MILLY JOHNSON. Nyári flört

MILLY JOHNSON Nyári flört Amikor a csupa élet Christie forgószélként beviharzik hozzájuk az irodába, hogy átvegye a részlegük vezetését, öt nagyon különböző nőnek kell csapattá kovácsolódnia. A 39 éves Anna képtelen feldolgozni, hogy a vőlegénye elhagyta őt egy fiatalabb nőért. Az ötvenes Grace egy szerelem nélküli házasság foglya, aki annak idején azért ment hozzá a férjéhez, mert beleszeretett annak gyerekeibe. A tinédzserként árvaságra jutott 33 éves Dawn egy iszákos menyasszonya, aki talán ugyanazt a hibát készül elkövetni, mint Grace. Mindnyájuk közül a 28 éves Raychel lehetne a legboldogabb, hisz szerető férjével kettecskén éldegél édes otthonukban. Ám a tökéletesség leple mögött sötét titkok rejtőznek. Christie gondoskodó irányítása alatt az öt nő ráeszmél, hogy súlyos döntések várnak rájuk. És közben azt is megértik, milyen nagy szükségük volt már a nevetésre, az igaz barátságra, és a női összetartásra.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Milly Johnson: A Summer Fling Fordította Darvas Eszter

Ezt a könyvet annak a hat csodálatos nőnek ajánlom, akik a megírására inspiráltak. Nancy Scrimshaw-nak, Sheila Isherwoodnak és Mary Sutcliffe-nek, akik megtanítottak rá, hogy az életkor nem lehet akadálya a barátságnak és a nagy nevetéseknek. Továbbá fogadott nővéreimnek: Pam Olivernek, Helen Claphamnek és Karen Bakernek. Sokkal szürkébb lenne az élet, ha nem dumálnánk ki a munkánkat meg a férfiakat – na meg, hogy mit műveltek közülünk egyesek egy bizonyos hegyen.

„Szeretni és szeretve lenni olyan, mintha kétfelől sütne rád a nap.” DAVID VISCOTT

ÁPRILIS

1. FEJEZET

Alighogy Malcolm belekezdett a szónoklatába, Dawn figyelme máris elkalandozott. Nem volt kíváncsi a férfi monoton zsolozsmájára. És nem akart azon merengeni, hogy egy öreg róka elhagyja a péksüteményrészleget. Tele volt a feje az esküvői előkészületekkel meg a nászéjszakával, és számolta a másnap délelőttig hátralévő órákat, amikor – végre-valahára! – kiválasztja a menyasszonyi ruháját. Mialatt Malcolmból egyre csak áradt a szó egy korszak lezárulásáról, és a leköszönő Brianre emelte olcsó fehérborral csordultig teli műanyag poharát, Dawn azt számlálgatta, mennyi idő is van még hátra a nagy napig. Nyolcvannégy nap, tizennyolc óra, tizenegy perc és negyvenhárom másodperc, negyvenkettő, negyvenegy. Minden egyes pillanattal egy kicsikét közelebb került ahhoz, hogy Mrs. Calum Crooke legyen. Az emberek tapsolni kezdtek, mire Dawn is úgy tett, mintha részt venne az ünneplésben. Malcolm mosolyog!, konstatálta. Még néhány millió mosoly, és ráncos lesz a képe. Biztosan a szelek kínozzák, gondolta Dawn a férfi arcát figyelve, amelyre újból kiült a mindennapos világutálat. Na persze Malcolm az adott pillanatban okkal haragudott a világra. Feltételezte, hogy a péksüteményrészleg második embereként azonnal a csúcsra tör majd, amikor Brian leköszön. Nem repesett hát az örömtől, amikor megtudta, hogy benyomták a sajtosokhoz, és valami ismeretlen külsős, a vezérigazgató, Mr. McAskill szerzeménye lesz a péksüteményrészleg új főnöke. Malcolm csalódottságán mit sem változtatott a tény, hogy második emberből a sajtosok „fejévé” avanzsált, mert míg a péksüteményesek kitartóan gyarapodtak, a sajtosok leszálló ágba kerültek. Azt beszélték, hogy Mr. McAskill teljes egészében fel akarja őket számolni. Ráadásul a sajtrészleg munkatársai egytől egyig férfiak, ezzel szemben a péksüteményesek: csupa nő. Immáron jóval kevesebb lehetőség adódik majd, hogy bepillantson a dekoltázsokba, vagy odasimuljon a tisztelt dolgozókhoz. Dawnt a hideg rázta ki, ha belegondolt, milyen volt megérezni a fenekén a férfi mancsát mindjárt az első munkanapon. „Hoppá, bocsánat”, szabadkozott Malcolm, Dawn azonban tudta, hogy szándékosan csinálta. Ezek után, ha tehette, messzire elkerülte a pasast. Raychel félrehúzódva állt, és a rossz bort lögybölte a poharában. Zárkózott lévén nem szívesen vetette bele magát a dolgok sűrűjébe. Feszengett az effajta közösségi eseményeken, mégis kötelességének érezte, hogy munka után a többiekkel együtt bent maradjon, míg elbúcsúztatják Briant. Brian igazán kellemes ember volt, és azóta, hogy Raychel tavaly a részlegre került, egyszer sem látta még őt ilyen elevennek, mint most, mikor arról mesélt, hogy lakókocsi-kempingezni készül a feleségével, a vadonatúj mikrohullámú sütőjükkel, meg a Lady névre hallgató terrierjükkel. Brian távozásáról értesülve Raychel feltételezte, hogy Malcolm veszi majd át a férfi helyét, aki addig is előszeretettel játszotta nekik a főnököt. Rögtön figyelni kezdte a hirdetőtáblát, nincs-e üresedés a többi részlegen. Cseppet sem kedvelte Malcolmot, túlságosan tolakodónak találta. Malcolm minden alkalmat megragadott, hogy közvetlen fizikai kontaktust teremtsen, márpedig Raychel utálta, ha valaki hozzáér – ez alól Ben, a férje volt az egyedüli kivétel. Nem beszélt Bennek sem Malcolmról, sem pedig arról, hogy a férfi képtelen tiszteletben tartani a másik ember auráját, mivel Bennek első dolga lett volna, hogy beront az irodába, és móresre tanítja a nyavalyást. Ezért aztán Raychel nagyon örült, és éppoly meglepett volt, mint részlegük másik három nőtagja, amikor meghallotta, hogy Malcolmot átteszik a sajtosokhoz, és Grace-t nevezik ki helyettesnek, aki a legkorosabb volt közöttük. A nagyfőnök, James McAskill egy külsős nőt állít a péksüteményrészleg élére, amivel azonnal működésbe hozta a pletykagépezetet. No, nem mintha Raychel mindebből bármit is megvitatott volna a munkatársaival. Ezer éve voltak kollégák, mégsem jutottak előrébb annál, hogy „jó reggelt, szép napot!” vagy „kellemes hétvégét!” kívánjanak egymásnak, legfeljebb munkahelyi témákról ejtettek pár szót. Pedig mindahányan kedves teremtések, noha különböző életkorúak. Most pedig még egy nővel egészül majd ki a csapatuk. Raychel azon tűnődött, milyen hatással lesznek vajon mindezek a változások a részleg működésére, ámbátor talán mindegy is. Az ember azért húzza az igát, hogy megkeresse a

napi betevőjét, a többi nem rá tartozik. Anna cuppanós csókot nyomott Brian arcára. Főnök létére rendes tag volt Brian, de az igazat megvallva egy ideje nem sok vizet zavart. Régóta kacérkodott már a nyugdíjba vonulással, és Malcolmra hagyta a részlegvezetés munkájának dandárját. Hála az égnek, hogy az a csúszómászó is távozik. Habár napnál világosabb, hogy nem örül a sajtrészlegre való áthelyezésének. Alapjában véve egy rakás szerencsétlenség a fickó. Mint aki minden áldott reggel összekap a nejével, és feltett szándéka, hogy megfertőzi az iroda levegőjét a rosszkedvével. Mindig szörnyen gorombán bánt a beosztottjaival. Szótárjából hiányzik a „kérem” és a „köszönöm”, és ha szomjas, épp csak úgy odavakkantja nekik: „teát!”. Azonkívül Anna ki nem állhatta, hogy Malcolm folyton a mellét bámulja, valahányszor kommunikálnak egymással. Miféle nő lehet az, aki képes hozzámenni egy ilyen alakhoz? Az viszont tagadhatatlan, hogy Malcolm tartós kapcsolatban él: immáron bő tizenöt éve volt házas, amit Anna nem mondhatott el magáról. Hallgatta Briant, amint éppen arról áradozik, hogy nyáron a tengernél fog kempingezni, és irigyelte a lelkesedéséért. Annára nem várt semmi jó, sem a hétvégén, sem azt követően. Nem rajongott a szappanoperákért, nem lelte örömét az evésben, és már nem kötötte le az olvasás, amivel kiverhette volna a fejéből a képet, amint néhai jegyese a tizenkilenc éves asszisztensnőjét keféli saját tulajdonú férfifodrászatában. Az élet a februári brit tengerpartnál is hosszabban, szürkébben és lehangolóbban terült el Anna előtt. Grace megforgatta a Malcolmnak szánt búcsúajándékot – egy harsányan tiktakoló úti órát. Szakadatlan ketyegésével mintha azt üzenné: „lassú halál, lassú halál, lassú halál”. – Kis szerencsével te leszel a következő! – rikkantotta Brian a fülébe. – Hogy mondod? – hüledezett Grace, mielőtt észbe kapott. – Ja, az lehet. – Isten őrizz! Kiverte a hideg veríték, és az ájulás kerülgette, ha belegondolt, hogy ha ő lenne most Brian helyében, a saját óráját csodálná, és a kollégái langyos lőrével innának az egészségére. Lassú halál, lassú halál, lassú halál. – Nem fér a fejembe, miért feszíted tovább a húrt, mikor itt is hagyhatnád ezt a kócerájt, hogy nyugodt életet élj. Ez lehetne a mi közös búcsúztatónk – mosolygott Brian. – Hiszen ismersz, szeretem a kihívásokat – mondta Grace. Valamivel több mint három éve dolgozott Brian mellett, és kedvelte az őt körüllengő derűt, még akkor is, ha Brian egyébként öregembernek született, és egyre inkább megcsontosodott. Nagyon fogja élvezni, hogy többé nem kell beállítania az ébresztőórát, és buzgó semmittevéssel töltheti a napjait! A víg kedélyétől eltekintve Brian rendkívüli módon emlékeztetett Grace férjére, Gordonra – túlságosan is, gondolta a nő, miközben Brian tovább fecsegett a nyugdíjba vonulás gyönyöreiről. Grace oda se figyelt rá. Gondolta volna Brian tizenhét éves fejjel, amikor még táncolni járt, hogy egy szép napon itt áll majd, és az hozza lázba, hogy leviheti magával az új mikróját Skegnessbe? Ez lenne számára az élet csúcspontja? Vagy Grace-ben van a hiba, aki egyidős Briannel, mégis menten pánikba esik, ha valaki csak kiejti előtte a „kemping” szót? Egyszer ő is elment kempingezni, amikor a három gyerek még kicsi volt, élvezték is, jóllehet ő a maga részéről cseppet sem találta pihentetőnek a dolgot. A gyerekek azóta felnőttek, de Grace továbbra is szoros kapcsolatban volt velük, és nem szívesen hagyta volna itt hosszú hetekre őket meg az unokáit, hogy Gordon legyen az egyetlen társasága. Egyszer régen eltökélte magában, hogy amint felnőnek a gyerekek, elhagyja a férjét. Vajon hány nő jut ilyen elhatározásra, majd reked meg a férje mellett évekkel a gyerkőcök kirepülése után is, mert nincs elég bátorsága elmenni? Amikor Grace fia meg a két lánya elhagyta a szülői házat, tátongó üresség maradt utánuk, mintha az otthon melegét is magukkal vitték volna. Észrevette, hogy Malcolm újratölti a poharát borral. Az örök elégedetlen. Grace könnyedén elhitte a szóbeszédet, miszerint azért tették át a férfit a rosszul menő sajtrészlegre, mert az egyre bővülő péksüteményrészleget képtelen lenne kézben tartani. Malcolm Spatchcockot senki sem kedvelte, nem tisztelték a kollégái, habár amilyen elbizakodott volt, neki ez fel se tűnt. Grace csak azt remélte, hogy nem sírja majd vissza Malcolmot, ha már megismerte az új főnököt. Mindenesetre Mrs. Christie Somersnek jól fel kell kötnie a gatyáját, ha a népszerűtlenségi versenyben le akarja körözni Malcolmot, azt az undok kis gnómot. Na igen, Grace túl régóta

dolgozott már a férfi impotens irányítása alatt. A bor és a rágcsálnivaló elfogyott, kezdett szétszéledni a társaság. A hétvége hosszan és megmásíthatatlanul nyúlt el Grace előtt. Mindig ugyanaz. Este a kisunokájára fog vigyázni, mialatt Gordon a klubjában lesz, a lánya meg a veje pedig valami puccos étterembe mennek. Másnap bevásárlás, mosás, takarítás, vasárnap reggel ebédet rittyent, összetakarít, kivasal, azután leül a tévé elé, és megnézi a Szívdobbanást – vagy a változatosság kedvéért a krimisorozatot –, mielőtt forró fürdőt vesz, és ágyba bújik, hogy aztán frissen vágjon majd neki az új hétnek. Elnézte a más részlegeken dolgozó ifjúságot, ahogy péntek esti lázban égve kisorjáznak az ajtón. Neki már vagy huszonöt éve nem volt része ilyesmiben: kiöltözve mulatozni menni a barátokkal. Elbúcsúzott Briantől meg a három kolléganőjétől. Mindhármukkal szimpatizált, bár nem sokat beszéltek. Ám a munkahelyén még így is kötetlenebb légkör uralkodott, mint odahaza. Gordon haja már a harmincas éveiben őszbe fordult, de vajon mikor szürkült hozzá a jelleme? Mennyivel egyszerűbb lenne az élet Grace számára, ha ő is követte volna a férje példáját!

2. FEJEZET

Calum jóformán a telefonon ült, az mégis a világ végezetéig csöröghetett volna, ha Dawn nem szalad be a konyhából, hogy felvegye. Hangtalanul tátogta neki, hogy „lajhár”, de Calum ahhoz is lusta volt, hogy a tekintetét felemelje. – Szia, szívem – hangzott a vonalból a vidám hang. – Szia, Muriel – mondta Dawn. Calumból kiszakadt a levegő, és vadul integetett, akár egy felpaprikázott légiforgalmi irányító. Világos az üzenet: nem vagyok itt, ha kérdezi. – Hányra jössz értem holnap, csillagom? – csicseregte Dawn jövendőbeli anyósa. – Fél tizenegykor jó lesz, Mu? – Majd igyekszem felkelni, hisz ez most különleges alkalom – mondta Muriel. – Olyan izgatott vagyok, szerintem el se bírok majd aludni. – Üsd ki magad pár sörrel! Nekem bevált álmatlanság ellen. Dawn nevetett. Muriel irtó jópofa tudott lenni. Akkor is sokat nevettek, amikor először találkoztak – úgy két éve – egy sivár fodrászszalonban, Dawn korábbi munkahelyén. Dawn bedauerolta Muriel haját, ő meg közben két teljes órán át csacsogott. Csiszolatlan, kissé trágár humora hallatlanul üdítően hatott Dawnra. Az asszony éppen akkor robbant be az életébe, amikor rettentően nagy szüksége volt a nevetésre. – Calum megjött már? – Igen, de már le is lépett. Calum a feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy helyes a válasz. – Püff neki! – sóhajtott nagyot Muriel. – De végül is péntek van, és minden férfi megérdemel egy pofa sört egy dolgos hét végén. Dawn nem tudott semmiféle dolgos hétről. Calum egy targoncán vakarta a fenekét, és folyton cigarettaszünetet tartott. – Na, mindegy, ha látod, majd mondd meg neki, hogy Killer hozott egy rakás DVD-t. – Megmondom. – Akkor viszlát holnap, csillagom. – Viszlát, Mu. Dawn bontotta a vonalat, Calum felállt és nyújtózkodott; most vézna kóbor macskára emlékeztetett. – Killer valami DVD-ket hozott neked – adta át az üzenetet Dawn. – Örülök. – Nem kalózpéldányok, ugye? – kérdezte a lány gyanakvón. – Hova gondolsz! Lomtalanításból származnak. – És mihez kezdesz velük? – Túl sokat kérdezel – sóhajtott fel Calum. – Némi részesedésért elpasszolom neki a cuccot a kocsmában. – Jól van – mondta Dawn. Átmenetileg ezzel a válasszal is beérte. – Mit kérsz uzsonnára? – kérdezte. – Nem kínait akartunk rendelni? – Nem spórolni akartunk? Holnap ki kell fizetnem a menyasszonyi ruhámat. Calum megvakarta a fejét, amitől ellenállhatatlanul zilált lett a frizurája. – Attól még élnünk kell, Dawn! Átdolgoztuk a hetet. Ránk fér egy kis kényeztetés. – Hát, jó – adta be a derekát Dawn. Calum mindig meg tudta puhítani. – Én már éhes vagyok. Felhívjam őket? Magamnak gombás csirkét rendelek sült rizzsel és won tonnal. Felezünk? Mert ha igen, akkor légy szíves, ne kérj abból a fekete babból. – A fiókhoz ment, hogy elővegye a kínai étterem menüjét egy sor, házhoz szállítással foglalkozó étterem menüjének takarosan összetűzött stószának tetejéről. Megrögzött rendszeretete Calum heccelődésének állandó céltáblája volt.

– Felezhetünk, ha gondolod. De éppen ki akartam ugrani a kocsmába, hazafelé el tudom hozni a kaját. – Jaj, ne menj már el! – nyafogott Dawn. Calum ásított. – Csak egy kicsit. Ígérem. Úgyis hulla vagyok. – Ezt mintha már hallottam volna. Calum kisfiúsan pimasz vigyorra húzta a száját, ez a vigyor vitte bele a legválogatottabb zűrökbe, és ez húzta ki a slamasztikából, mióta elég idős volt ahhoz, hogy visszaéljen vele. A mosolya szokás szerint lefegyverezte Dawnt. – Akár meg is esküszöm – fogadkozott Calum. – Legkésőbb negyed tízre itthon vagyok. Addig tartsd melegen a tányérokat. – Parancsolsz esetleg még valamit? – kérdezte Dawn csípőre tett kézzel. – Ha már így megkérdezted, adhatnál egy húszast. Dawn kinyitotta a tárcáját, és nagy sóhajjal nyújtotta oda a pénzt, miközben utálta magát, amiért képtelen nemet mondani. Főképp, mert tudta, hogy Calum minden valószínűség szerint úgysem fog időben hazaérni, ő tíz órakor feladja a várakozást, készít magának egy sajtos pirítóst, Calum meg éjféltájban, üres kézzel dülöngél majd haza. Dawn remélte, hogy a fiú egy napon megtöri ezt a rendet, és meglepetést okoz neki, ám ez mindeddig nem történt meg. – Az istenit, odaég a fokhagymás pirítós! – kiáltott fel Ben, ahogy beindult a füstjelző. Raychel követte a konyhába vágtató férjét, és nevetett. – Ez nem vicces, Ray, alig vártam, hogy megehessem – mondta Ben szakasztott úgy, mint egy kisgyerek, aki az imént nézte végig, ahogy földre pottyan a fagylaltja, és egy arra vetődő kóbor eb felnyalintja a zsákmányt. Raychel a partvisnyéllel bökdösött a füstjelző felé, de nem érte el. – Helyet, Pöttöm Panna – mondta Ben, és szelíden félretolta az útból. Hosszú, izmos karját kinyújtva egyetlen gombnyomással elnémította a szerkezetet. – Na, végre. Majd megsüketültem! – Nézd csak, Ben, nem is olyan nagy a vész – mondta Raychel, miután felmérte a kárt. – Csak a teteje van megégve. Majd lekaparom. – Tényleg megtennéd? – Ben összecsuklott, és úgy tett, mint aki hálát rebeg Istennek. Raychel játékosan meglegyintette. – Túl könnyű a kedvedre tenni. A férfi a lábánál fogva magához vonta felsikkantó feleségét. Térden csaknem olyan magas volt, mint Raychel állva. – Nem is igaz. Szerintem kimondottan háklis vagyok. Raychel lenézett férje szeretetet sugárzó, csupa mosoly arcára. Máris kiütközött rajta a borosta, pedig reggel gondosan megborotválkozott. Férfias erőtől duzzadó karja szorosan ölelte. Izmos testével hozzásimult. Raychel halálosan szerette. – Tálalhatom a tésztát? – Mindjárt – felelte Ben, és tovább gyönyörködött a feleségében, felcsavarta az ujjára a nő hosszú, fekete tincseit, belélegezte rég elpárolgott parfümje illatát. Órákig tudta volna szagolgatni. – Elég vagyok én neked? – szólalt meg Raychel. A férfi rengetegszer hallotta már ezt a kérdést, és a szokásos módon felelt rá: – Nem is kívánhatnék többet, Ray.

3. FEJEZET

Másnap reggel Grace fél hatkor kelt, hogy azután két és fél agyzsibbasztó órán keresztül nézze a Teletubbykat, Bob mestert, valamint Thomast, a gőzmozdonyt a négyéves Sable-lel. A kicsi mozgékonysága összeadódott az álmatlan éjszakára következő korán keléssel, aminek következtében Grace sokkal vénebbnek érezte magát az ötvenöt événél. Gordon természetesen még ágyban volt. Felkelni és a gyerekekről gondoskodni az asszonyok kötelessége. Legalábbis Grace ehhez volt szokva – először odahaza a szüleivel, majd amikor hozzáment egy özvegyemberhez, akinek összesen négy eltartottja volt: a hatéves Laura, az ötéves Paul, a hároméves Sarah, meg az ötvennégy éves Rose. Furcsa volt belegondolnia, hogy az asszony halálakor idősebb volt a tulajdon anyósánál. Rose mindig is matuzsálemnek tűnt. Sarah tizenegykor futott be a szokásos szöveggel: – Bocs a késésért. Kösz, hogy itt alhatott a gyerek. Tudom, hogy az utolsó pillanatban szóltam. – Semmi baj, szívem – mondta Gordon, immár frissen és kertészkedéshez öltözötten, dús, ősz lobonca még nedves volt a ráérős zuhanyozástól. – Esetleg vigyáznátok rá még egy órácskát? – kérdezte Sarah a leghízelgőbb hangját elővéve. – Csak amíg elugrom a szupermarketbe. – Persze, maradhat – mondta Gordon, megfosztva Grace-t a lehetőségtől, hogy ő is nyilatkozzék. Megcsiklandozta Sable-t az álla alatt. – Majd kijön velem, és megnézi, hogyan ülteti el a nagyapja a magokat. – A gyerek inkább ne menjen ki, elég hűvös van – mondta Sarah, és a puszta gondolatra összébb húzta magán a szőrmebélésű terheskabátot. – Akkor idebent marad a házban a nagymamával – mondta Gordon. Nagymama. A szó úgy karistolta Grace idegeit, mint a táblán végighúzott köröm. Ő jobban szerette, ha nagyinak hívják, és Gordon ezt pontosan tudta. Mintha direkt használná azt a másik kifejezést – ez is egy kínai kínzómódszer, lassan csöppenő vízcseppek: „megöregszel, bizony ám”. – Ígérem, legfeljebb két óra az egész – sugárzott Sarah meghosszabbított szabadsága feletti örömében. – Maximum három. Igyekezett figyelmen kívül hagyni anyja látványos fáradtságát, inkább az apja kedélyes ábrázatára koncentrált. Gordon eltűnt a balfenéken. Grace egyszerre próbált megbirkózni a mosással, az ágyneműcserével és a hiperaktív Sable szórakoztatásával. Neki is be kellett volna vásárolnia, de jártányi ereje sem maradt. Gordon rendkívül nagyvonalúan osztotta be mások idejét. Sarah ebéd után jött meg, Sable éppen elaludt végre. Ugyanebben a pillanatban érkezett a postás is, két katalógust hozott a blegthorpe-on-sea-i kempinghelyekről. Dawn a besörözött Calum éktelen hortyogására ébredt. Lement a nappaliba, hátha a kanapén vissza tud majd aludni, ám a csendért kényelmetlenséggel fizetett. Eljárt már az idő az öreg kanapé fölött, de nem vehettek újat, mert minden fölös garast az esküvőre tettek félre. Pontosabban szólva Dawn minden fölös garasát. De legalább most Calum is dolgozik, na, nem mintha zsírosra keresné magát. Hanem amíg Dawn szorgalmasan gyűjtögette a pénzt, addig Calum alig tett be valamit a közösbe. Ha ez így megy tovább, a nászútra már kénytelen lesz kölcsönt felvenni, márpedig akkor sem mond le az álomesküvőről. Még ha egész hátralévő életében fizetheti majd a kamatokat, akkor is lesz szép menyasszonyi ruhája, lesz virágtömeg meg tortaköltemény. Tudta jól, hogy a szülei is így képzelték volna házasélete nyitányát. Aztán, majd ha minden tartozásukat lerótták, akkor jöhet a fészekrakás, s végre elköltöznek ebből az odúból. Dawn nyolc hónapja költözött Calumhoz, és azóta sem volt képes rávenni a fiút, hogy pofozzák ki a lakást. Villanyvezetékek lógtak a plafonról, a falak festetlenül csúfoskodtak, a bútorokat meg mintha csak úgy odahányták volna. Calum öt évvel volt fiatalabb nála. Dawn ennek tudta be a lakás diákos igénytelenségét. Calum még mindig ágyban volt, amikor Dawn megállt a kocsijával anyósának a város másik végében található ikerháza előtt. Megnyomta özönvíz előtti, ám annál megbízhatóbb Fiestája dudáját, és egy perc múlva Muriel agyonhordott cicanadrágban, avítt gyapjúkabátkában és vietnami

papucsban végigcaplatott az ösvényen. Dawn soha egy pillanatra sem szégyenkezett az asszony kinézete miatt. Muriel, az Muriel, és Dawn olyannak szerette őt, amilyen. – Reggelt, kedves – mondta Muriel izgatott, foghíjas mosollyal. Fura szerzetek voltak Crooke-ék, de a szívükbe zárták Dawnt. Neki ez nagyon sokat jelentett, mivel a szülei tizenhat évvel azelőtt autóbalesetben meghaltak, irdatlan ürességet hagyva Dawn lelkében. Borzasztóan hiányoztak neki. Most is azt kívánta, bárcsak az édesanyja ülne mellette a kocsiban, bárcsak ő lenne a segítségére a menyasszonyi ruhája kiválasztásában. Édesanya híján Muriel Crooke volt a legjobb alternatíva. Első megállójuk a „Mindenünk a menyasszony” elnevezésű üzlet volt a külvárosi részen, az új Tesco mellett. A kirakat szegényes kínálata hűen szemléltette a benti állapotokat. Törött, fej és mell nélküli próbababa ácsorgott régi, elszürkült bugyik színét idéző fehér ruhában, amely egy guriga vécépapírra húzva csinosabban festett volna. Mellette a koszorúslánybabának volt ugyan feje, de az arcvonásait valami reszketeg, a tehetséget hírből sem ismerő illető pingálhatta: a fájdalmas grimasz egy kegyetlen csínyt elszenvedő gyereket idézett. Mintha kényelmetlennek érezné lila szaténruháját, amelyet már régen kiszívott a nap. Madárpiszokra emlékeztető, sárguló konfettipettyek terítették be a padlót körülöttük. Dawn bement az üzletbe, habár rögtön tudta, hogy itt nem fogja megtalálni a ruháját. Siralmas volt a választék, a tulaj szemmel láthatóan kiárusítást tartott az esküvői ruhákból, hogy profilt váltson. Mindegyik pontosan ugyanúgy nézett ki, csak a színük volt eltérő. Mintha egyetlen szabásminta létezne – hatalmas, széles szoknya, buggyos ujjak –, csak a dekoltázs vonalában vagy a szalagok/flitterek tekintetében lehetett variációkat felfedezni. Az eladó nem zaklatta őket, ugyanis egész végig a telefonon lógott. – …nem lehet rövid, hiszen lemértük. Még meg is kérdeztem, hogy megfelel-e a hossz, és ön igent mondott. De talán magával hozhatta volna az esküvőn viselni szándékozott cipőjét. Nem a mi hibánk, ha valaki lapos talpúban jön méredzkedni, aztán meg magas sarkúban áll oltár elé. Dawn megállapította, hogy ezen a helyen nem ismeretes a vevőszolgálat fogalma. Muriel vágott egy grimaszt, kuncogásra késztetve Dawnt. Kislisszoltak a boltból, és Dawn hatalmas lélegzetet vett. – Ha én lettem volna a vonal másik végén, holtbiztos, hogy lecsapom a telefont, idetaxizom, és beverem ennek a szemtelen tyúknak a képét – mondta Muriel. Dawn úgy kacagott, hogy csak negyedszeri próbálkozásra sikerült kinyitnia a kocsit. Tudta, hogy Muriel később el fogja majd mesélni a többieknek a nap történéseit, mindenféle mókás kiegészítéssel körítve. Remélte, hogy ő is jelen lesz majd, és hallhatja. Áthajtottak Penistone-on a második megállóig, a Holmfirth Roadon álló, lényegesen mutatósabb „Szerelem és Házasság”-ig. A kirakat szemet gyönyörködtető volt: meseszép elefántcsontszín ruha uralta stilizált homokóra alakot formáló drótkereten. Körülötte nívós tervezők nevét viselő kézitáskák és topánok. A piac palettáján ez képviselte a másik végletet, mely a tervezői nevekből kiindulva – Choo, Prada, Chloe, Louboutin… – fényévekre volt az előző üzlet színvonalától. Alighogy betették a lábukat a boltba, máris megrohamozta őket egy szolgálatkész eladó. – Köszönjük, csak nézelődünk – mondta Dawn. – Van valamilyen konkrét elképzelésük? – erősködött az eladó, miközben feltűnésmentesen tetőtől talpig végigmérte Murielt, aki észrevette ezt, és ösztönösen kivillantotta a fogsorát. – Nem is tudom – felelte Dawn. Szeretett volna háborítatlanul körbejárni. – Ez szép, Dawn – mondta Muriel egy hosszú, krémszín darabra mutatva. – Csak nincs rajta árcédula. – Kilencezer – világosította fel a dölyfös eladóhölgy. – Fontban? – kapkodta Muriel a levegőt. – Ugye, csak tréfál? – Az, kérem, egy Vladimir Darq. Csak azért ilyen olcsó, mert használt. Murielnek leesett az álla. Az olcsó lett volna az utolsó jelző, ami az eszébe jut. Mukkanni sem bírt afeletti döbbenetében, hogy van ember, aki ennyi pénzt költ egy ruhadarabra. – Darq neves tervező – folytatta az eladó. – Nyilván önök is hallottak már róla.

– Nem lehet olyan híres, mert én most hallom a nevét először! – fújtatott Muriel, aki élvezetét lelte a felfuvalkodott hölgyemény bosszantásában. – Én már hallottam róla – bólogatott Dawn. – Bár nem tudtam, hogy esküvői ruhákat tervez. – Azóta felhagyott a menyasszonyi öltözékek tervezésével – mondta az eladó. – Ez a darab a legutolsó kollekciójából való, épp ezért igen keresett. – Ühüm, azok körében, akiknek több a pénzük, mint az eszük. – Muriel hangosan csettintett a nyelvével. – Én valami… szolidabbat keresek – mondta Dawn. Az eladó pontosan értette, hogy a szolid azt jelenti: nem ilyen drága. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a párosra, és mindjárt tudta, hogy üres kézzel fognak távozni. Az idősebbik, feltehetően az anya, alighanem sült rizzsel és rákszirommal szervírozott ételféleségre gondolna Vera Wang nevének hallatán. – Áraink ötezernél kezdődnek, annyiért kapható ez – prezentált az eladó egy vastag nejlonba csomagolt, cicomátlan fehér szaténruhát. – Ó – így Dawn. Csak udvariasságból álmélkodott, mert egyébként mindkét fél tudta, hogy ebből itt ma nem lesz üzlet. Hogy megőrizzen valamennyit a méltóságából, Dawn olyasféle megjegyzéseket tett, hogy előbb talán haza kellene menni, átböngészni néhány képes magazint. Két perccel később megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, ahogy elhagyták a boltot. – Ez el van tévedve, azt hiszi, Párizsban van! – robbant ki Murielből a nevetés már a küszöbön. – Huszonkét font egy harisnyáért? Annyiba került egy harisnya, láttad? A visszaúton Barnsley felé éppen Maltstone tündéri kis falván hajtottak keresztül, amikor Dawn a templommal szemben határozottan a fékre taposott; Muriel kis híján kirepült az üléséből. – Nem tudtam, hogy itt is van esküvőiruha-bolt. Te igen, Mu? – Honnét tudtam volna – fintorgott Muriel. – Nem szoktam erre járni. Nincs itt semmi érdekes. – Nem rajongott a kertcentrumokért meg a vidéki típusú teázókért. Dawn befarolt egy parkolóhelyre az üzlet előtt, melynek csupa üveg kirakatában a leggyönyörűbb esküvői ruhák sorakoztak. Az ajtó fölött lévő táblán romantikus, cirádás kiírással mindössze annyi állt: „Fehér Esküvő”. Lágy csengettyűszó hallatszott, ahogy Dawn és Muriel belépett. – Jóságos ég, ez egy időgép! – mondta Muriel a szándékoltnál hangosabban a végtelenbe vesző boltbelső láttán. A falak mentén mindenütt ruhaállványok, a padlótól egészen az alacsony mennyezetig érő vitrinekben fejdíszek és cipellők. Dawnnak elnyílt a szája gyönyörűségében. Ez igen! Nádszálkarcsú, sikkes eladóhölgy jött elébük szélesen mosolyogva. Egyszerű, testhez simuló, fekete ruháján a névkitűző: Freya. Nagyjából egyidős lehet Muriellel, gondolta Dawn, habár a csinos frizurája és ép körmei tizenöt évvel fiatalabbnak láttatják. – Segíthetek? – kérdezte Freya előzékenyen Dawntól. – Férjhez megyek, és hát… szükségem van egy ruhára – felelte Dawn szemérmesen. – Nézzenek csak szét – mondta Freya. – De azt javaslom, ne döntsenek próba nélkül. El se hinnék, hány menyasszony jön hozzánk határozott szándékkal, hogy ilyen vagy olyan fazont szeretne, aztán kisül, hogy az nem is áll jól nekik. – Köszönöm a tanácsot – mondta Dawn. Jól érezte magát ebben a boltban. Körülnéztek Muriellel, de a lány végül arra jutott, hogy mégiscsak egy hozzáértő segítségére lenne szüksége. – A bőség zavarában azt se tudom, hol kezdjem – mondta. Pedig jól kell döntenie, mert mi van akkor, ha megvásárol egy ruhát, aztán meglát valahol egy még szebbet? Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. – Nos, kezdjük talán a színnel – mondta az eladó. Egy darabig tanulmányozta Dawn sápadt, szeplős bőrét, vállig érő, vörös haját. – Fehér helyett inkább elefántcsontszínt javasolnék. A fehér nem mindig nyerő, főképp, ha valakinek amúgy is halovány a bőre, mint az öné. A méretét harmincnyolcasra saccolom. – Eltalálta – vágta rá Dawn. Freya a 38-as ruhák állványához lépett, miközben Muriel az 52es méretekből szemezgetett, egyiket-másikat oda is próbálta magához. – Nyári vagy téli esküvő lesz? – kérdezte Freya.

– Júniusban esküszünk – felelte Dawn. – Lehet, hogy én is belebújok valamelyikbe – mondta Muriel. – Ráveszem Ronnie-t, hogy házasodjunk újra össze. Most sokkal vékonyabb vagyok, mint annak idején, amikor oltár elé álltunk. Freya arca meg se rezzent, holott Muriel jelen állapotában is túlsúlyos volt. – Tarthatnánk páros esküvőt – nevetett Dawn. Freya elővarázsolt egy hosszú, lefelé szűkülő darabot, és kirázta belőle a ráncokat. – Selyemből készült elefántcsontszínben, masnival a hátán, a gyöngyökkel kirakott mellrész kis keblű nőkön igen előnyösen mutat. – Akkor nem nekem való – horkantott Muriel, és úgy nevetett, hogy kocsonyamód rengett bele hatalmas, épphogy kordában tartott keble. Még nem alkották meg azt a melltartót, amely építőipari állványzat nélkül a helyükön tarthatta volna őket. – Nagyon szép – mondta Dawn, de közben a fejét rázta. – Csak nem az én stílusom. – Értem – mondta Freya, és fürgén visszacsomagolta a ruhát a műanyag védőzsákba. – Na és ez? – mutatott egy másikat telis-tele fodorral. – A mindenit! – sikkantotta Muriel. – Túl csicsás – mondta halkan Dawn. – Sajnálom, de ez sem én vagyok. – Ó, ne mentegetőzzön – mondta Freya. – A legkönnyebben úgy tudjuk kideríteni, melyik az ön stílusa, ha sorra vesszük, mi az, amit nem szeretne. Szóval, kevesebb fodrot… lássuk csak. Rendkívül dísztelen szaténdarab következett. – Ez meg túl semmilyen. A fenébe is, nehéz eset vagyok, ugye? – Dawn félig-meddig arra számított, hogy Freya ingerülten felsóhajt, ahogy Calum húga, Demi szokott. Freya azonban csak annyit mondott: – Ne gondolja. Van, aki a negyvenedik változatra is nemet mond! – Ez mennyibe kerül? – szólt közbe Muriel, fehér szaténruhát tartva a magasba. Az anyagából egy vitorla is kitelt volna egy milliárdos jachtjára. – Az háromezer font – adta meg a választ Freya. – A kutyafáját, nem adják olcsón – akasztotta vissza Muriel a ruhát hányavetin, bár Freya a rosszallás legkisebb jelét sem mutatta. – Esetleg ez? – Túl magas a nyaka – rázta Dawn a fejét. – Ez viszont csodaszép – mutatott egy fehér, derékban behúzott konfekciódarabra. Freya kételkedni látszott, hogy a ruha stílusa passzol-e Dawnhoz, de azért beakasztotta neki az öltözőfülkébe. Dawn pár perc múlva előbújt, hogy megmutassa magát. – Jesszumpepi! Mint egy birkapásztorlány – horkantott fel Muriel. Dawn szinte elveszett a ruhában, és a fehér színtől valóban sületlen tésztára emlékeztetett a bőre. Freya elnéző bólogatása azt üzente: „ugye, megmondtam”. Majd egy másik darabot mutatott, és Dawn szeme felcsillant. – Ez itt a használtruha-kollekciónkból való – magyarázta Freya. – Különleges darab. Az elefántcsontszín, simogatóan puha selyemből készült, hosszan elomló ruhának gyönyörű, mély, ovális nyakkivágása volt barackárnyalatú rózsabimbó díszítéssel, a szoknyarész derékban behúzva, az ujja háromnegyedes. Dawn mohón kapott utána. Behúzta a próbafülke függönyét, majd amikor kilépett, Muriel és Freya szóhoz sem jutott az ámulattól. – Káprázatos – mondta Freya. A ruhát mintha ráöntötték volna a magas, karcsú teremtésre. Az elefántcsontszín hatására eltűnt a bőr sápadtsága, nyaka centiméterekkel hosszabbnak látszott, a mellrész pedig domborulatok illúzióját keltette ott, ahol nem sok volt belőlük. – Istenem. Megtaláltam, ez most már biztos – mondta Dawn. Csaknem könnybe lábadt a szeme, ahogy elképzelte, hogy az uszálya lassan végigsiklik a templom kövezetén. – Lehet tudni valamit az előző tulajdonosról? Boldog volt? – Nem viselhet olyan ruhát, amelyik negatív rezgéseket őriz. – Nagyon – mondta Freya, majd hozzátette: – Igen, boldog volt. – Naná, hogy maga ezt mondja – kötözködött Muriel. Dawn viszont mindenáron hinni akart

Freyának. Ő már horogra akadt. – Meg kell hagyni, tényleg szép – mondta Muriel. – De mi az ára? – Ezerötszáz font. Ebben az igazítás is benne foglaltatik, amire minden valószínűség szerint szükség lesz, még ha a fazon majdnem tökéletes is. A menyasszonyok általában lefogynak, és az esküvő napjához közeledve mindig be kell venni a ruhájukból. – Ezerötszázat kérnek egy használt ruháért! – Muriel örömtelen kacajt hallatott. – Ez különleges darab – ismételte meg Freya mosolyogva. – Mintha önre szabták volna. Dawn nagyot nyelt. Igaz, hogy az ára kissé borsos, de pontosan tudta, hogy úgysem érné be mással. A ruhán nem spórolhat. Majd imádkozik, hogy csoda történjen, és emeljék fel a fizetését, vagy nyerjen a lottón. Még a héten vesz is egy csomó szelvényt. – Nem számít, megveszem – hallotta magát. Egy órával később Dawn újabb kétszázötven fonttal lett szegényebb, amit cipőre, egy félhosszú elefántcsontszín fátyolra, diadémra, illetve hozzá illő fülbevalóra költött. Kártyával fizetett, és csak azért sem hagyta, hogy a kiadások feletti aggodalma elrontsa az örömét. – Ezt nézd meg – mondta Gordon –, egy nyolcágyas. Grace kötelességtudóan ellépett a mosogatótól, és a férje válla fölött belepillantott a katalógusba, aztán folytatta a vasárnapi vacsora után maradt edények súrolását, ami százszor érdekesebb volt. – Szépen elférnénk benne Sarah-val, Hugóval és Sable-lel, meg persze a születendővel, és Laurával meg Joe-val. Pault kihagytad, tette hozzá magában Grace, hangosan úgysem lett volna értelme kimondani. Ha Gordon nem akart meghallani valamit, egyszerűen becsukta a fülét. Az apja szemében Paul nem létezett többé. – Van benne központi fűtés, meg beépített mosó- és mosogatógép. – Felnézett a kezét törölgető Grace-re. – Végső soron jobban felszerelt, mint amink most van. Ideális lenne nekünk, csak mennél már el nyugdíjba. Rászolgáltál, hogy megpihenj végre. – Még csak ötvenöt éves vagyok, Gordon. – Csak? – horkantott a férfi. – Napról napra öregszel. Korkedvezménnyel akár már most is elmehetnél. Fel nem foghatom, miért nem rakták még ki a szűröd, hiszen egy csomó embert nyugdíjaztak nálatok! Grace megvonta a vállát, de nem szólt. Ha lenne Gordonnak egy varázspálcája, bizonyosan arra használná, hogy megöregítse a feleségét, kerekes székben látná szívesen, jó meleg kendőbe bugyolálva. – Nem értelek, bárki más a te korodban alig várná, hogy leereszthessen. Gondold csak el: hosszú nyarak, tengerparti séták! Az ismertető szerint még egy közösségi ház is van a közelben, és kocsival Skegness, Mablethorpe meg Ingoldmells sincs messze. – Mondd csak, Gordon, nem volna kedved inkább külföldre menni? Eltölteni pár hetet a napfényes Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban? – Fárasztana a sok utazás. – Két óra alatt Spanyolországban lehetnénk. Időben az se lenne sokkal kevesebb, amíg átautózunk Blegthorpe-ba. Gordon ekkor más taktikához folyamodott. – Nem bírnám én azt a nagy hőséget. – Nem muszáj augusztusban menni! – Teljesen mindegy, az unokákat úgysem vihetnénk magunkkal külföldre. Sarah sose menne bele. Grace ebben nem volt olyan biztos. Ami a gyerekfelvigyázást illeti, Sarah túl sokat követelt. Grace természetesen szívesen segített a lányának, végtére is Sable az unokája, és ő nagyon szerette a kicsit, csakhogy Sarah elvárta, hogy ha az anyja nem a munkahelyén van, akkor a hét minden napján, 0–24 óráig álljon a rendelkezésére. Grace azzal is tisztában volt, hogy Sarah egy követ fúj a nagyi korai nyugdíjba vonulása mellett kampányolókkal, mert főállású pesztrát akar csinálni belőle, hogy ő visszamehessen dolgozni.

– Leugorhatnánk valamelyik hétvégén, hogy lássuk, hogy néz ki mindez élőben – javasolta Gordon a Clark-féle lakókocsipark brosúráját lapozgatva. – Megmondtam nem egyszer, sem kétszer, hogy nincs hozzá kedvem – mondta Grace. Ez egyszer a sarkára állt. Már nem is emlékezett, hányszor folytatták le ugyanezt a vitát, s mint mindig, Gordon most sem fogadta el az álláspontját. – Nem tudhatod, amíg nem próbáltad ki – jelentette ki a férfi, és az ő szájából ez elég viccesen hangzott, ugyanis Gordon soha az életben semmi olyat nem próbált volna ki, ami kívül esik a tulajdon rendkívül szűkös elképzelésein. – Meglátod, milyen pompás lesz, egy saját lakókocsi, és még lakbért sem kell fizetni – mondta, mert Gordon Beamish mindig okosabb volt másoknál.

4. FEJEZET

Christie Somers az előszobai nagy tükörben nézegette magát, megigazgatta piros kosztümjét, azután hátrapördült. – Jó leszek így, Niki? Mit gondolsz? Nem túl harsány ez a szín? – Mikor fordult elő olyan, hogy nem valamelyik alapszínbe öltöztél? – jegyezte meg a fivére, színlelt bosszúsággal csóválva a fejét. – Ne mondd, hogy idegességedben inkább feketébe bújnál. – Nincs is fekete ruhám, úgyhogy ez eléggé ostoba észrevétel volt a részedről – riposztozott Christie jókedvűen. – Tudod, hogy nem szoktam idegeskedni. – Igen, tudom, és azt is tudom, hogy alighanem te vagy az egyetlen nő ezen a világon, akinek nincs fekete ruhája – somolygott Niki. – Az lehet – mondta Christie. – De az új munkahelyemen sok a nő, és nem szeretném, ha a külsőmből arra következtetnének, hogy olyan főnök vagyok, aki embert eszik. – Csak mert csinosan öltözködsz, az még nem jelenti, hogy emberevő vagy. Pedig az vagy – mondta Niki, és csókot nyomott a nő feje búbjára. Alkatra mások voltak, a nő homokóra alakú és pöttöm, míg a férfi magas és nyúlánk, ugyanakkor széles mosolyuk, erőteljes járomcsontjuk és élénk, kék szemük azonnal elárulta, hogy testvérek. – Furcsa lesz ilyen hosszú kihagyás után újra dolgozni – mondta Christie, ismét a tükörbe nézve. A skarlátvörös talán mégis túl erős szín az első találkozáshoz. – James pontosan tudja, mit csinál – mondta Niki. – Nem ajánlotta volna fel neked a munkát, ha kételkedne a képességeidben. Ő elsősorban üzletember, csak magánemberként lehet kenyérre kenni. Felkészült vagy, bírni fogod a gyűrődést, és jót fog tenni a munka. Épp elég ideig voltál elzárkózva a világtól. Én hiszek benned, és ami még fontosabb, James is hisz. – Köszönöm, Niki – mondta Christie elandalodva. – Nincs mit, húgi – felelte Niki, azzal búcsút intett, és kilépett az ajtón. – Na, jó – mondta Christie a tükörképének. Összeütötte a tenyerét, és felkapta a piros kézitáskáját. – Vágjunk bele!

5. FEJEZET

Hétfőn Grace ért be elsőnek az irodába, és azt tapasztalta, hogy ott jártak a karbantartó tündérek. Új, vastag szőnyeg borította a padlót, és hatalmas mahagóni íróasztal került a korábbi, egy kaptafára készült asztalok helyébe, amelyek mellett korábban Malcolm és Brian végezte a munkáját. Fehér tábla lógott a falon, a sarokban irodaszerekkel és feltehetően szóróajándékokkal teli dobozok álltak halomban. Ezenkívül érkezett még egy roppant művészi, vasból való kabát- és esernyőtartó is. Mr. McAskill nem arról volt híres, hogy fölösleges cifraságokra herdálná a pénzét, úgyhogy ez a költekezés bizonyosan beindítja majd a pletykás nyelveket. Alighogy Grace leült és bekapcsolta a számítógépét, megjött Dawn. – Halihó – fuvolázta. – Hogy tele van ma a parkoló, nem? – De, igen – mondta Grace. Sablonos udvariasság, semmi több; banális párbeszédek, mint a fodrásznál: Jól telt a hétvége? Milyen szép időnk van! – Új szőnyeg van? Mint egy légvár, hát nem? – Dawn ugrált rajta egy kicsit, és az az irigy gondolata támadt, hogy de jó is volna, ha Calumnál is ilyen süppedősek lennének a szőnyegek, és nem lennének rajtuk cigarettától származó égésnyomok meg sörfoltok. – De, tényleg – mondta Grace, s ekkor egy új órát is észrevett a falon. – Csomó minden érkezett péntek óta. – Jó reggelt mindenkinek – sompolygott be a terembe Raychel, sarkában a gesztenyebarna Annával, aki még nála is csendesebben köszönt; mindkettőjüket megigézte a temérdek változás. Aznap reggel valahogy mindannyian feszültnek tűntek. Alig ismerték egymást, de most még ez a törékeny összhang is megbomolhat. Olyan érzésük volt, mint az első iskolanapon egy új osztályban, már csak a tanerő érkezésére vártak. Jó félóra múlva, pontban kilenckor értek el hozzájuk az izgalom hullámai. A nagy James McAskill alakja tűnt fel az iroda messzi végében, oldalán egy élénkpiros kosztümös, piros cipős és ugyanolyan piros táskát viselő nővel. Már az is szokatlan volt, hogy a főnök tiszteletét teszi náluk, na de hogy még mosolyog is, miközben a nővel beszél – ahogy régi barátra mosolyog az ember –, ez igazán különös, és jelentősen emeli részlegük új főnökének ázsióját. Grace észrevette, hogy Malcolm nagy érdeklődéssel sasolja a nőt a saját részlegéből, mely valamivel távolabb volt az egyterű irodahelyiségben. – Hölgyeim – kezdte Mr. McAskill –, hadd mutassam be önöknek Mrs. Christie Somerst. Christie, a hölgyek péksüteményrészlegünk munkatársai. Grace, Dawn, Anna és Raychel – mutatott rájuk sorban. – Üdvözlök mindenkit – szólalt meg Christie magabiztos, a sok dohányzástól elnehezült hangon. A ruhájától kezdve a hangszínéig minden nagyon élénk volt rajta. – Éppen körbevezettem Christie-t, és képzeljék csak, eltévedtem – újságolta James McAskill ragyogó mosollyal. Mr. McAskill soha nem mosolygott, annak ellenére, hogy multimilliomos vezérigazgatója és többségi részvényese volt a nagyapja által alapított, Fehér Rózsa Lánc elnevezésű miniszupermarket-hálózatnak, amely az ő fejlesztéseinek köszönhette hallatlan sikerét. Az egész országot lefedték, de a nemzetközi piacra is továbbterjeszkedtek, és Európa-szerte igen biztató eredményeket tudtak felmutatni. Számos gazdasági napilap McMidászként emlegette Jamest. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan egyedül is eligazodom majd – mondta Christie Somers. Az öntudatossága meg a bagóízű hangja miatt Grace-nek a régi hokitanára jutott róla eszébe. – Akkor én most magadra is hagylak, kedvesem – mondta Mr. McAskill. Ha a többiek jobban ismerik egymást, ekkor lopott pillantásokat váltottak volna. Kedvesem? Látták, hogy a többi részlegen sokan a nyakukat nyújtogatják, úgy figyelnek. Malcolmé csaknem lecsavarodott a gerincéről. – Gondolom, a legflancosabb íróasztal az enyém – mondta Christie, amint James McAskill

otthagyta, hogy háborítatlanul ismerkedhessen új csapatával. – Ez az, ugye? – mutatott a paraván mögött álló míves asztalra. – Igen, az az öné – mondta Grace kedvesen mosolyogva. – A paravánnak mennie kell – mondta Christie. – Nem lehet belátni mögé! Malcolm volt az, aki ragaszkodott a paravánhoz, amikor a részlegre került. Takarásban kedvére játszhatott az interneten, bújhatta a krimiket, és senkinek sem szúrt szemet, hogy csak a lábát lógázza. – Szóljak a karbantartóknak? – kérdezte Grace. – Csak mondja meg, merre találom a telefonkönyvet, és majd én elintézem – mondta Christie. – Mindjárt bele a mély vízbe, nekem ez a filozófiám. A mindenit, gondolta Grace, ez a nő egész más, mint Malcolm, aki ha tehette volna, még a fenekét is a lányokkal töröltette volna ki. – Csak szép sorjában. Először is igyunk meg együtt egy kávét – mondta Christie. – Azt hiszem, még emlékszem, merre van a kantin. – Tessék? Most? – kérdezte Dawn. – Igen. – Mindannyian? – Igen. – Hogyhogy? Hagyjuk itt a telefonokat? – okvetetlenkedett Grace. Főbenjáró bűn. Malcolm már kevesebbért is a fejüket vette volna. – Arra a fél órára ott a rögzítő. Na, gyerünk. Szeretnék mindenkivel megismerkedni, és ehhez kávé meg sütemény kell – közölte Christie, és megindult a lépcső felé. A többiek a nyomában, akár az anyjuk után totyogó kiskacsák. Húsz perccel később az öt nő már a kantinban iszogatta a kávéját. Öt nő, akik kollégák is: ez vagy katasztrófa, vagy öröm. Christie eltökélte, hogy az előbbi nem fog bekövetkezni, s ehhez ismernie kellett a szóban forgó személyeket. James McAskill korábban azt állította, véleménye szerint most lett tökéletes a társaság összetétele. Nem állt szándékában kizárni a férfiakat, épp csak így jött ki a lépés. Ugyanakkor, gondolta Christie, ha James akarta volna, akkor sem válogathatott volna össze ennyire eltérő karakterű nőket. A legidősebb, Grace ötvenöt éves, és remek híre van a szakmában, fehérbe játszó szőke haja kecses ezüstös ívben az álla alá ér. Látszott rajta, hogy tíz körömmel kapaszkodik a székébe, még a korai nyugdíjba vonulást is feladta érte. Uralkodó típus létére furcsa, hogy irodában dolgozik, pedig milyen csendes fensőségesség árad belőle, gondolta Christie. Inkább egy régimódi, exkluzív butik vezetőjének képzelte volna őt az ember, nem irodistának. Aztán ott a csendeskomoly, harminckilenc éves Anna, aki hosszú, gesztenyeszín hajának kétszárnyú függönye mögé rejtőzik, melyben itt-ott ezüstszálak csillannak. Ő szakadatlanul a gyűrűsujján viselt finom, gyémántköves gyűrűjét babrálja, és sivár a tekintete, mint aki már hosszú ideje nem tud rendesen aludni. Dawn harminchárom éves fiatalasszony, szeplős arcán mosoly ül, ám hatalmas, karamellszínű szeme csupa aggodalom. Végül, de nem utolsósorban „a kis” Raychel, huszonnyolc éves – szürke szemű, nyájas tekintetű, hollófekete szépség, aki sejthetően mindig véka alá rejti a véleményét. Christie nem hitte, hogy tévesek lennének a megérzései, hisz azok sosem hagyták cserben. Bosszúsan megrázta a fejét. Pszichológus apja génjeit örökölte, folyton-folyvást analizálta az embereket. Idegesítő egy szokás. – Tudják, hogy Jamesnek nagy tervei vannak a részleggel? – mosolygott Christie, elsősorban Grace-re, aki a későbbiekben a jobbkeze lesz majd. – Ötletbörzét akar indítani, amit velünk kezdene. Az lesz a feladatunk, hogy rögzítünk minden egyes javaslatot, amivel a kollégák a péksütemények területére vonatkozóan előállnak. Ha beválik a dolog, James más részlegeken is bevezeti a módszert. – Ez jó hír – mondta Grace. Így egy időre biztosítva van a pozíciója. Ő volt a legjobban meglepve, amikor felajánlották neki az igazgatóhelyettességet. James McAskill ugyan fennen hangoztatta, hogy egyenlő esélyeket kell teremteni nemre és életkorra való tekintet nélkül, mégis üdítő volt első kézből megtapasztalni, hogy nem csak a levegőbe beszélt.

– Az elődöm milyen volt? – kérdezte Christie csillogó szemmel. – Brian? Igazán kedves ember – válaszolta Grace. – Rendes volt – tette hozzá Dawn. – Bár a vége felé mintha elfáradt volna. Majdnem teljes egészében Malcolmra hagyta az irányítást. – Akaratlanul is megborzongott, ahogy kiejtette a férfi nevét, ami nem kerülte el Christie figyelmét. – Malcolm Spatchcockra gondol, ugye? – kérdezte Christie. James előre figyelmeztette Malcolmmal kapcsolatban. Nem mintha híve lett volna a pletykálkodásnak, sőt kifejezetten gyűlölte, de úgy érezte méltányosnak, ha szól Christie-nek: Malcolm nemigen örült, hogy akarata ellenére átvezénylik a sajtosztályra, még ha ez előléptetést jelentett is a számára. Christie akkor azt vette ki James szavaiból, hogy Malcolm Spatchcock nem tartozik a férfi kedvencei közé, bár ő ezt soha nem vallotta volna be, még Christie-nek se. Hanem Christie Somers önállóan szeretett véleményt formálni az emberekről. Az egyes személyiségek közt ható erők eltérő viszonyokat produkálnak. Még az is előfordulhat, hogy ő és Malcolm remekül kijönnek majd egymással. – Most a sajtosok üzletágvezetője – mondta Dawn fahangon, és az orra alatt hozzátette: – Milyen testhezálló. – Mindig is úgy találta, hogy undorító poshadt sajtszag lengi körül a férfit, de alighanem csak a képzelete játszott vele. Malcolm flörtölési szokásai már önmagukban is undorítóak voltak. Raychel igyekezett visszafojtani a nevetést. Anna nem szólt semmit, de egyetértően bólogatott. Abban a néhány hónapban, amióta együtt dolgoztak, alig lehetett szavát venni. A többiek egyenként levonták magukban a konzekvenciát, hogy Anna nyilván inkább a tettek embere. – Jó így elkávézgatni, feszültségoldó – mondta Christie, és mindegyikük számára volt egy mosolya. – Én jókedvű csapatban szeretnék dolgozni. Rengeteg időt töltünk majd együtt, és nem szeretném, ha ez bárkinek is szenvedés lenne. – Felállt, mire a többiek is követték a példáját. Huncut mosolyra húzódott a szája. – A sajtrészleg feje, röviden: sajtfej. Nem valami hízelgő.

6. FEJEZET

Niki éppen sárgarépát vágott csíkokra, amikor Christie aznap este hazaért. – Lazacsteaket készítek vegyes zöldségkörettel – mondta Niki. – Arra gondoltam, ma egy kicsit mélyebben nyúlok a pénztárcámba, hiszen ez az első munkanapod. – Pompás! – mondta Christie, azzal lerúgta a cipőjét, és megmozgatta a lábujjait. – Na, hogy ment? – Pompásan! – ismételte magát Christie. – A kolléganőim egytől egyig végtelenül szimpatikusak, szerintem nagyon fogom élvezni ezt a munkát. – Az klassz. – Niki töltött két pohár friss Sauvignon Blanc-t, majd a mártásba is jócskán löttyentett a borból. – És James? – James, az James – bólogatott Christie. – Egy tündér, bár nagyon vicces mások szemével látni őt. Az a benyomásom, hogy mindenki tart tőle egy kicsit. Félelemmel vegyes tisztelettel viseltetnek iránta. – Hát, végül is elég nagy ember – mondta Niki. – Vagy kétezer dolgozónak biztosít munkát. – Ó, még annál is többnek. Csak a központi irodán két és fél ezren dolgoznak! – felelte Christie, nagyot kortyolt a borból, és elégedett sóhajt hallatott. – Fogadok, hogy előbb-utóbb még valami kitüntetést is fog kapni – mondta Niki. – Most biztos mindenki azt találgatja, vajon milyen kapcsolatban állok vele – mosolygott Christie önelégülten. – Hadd találgassanak – felelte Niki. – Igaz is, van a kolléganőid közt valami nekem való, csinos példány? – Mind csinosak – töltött magának Christie még egy kevés bort. Niki még meg se kóstolta a magáét. – És vagy házasok, vagy jegyben járnak valakivel. Sajna egyikük sem szabad préda. – Francba! – mondta Niki színlelt csalódottsággal. – Raychel és Dawn egyébként is túl fiatal egy magadfajta vén szivarhoz. Anna nem a te zsánered. Ami meg Grace-t illeti, ő úgy öt évvel lehet idősebb nálad, de elragadó. Izgalmas párost alkotnátok – mosolygott Christie incselkedve. – Remek. Akkor már csak ki kell böjtölnöm, amíg elválik a férjétől. – Niki ráfektette a lazacszeleteket a grillrácsra. – Ha át akarsz öltözni, öt perced van rá. Még a te kedvedért sem fogom odaégetni a lazacot. Christie nevetve iramodott el a lépcső felé. – Négy perc múlva itt vagyok!

7. FEJEZET

Egyikük sem tett róla említést, de mind a négy nő megérezte a hangulati változást, amikor másnap beléptek az irodába. Mintha kicserélődött volna a levegő – most könnyebb és frissebb volt. Christie már az íróasztalánál ült, és szívélyes „jó reggelt”-tel köszöntötte őket. Brian legfeljebb odamosolygott volna rájuk, Malcolmnak viszont az volt a szokása, hogy mikor még a kabátjukat se vetették le, máris lerohanta őket a tennivalók listájával. Az elkövetkező napokban Christie-nek egy sereg emberrel kellett találkoznia. Nagyon jól tudta, hogy a részlegvezetők közül sokan kíváncsiak a James McAskillhez fűződő személyes kapcsolatának mibenlétére. Ugyanakkor tisztában voltak vele, hogy a vezérigazgatónak helyén van az esze, és nem állítana oda csak úgy egy külsőst egy ilyen hőn áhított részleg élére, ha az illetőnek nincsenek meg a szükséges képesítései. Mindenki számára világossá vált, aki már elbeszélgetett Christie Somersszel, hogy a nő kiválóan érti a dolgát. Christie-re hasonlóan jó benyomást tett a csapata. James nagyon ügyesen válogatta össze őket. Behatóan ismerték a telefonetikettet, és rendkívül hatékonyan végezték a munkájukat. Dawn készítette Christie időbeosztását, és veleszületett szervezőkészségről tett bizonyságot. Christie-t egyedül az aggasztotta, hogy egymással egyáltalán nem kommunikáltak. A negyedik munkanapja végén megvitatta a dolgot Nikivel. – Talán a korkülönbség miatt – vetette fel a férfi. – Nem, nem – rázta a fejét Christie. – Olyan, mintha mind szigetek lennének. – Szigetek? – nevetett Niki. – Ezt meg hogy érted? – Úgy értem… – Christie próbálta megmagyarázni, hogyan is gondolja. – Nem érintkeznek egymással. Pedig már régóta dolgoznak együtt. – De hát nincs ebben semmi szokatlan – mondta Niki. – Emlékszel arra a recepciós lányra, aki néhány évvel ezelőtt dolgozott nálunk a fogászaton? Már a neve sem jut eszembe. Három évig dolgozott nekem, és csak akkor tudtuk meg, hogy az első év végén férjhez ment, amikor szólt, hogy megváltozott a neve. Azt is Julie szúrta ki, hogy terhes, ő nem mondta el senkinek. Öt hónapos terhes volt, és egy árva szót se szólt. – Igen, emlékszem – mondta Christie –, de az a lány egy savanyú uborka volt. A kolléganőim viszont mind nagyon barátságosak. Persze nem azt várom tőlük, hogy kart karba öltve vonuljanak a kávégéphez, de mégis… többet kellene érintkezniük. Ez nem természetes, főképp mivel nőkről van szó. – Christie, Christie, Christie – sóhajtott Niki türelmesen. – Lehet, hogy ők így érzik jól magukat. Nem mindenki él ám társadalmi életet a munkahelyén. – Az igaz – mondta Christie. Mégis eltűnődött rajta, hogy mi zajlik vajon ezeknek a nőknek az életében, amitől ennyire begubóznak. Malcolm kivárta a hét végét, csak akkor ballagott oda Christie íróasztalához, rátette a kezét a paravánra – amit a karbantartók bármelyik percben elmozdíthattak onnét –, és bemutatkozott. Szemtanúja volt, amikor McAskill bevezette a nőt az irodába, és nem volt ostoba. Tudta, hogy Christie Somers valami fontos ember. Nem árt jóban lenni vele. – Örvendek a találkozásnak – mosolygott Malcolm, és végigfuttatta tekintetét a nő dús keblén abban a hiszemben, hogy úgysem veszi észre. Határozott mozdulattal nyújtotta felé a kezét. – Malcolm Spatchcock. A vezetéknevemről egy vadmadár juthat eszébe. – Christie. A keresztnevemről egy sorozatgyilkos juthat eszébe. Malcolm éles, ideges hangon felröhögött, a nő bizarr humora meghökkentette. Átszaladt az agyán, hogy talán szándékosan gúnyolódik vele, de Christie-nek széles, megnyerő mosoly ült az arcán, és erőteljes, barátságos kézfogása volt. – Ne vegye zokon, csak oldani próbáltam a feszültséget – magyarázta a nő. – Vagy úgy. Aranyos. Nos, ha tudni szeretne valamit a péksüteményrészlegről, kérdezzen bátran. Eddig én irányítottam őket. – Malcolm hangja suttogásig halkult. – Ez maradjon köztünk: a

kinevezett igazgató nem sokat törődött az osztállyal, amikor megtudta, hogy nyugdíjazzák. Sajnos ennek a részleg látta kárát. Én tartottam őket a felszín fölött. – Köszönöm szépen. Remek munkát végzett. – Dolgozott már ezen a területen? – kérdezte a férfi. – Nem, soha – felelte Christie minden további nélkül. Hát, ez nagyszerű, gondolta Malcolm. Nem elég, hogy egy idegennek adják az állást, ráadásul olyasvalakit választanak, akinek gőze sincs a péksüteményekről! Nagyon érdekes. Mi több, gyanús. A többi nő eközben dolgozni próbált, de képtelenek voltak leküzdeni a kísértést, hogy hallgatózzanak. – Hol dolgozott ezelőtt? Morrisonéknál? Vagy a Handi-Save-nél? – Egyiknél sem – válaszolta Christie. Jóságos ég, micsoda kíváncsi alak! Ha átlátszó lett volna a feje, minden bizonnyal kérdések tömkelegét lehetett volna látni az agyában. Remélhetően nem az a fajta, aki az első adandó alkalommal alá akarja majd ásni Christie pozícióját. Mert ha mégis, hát akkor pofára fog esni. Christie szeretett konfrontálódni. Remekül reagált a támadásokra, amelyek ahelyett, hogy lerombolták volna az önbizalmát, elárasztották adrenalinnal. Malcolm még jobban áthajolt a paraván fölött. Christie-t tömény és kellemetlen arcszeszillat csapta meg. – Ebédeljünk együtt valamikor. Van pár jó elképzelés a tarsolyomban, amelyeket már nem volt lehetőségem kivitelezni. Kár lenne, ha eltűnnének a süllyesztőben. – Ó, igen, remek ötlet. Itt mindenki olyan barátságos és segítőkész – mondta Christie felállva. – Helyes. Akkor majd egyeztetünk időpontot – mondta Malcolm egy kacsintás kíséretében, azután visszabandukolt a sajtosztályra, és szentül meg volt győződve róla, hogy pompásan alakult az első találkozása azzal a személlyel, aki akár kulcsfigura is lehet a Fehér Rózsa Láncnál. Christie néhány pillanatra elmélázott. Egészen barátságos ez a Malcolm. Még ha kissé tolakodó is. A hetykesége talán csak az idegesség túlkompenzálásából ered. Merengésének az órára vándorló pillantása vetett véget. Már megint: öt óra van, és senki sem áll fel az asztalától. – A hölgyek nem látják, mennyi az idő? – szólalt meg Christie. Mindenki bólintott. – És? – Christie nekitámaszkodott Anna íróasztalának. – Általában nem végzünk fél hat előtt – mondta Raychel. – Miért? Maguk sztahanovisták? – Nem, csak… – kezdte Dawn, de végül nem fejezte be a mondatot. – Folytassa csak – nógatta Christie. – Malcolm egyértelművé tette számunkra, hogy kötelességünk túlórázni. – Badarság! – így Christie. – Én pontosan tudom, hogy James, amikor csak teheti, hat előtt megy haza, és ő itt a tulajdonos. Akárhogy is, most már én vagyok ennek a részlegnek a feje, úgyhogy elfelejtjük az ilyen szamárságokat. Ha a dolgozók nem képesek végezni a munkájukkal heti harmincöt órában, akkor vagy több embert kell felvenni, vagy növelni kell a hatékonyságot. – Nincs semmi baj a hatékonyságunkkal – kockáztatta meg Grace. – Akkor jó. És most indulás, mindenki! Hétfőn reggel pedig kilenckor találkozunk, nem előbb. Péntek este van, az ég szerelmére. Maguknak nincs családjuk, nincsenek barátaik? Nyugtalanul álltak fel, és komótosan megindultak a kabátjukért, nem tudván szabadulni az érzéstől, hogy illegálisan surrannak el, és mindjárt berontanak az ajtón a smasszerek, hogy visszaültessék őket a helyükre. Christie mosolyogva intett búcsút nekik. Milyen bűbájosak ezek a nők. Remélte, hogy mindnyájuknak pazar hétvégéje lesz. Túl rövid az élet ahhoz, hogy szerencsétlenül töltsük – ezt ő tudta a legjobban. Malcolm végignézte egykori csapata kivonulását. Ő soha nem hagyta ott az íróasztalát hat óra előtt, így aztán nem is értette, mások hogy tehetnek ilyet. Nem mintha bárki is díjazta volna odaadó szorgalmát. Valójában nem is annyira a szorgalmáról szólt a dolog, csupán nem akaródzott

hazamennie, mert a felesége egyfolytában szekírozta. Ez a Christie valamiért komoly befolyással bír a nagyfőnökre. Ő pedig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, hogy miért.

8. FEJEZET

Éppen egy éve Vladimir Darcescu, vagy ahogyan a divat világában ismertté vált: Vladimir Darq a londoniak legnagyobb megdöbbenésére egy barnsley-i házat választott angliai székhelyéül. Az üzleti menedzsere befektetésképpen éveken keresztül vásárolta fel neki a beépíthető földet a déli területeken, amit egy irdatlan, méregdrága birtokkal fejelt meg a messzi északon fekvő Higher Hoppleton falvában, Barnsley külterületén, amely az interneten fellelhető információk szerint egykor bányavárosként működött Yorkshire szívében. Két évvel ezelőtt Vladimir elhatározta, odautazik, hogy megnézze, mennyire ment el a menedzser esze, ám igen kellemes meglepetés érte, ugyanis a birtok egy öreg kőházikókban és boltocskákban bővelkedő kicsiny, de termékeny falucska szélén helyezkedett el. A helyi ivóban, a Lord Spencerben szállt meg, és három napot maradt. A helybéliek nyájas „hogy s mint”-tel üdvözölték, amikor a boltokat járta, vagy teát kortyolgatott a kávézóban a meseszép Hoppleton Hallnál, a közeli parkocska kellős közepén rejtőző téren. A falu elnyerte tetszését, mi több, otthon érezte magát benne. Az ottaniak a romániai szülővárosában élőkre emlékeztették. Szerette hallgatni, ahogy évődnek egymással, barátságos természetük megmelengette a lelkét. A Lord Spencer-beli légkör különösen kedvére való volt. Megnyerő, idősebb hölgy volt a fogadó tulajdonosa, lógó mellű, csapott vállú asszony. Vladimir Darq pontosan tudta, hogy a megfelelő alsónemű éveket fiatalítana rajta, és kimondottan vonzóvá tenné. Az ivóban történt, a fogadósné társaságában, hogy ott-tartózkodásának harmadik estéjén Vladimir Darq valósággal megvilágosodott. Egy hét alatt összeállt a fejében a terv, hogy felhúz a birtokán egy házat, s még abban az évben felépült a gót stílusú kastély, a Darq House. Vladimir újabb meglepetést tartogatott a divatvilágnak, bejelentette ugyanis, hogy minden nő számára elérhető árú fehérneművel szándékozik bővíteni termékkínálatát. Az volt a célja, hogy bármelyik nő megtapasztalhassa a szépség és a kényelem érzetét. És tudta, hogy elérheti a célját, ha a megfelelő alsóneműbe öltözteti őket. Így esett, hogy a Corona Productions megneszelte az új vállalkozás tervét, és azonmód felhívták Darqot, hogy rábeszéljék, vállalja el a szereplést a hamarosan induló televíziós átalakító show-ban, a Jane hölgyeiben. Vladimir azonban egy dologhoz ragaszkodott: hogy ő választhassa ki az átalakítandó nőt. Immár négy hét sem volt hátra a forgatás kezdetéig, s ő még mindig nem találta meg a tökéletes alanyt, hiába kajtatott utána szupermarketekben és boltokban. Aztán az jutott eszébe, hogy talán a heti munkából hazafelé talpalók között fog rálelni az ő csiszolatlan gyémántjára. Ezért kötött ki egy barnsley-i vasútállomás peronján április második péntekjén. Anna ráeszmélt, hogy mivel alig valamivel öt után jött el az irodából, még elcsípheti az eggyel korábbi vonatot. Minden bizonnyal ő volt az egyetlen nő a földön, aki ennek nem tudott örülni, hisz így csak még hosszabbra nyúlt előtte az este. Nem emlékezett rá, melyik idióta mondta, hogy „az egyetlen út felfelé vezet”, annyi viszont biztos, hogy nem élte át azt, amit ő. Minden áldott nap még mélyebbre süllyedt a depresszióba, mindig újabb és újabb szakadékok nyíltak előtte. A Fehér Rózsa Lánc irodaépületétől percek alatt odaért a vasútállomásig. Öt perc múlva Barnsley átszállóállomáson volt, ahonnét már csak két megállót kellett megtennie dartley-i otthonáig. Jobban szerette ezt az útvonalat, mint a forgalomban araszolni levitézlett, és nem éppen a megbízhatóságáról híres kocsijával. Ugyanakkor nem akaródzott ilyen korán hazamennie, hogy még hosszabb legyen az előtte álló nyomorúságos este, így ahelyett, hogy balra indult volna a peron felé, inkább jobbra fordult, és egy órán keresztül nézegette a város kirakatait, hogy teljen az idő. Az egyik üvegfelületen észrevette a tükörképét. A föld legrútabb asszonya bámult vissza rá: fáradt, üres tekintet, fekete árkok a szeme alatt, cserepes ajak, a bőre színe meg részben egy hulláé, részben meg egy elnyűtt mosogatórongyé. Egy olyan nő arca volt ez, aki senkinek sem kellett, még

önmagának se. Nem is csoda, hogy a vőlegénye, Tony elhagyta az üde arcú Lynette Bottomért, akinek édesen gömbölyded a pofija, és ha mosolyog, nem lesz csupa gyűrődés az arca, akár a Mount Everest domborzati térképe. Ezzel az erővel alaktalan kabátba és lapos talpú cipőbe bújhatna, hogy egynémely iskolatársnőjéhez hasonlóan ő is belépjen a fiatal nagymamák klubjába. Azok a nők, amint betöltötték a negyvenet, máris úgy öltöztek, mint a nyugdíjasok, mellőzték a sminket, kimentek a formájukból, felpuffadtak, és topisan öltözve tologatták körbe tinédzserkorú lányaik porontyait a piacon. Bár Annának még ez az öröme se lenne meg. Neki nem lesznek unokái, akiket babakocsiba ültethet, mert gyermekei sem lesznek soha. De legalább a kölykeinek nem kell szégyenkezniük a rusnya anyjuk miatt. Nagyon ki volt száradva a szája. De semmi értelme bekenni, hisz soha többé nem fogják megcsókolni. Pár nap múlva negyvenéves lesz, és örökre vége az életének. Nincs előtte más, csak a nagy semmi. Ahogy a tavasziasan hűvös peronon álldogált, kezét a kabátzsebébe mélyesztve, a vágányokat átjáró szellő a hajával játszadozott, és egészen összeborzolta. A szemközti peronon más utasok várakoztak a délre tartó sheffieldi vonatra. Valamivel odább egy férfi állt. Magas férfi hosszú, elegáns szabású fekete köpönyegben, arcára széles karimájú fekete kalap vetett árnyékot. Anna azt vette észre, hogy a férfi őt bámulja. Elnézett, és amikor visszapillantott, az idegen még mindig nézte. Erre védekező mozdulattal karba fonta a kezét. Majd pont engem fog nézni! Nem vagyok én Gwyneth Paltrow, töprengett. Megszólalt a figyelmeztető jelzés, hogy csukódik a sorompó, mert szerelvény érkezik. Ez mégiscsak engem bámul. A férfi nem úgy volt öltözve, mint akármelyik ingázó. Sem aktatáska, sem laptop nem volt nála. Úgy nézett ki, mintha csak őgyelegne ott a peronon, akár valami félcédulás. Gyere már, te vonat, szuggerálta a szerelvényt Anna, aki már kezdte kínosan érezni magát. Próbált nem odanézni, de túl nagy volt a kísértés, hogy meggyőződjön, figyeli-e még az az alak. Figyelte. Befutott a vonat, elzárva a férfi elől a kilátást. Anna felszállt, lerogyott egy ülőhelyre, és fogott egy otthagyott Sunt, hogy olvasással töltse a rövid utat. Ahogy a vonat elindult, Anna az újság fedezékéből vetett még egy pillantást kifelé. Az idegen még ekkor is őt nézte. Annának az volt róla az utolsó képe, ahogy idejétmúlt lovagiassággal megemeli felé a kalapját, és nyíltan rámosolyog. Sőt mi több, Anna esküdni mert volna rá, hogy agyarakat látott villogni a szájában.

9. FEJEZET

Grace belépett a hangulatos kis kávéházba, mely Maltstone tüneményes falucskájában, egy csermely partján állt. Azok, akik nem voltak idevalósiak, nem hitték volna, hogy kőhajításra esik Barnsley központjától. Grace számára kedves volt ez a hely, mert ide beszélt meg randevút a fiával. Körülpillantva mindjárt észrevette a jókötésű, felállva integető fiatalembert. Grace mosolyogva ment oda az asztalához. – Szervusz, édes – mondta a fiának, mire az hosszan és szorosan megölelte. – Szervusz, anya. – Grace a kezébe fogta fia arcát. Erős arc, szép ívű állkapocs. Sötétbarna hajába itt-ott korai ősz hajszálak vegyülnek. Ezeket Grace most látta először. A fiú eleresztette, és leültek egymással szemben az ablak melletti asztalhoz. – Bocs, hogy csak most – szólalt meg a fiú. – Elfoglalt vagy, édes, tudom én – felelte Grace, és olyan melegség áradt a mosolyából, akár a téli kandallótűzből. – Az nem kifogás. Túl elnéző vagy. Laurától alapos fejmosást kaptam. – Lényeg, hogy most itt vagyunk – mondta Grace, és megérintette a fia karját. – Jól nézel ki. – Te is. Mint mindig. Teát rendeltem – mondta a fiú, és töltött a kancsóból. – Apa hogy van? – Ugyanúgy – felelte Grace. Nem mondta, hogy Gordon üdvözletét küldi, hiszen mindketten tisztában lettek volna vele, hogy ez hazugság, Grace mégis azt kívánta, bárcsak hihetően tudna hazudni. – Mindenesetre boldog születésnapot. – Nagyobbfajta papírzacskót nyújtott felé. – Ha nem tetszik, benne van a blokk… – Neked remek az ízlésed, anya, a tőled kapott holmikat soha nem kell kicserélni. – Megszorította anyja kezét, és Grace néhány szomorú pillanatig a fiú ujjaiba kapaszkodott. Nem helyes ez így, hogy csak titokban láthatja. Családi körben kellene ünnepelni a huszonnyolcadik születésnapját, hogy elfújja azokat a buta gyertyákat, akár egy gyerek. Grace mindig nagy felhajtást rendezett a gyerekek születésnapján, fontosnak tartotta, hogy odafigyeljenek egymásra. – Na és mit szeretnél nekem elmondani? – kérdezte, szipogással szorítva vissza a torkát fojtogató könnyeket. Nem akarta elrontani az örömteli pillanatot egy buta sírógörccsel. – Hát… – A fiú belekotort az irattáskájába, és dossziét húzott elő, melyből fényképeket vett ki. – Szóval, megvettem. Akarom mondani, megvettük az üzlettársammal, Charlesszal közösen. – Ne mondd! – Grace eltátotta a száját izgalmában. – Ez az a ház, amelyikről beszéltél, ugye? – Aha. Ezért volt a nagy hallgatás. Rengeteg elintéznivalóm volt. Grace lepillantott a festői környezetben álló öreg udvarházra, amelyet az ő tehetséges, csupa szeretet fia idősek otthonává fog alakítani. – Fantasztikus lesz, anya. Minden szoba fürdőszobával felszerelt, az építész számításai szerint összesen tizennégy szobánk lesz; meg egy tizenöt méter széles, keleti fekvésű melegház, ott lehet majd reggelizni, lesz könyvtár, internet, webkamerák, úszómedence, mozi… – Lassabban, és néha vegyél levegőt is – mondta Grace, de örömmel látta rajta, hogy ennyire lelkes. – Ez lesz a világ legeslegszebb szeretetotthona. A ház jelenleg rémesen elhanyagolt, azért is jutottam hozzá ilyen jutányos áron, meg persze a gazdasági pangás miatt. De látnod kéne, milyen szépen megőrződött az eredeti állapot. És a kert is csodás lesz egy kevés… illetve temérdek sok munkával. Muszáj sikerülnie. Jaj, anya, alig várjuk, hogy belevághassunk. Tegnap mindent véglegesítettünk. Az enyém, anya. Az egész az enyém. Istenem, taxival kellett volna jönnünk, és tea helyett pezsgő dukálna! Sugárzott az arca az izgalomtól. Grace mindig is tudta, hogy Paul olyan hivatást választ majd, ahol segítheti az embereket, és ez valami nagyszabású dolog lesz. Ez a mostani házvétel többéves kitartó munka eredménye volt. Grace egy percig sem kételkedett benne, hogy Paulnak sikere lesz vele. A fia igazi küzdőszellem, habár nem kevés energiát fecsérel olyan harcokra,

amelyeket nem érdemes megvívni, s ez rettenetesen elszomorította az anyját. – Rózsa Háznak fogom hívni, a nagyi után – ragyogott Paul. Grace bólintott. – Kedves ötlet. Olyan büszke lenne most rád a nagyi. Ahogy édesanyád is. – Azt mondod? Mit gondolsz, őket is ugyanúgy zavarná a szexuális beállítottságom, mint apámat? Gyakran tűnődöm ezen. – Önmagadért szeretnének téged, és irtó büszkék lennének rád – jelentette ki Grace. Lehet, hogy az ő teste nem volt képes gyermekeket a világra hozni, a szívében azonban nagyon is anya volt. Ugyanakkor, bár nem ismerte Gordon előző feleségét, Ritát, Grace mindig nagyon ügyelt rá, hogy ne bitorolja el tőle az igazi anya státusát. Rose egyszer azt mesélte neki, hogy Rita életvidám kis teremtés volt, imádta a kicsinyeit, s amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt, olyan űrt hagyott maga után, amit Grace büszkén töltött be, de mindvégig tiszteletben tartotta a másik asszonyt, azoknak a gyermekeknek a szülőanyját, akiket a sajátjaiként szeretett. A mai napig tele a ház Rita bekeretezett fotóival, és Grace azelőtt minden anyák napján meg Rita születésnapján kivitte a gyerekeket Maltstone-ba, hogy virágot tegyenek az anyjuk sírjára. Természetes, hogy a legmélyebb nagyrabecsülést érezte az asszony iránt, aki megajándékozta őt a legdrágább kinccsel. Az volt az érzése, hogy ha életük keresztezte volna egymást, Rita meg ő alighanem barátnők lettek volna. – Rose nagyi pukkadozna a nevetéstől, hogy egy épület fogja a nevét viselni – mondta Grace. – Gondolod? – Tudom – mondta Grace. Mindjárt az első találkozásukkor beleszeretett Rose Beamishbe. Az életét megkeserítő asztmája ellenére Rose nagyi tele volt élettel és szeretettel, és rengeteget nevetett. Zokszó nélkül, méltósággal viselte a betegségét. „Még lélegzem, nem igaz, kedvesem? Nem úgy, mint azok a szegény ördögök ott a föld alatt”, mondogatta nevetve, vaskos tyneside-i tájszólásban. Grace-nek majd megszakadt a szíve, amikor Rose nagyi elment. Gordon érzelemszegény ember lévén a „neki is áldás, hogy meghalt” álláspontra helyezkedett. Grace viszont még Rose távozása után is jó darabig érzékelte az asszony hiányát a házban. Megittak még egy kancsó teát, aztán eljött az idő, amikor Grace-nek fel kellett állnia, hogy hazamenjen. Ő sem volt éppen alacsony, mégis eltörpült szép szál, jóképű fia mellett. Mikor érett férfivá? Kisfiúként soha nem volt vele baj, és az apja most páriaként kezeli azért, mert a férfiakat szereti. Grace elkeserítőnek találta ezt a méltánytalan helyzetet. – Hamarosan újra találkozunk – mondta már az ajtónál. – Figyelj csak, jövő szombaton nem érek rá, de a rá következő hétvégén el tudnál lógni valamilyen ürüggyel? Az már húsvét. Ugyanitt ugyanebben az időben? Szeretnélek bemutatni Charlesnak. Annyit beszéltem már rólad, hogy feltétlenül találkozni akar veled. – Váljék egészségére – mondta Grace, majd hozzátette: – Charles a partnered is, amellett, hogy a társad? – Csak a társam – mosolygott Paul. – Már van partnere, de erről majd máskor. – Akkor ugyanebben az időben jövök majd – mondta Grace. Újból összepuszilkodtak. Paul boldognak látszott. Az ő fia. – Jól van. Egyébként számítok rád, hogy amikor oda jutunk, segítesz majd nekem kiválasztani a tapétát meg a bútorokat. Élénk, de nyugtató színeket szeretnék. – Segítek, amiben csak tudok – mondta Grace. Megérintette fia erős, szép arcát. Gordonra emlékeztettek a vonásai, ám ez a Gordon lágyabb volt, ez a Gordon nem tartotta gyengeségnek az emberi érzéseket. De jó is volna, ha a férje ugyanolyan szeretettel lenne az emberek, mint a lakókocsik iránt. A hétvégék viselték meg Annát a legjobban. A hétvége sivatag volt, melyben gyötrő gondolatokkal viaskodott, és az ágya kietlenebbnek tűnt, mint valaha. Az idő nem gyógyította be a sebeit. Nemhogy nem lett jobban, de egyre pocsékabbul érezte magát. Csaknem két hónapja már, hogy besétált ide, és nagyon nagy szüksége lett volna Tony ölelésére, de csak valami fura csend fogadta a házban, aztán megpillantotta az asztalon hagyott üzenetet. Ne haragudj, időre van szükségem, hogy gondolkozzam. Jobb, ha most egy ideig külön leszünk. De nincs senkim – tényleg.

Mivel Tony fölöttébb rugalmas viszonyban állt az igazsággal, nyilvánvaló volt, hogy igenis van valakije. A tizenkilenc éves, hamvas seggű, hetyke mellű Lynette Bottom volt ez a valaki. Tony úgy fél évvel korábban vette fel a lányt a fodrászatába kisegítőnek. Azóta előlépett hivatalos ágymelegítővé. Emelkedett-e vajon ettől az órabére?, tűnődött most Anna. Azóta nem hallott a fiú felől, hogy az elment, ami tulajdonképpen nem is baj, győzködte magát, hisz legalább nem jött vissza a holmijáért, és vagyonmegosztást sem kért. Azonkívül Tony továbbra is fizette a jelzáloghitel meg az adó rá eső részét. De annyira jó lett volna látni őt, vagy legalább hallani a hangját! Minden önuralmára szüksége volt, hogy reggelente, úton a pályaudvar felé ne tegyen kitérőt a fiú üzlete felé. Fogalma sem volt, mit tenne, ha meglátná Tonyt. Nem volt róla meggyőződve, hogy nem ugrana a nyakába, és nem kényszerítené, hogy megcsókolja, és nem esedezne neki, hogy jöjjön haza. Vagy ami még rosszabb – megtépné Lynette Bottomot, és roppant kínos helyzetbe hozná magát, mert odamondana neki valamit, amit a kis Lynette nem tenne ki az ablakba. Így aztán hagyta, hogy a fiú azt tegyen, amit akar, nem zaklatta semmilyen formában, és remélte, hogy egy szép napon azt az üzenetet találja majd a rögzítőn, hogy Tony kiszórakozta magát, és szeretne hazajönni. Komoly erőfeszítésébe tellett, hogy hétvégenként kibújjon a pongyolájából, hát még, hogy kikészítse az arcát. Míg pár hete még a kukáig se ment volna ki, csakis teljes harci pompában, most úgy járt el vásárolni a közértbe, hogy még egy leheletnyi alapozó sem volt az arcán. Ősz tövek virítottak fakó gesztenyebarna hajában. A haja tükrözte a hangulatát. Fényesen barnállott, amikor Anna boldog volt, most azonban frissen mosva is szürkébe játszott. Festetlen szeme táskás volt a kialvatlanságtól. Elcsigázottnak és a koránál tíz évvel idősebbnek látszott. Már csak egy lépés választotta el attól, hogy papucsban, rózsaszín frottírpizsamában flangáljon az utcán. Ráadásul közeleg a rettegett születésnap, amikor a szólás szerint állítólag elkezdődik az élet. Arra ugyan várhat! Azon merengett, vajon tényleg fájdalommentes módszer-e az öngyilkosságra, ha az ember egy kád forró vízben felvágja az ereit, vagy ez a híresztelés is szemenszedett hazugság, mint minden egyéb az életében. – Ébresztő, hasadra süt a nap! Raychel lassan nyitotta ki a szemét Ben kedves ébresztőjére. Míg ő lustán nyújtózott, a férfi játékosan csettintett a nyelvével. – Nehogy elkapkodd. Raychel felnevetett, és ülő pozícióba tornázta magát, hogy Ben az ölébe tehesse a tálcát. Ben minden vasárnap reggel ágyba vitte nekik a reggelit. Ez azóta volt szokása, hogy tizenhét éves fejjel összeköltöztek, habár önbizalom híján eleinte meg sem próbálkozott a kiadósabb, angol reggeli elkészítésével, így akkoriban csak pirítós és kávé volt a tálcán a tojástartóba dugott egy szál virág mellett. Ben bebújt mellé az ágyba a saját tálcájával. – Ezt én nem bírom mind megenni! – mondta Raychel. – Mindig túlzásba esel. – Gyűrd csak le. Csont és bőr vagy. És nincs desszert, amíg nem végeztél! – fenyegette meg a férfi a mutatóujjával. Raychel szófogadóan felnyársalt egy virslit, és belemártotta a végét a ketchupba. Sosem evett meg mindent, amit Ben feltálalt neki; a maradékot rendre a férje tüntette el. – Gondolj bele: még három vasárnap, és utána már a saját otthonunkban leszünk. – Ühüm, élvezd ki, amíg lehet, mert amint elkezdődik a hiteltörlesztés, egy szelet kétszersültön kell majd osztozkodnunk reggelente – felelte Ben baconnel teli szájjal. – Sebaj – mondta Raychel, és felsóhajtott a gondolatra, hogy hamarosan új lakásba költöznek. – Mit hallok! Én szeretek neked reggelit csinálni. – Elkapatsz – mosolygott Raychel. Odahajolt a férjéhez, és csókot nyomott szúrós arcára. – Add ide azt a virslit, ha te már nem kéred – mondta Ben. – El a kezekkel – vágta rá Raychel, és bohókásan egészben tömte be a virslit a szájába, csak hogy Ben ne kaparinthassa meg. – Nem hittem volna, hogy ilyet is tudsz! – hüledezett Ben kaján vigyorral. – Raychel, drágám, szerintem maradjunk még egy kicsit ágyban, újra meg kell mutatnod ezt a trükköt.

Ben egyből megfeledkezett az evésről, és rávetette magát a visongó Raychelre. Mert vannak dolgok, amik még a vasárnapi reggelinél is fontosabbak.

10. FEJEZET

– Jó reggelt, lányok! – köszöntötte Christie vidáman a négyek bandáját hétfő délelőtt, öt perccel kilenc előtt, ám ők bűntudatos képet vágtak, mintha késve lopakodtak volna be. Christie-nek ettől nevethetnékje támadt. Épp ilyen állásra volt szüksége. Még szerencse, hogy szólt James McAskillnek, hogy főállást keres! A hölgyek viszont fejtörést okoztak neki, mindegyik a maga módján; mintha valamennyien be lennének zárkózva a maguk parányi világába. Ott van például Grace. Hány ötvenes nő utasítaná vissza a korai nyugdíjba vonulás lehetőségét, ráadásul kétszer is? Vajon mi elől menekül? A fiatalka Dawn meg skizofréniás tüneteket mutat. Olykor szinte ragyog a szerelemtől, aztán hirtelen elkomorodik az arca, mintha súlyos gondok nyomasztanák – miért? A kis Ray tüneményes, de túlontúl izgulós. Szakadatlanul rágja a körmét, és amikor már nincs körme, akkor a körülötte levő bőrt cincálja, míg ki nem serked a vére. Anna volt mindőjük közül a legfurább. Volt ez a nő valaha szép és boldog?, tűnődött Christie. Ránézésre soha. Milyen igazságtalan lenne, ha így volna. Minden nő megérdemel legalább egy pillanatnyi virágzást. Hogy legyenek az életükben olyan napok, amelyekre visszatekintve azt mondhatják: „akkor voltam a legszebb”. – Jó reggelt mindenkinek – mondta az irodába becsámpázó Malcolm. A hölgyek udvariasan visszaköszöntek neki. – Reggelt, Christie – hajolt Malcolm a nő asztala fölé. Christie feltekintett, és úgy találta, hogy Malcolm arca most még annál is narancssárgább, mint amilyen pénteken volt. Már-már mahagóniárnyalatú. Christie-nek nagy kedve lett volna lefújni a pasas képét bútorápolóval. Szegény ember, vajon tisztában van vele, hogy milyen murisan néz ki? – Ebédelhetnénk együtt. Közben megosztanám magával azokat az ötleteimet a részleggel kapcsolatosan, amiket már nem válthattam valóra. – Hogyne, rendben – mondta Christie. Nem kedvelte a munkaebédeket, de Malcolm igazán mindent elkövet, hogy barátságos legyen, otrombaság lenne elhajtani. – Mondjuk, tizenkettőkor a kantinban? – Vagy az olasz étteremben, itt van a sarkon túl – vetette fel a férfi. – Jó lesz a kantin is – jelentette ki Christie ellentmondást nem tűrően. – Ó… öö… akkor legyen a kantin – hebegett Malcolm, és feltartotta egy ujját. – Most pedig megyek seregszemlét tartani. Viszlát később. – Csettintett a nyelvével, és önelégülten mosolyogva elballagott. Christie újból belemélyedt a munkájába, másképp négy grimaszt látott volna, ahogy a kolléganői egyenként belegondoltak, milyen lehet egy ebéd Narancsképű Malcolmmal. Déli tizenkettőkor, amikor Christie belépett a kantinba, konstatálta, hogy Malcolm már ott ül az egyik asztalnál, előtte bőséges adag pásztorpite és saláta. Christie raviolit választott magának, meghintette parmezánnal, és csatlakozott a férfihoz. Ő lovagiasan felállt a jöttére. – Nem főznek rosszul – mondta Malcolm, aki nem tudott róla, hogy paradicsompetty csücsül az állán. – Egyetértek – felelte Christie, és felszúrt a villájára egy tésztapárnácskát. – Mr. McAskill is sokszor eszik itt, ami biztató jel. – Csakugyan. – De ezt ön nyilván jobban tudja. Christie elkanyarodott a témától, amerre sejtése szerint Malcolm terelni kívánta a beszélgetést. Pontosan tudta, hogy mindenkinek fúrja az oldalát a kíváncsiság a Jameshez fűződő kapcsolatának mibenlétét illetően, de nem állt szándékában idegenek előtt kiteregetni a magánéletét. Ez most hivatalos ebéd, nem holmi bizalmas csevej. – Valami ötleteket említett, ha jól emlékszem – mondta kitérően. – Ó, igen. Nos, James McAskill, mint bizonyára tudja, nagy súlyt fektet a munkakedv növelésére, és esetleg érdekelni fogja a dolog. Remek promóciós ajándékot ötöltem ki, még mielőtt

áteveztem a sajtrészlegre. – Ezt úgy mondta, mintha lett volna beleszólása. Egy darabig a kabátzsebében kotorászott, majd átlátszó műanyagból készült, egyenlő szárú háromszöget húzott elő. Közepén a cég logója díszelgett, legszélesebb részén a következő felirat állt: „A Fehér Rózsa Lánc ad a szavamra”. – Nagyon szép – mondta Christie, ahogy megforgatta a háromszöget a kezében. Csak kedves akart lenni. Igazából szörnyen ronda volt, és Christie nem hitte, hogy egy ilyen vacak bárkit is arra buzdítana, hogy a cég jobbítására áldozza a ráérő idejét. – Papírnehezék – mondta Malcolm nagy büszkén, és közben teletömte a száját krumplival. – Bátorkodtam legyártatni a mintát. A cégnek ez természetesen egy fillérjébe sem került. – Papírnehezéknek kicsit könnyű – mondta Christie. – Talán jobb lenne üvegből. – Egészségvédelmi és munkabiztonsági szempontból nem – felelte Malcolm. – Azonkívül az üveg túl drága. Ezek a Távol-Keleten készülnének lényegesen olcsóbban. De akár üveg, akár műanyag, büszkeségérzetet kelt az emberben, nem gondolja? És ha nagy tételben rendelünk, azzal még tovább apaszthatjuk a költségeket. Be lehetne dobni az ötletbörzén, és minden részlegen bevezethetnénk, nem csak az önökénél. Christie arcmimikájából Malcolm arra következtetett, hogy a nő szóhoz se jut ámulatában. – Feltétlenül észben fogom tartani az ötletét – mondta Christie. – Tudom, hogy Mr. McAskill odalenne érte, és nem bánnám, ha ön megemlítené neki, ki volt az ötletgazda – mondta Malcolm, és rákacsintott. Christie meg azt tudta, hogy James alaposan szemügyre fogja venni a háromszöget, mielőtt így szól: „mi a rosseb ez?”, és bevágja a szemétkosarába. Amikor végeztek az ebéddel, Malcolm vett két kávét, és tovább ontotta magából a középszerű elképzeléseket, többek között mindenféle furcsa formájú kenyérről. Christie elnézte, ahogy feltartja a sort a kasszánál, mert nagy marék apróval fizet, amit az utolsó pennyig leszámol. – Hogy jön ki a kolléganőivel? – kérdezte Malcolm, úgy ejtve az utolsó szót, mintha citromba harapott volna. – Én kedvelem őket. – Mulatságos egy kompánia, ha engem kérdez – mondta Malcolm, és közelebb húzódott Christie-hez, akit újból meglegyintett a férfi arcszeszének bűze. – Az a Grace rátarti perszóna, mindenkinél különbnek képzeli magát. Ötvenöt éves, de szerintem arra számított, hogy előléptetik tervmenedzsernek. Különben nem vitatkozott volna, hanem elmegy szépen nyugdíjba. Kissé megkésve ébredt fel benne az ambíció, úgyhogy jobb lesz odafigyelni rá. Anna mindig mufurc. Egyszer sem láttam még mosolyogni. Dawn meg házasodni készül, ha jól tudom. – Tényleg? – kérdezte Christie. – Csak szólok, hogy ez a típus szeret cégköltségen magánhívásokat bonyolítani. Egyébként meg nem ő a csapat esze. A másikról, arról a kis fiatalról, Raychelről alig tudok valamit, mindenesetre kissé sótlannak találom egy effajta dinamikus projekthez. Nem egy meghatározó személyiség, ugye, érti? Igazat szólva engem meglepett, hogy Mr. McAskill éppen ezeket a nőket válogatta be a csapatba. Én legalább egy férfit még bevettem volna. Christie azon merengett, ne írjon-e a Guinness-rekordok könyvének, hogy elkélne egy bejegyzés az egy perc leforgása alatt elhangzott legtöbb hírnévrontásról. De mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Lehet, hogy Malcolm csupán segíteni akarja az ő beilleszkedését, habár elég suta módon teszi. – Meg kell hogy mondjam, én rendkívül barátságosnak és szorgalmasnak találom őket – mondta Christie derűsen. – Új seprű jól seper – mondta Malcolm, és megszorította Christie kezét. – Ugye észrevette, hogy máris gúnyt űznek magából, hiszen kilencre sétálnak be, és amint ötöt üt az óra, már húznak is haza. – Eddig szól a munkaidejük. Miért dolgoznának többet? – Azért, édesem, mert mi a Fehér Rózsa Láncnál mindig túlteljesítünk – felelte Malcolm undorítóan leereszkedő mosollyal. Ennél jobb végszó nem is kellett Christie-nek.

– Igazán lekötelez, hogy figyelmeztetett – bólintott. – Megyek is, és a körmükre nézek. – Azzal tüntetően felkapta a tálcáját. – Helyes – vigyorgott Malcolm elbizakodottan, roppant elégedett volt ugyanis, hogy Christie az első szavára ugrik. – Én még elfogyasztok egy almás pitét, mielőtt visszatérek a mókuskerékbe. Öröm volt magával beszélgetni, Christie. – Magával is, Malcolm. Igazán hasznos, igazán… informatív beszélgetés volt. Ezt nevezem jó nőnek, gondolta Malcolm, ahogy elnézte az üres tálcák gyűjtőhelye felé lépdelő Christie-t. Úgy ringatja a szív alakú farát, akár valami Marilyn Monroe. Valamiért megkapta ezt az állást, és Malcolm minden vagyonát feltette volna rá, hogy a fenekének is köze van a dologhoz. – Jó volt az ebéd? – kérdezte Grace. Egyedül volt az osztályon. A többiek a városba mentek vásárolni. Természetesen külön utakon. – Igen, kellemes volt – mondta Christie nem túl meggyőzően. – Hozok magamnak még egy kávét. Nem kér egyet? – Ó. De igen, köszönöm. Tejjel iszom, cukor nélkül. – Mindjárt gondoltam, hogy mellőzi a cukrot, amilyen csodás alakja van – mondta Christie. – Ó. Köszönöm – mondta Grace némileg meglepődve. – De az igazsághoz tartozik, hogy ha nem uralkodom magamon, szörnyen édesszájú tudok lenni. Hála istennek, hogy létezik a jóga. Az tart formában. – Mint nyilván már kitalálta, én rendszeresen behódolok az édes számnak – felelte Christie, és végigsimított nyáriasan tiszta kék kosztümbe bújtatott domborulatain. Gyönyörű ruhái voltak, csupa élénk színben. – A bátyám fogorvos, ha az alakomat nem is, a fogaimat karban tartja. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy a gerincemmel fizetnék érte, ha megpróbálkoznék a lótuszüléssel. – Én is csak a húszas éveim végén kezdtem jógaórára járni – így Grace. – Higgye el, hogy ez rendkívül békés módszer a testünk felébresztésére. – Elhiszem én – mondta Christie. – De én a sütievésből, az alkalmankénti pohár konyakból, és néhanapján egy csomag cigarettából merítek nyugalmat. Arra számított, hogy Grace fanyalogni fog a cigaretta említésére. Hogy elítéli majd. De nem. Grace mindössze annyit mondott: – Mindenkinek ki kell engednie valahogy a fáradt gőzt. Szerintem semmi sem károsabb az egészségre, mint az, ha valaki képtelen felengedni. – És mosolygott. Christie gyanította, hogy Grace már jó ideje nem engedte ki teljesen azt a bizonyos fáradt gőzt, jóga ide vagy oda. – Teljesen egyetértek – mondta Christie. – Akkor tejjel, cukor nélkül, ugye? Én is így iszom. Legalább az italok tekintetében le tudok mondani a cukorról. – Igen, köszönöm – mondta Grace. Eleddig még egy főnöke se ajánlotta fel, hogy italt hoz neki. Na persze az épületben dolgozók feléhez hasonlóan ő is azt gyanította, hogy Christie Somers igencsak eltér az átlagtól. Dawn ajándékvásárlásra fordította az ebédidejét. Arany fülönfüggőket vett a koszorúslányoknak – Denise-nek és Deminek, Calum nővérének és húgának –, meg egy nyakkendőtűt a vőfélynek, Rodnak, Calum legjobb cimborájának, akinek egyébként Killer volt a beceneve, bár nemigen hitte, hogy Killer viselni is fogja a nyakkendőtűt. Esetleg a bírósági idézéseken még jól jöhet neki. Killer rendőrségi megfigyelés alatt állt, korlátozva volt a mozgása, így a lakodalomról is már korán távoznia kell majd. Murielnek virágot vesz. Az oltárhoz Calum apja, Ronnie fogja odakísérni. Dawn eleinte azt mondta, hogy majd egyedül teszi meg az oltárhoz vezető utat, ha már nincs mellette az édesapja, aki kísérhetné, és más férfi rokona sem akad, de Muriel lehurrogta, és Ronnie-ra testálta a nemes feladatot. Ronnie-nak nem volt ellenvetése. A Crooke család férfi tagjai általában meghajoltak a család nőtagjainak akarata előtt. Vajon Calum is hallgatni fog végre Dawnra, ha már az asszonykája lesz? Dawn szmokingot bérelt neki, meg Ronnie-nak és Killernek. Annyi sok pénzt elköltött már, hogy éjjelente verítékben fürödve riadt fel. El sem tudta képzelni, miből fogja kifizetni a többit.

11. FEJEZET

– Tádááám – kurjantotta Ben kedden este pontban fél tízkor. – Hála az égnek, egy szoba kész. – Pompás – mondta Ray, a festék utolsó cseppjeit mázolva fel a falra. – Akkor már csak kettő van hátra. – Remélem, hétvégére megleszünk vele. De azért megéri, nem? Egyhavi lakbér helyett itt tölteni néhány estét. – Hát, nem is tudom. Elég magas a mennyezet. Nagy a lefestendő falfelület. – Ebben a színben minden kétszer akkorának látszik. – Akkor juttasd eszembe, hogy ne hordjak magnóliaszínű nadrágot – mondta Raychel. – Ne izgasd magad, hisz alig van feneked – mondta Ben. – „Ne izgassam magam?” Kezdesz úgy beszélni, mint egy yorkshire-i! – Grrr! – acsargott Ben, mintha ez a vég még a halálnál is rosszabb lenne. De igazság szerint nem hiányoztak neki a newcastle-i gyökerei. Olykor olyan érzése támadt, mintha nem is élt volna azelőtt, hogy Raychellel Barnsley-ba költöztek, és kibérelték ezt a kis sorházi lakást az óvárosi negyedben. Itt megtalálta a helyét. Jó munkája volt, és Ray is élvezni látszott az övét. A nő boldogsága pedig őt is boldoggá tette. – A négyszáz font, amit megspóroltunk, jó lesz arra, hogy befizessük belőle az első törlesztőrészletet. Összemosolyogtak. – Az első részlet. Fel tudod ezt fogni? – Nem megy a fejembe, hogy jöhetünk izgalomba attól, hogy havonta ki kell fizetnünk egy halom pénzt. Ez olyan szánalmas. – Nagyon. – Nem baj neked, hogy röghöz kötöd magad itt Barnsley-ban? – kérdezte Raychel hirtelen lekonyulva. – Ahová te mész, oda megyek én is – mondta Ben, erős karját a nő vállára téve. – Nekem tetszik itt. Hát nem furcsa? – Mi benne a furcsa? – kérdezte Ben, és apró puszit nyomott a fejére. – Hogy a világ összes helye közül épp itt kötünk ki, ahonnét a szüleim származnak. – Végül is azelőtt soha nem jártál itt. Nem kötődnek ide rossz emlékeid, vagy igen? – Nem igazán – révedezett Raychel. – Szerencsére tele vagyok munkával. Raychel, én soha ennyire még nem éreztem, hogy jó helyen vagyok. – Ben megölelte a feleségét. – Talán most nőttünk fel igazán. – Tréfásan megbökte, de Raychel nem mosolyodott el. Ben tudta, merre járnak a gondolatai. A múlt egyfolytában lesben állt, hátha emlékezetük visszacsusszan, akár egy sáros lejtőn, amely szinte semmilyen fogódzót nem ad. Ben megpaskolta az asszony fenekét, hogy kizökkentse a mélázásból. – Tiéd az elsőbbség a fürdőszobában. Addig készítek egy kis harapnivalót. – Inkább rendeljünk valamit – javasolta Raychel mosolyt feszítve az arcára. – Nem vitatkozom – mondta Ben. – Na, eredj, és ne pisilj bele a kádba, mert utánad én is megfürdöm. – Honnét tudhatnád, hogy belepisiltem-e – incselkedett Ray távozóban. Ben úgy tett, mintha utána akarna iramodni, s a nő felsikkantott. Ben mosolya lehervadt, amikor az asszony eltűnt az emeleten. – Kérlek, Uram, add, hogy boldogok legyünk az új lakásunkban – suttogta. Nem kérte, hogy nyerjenek a lottón, vagy örökké éljenek, csak azt remélte, hogy Isten megkönyörül rajtuk, és végrevalahára békében élhetnek. – Mi legyen inkább a szertartás utáni fogadáson, Cal? Marhasült vagy csirke?

– Nem tudom, döntsd el te – felelte Calum. Épp egy természetfilmet nézett. Oroszlánfalka lakmározott egy gazellából. Illetőleg a hím oroszlán valamivel távolabb feküdt, és hagyta a nőstényeket zabálni. A gazellának éppolyan hosszú, vékony lábai voltak, mint Dawnnak. – Vegetáriánusok is lesznek a vendégek között? – kérdezte Dawn. – Tehetnek egy szívességet – mondta Calum némi iróniával. – Azért csak legyen vegetáriánus választék is, a biztonság kedvéért. – Választhatnak, hogy vagy megeszik a húst, vagy elhúznak a francba. – Rákkoktél vagy sárgadinnye, marhasült vagy csirke, Fekete-erdő torta vagy gyümölcspuding. – Gyümölcspudingot biztos nem kérek. – Akkor Fekete-erdő torta? – Nem tudom – így Calum. – Majd te eldöntöd. – Előételnek, mondjuk, véres hurka buggyantott tojással, aztán pulyka, végül datolyapuding. – Ez jól hangzik. – De így fejenként négy fonttal többre jön ki. – Nekem édes mindegy – mondta Calum. – Kérdezd anyámat. Aznap éjjel Dawn azt álmodta, hogy egy gigantikus datolyapuding felzabálja a spórolt pénzét, és lyukasra harapdálja a menyasszonyi ruháját.

