L. RITÓK NÓRA
A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2011
TARTALOMJEGYZÉK 2011 154. Megint együtt ................................................................................................................ 6 155. A tenni akarás ............................................................................................................... 8 156. A csoda ....................................................................................................................... 10 157. Télen, egy szobában .................................................................................................. 12 158. A sztereotípiák mentén ............................................................................................. 14 159. Ösztöndíj cigánygyerekeknek ................................................................................... 16 160. Gyógyszer nélkül ........................................................................................................ 18 161. Állami gondozásban .................................................................................................. 20 162. Siker ........................................................................................................................... 22 163. Kívül is, belül is .......................................................................................................... 24 164. Tűzeset ....................................................................................................................... 26 165. Fokozatok................................................................................................................... 28 166. Két gyerek .................................................................................................................. 30 167. Helyzetjelentés .......................................................................................................... 32 168. Három asszony .......................................................................................................... 34 169. Működik ..................................................................................................................... 36 170. A behajtó cég ............................................................................................................. 38 171. Ösztöndíjötlet ............................................................................................................. 40 172. Még mindig a falopás ................................................................................................ 42 173. Magántanuló.............................................................................................................. 44 174. Segítségnyújtás ......................................................................................................... 46 175. Patkányok .................................................................................................................. 48 176. Vállalkozás ................................................................................................................. 50 177. A cigány nyelvről ........................................................................................................ 52
178. Veteményeskert......................................................................................................... 54 179. Kényszerítés? ............................................................................................................ 56 180. Ügyintézés telefonon ................................................................................................. 58 181. Vízfogyasztás ............................................................................................................. 60 182. Megint a „C” osztályok? ............................................................................................ 62 183. Melegétel ................................................................................................................... 64 184. Beiratás ...................................................................................................................... 66 185. Civil kontroll ............................................................................................................... 68 186. Ki jogosult támogatásra? .......................................................................................... 70 187. Mi újság a kiskertekben? .......................................................................................... 72 188. Családgondozás ........................................................................................................ 74 189. Gyerekhalál ................................................................................................................ 76 190. Romafelzárkóztatás .................................................................................................. 78 191. Együtt, anyák napján ................................................................................................. 80 192. A betelepülők ............................................................................................................. 82 193. A baba ........................................................................................................................ 84 194. Vágyak és esélyek ..................................................................................................... 86 195. Bizalom ...................................................................................................................... 88 196. Vállalások ................................................................................................................... 90 197. Megint a szegregált iskolák ...................................................................................... 92 198. Az ének ....................................................................................................................... 94 199. Az utazás .................................................................................................................... 96 200. Velük, másképp ......................................................................................................... 98 201. Önuralom ................................................................................................................. 100 202. Autóval, vonattal ...................................................................................................... 102 203. Olvasnivaló ............................................................................................................... 104 204. A fiú .......................................................................................................................... 106 205. Élelmiszerosztás ...................................................................................................... 108
206. Csak a cigányok? ..................................................................................................... 110 207. Megint vissza ........................................................................................................... 112 208. Orvosi vizsgálat ........................................................................................................ 114 209. Beosztással lehet? .................................................................................................. 116 210. A másik oldal ........................................................................................................... 118 211. Nem lehet mindenkin segíteni ............................................................................... 120 212. Egy szép nap ............................................................................................................ 122 213. Nyári ügyek .............................................................................................................. 124 214. Telefonok ................................................................................................................. 126 215. Mi a helyzet a határon túl? ..................................................................................... 128 216. Minden gyerek lakjon jól! ........................................................................................ 130 217. Iskolakezdés ............................................................................................................ 132 218. Népszaporulat ......................................................................................................... 134 219. A hatalom varázsa ................................................................................................... 136 220. Összefogás ............................................................................................................... 138 221. Megint az áram........................................................................................................ 140 222. Munka ...................................................................................................................... 142 223. Önfenntartás ............................................................................................................ 144 224. Szolidaritás .............................................................................................................. 146 225. Egy álom ................................................................................................................... 148 226. Tehetség .................................................................................................................. 150 227. Egyre összébb csúszva ........................................................................................... 152 228. Megerősítések ......................................................................................................... 154 229. Szökésben újra ........................................................................................................ 156 230. Kis körút ................................................................................................................... 158 231. Eredmények ............................................................................................................. 160 232. Egy család ................................................................................................................ 162 233. Boltocskázás ............................................................................................................ 164
234. A rászorultság értelmezése .................................................................................... 166 235. Kendőzés ................................................................................................................. 168 236. Hideg Van ................................................................................................................. 170 237. Iskolai konfliktusok ................................................................................................. 172 238. Magántanuló............................................................................................................ 174 239. Malacok.................................................................................................................... 176 240. Miért kellünk? .......................................................................................................... 178 241. Halottaink................................................................................................................. 180 242. Az óvodáskor............................................................................................................ 182 243. 16 év ........................................................................................................................ 184 244. Tanult tehetetlenség ............................................................................................... 186 245. Törvénnyel lehet? .................................................................................................... 188 247. Ki teszi meg értük?.................................................................................................. 190 247. Szomorúszemű ........................................................................................................ 192 248. Egyházak és cigányok ............................................................................................. 194 249. Kinek kell jobban a segítség?................................................................................. 196 250. Ne segítsünk? .......................................................................................................... 198 251. Helyzetek, megoldások ........................................................................................... 200 252. Mikulás..................................................................................................................... 202 253. Fekete-fehér............................................................................................................. 204 254. Nagycsalád .............................................................................................................. 206 255. A közösség erejével ................................................................................................. 208 256. Az ünnep .................................................................................................................. 210 257. Felzárkóztatás, vagy esélyteremtés ....................................................................... 212 258. Jövőkép .................................................................................................................... 214
154. MEGINT EGYÜTT 2011. január 03. Öt hétig volt szökésben. Már mindenfélét lehetett hallani róla. Aztán visszajött. Egy rendőrt kért meg, hogy vigye vissza. Mert úgy tudja, hogy körözik. A rendőr leellenőrizte. Aztán visszahozta. Engem is becsapott. Nem először. Öt hétig nem hívott, pedig tudja a számom fejből is. Semmit sem tudtam róla. Volt, aki azt mondta, előlem is bujkál. Ez esett a legrosszabbul. Amikor visszajött, megölelt, és nem magyarázkodott. Azt mondta, majd meglátom, hogy más lesz. Nem szökik többé, nem fogja kikérni a zsebpénzét sem, hogy ne legyen pénze buszjegyre, ne is essen kísértésbe, inkább összegyűjti, és majd segít vele a szegényeken. Mert ő is ezt akarja csinálni majd. A szökése alatt mindenfele megfordult. Bejárta a rokonságot, Pesttől a környező falvakig, volt otthon, aztán megint el, utána újra az anyjánál. De sehol sem kellett. Szerencsére nem talált olyat, aki ismeretlenként otthont adott volna neki. Akinek kellett volna. Nem is értem, hogy úszta meg. De sikerült neki. Épp az egyik rokonnál volt, csúszkált a kisebbekkel a jégen, amikor a rendőrautó megállt mellettük. Figyelmeztette a gyerekeket, hogy veszélyes, közel a folyó, belecsúszhatnak. Akkor érezte úgy, hogy elég volt. Vissza akar menni oda, ahonnan elszökött. Ahonnan úgy érezte, el kell mennie. Mert máshol jobb. De nem úgy alakult, ahogy vágyott rá. Amikor a nevét kérdezték, már nem hazudott. Mondta, hogy szökésben van, és melyik lakásotthon lakója. Visszakerült hát. Hozta a fejtetveket, amiket szétszórt az otthonban, majd az iskolában is. De kitisztázták. Kapott két ötöst és egy hármast a suliban. Aztán jött a karácsony. Csak én látogattam meg és vittem neki karácsonyi ajándékot. Amit ott kapott, az nem számított. Mert azt mindegyikük megkapta. Ott az a valami, ha valaki kintről kap. Családtól, mástól. Az ünnepen, a téli szünetben többször hívtam telefonon. A harmadik beszélgetésünkkor elmondta, hogy az anyja nem hívja. Nem kívánt neki sem boldog karácsonyt, sem boldog újévet. Amióta visszament, nem is beszéltek. Nem keresi. Sosem. Később már dühös volt rá. Aztán már csak keserű. Azt mondta, nem érdekli. Tudom, hogy nem igaz. A többiek nem voltak az otthonban a szünet alatt. Volt, aki Hollandiába mehetett. Mást hazavittek az ünnepre. Ő maradt. Egyszer elengedték az egyik nagylánnyal a szomszéd faluba, látogatóba. Mindent összeivott, hányásig. Undorodott. Mondta, többé nem teszi. Ezt sem. Most verseket másol, és ír is, magától. Szerdán mutatja meg nekem. Nem tudom, mi lesz vele. Nem tudom, hogy képes leszek e elég akaratot adni neki. Tudja, mit akar, de nem bír végigmenni a hozzá vezető úton. És én nem mehetek végig helyette.
A lakásotthon nem tudja megtartani. Sem őt, sem azt a másikat, aki más faluból, hat hónapos terhesen újra visszaszökött ahhoz, aki előtte megverte, megalázta. Újra visszament. Pedig megesküdött, nem teszi többé. Mégis ment, mert valami miatt ott, a nélkülözésben, a bűnözésben, a bizonytalanságban is jobb volt neki, mint emitt, ahol mindene megvolt. Nem jól van ez. Sokszor gondolkodom az állami gondozáson. Hogy mikor jobb, és kinek. Dühös voltam, mikor szóltam, tudom, hogy hol van, és senki sem ment érte. Fölösleges benzinköltség, mondták. Úgysem lehet velük mit csinálni. Már megértem a tehetetlenségüket. Most egy darabig otthon lesz, de érzem, megismétlődik majd ez az egész újra, és újra. De akkor sem lehet így hagyni. Beletörődni a bizonytalanságukba, gyökértelenségükbe, gyengeségükbe. Elfogadni a saját tehetetlenségünket. Csak tudnám, hogy kellene tovább vele. Még mindig nem bírom feladni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/03/megint-egyutt/
155. A TENNI AKARÁS 2011. január 08. Sokszor töri derékba egy-egy család életét baleset, tragédia. De sokan hihetetlen tenni akarással próbálnak talpra állni. Ha sikerül. Ám néha úgy néz ki, lehetetlen. Az utcában leginkább cigányok laknak. Errefelé nem túl drágák a házak. Ezért kerülnek néha ide olyan családok is, akik csak ezt tudják megfizetni. Az utca végéig ritkán jutok el. Túl sokan vannak előrébb, akiket meg kell látogatnunk. De a héten végre sikerül. Kollégáim már jártak itt, és én is nagyon szerettem volna már megnézni a koraszülött kisbabát. Az asszony a kapuig jön elém. Bicegve, egyik lába láthatóan deformált. Belépünk a házba. Átmegyünk a konyhán, az errefelé megszokott hideg, sötétség, szegénység fogad. A szobában sincs sokkal melegebb. A pici felöltöztetve, nyakig bebugyolálva, a babakocsiban. Belekukkantok a ruhakupacba: csak egy édes kis arcocska látszik, nyugodtan alszik. „Már három és fél kiló”…mondja az anyuka. Lassan gyarapszik. Érdeklődöm, mikor gyújtott be. Már órák óta kínlódom, mondja, nem nagyon van papírom, és a fa is nedves. A kályha mellett kis kupacban ujjnyi vastag, nyers ágak. Kérdezem, honnan veszi. „Innen, a ház körül gyűjtöm.”- hangzik a válasz. „Van még bőven, megyek mindig, fejszével, összevágom, behozom, eltüzelem. Aztán hozok másikat. A kicsi, meg a lábam miatt nem tudok messzire menni.” Érdeklődöm, mi történt velük, egyáltalán hogy kerültek ide, hogy élnek? Kicsit pironkodva, szégyenkezve kezdi e történetüket. Romániában éltek, a határ másik oldalán. Három nagyobb gyermekük is van, 14, 11 és 9 évesek. Dolgoztak, betanított munkásként, megéltek. Akkor jött a baleset. A motorral. Ketten ültek rajta, a férje és ő. Egy teherautó ütötte el őket. Ő sérült súlyosabban. A lábát már sosem lehet helyrehozni, pedig többször műtötték. Pár métert meg tud tenni, mondjuk az utcai kútig, vízért. Ezért is örült a babakocsinak, amit küldtem: a mankóval nem tudja vinni is a kicsit, ha menni kell valahova. A férje is megsérült. Elvesztették a munkájukat. A kórházi kezelés hosszúra nyúlt, a gyerekeket a férj szülei vállalták el, már Magyarországon. Ők a gyerekek gyámjai, mert így lehetett iskola, minden. Amikor már a kórház nem segíthetett, és el kellett fogadni a helyzetet, akkor vették ezt a házat. Nem került sokba. Ideköltöztek. Szeretnék újrakezdeni, és majd a többi gyereket is idehozni. De még nem megy. A férj munkát kapott egy másik gyárban. Vettek egy használt motort, azzal járt át Nagyváradra. 24 km-re. De a tavalyi tél kemény heteiben nem tudott. A hó miatt. Hamar elbocsátották. Aztán kapott egy másik állást. Fele annyi pénzért, de legalább van. Most cipőtalpakat csinál. 40 ezret kap havonta, ha átszámoljuk forintra. Csak most nem jó a motor. Ezen a télen biciklivel kell járnia. Fél négykor kelnek, hogy ottani idő szerint 7-re odaérjen. A munka után ugyanígy haza. Beleborzongok. Hiszen a héten mínusz 15 fok is volt. „Muszáj mennie. Máskülönben nem tudnánk megélni.”- mondja az asszony. Itt a pici is.
Kérdezem, szoptatja e. Sajnos már nincs teje. Honnan is lenne? Ki sem számolom, mennyi jut egy napra. Tápszer van, reméli, elég lesz még a hétvégére. Most nincsen pénzük már, de a férje kap egy kis étkezési utalványt, szerencsére el tudja adni, és abból majd vesznek. Minden hónapban ilyenkor szokta megkapni…Bizakodva beszél. Nem tudom, hogy bírnak ki ennyit. Én már feladtam volna. A szobában szegénység, de tisztaság, rend. Megkérdezi, baj e, ha lekapcsolja a villanyt. Csak miattunk kapcsolta fel…Az egyik szekrényen könyvek sorakoznak. Ebben a sorsban, amit most megismertem, torokszorító a látványuk. Azt sem tudom, hol kezdjem. Az asszony szokatlan módon semmit nem kér. Csak lesütött szemmel áll. Talán a legfontosabb a tápszer. És a pelenka. Hétfőn. Valami fa is kellene. Hogy egy kicsit melegebb legyen. És a motor. Meg kellene tudnom, mi hiányzik hozzá, hogy újra működőképes legyen. Segítenem kell. Muszáj. Itt nem a motiváltsággal, küzdeni akarással van a baj. A sors hozta bajokkal, kilátástalan helyzettel. Azzal, hogy értelmes, dolgos emberek kerülnek nyomorba, küzdenek drámai módon az életért. A gyermekeikért. Évek óta. Esélytelenül. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/08/a-tenni-akaras/
156. A CSODA 2011. január 11. Ritkán sírok. Előttük meg végképp nem. Nekem erőt kell mutatnom, reményt. Nem sírhatok. De ma muszáj volt. Én sem bírtam. A decemberi szomorú történet, a csőd szélére jutott családdal, az öngyilkossági kísérlet utáni anyával, a sérült gyerekekkel, ugyanis folytatódott. Karácsony előtt még beszéltem velük. Blöfföltem. Hogy az ünnep után keresünk megoldást. Lesz. Biztosan. Csak ne adják fel. Reményt adtam nekik, de magam sem láttam a kiutat. Fogalmam sem volt, hogyan oldjuk meg. Túl sok tartozás halmozódott fel. Ennyit nem tudunk egy családra szánni. Még akkor sem, ha nagyon megérdemlik. Ennyiből egy fél falu napi gondjait rendezni lehet… De tudtam, éreztem, ki tudunk majd találni valamit. Jött pár levél a blog megjelenése után. Volt, aki adósságátcsoportosításban ajánlott segítséget. Más 5-10 ezer Ft-ot. Mert több neki sincs. Volt, aki csak megosztotta velem, hogy ő is hasonló cipőben jár. Aztán az ünnep után jött egy email. Nem hittem a szememnek. Nem hittem, hogy ilyen csoda megtörténhet. Egy házaspár írt. Hogy ők segítenének a családnak. Fiatalok. Nem gazdagok. Átlagos, dolgozó fiatalok. Egyszerűen csak átérzik a család baját, és segíteni szeretnének. Kicsit aggódnak, elég lesz e majd ez, nem kerül-e újra adósságcsapdába a család. De bizakodnak, hogy nem, és szívesen segítenek. Már eldöntötték. Fura ez. Annyi jó érzésű embert ad nekem ez a blog, hogy nem győzök elég hálás lenni a sorsnak. A segítőkészség, a jóindulat nekem is erőt ad, hogy tovább csináljam. Biztos, hogy jó a világ. Csak sokan elfelejtik a napi gondokban, rohanásban. Aztán olvasnak valamit, belegondolnak, és segítenek. És ettől jó érzésük lesz. Lehet is. Mert emberi dolgot tettek. Szeretetet, segítséget, gondoskodást adtak. Azoknak, akik magukra maradtak a bajban. Olyan bajban, amibe mindannyian bekerülhetünk. Mert a nyomor nem válogat. Megkezdtük hát a munkát. Áttekintettük a család tartozását, lepontosítottuk az elmaradásokat, feltérképeztük a jövedelmet, a lehetőségeket, hogy folytatható, vihető legyen az élet tovább, okosabban, ügyesebben, elkerülve a tartozások felhalmozódását. Többször ültünk le. Még nem mertek örülni. Aztán tegnap átutaltuk a tartozás nagy részét, ma pedig a végét. Úgy beszéltük meg, bejönnek a suliba, a foglalkozás végén, elhozzák a levelet, amit írtak az adományozóknak, én is odaadom az övékét, és aláírjuk a szerződést az alapítvánnyal a későbbiekről. Jöttek is, ahogy megállapodtunk, pár perccel az órám vége előtt. Elolvastuk a leveleket, megbeszéltük a továbbiakat, értelmeztük, aláírtuk a szerződést. A végén a kezemet nyújtottam. Hogy kézfogással is megpecsételjük a csodát. Hogy sok sikert kívánjak nekik. A férfi eddig bírta. Amíg tárgyaltunk, napokig, végig nagyon figyelmes, udvarias volt, és tartotta magát. Most nem ment tovább. Sírva fakadt. Szégyenlősen, ahogy csak a férfiak
tudnak sírni. Ahogy az apák. Az asszony a nyakamba borult. És én sem bírtam könnyek nélkül. A teremben csend lett. A gyerekek rémülten néztek bennünket, a három összekapaszkodott felnőttet, ahogy sírnak. Nem értették. Ne is értsék meg soha. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/11/a-csoda/
157. TÉLEN, EGY SZOBÁBAN 2011. január 15. A tél mindig ilyen. Mindenki bezsúfolódik egy szobába. A fűtés miatt. Mindig mondják, hogy épp most vesznek másik kályhát, mert a másik helyiséget is fűteni akarják, de a helyzet mindig marad tavaszig. Mert a telet túl kell élni. És egy kályhát még éppen el tudnak látni fával, kettőt már lehetetlen. Most kicsit könnyebb, mert melegedett az idő, de fűtés nélkül most sem lehet meglenni. Pár házban a konyhát fűtik, onnan megy a meleg a szobába, amennyi tud. A legszegényebbeknél ilyenkor a konyha is bekerül a szobába. Azért nem kell nagy dologra gondolni. Csak a fazékra, amiben a kályha tetején megfő az étel. Ha nagy a hideg, a fűtetlen konyhában megfagy reggelre a víz a műanyag flakonban. Attól nem kell félni, hogy a vízvezeték szétfagy. Nincs bent a víz a házak többségében. Látogatóba megyek az egyik családhoz. Nemrég köttettük vissza a villanyt, sok évig elektromosság nélkül éltek. Könnyen megismerem a házat. A háztetőn a rozsdaette fémrúd mellett ott van az új, a fényes, amihez már vezeték is csatlakozik. A hosszú, leromlott állagú parasztház néptelennek tűnik. Aztán a ház végén a kiteregetett ruhák sejtetik, ott a lakótér, legalábbis most, télen. Az asszony elém jön, beinvitál. Átmegyünk egy hideg, konyhának használt helyiségen. A dirib-darab linóleumok frissen felmosva csillognak. A szobában a férj éppen egy tv-t próbálgat. Most már ez is lehet. Talán ez hiányzott nekik legjobban a sötét estéken. Körülnézek. A szoba úgy 3×4, max. 4×4 méteres lehet lehet. A sarokban egy szekrényféle. Előtte egy heverő, azon fekszik a nagylány, gyenge még, alig 15 éves, és a szülés megviselte. Mellette babakocsiban a pici. Édesen alszik. A sarokban két heverő összetolva. Aztán a kályha, és az ablak alatt valami kis asztalfélén a tv. Ennyi a berendezés, több nem is férne. Beszélgetünk. Kérdezem, mind itt alszanak e, ebben a szobában. A válasz igenlő, hozzátéve, hogy a nagylány párja épp most van oda valahol, kályhát akar venni, és a másik szobát is befűteni, hogy ott lehessenek. Bólintok. Nem forszírozom. Inkább számolunk, együtt. Szóval, az egyszemélyes heverőn alszik a nagylány, és a párja. Mellettük a babakocsiban a pici. A két összetolt ágyon az anya, az apa, a lány, aki most 11, az öccse, aki 7, és a kisöccse, aki 2 éves sincs még. Innen kellene pihenten menni a lánynak és öccsének reggelente iskolába. Itt kellene házi feladatot írni, gyakorolni, olvasni, itt, ahol asztal sincs, ahol eddig még villany sem volt. Sokan nőnek fel így, ahol nincs személyes tér, nincs egy sarok, ami csak az övé, ahol nem nyúlnak a holmijához, itt, ahol mindenki összeér mindenkivel, itt zajlik a főzés, az étkezés, asztal nélkül, csak úgy, kézből, a mosdás, hajmosás, a mosás, az alvás….. az élet. Itt, ahol nem jut 2 négyzetméter egy főre.
És a pedagógus az iskolában nem érti, miért nem úgy működik a gyerek, mint a többi. Miért nem olyan, mint az, akinek szobája, asztala, ágya, játéka, meséskönyve, telefonja stb. van. Miért nem tud úgy figyelni, olyan motivált, érdeklődő lenni, mint a másik. Hát ezért. Mert innen nem lehet. Innen más szokásrendszert, magatartásformát, kommunikációt, más értékrendet örökítenek át. Zsigerekbe épülően meghatároz ez majd mindent. És ez ellen az iskola önmagában nem tehet semmit, vagy csak nagyon keveset. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/15/157-telen-egy-szobaban/
158. A SZTEREOTÍPIÁK MENTÉN 2011. január 18. Várom az új stratégiát, a romákkal kapcsolatban. A választások után vagyunk. Megvan a vezető irányzat, és a személy. Azért túl nagy reményeim nincsenek. Találkoztam egy új CKÖ vezetővel. Már korábban megegyeztünk, hogy keressük majd egymást, ezen a településen még kisebb számban élnek romák, de sokan költöztek már ide az utóbbi időben. Megalakult hát a helyi érdekképviselet. Természetesen együtt fogunk majd dolgozni. Mert csak együtt lehet. Most keresett. Hogy beszámoljon az eddigiekről. És országos összefüggésekben is elhelyezze magukat. A kapcsolatrendszerben. A miheztartás végett. Beszélgetünk. Arról beszél, milyen nagy eredmény, hogy itt megalakulhattak. Mert nem volt egyszerű egy ilyen önkormányzat mellett…. Kérdezem, miért, mi volt a gond? Hát, voltak… – hümmög sokatmondóan. Tovább érdeklődöm. A támogatás hiánya. Az volt a gond. Az önkormányzat a többi környékbelihez hasonlóan küzd a fennmaradásért, a csökkenő közmunka lehetőségekkel, de fenn kell tartani az intézményeit, alig bírják. Amikor erről beszélek neki, már nem megyünk ezen a vonalon tovább. Nem tud mondani szándékosan ellenük irányuló támadást, csak a pénztelenséget. Inkább én kérdezek tovább. Hogy mit szeretnének csinálni? Mondja, hogy esélyegyenlőséget adni a romáknak. Meg felzárkóztatni őket. Mert így nem lehet. És ebben minden segítséget megkapnak majd az új vezetéstől. Megígérte nekik. Pénzt, paripát, fegyvert…. Most már érdekel. Hogy túl tudunk e lépni a sztereotípiákon, vagy ennyi a terv. Kérdezem, hogyan tennék mindezt, mi a konkrét elképzelésük? Hát, az van, mondja, hogy nincs meg a romák esélyegyenlősége. Meg nem kapnak segítséget a felzárkózáshoz. És most nincsen még pénz, de ha majd lesz, akkor megkezdik a felzárkózást. Csak forszírozom. Mit tennének? „Van egy kilenc pontból álló programom:”-mondja, mire felderülök. Végre. Na, erről beszéljünk! Mi van benne? Az első, hogy meg kell adni az esélyt a romáknak. Mindenhol. A második, hogy segíteni kell felzárkóztatni őket. Tovább megint nem jutunk. Próbálom még mindig konkretizálni. Elmondja, hogy civil szervezetet szeretnének. A pályázatok miatt. Az majd összedolgozna a CKÖ-vel. Hallotta, hogy ez jó. Ez segíti őket. Azt még nem tudja hogyan, de fogja majd. Végül a családjára tereli a szót. Hogy az anyósa le van százalékolva, és most lehet, hogy nem lesz. És ez nem jól van. Tenni kell valamit. Igen, mondom, sokan vannak így. Cigányok és nem cigányok egyaránt.
Mennem kell. Megbeszéljük, hogy leülünk, és átgondoljuk a helyzetet. Megpróbáljuk a máshol már működő dolgokat itt is. Az alapállás már megvan. A sztereotípiák szintjén. Csak egyoldalúan. Szó sem esik róluk, az ő teendőikről, csak a többséggel szembeni berendezkedésről. Ez is a sztereotípiák szintjén. Ugyanúgy, mint a többségnél. Az eleve elzárkózás. Innen indulunk. Mindig. A berendezkedés a másikkal szemben. A védelem, a vádló hang, a másik helyzetébe bele nem gondolás. Magunk pozicionálása az ellenséggel szemben. Mindkét oldalon naponta megtapasztalom ezt. Ezért várom az új stratégát. Hazai és uniós szinten is. Hogy túl tudunk e lépni a sztereotípiákon, vagy ezeket szajkózzuk tovább, kisebb-nagyobb indulattal, mindkét oldalon. Vagy végre tényleg kitalálhatunk valamit. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/18/158-a-sztereotipiak-menten/
159. ÖSZTÖNDÍJ CIGÁNYGYEREKEKNEK 2011. január 23. Valaki kérdezte tőlem a minap, fontos e roma stratégiát emlegetni, mikor az egész probléma talán már nem annyira a romákhoz, hanem a szegénységhez kötődik. Részben igaza van, hiszen egyre több a nem cigány család, aki szegénysége, leszakadása miatt ugyanolyan helyzetbe kerül, mint ők. És a túlélésért folytatott harcban hamar az életvitele is ahhoz hasonló lesz. Mert nem lehet más. A kiemelkedést eddig is támogatták. Ösztöndíjakkal, a romáknak. Olvasom, hogy az idén mintegy hárommilliárd forint jut roma kisdiákok tanulmányainak támogatására: ez annyit tesz, hogy 5-6 ezer tanuló helyett becsülhetően 25 ezren kapnak majd iskolai ösztöndíjat. Jó ez. És fontos is. De nem csak nekik kellene. A kisfiú az idén került a csoportomba. Harmadikos. Nem cigány. Csendes, nagyon fegyelmezett, tehetsége vitathatatlan, önálló a munkában, türelmes, fantáziadús. Rajztanár nem kívánhat jobb gyermeket a fejlesztéshez. Csak mindig szomorú. Nem értettem. Mert nem ilyennek kellene lennie egy ilyen korú gyereknek. Először azt hittem, csak azért visszahúzódó, mert az osztályából egyedül van a csoportomban, és nehezen nyit a többiek felé. Türelmesen vártam, hogy akklimatizálódjon. Próbáltam helyzeteket teremteni, amikor mindannyian önfeledten nevethettünk. Mindenkinél működött, csak nála nem. Jelen volt a játékban, de érzelmet nem mutatott. Aztán kezdtem utánanézni. Jól tanul az általános iskolában is. Szeretik a tanárai, sosincs baj vele, bár túl sok információt nem tudnak mondani róla. Az efféle gyerekről nincs sok mondanivaló. Az ilyenek nevét felejtik el a leghamarabb a pedagógusok. Az osztályban alig lehet észrevenni. Még a nagyhangú kötözködők figyelmét is elkerüli. Az ilyen nekik nem érdekes. Nem szól, és nem üt vissza. Azt tudtam, hogy hátrányos helyzetű. Vagyis jegyzői igazolásuk van arról, hogy az egy főre jutó jövedelem a családban nem haladja meg a mindenkori nyugdíjminimum 140 %-át, ami most 39.900 Ft. Óvatosan kérdezni kezdem a családjáról. Apja munkanélküli. „Néha egy barátjához szokott menni dolgozni, de nem minden nap.” – fogalmazza meg amit apja munkahelyével kapcsolatban tud. Anyja dolgozik, egy boltban. Hárman vannak testvérek. Érdeklődök, milyen volt a karácsony. Most már teljesen bezárul. Összeszorított szájacskával fest tovább. Megértem. Megsimogatom a buksiját, és nem háborgatom tovább. Aztán sikerül találkoznom az anyukával. A két kisebbel jött a fiúért. A folyosón várják az óra végét. Szerencsére észreveszem. Kimegyek, megdicsérem neki a fiát, csendesen mosolyog. Amikor elmondom, hogy szívesen segítünk azoknak a gyerekeknek, akik hátrányos helyzetűek, csak néz. Ecsetelem, hogy szívesen adunk használt ruhát, cipőt, néha élelmet, kinek, mire van szüksége, hogy segítjük a gyerekeket a tanulásban, iskolai felszerelésben, kirándulásra visszük, stb.. Lassan megérti. Csillogó szemmel hallgat. Aztán szemlesütve
elmondja, hogy hamarosan ő is elveszíti a munkáját, létszámleépítés lesz a boltban. És nem tudja, mi lesz. Az nagyon jó, hogy a gyerekek ingyen kapják az ebédet az iskolában, óvodában. Ha fizetni kellene érte, már nem tudnának. És, hogy szeretnének sok mindent megadni a fiúnak. Mert nagyon jól tanul. Jobban, mint ő, vagy a férje gyerekkorában, nem is értik… És otthon is nagyon jól viselkedik. Sosem kell rászólni. Csak nagyon nehéz megélniük. Pedig dolgoznak, dolgoznának, mindent, bármit. De kérdezne valamit. Valakitől azt hallotta, hogyha egy gyerek jól tanul, ösztöndíjat kaphat. Valami MACIKA ösztöndíjat. Valaki azt mondta, már a 3.5-es átlag is jónak számít…..a fiúnak alig van négyese. Nem tudok valamit erről, hol kell szólni, hogy ők is kaphassanak? Szégyellem megmondani neki az igazat, azt, hogy ők nem jogosultak. Mert nem cigányok. Csak szegények. Ugyanannyira, mint a településen a cigányok. De még nem úgy élnek. Még nem. De lehet, hogy ez csak idő kérdése. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/23/159-osztondij-ciganygyerekeknek/
160. GYÓGYSZER NÉLKÜL 2011. január 26. Az összes hónap közül a január a legnehezebb. Hosszú, az ünnepek miatt mindenütt több pénz fogyott, mint kellene, és a hideg is nagy. Ha ilyenkor lesz beteg a gyerek, az a legrosszabb. És ilyenkor szinte mind beteg. Amúgy sem egyszerű. A kis falvakban hetente egyszer rendel az orvos. Így aztán húzzák a betegséget, amíg a rendelés napja el nem jön. Mert pénzük nincs bevinni a közeli településre, ahol naponta van orvos. Amikor azt kérdezem, miért nem hívják ki az ügyeletet, csak legyintenek: mert mindig kiabálnak velük, hogy miért nem viszik be a gyereket a rendelőbe? Aztán az orvos felírja a gyógyszert a gyereknek. Van, hogy három félét is. Mert arcüreg gyulladása van, hörghurutja, vagy rosszabb esetben tüdőgyulladása. A recepttel lehet távozni. Lehet menni kiváltani. Arra nem tudnak megoldást mondani, ha nincs miből. Arra senki sem tud. És sok családnál már nincs. Január végére már semmi. Ha nem a füle fáj, csak köhög, lehet húzni pár napig. És lehet, meggyógyul magától. Ha a füle fáj, az kibírhatatlan. Mert ordít. És annak is rossz, aki befullad. Hörög, elkékül, nézni rossz. Meg, ha nagyon lázas. Az ijesztő. Van, hogy a fél falut be kell járni egy-egy szem gyógyszerért, és van, hogy így sincs. Akinek marad az előző betegségből, néha ad annak, akinél beteg van. Nagyjából tudják, mi mire jó, próbálnak egy-két szemet, kúpot legalább. Kúraszerű szedés, az szóba sem jöhet. Amíg nem kap igazolást, hogy meggyógyult, nem mehet oviba, iskolába. De gyógyszer nélkül nehezen megy. Aztán, általában kimásznak belőle. Néhol sokáig megmarad a hurutos köhögés, vagy az orrvérzés. De ha már nincs láz, nem sokáig maradnak otthon. Ebben a hónapban szinte naponta szólnak. Hogy nem bírják kiváltani a gyereknek a gyógyszereket. Tegnap öt receptet kaptunk. Három a négyévesnek, kettő a hatévesnek. Erős antibiotikumok. Az egyik recept 8 napja, a másik 6 napja íródott…azóta várják, ki tudják e majd váltani. Nem tudták. Ma egy két nappal ezelőtti érkezett, középfülgyulladásra. Sokszor segítettünk már így. Ha nem tesszük, sokkal többen kerülnek kórházba. Az idén kevesebben. Persze csak ott, ahol jelen vagyunk. A gyógyulás más okok miatt is várat magára. A tüdőgyulladásos mezítláb jön ki elénk a hóba. És bent sincs az a kimondott gyógyító meleg. Az ágyban nem lehet őket tartani. Ha már fekszik, tényleg nagy a baj. Játék nincs, amivel hosszan elvolna. Mesélni? Ahhoz mesekönyv kellene, no meg valakinek folyékonyan tudni kellene olvasni. Azt hiszem, itt, és ilyenkor, a gyerekeket nézve érti meg leginkább az ember azt, hogy a nyomorban élők egészségi állapota mennyire rossz. Nem látunk csontig lesoványodott gyerekeket, mint Afrikában, de egyoldalúan tápláltakat, vitaminhiányosokat igen. Ilyenkor lehangoló a helyzet. Itt nagyon nehéz az immunrendszert szinten tartani….. Mindnek csorog az orra, köhög, és az a meleg hónapokig így van, van, akinél tovább is. Aki állami gondozásba
kerül, sokszor hetekig kúrálják, mire kigyógyul. És sokaknál marad valami. Szinte minden családban van tartósan beteg gyerek. Mindenféle. Szívbeteg, epilepsziás, asztmás. És még sokféle más is. Ma órán hozzám bújt egy kicsi, és suttogva mondta: „tudod, voltunk orvosnál – mondja – és azt mondta, be kell mennünk a kórházba. Mert nagyon fáj a lábam belül, és nem tudjuk, mitől. Reggel anyunak kellett segíteni, hogy fel tudjak állni az ágyból.” Sajnálkozom, majd kérdezem, mikor mennek be. „Hát mikor mennénk? Majd ha anyu megkapja a pénzt. Addig ki kell bírni…” mondja olyan természetességgel, ahogy azt csak egy 8 éves, mélyszegénységben élő gyerek képes kimondani. Igen, Ki kell bírni ezt is. Meg kell tanulni tűrni. Mindent. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/26/160-gyogyszer-nelkul/
161. ÁLLAMI GONDOZÁSBAN 2011. január 29. Sokat gondolkodom, miért nem bírja őket az állami gondozás megtartani, rendesen felnevelni. A rendszere, vagy a technikák rosszak, vagy egyszerűen annyi sérüléssel kerülnek már be, hogy képtelenség segíteni rajtuk? Vagy egymásnak is adják tovább a rosszat, ami a lelkükben már örökre ott van, és a sérülések hatványozódnak bennük tovább? Miért nem tud senki ellene tenni? A héten találkoztam vele. Minden héten egyszer jövök ebbe a faluba. Szakkört tartok itt, rajzolunk. Ő is. És még párszor telefonon beszélünk. Néha beutazik az alapítvány központjába, akkor beszélgetünk kicsit. Sokszor megölelem. Ennyi a kapcsolattartásunk. Több időt képtelen vagyok rászánni. Túl sok a tennivaló, egyszerűen nem jut több időm, figyelmem rá. Bár ő azt mondja, neki ez is elég. Csak ez meglegyen. Ezeken a szakköri foglakozásokon folyamatosan mozgok a gyerekek között, akik rajzolnak, melléjük ülök kicsit, segítek, rákérdezek, magyarázok, stb.. Jön velem, hozza a székét is. Csak, hogy közel legyen hozzám ez alatt a másfél óra alatt. Ha nem beszélek máshoz, kihasználja az időt, és azonnal elkezdi: „Tetszik tudni, most azzal a lánnyal vagyok egy szobában, aki …szóval, aki AZT csinálta előtte. 13 évesen. Nem, nem jár iskolába. Magántanuló, mióta verekedett a suliban. Nem jöhet vissza, mert akkor elviszik a többi gyereket, a szülők nem akarják, hogy ott legyen. Így most egész nap otthon van. Sokszor sír. Meg vagdossa a csuklóját. A múltkor nekem is meg kellett mutatnom a nevelőnek a kezem. Pedig én nem csinálom. Minek az? Mire jó? Sokszor hallom éjjel is, hogy sír. Azt mondta, milyen jó nekem, hogy maga szeret engem. Mert őt senki nem szereti. Szokták bevinni a városba, pszichológushoz. Hogy ne legyen verekedős, meg ne vagdossa a kezit. Meg gyógyszert is kell neki szedni. Különben nálunk mindenkinek kell. Csak én, egy fiú, meg két kicsi nem szedi. Azt hiszem, a többiek irigyek rám maga miatt. És nem is szeretek itt lenni. Azért szökök, mert engem itt a többiek mindig bántanak. Anyáznak, meg minden. Jó, mondjuk én is. Nem hagyom magam. Hát hagyjam? Jó, anyám olyan amilyen, az most mindegy, de más ne mondjon rá semmit. Nem? De mindig csúfolnak. Ha bemegyek magához, ott mindig jó. Olyan nyugalmas. Ott nem bánt senki. El akarok innen menni.” Aztán eljön. Megint, engedély nélkül. Aznap nem is vagyok ott, Pestre kellett mennem. Elidőzik bent, a kollégáim adnak neki enni, aztán az utolsó pillanatban ér haza, mielőtt kiadják a körözését. Szökésért. Bocsánatot kér. Sokadjára. Az anyja, november óta nem kereste. Azóta nem, mióta visszament, az előző szökésből. Azóta nem hívta. Párszor már én is szóltam neki: miért nem hívja fel a lányát? A válasz mindig az volt, hogy nincs rá pénze. Erre nincs. Ez nem fontos neki. Látogatásra meg végképp nincs semmi. Se pénz, se akarat. Ott a többi gyerek otthon, most kapta vissza őket. Elég baja van e nélkül is.
A téli szünet után egy rajzot készített az anyjának. Betette egy saját hajtogatású borítékba, és berakta a táskámba, hogyha találkozok vele, adjam oda neki. Nem azt írta rá, hogy anyunak. Hanem az anyja lánykori nevét. Most menne, megint, egy másik otthonba, azt remélve, hogy ott jobb lesz. De nem lesz. Mint ahogy nem volt jobb a rokonoknál sem Pesten, otthon sem, a testvérnél sem, és a másik lakásotthonban sem. Megszállottan keresi azt, amit elveszített, amit meg sem kapott soha, amit születése óta nélkülöz: a szeretetet. Nem tudja felépíteni önmagában azt a biztonságot, akaratot, kitartást, amire alapozhatja felnőtt életét. Amikor majd családja lehetne. Nincs honnan építkeznie. Mert az alap sem volt meg soha. És ezt nem tudja már megadni neki senki. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/01/29/161-allami-gondozasban/
162. SIKER 2011. február 01. Jóleső érzés, ha valamit sikerül megoldanunk. Valamit, ami évek óta húzódik, és segítség nélkül nem oldódott volna meg. Már táblázatot vezetünk. A megoldott, és a megoldatlan esetekről. Hátha körvonalazódik majd valami olyan tapasztalat, ami alapján máskor könnyebben megy majd. Az asszony Romániából jött, úgy hat éve ment férjhez a határ innenső oldalán. Két gyerekük van. Egy harmadikkal öthónapos terhesen elvetélt. Most megint állapotos. A hetedik hónapban van. Nem volt társadalombiztosítása, így az orvosi ellátást csak pénzért vehette volna igénybe. Az meg nem ment. Miből is ment volna a mélyszegénységben élő cigány családnak? A meglevő gyerekek szüléséért az apósa fizetett. De már nem futja neki sem. Nem is látszott rajta, hogy terhes. Még az ötödik hónapban sem. Viszont kezdett görcsölni a hasa. A védőnő, aki a kicsik miatt látogatta őket, mondta, jó lenne, ha látná egy nőgyógyász. Utána naponta küldte a visszahívós sms-t. Hogy segítsünk. Mert fél, hogy elveszíti a kicsit. Nekifutottunk. A tb kártyához lakcímkártya kell. Ahhoz meg honosítás. Igazolások mindenfelől, lakhatásról, jövedelemről, házasságról, járadékokról. Adatlapokat kell kitölteni, díjat fizetni, beutazni a majdnem 70 km-re levő megyeszékhelyre. Telefonálni, egyeztetni. Időpontra menni, mert nem mindig van ügyfélfogadás. Közben pironkodva elmondta, hogy nem tud magyarul olvasni. Románul tanult gyerekkorában, beszéli, de nem olvassa-írja a magyart. És alig utazott életében. Fogalma sincs a nagyvárosról, hogy juthat el oda, a hivatalba. És persze nem tud telefonálni sem. Ott nem működnek a T percek, vagy a visszahívós sms. És nem is érti, mit kell beszereznie, honnan, kitől. Nincsen meg a kötelezően befizetendő pár ezer Ft sem. Patthelyzet. Hat éve. Nekünk, akik értjük a hivatal nyelvezetét, egy telefon után megvan a lista. Pár kérelem, és megvannak a papírok. Együtt megyünk a városba, a megfelelő hivatalhoz. Ott vagyunk vele, elolvassuk, értelmezzük, és kitöltjük a nyomtatványokat. Befizetjük a szükséges összeget. Rövid idő múlva megérkezik a lakcímkártya. A többi már helyben is megy. Az önkormányzat is segítőkész, minden halad, sorban. Még pár igazolás, kérelem, egy út az igényléshez az egészségügyi központba, kéri, legyünk ott, mert nem érti, és fél, rosszul csinál valamit, vagy nem fogják megadni neki, esetleg kiabálnak vele…tele van rossz érzéssel. De itt már ő viszi a szükséges 4 ezer Ft-ot. Félretette, két hete. Már reménykedik. Aztán már csak várni kell. Pár hetet csak, de ez már nagyon nehezen telik el. A múlt héten jön egy sms, visszahívom. Izgatottan mondja, hogy jött egy papír, de nem érti, hogy ezzel lehet e már orvoshoz menni. Szerda van, ekkor rendel a háziorvos, és a védőnő is ott van. Mondom, menjen fel, és vigye oda a papírt. Majd ott segítenek. Fél óra múlva újra beszélünk. Boldog. Már mehet, ez a papír elég addig, amíg a kis kártya meg nem érkezik. Már meg is beszélték neki a szakorvosi vizsgálatot.
Már csak azon drukkolok, nehogy késő legyen, és a valószínűtlen kicsi has ne bajt, hanem egy egészséges kis életet rejtsen. Hamarosan kiderül. Mert ez Elevit számára elérhetetlen. Igaz, eddig a nőgyógyász is az volt. A táblázatunkban a sikerrel lebonyolított bejegyzést kapta az eset. Kellettünk hozzá, mert a rendszerben nincs meg az a kezdő segítség, ami szükséges. Utána már ment, példás összefogással, simán. Mindenki örömére. Csak az elején kellett segítenünk. Valahogy ezt kellene beépíteni. Ezeket a kezdeteket. A megoldhatatlannak tűnő esetek kibogozásait. Hogy ne lehessen patthelyzet. Évekig. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/01/162-siker/
163. KÍVÜL IS, BELÜL IS 2011. február 05. Nincsenek könnyű helyzetben. Azok a roma értelmiségek, akik az integrációért dolgoznak. Nem csak az oktatásügyben, hanem az egészségügyi, szociális területeken. Mert kívülről kell nekik súlypontozni, véleményt alkotni, miközben belül vannak. De már nem úgy vannak belül, mint azok, akikért dolgoznak. Régóta figyelem mit mondanak, és hogyan. Mert sokszor megkaptam már, hogy én úgysem tudom megérteni, mert „fehérként”, vagy „magyarként” ezt nem lehet. Csak ők érthetik ezt, akik maguk is cigányok. Csak ők tudhatnak megoldást mutatni. Már régóta várom ezeket az iránymutatásokat. De valahogy nem akaródznak körvonalazódni. Sőt, ahogy figyelem, egyre kuszább a kép. De megértem őket. Nem lehet egyszerű. Amikor először megláttam a kivetítőn, az egyik roma értelmiségi előadásában, ami útmutatást adott volna a cigányokkal való kommunikációhoz, hogy „nem szabad három mondatnál többet mondani nekik, mert nem értik meg” azt hittem elájulok. Mert akkor már nagyon kellett vigyázni a nem cigány szakembereknek a mondataikra, hiszen a felkorbácsolt indulatok gyakran rasszistává minősítették azt is, akinek ez sosem volt szándéka, sőt. Belegondoltam, ha ezt a mondatot, én, a következő előadó mondtam volna… nem cigányként. (Bár sosem mondanék ilyet, mert ez éppolyan általánosítóan megbélyegző, mint bármelyik diszkrimináló sztereotípia.) És emlékszem arra a roma értelmiségire is, aki mindig mondta nekem, hogy nem jól csinálom…mert nem szabad adni nekik semmit, mert csak kérnek, követelőznek…nem lehet eleget adni, úgysem változnak meg, vele is mindig ezt csinálják a rokonai, hagyni kell őket a francba….. Közben persze a magánbeszélgetéseken túl, kifelé, tökéletesen elemezte az integráció fontosságát. Aztán amikor kevésbé korrekt volt egy dologban, és rákérdeztem, hogy gondolja ezt, az volt a válasza, hogy hát, azt azért ne felejtsem el, hogy ő is cigány…. Aztán van a példakép típus. Aki mindig a saját, egyébként tényleg fantasztikus életét, felemelkedését elemzi, de másodjára hallva már nem hiteles a könnyekig meghatódás, a „cigányok évszázados terheit cipelem a vállamon” mondatok. Ám nem tud ezen túllépve mást mondani. Vagy a másik típus, aki mindig az elnyomást hangsúlyozza, aki szerint csak a cigánynak lehet igaza, a többségi társadalom, az elnyomó, az esélyt meg nem teremtő mindig a hibás. Aki szerint, akinek gondja van velük, az mind rasszista, és gonosz. És nincs kompromisszum, mindegy, ha végül kiderül, hogy esetleg tényleg a cigány volt a hibás. Fura, amikor egyszerre van jelen a családjuk, és ők. És még ráadásul a többségi társadalomból is valakik…. akkor a legnehezebb nekik. A hova tartozás megélése, mutatása. Mert a szülők a másik résznél maradtak, másféle kommunikációval, stílussal, gondolatokkal, ők pedig már a többségi társadalom szabályai szerint élnek. Kényszeresen próbálják elfojtani azt, ami oda
húz, elhatárolódni a mondataikkal, közben pedig ott is lenni, velük. Velük, és velünk, egyszerre, és ez nem megy. Nemrég hallhattam egy szakembert. Azzal kezdte az előadását, hogy ő is roma. Aztán kivetítette és felolvasta azokat a magáévá tett mondatokat, amelyek a többségi társadalom sztereotípiái a cigányokról. Így, egyben, általánosítva, hogy csak a legdurvábbakból idézzek: igénytelenek a környezetükkel, alkoholisták, nem gondoskodnak megfelelően a gyerekeikről, sőt, ki is egészíti szóban, így „annyira rajta vannak már a lopáson, hogy nem lehet velük mit csinálni”. Nem akarok én is az általánosítás hibájába esni. Nyilván nem minden roma értelmiségi ilyen. Nyilván van közöttük, aki pontosan tudja, hol a helye. De sokan, számomra, a „fehér” vagy „magyar” számára ezt a kusza képet teszik leolvashatóvá. Nem tudom, ha cigány lennék, hogy viselkednék, hogy élném meg ezt. Azt érzem, értem, hogy nagyon nehéz helyzet. Mert közben jobbítani szándékoznak, és ugyanúgy tele vannak vívódásokkal, gondokkal, a miért és hogyan állandó kutatásával, mint mondjuk én. De talán le lehetne választani a sztereotípiákat az ő általuk bemutatott képről is. Mert mi sokan, nem cigányok, ezért dolgozunk. Talán akkor tisztábban láthatnánk az okokat, és a célokat is. És talán a példákat is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/05/163-kivul-is-belul-is/
164. TŰZESET 2011. február 09. Nehéz. Amikor azt sújtja a baj, akit már igazán nem kellene. Aki a keveset is, az összekuporgatottat is elveszíti. És az esély az újrakezdésre szinte semmi. Vasárnap jött az sms. Arról a telefonról, amit nemrég tőlünk kapott az asszony. Hogy elérjék, amikor tollat fosztani van, ha a gyerekeivel történik valami. Visszahívtam. Már nem őrjöngött. Szárazon, szenvtelenül közölte, hogy kiégett a házuk. Most mentek el a tűzoltók. Kérte, menjünk ki. És segítsünk, ha tudunk. Úgy kérte, hogy a hangján már csak a beletörődés, a kilátástalanság érződött. Szép kis ház volt. Már amennyire egy cigánysori ház szép lehet. Két szoba, konyha. Még pici fürdőszoba is, pedig az nem nagyon van errefelé. Négyen lakják. Az anya, a lánya, és annak két gyermeke. Két kicsi. Egy szobát fűtöttek, a kisebbet, mint mindenki errefelé, és ott aludtak négyen, egy ágyban. Ám ebben a megfázós, influenzás időszakban, amikor olyan nehezen gyógyulnak a gyerekek, féltek, hogy a beteg nagyobbik megfertőzi a kicsit is. Így hát kivételesen befűtötték a másik szobát. Hogy külön aludjon a beteg, az anyjával. Kár volt. Nem tudni hogyan, mire bementek, már lángolt a linóleumdarab, a fotel, a ruhák. Talán egy szikra, talán a rossz, ritkán használt kályha volt az oka, talán valami figyelmetlenség. A tűzoltók az ablakon keresztül oltottak. Ebben a szobában minden odalett. A korom és füst befedett mindent, a többi helyiségben is. Amikor kimentünk, a szomszédok épp az ágy maradványát, és a szétolvadt tv-t vitték ki. Miközben a keletkezett kárt, és a lehetséges esélyeket elemezzük, kérdezem, hogy tudtak szert tenni ilyen takaros kis házra. Mert a két szociális segély, meg a családi pótlék biztosan nem elég megélni sem. Az apa semmit sem ad. Már évek óta nem él velük. Sokat libázunk. – mondja az asszony. Anyám is, meg én is. Együtt megyünk. 50 Ft-ot kapunk egy liba megtépéséért. Félretettük a pénzt, és apránként alakítgattuk. Kicsit számolok. A libatépés, tollfosztás errefelé sokaknak segít, de ennyire talán nem jövedelmező…. Nem firtatom, azt hiszem, magam is tudom a választ. A korábbi határ menti benzin-cigaretta-italcsempészet sokaknak adott itt a határszélen biztos megélhetést. Ebből és a szocpolból lehetett építeni, akár fürdőszobás házat is. A határ menti illegális kereskedelmi lehetőség megszűnte aztán ellehetetlenítette ezeket az családokat. A házak még mutatják, hogy jobb világ volt pár éve, de sokat már újra átsző a nyomor, lelakottá válik, és az asszonyok kétségbeesett erőfeszítése ellenére is pusztul, romlik minden. Ezekben a házakban mindig nagyobb a tisztaság, mint a többiben. Mert még ott van a remény, lehet újra jobb, valamilyen úton, találnak lehetőséget, munkát. Mert ezt, a megszerzett, kialakított, élhetőbb, szebb házat nem akarják feladni. Semmiképp sem. Itt sem. Hiába ment el a férfi, a két asszony, anya és lánya erőn felül is próbálta. Eddig.
Most naponta telefonál, találkozunk is. Persze, segítettek a szomszédok, mi is, az önkormányzat közmunkásokat adott, beüvegezik az ablakokat. Biztosítás errefelé nem jellemző. Ezeknél a családoknál nem. Luxus lenne a mindennapok gondja, az elmaradt közüzemi számlák mellett még ezt is fizetni. Látom, hogy napról-napra veszíti el a reményét. Az arca egyre beesettebb. Próbálok bele lelket önteni: mekkora szerencse, hogy a gyerekeknek nem lett baja. Hogy legalább az egyik szoba megmaradt…Bólogat. Igen, érti. De reményvesztett helyzetében ez nem elég vigasz. Mert esély sincs arra, hogy visszaállítson valamit abból az elveszettből, amitől úgy érezte, más lehet ő is. Nem olyan nincstelen, mint a többi. Mert neki volt. De már hamuvá lett. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/09/164-tuzeset/
165. FOKOZATOK 2011. február 13. Nemrég azt kérdezték tőlem, csak a pozitív hatásokkal tudok e gondolkozni. Tudom, vannak esetek, történések, amikor kellenek a szorító szabályok, hogy változzon valami. Nálunk is vannak hasonlók, hiszen az elvárások megjelennek a mi munkánkban is. De nem kényszerrel. Hanem a saját döntésükkel. Lehet, lassabb ez, lehet, hogy nem is mindenkinél célravezető, de én még mindig jobban hiszek a belülről jövő szándékok nagyobb hatásfokú változásteremtésében, mint a külső kényszerhez történő pillanatnyi alkalmazkodásban. A türelem és a kiszámítható következetesség kulcsszavak ebben a folyamatban. Az egyik asszony mostanában nem hív. Mert megsértődött. Amit viszünk, elfogadja, de nem kér. Nem baj. Ilyenkor tudom, idő kell, hogy feldolgozza, ami történt. Az előző hónapban szerencsére sokat tudtunk segíteni. Élelmiszercsomaggal, ruhákkal, a gyerekeknek játékokkal. Szinte kétnaponta megfordultunk mindenkinél. Jött egy sms. Visszahívós. Ő volt, máséról, hiszen neki sincs telefonja. Mondja, hogy szüksége van pelenkára. Mert a picinek nincsen. Azonnal. Ingerült, és türelmetlen volt. Én nem. Sorban rákérdeztem a listámról azokat a dolgokra amiket az elmúlt hetekben kaptak. Élelmiszercsomag, tűzifa, gyerekruha, tetűirtó, cipők, játékok, sőt, még az egyik beteg gyerek gyógyszerét is kiváltottuk. Igen, mondja, ez így is van. Köszöni szépen. De még akar. Többet. Most a pelenkát. Kérdeztem, ők mit oldottak meg mostanában, mire fordították a családi pótlékot. Hát éltünk belőle, hangzik a válasz. És tudom, ebben a hónapban több jutott náluk olyan dolgokra is, ami nem a gyerekek érdekeit szolgálja. Ezért nemet mondtam a pelenkára. Kértem, oldjanak meg ők is dolgokat, ne tőlem várjanak el mindent. Muszáj volt. Különben csak a kérés, követelőzés, várakozás marad, és nem lesz mellette akarat, szándék. Mert ő még itt tart. Hogy van egy lehetőség, amit ki kell használni. Amiből a legtöbbet kell kihoznia. De tudom, alakul ez majd nála is. Sokan túl vannak már ezen az állomáson. Mint a másik asszony. Aki a valószínűtlenül kicsi házban, ahol a víz nincs bent, negyedmagával lakik. Két gyerek, meg a szülők. A nagyobbik erősen kancsal. Volt náluk is korábban követelőzés, ordibálás, sértődés. Talán három hónapja is van, hogy a szemüvegről beszéltünk. Hogy kellene a gyereknek. Mondtam, segítünk majd, vigye orvoshoz, és meglátjuk, mit mond. Ezek hosszú folyamatok. Ami nem azonnali, hanem hosszabb távon jelentkező probléma, azzal várnak. Néha túl sokáig is. A héten keresett. Hogy beszámoljon. Mert bevitte az orvoshoz, a városba, és megvette a szemüveget is. Erős, az egyik lencse kettes, a másik ötös. Meg le is kell takargatni a szemét a kicsinek alatta. Együtt tizenhétezer forint volt. Valószínűtlenül sok pénz az ő jövedelmükhöz viszonyítva. De megoldotta, mondja. „Mert nem lehet mindent magától várni. Hogy maga segítsen mindenben. Mert azért kapjuk a családit, a gyerekekre, hogy rájuk fordítsuk. Csak akarom,
hogy tudja. Hogy én nem olyan vagyok. Hogy én teszek is valamit. Nem úgy, hogy csak ülök itthon, és várom, hogy maga jöjjön, és adjon. Mert ez nem jó így. Nekünk is csinálni kell valamit.” Megdicsérem, és ilyenkor a személyes példát tovább is viszem a faluban. Hogy gondolkodjanak rajta. Van, aki megteszi, van, aki még nem. De nem baj. Van idő, türelem. Mert nem lehet siettetni a változásokat. Meg kell érnie belülről. A mi dolgunk a felnőttekkel kapcsolatban csak annyi, hogy segítsük ezt az érlelődést. Mert ami a szülőben belül van, az tevődik át a gyerekekbe. Sok olyan csatornán, amit nem is érzékelünk. És ez mindennél erősebben határozza meg a felnövők életét, viszonyulását. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/13/165-fokozatok/
166. KÉT GYEREK 2011. február 16. Sokszor érzem azt, hogy az iskola kevés. Hogy nem vagyunk képesek, mi pedagógusok eleget adni, segíteni, változtatni. Mert ami otthon a zsigerekbe ivódik, az a meghatározó. Szerintem sok szülő nem is gondol bele kellőképpen, mennyire hat a gyerekére minden elhangzott mondat, gesztus, irányítás nélkül nézett tv műsor…persze néha azon is elgondolkodom, miféle szülői értékrendszer lehet egy-egy gyerek megnyilvánulása mögött? Ebben az osztályban nincsenek cigányok. Csak szegények, és átlagos körülmények között élők, meg páran az átlagnál jobban élők, mondjuk most úgy, gazdagok. Annyi és olyan arányban, amit egy nagyobb vidéki település ma mutathat. Elsősök. Hét-nyolcévesek, gyerekek, ennek a kornak minden bájával és gondjával. A fiúval év eleje óta sokat küzdök. Vele a legtöbbet az osztályban. A kollégáimmal az ilyen gyerekre mondjuk: „egy emberes”. Mert jó képességű, remekül dolgozik, ha mellette ülsz, de egy percre sem lehet magára hagyni, mert azonnal a többi ellen fordul. Kigúnyolja a mellette ülőt, összefirkálja a rajzát, ráönti a festékes vizet, szándékosan bánt mindent és mindenkit. Látom, a tanítónénije is küzd, az ebédnél, a sorban állásnál. Öntörvényű, nehezen irányítható, közösségben nem működő. Hogy a figyelem központjába kerüljön, obszcén szavakat kiabál, disznó dalokat énekel. Nem tudom, honnan hall ilyesmit. Értelmiségi szülők gyereke. Mindene megvan, amit csak kér, megkap. Szóval, nagy kihívás a pedagógusnak. Hogy lehet „egy emberesből” közösségben is működő gyereket nevelni. Pláne a szülők nélkül. Mert ők nem is értik, mi a baj…. Persze menne, ha egyedül lennénk, de van még 19 kicsi mellette, akinek éppúgy jár a figyelem. Már sokat alakult, lassan csiszolódunk össze, de néha megdöbbent, még mindig. Ma is. Már megbeszéltük a feladatot, mindenki rajzol, ki elmélyültebben, bezárulva a koncentráló figyelembe, ki konzultálva a másikkal, csendes gyermeki zsibongás, alkotói hangulat. Majd a fiú harsányan közli, hogy ő gazdag. Mert neki mindene van, számítógépe, meg játéka, mindene. És nézzék meg a többiek, itt van a másik, vele szemben, aki meg szegény. És kineveti. Gúnyosan. Kántálva kiabálja: sze-gény, sze-gény. Az szegény, a kis növésű, bizonygatni próbál: nem, ő, nem az. A másik nem hagyja. Mindent túlkiabálva igazolja, hogy igenis szegény, mert szegényes a ruhája, a cipője, és – mondja nevetve- látta a házukat is…. Az milyen!…. A másik még mindig próbálja: a testvérének van számítógépe…Milyen márka? Hányas? -érdeklődik magabiztosan amaz. Persze nincs válasz. Újabb gúnyos nevetés. Az osztály megoszlik. A lányok elhallgatnak, a fiúk között van, aki szintén nevet, imponálni akar a gazdagnak, más a szegény pártját fogja. Az egyik fiúcska felemeli a hangját, de közben
rám néz: „Nem szabad ilyeneket mondani. Mert megbántod vele a másikat. És nem az számít, ki, milyen gazdag. Csak az, hogy milyen barát.” Itt szólok bele. Eddig vártam, maguk között feldolgozzák e? Nem szeretem kívülről, parancsolóan. Az az igazi, ha a közösség oldja meg. Ebből tanulnak igazán. De most ráerősítek erre a mondatra, megdicsérem, a lányok is bólogatnak. De a fiú már túl van magán. Kiabálva alázza tovább. A kicsi már sír. Előre hajol a széken, potyognak a könnyei. Ez csak olaj a tűzre a másiknak. Most már nem lehet tovább tűrni. Határozottan leállítom, majd a kicsit felemelem, áthúzom a másik asztalhoz. Próbálom megnyugtatni. Amannak már nem érdekes, nem is érzi, mit tesz, kit bánt, nincs megbánás, most sem, sosem, már a rajzát elemzi a mellett ülőnek. A kicsit nyugtatom, mellé ülök. Fogait összeszorítja, remeg a dühtől. Megölöm- mondjavagy inkább megmondom a testvéreimnek, öljék meg. Verjék agyon. Sikerül visszaterelnem a figyelmét a jótékony alkotáshoz. Orrfújás, kicsit színezek vele, már nincs baj. Csak bennem ordít a rémület. Istenem. Még csak hét évesek! Mit teszünk velük, mi felnőttek? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/16/166-ket-gyerek/
167. HELYZETJELENTÉS 2011. február 19. Január óta valami megváltozott. A családoknál a több éves munka már kiszámíthatóvá tette a problémák jelentkezését, tudjuk, ilyenkor a hideg, a megfázások, a falopások, a belvíz nehezítik a helyzetet a meglevő nehézségek mellett. Most azonban a korábbi tapasztalataim nem teszik kiszámíthatóvá a helyzetet. Napról napra érzem, ahogy romlik. A családok jövedelme kevesebb. Most tudatosul bennük, hogy a közcélú foglakoztatások töredékére csökkentek, négy órás alkalmazások, az is csak keveseknek. A veszekedések, vádaskodások napirenden vannak. Leginkább a polgármesterekre irányulnak, hiszen nem értik, nincs ismeretük a döntések kényszerűségéről, ők csak azt látják, hogy ezt behívják, amazt meg nem. És ahol nincs munka, ott nincs más. Csak a közmunka. Amiért most harc megy. És ha nincs jövedelem, nincs megoldás a napi gondokra. Például a gyógyszerek kiváltására. A héten egyik reggel, a patikában veszekedésig fajult a helyzet. Mert nem tudták kiváltani a gyerek gyógyszerét. Mert nem volt elég a pénz. Egy apa elkeseredettségében kiabálva mondta, hogy akkor most megy, lopni, betörni, mert nem dögölhetnek meg…. A gyerekek pedig nem gyógyulnak. Sok ok miatt nem. Egyrészt, mert a vírus makacs, a köhögés sokáig megmarad, a láz visszatér. És, hát az előírt ágymeleg, a vitamindús étkezés, de még a forró citromos tea is hiányzik. Így meg nehéz kilábalni a megfázásból. A heti egyszeri orvosi rendelésen lassan a falu összes gyereke ott van, a rendelési idő hosszúra nyúlik, nincs türelem egymással sem, az orvossal sem. Vádaskodás, hogy félrekezeli, nem jó gyógyszert ír, ír hát másikat, mert felülfertőződött megint, drágát, antibiotikumokat. Akárhogy próbálja, hogy kevesebbe kerüljön, nem megy. A rendelés végén harminc recept marad kiváltatlanul. Az áramelmaradásokat hál’ istennek már egész jól kezeljük, a kártyás órák beszerelése szépen halad, itt talán nem romlott a helyzet. A víznél sokkal inkább. Mintha most venné észre a szolgáltató a többéves elmaradást. A fokozatokat tartják, először szűkítőt szerelnek fel, aztán lekötik a fogyasztót a rendszerről. Sokaknál nem gond, akik eddig is az utcáról hordták a vizet, de akinél még van, az kétségbeesetten ragaszkodna hozzá. Most több helyen a lakásfenntartási támogatásból próbálják rendezni, részletekben, de van, ahol a szolgáltató nem engedi a részletfizetést. Hogy egyik helyen miért igen, a másik helyen miért nem, nem tudom. És nem értem. Eddig is voltak szabálysértési bírságok. De most mintha mindenhol elővennék a régieket is, melyik, milyen szakaszban van. Sok már elővezetési szakaszban, amikor már csak a napi 2000 forintonkénti leülés marad. Több évvel ezelőttiek is. Ezekkel már nem lehet mit tenni. A 45-90 ezres bírságokat nincs miből befizetni. Esély sincs rá. Van, ahol már kimegy a rendőrség és beviszi az illetőt, van, ahol bujkálnak előlük. Mert a hidegben kell a családfő, kell a fa, különben megfagynak. Páran elmennek másfele, feketemunkára, addig sem találják őket, és még keresnek is egy keveset. Aki marad, annak be kell hát vonulni, leülni, kétezrével, ott, ahol az ellátásuk meghaladja a nyolcezret is. Naponta hatezer mínusz az államnak.
