MEZİGAZDASÁGI SZEMLE. HAVI FOLYÓIRAT

MEZİGAZDASÁGI SZEMLE. HAVI FOLYÓIRAT. IV. évfolyam.

Magyar-Óvár, 1886. évi juniushó 1-jén.

VI. füzet.

A mezıgazdasági válság. A magyar gazda mai helyzete az uralkodó válság hatása alatt rendkivül nehézzé és bizonytalanná vált; mezıgazdaságunk oly küzdelmet vív, minél nehezebbet — azon idıponttól fogva, hogy európai színvonalra kezdett emelkedni — vívni még kénytelen nem volt. A gazdasági viszonyok olyannyira szomoruak, hogy nemcsak azok, akik közvetlenül foglalkoznak a mezıgazdasággal, hanem mindazok is, akik bármely mas kenyérkeresetbıl elnek es nem élvezhetik a rentier gondnélküli nyugalmát, majdnem ugyanoly mértékben szenvednek a mezıgazdasági válság okozta általános pangás alatt, mint amazok; mert az agricultura éltetı eleme az egész nagyágazatu kereskedelmi organismusnak, melynek legcsekélyebb mozzanatai is a mezıgazdasági üzem végeredményének uralma alatt állanak. Azon okok, melyek mezıgazdaságunk fejlıdését ily retrograd irányban befolyásolják, olyannyira ismeretesek s oly számtalanszor tétettek vitatkozás tárgyává úgy a napi sajtóban, mint a szakirodalomban, hogy azok újból való felsorolását szükségtelennek véljük, és teljesen fölöslegesnek tartjuk az amerikai concurrentia; a német és franczia védvámok stb, themáját e helyen újból szellıztetni: Elegendı azon, már számtalanszor constatált szomoru tényre utalnunk, hogy mindennemő productumai a mezıgazdasági nyerstermelésnek — mely utóbbi legszilárdabb oszlopa nemzeti jólétünknek, és az is fog maradni még elıreláthatlan hosszu idıkön át — oly mérvő devalvatiónak vannak alávetve, hogy a mezıgazdasági termények árának oly mérvő depressiója állott be, melynek következményeit egy agriculturállam sem lesz képes sokáig elviselni anélkül, hogy egész államszervezete nagyobb rázkódtatásoknak ne legyen kitéve. Mert az agriculturális krisist fogja követni a kereskedelmi, utóbbit pedig az államkrisis. Áll ez fıképen Magyarországra nézve, melynek legtöbb jövedelmi forrását képezi a nyerstermények kivitele, úgy mint a mezıgazdasági és ipari czikkek kicserélésének közvetitése Magyarországra és a Duna-fejedelemségekre nézve. Az igazság megkivánja, hogy egyúttal constatáljuk azon tényt, miszerint a válság beállta óta nem voltunk hiányában a jó tanácsoknak és mindenféle recipéknek, melyek részint a napi sajtó, részint a szakirodálom által közvetitettek; oly tanácsoknak, melyek követése által — az illetık szerint — az általános calamitás alól megmenekülhetnénk, illetıleg a válság szomoru következményei alól legaláb részben kivonhatnók magunkat; sajnos, oly tanácsoknak, melyek több jóakaratról, mint szakértelemrıl tettek tanuságot. Még most is olvashatjuk akár minden nap, különösen a fıvárosi lapok hasábjain, hogy a magyar mezıgazdaságra nézve csak egy szabadulási út, csak egy mentıszer létezik, t. i. belterjesebb, okszerőbb gazdálkodás és ennek segélyével nagyobb mérvü nyerstermelés, hogy a nagyobb mérvü eladás által fedezhessük az árak depressiója okozta hiányokat. Amennyire kétségtelen dolog ez, hogy az ily odadobott jelszavak naivabb természetü kedélyekre nem fognak hatás nélkül maradni, oly kevéssé fogja az, aki a mezıgazdasági üzem természetét alaposan ismeri, tagadhatni, hogy ezen széphangzásu szavak látszólag oly jó és üdvös tanácsok; sajnos, csak oly felületes közhelyeket tartalmaznak, melyek minden kenetteljes és épületes voltuk mellett csak arra alkalmasak, hogy egyrészt a gazdaközönséget tévútra vezessék és annak figyelmét radikálisabb mentıszerektıl eltereljék; másrészt, hogy a hiányzó szakértelmet takargassák. Az ily általános phrasisokkal való dobálódás annál

