L. RITÓK NÓRA A NYOMOR SZÉLE

L. RITÓK NÓRA

A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2010

TARTALOMJEGYZÉK 2010 52. Mert adni jó. De néha nem annyira. .............................................................................. 6 53. Táplálkozzunk egészségesen! ....................................................................................... 8 54. Anya, vagy gyermek? ...................................................................................................... 9 55. Házak így, vagy úgy. ..................................................................................................... 10 56. Uniós pénzek… ............................................................................................................. 11 57. Néhány gondolat a CKÖ-ről ......................................................................................... 12 58. Az adományosztás dilemmái ...................................................................................... 14 59. Ahol csak egyszer rendel az orvos hetente ................................................................ 16 60. Iskolai feladat az állatvilágról ..................................................................................... 18 61. Hozzáállás .................................................................................................................... 19 62. Csicska ......................................................................................................................... 20 63. Egy tüdőgyulladás a sok közül .................................................................................... 21 64. Az iskolák és a hátrányos helyzet ............................................................................... 22 65. Újszülöttek, kisbabák .................................................................................................. 24 66. Nem jó erőltetni… ........................................................................................................ 26 67. Apró lépések ................................................................................................................ 28 68. Egyházak és mélyszegénység ..................................................................................... 29 69. Nem is látszik rajtuk… ................................................................................................. 30 70. Születésnap ................................................................................................................. 31 71. Családi fotók ................................................................................................................ 33 72. Szabad iskolaválasztás és szegregáció ..................................................................... 34 73. Heten egy ágyban ........................................................................................................ 36 74. Genetikailag kódolt dolgok? ....................................................................................... 37 75. Az állam ........................................................................................................................ 39

76. A kampányszerű segítségnyújtás ............................................................................... 41 77. Mi történik 10 éves kor fölött? ................................................................................... 42 78. Gyermekáldozat ........................................................................................................... 44 79. Bővül a kör ................................................................................................................... 46 80. Kettős mérce................................................................................................................ 48 81. Tudás – különféle tartalmakkal .................................................................................. 50 82. Hogyan is kell ezt csinálni… ........................................................................................ 52 83. Csigaszedés ................................................................................................................. 53 84. Inkább vigyenek intézetbe… ....................................................................................... 54 85. Anyák Napja ................................................................................................................. 56 86. A cigi ............................................................................................................................. 57 87. A munkalehetőség ....................................................................................................... 58 88. Le lehet mondani egy gyerekről? ................................................................................ 60 89. Mélyszegénységből nemzetközi díj............................................................................. 61 90. Több rendőrt?............................................................................................................... 62 91. Miért kell annyi gyerek? .............................................................................................. 63 92. Kórházban így, vagy úgy .............................................................................................. 64 93. Hála............................................................................................................................... 66 94. Tablógép ....................................................................................................................... 68 95. Civil a pályán ................................................................................................................ 69 96. Állatkínzás .................................................................................................................... 71 97. Csak krumpli ................................................................................................................ 72 98. Vasárnapi ebéd ............................................................................................................ 73 99. Betegszállítás ............................................................................................................... 74 100. A kismama ................................................................................................................. 76 101. Élménybeszámoló ..................................................................................................... 77 102. Táborozás................................................................................................................... 78 103. Átmeneti elhelyezés .................................................................................................. 80

104. Kiégés ........................................................................................................................ 81 105. Nyomásgyakorlás ...................................................................................................... 82 106. Bíróság ....................................................................................................................... 84 107. Utazás a tárgyalásra.................................................................................................. 85 108. Nyaralás ..................................................................................................................... 86 109. Panelszövegek ........................................................................................................... 87 110. Munka és öröm.......................................................................................................... 89 111. Lacika ......................................................................................................................... 90 112. Csak egy kis lé… ........................................................................................................ 91 113. A temetés ................................................................................................................... 92 114. „Mindig az a rossz, aki ad…” .................................................................................... 94 115. Szervezetek az emberi jogokért ............................................................................... 95 116. Tűzhely ....................................................................................................................... 97 117. Ötcsillagosok, vagy egycsillagosok ........................................................................... 98 118. A lányka ...................................................................................................................... 99 119. Keresztnevek, becenevek ....................................................................................... 100 120. A szabály, az szabály ............................................................................................... 101 121. Te nem. Mit képzelsz? ............................................................................................ 102 122. Egy családapa .......................................................................................................... 103 123. Előírni, vagy tiszteletben tartani ............................................................................. 105 124. Túljátszott szerepek ................................................................................................ 107 125. Cukros dió ................................................................................................................ 109 126. Megint a fejtetű ....................................................................................................... 110 127. Villany nélkül ............................................................................................................ 112 128. Kudarc ...................................................................................................................... 113 129. Szakemberek ........................................................................................................... 115 130. Három hét sötétség ................................................................................................. 117 131. Nyiratkozás .............................................................................................................. 119

132. Iskolai étkezés ......................................................................................................... 121 133. Még egy nehéz család ............................................................................................. 123 134. Ide nem ülsz! ........................................................................................................... 125 135. Ki az „igazi” cigány? ................................................................................................ 127 136. Lopás vagy megtévelyedés ..................................................................................... 129 137. Párhuzamos vágányokon ........................................................................................ 130 138. Új család születik ..................................................................................................... 131 139. Beosztással élni....................................................................................................... 133 140. Mélyszegénység és harminckétezres öltöny ......................................................... 135 141. Nincs vége................................................................................................................ 137 142. Francia manikür ...................................................................................................... 139 143. Villany karácsonyra ................................................................................................. 141 144. Abortusz ................................................................................................................... 143 145. Mikulásnap .............................................................................................................. 144 146. Karate a faluban...................................................................................................... 145 147. A karácsonyfa .......................................................................................................... 146 148. A karácsonyi fények ................................................................................................ 148 149. Kilátástalanság ........................................................................................................ 150 150. Karácsonyi ajándékok ............................................................................................. 152 151. Karácsonyi üdvözlet ................................................................................................ 154 152. Egy új faluban .......................................................................................................... 156 153. Számvetés ............................................................................................................... 158

52. MERT ADNI JÓ. DE NÉHA NEM ANNYIRA. 2010. január 02. Sokan hihetik azt, hogy az adományosztás mindenkinek jó, annak is, aki adja, meg annak is, aki kapja. Pedig nem mindig ilyen egyszerű a képlet. Az ember a legnagyobb jóindulattal próbálja, sok-sok munkával, aztán mégis balul sül el. Mert elfogadni is meg kell tanulni. Az asszony már többször nekem állt, követelőzve, felelősségre vonva, hogy is van ez az adományosztás. Mert szerinte ők nem kapnak eleget. Nekik több jár. De tudom, az utcában vannak nehezebben élők is, az ő két nagy gyerekén rendes a cipő, kabát, a ház is viszonylag jó állapotban van. Ám ez őt nem érdekli, megy, összehasonlít, összemér, és veszekszik. Ott, és akkor is, amikor a legkevésbé kellene, a karácsonyi ünnepségen. Minden gyereknek sikerül ajándékot szerezni. Sok munka van mögötte, 85 kiskorú ül a karácsonyfa körül. Az ajándékokat előre, szépen becsomagoljuk, csoportosítjuk, korosztály szerint. Aztán gyertyagyújtás, éneklés, ajándékozás, öröm. Majdnem mindenkinek. Az asszonynak nem. Karba font kézzel ül az első sorban. Nem mosolyog, nem örül. A 14 éves lánya egy sakk-készletet kap, és egy kedves plüssfigurát. Rögtön kibontja, és már kiabál is. Hogy ez fiús ajándék. Más biztos jobbat kapott. Odamegyek, próbálom megnyugtatni. Már egész jól megy ez nekem, nyugodt maradok, nem veszem fel a kesztyűt, akármit kiabál rám. Magyarázom, hogy ez pont egy ilyen idős gyereknek való játék. És, hogy a magyar sakknagymester is lány. Azt is, hogy sokba kerül egy ilyen. Nem érti. Nem néz a szemembe, csak ordít. Hogy látott, egy órával ezelőtt is, az utcában, máshova vittem cuccokat, hozzá nem. Mondom, hogy most 6 éves kor alattiaknak vittem bugyikat, zoknikat, az ő gyerekei már nagyobbak. Többen körülvesznek, leginkább csak nézik, de van, aki beleszól, segíteni próbál, győzködi. A lány az anyja mellett áll. Éretlenül vihog, nem tudja, mit csináljon. Kínos az anyja ordibálása, már-már szégyelli is, meg jó is, hogy őt védi, neki akar többet szerezni. Aztán elhangzik a szokásos mondat: „Ha nem kapunk többet, jobbat, nem fogom engedni a foglalkozásokra.” Jó, rendben – válaszolom indulat nélkül. – Velem nem fog kiszúrni, van másik helyette, csak magával, meg a gyerekkel. Ne engedje többet. Ez hat. Nem ezt a választ várta. Fogja a holmikat, és a gyerekkel együtt, köszönés nélkül elmegy. Ám tudom, hogy a legközelebbi foglakozáson ott lesz a lánya is, mintha mi sem történt volna. Tényleg. Tulajdonképpen nem történt semmi.

Csak részt vettem egy szokásos párbeszédben, amiben már előre tudom, melyik mondat után mi következik. És nem adom fel, hanem reménykedem, hogy egyre kevesebb mondat lesz majd benne legközelebb. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/02/mert-adni-jo-de-neha-nem-annyira/

53. TÁPLÁLKOZZUNK EGÉSZSÉGESEN! 2010. január 05. Vannak olyan helyzetek, amikor az embernek élelemmel kell segíteni. Főleg ott, ahol kegyetlen az uzsora, és nem hagy ennivalóra sem. A gyerekeknek sem. Már nem lep meg, ha kisgyerekek nem tudják, hogyan kell megenni a narancsot, értetlenül forgatják a májkrém dobozát, mert nem ismerik, vagy úgy, ahogy van, töményen, megisznak egy üveg citromlevet. Elfogadom, hogy azonnal, amint megkapják, egészben betömik az öt tábla csokit, amit viszek. Még sehol nem láttam, hogy elraktak volna belőle későbbre. Vagy annak, aki épp nincs otthon. Mert enni akkor kell, amikor van mit. És gyorsan. Rendszeresen érdeklődöm az asszonyoktól, mit főznek. Van úgy, hogy naponta, de van, hogy kétnaponta készül valami. Van, hogy ritkábban. Külön konyha ilyenkor télen sehol nincs, egy helyiséget fűtenek, ott főznek a kályhán. Amikor a családi pótlékot megkapják, legtöbb helyen pörkölt készül csirkefarhátból. Combból, vagy egész csirkéből sosem. Akkor van, hogy paprikás krumplit csinálnak, főzőkolbásszal. Később kolbász nélkül. Amíg van pénz, készül fasírt, vagy töltött káposzta is. De csak pulykapépből. A falusi kisboltokban csak ez van. Fagyasztva, rúdban. Ha bejutnak nagyobb településre, húsboltba, zsírnakvalót vesznek. Sokat. Az, kisütve sokáig elég, a zsír meg jó kenyérre kenve. Aztán, a hónap közepétől krumplileves, tészta csupaszon, majd a végén kenyér. Gyakran magában. Nincs változatosság, az összes ételféléjük megszámolható a két kezünkön. Egészséges táplálkozás? Gyümölcs, zöldség? Ezekben a családokban ismeretlenek. Ezek a gyerekek azok, akik az óvodában, vagy az iskolamenzán gyorsan, mindent begyűrve esznek. Ők nem válogatósak. Ők azok, akik még a húsleveshez is kenyeret esznek. Akik ebéd után egy órával már kérik az uzsonnát, mert éhesek. Egyszer meghívtak bennünket egy fővárosi iskolába. Mivel ebéddel vártak, előtte az egyik kolléga felhívott, van e a gyerekek között vegetáriánus, hogy annak olyan típusú ebédről gondoskodjanak. Először azt hittem, szemétségből kérdezi. Feldühödtem. Aztán megértettem, fogalma sincs arról, hol és hogy élnek ezek a gyerekek. Csak udvarias akart lenni. Van, ahol ez jó kérdés. Itt nem volt az. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/05/taplalkozzunk-egeszsegesen/

54. ANYA, VAGY GYERMEK? 2010. január 08. A lánnyal tavaly találkoztam először. Kishúga már két éve járt hozzánk, a suliba, amikor hallottam, hogy testvére lesz. És ezzel egy időben nagynéni is lesz. Nem értettem a dolgot. Aztán elmentem hozzájuk, amikor megszülettek a kicsik. Először az anya szült, majd alig két hétre rá a 15 éves lánya. Mindketten fiút. Mentem, próbáltam holmikat szerezni, hiszen a két kicsinek sok minden kell, főleg, ha még öt gyerek van mellettük a családban. Egy alkalommal babaholmikat vittem, és kaptam egy adományban szoptatós melltartót is, vattabetétekkel, ha szivárogna a tej. Magyaráztam a lánynak, hogy kell használni. Bólogatott, megértette, örült neki. Aztán, amikor jöttem el, szégyenlősen a kezembe nyomott néhány papírt. „Ezt el tetszik küldeni pályázatra?” – kérdezte. Megnéztem. Rajzok voltak. Ceruzarajzok, halványan színezve. Az egyiken egy nyuszi, a másikon Micimackó jól ismert képe. A rajzok hátoldalán, ahogy az iskolánkban szokás, és ahogy a húga mutatta: név, életkor, település, és az én nevem, mint felkészítő tanáré. A rajzok gyerekrajzok voltak. Nem egy anyáé, aki épp szoptat, hanem egy gyereklányé. Akinek még játszani kellene. Aki még játszani akar. Úgy volt, hogy ősszel újrakezdi az iskolát, szakiskolába megy majd. Mégis maradt otthon, mert a kicsikkel nem bír egyedül az édesanyja. Ő már nem lesz gyerek többet. Végérvényesen és visszavonhatatlanul anya marad. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/08/anya-vagy-gyermek/

55. HÁZAK ÍGY, VAGY ÚGY. 2010. január 12. Vannak falvak, ahol sok az üres ház. Általában nem maradnak sokáig üresen, és érintetlenül. Az elnéptelenedő faluban sok a lakatlan ház. Volt már baj is abból, ha valaki elköltözött néhány évre, aztán az élete úgy alakult, hogy mégis vissza akart jönni. De már nem volt hova. Az utcában két családról tudom, hogy nem a saját házában él. Most mindkettő teljes létbizonytalanságban van. Az egyik megvette a házat. Adásvételi szerződés nélkül. Jóhiszeműen, bemondásra. Nem tudta, hogy nem a tulajdonostól. Kifizette és beleköltözött. Aztán, amikor be akarta köttetni a villanyt, szembesült vele: ez a ház már valakié, aki most külföldön él, és tetemes adósságot halmozott fel, a villanyszámlában is. Az új lakó, ha villanyt akart, fizetnie kellett. És villanyra szükség van. Azóta itt él. Az öt gyermekével. Egyikük súlyos rákbeteg. Most a kisebbik is kórházban van. Vasárnap a korhadt tető beszakadt. Csak úgy, minden előzmény nélkül. Az apára zuhant a mennyezet. Nem lett baja. Neki nem, de most beesik az eső, a házat ellepték a patkányok, pénz semmi, a gyereket is épp a héten kellene visszavinni a kórházba. A másik család még ősszel költözött át a szomszéd házba. Illegális lakásfoglalók. A másikban, ahol laktak, korábban disznókat tartott a gazda, a nyár előhozta az élősködőket, nem lehetett megmaradni. Az asszony két kezével hozta helyre a házat, aminek nem volt ajtaja, ablaka. Beköltözött. A hat gyerekkel. Ám most megjelent a tulajdonos. Márciusig kaptak haladékot. Addigra menni kell. Próbálják a polgármesternél: adjon házat. De az önkormányzatnak nincsenek házai. Pénze sem. Ebben a hónapban 20 ezerrel kevesebbet kaptak, mint a szociális segélyek összege. Nem tud segíteni. És a két családból egyik sem érti: tele van a falu üres házakkal. Miért nem kapják meg? Mondják, megvennék, részletre, vagy fizetnének lakbért…. De senki sem hisz nekik. Nincs bizalom. A háztulajdonosok úgy vannak vele: inkább dűljön össze, minthogy odaadják a cigányoknak. Mi lesz velük? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/12/hazak-igy-vagy-ugy/

56. UNIÓS PÉNZEK… 2010. január 14. Először én is örültem a felzárkózásra irányuló lehetőségeknek, fejlesztéseknek. De ma már, látva az eredményeket, azt gondolom, hogy ezeknek a programoknak a társadalmi hasznosulása kicsi. Legalábbis azoknak a szempontjából, akikre irányulna. Ma egy bizottsági megbeszélésen voltam. Egy pályázat kapcsán szerveződött, aminek alcíme: „hátrányos helyzetű munkanélküliek vagy inaktív személyek munkaerő-piaci esélyeit és társadalmi beilleszkedését elősegítő program”. A szolgáltatások, amit a projekt nyújt (egy évig) a következők lesznek: információnyújtás, tanácsadás, segítő beszélgetések, fejlesztő jellegű csoportfoglalkozások, képzések, közösségi programok, családi tanulási programok. Nagyon szép elképzelések. A logika azt diktálja, hogy ezekkel lehetne megváltoztatni a motiváltságot, a szemléletet. Remélhetőleg 60 ember fogja másképp nézni a világot, akik részt vesznek benne. Nemrég volt egy másik program is. Annak nem pont ez volt a célja, ennek a modellfejlesztése történt, másodlagosan jelentek meg ezek a célértékek, ott 50 főre. Vajon hányuknak az életében következett be minőségi változás? Elgondolkodtató: érnek e ezek a programok valamit, amikor nincsenek munkalehetőségek? Jó helyre megy ez a pénz? Erre van a legnagyobb szükség? Nem inkább munkahelyteremtésre? Nem jobban szokna hozzá a munkához az, aki már évek óta nem dolgozik, ha ténylegesen munkalehetőséget kapna? És nem személyiségfejlesztő tréningeken, hanem a valós gyakorlatban szembesülhetne azzal, mit jelent dolgozni? Ez a projekt 46 milliós költségvetésű. Projektvezető, szakmai vezető, szakmai team, bérek, járulékok, csapatépítő tréning, stb… Zömét a támogatásnak ez viszi el. Nyilván kell ez is, nem vitatom. Azt sem hibáztatom, aki megpályázza, hiszen erre van lehetőség. A célértékeket meg mindig lehet úgy igazítani, hogy a monitoring is sikeresnek ítélje…… De a célcsoport szempontjából változik e valami? Keletkezik e tényelegesen hozzáadott érték? Reálisan szembenéz e valaki ezzel? Akik kiírják, azok birtokában vannak e a hiteles információknak? Vagy csak egy más rendszer értékeinek kívánnak e megfelelni? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/14/unios-penzek/