12. FEJEZET

A hét közepén, pontban tizenegy órakor Christie felnézett, és azt látta, hogy a kolléganői mind hangyaszorgalommal munkálkodnak. Soha nem dolgozott még ilyen merev légkörben, és ez aggasztotta. Míg a korábbi munkahelyein a túl sok fecsegés miatt kellett ráncba szednie a beosztottjait, a másik véglet sem volt normális, sőt Christie véleménye szerint kifejezetten egészségtelen munkakörülményeket teremtett. Akárha mindegyiküket saját, külön bejáratú szögesdrót kerítés választaná el a többiektől. Megrázta a fejét. Nők, akik sütemények és tésztafélék szoros közelségében dolgoznak – hogyhogy nincsenek elemükben! Széthúzás érződött a részlegen, márpedig ezen sürgősen változtatni kell. – Kettő perc múlva értekezletet tartunk a kantinban – kiáltott fel –, megkérem a hölgyeket, hogy kapcsolják át a telefonokat hangpostára. – A kávé és a sütemény majd segít valahogy összekovácsolni ezt a társaságot. Odalent a kantinban éppen akkor tettek ki egy adag frissen sütött vajas fánkot. Christie ötöt a tálcájára pakolt. Fenséges tízórai lesz! – Most felejtsék el a diétázást – mondta az asztalhoz ülve. – Vegyenek, lányok. Anna nem volt igazán éhes. Alig evett valamit a héten, az étvágya Tonyval együtt faképnél hagyta, a többiek viszont mind elvettek egy-egy fánkot, és nem akart ünneprontó lenni azzal, hogy ő hozzá sem nyúl az övéhez. Pár falatot talán magába bír tuszkolni. Valamit most már úgyis muszáj lesz ennie. – Na szóval, mindenkiről három érdekességet szeretnék hallani, mindegy, mi az, csak olyasmi legyen, amit fontosnak tartanak – jelentette be Christie, miután lenyelt egy jókora falat fánkot. – Én kezdem. Gyermektelen özvegy vagyok, és a bátyámmal élek, aki fogorvosként dolgozik, s bár kisebb korunkban sokat marakodtunk, felnőttként meglepően jól kijövünk egymással. Kettő: imádok öltözködni, főleg turkálóból, és cipőbolond vagyok, több pár cipőm van, mint amennyit valaha is hordani fogok. Három: imádom az epret, de sajnos nem ehetek, mert rögtön csalánkiütést kapok tőle. A hölgyek szelíden nevetgéltek. – Rémes lehet – mondta Grace. – Mint mikor valaki rajongásig szereti az állatokat, de allergiás a szőrükre. – Maga jön, Grace. Grace törte a fejét. Három érdekesség. Egy sem jutott eszébe. – Nem muszáj extrém dolognak lennie – biztatta Christie. – Három tény, amit még nem tudunk magáról. Például, a múltkor említette nekem, hogy a húszas éveiben lett egy hobbija. – Á, igen – kapott a szón Grace. – Először is, majd harminc éve jógázom. Mindennap háromnegyed óra jógázással kezdek, és esténként ugyanígy. Azt hiszem, feszült lennék, ha abbahagynám; a jóga teljesen beépült az életembe. – Bárcsak nekem is ilyen önfegyelmem lenne – mondta Dawn. – Idejét se tudom, mikor mozogtam utoljára. – Neked így is csodás az alakod – mondta Grace. – Alig kapok magamnak nadrágot ezzel a hosszú lábammal, mindnek rövid a szára! – Nekem az összes nadrágomat fel kell hajtani. Na de mindegy, halljuk a második tényt, Grace – nógatta a nőt Christie. – Igen… három gyermekem van: Laura huszonkilenc éves, Paul huszonnyolc, Sarah huszonhat, és van két unokám: Joe, ő Laura kisfia és ötéves, és Sarah kislánya, Sable, ő négyéves, és hamarosan megszületik a kistestvére. – Maga házas, Grace? – kérdezte Raychel, mivel férjről nem esett említés a családi névjegyzékben. – Huszonhárom éve, a férjemet Gordonnak hívják. Fröccsöntő mérnökként dolgozott, de már nyugdíjba ment korkedvezménnyel.

Érdekes, gondolta Christie. A férj korkedvezménnyel nyugdíjba vonul, a nő meg kézzellábbal tiltakozik ugyanez ellen. Az életkoruk alapján a gyerekek nem kettőjük közös gyermekei. És ő még átlagos nőnek könyvelte el magában Grace-t! – És a harmadik érdekesség? Grace egy darabig töprengett, azután elmosolyodott. – Egyszer együtt kávéztam Phillip Schofielddel. – Ne! – kapkodott levegő után Raychel. – Imádom Phillip Schofieldet! – Hol történt ez? – kérdezte Dawn. – Leedsben, a vasútállomáson lévő Starbucks kávézóban körülbelül négy évvel ezelőtt – sorolta Grace nagy büszkén. – Nem akadt üres asztal, és megkérdezte, odaülhet-e az enyémhez, ugyanis én éppen egyedül voltam. Azt gondoltam: nahát, tiszta Phillip Schofield!, de fel se merült bennem, hogy ő az, teljes testi valójában. Aztán valaki autogramot kért tőle, én meg azt hittem, elájulok. Roppant csábos férfi. – Maga is kért tőle autogramot? – kérdezte Christie a fánk utolját majszolva. – Aláírta a szalvétámat – válaszolta Grace. – Engem teljesen elbűvölt. – És kifejezetten jól áll neki a kor – mondta Dawn. – Forgatni jött ide? – Igen – mondta Grace –, de a műsor nevére már nem emlékszem. Nem voltam egészen magamnál. – De nem a kávé szédítette meg! – nevetett Dawn. – Folytassa csak, Dawn, most maga következik – mondta Christie. – Hát jó. Két hónapon belül, június utolsó szombatján férjhez megyek. Calumhoz. Bátortalan gratulációk hangzottak el a bejelentésre. – Nagyszabású fehér esküvőre gondoljunk? – kérdezte Christie. – Inkább közepesre. Nekem nincs családom. Lesz szép ruhám, templomi szertartás meg torta, de nem lesz több száz fős vendégsereg. Nincs rá keret. – Mi lesz majd az asszonyneved? – kérdezte Raychel, és beletörölte a száját a szalvétába. – Crooke. Nem a legromantikusabb név. Bezzeg a tiéd: Love! – mondta Dawn mosolyogva. De nem bánta. Neki tökéletesen megfelel, ha Mrs. Crooke lehet, a puszta gondolatra is jóleső melegség töltötte el. – Kettő: kölyökkoromtól kezdve gitározom, és az a gitár a legdrágább kincsem, amit a tizenhetedik születésnapomra kaptam a szüleimtől. Pár hétre rá mindketten meghaltak autóbalesetben. – Istenem, ez borzasztó – mondta Grace szívből jövő együttérzéssel. – Az – bólintott Dawn. – Iszonyúan hiányoznak, főleg most, hogy közeledik az esküvőm. – Megértem – mondta Christie. – És szokott még gitározni? – Mostanában már csak ritkán – felelte Dawn. – Pedig biztosan ügyes. Játszott valaha zenekarban? – kérdezte Grace. – Nem. Közel sem vagyok annyira jó, hogy zenekarban játsszam – mosolygott Dawn. Milyen szomorkás ez a mosoly, gondolta Christie. – És a harmadik dolog… na, tessék, semmi nem jut az eszembe. Vagy mégis: két évvel ezelőtt még fodrász voltam. Abból ítélve, ahogy a többiek szemöldöke felszaladt, ez a tény mindenkit meglepett. – Miért hagyta abba? – kérdezte Christie. – Mindig is irodában szerettem volna dolgozni. De úgy gondoltam, hogy nem lennék elég jó. Amikor kezdtem belefásulni a szakmámba, elvégeztem egy számítógépes tanfolyamot, és rettentően élveztem. Aztán megláttam az újságban ezt az álláshirdetést, jelentkeztem, és felvettek. El sem akartam hinni. Azt gondoltam, esélyem sincs. Ennek a lánynak nincs egy szemernyi önbizalma sem, állapította meg Christie. Furcsa, hogy a szemrevaló, tehetséges lányoknak sosincsen. Minden tekintet Raychel felé fordult, aki erre íziben elpirult. Kolléganői bátorítóan mosolyogtak rá. – Mondjon gyorsan három dolgot, Raychel, és máris megúszta a reflektorfényt – paskolta meg Christie a lány kezét.

– Alighanem a világ legunalmasabb embere vagyok – mondta Raychel nagy lélegzetet véve. – Na, jó. Ben felesége vagyok, aki építész. – Ő idevalósi? – kérdezte Dawn. – Nem, newcastle-i. – Gondoltam, talán miatta költöztél ide, hogy vele legyél. A kiejtésedből azt feltételezem, hogy te is Newcastle-ból jöttél. – Dawn a szájába pottyantotta az utolsó falat fánkot. – Ben a munkája végett jött ide. Ezelőtt Londonban éltünk, ott találkozott egy fickóval, aki itteni munkához keresett embereket – magyarázta Raychel. – Vicces. Az emberek általában délre mennek dolgozni, ti meg épp ellenkezőleg! – jegyezte meg Dawn. – Régóta vagytok házasok? – Tíz éve. – Ejha! – így Anna, akinek reggel óta ez volt az első megszólalása. – Na és hány gyereketek van? – kérdezte Dawn, mert abból indult ki, hogy aki ilyen fiatalon ment férjhez, az biztosan szült már. Ám Raychelnek sikerült meghökkentenie. – Egy sincs, és nem is tervezünk gyereket. És most a második. – Gondolkodás közben az asztalon dobolt az ujjaival. – Szeretek festegetni. Mindig érdekelt a művészet. Jó lett volna igazi művésszé válni. – Van hozzá érzéked? – kérdezte Dawn. – Gőzöm sincs – felelte Raychel. – Egyszerűen csak jólesik festeni. Megnyugtat. Olyan nekem a festés, mint Grace-nek a jóga. És a harmadik: a jövő hónapban új lakásba költözünk, és már alig várom. Eddig bérelt lakásban éltünk, de most vettünk egy másikat a Milk Streeten, ahol régen a tejüzem volt. Tetőtéri. – Szóval penthouse! – kacsintott rá Christie. – Gyönyörű – ábrándozott Raychel elégedett sóhajjal. – Hétvégén fogom lemérni, hogy mennyi függönyanyag kell, és már alig várom, hát nem nevetséges? – Egy cseppet sem – mondta Dawn, aki ugyancsak örömmel költözött volna új lakásba Calummal. A hideg szaladgált a hátán, ha belegondolt, milyen állapotban vannak az ablakok a fiúnál. Ott még egy egész lakásvarázscsapat sem tudna csodát tenni. – Anna? – fordult Christie a bánatos tekintetű, csendes nő felé. – Boldog jegyességben együtt élek Tonyval, aki hivatására nézve borbély, enyém a világ legszeszélyesebb macskája, és élek-halok a horrorfilmekért. Ez lennék én dióhéjban! – mondta Anna, és mondatvégi pont gyanánt bólintott. Christie azonban nem érte be a kurta rezümével. – A macska milyen fajta? – Csokoládé-jegyű sziámi. Természetesen kandúr. Az ember azt hinné, hogy magához Edward herceghez van szerencséje, ahogy az a macska fenn hordja az orrát. – És feltehetően ingyen vágják a hajad? Anna Tony ujjaira gondolt, ahogy a hajával babrálnak, és nagyot nyelt. – Hát persze – mondta túlontúl vidáman. – Valamikor én is szerettem a régi horrorfilmeket – mondta Grace. – Cristopher Leeért egyenesen odavoltam. – Egyszer az iskolában az apácák megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek – mondta Anna a múltba révedve. – Azt mondták, engedjem szabadjára a fantáziámat, így hát azt feleltem nekik, hogy vámpír akarok lenni. Jól el is páholtak érte! – Felidézte Martin nővért, meg a mosolyát, amelyet a legelső pimaszsága úgy tépett le az arcáról, akár egy álarcot. A vén boszorkány addig csépelte Annát, amíg a kislány össze nem vizelte magát. Anna már csak az ilyen rigorózus, frusztrált öreg apácák miatt sem íratta volna be a gyermekét katolikus iskolába, na persze neki sose lesznek gyerekei. Hacsak valami csoda folytán nem. Mostantól nyitva fogja tartani a szemét, minden eshetőségre készen, hátha feltűnik egy csillag a háza fölött, és pásztorok zörgetnek be hozzá, bebocsáttatást kérve. – Úgy festesz, mint régen a szobalányok. – Christie végigmérte Annát. Dús keblével, darázsderekával és csücsöri ajkával igazi szépséget lehetne belőle faragni, csak megfelelő szabású

ruha meg egy kevés vörös rúzs kell hozzá. Látszott rajta, hogy elhanyagolt. Sokkal inkább önmaga, mint bárki más által. – Vérfarkas vagy vámpír. Te melyikre szavazol? – kérdezte Raychel, aki nemrég olvasta az Alkonyatot, és egyértelműen az elsőt szívelte jobban, ugyanis a regényben szereplő vérfarkas a robusztus, de melegszívű Benre emlékeztette. – Nem kérdés – fújt egyet Anna. – Vámpírok mindörökké. A vérfarkasok folyton átváltoznak, nem lehet velük lépést tartani. Ezen jót derültek. Annának jó száraz humora van, most ez is kiderült. Christie kiitta a kávéját, és azt vette észre, hogy akinek még maradt valami a csészéjében, az mind követi a példáját. – Jól van, akkor most menjünk vissza dolgozni. Köszönöm, hölgyek. Úgy érzem, sikerült mindenkit egy kicsit jobban megismernem. Christie előrement. Tudatában volt, hogy a háta mögött Grace Dawnnal csivitel, Raychel meg Annát faggatja valamiről. Magában elmosolyodott. Olvadozik már a jég.

13. FEJEZET

Paul még aznap munkaidőben rácsörgött Grace-re a mobilján. – Anya, ugye, nem felejtetted el, hogy most szombaton lesz az Ugróderbi? – kérdezte. – Jóságos ég, megint eltelt volna egy év! – Bizony, repül az idő, ha az ember jól érzi magát – mondta szeretett fia. Grace sírni tudott volna. Paul élete nem volt éppen fenékig tejfel, mióta az apja elkergette a családi otthonból. Grace tudta, hogy a fiú még mindig nem dolgozta fel a traumát, hiába is próbált úgy tenni. – Majd ebédidőben kiugrom egy újságért. Biztosan benne van az összes ló neve – vetette fel Grace. – Én már megnéztem. Van egy, úgy hívják: Naprózsa. Arra kell fogadnom, a nagyi miatt. – Legyen. Ez is van olyan jó ómen, mint bármi más. – Úgy csináljam, ahogy szoktuk? – Ühüm. – Majd akkor adom oda a nyereményedet, amikor a jövő héten találkozunk. És degeszre tömjük magunkat süteménnyel meg teával. Meghívlak. Grace nevetett. Nem ismert a fiánál nemesebb lelkű embert. – Ó, Paul, olyan jó lenne, ha találkoznál végre valakivel, aki őszintén szeret téged! – mondta. Én is hasonló jókat kívánok neked, anya, mondta magában Paul. Gordon gyűlölte a hazárdjátékokat, így minden évben, mióta csak Grace az eszét tudta, Paul meg ő titokban fogadtak egy lóra. Persze nem tudományos alapon, az esélyeket latolgatva, nem, ők egyszerűen az alapján választottak, hogy melyik lónév mond valamit a számukra. Már két éve nyerő szériájuk volt, előbb Gráciával, azután tavaly az esélytelennek tartott Laura Fiával sikerült nyerniük. Grace a pénzt betette a két éve nyitott titkos bankszámlájára, amelyről Gordon nem tudott. Grace Paul számára gyűjtögetett, arra az esetre, ha vele netalán történne valami. Gordon kizárta a fiát a végrendeletéből, és határtalanul dühös volt a feleségére, amiért ő nem tette meg ugyanezt. – Naprózsa? – kérdezte Christie, ahogy Grace válla fölött elolvasta a nevet, amit a nő az imént jegyzett le a noteszébe. – Maga szokott lovakra fogadni, Mrs. Beamish? – Csak egyszer egy évben – mondta Grace. – Az Ugróderbin, a fiammal. – Az Ugróderbin. Hát persze! Most szombaton lesz, ugye? Mi lenne, ha mi is fogadnánk? – Hogyhogy? Együtt vagy mindenki külön? – kérdezte Dawn. – Együtt – mondta Christie. – Az egész banda. – Van valakinél újság? – kérdezte Anna. – Nézzük meg a lovak neveit. – Biztos lesz köztük egy stílszerű Hűtlen Jegyes vagy Bögyös Lotyó, amin megakad majd a szeme. – Nálam van – mondta Dawn, és elővette a Sunt. Hátralapozott, és átnézte a futamban szereplő neveket. – Van köztük valami jó? – kérdezte Raychel. – Augustus, Elvis Smith, Csokoládékatona, Tiszavirág, Szélvész, Méhpempő, Bakugrás, Ezüst Hölgy, Tejcsoki, Naprózsa. Nap… de hiszen a Sunból olvasok! – kapkodott levegő után Dawn. – Ezt jelnek tekintem. – Be vagy szipózva? – kérdezte tőle Anna. – Na jó, ha nem is jel, de a hangzása alapján tuti befutó – mondta Dawn. Anna némileg elnézően mosolygott. – Nem is erről van szó, de a neved miatt rögtön leeshetett volna a tantusz. Dawn… hajnal… naprózsa? Dawnnak még a szája is tátva maradt. – Hűha! Ez eszembe sem jutott. Nem, Dawn nem a legragyogóbb koponya ezen a földtekén, futott át többek fején is a

gondolat. Ugyanakkor volt benne valami éteri, mintha el lenne rugaszkodva a világtól – egy romlatlan lélek, akinek nincs ki mind a négy kereke. A munkáját viszont kifogástalanul végezte. – Milyen esélyekkel indul? – kérdezte Christie. – Ötven az egyhez – mondta Grace. – De mi ezt a lovat választottuk ki a fiammal. – Ez egy szürke. Nem rémlik, hogy nyert-e valaha szürke az Ugróderbin. Hmmm… – olvasott tovább Christie. A ló nem volt valami jó formában, tehát vagy biztos vesztes, vagy nagy meglepetést fog okozni. – Én szeretem a szürkéket – mondta Dawn, ahogy elmerült az emlékeiben. A szülei mindig szerettek volna egy tanyát lovakkal. Rossz időben rossz helyre születtek, mondogatták tréfálkozva. Lélekben a vadnyugathoz tartoztak, a hősök, marhapásztorok és prérik világába. Dawnt az apja tanította lovagolni még kislánykorában. Ehhez az utcában lévő lóistállóból kértek kölcsön egy lovat, a Füstös névre hallgató szelíd szürkét. – Nekem jó, ha mindenkinek jó – mondta Anna, aki semmit sem tudott a lovakról, és igazság szerint nem is nagyon érdekelte, hogy ki fog győzni. Majd jótékony célokra hagyományozza a nyereményt, amennyiben még szombat előtt el talál halálozni. – Részemről rendben – mondta Raychel. – Mennyit tegyünk rá? Öt font? – Benne vagyok – mondta Dawn. – Éljünk veszélyesen, legyen egy tízes. – Annyi pénzt elvert már az utóbbi napokban, hogy még pár font igazán nem oszt, nem szoroz. Malcolm őket kémlelte a szomszéd szekcióból. Nyilvánvaló, hogy a lóversenyről témáznak. Ekkor észrevette, hogy McAskill fordul be a sarkon. Ez érdekes lesz, gondolta, és várt. McAskill kedvenc részlegének dolgozói vagy az újság lóversenyrovatába temetkeztek, vagy a pénztárcájukkal matattak. Ez nem lesz ínyére a főnöknek, még ha Miss Ringó Popsi úgy egyébként a szíve csücske is. Malcolm tovább sasolt, és lehervadt a mosoly az arcáról, James McAskill ugyanis kézbe vette az újságot – ráadásul pont a Sunt –, és beleolvasott. A nagyfőnök valamin összevitatkozott Christievel, de mindketten nevettek. Malcolm leesett állal nézte végig, ahogy Mr. McAskill kinyitja a tárcáját, és pénzt ad Christie-nek. Ez a nő egyszerűen sérthetetlen. Grace arra ért haza este, hogy Gordon egy növénykatalógust tanulmányoz a konyhában. A férfi megmutatta neki a jegyzettömbjét, ahová felírta, melyik gyümölcsfafajtákból fog rendelni. Grace nem ismert más embert a férjén kívül, akit így tűzbe hozna a házi alma. Gordonnak a brosúra lapozgatása közben hallatlanul víg kedve kerekedett; még azt is felajánlotta, hogy teát főz Gracenek. Dudorászott, míg arra várt, hogy felforrjon a víz, hanem ez a dudorászás valahogy önelégülten hangzott, amiből Grace arra következtetett, hogy a növényrendelésen kívül valamiben még sántikál a férje. És ez nem tetszett neki. Egy cseppet sem.

14. FEJEZET

Azon a péntek éjszakán Anna teljességgel hihető álmot látott, melyben Tony visszatért hozzá, és éppen kiment a fürdőszobába. Amikor másnap reggel Anna felébredt, még mindig azt várta, hogy a férfi visszabújjon mellé. Aztán kitisztult az agya, és kíméletlenül elválasztotta a valóságot a fikciótól. Helyzetének realitása letaglózta a nőt, szíve összeszorult keservében. Miután ebédet főzött, amit nem evett meg, engedett a kísértésnek, és elsétált a borbélyüzlet előtt. Az ablak keretében megpillantotta Tonyt, az ő Tonyját, amint épp hajat vág valakinek egy olyan ember fesztelenségével, akinek a világon semmi gondja nincs. Anna nem is tudta, mire számított. Hogy Tony krokodilkönnyeket hullajt majd az ollójára? Hogy nyúzott és sápadt lesz, mint aki óriásit hibázott? Ám Anna nemcsak Tonyt látta – és meg kell hagyni, hogy most mintha kevesebb ősz hajszála lenne, és az inge is milyen vidám –, de Lynette Bottom is ott volt hasvillantó topban és farmerban, amiből nem csupán a segge vágása fölött lévő tetoválás kandikált ki, de egy hajszálvékony fekete tanga csíkja is. Anna bekapcsolta a tévét, hátha a lóverseny-közvetítés majd eltereli a gondolatait, de alig látta a képernyőt a könnyein át, amelyek megállás nélkül ömlöttek a szeméből. Miközben a háttérben a verseny közvetítése szólt a televízióból, Dawn a térdére fektetett katalógust böngészte, amely a vendégeknek szánt apró esküvői ajándékokra kínált ötleteket. A cukrozott mandula mindig jól mutat, de rémesen rossz a fogaknak. Összerázkódott a gondolatra is. Na és ha mindenkinek becsomagol egy szem bonbont? Ez sokkal kellemesebb és ízletesebb megoldás lenne holmi cukrozott magvaknál, ráadásul lényegesen olcsóbb is. Muszáj lesz valahogy csökkenteni az esküvői kiadásokat. Már így is majdnem minden spórolt pénzét elköltötte, és akkor hol vannak még a virágok, a torta, a nászút! A lovak elfoglalták az indítóállásokat. Dawn becsukta a katalógust, hogy a futamra összpontosítson. Megütötte a fülét az egyik ló neve: Júniusi Esküvő. Bárcsak tudta volna, hogy ez a ló is indul! Erre kellett volna fogadnia. De most már késő. Egyszer csak megindult a futam. Dawn soha nem nézett lóversenyt, mert félt, hogy valamelyik jószág esetleg felbukik, és olyan sérüléseket szenved, hogy le kell lőni. Jézusom, irdatlan magasak az akadályok! Az elsőnél máris elesett egy ló. Összesen harminc akadály volt. Mire a lovak elértek a tizenötödikig, Dawn már előredőlve szurkolt. A katalógus rég lecsúszott a térdéről, a „mandula vagy bonbon”-dilemma elvesztette jelentőségét. Kezdettől fogva Elvis Smith haladt az élen. Még akkor is ő vezetett, amikor másodjára ugrattak át a legmagasabb sövényakadályon, a Becher’s Brookon, aztán a Csatorna Menti Fordulóban Csokoládékatona tört az élre a harmadik helyre csúszott Tiszavirág mögül, és maga mögé utasította Valentin-napot. Méhpempő is jött felfelé, és a kommentátor lelkes kiáltozása Dawnt is egyre jobban feltüzelte. El sem tudta képzelni, hol lehet Júniusi Esküvő. Igazán kár, hogy nem őrá fogadott; ráadásul a zsoké barackszínű ruhában volt, és az ő esküvőjének is az a színe. A futam közeledett a Könyökhöz. Elvis Smith eszeveszett vágtával újból az élre tört. Váratlanul Naprózsa is vágtázni kezdett, és Elvis Smith kivételével mindenkit lehagyott. A huszonkilencediknél a kommentátor már ordított, ahogy a két ló, Elvis Smith és Naprózsa fej fej mellett küzdött. – Gyerünk, pacikám! – ordibálta Dawn a képernyő felé. – Ne hagyd magad, te szürke! Úgy szeretnék nyerni! – Elvis Smith lesz a befutó – mondta a kommentátor. Épp mikor Naprózsa az utolsó pillanatban egy végső hajrával kurta, de biztos különbséggel elsőnek futott be. – Jézusúristen! – szakadt ki Dawnból a kiáltás. Már nem is emlékezett, mikor izgult ennyire utoljára. Úgy zakatolt a szíve, mintha végigvágtázta volna a pályát. Pedig tizenhét éves kora óta nem ült lóháton. Belegondolnia is fájdalmas volt, hogy lóra pattan, és a szülei nélkül nyargalja be a yorkshire-i vidéket. Régen olyan mókás volt, azt játszották, hogy Oklahomában vannak, és az apja egyfolytában kurjongatott, mint egy szédült cowboy. Talán, majd ha lezajlott az esküvő, benéz a maltstone-i lovasiskolába, és egy szép napos délelőtt kilovagol. Talán itt az ideje, hogy megint lóra üljön, és újraélje a boldog emlékeket.

Az apró termetű ír zsoké elegáns szürke lovának nyergében diadalmasan rázta az öklét. Sebesen pergő ír akcentussal beszélt a kamerába, egy árva szavát sem lehetett érteni, ám ez most nem is számított. Élete első Ugróderbijén mindjárt nyerni tudott esélytelennek tartott hátasával. Legutóbb 1961-ben lett szürke ló a győztes, tájékoztatta a nézőket a kommentátor. Senkit sem érdekelt a többi helyezett, habár a nevek sorban felvillantak a képernyőn. Dawnnak fogalma sem volt, mennyi pénzt nyert ezzel a munkahelyi loviszindikátus, mindenesetre megfékezte magát, és nem szólt róla Calumnak. Ha a fiú megtudná, hogy ő ily módon fialtatja a pénzét, még kevesebbet dobna be az esküvői perselybe. Így hát Dawn hallgatott, és őszintén sajnálta a kocsmából hazakullogó Calumot, aki Tiszavirágra fogadott. Dawn felvette a földről a katalógust, és néma csendben visszatért a „cukrozott mandula vagy csokoládétrüffel” kérdéséhez. Másnap reggel az újságból tudta meg, hogy Júniusi Esküvő volt az a ló, amelyik az első akadálynál felbukott.

15. FEJEZET

Grace, miután rendet tett a konyhában a vasárnapi ebéd után, kibámult az ablakon. Sarah és Hugo elugrott egy órácskára, hogy új ülőbútort nézzenek a télikertbe, Sable pedig odakint rúgta a bőrt a nagyapjával és Joe-val. Joe jó fiú, sok szempontból Paulra emlékeztet, jószívű és csendes, s akkor a legboldogabb, amikor a képeskönyveit bújja, vagy a füzetébe rajzolgat. Gordon remek hangulatban volt ezen a hétvégén. Nyugtalanítóan remek hangulatban. Egész hétvégén ott virított a vigyor a képén. Vigyorgott, amikor péntek este elment a klubba, és egészen a vasárnapi ebédig maga volt a derű. Valahogy mégsem volt szép látvány a mosolya. Grace-t kimondottan zavarta benne valami. Még mindig arra próbált rájönni, miben mesterkedhet Gordon – mert mesterkedik valamiben, az olyan biztos, mint hogy kétszer kettő négy –, amikor Laura egy csésze teát nyújtott felé, és kizökkentette a morfondírozásból. – Anya? Halló! Itt a tea! – Jaj, ne haragudj, szívem, egy kicsit elkalandoztam. – Ennyit Sarah-ról. Egy órát mondott, de már több mint két órája elmentek – mondta Laura az ablaknál ácsorgó anyja mellé lépve. Sable odakint éppen lerohanta Joe-t, aki nem akarta lepasszolni neki a labdát. – A következő pár hétben legalább lesz egy kis nyugtod, míg elutaznak a húsvéti ünnepekre. – Sarah állapotos – mondta Grace. – Szüksége van a segítségemre. – Csodálom, hogy nem kért meg titeket, vigyázzatok Sable-re, míg ők kettesben elutaznak – mondta Laura rosszallóan. Grace nem kötötte az orrára, hogy Sarah először pontosan ezt kérte tőle, és ő azt felelte, nem mehet rögtön szabadságra most, hogy új feladatkörbe került a munkahelyén. Sarah az apját már meg se kérdezte, hiszen előre tudta, mi lenne a válasza. Gordon örömmel eljátszott egy féktelen félórán át a kisunokájával, ahogy még a tulajdon gyermekeivel sem játszott soha, abba azonban már nem ment volna bele, hogy egyedül felügyeljen a gyerekre napközben, míg Grace dolgozik. – Nem lett volna szabad újra teherbe esnie, ha már egy gyerek is sok neki – folytatta Laura. – Az egész család tudja, hogy Sarah a házasságán támadt repedéseket akarja befoltozni ezzel a kisbabával. Grace nem mondott semmit, de tudta, hogy Laurának igaza van, és ez elszomorította. – Ugye, tudod, hogy rögtön szülés után vissza akar menni dolgozni, és arra számít, hogy lepasszolhatja neked a babát? Hugóval együtt azon drukkolnak, hogy minél előbb menj el nyugdíjba. – Ez esetben sajnos csalódni fognak – mondta Grace mély sóhajjal. Nagyon jól tudta, hogy ha valaha is feladná az állását, háromszorosan nehezednének rá a család és a háztartás terhei. Isten legyen irgalmas hozzá, ha végül kénytelen lesz visszavonulni. – Ha Sarah és Hugo megengedhetik maguknak ezeket a flancos utazásokat, akkor nem értem, miért nem fogadnak fel egy dadát – mondta Laura továbbra is rosszallóan, majd pillanatnyi gondolkodás után meg is válaszolta a saját kérdését. – Jobban belegondolva már tudom is, hogy miért. Sarah nem fogja hagyni, hogy egy idegen nő betegye a lábát a házába, amikor ő elhízott a terhesség miatt, és attól tart, hogy Hugo tekintete újfent rossz helyre kalandozik. Ezúttal hová utaznak? Hadd találjam ki: Benidormba? Grace nevetett. Laura természetesen csak viccelt, mivel Hugo minden beszélgetésbe vagy ötvenszer beleszőtte, hogy egy ötcsillagos szálloda lesz majd a bázisuk Lanzarotén, és az egész szigetet be fogják barangolni, ugyanis feltett szándékuk, hogy telket vásárolnak ott. Hugo ízig-vérig sznob volt, és újabban Sarah sem maradt el tőle. Mindketten rendkívül fontosnak tartották, hogy nagyobb, jobb és drágább dolgokat birtokoljanak, mint bárki más. Grace-nek fogalma sem volt, kitől örökölhette Sarah ezt a jellemvonását – Paul és Laura a legkevésbé sem volt anyagias. – Ráadásul nappal repülnek, remélem, Sable nem lesz túl izgága.

– Az a kis bestia – mondta Laura. – Természetesen mindenkit halálra fog idegesíteni a gépen, de Sarah ebben is csak „az érzelmek természetes kifejeződését” látja majd, és még meg is dicséri érte a gyereket. Grace bólintott. Bűntudatot érzett, amiért ilyesmit gondol, de Sable-t igencsak nehéz volt szeretni. El volt kapatva, pont, mint az anyja. Az persze Grace hibája volt. Sarah túl kicsi volt még, hogy emlékezzék az igazi anyjára, amikor az meghalt, és Grace azzal igyekezett kárpótolni, hogy agyonbabusgatta. Mindjárt megérthetjük, miért vált Sarah bizonyos értelemben szörnyeteggé, ha mindehhez hozzávesszük azt a pöffeszkedést, amire Sarah azután tett szert, hogy hozzáment a begyöpösödött, arrogáns, munkamániás vállalatigazgatóhoz, Hugóhoz. Grace mindegyik gyermekét szerette, de egyre inkább az volt az érzése, hogy Sarah lenézi őt, és ez bizony fájt neki. Laura nagyot kortyolt a teájából. – Találkoztál mostanában Paullal? – Igen – felelte Grace. – És jövő szombaton is találkozunk. – Mondott neked valamit? – kérdezte Laura rejtélyesen. – Miről, szívem? – Semmi különösről – mondta Laura. – Csak úgy. – Mesélt nekem a Rózsa Házról – mondta Grace. – Láttad a fényképeket? Ugye milyen szép? – Az, illetve az lesz, amint befejeződnek a munkálatok. – Grace nem kételkedett a fia képességeiben, tudta, hogy valami gyönyörűséget fog varázsolni abból a romhalmazból. Paul maximalista, megfogja a munka végét, és van rálátása a dolgokra. Különb fiút nem is kívánhatna magának, még akkor sem, ha az a saját vére lenne. Grace még csak huszonegy éves volt, amikor egy fertőzés miatt el kellett távolítani a méhét. Aztán a sors fintora úgy hozta, hogy röviddel Joe születése után Laurát is át kellett segítenie ugyanezen a folyamaton. De a lánya legalább némi megnyugvást meríthetett az első várandóssága emlékeiből. Csak álltak ott, kortyolgatták a teájukat, és a gyerekekkel játszó Gordont figyelték az ablakból. Egy srófra jártak a gondolataik. – Nevetséges a Paul és apa között kialakult helyzet, nem? – mondta Laura gyászos hangon. – Nem tehetek ellene semmit – mondta Grace. – Bár tehetnék! Még a témát se hozhatom fel, mert Gordon egyszerűen kimegy a szobából. Joe elvágódott, a fejét fogta, és keservesen sírt, ami egyáltalán nem vallott rá. Szívós kislegény volt, nem az a bőgős fajta. Laura kirohant hozzá. – Mi a baj, kicsim? – kérdezte Grace pár lépéssel a lánya mögött, miközben Joe az anyjánál keresett menedéket. – Semmi a világon – mondta Gordon, és karon ragadta a fiút. – Gyere szépen játszani, Joe. – Mi történt, Gordon? – tudakolta Grace. Joe lerázta magáról a nagyapja kezét. – Semmi az egész – mondta Gordon, és a hangja azt üzente: „Nem kell cirkuszolni!” – Vérzik a gyerek, apa. Mi történt, bogaram? – Sable megdobott egy kővel – mondta Joe. – Nem is – tagadott Sable. Ez a gyerek éppolyan, mint Sarah volt kiskorában. Szőke loknik, halványkék szempár: a megtestesült ártatlanság. – Ne butáskodj, gyere vissza focizni – mondta Gordon, és kitépte Joe-t az anyai ölelésből. – Hagyd békén, apa, hiszen megsérült – mondta Laura. – Kutya baja – mondta Gordon foghegyről. – Folytatjuk a focizást. Elég már a sírásból, Joe. Gyere, rúgd el a labdát. Joe azonban visszamenekült az anyja karjába. Gordon felcsattant: – Az ég szerelmére, mit babusgatod! Semmi baja a fiúnak. Ide gyere, Joe! – Már nem akarok játszani – mondta Joe. – RÚGD EL AZT A ROHADT LABDÁT! – üvöltötte Gordon, parancsoló ujjal a gyerek

lába elé mutatva. Laura érezte, hogy a kisfia megremeg, és még szorosabban ölelte. – Hagyd békén, Gordon – szólt közbe Grace. – Megsérült. Nézd meg a fejét. Sable, meg fogom mondani a mamádnak, hogy mit műveltél Joe-val. Sable nyomban sírva fakadt. Gordon ebben nem talált kivetnivalót, őt csak Joe hüppögése zavarta. A kislányok bőgnek, a kisfiúk nem. – Anyámasszony katonáját csináltok belőle! – fröcsögte Gordon kivörösödött képpel. – Így is olyan, mint egy lány. Úgy végzi majd, mint az a másik. Ezt akarjátok? Hogy ő is buzeráns legyen? Nem elég egy homokos a családban? Még egyet akartok? Akkor majd elégedettek lesztek? Gordon elegánsnak éppen nem nevezhető mozdulattal félrelökte a feleségét az útból, és becsörtetett a házba, miközben Joe az anyja mellére bújva zokogott. Laura elnézte apja távolodó hátát, és Grace látta, hogy utálkozva rázza a fejét. Grace ráébredt, hogy most először látja a férjét a lánya szemével.

16. FEJEZET

– Nyertünk – mondta Dawn a kabátját gombolgatva a következő hétfő reggel. – De nyertünk ám – mondta Christie. – Naprózsa: ötvenöt az egyhez. A szürkéket általában esélytelennek tartják, épp ezért volt szerencsénk. – Szent Habakuk – így Anna. – Akkor szép summa üti a markunkat, ugye? – Vegyük hozzá, hogy James is adományozott negyven fontot. Fogadok, most már bánja, hogy nem a saját nevében tette fel a pénzt. Mindent egybevetve nem is rossz pár órányi munkáért – tette hozzá Christie, és kacsintott. – Ez most komoly! – Anna életében jó ideje ez volt az első örömteli esemény. A nyereményéből megveheti magának a hintaszéket, meg annyi doboz malátás tejet, amivel élete végéig kihúzza. A harminckilencen túli vén csotrogányok általában ilyesmikre szokták költeni a pénzüket. – Nyertünk? – kérdezte Raychel, aki röviddel kilenc után süvített be az irodába. – Te nem hallottad az eredményeket? Hát merre kóricáltál egész hétvégén? – kérdezte Anna tettetett rosszallással. – A lakást csinosítgattuk – mondta Raychel. – Csak szombaton vagy négy órát töltöttünk az IKEA-ban. Bocs a késésért, Christie. Forgalmi dugóba kerültem. – Ugyan már – legyintett Christie. Isten ments, hogy valaha is olyan főnök legyek, aki néhány perc miatt patáliát csap! – Jó nektek – mondta Anna, ahogy felidézte a Tonyval való összeköltözését. Velük is elszaladt a ló az IKEA-ban, háromszor kellett fordulniuk, mire mindent haza tudtak szállítani. Az ágyat állították fel először, és a fiú ragaszkodott hozzá, hogy azon nyomban avassák is fel. – Még szerencse, hogy Ben bivalyerős. Szerepelhetne abban a tévéműsorban, A világ legerősebb emberében. Mindenki leesett állal nézte, ahogy kihordja a holmit a furgonhoz. Ben csinált mindent, nekem csak annyi dolgom maradt, hogy literszám főztem a teát. Rendes tag lehet ez a Ben, gondolta Anna. Ő miért nem tudott kifogni egy ilyet? Hogy lehet az, hogy mindig hűtlen szemétládákkal hozta össze a sors? Neki soha nem volt szerencséje a szerelemben. – Pár napon belül mindenkinek odaadom a nyereményét – ígérte Christie. – Egy részét félre kéne tenni, mondjuk, egy közös vacsorára, hogy megünnepeljük – javasolta Dawn. Tudta jól, hogy ha a zsebében lenne a pénz, Calum úgyis „kölcsönkérné”, és ő soha többé nem látná viszont. Sajnos képtelen volt nemet mondani Calumnak. – Remek ötlet – mondta Christie. – Akad itt a közelben valami hangulatos kiskocsma vagy étterem? – Nyílt egy új thai vendéglő itt, az utcában a Felkelő Nap nevű bár mellett – mondta Dawn. – Csak öt perc séta az út. – Hoppá, már megint ez a szó: Nap. Biztos, hogy ez valami előjel. – Nekem jó, ha mindenki egyetért. A húsvéti szünet után össze is hozhatnánk. A többiek vagy bólogattak, vagy hümmögtek, amit Christie boldogan igennek vett. Szerdán örömteli zsibongás töltötte be az irodát, amikor Christie szétosztotta a barna csomagocskákat, benne a nyereményekkel. A bátyját kérte meg, hogy kísérje el, amikor felveszi a nyereményt, ugyanis nem érezte volna magát biztonságban, ha ennyi pénzzel egyedül kell sétafikálnia. Mindahányan harminc fontot tettek egy külön borítékba, amit a majdani ünneplésre szántak. Christie azon tűnődött, a többiek vajon mire költik majd, amit nyertek. Ő új cipőt vesz belőle, már tudta is, hogy milyet. Fogadni mert volna rá, hogy Dawn félreteszi az esküvőjére, Raychel a lakásra, de Grace és Anna már nem ilyen egyszerű eset. Ők vajon mire költik az ölükbe pottyant pénzt? Christie még egy üveg pezsgőt is vesz majd, és iszik néhai férjére, mint az évnek ebben a szakában mindig. Szerette a húsvétot. Bár nem volt különösebben vallásos, megözvegyülésének

évfordulója minden évben töprengésre késztette. Azt kívánta, bárcsak ősz vagy tél lett volna Peter halálakor, nem pedig tavasz, amikor a férfi hőn szeretett harangvirágai elborítják az erdőt, és ébredezik a természet; ez olyan igazságtalan. Christie éppen ezért tudatosan élvezte a tavaszt, Peterért, kettőjükért. Grace vállalta, hogy felállít egy szolgálati beosztást, ami a kávéfőzést illeti, és Christie ragaszkodott hozzá, hogy ő is rajta legyen a listán; elvégre ő is kávés, és nem fog leesni a korona a fejéről, ha maga is kiveszi a részét a feladatból. A leköszönt Malcolm után Christie Somers olyan volt, akár egy pohár hideg víz a kiszáradt toroknak. Christie örömmel látta, hogy a kolléganői már mosolyognak egymásra. Mit sem rontott a hatékonyságukon, ha váltottak egy-két szót Grace blúzáról, „milyen jól áll neki ez a szín!”, vagy ha megkérdezték egymástól: „hogy végződött tegnap este a Coronation Street? Csörgött a telefon, és az utolsó percet már nem láttam.” Christie biztos volt benne, hogy ha lenne az irodában hőmérő, napról napra megmutatná, ahogy egyre nő a melegség. Aznap este a Dartley-ba menő későbbi vonat már a vágányon állt, amikor Anna odaért a pályaudvarra. Azért késte le a korábbi járatot, mert beugrott a szupermarketbe. A vonat felé szaladtában észrevette, hogy a fekete ruhás férfi megint ott van a túloldali peronon. Amikor a férfi megpillantotta, olyan képet vágott, mintha isteni szerencsének tartaná, hogy újra láthatja. Anna úgy érezte, nem egyszerűen bámulja, hanem méregeti, szakasztott úgy, ahogy a hóhér számítgatja, hány méter kötélre lesz szüksége az elítéltnek. Azután Anna legnagyobb rémületére a férfi rámutatott. Intett, hogy menjen közelebb. Még mit nem! Anna kalapáló szívvel ugrott fel a vonatra, és igyekezett nem tudomást venni az idegenről, aki most már integetéssel próbálta felhívni magára a figyelmét. Ahogy a vonat elindult, Anna nagy merészen odanézett. A férfi eltűnt. Aztán megpillantotta a peron másik oldalán, éppen lefelé ment a lépcsőn. Hogy a fenébe ért át ilyen gyorsan egyik oldalról a másikra? Biztosan repült. Na és ha sorozatgyilkos a pasas, akkor mi van?, gondolta sötéten. Az ő életének így is, úgy is vége. Az egyetlen kilátása, hogy nyálcsorgató, húgyszagú vénasszonyként végzi majd valami idősotthonban. A negyvenedik életév az első lépés a lejtőn lefelé. Remélte, hogy ha a fekete ruhás végül mégis elkapja, legalább gyors és fájdalommentes módszert választ.

17. FEJEZET

Vladimir Darq elnézte, ahogy a vonat kigördül a vágányról másodpercekkel azelőtt, hogy felugorhatott volna rá. A fenébe. Végre megtalálta a tökéletes nőt, és képtelen a közelébe férkőzni. Amikor először pillantotta meg a hosszú, gesztenyebarna hajú nőt, a belső radarja azonnal jelzett neki: ő az. Aznap éjjel nem tudta kiverni a fejéből, és másnap reggelre már azt is tudta, hogy csak ő kell neki. Minden este a pályaudvaron várta, hogy újból megjelenjen, és most megtörtént, ő pedig elszalasztotta. Eszébe jutott a sok bevásárlótáska a nő kezében, és rájött, hogy alighanem a korábbi vonattal szokott járni. Harmadjára szerencséje lesz. Még egyszer nem fogja elszalasztani. Csütörtökön már az egész épület a hosszú hétvége lázában égett. Dawn az esküvőjét fogja intézni az ünnepek alatt is, és már előre örült; Raychel vidáman mesélte, hogy ők költözködni fognak, s bár Anna nem örvendezett úgy, mint a többiek, Christie remélte, hogy nyugalmasan tölti majd a hétvégét az embere meg a macskája társaságában. Egyedül Grace tűnt lehangoltnak. Christie olykor-olykor rajtakapta, hogy üres tekintettel bámul maga elé. – Minden rendben? – kérdezte. Grace visszazökkent a jelenbe. – A legteljesebb mértékben – mondta, amivel egyiküket sem győzte meg, de Christie nem erőltette, Grace pedig nem tett róla említést, hogy szörnyű balsejtelem gyötri. A férjéhez volt köze a dolognak, habár Gordon nem tett semmi szokatlant, amivel okot szolgáltatott volna Grace gyanakvására. Őt mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami nem stimmel. A húsvét végeláthatatlannak tűnt. Hála istennek, hogy szombat délután találkozik Paullal, így legalább van mire várnia, és Joe arcocskáját is boldogság lesz majd nézni, amikor felfedezi, hány tojást rejtett el neki a húsvéti nyuszi a nagyiéknál. Persze csak akkor, ha Gordon nem ijeszti el a nyuszit a bárgyú vigyorgásával. Paul repült ki utolsónak a családi fészekből, jó három éve. Grace csak a fiú kiköltözésekor döbbent rá, milyen sok erőt adtak neki addig a gyerekek. Amikor mind elmentek, egyre fullasztóbbnak érezte az otthoni levegőt. Öt órakor Christie kellemes ünnepeket kívánt a kolléganőinek. Legközelebb kedden kell majd felvenniük a munkát. Christie úgy ítélte meg, hogy Grace-nek van a legnagyobb szüksége pihenésre. Gordon korábban felajánlotta, hogy aznap beviszi a munkahelyére és haza is fuvarozza a feleségét. Tulajdonképpen kifejezetten ragaszkodott ehhez. Azt mondta, be akarja vinni Grace kocsiját a szervizbe, mert valami fura zörgést hallani belőle. Grace nem hallott semmiféle zörgést, de nem volt oka kételkedni a férje szavában. A Joe-val történt vasárnapi incidens óta alig beszéltek egymással. Miután Laura hazament, Grace egyszer sem hozta elő a témát. Mi értelme lett volna? Ha Gordon nem akart beszélni valamiről, akkor nem beszélt. A férje már a parkolóban várakozott, amikor Grace kilépett az épületből. A kocsi lemosva, frissen fényezve, és belül is kitakarították, állapította meg Grace, amikor beszállt. Míg bekötötte magát, odamorrantottak egymásnak egy szervuszt. – Már nem zörög? – kérdezte Grace. – Hogy mondod? – kérdezett vissza a férfi szórakozottan, majd: – Ja, nem is zörgött. Biztos csak képzeltem. Grace ebből rögtön tudta, hogy a férje nem vitte szervizbe a kocsit, és nem hallott semmilyen zörgést. A megérzése, hogy Gordon készül valamire, rögvest helyesnek bizonyult, ugyanis jobbra kanyarodtak, pedig hazafelé balra kellett volna menniük. – Hová megyünk? – Teszünk egy kis kitérőt – hangzott a válasz. Grace-t kimerítette a hét. Belefáradt, hogy végig kell néznie, amint a családja lassacskán szétmorzsálódik, és belefáradt, hogy folyton fékeznie kell a nyelvét, nehogy olyat mondjon, amivel felmérgesíti Gordont. Ki akarta használni a lehetőséget, hogy ezen a hétvégén végre nem kell Sable-

re felügyelnie, hosszú fürdőkre vágyott, egy-két pohár borra, meg pár órányi tartalmas olvasásra. Muszáj feltöltődnie. – Gordon, hová megyünk? – ismételte meg törődötten a kérdést. – Azzal te ne foglalkozz – mondta Gordon, és megint az a hihetetlenül dühítő mosoly ült a képén. – Gordon? Gordon egy szót sem szólt, és a körforgalomnál jobbra indexelt, amiből Grace levonta a következtetést, hogy déli irányban fogják elhagyni a várost. Anna a peronon állt, szíve a torkában dobogott. A gyanús külsejű fekete ruhás alak most szerencsére nem volt ott. Pedig talán jobb lenne mihamarabb túlesni azon a támadáson. Anna megható kórházi jelenetet képzelt maga elé: Tony lélekszakadva rohan oda az ágyához, és gyengéden végigsimít Anna fején ott, ahol az idegen lesújtott rá a fejszével. És Tony örök szerelmet fogad neki, és visszajön, hogy gondoskodjon róla, hűs gézdarabokkal meg forró csókokkal borítva be szerelmese arcát. Lement a sorompó, begördült a vonat, és Anna riadalma alábbhagyott: nem, ma nem fogják megerőszakolni. Ekkor hűvös lélegzet csapott a nyakába. Anna megfordult, és a fekete ruhással találta magát szemközt. Napnál világosabban látta az agyarát. Most már egészen bizonyos, hogy bekerülök a Helyi Hírmondóba, mint az első barnsley-i illetőségű nő, aki részesült a halhatatlanság adományában, gondolta Anna, aztán előbb tótágast állt vele a világ, majd minden elsötétedett. Az idegen kesztyűs keze kivágódott, és elkapta az elaléló Annát.

18. FEJEZET

Anna pillanatok alatt tért magához, bár neki hosszabbnak tűnt ez az idő, és arra eszmélt fel, hogy gyülekezik körülötte a tömeg, a fura alak a karjában tartja, a földön vannak, és valami ostoba némber fel-alá rohangálva sápítozik: – Segítség, hívják a mentőket! Egy nőnek szívrohama van! Érezte, hogy valaki felsegíti, aztán ahogy visszatért az öntudata, egyszerre megrohanta a szégyen. Próbált úgy tenni, mintha tökéletesen beszámítható lenne, ahogy a tajt részeg ember igyekszik józannak mutatkozni, hasonló sikerrel. Egyfolytában azt hajtogatta: „jól vagyok, jól vagyok”. De a fontoskodó nő tovább rikácsolt: – Nem lett volna szabad elmozdítani. Kórházba kell szállítani. Egészségügyi dolgozó vagyok. Nem a levegőbe beszélek. Aztán mintha Anna agya előreugrott volna egy kicsit az időben, mert a következő pillanatban már egy kedves, kötényes hölgy kísérte a pályaudvari kávézóba egy csésze jó édes teára. Újabb nyúlfarknyi időugrás, és Anna egy csendes sarokban ült a széken, amelyre szelíd kezek nyomták le. És az agyaras fickó ült vele szemben. Anna megütközve rázta a fejét. A vámpírok Yorkshire teát isznak? Mert ez itt bizony azt iszik. És csokoládés keksszel kínálgatja. Annának nem rémlett ilyesmi a Bram Stoker-összesből. – Csak nem cukorbeteg? – kérdezte az idegen mélyen zengő hangon, erős akcentusa sűrű erdőket és komor kelet-európai kastélyokat idézett. – Nem – felelte Anna. – Legalábbis ma reggel még nem voltam az. – Akkor csak azért ájult el, mert halálra rémült tőlem – mondta a férfi. – Igazán sajnálom. – Bőre sápadt volt, hollófekete haját összefogta a tarkóján. Egyetlen ősz szál sem akadt benne, de nem látszott festettnek. A szakálla ugyanolyan színű, vékony, precíz vonalként húzódott végig szögletes állán. – Ó, nem egyedül a maga hibája, hogy elájultam – mondta Anna, és nem tett róla említést, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára tisztességesen, következésképpen olykor elszédül. – Vártam magát – folytatta a férfi. Hallatlanul kék szeme volt, a tekintete mély, mint a lagúnák vize, aranypettyekkel az íriszen, ami valahogy ellenállhatatlanná tette. Ezt a szempárt dús, fekete pillák keretezték, egy nő ölni tudott volna értük. Szemöldöke is dúsan feketéllett, a két férfias ív között csupán az orr fölött nyílt egy kis rés. – Miért? Mire kellek magának? – hárított Anna. – Miért lebzsel szakadatlanul a pályaudvaron? – Nem lebzselek, hanem keresek – hangzott a válasz. – És nemcsak a pályaudvaron, de könyvtárakban, szupermarketekben, boltokban is. Egy nő után kutatok. Anna nyitotta a száját, hogy feleljen, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Azon kívül, hogy perverz. Az alak benyúlt köpönyege redői alá, és mutatós cégkártyát húzott elő, amit átnyújtott neki. Vladimir Darq. Mindössze ennyi állt rajta, meg egy mobilszám. Minő pökhendiség! Vagy talán csak a végtelen önbizalom jele? A kártya arról tanúskodott, hogy tulajdonosát illik ismerni. Vicces, mert a név csakugyan ismerősnek tűnt, de Anna, ha megölik sem tudta volna, hol hallotta már. Valami krimisorozatban? – Végül is mit akar tőlem, Mr. Darq? – Darknak ejtette a nevet. Mivel az idegen nem javította ki, feltételezte, hogy ez a helyes kiejtés. Vladimir Darq lehúzta a kesztyűjét, hogy jobban érezze a bögréjét. Nagy, de finom keze volt. Körmei gyászkeretesek, ám ez furcsamód csak fokozta férfiasságát. A bal kéz középső ujján jókora aranygyűrűt viselt, a „DARQ” szót vésték bele. Ez az egy gyűrűje van, állapította meg Anna. – Maga – kezdte a férfi, és olyan áthatóan nézte, hogy Anna érezte: máris vörösödik. – … maga az a nő, akit kerestem. Vigyázat, ez flúgos! – Ez az a pont, amikor hazamegyek – mondta Anna, de hasztalan próbált felállni.

– Kérem, hallgasson végig – mondta amaz feltartott kézzel. – Maradjon ülve, és hallgasson meg. Csak öt percet kérek. Anna visszaült, mert nem volt választása. A láb nem engedelmeskedett az agy távozást sürgető parancsainak, és amint Anna felállt, kiszaladt a vér a fejéből, s újból elfogta a szédülés. Csak az idegen meg ne szagolja a gyengeségét! – A nevem Vladimir Darq. Divattervező vagyok. Hát persze, gondolta Anna. Most ugrik be. Többször is látta már ezt a férfit mindenféle divatshow-kban. Gok Wan műsoraiban is szerepeltek Darq tervezésű ruhák. Már amennyiben ez az igazi Vladimir Darq, nem pedig valami hitvány csaló. Végtére is a barnsley-i vasútállomás nem éppen az a hely, ahol az ember Laura Ashley-be, Coco Chanelbe és társaikba botlik. – Ön alighanem ruhatervezőnek ismer engem. Kizárólag ruhatervezőnek. De ennek most már vége! – Szép kezének egyetlen legyintésével teljes addigi életművét félresöpörte. – Kiterjesztettem a tevékenységemet fehérneműre. Már nem akarok díváknak tervezni. Olyan nőknek akarok tervezni, akik érezni akarják, hogy itt belül ők is dívák. – Azzal megütögette a mellét a szíve tájékán. – Lenne egy kérdésem: szokta nézni Gok Wan műsorait? – Igen – felelte Anna tétován. Uramatyám, ez mindjárt megkéri, hogy anyaszült meztelenül sétafikáljon fel-alá a peronon! – A Jane hölgyeit is nézi? – Azt imádom. – A Jane hölgyei új műsorszám volt, mely még a Gok-féle show-műsorokkal is vetekedett, bár hasonló sémát követett, s a tévé egy fiatal, káprázatos, mégis roppant szimpatikus üdvöskéje vezette, aki a Jane Cleve-Jones névre hallgatott. – A Jane hölgyei új dobásra készül. Megkerestek egy sor divattervezőt, köztük engem is, és mindenki saját modellel dolgozik majd, őt kell átalakítania. Én a fehérneműre fogok koncentrálni. Olyan nőre van szükségem, aki szépnek akarja érezni magát, és én előcsalogatom belőle a Föld Asszonyát. Hiszem, hogy minden nőnek van egy ilyen arca, csak sajnos a legtöbbjüknek sejtelme sincs róla. Amikor megpillantottam magát, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy maga az igazi. Szeretném, ha a modellem lenne. Szeretném, ha inspirálná nőtársait, hogy viseljék a ruháimat. Olyan nők számára akarok tervezni, mint maga. – Úgy érti, kivénhedt hájpacniknak? – Anna örömtelen kacajt hallatott. – Nu. A legkevésbé sem – mondta Vladimir Darq az asztalon áthajolva, és végighúzta az ujját Anna állán, aki beleborzongott az érintésbe. – Harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején járó nőknek, akik azt hiszik, hogy már nem vonzóak, vagy soha nem is érezték magukat szexisnek. Látom a görnyedt tartásából, maga sem érzi úgy, hogy kívánatos lenne. Még nem tanulta meg, hogy a szexualitás belülről fakad. Rosszul érzi magát a bőrében, mert soha nem kapott pozitív visszajelzéseket. Azt hiszi, hogy az élet túlhaladt magán. – Kézbe vette Anna egyik fakóbarna hajtincsét, és átpergette a szálakat az ujjai között. Anna érezte, hogy könny szökik a szemébe, de visszanyelte a sírást. Csak egy apró mozdulat volt, Vladimir Darq azonban már ennyiből is tudta, hogy helytálló a feltételezése. Nem mintha kételyei lettek volna. Ahhoz túlságosan bízott a megérzéseiben. Anna felfújta az arcát. Ennyire szembeötlő, hogy ő csupán egy szeretetlen selejt, akiben annyi szikra sincs, mint egy csatornába hajított gyufaszálban, és ez két vágány távolságából, még egy vadidegennek is feltűnik? Jóságos ég! – Semmi baj. Én át tudom formálni magát – suttogta Vladimir Darq. A hangja simogatott, akár a bársony. – Érezni fogja, hogy gyönyörű. Kevesebb mint nyolc hét alatt az egész életét megváltoztathatom. És ön ad majd erőt a többi nőnek, hogy ők is megszépüljenek. Maga lesz az első a Föld szépséges asszonyai közül, akiket életre hívok. – Szépséges? – Anna száraz, horkantásszerű nevetést hallatott. Soha nem mondtak még ilyet neki. Senki sem mondta még neki: „Anna Brightside, szép vagy.” S ha már itt tartunk, azt se mondták rá, hogy édes, vagy, mondjuk, csinos. Tinédzserként megszámlálhatatlan alkalommal elegyedett beszélgetésbe jóképű srácokkal, hogy közben rádöbbenjen, a fiúk valójában a nála jóval csinosabb barátnőjére, Caroline-ra utaznak az imádni való gödröcskéivel meg a melaszbarna szemével. Húszas éveiben még ennél is kevesebb figyelemre méltatta a másik nem, hiába volt

makulátlan a bőre, és ősziesen szép a haja. Aztán harmincasként megismerkedett a jópofa, mérhetetlen szexuális étvággyal bíró Tonyval. A fiú nemi vágyának tárgyaként Annának éledezni kezdett a női magabiztossága. Míg Tony nem ejtette őt Miss Hetykecickóért. Most meg itt ez a vámpírnak öltözött fazon, és azt állítja, hogy az ő varázsfehérneműjétől majd csodaszép lesz. Na de harminckilenc évesen? Miután egész eddigi életében annyi szexuális vonzerő sem volt benne, mint egy vödör festékben? Ennek elmentek otthonról? – Nehéz elhinnem ezt az egészet – kezdte Anna, zavarodottan ráncolva a szemöldökét. – Úgy értem, ez itt Barnsley, egy vasútállomáson vagyunk. És maga Vladimir Darqnak mondja magát, és azt szeretné, ha benne lennék a tévében? Kezdem azt hinni, hogy még mindig ájult vagyok, és ez csak álom. – Már csak azért is, mert valahányszor a férfi ajka szétnyílt, Anna látni vélte az agyarát. – Szabad a becses nevét? – Anna. Anna Brightside. – Anna Brightside, kérem, gondolkodjon a dolgon – mondta a férfi. – Keressen rám az interneten, és meggyőződhet róla, hogy tisztességesek a szándékaim. – Még közelebb hajolt, és megfellebbezhetetlenül mondta: – A forgatás május kilencedikén, szombaton kezdődik. Együtt fogjuk végigcsinálni. – Tényleg? – így Anna. Milyen rátarti fazon! – Igen, tényleg, és hamarosan számítok a hívására, mellyel megerősít az igazamban – mondta Vladimir Darq. – Soarta, sorsszerű, hogy találkoztunk. Soarta! – S mielőtt Anna akár csak egy szót is szólhatott volna, a férfi felállt, kezet csókolt neki, és összeütötte a sarkát, mint valami Vilmos császár. Aztán meglibbent a fekete köpönyeg, és már nem volt sehol. – Ördög és pokol – mondta Anna. Más nem jutott eszébe, ami illett volna az alkalomhoz.

19. FEJEZET

Calum felülmúlta önmagát, mégpedig háromszorosan. Dawn arra ért haza a munkából, hogy kifosztották a perselyét, amelyben a kétfontos érméket gyűjtötte, a húsvéti csokoládétojás meg, amelyen cukormázból a „Jeles Jegyes” felirat díszelgett, félig megevett állapotban hevert a konyhaasztalon. Ezek szerint Calum mindkettőt megtalálta a rejtekhelyen, a szekrény fenekén. A tojás meggyalázása sokkal jobban elkeserítette Dawnt, mint a hiányzó pénz. A lóversenyen nyert összeget hál’ istennek biztonságosabb helyre dugta. Aztán észrevette, hogy a bevásárlótáskában lévő menyasszonyi fátyla tele van csokis ujjnyomokkal. A kanapén ülve füstölgött, míg a fiú este fél tizenegykor elő nem került végre, természetesen beszeszelve. Calum szokásához híven csak röhögött, és a vállát vonogatta, mint aki nem is érti, miért csinál a lány ekkora cirkuszt pár rongyos font miatt, mintha bizony meglopta volna – azt a nyamvadt tojást meg úgyis neki szánta. Dawn azt vágta a fejéhez, hogy elrontotta a meglepetést. A fiú ráordított, hogy hagyjon neki békét, és ha ilyen lesz majd a házasélet, akkor ő inkább visszacuccol a volt barátnőjéhez, Mandy Clamphez. Dawn önző disznónak nevezte, mire a fiú pofon ütötte, mert a hisztérikákkal nem lehet mit csinálni. Aztán otthagyta a zokogó lányt a nappaliban, és elment aludni. Grace másnap reggel arra ébredt, hogy eső dobol a lakókocsi falán, ahol szűkös kényelmetlenségben töltötte az éjszakát. Átfordult a másik oldalára, hogy vessen egy pillantást az órára – hat tíz –, aztán bedugta a fejét a takaró alá a legkeskenyebb hálóalkalmatosságon, amellyel valaha is összehozta a balsors, és próbált visszaevezni az álmok világába, ahol egészen ébredésig a tengerben úszkált, miközben odafentről finoman hullott rá a langy trópusi zápor. Fortyogó dühe képtelenné tette rá, hogy visszaaludjon. Még fél órán át küzdött, de hiába igyekezett öntudatlanságba merülni, így aztán felkelt, hogy készítsen magának egy teát a silány „konyhában”. Ahogy felderengett előtte Gordon önhitt ábrázata, amikor az este ráhajtott az autópályára, Grace lényét szitokszavakkal fűszerezett érzések töltötték el. Abban a minutumban tudta, hogy éppen elrabolják, és olyan helyre viszik, ahová nem akar menni. A nyakát tette volna rá, hogy Blegthorpe az úti cél (Gordon hónapok óta emlegette a helység nevét), és ott szisztematikus gyötrelmekben lesz része, mert sorra járják majd a lakókocsiparkokat. És bizony telibe trafált! Gordon fel volt háborodva, hogy a neje nem hajlandó vidáman cseverészni vele a szendvics meg a tea mellett, amikor megálltak a benzinkútnál pisiszünetre. A feleségének is becsomagolt. Egy régi fekete nadrágot tett be a bőröndbe, amit Grace csak takarításhoz hordott, egy kék szoknyát szarvasmintás felsővel, három melltartót, és egyetlen bugyit. Bepakolta még Grace hajkeféjét, néhány törülközőt, sminket egyáltalán nem, cipőből viszont három párat is. A hálóingről és a harisnyáról megfeledkezett. Grace bekapcsolta az özönvíz előtti hordozható tévét, és addig babrálta az antennát a tetején, amíg elfogadható nem lett a kép. A hírolvasók hangja legalább elnyomta a másik szobában durmoló Gordon bosszantóan elégedett hortyogásának zaját. Megfordult a fejében, hogy fogja a kocsikulcsokat, és hazavezet. Paullal akarta tölteni a húsvétszombatot, és látni akarta, hogyan derül fel Joe arcocskája, amikor megpillantja azt az óriási húsvéti tojást, amelyet a múlt héten vásárolt neki. Gyűlölte Gordont. Amit Gordon akart, annak úgy kellett lennie, és ez egyre inkább így volt, mióta a „kemping” és a „korkedvezményes nyugdíj” kifejezések beépültek a mondataiba. Nos, itt az idő, hogy Grace végre szembeszálljon vele. Valójában ez már az utolsó utáni pillanat. Már akkor lépnie kellett volna, amikor a férje kidobta Pault a házból. SMS-t írt Paulnak, hogy lemondja a szombatot. Az akkumulátor épp abban a pillanatban mondta be az unalmast, amikor Grace rányomott a küldésre, így nem volt benne biztos, hogy átment-e az üzenet. A telefon halott kijelzőjére meredve olyan érzése támadt, hogy soha nem volt még ennyire elvágva a világtól. Dawn tízkor ébredt fel a kanapén, ahol előző éjjel álomba zokogta magát, és kocsival átment Murielhez, mialatt Calum még mindig az ágyban szunyált, bár nem is annyira alvó, mint inkább hibernációban lévő ember benyomását keltette.

– Szia, szívem, milyen kellemes meglepetés – mondta Muriel. Lágy hangjától Dawn menten sírva fakadt. Muriel dundi karjába ölelte, és a hátát lapogatva a kanapéhoz vezette. Letessékelte a kanapéról az ott szundikáló agarat, és lenyomta Dawnt a kutyaszőrrel telehintett párnákra. – Összekülönböztetek Callel, igaz? – kérdezte Muriel. Dawn csak bólintott, nem bírt megszólalni a torkába toluló könnyektől. – Csak nem a rendőrségi figyelmeztetés miatt, amiért bemosott egyet annak az ürgének? Dawn felnézett. – Ezek szerint te még nem tudsz róla. Dawn arcát ráncba gyűrte a gondolat, hogy hová fajulhat ez még. – Nem az ő hibája. Calum szerint a fickónak már hónapok óta érett az a pofon. Szóval Calum előbb elmondta az anyjának, hogy a rendőrség figyelmeztetésben részesítette, majd elment a kocsmába, hogy leigya magát, és csak aztán jött haza, gondolta Dawn. Nem nehéz kitalálni, ő hányadik helyen áll a fiú fontossági listáján. – Majd elrendeződik ez is – mondta Muriel. – Az apja ugyanilyen volt az ő korában. Nagyhangú tuskó volt az én Ronom, főleg olyankor, ha beivott. Évekbe telt, mire összeszedte magát, de megcsinálta! Nézz rá, olyan, mint a kezes bárány. Tarts ki, lányom, csak ennyit mondhatok. – De hát megütött, Muriel! – mondta Dawn. – Vissza kellett volna ütnöd – felelte Muriel, mint aki nem is érti, hogy lehet ilyen tyúkeszű ez a lány. – Mindjárt elment volna a kedve a pofozkodástól. – Felnevetett, aztán szemügyre vette Dawn könnyáztatta arcát, és megkeményedett a hangja. – Nem lehetett nagy ütés, hisz nem is maradt nyoma. Egyáltalán miért ütött meg? Biztos okot adtál rá. – Azzal fenyegetett, hogy visszamegy Mandy Clamphez. – Azt csak a te bosszantásodra mondhatta. Miért nem küldted el a búsba? Én azt tettem volna. Menjen csak vissza ahhoz a nőhöz. Dawn soha nem mondana ilyet. Mandy Clamp óriásméretű szálka volt a szemében. Calum meg az a nő éveken át hol együtt voltak, hol szakítottak. Aztán amikor Mandy végérvényesen ejtette, Calum Dawnnal vigasztalódott. Aztán Mandy úgy döntött, hogy mégis kell neki a fiút, és több ízben is zaklatta. Dawn nem rejtette véka alá az elégedettségét, amikor Muriel elmondta neki, hogy a család nemigen kedvelte Mandyt. Crooke-ék rendszeresen élcelődtek rajta, hogy a szeme se áll jól a némbernek. Akárhogy is, nem kizárt, hogy Calum megkereste Mandyt, csak azért, hogy komolyan megleckéztesse Dawnt. Mandy Clamp meg bizonyára örült, hogy pontot szerzett Dawnnal szemben, és kitárta az ajtaját Calum előtt. Aztán széttárta neki a lábát. – Nem lett volna szabad megütnie engem – pityergett Dawn. – Nőj már fel, Dawn – pirított rá Muriel némi éllel a hangjában. – Calum elmondta, hogy egyfolytában szekálod. Márpedig a férfinak előbb-utóbb eljár a keze, ha nem hagynak neki békét. Ez van. Dawnnak a lélegzete is elakadt, úgy meg volt döbbenve. Soha nem gondolta volna, hogy Calum képes a családjához rohanni, hogy őt bemószerolja, s hogy aztán a család szépen kibeszéli a háta mögött. Vajon mit mondtak még róla? Magától értetődik, hogy a fiú pártját fogják, de azt azért nem gondolhatják, hogy Calum semmiben sem hibás. Azt akarta mondani, hogy ő nem szekálja Calt, s hogy az még nem szekatúra, ha megkéri, hogy adjon valamicske pénzt az esküvőre ahelyett, hogy minden fillérjét elinná. És az sem piszkálás, ha leteremti a fiút, amiért kifosztotta az ő takarékbetétjét. Ám most először Dawnnak az volt az érzése, hogy Muriel süket lenne az ellenvetéseire. Úgy látszik, egy Crooke szava szentírás egy másik Crooke szemében. Még akkor is, ha közben odáig fajult a helyzet, hogy megütöttek egy nőt. Dawn szülei között igazi összhang volt, szerették és becsülték egymást. Más gyerekekkel ellentétben, akik altatódal híján a szüleik veszekedésére szenderedtek el, ő egyszer sem hallotta, hogy akár csak felemelték volna a hangjukat. Nyilván velük is előfordult néha, hogy összevitatkoztak, de soha nem őelőtte. Szerető szülei meghitt légkörben nevelték, rengeteget

nevettek, és évekbe telt kihevernie az elvesztésük után maradt fájdalmat, bár bizonyos értelemben soha nem heverte ki. Aztán berobbantak az életébe Crooke-ék, s ő magába fogadta őket, akár egy kiszáradt szivacs, ha tiszta vizű tóba merítik. Csakhogy az ő világuk gyökeresen elütött attól, amelyhez Dawn szokva volt. Újdonság volt a számára, hogy kiabálnia kell, ha valamit el akar érni, és a viták hevében olykor az volt az érzése, hogy nem önmagát adja. Fogalma sem volt, képes lesz-e valaha beilleszkedni. Időnként haragudott magára, hogy valamennyire máris hozzájuk idomult. Muriellel ellentétben ő abban hitt, hogy az éremnek két oldala van. Talán tényleg úgy tűnhet, hogy szekálja Calumot. Talán jobb lenne, ha nagyobb szabadságot hagyna neki. Mert minél inkább nyaggatja, annál jobban elmarja magától, a végén még tényleg visszamegy ahhoz a bestiához. Nem akarta összerúgni a port Muriellel, így a harmonikus viszony fenntartása érdekében inkább beadta a derekát, és azt mondta: – Alighanem igazad van, Mu, egy kicsit tényleg visszafoghatnám magam. – Eredj haza – mondta Muriel. – Békülj ki vele. Pár hét múlva itt az esküvő. Calum derék fiú. Csak egy kis szeretet és támogatás kell neki, ne légy púp a hátán, ne nyafogj folyton, hogy eljár otthonról. Szívem, ha egy ketrecbe zárt állatot akarsz birtokolni, akkor vegyél aranyhörcsögöt. Calum a mama pici fia, a szeme fénye. Az ártatlanság szobra. Ezt ideje megjegyezni.

20. FEJEZET

A következő napon rettenthetetlen, anorákos vakációzók sétálgattak a part mentén, a szél minduntalan kifordította az esernyőjüket; az ezt követő viaskodásuk kész tornamutatvány volt, ahogy szembeálltak a széllel, hogy az visszapöndörítse az ernyőjüket. Grace elhatározta, hogy lenyeli a békát, és követi Gordon játékszabályait. Egyfelől túl fáradt volt a háborúzáshoz, másfelől így legalább azt mondhatja majd, hogy ő igazán megpróbálta jól érezni magát a szélviharos, unalmas Blegthorpe-ban, ám, minő meglepetés!, csúfos kudarcot vallott. Így ahelyett, hogy abban a bizonyos tündéri maltstone-i kávézóban teázna a fiával meg azzal a fiatalemberrel, aki oly nagyon szeretné őt megismerni, itt, ebben a lepusztult krimóban keresett menedéket az orkánerejű szél elől, teasütemény helyett íztelen sajttal, olcsó fehér kenyérrel és még olcsóbb margarinnal készült szendvicset majszol, és csorba bögréből kortyolja mellé a teát. Gordon egy akkora darab sült hallal tömte a fejét, amely egy kisebb bálnával is felvette volna a versenyt. – Nincs is annál jobb, mint mikor az ember leruccan a jó öreg tengerhez – mondta a férfi, miközben egy halszálkát piszkált ki a fogai közül. Az italmérés cégére nagy zajjal az ablakhoz verődött. – Ezt nevezem szélnek – nyerített Gordon. – Mikorra kell odaérni a lakókocsiparkhoz? – kérdezte Grace. Ivott egy korty teát, és remélte, hogy Paul megkapta az üzenetét, s most nem aggódik érte, amiért nem ment el a találkájukra. – Fél óra múlva – mondta Gordon az órájára nézve. – A desszert még belefér. Te kérsz valamit? Sikítani tudnék, gondolta Grace, de hangosan csak annyit mondott: – Kösz, inkább kihagyom. Miután Gordon bekebelezett egy irdatlan adag melaszpudingot tejsodóval, kimerészkedtek a szabadba; időközben elült a szél, s a nap rendkívül morcosnak kinéző felhők mögött bujkált. – Nyáron pofás lehet – mondta Gordon, és kinyitotta a kocsit. Egész úton a Kilátás az Öbölre lakókocsipark felé, amely három mérföldre volt a parti úton, az „Ó, mennyire szeretem a tengerpartot” fütyülte. Idegesítő volt. Bejelentkeztek a kemping recepcióján, és egy dús testű hölgy, akinek egyáltalán nem volt dereka, s ettől kis híján szétrepedt rajta a kosztüm, melegen üdvözölte, majd némi kedélyes tereferét követően az egyes számú lakókocsihoz kísérte őket. A kaspókban művirág pompázott, a lépcső mellett grillsütő állt. Belülről lenyűgöző volt, ezt Grace-nek is el kellett ismernie. Duplája annak, mint amelyikben nemrég két kényelmetlen éjszakát is eltöltött. Volt benne négy szoba, háromban franciaágy és beépített szekrény, a fürdőszoba meg olyan tágas volt, hogy táncra lehetett volna perdülni benne. Igazán mutatós, de ez akkor sem Grace világa. Tele volt már a hócipője a kempingezéssel, ugyanis Gordon a „kikapcsolódásnak” ezt az egyetlenegy fajtáját ismerte. Ő valami másra vágyott, olyan nyaralásokra, ahol mások gondoskodnak az étkeztetéséről, és garantáltan süt a nap. Olyan helyen szeretett volna eltölteni egy-két hetet, ahol istenigazában elengedheti magát, ahelyett hogy ugyanazt a házimunkát végezné, csak másik helyszínen. Lehet, hogy Gordonnak a kempingezés is pihenés, de csak azért, mert soha a kisujját se mozdítja, miközben Grace főz, takarít, mosogat, ágyaz. Mindez, ugyebár, női munka. – Ez itt a „Monte Carlo”, a legújabb modellünk – mondta a szűk kosztümös nő. – Húszezer fontba kerül, de ha most hétvégén vásárolják meg, potom tizennyolcezerért az önöké lehet. Már veszem is elő a csekkfüzetemet, gondolta Grace epésen. Vajon hány héten keresztül andaloghatna a paradicsomi Sorrento utcáin tizennyolcezer fontból? Látta Gordonon, hogy ő is meghökkent az összeg hallatán. Pedig tisztában kellett lennie az árakkal, hiszen kimerítő kutatást végzett a témában. Fennhangon Gordon mindössze annyit mondott, hogy az összeg egy kissé ijesztően hangzik annak, aki nem engedheti meg magának, hogy két kézzel szórja a pénzt. – Nekünk ez amúgy is nagy lenne – mondta. – Tudna mutatni egy másikat? – Hogyne – mondta a nő. Időközben felmérte őket, és arra jutott, hogy nem a nagy pénzes

vásárlók közé tartoznak, így a „Cannes” modellhez vezette őket, amely az elmúlt öt évben ugyanannak a hölgynek a tulajdonában volt. Aki ráadásul még színvak is, gondolta Grace a narancssárga legkülönbözőbb árnyalataiban összeválogatott berendezés láttán. Mintha egy óriási rothadó mangó belsejébe csöppentek volna. – Tizenkétezer-háromszáz fontért azonnal elvihető – mondta a nő. – Hatágyas, melyek közül az egyik kétszemélyes. És külön étkezőrész tartozik hozzá. A zuhanyozóhelyiség tekintélyes méretekkel bírt, és Gordon nyilvánvalóan azt remélte, hogy Grace odalesz majd a konyhától – jövendőbeli birodalmától. Grace szinte látta, ahogy a csillogó szeme mögött beindulnak a fogaskerekek az agyában, és odaképzeli magukat a tipikus angliai nyárba: Grace vígan sütögeti az almás pitét, miközben szórakoztatja a gyerekeket, eteti a kicsit, berámol a mosógépbe, és a fenekébe dugott partvissal még padlót is seper, Gordon pedig ezenközben a növénykatalógusait bújja, és barátian átinteget a szomszédoknak. – Azt hiszem, emellett maradunk – mondta Gordon. – Egyszerűen nagyszerű. – Gordon! – reccsent rá Grace. – Ne haragudj, válthatnánk néhány szót? Megragadta Gordon ingujját, és behúzta a sarokba, hogy nyugodtan megbeszélhessék a dolgot. A kosztümös nő beleolvadt a háttérbe. – Ez egy csomó pénz, Gordon – mondta Grace. – A te jó voltodból hamarosan úgyis nagy pénz áll a házhoz – mondta Gordon. – Arra nem építhetsz – mondta Grace. – Sebaj, a megtakarításainkból is ki tudjuk fizetni. Egyszer élünk, Grace. Jó áron adják, megvesszük és punktum. Miért pont most kezd ez az ember tékozolni?, gondolta Grace. A legszívesebben beleüvöltötte volna a képébe, hogy esze ágában sincs egész nyarakat Blegthorpe-ban tölteni. Nem fogja hagyni, hogy elrángassák Barnsley-ból az egyik adag koszos edény mellől csak azért, hogy aztán a tengerparton még több mosogatnivalója legyen, de tudta, hogy eleve vesztes csatát vív. Gordon soha nem maradt alul a vitában, ehelyett az állhatatosságával fárasztotta ki az ellenfelét, és mivel Grace már második éjszaka pocsékul aludt, túl fáradt volt ahhoz, hogy visszavágjon. Kelepcében érezte magát. Mióta Paul összekülönbözött az apjával, Grace soha nem érezte még ennyire terhesnek a férje erőszakosságát. Amikor Gordon kidobta Pault a házból, Grace kezdte más szemmel nézni az életét, s ez felért egy megvilágosodással. Rádöbbent, hogy a férje nem a társa. Gordon füvet nyírt, megszerelte, amit kell, és kezelte a háztartáspénzt; Grace főzött, takarított, és gyereket nevelt, de míg Gordon maradéktalan tiszteletet várt el azért, mert ő a férfi a házban, Grace robotolását természetesnek vette, mondván, „ez a nők dolga”. Grace véleménye itt nem számított. Ő maga sem számított. Gordon diktátor, nem demokrata. Grace tehetetlenül nézte, ahogy a férje szétnyitja a csekkfüzetét, hogy kiállítsa a tíz százalék foglalóról szóló csekket. Mosolygott, miközben írt. Grace soha nem gondolta volna, hogy a „huncut” szó egyszer még alkalmazható lesz a férjére. Bizarrnak találta Gordon felajzottságát, mintha megszállta volna valami, de nem volt teljes az átalakulás. Az estét a Robin Hood Clubban töltötték, ahol meghallgathattak egy középszerű énekespárost, akik „Paradise” néven futottak, és orgonán kísérte őket „Trevor Starr” olyan csillogóvillogó öltönyben, amely valamelyik Liberace-árverésről is származhatott volna. Azután a helyi Celine Dion, „Lynn Laverne” foglalta el a színpadot, és a dobhártyákat nem kímélve lírai dalokat kornyikált. A szünetben bingót játszottak. Majd visszatért Lynn Laverne, ezúttal más toalettben, és Gordon sült halat rendelt krumplival meg salátával két személyre, mialatt LL tovább repesztette az üvegeket a hangjával. Gordon a bárban összemelegedett egy kempingezésben veteránnak számító házaspárral, és meghívta őket az asztalukhoz. A tengeri levegőről meg a kempingéletformáról áradoztak, és meginvitálták Gordonékat egy reggeli kávéra, hogy ők is megcsodálják a vadonatúj luxuslakókocsijukat, a lakókocsik Rolls-Royce-át, a Monacót. Grace mosolyogni próbált, jóllehet üvölteni szeretett volna. Ami Gordon Beamisht illeti, ő most volt csak igazán elemében.

21. FEJEZET

Szombaton késő este Ben hatalmas csokitojást rejtett a kandallóba Raynek húsvétvasárnap reggelre. A lány cukormázból formált neve és három csók díszítette. Az éjjel, mialatt Ray aludt, Ben krumplinyomdával rózsaszín nyuszilábnyomokat nyomtatott a padlóra. – Ide nézz, Ben, mit hozott nekem a húsvéti nyúl! – ujjongott Ray, ahogy ébresztésképpen rávetette magát a férfira. – Remélem, a férjednek is adsz belőle – mosolygott Ben. – Talán neked is hozott egyet – mondta Ray. – Csak lehet, hogy a tiédet a konyhában tette le. – Azt mondod? – Ben kiugrott az ágyból, és már szaladt is a konyhába, akár egy gyerek. Egy nagy fészket talált ott barna kartonpapírból tele apró csokoládétojással, melyekre jókora csokityúkanyó vigyázott. – Te kis hamis – mondta szeretettel, és cuppanós csókot nyomott Ray fejére. Imádta a lánynak ezeket az apró figyelmességeit, és hasonló gesztusokkal igyekezett viszonozni őket. Végtére is most már ők irányítják a saját életüket. Felnőttként maguknak teremtik meg mindama csodákat, amelyek a gyerekkorukból kimaradtak. Dawn és Calum kibékült, miután a lány elnézést kért a kiállhatatlan viselkedéséért, és egy szót sem szólt, mikor Cal péntek és szombat este is elment hazulról, és akkor is lakatot tett a szájára, amikor húsvétvasárnap, valamivel hajnali kettő után meghallotta a fiút hazajönni. Calum egy gyors reggeli kamatyolással mondott neki köszönetet, majd mintegy mellékesen bocsánatot kért, amiért megette a meglepetésnek szánt tojást. Azután átmentek Murielékhez ebédre. Az egész család a nagy asztal köré zsúfolódott. Dawn mindig arról álmodott, hogy ilyen családba tartozhasson, és az álma hamarosan a törvény szerint is valóra válik. Egyik oldalán Calum húga, Demi foglalt helyet, a másikon a nővére, Denise. Denise, Demi és Dawn – alliteráló neveik is megerősítették a lányt abban az érzésében, hogy jó helyen van. – Remek hírem van kettőtök számára – jelentette be Muriel. – A szemközti házban lakó Bette megvarrja a koszorúslányok ruháját. Így megspórolhattok egy rakás pénzt. – Ó! – Dawn igyekezett diplomatikusan hárítani. – Igazság szerint láttam pár nagyon szép Laura Ashley-t… – A Laura Ashley-ruhák irtó csicsásak – fintorgott Demi. – Nem, nem, ezek gyönyörűek, és… – Bette a bolti ár töredékéért bármit megvarr neked. Csak megmondod, mit akarsz, és megcsinálja. Kiváló varrónő. – Hát akkor, köszönöm. – Dawn nagyot nyelt. Ezek szerint Mu már eldöntötte, hogy Bette fogja megvarrni a ruhákat, hálátlanság lenne visszautasítani. És ha Bette tényleg olyan zseniális, akkor ő is meg tudja varrni ugyanazokat a Laura Ashley-modelleket. – Ó, és még egy jó hír. Charlotte nénikédtől kapsz egy ezer fontról szóló csekket. De be kéne menned hozzá az otthonba. Mindahányan elismerően füttyentettek, egyedül Calum szitkozódott. Muriel megfenyegette a fiát a szedőlapáttal, amivel épp a húsos pitéből vett magának. – Ki az a Charlotte néni? – kérdezte Dawn. – Igazság szerint ő az én nénikém – mondta Muriel. – Calum második neve William; Charlotte néni férje után. William bácsinak a bőre alatt is pénz volt. – Összedörzsölte a mutató- meg a hüvelykujját, hogy jelezze: William bácsi és Charlotte néni éppenséggel nem szűkölködött. – Lényeg a lényeg, a bácsi meghalt, és nincs gyerekük. Én mondom, remek húzás volt, hogy Calum a William nevet is megkapta. Gondoltam, még hasznunk származhat belőle, és tessék, igazam volt. Nagyon jó ember volt az én William bácsim. – Ebben hasonlítasz rá, nem igaz, Cal? Hisz olyan jó ember vagy – szólt oda Demi az asztal fölött a bátyjának. – Hallom, behúztál egyet Dawnnak.

– A rohadt életbe, többet tudtok rólam, mint én saját magamról! – Te tényleg behúztál neki? Hogy lehetsz ilyen szemét! – fakadt ki Denise, és csúnyán nézett az öccsére. – Azért kapta, mert szakadatlanul izélget – mondta Calum, azzal nagyot húzott a söréből. – Egyébként meg épp csak meglegyintettem. Hisztérikus volt. Szóval gyógyító célzattal ütöttem meg! – Tulajdon szellemessége önhitt vigyorgásra késztette. – Az isten szerelmére, Dawn, nem kell folyton pattogni – mondta Denise, egyszeriben átállva az öccse oldalára. – Ne tegyünk már úgy, mintha sorozatgyilkos lennék! – hőbörgött Calum. – Ő tehet róla. Mert mindig nyaggat. – Tiszta sor – szólalt meg Ronnie, aki mindeddig hallgatott. – És most még egy okot adtál neki a zsörtölődésre. Ezen mindenki nevetett. Dawnra is átragadt a vidámságuk, és most az ő szemükkel látta magát. Miért baj az, hogy egy kicsit bárdolatlanok? Miért baj, hogy mindig ott áll az asztalukon a ketchupos üveg, vagy hogy akciós sört isznak, tekintet nélkül a minőségre? Ez egy régi vágású család, összetartanak, és sokat kacagnak együtt. Mint Catherine Cookson regényeiben. Cookson hősnői csordultig vannak élettel, és mindig kiállnak magukért. Ideje lenne már, hogy ő is könnyedebben vegye a dolgokat.

22. FEJEZET

A maltstone-i temető olyan hely, ahol a holtak békében nyugodhatnak, ez volt Raychel első gondolata, ahogy a hepehupás füvön lépdelve átvágtak a kőkeresztek és kőangyalok között egy csendes kis térségre, a tarka vagy már megfakult színű virágok, plüssmackók és emlékkártyák közé: a gyerekek temetőjébe. – Szerinted milyen? – szólalt meg Raychel. – Tökéletes – mondta Ben. – Nagyon nyugalmas. Nézd csak, kedves. Ahol véget ért a fű, egyetlen fa állt őrt az onnét kezdődő erdő előtt. Raychel egy kis feszületet meg egy apró plüssnyulat vett elő a táskájából. Félrehajtotta a fűszálakat a fa törzse mellett. A levegőt a harangvirágok édeskés illata járta át. – Itt jó lesz? – Igen – mondta Ben. Raychel megcsókolta a keresztet, aztán Ben arcához emelte, hogy ő is megcsókolja. – Boldog húsvétot, drága Angel – mondta Raychel, és letérdelt, hogy leszúrja a keresztet a földbe a kék virágok közé. – Édes Istenem, kérlek, vigyázz a kicsikénkre. Ámen. – Ámen – mondta Ben is, azután felsegítette és átkarolta Rayt. Szipogva nyelte vissza a szemébe gyűlő könnyeket. – Jól vagyok, tényleg – mosolygott rá Ray –, tudom, hogy ő nincs itt. Odafent van a mennyben, de akkor is kell egy ilyen hely, ahová kijárhatok hozzá. – Nem kell magyarázkodnod, kedves. Gyere, menjünk haza. Majd máskor is eljövünk. Ő is tudja. Elmentükben Ben küldött egy csókot az ég felé, és remélte, hogy elér a mennyekig. A baba úgy halt meg, hogy még neve sem volt, így ők „Angel”-ként emlegették. Ben és Raychel voltak az egyetlenek, akik a kis Angel fivéreként és nővéreként örökké emlékezni fognak rá.

23. FEJEZET

Anna utánanézett Vladimir Darqnak az interneten, és megtudta róla, hogy negyvenkét éves, és Romániából származik. Komoly sikereket ért el a divatszakmában a legtehetősebb réteget megcélzó exkluzív, gót megjelenésű alkalmi és esküvői ruhakreációk tervezőjeként, aztán egy évre eltűnt a világ szeme elől, majd nemrégiben Milánóban bukkant fel újra, ahol lélegzetelállítóan pazar bemutatót rendezett a saját tervezésű fehérneműiből. Az Observerben megjelent egyik cikk tanúsága szerint Darq többé nem óhajt kizárólag az amúgy is szép gazdagoknak tervezni. Az „elfeledett nő” lesz az új célközönség, aki azt hiszi magáról, hogy nincs benne semmi különös, és éppen ezért lassanként beleszürkül a háttérbe. Az árak is az átlagnő pénztárcájához igazodnak majd! Vladimir Darq azt állította, hogy a megfelelő fehérnemű – értsd: az ő fehérneműi – segítségével akármelyik nő felruházható szexualitással. Kitalált egy olyan alakformáló alsóneműt, amely egyetlen nő kelléktárából sem hiányozhat, hangoztatta öntudatosan. Számos internetes oldal foglalkozott a férfival, még online rajongói klubja is volt, s a fórumozók igyekeztek minél több információt egybegyűjteni róla, habár senki sem tudott olyat mondani, ami ne lett volna benne az újságokban. Darq személye rejtélyek ködébe burkolódzott. Az sem volt biztos, hogy halandó-e egyáltalán. Egyik-másik weboldalon olyan feltételezésekbe botlott az ember, hogy nem csupán egyszerű marketingfogás, de tény és való: Darq vámpír. Ezt a teóriát megbuherált fotókkal támasztották alá, melyeken a férfi sápadt aranyszemmel, hófehér bőrrel és hatalmas agyarral látható. Tudvalévő, hogy Darq esténként aktív, ugyanis gyűlöli a napfényt – ez is a hagymázas elméleteket igazolta. Csupa bulvárszamárság. A nőtlen, gyermektelen Darqról készült fotókon a férfi szépséges modellek mellett pózol, karjával „barátja”, a fotós Leonid Szabo vállán. Anna arra gondolt, sejthettem volna, hogy Vladimir Darq meleg. Nézzünk szembe vele: egy férfi, aki felfigyel rá, éppen őrá, nem lehet heteroszexuális. A húsvétvasárnapból hátralévő időt Anna egy Jézusról szóló film megtekintésével, valamint azzal töltötte, hogy becsípett a bortól. Megsiratta a megfeszített Krisztust, és ha már úgyis bőgött, hát sírt egyet Tony miatt is, aki a távozásával fájdalmas űrt hagyott a lány szívében. Sírt azért, mert a macskája elhagyta őt egy másik nőért, az özvegy Edna füstölt lazaccal csábította el tőle a jószágot. Keservesen, szégyentelenül zokogott azért, mert senki sem szereti, így nem lesz majd, aki eljöjjön a temetésére, ha itt az idő. Fejfája sem lesz, sírját benövi a fű meg a gaz, odapiszkítanak a kutyák. Holtában még inkább el lesz feledve, mint éltében. Miután a vécén mindent kiadott magából, a mosdóhoz botorkált, és meglátta magát a tükörben. Az alkoholtól elhomályosodott tudatát az a józan gondolat fúrta át, hogy ezt így nem folytathatja. Úgy fest, mint aki már meghalt, elföldelték, exhumálták, és a sírásó fejbe kólintotta a lapátjával. Az nem lehet, hogy nincs semmi remény. Ő az a bizonyos elfeledett nő, akiről Vladimir Darq beszél. A férfi cégkártyáját szorongatva aludt el.

24. FEJEZET

– Üdv mindenkinek – mondta a belibegő Christie. – Hogy teltek az ünnepek? – Pompásan, köszönjük – felelték kórusban a többiek. Anna remélte, hogy nem kell részletekbe bocsátkozni. Mit mondhatna? Egy csomót bőgtem, Jézus az agyamra ment, ja, és elájultam a pályaudvaron, aztán egy homokos vámpír megkért, hogy öltözzem fehérneműbe. Hát így telt a húsvét. És ha ez nem volna elég, Lynette Bottom, az a cafka ma reggel elhajtott mellette Tonyval. Azonkívül borzasztóan fáj a feje, mert sírva aludt el. Az „alvás” szó persze erős túlzás. Már nem is emlékezett rá, mikor fordult elő utoljára, hogy végigaludta az éjszakát. Tegnap éjjel is legfeljebb egy órára szenderedett el, aztán azt álmodta, hogy Tony és a jól láthatóan viselős Lynette házasságot köt az édességárus Sid standja előtt a barnsley-i piacon. Erre rögtön felriadt. Sajgott a teste, és belezokogott a párnájába, azt remélve, hogy mindjárt jön az enyhet adó álom, de az csak nem jött. Végül belátta a vereségét, és felkelt, hogy tejet melegítsen magának, ám attól meg csak hányingere lett. Leroskadt a díványra, és várta, hogy reggel legyen, közben mosolytalan arccal bárgyú vígjátékokat bámult a tévében. A reggelire elfogyasztott két dupla kávé meg egy ibuprofen mit sem enyhített a halántékát hasogató fájdalmon, amitől majd szétrepedt a feje. Mintha valaki csavarhúzóval döfködné az agyát. Malcolm megint az ő részlegük körül ólálkodott. Anna a vécére menet észrevette, hogy a pasas kíváncsian meregeti a szemét azok felé a dobozok felé, amelyeket a karbantartók az imént hoztak fel Christie-nek. Ha Malcolm a saját részlegének is ilyen nagy figyelmet szentelne, akkor akár még azt is kivívhatná, hogy a sajtosztály elkerülje a megszűnést. Ugyanis egyre valószínűbbnek látszott, hogy még abban az évben összeolvasztják őket a delikateszesekkel. Anna bement a néptelen mosdóba, a lehajtott vécédeszkára telepedett, és nekidöntötte a fejét a fülke hűvös válaszfalának. Most már nem csak a halántéka szaggatott. Zsigeri fájdalmat érzett, mely oly kínzó nyomással járt együtt, hogy úgy érezte, nem bírja tovább. Nem elég, hogy Tony már az álmaiba is befurakodott, a vonaton Anna kinyitott egy ottfelejtett Barnsley Hírmondót, és azt olvasta benne, hogy a fiú valami szakmai díjat nyert. A címoldalon virított a fotója, melyen a „párjával, Lynette Bottommal” látható. Tony karja a lány dereka körül. Még hogy a párja! Legszívesebben betelefonált volna a szerkesztőségbe, hogy felvilágosítsa őket: „az a nő nem a párja, hanem egy repedt sarkú! A párja én vagyok!” A párja. Iszonyú volt, hogy éppen Lynette Bottomra használják ezt a szót. S hogy még jobban fájjon, azok ketten úgy bazsalyognak a képen, mint akik fülig szerelmesek egymásba. Az ő élete romokban hever, Tony viszont a jelek szerint könnyedén átlépett rajta. A fiú mindenütt ott volt, amerre Anna nézett: közel s távol, a lidércálmaiban, még abban a feneette újságban is. Elképzelte Tonyt meg azt a lotyót az ágyban, és újult erővel rohanta meg a bánat, olyannyira, hogy még fel is nyögött. Tony imádta a szexet. És most Lynette-tel csinálja mindazt, amit korábban vele. Vagy még azt is felülmúlják, végtére is Lynette-ben egy tinédzser lány hormonjai tombolnak. Anna sírva fakadt; krokodilkönnyei melegen peregtek az orcáján, de nem érdekelte, hogy csíkos lesz az alapozója, és elkenődik a szemfestéke. Nem lehet ilyen elviselhetetlen gyötrelemmel élni; különben belepusztul. Voltaképpen szinte kívánta a halált, hadd legyen vége!, hisz úgysem lesz képes talpra állni. Nem volt értelme az életének: nem bír aludni, enni, koncentrálni, se öröme, se reménye. S ha mindez nem lenne elég, három nap múlva betölti a negyvenet – ez maga a vég. Egy kövér, csúf, elfeledett nő negyvenedik születésnapja, amikor az élet nem elkezdődik, hanem véget ér. A dobozokban csupa új és innovatív jutalomajándék volt azoknak a kollégáknak, akik épkézláb javaslatokat nyújtanak be az üzletfejlesztésre vonatkozóan. Dawn önként vállalta, hogy bepakolja a holmit a szekrénybe, és Christie-től meg is kapta a jóváhagyást. Ez a lány akkor volt igazán elemében, amikor a szervezőkészségét kellett latba vetnie. Miután Dawn végzett, és Christie kávészünetet rendelt el, csak ekkor tűnt fel nekik, hogy Anna már jó ideje nincs ott. – Hová ment? – kérdezte Christie.

– Szerintem vécére – felelte Raychel. – És még nem jött vissza? – Mindjárt utánanézek – ajánlkozott Dawn. Belépett a mosdóba, amit halotti csend ült meg, de az utolsó fülke ajtaja zárva volt. – Te vagy odabent, Anna? – kopogott be halkan Dawn. Semmi válasz. Keskeny rés volt csak az ajtó meg a padló között, így Dawn bement a szomszédos fülkébe, felállt a vécére, és átlesett. Annát pillantotta meg odaát: a vécé lehajtott fedelén kucorgott, fejét a válaszfalnak nyomta, és ömlött a könnye, amiben az volt a legmegrázóbb, hogy hangtalanul sírt. Dawn kis híján lepottyant a leshelyéről, amikor valaki benyitott a mosdóba, de szerencsére Christie volt az. – Már azt hittük, hogy egy Bermuda-háromszög van idebent, és neked is nyomod veszett. Mi folyik itt? Dawn válaszra nyitotta a száját, aztán beléhasított a gondolat, hogy Christie bármilyen kedves is, attól még a főnökük, és úgy néz ki, hogy Anna tök részeg, de az is lehet, hogy be van drogozva. – Jól van? – kérdezte Christie. – Mi a baj? Dawn kitérő választ adott. Nem akarta bajba keverni Annát, amennyiben tényleg részeg. Christie megkocogtatta az ajtót. – Anna, kedves, nyissa ki. Rosszul van? Anna előredőlt, és a kezébe temette az arcát. – Be kell jutnunk valahogy – mondta Christie. Az ajtón át suttogott: – Anna? Anna, ki tudja nyitni az ajtót? – Nem, hagyjanak magamra – mondta Anna. – Átmegyek – mondta Dawn, azzal begyűrte a szoknyáját a bugyijába, fellendült, és átvetette egyik hosszú lábát a fülke tetején. – Hopp, a harisnyámnak annyi! Christie hallotta, ahogy Dawn lehuppan a földre, és a következő pillanatban már nyílt is az ajtó. Christie belépett a fülkébe, és Annához hajolt, aki úgy festett, mint egy zombi. – Anna, Anna, kedves, mi baj van? Beszedett valamit? – Nem, dehogy. Úgy sajnálom, Christie – zokogta Anna. – De hát mi történt? – Christie kisimította Anna haját az arcából, s ez a gyengéd gesztus az utolsó gátat is átszakította a másik nő lelkében. Belezuhant Christie karjába, és kibukott belőle a vallomás. – Mindenkinek hazudtam. Nem igaz, hogy boldogan élek Tonyval. Februárban elhagyott. Írt egy levélkét, hogy nincs neki senki más, de igenis van. Pont akkor jöttem haza a kórházból a vetélésem után. Borzasztóan nagy szükségem lett volna rá, de ő elment. – Ó, szívem. – Christie szorosan átölelte. – Negyedszerre esett meg velem. Hat hétnél tovább egyik baba sem maradt meg bennem. – Úristen – mondta Dawn, fogalma sem volt, hogyan segíthetne, de úgy érezte, valamit mondania kell, hogy kifejezze az együttérzését. – Azt hiszem, mindjárt hányok – mondta Anna. Félretolta Christie-t, és feltépte a vécé fedelét. Sárga lé ömlött erős sugárban a szájából. Akár az Ördögűzőben. – Szegénykém – sóhajtott fel Christie sajnálattal a hangjában. – Egy roncs vagyok – mondta Anna, mikor már nem jött belőle semmi, és erőtlenül tapogatózva kereste, de nem találta a vécépapírt. Dawn a másik fülkében lekapott egy gurigát, és a kezébe nyomta. – A férfiak néha olyan szívtelenek – mondta Dawn szelíden. A szoknyája még mindig be volt tűrve a bugyijába. – Jaj nekem, a harisnyád! – így Anna. – Annyira sajnálom. – Ez csak egy harisnya, Anna. Szedd össze magad! – felelte a lány megjátszott szigorral. – Hozok egy pohár vizet. Csüccs le, mielőtt még elájulsz. Christie gondjaira bízta Annát, és kiment. Anna lesütötte a szemét, de bár ne tette volna. – Jaj, ne. Összepiszkítottam a szoknyádat, Christie.

– Ne törődj vele. Csak egy apró folt. Hazaviszlek, ifjú hölgy. Látom, hogy nem vagy jól. Mikor ettél utoljára? Nem volt semmi a gyomrodban, epét hánytál. Mióta éhezteted magad? – Mindjárt jobban leszek. – Anna újból leroskadt az ülőkére. A lába úgy reszketett, akár egy újszülött csikóé. Ráeszmélt, hogy ijesztő látvány lehet. Dawn visszatért egy pohár vízzel meg egy csomag törlőkendővel, amit Christie-nek nyújtott. – Grace küldi – mondta. – Tessék, ezt idd meg. Ballonos víz, jó hideg. Anna mohón belekortyolt a vízbe, Christie meg közben kivett pár törlőkendőt a csomagból, és olyan gyengéden tisztogatta vele Anna arcát, mintha a kislánya lenne. – Szörnyen sajnálom – hajtogatta Anna. – Csitt – susogta Christie. – Fel tudsz állni? Máris idehozzuk a kabátodat meg a táskádat, és hazaviszlek. Anna tiltakozni készült, hogy majd taxit hív, nem akar senkinek a terhére lenni, de nem volt benne elég erő. – Köszönöm – adta be a derekát. – Jól van – mondta Christie, és felsegítette Annát. Anna gyenge volt, mint a harmatos virágszál; lassan visszaballagtak az irodába, ahol Grace Anna kabátjával a kezében várta, hogy csak bele kelljen bújnia. Dawn a táskáját fogta. Anna ránézett a két nőre, és a tekintetükből sugárzó gyengédségtől a legszívesebben a földre vetette volna magát, hogy sírjon, részben szégyenében, részben meg azért, mert elöntötte a hála. – Viszlát később, hölgyek – mondta Christie, és kivezette Annát a teremből. – Gyere, szívem, most hazamegyünk szépen, és lepihensz. Anna kellemes, csendes kis zsákutcában lakott, macskaugrásnyira a dartley-i vasútállomástól. Courtyard Lane volt a neve, és keskeny sorházak alkották négyzet alakzatban, középen takaros belső kerttel. Maga a ház vegyes érzéseket keltett az emberben. Nehéz, ódon bútorok és stílusban ezekhez passzoló reprodukciók. Elég komor és gótikus hatású volt a falak mélyvöröse, vagy az előszoba erős kékje. De mindent megült a por, és a szőnyegre is ráfért volna egy alapos porszívózás. Az egész hely fáradtságot árasztott. Valaki hajdanán büszke volt rá, nagy körültekintéssel alakította ilyenné, de már nem törődik vele. Ez tökéletesen tükrözte Anna aktuális lelkiállapotát. A kis konyha tiszta, még ha kissé rendetlen is. A padlón eledellel, illetve vízzel csordultig teli macskatálak, kézzel festették rájuk a „Pillangó” nevet. Christie kiszólt, hogy rögtön felteszi a vizet, azután csészevadászatot rendezett a szekrényekben. Egy teljes polcot sziámi macskák képével díszített porcelánbögrék foglaltak el. Christie készített két kávét, majd visszament a társalgóba Annához, aki a kanapén ücsörgött, és álmosnak látszott. – Koffeinmentes – mondta Christie. – Azt hiszem, rád fér egy kiadós alvás. – Benyúlt a táskájába valami tablettákért. – Fogd, ez majd elmulasztja a fejfájásodat. – Egy kicsit már jobban vagyok – mondta Anna, de azért elfogadta a gyógyszert. Úgy érezte magát, mint aki úthengerrel randevúzott. Christie felfigyelt a szobában lévő sok-sok fényképre: Anna meg egy jóképű srác, feltehetően Tony volt rajtuk összeölelkezve, és rengeteg kép volt egy zord tekintetű sziámi macskáról a növekedés különböző fázisaiban. – A te macskád? – kérdezte Christie. – Nagyon szép. – Átköltözött Ednához, a szemközt lakó özvegyasszonyhoz. Még egy nyavalyás macskát sem bírok megtartani. Köszönöm, hogy hazahoztál, Christie. Úgy sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam. – Kupán váglak, ha még egyszer elnézést kérsz. Nem vagy jól, nem is lett volna szabad bejönnöd dolgozni. Vettél ki szabadságot a vetéléseid után? – Nem volt rá szükség – felelte Anna. – Nagyon korán veszítettem el a babákat. Kivéve az utolsót. De akkor meg péntek este kerültem kórházba, és szombaton reggel már ki is jöttem. Nem akartam feleslegesen foglalni a helyet. – És ő épp azon a pénteken hagyott el – jelentette ki Christie nyugodt hangon, meghazudtolva az undort, amely eltöltötte.

– Neki se volt könnyű feldolgozni a babák elvesztését – mondta Anna. Tisztában volt vele, hogy csak kifogásokat keres a fiú számára, de szívesebben hitt abban, hogy Tony sebzett volt és gyenge, máskülönben be kellett volna látnia, hogy gerinctelenül viselkedett. – Hát hogyne, szegény fiú – mondta Christie hűvösen. – Úgy sajnálom – mondta Anna, ahogy újult erővel feltört belőle a zokogás. A méltósága régen odalett. Az egész nő nem volt több érzések kusza zűrzavaránál. – Ráadásul pénteken leszek negyven! – Ne beszélj! Én a te helyedben repesve várnám a nagy napot. – Öregszem – kesergett Anna. – Túrót! – csattant fel Christie. – Negyven év még nem vénasszonykor. Mi a nyavalyáért vélik úgy a nők, hogy negyvenévesen már öregszenek? Mikor a nők fele épp ebben az életkorban születik újjá, hisz nem is élnek igazán, amíg be nem töltik a negyvenet, ami felér egy fenékbe rúgással! Annát megmosolyogtatta Christie vehemens érvelése. – És még valami, nem szeretnélek látni az irodában, amíg rendbe nem jöttél – figyelmeztetett Christie. – Nem bírok a szükségesnél tovább gubbasztani ebben a házban, Christie. Nyomaszt. Hozok egy nedves ruhát a szoknyádra. – Anna mozdult volna, hogy felálljon, de finoman visszanyomták a kanapéra. – Hagyd, majd én elintézem. Nem kérsz valamit enni? – Gondolni sem bírok az evésre – rázkódott össze Anna. – Csak aludni szeretnék. – Aludj csak, szívem. – Christie fogott egy pokrócot, és bebugyolálta vele Annát. Anna szeme lassan lecsukódott. Még hallotta, hogy záródik a bejárati ajtó, és Christie bedobja a kulcsot a levélnyíláson. Aztán elaludt.