Az is baj, hogy sokáig nem szólnak. Csak a végén. Amikor az ügymenet szerint már nem lehet részletfizetés, nincs helye a kérelemnek. Naponta tudatosítjuk: hamar szóljanak, ha baj van. Minden nap csak tovább hátráltatja a megoldást. És a behajtók. Most mindenhol. Cégek, akiknek próbáljuk megérteni a logikáját, de nem megy. Zavaros, megfélemlítő sms-ek, személyes látogatások, fenyegetőzések, elcserélt ügyiratszámok, kompromisszumképtelenség. Ezt így nem lehet csinálni…. Más működésekben ezek a megoldások elfogadhatatlanok. Nő az elkeseredettség. Tapinthatóan. Napi konfliktusok, támadó hangulat, megoldhatatlan helyzetek. Olyanok, amit a nyomor hoz, és amire nincsenek megoldási javaslatok. Nem lehetnek. Nyugdíjpénztár? Ugyan…. Ennél náluk sokkal nagyobb a baj. Napi szinten. Persze, segítünk, amire képesek vagyunk, örülhetnék is. Mégis, ez a hét félelmetes volt. Nem a családoktól féltem, hanem a mindenhol tapintható feszültségtől. Attól, hogy egyszer csak a helyzet kezelhetetlenné válik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/19/167-helyzetjelentes/
168. HÁROM ASSZONY 2011. február 22. Amikor elkezdtük, még alig voltak támogatott családok. Sorban látogattuk végig a gyerekes családokat, feltérképezve, hol mire van szükség, hol kell leginkább a segítség. Már akkor is volt, aki elénk jött, és volt, aki nem jött ki a házból, sosem. De akkor még elgyőztük, bekopogtunk oda is. Ma már nem megy. Ma már akkor és oda megyünk, ahol szólnak, hogy gond van. Már rég nem győzzük kapacitással a spontán érdeklődő látogatásokat. Túl sokan vannak, akikhez mennünk kell. Kezdetben, egy faluban két óra alatt végigjártuk a családokat. Ma már nem tudjuk fél nap alatt sem megtenni ugyanezt. A többség megértette, hogy nem tudunk mi menni, keresnek bennünket, szólnak. Van persze olyan is, aki nem kér. Csak elvár. A „nekem is jár” jogán. A másik meg szégyelli a kérést. Amit kap, elfogadja, de sosem jelzi, hogy bajba kerültek. Minden család más, mindegyik védekezik, mutat valamit kifele, ki a valósat, ki a drámaira torzítottat, ki a valószínűtlenül jobbat. Nehéz sokszor meglátni az igazi képet. Alapos figyelmet igényel. Egyikük egy cigányasszony. Ő sosem kér, ki sem jön soha az egyébként takaros házból. De a faluban tett látogatásunk után mindig küld egy sms-t, visszahívósat, és nehezményezi, hogy kimaradt, bizonygat, hogy nézzem meg, neki sincs semmije, ő is alig él, mégsem kap sosem. Hol agresszívebben, kiabálva, hol kevésbé. Próbálom megértetni vele, hogy szóljon. Jöjjön ki, ha ott vagyunk, mint más. Megígéri. Aztán legközelebb ugyanúgy van minden. A másikuk nem cigány. Egyedül maradt a gyermekivel. Nehezen élnek. De sosem szól. Elfogad, de nem jelez. Amikor kérdezem miért, azt mondja: nem akar olyan lenni, mint „azok”. Nem akar hasonlítani hozzájuk még abban sem, hogy őket is támogassuk. Elhatárolódik tőlük teljesen. És elhatárolódnak a gyerekei is. Az anya kétségbeesetten mutatja kifele, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. De a gyerekeken látom, nincs így. Nagyon nincs. A csomagokat mindig illedelmesen megköszöni. Az arcán nincs érzelem. De a gyerekeken látom, nagy az öröm…. A harmadik asszony már messziről figyel bennünket, mikor megyünk. Nem cigány. Nemrég költözött vissza a szomszéd városból a gyerekeivel az utca végére. Kiabálva vádaskodik: „talán szoláriumba kellene mennem, hogy nekem is adjanak?” És sorolja, hogy hányszor, mit nem kapott. Kérdezzük, hogy jelezte e, hogy szüksége van valamire. Erre nincs válasz. Dühödten sarkon fordul. Pedig biztosan rászoruló ő is. Nemrég figyeltem a gyermekét, amit ételhordóval jön délután órára. Nem értettem. Rákérdeztem, mire elmondta, hogy étel allergiája van és nem ehet mindent. Amit nem ehet meg, azt hazaviszi. Ma pl. megette a húst, a krumplit meg a habart levest hazaviszi. Estére ér vele haza. A napközis gyerekadag levesével és köretével. De ez is kell. Ingyen kapják az étkezést, nem veszhet kárba semmi belőle. „Én is szoktam hazavinni…”-kapcsolódik be a másik kislány, a másik asszonyé. És magyarázza, hogyha öt órája van, otthon eszi meg, ha hat, akkor a suliban. Próbálom megérteni az okot. Miért? Az
ötödik óra után nem lehet ebédelni? De lehet, mondja, de én hazamegyek a busszal. És otthon eszem meg… Figyelem őket. Gyakran jönnek ételhordóval az iskolába. Délben megebédelnek, aztán hurcolják magukkal, a táska és a tornazsák mellett az ebédet, vagy a maradékot. Természetesen. Mert ma van, ahol ez természetes. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/22/168-harom-asszony/
169. MŰKÖDIK 2011. február 26. Nehéz belegondolni annak a helyzetébe, akinél nincs áram. Annyira megszoktuk, hogy van, már nem is nagyon tudjuk elképzelni nélküle. A mindennapjaink természetes része. Ha sötétedik, felkapcsoljuk a villanyt. Ha nem akarunk csendet, bekapcsoljuk a rádiót, a tv-t. Ha el akarjuk tenni a maradékot, berakjuk a hűtőszekrénybe. Ha pedig piszkos a ruhánk, bekapcsoljuk a mosógépet. Megannyi, az életünket könnyítő, szórakozást biztosító szerkezet, ami árammal működik. Persze ahol van. Nehéz a megszokottra, mint elveszthető lehetőségre gondolni. Hiszen ha az egyik hónapban nem fizet valaki, attól még van áram. És ez mehet hónapokon át, elolvasva az új és új csekkeket, fizetési felszólításokat. Mehet úgy, hogy napközben is megy a tv, és a rossz kályhára is rásegítenek egy villanyradiátorral. Aztán, amikor az áramszolgáltató megjelenik, és levágja az órát, akkor szembesülnek a felgyűlt összeg kifizetésének lehetetlenségével. És akkor kezdődik egy másfajta élet. Élet a nyomorúságban, sötétben. Van, ahol az összeg hihetetlen: 1,6 millió Ft. Ha nem a saját szememmel látnám, nem is hinném, hogy ebben a nyomorult putriban ilyen tartozás egyáltalán kialakulhat. De kialakult, igaz, a fél utca erről az óráról vitte az áramot, könnyelműen használva azt, ami a másé. Van, ahol 10-12 éve nem égett villany. A rozsdás vasrúd a lógó dróttal, sok évvel ezelőtti jobb napokat sejtet. Bent ezek a házak még lehangolóbbak, még nyomorultabbak, mint a többi. Főleg, ha sötétedik. Főleg télen. Van, ahol kis táskarádió segíti múlatni az esti órákat, van, ahol csak a tűz csendes nézése marad, már, ahol marad fa erre az időre is. Ahol gyerek van, ott nehezebb. Hosszúak az esték. És a sötétben nincs mit csinálni. Gyertya, lámpa, olajmécses, mind előfordul. Gyermekkorom petróleumlámpája is kapható errefelé. Van, ahol ez sincs. Mint ma az öregnél. Aki egyedül van a komfort nélküli házban. Más ruhát, cipőt kér. Az öregre is ráférne. De ő gyertyát szeretne. Lámpáról nem is álmodik. A karácsonykor megkezdett akciónk sikeresnek bizonyul. Tulajdonképpen nem is értem, hogy a rendszer erre miért nem talál ki valami ilyesmit, megoldásként… Már öt háznál köttettünk vissza villanyt, kártyás mérőórával. Akkor csak pár családról tudtunk. Aztán kiderült, hogy nagyon sokan vannak. A hír hamar elterjedt közöttük. A hosszú lista, amire sorban felkerülnek, egyre bővül. Ötöt készítettünk elő a következő lehetőségre. De erre várni kell, mert a családok a visszakötés árát csak kamatmentes kölcsönként kapták tőlünk, mindenkivel szerződést kötve, részletekben visszafizetve. És újba csak akkor tudunk kezdeni, ha összegyűlik a visszafizetésből egy-egy óra ára. És, bár mindenki fizet a megállapodás szerint, lassan gyűlik ki egy új bekötés. Aki vár, türelmetlen, sürgeti azt, ahol már ég a villany. De nem bírnak gyorsítani. Nincs miből. A fiú a suliban somfordált oda hozzám. Halkan kérdezte: igaz, hogy Karolináéknál maguk köttették vissza a villanyt? Igenlő válaszomra folytatja: nekünk nem tudnának segíteni? Nálunk sincs.
Nem is gondoltam. Épp a múltkor hallottam, ahogy egyeztetett valakivel egy tv műsorról, úgy, mint aki nézi. Pedig nem teheti. Milyen fura szerepbe kényszeríti őket a helyzetük! Őszintén a gyerekközösségben nem beszélhet erről. Csúfolnák, biztosan. Hát úgy viselkedik, mint akinél van. Megjátszva, eljátszva. Náluk hamar ment. Tulajdonképpen félkész volt, de nem megfelelően kivitelezve. Nem volt túl drága, de a gyermekeit egyedül nevelő anyának, aki télen a konyhát képes csak fűteni,és ott alszanak mindannyian, neki elérhetetlen volt. Megyek a szerződéssel hozzájuk. Hogy most, a visszakötés után megbeszéljük, aláírjuk. Sírva hálálkodnak. Mindannyian. Ma az a támogató, aki először segített, új pénzösszeget tett a programunkba. Hétfőn megindíthatjuk az előkészített helyzeteket. Ma értesítettünk kettőt. Hogy nem kell tovább várni. A gyerekek sikítva örültek. Az asszonyok sírva. A férfiak némán. A villanynak. Ami másnak természetes, de nekik elérhetetlen volt. Nekem is nevetve kellene örülnöm. Mégis alig bírom sírás nélkül. Valahogy ezeket az örömöket viselem a legnehezebben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/02/26/169-mukodik/
170. A BEHAJTÓ CÉG 2011. március 02. Próbálom megérteni a működését. Hogy hol tűnik el benne a logika, és főleg az emberség. Nehéz. A családnak egyébként is kacifántos az áramtartozása. Sokáig hitték, hittük, hogy tartozásuk van, aztán kiderült, hogy nincs. Sőt túlfizetésük van. Most mindenesetre hónapokig rendben voltak, nulla forintos számlák érkeztek csupán. Örültünk. Végre egy család, ahol az áram, hála a HÉRA támogatásának, rendben van. Aztán váratlanul érkezett egy csekk. 5 napos befizetési határidővel, 160 862 forinttal, különben bíróság elé kerülnek. Kicsit szokatlan volt így, mindenhol van legalább egy figyelmeztetés, felszólítás, egy kis türelmi idő, vagy részletfizetési lehetőség. Itt most nem volt előzmény. És a család képtelen eljárni. Megérteni ezt meg végképp nem. Nekünk sem egyszerű. Először meggyőződünk a tartozás valódiságáról, csakugyan létezik, évekkel ezelőtti. Aztán megkérjük a részletfizetési lehetőséget. Mert az lehetőség, csak nem írták meg. Megadják. Márciustól kértük, de ők már februártól számolnak vele. Azonnal be kell fizetni az első részletet, mondják, ha nem, azonnali szerződésbontás, bíróság, stb… Egyszer már voltunk ezen a ponton. Nincs egyetlen nap türelem sem, azonnali a határidő – mondják a telefonban. Kellene egy csekk, amin a részletet be lehetne fizetni. De nincs. Csak, az, amelyiken a teljes összeg szerepel. Újabb telefonok, különféle ügyintézőkkel, ugyanattól a cégtől. Az első szóba áll velünk, a második is. Értelmezzük a problémát, nem sok sikerrel. Igaz, nem kapunk két egyforma információt. A harmadik egyből lepattint: csak az ügyféllel hajlandó beszélni telefonon. Közvetítő alapítvány számára nem létezik. Ezen mindig mosolygok. Mert a telefonba bárki mondhat bármit a személyazonosságáról. De mi becsületesek vagyunk. Követjük a szabályokat. A vicceseket is. Nem hazudunk, …de nem is hagyjuk magunkat ennyivel lerázni, megy a felhatalmazás, faxon. Most már szóba áll velünk, igaz, nevet sem kér. Innen már mindegy. Eddig volt fontos csak. A csekkel kapcsolatban nem jutunk dűlőre. Aztán a háznál csak kerül egy régi, üres csekk. Befizetés, a csekk elfaxolva, fellélegzünk. Telefon megy a családnak, hogy nem lesz bíróság, csak fizetni kell a részleteket, sorban. Fogadkoznak, és köszönik. Pár óra múlva újabb visszahívós sms a családtól. Rémültek megint. Mert jött egy sms a behajtó cégtől, hogy ha nem fizetnek azonnal, feljelentés, bíróság…. Újra telefon, most már részünkről ügyiratszámmal, faxszámmal, minden adattal felvértezve. Az ügyintézőnél kis zavar: a telefonszám, ahová a fenyegető sms-eket küldik, az ügyiratszám, és a név nem stimmel. Ja, az összeg sem. Nem érti. Mi sem. Hosszas tisztázás megint. Aztán összerakja nagy nehezen, a mi segítségünkkel az adatokat. Megerősíti, hogy rendben van minden. Megint örülünk. A család is. Pár óráig. Aztán újra megy a figyelmeztető üzenet. Kezdjük elölről a telefonos játékot. Lassan már mindenkivel beszélünk a cégnél…. Rendben van minden, mondják, és üzenik a családnak, hogy nem kell ám figyelembe venni azokat az üzeneteket, mert ezek automatikusan kimennek. Akkor is, ha az adott részlet be van fizetve. És ezen nem lehet változtatni…
Nem számoltam össze a telefonálással töltött perceket. Sem azt, hányszor kellett elölről elmagyaráznunk a dolgot, nem hagyva, hogy lesöpörjenek bennünket. Mert minket nem lehetett. De őket biztosan le lehetett volna. Persze, ha lett volna pénzük a telefonokra. De nekik nem megy ez. Sem anyagi forrás, sem ismeret, sem szókincs nincs hozzá. A behajtó cégnek meg nem kell pontosnak lennie. Semmiben. Ők az ügyfelek pontatlanságaiért vannak. És ez nagy fegyver. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/02/170-a-behajto-ceg/
171. ÖSZTÖNDÍJÖTLET 2011. március 06. Sok tehetséges gyerek vész el a nyomorúság útvesztőjében. Pedig kezdetben remek a tanulmányi eredményük. Mégis elsüllyednek. Nincs kitörés. Nem azokról beszélek, akik mögött áll egy biztató család és pedagógus, akik hátrányos helyzetűek, de van, hol tanuljanak, és otthon tanulnak is. Mert nekik valamennyire segít a rendszer. No, nem mindegyiküknek, csak egy kis százalékuknak. Azoknak, aki még szegénységük ellenére is jól teljesítenek felső tagozatban, és persze a magaviseletük is olyan, hogy a pedagógus szívesen foglakozik velük. És ahol a szülő is partner. Ahol van a közelében olyan pedagógus, akinek fontos az ilyen gyerek, és vállalja, hogy keres neki ösztöndíj lehetőséget. És veszi a fáradságot a pályázat megírására. Még ha sok is a „ha”,vannak alapítványok, programok, akik támogatnak ilyen gyerekeket. Egyszer egy konferencián egymás után beszélhettünk egy ilyen alapítvány képviselőjével. Amikor utánam ő következett, elmondta, hogy nekik nem az a célcsoportjuk, akik nekünk. Ők az egy szinttel feljebb élőknek nyújtanak segítséget. Egy szinttel feljebb tehát van lehetőség legalább. De sokan, nagyon sokan vannak, akik a szint alatt élnek. És hiába tehetségesek, képtelenek kiteljesedni. Sokakra emlékszem pedagógus pályafutásom alatt. A lányra, aki negyedikig kitűnő volt. Ötödiktől kezdődtek a bajok. Az otthoni értékrendszer más volt, mint amiben a tanulásnak jelentősége van. Zavaros családi viszonyok, követhetetlen felbukkanó majd eltűnő, de meghatározó rokonok, munka semmi. A fizikai körülmények sem igazán a zavartalan tanulást szolgálták. A szociális bérlakások lehangoló házsorában, az egyik pici lakásban éltek. Hatan, egy szobában. Víz az udvaron. Mire az általános iskolát befejezte, más bukdácsolt. Nemrég hallottam, hogy megszült. 16 éves lehet most. Szakmát nem szerzett. És már nem is fog. Marad, termelve tovább azt, amiben ő is felnőtt. Pedig lehetett volna más. Az adottságai, képességei megvoltak hozzá. Más hiányzott. Neki is, és még sokaknak. Szóval, most szeretnék valamit. Lehet, hogy nem fog sikerülni, de bizakodó vagyok. Egy olyan ösztöndíjat szeretnék, amit mélyszegénységben élő gyerek kaphat. Aki halmozottan hátrányos helyzetű, ám képességei az iskolai tanulmányok első éveiben segítették abban, hogy a hátrányait behozza. Ezért jól indult. Szeretném, ha a család is érdekeltté lenne a tanulásában. Hogy megmaradjon a jó tanulmányi eredmény az iskola végéig. A szakmaszerzésig. Tehát az ötlet a családra is fókuszál. Nemcsak a gyerekre. Az ösztöndíj arra lenne fordítható, amire a legnagyobb szükség van. És az sem mindegy, mikor kapnák. A hónap utolsó hetében. Amikor már minden pénz elfogy, és a családi pótlékig ki kell húzni valahogy. Tapasztalataim szerint ilyenkor a legnagyobb segítség az élelmiszer. De lehet egy cipő, ha éppen elszakad. Vagy egy befizetendő részlet a villanyszámlába, a kikapcsolás előtt. Nem a pénzt kapnák meg, hanem megvennénk együtt, amire szükség van. Később talán már önállóan is mehetne. Lehet, nem túl jó ötlet a nyomorban élők szükséglet-hiányaira építeni. De ha megtapasztalják, akár az élelem szintjén, hogy akinek a gyereke igyekszik, akar, erőfeszítést tesz, annak van,
lesz, akkor talán változhat valamit a családban a tanulás értéke. A tudás értéke. Azé, amire majd lehet jövőt építeni. Mert a jól tanuló gyerek beszáll a megélhetési gondok megoldásába. A tanulásával. Rá is büszke lehet a család, és ő is büszke lehet. És ez erőt ad. Neki, nekik. Egy településen belül szeretném majd kipróbálni. Hogy a faluban is híre legyen. Ami majd másokat is elgondolkodtat, hogy érdemes. Persze ettől nem lesz íróasztal, számítógép, stb.. otthon. De ha már azt elérjük, hogy kihasználják az iskola adta lehetőségeket, már előreléptünk. És egy réteg, ahonnan nincs esély kitörni, ahol a jó képességűeket is visszahúzza a nyomor, a család, a környezet, a szokás, talán lehetőséget kaphat. Már van, akinek tetszik az ötlet. És segít. Én meg már keresem a jelölteket. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/06/171-osztondijotlet/
172. MÉG MINDIG A FALOPÁS 2011. március 09. Nehezen jön el a tavasz. Reggel még mindig mínusz 8 fok volt. Kell még a tűzifa. De honnan? Olvasom a reggeli újságot: „Nem tétlenkedtek a … rendőrkapitányság munkatársai sem. ..bejelentést kaptak arról, hogy …. ellopták egy lakatlan ház tetőgerendáját. Az adatgyűjtés során hamarosan eljutottak egy helyi férfihoz, aki megalapozottan gyanúsítható a bűncselekménnyel, hiszen a házkutatás során a gerenda is előkerült. Mint kiderült, tüzelő lett volna belőle.” Ismerem a falut. A gondokkal együtt. A falopással tavaly is küzdöttünk. Itt is. Nem sok sikerrel. Az idén a hivatal felosztotta az egyik út szélét. Mindenkinek jutott. Hetekig nem is volt gond. Mindenki ment, és gyűjtötte a neki kijelölt részen. Aztán persze voltak, akik átmentek a másikéba. Csak a karnyi vastag fákért. Aztán már ez sem volt elég. Átmentek a tilosba is, az út másik oldalára, az erdőbe. Nem bírták a kis jövéseket szedegetni, csábította őket az erdő, a nagyobb fák, mindegy, hogy tudták, a másé. Aztán veszekedések voltak. Mert aki becsületesen akarta, annak nem tetszett a dolog. Tudták, baj lesz. Lett is. Betiltották a fagyűjtést. Még a venyigét is. Mindenkinek. A határt polgárőrök járják folyamatosan. Nem szólnak, nem veszekszenek, csak fotóznak. A fénykép a bizonyíték, azzal pedig nem lehet vitatkozni. Szabálysértések sorát rótták ki ezen a télen is. Mert fa kell. Az éjszakák hidegek. Nappal sok házban nem is gyújtanak be. Csak éjszakára. A gyerekek az óvodában, iskolában melegben vannak, aztán otthon is elvannak egy darabig kabátban. Az egyedül élő öregember látványa már szinte az első világháborús képeket idézi fel bennem: kendő, rajta sapka, rossz kabátok egymás fölött, így próbál védekezni a hideg ellen. Tekintete kétségbeesett. Nem tudom, mikor mosakodhatott utoljára. A pénteki szokásos körutunkon sok családfő panaszkodott: nem lesz fa a hétvégére. Nincs már semmi. Sokan gyűjtögetik a ház körüli vékony ágakat, ami inkább gaz, mint fa. Hamar elég. És nem ad elég meleget. Több kályha mellett üres volt a vödör, láda. Pedig, ha fa nincs, főzni sincs mivel. A falu tele van elhagyott, omladozó házakkal. Soknak a teteje is beszakadt, a lécek lógnak a levegőben. Csábító látvány azoknak, akik az árokpart ujjnyi vastag ágait gyűjtögetik. Megpróbálták. Gondolták, az elhagyott ház már nem kell senkinek. A tulajdonosok sosem térnek tán vissza. Sokaknak elég lett volna az a gerenda. Aztán végül őt kapták el. Őt, aki ugyanolyan nyomorultul él, mint a többiek. A házban, ami nem is az övé, 12 éve nincs villany. Negyedmagával lakik egy szobában. Egyiküknek ágy sem jutott, a földön alszik.
Most majd hidegben. Jövedelmük alig van. Rendszeresen megfordulnak kéregetni a környező településeken. A többiek nem ítélik el. Bármelyiküket elkaphatták volna már a télen. Nem volt szerencséje. Ennyi. Sokszor belegondolok: ha ott élnék, és nem tudnék fűteni a gyerekeimre, és nem lenne pénzem, vajon meddig bírnám? Meddig lennék törvény és tulajdontisztelő állampolgár? Próbálnak, persze, nem szeret senki ütközni a törvénnyel. De a problémáikra egyre nehezebb megoldást találniuk. És megélni, kevesebből, miközben a lehetőségek egyre szűkülnek, már nem lehet. Mi lesz így? Vajon a rendőri intézkedésekkel meddig lehet betartatni a szabályokat? Meddig elég ez, és mikor nem lesz az? Mi lesz akkor? Nem szeretném megtudni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/09/172-meg-mindig-a-falopas/
173. MAGÁNTANULÓ 2011. március 12. Fura ez a magántanulói státusz. Hogy miként jut el egy általános iskola addig, hogy ez legyen a legjobb megoldás. Hátrányos helyzetűnek ebből a státuszból ritkán lehet karriert építeni. Mert persze van olyan is, aki azért magántanuló, mert tehetsége kibontakoztatásához nem tudja vállalni a napi iskolába járást. Ők biztosan sikeresek lesznek, sportolóként, zenészként, vagy más tehetségként. Ők semmiképp sem halmozottan hátrányos helyzetűek. Én viszont nem róluk beszélek, a kevesekről. Hanem azokról, akik sokan vannak. Akik szegénységben élnek. Több faluban is figyelem őket. Sokszor többszöri bukás vezet oda, hogy már nem akarnak ott lenni. Ott, abban az osztályban, ahol sokkal kisebbek vannak. Persze a többinek sem jó. Egyszer valaki finoman úgy fogalmazott, hogy a többször bukottak más érdeklődési körrel rendelkeznek már, mint a kicsik…és nem lehet őket együtt motiválni, tanítani. Hát bizony. Az anyányit már nem biztos, hogy leköti az a feladattípus, ami a tőle 3-4 évvel fiatalabbnak még tökéletes. És ki készítene külön feladatlapot egy többszörösen bukottnak, akivel egyébként is csak a baj van? A nagyobbaknál a túl sok hiányzás iskolakerüléssé fokozódik, a bent töltött órák is csak balhéval telnek, aztán már a szülő is jobbnak látja, legalább nem piszkálják, nem bünteti a hivatal…elfogadja, hát legyen, hogy a napi iskolába járást váltsa fel a heti, amikor csak pár órában kell kibírni azt, amit naponta nem lehetett. És persze előfordul szülés miatti magántanulóvá válás is, de szerencsére nem túl gyakran. Az iskola általában fellélegzik: már eszköztelen volt a gyerekkel szemben, kezelhetetlenségük a munkát gátolta, a többiekkel is. A gyerek pedig „elvan” otthon. Sokan a tv előtt, naphosszat, mások csavarogva. Egy biztos: nem tanulva. Zömüket hamarabb eléri a bűnözés, mint társaikat a suliban. Mert idő van, pénz nincs, és könnyen akad „tanítómestere” a ténfergőknek. Van, akit az agresszív viselkedése miatt vet ki így a rendszer. Általában, ha a tanár ellen fordul. És egy kisebb településen nincs másik iskola, ahová áttanácsolják, lehetőséget adva neki, hogy tiszta lappal induljon egy másik közösségben. Van olyan falu, ahol sok a magántanuló. Akivel nem bírnak, abból van, hogy hetedikre az lesz. Nyolcadikra meg szinte biztosan. Már a gyerekek is tudják. Készülnek is rá. Szóval, a nagyobbaknál gyakori a magántanulói státusz. De a héten hoztak hozzám egy kisebbet. Kb. 10 éves lehet. Magántanuló. Védelembe is kellett venni, és foglakozást, tevékenységet, közösséget kerestek neki, így került hozzám. Véletlenül pont abba a csoportba, ahol a volt osztálytársaiból is sok van. Borzasztóan örül, és meg akar felelni. Még most ismerkedünk. Az anyja pár hónaposan elhagyta, azóta sem látta. Az apjával, a nagyanyjával, és még egy rokon családdal él. Az apja neveli. Leginkább a kocsmában. Ott telnek a napok, otthon nem
sok minden van, ott legalább mindig történik valami. Kérdezem, mi volt a sulival…”Sokat verekedtem.”- hangzik a tömör válasz. Elhanyagolt. Szája szélén körben szélfútta pirosság, néhol felrepedve a bőr. Csak egy kis krém kellene rá. Tovább érdeklődöm. Most az iskolánál. Hogy lehet az, hogy egy ilyen korú gyerek magántanuló lesz? Magatartászavarára, agresszív viselkedésére gyógyszeres kezelést javasoltak. Gyakran nem vette be, nem volt, aki figyeljen erre. Akkor nem lehetett vele bírni. Nem tudták a közösségben hagyni. És nem volt másik, ahová áttehető lett volna. Szakember sem, aki külön foglalkozott volna vele. Volt az osztályban rajta kívül még 30 gyerek. Nem találtak jobb megoldást. Így lett 10 évesen magántanuló. Úgy tűnik, a mai rendszer erre nem nyújt megoldást. A következő meg talán még úgysem fog. Ott még egyszerűbb lesz kivetni a problémásat. Hogy csak az maradjon, aki akar tanulni. Emez meg magára vessen. Az, hogy heti 10 órában, közösség nélkül, mit tanul majd meg? Miféle készségeket sajátít majd el, hogy munkát vállalhasson, élhessen a lehetőségeivel, és gyakorolhassa a jogait? Erre a rendszerben nincs válasz. Csak a magánberkeken belül. Ott még van, aki mélyebben belegondol. De ott is egyre halkabban. És lassan már az sem lesz, aki szót emel. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/12/173-magantanulo/
174. SEGÍTSÉGNYÚJTÁS 2011. március 16. Nemrég egy gyűlést hívtak össze az egyik faluban. Hogy beszéljük meg, kik érdemlik meg a segítséget és kik nem. Nem akartam. Mert tudtam, nem leszünk vele előrébb. Sok munkám van már abban is, hogy egyéni szinten működjön köztünk a dolog. Közösség szinten még nem megy. Azért még többet kell majd tennünk. Együtt. Igen, a kisajátításom. Ezt is próbálom megérteni. Az előjogokat, amiket ők formálnak. Ami alapján némelyek úgy vélik, nekik több odafigyelés jár. Akik felügyelik az általuk vélt „igazságosságot”. A szempontjaik persze sajátságosak. Pl. hogy kihez mentem először a faluban? Kinek a gyereke miatt jöttem be először a településre? Ki hívott be először a házába? Ki lakik régóta itt? Ki, mit mond a szemembe, és mit a hátam mögött? Megannyi szempont, amit szerintük figyelembe kellene vennem. Próbálom, persze, de nem lehet. Ráadásul mind mögött érzem az egyéni előnyszerzést. Nehezen értik meg, hogy az én szempontjaim mások. Nem is érti egyik-másik. Sosem. Hogy nekem a gyerek az első. A gyerek szükséglete. És ebből a szempontból nem érdekel, ki, mióta lakik itt, vagy mikor ismerkedtünk meg. Az meg legkevésbé, mit mondanak rám. Felmerült néhányukban egy másik szempont is: a „románok” kizárásával kapcsolatban. A határ közel, sok az áttelepülő. És nekik is vannak gyerekeik. Sok közülük éppúgy szegény, mint ők. De sokuk szerint nekik nem kellene segíteni. Mert ők idegenek. Furcsa ez. Hogy miként hal ki a nyomorban a szolidaritás. A másik iránt. Mert nekik szerintük nem jár semmi. Én sem. De nekem eszembe sem jut kihagyni őket. Nélkülünk, nem tudom, mi lett volna pl. az egyik családdal. Csak velünk sikerül újra kezdeni az életüket. Még román állampolgárok. Az életük odaát mélypontra került, elvesztettek mindent, állást, lakást. Itt sikerült házat venniük. És hát lett a kicsi. Hamarabb jött, mint várták. Ideát. Már lassan három hónapos. És nincs semmi tisztázva vele kapcsolatban. Ami leginkább az orvosi kezelések miatt fontos lenne. Nem baj, gondolom, van már honosítási tapasztalat mögöttünk. De ez most nem egyszerű. Hetekig próbálunk információt szerezni. Az idegenrendészetnél korrekt tájékoztatást kapunk, csak nehezen tudom elhinni a teendőket. Azt, hogy el kell utazni, 200 km-re, ott van a legközelebbi ilyen hivatal, el kell menni, a picivel együtt, mindkét szülőnek, és ott lehet útlevelet készíttetni neki. Első lépésként a jövő felé. Próbáljuk telefonon elérni a hivatalt, hátha lehetne meghatalmazással. Hogy ne kelljen az egész családnak utazni. Nem sikerül. Sokáig a gépi hangig jutunk, nem tudom, miért természetes, hogy csak románul beszél. Amikor a családnál vagyunk, odaadjuk a telefont, próbáljuk velük. Ők beszélnek
románul. De nincs ügyintéző, nincs kitől kérdezni. Csak a gép. Aztán tolmácsot keresünk közelebb. Talán a hatodik telefonos próbálkozásra sikerül információt szerezni. És nincs más megoldás, csak az utazás. Nincs kivétel. Vinni kell a picit is, nem elég a születési anyakönyvi kivonat. A családnak nincs jövedelme. Esélytelenek. A rendszerben nincs efféle segítség. Magánügy. Akinek nincs pénze, annak nincs megoldás. Semmiben. Szerencsére tudtunk segíteni. Megoldottuk. Ezt is, mint mást. Mint a mások baját, problémáját. Sokakat ez bánt a faluban. Mert úgy vélik, nekik sem segítene odaát senki. Lehet. De ez nem jelent felmentést a segítségnyújtás alól. Ma azt mondtam az egyiküknek, hogy annak, amit én próbálok, az én életemben nem lesz eredménye. Talán a következő generációban lesz. Talán. Hiszek ebben. Hogy az emberség, az odafordulás pozitívan befolyásolja a dolgokat. Egyéni szinten már működik. Érzem, minden beszélgetésben. Közösségi dologgá, működéssé tenni nagyobb feladat. De talán ez is sikerül majd. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/16/174-segitsegnyujtas/
175. PATKÁNYOK 2011. március 19. Vannak állatok, amelyek a világban szinte hozzátartoznak a nyomorhoz. Ilyen a patkány is. A nagy túlélő. Az elhanyagolt lakókörnyezetekben mindenhol jelen vannak. Minden faluban. Régen is ott volt, az istállókban, a trágyarakás alatt, de valahogy ott, akkor másképp volt. Akkor is irtották, mert fertőzésveszélyt jelentett, meg undorodtak tőle. Valamit magára adó gazda nem tűrte meg a jószág körül. Most más a helyzet. Már nincsenek istállók, trágyarakások. Nincs jószág. De a patkány megvan. Mindenhol, minden faluban. Nyáron is. Akkor elhúzódik az ember közeléből, ki a gazba, az elhagyott vályogházakba. Van belőlük bőven. Ott túrnak, rágnak, járataik hosszan kígyóznak a föld alatt. Télen közelebb húzódnak az emberhez. Biztosan a meleg miatt, hisz táplálékot itt se nagyon találnak többet, a kevés maradékra ott van pár macska, kutya. De próbálkoznak, helyet keresnek a patkányok is. Az alap nélküli vályogházakkal könnyen boldogulnak. Egyetlen éjszaka képesek berágni magukat a falon át. Aláfúrnak, mire a lakók észreveszik, már ott a lyuk, a járat. Sokat láttam már. Mindenki fél ettől. Segítünk mi is, gyakran, viszünk cementet, téglát, ezzel próbálunk gátat szabni a furkálásnak. De a harc állandó. Mindig résen kell lenni, ha valaki nem akar éjszaka kéretlen látogatót. Termetes macskák őgyelegnek ilyenkor a házakban. Nem kérdezem, tudom, miért szükségesek. A patkányok ugyanis ott vannak, és ahol valami búvóhely van a ház körül, ott rögtön berendezkednek, mindenféle szemétből, rongyokból bélelik ki a fészkeiket, éjszakánként pedig meglátogatják a kukákat. Néha pórul járnak, belemásznak, és kifelé már nincs kiút. Reggel aztán lesz, aki agyonüti őket. Dühödten, mintha a nyomorúságát ütné. Mert kukák vannak, kötelező a hulladékszállítás mindenhol, fizetni is kell érte. Sokan morognak miatta, pedig sokat segített ez a helyzeten, azóta nincs annyi szemét a házak körül. Bár éjjel gyakran felborítják a kóbor kutyák is, széthúzgálva azt, amit tápláléknak néznek. Leggyakrabban a papírpelenkákat. A maradékot aztán a patkányok rágcsálják tovább. Régen hallottam én is történeteket. Több faluban is. Patkány által megharapott gyerekekről. Álmukban megmart emberekről. Mindig megborzongtam. És reméltem, sosem fordul elő azok között, akiket segíteni próbálok. De a héten megtörtént. Egy másfél éves fiúcskával. A kis kezén harapta meg. Napok múlva vitték orvoshoz. Rögtön kórházba utalta. Az anyja nem merte megmondani, mi okozta a harapást. Szégyellte. Inkább kutyát mondott. Kóbort, kis növésűt. Mintha az asszony szégyene lenne. Pedig nem az. Tudom, mennyit küzdött a házzal, hogy ne tudjanak befúrni. De nem bírt velük.
Amint megtörtént, már hallottam a pontos hírt a faluból. Amikor találkoztunk, közel hajolt, úgy súgta: nem kutya volt…. Rémület volt a szemében. És hogy fél. Meg szégyelli is. Próbáltam megnyugtatni. De közben ordítani tudtam volna. Nem miatta, hanem a helyzet miatt. A tehetetlenség, a nyomorúság miatt. Én szóltam a kezelőorvosának. Hogy valószínű, nem kutya volt. Ő is szörnyülködött. De azt mondta, tulajdonképpen mindegy, kutya, vagy más, amit lehetett kezeléssel orvosolni, azt megtették. Reméljük, nem lesz nagyobb baj. Csak a helyzet nem változik. A nyomor, amelyben kezdenek felbukkanni azok a történések, amelyeket eddig csak a híradásokban láthattunk. És most itt vannak. 2011-ben, Magyarországon. Az egyik kelet-magyarországi megyében. Bocsánat: VÁRMEGYÉBEN. Mert úgy tűnik, ma ez a legfontosabb. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/19/175-patkanyok/
176. VÁLLALKOZÁS 2011. március 23. Itt a környéken még nincs olyan falu, ahol a Kiút program működhetne. Eddig csak vágyakozva gondoltam rá …. de nem éreztem, hogy megpróbálhatnánk. Jó lehetőség ez a program, sokfelé működik már az országban. Hitelt ad, kedvezményesen, saját vállalkozás beindítására. Azoknak, akik esélytelenek. Öt ember alkot egy csoportot, együtt kell, egymást támogatva vállalkozni. Pont ezért nem hittem eddig, hogy megvalósítható nálunk. Mert ebben a nyomorban nem éreztem, nem érzem az összetartást, az egymásra utaltságot, a támogatást. És a bizalmat sem. Egymásban sem. De lett valaki közülük. Aki akarja. És szervezett maga köré másokat. Most leültünk, hogy megbeszéljük az ötletet. Hogy kinek, mire van vágya, képzettsége, és talán, ha sikeres lesz a pályázat, kivitelezhető terve is. Sok szempontot kell figyelembe venni. Konkurenciát, képzettséget, piacot, stb. Mindent, ami egy reális üzleti tervhez kell. Sorban megyünk. Ki-ki előadja az ötletét. Egyikük mozgóárus szeretne lenni. Zöldséget, esetleg tartós élelmiszert árulna. Meg Colát. Kocsija van. Régi, ütött – kopott személygépkocsi. Mondom neki, ez valószínűleg nem lesz megfelelő…. bólint, elfogadja. Képesítése ehhez a vállalkozáshoz semmi nincs. De legalább jogosítványa van. Egy másik tag a csoportban kocsmát szeretne. Mert az nincs a faluban. Hm…. Én örülök neki, hogy itt nincs kocsma, nem mintha az a pár alkoholista a boltból nem tudná megvenni a napi adagot. De a kocsma sokakat becsábítana. Egyetértenek velem. Hogy nem túl jó ötlet. Lehet, üzleti szempontból jövedelmező lenne, de a falu szempontjából biztosan nem lenne jó. És az előző kocsmát is be kellett zárni. Az állandó balhék miatt. Átnyergelünk a szociális boltra. Az jobb lenne. A faluban az egyetlen kisbolt árai az egekben vannak. De ehhez még pár dolognak utána kell nézni. Ja, képesítés nincs. Mármint boltvezetői, vagy bármilyen kereskedelmi. Érettségi sem. Nem lesz egyszerű. A harmadik koszorúkészítést tervez. Képesítése neki sincs, de tapasztalata igen. Dolgos ember, megfogja a munka végét. De a szomszéd faluban van egy vállalkozás már erre. Vele kellene egyezkedni, hogy megvenné e a kész koszorúkat. És vajon képes lesz e kevesebbért elkészíteni, mint ott, abban az üzemben, a futószalagszerűen dolgozók? Bólogat, hogy igen. De ha nem megy, lenne tollfelvásárló. Jogosítvány, kocsi nincs. Sosem volt annyi pénze, hogy letegye a vizsgát. A negyedik fa-brikettet készítene. De erre is van üzem a környéken. Nehéz lenne egy kisebb vállalkozásnak felvenni vele a piacért folytatott harcot. De van még ötlete. Az energiafű. Van egy kis földje is. De ehhez meg a gép túl drága…. sok mindennek utána kell nézni. Az ötödik nem nagyon tudja…. Talán szobafestő, tapétázó, burkoló. Ez a szakmája ugyanis. Több ember is lenne a családban, aki tudná jól csinálni. Bólogatok, elhiszem. Láttam a munkáját náluk, tudom, ügyes ember. Csak magamban gondolkodom el: ki adná ki a lakása
festését egy cigány vállalkozónak? Ettől még messze vagyunk…. de nem akarom a kedvét elvenni. Ő még tanulna is, ha kell. Nagyon szeretné. Hát, most itt vagyunk. Megpróbálom a program munkatársaitól megtudni, mire van esélyünk. Most inkább vágyak ezek, mint realitások, de már ez is valami. Mert ők már léptek. Együtt gondolkodtak, gondolkodnak. Bizakodom. Hátha sikerülne. És akkor még többen kapcsolódhatnának ezekhez a vállalkozásokhoz. Többeknek lehetne munkája a faluban. A csoport szerint nem sokan. Szerintük csak ők akarnak itt dolgozni. Én tudom, hogy nem így van. De ami eddig történt, azt mutatja, hogy talán ők már egymásért is képesek gondolkodni. Most úgy érzem, lesz kiút. Egy éve még nem gondoltam volna. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/23/176-vallalkozas/
177. A CIGÁNY NYELVRŐL 2011. március 27. Errefelé romungrók (magyar cigányok) és oláh cigányok élnek. És néhányan román cigányok is. A felnőttek még beszélik pár családban a nyelvüket. A gyerekek már kevésbé. A fiút hallgattam. Rajzolt, és közben cigányul énekelgetett. Rákérdeztem: ti oláh cigányok vagytok? Nem tudom – hangzott a válasz. Nem hagyom annyiban: otthon beszéltek cigányul? – Anyu tud. De magyarul szoktunk beszélni – felelte. És amit most énekeltél, az mit jelent?- kérdeztem. Á, azokat csak úgy kitaláltam…, hogy cigánynak hangozzon – mondta. Tudom, megfigyeltem már, mindig kínosan ügyel rá, hogy ebben az integrált csoportban egyértelmű legyen, hogy ő cigány. Mindegyikük máshogy viszonyul a saját identitásához. Ő így éli meg. Rátesz még egy lapáttal, halandzsázik is, hogy még cigányabbnak nézzék. Nyelv és identitás. Sokat gondolkodom rajta. Fontos, persze. Ugyanúgy, mint a szokásrendszerük, a hiedelmeik, a meséik, dalaik, táncaik. De azt is tudom, hogy az igazi problémákat nem ezek fogják megoldani. Mert a problémák szerintem nem ezekhez kötődnek. Pedig sokan hiszik, hogy ehhez. Sok cikk, tanulmány született már arról is, hogyan lehetne tulajdonképpen definiálni a cigányságot? Kisebbség? Nemzetiség? Szociális helyzet alapján meghatározható társadalmi csoport? Ellentmondásokat szülhet, ha a megoldásoknál az értelmezésekhez kötődő törvényi lehetőségek mentén kereskedünk. A nemzetiségi törvény felől közelítve pl. nem sok gond lehetne…pedig van. Nem is kevés. Hallgattam a konferencián az előadót. A rendezvény nemzetközi, már előre kíváncsi voltam az előadások üzenetére. Sajnos csak párat tudtam meghallgatni. Az egyiket alig bírtam végig. Nem azért, mert túl hosszú volt. A hangsúlyai miatt. A cigány nyelv oktatásáról szólt, megfelelő kutatások tükrében. Az első pár mondat után már sejtettem az üzenetet. Már több ilyet meghallgattam. Aki a törvény adta lehetőségekkel kezdi. Rózsaszín lesz, gondoltam magamban. Nem is csalódtam. Nézzük a diákat, olvashatjuk, micsoda remek helyzet van ma Magyarországon, mert pl. ha már 8 szülő akarja, akkor lehet igényelni a kisebbségi nyelv oktatását. Aztán folytatja, hogy milyen sokan akarnak cigányul tanulni … a nem cigányok is. Rengetegen nyelvvizsgáznak belőle. Egyre többen. Azok is, akik nem romák. És már a tanárképzésben is ott van ez a nyelv, és lesznek tanárok, magas kvalifikációval… És ez fantasztikus! Halad tovább az általános iskolák felé. Kutatásra hivatkozik. Egy falut említ, név szerint, hozzáteszi, hogy Borsodban van, és itt az egész falu akarta a cigány nyelvoktatást, és mindenki boldog volt, mert megmaradhatott az iskola, és a nem cigányokat sem zavarta, hogy cigányul kell tanulniuk. A nem cigány szülőket sem, a kutatás során megkérdezték. Jó – teszi hozzá – hát van itt, ebben az országban diszkrimináció is, nem mindenki egyformán örül, de
a jövőben nem lesz, és szerinte alig telik el öt év, és egy ilyen konferencián már mindenki cigányul adhat majd elő…. Már alig bírom. Először is, mert az említett falu nem Borsodban van, hanem Hajdú-Biharban. Másodszor pedig, mert egyáltalán nem örült a falu. Pontosan ismerem a helyzetet. Én voltam náluk a kirendelt szakértő. Az iskola fenntartásához kellett nemzetiségi iskolává válniuk, és amikor a falu akkori vezetői a szülők akarata ellenére meglépték ezt, előkészítetlenül és átgondolatlanul, az összes nem cigány, és pár asszimilálódásra vágyó cigány szülő a szomszédos települések általános iskolájának valamelyikébe íratta át a gyermekét. És most ebben a faluban egy szegregálódott, zömében halmozottan hátrányos helyzetű gyermeket tanító cigány iskola van, ahol a pedagógusok heroikus küzdelmet folytatnak a minőségi oktatásért. Szóval, nem értem. Újra és újra nem. Miért kell rózsaszín képet festeni a cigánygyerekek lehetőségeiről, oktatási sikereiről, miért kendőzzük el az igazi problémákat, mutatva, hogy minden szuper, alakul, fejlődik, mindenki elfogadó…. mikor nem az. Mert egy nemzetközi konferencián ezt kell kommunikálni? És persze a hazaikon is… Mert ez igazol valamit abból, hogy mi, itt Magyarországon jó munkát végzünk? Kinek kell igazolnunk? És miért? Az előadásomat ezen a konferencián is a már-már szokásos mondatommal kezdtem: – Azt hiszem, én egy másik Magyarországon élek…. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/27/177-a-cigany-nyelvrol/
178. VETEMÉNYESKERT 2011. március 30. Akik megfordulnak azoknál a családoknál, akiken próbálunk segíteni, szóval, akik eljönnek, ott, a cigánysorokon, sosem mulasztják el megkérdezni: miért nincsenek kiskertek? Ott vannak a gazzal felvert kertek mindenütt a házak körül. Van, ahol még kerítés is van, bár általában csak az utcafronton. De többnyire nincs sehol. Sokat beszélgettem már velük erről. Mert jó a föld, megteremne benne egy kis krumpli, zöldség, azért sem kellene pénzt adni, itt lenne, kéznél. Csak egy kis munka kellene, egy kis odafigyelés. Nyáron hatalmas gaz nő fel a házak körül, van persze, aki lekaszálja, de van, aki azt sem teszi. Télen, amikor a tüzelő elfogy, sorra kerülnek az akácnövések, kökénybokrok, bodzák, és persze a száraz gyomnövények is a ház körül, de ezek nem adnak túl nagy meleget. Amikor kérdeztem, miért nem művelik meg a kertet, az indok mindig megvolt. Többnyire, hogy nem érdemes, mert amikorra termést ad, mindig ellopják. Eltűnik a hagyma, krumpli, zöldség, mielőtt a gazdája, aki kapálta, locsolta, élvezhette volna. Néha azt is tudják, ki tette, néha a rendőrség is beszáll, van, hogy elő is kerül a zsák krumpli, de ki tudja bizonyítani, hogy honnan van? Az ügyek általában megoldatlanul lezárulnak, különösebb dolog nem tartja vissza a tolvajokat. Ám végül sosem mulasztják el kiröhögni a másikat, aki hetekig dolgozott a kertjén. A másik indok, hogy nem jó a föld. Tele van szeméttel, építési törmelékkel. Sok helyen igaz ez is, hiszen a leomlott épületeket nem takarítják el, és marad, gyűlik a lom, szemét, az üvegcserepek, tégladarabok, belepi a föld, a gaz, csakugyan munka lenne veteményezésre előkészíteni a földet. Hát nem teszik. Pár éve több önkormányzat beszállt egy programba, felszántatta a kerteket, vettek pályázati pénzből kerti szerszámokat, vetőmagot, ám az eszközöknek lába kélt, a vetőmagot eladták, eredmény nem volt, alig tudtak elszámolni végül. Így aztán mindenkinek elment a kedve. Maradnak az üres telkek, gazzal, lommal, miközben a hónap második felére sokaknál már nincs mit enni sem. A kis faluban tavalyelőtt kezdtem a kerteket emlegetni. Akkor még senki sem akarta. Buzgón bizonygatták, hogy miért nem lehet. Még nem voltunk úgy, hogy elfogadják az ötleteimet. Idő kellett neki. Aztán tavaly hárman megcsinálták. Na nem az egész telket tették rendbe, de felásóztak pár négyzetmétert, és veteményeztek. Egytől ellopták, mielőtt beérett volna. Kettő, akinél kerítés volt, nekik megmaradt. Sokat emlegettem őket, mint példát. És mindenkit a faluban, aki megtermel valamennyit, amennyit bír. Akinek valamennyire rendben van a telke. Aki lekaszálja a füvet. Hát még, akinek egy-két jószága, kecskéje, nyula is van. Ott kicsit többet időzök. Ott mindig jobb kedvű vagyok. Én is, ők is.
Most tavasszal, többen érdeklődtek, nem tudok e valahonnan vetőmagot szerezni. Mert szeretnének kiskertet. Mondtam, megpróbálok. Kerti szerszám sincs sok helyen. Azt is megpróbálok majd szerezni, ha ez az akadálya a munkának. Ment a hír köztük. Egyre többen érdeklődtek. Volt, aki bizonyítandó, hogy ő már előrébb jár, már pár vetőmagot is vett. Önerőből. Végül 17 család iratkozott fel a listánkra. És páran még hezitálnak. Persze van, aki most is elutasító. Túl sok volt neki a kudarc, vagy egyszerűen nem érzi még mindig a szükségét. De az egyik asszony mondata a fülembe cseng. „Ha tudna nekem egy ásót, meg egy gereblyét adni, ásnék itt fel egy kis részt a ház mellett. Mert itt most minden cigány kertet akar csinálni. Hát nehogy már én kimaradjak…..” Lehet, még nem lesz sikeres ezen a nyáron sem az ötlet. Lehet, várnunk kell majd még egy évet. Vagy kettőt. De alakul, egyre gyakrabban fogalmazódik meg a szándék, csak egy kis segítség, biztatás, elismerés kell. És türelem. Lassan megy. Nem lehet erőltetni. Csak ott kell lenni velük. Fenntartani az akaratot, hogy lehet másképp. És lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/30/178-vetemenyeskert/
179. KÉNYSZERÍTÉS? 2011. április 02. Tegnap azt kérdezték tőlem egy előadáson, mit gondolok a kényszerítő intézkedésekről. Van e hasznuk, értelmük? Esetleg lehetne ez a megoldás? Nem egyszerű kérdés. Lehet, volt időszak a munkámban, amikor azt mondtam volna: igen, megoldás lehet, ha úgy alakítják a törvényeket, hogy rákényszerítsék őket a többségi társadalommal való együttélés szabályainak betartására. És volt olyan is, amikor úgy gondoltam, ezt sosem szabad. Mert kényszerítve nem fog működni hosszú távon semmi. Ma már azt gondolom, ennél nehezebb a válasz. Továbbra is hiszem, hogy a belülről, a saját elhatározásokon alapuló döntések, cselekedetek az igaziak, ezektől lehet változásokat remélni. De már azt is látom, vannak családok, akiknél nem lehet így. Mert nem bírnak változni, hiába a sok beszéd, próbálkozás, segítségnyújtás, akár éveken át is. Mert vannak ilyenek. Akiknél nagyon nehezen érek el bármit is. Sokat töröm a fejem a megoldáson. Néha úgy érzem, megindul a dolog. Aztán történik valami, ami mutatja: csak illúzió volt, pillanatnyi nyugvópont, de alapjaiban nem változott semmi. Olyan családok ezek, ahol jelen van a bűnözés. A könnyen megszerezhető, éppen ezért másképpen értékelt pénz, a lopás, rablás, vagy prostitúció. Ezekből a családokból voltak már börtönben. És itt a börtönbüntetés sem fog vissza semmit. Több ünneplést láttam már, amikor a börtön után hősként ünnepli a hazatérőt az egész család. Megbánás, szégyenérzet nyomokban sem…..és kezdődik elölről pár nap, pár hét múlva minden. Nos, az ezekben a családokban élő gyerekeknek nehéz olyan irodalmi, vagy történelmi példát, hőst mutatni az iskolának, ami ezt felülmúlhatja…. Az asszony üzent, hogy segítségre van szüksége. Mentem. Hivatalos levelet mutatott. Két évvel ezelőtt, az azóta már állami gondozásban levő gyermeke iskolai hiányzása miatt szabálysértési bírságot róttak ki rá, amit nem fizetett be. Most vagy azonnal fizet, vagy börtönbe kell vonulnia, hogy leülje. Akkor már két hónapja nem volt pénzük. Ősszel a kicsiket is kiemelték, az asszony kérésére, ám decemberben visszarimánkodta őket. Vissza is kapta. Ám az ügyintézés lassúsága, a közbejövő ünnepek, az évzárás, mind késleltette, hogy a családi pótlékot is megkapja. Fűnek-fának tartozott már. Segítettem. Mert nem volt jövedelmük. És mert féltem, a kicsik visszakerülnek, ha az anyjukat elviszik. Próbáltam haladékot kérni neki a hivatalnál, végül sikerült, az első részletet pedig befizettem helyette, amíg meg nem kapja a „családit”. Megúszta. Hálásnak tűnt. Pár hét múlva végre megkapta a pénzt. Visszamenőleg. Az ő viszonylatukban sokat. Boldogan adta meg az első részletet is, és fogadkozott, befizeti a másodikat, időben. Néztem az arcát. Ragyogott. Ismerem ezt jól. A pénz adta magabiztosságot, boldogságot, amikor minden van, nem törődve a holnappal, csak a mának élve. De tudom, nem tart soká. A pénz sem, az érzés sem.