könnyelmőbb eljárás, minél inkább képes csak az, aki teljesen be van a mezıgazdaság üzemének titkaiba avatva; aki annak fejlıdését az utolsó éveken át nagy és beható figyelemmel kisérte megitélni, hogy mily kiválóan nagy mérvben haladt Magyarország agriculturája épp az intensitás irányában. Felületességrıl tanuskodó, sıt nevetséges azonban azt követelni, hogy a magyar mezıgazdaság ma már azon magaslaton álljon s a tökély oly fokára lett legyen emelkedett, mely Nyugat-Európa agriculturáját jellemzi. Ily követelés ellentétbe helyezné magát a nemzetgazdaságtan azon axiomájával, hogy a történet tekintet és kimélet nélkül napirendre tér egyrészt azok fölött, akik az adott viszonyokhoz képest türelmetlenül és túlserényen haladnak intensivebb irányban; másrészt azok fölött, kik félreismerve a viszonyok és koruk követelményeit, extensiv irányban hátramaradnak. Kétségtelen dolog ugyan, hogy Magyarországnak még igen sokáig és nem könnyü uton kell haladnia, míg mezıgazdasága el fogja érni az intensitás azon magas fokát, hogy képes lesz oly mennyiségü nyersterményt produkálni, mely climatikus viszonyai kedvezıtlensége daczára összhangban fog állani talajának termékenységével és szántóföldeinek kiterjedésével. Azonban fölcserélnık és eltévesztenık az okot s okozatot, ha azt gondolnánk, hogy az agricultura rentabilitása és virágzása egyenes következménye üzeme intensitásának; a calamitást csak növelhetnık, ha a túlproductio szomoru következményei ellen a nyerstermelés további szaporitás a segélyével akarunk küzdeni. A viszony éppen forditott. Kedvezı üzleti conjuncturák, a nyerstermények magas árfolyama, különösen pedig elegendıen tág piacz, úgy mint olcsó és kedvezı szállitás lehetısége — ezek azon tényezık, melyek a mezıgazdasági üzem jövedelmezıségét befolyásolják; az üzem intensitása pedig csak ezen tényezık kisérıjelként lép fel, azoknak következménye, de nem képes az ecsetelt kedvezı viszonyokat maga teremteni. Csak legnyilvánvalóbb bizonyitékai annak, hogy az agricultura valóban jövedelmezı kereseti ág: képesek arra inditani a gazdát, szolgáltatván neki egyidejüleg az arra szükséges anyagi eszközöket, hogy nagyobb mérvü beruházások útján üzemét intensivebb irányban fejleszsze. És midın képesek vagyunk mezıgazdaságunk fejlıdését illetıleg oly rendkivüli intensiv irányban való haladást felmutatni a 70-es évek folyamán, el kell ismernünk, hogy ezen haladás csakis következménye azon valóban kedvezı üzleti conjuncturáknak, melyek az elmult évtized végén és a jelen évtized elején uralták az európai piaczot. Minden okszerü vállalkozó, — akármily kereseti ágat illetıleg — csak akkor gondolhat üzletének bıvitésére, és ami jelen esetünkben majdnem ugyanaz, csak akkor határozhatja el magát nagyobb mérvü beruházásokra, ha már elızıleg kivivott anyagi sikerekre hivatkozhatik, vagy pedig ha az ily sikerek üzleti tıkéjének szaporitása folytán a legeslegbiztosabb kilátásban vannak. De mily kilátások kecsegtetik ma a magyar mezıgazdaságot? — Akármerre tekintünk a külföld felé, mindenütt a védvámok áthatlan falával és a tengerentúli legyızhetlen versenynyel állunk szemben, míg a belföldi fogyasztás nem áll semmiféle arányban productioképességünkhöz. A legjobb esetben tehát azon kilátás áll elıttünk, hogy saját zsirunkban fulladhatunk meg. Intensiv gazdálkodás! mily szép hangzatu jelszó! — Elfelejtették-e azok, akik az ily olcsó tanácsokat árulgatják, hogy aránylag az üzleti tıkéhez az extensiv üzem sokkal jövedelmezıbb szokott lenni; hogy, midın egy bizonyos határt túlléptünk, külterjes viszonyok között — amilyenek nálunk még kétségen kivül fennállanak — ezen tıke szaporitása között egyrészt, és ezen szaporodási részlet jövedelmezı volta között másrészt, forditott arány szokott fennállani; hogy tehát az általános pangás közepette nem forog fenn semmiféle inditó ok a mezıgazdaságba fektetett tıke szaporitására? Épp ezen általánosan érzett levertség, a hiányzó bátorság arra, hogy az eddig sikeresnek bizonyult uton tovább haladjunk s az ennek következtében ki nem maradható stagnatio — ezek legsajnosabb következményei a mai helyzetnek. Jellemzı dolog, hogy ma,

