért tett képessé bennünket művészeti
alkotásokra, hogy legyőzzük mulandóságunkat. Ez a legnagyobb vigasz, amit a művészet nyújt nekünk, embereknek, és ezért minden alkotás százszor többet ér, mint maga a művész. – Micsoda gondolat, signor Borromini! De milyen jogon várhatjuk el az embertől, hogy testestől-lelkestől a művészetet szolgálja? – A művésznek nincs más választása… ezt kell tennie – kiáltott fel. – Egyébként miért lehet Jupiter nagyobb és fényesebb az ég boltozatán, mint a Szaturnusz? Vagy azt hiszi talán, hogy hazudnak a csillagok, és az egész csak valami véletlen lenne? Borromini olyan szenvedélyesen beszélt, hogy Clarissa nem tudott ellentmondani neki. – Majd gondolkodom rajta. Ó, egyébként – jutott eszébe hirtelen – donna Olimpiától tudom, hogy egy kutat tervez a piazzára. Nem tudom elmondani, mennyire örülök neki. Van már valami elképzelése? – Nincs még kész tervem – mondta Borromini –, de ötletem az van. – Ó, kérem, szíveskedjen elárulni! – Eláruljam? De hiszen még csak ötlet csupán. – Kérem, legyen szíves. – Clarissa az egyik asztalhoz terelte a férfit, melyen több ívnyi papír hevert, s egy krétát nyújtott felé. – Egy vázlatot kérek. Nagy örömet szerezne vele. Borromini kelletlenül vette kézbe a krétát, de alig kezdett el rajzolni, nyomban elmúlt a félénksége. Nyugodtan és koncentráltan rajzolta le a kutat, magyarázta el az obeliszk jelentőségét, meg azt, hogy hogyan viszonyul a négy folyam jelképeihez. Meleg és magabiztos hangon mesélt, mintha az asszony jelenlétében – amikor az ötletét magyarázza neki, s látja rajta, hogy pontosan érti, mit mond – rátalálna igazi önmagára, emberi és művészi valójára. Borromini hirtelen abbahagyta a rajzolást, s ragyogó sötét szemével az asszonyra nézett. – Megajándékozhatom valamivel, principessa? – Hogy megajándékozhat-e? – kérdezte Clarissa elámulva. – Ezzel a rajzzal szeretném önnek ajánlani a kutat. – Ó! – kiáltott fel Clarissa. – Ennél szebbet és értékesebbet igazán nem adhatott volna! – Éppen ezért. Kérem… ennek az órának az emlékére. A kérés olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnt, hogy Clarissa nem szabadkozott tovább, s elfogadta a rajzot.
– Szívesen elfogadom, signor Borromini. És higgye el, becsülöm ajándékát. Borromini tekintete valósággal kifényesedett. Clarissa annyira meghatódott, hogy a könnyeivel küszködött. Hirtelen erős vonzalom támadt benne a férfi iránt, a feltétlen összetartozás jó érzése. Nem volt bátyja… lehet, hogy Borrominiben lelt rá, gondolta magában. Hirtelen úgy érezte, mintha újra otthon lenne, pedig fél kontinens választotta el angol hazájától. McKinney arca tűnt fel emlékezetében, ám nem látott szemrehányást a tekintetében. És Clarissa sok-sok hét eltelte után most mosolyodott el először. – Valóban úgy gondolja, signor Borromini, hogy egyedül a művészet kínál vigaszt számunkra? – kérdezte csöndesen. – Egyébként pedig nincsenek olyan pillanatok az életben, amikor a lelkünkre figyelünk? – Csak a művészet. Én csak erről tudok. – Megköszörülte a torkát, és visszaadta a krétát. – Mi egyéb kínálhatna vigaszt? Talán a vallás? – Kérem, tartsa meg a krétát – mondta Clarissa válasz helyett. – Én is szeretném megajándékozni. A férfi nem szabadkozott. – Köszönöm, principessa – mondta, s megérintette az asszony kezét, miközben átvette tőle a krétát. – A kút minden tervét ezzel rajzolom meg. – Borromini felállt, meghajolt. – De későre jár – mondta. – Azt hiszem, ideje indulnom. – Igaza van, mindjárt kilenc óra. – Clarissa is felállt és az ajtóig kísérte látogatóját. – Köszönöm, hogy meglátogatott, kedves barátom. Kérem, jöjjön el máskor is, ha kedve tartja. Mindig szívesen látom.
4. Odakint elszabadult a pokol. Donna Olimpia mindent elkövetett ugyan, hogy a felvonulásokat és ünneplést távol tartsa a pápai család palotájától, a rómaiak azonban az utcára vonult zenekarok fülsiketítő zenéje mellett ittak, énekeltek és táncoltak a Piazza Navonán a lobogó fáklyák kísérteties fényében. A maskarák takarásában bátran kieresztették magukból az elmúlt esztendőben felgyülemlett örömet és bosszúságot. Mert karnevál
ideje volt, a nagyböjt szokásos előjátéka, mely bizonyosan megelőzi a feltámadás ünnepét, ahogy az élet a halált. Borromini ügyet sem vetett a maskarádéra, csak rohant a sikátorokon és az utcákon végig, saját érzéseitől megittasulva. Igen, igen, mégiscsak létezik a tiszta, a felhőtlen öröm, létezik boldogság, melyről csak mások elbeszéléséből hallott, a boldogság, melyben a pillanat magát az örökkévalóságot jelenti, s amit már ő is megtapasztalt. Megpróbálta felidézni azoknak az embereknek a nevét, akiket irigyelt boldogságukért, de nem tudott olyanról, akit boldogabbnak gondolhatott volna önmagánál. A principessa nyitotta ki a szemét. A Jupiter fényesebben ragyogott, mint a Szaturnusz. Milyen igaza volt! Egyszeriben úgy érezte, hogy minden útjába akadó embert szeret, pedig egyiküket sem ismeri, s közben azt kérdezte magától, hogyan is élte eddig az életét? Élt egyáltalán? Egész lényét olyan nagy boldogság töltötte, hogy képtelen volt hazatérni. Hirtelen megállt, és körülnézett. Egy dominónak öltözött horda letépte az egyik ifjú álarcát, ám alatta egy sápadt, ráncokkal barázdált agg férfi arca tűnt elő. Az idős ember fogatlan szájjal vicsorgott kínzóira. Francesco elfordult. Melyik utat válassza, tűnődött. A Tiberis felé vezető sikátorokban hullámzott a tömeg. Végül úgy döntött, hogy tesz egy kerülőt, s a Quirinale felé vette útját. Hátat fordítva a nevetésnek és az ordibálásnak, sietve vágott neki az útnak. Egyedül akart lenni boldogító gondolataival. Az asszony a barátjának, kedves barátjának nevezte. Milyen hihetetlen kitüntetés, talán a legnagyobb kitüntetés, amit egyáltalán asszony adhat. Mit üzen vele? Hogy szereti? Még bele sem gondolt igazán, s már csitította is önmagát. Hiszen a principessa csak nemrégiben veszítette el a férjét. S ha a gyász ellenére is megajándékozta barátságával, nem ezerszer fontosabb és értékesebb-e ránézve, mint amit valaha is remélt? Oly hálás volt ezért a gesztusért, hogy nem volt már szüksége reményei és vágyai megerősítésére. Örök időkre megelégszik az asszony barátságával. Igen, talán éppen ez a barátság jelentette az elrendelést, mert szívük mélyén oly közel álltak egymáshoz, hogy a lelki rokonság mindenfajta testi kifejezést tiltott. De valóban így érzett? Akkor mi az oka a gyötrő féltékenységnek? Mert hiszen féltékeny volt ő mindenkire, aki az asszony közelébe került, s élvezte jelenlétét, és féltékeny volt a tárgyakra, melyeket a keze
megérintett, meg az itteni helyiségekre, melyekben Clarissa az életét élte, de még az órákra is, melyeket nem vele töltött. Amit ő érzett, több volt barátságnál, s talán eljön a nap, gondolta Francesco, amikor az asszony is többet érez a barátságnál. Milyen boldog volt Clarissa, amikor a szökőkút tervét megmutatta neki, s hogy ragyog majd a boldogságtól, ha egyszer az egész piazza átépítését ábrázoló rajzát megmutatja neki, amely egyelőre csak a képzeletében létezik. Csak ő sejtette, hogy milyen csodálatos nő Clarissa, és csak ő látott bele a szívébe. Az nem lehet, hogy az álombeli kép, melyet szülőföldje behavazott hegyi falujában látott férfivá érésének éjszakáján, megcsalta, becsapta volna. A Porta Pia felé vezető utcán megtorpant egy kicsiny, jelentéktelen templom előtt. Szinte egyedül volt az utcán, nem számítva azt a pár álarcost, aki elveszetten bolyongott arrafelé. Meglepődött tehát, amikor a templom bejáratában élénk mozgásra lett figyelmes: munkásemberek tettek-vettek. A farsang utolsó előtti napján? Ebben a kései órában? Francesco habozás nélkül lépett be Isten házába. Pár másodpercre szüksége volt, hogy a szeme megszokja a templombelsőben égő gyertyák pisla fényét. Az egyik oldalkápolna falán csiszolt márvány visszfénye villant fel. A kápolna földszintjéről szitkozódás, vas és kő koppanása hallatszott. Nem kétséges, itt dolgoznak. – Gyerünk! Igyekezzetek! Nem akarom itt tölteni az egész éjszakát! A hangot hallva, Francesco összerezzent. Úgy ismerte ezt a hangot, mint a sajátját. Lorenzo Bernini hangjára ismert. Borromini árnyékba húzódott. Ezek szerint mégiscsak igaz, amit az építkezéseken beszéltek. A lovag újra dolgozik. Francesco hunyorgott, hogy jobban lásson. Egypár férfi igyekezett felemelni és a helyére tenni egy szoborcsoportot az oldalkápolna fülkéjébe. – Óvatosan! Ügyeljetek az angyalra! Francescót elfogta az irigység. Igaz, ő is faragott egy kerubint kőfaragó korában, ám a tulajdonképpeni szobrászatot, azt a művészetet, mellyel oly könnyű meghódítani a világ hatalmasait, soha nem tanulta ki. De talán éppen ezért volt büszke magára, hogy Ince pápát márványból készült portré nélkül is sikerült meghódítani pusztán ötletei erejével. – Gyújtsd meg a fáklyákat, Luigi! Az ember már a saját kezét sem látja! Fénycsóva lobbant, s Francesco hirtelen meglátta az egész oldalkápolnát: fény és mozgás árasztotta el, dicsfény koszorúzta, melynek
ragyogó sugarai áttörtek egy felhőhegységen, hogy aztán az oltár fölött bomoljanak ki teljes pompájukban. – Ó, hát nem gyönyörű! – kiáltott fel Bernini, aki Francescónak háttal állt az oltár előtt. – Azt hiszem, ez a legszebb alkotásom! Úgy bizony. – Majd így szólt a segédeihez: – Ezt hirdessétek a városban, ugyanezekkel a szavakkal! Ez a legszebb mű, amit Bernini lovag alkotott. Francesco a fejét ingatta. Hogyan alacsonyodhat le ennyire Róma legelső művésze! Így hirdetni, közhírré tenni a maga dicsőségét! Kiveszett belőle minden büszkeség? Undorodva fordult el, s már majdnem kilépett az utcára, ahol a munkások rakták össze a szerszámaikat, amikor Bernini félreállt, hogy jobban elférjenek a segédei, s tisztán rá lehetett látni az oltárra. Amikor Francesco megpillantotta a szobrot, megdermedt, mint egykor Lót felesége, amikor hátranézett és megpillantotta Szodomát és Gomorrát.
5. Donna Olimpia a Palazzo Pamphili ablakánál állt, és a teret nézte, melyen már harmadik napja tartott a rómaiak karneválja. A tömeg üdvrivalgásának újabb és újabb hullámverése érte el ablakát. Az emberek ugyanis a reggeli hideg ellenére is mind zajosabban fejezték ki tetszésüket a hóhér nyújtotta színjátékért. A bakó ugyanis, aki eleinte egyszerű akasztással hajtotta végre az ítéleteket, most azzal gyönyörködtette a közönséget, hogy fejét vette az elítélteknek vagy felnégyelte őket. Donna Olimpia becsukta az ablakot, majd elfordult. Nem volt kedvére ez a látványosság. Súlyos gondok gyötörték. Fia, Camillo, akit a pápa máris a Vatikán második legjelentősebb tisztségébe emelt, nyíltan és egyértelműen kacérkodott Rossano herceg szép özvegyével. Múlt csütörtöktől már az asszony házában hált. Micsoda botrány! Ráadásul eleddig arról volt szó, hogy Camillo alkalmatlan a házasságra, nem lévén nemzőképes, amit Isteni jelként értelmeztek, s ezzel kompenzálták az elmaradt papszentelést, amikor a Szent Kollégiumba jelölték. Aztán ott vannak a kiadások, melyek eljegyzés esetén felmerülnek. Szinte beláthatatlan költségekkel járna az egész hercehurca. Ám volt valami, ami
ennél is jobban izgatta donna Olimpiát: ha egy férfi, s donna Olimpia nem táplált illúziókat ezzel kapcsolatban, egyszer egy olyan fiatal és szép asszony bűvöletébe kerül, mint Rossano hercegnő, aki ráadásul ugyanazt a keresztnevet viseli, mint ő (Olimpia a neve), rövidesen megfeledkezik az anyjáról. Márpedig Camillo volt donna Olimpia élete értelme. Ha elveszíti, élete értelme vész vele. Most mit tegyen? Menjen el a Corso felé? Ha a nyomorékok és a zsidók életre-halálra versenyt futnak ebben a cudar időben, bizonyára lesz oka a nevetésre. Az első versenyfutást délben tartják, addigra oda is érne. Vagy menjen inkább a Santa Maria della Vittoria templomba? A szakácsnője mesélte, hogy Bernini valami csodálatos szobrot állított fel ott, állítólag a legszebbet, amit a lovag valaha alkotott. A kivégzések idején mindenesetre egyébről sem beszéltek az emberek, mint erről. – Alig várom, hogy lássam – mondta Clarissának, aki kézimunkája fölé hajolva ült a kandalló előtt. – Elkísérsz? – Bernini szobra? – kérdezte unokanővérétől, de nem nézett fel munkájából. – Nem, nem hinném, hogy különösebben érdekelne. Ma valahogy nincs kedvem a műalkotásokhoz. – Milyen különös, azelőtt nem tudtál betelni a művészettel. És most, hogy segíthetne rajtad, hallani sem akarsz róla. Gyere velem, itthon csak emészted magad. Ne temetkezz bele a bánatodba! – Tudom, hogy jót akarsz, Olimpia, de ha nem bánod, én inkább itthon maradnék a déli imára. – Clarissa letette a kézimunkát, felállt, és kiment a szobából. – Hova igyekszel? – kérdezte Olimpia. – Még rengeteg idő van az imáig. – Megszúrtam az ujjamat – mondta Clarissa –, s nem akar elállni a vérzés. Mivel az unokahúga nem volt hajlandó elkísérni, úgy döntött, hogy a Corsóra hajtat. Ha a problémáiról nem tudott megfeledkezni, akkor szerette volna megoldani őket. Ott talán erre is kínálkozik alkalom. A díszpáholyban bizonyára találkozik majd Barberini bíborossal, aki nemrégiben tért vissza franciaországi száműzetéséből. Legfőbb ideje, hogy a két család kibéküljön. Ha ugyanis Camillo továbbra is Rossano hercegnő házában tölti az éjszakákat, akkor feltehetőleg a kelleténél hamarabb lesz szüksége a Barberinik támogatására.
Bár az utcákon hullámzott a tömeg, donna Olimpia kocsija akadálytalanul haladt. Húsz lovas kísérte a kocsit, melynek mindkét ajtaján pápai címer díszelgett, úgyhogy a járókelők mindjárt utat engedtek neki, amint megpillantották. Csak a Corso közelében lassult le a kocsi, olykor meg is kellett állítani. Aztán, amikor már látótávolságba került a díszpáholy, a kocsis kénytelen volt végképp megállítani a lovakat. Az utcán szabályos csata dúlt. Gyermekek és nők hangos buzdítása közepette tucatnyi férfi esett egymásnak. Donna Olimpia tisztában volt vele, hogy az ilyesmi eltart egy darab ideig. Fogta tehát a rózsafüzért, hogy időtöltésül elmondjon egypár Üdvözlégyet. Valószínűleg megint az történt, hogy valaki nem húzódott félre kocsijával egy arra haladó magasabb osztálybeli uraság elől, s a kellő tiszteletet sem adta meg neki. Az ilyen és efféle esetek miatt szinte naponta egymásnak esnek az emberek Róma utcáin. Sőt a Castro elleni háború is valami becsületbeli ügy miatt robbant ki. Egy negyedóra múlva, amikor a kocsi még mindig nem mozdult, donna Olimpia türelmetlenkedni kezdett. Kihajolt az ablakon, és elkiáltotta magát: – Miért nem megyünk már? Mi történt? – Bocsásson meg, excellenza – mondta a kocsis. – Az történt, hogy a Corsón találták Cecca Buffonát, ráadásul álarcban. És a tisztelői most jól összeverekedtek. Donna Olimpia dühösen rángatta a rózsafüzért, melynek recézett keresztje beleakadt valamibe. Cecca Buffona városszerte ismert kurtizán volt, aki – mint Camillo beszámolt neki róla – pár hétig Barberini bíboros kedvére tett. Ha a nyílt utcán tartóztatták le a nőt, mert a kurtizánok nem hordhattak álarcot, s a Corsón sem sétálhattak karnevál idején, akkor ez az esemény bizony nagyon elszomorítja a szerelmes öregurat. Mi haszna származna Olimpiának abból, ha most, ilyen körülmények között látogatná meg a Barberini család fejét? Másodszor is kihajolt a kocsi ablakán, és elkiáltotta magát: – A Santa Maria della Vittoria-templomhoz! A Porta Pia közelében lévő kicsiny templomban egymás sarkát taposták az emberek, akik mind azért jöttek ide, hogy megtekintsék a híresnevezetes Bernini legújabb szobrát. A nézelődők legtöbbje karneváli maskarában érkezett: áldoktorok és – ügyvédek, kínai mandarinok, spanyol grandok, arábiai kalifák és indiai maharadzsák. Áhítatosan, ahogy
imádkozni szoktak, a maszkokat és fejfedőket a kezükben szorongatva, szájtátva álldogáltak a bal oldali kápolnában. Olyan sokan voltak, hogy donna Olimpia csak nehezen tudott utat vágni a tömegben. Amikor a nézelődők felismerték, morajlás futott végig a tömegen, s az emberek tisztelettel húzódtak félre. A bámészkodók sorfala előtt elhaladva jól megnézte az emberek arcát, s megállapította, a rómaiak már megbocsátották Bernininek, hogy hibát követett el a Szent Péterszékesegyház harangtornyának építésekor. Talán elhamarkodott döntés volt Borrominit megbízni a szökőkút építésével? Donna Olimpia elsápadt, amikor az oltárt megpillantotta. A minden oldalról a szoborra ömlő fényben Szent Teréz alakját pillantotta meg, aki egy márványfelhőre omlik, s révületbe esve egy felette álló angyalra szegezi tekintetét, aki dárdáját rászegezi. Donna Olimpia egy szemvillanásnyi idő alatt rájött, ki volt a szent modellje. – Te álnok szajha! – suttogta, miközben térdre borult. – Te alattomos bestia… Akaratlanul is a rózsafüzér után nyúlt. A Camillo miatt érzett aggodalom meg a sok-sok ember körülötte egyszeriben megszűnt létezni. E pillanatban csak az oltár létezett számára. Milyen utálatos tákolmány! A legalantasabb érzékiség foglalata! A bűnös szenvedély kőbe vésett pillanata… A test lángoló vágyban égve, a mennyei vőlegény iránti odaadás vágyában kínálja fel magát vonagló mozdulataival és sóvár engedelmességgel a kéjesen mosolygó Cupidónak, jelezve, hogy kész fogadni dárdája döfését; Szent Teréz zilált öltözéke látni engedi a hús mezítelenségét, s az eltorzult ajkak oly kéjesen nyílnak meg, hogy szinte hallani a szégyentelen és buja sóhajtozást. „Egy nyíl hatolt át újra meg újra a szívemen” – mormolta donna Olimpia Szent Teréz szavait. Kívülről tudta ezt a mondatot, egyre csak ismételgette magában, amióta először elolvasta. – „Végtelenül édes volt a fájdalom, és testemet-lelkemet eltöltötte a szeretet…” Nem tudta levenni szemét a romlottság képmásáról. Ahogy a fuldokló képtelen levenni szemét az elérhetetlennek tűnő partról, úgy tapadt rá tekintete erre a szenvedélyesen hátravetett főre, erre a boldog elragadtatásban fürdő arcra, s közben gyűlt benne a féltékenység, mint az égő sav. Clarissa… nyilván jól kiélvezte a szenvedélyt és a boldogságot a lovag karjai között! És ő, donna Olimpia, Róma leghatalmasabb asszonya, egy mogorva, se hús, se hal vénember mellett tölti minden idejét. A
hirtelen feltámadó düh olyan erővel kerítette hatalmába, hogy megszédült egy pillanatra. Hogy izgatottságát legyűrje, a kebléhez szorította a rózsafüzért. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem érezte a kereszt recézett széleit, melyek belevésődtek a tenyerébe. Mit tegyen? Egyetlen választ tudott erre a felfedezésre: Ki kell űzni a házából a ringyót! Korbáccsal, mint egy tüzelő szukát! De ez lenne a helyes megoldás? Mi történik, ha egy tüzelő szukát az utcára kerget az ember? Keres magának egy kan kutyát, hogy párosodjon vele. Donna Olimpia úgy megszorította a keresztet, mintha össze akarná lapítani. Nem, magunknál kell tartani a hitszegőt, ha valóban meg akarjuk büntetni. Ha a házunkban tartjuk, akkor van hatalmunk fölötte, csak akkor akadályozhatjuk meg, hogy kivonja magát a büntetés alól. Donna Olimpia hirtelen szúró fájdalmat érzett. Elfordította a tekintetét az oltárról, s a kezére esett a pillantása: tenyeréből ömlött a vér, s cseppenként hullott a márványpadlóra, egy fekete kőről halálfej vigyorgott rá, mintha az alvilágból szállt volna fel.
6. Már csak az utcákat és tereket elborító szemét tanúskodott a karneválról, mely a három nap és három éjszaka alatt ledöntötte a fegyelem és önfegyelem állította korlátokat, hogy az emberek egy évre újra kitombolják magukat. Hamvazószerdán azonban visszatért a városba és lakóinak szívébe a nyugalom. Mostantól negyven napig tart a vezeklés és bűnbánat ideje. És mialatt a papok a múlt esztendőből itt maradt pálmaágak megszentelt hamujával keresztet rajzoltak a hívők homlokára, az emberek arra gondoltak, hogy porból lettek és porrá lesznek. Clarissa is elment a hajnali misére, ám a homlokára rajzolt kereszt nem űzte el a nyugtalanságot, mely még az előző napon lett úrrá rajta. Ölébe ejtette a hímzést, most képtelen volt az aprólékos munkát igénylő feladatra összpontosítani figyelmét. Újra meg újra feltette magának a nyugtalanító kérdést: Mi lehet Bernini szobrán, amiről az egész város beszél? Úgy tudta, hogy Szent Teréz alakját örökítette meg. Valóban olyan
szégyentelen lenne a lovag, hogy az ő arcmását használja arra, hogy ismét az érdeklődés középpontjába kerüljön? Azok után, ami kettejük között történt? Miért nem érdeklődött Olimpiánál a szobor felől? Clarissa maga sem tudta volna megmondani, de valami aggodalommal teli sejtés visszatartotta attól, hogy unokanővérével beszéljen a dologról, akit tegnap reggel óta nem is látott. Bár senki emberfia nem tehetett szemrehányást neki, amiért modellt ült egy szent készülő szobrához, ám a gondolat, hogy Olimpia és sokan mások láthatják arcmását, undorral töltötte el. Hogy elterelje a gondolatait, újra kézbe vette a hímzést. Ó, talán csak üres gyomra miatt van az egész, gondolta. Az utóbbi napok dőzsölése után nem is csodálkozna, ha a hirtelen böjtölés nem tenne jót neki. – Principessa, látogatója van. Clarissa felnézett. Látogatója? Csak egyvalaki lehet. Milyen szerencsés fordulat! Megsejtette a barátja, hogy szüksége van valakire? – Kérem, vezesse be – mondta vidáman, és felállt. Ám meglepetésére nem Borromini, hanem Bernini lépett be a helyiségbe, akit egy szolga követett, kezében egy növényekkel teli dézsával. Clarissa akaratlanul is hátralépett. Ama éjszaka óta most látták először egymást. – Lovag – mondta dadogva Clarissa. – Én… igazán nem számítottam önre… Fejét kissé ferdén tartva, a két kezét kitárva közeledett hozzá Lorenzo. Arcán szomorúság és fájdalom. – Már régóta tiszteletemet akartam tenni – mondta –, de nem tudtam, hogyan tehetnék szerelmi vallomást önnek. Fogadja helyette ezt az ajándékot, kérem. – Lorenzo egy mozdulattal jelezte a szolgának, tegye le a virágos dézsát. – Angyaltrombita – mondta aztán, amikor észrevette, hogy Clarissa értetlenül bámul a növénycsonkra, melynek virág nélkül maradt ágai úgy álltak ki a földből, mintha máris elszáradtak volna. – Virágja csak egy éjszakára nyílik ki. A tökéletes szépség szimbóluma. És persze az emberi boldogság múlékonyságáé is. – Milyen kedves tőled, hogy törődsz a vendégemmel, Clarissa. Donna Olimpia állt az ajtóban, és szúrós tekintettel méregette unokahúgát. – A te vendégedet? – kérdezte Clarissa zavartan. – Igen, én hívattam a lovagot. Fontos dolgokat kell megbeszélnünk.
Olimpia odament hozzájuk, Clarissa pedig kérdő pillantást vetett Berninire. Amikor látta, hogy a férfi kerüli tekintetét, mindent megértett. Nem miatta jött, legalábbis nem csak miatta. – Nos, nem szeretném megzavarni a megbeszélést. – De nem, gyermekem! – ellenkezett unokanővére, és megragadta Clarissa kezét. – Mit gondolna a lovag, ha csak úgy elmennél? A végén még megbántódna. Ugye, signor Bernini? – Úgy bizony, excellenza – dadogott a lovag. – Szí… szívemből beszél. – Látod? – mondta donna Olimpia ellentmondást nem tűrő hangon, majd hozzátette: – Itt maradsz! Olimpia csak most engedte el unokahúga kezét. A szolgálók eltűntek, s donna Olimpia a szoba közepére vezette vendégét, ahol leültek az asztalhoz. Clarissa habozott. Odaüljön hozzájuk? Úgy össze volt zavarodva, hogy nem volt egy értelmes gondolata. Ösztönösen visszaballagott a kandallóhoz, ahol, hogy mégis csináljon valamit, kezébe vette a hímzést. Vajon mit jelent a furcsa ajándéknövény, mely csak egyetlen éjszaka virágzik? Annyira reszketett a keze, hogy nem tudta folytatni a munkát. Clarissa, miközben úgy tett, mintha a hímzésmintát tervezgetné, unokanővérére figyelt: – Tegnap elmentem a Santa Maria della Vittoriába, hogy megcsodáljam Szent Teréz szobrát. Lehet, hogy egyik-másik bíborosnak nem tetszik majd, de mégis, csodálatos alkotás, lovag! Nemegyszer megdöbbentett már bennünket az ötleteivel, de meg kell hagyni, hogy most túltett még önmagán is. Csodálatom nem ismer határokat. – Nem engem illet a dicséret – mondta Bernini tétován. – A motívum nagyban megkönnyítette a munkám. Nem volt más dolgom, mint hogy elmélyedjek Szent Teréz írásaiban, s engedjem, hogy hatalmába kerítsenek a mondatai. Felteszem, ön is ismeri A tökéletesség útja című könyvét. – Nem vagyok benne biztos… lehetséges, hogy forgattam már a könyvet. De ettől függetlenül is csodálom képzelőerejét, fantáziáját. Honnan veszi új meg új ötleteit? – Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, donna Olimpia Clarissa felé fordult: – Nagyon nagy kár, hogy nem tartottál velem. Fogalmad sincs, mit mulasztottál. De mi van veled? Egészen elfehéredtél! Már megint megszúrtad az ujjad? – Nem, semmi bajom.
Clarissa kézimunkája fölé hajolt, hogy zavarát leplezze. Ha eddig az a hiú remény éltette, hogy tévedett, most már bizonyos lehetett benne, hogy Bernini valóban visszaélt az arcmásával, hogy így szerezze vissza hírnevét és dicsőségét. Kettejük beszélgetését hallgatva egyre nőtt a félelem Clarissában, hogy Olimpia egyszer csak kimondja, amit nyilvánvalóan tudott. És valóban, épp abban a pillanatban kérdezte meg unokanővére: – Lovag, megkérdezhetem, hogy ki ült modellt önnek? – Clarissa akaratlanul is felnézett. Olimpia pedig nem vette le róla a tekintetét. – Merész asszonyság lehetett. – Én… én meg azt hittem, hogy tudja – mondta Bernini zavartan, s közben segélykérőn nézett Clarissára. Amikor találkozott a pillantásuk, Clarissa elvörösödött, és lehajtotta a fejét. – Sajnálom, excellenza – mondta Bernini. – A művész kötelessége a hallgatás ilyen esetekben. – Na persze – mondta Olimpia –, csak kíváncsi voltam. – De igaza van, az efféle kérdések éppen a lényegről terelik el a figyelmet. Nem az élő modell számít, hanem maga a műalkotás… ami viszont remekül sikerült! De igazából egészen másról akarok beszélgetni önnel. – Örömmel hallgatom – mondta Bernini láthatóan megkönnyebbülve, hogy vendéglátója témát változtatott. – Én nem lennék benne olyan biztos, lovag. – Olimpia felnevetett. – Igaz, hogy hamarosan csődbe jut? Sőt, a fülembe jutott, hogy még a palazzójából is ki akarják űzni. – Ez csak pletyka, melyet signor Borromini terjeszt. Azt állítja ugyanis, hogy a palotám a Propoganda Fide felépítésének egyetlen akadálya, ezért minden eszközzel el akarja érni, hogy lebontsák. De nem hiszem, hogy emiatt aggódnom kellene. – Nyilván igaza van… ha azt vesszük, hogy sok embernek súlyosabb gondjai vannak a mostani időkben, mint önnek. – Nem – mondta donna Olimpia fejcsóválva –, a történet azzal a harangtoronnyal valóban sokat ártott önnek. Nem akar új megbízókat szerezni? Hiszen Orbán pápa idején mégiscsak Róma első művészének számított. – Talán tudja, hogy Ince pápa megvonta tőlem jóindulatát. De nem akarok emiatt perlekedni a sorssal. Az idő felfedi az igazságot, egyszer…
– Igen, az idő. Csak az a kérdés, hogy építhetünk-e az időre? Gyakran csak nagy sokára mutatja meg az igazságot. A világ igazságtalan, csak a külszínt látja. – És én mégis állhatatosan végzem a munkámat. – Derék, nagyon derék, lovag. Ó, bárcsak tudnám, ki segíthetne önnek! – mondta donna Olimpia, s úgy nézett rá, mint aki mély együttérzéséről biztosítja. Bernini habozott egy kis ideig, de aztán óvatosan tapogatózva, mintha attól tartana, hogy rosszul szól, ezt mondta: – Talán, excellenza, ha szabad effélét mondanom, elképzelhető lenne, hogy szólna egy jó szót az érdekemben a szentatyánál. – Én, lovag? – kérdezte Olimpia meglepetést mímelve. – Hova gondol? Attól tartok, túlértékeli befolyásomat… én csak egy szegény, jelentéktelen asszonyszemély vagyok. – Agrippa is ezt állította egyszer, ám nélküle sohasem lett volna Néróból a Római Birodalom császára. – Na igen – mondta mosolyogva, mely elárulta, hogy tetszik neki a férfi hízelgése –, igazán fáj, ha azt kell látnom, hogy egy olyan művész, mint ön, egy ilyen, talán elhamarkodott ítélet következtében oly sokat szenved. Ami az egész városra nézve gyalázat. – Elhallgatott, tűnődött. – Semmit sem ígérek, de megpróbálom. Talán egy alkalmas órában, amikor a szentatya meghallgat… – Nem fejezte be a mondatot. Clarissa szeme sarkából látta, hogy Bernini igyekszik viszonozni donna Olimpia mosolyát, de a kényszeredettséget is észrevette a férfi barna szemében. Mi játszódik le most benne? – Mindazonáltal – szólalt meg újfent Olimpia –, ha szót emelek az érdekében, lovag, tudnom kell, hányadán állok önnel. Hogyan lehetek bizonyos benne, hogy méltó az effajta segítségre? Clarissa látta, hogy mennyire kínlódik a férfi. Miközben Olimpia Bernini felé biccentett, a férfi könyörgő pillantásokat küldött Clarissa felé, mintha az asszony kisegíthetné a bajból. – Elegendő egy gesztus – mondta Olimpia –, egyetlen bizonyíték megbízhatóságának igazolására. Vannak pillanatok, amikor az élet döntéseket követel tőlünk. Ismeri a Jelenések Könyvét? Ó, bár hideg vagy meleg lennél! De mivel se hideg, se meleg nem vagy, hanem langyos, kiköplek a számból. Egyébként – folytatta donna Olimpia egészen más témára terelve a szót – micsoda növényt hozott magával? Angyaltrombita, igaz? Nekem hozta ajándékba?
Clarissa most értette meg, mit jelent az ajándék. Micsoda beleélő képesség… Ebben a pillanatban megkeményedett Bernini arca. Úgy tűnt, elhatározásra jutott, s miközben hátat fordított Clarissának, hogy ne kelljen a szemébe nézni, kabátja zsebéből egy tojásdad formájú tárgyat húzott elő. Clarissa most már nem bírta tovább, szűk lett a szoba hármójuknak. Letette a kézimunkát és felállt. – Donna Olimpia – hallotta Bernini hangját, de mintha messziről szólna –, sajnos semmim sincs, ami méltó lenne az ön szépségéhez és okosságához. De boldog embernek tartanám magam, ha lenne olyan jó, és elfogadná ezt a csekélységet legalázatosabb szolgálójától. Donna Olimpia ragyogó arccal vette kézbe a tokot, melyet Bernini nyújtott át neki, s felnyitotta a fedelét. – De lovag! – kiáltott fel, miután jól megnézte, mi van a tokban. – Micsoda meglepetés! Ez valami csodálatos! El vagyok ragadtatva! Mivel érdemeltem ki ezt a nagyrabecsülést? Nézd csak – mondta, s örömében még csuklott is kicsit, miközben Clarissa felé fordult –, milyen ajándékot kaptam signor Berninitől! – Donna Olimpia megmutatta neki a díszes dobozkát, melynek bársonnyal bevont mélyén egy dió nagyságú smaragd fénylett. – Ez nem az a gyűrű, melyet sok évvel ezelőtt te nyújtottál át a lovagnak? Az angol király nevében? – Én… nem is tudom – mondta Clarissa, aki ezt a pár szót is alig-alig volt képes kiejteni a száján, miközben hitetlenkedve nézett Berninire, aki még mindig háttal állt neki. – Lehetséges… már nem is emlékszem. – Ó, látom én – mondta nevetve donna Olimpia –, untatnak az efféle dolgok. Túlságosan is jó ember vagy te erre a világra. – Megfájdult a fejem – mondta Clarissa. Hirtelen úgy érezte, hogy fáradt és kimerült. Talán túlságosan is megerőltette magát. – Szegénykém! – mondta donna Olimpia, s megsimogatta unokahúga fejét. – Akkor nem tartóztatunk. Menj csak, pihend ki magad. De ne aggódj! Nyilván a karnevál az oka. A sokféle inger elemészti az ember erejét. Bernini megfordult, de most is kerülte Clarissa pillantását. Némán bólintottak egymásnak. Kis idő múlva Clarissa szólalt meg. – Kérem, ne felejtse magával vinni a növényét, signor Bernini. Én ugyanis nem tudom hasznát venni. Az ajtó felé közelítve megint donna Olimpia hangja ütötte meg a fülét.
– Azt hiszem, már tudom, lovag, hogyan lehetne magunk felé fordítani a szentatya jóindulatát. Eszébe jutott valaha is, hogy szökőkutat tervezzen a piazzára? Közepére egy obeliszket képzelnék, köré pedig a négy világfolyamot allegorikus megfogalmazásban. Mi a véleménye? Majd ebéd közben beszélünk róla. Remélem, nem veszi túl szigorúan a nagyböjtöt… Ettől a naptól fogva rendszeresen érkeztek a gyümölcskosarak a Palazzo Pamphilibe, de nem Clarissa McKinney, hanem donna Olimpia részére.
7. Elnémultak Róma templomi harangjai, s Istennek fekete színbe öltöztetett házaiban gyászénekek szóltak a himnuszok helyett. És miközben az elmélkedés jegyében eltelt a nagyhét, a rómaiak szinte meg is feledkeztek már a nem szűnő éhínségről, s nem úgy tekintették a nélkülözést ebben a csöndes időszakban, mint a hiány következményét, hanem mint a lelki üdvösség elnyerésének eszközét. Nagypéntek déltől minden tevékenység megszűnt a városban. A legtöbb ember templomba igyekezett, hogy térdre vesse magát a letakart oltár előtt, és bűnbánón verje a mellét. Sokan azonban otthon imádkoztak, és arra a szent órára gondoltak, amikor Jézus Krisztus kereszthalált halt. Egyedül Francesco Borromini tevékenykedett szíve mélységes mély magányába fordulva. Ezen a napon sem gondolta bűnnek a munkát, mert az ő munkája, a művészet volt Isten szolgálatának legfelemelőbb és legszigorúbb formája. Komor hangon szólt a csöndben a San Giovanni dei Fiorentini, a Vicolo dell’ Agnellóban álló kicsiny, rozoga házhoz közel eső templom lélekharangja. Francesco nagyot sóhajtott, s felnézett íróasztalán heverő papírjaiból: ez volt az Úr halálának órája. Keresztet vetett és elmondott egy miatyánkot, de mialatt ajka az ezerszer elmondott szavakat formálta, nyugtalan tekintetével az asztalon kiterített szinte üres papírt méregette, és gondolatai, ahelyett, hogy az igazi Golgotán jártak volna, ahol Isten fia
megváltotta az embereket, lelkének Kálváriáján bolyongtak, melynek legyőzésén végtelennek tűnő percek óta fáradozott mindhiába. Francesco számára nem sok jót hozott ez a péntek. Újra meg újra kézbe vette a krétát, melyet a principessától kapott ajándékba, de újra meg újra elcsüggedt. Mintha kiszáradt volna az agya, megbénult volna képzelőereje. Nem jött az ihlet, megmaradt annál a ragyogó ötletnél, mellyel oly könnyedén megszerezte Ince pápától a szökőkút megépítésére szóló megbízást, s nem jutott tovább az első időkben készített vázlatoknál. Mi történt vele? Talán bizony megvakult? Hova lettek azok a csodálatos ideák és ötletek, melyek a principessa jelenlétében valósággal felbuzogtak belőle? Minél tovább nézte üres tekintettel a rajzpapírt, annál inkább erősödött benne a kétségbeesés: egy obeliszk, s körülötte a négy világfolyam, rendben. De hogyan tovább? A képzeletében megjelenő formák és alakok mindegyike mások által megálmodott alakokra hasonlítottak. Képtelen volt behatolni az ismeretlenbe, a láthatatlan valamibe, ami pedig mindig is megkülönböztette a művészetet a kézművességtől. Már ő is csak azt látta, azt rajzolta, amit mindenki látott, amit az a közönséges tervező is megrajzolt volna a helyében a maga korlátolt korrektségével és látásmódjával, akinek semmi érzéke a különleges és a titokzatos iránt. Francesco dühében összegyűrte a papírt és a tűzbe vetette. Az ég szerelmére, miért nem jut eszébe semmi? Ha egyszer Ince pápa a Forum Pamphilivel a város minden templomi építkezésénél fontosabbnak tartja privát lakhelyét, akkor ő, Francesco Borromini is ezzel az építkezéssel válik a város legfontosabb építészévé. A Piazza Navona átépítése egyszeri lehetőséget kínál arra, hogy az ideális térről kialakított elképzelését megvalósítsa, tekintet nélkül a költségekre és egyéb ráfordításokra. Mennyire örült, hogy megmutathatja terveit a principessának. Szüntelenül maga előtt látta az asszony arcmását, mely szinte beleette magát a lelkébe. Olyannak látta, mint amilyennek Lorenzo megalkotta, aki a lelke mélyéig annyira belelátott az asszonyba, ahogy senki más ezen a földön. És miközben Francesco lelki szemei előtt újra meg újra megjelent Clarissa márványba vésett arca, és a révület, melyben ott volt a sóvárgás, a beteljesülés óhaja, azt a tehetetlenséget érezte magában, melyet az emberfia érezhetett az utolsó órában, amikor hiába szólongatta az egek urát. Szíve megtelt haraggal a másik, a rivális, Bernini iránt. Lorenzo mégsem került padlóra? Megsemmisülve és megszüntetve? Nem, annak
ellenére sem, hogy Isten földi helytartója szemében kegyvesztetté vált. Megvolt benne az erő és a nagyság, hogy elvegye tőle az asszonyt, akit pedig a sors Francesco Borromini számára választott ki. És csak gyűlt benne a düh anélkül, hogy tudta volna, hogy szent vagy vak düh tombol-e benne, vagy mind a kettő, de sejtette, hogy ez az indulat gyilkossá teheti az embert. Francesco hirtelen, mintha megégette volna a kezét, eldobta a krétát. Nem volt már képes elviselni ezt az állapotot. Felállt, és úgy döntött, hogy elmegy a San Giovanni in Lateranóba. Ott bőven akad tennivaló, mert két éven belül el kell készülni a templom átépítésével. Remélve, hogy ott találkozik majd monsignore Spadával, magára terítette a köpenyét, és lesietett a lépcsőn. Szót kell váltani a préposttal. Nem tartható ugyanis tovább, hogy – amint az utóbbi időben gyakran megesett – helyette ad utasításokat a munkásoknak, amivel aláássa az építész tekintélyét. Azonkívül legfőbb ideje, hogy Ince meglátogassa az építkezést. A San Giovanni végtére is a pápa püspöki temploma. Spada kötelessége az lenne, hogy emlékeztesse a pápát, nem pedig az, hogy beleártsa magát a nem rá tartozó dolgokba. Amikor Francesco kilépett a házból, már bealkonyodott a városban. Fázósan gyűrte fel kabátja gallérját. Bárcsak lenne valami ötlete, hogy bemutathassa végre a szökőkút tervét. Talán agyagból kellene készíteni egy modellt. Vagy lakkal lekent fából. A modell mindig erősebb benyomást kelt, mint a rajz, ráadásul a hiányosságok sem jönnek ki úgy rajta. De nem csalás-e egy ilyen modell? Nem, vár még egy ideig a prezentációval, míg meg nem lesz a terve, amely szemfényvesztés nélkül is megállja a helyét. A szemben lévő házban lámpát gyújtottak. Francesco szinte érezte az ablakon túl szétáradó meleget, ahol egy család talán vacsorához ül, vagy ahol a férj a feleségével együtt készül a húsvéti ünnepre. Nem akadt senki, aki együtt lakott volna vele, akivel megosztotta volna a mindennapi gondokat. Bernardo, az unokaöccse sem lakott már vele, aki pedig fél éve inasa volt, inkább szobát bérelt valahol a borgo vecchióban. Francescót hirtelen elfogta valami rettenetesen erős vágy. Milyen vigasztaló lenne most egy ember jelenléte, aki meghallgatná, aki megértené a gondjait, megosztaná vele a gondolatait. Jó lenne érezni azt a védettséget, melyet csak az egyik ember adhat a másiknak. Ez a vágy olyan erővel kerítette hatalmába, hogy hirtelen útirányt változtatott, s nem a Laterano felé vette
az útját, hanem a Tiberis felé, ahol a tavernák fölötti kamrácskákban magányos nők élnek, akik szívesen látják a magányos férfiakat, s pár fémpénz fejében meghallgatják őket, elbeszélgetnek velük és megvigasztalják őket. Ezek a nők azon kevesek közé tartoztak, akik nagypénteken is dolgoztak. Ebben is hasonlítottak rá. A sikátorokban bolyongva egyszer csak kakasszót hallott. Meggyorsította lépteit, mintha önmaga elől menekülne.
8. – Halleluja! Feltámadt a Krisztus! Halleluja! Halleluja! Húsvéteste volt, nagyszombat, 1648-ban. Egész Róma visszhangzott a harangszótól és az öröménekektől, melyekkel a hívők a tavaszi holdtöltére következő szombatéjszakán az Úr feltámadását ünnepelték. A vigília után nappali világossággal árasztották el az utcákat és tereket, hogy újfent a földre hozzák Isten fényét. Emberek, akik vezeklésül mintegy, hetek óta ki nem tették lábukat a házból, most boldogan és nevetve futkároztak az utcákon, s megölelték és megcsókolták egymást. Átkeltek a siralom völgyén, s elkezdődött a nagy ünnep. Ez volt az év legvidámabb időszaka: a bíróságok szüneteltették a tárgyalásokat, a gonosztevők bocsánatot nyertek, és ahol kitárták az éléskamrák ajtaját, ott rogyadoztak az asztalok az ételek és italok súlya alatt. Véget értek a böjti idők. Száz lovas kísérte a pápai díszhintót, mely Incét és családját a Szent Péter-székesegyháztól, melyben a Laterano átépítése miatt a húsvéti ünnepséget rendezték, a Palazzo Pamphiliig szállította. Clarissa, aki a szentatyával, unokanővérével, donna Olimpiával és Camillóval ült a zárt kocsiban, az utcai fáklyák fényében vette szemügyre a pápa komoly és üdvözült arcát. Ince a Szent Péter téren személyesen szentelte meg az új tüzet, mielőtt violaszín vezeklőruháját fehér ünnepi ruhára cserélte, hogy egy magasra tartott gyertyával a kezében a végeláthatatlan menet élén vonuljon be a templomba, és a húsvéti misét celebrálja. A kasztrált hangján megszólaló gyönyörű Lumnen még ott zengett Clarissa fülében, amikor a kocsi megállt a Palazzo Pamphili udvarán. Kicsit fáradtan a négyórás istentisztelettől, utolsónak szállt ki a kocsiból, majd Ince és
rokonai nyomába eredt. A hallban már több tucat pápai tisztségviselő és talpnyaló gyülekezett, akik vacsorára voltak hivatalosak. Mintha a semmiből tűnt volna elő, egy mezítlábas, szúrós szemű, feltűnően duzzadt ajkú szerzetes lépett Clarissa és unokanővére elé. – Egy szóra, donna Olimpia. Clarissa figyelmét nem kerülte el, hogy unokanővére összerezzent a férfi láttán, aki olyan szúrós tekintettel nézett rá, mint aki parancsokat osztogat az asszonynak. A különös alak körül-körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy a háta mögül sem leselkedik rá veszély, de közben folyamatosan vakaródzott, mintha bolhás lenne. Clarissa még inkább elcsodálkozott, amikor donna Olimpia egy oldalról nyíló kis szobába surrant az idegen férfival, mint aki semmi szín alatt nem akar vele mutatkozni. Clarissa értetlenül csóválta a fejét, majd csatlakozott a pápai kísérethez, mely a díszterem felé tartott, ahol már kezdték felszolgálni az első fogásokat. A bíborosok és püspökök arca elárulta, hogy a szellemilelki táplálék után, melyet a Szent Péter-székesegyházban vettek magukhoz, végre a test örömeinek szeretnének élni. Donna Olimpia pár perc múlva megjelent a díszteremben, s elfoglalta helyét a sógora mellett, úgyhogy minden további nélkül elkezdődhetett a vacsora. Clarissa, aki az asztal felső végén, a pápa emberei között ült selyemruhájában, azt vette észre, hogy unokanővére kicsit kipirultan és kifulladva szól oda a szolgálóknak, hogy tálalhatnak. Kissé idegesnek tűnt, amikor a minestrone, a zöldségleves után a szolgálók leszedték a levesestálakat, s tálcákon kezdték behordani a tyúkhúst és a malacsültet. – Először minestrone, aztán tyúk és disznó – mondta Ince mogorván. – Az év legnagyobb ünnepén? Meg akarja sérteni vendégeinket? – Ön csak azt látja, ami a tányérokon van – mondta Olimpia ingerült hangon. – De nekem a költségekre is ügyelnem kell. Hogy tömhetnék be ennyi éhes szájat abból a kevésből, amit kapok? – Harmincezer scudót kap havonta, csak a háztartásra! – Ötvenezerre lenne szükség, szentatyám. Szemrehányás helyett dicséretet érdemelnék azért, hogy nem éhezünk. – Csak azt szeretném tudni – dörmögött Ince –, hova lesz az a sok pénz. – Én is, szentatyám. – Camillo, aki egy csirkecombot tartott a szája elé, melyről két oldalon folyt a zsír, hangosan csámcsogott. – Tőlem éppen tegnap tagadott meg egy kocsit, pedig már hónapok óta szeretnék egyet. Azt hiszem, az anyám beteges zsugoriságban szenved.
– Hallgass! – utasította rendre a fiát donna Olimpia. – A takarékosság a nő legfőbb erénye. De miért szakítja félbe a vacsorát, szentatyám? Ince felállt az asztaltól, s odament egy díszes asztalhoz, mely két ablak között állt. – Ez meg mi? – kérdezte ámulva. Clarissa felnézett a tányérjából, és észrevette, mi keltette fel a pápa érdeklődését. Az asztalkán, melyet egy külön csillár világított meg, egy szökőkút fényes és ragyogó ezüstből megformált modellje állt: egy obeliszk, lábazatánál pedig a négy allegorikus alak. – Micsoda pompás munka! – mondta Ince, aki megbabonázva nézte az ezüstből készült szoborcsoportot. – Nem emlékszünk, hogy ennél szebbet láttunk volna. – Ugye, hogy nem – mondta donna Olimpia, aki ugyancsak felállt az asztaltól. – Az ön kedvéért állíttattam fel itt a modellt. Azt gondoltam, tetszeni fog. Ince eltűnődve bólintott. – Mindig is azt mondtam, hogy signor Borromini rendkívül derék építész. Sőt, a legderekabb, aki csak létezik. – Felemelte az ujját, és miközben végignézett vendégein, akik időközben ugyancsak felálltak, komor arcán megjelenő mosoly kíséretében hozzátette: – És olyan építész, aki odafigyel a költségekre. Monsignore Spada tájékoztatott bennünket, hogy a San Giovanniban már állnak az új falak, és hogy a tetőfedéssel is hamarosan végeznek, ám signor Borromini egyetlen scudóval sem költött többet, mint amiben megegyeztünk. – Azt hallottam – mondta Camillo, aki már jó ideje egyedül ült az asztalnál –, hogy nemrégiben megkapta a spanyol király kitüntetését. A bíborosok egyetértőn bólintottak, Clarissa érezte, hogy a szíve hirtelen hevesebben ver, annyira örült a dicséretnek és az elismerésnek, amit a barátja kapott. De nem sokáig tartott az öröme, mert amint Borrominire gondolt, mindjárt bűntudatot érzett. Az obszervatóriumban tett látogatása óta nem jelentkezett a férfi, pedig Clarissa kifejezetten megkérte, hogy látogassa meg. Talán ő is látta a Szent Teréz szobrot? Clarissa rosszat sejtett, s nyugtalankodni kezdett, és ahelyett, hogy az unokanővérét faggatta volna, fogta magát és virágvasárnap elhajtatott a Santa Maria templomba, hogy szemügyre vegye a szobrot. Megdöbbentette a látvány. Ismerte ugyan a figurát, de azt nem tudta, hogy ilyen sokat változtatott rajta Bernini azóta, hogy utoljára látta. Szent Teréz
szeméből, arcából, s márvány bőrének minden pórusából, ahogy ruhája minden ráncából is, az az elragadtatás és önkívület szólt, amit Clarissa érzett annak idején. Ezután a látogatás után immár senkivel sem tudott beszélgetni a szoborról. Aki ugyanis ilyennek látta, és hitelt adott a látszatnak anélkül, hogy annak a pillanatnak az igazságát ismerhetné, melyet Bernini ebben az arcmásban megörökített, annak minden joga megvolt arra, hogy elítélje. De csak ez a jog létezik a világon, kérdezte Clarissa. Aggodalmába, hogy Borromini láthatta a képmását a Santa Mariában, belejátszott a félelem is, hogy elveszítheti egyetlen barátját. – Ezek szerint tetszik a szökőkút? – kérdezte donna Olimpia a sógorától. – Rendkívüli módon – mondta Ince pápa. – Valóban nagy örömet szerzett vele. De térjünk vissza az asztalhoz. Kihűl az étel, s igazán bűn lenne, ha Istennek ezt az adományát hagynánk megromlani. Ince elindult, ám sógornője megállította. – Lenne még itt egy csekélység, szentatyám. – Éspedig? – A modellt – donna Olimpia habozott kis ideig, de aztán befejezte a mondatot – nem Borromini készítette. – Nem Borromini? – Ince előbb meglepett, majd csalódott arcot vágott. – Nem, szentatyám. Bernini lovag készítette önnek. – Bernini? – horkant fel a pápa, mintha valami lázadóról lett volna szó. – Határozottan kizártuk a pályázatból! – mondta a pápa, s csalódása dühbe csapott át. Mit merészel ez az ember! Folyvást olyan dolgokat tesz, ami miatt kiátkozhatnánk! Épp most vétkezett Szent Teréz ellen, akit szajhának ábrázolt, és most veszi a bátorságot… – Bocsásson meg, szentatyám, ha ellentmondok önnek – szakította félbe sógorát donna Olimpia. – De Szent Teréz esetében nincs mit a művész szemére vetni, aki csak a valóságot ábrázolta. A szajha érdemel megvetést, aki bűnre csábító lényével áll modellt. Clarissa megrémült, attól félt, hogy donna Olimpia majd ujjal mutogat rá. Unokanővére azonban nem rá, hanem a pápára nézett, és ahelyett hogy elárulta volna, így szólt Incéhez: – Ha nem akarja, hogy Bernini építse meg a kutat, akkor a modell sem kell. Hiszen undorodik tőle, szentatyám. – Olimpia tapsolt egyet-kettőt, mire két szolgáló nesztelen léptekkel jött be a terembe. – Vigyétek innen a szobrot!