Amíg volt a pénzből, többször figyelmeztettem, fizesse be, mert baj lesz, ha nem teszi. Persze, mondta, tudja, befizeti. Aztán elfogyott a pénz. És újra kérte, adjak. Nem tettem. Mondtam, hogy kértem, figyeljen, gondolkodjon. Azt mondta, kölcsönadta a pénzt. Bútorra, fuvarra, a pár házzal odébb lakónak. Tudtam, hogy hazudik. A bútor ingyen volt, és mi fizettük a fuvart. Másnap elvitték a rendőrök. Többen üzentek, hogy váltsam ki. Nem tettem. Azt gondoltam, talán jó lecke lesz másoknak is, neki is, hogy nagyobb felelősséggel döntsön, éljen. Persze nem bírtam soká. Mert féltettem, sajnáltam a kicsiket, akik otthon maradtak. Újra adtam kölcsön a párjának, aki befizette a pénzt, és az asszony hazamehetett. Csak két napot volt távol. Késő este volt, mire hazaért. Még este kilenckor én szereztem neki kocsit, hisz a szomszéd faluig jutott csak tömegközlekedéssel, tovább már nem járt semmi. Aztán üzent, hogy minek váltottam ki, jobb volt ott neki. Másnap ezt elfeledve már hálálkodott. A gyermekei között két bűnöző már van. Nem bírom hagyni, hogy a kicsik is erre a sorsra jussanak. De az én akaratom, segíteni akarásom kevés. És nem bírok rájuk hatást gyakorolni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/02/179-kenyszerites/
180. ÜGYINTÉZÉS TELEFONON 2011. április 05. Amikor az embernek elintéznivalója van, fogja a telefont, kéri az ügyintézőt, és már megy is a dolog. Lesz információ, megtudhatjuk gyorsan, mi a teendő. Igen, nekünk gyorsan megy. Mert tudjuk, milyen számot kell hívni, ha pedig nem, ott a tudakozó. Jó, eggyel több telefon. De tőlük megtudható. Általában. Persze néha újat kell kérni. Nem gond, ha az embernek van telefonja. Persze lutri még, hogy a vonal másik végén mennyire együttműködő, segítőkész az ügyintéző. Ehhez kell egy kis beszélőképesség, gyors felfogókészség, néha bizony gyors jegyzetelés, ha a kérdésre választ kapunk. Nekünk könnyű. Talán a leggyakrabb segítségnyújtás részünkről ez. Mert sokaknak nincs telefonja. Akinek van, annak is kártyás, és csak a hó elején kerül rá egy kis pénz. Előfizetéses telefont még sosem láttam náluk. És ebben segítik egymást: kölcsönadják annak, akinek nincs. Hamar megszokták a visszahívós sms küldését. Szégyellem, én még mindig nem tudom, hogy kell, sosem néztem meg, de ők igen, az analfabéta is, a gyerek is tud küldeni. A telefonszámom meg fejből tudják. Megy a híre is, terjed, szájról-szájra, más falvakba, bajba jutott családokhoz. Néha hihetetlen mennyiségű sms-t törlök ki a telefonból, több százat, akár egy hónap alatt is. Szóval, a legtöbbször mi kérünk nekik információkat, időpontokat, mi kérdezzük meg, milyen papírokat kell beszerezni, vagy mennyit kell fizetni valamiért. Mi érdeklődjük meg a kórházban, mi van a beszállított beteggel. Szólunk a pártfogónak, hogy nem engedik el munkából a kötelező bejelentkezésre. Beszólunk az iskolába, hogy nem tud menni a gyerek. Telefonálunk, hogy most már tényleg befizetik az elmaradt vízszámlát, csak várják meg a nyugdíjat, addig ne kössék ki. Már megszokom, hogy én vagyok az első, akit először keresnek visszahívós sms-el a szülés után a kismamák. Hogy megvan a kicsi, és szóljak haza is. Majd valaki megmondja, mindegy kit érek el. És én vagyok az utolsó is, akit elérnek a kórházból, mielőtt hazamennek: hogy vigyünk be pár papírpelenkát, amit ott kell hagyni cserébe azokért, amiket a pici elhasznált élete első napjaiban. Ma a rendszer nem gondolja végig a mélyszegénységben élők lehetőségeit. Hogy mi van, ha nincs pénze telefonálni? Mi van, ha nem érti, mit mondanak neki? Hova menjen? Miből? Így aztán elmaradnak leegyeztetett felülvizsgálatok, kötelező találkozók, bejelentések, elvárható érdeklődések. Egy láncszem kimarad a rendszerből. Egy hézag lesz, ami megakadályozza az információáramlást, késlelteti a megoldásokat, és e miatt újabb és újabb irathalmazok keletkeznek.. Pedig sokszor csak egy segítő telefonlehetőség kellene. De felülírja a pénztelenség, a mindenhol szükséges spórolás még ott is, ahol emberség lenne a segítségre. Van, ahol ezt a családsegítő sem teszi meg. Nincs rá keret. Másutt a
telefonköltséget maximálják, aki túllépi, saját zsebből fizethet. Vagy egyszerűen letiltják a híváslehetőségeket, kifelé. Ügyfélbarát szolgáltatások…. Sokszor persze nem tudunk intézkedni. Mert információt csak az ügyfél kérhet, kaphat. Ez mindig vicces. Gyakran visszakérdezünk: és ha x y-nak mutatkozok be, akkor kapok információt? Nincs válasz. Csak előírás. Ilyenkor mi is várunk, aztán, ha arra járunk, odaadjuk neki a telefont, megmondjuk mit kell kérdezni, majd utána léphetünk tovább az ügyében. Sokan utaztak be pl. a kisvárosba, hogy rátöltsenek a kártyás villanyórára. Sokszor annyiért, amennyit rá tudtak tölteni. Pedig telefonon is intézhető, csak egy fax kell, ahonnan a befizetett csekket elfaxolják. De van olyan családsegítő, ahol ezért is harcolni kellett. Mint a telefonért. Mert a keretet nem szabad túllépni. Hát nem lépik túl. És ez könnyen mindent felülíró szempont lesz. Ebben az ügyfél másodlagos. Nem ezzel kell elszámolniuk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/05/180-ugyintezes-telefonon/
181. VÍZFOGYASZTÁS 2011. április 09. A mélyszegénységben élőknél kevés az a ház, ahol vezetékes víz van. Olyan meg, ahol bent van a víz, és nincs tartozás, szinte nincs is. Igen, hasonló ez is a villanyhoz. Kapják, teszik egymásra a csekkeket, befizetés nélkül, mindig hátra téve a fizetés kötelezettségét, hiszen a csapból folyik a víz, akkor is, ha nem fizetik be. Hónapokig nem veszik komolyan a fizetési felszólításokat. Ha egy családnál már sikerült kialakítani a bizalmi viszonyt, a villany, és ha van, a vízdíjszámlák iránti érdeklődésünk az elsők között van. Próbáljuk a figyelmüket ráirányítani a dologra, részletfizetést kérni, ellenőrizni a befizetéseket. Megelőzni a bajt, a kikapcsolást. A rendszer általában elég nagy türelmi időt hagy. Érvényesítik a szociális szempontokat is. De sok helyen ez sem elég. Mert nincs annyi jövedelem, amiből a tartozásokat rendezni lehetne. Aztán már menne, talán, a havi fogyasztások fizetése….de a tartozás túl sok. Azt lehetetlen kigazdálkodniuk. Sok helyen a lakásfenntartási támogatásokat próbálják egyből a befizetésekre irányítani. Sok család elfogadja a tanácsainkat is, mi segítünk a részletek megkérvényezésében. Folyamatosan figyelemmel kísérjük a helyzetüket a szolgáltatóknál, ők pedig próbálják fizetni a részleteket, és megmenekülnek a kikötéstől. De van, ahol minden figyelmeztetésünk, kérésünk ellenére sem sikerül rávennünk őket a hátralékok rendezésére. Még a legkisebb egységekben sem, ami talán menne. Amikor aztán baj van, akkor már kellünk, azonnal, segítsünk. De mindenhatóak mi sem vagyunk. A több hónapos, de inkább több éves elmaradások összege a vízdíj esetében is több tízezer, van, ahol százezer forint fölött van. A többszöri felszólítás után szűkítőt szerelnek fel. Ez vízvételt, ha nagyon lassan is, lehetővé tesz, automata mosógép használatát már nem. Igaz, ez nem lényeges, hiszen az nincs is senkinek, nem is ez rémíti meg őket, hanem a vékony sugárban csordogáló víz, ami soká tölt meg egy lábast, poharat. A szűkítővel még hónapig fent hagyják a vízórát. Várnak, befizetik e a részleteket. Ha a teljes tartozás rendezésre kerül, lekerülhet a szűkítő. Ha nem, akkor leszerelik az órát, és a fogyasztót majd a tartozáson kívül annak visszakötési költsége is terheli. Ezt meg szinte lehetetlen teljesíteni, a kevéske jövedelemből. Az asszony régen nem fizetett. 100 ezer forint a tartozása, több éves. A megkért részleteket sem fizette. A pénz mindig elment másra. Többnyire elvették tőle. Most szűkítőt szereltek fel. A gyéren csordogáló vízsugárt nem bírta elfogadni. Most hirtelen fontos lett az eddig részünkről sokat kifogásolt állapot, a tisztálkodás, mosás, amit így, ennyi vízzel nem tud rendesen megoldani. Kéri, segítsünk. Újra megkérdezzük hát a helyzetüket a vízszolgáltatónál. Sok újat nem tudunk meg, az is csoda, hogy idáig vártak. Megértjük, ha ott is elfogy a türelem. A megoldás tehát így nem
mehet. Be kell fizetni a tartozást, addig nem szerelik le a szűkítőt. Akkor nézzük az utcai kutat. Hogy legyen lehetőség vízvételre. A falu végén lakik, az utolsó házban. Az utcán van ugyan egy közkút, de a nyomókar már régen nincs rajta. A működő kút messze van. Ezt valahogy vissza kellene szereltetni. A helyi ügyintéző elzárkózik: azért szerelték le, mert itt nem lehet ráterhelni senkire ebben az utcában a közkút fogyasztását. Megint tanultam valamit. Eddig azt hittem, a közkutak vízfogyasztása a lakosság számára ingyenes. Persze, tudtam, semmi sincs ingyen, csak azt hittem, ez valamiféle közköltség. Megyünk tovább. Eggyel feljebb. Ígérik, utánanéznek. Újabb telefon, jó, visszaszerelik, de fenntartásaik vannak. Mert amíg működött, volt, aki kocsit mosott ott. (Biztos nem az utcából. Itt senkinek nincs kocsija…). És pancsoltak is, borzasztó állapotok voltak…És talán elgondolkodhatnék, hogy érdemes e nekem segíteni, ha a másik oldalról nincs fogadókészség a változásra. Megnyugtatom: van. Kezeskedem, sokadjára, megint, valakiért, mert bízom abban, hogy együtt majd másképp csináljuk. Az asszony persze mindenbe belemegy. Az elmaradás részletekben történő visszafizetésébe, a közkút fogyasztásának fizetésébe, a rendeltetésszerű kúthasználatba. Csak legyen vize. Hiszem, hogy vele sikerül. De azt még nem tudom, hogyan fogom ezt a közösen kialakított felelősséget megértetni a másik utcabeliekkel. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/09/181-vizfogyasztas/
182. MEGINT A „C” OSZTÁLYOK? 2011. április 13. Amikor elkezdtem tanítani, 1982-ben, volt szerencsém a „C” osztályokhoz. Nem hittem, hogy ez még egyszer visszatér. Aki okos volt, és „valakinek” a gyereke, az ment az „A” osztályba. A kevésbé okosak, vagy a nem befolyásos szülők gyerekei a „B” osztályba. Aki gyenge volt, problémás, túlkoros, az a „C”-ben kapott helyet. Itt sok volt a cigány. Úgyhogy ők duplán C-sek voltak. Ezekben a csökkentett létszámú osztályokban téboly volt a tanítás. Motiválatlanok voltak, mintát csak egymástól lestek el, és ehhez mindig kapcsolódott valamilyen deviáns viselkedési forma. Alig haladtak, nem figyeltek, ahogy nőttek, egyre agresszívebbek lettek. A rendszer végiggörgette őket, csak egy, hangosan csak néha kimondott vezérelv volt: minél hamarabb megszabadulni tőlük. És az általános iskola továbblökte őket a szakiskolákba, ahonnan legjobb esetben fél-analfabétán kimaradtak. Több ilyen osztályt tanítottam. Egyetlen gyereket sem tudok közülük, aki valamire vitte volna. Bármire. Aztán fellélegeztem. Azt hittem, ez a rendszerváltással eltörlődött. Mint sok más rossz. De nem, visszatér, mint egy rossz álom, a szakma minden tiltakozása, a józan ész ellenére. Az egyik oviban most egy pályázati projektet viszünk. Játékos, rajzos foglakozások. A gyerekek mindegyike cigány. És mind halmozottan hátrányos helyzetű. Közülük hatan mennek majd szeptembertől iskolába. Persze, miután majd – a közoktatási törvénytervezet szerint – megvizsgálja őket egy bizottság. Hogy miféle szempontok alapján, azt még nem tudni. Van összehasonlítási alapom. A kisváros óvodájával. Ahová a jó körülmények között élő családok gyermekei járnak. Míg ezek nagy munkafegyelemmel, koruknak megfelelő szinten, örömmel telerajzolják a lapot mindenféle formával, megfelelően kommunikálva egymással, addig amazok alig tudnak formákat ábrázolni, finommotorikájuk fejletlen, munkafegyelmük gyenge, kommunikációjuk durva. Mert míg ezek otthon is gyakorolhatják azokat a tevékenységeket, amelyek fejlesztik, és az iskolára előkészítik őket, amazok otthon efféle tevékenységben, közös játékban, mesehallgatásban sosem részesülnek. Tudom, a bizottság úgy ítéli majd meg, hogy zömük nem mehet normál osztályba. Mert őket külön kell felzárkóztatni. Szegregáltan. Egy évig. Utána, az elképzelések szerint majd mehetnek normál osztályba. De nem fognak felzárkózni. És nem akarja majd őket a másik osztály sem, ahová a jók, a nem cigányok, ja, és persze a szintén felzárkóztatásra szoruló, de „valakik” gyerekei járnak. Akiket ugye nem lehet a cigányok közé tenni. És ebben a bizottság majd „rugalmas” lesz. És keres majd az iskola új szempontokat, ami alapján indokolt lesz pedagógiailag a szegregáció. Mondjuk, hogy már összeszoktak. Vagy bármi más. A rendszer találékony és rugalmas is lesz, ezt mondja a törvénytervezet is.
És mennek majd tovább. Motiválatlanul, mintát csak egymástól ellesve, és ehhez mindig kapcsolódik majd valamilyen deviáns viselkedési forma. Alig haladnak majd, nem figyelnek, ahogy nőnek, egyre agresszívebbek lesznek. A rendszer végiggörgeti őket, csak egy, hangosan csak néha kimondott vezérelv mentén: minél hamarabb megszabadulni tőlük. És az általános iskola továbblöki majd őket a szakiskolákba, ahonnan legjobb esetben félanalfabétán kimaradnak. Mert a történelem ismétli önmagát. És az ember nem tanul. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/13/182-megint-a-%e2%80%9ec-osztalyok/
183. MELEGÉTEL 2011. április 17. Úgy november óta sikerült vinni meleg ebédet. 85 gyereknek, a kis faluba. Szombaton és vasárnap is. Most van az utolsó Egy alapítvány segített hozzá bennünket egy cég által támogatott programhoz. Kicsit nehezen indult, mert mást is akartak, komplexebb szolgáltatást, érettségizett helybeli cigány kellett volna, akire hallgatnak, és aki délutánonként a házi feladat elkészítésében is segített volna. De a faluban nem volt ilyen személy. Aztán magára a szolgáltatásra is nehezen találtunk vállalkozót. Eredetileg helyben akarták, az óvoda konyhájában megfőzni, de ahhoz bővíteni kellett volna, és erre az önkormányzatnak nem volt forrása. Nem volt miből, még ha munkahelyet is teremtett volna a bővített konyha. A közeli településen túl sokért vállalták. Azt mondták, nem éri meg nekik a keretösszegért. Nem is értettem….errefelé ritkák az ekkora megrendelések. Végül 25 km-re akadt vállalkozó, akinek megérte. Még a szállítással is. Utána vitáztunk a kiosztáson. Ők ételhordót akartak, a környezetkímélés jegyében, mi, ismerve a higiéniai szokások különbözőségét, egyszer használatos műanyag tartókat. Végül nagy nehezen elfogadták ez utóbbit. És nem akarta a melegétel-osztást velük foglalkozó intézményrendszer sem. Úgy vélték, ha még az ételt is mi biztosítjuk, még ennyire sem gondoskodnak a szülők a gyermekikről. És saját tapasztalataikra építve óvtak: majd turkálják az ételt, nem fog megfelelni nekik, csak a bajom lesz több a nagyfene segíteni akarásommal. De én a saját tapasztalataimból tudtam, hogy fontos. Mert ismertem a hétvégéket. Az étkezést délután firtató kérdésemre adott nemleges válaszokat. A kihűlt kályhákat, amin nem főtt étel. A „vasárnapi” ebédeket. A főtt krumplit, minden nélkül. A „csak egy kis lé” nevezetű leveseket. A vízbe áztatott háztartási kekszet, amit én vittem előtte. Az alig várt hétfőt, az iskolai tízórai és a menzai ebéd miatt. Az ingerültséget, feszültséget, majd agressziót azoknál, akik éhesek voltak. Végül minden sikerült. A vállalkozó hónapokon át vitte az ételt, egy rátermett, az egyszerű adminisztrációt is vinni képes cigány asszony vállalta a kiosztást, az ételeket mi ajánlottuk, olyanokat, amiről tudtuk, mind szereti majd. Meg kellett szokniuk, hogy adott időre ott kell lenniük. Pár család kivételével ez nem volt gond. Akiknek igazán kellett, azok ott voltak. Már jól előre. Sokan hazafele, már útközben megették. Mire hazaértek, kiürült a műanyag tartó. Mások hazavitték, és tudom, együtt ették meg, bár nekem mindig bizonygatták, hogy tudják, az csak a gyerekeké. És, hogy még így is főznek, mert a gyerekek többet kérnek, akarnak még. Más szülő panaszkodott, hogy a krumplis tészta nem kell a kicsiknek, olyat kérnek, amit a kocsi hoz.
A létszám kötött volt. A szerződésben. De tudjuk, az efféle falvakban nagy a mozgás. Költözés el, majd vissza, gyerekestül. Ám a szerződést nem lehetett módosítani. Többen kimaradtak volna. Akik nem értik, miért jár minden gyereknek, csak nekik nem. Szerencsére egy másik alapítvány segített, átvállalva a visszaköltözők ebédjeinek költségét. Ez a tél, minden nehézség ellenére könnyebben telt el, mint a tavalyi. Kevesebb konfliktussal, kórházi kezeléssel, nyugodtabb gyerekekkel. Tudom, ez is hozzájárult, a szombaton és vasárnap délben megkapott melegétel. Ami egy nagy cégnek talán nem volt megterhelő. De a rászoruló gyerekeknek óriási segítség volt, ami jobbá tette az életüket, és őket magukat is. Nem tudom, a jövő tél milyen lesz. Elnézve a kormány szociál- és oktatáspolitikáját talán joggal aggódom ezekért a gyerekekért. Még jó, hogy a civil szféra és a magánszemélyek, cégek társadalmi szerepvállalása létezik. Csak nem tudom, meddig lesznek képesek foltozgatni azokat a lyukakat, amiket az államnak kellene megszüntetni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/17/183-melegetel/
184. BEIRATÁS 2011. április 20. Amikor bejelentették, hogy az egyháziba íratják a kislányt, titkon reméltem, hátha változik a helyzet, és felvesznek oda is halmozottan hátrányos helyzetű cigányt. Nem tették. Pedig most bizonyíthatták volna a nagyfene elfogadást. Azt, hogy nem igaz a szegregáció vádja: ők épp olyan boldogan fogadják őket, mint a település másik, önkormányzati fenntartású iskolája. Pár éve indult a településen az egyházi fenntartású iskola. Azzal a hivatalosan ki nem mondott, ám burkolt céllal, hogy itt nem lesz cigány. Megnyerték a szülők egy részét. Nem volt nehéz. Az igény ma mindenütt megvan rá, kevés a távlatokban gondolkodó, mindenkit a pillanatnyi előny érdekel, a mában gondolkodás, az előre nem nézés, ugyanúgy, mint azokat, akiket ugyanezért mélységesen megvetnek. Emlékszem a felháborodottan visszautasított vádakra: náluk is huszonvalahány százalék a hátrányos helyzetű…és cigány is van. Igen. A hátrányos helyzetű. Amiről tudjuk, nem ugyanaz, mint a halmozottan hátrányos helyzetű. Mert ma hátrányos helyzetű sok gyerek, még a vállalkozóé is, aki minimálbéren jelenti be magát, és természetesen élvezi az ezzel járó előnyöket, miközben telik sok mindenre, amire a bejelentett jövedelme alapján nem telne. És persze cigány, és cigány közt is nagy a különbség. Örültem hát, mikor a cigánysorról, abból a faluból, ahol a környéken a legproblémásabbak élnek, egy szülő elhatározta: ő az egyháziba íratja. Gondoltam, most megmutathatják. Nem tették. Persze az indok most is megvan, csak szépen el kell magyarázni, hogy a szülő felfogja: az egyházi iskola előtt nem áll meg az iskolabusz. Csak úgy vállalják a kicsit, ha reggel behozzák, és a tanítás végén érte mennek a szülők. Az meg nehéz. A falu, ahol laknak, öt kilométerre van, menetrend szerinti busz kevés jár, és nem is akkor, a családnak meg biciklije sincs, nemhogy kocsija. És van még gyerek a családban, több is. Pénz meg alig. Megértették: nem megy, nem mehet. Nekik nem. Persze lehetett volna. Talán az önkormányzat boldogan belement volna, hogy arra menjen a busz. Nem lett volna többletköltség, de a tehermegosztás mindenképpen egyenletes lehetett volna a két iskola között. Mindenkinek könnyebb lett volna, mert tudjuk, az arány egy osztályon belül meghatározó. De ez, mint megoldás, nem merült fel. Mint a másiknál sem. Aki szintén ebből a társadalmi csoportból akart odamenni. De ott él, tehát az busz itt nem jöhetett indokként számításba. Náluk a rutinkérdések: meg van e keresztelve, befizették e az egyházadót, visszamenőleg, több évre, hamar elhessentették az iskola iránti vágyakat. Mert nincs megkeresztelve. Arra meg esélye sincs a családnak, hogy az egyházadót befizesse. Ugyan, miből? Ma, ezekben a családokban két hét megélhetést tesz lehetővé a jövedelem. A másik két hét a kétségbeesésé. A kamatos pénzé, a további eladósodásé.
Úgyhogy a mélyszegénységből érkező, cigány elsősök tanulási lehetőséget a másik iskolában kapnak. Emitt meg lesznek azok, akikkel nincs baj. A jobban szocializáltak, ha tetszik, a helyi elit. És persze ott van, hogy ők helyt adtak volna, de hát….erről már igazán nem tehetnek. Megy ez, lehet még növelni a szakadékot iskola és iskola között. Még egy darabig. De nem tudom, meddig. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/20/184-beiratas/
185. CIVIL KONTROLL 2011. április 22. Megint egy konfliktus. Az intézményrendszerrel. Mert ők tökéletesen működnek. Én meg nem mondok igazat. Nem ez az első. És nem is az utolsó. Messze vagyunk még attól, hogy elfogadják: létezik egy civil kontroll, amivel jó lenne együttműködni. Működik az Unióban. Nálunk még nem. Ez sem. Addig kedves patronáló, támogató vagyok, amíg nem jelzem, hogy valami szerintem nem jól működik. Addig sincs baj, amíg ezt magunk között jelzem, bár általában ilyenkor nem történik semmi. Akkor lesz mindig baj, ha ezt többek előtt mondom. Akkor pillanatok alatt ellenség leszek, akivel meg kell küzdeni. Pedig nem velem kellene. A lány egy lakásotthonban él, állami gondozásban. Zűrös családi viszonyok, zűrös ő maga is. Nyilván ezért nem a családban nevelkedik. Ha hazaengedték, mindig baj volt. Vagy otthon cirkuszoltak, vagy nem volt pénze visszajönni, mert elköltötte, többször szökött is, néha napokig bujkálva. Ha bajban van, mindig engem hív. Nyilván, mert az én telefonszámom tudja fejből. És mert csak nálam működik a visszahívós sms. És talán, mert csak hozzám fordulhat. Most a szünetre bezárt az otthon. Mindenki hazamehetett. A lány, birtokában az utazási kedvezményre jogosító papírral úgy döntött, nem haza megy. Hanem egy másik faluba, a rokonokhoz. A papíron átjavította a település nevét, amit persze nem fogadtak el a buszon. Akkor megint az alapítványunkhoz jött be. Hogy most mi legyen? Nekem órám volt, máshol. A kollégáim telefonáltak. Mondtam, hívják az otthont. Nem sikerült. Hívtam a gyámja irodáját. A kolléganője tájékoztatott, hogy táppénzen van. Kértem segítsenek, állítsanak ki új papírt a lánynak, hogy hazamehessen. Kollégáim kivitték oda, de sajnos 4 óra után érkezve pár perccel, már csak a zárt ajtót találták. Újabb telefon. Fogadja be az ottani lakásotthon. Hosszas telefonálgatás után ott maradhatott. A fórumon ott ültek mindannyian, akik dolgoznak vele. Elmondtam az esetet. Tudtam, előre tudtam a reakciót: némi magyarázat, hogy ők telefonon egyeztettek a gyerekkel, hogy haza akar e menni, és az anyával is beszélt a családgondozó, és azt mondták mindketten, hogy igen. Tudom, így van előírva. De ha ismernék őket, tudnák, mennyire kiszámíthatatlanul labilisak. Hogy az anya egyik pillanatban öngyilkossággal fenyegetőzik, ha kiemelik a gyerekeit a családból, másik pillanatban ő maga viteti el őket. Aztán visszakönyörgi. És kezdődik minden elölről. Persze, ehhez ismerni kellene őket. Hogy nem úgy működnek, mint ahogy azt elvárható. Aztán jön a támadás. Persze felém. Hogy minek szólok bele. Ők sem szólnak bele az iskolám munkájába. Tudom, ez ismerős: rajzolgassak csak velük, azt a hülye is tud, meg értelme se sok van, és ne törjek olyan magasságokba, amihez nem érthetek. Amihez csak ők értenek. És nyilván nem ismerem a gyermekvédelmi törvényt, (gúnyolódva mondja, sugallva, hogy az
talán nekem nem is menne), mert ha ismerném, tudnám, hogy amit a Gyámügy kiad, hogy hazamehet, azt nekik be kell tartani. Hallgatom, ahogy egyre magabiztosabban aláz, a főnöke buzgó bólogatása közepette. Hogy az, amit elmondtam, nem igaz. Mert a gyerek jól beilleszkedett. És jól érzi magát ott. És a pár szökés, az semmi. Az nem is lényeges, ezektől megszokott. Szívesen szólnék persze, hogy nem így van. És, hogy pontosan ismerem a gyermekvédelmi törvényt, amiben benne van a jelzőrendszer fogalma. És az, amikor én telefonáltam nekik, kérve, ne engedjék el a gyereket, az ez. Nem pedig ostoba beleszólás a munkájukba. És nekik kötelességük lett volna jelezni a Gyámügy felé, hogy gond van. Egy telefon után is. Mégsem szólok. Így is félelmetes: nem is gondoltam, hogy ennyire gyűlöl. Eddig mindig kellemesen beszélgettünk. Nem tüzelem tovább a helyzetet. Így is tudom, tapasztalatból a következő lépéseket: a gyereken megtorolni, nem engedni, közölve vele, hogy „köszönd Nórika néninek”. Hátha sikerül ellenem fordítani. Aztán a tiltás szakasza: „ne merj neki mondani semmit, szólj csak nekünk, ha bármi van, érted?! Csak nekünk!” Mert így azt hiszik, nem derülhet ki semmi. Csak remélni tudom, hogy a folytatás a többi intézményi konfliktusomhoz hasonló lesz, és lassan belátják, a civil szféra nem ellenség, hanem segítség. Hogy egy demokratikus országban része a rendszernek. Mert nem igaz, hogy minden rendben van. Akkor nem itt tartana az ország. A hibákat beismerni persze nehéz. Jobb támadni. Persze ez a minta nagyban is. Akkor miért lenne más kicsiben? És persze az is megszokott, hogy akik végighallgatták ezt az egészet, és pontosan tudják, hogy igazam van, hallgatnak. Ám utána, vállveregetve mind elmondja, hogy igazam volt, és jó, hogy elmondtam. Egyedül maradtam megint. Egyedül, ezzel a hibátlanul és felelősségteljesen működő hivatali rendszerrel szemben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/22/185-civil-kontroll/
186. KI JOGOSULT TÁMOGATÁSRA? 2011. április 26. Az egyik településsel különösen nehezen boldogulunk. Csak jönnek a telefonhívások, megkeresések, olyanoktól is, akik szerintünk nem rászorulók. Persze minden relatív. Már abban a tekintetben, hogy ki a rászoruló. Összehasonlítani a nyomorúság szintjét, nos, az elég nehéz. Főleg, ha belevonjuk azt is, hogy ki, mit tesz érte, vagy ellenére. De általában megértik az érveinket. Itt azonban nem. A település határszéli, közel a román határhoz. Ennek a térségnek a jövedelemszerzését évekig meghatározta a benzin- cigaretta és italcsempészet. Sokan éltek belőle jól, kialakult rendszere volt, mindenkinek jól ment az üzlet, aki beleszállt. Bukni csak kevesen buktak, és sosem a nagy halak. Mindig volt, aki bevállalta helyettük. Az egész üzlethez nem kellett nagy beruházás, csak egy öreg autó, jó nagy tankkal, és persze összeköttetések. Néha én is hitetlenkedve néztem a nagyban dolgozókat, akik a határsávban, sokszor a határőrök szeme előtt lecsavarozott ajtókarosszériába rejtették a csempészárut, vagy a boltban a bő szoknya alá felfűzött cigis dobozait azoknak, akik kicsiben csinálták…. Volt, aki naponta négyszer-ötször is fordult. Egy-egy jól sikerült gépkocsis fuvaron negyvenezer Ft haszon is volt. Ment az üzlet, lehetett házat építeni, szépen bebútorozni, öltözködni. Akkoriban messziről látszott, ki él ebből. Ha más nem, az arany ékszerek bőséges viselete mutatta. Aztán a lehetőség egyik napról a másikra megszűnt. A családok, akik évekig erre a jövedelemszerzésre rendezkedtek be, pénz nélkül maradtak. Képesítésük nem volt, maximum jogosítványuk, napszámba meg, ugye, egy ilyen életforma után nehéz elmenni…háromezerért dolgozni egész nap…mikor előtte harminc is megvolt egy óra alatt…. Az asszony is efféle. Sokadszor jön, telefonál: ő is kér élelmiszersegélyt. És ruhát is. Mindent. Mert szerinte neki is jár, neki sincs több, mint a családi pótlék, és a 28 500 Ft. – Mire elég az? Két hétre- mondja. Már a bútorait adogatja el. És tartozik a villannyal, vízzel. Neki miért nem adunk? Sokadszor ismételjük el neki is nyugodtan: azért megyünk ki a családokhoz, mert szeretnénk személyesen is meggyőződni a körülményeikről. Nekünk nem elég az igazolás a hátrányos helyzetről. Vagy a kesergő beszámoló, hogy kevés a jövedelem. Nem érti. – Vagy én nem értem – mondja hangosabban – hogy neki sincs elég?! Próbálom máshonnan megközelíteni. Kérdezem, bár már láttuk, milyen a házuk. – Milyen…hát, mint egy átlagos lakás. Három szoba, fürdőszoba, konyha. – hangzik a válasz. -Na látja – mondom. Mi elsősorban azokat támogatjuk, akiknek csak egy szobájuk van, és nincs fürdőszobájuk sem. Akiknél nincs villany, víz.
– Aha, értem. Szóval, én azért nem kapok, mert nem mocsokban élünk. Mert én adok arra, hogy tisztaság legyen. – Nem. Bár csakugyan tűnhet úgy, hogy akik kevésbé tudnak gondoskodni a gyerekeikről, és nincs megfelelő ruhájuk, cipőjük, hogy őket jobban támogatjuk. De mi a gyereket nézzük. És annak adunk, akinek nagyon nincs. – Nekem sincs. Nekem is jól jönne az olaj, liszt, amit osztanak. – De hát maga tud fornettit venni tízóraira a gyereknek. Mi annak adunk, aki vacsorát sem tud adni nekik. – Úgy, hát már az is baj, ha nem akarok kevesebbnek látszani a többi előtt, és inkább magamtól vonom el a falatot, csak a gyereknek meglegyen, amit kér?! Lassan kifogyok az érvekből. Nézem frissen melírozott haját, lakkozott körmét, divatos csizmáját…. ahogy időt, energiát nem kímélve veszekszik az egy liter olajért, két kiló lisztért…a vélt jussáért. Nehéz. Nemcsak azokkal, akiknek nincs, azokkal is, akiknek eddig volt, és most nem találják a pótlást a megszokott életszínvonalhoz. Mert mindenkinek nehéz, egyre nehezebb. Csak nem mindegy, honnan indultunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/26/186-ki-jogosult-tamogatasra/
187. MI ÚJSÁG A KISKERTEKBEN? 2011. április 30. Sokan kértek vetőmagot, több faluban is. Felásták a ház melletti részt, többen kis kerítést is készítettek, és elveteményeztek. Nagyon örültem, mikor körbejártuk a kiskerteket. Főleg azoknak, akiknél efféle még sosem volt. Mint az asszonynál, aki megmunkált pár négyzetmétert a sosem felásott kertben, és most büszkén mutatja a kisorjázott hagymát, borsót, babot. A másik háznál a fal tövénél alakították ki a veteményest, ez sem volt még felásva sosem, ócska nádszövetből kis kerítést is eszkábáltak köré. Itt árnyékos, a hely, a szépen elporhanyósított földben még alig látni az apró hajtásokat. De kinő majd. Naponta figyelik. A fiatalasszony izgatottan integet, mikor az utca elején meglát. El ne menjek előttük anélkül, hogy be ne mennék. Mert meg akarja mutatni a kertet. Bemegyek. Szépen felparcellázott ágyások, a végüknél a kis zacskók faágakra tűzve jelzik, hol, mi várható. De látszik már, szépen hajtanak. Mellette egy ócska hűtőgép-karosszéria előtt fekete kutya őrjöng a láncon, most, hogy idegen van itt. Az asszonyka büszkén sandít rám, na, mit szólok? Dicsérem. Meg is érdemli. Amióta elveteményeztek, és kint járunk, megnézzük a kiskerteket. Erősítjük, hogy így a jó, így a normális. Dicsérjük a figyelmüket, ahogy vigyáznak rá. Muszáj, megerősíteni, jelezni, milyen jó lesz majd, hogy nem kell a boltba rohanni mindenért, mert lesz itt is valami, a kertben. És már kell tervezni, mondani, hogy jövőre nagyobb részt is lehet majd bevetni. Együtt örülünk. Jó érzés. Persze van, aki kért vetőmagot, de mégsem lett kiskert. Amikor eljövök a faluból, már jön tőle a visszahívós sms. Indulatos, ahogy szokott. Hogy már megint kimaradt. Nála nem voltunk bent, és nem kapott semmit. Századjára magyarázom el neki nyugodtan, hogy nem bírunk mi nyomozni, kinek mire van szüksége, mert túl sokan vannak, mindenki jelzi, akinek gondja van, és amikor ott járunk, kijön a ház elé, hogy találkozzunk, nem az ablakból leskelődik, és utána nehezményezi, hogy kimaradt. Mert ahonnan nem jön ki senki, és nem jön jelzés sem, annak feltehetően nincs szüksége semmire. Nem érti, csak hajtogatja a magáét. Elterelem a szót. A vetőmagokról érdeklődöm. Arról, hogy kész e már a kiskert? Közben már rég tudom, hogy a vetőmagot eladta a szomszédnak. Nem, mondja, még nem veteményezett el. – Másnak más ki is kelt a vetemény – viszem tovább a gondolatot. – Ha jól emlékszem, megállapodtunk, hogy aki vetőmagot kap, az megmutatja majd, hol a kiskert, milyen lett a vetemény. – Úgy, szóval ez magánál így megy?! – kérdezi indulattal. – Igen – válaszolom – mi úgy adunk, segítünk, hogy elvárásaink is vannak. – Akkor nekem inkább ne is adjon!- kiáltja dühösen, majd kinyomja a telefont. Tudom, csak ideig-óráig, aztán jelentkezik majd megint.
Ő nehezen érti. Hogy ebben a kapcsolatban nemcsak az ő elvárásaik vannak, hanem a mienk is. Mi a kötelességek megértéséhez, a lehetőségek kihasználásához adunk segítséget. És egy idő után elvárjuk, hogy tegyenek valamit. Nehéz is megérteni. A pozitív diszkriminációnak törvényszerű velejárói ezek a szerepek: még nyomorultabbnak mutatni magukat, hogy többet kapjanak, vagy a „nekem is jár” alapon élni, követelőzni. Nehéz munka ez. A türelmes, következetes segítő tevékenység, amiben nem tántoríthat el bennünket soha düh, sérelem, szidás, fenyegetés, vagy hazugság. És nem dőlhetünk be sosem a mutatott, vagy valós hálának sem. Marad a türelmes és konok ragaszkodásunk ahhoz, amiben hiszünk, hogy fogunk még tudni egymás mellett élni, bármennyire is úgy néz ki most az országban, hogy ez lehetetlen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/30/187-mi-ujsag-a-kiskeretekben/
188. CSALÁDGONDOZÁS 2011. május 04. Persze lehet azt mondani, hogy működik. Mert a szolgáltatással lefedett az ország. A falu is rendben van. Statisztikailag. Amikor először találkoztunk, az viccesen alakult. Kíváncsi voltam rá, hisz ő keresett először – ami nem megszokott – érdeklődött, hogy csinálom, honnan van forrás, stb. a segítő munkához. Aztán véletlenül találkoztunk az egyik nyomorult háznál. Beszélgettünk. Kérdeztem tőle: hány családod van? – Én még nem vagyok férjnél – mondta. Nem értettem. Egy családgondozótól az ember azért kérdez ilyet, mert szeretné tudni, hány családdal foglakozik. Kit érdekel, hogy férjnél van e? Aztán leesett: faluhelyen szokás így érdeklődni a gyerekek számáról, nyilván ő azt hitte, erre vagyok kíváncsi. Nevettünk. Aztán persze sokszor kerültünk kapcsolatba, hiszen pl. a villanyóra visszakötésekhez szükséges papírok beszerzésében csak együtt dolgozhatunk. És másban is, amiben szeretnénk, és tudunk is segíteni. A segítségre szorulók sokat panaszkodnak. Rá is, meg az önkormányzatra is. Hozzá vagyunk ehhez szokva, hisz a kétségbeesett embernek mindenki hibás, aki nem segít azonnal, és úgy, ahogy ő szeretné. Gyakran mi is. Ilyenkor tompítunk, nyugtatgatunk, segítünk, hiszen szeretnénk megfelelően mederben tartani a dolgokat. Van az országban elég szítás így is, legalább a környezetünkben ne legyen indulatos konfliktus, értelmetlen agresszió. És persze volt, amit nem hittem el. Mert a józan észnek is ellentmondott. Mert egy önkormányzatnak, ahol egyre nagyobb problémákat jelent a nyomor, annak szociálisan érzékenynek kellene lennie. Annak mindent el kellene követnie, hogy segítsék a családokat, mert a halmozódó problémák végül kezelhetetlenné válnak. Sok ilyet láttam már. A végső konfliktusok, amelyek már az újságok címoldalaira is felkerülnek, azok sosem hirtelen, mindenki számára váratlanul robbannak ki. Ott hosszú ideig forrongnak az indulatok, csak nem hajlandók észrevenni azok, akik tehetnének ellene. Az örvényszerűen mélyülő konfliktusok sorozatának végén aztán mindenki meglepetten áll: mi történt? És persze könnyű megtalálni a bűnbakot. „Azokat”. Pedig az egész bekövetkeztéhez többen is asszisztáltak. Az ő szerepüket, a megoldásért semmit sem tevő szakembereket persze ekkor már senki sem keresi. Most pl. a faluban, mivel túl sok volt a telefonszámla, megvonták a lehetőségét annak, hogy a családgondozótól ügyes-bajos hivatali ügyeiket telefonon intézzék azok, akiknek erre máshol nincsen módjuk. Mert nincs telefonjuk, pénzük, mert nem értik, de csak ők kérdezhetik meg, mert a rendszer idegennek, másnak, segítőnek, ügyintézőnek, családgondozónak, stb… nem ad ki információt. Csak személyesen az ügyfélnek. Mondjuk, a MÁK, amikor rá kell kérdezni, hogy miért nem jön a családi pótlék, hol és min akadt el a dolog. Vagy a víz- vagy
áramszolgáltató, hogy mennyi a tartozás. Vagy a behajtócég, a részlefizetés állásáról Vagy a kórház, a bent fekvő állapotáról, hazameneteléről. És még folytathatnánk a sort. Így azok az emberek, akiknek a legnagyobb szüksége lenne segítségre, most azt a választ kapják: nem segíthetnek, nincs telefonlehetőség sem, az önkormányzat letiltotta a hívásokat. „Gyönyörű” történet. Nyilván üzenete van, egy olyan önkormányzatról, akik számára csak a költségek csökkentése a lényeges, és a szociális érzékenységük nulla. Mert azok, akik meghozták, megszavazták ezt a döntést, ilyenek lehetnek. A fiatal családgondozó pedig nem harcol. Betartja a szabályokat. Mert ha sokat ugrál, lesz helyette más. Aztán majd meglepetten áll mindenki, mikor elszabadulnak az indulatok: mi történt? És megtalálják majd gyorsan, ki a hibás. Mert az mindig hamar előkerül. Most egy lépéssel megint közelebb kerültek ehhez. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/04/188-csaladgondozas/
189. GYEREKHALÁL 2011. május 05. Ez az, ami kibírhatatlan. Pláne, ha értelmetlen, érthetetlen. Hogy vethet 10 évesen valaki véget az életének? Amikor kora reggel jött a visszahívós sms, még dühös is voltam. Hogy legalább a fél hetet várnák meg. Aztán döbbentem hallgattam a beszámolót a történtekről. A kisfiúról. Még csak 10 éves volt. Felakasztotta magát. Otthon, kora este. Mikor észrevették, próbálták újraéleszteni, hívták a mentőt is. Valamennyire sikerült. Hajnalra azonban meghalt. Döbbenet van bennünk. Nem értjük. De nem érti senki. Sem a szülők, sem a család többi tagja. Miért tette? Miből lett elege? Talán játszott…. és nem hitte, hogy komoly baj lehet. Oka nem volt. Senki sem bántotta, senki sem sértette meg. Nem tudjuk, mire gondolhatott…Életvidám, kedves fiúcska volt, öröm volt vele együtt lenni. Talán kicsit élénkebb volt a fantáziája, mint a többinek. Éppen ezt szerettem benne. A szeretet kölcsönös volt. A gyerekek ezt megérzik. Sosem felejtem el, mikor egy újságíró járt nálunk, és épp tőle érdeklődött mindenről, iskoláról, rajzolásról, jövőről…. és megkérdezte, mi akar lenni, ha felnő..- Mi akarnék? –kérdezett vissza. Hát Nórika néni!- jelölt meg így engem, mint egy foglakozást, munkahelyet. Szépen rajzolt. Különlegesen. A táncban is ügyes volt. És nem is tanult rosszul. Júniusban Strasbourgba jött volna velem, és pár kis társával, a kiállításunkra. Nem tudom, mi lett volna belőle. Talán több, mint amire szülei vitték. Talán ő már megértett valamit a másból, az erőfeszítésből, a lehetőségekből. De ezt már sosem fogjuk megtudni. Önkezével zárta le a történetét, talán szántszándékkal, talán véletlenül. Megtett valamit, és nem tudta, vagy nem akarta visszafordítani a dolgokat. Most próbáljuk a temetést intézni. Ez sosem egyszerű ott, ahol mélyszegénység van. Mert a család szép temetést szeretne neki. –Vőlegényruhát szeretnék neki venni, abban temetnénk el –zokog az apja. A bajban megszűnik az ellenségeskedés. Mindenki próbál segíteni nekik a faluban. Az önkormányzat előre kiadta a szociálist, a családnak és a közvetlen rokonoknak. Nem mintha az a 28 500 Ft sok lenne, de hát ez is valami. A temetkezési vállalkozó megelőlegezi a temetés árát, amit majd a közmunkára behívott apa letörleszthet. Sokat jelentenek ezek. Mindenki együtt-érző, próbál legalább lelki támaszt adni. Nehéz lesz a következő pár nap. Ők, cigány szokás szerint napokig virrasztanak, búcsúztatják majd. Minket tovább őröl a szinte kibírhatatlan kérdés: miért történhetett? Mit nem vettünk észre? Hol kellett volna beavatkozni?
Aztán jön majd a temetés. Jó lenne szépen, méltón lebonyolítani. – Mindenki szeretne legalább egy koszorút vinni – panaszkodik egy asszony a faluban, magához szorítva kisfiát – de már senkinek sincs pénze. Még soká kapunk….. Igen. Ehhez is pénz kell. A méltó temetéshez. Sokaknak ez sem adatik meg. Eddig megkímélt a sors attól, hogy kis tanítványomat temessem. Most eljött ez is. Nehéz lesz elbúcsúznunk tőle. Mindannyiunknak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/05/189-gyerekhalal/
190. ROMAFELZÁRKÓZTATÁS 2011. május 07. Már olvashatunk a keret-megállapodásról. Állítólag hosszú hónapok óta készül. Megfeszített munkával. Legalábbis ezt nyilatkozták az illetékesek. Elhiszem. Nagyon nehéz kérdés, jól meg kell gondolni a súlypontozást. Ami azonban eddig tudható, az elég vegyes érzéseket kelt bennem. Az újságban a következő szalagcímet olvashatom: Romafelzárkóztatás: oktatás, kézművesség és sport. Ennél azért komolyabbat vártam. Nem az oktatással van bajom, azt hiszem, mindenki elfogadja, hogy az oktatás kulcskérdés a roma-felzárkóztatásban. Engem a második, és a harmadik szó döbbentett meg. Mert nem értem, ki gondolhatja még komolyan Magyarországon, hogy a cigány kézművesség fog majd megoldást nyújtani… Olyan ez lassan, mint a „puszta gulyás” romantika (bár ennek legalább turisztikai jelentősége van). Még mindig van, aki a teknővájó, vályogvető, késfenő, kosárfonó stb. cigányromantikát kergeti? Persze, régen működött. Vándoroltak a teknőkkel, fakanalakkal, kosarakkal, seprűkkel, nemcsak a piacokon voltak ott, hanem az utcákat is járták, és a háziasszonyok szívesen vettek tőlük, mert akkor az udvarokban még baromfiak kapirgáltak, és a vesszőseprűnél nem volt jobb eszköz feltakarítani utánuk…. és kellett a kosár is, a jó erős, kukoricatöréskor, betakarításkor…. amikor még voltak földek, kertek, és nem gépek végezték ezt a munkát.. És kelendők voltak a fakanalak is, mikor nem lehetett a boltokban kapni ezerfélét…. amikor még nem érték egymást a bevásárlóközpontok, az árversenyükkel, akcióikkal. Akkoriban a cigányoknak a kézművesség megélhetést nyújtó tevékenység volt. A cikkben az idézet szerint a korábban létező és új szubvenciók helyreállítását támogatják majd, azokat, amelyek az agráriumhoz, a kézművességhez kapcsolódnak. Hurrá. Biztosan sikeres lesz. Az mellékes, hogy nem tudják majd eladni. Hiszen alig van olyan népművész, aki ezekben a térségekben kizárólag a kézművességből meg tud élni. Mindannyian kerestek már kiegészítő tevékenységet. Mert a termékeiket, akármilyen szépek, ma már csak egy szűk réteg keresi. Nem általánosan használt holmik ezek, mert a családok zömét, akinek mindent fillért meg kell néznie, azokat elsősorban a termékek ára érdekli. És a kínai termékek ára alá ma senki sem tud menni. A tervezet szerint 100 ezer roma, aki most inaktív kerül majd bevonásra. Ebbe? Ez most ugye nem komoly?
Volt már efféle nyilatkozat korábban is. Aki a vendéglátóhelyek cigányzenészekkel történő alkalmazásában látta a kérdés megoldását. Ja, és ott a sport is. Az is nagyon fontos. Persze, csak akkor, ha az embernek van cipője, amiben futhat, és ehet is eleget…. Most hallom a híradóban, hogy a lovas sportot be kívánják vonni az oktatásba. Hogy minden gyerek tanuljon meg lovagolni. Az kevésbé érdekes, hogy sok helyen a menzákon már nem tudnak enni adni a gyerekeknek. Vagy télen nem tudták fűteni az iskolaépületeket. Most jut eszembe: a cigányoknál hagyománya volt a lótartásnak is. Össze lehetne kapcsolni ezeket a remek ötleteket…. talán a cigánygyerekek oktatási problémáit is megoldaná a lovaglás oktatása. Nem? Bocsánat az iróniámért. Kínomban teszem. Könyörgöm, nem nézné meg végre valaki, mi van ezekkel az emberekkel a valóságban, és nem nézne kicsit szét a normális lehetőségek között, hogy egy reális elképzelés születhessen? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/07/190-romafelzarkoztatas/
191. EGYÜTT, ANYÁK NAPJÁN 2011. május 11. Először azt hittem, rosszul értem. Nem, az nem lehet, hogy az iskola, miközben az integrációért külön támogatást kap, így szervezze meg az anyák napját. A fél csoportnak ma volt az anyák napi ünnepség, a másiknak holnap lesz. Rajzolunk, és közben ez is szóba kerül. Egymás szavába vágva mondják, ki, mit fog énekelni, mondani. Eléneklünk pár strófát közösen is. Mindenki lelkes. Aztán hárman odasomfordálnak hozzám. Kicsik még, elsősök, másodikosok. Az egyikük halkan elkezdi. Hogy ők nem jönnek. Mert nem tudták befizetni az 500 Ft-ot. Meg hozni kell süteményt, és kólát is. Meg abroszt, vagy mit. És nekik nincsen pénzük. A másik mondja, hogy nekik sincs, de ők mégis befizették. De nem tudja mi lesz, mert sütire már nem futotta. A harmadik bizonygatja, hogy ők is befizették. De akkor már nem reggeliztek, mert nem volt rávaló. Egyszerűen nem tudom elhinni. Tovább firtatom. Próbálom más oldalról, hátha rosszul értettek valamit. Az ilyesmi gyakran előfordul.- Mi van azzal, aki nem fizetett? Ő mit csinál? Félreáll? – Nem, azért érte kell jönni ebéd után, és haza kell vinni. – hangzik a válasz. – Mit szólnál, ha befizetném neked? –kérdezem a kicsit. Nem érti. – Akkor anyu tartozik majd neked, és az nem jó. (Látom, a kamatos pénzről már van fogalma.) – Nem kell megadni.- mondom. Lassan beemeli. A nyakamba ugrik, szorít. Mindannyian örülnek. Tervezgetik, egy nap alatt mit tudna megtanulni a műsorból. A foglalkozás után kézen fogom, hogy megkeressük a tanító nénit. – Szeretném az alapítványunk nevében befizetni neki az 500 Ft-ot, hogy részt vehessen ő is, meg az anyukája is az osztály anyák napi ünnepségén.- kezdem. – Jó, de az már holnap lesz. – mondja. – Tudom. De talán addig még meg tudna valamit tanulni, vagy legalább a közös dalokban részt vehetne. Nagyon szeretné. A tanító néni bólint, elveszi a pénz. Semmi furcsát nem talál ebben az egészben. A kislány ragyog. A bejárati ajtóig kísér. Azt hallom mindenfele, hogy az IPR (Integrációs Program) sikeres a közoktatásban. Hiszen a plusz támogatásért plusz korrepetálásokra nyílik lehetőség, hogy felzárkóztassák azokat, akik hátránnyal indulnak. És esetleg belefér még pár program gyereknapkor, vagy egy cigánytáncszakkör. Ezeknek a programok a lényege a multikulturalitás, egymás elfogadása, a tolerancia. Arra dolgozták ki, hogy az integráció az oktatásban sikeres legyen. És mindenhol az, persze az elszámolások szintjén. Egyetlen ellenőrzésről nem hallottam még, ahol azt mutatták volna ki, hogy a program nem jól működött.
És persze vannak is sikerek. Mint a szavalóversenyt nyert cigányfiú. Mindenki nagy eredménynek tartja. Az is. Csak mellette vannak még százan, akikkel semmi nem történt. És a siker pillanatnyi fényében senki sem törődik a véglegesen árnyékban maradókkal. Mert a valóságban valami hiányzik. Az, hogy a pedagógusok észrevegyék, ha a szegény, a cigány, a sérült kirekesztődik. Vagy legalább ne teremtsenek ők maguk kirekesztő szituációkat. Talán akkor nem ebédelnének, ballagnának külön sok iskolában azok, akiknek azt kell megszokniuk évtizedek óta, hogy nekik nincs ott helyük. És talán anyák napján is megférnének együtt. Mert nem kellene választóvonalnak lennie. Pláne nem az 500 Ft-nak. Elég lenne egy kis rajz, ami nem kerül pénzbe, vagy bármi más, amit ők készítenek. És közösen köszönthetnék az édesanyákat. Hogy egyikük se élhesse át a kirekesztettséget. Se gyermekként, se szülőként. Egyre hülyébben érzem magam, amiért a pedagógusok többségét ez nem zavarja. A legszomorúbb, hogy természetesen teszik. Olyan természetesen, hogy már azok is annak tartják, akik elviselik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/11/191-egyutt-anyak-napjan/
192. A BETELEPÜLŐK 2011. május 15. Mindenhol velük van a legtöbb baj. A betelepülőkkel. Akik a településen éltek, generációk óta, azok megtanultak együtt élni. Minden faluban kimutatható ez. Ha valahol konfliktus van, az ott lakók, cigányok és nem cigányok is megfogalmazzák: nem azok okozzák a feszültséget, akik ott élnek, hanem akik máshonnan költöztek oda. A betelepülők. Mert az a család, amelyik már generációk óta a faluban él, az ismer mindent és mindenkit. Tudja azokat a településenként változó határokat, amiket nem szabad átlépni a békés egymás mellett élés érdekében. És őket is elfogadja a többségi közösség, hiszen ismerték már egymást a nagyszülők is, együtt jártak a szülők iskolába, közösen alakítva és megélve az együttélés szabályait. Ebben még az is elviselhető, aki átmenetileg kilóg a sorból, az ősök ismerete könnyebbé teszi a megbocsátást. Azonban, akik máshonnan jönnek, nem tudnak beilleszkedni. Sok év alatt sem. Mert magukkal hoznak egy, a településtől idegen, másfajta viselkedést, kommunikációt, más szokásokat, értékrendet, elvárást. Ez pedig konfliktusokat szül, ami gyakran agresszióhoz is vezet. A település tehetetlennek érzi magát. Azok is, akik eddig toleránsak voltak a cigánysággal szemben, ők is ellenségessé válnak, már nem akarnak mást, csak megszabadulni azoktól, akik megkeserítik mindennapjaikat. A költözés oka sokféle. Eladósodás, kamatos pénz általi fenyegetettség, bűnözés, települési, vagy családi konfliktusok, vagy csupán a remény, mert az egy-egy rokonlátogatáskor megtapasztalt pozitív élmény azt ígéri számukra, hogy ott jobb lesz, könnyebb, élhetőbb. És költöznek. Borsodból, Szabolcsból, Hevesből, Nógrádból Hajdú-Biharba, Békésbe, Csongrádba. Ez oda-vissza működik. Baranyából nem tapasztalom az északi-keleti megyékbe költözést, de lehet, hogy onnan is jönnek. Bár lehet, az túl messze van. Először csak egy kisebb család érkezik, a helybeli rokonok, ismerősök segítségével megkeresve azt az olcsó ingatlant, általában kis vályogházat, amiből a benne élők kihaltak, és a már városba költözött leszármazottak nem tudnak mit kezdeni a komfort nélküli, vagy félkomfortos házzal, és a kerttel. Aztán jönnek többen, a szűkebb és tágabb családból is. Amíg nincs nekik is ház, előfordul, hogy 20-25 ember is egy helyen él. A kis faluban, ahol most jártam is voltak cigányok, mióta az eszemet tudom. Nem túl sokan, konfliktusok nélkül élve. Többen közülük jól tanultak, volt, aki elköltözött a munkahely miatt, és akik maradtak, azokkal sem volt baj. Az alkalmazkodás és elfogadás egyensúlyában éltek generációk óta. Házaikat rendben tartották, kertet műveltek. Most náluk is érzékelhető a fokozódó elszegényedés, de a házak még tartják magukat, ha a villanytartozás halmozódik is, és a vízórákon már ott a szűkítő. A gyermekeik normálisan járnak iskolába, és ők is igyekeznek jelen lenni és megfelelni a munkalehetőségeken, ami errefelé is kizárólag a közfoglalkoztatást jelenti.