57. NÉHÁNY GONDOLAT A CKÖ-RŐL 2010. január 17. Munkám során napi kapcsolatba kerülök a CKÖ (Cigány Kisebbségi Önkormányzat) vezetőkkel. Régebben az elsők voltak, akiket megkerestem, mert azt hittem, alapfeltétel, hogy együtt gondolkodjunk. Ám sok kudarc miatt ma már velük is óvatosabb vagyok. Pedig velük kellene a legjobban együttműködni a problémák megoldásában. Mégis, miért nem elég eredményes ez? És miért csinálunk úgy, mintha minden tökéletesen rendben lenne? Sok településen elégedetlenek a cigány vezetőikkel a helyiek. Kritikaként fogalmazzák meg, hogy csak a saját pereputtyukat teszik funkcióba, akik aztán közel ülve az asztalhoz, kiváltságos helyzetbe kerülnek. A választások után már nem fontosak nekik a választók problémái. De talán ezzel mások is így vannak…Van, ahol az uzsorás és a CKÖ vezető ugyanaz a személy. Sok a személyes sérelem, az elutasítás, a lehetőségek elhallgatása a kapcsolataikban. Nem megfelelő a képviselet, nem összetartás, inkább széthúzás tapasztalható. Okok? Persze, vannak bőven. Leginkább talán a tájékozatlanság, a képzetlenség. Mert egy kis faluban nem él képzett cigány vezető, aki jól kommunikál, pályázatokat ír, aki ténylegesen tudná képviselni társadalmi csoportját…Ezért inkább, ha el is mennek, csak végigülik az értekezleteket, nem szólnak hozzá a fórumokon, nem is értik a nyelvezetet. Bizony találkoztam nem egy olyan települési CKÖ vezetővel is, aki egy képzésen a kérdőívre, hogy náluk mi működik jól, vagy rosszul, csak egy nyomtatott nagybetűvel írt mondatot tudott kipréselni magából a rendelkezésre álló 10 perc alatt: „ITTEN MINDEN JÓL MŰKÖDIK”. Hogyan várható el, hogy partnerként kezelje egy hierarchizált hivatali rendszer? Mások már átestek képzéseken. Ők, akiknek elsősorban magabiztossága van, és remekül tudják szajkózni a megtanult szlogeneket a tanulás fontosságáról, a kirekesztésről, arról, hogy hány százalék a diplomás cigány, és hogy lám Obamára is mennyit várt a világ. Emlékszem pl., amikor egy vendéget vittem a település CKÖ vezetőjéhez, kérve, hogy mutassa be neki az ott élő romákat. Hosszasan beszélt arról, hogy milyen nehéz a telepfelszámolás. Kis idő múlva félbeszakítottam: de hát hol van itt cigánytelep?! Hát itt nincs, - hangzott a válasz -, de most jöttem egy képzésről, és ott mondták, hogy sokfele van az országban… És azt is kimondom, hogy sokakat, közülük is, csak az érdekel, mennyi pénz jön le neki, személyesen egy-egy projektből. Abból, ami segítene a társadalmi réteg integrációjában. Amibe ő is beletartozik. Láttam Tanoda programot, amiből papíron minden, a valóságban alig valami valósult meg. A támogatás nagy része a cigány vezetők zsebébe vándorolt. Mert fontosabb volt nekik a projektmenedzsment étkezési utalványa, mint a táborozó gyerekek ebédeltetése. Ez utóbbit nem is tervezték be. Tudom, most sokan felháborodnak, és azt mondják, csak a rosszakat emelem ki, és hány jól működő CKÖ van. Biztosan. Gondolom, a nagyobb településeken jobb a kép. Sajnos az én

tapasztalataim, nem ilyenek. Pedig nagyon szeretném, hogy jobbak legyenek. Hogy partnerek legyenek, önös érdekek nélkül, ismeretek, tapasztalatok birtokában. Hogy ne szlogenekben éljék meg az identitásukat. Tudom azt is, hogy ez lassú folyamat. Mégis, ennyi idő után, ennyi támogatással, látványosabb eredményeket reméltem. Mert tudom, a vezetőkön sok múlik. Nagyon sok. Zárásként egy, néhány nappal ezelőtti tapasztalat: egy nagy, munkához kapcsolódó projektben három település CKÖ-je is benne volt, a tervek szerint. Jogos, hiszen a célcsoport zöme közülük kerül ki. Ám kettő nem jött el az első megbeszélésre sem, és a telefonos megkeresésre úgy reagáltak, hogy nem kívánnak részt venni a programban. Maradt tehát a „róluk, nélkülük” helyzet. Miközben mi, „gádzsók”ezerrel próbáljuk nekik a lehetőséget megteremteni a beleszólásra. Folyton ez idegesít: nem így kellene lennie. Hol romlott el valami? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/17/nehany-gondolat-a-cko-rol/

58. AZ ADOMÁNYOSZTÁS DILEMMÁI 2010. január 19. Sokat tipródom az adományozáson. Évek óta szervezem (nem munkaként, csak karitatívan), és jól szeretném csinálni. De ezt nem lehet jól. Még mindig csak próbálkozom. Az alapszükségleteket illetően (cipő, kabát, ennivaló, tüzelő) nem teszünk különbséget. Nem lehet, hogy gyerek fázzon, éhezzen. Ha ezen felül van valami extra, játék, táska, ruha, könyv, kirándulás, esetleg számítógép, vagy tv, azzal másként próbálkozunk. Ott nekünk is vannak elvárásaink. Rendszeres iskolába járás, tisztaság, kész házi feladat, jó tanulmányi eredmény, mocskos szavaktól mentes beszéd, erőszakmentes kommunikáció, stb. Nem tudom etikus – e így. Sokat gondolkodom, mennyire van jogom a másik életét, szokásrendszerét így befolyásolni. De pontosan tudom, mi a gátja a gyerekek integrálódásának, tudom, mit vár el a többségi társadalom tőlük, így ebbe az irányba próbálom terelni a dolgokat. A gyerekek miatt muszáj. Működik is tulajdonképpen, sok mindent elértem már ezekkel a mondatokkal és csatolásokkal: rendben, elviszem kirándulni a gyereket, de csak akkor tudom, ha kiírtjuk a fejtetűt, tiszta lesz a ruhája, megmosdik, jó szagú lesz, stb… és így is lesz. Akkor viszek játékot, könyveket, ha rendezettebb, tisztább lesz a lakás. Szerzek diszperzitet is, és lám, kimeszelnek. Ha rendszeresen jár iskolába (nemcsak hozzánk, a művészetibe, hanem az általánosba is), kaphat tv-t. Ha jól tanul, szerzek számítógépet is. És próbálja, akarja, csinálja, én meg állom a szavam. Tudom, sokszor nevetségesnek tűnök. Mert 10 db. plüssállatot, vagy 5 db. meséskönyvet bevinni 25 gyerek közé, akinek otthon semmije sincs, és megpróbálni az órai teljesítmény alapján szétosztani, a legnagyobb baromság. Tudom előre: sírni fog, aki nem kap, engem utálni fog, összeverekednek rajta hazafele, ellopják egymástól. És otthon a szülők is beszállnak a veszekedésbe, tovább gyűrűzve a konfliktust. De megteszem újra, és újra, vállalva a cirkuszt, megindokolva, ki kapja, és ki nem. Mert meg kell szokniuk, hogy a dolgokért erőfeszítést kell tenniük, hogy nem jár mindenkinek minden. Ha belső késztetés nincs, hát ezekkel az eszközökkel próbálkozom. Egyszer majd csak kialakul. Persze kísérleteztem mással is, de nem ment. Most azért próbálom így, mert ezek hatnak. Más nem. Az osztályzat? Kit érdekel? Az ellenőrzőbe való beírás? Ugyan?! A dicséret, szeretet? Ideig-óráig. Amíg együtt vagyunk. Aztán elfelejtődik. Viszont, ha a „nincsben” tárgyiasultan jelenik meg valami, az hat. Annak híre megy, látható, érezhető, tapintható. Az mutatható. Annak értéke van. A felnőttek között is. De nem tudom, jó e így. Érzem, nem így kellene. De akkor hogyan?

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/19/az-adomanyosztas-dilemmai/

59. AHOL CSAK EGYSZER RENDEL AZ ORVOS HETENTE 2010. január 23. A hideg tartja magát. A fát egyre nehezebb előteremteni. A házakban érezhetően hidegebb van, mint korábban és szinte minden gyerek meg van fázva. Már a múlt héten gond volt a fűtéssel. A szabadon kivágható fák már elfogytak. A rendőrök, polgárőrök járőröznek, hogy a falopásokat megakadályozzák, szinte mindenki ellen indult már eljárás. A kevés fa pedig nem ad elég meleget. Sok a beteg. A kis faluban csak szerdán rendel az orvos. Tehát megvárják a szerdát, ha lázas a gyerek, akkor is. És az orvos felírja a receptet. Amit ugye ki kellene váltani. Van, akinek sikerül. De van, akinek nem. Amikor pénteken a házhoz érek, az asszony is épp akkor jön meg. Elkeseredett, szomorú. De szinte mindig az, így nem forszírozom. Bemegyünk. Két gyerekük van, mindkettő otthon. Az egyik egy hete beteg, a másik szerda óta. Nagyon csúnyán köhögnek, rossz hallani. Lázuk is van. Aztán lassan megnyílnak a szülők. A múlt hét óta a falut járják, kölcsönért, de senki sem ad. Nem bírják kiváltani a receptet. Már kamatos pénzt is felvettek volna, de azt sem kaptak. A polgármester sem tud segíteni. Senki. Már senkinek nincs tartaléka. Gyógyszerre sem. Semmire. A gyerekek meg egyre betegebbek. Nézem a receptet, erős antibiotikumok. Az orvost szeretik a faluban, lelkiismeretesen elvégezte most is a munkáját. Megvizsgálta a gyerekeket, és felírta a gyógyszert. Mint korábban is, amikor a tüdőgyulladásos kislányhoz kihívták. Megvizsgálta és megírta a beutalót. Arról nem tehetett, hogy nem volt pénz, hogy bevigyék a 25 km-re levő kórházba… Az már nem az ő területe. Mindenki betartja a határokat. A szabályzatok pontosan rögzítik, melyik rendszernek meddig terjed a hatásköre. De ki húzza meg ezeket a határokat? Ki tudja pontosan megmondani, meddig terjed az egyik, és hol kezdődik a másik? Ki a felelős azért, hogy egymástól elszigetelten működnek, nemhogy az együttműködés, de még az információ-átadást is nélkülözve? Ez az egészségügy területe, az a szociális szféráé, amaz az oktatásé. A másikkal nem kell törődni. Talán, ha nem a munkaköri leírások, hanem az emberek, családok, gyerekek oldaláról közelítenénk, jobban menne. Kevesebb problémával, emberibben, hatékonyabban.

Mi kellene hozzá? Miért nem teremtődik meg? http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/23/ahol-csak-egyszer-rendel-az-orvos-hetente/

60. ISKOLAI FELADAT AZ ÁLLATVILÁGRÓL 2010. január 27. Sokszor lepődik meg az ember, hogy egy-egy normálisnak tűnő feladat megoldása mennyire tükrözi a társadalmi egyenlőtlenségeket. Elgondolkodtató, főleg, ha az ember utánamegy az órán tapasztaltaknak. Volt már, hogy a fantáziafejlesztő feladatnál, „Rajzoljunk az álmainkról!”, a gyerek megkérdezte: ennivalóról is lehet álmodni? És azt rajzolta. Szalámit, banánt, csirkecombot, kiflit. Az elmúlt órámon Noé bárkájáról rajzoltam, kicsikkel. Elmeséltem, hogyan gyűjtötte össze az állatokat, mindegyikből egy-egy párat. És megkérdeztem, szerintük milyen állatfajt kellett volna otthagynia Noénak, hogy ne maradjanak meg az özönvíz után. Elgondolkodtató válaszokat kaptam: Azon a településen, abban az osztályban, ahol jó körülmények között élő gyerekek vannak, kis gondolkodás után megegyeztek abban, hogy azokat az állatokat nem kellett volna felvinnie a hajóra, amelyek vérengzőek: pl. az oroszlánt, a cápát. Gondolom, ebben benne van a tévé műsorainak üzenete is, a veszedelmes állatokról…. A másik településen, ahol a csoportban szinte kivétel nélkül halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeim vannak, nem gondolkodtak soká, kórusban kiabálták: a patkányt, a csótányt és a tetűt. Azokat ott kellett volna hagynia. Tudom, hogy ők miért ezeket az élőlényeket választották. Mert ezek megkeserítik a mindennapjaikat. A fejtetűvel pl. folyamatosan küzdünk. A visszafertőződés állandó. Amikor kopaszra nyírt fejjel látok fiúkat, már tudom, miért. Végső megoldás ez, bár kétségtelenül sikeres. Ilyenkor a fejükre húzott kapucniban, vagy sapkában vannak, persze a többiek csúfolódnak…. A lányoknál nehezebb. A hosszabb hajat állandóan ellenőrizni kell. Elég egy-két család, ahol feladják a küzdelmet, és mindenkiben előbb-utóbb ott a fejtetű. Próbáltam az ellátó rendszeren keresztül segíteni: nem ment. Nekik a jelzés a dolguk. Most, ha tudok szerezni fejtetűirtót, szétosztom, és amíg tart, használják. Ha elfogy, kezdődik minden elölről. Már látom a kommenteket: miért nem takarítanak, na ugye, bezzeg a régiek, akiknél szintén nem volt mosógép, shampoon, és mégis… De az igazság az, hogy ahogy a mindennapjaik kilátástalanságát nézem, érzékelem azt a pontot, amikor már ez sem lesz olyan fontos nekik…. És nagyon nehéz ezt visszafordítani. Hogy újra fontos legyen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/27/iskolai-feladat-az-allatvilagrol/

61. HOZZÁÁLLÁS 2010. január 31. Munkám közben sok olyan gyűlésen, konferencián, munkamegbeszélésen veszek részt évek óta, ami a cigánysággal foglakozik. Olyan szakemberekkel, akiknek ez a munkájuk, hogy ezzel a célcsoporttal foglalkozzanak. Aztán, egy idő után elkezdtem bizonyos mondataikat feljegyezni. Mert ezeknek a mondatoknak furcsa üzenete van. Furcsa olyanoknak a szájából hallani, akik a munkájuk alanyairól beszélnek. Sajátos hozzáállást sugallnak. Néhányat most közreadok. Többet is tudnék. De talán a jelenség érzékeltetésére ez is elég. Nem név nélküli kommentekben hangoztak el, nem is magánbeszélgetésekben. Olyan munkamegbeszéléseken, amelyek a problémák megoldásáról szóltak, és a munkájuk, hivatásuk gyakorlása közben mondták szakemberek. Nem kommentálom a mondatokat. Csak leírom úgy, ahogy elhangoztak. A szövegkörnyezet talán nem fontos. A mondatok tatalmáról nem ad felmentést a többletinformáció. Akik mondták (nem sorrendben): védőnő, országgyűlési képviselő (jobboldal), országgyűlési képviselő (baloldal), szociális munkás, gyámügyes, rendőr, pedagógus, pap, szociális irodavezető, polgármester, nevelőtanár, családgondozó. „ Lehet velük boldogulni, csak le kell hozzájuk ereszkedni.” „ Írjuk össze, hány cigány van köztük, és én majd szólok fent a fajtájuknak. Ők szót értenek majd velük.” „ Az nekem nincs benne a munkaköri leírásomban. Nem vagyok rá kötelezhető. Nekem csak jeleznem kell.” „Magunk közt vagyunk: mondjuk végre ki, hogy nem olyan fejlett az agyuk, mint nekünk.” „ Nem is érdemes velük foglalkozni. Úgysem érik fel ésszel, hogy normálisan kitakarítsanak.” „ Megmondtam neki, hogyha még egyszer részegen megy oda, én ott pofozom fel, mindenki előtt.” „ Csak nem képzeli, hogy én fogom megcsinálni, helyettük?” „Azt a szót sem akarom kiejteni, hogy cigány. Nemhogy beszéljek róluk a többieknek.” „ Prevenció? Arra nekünk nincs kapacitásunk. És nem is érzem feladatunknak.” „ Pontosan tudjuk, ugye, hogy nem képesek emberi módon viselkedni.” „ Ahogy ott állnak, és néznek, már attól kiráz a hideg..” „ Én tudom a megoldást. Falhoz állítani őket.” Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/01/31/hozzaallas/

62. CSICSKA 2010. február 04. Sokféle szerepet, életformát termel ki a szegénység. A falvakban nincsenek hajléktalanok. Akinek semmije sincs, az is fedél alá kerül. Sajátos szerepben, ahogy ma nevezik, csicskaként. Előfordul mindenféle felállásban. Ezt tényleg nem lehet etnicizálni. Az öreget régóta figyelem. Nehezen tudom megítélni a korát, de hetven fölött van biztosan. Először kerülte a velem való találkozást, még a szemkontaktust is. Egy tőle jóval fiatalabb párnál van, kor szerint lehetnének a gyerekei is. Nem élnek jól, őket is segítjük. Nagy a család, munka nincs. Szinte mindig dolog közben találom. Mosogat, takarít, fát vág, havat söpör, boltba megy, ha kell, főz is, vigyáz a gyerekekre… Aztán, amikor a fiatal pár nem volt otthon, és én épp akkor látogattam meg őket, próbáltam beszélgetni vele. Próbáltam megérteni, hogy jut valaki ebbe a helyzetbe. Megkérdeztem őt is, azokat is, akiknél van, és a környezetet is. Azóta persze kiderült, nincs egyedül. A faluban többen is vannak. Az öreg azt mondja, senkije sincs. Egyedül nem tud megélni, hát itt van. Segít, amiben tud. Itt kap egy tányér ételt, melegben van. És nincs egyedül. Kínosan vigyáz, nehogy rosszat mondjon. Halkan beszél, hadar, inkább a gyerekkoráról mesél, mint a mostani életéről. Ha zajt hall, összerezzen, elhallgat. Nem akar beszélni. A fiatal pár arról beszél, hogy felkarolták az öreget, nem volt senkije, hát ők befogadták. Mert ők jók. Segít az öreg, de hát segítsen is. Semmi sincs ingyen. Csak épp arra válaszolnak, amit kérdezek. Inkább elterelik a szót. A környezet bőbeszédűbb. Persze csak titoktartás mellett. Az öreg egyedül maradt. Gyerekei felnőttek, az asszony elhagyta, hát igen, az ital, a kocsma, aztán egyszer csak nem volt pénz, italra sem, hát kapott mástól, majd ledolgozza, aztán…. le kellett dolgozni. Elment a ház, a kevés kis jövedelme már nem az övé, hát ez maradt. Dolgozik, sokat, szinte mindent. megcsinál a ház körül. Semmiért nem szól. Meghúzza magát. Néhányszor megpróbált elszökni. Nyáron. Visszahozták. Talán még sem jó neki. De más lehetőség nem maradt. Csicska lett. És talán még el is hiszi, hogy hálásnak kell lennie érte. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/04/csicska/

63. EGY TÜDŐGYULLADÁS A SOK KÖZÜL 2010. február 07. A szokásos körúton voltam. Mióta bejött ez a nagy hideg, azóta félek kimenni. Mindig arra gondolok, valami visszavonhatatlan tragédiába ütközök. De hihetetlenül bírják. Nem is értem, hogyan. Az asszonyt sírva találom. A kicsit kórházba vitték, valami van a tüdején. Semmit sem tudott vele adni, mondták, kellene törülköző, pelenka… Mert még nem szobatiszta. Pedig már elmúlt négy éves. Megígérem, még aznap megnézem a kórházban. Ő nem tud menni, pénze sincs rá, meg ott van a másik négy gyerek. Özvegy, egyedül neveli őket. Megyek is, viszek törülközőt, játékot, kis csemegéket. De nem is ezért megyek. Hanem, hogy lássák, érdekel valakit. A kórteremben minden ágyon fekszik gyerek. És mindegyik mellett üldögél egy szülő. A kisfiú mellett nem. Hanyatt fekszik, mozdulatlanul. Apró kezecskéi a takarón. Az asztalkán semmi. Talán kis félmosoly átvillan az arcán, mikor meglát. Nem mutat érzelmeket. Se ilyet, se olyat. De tudom, megismer. Csak nem tudja kifejezni. Aztán egy ismerős ápolónő utánam lép: te, mi közöd van neked „ezekhez”? De ezen túl semmi negatív, készségesen beszámol a betegségről, tüdőgyulladás, de már nem lázas, hogy sokadszor van már itt a kicsi. Kérdezem, ha már sokszor volt, nem nézték meg esetleg, hogy miért nem beszél, vagy miért nem szobatiszta? Erre nem tud válaszolni. Nem tudja. Gondolkodom, mikor fázhatott meg ennyire. Aztán emlékszem, előző héten, amikor kora délelőtt jártam a faluban, az utcán találtam őket. A lányok vacogtak a hidegtől. Nagyon koszosak voltak. Akkor már két napja nem fűtöttek. Épp egy rokonhoz indultak, hogy fát kérjenek. Két napja újra voltam náluk. A kisfiú már otthon, vastag kék orkán kezeslábasban, amit nemrég vittem. Mezítláb van. Nővérkéjén csak egy póló, és egy vékonyka alsó. Cipő rajta sem. A nővérük van velük, ma nem ment iskolába, hogy segítsen, amíg az anyjuk nincs otthon. Ő kabátban van. Hideg van, bár a kályha még langyos kicsit. Fa egy szál se, se a kályha mellett, se a ház előtt. Kérdezem az anyjukat: fát kérni ment. Nagyon várom a jobb időt. Mióta elkezdtem ezt az egészet, sok minden átértékelődött bennem. A tél örömei is. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/07/egy-tudogyulladas-a-sok-kozul/