– Megállj! – kiáltott rájuk Ince. – Hagyjátok békén! Ki tudja, hogy Isten miért tette képessé a nyomorult bűnöst, hogy ilyen művet alkosson. Megfordult, mintha indulni akarna, de nem tudta levenni szemét az asztalkán álló ezüst modellről, mely úgy ragyogott a csillár fényében, mint egy frissen fényezett szentségtartó az oltáron. – Látja a folyók isteneit, szentatyám? – kérdezte donna Olimpia. – A pápai címer felé fordulnak, hogy megcsodálják őszentségét. – Természetesen látom – mondta Ince bosszúsan. – Azt hiszi, nem látok a szememtől? – A négy folyam nemcsak a világ négy nagy folyóját szimbolizálja – folytatta donna Olimpia –, de emlékezetbe idézi a paradicsom négy folyóját is. Ez pedig arra utal, szentatyám, hogy ön hozta közelebb az emberekhez a paradicsomot. – Igazán? Közelebb hoztuk volna? – Közelebb – bólintott Olimpia nagy komolyan. – Harmincévnyi háborúzás után békével ajándékozta meg őket. Ezt az obeliszk tetején lévő galamb tanúsítja, mely a Pamphili család címerállata, és a béke szimbóluma. És miként Noé galambja, ez is a csőrében hozza a megváltás olajágát. A kereszténység győzelme ez az ön uralkodásának jegyében. Donna Olimpia elhallgatott, a hirtelen beálló csöndben mindenki a pápa felé fordult: Vajon hogyan ítél majd? Clarissa is feszült figyelemmel nézett rá. Aztán végtelennek tűnő idő után Ince megköszörülte a torkát, s mogorva arccal, mintha minden szó kimondása iszonyú nehézségbe ütközne, azt mondta végül: – Aki nem akar megbékélni Berninivel, ne nézze a dolgait. Mondja meg a lovagnak, építse fel a kutat… Isten nevében.
9. – Nem, ezt nem hiszem el! A szentatya nem szegi meg a szavát! Francescónak elállt a szava. Kezében vésővel és kalapáccsal, melyek segítségével unokaöccsének, Bernardónak és a többi kőfaragónak mutatta, milyennek képzeli a főhajó számára készítendő kerubokat a Laterano építkezésén, a vakolatlan falak között állt, s igyekezett feldolgozni a hírt,
melyet pár perccel ezelőtt monsignore Spada és Camillo Pamphili bíboros hozott. A kőfaragók abbahagyták a munkát, és kíváncsian bámultak gazdájukra és a két hírhozóra. Bernardo értetlenül bámult maga elé. – Mit álltok itt, s bámultok, mint borjú az új kapura! Folytassátok a munkát! Gyerünk! Tovább! Tovább! Igyekezzetek! Francesco egész testében remegett. Milyen merész terveket készített, amikor Ince megbízta a Laterano átépítésével, csakhogy azóta nem győzte kiheverni a csalódásokat és megaláztatásokat. A bazilika teljes felújítása helyett, ahogy a kezdet kezdetén tervezte, a viszonyok kényszerítő ereje folytán újra meg újra vissza kellett venni eredeti elképzeléseiből, úgyhogy a végén szinte semmi sem maradt, ami az ő stílusáról árulkodna. És a pápa most a szökőkutat is el akarja venni tőle, hogy Bernininek adja a megbízást. Éppen Bernininek! – Nincs szó szószegésről – mondta Spada békítőleg. – A szentatya csak azt akarja, hogy ön minden erejével a püspöki templom felújításán dolgozhasson. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a Jubileumi Évig nem sok idő van hátra. – Egyébként, ha tudni akarja – mondta Camillo és közben levett egy kis szelet tortát arról a tálcáról, melyet az egyik szolga tartott elérhető közelségben –, ez nem a nagybátyám, hanem az anyám döntése. Mindig mindenbe beleavatkozik. Sohasem állja meg szó nélkül. Nekem például meg akarja tiltani, hogy feleségül vegyem Rossano hercegnőt. – Ugyan mit érdekel engem az ön házassága – robbant ki Francescóból. Utálkozva nézte az ifjú bíboros hájas, tejfehér arcát. Camillo azonban csak a vállát vonogatta, s csámcsogva eszegette a második szelet tortát, s egyáltalán nem zavartatta magát. – Jöjjön csak! – mondta Francesco és karon fogta monsignore Spadát. – Jöjjön velem! Mutatni szeretnék valamit. Alig bírta fékezni indulatait, de azért sietős léptekkel haladva húztavonta magával monsignore Spadát a munkaasztalhoz, amelyen több rajz volt kiterítve. – De hát ezek itt Bernini kútjának tervei! – kiáltott fel Spada. – Hogy kerültek ide? – Luigi Bernini hozta ide őket pár nappal ezelőtt. Nem nagyon kedveli a bátyját. – Francesco ajkán alig leplezett ádáz mosoly játszadozott. – Mostanáig nem is igen törődtem vele, hiszen a lovagot kizárták a pályáztatásból, de most…
– És miért mutatja meg nekem a terveket? – Mert kiderül belőlük, hogy ezt a kutat nem szabad megépíteni. Bernini tervei értéktelenek, használhatatlanok. Itt, győződjön meg róla a saját szemével! – És rábökött a rajzlapra. – A folyamok istenei szinte tolonganak az obeliszk körül. Valószínűleg azért, mert Bernini is érezte, de nem látta be, hogy alakjai túlságosan is nagyra sikerültek, s túl nagy helyet foglalnak el. De itt a piazzáról van szó, az Isten szerelmére, nem a szökőkútról! A szökőkút csak egy emlékmű, mely a piazza közepét hangsúlyozza. De mit is beszélek, ennek a hiú pávának semmi érzéke az összefüggések iránt, semmi érzéke a mérték és az arányok iránt, csak hivalkodni akar a munkájával. Ahelyett hogy a szökőkutat a piazza és a palota funkciója alá rendelné, ő mindent és mindenkit le akar győzni. Ennek a következménye ez az elviselhetetlen zsúfoltság, az alakok ízléstelen, eltúlzott, teátrális gesztusvilága, a végtagok zűrzavara… Francesco egyre hangosabban beszélt, majd a mondat közepén hirtelen elnémult. Mert minél hangosabban beszélt, annál világosabban látta, milyen kicsinyes, milyen szánalmas minden kifogása a csodálatos rajzhoz képest. A bírálat valójában irigységének kifejeződése volt. Mert pontosan ez volt az a terv, melyet oly régóta keresett, mert egész kompozíciójában és legkisebb részletében is ez volt az a terv, melyet áthatott és átlelkesített valami, ami az igazi művészetet megkülönbözteti a puszta kézművességtől. – Azt… azt hiszem, eleget láttunk. – Francesco össze akarta tekerni a tervrajzot, de annyira reszketett a keze, hogy inkább visszatette a papírt az asztalra. De hogy mégis legyen valami kapaszkodója ebben a kínos helyzetben, felkapott egy kalapácsot. – A szentatya megígérte, hogy kárpótolja önt a veszteségért – mondta Spada csöndesen és szelíden anélkül, hogy egyetlen szót vesztegetett volna a Bernini elleni kirohanásra. – Önt kívánja megbízni a családi palota bővítésével és a mellette álló Sant’ Agnese templom újjáépítésével. Majd meglátja, a végén – egy kis szerencsével – ön lesz az egész Forum Pamphili építésze. Francesco kerülte Spada tekintetét, s közben a kalapáccsal a tenyerét ütögette. Vajon megérezte-e a kicsiny, de okos monsignore, hogy mi játszódik le benne? Az érzés, hogy Spada átlát rajta, s tanúja lealacsonyodásának, sokkal jobban megalázta Francescót, mint az a
felismerés, hogy a vetélytársa sokkal nagyszerűbb tervet tett az asztalra, mint ő. – Egy szavát sem hiszem – vágta oda gorombán. – Kezeskedem róla. Ennek pedig egyetlen feltétele az, ha most belátó és engedékeny lesz. – Én is szólok majd az érdekében – kiáltott fel Camillo tele szájjal. – Az anyám engem nevezett ki a Forum építtetőjének, és érvényt szerzek befolyásomnak, ha kívánja. Donna Olimpia egy galériát szeretne a fogadótermek és a magánlakosztályok között. Megfelelne önnek? Francesco meg sem hallotta Camillo szavait, mert közben a kőfaragókat bámulta. Ők is érezték a feszültséget a levegőben. Fejüket leszegve vésték a kerubokat, olyan elszántan dolgoztak, mintha az életükről lenne szó. Kihallgatták a beszélgetést? Ha tudomást szereznek megszégyenítéséről, örökre elveszíti a tekintélyét. – Az ördögbe is! – kiáltott fel. – Megbolondultatok? Akkora ütéseket mértek a vésőkre, mintha szét akarnátok darabolni a köveket! Hányszor mondjam még, hogy óvatosan bánjatok a kővel? Dühösen, döngő léptekkel igyekezett a munkások felé, hogy megmutassa nekik, hogyan kell bánni a kerubokkal. Mindegyik igen értékes volt a szemében, a saját kezével formálta meg őket. Talán becsesebbek lennének a szemükben, ha Bernini keze alól kerültek volna ki? Spada megragadta Francesco karját. – Lenne még itt valami, signor Borromini. – Mi lenne az? – A Piazza Navona vízvezetékrendszere. – Igen. És? Mi van vele? – Igen vékonyan folydogál a víz. Az Acqua Vergine nyomása rémisztően alacsony. – Igen, igen. Tudok róla. De miért hozta szóba? – Ez a vízmennyiség nem lesz elegendő a szökőkút működtetésére. A tervek ezzel nem számolnak. És úgy veszem észre, hogy Bernini lovag nem képes megoldani ezt a problémát. – Amin nagyon csodálkozom. – Francesco gúnyosan felnevetett. – Azt hittem, hogy ez az úr a városi kutak és vízvezetékek intendánsa. Eleget dicsekedett ezzel a címmel és ranggal.
Spada tétovázott, de állta Francesco tekintetét, aki tisztában volt vele, mi nyomja a monsignore szívét. Már csak arra volt kíváncsi, lesz-e mersze feltenni azt a bizonyos kérdést. Spada olyan képet vágott, mint akit öt napja szorulás gyötör, s egyik lábáról a másikra állt. – Amennyire tudom – szólalt meg végül –, ön már elvégezte az új vízvezetékkel kapcsolatos számításokat. Igen-igen baráti gesztus lenne öntől, ha a rendelkezésünkre bocsátaná a dokumentumokat. Hajlandó lenne? Hát volt mersze! – Ezt… ezt – mondta akadozva Francesco –, ezt igazán nem várhatják el tőlem. – Mi nem is – szólalt meg Camillo, aki időközben felfalta a tortácskáit, és odament hozzájuk –, hanem az anyám. Ő viszont elvárja. – Mint az ön segítőkészségének jelét – tette hozzá Spada. – Gondoljon a Forum Pamphilire. – Egy fél éven át rajzoltam és számoltam… – Francesco kínlódott, nem találta a megfelelő szavakat, s a tüdeje is zihálni kezdett. – És… most… csak úgy… adjam oda a terveimet? Ingyen? Hogy a férfi, aki ellopta tőlem a megbízást… aljasul, a hátam mögött, csak azért, hogy nekem ártson… – Francesco érezte, hogy kezd kifulladni, s minden akaraterejére és önuralmára szüksége volt, hogy elnyomja a készülő köhögési rohamot. – Kérem, bocsássanak meg… – mondta –, de dolgom van. Ezzel hátat fordított a két férfinak. Nem tudta már elviselni a pillantásukat. Már megint csak a kézművest, a műszaki embert látták benne, nem a művészt, pedig a szökőkút terve is az ő ötlete volt, nem Berninié. Ő csak lemásolta. El kell tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet, különben a torkuknak esik. Sietve megindult, azt sem tudta, hova. Francesco még tíz lépést sem tett, amikor valahol a háta mögött recsegveropogva zuhant a földre valami, mintha egy kő tört volna darabokra. Francesco megfordult, s Marcantonio, az egyik kőfaragó, Bernardo társa vigyorgott rá együgyűen, mint egy elmebeteg. A lábánál ott hevert a kettétört kerub, mely arról a magas talpazatról esett le, ahol a márványfejen dolgozott. – Elment az eszed? A fickó egyre csak vigyorgott. Francesco csak a vigyorát látta: két apró ferde szemét, összeszorított száját, s arcán a gödröcskét. Nem, ez nem
zavarában vigyorog. Arcára van írva a hetyke, szégyentelen engedetlenség, pimasz gőg, az elbizakodottság, a győztes arcátlansága. Hirtelen mintha hályog esett volna le Francesco szeméről. Igen, ismerte ezt a vigyort, milyen jól ismerte! Lorenzo vigyora volt ez, vetélytársa vigyora. – Na, várj csak! – kiáltotta el magát. – Ezt megkeserülöd! Felemelte a kalapácsot, a Marcantonióra rontott. – Megállni! – kiáltott Spada. – Az ég szerelmére! Fegyelmezze magát! Az Isten házában vagyunk! A monsignore igyekezett útját állni, de elkésett vele. Francesco máris ott termett a kőfaragó előtt, és ütésre emelte a kalapácsot. A fickó behúzta a nyakát, rémült tekintettel, bambán meredt Francescóra, aki azonban teljes erővel lecsapott rá. Rövid, kemény, recsegő hang jött fel, mint amikor száraz falapot törnek ketté, s a kalapács nehéz vasa behatolt a kőfaragó koponyájába. Valami szürke, pépszerű anyag tört fel a szökőár erejével, s Francesco arcába lövellt. S mintha fátyolon vagy ködön át látná: Marcantonio a földre zuhant. Halk, hörgő hangot hallatott, aztán örökre elcsöndesedett. Francesco kezéből kihullott a kalapács. Kézfejével letörölte az arcát. Megfordult. Camillo mosolygott rá. – Igazán kíváncsi vagyok, mit szól ehhez az anyám.
10. A Palazzo Pamphiliben komoly izgalmat keltett a Laterano építkezésén történt eset. Camillo visszatérte után egyébről sem beszéltek. – Azt, hogy ez a Borromini agyoncsapta a segédet – mondta donna Olimpia – még csak-csak megbocsátaná az ember, hasonló esetre akadt már példa nem egy. Nagyobb baj, hogy otthagyta a Lateranóban folyó munkát. – Micsoda? Abbahagyta a munkát? – kérdezte a pápa hitetlenkedve. – Ki mondta? – Ő maga – jelentette ki Camillo, miközben az egyik szolga a harmadik adag húst is felszolgálta neki. – Otthagyta az építkezést.
– Ez az ember merészeli megtagadni a munkát? – Ince egészen magán kívül volt. – Azt akarja, hogy Róma püspöke egy félig kész templomban köszöntse a Jubileumi Évet? – Azt hiszem, megsértődött, mert őszentsége nem látogatta meg az építkezést – mondta Camillo csámcsogva. – Ha dicséretről és elismerésről van szó, hiú, mint egy asszony. – És most mit csinálunk? – kérdezte Ince. – Ha engem kérdezel – mondta donna Olimpia –, illetve, ha engem kérdez szentatyám, javasolnék egy megoldást. – Igen? És mi lenne az? – Állítsa bíróság elé Borrominit, és ítéltesse el gyilkosságért. Akkor megszabadulunk a bajkeverőtől. – Lehetetlen. Akkor ki fejezi be a San Giovannit? – Bernini! Ki más? A lovag kipróbált ember. Ince elhúzta a száját. – Még ha megbíztam is a szökőkút építésével, csak fenntartásokkal osztozom e férfiúval kapcsolatos véleményében. Bernini művész, nem építész. Már megfeledkezett a harangtoronyról? – Ha azt akarja, hogy időben elkészüljön a temploma, nincs más választása. Ki mást nevezhetne ki? – kérdezte donna Olimpia, közben felemelte a kezét, s elkezdett számolni. – Az öreg Rainaldi túlságosan idős már, a fia túlságosan fiatal, ketten együtt pedig szóba se jöhetnek, mert örökké civakodnak. Algardi még annyira sem építész, mint Bernini, Pietro da Cortona pedig nem elég erőskezű férfi ahhoz, hogy egy ilyen nagyszabású vállalkozást irányítson. Marad tehát a lovag. – Olimpia a fejét ingatta. – Nem, nincs más megoldás, főleg, hogy igyekezni kell. Vagy tud más megoldást? Clarissa, aki csöndben követte az asztali beszélgetés menetét, annyira megrökönyödött a hallottakon, hogy egy falat sem ment le a torkán. Francesco Borromini, akit barátjának nevezett, agyonütött egy embert? Hogyan történhetett meg, hogy ilyen szörnyű cselekedetre ragadtatta magát? Annyira reszketett a keze, hogy majd kiesett a villa a kezéből. És miközben igyekezett úrrá lenni izgatottságán és idegességén, egy másik kérdés merült fel, és lesett rá, mint egy láthatatlan ellenség: nem felelős-e ő is a Lateranóban bekövetkezett katasztrófáért? – És mi lenne – kérdezte fennhangon –, ha signor Borromini mégis felvenné a munkát a San Giovanniban?
Clarissa másnap kocsiba ült, és elhajtatott a Palazzo di Propoganda Fide építkezéséhez. Biztos volt benne, hogy ott találja Borrominit, mert a Collegium, melyben Róma hittérítőit képzik, a Laterano után a legnagyobb építkezés volt, melynek vezetésével őt bízták meg. És miközben kocsijával áthajtott a Piazza di Spagnán, ahol a komoly, hatalmas palota emelkedett, érezte, hogy egyre idegesebb lesz. Bernini palotája ugyanis csak egy ugrásra volt a Propoganda Fide épületétől. Amikor kiszállt a kocsijából, még véletlenül sem akart odanézni a Via della Merceden álló palotára. Nem akart emlékezni rá, hogy milyen állapotban lépett ki az utcára egy szürke hajnalom. Ám tekintete hiába kerülte a palotát, mindenütt érezni lehetett annak a férfinak a jelenlétét, akire semmiképp nem akart gondolni: látta a Palazzo Farattini homlokzatát, melyet ugyanúgy Bernini tervezett, mint a Háromkirályok kápolnáját, melybe be kellett mennie, hogy az építkezéshez eljusson. És milyen igaza volt: meglátta Borrominit, aki épp egy kőművessel beszélgetett. – A bentlakók celláit egy folyosóval válassza el az üzletektől. Különben a vásárolni érkező nők kifigyelhetik őket imádkozás közben – utasította a kőművest. Amikor pillantásuk találkozott, megkeményedett Borromini arca. – Mit óhajt? – kérdezte barátságtalanul. – Errefele nem vésnek márványszobrot. Clarissa nyomban megértette a célzást. – Járt a Santa Maria della Vittoriában? – kérdezte. Francesco válasz helyett néma, elutasító pillantással mérte végig. – Ha azt hiszi, azért jöttem, hogy kétségbe vonjam azt, amit látott, akkor nagyon téved, signor Borromini. Nem azért jöttem, hogy Szent Terézen vitatkozzunk. – Hanem miért? Nagyon örülnék, ha rövidre fogná mondandóját. Kevés az időm. A kőműves hátrahúzódott, Clarissa pedig azon törte a fejét, hogyan indítsa a beszélgetést. Fenyegetni nem fenyegethette, sem a pápa haragjával, sem a munkamegtagadás lehetséges következményeivel. Ezzel az ellenkezőjét érné el annak, amit szeretne. Jól ismerte már a férfi hajlíthatatlanságát és büszkeségét. Úgy döntött tehát, hogy körülményeskedés nélkül belevág. – Ne veszélyeztesse mindazt, amiért az utóbbi években megdolgozott.
– Nem tudom, miről beszél. Kérem, fogalmazzon világosabban. – Arról a döntéséről beszélek, hogy feladta a San Giovanniban elkezdett munkát. Arra kérem, vegye fel a munkát. A pápa önre bízta a templomát, nagyon nagyra tartja önt, sőt, azt hiszem, kedveli is. Ha most a történtek után az ellenségévé teszi… – Hálásan köszönöm a tanácsát. De hiába fáradozik. Én a döntéseimben is a magam ura vagyok, és kérem, tartsa tiszteletben. Clarissa csak nézte a férfit. Ez lenne az ő barátja? Nem sok hiányzott, hogy ő is hasonló hangot üssön meg. – Nagyon is el tudom képzelni – mondta gyöngéd hangon –, mit jelent önnek, hogy elvették a szökőkút építésére szóló megbízást. De… nem adhatja fel. Én láttam a tervét, a sok-sok remek ötletet, melyek mind az ön agyából pattantak ki. Beszélni fogok donna Olimpiával, és a szentatyánál is szólok az ön érdekében. Megkérem, hogy gondolja át a döntését. Biztos vagyok benne, hogy ha újra benyújtja a tervét, jó esély kínálkozik arra, hogy Ince megváltoztassa elhatározását. De ha nem veszi fel a munkát a Lateranóban, senki sem tehet önért semmit. De mintha falnak beszélt volna. Borromini karját keresztbe fonva nézett át fölötte, mintha egy ablakon kinézve keresne valakit az utcán, s közben türelmetlenül dobolt a lábával. – Signor Borromini, ön embert ölt – suttogta Clarissa. – És most a saját életét is tönkre akarja tenni? De miért? Ugyan miért? A férfi végre viszonozta a pillantását. Leeresztette a kezét. Könnyekkel a szemében, de egyenes derékkal állt Clarissa előtt, az arcán kiütköző mély fájdalom az asszonyt is szíven szúrta: „Egy nyíl hatolt át újra meg újra a szívemen. Végtelenül édes volt a fájdalom, és testemet-lelkemet eltöltötte a szeretet…” Még be sem fejezte a mondatot, hátat fordított, s otthagyta az asszonyt. Clarissa nem is próbálta visszatartani. Csak nézett a férfi után, aki eltűnt egy ajtó mögött. Igen, ő is részese a bűnnek, melyet Borromini magára vett, s ha Isten elátkozta miatta, akkor őt is sújtja az átok. Most már csak egy ember volt, aki segíthetett rajta.
11.
– Az élete forog kockán. – Az élete és lelke üdvössége. – Virgilio Spada bólintott. – És mindent meg kell tennünk, hogy legalább az egyiket megmentsük. Leginkább az életét, lelki üdvével ráérünk később is törődni. – Beszéljen a fejével, tiszteletre méltó atyám! Juttassa eszébe, milyen veszély fenyegeti. Most már rám sem hallgat. Monsignore Spada kedvenc helyén fogadta Clarissát, a csalóka, a harcost ábrázoló szobornál, amely annak az oszlopsornak a végében állt, melyet Borromini tervezett a Spada család palotájának kertjében. Monsignore Spada hellyel kínálta Clarissát, majd egy sóhaj kíséretében ezt mondta: – És azt hiszi, hogy én jobb belátásra bírom? Nem, sajnos attól félek, hogy a fenyegető veszély nem sokat jelent signor Borromini szemében. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor szinte lehetetlen jobb belátásra bírni. Higgye el, tudom, mit beszélek. – A Palazzo Pamphiliben már arról beszélnek, hogy bíróság elé kell állítani. – Hiába, csak azért, hogy a bőrét mentse, nem veszi fel a munkát. Olyan büszke, hogy nem fogad el pénzt a munkájáért, legfeljebb nem utasítja vissza, amit önként felkínálnak neki. Ha valami fenyegetés egyáltalán segíthet, akkor talán az örök kárhozat. Végül is embert ölt. – Úgy érti, hogy bűnbocsánatot kellene kilátásba helyezni annak fejében, hogy befejezi a pápai templomot? – Mindenesetre megérne egy próbálkozást. Amióta az emberek nem átallnak az Isten tiltásai ellen cselekedni, arra törekednek, hogy földi javakkal mentsék meg lelki üdvösségüket… derék és hasznos szokás. Mindazonáltal… – Spada felemelte a kezét – nem hiszem, hogy signor Borromini az efféle emberek közé tartozna. Néha azt gondolom, hogy megfertőzték a német eretnek, Luther Márton tanai. És ezen kívül minden szabad percében ennek a veszedelmes Senecának az írásait bújja. – Ó, bárcsak Senecára hallgatott volna – mondta Clarissa –, akkor nem történt volna meg ez a szörnyűség! Spada ezen igen elcsodálkozott. – Hogy mondja, kérem?
– Nem azt tanítja-e Seneca, hogy ne engedjük, hogy elragadjanak bennünket az érzelmeink? Signor Borrominit viszont elragadták az érzelmei! Mintha nem kellene tartania a büntetéstől és a haláltól. – De hiszen erről van szó! Ezt prédikálja ez a Seneca! Exactissime! – kiáltott fel Spada izgatottan, majd felpattant, és elkezdett fel s alá járni a kertben. – Hogy nem kell félnünk a haláltól. És a barátunk, Borromini egészen nyilvánvalóan buzgó követője. Tudja ön, mit mond Seneca a halálról? – Hirtelen megállt, és Clarissára nézett. Az asszony bólintott. – Nem a halált féljük, hanem a gondolatát. – Nagyon fáj nekem, hogy az ön szájából hallom ezeket a szörnyű, bűnös szavakat – kiáltotta Spada, és szeme villámokat szórt haragjában. – Mintha nem kellene rettegnünk a haláltól, hiszen mégiscsak az utolsó ítélet vár ránk. Ez azonban nem érdekli filozófusunkat. Hogy is mondja? „Az életben mindig másokhoz kell igazodni, a halálban azonban nem…” No, igen, az ember szinte kedvet kap a halálhoz. Olybá tűnik így az élet, melyet Isten ajándékozott nekünk és ránk bízott a kötelességekkel és próbatételekkel egyetemben, mint valami szörnyű vesződség és kínlódás, melytől mielőbb meg kell szabadulni. Édes Istenem! Ha már a halál sem rettent el, akkor mi lehet az, ami félelemmel tölti el az embert? Ezek után ne csodálkozzunk, ha barátunkat nem lehet megfenyegetni. – Spada újra megállt, és csak a fejét ingatta. – Hányszor mondtam Borromininek, hogy ne vegye kezébe Seneca írásait, de nem és nem akart rám hallgatni. Clarissa alig ismert rá gyóntatójára. Rendkívül zaklatott állapotba került az egyébként mindig okos és fegyelmezett pap. De hamar megértette, hogy ezt a váratlan érzelemkitörést valójában a barátja miatt érzett aggodalom okozta, s ez a felismerés igen-igen nyomasztotta a lelkét. – Semmit sem tehetünk? – kérdezte csöndesen. – Donna Olimpia azt javasolja a pápának, hogy a San Giovanni in Lateranóban folyó munkálatokat a jövőben Lorenzo Bernini irányítsa. Ha így történik… annak szörnyű következményei lehetnek. Az egyszer s mindenkorra tönkreteheti signor Borrominit. Azt hiszem, ha valamitől, ettől nagyon fél. Semmi mástól. – Igen, én is így gondolom. – Spada bólintott. – Valóban, ezt nem lenne képes elviselni, egészen biztosan nem, ez a halálát jelentené. – Elgondolkodva bólogatott, mintha nem tudná felfogni a szerencsétlenség
mélységét. Aztán megtorpant egy pillanatra, és az asszonyra nézett. – Mit is mondott? Hogy ettől nagyon fél? Semmi mástól? – Igen – mondta Clarissa. – Ha Bernini a szökőkút után a San Giovannit is elvenné tőle… azt már nem bírná elviselni. Spada arca váratlanul felragyogott. – Talán – mondta a pap mosolyogva –, talán, lányom, mégis tehetünk valamit. – Tényleg? – kérdezte Clarissa óvatosan, reménykedve. – Talált valami megoldást? – Megoldást nem, de egy lehetséges utat igen. Utóvégre így is meg úgy is lehet nézni a dolgokat. Minden a perspektíván múlik, amit Borromini már több alkalommal is bebizonyított nekünk – tette hozzá az oszlopsorra mutatva. – Korántsem biztos, hogy minden olyan, mint amilyennek látszik. És az, amilyennek signor Borromini látszik, talán meg is mentheti. – De mi jó lehet abban, ha a pápa Berninit bízza meg a San Giovanni in Lateranóban folyó munkálatokkal? – Nem a haláltól félünk, hanem a halál gondolatától – mondta Spada megismételve saját mondását. – Nem, Seneca nem volt ostoba, bizony nem. És ha barátunk Seneca írásait falja, nem biztos, hogy azért, mert osztja a filozófus nézeteit, hanem azért, mert rászorul az intelmeire. Mindketten tudjuk, principessa, hogy signor Borromini minél inkább igyekszik megőrizni sztoikus nyugalmát és józan eszét, amiről Seneca szól, annál inkább válik indulatai rabjává. És úgy gondolom, hogy bármilyen súlyos véteknek számít is a harag, ezúttal jóra fordíthatjuk. – Be kell vallanom, tiszteletre méltó atyám, egy szavát sem értem. – Holott ön mutatta meg a helyes utat, lányom! – kiáltott fel Spada, s az arca szinte ragyogott örömében. – Isten vezérelte hozzám, hogy felnyissa a szememet, s megmutassa, hogyan segíthetnénk barátunkon. – Tényleg van remény? – kérdezte Clarissa. – Örökké megmarad a hit, a remény és a szeretet – mondta a pap, és megragadta Clarissa kezét. – Igen, kedvesem, hiszem és remélem, hogy olyan eszközt találtam, mely észhez téríti signor Borrominit. Azt nem tudnám megmondani, hogy lelki üdvösségét megmenthetjük-e, de az életét bizonyosan. Ezt remélem. Sőt, szinte bizonyos vagyok benne.
12. – És az első megérzésre nekilát egy portré megformálásához? – kérdezte donna Olimpia, és olyan pózba vágta magát, melyben a lehető legjobban érvényesült a profilja. – És mindegy, hogy milyen megérzésre? – Egy zseni – mondta Lorenzo Bernini, és fel sem nézett a rajztábláról – mindig bízik az első megérzésben. Különben nem zseni. Bernini valósággal szárnyalt. Régen volt ilyen jó formában, mint most. Végtére is ő mondta, hogy az idő felfedi az igazságot. Így is történt. Mégpedig igen rövid idő alatt. Még Incének, a vaknak is tudomásul kellett vennie, hogy ki Róma első művésze. Először a szökőkútra szóló megbízást kapta meg a pápától, aztán jött Spada, aki kilátásba helyezte a San Giovanni in Lateranóban folyó átépítés vezetését is. Micsoda diadal! S Lorenzo meg is tett mindent, hogy az egész város tudomást szerezzen róla. Ezekkel a gondolatokkal eltelve csak nehezen volt képes a munkára figyelni. De elegendő oka volt arra, hogy összeszedje magát. Nem szívesen zabolázta képzeletét, mely előrevetítette, hogyan reagál majd a hírre Francesco Borromini, s közben azért donna Olimpia profilját összevetette a rajzával. Ez az asszony volt Róma titkos királynője: ő mondta meg, mit határozzon a pápa. Ha sikerül ennek a nőnek a kegyeibe férkőzni, akkor hamarosan helyreáll a világrendje, s minden a régi kerékvágásban halad tovább. Mivel ismerte a nő kapzsiságát, ezért – hogy lendítsen a dolgok menetén – a smaragd gyűrű után a szökőkút ezüstből készült modelljét is nekiajándékozta. Az asszony szívesen fogadta az ajándékot azzal a kívánsággal megtoldva, hogy szeretné márványban megörökíttetni magát. Boldogan! Egyszer már sikerült kiváltani az asszony haragját, de másodszor már nem lesz olyan bolond. – Egészen bizonyos vagyok benne – mondta donna Olimpia –, hogy ön sokkal jobban érti a dolgát, mint ez az Algardi. Bevallom, az a mellszobor, melyet a kollégája készített rólam, sohasem tetszett igazán. – Nem akarom bántani Algardit, excellenza, de kollégám elkövette azt a hibát, hogy csak az ön megjelenésének méltóságát hangsúlyozta, de nem adta vissza a báját és kedvességét, ami érthetetlen, ám egyúttal megbocsáthatatlan.
– Ó, lovag – sóhajtott donna Olimpia. – Képes ön valami bájt és vonzerőt felfedezni bennem? – Bevallom, csak némi erőfeszítés árán – mondta Lorenzo, majd egy hosszan kitartott szünet után hozzátette: – De csak azért, mert a báj és kellem úgy elárasztott, hogy káprázik a szemem a sokféle fény ragyogásában. – Azt hiszem, signor Bernini, művésznek kell lenni ahhoz, hogy ilyen mélyen belelásson egy nő lelkébe. – Donna Olimpiát láthatóan boldoggá tette a bók. – Szavainak ékessége mindenesetre mintha egy kicsit túltenne művei ékességén. Donna Olimpia hátravetette a fejét, akár egy elkényeztetett lánygyermek, közben a válláról lecsúszott a ruha, s elővillant a keble. – Csodálatos, excellenza! Maradjon így! Teljesen feleslegesnek bizonyult a kérés, mert donna Olimpiának eszébe sem jutott, hogy rendbe tegye öltözékét. Egyre merészebb lett, csábosán mosolygott Lorenzóra, aki már-már zavarba jött a kísértéstől. Az asszony tekintetéből kiolvasta, hogy csak egy kívánsága van: levetkőzni. Lorenzo pedig nem látta okát, hogy lebeszélje. – Ha a kivágást egy kissé lejjebb… – Nem túl merész máris? – kérdezte donna Olimpia, ám közben gyorsan eleget tett Lorenzo végig sem mondott kérésének. – A szentatya mérlegeli a lehetőséget, hogy esetleg megtiltja a nőknek a dekoltázs viselését. – Biztos vagyok benne, hogy eltekint majd néhány kivételtől. Maga az Úr alkotta ezeket a pompás vállakat. Bűn lenne eltakarni. Bernini, miközben az asszony testének körvonalait felvázolta, szemügyre vette donna Olimpiát. Hány éves lehet? Elmúlt már ötven? A haja inkább tűnt ezüstösnek, mint feketének, s arcának ráncai sem a nevetéstől tűnnek ráncoknak. Ennek ellenére ördögien szép asszony, aki még mindig képes lenne pár óra boldogsággal megajándékozni egy férfit. Nem csoda, hogy a pápa minden kérését teljesíti. Lorenzo inkább azon csodálkozott, hogy ez a pompás nőstény egyáltalán kitart e mellett a mogorva alak mellett. Mert abban, hogy donna Olimpia és Ince pápa férj és feleségként él együtt, egy pillanatig sem kételkedett. Nemcsak Lorenzo gondolta így, hanem Róma népe is. Mindenki tisztában volt vele, hogy a hivatal és hatalom sokak szemében vonzóbbá tehet valakit. – Megfelel így, signor Bernini, vagy mutassak még valamennyit a vállamból?
– Tökéletesen megfelel, excellenza – mondta Lorenzo, a foga közt görgetve a szavakat –, tökéletesen. – Milyen izgató ez az egész, lovag! Amikor engem rajzol, úgy érzem, mintha újjáteremtene. Senki másnak nem engedném meg. Lorenzo egy mosollyal kívánta megköszönni a bókot, de amikor felnézett a rajzlapról, a lélegzete is elállt. Donna Olimpia szinte teljesen lecsupaszította a keblét, a pamlagon nyújtózkodott, s egyik kezével a két combja közé nyúlt. Fejét hátravetve, arcán valami kéjsóvár várakozás kifejezésével azt játszotta, hogy láthatatlan vőlegényére vár. Ajkát megnyalta, s hunyorogva nézte a férfit: Lorenzo Szent Teréz szobrának torzképét látta maga előtt. – Excellenza… – Mi történt, lovag? Zavartnak tűnik. Valami baj van? Ahogy feltápászkodott, az asszony arcának és testének kifejezése olyan erősen megváltozott, hogy Lorenzót elfogta a kétség. Azon tűnődött, hogy képzelődött, amikor látni vélt valamit az előbb? Zavarba jött, s azt sem tudta, mit mondjon az asszony kérdésére. – Mennyire… figyelmes, donna Olimpia – dadogott. – Valóban, igaza van, valami kellemetlen gondolat… – Akkor fogalmazza meg, hogy mielőbb megszabaduljon tőle. – Felkelt a pamlagról, s odament Lorenzóhoz. – Vagy nem bízik bennem? – Dehogynem, már hogyne bíznék… de technikai dologról van szó csupán – mondta végül, s örült, hogy kivágta magát szorult helyzetéből. – A szökőkút miatt fáj a fejem, illetve, hogy pontosan fogalmazzak, a szökőkút vízellátása miatt – igazította ki magát, s közben rátalált a megszokott beszédmódra, mert valóban nyomasztotta ez a technikai kérdés. – A vezetékek ugyanis nem adnak elegendő vizet, s fogalmam sincs róla, hogyan lehetne a szükséges nyomást elérni. – És ez jelent önnek gondot, Róma első művészének? – kérdezte donna Olimpia. Lorenzo igencsak megkönnyebbült, amikor azt tapasztalta, hogy donna Olimpia újra a régi, tárgyilagos hangján szólalt meg, ahogy az audienciákon szokott beszélni. Úgy látszik, gondolta Lorenzo, az előbb tényleg a képzelet játszott vele. – Hát igen – sóhajtott egy nagyot Lorenzo –, víz nélkül nincs szökőkút. – De ha jól tudom, signor Borromini már rég megoldotta a problémát.
– Lehetséges. De mi haszna, ha a tervek a fiók mélyén hevernek? Ezért nem marad más hátra, mint hogy magam járjak a dolog végére. – Ugye nem gondolja komolyan, lovag! Ne pazarolja az idejét technikai kérdések megoldására. Ha a tervek signor Borromini fiókjában hevernek, akkor ki kell emelni onnan őket. – Ez lenne a legjobb megoldás, excellenza, de attól tartok, nem adja ki őket. Ne feledkezzen meg róla, hogy amikor monsignore Spada arra kérte, hogy adja át a terveket, Borromini dühében agyoncsapott egy munkást. – Talán az volt a hiba, hogy közvetlenül tőle kérték a terveket. Talán okosabb lett volna rövid időre… kikölcsönözni. – Donna Olimpia cinkosan kacsintott. – De nem is kell neki tudni róla. – És hogy lehetne nyélbe ütni? – kérdezte Lorenzo érdeklődve. – Ó, ön aztán igazi művész! – Donna Olimpia felnevetett. – A Vatikán legbutább titkára is tudná, mit kell tenni hasonló esetben. Signor Borromininek van egy szomszédasszonya, aki a háztartását vezeti. Lorenzo már kapiskálta, hova akar kilyukadni az asszony. – Na de az a nő már elmúlt hatvan! – tört ki belőle. – És azt hiszi, hogy ebben a korban nem hajlik a nő a jó szóra? Csalódtam magában, lovag. Azt hittem, jobban ismeri a nőket. – Félreért – tiltakozott Lorenzo nagy sietve, s a legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Úgy értettem, hogy egy nő, aki már hosszú ideje szolgál Borromininél, nem megy bele, hogy lopásra adja a fejét. – Ki beszél itt lopásról? – kérdezte donna Olimpia. – Ha a művészi ötletről lenne szó, az obeliszk és a folyamistenek elhelyezkedéséről stb., akkor egyetértenék önnel. De itt pusztán technikai megoldásokról van szó, amit ez a konok ember nem hajlandó kiadni, pedig maga a szentatya kéri tőle. Uramisten, mit számít, hogy ha valamelyik embere pár órát cicázik signor Borromini szomszédasszonyával? Donna Olimpia olyan jóságosan nézett rá nagy sötét szemével, hogy Lorenzo kétségei úgy olvadtak el, mint vaj a napon. Szigorúan véve, igaza volt az asszonynak: nem lopásról van itt szó, hanem a pápa akaratának végrehajtásáról. Szinte csábítónak tűnt a gondolat, hogy ilyen egyszerű módon oldják meg a kérdést. És Lorenzónak az is az eszébe villant, hogy ki valósíthatná meg a tervet, aki szükség esetén a nagyanyját is meglovagolná. – Tényleg úgy véli, hogy keríteni kéne valakit? Én az öcsémre gondolnék, Luigire, aki…
Donna Olimpia megvonta a vállát. – Ön dönt, lovag. De most már igazán elárulhatná – váltott témát hirtelen donna Olimpia –, hogy milyen ötlete támadt az én portrémmal kapcsolatban? De ne, ne mondjon semmit. Hadd találjam ki – mondta az asszony, és kivette a rajzot a férfi kezéből. Egy darab ideig gondterhelt arckifejezéssel nézte a rajzot, majd bólintott, és ezüstbe hajló fekete hajfürtjei csak úgy táncoltak a feje körül. Kis idő múlva azt mondta: – Hát ez csodálatos! Igazán csodálatos! Ahogyan a méltóságot és a kellemet képes összekapcsolni. Igazam van? – Ha egy tulajdonságát jobban tisztelhetném, mint az előbb említett kettőt, akkor az az esze lenne, excellenza, mely képessé teszi a dolgok pontos felismerésére. – Hogy önnek mindig mindenre akad egy kedves szava – mondta az asszony, s közben mind közelebb nyomult Lorenzóhoz. – Egyébként egészen megfeledkeztem róla, hogy köszönetet mondjak a gyümölcskosarakért. Mindennap nagy örömet szerez vele. – Az ön öröme az én boldogságom. Mostantól úgy rendelkezem, hogy naponta két kosárral hozzanak. – Csak nekem? – kérdezte donna Olimpia, aki már olyan közel került Lorenzóhoz, hogy arcán érezte az asszony leheletét. – Megfeledkezett az unokahúgomról? Mielőtt Lorenzo észbe kapott volna, az asszony már az arcát simogatta, s amikor az álla alá tette a kezét, várakozásteljesen nézett a férfi szemébe. Lorenzo szíve egyre hevesebben vert. Nem, ezúttal bizonyosan nem képzelődik, gondolta. Túlságosan is sok nő nézett már így rá élete során ahhoz, hogy tévedjen. Donna Olimpia csak arra vár, hogy megcsókolja. – És ha e pillanatban belép a principessa? – kérdezte Lorenzo. Válasz helyett azonban az asszony behunyta a szemét. Ajka megnyílt. Lorenzo megrémült. Valahogy ki kell mászni ebből a szorongató helyzetből. De hogyan? Ha visszautasítja a nőt, megbántja és magára haragítja egy életre. Szűz Mária! Mitévő legyen? Ezen gondolkodott. És hirtelen támadt egy ötlete. – Lenne… lenne egy kérésem, donna Olimpia. De nem vagyok benne biztos, hogy… előállhatok-e vele. Talán nem is illő dolog… – Pszt – csöndesítette a férfit, és mind közelebb tolta az ajkát. – Örömmel teljesítem minden kívánságát, bármi legyen is az. – Arra kérném, hogy a kedvemért viselje a smaragd gyűrűt.
– A smaragd gyűrűt? – Lorenzo ámulatára az asszony megtorpant, s ahelyett hogy megcsókolta volna a férfit, kinyitotta a szemét. – Az angol király ajándékára gondol? Elengedte Lorenzo állát, s hátralépett. Idegesen huzigálta a ruháját, megigazította a dekoltázst. Mintha elszállt volna magabiztossága, ahogy a vágya is megcsappant hirtelen. – Arra – mondta Lorenzo nem kis csodálkozással, látva, milyen hatással volt az asszonyra a kérése. – Bizonyos vagyok benne, hogy a drágakő tenné tökéletessé a portréját, mert éppoly remekül egyesítené a méltóságot és a kellemet, mint az ön egyénisége. – Bizonyára igaza van, mindazonáltal – mondta kissé dadogva donna Olimpia. – Csak az a gond, hogy nincs kéznél. Attól tartok, hogy… hogy a szobalány elhányta… Szinte még a mondat végére sem ért, kinyílt az ajtó. Lorenzo megremegett. De nem a principessa, hanem az egyik szolga lépett be a helyiségbe, mélyen meghajolt donna Olimpia előtt, aki láthatóan megörült neki. – Egy szerzetes van itt, excellenza, aki nem akarja megmondani a nevét – mondta a szolga. – Beszélni óhajt önnel, s azt állítja, hogy ön tud az érkezéséről.
13. WHETENHAM URADALOM. Az Úr 1648. évének karácsonyán Szeretett Lányom, köszöntelek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A szememre szinte vak vagyok, a fülemre süket, gyermekem, és köszönetet mondok Istennek, a mi Urunknak, hogy az öregembertől, aki fél lábbal már a sírban van, elvette az érzékeket, hogy ne hallja és ne lássa, mi történik ezekben a szörnyű időkben szeretett Angliánkban. Mister Cromwell és a hordája végleg magához ragadta a hatalmat, és kivégeztette a királyt azzal az ürüggyel, hogy háborút indított a népe ellen. Aki nem követi ennek a könyörtelen embernek a tévtanait, annak élete állandó veszélyben forog.
Legfőképpen katolikus hittestvéreink nem mernek kimozdulni házaikból, és jómagam is csak magas koromnak köszönhetem, ha életben hagynak. Ha nem az lenne egyetlen kívánságom, imádott lányom, hogy még egyszer megöleljelek, akkor egy pillanatig sem haboznék kérni a Mindenható kegyét, hogy vegyen fel örök birodalmába. Ám a dolgok mostani állását látva megtiltom, hogy visszatérj hozzánk, pedig semmire sem vágyom inkább, mint éppen erre… Clarissa kiejtette kezéből apja levelét. Hát már sohasem lesz béke és nyugalom Angliában, ahogy Rómában sem? Mindenütt háborúznak az emberek, egymás életére törnek, rangért és dicsőségért esnek egymásnak, és szinte mindig a hitükre, az igaz Istenre vagy az igaz művészetre hivatkozva hajtják végre a szörnyűségeket. Egyetlen vigasza maradt, hogy Francesco Borromini újra felvette a munkát a San Giovanni in Lateranóban. Monsignore Spada terve végül is bevált: a fenyegetés, hogy gyűlölt vetélytársa még a San Giovanniban folyó munkálatokból is kiszoríthatja, előbb irtózatos dührohamot váltott ki belőle, de később józan belátásra bírta, úgyhogy egy idő után felhagyott az ellenkezéssel. Clarissa felemelte a fejét. Hangokat hallott a szomszéd szobából, egy férfi és egy nő hangját. A női hang donna Olimpia hangja volt, de kié a férfihang? Clarissa szinte bizonyos volt benne, hogy Bernini hangját hallja, aki mind gyakrabban tesz látogatást unokanővérénél. Egy éve már, hogy az asszony portréján dolgozik, és szinte naponta megfordult donna Olimpiánál. Clarissa felvette a levelet a földről, hogy másodszor is elolvassa, de nem tudott apja soraira figyelni. Mennyire felforgatta az életét az a férfi, aki most éppen a szomszédos szobában ült, s akitől egy félig behajtott ajtó választotta el! A férfi ölelését felidézve még mindig érezte azt az édes, ugyanakkor fájdalmas vágyakozást, mely végül beteljesedett. De milyen áron! Ennek a valószerűtlen, a valóság fölé röptető pillanatnak az emlékét úgy zárta szívébe, mint egy drága parfüm illatát valamely üvegcsébe, melyet aztán gondosan lepecsételt, ám sohasem volt mersze kinyitni, mert attól félt, hogy a csodálatos illat helyett majd vészes lehelet szökik ki belőle, melyet az idő és a körülmények halálhozó méreggé változtattak. A szomszéd szobából érkező hangok mind magasabbra csaptak. Clarissa akaratlanul is az ajtó felé fordította a fejét. Vajon ugyanazokat a
szavakat mondta a férfi Olimpiának is, mint annak idején neki, ugyanazt teszi vele, mint amit tett vele akkor? Megtiltotta magának, hogy arra gondoljon, hiszen már régen semmi köze hozzá. De miért akarta Olimpia, hogy Bernini is elkészítse a portréját? Alessandro Algardi egyszer már megörökítette unokanővérét egy márványszoborban, azon kívül rengeteg festmény is készült róla, az egyik szebb és pompásabb, mint a másik. És miért volt Lorenzónak olyan hosszú időre szüksége a mellszobor elkészítésére? Talán csak ürügy volt a munka, hogy minél több időt tölthessen Olimpiával? Egy rég elfeledett jelenet villant fel Clarissa emlékezetében, egy korahajnali kép sok-sok évvel ez előttről, amikor két rejtőzködő alak a Palazzo Pamphili kápolnájában öleli át egymást, és halk szavakat suttog. Odaát egyre hangosabban és izgatottabban folyt a beszélgetés, amiből elkapott egy-egy mondatot. – De titokban kell tartani. Feltétlen! – Természetesen! Bízhat bennem, excellenza… Milyen kedves az a kis titok, melyről csak ketten tudunk, ön meg én… Egy feltétellel… De hiszen tudja… Clarissa felállt, hogy becsukja az ajtót. Semmi kedve sem volt kihallgatni mások meghitt beszélgetését. De megtorpant. Az ajtónyíláson keresztül nem Berninit fedezte fel a szomszéd szobában. Egy szerzetest pillantott meg. Már éppen be akarta csukni az ajtót, amikor a szerzetes megfordult, s Clarissa meglátta az arcát, szúrós tekintetét és élveteg ajkát. Ugyanaz a mezítlábas szerzetes volt ő, aki húsvétkor már megfordult Olimpiánál. Clarissa hátralépett, s nem csukta be az ajtót. Mi folyik odaát? – Ez az utolsó eset – sziszegte donna Olimpia. – A legeslegutolsó. – Most ne zavarjon – mondta a szerzetes –, különben kezdhetem elölről. Clarissa óvatosan belesett az ajtónyíláson keresztül. Mi lehet a férfi titka? Unokanővére halálsápadt volt, arca bizonytalanságról, sőt, félelemről árulkodott. Még soha nem látta ilyennek. Olimpia nyugtalanul járt le s fel a szobában, közben a szerzetes az asztal fölé hajolva pénzérméket számolt, melyeket egyenként süllyesztett el egy bőrzacskóban. – Ötezer-nyolcszáz, ötezer-kilencszáz, hatezer. – Az utolsó pénzérmét is beleejtette a zacskóba, majd donna Olimpia felé fordult. – Nincs több? Csak ennyit adtak azért a pompás drágakőért?
– Figyelmeztetem, ne éljen vissza a türelmemmel! – Még ön figyelmeztet engem? – A szerzetes együtt érzőn mosolygott donna Olimpiára. – Ha hatezerrel megelégszem, az csak azt jelenti, hogy nagylelkű vagyok. Kegyes cselekedet gyakorlója. Ám ha úgy véli, hogy figyelmeztetnie kell, akár meg is gondolhatom magam. – A mosoly a férfi telt ajkára fagyott, tekintete dárdaként szúrta át donna Olimpiát, s közben zavartalanul vakaródzott, mint akit csípnek a bolhák. – Ne feledkezzen meg róla, hogy a kezemben van! – Ne feledkezzen meg róla, hogy bármikor bebörtönöztethetem! – Nem teheti meg – mondta a szerzetes nagy lelki nyugalommal, szinte már unottan, s közben eltette a zacskót. – Barberini bíborosnál letétbe helyeztem egy lepecsételt levelet, melyet őeminenciája nyomban felbont, amint történik velem valami. Ebben a levélben pontosan leírtam a mi kis titkunkat. Biztosíthatom, igen épületes olvasmány. – Hogy mit csinált? Clarissa látta, hogy unokanővére kijön a sodrából. Olimpia, ha lehet, még sápadtabb volt, mint az előbb, szemében a leplezetlen rémület villant. Clarissa a legszívesebben a segítségére sietett volna, annyira megrendítette ez a tekintet. De mutatkozhat-e? Ám mielőtt döntésre jutott volna, megszólalt a szerzetes: – Komolyan azt hiszi, hogy minden további nélkül kiszolgáltatom az életem önnek? Egy olyan asszonynak, aki megmérgezte a férjét, hogy megossza ágyát a pápával? – Ön… Ön… – Donna Olimpia nem talált szavakat. – Akasztófáravaló! Méregkeverő! Hiszen ön szerezte a mérget! – Ez az – mondta a szerzetes, és csuhájába rejtette a pénzes zacskót. – Éppen ezért jól tudom, milyen ravasz és veszélyes asszony. Clarissának elakadt a lélegzete, érezte, hogy ereiben megfagy a vér. Úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna, nem volt egy értelmes gondolata, de azért igyekezett kihámozni a kihallgatott beszélgetés értelmét. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljak – mondta a mezítlábas szerzetes, s mosolyogva emelte fel jobbját: – Hajts fejet lányom, hogy megáldhassalak. Clarissa nem akart hinni a szemének, látva, hogy Olimpia engedelmeskedik a felszólításnak. „Olimpia a neve, mert olim (egykor) pia (erényes) volt ő…” Ezt a gúnyverset aggatták a „Pasquino”-ra az
emberek, s szavalták kórusban azon a napon, amikor Pamphilit pápává választották. Mennyire fel volt háborodva Clarissa akkor a hallatlan, visszatetszést keltő gyanúsítgatásokon, melyekkel unokanővérét illették, s erre most a félelmetes szerzetes ugyanezt állítja… Clarissa képtelen volt végiggondolni a hallottakat. Hirtelen egész teste remegni kezdett, vacogott a foga, apja levele kiesett a kezéből. Clarissa hirtelen megfordult, és oly sietve hagyta el a kis szobát, hogy ruhájának ujjával levert egy vázát, mely csörömpölve hullt a földre. El, el innen! Már a lépcsőn futott lefelé, amikor odaszólt az egyik szolgának, hogy ma nem vacsorázik. Nem jól érzi magát, mondta akadozva, értesítsék donna Olimpiát.
