MILLY JOHNSON. Tavaszi affér. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, A fordítás alapjául szolgáló mű: Milly Johnson: A Spring Affair

MILLY JOHNSON Tavaszi affér Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Milly Johnson: A Spring Affair Fordította H. Prikler Renáta

DB-nek. Megírom azt a milliónyi happy endet, amelyben nekünk nem lehetett részünk. Csak neked. Örök szerelemmel: Zöldszemű

Prológus Végezz nagytakarítást az életedben! Nehéznek és néha zűrzavarosnak tűnik az élet? Olyan érzésed van, mintha egy helyben topognál? Gondoltál már arra, hogy a szekrényeidben felhalmozott limlom van a jelenség hátterében? Nem lehet, hogy ezek a szükségtelen kacatok irányítanak, elszívják az összes energiádat, és nem hagyják, hogy lerázd magadról a múltat? Ha azt hiszed, hogy mindez légből kapott maszlag, olvasd el Mavis Calloway írását a 14. oldalon, és meglátod, milyen fordulatot vehet az életed már akkor, ha a felhalmozott szemétnek csak egy részétől megszabadulsz. A Women by Women márciusi számából

1. fejezet A világegyetem néha elképesztően sokat tesz annak érdekében, hogy kizökkentse a hétköznapokat a megszokott kerékvágásból. Ebben az esetben például feltartotta a fogtechnikust az M1-esen folyó útépítő munkákkal, a rendelő titkárnőjét egy trükkös kettős könyvelési procedúrával foglalta le, míg Mr. Swiftlynek, a fogorvosnak egy különösen nehéz húzással kellett megbirkóznia, ami több mint félórás csúszást eredményezett a rendelési időben. A zsúfolásig megtelt váróban a sorukra váró, unatkozó páciensek a polcra kihelyezett képes újságok lapozgatásával próbálták agyonütni az időt. Mrs. Elouise Winternek csupán egyetlen lap maradt, mégpedig a Women by Women egyik elrongyolódott száma. Egy olyan asszonyoknak szóló magazin, akiknek egykor fiatalos, érzékiségtől fűtött energiáiból már csak arra futotta, hogy beleássák magukat a receptrovat különféle egytálételeket ismertető cikkeibe, és mindenféle másba, amit a középkorúság felé vészesen közeledő, harmincöt éves Lou normál körülmények között nevetségesen ódivatúnak talált. De még ez a magazin is vonzóbbnak tűnt, mint a semmittevés, vagy a rendelő falain lógó ismeretterjesztő plakátok tanulmányozása. Így hát felkapta, és bepréselte magát egy lábával idegesen doboló nő és egy nyugdíjas férfi közé, aki a megtévesztésig hasonlított Ernie Wise-ra. Lou először a recepteket vette szemügyre, de egyiket sem találta túl izgalmasnak. Öt étvágygerjesztő fortély a báránycomb felszolgálásához. Lou megrázkódott. Nem tudott elképzelni olyasmit, amivel vonzóvá tehették volna számára ezt az ételt. Még a meztelenre vetkőzött sztárszakács, Marco Pierre White sem tudta volna rábírni, hogy megegye, akkor sem, ha a fogai közé vörös rózsát szorítva tálalja fel. Ha Lou a bárányhúsra gondolt, mindig maga előtt látta a ruganyos zsírrétegen szétfolyó mentaszószt és önmagát, hatévesen, amint egyedül ül az iskola ebédlőjében, kelletlenül tologatva tányérján a nemkívánatos darabokat, amelyek, hiába kívánta mindennél jobban, sehogy sem akartak eltűnni előle, így nem csatlakozhatott a többiek játékához. Bezzeg Leslie Jones anyukája tudott levelet írni az iskolának, amelyben kikövetelte, hogy csemetéjének ne kelljen megennie a vajbabot, de Lou édesanyja nem volt hajlandó kiharcolni, hogy lánya megszabadulhasson a báránysült evés kínjaitól. A feltoluló emlékek között ugyanakkor élénken megmaradt az a megkönnyebbülést hozó pillanat is, amikor az egyik kedves konyhalány eltakarította Lou tányérjáról az undorító bárányt, aki ezáltal kimenekülhetett gyötrelmes helyzetéből. Lou férjének, Philnek a báránysült volt a kedvence, bár addig, míg meg nem romlottak köztük a dolgok, Lou csak a legritkább esetben készítette el neki. Hanem miután értesült arról a gyalázatos viszonyról – sohasem fogja elfelejteni azt a gyászos, három és fél évvel ezelőtti napot –, az ominózus étel gyakori fogás lett a családi menüben. Ma is ez lesz a vacsora, gondolta Lou, annak a helyes kis megjegyzésnek az egyenes következményeként, amelyet férje az ő növekvő úszógumijára tett előző éjszaka. Lou megpróbált megfeledkezni róla, de a kimondott szavak valamilyen őrült forgás következtében minduntalan a felszínre nyomultak, úgy, mint piros zokni a fehér mosásban – megállíthatatlanul, pusztítóan. Éppen akkor hozakodott elő a férfi a fenékméretére utaló megjegyzéssel, amikor Lou kezdte elhinni, hogy sziklaszilárdan áll a lábán. Kétségbeesetten továbblapozott, hátha talál valamit, ami száműzi fejéből az őrjítő gondolatokat. Talált egy horgolt lámpaernyőmintát, amiben giccsessége ellenére is volt némi báj, bár Lou horgolás iránt érzett lelkesedése alig lobbant fel, máris kihunyt, amikor tizenegy éves korában hófehér fonalból sikerült létrehoznia élete első horgolt alkotását, egy szalagféregszerű sálat. Sehogy sem tudott rájönni, hogyan kell megfordulni és új sort kezdeni ahhoz, hogy kialakuljon az a bonyolult, babszemre emlékeztető vagy éppen négyzetes minta, amellyel a húga,

Victorianna (vagy „Torah”, ahogy újabban nevezte magát) oly könnyedén elkészített egy-egy csodás takarót. Persze Victoriannának mindig mindenre ráállt a keze, az édesanyjuk legalábbis ezt szokta mondani, amikor kisebbik lánya kézimunkáival dicsekedett a házukba betérő vendégek előtt. „Csak arra nem, amihez nincs kedve”, gondolta ilyenkor Lou, de ki sohasem mondta. Felesleges is lett volna, mert Victorianna olyan régen és olyan szilárdan állt a piedesztálján, hogy egy nukleáris robbantás sem tudta volna onnan eltávolítani. Tíz elképesztő pongyola. Írj végrendeletet. Végezz tavaszi nagytakarítást az életedben . Jézusom, tényleg ez vár rám az öregség küszöbén? Lou már-már reális esélyt látott arra, hogy egy szomorú napon cipők és táskák iránt érzett szenvedélye át fog alakulni valami mássá, vagy teljesen fel fogja emészteni az az igyekezet, hogy nevetésével ne kényszerítse a közelében állókat ernyőnyitásra, vagy ne kelljen attól rettegnie, hogy kirepül szájából a műfogsora. A pongyolák szörnyen néztek ki, hacsak nem szerette valaki a nejlonból készült holmikat. Különös hatással tudtak lenni az ember hajára, ha valami fémszerű mellett elhaladt. Ami a végrendeletét illeti, azt már megírta – nem mintha lett volna, mondjuk, pár Picassója, amit ráhagyhatott volna valakire. Ugyanakkor, még mindig legalább hárman voltak előtte, mielőtt bejuthatott Mr. Swiftlyhez, így nem maradt más hátra, mint megnézni, milyen tippeket tartogat a lap a tavaszi nagytakarításra. Az írás rámutatott, milyen felszabadító hatású lehet a limlomokkal teli szekrények kiürítése – el sem tudja képzelni az ember. Milyen szabadon szárnyal majd a lélek, miután elégettük a magazinokból kivágott, soha ki nem próbált recepthalmot, nem beszélve azokról a ruhákról, amelyek legalább négy számmal kisebbek a valós méretünknél, és amelyekről hiába reméltük, hogy egyszer még belefogyunk. Lou a ruhák említését érezte a leginkább húsba vágónak. Vajon mennyi ideje várja az a nyolcas méretű szürke kockás nadrág, hogy gazdája gömbölyded popsija visszanyerje eredeti, fokhagymagerezd formáját? Lou gyors számvetést végzett, és döbbenten konstatálta, hogy az ominózus ruhadarab pontosan tizenkét évet töltött érintetlenül a fogason, már a házassága előtt sem tudta belepréselni magát. Ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy legalább tizenöt kilót hízott, mióta elhatározta, hogy visszafogy belé, és ha hinni lehet Phil előző éjszakai megjegyzésének, a kritikus testrész azóta csak tovább növekedett. Ébren feküdt ágyában a kora hajnali órán, és arra gondolt, hogy valamiképpen csökkentenie kell a kalóriákat – nem merte elképzelni sem, mi fog történni, ha Phil pillantása megint vándorútra indul, és ismét felfedezi magának a karcsúbb hölgyeket. Egyetlen dolgot tehetett – hogy összekapja magát. Mégpedig gyorsan. Tégy rendet a házadban, és a fejedben is. Ne engedd, hogy a zűrzavaros élet diktálja a tempót. Dobd ki a felesleges cuccot, és vedd a kezedbe az irányítást! A cikk szinte kiabált, és Lou Winter lelkében életre kelt egy addig vakon tapogatózó, elveszettnek hitt darab, ami felvillantotta az alagút végén a fényt. Lou nem emlékezett rá, mikor dobott ki utoljára valamit, kivéve persze a konyhai szemetet. Nem csoda, ha túlterhelt szekrényei szét akartak repedni. Mi rossz történhet vele, ha könnyít a zsúfoltságukon? Legalább eltereli a figyelmét a fejében frissen megformáló dott gondolatokról. Éppen amikor szólították, magára öltötte legbambább arckifejezését, és becsúsztatta a lapot a táskájába. Nem tartott attól, hogy hiányozni fog valakinek. Több lapozgatást úgysem bírt volna el. Kompenzációként, „csodálatos” takarítóprogramjának első lépéseként behozza majd azt a nagy halom képes újságot, amelyet otthon összegyűjtött. De még ennél is jobban vágyott arra, hogy férje megjegyzését egyszer s mindenkorra kitörölhesse a fejéből…

2. fejezet Aznap este fél kilenckor Philip Michael Winter, a P. M. Autos, továbbá egy megereszkedni kezdő pocak és egy, fésüléssel napról napra nehezebben kendőzhető kopasz folt harmincnyolc éves tulajdonosa hátradőlt székében, és egy hangos, elégedett böffentés után megszólalt. – Ez fantasztikus volt, édesem. Lou elmosolyodott, és Phil szinte fürdött a büszkeségben, hogy ezt a mosolyt ő idézte elő. Ezek után senki sem vádolhatja azzal, hogy nem szokott bókolni a feleségének. Épp ellenkezőleg. Ő igenis meg szokta osztani Louval azt az elégedettséget, amely degeszre tömött gyomrából táplálkozott. Végül is joga volt tudni, hogy örömet szerzett a főztjével. Lou jó feleség volt. Talán a legjobb. Philnek sohasem kellett friss ing után kutakodnia, a ház mindig ragyogott a tisztaságtól, mennyei étkek kerültek az asztalra, és sohasem kellett attól tartania, hogy elutasítják férji jogait. Igazi „megadó” feleség volt, bár ahhoz, hogy az legyen, azért szükség volt némi idomításra. Lou szerencsésnek mondhatta magát, hogy Phil felesége volt. Biztos tető volt a feje felett, négy hálószobával, és, hála Phil szépen jövedelmező használtautó-kereskedésének, megvolt mindenük, ami kényelmessé teszi az ember életét. Kerti terasz és plazmatévé három hálószobában. Lou már a kezdeteknél mellette volt, amikor ő még csak álmodozott arról, hogy egyszer saját autókereskedése lesz, ami majd egyszer s mindenkorra kihúzza őket a gödörből, és a bankigazgatóhoz is elkísérte. A P. M. Autos családi vállalkozás volt, ezért is örült annyira, hogy Lou végezte a könyvelését, mert kiben bízhatna meg az ember, ha nem a saját feleségében? És az asszony ördögien értett a számokhoz. Volt elég pénzük a bankban, így volt miből fizetni a számlákat. Phil még arra is buzdította az asszonyt, hogy keressen magának valami részfoglalkozást, mert úgy vélte, attól függetlenebbnek érezheti magát, és legalább lesz egy kis pluszpénze cipőkre, sminkre, csecsebecsékre. De csak a részmunkaidő jöhetett szóba – Phil nem akarta, hogy a felesége kifárassza magát, vagy bármi megakadályozza abban, hogy esténként vacsorával várja otthon a férjét, aki így elmondhatta magáról, hogy saját szakácsa van. Egy egész vagyont megspórolt csupán azzal, hogy nem kellett étteremben ennie. De miért is ne evett volna otthon, mikor senki sem főzött úgy, mint Lou? Aki szívesebben elkészített bármit, semmint hogy flancos körülmények között felszolgált, gyengébb étellel is beérje. Phil egybenyittatta az étkezőt a konyhával, és az étkezések lebonyolításához építtetett egy tetszetős üvegházat, ahol vendégül látta, és felesége osztályon felül elkészített fogásai révén magához csábította a potenciális üzletfeleket. És Lou boldogan igyekezett a kedvében járni. Ugyan egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy jó-e ez neki, de tudta. Végül is, az asszony egyszer sem állt elő azzal az ostobasággal, hogy a „változatosság kedvéért menjenek el valahová”. Nos, azóta biztosan nem, hogy ő, Phil, félrelépett. Az aznap esti menü rózsaszín, szájban olvadó bárányvagdalt volt édesburgonyával és karamellizált sárgarépával (amit ő rendszerint megszentségtelenített egy félpintnyi házi készítésű mentaszósszal) – az abszolút kedvence. És még csak osztoznia sem kellett rajta senkivel, mivel Lou körülbelül úgy viszonyult a bárányhúshoz, mint Drakula a fokhagymához. Helyette, állapította meg Phil sanda mosollyal, inkább kis adag tojássalátát evett. Mégiscsak célba talált az a pajkos ártatlansággal megeresztett, popsipaskolással kísért, „Mintha megint felszedtél volna egy kicsit, drágám” megjegyzés, amikor a felesége előző éjszaka bemászott mellé az ágyba. Elég volt egy aprócska utalás rá, hogy az asszony elengedte magát, és Lou elbizonytalanodott. Pontosan annyira, amennyire Phil szerint szükség volt ahhoz, hogy értékelni tudja mindazt, amije volt.

Egy kívülálló számára kissé szigorúnak tűnhetett ez a viselkedés – lehet, hogy egyesek szerint a szadizmus határát súrolta –, de ők tévedtek. Hogy mekkorát, azt csak Phil Winter tudta. Mert neki igenis fontos volt a házassága, és biztos akart lenni abban, hogy a felesége is ugyanígy érez, és hozzá hasonlóan képes erőfeszítéseket tenni kettőjükért. Nem akarta, hogy Lou belekeveredjen a „nem érdekel, hogy nézek ki” veszélyes spiráljába, és úgy járjon, mint Phil üzlettársának, Kövér Jacknek a felesége, Maureen, aki nemcsak hogy elindult a sikamlós lejtőn, hanem egy versenybob sebességével söpört végig rajta. Most, miközben Lou elkanalazott egy Müller Lightot, Phil is magába tuszkolt egy nagy adag, calvadoskrémmel leöntött almás-karamellás pitét, amihez Lou jókora adag brandyt töltött neki kísérőként. Ha nem lenne ennyire fáradt, gondolta, még egy kis etyepetyét is kezdeményezhetne az est lezárásaként. Úgy sejtette, Lou a fél karját is odaadná, ha előző nap kibillentett szexuális egyensúlya legalább némileg helyreállna. Egy önmagában kétkedő nő sokkal, de sokkal jobban teljesít az ágyban, mint egy magabiztos. Phil Winter, legalábbis, így tapasztalta. És így volt tökéletes az élete. Lou Winter számára azonban jobb is lehetett volna mindez, még akkor is, ha része volt abban, ami anyja szerint elengedhetetlen a tökéletes élethez – volt szép háza, bankszámlája, rajta egészséges egyenleg, külföldi nyaralás, ha arra vágyott, és szorgalmasan dolgozó férjecskéje. Phil legvonzóbb tulajdonsága mégis az volt Lou szemében, hogy olyan élvezettel tudott enni. Sosem lett volna képes hozzámenni válogatós férfihoz. És ha már ez szóba került… Lou lánykori fantáziáiban Marco Pierre White játszotta a főszerepet. Elképzelte, hogy mélyen a szemébe néz, a köztük lobogó gyertyafényben érzékivé válik a férfi mogorva pillantása, amint kegyetlen mozdulatokkal feldarabol egy fokhagymával átitatott ciabattát, és szép lassan Lou szájába rakosgatja a falatkákat… elnyíló ajkán hívogatóan csillog az olaj, balzsamecet és vérvörös shiraz zamatos elegye. Ő volt az egyetlen férfi, akin Lou és legrégebbi barátnője, Deb valaha összeveszett. Lou nem volt annyira oda a magas pasikért, mint Deb, de White annyi más, férfiakkal szemben támasztott elvárásának megfelelt, hogy szívesen szemet hunyt volna a nemkívánatos testmagasság felett – ha legalább esélye lett volna rá. De mivel esélye nem volt, maradt az ábrándozás a szenvedélyes, ételimádó, félig yorkshire-i, félig olasz férfiról, akinek főleg az olasz fele bűvölte el. Az, hogy eszébe jutott Deb, mosolyt csalt az ajkára, ugyanakkor hatalmas gombócot idézett elő a torkában. Hogy megszabaduljon tőle, köhécselni kezdett, és megpróbált ismét Philre koncentrálni. Férje zsírtól csillogó álla és jóllakott vigyora ugyan közel sem volt rá olyan hatással, mint a gasztronómia fenegyereke, de hát ez volt számára a valóság. Az ábrándokat már rég eltemette. Lou összeszedte a tányérokat, betette a mosogatógépbe, és rácsapta az ajtót az émelyítő mentaszagra. Soha, senki sem gondolta volna róla, hogy mennyire utálja a bárányhúst, milyen megpróbáltatást jelent számára már a puszta látványa is. Megnyomta a gombot, és a gépben csorogni kezdett a víz. A mosogatószer habja végigfolyt a lábasokon, tányérokon, evőeszközön, eltüntetve róluk az ételmaradékot, ahogy egykoron a konyhalány tette. Csakhogy most elmaradt a szabadságérzet és a többiekhez való csatlakozás öröme, és a mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy – ha rövid időre is – a megpróbáltatás véget ért.

3. fejezet Lou ledobta a táskáját az íróasztala mellé, kibújt a kabátjából, és arra készült, hogy megerősítse magát egy csésze kávéval a személyzeti étkezőben felállított flancos új kávégépből. A kávé nagyon erősnek, nagyon feketének látszott, és köpésnek tűnő valami lebegett a tetején. – Ki rondított bele a kávédba? – kérdezte Karen, Lou „bűntársa”, miközben áthajolt Lou válla felett. – Pfuj… Az meg mi? Lou elmosolyodott. Kapcsolata Karennel messze volt attól a mély szövetségtől, amely egykori legjobb barátnőjéhez, Debhez fűzte. Talán egy percet sem élt volna túl munkahelyen kívül, ahol azonnal fontos tényezővé vált volna a korkülönbség, a lakótávolság, a különböző érdeklődési kör és a személyes elkötelezettség. De az irodában Karen remek havernak bizonyult. Louhoz hasonlóan ő is részmunkaidőben, tehát csak hétfőn, csütörtökön és pénteken dolgozott. Bár az irodavezetőjük változtatni akart ezen a munkarenden, hogy elválassza őket egymástól, kudarcot vallott. Karen meg tudta nevettetni Lout a tiszteletlenségével, a melegségével, a zamatos akcentusával és hangos, horkantásszerű kacajával. Évődésük megszínesítette a napjaikat, amelyeket közös ellenségük, „Cápa” Nicola Pawson minden erejével megpróbált színtelenné tenni. Fura szerzet volt ez a Nicola, ahhoz kétség sem férhetett. Csinos volt, karcsú, és még jó szándékúnak is látszott, egészen addig, míg ki nem nyitotta a száját, felfedve benne egy egész fogsornyi fémet, amely minden kétséget kizáróan nélkülözhetetlen szerszám lehetett volna bármely vízvezeték-szerelő kezében. Számos durva vicc keringett arról, hogy mit csinálhatott ez a száj a főkönyvelővel, Roger Knutsforddal a liftben a karácsonyi összejövetelen, főleg, amikor kiderült, hogy szegény Roger hangja elment az újévre, és csak úgy tudott beszélni, mint egy eunuch. Vele ellentétben Karen sötét hajú parasztlány volt, olyan felépítéssel, amit egy amazon is megirigyelhetett volna, és olyan vállakkal, amelyek elriasztották volna még a dulakodáshoz szokott rögbisztár Jonah Lomut is. Ugyanakkor, kitűnő génjeinek köszönhetően, érzékien bársonyos hangja volt, tekintélyes vagyona és egy nagyanyja, aki magánórákat adott ékesszólásból. Karen ruhatárában a színspektrum legharsányabb árnyalatai versengtek egymással, az előkelő House of Fraser legvörösebb rúzsát kente a szájára, és még csak kísérletet sem tett rá, hogy bármivel elrejtse tekintélyes méreteit. Épp ellenkezőleg. Megfelelően hangsúlyozott külső tulajdonságai rendkívül szexi nővé varázsolták Karen Hartwood-Courtot. Senki sem csodálkozott azon, hogy rövid időn belül az irodában dolgozó férfiak kedvenc céltáblája lett. Nem mintha Karent életének ezen a pontján érdekelte volna bármilyen kapcsolat. De hát, a férfiak általában azt találták a legvonzóbbnak, amit nem kaphattak meg. – Ma a szokásosnál is lazábbnak látszol – jegyezte meg Lou egy apró korty után, majd vágott egy grimaszt, mert a kávé kaparta a torkát. – Mert Nicola házon kívül van. Nem érzed? Az iroda hőmérséklete húsz fokkal felkúszott, és nem gyülekeznek viharfelhők a fejünk felett. – Karen pillantása úgy repkedett ide-oda, mintha magába akarná szippantani a simogató meleget. Stan Mirfield, a rangidős irodista ezt a pillanatot választotta az érkezésre. Aktatáskáját olyan mozdulattal hajította az asztalára, ahogy az olimpiai döntőn dobják be magukat a finalisták. Mintha az utolsó ezredmásodperc is számított volna. És Nicola jelenlétében számítani is szokott. Stan vidéken élt, és nem vezetett, ami korábban nem jelentett különösebb problémát. Csakhogy néhány hónapja az önkormányzat alaposan belepiszkált a munkarendbe, és Stan busza csak kilenc előtt tíz perccel ért be, így alig tíz perce maradt arra, hogy munkakezdésre az irodába érjen. Testi-

lelki roncs volt, mire belihegett a könyvelési részlegbe. Kivénhedt gőzgép módjára fújtatva megtörölte izzadságban úszó homlokát. – Hűlj le, Stan, tiszta a levegő – szólt oda neki Karen. – Hogy mondtad, angyalkám? – A Cápa. Nincs benn. És nem is lesz egész nap. – Remélem, beteg – mormogta az egyébként jószívű férfi. – Úgy tűnik. Talán kiesett az egyik cápafoga. – Igen! – bokszolt a levegőbe Stan. Karen Louhoz hajolt. – Érdemes ilyen jó hírt közölni vele? A végén még szívrohamot kap, és nem éri meg a nyugdíjat – fuvolázta színlelt haraggal. Mindketten a férfi szokásos mozdulatait figyelték. Tudták, hogy sima, olajozott gyakorlottságával egész nap körmölni fog, ha egyszer nekilát, hatékonyan, mint a gép, amit felhúztak, anélkül, hogy egyetlen kitérőt tenne a kávégép felé, vagy disznó viccek után kutakodna az interneten, ahogy a személyzet nagy része tette. – Ha én lennék a részlegvezetője, fikarcnyit sem érdekelne, hogy késik-e vagy sem – folytatta Karen. – Ha szólna a HR-eseknek, biztosan megengednék neki, hogy később kezdjen – felelte Lou. – Nem tudod, nem beszélt velük? – Ő nem, de a Cápa igen – sziszegte Karen, a megszokottnál is undokabbul ejtve a „Cápa” szót. – És azt mondta Stannek, hogy Bowman szerint ez szóba sem jöhet. – Felhúzta felső ajkát, és fogsora nagy részét felfedve utánozni kezdte Nicolát. – A személyzeti osztály egyértelműen kinyilvánította, hogy a szerződésed szerint pontosan kilenckor kell kezdened. Ha nem kilenckor kezdesz, megszeged a szerződésben foglaltakat. Valami ilyesmit kántált. Épp csak azt nem mondta neki, hogy ki leszel rúgva. – Szegény öreg Stan – dünnyögte Lou, miközben tovább gyötörte magát a kávéjával. – Lefogadom, azt nem közölte velük őnagysága, hogy még ebédszünetet sem tart. – Naná, hogy nem. Stannak viszont javasolta, hogy dolgozzon részmunkaidőben, de az hatással lenne a nyugdíjára, így Stan ezt nem fogadhatta el. Amivel persze a Cápa is tisztában volt. Na, lássunk munkához – mondta Karen, és tettre készen összedörzsölte a tenyerét. – Hmmm, az érdekesnek tűnik – mutatott Lou gúnyosan a kolléganője asztalán felhalmozott nyomtatványokra. – Egy anomáliát kell megoldanom. Rombusz Roger menet közben elveszített húszezer fontot, és hiába keresi, nem találja. Így engem ért a megtisztelő szerencse, hogy felkutassam. Roger Knutsford formák iránti vonzalmával érdemelte ki becenevét – természetesen sokkal jobban érdekelték a női idomok, mint a numerikus alakzatok. – Ennyit arról, hogy ki a nagyágyú! Ha rendes lenne, neked adná a fizetése felét – vélekedett Lou, majd ravaszul hozzátette: – Nem mintha te nem dédelgethetnél főkönyvelői álmokat. – Fogd be, Lou. Inkább adj kölcsön egy vonalzót. Lou kihúzta a fiókját, amely összevisszaság tekintetében kísértetiesen hasonlított Aladdin barlangjához. Minden volt benne, amire egy irodában szükség lehet, csak meg kellett találni. Jó ötpercnyi kutakodás és „itt kell lennie valahol” dünnyögés után egy enyhén piszkos vonalzót nyújtott át Karennek. Végezz nagytakarítást. Olyan érzése volt, mintha valaki lágyan, csábítón belesuttogta volna a fülébe a ki nem mondott gondolatot.

– Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte öt perccel később Karen, látva, hogy Lou élet-halál küzdelmet folytat a fiókjával. Először csak kirántotta a helyéről, majd gondolkodás nélkül felfordította, a szőnyegre borítva tartalmát. Aztán térdre esett a kisebb hegynyi limlom mellett. Nem hitte volna, hogy ennyi minden van a fiókjában. Olyan volt, mint egy űrkapszula. Akkor sem lepődött volna meg, ha megjelenik mögötte egy földönkívüli, és hátracsavarja a kezét. – Nos, mivel a Cápa ma nincs itt, úgy döntöttem, tavaszi nagytakarítást végzek a fiókomban – lihegte Lou. – Tökéletesebben nem is időzíthettél volna. Március 21-e van. A tavasz első napja – jegyezte meg Karen, megkocogtatva az asztali naptárát. – Nocsak. Legalább olyasmit csinálok ezen a nevezetes napon, amit már rég meg kellett volna tennem. – Gondolom, NEM azt akarod ezzel mondani, hogy elégeted végre azt a burgundivörös kosztümöt? – kérdezte Karen, nagyot nevetve a saját szarkazmusán. – Ha-ha. Nem. Csak kidobok egy kis szemetet – válaszolta Lou. – Az is az. – Hogy te micsoda arcátlan banya vagy! Nincs semmi baj a kosztümömmel. – Lou méltatlankodva a csípőjére tette a kezét. A teste vonalát követő kosztüm nagyon is funkcionális volt, bár kissé ódivatú, és ami a lényeg – Lou nem érezte benne magát feltűnőnek. A huszonévesek, persze, másként viszonyultak a ruházkodás kérdéséhez. Ők nem akartak beolvadni a háttérbe, és nem akarták megérteni, hogy mások miért vágyakoznak oda. – Előnytelen. Olyan… köpcösnek látszol benne. – Nem vagyok köpcös – tiltakozott Lou. – Ugyanakkor nem hiszem, hogy harmincöt évesen stílusikonnak kellene lennem. – Már miért ne lehetnél? – Ne köszörüld rajtam a nyelvedet, te lány – dohogott Lou. – Komolyan gondoltam, Lou. Aki mást mondott neked, bárki legyen is, le kéne lőni már holnap hajnalban. Vagy nem is. Miért várnánk addig? Aki ilyen súlyos vétséget követ el, az megérdemli, hogy azonnal végezzenek vele. – Jaj, ne beszélj zöldségeket. Karen megpördült a székében, hogy teljes figyelmét Loura fordíthassa. – Ide figyelj, Lou Winter. Klassz hajad van, dögös cicid, és a szemed egy tizenhat évesé is lehetne. Hát még senki sem beszélt neked gyémántokról és foglalatokról? Ha nekem olyan külsőm lenne, mint neked, gondoskodnék róla, hogy mindenkinek kiszúrja a szemét. De te még csak nem is értékeled, amid van. – Elhallgatott, és pillantását bánatosan végigfuttatta saját, „A” kosarakba bújtatott mellén. – Vonzó nő vagy. Miért takargatod magad? – Nem takargatom magam. De harmincöt évesen… – Hallod, mit mondtál? Egy harmincöt éves nő még nem öreg. – De hát te még csak huszonöt vagy. Őslénynek kellene tűnnöm a szemedben. – Kiváló tehetséged van ahhoz, hogy a legrosszabbat hozd ki magadból, tudod-e? Mindenkit előretolsz, kivéve önmagadat. – Hé, vegyél vissza kicsit – mondta Lou, de Karen elemében volt, és eszébe sem jutott elhallgatni, még akkor sem, ha esetleg újabb louizmusok kimondására készteti Lout. – Tiéd lehetett volna a Cápa állása, ha veszed a fáradságot és megpályázod. Így tehát, ha jobban belegondolsz, a te hibád, hogy ilyen átkozottul pocsék helyzetbe kerültünk. Mindannyian szívesebben dolgoznánk neked, mint ennek a vasfogú rabszolgahajcsárnak. Mindig feldühít, ha más tehetségét veszni látom. – Ó, hát így állunk? – csattant fel Lou annak a védőügyvédnek a vehemenciájával, aki épp

e pillanatban fedezett fel egy Brazília nagyságú lyukat a vád tanúja által előadott vallomásban. – Nos, ha már szóba került, hogy ki mit képes kihozni magából… – Térden állva elaraszolt a táskájáig, előkapott belőle egy brosúrát, és Karen felé hajította. – Tessék. Ezt neked hoztam. – Mi ez? – kérdezte óvatosan Karen. – Könyvelőtanfolyam. A főiskola előtt nyomták a kezembe. Én meg elhoztam neked. – De hát nekem nincs időm ilyen tanulással kapcsolatos ostobaságokra – tiltakozott azonnal Karen. – Heti egy nap. Csak ennyit kellene rászánnod. – És mi lenne a házimunkával? – Kit érdekel a házimunka? – No de ott vannak a gyerekek. – Ők iskolában vannak. Ez tehát nem kifogás. – De mit csinálok velük az iskolai szünetekben? – Ami azt illeti, a főiskolán is ugyanakkor vannak a szünetek. Ehhez mit szólsz, nagyokos? Nem beszélve arról, hogy a gyerekeknek nagyon jó helyük lenne a szüleid farmján. Vagy rosszul gondolom? – Na és a költségek? – Elballaghatnál a HR-re. Örökké a továbbképzés fontosságáról vartyognak, úgyhogy biztos van valamilyen finanszírozási csomagjuk. Vagy ha nincs is… Egy ilyen kurzus jó befektetés lenne a jövődbe. El tudnád végezni. Púp lenne a hátadon, de megcsinálnád. Koldulj, lopj, kérj kölcsön – majd visszafizeted, ha végeztél. – Ha. Ha végeztem. – Ugyan, Karen! Roger Knutsford sokkal inkább számít rád, mint a saját embereire. Semmi gondod nem lenne. Született tehetséged van a számokhoz, és ezt te is tudod. – Te sokkal jobban értesz a számokhoz, mint én. Miért nem iratkozol be te a nyavalyás kurzusodra? – Azért, mert én nem tekintem életpályámnak a könyvelést, mint te – tüzelt Lou. – Lehet, hogy van némi istenadta tehetségem a számokhoz, de engem a főzéshez húz a szívem. Karen gyorsan letörölte az arcáról szétterülni készülő mosolyát. – Te ezt jó előre kitervelted, ugye? – Lou olyan komikus tudott lenni. És kedves, és vicces, és csupa melegség. Szuper anyuka lehetett volna belőle. – Komolyan mondom, vidáman végigcsinálnád a tanfolyamot – folytatta Lou mély meggyőződéssel. Aztán ravaszul Karen Achilles-inára tapintott. – És gondolj csak bele, mi mindenre futná egy mérlegképes könyvelői fizetésből! Márkás cuccokat vehetnél a fiaidnak, magániskolába járathatnád őket, meg beszédórákra. El tudod képzelni, milyen féltékeny lenne rájuk a leendő irodaigazgatójuk? – Ez tisztességtelen húzás volt! – motyogta Karen. Lou tudta, hogy nyeregben van. – Otthonról is dolgozhatnál. Felvennél egy au pairt… – Tudod, mi vagy te, Lou Winter? Egy makacs, manipulatív nőszemély. – Nem kellene a Cápával kínlódnod, és a saját kávégéped köhécselne az irodád távoli sarkában… – Jaj, hagyd már abba! – Vagy te lennél a főnökünk. Könnyíthetnél szegény Stan terhein, és segíthetnél Zoénak, hogy ne kelljen mindennap sírva fakadnia. – Oké, oké, elolvasom, ha… Lou előre tudta, mi következik, de már belenyugodott. – Na, mondd csak! Ki vele!

– Elégeted azt a göncöt. Lou felnevetett. – Ha beiratkozol a tanfolyamra, az összes kosztümömet elégetem, és feszes topokkal meg miniszoknyákkal töltöm meg a szekrényemet. – Pontosan azt szeretném látni – dünnyögte Karen, és kinyitotta a brosúrát. – Látod, most már érdekel a dolog. Az újságcikk azt ígérte, hogy a feleslegessé vált holmik kidobásától drámaian javulni fog a hangulata és az energiaszintje. De elérkezett a négy óra, és Lou egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy pár fiók rendbe rakásától lett olyan jó a napja. Talán inkább Nicola távolmaradása volt az oka. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy mindenki jobb kedvre derüljön, mint A muzsika hangja vidám apácái. Vagy az, hogy péntek volt – és nem is szokványos péntek, hanem egy olyan, amit szabad hétfővel kezdődő hét követett. És a hétfőt azért vette ki, hogy csökkentse felgyülemlett szabadnapjait. Ugyanakkor be kellett ismernie, hogy a takarítás igenis hozzájárult az általános jókedvéhez és eredményességből fakadó elégedettségérzetéhez. Mert hallatlan elégedettség töltötte el, amikor minden iratkapocs és rajzszeg a helyére került. Az okafogyottá vált emlékeztetőket kihajította a szemétkosárba, a fogalmazványokkal és az elavult iratokkal együtt. Minden, fecnire felfirkantott információt átmásolt az íróasztalán lévő határidőnaplóba, aztán letörölte az íróasztal lapját, végül a számítógép-monitort, de a ruhájára rakódott porszemek láttán felvonta a szemöldökét. Bezzeg a takarítóknak nem néz a körmére az a szégyentelen Bádogfogú! És amikor Lou végre hozzálátott, hogy néhány könyvelési feladatot is elvégezzen, közvetlen munkakörnyezetének tisztasága még hatékonyabbá tette. A munkanap végeztével mindent, amit általában elöl hagyott, betett a megfelelő fiókba. Ettől olyan tisztának és érintetlennek tűnt az íróasztala, hogy majdnem visszaült mögé. Furcsa késztetést érzett, hogy újra dolgozni kezdjen. – Magasságos isten! – kiáltott fel Karen, amikor ismét megjelent Lou asztala mellett. – Fel kell tennem a napszemüvegemet, nehogy megvakuljak. Mit csináltál az irodaszereiddel? Eladtad őket az eBayen? – Az meg micsoda? – Jaj, mindig elfelejtem, hogy ti, nyugdíj előtt álló őslények mennyire féltek a technikától. Na, nem baj. Takarítónak nagyszerű lennél. Nem akarsz jelentkezni? Lou elmosolyodott. – Hát nem olyan tiszta minden, mint a hótakaró? – Mint a frissen hullott hó, Lou. – Karen elmosolyodott. Lou nem mindig alkalmazta helyesen az angol nyelv állandósult szókapcsolatait. – Majd ha meglesz a mérlegképes könyvelői vizsgád, és te leszel itt a góré, szólhatsz egykét szót az érdekemben. – Ezt meg sem hallottam, szivi. Egyébként is rohanok – mondta Karen, és már ki is libbent az irodából, mint egy szabadnapos királynő. – Kellemes hosszú hétvégét – kiáltotta még vissza. – Jövő csütörtökön találkozunk. Remélem, addigra már csak fakó emlék lesz a burgundivörös kosztümöd!

4. fejezet Phil szívesen evett curryt péntek esténként az edzőteremben töltött izzasztó órák után, így a konyhában langyos, egzotikus illatok kavarogtak, miközben Lou a saját kezűleg összeállított fűszerkeverékkel megszórta a fokhagymás paradicsomban fortyogó csirkedarabokat. A telefonja rövid csengése jelezte, hogy üzenete érkezett. A barátnőjétől, Michelle-től jött. ELMENTEM VISSZAHÓDÍTANI DAVE-ET. KÍVÁNJ SOK SZERENCSÉT. A néhány szó meglepetésként érte Lout. Amikor utoljára beszéltek, abban maradtak Michelle-lel, hogy a férfi komplett idióta, és Michelle akkor sem fogadná vissza, ha égő parázsszőnyegen átkelve illatos orchideákat szórna a lába elé. Lou gyorsan bepötyögte a válaszát. SOK SZERENCSÉT! A szíve mélyén azonban tudta, hogy barátnőjét újabb csalódás fogja érni, és lélekben máris felkészült a másnapi könnyes telefonhívásra. Michelle már évek óta odavolt a marcona külsejű építészért, Dave-ért, és két hónappal ezelőtt, kihasználva, hogy a férfi alaposan a pohár fenekére nézett, úgy tűnt, hogy meghozta gyümölcsét a sok próbálkozás. Azóta azonban a férfi udvariasan, ugyanakkor kitartóan kerülte Michelle társaságát, aki meggyőződéssel hitte, hogy ennek ellenére együtt kell lenniük. Minél többet látja Dave, hangoztatta, annál inkább megérti, hogy ő a hozzá való asszony, így minden alkalommal megpróbálta sarokba szorítani. Mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy nála szebb férfit még sohasem látott, bár korábban ugyanezt állította Colinról is – meg Liamről és Johnról, Gazről és Jezről, és persze a két Ianről meg Dazről is. És akkor a Véreskezű Dane neve még el sem hangzott. Az interneten sikerült felcsípnie a „kedves, gyengéd lelkű férfit”, aki semmire sem vágyott jobban, mint „egy rendes keresztény nő szerelmére”, és akit, természetesen tévesen, hat benzinkutas lemészárlásával is megvádoltak. Lou tanácsa, hogy Michelle ne legyen annyira nyomulós, süket fülekre talált, vagy ha mégsem, akkor Michelle sajátosan értelmezte, mert ha véletlenül sikerült Dave közelébe férkőznie, akkor szembetűnően kerülte a férfit, mi több, gyalázatos módon másokkal kezdett flörtölni, és közben hangos kacarászásával igyekezett magára vonni a férfi figyelmét. Lou Andy Battyvel tette ugyanezt, tizennégy évesen. Csakhogy azóta sem tett szert túl nagy szakértelemre az erotikus kapcsolatok terén, így nem lett volna ildomos, ha hirtelen prédikálni kezd. A sarokban elhelyezett hordozható televízió képernyőjén megjelent a Coronation Street kezdő képsora, jelezve, hogy Lou számára elérkezett a „boros óra”. Főzés közben szeretett elkortyolgatni egy pohár vörösbort, de most, ahogy keresni kezdte a dugóhúzót, olyan érzése lett, mintha életében először nézett volna bele az evőeszközös fiókba. Egek, erre aztán tényleg ráférne egy alapos szanálás, gondolta, miközben végignézett a kipróbálási szándékkal vásárolt rendetlen kütyühalmazon. A legkülönfélébb eszközök voltak ott, amiket egyszer sem használt, köztük egy konyhatündérként reklámozott krumplihámozó, amivel egyetlen kísérletig jutott, mielőtt behajította volna a fiók mélyére, aztán egy kötegnyi ősrégi spatula, amire egyszer sem volt szükség, mióta Phil egy egész doboznyit vett neki múlt karácsonyra. Kihúzta a következő fiókot is – azt, amelyikben a kaparókat, a zsineget, a celluxot, a körömcsipeszt és azokat a háztartásban használt apró-cseprő dolgokat tartotta, amelyek nem fértek volna be máshová. A kezébe vett egy megnyúlt, zöld színű gumigyűrűt, amelyre sötét foltokat festett egy folyós golyóstoll, egy elrozsdásodott lakatot a hozzá tarto zó kulccsal, ami már időtlen idők óta ott lehetett, és annak az indiai ételfutárnak a reklámját, amelyet tavaly karácsonykor bezártak, mivel kukacot találtak a bhajiban. Behajította őket a szemeteskukába, és közben azon tűnődött, miért nem tette meg már régebben ezt az egyszerű mozdulatot. Végül a legalsó fiókot is kihúzta. Nagyot kellett rántani rajta, hogy egyáltalán

megmozduljon, annyira tele volt a Phil elhasználódott pólóiból felvagdosott rongydarabokkal és elrongyolódott konyharuhákkal. Tényleg ilyen sok rongyra van szükség egy háztartásban? Ekkor megszólalt a konyhai óra, jelezve, hogy elkészült az étel. Lou, kicsit vonakodva, betolta a fiókokat. – Majd holnap – ígérte magának. Az autókereskedésben Phil undorodva csóválgatta a fejét, és olyan benyomást keltett, mintha nagyon fájna valamije. Sharon Higgins, kétszázötven font. Mindig, amikor betűkkel is kiírta az összeget a csekkre, számolni kezdett az agya, pörgősen, megállíthatatlanul, és az eredmény, amire jutott, hatalmas kanálként csapott le a gyomrára, és felkavarta a tartalmát. Havi kétszáz font tíz éven át, az huszonnégyezer font, majd havi kétszázötven a következő nyolc évben negyvennyolcezret tett ki összesen, nem beszélve arról, hogy a lotyó bármikor beadhatja az igényt egy újabb emelésre. Fennállt továbbá az egyetemi továbbtanulás lehetősége, ami huszonkét éves korig kitolja a fizetési kötelezettséget. Vagy még tovább, ha orvosok akarnak lenni, vagy még annál is több agyat igénylő foglalkozást választanak. Csupán enyhe vigaszt nyújtott a tény, hogy még nem kapott meglepetéslevelet a gyámhivataltól, mert akkor ennél is többet kellene fizetnie. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a nő ravaszkodásból játssza meg a jótékonykodást. Így még emészthetetlenebbnek tűnt a negyvennyolc lepedő. Csak egyszer látta a vérszívó kölyköket, öt évvel ezelőtt, a Meadowhallban, amikor karácsonyra vásároltak Louval. A Mikulás kuckója előtt szó szerint belebotlottak Sharonba, az anyjába meg a gyerkőcökbe. Egyetlen szó sem esett köztük. Sharon pánikszerűen továbbterelte a kölyköket, mintha attól tartott volna, hogy a férfi valamilyen igényt támaszt rájuk, pedig semmi sem állt távolabb az igazságtól. Phil nem látott mást, csak két közönséges, sötét szemű, szőke kisgyereket, akik iránt nem érzett semmit. Sem akkor, sem azóta. Illetve, ha érzett valamit, legfeljebb bosszúságot, mert már akkor tudta, hogy legalább negyvennyolcezer fonttal meg fogják rövidíteni a bankszámláját. És ebben nem volt benne a kamat! Felnyögött. Mindössze két éjszakát töltött Sharonnal. Ebből az egyikre egyáltalán nem emlékezett, annyira részeg volt. De ha minden igaz, legalább háromszor csinálták azt, ami a havi perkáláshoz vezetett, és hiába nem emlékezett egyik alkalomra sem, bizony drága dugások voltak – mindegyik tizenhatezer fontjába került! Chesterfieldben találkozott a nővel, pár évvel azelőtt, hogy Lou képbe került volna. Sharon a húszéves, szőke, hosszú lábú, nagy mellű pincérnők közhelyszerű megtestesülése volt hatalmas, kislányos szemmel, amely úgy ragyogott az arcában, mint a zafír. A csípője ugyan elég méretes volt, de a többi, nagyon is előnyös tulajdonsága mellett ezt könnyen meg lehetett bocsátani. Phil szabályosan hipnotizálta. Az ágyba csalogatáshoz nem kellett más, csak némi pénzvillogtatás, három flancos vacsora, egy ezüst karkötő, egy gyerek nagyságú plüssmaci, végül két palack pezsgő. Sharon azonban túlságosan száraznak találta a pezsgőt (persze ez csak akkor derült ki, amikor Phil már kipengette érte az ötven fontot), és diétás kólát kért helyette, így Philnek kellett megbirkóznia mind a két palackkal. Túl drága volt ahhoz, hogy veszendőbe menjen, pedig hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem fér össze a sörrel és a vodkával, ami már ott keringett a férfi szerveiben. A nő ennek ellenére azt állította, hogy fantasztikus volt az ágyban. A második alkalommal Phil ügyelt rá, hogy színjózan legyen, mégis csalódást okozott neki az aktus. És akkor még finoman fogalmazott. Lehet, hogy jó teste volt a nőnek, de abba az idegesítő kategóriába tartozott, aki ölelgetést akart, és hosszadalmas előjátékot, így órák kellettek ahhoz, hogy Phil egyáltalában megközelíthesse a célterületként kijelölt testrészt. A beszélgetés is

nehézkes és vontatott volt. Phil úgy érezte magát közben, mintha egy sűrű melasszal teli folyón kellett volna átkelnie, betoncsizmával a lábán. És az sem segített, hogy a nő, bár Phil nyilvánvalóan örömhöz juttatta, nem akarta viszonozni a szívességet, legalábbis nem úgy, ahogyan Phil szerette volna – egyértelművé tette ugyanis, hogy a szopás nem szerepel a repertoárjában. Egy idő után annyira unalmasnak találta a lányt, hogy a koituszt követő reggeli végeztével kiadta az útját. Attól tartott, sohasem tudja levakarni magáról, ha nem ezt teszi, és egyébként sem volt szüksége egy költséges viszonyra. Azt, hogy végül mekkora árat fog fizetni, nem is sejtette mindaddig, amíg a lány öt hónappal később meg nem jelent az autókereskedésben. Imbolyogva járt, mint egy kövér kacsa. Szemmel láthatóan terhes volt. És nem is egy poronttyal, hanem mindjárt kettővel. És az apasághoz kétség sem férhetett. A Winter család történetében többször előfordult ikerterhesség, ami még hihetőbbé tette a képtelen állítást. Nem beszélve az ultrahangfelvételről, amit Sharon bizonyítékként magával hozott. Phil mérhetetlen megkönnyebbülésére a nő azt állította, hogy nem akarja a nyakába varrni a felelősséget, még csak meg sem nevezi a születési anyakönyvi kivonaton, és nem szeretné, ha apaként jelen lenne az ikrek életében, mert szórványos, kötelességszerű látogatásaival csak összezavarná őket. Csupán egyvalamit vár el – hogy Phil járuljon hozzá a gyereknevelés költségeihez. És ezzel romba döntötte a jónak induló kilátásokat. Szavai úgy csobbantak bele a beszélgetés folyamába, mint vízbe az elhajított kődarabok, és Phil még a bank felé vezető úton is érzékelte a nyomukban felcsapó hullámokat. A nő ugyanis pontosan megnevezte az árat – kétszáz font minden naptári hónapban. Amennyiben pontosan megérkezik a számlájára az összeg, nem tájékoztatja a gyermekvédelmi hivatalt. Ez volt az a pont, amikor Phil megkérdezte tőle, egészen biztos-e benne, hogy ő az apa. A nő abban a pillanatban tasmán ördöggé változott. – Mégis minek nézel te engem? – visította, miközben a férfi kétségbeesetten próbálta csillapítani. – Hát nem te voltál az, aki elcsábított? Azt duruzsoltad, hogy „neked van a legszebb szemed a világon” (erre még Phil is emlékezett), meg hogy „nincs szükség óvszerre, mert elköttettem magam” (ami viszont sehogy sem akart beugrani a férfinak). – Kihasználtál! – fröcsögte a nő. – És amikor megkaptad, amit akartál, egyszerűen odébbálltál, és azt is elfelejtetted, hogy a világon vagyok. Én meg elhittem, amit az elköttetésről mondtál, fel sem merült bennem, hogy terhes lehetek. Amikor meg kiderült, hogy az vagyok, már nem volt lehetőség az abortuszra. Az egész a te hibád, te hazug disznó! Az, hogy valaki képes volt bevenni egy ilyen maszlagot (már ha elhangzott egyáltalán), igencsak gyöpös elmére vallott, Philnek mégis bűntudata támadt ezen a ponton, főleg, amikor Sharon sírni kezdett, bár ettől még nem hagyta abba a szitkozódást. Ha Philnek bizonyítékra van szüksége, mondta, ő nem zárkózik el a DNS-vizsgálattól, de akkor a gyermekvédelmi hivatalt is bevonja az ügyintézésbe. És ha ez nem lett volna elég, még a bátyjaival, az apjával, az újságokkal és Jerry Springerrel is előhozakodott… Végül egy kávéval és egy Kit Kattel sikerült lecsillapítani, plusz egy ígérettel, hogy taxival mehet haza, és Phil szent esküt tett magának, hogy soha többé nem vetemedik védekezés nélküli alkalmi szexre. Hét és fél hónappal a dugást követően – amire nem is emlékezett – megkapta az értesítést az ikrek születéséről. Egy rövid levélke volt, a nő bankszámlaszámával a cédula alján. A babák korábban érkeztek, de egészségesek, állt az üzenetben. És ami leíratlanul is kihangzott belőle: elkezdheted fizetni a tartásdíjat. Bár Phil ezt senkinek sem vallotta volna be, titokban azt remélte, hogy a porontyok elég koraszülöttek lesznek a szinte észrevétlen távozáshoz. Ezzel megszabadították volna felelőtlen apjukat a minimum tizennyolc évig tartó fizetési kötelezettségtől és annak költségeitől – mert ebben a vonatkozásban az utolsó penny is számított! Ezt követően egyszer sem jelentkezett Sharon, egészen addig, míg az ikrek be nem töltötték a

tizedik évüket. Ekkor ismét felbukkant, és havi ötven font emelést követelt. Phil beleegyezett, nehogy a nő kiborítsa a bilit, és amilyen jól ment a bolt, ezt könnyen meg is tehette. Nem beszélve arról, hogy hányinger környékezte már attól is, ha eszébe jutott a gyermekvédelmi hivatal. Igazság szerint, amíg azon az ominózus karácsonyon beléjük nem botlottak Louval a bevásárlóközpontban, Phil azt sem tudta, hogy egy fia és egy lánya van. Sharon maga nem sokat változott; egy kicsit talán keményebbé váltak a vonásai, és mintha eltűntek volna a fenekéről a zsírpárnák. A gyerekekre egyáltalán nem emlékezett, kivéve talán a szemüket. Kerek, barna szemük volt, mint a fiatal bagolynak. Vagy inkább kakukknak kellett volna nevezni őket. Szemét kis kakukkoknak, akik ott fészkeltek az ő bankszámláján, minden egyes nap szívták a vérét, és tátott szájjal kikövetelték tőle a magukét. Ez az epizód Sharonnal és a gyerekekkel sokkoló hatással volt Philre és addigi gondtalan életére. Amikor ő és a húga, Celia kisgyerekek voltak, a szüleik elváltak, és azzal kompenzálták őket, hogy agyonkényeztették mindkettőjüket mindennel, amit pénzért meg lehetett venni. A Winter gyerekek úgy nőttek fel, hogy pontosan ismerték a saját értéküket, hozzászoktak ahhoz, hogy minden az elképzelésük szerint alakul, és közben a készpénz megszállottjaivá lettek. Felnőtté válásuk is simán zajlott – az volt a benyomásuk, hogy sérthetetlenek, és azok is maradtak, és ezt csak megerősítette az a tény, hogy sikeresek lettek az üzleti életben, és csak úgy dőlt hozzájuk a pénz. Magabiztosságuk szerepet játszott abban, hogy vonzónak találták őket a másik nem képviselői, de az, hogy Sharon túljárt az eszén, bizony léket ütött Phil önhittségén, és a lelke mélyéig megrázta. Még fontosabb lett számára a haszonszerzés, mert csak így tudta bebizonyítani magának, hogy még mindig a csúcson van, és tíz körömmel kapaszkodott a tulajdonába. És soha többé nem vetette el a sulykot, ha flörtölni kezdett egy nővel. Mindennek, ami Phil Winterrel történt, Phil Winter szabályai szerint kellett történnie. Sharon Higgins, legalábbis, így gondolta. Beleértve azt is, hogy szinte naponta kirántotta felesége lába alól a biztonságot jelképező szőnyeget. Az, hogy Lou minden alkalommal visszakapaszkodott rá, fényes bizonyíték volt arra, hogy Phil jó úton járt ebben a vonatkozásban is. Éppen amikor lezárta a borítékot, és felragasztotta rá a bélyeget, a helyettese, Bradley dugta be vigyorgó képét az irodája ajtaján. Egy forgalmi engedélyt lobogtatott a kezében. – Megvan! – Az MG? – Aha. A félnótás vén tehén megkapta az ezerkétszáz kápét, és Colin már át is viszi reggel Kövér Jackhez. – Rohadt jól csináltad! Szép kis bónuszt hoz ez neked, bazeg. Ami a valóságban azért nem lesz annyira szép – bár egy százas nem rossz, főleg, hogy a munka dandárját ő maga végezte. Ő alkudta ki az összeget, Bradley-re csak a formaságokat hagyta, ezenkívül a szerződés aláírását kellett a vonakodó tulajdonosból kitaposnia. És csak ezerkétszázat fizettek ki egy járgányért, ami a négyszeresét fogja érni, mire Kövér Jack alakformáló műhelyéből visszakapják. És ehhez jön még a legnagyobb falat – a személyre szóló rendszámtábla, ami önmagában tíz rongyot jelent. A nyugdíjas, aki eladta, azt hitte, jó üzletet kötött, ami igaz is volt, hiszen csupán azzal, hogy megvették tőle az „öreg roncsot”, hatalmas helyet szabadítottak fel a garázsában, és megmentették az adó és a biztosítási díj kifizetésének aggasztó terhétől is. És az öreglány valószínűleg amúgy is elpatkol, mire elkölthetné az ezerkétszáz fontot. Talán mégiscsak van Isten odafenn az égben. Egy jó öreg kapitalista Isten, aki azoknak segít, akik képesek segíteni önmagukon.

5. fejezet Lou éppen a gabonapelyhét ropogtatta, amikor megszólalt a telefon. Szombat reggel volt, pontosan nyolc óra, kellemes márciusi nap, ami könnyű, simogatóan meleg fuvallataival tökéletesnek ígérkezett a lehúzott ágynemű kimosásához. A serpenyő, amelyben Phil villásreggelije készült, még meleg volt, és a férfi is csak néhány perccel korábban kanyarodott le a kocsifelhajtóról, így Lounak meg sem kellett néznie, ki keresi – tudta, hogy csak Michelle lehet az. – Szia, hogy vagy? – kérdezte egy csicsergő hang. – Jól. Korán keltél. Minden rendben? – Persze. Jól vagyok – bár a választ kísérő szipogás mást sugallt. – Biztos? – Neeem… Michelle sohasem volt jól. Vagyis, ez nem volt egészen igaz. Nem volt semmi baja, például amikor három évvel korábban megismerkedtek egy haladó indiai főzőtanfolyamon, ahová Lou csak azért iratkozott be, hogy Phil kedvében járjon. Ez volt az az időszak, amikor Lou pótolhatatlanná kívánta tenni magát a férfi számára, és mivel erotikus kézi és szájmunka tanfolyamot nem indítottak, ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Loun és Michelle-en kívül senki sem volt a csoportban, aki meg tudott volna főzni legalább egy tojást, és a lobbanékony, félig ázsiai, félig barnsley-i akcentussal beszélő indiai kurzusvezető kétségbeesett kirohanásai folyamatos kuncogást váltottak ki a résztvevőkből, ami az iskolai kávézóba is elkísérte őket. Telefonszámokat cseréltek, és találkozgatni kezdtek tanfolyamon kívül is. Mind gyakoribbá váló telefonbeszélgetéseik olyan simák és könnyedek voltak, mint a hattojásos piskótalap. Az űr, amely Deb távozása után napról napra nagyobbra hízott Lou szívében, új barátokért kiáltott, és Michelle tökéletesen beleillett. Legalábbis eleinte. Bimbódzó barátságuk alapja annyira erős volt, hogy Lou észre sem vette rajta az első repedéseket. Pedig ezek a repedések gyorsan hasadékokká mélyültek, és rövid időn belül Grand Canyonokká váltak. Lou néha szégyenkezve vallotta be önmagának, hogy kimerítőnek találja Michelle örökös depresszióját, főleg, amikor felidézte a vihogástól és jókedvtől hangos főzőtanfolyamot. Barátságukat akkor még nem tették próbára külső traumák. Ugyanakkor eszébe jutott elhagyatottsága szörnyű időszaka, amikor Deb még ott volt, hogy meghallgassa, akár az éjszaka közepén, így Lounak nem kellett attól rettegnie, hogy elalszik, és újraálmodja gyötrelmes álmait. Amelyekből ha felébredt, egy nagy, kihűlt ágyban találta magát. Egyedül. Attól rettegve, hogy megőrül: önzőnek, megszállottnak érezte magát, pedig csak nem tudott megfeledkezni a saját fájdalmáról. Amikor úgy érezte, szétvetik a fejét az agyában kergetőző, kínzó kérdések. Amikor mindenbe belecsimpaszkodott, amiről úgy hitte, kitölti majd a szívében éhesen tátongó űrt. Úgy kapaszkodott Debbe, mint egy erős indába, és Michelle most ugyanígy kapaszkodott belé. Az igaz barátok ki szoktak tartani egymás mellett a nehéz időkben, hát hogy fordíthatott volna Lou hátat Michelle-nek a szükség órájában (vagy sokkal inkább óráiban)? – Szóval, elmentem a kocsmába – szipogta Michelle. – Dave is ott volt. – Igen? – Csak annyit mondtam neki, hogy „szia”. – Hallgatlak. Lou a felerősödő zokogásból tudta, hogy már el is értek a kibontakozáshoz. – Erre Dave megfordult, és mindenki előtt – még több könny és még hangosabb

szipogás – rám… rám rivallt… – Folytasd – biztatta Lou. – És azt… azt mondta… hogy… „szállj le rólam, és egyszer s mindenkorra hordd el azt a viszketős pinádat”… Lou olyan erősen szorította a telefonkagylót, hogy belefehéredtek az ujjai. Mit lehet erre felelni? Végül, utólag legalábbis így látta, a lehető legostobábbat mondta, amit csak mondhatott. – Nos, ez van. – Hát csak ennyit tudsz mondani? – visította Michelle a telefonba. – Nem… nem úgy értettem – mentegetőzött Lou. – Csak arra akartam kilyukadni, hogy… szóval, most már nem lehetnek kétségeid afelől… – hogy nem érdekled, akarta folytatni, de még időben elhallgatott. – Hogy számodra nem ő a megfelelő pasi. – Ez egy kicsit jobban hangzott. – Most legalább továbbléphetsz. – De mi van, ha ma reggel azt gondolja, hogy „istenem, milyen keményen bántam azzal a szegény lánnyal”, és megsajnál, és bűntudata lesz? – Te tényleg olyan férfira vágysz, aki sajnál? – Nem érdekel, hogy mit csinál. Akarom, és kész. – Michelle, engedd el – mondta Lou olyan lágyan és melegen, ahogy az erejéből futotta. – Lehet, hogy minden férfitól távol kellene tartanod magad, amíg meg nem erősödsz. Lehet, hogy még nem jött el az ideje az új szerelemnek. – De ha én egy percig sem tudok meglenni férfi nélkül! Vannak ilyen emberek. Én nem arra születtem, hogy egyedül legyek! – siránkozott tovább Michelle. – Azért mégsem elégszel meg bármelyik férfival, igaz? Neked csak egyvalaki kell. Mégis jelzéseket adsz. Akár ki is írhatnád magadra, hogy „Világ idiótái, gyertek, most megkaphattok, hiszen sebezhető vagyok” – intette Lou. – A baj az, Lou, hogy engem senki sem szeret. Olyan magányos vagyok – sírdogálta csendesen Michelle. – Ugyanakkor – élénkült fel – a férfiak szeretik a sebezhető nőket. És nálam senki sem sebezhetőbb. Mennyire vágyott Lou arra, hogy bárcsak lenne bátorsága kimondani: „Nőj már fel végre, Michelle.” Vagy tizenkétszer voltak már túl ugyanezen a beszélgetésen, de az esély, hogy kósza gondolatát szavakba öntse, körülbelül akkora volt, mint Vilmos herceg előtt hastáncot lejteni. – Hát nem jobb a magány, mint a kínzó megaláztatás? – kérdezte végül Lou. – Jaj, mit tudsz te a magányról? Te férjnél vagy! – sírta Michelle. Ami igazán vicces volt, annyira, hogy Lou is majdnem elsírta magát. – Figyelj, Lou – mondta egy idő után Michelle. – Hogy mi milyen ostobák vagyunk! Telefonra pazaroljuk a pénzt, amikor át is jöhetnél. Mit szólsz hozzá? Összedobok magunknak valami finomat. – Ma sajnos nem lehet – tiltakozott Lou. – Rengeteg a tennivalóm. – Például micsoda? – kérdezte Michelle sértetten. – Nagyon felgyűlt a házimunka, és ebédet kell főznöm Philnek – válaszolta Lou, nem értve, hogy miért magyarázkodik egyáltalán. Mégsem tudta abbahagyni. – Phil, Phil, Phil… Mindig csak Phil jár az eszedben – csattant fel Michelle, amit Lou igazán mókásnak talált azután, hogy nem őt nevezték viszketős pinájúnak. De Lou azt is tudta, milyen könnyen válik megszállottá az ember. Úgy beleivódik, hogy egy idő után már észre sem veszi. – Bocsáss meg… ez nem volt szép tőlem – mondta bűntudatosan Michelle. – Szörnyű tudok lenni. Nem csoda, ha nem kellek senkinek. – Ne légy buta. Egyáltalán nem vagy szörnyű, és hamarosan találsz majd valakit, aki

szeretni fog. Ebben egészen biztos vagyok. – Oké. Akkor most leteszem. – Figyelj, később majd felhívlak. Addig csinálj valami kellemeset. Menj el vásárolni, és vidítsd fel magad valami dögös cuccal. – Igen, pontosan ezt fogom tenni – válaszolta elhaló hangon a nő. – És fel a fejjel. Nem ér ennyit a pasi. Sokkal jobbat is találhatsz – folytatta Lou, bár magában azt gondolta, hogy a fickó igenis nagy türelemről tett tanúbizonyságot az adott körülmények között. A férfiak nem kifejezetten arról fantáziálnak, hogy letámadja őket egy önmagát és betegesen fehér combját bőr miniszoknyában illegető középkorú nő. – Akkor, szia – szipogta Michelle. – Szia, Mish. – Majd találkozunk, ha el tudsz szakadni a portörlőtől – tette még hozzá Michelle, majd keményen lecsapta a telefont. A fenébe, gondolta Lou, bár ezúttal tényleg nem volt ideje rá, hogy átadja magát a bűntudatnak, mivel a következő pillanatban ismét megcsördült a készülék. – Időtlen idők óta próbállak elérni – lihegte a kagylóba az anyja. – Michelle-lel beszéltem. – Ja, azzal a Michelle-lel – jegyezte meg helytelenítő hangon Renee Casserly. – Mikor akarsz boltba menni? – Ma biztosan nem. Rengeteg a dolgom. – Victorianna azt kérdezi, történt-e valami az e-maileddel. Írt neked, de nem kapott választ, így most nekem kell elmondanom, hogy mit szeretne. Lou keresztbe tette a mutató- és a középső ujját, így erősítve meg magát a szájára toluló hazugsághoz. – Nem jött tőle semmi. Pedig már rég elolvasta a húgára annyira jellemző üzenetet. Szia, nővérkém, itt mesés idő van ma, ráadásul, nem fogod elhinni, sikerült elérnem a nullás méretet, és ettől még szuperebbül érzem magam. Te hogy állsz a fogyival? Tudnál segíteni anyának? Akar küldeni pár cuccot. (Fogyi? A kis szemét!) Ezt egy zsiráfnyaknál is hosszabb bevásárlólista követte, minden „kérlek” vagy „köszönöm” nélkül. Mint általában. A listán szereplő cuccok többségét vidáman megvehette volna az Államokban is. De a kis bestia „otthoni pakkra” vágyott. Victorianna ugyanis szerette azt a kis másságot, amit az angolsága kölcsönzött neki. Egy Oscar-díjas tehetségével játszotta a fennhéjázó dáma szerepét. A sokadik pakknál tartottak már, és Lou köszönetképpen nem kapott mást, csak egy pólót, azt is csak egyszer, és olyan parányi méretben, hogy kicsi lett volna egy koraszülöttségét ki nem nőtt kisiskolásnak is. A „köszönöm” szó soha el nem hangzott. Victorianna nyelve biztosan kigyulladt volna, ha kicsúszik a száján ez a három nyomorult szótag. Az anyjuknak volt egy bekeretezett fényképe, amely Victoriannát és vele lakó szeretőjét, Harmadik Edward J. R. Winkelsteint ábrázolta nagyon hivatalos pózban. A férfi méregdrága frizurájának művi hullámai sem textúrában, sem színben nem álltak messze a bálázott szalma jellemzőitől. Victorianna olyan volt, mint Renee, csak fiatalabb és káprázatosabb kiadásban, a férfi pedig pontosan úgy nézett ki, ahogy az Lou szerint egy Harmadik Edward J. R. Winkelsteintől elvárható volt. – Hát, akkor szólj, ha mész, és csatlakozom hozzád. Victorianna nemsokára vacsorát ad, ahhoz kellene neki pár dolog. A mentás csokikorong az egyetlen, amihez minden hozzávaló megvan. – Jól van, anya. Mit szólnál a keddhez? – Az még jó, de ha később megyünk, nem ér oda időben a csomag. Mekkora tragédia lenne, gondolta Lou. – Amíg azzal a Michelle-lel lotyogtál, meg is vehettünk volna mindent. Legalább harminc

perced ráment. És nézd meg, működik-e az e-mailed. A húgod tegnapelőtt írt. Szerinte már meg kellett kapnod a levelét. – Ami azt illeti, van elég dolgom, és eszemben sincs úgy táncolni, ahogy Victorianna fütyül. Nem beszélve arról, hogy sem egy kérlek, sem egy köszönöm el nem hagyja soha a száját, és még csak egy csekk sem érkezik a nevedre, ami fedezné a vásárlásokat. Vagy nem esik le neki, hogy mennyi pénzed elmegy a szeszélyes kívánságaira? – kérdezte Lou. – Ha személyesen vinnéd el neki a cuccot, az sem kerülne többe, mint a postázás meg a csomagolás. – Már ha az imádott kislányodnak egyszer is eszébe jutna, hogy meghívja az anyját, tette hozzá majdnem Lou, de még időben leállította magát. – Az anyja vagyok – fortyant fel Renee. – Nem várok tőle viszonzást semmiért. – Ez rendben is lenne, anya, ha nem vetné fel a pénz. Vagy nem azzal szokott hencegni, hogy ő és Frankenstein báró milyen jól vannak eleresztve? Talán neked is jutna hely a tizenkét hálószoba valamelyikében. – A féltékenység nem vezet sehová, Elouise – mondta Renee, teljesen félremagyarázva a lényeget. Lou végül beadta a derekát. – Akkor kedden, anya – mondta megadó sóhajjal. – Csak nehogy valamit ne tudj megcsinálni miattam – felelte az anyja. – Ha annyi dolgod van, mehetek busszal is. Ahhoz előbb le kéne lépned a keresztről, amelyre felszegezted magad, gondolta Lou. – A kedd jó lesz, anya. Kilenckor ott vagyok érted – ígérte fásultan. Letette a telefont, és megesküdött, hogy még egyszer nem veszi fel. Azok, akikkel eddig beszélt, értetlen és önző perszónaként próbálták feltüntetni. Úgy vélte, haladéktalanul hozzá kell látnia a tavaszi nagytakarításhoz, hogy jól érezhesse magát. Nagyon vágyott arra az elégedettségre, ami az íróasztalfiókok rendbetételét követően töltötte el. – Munkára fel! – mondta magának, és szélesen elvigyorodott. Első lépésként szétrázott egy nagy fekete szemeteszsákot. Először a spatuláknak kell menniük, döntötte el. Aztán egy megrozsdásodott fogó, egy maroknyi elpiszkolódott fogpiszkáló következett, majd egy jégkockatartó, amit egyszer sem használt. Mindent elnyelt a fekete zsák – a megkopott jégkockacsipeszt (elképzelni sem tudta, miért tartotta meg ennyi ideig), a kettétört dinnyevájót, egy régi stencilezőkefét, egy egyszer használt rizsadagolót és egy életlen zöldséghámozót. Ne légy könyörületes, mondta az újságcikk. Kérdezd meg magadtól minden darabnál: „Használtam legalább egyszer az elmúlt fél év során? (Szezonális terméknél egy évig is elmehetsz.) Fogom használni a jövőben? Ha a válaszod nem, célozd meg vele a kukát, ajándékozd oda valakinek, vidd el egy használtcikk-börzére, vagy add el az eBayen. Vagy ehhez nincs kedved? Akkor egy percig se gondolkozz tovább – dobd ki! Egyes dolgok esetében Lou feltette magának a kérdéseket, például amikor az ősrégi konzervnyitót vette a kezébe, ami úgy festett, mint egy középkori kínzóeszköz. Már évek óta nem működött, de volt egy ügyes kis palacknyitó a végén. Lou azonban nem tudta felidézni, mikor nyitottak vele utoljára palackot, így egy kétméteres kosarast megszégyenítő mozdulattal belehajította a szemeteszsákba. Amikor a fiók már üres volt, Lou kisúrolta, elmosta az eszközöket, amiket megtartott, majd az egészet visszatolta a helyére. Elképesztő volt az a megelégedettség, amit néhány használhatatlan holmi kidobása váltott ki belőle. Választása ezután a kacatos fiókra esett, de már a kihúzásnál gyanította, hogy az ott felhalmozott limlomból nem sok fog visszakerülni a helyére. Egy törött tükör volt benne, öt fésű

(egyiknek sem volt teljes a fogazata), egy elkoszolódott ragasztószalag, pár olcsó ceruza, amit vagy tíz évvel korábban ki kellett volna hegyezni, egy megsárgult szabásminta egy olyan pulóverhez, amit Lou már sohasem fog megkötni, egy hiányos kártyacsomag, tizenhat, újságmellékletként kapott CD és DVD, és néhány apró-cseprő meglepetés ajándék az előző karácsonyokról. Egy ollón és egy csipeszen kívül – amiről azt gondolta, hogy hónapokkal korábban elveszítette – a szemeteszsákban kötött ki minden. A szétszóródott iratkapcsokat belesöpörte egy üres skatulyába, amit szintén a fiókban talált, és átvitte a szomszédos dolgozószoba íróasztalára. Üríts ki és rendezz át mindent, javasolta a cikk. És a tavaszi nagytakarítás legújabb apostola készségesen engedelmeskedett. Következő lépésként a rongyos fiókot rohamozta meg. Kihajigált belőle mindent – a felvagdosott pólódarabkákat, a rongyos szegélyű padlótörlőket, főleg, mivel ráakadt arra a három vadonatúj csomagra, amit a rongyok alá rejtett valamikor. Éppen térdre ereszkedett, hogy a mosogató alatti szekrényhez is hozzáférjen, amikor csengettek. Bízott benne, hogy nem Michelle érkezett meg mégis, de ugyanabban a pillanatban meg is bánta, mert már a gondolattól kicsinyesnek és gyarlónak érezte magát. Ugyanakkor semmi kedve sem volt újabb magyarázkodásba bocsátkozni arról, hogy mire gondolhat igazából egy férfi, amikor azt mondja egy nőnek, hogy szakadjon le róla, vagy azt, hogy viszket a pinája. Főleg nem most, amikor kezdte jól érezni magát. De mi van, ha a postás az? Odalopakodott az ablakhoz, és óvatosan kikukucskált. A látogató rosszabb volt, mint Michelle és az anyja együttvéve. Mert aki az ajtóban állt, az nem más volt, mint Mr. Halloween személyesen – a sógora, Des. – Ó, a francba! – suttogta Lou, és gyorsan ellépett a függönytől. A falhoz lapulva óvatosan hátrálni kezdett, nehogy a férfi észrevegye. Szerencsére egyetlen látható jel sem utalt arra, hogy Lou odabenn van – sem a tévé, sem a rádió nem volt bekapcsolva, az autója a garázsban állt, bárki hihette, hogy nincs otthon senki. Lou némán álldogált egy darabig, majd amikor biztosra vette, hogy a sógora már elment, visszaosont, folytatni a megkezdett munkát. És akkor, legnagyobb meglepetésére, hallotta, hogy a zárban elfordul a kulcs. Éktelen haragra gerjedt, főleg, amikor meghallotta a hallban koppanó lépteket. Jöjjön csak haza Phil, ő bizony megöli. Pontosan azt tette ugyanis, amit megtiltott neki, kölcsönadta Desnek a lakáskulcsát. Most már nem volt mit tenni, Lou számára nem maradt menekülési útvonal. És ami még ennél is rosszabb volt, azt a régi pólót viselte, amiben a valóságosnál sokkal nagyobbnak tűnt a melle. Lou megacélozta magát, kirontott az előszobába, majd sokkot színlelve összecsapta a kezét, és próbált úgy tenni, mint aki nem tudja, mi történik éppen, bár amit gondolt, azt nem merte szavakba önteni. Túl puhány volt újabban a személyes konfrontációkhoz. – Ó, Des, hát te vagy az. Mit keresel itt? Halálra rémisztettél. – Kopogtam – felelte monoton orrhangján a férfi, és az ajtóra mutatott. – Azt hittem, nem vagy itthon. Beugrottam Philhez a műhelybe, ő adta a kulcsot, hátha elmentél vásárolni. – Ja, akkor minden rendben – csicseregte Lou, bár szívesebben mondott volna igazán vaskos dolgokat. Mivel hiába várta, hogy a férfi megszólaljon, sürgetően hozzátette: – Elárulnád végre, hogy mit akarsz? – Desből hiányoztak azok a gének, amelyek hosszú, suta hallgatás esetén a normális reakciót szokták kiváltani az emberből, viszont volt benne valami, amitől Lounak borsódzni kezdett a háta. – Phil golfütőjét szeretném kölcsönvenni. – Oké. Mondta, hogy hol van? – Nem – felelte készségesen Des. – Nem mondta. Lou gyorsan mérlegelte a lehetőségeket, és felhívta Philt a mobilján, de azt a választ

kapta, hogy a készülék pillanatnyilag nem üzemel, próbálja meg később. Mennyire szeretett volna Lou más ember lenni! Mondjuk, kevésbé udvarias. Olyan, akinek van ereje kitessékelni a hívatlan vendéget a házból, és megmondani neki, hogy jöjjön vissza később, amikor Phil is otthon van. Így azonban kénytelen volt végigjárni a házat a sógorával, szobáról szobára, és elviselni, hogy Des egy csöppet sincs tekintettel arra, amit személyes szférának neveznek. Phil ezt a sógora érzéketlenségének tudta be, de Louban időnként felmerült, hogy Des örömét leli saját, nyugtalanító természetében. Amikor Des Winter-Brown megjelent az ember küszöbén, az ajtót nyitó nyugodtan hihette volna, hogy halloweenesti látogatója érkezett. Magas volt, csontos, sápadtsága a hullákat idézte, a válla előregörnyedt, vékony szálú haja a festésnek köszönhette hollófekete színét. Az arcvonásai még átlagosak lettek volna, de a nyugtalanító némaságtól, amellyel képes volt szinte észrevétlenül odaosonni az ember lánya mögé, Lou ereiben meghűlt a vér. És ehhez már egy esetleges látogatásra utaló célzás is elég volt. És a pillantás, amellyel a férfi a mellét méregette! Lout kirázta tőle a hideg. Ahogy a hosszú, csontos kezétől és a hasonlóan hosszú, csontos ujjaitól is. Rá sem mert gondolni, hogy nézhetnek ki a lábujjai. Amikor egy korábbi alkalommal Phil kölcsönadta neki a kulcsát, hogy elvihessen valamit a házból, Lou éppen zuhanyozás közben figyelt fel a neszezésre. Világrekord sebességgel megtörülközött és felöltözött, mire Des hajlandó volt elkiáltani magát, hogy „csak én vagyok”. – Csak Des volt, Lou. Csak egy kalapácsért ugrott be, nem azért, mert dugni akart – mondta Phil nevetve, amikor Lou kérdőre vonta. – És miért nem volt jó neki akkor a kalapács, amikor te is itthon vagy? – Úgy látom, elveszítetted a józan ítélőképességedet – felelte Phil, aki semmi kivetnivalót nem talált a történtekben. – Akkor sem kellene odaadnod neki a házunk kulcsát – makacskodott Lou. – Már bocsáss meg, de a ház hivatalos iratain az én nevem áll – figyelmeztette Phil most már türelmetlenül. – Hajlamos vagy elfelejteni, hogy már akkor is az én tulajdonom volt, amikor elvettelek. – Te pedig arról feledkezel meg nagy előszeretettel, hogy a házasságkötésünk után a miénk lett – replikázott Lou tőle szokatlan határozottsággal. – Nos, ha annyira erőltetni akarod a dolgot, megtehetjük, amiről már beszéltünk néhányszor. Váljunk el. Majd kiderül, hogyan vélekedik ilyen esetben a bíróság a tulajdonjogi kérdésekről! Lou akkor nem erőltette tovább a vitát. Lou felkapcsolta a pincében a világítást. – Tényleg nem kell lejönnöd velem, Des. Túl nagy a por odalenn. – Engem nem zavar. És ketten talán előbb megtaláljuk, amit keresünk. – A férfi alig egy lépéssel járt csak mögötte, és igyekezett is ezt a távolságot megtartani. Lou úgy érezte magát, ahogy a komikus páros, Flanagan és Allen érezhette magát a színpadon. Egek, micsoda rumli van idelenn, állapította meg magában Lou. Persze ha nem olvasta volna azt az átkozott cikket, a szeme átsiklott volna az egymásra dobált holmik összevisszasága felett, amiket csak azért tartottak meg, mert „hátha szükség lesz rájuk valamikor”. Most azonban újonnan felszerelt szemétradarja jelezni kezdett, és rögtön felhívta a figyelmét tizenkét olyan dologra, amit az életben nem fognak már használni, merthogy mind kidobásra való. – Á, kizárt, hogy itt lenne – vélekedett Lou, és már vissza is fordult, hogy minél gyorsabban felszaladhasson a lépcsőn. Csak remélni merte, hogy a sógora szeme nem pásztázza közben a fenekét. Az a szemét Phil! Miért adta oda neki a kulcsot? Nyilvánvalóan azért, hogy a kedves sógor eltűnjön, mire ő hazaér. Ő ugyanis legalább annyira nem szívelte a férfit, mint Lou.

Már csak a garázsokban kellett körülnézni, meg a padláson, de Lou eltökélte, hogy oda nem megy fel. Megadóan lenyomta az elektromos kapunyitót, mire a garázsajtó automatikusan emelkedni kezdett. Lou körbepillantott, majd abban bízva, hogy így sikerül növelnie a távolságot közte és a nyomában lihegő Freddy Kruger között, megnyújtott léptekkel körbe is járt. Istennek legyen hála, gondolta megkönnyebbülten, amikor egy porvédő huzat alatt meglátta a golfütők kikandikáló végeit, egy öreg, repedezett műanyag kerti szék és egy hasonlóan meggyötört kerti asztal mellett, amelyekről messziről lerítt, hogy soha többé nem fogják látni a napot. Ahogy a döglött pókra emlékeztető kifordult esernyő váza sem. Des valahogy nem akart segíteni az ütők előbányászásában, leginkább azért, mert megszólalt a mobiltelefonja. A „Sex Bomb” zenéje volt a csengőhang, ami elég nagy vicc volt már önmagában is. Lou sokkal megfelelőbbnek találta volna a gyászindulót. – Helló, bébi – szólt bele a férfi a kagylóba. Jesszusom, gondolta Lou. – Philnél vagyok… Nem, ő nincs, de Lou itthon van (cinkosan kacsintott egyet, mire a nő megrázkódott). Persze, a golfütőkért… Még megiszom egy csésze teát, aztán itt sem vagyok. Nem mondod, tényleg? Akkor negyedóra múlva találkozunk. Lou csak remélni merte, hogy félrehallotta a beszélgetést. Az ellenkezőjébe rossz volt még belegondolni is. Úgy tett, mintha a teára való utalást meg sem hallotta volna. – Nos, remek, megvannak a golfütők. Tessék, vidd őket! Nekem rohannom kell, rengeteg a munkám. – Celia az imént mondta, hogy ő is beugrik egy pillanatra – felelte Des, miközben bedobta az ütőket a csomagtartójába. – Most indult el a Meadowhallból a gyerekekkel. Talán az lesz a legjobb, ha egy csésze tea mellett megvárom őket. „Azt már nem! Húzd el a beled, engem várnak a szekrényeim! Nem akarom, hogy a feleséged a saját otthonomban becsméreljen engem, és az orrom alá dugja az új Prada retiküljét. Nem akarom, hogy a kölykeid bekukucskáljanak a szekrényeimbe, és nem akarom a nyakamon érezni a lélegzeted, amint elfordulok.” De míg magában ezt visította Lou, hangosan csak ennyit mondott a rá jellemző udvarias hangon: – Rendben. Megyek, és felteszem a vizet. Azzal a dühvel, amit inkább Phil ellen kellett volna fordítania, aki hagyta, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, vagy Desre, amiért örökké a nyakában lihegett, esetleg Celiára, aki elvárta, hogy Lou csapot-papot hagyva végighallgassa ömlengését a legfrissebb szerzeményeiről, és minden második mondatába belefoglalta Jasper Conran nevét, lerángatta kezéről a gumikesztyűt. De legalább ennyire haragudott önmagára, amiért hagyta, hogy így keresztülgázoljanak rajta az önzésükkel és az érzéketlenségükkel. Bár ment volna el inkább vásárolni az anyjával! Sokkal jobb lett volna flancos cuccokat keresgélni a Sainsbury’sben, mint itthon körülugrálni a Winter-Brown család tagjait. Ott állt a teáskanna mellett, míg fel nem forrt a víz, de ezzel is csak azt érte el, hogy Des a szokatlan némaságával a háta mögé osont, és közben valami semmitmondó megjegyzést tett a konyhaablak előtt zöldellő pázsit gondozottságáról. Kiváló szellem lehetett volna belőle egy kísértetkastélyban. Hatalmas konyhájában abba a nevetséges helyzetbe került, hogy csak Deshez préselődve tudott ellépni a tűzhely mellől, hogy az asztalra tegye a teázás kellékeit – a csészéket és a tejet. Félig-meddig azt kívánta, bár ragadná meg a férfi, mert akkor alkalma nyílna rá, hogy jól szájon törölje, és egyszer s mindenkorra kitessékelje az otthonából. De aztán elképzelte, ahogy a hosszú karmos ujjak a bőréhez érnek, és megrázkódott. Azt nem bírta volna ki. Végre kopogtak a hátsó ajtón. – Gyertek be! – kiáltotta Des.

Szemtelen disznó, gondolta Lou. Az ikrek berontottak a konyhába. Legalábbis Hero. Szemmel láthatóan repülőgépnek képzelte magát. Szorosan a nyomában ott illegette magát Seherezade, rövid Bratz topból kikandikáló babahájas pocakkal. Celia, flancos hordozókkal a karján, amelyeket nyugodtan kint hagyhatott volna az autóban, megpróbálta féken tartani őket, de közben arról panaszkodott, hogy már a Meadowhallban is elszabadult a pokol. Lecsapta a babahordozókat a konyhaasztalra, és anélkül, hogy egyetlen pillantást is vesztegetett volna Loura, elkezdett hablatyolni Desnek valami ingről, amit útközben vett neki, és ami többe került, mint Lou autója. Éppen elővette, hogy megmutassa, amikor a vártnál korábban megérkezett Phil is. Lou nem tudta, mit tegyen: megcsókolja, vagy inkább leszúrja. A férfi úgy tett, mintha észre sem venné felesége rosszalló arckifejezését. Kifejezetten nyereséges délelőtt állt mögötte, és annyira tele volt energiával, hogy sem csúszómászó sógora, sem dicsekvő húga, sem a rettenetes porontyaik – akik mellesleg éppen bevették magukat a konyhai fiókokba – nem tudták lehozni a fellegekből. – Így néz ki egy sikeres ember! – kiáltotta ragyogó arccal és kitárt karral, és jókedvűen énekelni kezdte a „Simply the Best” című dalt. – Mami, éhes vagyok! – visította Seherezade, és a fülére tapasztotta a kezét. – Talán mostanra elkészült a tea – mondta Des. – Biztos vagyok benne, hogy Elouise néni hoz neked valamit, ha szépen megkéred – gügyögte Celia. – Én is éhes vagyok! – kontrázott Hero. – Lou, édesem, szolgálj ki bennünket! És Lou szótlanul elővette a kenyeret a tartóból, a vajat a hűtőszekrényből, és napi terveit odadobva hozzálátott, hogy ebédet készítsen egy szobányi embernek.

6. fejezet Másnap reggel Phil a szokásos öltözékét vette magára a tükör előtt: ropogósra vasalt fehér inget, jókora adag nehéz illatú arcszeszt, kék nyakkendőt, amely tökéletesen illett kék szemének még mindig ragyogó árnyalatához, és egy tökéletesen szabott tengerészkék zakót szolid P. M. Autos kitűzővel a hajtókáján. Jól tartotta magát, és ezzel tisztában is volt (kivéve talán a kopasz foltot a fején). Felragyogtatta tizennyolcezer font értékű, fogpasztareklámnak is beillő mosolyát, amit fantasztikus befektetésnek tartott – egy görbe, sárgás fogsor végzetes hatással lehetett volna az üzleti sikereire. Főleg a női ügyfelek bizonyultak kritikusnak ebben a vonatkozásban. A többségüknek, Phil tapasztalata szerint, rögtön feltűnt egy rossz fog vagy a kellemetlen lehelet. Mivel semmit sem tudtak az autókról, olyan jelzéseket kerestek, amelyek meggyőzték őket arról, hogy nem egy roncsot akarnak eladni nekik. A nők annyira meg akartak bízni benne. Kövér Jack adta meg neki a fogorvos nevét. Aki ugyan drága volt, de az utolsó pennyig megérte, Philnek ugyanis olyan rágószerve lett, ami nem látszott elég tökéletesnek ahhoz, hogy műfogsornak nézzék, ugyanakkor egyértelműen bizonyította: Philip M. Winter olyan ember, aki büszke önmagára és a vállalkozására. Átfutotta a Sunday Worldöt, közben felkészült az előtte álló napra, és felesége extraszuper vasárnapi grilljeire, amelyek miatt dupla időt kell majd eltöltenie az edzőteremben, a szokásosnál is keményebb munkával. Aztán bevágta magát az Audi TT-jébe, és miközben az autókereskedéshez hajtott, folyamatosan „természetesen megbízhat bennem” mosolyát gyakorolta a visszapillantó tükörben. Miután Phil elment, Lou megevett egy banánt és egy joghurtot a télikerttel egybeépített étkezőben. Abban bízott, hogy ide nem kíséri el a férje reggelijéből visszamaradt szalonnaillat, amely féltékeny mordulásokat váltott ki a gyomrából. Phil fütyörészve indult munkába, vidáman, mint akinek öttalálatosa volt a lottón. Jókedve hátterében egy öreg kocsi állt, amelyre egy idős özvegy garázsában bukkant, meg egy megvalósulni látszó terv. Arra készült, hogy közös vállalkozásba kezdjen Kövér Jackkel – drága oldsmobile-okat szerettek volna értékesíteni. Lou kihallgatta, amikor eldicsekedett vele a sógorának. Bármi jobb volt, mint Celia ömlengését hallgatni új Karen Millen szerzeményeiről, de mindent még így sem hallott meg, mert időnként helyre kellett tennie a minden szekrénybe bekukkantó rakoncátlan gyerekeket. Celia biztosan nagy patáliát csapott volna, ha ő, Lou elmegy hozzájuk, és körülnéz akár csak egyetlen szekrényükben is. Phil nem molesztálta reggel, hogy szeretkezzenek, amire időnként volt azért példa, különösen vasárnap. És ez jó is volt így, mert Lou még mindig haragudott rá a kulcsügy miatt. Philnek, persze, nem tűnt fel. Ami őt illette, lezártnak tekintette az ügyet. Ami, Phil szemszögéből nézve, tulajdonképpen nem is volt ügy. Lou eltakarította a reggeli maradványait, és bezárta az összes ajtót. Felkészülve minden eshetőségre, be is reteszelte őket, majd izgatottan nekilátott az előző nap félbehagyott munkálatoknak. Csakhogy az élet durván közbeszólt. Már megint. Éppen újabb szemeteszsákokat készített elő, amikor erőszakosan csengeni kezdett a telefonja. A kijelzőn Michelle neve állt. Lou már kötelességtudóan nyújtotta a kezét, hogy felvegye, de a késztetés felett ezúttal győzedelmeskedett a lelke mélyén megbúvó szigor. Ez, végül is, az ő napja. A sikertelen hívás után Michelle hagyott egy rövid üzenetet, amelyben megköszönte, hogy tegnap meghallgatta, és ez segített neki abban, hogy ma jobban érezze magát. Sajnos a jobb napok sohasem bizonyultak tartósnak Michelle-nél, ezt Lou tapasztalatból tudta. Rövidebbek voltak, mint egy napsütéses óra az angol nyárban.

A mosogató alatti szekrény kiábrándítóan tele volt még használatban lévő palackokkal és fémdobozokkal, így Lou csak néhány kiszáradt cipőpasztát ítélhetett kidobásra. A többi szekrényrekesz azonban bőségesen kárpótolta az itt átélt csalódásért. Sohasem gondolta volna, mennyi elfelejtett konzervdoboz és csomag tud felhalmozódni viszonylag kis helyen. A felső polcon sorakozó savanyított hagymák szavatossága már nyolc hónappal korábban lejárt. Több doboz szárított gyógynövény és fűszer is jóval túl volt már a felhasználhatóság végső határán, egy doboz kesudió pedig annyira régi volt, hogy az üzletet, ahol vették, már rég lebontották, és évek óta egy divatos tornaterem állt a helyén. Talált még tizenkét doboz paradicsomkonzervet, amelyek közül csak egy volt a szavatossági időn belül. Az egyik polcon kartonszámra állt a felhasználási lehetőségtől megfosztott fogyókúrás Trimslim tejital, amelynek frissen is olvadtgyurma-íze volt, és legalább ugyanannyi karton Trimslim keksz várt kidobásra. Nem beszélve a sok zacskó Trimslim levesporról és a csábító ízekről, amelyekkel annyira kínálta magát, hogy sohasem fogyott el… „sajt és karórépa”, meg „egzotikus póréhagyma”! Voltak ott poharak, amelyeket Phil a benzinkúton vásárolt üzemanyag mellé kapott promóciós ajándékként évekkel korábban, egy sörfőző készlet, amellyel egyszer, ha próbálkoztak, giccses ecet- és olajtartó üvegek, egy fondükészlet, egy tojáshabaró és egy ki sem bontott fánksütő, amelyet Philtől kapott az utolsó születésnapjára. Mögöttük bújt meg egy sosem használt joghurtkészítő gép és egy újabb „romantikus” ajándék Philtől. Lounak sosem volt ereje kidobni, amit a férjétől kapott, a leghaszontalanabb darabokat is megtartotta. Útmutatás végett megpróbálta felidézni azt, ami a cikkben a személyes ajándékokra vonatkozóan állt. Óvakodjunk a szentimentalizmustól, javasolta a szerző. Mindig vannak azonban megalkuvó gyávák, akik ragaszkodnak bizonyos tárgyakhoz, felcímkézik őket, és újabb fél év haladékot adnak nekik. Ha ez idő alatt sem kerül használatba az adott darab, akkor tényleg megérett a kidobásra. Lou tudta, hogy egyik dologra sem lesz szüksége soha, és elhatározta, hogy a keményebb utat választja. Előkotort egy nagy, zöld, kerti hulladék gyűjtésére használatos zsákot, ráírta, hogy Heart Foundation, és belerakta az elektromos eszközöket. Az apja halála után is ennek a jótékonysági szervezetnek ajándékozta a feleslegessé vált tárgyakat. És a Barnsley kutyamenhelynek. A konyhára, beleértve a lépcső alatti szekrényt is, összesen nyolc nagyméretű szemeteszsák ment el, plusz a nagy zöld zsák is megtelt, már csak el kellett volna szállítani. Felhívta Philt a munkahelyén. – Hol van a legközelebbi szemétlerakó? – Mi az ördögnek akarod tudni? – Mert éppen a konyhaszekrényeket takarítom. – És annyi cucc lenne bennük, hogy el kell szállítani? – Annyi. A kukánk, sajnos, szóba sem jöhet. – Menj végig a Sheffield Hillen, és amikor a Miner’s Armshoz érsz, nézz körül. Ott van egy tábla, baloldalt, és valami olyasmi áll rajta, hogy hulladék-visszaforgatás – mondta Phil. Lou begyömöszölt öt hatalmas zsák szemetet a csomagtartójába, és Phil útbaigazítását követve elindult. Amikor utoljára járt szemétlerakó telepen, évekkel ezelőtt, nagyon egyszerű volt minden – behajtasz, lerakod a szemetet, és elmész. Ám azóta változtak az idők, mert most óriási konténerek néztek vele farkasszemet, nagy feliratokkal az oldalukon: háztartási hulladék, kerti hulladék, műanyag, üveg, elektromos eszközök. – A francba! – mondta Lou hangosan. Arra számított, hogy egy helyre kell majd dobálni mindent, de a közelben ott állt egy éles tekintetű alkalmazott, és hangos vitát folytatott egy fickóval, aki a kartonnal együtt buborékos műanyagot is be akart csúsztatni a papír feliratú konténerbe. Nem kevés időbe tellett, de Lou hulladéka végül a megfelelő helyekre került, így

elindulhatott vissza a második rakományért. Csakhogy annyira megtömte a zsákokat, hogy az egyik kirepedt, miközben be akarta tenni a csomagtartóba, aminek az lett a vége, hogy kicsúszott belőle egy üveg lejárt szavatosságú cékla, és összetört a kocsifelhajtón. Nem lehet, hogy nincs egyszerűbb módja a szemétszállításnak, gondolta Lou. Zsörtölődve feltakarította a céklamaradványokat, aztán kioldozott minden egyes zsákot, kiszedte belőlük a kartonokat, és ecettől bűzlő autójával ismét nekivágott a szemétlerakóhoz vezető útnak. De amikor odaért, az orra előtt becsukták a kaput. Frankó, dünnyögte bosszúsan. Most mit csináljak? Ki nem mondott kérdésére a sarkon kapta meg a választ, amikor egy kereszteződésben arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. Tőle jobbra ott állt ugyanis egy élénksárga billenőkocsi, deszkákkal, szőnyegekkel és egy hatalmas műanyag növénnyel, ami inkább látszott triffidnek,\'7b1\'7d mint fügének, aminek elvileg lennie kellett volna. A kocsira erősített konténer oldalán volt egy név és egy telefonszám. Lou gyorsan felírta a kézfejére. Tom Broom.\'7b2\'7d Jó név. Határozottan illett a szolgáltatás profiljához.

7. fejezet A kedd eleve „csak legyünk túl rajta mielőbb” napnak ígérkezett. Már az sem kecsegtetett sok jóval, hogy Lounak az egész szupermarketet végig kellett járnia az anyjával, aztán valaki felhívta a munkahelye HR-osztályáról, és megkérték, hogy áldozza fel szabad délutánját, mert az egyik, ugyancsak részmunkaidős könyvelőt ledöntötte a lábáról valami rettenetes kór, a másik a stresszes állapotára hivatkozva nem ment be dolgozni. Ráadásul hideg, szeles, esős idővel indult a reggel, amikor az ember hajlamos lecsapni a vekkert, és gondolkodás nélkül visszahúzza a fejére a takarót. Legalábbis az, akinek nem felesel ilyenkor a lelkiismerete. Arra azért szakított időt, hogy megrendelje a konténert. A „Tom Broom” név most is megmosolyogtatta, talán a szerény, becsületes hangzása miatt. Nem mintha jó ötlet lenne az emberismeretére hagyatkozni. Abból, ahogy ő látatlanban megítélt másokat, jó esély volt rá, hogy ez a Tom Broom egy sorozatgyilkos, aki yorkshire-i akcentussal beszélő, alacsony, gesztenyebarna nőkre veti ki hálóját. Mindennek ellenére felhívta a számát. Egy mély hangú férfi szólt bele a kagylóba, és ő volt az is, aki a rendelést felvette. Lounak fogalma sem volt arról, hogy többféle konténerméret létezik, míg a férfi meg nem kérdezte, milyet szeretne: egy-, kettő-, három-, négy- vagy öttonnásat? A kéttonnás elég nagynak hangzott, olyannak, amibe elég sok zsák belefér, így Lou megrendelt egyet a következő keddre. Fizetni a szemét elszállításakor, a sofőrnek kell majd – hetven fontot. Az anyját, gondolta Lou. Tehát igaz, hogy a szemétben rengeteg a lóvé. Gyanította, az anyjának valami hasonló méretű bevásárlókocsira lenne szüksége ahhoz, hogy Victorianna „hazai csomagocskáját” megtölthesse. – És én még azt hittem, az amerikai szupermarketek tele vannak áruval – jegyezte meg Lou, amikor az anyja felkapott egy kis üveg, különleges olajjal ízesített szardellát. – Ó, Elouise! – Renee mindössze ennyit mondott, nagyon fáradt hangon, és mintegy mellékesen betett a kocsiba egy tekercs akciós vécépapírt. – Ha engem kérdezel, ez nem fog tetszeni neki – dünnyögte Lou. – Nem hinném, hogy megelégedne bármivel, ami nem pihe-puha, hatrétegű, szantálfaillatú, selymes tapintású… – Ez nekem lesz – vágott közbe türelmetlenül az anyja. Ha Renee önmaga számára vásárolt, szinte kizárólag szuper áron kapható termékeket vett, pedig megengedhette volna magának a márkás holmikat is. De nem. Szívesebben cipelte az önmagukat kisnyugdíjasként aposztrofáló, áldozatszerepben tetszelgő emberek keresztjét, így fejezve ki ellenérzését a luxus démonával szemben, pedig volt mit a tejbe aprítania, és lesz is, főleg, ha nem változtat megfontolt pénzköltési szokásain. Ugyan mindig fennállt a lehetőség, hogy egy őrült pillanatában itt hagy csapot-papot, elrohan Las Vegasba, és egyetlen év alatt elszórja az összes megtakarítását, Cristal pezsgőre, osztályon felüli dzsigolókra és ki tudja még, mire. Lou azonban nem tartott attól, hogy ez bekövetkezik. Renee generációját mértékletességre, takarékosságra nevelték. Az asszony, kortársai túlnyomó többségéhez hasonlóan örökké attól rettegett, hogy egyszer elfogy a pénze – bár ha „hazai pakkra” áhítozó leánykájára kellett költeni, sohasem fukarkodott. Már kifelé tolták bevásárlókocsijukat a szupermarketből, és Lou már-már meghívta az anyját a kávézóba egy teára meg egy nagy krémes sütire, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Régen megtanulta, hogy a világ fogyasztás szempontjából két részre oszlik: azokra, akik szükséges üzemanyagnak tekintik az ennivalót, és azokra, akik szenvedéllyel adják át magukat az étkezés örömének. Renee és Victorianna az első csoportba tartozott. Renee inkább átesett volna

egy altatás nélküli bypassműtéten, mintsem megosztozzon az idősebb lányával egy tortaszeleten. Milyen szomorú, hogy egyesek képtelenek feldobódni Marco Pierre White olívaillatú műsorától. Így, kávézgatás helyett, egyszerűen kitette az anyját a háza előtt, hogy mielőbb elkezdhesse buborékos nejlonba csomagolni a különféle tégelyeket, és a többi, kisebb-nagyobb dobozkával együtt betehesse egy óriás méretű, Victorianna és Wee Willie Winkie számára megcímzett postacsomagba. Lou ezalatt megvajazott magának egy szelet kenyeret, gyorsan megette, és visszaült a kocsijába. Próbált úgy tenni, mintha egy izgalmas délután várná, és nem a könyvelési osztály, de minden igyekezete kárba veszett. Nicola elég aljas hangulatban volt, amiért az osztály felét nélkülöznie kellett, betegség miatt. Az osztályvezetőség finoman szólva meghaladta a képességeit, és ezzel tisztában is volt, így védekezési mechanizmusa örökké arra irányult, hogy másokon vezesse le alkalmatlansága miatt felgyülemlő feszültségét. Ebben viszont óriási gyakorlata volt. Nicola Pawson hízelgés, flört és isten tudja, még milyen eszközök révén magas pozícióban lévő barátokra tett szert a cégen belül, és szinte lubickolt „Rombusz” Roger Knutsfordhoz fűződő kapcsolatában. A hatásvadászat igazi nagymesterévé képezte ki magát. Bárki, aki akár a legkisebb mértékben a hasznára lehetett, okos, friss arcú fiatal nőnek látta, és bájosan szimmetrikusnak ítélte zárt szájú mosolyát. (Mosolygott volna csak nyitott szájjal, a világ végéig fut az illető.) Aki ilyennek ismerte meg, az el sem tudta képzelni, mekkora gonoszság lakozik a lelkében. Az emberek vagy ellenségesen viszonyultak hozzá, vagy igyekeztek benyalni magukat nála – mindkét típustól erősebbnek érezte magát. Mesterségesen felfújt hatalmával leplezni tudta az alkalmatlanságát. Nem a neveltetése tette ilyenné – Nicola Pawsonból születésétől fogva hiányzott az az érzelmi repertoár, amely képessé tette volna az emberi kapcsolatok élvezetére. Iskolába kerülése első napjától egyetlen dolog érdekelte csupán – hogy uralkodhasson másokon. A nála is tehetségtelenebbeket semmibe vette. A hozzá hasonlókban belső lézere segítségével megkereste a gyenge pontokat, míg népszerű, szerethető társait megpróbálta kellemetlen helyzetbe hozni vagy leégetni. Titokban irigyelte belső értékeiket, ahhoz azonban, hogy elsajátítsa őket, túl gyenge volt. Mire elérte a felnőttkort, tökélyre fejlesztette manipulatív készségeit. A legnagyobb örömét abban lelte, ha félelmet és viszályt kelthetett maga körül. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy – pszichiátriai kifejezéssel élve – pszichopata zsarnokká váljon. De ha valaki hétköznapi módon akarta jellemezni, nem volt több, mint egy rosszindulatú, aljas kis tehén. Volt azonban két ember, akik megakadályozták abban, hogy osztályán egyeduralkodóvá válhasson. Az egyik Karen volt, aki minden másnál szórakoztatóbbnak találta a személyiségét. Főleg azt a mesterkélt, erősen eltúlzott akcentusát, amely mellett kocsissá silányult volna még a királynő is. Karennek határozottan ínyére volt az a fajta irigység, amelyet magániskolában végzett tanulmányaival, gyönyörűen ejtett magánhangzóival és kettős vezetéknevével ébresztett Nicolában. A másikat, Lou Wintert biztosan letaglózta volna, ha tudja, hogy mennyire a bögyében van Nicolának. Lou és Karen ugyanis tökéletes profiként viselkedtek; mindig pontosak voltak, okosak, és tisztában voltak pénzügyi vénájukkal. Kedvesek voltak mindenkivel, szerették és megbecsülték őket, és a cég munkatársai viccesen csak a könyvelés Little és Large-aként emlegették őket, utalva arra, hogy ketten, együtt, felülmúlhatatlanok a maguk területén. Sohasem adtak alkalmat Nicolának arra, hogy beléjük köthessen; ha kimutatják, mennyire gyűlölik a „Metal Lady”-t, csak azt érték volna el, hogy ellenük fordul, és ha Lou valamit megtanult Philtől, az az volt, hogy a közönyösség látszata bizonyos helyzetekben védelmet nyújt az embernek. Lou a munkahelyén vértként viselte a közönyt Nicolával szemben, és el sem tudta képzelni, mekkora káoszt vált ki

ezzel a másik nő fejében. De az egyszerűbb, lágyabb emberek, mint amilyen Zoe és Stan is volt, reggeliként szolgáltak a Nicola-szerű cápáknak. Tudta, hogy sohasem jelentenék fel a bánásmódért, amelyben részesítette őket. Sohasem csapnának hűhót, attól tartva, hogy azzal csak rontanának a helyzetükön, és a legrosszabb színben tüntetnék fel magukat Roger Knutsford előtt. Ráadásul Nicola gondoskodott arról, hogy minden, amit jelenteni lehetne, kicsinyességnek és értelmetlen szócséplésnek tűnjön a szájukból. Mindig úgy csűrte-csavarta a dolgokat, hogy a saját története, legalábbis nagy vonalakban, összhangban legyen a másik fél által előadottakkal, de az ő verziója tűnjön artikuláltabbnak, hihetőbbnek. De hát Stan mindig elkésik, ezt mindenki tudja az osztályon. Már többször megkérdeztem, nem lenne-e jobb neki egy részmunkaidős állás, már csak az egészsége szempontjából is, de mindig vehemens tiltakozást váltott ki belőle a javaslatom. Még Stan felesége, Emily is szkeptikusan csóválta a fejét, amikor Stan a munkából hazatérve beszámolt neki a nap során elszenvedett sérelmeiről. A legtöbb emberhez hasonlóan ő sem értette, miért akart volna bárki szándékosan gyötörni egy másik embert csak azért, mert a pozíciójánál fogva megtehette. És ha Stan nem tudta élete szerető társát százszázalékosan meggyőzni a maga igazáról, mire ment volna a vele semmiféle érzelmi kapcsolatot nem ápoló HR-esekkel? És egek, Nicola ugyancsak rossz passzban volt ezen az ominózus napon. Csak arra várt, hogy frusztráltságát kivetíthesse valaki másra. Rombusz Roger „munkaebédre” vitte az egyik újonnan kinevezett tervezőt, akit Jo MacLeannek hívtak, és jó eséllyel pályázott a „főnök favoritja” címre. Magas volt, karcsú és hajlékony, akár a fűz, tökéletes ajkát vörös rúzzsal tette még feltűnőbbé, hibátlan arcát hosszan aláomló, barna hajzuhatag keretezte, és nagy, őzikebarna szemével leplezetlenül méregette Nicola bizonytalanságra okot adó pontjait. Nem véletlen, hogy ezek után az ugyancsak hosszú barna hajjal és hibátlan arcbőrrel megáldott Zoe lett Nicola első számú céltáblája. Egy óvatlan pillanatban odalépett Zoe íróasztalához, és lefegyverző, zárt szájú mosollyal a lány fülébe súgta: – Válthatnánk egy szót? – Igen, persze – felelte Zoe, eleve idegesen Nicola hangszínétől, amely nem sok jót ígért. Béremelést végképp nem. – Roger nem elégedett – kezdte Nicola. Három szó hangzott csak el, de abban annyi volt a fenyegetés, hogy Zoe nyomban szorongani kezdett. – Miért? – Hát nem nyilvánvaló? De. Teljesen nyilvánvalónak tűnt. Zoe legalábbis csak egyféleképpen tudta értelmezni az elhangzottakat. És miután nemrég vett magának egy új autót, és közös otthonra gyűjtött a barátjával, nem kockáztathatta meg, hogy elveszítse az állását. – Velem van baja? De hát… Mit csináltam rosszul? – Most nincs időm bővebben kifejteni. Majd később elmondom – felelte Nicola. – Nicola, kérem, nem lehetne most? Nem hagyhat kétségek között. – Azt mondtam, később – vakkantotta oda Nicola, és otthagyta a könnyeivel küszködő Zoet. Bármilyen fiatal volt is a lány, annyit tudott, hogy egy nagy cég bármikor megszabadulhat bárkitől, még akkor is, ha az illető nem adott rá különösebb okot. És hogy mutatna a CV-jén, hogy az utolsó munkahelyéről kirúgták? Zoe szorgalmas munkáscsaládból származott, a szülei szigorú értékrend szerint nevelték. Az ilyen típusú emberekben örök harcot vívott egymással a józan ész és a lelkiismeret. Stan hátán felállt a szőr, amikor észrevette, hogy Zoe után őt vette célba Nicola. Maga sem értette, miért vált ki ilyen reakciót belőle a nő. Idős, szorgalmas ember volt – nagypapa,

hogy mást ne mondjon –, akihez képest Nicola kislánynak számított csupán. Csakhogy ebben az esetben nem számított a logika. Az élete Nicola kezében volt, és Stan tisztában volt vele, hogy ezt a nő is tudja. Nem tehette meg, hogy ötvenhat éves kora előtt felálljon az íróasztalától, mert az kihatott volna a nyugdíjára, tehát a saját jövőjét veszélyeztette volna, ha ilyen lépéshez folyamodik. Stan fejében meg sem fordult, hogy csak zsarnokoskodni akarnak felette. Ő abban a tudatban élt, hogy az efféle zsarnokoskodásnak vége szakadt, amikor valaki befejezte az iskolát. – Vethetek egy pillantást arra, amit csinál? – kérdezte Nicola. Halkan beszélt, kislányosan dallamos hangon, ami előrevetítette gonosz szándékait. – Parancsoljon. Nicola mellett úgy érezte magát Stan, mint egy ötéves kisgyerek az osztályfőnöke előtt. Mindig hibátlan munkát végzett, de Nicola elérte, hogy kételkedni kezdjen a saját képességeiben, és az utóbbi időben, amikor ellenőrizte önmagát, kétszer is előfordult, hogy tényleg hibát talált a számításaiban. – Ó, úgy látom, itt elszámolta magát, nem? Nyolc meg hat nem lehet tizenhat… – Hadd nézzem. Nicola egy hosszú sóhaj kíséretében visszaadta a lapot. És mit ad isten – tényleg rossz volt az eredmény. Vajon a nőből sugárzó negatív energiák miatt hibázott, vagy az elkövetett hibák csalogatták elő a nőből a negatív kisugárzást? Stan nem tudta volna eldönteni. Már csak arra vágyott, hogy itt hagyhassa ezt az istenverte munkahelyet, mielőtt megöli. Méltatlanul bánt Emilyvel, mert otthon sem tudott lazítani. A gondolatai már a hazaérésekor a másnap reggel körül jártak, hogy megint késni fog a busz miatt, és ezért megint konfrontálódni fog a főnökével, aki előtt megint együgyű kisfiúnak fogja érezni magát. És mit mondhatott volna neki, mikor még akkor is az óráját nézte, ha valaki vécére ment? – Roger aggályoskodik – folytatta nyújtott, drámai hangon Nicola. – Miért? Miattam? Nicola bizalmasan előrehajolt. – Tudom, hogy csak azért jár be, hogy elüsse valamivel az időt a nyugdíjazásáig… – Bocsásson meg, ezt nem egészen… – Ne kapja fel a vizet, Stan. Én csak segíteni akarok. – Bocsánat. – Felkaptam volna a vizet? Észre sem vettem, jegyezte meg Stan gondolatban. – Már többször mondtam, hogy Roger minden hibát észrevesz. A legapróbbat is. – Úgy ejtette a minden szót, mintha Stan harminc másodpercenként téves eredményre jutott volna valamiben. – Az ön helyében én jobban odafigyelnék. Azzal visszalibegett a helyére, mit sem törődve Stan felgyorsult szívritmusával. Elérte, amit akart, és ez mérhetetlen elégedettséggel töltötte el. Megmutatta, ki itt a főnök. Ráadásul jó móka volt, és elterelte a figyelmét Roger Knutsfordról és a nyakigláb Miss MacLeanről. Se Zoe, sem Stan nem nézett fel, amikor Lou megérkezett. Lehajtott fejjel dolgoztak, belemerülve abba, amit éppen csináltak – időről időre ellenőrizték önmagukat, és közben attól rettegtek, hogy ez az önellenőrzés túl sok időt vesz igénybe, így nem tudják befejezni az aznapi teendőiket. Lou megsajnálta őket. Az összes pénzét feltette volna arra, hogy Nicola áll a rosszkedvük hátterében. Ez nem volt tisztességes, és Lou azt kívánta, bár tehetne valamit az érdekükben. De azzal, hogy kiáll a kollégái mellett, esetleg tovább rontott volna a helyzetükön. Ha még iskolások lettek volna, Lou megragadja Nicolát a gallérjánál fogva, ahogy azt egykor a saját ellenfeleivel – például Shirley Hamsterrel – is megtette nem egy alkalommal, és mindenkivel, aki a kisebb gyerekek felett zsarnokoskodott. Csakhogy az a Lou már nem létezett. Ez a Lou pedig leült az

íróasztalához, és egyetlen szó nélkül munkához látott. Csak némán lázadozott a fennálló társadalmi rend ellen. Nem tudhatta, hogy Nicola, valamilyen primitív megérzésnek köszönhetően, felfigyelt a benne szunnyadó erőkre. Még akkor is, ha az adott pillanatban Lou mindenkinél gyengébbnek érezte magát. Sohasem érezte még ennyire találónak a vezetéknevét. Mert a lelke mélyén olyan hideg és halott volt, mint maga a tél.