Az összetettebb probléma a betelepülőkkel van. Már a házaikon látszik, hogy más az értékrend. Leomlott, darabjaiban otthagyott melléképületek, mellettük félelmetes, vágott fülű harci ebek rövid láncon. A házak körül rengeteg szemét, törmelék, és egyre növekvő gaz. A belső kép a külső szerves folytatása, bár bútorokból több van, mint amit vártam, hisz van szekrény is, meg az elmaradhatatlan tv, és hifi torony, tűzhelyek, edények. Nem egyedül megyek, a helyi CKÖ keresett meg, hogy próbáljunk segíteni rajtuk, és az elfogadásukon is. Így velem jön egyikük a „betelepülők” közül, és egy, aki „őslakos” cigány. Az arcokon így is a szokásos bizalmatlanság. A hírünk, és a kérdéseim azonban hamar meggyőzik őket arról, hogy nem hatóság vagyunk, és ez segíti kicsit a bizalom kialakítását. Elkezdjük hát itt is a munkát. A máshol már bevált módon, először csak segítséget nyújtva, olyat, amit a rendszer nem tesz meg (sok lehetőséget itt sem ismernek, elműködnek saját korlátaikon belül, kitekintés nélkül), vagy mert képtelenek rá (idő és szándék híján). Aztán, amikor eljutunk az elmozdulás pontjára, akkor kezdődhet azoknak az elvárásoknak a megfogalmazása, közös elhatározása és betartatása, aminek a vége, egy, a többségi társadalom normáinak is megfelelő élet, cigányként. Bizakodó vagyok. Már csak azért is, mert itt az arány nagyon kedvező. A lakosságnak csak kis százalékát alkotja ez a három-négy család. Talán 10-15 felnőtt, és háromszor-négyszer ennyi gyerek. Ideális az arány az integrációhoz. De itt is idő kell ennek. Még itt sem fog menni egy generáció alatt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/15/192-a-betelepulok/
193. A BABA 2011. május 18. Nem tudom, mennyire kellene rugalmasnak lennie egy jól működő rendszernek. De azt látom, hogy ma a rendszer a fontos. Az ember nem lényeges. Az egész nem jól indult. Az állami gondozott fiatal lány, és a korábban bűnöző életmódot folytató fiatalember kapcsolata. Volt benne minden, verekedés, késelés, megalázás, lopás, minden, ami a normális élettel és a törvénnyel ütközik. Aztán a lány terhes lett. Mire az otthonban is megtudták, már túl késő volt. Ők ketten így akarták. És éltek tovább, zűrösen. Később, a terhességének előrehaladta javított a kapcsolatukon. Elköltöztek onnan, ahol a konfliktus állandóan adott volt, a férfi dolgozni kezdett, igaz, feketén, de dolgozott, hogy legyen pénz, ház, szoba, berendezés, mire a kicsi megszületik. Lett ház, ugyan nem olyan fényes, mint amit a rendszer elvárna, de tiszta, meszelt, rendezett. Sokkal rosszabb körülmények közé is születnek ma gyerekek a kapcsolatrendszerünkben. A férfi munka után meszelt, festett, a lány figyelte, és örültek. A férfi minden beszélgetésünknél átadta a telefont a lánynak is, hogy a saját fülemmel is halljam: ami rossz volt, az már a múlté, ezután majd minden másképp lesz. Az előrehaladó terhesség a rendszerben is megváltoztatta a lány helyét, papíron átkerült a lakásotthonból az anyaotthonba. Csak papíron, hiszen igazából állandóan szökésben volt, néha feltűnt egy-egy tárgyaláson, aztán egy nap után újra visszament oda, a párjához. Ez különösebben nem izgatott senkit, bezárni nem lehet, hát volt, ahol volt. Leendő gyermeke apjánál. Nem jelent meg az otthon által előírt orvosi vizsgálatokon, az anyaotthonban csak a helye volt meg. Aztán eljött a szülés. Baj nélkül, egészséges kisfia született az állami gondozott fiatalkorú lánynak, és a férfinak, aki szakítana a múltjával, és családra vágyik, gondoskodni akar róluk, immár apaként. Közben, hogy bonyolódjon a helyzet, a szülés utáni napon, az apát a kórháznál igazoltatják, és mivel körözés alatt áll, beviszik a rendőrségre. Az ok egy régi ügy, ami miatt Budapesten meg kellett volna jelenjen egy kihallgatáson, lopás miatt. Nem értem, hogy miért ez a legköltséghatékonyabb megoldás, de ilyenkor autóval felviszik, 250 km-ről, a fővárosba, és odaadják neki az idézést, amit nem vett át korábban. Másnap már otthon van. Hív, kér, hogy segítsek. Mert szeretné, ha otthon lehetnének, együtt. A rendbe hozott kis házban. Mint egy család. Már előtte próbáltam. A szülés napján. A gyámja szerint esélytelen. Az anyaotthonba fogják vinni, a kórházból, mindkettőjüket. Kérdezem, tudják e garantálni, hogy ott marad. Nem,
dehogy. Onnan is megszökhet. Bezárni nem lehet. Ha egyedül megy el, akkor a gyerek átkerül a csecsemőotthonba. Ha vele szökik, akkor majd egyszer, ha elkapják a rendőrök, elveszik tőle a kicsit. És nem fogja többet visszakapni. Állami gondozott lesz. – A lánynak ezt tudnia kell – mondja a gyámja. Tudom, tudja is, de hogy hinné el, mikor ő is elment, amikor maradnia kellett volna, és nem történt semmi. A férfi újra hív, segítségért könyörög, bizonygat, akarja a lányt, és a gyereket is. Azt mondja, ha nincs esély rá, akkor elszökteti őket. Tudom, hogy így lesz. Aztán majd, ha nem jól bujkálnak, elkaphatja őket a rendőrség. Mondjuk egy véletlen igazoltatásnál. Mert direktben senki sem vállalja. Sosem jöttek érte, akkor sem, amikor még terhes volt, és bujkáltak. Akkor sem, amikor tudták, hol van. Akkor sem, amikor kellett volna. Mikor kértem, mert baj volt. Nem vállalta senki a kétes kimenetelű cirkuszt. Szóval, ha kihúzzák addig, amíg a lány nagykorú lesz, megmenekülnek. Ha nem, akkor a kicsi állami gondozásba kerül. És majd pár évre rá örökbe is adható. Hogy milyen lelki sérülései lesznek, azt csak jósolni lehet. Persze, tudom, ezek a szabályok. Ehhez kell igazodni. De én el tudom képzelni másképp is. Hogy hazaadják a kicsit az anyjával, hogy segíti a rendszer, hogy állami gondozottként családban élhessen, ha már így történt, támogatva, segítve, erős, segítő felügyelet alatt. Lehet, így sem ment volna. De egy lehetőséget kaptak volna. Így viszont hónapokig bujkálnak majd, a babát nem látja orvos, nem kapja meg az oltásokat, nem lesz segítség a fiatal lánynak, aki sosem gondozott kisbabát, mennek majd, rokonoktól ismerősökig, lopással megkeresve a megélhetés fedezetét, és minden elvész, ami egy kisbaba normális fejlődéséhez kellett volna. Elvész az esély is. És kapunk a végén egy talán már nem is egészséges kisbabát, akit az állam felnevelhet. És talán örökbe is adható lesz majd. Persze ha kell valakinek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/18/193-a-baba/
194. VÁGYAK ÉS ESÉLYEK 2011. május 21. Sokat gondolkodom, milyen hatása lehet egy gyerek személyiségére a szegénység megélése. Az e miatti kirekesztődés. A szegénység miatti másság. Egy alapítvány által szervezett természetvédelemhez kapcsolódó hétvégi foglakozásokra bárki mehetett. Egyetemisták tartották, érdeklődő gyerekeknek. A kisfiú az elejétől ment. Nem ismerte a többieket, akik együtt jöttek, akik barátok, és barátnők voltak, más iskolákból. Ők néha jöttek, néha nem. A fiúcska mindig ott volt. Nem bánta, hogy nem ülnek mellé, és azt sem, hogy a dadogása miatt kinevették. Szóban keveset nyilvánult meg, de az írásos feladatokat elsőként oldotta meg, hibátlanul. Szemmel láthatóan szívta magába mindazt, amit látott, hallott. A foglakozások végén gyakran hátra maradt. A megnyugtató hangú fiatal lány, aki érezte benne az érdeklődést,türelemmel várta ki a kérdéseket. Tudta, érezte, a dadogásnak komoly oka lehet. Amikor a mikroszkópos foglakozás következett, már nem érdekelte, mit szól a többi gyerek. Kérdezett, javasolt, lelkendezett. Még sosem látott ilyesmit. – NNNNNekem kell egy ilyen….MMMMMennyibe kkerül? A válasz láthatóan elszomorította. – Nnnnem baj, majd ggggyűjtök valahogy….dadogta halkan. – Majd segítek neked használtat keresni, úgy sokkal olcsóbb. – oldotta fel elkeseredését a lány. A foglakozások a végére értek. A gyerekek sok mindent megtudtak, madárfajokról, fészkekről, virágokról, fákról, a természet védelméről, a környezetükről. Az utolsó előtti foglalkozáson kis papírlapot kaptak, egy ismertetőt. A nyári szünetben szerveződő természetvédelmi táborról. Erről szólt a kis szórólap, ajánlva érdekes programokat, madármegfigyelést, gyűrűzést, csillagászatot, rovarfelismerést, mikroszkópozást, kisvasutas kirándulást, háromszori étkezést, stb. Mindenki belelkesült. A barátnők már tervezték, hogy lesz majd, nekik eszükbe sem jutott, hogy nem mehetnek. A kisfiú figyelmesen elolvasta a lapot. A szeme hosszasan megállt a 25 ezer forintnál. Majd csendesen letette, vissza az asztalra. –Te nem viszed haza, megbeszélni?- kérdezte a lány. – Nem. Ez nagyon sok pénz. Minekünk ilyesmire nem telik. – válaszolt szomorúan. Az egyetemista segíteni akar. Mert ez a kicsi megérdemli. Mert utánanézett, és tudja, ismeri a nélkülözések között felnövekvő kis életét. Tudja, hogy anya, apa nincs körülötte. Sosem beszél róluk. A nagyszülők nevelik. Velük lakik még a keresztanyja is. Alig tudnak megélni. Persze, világos, hogy esélytelen a táborra. De a fiatal lány még nem bírja elfogadni, hogy egy tíz éves, tehetséges gyerek, aki minden idegszálával lógott a témán, sosem élhessen át efféle élményeket. Hogy neki csak a vágyakozás maradjon, és a ritkán előforduló ingyenes lehetőségek. Egészen addig, amíg maga alá nem gyűri a szegénység a vágyakozást, az érdeklődést, az akaratot. Mert abban az iskolában, ahová jár, nem kap segítséget, megerősítést. Ott nem jellemzőek a hátrányos helyzetű gyerekek. Az iskolában így nem
gyakorlat észrevenni a bajt, az efféle gyerek középszerű marad, aki ott van, persze, oktatódik, nevelődik, de utána nem érdeklődnek, érte és miatta senki sem emel szót. A lány már elérte, hogy csak a szállást, az étkezést, és a belépőjegyeket kellene kifizetni. De arra sincs esély. Az is tizenötezer. A héten szóltak nekem az egyik iskolából is. Hogy nincs e keretünk a kirándulást befizetni egy másik gyereknek. Mert csak ő maradna ki az osztályból. Pedig ügyes, jól tanul, megérdemelné. De a létminimum alatt élő családban nincs lehetőség efféle kétezer forintos luxuskiadásokra. Persze, fel lehet nőni kirándulás, tábor nélkül is. De nehéz azt megítélni, mi játszódik le a kis fejekben egy-egy ilyen lehetőség után, mikor azt kell megélniük, hogy nekik nem lehet. Mert ők szegények. És megélik, nap, mint nap, a ruházkodás, a tolltartó felszereltsége, az uzsonna, a nasi, a zsebpénz összehasonlításában. Hogy a mobiltelefonról ne is beszéljek. A társadalmi szakadék napról napra növekszik. Nem kell cigánynak lenni, hogy valaki kirekesztődjön. Létrejön ez az anyagi helyzet miatt is. Vajon hogyan védhetők meg ennek negatív hatásaitól a gyerekek? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/21/194-vagyak-es-eselyek/
195. BIZALOM 2011. május 25. A kirekesztődés hamar kialakul. Néha a gyerekek azt sem tudják, miért. Csak azt, hogy a másikat utálni kell. Lett egy hely az egyik csoportomban. A nyolcévesek között. Félévkor. Az egyik fiúcska lecserélte másra, focira a rajzot. Sokan jelentkeztek arra az egy helyre. Választanom kellett. A gyereken hamar megállt a szemem. Alig fél centisre nyírt haja miatt azt sokáig azt sem tudtam, fiú e vagy lány. Az arca bájos volt…de hát melyik gyereké nem az? Később tudtam meg, hogy kislány. Csak valami miatt picire nyírták a haját. Sejtettem, miért. A csoport tagjai lobbiztak a jelentkezők mellett. Mindenki akart valakit. Csak őt nem akarta senki. Rákérdeztem: – És ő? Hozzá mit szólnátok? –Nem – kiabálták kórusban. Őt ne…mert lopós, meg verekedős, meg buta…és piszkos is! Beszélgetni kezdtünk. Hogy kinek, mi volt vele kapcsolatban a rossz tapasztalata? Ki, mit tud róla? És hogy van e közöttük olyan gyerek, aki még sosem hibázott. Szépen tudtam vezetni őket a beszélgetésben arra az útra, amit szerettem volna. Végül, pont azok, akikről tudtam, toleranciájuk nagyobb, mint az átlag, kimondták: – Adjunk egy esélyt neki. Lelkesedésük, ami rám is átragadt, megmozgatta a többieket is.- Vegyük fel őt, nézzük meg, hogy dolgozik. De ha rossz lesz, nem jöhet! Ebben megegyeztünk. Amikor kihirdettük, a kislány öröme leírhatatlan volt. Ragyogott a boldogságtól. Rajzolni kezdett. Már az első rajzán láttam a tehetségét. És azóta is. Elmélyülten rajzol, belefeledkezve az alkotásba. Megközelítései sohasem sablonosak. Mindig, mindent, egyéni módon gondol át. Rajzai valami furcsa, különleges bájjal ötvözött mesék, ahol a rajzlap minden négyzetcentiméterén történik valami titkos, csak számára megfejthető jelenség. Szívesen mesél is ezekről, közben továbbszínezi, fűzi a történeteket. Segítség nélkül alkot. A legjobb a csoportban. Először azt éreztem, hogy bizonyítani akar. Félve sandított körül, mit szólnak a többiek, ha megdicsérem. Aztán már nem érdekelték a többiek. Magába szívta a tevékenység. Meghallgatja a feladatot, még mond egy egyéni megközelítést, aztán már csak a rajzával foglakozik. Őt sosem kell buzdítani, hogy itt-ott még színezze, alakítsa a felületet. Én is ámulva figyelem a munkáját, a keze alól kikerülő alkotásokat. És akart jó lenni. Eleinte a filctollak, színesek birtoklása lenyűgözte. Nem akarta megosztani a dobozt, még a szomszédjával sem. Időbe telt, mire elfogadta: a felszerelés mindenkié, közösen használjuk. Óra végén mindig ott marad. Segít pakolni, kupakokat párosítani, rendszerezni a holmikat. Látom, ahogy forgatja, nézegeti a színes rajzeszközöket, hogy mennyire vágyódik rá. De erőt vesz magán. Mint ma is. -Ugye, ha valaki innen ellopná tőled, mondjuk ezt a filcet, akkor nagyon haragudnál rá?kérdezte. –Igen –mondtam. Sokat dolgozok azért, hogy minden eszköz itt legyen. Nem lenne
jó, ha mindenki elvinné, ami neki tetszik, és legközelebb nem tudnánk mivel rajzolni. – Még az is lehet, hogy aki ellopná, azt nem engednéd rajzra, ugye? – fűzi tovább, miközben ujjai között morzsolgat egy csillogó zselés tollat. –Igen, még az is előfordulhatna-mondom. Nem néz rám. A tollat nézi. És gondolkodik. Aztán határozott mozdulattal beteszi a többi közé. –Én sosem lopnék tőled – mondja – Vihetem a táskát az ajtóig? Kéz a kézben megyünk a bejáratig. Érzem, most legyőzött valamit magában. Valamit, ami eddig előfordult. Talán győzünk. Az alkotás iránti vágy, szeretet felülírja majd a szerzés, birtoklás vágyát. Talán sikerül elkapni azt a pillanatot, amikor a tehetség legyőzi a beidegződést. Ha megbízhatóan ott maradok a táskámmal, a mindenki számára elérhető csodálatos filctollakkal. És valamivel, ami fontosabb, mint egy csillogó zselés filc. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/25/195-bizalom/
196. VÁLLALÁSOK 2011. május 29. Azt hiszem, egy vállalásnál nagyon fontos, hogy reálisan tervezzünk. Különben könnyen hiteltelenné válhatunk. Olvasom a híradásokban: „ A terv szerint Magyarország vállalja, hogy 2015-re (!)100 ezer munkanélküli romát terel vissza a munkaerőpiacra; az átfogó oktatási reform révén 20 ezer cigány fiatal szerezhet szakmát, 10 ezer roma diák érettségizhet le, és 5000 tehetséges roma gyermek esélye nőhet meg arra, hogy feljebb lépjen az oktatási rendszerben.” Persze, ott a feltételes mód. Úgy mint: szerezhet, érettségizhet, nőhet…Ez jó. Mert meghagyja a kiskaput a tervezőknek. Mert ők, a döntéshozók, a megoldást világosan látók és a problémát jól értelmezők akarták, csak: vagy a többségi társadalom ellenállása, vagy a gazdasági helyzet, vagy a természeti katasztrófák, vagy „a romák még nem érettek meg rá”, vagy “Európa nem érti még” , vagy a “négy évvel ezelőtt tervezők nem voltak kompetensek”, stb…és hasonló okokkal meg lehet majd magyarázni, miért nem sikerült. Mert, hogy nem fog, az már most világos. Pláne nem 4 év alatt. Persze a 100 ezer munkanélküli roma egy része majd a közfoglalkoztatásban lefedhető. Igaz, csak három hónapig, igaz, csak 4 órában, de létszám szerint sokakat foglalkoztatnak majd, közülük is, de ez csak a statisztika egyfajta értelmezése szerint eredmény. Mert a valóságban a közmunka e csoportra eső része sosem az. Egy cigány tanítványom mondta egyszer, amikor a szülei közmunkájáról érdeklődtem, hogy szerinte milyen az: – Á, az nem olyan, mint a rendes munka. – mondta. Kilenc évesen. Bár ott a következő gondolat is: „azt szeretnénk, ha mindenütt dolgozhatnának cigányok, ahol képesek felelősséget vállalni, és megállni a helyüket”. Hm. Ehhez csak két dolog hiányzik: a munkalehetőség, és a szakképesítés. Ám erre is van terv, hiszen 20 ezer roma fiatal szerezhet szakmát. Hát, ehhez azt hiszem, tényleg valami varázslat kellene…ami ezt a szakképzési rendszert úgy alakítja át, hogy ez a szemléletében, lehetőségeiben vészesen megromlott oktatási színtér négy év alatt ezt produkálja…. pláne az általános iskola említése nélkül. Mert a folyamat elejéről nem szól a nyilatkozat. A középiskola előtti időszakról. A szakiskola pedig nem tud mit kezdeni a funkcionális analfabétán az általános iskolából kikerülő, gyakran bukott kamaszokkal. Akik azon túl, hogy a tudásuk minimális, képességek tekintetében fejletlenek, komoly magatartászavarokkal, teljes motiválatlansággal érkeznek oda. Akik éppen ezért deviáns viselkedésükkel igyekeznek feltűnni. Vagy ez is átalakul majd, varázsütésre, amint átlépik az átszervezett szakiskolák kapuját? 10 ezer roma érettségizhet le négy év alatt…. Szép elgondolás. De hol vannak ezek a gyerekek most? Az általános iskolák nyolcadik osztályaiban errefelé nagyítóval sem lehet találni a négyes tanulmányi átlag közelében levő romát….a gimnáziumokban csak elvétve fordul elő…Nézzük feljebb. Ötezer diplomás? Négy év alatt? Ez már teljes utópia.
Ja, és ott van még 50 ezer felnőtt, aki piacképes szakképesítést szerez (könyörgöm, mit, amikor a szakképzett nem cigány sem talál munkát?!), és 80 ezer, akit képességfejlesztési programba vonnak be. (Igen, ebből már volt pár…pl.az inaktív populáció képessé tétele a munkavállalásra. Munkalehetőség nélkül. Ezekből jól leginkább a projektmenedzsment járt, a remek csapatépítő tréningekkel, jó kis óradíjakkal. Tökéletesen elszámolható pályázatok voltak Csak a hozzáadott társadalmi érték volt megkérdőjelezhető.) Szóval, nem értem. Talán, ha csendben elsuttogják maguk között…ami úgyis kiszivárog, de akkor még mondható, hogy bocsánat, meggondolatlan volt, vagy csak vágy, álom, amit szeretnénk…. vagy, hogy a sajtó félreértelmezte…. és lehetne másnap azt mondani a hírműsorban, hogy az nem úgy van…de ezt ország-világ előtt így kijelenteni? Ezt nem értem. Hiszen mindenki, aki egy kicsit is olvassa, megtapasztalja ennek az egész roma integrációnak a bonyolultságát sokkal óvatosabb. Nem tudom, mi ez. A nyilvánvalóan teljesíthetetlen vállalások hangsúlyozása. Most talán nem a nagyotmondással kellene előrukkolni. Inkább egy hiteles, a valóságra építő, hosszú távú stratégia kidolgozásával. Egy betarthatóbbal. Mert attól tartok, ezeket most behajtják rajtunk. És nem azokon, akik kimondták. Mert ez nem az ő személyes vállalásuk volt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/05/29/196-vallalasok/
197. MEGINT A SZEGREGÁLT ISKOLÁK 2011. június 01. Csak most másképp. Úgy tűnik, a folyamat most az ellentétes irányba indul. Számomra érthetetlenül. Pár éve, amikor az első infrastrukturális fejlesztésekre irányuló uniós pályázatokat kiírták, feltétel volt, hogy ne legyen szegregáció a település oktatási intézményeiben, sem közöttük, sem iskolán, óvodán belül. Ezért közoktatási esélyegyenlőségi tervek születtek. Úgy tűnt, összehangolt támadás indult a kirekesztés ellen, először az oktatásban, aztán hallani lehetett, hogy más területeken is fog majd. Szakértőket képzett ki a minisztérium, mentünk, segítve az önkormányzatokat egy hosszú távú tervben, amiben benne volt sok dolog, az osztályokban egyenletesen elosztott halmozottan hátrányos helyzetű gyerekektől a pedagógusok továbbképzéséig, minden. Volt, ahol nem volt baj. A vezetők megértették, ha iskola felújítást akarnak, ez kell, változtatni kell. Volt, ahol nehezen ment. Nagyon nehezen. Fogcsikorgatva. De végül bevállalták. Amikor lelkesen töltögettük a táblázatokat, elemeztünk, összehasonlítottunk, célokat határoztunk meg, még nem sejtettük: csak egy évre tervezhetünk. Volt, ahol a monitoringozás még megindult, volt, ahol az sem. Már kezdett látszódni: nem lesz következménye a be nem tartásnak, azok a bizonyos tervek eltűnnek a fiókok mélyén, talán még az elszámolásnál becsatolták, de utána a kutyát sem érdekelte. Volt, ahol nem rendeződött vissza a helyzet. Mert működött úgy is, rájöttek, talán könnyebb is így. De volt, ahol nem ez lett a jellemző. Iskolák, osztályok szerveződnek újra, cigányosztályok, cigányiskolák, szegregáltan, termelve újra mindazt, ami miatt korábban nem lehetett eredményt produkálni. Néhol egyházi köntösben a pasztoráció keretein belül, máshol pont ellentétesen, ott az egyház az elitképzésre gyúr, és az önkormányzati iskola szegregálódik. Mindegy, milyen fenntartásban, aki dolgozott már ilyen iskolákban, tudja, mennyire fontos az arány. Hogy ahol az 50 %-ot meghaladja a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya, ott nehéz eredményt produkálni. Pláne a hagyományos módszerekkel. És az egészet nehezíti a pénztelenség. Van fenntartó, ahol a szegregált iskolában most még osztályösszevonást is javasol, nem baj, ha harmincan lesznek az elsőben és másodikban együtt, nem baj, ha mind szegény, és cigány, és van közöttük jó néhány sérült is, csak lehessen pedagóguslétszámot csökkenteni, hisz “azoknak” jó ez is. Azt hittem eddig, a többségi társadalmi csoportoknak kell bizonygatni az integráció fontosságát. De most, a nyíregyházi Huszár telepi iskola visszaállításánál olvasom: a CKÖ (Cigány Kisebbségi Önkormányzat) vezetője kéri a cigányokat, hogy ne engedjenek az integrációs kényszernek (!?), és ne vigyék a gyermekeiket a város integrált oktatás folytató iskoláiba, hanem oda, ahol újra megnyílik a cigányiskola, ahol elkülönítve tanulhatnak majd.
Integrációs kényszer…furcsa fogalom… Tehát, akkor a cigányok (vagy a vezetőik) azt gondolják, az integráció kényszer. És nem az egyetlen esélye annak, hogy a társadalomba beintegrálódhassanak. Szegény szülők…eddig azt hallhatták, mennyire fontos, hogy a többségi csoport gyermekeivel együtt tanuljanak, most meg az ellenkezőjét…Most igazodjanak el, ha tudnak. A CKÖ-t nem értem. Hol van az a bizonyos roma stratégia? Ez nem megy szembe az unió elvárásaival? A magyarországi tervekkel? Mindennel? Ez ma a jellemző. A nagy rendszerben akkora ellentmondások férnek meg és feszülnek, hogy lassan, de biztosan szétvetik ezt az egészet, amit eddig oktatási rendszernek hívtunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/01/197-megint-a-szegregalt-iskolak/
198. AZ ÉNEK 2011. június 05. A közösségformálással sok gondom van. Szeretném, ha összetartóbbak lennének. Mert egymást támogatva jobban menne. De nehéz ez. A nyomorúság megöli bennük az együttgondolkodást. A másik boldogulásának nem tudnak örülni. Gyakran terjesztenek egymásról vélt igazságokat, vagy hazugságokat is, hogy magukat jobb, a másikat pedig rosszabb pozícióba hozzák. A bajban, halálesetnél félreteszik a haragot. A gyász mindenkié. Aztán pár hét múlva megint visszatér a régi kerékvágásba minden. Gyakran próbálkozunk rendezvényekkel. Általában sikeresen, hiszen kevés efféle lehetőségük van. A tevékenységekben szívesen részt vesznek. Ha tánc, zene van, az az igazi. Magam is csodálkozva nézem, ahogy közben felednek mindent, boldogan táncol felnőtt és gyerek, örülve egymásnak. Érzem, hogy két dolog segítene. Az egyik az egyház, hisz a vallás közösségformáló hatása sok cigány csoportban sikeres. De errefelé valahogy ez nem megy. A másik a zene. A hagyományőrzés, énekkel, zenével, tánccal. Pár hete mondta nekem a férfi, hogy ő nagyon szeret énekelni. És tud is. Bármit elénekel, amit mondok. Rácsodálkoztam. Sosem gondoltam volna róla. A dolog aztán nem hagyott nyugodni. Mert tudom, a gyerekek is szívesen énekelnek. És jön a nyár, jó lenne a faluban, felnőttnek, gyereknek, értelmes időtöltés, és közelebb is hozná őket. Egy konferenciát szerveztünk. Előtte néhány nappal megkérdeztem, nem énekelne e valamit a rendezvény megnyitóján, pár gyerekkel, akit ő maga választ ki. Vállalta. Két gyerekkel próbált esténként. Két dalt. Oláh cigány, a nyelvet is beszéli. Aztán úgy alakult, hogy a gyerekek nem tudtak jönni. Kérdezte, jöhet-e a párja. Természetesen igent mondtam. A párja alig múlt 18 éves, három gyermeke van. És együtt nevelnek még kettőt, a férfi előző kapcsolatából. Nagy a család, van még egy harmadik is, de az még nem velük él, küzdenek érte a jog útvesztőiben. Szóval ketten jöttek. Szépen felöltözve, feketébe. Előtte beszélgettünk kicsit. Nagyon izgultak. A cigaretta remegett a férfi kezében. Felkonferáltam őket. Kiálltak, a mikrofon elé. A fiatal lány súgva kérdezte meg tőlem, felveheti e sötét napszemüvegét, amíg énekel. – Persze – mondtam. Tudtam, fél. Vagy százan ültek a teremben, pedagógusok. Cigány egy sem volt a hallgatóságban. Szerette volna legalább a szemét elrejteni, úgy bátorságot meríthetett. Elkezdték. A férfinak csakugyan hihetetlen hangja van. Kicsit fátyolos, de erőt sugárzó. A lány néha bizonytalan volt, de szép, csengő hangja jól illeszkedő volt a produkcióhoz.
Az első szám után a férfi hozzám fordult: – Akkor mehet a másik? –kérdezte. Mosolyogva bólintottam. A kérdés fölösleges volt. Előre megbeszéltük. Csak kellett, hogy odaforduljon valakihez. Akit ismer. Hogy megnyugodjon. Miután befejezték, a lány levette a szemüveget, és meghajoltak. Odamentem, és megöleltem, megpusziltam őket. Nem magam miatt. Én máskor is megteszem. A többiek miatt. Hogy mindenki lássa. Minden pedagógus. Büszke voltam rájuk. Persze, gyakorolni kell még, hogy jobb legyen, kellenek majd többen, gyerekek is. Csináljuk majd tovább, örömmel, magunkért, a közösségért, a fellépésekért, egymásért. Kell majd valami hangszer is. Sok még a teendő, de elindultunk. Volt valami felemelő az éneken túl ennek a cigány párnak a fellépésében. Ahogy jöttek, mert hívtam őket. Mert most, itt, együtt megmutathattuk, hogy értéket látunk egymásban. És volt valami sérülékeny is bennük, ahogy izgultak, féltek, támaszt igényeltek. Meg akartam mutatni azt a pedagógusoknak, ami nekem természetes. Hogy így is lehet. Cigány szülőkkel. Együtt, partneri viszonyban, odafordulva, szeretettel Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/05/198-az-enek/
199. AZ UTAZÁS 2011. június 09. Egy kiállítási anyagunkkal meghívást kaptunk Strasbourgba. Gyerekeket is vihettünk. Ötöt. Ha az ember ilyen útra mélyszegénységben élő gyerekeket visz, sokkal több dologgal kell számolnia, mintha jó körülmények között élőket vinne. Az utazás költségeit a meghívók fizették, mi a gyerekek felkészítését vállaltuk az útra. Első lépésként útlevél, vagy személyi igazolvány készítését, ami nem volt egyszerű. Volt, ahol az apát nem találtuk, hogy beleegyező nyilatkozatot adjon, máshol a szülőnek sem voltak meg a személyi okmányai. De végül minden sikerült. Segítettünk még ruhával, tisztálkodó felszereléssel, úti csomaggal, mindennel, amivel kellett, és elindultunk. Még egyikük sem járt külföldön. Rácsodálkoztak a házakra, autókra, szélerőművekre. A tiszta, gyönyörű tájra. A mindenhol megművelt földekre. Később az emberekre, akik nem magyarul beszéltek. – Ők így születnek, hogy nem tudnak magyarul?- kérdezte egyikük. Nem is a legkisebb. Egy nyolcadikos. A többieket is érdekelte a válasz. Elgondolkodtam az iskolai nyelvoktatásunkon: milyen lehet az eredményessége, ha ennyire nem megy át nekik, hogy vannak más országok, nyelvek, miközben ők is idegen nyelvet tanulnak….. A hotel lenyűgözte őket. A szobák, fürdőszobák, a reggeli svédasztal, az éttermi étkezések mind olyan dolgok voltak, amivel nem találkozhattak eddig. Igyekeztek persze úgy tenni, mint akinek ez természetes. Úgy csinálni, mint mások. Az ember ilyenkor érzékeli igazán azt a mérhetetlen szocializációs űrt, ami köztük, és a másik világ között van. Hogy mennyire nem tudják, mi miért van, és mennyire más a kommunikáció. Hogy itt mindenki nyugodt, senki sem kiabál, verekszik, kötözködik. Hogy nem kell félniük, és fenyegető testtatással járkálniuk, mert itt senki sem verekszik. Hogy itt az emberek figyelnek egymásra, elnézést kérnek, nem szemetelnek, nem veszik el egymás elől a kenyeret, nem hallgatnak túlságosan hangosan zenét. Millió jel, gesztus, ami itt természetes, nekik nem az. Mert otthon túl hangos minden. És túl kevés. Otthon gyorsan kell mindent, enni is, hogy az asztalon levő maradék még annak jusson, aki leghamarabb megeszi. Próbáltam figyelni, mi az, ami a legjobban hiányzik belőlük ahhoz, hogy ilyen közegbe is jól beilleszkedjenek. Az első talán az alkalmazkodás hiánya. Hogy az „én” mindig fontosabb, mint a „mi”. Hogy egy csoporton belül kompromisszum kell, aminek néha alá kell rendelni a személyes érdekeket. Hogy várni kell egymásra, megnézni, meghallgatni azt, ami a másikat érdekli, akkor is, ha őt nem, mert együtt vagyunk, együtt mozgunk itt, külföldön. A másik a csend, a nyugalom. Ebben eltérő szinten vannak. Sok családnál otthon ezerrel ordít a zene, mindenki túl hangos, túl sokan vannak. Túl sok és túl erős az impulzus, ehhez képest egy séta egy gyönyörű parkban semmi, a madárfüttyöt meg sem hallja, nem érti, mit élveznek ezen mások, mikor ez „unalmas”. Csak a harsány, hangos, mindig mozgó ad nekik olyan szintet, amitől érdekes lesz valami. Nem érti, mit lehet nézni egy templomon, egy épületen, egy szökőkúton, szobron, érdekesebb a „venni valamit”, bármit.
De honnan tudnák ezeket? A szüleikkel efféle élményeket sosem élnek meg. Még a tv-ben sem az ilyesmit nézik. Mintha teljesen más világban élnének. Amit összeköt ugyan pár azonos, fogyasztói, modern dolog, mint a mobiltelefon, a tv, a coca cola, de ezek semmik ahhoz képest, amekkora az a szakadék, amin hidat kellene verni. Hazamegyünk. Bízom benne, hogy ez a pár nap mélyen beépül a tudatukba. Talán ad egy kis erőt a jövőhöz. Célt, ami nagyon távoli, de kicsit megtapasztalható volt. Megláttak valamit a világ „boldogabbik feléből”, ami számukra meseszerűen más. Mert nekik még a hazai átlag életszínvonal szintje is elérhetetlenül messze van. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/09/199-az-utazas/
200. VELÜK, MÁSKÉPP 2011. június 12. Az előítéleteken alapuló általános elutasítás velük kapcsolatban mindennapos. Egyszerűen meg sem kapják a lehetőségét annak bizonyítására, hogy ők nem kivetni valók. Elég, ha látszik rajtuk, hogy cigányok. Akkor már beindul valami. Meg sem kell szólalniuk. Naponta tapasztalom. A rendőrségen, ahol, még, ha tanúként hallgatják is, ki, a hangnem azonos azzal, akit bűnösként kérdeznek. A benzinkútnál, ahol, amikor megállunk az iskolai kiránduláson, az előre szaladó gyerekekkel már kiabál a dolgozó: nem mehetnek be az üzletben levő mosdóba, kizárólag egyesével, és a többinek addig kint kell várakoznia. Kérdésemre, hogy miért, nincs válasz, csak egy kurta: „a maga felelősségére” odavetés, indokként. Az okmányirodán, ahol személyi igazolványt csináltatnának, de az első felmerült problémánál megy az ingerült elutasítás, a probléma elmagyarázása nélkül, menjen el az ablaktól, jöjjön, amikor minden megvan, rendesen kitöltve. Mert az adatlapokat más megérti, értse meg ez is, egyébként is neki itt, bent, erre nincs ideje. A kórházban, ahol külön kórterembe kerül a cigánygyerek, van, hogy egyedül, míg a többiben többen, szülőkkel lábadozhatnak. De neki jó külön is. Jó a csupasz asztalra kitett kenyér is. Örüljön annak is. Amikor az influenzajárvány miatt a látogatás tilos volt, a gyerekkel bent levő szülők kimehettek a rokonokhoz, a cigány szülőnek nem lehetett. Rá más szabályok vonatkoztak. Nézem a temetéseiket is. Nem a gazdag cigányokét, hanem a szegényekét. Ahol nincs fekete öltönyös, fuxos, sötét napszemüveges cigány, aki lesötétített ablakú Audival érkezett. Ahol igyekeznek ugyan felöltözni rendesebben, még kerül egy fekete nadrág, vagy póló, de a cipőre már nem futja a lehetőség és a figyelem, széttaposott színes papucsban állnak a koporsónál. És velük ekkor is lehet. Bármit. Lehet önkényesen fél órával hamarabb kezdeni a szertartást, mert a pap úgy ér rá. Hogy nem ér oda, aki távolabbról jön? Nem érdekes. És nem gond, a már-már paródiaszerű beszéd sem, sem az elejtett füstölő kupakja, amint hosszasan pattog a ravatalozó kövezetén. Nincs elnézéskérés, szégyellős magyarázkodás. És tőlük nincs reklamáció sem. Megszokták már. Csak egy helyen látom a türelmet velük kapcsolatban. A pénzintézetekben. Ahol kölcsönért folyamodnak, újra és újra. Ott van idő magyarázatokra, ott nem hallok sosem ingerült elutasítást. Úgy látszik, ott más szempontok szervezik a kommunikációt. És számomra érthetetlenül, a kevéske jövedelemre, a zavaros fedezetekre, de általában felvehető kölcsön. Itt megkeresik a módját, ha az egyik nem megy, keresnek más konstrukciót, hogy felvehető legyen. Tudom, vannak, akik rászolgálnak az elutasításra. Én is megtapasztalom. De azt is, hogy sokan nem. Sokan becsületesen, nagyon szerény tudással, a jogaik érvényesítésének ismerete,
és a megfelelő készségek nélkül élnek, kiszolgáltatva a tanult rendszereknek, ahonnan nem kapnak elég segítséget. Talán ezt kellene diszkriminációnak értelmezni a többségi társadalomban. Hogy legalább ezt a réteget ne vessék ki, ne utasítsák el. Már előrébb lennénk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/12/200-veluk-maskepp/
201. ÖNURALOM 2011. június 15. Figyelem a gyerekeket. Hogy mennyire tudnak uralkodni magukon. Nagy különbségek vannak közöttük. Elég szembetűnő ez a szegény, és a jobb körülmények között élőknél. Nemrég láttam a TED-en egy előadást. Vagy inkább kísérletet. Ebben kisgyerekeket ültettek le egy szobában, egy pillecukorral, 15 percre, egyedül. Ha kibírták, hogy nem ették meg a cukrot, 15 perc után még egyet kaphattak volna. Nem sikerült nekik. Mind elcsábult, bár volt, aki édesen küzdött közülük. A kísérlet hosszú távon követte a gyerkőcöket, és azt a következtetést vonta le, hogy azok voltak a legígéretesebbek, akiknek az önuralma nagyobb volt, és, ha végig nem is, de sokáig ellent bírtak állni a kísértésnek. Elgondolkodtam a mieinken. Hogy rájuk vonatkoztatva igazak lehetnének e ezek a következtetések. És azon is, mennyire befolyásolják ezt a magatartásformát a körülményeik, a nyomorban szocializálódás. Most sok kirándulásra, eredményhirdetésre visszük őket. Az egyik csoportban mindenki nagy zacskó gumicukrot kap. Mivel kapnak elég sok nassolnivalót még, javaslom nekik, hogy vigyék haza, a testvéreiknek. Páran szó nélkül elteszik. De nagyon kevesen. A többiek kibontják, és azonnal befalják az egészet. Aztán bemegyünk egy helyre, ahol várnak bennünket. Újabb tábla csoki. Azonnal kibontják, és megeszik azt is. Nincs beosztás, előre gondolkodás, örömszerzés annak, aki nem jöhetett, csak a most, az itt, az azonnal. Ugyanúgy, mint otthon. Az „én” sokkal előrébb jár, mint a „mi”. Farkastörvények gyűrik maguk alá a másikra figyelést, odaadást. Amikor élelmiszercsomagot viszünk, a gyerekek azt, ami nem főznivaló nyersanyag, azonnal kibontják. Mohón tömik magukba. Gyakran kérem az anyukákat, ne adják oda egyszerre. Osszák be, tegyék el, vegyék elő másnap a kekszeket, édességeket. Nem megy. Pedig már sokszor megpróbálják. De a gyerekek kikutatják, megeszik, egyszerre. Akár a vitamint is. Aztán látom az önuralom hiányát akkor is, ha valami műsort nézünk. Hogy mennyire nincs türelmük végignézni, amit a többi figyelmesen követ. A többiek, akiket zavar a hangoskodás, a zaj. Ebben is kilógnak. A türelem náluk hamar elfogy, izgalmasabb lesz egymás piszkálása, már nem elég a tanár pillantása, később figyelmeztetése, az önuralom nulla, marad az öntörvényű „elég, ha nekem jó” magatartás. Így szocializálódnak. Hogy nem kell a másikra gondolni, csak magukra, a gyorsan megszerzésre, az azonnali és kizárólagos birtoklásra. Ez az, ami pici kortól beidegződéssé válik.
Ha hinni lehet az említett kutatásnak, akkor ez az önuralomhiány sok tekintetben meghatározza a későbbieket is. Jó lenne megpróbálni ezzel is kezdeni valamit az iskolában. Legalább figyelembe venni. Mert a gyerek erről sem tehet, még, ha sokszor úgy is tűnik a pedagógusnak. Persze ehhez előbb meg kellene ismerni őket, a családot, a körülményeket. Hogy megérthessük. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/15/201-onuralom/
202. AUTÓVAL, VONATTAL 2011. június 18. Sokan bele sem gondolnak, hogy egy pici faluban milyen lehet az élet. Ott, ahol csak egyetlen bolt van, és az is bezár még délelőtt. Itt szinte mindenért utazni kell. Gyógyszerért, tápszerért, pelenkáért, gázpalack cseréjéért, kukoricáért, ruháért, cipőért, mészért, fáért, mindenért, ami nem kapható a kisboltban. Vannak ugyan árusok, akik pl. tápot, gázpalackot kocsiról is árulnak, de nem mindig esik egybe érkezésük a pénzhez jutással. A szerdánkénti orvosi rendelés után a falugondnoki hálózat keretében fenntartott mikrobusz bemegy a következő település gyógyszertáráig, és az összeszedett receptekkel, és pénzzel kiváltja a gyógyszert. Már akinek van pénze gyógyszerre. Szóval, nem egyszerű eljutni valahova. Autóbusz ritkán jár, kocsija keveseknek van, biciklivel is páran büszkélkedhetnek. Hiába küzdünk, a pénzért fuvarozást nem bírjuk visszaszorítani, bár határozottan mérséklődött, mióta dolgozunk, a fuvarozók nem túl nagy örömére. Mert ők jó kis jövedelemre tesznek szert, hisz az alig ezer forintos benzinköltség helyett ötezret is elkérnek. Távolságtól függ a tarifa. Meg ügyféltől is. Szabadpiac. De azért próbálkozunk, rendületlenül. A faluban kezdenek építeni arra, hogy vagyunk, megyünk. Sokszor nem az árut kérik tőlünk, csak a segítséget a kijuttatásban. Most vittünk pl. pár doboz gyógyszert, gyerektápszert, öt kg kukoricát, egy kis zsák tápot. És két gázpalackot cseréltünk. És nagyon sokszor másban is kell ez a fajta segítség. Mert képtelenek eljutni az ügyeiket elintézni. A rendszer gyorsan kimondja, hol, mikor kell megjelenni felülvizsgálaton, hivatalban. És innentől a felelősség már azé, akinek mennie kell. Hogy meg tudja e oldani, az már senkit sem érdekel. Egyetlen esetben nem segítünk, ha valakinek bűnözés miatt kell a rendőrségen megjelennie. Akkor hiába kérik. Ezt megértik, elfogadják. Sokan nem is tudnak közlekedni. Kérik, vigyük el őket a nagyvárosba, általában kórházba, vagy a gyerekkel SNI felülvizsgáltra. De nem győzzük. Kialakítottuk azt a rendszert, hogyha nagyon kicsi a gyerek, és tényleg nehezen megoldható a faluból a többszörös átszállásos, hosszú utazás, ami a kicsinek megterhelő lenne, segítünk. Lehetőleg akkor is összeszervezve két családot, hogy telekocsi legyen. A nagyobb gyerekes anyákat arra kérjük, menjenek el busszal, vonattal. Persze ehhez is kell segítség. Először is az útiköltség, amit majd csak utána kapnak vissza, sokszor külön kérvénnyel, ami aztán megint csak meghaladja a lehetőségeiket, képességüket. Aztán a pontos menetrend, több lehetőséggel is, hiszen óra nélkül nehéz pontosan eltalálniuk az indulást. Utána kis térkép, vagy leírás a pontos címmel, elmagyarázva, merre kell majd ott menni. Végül a biztatás, hogy menni fog, más is így tesz, mi is közlekedünk
tömegközlekedéssel, nem lehet eltévedni, meg kell kérdezni, stb…. És nagyon örülünk, ha sikerül elindulni, végigcsinálni nekik önállóan. Persze van, akinél a vonatközlekedés nem gond. Általában megy az egész család, akkor is, ha egynek kellene, hisz a nagycsaládos jegy olcsóbb. Egy ilyen út különben is élmény. Persze nem mindenki látja őket szívesen a vonaton. A kalauz sem, aki egyenruháján csinos kis kitűzőt visel. Csak akkor látszik jól, amikor odaér, és kéri a jegyet. Diszkrét, árpád sávos kitűző. Csak a miheztartás végett. Nem lehet annyiban hagyni. Levél a MÁV-hoz. Kulturált, a válasz is az. Tájékoztatás, hogy az árpád sávos kitűző nem tiltott jelkép. Igen, tudjuk, de talán nem is az egyenruha része. És talán nincs itt helye, mint ahogy az iskolában sem, vagy a polgármesteri iroda falán. Saját tapasztalat ez is. Apró jelzések ezek is, mint annyi minden, ami lefelé visz. Megállíthatatlanul. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/18/202-autoval-vonattal/
203. OLVASNIVALÓ 2011. június 21. Az olvasás nem jellemző tevékenység. A faluba kevés újság jár. Amit olvasnak, az szinte kizárólag a szórólap. Furcsa kép, amikor megérkezik a faluba az ingyenes reklámanyag, és mindenki azt nézegeti. Ülnek az utcán, olvassák, megvitatják. A messze városi nagyáruházak kínálatát, akcióit, ahová csak néhány kivételezett juthat el. Egyszer kíváncsiságból megkérdeztem a postást, hány napilapot, hetilapot hord a faluba. Rémesen keveset mondott. Persze nem lepődtem meg túlságosan. Tudom, hogy a gyerekek nem sokat olvasnak. A szülők még úgyse. És akkor még nem beszéltem azokról, akik nem is tudnak írni, olvasni. Akik csak a nevük óvatos leírásáig tudnak a betűkkel bánni. Azt ugyanis mindenki tudja. Aláírni. Az fontos, nélkülözhetetlen tudás. Ahol olvasni is kellene, azt a helyzetet diszkréten elkerülik. Mert azt azért érzik, hogy az analfabetizmus ma már ciki. Húszévesen, harmincévesen nem tudni olvasni. Később már nem törődnek vele, igaz, nem is hangoztatják. Sokukról hónapokig hittem, hogy tud olvasni. Meggyőzően tartotta a levelet elém, amikor segítséget kért az értelmezésben. Aztán véletlenül kiderült, hogy analfabéták. Eleinte én sem tudtam, mi a jobb. Meglepődni, rácsodálkozni, értetlenül rákérdezni. Aztán természetesen viselkedve próbáltam ezt is kezelni, mint mindent. Mert aki ezt a munkát végzi, annak nem a csodálkozás a dolga. A helyzet adott, inkább a megoldásokon kell gondolkodni. Tegnap jártam a falu könyvtárában. Megállt itt az idő, a berendezés, a könyvek, a gyermekkoromat idézik, egy másik kis faluban. Pedig az már nem most volt. Érdeklődöm, milyen az olvasottság. A könyvtárosnő, aki egyben a konyhán is dolgozik, a fejét rázza. – Nem nagyon jár ide senki – mondja. Az asztalon számítógép. Nem túl modern, de mégiscsak gép. Kérdezem, van e internet. A válasz nemleges. Nem tudom nem az emlékezetembe idézni a közeli nagyváros új könyvtárát. A különbség talán több mint 100 évnyi. Mondom neki, felmerült bennem, hogy a most adományokból összerendezett több száz kötetes anyagot, beadom ide, a többihez. De ha ennyire nem látogatott, nincs értelme. Szerinte sem sok. – Pláne nem, ha „azokat” céloznám meg – mondja. Mert ők aztán végképp nem járnak. Ha adnék is könyvet nekik, pár óra múlva már széttépnék. Ezeknek nem érdemes. Ezt se, mást se. Fölösleges. Nincs kedvem tovább beszélgetni. Érzem az elutasítást, a helyzet megváltoztathatatlanságába való beletörődést, amit mindig nehezen viselek. Másképp kell. Valahol elkezdeni, megpróbálva betölteni azt a félelmetesen nagy űrt, ami ezen a területen is kialakult. A betű szeretetét. Mert azt az iskola, ha próbálkozik is, a hatás a lakókörnyezetben lenullázódik.
Valahol az elején romlik el. A szöveg értelmezésének hiányánál. Meg az is baj, hogy nem tanulnak meg megfelelő tempóban olvasni. A világ nekik is gyorsul, a rapslágerek szövegének gyorsasága, a tv felgyorsult képözöne a mérce, ezzel nehéz a bagadozó olvasásnak felvennie a versenyt. Pedig nagyon szeretném. Máshoz kell kezdenünk a könyveinkkel. Megpróbálunk majd heti egy alkalommal rövid felolvasásokat tartani a gyerekeknek. Tudom, jönnek majd felnőttek is. Lassan megértik majd, hogy az olvasás jó. És megpróbálunk majd közösen újságot is készíteni. Róluk, amiket ők írnak majd. Amit majd ők is olvasnak. És ha úgy lehet elindulni, rapszövegeket írnak majd bele. Először mindegy. Csak szeressék, értsék a betűt. Aztán majd megy tovább. A kimaradt első láncszemeket kell újra megerősíteni. Hogy hozzáfűzhessük a többit. Ötlet, elgondolás nálunk van bőven. Csak az idő, a pénz és az ember kevés. Egyre nehezebben tudom a növekvő problémák megoldása mellett ezeket az előremutató próbálkozásokat biztosítani. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/21/203-olvasnivalo/
204. A FIÚ 2011. június 26. Nehéz eset. Nagyon. Tulajdonképpen senki sem bír vele. Sem a család, sem az iskola. Sokszor ő sem bírja saját magát elviselni. Alsó tagozatban pszichológushoz is kellett vinni a szülőknek. Az agresszív reakciói miatt. Aztán ez elmaradt. Nem is akart menni, meg pénz se nagyon volt az útra. Ez nem olyan, mint a lázas betegség. Amivel valamit gyorsan kezdeni kell. Nem olyan. Rosszabb. Mert a láz elmúlik pár szem gyógyszertől, hisz általában torokfájás, köhögés okozza. Ez viszont alattomosan megmarad. Csak néha úgy néz ki, minden normálisan működik. Az iskolában nagyon sok verekedést provokált már. Volt már belőle rendőrségi ügy is. Ilyenkor a szülőket behívatták. Aztán az apja otthon jól elverte. Akkor pár napig meghúzta magát. Utána kezdődött minden elölről. A tanulmányi eredménye nagyon gyenge. Olvasni alig tud, a matek se megy, a többiről nem is beszélve. Otthon sose tanult. Most már inkább szabadulna tőle az iskola is. Hisz 15 éves. Hetedikes. Mindegy már, mit tud, jobb lenne mindenkinek, ha nem ott lenne. A tanároknak is, az osztálytárasaknak is, a szüleinek is. Talán neki magának is. De mi legyen vele? Milyen jövő vár rá? A művészeti foglakozásokat jobban viseli. Sokszor nagyon sajnálom. Mert látom rajta, nem akar rossz lenni, nem akar bajt, csak mindig úgy sikerül, hogy elborul az agya, nem tud uralkodni magán, provokál, és már üt is. És ehhez nagyon kevés elég neki. Egyszer egy programra vittem, a többiekkel együtt. Velük jól elvolt. Akikkel ott találkozott, azokkal azonban hamar összeakaszkodott. Hazafele a buszon kérdeztem, mi volt az oka, mivel kezdődött a konfliktus. – Azzal kezdődött, hogy „nízett”- próbálta megmagyarázni a történteket. Mert neki egy nézés is elég volt. A többiekkel is hamar megvan a baj. „Anyázott”. „Nekem jött.” „Meglökött.” „Röhögött.” „Nem adta ide.”stb. A lista hosszú, az ürügyek tárháza kimeríthetetlen. Sokszor én is alig bírom. Néha legszívesebben én is kiabálnék vele. De tudom, nem visz előre. Inkább a nyugodt hang, az érintés. Mert látom rajta, neki is rossz. Általában hamar megnyugszik. A traumát is nehezen viseli. Könnyen elsírja magát. Ha látja, hogy megbánt a magaviseletével, és megnyugszik, odajön, megölel, és mindig fogadkozik: nem teszi többé. Látom rajta, komolyan gondolja. Csak nem megy neki. A szülei is próbálják fogni. Néha veréssel, néha ajándékokkal. Olyannal, amit nem engedhetnének meg maguknak. Telefonnal, számítógépes játékokkal. Akkor is, ha kölcsönt kell felvenni. Akkor is, ha nincs mit enni.
Már ezt is érzi. Egyre többet követel. És egyre rosszabb irányba megy. Már nem tud aludni, csak ordító tv mellett. Csak égő lámpánál. Világosban. Nem tűr semmit, ami nem tetszik neki. És neki kevés tetszik. Főleg nem az, ami a többieknek. A családban ő a legidősebb gyerek. Minta a többieknek. Akik sokan vannak. Mondom az anyjának, üljünk le, beszéljünk. Mert attól félek, nagy baj lesz. – Most is megverte az apja – mondja. – Még megverte. Mert még egy kicsit erősebb nála. De mi lesz, ha már nem lesz az? Akkor mit fognak csinálni?- kérdezem. Nem tudja. De belátja ő is, segítségre van szükségük. Megbeszéljük, hogy először hárman leülünk. Az apa, az anya, és én. Megpróbáljuk megkeresni az okokat. És valamit kitalálni, amihez ragaszkodunk majd. Félek, már késő. A probléma már túlnőtt a szülőkön. Hamarabb kellett volna. A segítség is, és a belátás is. A jövő borús. Nekik különösen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/26/204-a-fiu/
205. ÉLELMISZEROSZTÁS 2011. június 30. Sosem egyszerű. Akármilyen gondosan szervezzük meg, mindig akad valami gond, probléma. Persze megoldjuk. Végül minden helyreáll. Csak a segíteni akarásunkat teszi mindig próbára a dolog. Néha értem, miért adják fel sokan. Mert ezt tényleg nehéz kibírni. Egyszer azt olvastam valahol, ha az ilyen jellegű munkába belekezd az ember, egy dolgot tisztázzon magában: ne várjon el hálát, köszönetet, mert ha ezért teszi, nem fog menni. Pedig kell a pozitív visszacsatolódás érzése. Az örömé, hogy segítettem, tettem valamit, és ez jó. Hogy lássam, volt értelme. Ezek fontosak, pláne, ha az ember nem pénzért teszi, hanem önkéntes munkával. Amiben jó, ha jól érzi magát. Persze van értelme. Csak nem ebben látszik. És furcsa az ember, hisz a pár negatív mindig erősebben marad meg bennünk, mint a sok pozitív. Azt hiszem, én látom, mindig szem előtt tartom a messzire nézést, a távlati célt, és nem hagyom, hogy az átmeneti kudarc felülírja bennem ezt. Nem kis munka ez nekem sem. Hisz én is ember vagyok. A kollégáimat viszont sajnálom. Mert látom rajtuk, nekik még nehezebben megy. Pedig próbálom bennük is tudatosítani. Vigasztalni őket, mondván, ez egy ilyen munka. Ha ez simán működne, már minden megoldódott volna. Régen. És vesztettem el már e miatt adományozókat is. Olyat, aki egy családra fókuszált, támogatta a kilátástalan helyzetben élő gyerekeket, segített az életkörülményeikben is, de nem tudtam megértetni vele, hogy az uzsorából kitörés nem olyan egyszerű, mint messziről látszik. Sokkal bonyolultabb problémaszövedék a család élete, és nem bírok állandó felügyeletet biztosítani mellettük, hisz ilyen családból még van vagy 250 körülöttünk. A mostani élelmiszerosztást a kollégáim bonyolították le. Fejenként 2 kg liszt, 2 kg száraztészta és 12 kis csomag keksz volt most a csomagban, nem kevés, főleg, ha beszorozzuk nyolccal, vagy tízzel, hiszen sok családban ennyien vannak. Minden rendben ment, a megszokott menet szerint. Aztán jött az asszony. Ordítva. Hogy mit képzelünk. Neki ez nem kell. Mihez kezdjen vele? Hol a konzerv, az olaj, stb…. nyilván elloptuk. És persze, hogy feljelentenek bennünket. Mert régen, amikor a CKÖ osztotta jobb volt. Akkor olajos halat is kaptak. Persze nem jön a csomagért a CKÖ vezetője sem. Innen már értem, honnan fúj a szél. Igen, hallottam, mikor ők osztottak még. A szabályok felrúgásával, a saját szempontok szerinti szortírozással, az elszámolás nehézségével. Persze nekik nem jó a mienk. És közben arról sincs gondolkodás, ki fizetné ki a közel 60 ezer forintos szállítási költséget, ki készítené el a pontos elszámolást, aminek színelnie kell a lakossági nyilvántartással is.
Aztán jön az asszony párja is. Még odavágja az asztalra a legutóbb tőlünk kapott diszperzitet is, hogy neki nem kell. Ez sem. Meg az alamizsna sem. És minden felejtve. A rengeteg segítség, amíg a gyerekük küzdött a halálos kórral, és utána is. A bútorok, a hűtőszekrény, a folyamatos ruhaadományok, a kiváltott gyógyszerek, a játékok, kirándulások, élelmiszercsomagok, tisztítószerek, a pottyantós WC, minden. Most csak a vád van: kevés, amit kap, igazságtalan az elosztás. Mindez annyi indulattal megtöltve, amennyivel csak lehet. Szerencse, hogy a többiek sem értik. Van, aki még közülük még hangosabban áll mellénk. Ez jól esik. Végül szitkozódva elmennek. Ezért nehéz ez. A nyomorúság mellé még ott az ostoba felbíztatás, a hátulról piszkálás, aminek bedőlnek, újra és újra. Ennek ellenére azt mondom, haladunk. Csak vannak, akik időnként átmenetileg visszafelé lépkednek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/06/30/205-elelmiszerosztas/
206. CSAK A CIGÁNYOK? 2011. július 02. Sokszor előfordul, hogy az ember azt érzékeli, a többségi társdalom ugyanazokat teszi, amiért a cigányokat kritizálja. Vagy mondhatnám: megveti. Persze az általánosítás itt is kerülendő. Itt van pl. a környezet megbecsülése. A minap kirándulni voltunk. A kék túra útvonalán haladva egy család mellett mentünk el. Nagyszülők, és három unoka. Nem cigányok. Bár ezt talán fölösleges volt írnom. Ők ugyanis ritkán fordulnak elő a kék túra útvonalán. Messziről még kellemes érzéssel figyeltem őket, hogy milyen rendesek, amint beszélgetnek, magyaráznak az unokáiknak. Közelebb érve változott a kép. Épp arról beszélgettek, hogyan kellene a zsebkésükkel bevésni a nevüket az élő fába. Arról, hogyan érdemes tartani a kést, hogy láthatóbb nyomot hagyjon. Szólunk, persze, szerencsére abbahagyják. – Ja, jó – vonta meg vállát a nagyapa. Akinek gondolom mélységesen lesújtó véleménye van a cigányokról, akik a környezetüket, parkokat, stb. tönkre teszik. Mint az emberek többségének. Persze, ha ezt teszik, jogosan. Gondolom, ő sem hagyná szó nélkül, ha egy cigánytól hasonlót látna… Aztán kapok egy levelet is, reagálásként a legutóbbi bogbeírásra. Pont illik ide: „Tudom, hogy elszánt, kemény asszony, aki egyáltalán nem szorul vigasztalásra. Nem is azért írom, hanem csak szeretném illusztrálni, hogy a követelőzés, a belátás hiánya nem csak cigány sajátosság. 10 éve költöztem ide, hogy némileg közelebb legyek a gyerekemhez. Egy gaztengert, egy vad ugart találtam itt. Hoztam magammal egy jókora mennyiségű földiepret, gyümölcsfa csemetéket. Mikor az eper teremni kezdett, sok volt, nem tudtam vele mit kezdeni, adtam mindenkinek, akiről gondoltam, hogy nem tud venni a gyerekeinek. Ekkor kérték (öten), hogy majd adjak nekik töveket. Eljött az augusztus. Felszedtem 300 tő palántát, mert – tapasztalatom szerint – 60 tő, amit augusztusban telepítünk, a következő tavaszon ad 10 kilónyi termést. Megmetszettem a lombját, gyökerét, mindent, amit kell. Aztán adtam volna mindegyikőjüknek. Mit mondjak, mindenki talált kifogást, miért nem kell az ajándék. (Nincs hely ásva, nincs bekerítve, fáj a dereka, nem tud a kisgyerektől, messze van a locsoló víz……) Volt egy, aki azt felelte:”Ilyen hülyeséggel nem foglalkozom”. És a következő tavaszon volt, aki csak nyavalygott, hogy nincs miből gyümölcsöt venni a gyerekének, de olyan is volt, akit a kertemben csíptem el, amint szedte az epret, mert “magának úgy is olyan sok van”. A falum színmagyar település. Nincs egyetlen cigány család sem. Csak éppen a mentalitásuk olyan. A kertek, a munka nélkül otthon tespedő asszonyok mellett megműveletlenek. De ha
valamiféle élelmiszer-osztás van, majd’ elverik egymást, úgy tolonganak érte. Még olyanok is, akik bizonyíthatóan nincsenek rászorulva.”Mert az jár.” Én már arra gondoltam, talán a hosszú munkanélküliség ölte ki belőlük a tartást, az önérzetet. Talán az, hogy nincs egy állandó kontrollt biztosító közösség körülöttük, akiktől szégyellnék a mohósággal párosult tunyaságot. Az anyák évek óta otthon vannak. A gyerekeik mégis mosdatlanok, ápolatlanok, neveletlenek. A szülők csak az iskolától várják,hogy a gyerekek legalább köszönni megtanuljanak. Hogy trágárkodás nélkül meg tudjanak szólalni. Csak azért írom, Nórikám, hogy a magyarok is átestek egy akkora magatartási, viselkedési silányodáson, ami nem sok reményre ad módot.” Ennyi a levél. Hát igen. Talán másnak tűnne a kép mindenkinek, ha kicsit körülnézne, mielőtt ítélkezik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/02/206-csak-a-ciganyok/
207. MEGINT VISSZA 2011. július 06. Tulajdonképpen hónapok óta érzem, hogy valami nem stimmel. Az előrehaladás megszokott, lassú, néha toporgó íve többször megszakadt. Ma sikerült tiszta vizet öntenünk a pohárba. Leültem a falu CKÖ vezetőjével, hogy megpróbáljam megérteni, mi a gond. Ideje volt már, többszörös indulatos jelenet, üzenet után vagyunk. De azt gondoltam, ez is a megszokott kavarás, összemérés, hátulról támadás. Az ellenőrizetlen információk üggyé kovácsolása. És ezek el szoktak múlni. Sokszor nem érdemes időt sem pazarolni a kibogozásukra, maguktól megoldódnak, többnyire egy zavart „bocsánat, ideges voltam, és ezek a cigányok itt azt mondták, hogy….” kezdetű mondatokkal. Most azonban más volt. Olyan rendszerré kovácsolt vádhalmaz, amit már nem lehet megérteni, pláne nem tisztázni velük. Figyelmesen hallgattam, amit mond. Az élelmiszerosztással kezdte, közölve, hogy már fel is jelentettek, mert csak háromféle dolog volt a csomagban, nem úgy, mint régen, mikor nyolcféle is volt. Próbálom magyarázni, hogy én csak annyit és azt tudok adni, amit kapunk. És azóta változott a gazdasági helyzet is, nincs annyi adomány. Követeli a papírokat, igazolásokat. Mert máshol jobban osztanak, de én rátettem a kezem a falura és nem jól osztok. Mondom neki, szívesen visszaadom. Mert tényleg csak egy szervezeten keresztül jöhet ilyen támogatás egy falunak. Én azért vettem át, mert az egyház nem osztott már, az elszámolási hiányosságok miatt nem vállalta. Próbálják ők, de számoljanak vele, hogy a szállítási költség is az övéké, és ez nem kevés. Én meg megyek más faluba, mert van még, ahol senki sem oszt, mert nem tudják megteremteni a feltételeket. Nekem lesz könnyebbség, ha ezt ők rendezik itt ezután. Aztán, hogy nem egyformán támogatunk. Mondom, ez így van. Mert az egyiknek gyerekruha szükséges, a másiknak gyógyszer. De ezt ők akarják felügyelni. Mert ahogy én csinálom, az nem igazságos. Szerintük. Meg, hogy van az, hogy egyes családoknak, vagy gyerekeknek külön támogatót szerzek, és nem mindenkinek. Ez nem jó. Azt is szét kellene osztanom. Egyformán. És ott a film. Na, azt aztán végképp elszámoltatnák. Mert a róluk készült dokumentumfilm milliókat hozott, látták az interneten, hogy 2000 Ft is volt egy belépődíj, hol van annak az ára? Bizonyára a filmrendező, és én tettem el, pedig az, nekik járna. A főszereplőknek több házat kellett volna már venni. De már megtették a szükséges lépéseket, feljelentéseket. Minek megyek más faluba? Miért nem csak nekik segítek? Tudják ám, hogy máshol, mit adok, mert megy a hír a falvakban. Ők úgy vélik, amit kapok, azt csak az ő falujukra kapom. Abból ne kapjon más. Mondom, dehogy, én az esélyteremtő munkára tudok támogatókat szerezni, és nem egy faluban, hanem tíznél is többen dolgozok folyamatosan, és még legalább tízben esetenként, és kellene még többen, ha bírnám erővel, idővel.