25. FEJEZET

Anna már másnap bement dolgozni. Még mindig gyenge volt kicsit, habár józan belátással elfogyasztott némi pirítóst. Ám ahogy Christie-nek is mondta, képtelen lett volna a szükségesnél tovább időzni emlékektől hemzsegő otthonában. Azonkívül adni akart Dawnnak egy pár harisnyát. – Ne butáskodj – mondta Dawn, amikor Anna átnyújtotta neki. Christie széles, meleg mosollyal üdvözölte. – Végre lett egy kis szín az arcodon. Remélem, kialudtad magad. – Nem emlékszem rá, hogy felkeltem és bemásztam az ágyba, de biztos így volt, mert az ágyamban ébredtem – válaszolta Anna. – Ma sokkal jobban érzem magam. Köszönöm, hogy hazavittél, Christie. És hogy meghallgattál. – Szóra sem érdemes – legyintett Christie. – Örülök, hogy segíthettem. – Szeretném mindnyájatoknak meghálálni, hogy olyan kedvesek voltatok tegnap… – Anna négy doboz bonbont emelt ki a táskájából, amit a vasútállomásnál lévő trafikban vásárolt. – Téged túlfizetnek – vigyorgott Dawn Anna ajándékaival elhalmozva. – Ezt igazán nem kellett volna – mondta Grace. – Én csak rád adtam a kabátodat. – Én meg csak odaadtam a táskádat! – kontrázott Raychel. – Sokkal többet tettetek – mondta Anna. Nem foglalhatta szavakba az érzéseit, mert ömlengésnek hatott volna. De nem felejtette el a kolléganői tekintetéből sugárzó melegséget: az nem szánalom volt, hanem támogatás. A különbség óriási. Dawn már a harmadik bonbonnál tartott. – Gyakrabban is rád jöhetne a rosszullét – mondta egy kávékrémest rágcsálva. Aztán helyesbített: – Persze nem súlyos mértékben, csak annyira, hogy aztán hozzál nekünk cso… – Igen, értjük, Dawn – szólt közbe Christie. Szemernyi rosszindulat sincs ebben a lányban, ellenben igencsak esetlenül fogalmaz. – Anna, én majd a kávém mellé eszem meg a csokit, ha már ilyen kedvesen megajándékoztál vele – folytatta. – Egyébként épp arról beszélgettünk, hogy mivel pénteken lesz a szülinapod, mi lenne, ha a lóversenyen nyert pénzből együtt ünnepelnénk veled? – Itt, a thai vendéglőben. Irtó klassz lesz! – lelkendezett Dawn. Anna csak egy „ó!”-t bírt kinyögni, annyira váratlanul érte a meghívás. A mosolyában azonban benne rejlett a válasz, amit Christie hallani akart. – Pompás – bólintott rá.

26. FEJEZET

– Nem hiszem el, hogy apa képes volt ezt tenni veled! – tajtékzott Paul a telefonban, amikor a munkahelyéről felhívta Grace-t. – Milyen jogon rángat el téged valahová, ahová nem akarsz menni! Szavamra, anya, ahogy öregszik, egyre inkább irányításmániás lesz. – Még szerencse, hogy megkaptad az üzenetemet – mondta Grace a mobiljával a fülén. A parkban ült egy padon, és az ebédszendvicsét fogyasztotta. – Lemerült a telefonom, amikor az SMS-t küldtem. Pedig úgy vártam, hogy találkozzam veled, meg persze Charlesra is kíváncsi voltam. Grace pocsékul hazudott, így tudta, hogy Pault aligha győzte meg az SMS-e, melyben azt írta, Gordonnal közösen gondoltak egyet és leruccantak a tengerhez, már csak azért sem, mert egymás között gyakran élcelődtek arról a helyről, ahová mentek, hogy az maga a pokol. Grace minden igyekezete ellenére Paul egy perc alatt kiszedte belőle az igazat, és dühöngött. – Valamikor összehozlak Charlesszal, ezt megígérhetem – morgolódott Paul. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, anya, de apa kezd megtébolyodni. – Ne bomolj már… – Komolyan mondom. Laura mesélte, mi történt a kis Joe-val, amikor fociztak. – Nem, Paul, apád nem olyan ember – mondta Grace, miközben egyre inkább azt érezte, hogy árulást követ el, hiszen nem azt mondja, amit érez. – Apával az a baj, hogy amíg az ő akarata szerint mennek a dolgok, addig a nyájas dr. Jekyllt játssza, de amint fordul a kocka, máris Mr. Hyde lesz belőle. És mostanság egyre többet látjuk Mr. Hyde-ot, mert felnőttünk, és többé már nem parancsolhat nekünk. Miért volt mindig annyi indulat az apánkban? Mintha egyfolytában csak az ürügyet kereste volna, hogy belerúghasson valakibe. Ezt soha nem értettem benne. Grace sóhajtott. Természetesen tudta a választ. Az indulatot a frusztráció szülte. A többéves szexuális frusztráció, ugyanis Gordon impotens volt, de valami konok büszkeségtől hajtva soha nem folyamodott orvosi segítséghez. Magától értetődően a fiával sem beszélhetett a dologról. – Paul, szívem… – Nem is értem, hogy bírtad ki mellette annyi éven át. Biztos boldogtalan voltál. – Dehogy voltam – így Grace. – Nektek köszönhetően mindmáig én vagyok a világ legboldogabb asszonya. – Akkor árulj el nekem valamit: ha apánknak nem lett volna három kiskorú gyereke, amikor találkoztál vele, akkor is hozzámentél volna? Grace majdnem rávágta, hogy természetesen igen, de tudta, hogy ez nem igaz, s hogy Paul sem hinne neki. Fabatkát sem ér a házassága, egyedül a gyerekek szeretete tartja egyben. Gordon gyermekeinek szeretete. – A magunk módján jól megvagyunk együtt – mondta Grace, majd fürgén témát váltott, és igyekezett derűs hangot megütni. – Na és mikor látlak? Még a húsvéti ajándékot is oda kell adnom. – Anya, felnőtt ember vagyok! – tiltakozott Paul pontosan úgy, mint egy évvel ezelőtt, amikor nevetve vette el az óriási csokitojást, amiről Grace pontosan tudta, hogy örülni fog neki. – A húsvéti nyusziból soha nem lehet kinőni – mondta Grace. Habár Gordon például mindig túl öreg volt az efféle butaságokhoz. – Már csak egy üres doboz maradt – mondta Raychel a maga festette vásznak elcsomagolása közben. Ben gyakorta mondogatta neki, hogy árulnia kellene a képeit, Raychel viszont a világ minden kincséért sem akart figyelmet kelteni. A puszta örömért festett. Mindig ügyes keze volt. Ő varrta az ágyneműiket és az összes díszes függönyt, amit most mind hátrahagynak a következő bérlőnek, mert új otthonukban mindennek vadonatújnak kell lennie. – Majd megkérdezem a főnökömet, nem tudná-e nélkülözni pár emberét segíteni – mondta Ben. – Úgysem fog nemet mondani. – Kedvelte a főnökét. A medvetermetű férfi soha nem keresett olcsó kibúvókat, továbbá jól és időben fizetett. Szerencséjük volt, hogy bővében voltak a

munkának, miközben más építővállalatok sorra húzták le a redőnyt. John Silkstone annak köszönhette a hírnevét, hogy tisztességesek az árai, és nem szokta átverni az embereket. – Szuper – felelte Raychel, és máris hozzáfogott a tálaló kiürítéséhez. Kihúzta a legfölső fiókot, és elővette a titkos ládikáját. Felnyitotta, és a Bentől kapott levelek meg képeslapok halmának tetején, zizegős műanyag borításban ott hevert a parányi sárga kardigán a kacsás gombokkal. Soha senki nem viselte. Kishúguk érkezésére készülődve Raychel saját kezűleg kötötte a ruhácskát, mikor még maga is kislány volt. Rá se bírt nézni, de eldobni se lett volna szíve. Ben észrevette, ahogy remegő kézzel megsimogatja a ruhácskát a műanyagon át, és sietősen közbelépett. – Gyere, kedves, hagyjuk abba a csomagolást. Mára elég volt. Amikor Anna munka után odaért a pályaudvarra, a fekete ruhás idegent nem látta a túloldalon. Nem volt a háta mögött sem, hogy a nyakába leheljen. Annát érthetetlen düh fogta el, hogy ezen az estén nem mutatkozik az üldözője. Hát nem nevetséges? Megszólalt a hangosbeszélő, és bemondták, hogy Anna vonata negyedórát késik. Leült a peronon egy padra, és elővette a mobilját, hogy megnézze a pontos időt. Vladimir Darq fekete szegélyű névjegye a telefon mellett volt a táskájában. Rajta hát, hívd fel!, susogta egy képzeletbeli hang Anna fejében. Eszébe jutott a férfi ígérete, hogy előcsalogatja belőle a Föld Asszonyát. Tonyra gondolt, meg arra, hogy feltámasztott nőiségével visszahódítja a fiút. Egy próbát megér a dolog; bármi megér egy próbát. Telefonján beütötte az első két számjegyet, azután mégis kitörölte. Majd arra gondolt, hogy ott áll Tony előtt bársonyfűzőben, és újra érzi az érintését… Megacélozta magát, és ismét beütötte a számokat, ezúttal az utolsó karakterig. A füléhez emelte a telefont, és hallotta, hogy háromszor kicsöng, majd egy férfihang – az ő hangja – szólt bele: – Halló. – Izé, én vagyok, a pályaudvarról. – Á. – Anna Bri… – Igen, tudom, kicsoda. – Azért hívom… – A címem Higher Hoppleton, Darq House – vágta el a szavát a férfi. – És az öné? – Courtyard Lane 2., Dartley-ban van. – Kérem, álljon készenlétben szombat este hét órakor – szólt közbe Darq ellentmondást nem tűrően, kelet-európai akcentussal. – Egy kocsi érkezik majd önért. Idehozza, én pedig felkészítem a forgatásra. Ne a legszebb, hanem a legkényelmesebb alsóneműjét vegye fel. Ismétlem, a legkényelmesebbet. Azzal bontotta a vonalat.

27. FEJEZET

Dawn kivasalta Calum legjobb ingét. Kompromisszumot kötöttek, hogy azt fogja viselni, de cserében Calum ragaszkodott a farmerhoz. Úgy nézett Dawnra, mint egy sült bolondra, amikor a lány a nyakkendőt nyújtotta felé. – Amúgy is flúgos az öreglány; neki aztán baromira mindegy, hogy nyakkendőben vagy bohócjelmezben állítok be hozzá – kardoskodott Calum. – Mikor jártál nála utoljára? – kérdezte Dawn. – Nem olyan baromi régen. – Muszáj folyton káromkodnod? – Baromira muszáj. Megint izélgetsz. Dawn befogta a száját. Calum újabban folyton ezzel jött. Az i betűs szó az egy méretben kapható pólók verbális ekvivalenciájává vált nála. Az előbb is izélgetéssel vádolta Dawnt, amikor a lány arra kérte, hogy halkítsa le a tévét. Ellenben a szomszédokhoz egy rossz szava sem volt, amikor öt perccel később átdörömböltek a falon. Dawn feltűzte a haját, és a csinosabb összhatás kedvéért kétoldalt kihúzkodott néhány tincset. – Én csak azt szeretném, hogy szépen nézzünk ki, amikor találkozunk vele. Ez a legkevesebb, ha már ilyen kedves, hogy pénzt ad az esküvőnkre. Calum a bajsza alatt dohogva feltette a nyakkendőt, de szántszándékkal féloldalasra kötötte. Milyen vonzó ingben és nyakkendőben! Szédítően jól mutat majd az esküvői szmokingjában azzal a kisfiús arcával, hatalmas, szürkéskék szemével, na és az a szexi mosolya! Dawnt az első percben levette vele a lábáról. Elhajtottak az idősek otthonához, egy terpeszkedő, öreg, kétszárnyú viktoriánus épülethez, melynek bal oldalán óriási üvegház csatlakozott hozzá. Az ablakokban lógó takaros csipkefüggöny meg a gondozott előkert meggyőzte a látogatókat, hogy odabent is rendezett viszonyokat találnak. Még oda sem értek a recepcióhoz, és Calum máris ásítozni kezdett. Dawn az anyjának érezte magát, ahogy bevonszolta az épületbe, és mindvégig ő beszélt helyette. Ez nem először fordult elő. Jegyese nem éppen az ügybuzgalmáról volt híres. A recepciós egy virágokkal szegélyezett, hosszúkás gyepszőnyegre néző, csodálatosan napos társalgóba vezette őket a ház hátulsó traktusában. Szalmakalapos idős bácsikák kroketteztek a kertben. Mindez roppantul régimódi volt és tagadhatatlanul angol, és olyan benyomást keltett Dawnban, mintha valaki visszaforgatta volna az idő kerekét az 1930-as évekbe. Charlotte néni nem az a töpörödött kis anyóka volt, amilyennek Dawn elképzelte. Nagyon ízlésesen volt felöltözve, alkatra karcsú, és peckes háttal ült a karosszékében, s már a köszönéséből kiviláglott, hogy annak idején elsajátította a szép beszédet. Nem csupán a megjelenése vallott hölgyre, hanem a beszédmódja is. Hófehér haját makulátlan kontyban viselte, szeme szürkéskék, tekintete élénk, valósággal szikrázott. Rájuk mosolygott, és odatartotta az orcáját előbb Calumnak, majd Dawnnak. Az öreg hölgy enyhén édeskés illatú parfümöt használt, Dawn soha nem érezte még ezt az illatot. – Arra gondoltam, hogy fánkkal kínállak meg benneteket – mondta Charlotte előredőlve, mint aki valami nagy titkot fed fel. – Szeretitek a fánkot? Itt igazán jól készítik. – Én szeretem – mondta Dawn. – Dettó – így Calum, akár egy unott tinédzser. Dawn a legszívesebben bokán rúgta volna. Szinte végszóra egy hölgy zörgő zsúrkocsit tolt oda hozzájuk, azon hasas teáskancsó, csészék, fényes ezüst evőeszköz, apró, dundi vajas fánkkal megpakolt porcelántányér, valamint kis korsókban lekvár és tejszín. Nyoma sem volt annak a lepusztultságnak, amilyennek Dawn elképzelte az öregek otthonát. Na persze ez igencsak drága helynek számított. Muriel egyszer említett valami olyasmit, hogy a költségek teljesen felemésztik Charlotte spórolt pénzét, mint mikor egy seregnyi sáska felzabálja a piknikezők csemegéit.

– Töltenél, kedvesem? – szólalt meg Charlotte néni. – Nekem nehéz az a kancsó. – Hogyne, persze – mondta Dawn. Calum máris hozzálátott a fánkhoz, anélkül hogy bármelyiküket megkínálta volna. – Dawn, ugye? – kérdezte Charlotte. – Igazán bájos, napsugaras név. – Igen, Dawn Sole. – S-O-L-E? – Charlotte leemelt egy fánkot a tányérról. Ápolt körmű, hosszú, egyenes ujjai voltak. – Igen, így írják. – Olaszul napot jelent – bólintott Charlotte. – Másképp ejtik, de az írásmód ugyanaz. – Tényleg? – Dawn ott és akkor eldöntötte, Calumnak nem volt igaza abban, hogy Charlotte néni ütődött. Ravaszkás tekintete nagyon is éles elmére vallott. – Júniusi menyasszony leszel, én is az voltam – mondta Charlotte. – Majd hozunk az esküvői tortából – mosolygott Dawn. – Köszönöm. – Charlotte előrébb hajolt, úgy suttogta: – De nem szeretem. Túl édes rajta a máz, sosem kedveltem a marcipánt, és nem rajongok a hagyományos gyümölcstortáért. – Őszintén megvallva én sem – sóhajtott fel Dawn. – Akkor legyen inkább csokoládétorta. Vagy manapság igen divatos a fiatalok körében a muffintorony. Ráadásul kifejezetten mutatós is. Calum nyúlt a következő fánkért. Látva, hogy Dawn csak nem akar a lényegre térni, megtette helyette ő. – Charlotte néni, anya valami csekket említett. – Nem felejtettem el – mondta Charlotte hűvösen, és kortyintott a teájából, miközben Dawn majd elsüllyedt szégyenében. – Minden elő van készítve, ne aggódj. – Kiszaladok brunyálni – mondta Calum, és betömte a szájába, ami a fánkból maradt. Inkább bagózni, gondolta Dawn. – A bejárat mellett találod – szólt utána Charlotte. – De csak a társalgóban szabad dohányozni. – Rákacsintott Dawnra. – Megrögzött dohányos. William, a férjem is az volt. Rémes egy szokás. Dawn visszamosolygott rá. Milyen aranyos idős hölgy. Fogadni mert volna rá, hogy az ő édesanyja is ilyen lett volna ebben a korban. – Hogy állnak az előkészületek? Remélem, Muriel nem basáskodik fölötted túlzottan. Nagyon erős személyiség – mondta Charlotte néni vele született tapintatossággal. – Rengeteget segít nekem – bólogatott Dawn. – Azért csak vigyázz vele. Már kislányként sem tűrt ellentmondást, és ez a te esküvőd, ahol te vagy a főszereplő. Vegyél még fánkot. Házi. – Nem kellene, de hagyom magam bűnbe vinni. Egyébként a tea is kiváló. Tölthetek önnek? – Megköszönném. Nincs már erő a kezemben. – Gyönyörű a keze. – A sok zongorázástól maradt ilyen. És anyám már kicsi koromban rászoktatott, hogy krémezzem. Pamutkesztyűben kellett aludnom. Anyámnak is bámulatosan szép keze volt. Furcsa elképzelni, hogy ennek az élemedett korú hölgynek is volt anyja, gondolta Dawn. Vajon belegondolt-e valaha, hogy egy szép napon kilencvenéves lesz majd a lánya? Ugyanakkor jobb végignézni, ahogy a gyermekek megöregszenek, mint ha a szülőknél előbb halnak. Az ő nagymamáját is borzasztóan megviselte egyetlen fiának elvesztése. Azóta sem heverte ki a sokkot. Charlotte mintha a gondolataiban olvasott volna, megkérdezte: – Terveztek gyerekeket Calummal? – Nem is tudom – felelte Dawn. – Még nem beszéltünk róla. Egyelőre biztos nem. – Azt hiszem, előbb annak a fiúnak kellene felnőnie. Ne siessétek el, ez a tanácsom. – Charlotte az ajtó felé pillantott, hogy nem jön-e még a fiú. – Remélem, felhőtlenül boldogok vagytok, bár másmilyennek képzeltelek. – Ó? – Dawn nagyot nyelt, nem tudta, hogy értse ezt. Az öregek olykor kíméletlenül őszinték, ezt már fodrászkorában megtanulta.

– Szelíd, kedves lánynak tűnsz. De ki kell állnod magadért, főképp abban a családban. – Ó, ne féltsen engem – nevetett Dawn afeletti megkönnyebbülésében, hogy az előbb bókkal illették, nem pedig sértéssel. Calum visszaslattyogott a szobába. A füstszagból, ami körüllengte, nyilvánvaló volt, hogy merre járt. – Adom a csekkedet. – Charlotte lehajolt a földön álló táskájáért. Mutatós, drága darab volt jókora csattal. Charlotte kivette belőle a csekkfüzetét, és előhalászta a tollát. – Igazán kedves öntől – mondta Dawn. – Tisztában vagyok vele, hogy manapság nevetségesen költséges mulatság összeházasodni. És amint hallom, teljesen egyedül vagy a világban. Engem ez ugyancsak elszomorított, amikor Muriel beszámolt az esküvőről. Már csak a nevet kell ráírnom. Cikornyás betűkkel kitöltötte a hiányzó adatokat a csekken. – Denise és Demi is kap majd tőlem egy-egy csekket, ha itt lesz az ideje, de nekik kevesebbet szánok. – Charlotte kitépte a csekket. – Úgyhogy a részleteket tartsátok titokban. Murielnek azt mondtam, hogy ezer fontot adok, de kettőt kaptok. Calum ettől mindjárt felélénkült. – Nagyon kedves tőled, kösz, Charlotte néni. – Tessék. Dawn Sole nevére írtam. A menyasszony jobban tudja, mire kell költeni. Calumot egy pillanatra elfogta a szent harag, de tényleg csak egy pillanatra. Úgyis kiszedi azt a pénzt Dawnból. Dawn boldog volt. Ily módon biztos lehet benne, hogy az esküvőre megy majd el a pénz, és nem a Kutya és Kacsa kasszájában végzi. A lóversenyen nyert összeggel együtt ismét feltárult előtte a lehetőség, hogy az álomesküvő valóban álomesküvő legyen. – A ruhádat kiválasztottad már, Dawn? – kérdezte Charlotte, elnyomva egy apró ásítást. Dawn látta rajta, hogy kezd elfáradni. – Igen, és csodaszép. Hozhatok róla fényképet. – Örülnék neki – mondta Charlotte. – Az esküvőre sajnos amúgy sem tudok majd elmenni. A ruhádat viszont nagyon szeretném látni. Calum szemlátomást nem repesett az ötlettől, hogy újra eljöjjenek, ezért, hogy a kedvére tegyen, Dawn így szólt: – Calumot nem hozom magammal, amikor megmutatom a fotókat. Majd kora délután jövök, hogy ne fárasszam ki túlzottan. – Az már igaz, hogy elég hamar elfáradok – mondta Charlotte. – Csak az a baj, hogy ébredni is szörnyű korán ébredek. Nem jó ám megöregedni. Élvezzétek a fiatalságotokat, amíg erőtök teljében vagytok. – Akkor nem is zavarunk tovább. Gyere, Dawn. Charlotte néni már álmos – mondta Calum, karon ragadta Dawnt, és mindezt úgy, mintha az aggódás beszélne belőle. – Nemsokára újra eljövök. – Dawn puszit nyomott Charlotte arcára. Ajka borzasztóan törékenynek, áttetszőnek és puhának érezte az asszony bőrét. Kellemes parfümjéről őszi esőre következő erdei séta jutott Dawn eszébe. – Tegyél ki a kocsmánál, beugrom ünnepelni – mondta Calum, ahogy elhajtottak az idősotthontól. Dawn lenyelt egy riposztot. Nem akarta, hogy Calum milliomodjára is a szemére vesse, hogy izélgeti. Így hát tűrt és hallgatott, a jövőben úgyis kénytelen lesz hozzászokni.

MÁJUS

28. FEJEZET

Jóllehet más-más okból, az öt nő kivétel nélkül mind nagy kedvvel nézett közös estéjük elébe. Dawn minden pénteken azt várta, hogy végre kettesben legyenek Calummal, de egy péntek se múlt el úgy, hogy Calum ne fogadkozott volna: csak egy-két pohárral iszik, és jön, aztán rendre olyan későn került elő, amikor ő már rég lefeküdt. Egyszóval üdítő változatosság lesz, hogy most az egyszer Dawn megy el mulatni. Anna annyira rettegett attól, hogy magányosan kell töltenie a születésnapját, hogy még e négy, többé-kevésbé idegen emberrel való együttlétet is ajándéknak tekintette. Grace örült, hogy egy estére elszabadul Gordon mellől, akiből szakadatlanul dőlt a szó, hogy milyen remek életük is lesz Blegthorpe-ban. A legfiatalabb, Raychel pedig pontosan tudta, hogy nem árthat, ha Benen kívül másokkal is összejár. Olykor az volt az érzése, bár a férje soha nem utalt ilyesmire, hogy megfojtja Bent a ragaszkodásával. Munka után az irodai mosdóban futottak össze, ott tolongtak a tükrök előtt: ajkat rúzsoztak, hajat tupíroztak. Mindnyájukat jóleső izgalom fűtötte. A Felkelő Nap nevű borozó a Fehér Rózsa Lánc irodakomplexumától nem messze, az ipartelep szélén állt. Beugrottak egy étvágykeltő itókára, hogy jobban essék majd az étel a szomszédos thai vendéglőben, mely a találó Lenyugvó Nap nevet viselte. A Felkelő Napot nemrégiben újították fel, igazi westernkocsma lett belőle, annyi különbséggel, hogy a rozoga faszékeket kényelmesebb ülőalkalmatosságokra cserélték. A falakra nyergeket meg egyéb cowboyholmit aggattak, a kicsinyke színpad két oldalánál elhelyezett plakátok pedig hírül adták, hogy a jövő héten itt lép majd fel a Rhinestones. Dawn szívből sajnálta, hogy aznap este nem játszanak, ugyanis nagy rajongója volt a countrymuzsikának. Csak meghallott egy Jim Reeves-nótát, és az első néhány taktus máris visszarepítette a gyerekkorába a gitárt pengető, megszállottan énekszerető apjához. Dawn maga is sokat énekelgetett otthon, amíg Calum rá nem szólt, hogy fogja már be, mert nem hallani tőle a tévét. A begyújtatlan kandalló mellett találtak maguknak szabad asztalt. Alighogy letelepedtek, egy pincérnő jelent meg ezüst jegesvödörben egy üveg pezsgővel, nyomában egy másik pincérnő, a tálcán öt kecses pezsgőspoharat egyensúlyozva. – Apró figyelmesség James McAskilltől – magyarázta Christie leesett állú beosztottjainak. Kije ez a nő a nagyfőnöknek, hogy ekkora befolyása van?, ez a kérdés motoszkált bennük. De éltek az alkalommal, és Annára emelték a poharukat, kórusban kiáltva: – Boldog negyvenedik születésnapot, Anna! – Na és hogyhogy nincs kivel ünnepelned? – kérdezte Dawn. Anna elvörösödött. – Édes lányom, igazán megválogathatnád a szavaidat – mondta Christie a fejét ingatva. Anna tudta, hogy Christie beszélt a többieknek a Tonyval való szakításáról; nyíltan megmondta neki, hogy ez a szándéka. Távol állt tőle, hogy pletykálkodjon, csupán azt szerette volna, ha a többiek is tisztábban látják Anna történetét, nehogy véletlenül belegázoljanak a lelkivilágába. Dawn mégis épp ezt tette. – Hát, arról már tudtok, hogy az élettársam lelépett – fogott bele a bizonyítványa magyarázásába Anna. – A szüleim elváltak. Anyám újra férjhez ment, és Írországban él a pasijával. Apám újranősült, most Cornwallban él, de előtte se álltunk igazán közel egymáshoz. Van egy jóval fiatalabb húgom, Sally, de ő meg zöldre festette a haját, Szivárványos Viharra változtatta a nevét, fura dolgokat művel a kristályokkal, és csatlakozott egy francia kommunához. Mindegy, mert sosem hitt a monogámiában, úgyhogy nem lenne nagy segítségemre. Kaptam néhány levelezőlapot olyan pároktól, akikkel még Tonyval jártunk össze, de ők elsősorban az ő barátai, így azt hiszem, lojálisak akarnak lenni, és ezért tojnak a fejemre. És úgy néz ki, hogy az összes régi barátomat elveszítettem, amióta saját családjuk lett. Azt hiszem, kezdték kínosan érezni magukat amiatt, hogy én sehogy sem tudok kihordani egy gyereket, ők meg futószalagon gyártják a kölyköket. Akinek van, meg akinek nincs: ez két külön tábor. Szóval, mindenkitől eltávolodtam, kivéve Tonyt, de most már ő sincs, se barátok, se senki, hát, ez vagyok én.

Grace együtt érzőn bólogatott. Pontosan tudta, milyen könnyedén elszigetelődhet az ember. Ő a családjának szentelte az életét, lemondott a barátokról, miután Ellen, a legjobb barátnője meghalt hat héttel az ő és Gordon esküvője előtt. „Kérlek szépen, ne menj hozzá, Gracie”, ezek voltak az utolsó világos szavak, amelyek elhagyták a barátnője ajkát. Ami Raychelt illeti, az ő életében kizárólag Ben létezett. A barátság ismeretlen fogalomnak számított kettőjük szűk kis világában. Hogy is lehetnének barátai, mikor Ben az egyetlen, akiben megbízik? Az egyetlen. Amik összekötötték őket, azok mindenki mástól távol tartották. – Pedig a barátság igen fontos – mondta Christie. – Fáj látnom, hogy magányos vagy. Épp ezért ma istenien fogjuk érezni magunkat együtt, és arra iszunk, hogy ez a nap egy új élet kezdetét jelenti a számodra. – Christie rengeteget agyalt a kolléganőin, és most borzasztóan örült, hogy mind ott ülnek vele az asztal körül. Az ember nem sziget. Egyszer régen hatalmasat hibázott, amikor elvágta magát a világtól, és kihajózott a magány tengerére. De neki legalább mázlija volt, hogy partra vontatták csodálatos emberek, akik aggódtak érte. – Klassz ez a hely – mondta Christie, a társaság egyöntetű véleményét fejezve ki. Az ólomüveg ablakokon látható napocskák aranyló fénypászmákat szórtak szét a teremben. – Malcolm észrevette, hogy együtt jöttünk el – mondta Raychel. – Ő még vagy fél órát bent lesz. Ki nem állhatja, hogy újabban időben távozunk. Rá van írva, hogy lógósnak tart minket. – Nem vagyunk azok, úgyhogy elmehet a fenébe – mondta Christie. – Én vagyok a részlegvezető, nem ő. Péntek este van! Mi lehet olyan rossz neki otthon, hogy hat óra előtt az istennek se hajlandó hazamenni, és inkább szerencsétlenkedik a hétvégi dugóban? – Biztos egy hárpia a felesége. – Fogadok, hogy a nő is jobban örül, ha minél később tér haza a férjecskéje. – Rebesgetik – kezdte Grace. Tisztában volt vele, hogy a pezsgő a fejébe szállt, és mindjárt megered a nyelve, de attól még élvezte a dolgot –, hogy a nő jóval sikeresebb nála, Malcolm labdába sem rúghat a felesége mellett. Nyilván mindketten nehezen élik meg ezt a felállást. – Érdekes – jegyezte meg Christie. És nagyon is hihető. – Kitől hallottad? – Egy munkatársamtól, aki tavaly ment nyugdíjba. Malcolmék közelében lakott. – Vannak gyerekei? – kérdezte Anna. – Csak egy, Malcolm kicsinyített mása – mondta Grace. – Állítólag gondok vannak vele az iskolában. Verekedős gyerek, ahogy hallom. – Ha tényleg olyan, mint az apja, akkor ő is tapizza a lányokat – mondta Dawn, és összerázkódott a gondolatra, hogy Malcolm keze a hátsó felére simul. – Szerintetek hány éves lehet? – Én tudom – vágta rá Christie. – Velem egykorú, vagyis negyvenhét éves. Tökéletes életkor a kapuzárás előtti pánikhoz. Azt hiszem, holnap bőrnacit húzok, csak előtte még beugrom a szoliba. Ezen mindannyian jót derültek. Christie talmi barnasága az egész épületben rendszeres beszédtéma volt. – Nem gondoljátok, hogy a „Spatchcock” úgy hangzik, mint valami nemi úton terjedő betegség? – vetette közbe Anna egy orvos specialista hanghordozását mímelve. – „Sajnálattal közlöm, uram, ön minden bizonnyal olcsó nővel hált, ugyanis súlyos Spatchcock-kórban szenved.” – Pedig roppant büszke a nevére – mondta Dawn. – Szerintem valami szuperhősnek képzeli magát tőle. – Széttárta a karját, ahogy Superman szokta repüléskor. – A nevem Spatchcock, én vagyok az univerzum megmentője, üdvözlet a Pénisz bolygóról. Christie majdnem kiköpte a pezsgőjét nevettében. – Ezt feltétlenül el kell mondanom Jamesnek! – Nem hinném, hogy viccesnek találná – visszakozott nyomban Dawn. Nem tudta elképzelni Mr. McAskillről, hogy nevetne egy trágár viccen; ahhoz ő túlságosan kifinomult. – Ó, dehogynem – nevetett Christie, és feltette a szemüvegét, hogy elolvassa a pezsgősüveg címkéjét. A szemüvege christie-sen csiricsáré volt: márkás, csillogó, gyémántkövecskékkel díszes. – Akárhogy is, boldog szülinapot, Anna. Fogadd el tőlünk ezt az apróságot. Grace egy zacskót bűvölt elő az asztal alól, és letette az őszintén meghökkent Anna elé. Nem számított ajándékra.

– Nem is tudom, mit mondjak erre! – mondta levegő után kapkodva. – Elég, ha kinyitod – noszogatta Christie. Anna óvatosan belekotort a zacskóba, mire Dawn elsütötte a viccet, hogy ne féljen, nem harap. Ajándékkártyák voltak benne, egy könyv, habfürdő, csokoládé, egy üveg pezsgő, cukorkák, meg egy toll, rajta a 40-es számmal. – Gondoltuk, így legalább ki tudod választani, ami tetszik – mondta Raychel. – Hasra ütéssel próbáltuk eltalálni az ízlésedet. – Hiszen alig ismerjük egymást – tette hozzá Dawn. – Amúgy a könyv egy nőről szól, aki bosszút áll a hűtlen pasiján; arra gondoltunk, ez biztos tetszeni fog! Én találtam a könyvet ma délután. – Mindenkinek nagyon szépen köszönöm – mondta Anna. Őszintén meghatódott. A lányok ajándékai jóval több érzésről tanúskodtak annál a két csekknél, amit a szüleitől kapott. – Te tettél szívességet nekünk – mondta Dawn. – Elvégre te adtad nekünk az ötletet, hogy megszervezzük ezt a vacsit. – Ezek szerint még az én nyomorúságos szerelmi életem is jó valamire – mondta Anna fanyarul. – Fogadok, hogy egyik-másik exem még a tiédet is alulmúlja – fújtatott Dawn. – Mibe, hogy én nyernék – így Anna. – Az összes létező szemétséget elkövették ellenem. A legbizarrabbakat is beleértve. – Tyűha, mondanál egy példát? – kérdezte Dawn kíváncsian előredőlve. – Hát – kezdte Anna, miközben sietve átgondolta, melyik szörnyűséggel is kezdje –, mielőtt találkoztam Tonyval, egy másik sráccal jártam, Wade-nek hívták, és úgy éreztem, na, végre egy rendes pali. Jó állása volt meg töméntelen pénze, elegánsan öltözködött, kifogástalan volt a modora, mindig ő fizetett az étteremben, kinyitotta előttem az ajtót. – Anna ivott egy korty pezsgőt, mielőtt folytatta: – Aztán mikor már éppen azt hittem, hogy megtaláltam a nagy Őt, elkezdett undorító SMS-eket küldözgetni. Csak egy kiskamasz küldene ilyen szövegeket, miután kikereste a szótárból a csúnya szavakat. Az egyikben mindössze annyi állt, hogy: te geci. – Pfuj – fintorodott el Raychel. – Már az is felmerült bennem, hogy Tourette-szindrómája van. Hisz negyvenöt éves volt; feltételeztem, hogy csakis orvosi oka lehet a dolognak. Arra gerjedt, ha mocskos dolgokat írt a mobilján. Az üzenetek egyre inkább eldurvultak, ő egyre jobban belelendült, én meg rosszul voltam az egésztől. – Remélem, végül is elküldted a fenébe – mondta Dawn. – Nem volt hozzá merszem – felelte Anna. – Még a végén felizgult volna. Nevettek, mindannyian együtt. Jó volt hallani. És nem csak egyikük tűnődött el azon, hogy mikor nevetett utoljára női társaságban. Amint kivégezték a pezsgőt, fogták a kabátjukat, táskájukat, és átvonultak a szomszédos Lenyugvó Napba. Kék kimonót viselő, szépséges thai pincérnő fogadta őket az ajtóban, két tenyerét üdvözlésre összeillesztve. – Somers névre foglaltam asztalt öt főre – mondta Christie, mire gyönyörűen megterített sarokasztalhoz kísérték őket, és olyan hatalmas étlapot kaptak a kezükbe, amekkorát Anna még életében nem látott. A Háború és békét is hamarább elolvashatták volna. – Pad prik? – bogarászta Anna a menüt színtelen hangon. – Ennek se füle, se farka. – Egyél inkább homokot! – horkantotta Raychel. – Rajta van az étlapon: ho mok kai. – Pad pak ruam – tódította Dawn, és alig kapott levegőt a nevetéstől. – Pu ni ba – így Anna. – Ne viccelj! Ezt hol látod? – Dawn úgy kacagott, hogy patakokban folyt a könnye. – Csak kitaláltam, lükepók – felelte Anna. – Wade tiszteletére. – Jaj, hagyd abba, nem bírom – esedezett Dawn. Már szúrt az oldala a nevetéstől. – Ejnye, gyerekek! – szólt rájuk Christie a tanár nénit játszva. Még Grace sem állta meg kuncogás nélkül. Pompásan érezte magát. Bár a kellemes este elgondolkoztatta, mennyi minden kimaradt az életéből az elmúlt években.

– Igenis, jók leszünk – mondta Dawn, és a szalvétájával törölgette a szemét. – Vegyük komolyan. Mit rendeljünk? Te kezded, Grace. – Rad na – mondta Grace, mire a két legfiatalabb máris újrakezdte a vihogást. – Viselkedjetek már! – feddte meg a lányokat Christie. – Olyanok vagytok, mint egy csapat óvodás. – Úgy értettem, hogy: ran da – védekezett Dawn. Annának már fájtak az arcizmai. Felszabadító érzés volt egyszer végre éretlenül viselkedni. Valami csoda folytán mégis sikerült röhögés nélkül megrendelniük az ételeket-italokat, és élvezték az asztalt belengő jó hangulatot. Dawn arra gondolt, micsoda öröm úgy eltölteni egy estét, hogy nem az esküvői előkészületek miatt fő a feje. Csak most döbbent rá, hogy egy ideje másról sem szólt az élete. Nagyot kortyolt a buborékos vízből, és érezte, ahogy szétárad a hűvösség a testében. Grace hasonlóképpen ízlelgette a pohár hideg szódáját, hagyta, hogy az ital mindenét átjárja, és elernyessze azon testtájait, amelyekből az óta a rémséges tengerparti kiruccanás óta nem akart kiállni a görcs. Aznap reggel levelet kaptak, mely további ötszázaléknyi árengedménnyel kecsegtette őket, amennyiben meggondolják magukat, és mégis a Monte Carlo modell mellett döntenek. – Reméljük, hogy a lóversenyen aratott győzelmünk fordít egyet a szerencséden – mondta Christie kedvesen Annának. – Úgy legyen – mondta Anna. – Igazság szerint… de mindegy, nem érdekes. – Naaa, folytasd! Ez nem ér, hogy nem fejezed be a mondatot – így Dawn. – Irtó kotnyeles vagyok, ne tedd ezt velem! – Hát… – fogott bele Anna újra. Ha másért nem is, biztonsági okokból muszáj lesz valakinek elmondania, hogy holnap Vladimir Darqhoz készül látogatóba. – A minap egészen különös dolog esett meg velem. Egy fickó kifigyelt engem a vasútállomáson… – Azzal elejétől végéig elbeszélte a történetet. – Jóságos ég! – álmélkodott Grace. – Egyébként tényleg Higher Hoppletonban lakik. Benne volt az újságban. – Nem erről az ipséről mondják, hogy kiköpött Drakula gróf? – kérdezte Dawn. – Ejha! Egy transzszilvániai vámpír Higher Hoppletonban – mondta Christie elábrándozva. – Ez úgy hangzik, mint az Egy amerikai vérfarkas Londonban folytatása – mondta Dawn egy horkantással. – Szerintetek elmenjek? – kérdezte Anna. – Mindenképpen – jelentette ki Grace. – Pont erre van szükséged: egy jó kis kalandra. Mr. Darq részéről tökéletes az időzítés. – De szerepelnem kéne a tévében, a saját fehérneműmben. Nem biztos, hogy menne. Ráadásul ezekben az átváltoztatós műsorokban összevissza tapogatják az embert. – Egyik sem panaszkodik, amikor Gok Wan megmarkolássza a mellüket – mondta Christie. – Jobb, ha tőlem tudod, egy efféle átalakítás még egy műtéti beavatkozásnál is intimebb. – Uramatyám. Ugye ez nem igaz? – Anna arcából kifutott a vér. – De igen, először is le kell vetkőznöd, hogy ez a Darq alaposan megnézzen magának. – Eredj már! Csak ugratsz. – Eszemben sincs – mondta Christie, akit ugyancsak mulattatott Anna riadt arckifejezése. – Vágj bele – nógatta Dawn. – Gondolom, úgysincs egyéb programod holnap estére. – Azon tűnődött, hogy a meleg férfiaknál vajon van-e előjáték. Calum többnyire minden lacafaca nélkül csak úgy beléhatolt, már persze ha elég józan volt hozzá. A szex nem játszott központi szerepet a kapcsolatukban. – Igazad van – ismerte el Anna a hecc kedvéért, titkon azonban azt gondolta: Még mit nem! Még hogy én levetkőzzem! Milliónyi néző szeme láttára! Szürreális ötlet. Egyszerre olyan őrült fordulatot vett az élete, hogy amellett még Spongyabob világa is normálisnak tetszett. – Azért vigyázz magadra – mondta Dawn az ujját billegetve. – Ezek a sztárocskák egytől egyig drogfüggők. Ne engedd, hogy orrsprayn kívül bármi egyebet feldugjanak az orrodba.

– Sosem kábítószereztem, nem most fogom elkezdeni – vágott vissza Anna. A thai étel finom volt és bőséges. Fagylalttal és kávéval fejelték meg a vacsorát. – Így kerek csak igazán a hét – mondta Christie, amint az utolsó falatnyi mentás csokoládét is eltüntette. – Ezt meg kell ismételnünk. – Benne vagyok – kontrázott Anna. – Nagyszerű este volt. Köszönöm mindenkinek. – Ezt így is gondolta. A többiek társasága jobb kedvre hangolta. Belegondolni se mert, milyen lett volna a születésnapja, ha otthon marad, magányában. – Én is szuperül éreztem magam – mondta Dawn. Jó volt a változatosság kedvéért Crookeék helyett mások társaságában időzni. A Crooke családnak meglehetősen maró humora volt, és rendszeresen élcelődtek mások rovására, amit néha igencsak kényelmetlen volt hallgatni, bármilyen mókásan tálalták is a dolgokat. Igen, gondolta Christie. Ez az este mindnyájuknak jót tett. – Hát akkor, boldog születésnapot, Annácska – emelte a levegőbe a kávéscsészéjét Dawn, amelyhez egyszerre koccant oda a másik négy csésze. – Legyen ez a nap egy szebb jövő kezdete a számodra. Anna arra gondolt, bárcsak ő is hinni tudna ebben.

29. FEJEZET

Calum másnaposan ébredt, és sehogy sem lehetett kirángatni az ágyból, pedig ruhapróbára kellett volna mennie. Így aztán Dawn egyedül hajtott el Meadowhallba, hogy asztaldekoráció után nézzen az esküvői fogadásra. Egész úton oda- és visszafelé is countrydalokat bömböltetett, és teli torokból énekelt Tammy Wynette-tel a saját kocsijának, az ’57-es Chevynek. Paulnak gyönyörű lakása volt Sheffield külvárosának elegánsabb részén, szerencséjére bagóért jutott hozzá egy olyan környéken, ahol háromszor annyiért lehet majd elpasszolni. Az érte kapott összeget pedig, ha arra kerül a sor, a Rózsa Házra fogja fordítani. Grace felcsengetett, és Paul odafentről máris nyitotta neki az ajtót. A lakás ajtajában állva fogadta anyját, és a szokásos, humorban bővelkedő megjegyzések meg egy szerető ölelés kíséretében elvette tőle a megkésett húsvéti tojásokkal teli szatyrokat. Grace örömmel látta, hogy Joe is ott van a nagybátyjánál. – Szia, kincsem – adott Grace egy puszit az unoka kobakjára, akinek ugyancsak lógott az orra. – Fájdogál a foga – súgta oda Paul az anyjának. – Laura az előbb szaladt el, hogy vegyen neki szegfűszegolajat, nekem meg egy kis tejet. Paul bácsikája kártyatrükkökkel próbálja elterelni a kislegény figyelmét. Nem igaz, Joey? – Azzal kedvesen megszorította a fiúcska vállát. – Paul, hol van a… á, üdv! – Magas, jól ápolt, rendkívül jóképű fekete férfi lépett az étkezőből a nappaliba. – Ismerkedjetek össze. Anya, ez itt Charles, az üzlettársam. – Á, üdv – mondta Grace széles mosollyal. – De örülök, hogy végre találkozunk! – Én is örvendek, Mrs. Beamish – felelte Charles bámulatosan előkelő hanghordozással. – Sokat hallottam önről. – Remélem, csakis szépet és jót – pironkodott Grace. – Csakis. – Charles édes pofa – mondta Paul. – És átkozottul jó építész. Ekkor felberregett a kaputelefon, és Laura jelent meg a monitoron kezében egy karton tejjel. – Ő erősködött, hogy idecipeli – mondta Paul. – Úriemberek lévén felajánlottuk neki a segítségünket, de ő le akarta hűteni magát. Ugyanis egészen idáig hiába próbált fogorvost keríteni Joe-nak. Laura megölelte Grace-t, amikor a szobába toppant. – Lehiggadtál, szívem? – kérdezte tőle Charles, és magához szorította. Grace azonnal átlátta a helyzetet: – Á, már értem! – Egyelőre csak randizgatunk, anya. Alig vártam, hogy elmondhassam neked, csak nem voltam benne biztos, hogy Charles az első randi után is kíváncsi lesz még rám – mondta Laura. – Én meg azt nem tudtam, hogy te akarsz-e még látni engem – mondta Charles. – Olyan ideges voltam, hogy végigöntöttem a szoknyáját borral. Charles és Laura meghitten néztek egymásra, amitől Grace szája is mosolyra húzódott. Milyen kellemes ember, gondolta. Reméljük, tartós lesz a kapcsolatuk. Laura bizonyos szempontból éppolyan szerencsétlen volt a szerelem terén, mint Anna. Mindig rosszul választott, és Joe apja tette fel a pontot az i-re. Elhagyta az öt hónapos terhes Laurát, mondván, hogy átgondolta, és (negyvennégy évesen) nem áll még készen az apaságra, így a kicsi még meg sem született, de ő már ki is radírozta magát az életéből. Egyszóval Laura igencsak rászolgált a szerelemre és a törődésre. Megszólalt Laura mobilja. Elfintorodott, ahogy megpillantotta a számot, de azért felvette. – Szia, Sarah… Nem, most nem tudok, sürgősen fogorvoshoz kell vinnem Joe-t… Nem, gőzöm sincs, hol van… Ó, letette. Gondoltam, nem szeretnéd, ha Sarah tudná, hogy itt vagy, anya. Most az egyszer nem engedem, hogy csapot-papot itt hagyva a segítségére rohanj; velünk maradsz, és megesszük szépen az elmaradt húsvéti ebédet. – Ne is mondd, megint rá akarja sózni valakire azt az egzaltált kölyköt – mondta Paul.

– Paul, az unokahúgodról beszélsz! – ripakodott rá Grace. – Tudom, de… – Többet nem is kellett mondania. Sable valóban elviselhetetlen volt. Még a bárányszelídségű Joe sem szeretett vele lenni. – Ha Sarah egy gyerekkel sem bír, akkor mégis minek esett másodszor is teherbe? – így Paul. – Szónoki kérdést tettem fel, de ez akkor is ostobaság. És nem fogja megakadályozni Hugót abban, hogy másfelé kacsingasson. Épp ellenkezőleg, hisz már két elkényeztetett poronty fog sivalkodni körülötte. – Meg egy hisztérika. Miau! – Laurától szokatlan volt ez a rosszmájúság. – Neki se lehet ám könnyű – mondta Grace, hogy a mérleg másik serpenyőjében is legyen valami. Rosszul érintette a tény, hogy egyre inkább szétforgácsolódik hőn szeretett családja. Sarahval mindig is engedékenyebb volt, mert a másik két testvérrel ellentétben neki nem maradtak emlékei az igazi anyjáról. – Remélem, nem fontolgatod, hogy otthagyod a munkahelyedet, és főállású bébiszitternagyi leszel – mondta Paul Grace-nek. – Állj a sarkadra, anya. Így is a lelkedet kitetted értünk. – Ne butáskodj, hisz ti vagytok a családom, ott segítek, ahol tudok – mondta Grace. Szerette Sarah-t, de ha arra gondolt, hogy be lenne zárva a házba két gyerekkel, na meg persze Gordonnal, ettől olyan érzése támadt, hogy fuldoklik, és indák szövik körbe a lábát, hogy lerántsák magukkal a mélybe, és lent tartsák a víz alatt, amíg csak a tüdeje fel nem mondja a szolgálatot. És minél jobban kapálódzik, annál kevesebb esélye van a menekülésre. Laura feltette a vizet a teához. Paul már korábban beszerezte a kekszet, és szendvicseket készített, ugyanis azt találta ki, hogy piknikezni fognak a lakás tetőteraszán. Odafent, az élő növények, a lugas és a mesterséges tavacskák rendezett káoszában nyár és béke honolt. – Mind égünk a vágytól, hogy meglátogassunk benneteket Blegthorpe-ban – mondta Paul egy darabka süteményt pottyantva a szájába, és rákacsintott Grace-re. – Ez még viccnek is rossz – felelte Grace törődötten. – Te és apa a nap huszonnégy órájában egy batár nagy konzervdobozban összezárva. Isteni. – Soha ne menjen nyugdíjba, Mrs. Beamish – mondta Charles. – Ez a lényeg. – Nyilvánvalóan Laura okosította ki a részletek felől. – Apropó, milyen az új főnököd? – érdeklődött Paul. – Nagyon szimpatikus nő – felelte Grace. Jobban élvezte az elmúlt estét, mint gondolta volna. Mintha valaki lerántotta volna az életét befedő poros leplet, hogy újból átjárja a friss levegő. – Tegnap együtt vacsoráztam a kollégákkal. Ez volt az első találkozásom a thai konyhával. Pompásan sikerült az este. – Örülök, anya. Gondolom, apa sem tiltakozott. – Hová gondolsz! Neki aztán édes mindegy, merre csatangolok. – Csak ide ne gyere. Biztos nem tetszene neki, ha tudná, hogy eljöttél hozzám – mondta Paul. – Tudnia kell, hogy szoktam veled találkozni. – Nem feltétlenül. Talán azt hiszi, hogy nem lenne hozzá merszed – mondta Paul, és Grace ráeszmélt, hogy a fiának igaza lehet, bár nem tehette meg, hogy nyíltan igazat ad neki. – Ne légy nevetséges. – Annyi biztos, hogy Blegthorpe-ból nem tudnál eljárkálni az új barátaiddal! – fenyegette meg Paul az ujjával. – Tanulj meg nemet mondani – mondta Laura. – Apánknak még soha senki nem mondott nemet, ez a bökkenő. – Kivéve engem – mondta Paul kevély vigyorral. – Azért is lettem száműzött. Apám azt hiszi, „meggyógyulok”, ha rátalálok a nekem való nőre. Grace meglepődött, hogy Paul tárgyilagos kedélyességgel nyilatkozik arról a bizonyos napról. Pedig pontosan tudta, milyen nehezen élte meg a fia, amikor nem jóváhagyásban, csupán elfogadásban reménykedve megmondta az apjának, hogy meleg, és Gordon végig sem akarta hallgatni, csak kiviharzott a házból, és közölte, hogy nem szeretné ott látni Pault, amikor visszajön. Amióta összeházasodtak, Grace egyszer sem hallotta a férjét káromkodni, ám azon a napon mindent

bepótolt, sőt túlteljesített. Csak úgy ömlöttek Gordon szájából a trágárságok, akárha ártó démon szállta volna meg. Paul nem hagyta, hogy Grace közbeavatkozzon. S az igazat megvallva, Grace hálás volt neki ezért, mert az őrjöngő Gordon halálra rémítette. Azóta gyakran kívánta azt, bárcsak meglett volna hozzá a mersze, hogy Paullal együtt elhagyja a házat. A család egyik felének társaságában elköltött kellemes hangulatú ebédet követően Grace hangos puffanással szállt le a földre. Tudniillik arra ért haza, hogy Gordon az előszobában rója a köröket a bömbölő Sable-lel a karjában, akit íziben Grace kezébe nyomott, amint a nő átlépte a küszöböt. – Hol voltál? – szegezte neki a kérdést. – Mondtam, hogy vásárolni megyek – füllentette Grace. Férje reakciójától tartva nem merte bevallani az igazat. – Sarah egyfolytában hívott téged, de csak a hangposta jelentkezett. – Tényleg? – Grace beletúrt a táskájába a telefonjáért, ami ki volt kapcsolva. Megránduló arccal konstatálta, hogy huszonnégy nem fogadott hívása van: tíz a lányától, tizennégy Gordontól. – Azt hittem, be van kapcsolva. – Ezek szerint tévedtél. Minek neked mobiltelefon, ha folyton kikapcsolod, amikor elmégy itthonról? A lányodnak fájásai vannak. Már azon gondolkozott, hogy be kellene mennie a kórházba! – Jóságos ég! – Grace rögtön pánikba esett. – Én nem tudtam… Odamegyünk? Felhívtad őket? – Nekem kellett átmennem Sable-ért. Sarah lepihent, és azt mondta, hív, ha rosszabbul érzi magát. Grace azon nyomban felhívta Laurát a mobilján. Laura rendkívüli részvétlenségről tett tanúbizonyságot, és meg is magyarázta az okát. – De hiszen az előbb hajtott el mellettem a kocsijával. Nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne. Úgy vannak fájásai, ahogy nekem! – Biztos, hogy őt láttad? – Mintha el lehetne téveszteni a puccos kocsiját! Grace-nek csakugyan meg kell végre tanulnia, hogyan mondjon nemet, mielőtt még azok az indák az utolsó szuszt is kiszorítják belőle.

30. FEJEZET

Elképesztő, mi mindenféle át nem fut az ember lányának agyán egy kastélyban, amely akár Erdélyben is lehetne, miközben két férfiember közvetlen közelről elmélyülten vizslatja a cickóját, gondolta Anna. Tony vajon mit szólna ehhez? Jól megdöngetné a csapodárságáért, még akkor is, ha a szóban forgó férfiemberek homoszexuálisok? Leonid Szabo alacsony volt, vézna, a mozdulatai eltúlzottan nőiesek, s fodros ingében, hosszú mellényében úgy festett, mint Adam Ant fénykorában. Vladimir Darq épp az ellentéte: igazi vezérhím szűk szabású fekete nadrágban, és olyan hófehér ingben, amilyet Anna még életében nem látott. Eddig fel sem tűnt neki, milyen hatalmas ez az ember. Nem hórihorgas, nem is kövér, viszont széles vállú és boltozatos mellkasú. Látszik rajta, hogy biztos lábbal áll a földön, még egy hurrikán sem ingatná meg. Sápadt bőrével, szögletes állkapcsával, ceruzavékony szakállával Darq nem volt a szó klasszikus értelmében jóképű, mégis áradt belőle a férfiasság, ami, ha tekintetbe vesszük a szexuális beállítottságát, akár ironikusnak is mondható. A szeme volt sorrendben a második számú szexepilje: jégkék szempár aranypettyekkel az íriszen. Bár ez alighanem kontaktlencse, állapította meg Anna, ilyen szem nincs a világon. A pálmát viszont mindenképpen az agyara viszi el, amit Anna csak egy-egy gyötrelmes pillanatra látott kivillanni a mozgó ajkak közül. Két parányi agyar, nem is hasonlított a viccboltokban kapható változatra, de a szemfogak akkor is határozottan nyújtottabbak voltak a kelleténél. És bár Anna a maga részéről nem sorolta volna a lófarkat a férfi elengedhetetlen attribútumai közé, mivel az jobbára patkányfarok formáját öltötte, és azzal a céllal növesztették, hogy elterelje a figyelmet a kopaszodástól megnyúlt homlokról, Darq a hátul összefogott dús, fekete sörényével a mesebeli herceget testesítette meg. És ezt a „romantikus vámpír” külsőt kétségkívül a sajtó kedvéért találták ki. Anna fekete Mercedesszel érkezett a házhoz, amely pontosan akkor fékezett le az otthona előtt, amikor a nappaliban álló ingaóra elütötte a hetet. A román sofőr mogorva volt és szótlan, de mint később kiderült, s ez mentségére szolgált, nemigen értett angolul. Hosszú behajtóra nyíló fekete elektromos kapu tárult ki előttük Higher Hoppleton egyszerű házikókkal telitűzdelt peremén. A bejárat előtt parkoltak le, amelynél hatalmasabbat Anna még soha nem látott, s amely rémfilmekbe illő nyikorgással nyílt ki. Anna félig-meddig arra számított, hogy Lurchöt fogja megpillantani A galád családból, de csupán egy jóval alacsonyabb, kopaszra nyírt, szemceruzával kihúzott szemű férfit látott, akit már ismert az internetről, így rögtön azonosítani tudta Leonid Szabót, Vladimir Darq „társát”. Az ajtó tágas, galériás terembe nyílt. Darq House-t szándékosan formálták olyanná, hogy középkori hatást keltsen. Rafinált építészeti megoldások, a festett falak esetében pedig a trompe l’oeil műfaj gondoskodott róla, hogy a ház hátborzongatóan emlékeztetett egy tizenötödik századi kastélyra. – Maga biztosan Anna, fáradjon beljebb – szólt Leonid erős akcentussal. Lesegítette Anna kabátját, és mindeközben olyanformán méricskélte, ahogy Anna a hentes kínálatát szokta felmérni a barnsley-i piacon. Végül is a férfi tette meg az első lépést azzal, hogy udvariasan megrázta Anna kezét, és azonnal rátért a lényegre. – Most meg kell néznünk magát, Anna. Legyen szíves, álljon egyenesen és mozdulatlanul. A két férfi ott keringett körülötte, és az összes létező szögből megszemlélték tökéletesen jellegtelen testét. Anna furcsamód csupán egykedvűséget érzett. Mintha az orvosnál lett volna, és a beható szemlétől semmivel sem érezte magát rútabbnak, mint egyébként. Csak arra tudott gondolni, hogy bármilyen bizarr is ez a helyzet, még mindig természetesebb, hogy két homoszexuális férfi legelteti rajta a szemét, mint ha egyedül töltené az estét odahaza, és papír zsebkendőbe hüppögve nézné a kórházsorozatot a tévében. A férfiak szaporán megvitattak valamit az anyanyelvükön. Anna csak találgatni tudott, hogy miről lehet szó. Mindenesetre nem úgy hangzott, mintha Cindy Crawfordhoz hasonlítanák. – Mielőtt nekifognánk – mondta Leonid, azzal cifrán kipingált bádogdobozkát vett elő a

zsebéből, kinyitotta és odakínálta Annának. Kis fehér tabletták voltak benne. – Köszönöm, de nem szedek drogokat – mondta Anna mereven. – Mentolos cukorka. – Leonid látványosan hessegette a levegőt. – Elnyomja a fokhagymaszagot. Anna köhintett. – Ó. Bocsánat. Jó, lehet, hogy szamárság volt, de szándékosan tett rengeteg fokhagymát az uzsonnára fogyasztott chilibe. Igazság szerint olyan sokat tett bele, hogy attól még néhai matematikatanára is padlót fogott volna, aki pedig nem érezte az ízeket. Nem tudta eldönteni, bölcs avagy buta dolog-e a részéről, hogy effajta óvintézkedéseket tesz. Buta, állapította meg most. Vladimir egy pillanatra félrefordult, és Anna biztosra vette, hogy mosolyt látott bujkálni a szája szegletében. Érezte, hogy elvörösödik. Nyilván mindkettőjük számára világos, miért habzsolt be annyi fokhagymát. Bekapott pár mentolos cukrot, és szelíden megköszönte. Leonid zsebre vágta a dobozkát. – Tökéletes lesz – jegyezte meg Vladimir, mintha Anna ott sem volna. – A fehérneműje persze szörnyen előnytelen, ezt látatlanban megmondom. – Legyen szíves, megnézhetnénk? – kérdezte Leonid. – Mi? Vetkőzzek le? – A fehérnemű maradhat – mondta Vladimir. Anna mély lélegzetet vett, és gombolkozni kezdett. Nem is volt annyira zavarban, mint várható lett volna. Na persze a jövő héten már nemcsak ezek ketten figyelik majd, hanem egy teljes tévéstáb, az ellenállhatatlanul gyönyörűséges, nádszálkarcsú Jane Cleve-Jonesról már nem is beszélve. Belegondolni is ijesztő. – Látom, a melltartója nem filléres darab. De attól még vacak. Miért vásárolnak a nők ilyen silány holmit? – sopánkodott Vladimir. – Ugye, nem kell majd teljesen levetkőznöm? – kérdezte Anna. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá. – A kamerák előtt nem – válaszolta Leonid, habár Anna nem egészen értette, hogy ez mégis mit akar jelenteni. – Hányas melltartót hord? – kérdezte Vladimir, és hátrább lépve méregette Anna mellkasát. – 80C-t. – Nu! – fújt egyet a férfi. – Az kizárt. – De, tényleg! – így Anna. – Be tudom bizonyítani. Van mérőszalagja? – Én nem hiszek a mérőszalagnak – mondta Vladimir olyan arckifejezéssel, mint aki citromba harapott. – És kérem, húzza ki magát. – Bevágtatott Anna mögé, megragadta a vállát, és hátrahúzta. A nő keble ettől határozottan megnövekedett. – Áhá, így mindjárt más. A jó tartás minden – mondta Leonid. – A tartás kéz a kézben jár a magabiztossággal – mondta Vladimir –, és szemmel láthatóan semmi önbizalma, azért rossz a tartása. Vladimir végighúzta az ujját Anna tarkóján a válláig, mintha egy agyagfigurán végezné az utolsó simításokat. Az a gyengéd tisztelet, ahogyan a nő testéhez nyúlt, minden kétséget kizáróan elárulta, hogy homoszexuális. Anna nem is emlékezett rá, hogy Tony volt-e valaha ilyen figyelmes vele. Ő csak kamatyolni tudott, a cirógatás és a gyengédség nem szerepelt a palettáján. Anna elhessegette Tony felé szálló gondolatait, és azzal szórakoztatta magát, hogy felmérte a szobát, miközben azok ketten folyékony román nyelven kitárgyalták. Rendkívül fifikásan építették meg a házat. A falak mintha ősi kőből készültek volna. Hatalmas, vasból való fáklyák meredeztek belőlük. Tátongó kandalló várta a hidegebb hónapokat, mellette jókora fekete kutya, felerészben dán dog, felerészben Zoltán, Drakula ebe heverészett a kosarában. Csupán felületes pillantásra méltatta a szobába belépő Annát, arra azonban már nem tartotta érdemesnek, hogy feltápászkodjon és körbeszaglássza. Jellemző. Az állatok nemigen lelkesedtek Annáért, amint azt a hűtlenné lett Pillangó esete is bizonyítja. Széles lépcsősor indult a hodály méretű terem kellős közepéről, feljebb két ágra vált, és

minden bizonnyal Vladimir Darq baldachinos koporsójához vezetett. Minden nagy volt: az asztal, a díványok, a gyertyatartók. És a jelek szerint az ő cicije is, mert a férfiak időnként angolba átcsapó vitájából Anna megállapította: Vladimir amellett kardoskodik, hogy legalább 90D a mérete. Ahogy egyre fűtöttebbé vált a társalgásuk, Vladimir Darq elviharzott, és pár perccel később egy nyaláb fűzővel meg bodyval tért vissza, amelyekből még hosszú cérnaszálak lógtak. Türelmetlenül csettintett Annának, hogy emelje fel a karját, és lépjen bele az egyik bodyba. Majd miután ráhúzta a bodyt a nő bugyijára, Darq, Anna legnagyobb meglepetésére, egy bűvész eleganciájával kapta le róla a melltartót. Annának a lélegzete is elakadt, ám a férfi ezt észre sem vette, ugyanis azzal volt elfoglalva, hogy bekapcsolja a hátán a melltartót. Amint ezzel végzett, benyúlt Anna kebléhez, és beleigazította a kosárba, mint mikor a festőművész elrendezgeti a gyümölcsöt a csendélethez, és Anna hagyta, mert moccanni sem bírt a megrökönyödéstől. Hogy a férfi nem részesítette akupunktúrás kezelésben, miközben behúzta az anyagot, és villámkezűen beleszurkálta a gombostűket, az csak valami csoda lehet. – Látod? – mondta Leonidnak. – Amint megpillantottam, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Így már sokkal jobb. Nézd! Máris látni a különbséget – lelkendezett Vladimir. – Én is megnézhetem? – kérdezte Anna tétován. – Nu – vágta rá Leonid, és egyértelmű volt, hogy Vladimir is ezen a véleményen van. – Anna, a forgatás öt egymást követő szombaton zajlik majd, hogy folyamatában látszódjon az átváltozása. Most, hogy már van egy kép a fejemben az alakjáról, még nagyobb durranás lesz majd a show. Ön a tökéletes ember annak illusztrálására, hogy egy nőnek nem kell feltétlenül húszévesnek és darázsderekúnak lennie ahhoz, hogy csábos legyen. Ezt maga is meg fogja látni. Az összes fehérneműt megtarthatja, amit készítek magának. A produkciós vállalat nem ad önnek fizetést, viszont állják a felmerülő költségeket. Ez így elfogadható önnek? Anna bólintott. Ő már azzal is boldog lenne, ha csupán egyetlen darabot megőrizhet abból, amit Vladimir Darq személy szerint neki tervez. A férfi kiszedegette a gombostűket a bodyból, hogy Anna kibújhasson belőle. Újra a saját melltartójában topisnak és elhasználtnak érezte magát. – Kérem, igyekezzen tartani a jelenlegi súlyát – mondta Vladimir. – A jövő héten pontosan ugyanígy legyen öltözve, és hozza magával a többi fehérneműjét is, hátha át akarják nézni. – Mikor kerül adásba a műsor? – Azt nem tudom, mindenesetre sietni akarnak a forgatással. Jövő szombaton este háromnegyed hétre küldöm magáért a kocsit. – Olyan későn? – Nappal nem dolgozom – jelentette ki a férfi, mintha evidenciát közölne. – Ó, hát persze – mondta Anna. Hűha, gondolta. De hát csak nem lehet vámpír. Vámpírok márpedig nem léteznek. Másrészt viszont ő még a Loch Ness-i szörnyben meg a szellemekben is hitt egy icipicit. Na meg a túlvilági létben; Derek Acorah műsorai roppant meggyőzőek. – Kér egy kis frissítőt indulás előtt? – kérdezte Leonid egy derítőedényből hosszúkás ónserlegbe csurgatva valami vérvörös folyadékot. – Kösz, most inkább nem – mondta Anna. Leonid feladta rá elhordott kabátját, és Anna máris visszavedlett középkorú, barnsley-i verébbé, aki zöldre festett hajjal, narancssárgára mázolt képpel, gólyalábon sem rítt volna ki a tömegből. A Mercedes hazafuvarozta, majd elsüvített az éjszakában, csak valami bizsergésféle maradt utána Anna testében. Végre egy szombat este, ami nem gyötrelmes lassúsággal gördül tova.

31. FEJEZET

Másnap reggel, ahogy Anna kimászott az ágyból, megpillantotta magát a szekrény tükrében. Úgy festett, mint az az ijesztő lány A kör című filmből. Ráfért volna már egy hajfestés, meg pár új hálóing. Mert akármilyen kényelmes is a mostani hálóinge, itt-ott fehérítőfoltok virítanak rajta, és a sok mosástól annyira kinyúlt, hogy négyen is beleférnének Vladimir Darq kutyájával együtt. Vladimir Darq csakugyan visszaadja neki az elvesztett büszkeségét, és Sophia Lorenné varázsolja? Röpke pár hét alatt? Naná! Hanem attól még kezdenie kéne valamit a hajával, és hálóingügyben is cselekedni kell. Dawn délelőtt tizenegykor felment az emeletre, hogy felébressze Calumot. A fiú az éjjel megint berúgott, holott előre megegyeztek, hogy aznap este Dawn lesz az, aki iszik, és Calum vezet. De a fiú képtelen volt megállni egy vagy két pohárnál, muszáj volt teljesen eláznia, aztán meg azzal mentegetődzött, hogy hétvége van, és valamikor neki is ki kell eresztenie a gőzt. Azzal jött, hogy hagyják ott a kocsit, és majd hazataxiznak. Nemcsak a húsz font többletköltségről volt szó, amibe a taxi került volna, Dawn a puszta tényt kifogásolta. Végül mindig neki kellett vezetnie. Aztán összeakadtak Calum cimboráival meg a húgaival, és a fiú rögtön velük akart tartani egy szórakozóhelyre. Dawn túl fáradt volt, és amúgy is elege volt már Calumból, úgyhogy hazavezetett, a fiú pedig végül is taxival ment haza hajnalok hajnalán. – Mi van a csekkel? – Ezek voltak Calum első szavai. – Ne sürgess, még be sem váltottam – felelte Dawn. – Nem vehetnénk fel rá előleget? – Nem lehet, Calum, nincs elég pénz a számlámon. Egy vagyonba kerül nekem ez az esküvő! – Témánál vagyunk – mondta Calum, és befúrta fejét a párna alá. – Már megint kezdi. – Nem kezdek semmit – mondta Dawn fátyolos hangon. – Csak azért jó lenne, ha te is beleadnál valamennyit. – Majd. De most légy jó kislány, és hozzál nekem két paracetamolt meg egy csésze teát. Dawn szeme megakadt a hálószoba sarkába állított gitáron: az volt minden kincse. A szüleitől kapta a tizenhetedik születésnapjára. Dee Dee, itt jön a meglepetés! Csukd be szemed, nyisd ki a kezed. Most azt kérdezte magától, vajon fájlalnák-e a szülei, ha eladná a gitárt, hogy az érte kapott pénzt élete legfontosabb napjára költse. Végtére is mostanában nem szokott játszani rajta. Ám egy szempillantás alatt elvetette az ötletet. Akármennyire le van gatyásodva, és akármennyire vágyik is az álomesküvőre, a gitárt nem adhatja el. A húrok édesszüleinek az álmait őrzik. Előbb adná el a veséjét, mint hogy a hangszeren túladjon. Fél órával később már Murielnél voltak egy üveg édes fehérborral, mert azt szerette, meg egy új parfümmel a születésnapos Denise-nek. Denise utánfutója, Dave is megjelent, aki szakasztott Ronnie volt, csak fiatalabb kiadásban: csendes, és a rettentő Crooke asszonyok mellett gyakorlatilag láthatatlan. Demi nyitott ajtót durcás ábrázattal, ugyanis az éjjel szakítottak a fiújával. Demi mindig talált okot a duzzogásra. Örökké elégedetlenkedett. Még örömében is szakadatlanul lefelé görbült a szája sarka. Muriel a konyhában szorgoskodott, tucatnyi serpenyővel és párolóedénnyel zsonglőrködve. A tetejébe még másnapos is volt, amire az elkészült ebéd szolgáltatta a legékesebb bizonyítékot. A zöldségköret túlfőtt, a marhasült kívül csizmatalp keménységű, belül viszont túl rózsaszín volt, legalábbis Dawn ízlésének, azonkívül Crooke-ék a zsíros húst szerették, és ezt a darabot nem sütötték elég lassú tűzön ahhoz, hogy eltűnjön róla a kövérje. A krumplipüré darabos volt, a szósz még annál is inkább; egyedül a yorkshire pudingocskák sorakoztak peckesen és kövéren a sütőformáikban. – Anya, ez szar – mondta Demi, savanyú arcocskájára rá volt írva, hogy egy harmadik emberen szándékozik kitölteni a dühét. – Hékás! Csak mert ejtettek téged, attól még nem kell mások kedvét is elrontanod – mondta

Calum, és a merőkanállal rákoppintott a lány karjára. – Te ebbe ne pofázz bele – mondta Demi, de rögtön behúzta fülét-farkát, amikor Calum figyelmeztetésképpen jókorát csapott rá. – A rossebbe veled, edd meg szó nélkül, vagy hagyd ott! – így Muriel. – Láttatok már ilyen istentelenül szép yorkshire pudingot? Egészségetekre! – Megemelte olcsó borral teli poharát. – Hagynod kellett volna, Dawn, hogy az esküvőtökre is én készítsem az ételeket. – Akkor én el se mennék – mondta Demi. – Anya, mást is tettél ebbe a mártásba a forró vízen kívül? – Jut eszembe – fordult Calum felé Dawn. – Útba kéne ejtenünk a Kutya és Kacsát, hogy véglegesítsük a rendelést. – Ó, azt én már pénteken elintéztem neked – újságolta Muriel. – Többé-kevésbé. Már csak azt nem tudom, hogy zöldborsót vagy párolt répát szeretnél-e inkább a marhasülthöz. Nem is mondtad neki, Cal? – Kiment a fejemből. – Mihaszna alak – rótta meg a testvérét Denise. – Biztos, hogy őt akarod, Dawn? Nem lenne jobb valaki más, akinek gerince meg agya is van? – Sandra, a fogadósné megsürgetett minket, úgyhogy Calum meg én mindent kiválasztottunk – mondta Muriel hüvelykjével a fiára mutogatva, miközben csüggedten rázta a fejét. Dawn lenyelte a haragját. – És milyen… milyen menüt választottatok? – kérdezte Calumtól, de Muriel válaszolt helyette. – Előételnek zöldséglevest, utána marhasültet, végül pudingot és csokoládétortát. Sandra jutányos áron számította meg. Este karaoke is lesz meg büfé. – Dawn lesújtott arckifejezése láttán Muriel újból rásózott Calumra a szedőlapáttal, amivel a yorkshire pudingot vette ki a sütőformából. – Csak azt ne mondd, hogy az a kuka fiam erről se szólt neked! Nekem azt mondta, nem lesz ellenedre. Dawn ismét nyelt egyet. Ha ez így megy tovább, rekordot fog felállítani nyeldeklésből. – A karaoke? – Én imádom a karaokét! – vetette közbe Denise, az aranytorkú. Legalábbis ő annak hitte magát. – A büfé szerintem jó ötlet – mondta Calum, és vett még pudingot. – Nem is drága. – Felhívhattál volna, hogy nekem is legyen némi beleszólásom – szűrte a fogai között Dawn. – Anya szerint ezek a legjobb ételek – vonta meg a vállát Calum, mintha ez elégséges válasz lenne. – Mi is beszállunk, ugyanis meghívtuk pár barátunkat – mondta Muriel, és büszkén nézett Ronnie-ra. Dawn elnémult. Nem akart egy rakás idegent az esküvőjén, és a karaoke sem volt ínyére. Karaoke… csak a legrosszabb rémálmában. Az ő esküvőjén élő zene legyen meg tánc. És maga szerette volna kiválasztani a menüt. – Nem hiszem, hogy a karaoke jó ötlet – kockáztatta meg csendesen. Mintha atombomba robbant volna az étkezőasztal közepén. Mindenki abbahagyta a rágást, a fejek Dawn felé fordultak. – Miért? – kérdezte Denise. Általában mosolygós lány volt, de mikor leolvadt róla a mosoly, arca tökéletes másolata lett a Demiének. – Mi kivetnivalód van a karaoke ellen? Tán nem elég előkelő neked? – kérdezte Demi gúnyos mosollyal. – Nem, dehogy… – Az iskoláját!, bár hallgatott volna inkább. A férfiak tovább tömték a fejüket, ám Dawn nagyon is jól látta, hogy a nők a szemöldöküket vonogatva összenéznek. Még a húgánál százszor kedvesebb Denise is csúfondárosan nézett rá. Dawn azon kapta magát, hogy inkább visszatáncol, nehogy kiközösítsék. – Csak a többiek miatt mondom. Én élő zenére gondoltam, de ha a többség a karaokéra szavaz, akkor…

– Élő zene? – csipkelődött Calum. – Melyik zenekart hívnád meg? A Take Thatet? Nevetés hullámzott végig az asztaltársaságon, undok nevetés, Dawn egészen lefagyott tőle. – Jó, akkor legyen karaoke. Klassz – mondta kényszeredett mosollyal. Olyan érzése volt, hogy épp most úszott meg egy lincselést. Muriel mintegy varázsütésre megint sugárzóan mosolygott, és érezhetően oldódott a hangulat. – Ó, és a héten még Bette-hez is be kéne nézned a ruhák miatt. Tűkön ül az a nő. – Most vacsora után is rendezhetnénk karaokét, hogy mosolyt csaljunk arra a búbánatos képedre – mondta Denise a húgának. – Nem vagyok bánatos. Egy faszkalap miatt? – Az a srác minden faszkalapok királya – mondta Calum. – Nem először csalt meg téged, pedig csak nemrég jöttetek össze. – Mr. Hűség megszólalt! – így Demi. – Aú, ez fájt. Mi a francért rúgtál belém? – Nem akarok trágár szavakat hallani az étkezőasztalnál! – csattant fel Ronnie. – Mi ez az egész? – Dawn hangja egyszerre komisz élt kapott. Valami titok lappangott itt, ami nem tetszett neki. – Semmi, csak a kisasszony nem fér a bőrébe – mondta Calum, és ha egy nézéssel ölni lehetne, a húga már halott lett volna. – Tényleg semmi – mondta Denise is, ami csak megerősítette Dawnt abban a meggyőződésében, hogy az egész asztal tud valamiről, amiről ő nem, és ez a valami igencsak nagy horderejű. Továbbá azután kellett történnie, hogy ő tegnap este hazavezetett, és Calum szórakozni ment. – Most mit csináljak? Baromi jó pasi vagyok – ismerte be Calum teli szájjal vigyorogva. – Baromi jó? – Ne is törődj velük – mondta Denise kedvesen. – Tudod, milyen az a rémes Mandy Clamp. Folyton Calum körül legyeskedik. Ez cseppet sem javított Dawn kedélyállapotán. – Hogy… hogy érted? – A testemre utazik – közölte Calum, mintha ez oltári vicces lenne. Mindenből viccet csinált. – Nem nagyon tiltakoztál – szúrta oda neki Demi. – Csak azért nyomult rá a csaj, mert te nem voltál a közelben, Dawn – mondta Denise. – Jézusom, akár egy tüzelő szuka – jegyezte meg Muriel. Dawn szeme megtelt könnyel, és ezt már nem lehetett leplezni. – Nem kell kibukni – mondta Demi. – Calum úgysem fog megváltozni. Egy férfi se változik. Ha egyszer megúszták, másodszor se lesz másként. Minden pasi patkány. Neki is könnyes volt a szeme, ahogy éktelen tányércsörömpölés közepette felpattant az asztaltól. – Megvan neki, vagy mi? – vigyorgott tovább Calum. – Semmi sem történt, Dawn. Esküszöm. Nem így van, Den? – Én nem láttam semmit – felelte Denise a tányérjába bámulva. Milyen politikus válasz, gondolta Dawn. – Hohó, ismerem ezt a nézést! Mindjárt nekiállsz engem abajgatni – mutogatott Calum Dawnra, aki tiltakozni próbált, hogy esze ágában sincs ilyesmi. – Szedd már össze magad, lányom – mondta Muriel halkan, de pattogóan. Ez fájt Dawnnak, legfőképpen azért, mert tudatosan uralkodott magán, hogy egy szót se szóljon. Calum őt használta fel, hogy elterelje magáról a figyelmet. – A fenébe már, boldog születésnapot, Den! – kurjantotta Den fiúja, Dave, és megemelte a sörét a lány felé. – Örülök, hogy valakinek eszébe jutott! – sóhajtotta ingerülten Denise. – Boldog szülinapot, húgi! – Úgy van, boldog szülinapot, szívem! – Boldog szülinapot – csatlakozott Dawn is a családi kórushoz, bár cseppet sem érezte úgy,

hogy bárminek is a részese lenne.

32. FEJEZET

Grace éppen befejezte a vasárnapi vacsorát. Nagyon nehezen élte meg, hogy a család nem teljes létszámban képviselteti magát az asztalnál. Ott volt Joe Laurával, Sarah és a férje, Hugo, meg persze Sable, Gordon az asztalfőn szokásához híven komoly figyelmet szentelt a hús felszeletelésének. Paulnak is köztük lenne a helye; Grace újabban azon kapta magát, hogy szeretné ezt beleüvölteni a férje képébe. Csakhogy nem olyan fából faragták, hogy lázadozzon a fennálló rend ellen. Hát még Gordon ellen! – Hogy megy a munka, anyám? – kérdezte Sarah. – Remélem, nem elviselhetetlen az új főnököd. – Borzasztóan élvezem, és az új főnök egy tündér, köszönöm a kérdést, drágám – mondta Grace. Gyanította, hogy Sarah önös érdekből kíváncsiskodik. – Tegnap holtra rémítetted anyánkat, amikor azt mondtad, hogy fájásaid vannak – mondta Laura ártatlan szemmel. – Nem hazudtam – mondta Sarah. – Meg voltam ijedve, azért is hívtam fel apát, hogy jöjjön át Sable-ért. Hála az égnek, abbamaradtak a fájások, így mégsem kellett bemennem a kórházba. – Micsoda mázli. – Laura hangjába nem kevés szarkazmus vegyült. Az orra alatt még hozzátette: – Így zárásig rengeteg időd maradt vásárolgatni. – Mesélj még a munkádról – mondta Sarah, oda se bagózva a húgára. – Aranyosak a kollégáid, nagyi? – kérdezte Joe. – Igen, nagyon aranyosak – felelte Grace az unokájának. – Mind te korodbeli? – kérdezte Sarah a szószos tálka után nyúlva. – Nem, Raychel a húszas éveiben jár, Dawn harmincas, Anna a múlt héten lett negyven, a főnökasszony meg a negyvenes évei végét tapodja. – Akkor nincs konkurenciád, ha felmerülne, hogy nyugdíjaznak valakit – így Sarah. – Ideje lenne már – mondta Gordon. – Kedvem lenne megkérdezni tőlük, meddig várnak még. Grace elhűlve meredt a férjére. – Nem tehetsz ilyet! – Miért, mi a legrosszabb, ami történhet? – Hogy kevesebb pénzt kapok – vágta rá Grace villámgyorsan. – Ha azt hiszik, hogy mehetnékem van, kevesebbet fognak fizetni. – Ejha! Akármelyik múzsa plántálta is ezt a fejébe, Grace tartozik neki eggyel. – Logikus – jegyezte meg Hugo, azzal belapátolt a szájába egy nagy darab krumplit, és elkezdte csócsálni. Hál’ istennek Gordon megelégedett Hugo összegzésével. Így a témát lezártnak lehetett tekinteni. Legalábbis aznap délutánra. – Anya, én nem kérek desszertet – mondta Laura. – Sétálunk egyet Joe-val. Nem kell még több kalória. – Egy kutyus is jön velünk! – mondta Joe izgatottan. – Még nem etted meg a vacsorádat, úgyhogy nem is kaptál volna desszertet – mondta Gordon. Joe-val is egyre harapósabban beszél, gondolta Grace, de nem tett megjegyzést. – Hol fáj a foga, hol nem. Nem hiszem, hogy kért volna desszertet – felelte Laura kimérten a kisfiú elkomoruló arca láttán. – Akkor vidd el fogorvoshoz – mondta Gordon türelmetlenül. – Az én orvosom szabadságon van, másutt meg csak jövő pénteken tudják fogadni. Azt kellett volna hazudnom, hogy vészhelyzet van. – Majd én is körbeérdeklődöm – mondta Grace. – A főnöknő mintha azt mondta volna, hogy a fivére fogorvos. Ő talán tudna segíteni. – Miféle kutyáról beszélt ez a gyerek? Csak nem vettél neki egyet? – kérdezte Hugo.

– Nem, a barátom, Charles kutyája – mondta Laura. – Randizgatunk, randizgatunk? – így Sarah. – Ismerjük a pasast? – Biztos, hogy nem – mondta Laura. Sarah tovább ütötte a vasat: – És mivel foglalkozik? – Építész – kottyantotta közbe Joe nagy büszkén. – Igazán? – Sarah hangjából elismerés érződött ki. – Tulajdonképpen bármelyik percben megérkezhet. Értünk jön kocsival. Joe, szívem, vedd a cipődet. – Hívd be – vetette fel Grace. – Szó se lehet róla! – nevetett Laura. – Nem szeretném megijeszteni. Esetleg majd pár hét múlva. Joe még csak a fele cipőjénél tartott, amikor odakintről dudaszó harsant. – Ez ő lesz, szívem – mondta Grace, búcsúképpen megpuszilta a lányát, aztán lehajolt, és segített Joe-nak a másik cipőjével. – Hadd lássam – szaladt oda Sarah az ablakhoz. – Francba, nem sok látszik belőle! Pont rossz irányban állt meg a kocsijával. – Ó, jaj – mondta Laura ajakbiggyesztve. – Most kénytelen leszel várni. – Érezzétek jól magatokat – mondta Grace. Megpuszilta Joe-t. Világos volt, hogy kellemes délután elé néznek, mert Laurát viszontszeretik, Joe pedig él-hal a kutyákért. Hosszas búcsúzkodást követően anya és fia elindult a kerti úton a kocsihoz. Gordon az ablakhoz lépett, miközben Sarah leült, és így szólt: – Hát, ez a lány nekem fekete ló. Grace azon töprengett, vajon mit láthatott Gordon az ablakból, amitől egész testében megmerevedett, és olyan lett a tekintete, mint egy támadni készülő rottweileré.

33. FEJEZET

– Kérdezhetek valamit, Christie? – szólalt meg Grace, amint megpillantotta a főnöknőjét. – Mintha azt mondtad volna, hogy a fivéred fogorvos. Itt dolgozik a városban? – Igen, magánrendelője van – mondta Christie. – Miért, mi a baj? Grace mesélt neki Joe-ról. Laura még fel is hívta, hogy el ne felejtsen érdeklődni, ugyanis Joe-nak rettenetes éjszakája volt. Christie gyorsan telefonált egyet, és pár perccel később így szólt Grace-hez: – Tizenkettőkor tudná fogadni az unokádat, megfelel az időpont? – Jaj, nagyon szépen köszönöm. Mindjárt megpróbálom elérni Laurát. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kapunk időpontot. Merre van a rendelő? – A Prince Streeten. Ahol régen a Szent György-templom volt, azzal szemben. – Ismerem a helyet. – Ha a lányod nem ér rá, vidd oda te a kisfiút – mondta Christie. – Majd kicsit hosszabb ebédszünetet tartasz. – Köszönöm. Le fogom dolgozni. – Ne viccelj már, Grace – felelte Christie, akit mulattatott is, sértett is Grace felvetése. Angyali teremtés vagy, Christie Somers, gondolta Grace, miután felhívta Laurát, hogy megkérdezze tőle, el lehet-e hozni Joe-t az iskolából. Kíváncsi volt, vajon mi a főnöknő titka. Christie az ideális vezető mintapéldája. Egy figyelmes, rugalmas főnök sokkal többet tud kihozni az alkalmazottakból, mint a Malcolmhoz hasonló miniatűr Sztálinok. Az ajtón lévő táblán az állt: „Nikita Koslov és Robin Green”, és egy sor rövidítés biztosított igencsak meggyőző képesítéseikről. Grace és Joe becsengetett, s beléptek a tágas, tiszta előtérbe, ahol egy központi asztalon számos magazin meg képregény hevert halomban. Joe kiválasztott magának egy Ki vagy, doki? magazint, miközben Grace bejelentkezett a recepción, és kitöltötte a szükséges papírokat. Azután leült Joe mellé egy középkorú férfival szemben, aki úgyszólván mániákusan dobolt a lábával. – Félsz, kisöreg? – kérdezte a férfi szemkontaktust teremtve, amikor Joe felnézett, hogy mitől remeg a padló. – Kicsit – mondta Joe félénken. – Nem kell, Mr. Koslov nem fog bántani. Igazam van? – fordult oda a férfi a recepcióshoz, aki bólintott. Mást nem mondott, mert felberregett a telefon, és a recepciós felküldte. A férfi nehéz léptekkel baktatott fel; minden elcsendesedett, majd artikulálatlan üvöltés harsant. Joe rémülten nézett a nagymamájára. – Semmi baj – mondta a recepciós. – Az idegesebbje rendre Mr. Koslovnak jut. Ő tudja, hogyan kell velük bánni. – Lehalkította a hangját. – A fickó, aki az előbb felment, csak egyszerű kontrollra jött, de még ahhoz is el kell zsibbasztani. – Borzasztó dolog a fogorvostól való félelem – mondta Grace, ahogy eszébe jutott az a brutális vénember, aki gyerekkorában kezelte. Az arcához közelítő förtelmes gázmaszkra gondolt, meg a hájas, öreg orvosra, aki azt ígérte neki, hogy tündérekről fog álmodni. De nem így történt. A gáz vadul örvénylő emberförgeteget láttatott vele, és hányingere volt, amikor feleszmélt. Azóta sem tudott teljes nyugalommal beleülni a fogorvos székébe. Saját rossz tapasztalatai miatt a gyermekeinek rendkívül körültekintően választott fogorvost. Hamarosan rájuk került a sor, hogy felmenjenek az ódon tölgyfa lépcsőn, amely az egyik irányban egy váróterembe vezetett, a másik oldalon két fogorvosi szobához vitt. Bútorfény és üde légfrissítő illata érződött a levegőben a rémisztő gázszag helyett, amire Grace még gyerekkorából emlékezett. – Szép jó napot – dördült egy mély hang, amely gazdag ízvilágú karácsonyi sütemények hangulatát idézte. A hang tulajdonosa a karját nyújtva ment feléjük. – Te csak Joe lehetsz. Gyere, és ülj le, Joe, a nővérke meg majd erre a másik székre ül addig.

– Jó ég – szólalt meg a csinos fiatal asszisztens, és a mennyezetre emelte a szemét. – Ön pedig Grace – mondta Niki, és határozottan megszorította Grace kezét. – Gondolom én. Grace mosolya egyszerre szólt az orvosnak, meg az orvos háta mögött már megint a szemét forgató asszisztensnek. A férfi csillogó kék szeme rögtön elárulta, hogy Christie fivéréről van szó. Haja egységesen ezüstös, mintha már réges-rég megőszült volna, rövidre nyírt, tüskésen felfelé álló, és még a feje búbján sem kopaszodik. Alkatra viszont, magas és nyúlánk termetű lévén, Nikita egészen más volt nála jóval alacsonyabb és kerekdedebb húgánál. – Most pedig, fiatalember, tessék megnyugodni, és gondold azt, hogy a vidámparkban vagy. Kinyitnád nekem a szádat? Nagyon jó. Áhá, már látom is a bitangot! Attól tartok, ezt ki kell húzni. De ne aggódj, Joe, mert a világ legjobb fogorvosával van dolgod, és kicsit sem fog fájni. Olyan óvatosan adta be az érzéstelenítő injekciót Joe-nak, hogy a fiú meg se nyikkant közben. Amíg vártak, hogy elzsibbadjon, Nikita Koslov arra biztatta a fiút, hogy keresse meg az eltéréseket a plafonra ragasztott képeken. A fog egy szempillantás alatt kint volt, és pár perccel később Joe már a száját öblítette, azután nyalókát választott magának az asszisztens kezében tartott üveggömbből, amelyre „Nagyon bátor voltam” feliratú oroszlános matricát ragasztottak. – Nagyon köszönjük – mondta Grace. – El se tudom mondani, milyen hálásak vagyunk. – Nincs mit – mondta Niki. – Joe példásan viselkedett. Azonkívül Christianya barátai az én barátaim is. – Nem is tudtam, hogy így becézik a Christie-t – mondta Grace, és arra gondolt, milyen bűbájos név. – Orosz nemesek vagyunk. A forradalom idején menekültünk el a hazánkból. Ha maradunk, ki tudja, mostanra talán cár lehetnék. Ő az oroszok királya, ezt neked mondom, Joe. – Tényleg? – Joe gyermeki ámulattal meregette a szemét. – Bizony – kacsintott rá Niki. Szép mosolya volt, akárcsak Christie-nek. Őszinte és barátságos, a szeme is részt vett benne. Odanyújtotta a kezét Joe-nak, és férfiasan kezet ráztak. – Hát akkor, Joe, remélem, legközelebb kevésbé fájdalmas, és sokkal kellemesebb körülmények között találkozunk majd. Joe a kezelés folyományaként féloldalasra sikeredett mosollyal viszonozta a kézfogást. – Gyere, Joe, megyünk fizetni – mondta Grace kézen fogva a kisfiút. – Arról szó sem lehet! – így Niki. – Inkább arról nem lehet szó, hogy ingyen dolgozott nekünk. – Ragaszkodom hozzá, és ez itt az én rendelőm, ahol én vagyok főnök, úgyhogy vita lezárva – mondta Niki az ujját a szája elé téve. – Ennyit igazán megtehetek a húgom barátjáért. – Végtelenül kedves, köszönöm – mondta Grace, és arra gondolt, hogy ennek a Nikitának éppúgy aranyból van a szíve, mint a húgának. Magában azonban már el is döntötte, hogy meg fogja tudakolni, mi Christie kedvenc itala. Nem szeretett senkinek az adósa maradni. – Szívesen. Viszlát, Grace – mosolygott Niki, és erős, meleg kezébe szorította Grace kezét. Furcsa érzés volt, mintha valami puha és jóleső elektromos vibráció indult volna meg közöttük. Grace tisztában volt vele, hogy akaratlanul is hevesebben ver a szíve, miközben Christie bátyja előzékenyen kikísérte őket.

34. FEJEZET

Abból, ahogy Ben ajtót nyitott, rögtön kiderült, hogy ismerős áll a küszöbön. Raychel hallotta kedélyes tereferéjüket, azután Ben beterelte a jövevényt a nappaliba. A látogató ki se látszott a karjában cipelt üres kartondobozok halmaza mögül. – Rakd csak le ide – mondta Ben. – Jól van – így a férfi. Szép szál, markos legény. – Ray, ez itt John, a főnököm. – Üdv, Mrs. Ben – mondta John felegyenesedve, hanem amikor Raychelre emelte a tekintetét, azonmód leesett az álla. Raychelnek kezdett melege lenni, mint mindig, ha valaki túl hosszan nézett a szemébe. – Ne haragudjon, nem akarom bámulni – szabadkozott John. – Csak elképesztően hasonlít… Hadd kérdezzem meg: idevalósi? – Newcastle-ból jöttem – felelte Raychel a másik nézésétől megdermedve. – Akkor tehát nincsenek errefelé rokonai? – faggatózott tovább John. – Nincsenek. – Hűha, ez egyszerűen… – John a fejét rázta. Látszott rajta, hogy teljesen paff lett. – Kérsz teát, John? – szólt közbe Ben. – Ne fáradj, fiam. Én már itt se vagyok. Örülök, hogy megismerhettem… Raychel – mondta John, azzal újabb hosszú pillantást vetett a fiatalasszonyra, és mindent elkövetett, hogy ne hozza még kínosabb helyzetbe, de hát, Uramteremtőm!, nehéz volt levennie róla a szemét. Odakint John Silkstone ösztönösen lenyomta a mobilján az otthon hívógombját, de letette, mielőtt kicsöngött volna. Végtére is a kislány azt mondta, nincsenek rokonai Barnsley-ban, akkor meg minek izgassa fel az asszonyt fölöslegesen. De a hasonlóság akkor is rendkívüli – kell, hogy legyen rá magyarázat. Alaposan meg kell fontolnia, miként törje fel ezt a bitang kemény diót.

35. FEJEZET

– Esetleg holnap is mulatunk egyet? – kérdezte Anna. – Csak azért kérdem, mert elég sűrű a programom. Dawn felnevetett. Egyszer régen azt hitte Annáról, hogy csipetnyi humorérzéke sincs, de napnál világosabb, hogy van neki. Anna humora sajátosan száraz, amolyan fapofahumor. Dawn a maga részéről sokkal direktebben szokott tréfálkozni. – Pártolom az ötletet – mondta Christie. – Megünnepelhetnénk, hogy negyvenéves és egyhetes vagy. – Jaj, csak azt ne – tiltakozott Anna. – Nem szeretném tudatosítani, hogy már csak ötvenegy hetem van hátra a negyvenegyedikig. – Még ötszáztizenkilenc hét, és ötven leszel – tette hozzá Raychel. – Elég, mert menten elájulok! – mondta Anna fejfájást mímelve. – Ezúttal nem tudok sokáig maradni – mondta Raychel. – Hétvégén költözünk be az új lakásba, szóval egy perc nyugtom sincs. De persze szívesen iszom egyet veletek. – Én ráérek – mondta Dawn. – Apróra be kell majd számolnod, hogy mi volt Darqnál. – Sűrű hét állt mögöttük. Még nem jutott idejük trécselni. – Nem valami nagy sztori – mondta Anna. – Úgy volt, hogy… – Elhallgass! – vágott közbe Dawn. – Ne így kutyafuttában. Részleteket akarunk. Így aztán másnap este a legnagyobb egyetértésben vonultak át a Felkelő Napba. A bárpult előtt lévő parányi színpad most nem volt üres. Tele volt hangszerrel meg a mikrofonok és a felszerelésük körül nyüzsgő cowboyinges, cowboykalapos férfiakkal, feltehetően a Rhinestones tagjaival. – Mindenki kocsival van? – kérdezte Christie. – Én gyalog vagyok – mondta Anna. – De egy pohárnál megállok. Elég hamar a fejembe száll. – Akkor kérjünk egy üveg bort meg öt poharat – javasolta Christie. – Hogy kellően józanok maradjunk. – Ne nyissunk közös kasszát? – vetette fel Dawn, egy ötöst húzva elő a tárcájából. – Nincs kisebb pénzem, de ami marad, azt eltehetnénk a következő alkalomra. Ti mit gondoltok? A többiek egyetértettek, és mindenki öt fontot adott, aztán míg Christie megrendelte a bort, kerestek egy asztalt a hangoló zenekartól távol, amit Dawn sajnált egy kicsit. – Na, elő a farbával – mondta Raychel, amint mindnyájan kibújtak a kabátokból, és kitöltötték a bort. – Mi volt a divattervezőnél? – Hol is kezdjem? – így Anna. – Mercivel jöttek értem, és elfuvaroztak a kastélyához, ami valami oltárian fest, mintha egy horrorfilmből cseppent volna oda. Aztán alaposan megszemlélte a melltartómat, és megállapította, hogy rémes darab. – Nem tett említést a legkínosabb epizódról a fokhagymával. – Te aztán nem ereszted bő lére – szólalt meg Christie pajkos mosollyal. – Csak holnap kezdődik a forgatás. Utána biztos lesz majd pár jó sztorim. – Nem félsz? – kérdezte Raychel. – A hét elején még nem féltem, most viszont egyenesen rettegek. – Ez olyan izgalmas – somolygott Dawn. – Rákerestem Vladimir Darqra a neten. Édes pali, nem? – A melegek mind azok – jegyezte meg Anna. – Gondoljatok csak Gok Wanra. Ránéz az ember, és mindjárt a kebelbarátja akar lenni. – Vladimir Darq viszont tetszik is neked, ugye? – kérdezte Christie. – Sokra megyek vele – felelte Anna. – Alig várom a történet folytatását – mosolygott Raychel. – Hányra mész oda? – Háromnegyed hétre küldi értem a kocsit. Azt mondja, nappal nem dolgozik. – Anna

előrébb csúszott a székén, és suttogva mondta, mintha bizony Darq meghallhatta volna: – És agyara van neki. – Agyara? – Mint a vámpíroknak. Nem az a szájból kilógós fajta, de akkor is agyar a javából. – Szarva nincs? – ugratta Christie. – Komolyan beszélek – kardoskodott Anna. – Nyilván arra játszik rá, hogy romániai származású. Érthető. – Hogyhogy? – kérdezte Dawn, miközben a többiek egyszerre sóhajtottak fel. – Románia, vámpírok, Drakula – magyarázta Grace. – Sose szerettem a rémmeséket. Nekem inkább ők tetszenek – mutatott Dawn a zenekarra, akik időközben a húrok közé csaptak, és kezdettől fogva élvezetesen játszottak. Főleg az a magas gitáros ott hátul. Amint a gitáros megszólaltatta hangszerét, Dawnnak máris az a remek ötlete támadt, hogy felkéri őket, játsszanak az esküvőjén. Úgy valamicskét elviselhetőbb lenne az esti karaoke. – Rendben van az unokád foga? – fordult Christie Grace-hez. – Hála a bátyádnak, igen – válaszolta Grace. – Tényleg, emlékszem, mesélted, hogy a fivéred fogorvos – mondta Dawn. – És nagyon érti a dolgát – mondta Grace. – Arany ember az én bátyám – mosolygott Christie. – Fel nem foghatom, miért nem találta még meg élete párját. Mikor olyan kedves, gáláns, türelmes, hűséges. – Megrázta a fejét. Sosem értette, miért nem állapodott még meg a fivére, hogy egy fészekalja gyerek szaladgáljon körülötte. Pedig igazán rászolgált a kiegyensúlyozott, meghitt családi életre. – Megmondjam, miért? – sóhajtott fel Anna. – Ha egy igazi rohadék lenne, már talált volna magának egy jó bolondot, akit egy életre tönkretesz, aztán meg csak úgy tapadnának rá a nők. – Hát nem igazságtalan a párkapcsolatok alakulása? A rendes emberek társ nélkül maradnak, a szemetek meg még válogathatnak is. – Na és készen állsz a nagy költözésre? – kérdezte Christie Raycheltől. – Többé-kevésbé. Már csak ki kell takarítanom, hogy tisztán adjuk át a lakást a következő lakónak. – Ajjaj. Nem lennék a helyedben – mondta Anna. – Én se – tódította Dawn. – Inkább tapizzon össze egy vámpír, mint hogy edényeket súroljak. Kiürítették a poharakat, felvették a kabátokat, és „jó hétvégét!” kívánva elbúcsúztak egymástól. Dawn önként jelentkezett, hogy visszaviszi a poharakat, mert szerette volna még egy kicsit hallgatni a zenekart. Ahogy odaért a színpadhoz, menten szerelembe esett. Észrevette ugyanis, hogy a magas gitáros egy Fender Stratocasteren játszik, az apjának volt ugyanilyen gitárja. Lehunyt szemmel fülelt a zenére, és azt képzelte, hogy az apja áll ott a színpadon, és ő pengeti a húrokat. Az emberek tapsoltak a szám végén, Dawn azonban keserédes ábrándjaiban elmerülve tovább ringatta magát, és amikor kibillent az egyensúlyából, a gitáros volt az, aki elkapta. – Minden oké? – Elhúzta a szavakat, mint egy John Wayne-westernfilm főhőse. Úgy látszik, a zenekar éppen szünetet tartott. – Persze, jól vagyok – mondta Dawn, és tiszta hülyének érezte magát. Csak azt remélte, hogy a gitáros nem gondolja róla, hogy részegségében tántorodott meg, ezért heves magyarázkodásba fogott: – A gitárszót hallgattam. Azelőtt apám is Stratocasteren játszott. Remek hangzása van. És olyan jó volt újra hallani. – Azelőtt? Csak nem engedett ki a kezéből egy ilyen kincset érő hangszert? – hüledezett a gitáros. – Nem éppen. Azzal együtt temették el. És erről nem is szeretnék többet mondani – sóhajtott fel Dawn. – Jesszus, sajnálom. Bizonyára sokat jelentett neki a gitárja. – Ó, igen.

– Ön is játszik, mint a papája? A gitáros hangja simogatott, akár a napsütés. Majdnem olyan fantasztikus volt a hangja, mint a gitárjátéka. – Ó, én a nyomába se érek – mondta Dawn szemérmesen. – Milyen gitárja van? – Egy Gibson Les Paul. A férfi elismerően füttyentett. – Ejha. Akkor biztosan a hölgy is zenekarban játszik. – Én nem, apámnak viszont volt zenekara. – A Beatles? – heccelődött a gitáros. Dawn nevetett. – Hát persze. Ő volt George. – Ez esetben meghívhatom egy italra, Miss Harrison? Dawn nemet akart mondani, de helyette az jött ki a száján: – Meghívhat. De csak egy diétás kólát kérek, mert kocsival vagyok. Egy üdítő még igazán belefér. Elvégre nem kell miatta lemondania a szenvedélyes éjszakáról Calummal. A fiú hajnalok hajnalán fog bekúszni mellé az ágyba, és ha nem merül azonnal álomba, akkor majd szenvedélymentesen rámászik. Dawn a tudatában volt, hogy beleborzongott a gondolatba. – Na és mi a hétköznapi neve, Miss Harrison? – kérdezte a magas, sötét hajú gitáros, miközben a pultos letett elébük két diétás kólát. – Dawny. Dawny Sole. – Azért biggyesztette oda a végére az y-t, hogy gondolatban megkülönböztesse magát attól a Dawn Sole-tól, akinek vőlegénye van, és lázasan készül a küszöbönálló esküvőjére. – Al Holly vagyok. Miss Dawny Sole, örömömre szolgál, hogy megismerhetem. A cowboy kinyújtotta felé keskeny ujjú, nagy mancsát, és kezet ráztak. Bár Dawn keze így is épp eléggé remegett. Al Holly hangja ugyanolyan hatást gyakorolt rá, mint Chris Isaak Wicked Game-jének gitárszólója. Megbizsergette, és olyan húrokat pendített meg a lelkében, olyan érzéseket kavart fel benne, amelyeket nem lett volna szabad. – Azon morfondíroztam… mennyi ideig maradnak – bökte ki Dawn. Valahogy nem akaródzott rákérdeznie, hogy játszanának-e az esküvőjén. – Kirk, a basszusgitárosunk a szüleit jött néhány hétre meglátogatni, ők pár éve költöztek le ide, szóval haknizgatunk egy kicsit a környéken, és reményeink szerint június vége felé már megyünk is haza. Miért? Esetleg megfordult a fejében, hogy beszáll hozzánk? – Szép is lenne! – így Dawn. Ugyancsak kedvére való volt a gondolat, hogy elmenekül az esküvői gondok elől, és csak az egy szál gitárját meg egypár bugyit visz magával. – Hozhatná a gitárját, hogy bemutassa a tudományát – mondta Al Holly. – Talán el se hiszem, hogy tud gitározni, talán csak beszédbe akart velem elegyedni. Szelíd mogyoróbarna szeme úgy csillogott, mint egy huncut kisfiúé bolondok napjának reggelén. – Jaj, nem, dehogyis – mentegetődzött Dawn egyszerre pánikba esve. Ennyire feltűnő lett volna, hogy flörtöl? – Akkor viszont kénytelen lesz elhozni a hangszerét, hogy bizonyítson – jelentette ki Al Holly. – Lehet, hogy meg is teszem – mondta Dawn, és visszamosolygott rá. Maradt, amíg megitta a kóláját, és a gitározásról beszélgettek, amire azóta nem volt alkalma, hogy az édesapja elment. Uncsi, gondolnák a kívülállók, Dawnnak viszont a kedvenc témája volt. Al Holly negyedóra múltán visszament a színpadra, a lány meg a parkoló felé vette az irányt, és azon tűnődött, mégis mi a ménkű történt vele röpke pár perc leforgása alatt, hogy most egyszerre fülig ér a szája.

36. FEJEZET

Raychel körbefordult a szép új lakásában, ahonnét az egész várost be lehetett látni. Nem éppen New York-i felhőkarcoló, mégis csodálatosan világos és levegős volt odafent, és csendes. Minden makulátlanul tiszta; a falakon még alig száradt meg a hófehér festék, senki emberfia nem főzött még a tűzhelyen, és a mosógép se látott még szennyes ruhát. Új hálószobájuk meghitt hangulatot árasztott. A másik hálószoba amolyan mindenes szoba lesz, oda teszik majd a számítógépet meg Raychel festőkellékeit. Értelmetlen lenne hálószobának használni; valószínűtlen, hogy valaha is vendégeket fognak hívni. Gyerekszobára pedig sosem lesz szükségük. Dawn a megállapodásukhoz híven már kora reggel átment Murielékhez, hogy megbeszéljék a szemközt lakó Bette-tel a nyoszolyólányok ruháját. Aztán kénytelen volt kétszer is megkávézni, mivel Demi még nem kelt fel, és amikor végre-valahára levánszorgott az emeletről, rossz volt ránézni. – Te meg milyen pozitúrában aludtál? – nevetett Denise. – Olyan a hajad, mint egy maori kunyhó! – Menj a francba. – Demi letört magának egy falatot az apja pirítósából. – Dawn már negyven perce vár rád, te lajhár. – Már felkeltem, nem? – vakkantotta Demi a nővérének. Dawn hallotta, ahogy azt mormogja az orra alatt, miközben felballagott az emeletre készülődni: – Nem a királyi család valamelyik tagja házasodik, a fenébe is! Öt perccel később már az utcán voltak. Muriel elég közeli barátságban lehetett Bette-tel, mert minden további nélkül bement, és csak utána kurjantotta el magát: – Mi vagyunk, Bette! A dohányfüstös, levegőtlen előszobában a leghatalmasabb nő kacsázott feléjük, akit Dawn valaha látott. Tokaredők burjánzottak az álla alatt, és tele volt aggatva aranyláncokkal, mintha egy főpolgármester felesége és a Szupercsapatból ismert Mr. T. génmódosított változatának keresztezéséből született volna, ugyanakkor finom kacsója volt, apró és dundi, meg csinosra lakkozott vörös körmei, és mindkét kisujját körömpiercing is ékítette. Bette meleg fogadtatásban részesítette Dawnt, miután elnyomta a cigarettáját a legócskább bulvármagazinokkal elborított kisasztalon álló hamutálban. Muriel a kanapé karfájára telepedett, míg a többiek Bette kanapéján zsúfolódtak össze, a ház termetes asszonya pedig a karosszékbe tottyant le, amely fájdalmasan felnyögött alatta. – Kigyűjtöttem nektek pár szabásmintát – mondta Bette. Mintha a gégéjébe épített sajtreszelőn préselte volna ki a szavakat. Egy nejlonszatyorból a dohányzóasztalra borított egy halom szabásmintát, melyek többségükben úgy festettek, mint valami ’70-es évekbeli rémlátomás. Az a tény, hogy sem Demi, sem Denise nem kezdett nyávogó hangon ujjongani, arról győzte meg Dawnt, hogy ők is hasonló véleményen vannak. – Ez jó lesz – bökött rá Muriel lerágott körmű ujjával egy hosszú, fidres-fodros darabra. – Azt én nem veszem fel! – ágált rögtön Demi. – Nem akarok hülyegyereknek kinézni. – Ha levesszük a szegélyt az aljáról, és mélyebb dekoltázst csinálunk, szerintem csinoska lesz – mondta Bette újból rágyújtva. – Varrtam már ezt a ruhát máskor is, és nagyon aranyos lett. Épp egy éve csináltam meg halvány rózsaszínben egy ketherwoodi nőnek. – Bízhatsz benne, Bette tudja, mit beszél – bökte hátba Muriel a menyasszonyt. – Mélyebb dekoltázzsal oké a dolog. Nem akarok úgy kinézni, mint egy játék baba – mondta Demi a fejét dörzsölve. Lassan már abba is belement volna, hogy fekete szemeteszsákot kell viselnie, csak végre eltakarodhasson innét, és visszabújhasson az ágyba. – Felőlem rendben – mondta Denise. – Csak persze fodor nélkül. – No, jól van, ez könnyű menet volt – mondta Bette, és benyúlt egy másik nejlonszatyorba. – Itt vannak az anyagminták. Barackszínben maradtunk, ugye? Tessék, kislányok. Dawn körbeadta a barackszínű szövetnégyzeteket. Kellemesen meglepődött, ugyanis talált

köztük olyan árnyalatút, amely passzolt színben a menyasszonyi ruháját díszítő parányi rózsákhoz. Tervei szerint az asztaldíszítésnél meg a vendégeknek szánt bonbonok csomagolásánál is ez a szín dominál majd. Ezt követően Bette újabb cigarettával a szájában megmérte a két leányzót. A végére úgy zihált, mintha végigcsinált volna egy teljes testépítő tréninget. – Bízd ide, bogaram – mondta Bette, ahogy kikísérte őket, és nagyot kacsintott Dawnra. – Ha Bette tűt-cérnát vesz a kezébe, az eredmény szóra sem érdemes. – Teljes képzavar. Legalábbis Dawn abban reménykedett, hogy csak képzavar.