8. fejezet Egy nappal a megrendelt konténer érkezése előtt Lou összekészített tíz, kidobnivalóval megrakott szemeteszsákot, nem számítva egy öreg szőnyeget, amelyet csíkokra szabdalt egy éles Stanley késsel. Megkérte Philt, hogy segítsen neki lecipelni a földszintre a zsákhalmot, mire a férfi elképedt pillantással válaszolt. – Nem fogom ilyen ostobasággal tönkretenni a gerincemet. Miért nem maradhatnak ott azok a nyavalyás zsákok, ahol vannak? Lou ismét azt gondolta, hogy változtatni kell a tervein. Az eredeti elképzelése az volt, hogy rendbe tesz néhány fiókot és szekrényt, de a tudat, hogy mennyi helyet elfoglal a használhatatlan limlom, határozottan idegesíteni kezdte, és most, hogy elkezdte, úgy érezte, képtelen abbahagyni a tisztogatást. Elviselhetetlennek találta a kontrasztot a rendbe tett és még rendetlenül álló területek között. Hogy élhetett ennyi ideig egy szemétdomb tetején? És hogyhogy nem vette észre? Nem kezdett bele élvezetesebb dologba azóta, hogy Debbel tervezgetni kezdték a Casa Nostrát, annak ellenére, hogy egymás után töredeztek le a körmei. – Hát, ha ezzel akarod tölteni a szabad idődet, csak rajta, Lou – mondta Phil, és rezzenéstelen arccal végignézte, ahogy a felesége lecibálta a zsákokat a földszintre. – Én azonban nem veszek részt benne. Egy munkával töltött nap után nem akarok mást, mint leülni, meginni a teámat és elolvasni az újságomat. – Azt, hogy gyakorlatilag az egész napot üldögéléssel, teázgatással és újságolvasással töltötte, elfelejtette megemlíteni. Másnap reggel kilenckor a billenőkocsi a megrendelt konténerrel betolatott a kocsifelhajtóra, és kipattant belőle egy férfi, nyomában egy igáslóval. Vagyis valamivel, ami méretét tekintve legalább akkora volt, mint egy igásló, és azonnal elrabolta Lou szívét, majd elszaladt vele, és nem volt hajlandó visszaadni. A kutya, megérezve, hogy meleg fogadtatásban lesz része, szabályosan rávetette magát a nőre, majd játszó pozícióba helyezkedett. Nagy, bundás fejét a mancsára hajtotta, hatalmas, sötét szeme megértésért esedezett. – Clooney, te dzsigoló, gyere vissza, de rögtön! – kiáltott rá mogorván a sofőr. Lou lehajolt, és megsimogatta az óriás német juhász fejét. És amikor a kutya lihegve kinyitotta a száját, olyan volt, mintha mosolyogna. – Clooney, milyen remek név – jegyezte meg Lou, és végre szemügyre vette a férfit is. Egy overallba bújtatott szekrény volt, sötét hajjal, amelyből egy huncut tincs a homlokába hullott, félig eltakarva mosolygós, szürke szemét. Nem az én zsánerem, gondolta. Lou sohasem volt oda a nagydarab férfiakért. Egy százhatvan centis nőhöz gyakorlati szempontból sem illett egy száznyolcvannál magasabb férfi, sem a táncparketten, sem smárolás közben. Nem beszélve arról, hogy röhejesen festett egy ilyen pár. Lou mindig inkább az átlagmagasságú pasikra bukott. Egyetlen kivételt tudott csak felhozni – Marco Pierre White-ot. Bár gondolatban minden belső ellenőrző listán végigfutott, Lou érezte, hogy – valamilyen érthetetlen oknál fogva – kitágul a pupillája. – Minden nőt megkap. Bár rájönnék a titkára – mondta a férfi a kutyára célozva, miközben kiakasztotta a konténer hatalmas kampóját. – Csekkel fizessek, vagy készpénzben? – kérdezte Lou. Érezte, hogy a kutya simogatásért esedezve megbökdösi a kezét. – Mindegy – felelte a férfi. – Bár a készpénz egy hangyányival jobb talán. – Semmi gond – mondta Lou, aki számított rá, hogy ezt a választ fogja kapni, és már előre bekészítette az összeget a farmernadrágja zsebébe. – Bár manapság, hogy ennyi hamis ötös van

forgalomban, vannak kétségeim – tette hozzá nevetve, a férfi felé nyújtva a pénzt. Mindketten ösztönösen a bankjegyekre pillantottak. – Nem mintha ezek hamisak lennének – tette hozzá Lou sietve. – Ez mind… igazi. Legalábbis remélem. Nem ismerném fel, ha nem az lenne. Óó… segítség! A konténeres ember hátravetette a fejét, és mély, síri hangon kacagni kezdett. – Magára uszítanám a kutyámat, ha hamis pénzzel akarna kifizetni. Bár, ahogy elnézem, nem járnék sok sikerrel. Clooney halkan morgott mellettük. Olyan mozdulatokat tett, mint aki meg akar vakarni egy csípést az orrán, de mindig mellényúlt. Végül, egy imádnivalóan ügyetlen mozdulattal, feldőlt a nagy erőlködésben. – Hívjon fel bennünket, ha megpakolta – mondta végül a férfi. – De kérem, ne tegyen rá többet, mint amennyit az oldala megenged. – Szombatra tele lesz – vágta rá Lou habozás nélkül. – Biztos? – kérdezte a konténeres, miközben kisegítette Clooney-t egy kiadós vakarással. – Biztos – mondta Lou határozottan. – És tudna hozni egy másikat, ha ezt elszállította? Amilyen gyorsan csak lehet. – Akár már vasárnap is hozhatok. A hét minden napján szolgálatban vagyok. – Remek. – Maga aztán elfoglalt asszony lehet. A hamis ötösök nyomtatása közben még arra is futja az idejéből, hogy megpakolja a konténereimet. A konténereimet… Hiszen ez akkor Tom Broom, személyesen! Ferde mosolya volt. És szép fogsora. Ráadásul igazi. Lou felnevetett. – Ahogy mondja. Ha huszonöt órából állna a nap, nekünk, hamisítóknak az is kevés lenne. – Hát akkor a szombati viszontlátásig – mondta a férfi, és besegítette Clooney-t az autóba. Aztán egy férfias intéssel elköszönt. Lou azonban már a munkára koncentrált. Egymás után hajigálta be a teletömött zsákokat a konténerbe, és a rá váró délutánra gondolt, meg a sok kacatra, amelyekhez már elő is készítette az újabb zsákokat.

9. fejezet Két nappal később a kis könyvelési osztály egy hatalmas tejszínhabos tortával lepte meg a munkába érkező Lout. A torta közepén egy viaszgyertyákból kirakott 100-as állt, és a „Boldog szülinapot” egyik vicces változatát énekelték hozzá a kollégái. – Ez igazán kedves – mondta Lou nevetve, miközben szétosztotta köztük a tortaszeleteket. Nicola nem volt ott. Meghosszabbított ebédszünetét töltötte Sheffield legjobb butikjában, márkás cuccokra vadászva. Biztos jól kijönne Celiával, gondolta Lou. Karen két borítékot adott át neki. Az egyik a saját jókívánságait tartalmazta, Holnapig tilos elolvasni felirattal, de a másikat ott helyben ki kellett nyitnia Lounak. – Ezzel kívánunk neked boldog születésnapot, és egyben megköszönjük azt az erkölcsi támogatást, amelyet a gonosz ellen vívott szüntelen harcunkban nyújtasz nekünk – magyarázta Karen. – Ugye, nem levélbomba? – kérdezte puhatolózó hangon Lou. – Gondolod, ha levélbomba lenne, neked adnánk, és nem neki? – méltatlankodott Zoe. Tényleg nem levélbomba volt. A borítékból egy utalvány került elő, amelyet Anthony Fawkesnál, Barnsley legtrendibb hajvágó szalonjában lehetett igénybe venni hajfestés és frizurakészítés céljából. – Holnap tízre kértünk neked időpontot, Carlóhoz. Ha nem jó, akkor még most felhívhatod őket, és megbeszélhetsz velük egy másikat – magyarázta Karen. – Carlo egyébként olasz. Egy dögös, jóképű digó. Rögtön levett a lábamról. Képtelen voltam mással egyezkedni. – Ott leszek. Nincs semmi dolgom – felelte Lou. – És köszönöm. Ez a legfantasztikusabb ajándék, amit valaha kaptam. Borzasztóan örülök neki. – Valami különlegessel szerettünk volna meglepni – mondta Karen, tőle szokatlan módon viccelődős felhang nélkül. Lou végignézett a mosolygós emberek félholdján, és önmaga számára is váratlanul elérzékenyült. Zoe nyomban a kezébe nyomott egy papír zsebkendőt, Karen pedig átkarolta, és testvériesen megszorította a vállát. Magában azt gondolta, hogy Lou sokkal többet érdemelne egy frizuránál, és ha valaha ötöse lesz a lottón, nos… Lou az elsők között szerepelt azok képzeletbeli listáján, akikkel „osztozni akart a jóban”. Már el is döntötte, hogy elküldené Olaszországba egy luxusutazásra, hogy végigjárhassa és megnézhesse azokat a csodálatosnál csodálatosabb helyeket, amelyekről álmodozni szokott, a Sixtus-kápolnát és a Trevi-kutat Rómában, a Ponte Vecchiót Firenzében, a Grand Canalt Velencében, Amalfit, Sorrento utcáit, a pompeji romokat… Lou szeme mindig felcsillant, ha Olaszország szóba került, mégis Benidorm tűnt az egyetlen helynek, ahol eddig nyaralni volt. Karennek az volt a távoli benyomása, hogy a vidámnak álcázott külsőségek ellenére valami nagyon nincs rendben Lou körül. Karen kifejezetten intuitív természetű ember volt, és megérzett bizonyos dolgokat. Például azt, hogy Lou férjének, az együttélésük valamely pontján, volt már házasságon kívüli viszonya, amin Lou sohasem tudta túltenni magát. Elképesztő volt, ahogy egy nő kilométeres távolságból képes volt kiszimatolni a másik gyenge pontját, bár ez a képessége csak a legritkább esetben terjedt ki a saját hiányosságaira. – Holnap megcsináltatom a hajamat – mondta Lou Philnek este, miközben feltálalta szokásos pénteki curryjüket. – Az jó, mert én magam is szeretnélek meglepni valamivel – felelte Phil. – Mivel? – Azt nem árulom el.

– Jaj, ezt nem teheted velem! Meg kell mondanod! – Nem – válaszolta tréfálkozva Phil. – Ha megmondom, nem lesz meglepetés. – De, légyszi, légyszi, légyszi… – Nos, annyit mondok, hogy légy készen fél nyolcra. Vedd fel valamelyik kedvenc rongyodat, és ne egyél előtte semmit. Lou halkan felnyögött. – Elmegyünk valahová? – Az előző év után kétszeresen is biztos akart lenni abban, hogy mi vár rá, akkor ugyanis hiába vágta puccba magát – Phil házhoz hozta a vacsorára szánt óriáspizzát. – Lehet. – Lou arca felragyogott, akár a november 5-i éjszaka. Milyen kevés elég neki a boldogsághoz, gondolta Phil. Az egyik fele mosolygott ezen, a másik fele úgy érezte, hogy egy bábut vett feleségül. Néha legalábbis ez volt az érzése. És egy alárendelt feleséggel az oldalán ez elég ironikussá tette a helyzetet. Másnap reggel Phil nagy, nyálas puszival és hasonlóan csöpögős születésnapi kártyával ébresztette Lout, majd dolgozni indult. Már a nyitott ajtóban állt, amikor a fejéhez kapott. – Ne feledd, mit mondtam. Fél nyolckor! – figyelmeztette az asszonyt, aki úgy mosolygott, mint a kisgyerek, aki először ülhet be a Mikulás ölébe. Lout telefonon felköszöntötte az anyja is, és emlékeztette a vasárnapi ebédre – ez volt a szokásos ajándéka a lánya számára. – Küldtem neked egy képeslapot, megkaptad? – kérdezte. – Az ajándékodat viszont nem adtam fel, itt vár rád vasárnapig. Nem volt olcsó, és nem akartam megkockáztatni, hogy elvesszen. – Ó, anya – felelte Lou. – Igen, megérkezett a lapod, nagyon szép. És még ajándékot is kapok… igazán nem kellett volna. Elég sok lap érkezett a jeles nap alkalmából. Kapott egyet a kollégáitól, a barátnőjétől, Annától, Peggy nénikéjétől Corkból, aki még tíz eurót is tett a borítékba. Victorianna e képeslapot küldött, ez alkalommal időben. Egy jellegzetes amerikai figura volt rajta, akinek Lou képtelen volt megjegyezni a nevét, és éppen piknikhez készülődött. Ez enyhe utalásnak tűnt, na mire is? Egy gyönyörű és drága „Legjobb barátnőmnek” lap érkezett Michelle-től, egy dagályos verssel és egy rövid, kézzel írt szöveggel: Sajnálom, hogy örökké púp vagyok a hátadon. Egyszer majd kárpótollak. Tényleg. Lou ajkára mosolyt csalt a bonyolult virágminta, amelyet Michelle rajzolt a lap belső oldalára. Rengeteg idejébe kerülhetett. Ha Lou kérhetett volna valamit a születésnapjára, azt kérte volna, hogy rendeződjön végre Mish magánélete, és változzon vissza azzá a kedves, mosolygós, készséges lánnyá, akivel a főzőtanfolyamon megismerkedett. Lou biztosra vette, hogy nem kérne lehetetlent, hiszen valahol, Michelle lelke mélyén, még ott élt ez a szeretetre méltó lény, csak elő kellett volna csalogatni… Debtől semmi sem jött, bár Lou igazából nem is számított rá. Tényleg nem. Lou felöltözött, és besétált a városba. Száraz idő volt, kivételesen híre sem volt az áprilisi esőnek, minden jel verőfényes napsugarakat ígért, nemcsak az égen, hanem Lou lelkében is. Az előző napi kemény munka kiszívta minden erejét, és olyan mélyen aludt, mint a bunda. Energikusan ébredt, és alig várta, hogy útnak indulhasson. A fodrászszalonban minden fehér volt és krómszínű, és Lou roppant ostobának érezte magát, mert mindenképpen befelé akarta tolni az ajtót, amikor a kiírás szerint húzni kellett volna, így némi ügyetlenkedés árán tudott csak bejutni. Egy nagyon magas lány volt a recepciós, olyan keskeny csípővel, amelyen, Lou ezt biztosra vette, nem fog átférni a baba, akkor sem, ha millió évig tart majd a szülés. A mosolya azonban sokkal barátságosabb volt, mint amilyenre Lou egy ilyen flancos helyen számított.

– Ne aggódjon, mindenki így jár. Nem is értem, miért nem csinálnak lengőajtókat az egy irányba nyílók helyett – mondta kedvesen. Köpenyt terített Lou vállára, és egy székhez vezette, amelyet olyan magasra pumpáltak, hogy Lou lába a levegőben lógott. Aztán egyszer csak megjelent mögötte Gábriel arkangyal, és puha mozdulattal megemelte a haját. – Helló, Carlo vagyok – mondta mély, bolognaiszósz-ízű hangon. Sötét bőrszínével úgy nézett ki, mint egy lenyűgöző címlapfotó, és bár ceruzavékony fekete bajusza és tüskésre nyírt, platinaszőke haja magában hordozta az összeférhetetlenség kockázatát, a valóságban lehengerlő volt az összhatás. Ajka rózsaszín volt, nagyon puha és csókolni való. Hogy lányokra várt vagy fiúkra, esetleg mindkettőre, azt Lou nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy mindkét irányba kilengett, ellentétben az egy irányba nyíló ajtóval. Túl fiatal volt ahhoz, hogy Lou a kedvét lelje benne, de ez nem jelentette azt, hogy nem gyönyörködhet el a külsejében. A perc töredékéig Lou azt képzelte, hogy a fiú anyja. Vajon milyen érzéseket ébresztene benne egy ilyen szépség, ha a fia lenne? Kicsit szíven ütötte a gondolat, mert már jó ideje nem foglalkozott ezzel a témával. – Nos, milyen frizurával szeretné feldobni a napját? Elalszom, ha nem hagyod abba, gondolta Lou, miközben a fürtjeivel játszogató ujjakat nézte, majd felpillantott a tükörből őt vizsgáló szempárba. – Nem is tudom. Mit gondol? Időtlen idők óta így hordom a hajam. Carlo a nő tükörképébe bámult, aztán, amikor szemmel láthatóan elkapta az ihlet, megemelt egy színpalettát. Némi forgatás után a pillantása megállapodott egy festett árnyalaton. – Mi a véleménye? – kérdezte. Lou válaszként nyelt egy nagyot. – Bízzon bennem! – mondta az olasz Gábriel arkangyal. Két órával később Lou még mindig azt figyelte, ahogy Carlo a haját vagdosta, ugyanolyan extravagáns módon, ahogy kislánykorában ő szokta, amikor fodrászosat játszott a babáival. Arcára kiült a rettenet. Mi lesz, ha most is hasonló eredménnyel jár majd az ollócsattogtatás? Az anyja dührohamot kapott, amikor meglátta a megkopasztott babákat. – Nyugi! – csillapította Carlo. – Fan-tas-ti-co lesz, meglátja! Lou pillantása a szék körül felgyülemlett tincsekre vándorolt. Ha halomba söpörnék, olyan lenne, mint Dougal sérója A bűvös körhintában, gondolta. Carlo megperdítette, így nem láthatta a tükörben az utolsó igazításokat. Kicsit borzolt még a haján, majd befújta hajlakkal, és amikor visszafordította a tükör felé, Lou szeme akkorára kerekedett, mint egy megriadt bagolyé. Aztán mosolyra görbült az ajka. – Hihetetlen! Nem tudom, mit csinált a hajammal, de most hosszabbnak tűnik. – Mert túl sűrű volt. Ugye belátja, hogy nem ártott neki a ritkítás? A sűrű tincsek lehúzták. Sejtettem, hogy meg akarja tartani hosszúnak, de a vége elég töredezett volt, és most, hogy fent is ritkább és könnyebb lett, nem lesz gond megemelni egy kicsit. De mit szól a színhez? Így, szárazon, nem is olyan ijesztő, ugye? Lou alaposan szemügyre vette a gesztenyebarna fürtök közt finoman megcsillanó chilivörös árnyalatot. Trendinek érezte magát, és jóval fiatalabbnak, mint az utóbbi évek során bármikor. Mi az ördögnek mondott le a fodrászról? Valamikor imádta azt az érzést, amelyet most a frizurája látványa váltott ki belőle, és amivel egyes-egyedül a fodrásza tudta csak megajándékozni. – Imádom! – felelte Lou lelkesen. – Kihozza a szeme színét – duruzsolta Carlo szexi hangon. – Micsoda zöld ragyogás! Mamma mia!

Az ördögbe az anyjával, Lou a legszívesebben megcsókolta volna. És a hangja! Lou akkor is megremegett volna tőle, ha egy bevásárlólistát olvas fel. A legszívesebben belemártott volna egy falat focacciát, és szép lassan elmajszolta volna. Erősen megtépett haja röpködött az arca körül, míg hátul lágy, egymást takaró hullámokat vetettek a rafináltan vágott tincsek. És milyen szexivé változott korábban unalmas frufruja! Egy belső hang arra buzdította, hogy menjen és vegyen magának valami dögös szerelést. A pokolba! Pontosan ezt fogja tenni! Végül is – születésnapja van… Átnyújtotta az ajándékutalványát a recepciós lánynak, Carlónak pedig hatalmas borravalót adott. A tény, hogy nem akartak rátukmálni egy csomó hajápolási cikket, amit némi rábeszélés árán biztosan megvett volna, hogy aztán évekre elraktározza, megkétszerezte azt a szándékát, hogy újabb időpontot kérjen. Természetesen Carlóhoz. Lou ezt követően bebarangolta a várost, közben vett magának egy nagyon merész narancssárga topot, hozzá bronzszínű ékszert és egy vadul csillogó rúzst, amelyről azt állították, hogy garantáltan a száján marad vacsora után is, sőt némi szerencsével a világháborút is átvészeli. Tényleg ragyogó, de mozgalmas napja volt, így elhatározta, hogy elsétál az Edwardian Tea Roomba, és megajándékozza magát egy forró kávéval meg egy fánkkal. A fánk akkora volt, mint egy kosárlabda, és Lou minden egyes falatot vastagon meg is vajazott. Ez, gondolta, ki fog tartani a romantikus vacsoráig. Sőt a következő januárig is. Ahogy a rá váró vacsorára gondolt, bizseregni kezdett a vér az ereiben. Hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy Phil szórakozni hívta. Csak elképzelte a készülődés rituáléját, máris elfogta az izgatott várakozás. Végre megmutathatja az új ruháját egy igazán trendi helyen! Istenem, add, hogy olasz étterembe vigyen, rimánkodott némán, az égre emelve tekintetét. A konténer még ott volt, amikor hazaért, de mire felforrt a kannában a teavíz, nagy dudálás közepette feltolatott a kocsifelhajtóra egy nagyon nagy valami. – Szép jó napot! – kiáltott oda Lou a sofőrfülkéből kipattanó Tom Broomnak, aki egy nagy tekercs hálót gördített a konténer mellé. – Hát a kutyája? – kérdezte Lou némi nézelődés után. – Ma nem hozta el? – A kocsiban van. Nem akarom, hogy alkalmatlankodjon. Van, aki nem szereti, ha körülugrálja vagy megnyaldossa egy nagydarab állat. Van, aki a kutyát sem szereti. – Ó! … – Lou képtelen volt elrejteni a csalódottságát. – Hogy? Azt akarja, hogy kiengedjem? – Hát, ha nem probléma… – Nekem nem – felelte Tom, és a következő pillanatban Clooney a farkát csóválva megiramodott Lou felé. – Mit szólnál, ha keresnénk neked egy kis kekszet? – kérdezte Lou. Clooney izgatottan pörögni kezdett. – Figyelmeztetem, hogy sok mindent megért. A „keksz” szótól pedig kifejezetten lázba jön – dörmögte vigyorogva Tom, miközben beakasztotta a súlyos horgot a konténer oldalába. Lou, a kutyával a nyomában, a konyhába ment, ahol bőségesen megvendégelte négylábú barátját a kutyakeksszel, amit kifejezetten neki vásárolt a délelőtt folyamán. Annyira hiányzott neki egy kutya! Otthon, gyerekkorában volt egy német juhász keverékük. Murphynek hívták. Alig pár héttel azután, hogy Lou apja meghalt, Murphy hátsó lábai is felmondták a szolgálatot. Az ölében cipelte el az utca végén lakó állatorvosig, ahol kedvesen közölték vele, hogy el kell búcsúznia szegény állattól. Lágyan ringatta, miközben elaltatták, és sakál módjára üvöltött, amikor egy pokrócba csavarva elvitték tőle. Lou ugyanott szórta szét a hamvait, ahol az apjáét is szétszórták, és imádkozott azért, hogy a lelkük találjon egymásra az égben. Gyakran álmodott arról, hogy együtt vannak odafenn: az apja teniszlabdát

dobál Murphynek, és a kutya vidáman ugrándozik a reggeli harmattól csillogó fűben. Phil azonban allergiás volt a szőrös állatokra, így kizárt dolog volt, hogy Lounak valamirevaló házi kedvence legyen. – Még mindig akarja holnap a konténert? – érdeklődött Tom Broom, miután visszasegítette Clooney-t az autóba. – Igen, ha lehet – felelte Lou. – Tíz körül megfelel? Vagy akkor még ágyban van? – Ne aggódjon, fenn leszek. – És? Hogy megy a bankógyártás? Készít még hamis ötösöket? – Többet, mint gondolná – válaszolta Lou, de közben érezte, hogy felforrósodik az arca. Tom felnevetett azon a mély hangján. Kellemes volt hallgatni. Lounak a pantomimok barátságos óriása jutott róla az eszébe. Pillantása elidőzött a férfi szeme körül gyülekező szarkalábakon, aztán gyorsan rendre utasította magát. Milyen alapon nézegeti egy idegen férfi nevetőráncait? Férjes asszony volt, az isten szerelmére, akit a férje este szórakozni visz. Lehet, hogy az új frizurája szexmániássá tette? Vagy mi az oka annak, hogy néhány órán belül két különböző férfit is vonzónak talált? Ráadásul mindkettő mediterrán külsővel büszkélkedhetett. – Jó a színe. – Tessék? – A hajának… A múltkor még nem ilyen volt. Jól néz ki. És jól is áll. Mire Lounak leesett, hogy hosszúnál is hosszabb idő óta először bókolt neki férfi, Tom Broom már messze járt.

10. fejezet Igazi születésnapi kényeztetés lehetett volna egy forró, habos fürdő, de minél előbb kiverte a fejéből az ötletet, annál kisebbnek érezte a csalódást, amely az építkezési területre emlékeztető félkész fürdőszoba láttán elfogta. Elég volt körbepillantani maga körül, kiábrándultan megrázta a fejét, és – mielőtt végleg elrontotta volna addig pompás napját – átsietett a hálószobához tartozó zuhanyfülkébe. Az a nyavalyás Keith Featherstone! A neve hallatán még egy szent is elkáromkodta volna magát. Phil nem volt hajlandó beavatkozni a vitába, amelyet Lou a kőművessel folytatott. Az volt a véleménye, hogy nem kellene alkalmazni egy ilyen problémás vállalkozót. Lapátra kell tenni, és kell keresni helyette egy másikat. Semmiféle kár nem érte volna őket, hiszen nem fizették ki előre Featherstone-t, ekkora ostobaságra még Lou sem vetemedett. Philnek egyébként is megfelelt a hálószobájukhoz tartozó hatalmas zuhanyfülke. El sem tudta képzelni, mi jó lehet abban, ha az ember nyakig ül a koszban, amit egy hosszan tartó fürdés során leold róla a víz. Vagy azt is mondta Lounak, hogy vesse be a kőművesnél a nőies bájait. Az ilyen fickókra hatással tudott lenni egy kis szempillaverdesés vagy egy hívogató dekoltázs. Nos, a lusta, megbízhatatlan és teljességgel hasznavehetetlen Keith Feathersone esetében ez sem működött. A zuhany után Lou a kezébe vett egy Midnight Moon romantikus regényt, és azzal kényeztette magát bő fél órán át. Odakészített magának egy nagy csésze kávét és egy egész doboz Godiva trüffelt, amelyet a postaládába tuszkolt be Des és Celia Winter-Brown. (Lou pluszajándéknak tekintette, hogy megúszta a látogatásukat.) Celia annak idején nem elégedett meg a közönségesen hangzó „Brown” vezetéknévvel. Az, hogy a házasságkötésük után mindketten felvegyék a jóval hangzatosabb kettős nevet, a Winter-Brownt, magától értetődően az ő fellengzős ötlete volt. Hogy nevetett Lou és Deb Celia első aláírásánál, a kacskaringós hurkok láttán! I. Erzsébet sem írhatta alá cikornyásabban a halálos ítéleteit. Egek, hogy szerette volna felkapni a telefont, és beütni Deb jól ismert számát! Lou nem kevés időt szánt a készülődésre, és ki akarta élvezni minden pillanatát. Közben egyfolytában azon törte a fejét, hová fogja vinni Phil. Bármi megfelelt volna, de az i-re a pontot kétségtelenül egy olasz étterem tette volna fel. Egy olasz bisztró romantikus hangulatával semmi sem vetekedhetett. A fél hét körül hazaérő Phil orrát rögtön a belépés után kellemetlen szag csapta meg. Olyan tüsszögési roham fogta el, hogy majdnem kiejtette a kezéből a szatyrokat. – Csak nem beengedtél valami állatot? – kérdezte. – Ne csacsiskodj – felelte Lou. Hoppá! – Ajándékokat hoztam, meg pezsgőt! – közölte Phil, bár túlzás volt pezsgőnek nevezni a P. M. Autos saját márkájává átcímkézett Cavát, amelyből mindenki, aki autót vásárolt Philnél, kapott egy palackkal, egy P. M. Autos feliratú kulcstartóval és egy tollal együtt. Persze egy pohár elfogyasztása után ki tudta megkülönböztetni az igazitól? Phil két ajándékot is hozott Lounak. Az egyik egy műanyag bevásárlószatyorban volt, a másik aranyszínű ajándéktasakban. – Tessék, bébi, a tiéd. Tudod, hogy csomagolásban nem vagyok valami jó. A legtöbb pasi hasonló cipőben jár, érvelt Lou magában. És nem is a csomagolás számított igazán. Belepillantott a reklámszatyorba, amely – minő meglepetés! – ismét egy elektromos kütyüt rejtett. – Nahát! Egy omlettsütő! Szuper! Köszönöm, szívem! – mondta eltúlzott lelkesedéssel, amivel friss keletű bűntudatát próbálta leplezni, mert lélekben már szét is nyitotta a

hasznavehetetlen vacak számára a szemeteszsákot. Phil izgatottan várta, hogy a másik ajándékot is megnézze. Lou mosolyogva benyúlt a tasak nyílásán. Valami könnyűt és puhát tapintottak az ujjai, majd előhúzott egy fekete műanyag vállfán lógó parányi ruhadarabot. Felemelte, és a fény felé tartotta. Nem mintha sok látnivaló lett volna rajta. Egy csöppnyi fekete hálóing volt, ravasz kivágásokkal a stratégiai helyeken. Tartozott hozzá egy picike bugyi is, aminek fodros nyílás volt az ülepénél. Phil átkarolta hátulról, és egy olyan mozdulattal, mintha a rádiót akarná áthangolni, csavargatni kezdte Lou mellbimbóját. – Gondoltam, vacsora után elszórakozunk vele egy kicsit. – Majd meglátjuk. – Lou felvillantott egy papírvékony mosolyt, és közben megpróbálta blokkolni a fejében megformálódó ezernyi gondolatot. Miért nem tudott valami ízlésesen szexit venni egy ilyen giccses vacak helyett? Ugyanakkor ez azt jelentette, hogy még mindig tetszik neki. Vagy mégsem? Egy ilyen ajándékot akár jó jelnek is lehet tekinteni… Csoda lenne, ha ezek után ő kapná az Év Hálatlan Felesége címet? Phil megpaskolta a fenekét. A kedveskedőnek szánt mozdulat ereje elég volt ahhoz, hogy Lou átlendüljön a fél szobán. – Milyen szín akar ez lenni a fejeden? – kérdezte még Phil nevetve, mielőtt elindult zuhanyozni. Aznap este fél nyolckor dudaszó jelezte a taxi érkezését. Lou magára kapta a kabátját, és követte Philt a csípősen hideg tavaszi éjszakába. Remekül érezte magát az új szerelésében és a hozzá illő sminkben, és Phil is extra jóképű volt elegáns sötétzöld öltönyében. Ez volt a legjobb ruhája, és abból, hogy ezt vette fel, Lou megint csak arra következtetett, hogy igazán ki akar tenni magáért. Előre tudta, hogy csodálatos estében lesz részük. Az ilyesmit megérzi az ember. Mivel az autóban már ültek, Lou visszafordult. – Téves riasztás, Phil, ez nem a miénk – mondta. – De igen – felelte Phil – De hát már ülnek benne. Nem látod? – Csak egy újabb születésnapi meglepetés. – Születésnapi meglepetés? – Igen, drágám. Meghívtam Kövér Jacket és Maureent, hogy ünnepeljenek velünk – magyarázta Phil, és közben feszesen, de látványosan mosolygott, hátha figyelik őket az autóból. – Te. Meghívtad őket. Ugye, csak viccelsz? – kérdezett vissza Lou hasonló stílusban. Úgy festettek, mint két hasbeszélő. – Azt akartam, hogy igazi partihangulat legyen. Csakis és kizárólag miattad csináltam, Lou, ne rontsd el az örömömet. – És gondolod, hogy ezt beveszem? Előre tudom, hogy üzletről lesz szó egész este, nekem pedig meg kell elégednem Unalmas Maureennel, nem igaz? Igazán romantikus esténk lesz. Mint karácsonykor – mormogta fogcsikorgatva Lou. – Lou, mégis minek nézel te engem? – kérdezte Phil. Erre azonban nem kapott választ. Elsőként Phil és Kövér Jack lépett be az étterembe. Egyforma mosolyukból felsőbbrendűség sugárzott, amikor odabiccentettek a kínai pincérnek. Úgy néztek ki, mint egyazon férfi fiatalabb és idősebb kiadásban. Az asszonyok kötelességszerűen betartott öt lépés távolságból követték őket. Jack színesebbnek és dinamikusabbnak tűnt, mint korábban bármikor, de Maureen úgy festett, mintha éveket öregedett volna a karácsony óta eltelt néhány hónap alatt. Még rövidre vágott hajának szokásos tíkfaárnyalata is megkopott, és látványosan megszaporodtak benne az

ősz szálak. A nyakán sötétlő anyajegyből hatalmas szőrszál meredezett – Lounak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy el tudja fordítani róla a szemét. Maureen ráadásul olyan sovány volt, mint egy fogyókúrára fogott madárfióka; sápadt, beesett arcával olyan benyomást keltett, mint aki félig átlépett már az öröklét láthatatlanok számára fenntartott dimenziójába. Kövér Jack (a mohó disznó) ötszemélyes kínai vacsorát rendelt a pincérnél, valamint rákot és sült krumplit Maureennek, aki nem evett idegen ételt. És ahogy Lou azt előre megjósolta – Jack és Phil végig autókról beszélgettek, csak időnként váltottak át a sportra, hogy megtárgyalják, mit kellene csinálni a Barnsley FC-nek, hogy a következő szezonban megnyerje az FA-kupát. Amikor ebből a témából is kifogytak, Jack új halastava került szóba, amelyet vízesés, szauna és internetcafé tett teljessé. Ropogósra sült kacsája felénél Lou feladta a reményt, hogy magára tudja vonni Phil figyelmét, vagy hogy bárminemű beszélgetést kezdeményezzen a szótagokban kommunikáló Maureennel. Még azt a gondolatot is elvetette, hogy az estének köze van a születésnapjához. Vagy hozzá. Ostoba volt, hogy ebbe a hitbe ringatta magát. Lou megette az ennivalóját, megitta a borát, majd elmerült a falióra lassan mozgó mutatójának a tanulmányozásában. Maureen szinte hozzá sem nyúlt a vacsorájához, annál meglepőbb tempóban itta a bort, és desszertre Tia Mariát kért a bundás banán helyett. Kész csodának számított már az is, hogy nem nyúlt ki, mire a számla megérkezett. Lou alig bírta kivárni, hogy valaki megrendeljen egy taxit, és végre hazamehessenek. – Telefonáltál már taxiért? – kérdezte Philtől. – Hm… Azt találtuk ki, hogy beugrunk még egy klubba itt a sarkon, és bedobunk még egy piát – felelte Phil, miközben felsegítette Loura a kabátját. – Megérdemelsz még egy szülinapi italt, nem gondolod? – Ó, hát mégsem felejtetted el, hogy születésnapom van – jegyezte meg Lou szkeptikusan. – Hát persze hogy nem. Otthon majd kettesben is megünnepeljük – súgta Phil vigyorogva, sokatmondó kacsintás kíséretében. Lou reakcióját már meg sem kellett várnia, mert a figyelmét, mint a teremben mindenkiét, elterelte egy másik epizód: Kövér Jack – nyilvánvalóan az elfogyasztott brandyk hatására – hatalmas robajjal keresztülesett a székén. A klub belül kicsit nyomasztóbb volt, mint amilyenre a harsány külseje alapján számítani lehetett, de állítólag a legjobb sört kínálta a környéken, ami a helyi lakosság szempontjából fontosabb tényezőnek számított, mint a flancos berendezés. Ezenkívül a szokásosnál hosszabb bárpultja volt, ahol egy csomó „könyöklő” megfért egymás mellett, míg a kényelmesebb, „női” helyeket szándékosan olyan távol helyezték a pulttól, hogy akár taxijáratot is lehetett volna közlekedtetni a két pont között. Már csak egy szögesdrót kerítés hiányzott a terem közepéről egy nyílással, hogy valahol azért át lehessen adni a sört. Phil egy-egy dupla vodkát hozott kólával Lounak és Maureennek, majd csatlakozott Jackhez a bárpultnál. Lou hol az egyikbe kortyolt bele, hol a másikba, közben a töredezett festést nézegette, a pókhálóval beszőtt sarkokat, és a pillantása többször visszakalandozott egy homályos, fekete-fehér fényképre. Egy valamikori klubelnököt ábrázolt, akit megtiszteltek azzal, hogy kiakasztották a helyiség falára. A nyomás, amely attól nehezedett rá, hogy egész este hiába próbált kapcsolatba lépni a másik asszonnyal, teljesen kifárasztotta az agyát. Nem akart mást, csak hazamenni és megfürödni. Erről megint eszébe jutott, hogy nincs fürdőkádja. Ez volt a negyedik alkalom, hogy egy asztaltársaságba került Maureennel, akitől sohasem futotta többre, mint egy-egy egészen rövid alapszóra: „Kérem.” „Köszönöm.” „Helló.” „Kellemes hely.” „Kimegyek a mosdóba.” Ettől lett igazán emlékezetes az a hosszú mondat, amely karácsonykor hagyta el a száját: „Nagyon finom volt a vagdalt. Te csináltad?” De ezen az estén még a szokásosnál is nehezebb volt elviselni a hallgatagságát, így senki sem lepődött meg jobban, mint Lou, amikor végül mégis beszélni kezdett.

– Nagymama vagyok, tudtad? – kérdezte büszkén, bár kicsit kásás hangon. – Gratulálok – felelte Lou. Tudta, hogy egy fiuk van, Peter, aki Ausztráliában él, de soha semmit nem hallott róla. – Mióta? – Ma öt éve – mondta Maureen. Ez a nő aztán tudja, hogy kell elszórakoztatni valakit, gondolta Lou. – Hát, akkor kicsit elkéstem a gratulációval. No és fiú vagy lány? Maureen szipogni kezdett. – Lány. – Remegő ujjakkal kinyitotta a nyakában lógó medaliont, és Lou felé fordította. Két elmosódott fénykép volt benne. Az egyik egy csecsemőt ábrázolt, a másik egy szőke fürtös tipegőt. – Ő az én Charlotte-om – közölte ünnepélyesen, és egy nagy korttyal megpecsételte a kinyilatkoztatást. – Ó, de édes! – Lou lelkesedése őszinte volt. – Biztos arra gondolsz, hogy a legszívesebben felpattannál egy gépre, és kimennél hozzájuk. Nem tervezed? Maureen megrázta a fejét. Aztán Lou rájött, hogy nem tud megszólalni. Nagy, kövér könnycseppek homályosították el a szemét, amelyek lassan végiggördültek az arcán, és meg sem álltak a combján feszülő tweedszoknyáig. – Maureen, jól vagy? – kérdezte Lou. – Jacket nem lehet rábeszélni egy ilyen útra, így még sohasem láttam az unokámat – szipogta Maureen. Lou előkotort a táskájából egy papír zsebkendőt, amelynek egyetlen négyzetcentiméterét sem hagyta kárba veszni Maureen. – Talán fél a repüléstől? – Nem. – Értem – mondta Lou, aki azt hitte, ezzel véget is ért a beszélgetés. Ami már így is új rekordnak számított. Maureen azonban megmarkolta a poharát, ivott egy nagy slukkot, és újból megszólalt. – A mi Pete-ünk mindig utazni szeretett volna, de Jack bele akarta kényszeríteni az üzletbe, és azt mondta, ha Pete nem hagy fel a flancos dolgaival, elmehet a picsába, és vissza sem kell jönnie. Pete erre azt felelte, hogy pontosan ezt fogja tenni, mégpedig boldogan, aztán vette a hátizsákját, és kisétált az ajtón. Azóta nem láttam a fiamat. És a könnyek egyre csak potyogtak, megállíthatatlanul. Maureen szeme megüvegesedett, miközben felelevenítette azt a nevezetes karácsonyt, amelyen a szeme láttára hullott szét a családja. Ismét érezte az arcán Peter búcsúcsókját, és hallotta kedves, fiatal hangját, ahogy elköszönt tőle: „Szia, anya, majd felhívlak.” És azóta is ott visszhangzott a fülében Jack durvasága, amint azt kiabálja neki, hogy ő is elmehet a picsába, ha nem ért vele egyet. Nem fogja visszatartani. Maureen megpróbálta kirángatni magát szívet tépő fájdalmából, és ő is kotorászni kezdett a táskájában lévő limlomok között, míg végül elővett egy egész csomag papír zsebkendőt. Lou felvont szemöldökkel figyelte. El sem hitte, hogy Maureen szájából hangzott el a durva káromkodás. Mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy másik asszony, akit ugyancsak ott hordott a testében, láthatatlanul. Lou nézte, ahogy az idősebb nő kifújja az orrát, majd hosszan, remegősen beszívja a levegőt. Így, hogy finom csontozatú profilját mutatta Lou felé, egy pillanatig még elegánsnak is látszott. Mintha Phil említette volna valamikor, hogy Maureen egyszer, régen, Dél-Yorkshire szépe volt, amit Lou nem akart elhinni, egészen mostanáig, míg fel nem fedezte az asszony arcán egykori szépségének maradványait. – Pete-et sohasem érdekelték az autók – folytatta Maureen. – Őt sokkal jobban vonzotta a természet. Nagyon szeretett rajzolni. Most is azt csinálja. Grafikusművész Sydney-ben. Imádja a munkáját. És egészen szépen boldogul, hiába mondogatja az apja, hogy nem vitte semmire,

festegetésre pazarolta azt a rengeteg időt. – Maureen mániákusan felnevetett. – No de hány évet pazaroltam el én Jackre, csak hogy egyben tartsam a családot? Még a női felett is szemet hunytam, és mit értem el vele? Semmit. A végén mégiscsak szétesett a család. – Jacknek más nők is voltak az életében? – kérdezte döbbenten Lou. És, mintegy végszóra, Jack harsányan nevetni kezdett a pultnál. Nagy, hordószerű hasa már rég túl volt azon, hogy be lehessen húzni, és Lou eltűnődött, vajon mit láthatott benne valaha is Maureen. És – mit láthattak benne mások? Bár, ki tudja? Mindig voltak nők, akik sok mindent elnéztek egy férfinak, ha elég vastag volt a pénztárcája. Egy gazdag pasasnak, ahogy azt Lou is nagyon jól tudta, nem okoztak különösebb problémát a „mellékutak”. – Nem is egy, aranyom – mondta Maureen, ugyancsak a férjét méregetve, de ő nyilvánvalóan meglátta benne azt, amit Lounak sehogy sem sikerült – a fiatalabb, karcsúbb Jacket, akin tökéletesen állt az öltöny, és aki nyilvánvalóan a szavak mestere volt. – Amikor először a tudomásomra jutott, majdnem öngyilkos lettem – mesélte az asszony. – Aztán, mivel nem akartam, hogy elhagyjon, úgy tettem, mint aki nem tud semmiről. Meg aztán, gondolnom kellett Peterre is. Még nagyon kicsi volt, és egyébként is… hová mentünk volna? Én nem dolgoztam, mert Jack azt akarta, hogy maradjak otthon, és akkor már nem voltam beszélő viszonyban a családommal. Egyedül nem tudtam volna megadni Pete-nek azt a kényelmet, amit Jacktől megkapott. Egy olcsó szállodában kötöttünk volna ki, és milyen élet az egy gyereknek? – Maureen keserűen felnevetett. – Persze minden viszonya elég gyorsan véget ért. Csak addig talált élvezetet bennük, amíg a vadászat izgalma tartott. Meg aztán… egyszer sem szedett fel olyan lotyót, aki minden este odatette volna elé a teát, de ettől még nehéz volt végignézni, ahogy meglocsolja magát a legdrágább arcszesszel, és azt hazudja, hogy munkavacsorára megy az egyik ügyfelével. Lou hányingert érzett, és bűntudatot. Ő maga is egy fonnyadt salátához szokta hasonlítani Maureent. Fel sem merült benne, hogy valamikor egész ember volt, csinos, magabiztos nő, akit felőröltek a vele szemben elkövetett kisebb-nagyobb kegyetlenkedések. Ugyanakkor, ez a Maureen, aki most szakadatlanul hullatta a könnyeit a vodkás poharába, sohasem lehetett elég bátor ahhoz, hogy egy olyan erőteljes férfival szemben felvegye a kesztyűt, mint amilyen a fiatal Jack lehetett. Egyszer, réges-régen, úgy tűnt, hogy volt egy káprázatos szépségkirálynő és egy dinamikus akarnok, akik tökéletesen kiegészítették egymást, de aztán valahogy megbillent köztük az erőegyensúly, és addig billegett, amíg nem maradt más, csak egy túszejtő és egy túszul ejtett parazita. Az ifjú Jack és Yorkshire Szépe már csak a múlt szellemeiként tértek vissza néha, hogy meglátogassák a két idegent, akikké váltak. – Pete utolsó szavai azok voltak az apjához, hogy többre becsüli a pontyait, mint minket. Amikor sikerült letelepednie, azt ígérte, hogy értem fog küldeni valakit, és akkor megint együtt élhetünk. – És? Beváltotta az ígéretét? – kérdezte Lou gyengéd hangon. Maureen bólintott. – Megpróbálta. Nem is egyszer. – Akkor? Miért nem mentél el utána? Miért nem hagytad itt a visszataszító férjedet? – Mert Jack azt mondta, hogy választanom kell. Vagy ő, vagy Pete. Más lehetőség nincsen. – Ne! – mondta Lou hitetlenkedve, bár maga sem tudta, miért találta meglepőnek Maureen szavait. Mindig is volt Jackben valami kicsinyesség, amit sem harsány nevetéssel, sem haverkodó hátba veregetésekkel nem tudott palástolni. – Jack örökké választás elé állított. Vagy ő, vagy a nővérem. Vagy ő, vagy Pete. Vagy ő, vagy a barátnőm, Bren. És, amilyen hülye voltam, mindig Jacket választottam, mert szerettem, és

mert nem tudtam volna elviselni, ha elveszítem. Azt sem tudja, hogy van ez a két fényképem Charlotte-ról. Ne mondd meg neki, Lou! Ugye, nem fogod? Akkor nem engedné, hogy tartsam a kapcsolatot Pete-tel, és nincs másom a kis unokámról, csak ez. Nem engedné? Lou megmerevedett, és kemény pillantása megállapodott a korpulens, tréfás kedvű Jacken. Hogy az ördögbe kerülhet egy asszony olyan helyzetbe, hogy engedélyt kell kérnie a férjétől, ha valamit meg akar tenni? Vagy hogy mindig választania kelljen a férje és a szerettei között? Maureen Lou kezére tette sovány kezét. – Nem csak ő a hibás ebben az egészben – mondta majdhogynem figyelmeztető hangon. – Én is ludas vagyok, mert hagytam, hogy mindez megtörténjen. – De miért? Miért hagytad? – kérdezte Lou, bár a legszívesebben megrázta volna az asszonyt. Miért nem voltál képes a sarkadra állni? Miért nem hagytad el? Miért nem mentél el a fiad után, és miért nem kezdtél új életet? Miért hagytad meghalni magadban azt, aki valaha voltál? Maureen olyan szemmel nézett Loura, amelyet elhomályosítottak a könnyek és az alkohol. – Mindegy. Ha tehettem volna bármit is, már késő. Az utolsó esélytől is megfosztottam magam. – Gyere, te részeg kanca! – Jack hangja belehasított a beszélgetésükbe, és hogy nyomatékot adjon a felszólításnak, nevetve, de Lou ízléséhez képest durván felrántotta Maureent. Mögötte Phil enyhén kidülledt szemmel valami hasonlót készült mondani, de Lou egyetlen pillantása a torkára forrasztotta a szót. Lou elindult a birkabőr kabátos férfi és az egérszürke kisbundát viselő nő után, és beszállt a taxiba. Közben megpróbált azonosítani egy röpke gondolatot, ami befészkelte magát italtól bizsergő agyába, de bármennyire igyekezett, nem sikerült kihámoznia az értelmét. Abban bízhatott, hogy valamikor, később, újra előkívánkozik majd a rejtekéből, és akkor talán hosszabb ideig a felszínen marad. Odahaza Phil két pohárral és a hamis pezsgővel a kezében csak arra várt, hogy Lou előkerüljön a vécéből. Látta rajta, hogy megsértődött, de Lout, aki öt percnél tovább képtelen lett volna haragudni a férjére, nem volt nehéz megbékíteni. Majd szépen felmegy az emeletre, felveszi azt a fekete kis semmit, és eljátszadoznak egy darabig. Phil az életét tette volna rá, hogy pár hízelgő szó után már a tenyeréből fog enni az ő engedelmes asszonya. – Nincs kedved kipróbálni a születésnapi ajándékodat? – kérdezte Phil, és sokat sejtetően körözni kezdett a csípőjével. Tudta, hogy pillanatok kérdése, és a nő szája körül megjelenik a jól ismert mosoly. Csak egy kis biztatásra volt még szüksége. – Omlettet szeretnél enni? Ilyenkor? – kérdezett vissza Lou csípősen. Phil odatántorgott hozzá, a csípőjéhez nyomta az ágyékát, és csábos hangon duruzsolni kezdett Lou fülébe. – Ne légy butuska, bébi, pontosan tudod, hogy mit akarok. Valószínűleg tényleg tudta, mégis kilépett a köré kulcsolódó karok közül, alaposan meglepve Philt. – Ma inkább nem, Phil, köszönöm – mondta fáradt hangon, és rögtön el is indult, fel az emeletre, hogy belebújjon igazi vigaszt ígérő, áttetszőnek jóindulattal sem nevezhető ősrégi flanelpizsamájába.

11. fejezet A házassága kezdete óta, amennyire Phil vissza tudott emlékezni, mindig arra ébredt vasárnaponként, hogy a sült szalonna ínycsiklandozó illata belopakodott hozzá a hálószobába. Most, érdekes módon, a megszokott ébresztő elmaradása miatt érzett sokk riasztotta fel. Könnyített magán, belebújt a köntösébe, felhúzta a mokaszinját, és lement a konyhába megnézni, mi történhetett. Ott találta Lout, a földön ülve. Olyannak tűnt, mint egy kicsi, elhagyatott sziget a könyvek tengerében, amelyeknek az egész falat beborító régi könyvszekrényben kellett volna lenniük. Minden jel arra mutatott, hogy Louban megvolt a reggelikészítési szándék – a serpenyők ott voltak a tűzhelyen, a tojások és a szalonna az előkészítő pulton, de az elfoglaltság, amiben közben elmerült, nyilvánvalóan elsőbbséget élvezett a feleségi kötelezettségekkel szemben. Ez már önmagában is elég okot adott a durcásságra, ha Lou hajlandó lett volna észrevenni, hogy súlyos mulasztást követett el a férjével szemben. – Mit csinálsz? – kérdezte. Phil hangja kirántotta Lout elmélyült tevékenységéből, amire lehet, hogy inkább a merengés szó lett volna a megfelelő. – Rendbe teszem a könyvespolcokat – felelte Lou, miközben visszatette a helyére azt a nagy fekete mappát, amit éppen olvasgatott. – Na, ne! Azt, hogy Lou még csak nem is reagált, ökölcsapással felérő gesztusként értékelte Phil. Nagyon is jól ismerte a közöny erejét. Ő maga is ezt szokta alkalmazni az asszonnyal szemben, és igazán hatásos fegyvernek bizonyult. Nem mintha aggódott volna, hiszen biztosra vette, hogy a régi Lou pillanatokon belül visszatér. Jó, jó, még mindig morcos volt az előző este miatt, így ez egyszer tipikus nő módjára viselkedett, de Lounak tudnia kellett, hogy ő elsősorban üzletember, és valóban fontos dolgokat beszélt meg Jackkel. Egyébként sem fontos évfordulót ünnepeltek – más lett volna a helyzet egy huszonegyedik vagy egy ötvenedik születésnap esetén, no de egy közönséges harminchatodik csak nem kíván Dom Perignont? – Hm… azt gondoltam, hogy a szokásos helyett most kipróbálhatnánk a másik születésnapi ajándékot. – Phil ügyelt rá, hogy többes számban fogalmazzon. – Oké… egy perc, és végzek. De jó, ha tudod, hogy a véres hurka elfogyott. Philnek az volt az érzése, hogy nem is figyel rá a felesége. – Nem baj, majd eszem valami mást. – Akkor nincs ok az aggodalomra. Lou terveiben eredetileg nem szerepelt a könyvespolcrendezés. Amikor felébredt, automatikusan lement, hogy elkészítse Phil vasárnapi reggelijét, de amit először meglátott, az a rendetlen könyvszekrény volt – az egyetlen darab, ami a heti takarításroham elől még megmenekült. Az alsó polcán egy nagy halom utazási prospektus volt. Lou végigforgatta őket, és közben arra gondolt, hogy ennél közelebb sohasem kerül Velence gyönyörű kanálisaihoz, bájos szállodáihoz és családias éttermeihez. Szinte érezte a fényképeken tündöklő nap sugarainak simogató melegét, és ha behunyta a szemét, megcsapta orrát a parti teraszokon gőzölgő kávé illata. A következő polc egészét elfoglalta Lou Midnight Moon-gyűjteménye. A romantikus történetek sistergő szenvedélyről szóltak, olyan érzelmekről, amelyek a könyveken kívül legfeljebb csak a mozivásznon fordulhattak elő. Egy doboz különféle jótállási jegyekkel és olyan háztartási eszközök használati utasításaival volt tele, amelyek már meg sem voltak talán. A többi polcon különféle könyvek sorakoztak, többek között szakácskönyvek és dossziék, telis-tele azokkal a receptekkel, amelyeket Lou az elmúlt évek során összegyűjtött. Máskor

óraműpontossággal működő természetét hirtelen háttérbe szorította a rátörő vágy, hogy minden mást félretéve hozzáfogjon a polcok rendbetételéhez. Úgy érezte, egyetlen percig sem várhat vele. Phil reggelije, ezzel szemben, várhatott. Az összes könyvet leszedte a polcokról, és hatalmas kupacokat alakított ki maga körül a földön. A dossziékból elkezdte kitépni a kipróbált és rossznak minősített recepteket, és szépen sorba rendezte a többit, különválogatva a főételeket és a finomabbnál finomabb desszerteket. Már el is felejtette, hogy annak idején ide rejtette el a Casa Nostra dossziéját is. Casa Nostra… A név lángra lobbantott a fejében egy rejtőzködő szikrát, amelynek gyorsan tovatűnő fényében egymás után villantak fel a poros fedőlap alatt megbúvó emlékek. Az épületek, amelyeket annak idején kiválasztottak, mert alkalmasnak tűntek az átalakításra, a saját kezűleg tervezett bútorok, az izgalom, amikor a bankigazgató engedélyezte számukra a kölcsönt. Szinte látta magukat, amint örömükben ugrálni kezdenek; ölelgették, puszilgatták egymást, bevonva látványos boldogságukba a bankigazgatót is, amitől Lounak most egyszerre támadt kedve a homlokráncoláshoz és a mosolygáshoz. A Casa Nostra csak munkanév volt. Képtelenek voltak olyan megoldással előállni, ami tökéletesen megfelelt volna az elképzelésüknek, de tudták, bárminek fogják is nevezni a végén, olyan kávéházuk lesz, aminek nem lesz párja ország-világ szerte. Merthogy Olaszország egy szeletét szerették volna elhozni Yorkshire-nak ebbe a távoli csücskébe, ahol igazi, erősítő kávéval öblíthették volna le a vendégek a világ legkívánatosabb, legextravagánsabb süteményeit. Kínálatukat olyan hírességekről akarták elnevezni, mint de Niro, Pacino és Sinatra – és persze Marco Pierre White se maradhatott volna ki. És ez csak az első darabja lett volna annak a birodalomnak, amelyről előre tudni lehetett, hogy nem fog megbukni soha, és ennek a záloga az ő verhetetlen párosuk volt Debbel. Akinek a gyerekes kézírása minden oldalról visszaköszönt. Lou, milyen hét pudingja lenne ebből szerinted? Lou, tűzzük ki célként, hogy a Black Forest Gâteau-nál csak finomabb tortákat fogunk készíteni. Lou, készítsük el a világ legnagyobb pudingját, és nevezzük el Brandónak. Miből kellene csinálnunk? Lou, elkészítettem ezt a receptet, a leírtak szerint, lépésről lépésre, és szar ízű lett. Már megérintették az álmukat, és úgy tűnt, senki sem állhat a megvalósítás útjába, mígnem egy napon Deb, szörnyű állapotban, megjelent Lou küszöbén, és Lou világa alig öt perc múlva a darabjaira hullott. És ez elviselhetetlen fájdalommal járt, nemcsak Lou, hanem Deb számára is. Lou, valami szörnyűségeset kell mondanom neked… Mekkora teher nehezedhetett szegény Deb vállára! Philnek viszonya van. A saját szememmel láttam. Ennyi. Deb önzetlen türelemmel segítette át a legnehezebb pillanatokon. Aztán Phil hazajött, és választásra kényszerítette Lout. Aki a férfit választotta. Lou a szokásosnál kisebb reggelit készített Phil számára, és – ahogy az a férfinak is feltűnt – nem próbálta ki az új omlettsütőt. – Egyetlen tojás? – kérdezte Phil, aki csak nehezen tudta visszafogni a méltatlankodást. – Két és fél óra múlva ebéd, anyánál – magyarázta Lou. Phil felnyögött. – Ó, szépséges Szűz Mária! Teljesen kiment a fejemből. Nem hagyhatnám ki? – De. Kihagyhatod, ha akarod, de akkor neked kell elkészítened a saját ebédedet – jött a felelet. – Oké. Inkább elmegyek – mondta Phil, mint a kisgyerek, akit úgy kell elvonszolni

valahová. Szerette a hasát, és valószínűleg meg is hízott volna, mint egy elefánt, ha hosszú futásokkal nem égeti el rendszeresen a szervezetébe bevitt kalóriákat. A dereka körül már így is észre lehetett venni a sunyin lopakodó öregedés jeleit, ami arra sarkallta, hogy néhány mérfölddel megnövelje a napi futásadagot. Így hát, döntötte el, nem fog ártani neki, ha csak fél adag reggelit eszik. – Hm… gondolkodtam a nyári programunkról – szólalt meg két falat tojás között. Lou még nem bocsátott meg neki teljesen, ez nyilvánvaló volt, és azt remélte, hogy a nyaralás témájával a maga javára billentheti a mérleget. – Szeretnéd, ha idén új helyre mennénk? Lou felpillantott a könyvei közül. – Például Olaszországba? – kérdezte reménykedő hangon, máris kalapáló szívvel. – Nem, Olaszországot nem szeretem – felelte Phil. – Pedig Olaszország olyan jó lenne. – Lou most már attól tartott, hogy az „új hely” nem jelent mást egy közeli szigeten felállított lakókocsinál. – Mondom, hogy nem szeretem. – De hát még nem is voltál ott, Phil. – Akkor mondjuk úgy, hogy nem szeretném. – Miért? – Először is, tele van olaszokkal. – Pontosan – mondta Lou. – És fantasztikus épületekkel. – Talán unalmas templomokat akartál mondani. – A Colosseum nem templom – jegyezte meg Lou, miközben megpróbált úrrá lenni egyre erősödő ingerültségén. – És a Circus Maximus meg a Forum sem az. Meg Pompeji sem. – Csupa olyan hely, ahová Lou mindennél jobban szeretett volna eljutni. Amelyekről eddig csak Miss Ramsay latinóráin hallott. – Már az iskolában is utáltam a latint – folytatta Phil. – És jártam Hadrianus falánál. Mondhatom, életem egyik legunalmasabb napja volt. – Jó, hagyjuk. – Lou lemondóan megpróbálta olyan mederbe terelni a beszélgetést, amelyről úgy gondolta, hogy közelebb áll a férfihoz. – Beszéljünk inkább a finom ételekről és a zamatos borokról. Azok ellen csak nincs kifogásod? – Utálom a pizzát, és a borokért sem vagyok oda. – És a napfény, Phil? Olaszországban mindig süt a nap. – Lou hangja már majdnem sikoltásként hatott. Ugyanakkor tudta, hogy most megfogta a férfit. Phil Apolló legnagyobb földi imádója volt. – No, igen, de az olasz nap. Az más, mint a miénk. Én igazából Torremolinosra gondoltam. Egy ötcsillagos szállodára. Biztosan jól éreznéd magad egy ilyen helyen. Lou tudta, hogy logikával nem lehet harcolni a logikátlanság ellen. Az olyan lett volna, mintha ködfoltok felszeletelésére használták volna az Excaliburt. Az érvek ereje ebben az esetben semmit sem jelentett – nem mintha Phillel szemben lett volna bármilyen fegyvere. A férfi hangja lassan zümmögéssé csitult a háttérben, bár valószínűleg minden részletét ecsetelte annak a nyaralásnak, amelyre nagy valószínűséggel már be is fizette az előleget. Nyilván a szokásos módon képzelte: egy nagyon kellemes, ötcsillagos szállodában, olyan helyen, amely minden szempontból megfelelt az ízlésének. Mindig Phil akarata érvényesült, ha nyaralni mentek. Sőt ha Lou jobban belegondolt, mindent úgy csináltak, ahogy Phil elképzelte. Lou megadóan begyömöszölte az olasz nap ígéretével teli prospektusokat egy szemeteszsákba. Ezek után semmi értelme nem volt megtartani őket. Jó helyük lesz a konténerben. Neki meg megmarad az álmodozás.

Háromnegyed tízkor, amikor Phil már a Sunday World sportoldalait bújta a verandán, a konténerszállító autó betolatott a kocsifelhajtóra. – Jó reggelt! – mondta Lou könnyed hangon, mikor kilépett, hogy üdvözölje a sofőrt. Friss, mégis ragyogóan szép reggel volt, olyan, mint egy himnusz. A virágágyások szélén még ott bókolt egy-egy hóvirág, de a krókuszok káprázatos lilája és a nárciszok tojássárga árnyalatban pompázó tölcsérei már átvették az uralmat a szirmok rivaldafényben fürdő színpadán. – Neked is, Clooney. Clooney nyomban elkezdte harapdálni Lou kezét, és még akkor sem hagyta abba, amikor Tom szigorúan rászólt. – Nem fáj – mondta Lou, és előkotort a zsebéből egy jutalomfalatot. – Elkényezteti – jegyezte meg Tom. – A végén még ideszokik. – Be is fogadnám – felelte Lou. Tom zavartan köhögni kezdett. – Mondja, nem lenne kedve… – kezdte, de ugyanekkor Lou is folytatta félbehagyott gondolatát. – De a férjem allergiás az állatszőrre. Jaj, bocsánat, félbeszakítottam. Mit akart mondani? – Semmi különöset – mondta Tom gyorsan, erőteljes nyakvakarás közepette, és, mintegy önmagának, még dünnyögve hozzátette: – Erről akkor ennyit. Kár. – Ugyan már, ne sajnálja – folytatta Lou csevegő hangon. – Egyébként sem szereti a kutyákat, így nem olyan, mintha le kellene mondania az állattartás örömeiről. Tom kicsit zavartan fogadta Lou szavait, de mielőtt belemélyedhettek volna a témába, Clooney ugatni kezdett, és ezzel elvonta a figyelmüket. Az izgalom oka egy gumilabda volt a fal tövében. – Tedd le! Nem a tiéd! – utasította Tom. – A miénk se. Fogalmam sincs, hogy került ide – mondta az asszony, miközben kinyújtotta a kezét, arra bátorítva Clooney-t, hogy vigye oda hozzá a labdát, és amíg Tom letette a konténert, ő a kutyával játszadozott. – Nagyon szorgalmas, ezt meg kell hagyni – jegyezte meg a teletömött zsákok láttán Tom. – Lehet, hogy egy nagyobb konténer gazdaságosabb lenne. – Nem, nem, ez a méret pontosan megfelel. Már egyébként sincs sok kidobnivalóm. Ezt még ma megtöltöm, tehát, ha belefér az idejébe, holnap el is viheti. Tudja – csacsogott tovább Lou –, sohasem hittem volna, hogy pár régi szőnyeg és néhány elhasználódott holmi kidobásától ennyire… – Lou a megfelelő szavakat kereste, de lelkes kézmozdulatai elmondtak helyette mindent. – Nem maga az első, aki ezt mondja – válaszolta Tom egyetértő bólogatás kíséretében. – Már olyan véleményt is hallottam, hogy egy alapos takarítás jobb, mint egy terápia. Már az is megfordult a fejemben, hogy megváltoztatom a szolgáltatás nevét „Tom Broom Hulladékszállító Terapeutára”, és megduplázom a fuvardíjat. No, nem mintha egy kis áremelés elriasztana valakit, aki maga nyomtatja a pénzét. Szinte egyszerre villant fel arcukon a cinkos mosoly. – Lefogadom, hogy ez egy jó kis hokedli volt a maga idejében – mutatott Tom egy durva faragású négyszögletes faülőkére a hártyavékony zúzmarával bevont zsákhalom tetején. – Amolyan mindig kéznél lévő alkalmatosság. – Igen, az volt, a legjobb méret, hogy az ember ráálljon, ha egyébként nem ért el valamit, és én elég gyakran kerülök ilyen helyzetbe – vallotta be Lou egy grimasz kíséretében. – Bevallom, még mindig van egy kis bűntudatom, amiért kidobásra ítéltem, de már olyan viharvert. – Szerintem még elég stabil, a kopások ellenére. Nincs olyan érzése, mintha egy régi

barátot zárna ki végleg az életéből? – kérdezte Tom, majd fogta a kisszéket, és kézfejével letörölte róla a port. – Vannak dolgok, amiktől nehéz megválni. Néha nehezebb, mint gondolnánk, még akkor is, ha hasznavehetetlennek tűnnek. Rengeteg érzelem kötődhet egy-egy dologhoz, ezért van olyan érzésünk, hogy jóval többet dobunk el magunktól egy csorba bögrénél, amit a nagyitól kaptunk valamikor. – Tom Loura pillantott, majd zavartan nyelt egyet. Lou csodálattal állapította meg, hogy a nagydarab, overallos férfi szájából elhangzó szavak származhatnának akár egy lírai alkotásból is. – Elképesztő, némelyek mennyire tudnak kötődni egy régi darabhoz. Valószínűleg olyan sokáig éltek együtt vele, hogy az életük tartozéka lett. Egy ilyen tárgyat kidobni túlságosan rémisztő, ezért sokszor fel sem merül opcióként. Lou előtt felvillant Maureen képe, és egyetértően bólintott. – Milyen igaza van, Tom. A férfi feje alig észrevehetően megrándult, amikor a nő kimondta a nevét. Lou nem akart bizalmaskodni, de ha úgy hozta a helyzet, szerette a keresztnevükön szólítani az embereket. Ebben az esetben pedig határozottan nevetségesnek tartotta volna a „Mr. Broom”-ot. Az iskolás lányok szólítják így a tanáraikat. – Legyen óvatos, és ne vigye túlzásba – figyelmeztette a férfi egy kis kacsintás kíséretében. – Nehezek azok a zsákok. Most borostás volt. Lou elmerengett, milyen érzés lenne ez a borosta az arcán vagy akár másutt. Aztán gyorsan megszidta magát. Viselkedj, Lou Winter! Ám a gondolat által életre keltett érzés még sokáig ott vibrált a szerveiben. Előkotorta a hátsó zsebéből a pénzt. A bankjegyek zavarba ejtő módon átforrósodtak, szinte gőzölögtek a levegő hűvösében. Lou remélte, hogy a férfi nem fogja észrevenni, de csalódnia kellett. – Hiszen még forró! Lehet, hogy egyenesen a nyomdából jött? – kérdezte Lou legnagyobb döbbenetére. A nő érezte, hogy felforrósodik az arca, és ideges nevetéssel próbálta leplezni zavarát. – Igen. Vigyázzon, még meg sem száradt rajta a tinta. A férfi elvigyorodott. Borosta és vigyor. Lou, ha lehet, még vörösebb lett. – Hát akkor, köszönöm. Telefonáljon, ha jöhetek a konténerért. Gyere, Clooney, még vár ránk pár gyerkőc. El kell vinnünk őket a parkba. Mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna Lou nyakába, ami nemcsak lehűtötte, hanem elmosta a szívében sarjadó mosolyt is. Naná, hogy egy ilyen pasi nős és gyerekei vannak. Miért sokkolta mégis az, ami mindvégig benne volt a pakliban? Miért bántotta annyira, hogy a férfinak családja van? Lou maga sem tudta. Ezernyi dolog kavargott a fejében, és most olyan volt, mintha valaki belemártott volna egy nagy fakanalat, hogy alaposan megkeverje benne az egyébként is zagyva gondolatokat. Amikor Tom kocsija lekanyarodott a felhajtóról, Lou feltűrte a pulóvere ujját, hogy haladéktalanul munkához lásson, de az ütött-kopott hokedli látványa a szeméthalom tetején könnyeket csalt a szemébe.

12. fejezet Lou arcon csókolta az anyját. Phil, minden korábbi zsörtölődése ellenére extravagáns szeretetmegnyilvánulással üdvözölte anyósát, amihez persze a konyhából kiszivárgó ínycsiklandozó illatok is hozzájárultak. – Megcsináltattad a hajadat – jegyezte meg Renee, majd minden oldalról szemrevételezte a lánya frizuráját. – A kollégáim születésnapi ajándéka. Tetszik? – kérdezte Lou, felkészülve a kritikára. – Kicsit… narancssárga – felelte az anyja. Renee egy garbót vett Lou születésnapjára. Egyszerű, de csinos fekete felsőt hasított nyakkal, háromnegyedes ujjal, középen négy gyöngygomb-díszítéssel. – Anya, ez gyönyörű. Köszönöm. – Nem volt olcsó – mondta Renee. – Anya, tudom. Igazán stílusos, és tényleg tetszik. – Mivel fekete, karcsúsít – magyarázta az asszony. – Majdnem egy számmal kisebbet vettem, hogy bátorítsalak. Lou belekortyolt a sherryjébe. Azzal nyugtatta magát, hogy az anyja csak jót akar. Renee Casserly finom, sertéshúsból készített ebédet tett az asztalra. Lounak feltűnt, hogy a neki felszolgált adag jóval kisebb, mint Philé, de nem tett megjegyzést. Már azt is kellemesnek találta, hogy neki, a változatosság kedvéért, csak ülnie kell, a főzés ezúttal másra maradt. Előző este, a kínai étteremben túlságosan haragos volt ahhoz, hogy élvezni tudja ugyanezt a helyzetet. Már elmosogattak, amikor megszólalt a telefon. – Halló – szólt bele Renee. Megrándult az arca, mert a készülék tovább csilingelt a fülében. Nehezen boldogult ezekkel az új, flancos, vezeték nélküli kütyükkel, amelyeken ahhoz, hogy valóban vonalba kerüljön, meg kellett nyomnia egy gombot. – Ó, helló, szívecském! – Olyan volt a hangja, mint a napsugár simogatása. Lou rögtön kitalálta, ki a hívó. – Hány fokot mondtál? Az nagyon meleg, nem? Itt meg kell fagyni, bár száraz idő van, és süt a nap. Ó, ez igazán óriási! Igen, persze, jól vagyok, köszönöm… Hát persze hogy összecsomagoltam… Már csak el kell vinnem a postára. Aha, gondolta Lou, miközben megpróbálta a másik oldalon elhangzottakkal kipótolni a hiányos párbeszédet. A semmitmondó bevezető után Victorianna gyorsan a tárgyra tért. Mikor érkezik meg a csomagom, anya, édes? – …Kedden, remélem. De itt van Elouise is, ha esetleg szeretnél beszélni vele… Lou a bankszámláján lévő összes megtakarítását feltette volna arra, hogy az „igen” válasz esélye a nullához közelít. – Ó, értem. Hát majd máskor, ha most annyira sietsz… Szeretettel puszil. Azt már nem, tiltakozott magában Lou. Ne ess túlzásokba, anya. – Szia, szívecském… Igen, én is szeretlek. – Renee olyan elégedetten tette le a telefont, mintha valami híresség hívta volna személyesen, majd teljesen feleslegesen megjegyezte: – Victorianna volt. – Gondoltam – dünnyögte Lou. – Csókoltat. Hiszi a piszi, anya. – Elvinnél kedden a postára, hogy feladhassam a csomagját? Már összekészítettem – mutatott Renee az egyik sarokban álló hatalmas dobozra. – Persze… Magasságos isten, anya, ezért egy vagyont fogsz fizetni. El sem tudom

képzelni, miért… teszi ezt veled az a kis… – Lou inkább nem mondta ki, amire gondolt, leginkább azért, mert nem találta a megfelelő, nem töltelékszónak minősülő kifejezést Victorianna viselkedésére. – Nem tesz velem semmit – vágta rá az anyja. – Amit teszek, magamtól teszem, mert megkért rá. Nemet is mondhattam volna. Ó, Lou, miért leszel mindig ilyen agresszív, ha Victoriannáról van szó? Mivel érdemelte ki? Hidd el, anya, jobb, ha nem tudod, válaszolta Lou, megint csak gondolatban. – Olyan közel álltatok egymáshoz, amikor gyerekek voltatok – mondta Renee, és kiábrándultan megcsóválta a fejét. Ez nem az a Lou volt, aki az emlékezetében élt. – Akkor most elviszel, vagy taxit kell rendelnem? – Hát persze hogy elviszlek – sóhajtotta Lou, és magában még hozzátette: de nem a cicibajnok kedvéért, hanem miattad. Amikor úgy érezte, ideje indulni, felébresztette a békésen horkoló Philt. A férfit, ételtől és italtól eltelten, a meleget pumpáló radiátor mellett, Renee kedvenc bőr karosszékében nyomta el az álom. Az utolsó gondolata, mielőtt elaludt, az volt, hogy a kényelmes alkalmatosságot meg kell szerezniük Lou számára, ha az anyósa földi pályája véget ér. Lou kifelé menet azon tűnődött, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki azt mondta neki – szereti.

13. fejezet – Keith Feathehstone vagyok, helló – közölte egy agyondohányzott, erősen raccsoló hang a vonal túlsó végén. – Én pedig Mrs. Winter. Végre, Mr. Featherstone! Már azt hittem, sosem érem el – mondta Lou félig megkönnyebbülten, félig döbbenten, hogy annyi próbálkozás után maga a vállalkozó veszi a hívását, és nem az üzenetrögzítő géphangja válaszol. – Ó, Mrs. Winteh, annyiha sajnálom. Minden a feje tetejéhe állt. Én is fel akahtam hívni. Még ma. Ja, el tudom képzelni, dünnyögte Lou, megacélozva magát. – Mr. Featherstone, most már tényleg be kellene fejezni ezt a fürdőszobát. Már több mint hat hét telt el azóta, hogy félbehagyta. – Lou halkan beszélt, nehogy Phil meghallja, amit mondani készült, mert attól biztosan elborult volna az agya. – Azért fizettem előre, hogy elsőbbségem legyen másokkal szemben. És maga azt ígérte, hogy így is lesz. Lounak hányingere lett már attól, hogy kimondta. Tényleg úgy viselkedett néha, mint egy ostoba, mindenkiben megbízó kölyökkutya, akit végül jól seggbe rúgnak. És ebben az egész fürdőszobaügyben gyakorlatilag ő rúgta seggbe önmagát. – Teljesen igaza van, Mrs. Winteh. Szöhnyen éhzem magam, és ígéhem, amint tudok, megyek. Még ma délután felhívom, amikoh máh többet tudok mondani. De most még nem látom a végét ennek a munkának, amiben éppen vagyok. – A munkahelyemen leszek. Tudja a mobilszámomat? – Tudom, bizony, Mrs. Winteh, és az otthoni számát is, ha a mobilon mégsem éhem el. – Nagyon szeretném, ha elkészülne végre. Nagyon tisztességtelen, amit csinál. A francba, ennyit a kemény fellépésről, amit olyan gondosan eltervezett. De majd mindjárt megmutatja ennek a bugrisnak, hogy ki a főnök, és akkor nem lesz több apelláta. – Nem tudom félbehagyni, amit most csinálok, ez itt a phobléma – magyarázta Featherstone. – Tudja, betöhtek egy idős hölgyhöz. Az összes ablakát és ajtaját bezúzták. Látnia kéne, Mrs. Winteh. Máh a látvány is hettenetes. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha nem segítenék neki ebben a nehéz helyzetben. – Ó, istenem – sóhajtotta Lou. Hirtelen olyan kicsinek és tehetetlennek érezte magát, mint a gyerek, akinek azt mondják, hogy nem ehet több tortát, ezért visítani kezd, pedig már elmagyarázták neki, hogy a kortársai éheznek Afrikában. – Amint végeztem ezzel, folytatom magánál a munkát, Mrs. Winteh. Megígéhem. – Oké, Mr. Featherstone. Jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Köszönöm. Lou megesküdött volna, hogy kuncogást hallott, mielőtt megszakadt a vonal. A telefon sípolása üzenet érkezését jelezte, éppen akkor, amikor Lou befordult a könyvelőiroda parkolójába. Michelle-től jött. MENJÜNK EL VALAHOVÁ PÉNTEKEN, MEGÜNNEPELNI A SZÜLETÉSNAPODAT. BOCS, HOGY NEM HÍVTALAK. TALÁLKOZTAM EGY G8-AS PASIVAL. AZ EGÉSZ 7VÉGÉT AZ ÁGYBAN TÖLTÖTTÜK. BESZÉLNÜNK KELL. HAMAR. PUSZI. Lou megcsóválta a fejét. Eszébe jutott egy régi péntek, amikor, engedve a hosszas unszolásnak, beadta a derekát, és először, és egyben utoljára szórakozni ment Michelle-lel. Talán mondani sem kell, hogy Phil nem örült neki, így Lou kénytelen volt eljátszani, hogy ő sem túl lelkes, és semmiféle izgalmat nem érez azért, hogy végre kiöltözhet, és eljuthat a városba egy lányos este erejéig.

Aztán, amikor végre sikerült elszabadulnia otthonról, öt perc alatt szembesülnie kellett a nyilvánvalóval, hogy az este véletlenül sem körülötte forog. Azon kapta magát, hogy egyik kocsmából a másikba rángatják, és bárhová mentek, Michelle mindenütt szórakozásra kapható férfiak után koslatott, és amikor végre talált valakit, aki szóba állt vele, egyszerűen félrelökte Lout, hogy „szórakoztassa a havert”. Az egyik helyen Lounak egy egész órára a nyakába varrtak egy részeg pasit, akinek hatalmas véraláfutás volt a hüvelykujja körme alatt, így legalább volt miről beszélgetniük. (Igaz, hogy a beszéd a férfi részéről elég kásásra sikerült.) Az este végén, amikor Lou már úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a szűk cipőt, vagy háromnegyed órát kellett ácsorogni taxira várva. A füle csengett a klub ablakait majd megrepesztő, elviselhetetlenül monoton technozenétől, és ha mindez nem lett volna elég, még haza kellett cipelnie a teljesen elázott, zokogó Michelle-t. Ő volt az, aki otthon ágyba dugta, miután beleerőltetett két paracetamolt, és megitatott vele vagy másfél liter vizet. És csakis ezután szállhatott vissza a várakozó taxiba, hogy még egyszer keresztülszeljék a várost. A taxisofőr alig bírt a vezetésre koncentrálni, mert attól félt, hogy az utasa nem bírja majd kiperkálni a hatalmas viteldíjat. Lou gyakorlatilag olcsóbban megúszta volna, ha a visszaúthoz kibéreli a Queen Elizabeth 2-t. Sohasem kötődött túlságosan Phil házához, de akkor, amikor megállt előtte a taxi, a legszívesebben megölelte, megcsókolta volna. És mit bánta az elképesztően magas viteldíjat; minden pénzt megért, hogy végre lehúzhatta a cipőjét. Mert bejárni a várost éjszaka, tizenhét évesen, toronymagas sarkú cipőben, Debbel, az maga volt az izgalom, de most, a harmincas éveiben, Michelle társaságában ugyanez felért a kereszthalállal. Lou emlékezett rá, milyen kínszenvedés volt felbotorkálni a lépcsőn. A fürdőszobába érve levetkőzött, és rá nem jellemző módon ott is hagyta az összes ruháját egy halomban a padlón, mert semmi másra sem vágyott, csak bebújni az ágyba, és odagömbölyödni Philhez. A férfi azonban morcos volt, és eltolta magától. És ezt követően egészen szerdáig duzzogott. Még egy báránysülttel és egy kaliforniai vörösfenyő nagyságú csokis fatörzzsel sem lehetett megbékíteni, bár a főzős trükk végül mégiscsak bejött, mert hétfő éjszaka Lou a férje simogatására ébredt, és ezt követően szeretkeztek. Lou testestül-lelkestül beleadta magát, őszinte örömmel, hogy vége a keserves időszaknak, de Phil, amint kielégült, elfordult tőle, és további negyvennyolc órán át tudomást sem vett a létezéséről. Egek, ez fájt. Amikor az ezt követő hétvégén végre felhívta Michelle, csak azért tette, hogy megkérdezze, nincs-e kedve Lounak egy „újabb görbe estéhez”, ahogy félresikerült kiruccanásukat kuncogva nevezte. „Majd ha az apostolok bulira gyűlnek össze a pokolban”, ez volt az első gondolat, ami akkor Lou eszébe jutott. Aztán persze Philt használta kifogásként – azt mondta, a férje nem szereti, ha esténként elmegy otthonról. Ez az összekülönbözés jelentette az első repedést Michelle-hez fűződő barátságán, aki ezt követően rendre gúnyolódó megjegyzéseket tett Loura. Úgy ugrálsz, ahogy a férjed fütyül, mondogatta neki minduntalan, és arra biztatta, hogy ne hagyja magát manipulálni. Loura plusznyomásként nehezedett Phil viselkedése, így sértetten reagált, és arra hivatkozott, hogy ő csak a házasságát szeretné egyben tartani, és erre bizony nincs jó hatással a kocsmázás meg az idegen férfiak hajszolása. Michelle erre könnyekben tört ki, és bevallotta, hogy egy ideje depressziósnak érzi magát, és képtelen normálisan gondolkozni. Ezzel el is érte a kívánt hatást – Lou úgy érezte magát, mint egy ostoba, vén tyúk. Elrohant a közeli pékségbe, vett egy nagy halom epres pitét, egy palack bort, és nem sokkal később megérkezett Michelle háza elé. Akkor még nem vette észre, hogy barátnője, ha manipulációról volt szó, túltett még Philen is. Lehet, hogy volt idő, amikor Lou őszintének tartotta volna Michelle születésnapi meghívását. Önzetlen, baráti gesztusnak. De nem most. A következő válaszüzenetet küldte: ÖRÜLÖK A PASINAK. MAJD KÉSŐBB BESZÉLÜNK. AZ ESTE NEM JÓ. SOHA. BOCS.

PUSZI. A válasz szinte rögtön megérkezett. NA… LÉGYSZI, LÉGYSZI, LÉGYSZI! Lounak ismét eszébe jutott a végtelennek tűnő várakozás a taximegállóban és a lába, amely úgy lüktetett, mire hazaért, mint egy AC/DC-felvétel. BOCSI, BOCSI, BOCSI… TALÁN INKÁBB EGY EBÉD VALAMIKOR. Mert a Michelle-lel elfogyasztott ebédekről kellemesebb emlékeket őrzött. HA A VACSI NEM MEGY, üzent vissza kissé sértetten Michelle, de Lou tudta, hogy erre az ebédre nem fog soha sor kerülni. Arra ugyanis, hogy akár egy kívánatos férfi is megjelenjen a teaházban, ráadásul délidőben, csak hogy megehessen egy nagy habos sütit, nem volt sok esély. Lou belépett az irodába, de amint észrevette, hogy Karen íróasztalánál nem ül senki, rosszkedve lett. Stan sem volt benn, Zoe a számítógép képernyőjét tanulmányozta elmélyülten, és úgy nézett ki, mint aki sírt, vagy sírni készül. Nicola természetesen a helyén ült. Látványos pillantást vetett az órára, majd Loura is. Ezt persze csak bosszantásképpen tette, mert mindketten tudták, hogy Lou sohasem késik. Megfélemlítési kísérlete, mint általában, most sem működött. – Hol vannak a többiek? Olyan, mintha a Marie Celeste fedélzetén lenne az ember – mondta Lou Zoénak, amikor Nicola fontoskodó léptekkel, aktával a hóna alatt végre kimasírozott az irodából. – Stan beteget jelentett. A felesége szerint migrénje van. Karen pedig szabadnapot vett ki, mert a kisebbik fia rosszul érzi magát – válaszolta Zoe olyan rekedt hangon, amely még Keith Featherstone bagószagú krákogásán is túltett. – Az ördögbe, te lány, neked is otthon kellett volna maradnod ezzel a torokkal. – Betelefonáltam reggel, de a Cápa azt mondta, ha nem jövök be, megnézhetem magam. Főleg így, hogy a többiek nincsenek itt. – Most már tényleg elmehetne valaki a HR-re, hogy elejtsen egy-két keresetlen szót ennek a nőnek a viselt dolgairól. Nem hiszem, hogy ehhez joga van. Habár, és ezt mindenki tudta, a HR előtt nem lehetett keresetlen szavakat elejteni vagy éppen bizalmas beszélgetést folytatni valakiről. Az osztály ugyanis tele volt férgekkel, és amint kinyitotta előttük valaki a száját, azonnal elindult a szóbeszéd. – Szerintem sincs, de a jelek szerint mégiscsak megteheti, nem, Lou? – kérdezte brekegő hangon Zoe. A konténert éppen akkor emelték fel a teherautóra, amikor Lou hazaért. Amint befordult az utcájukba, észrevette a teherautót, és – amint az neki magának is feltűnt – rögtön tövig nyomta a gázpedált. Olyan tempóban száguldott végig a nyugodt kis zsákutcán, mint Nigel Mansell. A konténerrel bíbelődő nagydarab ember kurta biccentéssel köszöntötte. De hát ez nem Tom, állapította meg Lou csalódottan. Pedig már alig várta, hogy láthassa, ha másért nem, Clooney miatt. Egy egész csomag kutyakeksz várta odabenn a házban, természetesen jól elrejtve Phil kutató szeme elől. – Ma nincs itt a kutya? – kérdezte Lou könnyed hangon, annak ellenére, hogy egy ágyúgolyót érzett a gyomrában. – A német juhász. – Clooney-ra gondol? Az a főnök kutyája. Minket nem szokott elkísérni, csak a gazdiját. – Milyen kár… Akkor eddig, ezek szerint, mindig a főnökük jött el a konténerért – folytatta Lou látszólag ártatlanul. – Már azt hittem, nincs is alkalmazottja. – Hát, pedig vagyunk néhányan – válaszolta a férfi, miközben ráhúzta a szeméthalomra a szokásos hálót. – Itt vagyok én, aztán Steve, meg a részmunkaidős Eddie, továbbá két srác, akik most éppen moziban vannak, no meg Tom, aki pár napja nem jár be dolgozni, így egy kicsit

kevesen vagyunk, ezért értem ide ilyen későn. – De nem beteg, ugye? – kérdezte Lou információra éhesen. – Nem, ő nem, de úgy tudom, van valaki a családjában, aki igen. – Remélem, nem valamelyik gyerek? – folytatta Lou a kérdezősködést. Kicsit szégyellte a kíváncsiságát, de nem tudta leállítani magát. – Mármint hogy Tom gyereke? – Igen. – Tomnak nincsenek gyerekei. Csak a húgának. Ott van baj valamelyikkel, úgy tudom. Tomnak nincsenek gyerekei. Mellkasáról még mindig nem volt hajlandó felszállni az a kicsi, sötét felhő. Miért nem volt annyi esze, hogy másképp tegye fel a kérdést? „Ugye, nem a felesége, és nem is valamelyik gyerek?” Bár így, hogy tévedett a gyerekekkel kapcsolatban, már azt is el tudta képzelni, hogy a férfi nőtlen. Végül is, nem látott rajta jegygyűrűt. Ami persze nem bizonyíték, hiszen gyakran ő maga sem hordta a gyűrűjét, főleg, ha Phil nem volt odahaza. No és, tűnődött tovább, mit számít, hogy nős-e vagy sem? Miért ne lehetne akár negyvenöt gyereke? Vagy miért ne lehetne, mondjuk, meleg, vagy agglegény, aki cölibátust fogadott? Férjes asszony vagy, Lou. És lehet, hogy Tom Broom kedves meg beszédes, de annak valószínűleg az a fő oka, hogy üzletember, és szeretne minél több kuncsaftra szert tenni. Vele pedig azért ilyen extra közlékeny, mert készpénzben fizet neki minden szállításért, és ahány konténert már megtöltött neki, abból fenn lehet tartani egy kisebb vállalkozást. De legyen akár nőtlen és független… Miért érdekelné egy földhözragadt, apró termetű férjes asszony, akinek, azon túl, hogy a harmincas évei végét tapossa, akkora a feneke, hogy a világűrből is látni lehet. Ahhoz képest azonban, hogy nem érdekelte a férfi – legalábbis ezt állította magának –, elég gyakran forogtak körülötte a gondolatai. Mi az ördög történt vele? Amikor a konténert elvitték, Lou bement a házba, hogy ellenőrizze a telefonüzeneteket. A készülék egyetlen nem fogadott hívást sem jelzett, ami azt jelentette, hogy az alávaló Keith Featherstone az ígérete ellenére sem hívta fel. Sem a mobilján, sem az otthoni telefonon. Nem mintha egy percig is hitt volna neki.

14. fejezet Lou kedvenc évszaka magától értetődően a tavasz volt, a virágok miatt. Olyan szép volt, amikor a napsugarak életre keltették az első szirmokat. Az ablakpárkányán sorakozó köpcös jácintok erős illata a konyhába is beszivárgott. Odakinn a cseresznyefa ágai szinte a földig értek a virágok súlya alatt, az ágyások felett elsuhanó szellőben vajsárgán bólogattak a bájos nárciszok, míg az erdő aljnövényzetébe lila foltokat festett az ibolya és a korai harangvirág. Az időjáráselőrejelzés szerint azonban csak vasárnapig tartott a kellemes idő, így Lou a szokásosnál is korábban kelt, hogy a lehető legjobban kihasználja. Úgy döntött, ideje lenne a kertben is rendet tenni. A hét közepén megrendelt egy nagyobb méretű konténert. Kérését azonban csak az üzenetrögzítőre tudta rámondani, és nem Tom volt az sem, aki a konténert kiszállította. És lám, délelőtt kilencre már félig meg is telt, miután belekerültek annak a tábortűznek a szétzilált maradványai, amely másfél éve hiába várta, hogy meggyújtsák. Ahhoz, hogy még tüzet fogjon, túlságosan átnedvesedtek a halomban álló fadarabok, és ha mégis megpróbálták volna meggyújtani, a füstje valószínűleg elsötétítette volna az egész utcát. A látványa azóta bántotta Lou szemét, hogy a tavaszi nagytakarítás örömét először átélte, ráadásul ahhoz, hogy észrevegye, elég volt kipillantania a konyhaablakon. Olyan volt, mint a hegy a Harmadik típusú találkozásokban. Ha nem távolítja el belátható időn belül, gondolta Lou, akkor ebben a formában fogja felhalmozni a vasárnapi ebédekhez készített krumplipürét is. Így hát nekilátott. Feldarabolta a hosszabb ágakat, aztán talicskával odatolta a konténerhez. Phil, férfitársaival ellentétben, sohasem volt a tűzgyújtás megszállottja, így Lou el sem tudta képzelni, mi motoszkált benne, amikor ilyen nagy máglyát rakott. Olyan volt, mintha jöttében-mentében összegyűjtötte volna a kertben szétszóródott ágakat, és amikor végzett a munkával, már nem akart megszabadulni a felhalmozott hulladéktól. Nem meglepően, az ominózus cikk felesleges energiapazarlásnak minősítette az ilyen cselekedeteket. Lou hosszasan birkózott egy kerti székkel, amelyet teljesen benőttek egy tűlevelű ágai. Mindezt olyan erőbedobással tette, mintha birokra kelt volna valakivel, de a műanyag bútordarab felett aratott győzelem sem vette el az élét annak a csalódottságnak, amelynek nem is próbált konkrét nevet adni. Nos, ha nem befolyásolhatta, hogy ki szállítsa ki a megrendelt konténereket, egy hasznavehetetlen székkel még el tud bánni. Ez is valami. Aztán, minden ok nélkül, Nicola arca jelent meg előtte a félelmetes szemfogakkal, ami arra ösztönözte, hogy még agresszívebb rohamot indítson a tűlevelű ágak ellen. Phil óvatosan elhúzta a függönyt, hogy jobban láthassa, mi az a fehér valami, amit Lou megpróbál kiráncigálni a fenyőágak fogságából. Aztán megkocogtatta az ablakot, de a felesége nem hallotta meg – túlságosan lefoglalta az ostoba küzdelem. Phil gyomra úgy korgott, mint egy kiéheztetett medvéé, és pizsamájában úgy hullámzott rángatózó pénisze, mint egy megbűvölt kígyó. Mindkét testrészére ráfért volna egy kis kényeztetés ezen a reggelen, és hol volt a felesége, aki enyhíthetett volna a kínjain? Odakint birkózott valami szeméttel, mint egy apró termetű óriás. Phil belebújt a köntösébe, felhúzta a mokaszinját, és puha léptekkel keresztülszelte a konyhát. Kinyitotta a hátsó ajtót, és kikiabált Lounak. Kiáltása éppen egybeesett az asszony szék ellen irányuló, utolsó rohamával. Még egy nagy rántás, és Lou diadalmas Boudicaként meglengette a kiszabadított darabot, majd, mintha csak egy halott római lenne, a földre ejtette, aztán ingatag léptekkel elindult vissza, a ház felé. Haját kislányos lófarokban viselte, de néhány tincs kiszabadult a hajgumiból, és rakoncátlan táncot járt kipirult arca körül. A tisztábbik kezével megpróbálta a füle mögé gyűrni. A ruháját és

a karját sötét piszokfoltok borították, és úgy lihegett, mint egy agyonhajszolt kis állat. Lehet, hogy Phillel csak a képzelete játszott, de mintha karcsúbbnak látta volna az asszonyt. Mi több, szexinek. Legalábbis önmagához képest. – Felkeltem – közölte a nyilvánvalót. – Látom – felelte levegő után kapkodva Lou. Elfáradt, mégis pezsdítő hatással volt rá, amit csinált. Az, hogy a teste dolgozott, miközben a fejét majd szétfeszítették a pillangó módjára röpködő gondolatok, olyan érzést ébresztett benne, mintha egy akkumulátortöltőre csatlakoztatta volna magát. Minél nagyobb erőt fejtett ki, annál több energiát érzett önmagában, amitől, váratlan mellékhatásként, jó ideje szunnyadozó libidója is mocorogni kezdett. – Reggeliszünet? – kérdezte Phil, bár valójában azt gondolta: hagyd a fenébe azokat a redves ágakat, és vedd végre kezelésbe Túró Rudit. – Aha – mondta Lou, miközben leráncigálta kezéről a kertészkesztyűt. Olyan vörös az ajka, mint a vér, gondolta Phil. Lou fenekére simította a tenyerét, és szabályosan betolta az asszonyt a házba. Meg sem fordult a fejében, hogy olyasmiben lesz része, amire egyáltalán nem számított, mert alig lépték át a konyhaajtó küszöbét, Lou szembefordult vele. A váratlan mozdulattól összeütköztek, és ettől hihetetlen szikrák pattantak ki felhevült testükből, és Philnek eszében sem volt kioltani őket. Türelmetlenül letépte az asszony melltartóját, szabad kezével becézni kezdte az ágaskodó bimbókat, majd egy erőteljes markolás után felkészült a nagy eseményre… De Lounak, a jelek szerint, jobb ötlete volt. A férfi kioldotta a köntöse övét, és megfogta Lou kezét, hogy a pizsamája nyílására irányítsa, ahonnan ki kellett volna szabadítani az ágaskodó hímtagot. Lou azonban nem azt ragadta meg, hanem a férfi kezét, és saját lüktető nemi szervére vonta. Szinte azonnal összerándult a heves orgazmustól, úgy, hogy Philnek gyakorlatilag semmit sem kellett tennie, és a száját elhagyó hangokból arra lehetett következtetni, hogy az érzés szeizmikus erejű volt. Aztán, mielőtt Phil ellenkezhetett volna, Lou belelökte egy konyhaszékbe, majd a lába közé ereszkedett, és kényeztetni kezdte, pontosan úgy, ahogy Phil a legjobban szerette. Csupán másodpercek kellettek ahhoz, hogy a férfit is elárasszák a gyönyör hullámai, amelyek egy istenkáromlással felérő hörgés után csitultak csak el. – Hűha… – motyogta levegő után kapkodva Phil, majd visszaejtette megfáradt szerszámát a pizsama nyílása mögé. Lou felállt, és finom mozdulatokkal öltözködni kezdett. Philt, ha őszinte akart lenni, egyre jobban bosszantották a konténerek meg ez az egész takarítási láz, és el is döntötte, hogy véget vet ennek az ostoba szenvedélynek. Ám ha ennek a reggelnek lesz folytatása, akkor talán meggondolja magát, és hagyni fogja, hogy gyakrabban manifesztálódjanak a feleségét fogva tartó őrület előnyei. Mert ugyan a háza előtt álló konténerek látványa már kezdett az agyára menni, nem lehetett nem észrevenni a helyiségekben bekövetkezett változást. Talán bután hangzott, mégis megesküdött volna, hogy minden egyes konténer elszállítása után könnyebbnek érezte az otthonát. – Azt hiszem, most már tényleg jólesne egy reggeli – mondta Phil vigyorogva. – Mindjárt éhen halok. Még egyszer megmarkolta Lou mellét, anélkül hogy észrevette volna, milyen elutasítóan reagál az asszony a mozdulatra. Most, hogy a teste jóllakott, az agya megpróbálta kielemezni a történteket. Akárhogy csűrte-csavarta, nem lehetett szeretkezésnek nevezni, ami lezajlott. Még csak meg sem csókolták egymást az aktus alatt. Nem. Lou Winter szégyentelenül arra használta a férjét, hogy kielégítse testi vágyait, és a legrosszabb az volt az egészben, hogy bárkit felhasznált volna erre a célra. Ettől pedig nem érezte nagyon jól magát. Be kellett vallania, hogy pár perccel korábban képzelgett. Megpróbálta elhitetni magával, hogy egy másik férfi keze barangolja be a testét, két nagy, durva kéz, amelyek pontosan tudták, hol kell őt megérinteni, és nem Phil matat rajta ügyetlenül. Azért jutott ilyen őrülten a csúcsra, mert körülötte forogtak a gondolatai, és ezért

volt most olyan nagy bűntudata. Harminchat évesen először volt része olyan szexben, aminek egyáltalán nem volt köze a másik iránt érzett szerelemhez, és nem volt mögötte más, csak önző testi vágy. Vajon ez az, ami a férfiak többségét hajtja? Ez a fajta távolságtartás teszi lehetővé számukra, hogy visszahúzzák szerszámukra a nadrágjukat, és anélkül, hogy egyszer is hátranéznének, örökre eltűnjenek az éjszakában? Ezért tudják a férjek megcsalni a feleségüket, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, visszaugorjanak melléjük az ágyba, még mielőtt a másik nő illata elpárolgott volna az ingjük gallérjából? Lou nem állíthatta, hogy kalandos a szexuális élete. Már lánykorában sem volt az. Phil előtt mindössze két szeretője volt, s mindkettő a közösülési formák alpesi iskolájában szerezte tudását, és „gatya le, gatya fel” mottó érvényesült kapcsolataikban. Lou mindig azt remélte, hogy leendő férjével majd módszeresen kialakítanak maguknak egy változatos szexuális repertoárt, de ez nem történt meg. Phillel még a Káma-szútra tartalomjegyzékéig sem sikerült eljutniuk. Házasságában sohasem élvezett elsőbbséget a kalandos szexualitás. Phil több örömét lelte egy autó eladásában, mint felesége mellett az ágyban. Sőt néha úgy tűnt, hogy számára az autó eladása a szexuális aktus, a szex pedig a közösülés után elszívott cigaretta. „Mr. Misszionárius” unalmasnak találta az előjátékot, mégis abban a hitben élt, hogy mesteri módon teljesíti férji kötelességeit, és ebben nagy szerepet játszottak felesége kedvességből megjátszott orgazmusai. Mindezek következtében Lou úgy érezte magát, mint egy hálóban vergődő lény, és ezt csakis és kizárólag magának köszönhette. És már csak azért is kénytelen volt megbékélni a helyzetével, mert sehogy sem tudott kikeveredni belőle. Igazából meglett volna szex nélkül is, de Phil mindig kikövetelte a magáét, általában vasárnap reggel, és Lou készségesen kielégítette az igényeit. Amúgy sem volt nagy szexuális étvágya, és most, a középkorúság küszöbén, alig lélegzett a libidója. Úgy vélte, ez a helytálló összefoglalása annak, ami ebben a vonatkozásban jellemezte. Egészen addig, míg reggel buzogni nem kezdtek benne a szunnyadó hormonok. Amit addig halottnak hitt, az hirtelen életre kelt alvó állapotából, így sokkal inkább hasonlított Csipkerózsikához, mint a Halott menyasszonyhoz. Erről persze egyetlen szó sem esett a tavaszi nagytakarítást taglaló cikkben! Miközben Phil beletemetkezett a vasárnapi újság általa leginkább kedvelt hasábjaiba, Lou telefonján csengőhang jelezte, hogy üzenete érkezett. Michelle-től jött. TUDSZ BESZÉLNI? A most éppen annyira volt alkalmas a vele való társalgásra, mint bármelyik más napszak, és egyébként is abba kellett hagynia a pakolást, mert a konténer megtelt. Lehet, hogy nagyobb méretet kellett volna rendelnie! – Halihó! – szólt bele a telefonba Michelle kicsit lihegős, de vidám hangon. – Annyi mesélnivalóm van, Lou! – Többször is felhívtalak a héten – mondta erre Lou. – Megkaptad legalább az üzeneteimet? – Meg, persze, de most, hogy van ez az új pasi, semmire sincs időm. Képzeld, aerobikra járok, hogy megszabaduljak a hájamtól. Isten bizony vissza akartalak hívni, de ez a nyavalyás időhiány… Valahogy elmaradt. – Nos, most hallgatlak – vágott közbe Lou, miután letelepedett a veranda sarkában álló roskatag karosszékbe. Amit egyébként sohasem szeretett. Már el is döntötte, hogy ennek is mennie kell. – Van egy barátom – lelkendezett Michelle olyan hangon, mintha azt akarta volna közölni, „megnyertem a lottó ötöst”. Ami többé-kevésbé ugyanazt jelentette volna számára, mint az új kapcsolat. – És ez most már teljesen hivatalos. – És? Nem akarsz beavatni a részletekbe?

– Craignek hívják, harminchárom éves… – Ajaj… még kisfiú. – Csak két év köztünk a különbség, így nem igazán számítok liliomtiprónak! – tiltakozott Michelle. – Egyébként autószerelő, leedsi, egy kilencven magas, szőke, bár bizonyos helyeken borotválja magát, kék szemű, nagyon, de nagyon helyes mosolya van, szabad, nincs gyereke… Hát, eddig ígéretesnek hangzott, talán túlságosan is. – Éppen egy munkahelyváltás közepén van, ami nagy kár, de a szerelőműhely, ahol dolgozott, leégett, és a tulajdonosa nem engedheti meg magának, hogy újraépítse. Nagyon bántja, hogy munkanélküli. Ki nem állhatja a tétlenséget. Nős, de már elhagyta az asszonyt. Jelenleg az anyagiakon osztozkodnak. A kanapén alszik. Szóval így állunk, gondolta Lou. Tényleg túl szép volt a sztori ahhoz, hogy igaz legyen. – A White Heartban ismerkedtünk meg a múlt hét végén. Végigjártunk néhány klubot, aztán meghívtam egy kávéra, bár akkor már eszem ágában sem volt feltenni a vízforralót. – Michelle ragyogott, és ezt onnan tudta Lou, hogy a fogai közül kiszűrődő napsugarak felforrósították a telefonzsinórt, olyannyira, hogy Lou füle szabályosan égni kezdett. – Rögtön a tárgyra tértünk. Olyan smárolásba kezdtünk a kanapén, mint két tinédzser, aztán valahogy ellebegtünk az ágyamig. Oltári fura volt. Szinte magától lecsúszott rólam a ruhám, úgy, mint a filmekben. Egész hétvégén azt csináltuk, kivéve, amikor szombat délután megnézte a tévében a meccset és este a sporthíreket. Meg kell mondanom, hogy van benne kitartás. Egyszerűen fantasztikus volt. Még arra is képes volt, hogy felkeljen, és elkészítse a reggelimet. Illetve a teámat meg a pirítósomat, mert más nem volt itthon. – Remélem, védekeztetek – vetette közbe Lou, aki úgy érezte magát a szóáradat végén, mintha a nyakába öntöttek volna egy vödör hideg vizet. – Első alkalommal igen, de aztán bevallotta, hogy allergiás a gumira. De nem számít, mert szedem a tablettát. Istenem, Lou, ő az egyik legfantasztikusabb pasi, akit valaha láttam! – És azóta hallottál felőle? – Lou próbált kedves, érdeklődő hangot megütni – nem akart úgy viselkedni, mint a végzet angyala. – Persze. Mondtam neki, hogy hívjon fel, ha hazaér vele a taxi, és fel is hívott. A haverjától, merthogy nincs mobilja. Egy pasi mobil nélkül? A mai világban? – Nem mondod, hogy taxival ment haza Leedsbe? Az egész heti munkanélküli-segélye ráment. Tényleg odalehet érted… – Az én hibámból nem tudott csatlakozni a haverjaihoz, így én fizettem a taxiját. És igen, tudom, hogy mit akarsz mondani ezzel kapcsolatban, de teljesen felesleges, pénteken ugyanis megint eljön hozzám, és viszonzásképpen főz nekem egy jó vacsorát, így direkt jó, hogy neked sohasem alkalmas a péntek este, mert most nekem sem lenne az – tette hozzá nem kevés célzással Michelle. – Ez igazán kedves – jegyezte meg Lou epésen, aztán gyorsan észbe kapott. Nem akart úgy viselkedni, mint az anyja, és egyébként sem az ő dolga volt, hogy Michelle boldogságát mindjárt az elején kioltsa. Még az is lehet, hogy a pasinak őszinték az érzései. – Ezen a héten Londonban van, hátha talál valami állást. Én persze azt remélem, hogy nem, mert az szörnyű lenne. Tényleg fantasztikus fickó. Nem bírnám ki, ha mindjárt az elején el kellene veszítenem. Persze ha tényleg működne köztünk a dolog, utánamehetnék… Nyilvánvaló volt, hogy Michelle már az esküvői ruháról ábrándozik, és megfelelő neveket keres leendő gyermekeinek. – Szóval, arra számítasz, hogy péntek este újra látod. – Természetesen – felelte feszes hangon Michelle. – Miért ne látnám? Miért kellett ezt így

mondanod? – Hogy? – Egek, mit hangsúlyozott rosszul már megint? – Olyan gunyorosan. Miért olyan hihetetlen, hogy újra találkozunk? – És a nyomaték kedvéért, kifejezetten gúnyos hanglejtéssel, elismételte Lou szavait. – Te nem hiszed el, hogy eljön, ugye? – Ellenkezőleg. Nagyon is remélem – felelte Lou. – Reméled? Igen? Lou szemmel láthatóan nem volt felkészülve ilyen fordulatra, és mivel nem rendelkezett megfelelő fegyverzettel az ellenséges reagálással szemben, gyorsan visszavonulót fújt. – Ó, Mish, én tényleg nagyon örülnék, ha találnál magadnak egy rendes pasit, és tényleg nagyon remélem, hogy ez a Craig lesz az – mondta tőle telhetően örömteli és reménykeltő hangon. – És valóban azt remélem, hogy eljön hozzád, és remekül fogjátok érezni magatokat. – Naná, hogy eljön! – Michelle most már határozottan dühös volt. – Tudod, Lou, alig vártam, hogy mint a barátnőmet, beavathassalak. És mindent elmondtam neked, pedig tudtam, hogy, mint általában, megpróbálod majd elrontani az örömömet. Szólj, hogy ne telefonáljak többet, ha valami jó hírt szeretnék megosztani veled, oké? Majd valamikor beszélünk. Talán. Azzal Michelle lecsapta a telefont, arra késztetve Lout, hogy elgondolkozzon – miért vélekedik másként ő bizonyos dolgokról, mint az univerzum nagyobbik része.