Ja, tényleg, mondja: miért nem veszem fel őt dolgozni az alapítványhoz. Fizetnék neki, ő meg csinálná. Kérdezem, mit? Főleg: miből adnék neki fizetést? – Hát, amiből a többieknek, akik velem vannak. Mondom, ők nem az alapítványnál dolgoznak, hanem az iskolánál, ezt önkéntes munkával teszik. Na, ezt már végképp nem hiszi: micsoda?! Azt akarom mondani, hogy ezt ingyen csinálom?! Ugye viccelek? Jó kis üzlet ez nekem, meg a kollégáimnak is. Már elnevetem magam, de inkább kínomban: – tudja, mit csinál most a többi iskolaigazgató? Otthon van szabadságon. Én meg itt vagyok, és szintén önkéntes orvosokkal, meg a kollégáimmal egészségügyi szűrővizsgálatot szervezek a rászorulóknak. És az, aki három hónapja nálunk dolgozik, az a lány is önkéntes. Ingyen dolgozik. Ingyen?! Hitetlenkedve néz: ugyan, ki dolgozna ingyen a cigányokért? Nem, nem hiszi. Én ugyanúgy lenyúlom őket, mint valami Steave, sok évvel ezelőtt, aki meglépett a pénzükkel. Igaz, ő, azért jobb volt, mint én. Ha pénz kellett, szerzett és adott. Ötszázezret is. Most ennyire volt idő. És talán nem is lett volna érdemes továbbvinni. Majd leülünk újra. Viszem majd a számlákat, a listát, mennyit segítettünk. Talán megértik. Muszáj lesz. Mert nélkülük nem lehet. Bár most olyan, mintha velük sem lehetne. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/06/207-megint-vissza/
208. ORVOSI VIZSGÁLAT 2011. július 09. Négy faluban, kb. 250 embert vizsgáltak meg a Máltai Szeretetszolgálat orvosai. Olyanokat, akik efféle szolgáltatást nem nagyon érnek el. Nagyon örültünk a lehetőségnek. Amikor a támogatottjaink a háziorvoshoz mennek, általában már nagy a baj. A megelőzéshez, a szűrésekhez utazni kell. Arra nem mindenkinek van meg a lehetősége. Pedig kellene. Mindenki tudja, hogy megelőzni a bajt sokkal jobb, mint orvosolni. Korábban is kaptam már ajánlatokat, pl. hallásvizsgálatra. De mire megyek vele, ha megállapítjuk: készülék kell a gyereknek. Hogy jut hozzá, és hogyan biztosítjuk a folyamatos kontrollvizsgálatot? Ha volt is, akinek segítettünk, nem bírtunk folyton mellette lenni, megakadályozva a csúfolódást, erősítve a hallóka viselésének fontosságát, szülőben, gyerekben. Párszor segítettünk a szemüvegnél is, de nem hordták, nem volt türelem a megszokáshoz, maradtak nélküle, és ellenőrzésre sem mentek már vissza. Nemrég többek között egy komplex program keretében rákszűrés megszervezésére lett volna mód, de nem mertem még bevállalni, nem tudom még rávenni tömegesen az asszonyokat, a férfiakat meg pláne nem. Most is volt olyan asszony, aki a tüdőszűrésre is csak velem volt hajlandó eljönni. Ha én is bemegyek, vele. Most is volt bennem egy kis félelem: mi lesz, ha nem jönnek el? Hiába a kihirdetés, a CKÖ segítsége, a védőnők támogatása. De nem volt gond. A támogatott családokból sokan jöttek, anyák, és gyerekek, néhol még az apák is. És mellettük a falvakban öregek, akik éppúgy nem érik el az efféle lehetőségeket. Volt tüdőszűrés, általános orvosi vizsgálat, vércukor, vérnyomás-mérés, bőrgyógyászati-, ortopédiai és szemészeti vizsgálat is, ingyenes szemüveg-készítéssel, és a mentális állapot felmérésére beszélgetések gyerekekkel és felnőttekkel is. Akiknél a tüdőszűrő valamit jelzett, azokat majd behívják a tüdőgondozóba. A hamarosan elkészülő szemüvegre 87-en várnak, főleg gyerekek és öregek. Döbbenetesen sok gyereknek kell majd szemüveg. Mit láthattak ők az iskolában, mikor itt alig látják a táblán a villa alakú ábrát? A számokkal nem is próbálkoztunk., hisz még a kis ábrák is nehezen mentek, a teáscsésze, vagy a szék. És nemcsak azért, mert nem látták. Mert nem is ismerték, mi az. A többi tapasztalattal majd próbálunk továbbmenni. Ahol csak a háziorvoshoz kell fordulni, ott egyszerűbb. A többinél, ami szakorvosi ellátást igényel, ott nehezebb a helyzet. Sok a gerincproblémás, a deformált lábú gyerek. És volt persze minden: jöttek azok, akik mentálisan sérültek, különböző mértékben szellemi fogyatékosok. Volt, aki ivott előtte. És előfordultak fejtetvesek is. Jöttek a sovány fiatalasszonyok, akik 20 évesen már 3-4 gyereket is hoztak magukkal. Némelyik anya nem több negyven kilónál. És jöttek azok is, akik látszólag túltápláltak, de ez a valóságban meglehetősen egyoldalú, főleg kenyér alapú táplálkozást jelent.
A szakemberek találkoztak zavaros történetekkel, szexuálisan inzultált gyerekekről, és általános iskolás lányokkal, akik már évek óta nemi életet élnek. Az egyik faluban egy gyermek-prostituálttal is. Akinek a családjában a bűnözés és a lányok futtatása adja a megélhetést. Akinek nincs más útja. Ja, és erről a jelenségről tudnunk kell, hogy nincs is. Mármint gyermekkorú prostituált. Legalábbis ezt olvashattam nemrég a miniszter nyilatkozatában. Találkoztak kisfiúkkal, akik számára az agresszió a követendő példa, hiszen otthon is ezt látja, kapja, az apjától, naponta. Aki olyan természetességgel beszél ezekről, hogy az ember beleborzong. Gyerekekkel, akikben egy feldolgozatlan tragédia félelmetes lelki traumát okozott. Azonnali segítségre lenne szükségük. Kicsikkel, akik nem találják helyüket a világban, a szakember számára egyértelműen kirajzolódó kirekesztettséget megélve. Azt hiszem, ez lesz a nehezebb. Mert egy vizsgálatra még bevihető egy dongalábú kicsi, még meg tudjuk oldani a speciális cipőt is. Készen lesznek majd a szemüvegek is. És bejutnak majd a tüdőgondozóba, akiknek szükséges. De azt, hogyan lehetne rendszeres mentális segítséget nyújtó szakembereket, gyermekpszichológusokat szereznünk ezekbe a kis falvakba, azt nem tudom. Csak azt, hogy nem lenne szabad ebben az állapotban felnőniük. Mert a lelkileg sérült gyerekekből nem lehet egészséges felnőtt nemzedék. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/09/208-orvosi-vizsgalat/
209. BEOSZTÁSSAL LEHET? 2011. július 12. Sokszor hallom azoktól, akik jó messze vannak a problémától: többet kapnak egy hónapra, mint mi, pedig mi dolgozunk, azok meg semmit nem csinálnak…csak várják a segélyt. Igen, sok családnál 100 ezer fölé is megy a kapott összeg. De ha levesszük a befizetendőket, és leosztjuk egy főre, már világos: a segélyből és a családiból nem lehet megélni. Az asszonynál már korábban is voltunk. A kis vályogház ház tiszta, talán kínosan is, így még nyomasztóbban sugallja magából a szegénységet. Alig vannak bútorok, holmik, csak a döngölt föld, lefedve linóleum-és szőnyegdarabokkal, az ágy, és a rossz sparhelt… Három gyerekével él itt. Az ura két éve hagyta el, egy másikért, aki cifrább és fiatalabb, mint ő. Nem haragszik ezért rá, itt élnek ők is a faluban, azért inkább, hogy a gyerekekre semmit sem ad. Nevelné inkább annak a másiknak a gyerekeit, annak is van hat, messze hagyta őket egy másik faluban, az apjuknál. Az övéi sem egyszerűek. A búskomor, kissé retardált fiú, a súlyos epilepsziában szenvedő lány, meg a kicsi. Itt élnek, együtt. Ahogy tudnak. Leginkább nem tudnak. Pedig megy napszámba, ha van lehetőség, és ott tudja hagyni a gyereket. De nem tudja. Bármikor rohama lehet. Mostanában többször van. Mert az asszony próbál spórolni. Mindenen. A gyógyszeren is. A legutóbbi kórházi kezelés után a doktornő mondta neki, nagyon sajnálja őket, hogy nincs pénzük, de ha nem adja be naponta a kislánynak az előírt adagot, egyre gyakrabban lesz rohama, és egyre nagyobb baj lesz…. Tudja ő, de, ha látja, hogy jól van, kevesebbet ad neki. Mert tartalékolnia kell, volt, amikor nem volt 200 Ft sem a gyógyszerre…amikor nem volt, és látta, hogy kellene, az még rosszabb volt… Sorba vesszük a havi jövedelmét: 28 500 Ft a támogatás, amit kap, és 55 000 a gyerekre. Ez így együtt 83 500 Ft. Ebből ki kell fizetnie az albérletet. A házét. Az 20 000 Ft a villannyal. Víz nincs bent. És lejön még 6000 Ft. OTP kölcsön. Még egy évig tart, még az urával vették fel, fizetnie kell. Hát fizeti. 3000 Ft a gyereknek a gyógyszere. Ami marad, azt négyfelé osztom. És elosztom még harminccal. Mert kíváncsi vagyok, mennyi jön ki egy főre, egy napra. Az eredmény 653 Ft. Ennyiből kellene naponta enni, ruházkodni, tisztálkodni, mosni, orvoshoz menni, elérni a hivatalt a városban, télen fűteni…. élni. Nem sok. Persze próbálja ő is, a kis kertben az alapvető zöldségeket megtermeli. De kell venni kenyeret, tejet, néha húst…a gyerekek mindig ennének. – És más? – kérdezem- Édesség, kóla, cigi? Rám se néz, úgy kérdezi…. Ugyan miből?
Semmi tartaléka nincs. Ha a gyerek kórházba kerül, vagy ne adj isten a másik is megbetegszik, még több a kiadás. Kölcsön csak kamatra van. Azt inkább elkerüli. Most reméli, hogy jövőre valami bentlakásosba mehet a kislány. Akkor könnyebb lesz, mert ő is elmehet napszámba. Még sosem láttam vidámnak. Mély szomorúság és belenyugvás van a szemében. Az asszonyé, akit elhagytak. A cigányé, aki a sor végén van. A legvégén. Sosem ingerült, sosem követelőző. Ha kap, megköszöni. Szomorúan teszi azt is.Keskenyre húzott szájjal, szemlesütve. Mert neki fel kell nevelni a gyerekeit. Nem vágyik sokra. Csak, hogy etetni tudja őket. És legyen pénze a gyógyszerre. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/12/209-beosztassal-lehet/
210. A MÁSIK OLDAL 2011. július 17. Azt hiszem, ebben a munkában nemcsak az a fontos, hogy segítsünk a nyomor peremén élőkön, hanem az is, hogy azokat is közelebb hozzuk a problémához, akik túl messze vannak tőle. A másik oldalon. A segíteni szándékozók is sokfélék. Vannak, akik maguk is szegények. És vannak, akiknek sok van. Olyanok is, akiknek nagyon sok. És ők is segíteni akarnak, tiszta szándékkal, a probléma megoldásában. Sokan, sokfélék. Éppúgy, mint ők, a lecsúszók, a kirekesztődők. Néha nekem is értelmeznem kell a szerepemet, ha megjelenik egy-egy új segítő. És érzem, néha nekik is kellene. Van, aki maximálisan megbízik bennem. Ad támogatást a munkánkhoz, érzékenyen figyel minden megjelenésre, ami hozzánk kapcsolódik, és azonnal jelentkezik, ha úgy érzi, segítség kell. Mások szintén bizalmi alapon küldenek segítséget, rendszeresen, én pedig havonta egyszer (néha sajnos ritkábban) fotós beszámolót küldök nekik. És van olyan is, aki úgy segít, hogy még megköszönni sem tudom neki, mert még az emailcímét sem tudom. Pedig szeretném mindig, mindenkinek megköszönni. Mert nélkülük nem menne. Azokkal, akik el is jönnek, szeretném megértetni a helyzet bonyolultságát. Mert sokan hiszik azt, hogy ők azonnal megértik. És persze azt is tudják, mit kellene csinálnom, és hogyan. Rögtön. Van, akit nem tudok meggyőzni, hogy ez nem olyan egyszerű. Volt, aki fél évet is volt itt. Azt hittem, megértette. De ma már látom, hogy nem. Végül a segíteni akarás szándékával a maga olvasatában vitte tovább a problémát, elfeledve azokat, akik ehhez magukat adták. Nem jött le velük megértetni, mi a dologban az általános, és mi az egyedi. Aláásta ezzel az én bizalmi kapcsolatomat is velük. Neki csak kapunak kellettem, hogy bemehessen, közel kerülhessen hozzájuk. Persze tudom, egy megoldásban mindig lehetnek áldozatok. De nem túl jó érzés, ha ezt az ember a maga bőrén érzi. Sokszor kerülhetek így kapcsolatba befolyásos emberekkel is. Van, aki megbízik bennem. Elég neki az én küszködésem követni, hiszi, hogy így is előre mennek a dolgok. Sokakkal nem is ismerjük egymást személyesen. Vannak, akik el is jönnek. Egyszer egyikük feleségével leveleztem le, hogy hoznak adományt, fogalmam sem volt ki a hölgy. Majd hanyatt estem, mikor megérkeztek, és kiszállt a férje az autóból. Ő ki is jött az egyik faluba. Kérdezett és figyelt. Nem mondta, hogy kellene csinálnom, mi az, amit rosszul teszek. Végül megköszönte, hogy sokat megérthetett a problémából. Most is van valaki. Aki talán segíthet. De furcsán teszi. Csak az ő szabályai szerint akarja. Nem velem akarja látni a problémát, hanem nélkülem. Egy délután. Próbálok érvelni, hogy ez nem elég. Engedje, hogy segítsek, szervezzek, mert nélkülem nem biztos, hogy úgy látja, azt érti, ami van. Mert sok a félrevezető dolog, a pillanatnyi hangulat, probléma, ami torzíthatja a valós képet. Sok a színjáték, amit az idegenek nem érthetnek. Kérem, hogy higgyen nekem,
mert én ott vagyok, sokszor vittem már másokat, tudom a buktatókat. Még sosem volt senki, aki egy látogatásból reális képet kapott volna….. Nem megy. Kár volt vitatkoznom. Persze elfogadom, hogy nem kell a tapasztalatom, a segítségem. Elfogadom, mert hátha az ügy továbbmehet, elmozdulhat. Hátralépek, ha kell, kettőt is. Csak nem értem itt a szerepemet. Próbálok segítséget kérni, hátha félreértem. Talán nem értem az ő világukat. Egyvalaki figyelmeztet, hogy nekik nem diktálhatok. Más arra, hogy értsem meg, ők „valakik”. Már dühösen mondom: én sem vagyok „senki”! Persze megbántom vele, pedig nem akartam. Furcsa a helyzetem. A két réteg között vagyok. Megoldást szeretnék egy problémában. A nyomorban élő gyerekek miatt. Úgy érzem, sok tapasztalatot szereztem már. De messze vagyok attól, hogy azt mondjam, értem. Minél jobban beleásom magam, annál bonyolultabbnak tűnik. El kell helyeznem magam is ebben az egészben. A segítségre szoruló bizonytalanok és a segítséget adó magabiztosak között. Mindketten a saját szabályaik szerint élnek. És mindketten elfelejtkeznek arról, hogy én is ember vagyok. Szóval, nekem sem egyszerű. És számomra felfele legalább annyira bonyolult és konfliktusokkal teli, mint lefele. De muszáj egyensúlyt találnom. Mert csak együtt tudunk megoldást adni. Amihez a hozzám hasonló kapcsokra szükség van. Azokra is, akik csendben dolgoznak, és azokra is, akik hangosabban. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/17/210-a-masik-oldal/
211. NEM LEHET MINDENKIN SEGÍTENI 2011. július 20. Nagy dilemma ez ebben a munkában. Arrafelé menni, akivel könnyebb eredményt produkálni, vagy vállalni azt, aki eleve reménytelen. Nemrég az egyik faluban hosszasan beszélgettem az egyik asszonnyal. Már régen feltűnt nekem éleslátásával, őszinteségével, és azzal, hogy képes túlnézni a „csak nekem legyen jó” alapvető állásponton. Sokszor fogalmazzák meg ezt látogatók is, amikor beszélgetnek velük, és megyünk hazafele: milyen értelmes ez, vagy az az asszony, milyen szépen beszél, mi lehetett volna belőle, stb…Sok ilyen van közöttük, és én sem értem sokszor, hogy legalább ők miért nem tudnak lépni, változtatni, mi az, ami az ő életüket is ezen a vakvágányon tartja. Talán a gyerekek, a család, ami a legszentebb feladatként fogolyként tartja őket ott, a kis faluban, a tehetetlenségben. Így aztán bennük marad a lehetőség, amit ki kellene bontani, megalapozni, oktatással, továbbfejlesztéssel. Lassan belesimulnak ők is abba, amiben élnek. Mert ők nem mennek. Legfeljebb a férfiakkal együtt. És persze a gyerekekkel. A hagyományos társadalmi szereposztás itt különösen erős. Aki másképp akarja, megszólják. Pláne, ha nő. Ha mégis megy, a közeg kiveti, marad talajtalanul, sem oda, sem ide nem tartozik többé. Sokat gondolkodom ezen. Nem azért, mert a nők, az anyák az első pillanattól nyitottabban közeledtek hozzám. És nem azért, mert a gyerekek miatt velük egyeztetjük a napi gondokat. Egyszerűen, mert úgy érzem, rájuk jobban építhetek, amit kimondanak, abban erősebb a stabilitásra törekvés. Persze nem mindenkinél. Csak nagy átlagban. Mert a férfiak között is van, aki szembeötlően más, és az asszonyok között is olyan, aki újra és újra csak a fejtörést adja. Szóval, azt mondja nekem ez az asszony: „Tudja, mi a maga legnagyobb baja, Nórika néni? Hogy mindenkin akar segíteni. Nem érti meg, hogy nem lehet mindenkin. Értem én, amit mond, hogy ott vannak a gyerekek, meg minden, de higgye el, nem érdemes velük foglalkozni, mert becsapják magát, elisszák, elgépezik a pénzt, nincs bennük felelősség, azt mondja, ha nem lesz mit enni, majd szólok Nórika néninek. És szól, maga meg jön. Hoz nekik kenyeret. Mert jó szíve van. De így nem lehet.” Igaza van, persze. Felvetem neki megint: a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenek a szüleik. És, ha miattuk éhesek, szenvednek, csak meggyűlölik őket. Volt már erre is tapasztalatom, aki a végén annyira gyűlölte a szüleit, hogy már nem is nevezte őket anyámnak, vagy apámnak. De akkor mit tegyünk? Mi legyen a kezelhetetlen szülőkkel? Ötlete erre neki sincs. Csak a kizárás. Itt van most is az egyikük. Akivel százszor újra kezdtem már. Pár hónapja, mikor a vizet elzárták náluk, a felhalmozott tartozás miatt, az én felelősségemre kinyitották nekik a ház előtti közkutat. Azzal a kitétellel, hogy nem fognak pancsolni a gyerekei az utcán.
Megbeszéltük, megígérték, ment is rendben eddig minden. Már gyanús volt a múltkor, miért kér az egyik lány úszógumit tőlem…. szombaton aztán jön az sms tőlük. Hogy azonnal csináljak valamit, mert elzárták a kutat az utcában. És most víz nélkül vannak. Hogy mosakodjanak, mossanak, főzzenek? Hm? Sokan vannak ám… Kérdezem persze, vajon miért zárták el a kutat? A válasz gyors: mert pancsoltak a gyerekek. Kérdezem, emlékszik e, miben állapodtunk meg, mikor visszakapcsolták. Igen, emlékszik. De nem lehet mindig mellettük. Rosszak. Nem fogadnak szót. Nem tehet róla. És segítsek. Azonnal. Mert azt nem várhatom el, hogy két utcával távolabbról hordják a vizet…. Igen, értem én. Nem lehet mindenkin segíteni. Könnyebb lenne nekem is, ha lemondanék ezekről a problémás családokról. Ha egyszerűen megpróbálnám elfelejteni a gyerekeiket. Mert úgy néz ki, a gyerekeken való segítés csapda is. És némelyiküknél csak erősíti a rosszat, a nemtörődömséget. Segítségnyújtás vagy szemléletváltás? Együtt szeretném. Eszközül használni a segítségnyújtást a változáshoz. Zömüknél működik. De mindig vannak kivételek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/20/211-nem-lehet-mindenkin-segiteni/
212. EGY SZÉP NAP 2011. július 23. A faluval sok gondom van. Leginkább arra nem találok megoldást, hogyan lehetne őket közösséggé szervezni Mert a kilátástalanságot, a nyomort még súlyosbítja más is. Az állandó széthúzás, összemérés, veszekedés, hazudozás, áskálódás. Sokszor érzem úgy, hogy velük újra és újra elölről kell kezdenem. Pedig nem. Csak fáradt vagyok, és ez mostanában gyakran rányomta a bélyegét a munkámra is. Amúgy nehéz falu ez. Másutt már rég látványosabb eredményeket produkáltam volna. De valahogy nem hagy nyugodni. Nem hiszem el, hogy nem lehet elmozdulni, előrelépni. Újra kezdem hát, ha kell sokadszor is. És azt is gondolom, ha itt működnek majd a dolgok, máshol sokkal könnyebb lesz alkalmazni az itteni tapasztalatokat. Nemrég egy fiatalemberrel beszéltem. Ő is segíteni próbált, előbbre vinni valahogy a dolgokat. – Furcsa ez a falu – mondta. – Itt nem nagyon megy semmi. Én még ilyet nem láttam. Hogy mindenki mindenkire rosszat mond, mindenki ellenséges. Bólogattam. Hát ezért nehéz nekem is. Mert velük is küzdenem kell. Nemcsak értük. És ez nagyon nehéz. Túl sok a kudarc, a konfliktushelyzet. A múltkor már azt mondtam, elég volt. Megyek más faluba, oda, ahol nem támadnak a segítségemért. A faluban gyorsan híre ment. Amikor kimentem, és haladtam házról házra, ahogy szoktuk, mindenki odébb lökte a bajt. Nem, ő aztán semmit nem mondott. Csak a másik, arra ott. Az talál ki mindenfélét. Aztán elfogytak a házak. És az időm is. Így maradtak a „bűnösök” a másik utcában. Ahová már nem jutottam el. Csak a híre annak, amit mondtam. Kértem, hagyjanak pár napig. Hogy át tudjam gondolni a dolgokat. És gondolják át ők is. Mert nem megy úgy, ha csak én akarom. Kellenek hozzá ők is. Átgondolták. Döntést hoztak. Mellettem, a munkánk mellett. Tudom, ehhez kellett sok minden. Főleg az a rengeteg munka, amit a faluba fektettünk. Az, amitől minden kudarc ellenére úgy érzem, létezik: a kialakult bizalom. Aztán most mentünk, újra, programot szervezni oda, ahol semmi sincs, soha, ahol egyik nap olyan, mint a másik. Ott voltak mindannyian, akiknek fontosak vagyunk. Családostól. Kipakoltunk, elmondtuk, mit terveztünk. Mindenre akadt jelentkező. A falfestésre, a könyvtár továbbrendezésére, a rajzolásra, szörpkészítésre, szendvicsgyártásra. Kedves, szeretetteljes nap volt. Szép rajzok születtek, a felnőttek is rajzoltak, pironkodva, óvatosan, hogy nekik nem megy, aztán mégis…. Láttam rajzolni a férfit, aki csak a nevét tudja leírni, és kilónként hetven forintért gyűjti a fém sörös dobozokat a kamionmegállónál. Ha átveszik. Most éppen nem. És az asszonyt is, aki soha, semmit nem csinál, de most elmélyülten próbálgatta a zsírkrétát.
Közben persze meghallgattam az aktuális történeteket, amiket sorban, ahogy szoktak, bizalmasan elmondtak. Az asszonytól, akinek egyik lányát addig gúnyolták, gyanúsították, alázták az utcában, hogy végül bevitte a nőgyógyászhoz a nagylányt, hogy megvizsgálják. Írásos igazolást kért, hogy még „kislány”, ahogy ő fogalmazta. Hogy megmutathassa, és a rágalmazók befogják a szájukat. Az asszonyt, akinek kicsit bedagadt bal szemén láttam, történhetett valami. – Elpüfölt az ember- mondja. – De igaza volt. Megint el akartam vitetni a gyermekeimet. Bolond voltam. De már észhez tértem. Csak ne inna. Mert ha nem iszik, jó ember. De ha beiszik, mindig baj van. És tudja, én se hagyom magam. Ilyenkor aztán összemegyünk. Mert nem lehet bírni. Egymást se. Meghallgatok mindent, elkészülnek a szendvicsek, mindenki eszik, jókedvű, a falubeli segítőim mindenre figyelnek, igyekeznek konfliktusmentesen szétosztani a maradék kenyeret is. Maradt pár szelet szalámi is. Ott már kell az én megerősítésem is. Végül mindenki nyugodt, elégedett. Kérdezgetik, szerintem így, jó volt e? Megnyugodtam e már?És ugye, nem hagyom itt őket? Mert ne tegyem. Ne is gondoljak erre. Valami már van közöttünk. Amire talán már lehet építeni. És nem elölről kezdem, ha úgy is érzem néha. Mert már van, amin megvethetem a lábam. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/23/212-egy-szep-nap/
213. NYÁRI ÜGYEK 2011. július 28. Nyáron kicsit talán könnyebb. Szerencsére a gyerekek zöme kap vagy melegételt, vagy, ahol nem tudnak, ott hidegcsomagot, konzerveket. Fűteni sem kell. Ha nem tudnak a villanyórára rátölteni, az sem tragédia, hisz most sokáig világos van, és hamar virrad. Ruha sem kell annyira, cipő meg végképp. Kevesebb a megfázás is, gyógyszer is ritkábban kell. Szóval, nyaranta a krízishelyzetekből talán kicsit kevesebb van. Mégis jönnek az sms-ek. Sokan kérdezik, már előre gondolkodva (és ez jó), tudunk e majd segíteni a beiskolázásnál. Szeretnék tudni, mi az, amiben igen, és mi az, amire nekik kell gondolni, mindenképp. Hogy úgy osszák-szorozzák azt a keveset. Hogy mindenre jusson. Erre is. Mások házak miatt keresnek. Állandó ez, ki, kinek adja el azt, ami nem is az övé, amiben ő is csak úgy van, mondják a terveket, ki, hova költözne, honnan lesz oda villany, bútor. Próbáljuk valahogy tisztázni a viszonyokat, de többnyire nem sikerül. Pedig lakcímkártya nélkül semmiben nem lehet elindulni, ahhoz meg valami tulajdonosféle csak kellene, aki igazolni tudja, hogy az övé. Ahol nagyobb gyerek van, ott lassan probléma lesz, kicsi az egy szoba, túl sokan vannak, kell hát ház, másik, az új családnak. Abban azonban ritkán vagyunk partnerek, hogy a 16 éves lány másik házba költözzön a barátjával, vagy a 18 éves fiú, a még iskolás lánnyal külön családot alapíthasson. Van sürgősebb, ott, ahol sok kicsi van együtt, és az ő helyzetükön is van bőven javítani való. Ők még ráérnek talán, be kellene fejezni az iskolát, előtte nem kellene családot alapítani. Ezért taktikát váltanak. A nagyobb család menne, mert ez a ház már nem ház, telefúrta a patkány, vagy kidűlőben az oldala. Segítsünk hát ebben. Ja, hogy ezzel mi lesz? Majd itt maradnak a gyerekek, és majd, ha lesz egy kis pénzük, javítgatják, stb…..A végén már együtt nevetünk. És megértik ők is a mi érveinket. Bár tudom, ezzel a helyzet nincsen megoldva. És a másik, ami miatt nyaranta hívnak, gyakran, azok a veszekedések. Mert nincs semmi, ami érdekes elfoglaltságot adna a gyerekeknek, ami lekötné őket, bandáznak hát az utcán, játszanak, a maguk szabta szabályok szerint, és ezekben a helyzetekben gyakoriak a konfliktusok. Ha van eszes szülő, aki közbelép, elrendeződik. De sokszor nincs, sőt a felnőttek egy része maga is ott ül, az árokparton, és mivel ő sem tudja lekötni magát mással, hát figyeli a gyerekeket, beszól, bíztat. A konfliktushelyzetben nem leállít, békít, hanem erősít, továbbpiszkál. A vége jó esetben csak egy sms nekem, bepanaszolás, segítségkérés, rosszabb esetben a járőrkocsi kihívásáig fajul a helyzet. Mint a napokban is. Egy asszony hív, kétségbeesve, hogy a „szembe-szomszéd” hétfőn elviteti a gyerekeit. Kérdezem, mi történt? Az, hogy rosszak voltak a gyerekei, főleg a fiú, nem védi ő, mert tudja, hogy rendetlen, de itt már nem lehet meglenni, kimenni az utcára,
mert rögtön ott van az, aki szemben lakik, és provokálja, az övé meg vissza, és kész a baj. Most azt kiabálta neki, hogy most már elég volt, búcsúzzon tőlük, mert hétfőn elviteti őket. Megnyugtatom, hogy ez nem úgy megy, hogy egy ember kitalálja, hogy a másik családját elviteti….és akkor elviszik….De, ez olyan falu, pöröl tovább az asszony, a múltkor a jegyző neki is azt mondta, ha a másik faluba viszi megint a gyerekeit szeptembertől iskolába, és nem ide, elveszi tőlük a gyermekvédelmi kedvezményt. Mondom neki, ez nem lehet, ez nem attól függ, hová jár a gyerek iskolába…nyugtatgatom…. Még megígérteti velem, hogy hétfőn felhívom az önkormányzatot, és megmondom, hogy ne vigyék el a gyerekeit. Megígérem. Cserébe pedig kérem, hogy legyenek türelmesebbek a szomszédokkal, nem kell azonnal egymás torkának ugrani, és legalább a felnőttek mutassanak példát, nekik legyen eszük. Megígéri. Aztán hétfőn reggel üzen, hogy nincs már baj. De van. Azt hiszem, nagy baj van. Az emberek fenyegetik egymást, butább a még butábbat, fokozzák az indulatokat, a fenyegetettség érzése nőttön nő. Fenyeget a hivatal, a szomszéd, mindenki. A megbeszélés, a tisztázás, a meggyőzés és az elfogadás képessége lassan kihal az emberekből. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/28/213-nyari-ugyek/
214. TELEFONOK 2011. július 31. A mobiltelefon is az, ami változást jelent. És ami annyira nem illik a többihez, a környezethez, az életükhöz. Olyan, mint a parabolaantennák a düledező, nyomorult házakon. Szinte státusszimbólum is. Aki ad magára, annak van. Aki többet ad, annak érintőképernyős. Mindegy, ha hónap végére semmire sem futja. Sokszor követhetetlenül vándorol közöttük. Tudjuk már, ha egyszer nem érjük el rajta, akié volt, utána már nem érdemes. Gyorsan töröljük mi is a számot. A készülékek könnyen cserélnek gazdát. Pláne a hónap végén. Újat egyébként se nagyon vesznek. Egymás között adják-veszik, sokszor a bolti ár többszöröséért. Mert aki nem tudja, milyen, mennyi, az könnyen csőbe húzható. És megveszi a 70-es hívószámút is, a pár ezres készüléket is több tízezerét, a bizonytalan eredetűt, amiről később tudja meg, hogy nem küldhető róla visszahívós sms nekem, és nincs rajta T-percek sem. Hónap elején, amikor pénzhez jutnak, feltöltik. Akkor hívnak, aztán már csak a T-percek idején, végül marad a visszahívós sms. A telefonkezelésben a kisgyerekek is profik. Ha nincs rajta pénz, akkor játszanak rajta, vagy zenét bömböltetnek vele. Így aztán hamar leamortizálódnak. Az is tudja kezelni, aki analfabéta. És tisztában van ő is a T-percek kedvezményével. Néha hat-hét sms is jön gyors egymásutánban ugyanarról a számról. Ilyenkor szinte biztosan kisgyereknél van. A nagyobbak, és a felnőttek lassan megértették, hogy nem az sms-ek számától függ, visszahívom e azonnal. Hanem attól, hogy épp ráérek e. Van, aki hajnali öt után küldi az elsőt. Mert akkor kelnek fel, természetes, hogy nekem is akkor kellene. De jött már sms éjjel fél tizenkettőkor is. Ezeket már nem hívom vissza. Ez is azok közé a szabályok közé emelődött, amivel magam, a magam egészségét, életét kell védenem. És általában nincs is baj. A hajnali csak meg akarta kérdezni, mikor megyek, az éjszakainál meg az ágyban maradt, és a gyerek ráfeküdt… Tudja szinte mindegyikük a segélyhívó számokat is. Leggyakrabban a rendőrséget hívják. Ha balhé van. Változó sikerrel. A családon belüli, rokonságon belüli konfliktusok megítélése nehéz. És nagy a felelősség is, hisz történhet tényleg tragédia. Mégsem rohannak azonnal. Inkább kivárnak. Mert az esetek gyakran megoldódnak maguktól. Van, akinek nincs. Ő nem törődik azzal, hogy a többi lenézi érte. Luxusnak tartja, és igaza is van. Ha el kell érjen, keres valakit, akinek van. Ebből pl. pontosan nyomon követhető az is, ki-kivel veszett épp össze. Mert a haragban megvonják egymástól ezt a segítséget. Ha el kell érnünk valakit, ezt is figyelembe kell vennünk. Van, aki szól, ha többé nem nála van a telefon. Mint az asszony is. A lánya volt nála, látogatóban, utolsó hónapos terhes. Furcsa, rendezetlen, sötét viszonyban él, távol, más megyében. Az anya tudni akarja, mi van vele. Hát nekiadta a telefont. Majd vesz magának
másikat. Addig meg elér másokéról. Muszáj, hogy tudja, mikor szül. Mert az élettársnak nem kell a gyerek. Csak a fiatal lány. Gondolhatjuk, miért. Az anya haza akarja majd hozni a kicsit. Az ő gyámsága alá. Menni fog, hisz a lány még nincs 18 éves. Pedig nekik sincs sok. De azt mondja, ott még annyi sem. És neki is van még kicsi, meg pici, szoptatós is. Kitörlöm hát a számot, mert kéri. Megértem. Ahány telefon, annyi történet. Nemrég az egyik házban furcsa dolgot láttam. Az ajtó melletti falon, ákombákom betűkkel, ceruzával felírva ott volt a nevem, és a telefonszámom. Hogy meglegyen. Ott legyen. Ha szükség van rá. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/07/31/214-telefonok/
215. MI A HELYZET A HATÁRON TÚL? 2011. augusztus 04. Szlovákiában jártam, Rimaszombat környékén. Akik a cigánysággal foglalkoznak, azoknak nem kell bemutatni a helyet. A Dúsa-telepet. Jártam már itt, évekkel ezelőtt is. A helyzet semmit sem változott. A valaha az orvosok számára épített lakónegyedben, kissé távolabb a várostól ma is ugyanúgy állnak a házak. Páremeletes házakból álló lakótelep, kultúrház, közösségi épületek. Valamikor szép és modern lehetett. Aztán az orvosok valami miatt nem költöztek ide. Az épületekbe pedig a város kitelepítette a romákat. Mert hitték, így mindenkinek jobb lesz. Ma áram ás víz már nincs az épületekben. Villany van persze, lopják az áramot, életveszélyes módszerekkel. A lépcsőfeljárók fala hiányzik. A kilógó vasdarabokon gyerekek húzódzkodnak. A fűtést egyedi megoldások adják, hol a fal, hol az ablak van kiütve, rajta kidugva a kályhacső, lakásonként, néhol szobánként is. A valaha épült kultúrházból már csak faltöredékek látszanak, belül felverte a gaz. Szemét, piszok mindenhol. És rengeteg gyerek. – Ez a mi „fekete városunk”- mondják kísérőim, mesélve, hogy odébb, keletebbre még durvább a helyzet. Nehéz elképzelni. Idejövetelünkkor Rimaszécsen, és más falvakban is lehangoló állapotokat láttam, ott már a főutcán is ott sorakoznak a sajátos, kerítés nélküli, lelakott házak, a kopár udvarokkal, omladozó vakolattal. Talán lassan tíz éve lesz annak, hogy a határon túli magyar pedagógusszervezetekkel kapcsolatba kerültem. Azóta próbáljuk átadni a szemléletünket, módszereinket Szerbiában, Romániában, és Szlovákiában is. És nemcsak a vizuális nevelés miatt. Hanem azért is, mert ezek az iskolák éppúgy küzdenek a nyomorban élő cigánygyerekek beilleszkedési problémáival, mint mi. Hogy miért? Mert ezekben a térségekben egyre nehezebb az iskolákat fenntartani. Egyre kevesebb gyermek iratkozik ugyanis be magyar iskolába. Az egyre szaporodó vegyes házasságokból születő gyermekeket a szülők inkább az adott ország állami iskolába adják be, ahol az ország anyanyelvén tanul. A magyar meg marad otthonra, lassan elhalva, mert otthon is egyszerűbb lesz a kommunikáció szlovák, szerb, vagy román nyelven. Az iskoláknak azonban létszám kell, hogy megmaradjanak. Jönnek hát a cigányok. Szívesen felveszik őket, kell a gyerek. Aztán a beilleszkedésük, tanításuk már nehezen megy. Nagyon nehezen. Nos, ezekben az iskolákban fontos lenne a szemléletváltás. Hogy boldoguljanak. Hogy megmaradjanak. De nehéz. Ebben mi, az általam is sokat kritizált integrált oktatásban már előrébb járunk. Mert legalább már elfogadjuk, hogy ott vannak, ha nem is mindenhol találják meg az utat hozzájuk. És ha sok helyen nem is keresik. Itt még mélyebb a tiltakozás. A pedagógusok az előadásom szociofotóit nézve bólogatnak: igen, ezt látják ők is. A problémák is azonosak. A rajzaikat már hitetlenkedve szemlélik. Nem
értik, hogy lehet ezt kihozni belőlük. Aztán kérdeznek. Hogy szerintem ki hibázott, hol, és mit, hogy így alakult. Erre nem tudok felelni. A történelmi-társadalmi, politikai és egyéni felelősségek sorában talán nem is ezt kellene nézni. Hanem a megoldáson töprengeni. Aztán van ötlet is. A szokásos: születésszabályozás. Mint Kínában. Ott is működött. Bár ott össztársadalmi szinten. De itt? Ki alkothat olyan szabályokat, ami egy társadalmi csoportra másképp vonatkozhat, mint a többire? És hogyan definiáljuk ezt a csoportot? Rasszjegyek alapján? Már nem követhető. Aki magát annak vallja? Senki nem teszi meg, ha tudja, kára származik belőle. Lakhatási körülmények? Kinek ez, kinek az. Mindenkinek más a személyes értékrendje. Gyermekek száma? Vallásos családok is nevelnek 5-10 gyereket. Akik bűnözők? Az se mind cigány. Nem egyszerű. Nem is jutunk dűlőre. Kicsit még elhezitálunk a hagyományos cigány mesterségek megoldást nyújtó kényszerképzetén, és a pedagógusok felelősségén. Tovább még nem léphetünk. Sokat kell még beszélgetni erről, hogy az elutasítást a megoldásra törekvő magatartás váltsa fel. Mert ez a probléma itt marad, Közép- Európában. Muszáj segítenünk egymásnak a megoldásban. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/04/215-mi-a-helyzet-a-hataron-tul/
216. MINDEN GYEREK LAKJON JÓL! 2011. augusztus 07. Többször is érintettem már a „hálót, vagy halat” kérdését. Ami nem olyan egyszerű, mint első ránézésre tűnik. Ami ugye azt jelenti, hogy ne adjunk, hanem tanítsuk meg őket arra, amivel kimászhatnak a bajból. Azt gondolom, a „semmit sem adni” és a „csak adni” sem nyújthat önmagában megoldást. Én magam is hitetlenkedve néztem az összegyűjtött soksok milliót, amivel a Minden gyerek lakjon jól! Alapítvány vetőmag és haszonállat adományozásával kívánt segíteni a rászorulókon. A szándék persze vitathatatlanul jó. Az ötlet is, hiszen segíti a családokat az elindulásnál. Mégis, már az elején tudtam, és azt hiszem, akik ezzel a területtel foglalkozunk, mindannyian tudtuk a kudarcot is. Mert így nem lehet. Persze, biztosan volt, akiknek gond nélkül segített. Annak a hölgynek pl. akit a megyei újság címlapján láttam, illetve csak a kezét, amint egy dobozkában kiskacsákat tartott. Mert az a kéz sok mindenről beszélt. Pirosra lakkozott körmök, felékszerezett, ápolt kéz volt. Az igazán rászorulók keze tapasztalataim szerint nem ilyen. Vagy legalábbis kevesebb gyűrűt viselnek. Tudom, nehéz a rászorultságot megállapítani. Az egy főre jutó jövedelem alapján megállapított listákon sokan szerepelnek. Olyanok is, akik a valóságban nem feltétlen tartoznak oda. Bár az is lehet, csak a fotós döntött rosszul, és nem ügyelt arra, hogy a tartalom és az illusztráció illeszkedjen egymáshoz. Nem is ezzel van bajom. Kapjon az is, aki megvehetné pár száz forintért a naposcsibét, vagy kacsát, mert mindenkinek nehéz most, mindenhol jól jön a segítség. Valamilyen szempont alapján döntöttek, amibe sokan belefértek. Senki sem járt rosszul. A bajom inkább az, hogy a szervezők azt gondolták, ettől egy csapásra megváltozik mind, azonnal gazdálkodó lesz a kertet sosem művelő, a haszonállatot sosem tartó. Akiknek tényleg éheznek a gyermekei. És akikkel az önkormányzatok sem tudnak mit kezdeni. Ebből lett a baj. Mert hamar kiderült, eltűntek a jószágok, pénzzé tették őket, vagy egyszerűen megdöglöttek, a nagyobbakat pedig megették. Sok ilyet hallottam már. Meggyfaültetésekről (mert azzal szinte semmit sem kell tenni, és terem) ahol a facsemeték nem élték túl az első telet, már amelyiket egyáltalán elültették, és nem tették azonnal pénzzé a helyi kocsmában, krumpli ültetvényekről, ahol az önkormányzat megművelte, és el is vetette a burgonyát nekik, de még a csírázás előtt kiásták és megették, nem törődve azzal, hogy pár hét múlva sokszorosát kapták volna belőle. És még hosszan sorolhatnám. Abban, hogy mi kiskertprogramot tudtunk indítani, három év munkája van. Ezen a tavaszon hirdettük meg, két év elemző-rábeszélő-segítő-biztató munkája után, hogy igényelhetnek vetőmagot. Még így is volt egy, aki eladta. De a többi felásta, elkerítette, elvetette, locsolta, gondozta. És közben sem engedtük el: folyamatos figyelem, dicséret, együtt-örülés tartotta fenn a lényeget. Adtunk tehát halat is, de ott volt a tanulás, a háló is. És remélem, jövőre még
jobb lesz. Mert ez az egész csak folyamatában értelmezhető. Egyszeri akciókkal nem. Az kidobott pénz. És akkor így talán kevesebben lesznek az olyanok, akikkel tegnap találkoztam a zöldségesnél. A cigány lánnyal, egy zacskóban négy apró vöröshagymát vitt a pénztárhoz. – Kérsz még valamit?- kérdezte a pénztáros. – Még kellene egy csokor petrezselyemzöld. De előbb tessék megnézni, mennyibe kerül a hagyma .- mondta a lány, kezében pár fémpénzt szorongatva. Aztán a 25 Ft-os válasz után kérte még a zöldséglevelet is. Falun. Ahol a házak mellett kertművelésre alkalmas területek vannak. Vagy előtte a kisfiúval a másik boltban. Aki csak két tojást vett. Ennyire futotta. Ismerem a családot. Hatan vannak testvérek. Sajnálom ezt a rengeteg pénzt. Átgondoltabban, több ismerettel, a problémához közelebb kerülve, talán szakemberek bevonásával, nagyobb haszonnal lehetett volna befektetni. Mert nem szabad azt hinnünk, hogy egyedül mindent jobban tudunk. Ahhoz túl nagy az ország, túl sokrétű a probléma, hogy mindenhol egyformán működjön valami. A legjobb szándék ellenére sem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/07/216-minden-gyerek-lakjon-jol/
217. ISKOLAKEZDÉS 2011. augusztus 10. Lassan itt az iskolakezdés, előre kell gondolkodni a szülőknek. Már akinek van miből. A beszerzendő dolgok listája hosszú. Tavaly volt olyan szülő, aki januárban kérdezte meg, nem tudnék a segíteni. Most mondhatnák, hogy jókor. De ő legalább megkérdezte. Elővette a gondosan összehajtogatott papírlapot, amin az elsősök felszereléséről szóló hosszú lista volt. Esélytelen volt a beszerzésre. Persze akkor már jól benne voltunk az iskolaévben. Marika meg tanult úgy, ahogy tudott. Táska helyett reklámszatyor, tolltartó helyett koszos nylonzacskó, amibe mi juttattunk néha egy-egy ceruzát, színest, vagy radírt, de többnyire nem volt ez sem. A cuccait sosem vitte haza, hétvégén sem. Persze mindig vágyta ő is. Hogy neki is legyen. Hegyes ceruzája, rajzfilm-figurás tolltartója, színesekkel, radírokkal. Mint a többinek az osztályban. Mondta sokszor otthon, hogy a tanító néni üzeni, vigyen felszerelést. Néha írásban is hazavitte a kérést. De nem volt miből megvenni. És nem is igazán volt fontos a szülőnek. Ő nem érezte, őt már nem érdekli, talán sosem érdekelte, milyen az, amikor ott, a teremben mindenkinek van. Csak neki nincs. Az ő szülője nem érti, mi lehet abban az öröm, amikor elővehet egy illatos radírt, egy csodaszép színest, és kinyithat egy mesefigurás füzetet, amiben tiszta, sima lapok vannak. Persze őket is csak az elején izgatja. Pár év után már a vágy is odavan. Mert akkor már végérvényesen nagy szakadék választja el őket a többitől. Mi, pedagógusok pontosan tudjuk, mennyire lehet építeni erre az érzésre. Hogy egy szép ceruza mennyit segít. Abban, hogy már az elején szeresse az iskolát. Az írást, a betűket. Sok próbálkozásunk volt már, hogy segítsünk. Volt, amikor jó körülmények között élő, ha teszik, gazdagabb gyerekeket tanító iskolát kértünk meg, hogy a tanév végén gyűjtsék össze, ami már nem kell nekik. Akinek mindig új táska lesz szeptemberben a hátán, új tolltartóval, vonalzóval és festékkel, az hagyja ott nekünk a régit. Mi elhoztuk, és sok olyan gyereket örvendeztettünk meg vele a következő tanév elején, akinek nem volt. Se új, se használt. Szeretem ezeket a használt dolgokat. Sokkal tovább bírják, mint az olcsó kínai, ami első ránézésre csillogóbb, szebb, és főleg elérhetőbb, de a minősége, strapabírása mélyen alatta van emezeknek. Ezek kevésbé amortizálódnak le egy tanév során, még használhatók egy következő évben is, más tulajdonosnál, ha szerencsések vagyunk. Van egy alapítvány is. Iskolaszer Alapítvány a neve. Ahol pontosan tudják, milyen esélytelen lesz az iskolában, akinek nincs. Tudják, hogy nem mindenki képes hosszasan válogatni az áruházak csábító kínálatából. És azt is, hogy most, ebben az évben még többen vannak, akiknek ez gondot jelent. Próbálkoznak hát. Szponzorokat, támogatókat keresnek, lehetőségeket arra, hogy cégek, akik egy web áruházban vásárolnak, vásárlásukkal
támogassák a programjukat, hogy minél több kisgyereknek adhassanak iskolatáskát, belevalót. Persze nem egyszerű. Mert most mindenkinek nehezebb. Tavaly tanév közben is tudtunk szerezni pár használt tolltartót. Rendbe hoztuk, megtörölgettük, kihegyeztük benne a ceruzákat. Jutalomként kapta meg, aki sokáig jól teljesített. Örömöt szereztem vele, sokkal nagyobbat, mintha azt mondtam volna: ötöst kapsz. Mégsem volt jó érzés nekem. Mert nem jó érzés, ha az ember azt érzi, másoknak természetes dolgok mekkora örömöt tudnak szerezni a szegényebb gyereknek. Aki esélytelen arra, hogy cipzáros tolltartóban színes ceruzái legyenek. Aki szerencsés volt, és kapott, egész évben megbecsülte. Gyakran mutatták meg büszkén, hogy megvan még, nézzem csak meg. Én pedig boldogan adtam néha pár színest, radírt, filctollat bele. Sokan keressük ilyenkor a segítség módját. Hogy legalább ebben egyenlő esélyt kapjanak. A startvonalnál ők mindenképp hátrébb állnak, mint a többi. Legalább a felszerelés hiánya ne lökje még hátrébb őket. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/10/217-iskolakezdes/
218. NÉPSZAPORULAT 2011. augusztus 13. Nemrég megjelent egy tanulmány arról, hogy a cigány és a többségi társadalom csoportjainál milyen a gyermekvállalás. Mert gyakran elhangzó mondat ez is: pár év múlva már nem születik magyar gyerek. Csak cigány. És ez jó lehetőség arra, hogy gyűlöletet szítson, hogy még tovább fokozza a másik csoport megvetését, a fenyegetettség érzését. Gondolom, az ilyen mondatokat szajkózók csak legyintenek a tanulmányra, ami a baranyai és a borsodi cigány és nem cigány asszonyok gyermekvállalását elemzi. Á, hazugság, mondják majd, és el sem olvassák. Pedig érdemes lenne elolvasniuk. Ha hinni lehet a statisztikai adatok elemzésének, akkor nem olyan vészes a helyzet. És a konklúzió már rég tudott a szakma számára: nem annyira a cigány kultúra, hanem a szegénység kényszere az, amiben a sok gyerek vállalása gyökerezik. Egyszer már írtam arról, hogy néha fordulnak hozzánk, mert nem szeretnének több gyereket, és szeretnék megszakítani a terhességüket. Általában tudunk segíteni, ők esélytelenek, az abortusz díja nem kevés. Sokan támadtak is ezért, hogy a magzatok meggyilkolásban nyújtunk segítséget. Én magam is az élet pártján vagyok, de azt is tudom, hogy olyan körülmények között, ahová születnének, ha az anya maga sem szeretné, nem szabad megszületnie a kicsinek. Mert annak az élete csak nélkülözésben, szegénységben telne el, a nyomor újratermelésében, esélytelenségben. Mert ezek a sorsok már a fogantatás pillanatában eldöntődnek. És persze azt is tudom, nem ez a megoldás. Amikor az asszonyokkal a fogamzásgátlásról beszélek, két ok körvonalazódik: a pénztelenség (nekik drága a gumi óvszer is, a tablettáról nem is beszélve, meg ott az utazás a nőgyógyászhoz, a patikába) és a tanulatlanság, a buta előítélet, az információhiány (nem műttetem meg magam, nem vagyok én beteg, a hurok fájdalmas, a férfiak úgysem használják az óvszert). És erről nehéz őket meggyőzni, a sokadik beszélgetés után is. Elgondolkodnak rajta, de nem lépnek, marad a „tudunk mi vigyázni” bizonytalansága, amibe aztán becsúszhat egy terhesség. És ez gyakran meg is történik. Mint a fiatalasszonynál. Akinek már öt van. Mind lány. Nem akart többet, így is alig tudnak megélni. Nem is tudta, mondja, hogy mi ebben is segítünk. Domborodó pocakját nézve mondom, hogy szerintem már késő. Aztán a nőgyógyászati vizsgálat engem igazol. Már előrehaladott a terhesség, itt már más segítség kell majd, most vitamin, később majd babaruha, babakocsi, stb. Mert itt, hatodiknak biztos nem jut elég. Nem juthat, mert munka nincs, semmi sincs a faluban. És hív a másik is. Még nem ismerjük egymást személyesen. Nagyon fiatal. Valaki mondta neki, talán mi segítünk. Hivatkozik rokonokra, akiket ismerünk, akiket támogatunk. Kétségbeesett a hangja. Az önkormányzatnál már volt. Nem tudnak segíteni. Nyolc hetes terhes. Nem akarja. Nehezen élnek, van még két kicsi. Vagyis inkább pici. Nem bírják felnevelni. De esélytelen az összeget előteremteni.
Régóta gondolkodom már, hogy lehetne másképp segíteni. Most megpróbálok elindítani egy próbálkozást. Neki már azt mondom: rendben, megpróbálunk segíteni. De cserébe kérek valamit. Hogy a fogamzásgátlást beszéljük meg, együtt. Persze, mindent elfogad. Már régen keresem a megoldást, hogyan lehetne forrással és odafigyeléssel segíteni őket. Kinek-kinek megtalálni a legjobb fogamzásgátlást, vagy a hurkot, vagy a 3 ezer Ft-os injekciót. Vagy a tablettát. És kialakítani a felelősségérzetet, megtanítani az odafigyelést, a rendszerességet. Talán akkor nem kell majd abortuszt fizetni. Ehhez persze kölcsönös bizalom kell. Közösségenként egy személy, akivel tudnak erről beszélni, akinek támogató figyelme végig jelen van. Amíg kialakul bennük a felelős döntés képessége. Ebben is. És persze kell az ehhez ugyanígy kapcsolódó orvosi szolgáltatás. Amiben először a partneri viszonyhoz bizonyára kell a mi közvetítő szerepünk. Mert nagy szakadék alakult ki, amin hidat verni nem egyszerű. És ami talán sosem működött úgy, ahogy kellene. Persze eszembe jut: mennyivel olcsóbb megoldás lenne, ha az állam ezt a lehetőséget alanyi jogon adná a mélyszegénységben élőknek, mellétéve természetesen azt az egészségügyi támogató – felvilágosító – meggyőző – kísérő, bizalmon alapuló szolgáltatást, amivel működtethető lenne, mint a nyomorba született gyerekek nevelésében nyújtott segítség, az ingyenes tankönyvektől az állami gondozásig. Hogy ők dönthessenek a gyerekvállalásról, ne a szegénység kényszere. Talán akkor nem lenne ott a tanulmányban említett mondat, miszerint elgondolkodtató, hogy a megkérdezett cigányasszonyok negyedének már a válaszadás pillanatában több gyereke volt, mint amit ideálisnak tart. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/13/218-nepszaporulat/
219. A HATALOM VARÁZSA 2011. augusztus 17. Érdekes figyelni, ki, meddig megy el, amikor hatalomhoz jut. És persze, hogy mennyit hagynak neki. A polgármesteri székért folytatott ádáz küzdelemben ma már senki sem csodálkozik semmin. Akkor szinte minden belefér, amit el tudunk képzelni. Aztán lenyugszanak a kedélyek, legfeljebb onnan hallani még további harcról, ahol a polgármester és a testület között pártbéli különbözőség van, mondjuk a testület kormánypárti, a polgármester pedig ellenzéki. Fordítva persze nincs gond. Azért néha elgondolkodom. Hogy hol van a határ. Azt is érzékelem, hogy a kis településeken sokkal inkább alakul ki a kiskirályság érzése, a „mindent megtehetek, mert én vagyok a polgármester”. Mert itt még a sajtó sincs úgy jelen, hogy állandó kontroll alatt legyen a polgármesterek minden szava, cselekedete. Persze ez is emberfüggő. Sok települési vezetőt ismerek, akiknek munkáját a település érdeke vezeti, és nem a nárcisztikus vonások. De mintha a másik tábor gyarapodna jobban. Emlékszem, pár éve, esélyegyenlőségi munkám során egy polgármesterrel kellett egyeztetnem. Amikor beléptem az irodájába, hogy átbeszéljük a hátrányos helyzetűek és a cigányok helyzetét a településen, szóval már ott, az első lépésnél tudtam, ez nem lesz egyszerű. A polgármester úr asztala mögött, a falat jó néhány négyzetméteres árpádsávos zászló díszítette, miheztartás végett. Bár ez a történelemben más tartalmakat jelentett, ma, ha ezt valaki meglátja, rögtön tudja társítani hozzá az ideológiát. De őt ez nem zavarta. Mert neki lehetett. Ő volt a falu első embere. A minta. A kiválasztott, aki arculatot ad a településnek. Négy évig mindenképp. A másik helyen még az előző körben regnáló polgármester döntött az iskola megszüntetése mellett. A szülők és a gyerekek augusztus végén tudták meg, hogy szeptembertől a szomszédos faluba járnak majd iskolába. A mostani, új vezetőnek ezt nem tetszett. Már az nem, hogy az a falu lett a kiválasztott. Felbontotta hát a társulást, és újat kötött egy másikkal. Szeptembertől oda kell járni iskolába. Az, hogy közben gyerekekkel történik mindez, akiknek egyszer ide kellett beilleszkedniük, most meg majd oda, hogy ez milyen magatartászavarokat hoz, bizonytalanságot, az nem érdekes. Dönthetnének persze úgy a családok, hogy a gyerekek maradnak. De akkor az útiköltség a szülőé. Azt pedig gondolhatjuk, kik nem tudják vállalni. És ez nem egyedi. A társulások sora bomlott fel és szerveződött újra a nyáron. És már rég nem az anyagi szempontok miatt. Mert több pénz, az már sehol nincs. A fő rendező elv úgy tűnik, a politikai lojalitás, egymás erősítése, támogatása, polgármesteri szinten. Érdekes volt egy másik polgármester is. Egy pályázati programban szakkört tartottunk a településen. Persze a gyerekek körében nagy sikert aratott, az új szemlélet, az elnyert díjak, az új technikák sokakat vonzottak. Kérték, nyissunk itt is telephelyet a művészeti iskolának. Miért ne? Ezekbe a kistelepülési iskolákba járó gyerekeknek az efféle szolgáltatások csak így érhetők el, ha ott vagyunk. Egyébként kimarad az életükből, hisz az egyre gyakrabban nem is
szakos nevelővel tartatott heti egy óra nem rajz, inkább lyukasóra mindannyiuk számára. Közben persze megkezdtük az esélyteremtő munkát is a faluban, mert itt is vannak gyerekek, akik segítségre szorulnak. A képviselőtestület örömmel fogadta. Felmértük az igényeket, kértük a szülők beleegyezését, és elkezdtük az engedélyeztetés procedúráját. Addig baj nélkül, amíg az épületről nem kellett két szakhatósági engedélyt kérni. A Tűzoltóságét, és az ÁNTSZ-ét. Arról, hogy az iskolaépület alkalmas művészetoktatásra. Formális ez is, mint annyi más, hiszen senki sem definiálta pontosan, hogy egy közoktatásra használt épületben melyek azok a feltételek, amelyek az általános iskolát és a művészeti iskolát megkülönböztetik egymástól. És itt jött a polgármester úr. „Ide nem teszi be a lábát a szakhatóság! Itt nem fog vizsgálódni senki!” Nem értettem. Új iskolaépület, nyilván csak akkor kapta meg a működési engedélyt, ha a szakhatóságok a beleegyezésüket adták. De hiába érvelek. Nem enged. Csak. Azért sem. Mert meg akarja mutatni, hogy itt ő az úr. Nem lesz hát itt művészeti iskola. Egy személyen múlik. Rajta, akinek hatalma van. Hát él vele. Azok ellenére is, akik megválasztották, mert bíznak benne. A hatalmat hát világosan érzem. Próbálom keresni a demokrácia érzését is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/17/219-a-hatalom-varazsa/
220. ÖSSZEFOGÁS 2011. augusztus 20. Ezt a blogot most nem lehet kommentelni. Amikor így állapodtunk meg az fn-nel, azt hittem, csak átmeneti állapot lesz. De nem tudom, mikor lehetne ezt visszaállítani. A blog népszerű, sokan olvassák, és sokan megosztják, vagy részleteket tesznek fel belőle más oldalakra. Ott pedig vannak kommentek. Néha beleolvasok. Nem mazochizmusból, csak azért, hogy érzékeljek valamit a változásból. És azt hiszem, a helyzet nemhogy javulna, de romlik. Félelmetes, gyűlölködő, vádló beírások olvashatók sorra. Izzó gyűlölet, egymás lealázása, a néha próbálkozó pozitív, vagy csitító kommentelők porba tiprása a jellemző. Aztán a végén, mikor már kevesebb az írás, mert jön más, újabb, amit lehet köpködni, akkor valami nagy egységesség, összefogás-hangulat jön át, na ugye, sikerült, mi voltunk az erősebbek, elhallgatott, kussolt végre az is, aki próbálta másképp láttatni a dolgokat. Ez a nagy egyetértés pedig csak fokozza a félelmemet. Mint most is. Az iskolakezdéssel kapcsolatos blogbeírásomra más civil szervezetek, csoportosulások, baráti társaságok is reagáltak. Megértették, megérezték a problémát, és mellénk álltak. Gyűjtésbe kezdtek, felhívásokat tettek közzé az oldalukon. Amiket lehet kommentelni. Hát véleményezik is, buzgón cigányozva, ja, persze zsidózva is, mert a kettő elválaszthatatlan, a negatív tapasztaltok sorával. Ami persze van. Nem ezt akarom megkérdőjelezni. Inkább azzal van bajom, hogy csak ez van. Nyilván, mert csak ezt akarják látni.. Most, az ösztöndíjprogramunk kapcsán átnéztem egy faluban a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek év végi tanulmányi eredményeit. Az első öt gyerek (mind cigány) tanulmányi eredménye mind fölötte van a négyesnek, a legjobb 4,8. Pedig ők is nyomorban élnek. És ők is cigányok. És nekik sincs elég füzetre, tolltartóra, táskára. Persze a kommentelők szerint őket sem kell segíteni. Még a használt tolltartóval sem. Semmivel sem. Mert „oda” tartoznak. Szerintük inkább el kellene taposni őket. Egy éve kb. annak, hogy egy szervezet egy gyűjtőakcióhoz fotókat kért tőlem. Pironkodva mondták: ha kérhetik, ne cigánygyerek legyen a képen. Mert a leendő támogatónak ez kikötése volt. Világosan kinyilvánította, hogy cigánynak nem ad. Nem tudom, hogy lehetne megértetni, hogy ez nem jó irány. Hogy a szegénységben benne van ma már a nem cigány is. És a cigánnyal is kezdeni kellene valamit, mert ugyanabban az országban élünk. Hogy dolgozni kellene az összefogáson, nem szítani állandóan a széthúzást. Nem gyűlölködve általánosítani, hanem megoldást keresni. De ez nálunk lassan eltűnik. Figyelem a vitákat a környezetemben, témától függetlenül: a „nem”, „nem jó”, „nem így” a leggyakrabban elhangzó kifejezés. Ha javaslom, tegyük mellé a „hogyan kellene” vagy a “javaslatom szerint” szavakat is, megcsappan a véleményt mondók sora. Nem keressük a megoldást, csak elutasítjuk a helyzetet. Mi lesz ebből?