64. AZ ISKOLÁK ÉS A HÁTRÁNYOS HELYZET 2010. február 11. Amikor egy-egy újságcikk általános iskolát mutat be, általában két adatot kiemelnek: a továbbtanulás arányt, és a kompetenciamérés eredményét. A minap is olvastam egyet egyik napilapunkban. Tudom, sok színvonalasan működő iskola is van. De a megfogalmazások és a valóság mögött sok helyen szakadékot tapasztalok. És ez általában a hátrányos helyzetűeket érinti. Ha egy általános iskola bemutatkozási lehetőséget kap, mindig elmondják: a továbbtanulás 100 %-os. Erre egy nem szakmabeli bizonyára elismerően bólint: ez igen, ez már valami. De én sosem értem, hogy ez miért akkora kunszt. A tankötelezettség 18 éves korig tart, nem ér véget a nyolcadik osztállyal, természetes és kötelező, hogy minden gyerek valamelyik középiskolában tanuljon tovább. Érdekes a kép viszont, ha megnézzük, hogy milyen a lemorzsolódás, főleg a halmozottan hátrányos helyzetűek között. Sokan közülük néhány hónapig bírják. Sosem voltak távol otthonról. A kollégium, teljesen más környezettel, elvárásokkal nehezen megszokható mindenki számára, főleg azoknak, akik mélyszegénységből érkeznek. Még, ha ingyenes is, csak kellene egy kis zsebpénz, útiköltség a hazautazáshoz. Ezt meg a család nem bírja. Úgyhogy otthon vannak hamar újra a faluban. Az iskola persze nehezen válik meg tőlük. Főleg papíron. Bevált szokás, hogy görgetik a tanulókat, amíg csak lehet. Ez mindenkinek jó, a gyereknek, mert nem kell suliba járni, az iskolának meg, mert jár a normatíva, de nem kell kínlódni velük….Meg is lehet beszélni velük, csak csitt… nem kell nagydobra verni… Papíron vizsgáznak, akkor is, ha nem járnak be órákra. Formálisan, tudás nélkül. Egyszerűbb mindent „lepapírozni”, mint jelenteni a jegyzőnek, utánajárni, rábeszélni, vitatkozni, meggyőzni…. Aztán csodálkozunk, hogy a fiatalok közt is vannak, akik csak a nevük lassú leírásáig jutnak az iskolaköteles kor végére…. A másik, amire szívesen hivatkoznak, az a kompetenciamérés. Ami, ugye egységes az egész országban, egy időpontban van, és, ahol alacsonyabb, mint az országos átlag, hát, ott meg kell nézni az okokat, oda tanártovábbképzés kell, plusz fejlesztőprogramok, stb., az IPR (hátrányos helyzetűek integrációs programja) előírja…. Mindenki szeretne tehát jól teljesíteni. Hogy azt kommunikálhassa magáról az intézmény: itt magas szintű pedagógiai munka folyik. El is hinném. Ha nem ismernék olyan eseteket, amikor ezeken a napokon a gyenge teljesítményű, legtöbb esetben hátrányos helyzetű tanulókat megkéri a pedagógus, aznap ne menjenek iskolába, hogy ne rontsák az átlagot…. Így, ezekkel a szavakkal. Legalábbis a gyerekek így mondták, amikor délután megkérdeztem őket, hogy miért nem voltak aznap délelőtt iskolában…

Mindig keresünk kiskapukat. És aki keres, az talál. Az adminisztratív alapon működő rendszerek lehetővé teszik. Az őszinteség talán eredményesebb lenne. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/11/az-iskolak-es-a-hatranyos-helyzet/

65. ÚJSZÜLÖTTEK, KISBABÁK 2010. február 14. Emlékszem, mennyire elképedtem, amikor ezt az egészet elkezdtem, és először mentem ki egyik kis tanítványom családjához, megnézni a kistestvérét, aki nemrég született. Sokáig kerestem a szememmel e félhomályban: úristen, hol lehet itt egy újszülött? Aztán az anyuka segített: itt van a pici, és felhajtotta az egyik ágy elszürkült takaróját. Csakugyan, ott aludt, a takaró sarka alatt. Kéthetes volt. Az ember először mindent másképp gondol. A mélyszegénységbe érkező újszülöttekről is. Mert újszülött, mert kisbaba. Kiságyat vár, fehér, rózsaszín takarót, nyugodt sarkot, pólyát, muzsikáló függőket az ágy fölött, kiskádat, meleget, babaillatot. Ez mind hiányzik. Kiságyat még sehol sem láttam. Nem is férne. Az ágyak a fő bútordarabok, és a kályha, e mellett maximum a szekrény, és a tv. Más nincs. Külön sarkot, takarót sem láttam még ezekben a házakban az újszülöttnek. Amíg pici, és nem fordul, mászik, addig valamelyik ágyon van. És ölben. Később is, mindig. Járóka sincs. Amikor mászik, sokat van a földön. De mindig van, aki vigyáz rá. Kiskád? Néhol van, de inkább lavor. Papírpelenka, amíg kicsik, kerül. Ha elfogy, és nem tudnak venni, akkor alulról meztelen vannak. Sokáig szopnak. Bébiételt, bébiitalt még nem láttam. Az anyatej mellet a felnőttek ételeiből kapnak. Csend, nyugodt sarok? Sehol. Megszokja a zajt, és a cigifüstöt is. A tv állandóan szól. Meleg? Csak, mint a többinek. Ilyenkor télen nehezebb. Mindenkinek. A pici is kiveszi ebből a részét, nem jár külön meleg, csak mert újszülött. Levegőzés? Nyáron sokat vannak kint, télen csak akkor, ha muszáj. Hideg van. Bundazsák, babakocsi sehol. Ez különben is luxus. Csak annak van, aki megengedheti magának. Inkább csak cipelik a kicsiket, nemcsak az anyák, a testvérek is Ha nincs kire hagyni bent, vagy orvoshoz mennek. Ez utóbbi gyakran előfordul. Szeretet? Maximális. A picik ragaszkodók, mindig kapaszkodhatnak valakibe. Mindenben elsőbbséget élveznek. A kicsikre mindenki figyel. Két hete szült az egyik anyuka. A kicsi vályogházba, az ötödiket. Itt már mi is készültünk. Amennyire tudtunk, vittünk babaholmit, kiskádat, fürdetőt. A jövő héten, a másik faluban jön majd pici. A fiatalasszony a harmadikat szüli. Kérdezem, hány éves. 18, mondja. Nem kérem el a személyi igazolványát. Tudom, hogy nincs annyi. A harmadik kismama 17. Neki is a harmadik lesz. Meg van még egy óvodás, az élettársa előző kapcsolatából.

Nekik próbálunk segíteni. De sokan vannak, akiknek nem tudunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/14/ujszulottek-kisbabak/

66. NEM JÓ ERŐLTETNI… 2010. február 17. Valamelyik nap hallottam egy riportot a rádióban, amelyben a 200 diplomás roma állással kapcsolatban érdeklődött egy riporter. Hogy miért megy olyan nehezen. Itt a kérdés, ott a szokásos bizonygatás, hogy minden rendben. Erről eszembe jutott valami. Nemrég dolgozhattam egy szakértői programban. Ahhoz, hogy csinálhassuk, felkészítés kellett, sőt felvételi, igazolva a tanügyi igazgatási jártasságot, a romák oktatásával kapcsolatos tapasztalatokat. Voltak, akiket elutasítottak. Több mint 10-15 éve gyakorló iskolaigazgatókat is. Aztán a felkészítésen érdekes kép fogadott. Több roma származású volt közöttünk, aminek őszintén örültem. Egészen a feladatok megoldásig. De amikor egyikük, aki mellettem ült, az iránt érdeklődött tőlem, hogy minek a rövidítése a NAT (Nemzeti Alaptanterv), ami a szakmában mondjuk már rég nem gond a pedagógiai asszisztenseknek sem, akkor kezdtem nem érteni a dolgokat…. Amikor a másikuk a legégetőbb esélyegyenlőségi problémák között a „vannak helyek, ahol a cigányokat nem engedik be a diszkóba..” magyarázatba kezdett, akkor már dühös voltam. Belegondoltam: mit kommunikál magáról ez a program, ha ilyen tudású szakértők végzik? Persze megérdeklődtem a szervezőktől, miért van így. „Nekik van terepi tapasztalatuk”hangzott a válasz. Nekem is van. És azoknak is volt, akiket elutasítottak. Csak azok még értettek is a szakmához. Sorolhatnám még ez irányú tapasztalataimat. Olyan, a kisebbségi területen dolgozó roma származásúról, aki az identitás szót rendre indentitásnak ejti, miközben mindenkinek elmagyarázza, a munkaköre kapcsán, hogy mennyire fontos ez. Vagy a másikról, aki munkaerő-piaci menedzserként mutatkozik be, aztán, amikor érdeklődöm, mi a munkája, nem nagyon tud semmit mondani, csak, hogy még nem kapott számítógépet…… Azt értem, hogy mindenhol jó lenne, ha reprezentálva lennének. Mihamarabb. De mindenáron? Tudás, rálátás, tájékozottság, végzettség nélkül? De nem őket hibáztatom. Hanem azokat, akik őket felkeresték, felkérték, megmagyarázták nekik, hogy ők tudják ezt, és betették őket programokba, pozíciókba, munkákba. Hogy reprezentálva legyen: jelen vannak. Szerintem itt „visszacsap az ostor”. Ez ugyanis a helyett, hogy segítené az integrációt, elfogadást, inkább tovább szítja az ellentéteket. Szeretném, ha sok munkahelyen, minden szinten találkozhatnék roma emberekkel. Olyanokkal, akik ténylegesen partnerek lehetnek, megfelelő tudással. Szerencsére sok ilyet is ismerhetek.

Lehet, hogy lassabb tempóban, kivárva a roma értelmiség felkészülését jobb helyzet teremtődne. Talán úgy ők is hatékonyabban tudnák végezni a munkájukat, segítve azokon, akiknek erre nagy szüksége van. Addig meg bízni kellene azokban, akik nem romák, de értenek hozzá, és segíteni szeretnének. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/17/nem-jo-eroltetni/

67. APRÓ LÉPÉSEK 2010. február 22. Azért, hogy az ember jobban megértsen dolgokat, betekintés kell. Messziről csak sztereotípiák, általánosságok látszanak. Közelről nézve sokféle igazság bontakozhat ki. De közel menni csak apró lépésékkel lehet. És rá kell szánni az időt. Csak így működhet. Pár éve, amikor először mentem el abba az utcába, csak a gyerekek törődtek velem. Ismertük egymást az iskolából. Körbevettek, örültek, beszélgettünk. Aztán jöttek az asszonyok. Először csak érdeklődve figyeltek, később egyre többet beszélgettünk. A férfiak hónapokig nem köszöntek, legfeljebb messziről méregettek. De leginkább figyelmen kívül hagytak. Semmit nem erőltettem. Hagytam, hogy lassan értsük meg egymást. A házakba nem mentem be. Sokáig. Nem is hívtak, később is, csak magyarázva, hogy szegényesen élnek, aztán, hogy épp most akartak takarítani…Idő kellett hozzá, hogy bemenjünk. Hogy megértsék, nem akarok semmit, legfeljebb segíteni. Először mindig bejelentkeztem. Tudták előre, mikor fogok menni. És én betartottam az időpontot. Hogy legyen idejük felkészülni. Akkor úgy éreztem, nem szeretik a véletlenszerű látogatásokat. Ekkorra, amennyire lehetett elpakoltak, kisöpörtek. Persze nem mindenki. Később már nem szóltam, mikor fogok menni. Sosem tettem megjegyzést semmire. Amikor már a házakban beszélgettünk, óhatatlanul találkoztam a családfőkkel is. Télen meg egyébként is bent van mindenki. Ettől kezdve köszöntünk a férfiakkal is. Azóta sokukkal beszélgetek. Kivel sokat, kivel kevesebbet. Köszönnek, intenek az utcán is. Van közöttük, aki üdvözlésképp kezet fog velem. Velem, egy nővel. Ma már mindenhova bemehetek, bejelentés nélkül. Néha látom, hogy friss a felmosás, mire az utca végére érek. Magázom őket. Ők „csókolommal” köszönnek, és „tetszikelnek”. A velem egyidős, vagy tőlem idősebb asszonyok is. Régebben még próbáltam letegeződni azokkal a nőkkel, akikkel egykorúak vagyunk. Aztán egy asszony közülük elmagyarázta: hogy képzelem, hogy ők tegezzenek…. Elfogadtam. Nem erőltetem. Ennek is oka van, hogy így alakult. Talán egyszer ez is megváltozik. A fiatalabb asszonyok néha szólnak, hogy ne magázzam őket. Nehéz, hogy hol húzzam meg a határt, hiszen a gyerekeket tegezem, és vannak gyermekként családosak is. Hetente próbálom végiglátogatni a családokat. Amióta belelátok az életükbe, sok mindent másképp látok magamban is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/22/apro-lepesek/

68. EGYHÁZAK ÉS MÉLYSZEGÉNYSÉG 2010. február 28. A héten temetésen voltam, balesetben hunyt el egyik pártfogolt családunk családfője. Egyházi temetés volt. A helyi tiszteletes úr temette, rendben, mint mindig. A szertartás alatt elgondolkoztam. Miért erre a pontra korlátozódik leggyakrabban a kapcsolat? Amikor elkezdtem a kistérségben az intézmények, szervezetek közötti kapcsolatépítést a mélyszegénységben élők segítésére, természetesen az egyházakkal is próbálkoztam. Kevés sikerrel. Mondhatnám inkább úgy, egyelőre nem sikerült előrelépni. A kerekasztal beszélgetésre a történelmi egyházakat invitáltam a kistérségből. Vendéget is hívtam, egy nógrádi település katolikus közösségéből, egy apácát, aki a településükön élő halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek óvodát, tanodát szervez. Gondoltam, ha ő mesél a munkájukról, jobban elfogadják tőle, a vallásos megközelítés miatt, mint tőlem, és talán elindul a helyiekben is valami. Tévedtem. Az elzárkózás maximális volt. Gyakorlott moderátorként próbáltam persze több oldalról közelíteni. Érdekes álláspontok körvonalazódtak. Az egyik falu kapcsán összeszólalkozott a református tiszteletes, és a baptista lelkipásztor, hogy ki, kinek a híveit csábítja el… A másik falu tiszteletese úgy nyilatkozott, hogy náluk a mélyszegénységben élők mind cigányok, és ő a szót sem hajlandó kiejteni a templomban, hogy cigány, nemhogy arra kérje a híveit, segítsenek a rászorulókon. Biztos benne, ha szóba hozná, elfordulnának tőle. Egyébként ő is osztja a hívei álláspontját. És részletezte is…. A harmadik szerint ez, amiről én beszélek, ez az un. missziók dolga. Nem a helyi egyházaké. Nekik más a feladatuk. (Már megint ez a „kinek a dolga?” ) A negyedik szerint túl sokat várok el az egyházaktól, van nekik elég bajuk azzal, hogy kevesen konfirmálnak, kevés az esküvő, szinte csak a temetés marad. Nem fognak még ebbe is belekezdeni. Próbáltam érvelni a bibliával, annak tanításaival, a szegények, elesettek iránti segítségről szóló példázatokkal…..Nem tudtunk közös álláspontra jutni. Közelítettem az egyházi iskolák felől, feltárva a burkolt szegregációt, ami sok ilyen intézményhez kötődik. Ez csak olaj volt a tűzre. Végül, a témához kötődve az együttműködési szándékig sem jutottunk. Mert ők is betartják a határokat. Aki bejön a templomba, azzal foglalkoznak. A többivel legfeljebb csak temetéskor. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/02/28/egyhazak-es-melyszegenyseg/

69. NEM IS LÁTSZIK RAJTUK… 2010. március 03. Vendégeink voltak a suliban, pedagógusok. Gyakori ez nálunk, a gyerekek is hozzá vannak szokva. Megkezdjük a munkát, szépen dolgoznak. Tizenkilenc gyerek ül a teremben, elsősök, mind halmozottan hátrányos helyzetű, zömük cigány származású kicsi. Amíg az önálló munka van, halkan mesélek róluk a vendégeknek. Arról, honnan indultunk, és most hol tartunk. Hogy gyakorlatilag nem volt formakincsük, amivel kifejezhették volna magukat, nem ismerték a különféle anyagokat, eszközöket, nem voltak képesek 10 percig sem figyelni, hogy mennyire agresszívak, veszekedősek voltak. Látom az arcukon, hogy az elmélyülten dolgozó gyerekeket látva, nem hisznek nekem. Mesélek hát tovább a gyerekekről, hogy hol élnek. Sorban, kinek hány testvére van, kinek milyen a környezete otthon, kin, hogyan segítettünk, mert nem volt cipője, kabátja. Látom a szemükön, hitetlenkednek. Mesélek még nekik. Arról, hogy szeptemberben szívesebben rajzoltak a földön térdelve a szék mellett, annak ülőlapján, ahelyett, hogy felültek volna az asztalhoz… Tudtuk, miért. Mert a házakban, ahol élnek, az összes berendezési tárgy csak ágy, vagy ágybetét. Otthon nincsenek asztalok, székek, és a gyerekek az ágyakat használják játszófelületnek úgy, hogy mellette térdelnek…Így szokták meg, és ezt modellezték le az első órákon is. Mesélek, hogy kin kellett segítenünk, mert krízishelyzetben kerültek, éheztek, fáztak, és féltek, hogy hogyan próbáljuk menteni mi is a helyzeteket, a gyerekek kiemelése ellen küzdve. „Nem is látszik rajtuk…”- mondja az egyik vendég. Ez után a mondat után már nem magyarázok. Inkább elviszem őket a családokhoz. Nemcsak az utcába, be a házakba is. Még nem láttak ilyesmit. Messziről jöttek, jobb körülmények között élő gyerekekkel foglalkoznak. Nem erre számítottak. Döbbenten állnak a ház előtt, amikor kijövünk. Hazafele a kocsiban is néma csend. Sokszor átéltem már ezt. Az érzékenyebbek el is sírták magukat. Aki messze él ettől, nem hiszi. Az iskolában csak a gyakorlott szem veszi észre a bajt. Mert a szülők többsége próbálja, akár erőn felül is, hogy ne tűnjön ki a többi közül a gyermeke az iskolában. Legalábbis nagyon ne. A kép azonban akkor lesz teljes, ha megnézzük az otthoni környezetet is. Akkor tudja az ember a gyereket megérteni. A képtelen ragaszkodását az órán kiosztott közös rajzeszközökhöz, a hangoskodást, a türelmetlenséget. Kár, hogy a pedagógusok nagy része ezt a lépést nem teszi meg. Jobban megértenék őket. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/03/nem-is-latszik-rajtuk/

70. SZÜLETÉSNAP 2010. március 06. Utaztam haza Pestről. A Mc Donald’s-ban vártam a vonatindulást, amikor a mellettem levő sarokban felcsendült a jól ismert szülinapi köszöntődal. Vagy tíz gyerek ünnepelt, társuk szülinapját. Így van rendjén. A szülinap fontos. Aztán eszembe jutott Viki. Amikor két hete délután bejöttek rajzra, odajött hozzám: „Képzeld, a tanító néni ma nézte a naplót, és azt mondta, nekem ma van a szülinapom! Nem is tudtam….” Nem, mert még sosem ünnepelték meg. Most 9 éves. Ezekben a családokban nincsenek megtartva az ilyen jellegű családi ünnepek. Hogy voltak e valaha, és mikor, miért tűntek el, nem tudom. A kisebb gyerekek nem tudják azt sem, mikor születtek. A nagyobbak már megtanulják, de csak az adatok miatt. Nem a várva várt ünnep az, ami emlékezetessé teszi. Még nem hallottam szülinapi tortáról, vagy szülinapi bulizásról náluk, pedig kortársaiknál gyakori. Kell e, hogy nekik is legyen? Miként csapódik le bennük a másik ünneplése, akiknél fontos, és ahol megengedhetik maguknak a családok? Mert a suliban látják, hogy van ilyen. Sok helyen szokás errefele is, hogy születésnapkor a szülők vagy egy kis cukorkát, a tehetősebbek sütit, vagy tortát, üdítőt visznek be a suliba, és az ünnepelt megvendégeli osztálytársait. Tegnap is volt ilyen. Az osztálytársak egy-egy fóliába csomagolt bonbont kaptak a kislánytól, aki tegnap volt 10 éves. A kisfiú nem ette meg, eltette a táskájába. Épp náluk voltam, amikor hazaértek a suliból. Az egyetlen szobában ültünk az ágy szélén. Más berendezés nincs. A kisöccsével jött, aki most elsős. Ledobta a táskát az ágyra, majd gyakorlottan felkapta a fal mellől az öt literes műanyag flakont, amiben az ivóvizet hozzák a kútról, és meghúzta. Aztán leült az ágyra, és elővette a bonbont. Az öccse, és a másik, aki két éves, csendben figyelte. Kibontotta, majd megpróbálta eltörni. Nem ment. Túl kicsi volt, és a formája is kerek. Akkor óvatosan beleharapott. Megnézte, aztán még egy kicsit harapott. Hogy igazságos legyen. Aztán továbbadta az elsősnek. Ő is így tett. Végül a kicsi szájába került a harmada. Mindezt hang, követelőzés nélkül, rutinosan, természetesen tették. Épp ez volt benne a fájó annak, aki nézte. Az egy szem szülinapi bonbon szétharapása három fele. Természetesen, megszokottan. Eszembe jutott, hogy megpróbálok valamit. Feljegyezni, figyelni a szülinapokat, és meglepni őket valami aprósággal. Azokat, akiket senki sem köszönt. Még nem tudom miből. De meg kell csinálni. Mert nem lehet, hogy ne éljék át élményként a születésnapot. Kell, hogy az ő gyerekeinek majd fontos legyen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/06/szuletesnap/