37. FEJEZET

A Mercedes hajszálpontosan érkezett meg Annáért. Ismét Leonid nyitott neki ajtót, és izgatottan beterelte a boltíves terembe, amelyet most egy kisebb tévéstáb népesített be, akik rögtön odamentek hozzá bemutatkozni: Mark, a rendező meglehetősen slamposan volt öltözve, és keskeny, szakállas arcával remek Jézus lehetett volna egy játékfilmben; a fiatal, hosszú combú lótifuti, Flip („ez a Philippa becéje”, magyarázta roppant öntudatos, mosolygós arccal); a Bruce-ként bemutatkozó, punkosan fehér tarajú operatőr; meg a csinosan telt sminkes hölgy, Chas. Vladimir hátrébb állt egy alacsony, fehér hajú, fancsali képű hatvanas nő meg a sudár és karcsú Jane CleveJones társaságában, aki élőben még káprázatosabban festett, mint képernyőn. Látván, hogy Anna megérkezett, az ő triójuk is odajárult hozzá, Vladimir biccentéssel üdvözölte. Jane a bemutatkozáskor elcsattantott két levegőpuszit Anna orcájánál. Mindenki nagyon barátságosnak tűnt. Még a kutya is feltápászkodott a kosarából, komótosan, farkát csóválva odabattyogott a csoportosuláshoz, és busa fejét Anna kezéhez nyomva megszaglászta a nőt. – Hogy hívják? – kérdezte Anna. – Luno. – Nekem macskám van. Biztos azt érzi rajtam – mondta Anna. – Vagy ezen a héten nem rémítette el a fokhagymaszag – mondta Vladimir, és alig hallhatóan megszívta az orrát. Anna felfújta az arcát kínjában, de Vladimir nem vett róla tudomást, helyette a szigorúnak látszó fehér hajú nőre mutatott. – Anna, hadd mutassam be önnek a sminkesét: Maria Saposnyikovát. A pöttöm kis asszony keze kivágódott, és díjbirkózóhoz illő erélyességgel rázta meg Anna kezét. Közelebbről nézve Maria vénséges arcú hótündérnek tetszett, aki másodállásban dühkezelési szakértő. – Maria mestere a szakmájának. Soha nem dolgozom mással – mondta Vladimir, azután lefordította Mariának, amit mondott. A nő mosolytalan bólintással könyvelte el a bókot. – Hozhatok önnek egy italt? – kérdezte Leonid Anna remegő kezére pillantva. – Esetleg egy pohár bort? Vérvörös folyadékkal csordultig töltött, hosszú kristálydekantert emelt a magasba. – Talán egy keveset – mondta Anna, és elfogadta az ónserleget, amit Leonid nyújtott felé. Furcsa volt olyan pohárból inni, amelynek íze van. A bor viszont ízletes volt és tüzes. – Finom – mondta Anna. – Milyen fajta? – Romániának azon a vidékén készítik, ahonnét származom. A neve Sânge de virgina – mondta Vladimir. – Az mit jelent? – kérdezte Anna. – Szó szerinti fordításban: „Szűz leányok vére” – mondta Vladimir, és pajkosan csillogott a szeme, miközben Anna köhögőrohamot kapott, amit utána azzal magyarázott, hogy cigányútra ment a bor. – Már készítettünk pár felvételt a házban – szólalt meg Jane, karamellszínűre melírozott, hosszú haját a válla mögé dobva. – Ez a helyszín egyszerűen pazar. Odáig vagyok érte. Pompás műsort fogunk készíteni. Vladimirtől tudom, hogy a pályaudvaron fedezte fel önt. A „felfedezni” szót használta, mintha Anna topmodell lenne, akárcsak Twiggy, akit egy fodrászatban „fedeztek fel”. Annának uralkodnia kellett magán, mert kuncoghatnékja támadt. Későre járt, és a stábnak tengernyi dolga volt még, így Annát lenyomták egy székbe, és Maria nagy halom vattapamacs segítségével eltüntette róla a sminket. – Grrr, nincs rajtam smink, elő a feszülettel, emberek! – élcelődött Anna, aztán mindjárt a szájához kapta a kezét. Ebben a házban jobb az ilyesmivel nem viccelni. A kamera szerfölött rémisztő alkotmány, állapította meg Anna, ahogy a hatalmas lencse ráközelített az első felvételnél. Minden elcsendesedett, és Anna azt tette, amire utasították, ami nem is volt nehéz, mivel mindössze annyi volt a dolga, hogy állva kellett maradnia, míg Jane és

Vladimir róla beszéltek. – Vladimir, miért éppen Annát választotta ki, hogy legyen a „Minden nőben ott a Föld Asszonya” elnevezésű program arca? – Rögtön látszott rajta, hogy jóval idősebbnek érzi magát a koránál, és éppen ezért szemernyi önbizalma sincs. Be fogom bizonyítani a nőknek, hogy a súlyuktól vagy az életkoruktól függetlenül mindnyájukban ott rejtőzik az istennő, és csak arra vár, hogy megmutathassa magát. – Ennyi! – mondta Mark. Több rövid felvételt is készítenek egyhuzamban, konstatálta Anna. Roppant izgalmas volt egy televíziós show-műsor részesének lenni, habár korántsem olyan parádés, mint ahogy azt korábban képzelte. Anna egészen addig a pillanatig teljesen nyugodt volt, amíg a rendező meg nem kérte, hogy vetkőzzön. Akkor azonban hirtelen beléhasított a tűrhetetlen gondolat, hogy Malcolm is látni fogja a cicijét a tévében. – A fehérneműt hagyja magán, Anna. Még ki kell kérdeznünk Vladot, hogy mi kifogásolnivalót talál benne. Anna nagy lélegzetet vett, és kibújt a blúzából meg a szoknyájából. Úgy képzelte, hogy ettől mindenki vagy nevetésben fog kitörni, vagy elhányja magát. Botor módon nem vette tekintetbe, hogy profik veszik körül, akik csak a munkájukat végzik, és alighanem több cickót, melltartót meg popsit láttak, mint a pornókirály Ron Jeremy. Leonid egy óriási, ránézésre dög nehéz fényképezőgéppel több felvételt is készített róla. Kell pár állókép, magyarázta. Anna remélte, hogy egyetlen pornómagazinba sem fognak bekerülni a fényképei. Folytatódott a forgatás. – Vladimir – kezdte Jane. – Mi a kifogása Anna fehérneműjével? – Minden – nevetett a férfi szárazon. – A melltartó túl kicsi, nem az ő mérete, és még le is nyomja a mellét. – Mégis csinos darab – szúrta közbe Jane. – Nem mondanám. Nézze csak, hogy belevág a pánt a vállába – folytatta Vladimir, és megemelte a szóban forgó pántot, hogy a kamera is lássa, milyen mély csíkot hagyott Anna bőrén. – Ami pedig a bugyit illeti… – Elcsüggedt hangot hallatott. – Ennyi – kiáltotta Mark. – Nagyszerű. Anna, a sarokban talál egy paravánt; most vegyen fel másik fehérneműt, és még egyszer kamerára vesszük az egészet. Úgy tűnt, hogy Vladimir nem talál megfelelően csúnya szavakat az angol nyelvben, hogy jellemezze a második, majd a harmadik váltás alsóneműt. A román viszont bővelkedni látszott ilyesfajta kifejezésekben. Azután Jane többféle színes sálat tartott oda Anna arcához, hogy kitalálják, melyik árnyalat illik leginkább a bőrtónusához. Ez érdekes volt. Arra jutottak, hogy a fekete nagyon jól áll neki – még szerencse, ugyanis más szín nem is nagyon fordult elő Anna szekrényében. Vladimir csak legyintett a színekkel kapcsolatos elméletre. Azt állította, hogy ha egy nő önbizalmat áraszt, akkor még a legképtelenebb árnyalatok is fantasztikusan állnak neki. Anna megpróbálta elképzelni magát tarka ruhákban, amilyeneket Christie hord, és arra a következtetésre jutott, hogy nem állná ki a próbát. Aztán odaplántálták Annát a tükör elé, és el kellett mondania Jane-nek, hogy milyennek látja magát, illetve miken szeretne változtatni. – Túl nagy a mellem, nem elég vékony a derekam, túl széles a csípőm… – sorolta. Mire elért a térdéig, amely szerinte a krepp-papírt juttatja az ember eszébe, már könny csillogott a szemében. Megpróbálta visszafojtani, de hasztalan. Kibuggyant, ahogy feltört belőle a vallomás, hogy értéktelennek, visszataszítónak és öregnek érzi magát. Úgy eluralkodott rajta az önsajnálat, hogy meg is feledkezett a kameráról. – Ennyi! – kiáltotta Mark. – Mára befejeztük, fiúk, lányok. Szedjük a sátorfánkat. – Bocsánat – mondta Anna Jane-nek, aki zsebkendőt vett elő, és odanyújtotta neki. – Remekül csinálta, olyan természetes volt – vigasztalta Jane, és megdörgölte Anna vállát. – A nők mindenütt azonosulni tudnak majd magával.

– Anna, mielőtt elmenne, kérem, próbáljon fel valamit a kedvemért – mondta Vladimir. Merev, sötétvörös fűzőt tartott a kezében. Bár Anna végig szigorúan előrenézett, érezte, hogy a fűző több emelettel megmagasítja a mellét. Vladimir hátulról hajolt fölé, és ő megérezte a parfümje illatát. Sosem találkozott még ezzel az illattal: egzotikus és fűszeres, ugyanakkor friss, mint egy fenyőerdő. Vladimir fürgén befűzte, majd hátralépett, hogy szemügyre vegye. Azután hátrahúzta Anna vállát. – La naiba! Valahányszor magára nézek, összehúzza magát! Maga most egy exkluzív Vladimir Darqot visel, ne kókadozzon itt nekem, mint valami hervadt virágszál! – ripakodott rá. Újból elhátrált, hogy aztán morogva csörtessen vissza: – Elég legyen ebből, az őrületbe kerget! Az ilyeténképpen rendre utasított Anna behúzta a hasát, és kidüllesztette a keblét. Vladimir jóváhagyólag bólintott. Legalábbis Anna jóváhagyásként értelmezte a mozdulatot. A jelek szerint, amikor Vladimir éppen nem helytelenített valamit, akkor az jóváhagyást jelentett. – Férjnél van? – kérdezte most a férfi. – Eljegyeztek – mondta Anna. – Nem tudtam rájönni, vajon azért boldogtalan, mert van valaki az életében, vagy pedig azért, mert nincs senkije. – Mindkettő – mondta Anna, és csípőre tette a kezét. Most mintha lényegesen karcsúbb lenne. Hová tűntek a hájhurkák? Minden bizonnyal a fűző préselte össze, de ha így volt is, ő nem érezte. – Ezt hogy értsem? – A vőlegényem februárban elhagyott. – Egy másik nő miatt? – Igen. Mondja csak ki, ne kíméljen. Vladimir ezt elengedte a füle mellett. – Így már értem, miért olyan görnyedt a tartása. – Összébb húzta Annán a fűzőt, és ő felnyögött. – Aú! Az ő tartása bezzeg kifogástalan. – Gondolom. Úgy jár-kel, mint a pulykakakas, igazam van? – Hát igen, és nagyjából ez minden, ami elmondható Tonyról. Egy pulykakakas. Két farokkal. – A férfiak néha szörnyetegek – mondta ekkor Vladimir meglepően lágy hangon. Ami kissé bizarr egy olyan fickó szájából, aki minden valószínűség szerint embervérrel táplálkozik, gondolta Anna. – Jól van, mi is befejeztük mára. – Azzal nekifogott Anna kifűzésének. Ő észre sem vette, hogy a kamera még forog, Bruce pedig ott áll mögötte, és elégedetten bazsalyog. Ezért a felvételért egy szép kövér piros pontot fog bezsebelni Marktól. Másnap Grace éppen a vasárnapi vacsora után mosogatott, amikor kopogtattak a hátsó ajtón, és amikor kinyitotta, Charles állt a küszöbön mosolyogva, elegáns, halványkék ingben és farmerban. Íme, egy igazán jóképű férfi. – Bújjon csak be, Charles, Laura is mindjárt itt lesz. Kér egy csésze teát? – Kösz, most nem. Á, üdv, Mr. Beamish… – Ugyanis Gordon közben besétált a konyhába. Lebámult Charles üdvözlésre nyújtott kezére, aztán Charles arcára vándorolt a tekintete. – Ki maga? – kérdezte Gordon hűvösen. – Charles, Charles Onajole. Laura egyik barátja, és természetesen a kis Joe-é – érkezett az udvarias válasz. A keze még mindig előrenyújtva, de már félszegebben, mivel Gordon nem lépett oda hozzá, hogy viszonozza a köszönését. A beállt kínos csendben Charles végül is kénytelen volt leengedni a kezét. Gordon megfeszítette az állkapcsát, és halk hangon, mely ugyanakkor tele volt fenyegetéssel, így szólt: – Jobban teszi, ha eltakarodik a házamból. Charles értetlenül pislogva próbált rájönni, mégis mit vétett, amivel ilyen heves reakciót váltott ki. Ám Gordon arckifejezése sajnos mindent elárult. Charles hang nélkül megfordult, és

kiment az ajtón. Grace, aki végignézte a jelenetet, szóhoz sem jutott, úgy letaglózta a férje gorombasága. – Gordon, mi ütött… Ekkor Joe hátizsákjával a kezében megjelent Laura, és a kisfiú is ott trappolt az anyja mögött, így Grace inkább lenyelte a mondanivalóját. – Charles volt az? – kérdezte Laura, aztán megérezte a hangulatváltozást. – Mi van? – Egy nigger volt a házamban, az van! – acsargott Gordon, és cseppet sem törődött vele, hogy Joe is hallja, amit mond. – Az ég szerelmére, Gordon! – Grace elborzadt a férje szájából egyszerre kidőlő trágár szavak hallatán. – Szaladj, Joe, ülj be Charleshoz a kocsiba – mondta hamar Laura, és kitessékelte a fiát az ajtón. Remegett, amikor visszafordult, és Gordon egyből nekitámadt. – Téged sem akarlak itt látni, amíg egy ilyennel kefélsz! – Arrafelé bökdösött az ujjával, amerre Charlest sejtette. Laura Grace-ről az apjára nézett, képtelen volt felfogni, miért viselkedik így, és honnét fakad ez a hirtelen jött gyűlölet. Hisz két perccel ezelőtt még minden a legnagyobb rendben volt. – Apa, mi lelt? Gordon felröhögött, hogy csupa húgyagyúval van körülvéve. – Hát – fordult oda a lányához –, elég, ha annyit mondok, hálás vagyok Istennek, hogy nem lehet több gyereked! – Gordon! – kiáltott fel Grace elszörnyedve. Laura elbőgte magát. Ez borzalmasan kegyetlen húzás volt, és Grace nyomban a lánya pártjára állt. – Isten bocsásson meg neked, Gord… De Gordonnak esze ágában sem volt hallgatni rá. Durván megragadta a lánya karját. – Kifelé! – ordította. Grace előbbre lépett, hogy apa és lánya közé álljon, de félrelökték, nekiesett az asztalnak, és egy lepottyanó csészéből kihűlt tea ömlött a szoknyájára. – Anya, megsérültél? – lépett oda Laura az anyjához, hátha segítség kell neki. – Laura, szívem, menj most el – mondta Grace, és szelíden kituszkolta a házból. – Jól vagyok. – Noha a legkevésbé sem volt jól, gyötrő érzelmek örvénylettek a lelkében, a legfontosabb most mégis az volt, hogy kimenekítse a lányát ebből a mérgezett légkörből, és ne kelljen több gonosz, sértő szót hallania. Grace becsukta az ajtót, és szembefordult a férjével. Gordon moccanatlanul állt, és erősen zihált. Ijesztően festett, mint egy robbanásra kész bomba a legveszélyesebb fajtából, amely a legnagyobb pusztítást okozza. – Te tudtad? Tudtad, hogy a lányunk egy feketével jár? – Hagyd ezt abba, Gordon! Gordon hitetlenkedve rázta a fejét, és úgy nézett a feleségére, mint egy eszementre. – Megőrült az egész rohadt világ. Kicsörtetett, minden bizonnyal a veteményeskertjébe, hogy lehiggadjon, faképnél hagyva a döbbenettől zakatoló szívű, egész testében remegő Grace-t. Ő nem ismeri ezt az embert, aki úgy káromkodik, és olyan gyűlölet fűti, mintha az 1920-as években élne valahol messze délen. Tény, hogy Gordon az évek során egyszer-kétszer kijött a sodrából, de nem olyan mértékben, mint az utóbbi napokban. És immáron a második gyermekét kergeti el a háztól. – Mi jöhet még? – mondta ki Grace fennhangon, és remegve söpörte fel az összetört csésze maradványait, amely egyébként Sarah ajándéka volt, és az állt rajta: „A világ legjobb apukája.”

38. FEJEZET

– Gyere ide, hogy nézel te ki – mondta Elizabeth Silkstone, és felnyúlt a férje nyakkendőjéhez, hogy ráncba szedje. Templomba készülődtek. John Silkstone megtermett ember volt, jól mutatott rajta az öltöny. Elizabeth mind a mai napig beleszédült, ha öltönyben látta. Magán érezte John tekintetét, miközben újrakötötte neki a csáléra sikeredett nyakkendőjét. – Mit bámulsz? – szegezte neki a kérdést az urának. – Nem bámulok – hazudta a férfi. Mielőtt Elizabeth kinyitotta volna a száját, John már épp azon volt, hogy megosztja vele egyre erősbödő gyanúját, hogy tudniillik Raychel Love, legújabb munkásának, a fiatal Bennek a felesége alighanem közeli rokonságban áll vele – feltehetően az asszony csaknem harminc évvel ezelőtt eltűnt nővérének a lánya. Ez már nagyon kikívánkozott belőle. De ma nem mondhatja el. Hiszen alig fél óra múlva Helen barátjuk esküvőjén kell lenniük. Helen ügyvédhez megy, Teddy Sandersonhoz, habár kissé megkésve kelnek egybe, ugyanis Helen egy öt hónapos fiúcskával a hasában járul az oltár elé. John mondandója várhat. Lesz rá megfelelő hely és idő – most egyik sem adott.

39. FEJEZET

– Azt a hétszázát, néztétek tegnap este a tévét? – kérdezte Dawn, amikor hétfő reggel beviharzott az irodába. A következő szavait Annának célozta: – Ha azt hiszed, hogy pocsék a szerelmi életed, csak várjál, míg majd épületekhez kezdesz dörgölőzni! – Kösz, Dawn – mosolygott Anna. Dawn volt verbálisan a legfaragatlanabb ember, aki valaha is az útjába akadt. A lány személyiségében rejlő egyszerűséget és ártalmatlanságot Anna mégis üdítőnek és mókásnak találta. Alig ismerte, de biztosra vette, hogy Dawn teljesen odalenne, ha tudná, hogy tapintatlan szókimondásával néha bizony kiborítja az embereket. – Épületekhez dörgölőzni? Hogy érted ezt? – kérdezte Grace. – Vannak emberek, akik szexuálisan vonzódnak az épületekhez. – Maradj már – mondta Anna. – De tényleg! Az egyik nő például hozzáment az Eiffel-toronyhoz. Másoknak kerítésekkel, lépcsőkorlátokkal meg ilyenekkel van viszonyuk. – Micsoda szamárság – ingatta a fejét Anna. – Nem a Kész átverés show-t nézted? – Nem, Dawnnak igaza van – vetette közbe Christie. – Ez létező jelenség, objektofíliának vagy animizmusnak hívják. E nézet szerint a tárgyaknak is van lelkük. – Aha, és honnét vagy te ilyen jól értesült? – vigyorgott Dawn. – Csak nem zúgtál bele a kávégépbe? – Apám pszichológiát oktatott – mondta Christie. – Meg lennétek lepve, hányféle furcsa és egyben csodálatra méltó elmeállapot létezik a világban. – Bárcsak itt lenne most az apukád – mondta Anna. – Van egy visszatérő álmom, amelyben David Attenborough zombi, de én kifejezetten vonzódom hozzá. Mindig érdekelt, hogy vajon mit jelenthet. – Azt jelenti, hogy este kilenc után már ne egyél zsíros sajtot, mondaná erre a nagyanyám – nevetett Grace. – Nem megy a fejembe, hogy lehet épületekhez vonzódni – kapcsolódott be a beszélgetésbe Raychel is. – Én sem értem, de benne volt a tévében! – mondta Dawn. – Eleinte azt hittem, ugratás. Még olyan nők is voltak, akik a berlini falba voltak szerelmesek, és a fal lerombolásakor tisztára begőzöltek. – Ezek szerint a berlini fal több szeretőt is tartott – jegyezte meg Anna pajkosan csillogó szemmel. – A hűtlen disznaja. Ej, ej, minden reménnyel felhagyhatunk, ha már egy kupac tégla sem bír magával. – Figyelj csak, Anna – mondta Dawn csintalan képpel –, ha semmi nem jön össze, esetleg megpróbálhatnád elcsábítani a városházát. – Túl nagy nekem – mondta Anna fitymálón. – Az utcánk végében lévő autóbuszmegállónak viszont szép karcsú az üvege. Inkább a zsánerem. – Ezzel fel kéne lépnetek valahol – kuncogott Grace. – Na jó, és melyiket smárolnád le szívesebben: egy kerítést vagy Malcolmot? – kérdezte Dawn. – A kerítést! – vágták rá kórusban, és nevettek, ahogy megpillantották az emlegetett szamarat, amint Christie íróasztala felé igyekezett. Komoly erőfeszítésükbe telt, hogy ne vihogják el magukat, amikor a férfi megszólalt: – Tetszenek az új bútorok. Ezt nevezem, Mr. McAskill nem sajnálja maguktól a pénzt, nem igaz? Christie válaszra se méltatta. Helyette feszes, udvarias mosolyt villantott felé. Gyanította (egyébként helyesen), hogy Malcolm kezd rájönni: csődöt mondott az elképzelése, hogy összemelegszik Christie-vel, minek következtében valami sötét és fondorlatos terv formálódik az agyában.

– Csak azért jöttem, hogy szóljak, kettőkor vezetőségi értekezlet lesz. Tud róla? – Igen, megkaptam az e-mailt – mondta Christie. – Szép íróasztal – mondta Malcolm, és végigsimított az asztal lapján, aztán sarkon fordult, és visszakocogott a saját részlegére. – Fogadok, hogy az asztal nincs ennyire oda Malcolmért – kuncogott Dawn, általános nevetést fakasztva. Nevetésük elérte Malcolmot, s bár nem tudta, mit mondtak, sejtette, hogy ő a humor tárgya. Ettől valamelyest fokozódott a McAskill kis kedvence iránt érzett növekvő ellenszenve. A vak is látja, hogy van valami a nő meg a nagyfőnök között, és ő az első adandó alkalommal rá fogja bizonyítani arra a szőke libára, hogy McAskill lotyója.

40. FEJEZET

John Silkstone a megfelelő szavak után kutatott, miközben Bennel éppen falat vakoltak. Csak nem bírta kiverni a fejéből Raychelt, de több információra volt szüksége ahhoz, hogy beszéljen róla a feleségének. – Más itt, mint Londonban, ugye, fiam? – szólalt meg. – De még mennyire. Sokkal csendesebb. – És milyen az új lakás? – Pompás. Bár időbe telik majd, mire rajta hagyjuk a nyomunkat. Egyelőre túl steril. – Hát, addig élvezzétek a rendet, amíg nem jönnek a gyerekek – nevetett John. Az ő kisfia képes volt a feje tetejére állítani a házat. Látta, hogy Ben arca megrándul, épp csak egy picit, mintha John szavai érzékeny pontján találták volna. Néhány percig még folytatta a vakolást, mielőtt újabb beszélgetést kezdeményezett. – Szóval, a feleséged is Newcastle-ból való? – Ühüm – felelte Ben beszédes szünetet követően. – A család még ott lakik? – Nincs családunk. Ketten vagyunk Rayjel. – Hány éves a feleséged? Ben hirtelen John felé pördült; úgy szorította a kőműveskanalat, hogy belefehéredtek a bütykei. – Mire föl faggatózol a feleségemről, John? – Én csak beszélgetek – mondta John békítőleg feltartott kézzel. Ben megnyugodva folytatta a munkát. – Na jó, hazudtam – vallotta be John. – Az van, hogy Raychel kiköpött mása a feleségemnek. A nejem a nővérét, Bev Colliert keresi már nagyon hosszú ideje, azóta, hogy a hetvenes években elszökött hazulról, mert teherbe esett. A gyermek mostanság huszonnyolc éves lehet. Érted már, hová akarok kilyukadni? Ben a hátát mutatta Johnnak, és tovább munkálkodott. Amikor megszólalt, higgadt hangon beszélt. Túlontúl higgadt, túlontúl kimért hangon. – Értem, mit mondasz. De nem Raychel az. John nem tehetett egyebet, egyelőre annyiban hagyta a dolgot. Nem akarta erőltetni, sem elsietni. De a szoba átellenes végéből is érezte a Benben munkáló feszültséget, és minden kétséget kizáróan tudta, hogy a fickó többet tud annál, mint amennyit elárult.

41. FEJEZET

Grace-nél korántsem mentek rendjén a dolgok. Még mindig nem heverte ki Gordon előző heti kitörését. Azután csütörtök este, amikor éppen vasalt, Paul telefonált, hogy Lauráról beszéljenek, ami további töprengésre késztette. – Apánk az összeroppanás határán van, anya, nem ártana elvinni orvoshoz – mondta Paul. – Tudom, hogy világéletében heves természetű volt, de ez most már kezd nevetségessé válni. Laura mesélte, hogy megsérültél a csetepaté közben. – Baleset volt – vágta rá Grace. – Tudod, én még kicsi voltam akkor, mégis emlékszem, milyen heves vitáik voltak anyával. Anyánk szembeszállt vele, ő meg az üvöltözésével egyszerűen elhallgattatta. Emlékszem, hogy anyám rengeteget sírt. Grace lélegzete elakadt. – Ezt sosem mondtad. – Furán hangzik, de mindaz, ami mostanában történik, felébresztett bizonyos emlékeket bennem, és ezek most kezdenek csak a felszínre törni. Erre persze azt mondhatnád, hogy az idő eltorzította az emlékeimet, és nyilván így is van, de csak részben. Te egész más vagy, mint a szülőanyánk. Ő megharcolt apánkkal. Te viszont mindig is meghátráltál előtte, hagytad, hogy ő diktáljon. Soha nem adtál okot apának, hogy ordibáljon veled. – Apáddal majd huszonnégy éve vagyunk házasok, szívem; ennyi idő alatt, azt hiszem, elég jól kiismertem – mondta Grace, hogy elvegye a helyzet élét, nem akarta még tovább mélyíteni az apa és gyermekei közt kialakult ellentétet. A vonal túlsó végén Paul felsóhajtott. – Miattunk mentél hozzá, anya. Laura is tudja, én is tudom. Nem vagyunk teljesen hülyék. Grace válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. A fiának vág az esze, tisztában van anyja helyzetének lényegével, még akkor is, ha nem ismeri teljes egészében a történetet. Amikor Grace felbukkant az életükben, rögtön felfigyelt a Paul és az apja között tátongó szakadékra, és azt remélte, hogy ő majd betölti az űrt. De nem sikerült, és immáron teljesen elhidegültek egymástól, vajmi kevés remény maradt a kibékülésre. – Tudjuk, hogy apa nem állhatja a renegátokat, de be kell látnod, hogy ez most más. – Paul, szívem… – Én csak annyit kérek, anya, hogy a kedvemért vigyázz magadra. Rendben? A hanghordozásától a hideg futkosott Grace hátán. Másnap reggel, ahogy Grace a kabátjáért nyúlt, magán érezte Gordon fürkész tekintetét. – Nem láttam még rajtad ezt a ruhát, új? – Igen, tegnap vettem az ebédszünetben. – Hol? A munkahelyed környékén nincsenek is üzletek, vagy vannak? – Nincsenek, viszont van egy butik Maltstone-ban. Kocsival csak tíz perc az út. – Nem vagy te egy kicsit túlöltözve? – Potom tizenöt fontért adták. Azért ez nem egy Stella McCartney, Gordon. – Az meg ki? – Egy divattervező. – Hozok sült halat krumplival uzsonnára – mondta Gordon az újságját kirázva. Oda se figyelt Grace válaszára. – Ó, majd hazafelé jövet beugrom érte. Munka után megiszunk valamit a lányokkal. – Már megint? Mi ez, hogy újabban eljárkálsz? – Csak egy ital, Gordon. Ötösben, munka után. Igazán kellemes. – Szóval a kolléganőid beszélik tele a fejed mindenféle sületlenséggel – mondta Gordon meglehetős szarkazmussal. – Divattervezőkről locsogsz velük, kirittyented magad. Nem vagy te ehhez egy kicsit öreg?

Grace az ajkába harapott. Öreg, öreg, öreg. Gordon nem öregedett meg, mert eleve öregnek született. Ő viszont ötvenöt éves, még csak ötvenöt. Szeret öltözködni, jógázni – és nevetni. Fogta a táskáját, és elbúcsúzott a férjétől. A Paullal lezajlott legutóbbi beszélgetését észben tartva megállta riposzt nélkül. Az adott pillanatban jobb volt nem ellenszegülni Gordonnak. – Üdv, Annával beszélek? – hallatszott a trillázó hang Anna mobiljából. – Igen – felelte Anna. A hívó száma nem mondott neki semmit, és remélte, hogy nem valami közvélemény-kutató van a vonalban, mert azok már az idegeire mentek. – Itt Jane Cleve-Jones. Azért hívom, mert van egy kis változás a programban. Vlad villámúton van Milánóban, így holnap önnél fogunk forgatni. Bekukkantunk a ruhásszekrényébe. Mindjárt reggel érkezünk. Rendben van? Mondjuk, nyolckor? – Ezt most komolyan mondja? – hüledezett Anna, ahogy eluralkodott rajta a pánik. A háza szemétdomb. És nem mutogathatja a ruhásszekrényét, mert tele van ócska rongyokkal! – Bizony, hogy komolyan. Akkor holnap – mondta Jane. – Ciao. – Hahó, hol jár az eszed? – bökte oldalba Anna Dawnt, aki le se vette a szemét a fekete üstökű, cowboyszerkós gitárosról. A fickó úgy nézett ki, mintha egy ’50-es évekbeli filmből lépett volna ki. Odaintett Dawnnak, amikor beléptek, s a lány most ábrándozva nézte, ahogy játszik. – Bocs – szabadkozott Dawn. – Csak imádom a gitárzenét. – Szóval akkor nem a gitárost vetkőztetted a szemeddel? – így Christie. – Jaj, ne kezdjétek újra – nevetett Dawn. – Sokkhatás alatt vagyok, mióta láttam a tévében a kerítést cirógató nőt. Nem is biztos, hogy képes leszek megnézni az e heti részt: olyan nőkről lesz benne szó, akiknek napi ötszáz orgazmusuk van. – A mázlisták – mondta Anna. – Én azzal is beérném, ha életemben összesen lenne ennyi orgazmusom. – És nincs rá gyógymód – mondta Dawn. – Ki lenne olyan bolond, hogy ki akarná gyógyítani magát? – nevetett Christie felhorkantva. – Reméljük, nem gyújt rá mindegyik után egy cigire – kuncogott Dawn. – Figyelj csak, Dawn, hogy állnak az esküvői előkészületek? – kérdezte Raychel. – Hát – mondta Dawn, és a kacagása sóhajtozásba fúlt. – Calum nénikéjétől kétezer fontot kaptunk a költségekre, az nagyon jól jött. – Csak sajnos a mostani árak mellett nem sokra mentek vele – mondta Grace. Sarah és Hugo esküvője több mint harmincezer fontba került. Persze Sarah-nak mindenből csakis a legjobb kellett. Minden földi élvezet megadatott neki a nagy napon. Ám a nagyszabású esküvő nem feltétlenül teremt szilárd alapot. Sógorának már a második házassági évfordulójuk előtt volt egy viszonya. – Nem látszol valami lelkesnek – mondta Raychel. – Én tele voltam izgalommal, amikor férjhez mentem, pedig nagyon szerény esküvőnk volt. Dawn egy darabig csak hümmögött. – Nem is az, hogy nem izgulok… – Hogy lehetne szépen megfogalmazni? – Csak éppen… szóval… – Bökd már ki – bátorította Christie. Dawn vett egy nagy lélegzetet, és kimondta, de amint elhagyták a száját a szavak, máris az volt az érzése, hogy elárulta Calum rokonságát. – Úgy érzem, hogy ez már nem az én esküvőm. Kivették a kezemből a gyeplőt, és hogy én mit szeretnék, az másodrendű. – Ki tette ezt? – Hát… – Dawn szinte érezte, hogy a válla fölött Muriel rosszallóan figyel. De hát ki másnak önthetné ki a szívét? Muszáj beszélnie valakivel, hogy utána új nézőpontból szemlélje a dolgokat. – Leendő anyósom meglehetősen akarnok. Ő is beszállt a költségekbe, és azt hiszi, hogy ez bármire feljogosítja. Karaokét és marhasültvacsorát szerveztek egy lepukkant krimóba, míg én élő zenét szerettem volna meg fehérboros csirkét valami helyes kis étteremben… – Dawn lakatot tett a szájára, mielőtt további részleteket is kiteregetne. Így is szégyellte magát. – És mit szólt mindehhez a vőlegényed? – kérdezte Christie szelíden. – Ó, ő az anyja kisinasa. Mindennel egyetért, amit az a nő mond. Istenem, miket is beszélek.

– Kövérre nőtt könnycsepp gördült le Dawn orcáján, s a lány Grace kezét érezte a kezén. – Az esküvő mindig nagy feszültséggel jár – mondta Grace azon az andalítóan nyugodt hangján. – De érvényesítened kell az akaratodat. Az anyósodnak már megvolt a maga nagy napja. Most te következel. – Néha arra gondolok, hogy élhettünk volna továbbra is együtt, úgy, ahogy eddig, és akkor most nem lenne ez a cécó – mondta Dawn, és kifújta az orrát a kabátjából előbányászott zsebkendőbe. De te kapva kaptál Calum részeg fejjel tett házassági ajánlatán, mielőtt még kijózanodna és meggondolhatná magát, nem igaz? Félresöpörte a gondolatot. Az emberi agy olykor roppant kegyetlen tud lenni. – Ez a te napod, ne hagyd magad – mondta Grace. Neki álmában sem jutott volna eszébe, hogy beleszóljon Sarah elképzeléseibe. Nem mintha megtehette volna. Sarah még Grace ruhájának a színét is megszabta. – Mondj valamit erről a te Calumodról – kérte Anna. – Csendes – mondta Dawn. Hirtelen nem is tudta, miként jellemezze, mindenesetre a csendes jobban hangzott, mint a komatikus. – Lezser, talán túlságosan is az. Targoncavezető. Öt évvel fiatalabb nálam, középmagas, karcsú, szőke, sörkedvelő. – Kocsmázik minden este, kocsmázik minden vasárnap ebédidőben. Átszunyókálja a vasárnap délutánt, és minden hétfőn uzsonnaidőben átmegy az anyjáékhoz, hogy megegye, ami a vasárnapi vacsoráról maradt… – Szóval… kiegyensúlyozott – mondta Christie kedvesen bólogatva. Dawn viszont pontosan tudta, mi jár a fejükben. Ha megfeszül, se lett volna képes izgalmasabb színben feltüntetni a fiút. És az adott pillanatban ez nem is állt szándékában. Belegondolt, miket is mondott Raychel a férjéről, a talpig úriember Benről, Christie is csupa jót mesélt a fivéréről, ami pedig Grace-t illeti, hosszú házassága rá a bizonyíték, hogy nagyon boldognak kell lennie. Még Anna hűtlen jegyeséről is olyan benyomás alakult ki benne, hogy izgalmas alak lehet, de nincs mese: Calum a szürkénél is szürkébb. Csak a családtagjaiban van élet. Calumban nincs semmi szenvedély, az a baj. Sört vedel, eszik, tévét néz, alszik, és beéri ennyivel. Dawn viszont többre vágyott. Tisztában volt vele, hogy éppen agyoncsapja a péntek esti murit, de nem tehetett ellene. – Miért szerettél bele? – kérdezte Raychel. – Az anyja hozzám járt, amikor még fodrászként dolgoztam. Irtó aranyos volt – emlékezett vissza Dawn. – Egyszer meghívott egy csajos buliba. A lányai is ott voltak, és annyit nevettünk. Aztán meghívott magukhoz teára, ott találkoztam Calummal; rögtön levett a lábamról a mosolyával, a kócos hajával, meg a melósnadrágjával. Akkoriban szakított a barátnőjével, és az anyja felvetette, hogy járhatnánk együtt. Így is tettünk, és azonnal befogadtak a családba. – Mindenki, de főleg Grace, nagy érdeklődéssel figyelt. – Na és hogy kérte meg a kezed? Letérdelt eléd, ahogy kell? – kérdezte Anna. – Dehogy. Egy este az egész banda mulatni ment, Calum… – leitta magát – becsípett, és csak úgy előrukkolt vele, a következő pillanatban meg már nagyban ünnepeltünk. – Dawn elmosolyodott. – Akkor igazán boldog voltam. Calum húgaival az asztal tetején táncoltunk, Cal haverjai irtó jó hangulatot csináltak, és Denise, a leendő sógornőm felhívta a szülőket, aztán ők is lejöttek hozzánk bulizni… – Milyen kár, hogy újdonsült vőlegénye öt perccel a lánykérés után már hullarészegen hevert az asztal alatt. Dawn erről az apróságról inkább nem tett említést a kolléganőinek, ahogy lefestette előttük a romantikus, örömteli jelenetet. Mindazonáltal kivétel nélkül valamennyien arra a megállapításra jutottak, hogy ebben a kapcsolatban mintha nem is a fiú, hanem annak családja lenne Dawn „másik fele”. – Az a nagy kérdés, hogy szereted-e – szólalt meg Anna. – Persze hogy szeretem – vágta rá Dawn. – Akkor a többi nem számít – mondta Christie. – Nem is hinnéd, hányan házasodnak úgy, hogy közben nem is szeretik a párjukat. És ennek sajnos szinte mindig csalódás a vége. Grace érezte, hogy megremeg az ajka. Önként vállalkozott, hogy odamegy a pulthoz, és kér nekik egy második kört, nehogy a többiek észrevegyék a szemét elfutó könnyeket. Dawn még maradt, amikor a többiek elmentek, és nézte a gitározó Alt. Ugyanaz az elragadtatott kifejezés ült az arcán, mint egykor Dawn apjának, valahányszor belefeledkezett a

zenélésbe. Amint véget ért a dal, egy countrys beütésű rockballada, Al visszatért a való világba, rámosolygott Dawnra, és feltartotta egy ujját. Ő tudta, mit jelent a mozdulat: Még egy szám, és jön a szünet. Egész éjjel elhallgatta volna a zenéjüket, amely a bár vendégeinek túlnyomó többsége számára csupán kellemes háttérmuzsikát jelentett. Az énekes le se tagadhatta volna, hogy a basszusgitáros rokona, mindketten egyformán nyurgák, szőkék és kék szeműek voltak. Aztán volt ott még egy jóvágású, idősebb, szakállas fickó, úgyszintén gitáros. Meg a fekete sörényű Al, akinek olyan telt és olyan piros volt az ajka, amit férfiak esetében törvényileg kellene tiltani. Dawn eltökélte magát, hogy még az este megkérdezi tőle, nem játszana-e az esküvőjén. És ezzel pontot tesz a flörtölés végére. – Üdv ismét, Miss Dawny Sole – hömpölygött át Dawn válla fölött a férfi lágy hangja, miközben a lány két diétás kólát rendelt a pultostól. – Helló, Mr. Holly. Hogy s mint? – Vagyogatok, kis hölgy, vagyogatok. Ezt nekem vette? Milyen kedves. – Nem szeretném, ha valami potyázónak hinne – mondta Dawn. – Még a végén egész Amerikában rossz híremet keltené. – Miket képzel rólam! – így Al. – Én kanadai vagyok. Brit Columbiában születtem és nevelkedtem. – Amerikai vagy kanadai, nekem egykutya. – Dawn rakoncátlan mosolyra húzta a száját, miközben nagyon is jól tudta, hogy nemes szándékait meghazudtolva flörtölési határsértést követett el. Al nevetett, és hosszan ivott a kólájából. Dawn a liftező ádámcsutkáját figyelte. A nyaka vonalában sötét mellszőr kandikált ki az ingéből, a lány legszívesebben odanyúlt volna, hogy megérintse. – Hogyhogy újra eljött? Csak nem lemezszerződést kínál nekem? – Bár úgy lenne – mondta Dawn. – Minden pénteken benézünk ide pár órára munka után, hogy jó hangulatban zárjuk a hetet. – Mivel foglalkozik? – Irodában dolgozom – fogta rövidre Dawn. – Maga főállású zenész? – Most már igen. Asztalos voltam, de mikor meghaltak a szüleim, úgy határoztam, hogy néhány évig csak az álmaimnak fogok élni. Aztán harmincöt évesen visszavonulok, veszek egy kis birtokot, és esténként kiülök a verandára a gitáromat pengetni a környék állatvilágának nagy riadalmára. Dawn nevetett. Al Hollynak olyan a humora, mint Annáé, s a fahangú előadásmód csak még mókásabbá teszi. – Akkor ebben hasonlítunk, én is árva vagyok – mondta. Újabb közös vonás. – Hát igen. – Al lehajolt, és összeesküvő módon a fülébe súgta: – De én az álmaimnak élek, és gyanítom, hogy te nem. – Ó, és mi volna az álmom szerinted? – kérdezte Dawn. Ez érzékeny téma volt, ami már a hangja remegéséből is kitűnt. – Szerintem szívesen gitároznál velem a színpadon. – Na persze – tiltakozott Dawn. – Hol vagyok én attól? – Azt majd én megítélem. Fogd a gitárodat, és gyere el vasárnap délelőtt, amikor próbálunk. Így esett, hogy Dawn, jobb belátása ellenére, beleegyezett, hogy vasárnap gitárostul találkozik Al Hollyval a Felkelő Napban.

42. FEJEZET

Azon a péntek estén Annának nem jutott rá ideje, hogy egyedül érezze magát. Rendet kellett vágnia a házban. Na jó, azért nem volt olyan súlyos a helyzet, csupán némi odafigyelés meg egy porrongy szükségeltetett a feladathoz. A stáb már fél nyolckor betoppant, egyedül Maria hiányzott, aki, mint kiderült, Vladimirrel tartott Milánóba. Úgy látszott, Jane nem korán kelő típus, táskás volt a szeme, a hangulata mogorva. Chasnek, a sminkesnek nem kevés idő és töméntelen mennyiségű Touche Éclat felhasználásával sikerült csak rendbe hoznia. Mint várható volt, Anna szekrényében nem akadt egyetlen valamirevaló gönc sem. Jane hozott magával pár ruhát, amiről úgy gondolta, hogy jól állna Annán, köztük V kivágásúakat is, amilyeneket Anna soha nem hordott. – Hogyhogy? Hiszen gyönyörűen kiemelik a keblét, és megnyújtják a nyakát! – áradozott Jane. – Egyes nők ölni tudnának érte, ha ilyen mellük lehetne! Pirosba, sötétkékbe és lilába öltöztette Annát, mindig a ruha színéhez illő tűsarkúval. Ám Anna soha nem ismerte volna be, hogy a szekrénye tükrében feltűnő képmása szemrevaló. A béka feneke alá zuhant önbizalma mereven elhárította a dicséretet. Kávészünetben Mark a sarokban felállított egy laptopot. – Hadd kérdezzem meg: jól van? – kérdezte Anna a bús képpel kávéját szürcsölő Jane-től, aki gondolatban valahol egészen másutt járhatott. Jane odafordult felé, közölte, hogy igen, tökéletesen jól van, majd minden további nélkül sírva fakadt. Anna máris a rendelkezésére állt egy vigasztaló öleléssel meg egy papír zsebkendővel. Temérdek zsebkendője volt a házban. Nagy tételben szerezte be őket a Tony távozása utáni első bevásárláskor. – Bocsánat – mondta Jane, és kifújta az orrát. – Semmi az egész. Jézusom, tönkreteszem a sminkemet! – Üsse kő! De mi a baj? – Anna kihúzkodott még pár zsebkendőt a dobozból; úgy látta, hogy Jane-nek hamarosan szüksége lesz rá. – Ez az utolsó szériám. Szó van róla, hogy lecserélnek Elaine Massey-re. Anna a homlokát ráncolta. – Elaine Massey? Az a kis liba abból a feloszlott tinizenekarból, ami annyira vacak volt, hogy a nevükre se emlékszem? Nem létezik; az a lány még csak tizenkét éves. Jane sírósan felnevetett. – Huszonkettő, én meg huszonnyolc vagyok. Televíziós években mérve a hat annyi, mint nagyon sok – szipogta szomorkásan. – Olyan szép az a lány, és fiatal… Anna nem akart hinni a fülének. – Na ne! – vágott közbe. – Huszonnyolc éves vagy? Mi az, ha nem fiatal? Ráadásul sokkal szebb is vagy! – Kedves tőled – mosolygott Jane –, de a „frissesség” a legújabb mottó, és én már majdnem harminc vagyok. Kedden megbeszélést tartunk, ott dől majd el, hogy ki lesz a következő széria műsorvezetője. – Tovább peregtek a könnyei. Anna közelebb hajolt hozzá. – Hát akkor győzd meg őket, hogy ami nincs eltörve, azt nem kell megragasztani. – De szép is lenne! – mondta Jane. A sminkje most már menthetetlen volt, újra kell majd csinálni az egészet. Anna nagy lélegzetet vett. – Tudod, én soha nem éltem igazán, és ennek az az egyik oka, hogy nem becsültem meg a fiatalságomat. Készpénznek vettem a vele járó frissességet és életerőt. Húszévesen visszatekintettem a kamaszkoromra, és visszasírtam az iskolaéveket. Harmincévesen azt kívántam, hogy olyan hamvas legyen a bőröm, mint húszéves koromban, és a hasam újra lapos legyen, ha

fogyókúrázásra adom a fejem. Most negyven vagyok, és ha visszatekintek a harmincas éveimre, azt kívánom, bárcsak értékelni tudtam volna azt, amim volt. Mindig hátrafelé nézegettem, mindig visszasírtam dolgokat. Kamasz lánynak egész csinos voltam, és most már bánom, hogy ezt akkor nem fogtam fel. – Kezét Jane karjára tette, és fordított rajta egy kicsit, hogy pontosan szemben legyen vele. – Te még csak a húszas éveidben jársz, és én mondom neked, becsüld meg magad, mert gyönyörű vagy, és okos, és káprázatos, és a nézők szeretnek. Most kell megbecsülnöd ezt, a jelenben, nem tíz év múlva. Ne add fel! Anna látta Jane-en, hogy lassan leülepednek az agyában a szavak. Valami megrezdült szép kék szemében, és Jane komótosan bólintott. – Istenem, igazad van – mondta már bizakodóbb hangon. – Miért is adnám fel? Még sosem gondoltam bele, hogy csak huszonnyolc éves vagyok. – Pontosan: csak huszonnyolc. Jane szélesen elmosolyodott. – Megfogadom a tanácsodat, Anna, és kiállok magamért. – Nagyon helyes – kacsintott rá Anna. – Folytathatnánk, lányok? – szólt közbe Mark. – Anna, csüccs le a laptophoz. Szeretnénk mutatni magának valami izgalmasat. Nem volt benne semmi izgalmas. Sőt szörnyű volt, és a kamera felvette Anna arcvonásainak valamennyi rezdülését, míg elborzadva nézte a tulajdon, óriásira nagyított, fehérneműs képét, amelyet kivetítettek egy magas leedsi épület falára. Jane megállította a járókelőket, és arról kérdezte őket, hogy mi a véleményük Anna félmeztelen alakjáról. Anna az arca elé kapta a kezét, és az ujjai között lesett ki, míg arra várt, hogy az utca embere ítélkezzen fölötte. Ezt a nagy farú debellát! Örülök, hogy én nem vagyok ilyen ronda! Jesszus, ki ez? Csak nem Hattie Jacques támadt fel halottaiból? A fantázia hathatós önpusztító eszköz. Leeds népe valójában semmi ilyesmit nem mondott. Szép telt keble van, bár az enyém lenne ilyen! Ez a fehérnemű nem túl előnyös. Asszonyos, minden tyúknak így kéne kinézni. Helyes nő. Úgy negyvenöt évesnek saccolom. – Na, jó – szólalt meg Anna. – Akkor most halljam az összes csúnya megjegyzést a lötyögős pocakommal kapcsolatban, ami nyilván ki lett vágva. – A pocakodról senki nem tett említést, de nem is csoda, mivel nincs pocakod – felelte Jane. – Az volt a legrosszabb vélemény rólad, hogy idősebbnek látszol a korodnál, és a fehérneműd nem az igazi, azonban én ezt nem nevezném kritikának. – Nahát! – Anna meg volt döbbenve. Ezek szerint Leeds tele van vakokkal. – Jól van, mára ennyi volt – mondta Mark. – A jövő héten megint Vladnál találkozunk, Anna, este hétórai kezdéssel. – Megrázta a fejét az éjszakai forgatás gondolatára. – A franc essen ezekbe a vámpírokba! – Kösz a lelkesítő szavakat – mosolygott Jane. – Sokkal jobban érzem magam, és mindent bele fogok adni a keddi megbeszélésen. – Még megölelte Annát, aztán beszállt a stáb furgonjába. Anna búcsút intett nekik, és arra gondolt, bárcsak annak idején őt is beavatta volna valaki a nagy titokba, hogy a fiatalságot meg kell becsülni. Vajon akkor milyen irányt vett volna az élete? Szombat délután Anna behódolt a kísértésnek, és amikor kiugrott hajfestékért, elhajtott a borbélyüzlet előtt. Tony és Lynette is éppen hajat vágott, és mindketten roppant vidámnak tűntek. Miért van az, hogy Tony a gazember, az ő élete mégis sínen van? Még a macska is, amikor megpillantotta Annát a nyolc házhoz tartozó osztatlan közös kertben, olyan lesújtóan nézett rá, akár a saját ürülékére. Legyenek átkozottak a csábító asszonyok – az ugráló mellű Lynette-félék meg a lazacvásárlók, mint az özvegy Edna. A nőknek össze kéne tartaniuk, ahelyett hogy olyan férfiakra vetnek szemet, akik már valaki máshoz tartoznak.

Bármilyen sértett és dühös volt is, amikor beviharzott a házba, rádöbbent, hogy most először állta meg bőgés nélkül, hogy viszontlátta egykori kedvesét. Kis lépést tett előre, de legalább jó irányba haladt. Összeszedte magát, és nekilátott a hajfestésnek. Amikor végzett, öt évvel fiatalabbnak látszott. Grace megint Sable-re vigyázott, míg Sarah átruccant Meadowhallba, hogy vegyen ezt-azt a babának. Amint Sable megérkezett, Gordon máris eltűnt a vackában, Grace pedig a mosást intézte, miközben a gyerek Paul egy régi kirakósával játszott. Amikor Grace kiürítette a szennyeskosarat, rögtön észrevette, hogy az új ruhája elöl el van szakadva. Ez a felfedezés kiborította, mert nagyon szerette azt a ruhát. Nem emlékezett rá, hogy elszakította volna, és egyébként sem értette, hogyhogy nem tűnt fel neki a dolog még az este, amikor betette a kosárba. Fejét rázva konstatálta, hogy a ruhája állapota javíthatatlan. Kénytelen lesz kidobni. Kár érte, gondolta. Egyszerűen nem fért a fejébe, miként történhetett ez. Dawn átfuvarozta Calumot Murielékhez, ugyanis „újabb elpasszolni való DVD-k érkeztek”. – Már megint? Lassan boltot nyithatnál – jegyezte meg Dawn. – Te ebbe ne üsd bele a nózidat – felelte Calum, és megpöckölte a lány orra hegyét. Dawn a kanapén ücsörgött a lusta agár társaságában, míg a vőlegénye odafent tett-vett. – Bette nagyon szépen halad a ruhákkal – mondta Muriel. – Hamarosan te is Crooke asszony leszel, mint én. – Ühüm – mosolygott Dawn, ámbátor erőltetnie kellett. Mi a ménkű üthetett belé? Azelőtt ábrándos sóhajtozásra fakasztotta volna a gondolat, hogy felveheti a nevüket. Ezen a héten még egyszer sem gyakorolta az új aláírását. A házassága helyett zenével volt tele a feje. Csöngettek. – Kinyitnád, szívem – szólt a cigarettája után kotorászó Muriel, és éktelen szitkozódásban tört ki, amikor kiderült, hogy az eb épp azon tehénkedik. – Calum Crooke-kal szeretnék beszélni bizonyos DVD-kről – mondta rendkívül hivatalosan az ajtó előtt álló férfi. – Itthon van Mr. Crooke? Uramisten, egy rendőr!, dermedt meg Dawn. Kezdettől fogva élt a gyanúperrel, hogy valami nem kóser a DVD-kkel kapcsolatban, amiket Calum Killertől kap. Ijesztő mennyiség halmozódott fel belőlük Murielnél a fiú régi szobájában, és mind gyanúsan újnak látszott. Dawn elsápadva törte a fejét: most mi a nyavalyát csináljon? Kinyitotta a száját, hogy valami nevetségeset mondjon, például azt: „Kicsoda?”, azután kis híján elbőgte magát megkönnyebbülésében, amikor Calum mellette termett. – Calum Crooke? – Én vagyok. – Úgy tudom, valaki DVD-ket küldözget magának. – Na és? – mondta pökhendin Calum. Dawn lelki szemével már látta is, hogy mindjárt beviszik a fiút a rendőrségre. Szíve páni riadalommal dübörgött a mellkasában. – Értem – mondta szigorúan a férfi. – Calum Crooke… van egy fölös példánya a Kung Fu Pandából? A gyerekek nagyon rágják érte a fülemet. Fél órával később még mindig Dawnon nevettek, aki egyfolytában reszketett, mint a nyárfalevél. – Gav jó srác. Rendszeres vásárlóm – világosította fel Calum. – Hűtsd le magad, szivi. Csak meg akart téged viccelni. – Azt hittem, a rendőrségtől jött! – Még hogy Gav zsaru! Tudd meg, hogy cigit csempészik. – Szóval kalóz-DVD-ket árulsz! – Meg CD-ket, ne feledd a CD-ket! – mondta Calum kárörvendő mosollyal a képén. – Én erről semmit se tudtam! – Dawn mély lélegzetet vett. Mi jöhet még? – Legalább e miatt az egy dolog miatt nem izélgethettél – mondta Calum. – Izélgetsz így is eleget. Legjobb lesz, ha nem avatkozol az ügyeimbe. – Szállj le a magas lóról, ha a családunkhoz akarsz tartozni – mondta Muriel még mindig nevetve, de olyan éllel a hangjában, amit Dawn újabban egyre sűrűbben hallott tőle.

Dawn rossz néven vette Muriel megjegyzését, de egy szót sem szólt. Cseppet sem tetszett neki ez az egész. Mindig megvetette a sefteseket. A szülei keményen dolgozó, tisztességes, becsületes emberek voltak. Soha életükben nem folyamodtak segélyhez, még kölcsön sem kértek senkitől. És álmukban se jutott volna eszükbe kalóz-CD-t venni, s ezzel megkárosítani egy zenésztársukat. Dawn nem állhatta a kisstílűséget. És ha kisstílűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki Crooke legyen, akkor ő inkább lemond a dicsőségről.

43. FEJEZET

Calum még aludt, amikor Dawn reggel kilenckor elhajtott a Felkelő Napba a Gibson nélkül, amit sehol sem talált. Csak Calum tehette el valahová. Már nem volt ideje, hogy megkeresse, és nem akarta felkelteni a fiút, hogy az újfent „izélgetéssel” vádolja, ráadásul ahhoz sem volt kedve, hogy Calum megkérdezze, hová készül. Így aztán a régi akusztikus gitárját vitte magával. – Mégis mit művelek? – kérdezte fennhangon, amikor a kocsma előtt leparkolt. Hisz itt nem egyszerűen arról van szó, hogy örömzenélésre készül az övéhez hasonló lelkületű zenészekkel. Ami közte és a cowboy közt folyik, azt haladéktalanul be kell szüntetni. Mert nincs rendjén. Igen, ma mindenképpen megmondja Alnek, hogy nemsokára férjhez megy, határozta el. Ugyanakkor nem is emlékezett rá, mikor örült utoljára bárminek úgy, mint ma délelőtt annak, hogy együtt zenélhet a fiúval. Ami ugyanolyan mértékben tűnt helyénvalónak, mint amennyire helytelennek. A fiúk már javában gyakoroltak, amikor odaért. Ebben a teremben lényegesen jobb volt az akusztika, mint a bárban, és a gitárszó furcsa sóvárgást ébresztett a lányban valami olyasmi után, ami rettentően távol esett attól a világtól, amelyben élni kényszerült. Al odaintett neki, és a zene abbamaradt. – Fiúk, hadd mutassam be nektek Miss Dawny Sole-t. Dawny, ez itt Kirk, Samuel és Mac. Barátságosan üdvözölték, és Dawn látta, hogy már kikészítettek neki egy széket. Kihámozta gitárját az ütött-kopott tokból. – Csak ezt tudtam hozni – mondta. – A Gibsont, úgy látszik, elraktam valahová. – Tudatában volt, hogy épp most mulasztott el egy lehetőséget, amikor szóba hozhatta volna a barátját: „biztosan ő tette el”. Szándékos mulasztás volt. Azért ez a gitár is szép darab volt, és Dawn letelepedett hangolni, miközben a zenekar tagjai a papájáról meg az együtteséről kérdezgették, Samuel pedig kávét hozott neki. Nyilvánvaló volt, hogy Al sokat mesélt róla. Először csak úgy kötetlenül zenélgettek, azután Samuel egy dallamot kezdett játszani, amit Dawn rögtön felismert, mert egykor az édesapja is gyakran játszotta, és az édesanyja énekelt hozzá. I’ll Take My Chances. És ugyanabban a pillanatban, amikor az Ugróderbin elrajtoltak a lovak, a Dawnnal kiegészült zenekar ezt a számot játszotta, Samuel énekelt, hamarosan Dawn is beszállt az énekbe, és egyszerre minden baja tovatűnt. Évek óta nem volt úgy feldobva, mint most. Olyan érzése volt, mintha csakis rá sütne a nap. – Csodaszép hangod van, Dawny Sole – mondta Samuel. – Mit tudsz még? – Hú, elég sok számot tudok. Tammy Wynette-től Chris Isaakig bármit. – Egyszer mi voltunk Chris előzenekara – mondta Al. – NE! – ámuldozott Dawn, aki ugyancsak odavolt Chris Isaakért. És ugyanezen okból Al Hollyért is: mert a két férfit hasonló fából faragták, mind fizikailag, mind zeneileg. – Bárcsak lenne annyi pénzem, hogy őt hívjam meg az esküvőmre zenélni! – Kimondta, mielőtt meggondolhatta volna, és ezért a legszívesebben felpofozta volna magát. Az a lepcses szája! Al csak egy pillanatra kapta oda a fejét, de a lány még éppen látta a mozdulatot. Nem volt más hátra, mint megmondani, amit mindegyre csak halogatott. – Ugyanis június végén férjhez megyek, és azon morfondíroztam, hogy ha ráértek, játszanátok-e az esküvőmön. Természetesen fizetség ellenében. Chris Isaaket nem bírnám megfizetni. Huszonhetedikéről, szombatról van szó. – Óóó, pont aznap indulunk Londonba. Kár. Sajnálom, édes, ez nem jön össze – mondta Samuel. – Semmi gond, csak egy kósza ötlet volt – mondta Dawn. Nagyon igyekezett, hogy a hangján ne érződjön a csalódottság. Most már nincs kibúvó a karaoke alól. Másfelől viszont: tényleg azt szeretné, hogy Al Holly játssza a háttérzenét, míg ő Calummal körbelejt a táncparketten? – Ez hogy tetszik? – szólalt meg Al, s egy Chris Isaak-dal édes-bús nyitóakkordjai csendültek fel a gitárján. Dawn halkan becsatlakozott, és érezte, hogy valami megtört közte és Al

között. Wicked Game. Néha az volt az érzése, hogy az élet éppilyen kegyetlen játékot űz vele. A vasárnapi ebéd enyhén szólva nyögvenyelősen zajlott Grace-éknél. Azon a héten csak ketten voltak. Grace nem fáradt vele, hogy elkészítse mindazokat a mutatós zöldségköreteket, amelyeket akkor szokott, amikor a család körbeülte az asztalt. Nem volt semmi kedve a sajtosmustáros karfiollal vagy a tejszínes póréhagymával pepecselni. Gordonnak be kell érnie krumplipürével, közönséges párolt répával, egyszerű főtt karfiollal, párolt brokkolival. Grace-nek még az is derogált, hogy hagymát aprítson a mártáshoz. Néma csendben ettek. Mint mindig, Gordon ezúttal is először a yorkshire pudingnak esett neki. Mint mindig, ezúttal is Gordon vágta fel a sültet, egyébként Grace tálalt. Sarah és Hugo barátokkal ebédeltek. Paul Laura, Charles és a kis Joe társaságában költi el az ebédjét. Grace lenézett az ételre, amit az előbb mert ki a férjének, és a legszívesebben ráköpött volna. Megbocsáthatatlan, amit a férje a család ellen elkövetett. De Gordon sosem kérne bocsánatot, még akkor sem, ha maga is úgy gondolja, hogy hibázott. Nem mintha most úgy gondolná. Gordon az egy Sarah kivételével immáron mindegyikükkel szemben átlépett egy érzelmi Rubicont. A család két távoli parton ragadt, és a partrészek között átívelő híd menthetetlenül beomlott. Dawn széles mosollyal mondott búcsút a zenekarnak, amikor a próba véget ért. Nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen kellemes, élménydús, varázslatos délelőttje. Talán soha. Felnőtt életében biztosan soha. Tudta, hogy egész nap ezt a délelőttöt fogja újraélni. Habár még annál is szebb lett volna, ha nem kottyantja el, hogy épp az esküvőjére készül, gondolta. Az ajtóhoz ment Allel, aki lovagiasan vitte a gitárját. Csak a tornácig jutottak, mert felhőszakadás volt, és Al feltartóztatta a lányt, amikor az ki akart lépni az esőbe. – Bőrig ázol – mondta. – Angliában élek – nevetett Dawn. – Hozzá vagyok szokva. Ugyanakkor itt a remek alkalom, hogy még egy kicsit Al Hollyval legyen, és beszélgessenek. És bár pontosan tudta, hogy ideje lenne már elszakadnia a férfitól, ugyanannyi kedve lett volna elszaladni tőle, mint kölcsönkérni Murieltől a papucsát, hogy abban klaffogjon az oltár elé. – Kanadában… Kanadában is ennyit esik? – kérdezte Dawn, hogy megtörje a csöndet. Majd a következő pillanatban hozzátette: – Bocs, ennél nagyobb ökörséget nem is kérdezhettem volna, ugye? – Nem tudom – mondta Al szárazon. – Szerintem érdekes lehet összevetni a különböző kontinenseken előforduló esőzéseket. – Ezt most nem mondod komolyan. – Dawn nem tudta eldönteni, hogy Al a véleményét mondta-e el, vagy csak ironizált. Al egy picikét felvonta a szemöldökét, amivel azt üzente, hogy a legkevésbé sem találja érdekesnek a témát, és Dawn harsány nevetésre fakadt. – Szóval, hamarosan férjhez mégy, Dawny Sole – mondta Al, mintegy elvágva a kacagást. – Igen – mondta Dawn. Természetesen helyes, hogy elmondta neki, mégis mélységes csalódás töltötte el attól, hogy ezzel mindörökre vége a flörtölésnek. Al komótosan bólintott, mintha ezernyi dolog kavarogna a fejében. Dawn szeretett volna olvasni a gondolataiban. – A vőlegényed is zenész? – kérdezte végül Al, és a hangsúlyából kitűnt, hogy nagy fontosságot tulajdonít a válasznak. – Nem – válaszolta Dawn. De közben nevethetnékje támadt. Elképzelte Calumot a színpadon, amint cowboycuccban ügyetlenkedik valami hangszeren, és a majom meg a köszörűkő jutott eszébe. Oly hirtelen állt el az eső, mintha egy csapot zártak volna el az égben. Együtt ballagtak ki a parkolóba. Amikor odaértek Dawn kocsijához, és a lány a kulcsai után matatott a táskájában, Al megkérdezte: – Szereti a zenédet? – Egek, dehogy, egyáltalán nem szereti a zenét. Al átadta Dawnnak a gitárját, és így szólt:

– Akkor nem hozzád való. A vak is látja. Legyen szép heted, Dawny Sole. Remélem, pénteken újra találkozunk. – Al Holly megfordult, és visszabaktatott a kocsmába, Dawn pedig ott maradt dermedten, szótlanul, és az volt az érzése, hogy épp most kapott egy jól irányzott, észhez térítő pofont.

44. FEJEZET

Raychel kézzel írott levelet talált a postaládában, amikor lement a vasárnapi lapokért. A borítékon szép, cikornyás betűkkel az ő neve állt, semmi más. Előbb visszament a lakásba Benhez, csak ott bontotta fel óvatosan egy késsel. Rövid levél volt; mutatós, halvány rózsaszín papírra írták. Kedves Raychel! Kérlek, olvasd végig a levelem. A nevem Elizabeth, annak a John Silkstone-nak vagyok a felesége, akinél Ben dolgozik. Elképzelhető, hogy a nagynénéd vagyok. A férjem, aki nem tréfálna ilyen dolgokban, meg van róla győződve, hogy te vagy eltűnt nővérem, Beverly lánya. Állítólag annyira hasonlítasz rám, hogy az már nem lehet véletlen. Azonnal tudni fogom, hogy igaza van-e a férjemnek, vagy sem, ám ehhez találkoznunk kell. Nem akarlak háborgatni, de évek óta hasztalan keresem a nővéremet. Csak egyetlen találkozót kérek tőled, és soha többé nem zavarlak. Kérlek, tégy meg nekem ennyit. Minden jót, Elizabeth Silkstone Ben a lány válla fölött olvasott. Nem kerülte el a figyelmét, hogyan szorítja Raychel a levelet, miközben még egyszer átfutja a sorokat. – Azt hiszem, hiba volt Barnsley-ba költözni – mondta Raychel haragos éllel. – Ne mondd ezt, édes – mondta Ben. Szerette az új lakásukat, meg a barátságos, nyüzsgő kisvárost, és szeretett John Silkstone-nak dolgozni. – Légy szíves, mondd meg a főnöködnek, hogy nem segíthetek a feleségének – mondta a lány. – Anyámnak nem volt húga. – Hisz tudod, hogy ez nem igaz. – Hol ezt mondta, hol azt. Ki tudja, mikor hazudott, és mi az igazság. Egyszóval semmi biztosat nem mondhatok a főnököd feleségének. Ben maga felé fordította a lányt, nagy keze melegen simult a vállára. Lehajolt hozzá, hogy belenézzen a nagy szürke szempárba. Lágy hangon kezdett beszélni hozzá. – Ray, sose hagynám, hogy bárki vagy bármi még egyszer az életben fájdalmat okozzon neked, te is tudod. John Silkstone nagyon jó ember. Ha a felesége tényleg évek óta keresi a nővérét, egyszer igazán találkozhatnál vele, aztán, ahogy írja is, elfelejtitek az egészet. – És ha igaz? Mi van, ha tényleg én vagyok az, akit keres? A válaszom: nem, Ben. Nem. A szavaiból áradó erő rácáfolt a hangjában bujkáló reszketésre. Dawn azzal az eltökélt szándékkal ment haza, hogy a föld alól is előkeríti az eltűnt gitárját. Calum addigra már a kocsmában volt. Ki nem állhatta, ha a lány ott hívta fel, ám Dawnt ez most egy cseppet sem érdekelte. Calum nem vette fel. Dawn küldött egy SMS-t, hogy hívja vissza, mert fontos. Egy perc sem telt bele, és megszólalt a mobilja. – Mi van? – szólt bele Calum türelmetlen, pattogó hangon. – Te sinkófáltad el az elektromos gitáromat? – kérdezte Dawn. – A rohadt életbe, ez volt olyan fontos? – Nekem az! – Hozzá se nyúltam a gitárodhoz. – Aha. Jó. Gondoltam, rákérdezek, mert sehol sem találom. – Hát, én nem láttam a gitárodat. Mindjárt megyek. Csak megiszom a szokásos sörömet, és vacsorára otthon vagyok. – S mielőtt Dawn újabb kérdéseknek vethette volna alá, Calum bontotta a vonalat. – Na persze – mondta Dawn csak úgy, bele a levegőbe. „Vacsorára otthon vagyok”: ennek a viccnek már földig ér a szakálla. Igazság szerint Dawn egyre inkább azon az állásponton volt, hogy addig jobb, amíg a fiú a kocsmában lebzsel. Mert amikor otthon van, akkor vagy részeg, vagy az ágyban henyél. Mennyit alhatott vajon kamaszkorában, ha felnőtt férfiként még egy kimúlt

mormotán is túltesz! Naná, hogy jó másfél óra eltelt, mire Calum méltóztatott hazafáradni. Ez idő alatt Dawn az összes szekrényt feltúrta, olyan zugokba is bekukkantott, ahol el se férne egy gitár, kutatása mégsem hozott eredményt. – Jelentsd be a biztosítónál. – Calum mindössze ennyit tudott mondani, ahogy elnézte a lányt, aki csak állt ott, és a fejét vakarta. – És mégis mit mondjak nekik? Hogy a földönkívüliek elcsórták a gitáromat? Mert magától csak nem tűnhetett el. – Látod, hogy mégis eltűnt. Egyébként minek neked az a gitár? Sose játszol rajta. – Most majd gyakrabban fogom használni. – Csak várd meg, amíg elmegyek hazulról, a jó életbe! – mondta a fiú, és valami olyasmit mormogott, hogy Dawn a gitározásával kikergeti az embert a világból. Calum rögtön lefeküdt, miután egyedül ette meg a vasárnapi ebédet, mert Dawn újrakezdte a keresést, hátha korábban átsiklott egy kézenfekvő rejtekhely fölött. Calum menekült a közeléből, gyanította ugyanis, hogy a lány újabb vesszőparipát talált magának. Dawn nem akart másik gitárt. A Gibsonját akarta. Soha nem lett volna hajlandó megválni tőle. Hisz még mindig maga előtt látta az apja arcát, ahogy előhúzza a gitárt a háta mögül, és odaajándékozza neki a tizenhetedik születésnapján. A szülei nem csomagolták be, mert pontosan tudták, hogy Dawn nem akar majd a csomagolópapírral vesződni, amikor meg is szólaltathatja a hangszert. Ha jól vigyázol rá, Dee Dee, egy életen át veled lesz. Bolond ötlete támadt. Talán ha úgy tesz, mintha le akarná cserélni a gitárt, akkor az varázsütésre megkerül. Egyszer már megtörtént vele, amikor a karkötőjét veszítette el. Vett helyette egy másikat, és rögtön meglelte az elkallódott karkötőt, be volt csúszva a kanapé párnái közé. Ha az ember minden reményt felad, ezen a módon talán ki tudja kényszeríteni a kozmoszból, hogy adja vissza azt, aminek nyoma veszett. Egy próbát mindenesetre megér a dolog, mert a gitár nem válhatott köddé. Biztos valami egészen fura helyen van, amire még nem is gondolt. A konyhába ment, és elővette a fiókból a laptopot, hogy tájékozódjon az árak felől. Bepötyögte a gitár adatait, a gyártmányt meg a típust, és az első találat máris továbbküldte az eBayre. Kíváncsi lett, vajon miket árulnak ott az emberek. Hihetetlenül sok gitár volt az oldalon, köztük olyan darabok is, amelyeken az AC/DC, Paul McCartney vagy Jeff Beck aláírása díszelgett. Volt egy ugyanolyan Gibson, mint az övé nevetségesen alacsony, mindössze 304 fontos kikiáltási áron, amiből tizenkét licit után 1400 font lett. Öt nap volt hátra az aukció lezárásáig. Ejha, gondolta Dawn, az utolsó félórában biztos nagy harc dúl majd egy ilyen gyöngyszemért. A postázás díja 60 font. Mi a manó, csak nem a Plútón fogják feladni? Az áru helye: Barnsley. Barnsley? Tekintete végigfutott a képernyőn, a termék feltöltőjét kereste. Cal412. Calum december 4-én született. Hirtelen forogni kezdett vele a világ. Ez nem lehet igaz, ugye, nem? Hiszen Calum is tudja, mennyire becses neki az a gitár. Zavarodottsága dühbe fordult, ahogy rádöbbent, hogy de, nagyon is igaz, mert ez nem lehet puszta véletlen, az ott nem pusztán tökéletes mása a gitárjának, az ott az ő gitárja. Hanem Calum ebből nem mászik ki ép bőrrel. Dawn hiába próbálta megőrizni a higgadtságát, a szíve majd kiugrott a mellkasából, és képtelen volt megállni, hogy fel ne talpaljon a lépcsőn, és fel ne rázza Calumot. Csak többszöri próbálkozásra sikerült felkeltenie. – Mi a fra… – A gitárom fent van az eBayen, te raktad fel, igaz? A fiú ásítozva nyújtózkodott. Hidegen hagyta Dawn tombolása. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani, ezért inkább nem is szóltam neked. – Mi… micsoda? Dawn úgy megrökönyödött a könnyen jött beismerésen, hogy elnevette magát, ám ez igencsak tompa nevetés volt. Azután megdörgölte a homlokát, mint aki a jelenet értelmét kutatja, de nem találja. – Árulod a gitáromat! Az utolsó születésnapi ajándékomat, ami még a szüleimtől van! Mégis mire számítottál, hogy mit szólok majd?

– Higgadj már le, te buta liba! – Eszemben sincs lehiggadni, Calum. Hogy voltál képes… – Pofa be, hisztérika, és ide figyelj. Igazából nem akartam eladni a gitárodat, úgyhogy csitulj le, oké? Csak arra voltam kíváncsi, hogy mennyit ér. Az volt a tervem, hogy az utolsó pillanatban, arra hivatkozva, hogy a termék megsérült, leállítom az eladást. De ha elég sokat ér, akkor esetleg, mondom: esetleg magad döntesz az eladás mellett, és az árából elmegyünk egy jó kis nászútra vagy valami. Újabban már nem is gitározol, szóval, arra gondoltam, hogy nyugodtan körbetapogatózhatom. A gitárod biztonságban van Empty Headnél, ő csinálta a fotót, és ő töltötte fel a netre. DE NEM AKARTAM ELADNI, VILÁGOS? Dawn zihálása csillapult. Ez igaz lenne? Sosem tudta megállapítani, hogy mikor hazudik Calum, mert mesterien csinálta. Borzasztóan jó lett volna elhinni, amit mond. Nem létezik, hogy a férfi, akivel nemsokára összeköti az életét, ilyen aljasságra vetemedne, eladná az ő drága gitárját. Önzetlenség és becsület áradt a fiú hangjából, ahogy beszélt, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy hát hisz Calum minden idejét a kocsmában tölti. A Bahamákra is elutazhattak volna, ha nem a Kutya és Kacsa kasszájába vándorol Calum minden garasa. – Vissza akarom kapni a gitáromat – jelentette ki Dawn haragtól remegő hangon. – Nem adom el, soha. – Jól van, na – felelte Calum. Vállat vont, azzal visszaejtette a fejét a párnára. – Nem értem, mit cirkuszolsz. Csak egy ötlet volt. Az istenit neki, Dawn, szedd már össze magad. Dawn le se ért még a lépcsőn, a fiú már újra aludt. Álmában ártatlannak tűnt, akár egy kisgyerek. Aznap este szexszel kárpótolták magukat, miután Calum kísérletet tett a bocsánatkérésre, azt hozván fel mentségére, hogy „ő csak egy kis pénzt akart szerezni”. Dawn nem hárította el a közeledését, de lélektelenül vett részt az aktusban. A fiúnak ez persze fel sem tűnt. Dawn hinni akart neki, de nem volt könnyű. Calum sztorija több sebből vérzett. Miért nem vallott színt mindjárt az elején, és miért hazudta azt, hogy fogalma sincs, hol a gitár? Mi van, ha Dawn tényleg a biztosítóhoz fordul? Le is tartóztathatták volna csalásért! Calum meg jót röhögött volna rajta. Szinte látta, ahogy a fiú nevet, miközben őt a rendőrök elhurcolják. Az egész Crooke családnak nagy örömére szolgált volna Dawn drasztikus aláhullása a „magas lóról”. A megbántottság és a szégyen lángba borította az arcát, ahogy ezt végiggondolta. Csak feküdt az ágyban, s a gondolatok dögkeselyűk módjára kavarogtak a fejében. Többek között eszébe jutott, hogy az aranylánca is azóta tűnt el, hogy Calum Crooke-kal összeköltözött.

45. FEJEZET

Másnap este Raychel megmutatta magát Bennek az újonnan vásárolt divatos, vörös blúzában, amelyre akkor tett szert, amikor Anna ebédszünetben elhívta magával vásárolgatni. Magától sose vette volna meg azt a blúzt. A komorabb színeket favorizálta, mert azokban bele tudott olvadni a háttérbe. Anna azonban meggyőzte, hogy jól fog állni neki, és igaza volt. És az édes Ben természetesen egyetértett. Öröm volt végre valami színeset látni a feleségén. A kolléganői a jelek szerint azon vannak, hogy kicsalogassák a páncéljából, és ez nagyszerű. Ekkor valaki felcsöngetett hozzájuk a kaputelefonon, Ben felvette a kagylót, aztán Raychel hallotta, hogy beenged valakit. – Csak John hozta el a szerszámosládámat. Ottfelejtettem a helyszínen. – Megmondtad neki, hogy nem találkozom a feleségével? – Meg. – Mit szólt? – Semmit – mondta Ben. – Egyáltalán semmit. – Igazat beszélt, mert John akkor csak némán bólintott, jelezvén, hogy vette az adást. Raychel bemenekült a konyhába, hogy ott várja meg, amíg Ben főnöke elmegy. Nem akarta, hogy a pasas a szemét meressze rá, mint legutóbb. Kopogtattak, és mikor Ben ajtót nyitott, Johnt pillantotta meg szerszámosládástul, de nem egyedül jött. Egy sötét, hullámos hajú, szürke szemű, alacsony nő is volt vele. Ben mindjárt észrevette, mennyire hasonlít ez a nő az ő feleségére. Most már értette John múltkori döbbenetét. – Láthatnám? – kérdezte az asszony. Raychel kilesett az ajtórésen, és amikor megpillantotta a váratlan vendéget, kiesett a kezéből a tányér, amit éppen törölgetett, és darabokra tört a padlón. – Krisztusom, tényleg te vagy az, ugye? Ne haragudj. Tudom, hogy nem akartál látni, de engem semmi sem állíthatott volna meg. Te vagy Bev lánya, hát persze hogy te vagy az! – mondta az asszony, ahogy Ben mellett beljebb lépett, és zihálva veregette a mellét. – Elizabeth vagyok, Bev húga. – Téved – mondta Raychel, szemlátomást zaklatottan. – Édesanyádat bizonyára Beverlynek hívták. Letagadhatatlan a hasonlóság. – Nem… nem… nem így hívták. Sajnálom. Raychel esdeklőn nézett Benre, de ő csak rezignáltan ingatta a fejét. – Mondd el nekik, Raychel. Mondd meg, hogy igazuk van. Elizabeth sírva fakadt, de igyekezett úrrá lenni a könnyein. – Teremtőm. Gyönyörű vagy, Raychel. Annyit gondoltam rád, hogy vajon világra jöttél-e, és merre lehetsz. Mindent elkövettem, hogy megtaláljalak, téged és édesanyádat. Bev hol van? Jól van? Raychel befogta a fülét. – Szépen kérlek, Ben. Én ezt nem bírom… Ben odalépdelt a feleségéhez, és oltalmazó mozdulattal átkarolta. – Jobb, ha most távoznak – mondta. – Ne haragudj, hogy ilyet kell kérnem, John. Felzaklattátok Raychelt. Időre van szüksége, hogy gondolkodjon. – Úgy sajnálom – mondta Elizabeth, és most már potyogtak a könnyei. – Nem tehettem mást, muszáj volt idejönnöm. John gyengéden megcibálta a felesége karját, bár látta rajta, hogy a hosszú évek után, amíg nélkülöznie kellett az unokahúgát, most képtelen betelni Raychellel. – Gyere, drágám, menjünk. – Nem akarok neked rosszat, csak látni akartalak. Kérlek, látogass meg – mondta Elizabeth. – Ben tudja a címünket. Amikor készen állsz rá. Ben nem szólt, csak még közelebb vonta magához Raychelt. Meglepetésére Raychel odabólintott a nőnek.

– Hamarosan – mondta Elizabeth. – Nem akarok semmi rosszat. Képtelen lennék ártani neked. – Azzal hagyta, hogy a férje kivezesse a lakásból, és óvatosan becsukja az ajtót. Ben és Raychel összeölelkezve, mozdulatlanul, némán állt. Azután Raychel felnézett a férje szelíd arcába, és nyugodt beletörődéssel így szólt: – Elmegyek hozzá, Ben. Elmondom neki, amit tudni akar. Talán egyedül úgy lesz nyugtunk, ha megharcolunk érte.

46. FEJEZET

– Nagyon hallgatag vagy ma, Raychel – mondta Christie másnap délelőtt. – Minden rendben? Raychel kitépte magát a merengésből. – Bocs, persze, jól vagyok. – Ne kérj bocsánatot, csak kérdeztem. – Jelzálogot kell fizetnie – kiáltotta oda Anna. – Az is éppen elég, hogy letargiába taszítsa az embert. – Megjött a havibajom, ez minden – vetette be Raychel a legkézenfekvőbb magyarázatot. – Megyek, iszom valami édeset. Kértek valamit a kávéautomatából? – Elég, ha idehozod az automatát – mosolygott Christie. – Majd megosztozunk rajta. – Akkor mindjárt jövök – mondta Raychel, és már ott se volt. Igazából nem vágyott semmire az automatából, de majd úgy tesz, mintha megkívánt volna valamit. Alig várta, hogy véget érjen a nap. Elizabeth Silkstone-hoz készült az este, és már előre rettegett a dologtól. John Silkstone a délutáni tea után elvitte magával a fiát, hogy megszemléljenek egy építkezést, s hogy Elizabeth és Raychel háborítatlanul beszélgethessen. Elizabeth egész álló nap tűkön ült, de a várakozással eltöltött utolsó félórában még annál is idegesebb lett. Amikor megszólalt a csengő, kinyitotta az ajtót a vértelen arcú, nyugtalan tekintetű Raychelnek. Régen ugyanezt a tekintetet látta, valahányszor tükörbe nézett, és csakis a férjének köszönhette, hogy béke költözött a nyugtalanság helyébe. – Gyere be, kedves, gyere csak. Raychel elővigyázatosan lépte át a küszöböt. Szép volt a ház, olyan, amilyenről egyszer régen ő meg Ben gyerekfejjel álmodott. Sok szoba és még több fény, a méhviasz illatát árasztó bútorok, és nagy konyha, mint amilyenbe Elizabeth vezette be éppen, és leültette a masszív fenyőből készült asztalnál, míg feltette a vizet forrni. Ceruzarajzok terítették be az asztalt, rajtuk egy kisfiú fényképről másolva. – A magáé? – kérdezte Raychel. – Igen, ő a mi kicsikénk, Ellis, kétéves – mondta Elizabeth. – Sétálni mentek az apjával – tette hozzá. – Megkínálhatlak kávéval vagy teával? – Kávét kérnék. Feketén. – És… ti is szeretnétek gyereket? Raychel szeme megvillant. – Ha maga igazán a nagynéném, akkor tudnia kell, hogy nekünk nem lehet – mondta, majd száraz kis kacajjal hozzátette: – Illetőleg lehetne, de mégse lehet. – Cukorral kérted? – kérdezte Elizabeth reszkető hangon. – Anyám elmondta, ki volt az apám – mondta Raychel. – Igaz? – Honnét tudhatnám, mit mondott neked… – Azt, hogy a nagyapám az apám. Te meg ő meg én mind egy apától származunk. – Szóval ezt mondta? – Elizabeth megdöbbent, de nem tiltakozott. – Így aztán nem lehet gyerekem – mondta Raychel, és kemény volt a hangja, mint egy védőpáncél. – Mert mocskos vagyok. Anyámnak az volt a szavajárása, hogy szennyes a vérem. Elizabeth a kezébe ejtette az arcát, míg arra várt, hogy felforrjon a víz. Kislány volt még, amikor a nővére, Beverly tizenöt évesen teherbe esve elszökött otthonról. Elizabeth akkor kicsi volt még, hogy megértse: az apja volt az, aki molesztálta a nővérét. Csak amikor a férfi Elizabeth felé kezdett kacsingatni, a kislány akkor fogta fel, hogy kénytelen lesz Elsie nénikéjénél oltalmat keresni, aki aztán felnevelte és szerette, s akinél biztonságban érezhette magát. Nem ez a szép fiatal lány tehet a kétes származásáról. – Te nem vagy mocskos – mondta Elizabeth. – Hiszen nem tehetsz semmiről. – Érthetetlen módon Elizabeth bűnösnek érezte magát. Ő megpróbálta felkutatni Bevet, de a nővére nem vette

igénybe a társadalombiztosítást, így nem hagyott maga után nyomokat. A hiábavaló keresés után mi másra gondolhatott volna, mint hogy Beverly meghalt. – Éveken keresztül kerestem anyádat. – Hiába – mondta Raychel, és közben próbált úrrá lenni a hangja remegésén. – Nem akarta, hogy megtalálják. Előbb Marilyn Huntra, majd Marilyn Lunnra változtatta a nevét. Tizenhárom évesek voltunk, amikor börtönbe került. Persze azóta már kiengedték. – Börtönbe került? De miért? – hüledezett Elizabeth az arcán legördülő kövér könnycseppeket törölgetve. – Mit követett el? – Fel se tudnám sorolni! – rázta a fejét Raychel. Korábban, a nap folyamán meglátta Grace-t a recepción az idősebbik lányával, és összeölelkezésük láttán valami felszikrázott a lelkében. Neki senkije sincs, aki így ölelné. Egyetlen nőnemű családtagja sincs, akivel kart karba öltve sétálgathatna tereferélve, kacagva, fürödve a melegségben. Igaz, hogy ott van neki Ben, de most, hogy csak nőkkel dolgozik az irodában, ez felébresztett benne valamit. Bimbózó barátságuk megismertetett vele egy másfajta elfogadást. Jó érzés volt, és helyesnek látszott, hogy közel engedi magához azokat, akikről tudja, hogy nem fognak ítélkezni fölötte, és nem azért keresik a társaságát, hogy azután fájdalmat okozzanak neki. Elizabeth a teáskannáról megfeledkezve az egyik székbe rogyott, Raychel pedig mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett. – Anyám számtalanszor a fejemhez vágta, hogy el kellett volna vetetnie, és igaza volt. Nem lett volna szabad gyereket szülnie. Amikor éppen nem vert, részegségében azt sem tudva, mit csinál, egész éjszakára egyedül hagyott, és belevetette magát az önpusztításba. Volt ott minden: drogok, alkohol, férfiak. Engem akkor Lorraine-nek hívtak, és folyton költözködtünk, mint a cigányok. Végül Newcastle-ban kötöttünk ki; az azt megelőző időről nem maradt más emlékem, csak annyi, hogy egyedül vagyok, és egyfolytában tévét nézek. Hát nem furcsa? Mintha soha nem is létezett volna a gyerekkorom. Elizabeth bólintott. Neki is kijutott a szeretetlen gyermekkorból, mielőtt a nénikéje magához vette. Raychel színtelen, érzelemmentes hangon folytatta. – Aztán összeállt valakivel, aki a tökéletes lelki társ volt a számára, ördögi párost alkottak. A fickót Nathan Lunn-nak hívták, és volt neki egy korombéli kisfia, David. Emlékszem, őt se kedveltem túlzottan, mert ideges volt és halk szavú, de hát milyen lett volna, ha egyszer az apja rendszeresen hülyére verte. A rohadék. – Raychelt ekkor cserbenhagyta a hangja. Elizabeth adott neki egy pohár vizet. – Téged is megütött? – Muszáj volt megkérdeznie, bár nem akarta hallani a választ. – Hát hogyne. Amikor épp rájött a bolondóra, ugyanannyit kaptam, mint David. Bár David megpróbálta átvállalni tőlem az ütlegeket. Odaállt az útba, hogy elterelje Lunn figyelmét. Mindezt értem tette. – És Bev nem próbálta… megállítani? – Csak egyszer. Többnyire oda se hederített, vagy hagyta, hogy Lunn kitombolja magát, mert félt, hogy különben ő is megkapja a magáét. De emlékszem, egyszer, mikor Lunn pálcával ütlegelt, anyám rászólt, hogy nyoma fog maradni, és akkor abbahagyta. Senkinek sem mertünk panaszkodni, és amíg nem volt látható jele, hogy egy szadistával élünk egy fedél alatt, addig hiába is panaszkodtunk volna. Kicsit összefolyik az idő, mindenesetre hamarosan elválaszthatatlanok lettünk Daviddel. Egy szobában aludtunk, és éjjelente arról beszélgettünk, hogy mi mindent fogunk majd csinálni, ha már elég nagyok leszünk, hogy elszökjünk otthonról. Aztán egy nap azzal hívtak fel bennünket az iskolából, hogy aggasztó zúzódásokat találtak David lábán. Nathan Lunn ettől teljesen bekattant, és kis híján megölte Davidet. Eltörte egy bordáját, amely a tüdejébe fúródott verés közben. Kiszaladtam az utcánkban lévő boltba, hogy rendőrt hívjak, Lunn meg utánam, és akkor úgy éreztem, hogy egy rémálom foglya vagyok. Elizabeth a torkához kapta a kezét. A saját emlékei fojtogatták, újra az egykori rémült, kiszolgáltatott kisgyerek volt, aki lélekszakadva menekül a kínzója elől.

– Nem jutottam el a boltig; Lunn hazarángatott, én visítottam, de a boltos meglátott minket, és hál’ istennek kihívta a rendőröket, máskülönben az az állat mindkettőnkkel végzett volna – folytatta Raychel. – A rendőrök bevittek a kórházba, és mentőt hívtak Davidhez; hetekig feküdt az intenzív osztályon. Nathan Lunn meglógott, de elég hamar elkapták. Anyám kábán hevert odafent. Több hónapos terhes volt, és a heroin rabja. Fel nem foghatom, hogy bírt egyáltalán élve maradni benne az a kicsi lány. Végül a hetedik hónapban halva született, mialatt anyám vizsgálati fogságban volt. Ő a szerencsétlen körülményeire apellálva megpróbálta kivívni, hogy enyhítsenek a büntetésén, pedig valójában önmagán kívül a kutyával sem törődött. A bíró meg amúgy se dőlt be neki. Elizabeth sírt, ám ezek már a harag könnyei voltak. A fiára gondolt, meg arra, hogy anyatigrisként rontana neki annak, aki bántani merészeli. – Daviddel állami gondozásba kerültünk. Valami idióta eldöntötte, hogy úgy lesz nekünk a legjobb, ha elválasztanak egymástól. Mi viszont jó előre megállapodtunk, hogy ha valaha is szétválasztanak minket, a Big Bennél találkozunk a tizenhatodik születésnapomon, pontban délben. És amikor odamentem, ő ott várt rám. Hatalmasra nőtt. Sokat evett, hogy mindkettőnket meg tudjon óvni. A mai napig az a mániája, hogy nagynak és erősnek kell maradnia. – David a mindig megbízható Óratorony nevét vette fel, én meg Raychel lettem, mert így hívták a boltost, aki akkor kihívta a rendőröket. A vezetéknevünket azért változtattuk Love-ra, mert szeretjük ezt a szót. Egyfolytában költöztünk, de sehol sem tudtunk gyökeret ereszteni, egészen addig, amíg Ben munkát nem kapott itt. Elizabeth szóhoz se jutott. Az elhangzottak fejtetőre állították a világát, s egy szempillantás alatt porrá zúzták a régi érzéseit. Soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet, még a legrosszabb rémálmában sem. Márpedig Elizabeth Silkstone-t olykor még mindig iszonytató rémálmok gyötörték. – Ezért aztán – mondta Raychel, könnytelen szemében furcsa mosollyal – nem tudom eldönteni, hogy a nagynéném vagy a nővérem vagy-e, mert mindkettő igaz. Ben a férjem, mégis mindkettőnknek a testvére vagy. – Felnevetett, és a nevetése váratlan hirtelenséggel fordult át szaggatott zokogásba. – Anyám tavaly rám bukkant, és írt nekem – fogott bele újra Raychel, miután a tenyere élével letörölte a könnyeit. – Látni akart, azt írta, sok mindent kell mondania. Nem válaszoltam. Nem akartam, hogy közöm legyen hozzá, vagy azokhoz, akik ismerik őt. Akkor se szülnék gyereket, ha tehetném. Elrémít a gondolat, hogy esetleg én is bántanám a gyerekemet. Elizabeth bensőjében megannyi érzés tombolt, képtelenség lett volna különválasztani és körülírni őket. Azt azonban pontosan tudta, mi nyomasztja a legjobban az előtte álló szép fiatal nőt, mert maga is átélte már mindezt. A múltban ő is rettegett attól, hogy örökölte a hajlamot, és a rossz gének idővel felszínre fognak törni. Sokáig élt együtt azzal a meggyőződéssel, hogy az ő „fajtájának” nem is szabad utódnemzésre gondolnia. Azután teherbe esett, és felébredt benne az a bizonyos anyatigris, amely bármi áron megvédelmezte volna a gyermekét. – Kicsikém – szólalt meg –, én ölni tudnék, ha valaki bántani merészelné a fiamat. Sose hidd, hogy anyád nyomdokaiba fogsz lépni. Jóságos isten. – Hirtelen megszédült, émelygés kerülgette. Raychel szörnyeteg anyja nem más, mint az ő nővére, aki miatt évekig aggódott és zokogott. Nekifeszítette a hátát a széktámlának. – Hol lakott Bev, amikor a levelet írta neked? – Amikor kiengedték, visszatért Newcastle-ba, és újra Bev Hunt néven futott. Eldobtam a levelet, és nem jegyeztem meg a címét. – Hála az égnek, hogy itt vagytok egymásnak Bennel – mondta Elizabeth, aki Ben történetén is könnyekig meghatódott. Elképzelte az edzőteremben, ahol azért hajt, hogy mindig a lehető legjobb kondícióban legyen. A kisfiú félelmei a felnőtté érett férfiban éltek tovább. – Most már boldogok vagyunk – mondta halkan Raychel. – Sok bolondságot csinálunk együtt. Ami eddig kimaradt az életünkből. De közben majd megszakad érte a szívem, mert még mindig vannak rémálmai. Mindig is úgy éreztem, hogy ez itt nem a mi világunk, és hiába is próbálkozunk, úgysem tudunk beilleszkedni.

A sok hosszú éven át kötelességszerűen távol tartotta magától az embereket. Oly tisztátalannak érezte magát, csak egy lépés választotta el attól, hogy kolompot hordjon, mint valami leprás. – Olykor nehéz dolog magadhoz engedni az embereket – mondta Elizabeth szelíden. Azelőtt ő is méltatlannak tartotta magát mások kedvességére. – De sose gondold, hogy más emberek hibái megfoszthatnak a barátságtól és a szeretettől. Tudom, min mész keresztül. – Elizabeth két kezébe fogta a fiatalasszony arcát. – Ó, Raychel, el se tudom mondani, mennyire örülök, hogy eljöttél hozzám. De nem gondoltam volna, hogy ilyeneket kell majd hallanom tőled. – Jöhetek máskor is? – szólt Raychel halk, reményteljes hangon. Önmagát is meglepte a kérdéssel, ami csak úgy kibukott a száján. Elizabeth szorosan magához ölelte a fiatalabb nőt. Egy szót sem szólt, de nem is volt szükség a szavakra. Hosszan ölelték egymást. Mindketten felfedeztek valamit a másikban, amire nem számítottak. Erre a békességes érzésre nem léteznek szavak.

47. FEJEZET

Csütörtökön este Gordon az újságja fölött Grace-re pillantva így szólt: – Fáradtnak tűnsz. – Idegenszerű nyájasság színezte a hangját. – Nehéz heted volt? – Megvagyok – csattant fel Grace válaszképpen. De nem mondott igazat. Nem aludt jól az utóbbi időben, ugyanis az agya szakadatlanul az elmúlt hetek eseményein járt, képtelen volt leállni. Paul és Laura nem hívták többé a vonalas készüléken, hátha Gordon veszi fel, és csendes üzemmódba kapcsolta a mobilját, hogy a férje ne hallja, amikor SMS jön. Sarah volt az egyetlen, aki hívta őket, ő is csak akkor, ha gyerekvigyázóra volt szüksége, ellenben valahányszor Grace hívta fel legkisebbik gyermekét, hogy érdeklődjön az állapota felől, mindannyiszor a hangposta jelentkezett. Sarah nem kérdezett a testvéreiről, szóba se hozta őket Grace előtt, de Laura és Paul persze nem is számított rá, hogy a húguk felhívja, és biztosítja őket a támogatásáról. Grace fel nem foghatta, miként lehetséges, hogy Sarah sokkal ridegebb személyiség lett, mint a testvérei. Pedig őt aztán kényeztették-babusgatták eleget. – Feküdj le korán – mondta Gordon. – Indíts az ágyba most rögtön. Grace lenyelte a kikívánkozó riposztot. Még csak fél kilenc van, az ég szerelmére. Mi a ménkűnek feküdjön le fél kilenckor? – Lehet, hogy fáradtnak látszom, de megvagyok – ismételte Grace feszesen mosolyogva. – Nem kéne átmenned részmunkaidőbe? – vetette fel a férfi, miközben olvasható formájúra rázta a sportoldalt. – Kérdezz rá odabent. – Talán majd később – mondta Grace. – Szeretem a munkámat, és rosszul venné ki magát, ha mindjárt az elején előhozakodnék egy ilyen kéréssel. – A munkája volt az egyetlen dolog, ami mozgásban tartotta a nevetőizmait, az iroda menedéket jelentett a családi problémák elől. Mióta Laura, Paul és Joe ki lett tiltva a házból, egy pillanatnyi szünet sem enyhítette Gordon fojtogató jelenlétét. Grace-nek már rémálmai voltak, hogy össze vannak zárva egy irtóztatóan szűk, levegőtlen lakókocsiban, amelynek se ajtaja, se ablaka, és ő moccanni sem képes anélkül, hogy hozzáérne a férjéhez. – Főzök forró csokoládét – mondta Gordon. Grace nem ellenkezett. Egyszerűbb volt hagyni, hadd legyen meg Gordon akarata. Mint mindig. Azonkívül így legalább nem piszkálhatja tovább, hogy milyen nyúzott, és ő öt teljes percre megszabadul a férje látványától. – Nesze, ez majd ellazít – mondta a férje, és a kezébe adta a bögrét. Grace a felét se itta meg, és máris ásítozni kezdett, ahogy erőt vett rajta az álmosság. Lehet, hogy Gordonnak ez egyszer igaza van, állapította meg, miután jó éjt kívánt neki. Lehet, hogy fáradtabb vagyok, mint hittem.

48. FEJEZET

Amikor Christie másnap kora reggel beért az irodába, Grace már az asztalánál ült, fejét a kezébe temette. Minden másnaposságnál rettenetesebb fejfájás kínozta. – Jóságos ég, Grace, jól vagy? Falfehér az arcod! – mondta rögtön Christie. Ne kezdd te is, ez volt Grace legelső gondolata. Előbb Gordon hajtogatta, hogy fáradtnak látszik, és most már a kolléganői is rákezdték. Este negyed tízkor már aludt, bár arra se nagyon emlékezett, hogy lehajtja a fejét a párnára. Mélyen aludt, nem álmodott, és fél hatkor ébredt fel arra, hogy mindjárt szétreped a feje. Olyan érzése volt, hogy feleannyit pihent, mint kellett volna. Az extra erős paracetamol csillapította ugyan a fájdalmat, de már elmúlt a hatása, és most minden eddiginél kínzóbb fejfájás gyötörte. Épp az előbb kapott be még két bogyót, és remélte, hogy mielőbb kifejtik áldásos hatásukat. – Tessék, idd meg a kávémat – mondta Christie, és letette elé a poharat. – Hozzá se nyúltam, és te ugyanúgy iszod, mint én: tejjel, cukor nélkül. – Idd csak meg – mondta Grace, Christie azonban nem tűrt ellentmondást. – Hát jó, akkor köszönöm, Christie. Túlaludtam magam, és most megviseltebb vagyok, mint ha egyáltalán nem aludtam volna. – De hát miért jöttél be, ha nem érzed jól magad? – kérdezte Christie, és játékosan megfenyegette az ujjával. – Eredj haza, és hagyd, hogy a férjed kényeztessen egy kicsit! – Isten őrizz! – vágta rá Grace. Inkább megbirkózik valahogy a fejfájással, mint hogy kettesben legyen a férjével. – Nem szívesen vagy otthon? – kérdezte Christie tapintatosan. Grace a halántékát dörgölte, végre alábbhagyott a lüktetés. – Így is lehet mondani – válaszolta Grace. – Azt hiszem, most ütött be a férjemnél a kapuzárási pánik. – Miért, bőrnadrágban járja az éjszakai mulatókat? – kérdezte szelíden Christie. – Épp ellenkezőleg. Azt szeretné, hogy vonuljak nyugdíjba, és boldogan éldegéljünk egy lakókocsiban, ahol én majd zoknit kötögetek, és savanyú cukrot majszolok. – Jesszusom. Kicsit mintha elébe szaladt volna a dolgoknak. – Grace az a fajta életteli nő, akiről könnyedén fel lehet tételezni, hogy kilencvenévesen még mindig szép lesz, és akkor is magas sarkút fog hordani. Christie nem tudta volna elképzelni róla, hogy öregasszonyos parfümöt használjon, vagy lompos kalapot viseljen. A férjéről meg nem gondolta volna, hogy a mentalitása egy aggastyáné. – Az idegeimre megy – mondta Grace. – És egyre rosszabb lesz. Nem is tudom, mi baja van tulajdonképpen. – Mit is mondtál, mióta vagytok házasok? – kérdezte Christie. – Huszonhárom éve. Az ember azt hinné, ennyi idő alatt már alaposan ki lehet ismerni a másikat, de… újabban… teljesen megváltozott. Mintha… valami gondja lenne itt… Megkopogtatta a halántékát, aztán ráeszmélt, hogy túl sokat fecseg. Úgy belefeledkezett a fejfájásába, hogy észre sem vette, és megeredt a nyelve. Malcolm víg betoppanása vetett véget a beszélgetésüknek. – Jó reggelt a hölgyeknek! – Grace ábrázata láttán visszahőkölt. Úgy festett az öreglány, mint akinek beverték a képét; mély karikák sötétlettek a szeme alatt. Nézzenek oda, a feddhetetlen jellemű Grace. Csak nem kapott rá az ivásra? – Ma kimenős a fele részleg? – Nem – felelte Christie, és nem is próbálta viszonozni a férfi mosolyát. – Csak még korán van. Hivatalosan tíz perc volt hátra a munkaidő kezdetéig. Arról meg nem ők tehetnek, hogy Malcolm nevetségesen korán jár be. Egyébként az, hogy napi nyolcvanhét órát tartózkodik az irodában, még nem jelentette, hogy dolgozik is, kivéve persze, ha Mr. McAskill is a közelben volt. Olyankor Oscar-díjas alakítást nyújtott mint túlbuzgó sajtfej.

Malcolm már nyitotta is a száját, hogy mondjon valami frappánsat, de Christie elébe vágott, mert felpattant, és a következő szavakkal sietett el mellette: – Bocsásson meg, Malcolm, de találkozóm van Jamesszel. Nemsokára visszajövök, Grace. És ne feledd, amit mondtam. Menj haza, ha rosszabbodna a fejfájásod. – Ha lenne rám később egy perce… – szólt Christie után Malcolm, de úgy látszik, a nő ezt már nem hallotta. Malcolm érzése szerint csak úgy tett. Grace leszegett fejjel ült, és úgyszintén nem vett tudomást a férfiról. Malcolm dühbe jött. Micsoda dolog ez, hogy Christie Somers részlege nyíltan semmibe veszi! Nyomorult bestiák. – Hogy s mint? – kérdezte később Grace Annától, amikor körbevitte a kávét. Hál’ istennek a tabletták elmulasztották a migrénjét, és már sokkal jobban érezte magát. – Egész jól – felelte Anna bólogatva, és magamagát is meglepte, hogy ez az igazság, és nem csak azért mondja, mert úgy érzi, hogy ezt kell mondania. Egész jól mentek a dolgai. Legalábbis egyelőre. – Tony nem jelentkezett? – Á, dehogy. – Mintha könnyebben viselnéd a dolgot. – A baj csak az, Grace, hogy soha nem tudhatom, mikor hasít belém a gondolat, hogy hiányzik. Például otthon ülök, és Dawn valamelyik mulatságos elszólása jár az eszemben, aztán egyszer csak elönt a Tony utáni vágyakozás, és máris padlón vagyok. Továbbra is fizeti a számlák rá eső részét, ebből azt gondolom, hogy még nincs minden veszve. – És mi van a híres-neves vámpíroddal? – kérdezte Grace, hálásan szürcsölve a kávét. Egész nap rémesen ki volt száradva. – Tulajdonképpen jól szórakozom, bár nem tudom, milyen érzés lesz, amikor majd bekapcsolom a tévét, és meglátom a zsírpárnáimat szélesvásznú kivitelben. Alig várom a pillanatot. – Anna valósággal beleborzongott. – Úgy beszélsz magadról, mint valami szörnyelláról, pedig mi sem áll távolabb az igazságtól – korholta Grace szelíden. – Mellesleg tetszik az új hajszíned. – Kösz, tegnap festettem be. Ideje volt. – Bájos nő vagy. Vladimir Darq is bizonyára meglátott benned valamit, másképp nem téged választott volna. – Nem, azért választott engem, mert neki én „üres vászon” vagyok. Keresve sem találnál ennél üresebbet – mutatott végig magán Anna. – Ettől függetlenül kíváncsian várom, hogy előhívja belőlem a Föld Asszonyát. Állítólag bennem van, amiről a szénakazalban elveszett tű jut eszembe. – Tudod, mit, szerintem neked is élénkvörös rúzst kéne használnod, amilyet Christie szokott. – Grace elképzelte kifestett szájjal. – Remekül mutatna rajtad. – Hmm… Lehet, hogy a hétvégén beszerzek egyet – merengett Anna. Jane Cleve-Jones igen merész tűzpiros rúzst használt, és irtó jól nézett ki. – A lányom Mac márkájút használ, az csodálatosan puhává varázsolja az ajkát. De akkor be kell menned Meadowhallba. – Úgysincs egyéb dolgom – vigyorgott Anna. – Ráadásul hosszú hétvége jön, mert a hétfő munkaszüneti nap. Még jót is fog tenni, ha elugrom Meadowhallba vásárolgatni. De te jól vagy, Grace? Olyan sápadt vagy ma. – Megvagyok, kösz. Reggel fájt egy kicsit a fejem, de már elmúlt. Anna beletúrt a táskájába, és egy kis üvegcsét húzott elő. – Levendulaolaj. Kenj egy keveset a halántékodra. Nem kell visszaadnod, csak pár csepp van benne. Otthon van még nekem belőle. – Köszönöm – mondta Grace. Anna kedvessége megmelengette a lelkét. Úgy szeretett itt dolgozni, ilyen kolléganőkkel, és remélte, hogy még sokáig nem kell abbahagynia. Mióta a részlegre került, mindinkább a tudatában volt, hogy az élete homlokegyenest ellenkezően alakul mások életéhez képest: ő a munkába menekül, hogy meneküljön otthonról. Dehogyis fog rákérdezni, hogy átmehet-e részmunkaidőbe, ahogy Gordon javasolta. Soha az életben.

Aznap délután, amikor úton egy értekezletre Malcolm elhaladt a recepciós pult mellett, azt vette észre, hogy a recepciós hölgyikék egyike épp igen heves vitát folytat egy barna kabátos, puhakalapos férfival. Úgy festett, mint egy statiszta a Késői találkozás fekete-fehér verziójából: egy ízig-vérig brit, talpig egyenes ember. Kathleen, a recepciós a fejét rázta, és bármi volt is az oka, a kalapos ürge nem akart tudomást venni róla. Malcolmnak tetszett a kis Kathleen, így hát megragadta az alkalmat, hogy bevágódhat nála. – Segíthetek? – érdeklődött Malcolm. – Ez az „úr” a HR-esek fejével óhajt beszélni, de mint már mondtam, az illető szabadságon van – mondta Kathleen udvarias, de tüskés hangon. – Márpedig én addig innen el nem megyek, amíg nem beszéltem egy illetékessel – közölte a férfi. Kathleen egyszerre látszott bosszúsnak és kétségbeesettnek, és segítségkérőn pillogott Malcolm felé. – Megkérdezhetem, milyen ügyben? – Malcolm sima hangon beszélt, és megnyugtató műmosolyt ragasztott a képére. – Maga ki? – szegezte neki a kérdést a férfi. – A nevem Malcolm Spatchcock. Üzletágvezető. – Akkor nem a személyzeti osztályhoz tartozik, vagy bárhogy is hívják manapság. – Össze vagyunk olvadva – blöffölt Malcolm. A férfi ezen merengett egy darabig, majd szemlátomást döntésre jutott, hogy megbízhat az előtte álló fülig száj üzletágvezetőben. – A feleségem ügyében jöttem. A péksüteményrészlegen dolgozik. Grace Beamishnek hívják. A helyzet egyre zavarosabb lett. Amint Gordon hátat fordított a recepciós pultnak, Kathleen hangtalanul tátogta Malcolmnak: „Ne szóljak a biztonságiaknak?” Malcolmot azonban túlságosan lekötötte a szerepe, amit a nap hőseként alakított. – Á, igen, ismerem a feleségét. Nemrég még én vezettem a részlegüket. Szerintem üljünk le egy percre, és mondja el, miről van szó, aztán majd meglátjuk, tudok-e segíteni önnek és a feleségének. – Nem ülök le, és magyarázatot követelek – jelentette ki Gordon Malcolmra mutogatva. – Valaki árulja el nekem, miért nem engedélyezik a nejemnek, hogy nyugdíjba vonuljon. Ha maga a volt főnöke, akkor bizonyára meg tudja ezt nekem magyarázni, nem igaz? He? Malcolm félrevonta Gordont, mert a recepciós pultnál már kezdtek feltűnést kelteni. – Ezt nem egészen értem – mondta Malcolm sima hangon, és előre élvezte, hogy borsot törhet valakinek az orra alá. – Ugyanarról a Grace Beamishről beszélünk? A hölgy jelenleg a péksüteményesek részlegigazgató-helyettese. – Ő az – mondta Gordon mereven. – Na de… – Malcolm tisztában volt vele, hogy nem adhatna ki efféle bizalmas jellegű dolgokat. De ha úgy fordul, még mindig kivághatja magát arra hivatkozva, hogy fondorlattal csalták ki belőle az információt. – …tudtommal két ízben is felajánlották Mrs. Beamishnek az előrehozott nyugdíj lehetőségét, és ő nem élt vele. Malcolm látta, hogy Gordon arca megfeszül. Ő nem egy ilyen zord vénembert képzelt az elegáns Grace mellé, az egyszer biztos. Feltételezte róla, hogy ennél azért jobb ízléssel választott magának férjet. Egy dúsgazdag, volt katonatisztet képzelt az oldalára, nem pedig egy, a ’30-as évekből itt ragadt Mr. Naftalint. A pasas inkább Grace apjának látszott, mintsem a férjének. – Ő utasította vissza? – kérdezte Gordon levegő után kapkodva. – Ő utasította vissza? – Ühüm. De most már talán bánja. Nagyon fáradtnak láttam ma reggel. Remélem, nincs semmi baja. – Ő utasította vissza – szajkózta Gordon. Úgy tűnt, nehezen emészti meg a szavakat. – Nos… ennél többet már igazán nem mondhatok. Nem szabad kiteregetnünk a kollégák belső ügyeit. Még a hitvesüknek sem. De nem is kellett már többet mondania. Gordon mindent megtudott, amire kíváncsi volt. Némán hátat fordított Malcolmnak, és egyetlen szó nélkül kimasírozott az épületből.