Pedig van, ahol másképp próbálják. Szerencsémre bekerülhettünk a Máltai Szeretetszolgálat „Kirekesztett közösségek terepszemléletű támogatása” című programjába. Ahol a mai magyar viszonylatban sajnálatosan szokatlan, bár szerintem teljesen normális összefogás van, egy probléma megoldása érdekében. Ezt a mindenki által ismert katolikus szervezetet ugyanis az OSI (Soros) támogatja ebben a programban, ami ugye egy zsidó ember vagyonából szervez támogató projekteket. A nyolc támogatott között van pl. a sajókazai program, amit egy buddhista egyház tart fenn, és persze mi is, akik nem vallásos alapon szervezzük a szociális munkát. És mindez, ebben a körben senkit sem zavar. Felülemelkedve a saját nézeteken, a problémára koncentrálva, egymást tiszteletben tartva, összefogva dolgozik a csapat egy mindenki számára élhetőbb világért. Van ebben számomra valami szimbolikus. És fájdalmasan hiányzó. Amit jó lenne valahogy szélesebb körben szemléletté emelni. Mert képesnek kellene lennünk végre azokra a megoldandó helyzetekre, problémákra koncentrálni, amelyek egyre mélyebbre sodornak bennünket. Figyelni arra, hogy az energiát ne a gyűlöletből merítsük. Mert az a gyűlölködőt is rombolja, még, ha átmenetileg úgy is tűnik, neki van ereje. Ügyelnünk kellene arra is, amíg nem késő, hogy az egyetértés ne a másik megalázásában, kirekesztésében valósuljon meg. Hogy végre az elutasítást váltsa fel valami konstruktív együttgondolkodás. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/20/220-osszefogas/
221. MEGINT AZ ÁRAM 2011. augusztus 24. A villanyóra projektünk szépen halad, de úgy tűnik, mindig van utánpótlása az áramfizetés elmulasztása miatt elsötétülő házaknak. Ahol már sikerült a kártyás óra felszereltetése, ott jól működik a rendszer. Előfordul, hogy segítséget kérnek, főleg, mert nem tudnak csekket kérni, befizetni, elfaxolni, visszaigazolást kapni. Mert a csekkért be kell utazni a városba, és ott is csak hétfőn és pénteken van ügyfélfogadás, ha otthon van csekk, mert kértünk nekik többet, azt el kell faxolni a befizetés után, és sok helyen nincs honnan. És a kódot sincs hova kérni sms-ben, ha nincs telefon. Lassan szokták meg, hogy ne pénteken délután szóljanak, mert akkor már legközelebb csak hétfőn lehet segíteni. És a hétvége sötétben telik. A kártyás óra figyelmet igényel. Meg kellett szokni ezt is. Először azt hittem, egyszer a végére érünk majd. És mindenhol lesz villany. De a tartozások felhalmozódása óriási. Néhol mi is csodálkozunk, hogy eddig nem kötötte ki az órát egyikmásik háznál az áramszolgáltató. A héten két helyre jöttek meg a villanyszerelők. Két házhoz, egymás mellett. Két család. Sok gyerekkel. Az egyikben volt csak villanyóra. Annak a nevén, aki a másikban lakik. Mindkét család onnan vitte az áramot. És előtte még mások is. Így ment a tartozás 600 ezer Ft fölé. Ekkora összeggel nem tudnak mit kezdeni. Ezt lehetetlen visszafizetni nekik. Most van ugyan munka, hagymaszedés, 3500 Ft a napszám. Ebben a melegben embert próbáló. De mennek, családonként ketten is. Az 7 ezer egy nap alatt. Nagy pénz. A legutóbbi napszám csak 2800 Ft-ot jelentett. Persze feketén megy a munka. Nem is értem, miért nem engedték a 15 éves fiút dolgozni…hogy kiskorú…Hiába, törvénytisztelő a munkaadó. Mi már régóta vártuk, hogy az órakikötés itt bekövetkezzen. Szóltunk is néha nekik, hogy nem fog így sokáig menni a dolog. Nem is ment. Aztán reggel jött a kétségbeesett sms. Egymás után négy is. Hogy kikötötték. És segítsünk, de azonnal. Persze próbálunk. De nem egyszerű. Egyik lakás sem a benne élő nevén van. Sőt, azt sem tudjuk, kié. Valami halvány emlékek vannak a családokban, hogy egy románé, vagyis kettőé a két ház, de nem tudják sem a nevét, sem az elérhetőségét. Volt olyan időszak, hogy sokan vettek itt, a határ mentén házat, Romániából, de bele nem költöztek soha. És a házak nem álltak sokáig üresen. Később már a beköltözők adták el másoknak, papír nélkül, minden nélkül, bemondásra. Úgyhogy elég nagy volt a mozgás. Aki ment, az meg csak tartozást hagyott a villanyon. A vízen csak azért nem, mert az egyik házban sincsen.
Most persze megakadtunk. Mert a lakcímkártyához legalább egy háztulajdonos kellene, akivel albérleti szerződés köthető, és akkor kereshetnénk a családban valakit, akinek a nevére kiváltható a védendő fogyasztó státusz, és megindítható a kártyás óra felszerelése. Nyomozunk, kérdezősködünk. Egyelőre eredménytelenül. Ők pedig nehezen bírják. Az egyik családfő nagy hangon mondja, értsük meg, nem bírják villany, főleg tv nélkül. Egy hónapig biztosan nem. Így ők két nap után át is költöznek egy másik házba, az ottani asszony pedig a lányával onnan egy harmadikba. Egy ilyen csere, főleg átmenetileg megoldható, hiszen nincs sok cuccuk. A másik család marad a sötét házban, meg is van a baj rögtön, a patkányok a sötétben nekibátorodnak. És harapnak. Persze a felnőttek türelmetlenek. És a gyerekek is. Azonnal kellene a villany. De ez, még ha minden papír adott is beletelik egy hónapba. Még akkor is, ha a listánkon, a gyerekek miatt előre vesszük őket. Sosem tudunk fellélegezni. A problémák mindig utánpótlódnak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/24/221-megint-az-aram/
222. MUNKA 2011. augusztus 26. Valaki most azt mondta nekem, akár mit teszek, a kis falu, amelyik tele van cigánnyal, el fog tűnni. Hogy jobb, ha megbarátkozok a gondolattal. De nem megy. Nem lehet elfogadni. Azt persze, érzem, tudom, hogy lassan hiába lesz minden próbálkozás, ha nem lesz munkalehetőség, amiből az emberek megélhetnek, akkor a mi munkánk sosem lesz képes igazi változásokat generálni. Már két éve lesz hamarosan, hogy mindent lehetőséget körbejárok. De nehéz kitalálni bármit, amikor egy zsákfaluban gondolkozom, ahol a 360 emberből csak 6-nak van munkája. Ha az a pár ember, akiknek zöme nem is idevalósi, végez a környékbeli földeken gépi mezőgazdasági termelést, olyat, amihez nem kell kétkezi munka. Ha tele van a falu olyan felnőttekkel, akiknek nincsen semmi szakképesítésük. Próbáltuk a KIÚT programot. Nem tudtuk megtalálni azt az öt embert, aki összetartó, egymást támogató közösséggé vált volna. Átgondoltuk a fekete munka kifehérítését. De ott, ahol ez szilárdan jelen van, kudarcra ítélt a törvényeknek megfelelően adózó, éppen ezért drágább szolgáltatás. A másik, aki feketén dolgozik, olcsóbb marad, ehhez senki sem megy majd, még, ha törvényesebb is. Gondolkodtunk persze mezőgazdaságban. A szociális földprogramtól a kecsketenyésztésen át, a sajtkészítésig, vagy a nyúltenyésztésig…. Ezekhez lett volna pályázat, de hozzáértés kevésbé, és a hosszú megtérülés, a mezőgazdasági termékek értékesíthetőségének gondjai, a természet szélsőségessége, és főleg, hogy önkéntes munkából nehezen megoldható az állandó ottlét, irányítás, segítség, visszacsatolás, biztatás, ez mind túl nagy falatnak bizonyult eddig. Persze volt, ami már az elején eszembe jutott, és most, egy kedves támogató ötletével visszatértem rá. Annak a látványa indította az ötletet, ahogy a felnőttek rajzoltak, festettek velünk, mikor közös délutánjaink voltak. Az a kitartó figyelem, örömteli alkotás, ami hirtelen olyan békéssé varázsolt mindent. Ahogy a szép kikerült a kezük alól. Olyan dolog, amihez mi, segítők is jól értünk. Talán valahogy ezen a nyomvonalon kell elindulnunk. Sajátosat, különlegeset készíteni velük, ami esztétikus, teremtő jellegű. És persze eladható is. Tegnap pár asszonyt megkérdeztem. Lelkesedésem rájuk is átragadt. A jövő hónapban készítünk pár mintadarabot. Aztán majd meglátjuk. Eladható lesz e, egyedisége teremt e piacot, tudjuk e visszaforgatni a pénzt, talán műhellyé, nyersanyaggá, gépekké. Nem akarok még egy telet velük így, a semmiben. Ha csak három asszony elindul velem, már az is jó lesz. Lesz jó példa. Tudom, ahhoz, hogy sikeres legyen, sok dolognak kell összejönnie. Nekik el kell hinniük, hogy tudják csinálni. Meg kell tanulniuk. Kitartónak kell lenniük. Gyorsan jövedelmet kell adjon, mert a pénz így irgalmatlanul kevés. Nekünk érteni kell hozzá, hogy tudjunk segíteni. Mindenben, a folyamattól az értékesítésig, a törvényeknek való megfelelésig. Kellünk a
biztatásban. A megerősítésben. Szabályokat kell kidolgoznunk közösen, amiket betartunk. Helyiség kell neki. Kapcsolatok, marketing. De én mostanában többször megtapasztalhattam, nem vagyok egyedül. Vannak segítőink, akik figyelik a kínlódásomat, és mellénk állnak azzal a tudással, ami nekünk nincs meg. Előre nézek. Sosem hátra. És velük, mindaz a komplex hatás, amit próbálunk kifejteni, lehetőségteremtő lehet. Hallgattam az ózdi modell ötletét. Főleg az üvegházas rész ragadta meg a figyelmemet. Ennek lényege, hogy épületek bontásából származó üvegtáblákból alakítanának ki üvegházakat romák lakóhelyeinek közelében, önkormányzati földeken, ahol növényeket nevelnének. Nem tudok nem hallgatni róla. Próbálom elképzelni, hogy születhet egy ilyen ötlet: talán sétálva az utcán, látva egy ablakcsere „melléktermékeit” a régi üvegtáblákat, vagy a bontásra ítélt épületek üvegeit, imígyen gondolkozva:……hm…mennyi üveg……milyen kár érte……..mire lehetne ezt használni……..lehet, jó lenne a cigányoknak…….építhetnének belőle üvegházakat…….másra úgy sem jó… Sok pénzbe fog kerülni. Persze drukkolok, hogy sikerüljön. De én másképp tapasztalom, másképp gondolom. Nekem ez az egész bonyolultabb, nehezebb. A munkalehetőség persze kulcsszó. De mellé kell még tenni sok mindent, hogy eredményt hozzon. Meg lehet e úgy oldani, hogy már a kezdetnél van egy ilyen rossz mellékzöngéje? Hogy vihető ebbe bele az a lelkesedés, amit én tegnap az asszonyok szemében láttam felcsillanni? Meg tudja e adni ez az ötlet, a másra nem használható hulladékból való indulással azt a motivációt, ami kell a munkához? Nem bírom kiverni a fejemből ezt a „ezeknek ez is jó” érzést. Mi a semmiből kezdjük. De egy közös motivációval. Hittel és bizakodva. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/26/222-munka/
223. ÖNFENNTARTÁS 2011. augusztus 30. Igen, a munkalehetőség is nagyon fontos. De szinte ugyanennyire az, hogy a saját körülményeikben megtalálják az önfenntartás lehetőségeit. Tegnap valaki, akivel rendszeresen eszmét, tapasztalatot cserélünk az esélyteremtés kapcsán, írt nekem. Azt kérdezte, szerintem hogyan lehetne rávenni őket pl. a befőzésre. Arra, hogy nyáron, amikor van zöldség, gyümölcs, próbáljanak meg tartalékolni télre, amikor nincs. Amikor nagyon nincs. Biztosan van, akinél működne. Ismerek is olyat közülük, aki megteszi. Akinek az anyja, nagyanyja szintén befőzött. Akinek vannak ilyen irányú háztartás-vezetési tapasztalatai. Akinél ez szokásként, szemléletként hagyományozódott. Ám ahol a háztartásvezetés a napi túlélésre koncentrál csupán, ahol sosincs elég, és a gyerekektől képtelenség eldugni bármit, akár egy napra is, ott ezt még nem lehet. Ott ez a női tevékenység is csak a pillanatra koncentrál, a mára, most legyen jó, holnap meg majd csak lesz valahogy. És persze ezt látja a gyerek is, ezt rögzíti magában, és neki sem megy majd másképp. Talán menne, ha közösen csinálnánk, raktároznánk el, és adagolnánk ki télen. Mert megpróbálni valamit, a mi segítségünkkel, az már megy. Általában. Együtt valahogy könnyebb. Már mindig akad partner, ha ott vagyunk, jönnek, segítenek, érdeklődnek, javasolnak. Fontos ez nekünk is. Mert tanulunk is egymástól. Mi azt adjuk át, amit a többségi társadalomból lényegesnek érzünk. Ők pedig azt, amit az ő világukból fontosnak tartanak. És naponta toljuk odébb a tervezés határát. Sokszor, újra és újra megerősítve. Hogy próbáljuk meg nem megenni a két doboz kekszet, hanem az egyiket eltenni holnapra. Hogy a vastag, meleg ruhára vigyázzunk nyáron, tegyük el, mert télen majd jól jön. Hogy a kályha most nem kell, de hamarosan szükséges lesz megint. De nehezen megy. Mert a szükség gyakran felülírja a logikát, és nincs belső figyelmeztető hang, belülről jövő megerősítés sem. Szóval, a befőzéstől szerintem még messze vagyunk. A kiskert már előrelépés volt. Már ahol sikerült meglépni. Lassan kezdjük az őszi ásás fontosságát hangoztatni. Hogy jövőre többet, jobban termelhessenek. Most pedig itt van nekünk a másik, a biobrikett. Ötlettel teli önkéntesünk hozta be a dolgot, a fejlődő országokban kipróbált, az interneten is fellelhető biobrikett technológiáját. Amivel mezőgazdasági melléktermékekből, szalmából, törekből vagy más növényi hulladékból és áztatott papírból, szinte bármiből, ami szárazon éghető, préselt korongokat lehet készíteni. Olyat, ami segítheti az önfenntartást, és környezetbarát módon felhasználja mindazt, ami a környékükön fellelhető.
A prést elkészíttettük. Az ötlethozónk napokon át kísérletezett az arányokkal, a szemcsenagysággal, hogy a legjobb legyen. Nem nehéz munka különben, a gyerekeknek is megy. Ők ott asszisztáltak végig, komoly játéknak fogva fel a próbálkozást. Meg az is jó volt nekik, hogy történt valami. Most tovább kell lépni. Jó lenne egy hosszú, meleg ősz, hogy legalább pár felnőtt is kipróbálhassa. A száraz, éghető korongok télen majd meleget adnak, nem kell fejszével a vállon keresgélni a jövéseket, vagy fát lopni, mert lesz mivel fűteni. Talán kímélve lesz az erdő is, nem lesz annyi szabálysértés, indulat. Most csak pár felnőttre lesz idő. De a hír majd elmegy, a tapasztalat megerősít, és jövőre talán többen próbálják majd ki, hogy így is lehet. Nyáron, az árokparti üldögélés helyett brikettet készíteni, megszárítani, összerakni, elraktározni télire. Idő, anyag, és most már eszköz is van hozzá. Azt hiszem, hogy egy kis lépés alapjai megint megteremtődtek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/08/30/223-onfenntartas/
224. SZOLIDARITÁS 2011. szeptember 01. A hét híre volt számomra. Legalábbis az, ami legjobban elgondolkodtatott. És már végképp nem tudom, hogyan lehetne a döntéshozók figyelmét ráirányítani a valóságra. Persze tudom, a magyarság nagyon fontos. A határon túliak is. Sokban segítjük mi is őket, az ottani iskolákat, pedagógusokat, gyerekeket. És persze megértem, hogy a szegény, vagy a cigány gyerekek öltözködése nem hangzik olyan jól ma, mint a csíksomlyói gyerekeké….De talán észre kellene venni végre, hogy ők is itt vannak. Most. Ebben a társadalomban. Olvasom az államtitkár felhívását, milyen nagy kár, hogy a csíksomlyói kisdiákok nem tudnak „szép népviseletbe öltözni s úgy menni a templomba, az ünnepélyre, ahogy a többi odavalósi magyar gyerek.” És ezért gyűjtsünk, adjanak a gyerekek 100 forintot…mert már máskor is remekül sikerült egy ilyen akció. Persze. Én is nagyon szeretem a csíksomlyói gyerekeket. És próbálom jól értelmezni ennek a felhívásnak az üzenetét. De nem bírom. Nem bírom annak ellenére, hogy rendkívül megható, hogy ezek a gyerekek a templomba mennek. Hogy ők bizonyára jók, nemesek, nem úgy, mint emezek. Akik talán még oda sem akarnak menni. A kistérségünkben, hála az odaforduló embereknek, több mint 200 gyereknek adhattunk, és adhatunk még iskolaszert. Amikor a többi suliba még be sem jöttek a tanárok, mi már három hete csomagoltunk, porcióztunk, töltöttünk meg táskákat, tolltartókat, rendszereztünk méretre ruhákat, tornacipőket, és vittük ki a falvakba, a gyerekeknek. Olyanoknak, akiknek nem jut füzetcsomagra, színes korongra, és ceruzára sem. Ahol senki sem oszt effélét. És azoknak is, akik nem cigányok. Mert ők is rászorulnak. Sokan vannak, elsőstől középiskoláig. És egyre többen jönnek. A hír ugyanis futótűzként terjed, jönnek telefonok, és jönnek személyesen is. Azokból a falvakból is, távolabbról, ahol még nem vagyunk jelen. Sovány, és nagyon koszos asszony áll meg az ajtóban, mögötte hasonlóan ápolatlan gyerekek kukucskálnak be. Tisztelettel köszön, és mondja, hallotta, itt segítenek. Mert a gyerekeknek semmijük sincs az iskolába. Öt gyereke van. Érdeklődöm, az önkormányzat, vagy a CKÖ nem segítene e. A fejét csóválja. Nem, nem kapnak semmit. El kell hinnem. Tudom, több falu nem tud segíteni. És több CKÖ nem is tudott pályázni efféle forrásra. Ahhoz kellene valaki, aki segít ebben nekik. De sok helyen nincs. Persze adunk, bár rájuk nem terveztünk. De kerül nekik is pár dolog, amivel el lehet indulni. És nincs vége. Pár perc, és ott a másik család. A gyerekek láthatóan örülnek a holmiknak. Nyomorultságuk, és az a szag, amit a mi támogatottjainknál már végre nem érzek, majdnem megmozdít belül bennem valamit: menni kell, mert ott is van nélkülöző, szerencsétlen sorsú gyerek. De muszáj megkeményíteni a lelkem: már nem lehet többet, nem bírjuk. Kevesen vagyunk ekkora elszegényedéshez.
Délután újabb körre megyünk, kis falvakba. A kislány most kezdi az elsőt. Örömmel próbálgatja a táskát, amiben ott lapul a füzetcsomag, és a felszerelt tolltartó is. Meztelen kis hátán túl nagy a mesefigurás táska, csúszkál ide-oda. Alul koszos nylon szoknya, nemrég vittük, már bőven megérett a mosásra. Bugyi nincs. És persze papucs, szandál sem. Az ovis ballagásra vitt fehér blúz, fekete szoknya már a múlté. Senki sem tudja, hol van. És ma ő is elkezdte az iskolát. Érte és kis társaiért nem hirdetett gyűjtést az államtitkár. Őket nem tudom, nem bírom sehogy sem a látókörükbe emelni. Pedig itt vannak, közöttünk. A kis falvakban. Olyanokban, mint Csíksomlyó. Csak a határon belül. És ők is szeretnének cipőt, szoknyát, Őket nem zavarná, hogy nem egyforma. Vagy nincs rajta hímzés. Bár a magyar motívumok nekik is tetszenek. Elvégre ők is magyarok. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/01/224-szolidaritas/
225. EGY ÁLOM 2011. szeptember 04. Emlékszem erre a szlogenre: merjünk nagyot álmodni…Hát merünk. De ezt is meghatározzák a lehetőségek. Szeretek ezzel az asszonnyal beszélgetni. Sokszor legszívesebben magnóra venném, amiket mond, és lejátszanám azoknak, akik gondolkodás nélkül általánosítva köpnek le mindenkit közülük. Mint amikor arról beszélt, hogy most nincs gáza, és tűzhelye sem, és nem tud vizet melegíteni, de este akkor is megmosdik. Teljesen. Ő is, meg a gyerekek is. Mert a nélkül ő nem tudna lefeküdni. Amikor leülünk beszélgetni, a szemlátomást nagyon szerény, de tisztára söpört földes házban, mindig körbefut a szemem. Most is észreveszem, a nemrég adott használt takarót, ami most szőnyegként funkcionál, hogy ne a döngölt föld látszódjon, és a pár szál őszirózsát is az asztalon. Ahogy jöttem be, a járda mellett láttam a tövét, onnan való lehet. Rózsaszín. És látom a virágos tányért is, amit nemrég kaptak tőlünk egy hagyatékból, a kislány hosszasan nézte, simogatta a ráfestett rózsákat. – Nagyon szép…-mondta. Még nem fogták be használatra. Még gyönyörködnek benne egy darabig. Az asszonnyal mindig átbeszéljük a pénzbeosztás jelenlegi állását. Sok asszonnyal vagyok így. A szokásos kérdésemre, hogy mennyi jött be ebben a hónapban, volt e rendkívüli kiadás, sokan részletes beszámolóba kezdenek. Nem elszámoltatás ez, szó sincs róla. Inkább a közös átgondolása annak, mit lehetne tenni. Néhol nyilvánvaló, hogy sántít a beszámoló. Mert annyiból, ami marad, nem lehet megélni. Az már változó, hogy ezután merre kanyarodik a beszélgetés: a kamatos pénz felé, vagy valami más megoldás felé, ami szintén nem a törvények szerinti. Csak meghallgatni tudom. Amíg nincs más alternatíva, ami e helyett felkínálható, addig egy bizonyos határon belül nem jöhetek elő a törvényekkel. Most is hallgatok. Mert ehhez a büdzséhez nem lehet tanácsot adni. Legalábbis én nem tudok. Bár más biztosan tud. Aki jó messze van. És nem ennyiből él. Figyeltem is a múltkor a tv-ben. Egy szakértő mondta, az a baj, hogy pazarolunk. És nem tudjuk összébb húzni magukat. Pedig, ha tudnánk, könnyebb lenne. Könnyebben kijönne az ország a slamasztikából. Szívesen elhívnám ide, nézze meg itt a spórolás lehetőségeit…..A kép, amit az asszony vázol nekem, szinte átlagos ezeknél a családoknál. A befolyt pénzből az „OTP” kifizetése (mert náluk minden kölcsönnek ez a neve), a lakbér (igaz, nem a tulajdonos adta ki a házat), a gyógyszerek (mert az szinte mindenhol havi kiadás), a villany (ahol van) után nem sok marad. Víz itt sincs bent, de a kukáért fizetni kell. Azt is leszámoljuk. Ami marad, két hétre ha elég. – Utána muszáj kérni.- mondja. – Muszáj főznöm nekik, és nincs miből. De amikor megkapom a családit, mindig megadom. Mert akkor legközelebb nem adna senki. Csak az a baj, hogy így sosincs vége. Mert a tartozás miatt a következő hónapban sem tudom kihúzni kérés nélkül. – Tudja, – mondja elmélázva – van nekem egy álmom. Hogy egyszer a hónap elején bevásároljak. Annyit, hogy elég legyen egy hónapra. Mert onnantól én egyenesbe jönnék. Csak egyszer ne kellene kérni. Mert én be tudom osztani a pénzt. De mindig tartozásból kezdek. Görgetem, oszt sosincs vége.
Megkérem, írjon nekem össze a listát. Mert kíváncsi vagyok, mi a konkrét tartalma egy ilyen havi bevásárlásnak. Meg arra is, hogy miből, mennyit ír. Másnapra összeírja. Semmi extra. Liszt, cukor, só, olaj, krumpli, hagyma, „színespaprika”ahogy ő írja, szárazbab, száraztészta, rizs, hagyma, teafű, csirkefarhát, parizer, májkrém, és a végén, zárójelben lecsókolbász. Mint luxus. A lap másik oldalán mosószer és „hippo”. A mennyiségek is reálisak. Éppen elég neki, meg a három gyereknek. Mert egyedül neveli őket. Szabadkozva mondja, hogy hűtője sincs, és a parizer, meg a farhát persze nem jó így, mert ha egy hónap alatt megesznek 5 kg farhátat, azt ugye egyszerre nem lehet… Ennyi hát egy álom ma. Vagyis neki ennyit adatott álmodni. Másnak nyilván mást. Attól függ, ki, melyik oldalon van. Ő itt. És esélytelen arra, hogy a másikhoz még az álmaiban is közelítsen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/04/225-egy-alom/
226. TEHETSÉG 2011. szeptember 07. Ezzel a hónappal beindítottuk az ösztöndíjprogramot. Bízunk benne, hogy sikerül továbbfejleszteni a kiválasztott tehetségeket. Mindenki jól fogadta. Azok persze, akik érintettek, nagyobb örömmel, mint a többiek. De úgy láttam, azokat is megérintette, akik eddig kevésbé jól tanultak. A dolog azért engem is sok mindenen elgondolkodtatott. A faluban az első öt, halmozottan hátrányos helyzetű gyerek tanulmányi eredményeit vettük alapul a kiválasztásban, másodikostól hetedikes korig. 3,8 és 4,8 közé estek. Rosszabbra számítottam. Sokkal rosszabbra. Mert tudom, hol és hogyan élnek. Tudom, hogy otthon nincs íróasztaluk. Sem számítógépük. Nincs bent a víz, néhol az áramot is kikötötték. Tudom, hogy sosem tanulnak otthon. Hogy senki sem vonja felelősségre őket, mert nem gyakorolnak a dolgozatra. Nem izgulnak a dolgozatírás előtt a szülők a gyerekkel, és nem is dicsérik meg különösebben, ha jól sikerül. Ezt az eredményt azzal érték el, ami az iskolában „rájuk ragadt”. Az iskola persze szívesen ápolja a tehetségeket. A tanulmányi versenyeken elért eredmények jók az iskolának, a pedagógusnak is, hisz igazolják, hogy jó munkát végez. Általában a jól szocializált gyereket választják alanyul. Mert az gyakorol, a szülő partner, neki is fontos a siker, az eredmény. Odateszi magát mindenki a sikerért. Néha elgondolkozok: vajon melyikük lehet a tehetségesebb? Az, aki megfelelő, ösztönző szülői háttérrel, otthoni pihentető környezettel, megfelelő táplálkozással fejlődik, és így, mondjuk 4,8 a tanulmányi eredménye, vagy az, aki mindezt nélkülözve, különösebb tanulás nélkül, mondjuk 4-es. Lehet, emez jobb adottságokkal rendelkezik. De nem fogja tudni kibontakoztatni soha. Mert a másik fontos rész, a támogató környezet, vagy ha tetszik a szerencse, ami kell ahhoz, hogy kiteljesedjen, egy olyan személy, vagy személyek patronálása, akik nem engedik el, biztatják, hogy kitartása legyen, küzdjön, az nincs meg. Ma az iskola nem feléjük fordul, ha tehetséget keres. Mert a másikkal könnyebb. Ezekért a gyerekekért meg a szakembernek is küzdeni kell. Nemrég egy fiatal roma értelmiség nőt hallgathattunk meg, mi pedagógusok. Akinek sikerült kitörnie, és analfabéta, sokgyermekes családból nemzetközi színtéren mozgó szakemberré válnia, nagy tudással. Arról beszélt, mekkora szerencséje volt. És ha nincs, aki tartja a lelket benne, valószínű, az lett volna, amire rendeltetett. Amivé a testvérei váltak. Akik maradtak. Ott, a kis faluban. Hosszasan beszélt arról mennyire fontos volt az életében a pedagógusok odafordulása. És tudja, a tehetsége önmagában nem lett volna elég. Azt hiszem, itt rengeteg energia pazarolódik el. Sőt, sok fordítódik rossz irányba. Ami nem épít, hanem rombol. Mint a bűnözésből élő családnál, akikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Akik ma már egy jogász ismeretivel pontosan tudják, meddig lehet elmenniük egy-egy
ügyben. Emlékszem rájuk gyerekként is, még nem voltak 10 évesek a testvérek, amikor kiraboltak egy öregasszonyt. De már akkor pontosan tudták a büntethetőség határát. Azóta már nagykorúak lettek. Most, már felnőttként teszik ugyanezt, vállalva egymás helyett bűnöket is, ahogy a helyzet megkívánja. Színjátékukkal szemben a rendszer tehetetlen. Fásultan hagyják a szakemberek, hogy történjenek úgy a dolgok, ahogy ők akarják. És ők akarják. Továbbtermelve a bűnt, a prostitúciót, rablást, erőszakot. Mert nem hülyék. Sőt, kifejezetten jók egy sor dologban. De már olyan úton vannak, ahol a kreativitás nem a jót termeli. És már nincs, aki meg tudja őket állítani. Az asszonynál még lehet. Neki is kimaradtak a dolgok. A segítő kéz, a szerencse. De írni, azt megtanult. És most füzetet kér, írószert. Mert regényt akar írni. Mert érzi, van mondanivalója. – Kemény dolgok lesznek ám benne.- mondja elmélázva saját sorsán, nyomorult életén. Maradt benne valami, kibontani való tehetség, ami nem hagyja nyugodni, és amihez talán most találta meg a segítő kezet. Most, felnőttként, szegénységben, szakképzetlenül, munkanélküliként, három gyerekkel. De talán még most sem késő. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/07/226-tehetseg/
227. EGYRE ÖSSZÉBB CSÚSZVA 2011. szeptember 11. Azt érzékelem, hogy a legszegényebb már nem tud összébb húzódni. És azt is egyre gyakrabban, ahogy a fölötte levő hozzá csúszik. Persze eddig is voltak jelek, olyan családok, akik önhibájukon kívül kerültek padlóra, és jutottak el pl. a villany kikötéséig. Akiknek e miatt a szerencsétlen kölcsön miatt, vagy valamely tragédia, baleset, betegség miatt úszott el mindene. De valahogy úgy gondoltam, vannak többen, ennél sokkal rosszabb helyzetben, akik szintén gyereket nevelnek. Persze azt is láttam, pont a gyerekeken, hogy másképp éli meg az, aki eleve a nyomorba született, mint az, akinek még kicsit jobb volt, ám most ő is ugyanott van. Most, hogy lezárultak a beiratkozások, látom, hogy a falvakban sokkal magasabb a hátrányos helyzetűek száma, mint korábban.. Az egyik faluban még tavaly harmada nem volt az, most alig találni köztük olyat, akinek nincs erről igazolása. És nem csak cigányok. A pedagógus gyermeki tavalyelőtt jártak hozzánk. Ügyes, tehetséges gyerekek. Aztán nem fizették be a térítési díjat. Ez nehéz, mert a törvény kötelezővé teszi a szülőnek, ha nem fizet, az iskolának vissza kell fizetnie a normatívát, amit a gyerekre kapott. Nem kis feladat elé állított ez bennünket korábban is, egyre nehezebben tudtunk megbirkózni vele. Akik nem fizettek, azok zömében a gyermekvédelmi kedvezményre jogosító határ fölött voltak éppen, pár száz forinttal lépve át a határt. És páran, akik megengedhették volna maguknak, de nem bírták beemelni, hogy a mi képzésünk is iskolarendszerű, és nem hiányzásfüggő, vagyis, ha beteg a gyerek, vagy kézilabda meccsre megy, akkor mi nem tudunk engedni a térítési díjból…. Aztán, hogy valahogy véget vessünk ennek, bevezettük, hogy akinek az előző évről tartozása volt, azt nem vettük fel a következő tanévre. Sokan aztán gyorsan rendezték ekkor a tartozást, főleg az utóbb leírt csoportból. Aztán most kaptam egy levelet a pedagógustól. A két gyerek beiratkozási lapja mellé. Hogy nem bír fizetni. Mert nem bírja kigazdálkodni. De a gyerekei szeretnének jönni, emlékeznem kell, milyen tehetségesek, mennyi díjat nyertek. Igen, ez így van. Először azt gondoltam: nem létezik…hogy egy pedagógus ilyen szintre kerüljön. Aztán belegondoltam: mekkora erőfeszítés kelhetett ahhoz, hogy ezt a levelet megírja. Hogy pedagógusként, tanítva a leghátrányosabb helyzetben élőket is, bevallja, ő is ott tart. Mint azok, akikről pontosan tudja, hogy segítségre szorulnak. És azért fordul hozzám, mert látja, mi kiemelten figyelünk azokra, akik leszakadnak. A másik édesanyával épp a blog levelezésében kerültem kapcsolatba. Segítséget kért, mert napról napra lejjebb csúsznak, és nem bírnak megkapaszkodni. Hónapokig próbáltunk megoldást keresni együtt is, de nem ment. Közben ott is ott van a kitűnően tanuló kislány, és már egyetemen a másik.
Aztán annyit sikerült, hogy felvettem az alapítványhoz dolgozni. Fel tudtam venni, mert „szerencsénkre” mozgássérült, és így olyan támogatást kaphatok rá, amivel az alkalmazása nem kerül nekünk semmibe. Különben nem tudnám alkalmazni, még, ha nagy szükségem is lenne a munkájára. Szóval vele szerencsénk volt. De nem tudom ezt tenni mindenkivel. Én is csak a törvény adta keretek között mozoghatok. És nem tudom azt mondani, hogy felveszem a pedagógus gyerekeit, akkor is, ha nem tudja befizetni a térítési díjat. (Mert akkor engem is megbüntetnek.) Vagy, hogy a ruhaadományokon, és fejlesztő játékokon kívül bármiben tudok segíteni az autista gyereket nevelő családnak, aki szintén most jelentkezett, és segítséget kért. (Mert nincs rá forrásunk.) Vagy annak az idős bácsinak és néninek, aki fiuk jelzálogkölcsöne miatt adósodtak el annyira, hogy kikötötték tőlük az áramot. (Mert muszáj vagyok előre venni a kisgyermekes családokat.) Vagy annak az asszonynak, aki munkanélküliként három középiskolást nevel, egyedül, és a közüzemi számláival végérvényesen elmaradt. Minden munkát elvállalna. (Mert az áramszolgáltató, vízszolgáltató nem mérlegel. Hogy ki, miért került a csőd szélére. És nincs forrásunk ebben segíteni). Vagy azoknak, akik úgy keresnek meg bennünket, hogy nincs is kapcsolatunk a gyermekükkel, nem is dolgozunk abban a faluban, és nehezen értik meg, hogy a mi támogatórendszerünk nem az egyszeri segítségnyújtáson alapul. Már nem lehet bírni. Valahol meg kellene húznunk a határt. Segíteni csak akkor lehet, ha az ember biztos lábakon áll. Ám alattunk is mozog a létbiztonság, mint alap. És közben a segítséget kérő kezek erdejéből már ki sem látszunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/11/227-egyre-osszebb-csuszva/
228. MEGERŐSÍTÉSEK 2011. szeptember 14. Nincs komment, továbbra sem, én azért élénk levelezést folytatok azokkal, akik megosztják velem a gondolataikat. Meg kell, hogy mondjam, sok esetben adnak nekem erőt a további munkához. Erőt és muníciót, hiszen a legtöbb támogató a blog révén érkezik hozzánk, és azt, hogy sok adományt tudunk eljuttatni a rászorulókhoz, azt elsősorban a blognak köszönhetem. A múltkor hallottam egy beszélgetést a rádióban, a blogok olvasottságával kapcsolatban. Azt hiszem, mi nagyon jól állunk ezzel a kérdéssel…. Érdekli az embereket. És ez jó. Jó, mert mutatja, nem olyan kétségbeejtően rossz a helyzet. A gyűlölködőkről most nem beszélek. Bizonyára örülnének, ha most itt róluk szólnék, hiszen ezzel elérnék a céljukat, de nem teszem. Elégedjenek meg a szimpátiaszavazatok manipulálásával. Egyre inkább meggyőződésem egyébként, hogy nem tömegekről van szó, csupán egy kisebb csoportról, akik energiát és időt nem kímélve gerjesztenek negatív hullámokat. Hozzám azonban elérnek a pozitív hullámok is, még, ha ezek nem is ezzel a szándékkal íródnak. Most picit visszanéztem az utóbbi hónapok leveleire. Azt hiszem, mindennél többet elárulnak szakmáról, emberségről, helyzetektől. Talán érdemes pár gondolatot megosztanom belőlük, még akkor is, ha a szubjektív válogatás miatt nyilván az én üzenetemmé formálódnak. Az első csoportban a szakmaiakból idézek: „Nálunk az irodában (szociális pályázati ügyekkel foglalkozunk) “kötelező olvasmány” az Ön blogja.” „Nagyon sajnálom, hogy így kell érezned és szégyenlem magam a szóban forgó (és hasonló) kollégák helyett is. Helyettük kérek bocsánatot. Ez a gőg tehetetlenséget, a felelősség lerázását palástolja…..” „Az idei esztendőben több tantárgyhoz is kapcsolható az Ön által végzett szociális munka. Szeretném megkérdezni, tudná-e fogadni a hallgatókat egy látogatásra, bemutatva a munkáját, az Alapítványt, az együttműködéseket, az akciókat és mindent, amit fontosnak tart. Hallgatóink számára a saját élmény segíthet a szakmai személyiség alakulásában is.” Aztán a segítségkérőktől: „Az interneten találtam meg a blogját, és ezért fordulok Önhöz segítségért! Édesanyámék Pesten élnek, és sajnos kikapcsolták náluk a villanyt. Többszörösen védett fogyasztók (alacsony az egy főre eső jövedelem, van tartós beteg is a családban, édesanyám aktív korúaknak való támogatáson él), de adminisztrációs okok miatt két napig nem élt ez a védelem, és elrendelték a villany kikapcsolását……”
„2007 októbere óta nincs áram a lakásban. Három gyermeket nevelek egyedül, a fizetésem alacsony. Sajnos a Családsegítő és a Polgármesteri Hivatal is elutasított a tetemes tartozás miatt…. Egyedül sajnos nem tudom megoldani ezt a problémát.” Egy CKÖ-től: „Sajnálattal kell önökhöz fordulok…. A munkanélküliség 100% , ha akarnának se tudnának az emberek dolgozni ,menni , mivel ha van is munka az alacsony iskolázottságunk A miatt nem alkalmaznák. …. Elhiszem , hogy az önök erőforrásai is végesek,de még is arra szeretném kérni , mivel már nem tudok kihez fordulni ,mert senki nem jön ki hozzánk , nem győződnek meg a szemműk kell, e-mailen meg elutasítanak minket…” És most pár a megerősítők, segítséget ajánlók népes táborából: „Nagyon szívesen olvasom a nyomorszéle leveleket…. ami igazolni látszik, mennyire nem jól működik valami. Sok minden.” „Van néhány ember, akiknek én valami különleges erkölcsi díjat adnék. Pl.:Jordán Tamásnak azért, hogy ilyen szívósan próbálja a fiatalokkal megszerettetni a költészetet. És vannak még. Nem nagyhangúak, csak teszik szívósan a dolgukat. Az ilyenek miatt van még remény. Az írások alapján ide tartozik Ön is.” „Nagyon megrázott a cikke. Természetesen tudom, hogy élnek így emberek. Mégis több ember kellene, aki tud és akar is tenni valamit…” „Véleményünk hasonló, csak Ön lényegesen bátrabb mint én. Én egész egyszerűen nem mernék ezekkel az emberekkel foglalkozni.” „Nagyon csodálom Önt a munkájáért, a segíteni akarásáért, amely- valljuk be őszinténlegtöbbünkből hiányzik, vagy csak elméleti szinten van meg, de tettekké nem formálódik. Nekünk, akik többé- kevésbé jólétben élünk, fogalmunk sincs az Ön által bemutatott világról. Persze hallunk róla nap mint nap, de nem igazán gondolunk bele, mit is jelent ez a való életben, mikor nincs víz, áram, ennivaló…” Nincs bennük ennyi türelem, mint Önben. Magamat is ideértem, sok olyan szituációt leírt már a történeteiben, amelyekben nem is tudom, magam hogy viselkedtem volna. Nagyon köszönöm, amit tesz, ahogy gondolkodik, érez. Hatalmas változások alapjait rakja Ön és csapata le, mindannyiunkért, még akkor is, ha most nem így látszik.” Köszönöm mindenkinek a megerősítését. Erősnek kell lennem, előre néznem, de néha nagy szükségem van nekem is a kapaszkodókra. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/14/228-megerositesek/
229. SZÖKÉSBEN ÚJRA 2011. szeptember 18. Megint nem tudom, hol van. Az iskola első két napja után szökött el. Fogalmam sincs, merre lehet. Nemrég volt a 15. születésnapja. Másfél éve állami gondozott. Most megy hatodikba. Tavaly végre nem bukott meg. Mellette vagyok most is, ahogy ott voltam, mikor ki kellett emelni a családból, mikor az átmeneti otthonból a kis falu lakásotthonába került, mikor elszökött, mikor bajban volt. Sok konfliktust vállaltam fel érte a rendszerrel, akinek a gondjaira rábízatott. Legutóbb nyáron szökött el. A szakemberek, akik ezen a területen dolgoznak, azt mondják, ez természetes, gyakori, nem igazán tudnak mit tenni ellene. Ő is gyakran szökik, mint a többi, sokszor ok nélkül, csak úgy, megy, neki a nagyvilágnak. Nem sok hely van, ahová mehet, én általában egy-két nap alatt kapok valakitől üzenetet, megtudom, hol van. És persze pár nap után hív is, kér valakitől annyi pénzt, hogy egy utcai fülkéből megcsörgessen, én pedig visszahívom. Aztán találunk megoldást, hogy kerüljön haza, vissza a biztonságos lakásotthonba. A nyári szökése is ilyen volt. Értelmetlen, ok nélküli. Pár napig tartott megint, körbejárva a rokonokat, szembesülve azzal, hogy sehol sem kell, némi cél nélküli kóválygás után, véletlenül az utcán találtam rá. Nagyon meleg volt. Szomjasan, fáradtan, engem keresett. Aztán visszakerült az otthonba. Pár hét múlva, talán három héttel később telefonált az anyja, hogy keresik nála, otthon a rendőrök a lányt. Mert körözés alatt áll. És azt mondják, lehet, már külföldön van, és prostituált lett. Nem értettem. Előtte két nappal volt bent nálam, a suliban, az ügyeleti napon…. talán történt valami, amiről nem tudok? Hívom egy telefonszámon, másén, felveszi. Kérdésemre, mit csinál, vidáman válaszolja: palacsintát süt. Nem is mondok semmit, visszahívom az anyját, hogy megvan, az otthonban, jó helyen, nincs baj. Csak a rendőrség kicsit lassan ment az infó után, és valószínűleg nem vonta senki vissza a körözést, mikor megkerült…. Aztán az első tanítási napon sírva jött be hozzám, a suliba. A barátnőjével együtt volt, aki kicsit idősebb, mint ő. Egyikük sem ment iskolába. Zokogott, hogy a fiú, akihez kötődött, akibe szerelmes, el kellett hogy hagyja az otthont, mert nagykorú lett, és most nem akarja őt felhívni, és ezt nem lehet bírni…. Hosszan beszélgettünk. Fél éve kezdődött a vonzalom, tudom, minden részletét átbeszéltük. Az először védelemnek induló barátság lassan vált szerelemmé, legalábbis a lány így érzete. A fiú érzelmeiben sosem volt biztos. Én sem. Mindig visszatértem „arra” a dologra is. Hogy szóljon, előtte, beszéljük meg a védekezést, nehogy baj legyen. Tudtam a veszekedéseikről, a kibékülésükről, és tudtuk azt is, innen mennie kell. A fiú leérettségizett, és keresett új
középiskolát, a nagyvárosban, ahol még két évet tanulhat tovább. Beszéltünk a jövőről, sokszor együtt is voltak bent nálam, bár leginkább a lány, egyedül. Aztán a költözés után minden felborult. A fiú egyelőre nem kezdte meg a sulit. A lány pedig két eltöltött iskolanap után, megint elszökött. Végighívtam mindenkit, ahol lehet. A fiút is. Azt mondta, egy hete nem látta. Most nem tudom, merre jár. Pénze nincs. Mit ehet? Hol aludhat? Egyedül van? Vagy azokkal a lányokkal, akik vele együtt szöktek el? Most egy hétig külföldön voltam. Volt egy hívásom, egy fővárosi szám. A konferencia szünetében próbáltam visszahívni. Nem sikerült. Azt hiszem, egy utcai fülke lehetett. Talán ő volt. Talán nem. Nem bírok ennyi munka mellett elég támasz lenni neki. Ő egy teljes embert kíván. Aki minden pillanatban segít neki tartani a jónak ítélt utat. Az én erőm csak rövid szakaszokra bír hatni. A rendszer pedig tehetetlen. Az előírásoknak megfelelően kiadták most is a körözést. A nyomor miatt vannak ők is, az ilyen kóborló, szerencsétlen, nyughatatlan gyerekek. Mert nem kapnak meg a családban semmit, a rendszerben sem eleget, nekik csak álmaik vannak, ám képtelenek valamit is tenni érte. Hagyják, hogy megtörténjenek velük a dolgok.És azok megtörténnek. Én pedig tehetetlen vagyok. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/18/229-szokesben-ujra/
230. KIS KÖRÚT 2011. szeptember 20. Egy hét távollét után járom sorra a családokat az egyik faluban. Persze most is kevés az időm. Csak az egyik utcáig jutok. Az utcára befordulva a jól ismert kép fogad. Az árokparton üldögélnek az asszonyok, a kisgyerekekkel. A nagyobbacskák oviban, iskolában vannak. A férfiak nagyobb része most dolgozik, újra van alkalmi munka a gázosoknál, árokásás. Messzire kell utazni. De legalább van valami. Az első csoportosulásnál megállok a kocsival. Érdeklődöm, mi volt, míg nem voltam itthon. Meghallgatom az új híreket. Az asszonytól, akinek a fia most vonult börtönbe. Két évre. Én nem bánom. Rosszba visz másokat is, ha itthon van. Sokadjára van elzárva. És biztosan nem ez az utolsó. A másik hivatalos papírt mutat, 89 ezer forintos végrehajtással. Más invitál, nézzem meg, már lebetonozták azt a részt, a házban, ahol mindig felfúr a patkány. Még egy kevés OSB lap kellene, mert a padlás is leázik. Nézzük, hümmögünk…. gondolkodunk, hogy lenne jobb. Közben a kétéves az anyja ölébe kapaszkodik, annak blúza alá túr, majd a résen szopik kicsit. Csak éppen, megnyugtatásként. A másik, valószínűtlenül sovány asszony aggódva mesél a lányáról, aki a másik megyében megszült. Szívesen elhozná tőle a kicsit, mert nincs jó sora ott, de meg kivár. Még elviselhető. Talán. A fiatalasszony hallgatagon néz és vár. Tudom a baját. Mielőtt elmentem, tudtunk két házhoz vinni egy kis sódert, cementet. Akik a legrégebben kérték. A sofőr véletlenül elnézte a házat. Nem csoda, házszám sehol sincs. Igaz, kerítés se mindenhol. Szóval, a szomszédban borította le a kevéske sódert. Nagy veszekedés volt, mert persze ez nagy kincs, mindenkinek jól jön. Emezek is felhasználnák, ők is kérték már. Az szóba sem jöhet, hogy átadják egymásnak. De most nincs forrás többre. Talán majd később. Egy másik asszony egy telefont hoz, nem jó, kérdezi, meg tudjuk e csinálni? Próbálgatjuk, nem megy. Ki tudja, honnan van? Odébb még megnézem a két malackát. 8 ezer volt darabja, hitelbe. A kis összetákolt kalyibában nincs túl nagy hely. De valószínű nem is kell sokáig szorongniuk. Megint odébb a villany nélküli háznál gondolkodunk kicsit. Egyszerűen nem tudunk elindulni, nincs tulajdonos, lakcímkártya, csak ez a ház, amiről nem tudni biztosan kié. Villany a szomszédból jött, onnan vágták le az órát, most mindkét ház sötét. Próbálták a generátort, de túl hangos, és sokat is fogyaszt. Most három házzal odábbról akarnak hozni, kellene vagy 60 méter vezeték…. Közben még meg kell nézem a gáztűzhelyfélét. – Szivárog, mondja az asszony. Nem csodálom. Kész életveszély. Aztán bemegyek egy házhoz. Már várnak, megbeszéltük. Varrásba, hímzésbe kezdünk, ez az első lépés, velük próbálom először. Testvérek. Kipakolom a hímzőfonalakat, és megmutatom a keresztszemes öltést. Egy sor után átadom. Az asszonynak remeg a keze. Próbálja. Nagyon
akarja. Nem megy. Semmi gond. Visszabontjuk. Mutatom egyszerűbben. Így már lassan megindul a dolog. Fél óra, és mindhárman hímezünk. Örülnek. Én is.Közben beszélgetünk. Tervekről, lehetőségekről, gyerekekről, az életről. Mennem kell, délután órám lesz. – Milyen jó ez!- mondja egyikük. Az ember már attól jobban van, ha kibeszélheti egy kicsit magát. Ha elmondhatja, ami bántja. Ugye? Igen, én is érzem ezt. A beszélgetés szükségességét. Csak úgy, hogy az ember ne akarjon semmit tőlük. Csak megérteni őket. De sokszor nehéz ez is. Mert mondani kellene valamit arra, amit hallunk. Mert nem hallgathatunk csak úgy. De mit mondjak az asszonynak, aki hazafelé küldött visszahívóst, és keseregve panaszolta, hogy a gyerekei összevesztek, mert a 10 éves lányka „nagyétkű” ahogy ő mondta, és képzeljem, abból a májkrémből, amit a múlt héten kaptak, egy egész dobozzal megevett? És nem adott a testvéreinek sem. Erre mit lehet mondani? Az ember az ajkába harap. És hümmög. Mást nem tehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/20/230-kis-korut/
231. EREDMÉNYEK 2011. szeptember 24. Tegnap azt kérdezte tőlem valaki, hogy sosem éreztem, hogy feladom? Hogy elég volt, nem csinálom tovább? Azt válaszoltam neki, hogy de, igen. Sokszor. Mert ez olyan munka, ami tele van kudarccal, amihez a jó szándék kevés, és valami eszelős kitartás, előre nézés kell hozzá. Előre nézés, nagyon messzire. És akkor az ember a kisebb, napi sikertelenségeket is jobban viseli. Van egy mondatom, amit mindig elmondok magamnak, ha kudarc ér: ha a romák integrációja egyszerű lenne, már megoldódott volna. Azért nem oldódott meg, mert nagyon bonyolult, nagyon nehéz. Aztán a mélypontról lassan elmozdulok, és lesz erőm újra, lelket verni magamba és a kollégáimba is. Hogy legyen erőnk lelket verni azokba, akik már feladták. Néha azért vannak áldásos pillanatok. Tegnap pl. megkerült a szökésben levő lány. Tulajdonképpen már napok óta kaptam a jelzéseket, hogy a környéken bolyong, de amikor a kollégáim élelmiszert vittek a gyermekes családokhoz, találkoztak is vele. Otthon, a faluban. Két kis maszatos papírfecnit küldött velük. Nekem. Rajta rémes helyesírással, ákombákom betűkkel, bocsánatkérés. Hogy nem akart a szökésével nekem fájdalmat okozni. És már bánja nagyon. Kéri, bocsássak meg neki, mert nagyon szeret. És hétfőn visszamegy majd az otthonba. Úgy érzi, becsapott megint. Pedig nem akarta. Nem tudja, miért tette. És kéri újra a bocsánatomat. Furcsa ez. Azt hiszem, az anyjától sosem kért bocsánatot semmiért. Valahogy otthon nem olyan a légkör. És örülök annak, hogy lelkifurdalása van. Mert ez üzenet számomra: tud valamelyest másképp gondolkodni, mint korábban. Meg akar felelni nekem, annak, amit én képviselek, ami én várok el. Mert bízik abban, hogy ez jó. Jobb, mint amit otthon lát. Talán én vagyok az egyetlen, akinek meg akar felelni. Kényszer nélkül, belülről. Persze jó lenne, ha magának akarna csak, de még nem elég erős ahhoz, hogy kitartson. De már érzi. És ez jó. Ez eredmény, még ha kicsi is. Az egyik kollégámnak a héten remek ötlete támadt: kép-párokat keresett. Mindig fotózunk, az adományok miatt, mert így jelzünk vissza azoknak, akik segítenek nekünk. Így aztán tetemes mennyiségű fotónk van, dátum szerint archiválva. Most, hogy a nyár után újralátogattunk mindenkit, az újakat is, és vittünk iskolaszereket, élelmet, új fotók is készültek. Ezeket most a kollégám összevetette a régiekkel. Pár családi mappát készített. Azokról pl., akiket már évek óta segítünk, akik néha eltűnnek, hosszabb-rövidebb időre, nyomorult, gyökértelen vándorlásukat megszakítva egy kis faluban. Tavaly költöztek be egy igazi házba. Előtte inkább másoknál húzódtak meg, míg kevés volt a gyerek, de néha fél évig távol voltak. Aztán mindig visszakerültek. Legutóbb egy háznak nehezen nevezhető valamiben laktak, messze, a falutól távolabb, a vályogfalat fóliával vették
körbe, szinte már csak ez tartotta össze az építményt. Az egyetlen fix pont a házban az ajtófélfa volt, emlékszem, vicces látvány volt, mikor ide rögzítette a férj az elmaradhatatlan parabolaantennát. Az áramot illegális vezetéken vitték oda. Vizet a falu széléről hordtak, WC nem volt. A házban nagy szegénység, de szokatlan tisztaság volt mindig. Akkoriban gyakran megfordultam náluk, mert pici született, ötödiknek, kellett a segítség. Aztán innen menniük kellett. Átköltöztek egy másik házba. Kevésért megkapták, részletre, errefelé nem túl kelendőek a házak, pláne azok, ahol nincs bent a víz. Ez is ilyen ház, kihaltak belőle, üresen állt. Nagyon üresen. Mikor meglátogattam őket, szinte teljesen üres volt. Tiszta, de bútor nélküli. Aztán kaptunk bútorokat. Használtakat, de az is nagy kincs a támogatottjainknak. Mindig nehéz eldönteni, hova vigyük, ki kapja. A család többet is kapott. Ágyat, szekrényeket, asztalt, szőnyeget. Nagyon boldogok voltak. Aztán alig pár nap, és jöttek az üzenetek a többiektől: az apa eladta mind. És elitta. De mi már nem dőlünk be semminek. Tudjuk, sokakat az irigység késztet a rémhírkeltésre. Mentünk, és megnéztük. A házban minden bútor a helyén volt. Sőt kimeszelve minden, kívül, belül. Büszkén mutatják a szobát, tiszta, bebútorozott. És becsülik. Embernek érzik magukat – mondják. Csak egy kis segítség kellett, hogy megkapaszkodjanak. Hogy ne akarjanak odébbállni újra a sok gyerekkel, a bizonytalan semmibe. Ők már maradnak. Mert van otthonuk. És megpróbálnak boldogulni. Már van mire tervezni. Sok ilyen kép-párat tudunk már összerendezni. Nekünk megannyi történet, szomorú, rémületes, kudarccal teli, melyik milyen. De ami mellettük van, az új fotók, a külső szemlélőnek is mutatják a változást. Ami nem elsősorban a házak állapotában fontos. Hanem azoknak a szemében, akik a házak mellett állnak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/24/231-eredmenyek/
232. EGY CSALÁD 2011. szeptember 28. Már évek óta ismerem őket. A különleges szépségű kislányt tanítottam, így jutottam el hozzájuk. Az első találkozás a szülőkkel egy kirándulás kapcsán volt. Aki velük foglakozik, tudja, náluk nem elég üzenni, hogy másnap kirándulni megyünk, vagy papírra, esetleg az üzenő füzetbe beírni az indulásérkezés időpontját. Náluk el kell menni, megismerkedni, beszélgetni, bizalmat kialakítani, hogy végre elhangozzék a mondat: „hát jó…magával elengedem….” Itt sem ment egyből. Emlékszem, otthon voltak mindannyian, a két lányka, a két kisebb fiú, az aprócska, akkor pár hónapos kislány, és a szülők is. Az asszony különleges, finom vonásait örökölték a gyermekei is, mind az ötre jó ránézni, szép, szabályos arcok, különleges vágású, fekete szemek. Amikor beszélgetni kezdtünk, többnyire a férfi beszélt. Elmondta, hogy mindketten állami gondozottak voltak, ő is, meg az asszony is. És ezelőtt nem itt laktak, hanem odébb a településen, arrafelé, ahol sok a cigány. A falu széle fele. De el akartak onnan jönni. Mert ők másnak érzik magukat. Nem akarja, hogy a gyerekeik azt lássák. Ő azt gondolja, különb. Ő rendes házat akart, rendes beszédet otthon, és az utcában is. Így is félti a gyerekeit, minden nap értük mennek a suliba, nem engedik egyedül kódorogni őket az utcán. Szóval, értem, ugye? Ők nem olyanok, mint azok. Visszakérdeztem: nem cigányok? – De igen – mondta. – Csak nem mindegy, milyen cigány az ember. Ő másmilyen, mint a többi. Mert ő tudja, mit akar. Rendes családot, normális házat, kertet, és munkát. A házuk is ezt tükrözte. Nem túl sok berendezési tárggyal, de rendezett, tiszta volt. A többinek az ismeretében még azt is mondhatnám, szép. A férfi akkor még dolgozott. Ha nem is sok pénz jött be egy hónapban, de éppen megéltek. Jól jött persze minden, amivel őket is segítettük, ruhák, iskolaszer, élelem. De nem kértek gyakran. És mindig telefonáltak nekem, ha nem én, hanem a kollégáim vitték ki a holmit, megköszönve, amit kaptak. Aztán nekik is egyre nehezebb lett. De küzdöttek, tovább. Az asszonynak nem volt meg a nyolc osztálya. Tavaly elvégezte. Öt gyerek után, de nekifogott. Ettől ugyan nem lett jobb helyzetben a munkaerőpiacon, pláne, hogy munka nincs errefelé, de legalább az önbecsülése javult. És hozott egy lehetőséget is a tanulás, takarítani jár. Az egyik tanárnőnél takarít, aki adna neki ajánlólevelet is…. mert szereti, rendesen dolgozik nála. Kérdezi, nem tudok e mást, ahol takaríthatna. Próbáltam érdeklődni, de nem nagyon találok lehetőséget. Mindenkinek nehezebb, aki ezelőtt szánt is effélére, most megcsinálja maga.