15. fejezet Másnap akkor vitték el a konténert, amikor Lou az irodában volt, ahol sokkal mélyebbre már nem süllyedhetett volna a munkahelyi morál, és ez bizony rányomta a bélyegét a napra. Karent tanfolyamra küldték, így Lou kettesben maradt a Cápával és folyamatosan csattogó, félelmetes fémprotézisével. Ez persze még édesebbé tette az előtte álló keddet, nemcsak azért, mert nem kellett bejönnie, hanem azért is, mert otthon lehetett az újabb konténer kiszállításakor. Lou a szokásos módon öltözött fel, aztán levette a jegygyűrűjét, és betette a szokásos helyre, a kanáltartóba. Annak idején együtt választották ki a gyűrűjüket Phillel egy kedves, régimódi ékszerboltban, egy eldugott utcácskában Leedsben. A férfié egy hatalmas, rózsamintával díszített aranykarika volt, és hasonlót választott Lounak is, annak ellenére, hogy az asszony finomabb és egyszerűbb darabra vágyott. A megvásárolt gyűrű túlságosan szélesnek tűnt a kicsi kézen, rossz volt viselni, és mivel az évek során Lou felszedett pár nemkívánatos kilót, szorította az ujját, különösen akkor, ha kimelegedett. Nem mintha ezt beismerte volna Phil előtt, annak ellenére sem, hogy a férfi az anyjával együtt örökké megjegyzéseket tett az ő méretes fenekére. Lou néha már azon volt, hogy felmond a könyvelőirodában, és beiratkozik inkább egy szumótanfolyamra. De a jegygyűrű, bármilyen ormótlan volt is, mégiscsak jegygyűrű volt, amit Phil életre szóló szerelme megpecsételéseként húzott az ujjára, és szívesen hordani is fogja, ha sikerül lefogynia. Most azonban mérhetetlen megelégedettséggel töltötte el, ha lehúzhatta, amikor Phil nem volt a közelében, már csak azért is, mert megkönnyebbült tőle a gyűrűsujja. A levegő határozottan párás volt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy felhúzza kezére a kertészkesztyűt, és támadást indítson a kert utolsó szégyenfoltját képező embermagas csalánbokrok ellen. Közben azon gondolkozott, hogy mi következzen ezután – a pince vagy a padlás? Végül a pince mellett döntött. Arra, hogy kitakarítsa, ami odafent várt rá, még nem állt készen. Phil ugyancsak lehúzta a jegygyűrűjét, és, hogy a nyomát is eltüntesse, alaposan megdörzsölte az ujja tövét. A női vásárlók pillantása mindig megpihent a bal keze gyűrűsujján, és a gyűrű ottléte, vagy éppen a hiánya, bizony erőteljes hatással volt az adott szituációra. Némelyek szemében szolid, megbízható ember benyomását keltette ugyan a gyűrű, de Phil ösztönösen ki tudta szúrni azokat, akik szívesebben látták a kezét csupaszon, mert ez lehetőséget adott nekik a végső ár lejjebb tornászását szolgáló ártalmatlan flörtre. Phil magától értetődő módon igyekezett olyan helyzetet teremteni, hogy az ilyen törekvések sikert arassanak, amit meg is tehetett, hiszen az árrésbe, amellyel dolgozott, bőven belefértek a kisebb engedmények. És alkudozni mindenki szeretett. Az, hogy olvasott az emberek gondolataiban, a játszma része volt, Phil ráadásul művészi szintre emelte ezt az adottságát. Messziről felismerte azokat a fickókat, akik tudták, mit jelent pontosan a fix tető egy sportkocsin, és azokat az amatőröket is, akik nem tudtak megkülönböztetni egy V8-ast egy nyalókától. Tudta, mikor érdemes bókolni egy nőnek, megdicsérni a lábát, amely nyilvánvalóan „túl hosszú ahhoz, hogy beférjen abba az egérkamion méretű kocsiba”, és mikor előnyösebb a csendes, elbűvölő modorú úriembert megjátszani. Az üvegfal másik oldalán nézelődő, skarlátvörös nadrágkosztümben flangáló szőkeség a napszítta fürtjeivel például kifejezetten az a típus volt, aki értékelte, ha egy férfi nem viselt jegygyűrűt, és aki tisztában volt a flört hatalmával. Phil gyorsan a zsebébe ejtette az árulkodó aranykarikát, felvillantotta megnyerő mosolyát, és elindult, hogy megmutassa Bradley-nek, ki az úr az autópiacon. Lou alig vette észre a konténerszállító autó érkezését, annyira tele volt a feje a saját

szemetével, miközben minden erejét megfeszítve birokra kelt a csalánrengeteggel. A munkahelye körül forogtak a gondolatai; minden egyes perc, amit az irodában töltött, kezdett felérni egy rémálommal. És nemcsak ő érzett így, hanem a többiek is. Zoe élőhalott benyomását keltette az utóbbi napokban, Stan úgy nézett ki, mint aki otthon felejtette az eszét, és csak a teste volt ott, automatikusan végezve a megszokott mozdulatokat. Nem a munka volt azonban az egyetlen, ami befészkelte magát Lou fejébe. A múltkori, reggeli szexepizód is ott kísértett, mint egy összezavarodott dögkeselyű, továbbá azt sem tudta eldönteni, mit tegyen Michelle-lel. Hívja fel? Kérjen tőle bocsánatot, amiért megjátszotta előtte a Végzet Szent Elouise-ét? Megtagadhatja-e tőle, hogy „na ugye, megmondtam” stílusában eldicsekedjen neki a várva várt hétvége eseményeivel? Erről, vagy ezredszer, eszébe jutott, milyen egyszerű, problémamentes barátság fűzte össze Debbel. Egy dolgon szoktak veszekedni, a yorkshire puding elkészítéséhez szükséges tojás és liszt mennyiségén, de természetesen az sem vezetett köztük hajnali pisztolypárbajhoz, inkább a Zombies zenéjén élték ki magukat, mert akkoriban arra voltak rákattanva. – Helló! Lou felkapta a fejét, és nyomban nyelt is egy nagyot. Ő volt az, és vele a kutya. Clooney-t, hogy ne vethesse rá magát a kedves hölgyre, akinél mindig volt a számára egy-két jutalomfalat, a nyakörvénél fogva tartotta vissza Tom. – Ó, helló! – Lou megpróbált könnyed, közönyös hangot megütni, de kudarcot vallott, mert csak egy halk vinnyogásra tellett tőle, mint egy egértől, amely egy perzsa macska szájában találta magát a délutáni szunyókálás után. Milyen kedves mosolya volt a férfinak! Túlságosan is kedves, kissé féloldalas mosoly, amely még hívogatóbbá tette puhának és adakozónak tűnő ajkát. Állj!, intette le magát Lou, és pironkodva arra törekedett, hogy valóban visszafogja arcára toluló érzéseit. Gyorsan lehajolt, hogy Clooney-t üdvözölje, aki közben kiszabadult Tom keze közül, és olyan lelkesedéssel trappolt Lou felé, hogy végül feldöntötte. A nő elterült a nedves fűben, és zavarát csak némileg enyhítette, hogy farmernadrágban volt, és nem szoknyában, ami alól nyilván kikandikált volna majdnem mellmagasságig érő, alakformáló Marks & Spencer’s bugyija. – Vissza, Clooney! – kiáltotta Tom olyan tekintélyt parancsoló hangon, hogy a kutya azonnal letette a fenekét a földre, és a füle a fejéhez lapult félelmében. – Nem esett baja? Néha annyira ütődött tud lenni ez az eb! – mondta Tom, aki pár lépéssel Lou mellett termett. – Nem, jól vagyok – felelte Lou egy bátor vállrándítás kíséretében. Jól, eltekintve attól, hogy teljes hülyét csináltam magamból. A férfi egy pillanatig ott állt felette, aztán lehajolt, és megragadta a hónaljánál fogva. Ó, nem! Nem, nem, nem! Sok nő fantáziál arról, hogy egy erős férfi könnyedén felkapja, mint egy súlytalan tollpihét, és Lou Winter sem számított kivételnek. Ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a valóságban nem így történne a dolog, mert a mesebeli herceg valószínűleg orra bukna vele tetemes súlya miatt. Közben eldünnyögne pár, királyinak cseppet sem nevezhető káromkodást, vagy megroppanna a háta, és gipszbe kerülne legalább hat hétre. Tom Broom azonban erős fickó volt. Erőlködés nélkül felkapta Lout, és közben a gerince sem roppant meg, és egyetlen szitokszó sem hagyta el a száját. – Köszönöm – motyogta Lou, és azt sem tudta, hova nézzen zavarában. Közben ideges gesztusok egész tárházát sorakoztatta fel – pislogott, a nyakát dörzsölgette, felcsavarta az ujjára a haját, egyik lábáról a másikra állt, a torkát köszörülte, és az arcszíne céklavörösre változott. Ezzel a sorozattal a Guinness-rekordok könyvébe is bekerülhetett volna.

– Legközelebb az autóban hagyom – közölte Tom, aki ösztönösen reprodukálta Lou gesztusainak némelyikét. – Nem, nem, nem az ő hibája volt. Kérem, ne hagyja a kocsiban. Annyira szeretem látni – fogta könyörgőre Lou. A szíve úgy zakatolt, mint a légkalapács. Mindketten Clooney-ra néztek, aki leszorított orral feküdt a földön, és nagy, sötét szeme bocsánatért könyörögve cikázott köztük ide-oda. Bár hogy miért is kell bocsánatot kérnie, azt valószínűleg nem tudta elképzelni sem. Ő csak barátságos akart lenni a kekszes hölggyel. Lou feje olyan volt, mint egy vegyes alapanyagokkal teli turmixgép. Sajnálta a kutyát. Zavarban volt azért, ami történt. És isten tudja, mit érzett azért, hogy olyan könnyedén felkapta ez a férfi, akinek akkora keze volt, mint egy lapát, az arca az olasz szobrokat idézte, és a jelek szerint törhetetlen volt a háta is. – Remélem, nem hanyagolták el a fiúk – mondta Tom. – Tessék? – Az embereim. Rendesen szállították a konténereket a távollétemben? – Ó, i-igen – makogta Lou. – Mindig időben jöttek, és nagyon kedvesek voltak. Kívánhat többet az ember? – Valószínűleg nem. És nekik is saját nyomtatású pénzzel fizetett? – Naná. Ezúttal tizenöt fontos bankjegyekkel. – Ha! Első dolgom lesz ellenőrizni a kasszát, ha visszaérek! Hála istennek, gyorsan visszazökkentek a normális kerékvágásba. És úgy tűnt, amíg Lou megjátssza az ügyetlenkedőt, ott is maradhatnak. Vett hát egy nagy lélegzetet, és látszólag ártatlan nyomozásba kezdett. – Hm… Azt mondták, valaki… megbetegedett a családjában. Akárki is, hm… remélem, azóta jobban van. – A húgomról van szó, de hogy beteg, azt nem mondanám. Csak terhes – a negyedik gyerekével – válaszolta Tom szeretettel átitatott hangon. – Sajnos elég nehezen viseli. Ráadásul a sógoromat elszólította otthonról a munkája, ezért nem tudnak annyi időt együtt tölteni, amennyit szeretnének. Így néha elhozom tőle a gyerekeket, hogy könnyítsek rajta egy kicsit. Tudja… elviszem őket a parkba, focizni, hintázni. – Akkor magának nincs is gyereke? – Hű, micsoda bátor vagy, Lou! Most végre kibökted! Nagyon elégedett volt magával. Tom megrázta a fejét. – Nincs. Legalábbis én egyről sem tudok. A feleségem nem igazán akart, és én sem tettem meg mindent azért, hogy legyen. – Á, értem. – Szóval, nős. – Éppen érdekelni kezdett volna a téma, amikor elváltunk – folytatta Tom. – Az, hogy olyan közel voltak hozzám a húgom srácai, meghozta a kedvemet ahhoz, hogy saját gyerekem legyen. De hát – C’est la vie, vagy Cosě va il mondo, ahogy az olaszok mondják. Lou megpróbálta visszafogni felragyogó mosolyát, de hiába – a szája csaknem a tarkójáig ért jókedvében. Milyen nevetségesen és gyerekesen viselkedett! Mintha egy rohanó hullámvasút ragadta volna magával az érzelmeit. – És magának? Van gyereke? – érdeklődött Tom. – Nincs – válaszolta Lou. – Attól tartok, nem is lehet. – Ó, kénköves pokol… ne haragudjon – mondta Tom. Megemelte a kezét, mintha meg akarná simogatni az asszony arcát, ám az etikett nem engedte, hogy ezt tegye. – És a „kénköves pokolért” is elnézést kérek – folyatta, bár igazából nem ezt akarta mondani. – Nem illik káromkodni egy hölgy előtt.

Menekülni próbál, gondolta Lou. Megpróbál kihátrálni nemkívánatos helyzetéből. A legtöbb ember nem tudja, mit mondjon, ha kiderül egy nőről a meddősége. – Semmi baj. Ez a helyzet, és én már elfogadtam – felelte Lou, miközben felvette „bárkivel tudok beszélni a témáról” arckifejezését, aminek szinte mindenki be szokott dőlni. Kivéve Debet. Clooney, hogy emlékeztesse őket a jelenlétére, halkan felmordult. – Adhatok neki… egy kek-szet? – kérdezte Lou súgva, ártatlanul. Clooney vidáman felvakkantott. Mégiscsak megbocsátottak neki! Máskülönben miért került volna szóba a „keksz”? Tom Broom hátravetette a fejét, és hangosan felkacagott. – Igen, adhat neki egy kek-szet! Lou úgy érezte, két méterrel a föld felett jár a boldogságtól, miközben Clooney-val a nyomában elindult a kekszes szekrény felé. És Tom ajka körül is ott játszott még a nevetés, amikor a kutyával együtt visszatért hozzá a ház elé. Lou kifizette a fuvart; Tom a fény felé fordította a bankjegyeket, hogy „ellenőrizze a vízjelet”, majd egy vidám intéssel és „hamarosan úgyis találkozunk” ígérettel elköszönt. Lou úgy érezte, mintha langyos olívaolajjal kenegetnék a belsejét.

16. fejezet Renee a három aranykarikát tekergette az ujján. Az egyik elvékonyodott, régi arany jegygyűrű volt, a másikat – ezt csodaszép ékkövek díszítették – Shauntól kapta a férfi örök szerelme jeléül, míg a harmadik, eljegyzési gyűrűn három smaragd és öt gyémánt szórta szikrázó csillámait. A férfi mindegyikért egy vagyont fizetett annak idején, de egyedi darabok voltak, és a fiatal ékszerésznek, aki tervezte őket, nagy jövőt jósolt a szakma. Shaun bizonyára nem is tudta, milyen jó befektetés lesz valamikor a három gyűrű. Amikor Renee ujjára húzta őket, szíve még tele volt azzal az ambícióval, amellyel az oltár elé tudta csalogatni a nőt. Ennek a hatalmas szívnek köszönhette azt is, hogy végül tönkrement. Amikor Elouise megérkezett, Shaun jelentős döntést hozott a munkájára vonatkozóan. Nem fog éjjel-nappal dolgozni, mondta, hogy aztán ne lássa a feleségét meg a gyerekét. Némi keresgélés után meg is találta azt a tevékenységet, amely szépen jövedelmezett, ugyanakkor lehetővé tette számára azt is, hogy a családjával töltse az estéit, velük vacsorázzon, élvezze a társaságukat. Senki sem mondhatta, hogy Shaun Casserly nem törődött az övéivel. Nem kellett nélkülözniük, alapvető dolgok vonatkozásában semmiképp. De még Renee is megdöbbent, amikor megtudta, milyen bőkezűen gondoskodott róla a férje arra az esetre, ha esetleg nem együtt érkeznének a nyugdíjaskor küszöbére. Olyan életbiztosítást kötött, amely élete végéig biztosította felesége számára a gondtalan életet, az asszony mégis úgy gondolta, hogy mindenről lekésett. Elouise születése a végét jelentette Renee házassága korai éveiben szövögetett terveinek – a hatalmas házról, a háromhektáros kertről, a luxusautóról, a földközi-tengeri hajóutakról szóló álmainak. Sokkal, de sokkal többet akart ennél a három hálószobás bungalónál, amelynek a télikertje csak akkora volt, hogy éppen elfért benne egy nagyobb macska. Az ő szemében a tulajdon volt az, ami szebbé, kényelmesebbé tette az életet. A szerelem szerinte nem volt több, mint egy nagy tűzijáték, amely szikráival elvakítja az embert, és végül nem marad belőle semmi, csak az elhangzott ígéretek emlékezete. Renee igazi kincsként tekintett a gyűrűire, különösen azóta, hogy néhány évvel ezelőtt mind a három eltűnt. Manikűrözés előtt lehúzta őket, és nyomuk veszett. Ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudta volna elővenni őket. Pedig Victoriannával együtt végigkutatta értük a házat, de mintha semmivé váltak volna. Egészen addig nem is tudta, milyen nagy jelentőséggel bír számára a három karika. Viselésük valahogy enyhítette a bűntudatát, amely abból táplálkozott, hogy sohasem hiányzott neki Shaun. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Lou végre megtalálta őket, bár érdekes módon olyan helyről kerültek elő, amit korábban Renee maga is alaposan átkutatott. Roppant különös volt az egész.

17. fejezet Lou megígérte Philnek, hogy az autókereskedés könyvelésével fogja kezdeni a másnapot, ehelyett azon kapta magát, hogy elnyűtt melegítőalsóban és pólóban, kezében egy tekercs fekete szemeteszsákkal lefelé üget a pincébe vezető lépcsőn. Az volt a szándéka, hogy délelőtt rendet rak odalenn, így a könyvelésre megmarad az egész délután. Eredetileg, legalábbis, így tervezte. Öt kidobott párna, négy karton padlócsempe, három demizson és két farostlemezből készült asztal után Lou már biztosra vette, hogy képtelen lesz abbahagyni a takarítást azért, hogy leüljön az íróasztalhoz, és Phil pénzügyeit rendbe tegye. A bemutatóterem könyvelése egyébként is kész katasztrófa volt. Phil annyi apró adócsalási trükköt vetett be az üzletmenetbe, hogy a legtöbb könyvelő megvakult vagy megőrült volna, mire megtalálja a megfelelő kiskapukat a problémák rendezéséhez. De a legtöbb könyvelő – Louval ellentétben – pénzt kapott volna a bűvészkedéssel felérő munkáért, ami elég ösztönző tudott lenni. Phil alkalmanként ígért ugyan „némi meglepetést kárpótlásként”, ami persze nem realizálódott soha. Hacsak a különféle kütyüket nem számította ide Lou. A ház alatt három nagy, száraz pince volt. Az egyik üresen állt. Phil mindig edzőteremnek szánta, de hat év alatt nem látott hozzá a terv megvalósításához. Vett ugyan az Argosban egy kis trambulint, ami azóta is az egyik sarokban hevert, az eredeti csomagolásban, és a mennyezetről is lógott egy sohasem használt bokszzsák. A középső pincében tartották a korábbi évek könyvelési iratait, a műkarácsonyfát és a karácsonyi dekorációt. Lou átkutatta a zsákokat, és talált is bennük néhány törött gömböt meg szakadt boát, de legnagyobb bánatára semmi olyat, amibe belemélyeszthette volna takarításban kiélesedett fogait. A legtöbb kidobni való szemét az első pincében volt felhalmozva. A polcok dugig voltak olyan „hasznos” eszközökkel, amelyek tényleg jól jöhettek „szükség esetén”. Egymás hegyénhátán hevertek a csavarokkal, szögekkel és apró szerelvényekkel teli zacskók, a villanykapcsolók, az ecsetek, amelyeken a festékfoltok Phil kopaszodó feje búbjára emlékeztették Lout, egy csomó elemlámpa, amelyekben ki kellett volna cserélni az elemet vagy az égőt. De volt ott rozsdás kalapács, kerti tömlő, amely jóval régebben várt javításra annál, mint amire Lou még emlékezni tudott (és amelyik helyett már régen újat vettek), és egy halom dugó, amelyeket különféle elektromos szerkentyűkről vágott le Phil, mondván, „talán még jók lesznek valamire”. Egy méretes doboz régi, beporosodott videokazettákkal volt tele. Volt ott minden – westernfilm, B kategóriás akciófilmek, amelyekről Lou még csak nem is hallott, néhány Chuck Norris, és legalul, jól eldugva, barna papírba csomagolva ott lapult a Breast Side Story és a Titty Titty Gang Bang.\'7b3\'7d Lou berakta őket egy szemeteszsákba, amit aztán felcipelt a földszintre, és bedobta a konténerbe. Csak ezután tartott egy kis szendvicsszünetet. Most, hogy talált magának takarítanivalót, már biztos volt benne, hogy amíg nem ragyog a pince, nem lesz könyvelés. Néhány polcon azok a könyvek sorakoztak, amelyeket Phil, hirtelen ötlettől vezérelve, egy végkiárusítás idején vásárolt réges-rég, de Lou nem látta, hogy egyet is elolvasott volna közülük. Ha őszinte akart lenni, más olvasnivalót sohasem látott a kezében, mint újságot és autós szaklapokat. Nyugodtan kidobhatta őket, hiszen tudta, hogy nem fognak hiányozni senkinek. Lou lelkes olvasó volt, de ezek a címek valahogy nem vonzották. Ahhoz azonban, hogy a konténerben végezzék, túl jó állapotban voltak, így a jótékonysági intézménynek szánt zsákokban kötöttek ki egy gyertyaöntő készlet és egy fehér műanyag kerti pancsoló társaságában, amelyet Lou vásárolt valamikor, de igazából nem szerette sosem. Többlapátnyi port és pókhálót söpört össze, úgy, hogy közben megpróbálta elkerülni a pókokat. Phil sikított volna, ha meglátja némelyiket, olyan nagyok voltak, és bár Lou sem ölelte

volna őket a keblére, eszébe sem jutott volna, hogy megöljön közülük akár csak egyet is. Eszébe jutott az apja, aki mindig emlékeztette, milyen hasznos szolgálatot tesznek a pókok a nagy zöld hasú legyek elpusztításával. Ezek az undorító rovarok a trágyadombról egyenesen a tortára repültek, és ott tartottak táncbemutatót. Az apja tele volt hasonló történetekkel, és mindig megnevettette velük Lout, aki sokáig azt remélte, hogy apja meséit egyszer majd továbbadja a saját gyerekeinek. Na, igen. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot, mielőtt fojtogatni kezdte volna a torkát a szomorúság. Az egyik polc alatt, legnagyobb örömére, felfedezte a régimódi ruhaszárítót, amelyről, bár csak tavaly nyáron vette, megfeledkezett. A durva részeit szépen lecsiszolta, majd viasszal is átkente, de nem talált olyan szerkezetet, amellyel felfüggeszthette volna a mennyezeti gerendákra, így levitte a pincébe. Azt gondolta, ha megtalálja a hozzáillő szerelvényeket, majd méltó helyre teszi. Egyszer már Canossát járt miatta: a B&Q-ból elküldték a Focusba, onnan a Wickersbe, végül vissza a B&Q-ba. A cikk az ilyen problémákra is kitért. Ha az ember talál valamit, amit szeretne megjavítani, mert úgy gondolja, hogy jó hasznát venné a jövőben, akkor „addig kell ütni a vasat, amíg meleg”. Ha nem használod, kukába vele, állt a cikkben, így Lou rögtön elhatározta, hogy az első adandó alkalommal szerelvényvadászatra indul, és végre rendbe teszi az elfelejtett fregolit. A szárító alatt egy régi fényképekkel teli cipősdoboz porosodott, amit Lou, mivel már csaknem végzett, és úgy gondolta, jólesne egy csésze kávé, magához vett, és miközben felforrt a víz, kinyitotta, és elkezdte nézegetni a képeket. El sem tudta képzelni, miért tarthatta meg őket, mert az értékes fotókat egy „kincsesládában” őrizte a hálószobájában. Lou nem volt oda a fényképekért, ő azzal is teljesen megelégedett, hogy élete legfontosabb pillanatait megőrizte az emlékezetében. Ez sokkal jobbnak és időtállóbbnak tűnt számára, mint az, amit másodosztályú amatőr felvételek nyújthattak neki, amelyeken csak a legritkább esetben sikerült megörökíteni az adott pillanat lényegét. Kezében egy nagy csésze instant kávéval leült a télikert padlójára, kifordította a doboz tartalmát a szőnyegre, és szemügyre vette a múltja pillanatairól rögzített állóképeket. A legtöbb homályos vagy távoli felvétel volt, vagy unalmas tájkép, amit az adott pillanatban szépnek látott, most viszont alig tudta azonosítani. Aztán a kezébe akadt egy családi kép. Az esküvője napján készült. Az anyja sötétkék ruhában feszített rajta olyan frizurával, amellyel nyugodtan megállta volna a helyét a királyi család tagjai között. Színeiben (előzetes megbeszélésük alapján) teljes összhangban állt Phil anyjával, aki ugyancsak a tengerészgyalogság kékje mellett tette le a voksát. Lou sohasem ismerhette meg igazán Sheila Wintert, annyit azonban tudott róla, hogy a végletekig elkényeztette csemetéjét, elhitetve vele, hogy mindenki felett áll, beleértve a földönkívülieket is, és az a sorsa, hogy mindent megkapjon, amit csak akar. Talán ha Philnek és Celiának nem teljesült volna minden szeszélye, jobb emberekké váltak volna. Sheila visszavonultan élt Devonban, és három hónappal az esküvő után váratlanul meghalt. A temetése nagyon furcsára sikeredett. Először is, mentes volt minden érzelemtől. A testvéreit, az ikerfivérét is beleértve, jobban érdekelte a szertartást követő agapé, mint az, hogy illően elbúcsúzzanak a legközelibb hozzátartozójuktól. A legbizarrabb talán mégis a profi fotós jelenléte volt, amit azzal indokoltak, hogy ritkán van ennyire együtt a család, ezért meg akarják örökíteni a becses pillanatokat. („Lehetne egyet a holttesttel meg a közvetlen családtagokkal?” „És most egyet a holttestről, miközben elhajít egy koszorút?” Loun, nem tehetett róla, már akkor is erőt vett a fekete humor.) Phil magától értetődően csendes volt, de „az élet megy tovább” jegyében már másnap munkába állt. Celia azonban látványosan gyászolt, zokogott és sikoltozott, de a temetést követő napon már vásárolni ment, hogy „elterelje a figyelmét a bánatáról”. Milyen másként zajlott

minden, amikor Lou apja meghalt! Lou hónapokig nem tudta abbahagyni a sírást, és visszatérni a normális kerékvágásba éppoly nehéznek bizonyult számára, mint egy gördeszkán útnak indulni az autópályán dübörgő kamionok között. Amikor érezte, hogy a gyülekező könnyek feszíteni kezdik a szemét, visszatért az esküvői képekhez. Megrázkódott, amikor tudatosult benne, hogy két oldalról Celia és Des fogja közre. Celia nagyon dizájnosan festett hatalmas kalapjában, amely részben a királyi Ascotot idézte, részben olyan volt, mint egy lámpaernyő. Des egyszerre emlékeztette Lout Bryan Ferryre és Drakula grófra. De milyen jóképű volt Phil a sűrű szőke hajával és karcsún! Mindig fiatalabbnak látszott a koránál, ugyanakkor körüllengte az a felsőbbrendű magabiztosság, amely akkoriban annyira vonzotta Lout. A többiekkel ellentétben Phil nem mosolygott, inkább meglepettnek látszott. Az egyik oldalán Victorianna állt, Renee fiatalabb, frissebb és káprázatosabb változataként, és a céda lány fehér ruhát viselt. Ezzel nem kis kalamajkát okozott a templomban, mert amikor belépett, az öreg orgonista összetévesztette a menyasszonnyal, és elkezdte játszani a nászindulót. A szög, amelyben a kezét tartotta Phil háta mögött, egyértelműen arra utalt, hogy a vőlegény fenekét markolássza. És ez volt a fő oka annak, ébredt rá Lou, amiért a fénykép a selejtek közé került. A középen álló, mosolygó Lou csodásan festett egyszerű elefántcsontszín ruhájában, amely elegánsan és a lehető legelőnyösebben emelte ki hajlatait, domborulatait. Mindig is formás alakja volt – Phil nem állíthatta, hogy egy babkarót vett el feleségül. Sőt ha Lout nem hagyta cserben az emlékezete, a férje nagyon is kedvelte ezeket a dús idomokat. És aztán ott volt Deb, az egyetlen koszorúslány talpig bíborban, aki karcsúságával, szőkeségével és káprázatos szépségével sokkal inkább látszott Victorianna édestestvérének, mint Lou. Ez a hasonlóság különösen jól jött a Nagy Gyűrűmentő Akció során. Volt még a dobozban pár nyaraláson készült felvétel: egy gombostűfej nagyságú valami a tengerben, emlékezete szerint egy delfin lehetett, amelyet a nászútja során vett észre Benidormban; néhány elképesztően csúf fotó Phil rettenetes bácsikájáról kedvenc barna kardigánjában, aki hét évvel ezelőtt eljött hozzájuk látogatóba, és élete legnehezebb kéthetes időszakát köszönhette neki Lou; és a Hotel Artemis façade-ja Korfun. Az együtt töltött évek során ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem Benidormba mentek nyaralni Phillel. Lou akkor is Rómába szeretett volna menni; Phil „meglepetésként” foglalta le a görög utat. Ott ünnepelték a hatodik házassági évfordulójukat, egy újabb meglepetéssel – Phil ugyanis eltűnt az ünnepi vacsora után. Amikor Lou megtalálta, egy olajfaliget mélyéről bukkant éppen elő egy Wanda nevű wakefieldi nővel, aki szintén az ő szállodájukban lakott. Jó karban lévő ötvenes volt, szalmasárgára festett hajjal és a stonehenge-i sziklákat idéző fogakkal. Phil azt állította, hogy a nő férjét, Alfot keresték az olajfák között (akire másnap találtak rá egy halászcsónakban; békésen horkolt, és a hóna alatt egy üres ouzósüveget szorongatott), és Lou persze hitt neki. Csak később kezdett el kételkedni a szavaiban, akkor, amikor lelépett mellőle Susan Peach miatt. Talán már Korfun is az idősödő kurvák utáni vágya csalta az olajfaliget mélyére azon az emlékezetes éjszakán. A halom mélyéről előkerült egy régi iskolai fénykép is, az utolsó az egykori osztályáról. Tizenhat éves volt rajta. Már nem emlékezett az összes osztálytársa nevére, de két arcot azonnal felismert. A manóarcú Gaynor Frogattot, aki hat évvel később alkohol- és heroinmérgezésben halt meg, illetve Shirley Hamstert, aki olyan féltékeny volt Lou hosszú hajára, hogy egyszer, latinóra alatt, levágott belőle pár jókora tincset. Arra, hogy Lou váratlanul hátrafordul, és behúz neki egy méretes jobbhorgot, nem igazán számított, így székestül felborult, és berepült a mögötte álló könyvszekrénybe. Megérte, még akkor is, ha Renee alávaló módon az osztályfőnöknőnek adott igazat, aki kisebb előadást tartott neki a hölgyekhez méltó viselkedésről, és Lounak

büntetésként egy héten át Catullus szerelmes verseit kellett angolra fordítani, amit tulajdonképpen élvezett. Az apja ezzel szemben felemelt hüvelykujjal fejezte ki elismerését, de csak Renee háta mögött. Elouise Angeline Casserly. Az epizódot követően emelt fővel és kidüllesztett mellel jártkelt mindenütt, olyan lány benyomását keltve, aki nem fél senkitől, és elég érett arra, hogy megállja a helyét a világban. A félistennőt és a bullterriert játszotta egyszerre, akkor is, amikor fejest ugrott a nagybetűs életbe, és akkor is, amikor már főiskolásként leugrott az éjszakai diszkók színpadáról, tudván tudva, hogy a rögbis fiúk úgyis utolérik. Királynő volt a hokistadionban, ászt ászra ütött a teniszpályán, és még akkor is táncolt a bulikban, amikor a többiek összerogytak a fáradtságtól. Elnyűhetetlen volt, lelkes és csodálatos. Mi történt az egykori Louval? Hogy változott át ezzé a mostani nővé, aki leszorító melltartót hord, és attól retteg, hogy minden, a csípőjére rakódó pluszmilliméter egy lépést jelent a házassága vége felé? Hová lett a határozott lelkületű, szenvedélyes és őrülten ütődött Lou Casserly? Hová lett a fiatal nő, aki biztosra vette, hogy egy vagyont fog keresni, ha a világ legjobb barátnőjével az oldalán megnyitja a világ legjobb kávéházát? Bele sem gondolt, hogy mire készül – álló helyzetbe tornászta magát. Nem érdekelte, hogy a fényképek a földre potyognak az öléből. Nem keresett sem kifogást, sem indokot, ami megakadályozhatta volna következő mozdulatát. A telefonhoz lépett, és felemelte a kagylót. Még mindig kívülről tudta a számot. Persze senki sem garantálhatta, hogy nem változott meg azóta. És nem ostobaság, hogy munkaidő alatt telefonál? Elhessegette a gondolatot, gyorsan beütötte a számokat, és öt kicsengés után meghallotta a jól ismert, kedves hangot. – Halló. – Én vagyok… Lou… Casserly… Winter – mondta töredezetten. – Deb, lehetséges lenne, hogy… találkozzunk?

18. fejezet – Debra Devine\'7b4\'7d – így mutatkozott be Deb Lounak azon a sok évvel korábbi napon, amikor főiskolás korukban először találkoztak. – Tudom, tudom, úgy hangzik, mint egy elcsépelt művésznév… Mintha bártáncosnő vagy pornósztár lennék… De ettől még így hívnak. Gyere, üljünk be valahová, igyunk meg egy kávét, és dumáljunk egy kicsit. Lou nevetve követte a lányt a főiskolai kávézóba. Így kezdődött a barátságuk, egy kapucsínó és egy szelet piskóta mellett. És bizonyos vonatkozásban így is ért véget, gondolta Lou. Mennyire hiányzott neki ez a baráti kapcsolat az elmúlt három év során! A veszteség fájdalma nem múlt el azóta sem. Gyakran felütötte a fejét, akár a köszvény, és ilyenkor napokig érezte szúrásait. A két nő megállapodott, hogy hétvégén találkoznak a Café Josephben, a Barnsley Park mögött. A telefonbeszélgetés rövid volt és távolságtartó, és főleg kötelező társasági fordulatokból állt. „Hogy vagy?” „Örülök, hogy felhívtál.” Lou arra gondolt, hogy majd a hétvégén kibeszélgetik magukat. Mivel elterelő hadműveletre volt szüksége, úgy döntött, mégis megcsinálja Phil könyvelését. Előbb-utóbb mindenképpen sort kellene kerítenie rá – így legalább túl lesz rajta. Éjfél volt, mire végzett a munkával. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és hálát adott Istennek, amiért nem halogatta tovább. Még ha jól mentek is a dolgok, olyan volt, mintha egy rakoncátlan macska által összegubancolt fonalgombolyagot kellett volna kibogoznia. A csütörtök és a péntek a szokásos irodai munkával telt, minden különösebb incidens nélkül. Lou már rég lemondott róla, hogy a legcsekélyebb élvezetet lelje könyvelői tevékenységében, és mióta a kezébe került a régi Casa Nostra-dosszié, rájött, hogy egy részmunkaidős állásnál jóval többet akar. Kétségbeesetten próbált nem tudomást venni arról, mennyire izgatja a Debbel való találkozás, de közben gyötrő gondolatok kínozták. Mi lesz, ha nem lesz mondanivalójuk egymás számára? Mi lesz, ha Deb meggondolta magát, és nem jön el? Majdnem úgy érezte magát Lou, mint egy vakrandi előtt. Annyira lefoglalták a „mi lesz, ha” gondolatok, hogy péntek este túlfűszerezte Phil curryjét. A férfi azért megette, de elégedetlensége nyilvánvaló volt. Szinte folyamatosan legyezte a száját, és, hogy átsegítse magát a szenvedésen, több pohár vizet is megivott. Mivel Michelle-től sem jött üzenet, Lou feltételezte, hogy Craig, a nős, de már külön élő szerelő beváltotta találkozásra tett ígéretét. Aminek csak örülni tudott, hiszen Michelle -nek csak egy jóérzésű férfira lett volna szüksége, semmi másra, de vajon Michelle-re áhítoztak-e a jóérzésű férfiak? Könnyebb helyzete lett volna, ha nem olyan rámenős, és legalább lélegezni hagyja azt, akivel összehozta a sors. De ezt nem lehetett megmondani neki, mert a mondat közepén képes volt lecsapni a telefont. Vagy drámai módon odébbállni, ha személyes beszélgetés során kritizálta a viselkedését valaki. Márpedig az utóbbi időben hajlamos volt kioktatásnak venni mindent, amit Lou mondott neki, ugyanakkor elég fárasztó volt minden szóhoz megtalálni a megfelelő, félreértelmezhetetlen hangnemet. Lou tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett meg a Café Josephbe. Határozottan irritálta a hely. Nem lehetett eldönteni róla, mi akar lenni – fagylaltozó, cukrászda, szendvicsbüfé vagy álbisztró –, ezért jellegtelen maradt. Éppen talált egy üres helyet egy hatalmas műnövény mellett, amikor Deb megérkezett. Lou felállt, és bátortalanul odaintegetett neki. El is mosolyodott, idegesen, mégis izgatottan, és amikor Deb odalépett hozzá, mindketten elmulasztották azt a pillanatot, amikor a baráti ölelésnek

kellett volna következnie. Szinte egyszerre húzták ki a széküket, majd leültek egymással szemben. – Helló, Deb – kezdte Lou. – Nagyon örülök, hogy látlak. – Helló, Lou. Hogy vagy mostanában? Lou nyitotta a száját, hogy azt mondja, „jól”, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Deb ugyanúgy nézett ki, mint mindig, megváltozott frizuráját leszámítva. A haja rövid volt, amikor Lou utoljára látta, most viszont csaknem a fenekéig ért, és ez arra emlékeztette Lout, hogy milyen hosszú ideig nem találkoztak. Lou hirtelen elszégyellte magát. Úgy érezte, annyira eltávolodtak egymástól, hogy már nem lehet köztük helyrehozni a dolgokat, és felesleges minden erőlködés. Főleg a megbocsáthatatlan szörnyűség után, amit Debbel szemben elkövetett. Hogy az ördögben engedhette odáig fajulni a dolgokat? Lou nem tudott megszólalni – egy Mount Everest nagyságú gombóc zárta el torkában a hangok útját, és sehogy sem tudta lenyelni. Aztán, minden szándéka ellenére, elsírta magát. És minél inkább szerette volna abbahagyni, annál szaporábban hullottak a könnyei. Mintha egy sós vizű artéria pumpálta volna őket folyamatosan. Deb azonnal átült mellé az asztal másik oldaláról, és átkarolta. – Hagyd már abba, te ostoba némber! Nézd, mire kényszerítettél! Most mindenki azt fogja hinni, hogy leszbikusok vagyunk. Lou akaratlanul is felnevetett, de bármennyire szerette volna abbahagyni a sírást, tovább potyogtak a könnyei. Nehezen viselte, hogy így magukra vonja a vendégek figyelmét, de Deb parfümjének ugyanolyan illata volt, mint régen, és az, hogy belélegezte, tovább fájdította a szívét. Az illatok mindig is vissza tudták rántani olyan múltbeli pillanatokba, amelyeket máskülönben nem tudott volna felidézni sem. Ha Aramis-illatot érzett, máris ott látta magát az apja térdén, aki az Égig érő fáról mesélt neki, minden egyes szereplőnél elváltoztatva a hangját, hogy még érzékletesebben adja elő a történetet. Fiatal, tiszta arcú pincér lépett az asztalukhoz, hogy felvegye a rendelésüket, de mivel nem tudta eldönteni, merje-e megszólítani őket, vagy inkább kopjon le, és jöjjön vissza később, figyelemfelhívó köhécselésbe kezdett. – Két kávét kérünk, és két nagy szelet sajttortát, ha van – mondta Deb olyan hangon, mintha valamirevaló hölgyek étkezése nem is lehetne teljes két hatalmas szelet sajttorta nélkül. – Sajnálom – motyogta Lou, miután Deb a kezébe nyomott egy szalvétát. – Erre nem voltam felkészülve. Nem is tudom, hol kezdjem el. Nehéz elmagyarázni, hogy mit érzek. – Elouise Winter, ha nekem negatív érzéseim lettek volna a találkozóval kapcsolatban, most nem ülnék itt. El sem tudod képzelni, hányszor fel akartalak hívni, mert úgy éreztem, hogy valamilyen módon tisztáznunk kéne ezt az áldatlan helyzetet. És hogy bocsánatot kérjek. Mert nekem is van miért. – Nem, neked nincs. – De igen. – Lefogadom, hogy pazarul festek, ugye? – kérdezte Lou, és hátrahajtotta a fejét, hogy az utolsó könnycseppek is kicsordulhassanak a szemgödréből. – Abszolúte. Tudod, mindig is szerettem a pandákat – felelte Deb. Lou kivörösödött szemében mosoly villant, aztán előkapta a púderkompaktját, és néhány mozdulattal kiigazította a sminkjét. – Hogy van az anyukád? – kérdezte Deb, miután visszaült az eredeti helyére. – Ó… semmit sem változott. Még mindig rivalizál a barátnőjével, Verával, aki ha megunja, fogja magát és elmegy nyaralni a Bahamákra. – És Victorianna?

Ahogy a név elhangzott, mindketten ösztönösen keresztbe tették a mutatóujjukat, és kuncogni kezdtek. – Ő aztán tényleg nem változott. Örökké angol cuccokkal teli csomagokat küldet magának, és összeállt ezzel a fickóval, aki bűzlik a gazdagságtól, és öregebbnek látszik az ördög öregapjánál is. – Ez ám a meglepetés! – És? A te életedben van férfi? – Volt néhány, de… hogy is mondjam… az egyikben nem találtam semmi különöset, a másik számára meg én nem voltam különleges – mondta Deb. – Így egy időre függetlenítettem magam a kevésbé fair nem képviselőitől, és mondhatom, nagyon élvezem a szabadságomat. – És az anyukád? – Őt tavaly elveszítettük, Lou. Lou érezte, hogy szemében ismét gyülekezni kezdenek a könnyek, főleg, amikor Deb így folytatta: – Be kell vallanom, hogy nehezen birkóztam meg a halálával. Tudod, milyen szeretni való volt. És bár ott volt a nővérem, azt kívántam, bár a te válladon sírhatnám el a bánatomat. – Mivel Lou ismét törölgetni kezdte a szemét a szalvétával, figyelmeztetően felemelte az ujját. – Figyelj, Lou, nem tudjuk megváltoztatni, ami elmúlt, de most itt vagyunk. Ígérjük meg, hogy nem fogunk a múlton töprengeni. Minek tekingetnénk hátra, amikor előre is nézhetünk? Összekulcsolták a kezüket az asztal felett – éppen akkor, amikor a pincér megérkezett a kávéjukkal. A fiatal férfi még sohasem látott leszbikusokat, ám az, hogy most „rajtakapta” ezt a két jó külsejű nőt, valószínűleg kísérteni fogja egész életében. – Most már biztosan azt hiszi, hogy egy pár vagyunk – mondta Deb. – És ahogy látom, sikerült izgalomba hoznunk. A kis perverz… Lou felkacagott. Most már tudta, miért kedvelte annyira Karent. Azért, mert bár a maga jogán is szeretni való volt, annyi mindenben hasonlított Debre. – Elég vegyes az étlapjuk, nem gondolod? – kérdezte Deb felvont szemöldökkel, miközben végigfuttatta pillantását a fűszertartónak támasztott cikornyás étlapon. – Oliviai csirke – olvasta fennhangon. – El nem tudom képzelni, mi lehet. – Én sem, de nálam határozottan verik az Egyszerű zöldségek – felelte Lou. – Hogy van Phil? – kérdezte Deb, öntudatlanul rátérve a leglényegesebb kérdésre. – Akarom mondani, hogy vagytok Phillel? – Ó, egészen jól – felelte Lou, érzékelve, hogy ismét az udvariasság talajára léptek, ahol csak a felszínt szokás megérinteni. – Még mindig együtt vagyunk. Heti hat-hét napot dolgozik, az autók megszállottja továbbra is. Azt nem említette, hogy boldog, gondolta Deb. – Sikerült összehozni… hm… lett azóta…? – Nem, nincsenek gyerekeink – felelte Lou, kimondva „a szót”. – Így hozta a sors. Deb megdöbbent. Tudta, hogy Lou mindig szeretett volna gyereket. – És sohasem jártál in vitro megtermékenyítésen? Vagy nem próbálkoztál valami mással? – A mesterséges beültetés elég kimerítő tud lenni, és Phil sohasem csinálta volna végig azt a borzalmas procedúrát, ebben biztos vagyok. Mert ugye ő teljesen oké, ehhez kétség sem férhet, így nyilvánvalóan bennem van a hiba. És ami a lényeg, Phil nem is akar gyereket, így mi értelme lenne annak, hogy én bármivel próbálkozzam? És én már el is fogadtam ezt. Úgyhogy tényleg jól vagyok – mondta Lou. Na ja, gondolta Deb, és áttért egy biztonságosabb témára – a munkájukra. Rengeteg mesélnivalójuk volt egymásnak, hosszú kihagyást kellett behozniuk. Milyen jó újra látni Lout,

merengett tovább Deb. Az utolsó találkozásuk óta ugyan megjelent néhány új ránc a szeme sarkában, de az semmit sem jelent. Ezerszer jobban nézett ki, mint utoljára, amikor élőhalottként járt-kelt, önmaga árnyékaként. Az arca még mindig szép volt, kedves mosolyú, és rózsaszín ajkának a görbülete sem változott. Deb ugyanakkor arra számított, hogy elégedettebbnek látja majd. Persze azután, amit az a patkány művelt vele, nem csoda, ha nem az. Merthogy Lou Casserly… Winter macskazöld szeme titkot rejtett, azt nem lehetett nem észrevenni. – Még mindig a Sheffieldnél dolgozol? – kérdezte Deb. – Igen. Ott ragadtam a könyvelésen. Klassz emberek között vagyok, kivéve az irodavezetőt, aki egy igazi boszorkány, de legalább elmondhatom magamról, hogy nem vagyok munkanélküli. És te? – Hát… én még mindig Malstone mellett lakom, és még mindig Mrs. Serafinska sütödéjét vezetem, és a stáb sem változott sokat – még mindig ott van velem Derby és Joaners, és jött egy nagyon helyes tizennyolc éves fiú, Kurt. És igen, még mindig arról álmodom, hogy egyszer megnyitom a Casa Nostra munkanévre hallgató műintézményt, és a világ ura leszek. – A sajttortájuk – szólt közbe a pincér kissé csalódottan, hogy a két nő most teljesen hétköznapi vendégként viselkedett, és nyoma sem volt köztük semmiféle lány-lány közti furcsaságnak. – Köszönjük – felelte Deb, majd villájával megszurkálta a tortaszelet szikkadt tetejét – körülbelül olyan friss lehetett, mint Brian bácsi szakállas viccei. Amikor a pincér a következő asztalhoz lépett, odasúgta Lounak: – Mi sohasem szolgáltunk volna fel ilyen moslékot a kávézónkban. Ez a sajttorta olyan öreg, hogy nem is tudom, mit csináljak vele. Letuszkoljam valahogy, vagy vegyek hozzá egy nyugdíjasigazolvány-fedőlapot? Lou elmosolyodott, és a villájára tűzött egy darabot a saját adagjából. Meg lehetett enni, bár túl sok volt benne a cukor, és túl kevés a citrom. Deb még egy pillantást vetett az étlapra, aztán pufogva letette. – A tulaj túl sok Marco Pierre White-ot néz a tévében! – Még mindig róla fantáziálsz? – kérdezte vigyorogva Lou. – Ki másról? És te? – Dettó. – Képesek lettünk volna összeveszni azon, hogy ki háljon vele. Az egyetlen ilyen férfi az életünkben. – Nem értem, miért adtad fel. Nélkülem is megnyithattad volna a kávézót – jegyezte meg Lou két falat között. – Nem akartam – válaszolta Deb. – Ráadásul mindig ott motoszkált a fejemben, hogy nincs jogom hozzá. Mindig azt mondtuk, hogy vagy együtt, vagy sehogy. – Hirtelen ráereszkedett a nosztalgiázás puha köntöse. – Milyen jó volt tervezgetni, nem? Anya még nálam is izgatottabb volt, azt hiszem. Istenem… Emlékszel, amikor lesmároltad a bankigazgatót? – Nem is smároltam le. Csak megöleltem. – Lou elmosolyodott. – Képzeld, nemrég megtaláltam azt a nagy mappát. Emlékszel a sütikreációdra, aminek a „Brando” nevet akartad adni? – Tényleg, a Brando! Azóta sem sikerült kitalálnom semmit, ami méltó lett volna erre a szent névre! És ha már a méltó dolgokról beszélünk, sohasem jártam olyan kávézóban, amiről ne gondoltam volna azt, hogy mi ennél sokkal, de sokkal többre lettünk volna képesek. Pedig elég sokban megfordultam. Nem tudom abbahagyni az összehasonlítgatást. Úgy érzem, folyamatos keresésben vagyok. – Ismerős. Igazából én sem tettem le róla, azóta sem. – Tényleg? – Deb kíváncsian félrebiccentette a fejét. – Be kell vallanom, Lou, drágám,

hogy én még mindig szeretném megcsinálni. A pillantásuk összekapcsolódott, és mindegyikükében volt valami, amit még nem voltak készek kimondani. A fejükben kavargó pszichikus mikrobák emlékképekké álltak össze, és nyers, fájdalmas érzelmek kíséretében eléjük vetítették mindazt, ami lehetett volna, ha… Lou érezte, hogy belsejében pezsegni kezd az izgalom, és hiába akarta elfojtani súlyos indokokkal, hogy Phil és az anyja úgyis el fogja rontani, látta, hogy Deb is hasonlóan érez, és ez még jobban felcsigázta. Ez tiszta őrület! Hiszen csak most találkoztunk újra, annyi év után! Ne hagyd, hogy elragadjon a hév! Viselkedj értelmesen! De a mentális folyamat, amely kezdett kibontakozni benne, nem engedelmeskedett. – És? Mi lesz ezután? – kérdezte. – Látjuk még egymást, vagy úgy döntöttél, hogy sajnálni való vén csoroszlya lett belőlem, és már azt is bánod, hogy beleegyeztél ebbe a találkozóba? – Ami azt illeti, tényleg szánalmas vén csoroszlya lettél, drágám – mondta Deb. – De attól még találkozhatunk. – Hirtelen a körmét kezdte vizsgálgatni. – Elmondod Philnek? Feltételezem, nem tudja, hogy itt vagy. – Még nem gondolkoztam ennyire előre. – Nem kell elmondanod neki, ha nem akarod. Nem tetszene neki, és csak újabb bajok forrása lenne, ha megtudná. – Majd kivárom a megfelelő pillanatot, és elmesélem neki, hogy egymásba botlottunk az utcán. Ennyi. Nem tilthat el a barátaimtól. Dehogynem. Egyszer már meg is tette, gondolta Deb. De ki nem mondta. Lou kifizette a számlát. Ez a legkevesebb, amit megtehet, jegyezte meg Deb, azok után, hogy kibékülésük alkalmával romlott tortával mérgezte. Lou nevetve megölelte, majd elköszöntek egymástól, és mindegyikük beszállt a maga autójába. A pincér kíváncsian figyelte őket a kávéház ablakából. Lou olyan izgalommal nézett barátnője távolodó autója után, mint aki titkos viszonyt folytat. És kétsége sem volt afelől, hogy Phil annak is fogja látni, vagy legalábbis egy házasságát veszélyeztető, nemkívánatos kapcsolatnak. Esély sem volt rá, hogy támogassa ezt a kibékülést Debbel. Ahogy arra sem, hogy Lou ismét lemondjon erről az új életre keltett barátságról. Csak ekkor ébredt rá, hogy nem gondolta végig a lehetséges következményeket. Azt azonban tudta, hogy nem élhet hazugságban, és azt is, hogy a férjének nem mondhatja el az igazat. De akkor mi legyen? Hiába törte a fejét, az ördögi kelepcéből nem látott kiutat.

19. fejezet Néha, amikor Lou keresztrejtvényt fejtett, és nem tudta a megoldást, elraktározta a fejében a kérdést, és később, gyakran a legváratlanabb pillanatban, eszébe jutott, mit kellett volna beírnia. Arra gondolt, hogy most is ezt a stratégiát kellene alkalmaznia. Ha a tudatalattija elrágódik egy darabig a problémán, talán egyszer csak előáll a legmegfelelőbb megoldással, és akkor Lou fájdalommentesen nyilvánosságra hozhatja a barátsága megújulását Debbel. Miután elváltak egymástól, elhatározta, hogy felhajtja az öreg ruhaszárító felszereléséhez szükséges szerelvényeket. Keresztülhajtott a városközponton, és elment ahhoz a kicsi, magánkézben lévő fatelephez, amelyre már korábban felfigyelt. Lehet, hogy ott nem kapja meg, amit keres, de biztosan útba tudják igazítani. – Magának egy vaskereskedésre van szüksége. Menjen el a TUB-ba – ajánlotta a vörös arcú tulajdonos, aki inkább látszott hentesnek, mint favágónak –, ott biztosan megkapja, amit keres. – És az merre van? – A Townend városrészben. Tudja, hol van a St. Williams udvar? – Talán a régi bádoglemezgyár mellett? – Lám, miket tud maga, kislány. Igen, oda kell elmennie. Ott el fogják látni a szükséges alkatrészekkel. – Köszönöm – mondta Lou hálásan, nemcsak az útbaigazításért, hanem a „kislány”-ért is. A graffitiken kívül nem sok érdekességet lehetett látni Townendben. Valaha virágzó negyednek számított, de a jelentősebb üzletek és vállalkozások azóta a város másik végébe költöztek, így errefelé jóval olcsóbban lehetett helyiséget bérelni, mint máshol. Ennek megfelelően olyan üzletek nyíltak a régiek helyén, amelyek nem vonzottak túl nagy vásárlóerőt, ezért többnyire gyorsan be is zártak. Csaknem ötvenéves működés után erre a sorsra jutott a bádoglemezgyár is, bár az épülete még mindig állt. Ahhoz azonban, hogy összedőljön, nem kellett más, csak egy kiadós szélvihar. Lou hiába nézelődött, sehol sem látott vaskereskedést. Ami nem jelentette azt, hogy a gazdátlan épület mögött, ahol még sohasem járt, nem találja meg. Az épületet megkerülve meglepetten fedezett fel egy hatalmas, teherautókkal, furgonokkal és személyautókkal teli parkolót. Az egyik oldalán egy nagyon öreg épületsor állt, amely az ajtók és a kirakatok száma szerint négy üzlethelyiséget rejtett. A két szélső szemmel láthatóan üresen állt, a harmadikban, a Ma’s Café nevű, kellemes méretű autósbüfében viszont meglepően sok vendég tartózkodott. A negyedik ajtó mögött volt a Dickens idejét idéző bolt, amit keresett, kicsi, ragyogóra suvickolt ablakokkal és egy lengő cégérrel, amelyen a T. U. B. Vaskereskedése felirat volt olvasható. Lou benyitott. Érkezését az ajtó felett lógó harang csilingelése jelezte. Aladdin barlangja nézhetett ki így. A falakat a padlótól a mennyezetig fapolcok, fiókok és nagy patikai szekrények sora borította. Lou úgy érezte, mintha nem egy üzlet, hanem a régmúlt kapuján lépett volna be. – Egy pill! – szólt ki egy mély férfihang a hátsó helyiségből. Ugyanekkor Lou jobbján megmozdult valami. Odafordult. Egy nagy kutya feküdt a padlón, annak a mancsa rándult meg álmában. Pontosan olyan volt, mint… – Miben segíthetek? A férfi, aki az előbb kikiabált Lounak, megjelent a hátsó helyiség ajtajában, és a pulthoz lépett. Most, hogy nem a konténeres autó fülkéjéből került elő, kicsit összezavarta az asszonyt. De csak egy pillanatra. – Hát maga az! – kiáltotta Lou meglepett mosollyal.

Farmernadrágban, vászoningben nem is tűnt olyan nagydarabnak, mint a megszokott overallban, de az üzlet kicsi méretei között mégis óriásinak hatott. Egy vízzel teli félpintes korsót tartott a kezében, és a válla olyan széles volt, hogy – ha nem fordul el – biztosan beszorult volna az ajtókeretbe. – Összezavart, hogy ruhástul látom – tréfálkozott Lou, bár a tévében, Eric Morecambe\'7b5\'7d szájából kicsit viccesebben hangzott ugyanez a mondat. – Azt hiszem, összetéveszt az ikertestvéremmel, Tommal – felelte a férfi. – Tudja… Nagydarab, jóképű fickó, fekete hajjal. Konténeres hulladékszállítással foglalkozik. Atya gatya, gondolta Lou. Lehet, hogy totál hülyét csinált magából az egész Broom család előtt? – Jaj, ne haragudjon – hadarta, de érezte, hogy belül elönti a forróság, ami rendszerint bíborvörösre változtatta az arcszínét. – Annyira egyformák. A legjobb, ha rögtön a tárgyra tér, döntötte el. Akkor előbb hazamehet, és akár vízbe is fojthatja magát az ostobasága miatt. – Olyan szerelvényt keresek, amivel a mennyezethez lehet rögzíteni egy régimódi fafregolit – mondta az átlagvásárló hangján. – Azt hallottam, maga tud ebben segíteni. Tom fivére máris elfordult, és belenézett néhány fiókba. Az ajkát harapdálva fordult vissza. Vajon mindenki ezt csinálja ebben a családban? És mindegyikük ilyen nevetős? Ha igen, akkor gyerekkorukban Frank Carsonokkal\'7b6\'7d lehetett tele az otthonuk. – Meg is van – jelentette vidáman a fivér, miután – vagy három méter magasságból – leemelt egy dobozt. Lounak betonkapcsokra és oxigénre lett volna szüksége ahhoz, hogy ilyen magasra feljusson. – A mindenit, ez tényleg gyorsan ment – jegyezte meg. – Fogadni mertem volna, hogy nem találja meg egy darabig. – A dolog nyitja, hogy mindennek megvan a helye, és minden a helyén van – magyarázta a férfi az orrát kopogtatva, mintha hétpecsétes titkot osztana meg Louval. És az is lett volna, ha Lou közben nem szerez személyes tapasztalatokat a fiókrendbetétel előnyeiről. A férfi Tom kiköpött mása volt. Lou találkozott már néhány ikerpárral, de ennyire egyformákkal csak egyetlenegyszer. Még általános iskolába járt együtt Robert és Robin Ramskillel. A tanárok azt kérték a szülőktől, hogy a gyerekek viseljenek magukon valamilyen megkülönböztető jelzést, mert adott esetben mindegyik hajlamos volt úgy tenni, mintha a másik lenne, így az anyjuk, tovább fokozva a zűrzavart, minden pulcsijukra felvarrta a teljesen egyforma – RR – monogramjukat. – Egy szimpla és egy dupla csigára lesz szüksége, ha azt akarja, hogy működjön a rendszer. Amivel felhúzhatja és leengedheti. Persze ha csak dekorációnak szeretné… – Használni akarom – mondta Lou, mire Tom ikertestvére egy újabb fiókból előhúzott egy darab madzagot, és áthúzta a csigán, hogy Lou lássa, mit kell majd tennie. Elég egyszerűnek tűnt a dolog, persze azért kellett hozzá némi ész. A férfinak nagy keze volt ápolt körmökkel, és ő sem viselt jegygyűrűt. – Egy kampóra is szükségem lesz – folytatta Lou, vigyázva, nehogy kankónak lehessen érteni – a végén még gyengeelméjűnek néznék a Broom fivérek. – Három font ötven, ha más nem lesz – mondta a névtelen testvér. – Csak? – szaladt ki Lou száján, mert legalább egy tízesre számított. – Ha akar, többet is fizethet, de az ára ennyi – felelte a férfi mosolyogva. – Egy font a szimpla csiga, kettő a dupla. A kampó pedig ötven penny. A fivér Lou hanglejtését utánozva ejtette ki a kampó szót, jól megnyomva a mássalhangzókat a közepén. Az, ahogy mondta, megállta volna a helyét egy mexikói

szappanoperában is. Lou fel is kapta a fejét, de a férfi arckifejezése őszintének látszott. És annyira olyan volt, mint az ikertestvéréé, hogy Louban felmerült – talán nem is létezik az a fivér, hanem Tom az, aki a bolondját járatja itt vele. Bár az egy kicsit erős lenne viccnek, tette hozzá gondolatban. Átadott egy ötfontos bankjegyet, amelyet a férfi az ablak felé tartva alaposan megvizsgált. Hát ez már mindennek a teteje, gondolta Lou. Utálta, ha valaki ezt csinálta. A szupermarketek pimasz pénztárosaitól látta néha ezt a mozdulatot, akik akkor sem ismertek volna fel egy hamis bankót, ha Noel Gallagher\'7b7\'7d lett volna a királynő helyén. És bár Tommal elviccelődtek néha a pénzhamisításról, ennek a férfinak, mivel nem voltak régi ismerősök, nem volt joga ahhoz, hogy ezt tegye. – Ez itt talán Clooney? – kérdezte Lou, miközben egy hűvös „köszönömmel” elvette a visszajárót. Csalódottságot okozott neki az alvó kutya. Ha ébren van, biztosan felismeri, és nem kerül ilyen nevetséges helyzetbe. – Nem, de ugyanabból az alomból való – válaszolta a faragatlan fickó. – Egész délelőtt a nővérem gyerekeivel játszott. Szörnyen kifárasztották. Még a szeme villanása is olyan, mint Tomé, gondolta Lou, bár a viselkedése túl közvetlen volt az idegenekkel, Lou ízléséhez képest mindenképp. Így amikor eltűnt a hátsó helyiségben, Lou is kereket oldott. Elege volt az olyan férfiakból, akik tréfa tárgyának tekintették. Két telefonüzenet várta, amikor hazaért. Az egyik Michelle-től, egy egészen rövid, mert azalatt hívta, amíg Craig a fürdőszobában volt, és csak tudatni akarta Louval, hogy igen, mégis eljött a férfi, és fantasztikusan telik vele az idő. A másikat az anyja hagyta. Elmesélte, hogy Victorianna egy olyan vacsorára hivatalos Edward Wankysteinnel, amelyen az Egyesült Államok alelnöke is ott lesz. Viszont akinek a hívását a legjobban várta, a máglyára való Keith Featherstone még mindig nem jelentkezett. Lou a feje távoli zugába szerette volna száműzni ezt az információt, ami nem volt könnyű, mert tudta, hogy hétfő reggelig most már nem számíthat a vízvezeték-szerelő jelentkezésére. Hozzálátott hát, hogy megfőzze Phil vacsoráját: borsólevest, báránycombfilét, és desszertnek melaszos piskótát házi készítésű sodóval. Jó hangulatba akarta hozni a férjét, ezzel is előkészítve a terepet a mondandójához.

20. fejezet – Üdvözlöm! – mondta Phil, és a skarlátszínű nadrágkosztümöt viselő nőre villantotta tökéletes, hófehér mosolyát. A nő másodszor jött el a héten a bemutatóterembe. Phil egyetlen arcot sem felejtett el soha. És a cicikre is emlékezni szokott, főleg az olyan kacéran ágaskodókra, mint ez a kettő, amelyek majdnem átszúrták a blézer anyagát. A nő nagyon emlékeztette valakire a múltjából, akinek egyelőre nem tudott nevet adni. Egy régi barátnőre talán, de nem volt benne biztos. – Azt mondta, nézzek be megint, ha erre járok – válaszolta köszönés helyett a csinos érdeklődő, hátha a szó szerint idézett mondattal felfrissíti a férfi emlékezetét. – Látom, a kínálat tényleg naponta változik. – Így igaz – felelte Phil. – Van valami konkrét elképzelése arról, hogy mit szeretne? A múlt alkalommal, ha jól emlékszem, még nem volt biztos a dolgában. Változott azóta a helyzet? – Nem is tudom. Valami öregebb járgányon töröm a fejem. – A nő óvatos pillantást vetett Philre a szexi frufruja mögül. – Persze stílusoson. Ha pár mérfölddel többet mutat is az óra, nem számít, ha egyébként megbízható az autó. A kis pimasz, gondolta a férfi. Mintha nem tudnám, mit akar. – Ezt már látta? – kérdezte, és odavezette a nőt egy szép, öreg Jaguarhoz. – Túl nagy – mondta a nő elutasítóan, még mielőtt Phil kinyithatta volna a kocsi ajtaját, hogy megmutassa a csodaszép diófa betéteket és a finom bőrüléseket. A pipi legalább azt tudja, hogy mit nem akar, nyugtázta Phil. Ez is valami. Egy kicsi kis lépéssel így is közelebb kerültek ahhoz, hogy megtalálják a megfelelő autót. – Valami sportosat szeretnék. Olyat, ami hasonlít hozzám. Ami egészen… – Egyedülálló? – kérdezte Phil. – Igen! – lelkendezett a nő, mintha kellemes meglepetésként érte volna a férfi szóhasználata, és különösen az, hogy vele kapcsolatban használ ilyen kifejezést. Phil megrágta az elhangzottakat, aztán elégedetten csettintett. – Azt hiszem, van valami, ami magának való lenne, bár még nincs itt a bemutatóteremben, így nem tudom megmutatni. Egy 1960-as években gyártott MG Roaster, mohazöld, elképesztően gyönyörű, és – ami a legjobb benne – negyvenezer sincs az órájában. Fantasztikus autó. Előre látom, micsoda érdeklődés lesz iránta, ha átkerül ide, a kirakatba. Még az eredeti zöld forgalmi engedélye is megvan, és természetesen a szervizkönyve is. – Kemény vagy vászontetős? – Kemény. Ebben a klímában senki sem akar vászontetős kocsit. – Phil a kézmozdulatával is minősíteni próbálta a brit időjárás szeszélyeit. Persze ha a kocsi vászontetős, valami olyasmit mondott volna, hogy „Ezzel a kis gyönyörűséggel a brit nap utolsó sugarait is kiélvezheti”. – Értem. Ha szabad tudnom, magának milyen autója van? – Egy Audi TT – felelte Phil, és féloldalas mosollyal hozzátette: – Kemény tetős! – Az szép. Bár nem igazán családi autó, ugye? Hohó, nagyon rámenősen érdeklődik a kicsike, gondolta Phil. És milyen ügyes! – Nincs családom – felelte apró sóhaj kíséretében. – És? Hol van most az a gyönyörű MG? – kérdezte a nő. – Szépségkúrán. Teljes kezelést kap. Alaposan átnézik, kijavítják a műszaki hibáit, átfényezik, elvégzik rajta a százharminc pontos ellenőrzést. A legjobb szakemberek, természetesen. Ha tudná, milyen lenyűgöző! Egyetlen tulajdonosa volt, egy idős hölgy, nem hazudok, higgye el. – Bár a hölgy azért túlzás, tette hozzá gondolatban. Egy trottyos vén banya

használta a dögös kis jószágot, és mire? Arra, hogy tizenöt mérföld per órás sebességgel elvigye a postára a feladandó leveleit. Hetente egyszer. Hogy miként tett szert ennyi mérföldre, azt Phil nem tudta elképzelni. Talán eltévedt néhányszor. – Mennyit kérne érte? – Még nem tudom biztosan, de úgy kilenc körül. A nőnek a szeme sem rebbent. – Esetleg kilenc és felet. Ezerben – pontosított Phil arra az esetre, ha százasokban számolt volna a kuncsaft. Egyelőre nem tudta megállapítani, hogy csak a külseje alapján sorolható a „szőke nő” kategóriába, vagy agyilag is. – Értem. Mikor kerül át ide, hogy megnézhessem? – Néhány hét múlva. Talán három. Vagy egy kicsit több. Tudja, mit? Adja meg a telefonszámát, és amint itt lesz, felhívom. Maga lesz az első, akit értesítek. Szívesen felhívnálak anélkül is, gondolta kaján bujasággal. És nyilvánvalónak tűnt, hogy a nő is tudja. Phil lágyan, jóindulatúan elmosolyodott. Azt remélte, ezzel képes lesz meghazudtolni az agyából kipattanó, ágyékfeszítő ingereket. Az irodába mentek, hogy felírják a nő adatait. – A nevem Miss Susan Shoesmith, és mindjárt mondom a számomat is. Phil határozottan hangsúlyosnak hallotta a „Miss”-t, bizonyára nem véletlenül. Susan Shoesmith, ismételgette magában a nevet, hátha sikerül megmozdítani valamit az emlékezetében. Szexi, pimasz, cserfes… Vajon honnan ismeri? Egy percig sem kételkedett benne, hogy látta már valahol. – Aztán nehogy elfeledkezzen rólam – mondta a nő egy kacsintás kíséretében. Mohazöld szeme volt. – Elfeledkezni? Magáról? Esélytelen próbálkozás lenne – felelte Phil. Ha véletlenül nem lett volna elég jó a napja, Philt odahaza a számára legkedvesebb illat várta, hacsak nem számítja azt a semmihez sem fogható aromát, amely az adóhivatal elől eldugott bankjegyekből áradt. Mire pislantott egyet, ott volt az asztalon az első fogás – gőzölgő borsóleves kis tányérkán elrendezett, vajjal megkent magvas kenyérszeletekkel. Nem tudott betelni az első tányérral, de másodszorra csak egészen kicsit szedett, hogy maradjon hely a rozmaringos báránycombfilének, amelyhez isteni, mézes-cyderes pecsenyelével leöntött, vajban párolt spárga volt a köret. Lou tányérjára sima csirkemellfilé került vegyes zöldségsalátával, öntet nélkül. Phil semmi pénzért nem cserélt volna vele. – Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a pazar vacsorát? – kérdezte Phil később, miután elolvasta az őt érdeklő részeket a kedvenc újságjában. – Semmit – felelte Lou, majd ártatlan fejcsóválás közepette hozzátette: – Magamnak csirkét akartam készíteni, de te azt nem nagyon szereted, így, ha már amúgy is benn jártam a városban, vettem a hentesnél egy darab bárányt. – Talán vásárolni voltál? – Igen. Friss levegőre volt szükségem, és nem tudtam jobbat kitalálni. – És mi a helyzet a könyveléssel, szívem? Remélhetem, hogy naprakész? – Természetesen. Kérsz egy kis melaszos piskótát? – Pukkadásig tele vagyok. Phil egy megkönnyebbülést hozó böffentés reményében megsimogatta a hasát. Ami hamarosan meg is érkezett, felszabadítva a helyet a desszertnek. – Na jó, kérek, De csak egy kicsit. A kicsit szinte rögtön egy nagyobb adag is követte. Mégsem sérthette meg Lout, ha már

ennyit fáradozott érte. A szokásosnál többet is. A kérdés csak az, hogy miért. Lou brandyt töltött egy pohárba, aztán egy szivarral és egy gyufásdobozzal együtt odavitte Philnek. A férfi gyanakvó pillantásokkal méregette. Tudta, hogy Lou utálja a bárányhúst, és – bármit gondolt is róla az asszony – nem volt ostoba. Az ő kis felesége ugyanis, akár tudta magáról, akár nem, akkor szolgált fel ilyen pompás vacsorát, ha a jóváhagyását akarta kérni valamihez. – Elárulnád – kezdte lassan, majd mélyen beleszippantott a szivarjába –, mire megy ki ez az egész? – Mi mire megy ki? – kérdezett vissza Lou, de nem nézett a férfira, ami sok mindent elárult. – Bárány… Melaszos piskóta… Ismerlek, ha nem tudnád, szóval ki vele, mit akarsz mondani? – Mindehhez felvillantotta azt a mosolyát, amely sohasem érte el a szemét. Amit az adóhivatal embereinek tartogatott. – Végül is ráhibáztál. Tényleg van valami, amiről tudnod kellene – fogott bele Lou, miközben nekiállt leszedni a tányérokat. – Mi? Lou megnyalta a száját – olyan száraz volt, mint az ősszel lehullott falevél. – Mi? – kérdezte újra a férfi, most már türelmetlenül. Csak remélni merte, hogy nem a könyveléssel kapcsolatban fog rossz hírt hallani. Lou vett egy nagy lélegzetet, és ismét nekifutott a mondandójának. – Phil… – Ennyire hülye nem lehetsz, korholta magát. Bökd már ki! Nem lehet olyan nehéz bevallani, hogy találkoztál Debbel. Kinyitotta a száját, de az agyában korábban megformált mondatok hirtelen szétestek, majd átformálódtak valami mássá. – Phil, szeretném kidobni a télikertből azt a régi karosszéket. – Ennyi lenne? – kérdezte a férfi tanár bácsis hangon. – Igen… Csak… azt akartam, hogy tudj róla. Hátha szeretnéd… megtartani. – Ugyan, dobd ki, ha akarod. Amúgy is baromi kényelmetlen. – Majd veszünk helyette egy kényelmes fotelágyat. Olyat, mint az anyámé. Phil bólintott. Tetszett neki az ötlet. – Hát akkor… ennyi lett volna – mondta Lou, és tovább tisztogatta az asztalt. Phil nagyokat kortyintva a poharából, figyelmesen nézte az asszonyt. Talán mégsem mondtál el mindent, Lou szívem. Hiába mosolygós az arcod, a testedet mindjárt szétveti a feszültség. Legyek Johnny Depp, ha csak azért főztél ma este bárányt, mert a beleegyezésemet akartad egy öreg szék kidobásához. Valami egészen mást akartál mondani, igaz? Mit nem adnék, ha tudnám, mi kavarog a kis fejecskédben!

21. fejezet Lou pontosan úgy kezdte a hétfőt, ahogy szerette volna: kilépett az ágyából, és mit sem törődve a gyomra reggelit követelő mordulásaival, azonnal hozzálátott, hogy megszabadítsa a házat a következő adag szeméttől. A harag, amit önmaga iránt érzett a gyengesége miatt, ironikusan annyi adrenalin pumpálta erőt termelt a szervezetében, hogy a hátsó ajtón át egyesegymaga ki tudta cipelni a masszív karosszéket a télikertből, majd a szitáló esőben elvonszolta a nedves füvön át a konténerig, és a maradék erejét összeszedve átbillentette a peremén. Még csak meg sem állt közben, hogy egy kicsit kilihegje magát. Az, hogy a tüdeje majdnem kiszakadt az erőlködéstől, mire a csúf széktől megszabadult, megakadályozta abban, hogy a falba verje a fejét. És ha már csúf régi dolgokról esett szó… Lou letépett egy fekete zsákot a tekercsről. Amilyen hangulatban volt, semmi sem menekülhetett el a figyelme elől. Kíméletlenül elbánt minden útjába kerülő lommal. Legyél szentimentális, de tudd megkülönböztetni egymástól a dolgokat. Lou már kívülről fújta az egész cikket. Úgy trappolt felfelé a lépcsőn, a ház legkisebb vendégszobájába, mint egy démontól megszállt nőszemély, aki a tavaszi nagytakarításban éli ki magát. Phil anyja egy kerámiavázát vett nekik nászajándékba, amely ebben a szobában állt a komód tetején. Egyiküknek sem tetszett soha, annyira csúnya volt, hogy még egy vaknak is megfájdult volna tőle a szeme, még arra sem volt alkalmas, hogy jótékonysági célra felajánlják. A legszívesebben apró darabokra törte volna, hogy egyetlen szerencsétlennek se kelljen szenvednie a látványától. Dobj ki mindent, ami csúnya vagy törött, folytatódott a cikk. Csak olyan dolgokat tarts meg az otthonodban, amelyeknek a látványa kellemes a szemnek, és amelyek pozitív energiákat bocsátanak ki magukból. – Jól van! – mondta Lou, mintegy biztatásként önmagának. – Megjött Lou Winter! Azzal felkapta a szörnyű vázát, és a zsákba ejtette. Pár másodperc múlva a cselesen járó kakukkos óra is követte, majd nagy csörömpölés közepette ugyanott kötött ki egy mindenre alkalmatlan kancsó és a kerámia mosdótál, amely egyszer már eltört, de megragasztották. De nem kerülhette el a sorsát az a groteszkül csavarodó üvegdísz sem, amely már akkor is a házban volt, amikor Lou beköltözött, sem a nagy, faragott barométer, amelyet először nézett meg kicsit alaposabban – mínusz hat fokot és havazást jelzett. A nagyobbik vendégszobában volt egy halom rézdísz, amit Celia sózott rá valamikor, ezért Lou kötelességének érezte, hogy, mintegy hálája jeleként, kitegye őket valahol. Egyetlen kézmozdulattal mindet lesöpörte a polcról – a teáskannát, a szélmalmot, a macskát, Aladdin lámpáját, a harangot, egy másik harangot, a kávéskancsót, a medvét, az egeret, amelyiknek a farkán gyűrűket lehetett tartani, a krinolinos nőalakot és a görbe orrú házalót, aki a megtévesztésig hasonlított Desre. Ezután a gyűlöletes rézlovakat is leszedte a falról, majd a manókat, a kasztanyettákat, a rumbatököket, a felfűzött üveggolyókat, amelyeket Renee hozott neki egy plymouthi nyaralásról, egy olcsó skiccet a haworthi paplakról,\'7b8\'7d amit Lou maga vásárolt egy kirándulás során, végül négy selyemre festett virágcsendélet zárta a sort. Lou emlékezett rá, hogy elég borsos áron vette őket annak idején, de már rég túl volt azon, hogy ez érdekelje. Összecsomózta a zsák száját, de aztán újra kinyitotta, és beletuszkolt még néhány siránkozó reneszánsz nőt ábrázoló képet, amelyek addig a lépcsőfordulóban díszelegtek a falon. Az egyik nő egy döglött kacsa miatt könnyezett, a másik egy fickó miatt, aki nem tért vissza a háborúból. A fájdalmas jelenetek negatív energiákat bocsátottak ki magukból, és Lounak nem volt szüksége az általa is jól ismert érzelmek képi megjelenítésére. Rozoga Télapó módjára lecibálta a zsákot a földszintre, majd belesuhintotta a konténerbe,

és még jól meg is csapkodta egy súlyos léccel. Közben élvezettel hallgatta a csörömpölést. A nyaka begörcsölt az utolsó megerőltetéstől, így kénytelen volt megállni egy pillanatra, hogy kimasszírozza belőle a fájdalmat. Leginkább arra lett volna szüksége, hogy belemerüljön egy kádnyi forró vízbe, egészen az orráig, jó hosszú időre. Most bánta csak, hogy nem tartották meg azt az épületet, amely eredetileg a telken állt. Volt benne egy fürdőszoba, egy ősrégi, csúf, rozsdásodó káddal. Legalább azt teletölthetné jó habos vízzel, amiben ráncosra áztathatná magát, és még azt sem bánná, ha úgy nézne ki utána, mint az aszalt barack. Az a gyalázatos Keith Featherstone. Már attól, hogy eszébe jutott a neve, elfogta a kétségbeesés. Mit kezdjen ezzel a félresikerült fürdőszobaüggyel? Annak, hogy jogi lépéseket tegyen a vállalkozóval szemben, nem látta igazán értelmét. Úgy vélte, ezzel jelentősen megnőne az esélye annak, hogy a férfi megsértődik, és úgy dönt, soha többé nem lépi át a ház küszöbét, még akkor sem, ha eredetileg szándékában állt volna befejezni a munkát. Plusz, mivel ő, Lou Winter ostoba módon a kölcsönös bizalom elvére alapozva kötötte vele a megállapodást, semmiféle bizonyíték nem volt rá, hogy már készpénzben kifizetett neki egy jókora előleget. És ezt, ugyebár, könnyedén le is tagadhatja. Így hát még a hét elején hagyott neki egy újabb udvarias üzenetet a rögzítőjén, és azóta is a válaszra várt. Lou úgy döntött, jobb híján megelégszik egy forró zuhannyal. Ezután magára csavart egy törülközőt, és nekiállt rendet rakni a piperés szekrényben. Természetesen talált benne kidobni való dolgokat. Például egy nagy halom termékmintás tasakot, amit kapzsi hörcsög módjára őrzött már évek óta, nem beszélve arról a többflakonnyi testápolóról, amit karácsony táján promócióként, más áruhoz csatolva szoktak rásózni az emberre a gyártó cégek az elmaradhatatlan kézkrémminták kíséretében. Aztán rábukkant még egy négyéves naptejre és Phil aranyérkenőcsére, amelyet nagyon óvatosan, két ujjal csippentett fel, hogy a megfelelő helyre dobja. Az anyjától hallotta, hogy újabban ugyanezt a krémet sokan az arcukra kenik, az összehúzó hatása miatt. Pfuj. Bár már jó ideje nem használt sem rózsaszín rúzst, sem rózsaszín szemhéjpúdert, mégis mindegyikből volt néhány tartalék a kozmetikai táskájában, és egy csillámporos ABBA-kék szemhéjpúder is előkerült. A cikkben az állt, hogy a régi kozmetikumok tele vannak baktériumokkal, így, ha hat hónapnál idősebbek, ki kell dobni őket. Ajaj, szisszent fel Lou, amikor felfedezte a szekrényben az esküvőjére vásárolt rúzst. Ragyogó borvörös árnyalata volt, amely tökéletesen harmonizált frizurája őszt idéző tincseivel. Nagyon szép idő volt az esküvője napján, bár boldogságára árnyékot vetett az, hogy az apja már nem lehetett ott, így nem kísérhette az oltár elé. Sírt is emiatt egy sort, és el is kente a sminkjét, amit aztán Deb, szerencsére, helyrehozott. Hét ágra sütött a nap, az esküvői reggeli osztályon felüli volt, és nem volt férfi a világon, aki elbűvölőbb, kedvesebb és gondoskodóbb lett volna, mint a vőlegénye. A saját apjára emlékeztette Lout. És a jövőképe a Winter család tagjaként úgy bontakozott ki előtte, mint egy hívogatóan puha, hófedte mező, amely, előre tudta, örökre megőrzi majd a lábuk nyomát. Látta maga előtt leendő szépséges házukat a hatalmas kerttel, születendő gyerekeiket, egy fiút és egy kislányt, egy nagy, ugrándozó kutyakölyköt, egy nyári villát a toszkán hegyoldalban, látta leendő férje autókereskedését és az ő tökéletesre álmodott kávéházát, és elképzelte, milyen boldogan élnek majd egymás mellett, míg meg nem halnak. Lou laza mozdulattal a kukazsákba ejtette az esküvői rúzst. Felhívta Tom számát, és tudatta vele, hogy megtelt a konténer, el lehet szállítani. A hívást fogadó „Eddie” megnyugtatta, hogy délután érte mennek. Lou haja még nedves volt a zuhanyozástól, amikor meghallotta a feljáróra tolató teherautó zaját, és amikor kiment, hogy üdvözölje a sofőrt, boldogan fedezte fel az utasülés felőli ablak mögött kirajzolódó kutyafejet.

– Helló! – kiáltotta Lou, és magabiztos léptekkel elindult az autó felé, bízva abban, hogy elegánsnak szánt mozdulataival ki tudja köszörülni az előző alkalommal elszenvedett csorbát. A férfi tehát dolgozott, ami azt jelentette, hogy Lou felemelése nem tette tönkre teljesen a hátát, sőt tartós sérülést sem okozott. Az asszony, nem kevés bűntudattal, újra és újra lejátszotta emlékezetében a jelenetet, jóllehet erőteljesen át is alakította. Így vagy tíz perccel hosszabb volt, látványosan hullámzó keblekkel, olasz akcentussal, és az egészhez a Midnight Moon kívánságcsillagokkal teli mediterrán égboltja adta a hátteret. – Helló! – köszönt vissza Tom. Clooney rögtön sietősre fogta a dolgot, és a szokásos jutalomfalatok reményében látványosan körülugrálta Lout. Miközben Tom felerősítette a konténert az autóra, a kutya is megkapta a kikoldult kekszeket. Lou, beszédtémát keresve, megkérdezte: – Hová kerül a konténerekből a hulladék? – Először átrakjuk egy masszív billenőtrélerre, ami Leeds külterületére viszi, egy lerakóosztályozó telepre. Ott visszaforgatjuk, amit lehet, és ezzel meg is tesszük a magunkét a környezetvédelemért. Persze alkalmanként használható darabok is belekerülnek a konténerbe. Például egészen jó bútorok. Ezeket kivesszük, és átszállítjuk egy redisztribúciós telepre, ahol gondoskodnak arról, hogy a legmegfelelőbb helyre kerüljenek. Olyan emberekhez, akiknek szükségük van rá. Hasonlóan bánunk a bontatlanul kidobott festékekkel is. Vagy előfordul, hogy lejárt szavatosságú gyógyszert találunk a szemétben. Ezt is kiszedjük, és visszavisszük valamelyik gyógyszertárba, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön valami veszélyes dolog. – Köszönöm. Tudja, gyakran eltűnődtem azon, mi lesz azzal, amit kidobok. – Ez persze nem volt igaz, Lou eredetileg csak beszélgetni akart Tommal, de aztán, ahogy a férfi belelendült, tényleg érdekelni kezdte a dolog. – Csodálom, hogy nem aludt el közben. – Miért? Tényleg kíváncsi voltam. Tom összeszűkült szemmel, gyanakvást színlelve nézett Loura. – Majd meglátjuk. Ha legközelebb jövök, kikérdezem! Ha legközelebb jövök! Egek, gondolta Lou, ha nem vigyáz, olyan lesz, mint Michelle. Analizálni fog mindent, ami a férfi szájából elhangzott, és azt is, ahogy mondta. Turkálni fogja az ételt, ahogy Michelle tette a múltban, hátha a kézmozdulataival ki tud alakítani benne valamilyen ígéretes formát, és végül regisztrál az egyik internetes oldalon, reménykedve, hogy összehozza a sors egy siralomházra ítélt szeretővel. – Gondolom, lassan végez a munkával, vagy tévedek? – kérdezte Tom. – Nemrég még én is ezt hittem – válaszolta nevetve Lou –, de bárhová megyek a házban, mindenhol újabb limlomokra bukkanok. És nem tudom, a végére érek-e valaha. El sem hiszem, hogy ennyi felesleges dolgot felhalmoztam. Egy részére nem is volt szükségem soha. A többit meg már nem akarom megtartani. – És? A szárítót felszerelte már? – Még nem. Ma délutánra hagytam. A maguk boltjában vettem hozzá a csigákat. Amiről nem is tudtam, hogy a maguké, míg a fivére meg nem jelent a pult mögött – tette hozzá Lou megfeszülő szájjal, miközben lelki szemei előtt megjelent az előtte álló férfi rosszabbik fele. – Bohócot csináltam magamból. Azt hittem a fivéréről, hogy maga az. Tom az utolsó horgot illesztette éppen a helyére, de megállt a keze. – De hiszen én voltam! – mondta kurta kis nevetéssel, majd hitetlenkedve hozzátette: – Nincs is fivérem. – Maga volt? – Hát persze! Nem emlékszik? Még fel is emeltem a bankjegyét a fény felé, hogy

megvizsgáljam, nem a hamisítványai közül akar-e rám sózni egyet már megint. – Elvigyorodott. Lou emlékezetben megpróbálta végigpörgetni a csigavásárlás pillanatait, és gondolatban a homlokára csapott. Így, visszatekintve annyira nyilvánvaló volt, hogy a bolondját járatták vele! Máskülönben honnan tudna Tom a szárítóról? Érezte, hogy elborul az agya, és a belsejét elönti a forróság, ami az arcbőrén sötét pír formájában jelentkezett. – Sajnálom – folytatta Tom. – Azt hittem, rájött. El nem tudtam képzelni, miért rohant el, amikor beléptem a hátsó helyiségbe a nyugtájáért. – Derűsen felnevetett. – Hát nem emlékszik? Valami olyasmit mondtam, hogy „biztosan a nagydarab, jóképű fivéremre gondol”. Én meg azt kérdeztem a kutyára, hogy Clooney-e az. „Nem, de ugyanabból az alomból való.” Ezt az ostobaságot, te magasságos isten! Az ilyen ember megérdemli, hogy kinevessék. Hülye, ostoba nőszemély, gombostűnyi aggyal! Kellett neked ábrándokat szövögetned egy szemétszállító férfiról? A megvilágosodás úgy érte Lout, mint a kalapácsütés, ráadásul a képzelete nem hagyta annyiban. Felélénkült, és magával ragadta, alaposan felnagyítva a dolgokat. Valószínűleg az összes szemetesnek elmondta Tom, hogy ő milyen sötét, és jót röhögtek rajta a háta mögött. Talán ezért jött naponta másik férfi, hogy alaposan megnézhessék maguknak a rászedett úrinőt. Még Clooney is feldöntötte; majdnem eltört a gerincem, mire felsegítettem a földről. És – ezt biztos nem hiszitek el – teljesen bevette a dumámat az ikertestvéremről. Ennek nemcsak a feneke nehéz, hanem a feje is. És ahogy nyomul rám! Teljesen belém zúgott, azt hiszem. És tudjátok, mi a legjobb az egészben? Külön kekszet tart otthon Clooney -nak! Lout egy pillanatra elfogta a hányinger. Mintha a hatmillió wattos égő, amelynek a megvilágosodását köszönhette, szétrobbant volna a belsejében, kibillentve egyensúlyukból a gyomrát stabilizáló idegeket. Hát te semmiből sem tanulsz, Lou? – kérdezte tőle egy belső hang. Miért nem veszed észre, hogy téged mindenki balekra vesz? A Cápa, Phil, Renee, Victorianna, sőt még az a nyavalyás Keith Featherstone is – úgy rángatta mindegyik, mint egy rongybabát. De ez a kukásember – (dobpergés) – és a csodálatos „ikertestvére” mindegyiken túltett! Valószínűleg egyikük sem csodálkozna, ha Lounak piros bohócorra nőne, és Charlie Cairolira\'7b9\'7d változtatná a nevét. Tom Broom gúnyolódása azonban rosszabb volt, mint az összes többié együttvéve. A belsejében ekkor megvillant valami a régi, már-már elfeledett Elouise Angeline Casserlyből, és nem engedte, hogy Lou Winter nagy zöld szeméből kicsorduljanak a felgyülemlett könnyek. Még ahhoz is volt ereje, hogy a fejét felemelje, és maradék méltóságát összekaparva úgy tegyen, mintha átragadt volna rá is a férfi vidámsága. – Nos, hülye voltam. Hajlandó vagyok belátni, hogy tévedtem. – Ami lényegében igaz is volt. Ez a méltóság ösztönözte arra is, hogy még egyszer megvakarja Clooney nyakán a puha szőrt, és kurtán, de udvariasan odaköszönjön Tom Broomnak. És ahelyett, hogy menekülőre fogta volna, emelt fővel visszasétált konyhája biztonságos szentélyébe, ahol végleg eldöntötte, hogy soha többé nem rendel konténert az önimádó, mindent mindenkinél jobban tudó, rendkívüli Broomtól. Sőt a kapcsolatot is megszakítja vele. Nem volt szüksége olyan emberre, aki mellett kicsinek és értéktelennek érezte magát – több mint elég volt körülötte ebből a fajtából már így is. Először azt hitte, hogy Tom nem ilyen, de csalódnia kellett. És nem kell újabb szemét az életébe. Amikor Phil négy óra körül hazaért, Lou már az utolsó igazításokat végezte a konyhai gerendákra felerősített fregolin. Még egyszer meghúzta a csavarokat, és szemügyre vette a művét. Hála a „csináld magad” elv mellett elkötelezett apjának, akitől az évek során sok mindent ellesett, Lou jól kiismerte magát a szerszámosláda rekeszei között. Tizenöt éves volt, amikor kapott az apjától egy kis szerszámkészletet, ezzel végezte el az apja által kitűzött „projekteket”. A pincében szoktak dolgozni, illetve Lou többnyire csak nézte, milyen csodálatos dolgok kerülnek ki a férfi

kezei közül. Lou ilyenkor azon a kisszéken kuporgott, amelyet szintén az apja készített; a kislány nagy örömére még egy szív alakú lyukat is vágott a támlájába. Renee csak vonakodva mutatta ki az örömét, ha elkészült egy-egy bútordarab, a szomszédokat ugyanis jobban lenyűgözte volna, ha nagy teherautókon luxusbútorok érkeznek a házuk elé. Phil talán be tudott kötni egy konnektort, de a fúrástól rettegett. Attól félt, hogy eltalál közben egy vízvezetéket vagy egy kábelt, és a nyakába zúdul, mondjuk, egy kisebb vízesés. Néha azonban elnézte, ahogy Lou felfúrt valamit a falra, és képtelen volt felfogni, miért nem hív inkább szerelőt. Az, hogy az előző napon mire volt jó az a vajazás a vacsorával, nem derült ki azóta sem, de Phil biztosra vette, hogy csak idő kérdése, és megtudja, mire akar kilyukadni Lou. Az asszony képtelen volt titkot tartani, ezért nagyon valószínűtlennek látszott, hogy viszonya lenne. Nem mintha képes lett volna viszonyt kezdeni bárkivel. Ennek a gyalázatnak sohasem tette volna ki Philt. Lou szeretni való, csinos asszony volt, még akkor is, ha az utóbbi időben egy kicsit kikerekedett a feneke. Mert bizony, ebben a vonatkozásban nem kelhetett volna versenyre a bemutatóterem mohazöld szemű kuncsaftjával. És ebben az ügyben bizony tenni kell valamit. Philnek gyakran meg kellett jelennie bizonyos helyeken, és azt szerette volna, ha a kísérője nemcsak belülről szép, hanem kívülről is. Nem akart szegény Kövér Jack sorsára jutni, akit a háta mögött mindenki kinevetett a savanyú uborka Maureen miatt. Aki, ezt Philnek is be kellett látnia, mindig úgy nézett ki, mintha a koporsójából tért volna meg az élők közé. Volt valami abban, amit Kövér Jack mondott egy Fiesta körül ólálkodó kis cicus kapcsán. „Ha egy nő elhanyagolja magát, akkor bármit kap is, megérdemli.” Ha egy fickó pillantása rossz irányba téved, az gyakorlatilag annyi, mintha ébresztőt fújna az asszonyának. Aki ért belőle, az összekapja magát. Maureen ebben a vonatkozásban reménytelen esetnek bizonyult. Egyre rosszabbul nézett ki, hiába fújta Jack az ébresztőket. Phil az asszony nyakát elcsúfító szőrös anyajegyre gondolt, és megrázkódott. Biztosra vette, hogy külön agya van, akkora volt. Jack is csak azért maradt vele, mert kiszolgálta, főzött és mosott rá, és inkább ezt választotta, mint a válással járó kellemetlenségeket. Az ő Louja, gondolta Phil, mégiscsak törődött a házasságukkal; harcolt érte, és átlagon felüli szexszel és ötcsillagos vacsorával köszönte meg neki, hogy visszatért hozzá – már csak ezért érdemes volt házasságon kívüli viszonyt kezdeni. Szegény Jack nem volt ennyire szerencsés. Maureen még az állán meredező szőrt sem borotválta le. Phil a zuhanyozóban volt, amikor megszólalt a telefon. Valami belső erő megakadályozta Lout abban, hogy felvegye, így az üzenetrögzítőre hagyta a hívást. „Mrs. Winter, én vagyok, Tom Broom. Nem emlékszem, kért-e újabb konténert a múlt alkalommal. Ha igen, hívjon vissza, kérem. Köszönöm. Remélem, kellemesen töltötte a hétvégét. Várom a hívását. Viszonthallásra.” Remélem, kellemesen töltötte a hétvégét, utánozta Lou. Most persze smúzol, mert fél, hogy elveszít egy jól fizető ügyfelet. És erre minden oka megvan! Lou a konyhaszekrényhez lépett, kivette a rejtekhelyéről a kutyakekszet, és egy határozott mozdulattal, mintegy önvédelemből a kuka mélyére suhintotta. Nem, semmi esetre sem fogja visszahívni! Nem fog fizetni azért, hogy nevetség tárgya legyen! Főleg nem egy olyan férfinak, aki Mrs. Winternek szólítja, és nem a keresztnevén.

22. fejezet Amikor a Harrison Hulladékszállító Társaság kiszállította a megrendelt minikonténert, Lou nem talált készpénzt a házban, így sietősen kiállított egy csekket „Tom Broom” nevére. A sofőr savanyú ábrázattal visszaadta. Lou fejében még az is megfordult, hogy valami pavlovi reflexe alakult ki a konténerekkel kapcsolatban, mert amint meglátott egyet, hajlamos volt hülyét csinálni magából. Az új konténerkölcsönző cégre a Sárga Oldalak böngészése közben akadt rá, bár amikor meglátta Tom feketével szedett nevét a sárga papíron, elfogta a szomorúság. A férfi hiánya megfosztotta egy titkos fantáziától, amely a maga ártalmatlanságában is felvillanyozta addig örömtelen, üres és rendkívül unalmas hétköznapjait. Pedig gyűlölte, hogy Tom Broom rövid, kámeaszerű megjelenése ekkora felfordulást okozott. Míg ármánykodó kutyájával és istenverte konténereivel meg nem jelent az életében, teljesen elégedett volt azzal, ami körülvette. Vagy mégsem? Bár már egy egész hét eltelt, Lou tudatalattija nem állt elő megfelelő megoldással a „mit mondjak Philnek Debről” problémára, amely így mamut méretűvé nőtte ki magát. Annyi azért kirajzolódott már, hogy valakivel beszélnie kellene róla; valakivel, aki a külső szemlélő friss látásmódjával kezelné az ügyet. De kivel? Karennel? Ő túl fiatal. Az anyjával? Rá biztosan nem számíthat. Így csak egyetlen ember jöhetett számításba – Michelle. Michelle azonban nem jelentkezett az ominózus üzenetváltás óta, amelyben azt tudatta, hogy minden szuper, és közte és újdonsült lovagja között dúl a szerelem, Lou éppen ezért feltételezte, hogy sértett barátnője megbocsátott neki, így felhívta a számát, azzal a szándékkal, hogy üzenetet hagy a rögzítőjén. Arra, hogy Michelle felvegye a telefont, nem sok esélyt látott. Szombat volt, ami azt jelentette, hogy valahol a negyvenedik orgazmus körül járhat az isteni Craig jóvoltából. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a harmadik kicsengés után meghallotta Michelle hangját. És ahogy sejtette – a barátnője nem haragudott rá, sőt inkább örült neki, és gyorsan bocsánatot is kért a hosszú hallgatásért, de nagyon, nagyon elfoglalt volt – ha nem a konditeremben volt alakformáláson, akkor Craiggel szexelt, és fordítva. – Akkor hát… minden rendben? – kérdezte Lou óvatosan. – Mi az, hogy! Craig egyszerűen… elképesztő! Nem tudja távol tartani tőlem a kezét. – Hát ez igazán jó hír. Figyelj, Michelle, azért hívtalak fel, mert… – Egy pillanat, ezt még el kell mondanom! Tegnap este elmentünk egy fish and chipsre, és bevallotta, hogy odavan értem. Mit szólsz hozzá? Azt hittem, menten elolvadok. – Talán most is ott van? Akkor nem zavarlak… – Lou, gondolod, hogy felvettem volna a telefont, ha itt lenne? – kérdezte nevetve, kihangsúlyozva a nyilvánvalót. – Focimeccsre ment a haverjaival. – Elnézően felsóhajtott. – Jót fog neki tenni. És közben szív egy kis friss levegőt. Az egész háznak szexszaga van, pedig már mindenhová légfrissítőt rakok. – Michelle, szeretnék kérni tőled… – Persze megértem, hogy állandóan a kefélésen jár az esze, nem sok szexben volt része a felesége mellett, most, hogy talált egy valamirevaló nőt, bőven van mit bepótolnia. – Michelle, szükségem lenne a segítségedre valamiben… – Hallanod kéne, mit művelt vele a felesége. Szép kis firma lehet. Mondtam is Craignek, hogy ideköltözhet, ha akar, de azt mondja, túl messze lakom Leedstől. Tudod, mit csinált egyszer az a némber? Nem fogod elhinni… Ekkora gőzhengerrel szemben nem sok esélye maradt Lounak, így fel is hagyott a

próbálkozással, és végighallgatott egy félórás előadást arról, hogy milyen orgyilkos karakter Craig felesége. Lou azonban nem igazán figyelt oda, így Michelle hangja öt perc után monoton mormogássá szelídült a fülében. Ezt követően nyilvánvalóvá vált, hogy a Deb–Phil-problémát egyedül kell megoldania. Lou Michelle-lel szemben érzett bűntudata végleg elszállt. Ásított egy nagyot, és hagyta, hogy az agya fényévnyi távolságra sodródjon Craigtől és elképesztően sokoldalú péniszétől.

23. fejezet Lou már három hete találkozgatott Debbel, szombatonként, a legnagyobb titokban. Olyan volt, mintha sohasem szakadt volna meg a barátságuk, egyetlen dolog kivételével. A régi időkben nem volt olyan dolog, amiről ne tudtak volna beszélgetni, most viszont ott feszült köztük néhány tabutéma. A legnagyobb problémát Phil jelentette. És Lou bármennyire szerette volna kipletykálni magából Tom Broom szellemét, elég nagy arcátlanság lett volna a vele kapcsolatos fantáziákról csevegni – helyesebben arról, hogy teljesen levette a lábáról a férfi –, mivel annak idején a házassága megmentése érdekében árulta el a barátságát Debbel. Tessék, most végre beismerte legalább önmagának: megtetszett neki Tom. Igaz, szinte rögtön el is tűnt az életéből, így ez az aprócska tény már nem igazán számított. A hét folyamán többször is felhívták egymást Debbel, természetesen mindig mobilon, mert Lou nem akarta, hogy a szám megjelenjen a vonalas készülékük számláján. Semmiképp sem akarta kiborítani a bilit, főleg, mivel érezte, hogy Phil sejt valamit. Annyit biztosan, hogy a feleségének titka van. Valami sejtelmes erő, talán egy titokzatos hatodik érzék figyelmeztető jelzéseket küldött Lounak, aki maga is tudta – Phil ravasz, mint a róka, és semmi sem szokta elkerülni a figyelmét, bármi folyjon is a háta mögött. És ha már itt tartunk – Lou ezúttal becsapta. Folyamatosan. Kétszer azt hazudta, hogy vásárolni megy a Meadowhallba, noha Debbel kávézott és tortázott egész idő alatt. És ez nem tűnt helyesnek. Az, hogy hazudott a férjének, szöges ellentétben volt az elveivel. Érezte, hogy a vállára nehezedő nyomás súlya napról napra nő. Most már biztosra vette, hogy sohasem bírná ki azt a feszültséget, amely a házastársi hűtlenséget kísérni szokta. Nem mintha lett volna bárki, akivel el tudott volna képzelni egy házasságon kívüli viszonyt. Azóta főleg nem, hogy a férfiról, aki hosszú idő óta először dobogtatta meg a szívét, kiderült, hogy egy szar alak. Lou és Deb ezúttal Maltstone kertvárosában ült be egy kávézóba, és élvezettel kóstolgatták az előttük tornyosuló, sarokháznak is beillő csokitortaszeletet. Nem mentek vissza a Café Josephbe. Nem akarták hormontúltengéssel sújtani szegény pincért, így új helyet választottak. Könnyen fel tudták venni a beszélgetés fonalát. Lou elmondta Debnek, hogy mennyire nem várja a keddet, mert ebédelni megy az anyjával, ami általában gyötrelmes szokott lenni, bár az irodában rá váró lélekölő órák után még az is lehet, hogy kivételesen hoz némi megkönnyebbülést. Deb azonban szórakozottnak tűnt. – Jól vagy? – kérdezte Lou. – Igen, persze. Vagy mégsem. Nem igazán – jött az ellentmondásokban dúskáló felelet. Aztán Deb letette a villáját, és anélkül, hogy bármit mondott volna, kemény pillantásával végigmérte Lout. – Mi történt? – kérdezte Lou, miközben eltüntette tányérjáról az utolsó falatot. Deb az alsó ajkát harapdálta. Mindig ezt szokta csinálni, amikor ideges, gondolta Lou. – Lou, mondanom kell valamit – bökte ki végül. – Egek, ez úgy hangzik, mintha meg akarnád kérni a kezem. Ha ezen töröd a fejed, emlékeztetnelek kell, hogy már van férjem. – Tudom. Egy seggfej – vágta rá Deb gondolkodás nélkül. Aztán, mintha vissza akarná szívni a szavait, mélyen beszippantotta a levegőt. – Ne haragudj. Nem akartam kimondani. Lou hangosan felnevetett. – Ugyan! Jó, hogy kimondtad. Megkönnyebbültem. Mindig is tudtam, hogy ki nem állhatod; nem kell megjátszanod magad. Nem tartozol neki semmivel.

Legfeljebb egy jókora seggbe rúgással, gondolta Deb. – Mindegy, most nem róla van szó – folytatta sietve, de ügyelve arra, hogy ne használja a férfi keresztnevét. Az ő elvei szerint az kitüntetésnek számított volna. – Rólad és rólam. – Igen? – Lou csupa fül volt. Deb kinyitotta a száját, hogy folytassa, de szinte rögtön be is csukta. Elfelejtette a jól begyakorolt kezdősorokat. Így nem maradt más hátra, mint belevágni a közepébe. – És a Casa Nostra munkacímmel kidolgozott projektről – hadarta el egyetlen szuszra. – Feltételezem, nem akarsz újra belevágni. – De igen – vágta rá Lou. – Gondold át alaposan. Túl nagy döntés ahhoz, hogy rögtön meghozd. Én annyira szeretném, de megértem, ha neked gondot jelent a… tudod, ki miatt. – Hirtelen az agya is felfogta, amit a füle hallott. – Ugye, csak viccelsz? – Nem. Soha életemben nem voltam komolyabb. – Szent Habakuk! Csak nézték egymást, levegőt venni is alig mertek. Aztán éktelen vihogásba kezdtek, mint a kisgyerekek. – Deb, annyira boldog vagyok, hogy megkérdezted. Én sosem mertem volna, mivel elsősorban az én hibám volt, hogy az egész kútba esett – magyarázta Lou. – Nem a te hibád volt, hanem azé a… – kretén kopasz fejű faszé. – Vagy tudod, mit? Nem is számít, hogy kinek a hibája volt. Az is lehet, hogy akkor még nem volt itt a megvalósítás ideje. Ahogy öregszem, egyre jobban hiszek a sorszerűségben és az időzítés fontosságában. Biztos vagy benne, hogy te is akarod? – Egészen biztos vagyok benne. Amióta megtaláltam azt a nyavalyás mappát, nem tudom kiverni a fejemből. – Sikítani tudnék, annyira izgatott vagyok – mondta Deb fülig érő szájjal. – Akkor? Hol kezdjük? – kérdezte Lou. – Nos, te azzal, hogy beszámolsz rólam Philnek. Máskülönben elég nehéz lesz elmagyarázni neki, honnan érkeznek azok a milliók a bankszámládra. Mert ha egy üzlet beindul… Én pedig kölcsönkérem tőled a Casa Nostra-aktát, és megpróbálom felidézni, mi az ördögöt is tettem a Brando receptjébe. – Most nem foglak cserbenhagyni, Deb. Bármi történjen is – fogadkozott Lou. – Tudom – felelte Deb. És így is gondolta – bár abban a pillanatban egyikük sem tudhatta biztosan, hogy mi minden fog történni velük. És ez így volt jó.

24. fejezet Lou kinyitotta a gardróbszekrény ajtaját, és a ruharengetegben a fekete szoknyája és a piros topja után kezdett kutatni. Születésnapi ebédre vitte az anyját egy kedves olasz étterembe Wakefieldbe, de az, ami egyszerű ruhakereső akciónak indult, váratlan komplikációkba fulladt. Villámcsapásként tudatosult benne, hogy gyakorlatilag egy normális ruhája sincs. Pillantása a borvörös kosztümre esett, amelyet oly nagy előszeretettel viselt az irodában. Most, hogy szemügyre vette, megértette, mi nem tetszett benne Karennek. Rövidnek, szélesnek és kifejezetten szögletesnek tűnt. Tényleg ilyen alakja lenne? És ha már kivette, úgy döntött, semmi esetre sem teszi vissza a szekrénybe. Főleg azután, hogy végre felnyílt a szeme. Gyorsan a padlóra csúsztatta a fogasról, nehogy meggondolja magát. Az órára pillantott. Még jó harminc perce volt arra, hogy elkezdje, ami egy perccel korábban körvonalazódott csak a fejében, és amit az adott pillanatban mindennél jobban akart. Eljutott arra a pontra, hogy semmilyen potenciális szemét látványát nem bírta elviselni maga körül, és a szekrényben rengeteg ilyen darab volt. Lehet, hogy a szekrényedben lógó ruhák húsz százalékát hordod csak az ébren töltött időd nyolcvan százalékában? – tette föl a kérdést a cikk, és Lou rájött, hogy valószínűleg ez a helyzet. Be kellett látnia, hogy a szekrénye szeméttel van tele! Felgyűrte az inge ujját, és balról indulva kihúzott egy bő fekete ruhát, amelybe belefért volna egy egész artistacsalád, sőt még pár bengáli tigris is. De kényelmes, és itthonra még jó lenne, súgta benne egy vékonyka hang. Akkor is kidobom, válaszolta Lou, és visszatette a megüresedett fogast a rúdra. Mert lehet, hogy kellemes viselet volt, de úgy nézett ki benne, mint egy gótikus tehén. És ez is a szemétbe való, dünnyögte, majd megragadott egy kopott melegítőalsót, amibe simán belefért volna a legkövérebb Télapó is. A kék nadrágkosztüm unalmas, de szükséges darab volt, amolyan „munkaruha”. A fekete a kedvencei közé tartozott, ugyanakkor bele kellett volna fogynia már akkor, amikor megvette, és ez azóta sem sikerült. Nem elasztikus anyagból készült, és nem gumis dereka volt, amit Lou határozottan előnyben részesített az utóbbi időben. Így hát „mennie” kellett, együtt a többi türelmesen, de hiába várakozó „túl kicsi” holmival, hiszen arra, hogy Lou visszanyerje húsz évvel korábbi alakját, körülbelül annyi esély volt, mint a piros hóra nyári vakáció idején. Azért, a régi idők emlékére, felpróbálta, és legnagyobb meglepetésére sikerült áthúznia a csípőjén, ahol korábban mindig megfeszült. A zakóját, ami sohasem ért össze a mellén, most gyönyörűen be tudta gombolni. Mi több, még hely is maradt benne az elforduláshoz, és előnyösen kihangsúlyozta a mellét, amely most úgy domborodott, mint Barbara Windsoré a Folytassa… sorozatban. Kellemes meglepetésként érte, amit a tükörben látott. Fogytam! És észre sem vettem! Hihetetlen! Mert ezenkívül csak egy magyarázat létezett – hogy egy jóságos tündér kitágította a ruháit éjszaka. Egy bő, fehér pöttyös rózsaszín ing egy újabb halom első darabjaként landolt a földön. Ez volt a kedvence, egészen addig, míg Phil rá nem mutatott, hogy úgy néz ki benne, mint egy lufi. Ezt követően sohasem vette fel. Az ing után egy nyolcas méretű szürke kockás nadrágtól, egy csinos piros ruhától és pár tízes méretű strandruhától vett végső búcsút, amelyek csupán azzal, hogy a szekrényben lógtak, arra emlékeztették, hogy túl kövér. Nos, többé egyik sem emlékezteti semmire! Húsz perc sem kellett hozzá, és Lou ruhásszekrényének a hetvenöt százaléka átkerült négy hatalmas szemeteszsákba, míg az ötödiket régi bugyikkal, melltartókkal, rugalmasságukat vesztett harisnyákkal és nemkívánatos cipőkkel tömte tele. Utóbbiak között volt egy nevetséges

tűsarkú is. Azon a nevezetes estén viselte, amikor Michelle-lel járta az éjszakát, és ha csak ránézett, belenyilallt a lábába a fájdalom. Mindehhez a Highway to Hell című szám adta a zenei aláfestést. A jó öreg fekete szoknya, amelyet Lou eredetileg fel akart venni az ebédhez, szintén az egyik szemeteszsákban pihent, az időközben megkerült piros toppal együtt, amely – ezt Lou is tudta – egyáltalán nem emelte ki előnyösen a mellét, de ez eddig egyáltalán nem izgatta. A szekrényben maradt ruhák mintha fellélegeztek volna, és a látvány a már szokásos elégedettséggel töltötte el Lout. Nem beszélve arról, hogy milyen öröm lesz új cuccokat venni a kidobottak helyett! Megfogadta, hogy mostantól kezdve csakis olyan holmikat vesz, amelyek ugyanolyan előnyösen követik majd az alakját, mint a kihízottnak hitt fekete zakó. Nem lesz több nagy, de kényelmes ruha, amelyben bárki madárijesztőnek nézhette volna, és a kicsi daraboknak is befellegzett. Visszavette magára a csinosan feszülő fekete kosztümöt, és már előre várta az anyja ilyenkor szokásos verdiktjét. Renee kinyitotta az autó ajtaját, és méltóságteljesen kiszállt. Csinos, barnásszürke kosztüm volt rajta, ami előnyösen simult karcsú alakjára, és kiemelte formás lábát. Karján a ruhájához illő világosbarna táska lógott – Lou születésnapi ajándéka. Anya és lánya elegánsan bemasírozott az olasz étterembe, ahol egy kerek arcú, de jóképű pincér üdvözölte őket, erős akcentussal. – Fogytál? – kérdezte Renee, aki útban az asztaluk felé hátulról vizsgálgatta Lout. – Igen, azt hiszem – felelte Lou. – Valószínűleg a nagy konténerpakolás miatt. – És nem tudod, hogy mennyit? Nem álltál rá a mérlegre? – kérdezte Renee, aki minden reggel megmérte magát, vécéhasználat után, kedvenc gabonapelyhe elfogyasztása előtt, meztelenül. – Nincs is mérlegem – vallotta be Lou. – Hát, az baj, de ha így folytatod, megvan a sanszod rá, hogy megint csinos legyél. – Köszönöm, anya – sziszegte Lou feszes szájjal. Miután leültek, belefeledkeztek a túlméretezett étlapba. Közben cukormentes tonikot kortyolgattak jéggel és lime-szeletekkel. – Apropó, köszönöm a születésnapi csokrot. Csodaszép – mondta Renee. – Szívesen. Örülök, hogy tetszett – válaszolta Lou, miközben pontosan érzékelte, hogy az anyja már az ő arcát tanulmányozza az étlap helyett. – Szép a bőröd – mondta végül Renee. – Csináltál vele valamit? – Csak sok vizet iszom – felelte Lou, és közben arra gondolt, hogy a bőre mindig is rendben volt. Sohasem csúfították el gyulladt pattanások, ellentétben Victoriannával, aki, bár fiatal korától odafigyelt az egészséges étkezésre, rengeteget szenvedett – és szenved ma is – a gyulladásos arcbőre miatt. Úgy kell neki. – Semmi sem jobb a bőrnek, mint a víz – állapította meg Renee. – És a konténerpakolásban mindig megszomjazom – tette hozzá Lou, bár nem értette, mi lehet az oka annak, hogy egymás után két bókot is kapott. Erre még nem volt példa. Lefogadta volna, hogy harmadik már nem lesz. Gyorsan el is dugta a körmeit, még mielőtt az anyja kritikus szeme megállapodhatott volna a kezén. Az életminőséget határozottan javító nagytakarítás ugyanis nem tartozott a körömbarát tevékenységek közé. – Mit fogsz enni? – kérdezte az anyja. – Azt hiszem, fokhagymás gombával kezdek. – Ugye nem mondod komolyan? – kérdezte fintorogva Renee. – Nem teheted tönkre egy nagy tányérnyi vajjal ezeket az újonnan kialakított áramvonalakat! Lou magában felfortyant. – Akkor mit tanácsolsz, mit egyek? – kérdezte jól begyakorolt mosollyal.