Malcolm odakacsintott Kathleenre, aki hálás csókot dobott neki. És most mi legyen? Szóljon Grace-nek, vagy hagyja, hogy a következő néhány napban magától bontakozzék ki a dráma? Malcolm ez utóbbi mellett döntött. Jó lecke lesz annak a nyomorult némbernek. De meg is érdemli. Malcolm elnézést kért a késésért. Christie-vel szemben talált magának helyet az asztalnál, és a nő felfigyelt rá, hogy mosoly játszik az ajkán az értekezlet teljes időtartama alatt, bármennyire igyekszik leplezni. De szeretett volna Christie a fejébe látni! Malcolm olyan képet vágott, mint egy gyerek, aki az imént rúgott fel egy darázsfészket, és most várja a hatást.

49. FEJEZET

A háttérben játszó Rhinestones csak fokozta az oldott hangulatot, amely az aznap este munka után a kocsmába betért nők közt kialakult. Ez még csupán a negyedik alkalom volt, hogy összejöttek, ám együttlétük máris a hétvége elmaradhatatlan részévé lett. Ritka és becses érzés volt, hogy mind jól érzik magukat egymás társaságában, elfogadják és kedvelik egymást. Dawn vasárnap óta most először tudott felengedni. Nehéz volt vidámságot tettetnie a munkában, miközben kétszeres erővel igyekezett elfojtani a lelkében dúló érzelmi zűrzavart, amely szinte megmérgezte. Calum nem nagyon törte magát, hogy hazahozza neki a gitárt. Amikor Dawn kedden este végre visszakapta, a legszívesebben magához ölelte és összevissza csókolta volna drága hangszerét. Illetve meg is tette. A megkönnyebbülés könnyeket csalt a szemébe. Oly féktelen eufória kerítette hatalmába, hogy kedve lett volna mindenért megbocsátani Calumnak. Ez már pszichológiai eset, amikor valaki mindent elvesz az embertől, mégis képes elérni, hogy a másik még hálás is legyen érte, amikor méltóztat visszajuttatni neki egy morzsát. Dawnnak is egy pillanat alatt elszállt a haragja. Most pedig megint itt bámulja a gitárját pengető Al Hollyt, és az előző hétvégén búcsúképpen mondott szavain töpreng, hogy tudniillik nem Calum az ő embere. Csoda, hogy nem robbant szét a feje a héten, amilyen káosz uralkodott odabent. – Dawn összehaverkodott a zenekarral – mondta Grace derűsen. Dawn véletlenül kikotyogta, hogy múlt pénteken megivott egy italt Al Hollyval, arról azonban már nem tett említést, hogy vasárnap is találkoztak. – Tényleg? – így Anna. – Az ott hátul, amelyik mintha Elvisből meg Chris Isaakből lenne összegyúrva, ő egész helyes. Természetesen Alre célzott, aki épp egy komplikált riffet játszott elmélyülten. Dawn teste hűtlen lett a lány menyasszonyi mivoltához, ugyanis egyre hevesebben dobogott a szíve, ahogy elnézte Alt, és szinte szuggerálta, hogy nézzen a szemébe. Ám az pillantásra se méltatta. Belefeledkezett a zenébe, öröm volt ránézni. – Meséld el részletesen – mondta Christie. – Nincs mit mondanom. Elkezdtem egyikükkel a zenéről beszélgetni, és megittunk valamit – vonta meg a vállát Dawn. – Ma is itt maradsz majd egy italra? – kérdezte Grace. – A Chris Isaak-hasonmás az? – kérdezte Anna. – Igen és igen – felelte Dawn olyan nemtörődömséggel, amilyen csak tellett tőle. – Ráhajtottál a palira? – kuncogott Anna. – Hova gondolsz, menyasszony vagyok – mondta Dawn. – Mi jót csinálnak a hölgyek a hétvégén? – kérdezte Christie, miközben mosolygósan megemelte a poharát mindnyájuk egészségére. A vörösborából merített erőt, minekutána túl sokáig volt kitéve Malcolm önelégült bazsalygásának. – Én kétségkívül még nagyobb bohócot csinálok magamból ország-világ előtt – sóhajtott Anna. – Én megpróbálom kiötölni, hova menjünk nászútra – mondta Dawn. – Ezt egy kicsit későre hagytad, nem? – kérdezte Christie. – Úgyis csak valami olcsó last minute út lesz belőle – válaszolta Dawn. – Hová mennél szíved szerint? – kérdezte Raychel. – Nem is tudom. Ti hova mentetek? – Nekünk nem volt pénzünk nászútra – mondta Raychel. – Kamaszok voltunk. Hazamentünk az anyakönyvi hivatalból, és halat ettünk sült krumplival gyertyafényben. Csak két csóringer kölyök voltunk. – De szép is lehetett – sóhajtott Dawn. – Na és te, Grace?

– Nálunk szóba se jöhetett a nászút. Ott voltak a gyerekek, és akkoriban Gordon anyja is elég ramatyul volt. – Később sem pótoltátok be? – kérdezte Raychel. Grace megrázta a fejét. Gordon túlontúl romantikusnak találta volna az ötletet. A házasságuk voltaképpen inkább üzleti társulásnak volt tekinthető. Gordon házvezetőnőt és társaságot nyert általa, Grace pedig kölcsönkapott egy fészekalja gyereket. Az olyan romantikus dolgoknak, mint a nászút, nem volt helyük az ő hűvös kapcsolatukban. – Grace, és hová mentél volna, ha mégis alkalmad lett volna elutazni? – kérdezte Dawn. Neki egyelőre elképzelése sem volt az ideális úti célról. – A hajózást mindig szerettem volna kipróbálni – mondta Grace habozás nélkül. – Hajóval több helyre is el lehetne jutni, ahol meleg van és napsütés: Spanyolországba, Olaszországba, Szardíniára, például. Ez istenien hangzott, de álom marad. Dawn Christie-hez fordult, hátha neki van más ötlete. Hajóútra nem telik nekik. Hacsak nem a Manchesteri hajócsatornán csurognak le felfújható gumicsónakban. – Ötletet kérek, főnök. – Mi Gretna Greenben keltünk egybe, aztán elmentünk Loch Nessbe. – Christie elmosolyodott. – Meseszép volt. Egy hétig ki se keltünk az ágyból. Aha, ez már jobban hangzik, gondolta Dawn. Ami az ágyban való hentergést illeti, Calumnak nem lenne kifogása ellene. Csak épp fel se tűnne neki, hogy Dawn is ott van. Hajjaj. – Na és te mit csinálsz a hétvégén, Raychel? – kérdezte Christie. – Centrifugát veszek. Nesze neked romantika. – Jó, jó, de fogadok, hogy Bennel úgyis megálltok majd valahol teázni, szóval nem fogtok unatkozni – mondta Dawn. Ben és Raychel irtó aranyos programokat találtak ki maguknak, például elmentek autókázni, vagy moziba, vagy kiugrottak a fagylaltozóba Penistone mellett, és mindenüvé édes kettesben mentek. És amikor Ben bevitte őt a munkahelyére, vagy érte jött, sütött róluk, hogy szerelmesek. Ben megfricskázta Raychel orrát, vagy a kezét fogta, és sosem maradhatott el a csók. Dawn azon tűnődött, vajon szenvedélyesek-e a négy fal között, vagy túl fiatalon házasodtak össze, és már kiveszett a tűz a kapcsolatukból. Jó nekik, ha náluk volt tűz, ami kivesszen, tette hozzá magában szomorkásan. – Grace? Grace csak most gondolt bele, hogy hosszú hétvége következik. Szeretett volna minél előbb túlesni rajta. Derűs családi összejövetelekre ugyebár nem számíthat. Viszont kettő helyett három napig szenvedhet Gordon remek társaságában, és olvashatja a legújabb lépcsőjáró lifteket meg hallókészülékeket kínáló, postán érkező prospektusokat. Nem volt benne biztos, meddig bírja még a férjével. Elért a tűréshatárra, gondolkodási időre volt szüksége. – Vár rám a tavaszi nagytakarítás – felelte. Ami egyfelől remek időtöltés lesz, másrészt kedvére töprenghet közben. Felsóhajtott, és Christie-t az unalom szele legyintette meg. – Nem csináltok programot a férjeddel?– kérdezte Raychel, aki azt szerette volna, ha Gracenek Ben idősebb kiadása lenne a férje, mert megérdemelné. Grace jót mulatott a kérdésen. – Most hétvégén nem. – Mindössze ennyit mondott, bár ezen a kellemes helyen szívesen kiöntötte volna a lelkét a kolléganőinek, akik boldogan meghallgatták volna. – Hát, én a magam részéről semmit sem fogok csinálni – mondta Christie élénken. – Napos időt mondanak, úgyhogy kiülök a kertbe, képes magazinokat olvasok, koktélt iszogatok, és a vasárnapi ebéd megfőzésének erejéig átengedem a konyhát a bátyámnak. – A fogorvosnak? – kérdezte Anna. – Még főzni is tud? – Mégpedig kiválóan – felelte Christie. – A mindenit – mondta Anna sóvárogva. – Biztos meleg. – Nem, nem az – nevetett Christie. – Heteroszexuális, imádnivaló, és frusztrálóan szingli. – Kár, hogy nem az esetem – mondta Anna. – Én a szemétládákra utazom. – Tudom, mi kell neked – mondta Christie. – Egy szerető, aki megunta a házasságát, és épp

nőt keres magának, akit a tenyerén hordozhat. Anna bepöccent. – Micsoda! Hogy ugyanazt tegye valami szerencsétlen asszonnyal, amit Tony tett velem! Nekem nem kell olyan férfi, aki képes ilyet tenni a feleségével. Egy ilyen rohadékhoz én még bottal se érnék hozzá! – Jézusom – mondta Grace a béke jeleként feltartott kézzel. – Szerintem Christie nem úgy értette, Anna. – Csak vicc volt – szúrta közbe Dawn, mert mindenáron meg akarta őrizni a harmóniát. Megkedvelte ezeket a péntek estéket a kölcsönös ugratásokkal együtt. – Naná, hogy vicc volt – vágta rá Christie is. – Ne haragudj, Anna, ostobán fogalmaztam. Nem akartam… – Hagyd csak, inkább nekem kell elnézést kérnem – mondta Anna. – Bocs, Christie. De okkal vagyok érzékeny erre a témára. Ma van az évfordulónk, mármint úgy értve, hogy az első randink évfordulója. Meg szoktuk ünnepelni ezt a napot, mint egy igazi házassági évfordulót, még ha nem is vagyunk házasok, nyilván. – Istenem, összevissza beszélek, gondolta. – Ó, Anna… – mondta Christie, és együtt érzőn megszorította a másik nő kezét. – Nem tudhattad – mondta Anna. – Jobban tenném, ha végre összeszedném magam. – Esetleg ha az a nős pacák valami vén szipirtyóval él, és már nem szexelnek – fűzte hozzá Dawn, mert ő is tenni akart érte, hogy újból szent legyen a béke. – …És a nő nem szokta megmosni a fenekét, és sárgák a fogai – folytatta. Anna hálásan kacagott. Pontosan tudta, mire megy ki a játék, és szégyellte magát, amiért túlreagálta a dolgot. Az a nyavalyás Tony tisztára flúgost csinált belőle. – Hát jó, ebben az esetben örömmel lennék a mentőangyala szerencsétlen flótásnak. Dawn még maradt, amikor a többiek elmentek. Végtelen megkönnyebbülés töltötte el, amikor Al végre felemelte a tekintetét, meglátta, és elmosolyodott. Dawn visszamosolygott rá, és a bárpultnál ülve várta, hogy a zenekar szünetet tartson. Eltűnődött, hogy a múltkori mondata után egyáltalán odajön-e majd hozzá a férfi. Szükségtelenül aggódott. – Halihó – mondta Al mély, búgó hangján. – Meglett a gitárod? – Igen, hála az égnek – mondta Dawn, és hazugsággal folytatta. – Én lüke eltettem egy biztonságos helyre, aztán megfeledkeztem róla. – És milyen heted volt? – Jó – mondta Dawn. Hirtelen beléhasított a bűntudat. Az előbb még Annával érzett, akit elhagyott a vőlegénye, most meg tele van gyengéd érzelmekkel ez iránt a magas gitáros iránt, aki itt áll az orra előtt. – Hát neked? – Nekem is. Számos fellépésünk volt, sokat mászkáltunk – felelte a férfi. – Most vasárnap nem lesz próba, különben meghívnálak, hogy gyere el megint. Mindannyian élveztük a társaságodat. – Ó, de kár – mondta Dawn. Nem lett volna szabad, mégis reménykedett benne, hogy újból meginvitálják. – A fiúk várost akarnak nézni. Körbenézni egy kicsit Yorkshire-ben. – Te nem mész? – kérdezte Dawn. – Velük nem – jött a válasz. – Arra gondoltam, Dawny, hogy megmutathatnád nekem a kedvenc helyeidet. Volna kedved körbevezetni egy cowboyt a megyében? Természetesen baráti alapon. Dawn lelkében ádáz harc dúlt. Eszedbe ne jusson. Ez már több a soknál. Menj csak el, te szamár. Nem utasíthatsz vissza egy ilyen ajánlatot. Riadó, riadó! Csak barátok vagytok, ő fogalmazott így. A „nem”-ek olyan arányban kerültek kisebbségbe, hogy a puszta létük is megkérdőjeleződött. – Igen, nagyon szívesen – hallotta magát, jóllehet lelkének egy része folytatta a hamvába holt zúgolódást, hogy nem kellene bátorítani a fickót. A nászúton kéne gondolkodnia, a meghívókat is szét kellene már küldeni. Ehelyett megbeszélte Al Hollyval, hogy vasárnap reggel kilenckor érte jön a Felkelő Naphoz, és vele tölti az egész napot.

50. FEJEZET

Amikor Grace aznap este hazaért, rögtön gyanakodni kezdett, hogy valami nincs rendjén. Gondolatban riadókészültségbe helyezkedett, mert hajszálra ugyanazt érezte, mint legutóbb, amikor Gordon elráncigálta magával Blegthorpe-ba. Teát főzött, és Gordon a Chronicle-t bújta, miközben ő mosogatott: látszólag ez az este sem különbözött bármely más péntek estétől, mégis volt valami furcsa a levegőben. Véget ért a szappanopera, Gordon rendszerint ilyenkor szokott felállni, hogy átöltözzön és induljon a klubba, de ezúttal nem tette. Mivel a férje egyébként megrögzötten ragaszkodott a szokásaihoz, Grace megkérdezte: – Ma este nem mész el? – Nem, ma nem megyek sehova – felelte halkan Gordon. – Rosszul érzed magad? – Csak azért, mert nem megyek el, még nem vagyok feltétlenül beteg. – Megragadta a távirányítót, és átkapcsolt a Sky News műsorára. Grace ki nem állhatta, hogy a férje úgy váltogatja a csatornákat, hogy az ő véleményét meg sem kérdezi. Rádöbbent, hogy már jó húsz éve mérgelődik emiatt, és még egyszer sem adott ennek hangot. Egyetlen gombnyomás a távirányítón valóságos láncreakciót indított be Grace agyában. Ránézett a hírolvasó ajkán csüngő Gordonra, és pontosan tudta, hogy még a hétvégén el kell hagynia a férjét. Van ebben valami vicces, hisz mindeddig egy jelentősebb eseményre várt, ami majd erőt ad neki a távozáshoz, s a végén csupán egy távirányító gomb kellett hozzá. Nem számított, hogy nincs hová mennie, és ideje sincs sok, hogy kitalálja. Nem bírta tovább elviselni a férjét, aki elszívja előle a levegőt, olyasmit vár el tőle, amitől ő irtózik, helyette hoz döntéseket, és az előítéleteivel meg a dühével szétzilálja a családot. Grace korábban is eljutott már erre a pontra, és imádkozott, hogy legyen ereje elmenni, de ez most valahogy más. Tudta, hogy ezúttal nem fogja meggondolni magát; megtette az utolsó lépést, vége van. Hirtelen megértette, hogy a szabadság vár rá, és euforikus érzés kerítette hatalmába. Hogyan mondja el Gordonnak? Ő nem a stikában elosonós fajta, mint Anna Tonyja, aki csak egy üzenetet hagyott az asztalon. Ő szembe fog nézni a férjével, úgy adja a tudtára. Ami persze korántsem vonzó kilátás. Kedden, határozta el. Kedden elmegy innen, és a lehető legkorrektebb, legőszintébb utat választja. A hétvégén kitakarítja a házat, és feltölti Gordonnak a spájzot. Összekészít magának egy bőröndöt, és kedden reggel első dolga lesz, hogy közli a férjével: a házasságuknak befellegzett. Utána bemegy dolgozni, és majd az irodában kitalálja, hogyan tovább; nem folytathatta a gondolatmenetet pánikba esés nélkül. Nézte a Sky Newst, de nem figyelt oda, mert fejben a tennivalók listáját állította össze. A hazaérkező Annát egy szögletes, barna papírdoboz várta az ajtóban. Nyilván személyesen vitte oda valaki, mert nem volt rajta postabélyegző. Kinyitotta az ajtót, és előkereste az ollót a fiókból, még a kabátját sem vetette le. A csomag olyan gondosan körbe volt tekerve ragasztószalaggal, hogy egy atomrobbanást is kibírt volna. Anna konyhakést ragadott, de még azzal is csak nagy nehezen bírta átvágni a csomagolást. Aztán még vagy tizenkét rétegnyi buborékfóliával is meg kellett küzdenie. Egy polisztirol doboz lapult a mélyén. Anna zavartan tépte fel a dobozt, és egy akasztós falitányér fehér hátulját pillantotta meg. Megfordította, és az elülső oldalon egy fénykép volt látható, melyen ő és Tony átkarolják egymást, és a fiú azt a bizonyos pimasz, ellenállhatatlan mosolyát villogtatja. Ez ugyanaz a fotó, amelyiket Tony háttérképnek használta a mobilján. A tányérra egyetlen szót nyomtattak a kép alá: Együtt. Ez meg mi? Ajándék az évfordulójukra? Édes izgalom futott végig benne a gondolatra, hogy Tony talán még emlékszik a napra. De ha mégsem, akkor meg minek küldözget neki ilyeneket, amikor nincsenek is együtt? Oly távol vannak egymástól, mint Lynette Bottom két szétterpesztett lába. Vagy lehet, hogy Tony hazajön? Édes Istenem, lehet, hogy így adja tudtul, hogy úton van hazafelé? Gordon nem ment ki a kiskertjébe szombaton, és amikor Grace rákérdezett az okára,

ráripakodott: – Az ember azt hinné, hogy meg akarsz tőlem szabadulni! – Grace nem akarta felpiszkálni a gyanakvását, így inkább nem kérdezte meg még egyszer. Ágyneműt húzott, és próbált olyan benyomást kelteni, mint aki törődik az otthonával, nem pedig azt tervezgeti, hogy örökre elhagyja. Nagyon halkan levette a kiskofferjét a szekrény tetejéről, bedobált néhány rend alsóneműt, pár blúzt, szoknyát meg cipőt, és becsúsztatta az ágy alá. Azután porszívózással foglalta le magát, míg úgy nem érezte, hogy szüksége van egy kis friss levegőre. – Elugrom vásárolni – mondta Grace a nappaliba bekukkantva. – Sietek. – Veled megyek – felelte Gordon.

51. FEJEZET

Anna napi huszonnégy órán át a levegőben repkedett. Gondolkozott a tányéron, és arra jutott, hogy egyetlen lehetséges magyarázat létezik rá, mégpedig az, hogy Tony vissza fog jönni hozzá. Minden egyes pillanatot megédesített a várakozás, hogy akármikor betoppanhat. Anna már nem is számolta, hányszor rúzsozta ki magát a nap folyamán, és arról fantáziált, hogy Tony úgyis lecsókolja róla az egészet. Nem akaródzott elindulnia Vladimirhez; Murphy törvényének értelmében Tony bizonyosan akkor fog felbukkanni, amikor ő a forgatáson van. De nem hagyhatta cserben a stábot. Majd kiragaszt az ajtóra egy cetlit, amire felírja Tonynak, amennyiben a fiú tényleg eljön, hogy este tízre otthon lesz, és kis szerencsével nem valami betörő fogja elolvasni az üzenetet. Jane Vladimir házának ajtaja előtt várt rá. Helyes arcát szinte félbevágta fülig érő mosolya. Anna még ki sem szállt a kocsiból, és Jane a legszorosabb ölelésbe vonta, amire egy alig ötvenkilós teremtés egyáltalán képes lehet. – Drága Anna, találd ki, mit tudtam meg tegnap! Megrendelték a Jane hölgyei következő szériáját, és én maradok a műsorvezető. Sőt felmerült, hogy később testvérműsorokat is készítünk majd. Jane most magasabbnak tűnt. Anna vetett egy ellenőrző pillantást a lábára, hogy a földön áll-e, vagy fölötte lebeg. – Látnod kellett volna, Anna, brillíroztam. Fiatalos voltam és lehengerlő, tele lendülettel. Elaine Massey-nek esélye se volt velem szemben. – Irtóra örülök neked – felelte Anna, akinek ugyancsak fülig ért a szája, részben Jane remek híreinek, részben az évfordulós ajándéknak köszönhetően. Ellenben Vladimir Darqot mintha bosszantotta volna Anna mosolya. De még az ő bosszúságán is túltett a Mariáé, aki Anna arcának kikészítése közben mindegyre azt ismételgette: la dracu – alighanem káromkodott. – Maria szerint túlzásba viszi a vigyorgást – mondta Vladimir rosszallóan. – Értem, akkor majd savanyú pofát vágok. – Azzal Anna látványosan lebiggyesztette a száját. – Nem, ez így nem jó. Inkább legyen szoborszerű. Neutrális. Örülök, hogy ma nem látszik feszültnek, de mi jár a fejében, Anna? Feltételezem – s itt dölyfösen fújt egyet –, hogy a hűtlen embere, az a Tony van emögött. – Úgy ejtette ki a nevet, mintha valami tisztátalanság lenne. – Bah, én meg még azt hittem, azért festette be a haját, mert önmagának akar tetszeni! – Igazából a hajamat tényleg magam miatt festettem be – mondta Anna, és cserében ugyanolyan dölyfösen fújtatott. – Még azelőtt csináltam, hogy Tony ajándékot küldött nekem, ami azt sejteti, hogy ráunt a cicababájára. – Miféle ajándékot? – Egy tányért. – Egy tányért! O farfurie? – Vladimir tányér méretű kört rajzolt a levegőbe, hogy biztosan jól értette-e. Úgy látszott, őt nem nyűgözi le annyira a tányér mint szerelmi szimbólum, ahogy Annát. – Ez nem akármilyen tányér, különleges darab. A közös fotónkat nyomtatták rá. Vladimir jobb szemöldöke olyan magasra szökött, hogy azt még Roger Moore is megirigyelte volna. Anna vette a célzást. – Maga ezt úgysem érti. – Meglehet, a meleg fickók közel sem olyan romantikusak, mint a heteroszexuálisak, érvelt magában Anna. – Miért? Miért ne érteném? Én talán nem vagyok ember? Különös színű szemének villogása éppen ezt látszott alátámasztani. – Nem úgy értettem – mondta Anna. Nagyon is jól tudta, hogy Darq remekül szórakozik, ahogy ő és a fele divatvilág azon mélázik, lehet-e bárminemű igazságtartalma azoknak a

híreszteléseknek, amelyek vámpírként emlegetik őt. Ám Anna ez alkalommal komolyan gondolta: valóban nem ezt akarta mondani. – Nézze, nem tudom, mi számít romantikusnak a melegek világában… – És én tudom? – vágta el a szavát a férfi, immár kevesebb derültséggel. – Hát… igen – mondta Anna. – Úgy hiszem. – És miért hiszi úgy? – Hát, mert maga… azt hittem, hogy… vagy nem is? Maga… meleg. Vagy nem az? – kérdezte Anna némileg elbizonytalanodva. – Azt hiszi, meleg vagyok? Csak mert divattervező vagyok, azt hiszi, hogy a fiúkat szeretem? – Anna nem tudta eldönteni, hogy haragjában vagy a nevethetnéktől csillog-e a férfi szeme. – Én csak… A nevethetnéktől. Darq hátravetette a fejét, és kitört belőle a röhögés. – Nebunatico! Maga kis buta. Ó, nem, Anna, én nem vagyok meleg. Anna felnézett az egyszeriben más besorolás alá került, mert nem meleg!, nagyra nőtt román fickóra, és összébb húzta magán a köpenyt. Úrjézus, hisz ez az ember összevissza fogdosta a mellét. Micsoda ciki! Vladimir Darq szája féloldalas mosolyra húzódott, ahogy figyelte Annát. – Higgye el, Anna, ha megkívántam volna magát, egy pillanatig sem lenne biztonságban. Én egy rendkívül veszélyes heteroszexuális férfi vagyok. És most kérem, szüntesse be a vigyorgást, és hagyja Mariát dolgozni. – Azzal egy la dracu kíséretében arrébb ment, hogy beszámoljon a beszélgetésükről a nagy, esernyőforma reflektorokkal bíbelődő Leonidnak. Anna hallotta jóízű nevetésüket, és némán füstölgött magában, míg Maria kezelésbe vette az arcát. Jane kávét hozott neki, amit Maria nem engedett meginni. – Ne haragudj, de hallgatóztam – vallotta be Jane. – Ki az a Tony? – A vőlegényem – felelte Anna jelentőségteljes sóhajjal. – Illetve én még annak tekintem. A Valentin-nap utáni napon lelépett, és összeállt a borbélyüzletében dolgozó csitri kisegítőjével. – A férfiak mindig pompásan időzítenek, nem igaz? Engem tavaly szenteste dobtak. – Dobtak? Téged? – hitetlenkedett Anna. Fel nem foghatta, hogyan dobhat valaki egy ilyen szuper nőt. – Túléltem – mondta Jane széles mosollyal az arcán. – Bruce felajánlotta, hogy sírhatok a vállán, és hát azóta is együtt vagyunk. – Komolyan? – tátotta el a száját Anna. – Profin szétválasztjátok a munkától, mert magamtól sose jöttem volna rá. – Épp ez a cél – kacsintott rá Jane. – De ne ülj fel a látszatnak. Otthon igazi tigris. Mellesleg szilveszterkor, mint a közmondásos rossz pénz, megjelent nálam az a fiú, aki előzőleg kidobott, és nagy elégedettségemre szolgált, hogy kirúghattam. – Hát, ez jó – nevetett Anna. És azon tűnődött, hogy az ő „kidobója” vajon megjelent-e már nála. – Nagyon fájt? – kérdezte ekkor félénken Jane. – Mintha megfeszítettek volna. Sokáig ki se láttam a fájdalmamból. Pokoli volt. – És most hogy vagy? Igaz a mondás, hogy az idő begyógyítja a sebeket? – Az első hetekben nem így éreztem – válaszolta Anna, ahogy visszagondolt a tengernyi fájdalomra, s hogy nem látta a partot, ahová amúgy se lett volna ereje kiúszni. – De most újra szilárd talajt érzek a talpam alatt, bár továbbra is vannak rossz pillanataim. A forgatásnak köszönhetően a hétvégék sem tűnnek már olyan hosszúnak és magányosnak, és fantasztikus kolléganőim vannak a munkahelyemen, rengeteget segítenek nekem. Elég furcsa, mert más-más korosztály vagyunk, mégis jól kijövünk egymással. A korkülönbség nem akadály. – Érdekes – hegyezte Jane a fülét. – Hol dolgozol? – A Fehér Rózsa Lánc központi irodáján. A péksüteményrészlegen vagyok. Maria közben áttért Anna hajára, és a nehézségi erőt meghazudtoló, jókora toronyba rendezte a fürtjeit.

– Visszafogadnád? – kérdezte Jane, akit szinte megdelejezett Maria szakértelme. – Azt hiszem, igen – felelte Anna. Agya ahelyett, hogy a fiú galádságait vette volna sorra – például hogy lelécelt Anna vetélésekor –, bosszantó módon egyedül a pozitív tulajdonságaira emlékezett: a fizikai értelemben vett szelídségére, az Anna iránt érzett nemi vágyára, a karrierjét illető ambíciójára, meg arra, hogy nem fukarkodik a pénzzel. Sok jó tulajdonság ellensúlyozza a rosszakat. Anna remélte, hogy a jók kerülnek majd előtérbe, ha a fiú visszatér hozzá. Húsz perccel később Jane komoly eszmecserébe merült Annával, ezúttal a kamera előtt. – Tehát ön most egy kilencvenkilenc pennyért kapható pólót visel Vladimir Darq alakformáló fehérneműje fölött. Anna, mennyire érzi magát szexisnek? Anna a tükörbe nézett. Maria egy méhkast varázsolt a fejére, amely mellett még Amy Winehouse frizurája is eltörpülne. Füstös szem és fényesen csillogó, rózsaszín ajak tette teljessé a képet, mégsem a smink volt az, amiből Anna érzékisége fakadt. Vladimir Darq alakformáló fehérneműjében úgy állt a melle, akár egy tizenkilenc éves lányé, és buján gömbölyödött a csípője karcsú dereka alatt. Ez egyszer nem görnyedt előre, hogy kisebbnek látsszék a melle. Nem, most délcegen kidüllesztette. Anna a világ legolcsóbb pólójában is vadítóbb látványt nyújtott, mint azt ő maga lehetségesnek tartotta volna. – Nem hiszem el, Jane – mondta Anna. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még így fog állni a mellem. Azt hittem, örökké a hasamat fogja verdesni. Bruce elfojtott egy horkantásszerű nevetést. Jane most a tervező felé fordította figyelmét. – Mi a titka, Vladimir? – Roppant egyszerű. Készítettem Annának egy alakformáló fehérneműt, én „Darqone”-nak neveztem el, amely egyszerre kényelmes és szexis – mondta Darq magabiztosan. – Egyik nem zárja ki a másikat. – Hogy tudja megcsinálni ugyanezt minden nővel úgy, hogy közben az árat is alacsonyan tartja? Vladimir apró nevetést hallatott, mintha ez nem is lenne kérdés. – Az a baj azokkal a gyártókkal, akik azt állítják, „Hogyne, nálunk H és I kosarat is talál”, hogy csak 70H-t és 75I-t tartanak, nagyobb méreteket nem – magyarázta. – Nálam valóban MINDEN méret megtalálható lesz. Meg fogják látni, hogy az a fazon, amelyet most Anna visel, ott lesz minden nő ruhásszekrényében. Rengeteget fogok belőle eladni, így természetesen az ára is kedvező marad. – Nagyon biztos a dolgában, Vladimir – kötözködött tréfásan Anna. – De mi van akkor, ha nem jön be a számítása? – Olyan nincs – jelentette ki Vladimir Darq megfellebbezhetetlen magabiztossággal. – Ennyi – kiáltotta Mark. – És most lássuk azt a Darqone-t, Anna. Csinálunk róla pár felvételt, és azzal be is fejeztük mára. – Mást se hallok tőletek, csak hogy dobjam le a ruhámat – mosolygott Anna. – És ez tetszik neked – mondta Mark, s egy csókot dobott felé. Anna somolyogva húzta le a pólóját. – Tényleg isteni a cickód ebben a cuccban, Anna – szólt oda Bruce a kamera mögül. – Kezeket csípőre, Anna – instruálta Mark. – Egyébként egyetértek. Anna nevetett. Ha valaki egy hónapja mondott volna neki ilyet, Anna azt gondolta volna az illetőről, hogy perverz elmeháborodott, és nem lát a szemétől. Most viszont, ha pironkodva is, mármár elhitte, hogy őszinte bókot hall. Vladimir Darq nem szólt semmit. Összefont karral állt Maria mellett, és morózusan nézett. De nem kerülte el a figyelmét, hogy Anna kihúzza magát, s hogy milyen szép íve van a nyakának, mióta nem próbálja rejtegetni magát. – Na és milyen volt Milánó? A divathétre ment oda? – kérdezte Anna, ahogy a forgatás végeztével belebújt a köntösébe. – Nem a divat csábított oda – mondta Vlad. – Az olaszok. – Az olaszok? – nyelt egy nagyot Anna.

– Igen, éhes voltam, és az olaszok isteni finomak. – Most viccel? – Vampiri; mi sose viccelünk, ha evésről van szó – mondta Vladimir Darq, és oly merőn nézte, hogy Anna mentálisan kivéreztetve érezte magát. Azután a férfi Markkal kezdett csevegni, Anna pedig a kezével legyezgette felhevült orcáját. Vladimir füstös szemmel, feltornyozott frizurával, az alakformáló fehérneműben küldte haza Annát. A lelkére kötötte, hogy hordja továbbra is, és azzal az érzéssel járkáljon benne odahaza, hogy ő az a gyönyörű nő a tükörből. Adott neki még egy csomó másikat is a legkülönbözőbb, káprázatos színekben, és meghagyta neki, hogy egész héten csakis ezeket viselje a ruhája alatt. Amikor Anna hazaért, az ajtón még mindig ott volt a Tonynak írott üzenet. Szóval nem járt itt. Sebaj, sóhajtott fel, mert mielőbb meg akarta nézni magát az új sminkjében. Meg sem állt a hálószobai nagy tükörig, és csábos pózt vett fel, miközben megpróbálta elképzelni, mit szólna hozzá Tony, ha meglátná így, dögösen. Lynette Bottom repülne a legelső kukába, Tony meg repülne Anna karjába. Végigsimított a domborulatain. Varázslatosan érezte magát. Ennek a látványnak Tony sem bírna ellenállni.

52. FEJEZET

Calum egy cimborája harmincéves születésnapi buliján volt egész szombat éjjel, és vasárnap reggel a lépcsőn találkoztak össze Dawnnal: a fiú felfelé tartott, hogy lefeküdjön, a lány meg lefelé ment. – Hová lesz a séta? – kérdezte Calum akadozó nyelvvel. – Megyek Meadowhallba. Az esküvőre veszek dolgokat – hazudta a lány. Nyolc óra sem volt még, de Calum úgyse lát ki a fejéből. – Jó mulatást – integetett a fiú, oda se nézve. – Anyánál találkozunk ebédkor. Franc! Dawnnak kiment a fejéből, hogy Murielhez hivatalosak. Nem mintha ez, szégyenszemre, bármit is változtatna azon, amit már eltervezett erre a napra. Majd kicsattant örömében, a kényszerű lelkifurdalást meg tudatosan elnyomta magában. Majd felhívja Calumot, mintha Meadowhallból telefonálna, és megmondja, hogy kérjen elnézést a nevében Murieltől, de úgy belefeledkezett a vásárlásba, hogy elvesztette az időérzékét. Hadd legyen még nagyobb bűntudatom. De végül is miért kéne bűnösnek érezned magad?, kérdezte az agya. Végtére is nem tesz egyebet, csak megmutatja Yorkshire-t egy cowboynak. Egy barátnak. Na persze, csakhogy ez a „barát” megdobogtatja a szíved, érkezett rögtön az ellenvetés. Ez a barát néhány hét múlva örökre eltűnik az életéből, és valószínűleg soha többé nem látja majd, feleselt az agya. De túllőtt a célon. Al már várta, a falon ült a napsütésben. Koptatott farmert viselt, hozzá fekete pólót, a mellkasa széles, a csípője karcsú volt. Dawn azon kapta magát, hogy mosolyog a láttán. – Jó reggelt, Dawny Sole – mondta Al. Még a nap is szebben ragyogott a közelében. Lusta mosoly ült az arcán, amitől Dawnnak olyan érzése volt, mintha lenyelt volna egy adaggal a napsütésből, s az most a gyomrában ragyogtatja fényét. – Szevasz – felelte a fiú hanghordozásában, és Al felnevetett. – Na, hová megyünk? – Majd meglátod – mondta Dawn mintegy mellékesen, holott este órákig böngészte az internetet. Oly sok hely volt, ahová elvihette volna a fiút, de vad izgalmak helyett inkább a szelíd szépség mellett döntött. Olyan helyeket választott, amelyek kedvesek voltak a szívének, s ahová majd vissza fog járni, hogy emlékezzen Alre. – Mit szólnál, ha először is sétát tennénk a zöldben? – Jól hangzik, édes – mondta Al, és behuppant az anyósülésre. Dawnnak remegett a lába a pedálon. Higher Hoppleton kacsanépe olyannyira jól táplált volt, hogy méla undorral tekintettek a gyerekek kenyérmorzsáira. Dawn is gyakorta részesült megvető pillantásaikban, ezért most felkészülten, két teli zacskó Madeira süteménnyel érkezett. A kacsák elismerő hápogással totyogtak előbbre. – Kanadában is etetik az emberek a kacsákat? – kérdezte Dawn. – Inkább felfalják őket – vigyorodott el a fiú. – Hogy te milyen vagy! – nevetett Dawn. – Szép ház – mondta Al, Hoppleton Hallra pillantva a válla fölött. – Nem nézzük meg belülről? – De, persze, rajta van a listámon – mondta Dawn. – Egy igazi angol tejes tea is rajta van? – Naná. És mekkorát nézel majd, ha odaértünk. – Te vagy az idegenvezetőm, Dawny Sole – mondta Al tisztelgésre lendített kézzel. Megetették az éhenkórász kacsákat, azután bebarangolták az öreg Hoppleton Hallt, megtekintették a harcászati kiállítást, és Dawn eljátszott a gondolattal, hogy ők ketten egy pár, és éppen rendszeres kirándulásaik egyikén vesznek részt, mint Ben és Raychel. Calum soha nem ment messzebb a kocsmánál, legfeljebb a haverok rángatták el néhanapján a futballpályára. Még amikor tavaly leruccantak a tengerhez, Calum akkor is egy sörkertben lébecolta át a délutánt, mondván, túl

meleg van a sétafikáláshoz. És unta a homokot. Amikor a lány azt javasolta, hogy vegyék le a cipőjüket, és gyalogoljanak egy kicsit a vízben, Calum úgy nézett rá, mint egy dilinósra. Alig több mint egy órára volt a part. Cleethorpes nem éppen a legpezsgőbb tengerparti város, de van napja, tengere meg homokja, és Dawn ezeket mindenképpen szerette volna megmutatni Alnek. Világéletében a tengernél vagy valamilyen vízparton szeretett volna lakni. Mint kiderült, Al egy irdatlan tó mellett él. Akkora, mint a tenger, mondta Al, mire Dawn nagyot sóhajtott. Már megint. Folyvást sóhajtozott a fiú társaságában. Beszélgettek, bohókás játékokkal mulattatták magukat, például kikérdezték egymást a kedvenc dolgaik felől, és ez ment egész úton, mialatt a szép nap, na meg a hosszú hétvége dacára meglepően üres utakon hajtottak. Cleethorpesban már nagyobb volt a népsűrűség, de remek parkolóhelyet találtak, ahonnét épp akkor volt távozóban egy család a visítozó csemetéjével. Dawn megcélozta a legelső trafikot, és vásárolt két szalmakalapot. – Ezek nélkül törvényellenes a strand területén tartózkodni – közölte, azzal karon ragadta Alt, hogy megkóstoltassa vele a valódi brit sült halat krumplival, amit papírtányéron fogyasztottak el egy padra telepedve. Kilátás a tengerre, vödrökkel meg lapátokkal felszerelkezett gyerekekre, csengettyűs szamarakra, meg falatnyi bikiniben, illetve laza sortban parádézva strandlabdázó tinédzserekre. – Szeretem a vizet – mondta Al, miközben Dawn adagjának a felét is betermelte, amivel a lány már nem bírt megküzdeni. – A tó, ahol lakom, halban gazdag. Voltál valaha horgászni, Dawny? – Még apámmal – mondta Dawn, és oly kellemes volt ez az emlék, mint belebújni egy régi papucsba. – Édesanyád később sem ment férjhez? – kérdezte Al az ujjait lenyalva. – Együtt vesztek oda. Autóbalesetben. Egy ostoba kölyök autóversenyzőnek képzelte magát. – Megrázta a fejét, ahogy eszébe jutott, milyen „ítéletet” is kapott az a veszedelmes kis tökfej három ember életéért. Bűnbánó arccal, és a még drámaibb hatás kedvéért nyakmerevítőben jelent meg a bíróságon, amit azon nyomban letépett magáról, amint ünneplő szüleinek társaságában kilépett a bíróságról. – Nagyon sajnálom – mondta Al. – Nem tudtam. – Egymás mellé temettük őket. Apát a gitárjával, anyát a zongorájával. – Dawn mosolya szeretetteli volt és szomorú. – Csak tréfálok. Igazából egyedül azt nem tettük be a koporsójába. Tisztára olyan volt, mint valami zsibvásár, annyi virágot, zenét, verset, miegymást hoztak a zenészbarátok, amit aztán mind berámoltak melléjük. – Hány éves voltál? – Tizenhét. – Nagyon fiatal. – Bármely életkorban túl fiatal lettem volna ahhoz, hogy elveszítsek két ilyen embert. – Dawn érezte, hogy kezd elfelhősödni a szeme, és megrázta egy kicsit a fejét, mintegy ráparancsolva a könnyeire, hogy várjanak még. – Gyerünk le a vízhez – mondta Al. Gombóccá gyűrte az üres papírtányérokat, és behajította a közeli szemetesbe. Megragadta Dawn kezét, és levonszolta maga után a lépcsőn a strandra. Mindössze hat lépcsőfok erejéig fogta a kezét, ám a lányra már ez is végzetes hatást gyakorolt. Minden összezavarodott benne, a jelen is, meg az is, ami június végén volt esedékes. Tilos érzések ébredtek minden egyes porcikájában, olyan érzések, amelyeket leendő férje sohasem ébresztett benne. Egyszerre minden megkérdőjeleződött. Al lehúzta a csizmáját, és kibújt a zoknijából, Dawn lerúgta magáról a szandálját. A nedves homokon sétáltak, a jéghideg tengervíz a lábujjaikat nyaldosta. – Gyakran lejársz a tengerhez, Dawny? – Nem túl gyakran. Kicsit messze van Barnsley-tól. – Messze? Ugyan! Angliában minden nagyon közel van. Élnél csak Kanadában. – Ki akartunk költözni az Államokba – mondta Dawn. – A szüleim el voltak rá készülve, hogy emigrálunk. Egyszerűbb életre vágytak, meg kocsmákban zenélni. Csak azt akarták, hogy

előbb fejezzem be a sulit. – Szerinted élvezted volna? – Igen – felelte Dawn gondolkodás nélkül. – A szüleim öröme engem is boldoggá tett volna. Bárcsak egy pillanatot sem vártak volna! Beleszoktam volna. El kellett volna mennünk. Olyan jó lett volna. – Most is megteheted. – Nem lehet. Az álmaim is velük haltak. – Miért? – Mert… Kifogyott a szavakból; nem tudott megfelelni a kérdésre, amit, akármilyen furcsa, még magának sem tett fel soha. Amikor a szülei meghaltak, fel se merült benne, hogy egyedül is kiutazhatna. És értük valósítaná meg az álmot, ha velük együtt már nem teheti. – Tudom, hogy kibicnek könnyű – ismerte el a fiú. Olyan partszakaszhoz értek, ahol megritkult a tömeg. Al hirtelen megtorpant, és odafordult felé. A lágy szellő Dawn arcába fújt egy hajfürtöt. Al odanyúlt, és besimította a lány füle mögé. Dawn a legszívesebben nekinyomta volna az arcát a kezének, hogy a bőrén érezze Al hosszú ujjait. Pontosan tudta, hogy nem lenne szabad utat engednie e bűnös gondolatoknak. Ám ahogy Knut, a viking király nem volt képes megálljt parancsolni a tengernek, úgy ő sem bírt féket kötni az érzéseire. Feltekintett, egyenesen Al szemébe. Al újból kinyújtotta a kezét, és finoman megütögette Dawn halántékát. – …De minden álmod idebent pihen, Dawny. Csak pihennek. Dawn szíve majd kiugrott a helyéből. Moccanni sem mert. Csak képzelődik, vagy tényleg pillanatról pillanatra közelebb hajolnak egymáshoz? – Bocs! – rikkantotta egy kisfiú, és beterítette őket homokkal, ahogy közéjük vetette magát egy nagy, felfújható strandlabdáért. Ezzel minden további történésnek elejét vette. Mintha valaki egy vödör jeges vizet zúdított volna a nyakukba. Szétugrottak, és visszabandukoltak a parkolóba – jóformán szó nélkül. Amint beültek a kocsiba, Dawn leengedte a napfénytetőt. – Most pedig körbevezetlek ezen a meseszép vidéken – mondta, igyekezve visszabújni az idegenvezető szerepébe. – Én benne vagyok, kislány – felelte Al. Betett egy CD-t, és együtt énekeltek a füstös hangú Nicolette Larsonnal, miközben Al léggitározott. Dawn tudta, hogy ha most igazi gitárt tartana a kezében, egyetlen hangot sem tévesztenének el az ujjai. – Gyönyörű a hangod, Dawny. – Nem igaz – mondta a lány. Valamikor éppen csak elfogadható volt a hangja, de idővel minden magabiztosságát elvesztette. „Hát hiszen vonít. Mint akit fojtogatnak”, mondta Calum nemegyszer Muriel asztalánál, nagy nevetést fakasztva. Így aztán Dawn már leszokott róla, hogy társaságban énekeljen. – Te mindent zenére csinálsz?– kérdezte Altől. Al kajánul felvonta a szemöldökét. – Úgy értem, olyan vagy, mint én? Szereted, ha szól valami a háttérben, mialatt eszel, zenére főzöl, és szoktál énekelni a kádban? – Aha. És néha csak ülök, és nem csinálok semmit, csak hallgatom a zenét. Ez mennyeien hangzott: hátradőlve, lehunyt szemmel semmit sem csinálni, csak zenét hallgatni. El tudta képzelni, mit szólt volna Calum, ha felveti neki, hogy valamelyik nap próbálják ki. Aztán kiűzte Calumot a gondolataiból, ami ezen a napon nem is volt olyan nehéz. Lápos terepen hajtottak keresztül, vidéki országutakon zötykölődtek, hosszú, kitérőkkel teli útvonalon haladtak Barnsley felé. – És most következik angliai tartózkodásod pièce de résistance-a – mondta Dawn, amikor leparkoltak egy sor öreg épület mellett. – A yorkshire-i tejes tea. – Hisz ez olasz hely! – mondta Al nevetve az óriási csíkos zászlók láttán. – Nem, nem, színtiszta Barnsley – válaszolta Dawn. – Olaszországban sehol nem kapsz ekkora adagokat.

Belökte az ajtót, és a pillantásuk elsőként a világ leggazdagabb süteménykínálatára esett, ami nem volt véletlen. A pultban sorakozó finomságok olyan benyomást keltettek az emberben, hogy készítőik a törzsközönségüknél jóval nagyobb méretekben gondolkodnak. – A mindenit! – álmélkodott Al. – Annyiféle van, hogy nem is tudok választani. – Legvégső esetben vesd be az ecc, pecc, kimehetsz! módszert – mondta Dawn, és összemosolygott a pincérnővel, aki asztalhoz kísérte őket, majd átnyújtotta nekik a hosszú zöldpiros-fehér étlapot. Tíz perccel később még nem jutottak döntésre. – A „Papás-mamás”-t ajánlanám – javasolta a pincérnő. – Az kétszemélyes, és nyolcféle süteményt tartalmaz, amelyet önök választhatnak ki. – Le kell szűkítenünk nyolcra? – csóválta a fejét Al. – Nem biztos, hogy menni fog! Szereti a hasát, pont, mint én, gondolta Dawn. Ő olyan családból jött, ahol az emberek szerettek a roskadásig megpakolt asztal körül összeülni; ebben rejlett a Crooke család csábereje. Amikor megérkezett a süteményes tál, Dawn gondolkodás nélkül felkiáltott: – Ejha, ez az esküvőmre is elég lenne! A legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Egész nap nem hozta szóba a másik életét, erre most meg: durr bele! Al némán töltött két kávét az óriás méretű kancsóból. – Mikor lesz a nagy nap? – Június huszonhetedikén – felelte Dawn feszengve. Al pár pillanatig némán ült. Azután újabb kérdést dobott be a csend közéjük ékelődött rezzenetlen tavába. – Hogy hívják? – Calum. – Dawn nem akart róla beszélni. Ez most egy másik világ, egy másik világegyetem, amelyben Calum Crooke nem létezik. – Milyen ember? Borzasztóan sokat alszik, lusta, iszik, kétes ügyletei vannak, szekálósnak tart, és gyűlöli, amikor énekelek. Viszont leendő anyósom szerint csak várnom kell, és pár év múlva meg fog javulni. – Helyes fiú, a családja fantasztikus, nagyon rendesek velem. Csendes. Családszerető. Közel áll a szüleihez meg a húgaihoz. Mindannyian irtó viccesek. – Hosszan kortyolt a kávéjából. Al épp egy kanál csokoládétortát emelt a szájához. – Mintha a családjáért jobban odalennél, mint érte. – Dehogyis – mondta Dawn, és hangjának védekező éle magamagát is meghökkentette. – Róluk így egységben lehet csak beszélni. Nagyon összetartó család. És ez jó. – Ez már a második alkalom, hogy Al kényes témát érintett. – Értem – mondta Al, és miközben nekiesett a kávés csóknak, látszott, hogy a lány szavain rágódik. – Vajon a szüleidnek tetszene ez a Calum? Tetszene nekik? Dawn mindeddig kerülni igyekezett ezt a kérdést. Most sem akart belegondolni. Alkalmasint tudta rá a választ. – A szüleim azt akarnák, hogy boldog legyek. És az vagyok. Igazán. – Felszegte az állát, így adva nyomatékot a kijelentésének. Nem láthatott bele a süteményt faló Al Holly fejébe, mégis határozottan érezte, hogy jár valami az agyában, noha nem ejtett több szót a témáról. Al fogta a számlát. A lány tiltakozott, mert már a sült halat is a fiú fizette, mire Al azt mondta, nem lenne illő, ha egy hölgy fizetne helyette, főképp mivel Dawnnak nem kevés benzinjébe került őt egy teljes napon keresztül fuvarozni. Calum bezzeg természetesnek veszi, ha a nő fizet, gondolta Dawn. Azután eltűnődött: hányadszorra is hasonlítja össze Calumot a nyúlánk Al Hollyval? És hány pont előnyben is van Al Holly? Talán jobb is, hogy már ideje hazamenni. Ideje véget vetni ennek. Kihajtottak a városból, és a Felkelő Nap felé vették az irányt. Dawn az országutakon át

vezető hosszabbik útvonalat választotta, miközben nagyon is jól tudta, azon igyekszik, hogy a lehető legmesszebbre tolja ki az elválás pillanatát. Menet közben Al egyszer csak arra kérte Dawnt, hogy álljanak meg. – Itt? – kérdezte a lány. – Minek? Itt nincs semmi. – De azért lehúzódott, s egy erdőbe vezető kapunál állt meg. Andalogtak az utolsó tavaszi harangvirágokkal beborított terepen. Napokon belül ezek is elvirágzanak majd. – Nézd csak, milyen szép – szólalt meg Al. – Valóban – felelte Dawn. – Kanadában nincs harangvirág? – Ilyen nincs. Nálunk csak hibridek vannak, de azok sem ilyenek. Lehunyta a szemét, és beszívta finom illatukat, miközben langy szellő kélt körülöttük. – Csodálatos volt ez a nap – mondta végül, rá se pillantva a lányra. – Tudom, hogy mi csak barátok lehetünk, de szeretném, ha létezne valahol egy párhuzamos világ, ahol… szabad vagy… – Ököllel ráütött a combjára, mintha így akarná kiszakítani magát abból a másik világból, ahová a fantáziája elragadta. – Sajnálom. Nem kellett volna kimondanom. Dawny… Dawn nagyot nyelt, ahogy a fiú kiejtette a nevét, miközben lassan feléje fordult. Darth Vader fénykardja sem bírt volna el a köztük lüktető szexuális vibrációval, ahogy Al Holly megfogta a kezét, apró csókkal illette a kézfejét, és így szólt: – Lehet, hogy azt hiszed, csak be akarok vágódni nálad ezzel az elcsépelt dumával, de nem. A mai nap életem egyik legkedvesebb napja, és mindig emlékezni fogok rá. Köszönöm neked. Dawn képtelen volt válaszolni. Torka összeszorult. Hálás volt Al Hollynak, aki ekkor sarkon fordult és visszaindult a kocsihoz, mert így észrevétlenül letörölhetett egy áruló könnycseppet. Azon tűnődött, mit fog majd érezni jövő ilyenkor, amikor megpillantja a harangvirágokat. Vajon mosolyra vagy sírásra fogják fakasztani? Amikor Dawn kitette a kocsmánál, Al féloldalas mosolyra húzta a száját, és azt mondta, van a számára egy meglepetése, úgyhogy mindenképpen jöjjön el a Felkelő Napba pénteken, és találkozzanak, mint rendesen. Aznap éjjel Dawn álmában a saját esküvőjén táncolt. De nem Calum karján. A cowboyszerkós Al Hollyval lejtettek körbe a táncparketten egy szédületes valcerre. A levegőt harangvirágok illata járta át. Abban a pillanatban ébredt fel, amikor Al Holly ajka elkezdett közeledni felé.

53. FEJEZET

Grace nyakkörzést végzett, és hunyorogva nézte az órát. Akármit megadott volna érte, ha kinyújthatja a karját, ám ez lehetetlen volt, mivel egy övvel mindkét keze az asztal lábához volt kötözve. Próbált rájönni, hogy mi ez az egész, próbálta felidézni az utolsó emlékét. Épp vasalt. Egy James Bond-film ment a tévében, vagyis hétfő délutánnak kellett lennie. A Gordon készítette forró csokoládét kortyolgatta, mialatt a férje ingeit vasalta, habár túlontúl édesre sikeredett – nem is bírta mindet meginni. Úgy akarta elhagyni a férjét, hogy ki van takarítva a ház, és a férfi minden szennyes ruhája ki van mosva. Még emlékezett rá, hogy sajnálat töltötte el a férje iránt, ahogy vállfára akasztotta az ingeket. Vajon boldogul majd nélküle? Remélte, hogy képesek lesznek civilizáltan elválni. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett. Gordon begyógyszerezte, csak így történhetett. Aztán ráeszmélt, hogy alighanem a múlt alkalommal is így volt, Gordon a forró csokoládéba keverte bele a szert. Azért aludt ő akkor olyan mélyen, és azért volt olyan fáradt a munkahelyén. Így kísérletezte ki Gordon, hogy mekkora adagtól veszíti el az eszméletét. Nevetséges és elképesztő. Ötvenes külvárosi házaspárokkal a való életben nem történik ilyesmi. Ám Grace nem nevetett, és a dolog mégis megtörtént, mert lám, a padlón fekszik az asztallábhoz kötözve, Gordon pedig az egyik székben ülve alszik az asztalra borulva. Grace észrevette, hogy ki van húzva a telefon a sarokban, a vezetéket elvágták. Megpróbálta megemelni az asztal lábát, hogy átbujtassa alatta az övet, de túl nehéz volt, azonkívül viaskodása közepette azt is észrevette, hogy Gordon odaszögezte az övet a fához. Mióta vagyok így? Mennyi az idő? Milyen nap van? Grace gondolkodni próbált, de nem talált fogódzót. Csak annyit tudott, hogy meg kell őriznie a higgadtságát. Ez már nem az a Gordon, aki úgy viselkedik, mint amikor egy elkényeztetett gyerek nem kapja meg, amit akar; ez most valami egészen más. Most szabályosan begolyózott. És ki tudja, mire nem képes ebben az elmeállapotban. Grace csak a felét itta meg a forró csokoládénak – mi lett volna, ha kiissza az egészet? Gordon akár meg is ölhette volna. Nem volt benne biztos, hogy helyes-e a gondolatmenete, de valahogy vissza kell szereznie az irányítást. Ki kell jutnia a házból, mégpedig épségben. – Gordon – szólította halkan a férjét, bár most még jobban ki volt száradva a torka, mint legutóbb az irodában. – Gordon, kedvesem. – A „kedvesem”-be majdnem beletört a nyelve. Szemernyi szeretetet sem érzett a közelében alvó ember iránt. Most tanulmányozta először alvás közben. Öregnek tűnt az arca, hiányzott belőle az élet. Békésen és zavartalanul aludt, jóllehet nem volt hozzá joga. – Gordon – szólongatta újra meg újra, mígnem Gordon felhorkantott, felpattant a szeme, és úgy ült fel, mint aki nem tudja, hol van, és mit cselekszik. Aztán összeállt neki a kép, és Grace látta az arcán, hogy nagyon is tisztában van a helyzettel. – Gordon, vécére kell mennem – mondta Grace. – Csináld itt – közölte a férje a hátát nyújtóztatva. – Gordon, itt nem tudok. Kérlek, engedj felállni. Gordon a halántékát dörgölte, és fáradtan sóhajtott. – Komolyan mondom, nem tudom, mit csináljak veled. – Mit értesz azon, hogy… – kezdett felerősödni a hangja, kényszerítenie kellett magát, hogy halkabbra fogja – …nem tudod, mit csinálj velem? Ekkor Gordon ránézett, amivel mintha azt üzente volna, hogy ne sumákoljon. Aztán felpattant, és ráordított. – Hazudtál nekem, Grace. Hazudtál nekem. – Gordon, fogalmam sincs, miről beszélsz! – Grace összehúzta magát, ahogy a férje mindkét ökle a levegőbe lendült, de nem őt találta el, csak az asztal lapját, és Grace a karjában érezte a becsapódás utáni rezgéseket. – De most már aztán nincs több kifogás. Nyugdíj ide vagy oda, otthagyod a munkádat, és

punktum. – Nem mondhatok le a nyugdíjról, szívem – mondta Grace remegő hangon. – De nem kell már soká várnom, úgy hallottam. – Eddig kétszer utasítottad vissza a lehetőséget, te hazug ringyó! – Gordon ekkor visszakézről durván pofon ütötte Grace-t. Aki ettől összepisilte magát. – Istenem – nyögte Grace, mert most már félt. Gordon tudja. Hogy derítette ki? Férje nem késlekedett a válasszal. – Bementem a munkahelyedre, és érdekes dolgokat tudtam meg rólad – mondta undorító kéjjel. – Kitől? – Az most mindegy – mondta Gordon. – Megtudtam az úriembertől, hogy mindjárt kétszer is felajánlották neked a nyugdíjazást, és te nem fogadtad el. Kétszer utasítottad vissza őket, és tovább dolgoztál. Grace tudta, hogy ez nem lehet blöff. Gordon ezt nem találhatta ki magától. De a személyzeti osztály sem adná ki az információt. Gordon csak annyit mondott: az úriembertől. Csak nem Malcolmra gondolt? Grace felnyögött. Rémült volt, fájdalmak gyötörték, méltósága romokban hevert. – Ez fáj, Gordon. Kérlek! – És mit járkálsz te újabban péntek esténként a kocsmába? Ne mondd, hogy a kolléganőiddel jársz el! Ne nézz teljesen hülyének! – Pedig tényleg velük járok oda! – Nem azért veszel magadnak új ruhákat, hogy nőkkel mulatozz! Gordon keze újból meglendült az asszony arca felé. Grace lekucorodott, várta az ütést, de a férfi keze félúton megállt, és megremegett a dühtől. – Nézd meg, mire vetemedem miattad! – üvöltötte Gordon, és sírva fakadt. Könnyei kicsurogtak a szemét elfedő ujjai között. Azután éppily hirtelen abbahagyta a sírást, és újból ráförmedt az asszonyra: – Te mindent elrontasz! Nem hagyhatsz el, Grace. Azt nem engedhetem. Grace-t még kiszolgáltatottságában is keserű gyűlölet kerítette hatalmába a férje iránt. Hirtelen szétáradt benne a sok év alatt felgyülemlett harag és frusztráció. Gordon mindent a visszájára fordított. Azt hiszi róla, hogy ő, Grace viszonyt folytat valakivel a munkahelyén? Mikor éppen hogy Gordon a csaló. Hisz belecsalogatta Grace-t ebbe a házasságba. Gordon soha meg se próbálta boldoggá tenni, holott a kérészéletű udvarlási időszakban épp ezzel kecsegtette. Ám amint felkerült a jegygyűrű az asszony ujjára, Gordon minden ígéretét megszegte. Grace-t a gyermekek utáni vágya egy szeretet- és szexmentes kapcsolat börtönébe zárta. Most pedig uralkodnia kellett magán, hogy ne mondjon a férjének semmit. Nem volt olyan helyzetben, hogy még több olajat öntsön a tűzre, de jól tudta, hogy ha nem lett volna kikötözve, akkor teljes erejéből nekirontott volna. Ehelyett kényszerítette magát, hogy maradjon nyugton. Higgye csak Gordon azt, hogy újból visszazuhant az eszméletlenségbe. Gordon a keze fejével úgy-ahogy megtörölte a szemét, és gondolatban megrázta magát. – Persze, mindjárt hozok neked egy nedves törülközőt – mondta úgy, mintha Grace fel nem tett kérdésére válaszolna. – Rögtön visszajövök, szívecském.

54. FEJEZET

– Te fogytál? – kérdezte Raychel a kabátjából kibújó Annától. – Nem – mondta Anna, és mosolygott, mert a Vladimir-féle „Darqone” kreációknak köszönhetően határozottan csinosabbnak tűnt. A hatás nem maradt el. Még silány öltözékben is szemet gyönyörködtető volt az alakja. Ennek egyenes következményeként, bár magának is alig merte bevallani, szexisebbnek érezte magát. Járás közben újra büszkén rakta egymás után a lábát. A következő órában Christie és Dawn is feltette neki ugyanezt a kérdést a súlyáról. Egyedül Grace nem, aki furcsamód aznap nem jött be. – Grace nem telefonált? – kérdezte Christie a tízórás értekezlet után. Nem vallott Grace-re, hogy késik a munkából. – Még nem – válaszolta Raychel. – Furcsa, nem? – így Dawn. – Nem ismerem túl jól Grace-t, de szerintem nem az a fajta, aki szó nélkül csak úgy nem jön be. Ez nem fér össze a profizmusával. – Tökéletesen egyetértek – mondta Christie. Grace egyáltalán nem ilyen. És igaz, hogy nem ismerik még egymást valami jól, de máris kialakult köztük egyfajta melegség, ami a napok múltával egyre közelebb hozta őket. Christie kikérte Grace otthoni számát a személyzeti osztályról, és remélte, hogy ezzel eredményre jutnak, mert a nő mobilszáma sehol nem volt feljegyezve. Tisztában volt vele, hogy ha a személyzetisek tudnák, mire készül, hívását a zaklatás kategóriájába sorolnák, s hogy szigorúan véve a tilosban jár, de Christie valamennyi illetékestől elnézést fog kérni, amint meggyőződött a kollégája jóllétéről. Tárcsázott, de a balszerencse úgy hozta, hogy a vonal másik vége süket volt. Aztán remek ötlete támadt. Felhívta Nikit a rendelőben. Nála biztosan megvannak Grace unokájának adatai. Ha meg tudja szerezni a lánya elérhetőségét, azon már el lehet indulni. – Mire kell neked a szám? – kérdezte a fivére. – Grace ma nem jött be. Kicsit aggódom miatta. Arra gondoltam, hogy ha nem tudom őt elérni, akkor személyesen keresem fel. – Christie, az ég szerelmére… – Niki, te tudhatnád a legjobban, hogy milyen vagyok. – Igen, sajnos ez így igaz – mondta Niki ingerült sóhaj kíséretében. – Hol lakik? – Penistone-ban, Powderham Crescent harminckettő. – Tudod, ugye, hogy nem kéne odamenned. Egy igazgatónak nem ez a dolga. – Nem is az igazgatójaként akarok odamenni, Niki, hanem a barátjaként. – Nézd – sóhajtott Niki, mert kihallotta az ellentmondást nem tűrő, makacs élt a húga hangjából. – Ha tényleg oda akarsz menni, akkor a ház előtt találkozunk. Nem szeretném, ha bajba kerülnél, vagy bármi bajod esne. – Én megyek, de semmi szükség rá, hogy te is gyere – vetette ellene Christie, habár tudta, hogy a fivére éppoly makacs, mint ő. Valamelyik ősük bizonyosan öszvér volt. Christie felhívta Laurát a mobilján. Nagyon sokáig csöngött, már biztosra vette, hogy mindjárt bejelentkezik a hangposta, de az utolsó pillanatban egy női hang szólt bele. – Üdv – mondta Christie. – Nézze, mi nem ismerjük egymást, de együtt dolgozom az édesanyjával, és egy kicsit aggódunk, mert ma még nem jött be. Meg tudná adni a számát, hogy tudjam, helyesen szerepel-e az adatbázisunkban? Meg a mobilszámát is. – Hogyne, persze – mondta Laura sietve. – Épp úton vagyu… – A vonal megszakadt. Másodpercekkel később Christie kezében megcsörrent a telefon. Laura lediktálta az otthoni számot, amely sajnos megegyezett a személyzeti osztály adatbázisában szereplővel, azután megadta Grace mobilszámát, de alighogy befejezte, újból megszakadt a vonal, és Christie hiába hívta vissza többször is, csak a hangposta jelentkezett. Felhívta Grace mobilját, de az is egyből hangpostára kapcsolt. Grace kedves hangja arra kérte a hívót, hogy hagyjon üzenetet, amit Christie meg is tett.

– Grace, itt Christie. Az irodából beszélek. Kérlek, szólj vissza, hogy jól vagy-e. Hívj a közvetlen vonalon. – És bemondta a számot. Még egyszer megpróbálkozott Grace otthoni számával. Semmi, csak megint ugyanaz a búgás. Az intuíciója azt súgta, hogy valami nagyon nincs rendjén. Főképp annak fényében, hogy Grace nemrégiben az otthoni békétlen állapotokról panaszkodott neki. Inkább utólag mondja rá bárki, hogy túlreagálta a dolgot. – Nem tudom elérni. Tudja valaki – újból elolvasta a HR-esektől kapott címet –, merre van a Powderham Crescent? Nincs irányítószám! A fene vigye el ezeket, csupa idióta ül a személyzeti osztályon! – átkozta Christie az egy emelettel alattuk székelő HR-részleg inkompetenciáját. – A lakótelepen van Penistone mellett – mondta Raychel. – Mielőtt elérnéd a várost, a nagy körforgalom után balra. Ő mesélte, hogy arra lakik. – Azt hiszem, odamegyek – mondta Christie. – Nem gondolod, hogy ez azért… túlzás? – kockáztatta meg Anna. – Fogalmam sincs – felelte Christie. – Csak azt tudom, hogy valami nincs rendben. Igen, valószínűleg eltúlzom, de az aggódás úgysem hagyna dolgozni, úgyhogy ezzel az erővel akár oda is mehetek. – Csak aztán nehogy rátörd az ajtót, mint valami kommandós, elvégre lehet, hogy békésen tévézik – mondta Raychel. Jóllehet neki is ugyanaz volt az érzése, mint a többieknek, hogy Grace nem vett volna ki szabadnapot anélkül, hogy ne szólna róla valamelyik kollégájának. – A biztonság kedvéért megadom nektek a lánya, Laura számát – mondta Christie, és gyorsan felírta a számot egy noteszlapra. – Jövök, amint tudok. – Tényleg ennyire aggódsz? – kérdezte Raychel, ahogy végigszaladt a hátán a közmondásos borzongás, mintha a sírján táncolna valaki. – Igen, tényleg. – Christie hangjából cseppnyi kétely sem hallatszott ki. – Ha James megkérdi, hol vagyok, mondjátok meg neki az igazat. Ha bárki más kérdezi, mondjátok, hogy semmi köze hozzá. – Azzal felkapta a kabátját, és végigtalpalt az irodán a lépcső felé. A lakótelepet könnyen megtalálta, de kész labirintusnak bizonyult, utcatáblák sehol. Christie idegesen a fékre taposott, és odasietett a legközelebbi házhoz. – Elnézést kérek a zavarásért – mondta a háztulajdonosnak, egy papucsos asszonynak, aki éppen takarított –, merre találom a Powderham Crescentet? A harminckettes számot keresem. – Ez az, kedvesem – mondta az asszony. – Az utca nagy ívben elkanyarodik. A harminckettes számot a túloldalon kell keresnie. Lát majd egy sor üzletet, azt hiszem, arra lesz valahol. – Nagyon köszönöm – mondta Christie, azzal visszaült a kocsiba, és megfordult, hogy kövesse a kapott instrukciókat. A házszámok 74-ig csökkentek, aztán boltok szakították meg a sort. Grace magában számlált, és egy csendes kis sarokháznál lyukadt ki, amelyet három oldalról makulátlanra nyírt gyep és másfél méteres tűlevelűek öleltek körül. Christie leparkolt a ház előtt, és óvatos léptekkel ment végig a kerti ösvényen. Már nyúlt volna a kopogtatóért, de az utolsó pillanatban visszakapta a kezét. Odalopózott az elülső ablakhoz, és belesett rajta. Nem látott semmi különöset. Szeretett volna a ház háta mögé kerülni, de a magas oldalsó kapu zárva volt. Visszament a bejárati ajtóhoz, és bekukkantott a levélnyíláson. Egy rádió tompa nesze hallatszott, meg emberi hangok, de oly halkan, hogy Christie abban sem volt biztos, nem csak képzeli-e őket. Hallotta, hogy jön egy kocsi, és mikor odanézett, Nikit pillantotta meg a fehér fogorvosi köpenyében. – Nem értem, miért kell így felfújnod a dolgot – reccsent rá Christie. – Mióta járni tudsz, folyvást valami galibába keveredsz – mondta Niki. – Jobb félni, mint megijedni. – Szemügyre vette a házat. – Nem látok semmi szokatlant. Talán egyszerűen csak lerobbant a kocsijával, és nincs térereje. – Remélem – mondta Christie. – De ismersz, tudod, milyen jók a megérzéseim. Niki olyanformán bólintott, mint aki tisztában van húga intuitív képességeivel. Christie bezörgetett a kopogtatóval, és egyúttal be is csöngetett. Fényt látott felvillanni az ajtóüvegen át, mintha egy folyosó végén előbb résnyire nyílt, majd becsukódott volna egy ajtó.

– Van odabent valaki – mondta, és felhajtotta a levélnyílás fedelét, hogy azon keresztül kiabáljon be: – Grace, odabent vagy? Jól vagy, Grace? E pillanatban vadonatúj Volvo húzódott le az útról, és szorosan Niki kocsija mögött megállt. Fiatalember szállt ki belőle sietve, aggodalmas kifejezéssel az arcán. – Üdv. Christie? Paul vagyok, Grace fia. Most hívott a húgom, hogy nézzek rá anyára, aztán megszakadt a vonal, és már nem tudtam őt elérni. Mi folyik itt? – Üdvözlöm, Paul, nem tudom, mi a baj, ha baj van egyáltalán. Christie vagyok, igen. Az édesanyjával dolgozom, és ma nem jött be dolgozni, aggódtam. Biztos vagyok benne, hogy van valaki a házban. Paul bekémlelt az ablakokon, és az oldalsó kapuval is megpróbálkozott. Azután, jobb híján, bezörgetett az ajtón. – Anya, apa, engedjetek be. Paul vagyok. Egy férfi homályos sziluettje jelent meg az ajtó keskeny, háromszögletű üvege mögött, és türelmetlen hang harsant: – Menj innen. Mit akarsz itt épp te? Paul mindennek ellenére megkönnyebbült. Ugyanis átfutott az agyán, hogy esetleg fegyveres rablók tartják fogva a ház hátulsó fertályában megkötözött szüleit. – Apa, itthon van anya? Eressz be. – Menj innen. A megkönnyebbülés már illanóban volt. – Apa, mi folyik ott? Jól vagytok? – Miért ne lennénk jól? – így Gordon. – Anyának dolgoznia kellett volna menni – mondta Paul. – Nem megy be többet. Christie és Paul összenézett. – Apa, mi történik? Hol van anya? – Azt mondtam, takarodj, és hagyj nekünk békét – mondta Gordon, és a sziluett eltűnt. Paul a hajába túrt. – Ilyen nincs – mondta. Ha ezt a televízióban látja, már üvöltözne a szereplőkkel: hívjátok már a rendőrséget! Törjétek be az ablakot! Csináljatok már… VALAMIT! – Most mi legyen? – kérdezte Niki, aki már nem gondolta úgy, hogy a húga rémeket lát. – Hívom a zsarukat – mondta Paul, bár rettenetes dolog, ha az ember a szülei miatt kénytelen felhívni a rendőrséget. A képtelen helyzet miatt fejcsóválva nyomta le az első 9-est. Várt még egy másodpercet, hátha mégis létezik valamilyen értelmes magyarázat, de az nem létezett, így beütött még két 9-est, és a füléhez emelte a mobilt. – Ez képtelenség – mondta, míg a kapcsolásra várt. – Szerintem helyesen cselekszik – biztatta Niki. Az utca másik oldalán megrebbentek a függönyök. Paul remélte, hogy a rendőrök csipkedik magukat. Anyja teljesen odalesz, ha megpillantja ezt a csődületet az ajtaja előtt. De édesanyja csak nem jött ki, és Paul előre rettegett, hogy milyen kép fogadja majd odabent, ha egyszer végre bejut. Végtére is a szüleiről van szó, s bár tudta, miként vélekedik róla az apja, ő, ha kell, foggalkörömmel harcolt volna érte. Lelki szemével már látta is, hogy egy férfi pisztolyt szorít az anyja fejéhez, és megparancsolja az apjának, hogy szabaduljon meg az ajtó előtt toporgó népségtől. Lehet, hogy amikor azt mondta: „anya nem megy be többet dolgozni”, ezzel azt próbálta az értésére adni, hogy bajban vannak. Mindenféle iszonyatos, őrült magyarázatok cikáztak keresztül-kasul Paul fejében. Újból felnyitotta a levélnyílást. – Apa, engedj be. Anya jól van? Nem jött válasz. Paul megpróbált átmászni a tömör fakapun, ám az még úgy is túl magas volt neki, hogy odahúzta a komposzttartályt, és felállt rá, miközben Niki lentről biztosította, azonkívül szorosan be volt zárva, így a vállával sem tudta betörni. Valamennyire azért odalátott a hátsó kertbe, de nem

fedezett fel árulkodó jeleket, amelyek a házbéli történésekre utalnának; mindenütt rend volt, sehol egy kitört ablak. Mindhárman csak álltak ott és füleltek tanácstalanul, mígnem tíz perc múlva befutottak a rendőrök. Kövérkés őrmester szállt ki a járőrkocsiból egy fiatalabb közrendőr társaságában. Paul ismertette velük a tényállást. Az őrmester ellenőrizte, hogy a bejárati ajtó csakugyan zárva van, és a kapun nem lehet bejutni. Bekiáltott a levélnyíláson, és be is csöngetett, de nem kapott választ. Ripsz-ropsz meghozta a döntést a további teendőkről. – Behatolunk – mondta egy olyan ember modorában, aki nem először tesz ilyet. A közrendőr nyomban a kocsi csomagtartójához ment, ahol az ajtótörő bakot tartották. Felvette a mellette tárolt védősisakot, védőszemüveget tett fel, és kesztyűt húzott, ezenközben az őrmester bedörömbölt az ajtón, és még egyszer bekiabált a levélnyíláson. – Mr. Beamish. Itt a rendőrség. Kérem, uram, kinyitná az ajtót? Semmi válasz. Az őrmester viperát húzott elő, és laza csuklómozdulattal kinyitotta. Majd odabiccentett a társának, és félreállt. A társa a kulcslyuk magasságában nekilendítette a bakot az ajtónak, és az egész épület beleremegett a csattanásba. Az ajtó nyomban feltárult, s olyan csend fogadta őket, mintha egy lélek se lenne a házban. Az őrmester mozgást keresve körülpillantott az előszobában, azután halkan a folyosó végében nyíló konyhaajtóhoz osont, belökte, még egyszer nevén szólította Gordont és Grace-t, majd a viperát készenlétben tartva benyomult, a fiatal rendőr a sarkában, szorosan mögöttük Paul és Niki, holott figyelmeztették őket, hogy maradjanak hátra. Ám az őket fogadó látvány volt a legbizarrabb az egészben. Gordon az asztalnál ült, és képes újsággal a kezében épp teázott, miközben az asztal alatt Grace hevert félig öntudatlan állapotban, mindkét karjával az egyik vaskos asztallábhoz kikötözve. Niki futva rohant ki a házból. Tudta, hogy van az utcában egy orvosi rendelő. Grace-nek orvosra van szüksége, de az is lehet, hogy mentőre, mégpedig hamar, annyi bizonyos. Gordon feltekintett a konyhájába beözönlő csődületre. Tekintete végigpásztázott rajtuk, és a fiatal rendőrön állapodott meg. Felállt a papucsában. – Mit akarnak? – Csak nyugalom, uram – mondta az őrmester, ahogy látta Gordon kezét ökölbe szorulni. Erre bizonyosan nem számított, gondolta a rendőr. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és elkapta, majd hátracsavarta a férfi karját, aki mindaddig abban a hiszemben volt, hogy őt jöttek megmenteni, s közben ismertette vele a jogait. Gordon csak akkor kezdett hadakozni, amikor rákattant a csuklójára a bilincs, mint aki csak most tér vissza a valóságba, de nem vehette fel a versenyt a nagydarab őrmesterrel, aki könnyedén kirángatta a helyiségből, miközben Gordon azt mormogta: – Mi folyik itt? Mit képzel maga? Szálljon le rólam! Grace! Grace! Paul és Christie térdre vetette magát Grace mellett, és mialatt eloldozták, addig a fiatalabb rendőr erősítést kért a rádióján, amely majd beviszi Gordont az őrsre. Grace felkiáltott éles kínjában, hogy végre mozdítani tudja a karját. Azután Niki viharzott be egy orvossal a közeli rendelőből, aki dr. Mackayként mutatkozott be a rendőrnek, és azt mondta, jól ismeri Mrs. Beamisht, ugyanis a páciense. Paul és Christie helyet adtak neki, hogy törődni tudjon Grace-szel. Ő rettenetes állapotban volt. Minden erő elhagyta, zúzódások borították, a ruhája csatakos és tépett, izmai elgémberedtek. Niki kiment, ösztönösen ráérezve, hogy Grace nem szeretné, ha ilyen állapotban látná valaki, akit alig ismer, s aki ráadásul férfi. – Mentőt kell hívnunk – mondta dr. Mackay, és előhúzta a mobilját. – Nem kell mentő – nyöszörögte Grace. – Csak egy kis vizet kérek. Paul és Christie talpra segítette, de nyomban hátrazuhant egy székbe. – Most bemegy szépen a kórházba – mondta a doktor halk, ámde rendkívül határozottan, ír akcentussal, és zsebre vágta a telefonját. Megdörzsölgette az asszony hideg, merev, sajgó kezét. Grace kételkedett benne, hogy valaha is megint rendesen fog benne keringeni a vér. – Jóságos isten, mióta van ebben az állapotban, asszonyom? – Milyen nap van? – kérdezte Grace. Lüktetett az egész teste. Gondolkodni is alig bírt. – Kedd délelőtt van, édes – mondta Christie egy pohár vizet emelve a nő szájához. – Akkor tegnap óta – mondta Grace elfúló lélegzettel, és mohón beleivott a vízbe. Kiesett

neki egy egész éjszaka. – Tegnap délután kezdődött. – Amint leért a víz a gyomrába, öklendezni kezdett, Christie gyorsan felmarkolt egy törülközőt, és odatartotta az ajkához. – Anya, összeszedek neked pár holmit a kórházba – mondta halkan Paul, a szemét törülgetve. A pánik, amely abból fakadt, hogy valami baja eshetett az apjának, száznyolcvan fokos fordulatot vett, és olyasmi lett belőle, amire nem talált a szavakat. A tulajdon apja. Ezt képtelen volt feldolgozni. Egyelőre igyekezett csak az anyjára koncentrálni. Az apjára gondolni sem bírt. – Ne, Paul, nem akarok… – De bemész, anya. És nincs vita. – Segítek – mondta Christie. Grace összébb húzta magán a ruháját, tudta, hogy több helyütt is elszakadt. Paul a fejét rázta. Olyan érzése volt, hogy kiemelték e világból, és belepottyantották egy érthetetlen másikba. – Itt a mentő – jelentette Niki a folyosóról. Felfoghatatlan volt számára, hogy a vidám kisunokája kezét fogó mosolygós, elegáns hölgy ugyanaz a nyomorult, szánalomra méltó, félmeztelen teremtés, akit az előbb látott. A legszívesebben belevágta volna az öklét a makulátlanul fehér falba. Hogy lehet képes valaki ezt tenni egy ilyen tüneményes nővel? Aki ráadásul a saját felesége? A mentőorvos meg a doktor óvatosan próbálták kivezetni Grace-t, de úgy elgémberedett a lába, hogy végül kénytelen volt beleülni a kerekes székbe. Paul éppen a fiatalabb rendőr kérdéseire válaszolgatott, amit rögtön félbe akart hagyni, hogy elkísérje az anyját. – Maradj csak, Paul, segíts a rendőröknek – mondta Grace. – Nem mehetsz egyedül, anya. – Velem jönnél, Christie? – Ösztönösen jött a kérdés. Egy nő társaságára vágyott. Egy barátra. Christie Somersre volt szüksége. – Szeretnéd, ha elkísérnélek, szívem? – szaladt oda hozzá Christie. – Kérlek – felelte Grace. – Akkor majd követlek benneteket a kocsimmal – mondta Christie. – Niki, tudatnád odabent a lányokkal, hogy ma már ne számítsanak rám? – Persze – mondta Niki. – Mondja meg anyámnak, hogy jövök, amint tudok – kiáltott Paul Christie után. Egy darabig biztosan itt lesz még a rendőrség, és a betört ajtóval is kezdeni kell valamit. Ha legalább ezeket a gyakorlati problémákat megoldja, édesanyjának annyival is kevesebb lesz majd a gondja. Muszáj lesz elfoglalnia magát valamivel, mert mindjárt szétrobban a feje. Megérkezett az erősítés Gordonért. A hátulsó részében ráccsal lezárt furgon halálra rémítette a férfit, amikor betuszkolták. – Nem vagyok állat – hőbörgött. De elsőnek a mentő indult el lassan, Christie kocsijával a nyomában. Még Nikinek is a hideg futkározott a hátán, amikor betelefonált a lányoknak az irodába. A kórházban Grace hagyta, hogy lefotózzák az összevert arcát, bár nem győzte hangsúlyozni, hogy nem kíván feljelentést tenni. Előfordulhat, hogy később meggondolja magát, mondta a rendőr, aki felvette a vallomását. Igen udvariasan és szakszerűen elmagyarázta, hogy itt nem egyszerű házastársi civódás történt. Amikor felolvasták neki a vallomását, Grace-nek olyan érzése támadt, hogy valami szegény pára bulvármagazinba illő történetét hallja, nem a sajátját. Szégyellte, hogy barátok, szomszédok és idegenek látták ilyen állapotban. Mindennek ellenére Grace azt az információt inkább elhallgatta, hogy még be is volt gyógyszerezve. Nem akarta a gyerekek előtt még jobban besározni Gordon nevét. Gordon e tekintetben épp eléggé kitett magáért, csakhogy egy ápolónő vért vett tőle, és a teszteredményekből úgyis minden ki fog derülni. Megjött Laura, és sírva fakadt az anyja sérülései láttán. Akárcsak Paul, felváltva érzett haragot és megkönnyebbülést, értetlenséget és gyűlöletet. – Nem mehetsz vissza abba a házba. Költözz hozzám. – Ne félj, nem megyek vissza – mondta Grace. – De hozzád sem költözöm. Egy ideig

Christie-nél fogok lakni. Két gyermeke szelíd tiltakozásnak adott hangot, de bármennyire szerette is őket Grace, most inkább Christie Somers szíves, bonyodalmaktól mentes társaságára vágyott. Hogy miért épp olyasvalakihez fordul, akit mondhatni alig ismer, ő sem tudta pontosan, de nem volt olyan állapotban, hogy megkérdőjelezze a saját érvelését. Csak sodortatta magát, hagyta, hogy a pillanatnyi érzései vezéreljék. Nem akarta a jelenlétével szüntelenül arra emlékeztetni a gyermekeit, hogy mit tett vele az apjuk. Így is épp eléggé megsérültek lelkileg. Pault bűntudat emésztette, amiért nem védelmezte meg az anyját rohamosan leépülő apjától. Grace látta rajta, hogy rágja magát emiatt. – Nem láthattad előre, fiam. – Úgy ölelte magához Pault, mintha az még mindig kisfiú lenne, és tudta, hogy a gyermekeinek kínszenvedés lenne végignézni a felépülését. Ezért mikor a kórházban Christie megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve nála meg a fivérénél lakni, Grace hálásan igent mondott. – Sarah-nak még ne szóljatok – mondta Grace a gyermekeinek. – Neki is tudnia kell róla! – mondta Paul. – Nem, Paul, nem kell tudnia. Elég neki a terhesség gondja. Vigyázzatok rá nagyon. – Te most csak magadra gondolj, anya – mondta Laura. Úgy szerette ezt az asszonyt, majd megszakadt a szíve, hogy egy kórházi ágyon kell látnia a tulajdon apja kezétől származó sérülésekkel borítottan. Laura rengeteget sírt, miután az apja kidobta őt a házból, mégis fel volt rá készülve, hogy megbocsát neki, utóvégre mégiscsak az apja. De mindezek után most már színét sem akarta látni.

55. FEJEZET

– Jól vagy? – kérdezte Christie Grace felé fordulva, ahogy megállt a kocsival a házuk előtt, aztán nyomban meg is feddte magát: – Ostoba kérdés. Persze hogy nem vagy jól. – Nagyon kedves vagy – mondta Grace, és kipréselt magából egy mosolyt. – Tudod, nem szívesen éjszakáztam volna a kórházban. – Fájt az arca, ha beszélt, fájt a válla, fájt minden tagja. Bele akart merülni egy kád vízbe, hogy csak az orra látszódjék ki, és lemosni magáról az emléket, ahogy Gordon sután törölgeti. Úgy érezte magát, mint akit meggyaláztak. Nincs is annyi szappan a világon, ami megszabadíthatná Gordon érintésének emlékétől. Christie kisegítette Grace-t a kocsiból, belékarolt, és féltő óvatossággal vezette be a szép régi házba. Amikor Christie apja évekkel azelőtt megvásárolta, „agglegénylakként” hirdették, s ez igencsak találó leírás. A tágas telken álló West House-t, ahonnét pazar kilátás nyílt a környező vidékre, békés, nyugalmas hangulat lengte be. Amint Grace belépett a házba, máris védve érezte magát a vastag falak mögött. Christie szelíden lenyomta Grace-t egy nagy, puha karosszékbe a kertre nyíló ajtónál. – Üldögélj csak nyugodtan, én főzök egy teát. Grace átadta magát a csendnek. Három nappal korábban még egy másik világban élt. Most pedig itt van ebben az idegen házban, a férje meg egy cellában csücsül. Nem érzett sajnálatot iránta, ha az összeroppanására gondolt. Gordon nem egy beteg ember, aki nem ura önmagának. Az önzése szakította szét a családot. Gordon akarattalan bábokként tekintett mindnyájukra, mintha az ő kiterjesztései lennének. Grace-nek már régen el kellett volna hagynia a férjét, amikor a gyerekek kirepültek, akkor megóvta volna őket ettől a temérdek szenvedéstől. Akkor kellett volna elhagynia Gordont, amikor még csak házsártos vénembernek tartották, akkor sosem kellett volna végignézniük, ahogy szép lassan átalakul… szörnyeteggé. Visszatért Christie kezében tálcával, azon csinos kancsó, porceláncsészék, meg egy tányér csokoládés keksz. Ez a tea azért készült, hogy nyugalmat hozzon. – Négy szabad szobánk van, de szerintem a Rózsa Szoba lenne számodra az ideális. Külön fürdőszobája van, és a ház hátulsó fertályában található, úgyhogy senki nem fog zavarni. Biztosan jólesne egy fürdő. Kikészítettem neked az ágyra párat a legpuhább törülközőimből. Ekkor nyöszörgésszerű hang tört fel Grace torkából, Christie már mozdult is, hogy megvigasztalja, mire Grace megragadta, és csak sírt, egyre csak sírt.

56. FEJEZET

Másnap reggel Grace érthető módon nem ment be dolgozni. Dawn, Anna és Raychel valósággal lerohanta az ajtón belépő Christie-t, hogy kifaggassák felőle. Ismét a megérzése súgta meg Christie-nek, hogy bátran elmondhatja nekik, ami Grace-szel történt. Meg fogják őrizni a titkot. Ezek a nők most már a barátnői, és beavatottakként könnyebben el tudják majd hárítani az esetleges pletykákat meg a kíváncsiskodókat. – Nagyon törékeny – mondta Christie. – Nem hiszem, hogy felhőtlen éjszakája volt, de legalább békésen aludt, amikor eljöttem. – Ezt nem hiszem el – mondta Dawn. – Ilyen csak rémfilmekben eshet meg. – A gyerekei biztos össze vannak omolva – mondta Anna. – Milyen érzés lehet, ha apád ilyesmit művel az anyáddal? Persze nem tudom, min csodálkozom, hisz a hírekben is annyi szörnyűséget hallani. – Sajnos egyet kell értenem – mondta Christie. – Senki nem tudja, mi történik a zárt ajtók mögött. – A rohadék – mondta Raychel, és a többiek elképedt szemeket meresztettek rá. Nem hallották még káromkodni, és nem gondolták volna, hogy bájos hangjának ilyen kemény éle is tud lenni. – Nos, természetesen mindez maradjon köztünk – mondta Christie. – Mondanom sem kell, Grace nem az a kitárulkozós fajta. Isten tudja, mit érezne, ha bekerülne az ügy az újságba. Hivatalosan Grace meghűlés miatt maradt otthon. Ebben a pillanatban Malcolm alakja és talmi barnasága kúszott be a perifériás látóterébe. Christie egyenesen odanézett rá. – Mi van? – kérdezte Anna. – Miért nézel így a narancsképűre? Ha egy nézéssel ölni lehetne! – Biztosra veszem, hogy neki is benne van a keze abban, ami történt – mondta Christie összeszorított fogain át. – Valaki, mégpedig egy férfi, elmondta Grace férjének, hogy Grace kétszer is nyugdíjba mehetett volna, de nem tette. Szerintem attól dilizett be a pasas. – És úgy gondolod, hogy Malcolm volt a besúgó? – kérdezte Raychel. – Ó, igen, fogadni mernék rá, Raychel. – Ha tényleg ő volt, hát nagyon rosszul tette – mondta Dawn, és résnyire szűkült szemmel fixírozta Malcolmot. – Mit képzel ez magában? – így Anna. Az adott pillanatban akárkinek képes lett volna betörni a képét, aki pletykálni merészel Grace-ről. – Ugye Grace nem fog visszamenni a férjéhez? – kérdezte Raychel. – Dehogy fog – mondta Anna utálkozó arccal. – Egy olyan alakhoz, aki ezt tette vele? – Mindazonáltal a mondat vége felé elhalkult a hangja, mert belegondolt a saját helyzetébe. Ironikus ez a vehemencia egy olyan nő részéről, aki szánalmasan várja, hogy hűtlen jegyese visszataláljon hozzá. Ebédidőben Christie hazatelefonált, hogy megtudakolja, hogy van Grace. Paul és Laura is ott volt. Christie korábban értésükre adta, hogy bármikor szívesen látja őket. Az átélt megpróbáltatás dacára Grace meglepően nyugodt volt. Christie gyanította, hogy még mindig sokkos állapotban van. Niki arra ért haza, hogy Grace a karosszékben alszik. Felriadt, amikor a férfi lábujjhegyen elsettenkedett mellette a konyhába, és az ajtó hűs légmozgást teremtett. – Jaj, Grace, ne haragudjon. Nem akartam felébreszteni. – Bocsánat – mondta a nő, és megmozgatta sajgó tagjait. – Bocsánat? Miért ön kér bocsánatot? – így Niki. – Ön vendég a házunkban, érezze otthon magát. Akár a székben ülve, akár a kertben, akár a hűtőben nyomja el az álom, ez szíve joga. – És rámosolygott. Volt a lényében valami megnyugtató, ami csak azért volt furcsa, mert mélyen zengő

hangját inkább üvöltözésre teremtették. Niki természetadta tehetséggel nyugtatta meg az idegesebb betegeket. – Hogy issza a kávéját? Hadd találjam ki: tejjel, cukor nélkül. – Majd én megcsinálom – mondta Grace, aki nem volt hozzászokva, hogy körülugrálják. – Felejtse el – szólt Niki. – Csak válaszoljon a kérdésre, és ne kényszerítsen rá, hogy visszaültessem abba a székbe. – Akkor a válaszom: igen, tejjel, cukor nélkül iszom – adta be a derekát Grace. Végtelen fáradtságot érzett. Most sokkal inkább, mint reggel, amikor a mobilja csöngésére ébredt. Paul és Laura hívták, mert nagyon aggódtak érte, és látni szerették volna. Egy órán belül ott is voltak, és egész nap mellette maradtak. Grace alig emlékezett rá, mi mindenről beszélgettek, miközben egyik teát itták a másik után. Arra azonban tisztán emlékezett, hogy a történtekről nemigen ejtettek szót. Hogy is mondhatta volna el a gyermekeinek a részleteket? Grace bele sem akart gondolni, mitévő lesz ezután. Egyelőre attól is boldog volt, ha elücsöröghet a gyermekeivel, és Charlesról, a Rózsa Házról meg a kis Joe-ról folyik a szó. Niki habos kávét nyújtott felé porceláncsészében. – Összedobok egy tésztát, Grace. Nem vegetáriánus, ugye? Kérem, nyugtasson meg, hogy a húgomhoz és hozzám hasonlóan maga is elkötelezett húsevő. Grace már majdnem kimondta, hogy nem szeretne gondot okozni, de hálátlan vendégnek érezte volna magát, ha minden jóságos gesztusukat elhárítja. Így hát rábólintott: – Elkötelezett húsevő vagyok. – Pompás – mondta a férfi. – Maradjon csak nyugodtan. Engem pihentet a főzés. És nézze el nekem, hogy kornyikálok közben. Grace iszogatta a kávéját, és hallgatta a konyhában tevékenykedő, áriázó Nikit. Az volt a benyomása, hogy ez bevett szokás lehet a férfinál, és nem az ő kedvéért produkálja magát. Dawn is tésztát főzött aznap este. Gyertyákat tett a megterített asztalra, előételnek rákkoktélt készített, és jó előre kivette a tortát a fagyasztóból. Nyitott egy üveg bort, és éppen töltött a két pohárba, amikor Calum hazaért a munkából. – Ez meg mi? – kérdezte. – Gondoltam, megleplek – mondta a lány. – Az illata jó. De ne pazarold rám azt a bort, én sört kérek. Dawn a karjába omlott, és megcsókolta, habár a fiú nevetve mondta: „hagyd ezt, te spicces tyúk”. És ez Dawn jövendőbelije. Al Holly nem lehet az övé, sem a csókja, amit egy percre sem bírt kiverni a fejéből, pedig muszáj lesz. Minden erejével arra kell összpontosítania, hogy ő, Dawn a leendő Mrs. Crooke. – Puszilnak a lányok – mondta Christie a vacsoránál. – És ne aggódj, úgy néz ki, senki más nem tudta meg a dolgot. Nem hallottam, hogy pletykálnának. Szóltam a HR-eseknek, hogy betelefonáltál, és meg vagy fázva. – Úgyis beszélni fognak – mondta Grace a fejét ingatva. – S akkor a helyi újság máris megszimatolta az ügyet. – Eszébe jutottak a rendőrség és a mentő érkezésekor megrebbenő függönyök, s ahogy a máskor oly csendes kis utca megtelt autóval meg emberrel. – Hát akkor toll a fülükbe – mondta Christie. – A mai lapokkal holnap már a macskaalmos tálcát bélelik ki az emberek. James McAskill üzeni, hogy addig vagy szabadságon, ameddig csak akarsz. – Tudja? – tátotta el a száját Grace. – Nem mindent. Bízik az ítélőképességemben. – Holnap már bemegyek – mondta Grace. – Még mit nem! – szólt közbe Niki. Nem úgy volt diktatórikus, mint Gordon. Mert Niki az ő, Grace érdekeit nézte. – Minél hamarabb visszarázódom a rendes kerékvágásba, annál jobb. A zúzódásokat majd elfedi az alapozó meg a púder. – Ahogy gondolod – mondta Christie, és lepisszegte a fivérét, aki újból közbe akart vágni. – Beviszlek, ha menni akarsz. És már most szólok, hogy ha mégsem érzed magad elég erősnek a

munkához, akkor azonnal gyere haza. Grace bólintott, de néma maradt. Az asztal körül érezhető emberi melegség könnyeket csalt a szemébe. Védve érezte magát West House-ban, és tíz körömmel kapaszkodott ebbe az érzésbe. Azzal is tisztában volt, hogy ha záros határidőn belül nem lép ki a ház tekintélyes ajtaján, akkor talán sosem lesz rá képes.

57. FEJEZET

Amikor Grace bement az irodába, nyomban körbevették a munkatársak. – Mit keresel te itt? Miért jöttél be? Szónoki kérdés volt. Nem igényelt választ. Helyette leültették Grace-t egy kávéval meg egy nagy tányér süteménnyel, valamint a benti papírzsebkendő-készletükkel, mert a törődésük könnyeket csalt az asszony szemébe. – Hogy érzed magad? Vagy nagyon butát kérdeztem? – kérdezte Dawn kávéval a kezében. – Ami velem csak a legritkább esetben fordul elő persze – tette hozzá mosolygós öniróniával. – Megvagyok – mondta Grace nyugodtan. Furcsamód igazat beszélt. Olyan érzése volt, hogy semmi köze az elmúlt néhány nap eseményeihez. Még az Evening Starba bekerült rövid cikkecske sem billentette ki a higgadtságából, melyben megírták, hogy egy penistone-i illetőségű nőt a rendőrség szabadított ki otthonából, ahol a férje fogva tartotta. „Az elkövető nevét nem tudjuk”, állt a cikkben. Arról egy szót sem írtak, hogy a meg nem nevezett elkövetővel az elmetörvény alapján fognak eljárni, mint arról a család a rendőrségtől értesült. Grace tisztában volt vele, hogy ez túl sok neki egyszerre, és az agya védekezésképpen kartávolságra tartja tőle a rettenetet, amíg elég erős nem lesz, hogy feldolgozza. Nyugalma tehát csak átmeneti. Ami pedig az éjszakát illeti, kellett az altató, amit a kórházban adtak neki, muszáj volt kiütnie magát, hogy ne háborgassák az álmok. – Jössz holnap a kocsmába? – kérdezte Anna, és barátian oldalba bökte az asszonyt. Közelről jól ki lehetett venni a zúzódásokat Grace sminkje alatt, de Anna nem tett róla említést. – Tökéletesen megértem, ha nincs hozzá kedved, de nélküled nem lenne ugyanolyan. – Szívesen megyek – felelte Grace. – De jó! – mondta Dawn. Szégyenszemre alig várta a péntek estéket. Amikor az öt nő másnap este bevonult a Felkelő Napba, Dawn rémülten látta, hogy üres a színpad. – Ma nem játszik a zenekar? – kérdezte a bárpultnál állva egy elhaladó pincérnőtől. – Szerintem befejezték nálunk – mondta amaz, ahogy elsietett mellette a fűszeres kosárral. Dawnnak egyszerre melege lett, ájulás kerülgette. Megrendelte a bort a lányoknak, de az esze valahol másutt járt. Hát ezért akarta Al Holly a múlt hétvégén vele tölteni a napot? Ezt a szavak nélküli módját választotta a búcsúnak? Ez lenne a „meglepetés”, amit neki szánt? – Tévedtem – bukkant fel a pincérnő Dawn vállánál. – Csak dugóba kerültek. Mindjárt itt lesznek. Dawn ettől rögvest jobb kedvre derült. Sőt mi több, ujjongott a lelke. Csak az ég tudja, mi lesz vele, amikor majd megpillantja őt. Vasárnap óta egy reumás teknőc tempójával vánszorogtak előre a napok. – Tudsz valamit a férjedről? – kérdezte Anna óvatosan Grace-től. – Ne beszélj róla, ha nem akarsz. – Kórházban van – mondta Grace színtelen hangon. – Pszichiátriai megfigyelés alatt tartják. – El tudta képzelni Gordon felháborodását: még hogy ő mentálisan beszámíthatatlan, még hogy nincs tudatában a cselekedeteinek! – De te nem akarsz… ugye, nem mész vissza hozzá? – kérdezte halkan Raychel. – Nem – mondta Grace pillanatnyi tétovázás nélkül. Sosem tudná megbocsátani a férjének a mániákus és életveszélyes önzését. Bár csak pár napja volt távol tőle, sok minden máris kellő megvilágításba került. Most a teljes képet látta, és megértette, hogy az eladdig természetesnek vélt dolgok, amelyekkel hosszú évek óta élt együtt, távolról sem természetesek. Mióta elhagyta az otthonát, minden egyes levegővétel édesebb volt az előzőnél. Megjött Dawn tálcán a poharakkal meg egy üveg merlot-val, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Korábban is előfordult, hogy durva volt veled? – kérdezte.

– Soha – mondta Grace hosszan eresztve ki a levegőt. – Mindig is hirtelen ember volt, de nem gondoltam volna, hogy ilyesmire is képes. – Ijesztő, nem? – rezzent össze Dawn. – Emlékeztek arra a meggárgyult skót fickóra, aki lepuffantott egy csomó gyereket? Mi juttathat valakit idáig? – Gyanítom, hogy sok esetben nagyon lassú, hosszan tartó folyamat vezet el a robbanáspontig – sóhajtott Christie. Azon tűnődött, milyen lehetett vajon Grace házassága, ha a férje képes volt bejönni az irodába, hogy Grace nyugdíjazásáról érdeklődjön. Önmagában ez az apró tény is arról árulkodott, hogy a férfi uralkodó típus. Márpedig ez a típus inkább összeroppan, mintsem meghajlik a nyomástól. Grace kortyolt a borából, ami megmelengette a torkát. Az a gondolat is hasonló melegséggel töltötte el, hogy aznap este nem a férjéhez, hanem West House-ba megy haza. Habár hamarosan vissza kell majd térnie a régi otthonába. – Gordont ismerve alighanem most is azt hajtogatja magában: „micsoda hűhó egy közönséges házastársi perpatvar miatt”. Azon se lepődnék meg, ha elvárná tőlem, hogy forró teával várjam haza, mintha mi sem történt volna. – Ne viccelj már! – mondta Raychel, de rögtön utána Nathan Lunn jutott eszébe, akinél szintén nagy hirtelen maradtak abba a dührohamok, és az élet ment tovább. Mintha időhurokba kerültek volna a verések, a megtörténtük után már senki nem vett róluk tudomást. Grace, jóllehet nem rendelkezett Christie pszichológiai tapasztalatával, jól ismerte a férjét, aki, ha minden jól megy, hamarosan a volt férje lesz. Tudta, hogy Gordon körömszakadtáig harcolni fog majd ez ellen. Azt fogja gondolni, hogy Grace túllihegi a dolgot, „ostoba nőként” viselkedik, és „lesz szíves ezt azonnal befejezni”. Gordon agyában soha nem fért meg a bűntudat. Nem fogja belátni, hogy olyasmit követett el, amiért bocsánatkéréssel tartozik, utóvégre ő „csak rendet tett”, amire megbecsült, családfői státusa kötelezte. Grace végiggondolta, hogy Gordon hátat fordított Paulnak, ordibált a kis Joe-val, kidobta Laurát a házból, és felidézte mindazt, amit vele, a feleségével művelt. Még szerencse, hogy vége van. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Gordon remekül megideologizálja majd a viselkedését. Grace mély lélegzetet vett, és megosztott velük egy titkot, amiről még senkinek sem beszélt. – El akartam hagyni. – Ő tudta? – kérdezte Anna. – Nem, de szerintem sejtette, és fogalma sem volt, mitévő legyen. Gyakorlatilag megvádolt, hogy viszonyom van valakivel a munkahelyemről. – Micsoda? Kivel? – horkant fel Dawn. – Nem egy konkrét személlyel. De ez remek indokot szolgáltatott neki a viselkedésére. Christie bólintott. – A visszautasítás erős agressziót válthat ki. – Látta, hogy Grace őrlődik, és finoman megbökte. – Most már biztonságban vagy – suttogta. – Barátok között. – Igen – mondta Grace. – És azt szeretném mondani, hogy tényleg a barátaimként tekintek rátok. Én… nem is tudom szavakba önteni, mennyire közel kerültetek hozzám. – Mély lélegzetet vett, nehogy elsírja magát. – Akkor a férjed végül is szívességet tett neked – vigyorgott Dawn, majd a tátott szájak láttán sietősen hozzátette: – Upsz, ez most elég rosszul jött ki. Úgy értettem, hogy… hogy… Grace csilingelő kacagással sietett a segítségére. – Olyan üdítő vagy, Dawn. – Gondolkoztál már a jövőről? – tette fel Anna szelíden a kérdést. – Borzasztó lehet, én azt se tudnám, mivel kezdjem a tervezgetést. – Csak a másnapról – szólt közbe Christie. – Szerintem az ember ebben a helyzetben legfeljebb egy napra előre tud gondolkodni. – Pedig lassan kénytelen leszek valamit kitalálni – mondta Grace. – Nem maradhatok nálad örökké. – Az ég szerelmére, Grace, hatalmas a ház. Biztosra veszem, hogy olyanok is laknak benne, akikkel még nem is találkoztam – mosolygott Christie. – Azonkívül szerintem Niki örül, hogy

felvághat előtted a szakácstudományával. Sajnos én már belefásultam. A ma esti menü: csirkés, gombás, spárgás rizottó. Niki harminc önálló kreációjának egyike. Anna fájó érzéssel gondolt vissza Tony kulináris adottságaira. Rendkívüli talentum volt a konyhában: Laurence Llewellyn-Bowen és Jean-Christophe Novelli egyesült benne. Anna szerette, ha egy férfi otthon van a konyhában, és Tony olyan magas szinten űzte a főzést, hogy az felért egy előjátékkal. Még jó, mert másmilyenfajta előjátékban Annának úgysem nagyon volt része. Minő pazarlás, hisz Lynette Bottom szájpadlása a csirkefalatoknál elegánsabb étket feltehetően nem is tud értékelni. – Az fincsi lesz! – mondta Dawn kacagva. – Calum egyszer csinált nekem sült krumplis szendvicset. Gyorsfagyasztott sült krumplival. Nem túl kalandos. – Aztán rájött, hogy azt az embert szapulja, akihez egy hónapon belül feleségül fog menni, és megpróbált fordítani egyet a dolgon. – Viszont nagyon kitett magáért. A szélénél is megvajazta a kenyeret. – Valahol a fejében szolid tapsot hallott: ezt nevezem! – Calum tehetsége nyilván másban nyilvánul meg – mosolygott Christie kedvesen. Nem ő volt az egyetlen, aki nem értette, miért pont olyasvalakihez megy Dawn, akit aztán egész hátralevő életében neki kell majd fenékbe rugdalnia. – Na igen – mondta Dawn, és kissé érdesnek tűnt a nevetése, burkoltan azt sejtetve, hogy Calum nem éppen lepedőakrobata. Csak remélte, hogy nem kell belemennie a részletekbe, mert azokat nem szívesen teregette volna ki. De máris elterelődött a figyelme, amint a szeme sarkából észrevette a színpadra felsiető Samuelt, és érkeztek a többiek is, sereghajtóként Al. – Mi van veled? – kérdezte Anna. – Egyszerre hogy kivirultál! – Én? – kérdezett vissza Dawn, miközben próbált úrrá lenni zakatoló szívverésén. – A miatt a gitáros miatt, ugye? – somolygott Raychel. – Tetszik neked. – Dehogy tetszik! – tiltakozott a lány. – Akkor miért pirultál el? – Nem is pirultam el – mondta Dawn zavartan. – Szimpatikusak, ez minden. Kedvelem a zenéjüket. – Bocs a késésért, emberek – harsant fel Samuel hangja a mikrofonból. – Dugóba kerültünk, valódi brit dugóba, de már itt vagyunk, úgyhogy jöjjön is az első szám. – Azzal máris a húrok közé csaptak. – Na és lefoglaltad őket az esküvődre? – kérdezte Anna. – Addigra elutaznak. – Ó, de kár. – Ühüm – mondta Dawn. Egyelőre gondolni sem akart erre. – Hozok valami rágcsálnivalót, jó? Kicsit megéheztem. – Kénytelen volt felállni az asztaltól, ugyanis három kérdés választotta el attól, hogy elbőgje magát. A bárpultnál a szokásosnál is nagyobb tömeg verődött össze. Mire végre Dawnnak sikerült rendelnie pár zacskó sajtos-hagymás burgonyaszirmot, már véget is ért az első szám. – Most pedig egy különleges dal következik – búgta Samuel. – A címe I’ll Take My Chances, amit egy vendég énekes előadásában fognak hallani. Kérem, fogadják nagy-nagy szeretettel Miss… Dawny… Sole-t. Dawn szórakozottságában eleinte együtt tapsolt a többiekkel. Agyának három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kapcsoljon, aztán odakapta a tekintetét a színpadra, és látta, hogy a zenekar tagjai őt hívják. Nem, nem, nem, nem, nem!, gondolta. Ez nem lehet igaz. Mi a szösz…? Már a menekülési útvonalat tervezgette, de körbefogta a tömeg, amely most szétvált, hogy átengedje. A lába önállósította magát pánikban lévő agyától, és árulóként megindult előre. Dawn hang nélkül tátogta a zenekarnak: „nem akarom, nem akarom”, ám ők oda se bagóztak, és felhúzták a lányt a színpadra. Olyan volt, mint egy rémálom. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha a tetejébe még mezítelen is. Al a saját gitárját akasztotta a lány nyakába, és fogott helyette egy másikat. – Rajta, kislány – súgta a fülébe. Lehelete a lány nyakába vágott, és tűzbe borította a szívét.

