AlAyA DAwn Johnson Nyárherceg

Alaya Dawn Johnson

Nyárherceg

Alaya Dawn Johnson

NYÁRHERCEG

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Alaya Dawn Johnson: The Summer Prince Arthur A. Levine Books

Copyright © 2013 by Alaya Dawn Johnson Fordította: Szujer Orsolya

Szerkesztette: Balikáné Bognár Mária

ISBN 978-615-80362-0-7 Magyarországi kiadó: Cor Leonis Kiadó Cor Leonis Films Kft . 1056 Budapest, Váci u. 56–58. Felelős kiadó: Vágási Emőke

Elérhetőség: [email protected] Weboldal: www.corleonis.hu Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu

Készült a Korrekt Nyomda Kft.-nél (www.korrektnyomda.hu) Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató

Laurennek és Alexisnek, az én Johnson nővéreimnek és örök útitársaimnak. Fedezzük fel együtt a világot, balneárióstól, mindenestül.

.

TAVASZ

Sötétségbe borult Palmares Três. Miért aludtak ki a fények? Mert azt akartam. Sötétségbe borult Palmares Três. Miért vagy egyedül? Mert elhagytalak. Sötétségbe borult Palmares Três. Hogyan tudhatom? Mert halott vagyok.

M

 ikor nyolcéves voltam, papai elvitt a parkba, hogy meg nézzem a király halálát. Először csak felnőtteket láttam, élénk kék és zöld és piros, tol­ lak­ kal és flitterekkel díszített, aranytól és ékkövektől csillogó ruhák­ban. Karneváli ruhák a karnevál napján, csak éppen a csípős kora reg­geli levegő miatt sötétebb színű kabátokkal és kendőkkel ta­kar­va. Olyannak tűnt előttem a grandék tömege, mintha orixák talál­kozójába botlottam volna bele. Nem láthattam az arcukat, a ke­ zü­ket azonban igen, ahogy összekulcsolták őket vagy épp a rózsa­ fü­zér szemeit olvasták. Néhányan virágot tartottak a kezükben, néhá­nyan gyertyát. Karneváli jelmezbe öltöztek, de sokkal csen­de­ seb­bek voltak, mint amire az előző évekből emlékeztem. A lábak és a törzsek ringtak és össze-összeütköztek, de senki sem táncolt. Né­hány férfi sírt. Életemben először láttam karnevált zene nélkül. Szorosan fogtam papai kezét. Nem nézett rám. Furcsa sóhaj futott végig a tömegen, ahogy a szél süvít el a sziklafal mellett a téli vihar közepette. Akkor egy nő hangja töltötte be a parkot, de túl fiatal, túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, mit is mond. – Nem látok semmit – rángattam papai kezét. Kisebb nehézségek árán – a körülöttünk állók előrenyomultak, annyira összepréselődve, hogy alig lehetett mozdulni – papai letérdelt mellém. – A világ már csak ilyen, June – mondta. – Tényleg nem látsz? Nem értettem, miért olyan szomorú az arca, nem értettem a tö­ meg­ben fel-felhangzó zokogást, a rideg véglegességet a város hang­ szóróiból áradó női hangban. A karneválnak gyönyörűnek és szó­ ra­koz­ta­tó­nak kellett volna lennie. De tudtam, mivel papai sosem kérdezett érdektelen dolgokról, hogy meg kell fontolnom a vála-