14. Az obszervatóriumban a pamlagra vetette magát. Tényleg igaz lehet, amit az előbb hallott, tűnődött. Donna Olimpia mint méregkeverő? Az az asszony, akinek a házában él oly sok év óta? Aki gyámolította, aki szóval és tettel segítette valahányszor szüksége volt rá? Aki olyan volt hozzá, mintha a barátnője, a nővére, az anyja lett volna? Olimpia, a pápa bizalmasa és tanácsadója? Nem, teljességgel lehetetlen. Clarissa úgy érezte, szétszakad a feje. Az biztos, hogy unokanővére szerette a hatalmat, parancsolni és uralkodni akart, de hogy megölte volna az urát? Az lehetetlen! Az kizárt! Clarissa nagy nehezen, mintha ólomból lettek volna a tagjai, lassan, kínlódva kelt fel pamlagjáról. Egy gyötrő gondolat mind világosabban és nyomatékosabban nyomult Clarissa tudatába, egy közönséges, aljas, gonosz kis gondolat, melyet gyűlölt ugyan, de képtelen volt elűzni magától: Ha ez az egész lehetetlenség, s valami szörnyű félreértés, tévedés, illúzió csupán, akkor mit jelentenek a szerzetes szavai? Mi lehet a közös titkuk? És miért adott neki pénzt az unokanővére? Miért retteg tőle? Amikor besötétedett, Clarissa felállt, hogy belenézzen teleszkópjába. Ez talán megnyugtatja, reménykedett, legalábbis eltereli a gondolatait. Ám amikor belemerült a mennybolt szemlélésébe, a csillagok úgy villogtak a szeme előtt, mintha tarantellát táncolnának. Hangot hallott, egy férfi
hangját, mely mintha egy rég elsüllyedt világból szólt volna. „Olyan vagyok én nélküled, mint egy hajó, mely kormányos nélkül hánykolódik a nyílt vizeken. Naponta írok majd neked.” Monsignore Pamphili szólt így sógornőjéhez a családi kápolnában azon a hajnalon, amikor Spanyolországba utazott… Oly gyöngéd hangon beszélgettek egymással, mint két szerelmes. Clarissának csak most jutott eszébe, hogy menekülés közben leverte a vázát. Félelmében elszorult a torka. Ha igaz, amit hallott, s ha igaz, amit ez a pogány lelkületű szerzetes mondott, és Olimpia észrevette, hogy unokahúga kihallgatta, nos, akkor… Clarissa akaratlanul is odament az ajtóhoz, és eltolta a reteszt. A szörnyű gyanú rémületet keltett benne, ami újabb félelmet váltott ki belőle: most már a saját életét féltette. Clarissa azt sem tudta már, hány órája foglalkoztatják ezek a kínzó kérdések, de valamikor a késő esti órában, amikor már csonkig égtek a gyertyák, nem bírta tovább a bizonytalanságot. Bizonyosságot akart szerezni. Legalábbis ebben az egy kérdésben. Clarissa fogta a gyertyatartót, s csöndben, hogy senki meg ne hallja, eltolta a reteszt, és kilépett a sötét folyosóra. Tapogatózva bolyongott a házban, a torkában dobogott a szíve. Nyikorgott a lépcső, megállt, s hallgatózott a sötétben. De semmi sem mozdult. Csak egy óra ketyegése hallatszott. Végre célba ért. Amikor a kicsiny szobába nyíló ajtót kinyitotta, melyben unokanővére beszélgetését kihallgatta, felemelte a gyertyatartót, hogy szétnézzen. Azt remélte, hogy ott találja a váza cserepeit, ám nyoma sem maradt ügyetlenségének a márványpadlón. A szomszéd szobába nyíló ajtót, mely reggel még félig ki volt támasztva, zárva találta. Menekülése után valaki bezárhatta. – Te meg mit művelsz itt? Clarissa rémülten megfordult. Olimpia állt előtte, ő is gyertyát tartott a kezében. Nem látszott idegesnek, ellenkezőleg, éppen olyan nyugodt és megfontolt volt, mint máskor. Legfeljebb gondterheltnek tűnt. – Azt hittem, megbetegedtél. Azt mondták, hogy nem érzed jól magad, s szeretnél lefeküdni. Mi bajod van? – Nem… nem is tudom. Azt hiszem, elrontottam a gyomrom. – Ugyan. Annyit ettél, mint egy madár. Nem, engem nem csaphatsz be. – Olimpia a fejét ingatta, s közelebb ment Clarissához. Miért hazudsz nekem? Mi szükség rá? Hiszen nagyon jól tudom, mi bajod. – Letette a
gyertyatartót, megölelte Clarissát, s homlokon csókolta. – Az Angliából érkezett hírek miatt szomorkodsz, igaz? – Honnan tudod? – kérdezte Clarissa, aki úgy érezte, mintha kígyó tekeregne rajta, amikor Olimpia átölelte, és együttérzőn, sőt szeretettel nézett rá. – Tessék – mondta unokanővére, és ruhaujjából egy levelet vett elő. – Bocsáss meg, hogy elolvastam, nem tudtam, hogy neked címezték. Ott hevert a padlón, az ajtó mellett. Nem vetted észre, hogy elhagytad? Olimpia hosszan, kitartón nézett unokahúgára. Mit jelenthetett ez a kutató tekintet? Clarissa nem sokáig állta Olimpia nézését, lesütötte a szemét. – Kérlek, bocsáss meg – mondta, és kifordult unokanővére öleléséből. – De azt hiszem, ideje, hogy a szobámba menjek.
15. 1649. május 13-án, nagycsütörtökön, miután X. Ince pápa bíborosok, fejedelmek és követek jelenlétében celebrálta a nagymisét, a Szent Péterszékesegyház befalazott bejárata előtt felolvasta azt a bullát, melyben meghirdette a következő esztendőben esedékes Szent Évet. De nem mindenkinek volt oka az örömre a városban. Mert miközben a kereszténység a Jubileumi Évre készülődött, és a hívők a világ minden sarkából elindultak már a Rómába vezető úton, hogy az ünnepségeken való részvétel árán bűnbocsánatot nyerjenek, Clarissa a bizonytalanság tisztítótüzében égett. Valóban megtette unokanővére azt, amit a szerzetes állított? És ha igen, gyanította-e, hogy Clarissa ismeri titkát? Olimpia egész nyáron nem mozdult mellőle. Olyan buzgalommal vette körül törődésével, hogy Ince már morgott miatta, úgy vélte, elhanyagolja az asszony. Clarissa viszont ugyanazt a figyelmességet, előzékenységet tapasztalta kettejük kapcsolatában, mint annak előtte, folyton hogyléte felől érdeklődött az unokanővére, leste minden kívánságát, s láthatóan minden tőle telhetőt megtett, hogy testi-lelki egészségét szolgálja. Csak az volt a kellemetlen az egészben, hogy folyton szemmel tartotta. Étkezéskor mindig mellé ült. Ha kézimunkázott vagy olvasott, mindig társalogni akart
vele. Még az obszervatóriumban is meg-meglátogatta, pedig semmi érzéke nem volt a csillagászathoz. De nemcsak a házban lógott folyton a nyakán, hanem akkor is, amikor Clarissa a Palazzo Pamphilin kívül tartózkodott. Az volt az érzése, hogy Olimpia folyton a sarkában van, kíséri mindenhová, minden mozdulatát megfigyeli, minden szavát rögzíti. Clarissa hovatovább titkos fenyegetésnek érezte unokanővére folyamatos jelenlétét. Ennél csak az volt a rosszabb, ha donna Olimpiát sürgető ügyei szólították el, s ezért kénytelen volt magára hagyni Clarissát. Clarissa úgy érezte ezekben az órákban, mintha minden ajtó, minden függöny mögül ismeretlen veszély lesne rá. Biztonságban volt még egyáltalán az élete? Idegei pattanásig feszültek, minden zajra összerezzent, s ha olyan valaki szólította meg, aki a háta mögött haladt, valósággal halálra rémült. Milyen jó is lett volna, ha kiöntheti a szívét valakinek. De nem volt senkije, akihez bizalommal fordulhatott volna. Lorenzo Bernini nem tett látogatást nála azóta, hogy azzal a pár szál angyaltrombitával megajándékozta, s Francesco Borromini is elmaradt. Talán szégyellte magát, mert agyonütötte azt a munkást? Jól ismerte a férfit, és sejtette, hogy ez a tett nyomasztja lelkiismeretét, még ha a rómaiak nem is beszéltek róla. Vagy azért kerüli, mert megbántotta a viselkedésével, s látni sem akarja többé? Clarissának nem volt válasza ezekre a kérdésekre. Bebeszélte magának, hogy a San Giovanni in Laterano átépítése Borromini minden idejét elviszi. Az asztali beszélgetések során rendszeresen értesült a templomban folyó munkálatokról, arról is például, hogy a stukkódíszítéssel már augusztusban elkészültek. Mindazonáltal a szíve mélyén tisztában volt vele, milyen okok késztették Borrominit távolmaradásra. Clarissa olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, mint a madár, aki kiesett fészkéből. Még gyóntatójának sem merte elmondani, mi nyomja a lelkét, pedig bizonyos rendszerességgel megfordult nála; Monsignore Spada volt ugyanis donna Olimpia után a pápa legbizalmasabb embere. És ki tudja, ha gyanúja beigazolódik, akkor kiderülhet, hogy Ince is bűnös fivére meggyilkolásában. Clarissa így továbbra is a csillagok és az imák vigaszára és együttérzésére számíthatott csupán. Ilyenformán a kápolna és az obszervatórium között, ima és a mennybolt bámulása között telt az élete, s ha olykor valóságos életnek is gondolta ezt az életet, mely olykor-olykor
tettre bírta és feladatokkal ruházta fel, mégiscsak üres és céltalan volt majd minden perce. És bár éveket leélhet így, Clarissának mégis az volt az érzése, hogy semmi értelme az egésznek. Mert kinek mutassa meg a csillagokat? Kiért imádkozzon? Az őszi viharok még javában szaggatták a fák leveleit, amikor olyan esemény történt, mely jó időre elvonta donna Olimpia figyelmét Clarissáról. A másik Olimpia ugyanis, a szépséges Rossano hercegnő áldott állapotba került. Szépen gömbölyödő hasa minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Pamphili, az ifjú kardinális, igenis nemzőképes férfiú. Donna Olimpia nagyon megharagudott a fiára e nyilvánvaló árulás miatt, és kezdeményezte a pápánál, hogy száműzze a fiát és szeretőjét Rómából, és a Palazzo minden lakójának megtiltotta, hogy a szájára vegye a fia nevét. Advent második hetében azonban, amikor híre jött, hogy a hercegné egészséges unokának adott életet, Olimpia megbékélt a fiával. Megszerezte az engedélyt, hogy Camillo visszatérhessen a városba, s levethesse bíborosi öltözékét. És annak érdekében, hogy az unokáját egykor a Pamphili család trónörökösének elismerjék, még a házasságba is beleegyezett. Az esküvőt az advent negyedik hetében tartották meg nagy pompával. A meghívott vendégek eltűnődhettek, hogy miből telt donna Olimpiának erre a fényes rendezvényre. A válasz nem sokáig váratott magára. Clarissa legalábbis időben értesült a pénz forrásáról. – Kíváncsi vagyok a karácsonyi ajándékra – mondta donna Olimpia december 24. délutánján. – Alig várom, hogy beesteledjen. – Karácsonyi ajándék? – kérdezte Clarissa, s mint mindig, most is azon volt, hogy természetesnek hasson a viselkedése. – Mire gondolsz? – Majd meglátod. Majd meglátod hamarosan. Ince pápa egy hatalmas körmenet élén, a zarándokok és hívők éneke kíséretében vonult hordszékén szenteste a vatikáni palotától a San Giovanni in Lateranóig. Hatot ütöttek a templom harangjai, aztán elnémult az ének. Ince leszállt a gyaloghintóról, s felment a lépcsőn temploma bejáratáig. Komoly arckifejezés ült az arcán, amikor térdre ereszkedett, s pásztorbotjával megkopogtatta a befalazott ajtót, hogy bebocsátást nyerjen. Ezzel egy időben hat bíboros a város másik hat főtemplomához lovagolt, hogy a pápa nevében ugyanazt cselekedjék. Ince alig döngette meg az ajtót, leomlott a fal, s a pontifex maximus birtokba vehette a hatalmas bazilikát. Ezzel vette kezdetét az 1650-es Szent Év.
Clarissa az éjféli mise történéseit unokanővére mellől nézte végig. Az egyik prelátus éppen Lukács Evangéliumából olvasott fel, hogy a Megváltó érkezésének örömhírét kihirdesse, amikor egy kőműves lépett oda a szentélyszékhez, és Olimpiához hajolt. – Tessék, amint parancsolta, excellenza – súgta, és átnyújtott neki egy poros, törmelékkel borított kazettát. Clarissa kíváncsi tekintettel nézett unokanővérére, aki azonban mintha tudomást sem vett volna róla. Szinte megigézve vette kézbe a kicsiny ládát, amely mégis olyan súlyos volt, hogy csak komoly erőkifejtés árán volt képes megtartani. Az ölébe ejtette, de szorította erősen, mintha már soha nem akarná kiadni a kezéből. Miközben Jézus születésének történetét hallgatta, gyöngéd tekintete szinte simogatta a kazettát, kezével pedig a fedelét cirógatta. Donna Olimpia nem is adta ki a kezéből, míg haza nem értek a Palazzo Pamphilibe. – A legutóbbi Szent Év emlékérmei – mondta donna Olimpia, s a hangja elcsuklott örömében és boldogságában. – Be voltak falazva. Ebből állom Camillo esküvőjének költségeit, s még marad is pár scudo néhány más jótéteményre. Olimpia felnyitotta a kazetta fedelét, s szinte átfolyatta ujjai közt az arany érméket. – De – kérdezte Clarissa ámulva –, de nem a szegényeknek szánták ezeket az érméket? – Én talán nem vagyok szegény? – kérdezte Olimpia. – A gondviselés nekem szánta ezeket a kincseket, és senki más nem tarthat rá igényt. Ha mégis, az jogbitorlásnak számítana, a Szentlélek elleni bűnnek. Lezárta a dobozt, s az egyik szekrényhez vitte. Clarissa hitetlenkedve nézte, ahogy unokanővére elrejti a kazettát. – Hogy tehetsz ilyet? – Azt teszem, amit akarok – mondta Olimpia, és szembefordult unokahúgával. – Amit akarok! Én vagyok ennek a városnak az uralkodója! Olimpia olyan diadalittas arcot vágott, hogy Clarissának elszorult a torka. Hogy lehet az, hogy még büszke is aljasságára? Rá akart ijeszteni hatalma kimutatásával? Clarissának nem volt kétsége felőle. Azon tűnődött, mit tesz majd ellene ilyen hatalom birtokában.
16. És mialatt a félelem árnyékként kísérte Clarissát, a Szent Év rendezvényeivel teltek a napok és a hetek. Ince pápa a szertartás szerint megmosta és megcsókolta hét zarándok lábát, a Szent Péterszékesegyházba vitte Szent Marcellus csodatévő keresztjét, és magánvagyonából ötszáz scudóval ajándékozta meg a Szentháromságrendet, mely az örök városba érkező zarándokok lelki-testi egészségére vigyázott. Ám az, hogy a rómaiak kit tartottak valódi pápának, a „Pasquino”-ra volt kifüggesztve: „Olimpia pontifex maximus”. Amiben nem volt semmi túlzás. Azon túl ugyanis, hogy donna Olimpia minden hivatalos szertartáson megjelent, s úgy viselkedett, mint egy királynő, minden fontosabb ügyet elvett a sógorától azzal az ürüggyel, hogy kímélni kell az egészségét, s maga intézte őket, saját belátása szerint. Ő döntött kegyelmi kérvényekről, életjáradékokat osztogatott, házasságokat érvénytelenített vagy érvényesített. Hivatali kinevezés elképzelhetetlen volt az ő jóváhagyása nélkül, nem akadt prefektus vagy püspök, aki ne lett volna neki lekötelezve, így aztán olyan vagyont halmozott fel, melyről a Barberinik álmodni sem mertek. Áldásos tevékenységének köszönhetően a Rota Romanában olyan mélyen meggyökeresedett a zsarolás és a megvesztegetés, hogy Rómában immár nem a törvény döntött igazságról és igazságtalanságról, hanem az ő akarata. A Francesco Borromini ellen segédje meggyilkolása ügyében indított pert is donna Olimpia sürgette, ráadásul a nagyböjt idején. Bár a városban minden bírósági eljárást szüneteltettek ebben az időszakban, Borromini tárgyalására nem a tárgyalóteremben került sor, hanem a pápai ebédlőben. A vádlott a Laterano építőmestere volt, védője monsignore Spada. – Vajon – mondta Virgilio Spada – ha signor Borromini nyilvánosan megvallja bűnét, és térden állva kér bocsánatot őszentségétől, akkor nem nyerhetne-e kegyelmet? Borromini végtére is mindig jelentős dolgokat alkotott, s most már csak az a kérdés, hogy az egyház lemondhat-e egy ilyen tehetséges emberről? Ince elgondolkodva ingatta a fejét, de mielőtt megszólalhatott volna, donna Olimpia ragadta magához a szót:
– Jaj, az egyháznak, ha annak első embere földi előnyökért részlehajlóan alkalmazza a mennyei jogot! Signor Borromini súlyosan vétkezett, s büntetést érdemel. Hogyan tegyen különbséget a nép egyszerű gyermeke jó és rossz között, ha egy ilyen gaztett büntetlen marad? – Bocsásson meg, excellenza, ha kifogással élek – válaszolt donna Olimpia kérdésére monsignore Spada, s egy kendővel megtörölte a száját. – Jézus Krisztus vajon nem arra tanított-e bennünket, hogy bocsássunk meg a tévelygőknek? S nem különösképpen megszívlelendő-e ez a tanítás a Szent Évben? Biztosíthatom önöket, hogy signor Borromini minden bűnbocsánatért rendezett jubileumi ünnepségen részt vett. – „Enyém a bosszú”, monda az Úr – jelentette ki donna Olimpia rezzenéstelen arccal. – Nem így gondolja, szentatyám? Ince valami morgásfélével jelezte egyetértését. Clarissa olyan izgatott volt, hogy a bort, melybe éppen csak belekóstolt, kiöntötte. Egy szolgáló sietett segítségére, hogy eltávolítsa a foltot, ám Olimpia megragadta unokahúga kezét. – Tudom, mit érzel, gyermekem. – Donna Olimpia szigorú arckifejezése megenyhült, s részvét ült ki az arcára. – Kedveled ezt a kőfaragót. Vonzódásod szívjóságról árulkodik. De az igazság akkor is igazság marad. Clarissa érezte unokanővére keze szorítását, s valami szörnyű gyanú fészkelte be magát a lelkébe. Miért ragaszkodott Olimpia Borromini megbüntetéséhez? Bűnözők százai kaptak kegyelmet ebben az évben, s távozhattak börtönükből még a pederaszták és orgyilkosok is. Olimpia azért bünteti Borrominit, hogy neki, Clarissának okozzon fájdalmat? Clarissa behunyta a szemét. Elképzelhetetlen, hogy ezért kelljen búcsút mondania az élettől annak a szegény embernek… De mit tehet a férfi érdekében? Izgatottan, ugyanakkor szinte bénultan várta húsvét vasárnapját. A pápa a Szent Év legfontosabb napján a püspöki templomban celebrált mise után hirdet ítéletet a Piazza Navonán rendezendő nagy ünnepségen.
17.
A tér kora reggel úgy feketéllett a sok embertől, mint kivégzések idején. A hangok felhallatszottak a palazzo szobáiba is. – A rómaiak a szentatyát kívánják látni – mondta donna Olimpia, aki épp Incével tartott megbeszélést a napi programról. – Nem okozhat csalódást nekik. – Erre most nincs idő – mondta mogorván a pápa. – Más dolgom is van. Mutogassa magát helyettem. Donna Olimpia kinyitotta a balkon ajtaját, Ince pedig egy Mária-oltár elé térdelt imádkozni. Clarissa szíve nagyot dobbant, s mind hevesebben vert. Kettesben maradt a pápával. Égi jel? Még soha nem vette a bátorságot, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele, de most nem volt más választása. Hiszen ő volt az, aki akaratlanul is utat mutatott monsignore Spadának, hogy megmentse Borrominit, de mivel donna Olimpia ellentmondott neki, most rajta a sor, hogy végigmenjen azon az úton. Nemcsak Francesco miatt, hanem saját maga miatt is. Reménykedni kezdett. Olyan érvet akart felhozni, amely elől Ince nem zárkózhat el. – Térden állva kérem szentatya bocsánatát – mondta, s a torkában dobogott a szíve –, de súlyos lelki kín késztet rá, hogy a tanácsát kérjem. Ince suttogó hangon folytatta imáját, majd himlőhelyes arcát Clarissa felé fordítva ezt mondta: – Isten azt bünteti, akit nagyon szeret – mondta a pápa, s Clarissa megkönnyebbült, látva a férfi csúnya arcán megjelenő szelídséget, amikor felemelkedett az imazsámolyról. – Mi nyomja a szíved? – A bűnbocsánat kérdése nem hagy nyugton, szentatyám. Igaz-e, hogy azoknak, akik részt vesznek a jubileumi ünnepségeken, enyhítik büntetését a túlvilágon? – Bizonyosan, lányom. Aki bűnbánó lélekkel járja végig a Szent Évben a zarándoklat útját, annak kijár az örök lelki üdvösség. – De ha így van, szentatyám, nem jár-e bűnbocsánat mindenkinek, aki hozzájárult a Szent Év sikeréhez? Akik munkálkodtak a nagy művön, mely oly sok hívőnek jelent megszabadulást az elkövetett bűnök terhétől? – Signor Borrominire gondolsz, templomom építőjére? A pápa a fejét ingatta, s arca elkomorodott. – Az égi igazságszolgáltatás megbocsáthat, ám a földi igazságszolgáltatásnak szigorúságot kell mutatni. – Nem ismer kegyelmet? Ince áldásra emelte kezét.
– Isten legyen kegyes hozzá. A kegyelem pajzsként takarja be majd a vérpadon. – Nagyot sóhajtott, s újra térdre borult. – A dolog eldőlt. A bűnösnek bűnhődnie kell. Borromini meghal. És most már ne háborgass többé ima közben. A piazza felől örömujjongás hallatszott. Borromini meghal... Borromini meghal… Ez a két jelentéktelen, ám megsemmisítő szó visszhangzott Clarissa fejében, miközben unokanővére a balkonon mutogatta magát a népnek. A félelem kétségbeesésbe csapott át. Donna Olimpiának valóban ekkora földi hatalma van? Még élet és halál fölött is? Clarissa a pápa lábához akarta vetni magát, hogy kegyelemért könyörögjön. Ekkor megpillantotta a férfi bosszús arcát: aki a szeme sarkából lesett ki a balkonon tartózkodó sógornőjére, miközben ajka már az ima szavait mormolta. Clarissa agyán e pillanatban egy kérdés cikázott végig: Mit tenne most donna Olimpia az ő helyében? Ekkor támadt egy ötlete. Talán ez volt az utolsó szalmaszál, nem több hiú reménynél, talán még az élete is veszélybe kerül, ha erre a sugallatszerűt ötletre hallgat. De kihasználatlanul hagyja-e ezt a lehetőséget? – A nép szereti donna Olimpiát – szólalt meg fennhangon, s nem törődött Ince mogorva képével. – Az emberek úgy ünneplik, mintha csak miatta jöttek volna ide. – A nép Istent szeresse vagy az ő földi helytartóját – mondta bosszús hangon Ince pápa. – Mennél inkább ünnepelnek egy közönséges embert, annál kevésbé ünneplik a Szent Évet. – Csakhogy donna Olimpia nem közönséges ember – ellenkezett Clarissa összeszedve minden bátorságát. – Mindent megtehet, amit csak akar. Róma uralkodója ő! Ince arcán jól látszott, hogy vihar dúl a lelkében, s hogy a bosszankodás nyilvánvaló haragba csapott át, miközben lassan-lassan feltápászkodott. Egyszeriben hatalmas, öreg, mérges, láncra vert kutyának tűnt Clarissa szemében, melyet jól felingereltek s kicsaltak óljából. – Ki merészel ilyet állítani? – kérdezte recsegő hangon.
18.
Este ezerhatszáz lámpa fényében ragyogott a piazza, a levegő megtelt a flagellánsok üvöltésével és fogcsikorgatásával, akik a földi siralomvölgyre emlékeztetve sokágú ostorral csapkodták mezítelen felsőtestüket. Clarissa remegő térdekkel ment fel a piazza közepén felállított emelvényre, s foglalt helyet unokanővére mellett. Az egész nap oly kínzó lassúsággal telt, mintha a másodpercek percekké, s a percek órákká dagadtak volna. Clarissát egyre az a kérdés foglalkoztatta, hogy mire jutott a pápánál azzal a kétségbeesett próbálkozással. Lehet, hogy semmire? Clarissa minduntalan a pompásan feldíszített teret pásztázta tekintetével. A spanyoloknak jutott a megtiszteltetés, hogy megrendezzék a húsvéti magasztalás ünnepét. A pontifex ezzel hálálta meg nekik, hogy a pápaválasztáskor őt támogatták a franciákkal szemben. Carlo Rainaldi, a pápai építész fia úgy alakította ki a teret, mint egy középkori erődítményt: a piazza két végén hatalmas oszlopok tetején két őrtorony állt, melyeknek kupolája alatt a feltámadt Krisztus és Isten anyja, Mária köszöntötte egymást a téren át. Itt, gondolta Clarissa aggodalommal eltelve, dől el pár percen belül Francesco Borromini sorsa. A világi és egyházi méltóságok széksorai félkörben ölelték körül a pápai trón számára készített empóriumot. Ezzel szemben állt a Bernini-féle szökőkút, mintegy vetélytársa megaláztatásának kőből rakott emlékhelye. A szökőkutat díszítő alakok hiányoztak még, de az obeliszk már ott meredezett az ég felé, mint egy gigantikus méretű fenyegető ujj. – Milyen pompás lesz ez az egész, amikor a vízköpőkből felbuzog a víz, és a folyók istenei hancúroznak benne – mondta donna Olimpia, aki fényűző, arannyal és gyémánttal ékes ruhában pompázott, mely akár műalkotásnak is elment volna a sok selyemmel, fodorral és szalaggal. Clarissa unokanővére igen jó hangulatban volt. – Igen, pompás színjáték, valóban – mondta Clarissa szórakozottan. – Borromini soha az életben nem lett volna képes erre. Egyébként – fordult hátra valakihez donna Olimpia – nem ma este kéne a Vicolo dell’ Agnello-ba küldeni az öccsét? – Ma este? Úgy gondolja? Clarissa, amikor meghallotta a férfi hangját, megfordult. A mögötte húzódó sorban Lorenzo Bernini ült, aki zavart mosollyal üdvözölte. Clarissa némán bólintott.
Clarissa visszafordult, de jól hallotta, mit mond donna Olimpia Bernininek. – Ne butáskodjon, lovag. A mainál kedvezőbb alkalomra hiába vár. Ma szabadon tesz-vesz a házban a szomszédasszony, s ki tudja, ha kimondják az ítéletet, hozzáférhetők lesznek-e egyáltalán a tervek. Ez az istentelen ember, ha úgy alakul a helyzet, képes utasítani a nőt, hogy semmisítse meg a terveket. Clarissa semmit sem értett az egészből. Csak nézte, hogy pár pillanat elteltével Luigi Bernini, a lovag öccse, Olimpia intésére közelebb jön, Lorenzo füléhez hajol, a testvérek váltanak pár szót, s a fiatalabb férfi elvegyül a flagellánsok között, s közben olyan csüggedt arckifejezéssel néz maga elé, mintha azt mondták volna neki, hogy kezdje elölről a böjti időszakot. Mit jelentsen ez az egész, tűnődött Clarissa, de nem sok ideje maradt a morfondírozásra, mert váratlanul megszólaltak a fanfárok, s erre elnémultak a flagellánsok. Aztán megszólalt egy csengő hangja. És miként annak idején, virágvasárnapon, Jézus szamárháton, úgy vonult be most Ince pápa a piazzára. Megállt az emelvény előtt, leszállt a szamárról, majd, amikor elfoglalta helyét az empóriumon elhelyezett trónon, kitört az üdvrivalgás a tér két oldalán. Sok száz torokból hangzott fel az örömének, s dicsérte az Úr feltámadását. Két, az őrtornyokban elhelyezett zenekar erősítette a jámbor éneket. Mind magasabbra csapott Isten és földi helytartójának dicsérete, az egek felé szárnyalt, mintha az egész világmindenséget be akarná tölteni. Clarissa türelmetlenül várta a korál végét, ám ugyanakkor semmi mástól nem rettegett annyira, mint éppen ettől. Amikor az énekesek az utolsó halleluját is kiénekelték magukból, s a zenekar utolsó hangja is elnémult, egy gárdista lépett elő, s alabárdja nyelével háromszor koppantott. – A szentatya signor Borrominit szólítja trónja elé. Clarissa összerezzent, mintha őt szólították volna fel. Délelőtt, a húsvéti mise idején, melyet Ince a zsúfolásig megtelt püspöki templomában celebrált, még bizakodó hangulatban volt. A bazilika átépítése a rendelkezésre álló rövid idő ellenére befejeződött a jubileumi ünnepség kezdetére. Francesco Borromini minden rábízott feladatot szinte tökéletesen megoldott. Az öthajós ókeresztény katedrálisnak jóformán csak az alaprajza maradt meg. A kereszténység templomát, melyet annak
idején Konstantin császár emeltetett, s melyet gazdagon díszítettek arannyal, ezüsttel és mozaikokkal, Borromini világos, modern templommá alakította át. A hosszú főhajó antik oszlopsorai közé pilléreket tervezett, s a hatalmas pilaszterek fölé nagy ablakokat vágatott, melyeken keresztül úgy áradt be a napfény, mint az isteni fényesség a szent csarnokba. Minden hívő egyetértett abban, hogy Francesco Borromini felemelő, hatalmas művet hozott létre ezzel a munkájával a Lateranóban. Most már csak az volt a kérdés, hogy megmentheti-e ez a teljesítmény Borromini életét. Minden tekintet az építőmesterre szegeződött, aki ezúttal is fekete ruhában, büszke, egyenes tartással, komoly, zárt arckifejezéssel lépdelt az emberek között a Piazza Navonán az empórium felé. Amikor elhaladt az emelvény előtt, egyetlen mozdulattal sem reagált Clarissa fejbiccentésére, s arcának egyetlen rezdülésével sem árulta el, mi játszódik le benne, amikor térdre ereszkedett a pápa előtt. Gyanította egyáltalán, milyen veszély leselkedik rá? Sejtette-e, hogy az ünnepnap, személyes diadalának napja, katasztrofális véget érhet? Francesco nagycsütörtökön bocsánatot kért a pápától a segéd meggyilkolásáért. Monsignore Spada vette rá Francescót erre a lépésre, de csak ő s a Jóisten tudja, milyen eszközökkel. Olyan nagy csönd borult a térre, hogy a Palazzo Pamphili tetején megtelepedő galambok turbékolását is hallani lehetett. – Hatalmas munkát végeztél, fiam – emelte fel hangját a pápa –, és eljött a napja, hogy dicsérettel és köszönettel adózzunk érte. A katolikus egyház és Róma városa érdekében, különösképpen bazilikánk megújítása során szerzett érdemeid elismeréseképpen a lovagi rendbe emelünk, és kinevezünk Jézus lovagjának. Clarissa csak azt kérte az Égtől, hogy ez legyen a pápa utolsó szava ebben az ügyben. Isten azonban nem hallgatta meg. Mialatt a szertartásmester átvette Incétől a lovagi kardot, hogy új méltóságának jeleként Francesco elé helyezze, a pontifex recsegő hangon folytatta mondandóját: – Ugyanakkor megállapítjuk: elvakított a düh, és megöltél egy embert. Ezzel a legsúlyosabb bűnt követted el. Olyan bűnt, amelyért halálbüntetés jár. Morajlás futott végig a tömegen, közben Francesco kardpengéje fenyegetőn villogott a lámpák fényében. Ince szünetet tartott, s sógornője felé nézett. Donna Olimpia többször is bólintott mintegy jóváhagyásképpen, Clarissa pedig a szája elé tartotta a kezét ijedtében.
– De – emelte fel harmadszor is a hangját a pápa – mivel a munkásságoddal lehetővé tetted, hogy itt és most méltóképpen megünnepelhessük a Szent Évet, bűnbocsánatot nyersz, és visszakapod életed. – A pápa áldásra emelte kezét. – Menj békével. – Hála legyen az Úrnak – mondta Francesco, és a téren álldogálók ezrei visszhangozták szavait. Ince kinyújtotta a kezét, Francesco megcsókolta a gyűrűt, Clarissa pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az órák, sőt napok óta tartó feszültség egyszerre feloldódott benne, valami határtalan boldogság töltötte el a lelkét. A legszívesebben táncra perdült volna örömében. Ekkor vette észre donna Olimpia arcát, melyről olyan erős gyűlöletet és haragot olvasott le, hogy attól a hideg futkorászott a hátán. Hirtelen Francescót pillantotta meg, kezében karddal. Az empóriumtól jövet mellette haladt el. Clarissa felpattant és mindkét kezét kinyújtotta felé. – Szívből gratulálok önnek, signor Borromini. Olyan nagyon reménykedtem és bíztam ebben az ítéletben. Francesco ránézett, de nem fogta meg az asszony kezét. A szemhéja remegett. Megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. Sötét pillantását nem vette le Clarissa arcáról, s a szavai oly hűvösek voltak, mint a csiszolt üveg. Clarissa azt kívánta, bárcsak ne mondta volna ki őket a férfi. – Ön túlságosan is jóságos, principessa. De nem kívánok élni a barátságával. Egyszer már megkértem, hogy ne fárassza magát miattam. Nagyon örülnék, ha a jövőben méltányolná a kérésemet. – Borromini meghajolt, ám mielőtt elment volna, még hozzátette: – Szent Teréz nevében. Ezzel otthagyta. Clarissa hirtelen megfordult, mintha arcul csapták volna. Lorenzo Bernini bámult rá meglepetten, ajka körül furcsa mosoly játszott.
19. Ezen az estén nem jött álom Clarissa szemére. Túlságosan is feldúlt lelkiállapotban volt. Késő éjszaka még felment az obszervatóriumba, s
igyekezett rendezni gondolatait. Odakintről behallatszott az ünneplő nép hangja, de folyton megszakította a mozsárágyúk durrogása, mely éjfélkor vette kezdetét. Hogy sérthette meg ilyen durván Borromini? Azok után, amit érte tett! Clarissa dühös volt és kedveszegett. A legszívesebben megragadta és jól megrázta volna a férfit, hogy lehulljon róla végre a páncél, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy Borromini nem sejthette, hogy monsignore Spadával együtt mit tettek annak érdekében, hogy megmentsék az életét. Amikor erre gondolt, megnyugodott egy kicsit. Végtére is ez volt a legfontosabb az egészben. Odament a teleszkóphoz, belenézett és a felhőtlen éjszakai mennyboltot bámulta. Látta a Jupitert, látta a Szaturnuszt, mely fakó sárga fényeket vetített a földre. E csillag jegyében született Borromini. „Olyan, mint egy csésze a két fülével…” Újabb meg újabb rakéták röppentek az ég felé. Olybá tűnt az egész, mintha az emberek villámokat szórnának a csillagok felé, melyek járják a maguk útját, ügyet sem vetve a Föld lakóinak támadásaira. Clarissát megvigasztalta a látvány. Igen, mégiscsak vannak olyan erők az univerzumban, melyek az emberek fölött, köztük donna Olimpia, meg az emberi önkény és kevélység fölött állnak. Látta unokanővére arcát a vereség pillanatában, látta a tekintetéből sütő gyűlöletet és dühöt. Mit tenne Olimpia, ha megtudná, hogy Clarissa uszította ellene a pápát? Mi lenne, ha Ince elárulná unokanővérének, hogy Clarissának köszönheti vereségét? Clarissa otthagyta a teleszkópot, reszketett, mint a nyárfalevél. Mert pontosan tudta, mi történne, ha Olimpia megtudná az igazságot. Miért is kételkedett benne? Nem maradhat tovább ebben a börtönben! Gyors, hangtalan léptekkel osont az öltözőhelyiségbe. Még ezen az éjszakán, amikor már mindenki nyugovóra tért, kisurran a házból. Összeszedett pár ruhát, felnyitotta a személyes holmijait tartalmazó faragott szekrényládát, s addig turkált benne, míg a kezébe nem akadt a pénze és régi passzusa, melyet már évek óta a láda mélyén őrzött. A pénzt és a papírokat iszákjába rejtette, a fehérneműk közé, s már éppen össze akarta kötözni, amikor a háta mögött megcsikordult az ajtó. Clarissa megdermedt. Mit mondjon, mit művel? Érezte a hátába fúródó tekintetet. – Én… én… éppen a… – dadogott kétségbeesetten, és megfordult.
Amikor meglátta, ki álldogál az ajtóban, behunyta a szemét. – Jól van, principessa? – Nem, nem vagyok jól – mondta, és a szolgára bámult, aki gyertyával és tálcával a kezében közeledett hozzá. A legszívesebben megölelte volna a férfit, annyira megörült, hogy ő, nem pedig az unokanővére lepte meg a különös foglalatosság közepette. Clarissa rámosolygott a szolgára, és azt mondta: – Egy pillanatra megszédültem. Ó, levelem jött? – kérdezte, és elvette a borítékot, melyet a szolga tálcán nyújtott át neki. – Este hozták az ön nevére. Amikor megpillantotta a jól ismert írást, úgy érezte, mintha egy kedves ember integetne neki a messzi távolból. Türelmetlenül tépte fel a borítékot, széthajtogatta a levelet, s átfutotta az írást. Már az első sornál elállt a lélegzete, de tovább olvasta a levelet, közben leereszkedett egy székre. Más ember lett belőle, mint aki pár perccel ezelőtt volt. Utolsó ereje, utolsó reménye is elszállt. Hova menjen? Kinél keressen menedéket? Amiről azt hitte az előbb, hogy kiutat kínál, nem létezik többé. – Kösz… köszönöm – mondta, és a szolga mellett elhaladva a folyosóra jutott. Ezúttal nem törődött vele, hogy a márványpadlón lépkedve felveri a csöndet, s felment az obszervatóriumba. Teleszkópjába bámulva töltötte az éj hátralévő részét, míg ki nem hunyt az utolsó csillag is az égen. Új nap köszöntött rá, de csak azért, hogy megsokszorozza a Clarissa lelkét megtöltő irtózatot. Mert a világ éppen olyan elhagyatottnak és üresnek tűnt e pillanatban, mint a világegyetem csillagok nélkül.
20. A hír, mely Clarissát minden erejétől és reményétől megfosztotta, Angliából érkezett. A levelet William, öreg tanítója írta, hogy beszámoljon szülei haláláról. Nem a kormányzati brutalitásnak estek áldozatul, ahogy édesapja utolsó leveléből sejteni lehetett, hanem a grófságban grasszáló tífusznak. Pár nap különbséggel mentek el. A véletlen vagy a sors akarata volt, hogy szinte egy időben költözzenek az örök vadászmezőkre? William az aláírását követő függelékben, a postscriptumban közölte, hogy az Itáliai
utazás című könyve már hét kiadást ért meg, s hogy ő maga országszerte ismert ember immár. Amikor donna Olimpia részvétét nyilvánította, Clarissa az asszony együttérzésre igazított arcán mintha gonosz mosolyt látott volna. Talán annak örült az unokanővére, hogy most már nincs hova menekülnie? A látszat mindenesetre ezt a gyanút erősítette, mert Olimpia lazított az őrzésén. Clarissa újra szabadon mozoghatott, még a palotát is elhagyhatta, s senki sem követte, se unokanővére, se valamelyik megbízottja. De mi haszna volt ebből az újra elnyert szabadságból? A születésnapján – időközben véget ért a Szent Év, a San Giovanni in Lateranóban és a piazzán rendezett ünnepségek óta közel egy esztendő telt el – már kora reggel útra kelt azzal az ürüggyel, hogy imádkozni szeretne, s a Santa Maria della Vittoria felé vette az irányt. Belső kényszer hajtotta, hogy ezen a napon éppen ebbe a templomba menjen, mintha csak saját képmásával szemben állva képes lenne tisztába jönni önmagával. A mellékoltár előtt ereszkedett térdre, hogy jobban szemügyre vehesse kőbe vésett arcmását. Ki ez a nő? És ki ő? Clarissa egyre inkább elcsodálkozott azon, hogy Teréz arcvonásai mennyire megváltoztak azóta, hogy először megpillantotta Bernini műtermében. Észrevétlen változtak, de mégis egyértelműen, mint egy élő ember arcvonásai, melyek az évek során az öröm, a szenvedés, a boldogság és szomorúság hatására lassanként arra a mintaképre hasonlítanak leginkább, melyet Isten gondolt ki. Clarissa behunyta a szemét. Gyermekkori képek vonultak el lelki szemei előtt: származási helyének képei, ahova nincs többé visszatérés. Elkényeztette az élet, legfőképpen az anyja és apja, kiket immár örökre elveszített. Ő volt apja kedvence. Nem csoda, mindig is egy fiút és három lányt szeretett volna, egy csinos, egy rátermett és egy intelligens gyermeket, és mivel ő volt apja egyetlen gyermeke, így egyszerre ő lett a legcsinosabb, a legrátermettebb és a legintelligensebb gyermek, egyben a „trónörökös”. Az anyjától kapta a tudásszomját, az élet dolgait firtató kíváncsiságot, az égető vágyakozást, hogy érezze saját szívrezdülésének és a világ érverésének összhangját. Őt sohasem elégítették ki az olyan dolgok, mint például a csodálat, egy doboz bonbon vagy csokor virág, melyek pedig az ő rendjéhez és osztályához tartozó lányokat boldoggá tették. Mialatt a barátnői többé-kevésbé helyes magatartást mímelve arra vártak, hogy megjelenjen az életükben a férfi, aki asszonysorssal
ajándékozza meg őket, ő elvárta önmagától, hogy maga alakítsa a sorsát. Hibázott volna? Talán éppen ezzel rontotta el az életét? Hirtelen egy kéz érintését érezte a vállán. Felemelte a tekintetét. Lorenzo Bernini állt előtte. – Mi bántja, principessa? – kérdezte. – Érzem, valami nyomja a lelkét. Valami baj, kellemetlenség. Régóta érzem. – Hogy kerül ide? – Clarissa felállt. – Követett talán? – A Palazzo Pamphiliben mondták, hogy ide jött. Tiszteletemet akartam tenni. Már régóta tervezem, de nem volt hozzá bátorságom. – Nem volt bátorsága, lovag? – Tisztában vagyok vele, principessa – mondta Lorenzo –, hogy bár a lovagok rendjébe tartozom, nem születtem hősnek. Gyenge ember vagyok, s ha van is néhány jó tulajdonságom, száz meg száz hibám feledteti. Ez az oka, hogy sok olyan döntést hoztam életemben, melyeket később nagyon megbántam. De szabadok vagyunk-e minden cselekedetünkben? Nem követel-e tőlünk az élet olyan dolgokat, melyek olykor ellenünkre vannak? Kérlek, Clarissa – mondta és megragadta az asszony kezét –, add meg a lehetőséget, hogy jóvátehessem vétkemet. Engedd meg, hogy segítsek. Lorenzo tanácstalanul nézett Clarissára. Olyan jó, hogy van valaki mellette, hogy érzi a közelségét és a gyengédségét. Mennyire hiányzott már! De hihet-e ennek az embernek? Hiszen a szeme láttára kereste donna Olimpia kegyét és jóindulatát. Unokanővére azóta is mindenben támogatja, sőt arról is gondoskodik, hogy a pápa megbízásokkal halmozza el. És sülve-főve együtt vannak. És most? Mit jelent ez az egész? Azt, hogy Olimpiával együtt főztek ki valamit? Érezte a férfi finom szorítását, látta gyöngéd mosolyát, tekintetét, mely szinte ölelte, becézgette. Ha nem bízik ebben a férfiban, akkor ki marad neki ezen a világon? – Félek, Lorenzo – suttogta. – Zsarolják donna Olimpiát, egy szerzetes zsarolja. Ő pedig a smaragddal engesztelte ki. – Zsarolják? Atyaisten! Ez meg hogy lehetséges? Hiszen ő a leghatalmasabb ember a városban, hatalmasabb a pápánál is! – Megmérgezte a férjét, mégpedig ennek a szerzetesnek a segítségével. Így aztán az ő kezében van. Lorenzo halkan füttyentett. – Igen. – Bólintott. – Ráillik erre a nőre. Képes rá. De mondd csak, honnan tudod?
– Kihallgattam unokanővérem és a szerzetes beszélgetését. Véletlenül. Az ajtót ugyanis félig nyitva hagyták. – A saját füleddel hallottad? – kérdezte rémülten. – Donna Olimpia tud róla? Nem árultad el magad? – Éppen ez az én gondom – mondta Clarissa. – Fogalmam sincs róla. Később, amikor visszamentem abba a szobába, az ajtó már zárva volt. Olimpia megtalálta a levelet, melyet ott felejtettem. Azóta folyton szemmel tart. Nem tudom, mitévő legyek. – És egész idő alatt egyedül voltál. – Lorenzo magához vonta az asszonyt, átölelte. Oly természetes és magától értetődő mozdulattal, hogy Clarissának eszébe sem jutott tiltakozni. – Szörnyű dolgokon mentél keresztül. De hidd el, ennek vége, majd én segítek. Lorenzo beszéd közben egyfolytában Clarissa haját simogatta. Ő pedig nem nyaggatta, hogy hihet-e neki. Mert hálás volt minden szaváért. A páholyokból, melyek az oltár körüli helyiséget ölelő falat a Szent Teréz szobor két oldalán díszítették, a kápolna kőből faragott alapítói néztek le rájuk, mintha köszönteni akarnák őket. – Úgy véled, hogy tudsz segíteni? De hová menjek? – Most nem szabad hibáznunk. – Lorenzo megragadta Clarissa vállát, és hosszan nézett rá. – Elég bátor vagy ahhoz, hogy pár hétig kitarts a Palazzo Pamphiliben? Donna Olimpia nem foghat gyanút az előkészületekről. Messzire ér a keze, Rómán túlra is. Mindent pontosan kell elterveznünk. – Fogalmam sincs, meddig bírom erővel. – Keze fejével megtörölte a szemét. – De természetesen kibírom. Az utóbbi időben könnyebb dolgom van. Amióta Olimpia tudja, hogy nem térhetek többé vissza Angliába, lazított az őrzésemen. – Csak addig tarts ki, amíg a szökőkút elkészül. Előbb nem mehetek el innen. Az mindenkinek feltűnne. De amint befejeztem a kutat, elviszlek innen, Párizsba megyünk. Kocsit küldök érted ez elé a templom elé, mégpedig a reggeli ima idején, akkor minden további nélkül elhagyhatod a házat. Mazarin bíboros nagy csodálóm, elintézi, hogy az udvarába kerülj. Alig fejezte be a mondatot, valaki köhécselni kezdett a háta mögött. Ijedten rebbentek szét, és megfordultak. Egy férfi állt előttük, ami Lorenzót éppúgy meglepte, mint Clarissát. – Luigi? Te vagy az? Mit… mi a csudát keresel itt?
Luigi széles mosollyal bámulta a két embert, előbb Clarissát vizslatta, aztán a fivérét. Olyanok voltak, mint két gyermek, akiket nassoláson kaptak. Vagy mint a csapdába esett egerek. – Úgy gondoltam, hogy még egyszer át kellene néznünk a vízvezetékek tervét. Hogy ne legyen gond az ellenőrzésnél.
21. Principe Camillo Pamphili, egykori bíboros, ám mostani állapota szerint a szépséges Olimpia Rossano férje, valamint a Forum Pamphili építtetője, életében másodszor hagyta figyelmen kívül az anyja kifogásait, hogy a Borromininek adott szavát megtarthassa. Az igaz ugyan, hogy nem tette meg a Forum Pamphili hivatalos építőmesterének, ahogy Francesco Borromini titkon remélte, ám idő múltán mind több joggal és felelősséggel ruházta fel a hatalmas vállalkozás megtervezését és kivitelezését illetően. Camillo még a családi templom, a Sant’ Agnese átépítését is rábízta, ami igen izgató feladatnak tűnt Francesco Borromini szemében. Francesco mégis rosszkedvű volt ezen a reggelen. Mert annak ellenére, hogy megtiltotta a szomszédasszonynak, hogy hozzáérjen a dolgaihoz, letörölte a port a rajzasztalról, s összekeverte a tervrajzait. Húsz éve alatt nem sikerült megnevelni az asszonyt. Francesco közben nagyon is jól tudta, hogy nem is ez rosszkedvének igazi oka, hanem az, hogy egy hét múlva felszentelik Bernini szökőkútját, s hogy a pápa már ezen a reggelen megtekinti. Elegendő ok volt ez arra, hogy Francescónak az élettől is elmenjen a kedve. Ez az átkozott szökőkút! Csak az obeliszk szállítása és felállítása elvitt tizenkétezer scudót. Nem csoda, hogy az ennél fontosabb vállalkozások pénzhiánnyal küszködnek. A nép már morog a pazarlás miatt, és elégedetlenségének a „Pasquinó”-n ad hangot: „Non vogliamo fontane, ma pane, pane, pane!” (Nem szökőkutat akarunk, hanem kenyeret, kenyeret, kenyeret!) Francesco keserűen felnevetett. A nép is milyen állhatatlan! Mert a rómaiak követelésük ellenére már most csodálattal adóznak a szökőkútnak, mintha maga a nagy Michelangelo építette volna, pedig még egy csepp víz sem került a medencébe.
Mialatt Francesco a Sant’ Agnese templom felállványozásának munkálatait ellenőrizte, fél szemmel a szökőkút építését leste, irigykedve. Milyen nagyszerűen tagolta a kút a teret, s hogy uralkodott fölötte! A fekvő folyamistenek nem számítottak újdonságnak Rómában, fél tucat szökőkutat díszítettek hasonló alakok, de mennyire mások ezek a figurák, milyen pompás, mozgalmas a tartásuk, ahogy ott hevernek az obeliszk körül! Olyan eleveneknek tűntek, mintha minden pillanatban kiléphetnének a medencéből. A Nílus mintha nem bírná elviselni az átellenben lévő templom homlokzatának látványát, eltakarja a szemét, a Ria de la Plata védekezőn emeli fel a kezét, mintha attól félne, hogy bármely pillanatban összedőlhet a templom. Így kigúnyolni Francesco templomának homlokzatát, még mielőtt belefogott volna az átépítésbe. Milyen közönséges és kiszámított alávalóság! Hirtelen kiáltásokra lett figyelmes. Mozgás támadt a hosszan elnyúló téren, melynek végében Francesco fél száz lovas vonulására lett figyelmes. Bizonyára a pápa kísérete. Miközben a porfelhő kísérte menet a kút felé haladt, Francesco észrevette, hogy donna Olimpia és Lorenzo Bernini kilép a Palazzo Pamphili kapuján. De nem kettesben voltak. Amikor Francesco észrevette, ki kíséri őket, a szíve összeszorult: a nő, akinek Lorenzo Bernini természetes és magától értetődő mozdulattal nyújtotta a karját, mintha hozzá tartozna, mintha a sors vagy a sötétség hatalmai egymásnak teremtették volna őket, hogy együtt járják az élet útját, nos, a nő nem volt más, mint a principessa. Francesco egyetlen vágya az volt, hogy óvja, védelmezze a principessát. A legszívesebben rávetette volna magát, ahogy egy gyermekre veti rá magát az ember, amikor azt látja, hogy mindjárt eltapossa egy ló. El akarta kapni a karját, elrángatni ennek az embernek a közeléből, aki már tönkretette egy asszonynak az életét. Ám amikor egy pillanatra találkozott a tekintetük, a principessa lesütötte a szemét, s úgy ment el mellette, mintha nem ismernék egymást. Ez a közömbösség úgy fájt neki, mint amikor sóval dörzsölik be a nyílt sebet. Hányszor elátkozta már magát meg a gőgjét és büszkeségét az elmúlt hetekben! Csoda, hogy a principessa, aki mindig bizonyságát adta az iránta érzett hajlandóságának és vonzalmának, nem kívánta látni többé? „Szent Teréz nevében.” Mindent elrontott ezzel a bántó és teljességgel értelmetlen mondattal. Miért nem fogta be a száját? Inkább örült volna, hogy rokonszenvesnek tartotta az asszony, sőt barátjának nevezte. De ő ki
akarta sajátítani és kényszeríteni, hogy szakítson mindenki mással. Milyen jogon? Mert belement, hogy Bernini portrét készítsen róla? Nem a principessa hibája, hogy – lévén mégiscsak kőfaragó – nem bánik olyan ügyesen a vésővel és a kalapáccsal, mint a vetélytársa. Ó, mennyire gyűlölte magát azokért a közönséges, kisszerű és durva szavakért, melyekkel úgy telespriccelte szerelmét, mint egy flaska méreg cseppjeivel. Inkább beletörődött volna a legkeservesebb megaláztatásba vagy a legbántóbb sértésbe is, mint hogy elveszítse. Mert abban már jó ideje nem kételkedett, hogy a világon mindennél és mindenkinél jobban szereti ezt az asszonyt, jobban szereti önmagánál is. – Micsoda igazságtalanság! – mondta Francesco első segéde, Bernardo Castelli, az unokaöccse, aki most lépett ki a templom sötétjéből, hogy Francesco társaságában nézze meg a pápát. – Fogadni mernék, hogy Bernini lovag pár perc múlva gazdagabb lesz pár ezer scudóval. – Butaság! – szólt goromba hangon Francesco, s közben – miként Bernardo is – térdet-fejet hajtott a pápa előtt, aki éppen ekkor szállt le a hordszékről. – Bernini a szökőkút megépítéséért háromezer scudót kapott, ugyanannyit, mint amennyit én kaptam a tervéért. Egy scudóval sem többet. Templomi csönd támadt a téren. Minden tekintet a pápára szegeződött, aki hátratett kézzel, lassú léptekkel és rezzenéstelen arckifejezéssel járta körül a szökőkutat, hogy jobbról és balról, elölről és hátulról is szemügyre vegye. Természetesen nem most látja először ezt a márványból és gránitból épített hegységet, hiszen a család palotája ott áll a kúttal szemben, ám csak ma reggel mond ítéletet Bernini alkotásáról. Hogy hangzik majd az ítélet? Ince végre megállt, és Bernini felé fordulva recsegő hangon, de jó hangosan és érthetően azt mondta: – Nagyon szép, nagyon szép, lovag. De igazából nem azért jöttünk, hogy egy száraz építményt lássunk, hanem azért, hogy a szökőkútban gyönyörködjünk. A pápa kíséretének tagjai megütközve néztek egymásra. Valóban, hogyhogy nincs benne víz? Hol maradnak a nagy folyamok, melyekben az istenek és a tengeri állatok fürdőznek? Bernini, aki olyan peckesen lépkedett a téren, mint egy páva, savanyú arcot vágott, mint aki citromba harapott, s pár zavaros mondatot mondott dadogva, türelmet kért, s bevallotta, hogy kudarcot vallott.