A minap telefonált. Csak az én számomat tudja, a többi tanárét nem. Elnézést kér a zavarásért, de szeretné adni a kisebbik fiút. Átadja a telefont. A gyerek pironkodva mondja: – Meg tetszene mondani Csilla néninek, hogy ne haragudjon…Délután rendetlenkedtem. De nem teszem többé. Az anyja visszaveszi a telefont: – Tetszik tudni, így szoktuk. Itthon megbeszéljük, mi volt a suliban. És aki bajt csinált, annak ki kell javítania. Tegnap újra jött, az óráim előtt. Hallotta, van ösztöndíj, cigánygyerekeknek. Akik jól tanulnak. Nála már nem mindegyik tanul jól, pedig kisebb korukban ügyesek voltak a lányok is, nem is érti…. de az egyik fiúcska igen eszes. Majdnem kitűnő. Dicsérik a tanárok is. Mit gondolok, nem lehetne pályáztatni? Nagyon jól jönne az a pénz is…alig tudnak megélni. Sajnos, túl kicsi még a fiú. A most kiírt Macika-Útravaló ösztöndíjak 7-8.-os és középiskolás gyereknek szólnak. Mondja, hallotta, nekünk is van ösztöndíjunk. Igen, van, de egy másik faluban. Egyelőre nem győzünk többet. Aztán elmegy. A fiú marad. Nézem, ahogy elmélyülten rajzol, kizárva maga körül mindent. Átélve a rajzot, belemerülve egy számára elérhetetlen világ ábrázolásába. Utazást rajzol, egy furcsa tájban, hajókkal, madarakkal. Most még ügyes, ebben is. Vajon meddig tart ki? Biztos vagyok abban, hogy nem elég 7. osztálytól segíteni. Hamarabb kell elérni őket. Mert nem tudom, a nélkülözésben meddig lesz ereje jól tanulni…. mikor adja fel. Többre hivatott. De ő, innen, sosem fog eljutni a felsőoktatásba, még ha most azt is gondolják a döntéshozók, az, diákhitel bővítéssel elérhetővé válik a szegények számára is. Mert lassan bedarálja őt is a nyomorúság. Ugyanúgy, mint a nővéreit. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/09/28/232-egy-csalad/
233. BOLTOCSKÁZÁS 2011. október 02. Most ezzel van tele a média. Mintha most fedezték volna fel. És most azt kommunikálja minden, hogy a rendőri beavatkozás hatására majd megszűnik. Én nem értem. Jó, a média talán nem tudta. De a helyi hivataloknak, rendőröknek tudnia kellett, hisz mindenki tudja ezekben a kisebb lakosszámú falvakban, ki adja a kamatos pénzt, melyik boltból lehet elhozni árut „felírásra” is, ki üzemeltet illegális háziboltot otthon. Jó kis árréssel persze. Mert itt mindenki tud mindent. Most meg mindenki úgy csinál, mintha a dolog most jelent volna meg először, mintha most tudná meg az egész rendszer. Mintha nem tudta, nem látta volna a rendőrség is, hogy szedték el évek óta a posta, vagy a hivatal előtt a pénzét annak, aki épp akkor vette fel a segélyt. Mintha nem lettek volna bejelentések, amelyeknél mindenki tudta a feljelentés másnapi visszavonásának okát, mégsem ment utána senki…mert ugye a szabályzat szerint csak az után kell menni, aminek hivatalos útja van… .Tudta a családsegítő is, de hát ez nem az ő dolga….a polgármester, a hivatal is…, de lépjen a rendőrség….a polgárőrség is, akiknek működését tábla hirdeti a települések szélén (bár a személyek néhol egybeestek az uzsorásokéval). De most a rendőrség lép. Ami persze jó. Mert tűrhetetlen volt már évek óta az a réteg, akiktől mindenki rettegett, akik már hálózattá fejlesztették magukat, és meggazdagodva mások nyomorúságán egyre pofátlanabbul és nyíltabban tették azt, amit. Ennek csakugyan véget kell vetni. De kérdés, hogy az okok átgondolásra kerülnek e? Hogy miért van embereknek ma kamatos pénzre szüksége, és arra, hogy „felírva” hozzanak el kenyeret, tejet a „boltokból”…hitelbe…Mert ezt senki sem jószántából, vagy hanyagságból teszi…Hanem mert a kényszer ráviszi. Mert enni kell. Mert a gyerek éhes. És követeli a kenyeret. A kis faluban pl. egy bolt van. Nem magánvállalkozóé, hanem egy nagyobb hálózaté. De a központ messze van. A kisbolt meg olyan helyen, ahol sok a nélkülöző, és ritka az ellenőrzés. Ez pedig átírja a működtetés szabályait. Annak az erkölcsi rendszerét is, aki a boltban árul. Fél napot van nyitva csak. Elég egy eladó. Még egy tényező, ami a szabályoktól távolabb lök. A kisboltban nincsenek látható módon felárazva a termékek. Ha úgy teszik „szabadáras”. És jóval drágább, mint a szomszéd település boltjaiban. Ráadásul naponta más. Az árak pedig nem lefele mutatnak. A kiskirálykodás egyik vonása a minőség romlása is. Az „ezeknek jó ez is” , vagy „örüljenek, hogy kapják” gondolata mentén sokszor van romlott, penészes kenyér, tejföl, joghurt, lejárt szavatosságú holmi. És mellette kerül olyan is, amit nem is forgalmaz a bolt, mert lehet venni pl. cementet is (még ha összeállt is, használhatatlan, itt még ez is eladható, mert a vevő nem juthat hozzá másképp). Mellette vannak még mások is a faluban, akik kereskedelemből próbálnak némi jövedelemre szert tenni. Csak úgy, feketén, otthonról árulnak, persze jóval drágábban, de legalább nem
romlott dolgokat. Mivel kocsival rendelkeznek, gyakorlatilag mindent be tudnak szerezni, természetesen jó pénzért. És megy itt is felírásra, majd hónap elején rendezik, amikor megjön a családi. És muszáj rendezni, mert legközelebb nem kapnak. Így az adósság, fokozatosan növekedve görgetődik, vége nincs soha, hisz nincs lehetőség munkára, nagyobb jövedelemre. A napszám, ha van (feketén persze) épp csak arra futja, hogy egy-egy napra ne kelljen hozomra vásárolni. A lakosság nagyobb része az, aki kér, nagyságrendileg kisebb része az, aki elad, de eleinte ők is csak a megélhetésüket egészítik ki ezzel, ami aztán lassan felkúszik a kiskirálykodás érzéséig, ahol már ott az erőszak is. Komoly hálózat ez, amit szerintem nem tudnak megszüntetni, sosem, legfeljebb a legdurvábbakat visszaszorítani, de a jelenség marad, mert a probléma is marad, megoldatlanul. Az asszonyokkal tanácskozunk az utcán erről a kérdésről. Hogy mit lehetne tenni. Mesélem, egy bolthálózatnak van olyan szolgáltatása is, aminek a keretében egy busz jár ezekbe a kis falvakba, afféle mozgó boltként, és sokkal olcsóbban adja az élelmiszert a lakosoknak. - Igen, mondja az egyikük- ez jó lenne. De nem az itt a legfontosabb, hogy olcsóbban adja e, jó az is fontos, hanem az, hogy adja e „felírásra”? Amikor a hónap második felében már nincs pénzünk. Adnak e erről a buszról hitelbe? Mert nekünk kell az ilyen bolt, ami itt van, még ha drágább is. Mert mi máshonnan nem tudunk elhozni úgy semmit, hogy majd családikor rendezzük. Érti? Mert itt már ilyenkor senkinek sincs…. még kenyérre sem. És nem ad senki, csak ők. Érti, ugye? Hogyne érteném. Mi pontosan értjük egymást. A hatgyermekes, írni-olvasni alig tudó cigány asszony, aki a saját bőrén tapasztal meg mindent, még én, aki próbálom megérteni ezt az egész őrületet. De egyelőre csak mi értjük egymást. Mert lehet látványos programot hirdetni az uzsora és a boltocskázás ellen. Lehet eredményeket felmutatni, egy-egy rendőri akcióval. De félek, ez csak ideig-óráig tűnik eredménynek. Mert az okok megmaradnak. És nagyon nyomósak lesznek, főleg, mint amikor ez a beszélgetés is elhangzott. A hónap utolsó napján. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/02/233-boltocskazas/
234. A RÁSZORULTSÁG ÉRTELMEZÉSE 2011. október 06. Örökös kérdés. Ki kap, és ki nem. Miért jár az egyiknek, és nem a másiknak? Mindenkinek a maga baja a legnagyobb. Furcsa. A régiek már nem próbálkoznak ilyesmivel. De az újak között még mindig van, aki nem érti meg a mi döntéseink alapját. Mondjuk nehéz is megérteni. Az ő szempontjukból. Mert első ránézésre tűnhet úgy, hogy mi annak adunk, aki nem tesz semmit a gyerekeiért. Aki még nem is öltözteti őket normálisan, nem járatja tisztán. Más is nehezen él, de ügyel erre. Van, aki kiabál: „ha én is retkes lennék, nekem is adna?” Nehezen értik meg, hogy azokon kell elsősorban segítenünk, akik már erre sem adnak. Akikben már erre sincs meg az igény. Akik már ezt is feladták. Van persze, aki nagyon is számon tartja a szempontokat. A 10 éves kislány (nem cigány) a suliban a telefonszámom kéri a kolléganőmtől. Mert az anyukája beszélni akar velem. Meg akarja kérdezni tőlem, miért nem kaptak most élelmiszercsomagot, mikor tudják, hogy hordtunk. Ők „három hások”, mondja szakértő komolysággal (halmozottan hátrányos helyzetűek), és nem kaptak, a másik meg igen, pedig ők csak „két hások”, mutat a mellette álló kis szeplősre. Persze van ok, amiért ők nem kaptak. Mert nekik telt a nyáron egy görögországi nyaralásra. A másik családnak meg semmire. De talán azt hiszi a szülő, a gyerek ezt nem mondja el. Vagy nem tudjuk meg másoktól. Más fenyegetőzik. Hogy hívja az RTL-t. Mert mi a fuxos, Audis bűnözőket támogatjuk. Őket meg nem. Hiába mondjuk, hogy mondja meg, ki az. Mert mi mindig meggyőződünk a rászorultságról, és soha nem támogatunk olyat, akinek Audija van. Nem mondja. Csak kiabál. Pedig ő sem a rászorultsági lista elején van nálunk…. Egy másikkal épp az este cseteltem kicsit. Nem vagyok egy nagy facebookos, de néha ránézek, nem írt e ott valaki. Rögtön feljön a kis ablak. Panaszkodik nekem, hogy írt a máltainak, de nem is válaszoltak. És kérdezi, szerintem miért nem. Érdeklődöm, mit írt. – Hát tartós élelmiszert kértem. – hangzik a válasz. Írom, talán azért nem, mert nekik sincs túl sok. Vagy azért, mert tudják ott is, mi itt dolgozunk, ezekben a falvakban, és megtaláljuk az igazán rászorulókat. Esetleg gondolkodott e már azon, hogy azért nem válaszoltak, mert nehéz elhinni az éhezést arról, akinek számítógépe és internet előfizetése van. Nem adja túl jól ki magát. Nem túl hiteles a kérés. Mert másnak nincs számítógépe. Sokaknak áram sincs a lakásban. Úgy élnek. – Ebben lehet valami…- írja. Mert nekik tényleg van mit enni. Igaz, meg is fogják a munka végét. – Akkor meg nem kell úgy beállítani, mintha az éhenhalás szélén állnának. – javaslom neki. Sokszor egyeztetünk. Az ország különböző pontjain dolgozók. Mert jelentkeznek hol itt, hol ott, a notórius kérők, siránkozók, a helyzetüket drámaibban beállítók. Ők a pozitív diszkrimináció kihasználói. A bepróbálkozók.
Jelzünk egymásnak, megerősítésként. Nem mintha nem tudnánk pontosan, mi a helyzet. Mert az ilyenek sosem abból a rétegből kerülnek ki, akik a legszegényebbek. Elkövetnek mindent, hogy kihasználják a helyzetüket. Ők azok, akik bejönnek busszal a ruhákért, könyörögve, hogy adjunk, majd hazaviszik, és lelkesen árulják a többi nyomorultnak. Az újaknál még egyszer-egyszer előfordul, hogy mi is beugrunk. De szerencsére a „jelzőrendszer” gyorsan reagál. Pár óra, és tudjuk, ki tette pénzzé amit kért, és kapott. Azt is, mennyiért kelt el. Aztán kivárjuk, amíg legközelebb kér. És szembesítjük a dologgal. Utálom az ilyen helyzeteket. Én szégyellem magam helyettük is. De ez is van. És kevesen mondják azt közülük, mint a csetelő anyuka: – Most is tanultam valamit. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/06/234-a-raszorultsag-ertelmezese/
235. KENDŐZÉS 2011. október 09. Nem tudom, miért fogadom el újra és újra a konferencia meghívásokat. Van bennem valami naiv hit, hogy majd a következő őszinte lesz, probléma érzékeny, előrevivő. Mostanában nagy divat lett a konferenciákon, az un. jó gyakorlatok bemutatása. Amiből szerencsére sok van az országban. De az ezek fölötti örvendezés mára már torzzá tette a képet. Azt hisszük, azt hitetjük el, hogy minden rendben van. Azt el kell fogadnom, hogy a projektzáró konferenciák csak a sikerekről szólnak. Hülyék lennének arról beszélni, mi nem sikerült. Akkor vissza kellene fizetni a támogatást. És egyébként is, hogyne sikerülne minden, amikor ők maguk, a pályázatok megírásakor határozták meg az indikátortáblázatban azokat a sikerkritériumokat, amiket a pályázat kiírói hallani akartak. Nincs hát, aki ezt ne tudná kimutatni, hogy igen, elérte, hurrá, teljesült minden célérték. Az, hogy ennek a társadalmi hasznosulása mennyi, azt nem kérdezi a táblázat. Csak azt, hány rendezvényt szerveztek meg, hány embert értek el, hány kirándulás volt, ja, és a legfontosabbak, pl. hány sajtótájékoztató. Ezekben hát sikeresek vagyunk. De azt nem bírom megérteni, miért festünk mindent rózsaszínre, amikor egy probléma, pláne, ha az esélyegyenlőség köré csoportosulnak a témák, előadók. Már az előadások, szekciók címei is ezt sugallják, hisz közöttük olvasok ilyeneket: átalakuló romapolitika, egyházak társadalmi szerepvállalása, nemzeti és kisebbségi jogok érvényesülése, egyenlő esélyek az oktatásban, tervek és eredmények a fejlesztéspolitikában, a jogérvényesítés kínálta lehetőségek, módszerek és jó gyakorlatok…. Mindenki a sikerekről beszél. És nemcsak itt, más konferenciákon is. Valahogy általános lett a kényszeres bizonygatása annak, hogy minden szuper, mindenki toleráns, elfogadó, saját maguktól is meghatódó előadók beszélnek arról, milyen nagyszerű is minden. Ahogy hallgatom őket, egy olyan Magyarország képe bontakozik ki előttem, ahol mindenki a keblére öleli a másikat, a testileg és értelmileg sérülteket éppúgy, mint a romákat, ahol az integrációra minden adott. Hogy jobban el tudjuk képzelni, jönnek persze a konkrét történetek, amelyekben elmesélik, hogy a csoportlátogatások után visszakapják a sérültek a belépődíjat a moziban, mert jobb volt az ötven fős sérültekből álló csoport, mintha épek mentek volna, vagy máshol az öregek boldogan engedik civil segítőként a roma fiatalokat ebédet hordani, bevásárolni…hosszasan sorolhatnám a pozitív történeteket. Akik ismernek, és meghívnak, előre kérik: ha rám kerül a sor, legyek pozitív…Értem én, nem jó arról beszélni, hogy semmi sem megy olyan jól, mint kellene. Hogy a sérülteket ma egy átlag iskola képtelen integrálni. Hogy a romák elleni gyűlölet átszövi a velük foglalkozó intézmények mindennapjait. Mert akkor elkeserítő, és nem lelkesítő lesz a kép.
Ám ennek a túlságosan pozitív és sikerorientált szemléletnek van egy nagy csapdája, amibe azt hiszem, már beleestünk: már nem vesszük észre a hibákat. Elhisszük a rózsaszínre festett esélyegyenlőségi helyzetképet, elhisszük az oktatásban, a jogérvényesítésben, a munkahelyeken, mindenhol, hogy minden jó és szép. És ez a pozitív kép mindig egybeesik az éppen regnáló kormány terveivel, és eredményeivel, lám, van példa arra, hogy jól gondoltuk, terveztük, és csináltuk, hiszen milyen szuperül működik itt, és ott. Ja, hogy emitt, és amott nem? Vagy máshol sehol sem? Azt most nem nézzük. Ott nincs mit nézni. Azt hagyjuk. És ne is beszéljünk róla. Nem is fontos úgy szervezni egy ilyen konferenciát, hogy kérdezni is lehessen. Még valaki meg találja kérdezni…. Persze szuper, hogy megismerhettünk egy sikeresen működő sérültekkel foglakozó intézményt. Ahol van sportlehetőség, kirándulási, kulturális élményeket szerezhetnek, sőt még dolgozhatnak is a sérültek. De mellette ma sérülteket gondozó intézményekben nem tudnak nemhogy sportolni, de fűteni sem. De ezekről nem beszélünk. Én megint elmondom a magamét. Bevetítem a fotókat, és azt kérdezem: ha minden ilyen szuperül működik ebben az országban, akkor hogy készíthetek én ilyen fotókat ma, 2011-ben, roma gyerekekről? És közöttük sérültekről is? Válasz nincs. És ahogy lenni szokott, a szünetben megveregetik a vállam: kell ez a hang is, a kritikai hang. De nem történik semmi. Akárhányszor mondom el. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/09/235-kendozes/
236. HIDEG VAN 2011. október 12. Hirtelen jött a hideg. Már előre éreztem, hogy bajok lesznek. Sok családban nincs kályha. És nem készültek fel még a télre. Mindig ez a legrosszabb időszak. Mikor fűteni kell. Most meg még nehezebb lesz mindenkinek. Csak remélni tudom, hogy nem lesz tragédia ezen a télen. Ahogy az utcába befordultam, nem a nyáron megszokott kép fogadott. Az utca néptelen. Sehol egy szaladgáló gyerek, kutya, senki sem biciklizik. Pedig az mindig jó móka. Sokan futnak a biciklit próbálgató után. Persze jó időben. Nem ilyenkor. Csak egy-két háznál füstöl a kémény. Aztán fejecskék jelennek meg a függöny nélküli ablakokban. Némelyiken a kitört rés kabáttal, vagy más ronggyal betömve. Pár perc, és a házakból előjönnek a gyerekek. Kabát, pulcsi még akad rajtuk, de többségük mezítláb, vagy maximum papucsban. Bemegyek az első házba. Hideg van. A szoba közepén padlószőnyeg darabja, odébb kilátszik az ütött-kopott beton. Kályha sehol. Csak a kályhacső helye feketéllik a falon. Hat gyerek van. A legkisebb még szopik. – Még most hívnak majd be közmunkára. – mondja a férfi. – De abból soká lesz még pénz. Nem adják ki előre. Meg kályha sincs. Már végigkérdeztem a falut. Ami a mienk volt, a költözéskor szétesett. Emlékszik ugye? Olyan csempés-féle volt. Ahogy megfogtuk, darabokra esett. Emlékszem, persze. Már tavaly sem volt valami bizalomgerjesztő. Az eleje még csak-csak, de a hátulját már elette a tűz, a rozsda, az idő. Nézem, min főzhet. Villanyrezsó van. Ételt nem látok. De legalább vizet tudnak melegíteni. A másik asszony nem ilyen szerencsés. Kályha itt sincs, villany sem, és a főzést sem tudja megoldani. A jobb napokat megélt gáztűzhely már érezhetően engedte a gázt. Nem lehetett használni. A hideg, sötét házban minden gyerek megfázva. Van, amelyikük lázas is. Még szerencse, hogy holnap jön az orvos a faluba. Még szerencse, hogy tudunk segíteni a gyógyszerkiváltásnál. Az asszony hirtelen felugrik. Három házzal odébb szalad. Ott főz. Mert azoknak most van gázpalackja. És megengedték neki. Mosdatás? Az most nem fog menni. Hideg is van, sötét is, és vizet sincs hol melegíteni. – Mit csináljak? –kérdezi tőlem. – Kamatra vettem fel pénzt, majdnem mind oda kellett adnom, nem maradt semmire. Megyek sorban, tovább. Egyre jobban félek ettől a téltől. A pénz kevesebb, fa most sem lesz. A brikett készítéssel még csak a technológiáig jutottunk. Már nem volt elég meleg a szárításhoz. Jövőre segíthet majd csak. De addig ezt a telet túl kellene élni valahogy. Most azon töröm a fejem, hogy valami kályhaféléket kellene építeni, kéménytéglából. Valami megoldást kellene találnunk.
Mennem kell vissza, nem jutok el mindenhova. Megkérem az egyik asszonyt, számolja össze, hol nincs kályha a faluban. Még nem érkezek haza, már jön a visszahívós. –Azt mondják, maga kályhákat fog adni, de csak egy pár családnak. Azt mondják, csak egy-két családnak… – mondja izgatottan egy asszony. Szavába vágok, hogy elébe menjek mindennek. – Csak megkértem valakit, hogy számolja össze, hol nincs kályha. Fogalmam sincs még, mit kezdek az információval. Gondolkodom, nem tudnánk e kitalálni valamit. – mondom neki. Besötétedett. Ahol van villany, már a tv is bekapcsolva. Ülnek, a hideg házakban. És ahol tudják, ott nézik a Valóvilágot. Ahogy a szereplők pezsgővel a kezükben jakuzziban ülve múlatják az időt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/12/236-hideg-van/
237. ISKOLAI KONFLIKTUSOK 2011. október 15. Próbálunk kapocs lenni. Elébe menni a történéseknek. Tisztázni a részleteket. Lecsillapítani az indulatokat. Már sok családnál működik, hogy előbb nekünk szólnak. Korábban rohantak fel az iskolába, veszekedve, fenyegetőzve. Sokan persze ma is ezt az utat választják. De már nem mindenki. Sok eset van ugyanis, ami nem úgy történik, ahogy a gyerek otthon elmondja. Mert nem verte meg pl. senki, csak két fiú, egy kakaskodó játékban nem vette észre a vézna kislányt mögöttük, és a falnak lökték. De nem szándékosan. Az ilyen eset simán megbeszélhető, a részletek ismeretében már világos, hogy nem volt szándékosság, elsimul a baj. Más a helyzet, amikor szándékosan bántják egymást. Leginkább otthoni konfliktusokat visznek be a szünetek közötti játékba, vannak örökké ellenségeskedő családok, akiknél a gyerek is abba nő bele, hogy keresse a lehetőséget a másik megsértésre, okot adjon a verekedésre, amit aztán úgy forgat, hogy a másik kezdte. Mert az ütött először. Most az egyik kis ösztöndíjasunkkal is gond volt. Nem a tanulmányi eredménnyel, hanem a verekedéssel, a fékezhetetlenséggel. A tanító nénivel beszéltem először. Aztán a szülővel. Az anyja egyedül neveli. Dolgos asszony, a férje előbb elhagyta őket, aztán meghalt. Kicsit könnyebb lett az árvaságival, amit a két gyerek után kap. Ritkán kér, tudja, másoknak még nehezebb. A ház még őrzi a nyomát annak, hogy valamikor több pénz volt, a betont a konyhában csempe fedi, és bútor is van. De lassan romlik minden, az elszegényedés minden látogatásnál érezhető. Az asszony tisztaságot tart. És megfogja a munkát. Ha kell, hagymát szed, ha kell, kukoricát címerez. A nagylánnyal nehezen bír. A fiúval még csak-csak. Aki okos, ügyes, mindannyiunk kedvence. De néha öntörvényű, agresszív. Sorolom az iskola jelzéseit. Bólogat. Tudja, minden nap megszidja a fiát. Minden nap megígéri neki, hogy más lesz. Tegnap is meghallgatta a szidást, majd félrement. Az anyja utána lopakodott. Sírt. A ház mögött. Mert az anyja előtt nem akar. Tíz évesen már nem. Hisz ő a férfi a házban. De bántja, nagyon. Tudom én is, hogy akar jó lenni. Emlékszem a múlt órára, amikor szándékosan cukkolta a többi. Láttam, ahogy szinte megfeszül, hogy ne szóljon vissza. És ne ugorjon neki a másiknak. Láttam a szemén, az összeszorított ajkain. Megállta. Miattam. Próbálom mondani az anyjának, hogyha nálunk képes megállni a verekedést, a művészetiben, akkor a napköziben is uralkodnia kellene magán. Mert így nem fog menni az ösztöndíj. Mert ő példa, kiválasztott, és ugye az érthető, hogy aki minden nap balhézik valakivel, az nem lehet példa. Persze, megérti. Holnap bemegy a suliba, mondja. És ha máshogy nem megy, kiveszi a napköziből. Mert mindig ott történik valami. Óvom ettől. Nem ez a megoldás. Nem a
körülményeket kell úgy alakítani, hogy ne lehessen baj, hanem neki kell önfegyelmet tanulnia. Elfogadja. Most egy hónap haladékot kaptak. Persze a dolog ennél bonyolultabb. Mostanában sok a verekedés, konfliktus. Sokat beszélünk ezekről a családokkal. De néha nehéz. Mert ezeken a konfliktustisztázó beszélgetéseken más is megfogalmazódik. Az iskola, a tanárok hangneme, viszonyulása, példaadása. És nehéz akkor érvelnem, ha ezzel van a gond. Mint a múltkor is. Mert a kis kupaktanácsban, az egyik utcán, egy asszony visszakérdezett: azt mondja meg nekem, hogy magukkal miért nem beszélnek csúnyán a gyerekeim? Maguknak miért nem szólnak vissza? Pedig maguk is tanárok….Tudja miért nem? Mert maguk értenek a nyelvükön. Mert maguk nem kiabálnak velük. És magukkal szeretnek lenni. Mert maguk kijönnek ide is. Maguk megértik őket. Miért nem mondja meg az általános iskolában, azoknak a tanároknak, hogy kell beszélni velük? Tudom én, az enyém is olyan, ha kiabálnak vele, nem tűri. Itthon se. Én se. De magával mégse kiabálok. Így van? Na, erre mondjon valamit! Kellene. De erre nem tudok. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/15/237-iskolai-konfliktusok/
238. MAGÁNTANULÓ 2011. október 20. Sok fejtörést okoz a hiányzás. Intézménynek és családnak egyaránt. Sokszor a kényszerítő eszköz, a családi pótlék megvonása sem használ. Néha mindenki tehetetlen. A sok hiányzás vége általában a magántanulói státusz. Egy sajátos jogviszony, amolyan „iskolás is, meg nem is” helyzet. Az intézmények nem szeretik. Jogosan, hiszen mindannyian tudjuk, ebben a társadalmi csoportban a heti két alkalom sosem fog elégséges tudást adni a megfelelő képzettséghez. Gyakorlatilag egyenes út a szakképzetlen, munkaerő piaci szempontból alig értékelhető munkaerőhöz, belőlük legfeljebb a közmunkaprogramok alanyai lesznek. Még általános iskolában jobbára sikerül nagy erőfeszítésekkel bent tartani a gyerekeket, de a szakiskolában már nem lehet. Még a családi pótlék megvonása árán sem. A hiányzás egyre több, a gyerek nem megy, semmi áron, végül a szülő is tehetetlenül széttárja a karját: – Mit csináljak vele? Agyon nem üthetem…. És akkor a szülő kérelmezi, és ha az iskola, meg persze a pedagógiai szakszolgálat is elfogadja az indokokat, akkor létrejöhet a magántanulói státusz. Vagy, ha orvosilag indokolt…De ez a ritkább. Mert általában nem egészségügyi ok van mögötte, csupán egy rögzült szokásrendszer, az iskola, a rendszeresség, a követelmények elutasítása, vagy más, egyéni okok. Persze mondhatjuk, hogy a gyerek a hibás, és a családok. Mert nem értik meg az iskolakötelezettség tényét, és azt sem, hogy aki nem tanul, az nem viheti semmire. Arra, hogy ebben a helyzetben talán az is benne lehet, hogy az intézményrendszer nincs a helyzet magaslatán, kevesebb szó esik. Szinte semmi. Sokat láttam már. Lányanyát, aki tizenöt évesen szült, majd a szoptatás befejezése után kellett volna visszamennie a suliba. Magántanulóként ment tovább, sokáig kerestem a hozzáadott pedagógiai értéket nála, sikertelenül. Nem is érdekelte semmi, bár a suliban töltött időt láthatóan élvezte, élményt adott a korán jött anyaság helyett a kortárs csoportban töltött idő. A másik is az lett, az általános iskola fellélegzett, mikor a kezelhetetlen, öntörvényű fiú átkerült végre a szakiskolába. Ő láthatóan élvezi a kötöttségek, felelősség nélküli életet. Délelőtt alszik többnyire…aztán pénzt kerít, mindenféle zűrös ügyletből, tanulni sosem tanul…és hamarosan apa lesz. Van, akinél kényszer szülte a megoldást: a szülő betegsége hozta a helyzetet, ha kórházban van, és gyakran van ott, a kisebbekre kell vigyázni. És kell dolgozni menni is, idénymunkára, feketén, mert kell a pénz, és a nagyfiú már elég erős hozzá. Muszáj otthon maradni hát, sokszor hetekre is. Van, akinek nyomorult, gyerekkor nélküli élete korán erre a vágányra ment. Alkoholista szülők mellett, villany nélküli lakásban nem sok öröme volt. Korán megöregedett, hihetetlen, hogy még csak 18. A szemében egy vénember keserű tekintete. Sosem láttam még nevetni. Mosolyogni sem. A nevét éppen le tudja írni. Sorolhatnám még tovább. Sokan vannak. És mellettük tömegesen ott vannak a reggel iskolában megjelenők, de az első óra után megpattanók, akik a nap további részét csavargással töltik. Most, hogy hűl az idő, leginkább a kocsmákban. Akiknek a mulasztása már rég meghaladta a hiányzási határt. Akiknek már kimentek az első szabálysértési felszólítások. Akiknél a szülő legyint a családi pótlék megvonására, mert semmi nem elég, így sem, úgy
sem. Akik nem fogják tudni befizetni a büntetést, lesz hát majd börtön, de legyen, viselik ezt is, mint mindent, ebben a tanult tehetetlenségben, nem tesznek semmi ellen, lesz, ahogy lesz. És kérelmezik a magántanulói státuszt. Tömegesen. A többség hárít, rájuk, mindent. Mert felnőttek, gondolkodniuk kellene előre, megfegyelmezni a gyereket, tudomásul venni azt, ami kötelező, aki nem teszi, magára vessen. Nehezen érthető a külső szemlélő számára, miért alakul így. Az intézményrendszer újra megoldásokat keres. De most sem a probléma komplexitását nézik. Új programot keresnek, ami érintetlenül hagyja a többit, azt, ami nem képes segíteni, tehát nem jól működik. Híd programként fut az új közoktatási törvénytervezetben. Egy plusz évfolyam, nyolcadik után, ami megtanít arra, amit nyolc év alatt nem sikerült. Olvasni, számolni, tanulni. Nem tudom, ki hiheti azt, hogy ez megoldás. Ki gondolja, hogy ami nyolc év alatt beépül viszonyulásban, szokásrendszerben, kommunikációban, tudatlanságban, életfelfogásban, azt egy év helyrerakja? Visszább kellene menni. Az alapokig. Átgondolni, megérteni újra ezt az egészet a döntéshozóknak. Mert addig, amíg ez meg nem történik, csak látszatmegoldások születhetnek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/20/238-magantanulo/
239. MALACOK 2011. október 22. Mert a messziről néző kérdezőknél ez az első: miért nem termelnek, mikor ott a kertnek való föld a ház körül? Miért nem tartanak állatokat? Persze, mi, akik közelebbről látjuk ezt az egészet, mi tudjuk: ez nem ilyen egyszerű. Sokat beszélgettünk a kertről is, mire eljutottunk a kiskertekig. Sokat dicsértük azt, aki megpróbálta. Biztattuk azt, akitől rendre ellopták. Mellőztük azt, akiről tudtuk, hogy ellopta. Aztán egyszer csak sikerült elindítani. Tavasszal. Gyönyörködtünk mindannyian a kikelt veteményben, örültünk, értékeltünk, biztattunk, fotóztunk folyamatosan. Sokan cserépdarabokkal, kis nádkerítéssel vették körbe. Nem mintha meg kellett volna védeni a csirkéktől, azok nem voltak, hanem, mert szépre akarták. Még szebbre. És ez jó volt, a korábbi gazos, elhanyagolt területekre valami mást hozott. Amit jó volt nézni is. Mindannyiunknak. Persze aztán az is jó volt, amikor megtapasztalták, milyen az, amikor ott van, kéznél van a zöldség. Aztán eljött az ősz. Emlékeztek a megkötött szerződésre, amiben az volt, hogy folytatjuk jövőre. És sokan közülük nemcsak folytatni akarják, hanem nagyobb területet szeretnének. Érdeklődnek, nem tudnánk e valahogy felszántatni a kerteket. Örülök. Megbeszélem a szántatást, cserébe mindenkinek le kell takarítani róla a gazt, fajövéseket. Jövőre talán előrébb léphetünk a kiskertprogramban. Pár hete kezdődött a malacok megjelenése. Önállóan, nélkülünk. Először ott, ahol korábban is volt valami, legalább egy kecske, és volt akol. Ők vettek először. Hosszas tervezés után. Rajtuk nem csodálkoztam. Dolgos család, főleg az asszony. Amikor legutóbb mentem, akkor is épp a lehullott diókat keresgélte ez üres telkeken, a kert végében. Tésztát süt majd, mire hazajön a többi. A legkisebb ott kódorog mellette, eltört a keze, itthon van. De a többieken elcsodálkoztam. Mert náluk még sosem láttam malacokat. Két helyen rossz ajtókból, diribdarab fahulladékból összetákolt kalyibát készítettek. Maximum négy négyzetméter lehet, két-két malac turkálta már finom porrá benne a földet. Koszosak, inkább soványak, mint gömbölyűek, nem tápot kapnak, kukoricacsöveket látok kiborítva a ház sarkánál. Most ez van, tarlóznak sokan, a malacok tulajdonosai is és mások is, akik eladják a gép után hagyott csöveket az „állattartóknak”. Mert csak így tudják tartani még, bár biztosan nem sokáig. A gazdáik boldogan mutatják őket, vakargatják az ágaskodó malacok fejét, közben gügyögnek hozzájuk, szeretettel. Az egyiknél magasabb a kalyiba fala. – Kiszöktek mondja a férfi – gondolhatja, majd megállt a szívem, rohantam, mint az őrült, mire megleltem őket. De megvannak, az a lényeg. A kalyiba mögött nagy, barna kutya őrjöng. Közel van kötve, minden eshetőségre, bár a malacok a ház fala mellett vannak, az ajtóhoz is közel.
A harmadik háznál kicsit jobb a helyzetük, itt valamikor ól volt, a kis ház végénél. Úgy egy méterig még áll a fala, néhol magasabbra rakták, tető ugyan nincs rajta, de a fala masszív. Két részből áll. Az egyikben két, a másikban egy malac. Ágaskodnak ők is, pár szem kukoricát kunyerálva röfögnek. Az asszony megsimogatja, és közben mondja: kicsik voltak nagyon, soványak, mikor megvettük. Ezért is adták olcsóbban. Majd a jövő hónapban fizetjük ki, ha megjön a családi. Addig ideadták. Az egyik meghalt. Pedig este még nem látszott semmi rajta. De reggelre meghalt. Így mondja: meghalt. Nem megdöglött, vagy elpusztult, vagy beleevett a fene. Hanem meghalt. A malacka. Óvatosan kérdezem, hova tették, mit csináltak vele? – Eltemettük, oda. – mutat a gyomtól letakarított kert végébe. Együtt sajnálkozunk. Szóval, megindult valami. Amit önfenntartásnak hívhatunk. Ami eddig nem gyakorolt tevékenység volt. Jövőre biztosan többen lesznek majd, akik próbálják. Először, ha kell, a mi segítségünkkel. Utána majd maguktól. De van itt még valami, ami megjegyzendő. A fent említett családok mindegyike cigány. Nekem persze nem ez a fontos. De vannak, akik mindig általánosítanak. Nekik talán ez elgondolkodtató információ lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/22/239-malacok/
240. MIÉRT KELLÜNK? 2011. október 25. A közoktatási törvénytervezetben sok, számomra nehezen értelmezhető dolog van. És nem látok benne garanciákat arra vonatkozóan sem, megmaradhatunk e hosszabb távon ebben az új rendszerben. Próbáljuk persze túlélni. Bízva, hogy lesz jobb is. Csak addig ki kell bírni. Kivéve, ha addigra a lehetősége is megszűnik az efféle iskolának, mint a mienk. Mondhatnám, pontosítva, hogy nem látom a lehetőségeinket az egész napos iskolában, az iskolák államosításában, a finanszírozásban. Bár mi mindig is kilógtunk. Mert az nem normális, hogy egy művészeti iskola hátránykompenzáló iskola legyen. Még az esélyegyenlőségi pályázatok is így kezdődnek: esélyegyenlőségi szempontból közoktatási intézménynek minősül…és egy felsorolás. Amiben nincs benne a művészeti iskolák típusa. Mert az, ebben a vonatkozásban, legalábbis a jogalkotók szerint, nem értelmezhető. Pedig vagyunk, létezünk, és még azt is hiszem, eredményesen hátránykompenzálunk. És most nem az a lényeg, hogy évente 500 díj…nemzetközi sikerek sora…díjak a világ minden részéről…..sokkal fontosabb, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek is örömmel alkotnak velünk. Fontosabb, hogy javul a feladattudatuk, fejlődik a kézmozgásuk, megtanulnak tervezni és kivitelezni, hogy tanulnak a rajz segítségével. Mert lerajzolni csak azt lehet, amit ismerünk. Napról napra érezzük, hogy kitartóbbak lesznek, fejlődik a figyelemkoncentrációjuk. Megtapasztaljuk, hogy az a csoda, ami a kezük alól kikerül, gyógyító írt jelent mindazért, amit eddig sorsuk miatt elszenvedtek az élettől. A minap az egyik fiú, akivel különösen sok a gond, egy, körülötte egyébként mindig kialakuló konfliktust szeretett volna lezárni a maga megszokott módján, de nem tette. Keskenyre szoruló szájjal mondta a másiknak: az a szerencséd, hogy rajzon vagyunk…..Meghallottam, és visszakérdeztem. Miért? – Mert itt nem verekszünk – mondta. – És nem is beszélünk csúnyán. Tudom, hazafele mégis megbúbolta a másikat. De ott, a rajz közben ezt szerinte nem lehetett. És talán eljutunk majd oda, hogy kint sem lehet. Ott sem, ahol már nem látom. Mert nem nekem kell nem verekedni. Hanem neki, magának. Tud valamit a művészet. Azt, amit más nem. Emberré tud tenni. Mert a szép, a jó, az alkotásban feloldott probléma, az abban megélt öröm sokkal erősebben hat, fejleszt bármi másnál. Látom ezt az asszonyokon is. Az anyákon. Ahogy örülnek a kezük alól kikerülő szépnek. Ahogy megjelenik a mosoly azokon az arcokon is. És ez másfajta mosoly, mint amit eddig láttam. Más, szebbé teszi őket a nyomorúságban, a korai megöregedésben.
Kaptam egy levelet. Az interneten, talán egy teleházban íródott. Tudom, ha elolvassák, sokan nem hiszik el, hogy nem én írtam. Mégis közreadom, úgy, ahogy kaptam. Olyan helyesírással, ahogy íródott. Mert így még inkább mutatja, hogy vannak dolgok, amelyek a tanulatlanságban is értelmezhetőek lesznek, sőt természetesek, logikusak. Csak a települést és a vezetéknevüket pontoztam ki. Szeretném ezt az orra alá dugni a törvényhozóknak. Akik most azon gondolkodnak, miféle, az ő tapasztalataiknak, életüknek, elvárásaiknak megfelelő, számukra logikusnak tűnő közoktatási törvényt fogadjanak el. Amibe nem valószínű, hogy mi, az Igazgyönggyel beférünk. Mert a mi tevékenységünk nem épülhet ebbe bele. Az ő szempontjaik szerint nem. De vannak mások is. Akik szerint meg igen. De ez nem emelődik a döntéshozók figyelmébe. Íme a levél: „Kedves Nóra néni eszutonis köszönetet szeretnék mondani hogyasz én2 kislányomatis segitik ésfelkarolták asz Igaszgyögyalapitvány rajszosaiés soksegicségetkapnakhogy neveszenekel és nemcsak a zügyeségükel hanem a kislelkükel problémájukal is törödnek Tüdom mertalig várják hgy rajsz legyen és találkoszanak a tanitojukal ojankorminig jokedvel térnek hasza. Kéremaszurat hogyminden egyes segitöt akiszegény ésrászorult gyermekeken segit éstámogat 100 000-szerálgyameg. Maradoktiszteletel ……..bol ……. Fiderika es ……..rokxána édesanyukája.” Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/25/240-miert-kellunk/
241. HALOTTAINK 2011. október 30. Ilyenkor mindenfele megtelnek a temetők. Mindenki igyekszik elmenni a halottai sírjához, hogy emlékezzen rájuk. Ők is. Akiknek kevés van mindenből. Nekik is fontos. A megállapíthatatlan korú öregnek, akinél a villany és kályha nélküli szobában, a leomló vakolatú falon, egy jókora szögön már két hete ott lógott a kis művirág koszorú. Akkor vette meg, mikor megkapta a 4 500 forintját. Sok rossz döntés miatt most ennyiből kellene megélnie. De nem panaszkodik. Abszurd, nehezen feledhető kép, ahogy a tőlünk kapott világítóan fehér adidas focis pólóban áll velem szemben ebben a nyomorult kamrában, és mesél. Az asszony is, akiknél még szintén nincsen kályha, pedig kisgyerekek is vannak, ő is mondja: – Én is megveszem a koszorút. Ha kenyeret nem tudok venni, akkor is. Mert a tisztességet meg kell adni a halottaknak. Hát megadják. Mennek, rendbe tenni a sírokat még azok is, akiknél a ház körül még nem megy a rendrakás. Azok is, akiknél még a házban sem. A halottak napját családi ügyként kezeljük. Nem is kapcsolódunk be sehol. Csak két családnál. Ahol gyerek halt meg. Akiknek a halálát közösen éltük meg a családokkal. Megint ki vannak számolva a perceim, ebbe a napba még sok mindennek kell beleférni, üzenek hát, hogy mikor érkezek, jöjjenek ki velem a sírokhoz, a falu szélén, a temetőnél találkozzunk. Ott vannak, ott várnak. Az egyik gyermek betegségben halt meg. Hosszú szenvedése megviselt mindenkit. A legidősebb fiú volt a gyerekek között. A család erőn felül próbált ott lenni, úgy tenni, hogy a legjobb legyen. A halálos betegség ellen azonban semmi sem volt elég. Pláne nem onnan, ahol minden kevés. Ahol csak az eszelősségig fokozódó ragaszkodásból van elég. Végül más nem maradt, csak a mások számára pazarlónak tűnő sírkőkészítés, az egy éves évfordulóra, fényképpel, vázákkal, márványból, hogy legalább ebben méltó emléke maradjon. Az asszony idegei azóta sincsenek rendben. A férfi próbálja eltartani és egyben tartani a családot, visszaszerezni az anyagi alapokat az életükhöz, ami sosem fog sikerülni. Mert analfabétaként, egy ilyen kis faluban nem számíthat másra, csak a csodára. Az meg errefelé nem nagyon szokott beköszönni. A másik kis halottunk véletlen baleset áldozata lett. Még nincs egy éve, hogy eltemettük. A feldolgozhatatlan, érthetetlen tragédiára máig sem tud senki magyarázatot. A tíz éves, mindig mosolygó kisfiú már nincs velünk. A sírkövet majd az évfordulóra tervezik a szülők, egyelőre még a temetés költségit fizetik vissza. A koszorúk művirágait sorban a földbe tűzködték, hogy addig is szép legyen. A fejfán furcsa szokás szerint karóra, karláncok, nyakláncok vékony füzérei lógnak. Senki nem nyúl hozzá. Még a legnagyobb szegénységben sem. Pedig színre látszik, nem mind értéktelen bizsu. Állunk a két családdal a síroknál, összekapaszkodva. Mécsest gyújtunk, és emlékezünk.
A gyerekekre, akik miatt dolgozunk mindannyian. Mert azt akarjuk, hogy nekik jobb legyen. Értük is dolgoztunk, ezért a kettőért, akiknek a sors másképp rendezte a jövőjét. A sors, mondom, de tudom, ebben a nyomorúság keze is benne volt. Szeretném, ha nem lennének többen, akiknek a sírjánál mécsest gyújtunk. Ha a tragédiák helyett örömök lennének. Mert az nem normális dolog, hogy gyerekeket temetünk. Most, ott, ahogy a sírok mellett álltunk, még jobban éreztük: menni kell, vigyázni rájuk, csinálni tovább, nem feladni, hogy normális életfeltételek között, testi-lelki egészségben nőhessenek fel. Mindannyian. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/10/30/241-hallottaink/
242. AZ ÓVODÁSKOR 2011. november 01. Zömében már az óvodában látszik a lemaradás. Talán már magzati korban történik valami, amire aztán majd rárakódik sok minden a nyomorúságból, a sajátosan átörökített szokásokból. Aztán hiába az óvoda erőfeszítése, iskoláskorra már akkora a lemaradás, hogy az szinte behozhatatlan lesz. És a szakadék gyerek és gyerek között csak növekszik, nyolcadikig. A szakiskolában már nincs különbség. Mármint közöttük. Mert oda mennek mind, akiknek a továbbtanulás csak a tankötelezettség miatt fontos. Nemrég volt egy fórumunk. A falu CKÖ képviselői is ott voltak. Egyikük nehezményezte, hogy az óvoda a faluban nem végzi jól a dolgát. Mert az iskolában mindig azt hallják, már elsőben, hogy az ő gyerekeik sokkal gyengébbek. Szerinte mégiscsak borzasztó, hogy a gyerekek még a színeket sem tudják megnevezni, és nem tudják a szüleik nevét, a személyes adataikat. Az óvoda képviselői rögtön visszakérdeztek: és mit tanít meg a gyerekének a szülő? Mit hoz otthonról a gyerek? Parázs vita alakult ki. Pattogott a felelősség kérdése, mint a labda. A kérdés azt hiszem, az esetünkben nem egyszerű. Mert persze igaza van az óvodának, hiszen a szülői háztól hozni kellene valamit a gyerekeknek, szokásokat, alapvető ismereteket. Az óvodának ezt kellene kiegészítenie. De ezek a gyerekek nem nagyon hoznak. Legalábbis nem olyanokat, mint amit elvárnak. Az óvoda tehát megpróbálja pótolni mindazt, amit a család elmulaszt. De nem tudja. A legjobb felszereltséggel, a legtöbb fejlesztési lehetőséggel sem tudná. Pláne nem ott, ahol az idén már csak másfél óvónői státusz van a 16 gyerekre. Akik mind hátrányos helyzetűek. Mert a lemaradásuk tényleg lényegesen nagyobb, mint máshol, pl. a városi óvodákban. Figyelemkoncentrációban, memóriában, néha még mozgásban is. Finom-motorikában biztosan. Kevesebb a szókincsük, durvább a kommunikációjuk. Kevesebb az ismeretük. Van persze, akiknél az óvodai évek látványos változás hoznak. De sokuknál nem. A hátrány már nagyon korán beáll. És a rendszer csak mélyíti azt tovább, tehetetlenül. A tanulatlan szülő pedig elvár. Elvárja, hogy az övé is annyit tudjon, mint a másé. Mint az, akivel otthon mondókázik, játszik, rajzol, bábozik, mesél a szülő, akit tudatosan fejlesztenek otthon is, készítve az óvodára, iskolára, az életre. Akiknek otthon készségfejlesztő játékai vannak. Akikkel társasjátékoznak. Akik fontosnak tartják, hogy tudja a gyerek az adatait. És tudja megnevezni a színeket. Nekik azonban szülőként eszükbe sem jut, hogy ők is tehetnének érte. De honnan is jutna? Nekik se mondókázott senki, ők is a nagycsaládok hangzavarában szocializálódtak, ők is játék nélkül nőttek fel, nekik se mesélt, velük se társasjátékozott soha senki. Érzik, látják, hogy nem jó így, hiszen az ő gyerekikre csak a panasz jön. Akarják hát, hogy tudjon. Tanítsa hát meg az óvoda, az iskola. Mert azt hiszik, a másé ott fejlődik jobbá, mint az övék.
Megy hát a felelősség hárítása. Amiben nincs megoldáskeresés. És nem fog megoldást adni a kötelező beóvodáztatás sem, itt viszik a kicsiket már két és fél éves kortól…. Nem ezzel van a baj. A megoldás szerintem nem ebben lesz. Hanem abban, ha felismerhetővé válik végre mindenkinek, főleg a döntéshozóknak, hogy ide, erre a területre nem kevesebb, hanem több szakember, több pénz kell. Hogy másféle kapcsolat kell az óvoda és a szülők között, amiben a szülőknek is megtanulható az, amit adnia kellene otthon a gyerekének. Másféle munkaformák és módszerek, másféle bizalom. Mert ezekben a családokban az érzelmi biztonságot, a szeretetet megkapják a kicsik. És tudást is kapnak, de másféle tudást, nem azt, amit az iskola majd elvár. És nem is azt, amit a többségi társadalom megkövetel majd tőlük. Igen, nagyon fontos, hogy korán kezdjük velük. De azt hiszem, már az elején elcsúszik a dolog. Már itt elveszítünk valamit. Már itt nem tudjuk megérteni egymást. Hiszen elvár a rendszer is, és elvár a család is. Mindenki a másiktól várja a megoldást. És ebben az egymásra mutogatásban elsikkad, lecsúszik, ott marad a legfontosabb: a gyerek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/01/242-az-ovodaskor/
243. 16 ÉV 2011. november 05. Az új közoktatási törvénytervezet fontos pontja a 16 éves tankötelezettség. Most épp egy 15 évét betöltött lány sorsa kapcsán gondolkodom ezen. A következményein. Akinek ez meghatározó lehetőség lesz. Hogy öt általános iskolai osztályig jusson 16 éves korára. Amikor már nem lesz kötelező iskolába járnia. Mehet az életbe. Mehet, hisz a törvény szerint felkészült rá. És szerintük úgyis az ő személyes döntése. Mondjuk rossz tapasztalatot szerzett hozzá bőven. Többször írtam már róla. Mélyszegénységben, komfort nélküli lakásban élt, 11 gyereknek életet adó anyjával, apjával, és akkor már csak 4 kisebb, és egy nagyobb testvérével. Aki magántanulóként, két osztállyal fejezte be az iskolát. Csak a nevét tudja leírni. Az anyja maga is állami gondozott volt, családképe semmi, anyaképe is sokak számára vitatható. Maga is beteg, sokféle betegség befolyásolja még hangulatát, gyermekiről való gondoskodását, a családot sújtó általános nyomorúság mellett. Nehéz család. Munkánkban a legkisebb kimutatható értéket velük kapcsolatban tudok felmutatni még mindig, több év küzdelme után is. Bár mindig azzal próbálom vigasztalni magam, nem látom, mi lett volna, ha nem küzdünk értük. Sokszor ellenük is. A gyerekekért. Szóval, itt nőtt fel, folyamatos szökésben, rengeteg iskolai hiányzással, évismétlésekkel. A végén a mindegyikük által óhajtott állami gondozást választották. De a lakásotthon sem volt neki jó. Innen is gyakran szökött, gyökértelensége végül egy fiú mellé sodorta, aki szintén állami gondozott, de már elmúlt 18, tehát kikerült a rendszerből. Szeptemberben pár nap suliba járás után szökött el. A lakásotthon, a szabályoknak megfelelően a szökés után jelzett a rendőrségnek, írásban, ahogy kell, ezután, ahogy az ügymenet kívánta, kiadták a körözést. Az országosat. Innen hetek telhetnek el. Az otthon nem megy érte, és nem nagyon tudnak mit tenni, ha nem akar visszamenni. A rendőrség nem keresi különösebben. Ha véletlen rábukkannak, talán. De akkor se mindig. Ebben az esetben sem. A rendőr rákérdezett ugyan az utcán, amikor otthon, a faluban találkozott vele: – nem vagy te szökésben? Nem, mintha nem tudta volna a választ. Aztán röviden elintézte:- nem találkoztunk, rendben? Hogy miért? Neki sem volt forrása, hogy visszavigye? Vagy sajnálta a ráfordítandó adminisztrációt? Vagy egyszerűen csak fölöslegesnek érzi a szökött állami gondozott visszavitelét, mert úgyis megszökik majd újra? Nem tudom. Tény, hogy végül én vittem vissza. Mert félő volt, hogy terhes. Szerencsére nem volt az. A suliba viszont vissza se ment, két nap után újra megszökött.
Azóta is szökésben van. Az iskolai hiányzása már rég meghaladta a megengedhető szintet. És most már nem is nagyon tervez az iskolával semmit. Inkább a fiúval. A jövőt tervezik, amiben nincs lehetőség, nincs semmi más, csak a nyomor újratermelése. Hogy mit tud majd hamarosan, 16 éves korára? Az iskolai dolgokból nem sokat. Írni rémes helyesírással ugyan tud, néha nagybetűket keverve az írott betűk közé. Úgy, mint az idősebb bátyja, aki most börtönben van, én is alig tudtam a nyomtatott betűs, kusza levelét felolvasni a családnak. Olvasni kicsit jobban tud, de azt sem folyékonyan. Matek, és a többi épp kettes volt. Ennyi a tudása. Ezzel kellene majd munkaerő piaci szempontból értékesnek lennie. Róla, és a hozzá hasonló ezrekről dönt majd úgy a törvény, hogy mehet, menjen is ki az iskolarendszerből. Mondjuk tény, hogy ez az iskolarendszer nem nagyon tudott velük mit kezdeni. Pedig a képességeik alapján lehetne. Hogy mi lesz velük? Meddig lehetnek a közmunkaprogramban ároktisztításra, szemétszedésre hasznosítva a társadalomban? Vagy nem látszik, hogy ez egy ördögi kör, és az ő gyerekeik is pontosan így fogják majd lefedni az éppen szükséges munkaviszonnyal az előírtakat? Ugyanúgy, mint a szüleik? És ezt majd meddig fogja létszámban, időben bírni a gazdaság? Mert a létszám nagyot lendül majd a 16 éves tankötelezettséggel. Félek, akkorát, hogy arra a döntéshozók nem is számítanak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/05/243-16-ev/
244. TANULT TEHETETLENSÉG 2011. november 09. Pontos kifejezés. Azokra, akiktől elvárható lenne, hogy megtegyenek valamit, de mégis várják, elvárják: tegye meg, oldja meg helyettük más. Lassan alakul ki, generációkon át. Az az érzés hatja át, hogy nekik úgysem megy semmi. Helyettük meg kell csinálni. Mert ők nem képesek rá. Először a gyerekek kapcsán tűnt fel nekem. Amikor egészségügyi probléma merült fel. És ez gyakran felmerül ebben a társadalmi csoportban. Szinte minden családban van valami baj a gyerekekkel, asztma, dongaláb, epilepszia, szívbetegség, rejtett agresszió, vagy más, a koraszülés miatt kialakult baj. Amivel menni kellene szakrendelésre, mert a faluban nincs megoldás rá. Ami időnként szakorvosi véleményt igényel, pl. a közgyógyellátáshoz való hozzájutás miatt. Aztán a bemenetel mindig csúszik. Van, ami sosem valósul meg. Sokszor persze anyagi oka van, pl. a telefonon történő időpontkérés, telefon nélkül nem megy. Így ezt megoldja a védőnő, vagy mi, az alapítványnál. Aztán jön a beutazás. Amit megtérítenek ugyan, de később. A jegyet előbb kell megvenni. A visszatérítésért nyomtatványt kitölteni. Beküldeni a jegyet. Sokszor nem megy. Persze ha nincs rávaló, e miatt is csúszik a dolog. A településeken működő falugondnoki hálózatban van ugyan egy kisbusz, de kicsi a keret, össze kell várni egymást, több dolgot próbálnak egy úttal elrendezni, sokszor várni kell, egyeztetni kellene, hát elhagyják. És elmaradnak a felülvizsgálatok. Pedig sok minden megelőzhető lenne. De hagyják, maradjon, ha nem akadályozza a dolgokat, vagy csak néha, nem mennek utána. Marad az agresszív gyerek pszichiáter nélkül, marad a beszélni nem tudó, a rövidlátó, a nagyothalló, marad ortopéd cipő nélkül a kicsi, felnő így is. Hogy mi lesz majd vele, ha tartósan károsodik, ha nem tud megfelelően haladni az iskolában, ezen nem gondolkodnak. Beletörődnek, mint megváltoztathatatlanba. Pedig megváltoztatható lenne, csak menni kellene utána. Tb. kártyát csináltatni, időpontot kérni, beutazni, figyelni. De nem teszik. És nem tudatosan nem. Csak mert azt tanulták meg, azt a mintát vették le, abba szocializálódtak, hogy ők nem tudják. Ha pedig más nem teszi meg nekik, helyettük, akkor marad úgy. És az élet megy tovább. És így van mással is. Amikor kérik, vigyük el őket kocsival valahova, ahova muszáj menniük. Amikor kérdezem, miért nem mennek busszal, vonattal, mint más, a válasz, hogy nem tudnak közlekedni. És sokszor igaz is. Tényleg nem utazott soha a megyeszékhelyre, az odajutást nem ismeri. Hagyja hát a csudába, bármi is az. Majd, ha viszik. Akkor majd megy. Írtunk már útvonalat, menetrenddel, megelőlegezve az útiköltséget, tanítva a kérést, kérdezést, mindent. Bizonygatva, hogy mi is vonattal, busszal, villamossal megyünk sokszor, nem kocsival. Ezt nehéz a fővárosban megérteni. De a kis faluban, ahonnan ritkán mozdulnak ki, más a helyzet. Vagy ott vannak a hivatalos papírok. Amiket nem tudnak értelmezni. És nem is akarják. Magyarázzuk el. Töltsük ki. A minap is mondja az egyikük: mondták nekem a hivatalban,
hogy mit kell csinálni…. de én mondtam, mondják el inkább magának…. majd maga elmondja úgy, hogy én is megértsem. Mert én nem értem azokat a szavakat, amiket ott mondanak. És tényleg nem értik. Olvasni is alig tudnak. Mindezért végtelenül sérülékenyek, és megvezethetők. Sokszor érzem, sérülnek a jogok, az egyenlő bánásmód, mert a hivatal, az ügyintéző, az orvos, a portás, a rendőr, a pedagógus elvárja, hogy ugyanúgy működjenek, mint azok, akik értik az idegen szavakat, tudják az útvonalat, képesek telefonon időpontot kérni…. megfelelő szavakkal, megfelelő hangnemben. Akik képesek minimális érdekérvényesítésre. Akik tudják, és értik a jogaikat, lehetőségeiket. És érzik a felelősségeiket is. De nem megy. Nincs elég ismeret, nincs megtanult viselkedésminta, kommunikáció. Mert azt tanulták meg, hogy nekik nem megy önállóan, Csak segítséggel. És ebben természetesen elférnek a félreértelmezések. Mikor nem érti, hogy a gyerek oktatására kapott állami normatívát miért nem adják oda neki. Vagy miért nem kap lakhatási támogatást az illegális lakásfoglaló. Annak megtanulása, hogy tudjuk szervezni az életünket, nagyon fontos. Ebbe a jobb körülmények között élők, mire felnőnek, szinte észrevétlen beletanulnak. Másban felnőttkorukig rögzül a gyermeki állapot. Megtanulják a tehetetlenséget. Ami aztán átsző mindent. Amiben csak a várakozás marad. Az elfogadása mindennek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/09/244-tanult-tehetetlenseg/
245. TÖRVÉNNYEL LEHET? 2011. november 12. Azt talán mindenki látja, hogy a család, mint intézmény, válságban, vagy inkább átalakulóban van. Már nem lehet ugyanaz ez sem, mint korábban volt. Mégis, a tervezett törvények, a családjogi törvénytervezet, vagy az oktatás területén az új NAT elképzelése valami olyasmit sugall számomra, hogy a régi a mindenekfelett való. Amiben rend volt, szabályok, tisztelet, és fegyelem. Ami iránt persze lehet nosztalgiánk…De már nem lehet semmi olyan, mint régen volt. Pénteken egy nagy rendezvényen voltam. Arról beszélhettem, hogy milyen fontos a kultúra a nyomorban élők integrálódása szempontjából. Utánam az általam is nagyra becsült Böjte atya következett. Az Iránytű a végtelenhez – című könyve kapcsán kérdezték, ami a tízparancsolatról szól. A kérdező újságíró az abortusz, vagy a halálbüntetés területén is kérdezősködött. Arról, hogy is van ez, a tízparancsolattal összevetve. Az atya nem adott, nem adhatott egyértelmű választ. Történetei, amiket ezekhez kapcsolt, elgondolkodtatóak voltak. És elismerte az ember: a világ változik, és tényleg nem lehet mereven ragaszkodni dolgokhoz. Csak iránytű lehet, amit követhetünk. De a kényszeres ragaszkodás valamihez, ami régen más volt, nem tartható. Igen, a gyerekek miatt nagyon fontos a család. Sok család pedig nem megfelelő ma a gyerekneveléshez. Ezt én is így gondolom. De a világ megváltozott. A szülők már nem olyanok, mint mondjuk a dédszülők. Nem lehet nekik feltétlen engedelmességgel tartozni. Nem lehet szófogadást törvényben előírni. Mert a világ más. Gyorsan változik, tele van megkérdőjelezhető döntésekkel, kompromisszumokkal. És mert a mai gyerekek, akik ebben nőnek fel, ennek megfelelően mások. Vitatkoznak, és megkérdőjelezik a szüleiket. Néha pedig többet tudnak, mint ők. És vannak olyan szülők is, akiknek nem is lenne jó, ha szót fogadnának. Mert nem úgy élnek, mint ami követendő. -Én nem leszek olyan, mint az anyámék. –mondja nekem a lány. Nekem rendes családom lesz. Nem is lesz csak egy, vagy két gyerekem. És azoknak mindent megadok. Tiszták lesznek, és tanulni fognak. Rendes házban lakunk majd. Olyanban, amiben fürdőszoba is lesz. És én sosem fogok inni. Csendben hallgatom a terveit. Tényleg szót kellene fogadnia a szüleinek? Már most, gyerekként tisztábban látja a gondokat, mint ők. Ő nem a családjából fog erőt meríteni. Még akkor sem, ha a törvény előírja neki. Aztán olvasom, hogy majd az iskolában tanítják a gyerekeknek, milyen a jó család. Ezt végképp nem tudom elképzelni. Hogy a mai iskolarendszer, ami épp azokkal a gyerekekkel nem bír, ahol a család nincs rendben, épp velük nem ért szót, majd megtanítja nekik a jó családmodellt?
Azoknak, akik nem fogadnak el szinte semmit az iskolától, a pedagógustól. Azoknak kell majd ezt megtanulni… Próbálom elképzelni ezeket az órákat. Miről lesz majd szó? Hogy fontos a házasságkötés? Vagy a fogamzásgátlásról? Hogy milyen a jó család, amelyik kirándul, üdül, együtt, ahol megünneplik a születésnapot és a karácsonyt? Meg lehet könyvből tanulni pl. a szeretetet? És mennyire lesznek képes ezt hitelesen átadni a pedagógusok? Milyen legyen az, aki ezekről tanít? Vagy lesz valami „erkölcstani” szűrő? Hogy mondjuk az élettársi kapcsolatban élő pedagógus, az nem tarthat ilyen órát? Vagy az sem, aki nem ment férjhez, vagy elvált, esetleg házasságon kívüli gyermeke van? És hogy fogják ott érezni magukat, mit fognak ott gondolni azok a gyerekek, akiknek a szülei sosem házasodtak össze, csak úgy „összeálltak”? Akik egy szobában élnek, a sok gyerek, a szülők, néhol még a nagyszülők is, és ott, előttük zajlik „minden”? Akik ezt természetesnek veszik. Akiknek sosem volt születésnapja, és sosem gyújtottak még gyertyát a családi karácsonyfán? Akik sosem voltak a falun túl, és nem tudják, mi az az üdülés? Szóval, majd ott, az iskolában, abban, ahol ez a réteg alig tud megtanulni bármit, ott szereznek majd olyan tudást a családról, amitől mások lesznek? Persze, valahol el kell kezdeni, értem én. Az iránytű bizonyára jó szándékkal lett beállítva. De ezeknek a családoknak a helyzete, élete bonyolultabb annál, hogy egy iskolai tananyaggal, vagy egy törvényben előírt szófogadással megváltozzon. Ahol az életfeltételek hiányai szabályoznak, ott nehéz a törvényhozók családdal kapcsolatos elképzeléseinek a magasságát elérni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/12/245-torvennyel-lehet/
247. KI TESZI MEG ÉRTÜK? 2011. november 15. Ma kezdődött a közoktatási törvénytervezet vitája a parlamentben. Megmozdult végre a szakma szervezetten is, a Hálózat a tanszabadságért (HAT) keretében megpróbáltuk koncentrálni az erőket. A hét végén még felhívásokat készítettünk. Pedagógusoknak, szülőknek, diákoknak. Tájékoztatót a sajtónak, levelet az országgyűlési képviselőknek. A törvénytervezet nem esélyegyenlőség párti. Több pontja csak növelni fogja a szegregáció lehetőségét, a gyermekközpontúság helyébe a szigor lép, az iskolába lépéskor elkülöníti, és hamar kilöki az életbe azt, akivel nem boldogult. Egyet biztosan tudok már, mióta ezt csinálom. Azt, hogy az iskola önmagában sosem fogja megoldani a leszakadó rétegek problémáját. Az iskola falain belül, bármilyen szigorító intézkedéseket is vezessenek be, sosem lesz megoldás. De azt is tudom, hogy a rossz iskola felgyorsít folyamatokat. Aminek a következményei beláthatatlanok. És nagyon veszélyesek. Mert nem fog segíteni rajtuk a 3 éves kötelező beóvodáztatás, mert a lemaradás már akkor nagy, és az óvoda mást akar, mint a család. Vagy legalábbis nem úgy akarja. Az értékrendbeli különbségek már itt akadályt gördítenek a kívánt hatás elé. Mert az óvoda önmagában nem elég. Nem képes család nélkül esélyt adni. Mert a hatás már ekkor lenullázódik otthon. Mert semmiféle törvény által előírt fejlesztési folyamat nem fog úgy hatni délelőtt, mint a délutánok, az esték, a hétvégék. Ami észrevétlenül formálja őket. Nem segít a bizottság döntése alapján a kis-létszámú felzárkóztató osztályokba sorolás sem. Mert innen sosincs visszaút. Csak egymást erősítő negatív hatások vannak. Ráadásul felkészületlen a rendszer, nincs ennyi gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus. És meglesznek a kiskapuk. A „valaki” sérült, vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyereke mindig kivétel lesz. Mert ő megkapja majd a külön fejlesztést, tehát elboldogul a normál iskolában, míg a „senkié”, aki a szocializáció okozta gondokkal küzd, külön fejlesztés híján, marad. Utána jön az általános iskola többi évfolyama. Amihez a törvénytervezet most nem mutat módszertani megoldásokat, tananyagbeli mozgásteret, alkalmazkodást a mássághoz, az egyéni tempóhoz. Egyben lehetünk biztosak: lesznek a pedagógusok kezében negatív eszközök. Hiszen kizavarhatja azt, aki nem viselkedik megfelelően. És buktathat, büntethet, szigorral. Délután? Az iskolának vonzó programokat kell majd adnia, lesz hát hittan, és sportolni is lehet majd, hisz ott az udvar is, csak elfelejtettük azokat a régi jó játékokat. Lesz felügyelet, a pedagógusok majd egész nap beoszthatók lesznek, és bizonyára nagy lelkesedéssel adják majd a mintát. Hozzáállásról, odafigyelésről, mindenről. Aztán újabb esélyt kapnak ezek a gyerekek a törvénytervezet szerint a HÍD programban. Amikor már nyolc év kudarcát kell egy év alatt pótolni. Bár igaz, ennek híján 15 éves lenne a tankötelezettség. Ez eleve kudarc. Amit nyolc év nem oldott meg, arra milyen lehetőség lehet egyetlen év alatt? Kamaszként, tele akkorra már rögzült szokásokkal? Soha meg nem tanult tanulási módszerekkel? Soha át nem élt tanulás iránti motivációval?