71. CSALÁDI FOTÓK 2010. március 10. Ma már a magzatról is lehet fotókat készíteni… Van, aki albumot nyitva követi a méhen belüli fejlődés fázisait, és már akkor találgatják: kire hasonlíthat a kicsi. Ez nem mindenhol van így. Az adományok szétosztását a visszacsatolás miatt mindig fotózással is párosítom. Persze engedélyt kérve, megmagyarázva. Az elején sem húzódzkodtak tőle, ma meg már szinte természetesnek veszik. Babaruhákat vittem a családhoz, amikor a kicsi megszületett. Hatodiknak a sorban. Később is, újra, és újra meglátogattam őket. Egyszer, valami miatt megkérdeztem, készült e már a kicsiről fotó. Nem- rázta az anyuka a fejét, még nem. Náluk és a kapcsolatrendszerünkben lévők többségénél sem. Családi fotóik, amin szülők, gyerekekkel szerepelnek, egyáltalán nincsenek. Honnan is lenne? Fényképezőgép sehol sincs. Se hagyományos, se digitális. Itt nincsen számítógép, amire le lehetne menteni a képeket. Fényképész? Csak messze, a városban. És túl drága. Fényképalbum sehol sincs. Van, ahol az ötéves kislányról én készítettem az elsőt. Sok helyen a nagyobbakról is. Én fotóztam le először a 18 éves fiatalasszonyt a gyermekeivel. És a 15 évest is, a kisfiával. A héten megyek egy fiatal párhoz, ahol remélhetőleg már otthon lesz a harmadik gyerekkel is az anyuka a kórházból. Róluk még sosem készült családi fénykép. Van, ahol az óvodába megy fotós, és készít felvételeket a gyerekekről. Jó üzlet, megéri a pár felvételt, még kinyomtatva is. Most éppen 280 Ft-ért adja darabját. Sokan nem tudják megfizetni, így marad a fotósnál, kidobandó példányként. Az elsős iskolai fotóval ugyanez a helyzet. Gyakran a ballagó képpel is. Sok gyerek rendel plusz példányokat, ajándékoz fotót barátnak, rokonnak, más az alapcsomagot sem tudja kiváltani. De megszokták már. Ezt is, mint annyi mindent. Már sok fotót készítettem. Családokról is, de még inkább a gyerekekről. A fotókat nagyban kinyomtatva, lefóliázva viszem ki hozzájuk. Így nem lesz baja, nem gyűrődik, nem ázik el később sem. Nagyon örülnek neki. A felnőttek, és a gyerekek egyaránt. Kapnak valamit egy más világból, ahol ez természetes kísérője az életnek kisgyerekkortól öregkorig. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/10/csaladi-fotok/

72. SZABAD ISKOLAVÁLASZTÁS ÉS SZEGREGÁCIÓ 2010. március 13. Az már a kezdetekben is nyilvánvaló volt, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű (zömében cigány származású) gyerekek integrálásának törekvései, és a szabad iskolaválasztás egymással ellentétesen ható folyamatok. A történetben a jelenlegi törvények szerint működik minden. És ebben a törvényes rendszerben megindult valami, ami visszafordíthatatlan folyamatot indított el. Több ilyet láttam már. Bár az orrom előtt még nem szerveződött. Mondhatnám, jó érzés, hogy előre meg tudom jósolni a lépéseket, és a végét. De nem érzem ettől jól magam. Inkább tehetetlen dühöt érzek, mint már annyiszor. Szóval, volt egy jól működő általános iskola egy kisvárosban. Szakmailag kezelhető arányokkal a „normál”, a hátrányos helyzetű, problémás, és SNI tanulók között. Aztán jött a kistérségi társulások időszaka. Muszáj volt. A környékbeli kis falvak nem tudták fenntartani iskolájukat. Hát társultak. Lett iskolabusz, lettek új gyerekek. Van, ahonnan csak a felsősök, van ahonnan az alsósok is bejárnak a kisvárosba. Az arány borult, és magával hozott olyan problémákat, amelyek eddig nem voltak, lett fejtetű, agresszió, lopások. Az iskola próbálkozik. Mindennel. De nem elég. A városban volt egy egyházi fenntartású zeneiskola is. Mindenki büszke volt rá, jól működött. Aztán a csökkenő normatíva ellehetetlenítette a fenntartást. Próbáltak terjeszkedni, nem ment. Hát léptek. Az általános iskolai oktatás felé. Egy olyan iskola felé, ahol nem lesz cigány. Persze nem hivatalosan. Ment a lobbi, szájról szájra terjedtek a hírek, könnyű volt megtalálni a legmegfelelőbb érveket. Mert voltak. És a szülőnek szabad iskolát választani. Őket is meg lehet érteni. Tavaly beindult két osztály. Egy első, és egy második. Jól szocializált gyerekekkel. Olyanokkal, akik mögött biztos anyagiak, biztos családi háttér áll. Tavaly azok, akik nem cigány származásúak, kettő kivételével mind az egyháziba iratkoztak. A második osztály egyszerűen átiratkozott az önkormányzati iskolából. Persze csak a jobbak. Most újra az elsős beiratkozás időszaka van. Az egyháziban már megvolt. Nekik nem kellett három héttel korábban meghirdetni az időpontot. A lobbi még erősebb volt, mint tavaly. Olyan erős, hogy az önkormányzatiból a maradék két elsős is átmegy. Most a tanév közben. Ma ezt lehetővé teszik a törvények. Az egyházi iskolák fő érve, hogy ők nem tehetnek róla, ha ideológiai okok miatt őket nem választják. Persze erre is rá lehet segíteni. Hogy bizonyos rétegnek eszébe se jusson. Nem az ideológiai okok miatt. Hanem, mert a felvételhez lelkészi ajánlás kell. Annak meg feltétele a fejenkénti 4000 Ft-os egyházadó. Ezt nem mindenki tudja befizetni. Aki nem, annak marad a másik iskola. Ahol felborul a szakmailag ajánlott arány. És mindannyian tudjuk, hogyha az arány az 50 %-ot meghaladja, onnan nagyon nehéz visszafordítani egy iskolát. Megindul hát szegregálódni,

minden erőfeszítés ellenére. Jövőre már három osztály lesz, ami a mai törvények szerint szegregált. Tehát meg lehet büntetni az iskolát, a fenntartót szegregációért. Mert nem halad a demokráciával. Vagy mégsem ilyen egyszerű a képlet? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/13/szabad-iskolavalasztas-es-szegregacio/

73. HETEN EGY ÁGYBAN 2010. március 17. Az, hogy hol és hogyan alszik egy gyerek, tapasztalatom szerint sokat elárul a család körülményeiről. Néha rákérdezek egy-egy gyereknél: te kivel alszol egy ágyban, vagy egy szobában? Hallgatom, ahogy sorolják, ki hány családtaggal osztozik az ágyon, a szobán, ki alszik lábtól, ki fejtől. Vannak, ahol ezeket a fogalmakat csak az irodalomból ismerik. Ma voltam egy családnál. A házuk nagyon kicsi. Két helyiségből áll, az egyikben egy heverőféle, a kályha, és egy asztalszerű valami, néhány edénnyel. A másikban egy normálméretű franciaágy, és egy ajtó nélküli polcos szekrény. (Ebben ruhák, iskolai felszerelések, néhány csomag liszt, kenyér.) Más berendezés nincsen. Víz az utcai kútnál, WC kint sincs. Itt most nyolcan laknak. A nagyfiú, aki most 18 éves körüli, az első helyiségben, a külön heverőn tölti az éjszakát. Bent a szobában, az egyetlen ágyon heten alszanak. Az apa, az anya, a 12 éves nagylány, a 10 éves öccse, a 9 éves húga, és a két kicsi, az egyikük 5, a másik 3 éves. Kérdezem, hogy férnek itt el. Nehezen – mondja az asszony – egymás hegyén-hátán alszunk, ahogy férünk. A múlt héten egy másik házban kérdeztem ugyanezt. „Anyósom a fiúkkal a másik szobában alszik”-mondja a fiatalasszony, de tudom, nem így van. A másik szobában ugyanis nincsen fűtés. De nem szólok, mert érzem, még előttem is szégyelli, hogy kilencen alszanak az egyetlen szobában. Hát innen, ezekről a helyekről kellene kipihenten érkeznie a gyerekeknek másnap az iskolába. Innen, ahol késő estig szól a közös helyiségben az egyetlen dolog, ami a modern kort képviseli, a tv. Innen, ahol a nyugodt alvást nehezen tudja elképzelni egy kívülálló, akinek saját ágya van. Innen, ahol az éjszakákat még tovább nehezítik az élősködők. Ám az iskola reggel nem tesz különbséget. Ott, és akkor mindenkire egyformán vonatkoznak a szabályok. Azok a szabályok, amelyek pihentető, nyugodt, álmokkal teli gyermekéjszakákat feltételeznek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/17/heten-egy-agyban/

74. GENETIKAILAG KÓDOLT DOLGOK? 2010. március 21. Az, hogy az integrációnak gátja e a pedagógusok előítéletessége, érdekes kérdés. Hogyan tud az velük dolgozni, aki maga sem hisz abban, hogy működhet e? Gyakorló pedagógus volt nálunk, mesterképzőbe jár és hospitálnia, órát tartania is kell. Hátrányos helyzetű gyerekcsoportban is. Autóval megyünk ki a faluba, négy pedagógus. Oda, ahol a hátrányos helyzetűek aránya majdnem 100%-os. Szinte mind cigány származású. Útközben vidáman beszélgetünk, főleg a suliról. „És ti hogy álltok ezzel a genetikailag kódolt dologgal, a cigányokkal kapcsolatban?” – kérdezi hirtelen a gyakorlós kolléga. Az autóban csend lesz. „Kifejtenéd, hogy mire gondolsz?” – érdeklődöm. Megérzi, hogy talán nem jó helyen szólt, kitérő választ ad. Fura ez az egész. Évekig tanították a romapedagógiát a főiskolákon. Továbbképzések, segédanyagok sora bizonygatta, hogy igen, a cigánygyerekkel másképp kell bánnia a pedagógusnak, mert pl. mivel nincs semmi rendszer az életükben, és a szükségleteiket ott, és akkor elégítik ki, amikor úgy érzik, ezért képtelenek tartani a 45 perces órákat, nincs szabálytudatuk, esznek, ha megéheznek stb….. Aztán jött egy más viszonyulás, amiben rögzítették, hogy nincs is romapedagógia. Nincs semmi másság, amit a pedagógusnak tudnia kellene a cigányokkal kapcsolatban, mert nincs németpedagógia, szlovákpedagógia, vagy románpedagógia sem, hogy csak néhány nemzetiséget emeljenek ki. És most e szerint szerveződnek a továbbképzések, készülnek a segédanyagok. Vannak persze a kidolgozók között, akik ahhoz is és ehhez is tökéletesen alkalmazkodnak De a dolgok nem attól vannak, vagy lesznek, hogy így mondjuk, vagy úgy. Én sem állítom, hogy a különféle nemzetiségekre különféle pedagógiának kellene szerveződnie. Hogy a gyerekeket meg kellene különböztetni a pedagógiában. De az is álságos, ha úgy csinálunk, mintha nem lenne más ez a réteg. Nem a „genetikai kódoktól”, mert ez szerintem is badarság. Hanem az eltérő szocializációtól, értékrendtől, szokásrendszertől. Attól, amiben a cigányság és a szegénység összenőtt egy furcsa, számomra egyre szétbogozhatatlanabb, ráadásul térben és időben is állandóan változó, problémákkal teli rendszerré. Talán a pedagógusoknak ezt kellene tisztábban látniuk, a konkrét gyereket. A közeggel, családdal, kapcsolatrendszerrel, mindennel együtt. Hogy megértsék, mi a feladatuk. Talán a döntéshozóknak ebben kellene segíteni őket.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/21/genetikailag-kodolt-dolgok/

75. AZ ÁLLAM 2010. március 28. A mélyszegénységben élőknél sok minden hiányzik. Sok mindennek a hiányát elviselik. Egynek talán a legnehezebben. Az áramnak. Az áram fontos. Nem a háztartási gépek miatt. Hűtő szinte sehol sincs, nyáron látni ugyan néhol, akkor bekapcsolják, de ilyenkor fölösleges. Úgyis hideg van. Raktározni nincs mit benne, napról-napra élnek, vásárolnak, nincs ideje megromlani az ételnek, nyersanyagnak. Az út a kisboltig mindennapos, kinek, mire telik, egy napra való csirke-farhátat, vagy főzőkolbászt vesznek csak. Azt meg rögtön megfőzik. Mosógép pár háznál van, keverőtárcsás, errefelé automata senkinek nincs. Ahol nincs a víz bekötve, ott a modernebb gép nem használható. Az áram tehát a világítás miatt fontos. És még valami miatt. Az a televízió. Az mindenütt megtalálható. Ott is, ahol semmi sincs. Az sem baj, ha nem színes. Furcsa látványt adnak a düledező házakon a parabola-antennák tányérjai… De az mindenhol megvan. Annak muszáj lennie. Ez az egyetlen dolog, ami szórakozást jelenthet. Nem, ennél több. Ez minden. Az esti program, a téma a beszélgetésekhez, a kapocs egy más világhoz, a modern kor jelenléte, a pontos idő, a tevékenységek szervezője, stb. Minden. Egész nap be van kapcsolva. Ennek hiányát tragédiaként élik meg. Ha valahol elromlik, rögtön szereznek másikat. Ha kell, kölcsönkérnek mástól, van, ahol kettő is van, vagy próbálják javítani, esetleg használtan gyorsan venni másikat. Esténként a házakban csak a televíziók fénye világít. A lámpán spórolnak, fölöslegesen nem ég. Fénynek elég az, amit a tv ad. Mert az mindent ad. Mostanában sok családnál gond van. Mindig is elmaradtak az áramfizetéssel, szinte mindenki csúszásban van, ám ha valami közbejön, és elmarad az amúgy is késedelmes befizetés, baj lesz. És valami mindig jöhet, egy haláleset, betegség, váratlan helyzet, ami miatt nem tudnak fizetni. Pedig ez az első, a villanyszámla, e mögé kerül csak a gyógyszer kiváltása, a tűzifa, vagy akár az élelmiszer is. Van, hogy az órát átváltják kártyásra. Ezt csekken kell fizetni, és ameddig tart a befizetett összeg, használható az áram. Egységenként figyelhetik is, mennyi van még rajta. Persze erre pénzt kell tölteni, ha áramot akarnak. Másutt a szolgáltató, ahol a tartozás túl sok, és nincs semmi kiegyenlítés, ott levágja a villanyórát a hálózatról. A visszakötés pénzbe kerül. És előtte rendezni kell a számlát is. Eddig senki sem akar eljutni, mert esélytelen elérni, hogy újra visszakapcsolják. Akkor inkább a kosztpénz megy a villanyszámlára. Mert villany kell. Persze nem mindenkinek sikerül. Aki ezen a határon túl van, annak másféleképpen kell áramot szerezni. Lehet pl. egymástól kérni. Mennek hát furcsa vezetékek háztól-házig, segítve azt, akinek nincs. Mert mindenki tudja itt, hogy ez fontos. Adnak hát egymásnak. Persze ez állandó

konfliktusforrás, ki, mennyit használ, ki ad még belőle másnak, ki mennyit ad bele, amikor fizetni kell… És lehet áramot illegálisan is szerezni. De ezt errefelé kevesen merik megtenni. Nehéz rangsorolni, hogy mi fontos, mi nem. Az áramot talán mindenki megérti, hiszen egyegy vihar alkalmával mindenki élt már át áramszünetet este a lakásban. Sötétben lenni rossz. A tv szükségességét talán nehezebb elfogadni annak, aki távolabb él a mélyszegénységtől. Annak, akinek a környezetében van, ami pótolja azt. Akik nyomorban élnek, azok nagyon fontosnak érzik, hogy legyen. Mert sokat megmutat abból, ami nincs. Abból, ami elérhetetlen. Ott, bent, a házakban. És ettől kicsit olyan, mintha az is ott lenne. Mintha nekik is lenne. Mintha ők is részesei lennének. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/28/az-aram/

76. A KAMPÁNYSZERŰ SEGÍTSÉGNYÚJTÁS 2010. március 30. A családok segítése nem lehet kampányszerű. Folyamatosan figyelni kell rájuk, különben a hatás csak a szükségletekre terjed ki, és nem ad kapaszkodót, nem nyit utat valami máshoz. Mégis, vannak, akik így segítenek, kampányszerűen. Általában karácsonykor, és a választások idején van dömping. Szeretném, ha segíthetnék nekik. De sokan azt hiszik, ismerik annyira a dolgokat, hogy egyedül próbálják. Talán nem is annyira a családokért. Inkább magukért. A család csakugyan nagy bajban van. Minden sújtja őket, uzsora, beteg gyermekek, munkanélküliség, rossz lakhatási körülmények, stb… A bajban megtanultak kérni. Sok segítséget kaptak már, de a helyzetük nem lett jobb, főleg a legnagyobb gyerek súlyos betegsége miatt. Az minden pénzt elvisz. Legutóbb is levelet írtak, a térség országgyűlési képviselőjének. A kérésük meghallgattatott, és már a második szállítmány élelmiszert kapják az utcában. Csak ők. Indokolt, hiszen ők kérték. De az utcában egyforma a nyomor. Mindenkinek megvan a maga baja, leginkább ugyanaz mindenütt, csak a betegségek másfélék. És a „nincs”-ben könnyen alakulnak ki konfliktusok. Sokkal apróbb dolgokon is, mint ennyi élelmiszeren. Régóta dolgozom ezen a soron a családokkal. Már többször éreztem, hogy kezd működni valami, kezd közösségként élni a nyomorban egymásra utalt utca. Kezdtem érezni szolidaritást, meg tudtunk oldani konfliktusokat, egyesek képesek voltak hatni arra a családra, amelyik valami miatt nagyon kilógott. Türelmesebbek lettek egymással, már tudtunk közösen gondolkodni. Most teljes a káosz. A családot mindenki utálja, már félnek. Én is féltem őket. A fele kaját már odaadták annak, aki erősebb. Akinek adósaik. Most az irigység, a gyűlölködés hangjait hallani az utcában. Hangosan, fenyegetőzve, a gyerekek szintjéig megy le a konfliktus. Volt, hogy én is csak ennek a családnak adtam. Mert csak egynek tudtam. Tűzifát. De megbeszéltem a többiekkel, és elfogadták, hogy a beteg gyerek miatt elsőbbséget élveznek. Aztán kapott más is. Megértőek és türelmesek voltak. Most nem tudok mit mondani nekik. Csak remélni, hogy idővel elsimul minden. De visszaléptünk, sokat, egy átgondolatlan, választás-ízű segítséggel. Egy szavazatért. És a többi elvesztéséért. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/03/30/a-kampanyszeru-segitsegnyujtas/

77. MI TÖRTÉNIK 10 ÉVES KOR FÖLÖTT? 2010. április 02. Régóta foglalkozom hátrányos helyzetű gyerekekkel. Sok siker és kudarc van mögöttem. A suliban sokat beszélgetünk a kollégákkal ezekről a gyerekekről. Legtöbbet a 10 évesnél idősebbekről. Sok közülük alsó tagozatos korában remekül dolgozik. Az éles eszű, logikus gondolkodású kicsik, legyenek cigány származásúak, vagy nem cigányok, a szociális helyzetből adódó hátrányokat hamar leküzdik, és nagyon szépen haladnak. Jól megtanulnak olvasni, a matematika is megy, az eredményeik ígéretesek. Aztán történik valami. Általában akkor, amikor felsőbe lépnek. Valami megváltozik, és az addig jeles, vagy jól tanuló gyerekek elindulnak lefele a lejtőn. Eltűnik a motiváció, kezdődik a hiányzás, a házi feladatok elmaradnak, majd egyre több magatartási probléma merül fel velük kapcsolatban. Emlékszem a fiúra, aki ötödikig remekül tanult, aztán hetedikre már bukdácsolt, az iskola réme volt, nyolcadiktól már magántanuló. És a lányra is, aki tehetségével kivívta társai elismerését, ám negyedikes korától megváltozott, végül be sem fejezve az általános iskolát még gyerekfejjel anyuka lett. Most itt van nálam egy másik lányka, akivel eddig nem volt semmi gond, ám nemrég kiderült, hogy a félévi jegyeit átjavította, becsapva mindenkit, aki eddig hitt neki. Amióta szembesítették vele, még annyit sem tanul. Egyre több a gond vele. Próbálom keresni én is az okokat. Egyszer egy kolléga azt mondta egy konferencián, a családokban nem történik semmi különös a gyerek tíz éves kora körül, minden változatlan a korábbiakhoz képest. Tehát az iskolában kell keresni a baj okát. Valami ott történik. Nem tudom. Lehet, hogy a váltást nem szokják meg, hogy addig a tanító nénivel személyesebb viszonyban jól fejlődnek, ám a felsős szaktanárokkal már nem sikerül az építő kapcsolat. Vagy valami akkor tetőzik, ami gátja lesz a motivációnak? Valami miatt a tanulás akkorra értékét veszti? Persze minden gyerek más. A fiúnál, akiről feljebb írtam, az anyja azt mondja: rossz társaságba keveredett. A lány egyszerűen elmenekült az elsővel, akivel lehetett a kukázásból élő nagyszüleitől, a mélyszegénységből. A másikkal még küzdünk egymásért, talán nyerek még egy kis időt…. Az igazság persze mindkét fél felelősségében megvan. Mi pedagógusok nem találjuk a megfelelő módszereket, és a családokban is történik valami. Az pedig tény, hogy jobb sorsra érdemes, jó képességű gyerekek sora tűnik el az oktatási rendszerünkből anélkül, hogy megszerezték volna a tudást, amivel jövőjüket építhetnék. A pedagógus a családra mutogat, a család az iskolára.