12

Alaya Dawn Johnson

szomat. Ha visszakozom, akkor ott hagy a földön, ahonnan nem láthatok semmit, valamint semmit sem értenék meg abból, amit hallok. Ha viszont megerősítem, az talán megváltoztatja az egész életemet. Bólintottam. Felemelt, bár a koromhoz képest nehéz voltam, és a vállára ültetett. Ha takartam is valaki elől a kilátást, senki sem szólt miatta. A holoképet az égre vetítették, pár méterrel a parkban álló embe­ rek feje fölé, nem messze a vízesésektől, ahol nyaranta mamãe­-val játszani szoktunk. Serafina királynő egy dísztelen, sziklából és fából épült terem – a főszentély – közepén állt. Szerettem a királynőt, mivel a bőre sötét volt, a haja pedig fényes és selymes. Előző júniusban még egy Serafina királynő babát is kaptam a születésnapomra. De a királynőnek ezen a napon az arca vad volt és rezdületlen; ezen a napon kardot tartott a kezében. Mellettünk egy férfi megrázta a fejét és elmormolt egy imát. Tetszett a hangzása, és azt kívántam, bárcsak vele tudnám mon­ dani. Mamãe azonban nem látogatta a városi szentélyeket, így én sem ta­nul­tam meg soha egyetlen imát sem. A holokép kiszélesedett, így már láthattuk az oltárt, aminek túlsó vége fölé városunk kicsinyített mását vetítették. A kép alatt egy meg­kötözött férfi ült. Palmares Três nagyszerű üreges piramisa úgy lebe­gett fölötte, akárcsak egy korona. Illő jelképe jelenlegi kirá­ lyunk­nak, akit éppen egy éve választottunk. – Miért van Fidel nyárkirályunk megkötözve? – kérdeztem papaitól. Megszorítottam a kezemet és finoman lepisszegett. – Csak figyelj, June! – mondta. – Őseink előtt tisztelgek – mondta ekkor Serafina. Egyszerű fehér ruhát viselt és fehér szertartási turbánt –, akik valaha rabszolgák voltak, és a hagyatékuk előtt, amiről városunk a nevét kapta. Fidel, még mindig az oltáron ülve, magabiztos hangon szólalt meg, de a válla remegett, a pupillája pedig kitágult, amitől a szeme természetellenesen feketének tűnt. – A holtak előtt tisztelgek, akik úgy hullottak el, mint a cukor-

NYÁRHERCEG

13

nád a kasza csapásaitól. A férfiak előtt tisztelgek, akik a földben nyugszanak, és a nők előtt, kiknek ereje és bölcsessége megmentett minket. – Örököse Zumbinak, a nagy királynak, kiválasztattál – mondta a királynő, a szavai ismerősen csengtek, mégsem értettem a jelentésüket. – Készen állsz áldozatot hozni ezért a nagyszerű városért? Ye­manja nevében, Oxala nevében, akit Krisztusnak is neveznek, felajánlod lelked az orixáknak? Felajánlod Palmares Três üdvéért? Fidel lassan bólintott, mintha már Yemanja óceánjában úszna. Túl fekete szeme még jobban kikerekedett, amitől kirázott a hideg. Mi biztos távolban voltunk a parkban a Nyolcas Szinten, miközben ő a Tízes Szinten ült az oltárhoz kötözve, mégis úgy éreztem, mintha egyenesen engem nézne. – Készen állok – mondta, majd végigfeküdt az oltáron. Addigra már a mellettünk álló férfi hangosan zokogott, és még papai is törölgette a szemét. Nyolcéves voltam, de még senki sem mesélt arról, mi történik a királyokkal a tél végén. Végül nem is kellett elmondania sen­ kinek. Serafina felsétált az oltárhoz vezető lépcsőkön. Bal kezével megérintette Fidel vállát, miközben jobb kezével megszorította a kard markolatát. – Azt a nőt, akit ma királynőül választasz, meg fogod jelölni – mondta Serafina –, gesztussal vagy a véreddel. Fidel bólintott. Eltelt pár másodperc. Aztán Serafina végighúzta a pengét a férfi torkán, a vágás tiszta volt, mély és visszavonhatatlan. Fidel szája kinyílt, majd ismét becsukódott, akárcsak egy partra vetett halé. Vére kilövellt testéből, beterítve Serafina kezét, ruháját és az oltárt. Ekkor már én is sírtam, de látni akartam. – Rá kell mutatnia! – mondtam ki hangosan. A gyomrom an�nyira görcsben volt, hogy azt hittem, mindjárt elhányom magam. A mellettem álló síró férfi bólintott. – Az sem baj, ha nem teszi meg, filha – szólt. – Holdév van. Így hát Serafina az egyetlen nő a teremben, akit választhatna.