– Amit akarsz. Én csak figyelmeztettelek. – Jó. Akkor legyen tigrisráksaláta – adta lejjebb Lou, de magában azon imádkozott, hogy fokhagymás gomba legyen hozzá a köret. – És? Mi legyen a főétel? – lamentált tovább Renee, miután előételnek a lazacot választotta. – Hájas tésztába töltött pástétom – vágta rá Lou ingerülten. – Ne légy nevetséges, Elouise – intette az anyja olyan hangon, mint egy kilencévest, aki huncutságból sült hörcsögöt rendel. Lou végül csirkét kért, fehérboros gombamártással. Így azonban lemondott arról a gyönyörről, amelyet a Café Ronaldo fokhagymás kenyere jelenthetett volna, de igazából nem is bánta, hiszen az anyja figyelő tekintete mellett biztosan nem esett volna jól belőle egyetlen falatka sem. – Beszéltél mostanában Victoriannával? – kérdezte Lou. – Igen, ma reggel felhívott, egészen korán, és azt mondta, hogy úton kell lennie már az üdvözlőlapjának is. Bár a postájuk olyan, mint a csiga – tette hozzá Renee, apró kezének egyetlen, sokatmondó legyintésével leminősítve az amerikai posta levélküldő szolgálatát. – Nem is értem – embereket küldenek a Holdra, de képtelenek időben kézbesíteni egy születésnapi lapot. Tipikus! – És? Nem küldött valami ajándékot? – érdeklődött Lou a legbájosabb hangján. – Tett a borítékba pénzt, hogy vegyek magamnak, amit akarok – válaszolta Renee, miközben az ölébe simította a szalvétáját. Így legalább nem kellett a lánya szemébe néznie. – Mondtam már, hogy Vera Németországba készül a fiához? A fia fizeti neki az utat, születésnapi ajándékként. – Renee nem tudta visszatartani azt a parányi, vágyakozó sóhajt, amely a bejelentése nyomán felröppent az ajkáról. Lout, bármilyen nehezen viselte is anyja kicsinyes és kritikus természetét, átjárta a szánakozás és a szeretet. Victorianna hálátlansága tényleg nem ismert határokat. Nagyon jól tudta, hogy az anyja mennyire szeretne kijutni hozzá, és mennyire fáj neki, hogy még egyszer sem kapott meghívást. – Meg kellene mondanod Victoriannának, hogy egyszer hívjon meg magához – javasolta Lou. – Én mondjam meg neki, hogy hívjon meg, Elouise? – fortyant fel Renee. – Soha nem tudnám megtenni. Te tényleg nem, gondolta Lou, miközben formálódni kezdett a fejében egy terv. Aznap este, jóval később Lou bebújt a frissen húzott ágyba, amit különösen vigasztalónak talált az odakint dühöngő szélrohamok és az ablakot verő eső közepette. Phil megpróbált szexet kezdeményezni, de Lou azt mondta, hogy túlságosan fáradt. Phil tett néhány célzást „más dolgokra”, de Lou azokhoz is fáradt volt. A férfi azzal büntette, hogy búcsúcsók nélkül hátat fordított neki, de ez feleannyira sem zavarta Lout, mint amennyire Phil szerette volna. Már az ébrenlét és az álom határán lebegett, amikor azt érezte, hogy durván megrázzák a vállát. – Lou, Lou, mi ez a zaj? – sziszegte Phil. – Mi… – Csitt… Hallgasd! Lou engedelmeskedett. Már éppen közölni akarta, hogy ő bizony nem hall semmit, amikor kaparászásra lett figyelmes. – Valaki megpróbál bejönni a hátsó ajtón – suttogta Phil. – Bekapcsoltad a riasztót? – Természetesen. Menj, nézd meg, ki lehet az – súgta vissza Lou. – Hogy én? Lemenjek? Oda? Nincs az az isten! – tiltakozott nem éppen gálánsan Phil.

– Akkor nézz ki az ablakon! – Dehogy, a végén még észrevesznek! Hol van a mobilod? Én lent hagytam az enyémet a töltőn. – Én is. – Ó, a francba! Ez csodás! – Pszt… – suttogta Lou, és ismét hegyezni kezdte a fülét. A szél fütyüléséből keservesen nyüszítő hangot vélt kihallani. Ami minden kétséget kizáróan állati eredetű volt, nem emberi. És fájdalom vegyült belé. Kilépett az ágyból. – Hová mégy? – kérdezte Phil. – Kinézek az ablakon – felelte Lou. Óvatosan elhúzta a függönyt, és lenézett, de a sűrű eső eltorzította a látását. Ekkor egyértelműen felismerte a hangot, amit hallott. Tisztán kivehető vakkantás volt. – Nem betörő az, hanem kutya! – mondta, majd magára kapta a köntösét, és elindult a lépcső felé. Phil szintén kipattant az ágyból, és vonakodva ugyan, de követte az asszonyt. Miközben Lou beütötte a riasztót hatástalanító kódot, Phil nagy csörömpölés közepette előkotort a konyhaszekrény fiókjából egy kenyérvágó kést. Bármire számított is, amikor kikémlelt a hátsó ajtó üvegén, nem látott semmilyen, sorozatgyilkosra emlékeztető sziluettet. Ennek ellenére nem mozdult Lou mögül. Hegyes végű fegyverét készenlétben tartva megvárta, hogy az asszony kinyissa az ajtót, persze csak annyira, amennyire a biztonsági lánc lehetővé tette. A küszöbön egy ronggyá ázott, piszkos német juhász álldogált. – Ijeszd el vele a szörnyeteget! – mondta Phil, miközben Lou kezébe nyomott egy jókora serpenyőt. – Tűnés, te dög! Lou hangos lihegés közepette leeresztette az ajtóláncot. – A kibaszott életbe, be ne engedd! – ordította Phil, ám Lou ennek ellenére szélesre tárta az ajtót a kutya előtt. Clooney remegve beoldalgott. – A szemetesember kutyája – magyarázta Lou, majd határozott mozdulattal lekapott egy törülközőt a szárítókosár tetejéről, és a kutya fölé hajolt. Szegény állat megállíthatatlanul reszketett, a füle a fejéhez lapult. – És mi az ördögöt keres itt? Talán piackutatást végez? – kérdezte Phil még dühösebben, mert nem akart hinni a szemének – az asszony, csitító hangokat adva, törölgetni kezdte a lucskos ebet. – Honnan tudnám, Phil? Nyilvánvalóan menedéket keresett, és megismerte a házat. – Hogy a fenébe emlékezhet egy kutya egy házra, ahol elvileg sohasem járt? – Ha tudnám a kérdésedre a választ, akkor Barbara Woodhouse-nak\'7b10\'7d hívnának, nem pedig Lou Winternek. Clooney tüsszentett egyet, és rögtön utána Phil is. Lou nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze: – Úgy látom, allergiásak vagytok egymásra. – Nagyon vicces. Vidd ki, légy szíves – utasította Phil ellenséges hangon, és már nyújtotta is a kezét, hogy megragadja a kutya nyakörvét, de a tekintélyes állkapcsok láttán félbehagyta a mozdulatot. – Nem mondhatod komolyan! – förmedt rá Lou, és gondolatban folytatta. Ilyen időben a kutyát sem verik ki a házból. – Szó sem lehet róla, hogy szegény párát visszaküldjem ebbe a szakadó esőbe! – Márpedig itt sem tarthatod – ellenkezett Phil, akinek az orrát ismét facsarni kezdte a tüsszentési inger.

– Add ide a telefont! – rendelkezett Lou. – Felhívom a gazdáját. Már az őrület szélén állhat. – Aztán hol? Gondolom, éjnek idején nincs bent a munkahelyén. Tudod, hány óra van? Fél kettő, a kurva életbe. – Nos, mivel nem tudom, hol lakik, az lesz a legjobb, ha hagyok neki egy üzenetet. Majd reggel lehallgatja. Lou fejből tudta Tom Broom számát, de bölcsebbnek látta, ha a telefonkönyvből keresi ki. És ahogy várta is, bekapcsolt az üzenetrögzítő. – Üdvözlöm, Mr. Broom – kezdte Lou határozottan a sípszó elhangzása után. – Mrs. Winter vagyok Hoodley-ből, a The Faringdales 1. szám alól. Hajnali két óra van, csütörtökön, és azért hívom, mert itt van a kutyája. Jól van, de bőrig ázott. Éjszakára megágyazok neki a földszinten, úgyhogy… – A lófaszt ágyazol meg neki, Lou! Sem a földszinten, sem máshol nem akarom látni ezt a büdös, elázott, szőrös dögöt! – ordította Phil a háttérben. Lou azonban oda sem figyelt rá. – …nem kell aggódnia. Jól meglesz itt. Szóval, csak ezt akartam mondani. Viszonthallásra. Ja, még a telefonszámom… Letette a kagylót, aztán visszafordult. Megpróbálta lecsillapítani Philt, aki ismét tüsszögni kezdett, olyan drámai módon, hogy megérdemelt volna egy Oscar-jelölést. – Márpedig itt fog aludni, Phil – mondta Lou nyugodtan, mert nem akarta tovább szítani a tüzet azzal, hogy milyen gyerekesen viselkedik a férfi. – Holnap majd fertőtlenítem a helyét. Semmi nyoma nem marad annak, hogy itt volt. Philnek eszébe jutott, hogy nemrég már elfogta a konyhában egy hasonló tüsszögési roham. Csak nem volt itt valami kutya? És Lou azt felelte erre, hogy ne légy nevetséges! – Már járt itt, igaz? – Egyszer behoztam, és adtam neki egy kekszet. Ez minden – ismerte be Lou. – Most meg hová mész? – kérdezte Phil, mert látta, hogy az asszony kifelé indul, és kettesben hagyja ezzel a… Sátán kutyájával! Hatalmas teste volt a szőrös szörnyetegnek, és a feje egy vonalban volt Phil tökeivel. Ez visszavonulásra késztette a férfit, és szapora léptekkel elindult a felesége után, aki a lépcső tetejéhez érve felnyúlt, és lehúzta a padlásra vezető létrát. – Van odafenn egy hálózsák. – Az én hálózsákomra gondolsz? Arra, amelyet kempingezésre szoktam használni? – tiltakozott Phil az éjszakához képest túl hangosan. – Használni? Phil, amikor utoljára kempingezni mentél, még nem is ismertük egymást – emlékeztette Lou. – Ma, ha nyaralni megyünk, szóba sem jöhet más, mint egy Michelin-csillagos szálloda, és csak az ronthatja el a kedvedet, ha nincs tele whiskyvel a minibár. Phil szóra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle ellenérv, így tanácstalanul álldogált a lépcső aljában, míg az asszony a padláson matatott. Lou felgyújtotta odafenn a villanyt, és szinte rögtön bele is botlott a hálózsákba. Kicsit dohos volt, mivel már jó ideje ott hevert, és a levegő áporodottságából ki lehetett következtetni a nyilvánvalót – hosszú ideje senki sem nyitotta ki a padlásablakot. Ennek ellenére kitűnően megfelelt a célnak, és Lou el tudta képzelni, hogy kényelmes ágy lesz a kutyának. Ha pontosan utánaszámolt, legalább két éve nem járt a padláson, sőt nem is igen jutott az eszébe a helyiség, amely bizonyos dolgok számára végső nyughelyként szolgált. De amint meglátta a hegyeket idéző halmok kísérteties árnyékát, tudta, hogy ki kell űznie az ott élősködő szellemeket. Ahhoz azonban, hogy ezt megtegye, és továbbléphessen, szüksége lesz pár tekercs szemeteszsákra meg egy újabb konténerre. Előbb azonban egy ronggyá ázott, elcsigázott kutyát

kellett rendbe tennie. – Csak nem gondolod komolyan, hogy nekiállsz csirkét főzni az éjszaka közepén? – sikította Phil, majd miután nem kapott választ, tátott szájjal végignézte, amint Lou felkockáz egy kiadós csirkedarabot, és egy adag rizzsel együtt bedobja főni egy serpenyőbe. – Esetleg összedobjak közben egy salátát? Mindent a csoffatag dögért! – Inkább feküdj le, Phil – mondta Lou fáradt hangon, legyőzve a késztetést, hogy közölje vele, nála csoffatagabb látványt nem tudna elképzelni sem. Nem beszélve arról, hogy folyamatosan szipogott és káromkodott. Hogy milyen kiábrándító tudott lenni néha! Illetve, ha Lou belegondolt, egyre gyakrabban találta kiábrándítónak a férfit. Philt közben csaknem ledöntötte a lábáról egy újabb tüsszögési roham, ami csak fokozta elszánt dühét. Végtére is, a ház az övé, ő mondja meg, kit fogadnak be és kit nem. – Nem, nem… Sajnálom, de szó sem lehet róla, hogy itt maradjon. Jó lesz neki a garázsban is. – Nem – felelte Lou halkan, de határozottan. – De igen, Lou! – Nem. Ha hangerőben nem is, intenzitásban mindenképpen felvette Lou a férfival a versenyt, bár közben tudatosult benne valami: egy ilyen típusú vitából még sohasem került ki győztesen. Itt két akarat csapott össze, és Phil mindig sokkal jobban állta a sarat. Az övön aluli ütésektől sem riadt vissza, és ha nem maradt más fegyvere, Lou testalkatára és súlyára tett becsmérlő megjegyzéseivel mindig elérte, amit akart, hiszen az asszony ilyenkor megsértődött, és sebeit nyalogatva visszavonult. Phil hangja már szinte visításként hatott. – Nem maradhat a házamban ez a borzalmas állat! Nem engedem! Nem engedi? Már megint ez a szó. Amitől, mintegy varázsütésre, Lou fejében felcsendült egy rég nem hallott hang. A saját hangja. Hogy a pokolba kerülhet egy nő abba a helyzetbe, hogy a férje kegyeskedik neki „megengedni” valamit? MEGENGEDNI! Mintha egy nyugvó vulkán kelt volna életre, Louban úgy kezdett fortyogni az indulat. Cseppfolyós lávaként tört a felszínre, és ha akarta volna, sem tudta volna megállítani. – Ó, erről jut eszembe, a minap összefutottam Debbel – mondta halkan, de dacosan. – Beültünk meginni egy kávét. És azóta már többször is találkoztunk. És könnyen lehet, hogy közös vállalkozásba kezdünk. Megpróbáljuk megvalósítani a régi tervünket. Emlékszel? Kávéházat akartunk nyitni… – Mi? – kérdezte Phil, mert nem tudta eldönteni, ébren van-e, vagy csak álmodik. Vagy ha egyik sem, akkor valamilyen pszichomaszlag révén visszacsöppent a nyolcvanas évekbe. – Csak azt mondtam, hogy összefutottam Debbel… – Már az előbb is hallottam. Nos, a helyedben én nem szövögetnék vele semmiféle tervet, máskülönben… – Máskülönben? Mi lesz? – fordult felé Lou szenvedélyesen. – He? – Azt kérdeztem, hogy máskülönben mi lesz? – Az, ahogy Lou ránézett, azokra az időkre emlékeztette Philt, amikor járni kezdtek. Akkoriban olyan tüzes volt Lou, hogy a legkisebb piszkálás után lángra pattantak benne a szikrák. És amikor rájött, hogy nem tudja kontroll alatt tartani a lángokat, egyszerűen kioltotta őket. Philnek hirtelen eszébe jutott, kire emlékeztette a

csinos, mohazöld szemű kuncsaft. És ettől ismét tüsszentenie kellett párat. – Ó, tényleg az lesz a legjobb, ha visszafekszem – mondta morcosan, de magában arra gondolt, hogy majd hétközben megtáncoltatja az asszonyt, és ő fog győzni, mert pontosan tudja, hogy mi az, amivel a feleségét kibillentheti ebből a fene nagy magabiztosságból, és akkor zokogva kéri majd a bocsánatát. Egyelőre azonban harcképtelenné tette az égő szeme és a takonnyal teli orra. Sarkon fordult, és lüktető fejjel, nehéz léptekkel visszaballagott a hálószobába. Lou belecsavarta a hangosan ketyegő vekkert egy konyharuhába, és a hálózsák alá csúsztatta, oda, ahol Clooney nagy feje lapult. Az apja is ezt csinálta, amikor Murphy, pár hetes kölyökként, hozzájuk került. Azt mondta, hogy a tompa ketyegés az egyenletes szívverés érzetét fogja kelteni a kutyában, és megnyugtatja. Hogy is gondolhatta bármikor, hogy Phil olyan, mint az apja, tűnődött Lou, miközben Clooney átázott bundáját simogatta, és némán várta, hogy váratlan vendége számára elkészüljön a vacsora. Az emeleten Phil nyitott szemmel feküdt az ágyon, és gondolkozott. Szóval ezt akarta kibökni Lou… hogy találkozott azzal a ribanc Debbel. És ha ez nem lett volna elég, hazudott neki, amikor azt mondta, hogy nem járt kutya a házukban… – vagyis, az ő házában. Mintha nem tudná, hogy ő, Phil mennyire allergiás ezekre a szőrös bolhafészkekre! És egy ideje már szexelni sem hajlandó vele. És túlfűszerezte a curryt! Mi történt ezzel az asszonnyal? Teljesen elment az esze? Az ő házasságukban csak egy domináns fél számára volt hely. Az eddig fennálló egyensúly most veszélybe került, és csak egy módon lehetett megmenteni. Phil döntött. Móresre kell tanítani Lou Wintert. És Phil Winter pontosan tudta, hogy ebben a helyzetben mit kell tennie.

25. fejezet Phil megmosakodott, felöltözött, és – teljesen megfeledkezve Scooby Doo jelenlétéről – lement a konyhába egy csésze munka előtti kávéra. Amikor meglátta az ebet, hátraugrott, és csaknem beesett az asztal és a székek közé. Egy loncsos, bűzlő förmedvény az ő hálózsákján alussza az igazak álmát! Felkiabált Lounak, aki éppen az arca sminkelésével volt elfoglalva. Már hajnali háromra járt az idő, amikor végre ágyba került, most pedig még csak hét óra múlt. Az álmatlanságtól nagy fekete karikák voltak a szeme körül, azokat próbálta eltüntetni. Szerencsére szerda volt, így nem kellett bemennie az irodába. – Szabadulj meg gyorsan ettől a kutyától, Lou! – parancsolta Phil. Clooney felnyitotta az egyik szemét, lusta pillantást vetett a hangoskodó férfira, aztán ismét behunyta. Phil rendkívül dühítőnek találta az apró mozdulatot. Hogy merészel ilyen becsmérlően végignézni rajta ez az iszonytató állat? Ráadásul az ő konyhájában! Mégis, kinek képzeli magát? Edinburgh kibaszott hercegének? Felkapta a zakóját, és ismét felkiabált az emeletre: – Majd a kereskedésben megreggelizem! Úgy gondolta, ez piszkálni fogja Lou csőrét, mert így nem lesz alkalma elkészíteni a megszokott sült szalonnát. Már majdnem sikerült megkerülnie a dögöt, szinte már az ajtón kívül érezte magát, amikor Clooney ajka szétnyílt, és hatalmas ásítással felfedte gyilkos fogsorát. Közben olyan, eretnekséggel felérő hangot produkált, amelytől Phil bélműködése, hacsak egy pillanatra is, de leállt. – Kerékpáron közlekedő Jézus Krisztus! – kiáltotta, aztán visszakanyarodott az első ajtó felé, és inkább azt tépte fel, majd hangos káromkodás közepette elhagyta a házat. Ezzel szemben Clooney azonnal felállt, amikor meglátta Lout, és vidám farkcsóválásba kezdett. Lou nem emlékezett rá, hogy mikor örült neki valaki ennyire. Kinyitotta a hátsó ajtót, és a kutya már kinn is volt. Engedelmesen elvégezte reggeli dolgát, aztán visszament a konyhába, ahol a figyelmes hölgy és egy meleg törülköző várta. Odakinn ugyanis még mindig ömlött az eső, és Lou nem mert belegondolni, milyen állapotban lenne most a szegény négylábú, ha a szabadban töltötte volna az egész éjszakát. Márpedig ez a sors várt volna rá, ha ő nem száll szembe Phillel, olyan halálmegvető bátorsággal, ami magát is meglepte. Persze másért mindig könnyebben kiállt, mint önmagáért. Shirley Hamsterrel is azért verekedett annak idején, hogy megvédje tőle a kisebbeket. Az igazi próbát az jelentette számára, ha önmagáért kellett kiállnia valamilyen ügyben. Annak köszönhetően, hogy ezúttal nem hátrált meg, Clooney meleg, száraz helyen tölthette az éjszakát, és reggelire behabzsolhatta a vacsorájából megmaradt rizses csirkét. Lou éppen mosogatott, amikor egy határozott kéz megkopogtatta az ajtót. A mintás üveg mögött nagydarab, sötét hajú test körvonalai bontakoztak ki. Még Clooney is abbahagyta az evést, és izgatott vinnyogásba kezdett, amely hamarosan örömteli vakkantásokba ment át. Ez épp elég bizonyíték volt arra, hogy nem a postás állt az ajtó mögött. Lou első reakciója a pánik volt – milyen benyomást kelt majd puffadt, kialvatlan szemével? A konyhai tükör elé lépve gyorsan megigazította a haját, sietve ellenőrizte, fel van-e húzva a nadrágján a cipzár, végül – igaz, csak gondolatban – pofon vágta magát. Mégis, mi az ördögöt művel? Mit számít, milyen véleménnyel van róla ez az alak? Fogja a kutyáját és tűnjön el mielőbb, és akkor ő is visszatérhet a mindennapi teendőihez. Kihúzta magát, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és csalárd szíve minden fogadkozás ellenére dörömbölni kezdett a mellkasában. Clooney majdnem feldöntötte, annyira sietett Tomhoz, aki lehajolt, szeretetteljesen

megsimogatta a nyakát, és közben „férfiak egymás közt” módon üdvözölte: – Helló, öregfiú, mi újság? Jó újra látni, haver. – Jöjjön már be a szakadó esőről – mondta Lou, némán szidalmazva magát, miközben félreállt, hogy a férfi beférjen mellette. Reflexszerű udvariassága már megint győzedelmeskedett a józansága felett. A férfi megtörölte a cipőjét a lábtörlőben, és megadóan tűrte, hogy a kutya körbeugrálja, és patetikus nyöszörgésével tudassa vele, mennyire örül a viszontlátásnak. Tom Broom összetörtnek látszott. A szeme körül éktelenkedő karikák még Louén is túltettek. – Nem tudom, hogy köszönjem meg, hogy befogadta – mondta az asszonynak. – Csak reggel kaptam meg az üzenetét, amikor bementem az irodába, így egész éjszaka az utcákat jártam. Este Ketherwoodban üldözőbe vette egy szelindek, és valahogy elkeveredett. – Ketherwoodban? De hiszen az majdnem két mérföldnyire van innen! – kiáltotta Lou. Nem csoda, ha Tom annyira aggódott. Ketherwoodban kutyát esznek reggelire. – El sem tudom képzelni, hogy került ide – folytatta Tom, és atyáskodón megvakarta a hűséges eb füle tövét. – Kér egy kávét? – kérdezte Lou nagylelkűen. – Nem tartom fel? Nem késik el a munkahelyéről? Megbocsáthatatlan lenne úgy tenni, mintha súlyos gondot jelentett volna a kutya elhelyezése, gondolta Lou. Phil dühöngését persze végig kellett hallgatnia, de kibírta, nem? Hanem álljunk csak meg egy baráti szóra… Ez a fickó is megérdemli, hogy lehűtsék… – Már nem. Kivettem egy nap szabadságot – szűrte a nyilvánvaló hazugságot a foga között. – A kutya miatt? Ó, de sajnálom! – Mi mást tehettem volna? Mégsem hagyhattam itt egyedül – lódította olyan édes mosollyal, hogy a cukor csaknem kikristályosodott az ajkán. – Úgyhogy nyugodtan megihat egy kávét. Foglaljon helyet. A férfi vonakodva leült, mire Clooney mellé telepedett, és a gazdája combjára hajtotta a fejét. Lou elővett két csészét, és csordultig töltötte a sistergő kávéfőzőből. – Tejjel kéri vagy feketén? – kérdezte. – Tejjel, legyen szíves. Cukor nélkül. – Pontosan úgy, ahogy én – felelte Lou kedves háziasszonyos nevetéssel, ami elég falsul csengett. – Köszönöm. Éppen erre volt szükségem – mondta Tom az első jókora korty után. Fekete hajából még mindig csöpögött a víz. A zakója annyira átázott, hogy Lou nem bírta megállni, és megkérdezte: – Nem akar levetkőzni? Úgy hamarabb megszáradna a ruhája. Ó, miket hordok én itt össze! – Persze csak a felsőruházatára gondoltam… A zakójára. Mit mondjak… elég viccesen festene a konyhaasztal mellett meztelenül. – Lou küzdött a szavakkal; egy pillanatra szemmel láthatóan megrendült a nagy-nagy magabiztossága. – Köszönöm. – A férfi, ismét bevetve jellegzetes vigyorgós trükkjét, kibújt a zakójából, és a radiátor fölé terítette. Lou pedig azt kívánta, bár ne mondott volna semmit. Mert hiába mentette meg a kutyáját, Tom Broom most már biztosan azt gondolja róla, hogy cirkuszban lenne a helye. Tom kiürítette a csészéjét, mire Lou ismét teletöltötte. Majd megmutatja ennek a faragatlan fickónak, hogyan viselkedik egy nagylelkű, jószívű lény, akinek nem az a legfőbb gondja, hogy más hiszékenységéből csúfot űzzön. Az ilyen típusú vendégszeretet láttán majd elszégyelli magát, amiért a bolondját járatta egy ilyen kedves, jólelkű nővel. Mert mi más lett volna a célja azzal a gyermekded, „van is ikertestvérem, meg nincs is” játékával?

– Remélem, nem okozott nagy zűrt ez az éjszakai kaland – jegyezte meg Tom. – Mintha azt mondta volna, hogy a férje allergiás a kutyákra. – Nem, egyáltalán nem volt kifogása Clooney ellen – válaszolta rendíthetetlenül mosolyogva Lou. Tom nem említette meg, hogy az üzenetrögzítőn nagyon is jól ki lehetett venni Phil tiltakozó megnyilvánulásait, és azt sem, hogy amikor befordult az utcasarkon, még sikerült meglátnia az egyes számú házból távozó, feldühödött férfit, aki erősen úgy festett, mintha szitokszavakkal bombázott volna egy láthatatlan ellenséget. Tom továbbhajtott, és még körülbelül öt percig várakozott a sarkon, elegendő időt hagyva a tökéletes megjelenésű házigazdának a távozásra. Valami azt súgta neki, hogy nem örülnének egymásnak. Nyilvánvaló volt számára, hogy Clooney megjelenése nem kis zűrzavart okozott Lou otthonában, aki ezt valamilyen oknál fogva nem hajlandó bevallani. De egyébként is egyedül akart lenni a nővel, főleg azután, hogy meglátta, mi parkol a ház előtt. – Azt hiszem, tartozom önnek egy bocsánatkéréssel – folytatta Tom. – Jaj, hányszor kell még elmondanom, hogy semmi baj nem volt Clooney-val? Nem tartozik… – Nem Clooney-ról van szó – mondta Tom, miután letette a csészét az asztalra. – Ó… Akkor végképp nem értem, miért akar bocsánatot kérni – válaszolta Lou, ártatlan értetlenséggel felvonva szemöldökét. – Azért, mert egy dugig megpakolt Harrison konténer áll a kocsifelhajtóján. A francba! Erről teljesen megfeledkezett! – Nem érzékeltem, hogy ennyire magamra haragítottam az ikertestvéremre vonatkozó tréfával. De amikor megláttam, hogy átállt az ellenséghez, rá kellett jönnöm, hogy igen. – Nem értem, miből jutott erre a következtetésre. – Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor faképnél hagyott a boltban. Még a nyugtát sem várta meg. És akkor sem hittem magának, amikor a következő találkozásunkkor semmiségnek nevezte a történteket. Egyszerűen tudtam, hogy bántja a dolog. Amit csak megerősített az a tény, hogy nem rendelt több konténert… – Még egy kis kávét? – vágott közbe Lou, mert nem jutott eszébe más. – Köszönöm – felelte Tom, majd lágy hangon így folytatta: – Nagyon sajnálom, ha úgy ítélte meg, hogy túl messzire mentem a viccelődésemmel. Nem nevettem ki, és az, hogy csúfolódjak, eszembe sem jutott… Lou hirtelen nagyon ostobának érezte magát. – Tudja, mit? Felejtse el! – Már így is épp eleget ártok a világnak – nem vallana környezetbarát viselkedésre, ha még egy ikertestvérem is lenne. – Tényleg nem. – Tényleg nem? – Szóval, iker az nincs, de van egy húgom, Sammy. Aki igazából csak a féltestvérem. – Tom, tényleg ideje lenne továbblépnünk. – A bolt teljes egészében az enyém – folytatta a férfi bűnbánó hangon. – És a konténeres vállalkozás is. Ez egyben meg is magyarázza a T. U. B. nevet, ami a Tom Broom rövidítése akar lenni, bár a boltot mindenki csak vaskereskedésként emlegeti, mióta kitettem a cégért. – És az „U”? Hogy került oda? – Megmondhatnám, de akkor kénytelen leszek lelőni magát. – Ó… Miért? – Mert egy olyan névnek a kezdőbetűje, amit senki sem vall be szívesen. – Tom elmosolyodott, és ideges mozdulattal megvakarta a tarkóját.

– Ugyan, nem lehet annyira rossz… – Na jó. Elárulom. De csak ha megígéri, hogy nem nevet ki. Lou esküre emelte a kezét. A férfi vett egy nagy lélegzetet, majd egy szuszra kibökte: – Umberto. Lou sem csúnyának, sem viccesnek nem találta a nevet, mégis felnevetett, mert a) az ígéret, hogy nem fog nevetni, eleve nevetésre késztette, b) mert a belseje kuktafazék módjára viselkedett azóta, hogy a férfi csuromvizesen, fáradt szemmel belépett, és félő volt, hogy felrobban, ha nem engedi ki gyorsan a gőzt. – Látja… Mondtam, hogy ki fog nevetni – mondta méltatlankodást színlelve Tom. – Ne haragudjon. Csak azért nevetek, mert nem lenne szabad. A névvel nincs semmi bajom. Honnan ered? Talán van valaki a családjában, akit ugyancsak így hívnak? A férfi, mintha összeesküvésre készülne, közelebb hajolt. Milyen kellemes arca van, gondolta Lou. Az orrán volt egy kis dudor, a füle kicsit cakkos volt, mint a karfiol levele – csupa olyan sérülés, amire rögbizés közben lehet szert tenni. Itt-ott barázdált volt, pedig Lou a sima bőrt részesítette előnyben, sötét hajú volt és nagydarab, mikor Lou mindig a szőke, törékeny férfiakra bukott. Egyáltalán nem a zsánerem, szögezte le. Mégis átmelegszik tőle a szívem. Miért? – A nagyanyám olasz volt – kezdte a férfi. – Akkor települt át ide, amikor megismerte a nagyapámat. Hiszen akkor negyedrészt olasz vagy, gondolta Lou. – Az anyám tizenhat éves korában Olaszországba ment nyaralni, a nagyszüleihez, ahol találkozott egy fiúval… – elhallgatott, és egy intéssel jelezte, hogy innen már akár Lou is folytatni tudja. – …akit Umbertónak hívtak. – Pontosan. Teljes nevén Signor Umberto Bacinak. – Baci… Milyen kedves. – Angolul azt jelenti, „csók”. Egek! Erre most mit mondjon? Lou nagyot nyelt. A férfi közben őt nézte acélosan szürke szemével. Még a pillája sem rezdült. Jézusom! Ez nem negyedrészt olasz, hanem félig, suhant át Lou agyán. Sőt! Több mint félig! A mindenit! – És… – Lou megpróbálta lenyelni a torkába szorult gombócot – szereti a spagettit? – Sì, signorina – felelte Tom erősen eltúlzott akcentussal. Egyszerre nevették el magukat. Lou észre sem vette, hogy közben sokadszor is újratölti a csészéiket. Majdnem elejtette a kávéskancsót, annyira remegett a keze. – És… beszéli is a nyelvet? – De még mennyire! – válaszolta Tom. – És maga? – Főiskolás koromban jártam egy évig olaszra, de az már régen volt. Azóta is tervezem, hogy beiratkozom egy tanfolyamra – vallotta be Lou, és csak magában tette hozzá: ez is egy olyan dolog, amiről lemondtam, pedig nem kellett volna. – És miért nem teszi? Akkor olaszul is megrendelhetné a konténereit. Kérhetnék holnapra egy konténert, Mr. Broom? Posso avere un cassonetto per domani, Signor Broom? – Azt hiszem, megteszem. – Lou elmosolyodott. – Igazán gyönyörű nyelv. Olyan… kifejező. – Il mio tesoro, ti amo. Lou lelki szemei előtt lassan elkezdett kibontakozni egy kép. Az ágyban fekszik, egy nagydarab, izzadságban fürdő férfi hajol fölé, és szenvedélyes becézgetéseket suttog a fülébe, olaszul. Csak remélni merte, hogy nem vált átlátszóvá a feje. – Anya sokat volt távol, így gyakorlatilag a nagyszüleim neveltek bennünket, és Nonna csak olaszul beszélt hozzánk. Így ha akartuk, ha nem, megtanultuk a nyelvet. Sammy ugyancsak olaszul beszél a gyerekeihez, és időnként Pugliába is elmegyünk, meglátogatni a rokonokat, így

elég jól szinten tudjuk tartani. – Hogy maga milyen szerencsés! Én még sohasem voltam Olaszországban. – Lou bánatosan felsóhajtott. – Akkor menjen el! – biztatta Tom. – Gyönyörű! Természetesen ott is vannak elmaradott részek, de ami szép, az igazán bellissimi. – Belehalnék, ha nem juthatnék el Velencébe, mielőtt meghalok – dünnyögte Lou. – De a férjem Spanyolország-párti. – Nem mintha Spanyolország nem lett volna szép, de Philt nem az igazi Spanyolország érdekelte. Phil azt szerette, ha mindenütt angol beszédet hall maga körül, ha egy bár napsugaras teraszán hideg San Miguelt kortyolgathat az ilyen helyeken kapható olcsó angol ételek mellé, és egyáltalán… ha angol módon szórakozhat külföldön is. – Ezen lehet változtatni, nem? – De igen. Talán – mondta Lou vágyakozva, de valahogy nem tudta elképzelni, hogy gondolában csókolózik Phillel, aki, ha lenne is benne ilyen irányú szándék, azonnal elvetné, mihelyst fény derülne a bérleti díjra. És hasonló lenne a helyzet akkor is, ha Lou, ne adj’ isten, a visszatérés reményében bele szeretne dobni egy pennyt a Trevi-kútba. Ne légy már ilyen baszottul ostoba! Mindenki hülyének nézne minket. Egyébként meg a tököm akar visszajönni ide! Lou megrázta a fejét. Most nem akart Philre gondolni. – És az édesanyja? Hozzáment ehhez az Umbertóhoz? – Nos, ahogy az lenni szokott, a szívdöglesztő Umbertóról kiderült, hogy már nős. Csakhogy az én drága anyám nem tanult az esetből. Pár év múlva ugyanígy járt, amikor elhajózott Norvégiába. Csak ott Siginek hívták az illetőt. Ez az oka annak, hogy a húgom szőke és törékeny. Hol a nagyszüleimnél voltunk, hol Tommy bácsikámnál és Bella nénikémnél, nekik ugyanis nem lehetett gyerekük, ezért rajtunk élték ki a szülői ösztöneiket. Évekig próbálkoztak, hát nem gyalázat? Az anyámnak meg csak el kellett sétálnia egy férfi mellett, máris teherbe esett. Lou megértéssel hallgatta. – Hát igen… ez elég gyakran előfordul, sajnos. – Túl sokat beszélek? – kérdezte hirtelen Tom, aki csak most vette észre, hogy Clooney visszabaktatott a hálózsákhoz, elnyúlt rajta, csak néha-néha mordult egyet unalmában. – Nem, dehogy – tiltakozott Lou. Igazából azt sem bánta volna, ha a férfi a műanyag injekciós fecskendő történetéről tart kiselőadást, mert szégyentelenül élvezetesnek találta már azt is, hogy a közelében lehet. – A vaskereskedést Tommy bácsikám indította be, és mellékágon konténeres cementszállítással is foglalkozott. Amikor meghalt, rám és Sammyre hagyta az egészet. Én megvásároltam a húgom részét, így kizárólagos tulajdonossá váltam. Sammy persze szívesen besegít, ha kell, de számára a legfontosabbak, természetesen, a gyerekek. – Szeretetteljesen elmosolyodott. – Jó lány ez a Sammy, csak sajnos ezt a terhességét nehezebben viseli, mint az összes többit együtt. Eddig mindegyik szülése könnyű volt. – Elhallgatott, mert eszébe jutott, amit Lou mondott neki arról, hogy nem lehet gyereke. Némán elátkozta magát az érzéketlenségéért, majd ivott egy korty kávét. – És? Jól megy a bolt? Sok vevője van? – érdeklődött Lou segítőkészen, mert kitalálta, miért szakította meg a férfi a beszélgetés addigi fonalát. – Rengeteg – felelte Tom, és látszott rajta, hogy örül a témaváltásnak. – El sem hinné, milyen messzire képes elmenni valaki azért, hogy egy piszkavasra szert tegyen. Bárki bármit kér, bármilyen szokatlan legyen is, én garantáltan előkerítem. És be kell vallanom, ezt a részét szeretem leginkább. Amikor detektívet játszhatok. – Olyan mozdulatot tett az ujjaival, mint a bajusza végét pödörgető Hercule Poirot. – Internetes üzletet is működtetek. Ezt a részt a húgom csinálja helyettem, mert ezt otthonról is el lehet végezni, és akkor, amikor az ideje engedi, de ami

engem illet – én túlságosan jól érzem magam a tényleges holmik között ahhoz, hogy feladjam, akár csak rövid időre is. Mindig ilyen voltam, már gyerekkoromban is. Ha lehetőségem volt rá, Tommy bácsi sarkában voltam, és amiben tudtam, segítettem neki. A cementüzletágat azonban nemrég eladtam. Épp elég munkánk van anélkül is. Ugyanakkor szívesen szállítok ki konténert, mert így gyakrabban találkozom kedves emberekkel. – Zavartan megköszörülte a torkát. – De eddig csak rólam beszéltünk. Maga mivel keresi a kenyerét? – Részmunkaidős könyvelő vagyok – mondta Lou, érzékelve, hogy a férfi szándékosan terelte új irányba a beszélgetést. Az ő története ugyanakkor feleannyira sem volt érdekes, mint Tom olasz csókokkal fűszerezett elbeszélése. Ha annyi fontja lett volna, ahányan megkérdezték: „Könyvelő? Ó, az nagyon érdekes lehet. Meséljen róla egy kicsit!”, akkor bizony nagyon szegény lenne. Vagy inkább nincstelen. Szerencsére most előállhat egy kellemes kiegészítéssel. – De épp azon vagyok, hogy beindítsak egy üzleti vállalkozást a barátnőmmel, Debrával. Mindketten képzett szakácsok vagyunk, tudja, és már évekkel ezelőtt elterveztük, hogy nyitunk egy üzletet, de közbejött valami. – Ez persze elég finom megfogalmazása volt a valóságnak. – Ugyanakkor… szem előtt tartva, hogy jobb későn, mint soha, már a következő fázisnál tartunk, ami azt jelenti, hogy üzlethelyiséget keresünk, és ha minden jól megy, hamarosan ráerőltetjük magunkat a gyanútlan lakosságra. Tom érdeklődéstől tágra nyílt szemmel hajolt előre. – Szóval éttermet nyitnak! Hűha! És milyen ételeket fognak kínálni? – Merő véletlenségből egy olasz kávéházat szeretnénk kialakítani, hamisítatlan olasz kávéval és elképesztően finom sütikkel. Van ugyan jó pár, azonos kaptafára működő üzlet, jó borsos árakkal, de az a véleményünk, hogy minőség és ár-érték szempontjából egyik sem üti meg a mércét. – Imádom a süteményt! Látszik? – kérdezte Tom, és játékosan megpaskolta a hasát, amit Lou a vallomás ellenére is elég izmosnak és keménynek látott. Azon kapta magát, hogy eltűnődik: vajon a férfi köldökétől vezet-e sötét, elkeskenyedő szőrcsík a nadrág irányába? Rövid csend telepedett rájuk, amelynek Tom váratlan megjegyzése vetett véget. – Hát így állunk. A Harrison Hulladékszállítás…– dünnyögte, majd vádlón megcsóválta a fejét. – Nem is értem. Az ember osztályon felüli szolgáltatást nyújt, és ezt kapja cserébe. – Áthálást az ellenséghez, ahogy az imént mondta – vetette közbe Lou. Az, hogy az „átállás” helyett „áthálást” mondott, véletlen nyelvbotlás volt Lou részéről, mégis megmosolyogtatta Tomot. A széles, kissé féloldalas vigyorban azonban nyoma sem volt csúfolódási szándéknak. Pontosan az volt benne, amit ki akart fejezni – gyengédség, és talán némi ugratás. Ezt értette félre az ikerügy kapcsán Lou. – Még egy kis kávét? – kérdezte, bűntudatosan kerülve a férfi tekintetét. – Nem, köszönöm. Egész nap a vécére fogok szaladgálni, ha még egy cseppet iszom. – Lou legnagyobb bánatára felállt, nyújtózott egyet, és közben majdnem beverte a fejét a mennyezeti gerendába. – Ó, fent van a fregolija – jegyezte meg. – Igen. Kérem, adja át a fivérének a köszönetemet. Tom elmosolyodott, a radiátorhoz lépett, és leemelte róla még mindig nedves zakóját. – Én köszönöm, hogy befogadta Clooney-t. Meghívhatnám hálából… nem is tudom… talán ebédelni? Lou bánatosan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy az helyénvaló lenne. – Igen, igaza van – vágott közbe gyorsan a férfi. – Nem is kell magyarázkodnia. Ugyan csak egy egyszerű ebédre gondoltam, de akkor is… Nem kellett volna…

– Jaj, hagyja már! Ez meg sem fordult a fejemben. – Ezúttal Lou volt az, aki félbeszakította a félszeg magyarázkodást, túlságosan is sietősen, mert nem akarta azt a sejtést kelteni a férfiban, hogy ő esetleg megnyerőnek, mi több, vonzónak találja. De mint kiderült, felesleges volt az aggodalma. A meghívás csupán udvariassági gesztus volt Tom részéről, semmi más, és valószínűleg eleve abban bízott, hogy Lou vissza fogja utasítani. Hányszor fordult elő, hogy meghívta Dest és Celiát vagy Kövér Jacket és Maureent karácsonyra, és ő sem gondolta soha komolyan! Tom valószínűleg elszaladt volna, ha azt a választ kapja, hogy „Ó, milyen kedves. Hogy is tudnék ellenállni egy ilyen meghívásnak?”. Csak nehezen, gondolta Lou. Tom már az ajtóban állt, onnan nézett le a nőre. – Akkor is szeretném meghálálni valamivel, ami kicsit konkrétabb, mint egy egyszerű „köszönöm”. Nem segítene? Mit tehetnék önért? Erre ne is válaszolj, Lou Winter, súgta egy halkan kuncogó, mégis figyelmeztető hang. Már megint magával akarta ragadni a képzelete. Ennek ellenére elgondolkodott a kérdésen. Végül eszébe jutott valami. – Tudja, mit? – kérdezte tapogatózva. – Ha lehetséges lenne… És persze csak akkor, ha nem tartja nagy szemtelenségnek… Tom a kezével sürgette, hogy fejezze be a mondatát. – Azt a konténert odakinn… nos, hamarosan elszállítják, és nekem… szükségem lenne egy újabb minikonténerre – bökte ki nagy nehezen. – Rendben. Most rögtön szólok Eddie-nek, hogy még ma délután tegyen le egyet a szokásos helyre. – Igazából csak szombat reggelre kellene. – Nem baj. Akkor is jobb, ha ma hozzuk ki, a szombat ugyanis sokkal zsúfoltabb lesz. – Nekem megfelel. Köszönöm. – És természetesen nem számítok fel érte semmit. – Nem! Nem ingyen gondoltam! – tiltakozott Lou. – Csak nem hiszi, hogy pénzt fogadok el magától azután, amit Clooney-ért tett? Szó sem lehet róla! – De én… – NEM. Azt mondtam, nem kell fizetnie – ismételte meg Tom, és nagy, lenyűgöző kezével jelezte, hogy nem tűr ellentmondást. Lou kislányosnak érezte magát a határozott fellépés hatására. Miért nem tudott ugyanígy hatni rá Phil, amikor hatalmaskodással akart érvényt szerezni a szabályainak? – Csak hívjon fel, és mondja meg, mikor jöhetek érte. – Szombat délután négy körül, ha lehet. Ne sokkal korábban, és ne is sokkal később. – Akkor ezt megbeszéltük – válaszolta Tom, bár el nem tudta képzelni, mi oka van a hangsúlyozott pontosságnak. És mivel nem akart tolakodó lenni, nem kérdezte meg. Clooney talpra ugrott, amint Tom kinyitotta a hátsó ajtót. Csupán két, elég meredek lépcsőt kellett megtennie, hogy a kert szintjére érjen. Ott megállt, és visszafordult. Még így is magasabb volt, mint az ajtóban álló Lou. – És még egyszer bocsánatot kérek, ha a múltkor túl messzire mentem a viccelődéssel. Tényleg sajnálom. – Ostoba libának nézett, gondolom – mondta Lou csendesen. – Istenem, Lou, dehogy! Épp ellenkezőleg. Maga… – Elhallgatott, aztán elölről kezdte, de a szünetből arra lehetett következtetni, hogy nem azzal folytatta, amivel eredetileg akarta. – Maga nem az a fajta ember, akit szívesen magamra haragítanék. Még egyszer köszönöm. Elindult, de megfordult, és még visszaintegetett. Lou viszonozta, aztán bement, becsukta

maga mögött az ajtót, és lecsúszott a földre. Lou. Lounak szólította!

26. fejezet – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Lou másnap a munkahelyén, ebédidőben, két kanál joghurt között. – Ki vele! – felelte Karen, aki egy nagy szelet habos pite eltüntetésén fáradozott, ami egyébként olyan száraz volt, hogy alig várta, hogy a végére érjen. – Amikor még együtt voltál a férjeddel… – Lou, a fenébe, azt akarod, hogy hányjak? – Nem, dehogy. De ez most fontos. Szóval, amikor még együtt voltatok… vagy inkább az elején, amikor még boldognak éreztétek magatokat… nos, eszedbe jutott, hogy ránézz valaki másra? Karen, aki ennél jóval frivolabb kérdésre számított, letette a villáját. – Úgy érted, másik férfira? – Igen – mondta Lou, miközben minden erejével azon volt, hogy hipotetikusnak állítsa be a beszélgetést. Ugyanakkor valami nagyon félresikerülhetett, legalábbis a széles, gonoszkodó mosoly, amely csaknem kettészelte Karen arcát, egyértelműen erre utalt. – Te, Lou, csak nem azt akarod mondani, hogy van egy barátod, aki ilyen helyzetbe került? – Nem, de megvan az oka annak, hogy ezt kérdezem, és köze sincs ahhoz, amire gondolsz. Nos, eszedbe jutott? A szokatlan hangszín, amellyel Lou beszélt, arra késztette Karent, hogy függessze fel az ugratást. Elég nyilvánvalónak tűnt, miért kérdezte, amit kérdezett, akkor is, ha mást állított. Az egyetlen rejtély az volt, hogy „ki” miatt hagyta el a száját a különös kérdés. De Lou nem volt kitárulkozó alkat; ha ennél többet akar mondani, akkor majd elmondja, ha eljön az ideje. Karen az asztalnak támaszkodott, és megpróbálta felidézni életének azt az azóta beporosodott időszakát, amelyet Chrisszel osztott meg, gyermekei apjával, aki aztán nemes egyszerűséggel lelépett – az ő legjobb barátnője anyjával. Természetesen rájött, hogy nagy hibát követett el, hamar kihunyt a lángolás, és akkor már szívesen visszament volna a családjához. Karent azonban átlagon felüli önbecsüléssel áldotta meg a sors, és még csak meg sem ingott, amikor melegebb éghajlatra küldte hűtlen férjét, el a jó büdös picsába. Ritkaságszámba menő alkalom volt, hogy ilyen silány szellemi megnyilvánulásra ragadtatta magát, de ez a fájdalomnak volt köszönhető, amit a férfi árulása okozott, és azzal, hogy ezt kimondta, tulajdonképpen visszaengedte Christ a gyerekek életébe, és idővel egész jó apa lett belőle. Karen életében azonban nem volt többé helye. Ezt az esélyt az első félredugásával eljátszotta, de ahhoz, hogy ezt meg is mondja neki, nem kis erőre volt szüksége. Ami érthető, azok után, hogy mennyire szerette. És hogy a lángoló, sírig tartónak tűnő szerelem időszakában megállapodott-e a tekintete máson is? – Szóval – kezdte óvatosan. – Chrisnek volt egy barátja. James. Úgy rémlik, kifejezetten jóképűnek, kedvesnek és viccesnek találtam. – És gyorsabban dobogott tőle a szíved, amikor egy helyiségben voltál vele? – Nem, nem igazán – válaszolta Karen, miközben megpróbálta felidézni, hogy is volt ez a dolog azzal a fiúval. – Jól nézett ki. Az a magas, fekete, vonzó típus, akiért minden nő odavan. Végül összehoztam az egyik barátnőmmel – igaz, nem tartott sokáig a kapcsolatuk, amit személy szerint nagyon sajnáltam. Én tudtam volna értékelni, de akkoriban csak Chris kellett nekem, senki más. Tessék. Itt volt a válasz Lou kérdésére. Nem vallott normális viselkedésre, hogy más felé

kacsingatott, amikor szerette azt, akivel élt. Itt volt az ideje, hogy összeszedje magát. – Habár – folytatta Karen, és még csettintett is az ujjával, jelezve, hogy eszébe jutott valami azzal kapcsolatban, amit Lou a szívdobogásról kérdezett – Chris előtt együtt jártam egy Creighton nevű fiúval. Jól megvoltunk. És elképesztően jól krikettezett, amit én, vele ellentétben, iszonyúan unalmasnak találtam, így sohasem mentem el megnézni, amikor játszott. Aztán egyszer csak, valamikor nyár elején, megjelent a csapatban egy dél-afrikai fickó. Ryannek hívták, és úgy nézett ki, mint az ifjú Michael Caine. – Karen ajkára meleg mosolyt csalogatott az elfeledettnek hitt emlék. – Szóba elegyedtünk, és egy idő után azon kaptam magam, hogy tetszik. Minél gyakrabban láttam, annál jobban tetszett. Elkezdtem kijárni a krikettmeccsekre, de csak azért, hogy lássam. És már attól ragyogni kezdtem, hogy a közelében voltam. – Felsóhajtott. – Hétközben egyetlen hosszú várakozásnak tűnt az életem. Alig vártam a szombatot, mert tudtam, hogy akkor újra láthatom. Semmi sem történt köztünk, még egy nyavalyás csókig sem jutottunk el, de olyan érzelmeket lobbantott lángra bennem, amelyekről addig azt sem tudtam, hogy léteznek. Sem Creightonnal, sem mással nem éreztem így korábban. Azt hittem, semmi sem hiányzik az életemből, amíg meg nem ismertem Ryant. Ő ébresztett rá arra, hogy többet akarok egy kapcsolattól, mint amennyit akkoriban kaptam. Chris mellett, ugyanakkor, teljesen elégedett voltam a helyzetemmel. Amikor vele voltam, úgy éreztem, megvan mindenem. Megadja ez a választ a kérdésedre, Lou? – Nem vagyok benne biztos – felelte Lou, és közben megpróbálta a saját helyzetére kivetíteni az elhangzottakat. – Vannak emberek, akik mindig az izgalmat hajszolják, akkor is, ha egyébként mindenük megvan. Chris is ilyen volt. Mindig zöldebbnek találta a szomszéd füvét. Ami engem illet, én hűséges típus vagyok, és ezt te is tudod. Ha olyan boldog lettem volna Creightonnal, mint amilyen boldognak hittem magam, akkor sohasem néztem volna senki másra. Ez volt az, amit Lou hallani is szeretett volna, meg nem is. – Halló, Sue-val beszélek? – kérdezte Phil, bár biztosan tudta, hogy igen. – Igen. Kihez van szerencsém? – Phil Winter vagyok, és a zöld MG miatt keresem. – Ó, helló! – A nő korábban még hivatalos, távolságtartó hangjában szétáradt a melegség. – Szombat reggel érkezik vissza hozzánk. Szeretné látni? – Szombat reggel? Meg kell néznem a naptáramat. Hát persze hogy meg kell, gondolta Phil. – Igen, megfelel. Hánykor nyitnak? – Az ügyfeleknek kilenckor, de önnek tarthatok egy privát bemutatót, mondjuk, nyolckor – ajánlotta Phil. – Figyelmeztetem, hogy a kocsit nem tudjuk sokáig a bemutatóteremben tartani. Valódi szépségről van szó. Jól mutatnának együtt. – Oké, ott leszek – csiripelte a nő. – Az oldalajtón jöjjön be, ha szemben áll az épülettel, a jobb oldalon találja. – Kopogjak hármat, és mondjam a jelszót? – Jó ötlet – felelte Phil könnyedén. Csak nehezen állta meg, hogy a jelszóra ne tegyen valamilyen pikáns javaslatot. „Dugj meg, szépfiú” és hasonló dolgok jártak a fejében. – Hát akkor, szombat reggel magához vezet az első utam. – Várom, Sue – mosolygott Phil a telefonba, szándékosan használva a nő keresztnevét. Ezzel is a kedvében akart járni. Finoman, csak finoman, figyelmeztette magát, miután letette a kagylót. A lehető legfinomabban. Aznap, a délután vége felé, Lou a női mosdóban talált rá Zoéra, aki éppen elmázolódott

sminkjét igazította ki. – Jól vagy? – kérdezte. – Mondjuk – felelte Zoe akadozva. – Vagy tudod, mit? Nem! Egyáltalán nem vagyok jól. Gyűlölöm ezt a rosszindulatú némbert! Azt hiszem, hamarosan behúzok neki egy jó nagyot. Hogy úszhatja meg azt a gonosz piszkálódást, amivel tönkreteszi mások életét? – Meg kellene tanulnod figyelmen kívül hagyni. Hát nem látod, hogy csak fel akar bosszantani? – kérdezte gyengéden Lou. – De miért, Lou? Miért érzi valaki jobban magát attól, hogy a másik ember lelkébe gázol? – Zoe értetlenül megcsóválta a fejét. Az, hogy valakit az értéke alapján kell megítélni, a jó emberek hátrányos tulajdonsága volt. – Nem tudom, szívem, számtalan oka lehet. Előfordul, hogy azok, akik a saját életükben nem tudnak kontrollálni bizonyos dolgokat, keresnek valakit, aki felett uralkodhatnak, és ebben élik ki magukat. Lou szinte látta magát, amint a műanyag székkel küzd a saját kertjében. És mi volt a háttérben? A saját kudarca. Hogy a Debbel való találkozását nem merte elmondani Philnek. – Nekem más a véleményem. A nő egyszerűen pszichiátriai eset. Lou felnevetett, és vigasztalón átölelte kolléganőjét. – A legjobb védekezés az, ha tudomást sem veszel a kicsinyes viselkedéséről. Ne lássa, hogy megbántott! – De ez csak arra fogja ösztönözni, hogy tovább piszkáljon. Addig, amíg nem bírom tovább, és mégiscsak kimutatom, hogy sikerült felhúznia. – Tudod, minél többet piszkál, annál több energiát pazarol el, és egy idő után már nem is tud előállni újabb gonoszsággal, mert kimerülnek a készletei. Próbálj meg fölé emelkedni. Azért bánt ennyiszer, mert úgy érzi, hogy fenyegetést jelentesz a karrierjére. Erre gondolj, amikor megáll az asztalodnál. – Egyszer úgyis elkapom – acsarkodott Zoe, és öntudatlanul ökölbe szorította a kezét. – Ha sikerülne is, nem éreznél miatta nagy diadalt, elhiheted – mondta Lou, majd a vállánál fogva maga felé fordította a lányt. – Ígérd meg, hogy nem viszed tettlegességig a dolgot. Akkor ugyanis rögtön kirúgnának, és ilyen esettel a hátad mögött nem, vagy csak nehezen találnál magadnak munkát. Nem beszélve arról, hogy bíróságra is kerülhetne az ügy. Amivel csak a kezére játszanál, hiszen válogatott kínzásoknak tennéd ki magad. El tudod képzelni, mekkora élvezetet okoznál neki? – De abban a pár percben jól érezném magam, nem gondolod? – kérdezte vigyorogva Zoe, és szinte érezte, ahogy az ökle alatt behorpad az a rengeteg fém. – Nem, mert már akkor tudnád, hogy az összecsapásból csak ő kerülhet ki győztesen. Azonnal te lennél a rossz kislány. Hidd el, a valóságban feleannyira sem lenne olyan jó érzés, mint gondolod. – Bár Lounak is hasonlót tanácsoltak volna, mielőtt felképelte Phil nőjét az emberekkel teli bevásárlóközpontban. Tom állta a szavát – Eddie a megbeszéltek szerint lerakta a konténert a ház elé. És amíg üresen tátongva, holmikra kiéhezetten várakozott a kocsifelhajtón, Lou arra gondolt, hogy bár nem lenne szép, jó lenne belepakolni Nicolát, és ily módon mindenkit megmenteni a szadizmusától. Elképzelte, amint Nicola ott vergődik a konténer rabságában, és bármennyire szeretne, nem tud kiszabadulni, mert magnetizálódott állkapcsa miatt szabályosan odaszegeződik a konténer oldalához. Aztán, egy váratlan pillanatban, Des és Celia is csatlakozik hozzá, majd Victorianna és Carl Ball, akinek égig érő lába volt, és oly gyakran megkergette Lout az iskolában. És ez így ment tovább. Konténerbe került Shirley Hamster az ollójával, az utca végében lakó Martin McCrum, aki azt mondta a hétéves Lounak, hogy a Mikulás tragikus körülmények között meghalt, és ezzel tönkretette a kislány karácsonyát. Őt Susan Peach követte

rémesen dauerolt hajával és szétálló, piszkafaszerű lábával. És van még hely Michelle-nek, Renee-nek és Philnek is, kiáltotta egy hang az agyában. A sokk, ami az utolsó, kimondatlan mondat után érte, rögtön véget vetett élvezetes játékának. Aznap, ebédidőben és munka után, Lou vásárolni ment. Ruhákra volt szüksége, és elégedetten tapasztalta, hogy egy teljes számmal kisebbre fogyott. A próbafülkében átélt megpróbáltatások azonban még így is olyan horrorisztikusak voltak, mint régen, de már nem keltettek nagyobb rémületet benne, mint egy Drakula-film. Kissé bódultan megünnepelte új méretét, ami azt jelentette, hogy a tervezettnél sokkal több ruhát vásárolt. Kimelegedve, fáradtan nyitotta ki a The Faringdales 1. ajtaját, és az asztalra dobta a degeszre tömött bevásárlószatyrokat. Előhúzott két 14-es méretű szoknyát, egy kavicsszürkét és egy csokoládébarnát. Mindkettő hosszú volt, halfarok formára szabott szegéllyel, amely a valóságosnál sokkal keskenyebbnek mutatta Lou derekát. Az egyik szatyorból előkerült egy levélzöld top, amely nemcsak a szoknyákhoz illett ragyogóan, hanem a hajszínéhez is – bármely szerelést is választotta Lou, maga volt a tökély. És hogy minden rendben legyen, befektetett még egy zakóba, egy sálba és egy függőbe, amelyek merész színvilágukkal végleg búcsút intettek a Lou által addig előnyben részesített feketének. A takarításról szóló cikk pontokba szedett szabályai szerint, ha új dolgokat hozunk a házba, a szerzemények számának megfelelően csökkenteni kell a felhalmozott holmik mennyiségét. És bár a ház már-már száz százalékig megfelelt a minimalista elvárásoknak, Lou nem tétovázott. Főleg, hogy a konténerbe a képzeletben odapakolt személyeken kívül még semmi sem került. A padláson kívül egyetlen helyiség volt csak a házban, amelyre eddig nem terjedt ki a háziasszonyt emésztő takarítási láz. Lou fogott egy csésze kávét, és átment a dolgozószobába, ahol nagyméretű filofaxát tartotta, és fellapozta a címlistát, amely macskakaparás-szerű bejegyzésekkel és javításokkal volt tele. Egyetlen mozdulattal kitépte a lapokat, majd nyitott egy tiszta oldalt, és külön gondot fordítva a külalakra, elkezdte visszamásolni a neveket. Nem mindet, természetesen, csak a fontosakat. Az orvosa, a fogorvosa, a villanyszerelő, a porszívót javító szerelő és a fodrász Anthony Fawks elérhetősége ezek közé tartozott. De voltak ott olyan címek, régi barátoké, ismerősöké, akikre talán rá sem ismert volna, olyan régen nem találkoztak. Vagy ha mégis beléjük botlott volna az utcán, esetleg nem is lett volna mondanivalójuk egymás számára. Volt egy maroknyi ember, akikkel karácsonyi lapot szokott váltani, de még ez a kapcsolattartás is kizárólag a decemberekre korlátozódott. Eleinte még hosszabbak voltak a lapok, és különféle híreket is tartalmaztak, de a végére már csak aláírásokra, esetleg egysoros üzenetekre csökkent a terjedelmük. Szerencsés esetben. Megint másokkal csak személytelen levelezés tartotta össze őket, hosszú ömlengések arról, hogy ki milyen jól szerepelt a tollaslabda- vagy autósportversenyeken, vagy hogy kinek miként sikerült megszerveznie az adott évben tizennégy sívakációt. A lapokat inkább megszokásból küldték el egymásnak, mint őszinte kapcsolattartás iránti vágyból. Az egyetlen kivétel Lou Peggy nénikéje volt, aki öregesen cikornyás, reszketeg betűivel mindig megmosolyogtatta Lout, még akkor is, ha gyerekkorában látta utoljára, és talán soha többé nem fog találkozni vele. De ugyanilyen szívesen írt minden karácsonykor a kedves Anna Brightside-nak, akinek a társaságában mindig jól érezte magát. Így hát mindkét nevet és címet visszamásolta a címlistába. Nem bánt ilyen kegyesen egykori barátnőjével, Sarah-val, akivel a karácsonyi lapküldözgetés személytelen rivalizálássá silányult. A humoros, jókedvvel és vidámsággal teli üzenetváltások fokozatosan elmaradtak. Helyettük ömlengő beszámolók érkeztek arról, hogy a gyerekek milyen érmekkel gazdagították páratlan gyűjteményüket a kis atomfizikusok versenyén, hogy PhD-fokozattal rendelkező, nagymenő férje hány milliót hozott

össze az adott év alatt, milyen újításokat végeztek a kastélynak is beillő házukon, hányadik Porschét vették és hányszor jártak vele a Marson, és hogy mennyire össze kellene jönniük végre, mivelhogy az elmúlt tizennégy évben egyszer sem sikerült. Lou azon kapta magát, hogy gondolatban hasonló stílusú levelet fogalmaz arról, hogy milyen nagyszerű a munkája, mennyire szuper a férje, és mennyire boldogok… Lou úgy döntött, hogy Sarah elérhetőségét nem másolja át a „tiszta lapra”. Két csésze kávéval később határozottan könnyebbnek érezte a címjegyzékét. Lehet, hogy a törölt címekről érkezik még karácsonyi lap ebben az évben, de biztosra vette, ha nem válaszol rájuk, végleg meg fognak szűnni a felszínes kapcsolatok. Persze ez némi szomorúságot von majd maga után, mert a szíve egyik rejtett zugában örökké megtartja a szellemeiknek azt a helyet, amelyet addig is elfoglaltak, és ragaszkodni fog a régi barátságok emlékéhez. Ugyanakkor ideje volt elengedni őket, és megtartani azokat, akik valóban fontosak voltak az új Lou számára, és akiknek fontos helyet szánt további életében is. Csupa olyan ember, akikkel kölcsönösen jelentettek egymás számára valamit. Lou tudta: eljött az idő, hogy megtöltse az utolsó konténert.

27. fejezet Phil eleinte egyáltalán nem vette komolyan Lou kávéháznyitásra irányuló terveit. Először is, honnan venne rá pénzt? Merthogy ő nem ad neki, azt megfogadta, még kölcsönbe sem, és mivel neki magának nem volt megtakarítása, nem volt olyan bank, amelyik a röhögésen túl szóba állt volna vele. Márpedig egy flancos kávéházhoz szóba sem jöhetett más, csak a városközpont, ahol az egekig szöktek a bérleti díjak. Lou talán elég okos volt ahhoz, hogy könyvelő legyen, de ilyen volumenű vállalkozáshoz az nem volt elég. Sem ő, sem a rosszmájú barátnője nem húzná öt percnél tovább egy civilizálatlan északi városban. És még ezek akarnak brióst sütögetni! Ugyanakkor egyértelműnek tűnt, hogy Phil maga is választás elé kerül. Bár arra, hogy egyáltalán szóba hozza, még nem méltatta Lout, de nagy szüksége volt rá a hétvégén, mert a vasárnapi vacsorára meghívta Dest, Celiát és a kölyköket. Sikerült szert tennie egy jó kis Audira, ami érdekelte a sógorát, mégis úgy ingadozott, mint egy részeg öregasszony. Egy jó kis báránysült Lou módra talán kedvező irányba billentené a mérleget. Ugyanakkor, a megázott kutya befogadásáért meg a cseppet sem kívánatos kapcsolatmegújításért azzal a tohonya Debbel büntetést érdemelt. Mindenekelőtt a tudtára kellett adni, hogy a férje egyáltalán nem elégedett az utóbbi időben tanúsított viselkedésével. Szombat reggel gondoskodott arról, hogy Louban is tudatosuljanak bizonyos dolgok, nevezetesen, hogy a szokásosnál egy órával korábban indult, és annak ellenére, hogy dolgozni ment, a legjobb, legelegánsabb ingét vette fel. Még arra is ügyelt, hogy elhümmögjön egy vidám dalt, mert egyébként sohasem hümmögött, és biztos volt benne, hogy ha más nem is, ez felkelti majd az asszony gyanakvását. – Ha véletlenül fel akarnál hívni, jobb, ha tudod, hogy egy darabig ki lesz kapcsolva a mobilom – szólt vissza lazán, már az ajtóból, jól érzékelhető csíkot húzva maga után abból a parfümből, amelyet kifejezetten az ünnepi alkalmakra tartogatott. – Fontos üzleti találkozóm van. Phil hallani vélte, ahogy Lou fejében megcsikordulnak a fogaskerekek. Lou leparkolt a szupermarket előtt, de a gondolatai még odahaza jártak, Phil reggeli készülődése körül. A viselkedése csupán apróságokban tért el a megszokottól, de azok elég nyilvánvalóak voltak. Hát persze hogy észrevette a legjobb inget meg az ünnepi parfümöt, és azt is, hogy korábban indult, pontosan úgy, ahogy Phil eltervezte. Ami pedig a telefonját illeti, sohasem kapcsolta ki. Ha nem akarta, hogy zavarják, rezgőre szokta állítani. Mi lehetett a célja ezzel az egésszel? Talán bogarat ültetni Lou fülébe, hogy forral valamit ellene? Így akarja kibillenteni az egyensúlyából Deb miatt? Vagy tényleg forralt valamit? Bármelyik lehetőség fennállt. Lou csak egyvalamit nem tudott elképzelni – azt, hogy Phil megcsalja. A múltkori eset után biztos nem követné el még egyszer ugyanazt a hibát. Sue Shoesmith már a bemutatóteremnél várakozott, amikor Phil megérkezett. Mielőtt kiszállt volna az Audiból, gyorsan lehúzta a jegygyűrűjét, és a kesztyűtartóba csúsztatta. – Ó, nem… Ugye nem késtem el? – Látványos show közepette megnézte az óráját, bár tudta, hogy pontosan érkezett. – Nem, én jöttem korábban – ismerte be mohazöld szemű Sue, bájos mosolyra húzva vörösre festett ajkát. – Nem hagyott nyugton a kíváncsiság. – Jöjjön be, mielőtt megfázna – sürgette Phil a májusi reggelhez méltó, kellemes meleg ellenére. Ahhoz azonban, hogy a lényegre térhessenek, Philnek el kellett végeznie a szokásos rituálét. Hatástalanította a riasztót, felkapcsolta a világítást, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Közben azt figyelte, hogyan nyújtogatja a nő a nyakát a bemutatóterem felé. Kinyitotta előtte az ajtót, és

az extremitást súroló udvariassággal odavezette a „jövevényhez”. Phil maga is elcsodálkozott az autón. Előző este csak felületesen vetett rá néhány pillantást, amikor meghozták, és Bradley-re hagyta, hogy elvégezze rajta az utolsó csinosításokat. Sue szája elnyílt az ámulattól, és Phil tudta, hogy a kocsi máris vevőre talált. – Tényleg gyönyörű! – lehelte a nő. – Mondtam. – Beszállhatok? Phil kinyitotta az ajtót, Sue pedig rendkívül elegáns mozdulattal beült. Jó lába van, gondolta a férfi. Nagyon jó. A nő közben kipróbálta, milyen lesz vezetni a szép kis járgányt: megnyomkodta a pedálokat, beigazította a tükröket, és eljátszadozott a kormánykerékkel. – Elvihetem tesztvezetésre? – kérdezte. – Csak ha elkísérem – válaszolta bocsánatkérő hangon Phil. – Nem is egyedül gondoltam – búgta füstös hangon a nő. – Egy gyors kávét, mielőtt elindulunk? – Az jólesne. A kiszállás közel sem sikerült olyan méltóságteljesre, mint a beszállás. Phil pillantása elidőzhetett a formás combokon és a harisnyát szegélyező csipkedíszen. Mindketten tudták, hogy szándékos volt a mozdulat. Miután Lou kipakolta a csomagtartóból a szupermarketben vásárolt élelmiszert, otthoni ruhába öltözött. Bár megígérte magának, hogy egyelőre nem foglalkozik Phil viselkedésével, már vagy két órája az kötötte le, hogy ízekre szedte a reggeli jelenetet. Módszeresen kiteregette maga előtt az egyes mozzanatokat, mint a sorozatbeli Quincy a holttest belső szerveit, hogy jobban átláthatóvá tegye őket, és több esélyt adjon magának arra, hogy megfejtse a bennük rejlő üzenetet. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Phil nem játszana „boldog családot” Celiával és Desszel, ha közben egy másik nő után tekergetné a nyakát, így Lou perverz módon még örült is a vasárnapi vendégségnek. Menten el is határozta, hogy kitesz magáért, és a legjobb fogásokat készíti el: házi húslevest ötféle zöldséggel, yorkshire pástétomot sűrű hagymamártással, desszertre pedig csokoládétortát tejszínhabbal. Egyre biztosabban érezte, hogy Phil csak a Debbel való kibékülése és Clooney befogadása miatt akarja büntetni. Sokkal titokzatosabban viselkedne, ha viszonya lenne. Az biztos, hogy nem próbálná ennyire nyíltan a képébe vágni. Belátta, hogy ostoba módon viselkedett – hagyta, hogy eluralkodjon rajta az üldözési mánia. Sue épphogy megérintette lábával a gázpedált, az autó máris kilőtt. – Milyen erős a motorja, ugye? – Ó, igen. Gyors, mint a gepárd. Csakhogy itt maga irányít. Mindketten a maga kezében vagyunk – mondta Phil nagylelkűen. A nő mély torokhangon felnevetett. – Akkor gyorsíthatok is a tempón, és meglátjuk, mi történik – felelte félreérthetetlen kétértelműséggel. Phil zavart köhögéssel válaszolt, és tett valami megjegyzést a sebességváltóra. Túl gyors, túl erőszakos, gondolta. Mintha nem ismerné a mondást… Lassan járj, tovább érsz. Miért van az, hogy egyes nők nyomulóssá válnak, ha nem kapják meg rögtön, amit szeretnének? Phil ezt sehogy sem tudta megérteni. Lou felfegyverkezett szemeteszsákokkal, és lehúzta a padláslépcsőt. Aztán vett egy nagy lélegzetet, és elindult felfelé. Felgyújtotta a villanyt. A gyenge körte homályos fénnyel vonta be az odafent tárolt dolgokat. Olyan csendes, olyan nyugodt volt minden ott fenn, az eresz alatt, mintha minden a helyén szeretett volna maradni, zavartalanul, bolygatás nélkül a megszokott

árnyékban. De ez csak látszatnyugalom, gondolta Lou. A tárgyakból áradó energiák nagyon is éltek, és elfeledettnek hitt ígéreteikkel komoly fenyegetést képviseltek. Lou visszament egy százas égőért. Miután elvégezték a papírmunkát, és az átutalás is megtörtént, Phil megajándékozta Sue-t egy P. M. Autos kulcstartóval és egy üveg Moët pezsgővel, amelyért az új fiút, Dennist küldte át a közeli szupermarketbe – egy kiemelt ügyfélnek mégsem adhatott olcsó habzóbort. A nőt teljesen lázba hozta az új szerzeménye, leginkább azért, mert azonnal haza is vihette. Íme, egy nő, aki nem szeret várni, gondolta Phil. – Természetesen tele tankkal kapja és vadonatúj szőnyegekkel – tette hozzá cinkos kacsintás kíséretében, jelezve, hogy nem mindenki részesül ilyen bánásmódban – csak a „legkivételezettebb” ügyfelek. – És ha mégis felmerülne valamilyen probléma, ugye nem lesz baj, ha… személyesen önt hívom? – kérdezte a nő sűrű pislogás közepette, amit csak akkor hagyott abba, amikor összekapcsolódott a tekintetük. – Ezt el is várom – felelte mosolyogva Phil, és puhán, mintha egy nő arcát érintené, végigsimított a motorháztetőn. Szinte hallotta, hogy a nő dorombolni kezd. – Ön nemcsak különleges ügyfél, hanem különleges hölgy is. Akinek különleges autó dukál. – Ó! – búgta a nő. Szemmel láthatóan meglepődött a bók hallatán. – Vigyázzon magára – folytatta szemérmességet színlelve Phil, mint aki túl messzire ment, és megpróbál visszakapcsolni egyes sebességbe. – Vezessen óvatosan, de úgy, hogy örömét lelje benne. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne legyen benne izgalom. – Egyenesen a szívemből beszél – mondta a nő. – És ez tetszik nekem. Nekem is tetszenek az ütközőid, meg az is, ami a csipkés harisnyád alatt domborodik, gondolta Phil. Mohazöld szemű Sue beült a kormány mögé, és elindította az autót. Dudált egy hosszút, gázt adott, majd karcsú, elegáns kezével visszaintegetett a férfinak. Aki tudta, hogy valamilyen ürüggyel fel fogja hívni. Három napot adott neki.

28. fejezet Lou csüggedten hordozta végig tekintetét Phil tekintélyes szeméthalmain, az elektromos borotvákon, amelyek helyett réges-rég új, énekelni-táncolni tudó csodákat vásárolt magának; a három kidobott tévékészüléken, lámpákon és más, agglegénykorából származó furcsaságokon, amelyek Lou emlékezete szerint akkor kerültek a padlásra, amikor ő beköltözött. Elég nehéz munkának bizonyult a földszintre cipelni a túlnyomórészt nagy darabokat, és Lou hamarosan úgy nézett ki, mint Dickens korában a kéményseprő gyerekek. A haja megmerevedett a portól, és nem hitte, hogy valaha ki tudja kaparni a koszt a körmei alól, már ha egyáltalán marad belőlük valami. Forró, nyakig érő fürdőre vágyott, és erről ismét eszébe jutott az arcátlan Keith Featherstone. Azon tűnődött, nem lenne-e egyszerűbb, ha veszteségként leírná a csalárd vállalkozónak kifizetett pénzt, és valaki mást bízna meg a munka befejezésével. Akkor talán ritkábban jutna eszébe a gazfickó. A baj az volt, hogy nagyon sokat fizetett neki. És miért kapja meg a semmiért? A témát egyelőre visszakényszerítette agya „elvégzendők” feliratú tálcájába. Immáron sokadszor. Rövid ebédszünetet tartott. Megivott egy nagy pohár tiszta, gyöngyöző ásványvizet, és megevett hozzá egy vastag tojásos-zöldhagymás szendvicset, hogy a még elvégzendő feladatokhoz erőt gyűjtsön. Az utóbbi időben mintha beszűkült volna a gyomra. Az egyetlen szendvics teljesen kitöltötte, a keze azonban önálló életre kelt, és automatikusan nyúlt a kekszesdoboz felé. Az ajka éppen csak hozzáért a csokis táplálékkiegészítőhöz, amikor rájött, hogy nem kívánja – csak szokásból akarta megenni. Hiába takarítja ki a házát, ha önmagát továbbra is szeméttel tömi tele. Elhajította a kekszet, és ismét elindult a padlásra vezető létra felé. Odafent talált egy iskolásidőkből származó ajándékokkal teli dobozt, benne egy kenguruherezacskóból készült pénztárcát, amit egy levelezőtársa küldött neki Ausztráliából. Füzetek voltak még benne, rajzok és egy tintapacákkal teli gyakorlófüzet, amelynek a borítójára a legszebb kézírásával azt írta: Utálom Shirley Hamstert. Aztán ott volt a régi iskolai naplója, az első oldalán a fényképével, amely nyolcéves korában készült. Lapozgatni kezdte, és megtalálta benne azt a történetet, amikor az apja elvitte az állatkertbe, ahol életében először hallott medvebrummogást. Lounak nevetnie kellett az emléktől, és erős késztetést érzett, hogy újra elolvassa a bugyuta sztorit. Olyan élénken élt az emlékezetében! Még az is az eszébe jutott, hogy jegyváltáskor a kezébe nyomtak egy összehajtható térképet, aminek kék volt az eleje, és egy nagy fekete-fehér zebrafej díszítette, és hogy egy egész zacskó ecetes chipset elrágcsáltak egy padon. A szép nap emlékére az anyjának meg a húgának is vásárolt egy-egy kerámia állatfigurát. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a kicsi Lou egy tőle független személyiség lenne, aki semmi mást nem érzékel a világból, csak a gyermekkor örömeit, és aki még csak nem is sejti, hogy az apja szíve alig pár év múlva felmondja a szolgálatot, és ez örökre megfosztja a szeretett férfitól. A fényképen látható kicsi lánynak sejtése sem volt arról, hogy élete legnehezebb pillanataiban nem számíthat majd az apja szeretetére, és hogy rá kell majd jönnie, hogy nem minden férfi üti meg azt a mércét, amelyet az apja személyisége képviselt. Lou szeretett volna visszanyúlni a múltjába, hogy magához ölelhesse egykori önmagát, és megmondja neki, hogy nem kell félni, ki fogja bírni a fájdalmat, amely úthengerként gördül majd keresztül a szívén, és sajnálta a szomorúság miatt, amit akkor még csak rejtegetett számára a jövő. A doboz mélyéről előkerült egy kakukkos óra, amit az apja hozott neki Németországból. Victorianna törte össze, amikor egyik hisztériás rohamában lerántotta a falról, amiért Lou a szőke copfjánál fogva kipenderítette a hátsó ajtón, egyenesen bele az apja komposztjába. Lou beletette az órát a szemeteszsákba, majd nyomban ki is vette. Képtelen volt kidobni. Az olyan lett volna, mintha az apjától vett volna végső búcsút – megint. De hát évekig rá sem néztél, súgta egy belső

hang. Lou érezte, hogy kicsordul a könnye, mégis elmosolyodott. Csak fogta az órát, és azon törte a fejét, mit tegyen, és közben hagyta, hogy az irányítást átvegye az újságcikkben olvasott útmutató és a józan ész. Semmi szüksége nem volt egy törött óra hullájára ahhoz, hogy az apja emlékét megőrizze, hiszen ahhoz, hogy épen, egy darabban lássa ugyanezt az órát a hálószobája falán, ahol annak idején lógott, csak be kellett hunynia a szemét. Az anyja majdnem megőrült, mert éjszaka senki sem tudott aludni a kakukkolásától, de apa nem engedte levenni, és a végén mindenki hozzászokott Klaus, a kakukk kakukkolásához. Már nem érezte úgy, hogy az óra kidobásával elárulja az apját; az, hogy megválik egy törött emléktárgytól, még nem jelenti azt, hogy hozzá is hűtlen lesz. Nem törődött azzal, hogy nevetségesen viselkedik, megcsókolta az órát, azt mondta, „viszontlátásra, Klaus”, és óvatosan beletette a szemeteszsákba. A dobozt egy nagy bőrönd követte, tele régi nyári ruhákkal, amelyek egy régi korfui nyaralás emlékét idézték fel Louban. Volt benne egy lapszoknya, néhány élénk színű póló és Phil régi szandálja, amelyen mindketten nagyokat nevettek. Olyan széles volt, mint egy csónak, amelyben akár haza is evezhettek volna, ha valamilyen véletlen folytán végleg törölték volna a repülőgépüket. Előkerült egy derékban elképesztően szűknek tűnő piros sort, a kirándulásokon váltott jegyek letépett végei és néhány kagyló, amit ők maguk gyűjtöttek a tengerparton. Emlékei szerint ez volt az utolsó alkalom, amikor tényleg jól érezte magát Phillel – amikor leszálltak a gépről, és kiléptek a görög nap forró sugarai alá, majd felfedezték azt a kis öblöt, ahol búvárkodás közben a halakkal játszottak. Szinte látta a citromfákkal körülvett tavernát, ahol mezét ettek, és a kóbor macskákat, amint kiették a kezében tartott dobozból a szardíniát. Lounak nem volt szüksége a nagytakarítás hasznosságáról szóló cikkre ahhoz, hogy tudja, miért tartotta meg ezt a bőröndöt. Arra a kéthetes időszakra emlékeztette, amikor olyannak szerették, amilyen volt. Sajnos semmivel sem hozhatta vissza ezeket a felhőtlen napokat, hiába tartogatott róluk ezernyi tárgyi emléket. Pedig tényleg boldogan éltek Phillel, míg el nem távolodtak egymástól Susan Peach miatt. Lou valahogy lemanőverezett a súlyos bőrönddel a földszintre, és egy nagy lendítéssel az egészet bedobta a konténerbe. Nem is esett nehezére. Lou pontosan tudta, mi van abban a temérdek dobozban és zsákban, ami vagy két éve a fal mellett porosodott. Kézitáskák és cipők. Akkor vásárolta őket, amikor Phil elhagyta, és azt remélte, hogy ha elég sokat vesz belőlük, kitöltik majd a szívében tátongó krátert – és ez kerek öt percig így is volt minden kidobott harminc font után. Több száz font értékű áru halmozódott fel a vásárlási láz eredményeként – volt köztük olyan, amit egyszer sem használt, mert mindegyiket elcsúfította az ok, amiért pénzt adott értük, és minden egyes darabról az a karácsony jutott az eszébe, amikor majdnem kisírta a szemét. Szomorú lakatlan szigetnek érezte magát a vidámság tengerében, az utcákon hangoskodó, bolondos kalapot viselő részegek és a boltokat elözönlő izgatott gyerekek között. A pokol semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor érzett. Elvégezte a kötelező karácsonyi bevásárlást, de közben kétségbeesetten várta, hogy elérkezzen a hideg, unalmas január. Attól félt, hogy a mindenütt dübörgő rezesbandák ledöntik az ingatag falat, amely arra volt hivatott, hogy nyilvános helyen felfogja folyamatosan ömlő könnyeit. Bárhová ment, karácsonyi énekeket hallott, a szeretet és a vidámság megannyi üzenetét. A „Wonderful Christmas Time” szólt mindenütt. Akkor sem szenvedett volna jobban, ha kínzócölöphöz kötik. Meg is fogadta, hogy feldugja Paul McCartney seggébe azt a nyavalyás albumot, csak találkozzon vele… Az agyonforgatott takarítós cikk most is ott lapult a zsebében, de nem volt szükség rá, hogy elővegye. Minden szava belevésődött az elméjébe. Tudta, azért válik meg nehezen ezektől a dolgoktól, mert kötelességének érzi, hogy hasznosítsa őket. A fityegő árcédulák látványa felért az érzelmi zsarolással. Bűntudatot ébresztett benne, hogy ennyi pénzt elpazarolt. Túl sokba kerültünk, nem dobhatsz el minket. Úgy tűnt, kicsúszik a kezéből az irányítás – a sohasem

használt darabok megpróbáltak benyomulni az életébe, a hátukon cipelve a hozzájuk kötődő negatív emlékeket. Nos, nem kért belőlük. Bármilyen csinosak voltak is, szomorúságot ébresztettek benne. Menniük kell, döntötte el. Miközben lefelé cipelte őket, arra gondolt, hogy a Szív Alapítvány üzletébe betérő nők indiántáncot fognak lejteni örömükben, de megvigasztalta a tudat, hogy a bánatában vásárolt cipőkben és táskákban pozitívvá változnak a negatív energiák. Az embereknek örömet szerez majd, hogy szép dolgokhoz jutnak alacsony áron, és az eladásukból befolyt pénzt jótékonysági célokra fogják fordítani. Ami azt jelenti, hogy mindenki nyerni fog. Így nem a konténerbe vitte a zsákokat, hanem a garázsba, és betette őket a csomagtartójába. Majd hétfőn, munkába menet leadja őket a megfelelő helyen. A földszinten megszólalt a telefon, de Lou figyelmen kívül hagyta. Már csak egyetlen sarok volt hátra a padláson, és attól félt, ha megszakítja a munkát, nem lesz ereje újrakezdeni. Megacélozta magát, vett egy nagy lélegzetet, és egyetlen mozdulattal lerántotta a porvédő huzatot a sarokban felhalmozott holmiról. Minden ott volt. Kiságyelemek, amiket sohasem raktak össze, puha babaholmival teli táskák, pelenkák, amelyeket már kikezdtek a molyok, egy bébiriasztó, lepedők és takarók, egy gyapjúbáránykákból felfűzött örökmozgó, amely sohasem lógott alvó baba felett, de végül egy szatyornyi fehér babazokni látványa volt az, amitől a földre roskadt. Ki is mondta neki, hogy nem lehet gyászolni olyasmit, ami sohasem volt a miénk? Még egészen friss házasok voltak, amikor Phil közölte, hogy nem akar gyereket, és bármennyit könyörgött neki Lou, nem tudta megváltoztatni az álláspontját. Aztán két évvel később, váratlanul azzal állt elő a férfi, hogy mégsem lenne talán rossz, ha lenne gyerekük, és nyomban neki is láttak a megvalósításnak. Lou lelkesen eldobta a tablettáit, de a várva várt kisbaba csak nem akart összejönni, pedig mindent megtettek azért, hogy a próbálkozásaikat siker koronázza. Lou egy idő után arról kezdett fantáziálni, hogy összehozza Philt az ikreivel. Elképzelte, hogy elmegy a boltba, és finomságokat, édességet vesz a látogatóba érkező gyerekeknek, sőt még azt is eltervezte, hogy fog átalakítani nekik két használaton kívüli hálószobát. De ennek az álomnak is vége lett, amikor véletlenül összefutottak velük a városban. – Ördög és pokol, az ott Sharon a gyerekekkel! – mondta Phil leplezetlen undorral. Lou csak egy röpke pillantást vetett a szőke nőre, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: Phil kicsit sem túlzott, amikor a szépségéről beszélt. (Ez általában akkor fordult elő, amikor Lou törékeny magabiztosságát akarta aláásni.) Mégis a gyerekek voltak azok, akik minden figyelmét lekötötték. Gyönyörűek voltak a mézszínű hajukkal, csokoládébarna szemükkel és sűrű pilláikkal. Milyen apa az, aki nem akarja magáénak tudni őket? Phil extrém reakciója azonban nyilvánvalóvá tette, hogy Lou mostohaanyaként sem tudja kipróbálni magát. Arról, hogy ez mekkora bánatot okozott neki, egyszer sem beszélt Phillel, pedig sokáig nem tudta kiverni a fejéből a pici arcocskákat. Csak feküdt az ágyán a sötétben, és elképzelte, mint állnak sorba a gyerekekkel és Phillel a Mikulás barlangja előtt. Titokban még bízott abban, hogy egyszer saját gyerekeik is lesznek, de minden elmúló nappal soványabb lett a csalóka remény. Aztán, nem sokkal azután, hogy Phil elhagyta Susan Peachet, és hazajött, Lou havivérzése elmaradt. A mellbimbója fájdalmasan bizseregni kezdett, és határozottan kényeskedővé vált. Még tesztre sem volt szükség; Lou biztosra vette, hogy ezúttal teherbe esett. Persze bölcsebb lett volna, ha kivár, és nem kezdi el rögtön megvásárolni a babakelengyét, de arra gondolt, hogy a legfontosabb dolgok beszerzésével nem fog ártani senkinek. És azzal, hogy babaholmikat vásárolt, még igazibbnak tűnt a terhessége. Sohasem tapasztalt boldogság fogta el, amikor megérkezett a kórházba az első ultrahangra. A folyosón volt egy kis üzlet, ott vásárolta a parányi zoknikat, abban a tudatban, hogy a képernyőn hamarosan meglátja majd a lábacskákat is,

amelyek viselni fogják őket. Nagyon kedves volt a nőgyógyász. Az ultrahang és a vizeletvizsgálat azt mutatta, hogy nincs gyerek. Ritka esetekben, mondta az orvos, a test képes terhességi tüneteket produkálni akkor is, ha nem volt megtermékenyülés. – Fantomembrió? – kérdezte döbbenten Renee. – Labradornál már hallottam ilyenről, de embernél még soha. – Szedd össze magad, szívem – vigasztalta Phil éjszaka, amikor Lou könnyek között elmondta neki, hogy nincs gyerek. Közben persze próbált úgy tenni, mintha őt is bántaná a dolog, pedig a valóságban inkább megkönnyebbült. – Nem értem, hogy hiányozhat valami, ami sohasem létezett? Lou, Phillel ellentétben, nagyon is értette. Lou úgy érezte, nem viheti el a babaholmit a jótékonysági boltba. Minden darab tele volt rossz energiával, és egyszer már balszerencsét hoztak valakinek. Neki. Mindez nem sok jóval kecsegtetett volna egy újszülöttre nézve – akkor sem, ha ennek az újszülöttnek egy másik nő ad életet. Most már tudta, hogy feleslegesen őrizte meg ezeket a holmikat – hiába tartogatta őket hosszú évekig, nem segítettek neki abban, hogy anya legyen. Sőt az ellenkezőjét tették; örökösen olyasmire emlékeztették, ami után hiába vágyakozott. Miközben bedobálta a zacskókat a konténerbe, egy dédelgetett álomtól vett végső búcsút. Olyan volt, mintha a szíve egy részét tépte volna ki, hogy a parányi ruhácskákkal együtt azt is a konténerbe dobja. Az üres padlásra visszatérve felsöpörte a padlót, de közben alig látta, hogy mit csinál, mert szeméből, sós könnyek formájában, ekkor kezdett kifolyni a hosszú éveken át stagnáló fájdalom. És mivel többé nem tudta visszatartani, elengedte a seprűt, térdre roskadt, és hangos üvöltéssel utat engedett szívet tépő szomorúságának. A könnyek tiszta utat vágtak maguknak Lou poros arcán, és a sós nedvesség befolyt a szájába. Egy álomvilágnak intett most búcsút, úgy, hogy szándékosan kivágott magából egy fájdalmas gócot, amely, amikor elengedte, egyenesen az ég felé vette az útját, mint egy gázzal töltött léggömb, és iszonyatos űrt hagyott maga után. Lou még sohasem érezte ennyire üresnek és magányosnak magát. Pontosan négy órakor, ahogy megbeszélték, Tom betolatott a kocsifelhajtóra. Mivel az asszony nem jött ki, a sofőrfülkében hagyta Clooney-t. Amint meglátta, mi van a konténerben, rögtön megértette, miért akarta Lou már aznap elszállíttatni. És hogy mit érezhetett takarítás közben, nos, ezzel kapcsolatban csak találgatni tudott. Szinte érezte a szomorúságát ezen a különös délutánon, és mindez ugyanazon a napon történt, amikor a húga, Sammy világra hozta a kislányát. Általában nem szokott bekopogni az ügyfeleihez. Elvitte a konténert, és kész. Most azonban, maga sem tudta pontosan, miért, bekopogott Lou ajtaján. Biztosra vette, hogy a nő odabent van, és, bármilyen helytelennek tűnt is, szerette volna látni, jól van-e. Vagyis nem. Ennél kicsit többet akart. Szerette volna magához ölelni, és a karja közt tartani.

29. fejezet Lout, amikor kicsi volt, szörnyű migrének kínozták, és a görcsös fejfájást olyan erős hányás kísérte, hogy azt hitte, kifordul tőle a belseje is. A következő napon azonban mindig lüktető eufóriával ébredt, és a vele járó belső nyugalom és béke szinte megérte az előző napi gyötrelmet. Ez majdnem mindig így volt. És amit az utolsó konténer elszállítása utáni reggelen érzett, az tulajdonképpen nem is nagyon különbözött ettől az élménytől. Mire Phil felébredt, Lou már felöltözött, és a lakást betöltötte a reggelire sülő szalonna illata. A férfi mogorván kifújta a levegőt, ami arra utalt, hogy egyáltalán nem elégedett a dolgok állásával; az életük Louval még mindig nem tért vissza a megszokott kerékvágásba. Az elmék csatájában nagyobb jelentőséggel bírt a kevesebb, mint a több, ez volt a fő oka annak, hogy ezen a reggelen, szokásától eltérően, nem kezdeményezett szexuális együttlétet a feleségével. Attól, hogy ilyen mértékben eltért a megszokott rutintól, azt remélte, észre téríti makacs asszonyát. Azt biztosra vette, hogy haragja elvetett magja már kicsírázott, mert előző nap, amikor hazaért, siralmas állapotban találta Lout. Úgy nézett ki, mintha az egereket itatta volna órákon át. A szeme dagadt volt, és két szó sem hagyta el a száját egész este. Azt mondta, a padláson dolgozott, és a por csípte ki ennyire a szemét, de Phil átlátott a szitán. Lou természetesen hallotta Tom kopogását előző délután, amikor ígéretéhez híven eljött a konténerért, és azt is érzékelte, hogy a férfi csak nagy sokára ült vissza az autóba. De még akkor is várt, és amikor végre nagyon lassan elindult, többször is felnézett az ablakokra. Mintha arra számított volna, hogy megrebben odafenn a függöny. Lou semmi esetre sem engedhette meg, hogy a férfi ilyen állapotban – ápolatlanul, sírástól feldagadt, kivörösödött arccal – lássa, de ami ennél is fontosabb: túlságosan sebezhető volt ahhoz, hogy Tom Broommal egy légtérben legyen. Attól félt, hogy fájdalma előtt az együttérzés legkisebb megnyilvánulására is felnyílnak a gátak, és isten tudja, mire vetemedett volna ilyen körülmények között. Teljesen kimerítette, hogy ennyi érzelmi tulajdontól megszabadult egyetlen délután. Ezek a dolgok elszakíthatatlannak tűnő köteléket jelentettek közte és múltja bizonyos pontjai között, és olyan ismerős közeget képeztek számára, amelyben még a rossz is elviselhetővé vált. És most, hogy elvágta ezt a köteléket, magával ragadta az ismeretlen ijesztő sötétsége. Először pánikba esett. Tudta, hogy Tom konténeréből olyan helyre kerülnek a szívének drága holmik, ahol már nem érheti el őket, és majdnem elindult az autó után, hogy megállítsa, és visszavegyen mindent, amit olyan meggondolatlanul kidobott. De aztán vett egy nagy lélegzetet, és ezzel mintha kipréselte volna magából a dolgok visszaszerzésére irányuló késztetést, és így már le tudott róluk mondani. Meggyőzte magát, hogy egyszerű tárgyakról van szó, amelyek nem rendelkeznek mágikus erővel, nem tudják visszahozni azt, ami elmúlt, így annak sem látta értelmét, hogy megállítsa Tomot. Nem tehetett mást, mint hogy szembenézett a valóság tényeivel: nem volt már az életében szerető apa, aki megvigasztalta, ha bánata volt, és Phil hűtlenségét sem lehetett meg nem történtté tenni. De a legrosszabb talán mégis az a tudat volt, hogy sohasem szoríthatja magához a saját gyermekét. Ez van, Lou. Fogadd el, és lépj tovább, mondta a belső hang segítőkész határozottsággal. És Lou igazat adott neki. Nem várhatott tovább arra, hogy reménytelen álmai beteljesüljenek. Eljött az ideje annak, hogy kezébe vegye a sorsát, és előrenézzen, ne pedig hátra. A kimerültek mély, zavartalan álmával aludta végig az éjszakát, és reggel, amikor felébredt, határozottan frissebbnek érezte az életet. Ahogy a címjegyzékéből is, eltűntek belőle az áthúzások alól átsejlő nevek, és ott állt előtte, üresen, tisztán, mint egy érintetlen tér, amely csak arra vár, hogy ő, Lou átszínezze, és kitöltse azzal, ami a mai naptól a jövőt jelenti neki: a Casa

Nostrával, Debbel és azokkal az erősebb alapokkal, amelyekre házassága új szakaszát akarta építeni. Azt a szakaszt, amelyre már nem vet sötét árnyékot Phil hűtlensége, hiszen van valami, amiről oly gyakran megfeledkezett – hogy a házasságuk igenis túlélte Sue Peachet, és ha reszketegen is, még mindig fennállt, ami azt jelentette, hogy érdemes érte küzdeni. Phil uralkodó típusú férj volt, ez igaz, és egyszer elkövetett egy súlyos hibát, de nála sokkal rosszabb férjek is voltak, még Lou közvetlen környezetében is. Nem volt káros szenvedélye, és megvetett minden férfit, aki nővel szemben fizikai erőt alkalmazott. A legnagyobb hibája az volt, hogy elkényeztették, és Lou belátta, hogy ebben ő maga is ludas, hiszen mindig hagyta, hogy a dolgok a férje elképzelése szerint történjenek. Phil jószívűségét és szorgalmát azonban senki sem vitatta, és nem utolsósorban a férje volt, akinek megígérte, hogy kitart mellette, holtodiglan holtomiglan. De ezzel együtt kifejezetten örült, hogy Phil nem erőltette reggel a szexet. Lou kinyitotta a sütő ajtaját, hogy a benne levő húst meglocsolja, és az ínycsiklandozó aroma benyomult Phil érzékeny orrába, akinek rögtön leesett, hogy nem erre az illatra számított. – De hiszen ez marha! – kiáltotta. A legjobb következtetésért járó Sherlock Holmes-díjat a Barnsley illetőségű Phil Winter kapja, gondolta Lou. – Mondtam, hogy bárányt vegyél! Az isten szerelmére, azzal akartam megpuhítani Dest, hogy megvegyen tőlem egy huszonhétezer fontos autót! – Tudod jól, Phil, hogy én nem szeretem a bárányt, és feltételezem, előbb-utóbb én is leülök majd enni. Ugye nem akarod, hogy megelégedjek egy müzliszelettel, miközben ti degeszre eszitek magatokat? És még valami. Fogalmam sincs, hogy Celia szereti-e a bárányt, de azt tudom, hogy a marháért odavan. – A bárányt mindenki szereti, Lou. Csak te nem – morogta Phil. – Ami elég fura ízlésre vall. – Meglátod, finom lesz – mondta Lou. – Meg fogják nyalni mind a tíz ujjukat. Bízz bennem. Phil tudta, hogy pontosan így lesz. És Louban mindig, mindenben megbízhatott. Még sohasem hagyta cserben. Bár tisztelte, nem irigyelte ezt a tulajdonságot. Úgy vélte, mindenkinek joga van ahhoz, hogy legyen egy titkos fegyvere, amivel időnként meglephet másokat. – Isteni ez a marha – mondta Des, és alaposan megforgatta a falatot a hagymás szaftban, majd eltüntette a szájában, átadva magát a mennyei érzésnek, miközben a hús szétolvadt a nyelvén. – Én jobban szeretem, ha a hús rózsaszín marad – nyafogta Celia, bár egyetlen falat sem maradt a tányérján. – Én is – bólogatott Phil. – Azt hiszem, Lou egy kicsit túlsütötte. – Nem. Nem sütötte túl – szólt közbe Lou mézédes hangon. – De nem is hagyta sületlenül, mert ő maga jól átsülve szereti. És egyébként sem jó ötlet rózsaszín hússal tömni a gyerekeket. – Még egy kis bort? – kérdezte Phil, akit egy kicsit meglepett az iménti verbális hárítás. Ez lenne a Nagy Változás első jele?, tűnődött magában. Vagy ugyanannak a nagytakarítási mániának az eredménye, amely egy héttel korábban a konyhai szexjelenethez vezetett? Csak remélni merte, hogy Lou arca nem szőrösödik ki a végén, mint Maureené. Kövér Jack biztosan nem tudja eldönteni reggelente, ki fekszik mellette: a felesége vagy a szőrös Geoff Capes. Celia először visszautasította a csokoládétortát, de amikor Lou az asztalra tette, a szeme kidülledt a vágyakozástól. Megpaskolta horpadt hasát, és tett egy tétova megjegyzést arra, hogy legalább fél dekát hízott már az ebéd alatt. – Ugyan, én nem bánnám, ha lenne rajtad valami fognivaló – dünnyögte Des, és szeme

önkéntelenül Lou formás alakjára tévedt. Csupán egy pillanatig időzött rajta, de ez elég volt ahhoz, hogy mind a két nő észrevegye. Hohó, ez megmagyaráz néhány dolgot, gondolta Lou, bár mentségként semmi esetre sem állta meg a helyét. – Ha túl sok lenne belőle, majd nem ezt mondanád – csapott le Phil a lehetőségre, és ő is Loura villantotta a szemét, hogy az asszony biztosan értse a szavai mögött rejlő üzenetet. – Szerintem Lou leadott pár kilót, vagy rosszul látom? – kérdezte Des. – Fogyókúrázol? – Inkább azt mondanám, hogy rotációban eszik – válaszolta Phil. – Elég, ha hátat fordítok neki, máris betöm a szájába valamit. Phil hangos röhögéssel jutalmazta saját viccét, és a gyerekek is csatlakoztak hozzá, bár ők inkább azt nevették, ahogy Phil bácsi nevet. Lou egy pillanatig megalázottnak érezte magát, de aztán elfogta a méreg. – Talán Twiggyt kellett volna feleségül venned – replikázott Lou. Phil szája megfeszült. Nem volt hozzászokva, hogy Lou visszavágjon. Mindig vevő volt a vicceire, mint egy kötelességtudó bohócsegéd. – Hát, lehet, hogy mégiscsak eszem egy falat tortát. Finomnak látszik – csipogta Celia, véget vetve a feszültségnek, amely felfújt lufi módjára lebegett felettük a levegőben, és csak arr a vártak, hogy kidurranjon. Finnyásan eszegette a tortáját. Csipegetve. Victorianna evett így. Kívánta ugyan a tányérján lévő ételt, de tudta, hogy egyetlen falással eltünteti, ha nem fogja vissza magát, és akkor rohanhat rögtön a vécére, hogy ledugja a torkán az ujját. Nos, lehet, hogy nem a legszerencsésebb dolog felszedni azt a pár kilót, gondolta Lou, de még mindig egészségesebb, mint örökös hashajtószedésre, éhezésre vagy fordított perisztaltikára ítélni a szervezetet. Seherezade, aki nem örökölte az anyja kalóriákkal szembeni averzióját, belenyomta az ujját a megmaradt tortába, kikerített belőle egy jókora darabot, és egy buja mozdulattal eltüntette a szájában. Lou hiába várta, hogy valamelyik szülője vagy Phil rászóljon. Ő maga nem akart, mert úgy érezte, nem az ő feladata rendreutasítani más gyerekét, ha az a bútoron ugrált, vagy a fiókokban és az emeleti szekrényekben kutakodott. Ha forrt is benne ilyenkor a harag, nem mutatta ki, mert ahhoz túlságosan udvarias volt – ezt bizonyította a pimasz Keith Featherstone esete is. De Lou Winter valóban jelentős, nagybetűs Változáson mehetett keresztül, mert arra gondolt, hogy bár Seherezade és Hero nem az ő gyerekei, az ő otthonában vannak, az a gyönyörű csokoládétorta az ő keze munkája eredményeként került az asztalra, így senki sem várhatja el tőle, hogy tétlenül végignézzen egy ilyen rombolást. Főleg, amikor Seherezade ismét kinyújtotta az ujját a torta felé. – Vághatok még valakinek egy szeletet? Seherezade? – kérdezte Lou, mielőtt a nyálas ujj megismételhette volna a kanalazó mozdulatot. – Igen – felelte a kislány. Celia szeme felpattant. – Mi „igen”? – Igen… én még kérek – ismételte meg Seherezade az előbbinél udvariasabban. – Jól van. – Lou válasza majdnem olyan éles volt, mint a kezében tartott kés. – Megkaphatod azt a részt, amibe az imént belenyomtad az ujjadat. Jó lesz? Seherezade el akarta venni a tányért, de Lou addig nem engedte el, amíg a kislány el nem mormolt egy „köszönöm”-öt. Az epizód mindenkit lelohasztott az asztal körül. Csendben folytatták az evést, csak az evőeszközök csilingelését lehetett hallani. Phil lopva Loura pillantott, aki éppen valami krémmel volt elfoglalva, és látszólag elkerülte a figyelmét az a nyilvánvaló tény, amit rajta kívül mindenki látott – hogy a menopauza

kínos időszakába lépett. – Tényleg káprázatos ezt a torta – közölte Des. Beszéd közben ragacsos morzsák repültek a szájából szerteszét. – Ha annyira ízlik, drágám, elkérem a receptjét – mondta Celia. – Sajnálom – felelte Lou, miközben megkocogtatta az orrát –, nem adhatom oda. Műhelytitok. – Az isten szerelmére, Lou, ez csak egy torta! – vágott közbe Phil ingerült nevetéssel. Nagyon bosszantotta volna, ha a felesége elbaltázza a jónak kinéző üzletet az átkozott ösztrogénszintje miatt. Mi az ördög bújhatott belé? Lehet, hogy mindjárt elönti az arcát a pír, és izzadni kezd? – Biztos vagyok benne, hogy hasonlókat mondtak Sanders ezredesnek\'7b11\'7d is. „Az isten szerelmére, Harland, ez csak egy csirke!” És milyen jó, hogy nem adta ki fűnek-fának a receptet, nem igaz? Az Isten sem érthette, honnan tudta Lou a KFC-s pasas teljes nevét. Valószínűleg az egyik olyan triviális adat volt, amit az agya magától elraktározott, kifejezetten azért, hogy a megfelelő pillanatban előrukkolhasson vele. – Ez azért mégsem ugyanaz, nem gondolod? – kérdezte Phil görbe kis mosollyal. Most már ismét szilárd talajon állt, és ki akarta használni a lehetőséget arra, hogy megvillantsa pengeéles elméjét. – Hogy hasonlíthatsz össze egy sok millió fontos üzletláncot egy amatőr kalácssütő asszony alkalmi tevékenységével? – Valahol mindenkinek el kell kezdeni – vágott vissza Lou. – Még az is előfordulhat, hogy túlszárnyaltam volna profitban, ha az eredeti terveim szerint beindítom a vállalkozásomat. – Miről beszéltek? – kérdezte Des, aki pénzügyi tanácsadóként azonnal felkapta a fejét a „vállalkozás” szó hallatán. – Egy kávéházat akarok nyitni – válaszolta Lou. – A barátnőmmel, Debrával közösen. – Debra? – kérdezte Celia sokatmondó grimasz kíséretében. – Ha jól emlékszem, ő volt az, aki majdnem szétdúlta a házasságotokat. – Nem. Az Phil volt – közölte Lou szárazon. Phil elvörösödött, akár a cékla, de Lou maga is visszahőkölt attól a rettenthetetlenségtől, amely tömör megjegyzését átszínezte. Az, hogy önmagáért kiálljon, korábban nem tartozott az erősségei közé. Mikor vált ilyen kötekedővé a természete? A szoba hőmérséklete több fokot zuhant a szóváltás alatt. – Menjetek játszani, gyerekek – mondta Celia. – Felmehetünk az emeletre? – kérdezte Hero, miután beletömte a szájába az utolsó darabka tortát. – Persze – felelte automatikusan Celia. – Nem – vágta rá Lou ugyanabban a pillanatban. – Jézus Krisztus! – vicsorogta Phil. Lou, figyelmen kívül hagyva a férfi méltatlankodását, felállt, és a gyerekek felé nyújtotta a kezét. – Gyertek. Van a hallban egy csomó gyerekeknek való DVD, és van a szekrényben egy kirakójáték. Választhattok. De az emeleten nem randalírozhattok. Az nem lenne udvarias. Des, Celia és Phil bosszús pillantásokat váltott az asztal felett, de túlságosan döbbentek voltak ahhoz, hogy bármit mondjanak. Egyszerűen nem ismertek Loura. Úgy viselkedett, mint Doppelgänger a Bolondok bolygójában. A gyerekek morcosan kiválasztottak egy DVD-t, és vonakodva nézni kezdték. Csak akkor vidultak fel, amikor Lou megengedte nekik, hogy a kanapéról letegyék a földre a párnákat, és

miután elnyúltak, odatett közéjük egy kis pattogatott kukoricát meg egy doboz kekszet. Otthon sem mászhattak fel a drága bőrgarnitúrára, és a márványpadló sem volt kifejezetten alkalmas rá, hogy azon csússzanak-másszanak. Phil már azon volt, hogy félrevonja Lout, és számon kéri tőle az ostoba viselkedést, de aztán rájött, hogy a gyerekek sikeres eltávolítását követően végre rátérhetnek az üzletre. Louval majd később számol, miután eladta a sógorának az autót. Amikor Phil némi semmitmondó társalgás után az Audira terelte a szót, Lou kötelességtudóan kivonult a konyhába. Celia, miután biztosra vette, hogy hallótávolságon kívül került, odahajolt a bátyjához, és a fülébe súgta, hogy egy kis kankalinolaj jót tenne a feleségének. Vagy valamilyen menopauzás tüneteket enyhítő gyógytea. Lou berakta a mosogatógépbe a piszkos edényeket. Amikor felegyenesedett, hogy visszamenjen az étkezőbe a többiért, szemtől szembe találta magát Desszel és a tányérjával. Közelebb akkor sem állhatott volna hozzá a férfi, ha a Dirty Dancing szereposztóján mutatnak be egy erotikával túlfűtött jelenetet. Lou megemelte a kezét, és lassú, de határozott mozdulattal eltolta magától a kéjenc alakot. – Hűtsd le magad, Des – mondta haragtól habzó hangon, tízesre emelt hangerővel. – Felétek nem ismerik az intim szféra fogalmát? A télikertben nyomban felharsant Celia utálatos hangja. – Des! Gyere ide! Most rögtön! Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „Lábhoz!”. A férfi úgy kullogott vissza az étkezőasztalhoz, mint egy kivert kutya. Ez érdekes, gondolta Lou. Celia tehát tudatában volt a férje mesterkedésének. Talán ezért vásárolta azt a sok márkás holmit. Talán így akart belekapaszkodni valamibe, amiről érezte, hogy kicsúszik a keze közül. Cipőkkel és táskákkal vigasztalta magát. Bár Lou könnyebben el tudta képzelni gyeplővel a kezében. A feszültség úgy lebegett az asztal felett, mint egy alacsonyan szálló, hidrogénnel töltött zeppelin. Phil Loura neheztelt, Celia pedig Desre. – Szóval – kezdte Phil, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy visszaterelje eredeti medrébe a beszélgetést. – Beszéltetek az autóról, Ceel? – Igen. Des említette – válaszolta mosolyogva Celia. Megpróbált normális arcot vágni a fivére fontok körül forgó játékához. Lou kitöltött négy csésze kávét, és mindegyik csészealjra tett egy-egy házi készítésű, mentakrémmel töltött trüffelt. Még szokásos önmagán is túltesz, állapította meg magában Phil, és gondolatban kiosztott neki néhány bónuszpontot. De annyit azért nem, hogy kisegítse szorult helyzetéből. A délután eseményei csak megerősítették abban, hogy a jövőben szorosabban kell fognia a gyeplőt. – Fantasztikus járgány – folytatta Phil, és mielőtt választott volna magának, Des elé tolta a szivarosdobozt. Celia ugyancsak rágyújtott egy cigarettára. – Az előző tulaj csak száraz időben vezette. Kétéves, és hatezer sincs az órájában. Úgy repül, mint sima lapátról a szar. Csak rá kell bólintanotok, és a tiétek. – Hozok egy hamutartót – szólt közbe kényeskedve Lou, pontosan úgy, ahogy azt a régi énjétől megszokták. Ettől mindenki megkönnyebbült egy kicsit. – Nos? Mit szólsz hozzá, Des? Csak családon belül kaphatsz ilyen ajánlatot. Phil a sógorához intézte a szavait, de közben a húgát nézte. Talán az, hogy Des megpróbálta megmarkolászni Lout a konyhában, most az ő malmára hajtja majd a vizet. És Celiáéra. Egy flancos fekete autó, amiben az asszony kedvére elpáváskodhat, talán kihúzhatja a csávából, amelybe a saját hibájából került.