Felcsendültek az első akkordok. Dawn körülhordozta tekintetét a helybéli nőt bámuló arcok tengerén, és nem maradt más választása, mint kinyitni a száját, és elénekelni a dalt, azután lekotródni a színpadról, és a föld alá süllyedni. Észrevette, hogy a háttérben Christie, Raychel, Anna és Grace állva figyelik. Dawn kinyitotta a száját, és kiszakadtak belőle az első tétova hangok. Aztán felfogta, hogy ő most zenekarban énekel, egy igazi zenekarban, s ha nem szedi össze magát, és nem ereszti ki a hangját, akkor egy csomó ember előtt bohócot csinál magából. Arra gondolt, hogy egyszer régen a szülei is játszották ezt a dalt, aztán meg arra, hogy a szülei most, ebben a pillanatban is figyelik, s ez megtöltötte a hangját erővel. Látta, hogy a hallgatóság tagjai mosolyognak, és ritmusra billeg a fejük. Hangja egészen a falig szárnyalt, és látta, hogy Anna elismerően feltartja felé a hüvelykujját. Tudatában volt, hogy az ujjai mindvégig a zenekarral tökéletes összhangban maradva pengetik a húrokat, és ez nagyon otthonos érzés volt. S amikor Al eljátszotta az utolsó riffet, és kitört a taps meg az éljenzés, Dawn azon kapta magát, hogy fülig érő szájjal fordul oda Alhez, és a rátörő eufóriával birkózik, amely arra késztette, hogy a nyakába ugorjon, és odasúgja neki: „ezért még meglakolsz”. Al pedig rákacsintott, és azt mondta: – Eltékozlod magad. Várj meg. – És Dawn egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon úgy érti-e, hogy miután a barátnői elmentek, vagy örökké. – Gyakoroltál, vagy mi az ördög? Te tényleg rejtett tehetség vagy – mondta Anna őszinte csodálattal, amikor Dawn visszament az asztalukhoz. – Kaptunk még egy üveg bort. A ház vendégei vagyunk, úgyhogy kétszeresen is gratulálok. És te még szerénykedtél, hogy nem vagy nagy szám. – Bámulatos volt – mondta Grace. – Látszott, hogy elemedben vagy a színpadon. Miért rejtegeted a tehetséged? – Jaj, hagyjatok már – mondta Dawn egyszerre pironkodva és ragyogva. – Különleges adomány birtokosa vagy – veregette meg Christie a lány karját. – Őstehetség. Mesés volt, Dawn. A hangod tökéletesen illik ehhez a fajta zenéhez. – Komolyan mondom, mintha erre születtél volna – tette hozzá Raychel. – Látszott, hogy nagyon jól érzed magad. – Ne viccelj már! Tele volt a nadrágom – mondta Dawn. – Ne beszélj ilyeneket, mert rontja frissen szerzett imázsodat! – nevetett Anna. Dawn elhatározta, hogy csak egyetlen italra marad Al Hollyval. Fennállt a veszély, hogy komolyan belehabarodik a fiúba, és ha Al ott akarja folytatni, ahol múlt vasárnap abbahagyta, Dawn nem volt benne biztos, hogy ellen tudna neki állni. Most nincs strandlabdás kisfiú, aki közéjük vethetné magát, mielőtt megcsókolnák egymást, ami a múltkor majdnem megtörtént. Ám Alnek sikerült meglepetést okoznia. Banális dolgokról beszélt, például forgalmi dugókról, meg országúti csehókról. Nem hívta meg a lányt a vasárnapi próbára, és Dawn sem kérte, hogy hadd mehessen el. Aznap este úgy búcsúztak el egymástól, mint két barát, akiknek hamarosan szétválnak útjaik, és épp csak együtt kóláztak. Így kell lennie, mondta magában Dawn, nem lehet másként. De mikor Al visszament a színpadra, ő pedig indult a kocsijához, a csalódás elnehezítette a lépteit, és a szíve azt súgta, hogy egyáltalán nem így kellene lennie. Anna azon kapta magát, hogy mosolyog egész úton hazafelé. Milyen kellemes este volt; főképp, mert Grace is eljött. És Anna még azt hitte, hogy az ő párkapcsolata a legvacakabb! Legalább Tony a légynek sem tudna ártani. Jobban belegondolva ártalmatlan, mint valami két lábon járó kocsonya. Elképzelte a kocsonya-Tonyt, amint rezegve lépked az utcán, és kuncogott. Aztán kedves emlék jutott az eszébe: Tony egyszer szeretkezés közben véletlenül lefejelte, és nagyon odavolt, hogy nem okozott-e neki fájdalmat. Anna egy kósza pillanatra elandalodott a gondolattól, hogy Tony képtelen szándékosan megütni valakit – legalábbis fizikai értelemben. Azután fájón összeszorult a szíve, és nagy sóhaj szakadt fel a kebléből. A pályaudvart elhagyva átkelt az úton. Már látta is az ő kis magányos házikóját. De este lesz egy jó film a tévében, és ott egye meg a fene!, rendel magának tandoori csirkét, és megiszik hozzá egy-két pohárral a hűtőjében várakozó rizlingből. Elővette a kulcsát a táskájából, és kis híján rátaposott Tony kettes számú meglepetésére: a küszöbön egy szál vörös rózsa várta.

58. FEJEZET

Sarah vasárnap délután felhívta Grace-t, hogy megkérdezze, hogy van, de a hangja közömbös volt. Mindig is „anyám”-nak szólította, s ez távolságot ékelt közéjük, amit Grace az évek során hasztalan próbált áthidalni, és az adott pillanatban különösen hidegen hangzott ez a szó. Sarah kapta gyermekei közül a legtöbbet – odafigyelést, játékokat, teret. Mégis ő lett a leghidegebb közülük, örökölte apjának azt a tulajdonságát, amely képessé tette rá, hogy bedugaszolja érzelmei palackját. Paul és Laura nagy vonalakban már elmondta a húguknak, amit tudtak. Nem lepődtek meg Sarah hűvös válaszán, hogy „apa láthatóan nem volt jól mostanában, anyánk provokálhatta ki belőle”. Le se tagadhatta volna a Gordon-géneket. – Felhívtam a kórházat, de még nem tudják, mikor engedik haza apát – mondta Sarah. – Voltál bent nála? – Nem, Sarah, nem voltam – mondta Grace. – És nem is szándékozom bemenni. Talán be se engednének. – Legalább felhívtad? – Nem. Sarah hitetlenkedő kacajra fakadt. – Nem hagyhatod cserben! Hiszen beteg, segítségre van szüksége. Beteg, igen, ez a legjobb szó rá, gondolta Grace, de nem akart összeveszni a lányával. – Jobb, ha nem érintkezem vele, Sarah. Ez rendőrségi ügy – mondta Grace fahangon, amivel azt a fájdalmat próbálta leplezni, amit Sarah hozzáállása keltett benne. – Mégis mi történt? Mit mondtál neki, amitől így begőzölt? – förmedt fel Sarah. – Nem egészen értem, miért tette, amit tett – mondta Grace. Igyekezett bele se gondolni, nemhogy analizálni a problémát. Nem akarta újraélni a borzalmakat. – Laurától tudom, hogy apa bezárt a házba – mondta Sarah gúnyosan, mintha Gordon mindössze annyit tett volna, hogy nem engedte elmenni a feleségét vásárolni, s egy ilyen pitiáner dolog miatt kellett eltűrnie a rendőrségi rajtaütés szégyenét. – Ennél azért egy kicsit többről van szó – mondta Grace éledező dühvel. Tudta, hogy Laura nem szépített a helyzeten. Sőt bizonyára mindent elkövetett, hogy Sarah pontosan értse, mit tett az apjuk. Más kérdés, hogy Sarah a történet melyik részét volt hajlandó elhinni. – Ki fog róla gondoskodni, miután kijött a kórházból? – kérdezte Sarah. Pánik árnyalta a hangját, mint aki attól fél, hogy az egyetlen gyermek lévén, akit apjuk továbbra is elfogad, alighanem az ő nyakába szakad majd ez a kötelesség. – Apátok nem szenilis, szívem. – Persze, de nem tud mosni, vasalni és így tovább – csattant fel Sarah, fel sem fogva, milyen szánalmas színben tünteti fel ezzel az apját. – Nem tudom – mondta Grace egyszerre kimerülten. – Nem tudom, bent tartja-e a rendőrség, vagy elengedik. Lehet, hogy bírósági tárgyalás lesz belőle… – Bíróság? – vijjogott Sarah. – Nem hagyhatod, hogy meghurcolják! Ő az apám! – Nem rajtam múlik, Sarah. A bírósági tárgyalás gondolata megfájdította Grace fejét. Nem lehet hűtlen a gyermekei apjához, bármit gondol is róla mint férjről. Ő kibírja a reflektorfényt, amennyiben Gordonnak a bíróságon kell felelnie a tetteiért, miközben rágalomhadjáratot indít ellene a sajtó, ám a gyermekeit és unokáit mindenáron meg akarta védelmezni a további sérelmektől. Az ügyvédek, pusztán gyakorlati szempontokból, házassága legintimebb részleteiben vájkálnának, nem törődve vele, hogy ez miként érinti a hozzátartozókat. És az igazság oly sok csúf szögből szemlélhető. – Mindkettőtöknek össze kell szednetek magatokat – mondta Sarah türelmetlenül. – A ti korotokban szó sem lehet válásról. Majd én keresek nektek egy jó házassági tanácsadót. – Már szétmentünk! – Fellobbanó haragja erőteljessé tette Grace hangját. – Nincs olyan

házassági tanácsadó a földön, aki össze tudna boronálni. És ha volna, én akkor sem akarnám, Sarah. – Ne butáskodj – mondta Sarah. – Több mint huszonhárom éve vagytok együtt. Huszonhárom év! Nem hagyhatod sorsára apámat! Grace vett egy nagy lélegzetet. – Sarah, én már elhagytam apádat – jelentette ki. – És nem megyek vissza hozzá. Már beszéltem egy ügyvéddel, beadom a válókeresetet. Ezt el kell fogadnod, szívem: anyád és apád válik. – Csakhogy te nem vagy az anyám – mondta Sarah utálatosan, azzal lecsapta a kagylót. Ez fájt Grace-nek, és azon tűnődött, hogy végül is szétbomlasztotta a Beamish családot ahelyett, hogy sok-sok évvel korábbi fogadalmát beteljesítve megmentette volna őket.

59. FEJEZET

– Ollálá! – füttyentett Bruce elismerően, ahogy Anna megkésve, hét óra tíz perckor bevonult Vladimir Darq házába. – Mi az? – így Anna. – Hát, te! – felelte Bruce. – Egész más vagy most. – V nyakút vettél föl, és végre nem feketét, nagyon helyes! – mondta neki Jane is a szokásos levegőpuszik kíséretében. – Istenien áll neked ez a kékes árnyalat. Maga szerint, Vladimir? Anna érezte, hogy lángba borul az arca, mert mindenki őrá figyelt a teremben. Különösképpen amikor Vladimir odament hozzá, és beható tanulmányozásnak vetette alá. – Valóban csinos, Anna – mondta Vlad, majd felnyögött. – A válla, Anna, már megint görbén tartja magát. La dracu! Az őrületbe kerget! – Azzal morózusan elviharzott. Bruce vágott egy grimaszt, és hang nélkül tátogta Jane-nek: „Ebbe meg mi ütött?” Jane megvonta a vállát. – Már vagy tíz perce koslat – súgta oda Annának. – Nem a mi hibánk, hogy késtünk. Kerülő úton jöttünk, mert egy lerobbant teherautó torlódást okozott – magyarázta Anna. – Talán csak megjött neki. Elvégre telihold van – vihogott Bruce, míg Jane játékosan képen nem törölte. – Egyébként tényleg más vagy – mosolygott Jane. – Bögyös és sikkes. És karcsúbb. Fogytál? – Nem szabad – felelte Anna. – Vladimir nem engedi. Ma reggel méredzkedtem, és hajszálra ugyanannyi a súlyom, mint korábban. – Akkor tényleg csoda történt – bazsalygott Jane. – Ez a Darq-bűbáj. – Anna, drága, csinálunk magáról néhány felvételt abban a bizonyos alakformáló fehérneműben, aztán beleugrik pár magasabb árfekvésű fűzőbe – mondta Mark. – Leonid is itt kószál valahol a közelben, úgyhogy készítünk pár állóképet. Anna levetkőzött, és belebújt a köpenyébe. Milyen természetesen mozog most. A stáb mindenét látta már, mégsem szenvedtek maradandó lelki törést. Jobban belegondolva, mintha csak a strandon vetkőzne le bikinire. Kivéve, hogy bizonyos időközönként egy vámpír tapogatja a cicijét. Maria a maga barátságtalan és néma, ámbátor bámulatosan hatékony módján újból csodát művelt Anna arcával. Azután megjelent Vladimir, hogy szemrevételezze a „végeredményt”. – Most nem vigyorog, mint a tejbetök – jegyezte meg. – Ezek szerint a tányér óta nem hallott Tonyról. Olyan aranyosan volt undok, hogy Annának vihoghatnékja támadt, de visszafogta magát. – Ami azt illeti, kaptam tőle egy rózsát. Vöröset. Ott hagyta az ajtóm előtt. Vladimir nyársat nyelten, terpeszben állt előtte, karját összefonta a mellén, haja hátul összefogva. – Ezt jól az eszembe vésem. – Mogorva volt a hangja. – Ha legközelebb összetöröm egy nő szívét, majd küldök neki egy tányért meg egy rózsát, és minden el van intézve. – Nem mondtam, hogy megbocsátottam neki… – Felteszem, még mindig a másik lánnyal él. Még mindig vele megy haza esténként, és heti egyszer őt csalja meg, amikor magának hagy ajándékokat a küszöbön. Juj! Vladimir egyetlen mesteri szúrással kipukkasztotta Anna örömét. Telitalálat női önérzetébe. Anna érezte, ahogy megroskad a teste, mintha kitépték volna a gerincét. Vladimir kíméletlenül maga elé rántotta, s amikor a nő felemelte a tekintetét, találkozott a férfiéval. – Miért teszik ezt az emberek? – sziszegte Vladimir szenvedélytől fűtött hangon. – Miért adják magukat ilyen olcsón, és miért csodálkoznak, ha úgy érzik, alábecsülik őket? Nem értem! – Majd szelídebben hozzátette: – Anna, amikor ez a Tony törődik magával, maga kivirul, amikor tojik

a fejére, összeomlik: maga az érzelmek bábja! Azt akarom, hogy érezze a tulajdon értékét, érezze itt. – Azzal rátette a tenyerét a nő mellére a szíve fölött, mozdulata mégis nélkülözött minden szexuális töltést. Természetesen igaza volt. Ha Tony visszajönne hozzá, Anna győztesnek érezné magát, legalábbis amíg a fiú a lába között van. Na és reggel? Akkor is teljében lenne az erőnek, amikor Tony a szomjúságát eloltva felöltözik, és visszatér Lynette Bottomhoz a nehézkedési erőnek ellenszegülő cickójával? Vladimir megfogta és felemelte Anna állát. Látta, hogy a szavai elérték hatásukat, s ez átmenetileg elégedetté tette. Annának komoly erőfeszítésébe került, hogy egyenesen álljon előtte, és lehetőleg ne remegjen a szája. Vladimir odakiáltott Marknak: – Készen állunk. Leonid lefotózta Annát, aki ezt követően lélegzetelállító fűzőket öltött magára, fénylő bársonyból meg nehéz selyemből készült darabokat. Vladimir nem bánt vele kesztyűs kézzel aznap este, de Anna nem szerezte meg neki azt az örömöt, hogy nyafogott volna. A művészi temperamentum már csak ilyen, gondolta. – Hogyan érezte magát a héten, hogy a régi fehérneműi helyett kizárólag a „Darqone”-t viselhette? – kérdezte tőle Jane a kamera előtt. – Mindenkinek feltűnt a változás, és megkérdezték, hogy fogytam-e – felelte Anna őszintén. – Nagyon kényelmes viselet, és magabiztosabbá tett, úgy éreztem, hogy minden a helyén van. – Na és milyen volt vécére menni benne? – Meglepően könnyű – jött a válasz. – Nagyon jók a patentok. Máskor is viseltem már bodyt, de azokat elég nehéz volt bepatentolni, és kényelmetlenek is voltak. Azonkívül bedobtam őket a mosógépbe, még ki is centrifugáztam, és olyanok, mint új korukban. Jane-t igencsak meglepte a pluszinformáció. Felvont szemöldöke láttán Anna így felelt: – Azért választottak éppen engem ebbe a műsorba, mert hétköznapi nő vagyok, és nekünk fontos, mi történik a ruhánkkal a mosásban. Egy drágább darabot természetesen eszembe sem jutna centrifugázni, de hiába kedvező a „Darqone” ára, ha már az első pár mosás után szétmállik. Mark feltartott hüvelykujjával jelezte elégedettségét, majd elkiáltotta magát, hogy felvétel vége. – Köszönöm, Anna – mondta Vladimir, immár kevésbé tüskés hangon. – Örülök, hogy ezt is megemlítette. – Örülök, hogy segíthettem – mondta Anna, és próbálta nem mutatni, hogy most is Tonyra gondol, meg arra, vajon nem járt-e nála a fiú, míg ő a forgatáson időzik. – Ennyi volt, emberek, köszönöm – tapsolt Mark. – Jövő héten ugyanebben az időben jön a finálé. Az utolsó alkalom. Anna a jövő héten jön utoljára Vladimir Darqhoz. Magamagát is meglepte, mennyire elszomorítja a gondolat. A hétvége nem lesz többé ugyanolyan. Nem tudta biztosan, mi lesz élete következő fejezete. Lehet, hogy két szombat múlva ilyenkor már Tonyval együtt falatozza a házhoz szállított vacsorát a kanapén? Ki tudja, mennyire lesz görnyedt a tartása addigra, vagy épp ellenkezőleg?

60. FEJEZET

Vasárnap kora reggel Grace kinyitotta a Powderham Crescent 32-es szám új ajtaját. Paul cseréltette ki az ajtót, miután a rendőrök a régit betörték. A kulcs könnyedén csusszant a zárban, nem kellett kifelé húzni elfordításkor, ami önmagában is furcsa volt. A változás újabb jele, a változásé, amely lezárta a fojtogató megszokással átitatódott múltat. Odabent a házban meglátszott, hogy Paul és Laura nemrégiben kitakarított, hogy anyjuk rövidre szabott látogatása a lehető legkevésbé legyen fájdalmas. Erős fertőtlenítőszag ülte meg a levegőt. A gyerekek megpróbálták eltüntetni az ominózus hétvége minden nyomát, de még ők sem tehettek semmit az asztallábon tátongó lyukkal, amelyet a szög hagyott. – Szedd össze, amit akarsz, és menjünk innen, anya – mondta Paul, és óvón az anyja vállára tette a karját. A koffert, amiben korábban összekészítette a legszükségesebbeket, és az ágy alá rejtett, Grace most bezúzva találta, mintha rátapostak volna. Úgy látszik, Gordon megtalálta, ami sok mindent megmagyaráz. Nem számít, van másik bőröndje, és a gyerekek is hoztak. Grace kivette a fiókból az útlevelét meg a takarékkönyvét. Megpakolt egy bőröndöt ruhákkal, összeszedte a pipereholmiját. Begyűjtötte a legfontosabbat, egy dobozt, amelyben fényképeket meg a gyerekek rajzait őrizgette. A címjegyzékes határidőnapló, tartalék szemüveg és hajszárító, mobiltelefon-töltő: másra nem is volt szüksége. Az ember elképesztően igénytelen tud lenni, amikor egy új élet reményében odahagyja a régit. Laura átnézett minden fiókot és szekrényt, hátha esetleg az anyja megfeledkezett valamiről. Grace kinyitogatta a konyhaszekrényeket, hogy egy utolsó pillantást vessen a tányérokra, amelyekről soha többé nem fog enni, az evőeszközre, amelyet soha többé nem fog használni, az edényekre, amelyekben soha többé nem fog főzni. Egy vagyonba lesz mindent a nulláról kezdeni, de semmit sem akart magával vinni a legszükségesebbeken kívül. Új otthonában a használati tárgyak is újak lesznek. Csupa olyan holmi, amit Gordon sohasem érintett meg. Amit nem Gordon választott. Ahogy tárgyilagos szemmel körülnézett, megértette, hogy ebben a házban minden tekintetben Gordon diktált onnantól kezdve, hogy milyen legyen a kanapé, az étkezőasztal vagy a tapéta, egészen a szőnyegek színéig. Gordon. Vajon hogy boldogul majd egyedül azok után, hogy egy életen át a vezérhím szerepében tetszelgett? Egy nagy kosár tele volt a férfi alsóneműjével. Grace első ösztönös gondolata az volt, hogy összehajtogatja és elpakolja őket a fiókba, de igen hamar győzött a jobbik esze. Úgy látszik, huszonhárom évnyi rutint sokkal nehezebb leküzdeni, mint a saját érzéseit. Gordon egy teljes hónapig bent lesz a kórházban. Nem lehetett tudni, hogy a Királyi Ügyészi Hivatal vádat emel-e majd ellene. Ehhez nyilvánvalóan a kórházi vizsgálat eredményét is számításba kell venniük. Ám Grace a lelke mélyén pontosan tudta, hogy Gordon nem őrült. Hanem diktátor, mégpedig a legelvetemültebb fajtából. Grace mindeddig túlontúl simulékony volt, sosem lázadt fel. Ő a piros kanapé felé hajlott, Gordonnak a barna tetszett, tehát a barnát vették meg. És ez mindenben így volt. Gordon nem számolt vele, hogy a gyerekei egy napon felnőnek, s miután kirepültek a fészekből, ő már nem szólhat bele az életükbe. Hogyhogy ő, Grace ezt eddig nem látta? Nem a szerelem tette vakká, annyi biztos. Eleinte abban reménykedett, hogy majd idővel közel kerülnek egymáshoz, és rendeződik a házasságuk. Ám Gordon már a kezdet kezdetén megölte benne a reményt, hiszen még a szexuális problémáit sem volt hajlandó megbeszélni. Grace pedig kénytelen volt lenyelni a békát. Ahelyett hogy segítséget kért volna, Gordon hagyta, hogy a problémája megmérgezze az életét. Lehetett volna másmilyen ember is. Lehet, hogy ha Grace már előbb a sarkára áll, akkor minden másként alakul… Paul aggódó hangja ütötte meg a fülét. – Tudom, mi jár a fejedben, anya, de még te sem tudtad volna megváltoztatni. Te nem tehetsz semmiről.

– Ó, Paul – mondta Grace, fia erős vállára hajtva a fejét. – Menjünk innen. Grace remélte, hogy egy szép napon képes lesz majd kirostálni a házhoz kötődő rossz emlékeket, s akkor újra maga előtt látja majd a konyhaasztalnál rajzoló vagy a kertben szaladgáló gyerekeket, meg a kötélen száradó ruhácskáikat. Most csak a fertőtlenítőszagra tudott gondolni, meg a szögnyomra az asztallábban. Kevés híján huszonnégy évig ez a hely volt az otthona, és huszonnégy óráig volt fogoly benne – ám egyelőre annak az iszonyú hétfői napnak az emléke jócskán beárnyékolta a hajdani szívderítő, napsugaras időszakot, amikor imádott gyermekeit nevelgette.

JÚNIUS

61. FEJEZET

Dawn egy álló héten keresztül nem is emlékeztetett szokásos csicsergős önmagára. Egyszer sem viharzott be úgy, mint régebben, hogy elújságolja, miféle hajmeresztő műsort látott este a tévében. Csütörtökön reggel négy esküvői meghívóval érkezett az irodába, de nem úgy tűnt, mintha izgatottan várná a nagy napot. – Nagyon örülnék, ha eljönnétek – mondta. – Nekem nincsenek rokonaim, csak pár nénikém meg bácsikám, akiket évek óta nem láttam. Nem is biztos, hogy eljönnek. Akár meg is halhattak azóta. – Naná, hogy elmegyünk – mondta Christie, miközben azt gondolta: szegény kicsikém. Legszívesebben félrehívta volna Dawnt, hogy megkérdezze, szeretne-e beszélni róla. Gyanította, hogy nem egyszerűen az esküvő előtti stressz az, ami gyötri a lányt. Ám Dawn ezt esetleg tolakodásként élné meg. – Grace-szel a nászajándékodról beszélgettünk. Van valami, amit szeretnél? Már együtt élő pároknak mindig nehéz vásárolni. – Törődöm is én az ajándékokkal! – mondta Dawn. – Nem azért hívtalak meg benneteket. – Írtál kívánságlistát? – Hát, nem – felelte Dawn. A hét elején ugyan megkérte Murielt, hogy adja kölcsön az Argos-katalógust, hogy összeállíthassa a listát, mire Muriel hatalmas szemet meresztett rá, és csettintett a nyelvével. – Hagyd, hogy az emberek azt vegyenek nektek, amit ők akarnak – nevetett Muriel meglehetős szárazon. – Pofátlanság lenne megmondani a népeknek, hogy mennyi pénzt költsenek! Akkor Dawn megpróbált visszatáncolni, mondván, a lista csak arra az esetre kell, ha az embereknek nincs ötletük. Ez a bevett szokás. – Bevett szokás? – csipkelődött Muriel féloldalasan felhúzott szájjal, akár egy sértett Elvis, miközben finomkodó óóó-t hallatott. – De nem a mi köreinkben! Idehallgass, Dawn Sole, én máshogy állok ehhez az esküvőhöz, mint te. Remélem, leszállsz végre a magas lóról, ha te is a családunk tagja leszel. Dawn nagyon is jól tudta, Muriel később be fog számolni a lányainak arról, hogy leendő menye mennyire „fenn hordja az orrát”. Újabban egyfolytában őt csepülték az asztalnál, így már az is felmerült benne, hogy nevet változtat, és a továbbiakban „Ide lőjetek”-nek hívatja magát. – Meg se fordult a fejemben, hogy azért hívsz meg minket, mert az ajándékokra bazírozol – dorgálta szelíden a lányt Christie. – De akkor is kapnod kell valamit. Tudod, mit? Bízd csak ránk. – Azt fogja javasolni Grace-nek, hogy adjanak az ifjú párnak pénzt, akkor nem fordulhat elő, hogy olyasmit vesznek, ami nem nyeri el a tetszésüket. Christie viaskodott magával, hogy megkérdezze-e, vagy sem, és röpke öt percen belül eldőlt a csata. – Kérdezhetek valamit, Dawn? Jól vagy? Olyan nyomottnak tűnsz. – Ó, jól vagyok – mondta Dawn műmosollyal az arcán. – Csak tengernyi elintéznivalóm van, és ez egy kicsit fáraszt. – Nincs senki, aki segítsen? – De, segítségem az van dögivel – mondta Dawn olyan vidoran, amennyire csak tellett tőle. Részben épp ez volt a bibi. Alig akadt olyasmi Dawn esküvői tervei között, amibe Muriel bele ne piszkált volna. Mindenesetre nem az esküvő nyomasztotta igazán. Próbált túllépni az ebayes mizérián, de csak nem sikerült. Mert mi van akkor, ha nem szúrja ki a gitárt? Calum eladta volna? S ő ehhez az emberhez akar feleségül menni? Mindennap adódott valami, ami amellett szólt, hogy nem szabad oltár elé vonulnia Calummal, és egyre kevésbé tudott hinni abban, hogy minden rendbe jön majd, amint viseli a fiú gyűrűjét. Milyen érzés lesz, hogy miközben felkerül az ujjára a gyűrű, Al Holly ugyanazokban a percekben éppen berámol a turnébuszba, és örökre kilép az életéből? És mit keres az egyenletben a kanadai cowboy? Lehet, hogy ezen a pénteken nem kellene elmenni a kocsmába. De tudta, hogy úgyis el fog menni.

– Gondolom, hülye kérdés, de tudunk segíteni valamiben? – kérdezte Anna. – Kösz – mondta Dawn a fejét rázva. – Megoldom. Egy hónap múlva már Mrs. Crooke leszek, és legördül rólam minden teher. – Hova mentek nászútra? – Azt még mindig nem találtuk ki – mondta Dawn. – Lehet, hogy sehová. – Pontosan tudta, hogy semmi sem lesz az álmából: két romantikus hét a napsütésben édes kettesben a férjecskéjével. Calum máris elvert ezer fontot a Charlotte nénitől kapott pénzből, amit újabb kétes eredetű DVDkre költött, hogy „nagyot kaszáljon, és el tudjanak menni nászútra”. Amint Dawn odaadta a pénzt, tudta, hogy soha többé nem látja viszont. Igyekezett leküzdeni magában az esküvővel kapcsolatos kételyeket, főképp mivel már jócskán előrehaladtak a szervezéssel. Futószalagon tartott az oltár felé, hiába kapálódzott ellene minden porcikája. A fene essen Al Hollyba az átokverte gitárjával együtt! – Na de most már elég belőlem. Te hogy vagy, Grace? – kérdezte Dawn, hogy elterelje magáról a figyelmet. – A héten még nem kérdeztelek, ám ez nem jelenti, hogy ne gondoltam volna rád. Bár biztosan unod már ezt a kérdést, és tudod, milyen vagyok, mindig beletenyerelek. – Megvagyok, szívem – mondta Grace kedvesen mosolyogva. – Sok a töprengenivalóm. El kell adnunk a házat, és nem hinném, hogy Gordon rugalmasan fogja kezelni a dolgot. Egyelőre a „lassan járj, tovább érsz” elvét követem. – Bölcsen teszed – mondta Raychel. Egy ideje már sokkal aktívabban vett részt a beszélgetéseikben, nem vonta ki magát. Lelkének egy része kezdett istenigazában felszabadulni. És ez nagyon jó érzés volt. – Jössz holnap munka után iszogatni? – Ilyen rövid távra még bátran tervezek, szóval: igen – mondta Grace. – Hát te, Dawn? – kérdezte Raychel. Dawn múlt péntek óta most mosolyodott el először.

62. FEJEZET

– Az a gitáros le se veszi rólad a szemét! – mondta Anna, s oldalba bökte Dawnt. – Nem is igaz! – tiltakozott Dawn. – Igazán jóképű – mondta Grace. – Nagyon szexis azzal a hullámos hajával, tiszta Elvis – mondta Christie. – És gitárral a kezében még szexisebb – tette hozzá Anna. – Képzeld csak el, hogy rajtad játszik így. – Hűha! – mondta Dawn ábrándos hangon, egy pillanatra kiesve a szerepéből. – Nem megmondtam, hogy tetszik neked? – harsant fel a víg kórus, és minden ujj Dawnra mutogatott. – Nem tetszik – nevetett –, de szimpatikusnak találom. Még jó! Hisz ugyanazt a zenét szeretjük. – Szóval együtt zenéltek – ugratta Christie. – Nem ezt mondtam! – tiltakozott Dawn. – De tényleg nagyon édes fickó. Ha nem az esküvőmre készülnék, talán eljátszanék a gondolattal, hogy tetszik. – Majd, Annának célozva a szavait: – De nem teszem, mert férjhez megyek. – Nem lett volna helyes, ha bevallja, hogy egy icipicit bizony belehabarodott Al Hollyba, hiszen Anna embere egy másik nővel kamatyol. Nem felejtette el, hogyan ugrott neki Anna Christie-nek, amikor Christie felvetette, hogy nős szerető kellene neki. Nem akarta, hogy bárki is a társaságból rossz véleménnyel legyen róla. – Nyugi. Csak ugratunk – mondta Anna, és nagyon remélte, hogy Dawn nem azért tagadja, hogy tetszik neki a gitáros, mert ő nemrégiben kiverte a hisztit a szeretők miatt. – Na és ki mit csinál a hétvégén? – kérdezte Christie. – Anna, hogy áll a forgatás? – Kezdek belejönni – kacsintott Anna –, habár az egyik felem azt gondolja, megőrültem. Nincs beleszólásom, hogy mely felvételeket fogják felhasználni. Nem mindegy, hogy egy tapasztalt filmes stáb stíröli a vacak bugyijaimat, vagy egész Anglia, beleértve a perverzeket is. Malcolmot például. – Fogadok, hogy fel is fogja venni az adást, hogy aztán újra meg újra visszanézze – vigyorgott Dawn. – Hagyd abba, mert mindjárt rosszul leszek! Majdnem beszélt nekik Tony ajándékairól, de lakatot tett a szájára, mielőtt megszólalhatott volna. Egyelőre úgysincs mit mesélni, és nem akarta elkiabálni a dolgot. – Holnap lesz a koszorúslányok ruhapróbája – váltott témát Dawn. – Milyen szín mellett döntöttél? – kérdezte Raychel. – Barack – jött a válasz. – Ugyanaz az árnyalat, mint a meghívókat díszítő szalagé. A vendégeknek szánt apró ajándékoknak is ugyanilyen színű csomagolása lesz, és még intézkednem kell a torta meg a virágok ügyében, egyszóval mozgalmas hétvége vár rám. – Ma derűsebbnek tűnsz, mint egész héten – mondta Anna. – Mert egyre kevésbé stresszelek, és egyre jobban izgulok – hazudta. – Szerintem inkább a gitáros hozta meg a jókedvedet – mondta Raychel. – Jaj, ne kezdd megint! – tiltakozott Dawn. Mindazonáltal nem cáfolta a vádat, mert Al Holly közelében egyszerűen képtelen volt megálljt parancsolni a mosolyának, amely belülről fakadt, és beragyogta az arcát. Gyakorlatilag sütkérezett a fiú varázsában. Mindannyian maradtak még egy italra, így Dawn lecsúszott Al szünetéről. Zabszem volt a fenekében, hogy végre odamehessen hozzá, de hát nem hagyhatta faképnél a lányokat, így miután a többiek elmentek, kénytelen volt kivárni a koncert végét. Nem esett nehezére. A bárpultnál ült, s csak nézte a fiút. Arról fantáziált, amit korábban Anna mondott, hogy Al őrajta játszik úgy, mintha gitár volna, aztán egy képzeletbeli pöröllyel szétcsapott a bűnös gondolatok között. – Á, Dawny Sole – mondta Al. Első útja a lányhoz vezetett, amint letette a gitárját. – Hogy s mint vagy ma este?

– Én jól, és te? – Én is. Kérsz valamit? – Igen… kérek. Te mit iszol? – Mára végeztem, úgyhogy egy sört. – Én csak egy diétás kólát. Két decit. Al kifizette az italokat. – Hogy repül az idő. Már csak három péntek este játszunk itt. – Csak háromszor? – szontyolodott el Dawn. Hát persze hogy csak háromszor. De olyan kicsi ez a szám. Rosszkedve lett tőle. – Gyere, üljünk le odakint – mondta Al, és az italokat felnyalábolva kivezette a lányt a hátul lévő sörkertbe. Volt egy szabad asztal a sarokban, a sövénykerítés mellett, Al Holly azt célozta meg. Leültek egymással szemben, közöttük az italok meg egy mécses, az asztal lapjára tett kezük veszedelmesen közel a másikéhoz. – Milyen szép ez az este – mondta Dawn, és nem nézett bele Al Holly rezzenéstelen szemébe, melyben ott táncolt a gyertyafény. – Milyen a nyár azon a vidéken, ahol élsz? – Ah, már megint az időjárás! – tréfálkozott a férfi. – Jaj, hallgass már, csak válaszolj a kérdésre. – Hát jó, az ottani viszonyokhoz képest ez itt sarkvidék. – Tényleg? Al bólintott. – Kis túlzással persze, de nyáron jó meleg van, és enyhék a telek. Én pont így szeretem. – Meg én is – mondta Dawn. – Hosszú ideje ez az első igazi nyarunk. Az elmúlt néhány évben folyton csak esett. – Egyébként nálunk síelni is lehet. Nálunk minden van. Azokat a helyes kis szalmakalapokat leszámítva. – Mosolygott, a szeme is, és valami megmozdult Dawnban, és felgyorsította a lélegzetét. Nem lenne szabad így éreznie a fiú iránt. Al beépült a gondolataiba, és a pénteki találkozásaik feltöltötték energiával. Al teljesen kiszorította Calumot a fejéből, pedig semmi keresnivalója nem volt ott. Holnap lesz a koszorúslányok ruhapróbája, vasárnap pedig Dawn bonbont csomagol barackszínű krepp-papírba, készülődik az esküvőjére. Nagyot kortyolt az italából, ami hűsítette a torkát, de heves szívdobogását nem csitította. – Innét egyenest hazamentek? Kanadába? – Teszünk egy pár napos kitérőt Londonba, aztán irány haza – mondta Al Holly. – Utána egy hónap ejtőzés következik, horgászás a napsütötte tónál, aztán Amerikába megyünk turnézni. Jártál már ott? – Én? Nem. Külföldi tapasztalataim egyetlen görög szigetre korlátozódnak, meg Franciaországban is jártam még iskolás koromban. Nem is tudom, minek van egyáltalán útlevelem. – Amit a nászútra való tekintettel még meg is újított. Minek? Al hosszan ivott a söréből, Dawn a nyakát figyelte közben. Erős nyaka volt, széles vállban folytatódott. Vajon hogy festhet ing nélkül? Al fészkelődni kezdett, s a lába az asztal alatt véletlenül hozzáért a lányéhoz. Jézusmária, gondolta Dawn, én mindjárt rávetem magam, és letépem róla a ruhát. – Most vagy először Angliában? – kérdezte. Fejrázás. – Nem, már jártam itt korábban is. Persze nem Yorkshire-ben. Jó itt. Szép emlékeket gyűjtöttem. Nem részletezte, milyen emlékekre gondol. Mintha maga is tudatában lenne, hogy szinte vibrál köztük a levegő, elfordította a tekintetét a lányról, és felnézett. A fejük fölött épp egy repülőgép szántotta az eget széles kondenzcsíkot húzva maga után. Dawn a fiú profilját tanulmányozta, és erős késztetést érzett, hogy beletúrjon a hajába. Al szédítően jóképű volt, olyan szép, hogy azt már nem is lehet kibírni. – Al, mennem kell – szólalt meg Dawn a fellobbanó érzésektől egyszerre pánikba esve. A fiú nem marasztalta. Nem mutatott rá, hogy még a kóláját sem itta meg.

– Megértem – mondta, és elgondolkodva bámulta a sörét. Hogy is értenéd?, gondolta Dawn. Hogy is értenéd, hogy amikor rád nézek, az egész eddigi életem összeomolni látszik? Felállt, és a vállára vetette a táskáját. Al Holly a fejét vakarta, és sóhajtott. – Idehallgass, Dawny. Nem szokásom ráhajtani mások csajára, ezt tudnod kell. Nagyon megkedveltelek. Szerintem közös hullámhosszon vagyunk, és mindig várom a pénteki találkozásainkat, akármilyen rövidek is. De nem szeretném bonyolítani neked a dolgokat, és ha mégis így történt, azt őszintén sajnálom. Remélem, jövő pénteken is eljössz. – Jövő pénteken… – Egy hét bőségesen elég lesz ahhoz, hogy lecsillapodjon. Nemet kellene mondani. Megmondani a többieknek, hogy pár hétig nem tarthat velük a kocsmába munka után. Úgy vonzza őt ez a férfi, mint molylepkét a láng, az lesz a vége, hogy csúnyán megégeti a szárnyát. Nem, mondj nemet, fejezd ezt be. – Igen, itt leszek – mondta Dawn. Ahogy Anna befordult a saroknál a háza felé, észrevette, hogy újabb csomag kandikál ki a kuka mögül. Nem bírt magával, ott helyben kibontotta. Letépte a papírt, és egy szív alakú doboz Ferrero Rocher-t talált benne. Körülnézett, hátha megpillantja valahol Tonyt, amint lesben állva figyeli volt kedvese reakcióját. A fiúnak most már hamarosan lépnie kell valamit. Előbb a fényképes tányér, aztán a rózsa, most meg ez: harmadik hete küldözgeti az ajándékokat, de ennyiben ki is merül a dolog. Anna egy villanásra Pillangót látta átcsusszanni az özvegy kerítésén, mintha a macska is csak incselkedne vele azáltal, hogy sejteti a jelenlétét, de nem mutatkozik meg teljes valójában. Egyelőre. Tony Parker, mégis miben mesterkedsz?

63. FEJEZET

Mire Dawn hazaért, Calum már otthon volt, és kínai kaja melegedett a sütőben. – Fő a változatosság. Tudom, mit akarsz mondani! – nevetett a fiú. – Gondoltam, megleplek. – Pompás – mondta a lány mosolyt erőltetve az arcára, de valójában nem érzett semmit. És amikor Calum felvetette, hogy korán ágyba bújhatnának, és sokat sejtetően felvonta a szemöldökét, Dawn lódított, azt mondta, épp most jött meg a menzesze, mert tudta, hogy ezzel garantáltan elriasztja a fiút. Másnap reggel korán és nyúzottan ébredt nyugtalan álmából. A feje olyan volt, mint egy tarka ruhákkal megtömött mosógép. Tele volt ellentmondásos érzésekkel, és nem fűlt a foga a feladataihoz. Miért léptem le olyan korán az este? Miért kurtította meg a drága időt, amit Al Hollyval töltött a sörkertben? Éppenséggel nincsenek bővében az időnek, hogy még vesztegesse is. Ráadásul a fantáziája egész éjjel azt játszotta, miként végződött volna az este, ha marad. Mi lett volna, ha tényleg leteperi és megcsókolja Alt? Calum itt várta volna a vacsorával, ő meg közben egy másik fickóval smacizik. Úgy mardosta a bűntudat, mintha tényleg megtette volna. A reggeli pirítós mellé bekapott pár Nurofent, mert az idegfeszültségtől megfájdult a feje. Tízkor már Murielnél volt, és Demi kivételesen már felkelt, sőt fel is öltözött addigra. Mint kiderült, beszerzett magának egy új fiút – Liamet –, s ettől valamelyest visszatért az életkedve. Denise nem volt elájulva a sráctól. – Ez is csak egy faszkalap – közölte bizalmasan Dawnnal. – Figyeld csak meg, egy hét se telik bele, és ejti Demit. És biztos vagyok benne, hogy van egy másik barátnője is, úgyhogy ebből bizony pofára esés lesz. Na de mindegy, hogy legyen a lánybúcsú? Hová szeretnél menni? Mondjuk, Blackpoolba? Nem, túl messze van… hmm, hadd gondolkodjam. – Ó, én nem ragaszkodom a lánybúcsúhoz – mondta Dawn. Elvégre nincsenek is barátai, akiket meghívhatna. És nemigen tudta elképzelni Christie-t vagy Grace-t, amint az asztal tetején ropják valami melegbárban. Denise arca a szeme láttára torzult el, és utálatos kifejezést öltött. – Olyan szánalmas tudsz lenni, Dawn! – mondta. – Igenis lesz lánybúcsúd, akár akarod, akár nem. Mi ragaszkodunk hozzá, ha már csak a te kedvedért csináljuk ezt az idióta koszorúslányosdit. – Azzal türelmetlenül fújtatva sarkon fordult, és valami olyasmit mormogott, hogy megy pisilni, nehogy Bette-nél kelljen. Dawn elképedt. Eddig azt hitte, hogy Denise az ő oldalán áll. Eredetileg azt képzelte, hogy az esküvőnek köszönhetően a család teljes mértékben befogadja majd, de épp ellenkezőleg, két ellentétes táborra szakadtak: az egész família állt szemben a menyasszonnyal. Az út túloldalán, dundi Bette-nél a ház asszonya elegánsan szürcsölgette teáját egy porceláncsészéből, és sugárzott az elégedettségtől, miközben a koszorúslányok az ő keze munkáit próbálták. A ruhák élénk narancsszínben pompáztak, és Deminek olyan mély lett a dekoltázsa, hogy a Playboy címlapjára illett volna. Megigazította a cicijét, amely most két nagy, puha félkörben guvadt ki a ruhából. – Megkértem Bette-et, hogy az én dekoltázsomat is vegye mélyebbre – mondta Denise, és beleigazította lényegesen szerényebb keblét a ruhába. – Miért ne villantsunk egyet a lelkésznek, legalább bearanyozzuk a napját. Remélem, nem bánod. – Nem, dehogy – mondta Dawn, és haragudott magára, mert igazából azt akarta mondani: „de, nagyon is bánom. És ha ez barackszín, akkor én vagyok Cheryl Cole!” Ráadásul az anyag bűzlött a dohányszagtól. Hogy is ne bűzlött volna, ha ebben a bagófüstös házban tárolták? – Az iskoláját, tisztára ugrólabdának érzem magam – mondta Demi. Dawnnak is valami ilyesmi járt a fejében. – Mintha barackszínben egyeztünk volna meg! – Nos, nem volt nekik raktáron a megfelelő színből, így a hozzá legközelebb eső árnyalatot választottam. Plusz ez sokkal olcsóbb is volt. Minek költenétek egy vagyont, ha csak egyetlen napra kell a ruha? – magyarázta Bette, kekszet mártogatva a csészéjébe. – Persze előbb egyeztettem

Muval. – Nem is olyan nagy az eltérés – mondta Mu, bólintással támasztva alá Bette állítását. – Ti sem tegnap voltatok utoljára szemésznél – vigyorgott Demi. Miért nem VELEM egyeztettél, én vagyok a menyasszony!, tombolt Dawn a lelke mélyén. De nem akarta kihívni a Crooke asszonyok haragját azzal, hogy ezt hangosan is kimondja. – Piszokul szúr – mondta Demi. Látszott, hogy nem hazudik. Az anyag olcsó volt és silány, nem simult a testre, hanem mereven elállt, még a karcsú Denise-nek is eltűnt benne a dereka. – Muszáj nektek folyton nyavalyogni? A szertartás után rögtön levethetitek, nem kell egész nap viselni. Milyen vidám ez a szín, nem, Dawn? Jó kis élénk, nyárias – fecsegett Muriel. Dawn mély lélegzetet vett, és nem mondta ki, hogy a sütőtöksárga inkább halloweenre való. Továbbá nem szerette volna, hogy a koszorúslányok rögtön a szertartás után átöltözzenek. Úgy képzelte, hogy a fotózások miatt egész nap ugyanabban a ruhában maradnak majd. Legbelül fortyogott a dühtől, és mert félt zöld utat adni, apródonként szivárgott belőle a harag. – Én már megvettem a barackszínű szalagokat a vendégeknek szánt ajándékokhoz meg a meghívókhoz! – A kutya se fogja észrevenni a különbséget – mondta Muriel, s csak legyintett Dawn kukacoskodására. – Csak én. Igen – mondta Dawn képességeihez mérten morcosan. – Ó, az „igen”-jeidet tartogasd csak a nagy napra – kacagott Bette, és mind az öt tokája beleremegett. – Ha már az igen-nemnél tartunk, képzeljétek, lánybúcsút sem akar tartani – csúfolódott Demi ujjal mutogatva Dawnra. Ezek szerint leendő sógornői kibeszélték a háta mögött. Újfent. Hát ez remek. – Épp csak nincs kit meghívnom – magyarázta Dawn a bizonyítványát. – Itt vagyunk mi, na meg Bette – mondta Muriel. – És merem állítani, hogy Demi és Denise barátai közül is szívesen eljönnének páran vattának. – Calum legénybúcsúja az esküvőt megelőző szombaton lesz – mondta Demi. – Igazán? – Dawn erről most hallott először. – Neked nem is szólt? – Demi csupa káröröm volt. – Bár ha vele is olyan szánalmasan viselkedsz, mint a lánybúcsúval kapcsolatban, akkor nem csodálom. Ez fájt! Dawn egyszerre úgy érezte, hogy törvényen kívül helyezték. A vér ebben a családban milliószor sűrűbb a víznél. Minden múló órával egyre jobban kívánta, hogy bárcsak eszébe sem jutott volna a férjhez menés. Sokkal jobban kedvelte a családot akkor, amikor holmi torták meg karaokebulik még nem fojtották meg a kapcsolatukat. – Végül is jó ötlet, hogy tartsuk meg a lánybúcsút – mondta Dawn. Behódolt, mert nem akarta, hogy tovább áskálódjanak a háta mögött. Mi értelme lenne hozzámenni Calumhoz, ha a családja ki nem állhat engem? Bármennyire nem akaródzott beismernie, a gondolat, hogy újra egy szerető család tagja legyen, nagyban befolyásolta a döntését, hogy feleségül menjen-e Calumhoz. Ez tagadhatatlan. – Helyes, majd mi megszervezzük – mondta Denise, és az arca újból felöltötte a szokásos vidor kifejezést. – Ígérem, hogy emlékezetes este lesz. Dawn gyanította, hogy inkább felejteni való lesz, mintsem emlékezetes.

64. FEJEZET

West House konyhájában Grace éppen vacsorát készített ideiglenes vendéglátóinak. Szívesen főzőcskézett, főképp akkor, ha meghitt, otthonos rezgések vették körül. Valahogy meg akarta köszönni ennek a két tüneményes embernek, hogy törődnek vele, és önzetlenül befogadták az otthonukba, így minden főzőtudását bevetette. – Segíthetek? – kérdezte Niki az ajtón bekukkantva. – Én vagyok a legremekebb krumplihámozó Leedsnek ebben a fertályában. – Krumpli nem lesz, úgyhogy sipirc – mondta Grace mosolyogva. Hogy nem készít krumplit, az már önmagában is lázadás volt a részéről. Éveken át minden szombat este burgonyát főzött köretnek Gordon sertésszelete mellé. Még az önellátó nyaralásokon is. Csak egy pillanatra jutott eszébe Gordon, és máris elkomorodott, mosolya lehervadt. Ha hagyja elhatalmasodni, akkor lényének az a része, amelyik túlságosan is megbocsátó volt, szüntelen azon aggódott volna, hogy mi lesz Gordonnal nélküle. Sarah ültette a bogarat a fülébe, amikor kérdőre vonta: „Ki fog gondoskodni apáról, amikor hazajön?” Grace válaszképpen emlékeztette a lányát, hogy Gordon még csak ötvenkilenc éves, nem nyolcvankilenc. Kénytelen lesz beletanulni a mosógép használatának meg a vasalásnak a mikéntjébe. Ám a közömbösség és az, hogy mások helyett inkább magát védje, nem volt természetes jellemvonása. – Hadd töltsek neked egy pohár bort – mondta Niki. – Ha ragaszkodsz hozzá. – Ragaszkodom – mondta Niki. – Egy finom hűs Pinotage Rosé a hölgynek. – Hosszú, törékeny szárú poharat nyújtott felé. – Köszönöm, Niki. Niki sokáig nézte Grace-t még azután is, hogy odaadta neki a bort, s ez zavarba hozta a nőt. Aztán észbe kapott, és elnézést kért. – Ne haragudj, Grace. Csak azon gondolkoztam, hogy mennyi mindenen mentél keresztül. És nem is látszik rajtad. Hihetetlenül… összeszedett vagy. Nem is tudom, hogyan csinálod. – Belül nem vagyok az, Niki, elhiheted – mondta Grace, miközben gruyère sajtot reszelt a fehérboros mártásba. – Szakadatlanul arra a szörnyű hétvégére gondolok, seregnyi kérdés kavarog a fejemben: Mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha nem jöttök értem? Mi lett volna, ha nem a húgoddal dolgozom, és nincs, aki a kellő pillanatban riadót fújjon? Ha nem veszem be a tablettámat, ezek a kérdések egész éjjel ébren tartanak, ha meg mégis elalszom, néha azt álmodom, hogy még mindig Gordonnal élek, és rémülten riadok fel. Elejtette a reszelőt, s ahogy egyszerre hajoltak le érte Nikivel, összeütközött a fejük. Niki a kezét nyújtva gyengéden dörzsölgetni kezdte Grace fejét. – Ó, Grace, annyira sajnálom! Jól vagy? – Persze – mondta Grace, és nevetett, pedig az első pillanatokban émelyítően heves fájdalom kínozta. – Kemény fejű vagy, tudod-e? – Az orosz gének – mondta Niki. – Amikor az őseim még szolgasorban éltek, jó vastag koponyát növesztettek. Enyhet hozó ujjait már elvette Grace fejéről, de nem lépett el mellőle. – Grace… – kezdte azon a szép, mélyen zengő hangján. – Grace, szerintem gyönyörű vagy. Csak ezt akartam mondani. Valami elkezdődött közöttük, de Niki megérezte, hogy Grace még nem áll rá készen, ezért inkább hátralépett, és derűsen így szólt: – És bocs, hogy hajszál híján betörtem a fejed. – Túl fogom élni – felelte Grace. Izgatott volt, feldúlt és zavarodott, de nem mutatta. – Csak azt remélem, hogy nem verted ki a fejemből a receptet. – Ha mégis, itt van a közelben a Kelet Sárkánya. Ott adják a környék legremekebb tavaszi tekercsét. Egyébként: nazdarovje, ahogy mi, oroszok mondjuk! – Megemelte a poharát. –

Egészségedre. Kiváltképpen a koponyád egészségére. Imádkozni fogok az isteneimhez, hogy mielőbb felépülj. – Egészségedre, Niki – mondta Grace, és megemelte a poharát a férfi felé. A kedves, mosolygós, jóvágású Niki felé. Vladimir Darq House előtt várakozott: magas, zordon figura, amint különös, szép szemével a kocsifelhajtót fürkészi. Anna nagyot nyelt, amikor a férfi kinyitotta neki a kocsi ajtaját, és a kezét nyújtotta, hogy kisegítse. Ez az a kéz, amelyet a múltkor odanyomott Anna szívéhez. – Az utolsó forgatás, Anna – szólalt meg. – Felkészült? – De még mennyire – felelte a nő, miközben azon tűnődött, milyen hűvös a férfi bőre, pedig kellemesen meleg az este. – Halihó, szivi – kurjantotta Bruce. Mark csókot röptetett felé, Chas integetett, Flip friss kávéval várta, Leonid udvarias biccentéssel vette tudomásul az érkezését, Jane lelkesen megölelte, Maria pedig lenyomta egy székbe, és máris nekilátott az arcának. Anna érezte, hogy elfelhősödik a szeme, és torokköszörüléssel szorította vissza a könnyeket, különben megkapta volna a magáét Mariától. Az este első felében „természetes” sminket kapott. A szeme sarkából látta, hogy Mark a laptoppal bíbelődik. – Jaj, ne, már megint! – nyögött fel Anna. – Csitt – nevetett Jane. – Ez most tetszeni fog. Ezúttal két képet vetítettek ki ugyanannak a leedsi épületnek a falára. A bal oldali Anna múltkori képe volt, amelyen a saját, silány fehérneműjében látható, a jobb oldali fotót Leonid készítette róla az előző héten, és a „Darqone”-t viseli rajta. Anna lepődött meg a legjobban, de be kellett látnia, hogy nem is fest rosszul. Természetesen óriási különbség volt a két kép között. A jobb oldalin karcsúbbnak és fiatalabbnak látszott, mintha retusálták volna. Ilyen volt, és ilyen lett a plasztikai műtét után?, jegyezte meg egy arra járó. Ez ugyanaz a nő? Ennek a nőnek jó az alakja, a jobb oldalié viszont káprázatos. Bámulatos. A jobb oldali a másiknak a húga, ugye? Szerintem úgy harminchat, legfeljebb harminchét éves lehet. – Mit szól az emberek reakciójához, Anna? – kérdezte Jane. – Paff vagyok, de jó értelemben – mosolygott Anna elképedve. – A második kép készítésekor jól éreztem magam a bőrömben, és ez át is jött. A Vladimir készítette fehérneműben valóban magabiztosnak és nőiesnek érzem magam. Nem gondoltam volna. – Ennyi! – kiáltotta Mark. – Fenomenális. Anna, ebből pilotfilm lesz, hogy kedvet csináljunk a nézőknek az új szériához, úgyhogy el ne felejtse bekapcsolni a tévét tizenkilencedikén, csütörtökön. – Melyik hónapban? – Ebben a hónapban. – Olyan hamar! – sopánkodott Anna. – Jöhet a teljes smink a fináléhoz, hamarosan kezdődik a fotózás! – mosolygott Jane, és Maria székére mutatva szelíden irányba állította Annát. Mialatt Maria pepecselt, Anna Leonid és Vladimir ékes román nyelvű, pergős diskurzusát hallgatta. Úgy hangzott, mint egy visszafelé lejátszott hanglemez, amely rejtjeles üzenetet közvetít az Antikrisztusról. Istenem, hogy fognak neki hiányozni ezek a hektikus esték! Még a szótlan Maria is hiányozni fog, aki most éppen felemeli a haját, megcsavarja, majd leejti, és újrarendezi. Anna egyenesen imádta, ha a haját babrálják. Azon kapta magát, hogy kezd elszenderedni, már csukódott is le a szeme, aztán valaki határozottan megbökte a vállát. – El ne aludjon – reccsent rá Vladimir, kiverve az álmot Anna szeméből. – Eszemben sincs – hárított Anna. Ez egyszer paraván mögött vetkőzhetett meztelenre, hogy aztán belebújjon a legmagasabb árkategóriájú fehérneműbe, amit Vladimir készített. Lehet, hogy a hivatásos modellek nem bánják, ha a fotósok meg a sminkmesterek látják a meztelen popsijukat, Annát viszont kifejezetten zavarta

volna. Bevonult a paraván mögé, kibújt a ruhájából, és felhúzta a Vladimir készítette bársonyos bugyit, amely simogatta a bőrét, és tökéletesen állt rajta: lenyomta a hasát, miközben lélegezni és hajolni is tudott benne. Még hogy „a legdrágább”, ez egyszerűen megfizethetetlen. Azután kiszólt Vladimirnek, hogy segítse fel rá a fűzőt, amely mélyvörös volt, és ő királynőnek érezte magát benne. A „Darqone” csakugyan izgalmas találmány, több ezer nő alakját fogja újjávarázsolni, de a premier kollekció is kihagyhatatlan, megéri gyűjtögetni rá. Vladimir ujjai lassan és óvatosan ügyködtek a kapcsokkal, és Anna beleborzongott az érzésbe, ahogy a férfi hűs lélegzete a nyakát cirógatta. Furcsa módon tükör egy darab sem volt aznap este, így aztán minden Anna képzeletére volt bízva. Remélte, hogy amikor majd belenéz a tükörbe, nem fog összetörni az önmagáról alkotott illúziója, hogy karcsú a dereka, dús a keble, hosszú a combja, az ajka pedig érzéki, skarlátvörös hasíték. Vladimir ekkor egy harisnyát vett a kezébe. Fekete volt, áttetsző és fényes, Anna életében nem látott még pazarabbat. Legnagyobb döbbenetére a férfi fel akarta adni rá. – Ne, inkább majd magam! – mondta Anna sietve, és érezte, hogy megint lángba borul az arca, mert az agyában lejátszódott a jelenet, ahogy Vladimir keze végigsimít a lábán, és bekapcsolja a combján a harisnyatartót. Vad képzelőereje őt magát is megdöbbentette, s mire Vladimir felállt, Anna arcszíne leginkább a főtt rákéra hasonlított. Vladimir hátrahőkölt, és átkiabált a paraván fölött: – Maria, Şi-a dat cu prea mult fard de obraz! Túl sok a pirosító! Senkinek sem kellett értenie románul ahhoz, hogy rájöjjön, amit Maria visszakiabált neki, annak az a summázata, hogy nincs ínyére a férfi kritikája. Anna vadul legyezgette a képét, hogy lehűtse magát. Vladimir felsegítette Annára a ruhát, amit külön a fotózásra készített, egy vörös bársonyruhát halfarokban végződő szoknyarésszel. Rendkívül egyszerű, és rendkívül szép darab volt. Némán felhúzta Anna hátán a cipzárt, és végigsimított rajta. Anna igyekezett megfékezni a fantáziáját, mielőtt még újra az arcába szökik a vér. Azután Vladimir feltartotta elé a legmagasabb sarkú vérvörös cipőt. Anna még életében nem látott ilyet. Hegyibetegséget kap, ha ezt felveszi. Szerencsére nem kellett benne messzire mennie, mindössze annyi volt a feladata, hogy álljon meg egy helyben és úgy, mint egy olyan nő, akit szeret a kamera. Aha, gyerekjáték. Az igazat megvallva, ebben a göncben tényleg szívesen pózolt. A cipősarok miatt sokkal hosszabbnak tűnt a lába. – Hogy érzi magát, Anna? – kérdezte Vladimir. – Jól – felelte tétován. – Jól? – acsargott a férfi. – Jól? – Oké, fantasztikusan érzem magam – mondta Anna, és csettintett a nyelvével. – Most már megnézhetem magam? – Nu – vágta rá Vladimir. – Anna, szeretném, ha jól megjegyezné ezt az érzést. – Ajjaj, ez úgy hangzik, mintha a látvány alulmúlná az érzéseimet – sóhajtott Anna csalódottan. – Akkor most odavezetem a mai tükörhöz – mondta a férfi. Intett neki, hogy jöjjön elő a paraván mögül, és Anna minden tőle telhetőt elkövetett, hogy kecsesen lépkedjen a gólyalábain. Abban a pillanatban mintha elvágták volna a stáb kedélyes zsibongását. Maria és Leonid ránéztek, és majd kiesett a szemük, úgy bámulták. Leonid kiejtette a kezéből a fényképezőgépet, és az anyanyelvén káromkodott: „la dracu!”. Mire, mintegy visszhangként, Bruce megszólalt: „a mindenségit!”. Maria hitetlenkedve rázta a fejét, azután elmosolyodott. Na persze nem ért fülig a szája, de hát ez Mariával még akkor sem fordulhatna elő, ha három porrongykarú polip csiklandozná egyszerre. – Lám, lám – mondta Mark. – Anna… ez… ez… nem találom a szavakat. – Talán nincs is rá szó – mosolygott Jane. – Ki kéne találni egyet. Csodaszényörű. Káprázulatos. A saját szemrevalóságát igazoló bizonyítékáradat elmosta Anna alacsony önbecsülését, és jóleső melegség áradt szét a lelkében. Leonid mohón kattogtatta a fényképezőgépét, s még Maria is szinte megigézve púderezte

Anna arcát, amikor szükséges volt. Azután Annának le kellett dobnia magáról a ruhát, hogy különböző pózokba vágja magát a Vladimir tervezésű meseszép és méregdrága fűzőben. – Ejha, Anna Brightside! – mosolygott Jane, összekulcsolt kezét a szája előtt tartva. – Lélegzetelállítóan nézel ki. Anna úgy biggyesztette az ajkát, úgy pózolt, akár egy profi. Megélte az érzést, hogy szexis, formás és nőies. Úgy érezte, hogy az adott pillanatban akár még Johnny Deppet is le tudná venni a lábáról. A végére úgy kimerült, hogy muszáj volt elszívnia egy cigarettát. Az egész kompánia harsány ujjongásban tört ki, amikor Mark kimondta a végszót. Vladimir egy kupa bort nyújtott Annának. – Most már hátradőlhet – mondta. – Előbb hadd bújjak ki ebből a fűzőből, nehogy véletlenül leöntsem – válaszolta Anna. – Nem, kérem, üljön le – makacskodott Vladimir, így azután Anna lerogyott egy székbe, Vladimir pedig vele szemben foglalt helyet, erős karját a combján pihentetve. Csillogott a szeme, és mosoly bujkált puha, telt szája szögletében. – Szóval, mit gondol, rendben ment minden? – kérdezte a nő. Vladimir merőn, a szemöldökét ráncolva nézett rá. Aztán mikor rájött, hogy Anna nem tréfál, hátravetette a fejét, és kiszakadt belőle a nevetés. Románul megosztotta Mariával és Leoniddal, hogy mit kérdezett az előbb Anna, mire ők is nevetni kezdtek. – M-a ȋntrebat dacă este destul de bună! – Aztán Vladimir visszafordult felé: – Tu glumeşti? Viccel velem? Fantasztikus volt. Maga fantasztikus volt, Anna, királynői. O regină! Jól tettem, hogy vártam, amíg magára nem találtam. Bizony így van. – Mi a manó – mondta Anna, és nagyot kortyolt a borából. Sokkot kapott a férfi egy szuszra eldarált bóközönétől. A stáb már szedelődzködött, lassan indulni készültek. Anna élete hamarosan visszatér a rendes kerékvágásba. Vissza abba a világba, ahol a tulajdon rátarti macskája levegőnek nézi, ő meg arra vár, hogy a barátja eldöntse végre, kinek jobb a cicije: a menyasszonyának vagy kamaszkorú ágyasának. Anna kiitta a borát, majd a paraván mögött visszavedlett a hétköznapi ruhájába. Amikor előkerült, Bruce várt rá a spanyolfal túlsó oldalán. – Még nem is tudtam megköszönni, hogy észhez térítetted Jane-t – mondta. – Neked köszönhetjük, hogy megmaradt az állása, meg még néhányunké. – Cuppanós puszit nyomott Anna arcára. Azután megjelent Mark a világ leghatalmasabb virágcsokrával. – Az egész stáb nevében – mondta. – Néhány szál virág a nőnek, aki a szemünk láttára virágzott ki. Anna elsírta magát, amire több oka is volt. Őszintén meghatotta az ajándék, ugyanakkor előre fájt a szíve a szombatok miatt. Már-már fizikai fájdalmat érzett a gondolattól, hogy soha többé nem hallhat román szót, és soha többé nem törheti a fejét, hogy vajon mit is jelenthetnek. Ám mindez eltörpült amellett, hogy soha többé nem érezheti a vállán Vladimir Darq kezét, és nem érezheti a lélegzetét a bőrén. – Meglátod, imádni fogod a műsort – mosolygott Jane, ahogy beszállt a stáb furgonjába. – Van számodra néhány meglepetésünk! – Ez rosszat sejtet – felelte Anna fintorogva. – Bízz bennünk – mondta Jane. – Szuper voltál. Maradj is ilyen. – Azzal integetések, széles mosolyok és levegőbe dobált csókok kíséretében elhajtottak. Anna a könnyes szemét törölgette, és addig integetett nekik, amíg meg nem fájdult a karja. Aztán Leonid és Maria is megpuszilta, mindketten háromszor, és erőteljesen kezet ráztak vele. Még Maria dirigálása is hiányozni fog, meg a vitatkozásaik Vladimirrel. Vladimir. Megérkezett a kocsi Annáért. Nem akart elmenni. De muszáj volt. Hiszen mindennek vége. Vladimir elegáns fekete koffert nyújtott felé. – Ígéretemhez híven – mondta. – Exkluzív Vladimir Darq fehérneműszett, személyesen önre tervezve. – Köszönöm. Nagy becsben fogom tartani – felelte Anna, és remélte, hogy a hangja nem hoz rá szégyent azzal, hogy elapad. Nem is mert belenézni a férfi aranypettyes, az írisz szélén fekete,

halványkék szemébe. Nem állta volna meg bőgés nélkül, ha belenéz. – Tartsuk a kapcsolatot, Anna – mondta a férfi, ahogy kinyitotta neki az ajtót. Hát hogyne, tartsuk, gondolta ő. Vladimir lehajolt és arcon csókolta. Puha és hűvös volt az ajka, Anna bőre mégis egészen hazáig égett azon a ponton, ahol Vlad hozzáért. Grace, Niki és Christie odakint költötték el a vacsorájukat. Kellemesen meleg estéjük volt, ennek ellenére Niki begyújtott a kertben álló nagy agyagkandallóba, ami csak úgy ontotta a hőt, ahogy kezdett lehűlni a levegő. Citronellaillatú gyertyák tartották távol a rovarokat az előételtől: a királyráktól meg az avokádósalátától, majd a gruyère sajtos-gombás csirkétől, végül a tejszínhabos gyümölcspudingtól. Miután bekebelezte Grace saját készítésű mentás csokoládéfagylalt-trüffeljét, Niki otthagyta a lányokat a kertben egy-egy pohár konyakkal, és elnézést kért, amiért „tipikus férfi”-ként szalad és megnézi a sporthíreket a tévében. – Nagyon kedvel téged – mondta Christie, amint a bátyja hallótávolságon kívül került. Ő jóval előrébb tartott az igencsak nagy pohár konyakjával, mint Grace. – Ez kölcsönös – mondta Grace. – Nem, úgy értem, tényleg kedvel. – Hallod magad, Christie Somers? Mint valami kerítőnő. – Sugárzik, amikor a közelben vagy. Persze álmában se kezdeményezne nálad, amíg vendég vagy a házunkban, ahhoz túlságosan is úriember – trillázta Christie. – Ami ebben az esetben inkább hátrányára válik. – Ejnye-bejnye. Rémeket látsz. – Apám lánya vagyok, a véremben van a pszichológia, Ms Beamish! Szerintem nem egy nőt éppen azzal ijesztett el magától, hogy olyan jóképű és kedves. Nem hiszik el, hogy a valóságban is létezhet ilyen. Furcsa szerzetek vagyunk mi, nők, nem igaz? Még ha megtaláljuk, amit kerestünk, akkor se merjük elhinni, és inkább elfutunk. – Hát igen. – Én vagyok az egyetlen kivétel a szabály alól – mondta Christie. – Kitárt karral rohantam a szerelem felé, és csodálatos volt. Simán el tudlak képzelni benneteket együtt, tudod-e? – Hagyd már ezt, Christie. – Szeretted te valaha Gordont? – kérdezte Christie hirtelen komolyra válva. – Nem – vallotta be Grace hosszas töprengés után. – Pedig akartam. Csak nem volt rá lehetőségem. – Hogy érted ezt? – Azt hittem, úgy leszünk mi ketten, mint azok a párok, akik elrendezett házasság útján kelnek egybe, de idővel összecsiszolódnak. Csakhogy Gordonnak… gondjai voltak… szexuális jellegűek. Kezdettől fogva. Legalábbis amióta ismerem. – Grace tisztában volt vele, hogy a bor meg a konyak oldotta meg a nyelvét, de ez most nem számított. Katartikus érzés volt oly hosszú idő után végre kiönteni a lelkét. – Egyetlenegyszer jött csak össze neki, akkor is nehezen. Azt mondta, biztosan bennem van a hiba, hiszen Ritát három gyerekkel is megörvendeztette, és sokáig el is hittem, hogy én tehetek róla. – Ó, Grace, ez borzasztó – tette rá a kezét Christie a másik nő karjára. – Egyszer kértem a háziorvostól egy tájékoztató füzetkét az impotenciáról, Gordon dühöngött. Megtiltotta, hogy a továbbiakban bárkinek is említést tegyek róla. Az első néhány kísérlet után többé hozzám sem ért, és átköltözött a másik hálószobába. Christie előrébb csúszott a székén. – Egyáltalán nem volt köztetek gyengédség? Más módszerekkel nem próbálkoztatok? – Nem tudom, hogy a szexuális éhsége volt-e ennyire csekély, vagy csak mélyen elnyomta, hogy megkímélje magát a megaláztatástól, mindenesetre nem volt semmi. Se ölelések, se csókok. Azt soha nem tudtam kideríteni, milyen volt a nemi életük Ritával. Megpróbáltam kipuhatolni, de képzelheted, hogy Gordon rögtön lehurrogott. Ugyanakkor, mindent egybevetve, nem hinném, hogy különösebben fontos lett volna neki a szex. Feltételezem, hogy pusztán férfiúi kötelességként tekintett rá, és a három gyerekével kellőképpen demonstrálta a világ előtt, hogy „igazi férfi”. Gordon semmiről nem vett tudomást, ami csorbíthatta volna az önérzetét.

– Grace, hogy tűrhetted ezt? – csóválta a fejét Christie. Fel nem foghatta, hogy lehet ilyen sivár házasságban élni. – Nem akartam elhagyni Gordont, mert azt kockáztattam volna, hogy nem láthatom többet a gyerekeket. Biztos, hogy nem engedte volna látnom őket, ha elválunk. – Na és amikor már elég idősek voltak, hogy meghozzák a saját döntéseiket? Grace meglögybölte a konyakot a pohárban, és úgy meredt az italába, akár egy kristálygömbbe, amely a jövő helyett a múltba enged bepillantást. – Nem is tudom. Akklimatizálódtam. Úgyhogy maradtam, hébe-hóba elkapott ugyan a vágy, hogy szedjem a sátorfámat, de nem volt merszem cselekedni. Tudom, hogy ez nem válasz. – Hihetetlenül szomorú történet. Tele van meddő szerelemmel! Grace nagyot nyelt. – Annyira akartam szeretni Gordont! Persze hálás voltam neki a gyerekekért, de emellett azt is szerettem volna, hogy normális házasságban éljünk, mint egy igazi család. Fiatalabb korában Gordon igen vonzó férfi volt, komoly, magának való, és érett, felcsigázta az érdeklődésemet. Azelőtt ugyanannál a cégnél dolgoztunk, csak ő egy másik részlegen. Megsajnáltam, amikor elért hozzám az irodai pletyka, hogy elvesztette a feleségét, és kisgyerekei vannak. Tudod, nekem nem lehetett gyerekem. Fiatal voltam még, amikor el kellett távolítani a méhemet. Aztán egy napon Gordon szó szerint belém ütközött a folyosón, szóba elegyedtünk, és meghívott vacsorázni. Nagyon korrekten és tisztességtudóan viselkedett, nekem legalábbis úgy tűnt. – Grace ekkor keserűen felnevetett. – A második randevúnk után megismerkedtem a gyerekeivel meg az édesanyjával, és első látásra a szívembe zártam őket. Gordonnak feleségre és társaságra volt szüksége, én meg mindennél jobban vágytam egy családra, ezért aztán házassággal pecsételtük meg a csereüzletet. Azt hittem, jó lesz nekünk így. – Még szűz voltál akkor, Grace? – Nem – felelte Grace. – Volt egy kapcsolatom, még mielőtt férjhez mentem. Jó ember volt, törődött velem. De talán jobb lett volna, ha szűz maradok. Akkor most nem tudnám, mit veszítek. – Szegénykém – mondta Christie halk hangon. – De ezzel még nem kerek a történet. A gyerekekért megérte. Annyira szeretem őket! Christie felsóhajtott. – Peter halála után úgy éreztem magam, mint akit rászedtek. Most fogom csak fel, mennyire nem így volt – mondta aztán. – Gondoltál rá, hogy újra férjhez menj? Christie megvonta a vállát. – Ki tudja, mit hoz a jövő? Hanem Peter Somersszel nehéz lesz bárkinek is vetekedni. Néha átkozom őt ezért. – Nagyon boldog voltál vele? Christie mosolygott, tekintetét áttetszővé tették az érzések. – Csodálatos ember volt: kedves, szenvedélyes, humoros. Ő volt a mindenem. Vicces, mert mi is a munkahelyemen ismerkedtünk meg. A főnököm volt, házas ember, idősebb nálam. Szex és gyerek nélküli, boldogtalan házasságban élt, de én elszerettem a feleségétől. Grace, emlékszel, mikor a minap a kocsmában Anna valami olyasmit mondott, hogy azok a nők, akik házas férfiakkal kezdenek ki, megérdemlik a sorsukat? Sokáig azt hittem, átok ül rajtam, mert én dúltam fel a házasságukat. De megtettem volna újból. Bizonyos értelemben szerencsés vagyok, hisz vannak, akik soha nem találnak rá életük szerelmére, én viszont elmondhatom magamról, hogy megtaláltam. És az enyém volt. Egy darabig. Az a büntetésem, hogy soha nem találok majd hozzá fogható férfit, márpedig nem érem be kevesebbel. Végül mindnyájan megfizetünk a bűneinkért. – Lehetett volna közös gyermeketek? – Gondolom, igen, de nem tudom biztosan. Azt hittük, a világ minden ideje a miénk. Későbbre terveztük a gyerekeket, előbb még élni akartunk egy kicsit, aztán Peter meghalt. Elvesztegettük a lehetőséget. – Ó, Christie. – Az életben semmire nincs garancia, kénytelen vagyok ezt elfogadni. A gyerek vagy éppen

a hosszú élet nem joga, csupán kiváltsága az embernek. Nem tehetünk egyebet, mint hogy kijátsszuk a kártyáinkat. Még egy konyakot, Grace? – Ez volt Christie válasza. – Igyunk az egészségünkre, jövendő boldogságunkra, és a Malcolm-mentes irodai létre. Istenem, tudom, hogy gonosz vagyok, de remélem, hamarosan kiakolbólítják azt a lusta dögöt. Grace elfogadta a témaváltást, és mindkettőjüknek töltött még egy konyakot, amit aztán meghitt csöndben kortyolgattak. Csak jó barátok, igazán jó barátok tudnak így együtt hallgatni.

65. FEJEZET

Dawn oly nagy hévvel rontott be hétfőn az irodába, mint aki már órák óta fogalmazza magában a mondandóját, és nem várhat tovább. – Na szóval – fogott bele mindenkihez szóló beszédjébe. – Lesz egy lánybúcsúm, ám, és ezt most ne értsétek félre, senkit sem szeretnék megsérteni azzal, hogy nem hívlak meg benneteket, de tudom, hogy szörnyű lesz, a legszívesebben elfelejteném az egészet, de a leendő sógornőim szervezik, és ott lesznek a bunkó haverjaik is, meg egy irtóra hájas nő, aki a koszorúslányok ruháját varrja, és borzasztóan kínos lesz az egész, és nem szeretném, ha… – Állj már le! – szólt rá Anna. – És vegyél levegőt is, mert már lilul a fejed. Dawn letottyant a székére, és a kezébe temette az arcát. – A következő szombaton lesz. Nyugtassatok meg, hogy nem értek rá. Ha mindenáron lánybúcsúra vágyom, ahol ti is ott vagytok, akkor inkább olyasmit képzelek, mint ami Anna születésnapján volt: egy közös vacsi a Lenyugvó Napban. – Akkor ez meg van dumálva, ne aggódj már – mondta Christie, hogy jobb kedvre derítse. – Hogy ment a ruhapróba? Dawn sírva fakadt, mire a kolléganői nyomban köréje sereglettek, amitől csak még nyomorultabbul érezte magát. – Úgy sajnálom – hüppögte, és készítette magát a hazugságra, miközben Raychel az orra alá nyomta az irodai doboz papír zsebkendőt. – Nem is tudom, mit bőgök. A lányok csinosak voltak, a varrónő remek munkát végzett. – Hát akkor, ez nagyszerű – mondta Grace. Észrevette, hogy mind aggodalmas pillantásokat váltanak egymással Dawn feje fölött. – Meglásd, hamarosan minden elrendeződik. – Most biztosan még a szokásosnál is jobban hiányoznak a szüleid, gondolta, de nem mondta ki, mert nem akarta még jobban felzaklatni Dawnt. Dawn bólintott, és az ajkába harapva igyekezett elállítani a buta könnyeket. A szülei felé szálltak a gondolatai. Mit szólnának, ha látnák, milyen rettenetes állapotban van, pedig elméletileg élete legboldogabb napjára készül? Nem ő volt az egyetlen, akinek rosszkedvűen indult a hete. Anna nagyon csendes volt, és úgy elmerült a gondolataiban, hogy Grace-nek négyszer is meg kellett kérdeznie tőle, kér-e kávét. – Föld hívja Annát, vétel – így Grace. – Bocs, izé, mit is kérdeztél? – Hogy kérsz-e kávét. Ma én vagyok a soros. – Igen. Igen, kérek. Bocs. – Mi van veled ma reggel? – kérdezte Christie. – Úgy festesz, mint aki csak most tért vissza közénk egy testen kívüli élmény után. Látszott, hogy Anna vívódik, nem tudja eldönteni, hogy beszéljen-e, vagy sem. Aztán dőlni kezdett belőle a szó. – Nem akartam elmondani, de össze vagyok zavarodva. Néhány héttel ezelőtt lett volna az évfordulónk Tonyval, azt hiszem, említettem is nektek, amikor úgy bepöccentem a kocsmában. Persze ne igazi évfordulóra gondoljatok, mert nem vagyunk házasok, de mikor hazaértem a munkából, egy tányér fogadott a küszöbömön. Olyan fényképes tányér, tudjátok. Én vagyok rajta Tonyval, és a kép alatt az áll: együtt. A múlt héten meg egy rózsát találtam az ajtó előtt, ezen a héten szív alakú doboz Ferrero Rocher-t. A többiek csendben várták a folytatást. – Itt a vége – mondta Anna. – Három ajándék három héten át, és semmi több. Se egy telefon, se egy váratlan látogatás, semmi. – Nocsak, tisztára, mint a régi csehszlovák mesékben – mondta Christie. – A tévében is vetítették: Hamupipőke három ajándéka. – Hát, ez a Hamupipőke képtelen megfejteni a hercege üzenetét. Mit kéne tennem? Hagyjam

el a cipellőmet a borbélyüzlet előtt? – morogta Anna. – Mit akarhat tőled? – kérdezte Raychel. – Gőzöm sincs. De mikor szombat délelőtt elhajtottam a bolt előtt, Tony úgy viselkedett a csajjal, mintha mi sem történt volna. Fogdosta a seggét. Nem értem ezt az egészet. Dawn féket tett a nyelvére, és nem mondta ki, hogy ő berámolta volna az ajándékokat egy zacskóba, aztán ajándékostul berontott volna a boltba, és megmondja annak a nőnek, hogy tartsa szorosabb pórázon a srácot. De könnyű másnak párkapcsolati tanácsot adni, ugyanazt a tanácsot megfogadni és a saját kapcsolatunkra alkalmazni már jóval nehezebb. – És hogy érint ez téged? Kiborít? Dühít? – kérdezte Christie. Anna tett egy kísérletet az önvizsgálatra. – Nem tudom. Először persze izgalomba jöttem, tele voltam várakozással. Most viszont már dühös vagyok, mert nem tudom, mi folyik. – Arról egy szót sem szólt, hogy mikor Vladimir Darq a szívére tette a kezét, ez megmozdított benne valamit, és ledobatta vele a rózsaszín szemüveget, amelyen keresztül a Tonyhoz fűződő kapcsolatának állítólagos „üdítő fejleményét” szemlélte. – Szerintem így próbálja visszaédesgetni magát az életedbe, arra az esetre, ha te már elfelejtetted volna őt – mondta Christie. – Lehet, hogy tévedek, de nagyon úgy fest a dolog, mintha előmelegítené magának a terepet. – Mi? Szerinted komolyan vissza akar jönni hozzám? – így Anna. – És nem csak a bolondját járatja velem? – Légy óvatos – figyelmeztette Christie. – Félreérthetetlen szerelmi jeleket küldözget neked. Biztos, hogy el akar érni vele valamit. – Képes lennél visszafogadni? – kérdezte Grace. – A történtek után? – Hiszen már kimásztál belőle – mondta Dawn szelíden. – Nem vagy már ugyanaz az ember, mint aki a vécébe menekült sírni, és lehányta Christie szoknyáját. Csakugyan visszafogadnád? – Fenéket – mondta Anna. De a hangja megremegett közben. Furcsa módon Annának ebédidőben megszólalt a mobilja, s ez kizökkentette a Tonyról való merengésből – rajta volt a keze Lynette Bottom hátsóján! –, miközben szórakozottan rágódott egy sonkás-hagymás szendvicsen a kantinban. Vladimir Darq hívta. Anna keze reszketett, ahogy felvette. – Anna, szombat este nyolckor magáért küldöm a kocsit – mondta a férfi. – Szeretnék adni magának valamit; nem fog sokáig tartani. – Majd nyomatékosan hozzátette: – Nem tányér. – Letette, mielőtt Anna egyetlen szót is felelhetett volna. S ha egy rejtély nem lett volna elég arra a napra, délután Christie is igencsak különösen viselkedett. – Jó, majd megoldom – mondta halkan a telefonba. – Titkos mókus. – Aztán, mikor meglátta az irodába lépő Annát, hirtelen élénk, fesztelen hangra váltott. – Hogyne, Beryl. Ott leszünk. – Azzal lecsapta a kagylót. – Jót ebédeltél? – kérdezte Christie. – Hát… igen… azt hiszem – felelte Anna. – Az jó. – Látszott, hogy Christie tépelődik valamin. Anna szinte hallotta, ahogy zakatolnak a fogaskerekek az agyában. – Anna, megtennél nekem valamit? Nem kérnélek meg rá, ha nem lennék elhavazva. – Persze, mi lenne az? – Anna arra számított, hogy biztosan csak vizet kell forralni a kávéhoz. – Beugranál hazafelé menet a Bootsba, és hoznál nekem… hoznál nekem egy Bootsmagazint? Meg szeretném benne nézni… hogy milyen szendvicseik vannak. Elmehetsz egy órával korábban, nehogy lekésd a vonatot. – Ahhoz nem kell egy órával korábban elmennem… – Ühüm, egy órával korábban. Ragaszkodom hozzá – jelentette ki Christie. – Hát, jól van – mondta Anna zavartan. Nem ellenkezett, de sejtette, hogy Christie-nek csak annyira van szüksége a Boots-magazinra, mint amennyire egy Malcolm-féle barnítókrém kell neki.

Dawnnak aznap este hét órakor jelenése volt a Fehér Esküvőben. Belebújt a ruhájába, és azt találta, hogy kicsit sem jön tűzbe tőle. Ráadásul Freya is megdorgálta, mert kiderült, hogy Dawn jócskán lefogyott. – Ha így folytatod, le fog csúszni rólad az oltárhoz menet – mondta Freya, miközben gombostűkkel jelölte meg, hol kell majd bevennie a ruhából. – Ehhez a fazonhoz mellesnek és farosnak kell lenni. – Lefényképeznél benne? – kérdezte Dawn. – A vőlegényem nénikéje idősek otthonában él, és megígértem, hogy megmutatom neki a ruhámat. Ugyanis az esküvőre nem fog tudni eljönni. – Ó, de kár – sajnálkozott Freya. – Remélem, emlékszik még rám a néni. Az elmúlt hetekben nem volt valami jól. Nem szeretném még jobban összezavarni, elvégre eddig csak egyszer látott engem, talán meg sem ismerne. De megígértem, hogy mutatok neki fényképet a ruháról. – Az effajta ígéreteket mindig meg kell tartani – mondta Freya. – Jóságos ég, ebből több centit be kell venni! – Milyen kár, hogy varázsruha nem létezik, nem igaz? Milyen kár, hogy nem tudja felvenni az ember alakját, akkor a ruha választaná a viselőjét, és nem fordítva. – Nálam mindegyik varázsruha – mondta Freya. – Garantálom, hogy ez a ruha elvezet téged a tökéletes boldogsághoz. – Bárcsak garantálhatnád – mondta Dawn. – Garantálom is – hangoztatta Freya a szívére tett kézzel, és meleg, furcsa mosolyra húzta a száját. – Nyugodt lelkiismerettel megígérhetem, hogy ha a menyasszony az én egyik ruhámat viseli, akkor boldog esküvője lesz. Pláne, ha ez a darab van rajta. Dawn nagyon szeretett volna hinni neki. Megnézte magát a tükörben. A gombostűkkel megtűzdelt ruha tökéletesen állt rajta, és ő nagyon erősen akarta, hogy szép legyen majd benne, ahogy végigmegy az oltárhoz vezető úton. Ebben a ruhában mindenkinek tetszeni fog, vége szakad az esküvői előkészületekkel járó kicsinyes vitáknak, ő pedig boldogságban egyesül a Crooke családdal. Mindenkinek ízleni fog az étel, élvezni fogják a karaokét, a rémes narancsruhákon meg egy szép napon jókat derülnek majd. Az a lényeg, hogy ő és Calum egyesülnek a házasság szent kötelékében, és erre a biztos alapra fogják felépíteni eljövendő boldogságukat. Al Holly pedig nem lesz itt, hogy még jobban feldúlja Dawn érzelmeit. Idővel elkopik majd a képe, és Dawn úgy fog gondolni rá, mint egy rendes srácra, akivel egyszer régen keresztezték egymást az útjaik, kellemes emlék marad, semmi több. Este hazaérve nehéz volt megőriznie a bizakodását, ugyanis azt találta, hogy a bonbonokat, amiket korábban oly nagy műgonddal, szemenként csomagolgatott, Calum áttette a radiátor mellé, s ott megolvadtak. – Bocs, hogy késtünk. Feltartóztattak az irodában – mentegetődzött Raychel, amint kinyílt az ajtó. – Semmi baj. Örülök, hogy itt vagytok. Kerüljetek beljebb. Elizabeth Silkstone melegen üdvözölte Raychelt és Bent, bevezette őket a házba, s a házon keresztül ki a takaros hátsó kertbe, ahol John egy tagbaszakadt, vigyori képű fickó társaságában éppen húst sütött a grillen. John íziben odament hozzájuk, és szeretettel megölelte Raychelt. – Szervusz, virágszál – mondta. – George, Janey – kiáltott oda a nagydarab férfinak meg egy begyes, vörös nőnek a közelben. – Ő itt Raychel. – Örülök, édes – mondta a dús keblű Janey, és lehajolt Raychelhez, hogy arcon csókolja. – Elizabeth, én és Duckó iskoláskorunk óta ismerjük egymást. Együtt kínlódtunk a latinórákon. Én mind a mai napig lábadozom. – Én is itt vagyok – szólalt meg egy vékony, csinos szőke feltűnő pocakkal, és befúrta magát Janey és George közé. – Helen, vagy a becenevemen: Duckó. A latin triumvirátus harmadik tagja. – Csak nemrég ment férjhez – mondta Janey, hüvelykujjával barátnője gömbölyödő hasára mutatva. – Az arcátlan! És az ura ügyvédi irodában dolgozik. Mivé lesz így a világ! – Gyere, igyál valamit – mondta Elizabeth, azzal belekarolt Raychelbe, és elcipelte onnét. – Úgy örülünk neked. – Ben időközben csatlakozott a grillsütőnél álldogáló férfiakhoz. – Alig vártam,

hogy bemutathassalak a barátaimnak. – Tudják? – kérdezte Raychel. – Csak annyit, hogy Bev lánya vagy – mondta Elizabeth. – Együtt örülnek velem, hogy végre megtaláltalak. Hogy érzitek magatokat a szép új lakásotokban? Sikerült berendezkednetek? – Fogjuk rá – felelte Raychel, és mindjárt a közepébe vágott: – Elizabeth, ma reggel kaptam egy levelet, amit még az előző címünkről továbbítottak nekem. Anyámtól jött. – Elhoztad? – Igen – mondta Raychel a táskájában kotorászva. – Menjünk be – javasolta Elizabeth. Van abban némi ironikus, hogy míg ő éveken keresztül hasztalan kajtatott a nővére után, addig Bev levele minden különösebb nehézség nélkül eljutott Raychelhez. John dolgozószobájában a hall végében Raychel odaadta neki a borítékot. Kedves Lorraine/Rachel! Megtaláltalak? Kérlek, jelentkezz. Beleőrülök az aggódásba, hogy vajon jól vagy-e. Újra látni akarlak. Nem akarok tőled semmit, de valami fontosat kell mondanom. Meglátogathatlak? Vagy gyere el te énhozzám. A legjobbakat, Anyád Felnőtt ember létére Raychelnek remegett a kezében a levél, amikor először olvasta. A levél kulcs volt a fejében nyíló ajtóhoz, amely mögé a gyerekkori emlékeket zárta: a lepusztult otthont, az idegeneket, akik kábítószerért jöttek, Nathan Lunn durvaságát, meg az anyját, aki túl kába volt ahhoz, hogy megfékezze a férfit, amikor az dühöngeni, törni-zúzni kezdett. Ám Elizabeth felbukkanása erőt öntött belé. Többé már nem érezte úgy, hogy egyedül vannak Bennel a világban. John úgy törődött Bennel, akárha a fia lenne, Raychelt pedig szinte beragyogta az Elizabethből áradó erő és szeretet. Újdonsült családja körében nagyobb biztonságban érezte magát, mint addig bármikor. – Nem akarom látni, de azt hiszem, muszáj lesz. Hadd mondja el, amit akar, aztán ne is lássam többé. Szerinted mit tegyek? Elizabeth megszorította Raychel kezét. – Szeretnéd, ha inkább én mennék el hozzá? – Nem kérhetek tőled ilyet. – Dehogynem. Bízd csak ezt rám. – Elizabeth mély lélegzetet vett, ahogy elhatározásra jutott. – Majd én elintézem. Kiderítem, mit akar. Amúgy is régóta esedékes volt, hogy találkozzon a nővérével. Hisz neki is vannak vele lezáratlan dolgai.

66. FEJEZET

West House-ban olyan szokásrend alakult ki, amely mintha sohasem lett volna másként. Niki zöldséget aprított a konyhában, amikor Grace hazaért. A férfi kinyitott egy üveg bort, amely mellett három pohár várakozott türelmetlenül. – Szép jó estét, Gracie – mondta Niki. – A húgomat hol hagytad? – Beugrott a városba. Cipőre van szüksége. – Szüksége, az éppen nincs rá, viszont cipőbolond – jegyezte meg Niki ragadósan harsány nevetéssel, és Grace önkéntelenül elmosolyodott. Mennyire más ez a ház, mint a régi otthona! Hiába voltak öregek a falai, fiatalos lendület járta át, itt nem ismerték a síri hangulatot. Niki iPodjából Lily Allen szólt. Gordon legfeljebb valami morbid rádióműsort hallgatott volna, amit mintha a háborús időkből sugároznának. Vajon hol lehet most Gordon, és mi jár e pillanatban a fejében? De nem töprenghetett tovább, mert Niki a kezébe nyomott egy jó nagy pohár chablis-t. – Kóstold meg. Szerény véleményem szerint isteni. – Segíthetek valamit? – kérdezte Grace. – Nem, nem. Engem pihentet a főzés. Ma volt szerencsém a világ legizgulósabb pácienséhez. Ötvennyolc éves vállalatvezető, és halálosan retteg a tűtől. – Hogy nyugtatod meg őket? – kérdezte Grace. – Akupunktúrával. – Na, ne! – Vicc volt – felelte Niki, és csettintett a nyelvével. – Bevetted, Grace! – Tekintetük összefonódott, és Grace tudta, hogy Christie egy kicsit sem túlzott, amikor azt állította, hogy a fivére egyre jobban kedveli őt. Ezt igazolták Niki következő szavai: – Én… mi mindketten nagyon örülünk, hogy itt vagy – mondta azon az imádni való, mackósan mély hangján. – Köszönöm, Niki. Nagyon hálás vagyok mindkettőtöknek. Igyekszem nem visszaélni a vendégszeretettel. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz, Gracie – mondta Niki. Azután, hogy oldja a hangulatot, fejhangú áriázásba kezdett, mert, mint a húga oly találóan megjegyezte, Niki nem akarta kompromittálni Grace-t, amíg a vendégük, főképp azok után, amiken a nő nemrégiben keresztülment. Niki tudta, hogy Grace alighanem össze van zavarodva, és a legkevésbé arra van most szüksége, hogy egy agglegény fogorvos szerelmet valljon neki. Mindazonáltal Grace olyan asszony, akire megéri várni. És Nikita Koslov kezdte úgy érezni, hogy egész életében őt kereste.

67. FEJEZET

– El sem hiszem, hogy megint a végére értünk egy hétnek! – mondta Christie, ahogy kitöltötte a hűs zinfandelt az öt pohárba. – Mi jót csináltok a hétvégén? Olyan érzésem van, mintha csak két perc telt volna el azóta, hogy ugyanezt kérdeztem a múlt pénteken. – Én meglátogatom Calum nénikéjét az idősek otthonában – mondta Dawn. – A kiskésit, ennyi izgalommal képtelenség versenyezni – mondta Anna. – Ne légy undok – nevetett Dawn. – Szeretné látni a ruhámat, úgyhogy lefényképeztettem magam benne. A templomba nem tud eljönni a néni, gyenge hozzá. – Mi Christie-vel színházba megyünk – mondta Grace. – A bátyám is jön – mondta Christie. – Tisztára belehabarodott Grace-be. – Ezt ne hagyd ki, Gracie – mondta Anna, szóról szóra elismételve, amit korábban Paul és Laura mondott. Az ő számukra is világos volt, hogy Niki igencsak kedveli az anyjukat. Mindig nagyon feldobott volt Grace közelében, s noha Grace azt állította, hogy Niki mindenkivel ilyen, merthogy ilyen a természete, a gyerekek egy szavát sem hitték. Kedveli-e annyira Nikit, hogy igent mondjon neki, ha randevút kér tőle?, kérdezte Paul. Igazság szerint Grace-t megrémítette a gondolat: belebonyolódni egy új kapcsolatba, egy normális kapcsolatba mindazzal együtt, ami vele jár. Ijesztő gondolat. Főképp, ha az embernek ötvenöt éves a teste, habár a többéves jógázásnak köszönhetően még mindig fantasztikus formában van. Niki ötvenéves. Vajon a férfiakat is aggasztja a testük állapota, amikor új partnerre lelnek? – Mihez kezdesz most, hogy vége a forgatásnak? Nem érzed majd elveszettnek magad? – kérdezte Raychel Annát. – Hát – Anna előredőlt, hogy megossza velük a titkot. – Mr. Darq holnap este értem küldi a kocsiját. Azt mondja, van valamije a számomra. – Micsoda? – kérdezte Dawn csillogó szemmel. – Halvány gőzöm sincs. Azt mondja, nem fog sokáig tartani. – Nagyot sóhajtott a gondolatra, hogy másodszor is el kell majd búcsúznia a férfitól. – Hú, de izgi – vigyorgott Christie. – Vajon mi lehet az? Nem fúrja az oldaladat a kíváncsiság? Anna bagatellizálni próbálta az izgatottságot, amely végigfutott rajta a gondolatra, hogy viszontláthatja Vladot. – Kénytelen vagyok várni, egyebet nem tehetek. – Az elmúlt héten számtalanszor gondolt Vladimir kezére a szíve fölött. Egyik éjjel még álmodott is róla, álmában a férfi vad volt és mord, és azzal fenyegette Annát, hogy felfalja. Habár az álomnak vége szakadt, mielőtt Vlad beválthatta volna az ígéretét, így sosem derült ki, hogy szó szerint vagy metaforikusan értette. Anna azon tűnődött, képes lesz-e majd a férfi szemébe nézni azok után, hogy álmában csak úgy vibrált köztük a levegő. Vladimir Darq. Egyre többet gondolt rá, s ez nyugtalanította. Semmi értelme nem lenne kötődést kialakítani egy ilyen emberrel. Ám nagyon jól tudta, hogy most épp azt teszi. – Én pedig vásárolni megyek a nagynénémmel – mondta ki Raychel egy szuszra. Nagy vonalakban beszámolt arról, hogy felvette vele a kapcsolatot egy rég elveszett nagynénje, aki valami fantasztikus véletlen folytán a környékükön lakik. – Nahát – mondta Christie. – Nem gondoltam volna, hogy a való életben is történnek csodák. Most biztos boldog vagy. – Ez hosszú és bonyolult történet – mondta Raychel. – Zanzásítva mondtam el. – Minden jó, ha jó a vége – mondta Dawn. Raychel arcán széles mosoly ömlött el. Úgy örült, hogy elmondhatta a kolléganőinek a története egy részét: a szebb részeket. Oly könnyű volt megszeretnie ezeket a nőket. Hiszen elfogadták őt anélkül, hogy ismerni akarták volna múltjának minden egyes apró részletét. Raychelnek olyan érzése volt, mintha egy nagy, puha takaró ölelné körül. Elégedett volt, még ha aggasztotta is, hogy az anyja újból felbukkant az életében. De most már ott van neki Elizabeth, aki

mellette áll, és ettől olyan biztonságban érezte magát, mint még az édes Ben mellett sem. Miután a többiek elmentek, Dawn a bárpulthoz telepedve nézte a zenekart. – Ma nem énekelsz? – kérdezte a pultos, amikor Dawn megrendelte nála az italát. – A múltkor szuper voltál. – Egyszeri alkalom volt – mondta Dawn, de titkon elégedettséget érzett. – Az üzletvezető beszélni akar veled. Szerintem fel fog kérni, hogy énekelj nálunk. – Ó? – képedt el Dawn. Hízelgett neki a dolog, de nem szívesen állt volna ki a színpadra egyedül. Al addigra visszamegy Kanadába, és a szólókarrier soha nem szerepelt Dawn tervei között. – Mondd meg neki, hogy köszönöm, de inkább nemet mondanék – mondta. – Mindenesetre kedves az ajánlata. – Kár – mondta a pultos. – Pedig remekül együtt tudtál működni a zenekarral. Megkérhetnéd őket, hogy vigyenek magukkal. Dawn udvariasan felnevetett, ám a pultos szavai fájó pontot érintettek. Közös turnék képeit varázsolták elé, ahol együtt állítják fel a színpadot a fiúkkal, és örömzenélnek a kanadai hegyek s a meleg, narancsszín naplementék háttere előtt. Ekkor Al Holly karját érezte a derekán. Alig egy másodpercig tartott, Dawnnak mégis szinte szárnya nőtt tőle. – Nagyon el vagy gondolkodva – mondta Al. – Mi jár a fejedben? – Semmi különös – mondta Dawn. – Hogy vagy? Milyen heted volt? – Egész jó – mosolygott a fiú, és úgy csillogott a szeme, mint a hamis gyémánt. – Hát te hogy vagy, Dawny Sole? Szerettelek volna ma este is felhívni a színpadra, de láttam, hogy nagyon beszélgetsz a barátaiddal. Egyszer se néztél rám. Dawn érezte, ahogy elönti az arcát a pír. Alnek oly gyönyörű volt a hangja. Dawnra senki emberfia nem lehetett volna felkavaróbb hatással, George Clooney-t is beleértve. – Valahányszor felnéztem, te éppen lesütötted a szemedet – felelte Dawn. – Úgy látszik, nem voltunk összhangban. – Én nagyon sokszor néztem rád – mondta Al. – Nem is tudom, mi lesz velem péntekenként, ha nem láthatlak többet. – Fogadok, hogy minden lánynak ezt mondod – mondta Dawn reszkető mosollyal az ajkán. – Nem, Dawny – mondta Al. – Nem vagyok szoknyavadász. Az én nőm a zene. De hogyha… A terem zavaros ürességbe olvadt Dawn háta mögött. Nem létezett semmi, csak ő meg az imádni való Al Holly, és alig várta, hogy a fiú befejezze a mondatot. De nem tette. Helyette annyit mondott: – Kólát vagy sört? Dawn meg tudta volna ütni. De persze neki vőlegénye van, úgyhogy flörtölés kizárva. Semmi értelme bonyolítani a dolgokat. Mintha nem lennének így is épp eléggé bonyolultak! Lelkének egy része, igencsak tetemes része nem óhajtott helyesen, becsületesen és illedelmesen viselkedni. Hanem azt akarta, hogy Al Holly szájon csókolja, szenvedéllyel, hadd érezze Dawn az ízét. Dawn olyan dolgokat akart művelni a fiúval, hogy amellett még Paris Hilton szerelmi élete is a Teréz anyáéhoz hasonlítana. – Egy diétás kólát. Kicsit. – Akkor kettő kis diétás kólát kérek – mondta Al a pultosnak, aztán visszafordult Dawnhoz, és megkérdezte: – Hogy állnak az esküvői előkészületek? Dawn nem kívánt az esküvői terveiről beszélni. Elengedte hát a kérdést a füle mellett, és feltett helyette egy másikat. – Ti írjátok a számaitokat? – Vannak saját számaink, igen. Ami azt illeti, a héten is írtam egyet. – Mi a címe? – Még nincs kész. Remélem, jövő hétre megleszek vele – mondta Al. – Egyébként… az este még játszanunk kell egy zártkörű rendezvényen. Szóval csak öt percig maradhatok. – Hogyne, persze – mondta Dawn. – Tarts velünk, a fiúk nem bánnák. Kölcsönadom a kalapomat, mintha te lennél a roadie-nk.

– Kösz – mosolygott Dawn. – De azt hiszem, jobb, ha hazamegyek. – Inkább el se mennék a buliba, szívesebben ücsörögnék itt veled, hogy egy-egy sör mellett elbeszélgessünk a zenéről, gitárokról, vagy amiről csak kedved van beszélgetni. – Úgysem ihatok, mert vezetek. – Lehet, hogy elcsenem tőled a slusszkulcsot. – Akkor hogy jutok haza? A kérdés ott lógott köztük a súlyos csöndben, és mindketten tudták, mi lett volna rá Al válasza. Dawn úgy érezte, mindjárt szétrobban a testét hevítő forróságtól. – Hol lesz a buli? – kérdezte. – A hely neve Maltstone Lodge. Tudod, merre van? – Igen, nincs is messze. – Dawn hosszan ivott, és észrevette, hogy Al már megitta a kóláját. – Menned kell – mondta Dawn. – Úgy van – felelt Al, de nem mozdult meg. És Dawn sem. – Én… – Dawn… – Mindketten egyszerre kezdtek beszélni. Al keze egy pillanatra felemelkedett, aztán lehanyatlott. Majd ívet írt le, aminek a lány arca volt a végpontja. Alighogy ujjai Dawn orcájához értek, valaki odakiáltott neki a bárból: – Al. Indulhatunk, haver. Halihó, Dawny. Hogy s mint? Al felsóhajtott. – Samuel mindig pocsékul időzít. – Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is jól – mondta Dawn. Isten tudja, mitől mentette most meg őket Samuel. Dawn el sem tudta képzelni, milyen érzéseket korbácsolt volna fel a lelkében egy Al Hollyval váltott csók. Minden erejével azon volt, hogy megőrizze a hidegvérét, mégis kudarcot vallott. Al benyúlt a farmerja farzsebébe, és előhúzott egy darab papírt. – Ez itt a mobilszámom. Hátha szükséged lesz rá. Ha beszélgetnél valakivel. Barátilag. Dawn elvette a cetlit. Úgysem fogja felhívni, nem hívhatja fel, de azért jó, ha megvan neki a szám. – Tudom, hogy nem fogsz felhívni – mondta Al, mintha olvasna a gondolataiban. – De szeretném remélni, hogy talán mégis. – Köszönöm. Ha nem hívlak, azért itt leszel a jövő héten? – Persze. – Szia. – Szia. Al finoman megpöckölte a lány orra hegyét. Ez az apró kézmozdulat is elég volt hozzá, hogy felszítsa Dawn érzéseit, amelyek szétáradtak a testében. Francba – végzetesen belezúgott a srácba, és azt remélte, hogy mielőtt Al örökre eltűnik az életéből, egyszer még érezheti a csókja ízét. Csak egyszer. A hazaérkező Annát egy csomagocska várta az ajtóban. Fújtatva tépte fel a papírt, és egy parányi fekete tangát talált benne. Belépett a házba, és ledobta az előszobai kisasztalra.

68. FEJEZET

Azt állítani, hogy Anna feszült volt szombat este, míg a kocsira várt, egyenértékű azzal, mint ha azt mondanánk, hogy „a nap kicsinyt forró”. Mi a ménkűt akarhat adni neki a férfi? Bármiről legyen is szó, az mellékes ahhoz a tényhez viszonyítva, hogy újra láthatja Vladimirt. A várakozás szinte eszét vette. Árkot fúrt az előszobaszőnyegbe a fel-alá járkálásával, mire végre meghallotta a kocsit, ahogy megáll a ház előtt. Kétszer is elejtette a kulcsait, miközben be akarta zárni a házat, és az sem lendített az önbizalmán, hogy viccelődni próbált a saját két bal kezéről a humorérzék ellen beoltott román sofőrrel. Vladimir a háza előtt várt rá, lába terpeszben, karja összefonva az állógalléros, hosszú, nyitott zakó fölött, ami csábosan tekintélyparancsolóvá tette a megjelenését. Anna nagyot nyelt, amikor a férfi a kezét nyújtotta felé, hogy kisegítse a kocsiból. Ez a szívet megérintő keze! – Anna, örülök, hogy újra látom – szólalt meg. Milyen lovagias! Tony leglovagiasabb megmozdulása az volt, amikor egyszer kijelentette, nem mászna át Annán, hogy Angelina Jolie-hoz férkőzzön, ha mind egy ágyban feküdnének. De még ezt is elfuserálta, mert utána megkérdezte Annát, mit szólna valamikor egy hármashoz. Ő kategorikusan nemet mondott. Mellesleg, Tony gondolkodásmódjának ismeretében Anna azt sem tartotta kizártnak, hogy a fiú alkalomadtán inkább két idegen pipit csípne fel, őt meg szépen kihagyná a buliból. Bementek Darq House-ba. Annát felvillanyozta, hogy újra itt lehet. Farkát propellerként csóválva előbattyogott Luno, és odanyomta a pofáját Anna kezéhez. – Szevasz, cimbora, te is hiányoztál – suttogta neki Anna. Luno hagyta magát megdögönyözni, azután visszavonult a kosarához, és beleheveredett, de szemét mindvégig a gazdáján tartotta, aki most épp bort öntött két kupába, s az egyiket Annának nyújtotta. – Noroc! – mondta, ami nyilván azt jelenti: „egészségünkre!”, így Anna is utánamondta a szót, mielőtt ivott. Ahhoz képest, hogy szüzek vére, egészen ízletes volt a bor. Nem csoda, hogy a vámpírok szakadatlanul szomjasak. – Anna, jövő héten kerül megrendezésre a Balul Lună Plină. – Hogy micsoda? – Bál a telihold tiszteletére. Itt, Darq House-ban. – Egy bál? – Úgy van. – Itt? – Igen. Természetesen ön is hivatalos rá. – Én? – Igen, maga. – A bálba? – Igen. Szeretném, ha eljönne. Anna agyán sötét gondolat futott át. – Ez nem valami meglepetésbuli, ugye? Ahol egyszer csak előtoppan Jane, és megkér, hogy sétálgassak anyaszült meztelenül valami speciális kifutón? Vladimir mosolygott. Féloldalasan. A szeme csillogott. Hát persze hogy ez nem kontaktlencse, ugyanis Anna eleinte arra gyanakodott. – Nem, nincs benne semmi átverés, ruhában lesz mint a vendégem. Megbecsült vendégem. – Jaj nekem, hisz nincs is báli ruhám. Mi az előírás ilyen alkalmakra? Nagyestélyi, kisestélyi? Vladimir feltartotta egy ujját, hogy elhallgattassa, aztán felállt a székéből, alig egy percre eltűnt, és amikor visszajött, hosszú, puha, ezüstszínű ruhatasak lógott a karján. Lehúzta rajta a cipzárt, szétnyitotta, és egy álomszép, hosszú ruhát varázsolt elő belőle az éjszakai égboltot idéző kék színben. Anna úgy eltátotta a száját, hogy az álla csaknem a dekoltázsát verdeste.