Jó lenne összekapcsolni a felelősségeket. Őszintén, a másikra mutogatás nélkül megkeresni az okokat, és kidolgozni valami megoldást. A 10 évesekért. Mert utána már késő. A folyamatot nem lehet visszafordítani. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/02/mi-tortenik-10-eves-kor-folott-2/

78. GYERMEKÁLDOZAT 2010. április 05. Sok megrázó dolgot tapasztalunk, élünk át, ha a mélyszegénységben élőkkel foglalkozunk. A legnehezebben azt viselem, ha gyerekeket ér valami baj. Akkor is, ha a dolog véletlenül történik, és főleg, ha szándékosan. Sosem tudom feldolgozni egy régi kis kedvencem esetét. SNI, cigányság, mélyszegénység, bűnöző család, minden volt addigi kis életében. Valami miatt különösen kedveltük egymást. Boldogan rajzolt velem délutánokon át, sikeres volt, és nagyon ragaszkodó. Aztán kiderült, hogy az apja zaklatta. Szexuálisan. A feljelentést később visszavonták, az apa büntetlenül megúszta, a kislány pedig az anyjával és testvéreivel elköltözött. De az eset miatt már visszavonhatatlanul kisiklott az élete, egy apja korabelivel a fővárosba ment, ott futtatták, végül terhesen visszajött. Gyerekfejjel szült, az iskolát sosem fejezte be, sosem volt rendes munkahelye. Már rég elvesztettem szem elől. Nem tudom, hol él, mi van vele. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a felnőttek miatt vakvágányra került az élete. A fotója ott van az asztalomon, erősítve a fájó emléket. Mert nem akarom elfelejteni. Azért, hogy mindig figyelmeztessen: tennem kell valamit, ha bajt észlelek. Mint most is. Kirándulni vittem a kislányt. Alig nyolc éves. A családot jól ismerem, régóta próbálom segíteni őket. Az apa mindig is furcsa volt, sosem állt meg velem beszélgetni, mindig elsietett, ha meglátott, kerülte még a szemkontaktust is. Olyan érzésem volt, mintha valami „vaj lenne a fején…” Aztán elhessegettem magamtól a rossz gondolatokat, mondván, biztosan ilyen a természete. Most másképp gondolom. Korábban is hallottam a szomszéd gyerekektől, hogy a kislányt télen órákra kizavarta a hidegbe, mert valami rosszat csinált. De csak meghallgattam, annyi bajuk volt a nagyobb gyerek állandó szökései miatt, akkor ez nem tűnt kiugrónak. De most hibáztatom magam. Már akkor lépnem kellett volna. Most, a kiránduláson…. a kicsi combján hatalmas, kékesfekete folt. Olyan helyen, ahol elesve nem lehet megütni. Annyira nem. Aztán elmondja, hogy apu volt. Részegen. Megrúgta. A hasát is. Az nagyon fájt. Mert kevés vacsora maradt neki. Mert a kislány is evett. A többi is, de őt valami miatt mindig kipécézi. Mindig ő kap. Mutatja a kezét is. Égésnyom van rajta. Ez is egy büntetés volt. Akkor az anyától. Ordítani tudnék. Próbálok lehiggadni, mire hazaviszem. Az anya van csak otthon. Tagad, nem, ők sosem, az egyik fiútestvér volt. Kérdezem őt is, ő is tagadja. Nem, ő nem bántaná. Neki jobban hiszek. Hisz még csak kilenc éves. Megfenyegettem őket és most nagyon figyelek. Mindenre, a külsérelmi nyomokra, a történetekre, a tekintetekre. Az első jelre lépni fogok.

Sok gyerek nő fel így. Tudom, ehhez nem kell szegénység. De valahogy mégis…Itt sok ehhez hasonló eset a nyomorúságból jön. A nélkülözés, a mindent feledtető alkohol miatt. Itt kevesebb a pozitív hatás, itt ezt a mintát viszik tovább. Kisebb nagyobb büntetések, verések, lelki terror nyomorítja meg őket. Aztán ők is ilyen szülővé válnak, mert csak ezt látják. Ezért nem elég az iskola. Mert erre nem tud hatni. Ezért kell a családokkal is dolgozni. Hogy ne ezt a szülői magatartást reprodukálják felnőtt életükben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/05/gyermekaldozatok/

79. BŐVÜL A KÖR 2010. április 08. Az alapítványunk az iskolából kiindulva vállalta a családgondozásokat. Azokra koncentráltunk, akik járnak hozzánk, a suliba. A faluban ez először négy családot érintett. Már rég túl vagyunk ezen. Úgy kezdődött, hogy néhány gyereknél érzékeltem a bajt. Hogy éhes, nincs megfelelő ruhája, cipője. Amikor elmentem hozzájuk, még próbáltam rájuk figyelve segíteni. Aztán a testvérek jöttek. Főleg a kicsik. Mert nem lehetett nézni. Nem lehetett nem segíteni. Utána már a családok teljes létszámmal benn voltak a körben. A gyerekruha, játékok mellé felnőttruha is került a csomagokba, élelem, mosószer, tűzifa. Egyre többen lettek. Éreztem, ha így növekszik a kör, nem fogjuk bírni munkával. Próbáltam tartani magam valamihez, és mondtam, csak azokkal a családokkal tudunk foglalkozni, akiknek a gyerekei tanítványaink. És persze közülük is csak azokkal, akik együttműködőek, akik partnereink a gyerekek nevelésében. Emlékszem, karácsony volt, amikor a fiatalasszony megállított. Kétségbeesett arccal, ölében az egyik gyerek, mellette még két kicsi. Talán három, és négy évesek voltak. Nagyon fáztak. A szemükből láttam, nagy a baj. Kérdezte, nem tanítanám e a gyerekeit, valahol, itt a faluban. Mert még nem iskolások. Még kicsik. De nagyon szegények, nagy problémáik vannak, és szüksége lenne a támogatásunkra. Elszégyelltem magam. Nem lehetett azt mondani, hogy várjanak még, amíg iskolások lesznek. Természetes volt, hogy próbálunk segíteni. A hír persze gyorsan elterjedt. Így kerültek be a kisgyermekes családok is. Az öregasszony egy hónapja jött oda először. Bocsánatot kért, hogy megállított, és kérte, menjek el hozzá, a szomszéd utcában lakik, és nézzem meg, hogy él. Hogy nincsen semmije. Megnéztem. Tényleg nincs. A hideg házban alig volt valami. A napot általában valamelyik szomszédnál tölti, ahol fűtés van. Meleg ruhát kért, cipőt, és ha lehetne, egy kis élelmiszert. Ígértem, ha lesz több adomány, viszek neki is, de nekünk a gyerekek az elsők. Megértően bólogatott. De ez a hír is gyorsan terjedt. Ezen a héten már három irányból igyekeztek idős asszonyok oda, ahol megálltam az autóval. Az egyiknek hályog van a szemén, alig lát. A másikon szakadt gumicsizma, szinte csak talpa van. Hetven-nyolcvan évesek lehetnek. És kérnek, panaszkodva, nem erőszakosan. Hozzájuk még nem mentem el. Látatlanban is tudom, milyen körülményeket találnék. A szegénység nem válogat. A segítségnek sem szabad. Mégis, talán ott a legszükségesebb, ahol kiszolgáltatott korosztályt érint. A gyerekeket, és az öregeket. És a betegeket. Nehéz meghúzni a határt. Próbálok a körülmények függvényében a legjobban dönteni. De iszonyúan nehéz mérlegelni, tisztán látni. Hogy a segítség oda menjen, ahová a legjobban kell, és úgy, hogy ösztönző is legyen.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/08/bovul-a-kor/

80. KETTŐS MÉRCE 2010. április 11. Furcsa teremtmény az ember. Vannak helyzetek, amikor hamar előtűnik, hogy a viselkedés mércéje más, ha a munka, a pozíció határozza meg, és más, ha a magánember. Azt hiszem, amíg a kettő nem közeledik egymáshoz, nem várható megoldás semmiféle társadalmi problémára. Akiről most írok, vezető pozíciót tölt be a kistérségben. Olyan területen dolgozik, ahol nagyon kell vigyázni a cigányozással, a kirekesztést, a nem elfogadást tükröző szavakkal, mert ezekből mindig probléma van. Azonnal országos nyilvánosságot kap a téma, a média rögtön ugrik az effélére. Kerülik is a fölösleges nyilatkozatokat, ahol valami félreérthető lehet. Meg is értem, és tiszteletben is tartom. Egy ilyesmi bizonyos pozíciókban még a karriert is veszélyezteti, egy vezetőnek példát kell mutatni a viszonyulásban, a társadalmi magatartásban. Példát is mutat. A CKÖ szervezte kistérségi rendezvényen, ahol a szervezők követendő mintákat szeretnének állítani a fiatalok elé, vállalja a szereplést. Nyilatkozik a zsúfolt terem előtt, ahol jelen van a média, példát mutat az elfogadásra, hagyja, hogy ezért ünnepeljék. Teljes kommunikációjával mutatja azt, amit a pozíció, az intézménye, szervezete elvár tőle. A szervezők meghatottan nyilatkoznak utána: csodálatos ember, hát igen, ahol a vezető ilyen magatartást tanúsít, ott a beosztottak is nyilván…. Aztán néhány hétre rá, az iskolából egy fővárosi rendezvényre viszünk gyerekeket. Köztük az övét is. Fele hátrányos helyzetű, mindig így szoktuk, integrált az oktatás, az egyéb programok is azok. Nem emelnek szót ezért a szülők sem, a kezdetektől így volt, a szegény örül, hogy mehet, a tehetősebb elfogadja a mélyszegénységből érkezőt is. Nincs probléma a buszon sem, mi pedagógusok nagyon ügyelünk erre, a gyerekek viselkedésében sincs eltérés, otthonról pedig igyekszik mind úgy elengedni, hogy ne látszódjon különbség. Megmosakodva, tisztán. Amennyire tőlük telik. Ez egyébként is kitétel a gyerekek kiválasztásánál. A meg nem oldott dolgokat megpróbáljuk mi orvosolni, viszünk úti csomagot annak, akinek nincs, kabátot, aki a nélkül jött, kap nassolni valót mindenki, és az elmaradhatatlan Mc.Donalds programban is mindannyian részesülnek. Ingyen, azok is, akiknek egyébként telne rá. Ez a program is sikeres volt, a gyerekek láthatóan jól érezték magukat. Aztán pár napra rá üzenetet kapok. Hogy az ő gyereke nem jön többet. Mert mocskos büdös cigányokkal kell együtt utaznia a buszon. Alig hiszek a fülemnek. Hogy is van ez? Amíg a pozíció, a megítélés, az élőmenetel úgy kívánja, akkor mosolyogva pózol velük, amikor magánemberként kerül velük kapcsolatba rögtön büdös cigány lesz belőlük? Ahelyett, hogy a gyermekének elmagyarázná, hogyan kell viszonyulnia, mellé áll és üzeni is? Sokszor írom a blogbeírások végén, hogy azért kell a cigánygyerekeknek mást is megmutatni, hogy ne vigyék tovább a szüleik mintáját. Most azt kérdezem: a többségi társadalom milyen mintát örökít át a gyermekeire?

Amíg a képmutatás, és a gyűlölet mintáját adja a szülő, addig az intézményrendszer képtelen lesz kezelni a problémát. Mert a családi értékrenddel szemben nagyon kicsi a mozgásterünk. Itt is, és ott is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/11/kettos-merce/

81. TUDÁS – KÜLÖNFÉLE TARTALMAKKAL 2010. április 14. Sokszor szembesülök azzal, hogy a különféle élethelyzetben élő gyerekek tudása mennyire más. Most nem az iskolában elsajátítható tudásra gondolok, hanem arra, amit a mindennapi élet ad. Ami aztán sok mindent meghatároz majd. Kirándulni viszek egy ötévest. Vagyis már majdnem hat. Még sosem volt óvodában, talán egyszer-kétszer ült autóbuszon, élete, tapasztalatai alig terjednek túl a pici falun, az utcán. Próbálkozunk egy kimozdítással, egy lehetőséggel. Sokat dolgoztunk azon is, hogy eljöhessen. Hogy engedjék, és akarjon menni. Túl kicsi még. De sikerül minden, a kötődés felém elég erős, legyűri a félelmet. Előtte sokat beszélgettünk. Személyesen és telefonon is. Az utcában akad mobiltelefon, a „viszahívós” sms- rendszer működik, és ott az utcai fülke is, oda is lehet a hívást kérni. A telefonálás megy neki is. Rutinosan, mint bármelyik korabelinél, ahol kapcsolatba kerülhet a telefonnal. Modern kor, modern tudás. Aztán kicsit bemegyünk még a suliba. Fogja a kezem, érzem, fél, de aztán feloldódik. Éhes, mondja. Tudom, számítottam rá, készültünk az indulás elé egy kis reggelivel. Mint ahogyan a ruházat kiegészítésével is, a mezítlábra vett szandál még korai ebben az időben. Reggeli után, indulás előtt pisilés. Még nem látott vízöblítéses WC-t. Magyarázom, érti, próbálja. A WC papírt is. Bár nem igazán érti, miért, de próbálja. Nevet, amikor lehúzzuk, és víz folyik a kagylóba. Kérdezem, ők hova szoktak pisilni. (Tudom, nincs még utcai WC sem a háznál.) „Majd apu csinál egyet.” – mondja válaszként. Elindulunk. Minden érdekli. Rácsodálkozik az emeletes házakra, a víztornyokra, szobrokra, vonatra, közlekedési lámpákra. Nem érti, miért kell megállnunk a pirosnál. A kamiont megismeri. Nemrég volt egy baleset. Minden kamionnál elmondja: ez ütötte el Karcsit. És még néhány autónál kiállt fel. Az egyik az ismert zöld postaautó. „Ott a posta, hozza a családi pótlékot!”- kiálltja izgatottan. Kérdezem, mi az a családi pótlék. „Az pénz – hangzik a válasz – ha jön a posta, kapunk pénzt.” Ki adja? –kérdezem. „Hát a postás. És akkor anyu megy vásárolni. ”- mondja. A rendőrautó is ismerős neki. Messziről megismeri. A puttonyos autókat is, ez gyakran megfordul falun, PURINA takarmányokat visz. Más jármű mind újdonság számára. És otthon is: be tudja gyújtani a kályhát. Önállóan tudja használni a kést a kenyérevésnél. De nem ismeri a narancsot, májkrémet. Egy csomó ételt sosem látott, evett. Nem ismeri a zuhanyrózsát, sosem fürdött kádban. Sosem szárították a haját hajszárítóval. Nem látott még fogkefét. De korát meghazudtoló ügyességgel hozza a kútról a vizet a fogantyú nélküli műanyag palackban. Képes tűrni az éhséget, hideget. Nem tud énekeket, mondókákat. De tudja, ha részeg megy az utcán, jobb kitérni, elbújni, nehogy baja essen. Felnőtteket meghazudtoló módon képes káromkodni.