14

Alaya Dawn Johnson

Nem tudom, megértettem-e akkor a szavait. Az ötéves ciklu­ sok, a választások, a királynők és az ő királyaik, a holdévek és a nap­évek – ezek irányítják az életünket, mégsem könnyű őket értel­ mezni. Főleg egy nyolcéves gyerek képtelen rá, miközben a kön­nyei csorognak annak a rettenetnek a láttán, ahogy szeretett királynője megöli a fiatal királyt. Aztán Fidelnek mégiscsak sikerült. Felemelte véres, remegő kezét, és utolsó mozdulatával elég nagy erővel csapott Serafina hasára ahhoz, hogy a becsapódás nedves hangját még a vízesés csilingelésén át is hallani lehessen. Véres kéznyom jelölte meg a királynőt, immár véglegesen és megkérdőjelezhetetlenül. A holokép Fidel testére fókuszált. Szeme halálában is tág és le­ he­tetlenül fekete maradt. Papai hazavitt. Mamãe őrjöngött és lehordta, amiért hagyta, hogy egy ilyen erőszakos szertartás szennyezze be a karneválomat. – Hagynád ünnepelni anélkül, hogy tisztában lenne vele, mit is ünnepel? – kérdezte papai. – Túl kicsi még – vitatkozott mamãe. Nagy levegőt vettem. – Fidel meg akart halni? – kérdeztem papaitól. Komoly tekintettel nézett le rám. – Úgy hiszem, igen, June. Az áldozatával segít a városnak. – Akkor rendben van – mondtam. – Elég nagy vagyok már. Nyárkirálynak hívjuk, pedig tavasszal választjuk meg. Kora szeptember van. Gillel keresztültáncolunk a sikoltozó wakák tömegén, remélve, hogy be tudjuk ügyeskedni magunkat a stadion elülső, kötéllel elkerített részébe. Pár perc múlva a következő nyárkirályválasztás mindhárom ifjú döntőse ott lesz ugyanis a színpadon, nekünk pedig olyan közel kell kerülnünk hozzájuk, amennyire csak lehet. Még sosem láttam Enkit közelről – a ho­lo­ képek nem számítanak –, és az izgalomtól szinte vibrálok. Gil felém fordul, látja, ahogy a színpadot lesem feszülten, hátha megpillantom őket, és felnevet.

NYÁRHERCEG

15

– Még legalább öt percünk van, June! – mondja, és megfogja a kezemet, hogy előrehúzhasson. – Mi lesz, ha nem sikerül? Ha elszalasztjuk? Mi lesz, ha a kamerák nem vesznek észre minket? Gil megrántja a vállát. Tiszteletben tartja vágyódásomat a hírnév és az elismerés után, de nem osztozik velem rajta. Ez egyike an­nak a több száz dolognak, amit imádok benne. – Nem számít, hogy ők látják-e – szól, rámutatva a színpad körül zümmögő hüvelykujjnyi kamerarobotok felhőjére. – Csak az számít, hogy ő látja-e. Ő. Enki. Mély levegőt veszek és megtapogatom a zsebem, hogy érezzem a becsempészett, hordozható holokivetítő megnyugtató súlyát. Alig egy hete cseleztük ki az őrrobotokat a Gria térnél, hogy képeket, sablonokat fújhassunk az egyik irodaépület falára, de ilyen merész dologgal, mint amire most készülünk, még sosem próbálkoztunk. Még sosem játszottam arra, hogy felfedjenek. Ó, persze mindig megvolt rá az esély, hogy egy őrrobot elkap, elkábít, aztán egy cellában ébredek a maszkom nélkül a Kettes Szinten, de azért nem vagyok hülye. Lehet, hogy nem ismerem olyan jól a várost és nem tudok úgy felszívódni egy pillanat alatt, mint egy grafiteiro a verdéből, de azért klasszisokkal jobb vagyok, mint bármelyik waka az iskolámból. Ma azonban nem akarok rejtőzködni, a jegyemet a saját neve­ men vettem, a saját pénzemen. Ma az a terv, hogy elkapjanak minket. Anya és Yaha Néne nem fognak neki örülni, de ők nem is örül­nek soha semminek. Úgy gondolok a ránk váró eseményekre, mint a mi nagy leleplezésünkre – ha összejön, most először fogja látni az egész város a művemet. A stadion az alsóbb szintek büszkesége – a többtucatnyi gömb alakú csomópont egyikében épült, melyek a mi üreges piramisunk belső szerkezetét adják. Átlátszó kupola húzódik felettünk, elég magasan ahhoz, hogy egyes napokon leheletfinom felhők képződjenek benne, eltakarva a felettünk terpeszkedő pulzáló, ragyogó várost. Ebből a szögből látni lehet, ahogy szállítókapszulák sokasága keresztülszáguld a csövek csillámló hálózatán, akárcsak vala-