– Nem is tudom. – Des bűnbánóan megrázta a fejét. – A Buckley’snél láttam egy dögös ezüst BMW-t. – Azt kicsit könnyebb tisztábban tartani, mint a feketét – fűzte hozzá Celia, aki egyértelműen a kék-fehér BMW-embléma mellett tette le a voksát. Az ő szemében az sokkal nagyobb presztízst képviselt, mint a négy egymásba kapcsolódó karika. Phil ösztönösen megérezte, hogy már jóval a vasárnapi ebéd előtt eldőlt a kérdés, és azzal, hogy mégis eljöttek, csak kihasználták a vendégszeretetét. De még ennél is rosszabb volt, hogy Mr. New Kid on the Blocktól, az ő esküdt ellenségétől, Jack Buckley-tól készültek autót venni. Nos, ha ez a helyzet, gondolta, akkor el is húzhatják a belüket egészen decemberig. Dest körülbelül annyira találta szórakoztatónak, mint a szifiliszt, Celiát pedig csak az érdekelte, hogy túltegyenek rajtuk, amiben csak lehet. Csak el ne felejtse megemlíteni Lounak, hogy meghívta őket karácsonyra. A klasszikus autókereskedése addigra biztosan beindul, és Kövér Jackkel dupla nyomást tudnak majd gyakorolni Desre. Ehhez azonban, zsírozóként, feltétlenül szükség lesz majd pár pohár brandyre és Lou fenséges karácsonyi pulykájára. Ja, igen, és azt is meg kell mondania Lounak, hogy Kövér Jackre és Maureenre is kiterjesztette a meghívást. – Van egy meglepetésem az idei karácsonyra – mondta Phil öt perccel azután, hogy búcsút intettek Desnek és családjának. Mindketten mosolyogtak közben, csak magukban adtak hálát Istennek. – Karácsonyra? De hiszen az csak fél év múlva lesz! – Úgy elrepül addig az idő, hogy észre sem vesszük. És időben el akarom kezdeni a szervezést. – Nos, ha már szóba hoztad, mi lenne, ha idén étteremben ennénk? A Queens Hotel állítólag fantasztikus karácsonyi ebédeket kínál. És a Chronicle-ben láttam, hogy már elkezdték felvenni a foglalásokat. – Hm… nekem ennél jobb ötletem van… Egy hagyományos családi karácsony – jelentette be Phil olyan hangon, mintha a skandináv lottó nyertesét konferálta volna fel. Lou értetlen pillantást vetett rá. – Itthon – folytatta Phil, és megállt, mint aki arra vár, hogy a másik euforikus éljenzésben törjön ki a közlés hallatán. Lou hosszan kifújta a levegőt. Innen már előre lehetett tudni, hogy mi következik. – Akkor legalább gyerek is lenne a házban. Vagy nem szebb a karácsony gyerekekkel? Szerintem kedvezően hatna rád a jelenlétük. Pofátlan manipulátor, gondolta Lou, de azért odafigyelt. – Nyilvánvalóan a szüleikkel jönnének. Desszel és Ceellel. – Nyilvánvalóan – ismételte meg Lou gépiesen. Előre tudta, hogyan fog folytatódni a felsorolás. – És persze az anyádat sem hagyhatjuk ki. – Nem. Az teljesen kizárt. – Aztán… Kövér Jacket meg Maureent sem. Láttam, milyen jól kijöttetek egymással a múltkor. Be sem lehetett volna fogni a szátokat. Phil ölelő gesztussal fordult Lou felé, bizonyára azért, hogy meleg, örömteli karácsonyi képet fessen a barátokkal és családtagokkal teli házról, a vidám hangulatról és a csillogó karácsonyfa alatt ajándékokat bontogató gyerekek látványáról. És odakinn persze hatalmas pelyhekben hull majd a hó, és az ajtón, miközben gyümölcskosárkákkal kínálják az éneklő gyerekeket, benyomul az utcákon sülő gesztenye illata. Lou örömmel odavetette volna Phil golyóit is a parázson pattogó gesztenyék közé. Hárítási szándékához kétség sem férhetett, amikor felemelte a kezét. Phil álszent ölelésre

tárt karja nyomban lehanyatlott. – Hadd foglaljam össze – kezdte Lou. – A hatfogásos ebéd helyett, amit egy elegáns szállodában elegáns pincérek szolgálnak fel nekünk, és ami után nem nekem kell elmosogatni, rabszolgaként végig kell dolgoznom az ünnepnapokat. Kilenc személyre kell főznöm, és senki nem lesz, aki beállna mellém segíteni. – Kioszthatnád a feladatokat. – Ugyan, Phil, soha, senkinek nem jut az eszébe, hogy segítsen. Celia még azért sem emeli fel a hátsó felét, hogy elöblítsen magának egy csészét, Des pedig csak azért jön ki a konyhába, hogy próbára tegye a szerencséjét. – Ugyan már… teljesen ártalmatlan. – Egy nyálas kéjenc! – Én segíteni fogok. Megígérem. Értsd meg, Lou, nagyon fontos nekem ez a karácsony. Már csak a közös vállalkozás miatt is… Tudod, Kövér Jackkel. Ebben van a jövőm… hm… a jövőnk. Pár hónap múlva beindul. – És az nem számít, hogy nekem mi a fontos? Én mit nyerek vele, Phil? – kérdezte Lou mereven. Phil tátott szájjal bámulta az asszonyt. Nem először támadt nehézsége a nap folyamán azzal, hogy ebben a feleselő, önmagát folyton előretoló tehénben meglássa a korábbi, könnyen kezelhető Lout. – Mi van veled? – vakkantotta. – Én, én, én… egyfolytában ezt hajtogatod. Nem lehet rád ismerni! – Talán eszembe jutott, hogy van a világon egy „én”, amelyik azt szeretné, ha egyszer az életben tekintettel lennének rá a környezetében élő emberek. Mert erről az „énről” a jelek szerint mindenki megfeledkezett! Még én magam is! – kiáltotta Lou, és elviharzott a férfi mellett. Felkapta a keze ügyébe eső első kabátot, és minden további szó nélkül kisétált a délutánba. Philben csak ekkor tudatosult, hogy leesett álla a térdét verdesi. Gyorsan becsukta a száját. Hadd hisztizzen, gondolta. Karácsonyra úgyis kezes bárány lesz megint. Majd ő gondoskodik róla. A játszma már beindult, és az ő kis felesége nemsokára el fog fogadni mindent, amit a ház ura javasol.

30. fejezet Alig lépett ki Lou az ajtón, megnyílt az ég, és nagy, tocsogós cseppekben zuhogni kezdett az eső. A vékony dzseki, amit futtában magára kapott, nem nyújtott nagy védelmet a hideg zuhany ellen, bár Lou alig vette észre, hogy ázik, annyira lefoglalták gondolatait a borzalmas délután eseményei. Miért lett ő a rossz kislány? Csak mert azt merte mondani a gyerekeknek, hogy „ne tegyétek tönkre a bútoromat”? Vagy mert nem volt hajlandó odaadni a receptjét, és azt mondta a sógorának, hogy „ne gyere a közelembe, te émelyítő szarzsák”? És hogy ő és Sanders ezredes egyenlő esélyekkel látta meg a napvilágot? Neki nem volt joga ahhoz, hogy kinyilvánítsa a véleményét? Vagy azért született erre a nyavalyás földre, hogy Philnek legyen kiben megmártani a fullánkjait, és elviselje Des gázspray-vel is felérő leheletét a tarkóján? Automatikusan Michelle háza felé vette az irányt. Nőtársaságra és egy csésze teára volt most a legnagyobb szüksége. Ki akarta adni magából Dest és Celiát, Philt és Debet, Tomot és a Cápát egy olyan ember előtt, akit egyikükhöz sem fűzött személyes kötelék. Lou csak beszélni akart. És egyszer az életben arra vágyott, hogy meghallgassák. Michelle jó félórányira lakott tőle, egy kicsi, a többihez képest kopottnak tűnő sorházi lakásban. Míg a szomszédos épületek többségén új, csinos függönyökkel díszített ablakok és trendi műanyag ajtók fehérlettek, Michelle nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy szebbé tegye a lakóhelyét. Az otthonod egy tükör, amely pontosan megmutatja, milyen az életed. Amint Lou szemügyre vette az elhanyagolt, málló oromzatot, arra gondolt, hogy nem kevés igazságtartalma van a mondásnak. Teljesen átázott, mire a házhoz ért. A hajából és az orrából patakokban csurgott az esővíz, a cipője nedvesen cuppogott. Lou bekopogott a mustárszínűre festett ajtón, amelynek árnyalata a rossz bélműködés eredményeként távozó ürülékre emlékeztetett. Azonnal kinyitották. – Hát, ez gyors volt… Ó! – mondta Michelle, szorosan összefogva meztelen testén vékony, babarózsaszín szaténköntösét. A haja felfelé állt, mint a szögesdrót tüskéi. Nyilvánvalóan másvalakire számított. – Jaj, ne haragudj. Azt hittem, Craig az. Elszaladt cigiért. Mindjárt itt lesz – tette hozzá zavart mosollyal, de véletlenül sem kérdezte meg, hogy került Lou a küszöbére ebben a szakadó esőben. Mintha attól félt volna, hogy a válasz harminc másodpercnél tovább fog tartani, főleg, amikor rájött, hogy Lou szempillája nem csak az eső miatt nedves. – Arra gondoltam, esetleg van egy kis időd, de látom, hogy nincs – mondta Lou. – Sajnálom, de tényleg ez a helyzet – válaszolta Michelle, és a pillantása már Craiget kereste Lou feje felett. Közben azt gondolta, mekkora illetlenség előzetes egyeztetés nélkül beállítani valahová, így teljesen jogosnak tartotta, hogy ne hívja be. – Rendben – felelte Lou mosolyogva. – Meg is érdemlem, amiért nem hívtalak fel indulás előtt. – Ne haragudj, Lou, de Craig és én… csak hétvégeken látjuk egymást, így minden együtt töltött perc aranyat ér. – Oké, értem. Nem kell szabadkoznod. – Csak remélni merte, hogy ismét elszabaduló könnyeit jól álcázza az eső. – Figyelj, felhívlak, amint elment – ígérte Michelle. – Oké. – Akkor, szia. És még egyszer bocsi. – Azzal be is csukódott az ajtó Lou orra előtt. Lassan, de a gesztus felért egy becsapással is. Lou visszafordult. Útközben elhaladt egy magas, beesett szemű, ápolatlan külsejű férfi

mellett, akinek több pírszing volt az arcán, és a nyakát egy furcsa, sötétkék tetoválás csúfította el. Egy csomag Embassyt bontott ki éppen, aminek a csomagolását a járdára dobta. Alaposan végigmérte Lout, amikor egymás mellé értek. Szinte szennyezett a pillantása. Ő lenne az? A legjobb pasi, akit valaha a hátán hordott a föld? Nem, az lehetetlen, gondolta Lou. A vizes cipőben való cuppogástól megfájdult a lába. Az eső vigasztalanul ömlött, és még a tárcája sem volt nála, hogy taxit hívjon. Az, hogy visszamenjen Michelle-hez, és kölcsönkérjen tőle egy ötöst, megszakítva ezzel a kukabúvár küllemű Craiggel megkezdett etyepetyét, nyilvánvalóan nem jöhetett számításba. Nem volt más választása, mint gyalog megtenni a hazafelé vezető utat. Ezen a napon senki sem hitetlenkedett volna, ha Lou azt állítja, hogy minden összeesküdött ellene, még az elemek is.

31. fejezet Phil ezúttal tévedett. Sue Shoesmith hét teljes napig várt, mielőtt egy SMS formájában kapcsolatba lépett vele. Phil már-már azon volt, hogy beadja a derekát, és felhívja a nőt, de természetesen örült, hogy volt türelme várni, mert így nem ő lett a kezdeményező. Ráadásul így teljesen egyértelművé vált, hogy a mohaszemű akar tőle valamit – nem mintha eddig nem lett volna nyilvánvaló. HELLÓ, MR AUDI TT. CSAK TUDATNI AKAROM, HOGY A KOCSI SZUPERRR. DE VAN EGY KIS GOND VELE. BEVIHETEM MEGMUTATNI? A férfi rögtön bepötyögte a választ. MIKOR LENNE JÓ? Alig küldte el, máris megérkezett a viszonüzenet. MA DÉLUTÁN? 5-KOR? A MAGÁÉ VAGYOK. NEM KAPCSOLOM KI A KÁVÉFŐZŐT. ERŐSEN KÉREM, ÉS FEKETÉN. 1 CUKORRAL. X Egek, ez a nő 300 szó/perc sebességgel ír, gondolta elképedten Phil a késedelem nélküli válasz láttán. Gyorsan cselekszik, minden értelemben. MEGPRÓBÁLOM FEJBEN TARTANI. Olyan simán vette a lapot, mint egy tapasztalt kártyás. És az összes megtakarítását rátette volna, hogy nincs baj a kocsival. – Salátát? – kérdezte Deb, és a megdöbbenéstől kirázta a hideg. – Igen, salátát kérek és buborékos ásványvizet – ismételte meg Lou a Malstone Garden Centre kávéház pincérnőjének, aki már ment is, hogy leadja a rendelést, nemcsak Lou diétás menüjére, hanem Deb lasagnéjára is. – Csak azt ne mondd, hogy téged is elkapott ez az egészséges étkezés őrület – motyogta Deb. – És éppen most, amikor meg akarjuk nyitni világhíres artériaelzáró éttermünket! Lou felnevetett. – De bolond vagy! Mi rossz van abban, ha megkívántam egy friss, ropogós salátát? Ami egyébként sem olyan spártai, hiszen tortillachipsszel és sajttal van megszórva. – Istenemre mondom, Lou, hogy az utolsó találkozásunk óta is fogytál. Úgy nézel ki, mint a két piszkafalábon járó szexualitás. – Hagyd már abba! – dohogta Lou. – Miért, ha ez az igazság? Csak azért nem szóltam eddig, mert tudom, hogy az anyád is örökké a súlyoddal macerál, és nem akartam, hogy azt hidd, én is beálltam a „figyeljük meg, mennyit adott le Lou” klub tagjai közé. Fogyókúrázol? – Tudod, Deb, azt hiszem, az utóbbi három év minden egyes napját új fogyókúrával kezdtem, és már délre elbuktam mindegyiket. Úgy gondolom, ha most fogytam, azt nem az étrendemnek, hanem a szemétcipelésnek köszönhetem. Meg a konténerpakolásnak. Kifárasztja a testemet, és mivel gyakran megszomjazom, sok vizet iszom. Hát nem ironikus, hogy akkor kezdtem el fogyni, amikor eszembe sem jutott, hogy fogyókúrába kezdjek? – Tök mindegy. A lényeg, hogy jól nézel ki – mondta Deb, majd ijedten hozzátette: – Ami nem jelenti azt, hogy korábban rosszul festettél volna. – Egész másképp érzem magam – vallotta be Lou. – Sokkal jobban alszom, és több bennem az erő. És annyira élvezem ezt az új állapotot, hogy eldöntöttem, nem fogom étellel vigasztalni magam. – Mit mondjak, jó neked – sóhajtotta Deb, de azt már nem kérdezte meg a barátnőjétől,

hogy miért kellene étellel vigasztalnia magát annak, akinek minden rendben van a háza körül. – De a pudingjaimat imádom – vallotta be Lou, és pajkosan elvigyorodott. – Nos, akkor remélem, a saláta után eszel egyet. Én is könnyebben rászánom magam egy dupla adag Rocky Roadra, ha a barátnőm nem jelenti ki egy uborka elrágcsálása után, hogy jóllakott. – Ne aggódj. Ha eljön az a nap, amikor nem leszek képes élvezettel megenni egy desszertet, nyugodtan lelőhetsz. Én nem leszek olyan, mint Victorianna. Deb megrázkódott. – Ennyi szörnyűség után jobb lesz, ha rátérünk az üzletre – mondta, és megforgatta a chipsét a csípős, krémes chiliszószban. – A legnagyobb probléma az épület. Azt kellene először megoldani, ami nem lesz könnyű, hacsak nem döntünk úgy, hogy máshol nyitunk üzletet. Például Wakefieldben. Egyszerre rázták meg a fejüket. Már csak szentimentális okokból is azt szerették volna, ha a Casa Nostra Barnsley-ban nyílik meg. A szülővárosukban. – Semmit sem találtam az ingatlanosoknál, kivéve a Pitterly Lane-en a régi kebabbüfét. – Ami nem éppen központi fekvésű – jegyezte meg Lou. – Kivéve, ha drogot akarunk árulni. Felejtsük el. – Szerintem is. – Egyet tehetünk: várunk. – A csodára. – Vagy egy tündér keresztanyára. Aki még aznap délután meg is érkezett, különös módon egy hat láb magas konténerkölcsönző és vaskereskedő személyében, akinek volt egy képzeletbeli ikertestvére és egy német juhászkutyája. Míg Deb kifizette a számlát, Lou felhívta a lakástelefonját, hogy az esetleges üzeneteket lehallgassa. Korábban ő is hagyott egyet Keith Featherstone-nak, amiben megfenyegette, hogy hivatalos útra tereli az ügyet, ha délig nem jelentkezik. De a délelőtt folyamán csak egy üzenet érkezett a készülékre, és az nem Featherstone-tól volt – és nem is Michelle-től, aki az ígérete ellenére nem telefonált. Helló, Tom Broom vagyok. Remélem, jól van. Eszembe jutott valami. Azt mondta, helyiséget keresnek a leendő kávéházuk számára. Nos… lehet, hogy tudok segíteni. Felhívna, ha megkapta ezt az üzenetet? Köszönöm. Viszhall. Lou késedelem nélkül beütötte a férfi számát. Amilyen szerencsés, biztosan az üzenetrögzítővel tud csak beszélni, gondolta, de legnagyobb meglepetésére és örömére mély férfihang vette a hívást, ami nagyon távol állt a rögzítő géphangjától. – Halló! – Ó… jó napot. Lou vagyok. Csend. Nagyon, de nagyon zavarba ejtő csend. Nyilvánvalóan elfelejtette, hogy így hívják. – Hm… Lou Winter, a The Faringdales 1.-ből. – Igen, igen. Bocsásson meg, tudom, hogy ki maga. Csak valami baj van a vonallal. Mintha elment volna egy pillanatra – magyarázkodott a férfi. – Ó… Visszahívjam? – Ne. – A férfi hangja olyan volt, mintha szórakoztatná a beszélgetés. – Éppen autóban ülök. – Jaj, nehogy karambolozzon miattam. – Ne aggódjon, most nem vezetek. Ülök, és a szendvicsemet eszem. De a térerő nem

valami jó errefelé. – Értem. Mintha mondani akart volna valamit… – Ja, igen. Úgy jó húsz perc múlva már a vaskereskedésben leszek. Oda tudna jönni? – Igen, igen – felelte Lou kicsit meglepetten. Még valami mást is mondott a férfi, de megint elment a térerő, és vele együtt a vonal is. – El tudsz ugrani velem valahová? – kérdezte Lou Debtől, már a kávéház folyosóján. – Persze. Ma délutánra ez volt az egyetlen programom. De miért? Hová megyünk? – Az imént beszéltem a konténeres emberemmel, aki azt állítja, hogy tud segíteni az épületprobléma megoldásában. – Vezess! – kiáltotta Deb, és belekarolt a barátnőjébe. – Szóval, nem akarod elmondani, hogy a) miért keres nekünk helyiséget a te konténeres embered, b) miért emlegeted a te konténeres emberedként, c) ki is pontosan a te titokzatos konténeres embered? – Deb vigyorogva bekapcsolta a biztonsági övet. Lou az egyszerűség kedvéért az elején kezdte. Beszámolt a barátnőjének az újságcikkről, amely nyomán rendbe tette a fiókjait a munkahelyén. Azzal folytatva, hogy hazament, és nekiállt kitakarítani a konyhát, majd az egész házat, ám rá kellett jönnie, milyen nehezen lehet túladni a szeméten, és akkor, hazafelé menet, meglátta Tom Broom nevét egy konténeren. Arról, hogy a kelleténél sokkal gyakrabban gondol Tom Broomra, egy szót sem szólt, arról meg pláne nem, hogy a fantáziáiban csókolózni szokott vele. – Hogy néz ki? – kérdezte Deb. – Tetszene neked – válaszolta Lou. – Mondhatni, a zsánered. – Haja? – Fekete. – Szeme? – Kettő. – A színére vagyok kíváncsi, te liba! – Szürke. – Aha. Pontosan ide akartam kilyukadni. Honnan tudod, hogy milyen színű a szeme? – kérdezte Deb, és mutatóujjával, mintha súlyos vádat hozna fel ellene, Lou felé bökött. – Ez az első, ami feltűnik rajta az embernek – felelte Lou tényszerűen. – Van valami, Lou Winter, amit nem akarsz elmondani nekem? – Nincs – hazudta Lou. – Tudod, hogy úgy nem szoktam megnézni a férfiakat. Lehet, hogy Lou nem tudott parancsolni a szívének, amit azért időnként rabul ejtett valaki, de azt már ő döntötte el, hogy ilyen helyzetben mit csináljon. Az, hogy nem tett semmit, azt is jelentette, hogy senki sem sérült meg, amit nem lehetett elmondani akkor, ha az ember viszonyt kezdett valakivel. Lou bevezette Debet a vaskereskedésbe, és elégedetten figyelte, ahogy barátnője elismerően végigmérte Tom Broomot és nagy, erős testét. Azt is észrevette, hogy Tom szeme mennyi melegséggel villant Debre, miközben kezet ráztak. Persze nem csoda, ha vonzódnak egymáshoz, gondolta Lou. Mindketten egyedülállók, magasak és szépek. De mivel Lou is ember volt, kissé kiábrándítónak találta ezt a tényt. Clooney azonban senki mással nem törődött, csak vele. Örömteli vakkantásokkal üdvözölte, és izgatottan körbeugrálta. – Rég nem láttuk egymást, igaz, öregfiú? – kérdezte Lou, majd barátságosan megpaskolta a kutya nyakát. – Jöjjenek – mondta Tom. – Meghívom magukat egy kávéra. Tom átvezette őket a szomszédos, szegényes kávézóba. Lou és Deb leült egy töredezett műanyaggal borított padra, Tom pedig elment a pulthoz a kávéért.

– Hogy lehet ennyi vendég egy ilyen lepusztult helyen? – dünnyögte Deb. – Alig több ócska talponállónál, és tömve van. Nagydarab, izmos emberek vették őket körül. A legtöbbjük hasfakasztó reggelijét fogyasztotta. A bögrék, amelyekből ittak, egy gyengébb embernek biztosan lehúzták volna a kezét. A levegőnek zsír- és sültszalonna-szaga volt. Semmi sem illett semmihez. A kicsorbult tányérok és bögrék között véletlenül sem lehetett felfedezni két egyforma darabot. A bíborszín mennyezethez képest betegesen sápadtnak tűntek a világossárga falak. A pult mögött álló kemény vonású, bögyös nőnek egy pirinyó rádió szolgáltatta a háttérzenét. A kötényén a következő írás volt olvasható: Nigella\'7b12\'7d csak harap, de én egészben megeszlek. Tom tálcával a kezében megállt az asztaluknál. Látszott, hogy megbecsült vendégnek számít, máskülönben nem tudott volna három ép bögrét szerezni – egy pöttyöset, egy csíkosat és egy Bovril feliratút. – Lehetek én az anyuka? – kérdezte, miközben eltúlzott odaadással letette eléjük a bögréket. Te hülye, hülye, hülye. Hát nem jutott az eszedbe valami jobb? Hogy feledkezhettél meg arról, amit a konténerben láttál? Tom a legszívesebben fenékbe rúgta volna magát. – Szóval? – kezdte Deb. – Lou azt mondja, hogy valami izgalmas dolgot szeretne megosztani velünk. – Nos – kezdte Tom, bocsánatkérő pillantást vetve Loura. – Eddig azért nem mondtam semmit, mert nem akartam inzultálni a hölgyeket. Tényleg kíváncsiak a mondandómra? Lou és Deb bólintott. – Talán említettem, hogy egy üzlethelyiséget szeretnék a figyelmükbe ajánlani. – Rajta! – kiáltották a nők izgatottan. – A May’s Café az. Ahol most önök is ülnek. Bár az „y” leesett a cégérről, így Ma’s… Caféként él a köztudatban. Megint csak akkor kapott észbe, amikor kimondta a szót. Miért lyukad ki mindig annál a témánál, amit minden erejével kerülni szeretne? A beálló csendben a nők arcát fürkészte. Pontosan az történt, amire számított. Mindkét nőnek leesett az álla. – Nem tűnik igazán… – kezdte Deb diplomatikusan. – Engedjék meg, hogy befejezzem – kérte Tom. – May szeretné felmondani a bérletet. Nem azért, mert nincsenek vendégei. Ha hiszik, ha nem, kora hajnaltól késő estig nincs megállása. Láthatták, milyen sok teherautó parkol odakinn. És a forgalom csak nőni fog, ha lebontják a gyárat, és megépítik a helyére tervezett luxuslakásokat és bevásárlóközpontot. Egy magánbefektető vásárolta meg a területet. Valami amerikai, aki mielőbb szeretné elkezdeni a munkát, és rekordidő alatt be is akarja fejezni. Úgy tudom, már fél Lengyelországot felvette, tehát jó esély van rá, hogy így is legyen. Volt szerencsém látni a terveket, és mondhatom, nagyszerűek. Természetesen vállalnak némi kockázatot, ha korábban megnyitják a kávéházukat, mert ahhoz, amit maguk szeretnének, nem biztos, hogy ez a vendégkör a legmegfelelőbb. A környék egyelőre nem a virágzó kereskedelemnek köszönheti a hírnevét. De ezt talán ellensúlyozza az alacsony bérleti díj. Egyelőre átvehetnék az egységet így, ahogy van, aztán idővel átalakíthatnák úgy, ahogy szeretnék. Tényleg jól megy a bolt. Deb és Lou összenézett, mintha azt próbálnák kiolvasni egymás szeméből, hogy mire gondol a másik. De a totális zavarodottságon kívül semmit sem láttak. – No és miféle ember a tulaj? – kérdezte Lou. – Nagyszerű fickó. Mondhatni, fantasztikus. Én is tőle bérlem a boltot – mondta Tom szeretetteljes hangon. – Abszolúte fair, teljesen megbízható, rendkívül jóképű, magas… – És hogy tudnánk kapcsolatba lépni vele? – kérdezte Deb. – Jó lenne tudni, mennyit kér ezért a…

– Kérdezzék meg tőle – javasolta Tom. – De hol találjuk? – kérdezte Lou. Tom áthajolt az asztal felett, és mintha valami szupertitkos dolgot közölne, Lou fülébe súgta: – Itt ül magával szemben, a világ leggusztustalanabb bögréjével a kezében. – Megcsóválta a fejét. – Maga sohasem tanul? – Hát persze! – kiáltott fel Lou. – Kitalálhattam volna, hogy maga az! Csak azt csodálom, hogy a hasonlóan jóképű ikertestvérét nem vetette be. – Megfordult a fejemben – válaszolta Tom. Szemében vidámság lobbant, miközben elmosolyodott. – Még hogy magas, jóképű fickó! Ahogy azt maga elképzeli! – Deb ugyancsak mosolyogva megcsóválta a fejét, majd Louhoz fordult: – Ezt meg kell beszélnünk. – Amúgy is magukra kell hagynom önöket, hölgyeim. Ma különösen sok a munka; mindenki konténerért rágja a fülemet – mondta Tom, és egy nagy fintorral megitta az utolsó korty kávét. – Gondolják végig az ajánlatomat. Az építkezés sokat fog lendíteni ezen a városrészen. Ne higgyék, hogy magukra akarom erőltetni a bérleményt. Amilyen jól megy a bolt, nem jelent problémát, hogy kiadjam. – Tudatni fogjuk, hogy döntöttünk – ígérte Lou. – Amilyen gyorsan csak lehet. – Rendben – mondta Tom, miközben felállt. – Addig nem ajánlom másnak. A szavamat adom. Viszlát, Debra. Örülök, hogy megismertem. Remélem, még találkozunk. – Viszlát – mondta Deb kedvesen. – Én is örülök, Tom, a találkozásnak. – Minden jót magának is. – Tom Loura kacsintott, és már ott sem volt. – Szóval ez a te híres Tom Broomod – jegyezte meg Deb, miután a férfi elment. – Nem az enyém – tiltakozott Lou. Közben azt kívánta, bár kettévághatná magát, mert akkor az egyik felével igényt tarthatna a férfira, míg a másik tovább tenné otthon a házastársi kötelességeit. – Egyébként mit gondolsz róla? – Nagyon helyes pasi – mondta Deb nem kis nyomatékkal. – De most hagyjuk. Ráérünk később is ízekre szedni. Előbb az üzleti dolgokat kellene megvitatnunk. A szó szoros értelmében vett üzletét.

32. fejezet – Nem értem – mondta Sue Shoesmith. – Valami fémes hangot hallottam vezetés közben, erről akartam beszélni, de mostanra, úgy tűnik, elmúlt. Nyilván valami csoda folytán, gondolta Phil. – Lehet, hogy csak honvágya volt, és vissza akart jönni ide – tréfálkozott, miközben a nő kezébe adott egy csésze kávét. – Feketén, egy cukorral, pontosan úgy, ahogy a hölgy leadta a rendelést. A nő arcán felragyogott az elégedettség mosolya. – Köszönöm. – Kérem, foglaljon helyet. – Phil előzékenyen kihúzott neki egy széket, és amikor a nő megborzongott, megkérdezte: – Talán fázik? Bekapcsoljam a fűtést? Igazi úriember, állapította meg magában Sue. – Nem, köszönöm, jól vagyok. De nem szeretném feltartani. Szombat este van, biztosan menne már haza. Phil alig hallhatóan felsóhajtott. – Nincs semmi, ami miatt sietnem kellene – mondta halkan, és zavartan lesütötte a szemét. Arra gondolt, egy gyors témaváltással próbára teszi a nőt – ha visszakanyarodik az iménti kérdéséhez, kiderül, mennyire érdekli az ő magánélete. – Mondja, hogy viselkedik a kocsi? – Fantasztikus. És észrevettem, hogy az utóbbi időben egyre többen megfordulnak utánam. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem új keletű dolog – bókolt Phil, majd szélesen elmosolyodott, és addig mesterkedett, míg egybe nem kapcsolódott a tekintetük. – Ó, köszönöm, ez igazán jólesett. Maga nagyon kedves. De ami az autókat illeti – egy Audi TT mégiscsak nagyobb feltűnést kelt, mint az én kisautóm, nem? – Ha engem kérdez, mindkettő gyönyörű. – Phil elővett egy bonbonosdobozt, kinyitotta, és egy tányéron elrendezett néhány tetszetősen megformázott pralinét. Nagyon elégedett volt önmagával. – Ez a saját, külön bejáratú csokoládém. Már az is szerencsés, aki láthatja, magát viszont arra kérem, hogy ossza meg velem. – Hadd érezze magát különlegesnek, gondolta Phil. És az osztozás szó sem volt véletlen. Volt benne jó adag intimitás. Sue elvett egy bécsi bonbont a tányérról, amelyet a férfi figyelmes, nagy borravalóra játszó pincérként tartott elé. – Hogy is mondta? Azért jár Audival, mert nincsenek gyerekei, akiket szállítania kellene? – kanyarodott vissza a nő ahhoz, ami a legjobban izgatta. Ez gyorsan ment, állapította meg Phil, és gondolatban gratulált magának. – Eltalálta. Tényleg nincs gyerekem. A feleségem sohasem akart. A házasság előtt még nagy családot terveztünk, de amint kimondtuk az igent, meggondolta magát. – Ó, ne! – sajnálkozott Sue amolyan „azt a rohadt kurvát” pillantással. – És maga? Férjnél van? Van gyereke? – érdeklődött lágy hangon Phil. – Nem. Még nem sikerült megtalálnom Mr. Igazit. Volt szerencsém néhány Mr. Tévedéshez, és egy Mr. Borisszához is, de az Igazi mindeddig elkerült. És maga? Még mindig házasságban él? Phil lassan biccentett. – Félig-meddig. Névleg még együtt vagyunk, de mindketten éljük a magunk életét. Ami engem illet, nem így képzeltem el a családot, de ez van.

Sue megértően bólogatott. – Egek, ahogy most hallgat, biztosan a szokásos maszlagra számít. Látom a szemén – jegyezte meg túlontúl harsány nevetéssel Phil. – „A feleségem nem ért meg engem.” Valami ilyesmit szoktak ilyenkor mondani… Ez volt ám a szép blöff. És mindjárt kettő, dicsérte magát. A nő teljes odaadással figyelte. – Nem, dehogy – tiltakozott hevesen. – Tudja, a feleségem… Bár talán nem is kellene ezt magának elmondanom. Ismeri a férfiakat… Mi nem beszélünk ki magunkból semmit, mint a nők. Hajlamosak vagyunk magunkban tartani a legnagyobb problémákat is. Sue megértően előrehajolt. – Mondja csak el nyugodtan, ami a szívét nyomja. Én nagyon jó hallgatóság vagyok. Phil drámaian felsóhajtott. – A feleségemnek néhány évvel ezelőtt… volt egy viszonya. Bár nehéz bevallani, majdnem belehaltam. Természetesen nem állítom, hogy az egész az ő hibája volt. Biztosan közrejátszott benne az is, hogy túl sokat dolgozom, és én szamár, azt hittem, hogy néhány szép ékszer ellensúlyozza majd az örökös távollétemet. – Úgy tudta, a nők ellenállhatatlannak tartják azt a férfit, aki képes beismerni a hibáját. Így lett a negatívumokból pozitívum. – Végül visszajött hozzám, de már akkor is mindketten tudtuk, hogy a házasságunkból gyakorlatilag semmi sem maradt. Ő a ház egyik felét használja, én a másikat. Ha nem akarunk, nem is találkozunk. Ez mesteri húzás volt. A külön hálószobákra való utalással egyben érzékeltette azt is, hogy nagy házban lakik. – Idegenek lettünk egymásnak. Már a jegygyűrűmet sem hordom. – Bizonyítékként felemelte a kezét. – A feleségem helyes nő, de idebent (megpaskolta a szívét) már semmit sem érzek iránta. – Mindig is úgy tartotta, hogy nem szabad befeketíteni a volt házastársat. Ezzel, Lou női magazinjaiban legalábbis ezt olvasta, még a legszentebb férfi is csak rontani tudott a helyzetén. És nem csak ezt az egy dolgot tanulta meg belőlük, amikor a vécén ülve átlapozta őket. A többségük betekintést nyújtott a nők lelkivilágába, és ez időnként kapóra jött neki. – De hát ez annyira szomorú – mondta Sue nagy beleéléssel. – Jelen pillanatban úgy látom, hogy karácsonyra már a házunkat is eladjuk, és a legjobb úton leszünk a válás kimondása felé. Ennek a lehetetlen helyzetnek a fenntartása egyikünknek sem lenne jó. Új év, új kezdetek… Tudja, hogy van ez. Sue mintegy véletlenül a férfi kézfejére ejtette a kezét, és megszorította. – Figyeljen. Én egy ügyvédi irodában dolgozom titkárnőként. Ha bármilyen segítségre van szüksége az üggyel kapcsolatban, csak szólnia kell. A legnagyobb örömmel állok a rendelkezésére, és szívesen összehozom a megfelelő személyekkel. Nem mintha ügyfelekre vadásznék… – Köszönöm – mondta Phil megsebzett pillantással. – Maga nagyszerű nő, és én borzasztóan örülök, hogy az útjaink keresztezték egymást. Mit szólna, ha… – Zavartan elhallgatott, mintha nagy harcot vívna önmagával. – Igen? – Sue pupillái olyan sötétek és hatalmasak voltak, mint egy barlang. – Azt akartam kérdezni, hogy… eljönne velem egyszer ebédelni? De aztán eszembe jutott, hogy még mindig házas vagyok, és nem szeretném, ha maga kellemetlen helyzetbe kerülne emiatt – magyarázta Phil. – Az lesz a legjobb, ha hagyjuk az egészet. Ostoba ötlet volt, Phil fiam. Nem tudom, hogy képzelted… – Nem, nem! Én egyáltalán nem bánnám, ha újra találkoznánk! – csapott le Sue a félszeg meghívásra.

Phil szeme felragyogott. – Tényleg? Hűha… Remek! A nő távozni készült. – Tudja a telefonszámomat. – Tudom. Phil az ajtóhoz kísérte vendégét, ahol lehajolt hozzá, és adott az arcára egy puszit. Zavarban lévő kamaszok viselkedtek így, és a férfinak pontosan ez volt a célja – hogy a nő meglássa a benne élő kamaszt. – Viszontlátásra, Phil Winter. Maga nagyon kedves ember, tudja? – Miközben beszélt, legalább kétszáz wattos mosoly ragyogta be az arcát. – Viszontlátásra, Zöld Szemű Hölgy. – Hűha! Ez nagyon szépen hangzott! – lehelte a nő levegő után kapkodva, valahogy úgy, ahogyan Marilyn Monroe lihegett, amikor azt énekelte: „Boldog születésnapot, elnök úr.” Phil nézte, ahogy Sue odabilleg az autójához, és közben arra gondolt, milyen egyszerű is a női agy. Egy sémára működik az összes, és már pár ígéret elegendő ahhoz, hogy az ember elérje náluk, amit akar.

33. fejezet A következő hét keddjén Lou beállt a Café Joseph parkolójába. Nem az étel miatt választották ezt a helyet, az felejthető volt, hanem a fekvése miatt. Deb számára, akinek aznap éppen a környéken volt üzleti megbeszélése, és egyébként sem volt időmilliomos, éppen útba esett, így kézenfekvőnek tűnt, hogy ide jöjjenek. Lou a megbeszéltek alapján nemcsak magának, hanem Debnek is rendelt, hogy még több időt takarítsanak meg. A tinihormonoktól duzzadó pincér éppen felszolgálta a két lattét, amikor Deb ledobta magát a Louval szemközti székre, már ha ledobásnak lehetett nevezni, amikor egy nádszálvékony nő helyet foglal valahol. – Egek, de örülök, hogy itt vagyok! – kiáltotta. – Nehéz volt a délelőttöd? – Nem. Egyszerűen csak örülök. Annak, hogy itt vagyunk, és megbeszélhetjük a… tudod, mit… A pincér felkapta a fejét. Nyilvánvalóan a rejtélyesen hangzó „tudod, mit” okozott neki fejtörést. Mi van, ha ezek ketten már a házasságukat tervezik? Vajon melyik fogja viselni a frakkot? Bár mindkettőt kifejezetten femininnek látta, sohasem lehetett tudni. És mintha a vörös nem úgy nézne ki, mint a múlt alkalommal. Valahogy szexisebb lett, és mintha jobban kihúzná magát. Olyan benyomást keltett, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg. – Nos, volt néhány napunk, hogy végiggondoljuk a dolgot. Mire jutottál? – kérdezte Deb. Lou vett egy mély lélegzetet. – Szerintem vágjunk bele. – Szerintem is. – Nem tudom elhinni, Deb! – Én sem, Lou! Tapsolni kezdtek örömükben. – Én már a berendezésről gondolkodom – folytatta Lou. – Semmi okunk arra, hogy ne vigyük végbe azt, amiről utoljára beszéltünk. Ha lecsupaszítjuk a belsőt, és kialakítunk egy amerikai típusú étkezőt, padokkal, asztalokkal, akkor szinte rögtön belevághatunk az első fázisba. Ami azt jelenti, hogy autósbüféként működnénk egészen addig, amíg a kávéházat nem tudjuk beindítani. Deb megpróbálta maga elé képzelni a felvázolt képet. Neki mindig is tetszett a régimódi tejivókat idéző felfogás. – Benne vagyok. De csak átmeneti megoldásként – mondta végül. – Akkor most mielőbb beszélnünk kell Tommal. Szükségünk van a pontos méretekre, meg kell kérdeznünk a bérleti díjat, aztán be kell szereznünk az átalakításhoz pár árajánlatot. – És ha ez megvan, elmegyünk a bankba. – Lou alig tudta megállni, hogy ne sikoltozzon izgalmában. – Ugyanúgy fogom prezentálni a tervünket, mint a múltkor. Úgy rémlik, akkor elégedettek voltak az elképzeléseinkkel. Letöltöttem az internetről egy csomó amerikai típusú büfét ábrázoló képet, további inspirációnak. És nem utolsósorban ott van a mappa az eredeti elképzelésekkel. Azt hiszem, jobban jönnénk ki, ha helyi vállalkozókra bíznánk a munkát, én legalábbis nem vagyok oda a nagymenőkért. Másrészt őket érjük el a leggyorsabban. Az a legsürgősebb, hogy mielőbb megnézzék a helyszínt, és árajánlatot adjanak. – Akkor gyorsan találnunk kell egy nevet – sóhajtotta Deb. A Ma’s Cafét érzelmi okokból nem akarta megtartani. Nem lett volna fair Louval szemben. Közben megérkeztek a szendvicseik. A kiszolgálás gyorsaságára igazán nem lehetett

panaszuk. – Szóltál már Philnek? – kérdezte Deb. – Említettem neki, hogy közös vállalkozásba kezdtünk – felelte Lou. – És? Hogy reagált? Lou válaszként megvonta a vállát. – Nem igazán érdekel – mondta végül. – Azt gondolja, nagy hibát követek el, de ezzel nem fog megállítani. Ráadásul tényleg azt hiszi, hogy az üzleti világ nem nőknek való. De az is lehet, hogy csak a sovinizmusa beszél belőle, mert az nem zavarja, hogy én csinálom a könyvelését. Ingyen. Meghallgatom, amit mond, de ebben a kérdésben nem vagyok hajlandó vitát nyitni vele. – Egyébként rendben vannak köztetek a dolgok? – kérdezte Deb tapintatosan, miközben letépdeste marhahúsos szendvicse széléről a zsíros részeket. – Igen, persze – vágta rá Lou nem éppen meggyőző mosollyal. – Bár még neheztel rám a múlt hétvége miatt. Úgy tűnik, engem hibáztat, amiért Des nem veszi meg tőle azt az autót, bár a kérdés már azelőtt eldőlt, hogy átlépték volna a küszöbünket. Én azonban lehordtam a kölyköket, és ellentétet szítottam Des és Celia között. Pedig nem tettem mást, csak eltoltam magamtól azt a nyomorékot, amikor a konyhában megkörnyékezett. Csupán egy lépés hiányzott a teljes fúzióhoz… – Még hogy te szítottál köztük ellentétet… Nem kellene örökké rád másznia. – Tudod, mi az érdekes? Hogy igazából nem mászott rám soha. – Persze hogy nem, Des nem ostoba. De már valószínű attól is begerjed, ha elmegy a végső határig. Mintha így akarná demonstrálni az erejét. Elég fura. – Celia reakciójából ítélve ez előfordult már máskor is. – Ebben, látod, biztos vagyok. Azzal, hogy Des gyakorlatilag semmit sem csinál, olyan látszatot tud kelteni, mintha a nők túlreagálnák a dolgot, így mindig megússza – vélekedett Deb. A zsíros marhahússal már korábban feladta a küzdelmet – egyszerűen félretolta, és csak a mézes bagettet meg a salátát ette meg, amit kifejezetten finomnak talált. Gondolatban fel is jegyezte képzeletbeli jegyzetfüzetébe: Mézes bagett. – Aznap, magam sem értem, hogyan, tényleg sikerült mindenkit felbosszantanom. És még csak el sem terveztem. Mégis úgy viselkedtem, mint egy felhúzott géppisztoly. Épphogy le nem puffantottam őket. – Le kellett volna – vélte Deb. – De most az egyszer legalább kiálltál magadért. – Pontosan ilyen típusú sokkra volt szüksége Desnek, nem gondolod? – kérdezte megerősítést várva Lou. – Nem. Egy jókora seggbe rúgásra lett volna szüksége. Nem tőled, hanem Philtől. És nem most, hanem réges-régen. Kár, hogy a férjed nem olyan ember, aki kiállna érted egy ilyen helyzetben. Lou szinte beleolvadt egy pikáns kis fantáziába, amelyben Tom egyszerűen lehúzta róla Dest, aki ezt követően a szoba legtávolabbi sarkában katapultált. – Mint Tom – jegyezte meg Deb, mintha olvasna Lou gondolataiban. Lou háta megmerevedett. – Tom? – visszhangozta, és közben próbált úgy tenni, mintha azt sem tudná, kit takar a név. – Igen, Tom. Olyan erős fickó, nem gondolod? És kifejezetten védelmező típusnak tűnik – tette hozzá Deb álmatagon. – Igen. Azt hiszem, tényleg az – értett egyet Lou, de közben kerülte a barátnője tekintetét. – Bár így még sohasem gondoltam rá.

– Ha már a témánál vagyunk, fel kellene hívnunk, hogy megbeszéljünk vele egy találkozót. Gondolom, ezt rád bízhatom. Jó lesz újra látni. Nagyon helyes pasi. Lou a kávéját kortyolgatta. Biztosra vette, hogy Debnek tetszik Tom, de nem merte megkérdezni. Nem akarta hallani a választ. – Khm… Maga az, Tom? – kérdezte Lou, bár pontosan tudta a választ. – Helló, Lou, hogy van? Bármilyen ostobaság, mégis úgy érezte, mintha a gyomrába egy nagy pohár vodkát öntött volna valaki, és mindezt pusztán attól, hogy kimondta a nevét. – Jól, köszönöm. És maga? – Én is jól vagyok. – Hát ez nagyszerű. Szuper – motyogta Lou idegesen. – Egyenesen pompás. Majdnem olyan nehéz volt beszélgetni vele, mint annak idején Wayne Jessoppal. Bár még csak tizenöt évesek voltak, Lou pontosan tudta, miért hívta fel a fiú. Randizni akart vele, de csak öt perc mentegetőzés meg egy csomó üres frázis után merte kinyögni, hogy „akarszjárnivelem”? Így, egy szuszra. – Tom, azért hívom, mert érdekel bennünket a bérlemény, és szeretnénk találkozni magával, hogy megbeszélhessük a legfontosabb dolgokat. – Rendben – mondta Tom. – Nagyon sajnálom, hogy nem voltak itt ma délelőtt, és nem látták a kávézó kilincsét egymásnak adó embereket. Akik nem számíthattak másra, csak Mayre meg a vacak szalonnájára. Csak a jóisten tudja, mekkora fellendülést hozna, ha jó kaják lennének az étlapon. – De miért akar kiszállni, ha ennyire sikeres? – kérdezte Lou. – Azért, mert el akar költözni a lányaihoz Ausztráliába. – Ó! Remélem, a vendégkörét nem viszi magával – jegyezte meg mosolyogva Lou. – Ezt nem garantálhatom. De ha megtörténik, megígérem, hogy visszatérítek maguknak háromhavi bért. – A hangján érezni lehetett, hogy ő is mosolyog. – Akkor már csak a helyet és az időt kell megbeszélnünk. Talán… az lenne a legjobb, ha nálam találkoznánk. A házamban. Már csak azért is, hogy kéznél legyenek a papírok meg a tervek. Ja, és van valami, amit eddig nem említettem. A kávéház felett van egy kis lakás is. Nem lakik benne senki, és fogalmam sincs, milyen állapotban van. De figyelmeztetnem kell, hogy tényleg nagyon kicsi. May raktárnak használja. Nincs külön bejárata, ezért nem lehet kiadni sem. Az lenne a legjobb, ha nála találkoznánk? A házában? – Nos, biztosra veszem, hogy mi is jól tudjuk majd hasznosítani. – Mit szólna a péntek estéhez, mondjuk… hatkor? – kérdezte Tom. – Gondolom, addigra mindketten hazaérünk a munkából. Talán nem követek el nagy hibát, ha Deb nevében is azt mondom, hogy ott leszünk. – Nálad. A házadban. – Akkor… mindent megbeszéltünk. – Én is azt hiszem. Kész öröm üzletet kötni magával, Mr. Broom. – Ahogy magával is, Mrs. Winter. – Hát… akkor, viszlát pénteken, hat körül. – Úgy van. Várom magukat. – Viszlát. – Lou lecsapta a mobiltelefonja fedelét. Arra gondolt, milyen jól kezelte az ügyet. Üzletasszonyhoz méltóan. És talán nagy baklövést sem követett el. Éppen betette volna a táskájába a készüléket, amikor újra csörögni kezdett. A kijelző szerint Tom hívta. – Helló. Már megint én vagyok. – Lou le merte volna fogadni, hogy vigyorog. Mi az ördögöt követett el megint, hogy kineveti?

– Helló. – Nem akarja tudni a címemet? Hoppá, gondolta Lou. – Hacsak nem követett valamikor, és nem tudja, hol lakom – folytatta Tom. Lou kétségbeesett nyögése nevetésbe fulladt. Egyszer, végül is, meg akarta nézni a telefonkönyvben, hogy hol lakik a férfi, de ott is csak az üzlet számát adta meg. A férfi diktálni kezdett; Lou gyorsan felírta a címet. The Eaves, Oxworth. Nagyon előkelően hangzott. Hirtelen úgy érezte magát, mint Anna a Famous five-ban.\'7b13\'7d Biztosra vette, hogy napok kérdése, és kezdetét veszi a nagy kaland.

34. fejezet Lou fejét csaknem szétvetették a kávézóval kapcsolatos ötletek. Állandóan félbe kellett hagynia a vacsorakészítést, hogy papírra vethesse csapongó gondolatait. Hétkor Phil is megjelent a konyhában, és egy „szia” után átpillantott az asszony válla felett, hogy megnézze, rá milyen kalandok várnak – gasztronómiailag. Aztán felment az emeletre átöltözni. Mindig ezt csinálta, egyetlen apró kivétellel. Ez volt a harmadik este, amikor nem tette fel a konyhai töltőre a mobilját, hanem magával vitte az emeletre. Vajon miért nem hagyja itt, ahogy mindig szokta?, kérdezte egy aprócska hang, amit Lou megpróbált figyelmen kívül hagyni. Nem akart analizálni, mert attól félt, hogy akkor újra végig kellene mennie a Kétségbeesések földjéhez vezető úton. Phil viszonyát követően volt egy időszak, amikor Lou minden szokásostól eltérő dolgot ízekre szedett a fejében: ha Phil nem ette végig a vacsorát, ha új alsóneműt vett, ha másfajta rágógumit rágott – mindent. Ugyanabban az őrült helyzetben találta magát, mint azok a nők, akik ingeket szagolgattak, idegen hajszálakat kerestek az autóban, vagy ébren töltötték az éjszakát, hátha a férjük álmában kikotyog valamit. És bár nem talált semmit, ami paranoiás félelmeit indokolta volna, nem tudott rendesen enni, és nem tudott normálisan gondolkozni. Mindez kifárasztotta érzelmileg, és valóban bolond módon viselkedett. Phil azt mondta, meg fog őrülni, és ha nem hagy fel az ostoba viselkedésével, a végén még meg fogja tenni, amivel vádolja. Ez arra ösztönözte a rémült Lout, hogy leküzdje a neurózisát. Az önmagával folytatott belső küzdelem minden pillanata maga volt a pokol. Az agya éjjel-nappal kérdésekkel bombázta, és ettől úgy érezte, ízeire szakad. Nem, sohasem fog visszatérni erre az útra, többé nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta a megszállott gyanakvás. Phil nem folytat viszonyt senkivel. Ennyi. De a telefonkérdés még sokáig ott motoszkált a fejében. Phil már rég megette a vacsoráját, sőt le is feküdt, de a gondolat még mindig ide-oda cikázott Lou agyában, és visszavisszatért ahhoz a különös viselkedéshez, amely Philt az utóbbi időben jellemezte – a folyamatos dúdolás és az új parfüm problémájához. Bármilyen erősen próbálkozott is Lou, nem tudott megszabadulni ezektől a zavaró gondolatoktól. Kitartó keljfeljancsi módjára folyton előpattant valamelyik a kellemetlen érzések jelképes dobozából, hiába csapta rá Lou a fedelét. A vád maga egyébként papírvékonyságú volt, tehát valóban kevés ahhoz, hogy Lou ne tudjon normálisan gondolkozni. Phil nyilvánvalóan így akarta megbüntetni a Desszel és Celiával töltött délután és a Debbel felújított barátság miatt. Az időzítés legalábbis erre utalt, és Lou esze ugyanezt súgta. Phil próbálta a régi kerékvágásba visszaterelni a dolgokat, és ezzel együtt visszakényszeríteni kávéházat tervezgető feleségét a családi tűzhely mellé. Eltekintve az apró kis piszkálódásoktól, Phil semmivel sem próbálkozott az elmúlt három év során, viszonyt meg pláne nem kezdett, ebben biztos volt Lou. Majdnem. De bármennyire próbálta elhitetni magával, hogy ugyanúgy bízik a férjében, mint az ominózus viszony előtt, ez hazugság volt, és ezt mindketten tudták. A bizalom olyan törékeny volt az ő esetükben, mint a csigaház. De Lou sohasem mutatta ki, hogy nem bízik Philben. A férfi azt mondta egyszer, hogy nincs értelme a házasságnak, ha hiányzik belőle a bizalom, és ha azt mondja, hogy többé nem lép félre, akkor azt Lounak el kell hinnie. De hát az eskü is csak szavakból áll; egy magunkra erőltetett kötelék, amely nem erősebb egy vékonyka szalagnál. Így hát Lou sohasem tudta kioltani magában a félelmet, hogy a férjére valamelyik sarkon már ott leselkedik egy új Susan Peach, és a megfelelő pillanatban el is fogja csábítani. Arra gondolt, hogy talán most jött el ez a pillanat – Phil így vág vissza neki, amiért ismét előhozakodott a kávéház ötletével, és udvariatlanul bánt a családtagjaival. Lou egy csésze kávéval és a receptes könyvével leült az étkezőasztalhoz, és gondolatban

pofon vágta magát. Tényleg kezdett nevetségessé válni. Azon túl, hogy ostoba gondolatokkal gyötörte magát, kiállt egy veszélyes szakadék szélére, ahonnan bármikor lezuhanhat. Tényleg az lenne a legjobb, ha tenné a megszokott dolgát, és engedné, hogy Phil „móresre” tanítsa. Hagyni kellene, hogy a férfi játszmája végiggördüljön a kitűzött pályán, mert akkor visszatérhetnének a régi életükhöz. És akkor nem lenne több illatvadászat és zsebellenőrzés, főleg, ha nincs is másik nő. Phil, ha vannak is hibái, nem elvetemült.

35. fejezet Péntek reggel volt. Phil zsebében éppen akkor kezdett rezegni a telefon, amikor Lou búcsút intett neki. A férfi pénisze bizseregni kezdett, amikor elolvasta a kijelzőn megjelenő, enyhén csöpögős szöveget. Barátságosan, jó szándékú érdeklődéssel indult. HELLÓ, MI ÚJSÁG? JÓ NAPJA VAN? Ezt követően enyhén célozgatóvá vált az üzenetváltás. JÓ, CSAK FÁZOM, írta Phil. Szinte azonnal megjött a válasz. BELŐLEM ÁRAD A FORRÓSÁG. Még mindig elég ártalmatlan a felszínen… A jó leves titka a lassú forralás, szokta mondani Lou, és ezzel Phil is egyetértett. Forraljuk csak fel hirtelen, és tönkremegy… Lout egy kis tasak várta az íróasztalán, amikor bement dolgozni. Kibontotta. Egy doboz gyufát talált benne. Először nem értette, de aztán meglátta Karen önelégült vigyorát, és ekkor leesett neki a tantusz. Odaszökdécselt a kolléganőjéhez, és megölelte. – Eddig azért nem szóltam, mert attól féltem, hogy utálni fogom az egészet, vagy más oknál fogva nem jön össze a dolog – hadarta Karen. – Szóval, az a helyzet, Lou, hogy beiratkoztam a tanfolyamra, és be kell vallanom, hogy nagyon élvezem. Kösz, hogy rám erőltetted. Most fogd azt a gyufát, vidd haza, és égesd el vele azt a ronda burgundivörös kosztümöt! Lou arca csupa mosoly volt – a szája, a szeme, sőt még az orra is felvett egy vidám görbületet. – Jártál a HR-en a tandíjtámogatás miatt? – Bolond vagy? – Karen szabályosan felhorkantott. – Úgyis elutasítottak volna, és eszem ágában sem volt megadni nekik ezt az elégtételt. Nem, Lou. Magam is ki tudom fizetni, ráadásul anya, apa és a bátyám, Nigel is beszállt. És nem rokkantunk bele. És amikor tanulnom kell, Chris elviszi magához a gyerekeket. Tehát… – mondta, miközben megrázta a gyufát. – Most rajtad a sor. Menj haza, és teljesítsd az egyezség rád eső felét, Soványka. – A „Soványka” azért enyhe túlzás – felelte még mindig mosolyogva Lou, de titokban azért örült a kedveskedő megszólításnak. – Egyébként a burgundivörös kosztümöt már rég bedobtam a konténerbe, így már nem tudom felgyújtani neked. Addigra már mindenki Karen asztala körül tolongott, mert tudni szerették volna a nagy felbuzdulás okát. Stan cuppanós puszit nyomott a lány arcára, Zoe megölelte, és sajnálkozott. Ha korábban tudja, mondta, akkor vettek volna Karennek egy „Sok szerencsét” feliratú tortát. – Azt még mindig megveheted – válaszolta nevetve Karen. De addig is, köztes megoldásként, vettek maguknak az automatából egy kávét, és hozzá tortahelyettesítő csokit. Miközben ott álltak, és a kávéjukat itták, Nicola is megérkezett, és köszönés helyett egy „Mi folyik itt?” felkiáltással üdvözölte őket. – Egy kis privát ünneplés – válaszolta fitymáló arckifejezéssel Karen, aki most, hogy állt, nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint lenézett a másik nőre. – George magánkívül lesz a boldogságtól, ha megtudja, hogy az emberei, akiknek nem kevés bért fizet, munkaidőben tartják a privát ünnepléseiket – jegyezte meg gonoszul Nicola, és Gőgös Gúnár Gedeon módjára visszavonult az íróasztalához. – Hogy a fenébe tudja valaki így hátratolni a fenekét? – kérdezte Karen halkan Loutól. Stan és Zoe észrevétlenül visszaosont az íróasztala mögé. – Lou, megcsinálta a kimutatásokat, amelyeket tegnap kértem? – Nicola pontosan tudta, hogy erre csak egy szupernő lett volna képes.

Csakhogy, ha könyvelésről volt szó, Lou szupernő volt, így teljes nyugalommal válaszolt: – Igen. Ott van az asztalán. Karen, jelezve hogy Lou oldalán áll, felvillantott egy gúnyos „ezt kapd ki” mosolyt. Nicola észrevette, és nyomban vörös foltok jelentek meg a nyakán. Ez azt jelentette, hogy extra keményen fog fellépni aznap. Lou azonban a szokásosnál is megközelíthetetlenebb volt. Tudta, hogy fél lábbal már kint van az ajtón, és ezt a lábát már meg is vetette a képzeletbeli kávéházában, és hamarosan a másik is követni fogja. Ráadásul még aznap találkozni fog Tommal, és ez már önmagában is jó ok volt arra, hogy ne lehessen az arcáról letörölni a mosolyt. Lou a munkaidő végén elment Debért a sütödébe, és nekivágtak a Barnsley-ból kivezető látványos panorámaútnak. Oxworth külvárosába tartottak, ahol Tom lakott. – Tudod egyáltalán, hová megyünk? – kérdezte Deb. – Inkább csak sejtem – felelte Lou. – Egy The Horseshoe nevű birtokot kell figyelnünk… – Arra a The Horseshoe-ra gondolsz, amelyet fél mérfölddel korábban elhagytunk? – A fenébe… Tényleg? – Lou, válaszra sem várva, csinált egy ötpontos fordulást, és visszamentek. – Ha jól emlékszem, itt kell jobbra fordulnunk, majd egy Salt Pot nevű kocsmánál balra. Ott látni fogunk egy hosszú, lombos fákkal szegélyezett utat, de nem megyünk rajta végig, hanem rögtön jobbra fordulunk, fel az első kocsifelhajtóra. – Azt a mindenit! – mondta fojtottan Deb, amikor ráfordultak a fákkal szegélyezett útra. – Ez csodaszép! Egy régi, dupla oromzatú Viktória korabeli villa magasodott előttük. Olyan volt a magas sövénnyel körülvett kert közepén, mint egy gyönyörű foglalatú gyémánt. A kertet díszítő ágyásokban már kibomlófélben voltak a nyári virágok színpompás szirmai. Beálltak Tom kocsija mellé. Nagy, összkerék-meghajtású, férfias jármű volt. Lou könnyedén el tudta képzelni benne Tomot, amint hűséges kutyatársával az oldalán keresztülverekszi magát a legjáratlanabb utakon is. A férfi már meg is jelent az ajtóban, és üdvözlésképpen odaintett nekik. – Helló – mondta Deb, és jellegzetes, magabiztos járásával odasétált a férfihoz, és udvariasan arcon csókolta, ijesztő példát állítva Lou elé. Most mi a fenét csináljon? Kövesse a mintát? Szorult helyzetéből Tom segítette ki, aki lehajolt hozzá, és adott neki egy baráti puszit. Ettől elpirult, és annyira zavarba jött, hogy a „helló” helyett azt motyogta: Köszönöm. Deb szabályosan felhuhogott, de öntudatlanul is a barátnője segítségére sietett. – Ó, nem, és én még józannak hittem. Nagy hiba volt, hogy odaengedtem a kormány mögé. Tom felkacagott, és beterelte őket a házba. Nagy, óvó tenyere közben megpihent Deb hátán, ahogy azt Lou irigy pillantása rögtön felfedezte. Először egy széles hall üdvözölte őket. Fekete-fehér csempe borította a padlóját, a frissen festett, hófehér falak között csodálatosan mutatott a férfias, sötétbarna fából faragott lépcső. A lépcsőfordulóban volt egy hatalmas festett üvegablak, amely a tenger felett lenyugvó napot ábrázolta. A rajta keresztül beáramló fény kellemes, tavaszias melegséggel árasztotta el a helyiséget. Mindez egyáltalán nem hasonlított ahhoz a szigorú rendmániához, amelyet Lou a vaskereskedésben megtapasztalt. – Ez lenyűgöző! – kiáltotta Deb, miután körbefordult, hogy az egészet megcsodálhassa. – Nem kevés, szeretettel végzett munka van benne – mondta Tom. – Szerencsére a romboló fázison már túl vagyok; most már csak építkeznem kell. Persze még rengeteg a tennivaló. Mindjárt maguk is látni fogják. Követték a férfit egy hatalmas, visszhangos szobába, ahol az egyértelmű fűrészporszagból arra lehetett következtetni, hogy a padlót nemrég fektették csak le. A csupasz falakon

vakolatfoltok éktelenkedtek. Az egyetlen, nagy étkezőasztal és a körülötte álló székek ugyan ideiglenességre utaltak, mégis olyan volt az egész, mint egy nagy-nagy üres vászon, amelyen egy lenyűgöző étkező volt kibontakozóban. Tom behozott egy kancsó előre lefőzött kávét és egy nagy doboz kekszet. Nagyon finom keksz volt, szemmel láthatóan új fémdobozban, amelyet Tom kifejezetten erre az alkalomra vásárolhatott, de férfi lévén, nem tette ki tálcára, és ez megmosolyogtatta Lout. Semmi mesterkélt nem volt Tomban, ugyanakkor minden ízében férfi volt. Lou el sem tudta képzelni, hogy sikoltozni kezd egy pók láttán, vagy tüsszögni kezd, csak mert ránézett egy szőrös állat. Ami Phil esetében természetes reakciónak számított. Erről az eszébe jutott valami. – Hol van Clooney? – kérdezte. – Az ikertestvéremnél – felelte Tom, és pimaszul elvigyorodott. – Jó, jó, mielőtt leharapja a fejemet… a húgomnál. Túl nagy figyelmet igényel, így túladtam rajta. Legalább kijátssza magát a kölykökkel. Majd ha végeztünk azzal, amit meg kell beszélnünk, érte megyek. – Akkor jöjjön az üzlet – javasolta Deb, azzal felkapott egy rózsaszínű nápolyit, azt használta kalapácsként. Egy óra leforgása alatt Tom megmutatta nekik a helyiség alaprajzát, sorról sorra végigmentek May bérleti szerződésén, hogy lássák, nincsenek benne sem buktatók, sem rejtett záradékok, megbeszélték a fizetési határidőt és a bérleti díj összegét. Lou a szakértő szemével nézte végig May meglepően áttekinthető könyvelését, és Debbel együtt elégedett volt azzal, amit megbeszéltek, és amit láttak. Tom mindvégig előzékenyen és kedvesen viselkedett. Úgy tűnt, elégedett a megállapodással, és nem emelt kifogást a két nő merész tervei ellen. Gyakorlatilag bármit megtehettek az épülettel, ha találnak bankot, amelyik rendelkezésükre bocsátja az átalakításhoz szükséges pénzt. De ha nem, akkor sem lesz nagy baj, mert mindkettőjüknek volt annyi megtakarítása, amellyel, ha szerényebb keretek között is, de nekivághattak a tervek megvalósításának. Megbeszélték, hogy elmennek a férfi ügyvédjéhez, és aláírják a papírokat. Tom azt tanácsolta nekik, hogy keressék fel Mayt, és váltsanak vele néhány baráti szót, így az ő tulajdonosi hozzáállását is ellenőrizhetik. Deb azt mondta, ezt meg is teszi. Nagyon kevés ember volt a földön, akiben látatlanul megbízott, bármilyen jó profillal állt is elő. Már éppen menni készültek, amikor hallották, hogy nyílik, majd nyomban be is csapódik a külső ajtó, aztán odalenn, a hallban felhangzik egy vidám női hang: – Helló! – Ezt követően csak csúszkáló körmök és cipősarok kopogását lehetett hallani. Tom felugrott, de későn – már nem tudta megakadályozni, hogy a hang tulajdonosa, hóna alatt egy autós gyereküléssel, mögötte az ugrándozó Clooney-val az étkezőbe lépjen. A kutya ideoda szaladgált Lou és Tom között, míg Debre csupán egy ismerkedő szippantást pazarolt. – Bocsánat, félbeszakítottam valamit? – kérdezte az apró termetű nő. Rövidre vágott tejfölszőke haja laza hullámokban keretezte az arcát. Barátságos mosollyal nézett végig a két ismeretlenen – a vörös hajú kicsin és az aranyhajú nyakiglábon. Tom határozottan izgult. – Ne aggódjon, éppen indulni akartunk – válaszolta Deb kíváncsiságtól felcsillanó szemmel. Vajon ki lehet ez a nő? Tom, mintha olvasott volna a gondolataiban, megszólalt: – Engedjék meg, hogy bemutassam a húgomat, Samanthát. – Miközben beszélt, idegesen megvakarta a tarkóját. – Képzeld, Sam, Debra és Lou fogja átvenni May üzletét. Sam üdvözölte a nőket, és közben nevetve megszidta Tomot, amiért a „vasárnapi” nevén szólította. – Ne haragudj. Nem tudtam, hogy vendégeid vannak. Ki kellett ugranom pelenkáért, és gondoltam, két legyet ütök egy csapásra – visszahozom neked Clooney-t is. Így most már nem

kell érte jönnöd. Meg arra gondoltam, hogy Lucy esetleg örömmel látná a nagydarab Tom bácsikáját. – Megfordította a gyerekülést, amelynek a mélyén, puha rózsaszín takaróban, parányi aranyfürtös baba fészkelt. Tom kétségbeesett pillantást vetett Loura, Deb szintén kétségbeesett pillantást vetett Loura, Sammy pedig a három, kővé meredt alakot bámulta, és megpróbálta értelmezni szinte tapintható zavarukat. Leginkább az ő nagydarab bátyja feszengett. Lou, miután rájött, hogy csak ő mentheti meg a helyzetet, nyelt egy nagyot, és előrelépett. A kisbabához hajolt, aki rögtön megmarkolta az ujját. – Csodaszép kislány – lehelte alig hallhatóan. – Szeretné megfogni? – kérdezte Sam a büszke anya hangján. Látta, hogy a bátyja a legkülönfélébb grimaszokat vágja a nő háta mögött, de fel nem tudta fogni, hogy miért. – Igen, ha szabad – felelte Lou lágyan. Sam kicsatolta az ülésből legkisebb lányát, és Lou kezébe adta, aki óvatosan a kicsi erőtlen nyaka alá csúsztatta a tenyerét. Olyan puha volt a bőre, mint a tollpihe, babapúder- és tejillata volt, és Lou testéhez lapulva rögtön keresgélni kezdte a kimeríthetetlen élelemforrást. Lou még sohasem fogott újszülöttet a kezében. El sem tudta képzelni, hogy ennyire törékenyek és finomak. Minden parányi volt ezen a kisbabán – a keze, a körme, a vékonyka lába és a zoknija. A zoknik látványától megint megnyíltak a könnycsatornái, és küzdenie kellett, hogy ki ne csorduljanak az árulkodó cseppek. Azt is tudta ugyanakkor, hogy nem kerülgetheti egész életében a csecsemőket, és nem izgathatja fel magát, ha véletlenül a kezébe nyomnak egyet. A világ, végül is, telis-tele volt mások édesen mosolygó kisbabáival. Erőt vett magán, majd visszaadta Tom húgának a rózsaszín puhaságot, aki óvatosan visszahelyezte a csomagocskát a gyerekülés biztonságába. – Mennünk kell – közölte Deb. A könyökénél fogta megragadta Lout, és húzni kezdte az ajtó felé. Attól tartott, valami szörnyűség fog történni, ha nem szedik gyorsan a sátorfájukat. – Viszontlátásra, Sam, örülök, hogy megismertem. Viszlát, Tom. Majd holnap beugrom Mayhez. – Azzal a férfihoz hajolt, és megpuszilta. Már megint. Tom lehajolt, látszólag azért, hogy megpuszilja Lout, és közben az ajka finoman súrolta a nő fülét. – Annyira sajnálom – kezdte, de Lou félbeszakította. – Kérem, ne mondjon semmit a húgának. A helyében én is meg akarnám mutatni a kisbabámat mindenkinek. – Nem kell kikísérni minket. Kitalálunk – mondta Deb, és búcsúzóul még intett egyet. Az utcára érve Lou nagyokat szippantott a friss levegőből. – Jól vagy? – kérdezte Deb. – Természetesen – válaszolta erőltetett vidámsággal Lou. – Aha. Én meg Kylie Minogue vagyok – dünnyögte Deb. – Vezessek? – Légy szíves. – Lou mosolyába nem kevés hála vegyült. Phil nem emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy hazaérve hatástalanítania kellett a riasztót, és a házba lépve fel kellett kapcsolnia a villanyt. Odabenn hideg volt, bár egy órával korábban automatikusan bekapcsolt a központi fűtés. A konyhából nem érződött ki a péntek esténként szokásos curry illata, a háttérben sem CD-t, sem tévét nem lehetett hallani, és Lou sem volt ott, hogy megterítse az asztalt a vacsorához. Phil péntek esténként futni szokott; ezt a korai hazatérést gondosan megtervezte, a szokásostól eltérő napi rutin új elemeként, de nem ért el vele semmit. Lou nem volt otthon – vajon hol a picsában lehet? –, így a kívánt hatás is elmaradt. A mobiltelefon rezgése új üzenet érkezését jelezte a zsebében. Arra gondolt, lassítani kell az iramon. Persze ha Lou már nem is tesz erőfeszítést annak érdekében, hogy jó feleség legyen, akkor megérdemli, hogy a férje félrelépjen. Senki sem vetné a szemére. Senki az égadta világon.

KELLEMES 7VÉGÉT KÍVÁNOK. x ÉN IS MAGÁNAK, írta vissza Phil. De aztán, még mielőtt elküldte volna, kitörölte, és megfogalmazott valami mást. VAN KEDVE VASÁRNAP VELEM EBÉDELNI? Lesz, ami lesz, gondolta csalódottan. Eljött az ideje, hogy a szokásosnál keményebben lépjen a gázra, és ha úgy hozza a sors, tövig nyomja a pedált.

36. fejezet Lou hajnali háromkor arra ébredt, hogy Phil kiabál álmában. Akár meg is esküdött volna, hogy a „Sue” nevet hallotta, de a racionális fele azt bizonygatta, hogy csak a képzelete játszott vele. Ennek ellenére nem tudott újra elaludni. Végül ahelyett, hogy ágyban maradt volna, túl nagy teret adva a gondolkodásnak, úgy döntött, inkább felkel. Előtte még végigpörgette magában megszokott, lefekvés előtti rutinját, abban bízva, hogy az segít megtalálni az álomhoz vezető utat, de hiába. Eszébe jutott, hogy Floridában még csak este tíz körül járhat az idő. Felhívhatná Victoriannát, és mozgásba hozhatná az „Anya Amerikába Látogat” projektet. De jelen érzelmi állapotában ez mégsem tűnt igazán jó ötletnek. E nélkül is épp elég problematikus gondolat kavargott a fejében, és csak magának okozott volna fejtörést, ha ebbe is belekezd. Elhatározta, hogy inkább lemegy a földszintre, készít magának egy bögre forró csokit, és elolvas pár oldalt a Midnight Moon sorozat legújabb kötetéből. A kedvenc szerzője, Bea Pollen írta, aki ráadásul helyi lányból vált hírességgé. Kár, hogy az a sok jóképű, kedves, megfontolt és családi kötelék nélküli férfi, akikről írt, a valóságban nem létezett. Barnsley-ban legalábbis egy sem volt belőlük. Odafenn Phil megemelte az egyik szemhéját, engedélyezett magának pár kárörvendő pillanatot, majd visszafúrta a fejét a jó meleg párnába. Eseménytelenül telt a szombat. Deb bevállalt egy extra műszakot a sütödében, így Lou elvitte Renee-t vásárolni, majd ebédelni is. Az étteremben quiche-t rendelt, amihez meglepetésként különféle chipseket is felszolgáltak. Az anyja egyetlen megjegyzést sem tett a választására, ami önmagában is ellentmondott a természetének. A barátnője, Vera, éppen Németországban volt. A fiát látogatta meg. Bár a két nő kapcsolata gyakorlatilag annak a megvitatására korlátozódott, hogy ki miben tud túltenni a szomszédján, akinek, valamilyen oknál fogva, mindig zöldebbnek látják a kertjét a sajátjukénál, úgy tűnt, Vera nagyon hiányzik Reneenek. És csak még szembetűnőbbé tette azt a tényt, hogy ő még sohasem kapott ilyen ajánlatot kisebbik és kedvesebb lányától. Lou már bánta, hogy hajnalban nem hívta fel Victoriannát, és nem erőltetett ki belőle az anyja számára egy meghívást, de ha jobban belegondolt, még nem állt készen erre a beszélgetésre. A húga szeretett piszkos módszerekkel játszani, és amúgy is rengeteg kimondatlan ellentét feszült köztük. Márpedig Lou zsarolásra készült, és félő volt, hogy Victorianna is előáll valami hasonlóval. Phil rejtélyesen viselkedett aznap este. Állandóan eltűnt a vécében. – Meg kellene nézetned a prosztatádat – vélekedett Lou egy könnyednek szánt nevetés kíséretében. – Az utolsó egy órában nyolcszor voltál pisilni. – Gondolom, szívesen fognád a prosztatámra a dolgot – válaszolta Phil hűvös hangon, megint csak a vécére menet –, de biztosíthatlak, hogy nincs vele semmi baj. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „csak figyelj, mert disznóságra készülök”. Ráadásul, amikor kijött a mellékhelyiségből, mindig mosoly játszott az ajka körül, amit, elég ügyetlenül, megpróbált elrejteni Lou elől. Fura módon nem ok nélkül mosolygott. Sue egyik üzenetet küldte a másik után, és Phil készülékét szinte átforrósította a szövegek ígéretes hangvétele. És a vécélátogatás gyakoriságáról tett megjegyzés azt bizonyította, hogy Lou gyanút fogott. Tökéletesen alakult a terv. Másnap arra számított Lou, hogy férje, szokása szerint, kezdeményezni fog egy vasárnap reggeli aktust. Ennél hosszabb szex nélkül töltött időszak egyszer sem fordult elő a házasságuk során. Lou érezte, hogy a férfi megmozdul, és felkészült az elkerülhetetlenre. Annál nagyobb volt

a meglepetése, amikor Phil átlendítette a lábát az ágy peremén, aztán elég hangosan kutatni kezdett az alsóneműs fiókjában, majd a szekrényében. Nyilvánvalóan ruhát keresett. – Hová készülsz? – kérdezte Lou. – Dolgozni – felelte Phil olyan hangon, mintha a világ legostobább kérdésére kellett volna válaszolnia. – Ma? – Ha nem vetted volna észre, gyakran előfordul, hogy vasárnap is dolgozom. – Igen, de akkor szólni szoktál. Most egyetlen szóval sem mondtad, hogy bemész. – Lou tisztában volt vele, hogy zsörtölődésként hat, ahogy beszél, de már felhúzta magát. – Akkor most mondom – vetette oda fagyos mosollyal a férfi. – Talán baj? – Nem, dehogy. Hazajössz ebédre, vagy inkább vacsorát főzzek? – kérdezte Lou, most már nyugodtabban. Phil, tudva, hogy a felesége minden mozdulatát figyeli, és elemzi, hogy mit vesz fel, belevihogott a bokszeralsójába. – Egy késői vacsora jó lesz, azt hiszem. – Az egyik legjobb ingét vette fel, és megint belocsolta magát az ünnepi parfümjével. – Van valami különös oka annak, hogy ma dolgozni mész? – Lou, miközben beszélt, azt figyelte, ahogy a férfi, hihetetlen gondossággal, megköti a nyakkendőjét. – Néhány potenciális ügyfél van kilátásban, és nem akarom, hogy Bradley elszúrjon valamit. Ne kelj fel, majd kiküldök valakit egy szalonnás szendvicsért. Most már igazán kanos volt. Nagyon nehéz volt ez a hosszú önmegtartóztatás, de tudta, hogy az ember a siker érdekében gyakran kényszerül spekulációkra. Nemcsak az üzleti, hanem a magánéletben is. Lou az ágyban feküdt. A gondolatok úgy forogtak az agyában, mint egy kirakójáték darabkái. A baj az volt, hogy sehogy sem tudta őket összeilleszteni, pedig kipróbált számos kombinációt. Phil most nem a megszokott duzzogóst játszotta, hanem valami mást, ami minden korábbi játszmáján túlment. Lou agyába befészkelte magát a rettegett kérdés: Mi van, ha mégis van valakije? Egy másik Susan? Sue Peach durva kinézetű, megsavanyodott kis céda volt, halloweent idéző dauerral, de a legfeltűnőbb, amit Lou is rögtön észrevett rajta, a pálcikasoványsága volt. Bizonyára a zörgő, minden húst nélkülöző csontozata volt az, amit Phil olyan vonzónak talált, mert sem szépnek, sem stílusosnak nem lehetett nevezni, és a Nagy-Britannia Esze címet sem nyerte volna el. De Lou sohasem kérdezte meg a férjétől, hogy mit talált benne annyira ellenállhatatlannak. Olyan hálás volt neki, amikor megjelent az ajtóban, csupán pár nappal az élete legrosszabb eseményének ígérkező karácsony előtt, hogy szabályosan berángatta a házba, vacsorát főzött neki, és rögtön ágyba bújt vele. Addigra már maga is eléggé lefogyott – valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy Phil végül maradt. Így, visszagondolva, könnyen megúszta. A Lou szívén tátongó mély sebet azonban sohasem nézte meg elég alaposan, össze sem varrták, és nem kapott gyengéd utókezelést. Lou egyszerűen leragasztotta egy sebtapasszal, és megpróbált hinni a legjobbakban. Csoda, ha ilyen körülmények között sohasem gyógyult be végleg a seb? Felkapta a telefont, és felhívta Michelle-t. – Szia, Lou. Ó, istenem. Annyira sajnálom. Már akartalak hívni, de el sem tudom mondani, mennyire elfoglalt vagyok – mondta azonnal Michelle. Lou abban a pillanatban mindent megbocsátott neki csak azért, mert ott volt, és úgy tűnt, nincs ellenére a beszélgetés. – Mi a helyzet? – kérdezte Michelle, de még mielőtt Lou válaszolhatott volna, így folytatta: – El sem tudod képzelni, milyen szuper pasi ez a Craig. Mindenben. Egyszerűen ő a

legjobb. Meséltem róla Alinak, és neki is ez a véleménye. – Ali? Ki az? – kérdezte Lou. Biztos volt benne, hogy a nevet azért dobta be a beszélgetésbe Michelle, amiért a kavicsot szokták a tóba – kíváncsi volt, mennyire kavarja fel vele a vizet. Ezen persze nem kellett volna meglepődnie, hiszen nem először történt hasonló eset. – Ó, még nem is beszéltem neked Aliról? Nagyon helyes csaj. Nemrég került hozzánk, és rám bízták, hogy „bébicsőszködjek” felette egy kicsit. Már nálam is járt pár alkalommal – tudod, hogy van ez… Ha valakivel szorosan együtt kell működnöd, jó, ha néha magánemberként is le tudsz vele ülni, mert akkor jobban megismered. Lou nem tudta, hogy ez valóban így van-e. Ő elég jól kijött a munkahelyi kollégáival úgy is, hogy nem ült le velük tequilázni a saját nappalijában, és az sem jutott eszébe, hogy egy közösen megvásárolt grillcsirke felett elcsevegjen velük az ügyes-bajos dolgaikról. Nem mintha Michelle arról lett volna híres, hogy egy vacsora árából kifizeti a rá eső részt. Ez az Ali biztosan a legújabb átmeneti barátnője lehet. Tény, hogy minden „barát” és „barátnő” fontos, de rövid szerepet kapott Michelle életében. Az első, intenzív szakaszban Michelle százszázalékosan megpróbálta kisajátítani az adott személyt, amit aztán a „leválasztás” jóval rövidebb periódusa követett. Majd a feledés. Michelle sohasem tartott ki sokáig az úgynevezett „barátai” mellett. Olyan átmenő vendégnek számítottak az életében, mint a hópihék egy meleg nyári napon. – Nagyon jókat tudunk nevetni Alival. Az első pillanattól kezdve. Úgy érzem, mintha ősidőktől fogva ismernénk egymást, és ezt meg is mondtam neki, amikor a minap átjött hozzám egy kis esti csevegésre. És kiderült, hogy ő ugyanígy van velem. A lényeg, hogy Craig nem tud eljönni ezen a hétvégén, mert az anyja hatvanéves lesz, és ott kell lennie a születésnapi buliján. Így Alival úgy döntöttünk, hogy pénteken körülnézünk egy kicsit a városban. Téged is szívesen elhívnálak, de tudom, hogy te esténként nem tudsz elszakadni – mondta maró gúnnyal, és a nyomaték kedvéért még szippantott is egy nagyot. Bármilyen gondolatok kavarogtak is Lou fejében, majdnem felvihogott. Lelki szemei előtt felvillant egy régi iskolai kép Shirley Hamsterről. Az iskola ünnepelt sztárját, Julie Ogdent próbálta féltékennyé tenni. De ami akkor, tizenhárom évesen nevetnivaló volt, azt most, felnőtt fejjel, patetikus próbálkozásnak lehetett csak minősíteni. – Hát, remélem, jól fogjátok érezni magatokat – válaszolta Lou magára erőltetett komolysággal. – Erre mérget vehetsz – vetette oda a kicsinyes emberek meggyőződésével Michelle. – Végül is, az előléptetésemet fogjuk ünnepelni. – Milyen előléptetésedet? – Nem is mondtam, hogy feljebb léptem a ranglétrán? Irodavezető-helyettes lettem. Ezért lett Ali betanítása is az én feladatom. – Akkor gratulálok! – Lou mérhetetlen csalódottságot érzett, amiért neki nem volt jó hír a tarsolyában, de ha lett volna, azt sem oszthatta volna meg Michelle-lel. Büntetés alatt állt ezen a fronton is. Csak azt nem tudta igazán, hogy miért. – Az a helyzet, hogy mindjárt le is kell tennem. Ali azt ígérte, hogy beugrik értem, és elmegyünk vásárolni, hogy legyen mit felvennünk a hétvégi bulizáshoz. Ali mérete pontosan megegyezik az enyémmel, így jövő héten, mielőtt nekivágnánk a városnak, egy üveg bor mellett ruhapróbát rendezünk. Lou emlékezett rá, hogy régen, még főiskolás korukban, velük is előfordult Debbel, hogy megittak egy üveg bort, mielőtt bulizni indultak. De hogy egymás ruháit felvegyék… Ez meg sem fordult a fejükben soha. – Van egy sálam, ami illene a cuccaidhoz, de be kellene szegni – ajánlotta egyszer Deb, miután kinyitotta Lou ruhásszekrényét, és végignézett a benne lógó holmikon. Könnyesre

nevették magukat a megjegyzésen. Lou sohasem kérdőjelezte meg, hogy barátság-e, ami Debhez fűzi. Ugyanez a kérdés Michelle-lel kapcsolatban többször is felmerült benne. Kezdte azt hinni, hogy ő értelmezi rosszul a barátság kifejezést. Phil befordult a kocsma parkolójába, és beállt a csinos, mohazöld Roadster melletti üres helyre. Amint kiszállt az autójából, Sue is kiszállt a magáéból. Megpuszilták egymást, bár náluk ez egy kicsit tovább tartott egy hétköznapi puszinál. – Mozgalmas volt a délelőttje? – kérdezte Sue, majd merészen belekarolt Philbe, úgy sétáltak be a Maltstone Arms Bistro ajtaján. – Inkább produktívnak mondanám. Eladtam egy gyönyörű sport-Mercedest. És maga? Mit csinált? – Elmentem a templomba, természetesen – válaszolta Sue, és ártatlanul felvonta a szemöldökét. – Hiszek magának, nővér – mondta Phil, előzékenyen maga elé engedve a nőt. Elmentek egy hosszú, tizenhárom személyre megterített asztal mellett, amely felett „Viszontlátásra, hiányozni fogsz” feliratú léggömbök lebegtek. Phil tett egy tréfás megjegyzést az utolsó vacsorára emlékeztető eseményre, amivel megnevettette Sue-t. A nő pillantása elsiklott ugyanis a szembetűnő hasonlatosság felett, és most úgy kapott a viccen, mint egy életéért küzdő, tekergőző pondró. Philbe egy pillanatra belemart a bűntudat a nem éppen hízelgő hasonlat miatt, de azzal nyugtatta magát, hogy nem bántotta meg a nőt. Esze ágában sem volt viszonyt kezdeni vele; nem tehetett róla, ha Sue félreértette a jelzéseit. Ha eljön az ideje, be fogja látni, hogy rengeteget tanult az esetből, és még csak tanulópénzt sem kellett fizetnie. Előételt és főételt ettek. Miközben Sue megivott egy kávét, Phil bekebelezett egy lekváros piskótát sodóval. A nő jóindulatúan elmosolyodott, amikor a férfi megemelte az étterem ajándékaként eléjük tett tálcát, és arra biztatta, hogy vegyen még egy mentás csokit. – Nagyon élvezem a társaságát – jegyezte meg Sue egy olyan sóhaj kíséretében, amilyennel Hófehérke fogadta a jókívánságokat. – Én is a magáét. Még a finom étel is jobban esik ebben a szép környezetben, és ráadásként még egy gyönyörű nő figyelmét is a magaménak tudhatom. Kell több ennél? A nő a férfi kezére fektette a tenyerét. Ekkor kezdtek beszállingózni az étterembe az utolsó vacsorás társaság tagjai. A többségük elég idősnek tűnt ahhoz, hogy az eredeti eseményen is részt vehetett volna, kivéve azt a fiatal, jóképű fickót, aki nyilvánvalóan a barátnőjével érkezett, és… Phil nem akart hinni a szemének. A barátnőben ugyanis Iskarióti Júdás Debrára ismert, személyesen! Akármilyen hosszú ideje nem látta, bárhol felismerte volna, még ha egy röpke pillanatig Lou húgát vélte is felfedezni a nyurga, edzett nőben. Pillantása a kezén nyugvó kézre esett, és először elfogta a pánik. Persze most már késő volt; Phil tudta, hogy észrevették, és in flagrante delicto találták. Várj csak, súgta az agya. Ez akkor sem sülhetett volna el jobban, ha előre megtervezed. Mintha a történelem ismételte volna meg önmagát – egy másik kocsmában, egy másik Sue-val – azzal a különbséggel, hogy a másik alkalommal akkor érték tetten, amikor ledugta a nyelvét a másik Sue torkán, és a nő keze nem az ő kezén pihent, hanem egy hiperaktív mókus ügyességével a nadrágjában tevékenykedett. És mi lett a tettenérés eredménye? Debra elrohant Louhoz, elmondta neki, amit látott, ezzel akaratlanul is megmentette a házasságát, ugyanakkor véget vetett saját, Louhoz fűződő barátságának. Phil lefogadta volna, hogy ez fog történni megint. Mivel érezte, hogy Deb pillantása csaknem lyukat éget az arcába, az ajkához emelte Sue kezét, így téve nyilvánvalóvá a külső szemlélő számára, hogy a mozdulat minden, csak nem ártatlan. Könnyű csókot lehelt a nő kézfejére, majd nyelvét sokat ígérően végigtáncoltatta a karcsú ujjak között. Amikor Sue kéjes kis sikoly kíséretében elkapta a kezét, Phil felállt, és

jelezve, hogy ideje lenne menniük, a karjára tette a kabátját. A nő követte a példáját, és elindultak a kijárat felé. Phil még mindig nem adta jelét, hogy észrevette Debet, viszont egy bizalmas mozdulattal, az intimitás megkérdőjelezhetetlen jeleként a nő ringó fenekére csúsztatta a tenyerét. Ha pillantással ölni lehetett volna, Phil már hosszú percek óta halott lett volna. Nem is alakulhatott volna tökéletesebben az unalmasnak induló ebéd. Phil nagyon beszédes kedvében volt, amikor aznap este hazaért. Elolvasta a vasárnapi újságot, megette Lou sertéshúsból és négyféle zöldségből készített vacsoráját, hozzá a yorkshire pudingot, amely ropogós volt, mégis olyan könnyű, hogy meg kellett locsolnia sűrű hagymás szafttal, nehogy elszálljon a tányérjáról. Desszertként megevett egy hatalmas adag szirupos piskótát, amelyhez képest a Maltstone Armsban elfogyasztott szelet mosogatószivacsnak tűnt. – Ez fantasztikus volt, drágám – mondta egy elégedett böffentés után. – Te vagy a világ legjobb szakácsa. Lou elmosolyodott. Még nem jött rá, hogy Phil éppen a zuhanását készíti elő. – Nem fogod elhinni, mi történt ma velem. Valami egészen különös. Bejött a bemutatóterembe egy nő, aki pontosan úgy nézett ki, mint te fiatalabb korodban. Kicsit kibillentett az egyensúlyomból a látvány. – Phil úgy nézett maga elé, mintha ismét megjelent volna előtte a különös látogató képe. – Azt hittem, rosszul látok. Akár az ikertestvéred is lehetett volna, úgy tíz évvel ezelőtt. Nagyon édes volt. Mint te, mielőtt magadra nem szedted azt a… szóval, amilyen te is voltál akkoriban. Elégedetten látta, hogy Lou nyel egy nagyot. A következő percben az asszony eltűnt a konyhában, és nagy zajjal elkezdte berakni a mosogatógépbe az edényeket. Telitalálat! Phil belemélyesztette a villáját az aranysárga pudingba, majd megmártotta a napsárga csészében illatozó halványsárga sodóban. Egy rövidke pillanatra úgy érezte magát, mint Midasz.

37. fejezet Marina Marklew majdnem negyven éve dolgozott Serafinska Sütödéjében. Olyan nő volt, aki nem csapott nagy hűhót a dolgok körül, búcsúztatásához ezért tűnt tökéletes ötletnek egy csendes vasárnapi ebéd, amelyen a férjén kívül nem vett részt más, csak az a maroknyi kedves ember, akikkel a sütödében dolgozott. Ezt kérte búcsúzásképpen, és Mrs. Serafinska szívesen meg is szervezte neki. Előre tudni lehetett, hogy kedves, barátságos lénye hiányozni fog mindenkinek, ha nyugdíjba vonul. Ez volt a fő oka annak, hogy Deb nem sétált ki rögtön az étteremből, amikor meglátta, hogy a legjobb barátnője férje egy olyan nő kezét markolássza, akit ő nem ismer, és ugyanezen okból kifolyólag a konfrontálódást sem vállalta a csapodár férfival. Jó katona módjára tovább menetelt – leült a helyére, megette az ételt, amihez nem volt gusztusa a látottak után, és magára erőltetett mosollyal igyekezett részt venni az ünneplésben, annak ellenére, hogy a délutánját tönkretették, még mielőtt elkezdődött volna egyáltalán. Eggyel növekedett azon okok száma, amelyek miatt szívből utálta a nyálas kis varangyra emlékeztető Phil Wintert. Amikor Deb hazaért, kinyitott egy üveg merlot-t, töltött magának egy jókora pohárral, leült a konyhaasztalához, ott a tenyerébe temette az arcát, és megpróbálta kigondolni, hogy mi lenne a legjobb. Az, amit három évvel korábban egyszer már megtett? Amikor rajtakapta Philt, miközben azzal a cafka, csontos pultoslánnyal smárolt egy koszos kocsma még koszosabb asztala felett, nem beszélve az asztal alatt folyó kézimunkáról? Akinek úgy állt a haja, mintha áramütés érte volna? Akkor a leleplezés után rögtön eldöntötte, mit fog tenni. Elmegy Louhoz, és beszámol arról, amit látott. Melyik nő ne akarná tudni, ha totális bolondot csinál belőle a férje? Főleg, ha egy lompos lotyó miatt teszi kockára a házasságát meg a hírnevét. Az, hogy a dolog kitudódása mennyiben módosítja üzleti terveiket, annak a szempontlistának a végén volt csupán, amelyen Deb felsorakoztatta az érveit. Semmi sem volt számára fontosabb, mint a barátnője lelkiállapota. Ehhez képest az is másodlagos volt csupán, hogy Lou esetleg megint visszalép, és kudarcba fullad minden nemes próbálkozás. Annak idején egyetlen perc kellett ahhoz, hogy a The Faringdales 1. ajtaját kinyitó, mosolygós Lou az életéért küzdő sebzett kis állattá váljon. Az egyik pillanatban még barátságosan terelgette Debet befelé, a másikban már Phil szekrényében szaggatta a ruhákat, árulkodó jelek után kutatva, amelyek esetleg választ adhattak volna a kérdésére: Miért? Deb még a házban volt, amikor Phil hazaért, hencegőn, mint a két nemi szervvel megáldott kutya. De tudta, hogy lebukott, amint meglátta a hatalmas pusztítást. Lou arra kérte Debet, hogy hagyja őket magukra, de nyilvánvaló volt, hogy a gyáva kukac nem fogja végighallgatni a kérdéseket, amelyekre becsapott felesége kétségbeesetten várta a válaszokat. És Debnek megint igaza volt. Phil felkapott egy bőröndöt, és elmenekült. Deb beköltözött a házba, és ott maradt Louval. Végigasszisztálta az átzokogott éjszakákat, és végignézte, mint lesz napról napra soványabb a barátnője, és mint nőnek egyre nagyobbra az üreges karikák a szeme körül. Lou, ha nem sírt, azzal kínozta magát, hogy miszlikbe szabdalta az agyát a kérdéseivel: mennyi idős az a csaposlány, milyen színű a haja, mennyire vékony, és milyen képet vágott Phil, amikor észrevette, hogy rajtakapták. Valóban szerelmesnek látszott? Végül Deb annyira elbizonytalanodott, hogy kételkedni kezdett önmagában: lehet, hogy mégsem döntött helyesen, amikor Louhoz szaladt. Aztán, nem sokkal karácsony előtt, egy teljesen új életre kelt Lou fogadta a házba lépő Debet. És mi állt Lou Winter újjászületése hátterében? Az, hogy a tékozló férj váratlanul hazatért, ugyanazzal a bőrönddel a kezében, amellyel annak idején távozott, annyi különbséggel, hogy

ezúttal piszkos ruhákkal volt teli. Ehhez kétség sem férhetett. – Mit mondott, hogy visszaengedted? – kérdezte Deb már a küszöbön. – Nem akarok beszélni róla – válaszolta Lou. – Egyszerűen elölről szeretnék kezdeni mindent. – Tehát még csak felelősségre sem vontad? Legalább bocsánatot kért? – kérdezte hitetlenkedve Deb. – Kérlek, mondd, hogy igen! – Tudta, hogy Phil hallgatózik odafenn az emeleten, de egyáltalán nem bánta, sőt. Kifejezetten neki szánta a szavait, és meg sem próbálta visszafogni magát. – Lou, gondolkozz, kérlek. Ha most megcsalt, meg fogja tenni máskor is, és az ugyanígy fog fájni. Soha többé nem leszel képes megbízni benne. Én magam sohasem bírtam azt a zsíros, kopaszodó fejét. Attól, hogy kopaszodó, ki fog akadni, ezt pontosan tudta Deb. Igaza lett. Phil annyira kiakadt, hogy választás elé állította Lout. Egyszerű alkut ajánlott neki: ha nem szakítja meg a barátságát Debbel, akkor ő elmegy. Örökre. A házasságuk nem térhetett vissza a régi kerékvágásba, ha Deb, maliciózus olló módjára, ott ólálkodott a háttérben, arra várva, hogy éles nyelvével fájó sebeket ejtsen Philen. Lou választott, és a férfi mellett tette le a voksát, nem véletlenül. Az akasztófavirág Phil Winter annyira megtépázta az önbecsülését a külsejére, a súlyára és a képességeire tett fullánkos megjegyzéseivel, hogy darabjaira hullott, és így, szétcincálódva már nem bírt megbirkózni azzal a fájdalommal, amelyet a férje hűtlensége táplált, és amely nem hagyta nyugodni egy pillanatra sem. Igen, Deb dühös volt, és zaklatott, de ha az ember szeret valakit, akkor tekintettel van az érzéseire, és megpróbálja tiszteletben tartani az akaratát. Még akkor is, ha neki magának jobb ötletei vannak az adott helyzet megoldására. Lou életéről volt szó, nem az övéről. Deb annyira szerette a barátnőjét, hogy a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy szenved. Ezért nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Lou hatalmas adag alapozóval próbálta eltüntetni a szeme alatt éktelenkedő sötét karikákat. Ha ébren volt, túl sokat gondolkozott. Ha aludt, akkor meg álmodott. Olyan helyzetbe kerültek, amelyből csak vesztesként kerülhettek ki mind a ketten. – Jól vagy? Elég lagymatagnak látszol – jegyezte meg Karen, aggódó pillantást vetve a belépő Loura, akinek az volt az első gondolata, hogy mégsem érte meg a tükör előtt töltött temérdek idő. – Nem aludtam valami jól – mondta végül. – Hozok neked egy kávét a szupermasinából – ajánlotta Karen. – Extra adag nyállal a tetején. – Az jó lesz – felelte Lou, majd, hogy nedvességhez juttassa kiszáradt ajkát, végighúzta nyelvét a szája körül. Nicola meghúzta magát aznap, így egészen kellemesnek tűnt az irodában a hangulat. Karen mindnyájuknak elmondta, hogy a könyvelőtanfolyamon összejött egy szingli apukával, Charlie-val, aki a maga harminchárom évével ugyan őskövületnek számított, és vagy öt centivel alacsonyabb volt nála, jókat lehetett vele nevetni, és „szörnyen kedves” volt. Azt állította, nem komoly a dolog, de a szeme túl álmodozón nézett a világba ahhoz, hogy elhiggyék neki ezt a hazugságot. Érthetően félt egy új kapcsolattól Chris után, bár ezt ugyancsak tagadta. De Lou, idősebb lévén, kiszagolta az igazat, és remélte, hogy Karen számára vigaszt fog jelenteni Charlie. Abszolúte megérdemelte volna. Azon a hétvégén Stannek öttalálatosa volt a lottón, és bár nem nyert annyit, hogy ujjat mutasson Metal Nickynek, és egy évvel korábban kilibbenjen az ajtón, arra elég volt, hogy magának és imádott Emilyjének befizessen egy karácsonyi vakációra, és valami napfényes helyen ünnepeljék meg a rubinlakodalmukat. Barátjának köszönhetően még Zoe szeme is jobban

csillogott a szokásosnál, így bármilyen savanyú képet vágott is Nicola, még őt sem tudta megfélemlíteni. A szerelem olyan, mint a páncél, gondolta Lou. Ha magára ölti az ember, szembe tud nézni bármivel. De amikor a szerelem elmúlt, nemcsak a páncélt vette vissza, hanem vele együtt a bőr felső rétegét is lehúzta. De gyakran a napfényes időszak után jönnek a legnagyobb viharok, és ez most is így történt. A sötét felhők akkor kezdtek el gyülekezni, amikor Nicola hangsúlyozni kezdte a jelenlétét. Stan véletlenül kitörölt valamit, amit nem kellett volna. Pillanatok alatt helyre lehetett volna állítani a törölt fájlt, de ez nem volt elég. A két lábon járó Mumus azonnal ott termett mellette, és igyekezett kicsinek és ostobának feltüntetni a többiek előtt. És vajon hová tette Zoe azokat a promóciós ajándékutalványokat? Zoe arra sem emlékezett, hogy egyáltalán látta őket. – Ha véletlenül zsebre tette volna őket, tudnia kell, hogy mindegyik nyomon követhető. Én a maga helyében meg sem próbálnám őket beváltani – fenyegetőzött Nicola. A lopásra tett utalás hallatán Zoe szeme felpattant, és olyan gyilkos pillantással mérte végig Nicolát, amilyent a rottweiler vetett kiszemelt áldozatára, mielőtt a torkának ugrott. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel, és mindenki arra várt, hogy történjen is valami. Lou látta, hogy Zoe keze megemelkedik, és ez cselekvésre ösztönözte. Egy gepárd gyorsaságával felugrott, megragadta Zoe karját, ellentmondást nem tűrően belekarolt, és elindult vele az ajtó felé. – Kávézni megyünk – közölte fennhangon. Hadd jelentse fel a Cápa a HR-nél, ha meri. Mire a kantinba értek, Zoe gyilkos haragja könnyes kitöréssé csitult. – Lopással vádolt! Te is hallottad! Engem! – hüppögte, miközben Lou letett elé valami nagyon fehéret és nagyon krémeset, ami ezúttal nem viselkedett köpet módjára a csészében. – Meg akartam ütni, Lou. Ki akartam kaparni a szemét! – Igen, tudom. Zoe feltépte a cukros zacskót, és az extra krémes frapuccinóba szórta a tartalmát, ha egyáltalán így hívták azt a különleges kávéfajtát, ami ott volt előtte, az asztalon. Annyira remegett a keze, hogy a cukor nagy részét az asztal kapta. – Elmesélek neked egy történetet – folytatta Lou. – Az egyik barátnőmmel történt meg a dolog. Nagyon személyes, szóval… nem szeretném, ha továbbadnád valakinek. De azt hiszem, vagy inkább remélem, hogy segíteni fogok vele neked. Zoe nem hitte, hogy bármi csökkenthetné a bánatát, amiért nem picsázta le azt a foltos nyakú, a James Bond-filmek alvilági elemeit is megszégyenítő nőszemélyt, de mivel nagyra becsülte Lout, bólintott. – Valamivel több mint három évvel ezelőtt kiderült, hogy a barátnőm férjének viszonya van valakivel – kezdte Lou. Mivel észrevette, hogy Zoe szemében értetlenség villan, így folytatta: – Tudom, hogy ez nem ugyanaz, de pár perc múlva te is látni fogod, hogy van némi hasonlóság a két helyzet között. A férfi később visszament a feleségéhez, akiből ezzel nem halt ki a gyűlölet a másik nő iránt. Szentül hitte, hogy addig nem is fog, amíg jól szájon nem törölte legalább egyszer azt a némbert. Mit ad isten, a barátnőm egy nap szembe találta magát a csábítóval. A Bootsban volt, és többek között óvszert vásárolt. – Lou szárazon felnevetett. – A barátnőm egyértelműen felismerte, mert egyszer, amikor még tartott a viszony, elment a kocsmába, ahol a nő dolgozott. Látni akarta, hogy milyen. Most, hogy ott állt, nem messze tőle, megszólította. A nő a neve hallatán felkapta a fejét, és a hang irányába fordult. Elsápadt. A barátnőm azt mondta, megelégedett volna az arckifejezésével, ha akkor elfordul és elmegy. De a nő nem ment el. Erre a barátnőm kinyújtotta a karját, és teljes erejéből pofon vágta. Hirtelen nagyon sokan lettek a boltban. Olyan pillantásokat vetettek a barátnőmre, amilyeneket a

bűnözőkre szoktak. Többen a biztonsági őrért kiáltottak, mire a barátnőm pánikba esett. Kirohant a boltból, a másik nő pedig ott maradt. A földön fetrengve vinnyogott, az emberek pedig ott tolongtak körülötte, sajnálták, és azon sopánkodtak, hogyan fordulhat elő ilyen szörnyűség, hogy egy szegény, ártatlan hölgyet megtámad egy diliházból szalajtott bolond. A barátnőm abban a pillanatban megértette, hogy az ütéssel a legfontosabbat dobta el magától – a méltóságát. És ezzel együtt az erejét. Lou nagyot nyelt, amikor elhallgatott. Nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz elmondani a történetet. Bár már csak emlék volt, erős, feldolgozatlan érzelmek kötődtek hozzá. – A barátnőm napokig nem tudott aludni az epizód után. Azt várta, mikor mennek érte a rendőrök, vagy mikor jelenik meg valamelyik újság vagy magazin címlapján a neve. Szinte látta a szalagcímeket. Egy ütődött nő ártatlan vásárlóra támadt az egyik belvárosi üzletben. Nem hitte, hogy egy ütéssel ekkora tortúrának fogja kitenni magát. Élete egyik legrosszabb élményeként emlegeti azóta is. Soha, semmit nem bánt meg annyira, mint azt, hogy akkor elveszítette az önkontrollját. Pokol volt az élete, és az önbecsülése is odalett. És azóta nem merte betenni a lábát a Bootsba. Lou lassan kifújta a levegőt, abban bízva, hogy így megszabadul a régóta kísértő szellemtől. – Végül elérte a nő, hogy letartóztassák a barátnődet? – kérdezte Zoe lágyan. – Nem, de ha nagyon akarja, elérhette volna. Nem mintha attól többet szenvedett volna a barátnőm. Sőt talán meg is könnyebbült volna, ha lecsukják, bármilyen furcsán hangzik is. Így legalább szó szerint lerótta volna a tettéért a büntetést, és megszabadult volna a mentális gyötrelmektől. Mert így sohasem tudhatta, mi vár rá a következő sarkon. Aztán egyszer csak azt hallotta, hogy a nő Spanyolországba költözött a családjával, és ekkor – több hónappal az eset után – végre elkezdett hinni abban, hogy talán lezárult az ügy. Lou megszorította Zoe kezét. – Zoe, szívecském, keress magadnak egy másik állást. Állj föl, ha már nem bírod, vagy moss be egyet a falnak, de hallgass rám, és próbáld megőrizni a méltóságodat. Nicola imádta volna, ha képen csapod. Ezzel ugyanis tökéletes indokot szolgáltattál volna neki arra, hogy kirúgasson. És nem éreztél volna diadalt. Nem éreztél volna mást, csak szégyent és haragot, amiért hagytad, hogy egy ilyen emberi roncs kifordítson önmagadból. Hidd el, hogy ez lett volna a vége. Én már csak tudom. Zoe Lou kedves arcába és aggódó zöld szemébe nézett, aztán megölelte. Lehet, hogy fiatal volt, de nem ostoba. Pontosan tudta, ki Lou „barátnője”. – Tarts ki, Zoe – mondta Lou, már a lépcsőházban. – Ez nem sokáig mehet így tovább. Meglásd, jön valaki, és véget vet ennek az áldatlan állapotnak. Száz százalékig biztos vagyok benne.