– Mondtam, hogy van valamim a maga számára – szólalt meg Vladimir. – Igaza volt, ez tényleg nem tányér! – kapkodta a levegőt Anna. – Csak nem az enyém? – De igen – mondta Vlad. – Ne aggódjon, a méret tökéletes. Fel sem kell próbálnia. Bízzon bennem, és csak jövő szombaton vegye majd fel. A hozzá való fehérneműt is el fogom küldeni, de azzal még van egy kis munkám. Kilenckor megy magáért a kocsi. – Hozzak egy üveg valamit? Vladimir helytelenítő pillantásban részesítette. Amit a nő nemleges válasznak értelmezett. – Köszönöm, Vladimir, ez csodaszép. Sosem volt még ilyen gyönyörű ruhám. – Magától értetődik, hisz ez egy Vladimir Darq. Anna elmosolyodott, és felnézett az előtte álló fekete hajú, telt és piros ajkú férfira, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. Vladimir túlontúl szép. Hogy fog ő ezek után visszatérni az átlagos, sorozatnézős szombat estékhez, amikor magányosan költi el szegényes vacsoráját? Anna hirtelen úgy érezte, hogy üresség tátong a lelkében, és belekortyolt a vörösborába, nehogy elbőgje magát. – Tudja, ugye, hogy a műsor csütörtökön este kilenckor megy adásba? Az új fehérnemű péntektől lesz kapható a boltokban, szóval az időzítés maga a tökély. – Igen, tudom. – Még öt nap, és kiderül, hogy Anna bolondot csinált-e magából, egy életre tönkretéve Vladimir Darq karrierjét. Jóságos Isten, hogy fog másnap bemerészkedni a munkahelyére? És miért este kilenckor, a vízválasztó után? Nem mert rákérdezni. Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ. Most már nincs mit tenni: kivárja a műsort, megnézi, aztán belehal a szégyenbe. Anna letette a kupáját. Nem kívánt visszaélni a férfi vendégszeretetével. – Hát akkor, köszönöm a szép ruhát. – Jövő szombaton este háromnegyed kilenckor ott lesz magáért a kocsi. – Vladimir kezet csókolt neki, és Anna egész úton hazafelé a férfi csókját viselő kezét ringatta. Még a Tony ajándékaként érkezett tanga sem tudta visszarántani a valóságba. Hamarosan úgyis kénytelen lesz leszállni a földre. De kérlek, Istenem, add, hogy még egy hétig kedvemre repkedjek a felhők fölött!

69. FEJEZET

Dawn örömmel konstatálta, hogy senki sem óhajt vele tartani vasárnap délután az idősek otthonába Charlotte nénihez. Kötötte az ígérete, hogy megmutatja az öreg hölgynek az esküvői ruhájáról készült fényképet, s ez kiváló ürügy volt a számára, hogy ne kelljen báránysültet vacsoráznia leendő családja körében, és elviselni a hajmeresztő célozgatásokat arra nézvést, hogy mi minden vár rá a rettegett lánybúcsún. Denise már be is szerzett pár gigantikus méretű felfújható fütyit, míg Demi feliratos pólókról gondoskodott. – Empty Headtől veszem őket potom pénzért – jelentette ki nagy büszkén. – Csak negyven fontodba lesz, Dawn. – Dawn felfigyelt rá, hogy neki lesz negyven fontjába. Dawn nem akart negyven fontot kiadni pólókért egy csapat idegennek, amelyeken ráadásul minden bizonnyal valami trágár és kínos felirat virít majd. De aztán elképzelte, milyen képet vágna Demi, ha ő most hangot adna a véleményének, s hogy ugyanaz a kifejezés menten átragadna Denise és Muriel arcára is. Kinyitotta hát az erszényét, és átadott neki két húszfontost. – Pofátlanság, hogy vele fizetteted ki a pólókat, amiket te rendeltél – jegyezte meg Denise. – Telik neki rá a Charlotte nénitől kapott zséből, vagy nem? – vágott vissza Demi, mintha Dawn ott se lenne. – De, biztosan – mondta Denise, és szemöldökét felvonva, reménykedve nézett Dawnra. – Neked nem tartozom valamivel, Denise? A felfújható… micsodákért – kérdezte Dawn, miközben utálta magát, utálta a saját gyengeségét, és utálta a tényt, hogy minél közelebb kerül Crooke-ékhoz, annál jobban eltávolodik tőlük. – Negyven fontban benne van az egész – mondta Denise. – Akkor jövök neked egy tízessel. Már csak harminc van nálam. – Okés – mondta Denise sugárzó mosollyal, mint aki remek üzletet kötött. Az idősek otthonában Dawn Charlotte Sadler után érdeklődött a recepciós pultban ülő nőnél. A nő arcán búbánatos mosoly terült szét, amikor Dawn elmagyarázta, hogy ki ő, és miért jött. – Pillanatnyilag elég gyenge és zavart a néni – mondta. – Félek, hogy nem nagyon tud majd válaszolgatni. – De hát olyan jól volt, amikor legutóbb itt jártam – mondta Dawn. – Ez már csak így van, kedvesem. A leépülés olykor villámgyors folyamat. – Kijött a pult mögül, és intett Dawnnak, hogy kövesse Charlotte szobájába. – Nem fogom kifárasztani – ígérte Dawn, ahogy a nő mögött lépkedett a szőnyeggel borított folyosón. – De megígértem neki, hogy eljövök. Dawn múltkori vizitje óta drasztikus változás állt be a néni állapotában. Kövér párnákkal megtámogatva félig ült, félig feküdt, hosszú haja kísérteties fehér szálakban borult a vállára, és szemlátomást le is fogyott. Törékenynek tűnt, mint egy madárka, s éppen szundikált, fogatlan szája nyitva, orcája mélyen beesett. – Charlotte, kedves – szólította a nő csendesen, és megpaskolta a kezét. – Charlotte, látogatója van. Az öreg hölgy felnyitotta a szemét. Tekintete a felismerés jele nélkül úgy siklott át Dawnon, mintha ő is a bútorzat része lenne. – Üldögéljen vele egy kicsit – mondta a nő, és megindult az ajtó felé. – Kér egy kávét vagy teát? – Egy kávé jólesne, köszönöm – mondta Dawn, azzal leült a Charlotte ágya melletti székre. – Tejjel, kevéske cukorral, ha nem jelent gondot. – Ugyan már, kedvesem – így a nő. – Nálunk mindig van friss kávé! Dawn szemügyre vette az öreg hölgyet. Úgy tűnt, nehezen lélegzik, és sokkal vénebbnek látszott, mint előző alkalommal. – Charlotte néni – szólította meg halkan Dawn. – Tetszik emlékezni rám? Dawn vagyok. Calumnak, a néni unokaöccsének a menyasszonya. Pár hete meglátogattuk, és akkor azt mondta,

szeretne látni egy képet az esküvői ruhámról. A legutolsó próbán lefényképeztettem magam a néninek, hogy megnézhesse. Charlotte tekintete visszavándorolt Dawnra, és az öreg hölgy alig észlelhetően biccentett. Dawn elővette a fényképet a táskájából. – Nagyon szép – folytatta Dawn. – Elefántcsontszínű, parányi barackszín rózsákkal a nyakvonalnál, a dereka V alakú, a szoknyarész leér a földig. Meg tetszik nézni? – Odatartotta a fényképet Charlotte elé. Örömmel látta, hogy az öreg hölgy ránéz a képre, és utánanyúl. – Nem akartam cserbenhagyni, Charlotte néni, hiszen megígé… – Nagyon boldognak látszol – mondta Charlotte reszelős hangon. – Szép ez a cipő. Milyen kár, gondolta Dawn. A néni nem is látja rendesen a képet. – Ki ez a férfi? – Melyik? – kérdezte Dawn. – A kalapos. – Ó, ő csak… – Természetesen nem volt férfi a fotón. Dawn a hasára ütött, és kitalált valamit, csak hogy ne zavarja még jobban össze a nénit. – Övé a bolt – mondta. A fotó kihullott Charlotte néni kezéből. Ahogy Dawn lehajolt érte, hogy felvegye, Charlotte nyugodt, könnyterhes hangon így szólt: – Jaj, Dee Dee, mit csinálsz? Mi azt szeretnénk, hogy boldog légy. – Az öreg hölgy bal keze Dawn kezére hanyatlott, és olyan erővel szorította meg, amire egy ilyen törékeny asszony aligha lehet képes. Azután elhomályosult a tekintete, és törődött sóhajjal lehunyta a szemét. Mire a nő meghozta a kávét, addigra újból elbóbiskolt. – Meg tudta mutatni neki a fényképet? – kérdezte. – Végül is igen – mondta Dawn, de közben gondolatok és emlékek száguldoztak keresztülkasul a fejében. Biztos rosszul hallottam. Tényleg Dee Deenek szólított? – Azt mondta, szeretné, ha boldog lennék. – Nem létezik, hogy megszólalt – mondta a nő hitetlenkedve. – Már jó ideje nem beszél. – Nagyon fura volt… Dee Deenek szólított, anyám és apám szólított így még régen, aztán megfogta a kezemet… Dawn elhallgatott. Ez a nő most nyilván azt gondolja róla, hogy meghibbant. – Hát, ennek igazán örülök – mondta a nő együttérzéssel. – Vannak emberek, akik azt látják, amit látni akarnak, ezt már sokszor megtapasztaltam, főleg ezen a helyen. Dawn két hajtásra kiitta a sok tejtől meglangyosodott kávét. Puha csókot nyomott Charlotte néni arcára. Alvás közben olyan felszínes volt az öreg hölgy lélegzése, hogy Dawn azon tűnődött, talán most látja utoljára élve. Egy percig sem bánta, hogy betartotta az ígéretét és meglátogatta, csakhogy Charlotte szavai mélységesen felkavarták, így alaposan tele kellett szívnia a tüdejét friss levegővel, mielőtt elindult a kocsival hazafelé. Bárcsak ő is azt láthatta volna a fotón, amit Charlotte látott rajta! Dee Dee? Szörnyen furcsa.

70. FEJEZET

– Na, volt újabb ajándék a küszöbödön? – Christie ezzel a kérdéssel fogadta Annát hétfőn reggel. – Egy tangabugyi – felelte Anna színtelen hangon. – Miben sántikál ez a fiú? – kérdezte szónokiasan Grace. Párkapcsolatok! Van ember, aki kellemes élményekkel büszkélkedhet e téren, az ifjú Raychelt kivéve, aki minden jel szerint álomkapcsolatban él Bennel. – Vajon mit akar üzenni azzal a tangával? – kérdezte Raychel. – Tudja a fene – mondta Anna. – Egyébként sem értem, ki venné fel azt az izét. Alig takar valamit. – Épp az a cél – mosolygott Christie. – Ez nyílt utalás a szexualitásra! – Vajon ezen a héten mi lesz a meglepetés? – kérdezte Dawn. – Lehet, hogy ő maga. Meztelenül odaheveredik a lábtörlődre. – Nem tudom – mondta Anna. – Annyi biztos, hogy még mindig együtt van a ványadt farú nőjével, de ha legközelebb mégis személyesen állít oda hozzám, hát engem nem tud meghatni, ugyanis más dolgom lesz. – Hogyhogy? – kérdezte Grace. – Hát – kezdte Anna –, ha addig még nem hagytam el az országot, merthogy csütörtökön megy adásba a műsor, akkor Vladimir Darqnál leszek a telihold tiszteletére rendezett bálon. Ezt próbálja meg bárki is lepipálni! – Azután beszámolt nekik a ruháról, amelyet Vladimir készített neki. – Ejha! – ámuldozott Dawn. – Ilyen egy igazán figyelmes férfi. – Sokra megyek a figyelmességével, ha egyszer nem is járunk együtt, és a bál után soha többé nem fogom látni, aki meg elméletileg a párom lenne, attól semmit sem kapok. Hogy jön ez össze? – zsémbelt Anna. – Egyszerűen rosszul választottál – mondta Christie. – Én királynőnek éreztem magam a férjem oldalán. Mindennap hálát adtam érte a sorsnak, hogy mellettem van. Egy napon én is így érzek majd Calum iránt?, mélázott Dawn. Az én szemem is elfelhősödik majd, ha rágondolok? Előre tudta a választ, máskülönben miért hurcolta volna magával mindenüvé azt a cetlit a gitáros telefonszámával? Önként vállalta, hogy hozza a kávét, mielőtt agya további őrjítő kérdésekkel kezdené bombázni. Aznap délután Christie megjelent a részlegvezetői értekezleten. James McAskill is ott volt, és Christie mellett foglalt helyet. Az asztal átellenes oldalán Malcolm felfigyelt rá, hogy csillog a nagyfőnök szeme, amikor a nővel beszél. Azt is látta, hogy Christie megérinti a főnök kezét, amint, még az értekezlet előtt, bizalmasan közöl vele valamit. Amikor aztán kezdetét vette a megbeszélés, James McAskill először is kifejezte a büszkeségét a Mrs. Somers vezénylete alatt zajló ötletbörze sikerességét illetően. Malcolm türelmesen végighallgatta Christie prezentációját a projekt folyamatos bővüléséről, ennek illusztrálására a leghasznosabb ötletekből említett néhány példát, ezek közül is kiemelve a forgalmi adatok feldolgozásával kapcsolatos új programtervezetet, amelyet a rothwelli leányvállalat egyik ügyvezetője dolgozott ki. Christie mindenkit elbűvölt az előadásmódjával és a lelkesedésével. Azután Malcolm került sorra egy lapos beszéddel a sajtrészleg helyzetéről, próbálta elkenni a csalódást keltő számadatokat, miközben igyekezett nem tudomást venni a hallgatóság alig leplezett ásítozásáról. Mindezek után még McAskill számon kérő jellegű kérdéseit is el kellett tűrnie, melyekre hebegve blöffölt valami válaszfélét. McAskill csúnyán lejáratta. Az asztal körül ülők általános derültséggel fogadták megszégyenülését. Malcolm gyűlölte McAskillt. Meg azt a nőt is. Tom Cruise legyek, ha ezeknek nincs viszonyuk, gondolta. Talán itt az ideje, hogy Mrs. McAskill is megtudja, mi folyik a háta mögött. Majd ő lerántja a leplet a párocskáról, és meglátjuk, akkor is így törleszkednek-e majd egymáshoz!

71. FEJEZET

Másnap a munkaidő végén Anna épp indulni készült, amikor eszébe villant valami, s egy utasszállító repülőgép sebességével és hangerejével robbant ki belőle: – Francba, nincs cipőm! – Te most magadban beszélsz? – kérdezte Dawn. – Nincs cipőm szombatra! Ruhám van, cipőm viszont nincs! Úristen! Hogy felejthettem el, hogy még vennem kell egy cipőt? – Hányas lábad van? – kérdezte Christie. – Harmincnyolcas. A fene egye meg! Most honnét akasszak le egy sötétkék ruhához illő cipőt? Nekem csak fekete magas sarkúm van! – Senki nem fogja észrevenni, ha elég hosszú a ruha – vetette közbe Raychel. – Biztos, hogy csupa elegáns népek jönnek a bálba. Észre fogják venni. Vladimir is észre fogja venni. És én is látni fogom! El sem tudjátok képzelni, milyen gyönyörű az a ruha, nem vehetek fel hozzá akármilyen cipőt! Tetőtől talpig szép akarok lenni, és Vladimirt sem hagyhatom cserben. A rohadt életbe! Kénytelen leszek bemenni Meadowhallba, de úgysem találok majd semmit, mindig így szokott lenni! Christie, akár a megtestesült nyugalom, kihalászta a táskájából a kulcsait. – Az enyém is harmincnyolcas. Gyere el hozzám, és kerítünk neked valamit. Nekem a világ minden színében van cipőm. Tulajdonképpen… – Egy pillanatra elgondolkodott, azután bólintott. – Igen, tulajdonképpen csaphatnánk nálam egy klassz kis csajos estét. Együtt nézhetnénk veled a műsort, Anna. – Nahát, ez pompásan hangzik – mondta Raychel lelkesülten. – Nem hiszem, hogy meg merem nézni a műsort társaságban. – Anna a kezébe temette az arcát, és halkan szitkozódott. – Ne butáskodj – csapott játékosan a lány karjára Grace. – Már alig várjuk, hogy láthassunk a tévében. – Jobb lesz, ha munka után egyből Meadowhallba megyek – sóhajtott Anna. – Kösz a felajánlást, Christie, de nem szeretném a véletlenre hagyni. – Túl sokat aggályoskodsz – felelte Christie. – Jó, jó, én is tudom! – morogta Anna. – Gondold azt, hogy a tündér keresztanyád vagyok – mosolygott Christie. – Bízz bennem. Raychel ajtót nyitott Elizabethnek, Johnnak és Ellisnek, és szívélyesen betessékelte őket. Ben nagyon megszerette a kisfiút, remekül értett a gyerekek nyelvén. Raychelnek borzasztóan tetszett, hogy Ellis „Ray néninek” szólítja. Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy neki soha nem lehet saját gyermeke. – Jobb, ha szólok, lehet, hogy újabb levelet fogsz kapni anyádtól – mondta Elizabeth, ahogy Raychel mögött a konyhába lépett. Ben máris négykézláb mászkált a padlón Ellisszel a hátán, és nyerítő hangokat hallatott. – De nincs miért aggódnod – nyugtatta meg Elizabeth az unokahúgát. – Levelet írtam neki a nevedben. Megérdeklődtem, hogy elmehetek-e hozzá, vagyis hogy te elmehetnél-e hozzá jövő vasárnap délben. Csak ennyit, és Lorraine-ként írtam alá. Ha jön rá válasz, add rögtön oda nekem. – Köszönöm – Raychel mindössze ennyit mondott, mert nem is kellett többet mondania. Mr. Williamson, Anna szürkehályogtól szenvedő szomszédja egy csomaggal csengetett be hozzá öt perccel azt követően, hogy Anna visszaért Meadowhallból. Minden úgy történt, ahogy előre sejtette, hiába járta be a bevásárlóközpontot, semmit sem talált kékben. Úgy tűnt, hiánycikk ez a szín. Míg csak a Vladimir Darq-féle tervezők divatba nem hozzák a fekete helyett. – Ezt egy fiatalember hagyta itt magának – mondta Mr. Williamson. – Mondtam neki, hogy majd én átadom. Tony? Anna feltételezte, hogy ez is egy újabb meglepetés, és lassacskán kezdett elege lenni

a meglepetésekből. Hanem amint Mr. Williamson előbűvölte a csomagot a bevásárlószatyrából, Anna azonnal tudta, hogy ezt csakis Vladimir Darq küldhette. Az elegáns ezüstszínű selyempapírban a leggyönyörűbb halcsontos fűző bújt meg a báli ruhájáéval megegyező kék színben, hozzá illő bugyival, valamint egy pár fényes, kék színű harisnyával egyetemben. A fűzőt parányi, kék gyöngyök díszítették, mindegyiket kézzel öltötték oda. Vajon minek fáradt vele ennyit a férfi, hiszen a kutya se fogja látni. Több munka volt ebben a fűzőben, mint a ruhában, márpedig a ruha is temérdek munka lehetett. Anna szíve zakatolni kezdett, de úgy, ahogy még Tony rózsájától, tányérjától és bonbonjától sem.

72. FEJEZET

Malcolm hete kaján várakozással telt, alig fért a bőrébe. Ám egészen csütörtök reggelig kellett várnia, hogy amit kifőzött, a Diana McAskillnek küldött névtelen levele végre robbanáshoz közeli állapotba lendítse az eseményeket. Levegőt is alig kapott izgalmában, amikor megpillantotta a főnök finoman előkelő nejét méltóságteljesen végigmasírozni az irodán, egyenesen azt a lotyót, Christie Somerset célozva meg. Látta, ahogy Christie felemeli a fejét, és ránéz a nőre, akivel szemben oly nyilvánvaló az árulása, és azt várta, hogy Diana McAskill mindjárt egy pofonnal törli le a másik nő képéről a szenteskedő vigyort. Ám ez sajnos nem történt meg. Diana csupán odahajolt Christie-hez, és mondott neki valamit, mire ő felállt, és szótlanul követte Mrs. McAskillt az egyik tárgyalóba. Na persze, töprengett Malcolm, Diana McAskill sosem alacsonyodna le odáig, hogy nyílt színen hajba kapjon egy nőtársával. Inkább négyszemközt, verbális fegyverekkel végez Somersszel. Malcolm várt még néhány percet, aztán felmarkolt egy paksamétát, és céltudatosan Christie keresésére indult. A tárgyalóterem üvegablakán át elébe táruló látvány enyhén szólva lehangoló volt. Diana McAskill szemlátomást feldúlt volt, Christie Somers meg vigasztalgatta! De Malcolm máris jobb kedvre derült, amikor eszébe jutott, lehetséges, hogy Christie most vallja meg a nagyfőnökkel folytatott viszonyát, és ezért sír az a nyomorult asszony. – Segíthetek? – szólította meg a férfit Grace, elvonva a figyelmét az üveg mögötti történésekről. – Izé, én csak ezt szerettem volna átadni Christie-nek. – Majd odaadom neki – mondta Grace a kezét nyújtva. Malcolm el nem engedte volna a paksamétát. Fogalma sem volt róla, mi az, hirtelenjében kapta fel. – Nem olyan fontos. Később visszajövök. Még utoljára lopva odapislantott. Christie épp egy zsebkendőt nyújtott Mrs. McAskillnek. Mi lesz még ebből? Malcolm alig bírt megülni a fenekén a kíváncsiságtól. Ám tíz perccel később Mrs. McAskill, higgadtságát visszanyerve, a legnagyobb egyetértésben sétált el Christie-vel a férfi íróasztala előtt. Semmi jele nem volt, hogy harag lenne köztük; sőt kifejezetten bizalmas, ámbátor komoly eszmecserét folytattak a lifthez vezető útjukon. Persze mindez csupán színjáték. Egyetlen oka lehet annak, hogy Diana sírt, ez pedig az, hogy rájött: a férje nem is csinál belőle titkot, hogy megcsalja. Somers egy szívós szuka, kiélvezi az utolsó nyugodt pillanatokat, mielőtt mocskos kis titka napvilágra kerül. Malcolm úgy elmerült csúfondáros ábrándjaiban, ahogy elképzelte a beinduló pletykagépezetet, mely, mint a járvány, mindenüvé szétviszi majd a hírt, hogy észre sem vette Christie-t, csak amikor a nő már rátenyerelt az asztalára, és bedugta a fejét Malcolm személyes aurájába. – Hallom, hogy keresett valami papírok miatt – mondta a nő csípősen. – Ó… ühüm… már megoldottam – felelte a sarokba szorított Malcolm. Christie nem mozdult. Az asztalon támaszkodva továbbra is a férfi fölébe tornyosult, majd zord mosolyra húzódott a szája. – Nem tudom bebizonyítani, hogy maga a névtelen levélíró – kezdte lassan és fenyegetően –, de mindketten tudjuk, hogy ez az igazság. Mi több, mindenki tudja. Tagadni, tagadni, tagadni, gondolta Malcolm. Semmit nem tudnak rád bizonyítani. Ugyanakkor könnyedén rásüthetik, hogy ő volt a felbujtó, és Malcolm tartott tőle, hogy Christie elejt majd valami ilyesmit McAskill előtt. De akkor sem tudja, csak gyanítja. – Nem értem, miről besz… – Ne kamuzzon, Malcolm – reccsent rá Christie. – Ezúttal átlépett egy határon. Fogalma sincs, hogy mit tett. – Nem tettem én a világon semmit – mondta Malcolm, köhögéssel leplezve hangja árulkodó remegését, de Christie már a második szónál faképnél hagyta. Rendíthetetlen volt, nem úgy a férfi.

Malcolm biztosra vette, hogy kalapáló szívdobogását egészen a londoni székhelyükig hallani. – Ez meg mi volt? – kérdezte Dawn. – Jól vagy, Christie? – Remekül vagyok – felelte Christie fegyelmezetten. – Csak most tudtam meg, hogy Diana McAskill névtelen levelet kapott, és az írója azt állítja, hogy viszonyom van a férjével. – Malcolm? – találgatott Grace. – Érdekes, hogy mindenkinek az ő neve ugrik be elsőként – mondta Christie. – A testbeszédéből ítélve holtbiztos, hogy benne van a keze. Minden jel erre utal, és elég sok ilyen jelet láttam rajta. Istenem, de szeretném hazugságvizsgálóra kötni! – Idejött szaglászni, míg bent voltatok a tárgyalóban – mondta Dawn. – Kocsányon lógott a szeme a kíváncsiságtól. – De hát miért tenne ilyen szörnyűséget? – szólalt meg Raychel. – Mert ő Malcolm, és egy seggfej? – vetette fel Anna. Ezzel az indokolással senki sem szállt vitába, jóllehet egyedül Christie volt tisztában Malcolm seggfejségének a mértékével. A férfi voltaképpen a halálos ítéletét írta alá azzal, hogy feladta azt a levelet Dianának.

73. FEJEZET

– Gyönyörű a házad, Christie – mondta Dawn aznap este, ahogy bekanalazta az utolsó falatot a tésztából. – Nem szeretnék tolakodni, nem azért bámészkodom így, de nem bírom levenni a szemem erről a temérdek szépségről. – Apámnak szerencséje volt, hogy az előző tulajdonosok nem nyúltak hozzá az eredeti mennyezethez. Sok régi ház veszíti el eredeti arculatát korunk divathóbortjai miatt. – Régóta élsz itt? – Itt töltöttem életem javát – mondta Christie. – Nikivel ebben a házban nőttünk fel. Amikor férjhez mentem, természetesen elköltöztem, aztán megözvegyültem, és visszajöttem. – Klassz, hogy ilyen jól kijöttök a bátyáddal – mondta Anna. – Engem semmi nem köt a kelekótya húgomhoz. Istenként tekint a sündisznókra, és „gyógynövényeket” szív. – Niki mindenkivel megtalálja a hangot – mondta Christie szeretettel. – Nem ismerek nála béketűrőbb embert. Még a férjemen is túltett, pedig Peter aztán tényleg maga volt a nyugalom. – És a tetejébe még konyhaművész is! – mondta Anna, a férfi kulináris műremekét mustrálva, amely mély tálban várta, hogy felszolgálják. Niki azzal járult hozzá az estéhez, hogy desszertnek elkészítette nekik a „Rosszlányok részeges trüffeljét” sok csokoládéval, jó kalóriadúsan. – Nem innátok egy kávét? Miután elintéztem Annát – javasolta Christie sziporkázó mosollyal. – Látom rajta, hogy csupa ideg, nem bízik a szavamban, hogy tudok neki adni cipőt a ruhájához. – Megnéztem Barnsley-ban, és bejártam egész Meadowhallt, de semmit sem találtam, el tudjátok ezt képzelni? – fújtatott Anna mérgesen. – Na, gyere, te kishitű – mondta Christie felállva, és indult az emeletre. Anna szorosan a nyomában. Már alig várta, hogy szemügyre vehesse Christie cipőállományát, habár kételkedett benne, hogy csakugyan találnak valamit a megfelelő színben. Nincs neki olyan szerencséje. Christie intésére a többiek is követték őket, és besorjáztak Christie hálószobájába, amely a falon lévő tölgyfa borítással meg a jókora, bársonybaldachinos ággyal akár egy vidéki ház vendégszobájának is beillett volna. Christie odament a termetes szekrény melletti ajtóhoz, s ahogy kinyitotta, újabb tágas szoba tárult a szemük elé, amely telis-tele volt modern és régiesebb ruhadarabokkal a szivárvány minden színében. Több vitrinben csak táskák, vállkendők meg stólák voltak, és megszámlálhatatlan polcon sorjáztak a cipők. – A kutyafáját, ez egy kisebb bolt – hüledezett Anna. Christie nevetett. – Mindig is ruhamániás voltam. Sok darab egy nagynéném üzletéből maradt rám. A többit éveken keresztül gyűjtögettem. – Atyaég – szólalt meg Grace egy üveg mögött tárolt, ezüstösen csillámló estélyi ruhában gyönyörködve. – Hordod is ezeket? – Régen hordtam – mondta Christie. – Amikor Peter még élt. Sokat jártunk mulatni, hajóval bejártuk a fél világot. Szándékomban áll, hogy ezt újra kezdjem, amint elég erős leszek hozzá. – Amint elég erős leszek hozzá?, tűnődött Grace. Peter Somers hatalmas űrt hagyhatott Christie lelkében, ha ilyen sok időbe telik kihevernie a férfi elvesztését. – Uramisten, ez hihetetlen! – kiáltott fel Anna, tekintetét egy kecses kék cipellőre szegezve, amely mellett még vagy tucatnyi másik pár sorakozott a polcon a sötétkék különböző árnyalataiban. – Kizárt, hogy pontosan egyezik a szín. – Elővette a parányi anyagmintát, amit Vladimir mellékelt neki a ruhához, feltehetően azért, hogy könnyebb legyen kiválasztania a kiegészítőket, és odatartotta a cipőhöz. – Egyezik. Ezt el se hiszem! – Nem egészen – mondta Christie. – De olyan pici az eltérés, hogy csak reflektorfényben

lehetne kiszúrni. – Ez túl könnyen ment, biztos álmodom. Csípj meg, Raychel – mondta Anna még mindig a fejét rázva. A kacaj, amit hallatott, már-már hisztérikusnak volt nevezhető. – Te egy csoda vagy, Christie Somers. Csoda, ha mondom. – Kérdés, hogy jó-e a méret – mondta Christie. – Tojok rá! – így Anna. – Vagy a nagylábujjamat vágom le, vagy a cipőt tömöm ki klotyópapírral. Jó lesz. – Azért csak próbáld fel – javasolta Raychel, aki talán még Annánál is jobban izgult. Anna lerúgta a cipőjét, és belebújt a kék tűsarkúba. Mintha ráöntötték volna a lábára. – Ilyen nincs – kapkodta a levegőt Anna. – Kölcsönadod, Christie? – Mondj nemet, Christie. Olyan mókás lenne – kuncogott Dawn. – Ne légy butus, hát persze hogy kölcsönadom. Valahol van hozzá egy táskám is. Sose vásároltam cipőt hozzá illő táska nélkül. Á, meg is van. – Itt egy másik! – halászott elő Raychel még egyet ugyanabban az árnyalatban a táskákkal és kendőkkel telizsúfolt polcok egyikének mélyéről. Sötétkék volt ez is, mint a cipő, nagy csatja körül kék strasszokkal kirakva. Kicsit poros volt, úgyhogy gyorsan letörölgette. Anna mohón a táska után kapott. Áhítatosan fogta meg, azután kinyitotta rajta a csatot. – Christie, biztos vagy te ebben? Ez teljesen új. Nézd csak, még rajta van az árcédula. Várj csak, ez nem is árcédula, az áll rajta… – Elhallgatott. Christie tétova mozdulattal nyúlt a táskáért, és elolvasta a kézzel írott szöveget. Az én kedvesemnek. – Christie, jól vagy? – kérdezte Grace, látván, hogy a másik nő arca elváltozik. – Igen, én… – Christie a falnak tántorodott. Grace nyomban mellette termett. – Jó ég, valami baj van, szívem? – Semmi. Jól vagyok. – Nem vagy jól! – mondta Anna Christie másik oldalára lépve támasznak. – Dawn, hozd ide azt a széket! Alighogy Dawn odatette Christie-nek a széket, ő máris lezuhant rá. Próbált uralkodni magán, ahogy üres tekintettel felnézett a négy nőre, akik zavart aggodalommal figyelték, azután sírva fakadt. A többiek körbevették, ahogy a virágszirmok zárulnak rá óvón a bibére. Aztán Anna kiszaladt a fürdőszobába, és letekert egy csomó vécépapírt, ami még egy papírtépkedésben élen járó labradorkölyök-csapatnak is komoly teljesítmény lett volna; Raychel futott egy pohár vízért; Dawn mosdókendőt kerített, és langyos vízzel megnedvesítette – maga sem tudta, miért. Grace mindeközben átölelve tartotta az asszonyt, aki nemrégiben ugyanígy vigasztalta őt, amikor éppen ő volt mélyponton, Christie meg egyre csak zokogott. Azután, ahogy nyári zápor előtt beborul az ég, de éppolyan hamar el is vonul a sötétség, Christie erőre kapott. Felszegte a fejét, és ránézett a négy bűbájos nőre, akiket oly rövid idő leforgása alatt oly nagyon megszeretett. – Ne haragudjatok rám – mondta Christie. – Peter gyakran lepett meg ajándékokkal. Sajnálom, ez most sokként ért. Nem is tudtam erről a táskáról, most látom először. – Ez irtó kedves szokás – mondta halkan Dawn. – Remek ember lehetett. – Annyira hiányzik. Évekbe telt, mire valamennyire tovább tudtam lépni. Senki sem fogja őt pótolni. Habár sokan azt hiszik, hogy ágymelegítőnek használom James McAskillt. – Akkor ostobák – jelentette ki Dawn. – Bennünk ez fel se merült. – Tudta, hogy mindnyájuk nevében nyilatkozhat. – Habár nyilvánvaló, hogy a nagyfőnök kedvel téged. Ezt forgatják ki az emberek. – James McAskill-lel már negyven éve ismerjük egymást. Ő volt nekem a közmondásos „szomszéd srác” – fogott bele Christie. – Sosem találkoztam a szüleinél ridegebb emberekkel: a kákán is csomót kereső, örök elégedetlen szülei voltak. Ha ötöst hozott az iskolából, a szemére vetették, hogy csillagos ötöst is hozhatott volna. Kicsi korunkban együtt játszottunk: James, Niki meg én. Rengeteg szeretetet és melegséget kapott a családomtól ebben a házban. Ő volt, és mindig is ő marad az egyik legkedvesebb barátom. Ő és természetesen Diana, akit húgomként szeretek. Ez

a prózai igazság. Ők a legcsodálatosabb emberek. Amikor Peter meghalt, James és Diana volt az, meg persze Niki, aki visszatartott engem, hogy kövessem a halálba. Azt azonban tudnotok kell, hogy csak amióta veletek dolgozom, azóta érzem, hogy visszatértem a valóságba. Grace körülhordozta tekintetét a sok száz ruhán, és felmerült benne, hogy Christie Somers a vásárolgatással remélhette befoltozni a lelkében tátongó veszteségérzetet. A ruháknak és kiegészítőknek ez a felhalmozása inkább megszállottságnak tetszett, semmint hobbinak. – Tudom, mire gondolsz, Grace. Igen, majd beleőrültem a bánatba. Ha körülnézek ebben a szobában, azt hiszem, egy kicsit tényleg megtébolyodtam. – Szerintem nem vagy őrült – mondta Raychel. A következő szavai fiatalságát meghazudtoló bölcsességről tanúskodtak: – Az ember abba kapaszkodik, amibe tud, hogy talpon maradjon. Christie bólintott. – Mindig is azt reméltem, hogy Peter küld majd nekem valamiféle jelet a túlvilágról, de ez soha nem történt meg. Pedig nagyon erősen hittem benne, mert kellett a remény, hogy a lelke tovább él. Ez a tudat sokat segített volna. – Tudom. Én is így voltam vele. Mégis hiszem, hogy az élet megy tovább. Én… – kezdte Dawn, aztán elnémult. – Folytasd csak, szívem, mit akartál mondani? – biztatta Christie. Dawn azon tűnődött, nem lenne-e jobb, ha vállat vonna és inkább hallgatna. Aztán ránézett a négy nőre, és pontosan tudta, hogy nem fogják kikacagni. Bátortalanul bár, de belefogott a magyarázatba. – Eddig azért nem szóltam róla, mert féltem, hogy azt gondolnátok, végérvényesen meghibbantam – kezdte Dawn. – Amikor meglátogattam Calum nénikéjét az idősek otthonában, ő egyszer csak megfogta a kezemet, és azt mondta: „Mi azt szeretnénk, hogy boldog légy, Dee Dee”, és egészen elváltozott közben a hangja. Köpni-nyelni nem tudtam, mert… szóval, a szüleim hívtak régen Dee Deenek. Csak ők becéztek így. Tudom, hogy ütődötten hangzik, de olyan érzésem volt, hogy a nénin keresztül a szüleim üzennek nekem. Nem tudom megmagyarázni, de tudtam, hogy ők voltak. – Szívet melengető érzés lehetett – mondta Christie nyájas mosollyal. Dawn bólintott, ellenben arról egy szót sem szólt, hogy a Charlotte néni szájából jövő hang még azt is mondta: Mit csinálsz, te lány? – Sosem hittem benne, hogy a halálban minden véget ér. Nincs rá bizonyítékom, mégis hiszem, hogy a szüleim a mennyekben vannak, megkapták a farmot, amire úgy vágytak, apám gitározik, anyámnak meg ott a zongorája, és egy napon újra együtt leszünk. – Dawn a könnyeit nyelte. – Talán ez a táska az a bizonyos jel, amire vártál, Christie. – Olyan aranyosak vagytok mindannyian – mondta Christie. – Köszönöm a kedvességeteket. A kötelék, amely McAskillékhez fűz, törhetetlen, és nagyon becses a számomra. És ebbe nem tudnak belerondítani az ilyen Malcolm Spatchcock-félék. Megbocsáthatatlan, hogy megpróbálta beszennyezni a kapcsolatunkat. – A narancsképű rohadék – acsargott Anna. – Diana természetesen egy percig sem hitte el a dolgot. Azért jött, hogy figyelmeztessen. Úgy gondolta, hogy ha békés egyetértésben együtt látnak minket, az majd befogja a pletykálkodók száját. De persze nincs rá bizonyíték, hogy Malcolm küldte a levelet, és a puszta feltételezésre hagyatkozva James nem rúghatja ki. Ahhoz ő túlságosan is korrekt. – Fogadok, hogy előbb-utóbb megbűnhődik a nyomorult – mondta Dawn. – Sajnos az élet nem így működik – mondta Grace. – Bár ne lenne igazam! Christie főzött egy nagy kancsó kávét, s az öt nő a nappaliba telepedve számolta a műsorkezdésig hátralévő másodperceket. Anna a táskáját meg a cipőjét rejtő zacskót ölelgette, mintha abból merítené az erőt. – Ideges vagy? – kérdezte tőle Dawn. – A klotyón kéne ülnöm, nem itt, a kanapén – felelte Anna, miközben felhangzott a reklámszöveg: „A Jane hölgyeit a Treffé csokoládé támogatja.”

Dawn Anna jobb kezét ragadta meg, Grace meg a balt, ahogy felsikoltott: – Te jószagú úristen! – Jó estét, Jane Cleve-Jones vagyok a Jane hölgyeiből, és ma este a Dél-Yorkshire-ban található napfényes Barnsley-ba fogok ellátogatni, hogy találkozzam Anna Brightside-dal, a negyvenéves ügyintézővel, aki ellenséget lát a tükörképében. Öt hetünk van arra, hogy előcsalogassuk belőle a csábító démont, és fotografikusan rögzítsük, hogy ő is lássa, mi rejtőzik benne. Ekkor a mosolygós Anna tűnt fel a képernyőn. Ócska, elhordott, kerek nyakú pulóverben volt. Ez repül a kukába, amint hazaér. – A mi Annánk azt gondolja magáról, hogy kövér, toprongyos és jelentéktelen. Vajon a nemzetközi hírű divattervező, Vladimir Darq képes lesz-e elérni, hogy megváltozzon Anna véleménye, és karcsúnak, csinosnak, elbűvölőnek érezze magát? – Én ezt nem bírom nézni! – kiáltott fel Anna. – Dehogynem bírod; nyisd ki a szemed, te gyáva nyúl! – pirított rá Grace. – Uramatyám, nem tudtam, hogy akkor is filmeztek! – Anna a legszívesebben eltakarta volna a szemét, de túl szorosan fogták a kezét a lányok, mert mit láttak szemei? Saját magát látta, ahogy ott ül pongyolában, és Jane-nel beszélget, miközben Maria minden sminket eltüntet az arcáról. Ő akkor abban a meggyőződésben volt, hogy nem forog a kamera! – Amikor a párom elhagyott, összeomlottam. Öregnek és elhasználtnak érzem magam, és nincs erőm változtatni. Sajnálom. – Azzal Anna könnyekben tört ki ország-világ előtt. Érezte, hogy a kolléganői együtt érzőn megszorítják a kezét. Vladimir életútjának rövid ismertetése következett, aztán egy borongós hangulatú felvételen őt magát lehetett látni az otthonában, fehérnemű-kollekciójával körülvéve. – Anna a bajba jutott várkisasszony klasszikus példája, és nekem jutott a feladat, hogy megmentsem őt és a vele egy cipőben járó nőtársait. A nők tanulják meg végre, hogy negyvenévesen kellene önbizalmuk és szépségük teljében lenniük. Ehelyett förtelmes ruhákkal takargatják magukat, s ami a divat szempontjából a legnagyobb katasztrófa: méretcsökkentő hatású melltartót hordanak! Ám a megfelelő fehérneművel bármelyik nő gyönyörű lehet! A képernyőn a vörös bársonyruhát viselő Anna képe villant fel. – Hűha! – harsant fel körülötte a lányok kórusa. – De előtte lássuk, miért is érzi magát rosszul Anna a bőrében. Anna kínosan feszengve nézte önmagát, amint fehérneműre vetkőzik, s a tükör elé állva elsorolja, hogy a melle túl nagy, a hasa nem elég lapos, a csípője túl széles, a lába lehetne hosszabb, bla-bla-bla… – Te egy másik testet látsz, nem azt, amit mi? – csóválta a fejét Christie. Ahogy Anna elnézte magát, arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy a kamera nemcsak hogy nem mutatja kövérebbnek, de nem is néz ki olyan rosszul, mint gondolta. Eltekintve a szörnyűséges alsóneműtől, amit Vladimir a műsorban darabokra szedett (sajnos csak átvitt értelemben, gondolta Anna). – Ez a melltartó túl szoros, lenyomja a mellét. – Viszont kényelmes – vágott vissza Anna. – Már hogy lenne? – kérdezte Vladimir szigorúan. – Látom, hogy belevág a pánt a vállába. Na és a bugyi! La naiba! Szemétbe vele! A jól megválasztott alsónemű többet tud használni az alaknak még egy plasztikai műtétnél is. Aztán a rosszul öltözött Annát mutatták a hálószobájában, Vladimir Darq hangalámondásával. – Anna gyönyörű, érzéki nő, bárcsak az én szememmel látná magát. A négy nő felvont szemöldökkel fordult Anna felé. – Azok a nők, akiknek nincs önbecsülésük, általában túl sokat izgatják magukat azon, hogy mit gondolnak róluk mások. Szeretném, ha Anna szexisnek érezné magát, mert az. Nézzék csak, milyen szép hibátlan a bőre, nézzék a szemét, a haját, a járomcsontját, a csodás keblét – de ő csak a hasát látja. Egy nagy hasnak látja magát – bah!

A reklámblokk előtt még egyszer mutatták Vladimirt, amint éppen azt magyarázza Annának, hogy álljon egyenesen. Pontosabban románul üvöltözik vele. Valahányszor elvette a kezét Annáról, ő újra meggörbedt. Vladimir olyan képet vágott, mint aki a legszívesebben a falba verné a saját fejét. Aztán jött a reklámszünet. Christie egy pohár konyakot nyomott Anna remegő markába, amikor Grace és Dawn már nem szorították a kezét. – Kösz, ez most rám fér – mondta Anna, belekortyolt, és érezte, ahogy a forróság leér a torkába. – Nem tudom, hogy csinálod, de ócska fehérneműben, smink nélkül is fantasztikusan nézel ki – mondta Dawn. – Hanem a ruhásszekrényedet úgy, ahogy van, tűzre vetném. Alig várom, hogy újra lássalak abban a vörös ruciban. – A kék báli ruha még annál is szebb. – Anna felhajtotta a maradék konyakot. – Más kérdés, hogy hogyan fogom kisminkelni magam szombaton, ha reszketek, mint a nyárfalevél. – Csss, már folytatódik! – Dawn hátradőlt a kényelmesen puha díszpárnákra. Pompásan érezte magát. – Anna még nem tudja, hogy kivetítettük a képét egy leedsi épület falára óriásplakát méretben, és arról kérdeztük a helyieket, hogy mi a véleményük róla. – Nézzétek ott azt az ürgét, tisztára úgy néz ki, mint Gok Wan – mutogatott Raychel. – És micsoda meglepetés, ismerős urat pillantok meg, aki ugyancsak itt, az utcában forgat. – A mindenit, ez tényleg Gok Wan! – kapkodta a levegőt Anna. Ezt eddig titokban tartották előtte! – Helló, Gok, te mit gondolsz a mi szépséges yorkshire-i virágszálunkról? – Egyszerűen gyönyörűséges – nézzétek a nőies alakját, na és a haja! Hadd mondjam el, hogy Vladimir Darq az egyik nagy kedvencem, s ha valaki, hát ő biztosan érti a módját, hogyan kell beláttatni egy ilyen oltári nővel, hogy oltári nő. Anna el volt bűvölve, ugyanis Gok Wan még egy puszit is dobott neki a képernyőn keresztül. Azután megint Vladimir háza, a férfi épp egy elöl záródó fűzőt adott fel Annára. Anna egyedül akarta volna felvenni, de Vladimir ellökte a kezét. – Mint a házasok – kacarászott Dawn. Bár azok lennénk, gondolta Anna. Eltűnődött, hogy milyen lehet Vladimir Darq feleségének lenni. Hogyan töltik napjaikat a Vladimir kaliberű hírességek? Szoktak-e vasalni, sorozatokat nézni, meg csokit falni, mint az átlagemberek? Vagy egyetlen rohanás az életük a New York-i divathéttől a velencei filmfesztiválig, a híres Caffe Florianba tett kurta kitérővel? Ő képtelen lenne felvenni ezt a tempót. Nem mintha komoly esélyekkel indulna egy Vladimir Darqnál. – Anna barátnői, Christie, Grace, Dawn és Raychel ugyancsak azt remélik, hogy Vladimir csodát tesz majd. Anna ereiben meghűlt a vér. A képernyőn a kolléganőit pillantotta meg. – Anna vak a saját szépségére – mondta éppen Christie. – Sokkal több van benne annál, amit mutat. – Úgy gondoljuk, hogy Anna egy klassz csaj, és azt szeretnénk, ha bízna magában – bólogatott Raychel a kamerába. – Fel kell ismernie, hogy még csak negyvenéves – szinte gyerek! – mosolygott Grace. – Ezt meg mikor vették fel? – Anna egyik ámulatból a másikba esett. – Egyszer munkaidő után – sugárzott Christie. – Csak nem akkor, amikor elszalajtottál a Boots-katalógusért? – Meglehet – kacsintott rá Christie. Most Vladimir a „Darqone”-t viselő Anna oldalán állt. A megosztott képernyő másik felén Anna a régi, silány fehérneműjében volt látható. Azután egyszerű V nyakú pólót vett fel mind az új, mind a régi alsóneműjére. – A különbség óriási. Vladimir és Jane ezt követően azt vitatták meg, hogy hol és milyen áron lehet majd

hozzájutni az új kollekcióhoz, közben Maria Anna arcát púderezte. – Ő kicsoda? Ijesztően néz ki – mutatott Raychel a haragos tekintetű, hófehér hajú, alacsony kis nőre. – Maria, a román sminkes. A frászt hozza az emberre, de Vlad esküszik rá. Ragaszkodott hozzá, hogy a műsor készítői őt válasszák a saját embereik helyett. Közben már készült Anna frizurája, és Vlad hirtelen megbökte Annát, és rászólt, hogy ne aludjon el. Dawn jót kuncogott ezen. – Ez irtó muris, Anna. Vajon Tony is nézi most a tévét? Christie határozottan oldalba bökte a könyökével. Azután Anna csípőre tett kézzel állt egy pazar, vörös fűzőben, harisnyában. A kép fokozatosan áttűnt a vörös ruhás Annára, aki tökéletes homokóra alakjával úgy festett, mint egy ’50-es évekbeli filmcsillag. Leonid vadul kattogtatta a fényképezőgépét, és Anna Brightside belülről ragyogott. – Hú, Anna! – Raychel összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. – Szédítően nézel ki. Anna nem mondott semmit. Vladimir akkor nem engedte neki, hogy megnézze magát. Így aztán fogalma sem volt róla, hogy fest. Ez nem ő, nem lehet ő. Ez a nő maga a két lábon járó szexualitás. Ez a nő megérdemli, hogy szorgos kezek több száz apró gyöngyöt varrjanak fel a neki szánt kék fűzőre. – A Föld Asszonya Női Fehérnemű június tizenkilencedikétől lesz kapható a boltokban. Végezetül, Vladimir, üzenne valamit Annának és a többi, magát „elfeledettnek” valló nőnek? Vladimir Darq jelzésszerűen megvillantva apró agyarát belemosolygott a kamerába. – Elfeledett nő nem létezik, mert Vladimir Darq mindnyájukra gondolt. Annának pedig azt üzenem, hogy remélem, barátok veszik körül, és egy pohár vörösborral a kezében most azt mondja magában: „Darqnak igaza volt. Tényleg szexis vagyok.” Záró zene. Anna nagyot sóhajtott. Az volt az érzése, hogy a műsor kezdete óta most vett először levegőt. – Ez egyszerűen pazar volt! – ölelgette meg Christie. – Hogy tudtátok eltitkolni előlem! – hüledezett Anna. Őszintén meghatódott. Hát ennyire szeretik? Könny szökött a szemébe, de mintegy végszóra, Dawn nevetést fakasztott belőle. – Én egy csomó mindent mondtam – mondta Dawn. – Ezek minden szavamat kivágták! – Nem is értem, miért! – bökte oldalba Christie szeretettel. – Szerintetek kimehetek holnap az utcára? – kérdezte Anna, és elfogadta a lefekvés előtti kávét egy csepp brandyvel. – Mégpedig emelt fővel, barátnőm – somolygott Christie.

74. FEJEZET

Másnap reggel Anna kiment a vasútállomásra, és olyan érzése volt, mintha fluoreszkálna. Mindig ilyen sokan szoktak lenni? Az a nő ott, szintén ingázó, nagy mellel, fekete kabátban, tényleg visszakapta rá a tekintetét? Érezte, hogy elönti az arcát a pír. Az az átkozott vonat meg, naná, hogy késik. Lehet, hogy fel kéne tennie a napszemüvegét, amit direkt azért hozott magával, hogy elrejtőzzön mögé, vagy épp ellenkezőleg, a sötét szemüvegben még nagyobb feltűnést keltene? Felkapott egy ingyenes Metro újságot, szétnyitotta, és beletemetkezett. – Elnézést – szólította meg a fekete kabátos nő. – Nem magát láttam tegnap este a Jane hölgyeiben? Nem kellene ennyire kiabálni, gondolta Anna. Többen is odafordultak, és őt nézték, hosszú pillanatokig. – Öö… de, én voltam – mosolygott szégyenlősen Anna. A fekete kabátos szélesen elmosolyodott. – Tudtam én. Rögtön felismertem magát. Csak azt szeretném mondani, hogy gratulálok. Az ebédszünetemben én is veszek egy olyan „Darqone”-t. Engem meggyőzött. – Köszönöm. Nagyon köszönöm – mondta Anna elképedve. Érezte, hogy néhányan bámulják, de Anna Brightside leküzdötte az egykori késztetést, és nem gubózott be. Odaképzelte a háta mögé Vladimir Darqot, mintha most is a vállát igazgatná. Kidüllesztette a mellét, állát felszegte, és mosolygott. – Várod már a lánybúcsúdat? – kérdezte később Raychel a Felkelő Napban, jóllehet a válasz egyértelmű volt, ugyanis Dawn képére abban a minutában kiült a rémület. Éppen ezért nem is igen hittek neki, amikor azt mondta: – Ühüm, mostanra megbarátkoztam a gondolattal. Jó mulatság lesz. – Hová is mentek? – Blegthorpe-on-Sea-be. Jártatok már ott? Egyedül csak Grace. De ő is a fejét rázta, mint a többiek. Bajos lett volna meggyőzni Dawnt, hogy remek estéje lesz abban az isten háta mögötti porfészekben. – A gitárosunk megint sokat nézeget errefelé, ahogy mindig – jegyezte meg Christie, miközben kitöltötte a bort. Dawn érezte, hogy elvörösödik. – Csak barátok vagyunk. – Aha, én meg Misi Mókus személyesen – mondta Anna. – Mik a terveid? Lesmárolod, még mielőtt hazautazik? – Anna! – hőbörgött Dawn szűzies méltatlankodással. – Hogy beszélsz! Tőled nem vártam volna. Anna maga sem számított rá, hogy ilyet fog mondani, ám az utóbbi időben nemigen játszhatta a fogadatlan prókátort, hiszen gondolatban maga is ketté volt szakadva esetlegesen visszatérő vőlegénye és az esetlegesen vámpír divattervező között, akivel újabban erotikus álmai voltak. Aggódott Dawnért. Napnál világosabb, hogy számára nem Calum a nagy Ő. Dawn néhanapján úgy ment be dolgozni, mintha a világ minden terhe az ő vállára nehezedne, márpedig egy izgatottan az esküvőjére készülő menyasszony nem így viselkedik. Ám ahogy eljött a péntek, mintha kicserélték volna, mosolyogva tuszkolta ki a többieket az ajtón a borozó felé. És nem a szomjúság vitte oda. – Dawn, még a texasi láncfűrészes se tudná elvágni a köztetek lüktető szexuális feszültséget – mondta Christie. – Hetek óta látjuk, ahogy alakul köztetek valami. Le se veszitek egymásról a szemeteket. Mi ez az egész? – Semmi. Tényleg. Nekem nem szabad… – Dawn megvonta a vállát. – Nem lenne helyes, bármennyire is… – Elhallgatott. Olyan bánatos volt a hangja, hogy senki sem kezdett heccelődni vele a befejezetlenül hagyott mondat miatt.

– Ben istenien csókol – vetette be végül Raychel. – Engem már rég nem csókolt meg senki – nevetgélt Grace. – Akkor épp itt az ideje, nem igaz? – mondta neki Christie, és jelentőségteljes pillantást vetett rá. Grace összehúzott szemmel nézett a barátnőjére, és lemondóan ingatta a fejét. Anna nagyot sóhajtott. – Elméletileg nagyon jó és romantikus csókolózni, de én soha nem rajongtam érte. Tony sem éppen csókkirály. – Tonynál a csók legfeljebb nyitány volt az aktus előtt, utána azonban jelentőségét vesztette. – Én meg úgy gondolom, hogy egy csók mindennél beszédesebb – mondta Christie. – Te – fordult Annához – eddig nyilván nem a megfelelő férfival csókolóztál. Te pedig – mutatott rá Dawnra – hallgass a szívedre. Többet nem mondhatok. Miután a többiek elmentek, Dawn a bárpulthoz telepedve nézte a zenekart. Al Holly felszegte a fejét és rámosolygott, s ez olyan volt, mintha a nap ragyogna rá, Dawn olvadozott a gyönyörűségtől. Elképzelte, ahogy összeforr az ajkuk egy csókban, s bár ez bűnös ábránd volt, nem is próbált harcolni ellene. Mit is mondott Christie? Hogy hallgasson a szívére? Dawn nem is tehette volna meg, hogy nem hallgat rá, hisz a szíve szinte tombolt, de úgy, hogy az már félelmetes volt. A koncert végén Al, ahogy mindig, egyből odament Dawnhoz. – Szevasz – mondta. – Szevasz – felelte Dawn. A jövő héten Al már nem lesz itt. Te pedig Calum asszonya leszel, a tiszteletre méltó Mrs. Crooke, és másik zenekar áll majd ugyanezen a színpadon. E szavak egyszer csak ott termettek, mint derült égből a villámcsapás. – Kellemes heted volt? – kérdezte Al. – Elmegy. És neked? – Vártam, hátha felhívsz. – Mit mondtam volna? – Például azt, hogy „szia”. – Al szép zöldesbarna szeme csupa élet volt, és úgy nézett a lányra, mint akinek igencsak kedvére való a látvány. Már-már fájdalmas volt állni a tekintetét. – Nem lenne helyes. Ha felhívnálak, miközben… – A jövő héten valaki máshoz megyek feleségül. Nem akarta kimondani a szavakat. – Dawny, velem jönnél egy percre? Szeretnék mutatni valamit – mondta Al egyszerre sürgetően. – Jó – mondta Dawn, és követte a fiút, aki határozottan átvágott az iszogató emberek között, és kimasírozott az ajtón. Olyan hosszúkat lépett, hogy Dawn alig bírta tartani vele a lépést. Al a kezével egyre csak hívogatta, miközben átgyalogolt a sörkerten, el a zsúfolt padok mellett, oda, ahová már nem ért el a fény, s ahol a gyep lejtős ívben a borozó mögötti erdőbe torkollott. – Odanézz! – mondta Al. – Hova? – A sok fán meg a füves térségen kívül Dawn semmi egyebet nem látott. – Hát a holdra – mondta a férfi. Dawn felnézett. Tudta, hogy már csak egyetlen nap van hátra a teliholdig, mert Anna másnapra volt hivatalos a bálba, ám így is majdnem tele volt a hold tányérja. Hatalmasan fénylett, akár egy tökéletes lyuk az ég szövetén, átjáró egy másik világba, ahol minden kristálytiszta, és nem léteznek bonyodalmak. Na de minden hónapban van telihold, Al mégis úgy viselkedik, mint aki egész eddigi életét egy szekrénybe zárva töltötte, és most látja először ezt az égi jelenséget. – Szép – mondta Dawn, mert a fiú olyan várakozásteljesen nézett rá, hogy úgy érezte, muszáj valamit mondania. – Ezek szerint szereted a holdat. – Dawny. – Úgy tűnt, hogy Al vívódik valamin, mert ingatta a fejét, és fújtatott, mint aki nagy munkában van. Azután megemberelte magát, és belevágott egy szemlátomást rögtönzött beszédbe. – Tudom, hogy nem lenne szabad. Nem a hold miatt hoztalak ki ide. Hanem azért, hogy megcsókoljalak alatta. Csak egyszer. Mi a fene! – Ó, igazán?

– Bizony, kis hölgy – mondta Al Holly, s bár Dawn minden idegszála azt mondta, hogy ideje visszavonulót fújni, mert veszedelmesen közel van a pillanat, amikor megnyílnak a szív belső átjárói, amelyek mellett még a hold is eltörpülne, ő mégis mozdulatlan maradt, és hagyta, hogy Al Holly átölelje, majd szelíden hátradöntse Dawn fejét, és lassan, nagyon lassan rátapassza édes ajkát a lányéra. Éppoly jó volt, mint mikor Dawn még csak ábrándozott róla. Amikor Al levegővételnyi szünetet tartott, Dawn el akarta tolni magától, de helyette teleszívta a tüdejét oxigénnel, és hagyta, hogy még egyszer megtörténjen a dolog. Al teste forrón és erősen simult a lányéhoz, szorosan, mégis gyengéden ölelte, mintha értékes, törékeny kincset dajkálna. Dawn magába szívta a férfi illatát: bőrén a fűszeres aftershave keveredett egy leheletnyi borsmentával. És mikor puhán és finoman vége szakadt a csóknak, a férfiból feltörő szavak hatására Dawn egy partra vetett hal elképedésével tátogott. – Dawny Sole, mindketten tudjuk, hogy nem szabad feleségül menned máshoz, csak hozzám. – Ne mondd ezt. – De mondom. – Al keze gyengéden megérintette a lány arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Nem bírlak kiverni a fejemből. Minden héten alig várom, hogy újra lássalak. El akarlak vinni, hogy szerethesselek. – Al… – Meg akartalak csókolni egyszer, hogy lássam, te is így érzel-e, és igen. Tudom, hogy igen. Dawn érezte, hogy mindjárt kiszalad alóla a lába. – Al, szerintem csodálatos ember vagy, ezt most komolyan mondom – kezdte, és vissza kellett fognia magát, mert majdnem kibukott belőle, hogy: „én is szeretlek, próbáltalak nem szeretni, nagyon is, de nem ment…”. – De ne ragadtassuk el magunkat. Neked ez csupán nyári flört. Már a reptéren el fogsz felejteni… – Fenéket! – Kérlek. – Dawn a fiú ajkára tette az ujját. Milyen piros a szája! – Hiszen alig ismerjük egymást. – Akkor gyere velem, hadd ismerjelek meg tetőtől talpig. – Nem hagyhatok itt csapot-papot – mondta Dawn. – Mi az, amit itt kéne hagynod? Nem szereted az embert, akihez hozzá készülsz menni, ő nem szereti a zenédet, nem varázsol mosolyt az arcodra, és mindezt csak azért, hogy bekerülj egy családba. Sokkal jobban ismerlek, mint hiszed, Dawny Sole. Csordultig van veled a szívem. Soha nem éreztem még ilyet. Megfordult velem a világ, én próbáltam nem gondolni rá, de nem sikerült, és nem is akarom, hogy sikerüljön. Dawn torka elszorult. Tényleg szeretem Calumot. Az utóbbi hetekben egyfolytában ezt hajtogatta magában. Mint egy mantrát. Kötelességszerűen. Al Holly Dawn vállára tette két erős kezét, és szembefordította magával. – Azt hiszed, nincs benned semmi különös, igaz? Látom a szemedben. Azt hiszed, te nem ébreszthetsz ilyen erős érzéseket egy másik emberben. – De hát tényleg nem vagyok nagy szám – mondta Dawn. – Mindig rosszkor nyitom ki a számat, nem állok ki magamért, műveletlen vagyok… – Dawn Sole, nincs a te fejedben semmi, csak káposztalé… Jutottak eszébe a feledhetetlen szavak, amelyeket még az iskolában mondott neki az egyik tanár. – Fogadok, hogy a szüleid más véleményen voltak. – Jó, de ők nincsenek többé – mondta Dawn színlelt harciassággal. – Bárhol is vannak most, azt akarják, hogy boldog légy. Al kényelmetlenül közel járt az igazsághoz. Már megint. – Fejezzük ezt be, kérlek. – Dawnnak fájt már ez az egész, de a lába gyökeret vert, és egy tapodtat sem mozdult. – Csak még egy dolog, aztán hagylak – mondta Al. – Gondolkozz el arról, amit mondtam. És hidd el nekem, hogy igazán különleges nő vagy. Gyönyörű, humoros, és úgy énekelsz, akár egy füstös hangú angyal. És bár megpróbáltam leküzdeni, muszáj kimondanom, hogy mi van a

szívemben. Kellesz nekem, Dawny Sole, amennyire még soha senki sem kellett. Dawn elszakította róla a tekintetét. Bárcsak szabad lenne, mint a madár, akkor most minden más lenne. De neki vőlegénye van. És ez az egész nagyon helytelen. De akkor meg miért érzem, hogy a teste tökéletesen passzol az enyémhez? Al hátralépett. Elvette a kezét Dawn válláról. – Hét és fél napod van, utána elutazom Londonba. Hét és fél napod van, hogy becsomagolj, fogd a gitárodat, és velem gyere, hogy olyan életet élj, amilyenre vágysz. Persze nem lesz ez fényűző élet, de énekelhetsz és boldog leszel, és sokkal jobban fognak szeretni, mint ha itt maradnál. – Al… – Hét és fél nap – vágta el a szavát a fiú. – Csak ennyit akartam mondani. Nekem is új ez az egész, Dawny. Általában rendes tag vagyok, de beléd szerettem, és ha nem tartasz velem, akkor ez lesz a büntetésem, amiért rámozdultam egy másik férfi barátnőjére. Azután előrehajolt, és szájon csókolta a lányt a holdfényben, utána meg elment, Dawn pedig ott maradt, és úgy citerázott, mint a nyárfalevél.

75. FEJEZET

Másnap reggel fél nyolckor nagydarab motoros fazon ébresztette Annát. Egy futár, aki egy kisebb, szögletes csomagot hozott neki. Anna rögtön tudta, hogy ez most nem Tonytól jött, mert a Corona produkciós vállalat logója díszelgett a tetején. Kíváncsian bontotta ki, és egy DVD-t meg egy összehajtogatott üzenetet talált benne. Kedves Anna! Íme néhány kivágott felvétel csak Neked. Jó szórakozást! Szeretettel, Jane, Bruce, Flip, Chas és Mark xxx Kivágott felvételek? Becsúsztatta a DVD-t a lejátszóba, és várt. Felvillant a produkciós vállalat logója, majd Vladimir Darq alakja töltötte be a képernyőt, és Anna azon kapta magát, hogy máris olvadozik, holott a férfi föl s alá járkálva éppen azt mondta: – Megőrjít engem ez a nő! Azután ráközelített a kamera: Vladimir kék gyöngyöket varrt arra a bizonyos fűzőre. – Ez – magyarázta – búcsúajándék lesz Annának. – Elég sziszifuszi – érkezett Jane testetlen hangja. – Desigur. Hát hogyne. Mert megérdemli. Aztán Vladimir visszaváltott a tőle megszokott lobbanékony stílusra, románul mondott valamit Leonidnak, majd Leonid belenézett a kamerába, és angolul megkérdezte Bruce-t, hogy filmezett-e az imént. Ugyan minek küldték ezt el nekem?, töprengett Anna. A román nyelvtudásom nem terjed tovább a „nem” és a „hogyne” megértésén, meg még pár szitokszón, hála Mariának. Aztán Flip mondta Jane-nek: – Eleinte azt hittem, mellényúltunk, de igazi gyöngyszemre találtunk, nem? – És ez a gyöngyszem csak úgy csillog – felelte Jane boldog mosollyal. – Kész varázslat. Ráadásul nagyon megkedveltem a nőt, úgyhogy szeretném, ha tényleg gyönyörű lenne. Aztán Flip a kézikamerás felvételt gyakorolgatta, és a tudtuk nélkül rögzítette Bruce és Mark egyik beszélgetését. – Szerinted tényleg vámpír? – suttogta Mark. – Mielőtt idejöttem, azt mondtam volna, hogy ez baromság, de most már nem vagyok ebben olyan biztos. – Ezt Bruce mondta. – Láttad a szemét? A hideg futkos tőle a hátamon. – Az agyara is igazi. Bruce feltűnés nélkül a szájába csúsztatott egy hatalmas műagyart, és acsarogva rávetette magát Markra, akit ezzel sikeresen halálra rémített. Aztán meg úgy nevettek, mint két vásott kölyök. A következő képen Vladimir Anna háta mögött állva éppen feladott rá egy fűzőt, és közben mohón bámulta Anna tarkóját. Belélegezte a nő bőrének illatát, és nyalogatta a szája szélét. Olyan képet vágott, mint aki mindjárt felfalja a nőt. A következő felvételen éppen ráförmedt Markra. – A legszívesebben egybegyűjteném az Anna Brightside-hoz hasonló nőket, és összeütögetném a fejüket. Az őrületbe kerget! Aztán Leonidra váltott a kép, amint mosolyogva figyeli a távolban interjút adó Annát. Közben halkan beszélt Bruce-hoz. – Vlad megtalálta a tökéletes modellt. Csodálatos ez a nő. Hatalmas sikerünk lesz vele. Ennyi volt. Bárgyú mosoly ült Anna arcán. Ez nagyon aranyos volt Leonidtól, főképp mivel nem tudta, hogy filmre veszik a szavait. Na és ahogy Vladimir a nyakát bámulta! Az egyszerre volt ijesztő és izgató, örökké emlékezni fog rá, hogy Vlad egyszer megkívánta őt, még ha csak percekre is. Még ha csak vacsorának is. Anna visszatette a DVD-t a tokjába, és vele az üzenetet is. Csak ekkor vette észre, hogy a papír hátulján is van szöveg. Átfordította, hogy elolvassa. Ui.: Az egyik helyszínfelelősünk román, íme, Leonid és Vladimir beszélgetésének fordítása.

Mindent bele, kislány! Leonid: Mitől vagy ilyen ádáz hangulatban, cimbora? Vladimir: Nem tudom, ez tiszta őrület. Ez a nő az őrületbe kerget. Leonid: Na igen, magam is erre tippeltem. Vladimir: És olyan férfié lesz, aki tányérokat vesz neki! Hétről hétre egyre gyönyörűbb, és végül az övé lesz – a tányéros emberé! Leonid (nevetve): Az elején talán így lett volna. De most… Hát nem látod, hogy néz rád, te bolond? Vladimir: Hagyj nekem békét, Leonid. Így is túl sokat mondtam. Ami a „Darqone” színválasztékát illeti… Annának ekkor már remegett a keze. Mély lélegzetet vett, próbált megnyugodni. Na jó, nézzük tárgyilagosan, mondta magának. A színészek, ha együtt dolgoznak, rendszeresen bele szoktak habarodni egymásba, nem így van? Elmosódik a való életet a forgatókönyvtől elválasztó határvonal. Ez nem valóság; belebolondulnak egymásba, de amint vége a forgatásnak, már szakítanak is. Nem szabad elfelejtenie, mit mondott Vladimir a fűzőről: az a búcsúajándék. A „búcsú” a kulcsszó. Muszáj lesz megzaboláznia magát, mielőtt elszalad vele a ló. Habár igazság szerint az a ló már így is jó messzire elnyargalt vele. Vladimir Darq hálás neki, ez minden. Saját bevallása szerint Anna az őrületbe kergette. Holnap reggelre Anna Brightside már csupán egy emlék marad. Néhány hét múlva pedig talán már az emléke is megfakul. Aznap délután öt órakor Anna gondosan kiterítette a fűzőt az ágyára. Gyönyörű darab volt. Amióta csak megkapta, úgyszólván le sem bírta venni róla a szemét. A részletgazdagsága keltette fel leginkább az érdeklődését: a sok száz, egyenként felvarrt, csillogó gyöngyszem. Minek köszönheti ezt? Most, hogy látta a DVD-t, már tudta a választ. Mert megérdemli, mondta az a bizonyos hang a fejében: a türelmetlen éllel fűszerezett, mély, kelet-európai hang. Anna úgy kívánta a férfit, hogy beleborzongott. De ki tudja, látja-e még valaha a mai este után. Mégsem tudta kiverni a fejéből azokat az apró gyöngyöket. Ekkor felharsant az ajtócsengő. Ilyentájt csak azért szokott megszólalni, mert a helyi húgyagyú pizzafutárok folyton összekeverték Anna házát, a 2-es számot a szomszéd 2A-val. Feltépte az ajtót, hogy ismételten felvilágosítsa őket: a Supremo pizzát dupla mozzarellával valójában a szomszédba kell kiszállítaniuk. De tévedett. Amikor ajtót nyitott, Tony pièce de résistance meglepetését pillantotta meg a küszöbön: Tonyt személyesen. Ragyogó mosoly ült a képén, karját széttárta, és egy szál vörös rózsát tartott a szájában. – Bébi! – mondta összeszorított fogain át. Átvette a rózsát a kezébe, és odanyomta Anna orra alá. Ő döbbent csöndben állt. Az elmúlt hónapokban ezerszer is elképzelte, mit tenne ebben a pillanatban, vagyis hogy hálásan Tony karjába vetné magát, és beborítaná azt a hazug, csalfa képét a megbocsátás csókjaival, miközben már húzza is be magával a házba. De most, hogy elérkezett a pillanat, nem tett ilyesmit, és ezen ő lepődött meg a legjobban. Csak állt ott, a döbbenet élő szobraként, miközben a fiú rózsája egyre közelebb nyomakodott az orrlyukához. Amikor végül Anna megszólalt, ugyanis kezdte kínosnak érezni, hogy csak ácsorognak ott a pizzazabáló, macskákat elorzó szomszédok nevetségének tárgyául, nem mondott egyebet, csak a fiú nevét. – Tony. – Teljes életnagyságban, bébi. Hú. Annyira. Hiányoztál. Kivágódott a karja, és Anna majdhogy hátra nem tántorodott az ölelése hevességétől. Beborította az ismerős arcszeszillat, ugyanaz az illat, amelytől régen olyan nedves lett a bugyija, mint egy Calippo, miután egy percre betették a mikróba. Most azonban nem koccant össze tőle a térde. Tony minden jel szerint bőségesen locsolt magára belőle, olyannyira, hogy Annának tüsszenthetnékje támadt. A fiú meg közben a hajához bújva turbékolt, akár egy szerelemittas galamb. Azután elhúzódott, és úgy nézett Annára, mint a hosszú távollét után visszatért kedvesre: mintha Anna, példának okáért, végighátizsákozta volna Ausztráliát, és Tony most

megkönnyebbülve látná, hogy épségben tért haza. – Ejha, baromi jól nézel ki, bébi – mondta. – Mit csináltál magaddal? Plasztikáztattál vagy mi? – Természetesen nem – felelte Anna, aki még ekkor sem tért magához az első döbbenetből. – Visszajöttem, bébi. Hülye voltam. Menjünk be. Azzal már tolta is volna be Annát a házba. – Hékás! Tony, csillapodj – mondta Anna, és kitépte magát a fiú karjából. Ezúttal nem izgatta, hogy figyeli-e őket valaki a függönyök mögül. Ha Tony egyszer bejut a házba, utána már nem tudná többé kirakni. Márpedig neki most az estére kell összpontosítania. Ez Vladimir estéje. Nem hagyhatja cserben. Lehet, hogy Tonynak jó a beszélőkéje, ellenben pocsékul időzített. Tony zavartan ráncolta a szemöldökét. Nyilvánvaló volt, hogy azt hitte, öt másodperccel az ajtócsengő megnyomása után már az ágyban lesznek, ahol kellemesebb körülmények között folytathatja a visszahódítási hadműveletet. Néhány héttel korábban talán így is történt volna. Anna számtalanszor sírta és itta álomba magát, miközben lejátszotta magában a jelenetet, hogy Tony visszatér hozzá ölelések és csókok özönével, de most, hogy a fiú ott állt előtte a küszöbön, és pontosan azokat a dolgokat művelte, amiket Anna elképzelt, nem érzett semmit, csupán ürességet. Nem, nem fog csak úgy egyszerűen a karjába omolni. Ugyanis időközben olyan nővé lett, aki megérdemli, hogy apró gyöngyöket varrjanak a fűzőjére. Tonynak még meg kell tanulnia értékelni őt. – Sajnálom, de programom van. – Programod? Kivel? – Egy barátommal. – Ne viccelj – mondta Tony fancsali képpel. – Mondd le. Nélküled üres volt az életem, bébi. Anna sebzett lelkét egy pillanatra kaján elégedettség töltötte el. Jobban kellek neki, mint Lynette Bottom. Ám a vágya, hogy viszontlássa Vladimir Darqot, még ennél is erősebb volt. Tony tovább nyomult, megpróbálkozott egy csókkal, de Anna, kezét határozottan a fiú mellére téve, leállította. – Nem lehet – mondta Anna. – Dehogynem lehet. – Jó, akkor nem akarom. Tony visszavonulót fújt. – Ki ez az úgynevezett „barát”, aki ennyire fontos? – kérdezte gyanakvón. – Divattervező. A modellje voltam. Ma este bál van nála. Tony arckifejezése arról árulkodott, hogy nem tudja, higgyen-e neki, vagy sem. – Modellkedtél? Éppen te? – szólalt meg végül. – Igen, éppen én – fújt egyet Anna. – És jobb, ha tőlem tudod, Tony Parker, nem is csináltam rosszul. – Mit? Aktmodell voltál? Művészeknek pózoltál? – Nem – mondta Anna paprikásan, s közben azt gondolta, hogy ez tipikus. Nem akart részletekbe bocsátkozni. Hisz mondhat akármit, Tony úgysem veszi komolyan. Sose hinné el, hogy ő volt az arca a „Minden nőben ott a Föld Asszonya” kampánynak. – Úgy hiányoztál, bébi – mondta a fiú. – Megkaptad az ajándékaimat? – Meg. És nem értettem, mire megy ki a játék ilyen hosszú idő után! Tony pimasz, féloldalas mosolyra húzta a száját. – Úgy okoskodtam, hogy ha nem töröd össze őket ott helyben, akkor még mindig szeretsz egy kicsit. Áhá, szóval mégis az ő megpuhítása volt a cél. Jól mondta Christie. Hát persze. Tony csak be akarta biztosítani magát. Anna megdörgölte a homlokát. – Tony, nekem erre most nincs időm. – Visszajövök később, jó? Ha már kiszórakoztad magad. Ha már kiszórakozta magát?

– Persze csak ha te is akarod… – tette hozzá Tony olyanformán, mintha máris a visszatáncolást fontolgatná. – Akarom – szólalt meg Annából az egykori elhagyott, magányos nő, de nem tudta, hogy csakugyan akarja-e, vagy ez csupán gépies reakció volt a részéről. – Akkor jó – felelte a fiú, és újból elömlött a képén az a jellegzetes vigyor. Anna majd később elrendezi magában ezt a dolgot, most viszont készülődnie kell. Meg akarta adni a módját, hogy gyönyörű legyen Vladimirnek. – Nem tudom, mikor érek haza – mondta. – Éjfélre itt vagyok. Ha még nem vagy itthon, akkor megvárlak. Anna ránézett. Tony úgy bámulta, mint régen, mintha halálosan szerelmes lenne belé. Mindig jól ment neki a „hősszerelmes”-nézés. Anna kénytelen volt a tekintetét elfordítani, máskülönben meghódolt volna az elemi ösztön előtt, és behúzza magával a fiút a házba, hogy begyógyítsa sebzett önérzetét. – Akkor én megyek – mondta Tony, és megfordult, de csak lassan, időt hagyva Annának, ha netalán meggondolná magát. – Később találkozunk – mondta Anna. – Ma éjfélkor Csipkerózsika visszakapja az ő hercegét – somolygott Tony. Anna betette utána az ajtót, és azt gondolta, győzelem! Tony hazajön. Na de akkor miért nem ujjong minden egyes porcikája? Fél órával később szitkozódva bámulta a tükörképét. Úgy nézett ki, mintha dodzsemezés közben kenceficélte volna ki magát. Maria bezzeg milyen könnyedén csinálta meg a sminkjét, ám Anna most leginkább úgy festett, mintha egy nagyra nőtt melák bemosott volna neki kettőt. Ráadásul úgy remegett a keze, hogy amikor megpróbálta kihúzni a szemét, az eredmény legfeljebb jelmezbálba lett volna jó, ahol ő alakítja az emós pandát. Felsóhajtott, és megragadta a vattát meg a lemosót, hogy elölről kezdje az egészet. Mi a jó nyavalyáért kellett Tonynak éppen ma idetolnia a képét, miért kellett éppen most felbolygatnia az életét? Épp nekiveselkedett volna a szemfestésnek, amikor csöngettek, és Annának majd megállt a szíve ijedtében. Add, hogy ne ő legyen. Remélem, csak a pizzás fiúk tévedtek megint. Ajtót nyitott, és négy mosolygós, szatyrokkal és táskákkal felszerelkezett kedves ismerőst pillantott meg. – Gondoltuk, elkél egy kis segítség a készülődésnél – mondta Christie. – A szemed állapotából ítélve helyesen gondoltuk. Dawn ugyancsak ki volt csípve. Csak egy órácskát maradhatott, utána indulnia kellett a lánybúcsúra, és sokkal több kedve volt Annának segíteni, mint odahaza ücsörögni arra várva, hogy elcipeljék Blegthorpe-ba. Az ő ötlete volt, hogy ugorjanak át Annához, s ha nincs szüksége a segítségükre, legalább megnézik azt a bizonyos ruhát. Azonkívül égtek a vágytól, hogy láthassák Annát hercegnőként kicsinosítva. Dawn fodrász üzemmódba kapcsolt, és gyönyörűen feltornyozta Anna haját, csupán az arca körül hagyott szabadon néhány tincset. Olyan flottul dolgozott, hogy még Marián is túltett. A többieket meglepte, milyen nagy örömét leli benne Dawn, ha olyasmire koncentrálhat, aminek semmi köze esküvőkhöz, gitárokhoz, vagy óriási felfújható péniszekhez. Anna frizurája lekötötte a figyelmét, és most pontosan erre volt szüksége. – Eleve szerencsétlenkedtem, aztán felbukkant Tony, amitől még idegesebb lettem – mondta Anna. Már beszámolt nekik a fiú váratlan látogatásáról. – Határoztál már, hogy mi lesz veletek? – kérdezte Raychel. – Egyelőre bele sem akarok gondolni – mondta Anna. – Most Vladimir bálja az első. Ráérek Tonyn agyalni majd, ha hazajöttem. – Bölcs gondolat – mondta Grace. – Ez az este fontos a számodra, és megérdemled, hogy jól érezd magad. Mialatt Grace feltette a teavizet, Christie kezelésbe vette Anna arcát. Amikor a szemfestésre került a sor, Raychel vette át a stafétát. Az ő biztos keze kellett hozzá, hogy Annának valóban

drámai legyen a tekintete. Amikor végzett, hátralépve csodálta a művét. – Nem semmi! – mondta büszkén bólogatva. – Hadd nézzem – könyörgött Anna. – Ácsi, kíváncsi Fáncsi – mondta Raychel. – Előbb még kifestem a szádat. – Öt percem van – mondta Dawn, miután Raychel rákattintotta a kupakot Anna skarlátszínű rúzsára. – Vedd már fel a ruhát, hadd lássalak. – Felpróbáltad már? – kérdezte Christie. – Vladimir azt mondta, nem kell. Jó a méret. – Anna lehalkította a hangját, mintha bizony Vladimir a közelben lenne, és meghallhatná. – Tudom, hogy furán hangzik, de szerintem megérezné, ha nem engedelmeskedem. – Rendben, akkor szurkolunk neked – mondta Christie. Grace behozta a ruhát. Csakugyan káprázatos volt a kéknek ez az árnyalata. Akár az alkonyi égbolt nyár derekán. – Az összes kapcsot félregomboltad – mondta Christie, ahogy Anna kibújt a köntöséből, felfedve a fűzőt, amelyet Vlad készített neki. – Hogy képzelted, hogy egyedül is boldogulsz? – Tudom, hogy menthetetlen vagyok – mondta Anna. – Nem, csak ideges vagy – mondta Dawn. – Biztos én is az lennék, ha egész este mindenki engem bámulna. Fogadok, hogy egy csomó profi modell lesz a bálban, és mind görbe szemmel néz majd rád. – Légy szíves, Dawn, fogd be – szólt rá Raychel. – Na, ráncba szedtelek! – mondta Christie diadalmas hangon. – Jóságos ég, mennyi idő lehetett, mire felvarrta ezt a tömérdek gyöngyszemet? – Rámosolygott Annára, aki szinte ragyogott. Christie ebből rögtön tudta, miért ügyködött Vladimir olyan sokat a fűzővel. – Tisztára, mint a Csipkerózsikában, nem? – kulcsolta össze izgatottan a kezét Raychel. – Nem is tudom – fújtatott Anna. – Ha ez a Csipkerózsika, akkor valami átdolgozott verzió lehet. Tündér keresztanyából mindjárt kettő is van: Christie és Vladimir, viszont sehol egy fia herceg. Illetve van herceg, csak lelépett a sihederkorú, fokhagymaseggű gonosz boszorkánnyal. Mindannyian nevettek, mert ahogy Anna előadta, képtelenség volt nem nevetni. Azután belelépett a ruhába, Grace és Christie pedig lassan felhúzta rá. Az anyag rásiklott a csípőjére, és tökéletesen állt a mellén, ahogy Anna belebújtatta a karját a ruha ujjába. – A mindenit – mondta Dawn akkora szemmel, mint az ablak mögött függeszkedő telihold. – Visszaszívom, amit mondtam. Azok a modellek nem is fognak görbe szemmel nézni, hanem sárgák lesznek az irigységtől. Taxi dudált odakint, és Dawn menten lekonyult. Indulásra készen felállt. – Ez nekem szól. A buszmegállóig taxival megyek. Itt hagyhatom a cuccomat? – Persze, hagyd csak itt. És érezd jól magad – mondta Anna. – Te biztos jobban fogsz mulatni – felelte a lány. – Káprázatosan nézel ki, Anna. Mintha más ember lennél, nem ugyanaz a nő, aki a születésnapod előtt voltál. Olyan vagy, mint egy kis bimbó a vázában, amelyből a csokor legszebb virágja lett. – Szent Habakuk – mondta Christie, általános derültséget fakasztva. – Kivételesen sikerült jól fogalmaznod! Dawn futó puszit nyomott Anna arcára. Milyen szomorú kis puszi ez, gondolta Anna. – Most pedig vess magadra egy pillantást a tükörben! – mondta Grace. Anna azonban mindnyájukat meglepte. Akármilyen nagy volt is a csábítás, még emlékezett rá, mi történt legutóbb Darq House-ban a fotózáson, amikor Leonid és Maria mindent elejtett, ami a kezükben volt. – Nem, mégsem szeretném látni magam – mondta. – De hát gyönyörű vagy, Anna – mondta Grace. – Érzed is, ugye? – mosolygott Christie sokatmondóan, és odaadta neki a kék táskát, amely szeretett férje ajándéka volt, amikor még erőtől telve vert a szíve. – És élvezed az érzést. – Igen, Christie – bólintott Anna. – Kizárt, hogy olyan szép vagyok, mint amilyen szépnek e pillanatban érzem magam. – Csodálatos volt, hogy megértik a barátai. – Itt a cipőd – mondta Raychel, és segített Annának belebújni. – Lélegzetelállítóan szép

vagy, Anna. Dawnnak igaza van. A szemünk láttára virágoztál ki. Ez egyszer Anna nem hárította el a bókot; hanem boldogan fogadta, sőt megköszönte. Már nem a régi Anna volt, a barnsley-i szürke egér. Aranyszínű, tündökletes főnixmadárrá változott, feltámadt egykori kishitűsége hamvaiból. – A fenébe is, be vagyok tojva! – Ilyeneket majd inkább ne mondj abban az illusztris társaságban – mondta Christie, ahogy elpakolta a sminkszereit. Az ő feladatuk itt véget ért, ideje távozniuk, mert hamarosan megérkezik Annáért a tökhintó. – Remélem, nem fogom elbaltázni – mondta Anna Grace meleg, biztos kezét megragadva. – Nem lesz semmi baj, ne aggódj – mondta Grace. – Ne feledd, azért esett rád a választás, hogy felébresszék benned a Föld Asszonyát. Engedd szabadjára. Ó, és hétfőn természetesen apróra be kell majd számolnod a történtekről. – Majd tartunk egy válságértekezletet a kantinban – mondta Christie. – Merjen csak Malcolm besúgni minket. James úgyis a vérére szomjazik. Legyen szép estéd, drága Anna. Kezdődjék a bál!

76. FEJEZET

Megérkezett a kocsi, és amikor Anna kilépett az éjszakába, feltűnt neki, hogy az általában egykedvű sofőr most többször is odapillant rá, miközben kinyitja előtte az ajtót. Magabiztossággal töltötte el a gondolat, hogy sikerült rést ütnie Mr. Megközelíthetetlen páncélzatán, és titkon elmosolyodott. A sofőr még a visszapillantó tükörből is egyre csak őt nézegette. Persze mosolyogni nem mosolygott. Furcsa is lett volna. Anna új keletű önbizalma ismét mélypontra zuhant, és görcsbe rándult a gyomra, ahogy behajtottak Darq House-hoz, ugyanis csupa elegáns kocsi sorjázott a ház előtt: Rolls-Royce-ok, Porschék, Bentley-k meg limuzinok… Anna félig-meddig arra számított, hogy mindjárt megpillant egy leereszkedő helikoptert. Miközben a Mercedes elgurult a számára kijelölt célpontig, Anna a kocsikból kiszálló kirittyentett, pálcikavékony nőket figyelte. Oldalról nézve szinte nem is látszottak. De káprázatosan szép ruhakölteményekben jelentek meg, habár Anna képtelen lett volna az első pillantásra megnevezni a divattervezőket, ahogy az a tévéműsorokban volt szokás. Lelkének egy csipetnyi része a legszívesebben szólt volna a sofőrnek, hogy hajtson tovább, és vigye haza. Egyszerre véresen komoly lett minden. Aztán észrevette Vladimirt: rendkívül elegáns fekete öltönyt viselt hófehér inggel, nyakában extravagánsan megkötött fehér sál. A haja ki volt engedve, és pompázatos éjfekete sörényével most sokkal vámpírszerűbb, zabolátlanabb és romantikusabb látványt nyújtott, mint valaha. Csak nem rá vár? Anna nem tudta eldönteni. De aztán Vladimir világossá tette, hogy valóban őrá vár, ugyanis odament, hogy kinyissa az ajtót, és a kezét nyújtotta Annának. Anna odaképzelte a kezét a mellére, pontosan a szíve fölé. – Anna – szólt a férfi –, jó estét. Maga… gyönyörű. Az volnék?, akarta mondani Anna, ám egy zord hang a torkára forrasztotta a szavakat. Igenis gyönyörű vagy. Ne sértsd meg ezt az embert a feltételezéssel, hogy bár az ő művét viseled, nem vagy a gyönyörűség netovábbja. – Fantasztikusan érzem magam – mondta hát. – Mintha rám öntötték volna. – Magától értetődik – felelte Vladimir fennhéjázva. – Mégis mire számított? Látom, táskát is talált hozzá. – Meg cipőt – mondta Anna. – Pedig nem hittem, hogy sikerül. – De az lebegett maga előtt, hogy csinos akar lenni – mondta a férfi bólogatva, és örömteli mosoly játszott az ajkán. – Mertem remélni, hogy így lesz. Úgy kísérte be Annát a házba, mintha ő lenne a koronaherceg, Anna pedig a választottja. Anna tudatában volt, hogy az emberek őt figyelik, megbámulják és összesúgnak, és igyekezett megállni pironkodás nélkül, nehogy tönkretegye a sminkjét. Miután beléptek a házba, rögtön megértette, miért vonzza így magára a figyelmet, ugyanis azon kívül, hogy a házigazda karján érkezett, odabent az ő hatalmas posztere lógott a galériáról, a film noirt idéző szemcsés felbontásban. Fekete-fehér kép volt, egyedül a fűző vöröslött rajta, és a következő felirat állt alatta: Minden nőben ott a Föld Asszonya. Elállt tőle a lélegzet. – Mi a véleménye? – kérdezte Vladimir. – Hát… én… szóhoz se jutok – mondta Anna csendesen. – Mert nincs is rá szó – mondta a férfi. Odafordult hozzá, aranypettyes szeme akár kétmillió wattos égő. – Eşti ameţitoare! Maga lélegzetelállítóan szép, Anna. Leonid vitorlázott oda hozzájuk két pohár pezsgővel, és mindkét orcáján megpuszilta Annát. – Eşti o regină! Uramatyám, akár egy királynő! – mondta, és ez az ő szájából igencsak szokatlanul hangzott. Valaki beszélni szeretett volna Vladimirrel, aki erre a tőle megszokott katonás stílusban összeütötte a bokáját, és távozott. – No és mit szól a poszterhez? – kérdezte Leonid. – Szerintem… ez… – Anna kereste a szavakat. Nagyon öntelten hangzana, ha kimondaná az

első szót, ami az eszébe jutott? Fenébe is. Kimondja és kész. – Ez káprázatos, Leonid. – Vladimir el akar büszkélkedni magával. Mint valami Pygmalion. – Valóban. Anna körbenézett. Volt ott egy aranyruhás nő, aki kevesebbet nyomhatott, mint Anna bal fülcimpája. Mindenki mesésen nézett ki, mindenki gyönyörű volt. És ő maga is egy közülük, ez elképesztő. – Anna Brightside – kezdte Leonid, és olyan lágyság volt a hangjában, amit Anna még sosem hallott tőle –, büszke vagyok magára. Maga nő a javából. Igazi hölgy. Vladimir önnek köszönheti majd a Darqone sikerét. – Remélem, tényleg sikeres lesz – mosolygott Anna. – Ám a siker csakis az ő tudását dicséri. Vlad varázslatosan tehetséges. – Az már igaz, hogy csőstül jönnek a megrendelések. Azt hiszem, nincs miért aggódnia. De ne szerénykedjen, mert ebben magának is nagy szerepe van. Anna figyelmét most egy nő háta vonzotta magára, akinek a lapockái jobban kiugrottak, mint a feneke. Éppen elhessentette a pincért a szendvicsfalatokkal. Egyetlen kis bruschetta alighanem egy egész heti kalóriabevitelének felel meg. Tonynak nem tetszettek a túl vékony nők. Azt szokta mondani, hogy még ha a magazinokban jól mutatnak is, nincs semmi élvezet a sajátjánál is laposabb cicik fogdosásában. Tony? Tony kevesebb, mint három óra múlva már ott fog szobrozni a lakása előtt, arra várva, hogy Anna beengedje. Anna pedig kibújik a báli ruhájából, lemossa az arcáról a sminket, és leszáll a földre, ahol mindent elkövet majd, hogy visszataláljon a normális életbe. Habár volt egy olyan érzése, hogy az új normális élete nem lesz ugyanolyan, mint a régi – Tonyval vagy nélküle, az mindegy. Nádszálkarcsú nő rohamozta meg Leonidot, és balról, jobbról, majd megint balról arcon csókolta. Anna életében nem látott még ilyen magas cipősarkat. Azonnal felismerte a nőt a képes magazinokból, habár a neve sehogy sem akart beugrani. – Leonid, végtelenül örülök, hogy látlak – mondta a pálcikavékony nő, és a mosolya oly vakítóan fehér fogsort fedett fel, hogy egy krokodil belesárgult volna az irigységbe. – Ez itt Oona Quince – mutatta be a hölgyet Leonid. – Igen, tudom – így Anna. – Hűha! A szupermodell bólintott, mintha természetesnek venné, hogy az efféle hízelgő felkiáltások neki szólnak. Valószínűleg természetesnek is vette. Anna kötelességének érezte, hogy álmélkodjon a nő szépségén, amit a jelek szerint el is várt az illető. – Bocsássanak meg – mondta Leonid, miközben odaintegetett valakinek, és otthagyta őket. Anna megfigyelte, hogy egy ezüst szmokingos férfi felé tart, aki nagyban üdvözli az embereket. Amikor visszafordult Oonához, már egy sokkal ridegebb arcú nőt látott maga előtt, nem azt, aki alig két perccel ezelőtt úgyszólván a nyakába ugrott Leonidnak. – Szóval te vagy Vlad új üdvöskéje – mondta Oona csípősen, és jókorát kortyolt a pezsgőjéből. Nyilvánvaló volt, hogy nem ez az első pohár itala az este. – Tessék? – Anna továbbra is udvariasan mosolygott. Nem tudta eldönteni, hogy Oona vajon csak rosszul fogalmazott, vagy nyíltan kekeckedik vele. De nem akarta mindjárt a legrosszabbat feltételezni. Ez hiba volt. – Átmeneti fixáció. Plat du jour. – Ez én lennék? – felelte Anna. Nem óhajtott besétálni ebbe a csapdába. Ha Oona folytatja a szemétkedést, elég egy jól irányzott lökés, és máris elvágódik a földön, a magas sarkújával együtt. Fura, hogy a fényképeken milyen gyönyörűnek tűnik. Közelről olyan sok kis pötty sejlett át a sminkje alól, hogy azzal még egy kamaszodó dalmata kutyán is túltett. – Élvezd a dicsőséget, amíg tart – mondta Oona komisz csillogással a szemében. – Vlad az utolsó csepp vért is kiszívja belőled, aztán eldob, mint egy használt pelenkát. És mehetsz vissza takarítónőnek. Azzal Oona könnyedén hátat fordított neki gyilkos magas sarkújában, felöltötte bűbájos barracudamosolyát, és „drágám” felkiáltással megindult valaki felé a terem túlsó végében. Anna becsukta tátva maradt száját, és halkan kuncogott. Ejha, ezek szerint egyeseknek

tényleg szúrja a szemét! Még ilyet, hogy Oona Quince nekiáll szekírozni őt! Nem semmi. Anna ivott még egy kortyot a pezsgőjéből. Azért csak lassan a testtel. Gyanította, hogy rövidesen a társaság java részeg lesz, s ő tartozik Vladimirnek annyival, hogy megőrizze a józanságát és a méltóságát. Azonkívül tiszta fejjel lényegesen több megfigyelésre tehet szert. Mert itt aztán van mit megfigyelni. A nagyszalon melletti szobából diszkózene dübörgött. Élőben játszott egy zenekar több millió decibeles hangzavart csapva. Leonid élénk eszmecserébe merült az ezüst szmokingos úrral, Vladimir kedélyesen csevegett néhány ismeretlennel. Amikor észrevette Annát, odaintegetett neki. Arckifejezésében ott volt a kérdés: „jól érzi magát?”, és Anna lelkesen bólogatott. Felkapott egy szendvicsfalatkát, hogy csináljon valamit a kezével, evett, és nézte az embereket. Kiszúrt egypár hírességet, egyeseknek a nevét is tudta, másokét nem. Seregnyi magas, szépséges nő volt jelen, akik mintha képes magazinok borítójáról léptek volna le, meg botoxtól feszes képű férfiak a bőrük színéhez képest túlságosan sötétre festett hajjal. Na meg pár narancsképű, akik mellett még Malcolm is albínónak tűnne. De ne feledkezzünk meg a szívszédítően jóképű, vállas fickókról sem, akik klasszikus sasorral meg Kirk Douglas-es állal büszkélkedhettek. Ám egyikük sem remegtette meg annyira a lábát, mint Vladimir Darq, amikor Anna megpillantotta őt a tömegben. Alig bírta megállni, hogy ne szüntelenül őt keresse a tekintetével, már azon tűnődött, hogy úgy viselkedik, mint akit megbabonáztak. Oona újabb pohár pezsgőt ragadott fel, s most Vladimir körül őgyelgett, miközben próbált megállni a lábán. Azon igyekezett, hogy kisajátítsa magának Vladimir figyelmét, aki rendkívül ügyesen hárította a nő próbálkozását. Oona sértődötten lebiggyedt alsó ajka csaknem a dekoltázsáig lógott, ugyanis a férfi nem rejtette véka alá, hogy ő bizony nem tartozik a rajongói közé. Ez sok mindent megmagyaráz, gondolta Anna ferde mosollyal. Mire Dawn leszállt a minibuszról Blegthorpe-ban az „Utolsó esély, hogy megkefélj – én vagyok a menyasszony” feliratú pólójában, amit a többiek nyomására vett fel az új ruhája fölé, tizenhármuk közül egyedül ő volt józan. Demi, Denise és baráti társaságuk egytől egyig a részegség különböző stádiumaiban voltak. Másnap déli egy órakor lesz a próbaszertartás, és Dawn előre rettegett, hogy leendő sógornői milyen állapotban lesznek majd akkor. Demi legjobb barátnője, Sherideen öntött fel leginkább a garatra, olyannyira, hogy már le is hányta a „Tyúkocska keresi kiskakasát” pólóját. Szerencsére volt még pár fölös darab a buszban, amit Demi arra az esetre pakolt be, ha valaki le találná hányni magát – milyen jól ismeri a saját bandáját. Sherideen akadozó nyelvvel magyarázta Dawnnak, hogy sajnos éhgyomorra ivott, és a buszról leszállva a legelső gyorsétterembe vezetett az útja, hogy kibélelje a hasikóját, mielőtt végigjárják a blegthorpe-i kocsmákat. Dawn ránézett az órájára. Ha választhatott volna a lánybúcsú meg egy vak orvos által, érzéstelenítés nélkül elvégzett gyökérkezelés között, bizonyosan az utóbbi mellett dönt. Nem az övék volt az egyetlen lány- vagy legénybúcsú. Hemzsegett a város a sok T betűt meg függönyanyagból rögtönzött fátylat viselő lánycsapattól. Dawn csak azért próbált vidámságot színlelni, hogy Denise és Demi békén hagyja, de jobb mulatságot is ki tudott volna találni magának ahelyett, hogy egy óriási felfújható fütykössel járkáljon egy számára idegen helyen olyanok társaságában, akiket nem is ismer. Bette és Muriel húsos karjukat szabadon hagyó, lenge nyári ruhában voltak. A jelek szerint Empty Head nem tudott nekik olyan pólót adni, amibe belefértek volna. Dawn bele se akart gondolni, hogy festene Bette fehér pólóban. Az emberek hólavinának nézték volna a hegy felől a borozók irányába igyekvő nőt. Testtömegére való tekintettel Bette nem bírta a hosszas ácsorgást, így Muriellel egy nyugodt sarokba húzódtak a citromos sörükkel. Szerencsére a társaság nagy része túlontúl be volt rúgva, így meg is feledkeztek Dawnról, aki kifejezetten hálás volt nekik ezért. Dawn a háttérben maradt, és elnézte az asztal tetején táncoló, „kakasokkal” flörtölő „tyúkocskákat”. Belenyomta a körmét a felfújható fütykösbe, és hallgatta, ahogy szusszanva kitódul belőle a levegő. Éljenzés tört ki a közelében, s ahogy odafordult, azt kellett látnia, hogy Demi ledobta a pólóját, és most úgy viháncol, fel-alá ugráló cicivel. Megjelent a kidobóember, és szólt a lánynak, hogy öltözzön fel, de nagydarab, hájas fazon lévén eléggé komótosan verekedte át magát a tömegen.

Hajnali fél háromra a nők közül ketten jóformán öntudatlan állapotba kerültek, és Denise arra kérte Dawnt, legyen olyan szíves és hívja fel a buszsofőrt, hogy reggel öt óra helyett inkább most jöjjön értük. Dawn volt olyan szíves. Titkon majd kiugrott a bőréből örömében, de a látszat kedvéért úgy tett, mintha sajnálná a dolgot. Felkapaszkodott a buszba a többiekkel együtt, és igen meggyőzően mondogatta, milyen fantasztikus este volt, miközben megjátszotta, hogy alaposan becsípett. Még Bette és Muriel is túl részeg volt ahhoz, hogy észrevegyék, Dawn színjózan, s csak színészkedik, de azt viszont első osztályúan. Demit kebabzabálás közben nyomta el az álom a buszon. A hús még ott csüngött az ajkán, mintha csak az imént harapta volna ki az állatból. Igazság szerint Demi megrémítette Dawnt. Belegondolt, hogy a jövőben kénytelen lesz majd fülét-farkát behúzni, nehogy felbosszantsa Demit a családi összejöveteleken. Azután eszébe jutott Al Holly, meg az ajánlata. De hát hogy hagyhatná maga mögött az egész életét, hogy egy álmot kergessen? Mi van akkor, ha rossz vége lesz? Haza nem jöhetne, mert a Crooke nővérek miatt egy perc nyugta sem lenne. Agya egyik rejtett zugában örökké megőrzi a szép emléket, de ő nem az a fajta, aki csak úgy gondol egyet és átkel az Atlantióceánon egy szál gitárral meg pár tiszta bugyival egy olyan férfi társaságában, akit alig ismer, s akivel a gitárokról folytatott kósza csevegésekre épül a kapcsolata. Az ő fajtája kilenctől ötig dolgozik, olyan férfihoz megy feleségül, aki soha nem teszi be a koszos ruháját a szennyesládába, fő a feje a számlák miatt, szombat esténként fél gőzzel szeretkezik egyet, és olyan életről ábrándozik, amilyet soha nem volt mersze valóra váltani. Dawn végül már bánta, hogy nem itta le magát. Tök részegre, hogy a macskajaj minden gondolatot kiűzzön a fejéből, amely gitárokkal, esküvőkkel, ruhákkal, meg hallucináló öreg hölgyekkel kapcsolatos. Olyan fáradt volt, annyira, de annyira fáradt. Anna ugyancsak színjózan volt. Látta, hogy Vladimir több ízben is elindult felé, de valaki mindig lecsapott rá. Önnön sikerének esett áldozatul, és ez erre az estére különösképpen igaz volt. Anna egyetlen társasága Luno kutya volt, akit egy mini yorkshire pudinggal csalogatott magához. Az eb meglepő módon akkor is vele maradt, amikor már befalta a pudingot, ott feküdt mellette, busa fejét bozontos mancsán pihentetve. Anna portréja nagy figyelmet keltett, a személye azonban mellékesnek tűnt. Ő nem volt több Vladimir puszta nyúlványánál, s mivel a férfi is jelen volt a teremben, Annára, a ruhafogasra már senki sem volt kíváncsi. – Ugye maga az a lány a poszteren? – harsogta a fülébe egy rekedtes hang. Anna hátrafordult, és a délelőtti szórakoztató műsor, a Reggeli egyik házigazdáját pillantotta meg. Csak beugróként alkalmazta a tévé, ha Drusilla Durhamnek és a férjének, Gerald „Az Igazi” Mandeltonnak épp csavarogni támadt kedve a nagyvilágban. Hogy is hívják a fickót? – Tony Barrett – mutatkozott be a férfi, mintha megérezte volna a bizonytalanságát, és kinyújtotta felé húsos lapátkezét. Hát persze: Tony. Hogyan is felejthette el ezt a nevet? – Meg kellett szólítanom magát. Gyönyörű az a kép. – Ó, köszönöm – mondta Anna. Örült, hogy végre beszélhet valakivel, még ha csak egy-két percre is. – És életben még szebb! Mindeközben sűrűn szívogatta az orrát. És üveges a tekintete, konstatálta Anna, ahogy alaposabban megnézte. – Szerintem Vlad tökéletesen választott – mondta Tony, azzal odahajolt hozzá, és lepillantott a mellére. Szóval ez is úgy hódít, mint a másik Tony. Biztos mindjárt a lényegre tér, és a következő szava az lesz, hogy kettyinthetnének egyet. – Igazán kedves, hogy ezt mondja – mondta Anna hátrább húzódva. – Szeretném meghívni a műsorba. Volna hozzá kedve? – Hogyne volna! – mosolygott Anna, miközben a férfi előretántorodott, és meglökte Anna kezét, akinek ettől végigloccsant a ruháján a pohara tartalma. Szerencsére nem maradt benne sok, és ez a pezsgőfajta nem hagy foltot, de Tony kapva kapott a remek lehetőségen, hogy bocsánatkérően végigsimíthat Anna ruháján. Pontosabban szólva, hogy letapizhatja. Anna udvariasan hátralépett. – Semmi gond – mondta. – Tényleg.