Francesco nehezen állta meg, hogy ne tapsoljon. Kút víz nélkül! Micsoda szégyen! Bernini nyilvánvalóan nem oldotta meg a víz elvezetésének kérdését. Holott egyszerű lett volna. Francescónak éppen ma reggel akadt a kezébe a tervrajz, amikor a szomszédasszony okozta rendetlenségen megpróbált úrrá lenni. Mialatt a pápa csalódottan hátat fordított a szökőkútnak, hogy beszálljon hordszékébe, Francesco észrevette, hogy Luigi, Bernini öccse izgatott hangon beszélget donna Olimpiával. Mintha az segíthetne valamit is! A pápa sógornője kezdte felismerni a helyzet kilátástalan voltát, s a szokottnál is sápadtabb volt. – Na, majd tanul belőle! – mondta Bernardo. – Reméljük – értett vele egyet az unokabátyja. – De menjünk, a munka nem szenvedhet halasztást egy ilyen sarlatán miatt. Megfordult, de amikor kitárta a templom ajtaját, hogy visszatérjen rajzasztalához, hirtelen erős zubogást és zuhogást hallott a háta mögül, mintha özönvíz árasztotta volna el a teret. Francesco értetlenül fordult hátra. Széles sugarakban áradt a víz a márványmedencékbe, a napsugár szikrázva és tündökölve tört meg a buzogva kiáradó vízben, és a kőből faragott halak és delfinek jókedvűen hancúroztak őselemükben az obeliszk lábánál, a négy kolosszális méretű, boldogan elterpeszkedő folyamisten szeme láttára, miközben Bernini nevetve és kitárt karokkal prezentálta művét. Még a kisgyerekek is megértették a téren: csak komédiázott, amikor csődöt jelentett, csak játszott, hogy erősítse a siker hatásfokát. Francesco felnyögött, mint egy sebzett állat, s behunyta a szemét. Ki árulta el Bernininek a megoldást? Hiszen ő maga soha nem jött volna rá, az ő technikai tudása arra sem elég, hogy egy kerekes kutat megtervezzen. Amikor Francesco kinyitotta a szemét, Luigit pillantotta meg, amint a kút pereme fölé hajol. Ő indította el a gépezetet. Ekkor eszébe jutott a szomszédasszony. Amikor faggatni kezdte, a nő elpirult, összevissza beszélt. Lehet, hogy a rajzasztalán talált rendetlenség összefügg ezzel a mostani katasztrófával? Abban reménykedett, hogy a pápa már elhagyta a teret. De nem. A pápa is megfordult, akárcsak ő, amikor meghallotta, hogy felbuzog a víz, s öreg, himlőhelyes, mogorva arca egyszerre felderült, s ragyogott a boldogságtól. – Olyan örömet szereztél, lovag, mely tíz évvel meghosszabbítja az életemet – mondta Bernininek, s közben a bugyogás és bugyborékolás
csobogássá szelídült a nézőközönség örömére. – Elengedjük neked a harmincezer scudo megfizetését, amire a Szent Péter-székesegyházban történtek miatt megbüntettünk, s megengedjük továbbá, hogy elkészítsd a szobrunkat. – Még ragyogott az arca, amikor sógornőjéhez fordult. – Donna Olimpia, hozasson ezer ezüstöt a magánpénztárunkból, és ajándékozza el nyomban. Mindenki osztozzon örömünkben itt, ezen a téren. Az egybegyűlt emberek örömujjongással adtak hangot tetszésüknek. A pápa visszaült hordszékébe, s eltűnt szem elől, Lorenzo Bernini újra meg újra meghajolt a tömeg előtt, mint egy becsvágyó operaénekes egy jól sikerült ária után. Francesco egész testében remegett. Mindenki ünnepelte ezt a beképzelt dilettánst, istenítette ezt a betegesen hencegő paprikajancsit, aki olyan sikert ünnepelt itt, amelyért egy valódi művész egy életen át dolgozik. Ez a világ igazságtalansága! És mialatt Francescónak azt kellett látnia, hogy az emberek mind hangosabban nyilvánítják ki tetszésüket, és bravóznak szüntelen, mintha révületbe estek volna, irigység szaggatta a szívét és düh égette a lelkét kétségbeesésében. És megpillantotta a principessát. Ő is tapsolt neki, s ragyogott a szeme. Ennek az asszonynak akarta ajánlani a kutat, hogy elnyerje a szívét, de a kutat íme, a másik építette meg. Clarissa most abbahagyta a tapsolást, de csak azért, hogy gratulálhasson Bernininek. Olyan bensőséges volt ez a szeretetteljes mosollyal kísért kézszorítás, hogy Francesco szinte a tenyerében érezte az asszony kezét, ezért még fájdalmasabb volt a bizonyosság, hogy a kézfogás nem neki, hanem vetélytársának szól. – Mit állsz itt, te szájtáti! – mordult rá a segédjére. Elfordult, mert már nem bírta elviselni a látványt. Bernini diadala teljes volt, ahogy az ő kudarca is. A főnixmadár feltámad hamvaiból, s őt jelölte ki a sors, hogy tanúja legyen ennek.
22. A Sant’ Agnese harangja tizenkettőt ütött. Éjfél volt, elhalt az előző nap, hogy mint közelgő reggel szülessen újjá.
A pápa hálószobájában kialudtak a fények, a hold tejfehér színében csillámlott a mitra az éjjeliszekrényen, ám a nehéz bársonyfüggönyön keresztül is hallani lehetett a halk, intim zajokat. Donna Olimpia művészetének és jártasságának minden eszközét mozgósította a selyempárnák között, hogy sógora hervatag testéből kicsikarja a maradék életerőt. Ám a remény, hogy Ince forrása megered, mint Bernini szökőkútja a téren, nem akart beteljesedni. Az asszony a hátára fordult, s szemét az arany színeiben pompázó baldachinra meresztette. A mellette fekvő Ince mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett. – A szajhának pedig takarodnia kell! – robbantotta szét a csöndet Olimpia. – Kiről beszélsz? – Clarissa McKinneyről. De hiszen te nevezted így. – Az unokahúgod… szajha? Homályosan beszélsz. – Akkor most világos leszek. – Olimpia felült, és igyekezett kivenni sógora arcát a sötétben. – Ő ült modellt Bernini Szent Terézéhez. Tényleg nem ismerted fel a hasonlóságot? – Most, hogy mondod. Istenemre, igazat beszélsz. – Ince feltápászkodott. – Néhanapján, amikor a Santa Maria della Vittoria oltára előtt imádkozom, azt kérdezem magamtól, kire emlékeztet ez a márványból faragott arc. Most már tudom! – Takarodnia kell, mielőtt megszökik! Luigi Bernini megsúgta nekem, hogy Bernini lovag segítségével készíti elő a szökését. – Szökni akar? Berninivel? – kérdezte Ince csodálkozva. – De miért? – Nem nehéz kitalálni – mondta Olimpia. – Hogy elkerülje a jogos büntetést. Attól retteg, hogy leleplezik, s kiderül róla, hogy a lovag szeretője. Máris ezrek látták szégyentelen kéjsóvár állapotában. – Isten kegyelmezzen lelkének – mondta Ince és keresztet vetett. – Talán a lelkének, de nem a testének! Hosszúra nyúlt a csönd, Olimpia szavai nem találtak visszhangra. Miért nem válaszol Ince? Miért nem bólint legalább, hogy egyetért az ítélettel? Olimpia a férfi nehéz lélegzéséből kihallotta, hogy valami nyugtalanítja. Ince végül az asszony felé fordította csúnya arcát, és óvatosan, mintha félne a válaszától, végül mégiscsak megkérdezte: – Ezek szerint hazudott, amikor rólad beszélt? Olimpia összerándult.
– Rólam beszélt? És mit mondott? – Azt állítod magadról, te vagy Róma egyetlen és kizárólagos uralkodója. És mindent megengedhetsz magadnak. Mert többnek hiszed magad másoknál, még a pápánál is. – Hazug kis ringyó! – sziszegte Olimpia. – Ez hát a köszönet! Nem lett volna szabad a házamba fogadnom! – A következő pillanatban visszanyerte önuralmát. – Remélem, szentatyám, tisztában van vele, hogy soha nem mondanék ilyet. – Valóban nem? Magán érezte a pápa bizalmatlan tekintetét a sötétben, s közben ökölbe szorult a keze. Mennyire szenvedett attól, hogy engedelmeskednie kellett ennek a tökfejnek, aki nélküle egy lépést sem tesz, akinek nincs egy önálló gondolata! De bármennyire megvetette is, tisztában volt vele, hogy ő mégiscsak nő, ez a másik pedig pápa, az ő hatalma nélkül pedig semmit sem érnek a tervei. Hozzá volt bilincselve, nem fordíthatott hátat neki. Ez volt élete átka: semmit nem tehet nélküle, mint ahogy a férfi sem nélküle. – Hogy merészelném, szentatyám? – suttogta. – Ön Szent Péter utódja, Isten földi helytartója. – Akkor esküdj! – parancsolt rá recsegő hangon a pápa, és súlyos kezét az asszony fejére tette. – Esküdj, hogy hihessünk szavadnak! – Igen, ön Róma ura – mondta Olimpia, és engedett a kéz erejének, s fejét a férfi ölébe hajtotta, hogy letegye az esküt, amit Ince megkövetelt tőle. – Ön X. Ince pápa, a pontifex maximus! Olimpia felemelte a férfi ingjét, és megigazította ölében a fodorhájat. – Hoc est corpus! Ez az én testem… – mondta a pápa nagy sóhajok és nyögések közepett, és az asszony felé tolta a hasát. Mennyire utálta már ezt a hókuszpókuszt! De amikor megérezte, hogy a férfi keze mind súlyosabban nehezedik a fejére, behunyta a szemét. – Ámen – mondta Olimpia, s kész volt befogadni az úr testét. Másnap reggel, amikor Clarissa elhagyta a Santa Maria della Vittoriát, a kocsi már várt rá a bejárat előtt. Oly sok éven át a boldogság netovábbjának hitte a lefüggönyözött kocsit, mely őrült tempóban száguld végig ismeretlen utcákon. És most ott állt a kocsi előtte! De hol van Lorenzo? Körülnézett. Ekkor vette észre, hogy kinyílik a kocsi ajtaja, és egy kéz magához inti. Hála legyen az Úrnak!
Felkapta a szoknyáját, és lesietett a lépcsőn.
NEGYEDIK KÖNYV
A Paradicsom előkertjében 1655-1667 1. Róma utcáin és terein őrjöngött a csőcselék. A polgárok elbarikádozták az ajtókat és a kapukat, a hercegek, bíborosok és püspökök őrséget állítottak palotáik elé, azok az emberek pedig, akik kimerészkedtek a falak védte biztonságból, a lehető legjobban igyekeztek felfegyverkezni. A randalírozók kifosztották a házakat, megostromolták a templomokat, s meggyalázták az emlékműveket. És mialatt lángokba borultak az éléstárak és a raktárak, az egész város visszhangzott a kiáltástól: – A pápa halott! A pápa halott! Francesco Borromini a világ zajától távol, a hűség és a hála érzésétől eltelve vett búcsút X. Incétől. Ő volt a legmagányosabb ember egész Rómában. Miután az asszony is kivált az életéből, ötvenhat éves korára „az apját” is elveszítette. De milyen méltatlan helyen történt a búcsúztatás! A pápa holttestét a Szent Péter-székesegyház sekrestyéje mögött lévő fészerben ravatalozták fel, mely a kézművesek szerszámainak megőrzésére szolgált, s melyet egy munkás őrzött, aki egy lapát segítségével kergette az ide-oda surranó patkányokat. Mert miután a kilencedik gyászmise is véget ért a székesegyházban az Ince halálát követő tizedik napon, amikor földi maradványait el kellett volna temetni, a gazdag Pamphili család nem volt hajlandó megfizetni a temetéshez nélkülözhetetlen szerény, fából készült koporsó árát, ami pedig régi szokás szerint a rokonokat és ismerősöket
illette volna. Mivel Olimpia, arra hivatkozva, hogy özvegységében teljesen elszegényedett, nem volt hajlandó hozzájárulni a temetés költségeihez, de a fia, Camillo sem, a pápa bomlófélben lévő holtteste már napok óta a fészerben hevert, s nem került végső nyughelyére. Francesco egy faggyúgyertya füstös fényében imádkozott. Tisztában volt vele, hogy Isten szigorú szolgájának halála nemcsak egy korszak végét jelenti, de pályája fordulópontját is. Az utóbbi évek minden fontos megbízását Incének köszönhette. Ezen az sem változtatott, hogy kudarcot vallott a négy folyam szökőkútjával. Az idős pápa utolsó leheletéig kimutatta iránta jóindulatát, amire a Forum Pamphili átépítésére szóló megbízás a legjobb bizonyíték. Francesco egy közeledő patkány felé rúgott. Mi lesz most vele? Ince hozzá hasonló férfi volt, aki nemcsak a szavaival, hanem a tetteivel is hatni, alkotni akart. Közös volt bennük a becsvágy, hogy mindketten többet tegyenek, mint bevégezni valamit, ami éppen csak elkezdődött, ők mindig új dologba akartak belevágni. A Piazza Navonával és a Sant’ Agnesével a Szent Péter-székesegyház és a Vatikán ellenképét kívánták megalkotni. Azt akarták, hogy az embereknek leessen az álla a csodálkozástól. És milyen nagyszerű ötletet terjesztett a pápa elé! Ince szinte magán kívül volt a lelkesedéstől, és azt jósolta, hogy az embereknek a lélegzete is eláll majd tőle. Francesco úgy határozott, hogy ennek a nagy embernek az emlékére építi meg a teret, hogy a Piazza Navonával örök időkre emlékművet állítson a pápának. De nem a principessának. Francesco kicsiny háza felé tartva mégis betért, mint mindig, ha errefelé vitt az útja, a Santa Maria della Vittoria templomba. Mintha kényszer hajtotta volna, be kellett mennie ebbe a mindennél jobban gyűlölt épületbe. Talán azért, mert a Piazza Navona átalakításának pompás ötlete éppen a principessa jelenlétében született meg a fejében. A csőcselék lármája olyan valószerűtlenül letompítva jött át a templom vastag falain, mintha egy másik világba került volna. Francesco negyvenhat gyertyát gyújtott, a principessa távollétének minden hónapjára egyet, és mialatt a fellobbanó fényben lassanként előtűnt az asszony márványba vésett arcmása, térdre ereszkedett a mellékoltár előtt. Az a hír járta, hogy a principessa visszatért Angliába, ahol azóta másodszor is férjhez ment. A hírt donna Olimpia erősítette meg. Majd négy éve már, hogy a principessa távol van. Nem köszönt el tőle, s még csak levelet sem küldött Angliából. Francesco azóta minden idejét a
művészetnek szentelte. A Sapienza építkezésén épp olyan jól haladtak a munkálatok, mint a Palazzo Pamphilin, a Propoganda Fide felújítása pedig a befejezéshez közeledett. Francesco csak így, a folyamatos tevékenykedésben volt képes elviselni azt az ürességet, melyben a principessa távozása óta élt. Bár elárulta az asszony, mégis olyan árvának érezte magát nélküle, hogy a verő napfényben is fázott, amikor idegen emberek között sodródott az utcákon. Mivel nem remélhette, hogy valaha is a szemébe nézhet és hallhatja a hangját, beláthatatlan pusztaságnak tűnt a jövő: egyhangúan teltek a napok, de közben kínozta a gondolat, hogy hogyan él az asszony, megtalálta-e a boldogságát, szeret és viszontszeretik-e. Észrevétlen mozgatta ajkát, mintha a terveiről beszélne az asszony néma arcmásához. Szívmagányában a szerelem szavait formálta, melyek folytonos áramlással törtek fel belőle, s amelyeket csak a vetélytársára, a szobor alkotójára szórt átkok szakítottak félbe, és a meggyötört tüdejéből feltörő köhögés.
2. Alig szálltak fel a Pamphilik galambjai, hogy egy jobb világ felé irányítsák röptüket, egy ragyogó csillag tűnt fel az égbolton Róma dombjai fölött: a Chigi család címere. A Szent Kollégium szokatlanul nagy egyetértésben választotta Szent Péter utódjává Fabio Chigi bíborost. A koronázási ünnepség napján, 1655. április 18-án azonban viharos jégeső zúdult a városra, és szörnyű pusztítást végzett a szőlőkben. A rómaiak első döbbenetükben azt kérdezték maguktól, hogy e rossz ómen jegyében kezdődik az új pontifikátus? Alig alkonyodott még, amikor Lorenzo Bernini a Jézus lovagrendjének öltözékében, a svájci gárda egyik tisztjének kíséretében lépdelt a Vatikán hosszú folyosóin a pápai fogadóterem felé a kihallgatásra váró prelátusok és követek sora előtt. VIII. Orbánhoz hasonlóan, VII. Sándor pápa is még azon a napon hívatta magához, amikor trónra került. Vajon mit akarhat tőle az új pápa?
Lorenzo már jó ideje ismeri Fabio Chigit. Ince pontifikátusának vége felé többször is találkoztak a pápai palota anticamerájában, fogadószobájában, s első pillantásra felismerték az egyéniségükben rejlő sok hasonlóságot. A monsignore akkoriban tért vissza Kölnből, ahol pápai nunciusként szolgált, s arról számolt be Lorenzónak, hogy milyen dicsőség övezi Róma első művészének nevét német földön. Chigi bíboros azóta számos megbízást adott Lorenzónak, aki meglepve állapította meg, hogy ez a művelt egyházfő nemcsak szereti, de érti is az építészetet. Chigi képes volt szabad kézzel a legnehezebb geometrikus rajzokat is elkészíteni. Lorenzónak nem sokat kellett magyaráznia, hogy egy-egy ötletet vagy tervet megértessen vele. – Szentatyám. Alig nyitotta ki a tiszt a szárnyas ajtót, Lorenzo mindjárt térdre borult, hogy kezet csókoljon Chiginek, mert a férfi, akit értő és nagyvonalú férfinak ismert, nem közönséges ember immár, hanem Isten földi helytartója. Már éppen fel akart állni, amikor valósággal elborzadt: a pápai trón mellett egy ébenfából készült, sötéten ragyogó nyitott koporsót pillantott meg, melynek belseje fehér selyempárnákkal volt kirakva. – Zavar a látványa, lovag? – kérdezte Sándor, s ajka körül finom mosoly játszott. – Téged, azt a férfit, aki Orbán síremlékén valami csodálatra méltó tehetséggel fosztottad meg a halált a borzalomtól. – Bevallom, szentatyám, nem gondoltam, hogy a halállal találkozom itt, különösképpen ezen a napon. – Éppen itt és most jött el az ideje, hogy emlékezzünk rá – mondta Sándor. – Az első rendelkezésem így szólt: állítsák fel a koporsót, hogy eszünkbe juttassa, milyen rövid az élet. Éppen ezért – folytatta most már hivatalos hangnemben – hosszas bevezető helyett a tárgyra térünk. Bíboros koromban olyan megbízásokat kaptál tőlem, melyek családom fényét emelték, most azonban olyan megbízást kapsz tőlem, mely az egész egyház dicsőségét szolgálja majd, ilyen jelentős és nehéz feladatot soha, senki nem kapott még Rómában. Gondolom, tudod, miről beszélek. – Talán bizony – kérdezte nagy óvatosan Lorenzo – a San Giovanni in Laterano, a püspöki templom befejezésére gondol? – Mi a Szent Péter tér befejezésére gondolunk – mondta a pápa. – A székesegyház előtt olyan teret kell kialakítani, amilyet még nem látott a világ. Ez legyen a föld legnagyobb templomának átriuma, a pápai méltóság emlékműve és Róma városának dísze.
Lorenzo érezte, hogy szíve hevesebben ver az örömtől és a rémülettől. Sándor pápa megbízása azt a lehetőséget villantotta fel számára, hogy a tornyok nélkül is ki lehet igazítani a Maderno-féle homlokzat hibáját (ti. azt, hogy eltakarja Michelangelo kupoláját), sőt, hogy a bazilika előnyére lehet fordítani a tér újszerű kialakításával. Milyen merész gondolat! És milyen hatalmas és emberfeletti feladat! – El vagyok ragadtatva, szentatyám, a terveitől – mondta Lorenzo kissé habozva, hogy elrejtse pillanatnyi tanácstalanságát. – A széles utcák és a tág terek nemcsak a város lakóiban keltenek kellemes érzéseket, de hozzájárulnak ahhoz is, hogy messzi országok lakóit is ide csalják… – Jól tudjuk, hogy gyors a te felfogóképességed, lovag. – Ahhoz, hogy szentséged elképzelései szerint alakíthassuk a teret, mindenképpen rákényszerülünk arra, hogy a közeli utcákat kiegyenesítsük és az apróbb házakat leromboljuk annak érdekében, hogy az előkelő épületeket megszabadítsuk ettől a sötét és nyomasztó környezettől… – Nagyon helyes – szakította immár harmadszor félbe Sándor –, éppen ezért szabad kezet kapsz az eszközök megválasztásában. Azt építed, amihez Isten és képzelőerőd hozzásegít. – Sándor a szakállát babrálta, s fekete szemével merőn nézett Lorenzóra. – Talán már van is valami ötleted, lovag? Lorenzo vívódott egy kis ideig. Mit képzel ez a pápa? Honnan lenne ötlete? Egy ilyen jelentős, nagy méretű vállalkozáshoz? Időre van szüksége, hogy átgondolhassa a teendőket, kidolgozhassa a terveket és hogy számításokat végezhessen. Bízott benne, hogy Sándor nem vette észre zavarát, ezért úgy döntött, hogy pár nap vagy hét gondolkodási időt kér. – Őszentsége kegyes engedelmével – kezdett bele mondókájába, ám a szavak szétporladtak a nyelvén. Ámuló tekintettel nézett a pápára, aki olyan volt, mint egy jelenés. Úgy emelkedett fel előtte, mint egy emlékmű, amikor a pontifex feltápászkodott trónjáról: felsőtestét hatalmas, bő köpeny takarta, két keze trónjának magas karfáját markolta, s úgy festett, mintha az egész helyiséget betöltené. Lorenzón villámként cikázott át a felismerés: ez az ember a hitet testesíti meg, a szent katolikus egyházat. Lorenzo, még mielőtt belegondolt volna, hogy mit is akar mondani, már bele is vágott mondandójába:
– Szentatyám, én olyannak képzelem az egyházat, mint egy emberi testet. A fej úgy viseli a kupolát, mint a tiarát, a széles vállak a homlokzatot jelképezik, a kitárt karok az árkádokra emlékeztetnek, melyek középről indulnak kifelé haladva, a lábak pedig a borgo odavezető utcáit szimbolizálják. Igen, szentatyám, ilyennek képzelem a teret – tette hozzá most már magabiztosan. Sándor ámulva nézett rá. – Egyházunk mint emberi test? – Igen, szentatyám – mondta Lorenzo, és hátravetette a fejét. – Az emberré lett Isten jelképe és ugyanakkor földi helytartójának nagyszerű szimbóluma. – Úgy vélem, megtaláltuk a feladatra méltó férfit. – Sándor bólintott, aztán felemelte a kezét, mintha megáldaná Lorenzót. – Ezennel kinevezünk az apostoli kamara építészévé, és ezentúl havi kétszázhatvan scudo fizetést kapsz tőlünk. De most már menj, és láss neki a munkának. Alig várom, hogy láthassam a terveidet. Lorenzo előrelépett, hogy Sándor keze fölé hajoljon, s mialatt a halászgyűrűt megcsókolta, az elégedettség jó érzése töltötte el. A pápa udvari építésze! Ez volt az egyetlen olyan cím, melyet még nem kapott meg. Ince soha az életben nem adta volna meg, ha száz évig él, akkor sem. Most már csak egy kérdés nyugtalanította. – Van még valami? – kérdezte Sándor, amikor megérezte, hogy Lorenzót hatalmába kerítette az aggodalom. – Van, szentatyám – mondta Lorenzo. – Donna Olimpia… az ön pontifikátusa alatt is foglalkozik a Vatikán tervbe vett építkezéseivel?
3. – Követelem, hogy szólhassak a pápával! – Sajnálom, excellenza, a szentatya meditál. – Már megint? – kérdezte donna Olimpia és tajtékzott. – Tegnap és tegnapelőtt is meditált… és a múlt héten is mindennap. Ha őszentsége így folytatja, hamarabb jut a mennyek országába, mint szeretné.
Ami azt illeti, Sándor pápa nemcsak széplélek volt, hanem jámbor és erkölcsös férfiú is. Éppen ezért az egész város fellélegzett, amikor híre ment megválasztásának. Fabio Chigit, aki sötét szakállával és markáns arcvonásaival már bíboros korában ismert figura volt szerte a városban, a római emberek igen sokra tartották tisztességes jelleme miatt, és hatalomra kerülve sem okozott csalódást. És miközben címere, a csillagok koronázta domb, éppoly jelenvaló volt Rómában, mint a Barberinik méhekkel ékes címere annak idején, a pápa mindent megtett annak érdekében, hogy elégtételt szolgáltasson a megsebzett nyilvános erkölcsnek. Nem volt tekintettel a rendi előjogokra, amikor megtisztította környezetét, s kiakolbólította elődje kegyenceit, és sokak felháborodására bemutatta az első és egyben legjelentősebb áldozatot: donna Olimpiát. Három nappal Ince temetése után – melynek költségeit végül a Szent Péter-székesegyház kanonokja vállalta magára – a sógornő és az elhunyt pápa bizalmasai a Rota Romana pecsétjével ellátott levelet kaptak, melyben rövid, szabatos mondatokban közölték velük, hogy vizsgálatot indítottak ellenük. Nyolc pontba szedve a legsúlyosabb bűnökkel vádolták meg őket, melyek között a hamis eskütől kezdve a megvesztegetésen át az állami pénzek elsikkasztásáig Isten tudja, mi minden szerepelt még a vádpontok között. Donna Olimpia azóta minden reggel audienciára jelentkezett az új pápánál. De hiába. Sándor kamarása, akit pár héttel ezelőtt egy kézmozdulatára tönkretettek volna, most oly gőgösen nézett le rá, akár egy uralkodó palotájában dolgozó szakács a koldusra, aki a konyha ajtajában könyörög egy tányér levesért. Donna Olimpia csak nehezen állta meg, hogy fel ne pofozza. – Tájékoztassa őszentségét, hogy holnap újra eljövök. – Aminek semmi értelme, excellenza. A szentatya azt üzeni, a múltban oly gyakran láthatta a pápát, hogy nem eshet nehezére lemondani erről a szerencséről. – Én pedig újra próbát teszek. – Nem javasolnám. – A kamarás gőgös vonásai átrendeződtek, s a hivatali hatalom hideg közömbössége rajzolódott az arcára. – A szentatya megparancsolja önnek, hogy átmenetileg szülőhelyén, Viterbóban fogjon szállást, és ott várja ki perének kimenetelét. Eltartott egy ideig, amíg donna Olimpia felfogta a közlés értelmét. Zavarodottan elfordult, lesietett a pápai palota lépcsőjén, majd kocsiba szállt. Azt remélte, hogy majd rendezni tudja gondolatait, ám a Piazza
Navonáig tartó út túlságosan rövid volt ahhoz, hogy hazaérkezésig feldolgozza azt a szörnyűséget, amit az előbb hoztak tudomására. Fabio Chigi elűzte a városból, őt, a város királynőjét! – El akarsz utazni? – kérdezte Camillo csodálkozva, amikor az anyja egy tucat szolga segítségével összecsomagolta a legszükségesebb holmikat. – A pestistől tartasz? De hiszen csak Szicíliában szedi áldozatait, ahogy mondani szokták, és nem fenyeget az a veszély, hogy átterjed a tengeren… – Mit érdekel engem a pestis! – szakította félbe a fiát. – Sándor száműzetésre ítélt. – Száműzetésre? Sándor? Téged? Én meg azt hittem, hogy Fabio Chigi a barátunk. Hiszen te segítetted hozzá a pápasághoz! – Camillo kiragadott egy szelet tortát, melyet az egyik szolga tartott elé egy tálcán. – Ha nem vesztegeted meg Sachetti bíborost, akkor a vénember sohasem mondott volna le a jelöltségről, s akkor Sándor helyett most ő ülne a pápai trónon. – Ez volt életem legnagyobb hibája – mondta Olimpia és felsóhajtott. – Hálátlan ember. És még ezt nevezik szentatyának! Utálatos! Az embernek elmegy az étvágya! – Camillo most tolta be szájába a második szelet tortát. – És úgy gondolod, hogy ezért kell elhagynod a várost? – Nem tudnád abbahagyni egy pillanatra az evést? – szólt rá az anyja Camillóra. – Hányszor mondjam még! Kövér vagy, mint egy disznó! – Olimpia felemelte a hangját, egyre hangosabban beszélt, úgyhogy a sok szolga behúzta fülét-farkát attól tartva, hogy elveri őket. A következő pillanatban azonban már megbánta, hogy így bánt a fiával. Végtére is mit tehet arról szegény gyermek, hogy Sándor szerencsétlenné teszi az anyját? Megcirógatta a fia arcát, s homlokon csókolta. – Bocsáss meg, de gondban vagyok. Miattad is. – Ez azt jelenti, hogy nekem is távoznom kell Rómából? – kérdezte Camillo elhaló hangon. – Isten őrizz! Itt kell maradnod, és vigyáznod kell, ne fosszanak ki bennünket, amíg Viterbóban vagyok, és érvényt nem szerzek igazunknak. Tessék – mondta és vastag bőrmappát nyújtott át a fiának, mely csak úgy dagadt a sok papírtól –, ebben írtam össze a tennivalókat. Van benne egy meghatalmazás is arra az esetre, ha pénzt akarsz levenni a kontómról. Ki tudja, pár héten belül talán elül ez a nagy izgalom, és nem is kerül sor a perre. Addig is az lesz a legokosabb, ha csendben leszünk, és úgy teszünk, mintha meghajlanánk a pápa akarata előtt.
Hirtelen úgy érezte, hogy túl sok mindent rak a fia vállára. Harmincesztendős volt, szinte még gyermek. Megragadta Camillo kezét, megszorította. – Mit gondolsz, megbirkózol a feladattal? Camillo csak vigyorgott anyja aggódó arckifejezését látva. – Ha a kezemben van a meghatalmazásod, az azt jelenti, hogy a Pamphili család minden pénzével én rendelkezem? – kérdezte, s a szeme úgy ragyogott, mintha sült libát szolgáltak volna fel neki. – Az egészből csak ez érdekel? – kérdezte az anyja, s alig bírta elnyomni az újabb dühkitörést. Camillo gondterhelten ráncolta a homlokát. – Nem. De van itt még valami – mondta. – És mi történik a principessával, ha elmégy? – Micsoda okos kérdés! – kiáltott fel donna Olimpia, és megpaskolta fia kezét. – Nagyon jó, hogy eszedbe jutott, majd megfeledkeztem róla. – Olimpia elszántan nézett a fia szemébe. – Gondoskodj róla, hogy ott maradjon a ringyó, ahol van! Ha visszatértem, kezelésbe veszem. Most azonban igyekeznem kell. Elutazásom előtt el kell még intéznem egy sürgős ügyet.
4. – Segíts meg, ó, Istenem! Hangjában egy alig elnyomott sóhajtással énekelte az előimádkozó nő az indító sort, s alig hangzott el az utolsó szó, kórusban követte a közösség: Uram Isten, siess! Az apácák, mint minden este, most is a kilencedik órában gyűltek össze a templomban, hogy esti imával fejezzék be a napot, a hét zsolozsma utolsó imájával, mellyel megszentelik az eltelt napot. A közösség egyik tiszteletreméltó tagja, Chiara testvér, világi nevén Lady McKinney már egy hete ki volt zárva a közös imából. Mintha bélpoklos lenne, kint állt a sötétben, a szandálban rettentően fázott mezítelen lába, s csöndes hangon dicsőítette Istent a többiekkel, kiknek hangja olykor-olykor kihallatszott a templom ajtaján: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek!”
– Ámen! Hangos nyikorgással tárult ki a templom ajtaja. Clarissa vezeklésül a földre vetette magát, amit Don Angelo apát vetett ki rá. A többi apáca sietve átlépett rajta, s igyekezett mielőbb visszajutni a maga cellájába, anélkül azonban, hogy Clarissa köszöntését akár csak egy benedictével is viszonozták volna. Clarissa csak akkor tápászkodhatott fel, amikor már az utolsó nővér alakja is eltűnt a kolostorban. Leporolta a ruháját, és Laetitias, egy korosabb nővér szigorú kíséretében, akinek egyébként megtiltották, hogy szót váltson Clarissával, tért vissza a cellájába, ahol őrzője fejbiccentéssel vett búcsút tőle, hogy aztán a nap hátralévő idejére rázárja az ajtót. Clarissa lehuppant a sámlira, mely az asztalon, valamint keskeny, szalmazsákkal leterített priccsen kívül az egyetlen bútordarab volt cellájában. A tenyerébe támasztotta a fejét, és kinézett a rácsos ablakon. Odakint a holdfényben egy kicsiny folyó kanyargott az erdőben, a fák tetejét meg-megborzolta az éjszakai szél. Sehol egy ember. Csak a folyó túlpartján álló halászkunyhóban pislogott valami halvány fény. Clarissának fogalma sem volt róla, hogy hol helyezkedik el a kolostor. Különböző mezítlábas rendekből való apácákat szállásoltak itt el, de aligha akadt köztük egy is, aki Istennek ajánlotta életét. A legtöbbje azért került erre a világtól távol eső helyre, mert Rómában családjuk terhére voltak. Clarissa gyertyát gyújtott. Ő is azért került ide, mert terhére volt valakinek. Négy éve már, hogy donna Olimpia a Santa Maria della Vittoria elől elvitette. Alighogy megérkezett a kolostorba, elvették a ruháját, s arra kényszerítették, hogy vegye magára a rend szürke köntösét, melyet madzaggal kellett összefogni a derekán a megszokott aranyozott öv és csatok helyett. A fejére borított kendő egészen a szemöldökéig ért, hogy egy hajszál se váljon láthatóvá, amikor fogadalmat tett a szegénységre, a szüzességre és az engedelmességre. Bár dolgozhatott volna az éléstárban vagy foglalkozhatott volna számviteli ügyekkel, mégis a könyvtári szolgálatot választotta. Attól a naptól fogva ki nem tette a lábát a kolostor épületéből. Az apát, aki donna Olimpia embere volt, s már férje meggyilkolásakor a szolgálatára szegődött, személyesen felügyelt rá. Donna Olimpia havonta egy alkalommal felkereste az apátot, hogy meggyőződjön róla, Clarissa még mindig őrizetben van. Clarissa ilyenkor csak messziről láthatta unokanővérét, de beszélni nem beszélhetett vele.
A folyóparti kunyhóban kihunyt a fény. A halász és a felesége nyilván álomra hajtotta a fejét. Clarissa irigyelte őket, mert neki csak ritkán jött álom a szemére. Ötvenéves is elmúlt már, s úgy hitte, itt végzi életét, elhagyatva és elfeledve. Annak a pár embernek sem jut már eszébe, akik még ismerték. Sóhajtott egyet, s felütötte azt a könyvet, melyhez esténként fordult vigasztalásul. Ez segítette a túlélésben. A nappalokat a kolostor könyvtárában töltötte, ott olvasgatta azt a pár könyvet, melyek ezen az isten háta mögötti helyen egyáltalán olvashatók voltak. Esténként azonban, amikor az utolsó ima után cellájába tért, írni kezdett, mint ama nő, akinek arcát kölcsönözte abban a másik életben, és építészeti terveket és vázlatokat rekonstruált, hogy így őrizze meg szellemi frissességét. Amíg a jegyzeteiben lapozott, jól hallotta, hogy megélénkült az éjszakai élet a folyosókon. Halk ajtónyitogatást hallott, surranó lépteket, titkos suttogásokat, elfojtott nevetgélést, ruhasusogást, zihálást, sóhajtozást, majd rövid, éles sikolyokat. A bűnök órája volt ez most, mint minden este az utolsó ima után, amikor a nővérek álarcos alakok látogatását fogadták, akiket zarándokoknak tekintettek a kolostorban, valójában azonban a városból érkeztek lóháton, hogy a hús örömének éljenek. Meddig tart még a büntetése? Don Angelo eltiltotta a közösségtől, mert tiltakozott ama utasítása ellen, hogy a novíciusok ne léphessenek be a könyvtárba. Azóta csak lesütött szemmel járhatott, és senkihez sem szólhatott. Enni csak vecsernye után ehetett külön asztalnál, de csak annyit, amennyit don Angelo engedélyezett kenyérből és vízből. Mennél inkább megrabolták külső szabadságától, annál inkább nőtt és erősödött belső szabadsága. A vágyak és óhajok, melyek a korai években gyakran csak gyötrelmet okoztak, az önsanyargatás következtében lassanként elcsitultak benne, hogy helyt adjanak az erő és könnyűség érzésének. Semmilyen külső kényszer nem nyomhatta el benne ezt a csodálatos könnyedséget. Csak nagy néha, amikor a bűnös hangok és zajok behatoltak cellája mélyére, érezte teste rezdülését, s egy megmagyarázhatatlan kérdés tolult fel benne: ha egyszer nem a késztető és kényszerítő érzékek rabja, akkor mire jó az ő belső szabadsága? Clarissa azzal a marhafaggyúból gyúrt dugóval védekezett a külső zajok ellen, mely a leégett gyertyák után maradt a templom oltárán. Olyan bűnnek számított ez is, amelyért, ha felfedezik, súlyos büntetést kapott volna. A füldugók nélkül azonban nem tudott volna koncentrálni. Fogott
egy ceruzát, s lerajzolta egy szökőkút körvonalait, aztán egy obeliszket, mely egy medence fölé emelkedik, majd odarajzolt még négy allegorikus alakot. Aztán rajzolt egy második kutat, ezúttal négy folyamistennel, akik az oszlop lábánál nyújtózkodtak a vízben. Azonos alapötlet, de két merőben különböző kidolgozás, annyira különböző, mint az a két férfi, akik elgondolták. Vajon még mindig hadakoznak egymással? Egyszer csak hangokat hallott a folyosó felől. Clarissa a fülét hegyezte. A zajok az ispotály felől jöttek. Haldoklik valaki? Amikor haldoklott valamelyik nővér, akkor a keresztfolyosón hangosan doboltak egy táblán. Ilyenkor a többiek, hitüket hangosan megvallva rohantak a beteghez. Clarissa az ablakhoz ment, s kinézett a rácsok között, de az ispotály körül csönd honolt, az épület sötétbe borult. Kivette a dugókat a füléből, és arra a férfihangra lett figyelmes, melyet már oly gyakran hallott életében. – Ezt pedig megtiltom önöknek! Hagyják el a házat! – Ön itt már nem parancsolgathat! – kiáltott rá egy másik férfi hangja, ha lehet, az előbbinél is hangosabban. – Tulajdonképpen kicsoda ön? – Principe Pamphili vagyok. Ez a kolostor az anyám, donna Olimpia védelme alatt áll. Odakint felnevetett pár férfi. – Donna Olimpia? Aki az ő védelme alatt áll, annak bizony szüksége is van rá. Clarissa beleborzongott a hallottakba. Mit jelent ez az egész? Eloltotta a gyertyát, és a priccs felé indult, de még két lépést sem tett, amikor újra hangos szót hallott: – Őszentsége nevében! A következő pillanatban feltárult az ajtó. Clarissa megdermedt. Odakint a folyosón, a fáklyák fényében Camillo Pamphili állt egy szál ingben, mint egy rajtakapott bűnös, két katona között, akik mellének szegezték kardjukat.
5. – Áldd meg, amit adtál nékünk! – Ámen!
Eljött az este, vége a napnak. Virgilio Spada elégedetten nézett körül, s közben levesébe mártotta kanalát. A hosszú asztalnál tizenkét nő foglalt helyet, tizenkét sors, melyek ismeretében nemcsak az ő jó szíve, de a marcona férfiak kőszíve is ellágyult volna. „Per le donne mal maritate.” Ami körülbelül azt jelenti, hogy „Szerencsétlenül házasodott nőknek”. Ez állt ugyanis annak a háznak a bejárata fölé írva, melyet két évvel ezelőtt monsignore Spada rendezett be saját költségére a Santa Maria Maddalena egyházközségben, amelyben azóta is folytatja áldásos tevékenységét. Olyan nők leltek itt menedékre, akik – szüleik gondatlansága vagy a maguk téves ítélőképessége következtében – nem a nekik megfelelő férfira bízták életüket. Olyan emberhez mentek feleségül, aki ütötte-verte, gyötörte, vagy arra kényszerítette őket, hogy pár rézpénz fejében eladják testüket. – Kér még egy kanállal, monsignore? – kérdezte Gabriella, a tizenhét éves gesztenyebarna hajú, rózsás arcú gyönyörű lány, aki ezen az estén látta el a konyhai szolgálatot. – Kérek – mondta Spada, pedig már a pápa asztalánál megvacsorázott egyszer, és odanyújtotta tányérját. – Nem tudok ellenállni a kísértésnek. Mivel fűszerezted a levest, hogy ilyen csodálatos az íze? Gabriella mélyen elpirult a dicséret hallatán, s felsorolta a felhasznált fűszerek nevét. Virgilio Spada egészen meghatódott. Az ő legnagyobb öröme az volt, hogy elnézte, milyen szépen élnek egymással ezek a szegény Magdalénák, de ennél is jobban örült annak, hogy ebben a házban visszanyerték méltóságukat, melyet kint a világban elveszítettek. Ha belegondolt, hogy a legtöbbje mennyire meg volt félemlítve, hogy mennyire nem bíztak már benne, hogy valaha is örömüket lelik az életben, hogy közülük sokan a legrettenetesebb gondolattal foglalkoztak, azzal ugyanis, hogy véget vetnek életüknek, melyet pedig az Istentől kaptak, ha mindebbe belegondolt tehát, nem lehetett kétsége afelől, hogy áldás kíséri munkáját. Talán nem tekinthető véletlennek, hogy tizenkét éves korában, amikor egy teknőccel játszott a Szent Péter téren, elsőként pillanthatta meg az égre felkúszó fehér füstöt, mely Orbán pápa megválasztását hirdette. Mosolyogva idézte emlékezetébe azt a reggelt, amikor megpattant otthonról, és drága ruháját egy utcakölyök rongyaira meg egy teknőcre cserélte. Édesanyja odavolt a rémülettől, amikor este megpillantotta fiát ebben a gúnyában, az apja pedig megparancsolta a házitanítónak, aki
egyébként latint és görögöt oktatott, hogy hét csapást mérjen a fiú mezítelen hátsójára. Ha eszébe jutott, még mindig érezte az égő fájdalmat. Kopogtatás riasztotta fel a csöndes mélázásból. Az asztalnál ülő nők az ajtóra pillantottak. – Gabriella, kérlek, kinyitnád az ajtót? – mondta Spada. – Mindannyian kíváncsiak vagyunk, kit küldött hozzánk az Úr. Mialatt Spada újfent a levesestányér felé fordult, hogy végezzen az étellel, Gabriella ajtót nyitott. A mezítlábas rend koszos, rongyos ruhájában egy nő lépett be, akiről azt hihette az ember, hogy nagy utat tett meg, míg idáig ért. – Lépj közelebb, lányom – szólította fel Spada. De szinte még be sem fejezte a mondatot, amikor megdermedt egy pillanatra. – Principessa! – Spada elejtette a kanalat, majd felpattant a helyéről. – Káprázik a szemem, vagy tényleg önt látom?
6. – A Svájci Gárda katonái voltak – mesélte Clarissa. – A pápa megbízásából jöttek. Feloszlatták a kolostort, az apátot pedig elűzték onnan. Ha nem jönnek, donna Olimpia terve beteljesedik. Életem végéig a kolostorban maradok, élve eltemetve. Isten bocsássa meg nekik – tette hozzá. – De én nem. – Ezek az emberek büntetést érdemelnek – mondta Spada beleegyezőleg. – Megfosztották önt a szabadságtól, hogy mentsék a bőrüket, és a bűn mocsarává tették a megszentelt helyet. Ha belegondolok, hogy mennyit szenvedett! – Megfogta Clarissa kezét és együtt érzőn megszorította. – De mondja csak, hogy sikerült rám találni? – Amikor a városba értem, elmentem az angol kórházba. Morris doktor, az ottani orvos mondta, hogy a Santa Maria Maddalenában vezeti ezt a házat. Nem fogyott ki a dicséretből, amikor önről és a munkájáról kezdett el beszélni. Azt mondta, amit az Ég elmulasztott, azt ön pótolja itt a földön. A monsignore büszkén mosolygott.
– Olykor-olykor segíteni kell a jó Istennek, hogy beteljesedjen az akarata. Egyébként hogyan találnák meg helyüket az életben azok a szegény nők, akiknek a sorsát az én kezemre adta? Clarissa hálásan és boldogan viszonozta a pap mosolyát. A Palazzo Spadában töltötte az éjszakát, és jó tíz órát aludt. Fürdés és egy kiadós reggeli után megerősödve, új, tiszta ruhában üldögélt Spada kedvenc helyén, a kicsiny kertben sorjázó, hamis perspektívát sugalló kolonnád végében, a reggeli napfényben. Milyen szép is az élet! A selymesen simogató levegő, a meleg napfény! Minden olyan tiszta és új és jó, mint a teremtés első napján. – Hiszen máris a témánál vagyunk – mondta monsignore Spada. – Milyen tervek foglalkoztatják, principessa? – Úgy hiszem – mondta Clarissa sóhaj kíséretében –, visszatérek Angliába. – Bár rettentően hiányzik majd nekem, mégis azt hiszem, principessa, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Ahogy hallom, a hazájában mindenütt visszatért az élet a régi kerékvágásba, Mister Cromwell és kormánya a világ másik sarkában háborúzik Spanyolországgal, vagyis az urak, hála legyen az Égnek, el vannak foglalva. Ha megengedi, adok én ön mellé két vagy három derék embert az útra. Marseille-ben száll hajóra? Ez esetben megspórolhatja a fáradságos átkelést az Alpokon. A monsignore csak most vette észre, hogy még mindig fogja az asszony kezét, el akarta engedni, de Clarissa nem engedte. – Milyen jóságos ember ön, monsignore. És éppen ezért nem is szégyenkezem, amikor szóba hozok valamit. – Clarissa hallgatott egy keveset, majd így folytatta: – Nincs pénzem az útra. Nincs semmim, csak amit rajtam lát, igaz, ezt is önnek köszönhetem. Mégis arra kérem, szíveskedjen kölcsönözni némi pénzt. Amint Angliába érek, nyomban… A monsignore ismét elmosolyodott. – Tekintsetek az égi madarakra, nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja őket. Nem sokkal drágábbak vagytok-e azoknál? – Ismerem a mondást – mondta zavartan Clarissa –, de fogalmam sincs róla, mit akar mondani vele. – Egyszerűen azt – mondta ragyogó arckifejezéssel Spada –, hogy ön gazdag asszony.
– Még hogy én gazdag? Az meg hogy lehetséges? Hiszen mindenemtől megfosztottak. – Hogy aztán sokkal többet adjanak vissza. Hónapról hónapra. Évről évre. Az angol követ ezen okból újra meg újra felkeresett, nem tudta ugyanis, mit kezdjen a pénzzel, mely az ön váratlan eltűnése után érkezett Angliából. Egyikünk sem tudta, mi történhetett, azt hittük, rég visszatért hazájába. Hála Istennek, az ön bankárja igen óvatos volt, s semmit sem adott a pénzből donna Olimpiának. Pedig a nő határozottan felszólította erre, nem is egyszer. Clarissa nem hitt a fülének. – Azt akarja mondani, hogy csak be kell mennem a bankba, s megkapom a pénzt? – Azt. Ha úgy akarja, máris indulhatunk – mondta Spada, s felpattant a helyéről. – Rendben, monsignore, ez tényleg nagy segítség lenne – mondta Clarissa, s ő is felállt a helyéről. – Mindazonáltal van valami, ami lelkiismeretfurdalást okoz. – Azt hiszem, kitalálom, mi az – mondta Spada komoly arckifejezéssel. – A mi két barátunkra gondolt, ugye? Clarissa némán bólintott. – Szegények jobban gyűlölik egymást, mint valaha. Emlékszik még, hogy signor Borromini be akarta építeni a lovag palotájának helyét? Időközben letett róla, most azonban a Propoganda Fide Santa Trinità kápolnáját akarja lerombolni. Bernini ezt a templomot építette fel legelőször. Egyik legpompásabb épülete! Spada nem bírt egy helyben megmaradni. Gesztikulálva járt fel s alá a kicsiny kertben, s izgatott hangon mesélt igyekezetéről, hogy megbékítse a két vetélytársat. Szakértőknek jelölte őket egy bizottságba, melynek az volt a feladata, hogy vizsgálja meg az egyik jezsuita templomban esett károkat. A két férfi azonban arra használta a bizottsági üléseket, hogy ócsárolják és kigúnyolják egymást. – Mint Káin és Ábel. Két testvér, akik képtelenek beletörődni, hogy Isten testvéreknek teremtette őket. Clarissa, miközben a monsignorét hallgatta, a kolonnád megtévesztő látványában gyönyörködött, meg a harcos szobrában, mely a bejárat felől nézve nagynak tűnt, ám a valóságban alig volt nagyobb egy gyermeknél. Semmi sem volt olyan, mint amilyennek látszott, és semmi sem látszott
olyannak, mint amilyen volt… Clarissát elfogta a kétség. Lehet, hogy ő is hasonló illúzió áldozata? A hazájának tekintheti-e még Angliát? Nem Róma-e az ő hazája már jó ideje? Az a megjegyzés jutott most eszébe, melyet Spadától hallott beszélgetésük elején: „Olykor-olykor segíteni kell a jó Istennek, hogy beteljesedjen akarata. Egyébként hogyan találnák meg helyüket az életben azok a szegény nők…” Nem érvényes-e rá is ez a megjegyzés? Hol jelölte ki Isten a helyét? Mi a feladata az életben? Egyszeriben menekülésnek tűnt a szemében az elutazás. Mintha valami felelősség elől menekülne, melyet évekkel ezelőtt vett a vállára, mégpedig szabad akaratból. – Bocsásson meg, monsignore, meg tudná mondani, hogy kaptam-e leveleket távollétemben Angliából, melyeket esetleg a követségen megőriztek? Írt-e valaki a rokonok vagy ismerősök közül? – Hogy mondja, kérem? – kérdezte kissé zavartan Spada. – Nem, levelekről nem hallottam. Pedig a követ biztosan tájékoztatott volna. – De jó, hogy ezt kérdezi. Annyit beszéltem, hogy közben teljesen megfeledkeztem valamiről – mondta Spada némi bűntudattal. – Jöjjön! Induljunk, ebéd előtt érjünk oda, mielőtt a bankárja asztalhoz ül. Clarissa a fejét ingatta. – Monsignore, azt hiszem, arra még lesz időnk bőségesen – mondta, s megragadta a pap karját, s megkérte, hogy foglaljon helyet. – Jobb szeretnék beszélgetni még egy kicsit. Támadt egy ötletem ugyanis, ezt szeretném megbeszélni önnel. Előfordulhat ugyanis, hogy a segítségére lesz szükségem. – Attól tartok – mondta monsignore Spada, miközben helyet foglalt Clarissa mellett –, nem értem, miről van szó. – Talán nem is kell mindent értenünk, ha cselekedni akarunk – mondta Clarissa. – Gyakran akkor járunk el helyesen, ha Isten ujjára figyelünk, nem pedig az eszünkre. Ha jól emlékszem, sok évvel ezelőtt öntől hallottam ezt az érvelést. – Credo quia absurdum. – Spada bólintott. – Hiszem, mert képtelenség.
7.
A Palazzo Bernini felbolydult méhkashoz volt hasonlatos. Kőfaragók, rajzolók, köztük a ház urának legidősebb fiai, buzgólkodtak benne, meg más kézművesek is, akiket egyébként a város különböző építkezésein foglalkoztatott a lovag, s akik ki-be jártak, s szinte percenként kopogtattak a kapun. Mert amióta Fabio Chigi került a pápai trónra, Lorenzo Bernini újra élvezte a Vatikán kegyeit, s több megbízást kapott, mint Orbán idején, pedig akkor sem volt oka panaszra, úgyhogy a műterme valóságos fabbrica gyanánt működött immár, s majdnem akkora volt, mint a Szent Péter-székesegyház felvonulási épülete. Lorenzo Bernini a lármás tevékenységtől kissé félrehúzódva üldögélt egy márványasztalnál, és élete legnagyobb és legjelentősebb megbízásának tervein kotlott. A Szent Péter tér átépítésének kérdései foglalkoztatták. Az idő szorította. Minden este meg kellett jelennie a Vatikánban, hogy beszámoljon őszentségének a dolgok állásáról. Sándor pápát meghódítani gyerekjáték volt, egy pillanat műve. Most azonban többről volt szó, arról, hogy kidolgozzon egy alkalmas tervet. Nem Lorenzo volt az első építész, akit a tér átépítésének terve foglalkoztatott. Nem kisebb művész, mint Michelangelo volt az elődje e tekintetben is. Lorenzo ismerte a mester tervét, és csodálta is, de ennek ellenére erősen elhatározta, hogy a saját megérzése szerint cselekszik. Itt és most kínálkozott az alkalom arra, hogy bizonyíthatóan felülmúlja azt az embert, akit minden idők legnagyobb építőmesterének tartottak. Michelangelo tervezetétől eltérően, Lorenzo egy ovális alaprajz mellett döntött. Az árkádokat, melyekkel a teret, mint szent helyet akarta kifelé lezárni, így közelebb hozta az apostoli palotához. Sándor nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a palota és a tér közötti távolság könnyen belátható legyen. Egy korábban készített tervet azért utasított el, mert a zarándokok, akik a téren gyülekeztek a nyilvános audienciára, túlságosan távol kerültek attól az ablaktól, ahonnan a pápa megáldja az embereket. Lorenzót elgondolkoztatta ez a kifogás. Mi a tér jelentősége? Sándor egyetlen mondatban fogalmazta meg: Isten földi helytartója a jövőben innen oszt áldást urbi et orbi. Éppen ezért a nagyság számított a mindent eldöntő kritériumnak: a nagyság a részben és az egészben, a nagyság az arányokban. Lorenzo úgy rajzolta meg a tervét, hogy minden a székesegyház homlokzata, mint domináló jelenség irányában vezessen; egyszerű formák, melyek azáltal keltenek erős hatást a szemlélőre, hogy fokozatosan válnak hatalmassá. Bernini a téralakításban ragaszkodott az
óriás emberi alak víziójához: a templom a fejet, a lépcsők a nyakat és a vállakat, az oszlopos előcsarnok folytatása pedig az ember két karját szimbolizálta. De hogyan alakítsa az árkádokat? Mi szerint rendezze és tagolja őket? Ebben a kérdésben még sötétben tapogatózott. Arra eszmélt, hogy valaki a torkát köszörüli. Felemelte a fejét, és Domenico, elsőszülött fia, ez a fiatal, csinos férfi állt előtte, akiben megvolt a tehetség, hogy egyszer derék szobrász váljék belőle. – Igen. Mi újság? – Látogatója érkezett, apám. A műteremben várják. – Nincs időm – dörmögte Lorenzo, és ismét munkája fölé hajolt. – Ki az? Amikor Domenico megmondta a látogató nevét, Lorenzo összerázkódott. – Megmondtad, hogy itt vagyok? – Természetesen! Nem kellett volna? – Ostoba! Lorenzo bosszúsan dobta az asztalra a vörös krétát, és felállt. Belátta, nem maradt más hátra, mint belenyugodni a megváltoztathatatlanba. – Excellenza! – kiáltott fel, amikor nem sokkal később belépett a műterembe. – Minek köszönhetem a szerencsémet? Donna Olimpia az ablaknál állt, a belépő Lorenzónak háttal, s az utcát bámulta. Amikor meghallotta a férfi lépteit, megfordult, s azt mondta: – Elég régóta ismerjük egymást, lovag, hogy ne körülményeskedjünk. Sándor pápa a nép kegyeire pályázik, ezért mindenáron tönkre akarja tenni a Pamphili családot. Éppen ezért elhagyom Rómát. De addig nem indulok, míg meg nem kérdezek öntől valamit. – Kérem, csak bátran – mondta Lorenzo elbizonytalanodva. – Mit tehetek önért? Donna Olimpia állhatatosan nézte a férfit. – A kérdés nagyon egyszerűen hangzik: Elkísérne? – Én? Hogy elkísérjem? Hova? – Párizsba, Londonba… ahova csak kísérni akar. – Bocsásson meg, excellenza – mondta Lorenzo kissé dadogva –, szóval azt javasolja, hogy hagyjam el Rómát? De hát… ezt nem gondolhatja komolyan. Miért tennék ilyet?