38. fejezet Lou beállt a parkolóba, végignézett a Ma’s Café kopott falain, és elmosolyodott. Szinte érezte, ahogy a régi álom kipattan a képzelet világából, és elkezd valós alakot ölteni. Hallatlan izgalom fogta el, amint maga elé képzelte a nagy, fekete-fehér cégtáblát, rajta az új kávéház nevével, amiről még nem lehetett tudni, hogy mi lesz, de abban, hogy előbb-utóbb felkerül a sárga-barna tábla és a hiányos felirat helyére, egészen biztos lehetett. És attól a pillanattól kezdve az ő tortáik és kávéjuk miatt fognak ideözönleni az emberek. A legfőbb ideje volt, hogy ez megtörténjen. Bele sem mert gondolni, hol tartanának, ha annak idején nem szakítja meg a kapcsolatát Debbel, és ezzel nem dobja oda az enyészetnek az eredeti terveiket, mert az a házassága végét is jelentette volna egyben. Az, hogy kávéháza is legyen, meg Philt is megtarthassa, két olyan álom volt, amelyek teljességgel kizárták egymást. Azóta talán változott a helyzet. Phil egészen normálisnak tűnt az előző napon, bár a telefonját továbbra is dugdosta, és Lou ízléséhez képest túl sokat vigyorgott, amit Lou már nemcsak bosszantónak, hanem sértőnek is talált. Vajon mikor lett ilyen patetikus a férje, kérdezte magától egy ponton, amikor a férfi azt a dalt kezdte dúdolni, amelynek a szövege így hangzott valahogy: „Tudok valamit, amit te nem tudhatsz.” Mikor bújt elő belőle ez az idegen, aki egyszerre akar kínozni, irányítani és bántani? Vagy mindig is ilyen volt, csak ő, Lou nem akart tudomást venni róla? Szerencsére Lou meg tudott birkózni a helyzettel, legalábbis egyelőre. Azzal, hogy a Ma’s Caféra koncentrált, sikerült biztonságos mederben tartani a gondolatait, így azzal foglalkozott csak, amivel akart, és nem azzal, ami egyébként emésztette. Tudta, hogy Phil különös viselkedésének megvan a maga oka. Akkor kezdődött, amikor Lou bejelentette, hogy mégis megvalósítja kávéházzal kapcsolatos terveit, és Phil reakciója gyakorlatilag olaj volt a tűzre. Mert Lou ezúttal nem akart meghátrálni. Meg akarta mutatni mindenkinek, hogy nem lehet manipulálni; ezúttal, ha törik, ha szakad, meg fogja valósítani az álmát. Ugyanakkor tartott attól, hogy ismét ultimátumot fog kapni, és egyelőre nem tudta, mit fog tenni, ha Phil szájából elhangzik a rettegett mondat: Vagy Debra Devine, vagy én. Abban azonban biztos volt, hogy bármi történjék is, még egyszer nem hagyja cserben Debet. Ami azt jelenti, hogy indirekt módon már meg is adta a választ a saját kérdésére. Deb az egész hetet kivette szabadságnak, és a Minije már ott állt a parkolóban, amikor Lou megérkezett. Lou, mielőtt kiszállt, vetett egy pillantást a lehajtható tükörbe, és megigazította a sminkjét arra az esetre, ha véletlenül jóképű, mosolygós férfiba és barátságos kutyába botlana. A tükörből azonban fáradt, megviselt arc nézett vissza rá. Hogy jobb színe legyen, megcsipkedte a bőrét, és magára erőltetett egy mosolyt. Azt akarta, hogy Deb mindent rózsásnak lásson, nem utolsósorban azért, mert a múlt alkalommal körülbelül ennél a fázisnál mentek fuccsba a terveik. Úgy beszélték meg, hogy először megnézik az üzlethelyiség feletti lakást. May, aki ezúttal egy Kapd be, Gordon Ramsay! feliratú kötényt viselt, az egyik kezében egy félig megvajazott bucival intett neki, hogy menjen fel. A szélesen mosolygó Deb a lépcső végénél várta. – Üdvözöllek a birodalom főhadiszállásán! – mondta vidáman, majd bevezette Lout egy kicsi, kopott szobába, amelyben itt-ott lézengett egy-egy bútordarab. – Egek, itt Pöttöm Panna is csak nehezen férne el – jegyezte meg, amint körülnézett. Deb elmosolyodott. Szerette Lou néha hebehurgya hasonlatait. Talán ezek hiányoztak neki a legjobban az elmúlt három év alatt. A pillanat hevében a legszívesebben magához ölelte volna Lout, de attól félt, ha megteszi, elsírja magát, és kipakol arról, amit az étteremben látott, és a

barátnőjének akkor megint szembesülnie kell a golyófejű férje disznóságaival. A lakás, a használatlanság következtében lerakódott porrétegtől és az elhagyatottság áporodott szagától eltekintve, tiszta volt. A citromzöld falak mellett azonban eléggé bántotta a szemet a bíborszín mennyezet. Nem beszélve a burgundivörös hálófülkéről, amelyben egy dupla ágy váza árválkodott, beszorítva az ablak és a fal közé. A belőle nyíló parányi fürdőszoba hetvenes éveket idéző, beépített kádjának csokoládébarna színéhez itt sem passzoltak a burgundivörös falak. Az ősrégi eszközökkel berendezett, lavórnyi konyha színmeghatározásához talán a feketébe hajló tengerészkék állt a legközelebb. – Hol a pokolban vették ezt a sok ronda festéket? – kérdezte döbbenten Lou. El sem tudta képzelni, hogy ennyi rossz ízlést bele lehet zsúfolni egy ilyen csöppnyi helyiségbe. – Majd eljön az idő, amikor neked is tetszeni fog – mondta nevetve Deb. – Mindenkinek van olyan időszaka, amikor úgy érzi, hogy az agyára mennek a semleges színek. – Erre azért ne vegyél mérget, aranyom. Nem azt mondta Tom, hogy May raktárként használja ezt a helyiséget? Arra számítottam, hogy dobozokat meg ládákat látok majd mindenütt. – Úgy tudom, egy darabig itt lakott az unokaöccse. Valamikor húsvét körül. Neki ürítette ki May. – Te jó isten, remélem, nem festőnek tanul – szörnyülködött Lou, miközben eltakarta a szemét a citromzöld falakról visszaverődő napfény elől. – Helyes kis irodát lehetne belőle csinálni. Volt a lakásban két szék meg egy kis asztal, rajta az a kosárnyi apróság, amit Deb otthonról hozott magával: tea, kávé és két csésze. Lou letett mellé egy hasonló kosarat. – Ilyen, amikor nagy elmék találkoznak – jegyezte meg Lou. Deb még a mosolya mögött is látta, mennyire fáradt. Lehet, hogy már a fülébe jutott Phil disznósága? Az egyik fele, perverz módon, azt szerette volna hallani, hogy igen, míg a másik, az ismert okoknál fogva, a nem mellett voksolt. – Jól vagy? – kérdezte Lou. – Kicsit fáradtnak látszol. Deb majdnem felnevetett. Lou kérdezi tőle, hogy jól van-e. – Kicsit fáj a fejem, de ez minden – válaszolta végül. – Biztos az izgalom miatt. Kit ne dobna fel egy exkluzív üzlethelyiség és egy penthouse lakás? – Van nálam tabletta – felelte Lou, és a keze már el is tűnt a táskájában. – Az jó lesz – mondta Deb, bár úgy sejtette, hogy tíz tonna Semtex sem tudná a fejében lüktető fájdalom okát eltüntetni. Mit várhatott akkor két szem Ibuprofentől? Egy csésze kávé és egy közösen elfogyasztott Twix után Deb elővett egy listát. Azoknak a vállalkozóknak a neve állt rajta, akiktől már kért árajánlatot, és néhány olyané, aki ismeretlenül felhívta, mert valami rejtélyes csatornán keresztül eljutott hozzá a hír, hogy a környéken munka van kilátásban. – Hárommal ma délutánra beszéltem meg találkozót itt, a kávéházban. Mindegyiknek megmondtam, hogy sürgős munkáról van szó, és ennek megfelelően mielőbb szükségünk lenne az árajánlatukra. Úgy számolom, hogy négy-hat hétre kell bezárnunk a boltot. De nézd csak? Mi a véleményed erről itt… – Izgatottan előrehajolt, úgy folytatta: – Törzsvendégeinket hasfakasztó ingyenreggelivel várjuk az újranyitás napján. Lou lelkes bólogatással válaszolt. – Valami ilyesmire gondoltam én is. Nézd csak… – Némi kotorászás után előhúzott a táskájából egy jegyzetfüzetet, majd kinyitotta annál a lapnál, ahol az ötleteit gyűjtötte össze, többek között arról a kuponról, amelyet zárás előtt kiosztanának a törzsvendégek között azzal, hogy az új kávéház megnyitása után lesz majd beváltható. – Sorszámozva vannak, így tudni fogjuk, hogy mennyit adtunk ki, és egyben megvédjük

magunkat azokkal szemben, akik hamisítványokat szeretnének beváltani. Deb bólintott. A munkával kapcsolatos kérdésekben mindig is azonos hullámhosszon voltak. Kár, hogy más ügyekben nem járt ennyire egyformán az agyuk. Például akkor, amikor Phil és hiperaktív pénisze került terítékre. – Van kedved itt maradni és megnézni, milyen izompacsirták jönnek hozzám ma délután? – kérdezte Deb. – Egyre jön az első – folytatta, és Lou kezébe nyomta egy építési vállalkozó bemutatkozó levelét. – Meg kell hagyni, hogy a többségük kapott a lehetőségen. És amikor visszahívtam őket, úgy tűnt, tényleg akarják a munkát. És mindegyik megígérte, hogy határidőre el is végzi. Lou átfutotta a levelet. – Eredetileg arra gondoltam, hogy körbenézek néhány konyhafelszerelés-boltban – tűnődött hangosan. Debbel mindig ki szokták osztani egymás közt a feladatokat, és rá most ez a rész esett. – Ugyanakkor szívesen itt lennék, amikor ez a fickó megérkezik. Csak szeretnék hazaugrani, átöltözni. Megtennél nekem egy szívességet, amikor visszajövök? És amikor Lou elmondta neki, miből is állna ez a szívesség, Deb, az elmúlt negyvennyolc órában először, őszintén elmosolyodott.

39. fejezet Deb végigvezette az építési vállalkozót a kávéházon, amely tömve volt sofőrökkel, és csak úgy sistergett a levegője a sütéshez használt olaj sercegésétől és a rádióból bömbölő ABBAszámoktól. – Amint azt maga is láthatja – kezdte Deb emelt hangon, hogy biztosan meghallják a háttérzaj ellenére is –, a nagy látogatottsága miatt választottuk ezt a helyet. Ugye ismeri az amerikai kávéházláncunkat? A mester bizonytalanul bólintott, majd zavartan hozzátette: – Ó, persze, természetesen. – Odaát egyedülálló jelenségként emlegetik, és igaz, ami igaz, villámgyorsan kinőtte magát a semmiből – folytatta Deb, de nem kis erőfeszítésébe került, hogy visszafogja a vihogását, és megőrizze szakmai beszélgetéshez illő mosolyát. A mester fogta a jegyzetfüzetét és a mérőeszközeit, majd követte Debet az emeleti lakásba, ahol a háziasszony intésére leült. – Elnézést kérek a környezetért. Ez kicsit más, mint a New York-i bázisunk. – Csilingelő hangon felkacagott. – Ötmillió négyzetmétert foglalnak el az irodáink, és külön helikopterleszállónk is van. Az építőmester felvonta bozontos szemöldökét. Azt, amelyik hernyószerűen föl-le hullámzott a homlokán, és ami mexikói karaktert adott az arcának. – Tizennyolc hónapja nyitottuk meg az első kávéházat az Államokban. Azóta huszonhét százalékkal nagyobb növekedést produkáltunk, mint a McDonald’s, a Pizza Hut, a Wendy’s vagy a KFC a fennállásuk első öt éve alatt. Ez igazán szép teljesítmény, remélem, ezzel maga is egyetért. Deb csendesen várt, hogy a vállalkozó megemészthesse a hallottakat, és kellőképpen elcsodálkozhasson. A férfinak persze elképzelése sem volt arról, hogy milyen nagy arányokról beszélt Deb, de néhányszor eltüsszentette magát, meg-megnyekkent, mint a harmonika, és fütyülve vette a levegőt. Egy rövid perc erejéig úgy nézett ki, mint egy dél-yorkshire-i zenegép. – Ezért döntöttünk úgy, hogy szerencsét próbálunk Angliában is. Kicsit talán furán néz ki, hogy éppen itt akarjuk megnyitni első brit egységünket, de az elnökünket ebbe az országrészbe kötik a gyökerei. Plusz, és ezt lehet, hogy maga sem tudja, egy amerikai konglomerátum, amelyik szoros üzleti kapcsolatban áll az otthoni láncunkkal, nyilvánosságra hozta, hogy felvásárolja a környékbeli földeket. Az első fázisban kétszáz átalakítási terv szerepel, csak erre az egyetlen évre. Már csak a munkások első csoportjára várunk, akikre ezer százalékig számíthatunk, és könnyen meglehet, hogy a tendencia a második, európai fázisban is folytatódik majd, amelynek a kezdetét a Casa Nostra GB-One megnyitása jelenti majd, pontosan hat hónap múlva. Tehát ezé az üzleté. A mester szeme egyre nagyobbra tágult. Már majdnem olyan volt, mint a rajzfilmfigurák pingponglabdára emlékeztető szemgolyója. Deb még az asztal túloldaláról is hallotta a szíve szapora rezdüléseit. – Nagyon jó híhe van a cégünknek – mondta az építész erősen raccsolva. – Számunkha nincs túl kicsi, de túl nagy munka sem. Jelszavunk a megbízhatóság, és annak öhülünk, ha a meghendelő elégedett. – Tökéletes! – kiáltotta Deb lelkesen, és örömében összeütötte a tenyerét, olyan ember benyomását keltve, akit nem is kell tovább győzködni. – Természetesen a cégünk helyi irodavezetője hozza meg majd a végső döntést, akit mindjárt be is mutatok önnek. Szabad kezet kapott ebben az ügyben. Megkértem, hogy fáradjon ide háromnegyedkor… – Deb az órájára

nézett. Pontosan háromnegyedet mutatott. Mintegy végszóra, Lou belibbent a kicsike szobába. Elegáns fekete kosztümjét viselte, a haját elegáns francia kontyba fogta a tarkóján, a lábán középvonalban levarrt harisnya volt és a legmagasabb sarkú ünneplő cipője. Deb tiszteletteljesen elmosolyodott. – Ó, Mrs. Winter, azt hiszem, máris megtaláltuk az emberünket. Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. Mrs. Winter, az úr Mr. Keith Featherstone helyi építési vállalkozó. Mr. Featherstone, a hölgy Mrs. Elouise Winter, a Casa Nostra International PLC Global Operations brit irodavezetője. Tizenöt perccel később, odalenn, a Ma’s Caféban Lou a könnyeit törölgette egy szalvétával. Deb a kezébe temette az arcát, úgy zokogott. Ez a jelenet fogadta az ajtón belépő Tomot. Becsusszant a Deb melletti műanyag székre, és onnan nézte az asztal másik oldalán ülő Lout, aki úgy sejtette, hogy a szép ruha és elegáns hajviselet ellenére különös látványt nyújthat. Tom értetlenül nézett egyik nőről a másikra. – Mi történt? – kérdezte gyengéden. – Jól vannak? És egyáltalán, mit csinálnak? Sírnak, vagy nevetnek? Vagy talán készülnek valamire? Ki vele, miben sántikálnak? Deb megpróbálta elmondani neki, de a kísérlet hisztérikus nevetésbe fulladt. Lou azt hitte, neki majd jobban megy, de ő is ugyanígy járt. – Hozok egy kört – mondta Tom, felvillantva híres mosolyát. Mire visszatért, kezében tálcával, a két nő lecsillapodott annyira, hogy egymás szavába vágva el tudják mesélni neki a történetet. Egyikük sem tudta volna megmondani, mikor nevettek utoljára ekkorát. Az utóbbi három évben biztosan nem. – Még sohasem láttam, hogy a vér ilyen gyorsan kifutott volna egy férfi arcából – mondta Deb. – Feledhetetlen pillanat volt! – Mégis mit csinált, amikor meglátta magát, Lou? – kérdezte Tom, majd hüvelykujjával végigsimított a csészéjén, olyan mozdulattal, amibe Lou beleremegett. Csak ekkor tudatosult benne, hogy a férfi lába az ő combját melengeti az asztal alatt. – Ezt! – vágta rá Deb, és kierőltetett magából egy röfögésre emlékeztető hangot. – Azt hittem, menten megfullad! – Soha az életben nem hallottam ennyi ostobaságot ilyen rövid idő alatt! – folytatta Lou. – Mit is mondtál neki, hány négyzetmétert foglalnak el csak a New York-i irodáink? – Tenyerét az arcára fektette, ahol már fájtak az izmai a sok nevetéstől. – A jóisten tudja. Menet közben találtam ki mindent. Ó, Tom, látnia kellett volna az én drága barátnőmet! Rámeresztette a fickóra azt a hatalmas zöld szemét, megrezegtette a pilláit, és nagyon hivatalosan azt mondta: – Nálam jobban senki sem tudja, Miss Devine, hogy milyen remek munkát végez Mr. Featherstone. De még van néhány jelentkezőnk, nem igaz? Tudatni fogjuk önnel a döntésünket. Köszönjük, hogy eljött. – Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „Elmehet”. Úgy csoszogott ki az ajtón szegény ember, mint a csiga, amelyikre rágyújtják a házát. Esküszöm, hogy amikor Lou kinyitotta a száját, jégcsapok nőttek a karnison! Igazi Jégkirálynőként viselkedett. A lányok megint kuncogni kezdtek. Szemmel láthatóan jó hatással volt rájuk a délutáni epizód. Pedig mindkettőjüknek más töltötte ki a gondolatait. Olyannyira, hogy eddig nem jutott hely köztük a nevetésnek. Tom gyengéden elmosolyodott. – De azért örülnek, hogy ilyen jól állnak a dolgaik? – kérdezte.

– Ó, igen! – felelte Deb, és az órájára nézett. – Negyedóra múlva megint érkezik hozzám egy vállalkozó. Jobb lesz, ha addig rendbe teszem az arcomat. – Ki az? – kérdezte Tom. – Már ha nem veszik tolakodásnak az érdeklődésemet. – Persze hogy nem. A Vernon Knowczynski és fiai cégtől jön valaki. Tom ismerhette a nevet, mert helyeslően rábólintott. – Rendes fickó hírében áll, és jól dolgozik. Ha kíváncsiak a véleményemre, meghallgatnak mindenkit, de nála jobbat nemigen találnak. Gyors, megbízható, és tisztességesen meg lehet egyezni vele. Főleg, ha készpénzben fizetnek neki. Amikor ezt mondta, titokban odakacsintott Loura, akinek a szíve egy Olga Korbut-típusú szaltót ugrott, és pár ütés erejéig ki is hagyott. – Mindenki kőműves a családban, és tele vannak unokatestvérekkel. Lengyelek. Még a nagymama is beáll maltert keverni, ha kell. – A mindenit! – szakadt ki Louból a csodálkozás. – Lou! Csak ugrat! – figyelmeztette Deb, és oldalba bökte a férfit a könyökével. – A legszívesebben bokán rúgnám, ha elérne addig a lábam – mondta Lou, és kétségbeesetten csóválta a fejét. Mostanra mindenkinél jobban kellene tudnia, milyen ember ez a Tom Broom. Szerencsére hosszú utat tett meg az utolsó epizód óta, amikor szent meggyőződéssel hitte, hogy a férfi a bolondját akarja járatni vele. Azóta megtanulta, hogy Tom szeret ugratni másokat. Legfőképpen őt. Miközben ezen tűnődött, az ujjbegyét óvatosan végighúzta a szeme alatt. Túl sok szemfestéket használt; biztosan szétkenődött a sok könnytől, amit a hisztérikus nevetés csalogatott elő. Ennek is Keith Featherstone és a döbbent fizimiskája az oka! Mindannyian felálltak. Ó, a pokolba, most Tom is látni fogja, milyen szerencsétlenül jár azokon a lehetetlen tűsarkokon! Le kellett vennie a cipőt, amikor felment a lépcsőn, máskülönben kitörte volna a nyakát. Nem bírta volna elviselni, ha megint orra bukik Tom előtt. Főleg, hogy most szoknya volt rajta, ami biztosan felcsúszna a lábán, valószínűleg a harisnyája is felfutna, és könnyen lehet, hogy az ebédjét is viszontlátná. Vajon egyenes a harisnyáján a varrás? Amekkora szerencséje van, biztos félrecsúszott mind a kettő. Szándékosan hátramaradt, és hagyta, hogy Deb és Tom menjen ki előbb a helyiségből. – Akarod, hogy elvigyünk az autódig? – kérdezte vigyorogva Deb, miközben Lou sarkai felé bökött a fejével. – Ha gondolja, felkapaszkodhat a hátamra – toldotta meg Tom az ajánlatot. – Mi lenne, ha leszállnátok rólam? – kérdezte Lou, és nyomatékosan elhessentette őket. – Ne hidd, hogy végignézzük, amint keresztülbukdácsolsz ezen a hepehupás parkolón – mondta kuncogva Deb, majd intett egyet búcsúzóul, és követte Tomot a vaskereskedésbe. Lou már a townendi körforgalomnál járt, amikor eszébe jutott, hogy a kávéház feletti lakásban hagyta a jegyzetfüzetét. Tett egy teljes kört, visszament a parkolóba, és nagy fékezéssel beállt egy üres helyre, pontosan szemben a vaskereskedés bejáratával. Az ajtó félig nyitva állt, és a nyíláson keresztül látni lehetett Tomot, aki, úgy tűnt, erősen koncentrált valamire. Az biztos, hogy maga elé bámult, bele a semmibe. Így, hogy nem látták, Lou megengedte magának azt a luxust, hogy elgyönyörködjön egy kicsit a férfiban, megcsodálja markáns arcélét, gyengéd arckifejezését, vad hullámokat vető fekete haját, amiben oly szívesen megmerítette volna az ujjait. Ám a következő pillanatban azt kellett látnia, hogy a férfi egyik karja összezárul Deb körül. Lou megmerevedett. Dobogó szívvel, rémülten figyelte, ahogy Deb beletemette az arcát a férfi vállába. Amit a magasságánál fogva könnyedén megtehetett. Lou legfeljebb a férfi köldökébe temethette volna bele a fejét. Annyira jól néztek ki együtt. Egyszerűen… illettek egymáshoz. Deb a férfinak dőlt, a férfi pedig vigasztalóan végighúzta a tenyerét a hátán. Aztán kartávolságnyira tolta magától

Debet, és halkan mondott neki valamit, de hogy mit, azt Lou nem hallotta. Ahhoz, hogy meghallja, le kellett volna tekernie az autó ablakát, de képtelen volt felemelni döbbenettől lebénult kezét. Tom ekkor a két kezébe fogta Deb arcát, és megint mondott neki valamit. Gyengéden, szeretetteljesen. Vagy az is lehet, hogy megcsókolta? Onnan, ahol Lou ült, nem lehetett megállapítani. Erőnek erejével elszakította tőlük a pillantását, és elindította az autót. Szemét elhomályosították a könnyek. Pislantott néhányat, hogy kitisztuljon a látása. Úgy érezte, egy hatalmas szívdobbanás az egész teste. A halántékában migrént sejtetőn pulzálni kezdett egy ér, és tudta, ha nem indul el gyorsan, maga alá gyűri a fájdalom. Örülnie kellene nekik, győzködte magát, hiszen mindkettőjüket szereti, Tomot is és Debet is, mégis fájt neki, amit látott. Ugyanilyen fájdalommal töltötte el, amikor annak idején meglátta, hogy Liam Barlow az iskolai diszkóban lesmárolta Donna Plattst. Liam úgy nézett ki, mint az ifjú Oliver Reed, és Lou teleírta a jegyzetfüzetét a nevével, természetesen „Én, a kém” láthatatlan tintával, amit csak sötétben lehetett látni. Tizenöt éves korában Donna volt a legjobb barátnője. Nem csinált semmi rosszat – nem tudhatta, hogy Lou fülig szerelmes Liambe, mert az esetek túlnyomó többségében egy vállrándítással lerázta magáról még az ezzel kapcsolatos célzásokat is. És Deb sem tudhatta, hogy a lelke mélyén mennyire odavan Tomért, mert még nem merte bevallani neki. Maga Lou sem tudta, milyen mélyen gyökereznek az érzelmei Tom iránt, egészen addig, míg meg nem látta a karjai között a legjobb barátnőjét – azon a helyen, ahol ő szeretett volna lenni. Lou Casserly nem omlott össze az iskolai diszkóban, bármennyire fájt is a szíve. Vett egy nagy lélegzetet, felvillantotta híres mosolyát, és továbbra is jó barátságban maradt Donnával. Ugyanezt kell megpróbálnia Lou Winternek is – a történtek ellenére jó barátságban maradni Debbel. A hazaérkező Lout üzenet várta az üzenetrögzítőjén. A pimasz Keith Featherstone hagyta, a legkenetteljesebb hangján. Khm… Mrs. Winteh, Keith Feathehstone vagyok. Megfelelne önnek, ha holnap heggel nyolckoh elkezdenénk a munkát a fühdőszobájában? Bocsánatot kéhek a kellemetlenségéht, amit a késlekedéssel okoztam. Nyilvánvalóan káhpótolni fogom – jelentős áhcsökkentéshe gondolok. Vissza tudna hívni egy önnek is alkalmas időpontban? Úgy tudom, megvan önnek a számom, de azéht ismét megadom… Lou elkezdte bepötyögni a telefonba a számot, de félbehagyta, és visszatette a kagylót a helyére. Kivételesen ő diktált Featherstone-nak, és szerette volna kiélvezni ezt a különleges helyzetet. Ezúttal nem számíthatott sem Debre, sem a szép ruhára, de még csak a „gyilkos” tűsarkaira sem. Nem bújhatott el senki és semmi mögé. Csak önmagára számíthatott, és e szerint akart cselekedni. Ismét tárcsázni kezdett. – Ó, Mrs. Winteh, el sem tudom mondani, mennyihe öhülök a hívásának. – Megkaptam az üzenetét, Mr. Featherstone. Igen, megfelel, ha holnap nyolckor nekilátnak a munkának. Végre-valahára – tette hozzá nyomatékosan. – Ahogy mondtam, bocsánatot kéhek a késlekedés miatt – motyogta Keith Featherstone, majd idegesen felnevetett. – Nagyon elfoglalt vagyok az utóbbi időben. – Én is nagyon elfoglalt vagyok, Mr. Featherstone, és nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy az otthonomban befejeződjenek a megkezdett munkálatok – mondta Lou jeges udvariassággal. – Amilyen gyorsan csak lehet. Tényleg elegem van a maga „késlekedéséből”. – Úgy tűnt, szívesen használja ezt a szót, így Lou abban reménykedett, hogy eltalálja vele a megfelelő hangot. – Megértette?

Te jó Isten, ezt én mondtam volna? – Igen, tehmészetesen, Mrs. Winteh. Az embeheim pontban nyolckoh ott lesznek. – Köszönöm, Mr. Featherstone. A viszontlátásra. Lou tette le először a telefont. A beszélgetést, végül is, mindig a hatalmi helyzetben lévő szokta megszakítani. Végre valami eredmény. Lou remegett, de ugyanakkor mosolygott is. Nagyon büszke volt magára. Összeütötte a tenyerét, és gyors köszönetet mondott a mindentudó Atyaúristennek, hogy megadta neki ezt a pillanatot. Olyan nagynak és erősnek érezte magát, hogy simán el tudott volna bánni Victoriannával is. Az órára pillantott – a húga még biztosan dolgozik, barnító spray-t és műkörmöket sóz rá a gazdag ügyfeleire. Kár. A szervezetében dübörgő adrenalin fűtötte energiákat Lou szívesen levezette volna egy tengerentúli hívással.

40. fejezet Úgy telt az este, mintha elmosódott filmkockák követték volna egymást. Lou elhatározta, hogy kitart az elképzelése mellett, és az erőt, amely a Keith Featherstone-nal való konfrontáció során felgyülemlett benne, és amit csak tovább fokozott egy őrült kémiai folyamat, ami azzal indult, hogy Debet megpillantotta Tom karjában, és amelynek a hatása nem múlt el azóta sem, a jó szolgálatába fogja állítani. A kettő együtt olyan egyveleget alkotott, amit művi körülmények között legfeljebb csak Dr. Jekyll laboratóriumában lehetett volna előállítani. Ahhoz, hogy az ízét maximálisan kiélvezhesse, lassú forrásban kellett tartania egészen hajnali háromig. Phil félreértelmezte a felesége szórakozottságát. Azt hitte, úgy ismeri Lout, mint a tenyerét, és arra következtetett, hogy pszichológiai pokoljárása miatt viselkedik ennyire furcsán. Hiába törte a kis fejét, nem tudott rájönni, miért rejtegeti előle a férje a telefonját, és mi állhat a furcsa viselkedése mögött. Semmi kézzelfogható, erről Phil személyesen gondoskodott. Már két hetet sem adott arra, hogy visszatérjenek a vasárnap reggeli szopásokhoz és a báránysültes vacsorákhoz, és akkor egy darabig megint a legnagyobb rendben lesz minden. Egy házasság akkor működött, ha a felek között sikerült az egészséges egyensúlyt kialakítani és fenntartani. Nem lehetett mindkét fél hatalmi helyzetben. Csak az egyik. Phil jónak találta a házasságát – érdemes volt megmenteni. Még akkor is, ha ezért komoly erőfeszítéseket kellett tennie. És egy ilyen ügyben a cél meg a végeredmény mindig szentesítette az eszközöket. Ez volt az utolsó nemes gondolat, ami aznap elhagyta a fejét, mert a következő percben átadta magát az édes álom ringató hullámainak. Lou az óra lassan vánszorgó mutatóját figyelte, és közben rettegett, mert minden ütéssel gyengült benne az elhatározás. De mégsem fújt visszavonulót, mert úgy érezte, ennél több ereje sohasem lesz ahhoz, hogy lebonyolítsa a kényes telefonhívást. Amit egyébként már rég meg kellett volna tennie. Hogy elterelje a figyelmét az előtte álló feladatról, megpróbált megnézni egy feliratos külföldi filmet a tévében. Egy nőről szólt, aki összejött valahol egy selyemfiúval, és attól kezdve fantasztikus szexből állt az élete. A történetnek nem sok köze lehetett a valósághoz, mert szinte mindenütt szexeltek, olyan helyeken is, ahol minden normális nő félt volna levetkőzni. Ez a nő azonban nemcsak az intim testrészeit tárta fel egy olyan férfi előtt, akit egyébként tökéletesnek látott, hanem a cellulitiszes combjait is. A helyében Lou biztosan ragaszkodott volna az elsötétítéshez, és kesztyűt húzatott volna a férfival. A gondolat, hogy Philen kívül testi kapcsolatot létesítsen valakivel a jövőben, új volt számára, és egyben rémisztő is. Ennek ellenére továbbsiklott a képzelete, és feltette a kérdést, milyen lenne az első alkalom Tommal. Elhányná magát, vágta rá gondolatban Lou, és a combja belső oldalát behálózó vékony vörös erekre meg a hasán lerakódott zsírpárnákra gondolt. Ha csak egy röpke pillantást vetne rájuk a férfi, máris menekülőre fogná, vagy sikoltozva kiugrana az ablakon. És ha mégsem? Ha úgy nézne rád, mint egy gusztusos főfogásra? Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon túlontúl képszerű gondolataitól. Ő maga egyébként is foglalt volt, és a jelek szerint Tom Broom is. Az, hogy ráadásul a legjobb barátnőjének csapta a szelet, még elérhetetlenebbé tette Lou számára. Mégsem fantáziálhatott róla ezek után. A legjobb lesz, gondolta, ha néhány napig nem is találkozik velük. Ez idő alatt rendet tesz a fejében, és megszabadítja magát a tisztátalan gondolatoktól. De erre még ráér. Előbb a húgával kell szembenéznie. Pontosan három órakor Lou felvette a telefont, és feltárcsázta a rettegett számot. A szíve úgy vert, mint egy basszusdob – bum, bum, bum. Félő volt, hogy kiugrik a mellkasából, és az egyik tüdejét is magával viszi.

A kissé visszhangos berregés elhalása után a jól ismert affektáló hang szólt bele a telefonba – egy barnsley-i gimiben érettségizett, ám önmagát a társadalom krémjéhez soroló, franciából nyelvvizsgát tett (vagy inkább „franciázásból” levizsgázott) nő irritálóan nyafogós hangja állami iskolákat megszégyenítő akcentussal. – Én vagyok – mondta Lou. A bejelentést sokatmondó hallgatás követte, majd Victorianna hűvös udvariassággal átitatott válasza: – Ó, Lou, szia, hogy vagy? Mit akarsz? Victorianna, bár nem nagyon volt érzéke a matekhoz (vagy matematikához, ahogy ő mondani szokta), nyilvánvalóan kiszámolta, hány óra lehet Angliában, és rájött, hogy a nővére nem a jólétéről akar cseverészni vele az éjszaka derekán. Lou vett egy hatalmas lélegzetet. – Anyáról van szó. Meg kellene hívnod magatokhoz látogatóba. Újabb csend. Aztán Victorianna hitetlenkedve felnevetett. Metsző, hideg hangon, amely megrepesztett volna egy kristálytömböt is. – Majd meghívom, Lou, ha úgy látom jónak. Én. És nem akkor, amikor te előírod nekem. – Meg kellene hívnod – ismételte meg Lou. Hűvösen, nyugodtan, meggyőzően. – Mintha elakadt volna nálad a lemez, Lou. Mégis mit képzelsz magadról? Ki vagy te, hogy megmondd, mit kellene tennem? Talán ittál? – Victorianna egyre dühösebb lett, és már az akcentusa sem volt annyira flancos, mint az, amit a klostersi sípályákra tartogatott. – Mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttad, Victorianna? Mennyi ideje küldözgetteted vele a csomagjaidat? Eszedbe jutott egyszer is, hogy kifizesd a költségeit? Mikor hívtad fel úgy, hogy nem akartál tőle valamit? Eszedbe jutott egyszer is? El tudod képzelni, mennyire hiányzol neki? – Az adrenalinszint extra magasra csapott Lou szervezetében, és arra ösztönözte, hogy teljesítse az önmagára kiosztott sürgős küldetést. Victorianna nevetését ezúttal a nem hiszem, hogy ezt el kell tűrnöm üzenete itatta át. – Kinek képzeled magad, Lou? – kérdezte. – Hihetetlenül hosszú nap áll mögöttem. Egészen komplikált művészi körmöket kellett csinálnom az egyik kurva ügyfelemnek, és a dög háromszor is újracsináltatta a bal kezét. Ezek után nincs szükségem a kioktatásodra. – Hallgass rám, Victorianna. Tényleg azt hiszem, hogy meg kellene hívnod… – Lou idáig jutott a mondatával, amikor megszakadt a vonal. Mordult egyet, és benyomta az „utolsó szám újrahívása” gombot. A csengőhangot ezúttal egy mesterkélten vidám hangon felolvasott, rögzített üzenet követte Victorianna és Willy Wonka hangján. Helló, ön Edward és Torah telefonját hívta. Jelenleg nem vagyunk itthon… Lou felhorkantott. …de kérem, hagyja meg a telefonszámát, és mi örömmel visszahívjuk, amint módunk lesz rá. – Ha nem veszed fel rögtön a telefont, te kis görény – mondta Lou akkora önfegyelemmel, amekkorával Ben Hur tartotta a gyeplőt a filmben –, elmondom a jó öreg brit rendőrségnek és a drágalátos Edwardodnak, miből finanszíroztad az utadat az Egyesült kibaszott Államokba. Ha Victoriannával küzdött az ember, a legjobb volt előásni a jó öreg, írrel fűszerezett angolszász gyökereket. Működött, mert a vonal túlsó végén azonnal felkapták a telefont. – Miről beszélsz? – kérdezte Victorianna csípősen. – Mindent tudok, Vic. Úgyhogy küldj szépen két repülőjegyet az Államokba. Egyet az anyádnak, egyet meg a barátnőjének, Verának. Hadd töltsenek el néhány kellemes hetet a rohadt nagy házadban. Hadd élvezzék egy kicsit a közismert vendégszeretetedet. Ennyivel tartozol neki.

Sőt még többel is. – Fingom sincs, hogy miről beszélsz – sziszegte Victorianna vadonatúj fogain keresztül. A klostersi akcentust már csak nyomokban lehetett felfedezni a beszédében; helyét a kültelki tömegközlekedésre jellemző szókincs vette át. – Ó, de még mennyire tudod! – felelte Lou, aki megérezte a pánikot az agresszió mögött. Ezen a napon már másodszor adatott meg neki, hogy kiélvezze a mások feletti hatalom örömét. Amit sokan oly nagyra értékeltek. Most már értette, hogy miért. Azon kapta magát, hogy játszik Victoriannával. Úgy, mint a dörzsölt macska a szemét kis egérrel. – Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni. Feküdj le, Lou, de előtte vegyél be egy nyugtatót. Úgy látom, szükséged van rá. – Csak vágd rám még egyszer a telefonodat, meglátod, mit teszek. Hazaváglak, hogy csak úgy nyekkensz! – Lou hangja most már kemény volt, mint az acél. – Hadd magyarázzam el. Felnyitottam egy levelet, ami azután érkezett, hogy elrepültél. Első osztályon, természetesen. Megengedhetted magadnak, nem igaz? Futotta rá a pénzből, amit az anyád gyűrűinek a zaciba vágásáért kaptál. – Mi? – kérdezte Victorianna árulkodó remegéssel a hangjában. – Én. Kinyitottam. A. Levelet. Ami. A. Zálogházból. Jött – mondta Lou lassan, tagoltan, úgy, mintha egy idiótához beszélne. Pedig Victorianna nem volt az. Épp ellenkezőleg. Okos volt, dörzsölt és önző. És piti tolvaj. Victorianna hüledezni kezdett amerikai otthonában, de nem csapta le újra a telefont, ami mindent elmondott Lounak. – Ugye nem bánod, ha felfrissítem az emlékezetedet? – folytatta Lou. A hangja olyan nyugodt volt, mint csendes tó egy fagymentes éjszakán. Vizsgálgatni kezdte a körmét, úgy, ahogy a hatalombuzik szokták a televízióban, beszéd közben. Már csak egy válltömésre lett volna szüksége ahhoz, hogy főszerepet kapjon a Dinasztiában. – Miután felültél a repülőgépre, és úgy döntöttél, hogy többé vissza sem jössz, érkezett egy levél a zálogházból. Azt szerették volna tudni, hogy visszavásárolod-e a hozzájuk beadott ékszereket, mert ha nem, megtisztítják és áruba bocsátják. Felhívtam őket, de azt mondták, hogy csak a zálogcédula tulajdonosának adhatnak tájékoztatást. Már korábban is megfordult a fejemben, hogy anya gyűrűi nem maguktól tűntek el. El tudod képzelni, hányszor felfordította miattuk a házat? Tudtam, hogy benne van a kezed a dologban. Nem véletlenül manikűrözted annyit a kezét. Balzsamokkal kenegetted, megmasszíroztad. Kilakkoztad a körmeit. És előtte minden alkalommal gondosan lehúztad az ujjairól a gyűrűit. Viselkedhet egy lány ennél tökéletesebben? – Te megzakkantál! – Újra felhívtam a zálogházat. Eljátszottam, hogy én vagyok te, és azt hazudtam, hogy elveszítettem a cédulákat. Megkérdeztem, mi ilyenkor a teendő. Azt mondták, be kell mennem a boltba a formanyomtatványért, valamilyen személyazonosító okmánnyal együtt el kell vinnem egy ügyvédhez, és ott eskü alatt nyilatkoznom kell, hogy az vagyok, akinek mondom magam, és akkor visszakaphatom a zálogba adott holmikat. Lou elhallgatott, hogy Victorianna megemészthesse, amit elmondott neki. Maga is megdöbbent, milyen komplikáltan hangzott, amit elmesélt. Így, visszagondolva, be kellett látnia, hogy James Bond is merésznek találta volna az akcióját. Ugyanakkor James Bond sohasem hajtott végre küldetést az anyja miatt. Az igazság az, hogy a szerencse is Lou oldalára állt. Megtalálta azt az útlevelet, amelyről Victorianna – mivel nem találta túl megnyerőnek a róla készült képet – azt állította, hogy elveszett, és csináltatott helyette egy másikat. Így tehát megvolt a személyazonosító okmány, amellyel elmehetett az ügyvédhez. A baj az volt, hogy Lou egyáltalán nem hasonlított

Victoriannára. Deb viszont igen. Így Deb volt az, aki odaállt az ügyvéd elé, és kockáztatva, hogy bűnvádi eljárást indítanak ellene, megesküdött, hogy ő Victorianna Eugenie Casserly. Mindezt azért, hogy Lou elmehessen a zálogházba, és egy kisebb vagyon ellenében visszavásárolhassa az anyja két gyűrűjét. Ezután még el kellett rejtenie őket Renee házában, és meg kellett rendeznie egy nagy keresést, amelynek a végén, csodával határos módon, az étkezőben álló tálalószekrény alatt megtalálták az „elveszett” ékszereket. Hála istennek egyetlen jogi kérdés sem merült fel az üggyel kapcsolatban, Renee pedig simán bevette a színjátékot. Victorianna hallgatott, miközben az a néhány agysejtje, amely nem a szex és a pénz körül buzgólkodott, soha nem tapasztalt aktivitásra szánta el magát. – Te eljátszottad, hogy te vagy én? És bevették? – kérdezte végül, mert nem akarta elhinni, hogy egy kicsi, molett, vörös hajú tramplit összekeverjenek egy magas, nádszálkarcsú, aranyhajú sellővel. Azaz vele. – Vajon melyik iroda alkalmaz ilyen béna ügyvédeket? A Stevie, Wonder & Wonder? Lou nem tartotta szükségesnek, hogy a legapróbb részletekbe is beavassa a húgát. Azt sem kellett tudnia, hogy Deb ment el helyette az azonosításra. Arra gondolt, hogy a tudás hatalom, és egyáltalán nem akarta, hogy a húga is részesedjen belőle, ezért csak ennyit mondott: – Ja. A tudat, hogy valaki kizárólag a külsejük alapján összekeverte kettőjüket, önmagában elég ahhoz, hogy Victorianna felrobbanjon, gondolta Lou elégedetten, és magában kuncogott egy jót. Victorianna agya ezt már nem tudta feldolgozni. Be kellett látnia, hogy túljártak az eszén. Ilyen körülmények között azt tette, amit a hozzá hasonló emberek hasonló helyzetben tenni szoktak – felkapta a legelső fegyvernek látszó tárgyat, és támadásba lendült vele. Lou azonban számított erre, így nem érte váratlanul. – Tudom, mire megy ki ez az egész – hörögte. – Nem tudod feldolgozni, ami köztem és Phil között történt, igaz? És most bosszút akarsz állni. Hány éved ment rá ennek a silány kis dajkamesének a kitalálására? Lou megacélozta magát. Eljutottak a beszélgetésnek ahhoz a részéhez, amelytől a legjobban félt. Elhatározta, hogy állni fogja a sarat. – Semmi sem történt közted és Phil között, Victorianna – mondta, és közben nagyon remélte, hogy ez igaz is. Victorianna felnevetett. – Nem, valóban nem. Bármit gondolsz is rólam, ekkora szemét még én sem vagyok. Lou megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanakkor enyhe hányinger fogta el. Olyan kérdés tisztázódott, ami régóta nem hagyta nyugodni… Amikor elkezdtek járni Phillel, Victorianna elképesztően csinos tinilány volt – egy két lábon járó hormonbomba erős erotikus kisugárzással. Egy ilyen testben elhelyezni egy tinédzser agyát olyan volt, mint gyereket ültetni egy Ferrari kormánya mögé. Victorianna szégyentelenül flörtölt Phillel, és borzasztóan élvezte a hatást, amelyet az örökös ugratásával a férfira gyakorolt. És Loura. Victoriannának nem kellett Phil, egyszerűen azért, mert semmire sem tudta használni. Nem volt elég gazdag, és Victorianna nem Barnsleyban akarta leélni az életét. Azonban bármikor megkaphatta volna a leendő sógort. És ennél többre nem volt szüksége. Már a tudattal is bőven megelégedett. – Egyetlen csettintésemre a lábam elé borult volna – mondta Victorianna nagy-nagy átéléssel. – Megőrült értem. Már attól kemény lett a farka, ha végigfuttattam a számon a nyelvemet. Lefogadom, akkor is rám gondolt, amikor beléd öntötte ki magát. Lou lehunyta a szemét, hogy kizárja az agyából a kellemetlen képet: a férjét, amint

magához nyúl, amikor meglátja az ő koraérett húgát. Erősnek kellett lennie, mert Victorianna elkezdte visszafoglalni az elvesztett területeit. – Mindig utáltad a gondolatot, hogy bármikor elvehetem tőled, ugye, nővérkém? Lou felkacagott. – Túl sokszor hallgattad meg a „Joleen”-t.\'7b14\'7d – Bármilyen nehezére is esett, ki kellett tartania színlelt harciassága mellett, mert csak így kerülhette el a borzalmas halált. Elképzelte Victoriannát a vonal másik végén. Testét támadó pózba kinyújtó kobraként látta, amelyik az ő verőerét akarta célba venni. Lou, ennek megfelelően, előhívta a benne lakozó indiai menyétet. – Azt hiszem, te is tudod, hogy csak hízelgőnek találta a kislányos rajongásodat. Nem kell sok ahhoz, hogy egy férfi így érezzen. – Hidd ezt, ha ettől jobban érzed magad. Szerintem örülnöd kellene, hogy elhúztam otthonról a csíkot. Így legalább nem keresztezik egymást az útjaink. Sem veled, sem Phillel. – Azt is tedd hozzá, hogy lopott pénzen húztad el a csíkot – terelte vissza Lou az alapproblémára a beszélgetést. – Azon a pénzen, amit az anyád gyűrűiért fizettek neked. A legdrágább ékszereiért, amit az apádtól kapott. – Állj már meg egy pillanatra, nővérkém! Épp az imént ismerted be, hogy csaltál. Másvalakinek adtad ki magad egy ügyvéd előtt. Hamis esküt tettél. Úgyhogy csak vigyázz! – Igazad van – felelte Lou még mindig nyugodt hangon, de azért örült, hogy a húga nem látja az egymáshoz ütődő térdét. – Vállalom, hogy hamisan esküdtem, ha te is vállalod a lopást, hugi. De készülj fel, hogy akkor mindent kipakolok. Meglátjuk, melyikünk jön ki jobban a dologból, ha bekerülünk az újságokba. Vajon tovább bratyiznának-e veled a családi szeretetről papoló alelnökök, ha kiderülne rólad, hogy megloptad a saját anyádat? Lou maga is fagyosnak érezte a hangját, de most erre volt szükség. Mindig is figyelemre méltó erővel tudott küzdeni, ha grundháborúra került a sor. Erről bárki megkérdezhette volna Shirley Hamstert. Victorianna tudta, hogy vesztett, és ennek elég artikuláltan hangot is adott. – Menj a picsába! – kiáltotta, és a vonal floridai végében lecsapódott a telefon. Lou nem gondolta, hogy ismét vissza kellene hívnia a húgát. Lassan beszívta a levegőt, majd visszatette a kagylót a helyére. Hiába voltak testvérek, tudta, hogy soha többé nem állnak szóba egymással. Ami Lout illette, Victorianna akár Tom egyik konténerébe is bekerülhetett volna. Semmi közös nem volt bennük, csak a vérük meg a génjeik, és ez Lou szemében nem jelentett elég okot a kapcsolattartásra. Már nem. Lou visszafeküdt az ágyába, és a győztesek diadalittas nyugalmával aludta végig az éjszakát. Még Phil álmában elejtett szavai sem tudták felébreszteni.

41. fejezet A munkások pontosan akkor érkeztek, amikor a hallban az óra elütötte a nyolcat. Lou beengedte őket. Teát készített nekik, majd felkísérte őket az emeletre, ő pedig visszament a földszintre, a parányi dolgozószobába. Volt egy ötlete a kávéház reggeli kínálatával kapcsolatban, amin még el akart rágódni egy kicsit. Fél tízkor felhívta a bankot, hogy időpontot kérjen egy üzleti megbeszéléshez a következő hétre, végül egy SMS-ben tájékoztatta Debet arról, hogy mit intézett. Deb azonnal válaszolt. FANTASZTIKUS! JÓL VAGY? Lou gyorsan küldött egy „igen” választ, plusz hozzátette, hogy nagyon elfoglalt. Sem találkozni, sem beszélni nem akart a barátnőjével, mert attól félt, Deb menten közli vele, milyen átkozottul jót szexelt Tommal. Már csak ezért is tudatta vele, hogy jól van. Jobban, mint korábban bármikor. Délután Lou, azzal az ürüggyel, hogy „éppen arra járt”, beugrott az anyjához, aki úgy mosolygott, mint egy cheshire-i macska, amelyik lenyelte a kanárimadarat. – Nem fogod elhinni, ki telefonált ma reggel – mondta Renee, miközben feltette a teáskannát. – Victorianna! És tudod, miért hívott? – Nem, de majd megmondod – felelte Lou ártatlanul. – Verával együtt meghívott, egész szeptemberre! – Smirglivel sem lehetett volna eltüntetni az arcáról a mosolyt. Akkor is ott volt, amikor leforrázta, majd csészékbe töltötte a teát. – Mi? Amerikába? Verával együtt? Mi jött rá? Renee megcsóválta a fejét. – Ne kezdd már megint, Lou. Azt mondta, csak arra várt, hogy elkészüljön a házuk. Így legalább egészben láthatom. És képzeld, ő állja a repülőjegyeket is, oda-vissza. Éppen most beszéltem Verával, ő is magánkívül van a boldogságtól. Jövő héten elmegyünk Leedsbe, és veszünk pár cuccot az útra. – Hát… szóhoz sem jutok… – mondta Lou, és nem túlzott. Nagyon megrázhatta Victoriannát a telefonbeszélgetésük, ha ilyen gyors cselekvésre szánta magát. – Tudtam, hogy meg fog hívni, ha elérkezettnek látja rá az időt – folytatta ragyogó arccal Renee. – Nekem is van néhány jó hírem – vette át a szót Lou. Arra gondolt, ennél kedvezőbb alkalom nem lesz rá, hogy küszöbönálló üzleti vállalkozását szóba hozza. – Kávéházat nyitunk a barátnőmmel, Debbel. Renee arcáról nyomban eltűnt a letörölhetetlennek hitt mosoly. – Debbel? Ugye ez nem az a Deb, akire gondolok? Mikor újítottad fel vele a kapcsolatot? – Pár hete – válaszolta egy sóhaj kíséretében Lou. Miért nem tanul a saját hibáiból? Renee megrázkódott. – És mit szól hozzá Phil? – Ezt meg hogy érted? – Lou már nagyon bánta, hogy felhozta a témát. Az anyja még csak meg sem próbálta leplezni a rosszallását. – Nos… Ha jól emlékszem, ez a nő majdnem tönkretette a házasságodat. Én nem engedném vissza az életembe. Sem most, sem máskor. Lou hitetlenkedve csóválta a fejét. Tudhatta volna, hogy kritizálásra hajlamos anyja ellenségesen fog reagálni a bejelentésre. Miért hitte akár egy percig is, hogy kivételesen egyet fog vele érteni? – Miért gondolja azt mindenki, hogy Debet terheli a felelősség a házasságom

tönkretételéért? Arról a tényről, hogy Phil viszonyt kezdett egy másik nővel, mindenki megfeledkezik. – Ha mindenki a barátnődet hibáztatja, Lou, lehet benne valami. Ilyen sokan csak nem tévedünk – jegyezte meg lakonikusan Renee. Lout megdöbbentette az anyja logikája. Felnyögött. – Nos, bármit is gondoltok, a kocka el van vetve. Már a helyszín is megvan. És eszem ágában sincs meghátrálni – szögezte le Lou, bár a lelkesedése, amellyel belekezdett a tervek ismertetésébe, alaposan megcsappant. – És mi lesz a munkáddal? – Felmondok, természetesen. – Képes vagy otthagyni egy jó, biztos állást? Nem beszélve arról, hogy egyszer már előálltál hasonló tervekkel. Azt hittem, akkor beláttad, hogy ostoba álmokat dédelgettél. Istenem, Elouise, mikor jön meg végre az eszed? Lou úgy érezte magát, mint egy kipukkant lufi, de Renee ezt nem vette észre. Elfordult, és kiment a konyhába. De a szavai ott lebegtek továbbra is a levegőben, mint annak a repülőgépnek a csíkja, amely Verával együtt elviszi majd Amerikába, hogy megnézhesse kisebbik lánya csodálatos otthonát, és bepillanthasson agyonmagasztalt tengerentúli életébe. – Gondolom, falusi lány, nincs az ismeretségi körödben egy jó hentes – fordult Lou Karenhez másnap az irodában. – Most viccelsz? – kérdezte Karen. – Ha virsliről van szó, sohasem viccelek – válaszolta Lou komoly arccal. – Az apámnak van egy farmerboltja, ahol a bátyám a hentes – mondta Karen. – Miért? – Gyere, menjünk le a kantinba, igyunk egy kávét – javasolta Lou. Nicola, valami titokzatos ügyben, a manchesteri irodába utazott. És mivel mindenki irtózott még a gondolatától is annak, hogy látogatást tegyen a „Manchester Művekben”, előre tudni lehetett, hogy Nicola a szokásosnál is gonoszkodóbb lesz, ha visszatér. A német kávégép ez egyszer egészen iható kávét produkált, vastag krémréteggel a tetején, Lou ennek ellenére nem állította volna be a kávézójába. Oda már kinézett egy fantasztikus, énekelni-táncolni tudó olasz gépet. És így, egy csésze nagyon finom delicissimo mellett, Lou mindent elmondott Karennek a kávéházról, amely egyelőre még autósbüféként működött, ezért nagy szükségük lesz egy olyan megbízható szállítóra, aki ellátja őket jó minőségű szalonnával, friss tojással és zamatos, ropogós virslivel, hogy megfelelő reggelit készíthessenek a vendégeiknek addig is, amíg az üzletnek ez az ága méltóságteljesen el nem hal. – Istenem, Lou, hiányozni fogsz! El sem tudom mondani, mennyire – mondta Karen, akinek még a szája is elnyílt a csodálkozástól. – Te is nekem – felelte Lou nagy átérzéssel. – De ha az apám és a bátyám megfelel az elvárásaitoknak, talán kapcsolatban maradhatunk – folytatta reménykedve Karen. – Hát persze. Jó árujuk van? – Nézz rám! Úgy nézek ki, mint egy alultáplált törpe? Bocs a törpéért, nem célzásból mondtam – tette hozzá sietve Karen. Lou felnevetett. – Tudod, mit? Felhívom apát, és megkérem, hozzon be neked kóstolóba szalonnát meg virslit. És akkor legalább haza tud vinni. Ha! Micsoda ötlet! – lelkesedett Karen, és már elő is húzta a mobilját. Előre örült, hogy két legyet üthet egy csapásra. Aznap este Lou és Phil tulajdonképpen reggelit evett vacsorára, ami kicsit meg is ülte a

gyomrukat. Pedig finom volt. Philnek a virsli ízlett a legjobban, míg a szalonna maradékát eltette reggelire. Tökéletes kóstolót tartottak, bár Lou jobbnak látta nem bevallani, hogy a férje a kávézó tervezett reggelijét tesztelte. Ja, és Phil az ördögi csokitorta felénél bejelentette, hogy június végén mennek nyaralni, két hétre, Torremolinosba. Lou annyit sem tudott kipréselni magából, hogy „hűha”.

42. fejezet Lou másnap szabadnapot vett ki, mert találkoznia kellett Debbel a kávéház tervei miatt, és szerette volna elmondani neki azt is, hogy talált egy jó farmerboltot. Ugyanakkor remélte, hogy Deb nem akarja meglepni semmivel, főleg azzal nem, hogy összejöttek Tommal. Lou ismét beengedte a munkásokat, megint teával kínálta őket, és meghagyta nekik, hogy napközben szolgálják ki magukat, ha megszomjaznak, majd abban bízva, hogy nem mennek be a szobákba, és nem kutatják át a bugyis fiókját – bár Karen azt állította, hogy nem hagynának ki egy ilyen lehetőséget –, letett nekik egy kulcsot, és elindult a kávézóba. Deb már ott volt, amikor megérkezett; az autója ott parkolt Tom kocsija mellett, amit szimbolikus előjelnek is lehetett tekinteni. Lou felsóhajtott. Tedd már túl magad rajta, biztatta magát. Ehhez azonban Deb szájából kellett hallania, hogy egy párt alkotnak Tommal. Biztosra vette, hogy meg tud birkózni a helyzettel, csak mondja ki valaki végre a nyilvánvalót. Úgy talán könnyebb lesz elfogadnia. Deb éppen akkor lépett ki a kávézóból, amikor Lou be akart menni. Milyen ravasz képet vág, gondolta Lou. – Ó, szia – mondta Deb. Visszament Louval az üzletbe, és becsukta maguk mögött az ajtót. – Korán jöttél. – Szia. Az a helyzet, hogy a ház tele van munkásokkal, és nem akartam láb alatt lenni. – Lou… Most fogja bevallani, gondolta Lou. – Mondanom kell valamit – folytatta Deb némi habozás után. – Remélem, nem fogsz haragudni érte… Tom és én… Ebben a pillanatban ismét nyílt az ajtó Lou háta mögött, és az éppen emlegetett Tom sétált be rajta. – Helló, Lou, láttam a kocsiját – mondta olyan mereven, mint egy fabábu. – Gondoltam, beugrok egy pillanatra. – Most nem hajolt oda hozzá, és nem puszilta meg. Mintha kínosan érezte volna magát. Akárcsak Deb. Hát ennyire félnek elmondani neki, hogy összejöttek? Ha igen – miért? A férfi talán rájött valamiből, hogy gyakran szerepel az ő erotikus fantáziáiban? – Hmm… Már megmondta neki? – kérdezte Tom Debtől zavart krákogással. Deb felsóhajtott. – Lou, feljönnél velünk egy pillanatra? Lou némán követte őket az emeletre. Olyan érzése volt, mintha a vesztőhelyre vinnék. Öt perc, és túl leszel rajta, nyugtatta magát. Csak ki tudsz préselni magadból néhány örömteli szót… Fantasztikus! Briliáns! De örülök nektek! Valami ilyesmit szoktak ilyenkor mondani… Tom kinyitotta az ajtót. Lou szinte visszahőkölt a hófehér falakról visszaverődő fénytől. – Lou… Tom és én… szóval… kifestettük a lakást. Vagyis az én ötletem volt. Tudom, hogy meg kellett volna beszélnem veled, és most már sajnálom, hogy nem kértem ki a véleményedet. A saját pénzemből vettem a festéket. Nem került sokba, mégis szép, nem gondolod? – Ezt akartad mondani? – kérdezte hitetlenkedve Lou. – Hogy kifestetted a lakást? És azt hitted, haragudni fogok érte? Deb, hiszen ez meseszép! – Akkor is szólnom kellett volna. Ez elvi kérdés. De az a helyzet, hogy eszembe sem jutott. – Ez nyomta annyira a bögyödet? – Lou attól tartott, mindjárt kitör belőle a hisztérikus nevetés, és ezt minden eszközzel meg kellett akadályoznia.

– Igen – felelte óvatosan Deb. – Miért, mit gondoltál, mit kell bevallanom? – Deb arra gondolt, hogy Lou esetleg tudomást szerzett Phil hűtlenségéről. De hogyan? Legfeljebb Phil mondhatta volna el neki, de erre minimális volt az esély. Vagy mégsem? Lehet, hogy valami beteges, kifacsart terv részeként színt vallott Lou előtt? A gondolattól lüktetni kezdett a feje. – Szuperül néz ki, Deb, nem értem, miért hitted, hogy kifogásom lesz ellene? Régen is ezt szoktad csinálni, ha gondolkozni akartál. Nem emlékszel? A kollégiumi szobádat is kifestetted, nem sokkal a záróvizsga előtt. Azt mondtad, a szörnyűséges szürke falaival olyan, mint egy tengeralattjáró belseje, és nem tudsz koncentrálni… Deb felvillantotta híres „igazad van” mosolyát. Tényleg festeni szokott, ha gondolkozni akart. Arra gondolt, mennyire szerették főiskolás korukban a sok tervezgetést! Örökké arról a napról álmodoztak, amikor megnyitják végre a saját kávéházukat. És lassan tényleg rájuk virrad ez a nap. Vagy mégsem? Nem fogja Phil másodszor is összezúzni a terveiket? Elég volt egy pillantást vetnie Loura, ahogy ott állt, dinnyeszelet szélességű vigyorral az arcán, tele örömteli várakozással, és még csak nem is sejtette, mi zajlik megint a háta mögött. Deb szíve összefacsarodott. Ideje és lehetősége is volt gondolkodni, miközben a lakást festette, sőt, ha nagyon akarta, hangosan is kibeszélhette magából a gondokat, de még mindig nem találta ki, hogy mit tegyen. Azt eldöntötte, hogy ezúttal erős lesz, ha kell, és nem fogja hagyni, hogy félresöpörjék a kettősüket. Az előző alkalommal ő legalább olyan bűnös volt abban, hogy sarokba szorították Lout, mint Phil. Így, három év távlatából már belátta, hogy nem kellett volna a férje ellen uszítania a legjobb barátnőjét, és akkor talán nem kényszerül bele abba az áldatlan választási helyzetbe. – Nos, ha megbocsátanak, hölgyeim… mennem kell. Várnak a konténerek. – Oké, Tom, menjen csak – mondta Deb. – Viszontlátásra, Lou. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy nem kerültem magánál feketelistára, amiért bűnsegédként asszisztáltam Debnek. – Ne bolondozzon. Inkább dicséretet érdemel. – No, viszlát – búcsúzott még egyszer, és ezúttal az indokoltnál sokkal hosszabb ideig pihentette Loun a szemét. – Olyan furcsán nézett rám – jegyezte meg Lou, amikor a férfi súlyos léptei elhaltak a földszinten. – Csak úgy képzeled – válaszolta Deb, ugyanakkor elhatározta, szólni fog Tomnak, hogy ne nézze Lout olyan aggódó tekintettel. Vagy azt akarja, hogy szimatot fogjon? Vizet forralt, majd, mielőtt leültek volna az öreg, masszív étkezőasztalhoz, készített maguknak egy kávét. – Szóval, segített neked a festésben? – kérdezte Lou eltökélten, hogy most aztán a végére jár a dolognak, bármi legyen is kettőjük között. Deb még mindig nem mondott semmit, és Tom távozása sem árult el többet, hiszen csak egy barátságos intéssel búcsúzott. Ebben a szituációban már egyáltalán nem tűntek párnak. Furcsa volt az egész. – Igen, esténként, amikor volt egy kis ideje – felelte Deb. – Erről jut eszembe, beérkeztek a vállalkozóktól az árajánlatok. Egy pillanat, és idehozom őket. Mi a helyzet a fürdőszobáddal? Halad az ipse? – Igen. És, meg kell mondanom, egész jól dolgozik. Kár, hogy ilyen megbízhatatlan. De addig nem dicsérem meg, amíg nem végzett, és nem kapom meg tőle a kártérítést. És egyelőre azt sem szeretném közölni vele, hogy nem ő nyerte meg a több millió fontos szerződést. – Jó kislány – dünnyögte Deb. Ó, a fenébe, ideje lenne felhagyni a köntörfalazással.

– Nos, nem akarsz mondani valamit Tomról? Együtt vagytok? Deb megpördült. – Együtt? Ezt meg hogy érted? – Hát, úgy. Együtt. – Magasságos isten, Lou, honnan vetted ezt a marhaságot? – Onnan, hogy elég bizalmas helyzetben láttalak benneteket a vaskereskedésben. Deb hétrét görnyedt a nevetéstől. Megcsóválta a fejét. – Mikor? – Aznap, amikor Keith Featherstone-t felültettük. Itt hagytam valamit, és visszajöttem érte. Éppen akkor, amikor megölelt. – Lou, drágám, te nagyon félreértettél valamit. Tom… …csak felajánlotta a vállát, hogy kisírhassam magam rajta, mert annyira megviselt, hogy megint félrelépésen kaptam a pondró férjedet… Ezt mégsem közölhette Louval, így gyorsan ki kellett találnia valami mást. – …csak meg akart nyugtatni, mert pánikba estem. Akkor esett le ugyanis, hogy meg fogjuk csinálni, Lou, és teljesen elérzékenyültem. Ami egyébként nem jellemző rám. Nem, ez tényleg nem volt jellemző Debre, épp ezért Lou nem is hitt neki. – Nos, nekem elég egyértelműnek tűnt, hogy összejöttetek, és roppant kíváncsi voltam, hogy mikor akarjátok nekem is elmondani. – Ne légy bolond. Ezen a fronton nincs semmi mondanivalónk. – Nem vagyok bolond. Nagyon jól kijöttök egymással. – Lou – kezdte Deb nagyon lágyan. – Hogy ilyen jól kijövünk Tommal, annak az az oka, hogy nem találom vonzónak. Jó fej, meg minden, és nagyon bírom, de az a helyzet, hogy nem az esetem. És én sem vagyok hozzá való. Ugyanakkor gyorsan beépült az életembe mint barát. Ez minden. – Ugyan, Deb, ennél azért többről van szó, nem? És én sejtem, miért nem mered megmondani. – Mit? – Deb úgy érezte, kihagy a szíve. – A múlt alkalommal ugyanebben a fázisban hátráltam ki a vállalkozásból. Ez biztosan az eszedbe jutott. De most, Deb, bármi történik, nem foglak cserbenhagyni. Erre akár meg is esküszöm. Ez meleg volt, gondolta Deb. Csak rá kellett volna bólintania, jelezve, hogy Lou a fején találta a szöget, és azzal le is zárhatnák ezt a kínos titkolózást. – Tudom – mondta végül, és a szokásosnál erősebben ölelte magához a barátnőjét. Az az idióta, vadbarom Phil – hát nem tudja, hogy mekkora kincs a felesége? A lelke mélyén azt remélte, hogy nem, mert csak így látott esélyt rá, hogy Lou kikeveredjen ebből az áldatlan házasságból, és végre olyan férfit találjon magának, amilyet megérdemel. Olyat, mint Tom Broom.

43. fejezet Lou már ágyban volt, amikor Phil hazaért. A curry szénné égett, a rizs megszáradt, és úgy nézett ki a serpenyőben, mint a kókuszdara. Nem mintha éhes lett volna. Még mindig bűzlött az étteremben elfogyasztott fokhagymás ételtől és Sue füsttel átitatott parfümjétől. Egyre nehezebb volt megállni a nővel a csókolózási fázisnál, de szerencsére a jól bevált „még mindig nős vagyok, és nem hiszem, hogy helyénvaló lenne ennél mélyebben belebonyolódni egy kapcsolatba, bla, bla, bla” szöveggel egyelőre távol tudta magától tartani. Elég bosszantónak találta, hogy Lou nem a küszöbön várta, mint egy cocker spániel, és nem rágta tövig a körmét izgalmában. Megnézte a mobilját. Volt a feleségétől egy két órával korábbi nem fogadott hívás, és kész. Ezt követően még csak egy SMS-re sem méltatta. Nem zuhanyozott – csak bemászott az ágyba, remélve, hogy Lou reggel megérzi a bőrén a rivális nő illatát. Másnap reggel hangos horkolás ébresztette Lout, és valami iszonyatos fokhagymaszag, ami semmiképp sem származhatott a vacsorára készített currytől. Arra gondolt, hogy Phil, bárhol evett is, extra fokhagymát kért az ételéhez, csak hogy őt kíváncsivá tegye, hol volt, és főleg – kivel. Ezúttal tényleg monumentális erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy érvényesítse az akaratát. De bármilyen további kérdés merült is fel benne a férje titokzatos útjaival és telefonjaival kapcsolatban, elfeledtette az izgalom, amelyet egy aromásított kávékat ismertető katalógus érkezése váltott ki belőle. Éppen leült, hogy átlapozza, amikor megszólalt a telefon. – Szia, Lou – kezdte Michelle. Mérgesnek és sértődöttnek tűnt a hangja. – Korán keltél. – Korán is feküdtem – válaszolta rosszkedvűen a nő. – Hát nem most volt a nagy éjszakai kalandotok Alival? – Lou direkt hangsúlyozta a nevet. Michelle hangszínéből arra következtetett ugyanis, hogy a nagyszerű Ali időközben lekerült a piedesztálról. – Jaj, ne is beszélj Aliról. – Oké. Nem fogok. – Egy szemét kis cafka – folytatta Michelle. – Alig szólt hozzám, miután elindultunk. Teljesen lefoglalták azok, akikkel találkoztunk. „Nézd csak, ott van Gary!” „Ott meg Conrad!” Egyik unalmas, ellenszenves krapekot fedezte fel a másik után, és mindegyikkel le akart állni – panaszolta Michelle. Mintha már nem rajongott volna annyira a barátnőjéért. Aki azóta lehet, hogy exbarátnői státusba került. – Ó, istenem – mondta Lou, és a fejében kergetni kezdték egymást egy kísértetiesen hasonló éjszaka képei. – Elhiheted, hogy kilencre teljesen elegem lett. Mintha ott sem lettem volna. Kétszer, ha szólt hozzám, és míg én csak poharakat rendeltem, a pimasz némber pinteket ivott. Én már hazajöttem volna, de ő klubozni akart. Fél tizenegyre úgy leitta magát, hogy a hátamon cipeltem el a taximegállóig, és te is tudod, hogy ebben a késői időpontban mekkora sorok várnak kocsira a frekventált helyeken. Mintha mindenki ilyenkor indulna haza. Majdnem megfagytam, a lábam úgy fájt, hogy alig bírtam megállni rajta, ő meg hangosan bőgött a jóisten tudja, mi miatt. Végül benyomtam egy taxiba, de akkor meg rám szólt sofőr. „Csak nem gondolja, hogy a nyakamba varrhatja ezt a nőt?” Valóban csetlett-nyaklott, így be kellett ülnöm mellé, és a végén még a taxit is kifizethettem helyette. Felvonszoltam a lakásába, ágyba dugtam, oldalfekvő helyzetbe, majd egy órát vártam egy újabb taxira. Olyan dühös voltam, hogy nem tudtam elaludni. Az fix, hogy

többet nem megyek vele sehová. Lou a szájába harapott. Megpróbált néhány együtt érző hangot kipréselni magából, de Michelle, a rá jellemző módon, most sem figyelt oda. Lelki szemetesládának használta. – Mennem kell, Lou, kopognak – vágott közbe a mondat közepén, és letette a telefont. Azt, hogy Lou hogy van, meg sem kérdezte. Phil a szemét dörzsölve jött le az emeletről. Lou megmerevedett. – Kösz, hogy az este kint hagytad nekem az odaégetett curryt – mondta. – Ha gondolod, megmelegítem reggelire – felelte Lou hűvösen. – Nem, ne fáradj vele. Egyébként étteremben vacsoráztam – tette hozzá Phil, és várta a reakciót. Lou arca alig észrevehetően megrándult, de Phil radarja fogta a parányi jelet is. – Ja, és kösz, hogy felébresztettél – folytatta a piszkálódást, csak hogy még jobban megbántsa Lout. – Azt mondtad, ma délelőtt nem akarsz bemenni. – Az asszony hangjának volt valami szokatlan éle, ami nem tetszett a férfinak. – Valóban? – kérdezte Phil, pedig tudta, hogy tényleg ezt mondta. – És ha meggondoltam volna magam? – Akkor, gondolom, felhúztad volna az órádat, ahogy máskor is szoktad. – Hm. – Mit szólnál egy szalonnás tojáshoz? – kérdezte Lou engedékenyen. – Az csodálatos lenne, édes – felelte Phil. Úgy érezte, ideje kedves hangnemre váltani – a leghatékonyabb módszer, ha futóhomokon tartja Lout. Miközben Lou a szalonnát pirította, hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, messze a háztól és Philtől, abba a fantáziavilágba, amelyben egy névtelen, sötét hajú férfinak készítette a reggelit, aki akarta és értékelte őt, és aki addig szerette, dédelgette, amíg megfeledkezett a gondjairól. Automatára állítva magát felszolgálta Philnek az ennivalót, aki még csak megje gyzést sem tett a tökéletesen elkészített tojásra. De Lou észre sem vette, annyira elmerült a fantáziájában. Már az utolsó falatot rágcsálta Phil, amikor megszólalt. – Nem az a tehén barátnőd csámpázik a házunk felé? Ahogy elnézem, alaposan helybenhagyták. Bárki látta is el a baját, nem gondolta, hogy nem volt száz százalékig igaza. Phil maga is alig bírta megállni, hogy ne tángálja el, ha öt percnél hosszabb ideig kellett a társaságában lennie. Márpedig ő megvetette a nőverő férfiakat. Ugyanakkor őszintén hitte, hogy egyetlen harmincöt feletti tyúknak sem kellene miniszoknyában és cowboycsizmában járnia, és főleg azoknak nem, akiknek a lába a kilúgozott körkötőtűre emlékeztetett. És milyen ostoba volt! Egyszer belehabarodott egy többszörös gyilkosba, aki az összes megtakarított pénzét kicsalta volna tőle, ha Lou nem akadályozza meg. Egy másik alkalommal meg azzal csinált magából teljes hülyét, hogy fényképeket küldött a Barnsley Chronicle-nak egy Roy Orbison-ábrázolásról, amit állítólag egy húspástétomban talált. Ilyesmire csak olyan nő vetemedik, akinek nincs ki a négy kereke. – Mit mondtál? – kérdezte a konyhából kilépő Lou. Abban a pillanatban megszólalt a csengő. Phil könnyfakasztó, „minden férfi gazember” filozófiára alapuló sztorit szimatolva felkapta a zakóját, kimenekült a hátsó ajtón, és beült az autójába. Ebben a pillanatban még a szokásosnál is vonzóbbnak tűnt számára a bemutatóterem. Lou ajtót nyitott a küszöbön zokogó Michelle előtt, aki úgy nézett ki, mintha Mike Tysonnal vívott volna tízmenetes bokszmeccset. – Mi a franc történt veled? – kérdezte Lou, és gyengéden behúzta a kövér nyári esőcseppekben ázó nőt a konyha melegébe.

– Craig… – Michelle csak ennyit bírt a torkát fojtogató könnyek közt kinyögni. – Ő tette ezt? – kérdezte Lou elborzadva, bár valójában nem lepődött meg. Pontosan ezt nézte ki a férfiból, amikor elment mellette az utcán. – Neeem Craig… – bömbölte Michelle nagy szipogások közepette. – A felesége. Lout ez még kevésbé lepte meg. – Emlékszel? Amikor ma reggel beszéltünk, azért kellett letennem a telefont, mert kopogott valaki. – Igen, emlékszem – felelte Lou, és Michelle keze ügyébe tett egy papír zsebkendős dobozt. – Nos, kinyitottam az ajtót, és ott állt ez a nő. Életemben nem láttam ilyen kemény arcú, csúf, dagadt förmedvényt. Mégis milyen lenne, kérdezte magában Lou. Michelle számíthatott a legkevésbé arra, hogy Craig egy Claudia Schiffer-hasonmást csal meg vele. – Szóval, ott állt a küszöbön, és azt kérdezte: „Te vagy Michelle?” Erre én mondtam, hogy igen. Akkor te találkozgatsz a férjemmel, folytatta, mire én visszakérdeztem, hogy Craiggel? Erre már csak annyit mondott, hogy „vele”, és a következő pillanatban elkezdte püfölni a képemet. Azt kiabálta, hogy „Tartsd távol magad a férjemtől, te cafka, vagy legközelebb kiverem belőled a szart is”, aztán, mintha mi sem történt volna, visszaült a rozoga tragacsába, és elhajtott. Gyerekek ültek a hátsó ülésen, Lou. Két, gyerekülésbe szíjazott kis kölyök. Craig sosem említette, hogy van gyereke! – Azért néha csak felötlött benned, hogy valami nem stimmel vele? – kérdezte Lou. – Nem! Miért ötlött volna fel bennem bármi is, amikor annyira megbíztam benne! – Michelle-en látszott, hogy ennél azért több együttérzésre számított. – Hát, először is, nem adta meg a telefonszámát. Másodszor, bármit mondott is, egy lakásban lakott a feleségével, nem? Ezt sem találtad furcsának? Michelle szemét ismét elárasztották a könnyek. – Hogy tehette ezt velem? – És te? Hogy tehetted ezt a feleségével? – kérdezte Lou hevesen. – Leszarom a feleségét, tudod? Most rögtön elmegyek a rendőrségre, és följelentem. – Menj csak! Nyomd még mélyebben a szarba! – mondta Lou ellenségesen. – Én egy percig sem csodálom, hogy ilyen állapotba került. Nem elég neki a két kisgyerek, még a férje is félrekefél! El tudom képzelni, hogy a drágalátos Craig téged tett meg bűnbaknak, és szerencsétlen nő inkább a csábító grabancát akarta elkapni, ahelyett, hogy jól tökön rúgta volna a pasit! – Kinek a pártján állsz, Lou? – kérdezte hitetlenkedve Michelle. Lou kemény pillantással válaszolt. – Az biztos, hogy nem Craigén. – Most nem volt kedve a szokásos pátyolgatáshoz, sem a mellébeszéléshez. Már csak azért sem, mert tudta, hogy hosszú távon nem használna vele Michelle-nek. Hány csésze teát megitatott már vele, és mennyi kekszet elrágcsáltak már hasonló helyzetekben, mégis újra meg újra elkövette ugyanazt a hibát. És egyébként sem kellett volna „ha ló nincs, szamár is jó” játékot űznie egy régi, kipróbált barátnővel. – Nem gondolhatod komolyan, hogy neki adsz igazat! Nézd meg, mit művelt az arcommal! – sikította Michelle két zokogásroham között. – Nem, tényleg nem kellett volna megütnie, ugyanakkor meg tudom érteni, hogy mi motiválta – felelte Lou. Lehet, hogy Susan Peachnek is valami hasonlót mondott valamelyik barátnője, miután Lou kiütötte a Bootsban. Lehet, hogy azért nem hallott később felőle. Ez a lehetőség eddig eszébe

sem jutott. – Hogy mondhatsz ilyet? – Az a szegény nő nem érdemli meg, hogy meghurcolják. – Miért? Mert a te férjed is félrelépett, és te ugyanezt csináltad a nőjével? – vicsorogta Michelle, de Lou keményen közbevágott. – Ez a történet nem rólam szól, Michelle. Én csak segíteni akarok neked. Tedd zárójelbe Craiget, és lépj tovább. És egyszer az életben tanulj a hibádból! – De mikor szeretem! – zokogta Michelle. – Hogy szerethetsz valakit, aki ilyen rosszul bánik másokkal? Ártott a feleségének, a gyerekeinek és neked is, és miért? Mert nem lát tovább a saját szükségleteinél. Úgy viselkedik, mint egy állat. Csak jól jársz, ha megszabadulsz tőle. Remélem, te is így gondolod. Michelle előhúzta a zsebéből a mobiltelefonját. – Nem. Egyáltalán nem. Felhívom a rendőrséget, mégpedig most, azonnal. Lou lelki szemei előtt megjelent egy férjébe csimpaszkodó asszony képe, aki még verekedni is képes azért, hogy megtarthassa az emberét. Egy gyors mozdulattal kikapta Michelle kezéből a telefont, lehajtotta a tetejét, és az asztalra tette. – Az én házamból ugyan nem! Lou szavai fennakadtak a levegőben. Michelle-t pár pillanatra megbénította a döbbenet, aztán felpattant, felkapta a telefonját, és a zsebébe süllyesztette. – Most már legalább látom, milyen ember vagy – szipogta. – És még téged neveztelek barátnak. Baszd meg, Lou Winter. Csak azért, mert a férjed félrekefélt, még nem kellene a megcsalt feleségek védőszentjének megtenni magad. Feltételezem, a sok pénzének meg a nagy házának köze nem volt ahhoz, hogy visszavetted, ugye? Tudod, mit? Fogd a barátságodat, már ha annak lehet nevezni, és dugd fel magadnak, de jó magasra! – Azzal kirobogott a konyhaajtón, és bevágta maga mögött. Lou újra és újra lejátszotta magában Michelle búcsúbeszédét, ami érzelmes lényéhez viszonyítva ugyancsak objektív műveletnek látszott. Miután ízeire szedte, arra a belátásra juto tt, hogy a fejéhez vágott szavak nem egy, a fájdalmas igazság hallatán feldühödött nő szavai voltak, hanem valami nagyon mélyen gyökeredző féltékenység és neheztelés állt a hátterükben. Csupa olyan érzés, aminek nincs helye egy barátságban. Végigpergett előtte egész, Michelle-hez fűződő kapcsolata: a mézeshetek időszaka, amikor szinte csak nevetgéltek meg beszélgettek, és ez egyféle köteléket hozott létre köztük, aztán a sok önsajnálkozás és a lecsapott telefonok, a téves megítélések, az alaptalanul felhozott vádak és a hosszú, unalmas beszélgetések, amelyekben Michelle tragikus, meg nem értett hősnőként igyekezett feltüntetni magát. Lou rájött, hogy eközben ő mindvégig az első hetek „igazi” Michelle-jét szerette volna visszakapni, de az „igazi” Michelle az volt, aki az imént hagyta el a házat. Az első Michelle volt az illúzió, és Lou csak egy volt a kérészéletű „barátok” között, azzal a különbséggel, hogy neki kicsit tovább tartott a türelme, mint másoknak. Lou hagyta, hogy leülepedjenek benne ezek a gondolatok. Csak állt a radiátornak támaszkodva, lehunyt szemmel. Bármilyen kapcsolata volt is Michelle-lel, nem lehetett ahhoz a barátsághoz mérni, amely Debhez fűzte, de most már ez sem számított. Amikor Michelle becsapta maga mögött az ajtót, az végleg be is zárult. Szinte tapintani lehetett a megkönnyebbülést, amint szétáradt Lou tagjaiban.

44. fejezet Lou legnagyobb megdöbbenésére és egyben örömére maga Mr. Clarke volt az, aki a következő kedden bevezette őket a belső szentélybe – ugyanaz a vezető bankár, aki a Casa Nostra beindítására tett első kísérletnél is fogadta őket. Lou most is éppen olyan odafigyeléssel mutatta be a pénzügyi elképzeléseiket, mint akkor, és most is már előre átnyújtotta neki a finanszírozási tervet, hogy közben legyen alkalma átlapozni. Ezúttal némi tőkéjük is volt, így nem volt szükségük olyan nagy összegre, mint első próbálkozásukkor. Debnek volt megtakarított pénze, és Lou, Phil tudta nélkül, szintén gondoskodott némi rejtett tartalékról. A Casa Nostrára már évekkel korábban elkezdett kuporgatni, és, bár a terv megbukott, rendszeresen gyarapította a titkos számlát. Phil viszonya után védőhálóként kezdett szolgálni – nem lehetett tudni, nem ismétli-e meg magát a történelem, és nem szorul-e Lou arra, hogy önálló életet kezdjen egy új helyen. A lelke mélyén árulásnak érezte, hogy nem szólt róla Philnek, de valami mindig visszatartotta attól, hogy beavassa, és most nagyon örült, hogy így gondolkodott. Mr. Clarke ideges nevetéssel idézte fel azt a pillanatot, amikor Lou a nyakába ugrott és megcsókolta – ennyire örült annak, hogy engedélyezte számukra az igényelt kölcsönt három évvel ezelőtt. – Remélem, ez alkalommal fegyelmezettebb lesz, amikor közlöm a jó hírt – mondta Mr. Clarke. – Amikor? Nem ha? – kérdezte Lou. Még lélegzetet is alig mert venni. – Megkapjuk a pénzt? – hitetlenkedett Deb is. Miközben a férfi bólintott, Lounak vissza kellett fognia magát, nehogy megismétlődjön a múltkori eset, majd egy erőteljes kézfogással megpecsételték az egyezséget. Mr. Clarke – maga is meglepődött – csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal elmaradt a puszi. Következő lépésként elmentek az ügyvédhez, aláírni a bérleti szerződést. Amikor ezzel is megvoltak, Deb elrohant dolgozni, Loura bízva, hogy állítson ki Tomnak egy csekket. És ezzel elkezdődhetett a móka – Lou belevethette magát a berendezés kiválasztásának és megrendelésének örömteli tevékenységébe. – Tom, nem tudom kifizetni a bérleti díjat – mondta Lou, és ernyedten felemelte a csekkfüzetét. Tom megkerülte az asztalt, és közben meglazította a nadrágszíját. – Akkor másként kell lerónod a tartozásodat, Elouise. Mars az ágyra! De előtte vedd le a ruhádat! Mindet! Lout hangos kopogás rántotta ki az elképzelt jelenetből. Majdnem szívrohamot kapott, amikor Tom a lakásba lépett. De az biztos, hogy elvörösödött. – Láttam, hogy bejött. Hű, de piros az arca! Ennyire melege van? Ez valóban Tom hangja, vagy még az ábránd része? Lou maga sem tudta eldönteni. – Jól van? Kinyissam az ablakot? – folytatta a férfi a kérdezősködést. Ó, erre a fajta melegre gondolt. Ostoba némber! Lou az arcára szorította a kezét. – Nem, csak izgatott vagyok. – Azért ne vegyél rá mérget, súgta a petefészke. – Egyenesen a bankból jöttem. Megkaptuk a finanszírozást! Tom arca felragyogott. – Fantasztikus! Ezt meg kell ünnepelnünk. – Aláírtuk a bérleti szerződést, és most azért vagyok itt, hogy kiállítsam magának a

csekket az első bérleti díjról. – Mire ez a nagy sietség, Lou? – kérdezte Tom. Lounak az volt a benyomása, hogy a férfi arcán korábban oly gyakran felvillanó mosolyt aggódó kifejezés váltotta fel. A szülők néznek így a gyermekükre, amikor először hagyják magára az iskola kapujában. A szürke szempár lágyan, mégis kutatóan vizsgálgatta. – Mi a baj? – kérdezte Lou. Talán elmosódott a sminkje? Vagy ételmaradék szorult a foga közé? – Semmi – felelte Tom, és gondolatban bokán rúgta magát. – Csak arra gondoltam, hogy… hm… talán beugorhatnának hozzám valamikor, hogy kipukkasszunk egy üveg pezsgőt. – A meghívás nemcsak Lout érte meglepetésként, hanem magát Tomot is. Addig a pillanatig meg sem fordult a fejében egy ilyen lépés, tudatosan semmiképp. – Jól hangzik – felelte Lou. – Remek. A helyzet az, hogy én egy unalmas, otthon ülő fickó vagyok, így bármelyik estét választják, nekem jó. Majd főzök valamit. Mit szólna valami olaszhoz? – Ó, az szuper lenne – lelkendezett Lou. – És mivel mi is unalmas életet élünk, nekünk is megfelel bármelyik este. – Akkor holnap? – Nekem jó. És biztos vagyok benne, hogy Debnek sincs programja. – Ezt azért tudta, mert megbeszélték, hogy moziba mennek, de amit Tom ajánlott, az sokkal vonzóbb volt, mint bármelyik film. – Oké – vágta rá Tom. Úgy érezte, mielőbb ki kell jutnia a lakásból, és odaállni egy tükör elé, gyakorolni. Vajon hogyan néz az ember egy helyes, kedves nőre, akiről tudja, hogy megcsalja a férje? Philnek gyakorlatilag úgy kellett levakarnia magáról Sue Shoesmitht. Nem mintha nem lett volna jó érzés, hogy ennyire kívánatosnak találják, de igazából nem akart viszonyt kezdeni senkivel. És az ő szótárában viszonyt jelentett minden, ami több volt a csókolózásnál. Ő már elkövetett egyszer egy nagy hibát. Susan Peach laza erkölcsű pincérnő volt, aki odafigyelt rá egy olyan időszakban, amikor Lou elhanyagolta az ostoba kávéház-tervezgetés miatt. De igazából vele sem akart ilyen messzire elmenni. Az odaadó figyelem azonban levette a lábáról, és azt gondolta, nyugodtan elmehet egy étterembe valakivel, aki ilyen imádattal csüng minden egyes szaván. Ő aztán nem akart fájdalmat okozni Lounak. Fel sem merült benne, hogy esetleg az asszony fülébe jut a dolog. De amikor Sue lehúzta a cipzárját az asztal alatt, és matatni kezdett a nadrágjában, olyan dolgokat művelt, hogy képtelen volt leállítani. És ha már egyszer úgyis nyakig benne volt, miért ne csinálta volna végig? Lou tudomást sem vett róla az utóbbi időben, ami tökéletes kifogás lesz majd a viselkedésére, ha netalántán magyarázkodnia kell. Bár még mindig bízott benne, hogy erre nem kerül sor. Két félrelépése volt addig, és mindkettőt sikerült titokban tartania. Így csak a balszerencse számlájára írhatta, hogy az undorító, isten háta mögötti helyen, amelyet a találkához kiválasztott, Lou legjobb barátnőjével, Debbel találta magát szembe. Ráadásul esélye sem volt a magyarázkodásra egy olyan helyzetben, amikor a nyelve éppen csomót akart kötni Susan manduláira, miközben a nő ujjai boszorkányosan tették a dolgukat a slicce mögött. Elég hülyén hangzott volna, hogy munkaebéden van egy potenciális ügyféllel. Igazából arra számított, hogy Deb majd megjelenik nála az irodában, és felelősségre vonja az eset miatt. De nem ez történt. A nő fogta magát, elrohant Louhoz, és mindent elmondott neki. Felidézni sem szerette Lou arcát, amellyel aznap fogadta. Úgy nézett ki, mint akiből kifolyt az összes élet. Könnyebb volt elmenekülni egy táskányi ruhával, mint ott maradni, és végignézni azt a pusztítást, amit tulajdonképpen ő maga okozott. Rosszat tett – mi mást mondhatott volna ezenkívül? Mi jó származott volna abból, ha

leülnek, és elkezdik elemezni az okokat? Egyszerűbb volt felhúzni a nyúlcipőt. Egyenesen Susan lakására ment, aki egyetlen, energikus hempergéssel megfosztotta a bűntudat súlyos terhétől. De a kicsi, nyirkos lakásban ausztrál szappanoperák folytak a vízcsapból is. Silány, kiszállított ételeken és tepsis krumplin éltek, és másról sem esett szó köztük, csak a válási procedúráról, amelyet Susan szerint mielőbb el kellett volna indítania. Phil három hét után biztosra vette, hogy megőrül, ha nem tesz valamit. Végül összeszorította a fogát, és visszament a házba. Abban bízott, hogy Lou már a szemét is kisírta, amiért egyedül kell töltenie a karácsonyt, és beengedi. Ugyanakkor millió kérdésre és könnyzáporra számíthatott, aminek nem nagyon örült, de ha ez volt az ára annak, hogy hazamehessen, hajlandó volt megfizetni. A bőröndje tele volt piszkos ingekkel, és a hátára vetett, láthatatlan zsák szinte kidurrant az előre gyártott kifogásoktól és magyarázatoktól. Mindegyik arra a kérdésre felelt, hogy miért hagyta el a feleségét, de érdekes módon egyiket sem kellett bevetnie. Lou kinyitotta előtte az ajtót, és minden szó nélkül behúzta a házba. És azóta sem hozta szóba az ügyet. Ha előre tudja, hogy ilyen könnyű lesz a visszatérés, akkor már két héttel korábban hazajön. Most is csak egyet akart: azt, hogy az élete mielőbb visszatérjen abba a mederbe, amelyben a takarítási láz kitörése előtt csordogált. Tűnjön el belőle Deb meg az ostoba kávéházbiznisz, és Lou húzza vissza az agyarait, és ha ez megtörténik, élhetnek tovább boldogan. Mindenre hajlandó volt azért, hogy ezt elérje. A végén még Lou is köszönetet fog mondani az erőfeszítéseiért. Amikor a házasságuk jobb lesz, mint valaha. Gyorsan bepötyögött egy megfelelő választ Sue túlfűtött SMS-ére, amely szinte gőzölgött az eperillatú fantáziáktól. Phil megint csak azt gondolta, hogy nem árt vele senkinek – az üzenetek csak szavakból álltak, és a bennük rejlő ígéretet nem állt szándékában cselekvésre váltani. Az elhatározása szilárd volt. Visszakívánta a régi életét Louval; a vasárnap reggeli szexet és a bárányvacsorákat. Csak vele volt boldog az élete. Deb gondolatai is Lou körül forogtak. Nem tudott szabadulni attól az elképzeléstől, hogy az utolsó alkalommal másképp is kezelhette volna a helyzetet. Inkább őt kellett volna felelősségre vonni, semmint kitálalni Lou előtt. Épp ezért nem tudta eldönteni, hogy most mit tegyen. Bár megígérte Tomnak, hogy nem fog közbeavatkozni, és ugyanezt megígérte önmagának is, az ügyvédi iroda előtt búcsút intett Lounak, beült az autójába és nem a pékségbe indult, hanem annak az ipari parknak az irányába, ahol a P. M. Autos épülete állt. Rögtön a sarkon megállt, vett egy nagy lélegzetet, és bemasírozott a bemutatóterembe. Elment Bradley mellett, akinek azonnal lefagyott az arcáról az olajfoltos mosoly, amikor látta, hogy a jövevény egyenesen Phil irodájába tart. – Aj, kisasszonykám, oda nem mehet be csak úgy – kiáltott Deb után, majd darabos léptekkel a nyomába eredt. – Semmi baj, Bradley – mondta Phil nyugodt mosollyal. – Majd én foglalkozom a hölggyel. – Abból, ahogy a „hölgy” szót kiejtette, nyilvánvaló volt, hogy szíve szerint bajkeverő tehénnek nevezte volna a látogatót. – Miben lehetek a segítségedre, Debra? Kávét? – kérdezte Phil hűvösen, miközben töltött magának egy adagot a kávéfőzőből. Ettől a látogatótól ezúttal nem kellett tartania. – Természetesen nem kérek kávét, és gondolom, tudod, miért vagyok itt – felelte vicsorogva Deb. Phil esedező gesztussal széttárta a karját. – Még csak ködös elképzelésem sincs arról, hogy mi járatban vagy errefelé, Debra. Feltételezem, nem azért jöttél, hogy a régi szép időkről beszélgess velem. – Maltstone Arms, múlt hétvége. Elevenen fel akartál falni egy hölgyikét. Ezért vagyok

itt. Tudom, hogy te is láttál, így hagyjuk a rizsát. Hát semmit sem tanultál a múltkori esetből? Még hány szarkupacon akarod keresztülrángatni a feleségedet, he? – Mi közöd neked az életemhez, Debra? Nyugodt, gondolta Deb. Gyanúsan az. – Fejezd be, Phil, vagy… A férfi szeme elkerekedett. – Vagy? Mi lesz? Nem mosolygott. Vagy mégis? Deb a csillogó kék szempárba nézett. Az agya gyors kalkulációkat végzett közben, végül előállt egy nevetséges, de nagyon is lehetséges megoldással. Ez teljességgel lehetetlen. Ennyire nem lehet beteg. Vagy mégis? – Magasságos isten! Te azt akarod, hogy szóljak neki a viszonyodról, igaz? Phil megdöbbenést színlelt. – Ne légy nevetséges! Szerintem az lenne a legjobb, ha elmennél. De előtte annyit elárulok, hogy nem vetek véget a „barátságomnak” – a nyomaték, amellyel kiejtette a szót, sok mindenről beszélt, de ártatlanságról semmiképp – Sue-val. – Te gazember! – kiáltotta Deb. – Még arra is ügyeltél, hogy ugyanaz legyen a neve! Mert szándékos volt, igaz? – Majd ellenállás nélkül tűrte, hogy Phil kitessékelje az irodából. Ha megszervezem, sem sülhetett volna el jobban, gondolta Phil. Nagyon büszke volt magára. Tudta, Deb fizikailag képtelen rá, hogy megtartson magának egy ilyen információt. Ezt már a múlt alkalommal bebizonyította. Deb döbbenten masírozott az autója felé. Ez a szemét megint fájdalmat fog okozni Lounak – nem is kicsit –, és ő, hiába a legjobb barátnője, semmit sem tehetett. Nem mondhatta meg neki, amit tudott, ugyanakkor úgy érezte, nem tudja nem elmondani. Egyelőre nem maradt más választása, mint tovább cipelni a terhet, úgy tenni, mintha minden normális lenne, és reménykedni abban, hogy ezúttal az üzleti vállalkozásuk lesz a vigasz Lou számára, amikor a nagy összeomlás pillanata elérkezik.

45. fejezet Lou számára izgalmasan telt a szerda: újabb felszereléseket rendelt a kávézóba, és elkezdte kiosztani saját tervezésű szórólapjait May törzsvendégeinek. A nyolc hét múlva esedékes megnyitóra invitálta benne az embereket, augusztus elsejére, ami egyben – és egy csodálatos egybeesés folytán – Yorkshire Napja is volt. May e hét végén szándékozott bezárni az üzletet, és hétfőn hétre várták az első munkásokat. Azon a napon, amelyen Keith Featherstone is befejezi a fürdőszobát a The Faringdales 1.-ben, mire Lou hazaér. Az emberei a fal csempézését végezték éppen, és szépen, pontosan dolgoztak, nem kis bűntudatot ébresztve Louban. Featherstone még mindig bízott abban, hogy az ő cége kapja meg a kávéházat. Lou elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat. Nem az ő hibája volt, hogy nem Featherstone nyerte el a munkát. Csakis és kizárólag a derék építőmesteré. Mióta olyan drámai módon távozott a házból, Michelle SMS-ekkel és telefonhívásokkal ostromolta Lout. Az érzelmek teljes spektrumát felvonultatta bennük – a nyafogástól az öngyilkosan borongós hangulatig; a könyörgéstől a keserű fenyegetőzésekig. Lou olvasás és meghallgatás nélkül törölte őket, sőt egy hibajavító segítségével a naptárjából is eltüntette Michelle nevét, végleg kizárva ezzel az életéből is. Lou, útban Tom háza felé, felvette Debet a pékségnél. Mrs. Serafinska, aki közvetlenül a pékség mellett lakott, megengedte Debnek, hogy rendbe hozza magát a fürdőszobájában, így megkímélte attól, hogy kétszer is megtegye ugyanazt az utat. – Jól nézel ki – mondta Lou. Deben tengerészkék ruha volt hozzá illő hosszú kabátkával és elképesztően magas tűsarkúval, amiben ugyanolyan könnyedén járt, mint Lou a lapos sarkújában. – Ezt rólad is el lehet mondani – válaszolta Deb, miközben a szokásosnál is hosszabban ölelte magához barátnőjét. – És már megint fogytál! – Hagyd már abba! Lou lila inget viselt színben tökéletesen passzoló ibolyakék zakóval, ami kiemelte íreket idéző zöld szemét. És valóban leadott pár kilót az utóbbi időben. Nemcsak pszichikai okokból tűnt könnyebbnek. Olyan volt, mintha héliummal töltötték volna fel a testét, és ezért szinte a levegőben járt, majdhogynem lebegett. Deb nem akarta látni, ahogy becsapódik a földbe, márpedig pontosan erre lehetett számítani, ha Phil utolsó gaztettére fény derül. Egek, micsoda zűrzavar. Deb megpróbálta összeszedni magát. – Csak várd ki, míg megkóstolod a Brandómat! Rögtön nem leszel ilyen lapos! – mondta végül. – Megcsináltad! – kiáltott fel Lou lelkesen. – Majdnem. Az biztos, hogy már látom az alagút végét. – Mi lesz benne? – kérdezte Lou. – Majd meglátod, drágám. Majd meglátod… Lou rákanyarodott Tom hídjára. A házban mindenütt égett a villany, bár a félig leeresztett rolók tompították a ragyogást. Így, kintről rendkívül lakályosnak tűnt, még a méretei ellenére is. – Taxival kellett volna jönnünk – mondta Deb. Most jutott eszébe, hogy Lou csak keveset ihat a vezetés miatt. – Á, dehogy. Különben is, elvileg Orlando Bloomot nézem a moziban. Ha taxi visz haza, részegen, oda a fedősztorim. Tom az ajtóban üdvözölte őket. Csinos farmert, gyönyörű, puha kék inget és lazára kötött,

enyhén félrecsúszott nyakkendőt viselt. A haja kócos volt, és nagyon zaklatottnak látszott. – Nem hiszem el, hogy mire vetemedtem – dünnyögte. – Meghívtam két profi szakácsot vacsorára, amikor egy tojást sem tudok rendesen megfőzni! Én lehetek csak ilyen ostoba. A kabátjaikat, hölgyeim. Clooney megpróbált odaférkőzni Louhoz. A benne lakozó kutyalélek szemmel látható küzdelmet folytatott azzal a nemrég tanult szabállyal, amely megtiltotta, hogy merő szeretetből rávesse magát a kekszes hölgyre, vagy bárki másra. Végül nagy farokcsóválásba kezdett, és boldogan vakkantott néhányat. – Menj már az útból, Clooney – utasította nevetve Tom. Nagyon esetlen volt. Először Deb kabátját dobta le, majd Louét. Végül Deb volt az, aki átvette a parancsnokságot. Utasította Tomot, hogy húzzon vissza oda, ahonnan jött, és szépen fellógatta a kabátokat a lépcsőkorlát oszlopára. Clooney visszavonult a hallban elhelyezett kosarába, és, egyelőre elégedetten, játszani kezdett a macijával meg patkó alakú rágójátékával. A hölgyek követték Tomot a takaros, farmházba illő konyhába. A középen álló nagy, masszív asztalon egy receptkönyv feküdt kinyitva. Tom maga elé kötött egy kötényt, Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! felirattal. – Tetszik a kötény. Nagyon… sikamlós – mondta Deb huncut kacsintás kíséretében. – Ugyan már! – kiáltotta Tom. – Ezt nem is lenne szabad látniuk! És főleg nem lenne szabad itt lenniük! Épp elég ideges vagyok anélkül is. – Talán Maytől kapta kölcsön? – kérdezősködött tovább Deb, miközben a férfi kilökdöste őket a konyhából. – Igen. Menjenek át ide, és tegyék hasznossá magukat. Például, kinyithatják a bort. Ott van a palack, mellette a dugóhúzó. Lou és Deb engedelmesen átment az étkezőbe. A kezükben még mindig ott voltak az ajándékba hozott borosüvegek. A CD-lejátszóból halk rockzene szólt, a falilámpák lágy, puha fénnyel vonták be a helyiséget. Az óriási asztal egyik végében már elhelyeztek három terítéket. Az asztal közepén friss virágcsokor díszelgett, mellette néhány kenyérpálcika és a legnagyobb borsőrlő, amit Deb valaha látott. Sokatmondóan felvonta a szemöldökét és Loura nézett, akinek a csilingelő nevetése átszivárgott Tomhoz a konyhába. A férfi, mintegy válaszul, elmosolyodott. Lefogadta volna, hogy a gyöngyöző kacaj hátterében a borsszórója áll. – Oké, hölgyeim – mondta nem sokkal később, amikor egyik kezében egy nagy tál gőzölgő spagettival, a másikban egy hatalmas, fokhagymás-paradicsomos pizzakenyérrel az étkezőbe lépett. – Kérem, foglaljanak helyet. Lou és Deb leült egymással szemben, Tom számára hagyva a helyet az asztalfőn. – Meg sem kérdeztem, nem vegetáriánusok-e, vagy hogy szeretik-e a tengeri kütyüket, de azért remélem, nem lesz probléma a vacsorával – mondta Tom. – Mindenesetre igyekeztem biztosra menni. – Nem hinném, hogy van olyan étel, amit nem szeretek – felelte Deb. – Óóó, várjunk csak… Szerintem nincs ember, aki meg tudja enni az apróhalat… – És maga, Lou? Van valami, amit nem szeret? – kérdezte Tom, miközben letört egy darabka kenyeret. – A bárány – vágta rá Lou. Még csak gondolkoznia sem kellett. – Kimondottan utálom. – Pfuj… Én is. – Tom megcsóválta a fejét. – Sohasem szerettem. Hányingerem lesz, ha csak eszembe jutnak az iskolában felszolgált bárányebédek… – Megrázkódott az emléktől, és nem folytatta. – Pontosan! – vágta rá Lou maximális egyetértéssel. – Az a rengeteg zsír, meg a mentaszósz…

– Meg a belsőségek… – tette hozzá Tom. – A velő meg a szív. Tommy bácsikám odavolt értük. Egyszer láttam, amint a fazékban főttek, ott lebegtek a víz tetején… – Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezte Deb. Éppen egy falat kenyeret tuszkolt a szájába. – Elmegy az étvágyam. – Elnézést – mondta Tom. – Akkor beszéljünk talán arról a rengeteg pénzről, amit keresni fognak, bár ez eddig is elég könnyen ment valakinek… – Szürke szemében mosoly villant, amikor Loura nézett. – Talán lemaradtam valamiről? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel Deb. – Tom valamilyen oknál fogva azt hiszi, hogy hobbiból hamis pénzt gyártok – világosította fel Lou gunyoros hangon. – Nos, akkor nekem is legyárthatnál néhány ötvenest – mondta Deb. – De ha már a pénzcsinálásról beszélünk – folytatta, és a kezébe vette a táskáját. – Mielőtt elfelejteném… tessék, ezt neked küldik. – Azzal átadott Lounak egy jegyzetlapra felírt telefonszámot. – Mrs. Serafinska száma – magyarázta. – Rólad beszéltünk, meg a takarítási módszeredről. Azt szeretné, ha segítenél neki. – Segítenék? Miben? – Talán a fiókok rendbetételében? – vetette közbe Tom finom szarkazmussal, majd gyorsan hozzátette: – Csak találgattam. Deb vidám, mégis határozott pillantással büntette a közbeszólásért. – Komolyan beszélek. Már három éve, hogy szegény megözvegyült, és még mindig nem tudta rászánni magát, hogy eltakarítsa a házból imádott Bernie-je holmiját. Aztán véletlenül kicsúszott a száján, hogy profi segítséggel tán meg tudná tenni. Én pedig, szintén véletlenül, azt feleltem erre, hogy ismerek egy profit, aki a segítségére lehetne. Lou csaknem kiköpte a borát. – De hát én nem vagyok profi! – Négy nap, napi százötven font, és az leszel. Most majdnem Tom köpte ki a borát. – Ugyan már, Lou. Ezek az úgynevezett profi szemételtakarítók ezerötöt számolnak fel egy konzultációért. És nem kell mást tennie, mint amit maga is csinált. – Deb, nem is tudom… – Lou szemöldöke összeszaladt. – Olyan helyes asszony – folytatta Deb a győzködést. – Elszánta magát a segítségkérésre, és kész érte fizetni. Ha te nem kérsz az ajánlatából, keres magának valaki mást, akinek feleannyi tapasztalata sincs, mint neked, és kétszer többet kér. Kérleeeek… Lou fontolóra vette Deb szavait. Végül is kinek árthat azzal, ha segít? És ha Mrs. Serafinska nem lesz elégedett a szolgáltatással, nem számol fel érte semmit. – Oké, felhívom. Talán jól is fog esni, hogy ismét takaríthatok. Már kezdett hiányozni a dolog. – És használhatja a konténereimet – vágott közbe Tom. – De ezúttal csak csekket fogadok el. Az utolsó adag ötösön túl hegyesre sikerült a királynő orra. Ezen nevettek egy nagyot, aztán nekiláttak a kukoricával, spárgával, paprikával és gombával ízesített spagettinak, amihez ropogós fokhagymás kenyeret szolgált fel Tom. Zamatos chablis-t ittak hozzá, Lou pedig szőlőlét. Végül Tom kinyitotta a pezsgőt, és koccintottak leendő vállalkozásuk sikerére. Desszertnek valami nagyon ragacsos dolgot ettek. Tom szerint sült Alaszkának kellett volna lennie, csak megolvadt rajta a fagylalt. A habnak ugyanakkor érdekes karamellíze volt, ami tökéletesen illett a kávéhoz és a mentás csokihoz. – Pocsék volt, ugye? – kérdezte Tom Loutól, aki segített neki leszedni a tányérokat. – Nem, Tom. Nagyon finom volt minden – felelte Lou, és komolyan gondolta. Végül is ez

az este nemcsak az ételről szólt, hanem valami sokkal többről. Lou szeme úgy csillogott, mint a poharakba kitöltött pezsgő, amikor végignézett a mosogatógép fölé görnyedő Tom széles hátán. Még soha nem főzött neki férfi. Még csak egy csésze kávét sem. És egyetlen férfi mellett sem érezte magát így. (Talán csak Starsky volt rá hasonló hatással – egyszer, sok évvel ezelőtt, intézett is ellene egy huszáros lerohanást.) Nevetséges, mégis csodálatos érzések kavarogtak a fejében, és köztük ott voltak azok az elektromos kisülések is, amelyekről mindig álmodott, és amelyeket csak a megfelelő férfi tud egy nőből kiváltani. Legalábbis a Jackie magazinban ezt olvasta, de eddig még egyszer sem tapasztalta meg a valóságban. Még Phillel sem, ezért a szerelem folklórja témakörbe utasította a jelenséget. Pedig Philbe tényleg szerelmes volt, már ha azt a kényelmes, párok között kialakuló érzést szerelemnek lehet nevezni, de a szíve sohasem lobbant fel úgy, mint egy tűzijáték Szent Iván-éj idején. Sohasem érezte korábban, hogy a testén végigcikázott volna valami, ami egészen a lába ujjáig elért csak attól, hogy meglátta Philt. Bezzeg most, Tom Broom és a kék inge olyan elektromos vihart idézett elő a testében, hogy egy villanytelepet lehetett volna működtetni vele. A férfi felegyenesedett. Magas volt. De mennyire magas! És milyen közel volt egymáshoz a testük. – Ideadná azokat? – kérdezte, és nagy, szögletes kezével már át is vette Loutól a tányérokat. Lou vigyázott, nehogy véletlenül is összeérjen akár egyetlen ujjuk is, és közben nem mert a férfira nézni, mert ha megtette volna, mindent elárul a szikrázó tekintete. A bánatot is, amit amiatt érzett, hogy mivel nem volt szabad, nem adhatta át magát új keletű érzéseinek. Vágyakkal teli ábrándozásából a konyhába lépő Deb rántotta vissza a valóságba. – Szuper a klotyó, Tom. És mekkora kád van a fürdőszobában, de szükség is van rá, gondolom. – Azt akarja mondani, hogy nagy a fenekem? – évődött Tom. – Ami azt illeti, mindenéről el lehet mondani, hogy nagy – vetette közbe tréfálkozva Lou, de rögtön el is hallgatott. Ó, a csudába, gondolta bosszúsan. Ez elég félreérthetően hangzott! Tom felvonta a szemöldökét, és a mellkasán keresztbe fonta a karját. – Azt mondja? És ha szabad kérdeznem, honnan a csudából tudja? – Nem úgy értettem – dadogta Lou. – A házra gondoltam, meg a kutyára… az autójára, a kezére… Khm… Egyik sem nevezhető kicsinek. – A francba, már megint rosszul szólt. A kezét sem kellett volna megemlíteni. Tom nem mozdult, de továbbra is Lout figyelte. A szeméből jókedvet, ugyanakkor enyhe megbántottságot lehetett kiolvasni. Deb, aki vigyázott rá, hogy csak annyi bort igyon, amitől kicsit ellazul, de ne mondjon ki semmit, amit nem kellene, hétrét görnyedt a sarokban a nevetéstől. – Jaj, mi lenne, ha végre mindenki befogná a száját? – kérdezte méltatlankodva Lou, és elfordult. Pillantása így a konyhai órára esett. Későbbre járt, mint gondolta. Phil már biztosan a konyhában topogott, azon tűnődve, miért is nem készül el magától a vacsorája. – A mindenit! Indulnunk kellene! – mondta, mint Hamupipőke a bálban. Egyben kész volt vállalni a kockázatot, hogy pár percig még élvezhesse a királyfi társaságát. Deb visszament a hallba a kabátokért. Tom gálánsan felsegítette Debre az övét. Lou gyorsan belebújt a sajátjába, mielőtt a férfinak alkalma lett volna az udvariaskodásra. – Tom, csodás estét szerzett nekünk, köszönjük – áradozott Deb, majd szorosan átölelte a férfit, és nagy, cuppanós puszikat adott az arcára. – Én is köszönöm, Tom – mondta Lou halkan, de közben meleg mosoly játszott az ajka körül. – Jó volt itt lenni. Nagyon jó. A férfi lehajolt, megpuszilta Lout, és ez alkalommal, mielőtt elengedte volna, magához

ölelte. Váratlan gesztus volt. A férfi illata benyomult Lou orrlyukaiba; az ing mosásához használt mosópor, az arcszesz ibolyával átitatott pézsmaillata és a bőr kipárolgása ellenállhatatlan elegyet képezett. Lou hátratántorodott, amikor a szorosan ölelő karok elengedték. Az agya megkásásodott, és félő volt, hogy elkezd kicsorogni a fülén. El sem tudta képzelni, milyen állapotba kerülne, ha egyszer kefélnének. Nem mintha fennállt volna ez a veszély. Amikor Deb „ékszerdoboz” lakásához értek – az ingatlanügynök legalábbis így nevezte, mindenki más vacak kis egérlyuknak –, összeölelkeztek. – Tom-illatod van – jegyezte meg Deb. – Biztos, hogy ti ketten nem vetettetek szemet egymásra? – kérdezte Lou. – Lou, drágám, halálosan szeretlek, de meg kell mondanom, hogy néha bizony nehéz felfogású vagy – felelte Deb, és egy levegőbe cuppantott pityókás csók után kiszállt a kocsiból. Phil chow meinből, sült rizsből és wonton rákból álló kínai vacsoráját tunkolta egy tálcáról, közben a nappali gigantikus méretű tévéjén a futballmeccset nézte. – Kénytelen voltam vacsorát hozatni – mutatott borúsan az ölében felhalmozott ételekre. – Mondtam, hogy moziba megyek – felelte Lou. – De nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig fog tartani – morogta Phil, jelentőségteljes pillantást vetve az órára. – Fél tíz van, Phil. Még Hamupipőkének is két és fél órával hosszabb kimenője volt. A férfi válaszként lecsapott a távirányítóra, és majdnem maximum hangerőre állította a televíziót. A varázslat ezzel véget is ért. Hamupipőke visszatért a megszokott életébe.