És pontosan tudja Johsi Bharat nevét. Szeretném azt hinni, hogy ezek a tudások is fontosak. Bizonyára azok is, kellenek az életben való boldoguláshoz. Mégis a tudásnak ez a furcsa keveréke elgondolkoztat: jókor, és jókat szerez meg? Amit nem tud megszerezni, az hogyan hat majd az életére? Lesz e valaha lehetősége, hogy azt is elsajátítsa? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/14/tudas-kulonfele-tartalmakkal/

82. HOGYAN IS KELL EZT CSINÁLNI… 2010. április 21. Én nem tudom a tuti megoldást. Csak próbálkozom. Azt szeretném, hogy belülről fogalmazódjon meg valami. Valami, ami változást hoz a szemléletben, a gyereknevelésben, a munkához való viszonyban, a jövőképben Gyakran találkozom az egyik települési CKÖ (Cigány Kisebbségi Önkormányzat) vezetőjével. Valamikor tanítottam, most több programban futunk össze. Próbálok segíteni neki. Folyton bizonygat. Hogy ő is törődik velük…és rengeteg ötlete van. Valahogy mégis másképp gondoljuk. A legutóbbi találkozónkon fotókat mutat a telefonján. Szörnyülködve, hogy van ilyen. Az egyik távolabbi faluban készítette. Megnézem. Düledező ház, mocskos, meztelen gyerekek, fiatal, sokgyerekes anyuka…Nem újság nekem. Több tucat ilyen családdal foglakozom a környező településeken. Szeretné elmondani nekem, hogy rendezi el ezt a problémás családot. Meghallgatom. Elmondja, hogy nem törődnek a gyerekeikkel, koszosak, mocskosak, éhesek, az asszony nem takarít, nem főz, a ház, amiben laknak életveszélyes, a család agresszív, senki sem boldogul velük. Ám ő elment hozzájuk. Ordított velük, nem hagyta, hogy szóhoz jussanak. Lehordta őket mindennek. Főleg az asszonyt. A gyerekek miatt. Két választást kínált, az egyik, hogy elveteti tőlük a gyerekeket, a másik, hogy rendesen élnek, és akkor épít nekik egy olyan házat, ahol normálisan lakhatnak az öt gyerekkel. Egy hét gondolkodási időt adott. Aztán felhívták, hogy áll az alku. Ezután rendesek lesznek. Tiszták, nem agresszívak, teljesítenek mindent, amit kér. Ő meg, mondja nekem, felépíti a házat. (Hogy miből, arról nem beszélt.) És ez majd példa lesz a többinek is, hogy ha rendesen élnek, kapnak házat. Majd meglátom, mondja, mekkora példa lesz ez.…Végül biztosít, ha gondom van valamelyik településen a cigányokkal, szóljak, majd ő elkísér, és leordítja a fejüket, mert én bizonyára nem bírom. Pedig ez a jó módszer. De én nem így akarom. Nem durván, félelmet keltve, erőszakra erőszakkal reagálva. Nem akarok káromkodva beszélni, ordítani velük. Épp azt akarom, hogy lássák, megtapasztalják, lehet máshogy is. Vagy lehet, ez az a pont, amit nem cigányként sosem fogok megérteni? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/21/hogy-is-kell-ezt-csinalni/

83. CSIGASZEDÉS 2010. április 25. A tavaszi időszakban sok fele látni errefelé embereket a határban, ahogy vödrökkel, de még inkább az olcsó, de erős, csíkos rafiaszatyrokkal, lefele nézelődve, járkálnak a fűben. Férfiak és nők, sőt gyakran gyerekek is egyaránt. Ez idő tájt egy-két napra sokan még az iskolából is kimaradnak. Éti csigát gyűjtenek. Az első természet adta kereseti lehetőség tavasszal. Akkor lehet szedni, mikor az idő már elég meleg ahhoz, hogy a csigák előjöjjenek, és nedves a fű, gyakoriak a záporok. Akkor sok csiga bújik elő. A faluban két felvásárló helyen szedik. Nem minden faluban, ahol nem, onnan jönnek emberek ide, útközben gyűjtögetve csak, az árokparton, mert a helyiek nem szeretik, ha más falubeliek a területükön garázdálkodnak. Íratlan szabály ez, hisz mindenki ott gyűjt, ahol akar, de érdemes betartani. Először a falu kertjeiben, az üres, elvadult telkeken, és a temetőben szedik. Az idén a régi temetőt, ami valóságos kincsesbánya volt, ősszel felégették: túl sok volt a gaz, akácfajövés. Ahol égetnek, ott évekig nincs csiga. Tehát messzebb kell menni. A falu szélén levő akácosokig. Végig az árokpartokon. Mindig messzebb. Van, aki biciklivel próbálja a távolabbi területeket felderíteni, aztán mélyen hallgat a lelőhelyről. Sietni kell. Az idő rövid, mindig bizonytalan, meddig tudják leadni. Két-három hét maximum, és a bodzavirágzás még messze van. Ők meg nem ennék. Külföldre viszik, azt mondják, Franciaországba. Az egyik szedőhelyen 70 Ft-ot adnak kilójáért. A másikon80 Ft-ot, de itt rostálják, és a 30 mm-nél kisebbeket nem veszik át. Senki sem kötözködik, az átvevőt nem szabad megharagítani, mert akkor nem veszi át. Válogathat, van bőven, aki hozza, senki sem kötelezheti rá, hogy attól is átvegye, akitől nem akarja. Egy rafia szatyorba 10-12 kg fér. Az, hogy mennyi idő alatt lehet megszedni, attól függ, mennyi a csiga, jó e a hely. Minimum két óra azonban mindig kell neki. Gyakran négy is. És sok km gyaloglás. Az apa jött a kislányért a suliba. Épp leadta az aznapi zsákmányt. Ő most négy óra alatt keresett 770 Ft-ot. Nem volt jó a hely. De most mennek együtt, az asszonnyal, és a gyerekekkel. Estig még próbálkoznak. Még két napja van a villanyszámla rendezéséig. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/25/csigaszedes/

84. INKÁBB VIGYENEK INTÉZETBE… 2010. április 27. Az ember, saját értékrendje, tapasztalata alapján azt hiszi, a család a legjobb hely egy gyereknek. Ám amikor a gyerek maga kéri, könyörögve, hogy vigyék el intézetbe, el kell gondolkodni. A lány 12 éves. Mélyszegénységben él. Ő és még öt gyerek van a családban, a többiek már felnőttek. Ki börtönben, ki más falvakban él. Akárhol, mind hasonló körülmények között. A házban, ahol élnek szinte semmi nincs. Sokan alszanak egy ágyban, víz, WC nincs, esténként az élelmen is állandó a veszekedés. A család alapkommunikációjában egymás szidása, mocskos szavakkal csúfolása természetes, már észre sem veszik. Ebben a legkisebbek is jeleskednek, anélkül, hogy tudnák, mit jelentenek, amit mondanak. A szülők nem bírnak rendet tartani. Semmiben. Sem a házban, sem az élet megszervezésében, sem a gyerekek között. Az anya gyakran agresszív. Ha „rájön az ideg” nem képes kontrollálni magát. Az apa inkább akkor ilyen, ha iszik. Akkor nagyon durva tud lenni. A lány sokat szökik. Már volt öngyilkossági kísérlete is. A kicsik gondozása gyakran rámarad. Elbír a feladattal, de sokat hiányzik az iskolából e miatt is: ha az anyja elmegy valahova, neki kell vigyázni a kisebbekre. Az iskola nem érdekli. Az osztálytársai sem. Idősebb tőlük, tavaly bukott ide. Nem ismerik egymást, de tudja, nem is akarnak vele megismerkedni. Máshogy élnek. Nincs közös téma. Most nem bírja tovább. Az apja nem ad neki enni, még kenyeret sem. Piszkálja, szidja állandóan. Nincs megállása előtte. Ruhát, cipőt sosem vesznek neki. „Pedig az én pénzemen venni kellene. A családin, amit én miattam kap. Az, az enyém. Ahhoz neki nincs köze.”- mondja indulattal. Elgondolkodom. A jobb körülmények között élő gyerekek talán azt sem tudják, mi a családi pótlék. De ha tudják is, semmiképp sem az ő jövedelmüknek tekintik, amivel rendelkeznek. Milyen őrület ez, ahol egy 12 éves ilyen szinten küzd a jussáért? Hogy neki is jusson annyi, mint a többinek a családban? Kéri, könyörög, segítsek. Fenyegetőzik, ha nem segítek, „begyógyszerezi magát” az anyja gyógyszereivel. Intézetbe akar kerülni. Mindenképp, minél hamarabb. Nem akar szeretetet. Csak, hogy békén hagyják, és ne nélkülözzön. Megnyugtatom, próbálok beszélni a családdal. Mindenkivel. Még mindig próbálom, hogy figyeljenek egymásra. Hogy úgy éljenek, mint egy család. Csak egyetlenegy siker-sztorival tudnék többet felmutatni az állami gondozott tanítványaim között, mint a mélyszegénységben élőknél. Csak egyetlenegyet. Akkor talán nem hezitálnék.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/04/27/inkabb-vigyenek-intezetbe/

85. ANYÁK NAPJA 2010. május 01. Írtam már többször a szülői szeretettel kapcsolatban. Olyat is, hogy a kicsiket mindenekfelett imádják, és olyat is, amikor embertelen módon büntetik saját gyermekeiket. A gyerekek viszonya a szülőkhöz legalább ennyire összetett. Lemodellezi a felnőttekét. Maradtak meg bennem furcsa Anyák napi ünnepségek. Mert az ember pedagógusként kicsit anyapótló is. Emlékszem Zsanettre, aki zokogva rohant át hozzám az ünnepségről a művészeti suliba, hogy „nem jött el!”. Nekem adta a könnyesmaszatos pirosra színezett szívecskét, a „szeretettel édesanyámnak” felirattal. Próbáltam magamban mentséget találni az anyának: sosem jött be a suliba, miért pont ez lett volna fontos számára? Ahol nincsenek családi ünnepek, ott nincs jelentősége az Anyák Napjának sem. Talán nem tudta, hogy másnak fontos. Az osztályban mindenkinek. Ennek a szégyene mélyen beleivódott Zsanett lelkébe. Sok ilyen ajándékot őrzök. Az édesanyák helyett. Azok helyett, akik nem ülnek lélegzetvisszafojtva a nézőtéren, amíg a gyermekük elmondja a verset. A kicsit vittem hazafele. Két napig nem látta az anyját. Ahogy befordulok a kocsival, látom, az egész utca kint van. Esemény ez, innen nem jellemzőek az efféle „ott alvós” kirándulások. A kicsi is örül, amint meglátja az anyját a ház előtt: „ott van már az a büdös k….” mondja mosolyogva. Elborzadok. Aztán látom az arcán, nincs jelentősége a mondatnak. Örül, szereti, csak az én fülemnek bántó a mondat. Az én normáim szerint. Mert otthon ezt hallja. A csúnya beszéd, a káromkodás mindennapos. Még a legszentebb dolgok felé is. Az anyja is így beszél. Vele is, és a többi gyerekével is. De tudják, alkalmazkodni kell. Hozzám is, mert mást várok el. A nagyobb gyerekek, és a felnőttek a jelenlétemben nem káromkodnak. Kivéve, ha nincs cirkusz, veszekedés. Ha van, megszűnik a kontroll. Mindennek lemondják egymást, szülők, gyerekek, rokonok, szomszédok. Hallani rossz. Aztán elnézést kérnek, amiért hallottam. „ Ilyenek vagyunk.”mondják. Sokat beszélgetünk erről, hogy miért fontos elem ez. Hogy a kommunikáció jobb, emberibb, a többségi normákhoz igazodóbb legyen. Nemcsak Anyák Napján. Mindig. Nemcsak velem szemben. Egymással is. De érzem, sikerülni fog. Csak idő, és türelem kell hozzá. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/01/anyak-napja/

86. A CIGI 2010. május 04. A dohányosoknak nehéz, ha elfogy a pénz, és nincs cigire való sem. Ha senkinek sincs, nincs kitől kérni, errefelé eldobott, de még használható csikkek sincsenek. Itt mindenki tövig szívja. A kocsmában szálanként is árulják a cigit. Hogy az is megvehesse, akinek csak annyi pénze van. Nem könyörületességből. Csak mert így jobban el lehet adni. Az öreg csicskát különösen sajnálom. Apámmal egyidős lehet, nehéz nézni, ahogy a kicsiket dajkálja, főz, takarít. Az utóbbi időben még rosszabb az élete. Hallom a többiektől, gyakran megverik. És láthatóan fogyott is, gondolom, enni sem kap rendesen. Sosem láttam cigizni, de láttam, hogy nézi, majd kapja el a tekintetét, amikor egy látogató, aki velem jött, rágyújtott. Az egyik utamon egyedül találom otthon a kicsikkel. Próbálok beszélgetni vele. Kérdezem tőle, örülne e, ha néha tudnék neki hozni egy doboz cigit. Lesüti a szemét, nem néz rám, úgy motyogja: „Maga mondta, én nem kértem semmit…” És ismétli újra, meg újra ezt a mondatot. Iszonyúan fél. Attól, hogy kiderül, ő külön kap valamit. Sosem szoktam pénzt adni. De most nem bírom ki, hogy ne adjak. Az autó mellett állunk. A táskám, a pénztárcámmal a suliban maradt. A kesztyűtartóban némi apró, a bevásárlókocsikhoz tesszük oda. Összerakom. 140 Ft. A tenyerébe teszem. Elkapja a kezem. Csókolgatja, hálálkodik. Úristen! Elrántom a kezem, kérem, azonnal hagyja abba. Összeszedi magát, lopva körülnéz, nehogy ez buktassa le, hogy így elragadtatta magát. Szerencsére nem látta senki, csak a gyerekek, de ők még túl aprók ahhoz, hogy elmondják. Nehezen tudom összeszedni magam. El kell onnan hozni az öreget. Valami megoldás csak létezik Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/04/a-cigi/

87. A MUNKALEHETŐSÉG 2010. május 09. Néhányan a faluból munkát vállaltak. Úgy gondolják, megéri elmenni, csinálni. Nincs túl sok lehetőség errefelé. Mások inkább otthon ülnek, és várnak. De ide nem jön munkalehetőség. Még hasonló sem. A munkalehetőség jó néhány faluval arrébb adódott. 3000 Ft-ot fizetnek naponta. Ez a napszám. Mezőgazdasági munka, mindig az idénynek megfelelő, most éppen palántázás. Ha ketten mennek, 6 ezret kapnak egy napra. Hetente fizetnek. Az asszony reggel négykor kel. Elrendezi a gyereknek a reggelit, csomagol maguknak is, összeszedi magát, és indul. Előtte felkelti a 13 éves lányt, ő a legidősebb. Ő kelti majd a kicsiket. A busz hatra jön a felső buszmegállóhoz. Még megfordul pár faluban, összeszedi az embereket. A munkát nyolckor tudják elkezdeni, 60 km-rel odébb. Délben egy óra ebédszünet van, a kaját mindenki maga viszi. Nem visznek túl sok, vagy túl drága ennivalót. Aztán munka ötig. A busz hazafelé megint érinti a településeket, kisebb-nagyobb kitérőkkel a főúttól. Hét után van otthon. Töröm a fejem, hogy éri meg a vállalkozónak ilyen messziről vinni embereket. Munkanélküli is, cigány is van közelebb, ott is, a földek mellett. Aztán megértem: közelebb többet kérnek, menni kell tehát messzebb, azokhoz, akik ennyiért is vállalják. Próbálom firtatni, szerződés, bejelentés van e. Nem néz a szemembe, úgy mondja: igen, rendesen, szerződéssel alkalmaznak. Kérdezem, ma miért nem ment. Ma a férjem, ment helyettem a fiammal, mondja. Kikértem neki egy nap szabadságot a közmunkáról, mert ma férfiaknak való munka volt, mondták, férfiak menjenek… Most már végképp nem értem: szerződés, ahol mindegy, a férj, vagy a feleség megy dolgozni? Mehet a férj az asszony helyett, akkor is, ha máshol van most munkaviszonya? De nem firtatom, biztosra veszem, hogy ez is feketemunka. Így aztán tényleg megéri a vállalkozónak, járulékok nélkül. Néhány fővel bizonyára legalizálja a dolgot, a valóságban pedig sokkal többen dolgoznak neki. Így még a buszköltség is belefér. Azt meg gondolom, mint költség, le tudja írni… De itt csak ez van. Tudom, nem legális a dolog, de mégis örömmel hallgatom, ahogy mondja, azóta, amióta járnak, elég a pénz, minden napra tudnak venni rendesen ennivalót. Örülök, mert a munkáról beszél. Lelkesen bizonygatja, mennyivel jobb, mintha itthon ülne. Most úgy érzi, meg is bolondulna… Csak a gyerekeknek nehéz. Alig látja őket. A férje közmunkán, ő meg napszámban. Ha a kicsik betegek, a nagylánynak itthon kell maradnia a suliból.

Mert dolgozni, menni kell. Ha kimarad, lesz helyette más. Igyekszik hát megfelelni az elvárásoknak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/09/a-munkalehetoseg/

88. LE LEHET MONDANI EGY GYEREKRŐL? 2010. május 11. A 13 éves lánnyal sokat küzdök. Lassan egy éve. Sokáig azt hittem, sikeres lesz a munkám vele. Most be kell látnom, alulmaradtam. De nem bírom elengedni. A semmibe, a bizonytalanságba, a kihasználásba. Egyszerűen nem megy. Azt hiszem, már a szakadék széléről hoztam vissza. Senki sem bírt vele, mindenki feladta. Eddig működött a kapcsolatunk. Most újra szökik. Tegnap reggel még telefonált, vagyis visszahívós sms-t küldött az anyja, hogy kérdezzem meg majd a suliban, bement e. Mert ő felrakta az iskolabuszra. Negyed óra múlva a lány küldte az sms-t. Hogy mégsem ment el, visszajött, mert fáj a foga. Elmegy az orvoshoz, mert fel is dagadt az arca. Kértem, utána menjen be a suliba. Megígérte. Dél körül érdeklődtem. Nem ment be az iskolába. Telefon ide, oda, haza, a rendőrségre, senki sem tudta, hova lett. Végre éjszaka a rendőrök jelezték, megvan. Néhány faluval arrébb, a nővérénél. Sejtettük, hogy arra veszi az irányt. Pedig ott sem kell senkinek. Ezt már próbáltuk…. Másnap reggel az anyával beszélek telefonon: nem bír felkelni, rosszul lett, nincs pénze sem, nem tud érte menni. Nem baj, hívom a családsegítőt. Ők nem mennek érte. Erre nincs pénz sem, spórolni kell, és nem látják értelmét, úgyis újra elszökik majd. Újra hívom az anyát, próbáljuk a faluban, de a „tanácsi kocsiért” is fizetni kell. A családgondozó próbál velem egyezkedni: jöjjön haza a busszal, ahogy elszökött. Kérdezem, ha útközben baja esik, kinek a felelőssége. Az anyjáé, hangzik a válasz. De hát ő azért fordult hozzánk, mert nem képes megoldani a problémát. Ezért fordult az ellátórendszerhez. Tovább győzköd: értsem meg, a lány nem érdemli meg, hogy ennyit törődjek vele, hagyjam a csudába, nekik rajta kívül még 150 van, akire nem jut ennyi figyelem…. Mondom, nekem meg 160 a környező falvakban. De nem bírom elhagyni. Nem bírom elengedni a kezét, mert akkor végérvényesen maga marad. Kihasználják, megalázzák, ki tudja, mi történne vele. Délután sikerült hazahozatni. Már beszéltünk is, telefonon. Nem igazán tudom, mit tegyek. Ha közlöm vele, hogy ennyi volt, becsapott, nem törődök vele tovább, még egyet lökök rajta a szakadék felé. Ha folytatom tovább, magam köpöm szembe és a híres következetességem, amit olyan fontosnak tartok. Holnap személyesen beszélünk. A telefonban azt mondta, nem tudja elmondani, mi volt, majd, ha találkozunk. Meghallgatom. Hátha utána lesz valami ötletem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/11/le-lehet-mondani-egy-gyerekrol/

89. MÉLYSZEGÉNYSÉGBŐL NEMZETKÖZI DÍJ 2010. május 15. Minden rajzpályázati nyereménynek örülök. Furcsa érzésem van azonban, ha mélyszegénységben élő gyerek ér el valamilyen eredményt. Ilyenkor szeretnék kiabálni: emberek, nézzétek meg, honnan jön az a gyerek, aki a nyertes rajzot készítette. Hogy megmutassam, innen is lehet. De mit is lehet? A kislány elsős. Kicsit későn kezdte a sulit, hatalmas hátrányokkal. Szeptember óta küzdünk együtt minden formáért,a kitartó figyelemért,a színekért, az eszközhasználatért. Egyre jobban élvezi, egyre magabiztosabban rajzol. Együtt örülünk. Az email a héten jött, Lengyelországból. Az impresszionizmusról szóló nemzetközi rajzpályázatra küldtük a többiekével együtt az ő festményét is. Friss, öntörvényű, ugyanakkor érzéki kis tájképet. A faluját ábrázolta napsütésben. A rajz elnyerte a nemzetközi zsűri tetszését, és a korosztályában díjazta. Sok ezer rajz közül. Anélkül, hogy ismerte, tudta volna, aki készítette, az mélyszegénységben élő, cigány kislány. Itt csak a rajz számított. Nemrég rendezvényen voltunk a fővárosban. A színpadon fővárosi gyerekek léptek fel, mind jó körülmények között élő, stabil szülői és anyagi háttérrel, olyanok, akik sosem tudták, mi az a nélkülözés. A produkciók bájosak voltak. A mieink is felléphettek. Azok, akiknek otthon semmijük sincs. Akik gyakran nélkülöznek. A táncprodukciójuk mindenkit lenyűgözött. Örülhettem volna, mégis szomorú voltam. Vagy inkább dühös, keserűen dühös. Mert tudom, tehetségük ellenére ők sosem fognak annyit elérni, mint akár tehetségtelenebb, de jó háttérrel rendelkező kortársaik. Hogy bennük sosem lesz annyi magabiztosság, mint a társaikban. Hogy az ő sorsuk, karrierjük, képességeiktől, tehetségüktől függetlenül már a megszületésük pillanatában eldöntetett. Viviből sem lesz festőművész. De remélhetőleg kellően átéli a díj jelentőségét. Talán kicsit erőt ad neki, hogy próbálkozzon. Egy darabig biztosan tud töltekezni belőle. Egy darabig. Amíg nem gyűri le benne a büszkeséget a nyomorúság. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/15/melyszegenysegbol-nemzetkozi-dij/