– Mert gazdag vagyok, lovag – mondta az asszony igen nyugodt hangon. – Sőt, nagyon gazdag vagyok. Kétmillió scudo fölött rendelkezem. A pénz már külföldön van. – Kétmillió. De hiszen ez több, mint… – Az összeg olyan nagy volt, hogy hirtelen még hasonlatot sem talált rá. – Több, mint Vatikán állam összes éves bevétele – fejezte be Lorenzo abbahagyott mondatát az asszony. – Rómában még soha senkinek nem volt ekkora vagyona… s ön, lovag, rendelkezhet vele. – Donna Olimpia odalépett a férfihoz, és megragadta a kezét. – Jöjjön velem, mint a férjem, és én a lábai elé helyezem vagyonomat. Lorenzo annyira össze volt zavarodva, hogy szorult helyzetében a Bibliához fordult segítségért. – Aki szereti a pénzt – mondta dadogva –, az nem marad bűntelen. Donna Olimpia felnevetett. – Ezt maga sem hiszi, lovag! Ahogy én sem! – Fejével körbemutatott. – Mindenütt ezüst és arany, a falakon kristálytükrök, kínai és perzsaszőnyegek! – Hirtelen elkomolyodott. – Nem, ön éppen úgy becsüli a pénzt, mint én. A pénz hatalom, a pénz boldogság, a pénz ennek a világnak a mindenható istene. Kétmillió scudo! Ebből a pénzből olyan épületeket hozhat tető alá, amilyeneket még nem látott a világ. – De hiszen… én vezetem a világ legnagyobb építkezését! – A Szent Péter térre gondol? És megelégedne vele? Egy üres térrel, melyet pár oszlop vesz körül? Kétmillió scudóból városokat építhet! Ha akarja, Nápolyba megyünk. Hiszen ott született, ugye? – Ott. De ha jól tudom, ott most a pestis szedi áldozatait. Azonkívül, családom van… – Ha már a Bibliát idézi, ne feledkezzen meg az Úr szaváról sem. Valahogy így szól: Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját, anyját, asszonyát, gyermekeit, az nem lehet az én fiam. – Olimpia megsimogatta a férfi arcát. – Kétmillió scudo! Ebből a pénzből egy második Atlantiszt teremthet! Tetszése szerint. Még ezer év múlva is önről beszél a világ: Bernini a demiurgosz, az új idők világ-építőmestere! Olyan közel tolta arcát Bernini arcához, hogy ajka bőrét súrolta. A nő mintha megfosztotta volna akaratától, nem volt ereje védekezni, rábízta magát. – Te meg én – suttogta az asszony – egyívásúak vagyunk. Azt szeretjük a másikban, amit magunkban: a nagyságot, az erőt, az akaraterőt. Az Isten
is egymásnak teremtett bennünket! Nem pazarolhatjuk semmiségekre az életünket! Lorenzo hirtelen megérezte, hogy hímtagja megtelik vérrel. Kétmillió scudo! De hiszen ez még mindig szép asszony: hangjában a vágyakozás, ajkának csábítása, a keblek hullámzása: a kellem és a méltóság egyedülálló keveréke. Lorenzo megérezte a nő buja testét felforrósító izzást. Olimpia hozzásimult, testét a férfi testéhez dörzsölte. És Lorenzo kész volt lángra lobbantani az izzó parazsat. Behunyta a szemét, és megcsókolta az asszonyt. – Lovag, levele érkezett! Ebben a percben hozták. Lorenzo megfordult. Az ajtóban a szolgája állt, Rustico, aki vigyorgó képpel nyújtotta át a levelet. – Kifelé! Mit zavarsz bennünket? – förmedt rá donna Olimpia. Lorenzónak pedig ezt mondta: – Ezt hagyja most, igyekeznünk kell! Ám Lorenzo már feltépte a borítékot. Első pillantásra felismerte a kézírást. Pársoros levél volt. Átfutotta, aztán olyan reszketés lett úrrá rajta, hogy mindkét kezével fognia kellett a papírlapot. A szolga csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. – Mi van? – kérdezte Olimpia. – Rossz hír? Lorenzo ránézett. Igaza volt ennek a nőnek: csak azt szerette másokban, amit önmagában. De ez fordítva is igaz: amit önmagában gyűlölt, azt ezerszeresen gyűlölte, ha egy másik emberben fedezte fel. Olimpia nyitotta rá a szemét erre az igazságra. – Hagyja el a házamat! – mondta Lorenzo remegő hangon. – De azonnal! – Mit beszélsz? Ne viccelj már! – Olimpia megpróbált nevetni. – Miféle játékot űzöl? Talán valamelyik vígjátékodból vetted? – Kifelé! – mondta Lorenzo olyan hűvös és nyugodt hangon, hogy maga is meglepődött. – Vagy hívom az embereimet, és kidobatom! – Micsoda? Komolyan beszélsz? – Donna Olimpia elsápadt. – De miért? Mi ütött beléd? – Undorodom öntől! Ön egy nagy rakás szemét, hitvány alak, a város söpredéke! – Hogy merészelsz így beszélni velem! – sziszegte az asszony. – Az arcomba köpsz? Te nyomorult komédiás? – Eltorzult a hangja, ahogy az arca is. Ám hirtelen halk hangon folytatta, a szeme összeszűkült, s villámokat szórt Lorenzóra. – Kár volt így bánni velem, lovag. Még
mindig elég hatalmam van ahhoz, hogy megsemmisítsem. És higgye el, meg is teszem. – Micsoda? Még hogy ön semmisít meg engem? – Lorenzo feltartotta a levelet. – Lady McKinney írta ezt a levelet. Unokahúga nem volt Angliában, pedig ön ezt híresztelte. Az unokahúga Rómában tartózkodik, s meghívott magához. – Clarissa… szabad? Donna Olimpia most úgy lehalkította a hangját, hogy Lorenzo alig értette a szavát. De látta az arcát, és iszonyodott tőle. A kellemnek és a méltóságnak nyoma sem maradt rajta. De láthatóvá vált a duzzadt, fehér arc, s rajta a rémület. Az őszülő tincsek úgy táncoltak e torzkép körül, mint egy fiatal lány feje körül, de mintha kigúnyolnák azt az agg nőt, akivé ama fiatal lány lett. A látvány csak egy pár pillanatig tartott. Donna Olimpia hamar összeszedte magát. Megigazította a ruháját, s nyugodt hangon, mintha csak valami üzleti ügyről beszéltek volna, így szólt: – Szóval nem fogadja el a javaslatomat? Rendben, lovag, ez az ön döntése. Addio! Indult volna, amikor Lorenzo megragadta a nő karját. – Ismerem a titkát, excellenza – mondta Lorenzo. – Megmérgezte a férjét. A principessa bármikor tanúsítja. Figyelmeztetem! Egyetlen félreérthető szó, és feljelentem a pápánál.
8. Az igaz hit diadala! A szent katolikus egyház győzelme a tévtanok és az eretnekség fölött! Krisztina svéd királynő, Gusztáv Adolfnak, a legnagyobb protestáns hadvezérnek a lánya, aki a harmincéves háborút kirobbantotta, a lützeni győzőnek a lánya, aki a vesztfáliai békével megalázta a német nemzet Szent Római Birodalmát, mint egyetlen király, egyetlen császár se annak előtte; nos, ennek a férfinak a lánya elhagyta apja hitét, és megtért az egyedül üdvözítő valláshoz! Krisztina áttérése megrendítette a világot, és az öröm nem ismert határokat Róma városában. Róma azelőtt is örömmel befogadott minden
jóra, szépre és igazra vágyó embert, mint anya elbitangolt gyermekeit. De senki más fogadására nem készültek még olyan nagy buzgalommal, mint Krisztina svéd királynő fogadására. Már Mantovában, abban az olasz hercegségben, ahova először érkezett, ágyúlövésekkel és harangszóval köszöntötték, és amikor egy kései órában átkelt a Pó folyón, olyan díszkivilágítás visszfényében ragyogott a folyó vize, hogy az éjszakai égbolton megjelenő csillagok is elhalványultak mellette. Krisztina Rómába érkezésének napját hivatalos ünnepnappá nyilvánították, s a városlakók a Piazza del Popolo felé özönlöttek, hogy szem- és fültanúi legyenek a királynő bevonulásának. Bernini lovag díszítette fel azt a városkaput, melyen keresztül Krisztina egy száz fős kíséret élén belovagolt a térre, ahol a Szent Kollégium nevében Barberini és Sachetti bíboros köszöntötte. A rómaiak csak ámultak és bámultak, amikor meglátták a királynőt, aki toronymagas kalapot viselt, a kezében ostort pattogtatott, és férfiként ülte meg a lovat. Az Angyalvár felől üdvözlőlövések dördültek, s mialatt a menet a Szent Péter tér felé vette az irányt, és az ünneplő tömeg, valamint a zászlókkal feldíszített házak előtt elhaladt, körmenetté nőtt a Krisztinát kísérő menet: a trombitások, a heroldok és a vértesek után következtek a királyi testőrség katonái a Wasa királyi ház jelvényeivel, azután tizenkét szamáröszvér a királynő csomagjaival és a pápának szánt ajándékokkal. A menethez csatlakoztak a dobosok és a hivatali hatalom képviselői, aztán érkezett a Svájci Gárda parancsnoka és a Szent Szék szertartásmestere a bíborosok kíséretében, és végül a római nemesség küldöttei, köztük principe Camillo Pamphili. Egy év telt el Ince halála óta, de ő még mindig gyászruhát viselt, fekete bársonyból varrt öltözéket, melyet – mint mondták – százezer scudo értékű gyémánt ékesített, ám a felesége, a szépséges Rossano hercegnő ruháját díszítő kövek értéke állítólag hétszer többe került, mint férje gyémántjai. Így, vagyonokkal felérő öltözékben léptek be a Szent Péterszékesegyházba, hogy Krisztina királynő első áldozásának tanúi legyenek. – Felség, bocsássa meg nekünk a szerény fogadtatást – köszöntötte Sándor pápa a királynőt a templomban. – Ám az ön megtérése tiszteletére olyan ünnepséget rendeznek majd az Égben, amilyennel a földön nem szolgálhatunk. Francesco Borromini régi barátja, Virgilio Spada mellett állva követte a templomi eseményeket. Mindketten a liturgia szavait mormolták, keresztet vetettek, letérdeltek, s miközben a monsignore egészen beleélte magát az
áhítatos cselekedetekbe, Francesco érezte, mind jobban eltölti valami nyugtalanság, és elönti a keserűség. Amikor a pápa, aki személyesen celebrálta a nagymisét, feltartotta a kelyhet, hogy az Úr vérévé változtassa a bort, Francesco monsignore Spadához hajolt, és ezt mondta neki: – Meg tudná mondani, miért gyűlöl annyira ez az ember engem? Mintha én lennék a hét csapás egyike? Spada homlokát ráncolva viszonozta Francesco pillantását. – Hivatalba lépése első napjától kezdve ki nem állhat – sziszegte Francesco. – Minduntalan hibákat keres a San Giovanni számára készített terveimben, sőt, most már azzal fenyeget, hogy püspöki temploma főoltárával egy másik művészt bíz meg. – Talán – súgta Spada – el kellene gondolkodnia a Santa Trinità lerombolásán. Bizonyos vagyok benne, hogy attól megenyhülne a szentatya szíve. – Ez az ára annak, hogy szabad kezet kapjak a San Giovanni in Lateranóban? Ha a kápolnát le kell rombolnom, az egyes-egyedül Bernini bűne, nem az enyém. – Nem azt mondta egyszer, hogy minden eszközzel megmentené ellensége fiát, függetlenül attól, hogy ellensége milyen bűnt követett el ön ellen? Francesco a fejét ingatta. – A kápolnát pedig lebontatom. Még akkor is, ha a San Giovanniban viselt állásomról le is kell mondanom. A ministránsok háromszor szólaltatták meg a csengettyűket: megtörtént az átváltoztatás. Az ezerfejű közösség felemelkedett a térdelésből. Krisztina lehajtott fővel lépdelt az oltár felé, hogy Sándor kezéből fogadja az Úr testét. Életében először. A királynő olyan ruhát viselt, mely sem rangjának, sem pedig e nap jelentőségének nem felelt meg: egyszerű, dísztelen, térdig érő atlaszkaftánt viselt. – Csodálom ezt a nőt – mondta Francesco csöndes szóval –, mert megvan benne a bátorság, hogy egyes-egyedül lelkiismerete szavára hallgasson. – Igaz, rendkívüli nő, Isten küldte hozzánk – mondta Spada, majd kis szünet után ránézett Francescóra. – Egyébként van még egy rendkívüli asszony a városban, akit viszont jól ismer. Lady McKinney. – A principessa? – szaladt ki Francesco száján, de olyan hangosan, hogy többen is odafordultak feléjük.
– Pszt! – csendesítette Spada. – Tessék, ezt önnek küldi. Egy levelet adott át, és miközben az előttük lévő padokból előrementek a hívők, hogy áldozni menjenek, Francesco elolvasta a levelet, mellyel a principessa annyi év után oly váratlanul lépett be az életébe. Minden szavából kihallotta az asszony hangját, kiérezte jóindulatát és szíve lüktetését. Behunyta a szemét, és maga előtt látta az arcát, a mosolyát, meleg, gyöngéd tekintetét, s olyan hatalmas erővel vonzotta magához, hogy a legszívesebben nyomban útra kelt volna hozzá. – Hoc est corpus! – Ámen! Amikor Francesco kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Lorenzo Bernini Krisztina királynő keze fölé hajlik, ráadásul az oltár mellett, mintha nem is az Isten házában lenne, hanem valamely palotában. A látványtól megrázkódott, s valami közönséges, gonosz gondolat fészkelte be magát a tudatába: Bizonyos, hogy a principessa Bernininek is küldött egy hasonló levelet, talán nem is hasonlót, hanem ugyanazt, mint neki, Francescónak. – Nem fogadhatom el a meghívást – mondta. – Lehetetlen! Képtelen vagyok egy levegőt szívni ezzel az emberrel! – Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben – mondta erre Spada. – Mózes III. Könyve. De miért beszél folyton róla? A principessa önt hívta meg, signor Borromini, Jézus lovagja! – mondta, s rámutatott a boríték címzésére. – Tisztán és világosan látható. – Spada Francesco karjára tette a kezét. – Sohase feledkezzen meg róla, ő mentette meg az életét, signor Borromini!
9. Lorenzo Bernini olyan izgatott volt, mint annak idején, amikor VIII. Orbán pápa fogadta az első audiencián. Ma találkozik újra a principessával… öt év után. Virgilio Spada mesélte el neki az asszony kolostori száműzetésének szörnyű történetét, s annyira megviselte az asszony sorsa, hogy egy napig nem bírt felkelni az ágyból. Vajon hogy néz ki? Már hajnal óta az öltözékével volt elfoglalva. Legalább két tucat inget, nadrágot és kabátot felpróbált, de nem jutott döntésre. Aztán ott volt a
lábbeli! Csizmát húzzon a lábára, vagy selyempapucsot? Mialatt a tükör előtt állva a haját olajjal kenegette, azon tűnődött, mit vigyen ajándékba az asszonynak: angyaltrombitát vagy gyümölcskosarat? Biztonság kedvéért ezt is meg azt is hozatott szolgájával, Rusticóval. Lorenzónak csak sejtései voltak arról, hogy mi vár rá Clarissa házában. A principessa azt írta, hogy egy közösséget kíván alapítani, melybe társadalmi állásától függetlenül bárki beléphet, aki szellemi értéket hozott létre, s teljesen mindegy, hogy a művészet, a tudomány vagy a filozófia terén. Paradisónak nevezte a közösséget. – A művelődés és a kultúra helye! – mondta lelkesen Virgilio Spada. – Estei Izabella óta nem szerveztek ehhez fogható kört. Mi lehet a szándéka ezzel a Paradisóval? Lorenzo úgy határozott, hogy ezen már nem érdemes törni a fejét. Az a fontos, hogy tessen a principessának. Az maga lesz a paradicsom. Milyen bátor teremtés, hogy belevágott ebbe a vállalkozásba… A római társaságban, melyben agg egyházfejedelmek a hangadók, donna Olimpiától és néhány kurtizántól eltekintve, egyetlenegy nő sem vette a bátorságot, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Ince még a dekoltázst is betiltotta. Lehet, hogy a principessát a svéd királynő bátorította fel? Lorenzo újból ruhát váltott. Ezúttal egy hangsúlyozottan egyszerű öltözék mellett döntött: zöld bársony kabátot választott fehér hajtókával és sárga selyemnadrágot őzbőr csizmához. Gyorsan kipúderezte és vörös festékkel bekente az arcát, pár csepp parfümöt dörzsölt a füle mögé, majd egy széles karimájú, tollakkal díszített kalapot nyomott a fejébe. Lehet, hogy egy kissé óvatlanul beszélt donna Olimpiával? Nem vall okos magatartásra megfenyegetni az efféle nőket. Még egy pillantás a tükörbe, s a látvány egy pillanat alatt eloszlatta minden aggodalmát. – Avanti, avanti, Rustico! – szólította elő szolgáját. – Hozd a kosarat! Indulunk! A principessa a Campo dei Fiorin bérelt lakást, Virgilio Spada szomszédságában. Bár a Via della Mercede gyalogosan csak húsz percre volt Clarissa házától, Lorenzo mégis befogatott hat nápolyi szürkét a hintájába. Igazi díszhintó volt ez, nagyobb a pápa hintájánál. Ajtaján a Berniniek családi címere díszelgett. Vajon kivel találkozik majd, tűnődött, ebben a paradisóban? Azt remélte, hogy megkímélik ama szamáröszvérpofa látványától. Bízott benne nagyon. Miért hívna a principessa kőfaragót egy ilyen körbe?
A principessa házához érve Lorenzo csalódottan állapította meg, hogy a palota bejárata előtt csak egy közönséges lakáj várt rá, s csodálhatta meg a hintaját. Rusticóval lépdelt a szolga nyomában. A házban énekszó fogadta, mely az arany és kék színben pompázó fogadóterembe mind tisztábban behallatszott. – Lorenzo Bernini lovag, a Szent Péter-székesegyház építőmestere és őszentsége, VII. Sándor pápa építésze! Kinyílt az ajtó, az ének elcsendesedett, és több tucat vendég tekintete szegeződött Lorenzóra, amikor kalapját a hóna alá csapva belépett a terembe. Az énekes, akár egy sebzett lelkű Apolló eresztette le lantját, amit Lorenzo boldog megelégedettséggel vett tudomásul. De hol van a principessa? – Isten hozta a házamban, lovag. – A principessa két agárral a nyomában kitárt karokkal lépett Lorenzo elé. A férfi el volt ragadtatva az asszonytól, aki olyan estélyi ruhát viselt, mely szabadon hagyta karcsú nyakát, s kiemelte büszke tartású szép fejét. Tarka szalagokkal befont haját kontyban viselte, átszellemült arca olyan emberről árulkodott, aki megtapasztalta az élet minden boldogságát és nyomorúságát. Ugyanolyan szép volt, mint amilyennek emlékezete megőrizte, sőt, szebb is annál. Azokra a rózsatövekre emlékeztetett, melyekben nem tesz kárt az idő, sőt évről évre pompásabbnál pompásabb virágokat hoznak. – El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy viszontláthatom, principessa! – Lorenzo megcsókolta az asszony kezét. – Ha sejtettem volna, hogy mi történt… – Most ne beszéljünk róla. Ó, gyümölcskosár! Nekem hozta? – Hiszen tudja, a nápolyiak szenvedélye. Pfuj! Nem hagyjátok békén! – Lorenzo a kalapjával próbálta elhessegetni a két kutyát, melyek kíváncsian szaglászták körül a kosarat. – Úgy látszik, ezek ketten szívesen osztoznának szenvedélyében, lovag. Ki tudja, talán ők is nápolyi származásúak. – A principessa olyan elbűvölően mosolygott rá, hogy Lorenzo azt sem tudta hirtelen, hogy fiú vagy lány. – De kérem, foglaljon helyet. Éppen játszani akartunk. – Igen, giuoco senese – mondta az egyik vendég, amikor Lorenzo helyet foglalt az egyik díványon. – Kérdezz-felelek játék. – Nem – mondta Clarissa –, játsszunk valami mást. Az lenne a jó, ha most valaki olyan játékot javasolna, amelyet eddig még nem játszottunk.
Az első pillanatban kérdőn néztek egymásra a vendégek, de aztán egymást túllicitálva álltak elő újabb meg újabb ötletekkel. – Mindenki nevezze meg azokat az erényeket, melyekkel szívesen felékesítené imádottját. – Én meg azt szeretném tudni, hogy a nők miért gyűlölik a férfiakat, ezzel szemben imádják a kígyókat. – Tekintve, hogy igencsak bolondos vagyok, sorolják fel, hogy miben mutatkozik meg bolond voltom. A jelenlévők tapssal jutalmazták azt a javaslatot, mely az egyik szenátortól származott, aki jelentős testméretéről éppoly ismert volt, mint arról, hogy mindhiába igyekezett elnyerni Cecca Buffona, a város első kurtizánjának kegyeit. Lorenzo körülnézett. A vendégek, akik a könyvekkel borított falak és a földgömbök, szobrok, zeneszerszámok és teleszkópok között helyezték kényelembe magukat, szinte egytől egyig jó ismerősei voltak: költők, festők, zenészek, filozófusok és a Sapienza tudósai. Csak a szamáröszvérképűt nem látta sehol. Hála Istennek! – Én azt szeretném tudni, mi a gyalázatosabb – kiáltott fel Lord Hilburry, az ifjú angol követ –, rászedni valakit, vagy hagyni, hogy rászedjenek bennünket? A principessa valami utolérhetetlen bájjal és biztonsággal fogadta a javaslatokat és ötleteket. Tökéletes gentildonna! Igazi úrhölgy! Lorenzo nem tudta levenni a szemét róla. Az érett, a kiteljesedett szépség áradt minden tagjából, minden mozdulatából. Lorenzót egyszerűen elbűvölte az asszony. Talán szépségének utolsó virágzása, asszonyiságának kiteljesedése. Miért hívta ide? Mert vágyott rá? Fészkelődött, majd hirtelen felpattant a helyéről, és elkiáltotta magát: – Én egy másik kérdésre keresném a választ! – Mégpedig, lovag? Lorenzo Clarissára nézett. – Mi a fontosabb: kiérdemelni a nagy boldogságot, vagy birtokolni? – Milyen érdekes kérdés, signor Bernini. Azt hiszem, érdemes elgondolkodni rajta. Mialatt a principessa beszélt, közeledő léptekre lett figyelmes. Az arcára volt írva az örömteli várakozás. – Kérem – mondta félig hátrafordulva Lorenzónak, miközben az ajtó felé sietett –, ha kezet nyújt, fogadja el.
Clarissa nem nevezte nevén a várva várt vendéget, de Lorenzo nyomban megértette, hogy ki lép be a terembe a következő pillanatban. Úgy érte ez a felismerés, mint a villámcsapás. Hát ezért hívta meg! Hogy itt, a jelenlétében béküljenek ki! Lorenzo egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát. Kinyílt az ajtó, s Virgilio Spada lépett be rajta. – Monsignore! – Clarissa arcáról lehervadt a mosoly, hirtelen nagyon csalódottnak látszott. – Egyedül… Hol marad signor Borromini? – Sajnálom, Lady McKinney, én minden tőlem telhetőt megtettem. De hogy is mondja a legnagyobb angol költő? Love’s labour’s lost! Felsült szerelmesek.
10. A könnyű nyáreste békéje áradt szét a völgyben, melyben az Arnione kanyargott szeszélyesen. A nap lemenőben volt már a hatalmas Monte Cimino mögött, s Viterbo városa mind hosszabb és mélyebb árnyékba merült. A Maidalchini család háza a városfalon kívül, az erdő szélén, egy hegy völgy fölé emelkedő nyúlványán állt, még a templom harangtornyánál is magasabban. Donna Olimpia gyermekkora kertjében bolyongott. Ez az egyszerű gazdasági kert semmiben sem hasonlított a Vatikán pompás díszkertjéhez, és még kevésbé ahhoz az évszázadokon keresztül ápolt és gondozott parkhoz, mely a Quirinale-dombon veszi körül a pápa nyári rezidenciáját. Tucatnyi ágyás zöldségekkel, néhány virág és növény a fák között húzódó kavicsút mentén: szerény emberek szerény kertje. Donna Olimpia ennek ellenére szerette ezt a tenyérnyi földet, mert itt gyermekeskedett, itt tette meg az első lépéseket a nagybetűs élet felé. Milyen hosszú és fárasztó út vezetett innen abba a szédítő magasságba, ahová az utóbbi évek és évtizedek alatt feljutott. A lába alatt csikorgott a kavics, de ő egykor volt lány pajtásainak nevetését hallotta, amely akkor hangzott fel, amikor ő, a legbecsvágyóbb valamennyiük között, a futóversenyből vagy fogócskából vesztesként került ki. Nincstelen volt, és semmi sem utalt arra, hogy egyszer Róma leghatalmasabb asszonya lesz. Ellenkezőleg: kolostorba
akarták dugni, mint a legtöbb szegény lányt, akikkel nem adhatott hozományt a család. Ő azonban ellenkezett, mert az nem lehetett Isten akarata, hogy egy kolostor falai között senyvedjen élete végéig. Amikor a gyóntatója a szülei kérésére megpróbálta rávenni, hogy vonuljon kolostorba, a Szentlélek sugalmazására azzal vádolta meg a papot, hogy ártatlanságára tört. Szegény papot megfosztották minden tisztségétől, Olimpia pedig megmenekült a kolostortól. Akkor egy életre megtanulta, hogyan lehet Isten segedelmével helytállni ebben a gonosz világban, s megvédeni magát támadásaival szemben. Hibát követett el, amikor feleségül ment principe Pamphilihez? Egy lorettói zarándoklat idején eltöltött éjszaka hozta össze őket egy fogadóban, a férfi ezernyi csókkal pecsételte meg fogadalmát, hogy örökké hűséges lesz hozzá. Buta, hiú férfiú volt, akit sohasem szeretett. De az ő révén ismerkedett meg a fivérével, akit hasonló vágyak és törekvések hajtottak, mint őt. Micsoda szerencse, hogy meghallgatta rimánkodását, még ha igen csúnya férfi volt is, és képtelen volt egyetlen lépést is tenni az ő tanácsai nélkül, akár egy félig béna ember kapaszkodó nélkül. Éppen ezért, amikor a pápává választása után először csókolta meg a papucsát, majdnem elnevette magát az alávetettség eme jelképén, mialatt a pápa sírt örömében és meghatottságában. Mindazonáltal a férfi méltónak mutatkozott a választáshoz. Együtt érték el, amire a gondviselés kijelölte őket: nagyságot, gazdagságot és hatalmat. Donna Olimpia megállt, és lenézett a völgybe, ahol az árnyak mint falánk szörnyek nyelték el az utolsó napsugarakat. Amit megszerzett és amivé lett, azt a gondviselésnek és önnön derekasságának köszönheti. És most mind elveszítse csak azért, mert felfedték a titkát és beárulhatják a pápánál? De ez nem lehet Isten akarata. Nemcsak magának, hanem a Pamphili családnak is tartozik annyival, hogy megakadályozza ezt a sorsfordulatot. Itt a család fennmaradása forog kockán és természetesen a fia jövője. Sóhajtott egyet, és folytatta kerti sétáját. Nem engedi, hogy megsemmisítsék életművét. Száműzték ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy bealkonyodott neki. Bernini szerencsére elárulta magát. A hiú páva! Nem is sejti, hogy mit indított el, amikor megfenyegette. De megkeserüli még! Olimpia tudta, mit kell tennie, hogy megbüntesse a férfit, és a kurváját, azt a kígyót, akit annyi esztendőn át a keblén melengetett. – Végre itt vagy!
A ház felől don Angelo közeledett felé, fejét barna kapucni, a kezét csuhája hosszú ujja takarta. Neki, és nem a fiának akarta bizalmasan elmondani, mit tervez. – Hívatott, excellenza. Itt vagyok. Don Angelo apát alulról nézett fel donna Olimpiára, s közben a hóna alját vakargatta. Micsoda undorító alak! Csak a csuhájában ezer meg ezer bolha élte világát, a kézfogás is utálattal töltötte el az asszonyt. De az apát megvesztegethető ember volt, ennélfogva hasznos szerszám Olimpia kezében, akit az isteni gondviselés küldött az útjába. – Rómába kell menned… a kedvemért – mondta Olimpia, miután egy biccentéssel üdvözölte. – El kell intézned valamit. – Rómába küld? – kérdezte az apát. – A halálomat akarja? A városban dühöng a pestis, már sok embert leterített. Csak idő kérdése, és a szenátus bezáratja a városkapukat. – Nevezd meg az összeget, mely legyűrné ellenkezésedet. – Lehetséges, hogy ön a leggazdagabb asszony urbi et orbi, de hol az az összeg, mely felér egy ember életével? – Te istentelen ember, talán elfelejtetted János Evangéliumának szavait? Aki félti az életét, az hamar elvész. – Bizonyára, excellenza, de az is meg vagyon írva: A pásztor lemond életéről az ő báránykáiért. Megjegyzendő: A pásztor az ő báránykáiért. Nem fordítva! Amíg mindezt elmondta, kéjsóvár mosoly játszott élveteg ajka körül, s a szeme izzott a sóvárgástól. Amint várható volt, alkudozni kezdett, mint ama kufárok a jeruzsálemi templomban. Az Ótestamentumra, majd az Újtestamentumra hivatkozva igyekezett minél feljebb srófolni az árát, sőt nem átallotta előre elkérni a pénzt. Olimpiának nem volt más választása, mint belemenni a szerzetes feltételeibe. Szüksége volt erre az emberre. – Na jó – mondta az asszony végül –, megkapod, amit akartál. – Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat – mondta don Angelo, és elégedetten vakarózott. – Azt hiszem, Az apostolok cselekedetei, de lehet, hogy a Korinthusiakhoz írt 2. levél. – Kit érdekel? Inkább ide figyelj! – Olimpia, mielőtt folytatta volna az eligazítást, óvatosan körülkémlelt, majd így szólt: – A következőket kell elintézned a városban…
11. 1656 nyarán álmot látott Sándor pápa: egy fekete ruhába öltözött angyal jelent meg az Angyalvár tetején, és lángoló kardot vont ki hüvelyéből, hogy Róma felé fordítsa. Sándor rémülten riadt fel álmából. Nem ugyanez a látomása volt-e Gergely pápának a nagy pestis idején? Figyelmeztetni akarta elődje? A szentatya még aznap utasítást adott, hogy a város összes kapuját zárják be. Ettől kezdve csak az mehetett be a városba, aki felmutatta a bolletino di sanitàt, és akit azon kaptak, hogy a tilalom ellenére és egészségügyi bizonyítvány nélkül próbál behatolni a városba, azt negyven napra vesztegzár alá vették, s a pestisházban tartották fogva. Vajon okos dolog-e ilyen veszedelem idején tucatnyi idegen ember között forgolódni? Lorenzo, akinek maga a pápa mesélte el álmát, habozott, hogy elfogadja-e a principessa meghívását a hónap első péntekjén tartandó Paradiso-beli összejövetelre. Mint kiderült, Clarissának más célja is volt, mint kibékíteni Borrominivel, amitől Lorenzónak borsódzott a háta. Az asztalnál az általa fölvetett kérdést is megvitatták, azt ugyanis, hogy mi fontosabb: kiérdemelni a nagy boldogságot, vagy birtokolni. A principessa tűnődéseinek eredményét olyan elbűvölő módon foglalta össze, s közben olyan beható pillantásokat vetett rá, hogy tekintete emlékétől is átmelegedett a szíve. Clarissa ezt mondta: Bizonyára jó dolog birtokolni a nagy boldogságot, és ugyanoly jó kiérdemelni is, de sokkal jobb az ilyen boldogságot újra meg újra elnyerni, hogy jó ideig sajátjának nevezhesse az ember. Reményt akart kelteni benne? Bővebb felvilágosítással kecsegtetett a már meghirdetett téma, melyet maga a principessa fogalmazott meg: kizárólag a szerelem és a gyűlölet nevezhető-e igazi szenvedélynek? Lorenzónak igen határozott véleménye volt ezzel kapcsolatban. Hogy a kérdésre válaszoljon, nem kell mást tennie, mint a kérdés kitalálójára és Francesco Borrominire gondolni. Zsebkendőjét a szájára szorítva vágott neki az útnak, s bár most is befogatott hintájába, de nem azért, hogy kérkedjen vele, hanem azért, hogy védekezzen a káros utcai kigőzölgésekkel és szagokkal szemben. A két agár farokcsóválva köszöntötte érkezését, de örömük és izgatottságuk nem az ő személyének szólt, hanem ajándékának.
– Ha ön, principessa, csak félig annyira örülne nekem, mint ez a két kutya a gyümölcsöknek, én lennék a világ legboldogabb embere. – A gyümölcsöknek legalább úgy örülök, mint ők – mondta Clarissa, és kivett egy fürt szőlőt a kosárból. – Naponta megújuló figyelmességével nagy örömet szerez nekem. – Ez esetben nem szeretnék kotnyeleskedni és elébe vágni mai kérdésünknek. – Milyen igaza van, lovag – mondta az asszony, s sápadt arcán megjelenő különös mosolya valami megejtő bánatról árulkodott. – Ráhangolódás gyanánt inkább hallgassuk meg, mit szólnak a költők mai témánkhoz! Abbamaradt a beszélgetés, s mialatt Lorenzo a többi vendéghez hasonlóan elfoglalta a helyét, az énekes kezében lantjával felállt. Szűk trikót viselt, a fejét hátravetette, aztán belecsapott a húrokba és egy szonettet improvizált. Lágy hangon énekelte meg egy nő iránti szerelmét, s érzelmeit articsókához hasonlította: hegyes levele jelentené a szív szenvedéseit, lágy zöldje azt, hogy meghallgatásra talál, keserédes íze pedig az öröm és a fájdalom rezdüléseit. Lorenzo elvigyorodott. Micsoda együgyű hasonlat. A szerelem mint articsóka! Miért nem alma vagy szilva? Körülnézett a jelenlévőkön, azt hitte, hogy a többiek arcáról is hasonló vélemény olvasható le, ehelyett mindenki megbűvölten nézett az énekesre. A principessa is? Megdöbbentette az asszony látványa. Az látszott rajta, hogy mélyen átérzi az énekbe foglalt szenvedéseket. Hitetlenkedve nézte a ház asszonyát. Lorenzo közel ült hozzá, csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy megérintse, de nem az ő közelsége szorította a szívét, hanem ennek a bárgyú férfinak a kornyikálása. Egy komédiás, egy nyomorult paprikajancsi dúlta fel a lelkét, nem Róma első művésze! Elhalt az ének, az énekes meghajolt, hogy learassa a sikert. A principessa lassú, vontatott mozdulatokkal állt fel a helyéről, mintha megbabonázták volna. – Köszönöm, maestro. Csodálatosan énekelt. Ez már több volt a soknál. – Örömmel látom – mondta Lorenzo –, mennyire szereti a művészetet. Éppen ezért nagyon csodálkozom, hogy az elmúlt hónapban egyetlenegyszer sem látogatta meg műtermemet. Nem kapta meg a meghívómat? Négyszer vagy ötször is írtam önnek.
– De megkaptam, lovag. Csak nem éreztem jól magam. Több nyugalomra és pihenésre volt szükségem, mint máskor. – Talán a túlzásba vitt zenehallgatás következménye. Nem, principessa, ezt a kifogást nem fogadom el. Krisztina királynő önhöz hasonlóan igen elfoglalt nő, ennek ellenére vette a fáradságot és megtisztelt látogatásával. Morajlás futott végig a termen. – Svédországi Krisztina? A királynő? Személyesen? Lorenzo elégedetten vette tudomásul, hogy már senki sem figyel az énekesre. – Igen. Krisztina, svéd királynő egész kíséretével egyetemben. Éppen dolgoztam, a Szent Péter tér terve volt kiterítve az asztalomon. Sándor pápa ugyanis minden este magához hívat, hogy meghallgassa beszámolómat. Egyszer csak kopogtatnak egyszerű kis palotám kapuján. A feleségem sürgetett, hogy öltözzek át, én azonban nem hallgattam rá, s nem vetettem le a munkaköpenyem, ezért, amikor Krisztina belépett a műtermembe, csak annyit mondhattam neki: „Felség, bocsásson meg, de nem tudok különb öltözékkel szolgálni egy királynő számára, aki egy művészt kíván látni. Hiszen mégiscsak ez az az egyszerű és szolid öltözék, melyben a művén dolgozik.” Mindannyian Lorenzo köré gyűltek, és kérdésekkel ostromolták. – Valóban olyan csodálatos a királynő, mint amilyennek mondják? Tényleg olyan a hangja, mint egy férfié? Állítólag nem is nő, hanem férfi, aki női ruhában jár. Igazat beszélnek? – Rágalmak – mondta Bernini. – Bizonyos, hogy Krisztina királynőnek vastag hangja van, s az is, hogy ültében olykor szokatlanul tartja a lábait, de aki közelről ismeri őfelségét, mint én is… A kutyák vinnyogása szakította meg elbeszélését. Lorenzo mérgesen fordult hátra. Mit hangoskodnak ezek a dögök, amikor minden tekintet rá szegeződik? De hirtelen összerándult. – Principessa! Az ég szerelmére! Clarissa egyik kezével az asztal lapjába kapaszkodott, másik kezével a homlokát fogta, látszott rajta, hogy alig áll a lábán. – Kér egy pohár vizet? Hívjak valakit? Kiáltás töltötte be a termet, s az asszony abban a pillanatban a földre rogyott. Lorenzo odarohant hozzá, és fölé hajolt. Clarissa homlokán verejték gyöngyözött, s sápadt bőrét vörös foltok lepték el. – Istenem… – suttogta Lorenzo, s mindent megértett.
Pánikba esett. Sietve előkapta a zsebkendőjét, a szája elé tartotta, elfordult Clarissától, és felállt.
12. A szent Inkvizíció máglyáinak lángjai, melyeken eretnekeket és varázslókat égettek ezen az elviselhetetlenül forró nyáron, magasabbra csaptak, az orvosok pedig, hogy az ország déli részéből Róma városára rontó fertőzésre magyarázatot adjanak, titkos humoresről és qualitates occotiaeről beszéltek, melyek állítólag dögletessé tették a levegőt. Időközben a Tiberis mocsaras partján, a paloták pöcegödreiben és árnyékszékeiben megbúvó beteg patkányok, melyeket a bundájukban megbúvó bolhák fertőztek meg, nem törődve többé az utálatos fénnyel, előmásztak búvóhelyükről, s ezerszám támolyogtak az utcákon és a tereken, s a fekete halált terjesztették. Az egész várost érintő csapás következményei a Piazza Navonán dolgozó munkásokat sem kímélték. Francesco Borromini minden igyekezetével azon volt, hogy befejezze a Sant’ Agnese, a Pamphili család templomának építését, mely a család kápolnájának számított. Elődjének, Rainaldónak a templom átépítésére készített terve sohasem tetszett igazán az elhunyt pápának, ezért Francesco még a pápa életében lebonttatta a homlokzatot, és lerakta egy új homlokzat alapjait. Az ő terveiben egy homorúan kialakított homlokzat szerepelt. Ennek köszönhetően a külső lépcsőt egy lépésnyire hátrébb helyezhette, s így teremtett harmonikus viszonyt a templom homlokzata és a négy folyamot ábrázoló szökőkút között. A tér, a majdani Forum Pamphili azonban még mindig tele volt a régi homlokzat romjaival és az új homlokzathoz szolgáló travertinói kőtömbökkel, melyeket majd a Piazza Madamától nem messze eső felvonulási épületben és kőfaragóműhelyben munkálnak meg. – A kőművesek nem akarnak dolgozni – mondta Bernardo Castelli, Francesco unokaöccse és első segédje. – Két kőművesmester és emberei letették a munkát. – Aki megtagadja a munkát, az elmehet – mondta Francesco gorombán.
– És tulajdonképpen kik tagadják meg a munkát? – kérdezte Camillo Pamphili, aki most érkezett hordszéken az építkezéshez. – Nem engedetlenségről van szó – mondta Bernardo. – Hanem arról, hogy az emberek félnek. – Az teljesen mindegy – mondta a principe. – Sándor pápa megbízott, személyesen gondoskodjam róla, hogy mostantól kezdve a hét minden napján folyjon a munka… ünnepnapokon is. – Mi az oka ennek a váratlan sietségnek? – tudakolta Francesco. – Két héttel ezelőtt azt kértem, hogy több embert állíthassak munkába, de akkor azt mondta az ön felesége… – A szentatya a bizalom jelét látná benne – szakította félbe Camillo. – A népnek bátorításra van szüksége ezekben a nehéz időkben. Éppen ezért Sándor úgy döntött, hogy ezen a nyáron meg kell tartani az augusztusi ünnepséget. – A járvány ellenére? – Sőt, még nagyobb ráfordítással, mint azelőtt. Bernini lovag tóvá változtatja a teret, s azt hiszem, kocsiversenyt is akar itt rendezni. A teret tehát haladéktalanul szabaddá kell tenni. – Úgy, szóval Bernini tavat tervez ide? – Francesco a torkát köszörülte. – És munkások nélkül hogy takarítom el a romokat? – Hívja a poroszlókat, ők majd észre térítik embereit! Azelőtt nem volt ilyen érzékeny, amikor a munkások leálltak a munkával az építkezésén. Vagy rosszul emlékszem? Francescónak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne mondjon valami illetlenséget. A legszívesebben szembe köpte volna ezt a tutyimutyi alakot. Ehelyett így szólt: – Szabad legyen emlékeztetnem arra, don Camillo, hogy aki a pestistől fél, az nem tart a veréstől. – Aha, szóval így állunk? – A principe kihívóan nézett Francescóra. – Tehát a pestistől fél? Szóval ez az oka, hogy egyszerre oly elnézően bánik embereivel? – Én? Még hogy én félek? – Francesco nem kapott levegőt dühében. – Hogy merészel nekem ilyet… Nem tudta befejezni a mondatot. Hangos hörgéssel húzódott össze beteg tüdeje, a levegő megszorult benne, de aztán egy szörnyű köhögéssel kísért rohamban kiszakadt belőle.
– Észnél van? A végén még megfertőz! – Camillo rémülten kapott egy kendőt az arca elé, és sietve távozott. De mielőtt a kút mellett álló hordszékébe szállt volna, megfordult. – Gondoskodjon róla, hogy emberei felvegyék a munkát! Ha nem, signor Borromini, akkor nekem nem építészem többé! Francescót úgy kimerítette a roham, hogy el kellett hagynia az építkezést, bár még messze volt az ebédidő. Bernardo noszogatta, hogy ideje lenne orvoshoz menni, ám nagybátyja jobban tudta, mit kell tennie hasonló esetben. Hazamegy, hogy rajzasztala fölé görnyedve dolgozhasson. Ez az ő legjobb orvossága. Ha a terveire gondolt, máris jobban érezte magát, enyhült benne a feszültség. Oly tisztán látta maga előtt a teret, mint a Forum Pamphili központját, akár annak idején a Szaturnuszt a principessa teleszkópján keresztül. Olyan dolgokat talált ki, hogy még Berninit is elfogja a sárga irigység, ha egyszer meglátja a végleges teret. Senki más nem képes ilyen mű létrehozására, csak ő. A hatás pontos matematikai számításoknak köszönhető, de csak akkor érvényesül igazán, ha megvan hozzá a művészi képzelőerő. Francesco, hála az Úrnak, mindkettővel rendelkezik. Megállt a Campo dei Fiorin. Átkeljen a téren? A pestis ellenére ma is működött a virágpiac, de csak néhány standnál folyt árusítás, s a kevés ember szinte elveszett a nagy téren, melyre valami kísérteties csönd borult. Francesco úgy döntött, hogy kikerüli a teret, s helyette az egyik mellékutcát választja. Megvolt a veszélye ugyanis, hogy találkozik a principessával. Tekintetét a csizmája hegyére szögezve folytatta útját. Azt beszélték, hogy Bernini és a principessa egy ideje egy szív és egy lélek. Francesco a második meghívást is visszautasította, ahogy a többit is visszautasítja majd. Ez a nő volt élete legnagyobb csalódása. Amikor a Vicolo deli Agnellóban álló kicsiny házához ért, Virgilio Spada várt rá. – Monsignore, mi szél hozta ide? Talán bemártott önnél don Camillo? – Ha csak az történt volna – mondta Spada, és felállt a székről. Háta mögött ott ragyogott az a kard, mellyel az elhunyt pápa lovaggá ütötte Francescót. – Nem, barátom, ennél rosszabb hírt hoztam… sokkal rosszabbat.
13. A rómaiak nem akarták látni azt, amit gyanítottak, s nem akarták tudni azt, amitől tartottak. Túlságosan is sokat szenvedtek az éhínségtől ahhoz, hogy a másik, a láthatatlan, a kevéssé kézzelfogható veszélyt érzékeljék. Bár a kenyeret makkból sütötték, a levest csalánból és gyökerekből főzték az emberek, s ha húshoz akartak jutni, akkor elhullott lovak tetemeiért kellett megküzdeniük, de ha valaki szóba hozta a járványt a tereken, az üzletekben vagy akár a házakban, azt durva gúnnyal és dühödt megvetéssel illették. A pestiskocsik kerekeit, melyek mind gyakrabban tűntek fel az utcákon, hogy gyászos terhüket elszállítsák, bőrrel vonták be, hogy a zörgés ne keltsen rémületet az emberekben. – Állj! A szenátus nevében! Két poroszló keresztbe tett alabárddal zárta el Francesco útját, amikor a Campo dei Fiorin álló palotába akart bejutni. – Lady McKinney-vel szeretnék beszélni. – Az lehetetlen. Senki sem mehet be a házba. – Borromini lovag vagyok, a San Giovanni in Laterano építésze. – És ha maga Sándor pápa lenne, akkor sem! Nem lát a szemétől? A poroszló állával egy fekete öltözékbe bújtatott törvényszolgára mutatott, aki mésszel mázolt nagy keresztet a kapura, amely előtt halomban állt a bűzlő szemét. – Isten könyörüljön rajtunk! – Francesco elővette pénzes zacskóját, és mindegyik poroszlónak egy pénzdarabot nyomott a markába. – Ó, hát önnek belépési engedélye van? – mondta az egyik poroszló, és szabaddá tette a bejáratot. – Miért nem mondta? Francesco átment az árkádos udvaron, ahol ijedten ugrottak szét a patkányok, és belépett az épületbe. A bejárati ajtó éppen csak ki volt támasztva. Halotti csönd fogadta az arany és kék színben pompázó fogadóteremben. – Van itt valaki? Válasz nem érkezett, csak a saját lépteit verte vissza a magas, címerekkel ékesített dongaboltozat. A fogadóteremből nyílt a könyvtár, melynek falait könyvek borították, onnan egy dolgozószoba kandallóval és drága intarziával kirakott mennyezettel. Ez a helyiség is üres volt.
Francesco hirtelen megtorpant. Mi volt az? Valahonnan halk vinnyogást és kaparászást hallott. Kinyitott egy balra eső ajtót, s a következő pillanatban két kutya ugrott rá, és boldogan szaglászta körül. – Principessa! Megszakadt a szíve az asszony látványától. Clarissa a díványon feküdt, kibomlott, izzadtságtól nedves haja a halántékára tapadt, sápadt, beesett arcát sötét foltok borították. Amikor megismerte a férfit, fény villant a szemében. – Hát… mégiscsak… eljött – suttogta elhaló hangon. – Oly sok-sok év után. Annyira… de annyira bíztam benne. – Miért van egyedül? Hol vannak a szolgái? – Állj! – mondta, s alig bírta felemelni a kezét. – Ne mozduljon! Elkaptam a pestist… Elkaphatja… – Megérdemelném! – Odalépett az asszonyhoz, térdre vetette magát előtte, és megragadta Clarissa kezét. – Bocsásson meg, hogy nem jöttem hamarább, kérem, bocsásson meg! Kérem! – És miközben újra meg újra bocsánatért esedezett, az asszony keze fölé hajolt, hogy ne lássa könnyeit. Ettől a naptól kezdve Francesco vette át a principessa ápolását, nem törődve a rá leselkedő veszéllyel. Elsőként új szolgákat fogadott fel, hogy pótolja azokat, akik gyorsan megléptek nem sokkal azután, hogy a poroszlók elzárták a palotát a külvilágtól. Francesco minden pénzt megígért az új szolgáknak, akik – kihasználva a helyzetet – pimaszul magasra srófolták bérüket, hogy biztosítsa a principessa körül az éjjelnappali felügyeletet. Ezután felkereste a város leghíresebb orvosait, akiket azzal fenyegetett meg, hogy saját kezűleg korbácsolja őket végig a városon, ha nem akarnának segíteni a betegen. De szinte semmire sem jutottak. Viaszba mártott anyagból készült, hosszú, földig érő köntöst, arcukon hatalmas, ecetes kendőkkel kibélelt csőrmaszkot viseltek védekezésül a pestises kipárolgások és leheletek ellen, s úgy jártak-keltek a betegszobában, mint óriás gólyák, hogy aztán egy hosszú pálca segítségével jelezzék, mit kell tenni, mire van szükség, ám semmi pénzért nem értek volna a beteghez. Egyes orvosok azt ajánlották, hogy sok vizet igyon a beteg, mások szigorú diétát rendeltek, hogy a rossz vér elváljon a jótól, ám arról, hogy itt jártak, csak Francesco üres pénzes zacskója tanúskodott. És Clarissa? Ő túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy beszéljen. Francesco csak sejtette, hogy min ment keresztül. Látszott rajta, hogy sokat szenved, főleg a végtagjai és a belei fájtak. Bár
ételt alig-alig vett magához, naponta többször is hánynia kellett. De milyen bátor volt! Valahányszor találkozott a tekintetük, egy-egy mosollyal igyekezett bátorságot önteni Francescóba, aki azért imádkozott, hogy magára vehesse az asszony szenvedéseit. Furcsamód a magas láz, mely a második napon öntötte el testét, mintha enyhülést hozott volna a beteg állapotában. Halk sóhajokat hallatva nyugtalanul forgolódott a fekhelyén, s az álom és az ébrenlét határán különös, érthetetlen szavakat mormolt, vagy váratlanul felült, üres tekintetét Francescóra szegezte, de nyilvánvalóan nem ismerte fel. Kétkedés lett úrrá Francescón. Kételkedni kezdett mindenben, amiben eddig hitt. Hogy tűrheti Isten, hogy ennyit szenvedjen ez az asszony? Mit követett el, hogy így bünteti? Az, hogy tehetetlenül kell néznie az asszony sorvadását, kétségbeesésbe kergette, ajkáról leszáradt az ima, mint mérgezett talajról a virág. Mivel az orvosok nem jutottak eredményre, Francesco orvosi szakkönyveket kerített, összegyűjtött minden kiadványt, amit csak a Piazza Navona körüli könyvesboltokban talált. Remegő ujjakkal forgatta a súlyos fóliánsokat. Abban reménykedett, hogy ezek a súlyos könyvek talán többet tudnak, mint az orvosok. Késő éjszakáig olvasott a könyvekbe merülve, s csak azért állt fel néhanéha, hogy letörölje Clarissa homlokáról az izzadtságcseppeket, vagy borogatást tegyen a testére. Girolamo Fracastoro megkülönbözteti a pestist a többi heveny testi állapottól, mint például a flekktífusztól és a különböző mérgezésektől, és az úgynevezett saminaria morbist teszi felelőssé a betegség átterjedéséért. Geronimo Mercuriale óv a ragályt okozó kipárolgástól, melyet a ruhák árasztanak magukból, és azt tanácsolja az előkelő dámáknak, akik a férgek ellen szőrmét hordanak a nyakukban, hogy ezeket a „bolhafészkeket” rázzák ki időnként. A jezsuita atya, Athanasius Kircher viszont arra a megállapításra jut, hogy a pestismiazma seregnyi apró kis pondró, melyek a levegőben röpködnek, hogy megrontsák az ember vérét és a mirigyeket szétcincálják, miután légzés útján bekerültek a testbe. Francesco kimerülten folytatta az olvasást. Mi haszna a betegség lehetséges okairól szóló tudós fejtegetéseknek? Őt egyetlen kérdés izgatta: Léteznek-e olyan módszerek, melyekkel meg lehet gyógyítani a principessát? Kétségbeejtően kevés létezett, ha egyáltalán. A betegek elkülönítése és a szigorúan vett tisztaság. Ez volt minden bölcsesség veleje, amit a
könyvekből kiolvasott. Nagy kérdés azonban, hogy ezek az intézkedések gyógyulást hoznak-e? Nem. Clarissa állapota ugyanis napról napra romlott. A láz, mely kezdetben enyhülést hozott, egyre emelkedett. A közelítő véget jelentette ez a súlyos lázas állapot, és ahogy halványult a remény, úgy nőtt Francesco kétségbeesése. Micsoda égbekiáltó igazságtalanság! Ő, Francesco Borromini, igen, ő megérdemelte a halált! De nem a principessa! Hányszor, de hányszor kinyújtotta érte a kezét ez az asszony, de ő, akit elvakított a gőg és a féltékenység, újra meg újra elutasította. Jóváteheti-e valaha is a bűnét? Lemondott volna mindenről, pénzéről, munkájáról, művészetéről, hogy az asszony életben maradjon. Francesco nem adta fel, szembeszállt a vak, a tomboló sorssal, mely ahelyett, hogy őt büntette volna, ilyen igazságtalanul bánt a principessával. A könyvekből tudta, hogy már csak egyvalamiben reménykedhet, mégpedig abban, hogy a Clarissa testét elborító dögvészes kelevények kifakadnak, a genny kifolyik, és a halálos láz megszűnik. De mikor következik be mindez? Amikor Clarissa kimerülten álomba merült, Francesco kitapogatta lágyékhajlatait, de csukott szemmel, s bocsánatért esedezve a beteg asszonyhoz, ám a kelevények alig-alig voltak kitapinthatóak. Az orvosok türelemre intettek. De Francesco már rég nem volt türelmes. Figyelemelterelésül szüntelen foglalatosságba merült. Ebben a kényszeredett helyzetben pestisvizet vásárolt, mellyel a patikusok időközben élénk forgalmat csináltak, s amelyet leginkább közönséges ecetből, gyógynövényekből és illatos esszenciákból állítottak össze, Francesco a betegszobában permetezte szét a pestisvizet. Ablakot nyitott, hogy kiszellőztesse a helyiséget, pálmaágakkal hűsítette a levegőt a beteg körül, s megparancsolta a szolgáknak, hogy rendszeresen mossák le az asszony testét, és hogy gondoskodjanak friss gyümölcsről. Legalább ebben nem volt hiány. Mert naponta nagy kosár gyümölcsöt adtak át a palotában Bernini lovag megbízásából és jókívánságaival.