– Táncoljon velem – ragadta karon Tony. – Talán majd később – mondta Anna, immáron feszesebb mosollyal. – Na, jöjjön már, közben beszélgetünk a műsorról. Elég nagy a befolyásom. Bárhova be tudnám nyomni. – Annának nem volt ínyére a szóhasználat, mert szexuális felhangot érzékelt. – Jöjjön velem, Anna, szükségem van magára – szólalt meg Anna mellett, éppen a legjobbkor, egy hang. Leonidé. – Tűnés, Tony. Annának most nincs ideje táncolni, velem kell jönnie. Tony megvonta a vállát, és odébbállt, fordultában beleütközött a szendvicstálat hordozó pincérnőbe, és lesodort néhány minipitét, pontosan Luno orra elé. – Kokózik – mondta Leonid. – Gondoltam, megmentem magát. Ez egy szörnyű ember. Mindenkit megpróbál ágyba vinni. – Milyen hízelgő! – ironizált Anna. – Vladimir általam üzeni, hogy sajnálja, hogy ilyen sokat van egyedül. Maga hatalmas siker. – Nem én, ő – mondta Anna. – Én csupán a kirakati bábu vagyok. – Vladimir hamarosan csatlakozik magához – mondta Leonid, rosszallóan csettintve, hogy Anna így lebecsüli magát, és finoman megpaskolta a nő fenekét. – Ne mozduljon. Kicserélte Anna üres poharát egy telire, amit egy arra elhaladó pincér tálcájáról kapott le, azután elment ő is. Anna ránézett az órájára. Tizenegy. Tony egy óra múlva nála lesz. Arra gondolt, hogy nemrég még mindenáron vissza akarta kapni a fiút, most azonban hidegen hagyja Tony visszatérésének kilátása. Lehet, hogy azért, mert sokként érte a felismerés, hogy megvalósulni látszik a dolog? Újból megkereste a szemével Vladimirt elegáns öltönyében, keményített, fehér ingében, és valami tagadhatatlanul megrezzent a szívében, pedig nem lett volna szabad. Tele lett melegséggel, mosollyal és sóhajokkal. A férfi épp Az Emmerdale Farmban játszó egyik idősebb, dundi színésznővel tereferélt. Oly megnyerő volt, oly könnyen teremtett kapcsolatot az emberekkel. De hát ez végül is az ő világa, nem Annáé. Ez a világ tele van csillogással meg sofőr vezette Mercedesekkel. Anna tősgyökeres barnsley-i, akinek a divat újításairól, még a Vladimir Darqkal való találkozása előtt, a Dorothy Perkins-beli leárazások jutottak eszébe. Aztán előretolakodtak a fejében a cérnametélt soványságú Oona szavai. Azok a gonosz, de valósághű szavak. Igen, Vladimir állta a szavát: elérte, hogy Anna szépnek érezze magát. Küldött neki egy parányi gyöngyökkel borított fűzőt, amit Anna a legnagyobb büszkeséggel viselt. Ő, a negyvenéves Anna Brightside a Courtyard Lane-ről megérte a fáradságot, az időt, a bajlódást. És a nők szerte a világon hamarosan ugyanígy felfedezik majd magukban a Föld Asszonyát, mert ez a nagy tehetségű férfiember úgy véli, hogy ők is ugyanannyi, ha nem még több figyelmet érdemelnek, mint az elithez tartozó kliensei. Anna szerepe ezennel lezárult. Ő a nagybetűs Hétköznapi Világba való, és előbb vagy utóbb, de inkább előbb vissza kell rázódnia a rendes kerékvágásba, különben nagy baj lesz. Komoly veszély fenyegette, hogy beleszeret Vladimir iránta való gyengédségébe és tiszteletébe, de úgyis csak megsebezné magát. Tény és való, hogy a férfi felébresztett benne valamit, csakhogy ez a valami Vladimirt akarta. Vladimir felemelte őt az egekbe, és Anna nem volt biztos benne, hogy mindezek után képes lesz még a normális életre. Ideje hazamenni, és Tony elé állni. Előbb meghallgatja a fiú mondandóját, azután dönt. Ő, Anna fog dönteni. Még egyszer utoljára körbenézett a fekete bársonydrapériák hátterében óriás holdakkal és csillagokkal díszített pazar teremben, amelyet betöltött a zene, a beszélgetés moraja meg az a sok jól öltözött ember. Megemelte a poharát Vladimir Darq felé, és hosszan ivott a pezsgőjéből. Sok szerencsét, Vladimir. Minden jót kívánok. Anna megveregette Luno busa fejét, azután kisurrant az ajtón az odakint várakozó taxikhoz. Úgy hitte, hogy észrevétlenül távozott. A taxisofőr rossz helyen kanyarodott le. Vad harcot vívott a GPS-szel, és azzal mentegetődzött, hogy ez az első hete. Nem tekergőztek ugyan sokáig, ám amikor befordultak a

Courtyard Lane-re, Anna Vladimir Darqot pillantotta meg a háza előtt: oly sápadtnak tetszett a holdfényben, akár egy másvilági látogató. – Hogy… hogy ért ide ilyen gyorsan? – tette fel Anna elfúló hangon a kérdést, amint kiszállt a taxiból, s az elhajtott, és az elsőt rögtön megtoldotta egy második kérdéssel: – Mit keres a kezében az a kék tűsarkú? Vladimir odanyújtotta a cipőt. – Ezt maga hagyta el, amikor Hamupipőkeként elszökött a bálról. Vagy talán nem? Anna felemelte a ruháját, hogy megmutassa Vladimirnek a lábát, mindkettőn rajta volt a cipő. – Nem én voltam – mondta. – Jaj nekem – dörgölte a férfi a homlokát. – Odakint találtam a cipőt a kocsiknál. Feltételeztem, hogy… Ezek szerint valaki nagyon dühös lesz rám. – Az nem kifejezés – mosolygott Anna. – Különben is, hogy néz ki ez a cipő! Csónakázni lehetett volna benne. – Miért ment el, Anna? – Úgy ejtette a nevét, ahogy mindig, inkább Ahnának, mint Annának. – Jaj, Vladimir, vajon miért? – kérdezett vissza Anna nehéz sóhajjal. – Nézzen rám. Nézze meg, hol lakom! – Hátramutatott az apróka házra. – Ez egy egyszerű sorház Barnsley kellős közepén. Irodában dolgozom. Én nem repdesek Milánóba. Nincsenek popsztár barátaim. Nagyszerűen éreztem magam, és ezt magának köszönhetem. De most már a saját világomban kell jól éreznem magam. – Ha ez egyáltalán lehetséges, miután fenekestül felforgattad a világomat, hogy már azt se tudom, hová tartozom, te vámpír dög. – Milánóba utazni, popsztárokkal cimborálni: ezt maga is megteheti. – Hát hogyne, mi sem term… Esélye sem volt rá, hogy befejezze a mondatot, ugyanis Vladimir Darq a másodperc törtrésze alatt odalépett hozzá, heves mozdulattal a karjába kapta, és az ajkával némította el. Jóságos Isten, mondta Anna agya a szája nevében, mivelhogy az épp mással volt elfoglalva. Vladimir karja Anna derekán, a másik kezével a haját húzta hátra, hogy szabaddá tegye a nyakát. Úgy néztek ki, mint egy Mills & Boon kiadású regény borítója. A cím az lehetett volna, hogy: Kóstolj meg! Francba, ez itt fog megölni!, gondolta Anna. Majd: Mit bánom én! Vladimir ajka a torkára tapadt, lángra lobbantva Anna alvó idegszálait. Mintha tűzijátékot rendeztek volna a bensőjében. Nézte a férfi fekete haját, érezte az ízét az ajkán, az orrában érezte az illatát, azt a csodásan férfias arcszeszt, amit használt, hallotta a lélegzését, teste a testéhez tapadt… Csak azt sajnálta, hogy nincs még több érzékszerve, amivel érezhetné, mert az az öt bizony nem elég. Többször ábrándozott Vladimir csókjáról, mint ahányszor ezt bevallotta magának, de azt a legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen jó lesz vele csókolózni. Olyan élmény volt, amit csak a férfi mélyen zengő hangja múlt felül, ahogy azt mondta Anna nyakánál: – Már akkor megőrültem érted, amikor megismertelek, de most még annál is jobban megőrjítesz. Iszonyúan kívánlak. Az én világomhoz tartozol. Hozzám tartozol. Ez nem lehet igaz, gondolta Anna. Biztosan túl sok pezsgőt ittam, és most hallucinálok. De lehet-e két pohártól hallucinálni? Vagy valaki „kokót” szórt a poharába? A valóságban Vladimir most is Darq House-ban tartózkodik, azzal az undok csontkollekcióval cseveg, ő meg egyedül van itt a holdfényben, és élete legszebb éber álmába merül. De nem, mégsem hallucinál, ez tényleg megtörténik. Vladimir tényleg azt mondta, amit mondott, ő pedig tényleg levegő után kapkod, mert a férfi szája úgy siklik le-föl a torkán, mintha valami lassú bluest játszana harmonikán. Azután Vladimir elhúzódott, megállította Annát maga előtt, és mélyen a szemébe nézett. – Vendégeim vannak. Most vissza kell mennem. Holnap délelőtt tizenegy órakor eljövök érted. És feltárom előtted Vladimir Darq igazi világát. – Felemelte és megcsókolta Anna kezét, aztán újabb hosszú, érzéki csókot nyomott az ajkára. Lassan, gyötrelmesen nehezen vált el tőle, és Anna levegőt is alig kapva ott maradt, csukott szemmel, mert nem akarta látni, ahogy Vlad elmegy. Amikor kinyitotta a szemét, Vladimir már eltűnt. Úgy érezte magát, mint aki az imént

nyomott le tíz menetet egy szerelmes Rocky Marcianóval. Olyan könnyűnek érezte magát, hogy biztosra vette, egészen a teliholdig szállna, mint egy héliummal töltött léggömb, hogyha kiengedné a kezéből a nehezékként funkcionáló retiküljét. Nekitámaszkodott az ajtónak, és hátrahajtotta a fejét, felkínálta a nyakát egy képzeletbeli Vladimirnek, hogy folytassa, amit elkezdett. Vajon mit értett azon, hogy feltárja előtte az „igazi világát”? Mi lesz? Megmutatja Annának a pincéjében tárolt koporsókat? Meg a szüzek vérével telitöltött demizsonokat? A hold lágy, ezüst fénnyel világított Annára. Az égbolton megannyi csillag szikrázott. Akárha apró gyöngyök sorjáznának egy bársonyfelületen. Csak állt ott és sóhajtozott, ahogy a hollywoodi musicalekben szokás, és arra gondolt, hogy ma éjjel bizonyosan egy szemhunyást sem fog aludni, amikor közeledő kocsi zörömbölése ütötte meg a fülét, amely egy percen belül nagy ívben befordult az utcába. Tony. Róla egészen megfeledkezett. Igen, elfelejtette Tonyt. Fél órával korábban még hajlandó lett volna meghallgatni, mit tud felhozni mentségére, de a Vladimirrel váltott csók után erre most már semmi szín alatt sem kerülhet sor. Tony magabiztosan vigyorgott rá, ahogy megállt a kocsival, ezt zavart szemöldökráncolás, majd még szélesebb vigyorgás követte. – Anna! Hűha! Az első percben fel se ismertelek. Azt hittem, valaki más vagy. Oltárian nézel ki, mint valami topmodell. Tényleg te vagy az? A mindenit! Kipattant a kocsiból, és Anna rögtön észrevette a bőröndöket a hátsó ülésen. – Korán jöttem, bébi – mondta a fiú. – De te is. Nem bírtál tovább várni, mi? Hát én se. Baromi jól áll ez a ruci. Alig várom, hogy a hálószoba padlóján lássam viszont. Gyere ide, úgy hiányoztál. – Előbbre jött, kitárt karral, hogy átölelje Annát, de ő feltartotta a kezét, és szigorúan a nevén szólította a fiút. – Tony. – Nem jutott más az eszébe, így csak annyit mondott: – Nem. Tony megdermedt, és úgy maradt, kitárt karral. – Nem? – kérdezte aztán. – Hogy érted ezt? – Gondolkoztam. Nem akarlak visszafogadni. – Ne csináld már – mondta Tony, és egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. Különben miért mondtad volna, hogy jöjjek vissza éjfélkor? – Nem én mondtam. Te vetetted fel – igazította ki Anna. – Tök mindegy. – Tony, engem akkor… váratlanul ért a felbukkanásod. Összezavarodtam. De most már tisztán látok. – Ez valami vicc. – Tony továbbra is mosolygott, s most mintha fény gyúlt volna az agyában. – Á, már értem. Csak kéreted magad! – Nem. Úgyhogy kénytelen leszel visszakullogni Lynette-hez. – Nem lehet – mondta Tony. – Illetve nem akarok visszamenni hozzá. Téged akarlak, nem őt. – Nekem nem kellesz. – Hogyne kellenék! Hányszor hajtottál el a boltom előtt, hogy láthass? Micsoda pofátlan alak, gondolta Anna. Szóval látta őt. Biztos még fel is izgatta a dolog, és abba a hitbe ringatta magát, hogy Anna ajtaja mindig nyitva áll előtte. – Menjünk be a házba, és beszéljük ezt meg – mondta Tony. – Nem – mondta Anna, és újból feltartotta a kezét. – Nem akarom, hogy bejöjj. Nem kellesz, Tony. Vége van. Tony még mindig mosolygott, mint aki nem hisz neki. Mindaddig, amíg a következő pillanatban újabb kerékcsikorgás hasított bele az éjszakába, és egy rozsdásodásnak indult rózsaszín Fiat Punto fékezett le hangyabokányi távolságra Tony lökhárítójától. Akkor rögtön lehervadt a vigyor Tony képéről. – Tudtam, hogy itt talállak, te csapodár disznó – mondta a dühtől vörös képű Lynette Bottom a járdára szökkenve. A macskatolvaj emeleti hálószobájának ablakában megrebbent a függöny. Aztán Lynette ránézett a kék bársonyruhát viselő csodaszép nőre, s az értetlenség és a szégyen ráncba gyűrte az arcát. Aztán kiült a döbbenet a képére, amikor rádöbbent, hogy Tony volt

barátnője az. Te jószagú! Összehúzta magán a kardigánját, mert a másik nő mellett szürkének és elhanyagoltnak érezte magát. – Na, viheted a palit – mondta Lynette a haragtól forró könnyein át. – Nem ért ez semmihez, amit nem ollóval meg fésűvel csinálnak. Például a szexhez! – Hé! – méltatlankodott Tony. – Kissé összekeveri a „minőséget” a „mennyiséggel”! – háborgott tovább Lynette. – Azt hiszi, hogy ha egyhuzamban háromszor is képes rá, akkor majd nem tűnik fel, hogy szarul csinálja! – Lynette… – Elmondta, hogy a múlt hónapban azt hittem, terhes vagyok? Tony eltakarta a szemét. Mint a gyerekek, amikor azt hiszik, hogy ha becsukják a szemüket, akkor őket sem lehet látni. Anna alig tudott megszólalni. – Nem, nem mondta. – Nem vagy terhes – mondta Tony, az ujjai között kilesve. – Nem, de azt hittem, az vagyok, és ezt el is mondtam neked – pördült feléje harciasan Lynette. – És hol voltál, míg én a dokinál ültem? Itt ólálkodtál, nem igaz, te… te… seggfej. – Rámutatott Annára, aztán leejtette a kezét, mert a báli ruhás nőhöz viszonyítva ordenárénak érezte magát. – Hát, a tiéd lehet. Ez a rohadék csak egy cetlit hagyott nekem, hogy „kell egy kis szünet”, meg hogy „nincs senki más”, aztán lelécelt, és azt hitte, nem fogom észrevenni. De én láttam, mikor bepakolta a bőröndjeit a kocsiba, mert az angolos távozást éppúgy nem ismeri, mint az előjátékot. Tudtam, hogy visszasompolyog hozzád. De legyen csak a tiéd! – Köszönöm a nagyvonalú ajánlatot, Lynette, de sajnos vissza kell utasítanom – mondta Anna nagyobb higgadtsággal, mint amire képesnek gondolta magát. – Jó éjt mindkettőtöknek. Tony, nekünk majd még értekeznünk kell a vagyonmegosztásról. – Már ha marad valami Tonyból, mert az üvöltözésből ítélve, amit Anna azt követően hallott, hogy kinyitotta, majd bezárta maga mögött az ajtót, azt lehetett feltételezni, hogy Lynette darabokra szedi a srácot. Kisvártatva Anna hallotta, hogy az egyik kocsi csikorgó kerekekkel elsüvít, és a másik sokkal lassabban, mondhatni behúzott farokkal követi. Nem tudta, egy irányba tartanak-e. És örömmel konstatálta, hogy nem is érdekli. Mogorva nyiffantás kélt Anna lábánál, amikor bevonult a sötétbe borult konyhába, hogy feltegye a teavizet, és valami puhára lépett. A jelek szerint Pillangó is ezt az éjszakát választotta a visszatérésre. Férfimódra, behúzott farokkal kullogott haza.

77. FEJEZET

Elizabeth szorongatta a levelet, amit a nővére Raychelnek küldött, s amelyben kifejezi örömét, hogy Raychel hajlandó meglátogatni, és leírja, hogyan juthat el hozzá a szállóba. Elizabeth próbálta megőrizni a nyugalmát, de ez borzasztóan nehéz volt. Még szerencse, hogy John vezet. Bármilyen banális is ez, John az ő kősziklája. Mindig is az volt. És olyan jó, hogy Ben személyében az unokahúgának is megvan a maga kősziklája. A kis Ellisre Janey néni vigyázott. Janey férje, George minden bolondságban benne van, így biztosan remekül fog szórakozni a kisfiú, eljátszik Janey fiával, Roberttel meg az új kutyájukkal, a behemót bernáthegyikölyökkel, Jimbóval. Ez az utazás nem gyereknek való. Két óra hosszat tartott, míg elértek Newcastle-ba. Elizabeth idegei vitustáncot jártak, mire elhaladtak az Észak Angyala mellett. Lehunyta a szemét, és az angyalhoz fohászkodott, hogy adjon neki erőt, mert el sem tudta képzelni, mi lesz, amikor majd megpillantja Bevet. A szörnyeteg, aki verte a saját gyermekét, és tétlenül nézte, hogy a fiúja is ugyanazt tegye, azonos azzal a kislánnyal, akit Elizabeth oly sokat hallott sírni a gyerekszobájukban, amikor kicsik voltak, és az apjuk bántalmazta. Nem tudhatta, vajon melyik Bev fog majd ajtót nyitni neki. A GPS figyelmeztette őket, hogy ha befordulnak a következő saroknál, már meg is érkeztek a célállomásra. John lassan hajtott tovább, közben figyelt, hogy mikor pillantja meg a szállót, ahol Bev lakik, és éppen készülődik a nagy kibékülésre a lányával. – Bemegyek veled – mondta John. – Nem, itt várj meg – mondta Elizabeth. – Ilyen környéken úgysem szívesen hagynád őrizetlenül a kocsit. – Nem szívesen engedlek egyedül bemenni egy ilyen helyre – makacskodott John. – Legalább az ajtóig hadd kísérjelek el. Elizabeth nem ellenkezett. John csak biztos akar lenni benne, hogy épségben bejutott. Ő meg pillanatról pillanatra idegesebb. Az előcsarnok rossz hírű környéken álló kínai gyorsétkezdére emlékeztetett. Olcsó lambéria, meg némi felszínes igyekezet, hogy a műanyag keretbe foglalt ízléstelen képekkel vidámabbá tegyék a falakat. A falban nyíló kiszolgálóablak alighanem a „Recepció” akart lenni. A nyíláson át Elizabeth egy nőt pillantott meg, aki az ablaknak háttal ülve hallgatta az iPodját, de ezenközben egy hordozható tévét is nézett. – Hahó! – kiáltott be John az ablakon, s mert a hangja nem volt elég ahhoz, hogy felhívja magára a nő figyelmét, be is zörgetett. – Marilyn Hunthoz jöttünk. – Legfelső emelet nyolcas szoba – mondta a nő tömören, és már fordult is vissza a tévé felé. – Itt aztán adnak a biztonságra – suttogta John. – Várj meg a kocsinál – mondta Elizabeth. – Előbb felkísérlek. – John tántoríthatatlan volt. Három emeletet kellett gyalogolniuk a csupasz, szűk csigalépcsőn, mire felértek a legfelső szintre. A pókhálós, koszos tetőablakon sápadt, szürke fény derengett át, ami még lehangolóbbá tette a látványt. A szőnyeg kikopott, és a több helyütt felaggatott autóillatosítók sem tudták elfedni a dohszagot. Elizabeth zakatoló szívvel emelte kopogtatásra a kezét, de az utolsó pillanatban visszakapta, hogy előbb még rendezze a gondolatait. Fogalma sem volt róla, mi várja az ajtón túl, erre nem is lehetett felkészülni. Rajta, Elizabeth, noszogatta magát, azzal határozottan bezörgetett. Odabentről mozgolódás hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és ott állt a nővére, akit gyerekkoruk óta nem látott, akiért tengernyi könnyet ontott, akit hiába keresett, akiért imádkozott. Elakadó lélegzettel pillantotta meg a nőt, akit sok-sok éve kislányként látott utoljára. Magától soha nem ismert volna rá a nővérére ebben a püffedt, hidrogénszőke nőben, aki jóval idősebbnek látszott a koránál. Egyedül szürke szemében maradt valami a régi Bevből. A két nő dermedten nézte egymást, képtelenek voltak megmozdulni. Végül Bev törte meg a

csöndet elfúló hangon. – Elizabeth? – Igen, én vagyok. – Istenem. Erre nem számítottam. És Lorraine? – Menjünk beljebb – felelte Elizabeth. – Most már elmehetsz, John. Minden rendben van. John! – szakította ki Elizabeth a férjét az arckifejezéséből ítélve igencsak komor merengésből. John odabiccentett neki, és lassan leballagott a lépcsőn. Bev félreállt az ajtóból, hogy Elizabeth beléphessen. – Lepra hely, tudom, de csak átmeneti megoldás – mondta Bev, ahogy kissé szégyenkezve körbemutatott a szobán. – Nem érdekes. Nem a lakóhelyedet jöttem megnézni. A berendezés csak a legszükségesebbekre szorítkozott, ellenben makulátlan tisztaság volt. A bal oldali falnál kétszemélyes ágy állt, ezenkívül volt asztal, szék, meg egy vörös pokróccal leborított öreg karosszék a tetőtéri ablak alá állítva. Jobbra régi diófa szekrény, ütött-kopott tölgyfa komód, cipőállvány férfi- és női cipőkkel, valamint három konyhaszekrény, két kisebb fiókos szekrény, meg egy kisebbfajta fényes, rozsdamentes acél mosogató. A tarka szőnyeget vastag, keleti stílusú futó fedte, és citromos légfrissítő illata érződött. A vízforraló mellett két csésze meg egy tányér csokoládés keksz várakozott. Az ajtó még nyitva volt, Bev éppen kikukkantott rajta. – Ő is itt van? Ugye mindjárt feljön? – Erős newcastle-i akcentussal beszélt. Ha lehet, ez még nagyobb távolságot ékelt a két testvér közé. – Nem, nincs itt – mondta Elizabeth. – Úgyhogy nyugodtan becsukhatod az ajtót. – Miért nem jött el? Megígérte. – Beszéljünk. Csukd be az ajtót. Bev becsukta, aztán feltette a vizet forrni. – Kérsz valamit inni? – Kösz, nem – mondta Elizabeth, elébe vágva a szokásos kérdésnek: „teát vagy kávét?”. Bev az egyik csészébe kávét kanalazott, Elizabeth meg közben figyelte, és hiába próbálta összekapcsolni ezt az idegen nőt a testvérével, aki miatt oly sokat bánkódott. – Furcsa ez a találkozás, Elizabeth. Rég láttuk egymást, nem igaz? – mondta Bev félszegen. Didergett, mintha fázna, és összébb húzta magán a kardigánt. – Hogy talált rád Lorraine? Ő jól van? – Jól van, igen. – Elizabeth csak ennyit bírt kinyögni. Napok óta tervezgette, miket fog mondani Bevnek, de a szövegkönyv szétfoszlott, és ott maradt az Észak Angyalánál. „Marilyn” társaságában Elizabeth önmaga számára is kiszámíthatatlanná vált. Bev zavartalanul cukrot szórt a csészéjébe, és kecsesen, kisujját kitartva kavargatta, ami sehogyan sem passzolt elhízott esetlenségéhez. Szemlátomást csak azért csinálta, hogy lefoglalja magát, mert nem ivott, hanem egyre csak kavargatta a kávét. – Nem tudom, mit mondhatnék – szólt csendesen. – Én sem – mondta Elizabeth sokkal hűvösebb hangon. – Viszont a lányommal mindenképpen beszélnem kell – mondta Bev. – Látnom kell. – Érd be velem. Nem akar látni téged, Bev. – De hát írt nekem, és… – Azt a levelet én írtam – az ő hozzájárulásával, természetesen. Nem voltam benne biztos, hogy hajlandó lennél-e találkozni velem. – Ó. – Mindent elmondott nekem, és nem tudom hibáztatni, hogy nem akart idejönni. Bev betette a kanalát a mosogatóba. – Én pedig reménykedtem, hogy eljön hozzám, csak egyszer. Tudom, hogy többször nem akarna látni. És nem hibáztatom ezért. El akartam mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, amit vele tettem. – Ezt levélben is megírhatod neki, legalább megkíméled a személyes találkozással járó megpróbáltatástól – felelte Elizabeth. – Érte tettem. Gondoltam, hogy talán… talán szívesen… – Elakadt, és vett egy nagy

lélegzetet. – Arra gondoltam, hogy talán szeretné visszaadni nekem a kölcsönt. – Micsoda? Azt vártad, hogy idejön, és felképel? Bev megvonta a vállát. – Vagy ordít velem egy sort. Ami csak jólesik neki. – Nem bosszúálló típus. Kedves, melegszívű lány. – Sokat hibáztam. A házasság és az anyaság meglágyította Elizabethet, de most egy pillanat alatt visszavedlett az egykori nekivadult kamasz lánnyá. – Hibáztál, azt mondod? Milyen enyhén fogalmazol. Hogy tehetted? Hogy hagyhattad megtörténni azt a sok rémséget? A saját gyerekeddel? – Van fogalmad róla, milyen rémségek estek meg velem gyerekfejjel? Hogy is lenne! – vágott vissza Bev, és hallatszott a hangján, hogy mindjárt elsírja magát. – Te nem tudod, mit álltam ki. – De tudom – mondta Elizabeth, és ő is megemelte a hangját. – Pontosan tudom, mit álltál ki, mert apa velem folytatta, amikor te leléptél! Bev eltátotta a száját, és sokáig nem bírt megszólalni. – Ne haragudj – mondta aztán. – Erről nem tudhattam. Elizabeth nevetett, de nem jókedvében. – Hát persze. Te nem gondoltál rám. Az eszedbe se jutott, hogy apa esetleg nálam is próbálkozni fog? Megemlíthetted volna valakinek a dolgot, amikor elmentél, csak a biztonság kedvéért, de te nem. Elizabeth felidézte magában a sápadt, nagyra nőtt, búskomor nővérét, akit oly sokszor ugratott, mert nem tudta, hogy az apjuk rendszeresen molesztálja. Később évekig kárhoztatta magát, amiért nem vett észre semmit, amiért túl kicsi volt még, hogy segítsen, aztán John Silkstone betoppant az életébe, beleszeretett, és meggyőzte Elizabethet arról, hogy igenis méltó mások szeretetére. – Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, és túl sok minden történt, amit már nem tudok helyrehozni, még akkor sem, ha ez minden vágyam. Elég sok alkoholt meg drogot fogyasztottam akkoriban – mondta Bev, és kerülte a húga tekintetét –, tudom, hogy ez nem kifogás. – Nem, nem az – kapott a szón Elizabeth. – Nem. Minden az én hibám. De már tiszta vagyok. Talpra álltam, amikor kijöttem a börtönből. Persze ráment pár évem. Jövő héten továbbállok. Szereztem egy lakótelepi kis lakást. – Az jó – mondta Elizabeth csendesen, mert semmi más nem jutott az eszébe. – Tudom, hogy nem vagyok anyának való. Lorraine-t is inkább örökbe kellett volna adnom. Sosem fogom jóvátenni… hogy hagytam megtörténni vele azokat a dolgokat. És ott a másik baba is. Vele meg a kábítószer végzett, mert képtelen voltam leállni a szerről. Szembe kell néznem a ténnyel, hogy megöltem a saját gyerekemet. Lorraine ezt is elmondta? – Tudok róla, igen – mondta Elizabeth. Bev lerogyott a karosszékbe, és idegesen babrálta a nyakláncát. – Úgy féltem a találkozástól Lorraine-nel. De… de úgy éreztem, hogy tartozom neki ennyivel. Csak nem tudtam, hogyan mondjam el. – Majd átadom neki, hogy sajnálod – mondta Elizabeth. Gyűlölnie kéne ezt a szánalmas roncsot, de nem volt rá képes. Sajnálat, undor és harag kavargott a lelkében – de gyűlölet nem volt benne. – Ez még nem minden. – Bev megköszörülte a torkát, hogy ne legyen olyan fátyolos a hangja. – Van más is. – Micsoda? – kérdezte Elizabeth, miközben Bev a kezébe temette az arcát, és hangosan sóhajtozott. – Én… ez nem száz százalék… Elizabeth mindeddig abban a meggyőződésben volt, hogy Bev csak bocsánatot akar kérni. Mi jöhet még? – Mi az, ami nem száz százalék?

– Emlékszel Siddallékra a suliból? Majdnem mindegyik évfolyamon volt belőlük egy. Charlene Siddall az osztálytársam volt. Volt neki egy ikertestvére, aki a fiúiskolába járt: Michael. – Igen, emlékszem – vágta rá Elizabeth. Nem egészen értette, hová akar kilyukadni a nővére, de Siddallék zűrös, népes családjára jól emlékezett. A Barnsley-i Hírmondóban időnként még mindig felbukkant a nevük, többnyire kábítószerrel, verekedéssel vagy bolti lopásokkal kapcsolatosan. – Lefeküdtem Michael Siddall-lal – folytatta Bev. Elizabeth most már semmit sem értett. – Mi köze ennek Ra… Lorraine-hez? Bev mély lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön, de a jó huszonnyolc éve őrizgetett kegyetlen titok végül suttogás formájában bukott ki belőle. – Lehet, hogy ő Lorraine apja. Nem tudom biztosan, de megvan rá az esély. – Mit beszélsz? – Csecsemőkorában Lorraine még hasonlított is rá. Mondd meg neki, hogy sajnálom, annyira sajnálom. Bev csendesen pityergett, míg Elizabeth az új információt próbálta megemészteni: szóval Raychel talán mégsem vérfertőző viszonyból született, vagyis akkor mégiscsak lehet saját gyermeke. – Jézusmária. Ezt miért hallgattad el előle? – Elizabeth képtelen volt megbirkózni a tényállással. Miért tartott Bev titokban egy ilyen hírt? Miért mondta azt a lányának, hogy bűnös kapcsolat gyümölcse, amikor jó esély volt rá, hogy ez nem igaz? – Akkor még más ember voltam. Ha nekem fáj, azt akartam, hogy másnak is fájjon. Elizabeth ebben a pillanatban értette meg. Bev a lányát utálta és büntette azért, amin neki magának kellett keresztülmennie. Ez a kificamodott logika a szó szoros értelmében hányingert keltett benne. Bev tovább babrálta a nyakláncát, és amikor Elizabeth észrevette, hogy egy kereszt lóg a láncon, végképp elborult az agya. Két lépéssel a nővére előtt termett, megragadta Bevet a rongyos kardigánjánál fogva, és a falhoz lökte. – Képes voltál azt mondani annak a kicsi lánynak, hogy a nagypapája az apja, pedig nem is voltál benne biztos? Milyen állat tesz ilyet? Bev jajveszékelt, de meg sem próbált védekezni. – Tudom, tudom, sajnálom. És azt is sajnálom, hogy magadra hagytalak. Ne haragudj, hogy elfutottam, és nem szóltam senkinek, hogy veszélyben vagy. – Összeránduló arccal várta a pofont, ami csak nem jött. Elizabeth eleresztette a nővérét. Az erőszak nem megoldás. Ezt a saját bőrén tapasztalta meg. Bev ott maradt a falhoz lapulva. – Átadom neki az üzeneted – mondta Elizabeth lehiggadva. Egy vágya volt, hazamenni, hogy átgondolja, mégis miként tálalja mindezt Raychelnek. Egyvalami azonban még hátravolt: amiért ma eljött a nővéréhez. Elővett a táskájából egy csekket, és Bev kezébe nyomta. – Apa halála után eladtam a házat. Számlát nyitottam a nevedre arra az esetre, ha megtalálnálak. Egy árva penny sem hiányzik belőle. Ez a pénz jog szerint téged illet. Bev üres tekintettel meredt a csekkre. Azután lassan kinyújtotta a kezét Elizabeth felé. – Ez Bev Collier pénze – mondta. – Itt nincs semmilyen Bev Collier. – Nincs rajta, hogy „Bev Collier”. Üresen hagytam azt a rubrikát. Nem tudtam, milyen nevet írjak oda – mondta Elizabeth. – Akármilyen nevet ráírhattál volna, ez akkor is Bev Collier pénze, és ilyen személy már nem létezik. – A pénz így is, úgy is a tiéd. – Nekem nem kell. – Megnézted, milyen összeg szerepel rajta? Több mint negyvenezer font van a számládon, és mind a tiéd. – Tudok olvasni. De nekem akkor sem kell ez a pénz. Vedd el. – Elutasítod? – kérdezte Elizabeth hitetlenkedve. – De hát mi okod van rá?

– Hisz neked sem kellett – mondta Bev. – Különben már elköltötted volna. – Azért csak maradjon nálad – mondta Elizabeth az ajtó felé menet. Elvégezte, amiért jött. Ám a szakadó papír hangjára megtorpant. – Ez nem az enyém – mondta Bev, kezében a nyolcrét tépett csekkel. – Ilyen pénz nekem nem kell. Egyszerűen, bonyodalmak nélkül élek. Hosszú úton jutottam el idáig. De Elizabethet továbbra sem sikerült meggyőznie. – Kérlek, Elizabeth – rimánkodott Bev. – A pénz megváltoztatná számomra a dolgokat, és azt nem szeretném. Én nem tudok ezzel mit kezdeni. Add inkább oda Lorraine-nek. Csak ne áruld el, honnét van. Találj ki valami szép mesét – folytatta Bev. – Ne áruld el, hogy én küldöm neki a pénzt. Az összekötne minket, márpedig nem tartozunk össze. Jobb neki nélkülem. Kérlek. Ezért akartam ma találkozni vele. Utoljára. Elizabeth megértette, hogy Bev komolyan gondolja. – Megteszem, amire kérsz. – Elizabeth kinyitotta az ajtót. Szabadulni akart abból a szobából. – Elizabeth – szólt utána Bev csendes, szelíd hangon. A régi Beverly hangján. Ez visszaröpítette Elizabethet a múltba, amikor még csak két együtt kirakósozó kislány voltak. Azelőtt. Elizabeth szemébe könnyek gyűltek. – Csak annyit mondj meg, ugye, boldog? – Igen – bólintott Elizabeth. – Boldog. – Örülök. Viszlát, Elizabeth. – Viszlát B… Marilyn. Sok szerencsét. – Neked is. Elizabeth becsukta maga után az ajtót, lement egyemeletnyi lépcsőn, a fordulóban megállt, és elsírta az utolsó könnyeket a nővéréért. Azután megtörölte a szemét, összeszedte magát; John ne lássa, hogy sírt. Kilépett az utcára, és megindult a kocsi felé. Soha ilyen jól még nem esett neki a friss levegő.

78. FEJEZET

Vladimir Darq szerencsés embernek vallotta magát. Szerető családba született az erdélyi hegyek lábánál fekvő falucskában, Tirestiben, a festői Maros folyó mentén. Ám a falubeliek mindig is elhatárolódtak a Darq famíliától. Olyan történetek keringtek róluk, hogy az éj teremtményeinek áhítatot és félelmet, de mindenekelőtt tiszteletet ébresztő ősi vérvonalából származnak. A mendemondák hihetőségét nagymértékben alátámasztotta a Darq férfiakat nemzedékek óta sújtó fényérzékenység, és a megnyúlt szemfogak. Mindazonáltal a közösség meleg szeretettel viseltetett a rejtélyes família iránt, s az idősebb Vladimir az egyszerű bányászokénál különb életre szánta egyedülálló művészi tehetséggel megáldott fiát, aki szívesen öltögetett együtt varrónőként dolgozó anyjával. Sajnos a szülők már nem érhették meg fiuk üstökösszerű berobbanását a divat világába, amit egyfelől bámulatba ejtő képességeinek, másfelől rejtélyes, vámpíri vonzerejének köszönhetett. Kedves, megértő, nyílt szavú népek voltak annak a yorkshire-i falunak a lakói, ahol a férfi jelenleg élt – akárcsak annak a kis román falunak a lakói, ahol a gyermekkorát töltötte. Sőt ahogy egyre többet tudtak róla meg a munkásságáról, az angol falucska lakói még büszkék is lettek rá. Olaszországban, Párizsban és Londonban is voltak házai. Mégis Darq House volt az igazi otthona. Divattervezőként a titokzatos Vladimir hallatlan népszerűségnek örvendett. A lesifotósok rajongtak érte, az újságírók körüludvarolták, a modellek megpróbálták ágyba csalogatni, s az ifjú Vladimir gyakorta ébredt arra reggelente, hogy egy szépséges nő nyúlik el mellette az ágyban. A külvilág szemében Vladimir Darqnak mindene megvolt. Majdnem mindene. Mert a szívében megmaradt egyszerű, romániai kisfiúnak: szeretetre és családi melegségre vágyott, ami sajnálatos módon hiányzott lendületes életéből. Akkor este, amikor megpillantotta Annát a pályaudvaron, ez az élmény megmozdított valamit a lelkében. Maga sem tudta, mi fogta meg a szomorú, gesztenyebarna nőben. Meglátta benne tervezett projektjének tökéletes arcát. De ennél többről volt szó. Valamely ősi ösztöne felismerte Annában a rokon lelket. A hasonszőrűt, akinek szüksége van rá, hogy szeressék, s hogy ő is szerethessen. Anna sebezhetősége megszólította őt, és Vladimir a szívével válaszolt. Ahogy teltek-múltak a hetek, Anna a szeme láttára virágzott ki, és bársonyos bőrének illata olyan vágyakozást ébresztett a férfiban, hogy majd eszét vesztette tőle. Óriási erőfeszítésébe került, hogy ne illesse azt a bársonyt az ajkával. Aztán eljött a bál estéje, és Vladimir a legszívesebben szélnek eresztette volna a tömeget, hogy kettesben maradhasson Annával. Úgy tervezte, hogy kivezeti a nőt az erkélyre, és táncot lejtenek a holdfényben. S ahogy a csillagok alatt keringőzve romantikáznak, megvallotta volna neki, hogy szerelmes lett belé. És remélte, hogy Anna viszonozni tudja az érzéseit. Amikor rájött, hogy Anna elment a bálból, azonnal utánasietett. Mit sietett, repült. Már nem lehetett feltartóztatni azt a csókot, ahogy a megáradt Maros folyót sem lehetett feltartóztatni egy nyáron, Vladimir gyerekkorában. De lehet, hogy Annának az csak egy csók volt? Vladimir a szó szoros értelmében reszketett az idegességtől másnap reggel, amikor beült a kocsijába, hogy ígéretéhez híven elmenjen Annáért. A próbaesküvőre a vasárnap reggeli mise után került sor. Volt némi fennakadás, míg mindkét nyoszolyólány a temetőkertben okádott, és a vőfélynek ki kellett ugrania a közeli kisboltba paracetamolért, na meg Red Bullért. A vőlegénynek csak fél szemöldöke volt. A másikat akkor borotválták le, amikor meztelenül lámpaoszlophoz kötözték Wakefield városközpontjában. Szokatlanul csendesen, illemtudóan viselkedett a próba során, és nem csatlakozott a lelkész pöszeségén élcelődökhöz, mint azt a vőfély szerette volna. Ahogy az oldalán álló jövendőbelijére nézett, Calum Crooke hirtelen ráébredt, hogy óriási mázlija van Dawnnal. Aznap reggel Mandy Clamp mellett ébredt – Killer és Empty Head szervezte meg neki ezt az utolsó félrelépést. Most viszont úgy érezte magát, mint az a fogyókúrázó, aki bekebelez egy egész Fekete-erdő tortát – szégyellte magát, hányinger kerülgette, és tisztában volt vele, hogy az effajta muriknak jóval nagyobb a füstje, mint a lángja. Mandy Clamp igazi

könnyűvérű lotyó, nem ér annyit, hogy elveszítse miatta Dawnt. Erre még aznap reggel döbbent rá, amikor Mandy világossá tette előtte, hogy neki mit se számít a jegygyűrű, és a továbbiakban is akármikor, akárhol örömmel Calum rendelkezésére bocsátja a testét. Calum mindig is ki volt rúgva a könnyen kapható nőcskékre, s ugyan Dawn nem tartozott közéjük, és soha nem tette volna meg Calummal azt, amit a fiú a múlt éjjel elkövetett ellene, Calum mégis mind ez idáig éppúgy lekezelte őt, mint a Mandy Clampeket. Elnézte Dawnt a csinos nyári ruhájában, hosszú, vörös haja hátrafogva, arca szépen kikészítve, és összehasonlította halottsápadt, farmerban és hamisított márkás topban dülöngélő húgaival. Anyja az elmaradhatatlan vietnami papucsában ide-oda lökdöste a lányokat, miközben suttogásnak szánt harsánysággal szidta őket, és Calum arra gondolt, nem csoda, hogy világéletében a Clamp-féle nőkre hajtott, hiszen nem is ismert más példát, amíg meg nem jelent az életében Dawn. Demi és Denise a fiú összes barátnőjét leribancozta, természetesen a lányok háta mögött, ami már csak azért is pofátlanság volt a részükről, mert ők sem voltak különbek, főleg Demi, aki Calum minden haverjának „megvolt”. Hanem az utóbbi időben Calum igencsak megorrolt rájuk, amiért kinevették Dawnt, hogy mégis minek képzeli magát, hogy még a bonbonok csomagolásán lévő szalagocska színe sem mindegy neki. De próbálják csak még egyszer kigúnyolni, és ő olyat mond nekik, hogy attól rögtön elnémulnak. Dawn rengeteget fáradt az előkészületekkel, és Calum vajmi kevés segítségére volt ebben. Kölcsönkérte a Charlotte nénitől kapott pénzt, és esze ágában sem volt visszaadni, vagy a nászútra költeni az összeget. S ahogy most ott állt a templomban, rettentően elszégyellte magát attól, hogy ő is olyan férfi, aki nemrég még menőnek tartotta, hogy megcsalja a kedvesét. Házasemberként arra fog törekedni, hogy a nadrágjában tartsa a farkát. Vladimir igen komornak és szigorúnak tűnt, amikor megállt Anna háza előtt a kocsival, és a nő félig-meddig arra számított, hogy Vlad mindjárt közli vele: túl sokat ivott előző este, és nem gondolta komolyan azt a csókot. Hát, ha így áll a helyzet, akkor elmehet a búsba. Az elmúlt huszonnégy órában Anna egy léha alakot már kidobott, s ha kell, a másodikkal is megteszi. Harcra készen kihúzta a derekát, aztán Vladimir kipattant a kocsiból, a karjába zárta Annát, és szenvedélyes csókkal illette, ő meg közben arra gondolt, hogy ha Vlad a nyakába mélyesztené az agyarát, ő a legnagyobb örömmel fog kivérezni a szomszédság szeme láttára. – Fényes nappal van – mondta aztán, amint levegőhöz jutott. – Nem fogsz te elégni? – Az ég óvjon bennünket a regényíróktól – felelte Vladimir. – Szállj be a kocsiba. Anna boldogan engedelmeskedett, és elhajtottak Darq House-hoz, ami a takarítók légiójának köszönhetően újra a régi, káprázatosan tiszta, gótikus fényében ragyogott. A férfi körbevezette Annát az otthonában, a birodalmán. Megmutatta neki a konyhában az irdatlan méretű jégszekrényt, amely a bolti darált húsos pite meg egy üveg Hellman majonéz mellett Cristal pezsgőt és olasz fehércsokoládé-trüffelt is tartalmazott. Bevezette Annát a hodályszerű nappaliba, ahol a jókora tévé mellett ezernyi DVD meg CD sorakozott a polcokon, és itt volt a világ leghatalmasabb, legpuhább szófája. Sorra mutatta neki a fürdőszobákat, a dolgozószobáját, egy kutyaeledellel teli tárolószekrényt, meg a ruhaanyagokkal és varrógépekkel telezsúfolt helyiségeket. Sehol koporsók, szűz leányok vérével teli demizsonok, vagy oltár a fekete miséhez. Aztán Vladimir Darq felvitte Anna Brightside-ot cirádás faragásokkal ékes, gótikus hangulatú hálószobájába, letette a baldachinos ágyra, testével feszületet formázva szinte odaszögezte a nőt, és mindenféle szentségtelen dolgot művelt vele.

79. FEJEZET

– A mindenit, neked meg szépészeti műtéted volt? – kérdezte Dawn Annától, mert Anna úgy sétált be másnap az irodába, mint valami Mae West. – Húsz évvel fiatalabbnak látszol a múlt szombathoz képest, és akkor is legfeljebb tizenkilencnek néztél ki! Botoxkezelésen voltál, vagy mi? Mindenki az Anna nevű jelenség felé fordult, és üde arcot, csillogó szempárt pillantottak meg. Még a haja is élettelibbnek hatott, gesztenyeszín loknikban göndörödött az arca körül, és minden mozdulatára rugózni kezdett, mint a hajlakkreklámokban. – Nem tudom, miről beszélsz – somolygott Anna oly elégedetten, hogy azt még a Csodaországból ismert Cheshire macska is megirigyelte volna. – Válságértekezlet – jelentette be Christie, azzal átkapcsolta a telefonját hangpostára, és előrement a kantinba. – Láttátok, milyen képet vágott Spatchcock, amikor elhaladtunk az íróasztala előtt? – kérdezte Raychel, aki évek óta nem érezte magát ilyen könnyűnek, mint ezen a hétfő reggelen. A nagynénje csodálatos asszony, mélységesen szerette. Igazán pompásan érezte magát a bőrében. – Le van tojva – mondta Christie. – Kit érdekel, mit gondol az a kis szarjankó rólam vagy bármelyikünkről. – Utálom – mondta Dawn. – Sose szerettem, de mióta áskálódni próbált ellened meg Grace ellen, azóta kétszeresen utálom. Sőt háromszorosan. Anna telepedett le az asztalhoz utolsóként a kapucsínójával. A többiek már alig várták, hogy belefogjon a mesélésbe, ezért a tréfa kedvéért elnyújtott hangon szólalt meg: – Egyszer volt, hol nem volt… – Megfojtalak, ha nem húzol bele – fortyant fel Dawn. – Hát, igazat szólva az este java részében egyedül ácsorogtam, szendvicseztünk a kutyával… – Ugorjunk egy kicsit az időben – mondta Christie, és sürgetőn intett, hogy jöhetnek a pikánsabb részek. – Szóval, elég hamar leléptem, de Vladimir utánam jött, és adott nekem egy jóéjt-csókot, aztán tegnap reggel eljött értem az autóján, és együtt töltöttük az egész napot. – Kérdés, hogy mivel? – Megnéztünk egy filmet, vacsorát főzött nekem… – És? Mondd már, te piszok! – sürgette Dawn. – Zenét hallgattunk, aztán… – Anna! – Aztán Vlad jól felnyársalt… – Halleluja! – kiáltott fel Grace, és mind egyszerre kezdtek tapsikolni. – Tony előkerült? – kérdezte Dawn. – Ó, igen. – Remélem, megmondtad neki a magadét. – Többé-kevésbé – mondta Anna. – És nem fogjátok elhinni, de az a nyavalyás macska is hazajött. – Őt megtarthatod – mondta Grace. – De csak azért, mert úgyis herélt. – Melyik férfi nem az? – sütött el Raychel tőle szokatlan módon egy kissé merész viccet. – Én ismerek egyet – mondta Anna ábrándosan. – Bár reggel alaposan lemerítettem. – Ej, de piszkos a fantáziád, Anna Brightside! – nevetett Grace. – És hogy sikerült a lánybúcsú? – kérdezte Christie Dawn felé fordulva. Aggódott Dawnért. – Borzalmasan – felelte Dawn. – Viszont tegnap volt a próbaesküvő, és Calum… olyan, mintha kicserélték volna. Nagyon furcsa. Nem ment el kocsmázni, és nem rángatott el az anyjáékhoz ebédre. Kettesben akart velem lenni. – Mint a kapcsolatunk legelején, fűzte hozzá magában.

– Úgy látszik, kezd benőni a feje lágya – mondta Grace. Egy ideje Dawnt is rendre belefoglalta az esti imájába. Kérlek, Istenem, add, hogy Dawnt helyes okok vigyék bele a házasságba! – Mikor mész a ruhádért? – Ma este, munka után. – Akkor tehát kezdődik a visszaszámlálás? – kérdezte Anna. – Már el is kezdődött – mondta Dawn. Mosolyogni próbált úgy, ahogyan Anna, de az igazság az, hogy Calum sosem tudná őt olyanformán lángra lobbantani, ahogy Vladimir Darq lángra lobbantotta Dawn csupa mosoly kolléganőjét. Calum egész vasárnap feltűnően kedves volt hozzá, de ez nem jelentett semmit, mert Dawn minden gondolata továbbra is Al Holly felé szállt. Hangtalanul álomba sírta magát az éjjel, és órákba tellett, mire elaludt, mert igaz ugyan, hogy egyre hangosabban ketyeg az esküvő eljövetelét jelző óra, ám az a másik, amely azt az időt méri, amikor Al Holly felszáll a buszra a holmijával, bizony az még annál is zajosabban szeleteli a perceket.

80. FEJEZET

Dawn a tükörben nézegette magát. Meg kell hagyni, csinos volt. Ebben a ruhában ez magától értetődött. Mégsem mosolygott rá a tükörképére. – Tökéletesen áll – mondta Freya. – Biztosan izgulsz. – Igen, igen – mondta Dawn, és buzgó mosolyra húzta a szája szélét. De nem tartóztathatta fel a szemébe gyűlő könnyeket, s azok gyorsabban peregtek le az arcán, mint hogy letörölhette volna őket. – El se hinnéd, hány menyasszonyt láttam már zokogni – mondta Freya, és a legjobbkor nyújtott oda Dawnnak egy zsebkendőt a mindig készenlétben tartott dobozból. – Tényleg? – Dawn nemigen hitt neki. Utóvégre a menyasszonyoknak az a dolguk, hogy ugráljanak örömükben, és nevessenek, és napsugarasak legyenek, vagy nem? Az aráknak nem repülőgéppel örökre elutazó gitárosok járnak a fejükben, amikor oltár elé állnak. – Én is sírtam – mondta Freya. – Úgy hullott a könnyem, hogy a templom kapujában apám azt mondta: „Idehallgass, Freya, ha nem akarsz bemenni, máris visszafordulunk, és megyünk haza. Ne az legyen benned, hogy senkit nem akarsz cserbenhagyni, most csak az számít, hogy te mit akarsz.” – És bementél? – Igen, bementem – mondta Freya. – De hazudtam magamnak. Nem akartam senkit cserbenhagyni. Egy rakás pénzbe került, a templom tele emberekkel, a vendégek messziről utaztak oda, összevásároltak egy kazalnyi nászajándékot; nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy az emberek a szájukra vegyenek, ha az utolsó pillanatban lefújom az esküvőt – úgyhogy inkább végigcsináltam. Lehúzta a cipzárt Dawn ruháján, és segített neki kibújni belőle. Dawn félve tette fel a következő kérdést: – És végül jól sült el a dolog? – Nem – érkezett a válasz a háta mögül. – Az a házasság eleve kudarcra volt ítélve. – Ó, jaj – sóhajtott fel Dawn. Nem pont ezt akarta hallani. – De aztán találkoztam életem szerelmével – mosolygott Freya. – És én voltam az a szerencsés ara, aki elsőként viselhette ezt a ruhát. – Szóval a tiéd volt? – Igen – bólintott Freya. – Az enyém volt. És amikor belekóstoltam a boldogságba, amit csak az igaz szerelem adhat, elhatároztam, hogy nem akarok több boldogtalan menyasszonyt látni. Ezt jól elbaltáztad. – A szerelem a legnagyobb varázslat – mondta Freya, miközben gondosan selyempapírba csomagolta a ruhát az asztalnál. Egyszer sem nézett föl, ahogy eltette a dobozába. – A szerelmes ember bármire képes. Nincs lehetetlen a számára. Légy bátor, és hagyd, hogy a szerelem megerősítsen. Ha befogadod a szerelmet a szívedbe, az olyan, mintha szárnyad nőne, nem gondolod?

81. FEJEZET

Csütörtökön Dawnnak jelenése volt leendő sógornőinél, hogy véglegesítsék a kocsik érkezési idejét. Mikor vált kényszerű kötelességgé az idejövetel?, töprengett, ahogy végigment a házhoz vezető ösvényen, és kis híján száraz kutyakakába lépett. Mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor még a családjukhoz tartozónak érezte magát, és kívánta a szeretetüket. Mi a nyavalyának betonozza be ezt a kapcsolatot az esküvői tortával? Egyébiránt Calum a legénybúcsú óta meglepően gyengéd volt hozzá. Talán az, hogy lámpaoszlophoz kötözték, némi friss vért juttatott agyának azokba a zugaiba, amelyek a szeretet kimutatásáért felelősek. – Tudom, hogy seggfej voltam az utóbbi időben, Dawn – mondta a fiú éjjel az ágyban. – De szeretlek. És tudom, hogy te jobban akartad ezt a házasságot, mint én, és én csak sodródtam az eseményekkel, de most már én is akarom. Gondold csak el, kevesebb mint negyvennyolc óra múlva már férj-feleség leszünk. Calum ilyetén megújulása miatt Dawn még inkább kötelességének érezte, hogy odaálljon vele az oltár elé. Már-már azt kívánta, hogy Calum üsse meg még egyszer – ezúttal istenigazából –, szolgáltasson ürügyet, hogy Dawn faképnél hagyhassa, de a fiúnak esze ágában sem volt pofozkodni. Helyette szeretkeztek, és Dawn csukva tartotta a szemét, és csak mímelte a gyönyört, miközben a könnyei a lezárt szemhéja alatt tolakodtak.

82. FEJEZET

– Akkor tehát mindenki készen áll? – kérdezte Christie. – De még mennyire – felelte Grace. – Hát akkor most rittyentünk egy helyre kis lánybúcsút leendő aránknak a borozóban! – mondta Christie, azzal megindult az iroda kijárata felé. Mindannyian hallották, hogy Malcolm hangosan csettint a nyelvével, amikor Christie odaért a férfi mellé, aki az íróasztalánál állt karba font kézzel, s csak úgy sütött belőle a rosszallás. Christie lassan odafordult felé. – Óhajt valamit a képembe mondani, Mr. Spatchcock? – kérdezte. – Vagy inkább megírja névtelen levélben? Malcolm szemöldöke két ártatlan, busa ívben felszaladt a homlokára. Gyűlölte ezt a nőt. A délutáni értekezleten McAskill a férfi minden egyes javaslatát megvétózta. Malcolm tisztában volt vele, hogy a főnök azért teszi ezt, mert gyanítja, hogy ő írta a levelet a feleségének. Bizonyíték ugyan nem volt, de Malcolm így is érezte a McAskillből feléje áradó utálatot. Nem lett volna szabad elküldenie a levelet, most már tudta, de ez a nő tehet az egészről. És most úgy áll itt előtte, mint valami nőnemű főmufti, és rágalmakat vagdos a fejéhez. – Nekem nincs mondanivalóm – mondta Malcolm műmosollyal. – Na és önnek? – Nekem sincs – felelte Christie. – Nekem van – szólt közbe Anna. Két lépéssel Malcolm előtt termett, s egy jól irányzott, kíméletlen térdmozdulattal tökön rúgta. Az egész testét átjáró erőteljes, feminin, ösztrogénban bővelkedő érzések sarkallták e tettre, melyek egyetlen, adrenalintól tüzelt térdlendítésben csúcsosodtak ki. – Azt hiszem, ezzel a többiek is egyetértenek – mondta, s mint aki jól végezte dolgát, összeütötte a kezét, mialatt Malcolm kétrét görnyedve a padlóra zuhant, és szoprán hangon vonított kínjában. – Tűnjünk innét – mondta Christie, összegyűjtötte a seregét, és szó szerint kilökdöste őket az ajtón. – Jaj, Anna, ez most mire volt jó? Biztos, hogy Malcolm jelenteni fogja az esetet. – Tartoztam nektek ennyivel azok után, hogy olyan rendesek voltatok velem az elmúlt hónapokban – mondta Anna, miközben az járt a fejében, hogy a Lenyugvó Napban feltétlenül ki kell majd mennie a mosdóba, hogy alaposan lesikálja a térdét. Thai lakomát tartottak, pont, mint azon az estén, amikor Anna születésnapját ünnepelték, és másodszor is jót kuncogtak az ételneveken. Pezsgővel koccintottak Dawn egészségére, és mindannyian tiszta szívből remélték, hogy tudja, mit csinál. Ez egyszer Dawn rettentően igyekezett: egyfolytában az esküvőről csacsogott, hogy milyen szép a ruhája, meg hogy a nyoszolyólányok megígérték, hogy józanok maradnak, legalábbis a szertartás idejére. Vidámsága valahogy mégis mesterkéltnek hatott. – Sikerült a huszonharmadik órában megszerveznetek a nászutat? – kérdezte Grace, és kiöntötte Dawn poharába, ami a pezsgőből maradt. – Nem – mondta Dawn. Sajnos az új, figyelmes Calum ahhoz túl későn jelent meg, hogy szervezkedjen nászútügyben, és a Charlotte nénitől kapott pénznek a fele már elment. Ráadásul Muriel teljesen megbolondult, és boldog-boldogtalant meghívott a fogadásra, ami újabb költségeket jelent, és holnap rendezni kell a számlát. Dawn a lóversenynyereményéről nem volt hajlandó lemondani. Alig nyúlt még hozzá, és az esküvő után abból fogja majd bevakoltatni a falat, és eltüntetni a szabadon lógó vezetékeket. Hű, de izgi lesz… A pénz egyelőre biztonságban pihent Dawn bankszámláján Charlotte néni pénzének másik felével egyetemben, amit Calum szerencsére nem tudott megkaparintani. – Calum a jövő hónapban szabadságot vesz ki, és csinálunk egy hosszú hétvégét – csicsergett tovább Dawn. – Elbúcsúztál már a cowboyodtól? – kérdezte Anna.

Ez betette a kaput. Dawn a kezébe ejtette a fejét, és kétségbeesett zokogásban tört ki. – Jaj, Dawny – szólt rá Anna. Ettől még rosszabb lett. Ő hívta így Dawnt. És holnap elutazik. Mindörökre eltűnik Dawn életéből. Christie megragadta a lány kezét. – Tudd, hogy ha holnap mégsem akarod átlépni a templom kapuját, mi ott leszünk veled, és támogatunk. Ne félj. Dawnnak erről Freya jutott az eszébe. Mindannak ellenére, amit a nő elmondott neki, Dawn pontosan tudta magáról, hogy másnap ott fog állni az oltár előtt, még ha tele van is kételyekkel. És ez szánalmas. – Sajnálom – mondta Dawn magához térve, és megpróbálta visszaragasztani az arcára a mosolyt, de az csak nem akart odatapadni. Előrukkolt egy hazugsággal, amivel senkit sem tudott átejteni. – A szüleim miatt sírok, hogy ők nem lehetnek ott. Pedig de szerették volna látni, ahogy szép fehér ruhában férjhez megyek. – Drágám, biztosra veszem, hogy a szüleid azt szeretnék, hogy boldog légy, akár habos esküvői ruhában, akár a nélkül – mondta Grace. Ő tudta a legjobban, milyen kemény is tud lenni egy szerelem nélküli házasság. – Boldog leszek – jelentette ki Dawn. – Megígérem. – Freya a „Fehér Esküvő”-ből azt mondta, hogy az lesz. És Dawnnak irtó nagy szüksége volt valamire, amire a hitét alapozhatja. Al Holly a bárpultnál iszogatott, amikor Dawn később bement a kocsmába. Hál’ istennek a koncert már véget ért, mert Dawn aligha bírta volna ki, hogy végig kell hallgatnia a zenéjüket, aztán meg Samuel elköszönő szavait: „Hát akkor, kösz, hogy eljöttetek. Hála nektek, otthon éreztük magunkat Barnsley-ban, és ezzel a szép emlékkel térünk vissza Brit Columbiába.” Al Hollynak széles és hosszú volt a háta, Dawn szerette volna odanyomni hozzá az arcát, hogy érezze a férfi melegét a fekete ingén át. Al megérezte, hogy ott van, hátrafordult, és rámosolygott. Nem a megszokott örömteli, lusta mosollyal, amely az egész arcát beragyogta, hanem tartózkodón és szelíden. – Hát mégis eljöttél, Dawny Sole – mondta. – Nem láttalak a közönségben, azt hittem… – Eljöttem. Hogy elbúcsúzzam – mondta a lány, és a szavak kifelé jövet megtapadtak a torkában, mintha horgonyt vetettek volna. – Mindenképp eljöttem volna. – Látnom kellett téged. – Lecsúsztál a dalomról. Az volt a búcsúdalunk ma este. Egy férfiról szól, aki szeret egy nőt, de az nem lehet az övé. Dawn ajka megremegett. Mi lett volna, ha hallja a dalt? Összeomlott volna tőle. Ám a sors közbelépett, nem hagyta, hogy Dawn elveszítse a fejét, így inkább a pincérnő veszítette el a számlát, s emiatt negyedórával tovább időztek az étteremben. Csakhogy Dawn valójában nagyon is kíváncsi volt a dalra, és boldogan omlott volna össze, hogy aztán megadja magát a szív parancsának. – Kár, hogy lekéstem róla. – A busz innét indul holnap délután háromkor. Még van – Al ránézett az órájára – tizennyolc órád, hogy meggondold magad, és velünk jöjj. Annyira tudnálak szeretni… – Ne mondd ezt, Al. Al ekkor odahajolt a füléhez: – Szeretlek, Dawny Sole. És te is szeretsz, mert amikor megcsókoltalak, éreztem a szívemmel a szívedet, szóval tudom. Gyere haza velem. – Nem tehetem. Al megpuszilta az arcát. Selymes, lágy puszi volt, amely a lány minden sejtjét, minden idegszálát, teste valamennyi atomját lángra lobbantotta. Örökké emlékezni fog erre a puszira, mert ez a legbánatosabb, leggyönyörűbb csók, amit valaha kapott. – Ég veled édes, drága Al Holly. Légy boldog – mondta Dawn, azzal sarkon fordult, és egyszer sem nézett vissza, mert akkor Al meglátta volna az arcán patakzó könnyeket.

83. FEJEZET

– Csinos vagy – mondta Niki, ahogy Grace belépett a konyhába tengerészkék kosztümben, amely ezüstös fényt kölcsönzött a hajának. – Ó, köszönöm – pironkodott Grace a nyakláncával bajlódva. Sehogy sem tudta bepattintani a zárat. – Majd én – mondta Niki. Grace átadta a láncot a férfinak, és jóleső borzongás futott végig a testén, ahogy Niki ujjai finoman súrolták a tarkóját. Igazán piszmoghatott volna még egy kicsit azzal a lánccal, gondolta. – Kész is, gyönyörű vagy – nézett végig rajta Niki. – Ne túlozz. – Ez nem túlzás, Grace, tényleg gyönyörű vagy – ismételte meg a férfi sokatmondóan. Grace érezte, hogy elpirul. Niki újabban egyre merészebben bókolt neki. Tudta, hogy Niki soha nem élne vissza a helyzettel, amíg Grace a házuk vendége, ahhoz túlságosan is úriember. De valami felébredt a nő lelkében attól, ahogy Niki kiejtette a száján a nevét. Grace megállapította magában: cseppet sem riasztja a kilátás, hogy egy szinttel feljebb lépjenek Nikita Koslovval. – Gyere ide, hogy nézel ki. Az összes gombot félregomboltad – mondta Ben, azzal odapenderítette Raychelt maga elé, hogy újragombolja új blúzán a legfelső két gombot. Raychel egy mérettel nagyobbat vásárolt a szokásosnál, ugyanis az elmúlt hónapokban felszedett pár kilót. Bennek borzasztóan tetszett, hogy asszonyosabb lett az alakja. Össze tudta volna csókdosni Raychel kolléganőit, amiért felhizlalták egy kicsit. Meg Elizabethet és Johnt a grillpartikért. – Jó vásárt csináltam veled – nevetett Raychel. Mialatt Raychel az esküvőn lesz, Ben a kertben segédkezik Johnnak egy játszóház felállításában a kis Ellis számára. Raychel gyanította, hogy John egyedül is boldogulna, de szemlátomást kedvét lelte a fiatalabb férfi társaságában. Csodálatos dolog egy ilyen kedves családhoz tartozni. És a kolléganőiből lett barátnői is csodálatosak. Ráadásul nemrég még egy óriási meglepetés is érte, ugyanis kapott Elizabethtől egy negyvenkétezer fontról szóló csekket, ami az ő részesedése volt valami rég elfeledett, s csak nemrégiben előkerült családi kötvényekből. Raychel először nem akarta elfogadni, Elizabeth azonban váltig állította, hogy az jog szerint az ő pénze, és ragaszkodott hozzá, hogy tegye el. Tele volt az élete napsütéssel, csupán egyetlen felhő vetett rá árnyékot – a valódi apja kiléte. De ma ez másodrendű kérdés. Mert ez a nap Dawn Nagy Napja. – Vino înapoi, în pat! Jöjj vissza az ágyba, én Annám! – Engedj felkelni! – tiltakozott Anna, ahogy Vladimir visszahúzta a rózsaszirmokkal beborított ágyra, és a testével fogta le. Anna valaha tévesen szerelemnek és romantikának hitte Tony féktelen szexéhségét. Ám mindez a jelentéktelenség ködébe veszett e mellett a férfi mellett, aki nem bírt betelni Anna ajkával, és olyasmiket művelt a testével, amiért a katolikus egyház kiközösítette volna a nőt, ha mindet meggyónja. Vlad szenvedélyes volt, mégis gyengéd, és oly magas szinten űzte a testi szerelmet, hogy ha többször csinálták volna egyhuzamban, Anna egyszerűen szétrobbant volna. – Miért kell elmenned? Hiszen hétvége van – mondta a férfi. – Mert először is meg kell etetnem a macskát, másodszor készülődnöm kell az esküvőre, és így is elkéstem, mert te ragaszkodtál hozzá, hogy ágyban reggelizzünk. – Hogy vagy képes elhagyni a férfit, akitől csokitrüffelt kapsz reggelire? – A barátnőm férjhez megy, úgy – mondta Anna. – A macskám meg éhes. – Akárcsak jómagam. – És Vladimir már neki is esett Anna nyakának. Ő felnyögött. Ha nem Dawn esküvőjéről lett volna szó, ellenállása menten megingott volna. – Hagyd abba. Muszáj mennem. Szépen kérlek, hagyd abba, vagy itt halok meg! – küzdött tovább Anna, de nagyon nehéz volt. – Na jó, ez egyszer engedek – mondta a férfi, és fájó szívvel eleresztette. – Este főzök neked valamit. Egy tradicionális román ételt.

– Mi az? Valami emberáldozat elszenvedője véresre sütve? – Drágám, soha ne gúnyolódj a vámpírokon – villantotta ki a fogait Vlad. – Azok már kevesebbért is végeznek veled. – És mi a legkedveltebb módszerük? – mosolygott Anna. – Az ezer apró harapás – felelte Vladimir, s közben finoman végighúzta az ujját a nő mellén. – Óóó… de én a szavadon foglak – csillogtatta Anna a szemét.

84. FEJEZET

– Ördög és pokol, tisztára, mint a Jeremy Kyle Show közönsége – mondta Anna, mikor már a templomban ültek; a menyasszony oldalán rajtuk kívül csak egy megállás nélkül köhécselő idős hölgy foglalt helyet egészen hátul. Feltételezték, hogy Dawn távoli nénikéi közül való. De nem. A hölgy a Mavis Marple névre hallgatott, és rendszeresen tűnt fel „különleges” templomi eseményeken, jelentéktelen szürkeségével ügyesen beleolvadva a gyászoló vagy éppen ünneplő tömegbe. Mavis elemében volt a hívatlan vendég szerepében, mindig behízelegte magát valakinek a kocsijába, így jutott el az esküvői fogadás helyszínére, ahol aztán öntudatosan lakmározott az étekkínálatból. Még egy hatalmas szalvétát is hozott magával, hogy a zsákmány egy részét abban szállítsa haza. A négy nő ámultan nézte a vőlegény oldalát, ahol lassanként megteltek a sorok slampos, tenyeres-talpas nőkkel, meg cingár kamaszokkal, közülük egyesek elegáns nadrágban jöttek, de a többség farmerban és edzőcipőben volt, sőt olyan is akadt, aki kapucnis pulóverben slattyogott be. – Csitt, Anna – szólt rá Christie. – Az effajta helyek felerősítik a hangot. – Képzeljétek csak el, hogy Anna itt rúgja tökön Malcolmot – mondta Raychel. – Aberdeenig szállt volna a visszhang. – Régóta kijárt már neki, hogy valaki jól megnyomorgassa a mogyoróit – felelte Anna. Ezen jót kuncogtak. – Nem felejtetted el a pénzt, Christie? – kérdezte Raychel. Ugyanis vásárlás helyett inkább összedobtak Dawnnak egy szerény összeget. – Itt van a táskámban – mondta Christie, és megveregette sárga kézitáskáját. Tetőtől talpig citromsárgába öltözött, akár a két lábon járó napsütés. A többiek épp ilyennek látták: meleg, éltető erőnek. Ami összetartja őket. Grace körülhordozta tekintetét a templomban. Milyen szép épület. Alig egy év múlva megint itt fog ülni, akkor Charles és Laura teszi majd meg az oltárhoz vezető utat. Lauráék és Paul csütörtökön hozták meg neki az örömhírt. Christie pezsgőt bontott, aztán a nők a verandára telepedve nézték, ahogy Charles, Paul meg Niki a kis Joe-val focizik. Akárcsak Christie esetében, a melegség szinte áradt Niki lelkéből. Az volt Grace egyik legmosolygósabb estéje, amire emlékezett. Még az a szomorú tény sem rontotta el a hangulatot, hogy Sarah úgy döntött, az apja pártjára áll, és teljesen elhatárolódik tőlük. Úgy látszik, már nem volt szüksége rájuk bébiszitterként, tudniillik Hugo közben beruházott egy kelet-európai au pairbe. A lány nagyon fiatal, olcsó munkaerő, és minden kétséget kizáróan csinos. Paul azt mondta, ő már most látja, hogy baj lesz ebből. Grace abban reménykedett, hogy Sarah jobb belátásra tér, és levelet írt neki. Talán az új baba érkezése majd segít befoltozni a törést. A héten Gordont is kiengedik a kórházból, amint azt Paul tapintatosan a tudomására hozta. Grace azon kapta magát, hogy nem is olyan ideges a hírtől, mint várta. Hát persze, mivel most biztonságban érzi magát, főképp a férfias, megnyerő Nikita Koslov és tüneményes húgának társaságában. – Arra gondolsz, amire én? – bökte meg hirtelen Christie, amint a hátul posztoló szertartásmester, pontosabban szertartásmesternő elbődült, hogy „az istenit neki, kuss legyen már!”. – Alighanem – sóhajtott fel Grace. – Jóságos ég! – mondta Anna, amikor a vőlegény anyja, mert csak ő lehetett az, a templom elejébe masírozott buggyos, rózsaszín nadrágban, másmilyen rózsaszín kabátkában, meg fekete kalapban, amivel temetésen nagyobb sikere lett volna. Az összhang kedvéért a cipője meg a táskája is fekete volt, bár így sem sikerült tökéletes harmóniát teremteni. Azzal a fajta rózsaszín rúzzsal volt kikenve a szája, amitől úgy festett az ajka, mintha harmadfokú égési sérülések borítanák. Mindennek a tetejébe még bőrbarnító sprayvel is lefújta magát, attól meg úgy nézett ki, mintha nemrégiben túl hosszan és túl közel álldogált volna a grillsütőhöz. Akár egy statiszta a Szégyentelenekből, akit végül azért szórnak ki, mert túlontúl otromba. A vőlegényt könnyen fel lehetett ismerni a fél szemöldökéről. Elegáns szmokingot viselt

barackszín nyakkendővel. Divatosan zilált volt a külseje, és jóképű is volt, de egyikük sem ilyen párt képzelt Dawn mellé. – Kizárt, hogy ő legyen az, ugye? Ez lenne Calum? – kérdezte Anna a szemöldökét ráncolva. – Bizonyára – suttogta Grace. – Akkor szeretném elrabolni Dawnt még a kapuban, és elszaladni vele innét – mondta Anna. A kedves, bohókás, csinos, légies Dawn egyáltalán nem illik bele ebbe a brigádba. Nem, ez képtelenség. – Lehet, hogy mindnyájan tévedünk, és végtelenül boldog lesz ezzel a fiúval – mondta Grace. – Aha, a hold meg sajtból van – vágta rá Anna. Már mindenki elfoglalta a helyét. Öt perc késésben voltak az előírt időhöz képest, amikor az egész terem felvillanyozódott, mert gépies hangon felcsendült az ismert esküvői dallam, a Here Comes the Bride. De kisült, hogy csak a vőfély mobiltelefonja szólalt meg. A bűnös felállt, és a tömeg felé fordulva széttárta vézna karját. – Szánom-bánom – mondta, és kikapcsolta a telefont. – Micsoda tahó vagy, Killer – kiabálta be valaki középtájról, amit morajló nevetés követett. Raychel nem volt benne biztos, helyes-e, ha azért imádkozik, hogy Dawn térjen észhez, és szökjön meg a kanadai gitárossal, de magában pontosan ezt tette. Azután feldübörgött az orgona, s a négy barátnő vegyes érzésekkel állt fel, és hátrafordultak a lefátyolozott Dawn felé, a szépséges, sudár Dawn felé. Álomszép ruhában volt, és könnycsepp alakú, barackszín csokrot fogott a kezében, ahogy lassan lépdelt az oltár felé. A lányok szeme tele lett könnyel. Igyekeztek nem ránézni a két mandarinsárgában feszítő koszorúslányra, egyiküknek olyan mély volt a dekoltázsa, hogy kibuggyanó melle úgyszólván megelőzte a menyasszonyt. Látták, hogy Dawn a fátyolon keresztül odamosolyog rájuk. Mosolya azt üzente nekik: „köszönöm, hogy eljöttetek”, nem pedig azt, hogy „ez életem legboldogabb napja”. Ahogy odaért az oltárhoz, Dawn visszamosolygott Calumra, de a lelke mélyén sikítva tiltakozott. Bárcsak lett volna mersze kibökni az igazat a barátnőinek tegnap este, amikor sírva fakadt a jázminrizs fölött. Miért is nem kérte a segítségüket, amikor még megtehette? Most már nincs más hátra, férjhez kell menni, mert ha mindeddig nem volt elég bátor, vagy elég nagylány ahhoz, hogy leállítsa a folyamatot, akkor ezen a ponton aligha lesz rá képes. Bárcsak levenné róla valaki ezt a terhet. Bárcsak! – Ha a jelenlévők köszül bárki tudomásszal bír arról, hogy esz a hászasszág nem jöhet létre, szóljon moszt, vagy hallgasszon mindörökké – selypegte a pap. A vőlegény oldaláról itt-ott humorosnak gondolt köhögés hallatszott. A lelkész a szemöldökét ráncolta, miközben Calum hátrafordult, és a győzelem jelét mutogatta a köhögőknek, aztán észbe kapott, és elnézést kért. Ha Dawn négy barátnője most lenéz, láthatták volna, hogy mindnyájuknak begörbült az ujja. Mind azt kívánták, azért imádkoztak, azért szólították a kozmikus erőket, hogy ha tényleg boldog lesz ez a frigy, akkor legyen úgy. De ha nem, akkor valaki vagy valami akadályozza meg a házasságot. A hosszúra nyúló csöndben Dawn arra várt, hogy Al Holly feltépi az ajtót, odacsörtet az oltárhoz, a karjába kapja, és fut vele, amerre lát. De ez nem történt meg. A lelkész újból megszólalt. Calum és Dawn az oltár elé térdelt. Valaki „SZ” betűt firkált Calum bal cipőtalpára, és „AR” betűket a jobbra, s most sorra rázkódtak a vállak. Csak Dawn nem volt humoránál. Robotpilóta üzemmódba kapcsolva ismételgette az eskü szavait, ami már nem jelentett neki semmit, és az sem érdekelte, ha ezért elkárhozik. Nincs is varázshatalma a ruhájának. Hogy vehette be Freya süket dumáját? A vőlegény és a menyasszony felhúzta egymás ujjára az Argos-katalógusból kiválasztott gyűrűket, és a tömeg éljenzésben tört ki, amikor Calumot és Dawnt férj-feleségnek nyilvánították. Dawn négy barátnője száraz pillantást váltott. Erről ennyit. Dawn férjhez ment. Jóban-rosszban. Most már mindegy. Miközben az ifjú pár az aláírásával szentesítette a frigyet a mandarinkosztümös

párossal a sarkukban, felcsendült a Guide Me, Oh Thou Great Redeemer. Grace tiszta hangja oly andalítóan vágta át a tömeg kakofóniáját, mint a fülemüleszó. Ez volt a kedvenc egyházi éneke. Grace, aki a lelke mélyén hívő keresztény volt, minden este imádkozott, és egy percig sem kételkedett abban, hogy az Úr segítette át a legsötétebb pillanatokon. Csak azt remélte, hogy ugyanezt teszi majd a kis Dawnnal is. Annát sírás fojtogatta, ezért inkább csak tátogta az éneket. Aztán Dawn kilépett a sekrestye ajtaján, és falfehér volt az arca, míg a Crooke-klán pimaszabb tagjai az ének végére érve kieresztették repedtfazék-hangjukat. A lány mosolya nem is lehetett volna hamisabb. Crooke-ék kiözönlöttek a templomból a fényképezkedésre, többségük amint kijutott a szabadba, máris rágyújtott. Anna látta, amint a babarózsaszínbe öltözött, drabális anyósa durván oldalba böki Dawnt, és rászól, hogy: „mosolyogj, az esküvődön vagy, a rossebbe veled!”. Senki sem vetette fel, hogy készíthetnének egy képet Dawnról a barátnői körében. Úgy látszott, hogy a nyoszolyólányok vezénylik a beállításokat. Christie együtt haladt az autókonvojjal a fogadásra. A borozó parkolója dugig volt, így az út szélén volt kénytelen megállni, de legalább könnyebb lesz majd kijutni. – Szerintem még Diana hercegnő esküvőjén se volt ekkora tömeg! – jegyezte meg Grace. – Szerintem Diana hercegnő temetésén se volt ekkora tömeg – tódította Anna. – Ez az, és nem tudom, Dawn hány embert ismerhet közülük – felelte Christie, és elfogadott egy pohár sherryt a pincérnőtől, de inkább lemondott a „borkorcsolyákról”: volt ott Rubik-kocka nagyságú tepertő, méteres kolbászos rúd, négybe vágott cipók húskrémmel töltve, meg tűzforró serpenyős krumpli, ami a bőrt is leégette az emberről, ha volt hozzá mersze, hogy az ujjai közé csippentse. A lakomázók összepréselődtek az asztaloknál, mint a szardíniák a dobozban. Grace nem tett megjegyzést a kosztra, de minden szónál beszédesebb volt a pillantás, amit Christie-re vetett, amikor a szájához emelte a villájára szúrt gumiszerű húsdarabot, aztán inkább letette. Anna figyelmét nem kerülte el a sok porcica végig a falak mentén. Nem ez a legtisztább hely a földkerekségen, az egyszer biztos. Megkereste a szemével Dawnt, és látta, hogy gyakorlatilag érintetlen a tányérja. Calum éppen ellopott tőle egy falat húst, Dawn meg biztatta, hogy csak rajta. Úgy festett, mint Degas kis táncosnője egy Lowry-rajzon: tökéletesen elveszett volt. Evés után, amikor felszolgálták a kátrányízű kávét, Calum kijelentette, hogy „ő nem a szavak embere, úgyhogy egyszerűen emeli poharát a menyasszonyra”, és ezzel letudottnak tekintette a feladatot. A vőfély azonban jócskán túlteljesített kínosan sikamlós sztorijaival Calum múltbeli szerelmi életéről, aminek eredendően az lett volna a célja, hogy meggyőzze az ifjú arát Calum hűséges mivoltáról, de éppen ellenkező hatást ért el az immáron egyre harsányabbá és mámorosabbá váló Crooke család és holdudvara remek mulatságára. Az emberek kezdtek átszivárogni a bárba, köztük Dawn is. Friss levegőre volt szüksége. – Hová, hová? – fordult Muriel a menyasszonyhoz. – Hisz még be se mutattalak a nénikéknek és bácsikáknak. – Kiszaladok a mosdóba – mondta Dawn. – Mindjárt jövök. – Rendben – mondta Muriel, és felemelte a poharát, hogy Ronnie újratöltse neki. Már számolta a karaokéig hátralévő perceket. Egész alakos tükör lógott a mosdó melletti falon. Dawn először elment mellette, aztán visszahőkölt, és rámeredt a tükörképére. A világ legnyomorultabb menyasszonya, egy igazán boldogtalan asszony nézett vissza rá. Neki nem lesznek kellemes emlékei erről a ruháról. Tépelődés nélkül, nyugodtan bezacskózhatja, hogy másnap visszavigye Freyának. Abban is biztos volt, hogy Freya elnézett valamit a méredzkedésnél, ugyanis alig kapott levegőt, úgy szorította a ruha. Légy bátor, mondta Freya. De ő cseppet sem volt bátor; buta volt és gyenge. Az utolsóként felcsendült templomi ének szavaival: gyarló vagyok a Te erőddel szemben. Ezt a sort akár az egész Crooke famíliának is énekelhette volna. Húzták-vonták, megfélemlítették és dirigáltak neki, mind az egész banda, mert arra vágyott, hogy szeressék és elfogadják, olyannyira, hogy áldozati bárányt csinált magából. De végül csak a megvetésüket sikerült kivívnia a teszetoszaságával. Újból belenézett a tükörbe, és kiguvadt a szeme. Úgy látszik, kezd bedilizni. A tükörképe most fehérben volt, ám ez a

szín egy cseppet sem sápasztotta, mert a bőre egészségesen napbarnított volt. Egyszerűbb szabású, amolyan balerinaruhát viselt cowboycsizmával meg Stetson-kalappal, hozzá strasszokkal kivert mellényt. A háta mögött Al Holly állt, ugyancsak fehérben. Majd kicsattantak a boldogságtól, mert a tükörbéli egy szerelmespár volt. Egyetlen nőnek sem lenne szabad esküvői ruhába bújnia olyan férfi kedvéért, akit nem szeret, és Dawn tisztában volt vele, hogy Calum Crooke iránt soha nem fog úgy érezni, ahogy Al Holly iránt érez. Mit keresek én itt? Jaj, Dee Dee, mit csinálsz? Dawn szeme könnybe lábadt, s mire megtörölte a szemét, az ábrándkép már eltűnt, és ő újra a földig érő, elefántcsontszín ruhás Dawnt látta, a magányos, pityergő Dawnt. Igazából nem is kellett vécére mennie, csak nem volt kedve a távoli Crooke rokonok csődületéhez. Levegőre viszont nagyon nagy szüksége volt. Olyan érzése volt, hogy az egész épületből kiszivattyúzták az oxigént, és valami nehéz, émelyítő anyaggal helyettesítették. Ki ez a férfi kalapban?… Ahogy az eszébe villantak Charlotte szavai, egyszerre megértette, kit látott akkor az öreg hölgy a fényképen. Mi csak azt szeretnénk, hogy boldog légy. – Istenem, hát lehetek boldog is? Merjek boldog lenni? – kérdezte a tükörbeli menyasszonytól. S az bólintott. Dawn kisurrant a mosdóajtó mellett nyíló vészkijáraton, és kilépett a szikrázó napsütésbe. Ezenközben a mosdóban Denise éppen a száját rúzsozta, míg Demi parfümöt locsolt a dekoltázsára. – Killer egész helyes öltönyben, nem? – szólalt meg. – Lehet, hogy később bepróbálkozom nála, amíg Liam nem figyel. Hallottad, hogy köhögött, mikor azt kérdezték: „van valakinek tudomása arról, hogy ez a frigy nem jöhet létre”? – Szinte vártam, hogy Clampy mindjárt előugrik valahonnét. – Kinéztem volna belőle. Calum végül is bevallotta Dawnnak, hogy a legénybúcsúján megkettyintette a csajt? – Kétlem. Elvégre a többit se vallotta be. A hülye idiótája, ezúttal majdnem ráfázott. Megdermedtek, amikor az utolsó fülkében lehúzták a vécét, addig nem is tűnt fel nekik, hogy van odabent valaki. Félve hajoltak le, hogy bekukkantsanak a vécéajtó alá, és a földre lelógó, fehér ruhát pillantottak meg. – Francba! – tátogta Demi. – Dawn az. Pucolás! Idegesen vihogva tántorogtak ki a mosdóból. Bár megígérték, hogy józanok maradnak, mióta elhagyták a templomot, fejenként legalább egy üveg Lambrinit már benyakaltak. A parkoló átellenes oldalán Dawn boldogan pillantotta meg Annát, Grace-t és Raychelt a cigarettázó Christie körül ácsorogva. Christie leszokóban volt, újabban alig-alig dohányzott, csak olyankor, amikor szükségét érezte néhány megnyugtató szippantásnak. Ez is egy ilyen nap volt. – Szia, drága – mondta Grace, amikor a szépséges menyasszony odament hozzájuk. – Jól érzed magad? – Nem – felelte Dawn, és kétségbeesetten kapaszkodott meg Grace kezében. – Jaj, lányok, rettenetes hibát követtem el. Tudnátok segíteni? – Komolyan beszélsz? – kérdezte Christie. – Szánalmasan viselkedtem, tudom. Hozzámentem Calumhoz, mert már nem mertem visszatáncolni, de nem szeretem. Al Hollyt szeretem, és meghívott magával Kanadába, én meg nemet mondtam, pedig ez minden vágyam, és muszáj vele mennem, mert ő az a férfi a fényképen, én próbáltam letagadni az érzéseimet, elfelejteni Charlotte néni szavait, meg hogy mit is látott, és mit próbáltak üzenni nekem a szüleim… tudom, hogy látszólag se füle, se farka annak, amit itt hablatyolok, de én már mindent értek, mert láttam magamat a tükörben, és most már tudom, hol a helyem. – Lélegzetet vett, amire már igen nagy szüksége volt. – Szóval, életemben nem beszéltem még ennyire komolyan. Segítsetek! Christie elejtette az égő cigarettát, és eltaposta sárga cipősarkával. – Rendben van – mondta. – De akkor jobb, ha csipkedjük magunkat.

85. FEJEZET

Akcióba lendültek, akár egy tökéletes összhangban működő elit alakulat, mintha születésüktől fogva ilyen manőverekre képezték volna ki őket. – Szálljatok be – kommandírozott Christie, miközben előhalászta sárga táskájából a kulcsait. – Fürgén. Egy emberként pattantak be Christie BMW-jébe, Grace előre, a többi három meg hátul szorongott, ugyanis Dawn ruhája egy negyediket is kitett. Szinkronban csatolták be magukat, és Christie sebességbe tette a kocsit. – Merre menjek? Navigálj! – mondta, a visszapillantó tükörből a borozót figyelve. Senkinek sem tűnt fel a távozásuk, annak ellenére, hogy csikorgó kerekekkel vette be a kanyart, mint valami James Bond. – Tényleg ennyi az idő? – kérdezte Dawn a műszerfalon lévő órára mutatva. – Percre pontosan. – Jézusmária. Előbb beugrunk hozzám. Itt fordulj balra, aztán egyenesen. Bedobálok pár holmit a bőröndbe, aztán el kell érnem a buszt. – Csak nem egy turnébuszt, tele cowboyjal? – kérdezte Raychel. – De igen. – Hát ez pompás! – szólt Anna. – Mikor indulnak? – Még van fél órám. Istenem, mit szól majd Calum családja? Nem kerülte el a figyelmüket, hogy Dawn a fiú családja miatt sokkal jobban aggódik, mint a fiúért. – Le vannak szarva. Most az egyszer csak magadra gondolj – mondta Anna. – De vajon helyes-e, amit teszek? – Ki tudja! – mondta Grace. – De még fiatal vagy, próbálj szerencsét, kedvesem. Az utóbbi hetekben elég volt csak rád nézni, és az ember rögtön tudta, hogy nagy hibát készülsz elkövetni. – Hónapokkal ezelőtt le kellett volna fújnom az esküvőt! – mondta elgyötörten Dawn. – Meglehet – mondta Grace. – De most kiszálltál belőle. Utólag könnyű ám okosnak lenni. – Ő tudta ezt a legjobban. – Tuti, hogy dugó lesz – mondta Dawn, mert amikor elérték a várost, megsűrűsödött a forgalom. De nem volt dugó. Mintegy varázsütésre az összes közlekedési lámpa vagy eleve zöld volt, vagy zöldre váltott a közeledtükre. Christie fittyet hányt a sebességkorlátozásra, mivel úgy gondolta, hogy a szent cél érdekében még a bírság kockázata is vállalható. – Jobbra az utolsó előtti ház lesz az, ott állj meg! – dirigált Dawn. Christie füstölgő kerekekkel fékezett Dawn háza előtt. Raychel segített kirángatni a lányt a kocsiból, ugyanis a ruhája lehetetlenné tette, hogy egyedül boldoguljon. Úgy reszketett, hogy nem talált bele a zárba, ezért Grace kikapta a kezéből a kulcsot, és segített rajta. Dawn vezetésével felrobogtak a lépcsőn. Grace lekapott két bőröndöt a ruhásszekrény tetejéről. Anna kiürítette bele a fehérneműs fiókokat, és fogasostul dobálta rá a tetejükre a ruhákat. Raychel a cipőket szedte össze. Dawnnak a menyasszonyi ruhájában mostanra olyan érzése volt, mintha mérgezett lenne, akárcsak Herkules inge, de már nem maradt idő átöltözni. – Hol a mobilod meg a töltő? Takarékkönyv? Sminkkészlet? Ékszerek? – sorolta Grace, ahogy visszagondolt, hogy ő milyen fontosabb dolgokat vitt el egykori otthonából. Dawn kihúzott egy fiókot, és felnyalábolta a tartalmát. – Itt van az egész! – Az útleveled is? – Igen. Minden. – Őrület, hogy te milyen akkurátus vagy! – mondta Anna fülig érő szájjal, és hatalmas, cuppanós puszit adott Dawn szájára. Imádom a nőket!, gondolta. Mert derekasan helytállnak a bajban.

– Bárcsak a gondolataimban is rendet tudnék vágni – mondta Dawn. Felkapta két gitárját az ágy mellől, és így szólt: – Kész. Minden megvan, ami kell. Indulhatunk. Még csak vissza se nézett a házra, amikor rakétasebességgel elsüvítettek a Felkelő Nap irányába.

86. FEJEZET

– Hol az a fránya menyasszony? – kérdezte Muriel. – Walter bácsikád és Enid nénikéd már indulnának, és sehol se találom azt a lányt. – Gőzöm sincs – mondta Calum, akinek csak ekkor jutott eszébe, hogy egy ideje mintha ő se látta volna az asszonykáját. Minden figyelmét lekötötte a bár, meg a hátát lapogató haverokkal való terefere. – Ti se láttátok? – fordult Muriel igencsak megjuhászodott lányaihoz. – Izé, nem – felelte Demi a nővérére pillogva. – Mi van? – faggatózott tovább Muriel. Soha nem látta még ilyen csendesnek a lányait. – Semmi! – hárított Denise. – Mi van? – kérdezte Calum is, és gyanakodva nézett a húgairól az anyjára. – Bökjétek már ki! – mondta Muriel rózsaszínbe bújtatott, termetes farára tett kézzel. Addig nyaggatta őket, amíg egyikük beszélni kezdett. – Lehet, hogy nem fontos – kezdte tétován Denise. – Emlékszel, mikor kijöttünk a vécéről, és megkérdeztelek, hogy merre van Dawn? Azt mondtad, kiment a mosdóba… – Ige-en – mondta Muriel, és felkészült a legrosszabbra. Még nem tudta, hová fognak kilyukadni, de az eddig elhangzottak nem tűntek túl biztatónak. – Szóval, lehet, hogy mind egy időben voltunk a mosdóban… – Micsoda sztori – így Calum, és már ment is volna vissza a haverjaihoz. Nővérkéje remélhetően sosem adja krimiírásra a fejét. – Folytasd – mondta Muriel immáron karba tett kézzel, ami annak volt a jele, hogy cseppet sincs ínyére a dolog. – Szóval, nem vettük észre, hogy rajtunk kívül van még valaki odabent… – Mondd tovább – sürgette Calum, s most már csupa fül volt. – MONDD TOVÁBB. – És hát… és… – Demi már majdnem sírt. – És megemlítettük, mit csinált a mi Calumunk Mandy Clamppel a legénybúcsúján – fejezte be húga helyett a mondatot Denise. – De nem biztos, hogy Dawn volt az – szúrta közbe Demi. – Habár az illető hosszú fehér ruhát viselt – tette hozzá Denise. – Nem is mentetek vissza, hogy megnézzétek? – kérdezte Muriel, és hitetlenkedve dörzsölte a homlokát. – Hát… nem. Ez eszünkbe se jutott. Calum pördült egyet, és a hajába túrt. – Eszetekbe se jutott! Ki más lehetett volna az hosszú fehér ruhában? Csak nem egy földre szállt angyal? Grrrr! – Nekiugrott a nővérének, de mielőtt akár csak hozzáérhetett volna, Denise fiúja, Dave közbelépett, és ököllel úgy állon vágta a vőlegényt, hogy az átrepült az asztal fölött. – Nem érdekel, hogy az esküvőd napja van, cimbora, nőket nem ütünk meg. – Ezek nem nők – ordította Calum. – Hanem szófosó, hígagyú, házasság-tönkretevő picsák, egy kupac szar van az agyuk helyén. – Neked, te barom! A menyasszony az egyetlen, aki nem tudja, hogy megdugtad Clampyt a legénybúcsúdon, mit gondolsz, mennyi idejébe telt volna kideríteni? – kárálta Denise. – Ha eddig nem tudták, most már tényleg mindenki tudja, te kretén! – mondta Calum, ahogy körbenézett az elhűlt arcokon. – Uralkodnod kellett volna magadon, akkor nem lett volna mit elmondani, szarházi! És ezen a ponton elszabadult a pokol. Denise műkörmeit begörbítve előrelendült. Empty Head Calum segítségére sietett, de tévedésből Demit sikerült eltalálnia. Erre már Demi új fiúja, Liam is beszállt a harcba, de mielőtt kivont öklével bárkinek is odasózhatott volna, Muriel kiütötte a táskájával. Akkor valaki bedobta a csatározók közé a torta legfelső emeletét, és a menekülni igyekvő Bette elcsúszott rajta. Az utolsó kép, amit Calum látott, mielőtt magához tért az

agyrázkódásból a kórházban, Bette gigantikus hátsó fele volt, amint az ő feje felé zuhan. Mavis Marple hatalmas, fehér szalvétájában mindenféle jóval feltűnés nélkül távozott. Amikor valamivel korábban kiment a vécére, a földre tette a szalvétát, amibe gondosan belekötötte a finomságokat, és mindent hallott abból, amit a lányok a vőlegényről meg a legénybúcsúról fecsegtek. Jóllehet még mindig bőséges volt a kínálat a kolbászos rúdból, ez az esküvő még neki is több volt a soknál.

87. FEJEZET

– Szóval akkor tényleg megteszed ezt az őrült lépést? – kérdezte Raychel. – Szerinted őrültség? – kérdezett vissza Dawn. – Amióta ismerlek, soha nem voltál még ennyire eszednél, mint most – mondta Anna. – Hallgass a szívedre, babám. Légy bátor. Légy bátor. Freya is ezt mondta. Így mutatkozott volna meg a ruha varázshatalma? Ezért érezte olyan szűknek és kényelmetlennek? A ruha ezen a módon fejezte ki a tiltakozását, nem akarta, hogy boldogtalan alkalomból viseljék. Akárhogy is, bevált a dolog. Alig várta, hogy levethesse végre, bármilyen szép is. Majd visszaküldi Freyának néhány köszönő sorral egyetemben és abban a reményben, hogy a következő menyasszony, aki viseli, okosabban választ magának párt. Mennyi kidobott pénz! És ez őt most egy cseppet sem érdekelte. – Ó, míg el nem felejtjük, a nászajándékod – kotort bele Christie a zsebébe, és Dawn ölébe pottyantotta a pénzzel teli borítékot. És még több hullott az ölébe, amikor a lányok kiürítették neki a pénztárcájukat. – Ezt nem fogadhatom el… – Dehogynem, hiszen szükséged van rá – mondta Grace. – Na de ez nászajándék, és igazából nem is vagyok házas. – Tedd el a következőre. Dawn hatalmas mosolyra húzta a száját. Csordultig volt a szíve a gondolattól, hogy cowboycsizmában fog férjhez menni. Tudta, hogy így lesz. Hisz már látta. Érezte, ahogy a szülei megbékélnek a mennyben. Csak azt akarták, hogy boldog legyen, és az is lesz, de még mennyire. Mindnyájukért. – Jog szerint én most férjezett vagyok? – Igen – mondta Christie. – De ezen könnyen lehet változtatni. Csak egy ügyvéd kell hozzá. Te most csak arra koncentrálj, hogy megtaláltad életed párját. – Forog velem a világ – mondta Dawn a halántékát nyomkodva. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nektek. El se hiszem, hogy megtettem. – Jobb későn, mint soha – vetette közbe Grace. – Majd küldj nekünk dedikált CD-t, ha elkészült az albumotok – mondta Raychel, és megszorította Dawn vállát. Oly megnyugtató volt az érintése, hogy rögtön könny szökött tőle Dawn szemébe, és ő hagyta, hogy kicsorduljanak, mert ezek a boldogság édes könnyei voltak, jólesően melengették az arcát. – Úgy szeretlek titeket – mondta Dawn. – Olyanok vagytok nekem, mintha az anyám vagy a húgaim lennétek. Borzasztóan fogtok hiányozni. – Te is nekünk – mondta Anna. – Mi lesz velünk a lepcses szád nélkül, és ki fog tájékoztatni bennünket a fáskamrával fajtalankodó nőkről? Istenem, mindjárt bőgök. – Most ugrik a majom a vízbe – mondta Christie, és lopva odapillantott az órára. Pontosan három órát mutatott, és már látták is a turnébuszt, épp készült kihajtani a parkolóból az útra. Christie rálépett a gázra, nyomta a dudát, mint valami eszelős, azután megacélozta magát, rátaposott a fékre, és elegáns kocsija tökéletes megállást produkált a busz mellett. – A fenébe is, nem tudok kiszállni! – sikkantotta Dawn. Az ajtónyitó elveszett valahol a ruhája redői meg az óriási kézitáskája között. Raychelnek kellett kiugrania a kocsiból, hogy kívülről nyissa ki az ajtót neki. Anna nekiveselkedett, és kinyomta-tolta a habos ruhás Dawnt a szabadba. Segítség nélkül örökre a hátsó ülés foglya maradt volna. Al Holly letrappolt a buszról, és földbe gyökerezett a lába. Az arcára volt írva, hogy azt hiszi, hallucinál, s ha megmozdul, a vízió máris szertefoszlik. Dawny Sole úgy tervezte, hogy repülni fog a fiú karjába, de ennek épp az ellenkezője történt. Lassú léptekkel közeledett felé, miközben farkasszemet néztek. Hogy is hihettem, hogy élhetek nélküle?, kérdezte magától.

– Itt vagy – mondta a fiú suttogásnál alig hangosabban. – Megint búcsúzni jöttél? – Nem – mosolyodott el Dawn. – Ez most inkább egy hatalmas nagy szervusz. – Ó, Dawny. – Al csillogó szemmel nyúlt a lány keze után, félénken, akár egy kisfiú meg egy kislány a játszótéren. – Boldoggá foglak tenni. – Ajánlom is – mondta Anna Al háta mögül, amint éppen Dawn bőröndjeivel viaskodott. – Dawn, mondd csak, nem tudtál volna görgős bőröndöt beszerezni, mint más normális ember? – Én nem vagyok normális – vigyorgott Dawn. – Ne beszélj! – nevetett a másik kofferral küszködő Raychel. Samuel lehuppant a buszból, s miközben könnyedén felkapta a bőröndöket, a bajsza alatt tréfás megjegyzést tett, hogy a nő csakugyan gyengébb nem. – Vigyázzon rá – mondta Christie Alnek. – Ez a lány egy veszedelem, romokban vannak miatta az idegeink, és a mai nap után mind stresszterápiára szorulunk, de vigyázzon rá nagyon. – Igenis, hölgyem, ezt megígérhetem – mondta Al Holly, és vigyoribb már nem is lehetett volna a képe. Átkarolta Dawnt, és magához húzta. Tökéletes párt alkottak, és úgy szikrázott köztük a levegő, hogy tojást lehetett volna sütni a melegénél. Aztán Dawn odaszökellt a barátnőihez, és sorban megölelgette őket. Még az ölelésén is érződött határtalan boldogsága. A legnagyobbat Christie-nek tartogatta. – Csodálatos ember vagy – mondta neki. – Sosem felejtem el, amit értem tettél. – Légy boldog, kicsi lány – mondta Christie. – Hagyd, hogy szeressenek, és élvezz ki minden egyes percet. – Vigyázzatok magatokra, nagyon fogtok hiányozni – sugárzott Dawn, és csókot dobott mindnyájuknak. – Szeretlek titeket. Nem veszítjük el egymást, ígérem. – Remélem is – mondta Anna. – Te lüke tyúk. Al Holly kézen fogta Dawnt, és gyengéden felhúzta a buszba, aztán az egyik ablakkeretben látták viszont Dawn örömtől ragyogó arcát, miközben felbőgött a motor. A négy barátnő csak állt ott, és nézte a távolodó buszt, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz. Már fájt a karjuk az integetéstől, mire eltűnt a szemük elől. – És még azt mondják, hogy Barnsley-ban unalmas az élet – szólalt meg Raychel. – És most? Ne menjünk vissza a Kutya és Kacsába sütizni? – vetette fel Anna ártatlan képpel, a szemöldökét felvonva. – Hát, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem most inkább egy pohár pezsgő dukálna. – Nekem egy fillérem sincs – mondta Anna. – Most borítottam ki a pénztárcámat Dawn markába. Christie egy Visa kártyát húzott elő napsárga táskájából. – Ki fizet manapság készpénzzel?

EPILÓGUS

Június 27. – Egy évvel később

Anna Darq House kerítéssel körbevett hátsó kertjében állt pazar fekete ruhában, és lehunyta a szemét. Beszívta a karjában tartott tűzpiros virágok illatát, és elégedetten felsóhajtott. – Jól vagy, kedvesem? – kérdezte tőle Christie ugyancsak feketében, csupán az ő ruhája valamivel kurtább volt, és cifra fodrok díszítették az ujját meg a nyakát. Az utánozhatatlan Christie. Még feketében is a tarkát szerette. – Ó, igen – felelte Anna. – Milyen szép időnk van – mondta Christie felfelé bökve a fejével. Már lemenőben volt a nap korongja, pereme az ég kékjébe olvadt. A távolban ködbe borult a Pennine-hegység. Grace tartott feléjük egy üveg Dom Perignonnal a kezében. Raychel jött a nyomában négy pohárral. Ők is elegáns fekete ruhában voltak. – Emlékeztek rá, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor ugyanígy pezsgőt iszogattunk? – szólalt meg Christie, míg Grace töltött neki egy pohárral. – Aznap lett Dawnyból Mrs. Crooke. – Most meg Mrs. Holly, és dalos pacsirta. Rendszeres kapcsolatban voltak egymással, és a webkamera csodálatos találmányának köszönhetően láthatták is a lány ragyogó mosolyát, még ha csak képernyőn keresztül is. Olyan volt az a mosoly, mint a nap, soha nem aludt ki. – Nagyon szép volt a szertartás – mondta Grace a hűs pezsgőt kortyolgatva. – Egyetértek! – így Raychel. – És káprázatosan nézel ki, Anna. – Köszönöm – mosolygott Anna. Úgy is érezte magát. Hisz még csak a negyvenes éveiben jár, és egy napon azzal a határozott meggyőződéssel fog majd visszatekinteni erre az évtizedre, hogy az utolsó cseppig kiélvezte. – Úgy van, úgy van! – tette hozzá Grace. – Láttam pár fantasztikus fekete öltözetet a gyülekezetben – mondta Anna. – Nézzenek oda! Egyszerre hogy odafigyel a divatra! Csak két órája lett Mrs. Darq, de máris kibújt belőle a Zandra Rhodes. – Nagyszerű ötlet volt a fekete esküvő – mondta Raychel. – Na igen, ez van, ha az ember lánya halhatatlanhoz megy feleségül. – Tényleg halhatatlan? – kérdezte Raychel. – Inkább úgy mondanám, hogy nagyon is élő – mondta Anna huncut, elégedett mosollyal. A világ többi részének Vladimir Darq talány, rejtély és par excellence üzletember volt, amit hallatlanul sikeres fehérnemű-kollekciójának köszönhetett. Csak a Darqone nevű kreáció a brit női lakosság több mint egyötödének szekrényében megtalálható volt, és a karácsonyi piacra dobást követően Amerikát is egy csapásra meghódította. Egyedül Anna ismerte a férfi másik arcát, aki szeretett házi készítésű popcornt ropogtatva Harry Potter-filmeket nézni, meg keringőzni vele a kertben. Mégis sok olyan „rejtélyes” tulajdonsága volt, amelyek még Annát is gondolkodóba ejtették. Az ágyban földöntúli teljesítményt nyújtott, annyi bizonyos. Anna megsimogatta dudorodó hasát, gyarapodó kisbabája meleg fészkét. – Christie, gyere át hozzánk vacsorára a jövő héten, míg Grace és Niki elutazik. Ebben az állapotban én ki se tehetem a lábam a házból. Ne légy magányos. – Részemről rendben – mondta Christie, és rákacsintott Grace-re. Grace hamarosan kéthetes földközi-tengeri hajókázásra indul az ő fivérével. Nikita Koslov eltökélte, hogy behozza a sok elvesztegetett időt. Grace egyszerre volt ideges és feldobott a közelgő utazás miatt. Revelációként érte, hogy életében először ötvenhat évesen vásárolt magának csábos fehérneműt. Főképp, mivel a fia és annak párja segített neki abban, hogy milyet válasszon. Ám Grace a kis Dawn példáján már megtanulta, hogy ha jön a boldogság, akkor azt egyszerre, két kézzel kell megragadni. Végre-valahára elrendeződött a válás, s a neki járó nem kevés pénzből örömmel költekezett a hajókázáshoz szükséges ruhákra. Mint várható volt, Gordon eleinte a legkevesebb hajlandóságot sem mutatta a válásra. Váratlan módon éppen Sarah volt az, aki aztán jobb belátásra bírta. Gordon legelső lépése pedig a válást követően az volt, hogy végérvényesen kiköltözött a blegthorpe-i lakókocsiparkba.

– Mikorra is vagy kiírva a babával? – kérdezte Raychel. – Október harmincegyedikére – sóhajtott Anna. – Mikor máskor? Hát te? – Február tizennégy. Mikor máskor! – mosolygott vissza Raychel. Egész nap euforikus állapotban volt, ugyanis ez volt az első nap, hogy elmaradtak a rosszullétek. Azelőtt nem is gondolta volna, hogy a reggeli rosszullét egész álló nap kitart, de nem bánta, hiszen mégis lesz gyereke, amiről Bennel korábban álmodni se mertek. Siddallék kiterjedt családjából rengetegen éltek Barnsley-ban. Elizabeth rábeszélésére Michael ikerhúga hajlandó volt vállalni a DNS-tesztet, amint biztosították őket afelől, hogy senki sem küldi a nyakukra gyermektartásért a hivatalt, és igen, a minták kimutatták az egyezést. Ez azt jelentette, hogy Raychel mégsem vérfertőző kapcsolatból született, ahogy egész addigi életében hitte. Michaelt nem lehetett ideális apának nevezni, mivel épp a börtönben csücsült fegyveres rablásért, de Raychel nem is szándékozott idegenekkel kapcsolatot építgetni. Elizabeth, John, Ellis, Ben és az őt most körülvevő barátnői személyében már együtt volt a család, amelyre vágyott. – Nagyarányú átszervezésre lesz szükség a részlegen – csettintett Christie. – Mindenki azt hiszi majd, hogy rémes főnök vagyok, hisz tömegestül menekül tőlem a munkaerő. – Ugyan már, sorban állnak a jelentkezők, akik nálad szeretnének dolgozni – mosolygott Raychel. – Remélem, engem nem akarsz leváltani, mert a szülési szabadság után rögtön visszajövök. Legalább nem kell majd elviselnem, hogy Malcolm az egyre hatalmasabbra duzzadó mellemet gusztálja. Malcolm már a múlt. Megpróbálta bemószerolni Annát a tökön rúgás miatt, James McAskill azonban leplezetlenül kárörvendve azt felelte neki, hogy sajnos erre nincs bizonyíték. Malcolmot ez még nem bírta volna rá a távozásra, csakhogy arra viszont már akadt bizonyíték, hogy megfogdosta egy fiatal gépírónő hátsó felét. Amit a lány apja Malcolmmal művelt, ahhoz képest Anna térdmunkája ártatlan előjátéknak tűnt. Anna telitöltötte a poharát. – Azt hiszem, ennyit még megengedhetek magamnak. Nem lesz ellene kifogása a babának, ugye? – Végigsimított a férje tervezte menyasszonyi ruhája elején. Alatta lazára engedett, mégis képtelenül csábos terhességi fűzőt viselt. Vladimir úgy alkotta meg, hogy hátulról könnyedén letéphető legyen. – Igyunk – mondta Christie. – Annára, újdonsült férjére, és a születendő kisbabáikra. – És miránk – tette hozzá Anna. – A nőkre, mert bámulatos teremtmények vagyunk. – A barátokra – mondta Raychel. – Azokra, akik itt vannak, és a távol maradtakra is, akik vígan pengetik a gitárjukat – fűzte hozzá Grace. Mind megemelték a poharukat. Előbb egymásra. Aztán nyugati irányban, Kanada és a nap felé.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hatalmas köszönet az alábbiaknak. Ügynökömnek, Darley Andersonnak és angyalainak, a szerkesztőimnek: Suzanne Baboneau-nak és Libby Yevtushenkónak, és a publicistámnak, Nigel Stonemannek, akit rendszeres időközönként az őrületbe kergettem, de egyébiránt nagyra becsülöm. Öreg barátomnak, Pat Casserly „főfelügyelőnek”, aki türelmesen okítgatott a rendőrségi munka folyamatát illetően – én tehetek mindenről! Cimboráimnak, Alec Sillifantnak, Paul Searnek, Fraz Worthnek, valamint Pete Allwrightnak a támogatásukért és a sok-sok kacagásért a „Robert de Niro” heteken. Továbbá Freya Halvorsennek a myspace.com/freyahalvorsen oldalon meghallgatható zenéjéért, amely a legádázabb fenevadakra is csitítóan hat (például rám, legalábbis a gyerekek szerint!). Barátnőimnek, Cath Marklew-nak, Maggie Birkinnek, Tracy Harwoodnak, Rae Hobsonnak és Judy Sedgewicknek – jó, hogy vagytok. És a mesterfotósnak, aki egyben a fogadott bátyám, Chris Sedgewicknek (www.untitledphotography.co.uk), mert csak ő tudott rólam olyan fényképeket készíteni, hogy nem akarom felvágni az ereimet a látványtól. Mr. Gary „Jaws” Tipladynek (www.garytiplady.co.uk), aki a szó összes értelmében óriási fazon. A Barnsley-i Hírmondónak, a Yorkshire Postnak, a Sheffield Starnak, a Barnsley Szemének, Sadie Nicholasnak, és az oltári Darryl Smithnek a Sunday Postnál a pompás sajtótámogatásért. Valamint bellissima Franca Martellának, Gareth Evansnek, és a BBC Radio Sheffield teljes stábjának – akikre lassan már második családomként tekintek (szerencsétlen flótások!). Dr. Peter O’Dwyernek, aki tisztában van vele, hogy nem vagyok normális, mégis sikerült elérnie, hogy inkább meg nem értett zseninek higgyem magam. Te voltál az én kősziklám – sok boldogságot és szerencsét kívánok neked az életben. Camelia Popescunak és Jaiken Strucknak a fordításban nyújtott nagy-nagy segítségükért. Hála nektek, most már románul is tudok káromkodni, és az utamba akadó vámpírok elcsábítása sem jelenthet gondot. Továbbá az utolérhetetlen Heidi Sheerannak a Talkback Thamestől, mert rekordidő alatt világosított fel a forgatás menetével kapcsolatban a kis Anna érkezése előtt. Írótársaimnak, Sue „Dalai Láma” Welfare-nek, Louise Douglasnek, Tara Hylandnek, Jane Elmornak, Katie Fforde-nak, a világ legnagyszerűbb költőjének, James Nashnek, és a szépséges Lucie Whitehouse-nak, akik nem csupán a barátaim, de általam igen tisztelt írók is. Ugyanez áll Lucy Diamondra, Sarah Duncanre, Matt Dunnra, Kate Harrisonra és Jojo Moyesra. Köszönöm nektek, hogy befogadtatok a bandába: www.thenewromantics.org. Illusztris társaságotok megtisztelő a számomra. Stu Gibbinsnek, a legjobb honlaptervezőnek, akivel valaha találkoztam, de neki ezt inkább nem árulom el, különben még felsrófolja az árait. Itt lehet megtalálni: [email protected], és irtó jó fej. Lynsey Thompsonnak a Toni & Guytól, mert nem élhetek a varázsollója nélkül. Martin Brooknak, akivel „a Gateway Plaza tulajdonostársai vagyunk”, és Matthew Stephensonnak a The Book Grouptól. Richard Wardnak és Dean Cooknak a Bapp Industrial Suppliestól, David Sinclairnek, Jill Cravennek, Louise Weigoldnak és „Mrs. Barnsley” Mel Dykenak, akik rengeteget tesznek városunkban a művészetért. Annyi tehetség él itt, és hála nekik, az emberek végre-valahára kezdik megérteni, hogy Barnsley nem csak az agarakról szól. Emma Bruce-nak és Wayne Smithnek a Morrisonstól, valamint Mike Bowketnek és Celia Chappellnek a Redmoor Distributiontól, akiktől olyan háttértámogatást kaptam, amiről a szerzők többnyire csak álmodozni szoktak. Liznek, Elle-nek és Wayne „Mr. Bump” Baisternek, a legremekebb ruházati üzletek tulajdonosának – www.bertie.co.uk –, akik megnevettetnek, ha el vagyok veszve, és az ő kiváló társaságukban naponta tudnék írni egy könyvet.

A főzőcskézős műsorban megismert szakács kollégáimnak, akikkel életem legbulisabb hetét töltöttem, Phil Daviesnek, Paul Hoyle-nak, Verene Farrellnek és Christian Whiteley-Masonnak. És a stábból: Natalie Wattsnak, Nicole Taylornak, Nicola Cornicknak, Laura Hardingnak, Hugh Lambertnek, Martyn „Medve” Brake-nek, Russell Scoltocknak és Steve Grealey-nek. Továbbá az én virágos barátomnak, Gail Lawrence-nek. Legszívesebben könyvet írnék rólatok. Végül, de legkevésbé sem utolsósorban a családomnak: drága szüleimnek, Jenny és Terry Hubbardnak, akik mindig mellettem állnak. Valamint Terence-nek és George-nak, az én pernahajder fiaimnak, akik úgy nőnek, mint a bolondgomba, mosolyt csalnak az arcomra, megőrjítenek, és megtöltik a szívemet napsugárral. Szeretlek mindnyájatokat.

Copyright © Millytheink Ltd., 2010 Copyright © Milly Johnson, 2010 Cover illustration © Robyn Neild Cover design © Lizzie Gardiner Title type © Stephen Raw Hungarian translation © Darvas Eszter, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978-963-254-925-5 Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent Yorkshire puding Klub Madarak és méhek Tavaszi affér