90. TÖBB RENDŐRT? 2010. május 18. A problémák megoldásában a felszínen jelentkező gondok megszüntetése is fontos. De talán egy hosszú távú, már sokszor súlypontozott stratégia eredményesebb lenne. Persze, tudom, elfogadom, a rendőrség gyakori megjelenése a településeken, Ózdon, és másfele is, ahol gyakoriak a lopások, betörések, rablások, fontos. Kell, hogy ott legyenek, mert ez visszatartó erő lehet. Bár szemléletet nem vált, de átmenetileg csökkentheti a bűnesetek számát. Ám a helyzet nem változik. Főleg a gyerekekre nézve nem. Sokszor beszélgetek velük a rendőrökről. Mindig a felnőttek viszonyulása tükröződik a mondataikban. És ez általában nem pozitív. Főleg nem azokban a családokban, ahol gyakori az összeütközés a hatóságokkal. Az egyik faluban felgöngyölítettek egy uzsora ügyet. Régóta húzódott, sok család életét megkeserítve. A rendőrség is tehetetlen volt. Azt hittem, utána jobb lesz. Minden. De nem lett jobb. Mert a probléma megmaradt, a pénztelenség a hónap második felében ugyanúgy adott, a váratlan helyzetekre, kórház, haláleset, stb. a családok ugyanúgy felkészületlenek, tartalék nélkül. És pénzt csak azoktól lehet kérni, akiknek van. Lett hát újabb uzsora, a második vonal előre jött, és újabb miniuzsorások is kezdenek felfejlődni. Ők még kicsiben kezdik, de hamar utolérik az évek óta kamatos pénzből élőket. És pillanatok alatt elfelejtődött a most börtönben levők erőszakoskodása, a faluban már sokan fogalmaznak úgy, hogy ők az áldozatok, akiknek a segítségével mások visszaéltek, és feljelentették. Már csak egy lépés, hogy hősök legyenek, mint börtönviseltek, akik ártatlanul szenvedtek. Tett hát valamit a rendőrség, sikerrel, átmenetileg kikapcsolva egy-két családot az uzsora hálózatából, de a problémát ez nem oldja meg. Fel kellene ismerni végre, hogy a rendőrség jelenléte szükséges, de önmagában nem elégséges. Örömmel olvastam volna az új kormány első rendelkezései között, hogy megnövelik pl. a családgondozók számát… Hogy egy falu, ahol sok a mélyszegénységben élő cigánygyerek, ne csak heti egy, jobb esetben két napra kapjon családgondozót. Azt is sokszor helyettesítéssel megoldva, mert kevés a státusz. Vagy, hogy a különféle ágazatok végre hangolják össze a működésüket e társadalmi csoport érdekében. Hogy a problémát teljes bonyolultságában tudjunk értelmezni, majd valamiféle utat mutatni. Mert egy-egy elem kiragadása csak látszateredményeket hozhat. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/18/tobb-rendort/

91. MIÉRT KELL ANNYI GYEREK? 2010. május 22. Nemrég Finnországba utaztam. Találkoztam ott élő cigányokkal is. Beszélgettünk. Ott két-három gyerek van családonként. Nézik a fotókat, amiket mutatok. Nem értik, ha ilyen körülmények között élnek, miért van annyi gyerekük? Az asszony kéri, ha megyek vissza a városba, vigyem be magammal az orvoshoz. Reggel hányt, fél, hogy „úgy” van. Alig 30 éves. Már hatot szült. A legkisebb még szopik. Mondja, addig nem szokott teherbe esni. Amíg megyünk az autóval, kérdezem, miért nem védekeznek. Ketten vagyunk, megnyílik, mesél. Hogy az ura nem használna óvszert. Meg drága is. A faluban nem is kapni. Fogamzásgátló tabletta? Az is drága. És mindig be kell utazni a városba felíratni, megvenni. Meg hallotta, el is torzulnak tőle az asszonyok. Nem akarja. Hurok? Hallotta, van olyan, az anyja talán próbálta is, de mesélte, fájt neki tőle a hasa. Biztosan neki is fájna, olyan fajta ő is, mint az anyja. Műtét, hogy ne essen többet teherbe? Nem beteg ő, hogy megműttesse magát. Akkor? Hát, nem szeretnének több gyereket. Próbálnak vigyázni, de nem mindig sikerül. A család jövedelme általában a hónap közepéig elég. Az óvszerért, a gyógyszer felíratásáért, nőgyógyászati ellenőrzésekért utazni, fizetni kell. Nincs meg az anyagi biztonság, az a felvilágosultság és az a tudatosság, ami a családtervezéshez szükséges. Marad a természet rendje. És ha már terhes, megszüli. Így van ez akkor is, ha nagyon fiatal az anya. Most várunk egy új apróságot, a fiatal anyuka még nincs 18 éves. Ez lesz neki a harmadik. Az övéin kívül még kettőt nevelnek a férje előző kapcsolatából. Jön, egyik a másik után, felvilágosítás, védekezés nélkül. Nem tervezetten. Csak ahogy sikerül. „Úgy maradtam” – von egyet a vállán, amikor erről kérdezem. Beszélni kellene erről is. Az iskolában, és a családokban is. Felvilágosítás, bizalom, ingyenes fogamzásgátlás kellene. Segítség a családtervezéshez. A tudatosabbá tételhez. A lányoknak, fiúknak, az anyáknak és a férjeknek egyaránt. Mert tele vannak tévhitekkel, információhiánnyal, amit nem tudnak segítség nélkül áthidalni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/22/miert-kell-annyi-gyerek/

92. KÓRHÁZBAN ÍGY, VAGY ÚGY 2010. május 25. Sajnos gyakran kerülnek kórházba a mélyszegénységben élő gyerekek. Leggyakrabban hasmenéssel, hányással, kiszáradás-veszélyes állapotban. A gyerekek magukra maradnak a kórházban. Teljesen. Nincsenek jó tapasztalataim. Tudom, nem egyszerű. Mindent megértek. Hogy fejtetűvel, koszosan kórházba kerülni probléma. Hogy gond, ha a szoptatós pici is ott van az adatfelvételen az anyával, és sírásával zavarja a munkát. Hogy nincs bent tisztasági felszerelés, pótkaja, játék. Hogy nincs folyamatos szülői jelenlét, vigasztalás. Hogyha bemennek, túl hangosak. Hogy nem érdeklődnek rendszeresen. Hogy nem mennek akkor érte, amikor kellene, vagy hamarabb, vagy később. Hogy nem értik a szakmai kifejezéseket. Mindent megértek, mégis sok a bajom. A hangvétellel, az odafordulással, a beszólásokkal, az elutasítással. A nem egyforma bánásmóddal. Mert az nagyon nem egyforma. A minap egy hároméves kicsit látogattam a gyerekosztályon. Az unokatestvére, egy 16 éves nagylány volt bent vele. Épp vacsoraidőben érkeztem. A kicsi egyedül evett az asztalnál. Egy szelet kenyeret, és egy csirkecombot. Láthatóan ízlett neki. Kis kezével marta ki a kenyér belét, és harapta hozzá a húst. A kenyér a puszta asztalon. Se tányér, se szalvéta. Kérdezem az ápolónőt, hozzak be esetleg egy tányért? Nem kell – hangzik a tömör válasz. Hova tetted a szalvétádat?- kérdezi a kicsit arrogánsan. A kicsi nem érti. Eszik tovább. A nagylány mellette sír. Kérdezem, mi a baj. „A kisasszony nem hajlandó megérteni, hogy ne sétálgasson a kicsivel, mert belázasodik.”-válaszol helyette az ápolónő. Ingerült a hang, képzelem, mi lehetett az előzmény. Szeretném elmondani neki, hogy a kicsi családja 30 km-re lakik, és a busz csak kétszer jár naponta. Hogy nincsen autójuk, és telefonjuk sem. Hogy semmijük sincs. Már hónap vége fele van, pénzük sincs. Hogy még öt gyerek van otthon, akikről gondoskodni kell. A legkisebb még szopik, nem lehet az anyja nélkül. Ha nem szopna, sem tudná kire hagyni. Az ura közmunkán van, mennie kell. De nem tudom elmondani, mert megfordul. A szobában még egy beteg van. Ő nem cigány. Vele ott van az anyuka, az apuka épp most érkezik. Az ápolónő hangot vált. Kedves, odaforduló, megcirógatja a kislányt, és szeretettel beszélget a szülőkkel. Mintha kicserélték volna. Tudom, nem egyszerű. Mindent megértek…. De a gyerek nem tehet semmiről. Ő nem érti, mi a baj vele. Csak, hogy neki is szüksége lenne egy-két kedves szóra, egy kis odafigyelésre. Mert kiszolgáltatott. Betegen, egyedül még inkább. Akkor is, ha fejtetűvel fertőzött. Akkor is, ha nem érdeklődnek az állapotáról. Akkor

is, ha nem akkor mennek érte, amikor kellene. Ha cigány is. Akkor is csak egy védtelen gyerek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/25/korhazban-igy-vagy-ugy/

93. HÁLA 2010. május 29. Egyszer, amikor még voltak kommentek a bloghoz, azt írta nekem valaki, azért csinálom ezt, mert bizonyára lelkifurdalásom van valami bűn miatt, és így, jótéteményekkel próbálok ellensúlyozni. Nem így van. Nem ezért teszem. És néha nekem is nehéz. Aki ilyen munkába fog, annak nagyon előre kell néznie. A cél elérése messze van, és mindig meg kell erősíteni magunkban az érzést, tudom, tisztán látom, mit, miért teszek. És ettől nem téríthet el pillanatnyi kudarc, düh, keserűség. Mert felelős vagyok értük. Sokan ezt nem értik. Hogy miért csinálom, amikor gyakran megbántanak. Hogy nem látom, mennyire hálátlanok? Hogy csak követelőzni tudnak? Hogy hazudnak? Miért nem hagyom már a francba? Az önzetlen segítséget maguk a támogatottak is nehezen értik. Nem ehhez vannak szokva. Sokan azt hiszik közülük, hogy ez a munkám, fizetésért teszem. Sokan ezért úgy vélik, nem dolgozom értük eleget. Nem értik, ha szólnak, miért nem ugrok azonnal, mi az, hogy még dolgozom a munkahelyemen. Hogy én is csak egy ember vagyok. Mint nemrég is: vasárnap reggel jön a visszahívós sms. Az anya panaszkodik, nincs lábbeli, nem tudnak iskolába menni a gyerekek. Sorban diktálja a cipőméreteket, hatot. És, hogy vigyek neki is ruhákat. De én válogassam ki, ne a kollégáim, mert ők mindig „öregeset” raknak, és neki divatos kell. Aztán, a hét elején megyek. A készletünkben most a hatból négy cipőméret van, és a divatos ruhákra sem maradt időm, sok volt a tennivaló, máshol fontosabb segítség kellett. Az asszony nincs otthon, otthagyom a cipőket a gyerekeknél. Néhány óra múlva jön az sms. Visszahívom. Tajtékzik, kiabál, hogy keveset vittem, pedig ő megmondta, mi kell. Akkor inkább ne vigyek semmit, ha nem tudok azt, amit kér. Másnak bezzeg… hosszasan ragozza még, majd lecsapja a telefont. Három nap múlva hív újra. Vagyis hívat az egyik gyerekkel. De hallom a telefonban, mellette áll, mondja, a kislány csak tolmácsol. Ne haragudjak, elnézést kér. Nem haragszom. Tudom, nem engem akart bántani. Nekik is nehéz. Az adomány csak eszköz. Szükségszerűség. Mert nélkülözve nehéz jónak lenni. A másikra figyelni, szeretettel felé fordulni. Sokszor még azoknak is, akik nem nélkülöznek. Valahogy elfelejtődött. Meg kell tanulnunk együtt gondolkodni. Adni, és elfogadni. Tenni valamit mindkét félnek. Az okok miatt és a célokért. Legfőképpen pedig a gyerekekért. Messzebb kell nézni. Előre. Túl sokat néztünk hátra, és nem vontuk le a megfelelő következtetéseket sem. Talán még nem késő.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/29/hala/

94. TABLÓGÉP 2010. június 01. Mindenki szeretné, hogy a gyermeke úgy ballagjon el, mint a többi. Hogy ne lógjon ki a sorból. De nem mindig sikerül. A tablókép pl. sarkalatos pont a történetben. Az osztályfőnöknél jelentkezik a fotós, ajánlatot tesz a képekre, tablóra, kistablóra. A szülők elfogadják. Már aki ott van a szülői értekezleten. Megszavazzák. Ettől kezdve azokra is vonatkozik, akik nincsenek ott. Ők a végösszeget tudják meg csak. De ha ott lennének, se szólnának. Szégyellnék. Meg egyébként se szoktak járni a szülőire. A fotós jutányosan, számla nélkül vállalja. Zsebből zsebbe. Így olcsóbb lesz mindenkinek. Főleg neki, nem kell adóznia sem. A fotók elkészülnek, aztán jön a fizetés. A nyolcadikos nagylánynak nehezen megy. Sok a baj, a bátyja súlyos beteg, az minden pénzt elvisz. Hetente utaztatják a nagyváros klinikájára, kezelésre. Akkor az anya is bennmarad. A szállást ingyen kapja, de ennie neki is kell. Nehezen bírják. De ott van, a beteg gyerek mellett, ha kell heteket. A többiek otthon. Leginkább a nagylány gondoskodásában. Már sokkal tartoznak mindenfele. Munka nincs a faluban, és kisebb testvér is van bőven. Be kell osztani a pénzt. Azt a keveset is, amit megkapnak, az OTP-s levonások után. Elképesztően kevés marad a megélhetésre. Az apa próbál mindent, de nehéz megélni. Hónap vége fele semmi sem marad. Adósok maradnak a képek árából 3000 Ft-tal. A kisképeket már megkapta. Azt ki is fizették. De a tablót most nem bírják. Mi legyen? A fotós nem enged. Ők megállapodtak. Neki a teljes összeg kell. A többi szülőtől nem lehet elvárni, hogy többet fizessen. Nekik sem könnyű. A ballagás sok költséggel jár. Miért segítenének? A szolidaritás nem működik. Az osztályfőnök meg se említi. Ismeri a reakciókat. Marad a fenyegetőzés: ha nem fizetnek, leveszik a tablóról a lány fotóját. Vicces, hiszen a fotós költségei ettől nem lesznek kevesebbek. De legalább elégtételt vesz. És így igazságos, mindenkivel szemben. Aki nem fizet, ne legyen a tablón. Gondolkodom, hogy sarokba szorítom: feljelentem, hogy számla nélkül dolgozik. De erre már nincs erőm, időm. És egyébként is: az ő olvasatában neki is igaza van. Kifizetem a 3000 Ft-ot. Számla nélkül, zsebbe. Hogy a lány rajtamaradhasson a tablón. Hogy ne lógjon ki a sorból, ne legyen megbélyegzett. Legalább ezzel ne. Hogy jó érzéssel gondolhasson vissza az eltelt nyolc évre. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/01/tablokep/

95. CIVIL A PÁLYÁN 2010. június 05. Ha az ember a hivatalok által uralt terültet érinti, nagyon óvatosnak kell lennie. Addig sosincs baj, amíg csak dolgozik, észrevétlen, és nem szól bele a „nagyok” dolgába. Csak csinálja -gondolják- ha hülye. A baj akkor kezdődik, ha valahogy kiderül, hogy a hivatalok munkájában vannak hézagok… Már többször átéltem ezt. Ha szólok, hogy valami szerintem nem jól működik, rögtön baj lesz. A reakciók sokfélék. Van, aki csak simán veszi a jelzést, és minden különösebb figyelmeztetés nélkül másképp teszi a dolgát, legalábbis egy darabig. Van, aki kéri, hogy ne csináljak nagyobb ügyet belőle, javít, és próbálja jobban csinálni. És van, aki támadásba lendül, hogy bebizonyítsa, nincs keresnivalóm a terepen. Hogy nincsenek meg a megfelelő kompetenciáim. Hogy csak rajzolgassak velük, az a dolgom. Mint most is. Már mindegy mi történt, hogyan, ki, hol mulasztott. Már csak egy cél van, bebizonyítani, hogy ők csinálják jól. A hivatal. Mindegy, milyen áron, de jegyzőkönyvekkel, jelentésekkel bizonyítani. Papírokkal. Mintha ettől működne a dolog. Bizonyítani, hogy az ő kapcsolatuk a családokkal tökéletes, napi szintű. Pedig nem az. Az ő telefonszámukat senki sem tudja fejből a soron….És őket egyébként is őket csak munkaidőben lehetne hívni. A baj meg néha nem munkaidőben jön. Néha péntek délután. És ez is nagyon nagy baj. Ha az ember munkaidő után jelez. Pláne, ha szombaton. Vagy karácsonykor. Mind megtapasztaltam már. Az én telefonszámom sokan tudják. Fejből is. Jönnek a visszahívós sms-ek napjában többször is. Sok kedves telefonom is volt már: a szülőszobáról, pár perccel a szülés után, nekem szóltak először, hogy megvan a kicsi. Máskor, hogy úgy hallották, egy autó leszaladt az útról arra fele, ugye nincs semmi bajom? Amikor kint ragadtam Finnországban a vulkánkitörés miatt, már telefonáltak, hogy összefognak, és értem jönnek egy kocsival. És persze akkor is hívnak, ha baj van: ha leszakadt a háztető, kórházba került a gyerek, vagy nem ment iskolába, és kérik, szóljak oda telefonon. Mert ők nem tudnak odatelefonálni. A számot sem tudják, és nincs pénz sem a telefonjukon. Szólnak, ha egy gyerek elszökött, és nem tudják, merre jár. Ha hazament, és otthon van újra. Ha valaki meghalt. Ha a gyereket kiengedik a kórházból. Ha kikötik a villanyt. Ha kiszáll a rendőrség. Tegnap azt mondta az egyikük, hogy a hivatal beszélni akar vele a gyerekeiről, de ő megmondta, csak akkor megy, ha én is ott leszek, mert csak akkor tud nyugodtan beszélni, ha mellette vagyok. Mert én meg tudom nyugtatni, ha „rájön az ideg”. És a hivatali megbeszéléseken gyakran “rájön”. Tegnap reggel jött egy visszahívós sms, hogy tudják, megyek ki, és el kell menniük a kórházba, de a kulcsot a villanyórában hagyják, ha esetleg nekik is vinnék valamit, menjek be nyugodtan.