14.
Az augusztusi ünnepségek ezen a nyáron szinte üres emelvények előtt zajlottak a Piazza Navonán. Egyetlen nemesember vagy egyházi fejedelem sem volt kíváncsi arra, hogy hogyan alakul a kocsiverseny eredménye a Bernini-féle műtóban. Csak a nép egyszerű gyermekei, azok közül is csak valami ötszáz csodálta meg a látványosságot, de ők is leginkább azért, hogy arra a kis időre megfeledkezzenek félelmeikről. Mert immár nem lehetett letagadni a pestis jelenlétét Rómában. Minden férfi és minden nő attól rettegett, hogy elkapja ezt a szörnyű betegséget. A fekete halál nem hátrált meg sem a paloták, sem a templomok elől, nem tett különbséget szegény és gazdag, fiatal és öreg között. Házsorok kerültek vesztegzár alá, családokat vittek lazarettó-ba, s az udvarokon úgy égtek a halottak kidobált ruhái, mint a tapló. És egyetlen harang sem szólt gyakrabban az egész városban, mint azok a kicsiny csengők, melyeket lábukra erősítve viseltek a pestisszolgák, akik a mezítelen holttetemeket mint valami zsákot hordták ki az épületekből, s dobták a kordélyokra. Ki hozta a városra ezt a szerencsétlenséget? Vajákosokról, istentelen vándorlegényekről suttogtak, akik eladták lelküket az ördögnek. Azt beszélték, hogy Palermóban, tehát Szicíliában, ahonnan a fertőzés a szárazföldre, előbb Nápolyra, majd Rómára is átterjedt, a templomok szenteltvíztartóit fertőzték meg a pokol fejedelme megbízásából. Hamarosan mindenütt sötét alakokat gyanítottak, akik falakat, ajtókat és harangköteleket kentek be halálhozó kenőcsökkel. Felhívást adtak ki, melyben kétszáz scudo jutalmat ígértek annak, aki néven nevez egy bűnöst. Ennek viszont az lett a következménye, hogy fokozódott a rettegés. A szomszédok nem bíztak már egymásban, az asszonyok a férjüket gyanúsították, a gyermekek az apjukat, s aki megérintette a falat, azt nyomban feljelentették. A hónap végén már annyira rettegtek az emberek, hogy búcsújárás engedélyezését kérték a pápától. A két védőszent, Szent Sebestyén és Szent Rókus mostanáig a füle botját sem mozgatta a sok sírás és könyörgés hallatán. A kérdés azonban az volt, hogy a búcsújárás nem növeli-e a bajt, nem segíti-e a fertőzés terjedését? A szószékeken mérlegelték a kérdést, és jó néhány pap azt hirdette, hogy minden óvintézkedés szentségtörő gaztett: A pestissel Isten nyilakat küld a földre, melyek sohasem tévesztenek célt, s eltalálják a félelmükben menedéket keresőket. Francesco Borrominit meg sem érintette ez az egész hercehurca. Hiszen a sors súlyosabb csapásokat mért rá a pestisnél.
Most már egy percre sem mozdult Clarissa mellől. Azt akarta, hogy valahányszor kinyitja a szemét, mellette legyen. Ott ült az asszony ágyánál, arcát a tenyerébe temette, s érezte, rettenetesen megöregedett. Fáradt volt, erőtlen, de legfőképpen reményvesztett. A principessa testén még mindig nem nagyobbodtak meg a kelések, teste így nem vethette ki magából a gennyet. – Kérem… mutassa meg a terveit… Francesco döbbenten nézett fel. A principessa lázálomból ébredve nézett rá. A szeme, hosszú idő óta először, úgy ragyogott, mint a smaragd. Az izzadtságcsöppek is eltűntek homlokáról. Lement a láza? Francesco reménykedni kezdett. Ez lenne a fordulat, a gyógyulás első jele? Vagy ama euphoria lenne, melyről a tudós könyvekben olvasott, az életösztönnek az a rövid, heves fellángolása, mely pillanatok alatt kialszik? – Pszt – mondta. – Kímélnie kell magát. Clarissa alig észrevehető mozdulattal ingatta a fejét. – A tervek – mondta csöndesen. – A Piazza tervei… Szeretném magammal vinni őket utolsó utamra. Hangjában nem volt se bánat, se keserűség. Mintha rég elhatározott dologról beszélne. Francesco megfogta a kezét. – Én nem engedem el, principessa. Nem mehet el! – Nem kell-e követnünk Isten hívó szavát? Kérem, mutassa meg a… terveket… Ki tudja… mikor lesz… elég erőm… Clarissa mosolygott. Megtagadhatja-e a kérését, tűnődött Francesco. Nem. Talán ez az utolsó kérése. Nem tagadhatja meg. Túlságosan is sokszor mondott nemet az asszonynak. Óvatosan felültette Clarissát, párnákkal megtámasztotta, és a homlokából kisimította a haját. Azután hozott egy rajztáblát, az asszony mellé ült, hogy lássa, amint elkészíti a vázlatot. – Még mindig… megvan a kréta? – kérdezte, amikor Francesco az első vonalakat felvitte a papírra. – Amióta nekem ajándékozta, nem használok mást. Egy órányi időre úgy érezték magukat, mint a régi együttlétek legszebb perceiben. Az asszony szeme láttára vázolta fel a Forum Pamphilit, a tér tagolását és építményeit: rajzolt egy ellipszist, melyet négy sor kolonnád szegélyez. Beszélgetés és rajzolás közben újra azt érezte, hogy az asszony puszta jelenlétével erőt önt belé, merész ötletei hirtelen alakot öltenek,
mintha mi sem lenne természetesebb, és mintha más lehetőség nem is kínálkozna. – Ez valami csodálatos – mondta Clarissa. – Valóban? Várjon egy percet, ez csak kívülről ilyen. Az igazit akkor látja az ember, ha a téren áll, mely titkot rejt magában, s csak akkor tárul a szemlélő szeme elé, ha egy bizonyos ponton áll. – Francesco rövid ideig habozott. Ezt a féltett titkot még nem árulta el senkinek sem. – Itt – mondta aztán, s a krétával megjelölt egy pontot – innen lehet látni, ez olyan optikai hatás, amilyet sehol, a világ egyetlen terén sem lát az ember. Clarissa gyönge testi állapota ellenére is lelkesen és lázasan ragyogó szemekkel itta Francesco szavát, ahogy a hatásról beszélt, arról az építészeti csodáról, melynek alapja a matematikai számítás és a művészi képzelőerő, s amelyet majd a Piazza Navonán szeretne megvalósítani márványban, gránitban és travertinói kőben megörökítve. Francesco soha életében nem érzett embert olyan közel magához, mint Clarissát ebben a pillanatban. Ámulatról és értésről árulkodott a tekintete, meg csodálatról és büszkeségről. Nem kétséges, mindent megértett magyarázataiból, mindent látott lelki szemeivel, mert lelkük soha nem tapasztalt egyetértésben talált egymásra. Úgy tűnt, mintha legféltettebb titkai tükröződnének az asszony arcán, de furcsamód nem jött zavarba tőle, s nem szégyenkezett a kitárulkozás miatt. – És ön segített hozzá az ötlethez – mondta Francesco. – Én? – kérdezte hitetlenkedve a principessa. – De hiszen sohasem beszélgettünk a Forum Pamphiliről. – És mégis. A Szaturnusz és a gyűrűje… melyet az ön teleszkópja segítségével megpillanthattam, egy ellipszis. – Igen, emlékszem. – Clarissa elmosolyodott. – És ez adta az ötletet? Francesco bólintott. – Hát ez nagyon jó – mondta az asszony. – Tudja, mennyire örülök, s mennyire büszke vagyok? Francesco viszonozta Clarissa pillantását, majd lesütötte a szemét. – A vállalkozásnak csak egy hibája van – mondta érdes hangon –, mégpedig az, hogy nem én vagyok Bernini. – Hogyan… most miért mondja ezt? – Mert attól félek, hogy a Forum Pamphili csak álom. Iszonyú sokba kerülne. És ki bocsát ennyi pénzt egy kőfaragó rendelkezésére?
Francesco félretette a rajztáblát, s zsebre vágta a krétát. Clarissa a fejét ingatta. – Nem – mondta. – Ez a tér, ezek a kolonnádok egy nap majd megvalósulnak. Érzem… sőt, tudom. – Clarissa bólintott, és csodálatos szemével merőn nézett rá. – Higgyen nekem… Több ez, mint álom. Csak hinnie kell benne… Akkor meglesz. Újból bólintott, Francesco nyelt egy nagyot, az asszony bizakodása valósággal megszégyenítette kishitűsége miatt. Honnan vette az erőt? Nem tudta. Ám lassanként felderengett benne a felismerés, hogy talán most beszélgetnek utoljára egymással. És hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Clarissa, mintha csak kitalálta volna a férfi gondolatait, Francesco karjára tette a kezét. – Ne szomorkodjon… kérem… hiszen itt vagyok… és mindig is önnel maradok… – Elment a hangja, annyira kimerült. Tartott egy kis szünetet, mielőtt tovább beszélt volna. – Elnézem majd… onnan föntről… és ha havazik… olykor Rómában is havazik… akkor tudni fogja… hogy üdvözletemet küldöm… a csillagokról. Az egyik kutya váratlanul felvonított. Francesco megfordult. Clarissa egyik agara nyugtalanul rohangált ide-oda, az ágyékát dörgölte az orrával, mintha viszketne vagy fájna neki. Mozgása egyre hevesebb lett, a végén már körbe-körbe forgott. Francesco felállt, hogy valahogy megnyugtassa szegény állatot, ám a kutya egyre furcsábban viselkedett, a lábával a padlót kaparászta, s igyekezett a szék alá bújni. – Mi történt? Mi bajod? A kutya mind szaporábban kapkodta a levegőt. Francesco lehajolt hozzá, hogy megsimogassa. Ekkor lett figyelmes az őszibarackra, melybe jól láthatóan beleharapott már szegény pára. Az ágy mellé helyezett gyümölcskosárból eshetett ki. Francesco felvette és jól szemügyre vette a gyümölcsöt. A barack teljesen szét volt cincálva. Ebből evett a kutya? – Kitől kapta a gyümölcsöt, principessa? – Bernini lovagtól – mondta Clarissa gyönge hangon. – Miért… miért kérdezi? – Bernini lovagtól? – kérdezte hitetlenkedve Francesco. Gyanú ébredt benne. Az történt, amire gondolt? Ám az lehetetlennek tűnt. Valóban? Francesco bizonyosságot akart. – Gyere ide!
Füttyentett a másik kutyának. Az agár szinte táncoló léptekkel jött oda hozzá. Francesco odatartotta neki a barackot. A kutya megszagolta, megnyalta, aztán megette. Francesco visszafojtott lélegzettel figyelte a kutyát. Egy perc múlva ez is vinnyogni és vonítani kezdett, amit a férfi megnyugvással vett tudomásul, mert kiderült, nem tévedett. – Miért… tenne … Bernini… ilyet? – suttogta Clarissa. Minden maradék erejére szükség volt, hogy képes legyen kimondani ezeket a szavakat, aztán lehunyta a szemét. Újra kitalálta a férfi gondolatait? Francesco odarohant az ágyhoz, arcát elöntötték a könnyek, s csókokkal borította az asszony kezét. – Nem kapta el a pestist – dadogott Francesco. – Ez méreg… Hála legyen az Égnek! Most már minden jóra fordul, majd meglátja… hamarosan jobbra… – Hirtelen megállt a mondat közepén, s Clarissa kezére nézett, mely mozdulatlanul pihent az ő kezében.
15. – Megbűnhődött a szajha? – kérdezte donna Olimpia. – Elvégeztem – mondta don Angelo –, pontosan úgy, ahogy megbízott vele. – Óvatosan körülnézett a templomban, hogy egyedül vannak-e, s közben mindkét kezével vakaródzott. – És? Az eredményről is meggyőződtél? – Két hétig tartózkodtam a városban, naponta személyesen gondoskodtam róla, hogy minden, amit mondott… – Azt akarom tudni, hogy a holttestét láttad-e… a saját szemeddel. Vigyázz a szádra, nehogy hamisat szólj! – Saját szememmel? – kérdezte a pap, és kapucnijából kitekintve felnézett az asszonyra. – Ne ahhoz igazodj, ami a szemed előtt van, mondja az Úr. Elképzelhetetlen, hogy a principessa éljen. A legjobb francia mérget alkalmaztam. – Úgy, tehát nem láttad! Hanem eltűntél hirtelen. – Olimpia szembe köpte a papot. – Hogy mentsd a bőröd! Gyáva vagy, mint egy kóbor kutya!
– Excellenza! – tiltakozott a pap, s közben letörölte arcáról a nyálat. – Az életemet kockáztattam önért! Fogalma sincs róla, hogy fest most Róma. Minden sarkon a halál leselkedik az emberre, és nincs senki, aki ne aggódna a saját életéért. A fia, don Camillo sem merészkedik ki otthonról, és senkit sem fogad palotájában. Még nekem is ajtót mutatott, pedig csak az ön üdvözletét… – Tehát bevallod? Te hűtlen, te hálátlan kutya! Tűnj el a szemem elől! Látni sem akarlak többé! Don Angelo a feje fölé emelte a kezét, és elbaktatott. Olimpia utálkozva nézett utána, míg a pap el nem hagyta a templomot. Miért bünteti Isten az efféle alakokkal, sóhajtott fel az asszony. Olimpia megfordult, és kinyitotta az oldalkápolna egyik ajtaját. Hűvösség és dohszag fogadta, amikor a kriptába vezető lépcsőn lépdelt lefelé, hogy felkeresse Szent Róza sírját. A szent ünnepét szeptember 3-án tartották, vagyis donna Olimpia születésnapján. Az asszony jelet látott benne, annak a jelét, hogy a szent oltalmába vette. Teljes volt a csönd a föld alatti helyiségben, ahol a múmia pihent. Máskor mindig nyugalomra lelt ezen a helyen, de most nem szabadult a gondjaitól, melyek azóta rágják a lelkét, hogy száműzték Rómából. Gyertyát gyújtott. Keze reszketett az izgalomtól. Ha Clarissa még életben van, és kinyitja a száját… Bármikor megjelenhetnek a pápa poroszlói Viterbóban, és letartóztathatják. Pedig mindent gondosan eltervezett. Clarissa halála után feljelentené Berninit, mint az asszony gyilkosát. A Campo dei Fiorin álló palota szolgái tanúsítanák, hogy a mérgezett gyümölcsökkel teli kosár Bernini küldeménye. Nincs az a bíróság Rómában, mely ne venné komolyan ezt a bizonyítékot. Ha titkának ismerőjét, a lovagot elítélik, akkor ezzel örök hallgatásra ítélik, és Olimpia feje felől örök időkre elhárul a veszély. De ahhoz, hogy a terve teljesüljön, pusztulnia kell a ringyónak… pusztulnia! Sóhajtott egy nagyot, majd letérdepelt. Hogy lesz képes elviselni a bizonytalanságot? Micsoda kín, tehetetlenül várni sorsa beteljesülését ezen az isten háta mögötti helyen, miközben fogalma sincs róla, hogy mi történik Rómában. De mitévő legyen? Ha már don Angelo is kereket oldott, aki pedig jó pénzért akár kiherélteti magát, akkor ki hoz neki megbízható híreket a városból? Csak egy módja van, hogy bizonyosságot szerezzen.
Donna Olimpia keresztet vetett, hogy egy miatyánkkal megszabadítsa lelkét néhány bűnre utaló folttól. Jól tudta, hogy egy bűnös lélekből felszálló könyörgés nem talál meghallgatásra odafönt. Éppen ezért a miatyánk után még imádkozott egy sort. És mialatt a szent szavakat mormolta, s ujjai között pergette a rózsafüzér gyöngyeit, érezte, hogy megnyugszik, és feltámad benne a remény és bizalom, s a kínzó bizonytalanság lassan elhalványul benne, s lelkében erőre kap a bizonyosság. Ilyen csodára egyedül az égi kegyelem képes. Szent Róza meghallgatta könyörgését, s vele lesz akkor is, amikor útra kel.
16. – Nem, nem szégyellem magamat a könnyeim miatt – mondta Lorenzo Bernini, kezében tartva az asszony kezét. – Ha belegondolok, hogy a gyümölcseim akár meg is ölhették volna! Ez több, mint amit képes vagyok elviselni! Az életemet is odaadnám, csak hogy megkíméljem a fájdalmaktól. Azt hiszem, soha többet nem nyúlok gyümölcshöz. Mialatt Bernini a legfinomabb viaszosvászonból varrt, földig érő elegáns kabátjában könnyek áztatta arccal az asszony karosszéke előtt térdelt, Clarissa valósággal itta a nyitott ablakon át beáramló selymes őszi levegőt, s hallgatta a kicsiny csengők hangját, melyek még mindig a pestisszolgák rettentő munkájáról árulkodtak. Az alattomos támadások, melyeknek két héten ki volt szolgáltatva, legyengítették a testét, a haja pedig teljesen megőszült. Az orvosok azonban azt mondták, kilábal a betegségből. Miután Francesco felfedezte, hogy Clarissát megmérgezték, az orvosok addig itatták langyos tejjel, addig csiklandozták a torkát, míg a gyomra teljesen ki nem ürült, azután pedig különböző ellenmérgekkel igyekeztek semlegesíteni a mérget: mészvizet, citromlét, tojásfehérjét és krétát juttattak a szervezetébe. A beteg Istent szólongatta, ám az Úr még mindig nem szólította magához. Mélységes hálát érzett, hogy másodszor is életet nyert tőle. – Hiszen tanúja voltam az esetnek, amikor elájult. Hogy lehet az, hogy nem értettem meg azt, amit pedig saját szememmel láttam? Mit ér az
ember szeme világa, ha nem ismeri fel a másik baját? Tudja, mire gondoltam? Azt hittem, hogy gyöngélkedik, vagy rosszkedvű egy kicsit. Talán el sem hiszi, hogy hányszor, de hányszor korholtam és szidtam magamat! Hogy miért nem jöttem jóval hamarabb önhöz, principessa! – Kérem, álljon fel, lovag – mondta Clarissa, hogy véget vessen az önmarcangolásnak. Még sohasem látta a férfit ilyen zavarodottnak, ilyen rémültnek. – Min dolgozik mostanában? – kérdezte tőle, csak hogy témát váltson. – Új terveken? – Ó, mit mondhatnék? Mintha olyan fontos volna! – Lorenzo végre felállt, és csipkekendőjével letörölte a könnyeit. – Lajos király Párizsba hív, hogy építsem át neki a Louvre-palotát. Most képzelje el, Franciaország uralkodója engem, a római építészt rendelte magához, hogy legyek palotájának építőmestere! – Lorenzo eltette a kendőjét, és az asszonyra nézett. Megilletődve és együtt érzőn. – De mondja, hogy jött rá, hogy a mérgezett gyümölcs tette, nem pedig… – Habozott, hogy kimondja-e a szót. – Úgy értem, amikor megjelentek ezek a foltok a testén, akkor ki volt az, aki megállapította, hogy a betegségét nem fertőzés okozta? – Borromini lovag jött rá, hogy a kutyáim, miután ettek a barackból… – Francesco Borromini? – kiáltott fel Bernini. – Itt volt? Önnél? Milyen bátor ember! – kiáltott fel újfent, s elengedte az asszony kezét, majd elkezdett fel s alá járni a szobában. – Egyébként, hogy a jövőben ne aggodalmaskodjon… gondoskodtam róla, hogy biztonságban legyen. Mielőtt elindultam önhöz, két poroszló kíséretében felkerestem azt az átkozott gyümölcskereskedőt. A fickó vallomást tett, s kijelentette, hogy miután egy szerzetes megvesztegette, a gyümölcsöt megmérgezte. – Lorenzo megállt, és megfordult. – Miért törnek az életére, principessa? És főleg kik? Egyébként gyanítom, kiről van szó, de nem akarom néven nevezni mindaddig, míg bizonyosságot nem szerzek. Előbb kerítek pár kutyát önnek, a szülőföldemről való nagy és erős kutyát, melyek megvédelmezik… Egy szolga jött be a szobába. – Bocsásson meg, principessa. – Igen, mi történt? De még mielőtt a férfi megszólalhatott volna, egy elfátyolozott nő lépett be a helyiségbe. – Szóval még élsz…?
Clarissának a lélegzete is elállt, amikor meghallotta ezt a hangot. Bernini úgy nézett az ismeretlen nőre, mint valami kísértetre. – Szóval bevallja – mondta Lorenzo megdermedve. – Fogja be a száját! – sziszegte az idegen nő a fátylán át. – Semmit sem vallok be. – És van mersze idejönni? Rögtön hagyja el a házat, vagy személyesen gondoskodom… – Ne – szakította félbe Clarissa, és felemelte a kezét. – Azt akarom, hogy maradjon. Kérem, hagyjon magunkra, lovag. – Azt nem lehet! – tiltakozott Bernini. – Ezzel a nővel nem! Hiszen tudja, hogy mindenre képes! – Kérem – mondta Clarissa. – Ezt akarom. Miért beszélt így? Egy sugallat szavára, mégis olyan nyomatékot adott a kérésnek, mégis olyan határozott arckifejezéssel nézett Berninire, mintha pontosan tudná, mit tesz, mintha biztos elhatározás vagy terv szerint cselekedne. Lorenzo elbizonytalanodva fordított hátat Clarissának, és eleget tett a felszólításnak. – Az ajtó előtt várok – mondta, és a lefátyolozott nő felé fordulva még hozzátette: – Figyelmeztetem, ha elragadnák az indulatai, a szobának csak egy ajtaja van. Kabátujjából előhúzott egy ecetes kendőt, a szája elé tartotta, mintha veszedelmes kipárolgások ellen védekezne, s köhécselve hagyta el a szobát. A két nő magára maradt. – Átkozott legyen a nap, amikor a házamba léptél! Donna Olimpia felhajtotta a fátylát. Sötét szeme villámokat szórt. Clarissa viszonozta Olimpia pillantását, belenézett tiszta, finom metszésű arcába, melyet szürke hajfürtök kereteztek. Mennyire csodálta ezt a nőt, amikor először találkozott vele. Érett asszonyiságát, öntudatát, büszke, fenséges tartását, mely minden emberrel szemben érzékeltette természetes, veleszületett fölényét… Olimpia a mai napig megőrizte ezt a tulajdonságát. – Szóval valóban te tetted? – mondta Clarissa. – Nem akartam elhinni. – Hiba volt kolostorba záratni téged – mondta Olimpia. – Nyomban végeznem kellett volna veled. Clarissát egyszeriben szörnyű félelem kerítette hatalmába. Miért is küldte ki Berninit? Észnél volt egyáltalán? Érezte, hogy a félelem
csúszómászóként kúszik fel a tarkóján, s a fogai hangosan vacognak. Berninit akarta hívni, vagy egy szolgát, de nem tudott megszólalni. – Mire vársz? – kérdezte donna Olimpia. – Miért nem hívod Sándor pápa poroszlóit? Meg akarsz alázni, te ringyó? Élvezni akarod még pár percig a diadalod? Clarissának minden erejére szüksége volt, hogy felálljon karosszékéből. Bizonytalan léptekkel közeledett unokanővére felé. Nem tudta, mit cselekszik, csak azt tudta, hogy meg kell tennie. Itt és most. – Hogy tudtad meg, hogy ismerem a titkodat? – Mit számít már az? – mondta Olimpia. – Isten Pamphilit tette meg földi helytartójának, az én feladatom az volt, segítsem e megbízatás végrehajtásában. Csak azt tettem, amit a gondviselés megkövetelt tőlem. – Megölted az uradat. – Ne hidd, hogy legyőztél. De ha bebörtönöztetsz is, Isten velem lesz, ahogy mindig is velem volt. És megbüntet, unokahúgom, a bűneidért. Lakolni fogsz, mert szembeszálltál az Úr akaratával. Mert megpróbáltad keresztezni a gondviselés útját. Szemben álltak egymással. Clarissa erőt vett magán, s Olimpia szemébe nézett. Ez a nő, aki most minden pillantásával, minden szavával árasztotta magából a gyűlöletet, egykor azt ígérte neki, hogy a barátnője lesz. De most az ellensége. Életre-halálra. – Azt mondom neked – sziszegte Olimpia –, hogy a pokol tüzére jutsz. És bárhova rejtőzöl is, utolér a Mindenható büntetése. Clarissa önkéntelenül hátralépett. De mi történt? Hirtelen azt vette észre, hogy Olimpia álla remegni kezd, mialatt beszél, gyűlölettől eltorzult arca megremeg, ahogy az övé is, s hogy a fogai össze-összekoccannak. Úgy tűnt, hogy alig-alig kap már levegőt, s krétafehér arcát vörös foltok lepik el, aztán rátámaszkodik a széktámlára, mint aki nem bír megállni a lábán. Clarissa nem hitt a szemének, de nem volt oka kételkedni abban, amit látott. – Félsz? – suttogta. Hova lett Olimpia büszkesége, méltóságteljes tartása? Hirtelen kicsiny, gyönge, sebezhető ember lett belőle, mintha összezsugorodott volna, ahogy a felnőtt ember szemében összezsugorodnak a gyermekkorban látott házak, épületek. Hirtelen izgató érzés fogta el, mintha üres gyomorra felhajtott volna egy pohár bort. Valami kábulat vett erőt rajta, furcsa érzés,
mégis mintha az idők kezdete óta ismerné. Úgy érezte, hatalma van, hatalma egy ember fölött! Csak a kisujját kell megmozdítania, s az unokanővére megsemmisül. Ez olyan bódító, olyan lenyűgöző érzés volt, hogy beleszédült. – Igen, meg fogsz ölni – mondta Olimpia rémülten. – Pedig a húgom vagy, hús a húsomból, vér a véremből. Clarissát váratlanul megszállta a nyugalom. Igenis, volt terve, melyet tisztán, világosan látott. Már tudta, mire jó neki ez a hatalom. Talán ez volt az oka, hogy Berninit kiküldte? Ez volt az a terv, mely már akkor meghatározta tetteit, amikor még nem is tudott róla? – Mennyi pénzed van? – kérdezte. – Ó, hát innen fúj a szél! – kiáltott fel Olimpia megkönnyebbülve. – Megértetted végre, mit jelent a pénz? – Mennyi pénzed van? – kérdezte Clarissa. – Valóban kétmillió scudo, ahogy az emberek mondják? – Valóban. – Olimpia bólintott, s félelem gyötörte arcán büszke mosoly jelent meg. – Sőt több is. Meg akarsz zsarolni? – Ki rendelkezhet a pénz fölött? Kizárólag te, vagy a fiad is? – Mi közöd hozzá? Miért mondanám meg? – Hogy mentsd az életed. Hogy szabadon elhagyhasd ezt a házat. Vagy hívassam a poroszlókat? Ezért. Rajtad múlik. Csak rajtad. – Tartott egy kis szünetet, mielőtt folytatta. – Kész vagyok elfelejteni mindent, amit tudok rólad, és Bernini lovagért is kezeskedem. Soha nem beszél, ha megkérem rá. Olimpia arca most még sápadtabb volt, mint az előbb. Az arcáról hol az ámulatot, hol az újraéledő reményt lehetett leolvasni. – És a feltétel? – kérdezte gyanakodva. – Egyetlen feltételem van – mondta Clarissa határozott hangon. – Annyi pénzt adsz signor Borromininek, amiből a saját tervei alapján felépítheti a Piazza Navonát.
17.
Donna Olimpia távozni is elfátyolozott arccal távozott a Campo dei Fiorin álló palotából. Kocsija a kapu előtt várta. Mint lázas állapotban, úgy érzékelte a világot: tompa hangok és elmosódó körvonalak révén. A piazzán pár hívő gyülekezett, hogy búcsújárásra induljon egy pap vezetésével. Úgy festettek, mint rémült csirkék egy fekete tyúk mögött; elnyújtott, páros énekszóval közbenjárásért könyörögtek az éghez, közben a pestisszolgák kavicsokkal dobálták meg a házak ablakait, hogy kiderítsék, akad-e még élő ember a lakásokban. – Hordjátok ki halottaitokat! Hordjátok ki halottaitokat! Olimpiában alig volt annyi erő, hogy beszálljon a kocsijába. Amikor a vánkosai közé süppedt, ruhája nedvesen tapadt a testére a kimerültségtől. Mi történt vele? Már Clarissa házában is alig bírt megállni a lábán. Az egyik palota padlásának ablakából bútorfélék és ágyneműk repültek az utcakőre, a toll hópehelyként keringett a levegőben. Olimpia behúzta a függönyöket. Senki sem láthatta meg a városban. Ha a pápa tudomására jut, hogy tiltó szava ellenére visszatért Rómába, akkor Isten legyen hozzá irgalmas! Olimpia előrehajolt, és megkopogtatta a válaszfalat. – A Piazza dei Popolóra! Amikor a lovak ügetésbe csaptak át, egész testében érezte a rázkódást. Belefájdult minden tagja. Megszenvedett minden rázkódást, minden lökést. De ennél is nagyobb kínokat állt ki, ha arra gondolt, úgy kell elhagynia a várost, hogy nem is láthatja a fiát. Hogyan éli túl Camillo ezt a poklot nélküle? De nem tehetett semmit, mindenütt veszély leselkedett rá. Úgy szólt az egyezség, hogy a vámos a Piazza dei Popolón várja, s majd sötétedéskor csempészi ki a Porta Flaminián a városból, ugyanúgy, ahogy éjszaka becsempészte. A vámost don Angelo vesztegette meg. Fátylával törölte le az izzadtságot homlokáról, s közben a gondolatok úgy kavarogtak a fejében, mint az ágytollak a Campón. Clarissa most Borromini szajhája lenne? Az a ringyó arra kényszerítette, hogy aláírjon egy szerződést. Olimpiának azonban esze ágában sem volt eleget tenni a szerződésnek. Borromini egy tucat házat rombolna le a tér kialakítása miatt, de ő nem hajlandó egy vagyont fizetni efféle őrült ötletért. Majd csak talál valami megoldást, gondolta Olimpia. Az a legfontosabb, hogy Clarissa részéről nem fenyegeti veszély. Elviselhetetlen a hőség! Valósággal megrekedt a kocsi teteje alatt, mint a levegő a felhőtakaró alatt a vihar kitörésének pillanata előtt. Olimpia úgy érezte, nem bírja tovább. Ha legalább az ablakokat kinyithatná! A
fojtogató levegőben szinte a lélegzete is elállt, ráadásul a fűzője is iszonyúan szorította. Kigombolta a ruháját, de az sem segített rajta. A hőség úgy áramlott át a testén, mint azokban az években, amikor a havi vérzés lassanként elapadt. Feltépte a fűzőt, és levegő után kapkodott. Most, hogy kiszabadította magát a fűző szorításából, érzett némi enyhülést, de az út minden horpadása, a kocsi minden rázkódása megviselte a végtagjait. Kintről tompa dobszó hallatszott. A város törvényszolgái közeledtek, akik hullaszállításra szólították fel az embereket. Olimpia hirtelen megrázkódott. – Szűz Mária! A lágyékában akkora duzzanatot érzékelt, mint egy tojás. Lehunyta a szemét, és úgy összeszorította a fogait, hogy szinte csikorogtak. Hát ő is? Az nem lehet! Egész idő alatt Viterbóban volt! A sötétben don Angelo vigyorgott rá, szúrós szemével kapucnija pereméről lesett rá, duzzadt ajka gúnyos vigyorba rándult. Ez meg mit vigyorog olyan kárörvendőn? Olimpia hirtelen azt érezte, hogy viszket az egész teste, a hóna alatt, a combjai között, mindenütt. Elkapta a szerzetes bolháit? Rémülten eszmélt, kinyitotta a szemét, de rajta kívül senki sem volt a kocsiban. Hála Istennek! Megkönnyebbülten vetett keresztet. Don Angelo csalóka kép volt csupán, lázálom, ahogy a duzzanat is a lágyékán. Hogy is lehetett olyan kishitű? Hiszen a Mindenható védelme alatt áll, Szent Róza meghallgatta könyörgéseit. Óvatosan, mintha attól tartana, hogy újra érzi azt, amit az előbb érzett, megtapogatta a combját. Nem, mégsem tévedett: nagy, kemény, tojásnyi duzzanatot tapintott ki. – Fordulj meg! – kiáltott oda a kocsisnak. – A fiam palotájához! Camillót akarta látni! A fiát, aki segít majd rajta! Oda rendeli Róma legjobb orvosait, a Sapienza professzorait. Olimpiának elegendő pénze van. Olyan orvosokat hívat magához, amilyeneket csak akar… a város minden orvosát, ha ahhoz van kedve. De megállj! Okos dolog-e Camillóhoz menni? És ha őrzik a házát? Sándor pápa nem ostoba, talán gyanítja, hogy Olimpia nem sokáig bírja ki Viterbóban… Jóságos ég, miért is jött ide! Egész testét elöntötte a víz. Még egyszer kitapintotta a duzzanatot. Itt… itt! Valóban? Most kisebbnek tűnt. Diónyinak. Hányszor hallotta korabeli asszonyoktól, hogy mindenféle duzzanatok támadtak altestükön!
Bizonyos, hogy semmi oka a félelemre, egészen bizonyos! Hogyan is fertőződött volna meg! Viterbót elkerülte a pestis! De ez az elviselhetetlen hőség… A fátylával legyezgette magát. Nem volt nyugta. Azt akarta, orvos jelentse ki, hogy semmi baja. A ruha ujjából előhúzta a rózsafüzért, imádkozni kezdett. Milyen jólesett a sima, hűvös elefántcsont tapintása, mennyi erőt és vigasztalást nyert már belőle az évek során! Csak annyi kellett, hogy tartsa magát a rózsafüzér egyszerű rendjéhez, s máris magához tér, minden miatyánkra következik tíz üdvözlégy, ebből lesz egy vers; ebből pedig tizenötöt kellett elmondani, a megváltás öt örömteli, öt fájdalmas és öt dicsőséges titkát, ebben a sorrendben, újra meg újra. – Hóha, hó! Brrr! Máris megérkeztek? Olimpia leeresztette a rózsafüzért. Óvatosan félrehúzta a függönyt, s kilesett a kocsi ablakán. Nem látott őrséget a kapuban. Kiszállhat. Mostanra alábbhagytak a hőhullámok, s a végtagi fájdalmak szinte teljesen elmúltak. Hálatelt szívvel adott csókot a rózsafüzér keresztjére feszített Megváltónak, s kiszállt a kocsiból. Ahogy a járdára tette a lábát, elgyengült a térde, s kénytelen volt nekitámaszkodni a palazzo falának. – Hé! Maga meg mit művel ottan! – Segítség! Bekente a falat! – Pestiskenőccsel! Hozzátok a poroszlókat! Összevissza hangok hallatszottak… izgatott, mérges, fenyegető hangok. Olimpia megfordult. Tucatnyi ember vette körül, s csak jöttek, egyre jöttek felé, akár a patkányok, úgy bújtak elő a lyukakból, s úgy bámultak rá tágra nyitott szemekkel, mintha a pokol tüzéből lépett volna elő. – Nézzétek csak, ki ez! – Donna Olimpia! – Ince pápa ringyója! Mit akarnak tőle ezek az emberek? Megbolondultak? Hirtelen újra elöntötte a fájdalom érzése, hullámokban tört rá a hőség, és egész testében reszketett. Az emberek ellenségesen közeledtek felé. Egyszer csak egy idős, rongyos férfi hajolt le előtte, és felemelt egy követ. Jézus, ez meg mit akarhat? Olimpia páni félelmében megfordult hirtelen, s ököllel, tenyérrel, ahogy érte, dörömbölni kezdett a kapun. Nem hallották volna? Hova tűntek Camillo emberei? Mindenáron be kell jutni a házba. – Segítség! Nyissátok ki!
Nyikorogva megnyílt a kapu, s egy szolga jelent meg az ajtónyílásban. Ám amikor megpillantotta Olimpiát, visszahúzódott. – Gyerünk, eressz be! Nem ismersz meg? A szolga ostoba képet vágott, az asszony a legszívesebben pofon vágta volna. Nem fogta fel a gazfickó, hogy milyen helyzetbe került? Olimpia nekifeszült a kapunak, megpróbált bejutni, de a szolga ahelyett, hogy segített volna neki, elállta az útját, s addig-addig taszította kifelé, míg a kapu be nem csukódott. És hol marad Camillo? A fia! A következő pillanatban azt hallotta, hogy a kapu túloldalán eltolják a reteszt. – A vérszívó dög! Most meg a pestist hozza ránk! – Hogy merészel ez bejönni a városba? Legyen halál és pusztulás a sorsa! – Hol maradnak a poroszlók? Mikor jönnek már? – Semmi szükség rájuk! Elintézzük mi magunk! Egy kő repült felé, kis híján eltalálta. Olimpia behúzta a fejét. Tudta, vissza kell menni a kocsihoz. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön. De már elkésett. Mire kinyitotta a szemét, a kocsi elindult. – Úgy van, akasszátok fel! – Kötelet! Kötelet gyorsan! Hirtelen elnémultak az emberek. Olimpia a gyöngeségtől támolyogva lépett hátra, és felnézett a palotára. Odafönt mozgott valami. Az első emeleten. Elhúztak egy függönyt, mire megjelent egy alak az ablakban. Egy nagy, testes férfi pompás köntösben. Végre! Olimpia szemét elöntötték a könnyek. Micsoda boldogság, hogy megpillanthatja ezt az arcot! – Camillo… – kiáltotta Olimpia minden erejét összeszedve. – Camillo… én vagyok az… az anyád… A férfi kinyitotta az ablakot. Kendőt tartva a szája elé, kihajolt az ablakon. – Hát igaz! Tényleg te vagy? Hála Istennek! Megismerte. A fia hitetlenkedve nézett le rá. – Mit keresel itt? Miért nem maradtál Viterbóban? – Mi a parancsa, principe Pamphili? – szóltak fel az időközben odaérkezett poroszlók. – Mi? Hogyan? – kérdezte Camillo zavartan.
– Nyisd ki a kaput, Camillo! De gyorsan! Igyekezz! Olimpiának elment a hangja. Camillo értetlenül nézett rá. Miért nem szól? Vagy nem hallotta az anyját? Olimpia kínjában az égiekhez fohászkodott. – Isten angyala, vigyázz rám! Hirtelen feltűnt még valaki az ablakban. Rossano hercegnő, Camillo felesége. Amikor Olimpia meglátta a menyét, megfordult vele a világ. A másik, a hamis Olimpia megdöbbent a látványtól, türelmetlenül félretolta a férjét, és hangosan megkérdezte: – Mi folyik itt? – A boszorkány bekente a házát! – Pestiskenőccsel? A hercegnő rémült pillantást vetett a férjére. – Az ég szerelmére, mit mondanak azok az emberek odalent? – A parancsára várunk, principe! – sürgették a poroszlók. – Nem engedheti be, don Camillo! – kiáltotta a hercegnő. – Sándor pápa száműzte a városból! – Úristen! Hiszen az anyám! – És velünk mi lesz? Az anyja megfertőzi az egész palotát! Camillo az égre emelte a kezét, akár egy gyermek, tehetetlenül, de ugyanakkor dühödten saját tehetetlensége miatt. Olimpia imára kulcsolta a kezét, és elmondott egy üdvözlégyet. Többre nem telt erejéből. – Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes… Amíg az ima szavait mondta, fia kerek, tiszta arcába nézett. Hányszor, de hányszor megsimogatta gyermeke arcát, s borította be az anyai szeretet csókjaival. Bármit tett is életében, a fiáért tette. – A parancsára várunk, principe! Camillo valósággal lebénult. Tátogott, de nem jött ki hang a száján. Ekkor a felesége lépett az ablakhoz, s lekiáltott a poroszlóknak: – Tudjátok, mi a teendő! Ha bekente a házat, akkor el kell vinni! – Ezzel becsukta az ablakot. Olimpia látta-hallotta a menyét, de semmit sem értett az egészből. Úgy érezte, szakadékba zuhan. – Camillo… – suttogta –, …mit… mit cselekszel? A fia még mindig az ablak előtt álldogált, kezét magasra tartva, a feleségét azonban már elnyelte a szoba homálya. Olimpia kétségbeesetten nyújtotta felé a kezét. Mi történik itt? Az nem lehet, hogy a fia
belenyugszik a történtekbe. Hiszen egyszülött gyermeke! A legjobb gyermek a világon! Találkozott a pillantásuk. Camillo lesütötte a szemét. – A Szenátus nevében! – A poroszlók megragadták Olimpiát, s elvonszolták. Camillo hatalmas testének egyetlen mozdulatával fordult el az ablaktól. – Mit tesztek velem? Én… én donna Olimpia vagyok… Olimpia Pamphili… Róma uralkodója… Olimpia elájult. A poroszlók a hóna alá nyúltak, s feldobták a kordéra.
18. Amikor Olimpia magához tért, azt hitte, hogy a Palazzo Spadába került. Vagy a Palazzo Farnesébe? Nemigen tudott már különbséget tenni, a dolgok egyszerre tűntek idegennek és ismerősnek. Minden erő kiment belőle, az érzékei összezavarodtak, már a kerekek zörgését és kattogását sem érzékelte fájó testében, melyet úgy égetett a láz, mint a tűzvész. – Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes… Valahol a közelben harangszó csendült, tisztán, csöndesen és gyöngéden, s közben tömjén illata csapta meg az orrát. Félmezítelenre vetkőzött vezeklő emberek térden másztak felfelé a lépcsőn, s erősen korbácsolták magukat. Közben két pestisszolga ugyanazon a lépcsőn húzott lábánál fogva lefelé egy hullát, akinek a feje minduntalan beleütődött a lépcsőfokokba, s úgy festett, mintha egyetértése jeléül bólogatna. – Az Úr van teveled. Áldott vagy te az asszonyok között… Olimpia kitapintotta a rózsafüzér sima, hűvös gyöngyszemeit, ám a tömjén illatában mindinkább az elmúlás édeskés illatát érzékelte. A kordé most a Tiberisen átívelő híd, a Ponte Sisto felé közeledett. Minden ház, minden kapu előtt halottak hevertek, jórészt mezítelenül kiterítve. A ruhájukat tűzbe vetették a rokonok, s minden más tárgynak gödröt ástak. – És áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus… Olimpia hirtelen maga előtt látta Camillo arcát. Mégiscsak eljött a fia. Szereti az anyját, nem hagyja cserben! Gyöngéden mosolygott fiára. Milyen okos! A fia tisztában van vele, hogy az anyjának sok pénze van, s
hogy a pénz hatalmat, nagyságot és boldogságot jelent, legyőzi a félelmet, sőt a halált is. – Akit a te anyai karjaidban a templomba vittél… Ez meg mit jelent? Két nő tűnt fel Camillo mögött, két ringyó, kifestve, tarka ruhákban. Rossano hercegnő és Clarissa. A két nő nevetett, s a karjánál fogva rángatták a fiát. Táncolni akartak vele. – Akit a szolgák tövissel koszorúztak… Valahol rázendített egy zenekar. Olimpia körülnézett. Ekkor vette észre, hogy az utca megtelt táncoló emberekkel, nőkkel és férfiakkal, egy részük rongyokban, más részük drága ruhákban forgolódott. Átölelték egymást, körtáncba kezdtek, mind gyorsabb és gyorsabb iramban keringtek, ám közben rongyokban hullott le róluk a ruha, a bőr és a hús, míg nem maradt belőlük más, mint táncoló csontvázsereg. – Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért… Micsoda ünnep! Camillo és a két céda nő is beállt a körbe, és csak nevettek és táncoltak, és csak forgolódtak körbe-karikába, s közben fekete paripák vágtattak el, hátukon se nyereg, se lovas, a láthatáron egy sárkány emelkedett ki a habzó tengerből, hét fejét a vérvörös ég felé emelve, ahol egy fekete, lobogó hajú nő lengette kaszáját. – Most és halálunk óráján. Ámen! Hirtelen abbamaradt a zene. A poroszlók leemelték Olimpiát a kordéról, kinyílt egy kapu. Ott álltak a pestisház előtt. – Szent Isten! – szakadt ki Olimpiából. Magához tért, s keresztet vetett. Mintha a poklok poklát pillantotta volna meg. Mezítelen, egymásba fonódó testek forgolódtak lenn a gödörben, melynek mélyéről ezer meg ezer torokból tört fel a hangos sírás, zokogás, nyöszörgés. Fekete szemgödörből rá meredő tekintetek, kimerevedett kézmozdulatok: mintha alig várnák már, hogy magukhoz ragadják. – Uram, kegyelmezz lelkemnek… A poroszlók hirtelen elengedték Olimpiát. Aztán löktek egyet rajta: egy tétova lépés, és örökre bezáródott az ajtó az asszony és az élet között.
19.
Tízezernél is több rómait vitt el a pestis. 1656 adventjén a pápának másodszor is megjelent álmában az angyal. Hófehér köpenyegben emelkedett az Angyalvár fölé, és lángoló kardját visszadugta hüvelyébe. Az angyal kitombolta magát. Egy hét sem telt bele, s Róma kapui megnyíltak: véget ért a járvány. Mialatt a szentatya azzal a feladattal bízta meg Lorenzo Berninit, hogy vésse márványba látomását, emlékeztetve mintegy a szenvedések idejében születő reményre, a Piazza Navonán leállt a munka. Túlságosan is sok kőfaragó és kőműves esett áldozatul a pestisnek, és akik megmaradtak, mind gyakrabban tagadták meg túlságosan is szigorú építőmesterük parancsainak teljesítését. Nem is igen lehetett zokon venni tőlük ezt a magatartást. Mert Francesco Borromini tervei olyan művészi készségekkel számoltak, melyekkel a legjobbak sem rendelkeztek, ráadásul 1657 februárjában a bérek kifizetése is elmaradt, amit pedig szerződésben biztosítottak nekik. Mi történt? Don Camillo Pamphili már a pestis idején azt vetette az építőmester szemére, hogy szándékosan húzza-halasztja a munkálatokat, s csak akkor mutatkozik a Piazza Navonán, ha a környék valamely könyvesboltjában kutakodik. Camillo nem tudhatta persze, hogy Francescót ekkoriban Clarissa egészségi állapotán kívül semmi más nem érdekelte. Olimpia fiát viszont egyes-egyedül vagyona biztonsága foglalkoztatta. Ezért kapva kapott minden ürügyön, hogy az épülő Forum Pamphili költségeit csökkentse. Ráadásul, miután a felesége sürgetésére a Corsón álló új családi palotába költöztek, nem is törődött már a Piazza Navonán folyó építkezéssel. Bár a Sant’ Agnese templom befejezéséhez már csak a laterna hiányzott, hónapokig állt a munka. Amikor két kőművesmester peres úton igyekezett érvényt szerezni követelésének, Francesco donna Olimpia ígéretére emlékeztette Camillót, s bizonyítékul az asszony kézjegyével ellátott szerződést tolta az orra alá. Camillo azonban Francesco szeme láttára tépte szét a szerződést, s ahelyett, hogy a hátralékot kifizette volna, elbocsájtotta állásából építőmesterét, s egyúttal megtiltotta neki, hogy betegye a lábát az építkezés területére. A nagy nyilvánosság előtt azonban azzal indokolta döntését, hogy súlyos hiányosságokat tapasztalt a Sant’ Agnese építkezésén, melyek kockázatossá tették a laterna elhelyezését. Döntése mellett azzal érvelt, hogy Francesco Borromini túlságosan is csökönyös természet, s
elképzelhetetlen, hogy belátható időn belül az ő irányítása alatt befejeződjön a munka. – Menjen Párizsba! – mondta Clarissa, amikor felépülése után meglátogatta barátját a Vicolo dell’ Agnellóban. – A Louvre az ön tehetségéhez méltó feladat. Francesco a fejét ingatta. – Nincs szándékomban versenyre kelni Párizsban egy olyan emberrel, aki itt Rómában is azon van, hogy akadályozzon a munkában. Ez az ember ott is hátráltatná előrejutásomat. – Próbálja meg, signor Borromini! Gondoljon bele, hogy micsoda lehetőségek kínálkoznak ott! Franciaország királya személyesen kérte fel, hogy részt vegyen a pályázaton… ahogy Berninit is. – Igaza van, principessa. De minden tervem olyan, mintha a gyermekem lenne, és nem akarom, hogy dicséretért könyörögjenek, miközben nagy a veszélye annak, hogy sohasem kapnak dicsérő szót. – Ó, bárcsak itt lenne monsignore Spada! – sóhajtott fel Clarissa. E név említésekor mindketten hosszú, mély hallgatásba merültek. Mert Virgilio Spada halott volt: bár sokáig dacolt a pestissel ez az okos kis ember, de a télen bélhurutban megbetegedett, melyből sem a ricinusolaj, sem a beöntés nem gyógyította ki. Bár iszonyatos szenvedéseket állt ki, Istennel megbékélve távozott az élők sorából. – Nos, eljött az idő, hogy mindketten útra keljünk – mondta Francescónak, aki az utolsó kenet után is ott ült még az idős pap ágya szélén. – Én egy másik világba készülök, ön azonban itt folytatja útját. Nem tudhatjuk, hogy kettőnk közül ki halad nemesebb cél felé. – A pap még egyszer, utoljára ránézett Francescóra, s így szólt mosolyogva: – Emlékszik még, mit mondott Seneca? „Nem a haláltól félünk, hanem a halál gondolatától.” Hányszor, de hányszor tettem szemrehányást önnek ezekért a szavakért, ám most mégis vigasszal töltenek el, akár az Úr szavai… Vajon Virgilio Spada megakadályozhatta volna azt, ami történt? Az ugyanis, hogy Camillo Pamphili elbocsátotta Francescót, megszégyenítést jelentett, és nem maradhatott következmények nélkül. Elsőnek az Akadémia titkára szólalt fel. Élesen bírálta Borromini építészeti stílusát, s veszedelmes eltévelyedésnek nyilvánította. Azt javasolta, hogy a jövő építészei ne legyenek tekintettel Borromini alkotásaira. Róma városának konzervátorai tizenöt évre szóló garanciát követeltek tőle arra, hogy a
Sant’ Ivo kupolája nem szakad be a saját súlya alatt, s egyben kötelezték, ha mégis kárt szenvedne a templom, azt a saját költségére helyrehozatja. Mind több és több megbízó fordított hátat a Forum Pamphili egykori építőmesterének, és pár héttel Spada halála után a Szent Fülöp Kongregáció úgy döntött, hogy az oratórium nyugati oldalát, vagyis Francesco egyik legkorábbi és legjelentősebb munkáját leromboltatja, s újat építtet helyette. És ezek után menjen Párizsba? Hogy Berninivel keljen versenyre? Nem, ez teljességgel ki van zárva! Bármilyen kritikusan szemlélte is saját működését, bármennyire elégedetlen volt is az elért eredményekkel, olykor még a tökéletesnek hitt alkotással is, ellenfelei bírálatától mindennél jobban szenvedett, még abban a rövidre szabott időszakban is, amikor pedig többet dicsőítették, mint bírálták munkásságát. Most azonban, miután eltávolították az Akadémiából, már képtelen volt elviselni a támadásokat, halálos fenyegetésnek tekintette őket. Tehetetlenül engedte át magát a Szaturnusz sötét erőinek, megfosztva immár minden ingerlő és ösztönző erőtől. Még sohasem uralkodott el rajta ilyen mértékben a levertség és kedvetlenség, mely azzal a kétségbeejtő érzéssel kapcsolódott egybe, hogy immár élete végére jutott. Olyan volt ez az egész, mintha az Olimposzra hívták volna, de csak azért, hogy közöljék vele, nincs számára hely. Késő éjszakákon át ült a kandalló előtt, merőn bámulta a lángokat, s nem volt ereje megmozdulni. És bár lelke mélyén vigasztalásra és részvétre vágyott, egy kézre, mely együtt érzőn megszorítja a kezét, azonban még a principessa jelenlétében sem volt képes megszabadulni a dermedt állapottól. – Tudja-e – kérdezte Francesco az asszonytól, ahogy ott üldögéltek a tűz előtt –, hogy érezte magát Ábrahám, amikor Isten arra kárhoztatta, hogy áldozza fel a fiát? Azt hiszem, én tudom. A Piazza Navona volt életem legmerészebb ötlete: az eszményi tér. Itt van a fejemben, csak egymásra kellett volna rakni a köveket. És íme, úgy múlik el a világ, hogy sohasem valósul meg az ideális tér. Belegondolni is rettenetes. – Francesco az izzó parázsba pillantott, s bólintott. – Ha Isten úgy akarja, s magához rendel majd a paradicsomba, én még ott is ezt a soha meg nem valósult teret siratom. Francesco egészen nyugodt, egészen tárgyilagos hangon mondta mindezt, ám Clarissa kiérezte szavaiból a végtelen szomorúságot. Átérezte a férfi fájdalmát, hiszen fiatal asszonyként még szülés előtt elveszítette
gyermekét, s tisztában volt vele, hogy élete, melyet később éppen ez a férfi mentett meg, egészen másképp alakult volna, ha megszüli és életben tartja azt a gyermeket. Azon tűnődött, hogyan nyújthatna vigaszt a férfinak a veszteség okozta fájdalomban. Clarissa a kandalló elé térdelt, s pár hasáb fát tett a tűzre. – Lenne egy ötletem – szólalt meg végül, miközben beletúrt a tűzbe. Francesco nem szólt. – Eszébe jutott valaha is, hogy könyvet írjon? – Könyvet? – Igen, könyvet – mondta Clarissa –, hogy megörökítse és megőrizze gondolatait. Egy könyvet, melyben bemutatja a terveit és rajzait a megvalósított és meg nem valósított művekkel és alkotásokkal egyetemben. Az utánunk jövő nemzedékek kedvéért. – Clarissa felállt, s a férfi felé fordult. – Mi a véleménye, signor Borromini? Nem lenne kifizetődő feladat?