16

Alaya Dawn Johnson

miféle ezüstszínű vér a ragyogó, háromszöget formáló artériákon. Jobbra és balra hatalmas kertekkel, boltokkal és házakkal szegélyezett óriás támasztóbordák feszülnek. Teljesen lenyűgöz a látvány, ami számomra eddig inkább játékfilmekből volt ismerős, semmint személyes tapasztalatból. Bár egész életemben itt éltem, napközben nem sok időt töltök az alsóbb szinteken. Ahhoz vagyok szokva, hogy Palmares Três ragyogó piramisának hálózatát egy sokkal maga­sabb nézőpontból lássam. Két őr áll a különleges ülőhelyeket a tömegtől elválasztó bársonyfüggöny előtt. A mostohaanyám Néne, kormányunk egyik feltörekvő csillaga. Megkérhettem volna, hogy segítsen bejutni ide, de akkor megtudja, hogy Gillel lógunk a suliból, csak hogy láthassuk a műsort. Még a gondolatát sem bírtam volna elviselni egy újabb végtelen vitának anyával, ahol Yaha Néne játssza a frusztrált békebíró szerepét. Igazából egyikőjüket sem tudom elviselni. Úgyhogy Gillel improvizálnunk kell. A gondolatra elvigyorodok, az aggodalmam pedig elszáll, és átveszi helyét a veszély és a felszabadulás miatt érzett feszült, vibráló öröm. Az őrök jókora biztonsági fonóikkal ellenőrzik a jegyeket. Erre a részre csakis wakákat engednek be, mivel a Nénék bennünket akarnak mutatni, ahogy kérdéseket teszünk fel a következő holdévi választás jelöltjeinek. A stadionban akad pár grande is, de a tömeg nagy része még nincs harmincéves, és tisztelik is őket ezért – kitüntetés ez egy olyan városban, melyet főként száz év feletti nők irányítanak. Gil megszorítja a kezem és odalép az egyik őrhöz. Lazán átnyújtja az azonosítóját – a chip egy viharvert, piramis alakú medálba van bele­építve. Gil azóta ezt használja, mióta csak ismerem. Az őr végig­húzza az azonosítót a fonóján, aztán összeráncolja a szemöl­ dökét. – Nincs belépési engedélyed – szól. Gil alsó ajka megremeg, a szeme kikerekedik. – De hiszen megnyertem azt a nyavalyás esszépályázatot az iskolámnak! A tanárom azt mondta, mindent elrendezett. A nő felsóhajt. A másik őr, aki a későn érkezők azonosítóit ellen­ őrzi pár méternyire tőlünk, kíváncsian néz ránk.

NYÁRHERCEG

17

– Minden rendben odaát? – kérdezi. – Azt mondja, megnyert valami pályázatot. A második őr idegesen pillant a színpadra, majd odasétál hozzánk. – Mi folyik… – érdeklődik, de nekem nincs időm végighallgatni. A még várakozó öt waka szeme láttára elslisszanok az őrök mellett, akiket leköt Gil gyönyörű, esdeklő arca, és a lezárt terület túlsó felében lévő két üres ülőhelyhez sietek. Magabiztosan leülök, mintha minden jogom meglenne hozzá, hogy ott legyek, így nem is törődik velem senki. Mindenki a színpadot bámulja. Remélem, hogy a legtöbbjük Enkit támogatja. Ő az idei jelöltállítás nagy meglepetése, az új kedvenc, a gyönyörű fiú a verdéből, akire senki sem számított, hogy eljut a döntőig. Nyerni fog – nyernie kell –, de hogy biztosra mehessünk, rávettem Gilt, segítsen nekem összehozni egy jó kis projektet. Egy nagyon is nyilvános projektet. Az üvegkupola füstösszürkére vált, lassan sötétségbe borítva a sta­ diont, aztán már csak a színpad fényeit és a padlóba épített, a kijáratokhoz vezető utakat megvilágító lámpákat látom. Egy pillanattal később Gil becsusszan mellém. Az ajkába harap és megszorítja a térdem. – El sem hiszem, hogy beengedtek! – suttogom. A fejét a vállamra hajtja és mélyet sóhajt. – Ismersz, menina – mondja. – Elég megvillantanom a mosolyomat, és minden el van intézve. Belekönyöklök az oldalába. A legjobb barátom hiú, mint egy páva, de nincs is ezzel baj. Elég helyes ahhoz, hogy megtehesse. Isa Néne, a kormány legmagasabb rangú tagja Oreste királynő után, sétál fel a színpadra, lágy rivaldafényben fürödve. Ujjongás és kántálás hangja söpör végig a stadionon, lassan csengeni kezd a fülem a jelenlévő mintegy tízezer ember örömteli kiáltásaitól. Gil Enki nevét ordítja egyszerre a közelünkben ülő még vagy száz wakával, míg más frakciók Pasqual vagy Octavio nevét ismételgetik, így fejezve ki támogatásukat. Én is csatlakoznék Gilhez, de az izgalomtól alig kapok levegőt. Hetek óta tervezgetem a pro-