midın elıször tesz tanuságot a magyar pénzpiacz pénzbıségrıl, midın az állam hitele alig remélt módon növekedett és erısbödött, hogy éppen ma oly csekély a magyar agricultura jövedelmezıségébe vetett bizalom, hogy nemcsak szorosan vett mezıgazdasági hitelrıl szó nincsen, hanem még a földbirtok és bérletek árának néhány év óta tapasztalt emelkedésével szemben máris egy a válság okozta helyzetre támaszkodó erıs reactio elıjelei mutatkoznak. Végre honnan vegyük a tıkét, melyet a gazdaság intensivebb irányban való fejlesztése igényel? A mezıgazdaság mely ágának jövedelme fordíttassék e czélra? Vajjon a gabonatermelés vagy állattenyésztés képezik-e ezen jövedelemforrásokat? Vajjon áll-e végre gazdáinknak oly olcsó hitel rendelkezésükre, mely arra csábíthatná ıket, hogy azt a legszükségesebb esetek kivételével igénybe vegyék? Azt válaszolhatnák, hogy létezik a tıke intensitásán kivül még egy más módja a belterjes üzemnek, ugyanis a munka intensitása; de ez hazai viszonyaink között komoly ellenvetésnek el nem fogadható. Egyrészt mert nem rendelkezünk elegendı számu munkáskézzel, másrészt mert alig vagyunk képesek még csekély számu munkásainkat is egész éven át foglalkoztatni, úgy, hogy nyáron át oly exorbitans magas napszámot vagyunk kénytelenek fizetni, miszerint népünk a nyári keresetbıl legyen képes télen át megélni. Létezik-e végre még csak egy ország is Európában, ahol aránylag a rendelkezésre álló tıkéhez hasonló mértékben terjedtek el a különbözı gazdasági gépek az utolsó évtized folyamában? Nem láthatjuk-e ebben világos bizonyitékát annak, hogy hazánkban az összes rendelkezésünkre álló emberi munkaerı nem képes a mezıgazdaság nyári szükségletét fedezni, és hogy ezen munkaerı felhasználását illetıleg elértük a legvégsı, Magyarország aránylag gyér népessége adta, át nem léphetı határát? A munka intensitása nálunk tehát csak a gépek újból való szaporitása által érhetı el, amire ismét pénz kell, úgy, hogy a munka intensitása nálunk congruens a tıke intensitásával. Miután pedig a világpiacz jelenleg el van elıttünk zárva, és miután a jövıre való kilátások sem olyanok, hogy a helyzet egyhamari változása iránt alapos reményeket táplálhatnánk: oda kell törekednünk, hogy ezen piaczot saját hazánk határai közt magunk terményei számára részben visszahódítsuk, részben megalkossuk; visszahódítsuk oly czikkek számára, melyeket magunk is produkálhatunk, melyeket eddig azonban a külföldrıl hoztunk be; megalkossuk pedig olyformán, hogy népünknek szakadatlan kenyérkeresetet nyújtva, azt nagyobb megélhetési és culturális igények számára fogékonynyá tegyük, emelvén ily módon egyrészt közvetlenül a fogyasztást, másrészt közvetve azáltal, hogy a biztos kenyérkereset és a rendesebb, magasb igényeknek megfelelı életmód nem maradhat jótékony hatás nélkül a népesség szaporodására. E czél — talán nem is kell mondanunk — csak egy uton érhetı el; ugyanis a honi ipar fejlesztése és támogatása által, elsı sorban pedig az úgynevezett mezıgazdasági iparágak felkarolása által, melyek éppen azon körülmény folytán, hogy csak az év egy részében veszik igénybe a munkáserıt, hivatva vannak addig, míg népességünk eléggé szaporodott, az átmenetet a tisztán agricultur-állam és a magasabb rendü iparállam közt közvetiteni. Sajnos világot vet azonban hazai iparunk állapotára, hogy még e téren sem vagyunk képesek — a szeszgyártmányok kivételével — saját piaczunk szükségletét fedezni, holott Magyarország geograhiai fekvésénél fogva elsı sorban volna hivatva a kelet piaczai approvisionálására. Ezen iparágak legfontosabbjai, fıképen a mezıgazdasági üzemre való kihatásnk folytán: a czukor-, sör- és szeszgyártás. Hazánk be- és kivitele -a czukrot, szeszt és sört illetıleg — a következı adatokból látható (az 1884-ki árúforgalmi hivatalos statistikai kimntatások szerint):