20. Tavasz! Tavasz Rómában! Végre mind hosszabbra és hosszabbra nyúltak a nappalok, ezernyi színben tündökölt a világ, mintha egy mennyei mester rakta volna fel őket az erdőkre-mezőkre. Zsenge zöldbe öltözött föld és fa, hajnalra nárciszok és tulipánok dugták ki fejüket a talajból, az orgona fehér és violaszínben pompázott. A levegő megtelt a termékenység édes és meghitt illatával, és a méhek zümmögése szinte észrevétlen szövődött bele a madarak csicsergésébe. Az emberek a természettel együtt ébredtek új életre. A pestis után megváltásként üdvözölték a tavaszt. Szélesre tártak ajtót-ablakot, hogy a téllel együtt kiűzzék lakásukból az ártó kipárolgásokat; az utcákon és tereken a kereskedők már ácsolták bódéikat, a parasztok kimentek a mezőre és a szőlőbe, s amikor már az esti levegő is langyosnak mutatkozott, a Tiberis búvóhelyei felől újra hallani lehetett azokat a titokzatos suttogásokat és halk sikkantásokat, melyek elterelték az emberek gondolatait a szenvedésről és a halálról.
És mi történt Borrominivel? Clarissa boldog volt, hogy láthatta rajta az ezekben a hetekben végbement változásokat. A javaslata ugyanis, hogy közösen írjanak könyvet, úgy hatott a férfira, mintha életelixírhez jutott volna. Könyvük előkészítése gyanánt sorra látogatták a Francesco tervezte épületeket, köztük a San Carlo alle Quattro Fontanét, a Sant’ Ivo alla Sapienzát, a San Giovanni in Lateranót, s mindazokat a pompás templomokat és palotákat, melyeket az utóbbi években tervezett vagy épített át. Magyarázat közben fel-felragyogott a büszkeség benne, s a lelkesedés mind gyakrabban űzte el arcáról a szomorúságot, s jelent meg rajta valami belülről jövő ragyogás, amit Clarissa már a Szent Péterszékesegyházban megesett első találkozásuk alkalmával úgy megkedvelt benne. – Én voltam az első építész – mondta Francesco –, aki elérte, hogy az elliptikus alaprajzú belsőt követő párkány hullámzásai, amelyek vékony korinthoszi oszlopokon nyugszanak, egyszerre könnyed és bizarr, elegáns és kétértelmű benyomást keltsenek. – És sokszor érezte egyedül magát? – kérdezte Clarissa. – Hiszen mindenki ön ellen fordult. – Minden építész magára maradt, aki új utakon indult el. Egyik sem akart mások kedvében járni, mindegyik a saját meggyőződése szerint cselekedett. És mégis-mégis szinte kivétel nélkül ők győzedelmeskedtek… a magányosok, a kívülállók. – Hogyan talált megbízókra? – Sehogy – mondta büszkén. – Ők találtak rám. Az ilyen kiruccanások remek hangulatban teltek, átmelengették Clarissa szívét, ahogy a langy tavasz levegője melengette a végtagjait. Olybá tűntek ezek az együttlétek, mintha egy láthatatlan házban laknának, az összetartozás házában, melyben megosztanak egymással mindent, ami igazán értékes: gondolataikat, véleményüket, érzéseiket. Ebben a láthatatlan házban olyan közel kerültek egymáshoz, hogy nem érezték a testi érintkezés szükségességét, s ösztönösen kerülték is, mint akik nem akarnak kárt tenni egy felbecsülhetetlenül értékes és törékeny tárgyban. – Valóban kénytelen lebontani a Santa Trinità kápolnát? – kérdezte Clarissa, amikor megtekintették a Collegio Propoganda Fidét, azt az építkezést, mely még Borromini felügyelete alatt folyt. – Tudom, mit gondol – mondta a férfi. – Azt gondolja, hogy meg akarom alázni Berninit, vagy kárt akarok okozni neki. De nem így van. A
kápolna rossz állapotban van, több helyen is betört a víz. Ráadásul az atyák nagyobb templomot akarnak, a misszionáriusi feladatra készülő papok száma évről évre nő. – Ennek ellenére, nincs valami megoldás? – Azt hiszi, hogy ha lenne, akkor engedélyezte volna Sándor pápa a bontást? – kérdezte Francesco. – Nem, principessa. Az épület is olyan, mint az élet, növekedés és elmúlás. Pusztulnia kell a réginek, hogy megszülethessen az új. – De a kápolna mégiscsak Bernini legszebb fiatalkori műve. Érezni rajta a fiatal művész lelkesedését. Nem kellene mindent elkövetni megőrzése érdekében? Az alkotó és a művész iránti tiszteletből? Gondoljon csak a saját Oratóriumára, melyet ugyancsak le akarnak rombolni. Francesco a fejét ingatta. – Érintse bár fájdalmasan az illető építészt, de efféle tiszteletről szó sem lehet. Maga az építészet mint művészet tiltja ezt. A mű előtt tisztelgünk. A kérdés az: joga van-e fennmaradni, vagy jöjjön valami új helyette. – Ez tehát azt jelenti, hogy a mű több, mint az ember? – Az építőművészetben feltétlen. Lényege szerint. Mert az építészet nem egy a sok közül, hanem minden művészet summája. Nincs templom, nincs palota, mely egyetlen alkotóművész alkotása lenne. Egy épület megvalósításán végtelenül sok és igencsak különböző ember munkálkodik. Építészek, rajzolók, kőfaragók, asztalosok, szobrászok, festők, tetőfedők, kőművesek. A maguk módján, de mégis közös erőfeszítés révén járulnak hozzá egy épület felépítéséhez. Az együttműködés révén azonban nem csak egy új épület keletkezik, de maga az építőművészet is újjászületik, vagyis kiteljesedik és megújul az épületben. Clarissa elgondolkodott egy darab ideig, hogy pontosan értse Francesco szavait. – Úgy érti – mondta végül –, hogy a teremtéshez hasonlítható, ami folyton megújul és tökéletesedik az emberek révén? – Erre még sohasem gondoltam – mondta Francesco, s halvány pír öntötte el az arcát. – De igaza van, így is ki lehet fejezni a lényegét… a teremtés újjászületése. Mert minden építményben, mely megérdemli ezt az elnevezést, a természet munkálkodik a maga örök törvényeivel, meg az emberiség évszázadokon, évezredeken át felhalmozott tudása. Minden igazi építészben továbbélnek és munkálkodnak a nagy elődök, a mesterek.
Nem, principessa – ismételte meg Francesco –, itt nem Berniniről van szó, nem rólam, és nem is valamelyikünk érzéséről, itt egyes-egyedül az építőművészetről van szó. De bocsásson meg – szakította félbe magát a férfi félszegen mosolyogva –, én meg csak jártatom a számat, mintha a Sapienza magisztere lennék, holott azért találkoztunk, hogy megnézzük a terveket. Éppen fel akarta kapni az asztalon heverő tervek egyikét, amikor Clarissa a karjára tette a kezét. – Tisztában van vele, signor Borromini, hogy milyen szerencsés ember? Amikor elhagyták a Propoganda Fide épületét, már alkonypírba mártózott az égbolt. A piazzán gyermekek játszadoztak az anyjuk és nagyanyjuk felügyelete alatt, akik a napi robot után boldogan ültek ki a padokra, és élvezték a tavaszi este lágy, selymes levegőjét. – Nem haragszik meg, ha itt veszek búcsút öntől, principessa? – kérdezte Francesco. – Ki kell adnom még néhány utasítást a kőműveseknek a holnapi teendőkkel kapcsolatban. Amikor Clarissa beszállt a kocsijába, Bernini palotáját pillantotta meg, mely a tér másik oldalán állt. A kapu fölött egy kiszögellést vett észre, melyet korábban soha nem látott. Ember nagyságú csőnek tűnt, mely fenyegetőn meredt a Propoganda Fide, Borromini építkezése felé. Két munkás állt alatta, s görnyedeztek a nevetéstől, s hol egyik, hol másik mutatott fel erre az ormótlan valamire és a Propoganda Fide épületére, a gúny tárgyára. Clarissát kínosan érintette a látvány, lesütötte a szemét, ám amikor Bernini háza elé ért a kocsi, akaratlanul is felnézett a palota homlokzatára. Ami a falból oly fenyegetően meredezett elő, nem volt más, mint egy hatalmas márvány hímtag.
21. Az éj ráterült az örök városra, s fekete hallgatással kerítette be. Clarissa az olajlámpa sápadt fényében üldögélt íróasztalánál, s újraolvasta jegyzeteit. Hónapok óta azzal töltötte az estéket, hogy feljegyezze azokat a gondolatokat, melyek a napközben Francescóval folytatott
beszélgetésekben merültek fel, és hogy lemásolja azokat a vázlatokat és terveket, melyeket a férfi élete során készített, hogy később kommentárok kíséretében könyvben egységesítse az így összegyűjtött anyagokat. Opera del Cav. F. B. címet szánta a könyvnek, „cavata da suoi originali”. Különösen nagy gondot fordított azoknak az épületeknek a tervrajzára, melyeket Francesco sohasem valósított meg. Clarissa azt akarta, hogy legalább a könyvben váljanak halhatatlanná: így a Sant’ Agostino templom, a Marchesi di Castel Rodriguez síremléke, a kapucinusok kolostora Rómában, a Piazza Navona szökőkútjai, de mindenekelőtt a Forum Pamphili, Francesco legnagyobb és legbecsvágyóbb elképzelése. Milyen balszerencse, hogy immár sohasem valósulhat meg ez a pompás terv. A Bernini-palota bejárata fölött meredező ormótlan valami gyakran felrémlett lelki szemei előtt, s azt kérdezte magától, hogy megépült volna-e a piazza, ha Francesco és Lorenzo nem különbözik össze? Amikor éjfélt ütött a Sant’ Andrea della Valle harangja, Clarissa mappába rendezte a rajzokat, majd az egyik szekrénybe zárta. Aztán odament az ablakhoz, s kinézett az álomba merült városra. Kristálytiszta volt az éj. Vajon látható-e a Tejút köde? Bármilyen fáradt volt is, kinyitotta az ablakot, és beállította a teleszkópot. Negyvenöt fok. Ez lesz a legalkalmasabb megfigyelőszög. Belenézett a csillagos égbe. A látvány még mindig olyan alázattal töltötte el, melyhez hasonlót egyetlen templomban sem érzett. A leghatalmasabb dóm, a legcsodálatosabb bazilika sem lehet olyan méltóságteljes, mint az égi sátor. Ez Isten lakhelye, a Mindenható palotája. A tér végtelenjében mintha elvesznének a csillagok, ám mindannyiszor tévedhetetlen biztonsággal térnek vissza ugyanarra a pontra, egyesek hetek, hónapok, mások majd csak évek múlva… Az ember életének pályája is úgy volt kimérve, mint ott fent a csillagoké? Clarissa napközben a Szent Péter-székesegyházban készített rajzokat a főoltárról. A bazilika előtt munkások százai dolgoztak azon, hogy eltakarítsák a romokat, melyek a harangtorony lebontása óta borították el a teret. Ezek a munkálatok egyúttal előkészítették a teret arra a munkára, melyet majd Lorenzo Bernini végez a pápa megbízásából. Clarissa felsóhajtott. Igen, Lorenzo megépíti a maga terét, Francesco pedig nem építi meg a Forum Pamphilit. Clarissa igazított egyet a lencsén, s fordított egyet a távcsövön. Hamar megtalálta a Tejutat. És valóban. Ott a köd. Elképzelhetetlen távolságban
van, de tisztán kivehető: titokzatos, kékes csillámlás, szórt foltok hada, benne apró világos pontok. Üstökösök voltak, vagy születőben lévő csillagok? A foltok és pontok egymásra torlódtak, egybeolvadtak, különböző alakzatot öltve. Egyszerre váratlanul, s olyan erővel tört rá egy kérdés, mintha kinyílt volna előtte az ég boltozatja. Talán mégis adódik lehetőség arra, hogy Francesco megvalósítsa ötletét, hogy alakot öltsön a terve? Szinte beleremegett a gondolatba, s a csillagok is mintha táncra perdültek volna. Otthagyta a távcsövet, s az ablakhoz lépett. Elgyengült a térde, a könyöklőn keresett támaszt. Igenis, létezik egy lehetőség, valami egészen egyszerű megoldás, és neki, Clarissa McKinneynek adatott meg, hogy Francesco Borromini felkerüljön az Olimposzra. Micsoda gondolat! De milyen árat kér érte az Ég? Mi történhet, ha hallgat a sugallatra? Nem tudta, csak sejtette: választani kell élet és művészet között. „Ez tehát azt jelenti, hogy a mű több, mint az ember?” Makacsul visszhangzott benne a kérdés, miközben fel s alá járkált a szobában. Francesco habozás nélkül igennel válaszolt a kérdésre, csakhogy most személyében, sorsában érinti a döntés, de mégis Clarissa dolga, hogy meghozza a döntést. Kétségek törtek rá, gyötörték, égették a lelkét. Kicsoda ő, hogy magához ragadhat efféle döntést? Igazítani akar a gondviselés irányán? Nem istentelen elbizakodottság-e, amit tesz? Nem az égi ügyekbe való beavatkozást jelenti-e, amit tenni kíván? Kinézett az ablakon. A csillagok, mintha mi sem történt volna, ott ragyogtak a firmamentumon. Megértette-e valaha is a csillagok rendjét? Az örök, a titokzatos törvényeket, melyek az idők kezdete óta kijelölik a csillagok pályáját. Clarissa az arca elé kapta a kezét. Soha nem érezte olyan egyedül magát, mint ezen az éjszakán. „Nem is tudom, használhat-e az ember efféle eszközöket. Olyan ez, mintha az ember Isten legféltettebb titkaiba hatolna be az Ő engedélye nélkül.” Most már Clarissa is tudta, mit érzett Ábrahám az áldozat bemutatása előtti este. Vajon a művészet is olyan kegyetlen, mint az Isten? A választás valósággal szétszaggatta a szívét. Ha vonakodik, ha elengedi füle mellett a sors intő szavát, akkor nem járul-e hozzá maga is Francesco életművének pusztulásához? Ha egyszer az Ég lehetővé tette számára, hogy megörökítse Francesco legmerészebb tervét, ezt az egyedülálló, hallatlan ötletet, mely mellett minden más terv elhalványul, akkor nem az ő kötelessége-e Isten és a Művészet előtt, hogy megragadja a lehetőséget?
De ha valóban elszánja magát a cselekvésre, nem okoz-e katasztrófát Francesco életében? Felelősséget vállalhat-e mindazért, ami bekövetkezik? És ha Lorenzo újabb, utolsó és végzetes győzelmet arat fölötte, s a világ szeme láttára üti ki a nyeregből? Hogyan viseli el Francesco, ha egyáltalán képes elviselni? Clarissa tisztában volt vele, mennyi becsvágy, irigység, féltékenység mozdult benne, amikor a riválisáról volt szó, akitől egész életében oly sokat szenvedett, mint Káin Ábeltől. „A fejemben már minden készen állt, már csak a köveket kell egymásra rakni. És a világ mégis úgy pusztul, hogy a tér sohasem készül el. Ennél rosszabbat elképzelni sem lehet.” Igen, a művészet épp olyan kegyetlen, mint Ábrahám Istene, s Clarissa tudta, mérhetetlen áldozatot hoz a maga oltárán. Ha megmenti Francesco ötletét, akkor örökre elveszíti barátját. Clarissa megpróbált gondolkodni, majd imádkozni, de nem tudott sem gondolkodni, sem imádkozni. Francesco arca merült fel előtte, sötét szeme, melynek mélyén lelke búskomorságát sejtette. Látni ezeket a szemeket… mindennél rosszabb volt: egy fuldokló szemei… „Ha Isten úgy akarja, s magához hív a paradicsomba, akkor ott is csak sírok.” Clarissa, hogy ne érezze magán a férfi pillantását, visszatért a távcsőhöz. Tisztán látta a Spicát, a Szűz legfőbb csillagát az égbolton, aztán megpillantotta az Antarest, a Skorpió csillagkép legfényesebb csillagát. Clarissának a lélegzete is elállt: a két csillagkép között, mint egy homlok közepén, felfedezte a Szaturnuszt, mely épp átlépett a Szűz határán. Tompa sárga színben, gyűrűjébe fogva nézett le rá, Clarissára, messziről és mégis közelről. „Csésze két füllel.” A Szaturnusz látványa adta Francescónak a tér átépítésének ötletét. Még mindig a fülében csengtek a férfi szavai, melyeket akkor mondott, amikor először pillantotta meg a távcsövön keresztül azt a csillagot, melynek jegyében megszületett. „Isten hozzásegített bennünket a művészethez, hogy legyőzzük mulandóságunkat… Ezért ér többet minden alkotás alkotójánál…” A férfi arcára kiült a csodálat, amikor kimondta ezeket a szavakat, s a szeme úgy ragyogott, mint most a Spica és az Antares az éjjeli égen. Mintha egy boldog ember tekintene rá. Clarissa ellépett a teleszkóptól. Végre tudta, mi a dolga.
22. – Csomagold be a szőrmével bélelt télikabátomat, Rustico! – kiáltotta oda Lorenzo szolgájának, aki az ajtóban várt gazdája utasításaira. – Párizsban hideg van. – Igenis, lovag. Már kikeféltem, és a bolhákat is eltávolítottam. – És ne feledkezz meg a selyem házikabátokról sem! A királyi udvarban lakunk. Lorenzo újra a papírok felé fordult. Két nap múlva indul. XIV. Lajos két levelet írt, egyet neki, egyet a pápának annak érdekében, hogy elhatározásra bírja Lorenzót, és hogy a Vatikánnál kieszközölje szabadságolását. Franciaország királya elégedetlen volt a francia építészeknek a Louvre átépítésére készített terveivel, s mivel a többszöri pályáztatás sem hozott eredményt, kénytelen volt Rómához fordulni segítségért. Sándor pápa, hogy enyhítse a Vatikán és Franciaország viszonyában tapasztalható feszültséget, ha nehéz szívvel is, de végül engedélyezte Lorenzo párizsi útját. Lorenzo egy sóhaj kíséretében tette el a passaportót. Valóban az uralkodó hívásának engedve szánta rá magát az utazásra? Ugyan mit kínálhat Párizs, amit Rómában nem kapott meg? Amióta Sándor került a pápai trónra, nincs ember, aki vitatná művészi tekintélyét és társadalmi állását. Ő volt és maradt Róma első művésze. Az új pápa még Orbánnál is többre becsülte tehetségét, s naponta megvendégelte asztalánál, s nem hozott döntést addig, míg ki nem kérte a tanácsát. De nem ez volt az igazi oka annak, ami Lorenzót Párizsba űzte, s bár minden idegszálával tiltakozott a felismerés ellen, lelke mélyén pontosan tudta, mi hajtja el innen. A rettegés az öregedéstől és a halálfélelem. Akárhányszor a tükörbe nézett, akárhányszor egy fiatal nő szemébe pillantott, azt érezte, hogy évei meg vannak számlálva, és hogy minden dolog, ami széppé és élhetővé tette az életet, szertefoszlott és kifakult, a bőre, csontjainak ez a nyomorult borítása megkopott és megereszkedett, mint egy kiszolgált fotel ódon huzata. Ennek ellenére mit sem változott a szívverése, továbbra is ifjonti hévvel vágyott a sikerre, a boldogságra és szerelemre. Púderrel és kenőcsökkel küzdött láthatatlan ellensége ellen, mely letagadhatatlan nyomokat hagyott a testén, illatos esszenciákat és
olajokat használt, melyek éppoly kevéssé segítettek megszabadulni a hiábavalóság emésztő érzésétől, mint azok a próbálkozások, hogy művészete segítségével márványba űzze-kergesse halálfélelmét. Ha a párizsi utazás nem is adhatja vissza fiatalságát, talán ad egy-két év haladékot a hanyatlás bekövetkezte előtt. – Azt hallottam, lovag, hogy elhagy bennünket. – Principessa! De jó önt újra látni! Lorenzo észre sem vette, hogy az asszony bejött a műtermébe, annyira lefoglalták a gondolatai. Clarissa sápadt volt, szemei lázasan ragyogtak. Lorenzo, látva az asszony állapotát, lelkiismeret-furdalást érzett. Sietve hagyta félbe a csomagolást, s Clarissa keze fölé hajolt. – Búcsú nélkül nem keltem volna útra. De jól tudja, mennyi előkészülettel jár az utazás. Ó, ez meg mi? Ajándék? – kérdezte zavartan, amikor Clarissa egy papírtekercset nyújtott át neki. – Zavarba hoz, principessa! Clarissa a fejét ingatta. – Nem az én ajándékom – mondta fátyolos hangon. – Én… én csak átadom… Lorenzo kíváncsian oldozta ki a tekercset, s miután kisimította, megdöbbent a rajzlap láttán. – Rajzot hoz? A terv egy tér alaprajzát ábrázolta, hajlított ovális formát, melynek centrumából látóvonalak indultak ki egy négyszeres oszlopsor irányában, mely a teret vette körbe. – Igen, lovag – mondta Clarissa csöndesen, szinte suttogó hangon. Lorenzo homlokát ráncolva nézte a rajzot: egymást metsző körök és tengelyek rendszerét fedezte fel rajta. Mire való a négyes oszlopsor? És mit jelentenek a látóvonalak? Az egész tiszta és világos rajzolatú volt, de mégis titokzatos. Ám hirtelen leesett a hályog a szeméről, s a lélegzete is elállt: egyszerűen zseniális! Milyen merész, hatalmas gondolat! – Ki készítette ezt a tervet? – kérdezte rekedtes hangon. – A név nem érdekes. – A terv egyszerűen zseniális… egy ideális tér terve. De miért mutatja meg nekem? A támogatásomat kéri hozzá? A megbízó számára? – Ezzel az íróasztalán heverő toll után nyúlt. – Szívesen támogatom. Clarissa újra csak a fejét ingatta. – Öné a terv, lovag. Fogja és építse fel a piazzát!
– Nem mondja komolyan. – De igen – mondta Clarissa. – Építse fel a helyett a férfi helyett, aki megrajzolta ezt a tervet. Neki nincsenek meg az eszközei, és lehetősége sincs, hogy megvalósítsa. Lorenzo visszaadta a rajzot. – Sajnálom, de nem vállalom. – És ha én kérem rá? – Kinek a nevében? – A művészet nevében. – Ki van zárva! A becsület nem engedi. – A becsület vagy becsvágy? – Egyik sem. – Lorenzo a torkát köszörülte, majd hozzátette: – Azt hiszem, tudom, ki rajzolta a tervet… Ismerem a stílusát. – Biztos lehet benne, hogy az ő megbízásából cselekszem. Újra odanyújtotta a tekercset, s ránézett. Izgalmában egészen kipirult. Kell-e ennél erősebb kísértés? A rajz, melyet a principessa tartott a kezében, egy olyan épületegyüttes terve, mely örök időkre halhatatlanná teszi alkotóját. Ez az az ötlet, az a ragyogó elképzelés, melynek kidolgozásán hiába fáradozott… Észrevette, hogy remeg az asszony keze. – Nem – jelentette ki, bár nehezére esett. – Lehetetlen. – Ez az utolsó szava? Lorenzo bólintott. – Nos, nem kényszeríthetem – mondta Clarissa, s az asztalra tette a rajzot. Aztán megfordult, s az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt a keze, amikor megfordult. – Ó, jut eszembe, lovag. Lenne még valami… – Igen? – Kérem, távolítsa el háza falából azt a monstrumot… semmi szükség rá. – Úgy tűnt, mondani akar még valamit, de végül bólintott csak, s kinyitotta az ajtót. – Jó utat kívánok. Ezzel eltűnt, még mielőtt Lorenzo magához tért volna ámulatából. Amikor felnézett, már csak azt hallotta, hogy a palotája előtt álló kocsi elindul. Zavartan ment oda az ablakhoz. Örökre búcsút vett tőle az asszony? Nem, nem, végtére is nem akar ő élete végéig Franciaországban maradni. Azonkívül elutazása előtt még meglátogathatja a principessát… igen, úgy is lesz, még ma délután. Jó ötlet! Így nyomban visszaadhatja a tervet. Hadd tudja meg, hogy kétség nem férhet hozzá.
23. Lorenzo elfordult az ablaktól. A tervrajz, ez a lazán összetekert lap, ott hevert az asztalon az útitáska mellett. Egy ív fehér papír, rajta pár vonal és satírozás, semmi más. Csak tudná, miért remegett olyan erősen a principessa keze. Egy percig merőn nézte a tekercset, mint valami alattomos, veszedelmes állatot, mely besurrant a műterembe, hogy meglesse, s most ugrásra készen áll arra, hogy megtámadja. Hátratett kézzel járta körbe az asztalt, s minden oldalról szemügyre vette a tekercset, mintha tartani kellene tőle. Vagy mintha attól félne, hogy elillan, ha nem tartja szemmel. – Őrület! Mit művelek itt? Hirtelen megállt, s odament az íróasztalhoz. Ujja hegyével, mintha mérgezett papírhoz nyúlna, felkapta a rajzot, s az egyik székre terítette. Két nap múlva indul, s addig rengeteg a teendője. Ám miközben az asztalon szerteszét heverő papírjait rendezgette, folyton a szék felé sandított. Valóban az van a rajzlapon, amit látni vélt? Vagy megcsalta a képzelete? Nem bírta tovább tíz percnél, felkapta a rajzot, és kiteregette. Újra látni akarta a tervet, még egyszer, utoljára. Tisztelettel tanulmányozta a rajzot. Nem, nem csalta meg a képzelete. Micsoda nagyság, micsoda erő! A tervvel a kezében rogyott le az egyik székre. Mialatt szemét a vonalakon járatta, felkapott egy almát, beleharapott. Az ötlet egyszerű volt… de egészen zseniális… Lorenzo képzeletben átkelt a téren, az ellipszis centruma felé haladva… végül a gyújtóponthoz ért. Szíve hevesebben vert az izgalomtól. Még egy lépés a jelzett pontig… Gyanította, nem, pontosan tudta, mi történik, ha erről a pontról az oszlopsorra néz. Micsoda színjáték! A térdére terítette a rajzot. Valóban az a férfi készítette, akit a márvány phallosszal bosszantott, hogy így álljon bosszút rajta a kis kápolna lerombolásáért? A férfi, akit egy életen át kőfaragónak tartott, s folyvást
megalázott? Bár egyedül volt a szobában, Lorenzo mégis úgy elszégyellte magát, mint talán soha életében. A keze legalább annyira reszketett, mint a principessa keze, amikor visszatette a rajzot az íróasztalra. Lelki szemei előtt megelevenedett a rajzbeli színjáték, mely annyira magával ragadta, hogy szinte az volt az érzése, bepillantást nyert a teremtés tervébe. Igen egyszerűen össze lehet kapcsolni ezt a tervet a saját, a Szent Péter térre kidolgozott tervével, csak arra van szükség, hogy az ovális formát kiszélesítse a város irányában… a kettő együtt egy tabernákulum formáját rajzolja ki. Nem Isten ujját kell-e látni benne? Lorenzo behunyta a szemét. Egy gyermekkori emlék jutott eszébe, egy Szent Péter-székesegyházban megtörtént eset. Az apjával együtt látogatott el a templomba, s épp imához készültek, amikor Pietro Bernini az apszis felé fordult, és így szólt: – Egy nap, fiam, jön valaki, egy csodálatos szellem, aki két hatalmas művet alkot, melyek helyesen viszonyulnak majd ennek a templomnak a hallatlan nagyságához. Erre Lorenzo, az akkor tízéves kisfiú, így kiáltott fel: – Ó, bárcsak én lehetnék az a szellem! Lorenzo felugrott, most is fellobbant benne a vágy, mely akkor, abban a sorsszerű pillanatban átlelkesítette. Az apja, amikor az egyik alkotásról beszélt, akkor a főoltárra gondolt… Lorenzo megépítette, jó sok éve már. Most az volt a kérdés, hogy azzal a munkával teljesítette-e megbízatását? Mire gondolt az apja, amikor egy második műalkotásról beszélt? Lorenzo még aznap este úgy döntött, hogy elhalasztja az elutazás napját. Franciaország királya várhat. Lorenzo újra fiatalnak érezte magát, tetterősnek. Később megy Párizsba, jóval később.
24. Sándor pápa, vulgo Fabio Chigi 1667. május 22-én, tizenkét évnyi pontifikátus után örökre lehunyta szemét. Mivel az elődje által megkötött vesztfáliai béke erősen korlátozta mozgásszabadságában, az egyházi
államon kívül nemigen volt befolyása a földi események alakítására, ezért az uralkodás gyakorlásában egyetlen vigasza maradt: Róma város és a szent római egyház dicsőségére segíteni a Szent Péter-székesegyház és a Szent Péter tér kiépítését, s ezért minden pénzt megadott a tér alakítására, amit építőmestere kért. Utcák sorát bontották le, ahogy a Spinát, a piazza beépített tartómezejét is, hogy elegendő tágasságot biztosítsanak a leendő térnek. Százszámra vettek fel kőműveseket, kövezőmunkásokat, útburkolókat, azonfelül kőfaragókat és szobrászokat, mert egy sereg, szám szerint száznegyven szoborral koronázták meg a kolonnádokat. Ennek a hallatlan erőkifejtésnek köszönhetően olyan gyors ütemben folytak a munkálatok a világ legnagyobb építkezésén, hogy Lorenzo Bernini 1665 áprilisában elindulhatott Párizsba második fia, Paolo, valamint házmestere és három szolgája kíséretében, hogy végre eleget tegyen a francia király meghívásának. Sándor pápa még megélhette, hogy felállították a négyes oszlopsorokat, a híres kolonnádokat, melyek az elliptikus teret ölelik körül. A tér felszentelése azonban Sándor utódjára, IX. Kelemen pápára maradt, akit a Szent Kollégium 1667 júliusában választott meg Krisztus földi helytartójának. Az esemény jelentőségét azzal is hangsúlyozták, hogy az egyházi állam új uralkodója a trónra lépés ünnepségével kapcsolta egybe a tér felszentelését. A világ minden tájáról érkeztek a hívek Rómába az új pontifex ünnepélyes possesójára, s mivel Kelemen ekkor mutatkozott először népe előtt, az emberek már a hajnali órákban seregestül jöttek a Szent Péterszékesegyház felé. Az egyik palotát arannyal hímzett damaszttal borították be ebből az alkalomból, a poroszlók kenyeret osztottak a tereken a szegények között, és sok-sok szökőkútból vörösbort folyattak tiszta víz helyett. Egyetlen ember akadt a városban, aki nem kívánt részt venni a hatalmas spektákulumban: Francesco Borromini. Kicsiny, spártai módon berendezett, a Vicolo dell’ Agnellón álló házában azzal ütötte el az időt, hogy papírra vetette gondolatait. Ezt a csöndes, szerény munkálkodást csak akkor szakította meg, amikor rátört egy-egy köhögési roham. Az utóbbi években ugyanis úgy megromlott az egészsége, hogy alig-alig vettek tudomást róla a városban. Nem tekintették már se építésznek, se művésznek.
– Fojlás – mondta a köznép, de olykor sok orvos is erre a betegségre. Valójában az asztmát értették rajta, a kőfaragók betegségét, a korai évek átkát, mely fulladásos köhögési és görcsös légzési rohamokban nyilvánul meg. A légszomj következtében a test rángatózik kínjában, s a beteg a legszívesebben letépné magáról a ruhát, liheg, mint a kutya, s levegő után kapkod. De az is megesett Francescóval, hogy a kimerültség következtében mély álomba merült, s azt hihették róla, hogy örök álomba zuhant, melyből majd csak órák múltán ébredt. Csakhogy az ébredés még az alvásnál is rosszabb volt, mert a rákövetkező napokat a teljes levertség állapotában élte meg, melyet az orvosok hypochondriának neveztek. Azt javasolták neki, hogy sétáljon sokat, s ne izgassa fel magát. De hogyan is követhette volna orvosai tanácsát, amikor az ellenségei, ha egyáltalán figyelemre méltatták, többet bosszantották, mint valaha. „Sarokfaragó”-nak nevezték, de Lorenzo Berninit, ha őt utánozta, s építményeinek szögletes sarkait lekerekítette, nyomban zseninek kiáltották ki, mintha ő találta volna fel az építészetet. A lovag szinte az ő hátán lovagolva aratta az egyik diadalt a másik után, úgy surrant-lopakodott előre, mint egy útonálló a zsákmányával. Egyre vakmerőbben, egyre szégyentelenebbül nyúlta le Francesco ötleteit, aki mind több Lorenzo tervezte épületen fedezte fel saját ötleteit: a templomokból és a palotákból az ő ötletei tekintettek rá, mint a gyermekek hűtlen apjukra, mintha elárulta és elhagyta volna őket. A Scala Regia: a Palazzo Spada kolonnádjainak olcsó utánérzése! A Sant’ Andrea al Quirinale: a San Carlo torzképe! Egyáltalán, a lovag épületeit nem tekintette másnak, mint saját tervei rossz utánzatának! Amikor tervein kotlott, egyre gyakrabban támadt az az érzése, hogy Bernini a háta mögül nézi munka közben. A hátában érezte versenytársa tekintetét, mohó, sóvár pillantását, mely mindent magába szív, formát, ötletet, szellemet. De nem hagyja, hogy meglopja többé! Minden rajzot, minden félkész vázlatot elzárt esténként, a szekrénybe rejtette, vagy valami tárolóba, olykor a padlásra vitte vagy az ágyába, és álmában magához szorította, mint gondoskodó apa védelemre szoruló gyermekét. Na, most majd meglátja a nagyember, mire jut az ötletei nélkül! Száradjon le a keze! Éhhalál legyen a sorsa! Csakhogy mialatt Lorenzo Bernini folyamatosan gyarapodott, s diadalt diadalra halmozott, Francesco Borromininek szinte semmije sem maradt, egyetlen jelentős építkezést sem bíztak már rá, annyi maradt csupán, hogy átépíthette a San Carlo homlokzatát. Nagy tervei azonban, mint például a
Szent Péter-székesegyház sekrestyéjének megépítése, álom maradt csupán, fejezet abban a könyvben, melyet a principessával írt közösen, s melyet még ebben az évben le akartak zárni. Francesco még a Sant’ Agnese befejezését is kénytelen volt kívülállóként megélni. A két harangtornyot is, melyek megépítése válasz lett volna a bazilika harangtornyának összeomlására, ami kétségtelenül Bernini hanyagsága miatt következett be, az a Giovanni Maria Baratta húzta fel, aki egykor kőfaragóként dolgozott a keze alatt. A szomszédasszony, aki még mindig a háztartását vezette, felriasztotta Francescót szomorú gondolataiból. – Terítve van, signor. Francesco az asszony vállára támaszkodva vonszolta magát a konyhába, hogy magához vegye a zöldséglevest.
25. Megszólaltak a dobok, felharsantak a fanfarok, és a Szent Péterszékesegyház előtti ovális téren kétszázezernél is több ember nyújtogatta a nyakát nagy kíváncsian. A pontifex maximus díszmenete nagy harangszó és üdvlövések közepette vonult be a világ legnagyobb kapuján, a kolonnádok nyílásán. A piazzát elözönlő embertenger megnyílt, mint Mózes előtt egykor a Vörös-tenger. Egyházi és világi méltóságok végtelennek tűnő menete, élén a svájci gárda hadosztályával, nyomában a pompás libériába öltöztetett borbélyokkal, szabókkal, pékekkel, kertészekkel és a pápai udvartartás többi alkalmazottjával, akiket előkelő öltözködésben csak Róma város konzervátorai múltak felül ezüstszálas, fényes selyemszövetből készült földig érő köpenyükben, lóháton, méltóságteljesen vonult át a téren. Majd csak ezután érkezett a pápa két szamáröszvér vontatta nyitott kordén, nyomában kísérete, a szamáröszvéreket meglovagoló, bíborba öltözött bíborosok, fejükön lapos, bojtos kalappal, végül a gyalogosan baktató püspökök és prelátusok sora, majd a monsignorék és papok, valamint a külföldi országok követeinek serege. Egy órán át tartott, amíg a hatalmas menet csoportjai elhelyezkedtek, s a bazilika előtti empóriumon minden méltóság
megtalálta a maga helyét. Másodszor is megszólaltak a fanfárok, és a svájci gárda egyik tisztje Lorenzo Bernini lovagot, a Szent Péterszékesegyház építőmesterét szólította. Erre mindenki elnémult, s olyan csönd borult a térre, hogy hallani lehetett Bernini csizmasarkának koppanását, amikor kalappal a kezében a dóm külső lépcsőjén haladt felfelé, hogy a pápai trón elé jusson. Még Clarissa is visszafojtotta a lélegzetét, aki a díszvendégeknek járó első sorból nézte végig a díszmenet vonulását. – Krisztus, az élő Isten fia – emelte fel hangját a pápa – ezt mondta első apostolának: „Te Péter vagy (kőszikla), és ezen a kősziklán építem fel egyházamat.” Lorenzo Bernini, a munkáddal teljesítetted az Úr akaratát. Ez a tér ölelje át örök időkre a kereszténységet, legyen menedéke és védelmezője, mint a szent anyaegyház, és a pokol kapui sem diadalmaskodnak rajta. Lorenzo úgy állt ott, mint egy valóságos császár, felemelt fejjel, szemtől szemben az Úr földi helytartójával. Még nem ragyogott az arca, most még csak mosolygott, s a pillanat nagyszerűsége tükröződött az arcán: a büszkeség, a hatalom és a diadal. Amikor Clarissa megpillantotta ezt az arckifejezést, lelkiismerete úgy csapott le rá, mint Isten haragja. Hogy is jöhetett ide! Lelke minden rezdülésével bánta már, hogy eljött, hogy szem- és fültanúja legyen Lorenzo diadalának, ahelyett, hogy Francesco mellett lenne. Vajon mit csinál ebben a pillanatban? Merre vonszolja magát beteg szívével? Talán ő is itt van valahol a téren? Talán itt bujkál a tömegben, mialatt a pápa a világ szeme láttára ünnepli vetélytársát, kitünteti mint a város, sőt, a földkerekség legelső művészét, egy alkotásáért, mely Francesco fejéből pattant ki… Clarissa beleborzongott a gondolatba. Bárcsak villám csapna bele… büntetésül! Lorenzo a pápa keze fölé hajolt, hogy búcsút vegyen tőle. Még mindig oly nagy volt a csönd, hogy Clarissa jól kivette a galambok turbékolását, ám amikor Lorenzo elindult lefelé a lépcsőn, a tömeg örömujjongásban tört ki, mintha a rómaiak a mennyei sereg helyett szólnának. A föld, a falak mind beleremegtek ebbe a robbanásszerű örömujjongásba, s a város, az egész földgolyó visszhangzott a Szent Péter-székesegyház építőjét dicsérő hangoktól. Clarissa libabőrös lett az emberek ezreit megmozgató hatalmas hullámveréstől, mely mintha minden kételyt el akart volna söpörni. Nem
égi jelet kell-e benne látni? Borromini sok évvel ezelőtt megmutatta neki az égboltozatot a Szent Péter-székesegyház kupolájában, most azonban, ebben a pillanatban az emberek üdvrivalgásától övezve, ugyanannak a templomnak a terén Isten éreztette vele, milyen lesz majd fent a mennyekben, az égi sereg körében, a Mindenható előtt állni. Átengedte magát érzéseinek, s behunyta a szemét. Bizonyára helyesen cselekedett, ha egyszer ilyen üdvrivalgásra késztette a tér az embereket. Amikor kinyitotta a szemét, Berninit látta maga előtt. – Hoztam önnek valamit az útról – mondta, mielőtt Clarissa észbe kapott volna, s átnyújtott neki egy díszes fadobozt. – Tessék, az öné. Clarissa megilletődve vette át az ajándékot. – Mire vár, principessa? Nem akarja kinyitni a dobozt? Amikor kinyitotta, szinte elállt a szívverése. – De hiszen ez… – A fekete bársony párnán egy diónyi smaragd ragyogott, melyet egy fél emberöltővel ezelőtt nyújtott át a férfinak királya nevében. – Éveken át hiába igyekeztem visszaszerezni, bejártam érte egész Rómát. Végül Párizsban leltem rá, egészen véletlenül egy ékszerésznél, a Notre-Dame közelében. – Miért… miért…? – Nem tudja? – kérdezte, s térdre vetette magát az asszony előtt, a körülöttük álló emberek, a pápa és a Szent Kollégium tagjainak szeme láttára, majd megfogta a kezét és megcsókolta. – Ön az egyetlen nő, akit valaha szerettem. Kérem, principessa, fogadja el tőlem ezt a követ. Ezzel szeretnék köszönetet mondani önnek mindazért, amit öntől kaptam az életben… – Mindazért, amit tőlem kapott? – Clarissa visszahúzta a kezét. – Nem – mondta, és visszaadta a fadobozt. – Higgye el, szívesen elfogadnám a drágakövet, s talán nem is kellett volna visszautasítanom, amikor először akart megajándékozni vele… De itt, ezen a helyen, ezen a napon… Nem, lehetetlenség, nem tehetem. Felérne… – habozott kis ideig, de aztán szemét lesütve kimondta – felérne egy árulással.
26.
Kakaskukorékolás köszöntötte a hajnalt, amikor Francesco Borromini elment otthonról. Egész éjszaka nem hunyta le a szemét, csak forgolódott az ágyban, lázálmok gyötörték. De már nem bírta tovább… bizonyosságot akart. A pirkadat sápadt fényében vonszolta magát az utcákon, kalapját a szemébe húzta, mintha attól félne, hogy felismerhetik. Isten látja-e? Ez járt a fejében. Az ódon, görbe házak között megrekedt az elmúlt nap forrósága, s nem hozott lehűlést az éjszaka sem. A spaletták és ajtók jórészt zárva voltak még, csak az egyik pékség felől érkeztek hangfoszlányok. Friss kenyér- és húgyszag terjengett az utcán. Talán egy negyedórát mehetett, amikor úgy látta, célba ért: a Szent Péter-székesegyház hóborította hegy gyanánt emelkedett előtte. Hűs hajnali fuvallat suhant át a téren. Néptelen volt a piazza, csak a mindent elborító szemét tanúskodott róla, hogy milyen sok ember ünnepelte itt előző nap a megújult Szent Péter tér felszentelését. Amikor Francesco kiért a térre, ismét mélyen a szemébe húzta a kalapot. Talán attól tartott, hogy meglátja, amit látni akart? Tisztában volt vele, hogy egy tér lényege csak a belsejéből, a centrumból nyílik meg a szemlélő előtt. Tíz éve, vagyis azóta, hogy Bernini nekilátott a piazza átépítésének, kerülte a Szent Péter teret, de nem kerülhette ki a kérdést: Hogyan építette ki riválisa ezt a mérhetetlenül nagy teret, ezt a szinte határtalannak tűnő területet? Most, tíz évnyi bizonytalanság után azonban nem akarta már, hogy az utolsó pillanatokban saját türelmetlensége rabszolgájává váljon. Szinte emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy fékezze a látvány iránt érzett mohó vágyát. Szemét lesütve ment át a téren, követve a fehér márványcsíkokat, melyeket a kövezetbe mélyesztettek. Léptei hangosan visszhangoztak a hajnali csöndben, s akaratlanul is valami furcsa érzés kerítette hatalmába: ismerős helyen jár. Olyan volt ez, mintha álmában, sokszor megálmodott álmában járna-kelne. Megállt az óriási ovális tér kellős közepén, nem messze az obeliszktől. Meglegyintette a magány, akárha a világegyetem fuvallata érte volna. Nagy levegőt vett, megfordult, s felnézett. Olyan volt ez az egész, mint egy kinyilatkoztatás, kicsordult a könnye, mert csodálatos és pompás látvány tárult a szeme elé. A halvány rózsaszín égbolt előtt, mely a
napkeltét jelezte, sötéten és hatalmasan nyúltak a magasba a kolonnádok, mintha a földgolyót akarnák átölelni. Francesco mohó tekintete magába itta a látványt, mintha most nyerte volna vissza szeme világát. Szívverése elállt, lélegzete elakadt: mindig is ilyennek álmodta: ez a világ legpompásabb tere, ilyet még nem látott a világ, a matematikai számítás és a művészi képzelet csodája. Mindennek megvolt a maga jelentése, minden egyes kő, minden egyes pilaszter egyegy betű ebben a gigantikus alfabétumban. Ez itt az ő piazzája! Kőben és márványban megvalósult álma! Isten ökle nem sújthatott volna le rá erősebben, mint ez a felismerés. Mi történt itten? Miféle varázslat játszik vele? Kábultan bámulta a teret, hogy megértse, felfogja az alaprajzot. Tekintete saját gondolatait kereste a kövekben, s egyik ámulatból a másikba esett, mint aki nem hisz a saját szemének. De nem lehetett kétsége, a saját ötletére ismert, arra a nagyszerű elképzelésre, ama két füllel ellátott csészére, a Szaturnusz képére, melyet a principessa teleszkópján keresztül látott. Egyedül a dóm homlokzata felé nyúló trapéz alakú tér tért el a terveitől, a két tér ugyanis együtt adta ki a tabernákulum formáját. De mit számított ez a változás? Ő végtére is a Piazza Navonára találta ki a maga megoldását, s az alaprajzot az ottani viszonyokhoz kellett igazítani. Hirtelen felgyorsult a szívverése. A legszívesebben elinalt volna innen, de képtelen volt mozdulni, a hajlított ovális forma, a négyes oszlopsor nem lehetett a véletlen műve! De akkor hogy jutott eszébe Bernininek? Mert a terveket sohasem látta. Talán egy gonosz démon gúnyolódott velük, amikor egyazon ötletet ültette fejükbe? Francesco úgy érezte, hogy a bolondját járatják vele, mint a majommal, aki a tükör mögé nyúlkál, hogy ott leljen rá saját testére. Hogy szerezzen bizonyosságot? A tér elrendezése minden lényeges pontban megfelel terveinek. Ha mégis van valami különbség, akkor az valahol a dolgok mögött rejtezik, a látszaton túl. Francesco felnyögött. Rejtve előtte az igazság, de a kulcsot már a kezében tartja. Ha ez itten valóban az ő piazzája, akkor titkot rejt… a tökéletesség titkát. Tökéletes ez a tér? Semmiben nem reménykedett annyira, és semmitől nem rettegett úgy, mint a választól. Nem nagy dolog a végére járni. Csak pár lépést kell tennie, hogy a sejtés bizonyossággá váljon. Ám mindennél nehezebbnek tűnt megtenni azt a pár lépést.
Francesco egy lépésnyire elmozdult az obeliszktől, aztán még egy lépést tett, de lassan és kínlódva, mintha láthatatlan erők feszülnének szembe vele, de ugyanakkor mintha egy bizonyos pont ellenállhatatlan erővel húzná maga felé. Pontosan ismerte azt a helyet, behunyt szemmel sem tévesztené el, ezerszer is megjelölte a terveiben. Már csak egy lépés volt hátra. Aztán egész testében remegve megállt, tekintetét arra a pontra szögezte, páni félelem és égő kíváncsiság töltötte el a lelkét, mint ama gyötrődő, kétségbeesett emberét, aki a jósda elé lép. Íme, itt van az ellipszis gyújtópontja, a tudás centruma. Francesco hosszan tétovázott, talán hosszabban, mint Ádám, amikor elfogadta az almát Évától. Megtegye, ne tegye meg az utolsó, végzetes lépést? Magányosnak érezte magát, mintha egyedül lenne a földön: apró porszem Isten végtelen világmindenségében. Ekkor napsugár érintette az arcát, napsugár melege, s abban a pillanatban vége lett a töprengésnek és tétovázásnak. Utolsó, apró lépés… s a tér feltárta titkát. Igen, a tér tökéletes! Francesco megrendült szívvel ereszkedett térdre. Szeme láttára teljesedett be a csoda, melyet szívmagányában megálmodott. Valósággá lett a terve, a számításai nem csalták meg: minden, de minden az ő akarata szerint történt. Mintha láthatatlan angyalok tolnák el az óriási kulisszákat, s a kolonnádok előtte tárulnának ki a világra, az igazságra, a fényre. Miután az oszlopok eltűntek egymás mögött, megnyíltak a falak, a földi nehézkedés lehullott a hatalmas kőtömbökről, hogy helyt adjon valami csodálatos könnyedségnek, mintha nem is a négy oszlopsor venné körbe a piazzát, hanem egyetlenegy sor. Mögötte a reggeli fényben tündökölt a nap, mely úgy bukkant fel az Örök Város háztengeréből, mint az idő végtelenjéből. Kezét összekulcsolva, lenyűgözve bámulta az eléje táruló látványt, s nem tudta levenni róla a szemét. Megrohanták az érzések. Mialatt lelke diadalmasan szállt az ég felé, mintha hosszú, nagyon hosszú fogság után szabadult volna szűk, sötét börtönből, az öröm könnyei peregtek le az arcán. A szeme elé táruló isteni színjáték az ő műve, egy élet munkájának összegzése. Minden olyan, amilyennek megálmodta, és amilyenre mindig is vágyott, ami itt formára lelt, beteljesedett. Francesco megértette Istent. Itt, az ő művében szólt a Szentlélek az emberekhez. A Teremtő segítségével, ő, Francesco Borromini választotta ki a helyes nézőpontot, Isten és a Hit nézőpontját, innen nézve megnyílik a dolgok
mögött, a korlátozásokon túl létező igazság. Ezen a téren, ezen a napon és örök időkre itt nyilatkozik meg a hit titka. Isten mégiscsak szereti őt, az Úr kiválasztottját. Általa adja hírül az emberiségnek a megváltást és a megszabadulást minden köteléktől, mely gúzsba kötötte a szellemet a földön… Micsoda diadal! Ő, Francesco Borromini teremtette ezt a teret… rajta kívül nem akadt ember, aki képes jelentéssel megtölteni ezt az óriási kerekséget. Ő Róma első művésze! Megszólaltak a dóm harangjai, mintha maga az ég akarná megünnepelni, ám mialatt az ő dicséretét zengték, Francesco megérezte könnyei sós ízét az ajkán. Igen, ez itt az ő műve, a művészet beteljesedése, a hit leghatalmasabb hieroglifája, amely ember keze alól kikerült… ám a világ sohasem értesül róla, hogy ez valóban az ő műve. Az emberek szemében valaki más, a vetélytársának műve a piazza. Lorenzo Bernini, a hiú páva keze munkája áll itt az örökkévalóságig, ő fürdik a dicsőség fényében, ő, az istenek kedvence, akit születésekor könnyedséggel és szépséggel ajándékoztak meg, mintha az élet és művészet csupa játék és játékosság lenne. Francesco az égre tárta a kezét. Hogy eshetett meg vele? Ki árulta el? Hirtelen szúrást érzett a mellkasában, tüdeje összehúzódott. Miféle szörnyűséget követett el, hogy ennyire gyűlöli az Isten? Lassan, nehézkesen, mintha ólom nehezedne a vállára, mégiscsak felállt, teleköhögte a zsebkendőjét, majd hátat fordított a térnek, és elindult.
27. A Vicolo dell’ Agnellón álló kicsiny házat csöndesen betakarta az éj. A hold a megvetemedett háztető fölött világított, a város álomba merült. Ám egyszerre dühödt ordítás verte fel a csöndet. Valami állati üvöltés. – Mécsest hozz! Bernardo még ki sem nyitotta a szemét, de tudta, mi történt. Már megint olyan állapotba került! Felpattant fekhelyéről, ahova nagybátyja újabb rohamától tartva ruhástul hajtotta le a fejét, odalépett a kamráját Borromini hálójától elválasztó repedezett faajtóhoz. – Nem, signor! – mondta. – Azt mondta az orvos, nyugalomra van szüksége.