18

Alaya Dawn Johnson

jektemet, azóta, hogy először láttam Enkit a jelöltverseny kezde­ tekor. Isa Néne kerek arcú, telt ajkú nő, a bőre éppolyan világos, mint az enyém, a szemöldöke pedig lágy ívű és vékony, bár furcsán fakó – ez az egyetlen rajta, ami öregíti, mert ikonikus vörös turbánja alatt az arca időtlen és jólesően ismerős. Már több mint ötven éve alkirálynő – öt királynő uralkodott már Isával a jobbján, de ő maga sosem indult a királynői posztért. – Gyermekeim! – szólal meg, amikor a stadion végre elcsendesedik. – Üdvözöllek benneteket az Alonso Király Stadionban. Egy hét múlva az egész város ismét szavazni fog, hogy megválasszuk új királyunkat. Idehívtam ezen a délutánon az idei döntősöket, hogy kérdéseket tehessetek fel ezeknek a nagyszerű fiatalembereknek, akik jelöltették magukat a tisztségre. Lehet, hogy kakofonikus éljenzésünk hallatán néhány grande úgy érzi, mindjárt megsüketül, én azonban már észre sem veszem. Végre ismét uralom a hangom, és a többiekkel együtt ordítok. Még az sem számít, ha nem jön össze a projektem. Letaglóz a tudat, hogy a történelem része lehetek. Legelőször is azt kell tudnod Enkiről, hogy a bőre sötét. Sötétebb, mint a kávé, amit anyám és Yaha Néne minden reggel isznak, söté­ tebb, mint az égbolt holdtalan éjszakákon, de nem egészen olyan sötét, mint a tinta vagy a gyönyörtől kitágult pupillám. Még sosem láttam feleannyira sötét bőrű embert sem, mint ő, de Yaha Néne azt mondja, ő már látott. Yaha Néne néha elutazik a lapos­ városokba, miután ő Palmares Três nagykövete. Salvadorban is járt – már ami megmaradt belőle. Azt mondja, a legtöbb ember ott egyszerűen nem rendelkezik olyan fejlett technológiával, hogy lépést tudna tartani a mi megjelenési normánkkal. – Bár akkor sem tennék meg, ha meglenne rá a lehetőségük – teszi hozzá mindig, gőgösen legyintve a csuklójával, elhessegetve a témát. – A mi társadalmunk már elfogadja a különbözőségeket. De a laposok imádnak az elmaradottságban dagonyázni.