Ezen adatokból az tünik ki, hogy Magyarország évenkint saját productióját korülbelül 150.000 q czukorral és 90.000 q sörrel kénytelen pótolni, hogy saját szükségletét fedezhesse; hogy mérlege tehát passiv két oly fontos ipari czikknél, melyhez szükséges nyersanyagot mezıgazdasága bıven szolgáltathatna. A czukorkérdés bıvebb taglalását más alkalomra halasztván, ki kell még e helyen emelnünk, hogy a fenti adatok szerint, ha csak honi piaczunk visszaszerzése lebegne is szemünk elıtt, kétszer annyi czukorgyár és jóval több sörgyár állhatna fenn hazánkban, mint amennyi jelenleg mőködik. De ha továbbá tekintetbe veszszük azt, hogy a kiviteli rovat alatt kitüntetett 193.234 q czukor és 22.749 q sör leginkább a kelet felé, fıképen pedig a Balkán félsziget felé exportáltatik, és hogy hazánk geographiai fekvésénél fogva ezen kivitelt illetıleg támadható concurrentia esetében sokkal kedvezıbb helyzetben lenne hazai iparunk, mint péld. a cseh- vagy morvaországi: akkor nem tarthatjuk lehetetlennek, hogy ezen iparágak némi állami védelem részesitése mellett képesek volnánk hazai piaczunk visszahóditásán kívül a keleti piacznak a Balkán félszigetre esı részét is honi gyártmányaink számára megszerezni. Mert alapúl véve a jelenlegi fogyasztást — mely mindenesetre még fokozódásra képes — és tekintetbe véve egyrészt, hogy úgy hazánk nyugati, mint észak-keleti részén kitünı répa- és árpatalajjal úgy, mint elegendı munkáskézzel rendelkezünk; másrészt, hogy a Duna és a lelet felé vezetı vasútvonalak segítségével az olcsó szállitás lehetısége meg van adva, nem zárkózhatunk el azon meggyızıdés elıl, hogy a Balkán félsziget — tisztán nemzetgazdaságtani szempontból véve — a mi hatalmi sphaeránakba tartozik, és hogy az ottani piaczot, ahelyett hogy az a mi monopoliumunkat képezné, mások usurpálják tılünk. A hazánk és Ausztria közt fennálló, a kiegyezés neve alatt ismeretes szerzıdésnek az indirect fogyasztási adókra vonatkozó tételei folytán Magyarország évenkint 2 —3 millió forinttal károsul; 1) de — amint igen helyesen jegyzi meg gróf Zichy Jenı — „ha szemet húnyhatunk is amaz évenkinti 2 — 3 millió forintra, mely öszszeggel Ausztria még akkor is adósunk marad, ha a czukornál és sörnél szenvedett kárunkat a szesznél nyert elınynyel szembe állíthatjuk: azon sokkal nagyobb nemzetgazdasági kárunkat, melyet az indirect adók közös rendszere folytán mezıgazdaságunk és iparunk szenved, már éppen semmisem pótolhatja. Éppen a mondott iparágak vannak arra hivatva, hogy mezıgazdaságunk intensiv őzhetését közvetítsék, s ha ezen iparágak lendületes fejlıdése megbéníttatik, azáltal egész

1

) „A vámszövetség kérdéseinek megoldásáról. ”Irta gróf Zichy Jenı. Budapest, 1886. 39 —40. 1.