46. fejezet – Olyan ez a gép, mintha mellkasi fertőzése lenne – jegyezte meg Karen, majd letett két csésze munka előtti kapucsínót a kantin asztalára. A vastag, hullámos hab a kávé tetején beillett volna frizurareklámnak is. – Hogy az ördögbe fogjuk ezt meginni? – kérdezte Lou. – Majd várunk egy kicsit, és akkor könnyebb lesz – vélte Karen. Közben előhúzott a táskájából egy borítékot. – Mit gondolsz, mi ez? – Egy boríték – felelte Lou alapos szemrevétel után. – Bár előfordult már, hogy tévedtem valami hasonló dologban. Nem sértődöm meg, ha kijavítasz. Az irodaszerek mint tantárgy sohasem tartozott az erősségeim közé. – A felmondásom. Lou eltátotta a száját, mint a hal, de hiába akart beszélni, nem jött ki rajta hang. – Tudom, hogy hamarosan te is beadod a tiédet – folytatta Karen –, és ha te elmész, én sem maradok itt tovább. Nélküled nem bírnám ki. Megőrülnék. – De… – Hallgass végig – szakította félbe Karen, és nyomatékul még a kezét is felemelte. – Az utóbbi időben sokat gondolkoztam. Nagyon szeretem a könyvelőtanfolyamot. Most ez számomra a legfontosabb. Úgy döntöttem, felmondom a lakásbérletet, visszaköltözöm anyáékhoz a farmra, ahol a kölykök számára biztosítva van a huszonnégy órás felügyelet, és amint lehetőségem lesz rá, beiratkozom a főiskolára, nappali tagozatra. Mindez a te hibád, Lou Winter. Amit csak azzal kompenzálhatsz, hogy az én családomtól vásárolod a szalonnát. Máskülönben az utcára kerülök a két éhező gyerekemmel együtt. – Az áldóját, te aztán nem sokat teketóriázol! – mondta mosolyogva Lou. – Az üzlettársam még ma felhívja az apádat, hogy megbeszéljen vele egy találkozót. Ami engem illett, abszolút felvillanyoztál azzal, amit mondtál. Örülök, hogy tanulni akarsz. – Azzal megölelte a fiatal nőt. – Minden más lesz itt nélküled, Lou. Tényleg – folytatta kicsit szomorkásan Karen. – Nem beszélve arról, hogy jövőre ilyenkor már Stan sem lesz itt, és Zoe is bejelentkezett egy állásinterjúra. Ha rágondolok, hogy az irodába lépve nem fogad más, csak egy ronda, vacak fémmel teli száj, elfog a rosszullét. – Igen, tudom – bólogatott Lou egyetértően, miközben kísérletet tett a kávéjával. Ennek eredményeként benyelt egy csomó habot, és hatalmas bajusz képződött a szája felett. – Te viszont szinte ragyogsz – jegyezte meg Karen, és alaposan végigmérte Lout. Talán álmaid férfijával töltötted az éjszakát? – Tényleg? – kérdezte Lou. Elég felvillanyozva ébredt a kellemes estét követő, nagyon is erotikus álom után. Csak remélni merte, hogy Karen nem olvas a gondolataiban. – Én is fel vagyok dobódva – folytatta Karen. – Charlie és én már nem „csak” barátok vagyunk. Amint elszabadulok innen, Párizsba visz. – A mosolya, miközben beszélt, olyan széles volt, mint az Angol-csatorna. – Ó, Karen, ez igazán nagyszerű! – lelkendezett Lou őszinte örömmel. – Remélem, boldog leszel vele. – Eddig minden a lehető legjobban alakult. Bár te is találnál magadnak egy helyes férfit! Valakit, aki mellett ugyanolyan boldog lehetnél, mint amilyen én vagyok Charlie-val. – A pillantása olyan gyengéd volt, hogy szinte simogatott. – Mi az ördögből gondolod, hogy nem vagyok elég boldog? – kérdezte védekező

mosollyal Lou. – Ó, Lou – Karen mindössze ennyit válaszolt, mielőtt felállt, és megszorította a másik nő vállát. – Gyere, vegyük a vállunkra az igát, mielőtt a Cápa a nyakunkra küldi a csatlósait. Zoe az iroda ajtaja előtt várta őket. Nagyon kiöltözött – trendi kék topot és fekete szoknyát viselt. – Ebédidőben interjúra megyek – súgta. – Egy ügyvédi irodába, itt, a sarkon. Sokkal jobban fizetnek, mint ezek. Mindjárt összeesem, annyira izgulok. – Nem lesz semmi baj, drágám – nyugtatta Lou. – És remekül nézel ki. – Remélem is. Egy vagyont költöttem erre a szerelésre. Csak legalább délig tudjam tisztán tartani! Úgy döntöttem, hogy kávét sem iszom addig – még ennyi kockázatot se vállalok. Az óra szerint már csak egy perc volt hátra kilencig. Nicola sátáni pillantással nyugtázta, hogy mindhárman az utolsó pillanatra hagyták az érkezést. A jelek szerint tisztában volt vele, hogy őt akarják bosszantani, és ennek megfelelően reagált. Zoera rögtön ráparancsolt, hogy az összes irodában töltse fel tintával a nyomtatók patronjait. Ennél több piszokkal járó munkát nem is kaphatott volna szegény. – De ez nem az én feladatom! – tiltakozott kétségbeesetten. – Ha ezt tudom, nem húzom fel az új topomat! – Mintha mostanában lenne esedékes az értékelése – jegyezte meg mintegy mellékesen Nicola, akit hidegen hagytak a lány kicsordulással fenyegető könnyei. A szavaiban rejlő kristálytiszta utalást nem lehetett félreérteni. Zoe éppen az irodaszereket tartalmazó szekrény felé baktatott, amikor Stan, kilenc perccel kilenc után, szabályosan átvetette magát az iroda küszöbén, így ismét akadt valaki, akin Nicola kiélhette a rosszindulatát. Szerencsétlen ember még le sem vetette a kabátját, amikor a nő az asztala mögé lopakodott. – Válthatnánk néhány szót, Stanley, kérem? Az üvegkalitkában. Stan esetlenül követte a nőt a megjelölt helyre, amelynek plexiből voltak a falai. Még székek sem voltak benne, csak egy asztal, amely mellmagasságig ért. Rövid megbeszélésekre használták a helyiséget, amely szándékosan volt ennyire kopár – itt nem kellett attól tartani, hogy valaki elbóbiskol, mert túl kényelmesen érzi magát. Lounak feltűnt, milyen görnyedt Stan válla. Pedig olyan jó kiállású, egyenes hátú férfi volt valamikor. Míg el nem kezdődött a Nicola-rezsim. Nem tűnt helyénvalónak, hogy egy ilyen férfit egy Nicola kaliberű nő így megfosszon a méltóságától. Lou legalábbis így gondolta, miközben a nő összeszűkült szemmel előadott, kétségkívül romboló hatású produkcióját figyelte. Stannek, szemmel láthatóan, esélye sem volt rá, hogy megvédje magát. Hófehér zsebkendője, amellyel az izzadságot törölgette céklavörös arcáról, olyan volt, mint a megadás zászlaja. – Tintafoltos lett a pulcsim – közölte Zoe csendes döbbenettel, és az arcán már végig is csordultak az első könnyek. Abban a pillanatban, a sírdogáló Zoe és az izzadságát törölgető Stan láttán Louban megmozdult valami, ami aztán fortyogni kezdett, mint fazékban a kifutni készülő tej. Mikor váltam ilyen érzéketlen perszónává, aki szótlanul tűri, hogy tisztességes emberekkel rendre kibabráljanak? Mióta nézem tétlenül az ártatlanok meggyalázását? Mióta fordítok hátat nekik? Évek óta mást sem tett, mint – alkalmazkodva a környezetében élők elvárásaihoz – meghátrált, vagy visszavonulót fújt, és akkor sem rendezett perpatvart, ha valami nagyon nem tetszett neki. Elvegyült az elfogadók között, és hagyta, hogy ráerőszakolják a véleményüket. És mióta nem tudom megvédeni magamat? Shirley Hamster feltörölte volna a padlót ezzel a Lou Winterrel. Már senki sem mondta volna rá, hogy az apja lánya. Nos, talán eljött az ideje annak, hogy ismét Shaun Casserly lánya legyen.

– Azt hiszem, betelt a pohár – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és céltudatosan – ahogy az ifjú Lou Casserly tette, amikor Shirley Hamstert kellett móresre tanítani – elindult az ajtó felé. Oké, lehet, hogy azóta történt némi haladás, és most már nem fog padlóra küldeni senkit azért, hogy helyre tegyen bizonyos dolgokat, de az önkényeskedéssel szembe lehetett szállni más módon is. – Lou, hová mész? – kérdezte Karen. – Oda, ahová már réges-rég el kellett volna mennem – felelte Lou a válla felett. Szerencsés fordulatnak is lehetett nevezni, hogy a személyzeti osztály vezetője, Bob Bowman éppen a főnökségi szinten elhelyezett kávégép előtt állt, és azt a fekete, azonosíthatatlan masszát bámulta, amivel a gép teletöltötte a műanyag poharat. – Mr. Bowman, válthatnánk néhány szót? – kérdezte Lou határozottan. – Hivatalos vagy nem hivatalos ügyben? – kérdezte a férfi, aki rögtön felismerte a nőben a könyvelésen dolgozó „Kicsit”. – Mindkettőben. A férfi az órájára pillantott. – Igen, van tíz percem, ha annyi elég. Kávét? – Nem kérek, köszönöm – felelte Lou, és követte a férfit az irodájába. Bob Bowman ledobta magát az íróasztala mögött álló nagy, kényelmes vezetői székbe, és intett Lounak, hogy foglaljon helyet az asztal túloldalán. – Mit tehetek önért… Lou? Ugye, így hívják? – Igen. Lou Winter vagyok. Nos… – elhallgatott, majd egy nagy levegő után belevágott. – A könyvelésen zajló ügyek miatt vagyok itt. Valamit tenni kellene az ottani vezetéssel. Zoenak kell tintával feltölteni a patronokat, és már össze is foltozta az új pulóverét. Stan nem bírja tovább a buszozással járó vesszőfutást, Karen pedig már meg is írta a felmondását… Lou hangja elhalt, amikor észrevette, hogy Bob Bowman szeme megmerevedik. Nem hibáztatta. Amit előadott, azt mindennek lehetett nevezni, de retorikai szempontból felépített beszédnek semmiképp. – Sajnálom, Mr. Bowman. Tudom, hogy amit elmondtam, piti semmiségnek tűnik az ön szemében, de én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy csak álljak, és szótlanul elnézzem, hogy olyan emberekkel, akiket tisztelek és csodálok, napi szinten úgy bánjon valaki, ahogy én a kutyámmal sem bánnék. Azt hittem, hogy az ilyen viselkedést magunk mögött hagytuk az iskolában. Ott volt szokás az effajta bántalmazás és hatalmaskodás. És lám, most naponta azt kell tapasztalnom, hogy egyesek visszaélnek a helyzetükkel, és kétségbeesésbe kergetnek másokat. Bob Bowman, a „bántalmazás” és „hatalmaskodás” szavak hallatán hegyezni kezdte a fülét. Olyan pillanatban volt, amikor mindkettő érzékenyen érintette. Korábban, ha valaki ilyesmire panaszkodott, hajlamos volt a gyerekes mószerolás kategóriájába sorolni minden hasonló kifejezést, egészen addig, amíg az unokája, a kis Nathalie az iskolai erőszak szenvedő alanyává nem vált. Előrehajolt. – Folytassa. Sőt. Kezdje elölről. Mi pontosan a probléma? – A Cápa… elnézést… Nicola Pawson. Ő a probléma. A junior könyvelő remegve ül le reggelente az íróasztalához. Most éppen tintát töltöget a patronokba, amivel tönkretette a vadonatúj ruháját. – De hát az a technikus feladata lenne, nem? – kérdezte Bob Bowman, és hitetlenkedésében még a nyakát is behúzta. – Ahogy mondja. De ha azzal fenyegetnek valakit, hogy rossz értékelést készítenek róla, ha nem teszi meg, nem fog ellenkezni. A mi osztályunkon semmiképp. Tudja, hogy a másik könyvelő, Karen Harwood-Court ma fogja beadni a felmondását, mert senkit sem talált az

irodában, aki támogatta volna a továbbtanulását? Roger Knutsford rendszeresen rábízza a legnehezebb munkákat, mert kompetensebb, mint a saját kollégái, akik mellesleg kétszer akkora fizetést kapnak, mint Karen. Ám ezt a tényt nyilvánosan még soha, senki nem ismerte be. Így most elmegy egy olyan helyre, ahol el fogják ismerni a tehetségét, nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is. És akkor még nem beszéltem azokról, akik gyakorlatilag jöttek és mentek, mert csak néhány napig bírták a folytonos stresszhelyzetet. Néha arra gondolok, hogy az irodánk láthatatlan a cég többi része számára. Bob Bowman minden egyes szóra odafigyelt. Robert Knutsford neve hallatán megmerevedett. Ő is tudta, hogy a férfi Piers Winstanley-Blackhez és Laurence StewartSmithhez hasonlóan a „Méhkirályok” jeles képviselője, akik azzal tartják magukat pozícióban, hogy egy egész sereg beosztott dolgozik nekik, elvégzi helyettük a munka dandárját, kijavítja a hibáikat, és tartja a hátát mindenért. A hozzájuk hasonló emberek fingani sem tudtak az asszisztenseik segítsége nélkül. Nem egyszer fordult már elő, hogy mással kellett rendbe tetetnie a Knutsford által okozott zűrzavart, aminek főként az állt a hátterében, hogy alkalmatlan emberekkel vette körül magát. Érdekes módon, szinte mindegyik nő volt. Kivétel nélkül csinos és megkapható. – Aztán ott van Stan. Ismeri Stant, ugye? – Lou vett egy nagy lélegzetet. Ha már idejött, egyszer és mindenkorra rendezni akarta Stan ügyét. – Stan Mirfieldet? Igen, ismerem. Nem is tudom, mennyi ideje van a cégnél. Nagyon régen. – Bowman elhallgatott, hogy kiszámolja. – Vagy százötven éve – felelte Lou. Bob Bowman elmosolyodott. – Igen. Ő biztosan így érzi. – Akkor azt is biztosan tudja, Mr. Bowman, hogy milyen jó munkaerő. – Hamarosan nyugdíjba megy, ugye? – Kevesebb mint egy év múlva. Ha kibírja addig. – Már miért ne bírná ki? – kérdezte Bowman. – Talán beteg? – Vidéken él, nem vezet autót, és nemrég megváltozott a buszmenetrend. Ahhoz, hogy pontban kilencre beérjen, mániákus őrültként kell rohannia. Ha ettől nem kap szívrohamot, akkor a Cápa, bocsánat, Nicola fogja meggyilkolni, akkora stresszben tartja. És ez már nem nevetséges. Ha tudni akarja, ez már a szadizmus határát súrolja. Ne tudja meg, mit szokott kapni szegény. – Hánykor ér be? – kérdezte Bob Bowman. – Nem fordult elő olyan, hogy legkésőbb kilenc-tizenötkor ne ült volna az asztala mögött. – De hát minden osztálynak jogában áll flexibilis munkaidőt alkalmazni. Nyolc és tíz között bármikor beérhetne. Miért nem gyakorolja ezt a jogát? – A Cápa… – hoppá! – Nicola azt mondja, beszélt önnel, és ön megvonta Stantől a flexibilis munkaidőhöz való jogot. – Természetesen nem vontam meg! – Bob Bowmanen látszott, hogy dühös. – Stan jóval több időt tölt munkával, mint bármelyikünk. Még az ebédidőt is végigdolgozza, és tovább bent marad, de a jelek szerint az ilyen apróságok nem számítanak. – Lout egyre jobban magával ragadta a szenvedély. – Ezeket a jó embereket egy olyan nő terrorizálja, akinek egyetlen dologhoz van tehetsége: kétségbeesést és félelmet ébreszteni mindenkiben, aki az útjába kerül. És ezek az emberek nem tehetnek semmit. Kiléphetnek, vagy felfordulhatnak a naponta elszenvedett megaláztatások miatt. És meg kell mondanom, hogy ebben nagyon jó Nicola – művészi szinten tud bántani másokat, és senki nem mer panaszkodni rá, mert attól fél, hogy nevetségessé teszi magát. Megnézte valaki egyszer is, hogy mekkora a fluktuáció azokon az osztályokon, amelyeken Nicola Pawson valaha megfordult? Ha hiszi, ha

nem, olyan, mintha egy George Orwell-regényben élnénk! Bob Bowman még mindig azon rágódott, hogy vétkesnek tartják a flexibilis munkaidő nem egységes alkalmazásában, holott ő volt az, aki körömszakadtáig harcolt a bevezetéséért. Ezzel akarta visszacsábítani azokat a tehetséges munkatársakat, akik a Roger Knutsfordhoz hasonló idióták miatt léptek ki a cégtől. Bob Bowman büszkén hitte, hogy ő maga Mr. Flexibilitás. Az intercomon keresztül kiszólt a titkárnőjének. – Fiona, kérje meg Stan Mirfieldet, hogy tíz-harminckor jöjjön át hozzám. Utána pedig Nicola Pawsont várom, mondjuk… tizenegykor. Lou egy pillanatra pánikba esett. – Kérem, Mr. Bowman, Stan nem szeretne kényes helyzetbe kerülni. Épp eleget szenved az osztályon anélkül is. A Cápa pokollá fogja tenni az életét. Nem akarok ártani neki. – Ettől nem kell tartania – felelte Bowman szigorúan. Stan Mirfield valahogy elkerülte a radarját, amikor nemrég összeállított egy korengedményes nyugdíjazást lehetővé tevő, nagyon előnyös csomagot. Bob most szilárdan elhatározta, hogy a következő órában nemcsak ezért fogja kárpótolni, hanem az elszenvedett sérelmekért is. A vezetőséggel ráér később egyeztetni, még mielőtt kitörne miatta a felkelés. – Tudom, hogy ezek után lázadónak fognak minősíteni – mondta Lou. Közben arra gondolt, hogy életében nem használta még ezt a szót – mintha hiányzott volna a szótárából –, de remélte, hogy helyénvaló volt ebben a szituációban. – Azzal is tisztában vagyok, hogy a HR-rel senki sem folytathat „jegyzőkönyvön kívüli” beszélgetést, ezért most kiteregetem ön előtt a kártyáimat. Aztán én is kilépek. Még ma. Vagy inkább most, azonnal. Torkig vagyok. Impulzív döntés volt, Lou mégis helyesnek érezte. – Erre nem lesz szükség – mondta Bob Bowman lágyan. – Nem akarok tovább itt dolgozni, Mr. Bowman. Köszönöm önnek a pénzt, amit az évek során kifizetett nekem, de nem akarok tovább dolgozni egy olyan cégnél, ahol bántalmazó zsarnokok kerülnek pozícióba, és ahol tudomást sem vesznek azokról, akik pozitív irányba billenthetnék a mérleget. Bob Bowman komolyan bólintott. – Biztos lehet benne, hogy lesz néhány változás. De a felmondását nem fogadom el. Kérem, adjon magának időt, és gondolja végig, hogy tényleg ezt akarja-e. – Köszönöm, de én már döntöttem – mondta Lou makacsul. Gondolatban már be is dobta Nicolát meg a munkáját egy konténerbe, és Tom Broom már el is indult velük a Leeds legtávolabbi végében lévő szemétlerakó felé. Szinte érezte, ahogy testében szétárad a megkönnyebbülés. Bob Bowman Lou elszánt arcát fürkészte. Már megint az a felfuvalkodott Roger Knutsford! Alig várta, hogy véget vethessen az uralmának. Megfogadta, az elsők között fog táncolni a szakmai alkalmatlanságát jelképező síron. Ami pedig ezt a Cápát, hm… Nicola Pawsont illeti… személyesen fog utánajárni a mesterkedéseinek. Diszkréten, persze. Eddig nem sok dolga volt vele, de ha néha keresztezték egymást az útjaik, mindig olyan érzése volt, hogy valami nincs rendben a nő körül. – Akkor gondoskodni fogok róla, hogy ne érje hátrány az azonnali felmondás miatt – ígérte Bob Bowman. Aztán kezet ráztak. – De őszintén mondom, hogy nagy szüksége van a cégnek a magához hasonló emberekre, Lou. Kérem, gondolja meg… – Sok hozzám hasonló ember van a cégénél, Mr. Bowman – felelte Lou. – Derék, szorgalmas, és főleg jobb sorsra érdemes emberek. Minden szem rátapadt, amikor az irodába lépett. Nicola kicsusszant a helyéről, és megállt

Lou mellett. Úgy mosolygott, mint a krokodilus, akiről senki sem tudja, hogy embercsapdát rejt a szája. – Magával is szeretnék pár szót váltani az üvegkalitkában, ha nincs ellenére. – De. Ellenemre van. – Azzal ellépett a nő mellett, és megállt Zoe asztalánál. – Találj ki valami vicceset a tintafoltról, és imádni fognak az interjún. Sok szerencsét, aranyom. Zoe után Stan következett. Látványosan megölelte, és titokzatosan azt mondta neki: – Menj el nyaralni a feleségeddel, és élvezd sokáig a nyugdíjadat. Ne engedd, hogy ledaráljanak a gazemberek. A legnagyobb ölelést a döbbent Karen kapta. – Élmény volt veled dolgozni. Menj, hengerelj le mindenkit, kölyök, én meg gondoskodom róla, hogy az apád kolbászbiznisze mielőbb fellendüljön. Azzal Lou Winter fogta a kabátját meg a táskáját, és odaállt Nicola elé. A szeme úgy ragyogott, mint a zöld jégből metszett smaragd. Nicola számára semmit sem tartogatott a pillantása – sem szeretetet, sem gyűlöletet. Semmit. Nem is vett tudomást a nő nikkelszájú létezéséről, és ez volt a legnagyobb csapás, amit rámérhetett. Nyilvánvaló volt, hogy szócsatára készült, és várta, hogy visszavághasson, bármit mond is Lou, mielőtt elmegy. Valami igazán szaftos, gonoszkodó megjegyzésre számított. Bármire, ami konfrontálódáshoz vezet. De Lou Winter semmit sem mondott. Magasan feltartott fejjel, méltóságteljes léptekkel kisétált az irodából a kimondatlan szavak királynőjeként, akit nem sikerült sem legyőzni, sem megfélemlíteni. Az emberek hónapokon át erről beszéltek. Még azt követően is, hogy Stan Mirfield egy fantasztikusan előnyös csomag kedvezményezettjeként végre nyugdíjba vonult. Senki sem tudta elképzelni, mit mondhatott a „Kicsi” a HR fejének, aki aztán elég különös körülmények között vetett véget Rombusz Roger uralmának. A hivatali legenda szerint Nicola olyan mániákus munkaerővé változott, akit gyeplővel vagy gázspray-vel kellett visszatartani. És hogy miért került át olyan gyorsan új, állandó helyére – közismert nevén a Manchester Művekhez –, végképp nem értette senki.

47. fejezet Filézett borda a hozzá való körettel… Phil gyanakvással nézte, amint Lou letette az asztalra a vacsorát. Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja, mivel érdemelte ki a fejedelmi étket. – Ma kiléptem a munkahelyemről – mondta Lou nem sokkal azután, hogy Phil szájában eltűnt az első falat. A férfi úgy nézett az asszonyra, ahogy egy elmeotthonból szökött félkegyelműre néz az ember, aztán lassan megismételte, amit hallott. – Kiléptél a munkahelyedről. – Igen. Azonnali hatállyal. – Azonnali hatállyal? – visszhangozta a férfi. Lou erős csábítást érzett, hogy valami különösen hosszú walesi helységnévvel rukkoljon elő – vajon azt is el tudná ismételni Phil? Shirley Hampster szokta hasonló módon bosszantani annak idején. „Ismételjünk el mindent, amit Lou mond.” És amikor Lou megelégelte az otromba játékot, be szokta vetni az általa ismert leghosszabb településnevet: Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch.\'7b15\'7d Ezzel mindig be tudta fogni a másik lány száját. – Az isten szerelmére, miért? – kérdezte Phil csendes megbántottsággal. Nem mintha szükségük lett volna a Lou állásából befolyó pénzre. De ez a lépés annyira nem volt jellemző Loura, hogy mélyebb elemzést kívánt. – Mert utáltam ott dolgozni, azért – felelte Lou. – És most miből fogsz megélni? Ez szíven találta Lout, aki nem is maradt adós a válasszal. – Mostantól pénzt kérek a céged számára végzett könyvelésért. Ha visszamenőleg is felszámolom a díjakat, valószínűleg olyan gazdag leszek, hogy akár a Microsoftot is megvehetem. Philnek éppen akkora szüksége volt erre, mint púpra a hátán, különösen aznap. A reggeli postával levél érkezett Sharontól. Az ikrek néhány héten belül betöltik a tizenharmadik évüket. Sokba kerülnek, írta a nő, így évenként kétszer ötszáz font pluszban – az egyik a születésnapjukon, a másik karácsonykor – elég helyénvaló lenne. Persze nem fejenként, hanem együtt, tette hozzá Sharon roppant nagylelkűen, amitől Phil rohadtul megnyugodott. Vagy tíz percen keresztül azt számolta, mennyivel emeli meg a kért kiegészítés a végső számlát. Erre hazajön, és azt kell hallania, hogy Lou is rajta fog élősködni. – A kávéház nyolc hét múlva amúgy is megnyílik, így nem fogok unatkozni, azt hiszem. Phil szájában megállt a falat, a kezéből kiesett az evőeszköz, az ujja dermedten meredt a semmibe. – Hoppá! Tekerjük csak vissza a szalagot! Kávéházat mondtál? Milyen kávéházat értesz ezen? – Hogyhogy milyen kávéházat? Természetesen az én kávéházamat – válaszolta Lou magából kikelve. – Mondtam, hogy társultam Debbel. Talán elfelejtetted? Phil örömtelenül felnevetett. – Térj már észhez, Lou! Hiszen se pénzed, se helyed… – Tévedsz. Mindkettő megvan, és ha minden jól megy, augusztusban nyitunk. Phil azt hitte, rosszul hall. – Várj… Mikor történt mindez? – Emlékszel, amikor először szóba hoztam? – kérdezte Lou. – Nos, szinte rögtön

belevágtunk. – A hátam mögött? – Nem! – méltatlankodott Lou. – Csak te nem vettél komolyan. Továbbá azt mondtad, nincs tehetségem ahhoz, hogy saját cégem legyen, így nem zaklattalak a részletekkel. – Nem hiszem, hogy ezt tovább kell hallgatnom! – kiáltotta Phil indulatosan, és olyan erővel tolta el magától a tányért, hogy felborította vele a sótartót. Aztán felállt, olyan lassan, mint aki transzban van. – Neked elment az eszed, Lou. Fordulj orvoshoz, de gyorsan. – A mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. – Becsavarodtál, ebben biztos vagyok. – Most meg hová mész? – kérdezte Lou. Ahhoz, hogy otthagyja a bordát, nagyon meg kellett sértődnie. Phil nem válaszolt. Csak felkapta a kocsi kulcsát, a zakóját, és becsapta maga mögött az ajtót. Miután leszedte az asztalt, Lou felment az új fürdőszobába. Azt gondolta, egy finom meleg fürdő talán jó hatással lesz az idegeire, amelyek még mindig táncoltak a Phillel folytatott veszekedés miatt. De az érzés, amikor elmerült az illatos habokban, közel sem volt olyan kellemes, mint amilyeneket az elmúlt hónapok során elképzelt. Sőt egészen közönségesnek tűnt, Lou legnagyobb bánatára. Mindazonáltal töltött magának egy pohár bort, kezébe vette az odakészített telefont, és lehallgatta a nap folyamán érkezett üzeneteket. Az első Keith Featherstone-tól volt, aki alázatos hangon arról érdeklődött, elégedett-e Lou az elvégzett munkával, és hogy megtalálta-e a káhtéhítést, amit a konyhapulton hagyott, készpénzben, egy bahna bohítékban. Aztán finoman érdeklődött, hogy megszületett-e a döntés a Casa Nostra felújításának első fázisáról. A második üzenetet Michelle hagyta. Fegyelmezetten beszélt, de úgy, mint akinek, ha hagyná, mindjárt kicsordulnának a könnyei. Szívtelen ribancnak nevezte magát, és minden jót kívánt Lounak, merthogy többször nem szándékozik sem felhívni, sem üzenetekkel zaklatni. A harmadik üzenet is Michelle-től volt. Ebben felszólította Lout, hogy soha többé ne telefonáljon neki, akkor sem, ha vakvágányra fut az élete, mert ha így lesz, csak azt kapja, amit megérdemel. Lou gondolkodás nélkül törölte mindhárom üzenetet, aztán felhívta Debet. – Szia! – szólt bele Deb a telefonba. – Milyen napod volt? Mesélj! – Óóóó, nem történt semmi különös. Csak felmondtam az állásomat, megzsarolt a volt barátnőm, Phil elrohant itthonról, mert azt hitte, csak vicceltem, amikor a kávéházról beszéltem neki, és most kiderült, hogy minden szót komolyan gondoltam, Keith Featherstone pedig a Casa Nostra Europe Inc. első fázisa felől érdeklődik intenzíven… – Ajaj… Ha ilyen szokványos napod volt, most miről fogunk csevegni? – kérdezte nevetve Deb. – Olyan visszhangos a vonal. Honnan beszélsz? – Keith Featherstone vadonatúj fürdőszobájából. – Remélem, nincs ott veled – mondta Deb, de közben azon tűnődött, hová mehetett Phil. Vagy inkább kihez. – Gondolod, hogy erre is rávinné a kétségbeesés, csak hogy elnyerje a kegyeimet? – Ha még egyszer így nyilatkozol magadról, odamegyek, és belefojtalak az új kádadba! – mondta Deb mérgesen. – Akkor inkább beszéljünk rólad. Te hogy vagy? – Én? Jól. De most ne velem foglalkozzunk. Inkább meséld el, miért mondtál fel ilyen hirtelen. És Lou elmesélte. – Nos, tudod, mit kell tenned. Fel kell hívnod Mrs. Serafinskát. Haladéktalanul. Épp ma

kérdezte, hogy odaadtam-e neked a számát. Nagy szükségünk lenne a pénzére. Kifizethetnénk belőle a csicsás rózsaszín hűtőmet. – Oké, felhívom – egyezett bele Lou. – Már nyugdíjban van, így tud hozzád alkalmazkodni. Csak azért dugja be a fejét néha a boltba, mert unatkozik. Ó, erről jut eszembe… Van egy jó süteményreceptem. Finom, puha keksz. Isteni lesz a házi készítésű fagyihoz. – Nyami – mondta Lou, aki híresen jó fagylaltot tudott készíteni. – Hívd fel, jó? – könyörgött Deb, aki úgy szerette Mrs. Serafinskát, mint a saját nénikéjét. – Felhívom. Megígérem – fogadkozott Lou, és valóban, amint letette a telefont, már tárcsázta is Gladys Serafinska számát, hogy megbeszéljen vele egy másnapi találkozót.

48. fejezet Phil nem szólt hozzá másnap reggel. Ez nem lepte meg Lout, ám az határozottan megdöbbentette, hogy a férfi, amikor a hajnali órákban hazaért, eltért a megszokott rutintól. Érkezését ezúttal nem jelezték sem ajtócsapódások, sem dübörgő léptek. Ehelyett, ahogy azt Lou élesre állított füle is regisztrálta, alig hallható, majdhogynem osonó léptekkel felment a vendégszobába, és ott aludt. Addig soha, egyetlenegyszer sem aludt a vendégszobában, és a tudat, hogy most ezt tette, úgy zümmögött Lou agyában, mint egy csapdába esett, csípésre kész darázs. Lou első útja a pékséghez vezetett. Beintegetett Debnek, majd bekopogott a szomszédos ház ajtaján, amelynek ablakában, csinos ládikákban, élénk színekben virított a júniusban nyíló gólyaorr. Még sohasem találkozott Gladys Serafinskával, de mindig idegen akcentussal beszélő, kicsi, madárcsontú néninek képzelte, nem annak a testes csatahajónak, aki kinyitotta előtte az ajtót, és üdvözlés helyett gyakorlatilag ráripakodott: – Gyere be, te lyány, mielőtt megint elered az a nyavalyás eső. Mer’ ahogy elnézem, mindjárt szakadni fog. Milyen nyár az ilyen, eh? – mondta mindezt egy szuszra, erős délyorkshire-i kiejtéssel. A ház is tipikusan yorkshire-i volt, alacsony mennyezettel, gerendákkal, fényesre pucolt rézedényekkel, egész falat beborító kárpitokkal és dísztárgyakkal. Mütyürökkel, amelyeknek a leporolása egy rémálommal is felérhetett. Lou leült a nagy, hepehupás kanapéra, Mrs. Serafinska pedig betolt egy porceláncsészékkel, teáskannával és a pékségből származó süteménnyel megpakolt zsúrkocsit. – Debra szerint te tudsz nekem segíteni – mondta. – Mrs. Serafinska… – Szólíts csak Gladysnek. Debrának is mindig mondom, hogy így szólítson, de nem teszi. Pedig ettől a Mrs. Serafinskától úgy érzem magam, mint egy lyányiskola kivénhedt igazgatónője. Idegesnek látszik, állapította meg Lou, miután észrevette, hogy alig észrevehetően megremegnek a teát töltő kezek. – Akkor hát, Gladys – mondta Lou mosolyogva. – Szívesen segítek magának, amiben csak tudok, de figyelmeztetnem kell, hogy a dolog nehezebb lesz, mint gondolja. Vannak tárgyak, amelyektől nehéz elszakadni. Így ahelyett, hogy megmondanám, mit tegyen, mit szólna hozzá, ha együtt végeznénk el a munka dandárját? – Komolyan mondod? – kérdezte Mrs. Serafinska, és megkönnyebbülésében felnyögött. – Tudom, borzasztó ostobán hangzik, de az a helyzet, hogy be vagyok rezelve. – Ne legyen – mondta Lou, aki pontosan át tudta érezni az idős hölgy helyzetét. Így hát, miután megitták a teájukat, Lou követte Gladyst az emeletre, a hálószobából nyíló, férfias színekkel kifestett, diófa bútorokkal berendezett szobába. – Ez Bernie gardróbszobája. Egyszer már nekiláttam… – mutatott Mrs. Serafinska a padlón kiterített öltönyökre. – Sajnálom – szipogta, és megtörölte bepárásodó szemét. – Jöjjön – mondta Lou, és karon fogta az asszonyt. – Kezdjük inkább a konyhaszekrénnyel. Két fiók és egy lépcső alatti szekrény rendbe rakása után nyilvánvalóvá vált, hogy konténert kell rendelniük. Serafinska asszony sohasem gondolta volna, hogy ennyi limlomot felhalmozott, de minél jobban belemelegedett a nagy projekt végrehajtásába, annál nagyobb élvezettel töltötte el a konyhában feleslegessé vált tárgyak eltávolítása. Lou felhívta Tom mobiltelefonját. Odatelefonálhatott volna a vaskereskedésbe is, de Tommal akart beszélni, és

nem valamelyik fullajtárral. – Helló, Bajkeverő kisasszony – szólt bele Tom vidáman a telefonba. Lou érezte, hogy elkocsonyásodik a térde. De ugyanilyen hatással lett volna rá a férfi hangja akkor is, ha tehénszeműnek szólítja. – Szükségem lenne egy konténerre a Serafinska Sütödéje mögé, Maltstone-ban – mondta Lou. – Akkor hát elvállalta a munkát. Jól van. Én nem fogom megállítani. Ugráltasson csak nyugodtan, ha ettől jobban érzi magát. – Nagyon vicces, Mr. Broom. Lenne szíves… – Mekkora méretet parancsol, Mrs. Winter? Lou nem örült annak, hogy Mrs. Winternek szólítja a férfi. – Azt hiszem, egyelőre egy mini is elég lesz. – Holnap reggelig egyetlen konténerem sincsen. Akkor is megfelel? – Harrison már ma is tudna szállítani – incselkedett Lou. – Látom, kisasszony, kénytelen leszek odamenni, hogy elnáspángoljam a popsiját. Lou felnyögött. Maga sem tudta, hogy megrémisztik, vagy inkább felvillanyozzák a férfi szavai, végül úgy döntött, hogy mindkét érzésből kavarog benne egy kicsi. A postakocsin utazó kisasszonyok érezhettek így, amikor megtámadta őket egy jóképű útonálló. Elképzelte Tomot romantikus, fodros ingben, háromszögletű kalapban, izmos combjára feszülő bricsesznadrágban, amint letépi róla az alsószoknyát… Úgy lángolt az arca, hogy egy csirkét is megsüthetett volna rajta. – Rendben. Jó lesz holnap is – vágta rá Lou gyorsan, és szabályosan lecsapta a telefont. A fejében azonban még mindig olyan képek villogtak, amelyek egy pornófilmnek is becsületére váltak volna. – Egy csésze teát? – kérdezte Gladys, amikor meglátta Lou felhevült arcát. – Az nagyon jólesne – felelte Lou. – Cukorral? – Nem, köszönöm – mondta Lou. Tizennégy kanál brómmal, ha lehet, tette hozzá magában. Másnap reggel forgalmi dugóba került Lou egy demonstráció miatt, így nem volt ott, amikor a konténer megérkezett. – Milyen szép kutyája van annak az embernek! – lelkendezett Gladys Serafinska. A fenébe, gondolta Lou. Maga Tom teljesítette a rendelést! Bár talán jobb is volt így, hogy nem találkozott vele. Előző este majdnem szétrobbantotta a fejét a képzelete. Ugyanakkor rengeteg ideje maradt arra is, hogy végiggondolja a kialakult helyzetet. Phil csak tíz után ért haza, bár ezúttal, ha kimérten is, legalább telefonált, hogy késni fog. De amikor megérkezett, nem akart enni, és alig szólt Louhoz egész este. Ismét a vendégszobában aludt, ami nyugtalanította a nőt. – Mi van ebben? – kérdezte Lou, és megemelte a szekrényből előhúzott zacskót. – Néhány apróság, amit megtartottam – felelte Gladys halkan. Lou kiborította a földre a zacskó tartalmát – gyerekkönyveket, kibontatlan ceruza- és zsírkrétakészletet. – Az unokáké? – kérdezte Lou. – Nincsenek – felelte Gladys szomorúan. – Azt hittük, egyszer majd lesznek, de a sors nem így akarta. Ennek ellenére megvettem ezt a pár darabot, hátha mégis szükség lesz rájuk valamikor. Lou megszorította az asszony kezét. – Ugye tudja, hogy bármikor kinyitja ezt az ajtót, és meglátja ezeket, mindig eszébe fog

jutni valami, amiben nem lehet része talán soha? – kérdezte, majd így folytatta: – Tegyük be őket a gyermekmenhelynek szánt csomagba. Aztán, ha mégis megszületik a várva várt unoka, elmegy a boltba, és új könyveket meg új ceruzákat vásárol neki. Gladysen látszott, hogy ellenkezni akar, de gyorsan visszaszívta a nyelvére toluló szavakat. Arra gondolt, van valami abban, amit ez a nem mindennapi nő javasol neki. És igaza van! Maga sem értette, miért nem ajándékozta már el a zacskóban tartott holmikat. Tényleg azt hitte, hogy a megtartásukkal kikényszerítheti a kozmoszból, hogy adjon meg neki valamit, amire mindennél jobban vágyott? Gladys utálta a dísztárgyakat, mégis, mindegyik esetén talált valamilyen kifogást, hogy miért nem szabadulhat meg tőlük. Az egyiket egy barátjától kapta… a másikat egy másiktól… a harmadik túl sokba került… Amikor egy elképesztően gusztustalan porcelánkutya került sorra, olyan szájjal, amelyhez képest Angelina Jolie ajka csücsörített rózsabimbónak tűnt, Lou gyorsan megkérdezte: – Mondja, Gladys, tetszik magának ez a kutya? – Nem igazán. – Akkor melyik halomba tegyük? Merthogy a polcra nem rakjuk vissza, az egészen biztos. – Oké. A zsibvásárosba. Gladys mindig is odavolt a zsibvásárokért. Minden hónapban tartottak egyet a nyugdíjasklubban. Sohasem hitte volna, hogy egyszer ő is összeszed egy standra való árut. A szoba sokkal, de sokkal világosabbnak tűnt a harmadik nap végére, és Gladys is könnyebbnek érezte a szívét. Lou volt számára a legjobb gyógyír, amit valaha felírtak neki, pedig az elmúlt évek során sok mindennel megpróbálkozott. Minden ismerősének beszámolt a rendkívüli lyányról, és minden barátnőjének megadta a telefonszámát is. Csak remélni merte, hogy az ifjú hölgy nem fog haragudni érte.

49. fejezet Phil olyasmit csinált vasárnap délelőtt, amire csak ritkán volt példa: ellenőrizte az üzeneteket az otthoni telefonjukon. Ez tűnt a legkézenfekvőbb eszköznek arra, hogy megtudja, mivel foglalatoskodik az utóbbi időben a felesége. Hitetlenkedve meredt a készülékre, mintha a reszketeg hang, amelyet kiadott, a túlvilágról jönne. „Halló, Mrs. Alice Wilkinson vagyok. Konzultációt szeretnék kérni öntől. Visszahívna, kérem, ezen a számon, ha megkapta az üzenetemet?” Ebből aztán végképp nem tudta kitalálni, mi köti le annyira Lout, hogy még a vasárnapi reggelijét sem volt ideje elkészíteni. Ráadásul az újságja sem érkezett meg, amiért a legszívesebben a lelket is kirázta volna a lusta, hitvány kézbesítőből. És semmi nem volt a hűtőben, ami marhalábszárra vagy baromfira emlékeztetett volna. Mit is mondott Lou, hová megy? El? Igen, mindössze annyit volt képes közölni vele, hogy elmegy, és slussz. Igaz, ő maga elég későn ért haza esténként, és már napok óta a vendégszobában aludt, de ezzel egyáltalán nem érte el a kívánt hatást, sőt. Legfeljebb még jobban megsértette vele az asszonyt, akinek már réges-rég a kezét kellett volna tördelnie bánatában, és minden cselekedetének arra kellett volna irányulnia, hogy visszahódítsa magának a férjét, de nem. Úgy tűnt, a saját ízlésének megfelelően alakította a játékszabályokat, és egyelőre, bizony, nyerésre állt. Semmi jel nem utalt például arra, hogy előző este megkísérelt volna vacsorát készíteni. Nem álltak lábasok a főzőlapon, üres volt a mikrohullámú sütő, és a kukában sem volt konyhai hulladék. Phil nem akart lefeküdni Sue Shoesmithszel, de úgy tűnt, még ezt az áldozatot is meg kell hoznia ahhoz, hogy bebizonyítsa az igazát. És ha ez megtörténik, Lou nem hibáztathat mást, csak önmagát. Lou lenyelte az utolsó falat vajas pirítóst. – Eszméletlen finom kenyeret készítenek a sütödéjében, Gladys – mondta. Mrs. Serafinska arca felragyogott. – Köszönöm. Ugyan nem a legolcsóbb utat járjuk, de azért egész jól megélünk. Szerencsére vannak olyanok, akiknek a minőség fontosabb szempont, mint az ár. – És az ilyen embereké a jövő! – felelte mosolyogva Lou. – Nos, készen áll a takarítás következő fázisára? – Amennyire lehet. – Akkor lássunk neki! Felmentek Gladys gardróbszobájába – ez volt az utolsó előtti hely, amit rendbe kellett tenni, az utolsó lépés a „nagy falat” előtt. Bármilyen idős volt is az asszony, a szekrénye telis-tele volt olyan ruhákkal, amelyeket soha többé nem fog már felvenni. Ott lógott a rubinlakodalmára vásárolt ruha, amely nem volt rajta azóta sem, és az a koszorúslányruha is, amelyet a legjobb barátnője esküvőjén viselt jó ötven évvel korábban. Mindkettő a jótékonysági célra nyitott zsákba került. Hamarosan követte őket pár divatjamúlt darab és egy Norma Desmond-turbán. Gladys kezdett pánikba esni. – Ugyan, Gladys, nézze meg, mennyivel több hely van máris a szekrényében – mondta neki Lou, abban bízva, hogy a pozitívumok hangsúlyozása átsegíti az idős asszonyt a nehéz pillanatokon. És Gladys a végén igazat adott neki. Két fiók következett ezután. Mindkettő fényképekkel volt tele. Gladys eredetileg albumba akarta rendezni őket, de valahogy mindig elmaradt. – Azt hiszem, a legtöbbtől nem lesz nehéz megválni – jegyezte meg, de aztán felemelt egyet, és felragyogott a szeme. – Ezt megtartom. Az én drága jó Bernie-m. Ugye, milyen jóképű

volt? Bernie magas, délceg kiállású férfi volt, hatalmas orral és széles mosollyal. Klasszikus értelemben nem lehetett jóképűnek nevezni, de kétségkívül volt benne valami megkapó. – Ez meg Blackpoolban készült, a nászutunkon – mutatott az asszony egy másik képre. – Alig volt két penny a zsebünkben, mégis boldogok voltunk! – Lou a kezébe vette a fotót. Bernie nagy, erős karja szinte teljesen körbeérte a fiatal, kerekded, nagy mellű Gladyst, és mindketten úgy vigyorogtak, mintha megütötték volna a főnyereményt. – Ezek is mi vagyunk – emelte meg Gladys a következő képet. – A hajóúton, amellyel az ötvenedik házassági évfordulónk alkalmával ajándékoztuk meg magunkat. Az ott Gibraltár hegye a hátunk mögött. – A képen látható pár két tagja ugyanolyan közel állt egymáshoz, mint az előző képen a két nászutas, és a férfi karja a régi szeretettel fonta körül az asszony időközben jócskán megvastagodott derekát. Még a mosolyuk is a régi volt. – Boldognak látszanak – jegyezte meg Lou csendesen. – Az a szó, hogy boldog, meg sem közelíti a valóságot, aranyom – mondta Gladys. – Egész életemben szerelmes voltam a férjembe. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam. A tudósok ugyan azt állítják, hogy nem létezik életen át tartó szerelem, de tévednek. Nem is kicsit. És olyan vidám életünk volt! El sem tudom mondani, mennyit nevettünk. Persze, mint minden házasságban, a miénkben is voltak nehéz pillanatok. De mindig édes volt a kibékülés. Miközben beszélt, teljesen átadta magát egy régi emléknek, ami az arckifejezéséből ítélve nemcsak örömteli volt, hanem sikamlós is. – Papagájnak hívott – vallotta be kuncogva. – A tollas kalap miatt, amit az első randevúnkon viseltem. Ugratásnak indult, aztán végleg rajtam maradt. – És maga? Szintén kitalált neki valamilyen becenevet? – Ki én, de ha megmondanám, hogy mit, sosem moshatnám le magamról, hogy nemcsak vén, hanem pajzán is vagyok. Lou hangosan felkacagott. – De nézd meg itt. – A kép, amelyet az asszony Lou kezébe adott, egy korábbinál sokkal soványabb, idősebb férfit ábrázolt, aki megtörtnek és nagyon sápadtnak tűnt sötétkék öltönyében. – A fiunk esküvőjén készült – ez volt az utolsó esemény, amire elment. És tudod, mit? Ezen a napon, amikor megláttam, ugyanolyan gyorsan kezdett el verni a szívem, mint az első randevúnkon. Nagyon fess tudott lenni öltönyben. Még akkor is, amikor eluralkodott rajta a betegsége, és lesoványodott. Amikor beálltunk ehhez a fotóhoz, azt mondta: „Gladys, szerelmem, életemben egyszer sem találkoztam olyan nővel, aki szemrevalóbb lett volna nálad.” És amikor ezt mondta, már így néztem ki, mint most! Igazi úriember volt. Úgy bánt velem, mint egy királynővel. És annak is éreztem mellette magam. – Végigsimított a terebélyes testén, és felnevetett. Ugyanabban a pillanatban egy kövér könnycsepp hullott a fényképre. De nem Gladys szeméből. – Bocsánat – motyogta Lou. – Mi történt, csillagom? – kérdezte Gladys, és átölelte a fiatal nő vállát. – Semmi. – Lou nyelt egy nagyot, és próbálta összeszedni magát. – Jöjjön, essünk neki annak, ami még hátravan, hogy legalább ezzel a szobával végezzünk, mielőtt elmegyek. Lou sohasem gondolta volna, hogy egy idegen szemete nagyobb tanulságokkal szolgálhat, mint a sajátja. Phil minden bátorságát összeszedve készített magának egy sajtos szendvicset, és kiült az előszobába, hogy megegye. Elégedetten tapasztalta, hogy a hazatérő Lou a szokásosnál is csendesebb. Talán mégsem hagyták teljesen hidegen a vele szemben alkalmazott praktikák.

Remek. A jelek szerint mégiscsak működött a hideg zuhany módszer. Phil arra gondolt, hogy talán mégsem kell lefeküdnie Sue Shoesmithszel. Igazából nem is lett volna ínyére a dolog. Ő csak egyet akart továbbra is: visszaterelni az életét a megszokott kerékvágásba, ami ezúttal jóval hosszabb ideig tartott, mint korábban bármikor. – Készítek egy spagettit – ajánlotta Lou, és miután levette a zakóját, egyenesen a konyhába ment. – Az nagyon jólesne, Lou – válaszolta Phil, szokatlan melegséggel ejtve a szavakat, ha másért nem, azért, hogy némi változatosságot vigyen az addig alkalmazott elegybe. Miután Sue összes pikáns üzenetét törölte, látványosan a konyhapultra helyezte a telefonját. Csak néhány szelídebb SMS-t hagyott meg, hogy Lounak, ha elolvassa, legyen min gondolkoznia. Mert szinte biztosra vette, hogy az asszony, ha alkalma adódik, belepillant majd az üzeneteibe. Ahogy azt Phil remélte, Lou szinte rögtön felfedezte a telefont. Gyorsan megnézte, hol van Phil, és miután meggyőződött róla, hogy befészkelte magát a karosszékébe, kezébe vette a készüléket. De aztán arra gondolt, hogy a férje szándékosan rendezte így a dolgokat, ami csak egyet jelenthetett: hogy meg akarja bántani. Biztos volt rajta valami ostoba üzenet, ami arra utalt, hogy egy nőnemű lény szimatolni kezdett a férfi körül. Nem, ebből nem kért Lou. Gyorsan visszatette a telefont oda, ahonnan elvette, aztán fogott egy lábast, beleborított egy zacskó spagettit, és feltette főni. Közben zöldséget aprított a szószhoz, de majdnem elvágta a kezét, mert folyton a telefont figyelte. Mágneses erővel vonzotta az apró készülék, hiába próbált ellenállni a csábításnak. Mi van, ha Phil mégsem szándékosan hagyta ott? Mi van, ha csak véletlenül? Akárhogy is történt, miért ne tekinthetné soha vissza nem térő lehetőségnek arra, hogy száműzze fejéből a gyötrő kérdéseket? És ehhez nincs szükség másra, csak egy gyors pillantásra. Na! Most meggyőződhetsz róla, egyszer s mindenkorra, hogy nincs másik nő az életében. Óvatosan kinyújtotta a kezét. A torkában dobogott a szíve, amikor felkapta a telefont, és benyomta rajta a „bejövő üzenetek” gombját. Összesen négy SMS-t tárolt a készülék, és mindegyiket bizonyos MZSZ Sue írta. Egy másik Sue. Lou ösztönösen megérezte, hogy arról a nőről van szó, aki besétált a bemutatóterembe, és aki zöld szemével a fiatal Loura emlékeztette Philt. De vajon mit jelenthet az „MZSZ”? Talán azt, hogy zöld szemű? És az „M” a zöld valamelyik árnyalata? Lou gyomra összeszorult. Képzeletéről elkezdett felszállni a köd, és hamarosan megdönthetetlen ténynek tűnt az, amit addig csak feltételezett. Gyorsan a háta mögé pillantott – Phil még mindig az újságot olvasta. Persze csak látszólag. Igazából csak elbújt mögé, és időnként, amolyan „ne is törődj velem” üzenetként megzörgette a lapokat. A fülét azonban élesre állította, és a konyhára ereszkedő hangsúlyos csendből arra következtetett, hogy Lou már a csaliként megtartott üzeneteket olvassa. HELLO, MR. KÉKSZEMŰ, állt az elsőben. KÖSZÖNÖK MINDENT, mondta a második. KELLEMES 7VÉGÉT, így a harmadik. KÜLDÖK EGY MOSOLYT ÉS EGY PUSZIT. Még az utolsó, negyedik üzenet is csak ennyi volt. Egy dologgal azonban nem számolt Phil. Eszébe sem jutott, hogy Sue újabb SMS-t fog neki küldeni. Pedig pontosan ez történt. Rezegni kezdett a telefon. Lou annyira megijedt, hogy majdnem elejtette. Gyorsan, még mielőtt a rövid csengőhang megszólalhatott volna, megnyitotta az üzenetet, és megtudta belőle azt, amit addig csak gyanított. Lou várta a testét megbénító döbbenetet, amely, ha megszűnik, majd átadja a helyét a sötét, pokoli fájdalomnak. Várta, hogy a keze a szájára tapadjon, és elfojtsa a kín feltörni készülő sikolyát. Várta, hogy a szemét elárasszák a forró, mindent elhomályosító könnyek, és hogy

remegő lábai átcipeljék a testét a hallba, ahol a szája megformálja majd a felelősségre vonás követelőző kérdéseit, hogy miért küldözget egy nő pornográf üzeneteket a férjének. De legnagyobb meglepetésére semmi sem történt. Amikor elolvasta a szöveget, hagyta, hogy az agyában ténnyé formálódjon az, amit a szívével már jó ideje érzett: hogy a házasságának egyszer s mindenkorra vége. Már nem lehet, és nem is akarja megmenteni. Susan Peachet még úgy-ahogy túlélte, de a túlélésért folytatott küzdelemben olyan sérüléseket szenvedett, amelyeket nem lehetett befoltozni, és elérkezett az a pillanat, amikor kilehelte a lelkét. Hogy mikor, nem tudta pontosan, mert közben megpróbált belekapaszkodni minden szalmaszálba, odaadóan, hűségesen. Úgy ragaszkodott a megkopott frigyhez, mint háztartása megszokott, de teljesen feleslegessé vált limlomjaihoz. Lou törölte az üzenetet, visszatette a telefont pontosan oda, ahonnan elvette, és felkapta a fakanalat. Ijesztő nyugalommal kavargatni kezdte a füstölt lazac, a kapor, az avokádó és a tejszín zamatos egyvelegét, aztán, amikor elkészült, a tökéletesre főtt spagetti tetejére dobta, adott hozzá egy kevés fokhagymát, vöröshagymát, zöldpaprikát, frissen őrölt fekete borsot és fűszersót. Phil letette félig elrágott szendvicsét, és bár nem dicsérte meg Lou főztjét, két adagot is betörölt belőle. Felesége fagyos arckifejezése csak fokozta amúgy is hatalmas étvágyát. Desszert ugyan nem volt, de eléggé teletömte a gyomrát anélkül is. Már nem hiányzott más a boldogságához, csak egy kis stilton sajt, egy pohár portói és egy kövér ünnepi szivar. Lou a mosogatónál állt, amikor a második pohár portóiért kijött a konyhába. Az ablak visszatükrözte a férfi körvonalait. A kertet fürkészte, ajka között ott fityegett a szivar. – Lehet, hogy hozok néhány pontyot a tóba – mondta. Ez volt az a pillanat, amikor a megnyomorított házasság szíve az utolsót dobbantotta. A kicsi, végzetes gondolat, amely Lou születésnapja óta ott szunnyadt valahol, most meglebbentette szárnyait, méltóságteljes lassúsággal elrepült az asszony lelki szemei előtt, aki tudta, hogy kapcsolatuk elhalálozási bizonylatán ennek a napnak a dátuma fog szerepelni. Már akkor is sejtette, csak nem tudatosult benne, hogy ő és Phil pontosan oda jutott, ahová Kövér Jack és Maureen. Olyanok voltak, mint a gazda és a parazita. Mint két idegen.

50. fejezet Akkor sem jöttek a könnyek, amikor Lou egyedül feküdt éjszaka a hitvesi ágyban. Lehet, hogy a döbbenet mégiscsak megbénította az agyát. Lehet, hogy annyit sírt az elmúlt három év során, hogy már nem volt szüksége a könnyek megkönnyebbülést hozó erejére. Mély, mondhatni, békés álomba merült egészen reggelig. Másnap, ébredés után, eljutottak hozzá Phil vidám készülődésének a hangjai, de mintha egy plexifalon keresztül hallott volna mindent. Még a férfi harsány „viszlát”-jára is válaszolt, hasonló vidámságot erőltetve magára, majd nyugodtan beült az autójába, és elindult Mrs. Serafinskához. Ott, a zaklatottság legkisebb jele nélkül, megette a vastagon megvajazott pirítóst, megitta hozzá a teát, végül felmentek Bernie gardróbjába. Gladys nem kevés könnyet ejtett a nap folyamán, de Lou szeme végig száraz maradt; mintha hibernálták volna az érzéseit. Talán egyszer megváltozik körülötte a klíma, és akkor majd felengednek. Ahhoz egyébként, amit tenni készült, nem volt szüksége nagy érzelmekre. Nem a szívét akarta munkára fogni, hanem a fejét. A két nő összepakolta Bernie gyönyörű öltönyeit, és elhelyezték őket a jótékonysági szervezet számára nyitott zsákokban. A pékségben dolgozó fiúk egyike lecipelte őket a földszintre, majd egy kisteherautóval mindent elszállított a Rákkutató Központ boltjába. Amikor mindennel elkészültek, és az üresen tátongó szekrényeket is átmosták, Gladys Serafinska elsírta utolsó könnyeit, majd megölelte Lout, és a kezébe nyomott egy vastag köteg bankjegyet. Lounak bűntudata volt, amikor átvette, és ezt az arckifejezése is elárulta. – Minden egyes pennyért megdolgoztál, csillagom – mondta Gladys. – Pár nappal ezelőtt, amikor belekezdtünk ebbe a dologba, nem hittem, hogy így fogok érezni. Nagy élményben volt részem. Nagy, megtisztító élményben. Attól féltem, gyengébb leszek tőle, de éppen az ellenkezője történt. Erősebbnek érzem magam, mint az utóbbi időben bármikor. És nem kerültem távolabb Bernie-től azért, mert megváltam a személyes holmijától. Ebben is tévedtem. Az én Bernie-m maga is azt akarta volna, hogy rászorulók részesedjenek az itt hagyott javaiból. Nem bírta volna elviselni, hogy szentélyt állítsak neki. És most olyan könnyűnek érzem magam. Én. Könnyűnek. El tudod képzelni? – Döcögve felnevetett, aztán megpuszilta Lout. – Köszönöm, kislány. Nagyon köszönöm. – Maga tényleg megadta másoknak a telefonszámomat – jegyezte meg Lou nem kis büszkeséggel. – Már néhányan fel is hívtak. – Remélem, nem bánod – válaszolta Gladys. – Csodálatos embert ismertem meg benned. És Alice-nek is nagy szüksége lenne rád. Kérlek, legelőször vele vedd fel a kapcsolatot. – Rendben. Megígérem – mondta Lou. – De előbb a saját otthonomban kell rendbe tennem bizonyos dolgokat. Távozófélben bekopogott a pékség ablakán. Deb kiintegetett neki, aztán eltűnt. Vette a kabátját és a táskáját, és öt perc múlva már az üzlet riasztóját is bekapcsolta. – Szia! Ez azt jelenti, hogy végeztél Gladysnél? – Azt. Van időd egy gyors piára? – Már azt hittem, sosem kérdezed meg. Gyere! Átmentek az út másik oldalára, és beültek a Virágcsokorba. Kicsit viharvert, de tiszta helynek látszott, és mivel viszonylag korán volt, még a zsúfoltság sem volt nagy – csak néhány munka után betérő férfi iddogálta megérdemelt pintjét. Lou a bárpulthoz lépett. – Egy brandyt kérek, jég nélkül, és… – Egy diétás kólát – tette hozzá Deb elkerekedett szemmel. – Brandyt? Ilyenkor?

– Igen. Szükségem van rá. – Nem is tudtam, hogy szereted a brandyt. – Nem szeretem. Deb, bár egy sötét sarokban ültek le, észrevette, hogy Lou kezében megremeg a brandys kehely. – Lou, mi történt? – Philnek viszonya van – válaszolta Lou minden érzelemtől mentes hangon. Deb beszívta a levegőt. Megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a mocskos kis titokra fény derült, és nem azért, mert ő beleütötte az orrát. – Honnan tudod? – kérdezte lágyan. – Már egy ideje gyanítottam, de tegnap Phil elöl hagyta a mobiltelefonját – szándékosan, természetesen. Nem volt rajta semmi különös, eltekintve attól a pár, ártatlannak tűnő üzenettől, amit egy Sue nevű nő küldött neki. De miközben ezeket olvastam, jött egy újabb SMS. Nem hiszem, hogy Phil ezt számításba vette. – És? Mi volt benne? Lou elmondta. – A gazember! – Deb csak ennyit bírt mondani. Az üzenet teljesen kizárta a félreértés lehetőségét; a benne foglaltakat nem lehetett megmagyarázni semmivel. Deb szerette volna megölelni a barátnőjét, de Lou olyan mereven ült, hogy félő volt, szilánkokra fog hullani a legkisebb érintéstől is. – És most… mit fogsz csinálni? Lou ivott egy korty brandyt – az arca ráncokba szaladt az undortól. Deb a maradékot felöntötte a kólájával. – Így jobb íze lesz, ha feltétlenül meg akarod inni. Kóstold meg! Lou ivott még egy kortyot, de így sem ízlett neki. Ugyanakkor szüksége volt a szesz tüzes, mámorító melegére, mert úgy érezte, hogy belül teljesen megfagyott. – Az lesz a legjobb, ha összepakolsz, és egy időre hozzám költözöl – javasolta Deb. – Csak egy hálószobád van, Deb, és egyébként is azt gondolom, hogy a múltkor épp elég ideig játszottad mellettem a bébiszittert. – A barátod vagyok. – Deb gyengéden Lou felé nyújtotta a kezét. Lou megszorította, de ezen kívül semmiféle érzelmet nem árult el, csak annyit, hogy ura a helyzetnek. – Igen. Ráadásul a legjobb. De… – Lou Deb kedves, aggódó arcára nézett, és rögtön kitalálta, mire gondol. – Ne aggódj, Deb, ezúttal másképp fogom intézni a dolgokat. Bármilyen nehéz is felfogni, a házasságomnak vége. Van néhány dolog, amit el kell intéznem. Egyedül. Máskülönben nem tudok túljutni rajta. – Oké. – Deb puha ujjai gyengéden megérintették Lou arcát, azzal a mozdulattal, amellyel egy anya engedi el első lépést megtenni készülő gyermekét, készen rá, hogy elkapja, ha kell. – De ha mégis szükséged lenne rám, én mindig itt vagyok. – Tudom. És itt van a gyönyörű kávéházunk is. Alig várom, hogy beinduljon. A múltkor meghátráltam, és elfutottam előle. Rosszul tettem. Még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát. Sue Shoesmith sírt. – Kérlek, Phil, ne így fejezzük be. Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. Ó, a francba, már csak ez hiányzott, gondolta Phil. Megragadta a nő kezét, bár az ösztöne azt súgta, hogy álljon fel és fusson el. Ugyanakkor azt gondolta, hogy tartozik neki további öt perccel. Végül is, fontos szerepet játszott a házassága megmentésében. – Sue – kezdte lágy hangon. – Nem tudom tovább csinálni. Még mindig nős ember vagyok, és nem érzem helyénvalónak. – De azt mondtad, nem szereted a feleségedet, és karácsony után amúgy is elváltok.

Az álmaidban, hugi. Jövő héten ilyenkor báránnyal lesz tele a gyomrom, és szeretet vesz körül. – Akkor sem vagyok biztos benne, hogy én lennék számodra a legjobb, márpedig te a legjobbat érdemled, szívem. – Nem érdekel! Ó, egek! Olyan volt, mintha gumicsizmás lábbal próbált volna kijönni egy iszapos fenekű, melasszal és szupererős ragasztóval teli tóból. – Össze vagyok zavarodva, és nem akarok fájdalmat okozni neked. – Én tudok várni. A büdös életbe! Miért kellett épp egy ilyen piócával kikezdenie? Úgy csimpaszkodott belé, mint bogáncs a gyapjúba. Ha nem vigyáz, belemélyeszti a körmeit, és véraláfutásos lesz a bőre. Még talán a vére is kiserken. Mikor is kapott utoljára tetanuszt? – Sajnálom, Sue. Egyszer még meg fogod köszönni, hogy elhagytalak. Hidd el, hogy nekem is nehéz, de érted képes vagyok még erre is. Felállt, hogy elmenjen, de a nő belecsimpaszkodott. Phil lehajolt, és megpuszilta a feje tetejét. – Kérlek, szerelmem, ne sírj. Ne dobd el miattam az önbecsülésedet. És másért se, hallod? Ennél te sokkal többet érdemelsz. Viszontlátásra, drágám, és köszönöm, hogy megédesítetted az életemet. Hiányozni fogsz. Jobban, mint gondolnád. Erős rántással kiszabadította magát a nő szorításából, aki a kocsma asztalára omlott, mint egy rongybaba. Phil sietve kiment. A nő a kezébe temette az arcát. A hétfő éjszakai csípős szél úgy hatott Philre, mint a frissítő zuhany. Szabad volt. Lou körülnézett a házban, és gondolatban összeállított egy listát. Ruhák, kozmetikumok, ékszeres doboz, cipők, táskák, laptop, receptkönyvek, esernyő, rádiós ébresztőóra, néhány tekercs vécépapír, takarók. Csak alapvető dolgokra korlátozta, és nem hagyta, hogy befolyásolják az érzelmei. Nem fog belehalni, ha itt kell hagynia a szép függönyeit – csak „tárgyak” voltak, amelyek helyett bármikor újakat vehet. A maradás ennél sokkal többe került volna. Philnek szarvassültet készített vacsorára. Gyönyörű, vörös szeleteket medvehagymaszósszal, édesburgonyával és pirított dióval megszórt zöldbabbal. Még a báránynál is jobb volt. Desszertként csokis-mogyorós piskótát tett az asztalra, sűrű tejszínhabbal leöntve, amely végigcsorgott a mohón kanalazó Phil állán. A hősök ettek így, akik mindenki felett diadalt arattak, és pompás lakomával ünnepelték meg a győzelmüket. Az édesség után Lou brandyt és kávét szolgált fel a férfinak, majd leszedte az asztalt. Phil pedig, még egyszer utoljára, felment a vendégszobába aludni. Holnap, gondolta Phil, rámosolyog a feleségére, kitárja felé a karját, az asszony hozzásimul, és ettől kezdve megint olyan lesz minden, mint régen. Befejezettnek nyilvánította a háborút. Ha nehezen is, de győzelmet aratott. Most már jöhet a kényeztetés! Lou utoljára indította el a mosogatógépet. Aztán egy csésze kávéval átvonult a dolgozószobába, és bekapcsolta a számítógépét. Az otthonod tükör. Ha belenézel, kivetíti eléd, hogy milyen az életed. Lounak már el sem kellett olvasnia a képernyőkímélőn megjelenő mondatokat, amelyek otthona állapotára emlékeztették. Nem is olyan régen rendetlen összevisszaság uralkodott benne. Most rendezett volt, és tiszta. Lou megtette, amit meg kellett tennie. Hajnali két óra volt, amikor kikapcsolta a számítógépet és felment lefeküdni.

51. fejezet Phil úgy érezte, szerencsés napja van. Négy vadonatúj autót adott el, finanszírozással, Sue üzenetet küldött neki, amelyben megígérte, hogy nem zaklatja többé, de mindig becses emlékként fog visszagondolni az együtt töltött időre, Des folyamatosan kérdésekkel bombázta a klasszikus autók üzletággal kapcsolatban, és megbeszélték, hogy öt perc múlva felhívja Philt az otthoni telefonon is. És pontosan öt percet fog kapni arra is, hogy elmondja, mit akar, aztán Phil elhajtja. Nem fogja engedni, hogy az esti terveit bárki vagy bármi felrúgja. Kövér Jack ugyan telefonált, hogy valakinek szüksége lenne egy Rolls-Royce Silver Ghostra, de ezen a különleges estén még ez sem érdekelte. Csak egyvalamire tudott gondolni – a kibékülést követő maratoni szexre Louval, akit karácsonykor százszázalékosan szeretett volna maga mellett tudni. Már behűtött néhány P. M. Autos pezsgőt, és felhívta Donny Badger virágüzletét, hogy egy hatalmas csokrot rendeljen Lounak, amit Bradley már el is hozott. Gyönyörű virágok voltak benne, igaz, elég borsos volt az ára is, de ha beindul az üzlet, visszajön, nem? Aztán majd, ha megfelelő alkalom adódik rá, megkérdezi Loutól, mikor csinálja meg a cég esedékes könyvelését. – Szívem, hazajöttem! – kiáltotta el magát komikus hangon, amikor az egyik kezében egy palack pezsgővel, a másikban a virágcsokorral bebotorkált az ajtón, de nem kapott választ. Bár égtek a házban a villanyok, úgy tűnt, senki sincs otthon. Szólongatni kezdte Lout, aki továbbra sem válaszolt. Hol a pokolban lehet? Bement a konyhába, hogy feltegye a töltőre a mobilját, és ott, a töltőnek támasztva megtalálta a levelet. Kinyitotta a borítékot, és elolvasta a vonalas lapra írt, egyetlen sort. Elhagylak, Phil. Gondolom, tudod, hogy miért. Lou. A férfi körülnézett, mint aki arra vár, hogy a felesége előugorjon az egyik sarokból és elkiáltsa magát: „Meglepetés!” Ez a variáció nem merült fel benne. Egyszer sem. Még mindig hitetlenkedve átment a hálószobájukba, megállt, majd kinyitotta a gardrób ajtaját. Kissé meginogtak a gondolatai, amikor felfedezte, hogy a felesége ruhái eltűntek a fogasokról, és az ékszeres doboz, valamint a sminkestáska sincs ott az öltözőasztalon. A jelek szerint más nem hiányzott. Phil bólintott, és elmosolyodott. Ha egy asszony elhagyja a férjét, a fél házat magával viszi. – Értem! – mondta vigyorogva. Lou nem hagyta – nem hagyhatta – itt a házat és azt a rengeteg mindent, amit oly nagy odafigyeléssel válogatott össze az évek során. Az új fürdőszobájáról meg pláne nem mondott volna le. Nem azért küzdött meg érte az építőmesterrel. Mindössze arról volt szó, hogy belekezdett egy kis játékba, hogy megmutassa – valamennyire sikerült felnőnie az utolsó eset óta, és harc nélkül nem fogja megadni magát. A férfi figyelmesen végignézte a saját ruhatárát, hogy ne érhesse meglepetés. Az ingeit senki sem hasogatta fel, és a nadrágjai ülepét sem vágták ki ollóval. Nem. Ha Lou tényleg elhagyta volna, ennél jóval nagyobb hűhót csap a távozása körül. Phil kivette Lou egyik korábban készített, pazar chilijét a fagyasztóból, betette a mikróba, és közben még egyszer elolvasta a levelet. Nem hagyom, hogy a jó napomat tönkretegye egy ilyen piti ostobaság, gondolta, és összedörzsölte a kezét. Elképzelte, milyen hévvel esnek majd egymásnak, ha Lou este hazajön. Lou az utolsó dobozokat is felcipelte May régi lakásába, amely most, hogy Tom és Deb átfestette, már nem bántotta annyira az emberi szemet. Bekapcsolta az elektromos kandallót. Azt remélte, hogy nemcsak a parányi helyiséget fogja átmelegíteni, hanem őt magát is, kívül-belül. Leállította a régi hokedlit, amelyet annak idején mégiscsak visszavett a konténerből – sok

csiszolásra és viaszra volt szükség ahhoz, hogy új életre keljen –, és ráállította a rádiós ébresztőóráját. Az ágy mellett behúzta a függönyt, majd bedugta az éjjeli lámpát, amit útközben vásárolt az Argosban, egy olcsó steppelt takaróval és két párnával együtt. Abban bízva, hogy jó hatással lesz rá a háttérzaj, bekapcsolta a rádiót. Kipakolta a magával hozott lepedőket, és – miközben megpróbált nem arra gondolni, hogy ki használhatta utoljára – megvetette az ágyat. Lehet egyáltalán aludni egy ilyen hepehupás tákolmányon? Azzal vigasztalta magát, hogy a hátának biztosan nem fog ártani a kemény matrac, és ettől, a körülmények ellenére, egy kicsit felvidult. Éppen fel akart tenni egy kanna vizet, amikor valaki dörömbölni kezdett a lakás ajtaján. Ez aggasztó volt, mivel ahhoz, hogy az adott ajtóig bárki eljuthasson, keresztül kellett menni a kávézón. Amit ő gondosan bezárt. – Ki az? – kérdezte, miután túlélődobozából kivette és marokra fogta a kenyérvágó kést. – Maga az, Lou? – kérdezte Tom hangja. Lou kinyitotta az ajtót, és beengedte a férfit. Nyomában ott lihegett a hűséges Clooney. – Láttam a fényt az ablakban, és azt hittem, betörtek – mondta Tom. – Mit keres itt? – Hm… Éppen beköltözöm – válaszolta zavartan Lou. – Ide? – Elhagytam a férjemet – magyarázta Lou. Így, hogy hangosan kimondta, nagyon valósnak és nagyon ijesztőnek tűnt a dolog. Egy kicsit bele is szédült, és, hogy elterelje a gondolatait, megemelte a vízforralót. – Kér teát? – Igen, ha lehet – válaszolta Tom nagyon lassan. – Szóval azt mondja, hogy eljött otthonról, és itt akar lakni? – Igen – felelte Lou, de még mindig nem nézett a férfira. – De miért éppen itt? Lou vállat vont. – Mert máshová nem mehetek. – Debhez sem? – Debnek nagyon pici a lakása, nekem meg gondolkoznom kell. Ahhoz ez a hely is megteszi. Egyelőre. – De Lou, itt hideg van, és roppant spártaiak a körülmények. Az egész olyan, mint egy kamra. Nem lakhat itt, az isten szerelmére. – Nekem akkor is megfelel. Komolyan. Jól megleszek. – De hát még egy szekrény sincs benne. Vagy kanapé. – Van egy szék meg egy ágy. Addig tökéletesen megfelel, míg egyenesbe nem jövök. Tom megvakarta a tarkóját, majd némi gondolkodás után felkapta a még kipakolatlan bőröndöt. – Tudom már, mit fogunk csinálni. Elmegyünk hozzám. Rengeteg üres szobám van. – Nem. – Ó, dehogynem. Máris indulunk. – Nem, Tom – mondta Lou nagyon határozott hangon. – Nagyon kedves, hogy felajánlotta, de én inkább itt maradok. Egyedül szeretnék lenni. A férfi, látva, hogy Lou komolyan gondolja, amit mond, letette a bőröndöt, és egy sóhajjal ledobta magát az egyetlen székre, ami hallhatóan felnyögött a váratlan súly alatt. Lou odatett elé egy csésze teát. Tom, amikor felállt, hogy elvegye, a fél szobát kitöltötte a nagy termetével. A ruhája piszkos volt a munkától, egy borotválkozás is ráfért volna, a haja csupa por, mégis úgy nézett ki, mint egy görög isten. De aztán Lou gondolatai visszafelé kezdtek pörögni, és a

legszívesebben hazaszaladt volna Philhez, a nagy ház melegébe, az ismerős, szeretettel gyűjtögetett tárgyak közé. Milyen könnyű volt, amikor főiskolás korában, Miss Casserlyként levetette magát a mélybe. Biztos lehetett benne, hogy valaki el fogja kapni, de most, idősebb fejjel, már nehezebben vállalta a nagy lépések kockázatát. Úgy érezte, mintha ez alkalommal a világ pereméről ugrott volna le, és csak zuhanás közben érezte át a döntése ostobaságát, hogy még egy gumikötelet sem erősített a derekára, ami visszaránthatta volna oda, ahonnan elrugaszkodott. Amitől, gondolta, valószínűleg kiugrottak volna a szemgolyói, és most saját röppályájukon köröznének a Föld körül. – Mit fog vacsorázni? – Tom szeme megakadt az egyik dobozból kikandikáló chipses zacskón. – Remélem, nem azt. Lou elmosolyodott az aggódó hang hallatán. – Igazából nem is vagyok éhes, Tom. – Tudja, hogy a munkások elkezdtek dolgozni? Már hajnali hétkor itt lesznek, és akkora zajt fognak csapni, hogy nem tud majd aludni. – Nem baj. Fél hétkor már mindig ébren vagyok. Akkor is, ha harapni lehet körülöttem a csendet. – Megpróbálta tréfával elütni a dolgot, de elcsuklott a hangja. Biztosra vette, hogy egy szemhunyást sem fog aludni. Ébren fogja tölteni az egész éjszakát. – Lou, kérem… Engedje, hogy segítsek. – Tom felé nyújtotta a kezét, de mielőtt megérinthette volna, Lou felállt, és a teáskannához lépett. Ne érj hozzám, kérte gondolatban. El sem tudta képzelni, mit váltana ki belőle a férfi gesztusa. – Gondolkodnom kell, Tom. Tényleg. Ne aggódjon, jól vagyok. Csak egyedül szeretnék lenni. A férfi vette a célzást. Kiitta a maradék teáját, és vonakodva felállt. A feje húsz centire sem volt a plafontól. – Rendben, de itt hagyom Clooney-t. És ebben a kérdésben nem fogadok el nemet válaszul. Ne aggódjon, nem lesz vele gondja. Pontosan tudja, hol, mit kell csinálnia reggel. Csak ki kell engednie. Már vacsorázott, és reggel, amikor kinyitom a boltot, megint megetetem. Lou a markában tartott csészétől várt némi vigasztalást, és az elektromos kandallótól, amely átmelegítette ugyan a szobát, de ő mégis fázott. – Jó – adta meg magát végül. Ekkora vereséget még elviselt. Tom kiment, de tíz perc múlva újra megjelent egy doboz kutyakeksszel, egy vizestállal és azzal a méretes babzsákkal, amelyen a vaskereskedésben szokott szundikálni a kutya. – Biztos, hogy nem tudom megváltoztatni a döntését? Lou megrázta a fejét. – Biztos, de azért köszönöm. És, Tom, ha nem nagy kérés, ne szóljon Debnek. Ma este még semmiképp. Kérem, ígérje meg. Holnap első dolgom lesz, hogy felhívom, de most tényleg egyedül akarok lenni. Ha megtudná, hogy itt vagyok, egy szempillantás alatt itt teremne. – Nem lenne szabad egyedül maradnia. – De hát nem leszek egyedül. – Lou szeretetteljesen megvakarta Clooney nyaka tövét. – Egy ilyen testőr mellett még betörőktől sem kell tartanom. Tom minden aggodalma ellenére elmosolyodott. A legszívesebben felkapta volna a nőt, és beledugta volna az egyik zsebébe. – Higgye el, nem lesz semmi baj. Tényleg – mondta Lou olyan határozottsággal, amely egyértelműen lezárta a kérdést. Olyan kicsinek, olyan sebezhetőnek tűnt, Tom mégsem próbálta megérinteni. A testéből kibocsátott hullámok egyébként sem engedték volna meg. A férfi, mint egy lassított felvétel, elindult az ajtó felé. Így akart lehetőséget adni a nőnek arra, hogy meggondolja magát. De Lou

hajthatatlan maradt.

52. fejezet Clooney és Lou mélyen aludt, és igen, Lounak be kellett ismernie, hogy komoly vigaszt és biztonságot jelentett számára a kutya. A lakásban ijesztőnek tűnt a csend, és mivel a környéken nem voltak utcai lámpák, nagyon sötét volt odakinn. A nagy kutya szörtyögése, halk vakkantásai és a mocorgása, amint álmában üldözőbe vett valamit, talán egy nyulat, elvették az élét Lou félelmeinek. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy rajta kívül még egy élőlény van a kietlen lakásban, ráadásul egy olyan, akinek a jelenlétében nem kellett bátornak mutatkoznia. Aki nem csapott hűhót körülötte, ha felriadt, és felült az éjszaka közepén, és az ablakon át hosszasan tanulmányozta az égbolton pislákoló csillagokat, és akinek nem kellett megmagyaráznia, miért zuhanyozott le már hajnalok hajnalán, és ha már lezuhanyozott, miért mászott vissza félig nedvesen a göröngyös ágyba. Hat után már végképp nem tudott visszaaludni, így felkelt, ivott egy kávét, és felöltözött. Közben a kutyát is kiengedte, aki pontosan úgy viselkedett, ahogy Tom megjósolta: elszaladt a szokásos helyére, és engedelmeskedett a természet parancsának. Lou adott neki néhány kekszet, hogy ne kelljen üres gyomorral várnia a gazdiját. Pontosan hétkor megérkeztek a munkások. Bekapcsolták a rádiójukat, és az előadókkal együtt énekelték a felhangzó számokat. Lout azonban nem zavarta mindez. És bár minden hasítás, minden zörej közelebb vitte a Nagy Nyitáshoz, ezúttal nem érezte a korábban tapasztalt izgalmat. Mintha lebénult volna a lelke; nem tudta elképzelni, hogy képes lesz valaha bármilyen érzelemre. Fél órával később, éppen akkor, amikor négy csésze teával elindult a munkásokhoz, női cipősarkak csattogására lett figyelmes a lépcsőházban. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kitől származik. – Milyen rongy barátnak gondolsz te engem, hogy nem vagy képes ágyat kérni tőlem egy éjszakára? – korholta Deb ellenségesen. Lou szárazon elmosolyodott. Miért játszik mindenki a bűntudatra? Miért gondolja mindenki, hogy az lesz a nyerő? – Kávét? – Igen, pontosan arra van szükségem. Egy csésze jó kávéra. Miért nem szóltál, hogy elhagyod Philt? Ráadásul ilyen gyorsan… – Azért, mert nem beszélni akartam, Deb, hanem cselekedni. Nem hiszem, hogy nem érted. Deb, miközben tejet öntött a csészéjébe, dünnyögött valamit, de hogy mit, azt nem tudta kivenni Lou. – Mikor hívott fel Tom? – kérdezte végül. – Reggel hétkor. Lou kétségbeesetten megcsóválta a fejét. Igaz, hogy nem sokat késlekedett a férfi, de legalább nem szegte meg az ígéretét. – Nem hibáztathatod. Aggódik érted. – Deb, mintha olvasott volna a barátnője gondolataiban, azonnal a védelmébe vette Tomot. – Nos, nem kellene. Egyébként mit mondott? – Hogyhogy mit? Azt, hogy „Aggódom Lou miatt”. – Ó! – Szerelmes beléd, mi sem természetesebb, hogy aggódik érted, te ostoba tyúk. Lou végigöntötte magát a forró kávéval. Felkiáltott fájdalmában. – Istenem, jól vagy? – kérdezte Deb.

– Nem, egyáltalán nem vagyok jól! – sikította Lou, és egyik lábáról a másikra állt kínjában. – Honnan veszed, amit mondtál? Deb odahajított a barátnőjének egy konyharuhát, és töltött neki egy új csésze kávét. – Onnét, hogy veletek ellentétben sem vak, sem hülye nem vagyok – dörmögte zsémbesen. – Persze. Akkor mivel magyarázod, hogy úgy döngicsél körülötted, mint a piaci légy? – Nem a piaci légy döngicsél az ember körül, hanem a méhecske – javította ki Deb. – De a mi esetünkben szó sincs ilyesmiről. Csak barátok vagyunk. Veled viszont nem barátkozni akar. Legfeljebb csak másodlagosan. Elég, ha meglát, úgy felragyog a szeme, mint a kisgyereknek, akinek megígérik, hogy Aladdin csodabarlangjában tölthet egy egész éjszakát. – Á! – legyintett Lou lemondóan, de a következő pillanatban azt kérdezte: – Tényleg? Felragyog a szeme? – Igen – mondta Deb. – És a tiéd is. Ne is tagadd. Ha elfelejtetted volna, velem beszélsz. Azt hiszed, nem vettem észre, milyen rohadtul megkönnyebbültél, amikor megtudtad, hogy köztem és Tom között nincs intim kapcsolat? – Jaj, ne beszélj ostobaságokat – felete Lou nem éppen meggyőzően. – Tom egyébként sem olyan ember… – Milyen? Aki nem vetne szemet egy olyan nőre, mint amilyen te vagy? – Deb felnevetett. – Hát akkor hallgass ide, Lou Winter. Van számodra egy hírem. Tom igenis szemet vetett rád, és tudod, miért? Mert istenien nézel ki, kedves és vicces vagy, formás a tested és gyönyörű a szemed. Térden kellene csúsznia előtted minden férfinak, aki megkap, mint egy istennő előtt, és naponta hálát kellene adnia azért a nagy-nagy szerencséért, hogy maga mellett tudhat. Lou tátott szájjal hallgatott. – És nehogy sírni merj nekem, Lou Winter! – kiáltotta Deb harciasan. – Akkor fogd be a szád, mert nem hallgatom tovább a bolondságaidat – mondta Lou, de a szemét már elhomályosították a könnyek. – Márpedig én nem beszélek bolondságokat, és hazudni sem tudok. És ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem járok a fellegekben attól, hogy otthagytad azt a kopasz fejű, haspók férjedet, de nem akarok fájdalmat látni a szemedben, és váljak varangyos békává, ha hagyom, hogy egyedül csináld végig ezt a hercehurcát. A barátnőd vagyok, ha elfelejtetted volna. Használj már ki, az istenért. Gyere, költözz be hozzám. Addig osztozom veled az egérlyuknyi lakásomon, amíg csak akarod. – Deb abbahagyta a könyörgést, és megragadta Lou kezét. – Kérlek, Deb, próbáld megérteni, hogy egyedül kell végigcsinálnom azt, amibe belekezdtem. Tudom. És ehhez magányra van szükségem. Tisztába kell jönnöm bizonyos dolgokkal. – És amikor látta, hogy Deb ugyanolyan pillantást vet rá, mint Tom előző este, nem is egyszer, még hozzátette: – Menj. Vár a sütöde. Mit gondolsz, ki fog dolgozni helyetted? És én sem érek rá társalogni. Meg kell látogatnom az anyámat. Deb magához húzta, és testvériesen átölelte. – Ne hagyd, hogy rábeszéljen bármire, ami nem jó neked. Ne hagyd, hogy befolyásoljuk a döntéseidet. – Deb jól tudta, hogy a múlt alkalommal nagyot hibázott, és nem akarta, hogy megismétlődjön a történelem. – Nem fogom hagyni – mondta Lou. És ezúttal így is gondolta. Kilenc órakor Lou már a telefonnál ült, és egyik ügyvédet hívta a másik után. Még aznap szeretett volna időpontot kapni valamelyiknél. A listáján szereplő ötödik helyen egy bizonyos Beverley Brookers azt mondta neki, van egy lyuka, ha tízig odaér. Lou azt mondta, ott lesz, és ott

is volt. Először azonban letette Clooney-t a vaskereskedésnél, ahol Eddie tartott éppen ügyeletet. Tom a jelek szerint éppen úton volt. Lou nem várta meg – igazság szerint nem is nagyon bánta, hogy elkerülték egymást. Felkavarta volna már a férfi látványa is. Az ügyvédnél „érzéketlen viselkedés”-re hivatkozva indította el a válási procedúrát. A házasságtörést nehezebb lett volna bizonyítani, míg a másikat tucatnyi módon, sziklaszilárdan alá tudta támasztani. Miközben a példáit sorolta, újra átélte, miként bánt vele Phil, amikor, úgymond, büntetni akarta, és maga sem értette, hogy tudta megőrizni az épelméjűségét ennyi éven át. Szörnyű volt már az is, hogy vadidegenek előtt kell mindezt elmondania, de a legrosszabb az volt, amikor az ügyvéd visszaolvasta a szavait. Hogy tűrhette el ennyi ideig ezt a bánásmódot? Mikor vált a sértegetés és az árulás – amivel Lou Casserly nem békélt volna meg soha – mindennapi normává Lou Winter életében? Közölték vele, hogy Phil huszonegy napon belül meg fogja kapni a válási papírokat, aztán Beverly Brookers kezet rázott vele, és Lou kilépett az unalmas brit nyárba. Borongós nap volt, és az eső is szemerkélt, amikor Lou beadta a válókeresetét. Pontosan ez az idő illett a hangulatához, bár meg volt győződve róla, hogy napsütésben is rázta volna a hideg. És erről eszébe jutott az anyja. Most már tényleg el kellene mondania neki, hogy milyen fordulatot vett az élete. Phil átaludta az éjszakát, bár furcsa érzés volt a nagy ágyban aludni Lou nélkül. A párnákon még ott volt az asszony illata, amitől mocorogni kezdett a férfiassága. Magához húzta a takarót, amely alatt normális esetben Lounak kellett volna feküdnie. Tudta, hogy a helyzet csak időleges. Éjszaka, már egészen későn, ellenőrizte a közös bankszámlájukat – egyetlen font sem hiányzott róla. De arra gondolt, hogy jobb félni, mint megijedni, így a rajta lévő összeg nagy részét átutalta a saját számlájára. Most azon tűnődött, milyen vacsorával fogja várni Lou, ha – megunva a kislányos duzzogást – végre hazatér.

53. fejezet Lou kávét rendelt két teasüteménnyel. Az első falatot sokáig forgatta a szájában, míg végre megtalálta a nyelőcsövéhez vezető utat. Egy Women by Women magazin átlapozása és két további kávé kellett ahhoz, hogy rájöjjön – nem is éhes. Ekkor lehordta magát a szükségtelen késlekedésért. Mert az esze tudta, hogy csak késleltetni akarja az eseményeket, de ő maga úgy tett, mintha nem erről lenne szó. Kora délután volt már, mire az anyjához ért. – Ez ám a meglepetés! – mondta Renee. – Hogyhogy nem dolgozol? – Anya – kezdte Lou már a nappaliban, az anyja puha báránybőr szőnyegén. Már útközben eldöntötte, hogy finoman fogja felvezetni a témát. – Felmondtam az állásomat, és elhagytam Philt. Ennyit a jól előkészített tervekről… Renee egy darabig nem szólt egy szót sem. Emésztette az információt, és csak akkor reagált, amikor rájött, hogy a lánya az igazat mondja. – Felmondtál? Miért, az isten szerelmére? Elment a maradék eszed is? És mit értesz azon, hogy elhagytad Philt? – Azt, hogy elhagytam. Tegnap délután. – De miért? – Azért, mert már nem szeretem. És mert megint viszonya van. Renee a nyakláncát babrálta. Úgy morzsolgatta a szemeit, mintha rózsafüzér lenne. – Mire megy ki a játék, Elouise? Nem lehet, hogy orvosra van szükséged? Bár Lou nem sokat várt az anyjától, megdöbbentette ez a hangnem. Ennél kicsit több együttérzésre számított. Azt hitte, az anyja korabeli nők úgy viszonyulnak a házasságtöréshez, mint ördög a szenteltvízhez, és nem úgy, mint a jóval elnézőbb, fiatalabb korosztály. – Anya, nem azért jöttem, hogy a jóváhagyásodat kérjem. Csak el akartam mondani, mi történt, hogy tudd, már nem a régi címemen lakom. És azt hittem, érdekelni fog, miért döntöttem így. De azt nem szeretném, hogy kérdésekkel kezdj ostromolni. Nem azért vagyok itt. Egyébként tudom, hogy mit csinálok. Már a válókeresetet is beadtam. – Nem azt mondtad, hogy tegnap hagytad ott Philt? – De igen. Bár már három évvel ezelőtt ezt kellett volna tennem. – De hát… boldogok voltatok! – Nem, anya. Csak ő volt boldog. Én kétségbe voltam esve. – Lou hangja szokatlanul magasan csengett. – Nem tudom elhinni – motyogta Renee, és erőtlenül lehanyatlott a kanapéra. – Mit? Azt, hogy Philnek viszonya van? – Nem! Azt nem tudom elhinni, hogy ennyire elment az eszed. – Nem, anya. Nem ment el. Inkább megjött. Évek óta először érzem úgy, hogy okosan döntöttem. – Ó, Elouise, látták, hogy ott üldögél valakivel egy kocsmában. Egyszer. De senki sem kapta rajta őket az ágyban. Vagy igen? Lefogadom, hogy egyetlen bizonyíték sincs a kezedben. És feltételezem, hogy Deb felbukkanásának sincs köze a dologhoz. Vagy igen? Megint ő keverte meg a dolgokat? Eszedbe jutott egyszer is, hogy csak féltékeny rád azért, amid van? – Miért, anya, mim van? – kérdezte Lou élesen, mert már alig bírta visszanyelni a harag könnyeit. – Hogyhogy mid van? Biztonságod. Szép otthonod. Pénz a bankszámládon. Egy jóképű

férj, jól menő üzleti vállalkozással. Nem úgy volt, hogy hamarosan nyaralni mentek? Lou keserűen felnevetett. Mennyire jellemző volt az anyjára, hogy még ebben a helyzetben is a jólétet és a kényelmet tette az első helyre! – Ezt nem hiszem el – ingatta a fejét. – Azt hittem, ez egyszer az én oldalamra állsz. – Pontosan ott állok, Lou. A te oldaladon. Ezért nem akarom, hogy eldobd magadtól a jó életed – mondta Renee félelemmel átitatott hangon. – És mi olyan jó benne, anya? Mi az, ami miatt érdemes lenne megtartani? – Elouise – kezdte szinte kétségbeesetten Renee. – Minden házasságban vannak rossz időszakok. Belenéztél önmagadba, mielőtt meghoztad ezt az ostoba döntést? Megkérdezted, mi késztette a férjedet ilyen drasztikus lépésre? – Már miért kellett volna önvizsgálatot tartanom, anya? Mire lett volna jó? – Azért, mert… – Mert? – Semmi. Felejtsd el – mondta lemondóan Renee. – Nem, nem tudom elfelejteni – vágta oda Lou mérgesen. Azt akarta, hogy az anyja mondja ki, amibe belekezdett. – Miért kellett volna annyira magamba nézni? MIÉRT? – Azért, mert én magam is erre kényszerültem, amikor megcsalt az apád! – kiáltotta Renee. Lou megmerevedett. Szinte tapintható csend ereszkedett a szobára, amit csak a falióra ütemes ketyegése tört meg. És amikor beszélni akart, nem jött ki hang a torkán. Hiába mozgott a szája, nem tudta megformálni a hangokat – mintha ráragadtak volna a hangszálaira. Renee kivett a blúza ujjából egy fehér vászon zsebkendőt, és belefújta az orrát. – Megismételnéd, amit az előbb mondtál? – kérdezte végül Lou. – Nem kellett volna semmit se mondanom. Felejtsük el. Csakhogy az ilyesmit nem lehet egykönnyen elfelejteni. Nem lehet úgy tenni, mintha el sem hangzott volna. – Nem, nem. Most már tényleg el kell mondanod. Kérlek, ne tedd! Renee megnyalta a száját. – Az apádnak volt egy… Nem számít. Vettük a fáradságot, és összeillesztettük a házasságunk szétesett darabjait. Nem volt könnyű, de megcsináltuk. Nem dobtunk el magunktól mindent pár nehéz év miatt. Sok időnk ment rá, de megérte. Ezért hiszem azt, hogy a te házasságodban is meg fognak szűnni a gondok. – Ezt tette veled apa? Lou képtelen volt elhinni, hogy az ő jóképű, csodálatos, kedves, mosolygós apja ekkora fájdalomnak tette ki az anyját. Aki megölelte, amikor csókolózáson kapta az első fiúját egy másik lánnyal, és azt mondta, lépjen át a srácon, mert egy Casserly lány ennél sokkal, de sokkal jobbat érdemel. Renee nem mozdult, és nem is nézett fel, láthatóan kerülte a szemkontaktust. Lou gyomra görcsbe rándult. Szerencsére semmi sem volt benne, amit kihányhatott volna. A feje azonban gyanúsan könnyű lett, és meg kellett kapaszkodnia a nagy tölgyfa tálalóban, hogy el ne essen. Abban a bútordarabban, amit szintén az apja csinált. Az apjának nője volt? Lou érezte, hogy ki kell jutnia a szobából. Összesűrűsödött körülötte a levegő, mintha valaki szándékosan kiszívta volna belőle az oxigént. – Mennem kell – motyogta, és megmarkolta a zsebében a kulcsait. – Elouise! – kiáltott utána Renee, de Lou már kinn volt az utcán, az autója mellett.

Vakon elautózott a városi parkig, ott kiszállt a kocsiból, és elindult a gyalogösvényen a dombtető felé. Az apja pisai ferde toronynak nevezte a megdőlt sziklát, amelynek a tövében piknikezni szoktak, amikor Lou még kicsi volt. Az anyja (aki valószínűleg tűsarkúban született) nem volt oda a sétáért, de Lou gyakran felkapaszkodott ide az apjával és Murphyvel. Az apja cipelte a piknikes kosarat, amit aztán kinyitottak a különféle színekben pompázó virágok között, tojást ettek, zsázsás szendvicset, ropit és tortát, amit már akkoriban is Lou sütött, aztán leöblítették Ribenával vagy jó cukros tejes teával, míg Murphy a vizet lefetyelte a magukkal hozott tálból. Sehol sem érezte magát olyan közel az apjához, mint itt. Szinte most is maga előtt látta magas, erős alakját, széles vállát, hatalmas kezét, amely oly gyengéden tudott bánni a növényekkel és az állatokkal. Erre az apára akart emlékezni Lou, nem arra, aki fájdalmat okozott az őt szerető szíveknek. Talán azért vonzódott annyira Philhez, mert megérezte, hogy a természete, valahol nagyon mélyen, hasonlít az apjáéhoz? Nem, nem, nem… Olyan érzése volt, mintha valaki kikanalazta volna a testéből a belső szerveket, és sziklákat tett volna a helyükre. Szeretett volna meghalni, mert akkor nem kellett volna szembesülnie a kérdésekkel, amelyekkel az agya folyamatosan bombázta. Egyszerűen nem akart létezni. A legszívesebben belecsusszant volna valami mély öntudatlanságba, majd abba a sötét gödörbe, amellyé a teste érzése szerint változott. A semmibe. Azt már hallotta, hogy az embereket meg lehet fosztani a jövőjüktől, de Renee őt a múltjától fosztotta meg. Attól a múlttól, amit addig kőbe vésettnek hitt, megváltoztathatatlannak, és mindenekfelett szilárd alapnak. Ezt húzták ki a lába alól, és ezzel darabjaira hullott az élete. Már sötét volt, amikor eszébe jutott, hogy haza kellene mennie, bárhol volt is számára az otthon. Hívni kezdte a nagy, kényelmes ház, ahol megfürödhetne az új fürdőszobában, aztán bebújhatna Phil mellé az ágyba. Talán idővel minden úgy alakulna, ahogy az anyja mondta – rendbe jönnének köztük a dolgok. Hiszen nem tagadhatta, hogy valamikor tényleg boldogok voltak. Vagy legalábbis elégedettek. Vajon a két dolog ugyanaz? Lou már maga sem tudta. Útban a kis lakás felé beugrott a White Rose nevű boltba, vett egy doboz After Eightet, egy palack brandyt, néhány zsemlét és egy poháralátét-készletet. Elég nevetségesen alakult a bevásárlása az adott körülmények között. A csend szinte nyomta a fülét a lakásban, így bekapcsolta a rádiót, keresett egy kellemes zenecsatornát, és halkra állította a hangerőt. Csak hogy ne legyen akkora a csend. Aztán lecsavarta a brandysüveg tetejét, öntött magának egy csészébe, és felhajtotta. Ám őt nem járta át az a napi gondokat feloldó melegség, amelyről Phil beszélni szokott egy pohár konyak után. A szesz inkább égette a torkát, de ez legalább okot adott neki a zokogásra. Késő volt, amikor Tom beengedte magát May kávézójába, és óvatos léptekkel felfelé indult a lépcsőn. Bármilyen halkan szólt is a rádió odafenn, a zene hangjai átszűrődtek a helyiség mennyezetén. Halkan bekopogott a lakásba, és amikor nem kapott választ, belökte az ajtót és bement. Lou annyira elmerült a fájdalmában, hogy észre sem vette az érkezőt. Az arcát a kezébe temetve ült az ágyán, és úgy zokogott, mint egy magáról is megfeledkezett kisgyerek. Csak akkor érezte meg a másik ember jelenlétét, amikor Tom, alig egy lépésre tőle, megállt, de akkor már túl volt azon a pillanaton, amikor még összekaparhatta volna a maradék méltóságát. A büszkesége már amúgy is oda volt. És minden más is. Üresnek érezte magát; mint akit minden érzékszervétől megfosztottak, kivéve egytől – attól, amelyik a fájdalmat regisztrálta. A férfi leült mellé, nagy kezét a vállára tette, és átölelte. Lou zavartan törölgetni kezdte az arcát áztató könnyeket, de azok túl gyorsan peregtek ahhoz, hogy eltüntesse őket. A férfi észrevette a brandysüveget, de az a parányi mennyiség, ami hiányzott belőle, nem okozhatott ekkora bánatot.

– Hozhatok valamit, Lou? – kérdezte lágyan. – Nem – felelte a nő keserű nevetéssel. – Legfeljebb egy új apát. – Egy új apát? De hát… minek? Louból ömleni kezdett a szó, és minden kibuggyant belőle. Elmesélte, milyen csodálatos ember volt az apja, majd azt is, amit Renee-től megtudott, miközben Tom hüvelykujja, mint egy óriási ablaktörlő, a kibuggyanó könnyeket törölgette az arcáról, amelyek sehogy sem akartak elapadni. – Lou – mondta Tom nagyon gyengéden. – Az édesapja nyilvánvalóan nagyon szerette magát. Ezt el kell hinnie. – Annyiszor megpróbáltam magam elé képzelni az arcát ma délután, és egyszer sem sikerült. Mindig Phil vonásai bukkantak fel helyette. – Hadd készítsek magának egy csésze teát. – Inkább konyakot kérek. Le akarom inni magam. Az öntudatlanságig. Hogy kinyúljak. – Azzal nyújtotta a kezét az asztal felé, de Tom eltolta előle az üveget. – Nem segítene. Legfeljebb megfájdulna tőle a feje. És egyébként is, szükségem van a bögréjére, úgyhogy legyen szíves, engedje el. Lou elengedte. A lelke mélyén tudta, hogy csak büntetni akarja magát az itallal, amit egyáltalán nem szeret, és ami azonkívül, hogy szétégette a torkát, nem gyakorolt rá semmiféle hatást. Még a mérgét sem vette el. Pedig sokakra haragudott. A legszívesebben behúzott volna egyet Philnek, az anyjának és leginkább az apjának, de ő már nem volt ott, és soha nem is lesz, így sohasem tudja megmagyarázni, miért szaggatta darabokra a lánya szívét. Így Lou számára egyetlen eszköz maradt – önmagát bántani. A rádió andalító balladákat játszott. A sírós gitárt mintha összekapcsolták volna Lou könnycsatornáival – továbbra is záporoztak a könnyei, és a hangulatán nem javított a szomorú hang. Ráadásul az apja mindig ilyen típusú zenét hallgatott. Tammy Wynette-et, Johnny Casht, June Cartert, Dolly Partont. És Phil is odavolt Dolly Partonért, bár nem a zenéje miatt. Apa. Phil. Apa. Phil. Apa. Két férfi, azonos tulajdonságokkal, egygenerációnyi különbséggel. Egy countryt westernnel mixelő, füstös hangú nő kezdett énekelni a rádióban. Lou úgy érezte, hogy a dalt egyenesen neki írták, és gyűlölte az énekest, amiért épp ezt a pillanatot választotta ki az ő kínzására. Már az intróból sejteni lehetett, hogy kettétört szívről lesz szó benne és egy gazfickóról, aki magától értetődő természetességgel gázolt keresztül a nő érzésein. Lou a plafonra függesztette a szemét. Olyan volt a szíve, mint a kiszáradt teasütemény – bármely pillanatban megrepedhetett. Táncolj velem, ma éjjel táncolj velem, énekelte a nő. Gyógyítsd meg fájó szívem… Lou nem volt megfelelő hangulatban ahhoz, hogy ilyen számokat hallgasson. Már nemcsak a szeme könnyezett a szívszorító zenétől, hanem a lelke is. – Táncoljon velem – mondta Tom ösztönösen, miközben arra várt, hogy felforrjon a kannában a víz. – Jöjjön! – Ne legyen nevetséges – szipogta Lou, és minden keserve ellenére felnevetett. Reflexszerűen. A nagydarab Alan Flocton volt a legmagasabb fickó, akivel valaha táncolt, és akinek majd kétméteres magasságával legfeljebb csak a szélessége versenyezhetett. Kifejezetten bohócnak érezte magát mellette, és amikor a zene elhallgatott, azt kellett látnia, hogy a campus jelen lévő összes hallgatója rajtuk röhög. – Jöjjön, komolyan gondoltam. Most senki sem nevetett, amikor Tom felhúzta az ágyról a vonakodó testet, és nagy kezébe fogta a kisebb, ellenkező kezet. Lou ökölbe szorította az ujjait, de a férfi nem engedett. A másik karjával magához húzta a nő derekát, és megtámasztotta a fején az állát. Lou lelki szemei

előtt megjelent egy kép. Az apja tanította keringőzni a nagyszobában, Engelbert Humperdinck lírai számára. Ami természetesen a magányról szólt. És a szerelemről. Kettétört fájó szívem, mire rám találtál, / Egy tánc veled, és összeforrt a seb. Az esély vagy, mely sohasem hátrál, / Ha azt mondod, ugorjunk, ugrom veled. Lágyan ringatóztak a zene ütemére, és bár alig mozdultak, a férfi olyan erősen szorította a nő kezét, mintha eldöntötte volna, hogy nem engedi el maga mellől, akkor sem, ha testi erőt kell alkalmaznia. Ennek jeleként még közelebb vonta magához a törékeny testet, és ajka, Lou legalábbis így érezte, vándorútra indult a fejét borító puha tincsek között. Nem éreztem a szerelmet, a romantikát, / Hideg és üres lett az életem, De te átöleltél, és táncolni hívtál, / És újra mosolyogni kezdett a szívem. Lou most nem bohócnak érezte magát, hanem törékeny porcelánbabának. Ami nem tűnt helyénvalónak. Nem kellett volna hagynia, hogy így nyúljon hozzá a férfi. De a testének szüksége volt a nagy test melegére, szívének a vigasztaló odaadásra. Sőt még a haját simogató ajakra is szüksége volt. Táncolj velem, ma éjjel táncolj velem… Talán az utolsó refrénhez értek, de Lou nem mert mozdulni sem, nehogy a kelleténél előbb véget vessen az intim pillanatnak. …Gyógyítsd meg fájó szívem. Simulj hozzám, szerelmem, és táncolj velem, csak még egyszer táncolj velem… Amikor a szám véget ért, a férfi lassan elhúzódott, és nagy kezébe fogta Lou könnyáztatta arcát. – Lou… – csak ennyit mondott, de a hangszíne ennél jóval többet elárult. Az ajka a nő sós arcát simogatta. Tudta, hogy olyasmit tesz, amit nem lenne szabad, de amikor nem tapasztalt ellenállást, továbbmerészkedett. Puhatolózva, óvatosan megérintette a nő szája sarkát, és amikor szétnyílt a remegő ajak, felbátorodva továbbvándorolt. Először csak lassan, finoman, mígnem birtokba vette az egész szájat. Nyelvével behatolt az ajkak közé, és onnan már nem volt visszaút. Szorosan magához húzta a nőt, aki viszonzásképpen a nyaka köré fonta a karját. Pusztító hatású volt a csók – mindent és mindenkit elsöpört, és csak ketten maradtak, egymásba kapaszkodva friss, fehérre festett univerzumuk közepén. És a rádióban megszólalt Kenny Rogers hangja, amely a világ gyávájáról énekelt. – Lou, tudom, hogy nem kellene ezt mondanom, de nem bírom magamban tartani. Olyan régóta, és olyan nagyon vártam ezt a pillanatot. – Tom… Abból, ahogy a nő a nevét kiejtette, tudta, hogy nem csinált teljes bolondot magából. Olyan jóleső érzés volt végre a karja között tartani a vágyott testet, olyan meleg volt, annyira odavaló. És nagyon, de nagyon sebezhető. Amit Tom semmi esetre sem szeretett volna kihasználni. De addigra Lou már átvette az irányítást az érzékei felett. Érezhetően legalább akkora szüksége volt arra, ami kettőjük között történt, mint a férfinak, ezért életében először vakon engedelmeskedett az ösztöneinek. Mintha felrobbant volna az agyában valami. Egy vegyi gyár, amely a robbanás második hullámában kicsi gyújtóbombákat szórt szét a testében, amelyek, bárhol érintette meg a férfi, elektromos szikrára hullottak, és amikor elkezdték levetkőztetni egymást, és meztelen bőrén megérezte a férfi bőrét, az egész teste megremegett. Tom gyengéd volt, körültekintő, mintha minden érintés előtt esélyt akarna adni neki a visszavonulásra. Lou azonban nem vonult vissza. Nem is tudott volna, és nem is akart, mert Lou Winter hosszú idő után először készen állt arra, hogy mindent elvegyen, amit csak felajánlanak neki. Csodás volt megtapintani a férfi testét, amely annyival izmosabb és erősebb volt, mint Phil puha, szétfolyó hasa. De még ha győz is a józan ész, szerelemre kiéhezett szíve nem engedte volna, hogy leállítsa, ami elkezdődött. Hatalmas hullámokban áradt szét a testében a gyönyör, amikor Tom beléhatolt. Soha, de

soha nem érzett semmit, amit ehhez a nyers, mindent elsöprő erőhöz lehetett volna hasonlítani. Nem emlékezett, hogy valaha így szerette volna valaki; nem emlékezett, hogy valaha ilyen teljes élmény lett volna számára a szex, amikor mindene – a szíve, a bőre, a feje – egyszerre lángolt és emelkedett egyre magasabbra, a szikrázó beteljesülés felé. És amikor vége lett, a férfi Lou köré fonta hosszú karját, és dübörgő mellkasa melegére vonta pihegő testét. Így aludtak el, egymás karjában a kemény, hepehupás ágyon.

54. fejezet Naná, hogy reggelre eltűnt! Lou nem is számított másra. A teste lenyomata még ott volt mellette, de a lepedő hideg volt. Az éjszaka egy gyönyörű menekülési kísérlet volt, de nem vitte magával a szétzúzott álmokat és a csúf igazságokat, amelyek napvilágnál ott vártak rá kitartóan, makacsul. Ráadásul most újabb probléma tetőzte a többit. El sem tudta képzelni, hogyan menthetné meg törékeny, mégis értékes barátságát Tommal, aki nyilvánvalóan túl nagy zavarban volt ahhoz, hogy ébredés után a szemébe nézzen. Lou magzati pózba gömbölyödött, és egy pillanatra behunyta a szemét. Így akart elég erőt gyűjteni a felkeléshez, és ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a férfival, ha az első, elkerülhetetlen találkozásra a nap folyamán sor kerül. Csak a Jóisten tudhatta, hogy mit gondol róla a történtek után. Alig hagyta el a férjét, máris ágyba bújt egy másik férfival. Olyan vonalat léptek át ezzel, amit talán sohasem lett volna szabad átlépniük. Vajon vissza lehet térni innen az eredeti felálláshoz? Egyáltalán, hogyan lehet visszafordulásra kényszeríteni a szerelmet? Idáig ért a gondolataiban, amikor hallotta, hogy kinyílik odalenn a kávézó ajtaja. Aztán nehéz, szapora léptek ütötték meg a fülét – valaki felfelé jött a lépcsőn –, majd nyílt az ajtó, és kezében két nagy papírzacskóval Tom lépett a szobába. – Ó, hát te vagy az! – motyogta Lou, és bár felült, egészen a nyakáig húzta a takarót. Az őszinte öröm, amely a férfi láttán elfogta, gyorsan elpárolgott, amikor észrevette, hogy Tom nem akar szemkontaktust létesíteni vele. – Hoztam neked egy baconos szendvicset, ami már biztosan kihűlt, mert mérföldeket kellett vezetnem érte. Igazság szerint arra számítottam, hogy egy kicsit… másnapos leszel. – Nem voltam részeg – felelte Lou védekezőn. – Aztán azt sem tudtam, nem fogod-e megbánni, hogy egy idegen mellett ébredsz reggel – folytatta Tom félig tréfásan, félig komolyan, miközben a saját szendvicséről is lefejtette a csomagolást. – Miért, te bánod? – kérdezte óvatosan Lou. – Én kérdeztem előbb. Erre mindketten elnevették magukat. – Oké, majd én válaszolok, ha ilyen kedves vagy, és átengeded nekem az elsőséget – mondta Tom. – Nem, egyáltalán nem bánom. Egy kicsit se. És tudod, miért? Mert nem idegenként tekintek rád, hanem olyan valakiként, aki… gyönyörű. – Miközben beszélt, a két keze közé fogta a nő arcát, és gyengéden simogatni kezdte a hüvelykujjával. Aztán, amikor rájött, hogy Lou sem fogja hibának minősíteni az éjszakát, még azt is megengedte magának, hogy megcsókolja. A száján, nagyon lágyan. – Jó reggelt! – suttogta rekedten. – Jó reggelt! – felelte Lou ugyancsak halkan, és közben megpróbálta úgy koordinálni a mozdulatait, hogy a szendvicsét is meg tudja tartani, és a takaró se csússzon le a melléről. Nem volt éhes, de azok után, hogy a férfi ennyit fáradt érte, úgy érezte, kötelessége lenyelni néhány falatot. – Kicsit elkéstél a szemérmeskedéssel – jegyezte meg csipkelődve Tom. – Már mindenedet láttam, és nincs olyan testrészed, amivel ne csináltam volna… valamit. Lou zavartan felfújta az arcát, mire a férfi hangos nevetéssel válaszolt. Olyan lágy, olyan puha volt az előtte pironkodó nő, mint a bársony. Szemmel láthatóan nem tudatosult benne, milyen hatással van a bőre egy férfira. – Korán felébredtem reggel, és sokáig csak néztelek – vallotta be Tom. Lou megijedt, és ez látszott is rajta.