– Hozz mécsest, te kutya! – Kérem, uram, nem szabad. Az orvos… – Átkozott legyen az a sarlatán! Hogy írjak világosság nélkül? – Majd reggel. Reggel írhat. Ha akarja, tudok én… – Nincs visszabeszélés… engedelmeskedj! Hozd már azt az átkozott mécsest! Bernardo a füle botját sem mozgatta. Ilyen állapotban rá sem lehetett ismerni a nagybátyjára. Egészen elviselhetetlen volt. Mióta visszatért a városban tett sétaútjáról, ahova tegnap napkelte előtt indult, egyfolytában üvöltött, önmagából kivetkőzve tombolt, egész testében rángatózott, arca eltorzult, de aztán egyik percről a másikra mély álomba merült, majd dühöngve tért magához, olykor pár percen belül. Senkivel sem akart beszélni, senkit sem akart látni, még a principessát sem engedte be a házba, pedig többször eljött hozzá látogatóba. – Kidoblak, megöllek! – Próbáljon meg aludni, uram! Kérem! Az a legjobb orvosság. – Aludni? Jó lenne, mi? Áruló! – Borromini váratlanul lehalkította a hangját. – Mennyit fizetett azért, hogy gyötörjél? Na, mondd csak! Ugye, hogy itt járt, és pénzt kaptál tőle? – Kire gondol, uram? Fogalmam sincs, kiről beszél. – Hazudsz! – dörrentett rá Bernardóra. – Megvesztegetett! Júdás vagy te, nem a rokonom! Mindent tudok. De megkeserülöd! Az ajtó túloldalán valami tárgy csapódott a padlóra, egy szék vagy egy doboz. A nagybácsi nyilvánvalóan a sötétség ellenére is fel akart kelni. Bernardo lehunyta a szemét. Miért is hajlott Francesco bácsi szavára, miért is költözött be a házába, s miért viseli gondját? Mindinkább vágyott már vissza a borgo vecchióban lévő kamrájába. Bernardo nekifeszült az elreteszelt ajtónak, hogy kivédje a következő, a túloldalról indított támadást, ám Borromini mondat közben elhallgatott. Aztán iszonyatos köhögési roham vett erőt rajta, mely fojtogatta, ugatásszerű hangokat csalt ki belőle, végül olyan szörnyűséges hangokat, hogy Bernardo ijedtében vadul hányta magára a keresztet. Sokszor megélt már hasonló rohamokat, de újra meg újra beleborzongott. Óvatosan az ajtóra tapasztotta a fülét, és hallgatózott. Nagybátyja már csak egy-egy összefüggéstelen szót dadogott maga elé. – Mécsest… Hozz egy mécsest… Kérve kérlek… Megígérted… írnom kell…
Bernardo lassan-óvatosan elhúzta a reteszt, amikor odaát minden elcsöndesedett. Visszafojtott lélegzettel nyitotta ki az ajtót. Már csak valami hörgésfélét hallott. Az ajtónyíláson benézett. Nagybátyja ott feküdt az ágyán, mély álomba merülve. Hála Istennek! Bernardo megkönnyebbült, becsukta az ajtót, és újra elreteszelte. Aztán lement a lépcsőn. A konyha úgy festett, mintha rablóbanda dúlta volna fel. Az asztal és a székek felborogatva, a padlón megperzselődött kéziratok és irattekercsek hevertek szerteszét, a nyitott tűzhelyen lobogott a tűz. Nagybátyja egész este a papírjait kereste-kutatta a házban. A jegyzeteket, a rajzokat, és az olyan papírokat, melyek tőle származnak, mind összehordta, majd rettentő átkok és káromkodások közepette egyenként tűzbe vetette, s közben tébolyult pillantással meredt a lángokra, mintha a Gonosszal beszélgetne. Bernardo levett egy megkezdett borosüveget a polcról, mely csodával határos módon megúszta a nagy pusztítást. A szájára illesztette az üveget, de ivás közben arra gondolt, mi történik, ha felébred a nagybátyja, s újfent tombolni kezd. Talán nem is ez a folytonos köhögés a baja… talán az ördög szállta meg. A szomszédasszony legalábbis ezt mondta, s a pap, aki mellette álldogált az utcán, nem is tiltakozott a feltételezés ellen. Bernardo érezte, hogy az inába száll a bátorság. Ha legalább szenteltvíz lenne a házban. Ivott még egy korty bort, de nem segített rajta, pedig segítségre van szüksége, hívni kell valakit. Hogy ne csapjon zajt, lábujjhegyen lopakodott ki a házból.
28. Francesco sötétben ébredt. Koponyája, de egész teste is érzéketlen volt. Elzsibbadt. Milyen nap van? Mennyi ideig aludt? Lelke sötét mélyéről lassan, nyúlósan oldódott az emlék. Csak valami tompa, bizonytalan sejtés derengett benne, hogy el kell intézni egy halaszthatatlan, fontos ügyet. Nehézkesen forgolódott az ágyon. Valahol megszólalt az első madár, sápadt fény esett be a kicsiny ablakon keresztül… új napra ébredt. Szaglászva emelte fel a fejét, égett szagot érzett. Egyszerre megjelent előtte az emlék, ami rémülettel töltötte el.
– Bernardo! – kiáltotta el magát. Erősen fülelt, de válasz nem érkezett. Hova lett az a bolond fiú? Unokaöccsének itt kell lennie a házban. Miért nem válaszol? Francesco a torkát köszörülte, s a köpőcsészéjét kereste az ágy alatt. – Bernardo! – üvöltött fel. – Hozz mécsest! A csésze fölé hajolt, beleköpött. Hol marad már az a fafejű? Végrendeletet kell írni! De rögtön. A dolog nem tűr halasztást. Odakint mind hangosabban csicseregtek a madarak. Lehet, hogy Bernardo túl sokat kortyolt a borból, s most alussza ki kábulatát? Kerüljön csak elő, jól ellátja a baját! Francesco dühösen fújtatva tápászkodott fel ágyában, nehéz teste, ez a húsból és csontokból emelt haszontalan hegy mindig akadályozta, korlátozta az életét. Tapogatózva jutott el az ajtóig, megbotlott egy dobozban, csípőjét beleverte az asztal lapjába. – Te eszement! Meddig várjak? Az oldalába belenyilallott a fájdalom, kínjában ugráló, tarka fényeket látott. Már délután belekezdett a végrendelet megírásába, de csak pár mondatot sikerült lejegyezni, pedig még sok van hátra. Idegen, ellenséges lényeknek mutatkoztak a tárgyak a sötét szobában, a verebek viszont mind hangosabban csiripeltek a háztetőkön. Az emberek megsemmisítették, tönkretették, kioltották az életét. De eljött a leszámolás ideje! Megtette, amit meg kellett tennie, elégette az összes tervét, az összes vázlatát, ahogy a becsület, a büszkeség és az igazságosság megköveteli. Most már csak a végrendelete van hátra. Abban majd néven nevezi mindegyiket: a tolvajokat, a csalókat, az árulókat… az istentelen népet. Csakhogy mécses nélkül nem megy az írás. Az ördögbe is, hogyan írjon mécses nélkül? Végre elérte a kilincset, lenyomta, de az ajtó el volt reteszelve. – Bernardo! Gyere ide, de rögtön! Hangosan hörgött, szortyogott a tüdeje. Kimerülten dőlt neki az ajtónak. Hálókamrája falai úgy fogták körül, mint egy börtön zord kőfala, úgy tetszett, mintha közelítenének felé, mintha körbekerítenék a sötétség erős karjaival. Pánikba esett. Bezárták, mint valami állatot! Francesco rázta a kilincset, öklével verte az ajtót. De az ajtó nem engedett. Bernini műve! Megvesztegette Bernardót! A könyvek gerince úgy domborodott ki a fehér falból a sötétben, mint egy relief: Seneca, a Biblia, igaz barátai. Kétségbeesetten nyújtogatta a kezét a könyvek felé, melyek némán fordítottak neki hátat. Közben a madarak hangja úgy felerősödött odakint, hogy az már-már gúnykacajnak
tűnt. Min nevettek? Francesco dühösen verte le a könyveket a polcról. Hangosan koppanva hulltak a padlóra, gazdájuk mezítelen lábbal tapodta őket, mert cserben hagyták, elfordultak tőle, hogy aztán kinevessék. Egy újabb roham késztette megállásra. Hirtelen úgy összeszorult a mellkasa, mintha satuba fogták volna. Levegőt! Levegőt! Szaggatta a hálóingjét, az ablakhoz botorkált, de megint megbotlott a dobozban. Estében a függönybe kapaszkodott, s magával rántotta. – Bernardo! – hörögte Francesco. – Segíts… kérlek… Bernardo… hol vagy…? Mint harsogó kacaj zengett-zúgott a fülében a madarak hangja, úgy érezte, az egész város rajta nevet. Egész életében csak csúfolták és gúnyolták, összeesküdtek ellene, még a tereken játszó gyermekek is megfordultak utána, ujjal mutogattak rá, s dőltek a röhögéstől. Francesco befogta a fülét, nem bírta elviselni a hangokat, aztán fejéhez kapott s lehunyta a szemét. Ekkor megjelent előtte a principessa, az asszony tiszta arca a sötétben, s a könnyek elöntötték Francesco szemét. Egész nap, egész este vágyódott utána, ébrenlétének minden percében, minden másodpercében úgy sóvárgott utána, mint soha senki után… és mégis elutasította az asszonyt… sokszor… tucatszor is. Miután Bernardo jelentette érkezését, megparancsolta neki, küldje haza, s közölje vele, nem óhajtja látni… még ha megszakad a szíve, akkor sem. Mert a principessa árulta el. – Miért tetted ezt velem? – suttogta. Forró könnyek gördültek le az arcán. A principessa volt az egyetlen ember, akinek megmutatta a terveit… de visszaélt a bizalmával, s legjobb ötletét játszotta Bernini kezére. Most már csak egy vágya volt: a testén akarta érezni azt a fájdalmat, mely a lelkét égette. Ártani akart önmagának, igen… de mivel? Nem volt kés a szobában, mellyel felvághatná az ereit, se pisztoly, hogy golyót eresszen a fejébe. Kétségbeesetten kapott két kezével a két combja közé, megragadta nemzőtagját, ezt az alattomos, átkozott kígyót, mely ott fészkelt húsában, hogy a kéj és a romlás hívó szavára felemelje fejét. Kitépi, megsemmisíti, hogy ne vigye kísértésbe! Fájdalmában felüvöltött, s elveszítette eszméletét. Amikor magához tért, a madarak oly hangosan üvöltöztek, hogy majd szétszakadt a feje. Undorodott önmagától: egy rakás görnyedező, rángatózó és vinnyogó hús, nyál és fájdalom tömlöcébe zárva. Átkozott legyen a nap, amikor anyja a világra hozta!
Hirtelen egy fénylő tárgyra esett a pillantása. Felemelte a fejét, hunyorgott. Igen, ott fent, az ágy fej felőli része fölött, a polc mellett lógott a kardja a falon: büszkesége volt ez a kard, méltóságának és fontosságának jele, életének legjelentősebb kitüntetése. Ince pápa ezzel a sápadt fényben villogó karddal ütötte lovaggá. Az volt az érzése, hogy egykori pártfogója mosolyog rá a túlvilágról. A forró szeretet hulláma öntötte el Francescót. A szentatya volt az egyetlen ember, aki megértette. Ince mindig is hitt benne, rossz időkben, jó időkben egyaránt mellé állt, s törődött vele, akár apa a gyermekével. És ebben az órában is, amikor pedig már mindenki elfordult tőle, mint egy pestisben szenvedő embertől, a pápa újfent mellé állt, kinyújtotta érte a kezét, hogy még egyszer, utoljára a segítségére legyen. Francesco szemét a kardra meresztve, az ablakpárkányba kapaszkodva feltápászkodott, s az asztal lapjára támaszkodva lépdelt a falig. Amikor kézbe vette a fegyvert, megszűntek fájdalmai. Újra meghallotta a madarak csivitelését, de már nem gúnyolták. Barátságosan köszöntötték, mint hajnalhasadáskor. Francesco behunyta a szemét, és a mellkasa felé fordította a kard hegyét. Mint egy angyal, aki az Égből szállt alá, úgy állt előtte az asszony, a haja szőke volt, az arca mosolygós, Michelangelo sem ábrázolhatta volna szebbnek. Olyan gyöngéd színekkel, annyi bájjal volt megrajzolva ez az arc, mintha nem e világról lett volna. Francesco a mellén érezte a vas hidegét. – Miért tetted ezt velem? – kérdezte. És határtalan csalódásában, mely nagy volt és fekete, mint a világegyetem, kardjába dőlt.
29. Megér egy mű ekkora áldozatot? Az esti fény szürkén derengett át a fedélszék kicsiny ablakán. Clarissa Francesco ágyánál ült, s a férfi kezét fogta, mely olykor hosszú-hosszú percek elteltével ugyan, de gyönge, alig érzékelhető szorításokkal jelezte, hogy még van benne élet. Clarissa mindig is kedvelte a férfi gyöngéd és
erős kezét. Ölében hevert a beszámoló, melyet Francesco diktált délután a kormányzó megbízottjának. Francesco világos szavakkal, szinte józan kívülállóként mesélte el végzetes tettét, még mielőtt feladták neki az utolsó kenetet. Clarissa újra meg újra elolvasta a beszámolót, de sehogy sem értette. Nem értette, honnan merítette Francesco az erőt a beszámoló diktálásához? Egyáltalán: honnan meríti az erőt az élethez? Nagyot sóhajtott, s megszorította a férfi kezét. Úgy érezte, még ez a kicsiny szoba is őt vádolja, s hogy minden tárgy a férfi öngyilkossági kísérletének tanúja. Francesco vére hatalmas foltokban tapadt a padlóhoz, s mélyen beleette magát a padlódeszkába. A mennyezetről lelógott a megszaggatott függöny, az egyik sarokban egy rakás véres kötés hevert, melyet az orvos folyamatosan cserélt, az ágy mellett pedig ott ragyogott a kard. A levegőben még mindig érezni lehetett annak a tűznek a szagát, melyben Francesco égette el a műveit: minden bevégzett és nem bevégzett épületének a tervét, hogy soha senki ne lophassa el őket. – Ne sírjon… kérem… Clarissa felnézett. Csak most vette észre, hogy arca nedves a könnyektől. Előrehajolt. A férfi arcéle élesen és szögletesen rajzolódott ki a párnán. Az arca beesett, a pofacsont furcsamód kiugrott. A szemgolyók rezzenéstelen pihentek a szemüregben. – Honnan veszi, hogy sírok? – Érzem… a kezén… Kis szünetet tartott, nehezére esett a beszéd, erőt kellett meríteni. Aligalig lehetett érzékelni a lélegzését, Clarissa inkább csak gyanította, hogy olykor-olykor megmozdul a mellkasa. – Ön tette? – kérdezte Francesco, de a szemét nem nyitotta ki, arcát a mennyezet felé fordította. – Ön adta oda… neki a tervet? Clarissa érezte, hogy hatalmába keríti a kétségbeesés, de aztán összeszedte magát, s elnyomta a könnyeit. – Ez volt az ön legmerészebb terve, a legjobb, amit valaha is kigondolt – mondta Clarissa csöndesen. – A világnak pedig látnia kellett… mindenáron – mondta, s óvatosan megszorította a férfi kezét. – Képes megbocsátani? – Az én életem… olyan szép lehetett volna… Talán még boldog is lehettem volna… ha ez a férfi… nem lett volna. – Francesco mosolyogni próbált, s közben viszonozta az asszony gyöngéd szorítását, ám a mosolya
szörnyű fintorrá torzult. – Az irigység volt az én fivérem… egész életemben. – Pszt… – mondta az asszony. – Ne beszéljen! Mindjárt itt lesz az orvos, óránként magára néz. – Már… nem tart… sokáig – suttogta Francesco. – A fájdalmak… az erős fájdalmak… Nem sok idő maradt… De beszélnünk kell… Van még egy kérdés… És tudnom kell, mi a válasz… Nem tudta folytatni, a légszomj hallgatást parancsolt rá. Arca rángatózni kezdett, görcsbe rándult, közben mind hevesebb rohamban tört rá a köhögés, végül egész teste görcsösen rángatózni kezdett. Clarissa tehetetlenül nézte a férfi lelkében-testében kirobbanó küzdelmet. Minden levegővételért iszonyúan megküzdött láthatatlan ellenségével, lihegett, hörgött, szörtyögő tüdővel szívta magába a levegőt, mely végül hosszú, sípoló hangokat hallatva hagyta el mellkasát. Olybá tűnt, mintha valami démon akarna kitörni belőle, és képtelen rá. Francesco azonban nem adta fel. Vissza akarta adni az életét a Teremtőnek, mint valami ócska ruhát, mely sok-sok éven át szűknek, használhatatlannak bizonyult, de a bensejében titokzatos módon megőrzött erőkkel kapaszkodott bele, mintha ez lenne egyetlen vagyona. De mi volt az az erő, mely életben tartotta? És miféle kérdésre várta a választ? Végre megszűnt a roham. Kimerülten zuhant párnájára, nehezen lélegzett, fejét a mellkasára fordította. Clarissa látta az arcán, hogy minden mozdulat nehezére esik, hogy iszonyú fájdalmak gyötrik. Felállt, a férfi fölé hajolt, s fejét a párna közepére igazította, hogy kényelmesebben pihenhessen. Francesco nem ellenkezett. Tudta, hogy ott van nála az asszony? Clarissa meggyújtott egy mécsest, majd újra odaült az ágy mellé, s megvárta, míg egyenletessé válik Francesco lélegzete, s újra erőre kap. Vértelen arccal feküdt az ágyában, valószerűtlenül, mint egy kísértet a lobogó láng fényében, csukott szemmel. Clarissa már csak azt remélte, hogy még egyszer utoljára kinyitja. Mozgott az ajka. – Miért…? – suttogta Francesco. – Miért… tette? Ez volt tehát a kérdés, mely még mindig életben tartotta. Clarissa tisztában volt vele, hogy még nem válaszolt, de mit mondjon neki? Hogy meg akarta menteni ötletét a feledéstől? Hogy halhatatlanná tegye gondolatait és művészetét? Mert az életműve értékesebb, mint az élete?
Hogy ne sírjon a paradicsomban? Ezer meg ezer szó gyülemlett fel benne, és régi beszélgetések mondatai egy másik, egy távoli életből, de bármit hozott volna fel, oly siralmasnak, oly semmitmondónak tűnt volna a halál közelében. – Mert szeretlek – mondta váratlanul, bele sem gondolva, de tudva, hogy ez volt az egyetlen helyes válasz. – Azért tettem. – Mit… beszél? – Francesco kinyitotta a szemét, ránézett az asszonyra, arcán hitetlenkedés. – Igen, Francesco – mondta Clarissa, és megragadta a férfi kezét. – Sok-sok éve szeretlek. Francesco sötét tekintete megpihent Clarissa arcán, szeme ragyogással telt meg, mint azon a napon, amikor a Szent Péter-székesegyház kupoláját megmutatta neki. Hosszan, szótlan nézték egymást, s ebben a bensőséges pillantásban egyesült a lelkük. – Szeretett Francescóm – suttogta az asszony. Clarissa sürgető vágyat érzett, hogy közel kerüljön a férfihoz, olyan közel, amilyen közel még sohasem volt hozzá. Fölé hajolt, s vigyázva, hogy fájdalmat ne okozzon neki, szájon csókolta. Időn kívül esett a csók, amikor ajkuk egybeforrt. Feloldódott benne az örökös magány, eltűntek a korlátok, melyek eleddig elválasztották őket. Egyetlenegy nagy ámenben bújtak össze. – Azt mondtad… te – suttogta Francesco boldog elragadtatással, mint egy gyermek, miután elvált az ajkuk egymástól. – A szívem szólt hozzád. Clarissa megsimogatta a férfi homlokát, arcát. Boldogan simogatta volna egy életen át, boldogan csókolta volna élete végéig, becézte, ölelgette volna, hogy bepótolja az elmulasztott sok-sok gyöngédséget. De uralkodott magán, érezte, nekik ez az egyetlenegy csók jutott, s ahelyett, hogy csókokkal borította volna a férfi homlokát, szemét és ajkát, amit mindennél jobban kívánt, most már megelégedett azzal, hogy kezébe vette Francesco kezét. – Láttad… a piazzát? – kérdezte Francesco. Clarissa némán bólintott. Újra egymás szemébe néztek, s fogták egymás kezét. – És… tetszett? – Csodálatos… Francesco. Ennél szebbet soha életemben nem láttam. – És… és büszke vagy rám?
– Büszke, Francesco… drágám… Clarissa elakadt, könnyek peregtek az arcán, észre sem vette. – Köszönöm… Amikor Francesco kimondta ezt a szót, Clarissa hangosan felzokogott. Elfordult, arcát a kezébe temette. Jó időbe telt, míg összeszedte magát, és ismét a férfira nézett. – Ne sírj – mondta Francesco. Nehezen vette a levegőt, nehezen, súlyosan szakadtak ki belőle a szavak. – Gondold meg… nemsokára… megtudom… honnan jön… a hó… Talán… ki tudja… talán tényleg a csillagokból… Mindig is… szerettem a havat… Szülőföldemen… a hegyekben… gyakran havazott… Kimerítette a sok beszéd. Clarissa gyöngéden megszorította a kezét, Francesco azzal viszonozta, hogy lassan a kezére fonta a kezét. Nem szóltak egy szót sem, de szívük minden rezzenését tudatták a másikkal. Minden kézszorítás, minden mozdulat valami másról árulkodott: titkos kérdésekről és még titkosabb válaszokról, jelekről, melyek az emlékezés legsötétebb kamráinak falára rajzolódtak, egy rég tovatűnt remény megidézéséről, amely e pillanatban, szerelmüknek ebben az egyetlen órájában mégis beteljesedett. – Akkor is esett a hó… – suttogta a férfi –, azon az éjszakán… amikor… először pillantottalak meg… a képed… Francesco sóhajtott egy nagyot, s lehunyta a szemét, elhallgatott. Melyik éjszakáról beszél? Melyik képről? Clarissa kétségbeesetten nézett rá. Francesco mosolygott, mintha valami csodaszépet látna, s amíg ez a mosoly játszott az ajka körül, szinte megfiatalodott. Aztán lehervadt a mosoly az arcáról. Francesco nem mozdult többé, álla leesett, félig kinyílt a szája, mint akit elhagyott akaratereje, közben – hihetetlen ellentétben a mozdulatlanná merevedett testtel – légzése felgyorsult. Clarissát valami fagyos rémület kerítette hatalmába. Még mindig ott ült Francesco ágya mellett, olyan közel volt hozzá, mint soha azelőtt, mégis távolinak, elérhetetlennek látta. A férfi ujjai olykor szorítottak egyet Clarissa kezén, de az asszony megérezte, hogy nem jeleket és üzeneteket, nem a szív felől érkező mozdulatokat továbbít velük, hanem a hús utolsó, akaratlan rezdüléseit, kínzó fájdalmakat a vigasztalan magányban, ahova senki idegen, még ha szeretett lény is, nem nyer bebocsátást.
Odakint egy kocsi hajtott végig az utcán. Majd megállt a ház előtt. Clarissa lépéseket, majd hangokat hallott a lépcsők felől. – Lecseréljem a kötést? Clarissa megfordult. Az orvos állt az ajtóban, mögötte Bernardo. Clarissa lehunyta a szemét, s csak a fejét ingatta.
30. Tarka falevelek borították az egyszerű sírt, csak egy fekete kereszt nyúlt ki a földhalomból. Hónapok teltek el Francesco halála óta. Végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a San Giovanni dei Fiorentini temetőben helyezzék örök nyugalomra, tanítómestere, Carlo Maderno közelében. Francesco azt akarta, hogy egyszerű temetése legyen, s Clarissa teljesítette kívánságát, a férfi egész életében idegenkedett a pompától. Clarissa imára kulcsolta kezét, s abban a pillanatban megszólalt az egyházközség magányos harangja, mely esti imára szólította a híveket. A temető fölött a hervadt levelek és a felszántott föld őszi illata lebegett. – Szerette őt, ugye? Clarissa megfordult. Kezében a kalapját tartva Lorenzo Bernini állt előtte. – Nem tudom. Talán. – Tétovázott egy kicsit. – Valószínűleg… igen, azt hiszem, igen – mondta végül. – Holott sokáig magam sem tudtam, talán nem is akartam tudni róla. – Én mindig is tisztában voltam vele, principessa. – Lorenzo az asszonyhoz lépett, s olyan komolyan és áthatóan nézett rá, mint soha annak előtte. – Nem is tudom, szabad-e ilyesmit mondanom… de jobban szerette őt, mint bárki férfiembert valaha is szeretni tudott. Különben sohasem lett volna képes ilyen tettre. – Lorenzo elhallgatott, majd látva az asszony kérdő pillantását, így folytatta: – A piazza terve… mégiscsak az ő keze munkája, ugye? – Az övé – mondta Clarissa határozott hangon. – Ez volt a legjobb ötlete. Meg kellett tennem. – Pedig engem juttatott vele diadalra.
– Nem volt más választásom. Ön nélkül sohasem épült volna meg az általa megálmodott és megtervezett eszményi tér. – Istenem, bárcsak engem szeretett volna így asszony! – Lorenzo elgondolkodva biccentett. – Nos, talán meg kell öregedni, hogy az ember mélyen és igazán szerethessen. A szerelem csak idős korban jár kéz a kézben a kétségbeeséssel. Lorenzo szavai szíven találták az asszonyt. Igen, kétségbe volt esve, s ez volt az egyetlen dolog, amit bizonyosan tudott. Clarissa lehajolt, hogy elrendezze a virágokat a síron. Sírkövet nem állítottak, mely a halottra emlékeztetne. Mennyi ideig tarthat, amíg a világ megfeledkezik Francescóról? Sóhajtott egyet, s kiegyenesedett. A távolban, a lemenő nap arany fényében a Sant’ Ivo alla Sapienza tornya csavarodott a sötétkék égre méltóságteljesen és ünnepélyesen, mint egy Istenhez szóló ima. A látvány megvigasztalta, akár egy gyöngéd érintés. Nem, nem feledhetik Francescót, amíg világ a világ, amíg állnak az épületei. Sírkő és emléktábla nélkül is emlékeznek majd rá, most és mindörökké. – Egész életében szenvedett – mondta Clarissa –, mint egy kerub Isten trónja előtt. – Igen, folyvást a legjobb megoldást kereste, neki a tökéletes sem volt elég – mondta Lorenzo, és közelebb ment a sírhoz. – Túl akart tenni Istenen és a természeten. Ebben volt nagysága, egyben a végzete. Elutasított minden régi és bevált tant, a maga erejéből akarta újjáteremteni az építészetet, mint egy eretnek, aki oly merész, hogy újrafogalmazza a hit mondatait, aki egyedül a saját ítélete szerint él, s nem ad mások véleményére. Én nem merészkedtem olyan messzire, mint ő, én egész egyszerűen csak rossz katolikus voltam. Az én bátorságom kimerült pár említésre sem méltó bűnben. Clarissa ránézett a férfira. Szürke, öreg ember lett belőle, olyan szürke és öreg, mint ő, ám a tekintete még mindig élénk, mint régen. – Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer összebarátkoznak – mondta Clarissa. – Együtt kellett volna felépíteniük az új Rómát. Nem ez volt a rendeltetésük? Nem ez volt az oka, hogy a sors egymás mellé sodorta önöket? – Clarissa a fejét ingatta. – Miért nem működtek együtt? – És ezt ön kérdezi? Éppen ön? – Lorenzo szeme villámokat szórt. – Őszinte választ szeretnék hallani – mondta Clarissa csöndesen. Lorenzo elgondolkodva viszonozta az asszony pillantását.
– Azt hiszem – mondta Lorenzo végül –, egész egyszerűen nem viseltem el, hogy a testvérem volt… ugyanabból a törzsből való, mint én, s mégis közel az Éghez. Megvolt benne a bátorság, hogy a maga útját járja, s oly területekre merészkedjen, melyeken soha senki nem járt előtte. Hányszor, de hányszor kigúnyoltam komolysága, önkínzó természete, nehézkessége és komorsága miatt. Miért? – Lorenzo olyan elkínzott arckifejezéssel nézett az asszonyra, hogy Clarissa valósággal megrémült tőle. – Mert irigyeltem tőle ezeket a tulajdonságokat! – kiáltott fel, s a szavak úgy buzogtak fel a torkán, mintha hosszú-hosszú ideig elfojtotta volna őket. – Semmi másért nem irigyeltem, csak éppen ezért: a mélységéért, a másságáért, de még a magányosságáért és a kétkedéseiért is. Neki sorsa volt, nekem csak sikerem. Tudni akarta és megérteni, hogy mi a valódi és mi a hamis, mi a jó és mi a rossz. Dolgokat akart megismerni, melyek engem sohasem izgattak. Az ő épületeiben nyelve van a köveknek, melyek az ő segítségével tanultak meg beszélni, hogy az Isten és a természet szavát hirdessék. Nála mindennek megvolt a jelentése, minden pilaszternek, minden ívnek, és minden, még oly jelentéktelennek látszó részletnek is. Isten szolgálója volt… én csak a látvány szolgálója, aki megragad a látszatnál. Az én átkom a szépség. Mert ez az egyetlen valami, amihez értek valamelyest. Clarissa megragadta Lorenzo kezét. – Ugye ön is szerette? – Hogy szerettem-e? Igen, talán. De sokkal jobban gyűlöltem. Mert arra kényszerített, hogy csodáljam… egy életen át. A világ építőmesterei még sok száz éven keresztül tanulnak Francesco műveiből, az én ötleteimen meg csak mosolyognak majd, mint a szemnek hízelgő látványosságokon. Lorenzo lesütötte a szemét. Clarissa megszorította a férfi kezét. – Ne gyötörje magát – súgta. – Az én bűnöm, hogy meghalt. Egyedül az enyém. Lorenzo a fejét ingatta, s kihúzta a kezét a kezéből. – Én építettem meg a piazzát, principessa, nem ön! – Lorenzo az asszonyra nézett, szeme nedvesen fénylett. – Én mindig is személyes ellenségemnek tekintettem a halált, s minden erőmmel az életbe kapaszkodtam, jobban, mint a művészetbe. Mert azt hittem, a szépség jelenti az életet. Valójában, legalábbis ettől tartok, csak az embereknek akartam tetszeni. Hogy tévedhettem ekkorát?
– Nem tévedett, a piazza rá a bizonyíték. Az maga a szépség diadala. – A szépségé, igen… de az életé is? – Tehetetlenül emelte fel a kezét. – Boldogan elhinném, Clarissa. De Francescónak meg kellett halnia, hogy eszményi tere megvalósuljon. Nem, végül mégiscsak a halál mindannyiunk mestere, nem az élet. Ez a keserű igazság, s aki nem hisz benne, azt még diadala órájában megbünteti. Lorenzo térdre ereszkedett, keresztet vetett; széles, nagy mozdulatokkal tette, mint egy püspök, s mialatt némán imádkozott vetélytársa sírjánál, könnyek peregtek végig az arcán. Bár a gyász úgy elborította Clarissát, akár egy fekete fátyol, mégis elmosolyodott. Lorenzo még gyámoltalanságát is feltűnő, drámai mozdulatokkal érzékeltette. – Önnek, principessa, megvolt a bátorsága – mondta Lorenzo, amikor talpra állt –, ami belőlem mindig is hiányzott. A sors rettenetes küldetést rótt önre. A legtöbb ember megriadt volna tőle, de ön elfogadta. Ha ön nincs, akkor a piazza sincs, s Róma egészen másképp festene. A város és a művészet örök időkre hálával tartozik önnek. De erről csak mi tudunk, ketten. Ez a mi titkunk. – Csak önön múlik, lovag, hogy tudomást szerezzen róla a világ. Vagy nem akarja a világ tudomására hozni, hogy ki tervezte meg az eszményi teret? Lorenzo a fejét ingatta. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Fiatal koromban túlságosan is sokat ünnepeltek ahhoz, hogy idős koromra lemondhassak a dicséretről. Clarissa újra csak mosolygott rajta. – Igen-igen hiú ember ön, Lorenzo. A leghiúbb férfi, akivel valaha is találkoztam, de sohasem csapott be. Köszönet érte. Clarissa arcon csókolta a férfit, aki zavartan viszonozta az asszony kedves, megértő mosolyát, s közben el is pirult egy cseppet… hosszú évek óta először. Hosszú ideig álltak így, és bámulták egymást: két ember, akik már nem tudnak mit mondani egymásnak, mert a szívük mindent tud a másikról. – És most mit tervez? – kérdezte végül Lorenzo. – Amint elrendezem a dolgaimat, útra kelek. Különös – tette hozzá Clarissa –, hogy amióta nincs Francesco, az az érzésem, hogy letelt az időm Rómában. Idegennek érzem magam, mintha másodszor is elveszítettem volna a hazámat.
– Tehát visszamegy Angliába? Clarissa megvonta a vállát. – Talán. Vagy Németországba, vagy Franciaországba. Még nem tudom. – Kezet nyújtott Lorenzónak. – Isten önnel, lovag. Isten óvja.
31. Az utazást engedélyezték, az egészségügyi bizonyítványt kiállították és aláírták, a bőröndöket lezárták, a kocsit megpakolták. Clarissa előbb Pisába, Velencébe és Padovába akart utazni, hogy megtekintse azokat a városokat, melyekben Galileo tevékenykedett. Két vetturinót, azaz két tapasztalt kísérőt bérelt, az ő feladatuk volt, hogy szállásról gondoskodjanak, s megvédjék az útonállókkal szemben. Mert akkoriban igen nagy veszélyeknek tette ki magát, aki útra kelt, nem úgy, mint amikor először látogatott Rómába. Az immár csapatostul Itáliába érkező idegenek láttán vérszemet kaptak a banditák. Clarissa bundájába burkolózva állt az Aventinuson, ama hét domb egyikén, melyekre Róma városa épült. Eljött a búcsú ideje. Az idei tél éppen olyan hideg volt, mint szülőhazájában szokott lenni, kilégzéskor jól látszott a lehelete. Elfacsarodott a szíve az okkerszín háztenger, a számtalan templom és palota láttán, melyeket szinte kivétel nélkül név szerint ismert. Igen, ez a város volt az élete: a város és az élete, mindegyik gazdagon megajándékozta, s mindegyik megrabolta. Clarissa bólintott. Nagyon megváltozott a város az utóbbi ötven esztendőben. Érkezésekor még csak egy középkori erődítmény volt. A házak akkoriban a Tiberis felé kanyargó keskeny utcákban, közökben és átjárók labirintusában álltak az Aurelianus császár építette városfal ölelésében. Itt kapott ízelítőt a lét teljességéből, az ellentéteknek ebben a csodálatos világában, melyben együtt volt a ragyogás és a nyomorúság, a káosz és nagyság, az életöröm és az erkölcsi szigor, a zárkózottság és a szeretetreméltóság. És itt tapasztalta meg a szerelmet, az igazi szerelmet és az igazi művészetet. Öreg tanítómesterének, Williamnek a szavai jutottak eszébe, aki óvta őt a világ kísértéseitől: a szép édes mérgétől… Clarissa elmosolyodott.
Milyen barbár teremtés is volt akkoriban! Azt sem tudta, mi a villa, arról már nem is szólva, hogy mire használja. Megfordult, s a domb másik oldalára ment. A folyó túloldalán méltóságteljesen emelkedett a Szent Péter-székesegyház kupolája. A templom szinte mindent tudott Clarissa történetéről: a főoltárral kezdődött, s a piazza, az eszményi tér megépítésével végződött. Két nagy fekete madár szállt a dóm fölé boruló szürke téli égen, mind magasabbra és magasabbra repültek, mintha vetélkednének egymással. A látványtól megsajdult a szíve. Milyen merész terveken osztozott egykor Francesco és Lorenzo. Michelangelón is túl akartak tenni. Miért veszett össze a két barát? Miatta? Vagy ez volt megírva a sors könyvében? A madarak mind magasabbra szárnyalva köröztek az égen, mintha a végtelenségbe kívánkoznának. Clarissa fejében ekkor egy gondolat kezdett mocorogni, bizonytalanul, tétován, kérdésnek tűnt inkább, mint válasznak. Talán, gondolta magában, Lorenzo és Francesco is a vetélkedésben tudta végbevinni azt, amiről egész életükben álmodoztak, mint az a két madár ott fönt a magasban. Talán az ő, Clarissa bűne, hogy a barátok vetélytársak lettek. De az is lehet, hogy érdemnek tekinthető az ő bűne, mert miközben az egyik férfi igyekezett legyűrni és legyőzni a másikat, felépítették az új Rómát, a paradicsom előkertjét, azt a Rómát, amely a lába előtt terül el. Clarissa megborzongott. Talán csak azért gondolta mindezt, hogy csillapítsa lelkiismeret-furdalását? Talán. Maga sem tudta a választ. Utolsó pillantást vetett a székesegyházra, de közben történt valami, ami összezavarta az érzékeit. Hirtelen fehéren villódzó fény töltötte meg a levegőt, villogás és tündöklés, parázslás és fénylés, mintha finom virágpor áradt volna szét, de élettel teli, mozgalmas, mint milliónyi pillangó raja. Még soha nem látott ilyet Rómában. Akárha tündér érintette volna varázspálcájával a felhőket, fehér pelyhek hullottak a városra, hogy lebegő fátylukkal betakarják. Clarissa szíve összeszorult, szomorú és boldog érzések kavarogtak benne. Mintha Francesco most venne végső búcsút tőle. Clarissa elbűvölten állt, s nézte a lába előtt heverő elvarázsolt világot, szíve megtelt a hála jó érzésével, a dóm fölött repülő két madár közben eltűnt a táncoló pelyhek között. Kis idő múlva megszűnt a varázslat. Pár szem hókristály megtapadt Clarissa ráncos, májfoltos kezén.
Nagyot sóhajtott, elindult kocsija felé. A kocsiban egy takaró és egy muff várt rá. A takarót a lába köré tekerte, s a kezét már majdnem a muffba bújtatta, amikor észrevette, hogy a hókristály elolvadt a bőrén. Óvatosan letette a muffot, mert nem akarta letörölni a vízzé olvadt hópelyheket, hadd ivódjanak be a bőrébe, gondolta. Ki tudja, idővel talán azzal a parfümmel olvadnak össze, melyből egy láthatatlan üvegcsével hord magával emlékeztetőül arra a feledhetetlen, mindent felölelő pillanatra, melyben egy másik emberrel osztozott. Clarissa behúzta a függönyt, s megkopogtatta a válaszfalat, hogy jelt adjon az indulásra. – Hóha-hó! A kocsis pattintott ostorával, a fekete lovak megindultak. Lépésben haladtak az Aventinuson lefelé, majd a domb lábához érve nyugodt, egyenletes tempóban haladtak tovább, így mentek át a városon, a Corsón a Porta Flaminia felé. Egy vámtiszt még megállította a kocsit, és átvizsgálta az okmányokat. Két katona tárta ki a kaput. A kocsi újra mozgásba lendült, hamar elhagyta a várost, szürke földek között ért ki az országútra, s gördült tovább a láthatáron, ott aztán szépen-lassan kicsiny, mozgó ponttá zsugorodva elmerült az idő végtelen tengerében.
Költészet és valóság Játék ez a regény. Lorenzo Bernini és Francesco Borromini életéből vett motívumokból építkezik a szerző, olykor-olykor megváltoztatja az események sorrendjét és a megnyilatkozások némelyikét. Történik mindez annak érdekében, hogy egy önmagában zárt elbeszélés kerekedjen belőle, s hogy a történeti eseményeket, melyeket a barokk Róma két legjelesebb építőmesterének életéből ismerünk, világos összefüggésekben lássuk. A belső igazság ugyanis – és most mindegy, hogy személyekről vagy korszakokról beszélünk – nem a puszta valóság lenyomata, hanem a tények, a legendák, történések, vélekedések, remények, félelmek és szenvedélyek sűrítése. A kutatás szerint a regényben felemlített tények bizonyítottnak tekinthetők: 1623 VIII. Orbán pápa trónra lépésének napján magához hívatja Lorenzo Berninit és megbízza a Szent Péter-székesegyház főoltárának megépítésével. Bernini ezzel az idős templomépítő-mesterrel, Carlo Madernóval válik egyenrangúvá. Utóbbi szolgálatában dolgozik Francesco Castelli kőfaragó. 1624 Elkezdődnek a munkálatok a Szent Péter-székesegyház főoltárán. Kilenc év alatt a Vatikán állam éves bevételének egytizede megy rá a vállalkozás finanszírozására. 1625 A főoltár megformálásához szükséges anyagot a Pantheon bronzkazettáiból nyerik. A rómaiak hiába tiltakoznak a Pantheon kifosztása ellen: Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini. Az oltároszlopok öntése során igen közel kerül egymáshoz Bernini és Castelli. Utóbbi rajzokat készít Bernini számára. 1626 Maderno öreg, törékeny férfi már ekkoriban, akit hordszéken visznek az általa vezetett építkezésekhez, így a Szent Péterszékesegyházhoz és a Palazzo Barberinihez is. Asszisztense, Francesco Castelli mindkét építkezésen helyettesíti, s egyre több terhet vesz le mestere válláról.
1628 Bernini aláírja a baldachin megépítésére szóló szerződést. E szerint a munkálatokat három év és négy hónap alatt kell befejezni, a határidő túllépése miatt felmerülő költségek Berninit illetik. 1629 Január 31-én meghal Maderno. Hat nappal később Bernini lesz a templomépítő-mester „egész életre szóló” kinevezéssel, nem sokkal később a Palazzo Barberini építésze lesz. Mindkét építkezésen Castelli az asszisztense. Elkészítik első közös terveiket a Szent Péter-székesegyház harangtornyaira. 1630 Február 25-én meghal Orbán fivére, Carlo. A gyászünnepély megszervezésével Berninit bízzák meg. Borrominivel együtt tervezik és alakítják ki a katafalkot. Bernini jutalmul megkapja Róma város polgárjogát. Castelli, aki időközben maga is építészként tevékenykedik, semmit sem kap, viszont felveszi a Borromini nevet. 1631 Bernini javaslatára Borromini havi huszonöt scudót kap a főoltár építésén végzett munkájáért, vagyis többet, mint Bernini építőmesterként (tizenhat scudo), ám csak tizedét annak, amit Bernini kap a baldachin építéséért. Borromini tavasszal otthagyja a palota építkezését. 1632 Mind feszültebbé válik a viszony a templomépítő-mester és asszisztense között. Borrominit Bernini javaslatára kinevezik a Sapienza (az egyetem) építészének. Az építési terület azonban pénzhiány miatt valóságos piazza mortává válik. 1633 Borromini januárban befejezi a munkát a Szent Péterszékesegyházban. Péter-Pál napján leleplezik a baldachint. A főoltár építésének költsége száznyolcvanezer scudo, ebből tízezret Bernini köteles kifizetni, holott két évvel lépte túl a kivitelezés határidejét. 1634 Bernini elkészíti a Propoganda Fide Santa Trinità kápolna építését, mely első megbízatása templomépítésre. Borromini ekkor kezdi el megtervezni a San Carlo alle Quattro Fontanét. 1637 Orbán megbízza Berninit a Szent Péter-székesegyház harangtornyainak megépítésével. Bernini ugyanebben az esztendőben elkészíti I. Károly angol király mellszobrát, melyért hatezer scudo értékű drágakövet kap honorárium gyanánt. A Neri Szent Fülöp rend Borrominit bízza meg az Oratórium (Casa e Oratorio dei Filippini) építésével. Borromini ekkor barátkozik
1638
1640
1641
1642 1644
1645
össze Virgilio Spadával. Bernini elkezdi a harangtornyok megépítését. Bírálói statikai hiányosságokra figyelmeztetnek. Bernini portrét készít Constanza Bonarelliről, Matteo nevű segédje feleségéről. Bernini rájön, hogy Constanza az öccsével csalja. A testvérek a Santa Maria Maggiore környékén vívnak meg egymással, s Luigi kis híján halálát leli a párbajban. Bernini segédmunkásokat bérel fel Constanza arcának elcsúfítására. Orbán Bernini édesanyjának közbenjárására elintézi, hogy a bíróság megkegyelmezzen a felbujtó művésznek. A bíborosi kongregáció úgy dönt, hogy a székesegyház építkezésén használt eszközöket használhassák a harangtornyok építésénél is. Bernini Orbán pápa unszolására feleségül veszi Caterina Teziót. Az ifjú pár beköltözik a Propoganda Fide közelében álló palotába. Az első harangtorony ideiglenes elkészültét azzal ünneplik meg, hogy ráhelyeznek egy mérethű sisakfedelet, ám ennek következtében repedések támadnak a Szent Péter-székesegyház homlokzatán. Orbán pápa augusztusban parancsba adja, hogy bontsák le a faszerkezetet, s állítsák le a munkálatokat. Elkészül viszont a San Carlo. Borromini egyszeriben híres ember lesz. Borromini elkezdi a Sapienza építésével kapcsolatos munkákat. XIII. Lajos francia király először hívja Párizsba Berninit. Meghal Orbán pápa. Giambattista Pamphili szeptember 15-én X. Ince néven kerül a pápai trónra. Az új pápa legbefolyásosabb tanácsadója donna Olimpia, a sógornője, akit sokan azzal gyanúsítanak, hogy megmérgezte a férjét. Bernini, Orbán többi kedvencéhez hasonlóan, kegyvesztetté válik a Vatikánban, s hiába szeretné elkészíteni a pápa portréját, felajánlkozását elutasítják. Spadát behívják a pápai udvarba, s megbízzák a pápai építkezések felügyeletével. Franciaország új királya, XIV. Lajos is meghívja Berninit Párizsba, ám a művész ezúttal sem fogadja el az invitálást. Spada elnöklete alatt bizottság alakul a harangtorony építésével kapcsolatos problémák kivizsgálására. Borrominit felkérik, hogy adjon szakértői véleményt Bernini munkájáról. Pályázatot írnak ki a harangtornyok megépítésére. Borromini készít ugyan terveket, de nem vesz részt a megmérettetésen. Terveket
1646
1647
1648
1649
készít a Palazzo Pamphili és a Piazza Navona átépítésére. A térre álmodja az egyházfő és családja fórumát. Ince pápa házi építésze, Rainaldi mellé rendeli Borrominit, amikor elhatározza a Palazzo Pamphili átépítését. A piazzán felállítandó szökőkút megtervezésére is pályázatot írnak ki, Bernini nem vehet részt a pályázaton. A karnevál ideje alatt azonban – a színházi előadások megtartásának tilalma ellenére – bemutatják Bernini egyik komédiáját donna Olimpia házában. Borromini a vizsgálóbizottság előtt támadást indít Bernini ellen. Újabb repedéseket fedeznek fel a Szent Péter-székesegyház homlokzatán, melyek a kupola állapotát is veszélyeztetik. A pápa követelésére lebontják a harangtornyot. Az angol követ jelenti, hogy Berninit harmincezer scudo megfizetésére kötelezik, s vagyonát zár alá veszik. Ince pápa Borrominit bízza meg a San Giovanni in Laterano restaurálásával az 1650-ben esedékes jubileumi év alkalmából. Ince pápa – mit sem törődve a pályázati kiírással – Borrominit bízza meg a szökőkút építésével. Borromini a Propoganda Fide építésével veszélybe sodorhatja Bernininek a közelben álló palotáját. Bernini donna Olimpiának ajándékozza az angol királytól kapott drágakövet annak érdekében, hogy elengedjék a harangtorony építése során elkövetett hibák miatt kimért büntetést. Szent Teréz szobrával visszatér a római művészi világba. Ince pápa bíráló szóval illeti a szent kétértelmű ábrázolását. Bernini, annak ellenére, hogy kizárták a pályázatból – Borromini ötletéből merítve – elkészíti a szökőkút tervét. Az ezüstből kiöntött modell donna Olimpia segítségével a pápa szeme elé kerül. A pápa Bernini terve mellett teszi le a garast. Borromini válaszul leáll a San Giovanni in Lateranóban megkezdett munkálatokkal és nem hajlandó kiadni a Piazza Navona vízellátására vonatkozó számításait. A San Giovanni in Lateranóban folyó építkezés során Borromini megparancsolja munkásainak, hogy fogják le és verjék el a Marcantonio Bussone nevű kőfaragót. A munkás még aznap belehal a sérülésekbe.
1650 A jubileumi évre elkészül a San Giovanni in Laterano átépítése. Borromini bocsánatot kér a pápától a munkás meggyilkolásáért. Ince felmenti a gyilkosság vádja alól. 1651 A Piazza Navonán elkészül Bernini szökőkútja a négy világfolyammal. Ince megbocsát Bernininek, és megbízza, készítse el portréját. 1652 Ince pápa – művészi munkálkodása elismeréseképpen – nemesi rangra emeli Borrominit. Borromini így, Berninihez hasonlóan, Jézus lovagja lesz. Borromini a Palazzo Spadában megépíti a mellékudvarba vezető hamis perspektívájú kolonnádot. 1653 Ince a Piazza Navonán álló Sant’ Agnese templom átépítésével bízza meg Borrominit. 1655 Ince január 7-én meghal. Utóda a Chigi családból való VII. Sándor. Az új pontifex trónra lépésének napján magához hívatja Berninit, és megbízza a Szent Péter tér megépítésével, s egyúttal kinevezi házi építészének. Borromini kénytelen tizenöt évre szóló kezességet vállalni a Sant’ Ivo alla Sapienza könyvtárának kupolájáért. Sándor pápa Viterbóba száműzi donna Olimpiát. Krisztina svéd királynő katolikus hitre tér és ellátogat Rómába. 1656 Kitör a pestis Rómában. Camillo Pamphili, donna Olimpia fia, a Pamphili Forum építtetője, az építkezés elhúzódásával vádolja Borrominit. Donna Olimpiát elviszi a pestis. 1660 Borromini – a Propoganda Fide megépítése miatt – lerombolja Bernini korai munkáját, a Santa Trinità kápolnát. A Sant’ Ivo alla Sapienza felszentelése. 1662 Meghal Virgilio Spada. 1663 A Scala Regia építése elkezdődik. Bernini ezúttal is alkalmazza azt a művészi megoldást, mellyel lerövidíti a perspektívát, s melyet először a Palazzo Spadában alkalmazott. 1664 Az Akadémia titkára elítéli Borromini építészeti stílusát, irracionális és romboló hatású eltévelyedésnek bélyegzi, és az általa tervezett épületeket nem ajánlja a leendő építészek figyelmébe. 1665 Bernini eleget tesz a francia király meghívásának, Párizsba utazik, hogy átépítse a Louvre homlokzatát. A Szent Péter téren elkezdik felállítani a kolonnád kilencvenhat oszlopát.
1667 Borromini az utolsó simításokat végzi a San Carlo templomon, első jelentős épületén. VII. Sándor pápa május 22-én meghal. A Szent Péter téren befejeződnek a munkálatok. IX. Kelemen pápa júliusban lép a pápai trónra. Francesco Borromini elégeti kéziratait és rajzait, s 1667. augusztus 2-án véget vet életének. Maderno sírboltjában helyezik örök nyugalomra, a San Giovanni dei Fiorentini templomban. Clarissa McKinney, született Whetenham, akit principes-sának szólítanak, a szerző képzeletének szülötte.
Köszönetnyilvánítás „Annál szégyenteljesebb a hálátlanság – írja Plinius –, minél szebb az alkalom.” Ugyan mi lehet szebb alkalom, mint egy könyv végére érni? Ezért aztán egyáltalán nem terhes kötelesség, hanem kimondott gyönyörűség köszönetet mondani mindazoknak, akik hozzájárultak ennek a könyvnek a megszületéséhez. Köszönet illeti mindenekelőtt: SERPIL PRANGÉT, aki a történet kibontásában oly intenzíven vett részt, hogy – rossz nyelvek szerint – férje nevén ír. ROMÁN HOCKÉT, aki a legjobb bába Szókratész óta, az ideális ügynök, aki mindig százötven százalékot ad, bár jómaga csak ötvenet visz. DR. SABINE BURBAUMOT: A Berniniről és Borrominiről írt művészettörténeti tanulmánya tartalmazza a történet „tiszta” igazságát, ugyanakkor ezeregy ösztönzéssel is szolgált az írónak. STEPHYAN TRILLERT: Ő találta ki, hogy a principessa angol származású legyen. Ugyancsak ő eresztette át a kéziratot az ún. K-szűrőn. PROF. BRIGITTE DÖRRT: Bírálatának, de legfőképpen életmódjának köszönhet sokat a principessa regénybeli alakja. PROF. FRANZ LEBSANFTOT, a köszöntés és megszólítás nemzetközi szakértőjét, aki nem volt rest átnézni a regényt ebből a szempontból. NICOLE LAMBERTET: Az ő kutatásai híján eltévelyedtem volna az anyag gazdagságában. IDŐSEBB ANGERERT: Mint rangos művész és építész segített esztétikai kérdésekben. CORNÉLIA LANGENBRUCHOT: Mint az altenai Szent Mátyás egyházközség tanácsnoka sokat tett azért, hogy ne hibázzak a liturgia leírásában. ERST HÜSMERTET: Bár derék protestáns, de rendkívül jól kiismeri magát a pápaság dolgaiban. PROF. DR. BARBARA KORTET: Sokat segített abban, hogy egy angol utazó szemével láttassam a barokk kor Rómáját. JOACHIM LEHRERT: Mint a fantasztikus világok festője mutatta meg nekem a mennyboltot.
COCO LINA PRANGÉT: Tekintve, hogy nemigen olvas, rettentően felélesztette a becsvágyamat, s azt remélem, hogy legalább ezt az egy könyvet mégiscsak elolvassa. Mindig az olvasó dönti el, hogy hogy sikerült a könyv. A következő olvasók tesztelték a könyvemet homlokukat ráncolva: Veronica Ferres, Martin J. Krug, Inga Pudenz, Klaus Rauser, dr. Anne Reichenmiller, Detlef Rönfeldt, Michael Schwelien, Jürgen Veiel. Volt, aki az egész regényt, de olyan is, aki csak részleteket olvasott belőle, mindenesetre arra bátorítottak, hogy írjam meg, ha már belefogtam. Panaszleveleket szíveskedjenek az ő címükre küldeni. Az, hogy a könyv olvasóra találjon, a kiadón múlik. Legvégül köszönetet mondok tehát azért a feltétlen támogatásért, melyet a Droemer Verlagtól, közelebbről Iris Geyertől, Iris Haastól, Klaus Klugétól, Beate Kuckertztől, Herbert Neumaiertől és Hans-Peter Übleistól kaptam.
Tartalom PROLÓGUS ELSŐ KÖNYV A szép édes mérge 1623-1633 MÁSODIK KÖNYV Repedések a homlokzaton 1641-1646 HARMADIK KÖNYV A főnix 1647-1651 NEGYEDIK KÖNYV A Paradicsom előkertjében 1655-1667 Költészet és valóság Köszönetnyilvánítás