mezıgazdaságunk fejlıdése tétetik lehetetlenné, egész mezıgazdaságunk itéltetik stagnatióra és örökös kiskoruságra.” Ezen iparágak terjedése és erısbödése azonban nemcsak azon direct elınynyel járna, hogy új jövedelmi forrás nyilna mezıgazdaságunk számára, hanem indirecte azáltal is documentálnák üdvös hatásukat, hogy a szántóföld egy részét a gabonatermelés alól elvonnák. Ezen, a mezıgazdaság úgynevezett mellék-iparágai, ha a kezdet nehézségei kellı állami védelem segítségével legyızetnének, ugyanannak fontos támogatóivá válhatnának, és itt látjuk azon archimedesi pontot, melyre támaszkodva lassankint a nemzetgazdasági fejlıdés azon magasabb fokára emelkedhetnék, melyet az industrialismus jellegez. A czukorrépa pedig különösen volna hivatva hazánk kötöttebb talajain azon rendkivüli fontos és üdvös feladatot teljesiteni, melyet a dohánytermelés vállalt magára a könnyebb szerkezetü talajokon. Akik mezıgazdaságunk virágzását szivükön hordják, azok másutt keressék tehát a válság elleni gyógyszereket, mint az üzemnek jelenleg még uralkodó intensitása hiányában és a termelés csekély voltában. Mindkettı nem ok, hanejm csak jelenség. A belterjességet és az ezzel járó, a területhez arányositott nagyobb productiót sem elhamarkodni, sem erıltetni nem lehet — a nemzeti vagyonban való nagyobb veszteség nélkül; hanem mindkettı oly dolog, mely a lassu, de folytatólagos haladás útján egészen magától fejlıdik, ha válságok és az ezek által elıidézett stagnatio ezen haladást meg nem gátolják. Hogy a válság pedig nagyobb mérveket ne öltsön, hanem minél elıbb megszünjön és minél ritkábban ismétlıdhessék, arra hazánknak elsı sorban piaczra van szüksége terményei számára, — oly piaczra, melynek megszerzését a mondottak alapján nem vélhetjük lehetetlennek. Dr Herzog Oszkár. * * * Elvünk lévén, hogy a „Mezıgazdasági Szemlé”-ben oly fejtegetéseknek is tért nyissunk, amelyekkel vagy egészben vagy részben nem értünk egyet, — feltéve, hogy objective vannak irva; — tisztelt munkatársunk jelen közleményét is szivesen befogadtuk, habár annak elsı részét nem irnók alá. A „Mezıgazdasági Szemle” is azon lapok közé tartozik, amelyek azt tanácsolják a magyar gazdának, hogy igyekezzék a belterjes gazdálkodásra áttérni. Tisztelt munkatársunk bármennyire kikel is ezen tanács ellen, végeredményében szintén csak azt ajánlja; mert a mezıgazdasági ipar, különösen a czukorrépatermelés, extensive nem őzhetı. Igaz, hogy ı fıleg a termelés fokozására irányuló belterjesség ellen szólal fel és ezt nem tartja czélszerünek. Azt hiszszük azonban, hogy tisztelt munkatársunk egy nézeten van velünk, ha azt mondjuk, hogy a belterjességnek is különbözı foka van. Aki azt tanácsolná a magyar gazdának, hogy őzzön oly gazdálkodást, mint amilyen például Magdeburg környékén divik, az bizonyára rosz tanácsot adna. De részünkrıl most is azt tartjuk, hogy a magyar gazdának lassankint és fokozatosan át kell térnie a belterjesebb gazdálkodásra. Az Alföldön például sokkal extensivebb gazdálkodás divik, általánosságban, mint a Dunán túl; kevesebb az állat, kevesebb a trágya és hiányosabb a mívelés. Az Alföldre tehát egyelıre elegendınek — de másrészt szükségesnek is — tartjuk, ha a belterjesség azon fokára törekszik, amelyen már a Dunántúl van. A Dunántúl ismét lassankint és fokozatosan közeledhetik a nyugati országok gazdálkodási módjához; annyiban, hogy a haszonállattartást fokozza, nem szorítkozik pusztán gabonatermesztésre stb. Ezeket szükségesnek tartottuk tisztelt olvasóink tájékozására elmondani, legkevésbé sem akartuk azonban ezzel a fent közölt czikk értékét csorbitani, amelynek második részével különben teljesen egyetértünk. A szerkesztıség.