Aztán ott lesz a 16. év. Amikor mehet. Ki az életbe, ebadta kölyke, miért nem élt a lehetőségeivel? Csak rajta múlt. Amit megfőzött, egye meg. Dönthetne persze úgy, hogy marad…. De nem fog. Ebben a rendszerben nem. Az iskola nyom nélkül hagyja majd őket. Sem műveltséget, sem szakmát nem kapnak majd. Egyet tanulnak meg addigra: újratermelni a nyomort. De ezt a tudást nem az iskola adja. Bár kétségtelen, hogy az új törvénnyel tesz majd hozzá. Persze mindezt nehéz volt belefoglalni a szülőknek, diákoknak szóló levelekbe. Mert ezek a szülők, diákok, akik ma mélyszegénységben élnek, nem tudják, mi történik a parlamentben. Pedig nagyon szól róluk is a dolog. De ők már régen kiestek abból, amit érdekérvényesítésnek hívnak. Itt már csak a pedagógusok, az értelmiség és a többségi társadalom támogatása marad. Hogy szót emeljenek értük, akik vannak, élnek, akik egyre többen lesznek, akikkel csak megtörténnek majd a dolgok. De megteszik e? Vagy azt gondolják ők is, mint a törvénytervezet készítői, hogy kiradírozhatók, kizárhatók a környezetünkből, az életünkből, az intézményeinkből? Hogy tegyünk úgy, mintha nem lennének….. Csak szólok, hogy már nem lehet úgy tenni. Ahhoz már túl késő. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/15/246-ki-teszi-meg-ertuk/
247. SZOMORÚSZEMŰ 2011. november 20. Ahogy beértem a suliba, rögtön jött a visszahívós sms. A valószerűtlenül kicsi és sovány asszony jelentkezett a vonal végén. Hangja szenvtelen volt. Tényszerű. Mindig ilyen. Sosem láttam kiabálni, könyörögni, nevetni és sírni sem. A tekintete állandósult szomorúságot tükröz. Két éve, mikor a családdal foglalkozni kezdtünk, a faluban sok azonos vezetéknevű közül egy kollégám így különböztette meg a többitől: a „szomorúszemű”. Aztán rajtamaradt. Ma is így emlegetjük. Nincs könnyű élete. A férjéről gyakran terjeszt az utca olyan pletykát, hogy játékgépezik. Hogy néha az egész családi pótlék odalesz. Nem tudom. Ezeknek a pletykáknak nem mindig van igazságtartalma. Sokszor az irigység gerjeszti, hogy ne őket segítsük, hanem azt, aki bevádolja őket. Tény, hogy még sosem kaptam azon a családot, hogy veszekednének, vagy alkoholnak se láttam sosem nyomát. Pedig azokban a családokban, ahol a játékgép iránti szenvedély felüti a fejét, ott gyakori az ilyesmi. Ezt nem láttam. De mérhetetlen nagy szegénységet igen. A házban rend van, mindig. Szinte csak ez van. Kevés a bútor. Mindig gondolkodom, hogyan főzhet, moshat. Sosincs szétdobált ruha, mosatlan edény. Edény is alig. Játék sem. Semmi. Szóval, a telefonbeszélgetés: – Nórika néném (csak ő szólít így) , nem tudna segíteni, mert most viszem a gyereket a fülészetre, és ha írnak fel gyógyszert, ki tudna segíteni? Mert nem tudom kiváltani…. – Jöjjön be, ha végeztek – mondom. – És nem tudna egy kis ennivalót adni a gyerekeknek az útra? – Milyen útra?- kérdezem. (Az utazásuk nem nagy idő…) – Csak annyi pénzem van, hogy a jegyet megvegyem. – mondja, és hallgat. Úgy két óra múlva megjönnek. Az asszony, ölében a kicsi, még nincs egy éves, a négy éves, aki rögtön magyarázza, hogy felszúrták a fülét, és a kilenc éves, aki a kicsit fogta, míg az anyja bent volt a rendelőben a másikkal. Arcukon az átvirrasztott éjszaka nyomai. Hiába, a fülfájós gyerek nehezen tűrhető…. Az apjuk? Behívták, közmunkára. – mondja. Még beszélgetnék, szeretném tudni, hogy kerültek ilyen helyzetbe, hisz még alig egy hete, hogy a családit megkapták, ilyenkor még ki szokott tartani a pénz. Kivéve, ha nem kamatos pénz, vagy a “boltocska” adta az előző hónap megélhetésének a végét. Szóval kérdeznék még, de nem tudom nem észrevenni a gyerekeket. Ahogy az odakészített szatyrot nézik. Amiben látszik a keksz, az alma. Ez az a nézés, amit nem lehet bírni. Az a fajta figyelem ez, amiben a szatyorra szegezett tekintetüket nem lehet elvonni semmivel. Igaz, már 11 óra is elmúlt. Gondolom, a vacsora sem lehetett túl sok. Egyszerűen éhesek. Elmennek. A kiváltott gyógyszerrel, az elemózsiával. Segítettünk. De nincs semmi jó érzésem ilyenkor. Már régen nincs.
Nem tudom, meddig bírják. Ma a rendszerben ez a fajta segítség nyújtási lehetőség nincs meg. Ezek a dolgok a személyes megoldások körébe sorolódnak. Persze, mondható, hogy miért nem tanult a szülő, mikor gyerek volt, akkor lenne rendes szakmája, miért nem dolgozik ott, ahol tényleg nincs semmi munka, miért kért kamatos pénzt, amikor nem tudott enni adni a gyerekeinek, miért nem osztja be jobban azt, amit nem lehet? Miért nem tartalékol gyógyszerre, miért nem vesz elég fát, hogy meleg legyen, és ne fázzanak meg a kicsik? Miért nem védekeznek, miért szülnek gyereket a nyomorba? Ezek a kérdések mindig azt sugallják, mintha csupán az ő személyes döntéseiken múlna minden. De a megoldások nagyon gyakran nem személyes elhatározásokon múlnak. Nem jelölhető meg egyetlen pont a felelősség megállapítására. Mert ki a hibás, mert nem tanult? Nyilván ő is, de gyerekként belenőtt valamibe, amit a szüleitől látott. És vajon az oktatás adott elég segítséget neki abban, hogy más legyen? Ki a hibás abban, hogy nincs semmi munkalehetőség a faluban? Költözzön el? Miből? Hová? Újabb kérdések sora, megoldási javaslat nélkül. Megoldás csak akkor lehet, ha a lehetőség is megvan rá. Akkor helyén van a számonkérés. Persze a bűnös kikiáltása mindig könnyebb, mint a kiútkeresés. Ennek bonyolultságát azonban nehéz megérteni, elfogadni. Nem lehet mindent az ő személyes döntéseik felelősségébe sorolni. A gyerekeknél meg pláne nem. Mert ők semmiről sem tehetnek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/20/247-szomoruszemu/
248. EGYHÁZAK ÉS CIGÁNYOK 2011. november 22. Előre bocsátom: egyébként semmi bajom az egyházakkal. Egy jelenséget látok, amit sehogy sem bírok értelmezni. Valahogy nem áll össze nekem egységes rendszerré. Vagy inkább elvvé. Korábban többször írtam az egyházi iskoláról, ami azzal kíván jobb pozíciót szerezni magának egy kisvárosban, hogy nem vesz fel halmozottan hátrányos helyzetű cigánygyerekeket. És arról is írtam, sehogy sem bírom összeegyeztetni a vallásos érzülettel, a szegényeken segítés igéjével. Ami ugye alapvető a Bibliában. Sok egyházzal vagyunk kapcsolatban. Ők azt mondják, ha erről beszélünk, hogy köztük is sokféle ember van. És ezt el kell fogadnom. Akik eljönnek hozzánk, ők komolyan veszik a tanításokat. Az egyikük tábort szervez, hogy eljuthasson a faluból nyaralni olyan gyerek is, akit a lakóhelyéhez láncol a nyomor. A másik kályhát szerez, adományt gyűjt és hoz el, csomagokat, tele szeretettel, odafordulással, segíteni akarással. Más gyereket támogat, havonta, ösztöndíjjal, egyengeti az útját, pártfogolja a tehetségest, követni szeretné, segíteni a középiskoláig. Cigányt keres. Mert nem hiszi, hogy velük nem lehet. Van, aki pénzt gyűjt a misén, és eljuttatja hozzánk, gyógyszerre, ételre. És olyan is, aki szűrővizsgálatot szervez, olyanoknak, akiket az efféle dolgok nem érnek el. Sok jó embert ismertem meg közülük, a vallásosak közül. Akik értik, megértik ezt az egészet. És tudják, segítség nélkül nem megy. Akik önzetlenek. Akik addig gondolkodnak, amíg megoldást nem találnak valamire, ami addig megoldhatatlannak tűnt. És vesznek most át az egyházak iskolákat is. Bár itt kevesebb a halmozottan hátrányos helyzetűek, a szegények felé fordulás. Ez már nem csak a segíteni akarásról szól. Ez bonyolult küzdelem, értük, amiben kevesebb a hálás „köszönöm”. Megértem én, bizonyos szempontból megértem. A történet most ért el hozzám. Egyszerűen nem hittem el. Beszélnem kellett azzal, aki elszenvedte, hogy első kézből halljam: megtörtént, így volt, ezekkel a szavakkal. Az iskola eddig is egyházi volt. Szeptembertől átkerült e megyei egyházközséghez. Igazgatóváltás, arculatváltás. Előtte létszámgondok voltak, örömmel vettek minden jelentkezőt, a cigányt is, az állami gondozottat is, csak legyen gyerek. Most, a szeptembertől jelentkezőket, vagyis csak a cigányokat, elutasították. Nem mondvacsinált indokokkal, burkoltan, hanem kerek-perec: „felsőbb utasításra, akiket eddig felvettek, maradhatnak, de új cigányt, az első osztályba nem vesznek fel.” Kérdezem, így, kimondta, hogy „cigányt nem”? – Igen.- válaszol az asszony. – És hogy bizonyította, hogy maguk cigányok? Ránézésre? – forszírozom tovább. – Gondolom a nevünkből. Kérdezték az anyja nevét, és az apjáét is. A Lakatossal nem sok esélyem volt – mondja. – De nem én vagyok az egyetlen, aki így járt.
Értem én a szándékot: baj van velük, sokkal könnyebb produkálni a jól szocializálttal, aki nem cigány. Csak a merészséget nem értem. Vagy egészen biztos volt benne, hogy „ezek” nem szólnak vissza? És abban is, hogy nem lesz, aki szót emel értük? És hol a vallásos érzület? Ő volt ezen az állásponton, csak gyáván a főnöke mögé bújt, vagy csakugyan elhangzott a felsőbb egyházi vezetőktől is ilyen mondat? Vagy a segítségnyújtás és az oktatáson átvezető jövőépítés az két külön dolog? Vagy az egyház ilyen biztos az érinthetetlenségében? Nemrég hallhattam, mint már írtam, az általam nagyra becsült Böjte atyát. „Változtassuk Tündérkertté a Kárpát medencét!”- mondja, hirdeti, remélve, mozgalom lesz belőle…. Azt hiszem, messze vagyunk ettől. Bár közelebb lennénk, ha legalább tudnánk, az építők szerint kinek van helye benne, és kinek nincs. És persze azt is meg kellene mondaniuk, mi legyen azokkal, akik szerintük oda nem férnek be. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/22/248-egyhazak-es-ciganyok/
249. KINEK KELL JOBBAN A SEGÍTSÉG? 2011. november 27. Az ember dolgozik azokkal, akiknek semmije sincs, akiknek soha nem is volt, akik már megszokták ezt az állapotot. De vannak mások is. Akik most csúsznak le ugyanide. Nehéz kérdés. Ha kívülről próbálom nézni, egyértelmű a válasz: akiknek semmije sincs, nekik jobban kell a segítség. Ott a házak állapota is lehangoló. Süt a szegénység, a nyomorúság a külső szemlélő számára. Vályogházak, egy, vagy kéthelyiségesek (sok földes, vagy rossz linóleumdarab borítja), kopár, kerítés nélküli udvarok, szakadt ajtók, ronggyal betömött ablakrések, kutyák, autógumik, törmelékek. Alig-füst a kéményeken. Néhol egy-egy rossz bicikli, mellette fejszével összevágott akácjövések. A másik csoportban más a ház is. Ha sok nincs is befejezve, mert mondjuk a külső színezés hiányzik, mégis nagy, nagyobb, mint amazoké. Több helyiségesek. Fürdőszoba is van. Belül burkoltak, taposó a földön, színesre festett falak, néhol boltíves bejárat. Ajtó, ablak normális. Függöny az ablakon. Kerítés, kert mutatja, amikor épült, jobb világ volt, többre is telt a tulajdonosoknak. A kutya láncon. Jobb a benyomás, kint is, bent is az látszik, törekvő emberek építették, örülve annak, amit sikerült megteremteni. Ha kívülről nézem tehát, egyértelmű a válasz: az a rászorulóbb, aki az első csoportban él. Ám, ha jobban megvizsgálom, már nehéz egyértelmű döntést hozni. Mert igen, a mélyszegénységben élő gyerekek mellett nem lehet elmenni. Hisz ahol nincs villany, ott segíteni kell, hogy legyen. Ahol kályha nincs, vagy bútor, legalább ágy, ott muszáj kitalálni valamit. Ahol tudjuk, kevés az étel, főleg hónap végén, ott próbál az ember valamit tenni. Ahol nincs miből gyógyszert kiváltani, cipőt, kabátot venni, ott sürgős segítség szükséges. De az itt élők beleszoktak már. Nekik sose volt fürdőszobájuk. Természetes, hogy egy szobában laknak mind a nyolcan. Hogy csak egyszer főznek naponta. Megszokták a hideg reggeleket, tudják, a kutyát be kell vinni éjszakára a patkányok miatt az ajtó mellé. Ők a túlélésre rendezkedtek be. Nem hosszú távra, csak egy-egy napra. Aztán lehet koncentrálni a következő nap szükségleteire. És a másik csoportban is alig-füst jön a kéményen. Az is csak este, csak egy helyiséget fűtve. Ott sincs már víz, régen kikötötték, a fürdőszobát már nem használják. Van, ahol villany sincs már. Itt sem telik gyógyszerre, és az étel is gond a hónap közepétől. A bútorok száma csökken, a falon is egyre kopottabb a festék. Aztán a kertet lassan felveri itt is a gaz, a kerítés fémje is pénzzé válik, már, ha marad a ház, ha bírják még fizetni a fizethetetlent. Ők nem bírnak berendezkedni a túlélésre. Még mindig kétségbeesetten hiszik, történik majd valami, ami megoldást ad, újra talpra állíthatja őket, visszaadhatja a családot, a reményt, a munkát, mindent, ami korábban volt, mikor még boldogan építkeztek, és homokozóra is telt, meg hintára a gyereknek az udvaron.
Mentálisan egyértelműen ez a csoport van rosszabb helyzetben. Itt esnek szét a családok, lesz alkoholista az apa, itt válnak el, megmérgezve egymás életét amennyire csak lehet, itt van a sírás, az öngyilkossággal fenyegetőzés, itt tűnik minden kilátástalannak, értelmetlennek. Itt nem bírják elengedni a tárgyakat. Mert keservesen megdolgoztak érte, hozzájuk nőtt minden, a ház, a bútorok, egyfajta életszínvonal, aminek elvesztését nem bírják feldolgozni. Amott nem volt soha életszínvonal. Csak a puszta túlélésben gondolkodtak mindig, a tárgyakhoz nincs ragaszkodás, tárgy sincs, amihez kötődnének. A gyerekek mindenhol beleszületnek valamibe. Mindegyik ott, abban a közegben próbál boldogan élni. Amennyire lehet. Az, hogy ez kinek, mit jelentett és jelenthet, azt a család, a környezet adja. Mindkét csoport egyformán segítségre szorul. És egyre többen vannak. Néha már nem bírom. A döntés felelősségét is egyre nehezebben tudom elviselni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/27/249-kinek-kell-jobban-a-segitseg/
250. NE SEGÍTSÜNK? 2011. november 29. Erre már végképp nem elég a havi jövedelem. Hogy a gyógyszereket kiválthassák. Pedig e nélkül nagyobb baj lehet. Megoldás azonban nincs. Persze, éljen egészségesen. És ossza be a pénzt. Jelenleg egyik sem megy. Hála a támogatóinknak, a gyerekek gyógyszereit általában ki tudjuk váltani. Azóta, mióta erre képesek vagyunk, sokkal kevesebb gyerek szorul a támogatott családokból kórházi kezelésre. Egy időben megkapott antibiotikum elébe megy sok mindennek. Arról meg aztán nem is beszélek, hogy ez mennyivel olcsóbb, mint a hiányában bekövetkező kórházi bent tartózkodás. Minden tevékenységünkben a gyerekeket helyezzük előtérbe, mert hisszük, rajtuk keresztül változik majd sok minden, lesz más a jövő. De közben nem lehet kikerülni a felnőtteket sem. Azt már mindenki tudja a családokban, csak a gyerekek gyógyszereiben tudunk indokolt esetben segíteni. A felnőttekében nem. Ez lenne a szabályunk, amihez próbáljuk tartani magunkat. Persze nem lehet. Százszor fogadtam már meg, hogy pl. az asszonynak nem segítek. Mert nem tartja a szavát. Mert ezerszer beszéltük meg már, hogyan kellene, hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy legyen ruha, ennivaló, tele gázpalack, fa. Amikor nincs semmi, akkor mindent megfogad. És tartja is a szavát. Aztán a családikor elszabadul a pokol. A kevés pénz a sok nélkülözés után meggondolatlanná teszi, akkor telik az olcsó italra, és nem számít az adott szó, a gyerekek, a család, semmi. Pár nap, és odavan minden. Mikorra legalább a házba visszarendeződnek, már nincs egy fillér sem. Pedig az asszonynak kellene, gyógyszerre is. E nélkül fullad. Kell neki az asztma-pipa. Napokig hörög. Jogosult ugyan közgyógyellátásra, de az sosem elég. Kell még mellé más is, agyvérzése is volt, elfogy a keret hamar. Most meg sem hosszabbíttatta. Mert mikor menni kellett volna, épp nemvolt rosszul. És ebbe a faluba is csak hetente jön az orvos. Fuldoklik hát, rémes hallgatni a levegővételét, nézni az oxigénhiánytól szenvedő arcát, ez nem színjáték, szenved, nagyon. Már nem mer lefeküdni, sír, könyörög, hogy csak most az egyszer segítsünk. Mert nélkülünk megfullad. Legutóbb egy hétig vártam. Tényleg majdnem megfulladt. Kiváltottuk hát a pipát. Mert még négy kicsi otthon van, vele. Nem tudom, mi lenne, ha nem segítenénk rajta. Nem merek odáig elmenni, hogy megtudjam. A másik öregasszonynál sem. (Bár ez itt relatív. Sokukról kiderül, fiatalabbak, mint én, csak az arcuk, testük olyan, mintha tíz-húsz évvel idősebbek lennének.) Analfabéta, korábban gyakran ivott is. Nem az együttműködéséről jegyeztük meg, hanem az ordibálásairól.
Aztán kórházba került. Utána megcsendesedett. A kórház tetemes mennyiségű tabletta szedését írta elő. Azóta mi váltjuk ki a gyógyszerét. Mert a nagycsaládban, ahol él, a fián és a menyén kívül még hat gyerek van, nem telik rá. Másra sem. Három hónapja kérdeztünk rá először esetében a közgyógyra. Hogy nem jogosult e rá. Azóta húzódik. Próbáljuk mindig kinyomozni, kinél maradt el a szál, ami újra és újra eltűnik az ellátórendszer útvesztőjében. Persze, a család is mehetne utána. De nem megy. Nem is értik, nem is tudják, mit kellene tenni, és miért. Fél-információkat fognak fel az utasításokból, a mama meg semmit. Mi meg nézzük, ahogy gyógyszer nélkül rosszul van. Kell az Andaxin, a nélkül kezelhetetlen, de a szívgyógyszer, a vérnyomáscsökkentő, és a többi is. Többször leegyeztettük a háziorvossal, hátha csökkenthetnénk a költségeken. Aki érzékelhetően egyre türelmetlenebb. Nem a megoldatlanság miatt. Hanem az érdeklődés, egyeztetés feltartja. Dolga van. És ez nem az ő dolga. Ne segítsünk? Hagyjuk, ne törődjünk velük? Messziről könnyű kimondani. Esetükben még okot is találhatunk rá, ami a lelkiismeretünket megnyugtatja, miért ne. De ők is emberek. Még, ha rossz döntéseket is hoztak. A börtönökben is megkapják a gyógyszereket a rabok, akik betegek. Akik szintén rossz döntéseket hoztak. Még lehet, rosszabbakat is, mint ez a két asszony, itt. De a börtönlakók ebből a szempontból szerencsésebbek. Mert emezeknek a helyzete, ellátása megoldatlan. És nincsenek egyedül. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/11/29/250-ne-segitsunk/
251. HELYZETEK, MEGOLDÁSOK 2011. december 03. Sokszor lenne jobb megoldás. Egyszerűbb, költségkímélőbb, emberibb. Mégsem így történik. Mert akik a döntéseket meghozzák, nem gondolnak bele a helyzetükbe. Aki döntést hoz, bármiről, elsősorban a saját szempontjait nézi. Hogy nekik, az ügyeket elintézőknek legyen a legmegfelelőbb, leggyorsabb, leghatékonyabb. Ezzel aztán néha megoldhatatlan helyzet elé állítja őket. Legtöbbjük pedig megpróbál megfelelni nekik. Mert tudják, nekik nem érdemes ujjat húzni senkivel. A fiatal, bájos arcú nőnek és párjának három gyermeke van. Három kislány. Amikor legutóbb mentem hozzájuk, a szokásos rend fogadott. Felseperve, elpakolva minden, bár ez a „minden” itt nem túl tágan értelmezendő. Már vártak, a hír megelőzött, hisz az utolsó a házuk az utcában. A földes padló hypós vízzel fellocsolva. Erős a szaga, mindent elnyom. Gondoltam, hogy oka van. Sejtem is, mi: a patkányok. Már legutóbb is gond volt. Az első helyiségbe már bejönnek. Sok helyen lyukak a fal tövén, a sarokban, a küszöb alatt. Meséli, reggelente, mikor a szobából kijönnek, akkor rebbennek szét. Nem bírnak velük. Már mindent próbáltak, betömik a lyukat, de egyetlen éjszaka fúrnak mellette másikat. A kutya, kint, az ajtó mellett néha elkap egyet. Kérdezem, a méreg használt e, amit korábban vittünk. – Megették, de ugyanúgy jönnek. – mondja. Tanakodunk, mit kellene tenni. – Nagyon félek, – mondja az asszonyka – tudja, a kicsi még „cicizik”… és azt mondják itt az utcában, a patkány a tejre megy…lehet, azért van itt ennyi, mert érzik? Lehet, hogy megmarják majd a mellem? Látom a riadalmat az arcán. Próbálom megnyugtatni, hogy biztosan nem azért van itt ennyi, mert érzik. És a szobába nem mennek majd be. (Bár, ahogy az ablak alatt a falba rágott lyukat nézem, ez csak idő kérdése.) – Nem merek szólni senkinek. Ha megtudja a hivatal, elvihetik a gyerekeket tőlem. Hogy nem megfelelőek a körülmények. Csak maguknak merek szólni..- mondja. És nekünk szól a következő héten is. Amikor az egyik lányka megfázik. Gyógyszer kell neki, de már a hónap második felében vagyunk. Nincs már pénz. Nem bírják kiváltani. Segítünk. De a gyerek nem javul. Be kell hozni a kórházba. Már a buszjegyre sincs pénz. Újra ránk szorul. Mert fél, hogy mi lesz a gyerekkel, ha nem megy. De talán még jobban attól, hogy baj lesz, ha nem viszi. Azt mondják majd rá, nem gondoskodik róla megfelelően. A kislányt nem fektetik be. Ennek örülünk. De naponta be kell hoznia injekcióra. Nem tudja, mi legyen. Nincs, aki segítsen. Naponta egy ezres a buszjegy. Kérdezem, miért nem mondta, hogy van a faluban orvos. Minden nap. És miért nem kérdezte meg, hogy nem adhatná e be ő az injekciót. Akkor a falu végéről, az utolsó házból csak a rendelőig kellene naponta felvinni a megfázott gyereket, nem tovább.
Nem merte megkérdezni. Azt teszi, amit mondanak. Fél tőlük. Mert ők a tanultak, és náluk van a hatalom is. Aki meg mondja, nem gondol bele, hogy lehet, olyat kér, ami nem teljesíthető. Talán nem is logikus, a beteg gyerek szempontjából, bár lehet, orvosilag indokolt. Bár, a másiknál sem volt az. Csak az az asszony nagyobb szájú. Ő nem fél. A gyermeke nekiesett a kályhának. Gyakori baleset ilyenkor, télen. Ott a kályha, amit fűtenek rendesen, és túl sok a gyerek körülötte. Pláne mosdáskor veszélyes. Van, akinél maradandó sebet okozott a kezén, arcán. Szerencsére itt nem. „Csak” tenyérnyi helyen égett meg. – Kötözésre kell vinni, naponta.- ez volt az utasítás. Az asszony tudta, nem lesz rá pénze. Megkérdezte hát, nem lehetne e 25 kmrel közelebb, a háziorvosnál. – De igen, ott is lehet. – hangzott a válasz. Ennyi volt. Mert ő merte megkérdezni. Emez nem meri. Mert azt mondták neki, mert úgy tudja, ha ellentmond, és nem úgy teszi, ahogy kérik, elvehetik a gyerekeit. Az óvodából is üzenték, hogy jobb és több ruha kellene. Mert így úgy látják, nem gondoskodik megfelelően róluk. Furcsa, ahogy a hivatalosan a segítésre létrehozott szolgáltatásoktól félnek. És nem ők az egyetlenek. Nem mernek segítséget kérni, szólni, hogy nem tudják teljesíteni, nem tudnak megbirkózni helyzetekkel. Valahogy át kellene gondolni ezt is. Mert igen, van, akit csak fenyegetéssel lehet rávenni valamire. De nem mindenkit. Meggyőződésem, hogy a többséget nem. Az emberi hang, a megértés, a megértetés, az ügyfélnek legmegfelelőbb megoldásmegkeresése célravezetőbb. Persze, ehhez ügyfélként kellene kezelni őket. De ezt ma még csak a bankok alkalmazzák a kölcsönfelvételkor. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/03/251-helyzetek-megoldasok/
252. MIKULÁS 2011. december 05. Vannak gyerekek, akik hisznek benne. Velük élvezet erről beszélni… És vannak, akik nem.Akik nem hisznek a mesékben. Szeretem, ha egy gyerek hiszi az effélét. Mert jó ilyenekben hinni. Mikulás… Jézuska…manók…tündérek…csupa olyan dolog, ami segít a gyerekeknek belül jól élni…. jókat megélni. A világ realitásai mellett jó egy olyan közegben átélni, kitalálni dolgokat, ami örömet okoz, izgalmat, boldogságot. Mert jó azt gondolni, hogy az igazság mindig győz, a rossz elnyeri büntetését, és ha harc árán is, de végül minden jóra fordul. Ilyentájt mindig felmerül bennük: van e igazából Mikulás? Két pártra oszlanak a csoportomban. Egy olyan csoportban, ahová nem szegény gyerekek járnak. Van, aki szerint van, van, aki szerint hülyeség. Mosolyogva hallgatom az érveiket, majd amikor már majdnem győz az ellenpárt, bedobok valamit. Most pl. felhívtam a lányom, aki nemrég járt Finnországban, az igazi Mikulásnál, kihangosítottam, és megkértem, meséljen arról, mit látott ott, milyen volt a szakálla, a háza…. szájtátva hallgatják a kicsik… És az ellenzők meginognak: lehet, mégis igaz, nem, most már biztos, hogy nem Keresztapu volt, mondja mellettem elmélázva egy fiúcska, és látom a szemükben azt a boldog bizakodást, amit csak egy gyerek szemében lehet látni. Persze csak ott lehet ilyet játszani, ahol a családdal lehet várni a Mikulást. Ahol eljön reggelre, ahol kerül a kiscsizmába valami, már ahol van csizmácska. Van, ahol ez nem téma. Őket nem lehet átejteni semmi ilyesmivel, pedig egykorúak az előzőekkel. Ők pontosan mondják, még a három éves is, hogy ki volt az óvodában, vagy az iskolában a Mikulás. Mert nekik csak ott van. Otthon ez nem téma. Otthon nem játssza el senki, hogy lehet, van igazi Mikulás, aki a jó gyereknek csomagot, a rossznak virgácsot hoz. Nem tartja napokig izgalomban a gyerekeket senki és semmi…nem is értik, miről beszélnek a többiek a suliban. Nekik csak az marad, hogy aki nem tudta beadni a pénzt csomagra, az nem kap. Persze, elkántálják ők is a „Hull a pelyhes fehér hó”-t, kórusban elgajdolják a Télapóváró versikét, ugyanúgy, mint a csipp-csipp csókát, mert a tartalma nekik ugyanannyi. Ritmikus versike. Játék. De nincs benne mese, izgatott várakozás, fantáziálás, csodavárás. Mert náluk erre sem lehetőség, sem családi gyakorlat nincs. A pénztelenségben és a kényszerűségben egyszerűen semminek, hülyeségnek tekintett dologgá válik. Próbálunk mindig mikuláscsomagokat szerezni. Azoknak, akik nem hisznek. Vannak támogatóink, akik hihetetlen energiával gyűjtenek nekünk, nekik, mert akarják, hogy úgy éljék meg ezt a mesét, mint más, akiknek több, jobb adatott.
Nézem a szemüket, ahogy megkapják. Örülnek, izgulnak, persze. De nem úgy. Ez nekik csak egy piros zacskós édességcsomag. Amit nagyon jó kapni. Mert finom. Az áttetsző zacskón át nézegetik a tartalmát. Forgatják. Nincs bennük mese. Izgalom. Fantáziálás. Nem is nézik a Mikulást. Nem ő a fontos. Nem a misztikus figura, nem a megelevenedett mese. Aztán egy kicsi odajön. – A testvérem beteg, anyu nem tudta hozni. Tetszik neki is adni egyet? Ennyi. Hát persze, hogy adunk. Hogy azt az egy zacskót ne kelljen megosztani senkivel. Hogy az egész neki maradhasson. Itt tartunk most. Szeretném, ha hinnék is. Ha ők is hinnék. De náluk a világ, a maga racionális valóságában hamarabb megjelenik. Tényszerűen. Csupaszon. Úgy, ahogy van. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/05/252-mikulas/
253. FEKETE-FEHÉR 2011. december 10. Én nem így látom. Sokkal árnyaltabban. Sajnos a befeszítés, a tutira megmondás korát éljük. Pedig nem ez a jó út. A közeledésre, a másik igazságának megértésére túl kevés példát látok. Az alapvető kérdés, amibe mindig újra és újra belebotlom, a “ki alkalmazkodjon a másikhoz” kérdése. Számomra egyértelmű a válasz: mindkettő. A többségi társadalom az elfogadást, a megértést, az esélyadást kell, hogy tanulja, a kisebbség pedig az önazonossága megtartása mellett a többségi együttélési szabályokhoz való alkalmazkodást. Mégis, a kétféle szélső pont a hangos, az erős. Az egyikben annak bizonygatása, hogy kár rájuk egy fillért is fordítani, nem kell az integrációra költeni, csak megvonni, büntetni, eltüntetni őket. Persze ehhez az ideológiához megfelelő módszerek kidolgozásával. Mint azt egyszer a történelemben már megtapasztalhattuk. A másik, aki szerint ők teljesen rendben vannak. Csak a többi az elutasító, ahelyett, hogy elfogadná őket olyannak, amilyenek. Nem akarják befogadni őket, bármit tesznek. Mert rasszisták. Nem jól van így. Mert mindkettőből hiányzik a toleráns magatartás. Sztereotípiák bőven termelődnek mindkét oldalon. Az egyiken a lealacsonyítás felé, a másikon az áldozatképzés felé. De ki fogja meggyőzően közelíteni az álláspontokat egymáshoz? Kik vállalják a gyakorlatban azt a munkát, amiben mindkét fél nevelődhet? Mostanában több roma értelmiségivel is találkozhattam. Egyikük panaszosan mondta, hogy egyetemet végzett, mégis munkanélküli. És a barátai is azok. Mert nem kapnak a végzettségüknek megfelelő munkát. Mert mindenütt elutasítják őket. És a többi minek tanuljon? Így se, úgy se fog tudni elhelyezkedni. Szerinte még a 16 éves tankötelezettség is sok. Úgysincs értelme az iskolának, ha utána nem kap munkát. Próbálom győzködni. Aztán mondja, mehetne, vidékre, cigány iskolába angolt tanítani, de oda nem akar. Mert nem ezért tanult. A másik még fiatalabb. Ő is tele van történetekkel, amiben ő a vesztes, mindig, mindenhol, mert nem veszik fel, az állásinterjún rögtön leveszik, hogy cigány, van, aki meg is mondja, hogy ezért nem veszi fel, van, aki válaszra sem méltatja. És nem tudja azt mondani a falubelijeinek, akik ki akarnak emelkedni, hogy menjenek, tanuljanak, mert lám, itt van ő is, és semmi lehetősége. Pedig szociális munkás. Kérdezem, miért nem keres a szakterületének megfelelő állást? Most épp tudok egyet, egy kis faluban, ahol sok a cigány, és épp szociális munkást keresnek. Egy pályázati projektben. Biztosan örülnének, ha cigány lenne az illető. Hisz ezt tanulta, benne élt, tökéletes lenne….
Rázza a fejét: nem, vissza, vidékre nem akar menni. Nem azért küszködött, nem azért tanult. Ha ő visszamegy, többet nem tud kiemelkedni. Az fel sem merül benne, hogy ő ott, a többieken mennyit emelhetne. Tulajdonképpen megértem őket. Az ő egyéni szempontjukból teljesen igazuk van. Meglépték azt az óriási távolságot, ami a szegregátumokban, a vidéki nyomorban, tanulatlanságban élő családjuk élete, és a fővárosi értelmiségi lét között van. Ide húznak, ezt akarják, és nem azt. Örülnek, hogy abból kiléphettek. És jogosan elvárják, hogy ez befogadja őket. Nem cigányként, hanem értelmiségiként. Hátra nem akarnak nézni. Előre meg nincs kire. És élnek azzal a furcsa kettős identitással, amiből éppúgy hiányzik az elfogadás, mint azokból, akiknek ugyanezt a szemére vetik. Én is próbáltam olyanokkal dolgozni itt közülük, akik tanultak. Nem ment. Nem miattam. Ők nem akarták ezt csinálni, amit én. Tudom, vannak sokan, akik visszamennek, segítenek. Még többen, akik már messziről nézve, de ugyanezt teszik. De lehetnének többen. Mert többen tanulták már eddig is azt, hogyan lehetne segíteni az integrációban, oktatásban, kórházban, hivatalban, szociális intézményekben. Csak nem a fővárosban. Hanem vidéken, a szegregátumokban. Az integráció az egyetlen út a megoldásra. De ezért mindannyiunknak meg kell dolgozni. Szükségünk lenne rájuk, a tanult cigányokra, akiknek már sikerült, hogy segítsenek nekünk az esélyteremtésben. Ott, a terepen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/10/253-fekete-feher/
254. NAGYCSALÁD 2011. december 13. Sokaknak nehéz lesz a karácsonya. Egyre több gyereknél derül ki, nem várhat semmit. A szülők örülnek, ha ennivaló lesz az asztalon. Már írtam, hogy akik eddig is nyomorban éltek, és akiknél a karácsony nem különbözik a többi naptól, nekik fura mód könnyebb. Örülnek nekünk, hisz ami eddig nem volt, most van, lehet izgulni, lehet számítani rá…. De mentális sokkal rosszabb állapotban vannak azok, ahol eddig volt, és most nincs. És a csendben palástolt elszegényedésben sokakat nem is találunk meg. A családdal négy éve találkoztam először. Akkor kezdtünk el a faluban dolgozni, nem sok információnk volt, kezdtük hát azokkal, akiken nyilvánvalóan látszott a szegénység, és persze a nagycsaládosokkal. Amikor először jártuk be a házakat, kétszer túlmentem rajtuk. Mert a szép nagy ház, a takaros udvar nem mutatott szegénységet. Aztán mégis bementünk. Bent szépen rendezett környezet, kandalló, lépcsőfeljáró…. kínos rend fogadott. Legalábbis az akkor még 5 gyerekhez képest kínos rend. A hatodik épp útban volt. Emlékszem, még szégyelltem is, hogy felajánlottam a hozott használt gyerekruhák, játékot. Az asszony természetesen viselkedett, megköszönte, és eljöttünk. Aztán nem mentünk többé, hisz úgy tűnt, nincs értelme. Fordultunk hát a többi felé, ahol nem volt villany, bútor, ruha, semmi. A múlt héten szólt a helyi CKÖ vezetője. Hogy van itt egy család…akin segíteni kellene. Sokszor szól így, jó ez nekünk, ő a falubeli, rajta tartja a szemét mindenkin, legyen az cigány,vagy nem, és szól, ha úgy látja, segítség kell. Kicsi a falu, itt nincsenek titkok. A név azonos volt, és a gyerekek száma is stimmelt. Mondtam volna, hogy nem, ott nem lehet baj….aztán csak visszafogtam magam. Hisz nem most voltunk náluk. A család állapota most lehangoló. A ház még mindig szép, a kőműves apa keze nyomát dicséri, mindent ő csinált, mikor ideköltöztek, mert mutatni is akarta, ért hozzá….gondolta, a saját háznál jobb reklám nem kell. De az üzlet nem jött be. Errefelé már rég nem épülnek házak, legfeljebb javítások maradnak. Az is csak idényben. Ilyenkor semmi. Semmi, csak az adósság. A gázt már régen kikapcsolták. A villanytartozás már annyi, hogy az is várható. Már nem érdekli őket. Esélytelenek befizetni. Világítanak amíg lehet. Aztán majd nem. A ház sem a régi már. A nagyfiú most otthon van, pólója szakadt. Az asszony szemében a belefásulás, a napi főzés kínja, mert kín az, ha nincs miből, pláne, ha korábban volt. A kenyeret maga süti. – Így olcsóbb- mondja. 140 ezer jut egy hónapra. Megélni. Nekik, és a hat gyereknek. Kettőt bentlakásos kollégiumba küldtek. Nem azért, mert így akarták, az osztálytársak maradtak a faluban, nincs messze a város, bejárósok.
Azért, hogy ott egyenek. Hogy akicsiknek itthon több jusson. Néha nem akarják, hogy hazajöjjenek. Mert már az útiköltségre sem telik. Visszafele kétszáz forint zsebpénz jut nekik. Egy hétre. Az is csak a hónap elején. Ruha, cipő… csak, ha kapnak. De a falu nem nagyon ad. Az idegen itt mindig idegen marad. Igaz, ők sem kérnek. – Mit urizáltak? Kellett nekik nagy ház, meg hat gyerek… – mondja egy asszony. A karácsonyt meg se kérdezzük. Látszik, nem tudják még, mi lesz a téli szünetben. Amikor mind otthon lesz. A gyerekeket persze nem érdekli. Kicsik még. De a két szülő megtört, szégyenkező, keserű. – Munka nincs. Semmi. Ilyenkor képtelenség bármit találni. Amit nyáron kapok, azt meg feléljük. Nem tudunk tartalékolni, mert nincs miből – mondja csendesen a férfi. Már előre félnek, mert a nagyfiú érettségizni fog. És egyetemre akar menni. A Műszakira. De miből? Miből taníttatják majd? Mert azt nem mondtam, hogy a hat gyerekből kettő középiskolás, három már általános iskolás. És színötösök. Én sem értem, honnan van erejük Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/13/254-nagycsalad/
255. A KÖZÖSSÉG EREJÉVEL 2011. december 16. Sosem egyedül akartam. Mindig is azt szerettem volna, hogy a közösségnek legyen ereje megoldani a dolgokat. Persze ezért meg kell dolgozni. Sok kudarc, próbálkozás vezet el odáig, hogy elérjük: létrejön az a mag, ami a településen belül erős kezd lenni, és megérti, mit szeretnénk. Megérti, hogy csak együtt lehet. Ehhez sokáig „egycsatornás” munka teremti meg az alapokat. Először az egyénekben alakulhat ki a bizalom. Sok munka, mire az ember a gyanakvás ködét feloszlatja: nem, nem hatóságként vagyunk ott, aki büntet, előír, és nem ad mozgásteret. Elfogadtatni velük, hogy megérteni szeretnénk őket. Hogy mi, miért működik úgy körülöttük, ahogy. Hogy minket tényleg érdekel. A sors, a családi nyomorúság hagyományozódása, a vágyak, a lehetőségek, a tudás. Az okok és a következmények. Megmutatni, hogy nem tartjuk őket eredendően rossznak. És azt is, hogy látjuk bennük a lehetőséget. Megértetni a többségi együttélés elvárásait. És megmutatni, hogy ez megléphető, megélhető. És ha megértettük, kereshetjük együtt a lehetőségeket a megoldásra. Ez persze nehéz. Táncolni azon a határvonalon, amiben a segítségnyújtásnak éppen annyinak kell lennie, ami elmozdít, lehetőséget ad, de nem elváróvá tesz. Olyan legyen, ami előre visz, és nem a nyomorúságba való berendezkedést váltja ki. Erre nincs recept. Ez teljesen egyéni. Van, aki egyből leveszi, és halad. Előre. És kezd remélni. Más még nem. Mindenből a legtöbbet akarja kihozni, bármi áron. Elmozdulás nélkül. Velük kezdjük elölről, újra, és újra. És újra becsap, újra veszekszik, kijátszik, hazudik, fenyeget, támad, rágalmaz, üvöltözik, feljelent, szövetségeseket keres ellenünk. De ha a faluban van már egy mag, aki érti, megérti, aki partnerünk, és képes messzebbre látni, akkor ilyenkor eggyel előre léphetünk. Most két faluban volt cirkusz. Az ok részben a cigány közösségek különbözősége, részben a nyomorúság, részben az idegrendszeri terheltség. Bonyolult háttér. Nagy cirkuszok voltak, hangosak, agresszióval telik, üzengetés, ha kimegyünk, majd kapunk, mert nem eleget adunk, és nem úgy, ahogy ők képzelik. Nos, ilyenkor visszalépünk. És kérjük a közösséget, abban is a húzó magot, segítsen. Mert van egy család, amelyik nem érti, amit ők már igen. És addig nem megyünk, míg meg nem oldják. Míg meg nem értetik vele, hogyan gondoljuk mi, együtt. Addig nem segítünk semmiben, senkinek a faluban. Akkor szóljanak majd, ha mindenki egyet akar. És mindenki el tudja fogadni a másikat. Erről meg kell, hogy győzzenek minket. Hogy mi is higgyünk újra. Bennük.
Már sokan érzik, hogy sokkal jobb, mióta ott vagyunk. Nem biztos, hogy az élet jobb, hisz nem lett munkahely, nem lett több a jövedelem, de nem lett baj sem, kevesebb a krízishelyzet, jobb a hangulat, van remény. Vannak pozitív dolgok. Amelyek hatnak. Melyek észrevétlenül formálják az embereket. És a közösség lép. Aztán vita, győzködés, ha kell veszekedés, végül az agresszív, a dühöngő személy visszahívós sms-se zárja a sort: nyugodt hangon beszélhetjük meg mi volt, miért, mit hitt rosszul, átbeszéljük, már indulat nélkül, elnézést kér, szeretne tovább is velünk dolgozni, de másképp, megérti. Ígérjük, segítünk a pszichiátriai kezelés elérésében, talán más gyógyszer kellene, mert nem tudja már, mit mondott, dühöngött, mondja. Megegyezünk, próbaidővel, aztán továbblépünk. És kap egy újabb esélyt. Itt már visszaállt a rend. A közösség erejével. A másik faluban még nem csitult el minden. De el fog, tudom. És folytathatjuk tovább a munkát. Együtt. Mert csak együtt lehet. Ma nevettünk a kollégámmal: micsoda cirkusz volt, félelmetes….aki nem érti, csak hallja, ami volt, azt mondhatja: lám, itt van, semmi értelme annak, amit csinálunk. De mi sikerként éltük meg. Mert jó, amikor valami ott, helyileg elkezd működni, és képes elsimítani a bajt. Ez is egy út. Egy próbálkozás, ami sikeres. Persze megdolgoztunk érte. A közösségi érzésért. És ez már a munkánk eredménye volt. Mert a legfontosabb fogalmak generálták: az együtt, közösen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/16/255-a-kozosseg-erejevel/
256. AZ ÜNNEP 2011. december 23. Régen azt hittem, ha az iskolában tartunk karácsonyt, elég. Hogy pedagógusként ezzel mindent megtettünk. Éneklünk, verselünk, feldíszítünk egy fát, és kész. Sokan ma is ezt hiszik. És nem gondolnak bele, hogy valakinek ennyi jut. Hogy van család, ahol nincs karácsonyfa. Nincs ajándék. És ünnepi vacsora sem. És arra sem gondolnak, hogy az ünnepségnek is lehet üzenete. Harmadik éve tartjuk a falukarácsonyt a kis faluban. Azoknak a gyermekes családoknak, akiknek nem jut az ünnepre. Az első rémes volt. Kiabálás, verekedés, követelőzés. Összehasonlítás, kinek, mi volt a csomagjában, aki nem kapott, annak a fenyegetőzése. Sírás, egymás meglopása. Emlékszem, amikor elvonultak, csatatér maradt. Ott álltunk, többszörösen megátkozva, bokáig a szemétben, a szétdobált csomagolópapírban, a kiszakadt csőtésztákban és torkig voltunk. Semmi, de semmi nem emlékeztetett a karácsonyra. Nos, ez volt az első. Aztán kezdett alakulni. Nagyon lassan. Soká értették meg, mit akarunk. És miért úgy, ahogy. Most sem volt még tökéletes. Bár fura mód most nem velük volt gondom. Kértem az iskolát, és az óvodát is, tartsuk együtt a karácsonyi ünnepséget. Mint korábban. Hogy mutassuk feléjük, a falu felé, hogy a többségi értékrendszert képviselő intézményhálózat egyet akar. Egyformán, összefogva. Időben kérdeztem, ki, mikor szeretné tartani a karácsonyi ünnepséget. Az iskola megtartotta előző héten. Mi az utolsó hétre terveztük. Nem sikerült egyeztetni. Bár közölték az időpontot. Mi még akkorra nem kaptuk meg a gyerekeknek szánt ajándékokat. De ők az általunk tervezett napra már befejezték a munkát. Az utolsó tanítási napon kettőkor mindenki hazament. Nekik ez már nem fért be. Nem értették meg, megérte volna rádobni még azt a két órát, mert ott, velünk együtt, más lett volna az iskola üzenete is. És a hatása is, a későbbiekben. Az óvodát is kérdeztem. Időben. Még nem tudják, mondták. Aztán nem is szóltak, megtartották, amikor akarták. Nélkülünk. Üzenve ezzel a falunak: nem együtt, nem közösködve. Nem partnerként. Külön. Kár, hogy nem értik. Hogy velünk az ő hatásuk erősödne. Mert mi már partnerré tudtuk tenni valamennyire a családokat. Tálcán kínálom a pozitív hatást, de nekik nem kell. Most, majd az új köznevelési törvény tükrében, meg pláne nem. Más világ jön. Nem a hátrányos helyzetűeké. És nem a szociálisan érzékenyeké. Aki meg akar majd felelni, az megkapja az eszközöket, szegregálhat, büntethet. Nem kell majd görcsölni pozitív hatásokkal.
Maradtunk hát a karácsonyi ünnepségre egyedül a családokkal. Ami nagyon jól sikerült. Két cigány édesanya műsort készített a gyerekekkel. Ügyesen összeválogatták amit a gyerekek az óvodában, iskolában tanultak, párban, vagy egyedül mondták el a verseket. A terem tele volt. Mindenki figyelmesen hallgatta. És megtapsolta. Aztán közösen énekeltünk. Utána bemutatták a legújabb táncukat, amiben hihetetlen virtuózan hozták azt, amit nem az iskola ad, hanem az otthon, a hagyományok, és az azokat megtartani akarás. Fa is volt, papírdíszekkel. A színpad szélén kis mécseseket gyújtottunk. Aztán kiosztottuk a csomagokat. Támogatóink jóvoltából sokat tudtunk adni: előző nap tűzifát, délelőtt használt és új ruhát, mosószert. Most, az ünnepségen a családok tartós élelmiszercsomagot, és a gyerekek névre szóló csomagocskát kaptak, játékokkal. Az ösztöndíjasaink külön könyvjutalmat is. Ebben a karácsonyban benne volt a velük való munka értelme. A változás érzékelhető volt mindannyiunk számára. Szép volt. Örömteli. Odaforduló. Szeretettel teli. Talán nem olyan még, amilyennek a többségi társadalom elvár egy karácsonyi ünnepséget, de nekünk tele volt olyan értékkel, amit eddig nem tapasztaltunk meg. Köszönet minden támogatónak, adományozónak, cégnek, odaforduló embernek, akik fontosnak tartják a munkát, amit végzünk. Köszönet azoknak, akik hisznek a változás lehetőségében, a gyerekekben. Boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek! Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/23/256-az-unnep/
257. FELZÁRKÓZTATÁS, VAGY ESÉLYTEREMTÉS 2011. december 27. Azt hiszem, nem jó szót választottak. A felzárkóztatás eleve negatív aspektusból indít. Eleve van benne valami lesajnáló. Valami felsőbbrendű. Próbálom megérteni azokat, akik nem bírnak a sztereotípiákon túllépve bármi pozitívumot gondolni róluk. Akik alsóbbrendűnek tartva őket általánosítanak, és utasítanak el mindent és mindenkit közülük. Akik semmilyen értéket nem akarnak látni bennük. Akik nem hajlandóak egy minimális erőfeszítést sem tenni arra, hogy megértsék ezt az egészet. Akik egy negatív tapasztalatból megítélik mindegyiküket. Megítélik és elítélik. Akik szerint nincs kivétel. Próbálom megérteni a döntéshozókat is. A mostaniakat és a korábbiakat is. A fogalmaikat, azok értelmezését. Így jutottam most ide, a felzárkóztatás fogalmáig. És most azt látom, a polgári értékrend kötelezőségéhez igazodásban, hogy a felzárkóztatással kapcsolatban elcsúszott valami. A lehetőség, az esély ugyanis nincs meg. Csak a szint, amihez fel kell zárkózni. Ha ez az értékrend a vallásossághoz kötődik, akkor most ahhoz kell felzárkóznunk. Ha a család egyféleképpen értelmezett szentségéhez, akkor ahhoz. Ha a most értéknek kikiáltott kultúrához, akkor ehhez igazodik minden, az oktatástól a színházakig. Az én életemben már volt egyszer így. Csak akkor másképp hívták. Sokat gondolkodom ezen. És most nem a mindenkor regnáló kormány megingathatatlan értéktudatáról gondolkodom. Hanem arról, hogy kinek, mire van esélye. Azt hiszem, sokan azt hiszik, a felzárkóztatásnak nevezett dolog azért kell, hogy a leszakadók megértsék, mi a középosztály értékszintje. Mivel nem csinálnak úgy, mint aki érti, ezért rájuk kell, hogy kényszerítse az állam ennek a megértését. Hogy úgy éljenek, ahogy ők elvárják. Olyan legyen a kommunikációjuk, a környezetük, a motiváltságuk. Persze, ha ez így lenne, ha ez sikeres lenne, ők akkor is a „felzárkóztatottak” csoportjában lennének, akik sosem élik meg úgy a polgári értéket, mint azok, akik ezt kitalálták, rendszerbe öntötték, kötelezővé teszik. Hogy mi csúszott el? Azt látom, hogy ezeknek az embereknek esélyük nincs arra, hogy az elvárásokhoz igazodjanak. És generációk óta ebbe az esélytelenségbe szocializálódtak. Így lettek olyanná, amilyenek. Persze, most mondhatnánk, hogy „Ott az esély a tanulásra! Tanulhatnának! Ki akadályozza meg őket ebben?!” De nem tanulnak. Legalábbis a polgári értékrendhez tartalmában és módszertanában igazodó iskolában nem. Kimaradnak. Renitensek. Mert ami az esélytelenség miatt rögzült a családban, a lakókörnyezetben, az elutasításban, a társadalom perifériáján, az akadálya lesz. Az elveszi az esélyt a tehetségtől is. A környezet. A szűkebb azzal, hogy lehúz, a tágabb azzal, hogy lesajnál. Azt már talán nem mondjuk: „Dolgozhatnának! Ki akadályozza meg őket ebben?!” Mert azt mindenki tudja már, a munkalehetőség, főleg arrafelé, ahol a mélyszegénységben élők vannak, minimális. Nemcsak a cigánynak. A nem cigánynak sincs esélye elhelyezkedni.
A „felzárkóztatásra szoruló” kategóriát mi, a többségi társadalom találtuk ki. Mert nem értettük meg, miért ilyenek. Később inkább integrációnak hívtuk. Ma újra felzárkóztatás a neve. Fura, hogy eddig nem zavart ennyire. Most, amikor minden elfogadott törvénynél azt érzem, szűkíti az esély lehetőségét is arra, hogy élhessen, tanulhasson, boldogulhasson a társadalom e jelentős része, most nagyon zavar. Bár az is igaz, eddig kevesebbet értettem a problémából. Évről évre több és több tapasztalatot szerzek. Sok mindent másképp látok. Sajnálom azokat, akik nem értik, és úgy hoznak döntéseket. És mondanak cinikus indokokat. Sokukat meghívnám egy hétre egy-egy családba. Éljenek velük pár napig. Lássák a kínlódást a jövedelemért, az élelemért, a tűzifáért, küzdjenek kicsit az élősködőkkel, aludjanak nyolcan egy szobában, hordjanak vizet a kútról…próbálják meg tisztán tartani ennyi ember testét, ruháját, mosógép, centrifuga nélkül….legyen szükségük gyógyszerre a torokgyulladásukra, de ne legyen pénzük kiváltani…vagy csak éljenek kicsit egy villany nélküli házban…stb. Ja, és nem lennék embertelen… ez a meghívás csak nekik szólna. És nem a családjuknak, gyerekeiknek. Bár talán akkor lenne az igazi…ha ezt még, mint a gyermekeikért felelős szülők élnék meg. Talán, ha így, belülről látnák…megértenék. Megértenék, hogy nem a megfelelő szó a felzárkóztatás. Sokkal jobb az esélyteremtés. És a különbség nem csupán a szavakban van. Más a két fogalom attitűdje. Mert kell, hogy legyen esély a megfelelő munkára, iskolára, kirekesztés nélküli életre. És akkor lassan megszűnnének azok az életmódbeli, most az elutasítást kiváltó dolgok is. Persze biztosan lennének renitensek. De a többség, ha esélyt kapna, élne vele. Az is, aki cigány, és az is, aki nem. Akiket a nyomorúság már egy közös útra tett. Az esélytelenekére Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/27/257-felzarkoztatas-vagy-eselyteremtes/
258. JÖVŐKÉP 2011. december 30. Nem tudom, mit hoz a 2012-es esztendő. Biztosan nem lesz könnyű. Nagyon féltem azt az 1 millió embert, aki a létminimum alatt él. És azt hiszem, másokat is. Azt már régóta érzem, hogy nehezen elviselhető különbség alakul ki társadalmi csoportok között. Emlékszem, egyszer egy konferencián egy zenetanárnő felcsattant, amikor a mélyszegénységben élő gyerekek esélytelenségéről beszéltem, hogy kit érdekel ez. Akkor csendesen csak annyit mondtam, lehet azt hinni egy városi, középosztálybeli, vagy attól feljebb levő család gyerekeit fuvolára és szolfézsra tanítva, hogy rendben van, ha onnan alig 40 km-re ugyanekkor gyereket mar meg egy patkány egy komfort nélküli házban. Lehet azt hinni, hogy ilyen az élet, ez túl távoli, legyen ez az ő gondjuk, ők a hibásak érte, és aki közvetlenül nem érzékeli, azt nem is kell, hogy érdekelje a dolog. De azt is mondtam, hogy aki azt hiszi, ez így sokáig maradhat, az téved. Mert nem lehet elzárni a problémát. Mert az nem marad ott. Előbb-utóbb megoldást keresnek rá az elszenvedői. És akkor aztán nézhetünk. A helyzet 2011-ben sokat romlott. Utálom, ha amit érzek, bekövetkezni látszik. És látom, hogy baj lesz. Mert érzem, hogy ezeknek az embereknek a tűrőképessége már nem feszíthető tovább. Előre láttam azt is, ahogy az „egy családból csak egy kaphat szociális járadékot” dolog bevezetése, vagy a közmunkaprogramok szűkítése a települések vezetői ellen fordították őket. Mert ők nem tudják, nem látják, nincs ismeretük róla, hogy az ÖNHIKI-s falvaknak nulla a mozgástere. Hogy nem a polgármesterek döntése a lehetőségek beszűkülése. Ők onnan kapják a pénzt, hát ott kérik. Attól, aki ott van. Már akkor voltak jelek, amit nem lehetett nem észrevenni. Persze fura ez is. A polgármesterek helyzete. Nézem most pl. a listát a megyei lapban. Melyik település, mennyi kiegészítő támogatást kapott. A lista számomra érthetetlen, bár biztosan indokolható. Látom pl., hogy szociális célú tűzifavásárláshoz kapcsolódó támogatást kap az a település, ahol az e területen jelentkező gondok nem említhetők egy lapon a megye más falvaival. Tucatszám vannak olyanok, akik sokkal, de sokkal nehezebb helyzetben vannak. De nyilván van lobbi, és a külső szemlélő számára az jön át, hogy inkább a politikai pozíció, és nem a szociális rászorultság volt a döntő érv. Tegnap az egyik faluban történt valami, amitől még inkább rossz előérzetem van. A családok, ott, ahol szinte mindenki a létminimum alatt él, előleget akartak kérni, 3000 Ft-ot. A polgármester, abbéli reményében, hogy megjön a pénz a számlájukra, halvány ígéretet tett, hogy a két ünnep közt kiadja. Amit a rászorulók készpénznek vettek. De nem tudta betartani. Mert a számlájukon nem volt elég pénz.
Reggel tömegesen a hivatal elé mentek. És kérték. Nehezen tartható volt a helyzet. Az indokot, hogy nincs, nem értették. Csak, hogy nem adják ki. Azt a keveset sem. Felelőst kerestek, indulatosan. Tele vélt, vagy valós sérelmekkel. Végül a hivatalból a rendőrséget hívták. A rendőrök próbálták hazaküldeni a hangadókat. Morogva, de mindenki hazament. Most még igen. Még hazamentek. De tudom, jövőre, amikor még nehezebb lesz a helyzetük, nem fognak. Mert egy éve a tűrőképesség határán vannak. Munka nincs, semmi sincs, az árak emelkednek, élni meg kell valamiből. Kell enni, fűteni, a villanytartozás, ahol még nem vágták le az órákat, majd’ minden házban tetemes, rég nincs már gyógyszerre sem pénz. Gond az élelem, a cipő, az iskolaszer, a tablókép ára. Minden. És ez nem egy agresszív, kezelhetetlen csőcselék indulata volt. Nem is a szakmaiság mentén szót emelő értelmiségieké, akik tüntetésekkel próbálják a fővárosban észérvek mentén a hangjukat hallatni. Azt hiszem ez sokkal veszélyesebb. Mert ez az elkeseredett embereké, akiknek elege van. Akiknek nincsenek lehetőségeik. És azoktól várják a választ a kérdéseikre, a segítséget, akik ott a faluban a döntéshozókat képviselik. A polgármesterektől. A hivataloktól. Vajon ennek a felelősségét látják azok, akik a törvényeket hozzák? Most még páran emeltek szót. De már sokan mentek velük, sokan álltak mellettük. Nem tudom, mi lesz 2012-ben. Azt hiszem, már nem csak őket féltem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/12/30/258-jovokep/