– Talán horkoltam? – Vagy ami még ennél is rosszabb, lehet, hogy motyogtam álmomban? – Ne légy butus – korholta Tom. – De az biztos, hogy álmodtál. Úgy rezgett a szemhéjad, mintha mindkettő alá beszorult volna egy-egy lepke. – Ami azt illeti, volt miről. Elég fura gondolatok kavarognak a fejemben – ismerte be Lou halk nevetéssel. – És ha már ébren voltam, gondolkoztam is egy kicsit – folytatta Tom. – Rólad. Illetve arról, amit az anyádról meg az apádról mondtál. Ugye nem fogod leharapni miatta a fejemet? – Csak ha nem folytatod – felelte Lou. Úgy érezte magát, mintha egy álom szereplője lenne, amelyben mindenki más fel van öltözve, csak ő meztelen. Ami, ironikus módon, teljesen megfelelt a valóságnak. – Előre is szeretnék elnézést kérni. Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? Lou bólintott. – Igen. – Az anyád… Lehet, hogy nem mondott igazat az apáddal kapcsolatban. – De hát… miért hazudott volna? – Talán mert azt gondolja, hogy hibát követsz el, és aggódik érted? – Biztos benne, hogy hibát követek el – felelte Lou. – Óriási hibát. Tom megcsóválta a fejét. – Ne haragudj. Tényleg nem kellene beleavatkoznom. Felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam. Végül is sohasem találkoztam az apáddal, és az anyádat sem ismerem. Nem akartam arrogáns lenni. Lou azonban mindkét szülőjét nagyon jól ismerte, és az, amit Tom mondott, azonnal gyökeret vert a tudatalattijában. – Szívesen visszamásznék melléd, a takaró alá, de… – Tom keményen harcolt önmagával, hogy kimondja, amit szeretne, megfelelő rendbe kényszerítve a fejében tobzódó szavakat. – De nem akarsz – fejezte be helyette Lou. – Nem, tényleg nem akarok – válaszolta Tom határozottan. – De nem azért, ami miatt, látom, szemét gazembernek szeretnél minősíteni. – Értelek – mondta Lou, miközben kicsi kis katonák kezdtek felsorakozni a szíve körül. A férfi megragadta a kezét. – Nem. Semmit sem értesz. Látom. Lou… Életemben nem volt ilyen fantasztikus éjszakám. Senkivel. Minden pillanata maga volt a csoda. És minden pontosan úgy volt, ahogy ezerszer elképzeltem, mióta megismertelek. Rögtön az első találkozásunk után. Lou vágott egy fintort. – Ugyan, Tom, nem kell a rizsa. – Majd felragyogott az arca, és megkérdezte: – Tényleg? – Tényleg. Amilyen hímsoviniszta disznó vagyok, azt gondoltam, hogy itt van egy nő, aki konténereket rendel, egyiket a másik után… Ezt a fajta munkát férfiak szokták végezni. Tehát levontam a következtetést, hogy nincs férfi a ház körül. A feltevésemet igazolta, hogy nem viseltél jegygyűrűt. Az egyik alkalommal nem sok hiányzott ahhoz, hogy randira hívjalak. Már bele is kezdtem, amikor arról kezdtél beszélni, hogy a férjed allergiás a kutyákra. Hát, akkor ennyi, mondtam magamban. Vége. Férje van. Lou olyan szemeket meresztett a férfira, mint egy kölyökbagoly a teliholdra. Tom Broom pedig felvillantotta széles, féloldalas mosolyát. – Amit a magam otromba módján közölni próbálok, az a következő. Udvarolni szeretnék neked, Lou. Csókolózni akarok veled a kanapén, filmnézés közben. El akarlak hívni a parkba, sétálni… meg moziba… hogy utána hazakísérhesselek, és a küszöbön, még egyszer utoljára,

megcsókolhassalak, és aztán számolhassam a perceket addig, míg újra magamhoz nem ölelhetlek. Lou a férfi gyanúsan csillogó szemébe nézett. Lehet, hogy hazudik, gondolta. Phil nagyon jól tudott hazudni. Szembe talán még jobban, mint az ember háta mögött. Amikor először feküdtek le egymással, olyan átlátszó blöffel állt elő, hogy „túlságosan tisztellek ahhoz, hogy rögtön az ágyamba rángassalak”. Amikor idáig jutott a gondolataiban, gyorsan megdorgálta magát. Tom Broom sohasem viselkedne így. Ráadásul pontosan azt mondta, amit ő, Lou, hallani szeretett volna, ha másért nem, azért, mert térre volt szüksége ahhoz, hogy végleg rendet tegyen maga körül. Nem beszélve arról, hogy még mindig férjnél volt. Jogilag mindenképp. – Köszönöm – felelte végül. – Nagyon fontos nekem, hogy így gondolod. Tom megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem kis kockázat volt távolságtartásra kérni valakit egy ilyen éjszaka után. Attól félt, Lou nem fogja elhinni, hogy önzetlen szándékok vezérlik. Ha tudta volna, mennyire nehezére esik visszafogni magát! A legszívesebben rávetette volna magát, abban a pillanatban, és megismételt volna mindent, amit az éjszaka során elkövetett. Bár most le kellett volna mondaniuk a zenei háttérről. – Tom? – Igen, édesem? – Összelapítottad a szendvicsemet. A férfi lenézett. Olyan szorosan fogta Lou szendvicset fogó kezét, hogy valóban palacsintává laposodott köztük az ennivaló. Lou persze nem bánta, mert így nem kellett szabadkoznia, hogy miért nem eszi meg. Tom felnevetett, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta. Részben bocsánatkérésként, részben elköszönésképpen. Megkérdezte ellesz-e egyedül. Vagy szeretné-e, hogy elkísérje valahová. Egyáltalán, tehet-e érte valamit? Lou mosolyogva azt válaszolta, hogy köszöni, jól van. És jól is volt. Bár a férfi elment, a törődése továbbra is ott maradt vele, mint egy nagy, puha, meleg, láthatatlan kabát. És a gondolat, amelyet az apjával és az anyjával kapcsolatosan elültetett a fejében, palántává cseperedett, mire Lou az anyja házához ért. Lou nem kopogott. Bemasírozott a házba, éppen akkor, amikor az anyja indulni készült. Renee mereven üdvözölte: – Helló, drágám. Jobban érzed valamivel magad? – Az órája csatjával babrált, ami jó indok volt arra, hogy ne kelljen a lányára néznie. Lou ezúttal a kemény kezdés mellett döntött. Victorianna esetében már működött ez a taktika, így minden esély megvolt rá, hogy hatékony legyen az anyjával szemben is, akit hasonló fából faragtak. – Hazudtál, igaz? – kérdezte minden bevezető nélkül. – Egy szó sem igaz abból, amit apáról mondtál. Vagy igen? Még Lou sem volt felkészülve arra, hogy az anyja gyakorlatilag az első pillanatban beadja a derekát. Renee leroskadt a kanapéra, úgy, mint akit teljes erőből hátba vágtak, és a kezébe temette az arcát. – Bocsáss meg, Elouise. Nem tudom, mi ütött belém. Ami mit jelentett? – Anya? – Nem tudod, mit készülsz eldobni magadtól. – Mit akarsz mondani, anya? Renee megragadta Lou kezét. – Azt hittem, ha ezt mondom, nem fogod elhagyni Philt. Biztosra veszem, hogy még rendbe lehet hozni köztetek a dolgokat. Ne légy ostoba, kislányom, és ne mondj le a jó életedről egy szeszély miatt. Annyira összeilletek Phillel.

Lou nem kis küzdelmet folytatott azért, hogy képes legyen felfogni Renee szavait. Nem lehet olyan beteg az anyja, hogy egy ilyen gyalázatos hazugsággal megsértse a holt férje emlékét. Lou már maga sem tudta, mit fogadjon el igazságként. Csak egyvalamit tudott: hogy Lou Winter ismerte az apját. Nagyon jól ismerte. – Nem tette ezt veled, igaz? Nem csalt meg senkivel. Csak azért találtad ki, hogy meggondoljam magam Phillel kapcsolatban, ugye? – Elouise, mondtam már, hogy bocsánatot kérek. De tudnod kell, hogy az apád nem bánta volna, hogy mit hazudok, ha az a boldogságot jelentette volna neked. Lounak minden korábbinál szörnyűségesebb gondolata támadt. – Te képes lettél volna megtartani ebben a hitben, ugye? Ha magamtól nem jövök rá az igazságra, abban a tudatban haltam volna meg, hogy az apám ugyanakkora csirkefogó volt, mint a férjem. – De megmondtam volna. Tényleg. Akkor akartalak felhívni, amikor visszajöttem a fodrásztól. – A fodrásztól! – ismételte meg dühösen Lou. Elhúzta a kezét az anyja kezéből, és ujjaival végigszántott vörös fürtjein. – Csoda, hogy nem karamboloztam, amikor tegnap elmentem innen! Magamon kívül voltam egész éjszaka! És te csak akkor akartál szólni, amikor visszajöttél a fodrásztól?! Kétségbeesetten próbálta letörölni arcáról a harag hívatlanul kicsorduló, forró könnyeit. – Hogy tehetted ezt, anya? Hogy jutott eszedbe, hogy ilyen gyalázatos módon befeketítsd előttem apát? – Látom, nem érted. – Nem. Ezt nem lehet megérteni. – A jó cél érdekében tettem. Lou felnevetett, majd keserűségében köpött egyet. – A kérdés, hogy kinek az érdekében, anya. Mert az enyémben biztosan nem. – De igen! Miattad találtam ki az egészet! – kiáltotta Renee. – Nem akarom, hogy magányos legyél és szegény. Azt akarom, hogy szép dolgok vegyenek körül. Hogy elmehess külföldre nyaralni. Hogy kezdj valamit magaddal. – Te sohasem szeretted igazán apát, ugye? Nem szerethetted, ha ennyire gyalázatosan bánsz az emlékével. – Természetesen szerettem – zokogta Renee, de Lou szerint a könnyei műkönnyek voltak, nem a megbánásé. Egyetlen rövid, kristálytiszta pillanatig látta, hogy mi az, amiben az ő házassága gyakorlatilag egy az egyben leképezi a szüleiét. Talán őket utánozta öntudatlanul, amikor Phil felesége lett? Azt hitte, minden házasság így működik? Az egyik fél elvesz mindent, amit a másik adni tud, és ez a másik tűzkarikákon is képes keresztülugrálni csak azért, hogy a mohóbbikat boldoggá tegye, örök szolgaságra ítélve önmagát? – Apa mindent megtett érted, ami igazán számít, anya. Teljes szívéből szeretett minket, segített bennünket, még az ostoba, nevetséges neveink ellen sem emelt kifogást, csak azért, mert te adtad őket nekünk. A kedvedben járt, amiben tudott. Igaz, nem vett neked nagy, palotával felérő házat, amivel eldicsekedhettél volna a barátaid előtt. Pedig akkor jobban szeretted volna, nem? És jobban is becsülted volna, ha napi huszonnégy órás robotolással, a lelkét is kilehelve összehozza neked azt a kacsalábon forgó kastélyt, amire annyira vágytál. – Tévedsz – mondta Renee bágyadt ellenkezéssel a hangjában, amiből Lou rögtön tudta, hogy igaza van. Minden egyes felfedezés egy újabbat vont maga után. Úgy kapcsolódtak egymásba a kimondatlan igazságok, mint a papír zsebkendők a dobozukban. – És én éppen olyan vagyok, mint apa, igaz?

Milyen nagy csalódás lehet neked, anya, hogy számomra is sokkal, de sokkal fontosabb a személyes boldogságom, mint az, hogy másokat iriggyé tegyek. Bármit is tettem, sohasem nyerte el a tetszésedet. Pedig időnként nagyon igyekeztem. Szerinted csak az időmet vesztegettem, amikor beiratkoztam a főzőtanfolyamra, amit annyira szerettem, az azonban nagyon is az ínyedre volt, amikor sikerült elhelyezkednem egy jó nevű könyvelőcégénél. Az, hogy utálok ott dolgozni, nem igazán érdekelt. – Pedig a könyvelés sokkal inkább neked való tevékenység lett volna, mint a szakácskodás! – kiáltotta keserűen Renee. – Sokkal több pénz van benne, mint az étkeztetésben. – Pénz, pénz, pénz, mindig csak a pénz! – Lou ökölbe szorította a kezét. – Tudod, nem először tűnődöm el azon, hogy mit találtam a legvonzóbbnak Philben, de csak most kezdem igazán megérteni. Valószínűleg azért mentem hozzá, mert te helyénvalónak találtad a választásomat. Végre egyszer sikerült a kedvedre tennem! És ez hatalmas újdonság volt a számomra, miután minden mással csalódást okoztam. Sohasem voltam elég karcsú, nem volt megfelelő színű a hajam, és nem a neked tetsző dolgok iránt érdeklődtem… És ezek után megismerkedtem egy pasival, aki megadhatott nekem mindent, amit apa, hiába szeretted volna, nem tudott megadni neked. És a te szemedben csak ez számított. Igaz? – Phil nem rossz ember, akármit is mondasz – szipogta Renee. – És az éremnek mindig két oldala van. – Olyan szerencsés vagy, anya, hogy a férfi, akivel összekötötted az életedet, jól bánt veled – mondta Lou. – El sem tudod képzelni, milyen keveset mosolyogtam az utolsó három évben. Apa számára te királynő voltál, de észre sem vetted a kicsinyes vágyaid miatt. Hát nem érted? Elpazarolta rád a szeretetét. – Én is szerettem őt – ellenkezett Renee. – A magam módján nagyon is szerettem. Lou undorodva elfordult. Az anyját talán Károly herceg sem tudta volna kielégíteni. – Tudod is te, hogy mi a szerelem! – kiáltotta Lou. – Az biztos, hogy nem kell hozzá dupla garázs és évi két külföldi út. Ebben a megvilágításban már nem is csodálkozom azon, hogy mindig Victorianna volt a kedvenced. Hogyne szeretnéd jobban nálam, amikor kastélyban lakik, egy unalmas, de dúsgazdag férfival, és minden évben Cape Code-on nyaral. – Mindig egyformán szerettelek benneteket – bizonygatta sírós hangon Renee. Az asszony kicsinek és nagyon patetikusnak tűnt, ahogy szép csipkés zsebkendőjével megpróbálta felitatni patakzó könnyeit, de nem tudta meghatni a lányát. Lou úgy érezte, megcsúszott valami a szívében. Mintha elmozdult volna egy kő, amely évek óta nyomta, és a keletkező nyíláson végre beáramolhatott a friss levegő. Már nem tudott sírni, és nem is nagyon akart. Tudta, hogy az anyja mindig elégedetlen lesz vele valami miatt, de már nem volt szüksége a jóváhagyására. Shaun Casserly kislánya végre felnőtt. És rendes, jóravaló ember lett belőle. Miután megtörölgette a szemét, Renee tovább védekezett. Itt-ott kicsit kilógott a lóláb, de ez nem nagyon zavarta. – És te mikor szántál elég időt arra, hogy kimutasd felém a szeretetedet? – kérdezte vádló hangon. – Mikor jöttél el velem ruhát venni, vagy… vagy… mikor csináltad meg a körmömet, mint Victorianna? Azt állítod, hogy nem szerettelek eléggé. És engem? Ki szeret? Az apád mellett, akiért rajongtál, mindig csak másodhegedűsnek éreztem magam. Lou szája elkerekedett. Szívesen beszámolt volna az anyjának az egyik, bizonyos okoknál fogva nagyon is emlékezetes körömápolásról – arról, amelyen titokzatos körülmények között eltűntek a gyűrűi. De bármilyen csábító volt is, nem tette, mert azzal ugyanazt tette volna, amit az anyja tett vele. Megfosztotta volna a múltjától, és bemocskolta volna a drága kislánya nevét. És Lou nem akart ekkora fájdalmat okozni neki. – De hát én szeretlek, anya. El sem tudom mondani, mennyire – felelte Lou, majd sarkon

fordult, és otthagyta az anyját, nehogy megfossza az önsajnálat és a fodrászat örömeitől.

55. fejezet A The Faringdales 1.-ben semmilyen életre utaló jel nem volt, amikor Phil hatástalanította a betörésgátlót: nyilvánvaló volt, hogy Lou nem járt a házban, még azért sem, hogy magához vegyen valamit. Ez bizakodással töltötte el a férfit. Ha nincs jobb dolga, mint tovább játszani a durcást, ám legyen, gondolta. Ő aztán nem fogja megkönnyíteni a helyzetét. Biztosra vette, hogy Lou egy hétnél tovább nem bírja távol tartani magát a ház kényelmétől, és arról a financiális háttérről sem tud lemondani, amit a férje garantál neki. Egy hétvége elég lesz számára Deb egérlyuknyi lakásában, a kanapén, és hason csúszva fog visszatérni oda, ahová tartozik. A férje mellé. Philben fel sem merült, hogy esetleg nem Debnél húzta meg magát az asszony – az anyjához nem mehetett, mert Renee nyaggatását nem tudta volna elviselni ennyi ideig. Igazából arra számított, hogy Lou néhány órán belül hazatér. Ahhoz, hogy valóban elhagyja, nem volt elég bátor, de ha mégis megpróbálkozna vele, Phil gondoskodna róla, hogy egy pennyt se emelhessen le a közös számlájukról. Ezzel biztosan ki lehet füstölni a rejtekéből, bárhol legyen is. Felsóhajtott, bekapcsolta a sportcsatornát, töltött magának egy italt, és felkapta az indiai ételfutár étlapját. Samosát rendelt, currys csirkét és pitát, a lehető leggyorsabb kiszállítással. Lou egy bevásárlószatyorral a kezében becsengetett Debhez. – Ah, megérkezett a kínai vacsoránk! Kerülj beljebb! – mondta, amikor ajtót nyitott Lou előtt. – Hogy vagy? – Majd elmesélem, ha kipakoltam. Deb örömteli nyögést hallatott. – Itt akarsz maradni? – A sült rizst pakolom ki, te bolond. Ami engem illet, egyelőre teljesen elégedett vagyok May lakásával is. – Őrült vagy, Lou, ugye, tudod? – Azok után, amin az utóbbi néhány napban keresztülmentem, akár őrült is lehetnék. Szerencsére nem vagyok. – Miért? Történt valami? – Á… Eltekintve attól az apróságtól, hogy anyám az egyik nap közölte velem, hogy hűtlen volt hozzá az apám, én azonban másnapra kiderítettem, hogy hazudott, csak annyi történt, hogy lefeküdtem Tommal. Deb felkapta a bevásárlószatyrot. – Hozd a tányérokat, én addig előszedem a kaját. Lou mindenről beszámolt neki. – Magasságos isten! Két napja sincs, hogy eljöttél otthonról! – Pontosan. – És már le is feküdtél Mr. Broommal. – Nagyon vicces. – És? Hogy érzed magad? – Mint akit bedobtak egy centrifugába. – Kivéve a múlt éjszakát. Lefogadom, akkor úgy érezted, hogy a tetején ülsz. Mármint a centrifugának. – Még annál is jobb volt – vallotta be vigyorogva Lou. – Egek! Te és Tom Broom! – Deb hitetlen csodálkozással tekergette a fejét. – Mindene megvan? És ott, ahol kell? – Deb!

– A legjobb barátnőd vagyok! Nincs semmi, amit ne mondhatnál el a pasidról! Pasi. A szó hallatán Lou arcáról leolvadt a tinédzsereket is megszégyenítő mosoly. – Mi a baj? – Az, hogy férjes asszony létemre viszonyom van. És ez nem helyénvaló. – Ami azt illeti, igazából nincs még viszonyod – mondta Deb. – És Philt sem csalod meg, hiszen elhagytad. Szabad vagy. Már csak néhány technikai kérdést kell megoldanod ahhoz, hogy hivatalosan is elvált nő legyél. – Igen – bólogatott Lou, bár nem igazán találta meggyőzőnek Deb érvelését. Először is, nem volt benne biztos, hogy Phil is befejezettnek tekinti a házasságukat. Ismerte. Valószínűleg el sem hitte, hogy Lounak lesz elég bátorsága meghozni a végső döntést. Ebben a megvilágításban még nagyon is „élőnek” tűnt a házasságuk. És ez addig nem is fog változni, míg Phil meg nem tudja, mi mindent tett még Lou a háta mögött. – Most azonban térjünk vissza a pikáns részletekhez – javasolta Deb. – Mennyire volt jó a múlt éjszaka? – Nagyon – felelte Lou. – És mindene arányban van mindenével? – Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – Ha már a péniszeknél tartunk, hallottál valamit Philről? – Nem, de azt hiszem, hamarosan jelentkezni fog – mondta Lou. – Csak meg kell tudnia, hogy mire vetemedtem. – Mire? – kérdezte Deb, egy darab rákkal a szájában. Lou ezt a részletet is elmesélte neki. Deb döbbenten, mégis lenyűgözve hallgatta. Ki gondolta volna, hogy az ő nyuszi barátnőjében egy róka ravaszsága lakozik? Lou olyan mélyen aludt a hepehupás ágyon a Ma’s Café felett, hogy még a munkások keltette zajra is csak jó óra elteltével ébredt fel. Kórusban énekelték odalenn a Bohém rapszódiát. Lou elmosolyodott. Kezdte megszeretni a pici lakást. Tiszta volt, friss, akár egy szentély – és pontosan erre volt szüksége. Úgy számolta, hogy Phil hívásáig van még pár órája. Meglepőnek találta, hogy még nem kereste a férfi, és nem követelt ki tőle egy találkozót. A gondolat, hogy esetleg vissza kell mennie a The Faringdales 1.-be, félelemmel töltötte el. Arról azonban, hogy itt találkozzon vele, és ezzel megfossza a lakást a pozitív kisugárzástól, hallani sem akart. Az építőmunkások odalent abbahagyták az éneklést, de csak azért, hogy hangos füttykoncertbe kezdjenek. Lou egy perc múlva, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta Tomot a küszöbön nagy, rózsaszín-fehér csokorral a kezében, megértette, hogy miért. – Jó reggelt, hercegnő – mondta a férfi, és szabad kezével magához rántotta Lout. – Nagyon hiányoztál éjszaka. – Te is nekem – mondta a nő, és megcsókolták egymást, hosszan, nyelvesen. Attól eltekintve, hogy majdnem kitört közben a nyaka, egészen jólesett neki a csók. Mi több, határozottan élvezte. – El kell mennem vázát venni, hacsak nincs nálad véletlenül egy üres tejesüveg. – Nem lesz rá szükség – mondta Tom. – Ezt a fajta csokrot speciális vázában adják. Csak el kell helyezned az asztalon, és máris gyönyörködhetsz benne. Ilyen egyszerű. „Meg sem érdemellek”, akarta mondani Lou, de még idejében visszafogta magát. Talán mégis megérdemelte Tomot. Talán azt nem érdemelte meg, hogy éveken át úgy bánjanak vele, mint egy cseléddel. – Elvihetlek ebédelni? – kérdezte Tom. – Vagy vacsorázni. – Tudom, bután hangzik – kezdte Lou –, de nem akarom, hogy… meglássanak… – …egy hozzám hasonló, nagydarab szörnnyel? – fejezte be helyette Tom.

– Nem, dehogy, nem erről van szó. Tudod, hogy értettem. – Oké. Tudom – felelte Tom. – Nem éreznéd jól magad egy szórakozóhelyen egy férfi társaságában nem sokkal azután, hogy beadtad a válókeresetet. Lou tátott szájjal meredt maga elé. Mégis van olyan fickó a világon, aki érti a női mentalitást. – Igen – felelte lassan. – Nem lenne helyénvaló, ha máris a nyakamba venném a várost. És semmi esetre sem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni Philt. – Ő bezzeg kellemetlen helyzetbe hozott téged. – Mire gondolsz? – Arra, hogy ő szívbaj nélkül flangált a nőjével, amikor tudta, hogy ez neked… Rájött, hogy nagyot hibázott, és gyorsan elhallgatott. – Milyen nőről beszélsz? Tom nyitotta a száját, majd rögtön be is csukta. – Tom? Tom Broom egyenes ember volt, így nem volt más választása, mint hogy bevallja az igazat. És aztán reménykedjen. Ledobta magát az ágyra, és megpaskolta maga mellett a matracot, de Lou nem akart leülni. – Deb látta valakivel – kezdte Tom. – Halálra izgulta magát miattad. Nem tudta eldönteni, mivel tesz jót neked. Ha elmondja, vagy ha hallgat. – El kellett volna mondania – válaszolta Lou hidegen. Tom meg akarta fogni a kezét, de hiába. Lou elhúzódott tőle. – Figyelj rám, Lou. Tényleg nem tudta, hogy mit csináljon. És én sem. – Ez volt hát az oka azoknak az aggódó pillantásoknak, amelyeket nem tudtam hova tenni – dünnyögte Lou ellenségesen. – Mindketten tudtátok, hogy Phil megcsal, és egyikőtök sem vette a fáradságot, hogy annyit mondjon: „Hé, Lou, a férjed már megint félrekefél.” Tom minden más helyzetben elmosolyodott volna a Louhoz egyáltalán nem illő szófordulaton, de most nem tette. Nem akarta ezzel is megbántani. A legszívesebben magához ölelte volna, jó szorosan. De ehhez sem volt bátorsága. – Próbáld megérteni, Lou. Emlékszel, mi történt, amikor Deb, hasonló helyzetben, közbeavatkozott? Láttam rajta, hogy meghasad a szíve, miközben minden erejét felemésztette, hogy ne árulja el az arca. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, összeesik. Alig tudtam kiszedni belőle, hogy mi baja. Látnod kellett volna, milyen állapotban volt. Rettegett, hogy ismét a feje tetejére állítja az életedet. Kérlek, ne áruld el neki, hogy elmondtam. Nem akarom, hogy emiatt veszekedjetek. – Megdörzsölte a tarkóját. – Hogy én mekkora pancser vagyok! Legalább kitaláltam volna egy jó fedősztorit! Lou vetett rá egy utolsó, kemény pillantást, aztán hagyta, hogy átjárja testét a semmi máshoz sem fogható melegség – a boldogság öröme. Milyen sokra tartotta őt ez a két drága ember! Mindketten gyűlölték a hazugságot és az árulást, mégis mindent megtettek azért, hogy megkíméljék a fájdalomtól. Magához húzta Tom arcát, és megcsókolta. – Átmehetnék hozzád ma este? Szívesen főznék neked valamit. – Ó, istenem, hát persze! – Tom végre megtette, amire az érkezése óta vágyott: magához húzta a nőt, és a munkások szerelmes szerenádjára csókolni kezdte.

56. fejezet – Bízd csak rám, Jack. Majd én átutalom a pénzt – mondta Phil a vonal másik végén dörmögő mogorva hangnak. – Máris megcsörgetem a bankot, és amint elintéztem, visszahívlak. Letette a telefont, majd megnyomott rajta egy másik gombot, és utasította a titkárnőjét, hogy a sarki boltból hozzon neki egy szalonnás-kolbászos szendvicset. Hol a picsában van ez a Lou? Arra számított, hogy legkésőbb mostanra hazamegy. A szennyestartóból már kifolyt a mosnivaló, és a fagyasztóban felhalmozott készletek is megcsappantak. A konyhából nem szűrődött ki csábító vacsoraillat, amikor belépett, és csinált valamit a központi fűtéssel, ami megbillentette az egész rendszert. Most már nemcsak sötét volt a házban, amikor hazaért, hanem olyan hőség, hogy nyugodtan banánt termeszthetett volna. A mikrohullámú csilingelése kezdett az agyára menni, és füstbe mentek a nagy kibékülés forró pillanatairól szövögetett tervei is. Még az is megfordult a fejében, hogy fel kellene melegíteni a kapcsolatát Sue Shoesmithszel, hogy legyen mibe beleütnie Lou orrát, ha egyszer mégiscsak megjelenik a küszöbön. Lenyomta a telefon gyorstárcsázóját, és felhívta a bankot. Válaszolt a személyazonosságát tisztázó biztonsági kérdésekre, majd utasította a tisztviselőt, hogy a számlájáról utaljon át egy bizonyos összeget Kövér Jack számlájára. A bankos nő egy örökkévalóságig tartatta vele a vonalat; úgy tűnt, hogy a Take That egész repertoárját végighallgatta, mire a tyúk ismét bejelentkezett, és attól, amit közölt vele, majdnem leesett az álla. – Biztosan téved, aranyom – mondta Phil. – Elég pénz van a számlámon ahhoz, hogy a kért átutalást végre lehessen hajtani. Még marad is rajta bőven. Vajon honnan toborozták manapság a munkaerőt a bankok? Miként fordulhat elő, hogy egy Bimbos Incorporated ügyfélszolgálatán ilyen tehetségtelen ribancok üljenek? Ismét felszólították, hogy tartsa a vonalat, így alkalma nyílt végighallgatni egy újabb fanyalgó számot Gary Barlow-tól, és éppen akkor, amikor le akarta csapni a kagylót, hogy személyesen menjen át intézkedni a közeli fiókba, meghallotta a nő hangját, aki megismételte a korábban közölt információt. Phil döbbenten hallgatta. – Mikor? Ki? Mennyit? Még mielőtt kiesett volna remegő kezéből, visszatette a kagylót a helyére. Nagyon úgy tűnt, hogy egy ideig még nem kerül báránysült a The Faringdales 1. asztalára. Eredetileg nem akart telefonálni, de nem maradt más választása. Lou azonnal észrevette Phil nevét a mobilja kijelzőjén. Vett egy nagy lélegzetet, és lenyomta a hívásfogadás gombját. – Lou? – kérdezte a férfi olyan nyugalommal, amilyet a megnövekedett adrenalinszintje megengedett. – Igen, Phil – felelte Lou ugyancsak az adrenalinszintjének megfelelő hangon. – Hol vagy? Mi a fene folyik itt? – Elhagytalak. Nem találtad meg az üzenetemet? Oké, gondolta Phil, és megpróbált logikusan gondolkozni. Deb valószínűleg mégiscsak elmondta Lounak, hogy látta Sue-val, és Lou ettől nagyon, de nagyon berágott. Ilyen körülmények között létszükséglet volt, hogy megőrizze a nyugalmát, és megfelelően kezelje a helyzetet. Hogy is szólt a mondás? Ha nem megy a hegy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. És remélhetőleg ezzel nemcsak Lout kapja vissza, hanem a bankszámlájáról leemelt bazi nagy összeget is. – De igen, Lou, megtaláltam. – Szándékosan szólította az asszonyt a nevén; tudta, a nők jó néven veszik az ilyen apróságokat, így be is vetette megint. – Lou, szerelmem, tudom, hogy

haragszol, de kérlek, ne cselekedj elhamarkodottan. Nem cseréltettem le a zárakat, és más, hasonló ostobaságot sem követtem el, szóval, bármikor hazajöhetsz. Kérlek. Tudom, hogy távolságra és térre van szükséged, hogy gondolkodhass… – Már mindent végiggondoltam, Phil – szakította félbe Lou, azon tűnődve, hogy mikor fogja szóba hozni a férfi a banki tranzakciót. Nem volt ostoba – tisztában volt vele, hogy ez áll a telefonhívás mögött. – Lou, nem akarlak zaklatni, csak arra kérlek, ígérd meg, hogy még egyszer végiggondolsz mindent. Ennyit igazán megtehetsz, nem gondolod? – Phil… – Kérlek. A szó nagyon őszintén hangzott, és ez kibillentette Lout az egyensúlyából. Lehet, hogy Philnek is időre van szüksége, gondolta, mire fel tudja fogni, hogy a felesége ezúttal nem fog visszatérni hozzá. Erőt vett hát magán, és eldünnyögött egy vonakodó „okét”. – Csak ennyit szerettem volna mondani. Viszlát, szerelmem. – Viszlát. Phil arra következtetett a lágy hangból, hogy még mindig akarja Lou. Csak még kéreti magát. Hát legyen. Még ad neki két hetet. Maximum. Aztán taktikát változtat. Aznap este, miután elfogyasztották a vacsorára készített mustáros sertéshúst, Lou jóllakottan felállt. Indulni készült. Tom valamilyen átlátszó trükkel megpróbálta visszacsalogatni a kanapéra, ahol egymást átölelve beszélgettek vagy három órán át, de Lou ellenállt. Pedig a férfi tekintete üveges volt a vágytól – nem kis erőfeszítésébe telt, hogy ne érintse meg Lout. – Mennem kell, Tom – mondta mosolyogva a nő. – Lou, nem tehetnénk úgy, mintha nem mondtam volna semmit az udvarlással kapcsolatban? Nem bírom ki, ha elmész. Azt akarom, hogy maradj. – Azzal elkapta a nő karját, és hiába kapálódzott, maga alá gyűrte. – Kérlek, Lou, maradj, vagy palacsintát csinálok belőled. A kecses test vonaglásának és a vihogó hangnak a kombinációja annyira felizgatta Tomot, hogy kénytelen volt elengedni Lout. Attól félt, nem bírja visszafogni magát, és azon túl, hogy megszégyenül, az új kanapéját is megnézheti. A nő arca kipirult, és a vörös haja ott volt mindenütt. – Gyűlöllek, Tom Broom – mondta mosolyogva, majd ügyesen kitért a férfi útjából. – Költözz ide – kérte Tom gyengéd hangon. – A jövő hónapban leszek negyvenéves. Ez lehetne a születésnapi ajándékom. – Tom… – Ne menj el. Per favore, non andartene, bella signora… – Nem fair, hogy olaszul könyörögsz! Mondhatni, övön aluli ütés… – Tudom, tudom – bólogatott alázatosan a férfi, majd újra megfogta a nő kezét, és játszani kezdett az ujjaival. Előre tudta, hogy ezt fogja mondani. Ismerte Lou értékrendjét, és bármennyire kétségbeesett is, ettől csak még jobban szerette. Igen. Szerelmes volt belé, és hálát adott Istennek Phil Winter ostobaságáért. És mintha valamilyen pszichikai átvitel történt volna, megszólalt Lou: – Ma telefonált Phil. Tom megdermedt. – Miért? – Időt akart adni, hogy még egyszer gondoljam végig a szándékaimat – válaszolta Lou közönyös hangon, de ettől még rekordsebességgel tűnt el Tom arcáról a mosoly. – És? Megteszed, amit kér? – kérdezte Tom lágyan. Lou odalépett hozzá, és megnyugtatóan megölelte.

– Gondolod, itt lennék, ha szükségem lenne akár egy percre is? Nem én ülök tűkön, hanem Phil – tette hozzá. – Egyébként kizárólag anyagi megfontolásból telefonált, bár ezt semmi pénzért nem vallotta volna be. Azt hitte, nem látok át rajta. Na jó, most már tényleg megyek. – Még a gondolatát is utálom, hogy visszamész arra a szörnyű helyre – mondta Tom. – Nem akarod magaddal vinni Clooney-t? A kutya rögtön hegyezni kezdte a fülét a neve hallatán. – Nem. Már aludt egyet, és nem akarom megfosztani a jó meleg, kényelmes kosarától – felelte Lou. Aztán kivette a táskájából a slusszkulcsát, és az ajtóhoz lépett. Tom az autójáig kísérte, ott megcsókolta, olyan alapossággal, hogy Lou a lába ujjáig megremegett. Deb megmondta, hogy Phil egy ravasz, manipulatív róka, gondolta Tom, miközben búcsút intett a távolodó nőnek. És most nagyon úgy tűnt, mintha offenzívába kezdett volna. Nyilvánvalóan vissza akarja kapni Lout. Ami aggodalommal töltötte el Tomot.

57. fejezet Phil felhívta az utazási irodát, majd rosszkedvűen letette a telefont. A kéthetes határidő, amit Lounak adott, hogy észhez térjen, lejárt, de semmi jel nem utalt arra, hogy az asszonyt foglalkoztatná a hazatérés gondolata. Ezért mondta csak le az utolsó pillanatban az utat, amelyre másnap kellett volna indulniuk. Pedig megért volna neki néhány lepedőt, ha Lou az éjszaka folyamán megjelenik szárongokkal telepakolt bőröndjével, de erre már nem sok esély maradt. Ugyanakkor a válási papírok sem érkeztek meg, amitől kicsit jobb kedvre derült. Aztán eszébe jutott az összeg, amit Lou levett az üzleti számláról, és ettől ismét frusztrált állapotba került. Ironikusnak tartotta, hogy végül egy nem létező viszony vetett véget a házasságának, míg a valós viszonyok nem ártottak neki. Még a Susan Peach-ügyet is gyönyörűen túlélték, de arról az egyéjszakás kalandról, amely egy üzleti konferencián zajlott, Lou még csak nem is tudott. Ez volt Phil első félrelépése, és akkora bűntudata volt az élvezetes izgalmakkal teli éjszaka miatt, hogy Lounak még a családalapítás gondolatát is felvetette, miután hazatért. Hála istennek nem lett belőle semmi. Aztán volt egy másik eset, Korfun, egy vén tyúkkal, akivel majdnem lebukott, és akinek a nevére ugyan nem emlékszik, de temetői kísértetre emlékeztető fogsorát a haláláig nem fogja elfelejteni. Ördögi szerencséje volt azon az éjszakán, mert őszintén sajnálta volna, ha egy sokszorosan megbánt, olajfa tövében megejtett részeg kefélés miatt már az elején tönkremegy a házassága. Ugyanakkor a felesége iránti tiszteletből minden félredugás alkalmával kondomot viselt. És persze azért is, mert nem akart felcsinálni senkit, nehogy megismétlődjön a Sharon-féle rémálom. Amiről eszébe jutott, hogy ki kellene állítani a csekket a porontyoknak, és egy időre lezárni az ügyet. Vajon milyen virágot szeret Lou? Nem sokkal ebéd előtt Bradley jelentette, hogy egy csinos nő szeretne beszélni Phillel. Phil arcán felvillant a győztesek mosolya. Tudtam, gondolta elégedetten, mert arra számított, hogy Lou a látogató, lesunyt fejjel, bűnbánón. De a mosolya azonnal elolvadt, amikor kiderült, hogy a „csinos nő” nem más, mint a holdkóros Michelle olyan lábbal, amely, Phil biztosra vette, világítana ultraibolya fényben, és amely olyannak tűnt az otromba cipőben, mint a birkapata. Bevezette az irodába, különösen ügyelve rá, hogy mindenkitől hallótávolságon kívül legyenek, és abban a hitben, hogy úgyis vissza fogja utasítani, udvariasan megkínálta kávéval. Persze nem tette, és mivel Phil látta, hogy egy nagy Tupperware ételdobozban hozott neki valamit, megpróbált kedves lenni hozzá. Persze ha időben észreveszi, hogy a dobozban csak néhány szelet, pocsékul kinéző zabpelyhes kalács van, nem hívta volna be a belső szentélyébe. – Igaz, hogy Lou elhagyott? – kérdezte rögtön Michelle, majd lassú léptekkel körbesétált az irodában. Még hogy csinos, gondolta Phil megvetően. Bradley-t sürgősen szemvizsgálatra kell küldenie. – Nem, természetesen nem igaz – felelte Phil méltóságteljesen. – De mivel mindegyikünknek térre és időre volt szüksége, úgy döntöttünk, hogy egy időre különválunk. Lounak van néhány problémája, de egyik sem olyan, amit ne lehetne megoldani. – És ha jól tudom, egy üzlete is van a város szélén – folytatta Michelle. – Egy kávéház. – Igen – válaszolta Phil, bár erről eddig fogalma sem volt. Mint ahogy arról sem, hogy mit keres nála a nő, és miért teszi fel neki ezeket a kérdéseket. – Egyébként meg ki mondta, hogy elhagyott? – Az egyik munkásnak, aki a kávéház felújításán dolgozik, van egy húga, akivel egy terápiás csoportba járok. Tőle tudom, hogy Lou a kávéház feletti lakásban lakik.

Ó, most már én is tudom, hová bújt el a kicsike, gondolta Phil. Ezek után még biztosabban érezte, hogy a különélés újdonsága, főleg egy kalyibában, már nem tarthat sokáig, és a kényelemhez szokott Lou rövidesen hazatér. – Terápiára jársz? – kérdezte Phil. – És milyenre? – Egy krízishelyzetbe jutott nők számára szervezett csoportba. Minő meglepetés. – Csak azért ugrottam be, hogy megnézzem, jól vagy-e – mondta Michelle, és megpróbálkozott egy ragyogó mosollyal. Nem is olyan csúnya, amikor felderül az arca, gondolta Phil, bár gyanította, hogy erre ritkábban van példa, mint a Halley-üstökös felbukkanására. – Jól vagyok – mondta végül Phil, bár ezt csak azóta mondhatta el magáról, hogy néhány nappal ezelőtt felvett egy takarítónőt. Ez sok kellemetlenségtől megkímélte. Nem kellett például megtanulnia, hogyan indítsa el a mosogatógépet, és a nő még a központi fűtést is rendbe tette. Igaz, az első alkalommal dupla bért számolt fel az elképesztő rendetlenség miatt, és több alkalommal is „környezeti katasztrófa sújtotta területnek” nyilvánította a lakást, ami nem nagyon tetszett Philnek, mint ahogy az sem, hogy a főzést nem volt hajlandó bevállalni a bestia. – Ha engem kérdezel, elment az esze – jegyezte meg Michelle, és még csak a szeme sem rebbent. – Amint mondtam, nem hagyott el. Hamarosan hazajön. – Phil valamilyen oknál fogva fontosnak tartotta, hogy tényként közölje a vágyálmait. – Ha beszélni akarsz róla, én nagyon jó hallgatóság vagyok – ajánlotta Michelle. – Köszönöm, de nincs mit mondanom – válaszolta Phil olyan hangon, ami egy „menj már a picsába” felszólítással is felért. – Ha segítségre van szükséged a ház körül, csak szólj. Bármikor szabaddá tudom tenni magam. – Van takarítóm – mondta Phil, ha lehet, még ellenségesebben. – Elmehetnénk vacsorázni is, ha úgy gondolod, hogy… társaságra van szükséged. – A nő sokat sejtetőn megnyomta a „társaság” szót. – Ha nem látnád, nagyon sok a munkám. Gyakorlatilag semmire sem marad időm. De azért kösz, hogy felajánlottad. – Phil, én szabad vagyok, ha te is az vagy. Meg tudnálak vigasztalni. Phil látványos grimaszt vágott. Tényleg azt mondta ez a ribanc, amit hallott? Hogy biztos lehessen benne, megkérdezte: – Hogy mondtad? – Szerintem hallottad. Akarod? – kérdezte Michelle csábos hangon. Phil mögé lépett, és gyúrni kezdte merev vállait. A férfi felugrott, és ellökte magától a nőt. – Azt a kibaszott mindenségit! – Ha Lou látná, hogy valaki rámozdult az emberére, esetleg előbb meggondolná magát – folytatta Michelle a győzködést. – Ha hagynám is, hogy rám mozduljon valaki, az biztosan nem te lennél! – kiáltotta Phil magából kikelve. – A barátnője vagy, vagy mi a fene! – Csak voltam – mondta Michelle remegő hangon. – Engem ugyanúgy eldobott, mint téged. – Engem senki sem dobott el! – Istenem, miért pont akkor nincs kéznél egy nagy ördögűző kereszt, amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne rá? – Egyébként is beteges ötlet, hogy féltékennyé akarod tenni. A legjobb lenne, ha most elmennél. – És a zárt osztályig meg sem állnál, tette hozzá gondolatban.

– Nem akarok viszonyt kezdeni veled – folytatta az erőlködést Michelle. – Léptél már félre, nem ez lenne az első alkalom. Lounak meg sem kellene tudnia. – Te őrült vagy. Hordd el magad, légy szíves. Michelle a vállára lendítette a táskáját, és könnyben úszó szemmel kiviharzott az irodából. Mindig ilyen hatással volt rá az elutasítás. Romba döntötte. Főleg, ha egy olyan férfi utasította el, mint Phil. Akinek gyakorlatilag nem volt erkölcsi kódexe. Még jó, hogy a terápiás csoportból erőt meríthetett. Már sikerült is szert tennie egy új barátnőre, akit meghívott estére. Esznek egy jót, aztán jól kibeszélgetik magukat. Sue-nak hívták, és nagy, mohazöld szemével kicsit emlékeztetett a fiatal Loura. Ő is nehéz időszakon ment keresztül. Épp most dobta egy nős fickó, azzal az indokkal, hogy nem akar még nagyobb fájdalmat okozni neki. Hát nem tisztességesebb viselkedés ez, mint az, amit a gátlástalan Phil Winter megenged magának? Phil egy csésze kávéval próbálta megnyugtatni felborzolt idegeit. Az, hogy Lou barátnőivel dugjon, szóba sem jöhetett nála. Nem beszélve arról, hogy Michelle túl nyeszlett volt, és lógott a melle. Néhányszor Lou ribanc kishúga is megpróbálta elcsábítani. Mindig kihasználta, ha a nővére nem volt a közelben. Hozzádörgölődzött, és a képébe nyomta a hatalmas csöcseit. Bár, ha jobban belegondolt, Lou jelenlétében sem szokta visszafogni magát. De Phil egyszer sem vetette el a sulykot. Tudta, hogy bármikor megkaphatná a kis csitrit, és ez épp elég volt az egójának. Nem beszélve arról, hogy még Phil Winternek is megvolt a maga erkölcsi mércéje. A város másik felében, nagy prüszkölések közepette, egy masszív olasz kávéfőző gépből ekkor csordult ki az első csésze kávé. Lou érzékeny orrát hamarosan megtöltötte a kávéhoz adott eperaroma isteni illata. Ez biztosan nyerő lesz, gondolta elégedetten. Kizárt, hogy a kókuszos-habos kávé sorsára jusson, amelyet ő maga tett fel az ihatatlan kávék képzeletbeli listájára. Egyszerre csak kettőt vagy hármat tudott kipróbálni, mert az ízlelőbimbói összezavarodtak. Erre akkor jött rá, amikor előző nap „crème brûlée”-nek minősítette a tesztelt kávét, amiről később kiderült, hogy „éjszakai menta” volt. Halk kopogást hallott az ajtón. Megfordult. Kicsi, jól öltözött nő kukucskált be az üvegen. Az anyja. Lou adrenalinszintje rögtön emelkedni kezdett. Nyugalmat erőltetett magára, majd elfordította a kulcsot a zárban, és beengedte a bátortalanul toporgó Renee-t. – Helló – mondta reszketeg mosollyal az anyja. – Szia, anya. – Lou odahajolt, és megpuszilták egymást. – Hogy vagy? – kérdezte Renee. – Jól. És te? – Megvagyok. Se jól, se rosszul – felelte az asszony, de nem nézett a lányára; inkább a fekete-fehér berendezés tanulmányozásával foglalta el magát. – Nagyon kellemes helyiség. – Ami azt illeti, nem volt mindig ilyen, de nagyon jó munkásokra sikerült szert tennünk. Csodát műveltek. A konyha még hátravan, és mindennap érkezik valami új. – Lesznek a falon képek? – kérdezte Renee. – Igen. Nagy fekete-fehér fotók. Már megrendeltük őket – felelte Lou. – Biztosan jól fognak mutatni. Nocsak! Ez már egy pozitív megjegyzéssel is felért, gondolta Lou. – Kérsz egy kávét? – kérdezte. – Éppen most teszteltem egy eprestrüffel-ízűt. Talán még érzed is az illatát. – Igen. Nagyon kellemes. – Míg Lou hozott neki egy csészével a próbakávéból, Renee mereven leült az egyik fekete kárpitos padra. – A városban jártam. Az amerikai utunkhoz vásároltam ezt-azt – magyarázta, miközben a kesztyűit húzogatta. – Biztosan kellemesen fogjátok érezni magatokat – mondta Lou. – Várod?

– Igen, nagyon – válaszolta Renee udvariasan, és ivott egy korty kávét. – Igazán finom. – Csendben ültek egy darabig. Lou azon törte a fejét, mit mondhatna, amiben nem kell feltétlenül szerepelnie a „kellemes” szónak vagy a szinonimáinak. – No, és hol laksz? – kérdezte végül Renee. Úgy beszélt, mint egy kislány, aki a legjobb arcát szeretné mutatni valakinek. Lou először azt gondolta, hogy kitalál valamit, de mire az esze előállt volna a hazugsággal, a szíve kimondatta vele az igazat. – Itt. Az emeleten. – Itt? – visszhangozta hitetlenkedve Renee, de bárhogy akarta is folytatni, gyorsan meggondolta magát, és tovább érdeklődött. – Van itt annyi hely? – Tulajdonképpen nincs – ismerte be Lou –, de egy darabig még elleszek. Aztán majd keresek magamnak valami állandót. Renee megint kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán be is csukta. Lou azonban megértette a kimondatlan kérdést. – Igen, anya. Tudom, hogy mit csinálok. – Csak azt akartam mondani, hogy akár haza is jöhetnél – dünnyögte Renee. – Tudom, hogy nem ez lenne számodra az ideális megoldás, de a hálószobád még mindig megvan, ha esetleg szükséged lenne rá. Lou kicsit elszégyellte magát az iménti gondolata miatt. – Köszönöm, anya. Renee kényelmetlenül feszengett a padon. Nem lehetett nem észrevenni, mekkora bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy idejöjjön, és Lou megpróbálta értékelni a gesztusát. Az asszony görnyedten ült vékony tweedkabátjában, és még a kis szőrmekalapját sem vette le, és amint Lou elnézte csészét tartó kezén a megfeszülő, papírvékonyságú bőrt, feltűnt neki, mennyire megöregedett az anyja. És bármi történt is köztük, nem akart haragban lenni vele. Ehhez azonban tudomásul kellett vennie, hogy ők ketten nagyon különböznek egymástól, és ez mindig így is marad. Mégis voltak Lounak igazi anya-lánya emlékei. Az utóbbi hetekben gyakran eszébe jutott az asszony, aki gyerekdalt kántálva húzta le ötéves kislánya térdéről a tapaszt, hogy elterelje a figyelmét a mozdulattal járó fájdalomról. Aki mindig meleg teával várta haza az iskolából a gyerekeit, és már akkor azért könyörgött nekik, hogy egyék meg a brokkolit, amikor még senki nem volt tisztában a zöldség előnyös élettani tulajdonságaival. Ez az asszony gondoskodott róla, hogy a kislánya mindig ragyogó cipőben, szépen fésült hajjal menjen az iskolába, és hogy az egyenblúza fehérebb legyen, mint a Persil-reklámban mutogatott darab. És ugyanez az asszony arra is képes volt, hogy lázasan, influenzától elgyötörten kivonszolja magát a betegágyból, csak hogy elmehessen megnézni a templomi pásztorjátékot, amelyben a nagyobbik lánya Heródes szerepét kapta. (Victorianna, a szőke tincsei miatt, általában hálásabb szerepekben tündökölt, rendszerint valamelyik angyaléban.) Renee, minden tökéletlensége ellenére, az anyja volt, és ezen semmi sem változtathatott. – Éppen most próbáltam ki egy új sajttortareceptet. Rendkívül alacsony zsírtartalmú, és mégis megőrzi a maximális ízt. Legalábbis remélem – tette hozzá Lou, majd levágott egy szeletet a frissen sült tortából, tányérra csúsztatta, és az anyja elé tette. – Nem akarsz róla véleményt mondani? – Tudod, hogy nem vagyok oda a tortákért, Lou. – De ez csak egy vékonyka szelet, és nagyra értékelném a véleményedet. – Ó! – mondta Renee. Sikerült meglepnem, gondolta Lou legalább akkora meglepetéssel, mint amekkorát az anyjának okozott. Lehet, hogy egypár dologban neki is igaza van. Lehet, hogy tényleg nem

mutattam ki eléggé, hogy szeretem. Lou maga is fogott egy szelet tortát, és odaült az anyja mellé. – Nagyon jó – mondta a kanalát nyalogatva Renee. – És nagyon könnyű benne a krém. – Elég citromosnak érzed? Renee újabb falatot vett a szájába. – Talán egy kicsivel több citromot elbírna. Így olyan… szelíd. – Igen, azt hiszem, igazad van – válaszolta Lou egy újabb kóstolás után. – Ha segítesz a tökéletesítésében, rólad fogom elnevezni. – Eddig még csak Anna Pavlováról neveztek el tortát. Meg Nelly Melbáról. – No és a Doreen banánhajója? Az semmi? Renee-nek koncentrálnia kellett, hogy értse a tréfát. Aztán újabb falatot tűzött a villájára, és mielőtt lenyelte, alaposan megforgatta a szájában. – Ha tényleg kíváncsi vagy a véleményemre – mondta, és Loura nézett, hogy lássa, valóban fontos-e neki, amit mondani akar, és csak Lou mohó bólogatására folytatta –, azt hiszem, az alapba tehetnél egy leheletnyi gyömbért. Nem, várj… inkább kardamomot vagy egy kis diót. Az még jobban kihozná a citromízt. Lou bevett egy villányi süteményt a szájába, és megpróbálta elképzelni, milyen lenne az anyja által javasolt változtatásokkal. Renee ugyanezt tette. – Azt hiszem, igazad van, anya – mondta Lou. – Köszönöm. Renee a lányára nézett, és elmosolyodott. És bár a lányát nézte, Shaun levélzöld szeme mosolygott vissza rá. – Tudnod kell, hogy igenis szeretlek – motyogta Renee, és megpróbálta visszanyelni a torkát szorongató könnyeket. – És büszke vagyok rád. – Én is szeretlek, anya. Aztán tovább ették a tortájukat. Elégedetten, csendben ültek egymás mellett, anya és lánya – Lou gyönyörű, félig kész kávéházának az első vendégei.

58. fejezet – Lou, drágám, muszáj megmozdulnom. Szörnyen begörcsölt a lábam – mondta Tom, majd gyengéden letolta magáról az alvó nőt, és abban bízva, hogy némi ugrándozással meg hajlítgatással megszabadul a lábát összerántó fájdalomtól, felállt. – Sajnálom – motyogta Lou. Álmosan nyújtózott, és közben az órára tévedt a pillantása. Rögtön talpra ugrott. – Ha most nem indulok el azonnal, reggel nem tudok felkelni. Az, hogy visszaengedje Lout abba a nyomorúságos lakásba így, hogy még el sem hessegette a fejéből a vele kapcsolatos ábrándokat, meghaladta Tom minden erejét. Tisztában volt vele, hogy a nő nem ok nélkül akarja megtartani köztük a kialkudott távolságot, mégis megfordult a fejében, hogy időközben esetleg elhidegült tőle. Az utóbbi időben szinte folyamatosan ásítozott, ha együtt voltak, és ezt sem találta túl megnyugtatónak. Lou ezt a testi fáradtság számlájára írta, hiszen nemcsak a munkások után takarított össze nap mint nap, hanem egy idős hölgynek is segédkezett a lakása rendbetételében. Tom határozottan elérzékenyült, amikor Lou elaludt rajta filmnézés közben, de az utolsó félórában meglátogatta néhány rosszindulatú tündér, akik alaposan meggyötörték, egyik negatív jövőképet villantva fel előtte a másik után. – Csak még egy utolsó ölelést – kérte Tom, és újra maga mellé húzta Lout a kanapéra. A két keze közé fogta a nő arcát, és rámosolygott. – Lou, olyan a szemed, mint a smaragd, mondták már neked? A nő halkan felnevetett. – Talán valami vicceset mondtam? – kérdezte Tom, miközben diszkréten megpróbálta megigazítani a nadrágját. – Nem. Csak eszembe jutott, hogy Sharonról szoktam hasonlót hallani. Tudod, akitől az ikrek születtek. Phil mindig azt mondta, hogy olyan a szeme, mint a zafír. És kicsit mellbe vágott a párhuzam – felelte Lou, majd gyorsan elhallgatott, sőt szájon is vágta magát. – Istenem, mit össze nem hordok itt neked! Bocsáss meg, Tom. Már megint érzéketlen voltam. – Semmi baj – motyogta Tom, de közben nem tudta kiverni a fejéből, hogy Lou még mindig sokat gondolt Philre. Magához húzta, hogy legalább amíg itt van, a házában, érezhesse a teste melegét. Ki akart használni minden pillanatot, hiszen nem tudhatta, meddig lesz alkalma rá. – Találkoztál valaha ezzel a Sharonnal? – Egyszer, karácsonykor. A Meadowhallban. – És tényleg olyan szép volt, mint amilyennek a férjed leírta? – Úgy nézett ki, mint egy svéd. Persze nem a halszemű, hanem a Björn Borg-os fajtából. – Mindjárt gondoltam – válaszolta Tom nevetve. – De mit is mondtál? Olyan volt, mint Björn Borg? – Nem, te buta. – Lou belebokszolt a mellkasába. – Nagyon csinos volt, szembetűnő északi vonásokkal. És a gyerekek is rá hasonlítottak, kivéve a szép barna szemüket. Hogy kitől örökölhették, nem tudom, mert Phil is kék szemű, ahogy mindenki a családjában. A lényeg, hogy Phil egyszerűen keresztülnézett rajtuk, mintha nem is léteznének. Olyan furcsa volt. Vagy inkább rettenetes. Hosszú ideig nem is tudtam kiverni a fejemből a jelenetet. – Nem tudom, hogy viselkedhet valaki így a saját gyerekeivel – dünnyögte Tom. – Én sem. De hagyjuk. Inkább azt mondd meg, készen állsz-e holnap reggel Deb Brandójára? – kérdezte témát váltva Lou. Deb másnap reggel szerette volna bemutatni a régóta tervezgetett kreációt. Bár reggelire nem szoktak tortát felszolgálni, Deb ragaszkodott a fura időponthoz.

– De készen ám! – mondta Tom, és ha lehet, még közelebb húzta magához Lout. Olyan jó érzés volt a karja között tartani. Nem bírta volna ki, ha visszamegy Philhez. Tom feltételezte, hogy Phil nem lesz hajlandó a gyors válásra, amelyről Lou álmodott, és azt is, hogy véres küzdelem vár rájuk, ha egyszer kézbesítik neki a válási papírokat. Hacsak addig vissza nem csábítja magához az asszonyt. Tom megpróbálta elűzni a fejéből ezt a gondolatot, de ha sikerült is, mindig maradt a nyomában egy kis félelem, hogy ez a nagy boldogság, amely Lou mellett eltöltötte, nem tarthat örökké. És túl nagy árat kell fizetnie érte, ha egyszer vége lesz. Egy darabig még ott ültek, egymást átölelve a kényelmes csendben, amit csak a kandallóban lobogó fahasábok ropogása tört meg néha. Tom egyetlen olyan pillanatot sem tudott felidézni az életéből, amikor ennyire boldognak érezte magát. És ugyanakkor ennyire szomorúnak. Phil pozitív érzésekkel kezdte a napot. És ez így is maradt mindaddig, amíg a jókedvű, fütyörésző postás át nem nyújtott neki egy nagy, merev borítékot, éppen akkor, amikor bezárta a háza ajtaját. A felső sarokban olvasható pecsét szerint a Cripwell, Oliver & Clapham Ügyvédi Irodától jött. Türelmetlenül feltépte, csak hogy Lou válási papírjaival kelljen szembenéznie. Nem tudta elhinni. Miért? Ez a kérdés kísértette végig, míg meg nem érkezett a bemutatóterem parkolójába. Az agya megpróbált ésszerű magyarázatot találni rá, de kudarcot vallott. Végül arra jutott, hogy Lou ezúttal túl messzire ment, és most már visszacsinálná az egészet, de nem tudja, hogyan. Még mindig biztosra vette, hogy a helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Jól aludt, kellemes gondolatokkal ébredt – ismét közelebb került egy nappal ahhoz, hogy a felesége visszatérjen hozzá. Hiányzott neki. Nemcsak azért, mert tisztán tartotta a házat, és jó ételeket főzött; a jelenlétét hiányolta. Amíg ott volt, észre sem vette, mennyire megolajozta számára a mindennapok fogaskerekeit. Ha egyszer hazajön, fogadkozott, virágokkal szórja teli neki a hálószobát. Asztalt foglal a legjobb étteremben. Sőt még Kövér Jack, Maureen és Celia karácsonyi meghívását is visszamondja. Csak jöjjön vissza Lou. Hiszen olyan jól megvoltak ők ketten. Tényleg. Egy kis erőfeszítéssel még biztosan rendbe tudják hozni a házasságukat. A város másik végében Tom és Lou a kávéházban ült. Eltakarták a szemüket – a Brando érkezését várták. – Ta-ra! – kiáltotta Deb. – Most már felnézhettek! Tom és Lou kinyitotta a szemét, de legnagyobb csodálkozásukra nem egy óriási tortaszelet várta őket a tányéron, hanem két, méretes ciabattába csomagolt, sonkával, tojással, kolbászszeletekkel, gombával és bazsalikomillatú paradicsomszósszal megtöltött szendvics, aminek már a látványától is megindult a nyálelválasztásuk. – Minden összetevőt meggrilleztem egy csöppnyi olívaolajon, hogy a bátor fogyasztóknak esélyt adjak a túlélésre. – Deb felsóhajtott. Sajnálta, hogy az anyukája nem lehet ott, és nem láthatja ezt a pillanatot. Biztosan élvezte volna. – A mindenit! – nyögte Lou. – Pudingra számítottam, de nem állítom, hogy szomorú lennék a tévedésem miatt – tette hozzá Tom, aki nem várta meg, hogy jó étvágyat kívánjanak neki. – Nos – magyarázta Deb –, a név túl jól hangzott ahhoz, hogy egy felejthető pudinggal tönkretegyem a hatást. Egy klasszissal mégiscsak jobb, mint a korábbi „hasfakasztó”, nem gondoljátok? Erről jut eszembe, látnotok kellene az új egyenruhánkat. És most már a kávézó nevével kapcsolatban is dűlőre kellene jutnunk, ha másért nem, a kitűzők miatt. Tom szeme elkerekedett. – Egyenruhátok is lesz? – Fekete miniszoknya térdzoknival és tízcentis tűsarokkal – mondta Deb. Tom tudta, hogy csak viccel, de ahogy elképzelte Lout ebben a szerelésben, azonnal

megmozdult az ágyéka. Abból, ahogy fészkelődni kezdett a székén, elég nyilvánvalóvá vált, hogy mi történt. Legalábbis Deb számára, aki hangosan felkacagott. Még Lou is mélyebben hajolt a tányérja fölé. – Gyerünk, Lou, told csak le szépen azt a kolbászt a torkodon! Ne kéresd magad! Lou meg sem mert szólalni. Felkapott egy kést meg egy villát, majd rögtön vissza is ejtette mindkettőt a tányérja mellé, és kezét a szája elé tartva felrohant az emeletre. Tom Debre nézett. – Hm… Mintha egy kicsit elsápadt volna – jegyezte meg Deb. – Utánamegyek – közölte Tom, és már törölte is a száját, de Deb visszanyomta a helyére. – Bármilyen romantikusak is a szándékaid, Tom, ha egy nőnek hánynia kell, nagyon tudja értékelni a magányt. Az, hogy szeretik, ha közben egy férfi fogja a fejüket, csak legenda. – Mondott neked valamit… tudod… róla? – kérdezte Tom kicsit zavartan, mert közben szaltókat dobott a szíve. – Csak annyit, hogy felhívta az ügyvéd, és tájékoztatta, hogy postára adták a válási papírokat. Philnek legkésőbb ma meg kell őket kapnia. Gondolom, ez nagy izgalmat jelent neki is. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne, nem gondolod? – Rettegek, hogy vissza fog menni hozzá, Deb. Attól félek, hogy én túl unalmas vagyok neki. – Honnan veszed ezeket az ostobaságokat? – Először is, állandóan elalszik mellettem. – Rémeket látsz. Tudnod kellene, hogy mindketten totál kivagyunk. – Bár ezt csak Tom megnyugtatására mondta, mert ő maga akkora izgalomban volt már napok óta, hogy aludni sem tudott. – Adj neki egy kis időt, Tom. Teljesen odavan érted, de be kell látnod, hogy nem kis dolgokon ment keresztül rövid idő alatt. Ha ez megnyugtat, az összes megspórolt pénzemet rátenném, hogy nincs okod az aggodalomra. És három font ötven nem kis tét! Hallották, hogy odafent lehúzták a vécét. – Egyébként meg, ha visszamenne hozzá, kolbászt csinálnék belőle, és felszolgálnám a teherautó-sofőröknek reggelire – folytatta Deb, és bátorítón elmosolyodott. Tomnak is sikerült kipréselnie magából egy nevetést, bár belül egyáltalán nem volt vidám. Öt perc elteltével Lou ismét megjelent az asztaluknál. Azonnal észrevette az aggódó arcokat. – Jól vagy? – kérdezte Deb, és megsimogatta a barátnője karját. – Igen. Most már egészen jól – felelte Lou. – Bocsánatot kérek, amiért elrontottam a Nagy Szendvicstesztet. – Semmi baj – felelte Deb, majd felkapott Lou tányérjáról egy falat paradicsomba mártott kolbászt, és a szájába ejtette. – Nehogy kárba menjen. Gyere, igyál egy csésze teát. – Köszönöm, de most ittam fent egy nagy pohár vizet. – Túlhajtottad magad. Vissza kellene menned, lefeküdni. Ugye, Tom? – Ahogy mondod – bólogatott a férfi nem túl lelkesen, mert olyan gondolatok kavarogtak a fejében, amelyekről szívesen lemondott volna. – Ezt felejtsétek el – tiltakozott Lou hevesen. – Ezernyi tennivalónk van, és minél gyorsabban végzünk, annál előbb kinyithatunk. Plusz megígértem Mrs. Serafinska egyik barátnőjének, hogy ma beugrom hozzá egy kis fiókrendezésre, bár csak a Jóisten tudja, hogy erre mikor tudok sort keríteni. – Ami azt illeti, May egymaga is egész jól elboldogult – jegyezte meg Deb. – Nem kell mindig, mindkettőnknek itt lenni. Ha meg úgy hozza a sors, bármikor felvehetünk egy

részmunkaidős kisegítőt. És akkor a fiókrendezési mániádról sem kell lemondanod. – Ez nem lenne veled szemben fair – vélekedett Lou. – Aztán miért? Ha téged boldoggá tesz, hogy kidobálhatod mások szemetét, akkor csináld. Én nem foglak megakadályozni benne. Éppen a legnagyobb álmunkat szeretnénk megvalósítani, Lou. Miért ne próbálnánk meg együtt haladni az árral, ha úgy könnyebb? Gondold csak végig: ha nem ütött volna ki rajtad ez a fene nagy takarítási láz, akkor lehet, hogy most nem lennénk itt. Már csak ezért is meg kell adnunk a fejünk felett döntő hatalmaknak a kellő tiszteletet. – Máskor feleennyi ostobaságot sem szoktál összehordani – jegyezte meg Lou vigyorogva. – De csak hogy tisztában legyünk a dolgokkal – ha időnként elvállalok egy-egy rendrakást, akkor a pénzt, amit keresek vele, száz százalékig vissza fogom forgatni az üzletbe. Ez így elfogadható? – El, ha téged ez tesz boldoggá – felelte Deb. Lout az üzlet tésztaága érdekelte jobban. Már korábban megállapodtak abban, hogy a délutáni kínálathoz ő fogja sütni a tortákat, míg Deb a reggeli menüért felel. Aki alig várta, hogy kicsit fényűzőbb szolgáltatással, de átvehesse May szerepét a reggeli forgatagban. Lou mobiltelefonja akkor kezdett el csörögni, amikor elkezdték leszedni a tányérokat. Elég volt egy pillantást vetni az arcára, Tom és Deb rögtön kitalálta, hogy ki a hívó. Amit Lou meg is erősített, amikor megszólalt. – Helló, Phil – mondta halkan. Tom és Lou egyaránt megállapította, hogy mennyire vértelen az arca. – Igen, én is azt hiszem, hogy találkoznunk kellene. Tom megvakarta a tarkóját. – Nem, majd én megyek el hozzád… Rendben. A tíz óra nekem is megfelel. A házunkban. Holnap délelőtt. Szia. A házunkban, gondolta Tom. Lou lecsapta az asztalra a telefont, és ismét megrohamozta a lépcsőt. A kezét, mint az imént, most is a szája elé tapasztotta. Tom el tudta képzelni, hogy miért. A délelőtt közepén megérkezett a vízvezeték-szerelő, hogy bekösse a rendszerbe a szörnynek is beillő mosogatógépet. Lou azóta nem hagyta abba a súrolást meg a tisztogatást, hogy Tom elment, és Deb aggódni kezdett miatta. Olyan sápadt és űzött volt, mint egy szellem, és az idő múlásával arányosan romlott az állapota. Egész nap nem evett, és csak vizet ivott, azt is keveset, mert attól félt, hogy nem marad meg benne. – Ne izgulj, ha túl leszek a találkozón Phillel, jobban leszek – válaszolta Lou az egyik aggodalommal teli kirohanására. – Biztos ő is meggyőzte magát, hogy holnapra félholt leszek az izgalomtól, és elég lesz meglátnom őt meg a házat, máris visszavonom a keresetet. – Tom attól fél, hogy pontosan ezt fogod tenni. – Mit? Hogy visszamegyek Philhez? Majd ha elment az eszem! – motyogta Lou, és diszkréten megvakarta a mellét. – Miért vakargatod folyton a melledet? – kérdezte Deb. – Azért, mert viszket. Majd megőrülök, annyira. A melltartóm az oka. – Új? – Nem, és ez benne a furcsa. Nemcsak ebben a melltartóban viszket, hanem a többiben is. – Nem lehet, hogy mosószert váltottál? – Nem. – Mikor volt az utolsó vérzésed? – Ne légy nevetséges! – fortyant fel Lou, mert már tudta, hová akar kilyukadni Deb.

– Kimaradt? – Igen, de ki csodálkozna rajta azok után, amin keresztülmentem? – Oké, oké – mondta Deb. Nem sokkal később, azzal az indokkal, hogy fogytán a teájuk, kiugrott a közeli boltba. Lou közben feltette a vízforralót, és készített magának egy csésze instant kávét. Kellemetlennek találta az ízét. Már csak ez hiányzott, gondolta mérgesen. Mire elkészül a kávézója, még a kávét is megutálja. Phil kivette a délutánt, és útban hazafelé bement a szupermarketbe, hogy vegyen egy doboz tortafixet. Jane Asher? Az szóba sem jöhet, gondolta. Azt csak egy profi tudja elkészíteni. Némi keresgélés után a Bettermix Instant Victoria Sponge olcsóbb kiadása mellett döntött. Egész jó választásnak tűnt, mi több, finom is lett, csak a bevonatát rontotta el. Az, hogy még tortareszelékkel is megszórta, patetikus elgondolás volt a részéről, de úgy vélte, egy női szívet éppen az ilyen apróságokkal lehet meglágyítani. Lout le fogja venni vele a lábáról, ebben nem kételkedett. Éppen az utolsó adag csokireszeléket szórta a tortára, amikor üzenete érkezett. Mohazöld szemű Sue-tól jött. ALJAS HAZUG SZEMÉTLÁDA. Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni? Amikor Deb visszaért, egy széken ülve találta a pihegő Lout. – Tessék, ez talán segíteni fog – mondta, és letett elé egy papírzacskót. Lou a tartalma láttán értetlen pillantást vetett Debre. – Ugye csak viccelsz? Deb megrázta a fejét. – Ha rám hallgatsz, megcsinálod a tesztet, Lou. Lou visszatuszkolta a terhességi tesztet a zacskóba. – Valószínűleg bekaptam egy vírust. Ez minden. – Csináld meg a tesztet, Lou. Ha másért nem, a kedvemért. Ha negatív lesz, bedugom a fejem az új mosogatógépbe, amiért kitettelek egy ilyen tortúrának, csak csináld meg, légy szíves. – De hogy lehetnék terhes, Deb? Legyen már eszed! – Nem tudom, Lou, és lehet, hogy nem is vagy az. De gondold végig… Hánynod kell, kimaradt a menzeszed, állandóan fáradt vagy, viszket a melled… Nálam ezek a terhesség jelei. Egy tesztet mindenesetre megérdemel ez a sok tünet, nem gondolod? Lou felsóhajtott, és éppen elindult volna felfelé, amikor Deb figyelmeztetően köhögni kezdett. – A földszinten is vannak vécéink, ha elfelejtetted volna. Hála a melósainknak, nagyon szépek. – Tudom. Csak nem akartam őket összepiszkítani. – Lou, menj be a női mosdóba, és csináld meg azt a nyavalyás tesztet! Lou eltűnt a zacskóval a jelzett ajtó mögött. Debnek úgy tűnt, hogy már több órája bement, amikor, fehéren, mint egy hóember, megjelent az ajtónyílásban, majd odabotorkált a barátnőjéhez. – Ó, a francba! – átkozódott Deb. – Annyira sajnálom, Lou. Kérlek, ne haragudj. Gyűlölöm magam. De a jelek alapján arra gondoltam, hogy… – Pozitív, Deb – motyogta Lou. – Mindkettőt megcsináltam, és mindegyik pozitív lett. Azzal megmutatta Debnek a kék csíkokat a reagensen. – Jól értelmezem, ugye? A kék csík azt jelenti, hogy… – Igen! Igen! – De mi van, ha hibás a teszt? – Mindkettő? Az ki van zárva, Lou. Terhes vagy!

– De hát az lehetetlen! – De még mennyire az vagy! Két teszt nem hazudik! Ott álltak, egymással szemben, és mozdulni sem mertek, hátha már a legkisebb rezdüléssel elűzik a kék vonalakat. Deb szája megvonaglott. – Előfordulhat, hogy Phil az apja? – Nem. Időtlen idők óta nem feküdtem le vele – felelte Lou. – Csak Tomé lehet. – Hála istennek – mondta Deb, és gyorsan keresztet vetett. Istenem, Tom! Mit fog szólni, ha megtudja? Egyetlen szeretkezés elég volt ahhoz, hogy teherbe essen tőle, gondolta Lou. Nem fogja azt gondolni, hogy csapdába ejtette? Ahogy Phil gondolta Sharonról? De a lelke ujjongott. Terhes vagyok! Debbe kapaszkodott, vigaszt és támogatást keresve. Nem tudta, sírjon-e, nevessen-e, így egyszerre csinálta mindkettőt. – Mit fogok mondani Tomnak? – Én a helyedben azt mondanám: „Tom, terhes vagyok!” Azt hiszem, ennyi bőven elég lenne. Egyelőre. – Deb, terhes vagyok! – Lou, terhes vagy! Összeölelkezve sikoltozni kezdtek, majd táncra perdültek, mint a Micimackó esetlen Tigrise. Így talált rájuk Tom öt perccel később, amikor benézett, mert tudni szerette volna, jobban van-e Lou.

59. fejezet Aznap este Tom szélesen vigyorogva elnyúlt a kanapén, és a karja közé vette a még szélesebben vigyorgó Lout. Már annyit vigyorogtak, hogy az arcuk is belefájdult. – Egy kisbaba jövő tavasszal – mondta Tom álmatag hangon. – Az újjászületés évszakában. Nem is sikerülhetett volna tökéletesebben. – Nem tudtam, hogyan fogadod majd – vallotta be Lou. – Főleg azután, hogy csak egyszer voltunk együtt. – Ne is emlékeztess rá – felelte Tom morcosan. – De remélem, most már ideköltözöl, és megengeded, hogy gyakrabban és megfelelően szeresselek. Mindez nagyon csábítóan hangzott, és Lou úgy érezte, mintha valami nagyon édeset és erőset fecskendeztek volna a véráramába. De tudta, hogy az összeköltözésnek még nem jött el az ideje. – Kérlek, Tom… Engedd, hogy előbb végleg elrendezzem a dolgomat Phillel. Én nem fogok viszonyt folytatni senkivel. Még veled sem. Képtelen lennék rá. A személyiségem miatt. – Gyerekünk lesz. Mi az, ami ennél véglegesebbé tehet egy kapcsolatot? – kérdezte Tom elbicsakló hangon, ami új volt Lou fülének. – Semmi. De egy napra még akkor is szükségem van. Csak egyetlenegyre. Aztán elkezdhetjük megtervezni a kettőnk életét. Tom bólintott, mint aki érti, miről van szó, pedig nem értette. Lehet, hogy még időre van szüksége a nőnek? Vagy akar adni Philnek még egy utolsó esélyt? Mi van, ha a ravasz róka holnap beindít egy nagy-nagy offenzívát, és beveti minden csáberejét? Amennyire ismerte Phil Wintert, roppant magabiztos volt, és nagyon bízott a farka erejében. Tom a kételyei ellenére addig dédelgette Lout, amíg az hagyta magát, és fészkelődni nem kezdett a karjában. Aztán egy váratlan pillanatban ott is hagyta. Mintha minden mozdulatát a hormonjai vezérelték volna. Tele volt velük az egész lakás. Az ilyen embereket lehetett a legjobban manipulálni. Mi van, ha Phil is erre játszik, és elkezdi győzködni Lout, hogy ott van mellette a helye, a hitvesi ágyban? Tom tudta, hogy nem gondolkozik logikusan – Lou, végül is, az ő gyermekét hordja a szíve alatt. De érezni és tudni valamit – nos, ez két teljesen különböző dolognak tűnt, főleg az adott körülmények között. Lou közben visszajött, és ismét befészkelte magát a férfi ölébe, aki a hasára fektette a tenyerét. – Még mindig nem tudom elhinni – mondta Tom. – Te nem tudod elhinni? – felelte Lou. – Akkor mit mondjak én? Nem szívesen hozom fel Philt példaként, de ha figyelembe veszem, hogy hányszor próbálkoztunk, eredménytelenül… Veled meg… nos, elég volt egyetlen alkalom is. Már megint Phil. Tom megpróbálkozott egy fancsali nevetéssel. Még a legintimebb pillanataikban is a vetélytársa nevét kell hallania. Ennek ellenére nagyképűen megveregette a hasát. – Nos, bizonyára szuperspermával rendelkezem. – Mit szeretnél? Lányt vagy fiút? – Bármit, amit én tudok előállítani. Nem akarsz ráerősíteni, hogy biztos legyen? – Ne butáskodj. Komolyan kérdeztem – dorgálta Lou, és tréfásan hozzávágta az egyik díszpárnát. – Figyelj, Lou, tudom, hogy közhelyszerűen hangzik, de tényleg mindegy. A legfontosabb, hogy egészséges legyen. – Mi van, ha visszamegy Philhez, és soha nem látom a

saját gyerekemet? – Döntésre jutottam. Ha Phil holnap veszekedni kezd, egyszerűen otthagyom, és az ügyvédekre bízom a lebonyolítást. Nem hinném ugyanis, hogy a gyors válás mellett tenné le a voksát. Ugyanakkor nem akarok idegeskedni a részletek miatt. – Én a gyors válás híve vagyok – mondta Tom, és félrehajította a hasáról a párnát. Inkább Lout vonta a mellkasára, és szorosan átölelte… úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Rettegéssel töltötte el a tudat, hogy az asszony holnap találkozik Phillel. Nem akart barlanglakó módjára viselkedni, de az ösztöneiben volt, hogy megvédje azt, akit szeret. Ilyennek alkotta meg Isten, ahhoz meg, hogy harcolni kezdjen a rossz tulajdonságai ellen, már öregnek érezte magát. Fel is ajánlotta Lounak, hogy elkíséri, aki természetesen nemmel válaszolt. – És ha ikreink lesznek? – kérdezte Lou vágyakozva. – Egy fiú meg egy lány. Phil ikrei olyan gyönyörűek voltak… Phil, Phil, Phil. – Nem hinném, hogy a mi gyerekünknek szőke haja lesz és barna szeme. Mit gondolsz? – kérdezte, és látványosan megrázta Lou előtt hollófekete tincseit. Közben azon izgult, hogy a nő kihallja a hangjából a félelmet. – Erre szerintem sincs túl sok esély – felelte nevetve a nő. Ahogy ott ültek, mindegyikük elmerülve a saját gondolataiban, Tom hirtelen elkezdett motyogni. Úgy, mint aki magában beszél. – Hát persze hogy nincs. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Borzasztó ostoba vagyok. – Mit dörmögsz a bajuszod alatt? – kérdezte Lou. – Várj egy pillanatot! – Azzal lefejtette magáról az ölelő karokat, kibotorkált a szobából, majd pár perc múlva, kezében egy vaskos enciklopédiával, vissza is tért. És ha lehet, még szélesebben vigyorgott, mint korábban bármikor. – Lou, azt hiszem, mégis van esélyed a gyors válásra! – mondta. Aztán elővett egy jegyzetfüzetet az asztalfiókból, és kis színes köröket kezdett rá rajzolni. Lou arra gondolt, hogy az agyára ment a rengeteg petting. Megfogadta, hogy mielőbb szeretkezni fog vele, már csak azért is, hogy a mentális egészsége helyreálljon.

60. fejezet Másnap reggel Lou, ellenőrzésképpen, még egyszer belenézett a tükörbe, és mivel sápadtnak találta magát, kent még egy kis pirosítót az arcára. Őszintén remélte, hogy aznapra túl van a reggeli rosszulléten, és hányás nélkül kibírja a megbeszélést Phillel. Azt, hogy másnap reggel megismétlődnek a kellemetlen pillanatok, egyáltalán nem bánta, sőt… Hiszen ezek a rosszullétek tudatták vele, hogy terhes, és egy kisbabáért szívesen szenvedett volna kétszer ennyit is. De a délelőttöt méltósággal szerette volna túlélni. És erre reményt adott az, hogy jól érezte magát. Talán túlságosan is jól. Hogy tovább fokozza a bátorságát, még egy réteg rúzst kent az ajkára, és a tükörbe pillantott. Elégedetten biccentett. Készen állt a Nagy Találkozóra. A The Faringdales 1. most valahogy más volt, mint régen. Lou már nem érzett kötődést a ház iránt, amelybe ifjú feleségként beköltözött. Alig akarta elhinni, hogy tíz hosszú évet húzott le a falai között. Mintha fényévmilliók teltek volna el azóta, hogy elment innen, pedig négy hónappal korábban még itt lakott, és azt sem tudta, hogy van a világon egy Tom Broom nevű férfi. Igaz, akkor még nem fogta el a takarítási láz… Amikor a bejárathoz ért, nem nyitott be ösztönösen. Már nem ez volt az otthona. Kopogására Phil nyitott ajtót, és széles mozdulatokkal beljebb tessékelte. Mikor is látta utoljára a feleségét? A nő, akit beengedett, hasonlított Loura, és mégis más volt. Ostobaságnak tűnt, de olyan volt, mint annak a fiatal nőnek az érett, sokkal kívánatosabb verziója, akibe annak idején beleszeretett. Aki mellette is ugyanilyenné válhatott volna, ha nem viselik meg a körülmények és a bánásmód, amelyben részesült. – Hogy vagy, szívem? – kérdezte Phil, akinek rögtön feltűnt, hogy az asszony már nem viseli a jegygyűrűjét. – Csináltam teát – folytatta olyan hangon, mint a kisgyerek, aki főzőcskét játszik, és megmutatja az anyjának az ebédre rajzolt spagettit. Lou hagyta, hogy kitöltsön neki egy csészével. Phil a legjobb porcelánt vette elő a szekrényből. Az anyja régi teáskészletét, ami örökségként került hozzájuk, és amit normális esetben egy uralkodói látogatás alkalmával lehetett volna csak elővenni. – Idekészítettem a tejet meg a cukrot is – mutatott Phil az asztalon elhelyezett tartókra. – Köszönöm, de üresen iszom a teát – felelte Lou. A francba, gondolta Phil. Tíz évig éltek egy fedél alatt, hogyhogy ez elkerülte a figyelmét? Elővette a tortát. Akkor sem lehetett volna nyilvánvalóbb, hogy ki készítette, ha a tetejére ráírja habbal, hogy „Made by Phil”. Lout azonban nem sikerült megetetnie az átlátszó gesztussal. Tényleg azt gondolta róla Phil, hogy ilyen könnyen manipulálható? Valószínűleg, hiszen régen ennél kisebb dolgokkal is meg tudta vezetni. – Kérsz egy szeletet? – Köszönöm, nem. De nagyra értékelem a próbálkozásodat. Nem kis dolog, hogy megcsináltad. Jó, tehát észrevette. A férfi elmosolyodott magában, de az arca, hála a sok gyakorlásnak, csalódottságot tükrözött. Lout azonban ez sem hatotta meg, így rögtön a tárgyra tért. – Beszéljünk a kettőnk dolgáról. Mármint a hivatalosról – tette hozzá, a felesleges félreértések elkerülése végett. – Ugyan, Lou, hagyd már abba. Már így is túl messzire mentél. Mivel hozhatnám rendbe, amit elkövettem ellened? – kérdezte Phil, felvillantva leglefegyverzőbbnek hitt mosolyát. – Gyere haza, Lou. Hiányzol. El sem tudom mondani, mennyire.

– Phil. A tiszta ingeid hiányoznak, az itthon főzött étel, és néhány más… az alapvető igényeid kielégítését szolgáló dolog. Ezeket hiányolod, nem engem. – Tévedsz, Lou. Becsszóra mondom, hogy tévedsz. Ez a Lou gyönyörű volt. Egyszerűen nem tudott betelni vele. Most már értette, miért „szüneteltetik” egyesek a házasságukat. Ez a perspektíva eddig fel sem merült benne opcióként. Phil csettintett az ujjával. Mint aki most jött csak rá, mire megy ki a játék. – A Sue-ügyről van szó, ugye? – kérdezte. – Igen. – Bár Lou nem tudta, melyik Sue-ügyre gondol, nem is igazán számított. Mindkét Sue eljátszotta a maga szerepét abban, hogy idáig jutottak, és persze Phil is, meg, ha őszinte akart lenni, ő maga is. – De szerelmem, ezt már évekkel ezelőtt megbeszéltük. Ó, akkor hát az első Sue-ra gondolt. – Nem, Phil. Nem kértél, például, bocsánatot. – Az lehet. De elmentem hozzá, és megkértem, hogy ne tegyen ellened feljelentést, amikor úgy helybenhagytad. – Phil hangja kétségbeesetten csengett. – Én húztalak ki a csávából. Ez nem ért fel egy bocsánatkéréssel? – Nem. – Akkor most kérek bocsánatot. Ne haragudj, hogy annyi mindenen kellett keresztülmenned miattam. Életem legnagyobb hibája volt, hogy ezt elkövettem ellened. Lou beszívta a levegőt. Már a férfi bocsánatkérése sem számított. Elkésett vele. – Phil, azt akarom, hogy írd alá a papírokat, aztán elköszönünk egymástól, és mindketten éljük tovább a magunk életét. – Ezt az egyet nem tudom megtenni, Lou. Lou nyugodt maradt. Előre tudta, hogy ezen a ponton ellenállásba ütközik. – Gondolom, szeretnéd tudni, miért vettem le a céges számládról a pénzt. – Nos, igen… Tényleg nem bánnám, ha beavatnál a részletekbe. – Rendben. Először is, felbecsültem a házad jelenlegi értékét. – A házunkét – helyesbített Phil. – Aztán kivontam belőle azt a körülbelüli összeget, amelyet még a házasságunk előtt fordítottál rá – folytatta Lou, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. – Ezt követően hozzáadtam egy nagyon tisztességesen kiszámolt összeget – a bútorzat, a berendezések meg az egyéb szerelvények árát –, és az egészet elosztottam kettővel. Ezt vettem le az üzleti számláról. A végeredményként kapott összeg felét. – Ehhez nagyon hideg fej kellett, Lou – közölte Phil nem kis kiábrándultsággal. – Ha nem értesz egyet a számítással – folytatta Lou –, bíróság elé vihetjük az ügyet, és majd ott eldöntik, kinek mennyi jár. Úgy gondolom, a fentieken kívül nekem ítélnék még az üzleti vállalkozásod felét, valamint a nyugdíjalapodat képező összeg jelentős hányadát, de én ezekre, ha elfogadod a számításomat, nem tartok igényt. Erről, garanciaként, egy külön szerződést is hajlandó vagyok aláírni. Azt hiszem, én sokkal méltányosabban jártam el bármelyik bírónál, nem gondolod? – Amit én gondolok, hölgyem, az az, hogy zsarolni próbálsz – mondta Phil fojtott haragtól torz hangon. Lou majdnem elvigyorodott. Az utóbbi időben másodszor kell szembenéznie a zsarolás vádjával. Ha ez így megy tovább, hamarosan plasztikai műtétre lesz szüksége, hogy megváltoztassa az arcvonásait, meg hamis útlevélre meg egy egyszeri útra szóló repülőjegyre Acapulcóba. – Ismerd be, Phil, ha nem én lépek először, még a közös számlánkhoz való

hozzáférésemet is letiltattad volna, az egyebekről nem is beszélve. Megspóroltam neked egy csomó pénzt. Például nem kell a megtakarításod felét ügyvédekre költened. Ha ezt elfogadod, nincs több követelésem. Részemről az anyagi oldal meg van oldva. A többi csak papírmunka. Phil fenyegetően felkapta hűséges mobilját. Szemfehérje úgy világított elzöldült arcában, mint a halogénlámpa. – A legjobb lenne, ha most nyomban bejelentést tennék a rendőrségen sikkasztás miatt. – Tedd azt. Csak ne felejtsd el, hogy a céges számlán való pénzmozgatáshoz te magad adtad a meghatalmazást. Akár le is csupaszíthattam volna, de nem akartalak megrövidíteni. És ha már csalásról meg sikkasztásról beszélsz… Lou előhúzott a táskájából két számítógépes lemezt, és az asztalra dobta. – Ezen a két lemezen a céged utolsó tíz évének a könyvelése található. Az egyiken a valós adatok szerepelnek. A másikon azok, amelyeken, úgymond, „finomítottam” a kedvedért. Ha gondolod, mindkettőt elküldöm az adóhatóságnak. Azt hiszem, lefoglalná őket egy darabig, mire kibogoznák, mit hova dugtam. De már a „hiány” rovat beható tanulmányozása is elegendő lenne. Természetesen több másolat is készült a lemezekről. Azokat akkor fogom átadni, ha kimondták a válást. Phil összes vére az arcába szaladt. Olyan volt a feje, mint a cékla. Úgy érezte magát, mint aki labirintusba került, és sehogy sem találja a kijáratot. Aztán eszébe jutott, hogy van még egy kártyája. Valami, ami még hatással lehet a helyzet alakulására. – Nos, ha így állunk, akkor várhatod, hogy aláírjam a papírokat. Ha rajtam múlik, ezt a válást sohasem fogják kimondani – acsarkodott. Lounak azonban a szeme sem rebbent. Biztosan benyugtatózta magát, gondolta Phil. Valami Váliummal azonos hatású gyógynövénnyel. – Egyezséget ajánlok – mondta jeges közönnyel, és keresztbe tette a lábát. Phil nem emlékezett rá, hogy ilyen pazar lába lett volna. – Írd alá most a papírokat. Én személyesen beviszem őket a hivatalba, és több mint harmincezer fontot visszajuttatok a számládra. Azonnali hatállyal. Lou elővette a csekkfüzetét, és készenlétbe helyezte a golyóstollát. – Mennyivel többet? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel, bár még mindig morogva Phil. – Azt nem mondom meg. Ennyi kockázatot vállalnod kell. – Hogy ezek után még bízzam is benned? Lou szó nélkül a férfi felé nyújtotta a tollat. Harmincezer font hatalmas összeg volt, és Phil a körülmények ellenére biztos lehetett abban, hogy Lou állni fogja a szavát. Gyűlölte beismerni, de ebből a helyzetből nem kerülhetett ki győztesen. Így egyetlen lehetősége maradt: csökkenteni a károkat. Új volt számára ez a határtalanul magabiztos, szexi nő. Az biztos, hogy az elmúlt tíz év során, és főleg a konyhában, egyszer sem találkozott vele. És az idegensége csak még kívánatosabbá tette. – Tudnod kell, hogy a Peach-epizódot követően egyszer sem voltam hűtlen hozzád – próbálkozott morcosan. – Már ez sem számít – felelte Lou. – Nem csak a „másik nők” játszottak szerepet abban, hogy idáig jutottunk. A férfi kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi az ördögre gondol Lou a „nem csak”-on, de aztán bölcsebbnek látta, ha rögtön be is csukja. Ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy gyalázatosan bánt az asszonnyal. Ha Susan Peach után nem volt is senki, előtte előfordult néhány félredugás. És az álterhesség idején sem állt megfelelő támaszként Lou mellett. Pár perc alatt végigpörgött előtte a közös életük, és hirtelen mindent megértett. A felesége valóban el fogja

hagyni. Már nincs hatalma felette, a házasságuk a végéhez ért. És a felismerést követően szeizmikus erejű remegésként futott végig rajta a félelem. – Ugyan, Lou – mondta elcsukló hangon. – Nem felejthetted el, mit ígértünk egymásnak. Azt, hogy örökre együtt maradunk. Emlékszel? Hogyne emlékezett volna. Ott feküdtek Phillel, egymást átölelve, és arról beszélgettek, hogyan fognak élni, ők ketten, együtt, amíg világ a világ. Melegséget ígértek egymásnak, kölcsönös támogatást, és ez így is volt, amíg a férfi vissza nem lopta tőle az álmait, és szét nem rombolta őket, annyira, hogy pár morzsán kívül semmi sem maradt belőlük. És azt hitte, Lounak ennyi is elég lesz. – Phil… – Figyelj, Lou, kezdjünk mindent elölről. Újítsuk meg az eskünket. Mindig Olaszországba szerettél volna menni, igaz? Házasodjunk újra Rómában. Mit szólsz hozzá? Írok a pápának, és megkérem, hogy adjon össze minket, vagy legalább koncelebránsként legyen jelen az esküvőn. Valósággal dőltek belőle a szavak, egészen addig, mígnem zátonyra futottak a torkán, és nem jött ki rajta más, csak egy kétségbeesett nevetés. Lou megsajnálta. Látszott, hogy nem erre számított. Őszintén hitte, hogy ők lesznek a második Kövér Jack és Maureen. – Nem, Phil – mondta Lou halk, de határozott hangon. Már nem akart Olaszországba menni Phillel. Már mással akart odamenni. Valakivel, aki vele együtt oda tartozott. – Kérlek, írd alá a papírokat. – Csak azt akartam, Lou, hogy minden olyan legyen köztünk, mint régen. Lehet, hogy egy kicsit keményen bántam veled, de azért volt idő, amikor jól kijöttünk egymással, nem igaz? És én csak erre vágytam. Hogy megint jól meglegyünk. Azt hittem magamról, hogy jó férj vagyok. Egyszer sem emeltem rád kezed, vagy igen? És a pénzzel sem bántam szűkmarkúan, igaz? Virágot vettem neked. Remek helyekre mentünk nyaralni, és mindig ötcsillagos szállodákban laktunk. És nézd meg a házunkat! Hát nem csodálatos? A konyha maga huszonnyolc lepedőbe került, Lou. De én azt sem sajnáltam tőled. Valóban úgy gondolta, hogy jó férj volt. Jobb az átlagnál. És még mindig felfelé ívelt a pályája. Oly sok minden várt volna rájuk. De Lout nem hatotta meg a házasságuk imént felvázolt életrajza. Csak a fejét csóválta, és Phil tudta, hogy már egy parányi hely sem maradt számára az asszony szívében. Az órát az ő esetükben már nem lehetett visszafordítani. Phil aznap, alaposan felgyorsítva, a gyász minden fázisát átélte: a tagadást, a haragot és a bánatot is. És most nem maradt más számára, csak az elfogadás. Felsóhajtott, fogta a tollat, kivette a borítékból a válási papírokat, és gyorsan aláírta őket. Közben megpróbált nem arra gondolni, amit csinált. Lou megnézte az aláírásokat, betette a papírokat a táskájába, a térdére fektette a csekkfüzetét, és körmölni kezdett. Végül felállt, és indulás előtt a férfi kezébe adta az összehajtott csekket. – Köszönöm a teát – mondta, bár meg sem érintette a csészét. Olyan idegennek látta most Philt, egy régi élet részének, amely most egyszer s mindenkorra véget ért. És ami sokkal jobban is alakulhatott volna, ha mindketten többet tesznek érte. Ó, igen, mindketten hibáztak, hiszen abban, hogy a házasságuk megbukott, Lou is eljátszotta a maga szerepét. Maureenhez hasonlóan ő is hagyta, hogy a férje azt tegyen vele, amit akar. Egyszer sem emelt szót a bánásmód ellen, amelyben részesült. Szó nélkül átengedte neki az élet napsugaras oldalát, ő pedig beérte az árnyékossal. Szerencsére még időben kisétált a részben önként vállalt kelepcéből. Phil elvette tőle a csekket, és közben nagyon halkan azt mondta: – Szeretlek, Lou Winter. Kérlek, ne dobd el magadtól azt, ami mi magunk vagyunk. Lounak a torkán akadt a levegő. Ilyen kétségbeesettnek, ilyen sajnálatra méltónak még sohasem látta Philt.

– Ha igazán szerettél volna, nem úgy bántál volna velem, ahogy bántál – válaszolta végül, és magát is meglepte a hangja ereje. – Márpedig szeretlek. Jobban, mint hinnéd. A magam módján. A magam módján. Ennél kifejezőbb végszóra nem is volt szükség. – Isten veled, Phil. Amikor Lou utoljára kisétált a The Faringdales 1. ajtaján, még csak hátra sem nézett. Pedig akkor láthatta volna, hogy az ablakból figyelő Phil szemét elhomályosították a könnyek. Lou azonban beült a kocsijába, kiengedte a kéziféket, és elhajtott. De miután befordult a sarkon, leállította a motort, és átadta magát a szívet tépő zokogásnak. Phil addig nézett Lou után, amíg az ezüstszínű autó el nem tűnt a szeme elől. Nem tudta volna szavakba önteni az érzéseit. Mintha valami, amit nem tudott felköhögni, eldugaszolta volna a légcsövét. Annyira magával ragadta a pillanat szomorúsága, hogy a csekkről meg is feledkezett. Most felkapta, és azt kellett látnia, hogy üres – bármit is írt rá Lou, azt a hátoldalára írta. Az azonban rögtön feltűnt neki, hogy a csekken, tulajdonosként, Ms. E. A. Casserly neve szerepel. Csalódottan megfordította a papírt. Kék szem + kék szem = barna szem. Nem igazán lehetséges. Egy darabig értetlenül bámulta a különös képletet. Az első gondolata az volt, hogy beugrik a kocsijába, és üldözőbe veszi Lout. Mégis mit képzel, milyen játékot űz vele? Ő harminc rongy ellenében írta alá a papírokat, nem egy rejtvényért, amit nem tud megfejteni. De aztán az agya működésbe lépett, és elkezdte feldolgozni a rendelkezésre álló tényeket. Eszébe jutott valami, amit egyszer a tévében látott az egyik orvosi sorozatban. Talán a Vészhelyzetben? Vagy egy dokumentumfilmben? Családi titkokról szólt, amelyekre úgy derült fény, hogy egy apa felajánlotta az egyik veséjét a fiának, hogy megmentse az életét. A szemek színéről volt szó ott is, de hogy pontosan milyen vonatkozásban, azt nem tudta felidézni. Aztán hirtelen kezdett felszállni az agyáról a köd. Kurva! Rohadt, álszent, gyalázatos ribanc! A következő pillanatban már el is feledkezett leendő exfeleségéről. A telefonhoz lépett, és beütötte a gyorstárcsázóba a bankja számát. – Melyik osztályt parancsolja? – kérdezte a diszpécser hölgy. – Vissza akarok vonni egy átutalási megbízást. MOST! – mondta Phil.

61. fejezet – Ülj már le, az istenért, mert az agyamra mész – mondta Deb, miközben elhelyezte a frissen elmosott edényeket a szekrényben. – Már vagy tíz mérföldet gyalogoltál reggel óta. A végén még megmarad a padlócsempében a lábnyomod. – De ha morgott is, a lelke mélyén nem haragudott a férfira. Egy cipőben jártak – ő is rettegett, hogy Phil képes lesz végrehajtani a csodát. Ugyanakkor tudta, hogy Lou megváltozott. Megtalálta magában a régi Casserly-szikrát, és ezzel együtt a régi Lou erejét. – Tovább tart, mint gondoltam – mondta Tom, és túlnőtt hajába mélyesztette az ujjait. Ráfért volna már egy alapos nyírás. Vajon slamposnak tűnne a nett Phil mellett? – Sok megbeszélnivalójuk van – nyugtatta Deb. – De mi van, ha megpróbálja visszaédesgetni? – Tom pánikba esett, de végre leült, csak a lába járta továbbra is Szent Vitus szapora táncát. – Valószínűleg pontosan ezt teszi. És meg is értem – folytatta Deb, felemelve a mutatóujját, amikor látta, hogy a férfi szája elkerekedik a döbbenettől –, hiszen esténként nem várja otthon finom vacsora, és senki sem mossa ki a koszos zoknijait. De Lou nem ostoba, Tom. Már nem az. – De ne felejtsd el, hogy egy használtautó-kereskedővel van dolgunk. Aki kifinomult manipulatív képességekkel rendelkezik – vélekedett Tom, és újra járkálni kezdett. El tudta képzelni, milyen trükköket vet be Phil, hogy visszakapja Lout. Egész repertoárja lehet szép szavakból és csábítási technikákból. És valószínűleg nem szerepel köztük a veszíteni kifejezés. Az ilyen fickók keményen játszanak, és az övön aluli ütésektől sem riadnak vissza. – Lou szeme felnyílt végre, és pontosan annak látja Philt, aki. És nem fog elhagyni téged egy ilyen alak miatt. Csakhogy az „ilyen alakot” jogi kötelék kötötte Louhoz. Sokkal könnyebb megoldásnak tűnhetett számára visszamenni Philhez, mint nekivágni a válás kimondásához vezető göröngyös útnak. Tom ekkor megpillantotta a tükörképét az egyik kép üvegén, és hirtelen nagyon hitványnak látta magát. Ki ő? Egy nagydarab, durva, faragatlan fickó, aki az élete nagy részében kifakult overallt visel, miközben mások szemetét szállítja a konténereiben. A ház falain, amelyben lakik, még tapéta sincs, és függöny meg szőnyeg is csak mutatóban van pár fontosabb helyen. Oké, a vállalkozása szilárd lábakon áll, és vannak ingatlanjai is, de a jól öltözött, lefegyverző mosolyú, flancos kocsikkal járó, pénzeszsák Phil hatalmas, pazarul berendezett házával és átlagon felüli meggyőző erejével nem versenyezhet egy szemetes, akkor sem, ha glóriát vonnak a feje fölé, ezt be kellett látnia. Amikor Lou végre benyitott a kávézóba, rögtön látta rajta, hogy sírt. – Jól vagy? – kérdezte. De még ki sem mondta a második rövidke szót, amikor Lou bepréselte magát a karjai közé, hogy mielőbb magába szívhassa a férfi csodálatos illatát. Tom megpróbálta nem túl erősen szorítani, miközben testében simogató, meleg hullámként szétáradt a megkönnyebbülés. – Hogy ment? – kérdezte Deb, miközben Lou háta mögött barátian rákacsintott Tomra, és odasúgta neki, hogy na, ugye megmondtam. – Jól, azt hiszem – felelte Lou. – De ezek az ostoba hormonok teljesen kikészítenek. Már megint fel kell mennem. – Gondolkodni? – kérdezte Tom kicsit kötekedő hangon. – Nem. Azért, hogy kényelmesebb ruhát húzzak. Valamit, ami nem szorítja ennyire a

hasamat. – Ó! – motyogta Tom. – Hozhatok neked valamit? – Egy pohár narancslevet meg négy kartondobozt. Ennyi, remélem, elég lesz. – Egek, sok kívánós terhessel találkoztam már, de kartondobozt még egyik sem kért – dünnyögte Deb. – Lekvárral vagy lekvár nélkül parancsolod? – Amivel Tom szereti, tekintettel, hogy az ő házában fognak landolni – válaszolta Lou. – Ma ugyanis átköltözöm hozzá. Tom nem szólt, csak döbbenten, tátott szájjal bámult maga elé. – Te kis kéjenc! – mondta Deb. – Azt hittem, örülni fogsz. Deb elvigyorodott. – Örülök is. Nagyon.

Epilógus – Boldog évfordulót! – Deb megemelte a teáscsészéjét, és Lou poharához koccintotta. – Én is gratulálok önnek, Miss Devine! Bízzunk benne, hogy ez csak az első a sok közül! – El sem hiszem, hogy egy egész év eltelt. – És mi minden történt közben! Piskótát? – Lou kinyújtott felé egy keksszel teli üvegtálat. – De csak ha szívesen adod. Tudod, hogy bármikor kész vagyok egy jó kis tunkolásra. – Ezzel nem sok újdonságot mondtál. – Nem piszkos egy kicsit a fantáziád? Elnevették magukat. Mint üzlettársak, és mint két elválaszthatatlan barát. A kávézó fekete egyenruháját viselték, a cég logójával a mellükön. A Casa Nostra nevet végül elvetették, és a Mamma’st választották helyette. Így régi, népszerű nevét is megőrizték, csak olaszosították egy kicsit. Több oknál fogva is helyénvalónak bizonyult ez a megoldás. – Hamarosan nagyobb egyenruhára lesz szükséged – jegyezte meg Deb. – Egyre nagyobb a melled. Ha így folytatod, a házon is bővítést kell végrehajtanunk. – A tej miatt van – magyarázta Lou. – Szerintem Franco itt van valahol, mert már folyik. Mintegy végszóra, Tom Broom lépett a helyiségbe, a mellére erősített bébihordozóban cipelve fekete hajú kisfiát. Vacogott a foga hidegtől. A sarkában ott lihegett hűséges kutyája, akit el sem lehetett zavarni a baba mellől. – Istenemre mondom, hogy ennél karácsony napján is melegebb volt – mormogta Tom. Franco mélyen aludt; a meleg mellkashoz bújva hallgatta apja megnyugtató szívdobogását. – Gyere, igyál egy csésze teát – mondta Deb, majd pimaszul hozzátette: – A ház vendégeként, most az egyszer, úgyhogy elteheted a nyavalyás pénzedet. Tom dünnyögött valamit, aztán óvatosan leült. Ugyanezt tette Clooney is. Biztosan nem volt környezetbarát dolog állatot engedni a kávézóba, de a teherautó-sofőrök egy része is kutyával utazott, akiket ugyanolyan szívesen láttak a tulajdonosok – természetesen a számukra elkülönített helyen –, mint a gazdáikat. Míg Lou a nagyon rövid szülési szabadságát töltötte, kisegítőt alkalmaztak – May egyik tisztaságmániás rokonát, aki gondoskodott róla, hogy kutyával vagy kutya nélkül, de minden ragyogjon a kávézóban. Természetesen akkor is megtartották, amikor Lou munkába állt – túl jól dolgozott ahhoz, hogy elengedjék. – Egy év – mondta Lou sokadszor. Mindkét nőnek ugyanaz jutott az eszébe. Egy évvel ezelőtt pontosan ugyanezen a helyen ültek, és remegtek az izgatottságtól meg a félelemtől. Mi lesz, ha senki sem jön el? Mi lesz, ha a főút mentén álló ütött-kopott lakókocsibüfé May egész vendégkörét elcsábította zsíros szalonnás szendvicseivel a felújítás hetei alatt? A hűtőszekrények szinte szétrepedtek a gazdag reggeli kínálattól, amihez többségében Karen apja szállította a hentesárut; a serpenyők, a fazekak és a lábasok csak arra vártak, hogy megfőzzék bennük az első ételeket, és a csillogó-villogó tárolók üvege mögött, forgótálcákon már ott kellették magukat a délutáni vendégek számára készített sütemények. Hatalmas, többrétegű tortaszeletek, köztük a tiramisuízű, fehér mázzal bevont Marco (amelyből akkora volt egy adag, hogy Tom nem bírta megenni a teszt során), és a Torta Renee névre hallgató könnyű, citromos csoda. A polcokon, takaros tégelyekben sorakoztak a különféle ízesítésű kávék, legalább húszféle, olyan fantázianevekkel, mint a „Vajkaramellás ámulat” és a „Nyári puding”. Pontosan hat órakor felhúzták az olasz zászló színeire festett, zöld-fehér-piros rolókat, és azt kellett látniuk, hogy egy árva lélek sem várakozik odakinn. Lou szíve összeszorult. Olyan kicsire, hogy attól félt, lecsúszik, és végül a cipőjéből kell majd előhúznia. Még a kemény nő

hírében álló Debra Devine is közel állt ahhoz, hogy eleredjenek a könnyei. Aztán egyszer csak, valahonnan a semmiből, mint a Holtak hajnala című zombifilmben, persze jóval rokonszenvesebb kivitelben, özönleni kezdtek a kávézó felé a flanelinget és farmerdzsekit viselő emberek. A parkolót pár perc alatt ellepték a kamionok meg a teherautók. És egy istenverte Mamma Mián kívül egyetlen szó sem jött ki a torkukon. Egy év telt el azóta. Deb közben kedvére kiflörtölte magát a pult mögött, míg legjobb barátnője olaszországi nászútra ment, még mielőtt egyáltalán férjet szerzett volna magának, végül megszülte gyönyörű kisfiát. Igen, pontosan ebben a sorrendben. Lou szemében azóta is ott ragyogott a velencei napfény, és arról, hogy ez így is maradjon, egy bizonyos, olasz ősöket felsorakoztató úriember gondoskodott hatékonyan. Bár úgy tervezték, hogy a reggeliztetést idővel beszüntetik, és klasszikus kávézóként működnek tovább, erre nem került sor, nem utolsósorban a reggelik fantasztikus népszerűsége miatt. És bár elég nehéz volt elhinni, a délutáni teához vásárolt finom porceláncsészék egész jól érezték magukat a szőrös sofőrkezekben; mesés harmóniában találkozott a két különböző világ. Törékeny idős hölgyek, üzletemberek, diákok és ajtónyi munkások tömték magukba reggelente a hatalmas Brandókat, és délután ugyanilyen szenvedéllyel fogyasztották a mennyei süteményeket. A Mamma’s, ahogy azt a helyi – és később az országos – sajtó is jellemezte, a világ legbizarrabb kávéháza volt, amit feltétlenül látnia kellett mindenkinek. Egy alkalommal még a Reggeli Kávé című műsor stábja is ellátogatott hozzájuk. A műsort vezető Drusilla Durham még akkor is sokáig ott ült Lou mellett, amikor leálltak a kamerák. Vagy két órán át beszélgettek, többek között arról is, hogy miként vált Lou szenvedélyévé a tavaszi nagytakarítás, amely eredetileg egy ártatlan fiókrendezéssel indult, és élete nagy kalandja lett belőle. Annyira lenyűgözte, amit hallott, hogy egy egész jegyzetfüzetet teleírt, és végül egy tekercs szemeteszsákkal távozott, abban bízva, hogy a segítségükkel ő is megtalálja azt a tüzet, amely Lou Broom smaragdzöld szemében ragyogott. Lou emlékezését Tom csettintése törte meg. – Majdnem elfelejtettem… Láttam Philt. – Hol? – kérdezte Lou. – Az autójában. Ment valahová. Nagyon elszántnak tűnt. – Mint általában – jegyezte meg Deb nem kevés malíciával, majd, még a reggeli roham előtt, bevette magát a vécébe. Deb nem tudott megbocsátani Philnek, de Lou már nem haragudott rá. Bár trükköznie kellett, elérte nála, hogy gyorsan elváljanak, és a férfi a végén még Lou holmiját is elküldte, nagy dobozokban, egy levél kíséretében, amelyben minden jót kívánt neki. Pedig ehhez le kellett nyelnie a büszkeségét. Még azt is megköszönte, hogy figyelmeztette a gyerekekkel kapcsolatban. Bár a szemszínen alapuló elmélet nem volt annyira egyszerű, ahogy arra Tom a biológiaóráról emlékezett – nevezetesen, hogy két kék szemű embernek nem születhet barna szemű gyereke –, megadta Philnek a kellő ösztönzést ahhoz, hogy elvégeztessen egy DNS-vizsgálatot, amely bebizonyította, hogy valóban nem ő a gyerekek apja. – Előbb-utóbb ő is megtalálja a boldogságot – vélekedett Lou. – Először is ott van az autókereskedés, és az a legtöbb vonatkozásban elég is neki. Ami pedig engem illett – úgy érzem, a lábam előtt hever az egész világ. Mindenem megvan, és nem is lehetnék boldogabb. – Lássuk csak, mi is az a minden, Lou? Egy éjszakánként ágyba vizelő, örökké éhes gyerek, egy nagydarab, csúnya szemetes mint férj, és egy George Clooney-ról elnevezett bolondos kutya. A bolondos kutya hegyezni kezdte az egyik fülét a neve hallatán, ami szinte rögtön le is kókadt, amikor az eb, egy boldog sóhajjal, a mancsára hajtotta hatalmas fejét.

– És te mivel dicsekedhetsz, Mr. Broom? – kérdezte mosolyogva Lou. – Egy molett kis Törpilla feleséggel, aki reggelente kalácsot sütöget. – És ennél többre nem is vágyom, Mrs. Broom. Angelo mio, ti amo passionatamente. – Nem akarsz ágyba vinni, Mr. Broom? – kérdezte Shaun Casserly lánya, és smaragdzöld szemében huncutság villant. – Majd ha hazaértünk, Mrs. Broom. – Az még sokára lesz, Mr. Broom. Nem hiszem, hogy kibírom addig. – Azért csak próbáld meg. Nem fogod megbánni, ígérem – felelte Tom Broom. Nem sokkal később szabályosan elrabolta a feleségét, majd a küszöbükhöz érve könnyedén felkapta, és mint a mesebeli királyfi, elindult vele a lépcsőn, és a hálószobáig meg sem állt vele. 1. Triffid: kitalált, hatalmas méretű emberevő növény. (A ford.) 2. Broom – seprű. (A ford.) 3. Ismert angol pornófilmek. (A ford.) 4. Isteni Debra. (A ford.) 5. Angol komikus (1926–1984). (A ford.) 6. Ír komikus, színész (1926–2012). (A ford.) 7. Angol zenész. (A ford.) 8. A Brontë nővérek otthona. (A ford.) 9. Olasz származású angol bohóc (1910–1980); igazi legendának számított a cirkusz világában. (A ford.) 10. Ismert brit kutyakiképző, a „nincs rossz kutya” elv tette híressé. (A ford.) 11. Harland David Sanders, a KFC alapítója, aki Kentucky kormányzójától kapta a „Kentucky ezredes” tiszteletbeli címet. (A ford.) 12. Utalás Nigella Lawson brit szakácskönyvíróra. (A ford.) 13. Enid Blyton brit szerző gyermekregény-sorozata. (A ford.) 14. Dolly Parton száma egy háziasszonyról, aki azt hiszi, hogy egy démoni csábító el akarja venni tőle a férjét. (A ford.) 15. Kicsi walesi falu; a Guinness-rekordok könyve szerint a leghosszabb nevű brit település. (A ford.)