NYÁRHERCEG

19

Sosem értettem, mire gondol, amíg meg nem ismertem Enkit. Azt mondják, az anyja Salvadorban élt, bár nem hiszek nekik, mert láttam képeket a városról, és nem tudom elképzelni, hogy bárki is tudna ott élni. Hat hónapos terhes volt, mikor a Nénék ritkaságszámba menő letelepedési engedélyt adtak neki. Akkor már túl késő volt szinte mindenhez, leszámítva pár alapvető génmodifikációt. Kifutottak már az időből, hogy Enki külsejét a mi megjelenési normáinkhoz igazítsák, de jobb is ez így neki. Olyan sötétnek született, mint a melasz, de azért mégsem olyan sötétnek, mint a kátrány. Enki csodaszép lett, és mikor mosolyog, látni lehet, hogy ezzel tisztában is van. Talán nem annyira biztos benne, mennyire fontos is ez, de azért élvezi az imádatot, amit köszönhet neki. A második dolog, amit tudnod kell róla, hogy a verdében nőtt fel. A piramisunk tetején csodás fehér fény ragyog az öböl fölött. Ott él a királynő, a felszentelt Tízes Szinten, a néhány legfontosabb Nénével. A Nyolcas és Kilences Szinten kevésbé fontos Nénék és az ő hivatalnokaik élnek. És ez így megy tovább, egészen addig, amíg le nem érsz a piramis aljáig. Amíg le nem érsz a verdéig. Algatartályok keretezik a piramis megerősített betonalapzatát, akárcsak valamilyen óriási, hamis smaragdok – üveggömbök leheletnyi barnával és kavargó zölddel töltve. Mikor a hullámok nekik csapódnak, a tartályok megremegnek és ingadoznak. Párszor már lementem az öbölbe, csak azért, hogy lássam őket kívülről (néha kön�nyű elfelejteni, hogy van olyan, hogy kívül, pedig ezt sosem szabadna elfelejtenünk). Esténként rengeteg turistahajó jár arra­felé, hogy az utasok megbámulhassák a vörösen izzó naplementét, ahogy a sugarak visszaverődnek a fém és üveg támasztóbordákról. Azt mondják, ha elkapod a tökéletes pillanatot, az egész úgy néz ki, mintha egy orixá egy hatalmas rubintot helyezett volna a piramis tetejére. Én nem így láttam ezt. Mikor anya hozzáment Yaha Nénéhez, ő elvitt minket az öbölbe ünnepelni. De én nem rubintot láttam, hanem vért. Eláztatta a városunk öbölben fekvő hatalmas, üreges piramisát, lefolyt az oldalán, végig az óriás támasztóbordákon, a szállítókapszulákon és a kerek tereken. Nem néztem a napba – még a védőszemüveg is, amit kaptunk, elfeledve feküdt a tenyeremben.

20

Alaya Dawn Johnson

Én mindegyre a talapzatot néztem, ahol a hullámok becsapódtak és ahol inogtak az algatartályok. A tartályok közötti teraszokon ugyan­is pár tucatnyi ember állt – nevetségesen kicsinek tűntek a tá­vol­ból – és minket bámult. Senki sem integetett. Mi catingának hívjuk a bűzt, az ottaniak viszont verdének. Zöld­nek. Előtte még sosem gondoltam rá, hogy megkérdezzem, miért. Hogyan bírják azt a rettenetes bűzt? – általában inkább ez a kérdés hangzik el. Ez az a téma, amit a legszívesebben hoznak fel az időjárás mellett semmitmondó beszélgetésekben. De a piramisunk alja akkor is gyönyörű. A haldokló nap vérében fürödve a verde él. Az öböl kékje, a verde zöldje. Egy gazdag lány a hajón, aki nem kedveli az új anyját, és aki még mindig gyászolja elvesztett apját. És a fiú? Vajon ő is ott van a tömegben, és figyeli, ahogy figyelem őket? Sötétebb bőrrel a többieknél, de ragyogó fehér mosollyal, világosbarna szemekkel és tenyerekkel? Nevet rajtunk a barátaival, vagy csak néz, és azon elmélkedik, vajon ki lehetek? Enki a verdéből jött, amit azt jelenti, hogy szegénységben nőtt fel. Azt jelenti, hogy a hidrogéntermelő algák soha meg nem szűnő bűzében nőtt fel. Azt jelenti, hogy telente, amikor a tenger meghozza a szélviharokat, éjszakákat virraszt át a hullámok robaját hall­­­gat­va. Azt jelenti, hogyha feljön a verdéből és nem elég óvatos, magával hozza annak szagát, külső jegyeit és nyomorát, és ezért mindenki lenézi, megveti. A harmadik dolog, amit tudnod kell Enkiről, az, hogy meg akar halni. Nem olyanfajta fiúnak tűnik, tudom. Szinte sosem tűnnek olyannak. De nyárkirály akar lenni, és ez egyben azt is jelenti, hogy meg akar halni. Gil és én nem beszélünk erről sokat. Mi értelme lenne? Ha valaki nyárkirály lesz, az ezzel jár. Mert semmit sem számítana, hogy kit választanak királynőnek, ha nem halnának bele a választásba. De képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a napot a hajón, és a néma, majdnem mozdulatlan alakokat a ragyogó zöld közepette. Vajon milyen lehet gyönyörűvé cseperedni a verdében?