Más ez a kapcsolat, mint a hivatalé. Sokáig kellett dolgoznom azért, hogy másképp fogadjanak. Hogy ne hatóságnak nézzenek. Hogy én legyek az első, akinek szólnak. Hogy megértsék, megbízhatnak bennem, mert csak segíteni szeretnék. Hogy kompromisszumokat tudjunk kialakítani együtt. Van már egy-két hivatal, ahol ezt megértették, és kihasználják. Mert én szívesen nyújtom feléjük ezt a lehetőséget. És nem kérek érte köszönetet sem. Csak működjön a dolog. Jobban, sikeresebben. Az igazi változáshoz, szemléletváltáshoz több irányból kell közelíteni. Kell a hivatali, hatósági személet is. Meg az emberi, a támogató, az odaforduló is. Külön-külön egyik sem tud megfelelő hatást kiváltani. Összefogva viszont működhet. Van, ahol ezt még nem értik. Az ellenséget látják bennem. Bennem, a civilben, akinek nem kellene ott lennie a bajok körül, a konfliktusokban. Hogy ők intézhessék. Kizárólag a saját szabályaik szerint. Akkor is, ha az nem működik… Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/05/civil-a-palyan/

96. ÁLLATKÍNZÁS 2010. június 09. Tavasszal, kora nyáron mindig kiemelten kell foglalkoznunk ezzel. Az erőszakot mindig továbbadják. Felnőtt a gyereknek, gyerek a kisebbnek. A sor végén az állatok vannak. Sok minden történt már, mindig elborzadva hallok újabb eseteket. A tél után, amikor megjelennek az állatok a természetben, békák, gőték, fecskék, más madarak, születnek kiskutyák, kismacskák, mindig történik valami eszement dolog. Sokszor a felnőttektől jön ez a példa is. A petárdával felrobbantott macska, a felakasztott kutya, vagy a „cigiztetett” béka történetében nem gyerekek szerepeltek. Hanem felnőttek, vagyis az apák, felnőtt fiútestvérek. Akkor sem értettem. Aztán egyszer azon kaptuk a gyerekeket, hogy tavasszal gőtéket kínoztak. A felelősségre vonást nem is nagyon értették. A szüleik sem. A sósavval leöntött kutya látványát alig bírtam. A nyomozásban egy kislányhoz jutottam, aki tagadott. Akartam hinni, hogy nem ő volt. Néhány agresszív megnyilvánulását láttam már, de ezt nem tudtam elképzelni. Még csak 12 éves. Aztán bebizonyosodott, hogy ő volt. A múltkor a másik faluban a gyerekek megfogtak egy fecskét. Csőrével csípve tiltakozott. Tettek róla, hogy ne tegye. Nem túl gyakori ez, de minden tavasszal előfordul. Pár gyerek csinálja csak, nem is ugyanazok, de sokan nézik, tudnak róla. És senki sem állítja meg. Az sem, aki előzőleg megfogadta, sosem teszi többé. Mindig van utánpótlás. Próbálom megérteni, hol csúszik el ez is. Miért nem érzik át az állatok kiszolgáltatottságát? Miért nem érzik át a másik élőlény fájdalmát? Hol van a baj? A szülők személyes példamutatásban? Vagy, csak mert kiszolgáltatottságukban ettől érzik erősnek magukat? Hogy valakivel, valamivel ők is bármit megtehetnek? Az oktatás itt kevés. Próbáljuk mi is, „Kis Állatvédő Díj”, „Figyelő Szemek Mozgalom”, beszélünk, rajzolunk is róla sokat, mégis évről-évre újra megtörténik. Mert valami más mozgatja. Nem tudom biztosan, de érzem, hogy valahogy ez is a nyomorúságban gyökerezik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/09/allatkinzas/

97. CSAK KRUMPLI 2010. június 14. A család helyzete sosem volt könnyű…pedig a jövedelmük alapján lehetne jó életük is. Az árvasági és a családi, ami több gyereknél itt emelt szintű, elég lehetne. Náluk valahogy mégse működik. Sokáig az uzsorások szedték el minden pénzüket. Aztán egy rokon segített. Cigány törvények szerint, ahogy ő mondja. Most ő osztja be a pénzt. Sokszor tartoznak. Villanyszámlával, iskolai-óvodai étkezéssel. Amikor a pénzt megkapják, látványosan bevásárolnak. De hónap végén mindig nélkülöznek. Az óvodában, ahova a családból kettő is jár, szigorúak a szabályok. Fejtetűvel nem lehet bemenni. Ezért sokan kimaradnak napokra, hetekre. Mert ha van is fejtetűirtó, szinte állandóan használni kellene, az ágyak, párnák, ruhák, folyton visszafertőzik a gyerekeket. És nem mehet az sem, akinek tartozása van. Csak, ha kifizette. A faluban nem sokan vannak, akiknek a jövedelmük alapján fizetni kell. Leginkább csak azok, akiknek meghalt az apjuk, és az árvaságit is kapják. Pedig az óvoda nagyon fontos. Nemcsak azért, mert otthon nincsen játék, mese, báb, rajzolás vagy éneklés. Azért is, mert sokan itt jutnak normális ételhez naponta. Olyanhoz, amire szükségük van a fejlődéshez. Nem jó nézni némelyiket, ahogy eszik. Túlságosan elmélyült közben, túlságosan az ételre figyelő. Semmi nem tereli a figyelmüket evés közben. A két gyerek heteken át nem ment oviba. Mindig ígérte az anyjuk, hogy a következő héten befizeti a tartozást. De ez az időpont sehogy sem akart eljönni. Éreztem, egyre romlik a helyzet. Ha mentem, mindig kérdeztem, mit főz, mit esznek. „Farhátat” – szólt a leggyakoribb válasz. Nem mindig tudtam elhinni. Kérdeztem, hogy készíti el. „Most csak úgy, megfőzöm, minden nélkül” – mondta az utolsó héten az asszony. Pár napra megint mentem. Kora délelőtt. A két kicsi éppen evett. Sima főtt krumplit. Minden nélkül. De azt is láthatóan élvezettel. Mert éhesek voltak. Az óvoda meggyőzhetetlen. „Ki tudnák fizetni. Jó lenne, ha nekem lenni annyi. Hova teszik azt a sok pénzt?”- kérdezi az óvónő. Pedig ő is tudja a választ. Már nem tudom tovább nézni, ezért a rokonhoz fordulok. Aki segít nekik beosztani a pénzt. Mindketten tudjuk, mi a helyzet. Kérem udvariasan, és bizalmasan, fizessék be az elmaradt hátralékot. Megteszi. Máskor is volt már így. A következő hetet az óvodában töltik a kicsik. Boldogan. Ők csak annyit értenek az egészből: néha lehet menni, néha nem. Mindkettőhöz alkalmazkodnak. És örülnek, ha mehetnek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/14/csak-krumpli/

98. VASÁRNAPI EBÉD 2010. június 19. A vasárnapi ebédnek minden családban hangulata, rangja van. A vasárnap más, mint a többi nap. Vidéken legalábbis. És ahol tehetik. Véletlenül vasárnap járok a faluban, a családoknál. Délelőtt. Érdekes a kép. Az első házban kicsit hosszasabban időzök. Kérdezem, mi fő a hatalmas fazékban. „Babgulyás”– hangzik a válasz. „Tíz főre. Meg a szomszédba is adok majd belőle, ő is szokott adni, ha nekem nincs, most én segítem ki.” Még ott vagyok, amikor érkezik haza a nagylány. A kezében kis zacskó, benne 8-10 krumpli. Szó nélkül leteszi. „Adott?” kérdezi az anyja örömmel. „És lisztet nem?” A lány ránt egyet a vállán. Ezek után nem kérdezem, mi van a fazékban. Bab biztosan. Hús már nem valószínű. A másik helyen üres a lábas. A gyerekek vannak otthon. Mit főz anya? –kérdezem. „Még nem főz. –válaszol egy kicsi. – Apa keresett vasat, most elvitte, és ha eladja, és kap pénzt, akkor majd anya bevásárol, és főz. Addig eszünk kenyeret.” Ez bizonyára nem aznap lesz, hisz vasárnap nincs hova eladni…és itt nincs hol bevásárolni sem. A harmadiknál a kinti 30 fok ellenére fűtenek. Nincsen gáz, a kályhán főz az asszony. Farhátat, mondja. Alapétel errefelé. A csirkefarhát, pörköltnek. A negyedik asszonnyal az utcán találkozok. Kérdezem, hova megy. Gyufát kérni – mondja, mert nem tud begyújtani, hogy főzzön. Gondolom, nem ez az egyetlen, ami hiányzik a főzéshez. Odafordulok a házukhoz. A gyerekek otthon vannak. Viszek ezt-azt, apró játékokat, de szemüket nem veszik le a zacskó kekszről, amit a kezemben tartok. Milyen szerencse, hogy nem engedtem a másik utcán lakó gyereknek, aki sírva, hisztizve követelte az autóm csomagtartójában meglátott kekszet…Úgy ítéltem meg, ide jobban kell. És milyen igazam lett. Már elmúlt dél. Kérdezem, mit ettek ma. „Semmit- rázzák a fejüket. Még nem ettünk.” Az anyjuk még gyufáért ment. Aztán gondolom, körbejár, tud e valaki főznivalót adni. Hónap vége fele vagyunk. Nem sok az esély. A gyerekek mohón látnak a keksznek. Mind az öten. Úgy tűnik, náluk ez lesz a vasárnapi ebéd. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/19/vasarnapi-ebed/

99. BETEGSZÁLLÍTÁS 2010. június 22. A fiú régóta beteg. Sokáig azt hittem, nem mondanak igazat. Mert az nem lehet, hogy az egészségügy nem szállít be a kezelésekre egy nagybeteg, mélyszegénységben élő gyereket. Pedig menni kell. Sokszor hetente. Vagy kezelésre, vagy, mert rosszul van. És a faluból ez nem egyszerű. A beteget tömegközlekedési eszközzel nem lehet vinni, nem is bírná az utat. Marad a másik megoldás, amiből élnek errefelé néhányan: kocsit kell fogadni. Ennek az ára úti céltól függ. Ekkora távolságra, amire a beteget vinni kell, 6 ezer Ft az ár. Az anyja mindig bent marad vele a kórházban. A szállása nem kerül pénzbe, de ennie neki is kell. A család a létminimum alatt él. Ha a fiút hetente viszik, alig marad valami. Még négy gyerek van otthon. Kezdetben sokan segítettek rajtuk, szívességből, sajnálatból. Ma már alig valaki. Tartoznak fűnek-fának, nem is kevéssel. És nincs miből visszaadni. Egyre több a haragosuk. Néha én is besegítek a benzinbe. De nem bírom elfogadni, hogy ilyen esetben az egészségügy nem tud segíteni. Nekifutok a dolognak. Kapok egy telefonszámot, ahol elkezdhetem. Onnan egy másikat, harmadikat. Végül valaki tud egy biztos személyt, aki majd segít, és közben bizalmasan, hogy lássam, mennyire megértő, megosztja velem az információkat. Hogy igen, járna az ingyenes szállítás, de a gyereket a kezelések között nem jelentik ki az orvosai a kórházból, akkor sem, ha hazamegy, mert, ugye, ezt mégis megérthetem, kevés a pénze a kórháznak, és így jutnak többhöz. És aki ugye papíron bent fekszik, annak nem lehet mentőt kérni…. A hölgy, aki a biztos segítségnek ígérkezik, ugyanezt mondja, a világ legtermészetesebb hangján. Hogy ez itt megszokott. És az anyuka igazán szólhatna, sokkal határozottabban, hogy írják ki az orvosok a fiút, és követelje a mentőt is. És nem igazán érti, hogy miért olyan hallgatag, és visszahúzódó. Ő már próbált nekik papírokat adni, alapítványokhoz, de nem töltik ki. Úgy véli, hogy kevés az érdekérvényesítő képességük, azért nem boldogulnak. Végre megszólalhatok én is. Próbálom jelezni neki, hogy ő pl. azért van azon a helyen, hogy segítsen azoknak, akiknek kevés az érdekérvényesítő képessége. És talán lehet, hogy nem értik, kitől, mit kellene kérni. Hogy az apa nem tud írni sem. Hogy szegények, nagyon, és egészen biztos, hogy nem is mernek szólni. Semmiért. Tudomásul veszik azt, amit kapnak, azt, ami van. Itt is több az olvasata a dolognak, a saját szempontjából tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Az alulfinanszírozott kórháznak, aki minden lehetőséget megragad a pénzszerzésre, annak dolgozónak, aki a munkáját szívesebben fejti ki azok felé, akik gyorsan kapnak a lehetőség után. A mentősnek, aki elrendelés nélkül nem szállíthat.

Egy embernek az igaza sérül csupán: a beteg gyereknek. Mert neki kevés az érdekérvényesítő képessége. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/22/betegszallitas/

100. A KISMAMA 2010. június 28. Alig 18 éves. A harmadikat várja. Minden nap jöhet a baba. Még kettőt nevelnek a párjával, annak előző kapcsolatából. Már vittem valamennyi babaholmit, kórházi papucsot, törülközőt, hogy készüljünk a nagy napra. Két hete kirimánkodtam a kezéből a cigit is, most legalább mikor ott vagyok, nem szívja. A múlt héten fejtetű irtót vittem, hogy használja, mielőtt bemegy a kórházba. Tudom, segítenem kell majd akkor is, ha meglesz a pici. Pár napja kaptam a visszahívós sms-t valamelyik készülékről. (Már nem követem, mikor kinél, melyik készülék, kártya van. Mikor bukkannak fel újak, és tűnnek el a régiek. Elérnek, hisz a számomat fejből tudják. A gyerekek is.) Ő keresett. Hogy nem tudnék e segíteni, mert nincs a villanyóra-kártyájukon pénz. Már régóta kártyás az óra, és eddig mindig elég is volt, de most kifutottak a pénzből. Sötétben vannak. Kérdezem, mennyi kellene. Kétezer Ft-ból sokáig ellenének, mondja, de legalábbis addig, amíg a családit kapják, biztosan. Nincs semmi pénzük. A kicsik félnek a sötétben. Belegondolok, mi van, ha éjjel indul meg a szülés…és nem tudnak villanyt gyújtani. Próbálok segíteni. Megbeszéljük, hogy másnap, amikor az óvodánál leszünk, odajön ő is, és elhozza a kártyát. Én meg elviszem, és másnap rátöltök. Kétezret. Ott is van. Már vár. A gyerekekkel, meg az urával együtt. Megbeszéljük, hogy majd a program végén elveszem a kártyát, felírom, kinek a nevén van az óra, stb… De most még nem érek rá. Rendben van, bólintanak, leülnek, várnak. Az óvodánál falfestést terveztünk a gyerekekkel. Az épület hátulja ugyan megszakadt, ki van támasztva biztonságosra, de az eleje rendben van. Megbeszéltük, hogy gyerekrajzokkal festjük ki a falát, szépre, színesre. Mindenki izgatott, festeni akar. Kiosztjuk az ecseteket, festékeket. Én is el vagyok foglalva, hol az egyik kér valamit, hol a másiknak kell egy kis megerősítés, hogy jó e, amit csinál. Aztán egyszer csak látom, amint Ő, nagy hassal, kilenc hónapos terhesen, mezítláb, a földön ülve, ecsettel a kezében virágokat fest a falra. Nem tudom nem nézni, ahogy fejét félrehajtva, elmélyülten fest. Talán egy pillanatra elfejtett mindent. A világítás nélküli házat, a nyomorúságot, a körülötte levő kicsiket, és a hasában, azt az újat is. Egy pillanatra az lett, ami a korban hozzá hasonlóak: egy tizennyolc éves lány, aki örömét leli a színekben, a virágokban, a szépben. A végén elrendezünk mindent. A szendvicsekből, amit készítettünk a munka közben, maradt pár kenyér. Szétosztom. Neki is adok kettőt. Köszöni ezt is, örül. Hosszan nézek utána, ahogy a négy gyerekkel, kezében a két kenyérrel, az utolsó hetes, terhes nőkre jellemző, kicsit kacsázó, lassú léptekkel megindul hazafele. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/06/28/a-kismama/

101. ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ 2010. július 02. Szeretem hallgatni a gyerekeket. Amikor folyik belőlük a szó és egy szuszra sorolják az élményeiket. De van olyan, amikor hallgatva őket nagyon elgondolkodom. Mert élmény és élmény közt különbség van. A kórházba megyek. Most ő van soron a pártfogoltjaim közül. 8 éves. Úgy nézett ki, agyrázkódás lesz, mert elesett, de végül „csak” középfülgyulladás lett a diagnózis. Az üres kórteremben az ablak melletti ágyon ül, lábát a fal és az ágy közé lógatja, néz ki az ablakon. Amint meglát, rögtön sírva fakad, ölel, zokog. Lassan megnyugszik, megnézi, miket vittem, orrot fújunk, beszélgetünk. Kérem, mesélje el, hogy került be. Egy mondatot mond, ez nem is fontos már. Inkább az előző estét akarja elmesélni. Mert az csuda érdekes és vicces volt….. „ Az úgy volt, hogy … (a testvér), és …(a szomszéd), és …(unokatestvér) odavoltak rabolni. Na, nem otthon a faluban, hanem Újfaluban. Olyan vascsöveket raboltak, meg rezet is…. És aztán hazajöttek, és eldugták. De meglátták őket. És akkor éjszaka, lehet, hogy éjfél is elmúlt már, amikor mindenki aludt, jöttek a rendőrök. Kopogni akartak az ablakon, de hát nincs is ablak (kacag…) és akkor a szamár, amit apu nemrég vett, vagy cserélt, már nem tudom, és ott feküdt a fal mellett, felugrott, és akkor a rendőr úgy megijedt, hogy kiszakadt az útra az autóhoz…. De aztán bejöttek, és kutatták a vasat. Azt is, ami az apué volt, pedig ő nem rabolta, hanem szokott errefelé vasazni, és eladja. Aztán azt nem vitték el..De a tesómnak mondták, hogy neki nem kéne rabolni, mert még most jött ki a börtönből, és most már olyan visszaeső, vagy mi… Tényleg, mibe esik vissza?…” Próbálom neki megmagyarázni. Visszakérdezek, hogy lássam, megértette e. De már nem akar róla beszélni…Már sokszor láttam így elgondolkodva, elmerengve elhallgatni. Ilyenkor eszébe jut, hogy nem szabad mondani semmit. Az apja azt is megtiltotta, hogy elmondja nekem, ha részegen megveri. Amióta nyomát láttam, és megfenyegettem a szülőket. Egyszer véletlenül elmesélte, hogy otthon azt mondták, nem szabad nekem mindenről beszámolni, mert nagyon ki fog kapni. És most megint elragadtatta magát. Megértem. Fél. Inkább játszunk kicsit az elefánttal, amit kapott. Kibontunk egy csokit is. Már nyugodt, önfeledten játszik. Csak nekem van gombóc a torkomban. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/02/elmenybeszamolo/

102. TÁBOROZÁS 2010. július 05. Van, ahol a gyerekek nyári táborozása természetes. Választanak, érdeklődésüknek, kedvüknek megfelelően. Van, ahol szükségszerűség, mert nincs kire hagyni a lurkókat. És van, ahol fel sem merül a táborozás, mint nyári élményszerzés, elfoglaltság. Mélyszegénységben élő gyereket táborozni vinni nem egyszerű vállalkozás. Először is ki kell alakítani egy olyan bizalmi viszonyt, amiben nyugodtan elengedik a szülők velünk a gyerekeket, több napra is. Sokan gondolhatják, hogy mi ebben a kunszt…de ha belegondolnak, hogy ezek a gyerekek gyakran befejezik úgy a nyolcadik osztályt, hogy sehova nem utaznak el kirándulni, nem alszanak távol a szülőktől, akkor talán megértik. Hogy ehhez is idő, munka szükséges… Szerencsére ez már nálunk jól működik, ma már inkább abból van konfliktus, ha valaki kimarad. Nehezen értik meg, hogy lesz még máskor is, és legközelebb majd más jöhet. Aztán ott van az egyheti cucc kérdése. Mert itt nincsen több váltás fehérnemű, pizsama, fürdőruha, váltócipő, törülköző, esőkabát, strandpapucs, tisztálkodó felszerelés…És nincsen úticsomag, zsebpénz, hátizsák, vagy utazótáska sem. Itt minden részletet, ami máshol természetes, egy levélben leírható és betartható, át kell gondolni. Aztán sokszor megerősíteni, hogy nem baj, ha valami nincs, majd mi viszünk. És veszünk is, ha kell. Fürdőruhát, fogkefét, sampont, viszünk törülközőket, pólókat, papucsokat. Készítünk az útra reggelit, ebédet. Előtte viszünk ki minden családhoz fejtetű irtót – a nyár ebből a szempontból mindig rémes – mindenkivel megbeszélve, hogy az indulást megelőző este használják, és persze viszünk magunkkal is. Az első esti mosakodáshoz… Aztán számítani kell arra, hogy az indulás napján, amikor megy a busz a megbeszélt helyekre, hogy összeszedje a gyerekeket, biztosan nem lesz ott mindenki. Akkor sem, ha előre, papíron odaadtuk az időpontot. Akkor sem, ha tízszer megbeszéltük. Mert sok helyen nincsen ébresztőóra, és a felkelés, pláne nyáron, mikorra elszoknak az iskolába indulástól, nehezen megy. A tv, ami mindig, mindenhol be van kapcsolva, mondja a pontos időt. Már amikor mondja. Úgyhogy a busz elindul az utcákon, és összeszedi a még otthon levőket is. Persze az ilyen kis falvakban nem jut le mindenhova, de a jobb időérzékűek, vagy izgatottabbak, akik időben ott vannak, elszaladnak a késlekedők házáig. Amikor elindulunk, kb. egy óra múlva kezdődnek a rosszullétek. Sok közöttük az utazási betegségben szenvedő, mivel nagyon keveset utaznak autóbusszal, autóval. Ha odaérünk már nincs baj. Érdekes, hogy hazafele sokkal kevesebben szoktak rosszul lenni. Egy ilyen csoport táboroztatása sokszorosan nagyobb rákészülés, több pénz. Viszont olyan lehetőség, aminek a hatása sokszorosan megtérül. Mert mást látni, más viszonyulásokat megtapasztalni, élményeket, barátokat szerezni nekik különösen fontos, a lehetőségek megélése, a mintakövetés szempontjából. Kár, hogy az ebben a társadalmi csoportban élő gyerekeknek csak töredéke jut ilyen lehetőséghez. Mert könnyebb, egyszerűbb elvinni azokat, akik jelentkeznek, akik fizetnek érte, ha kell, akiknek nem kell előtte fejtetűirtás, és nem kell nekik fürdőruhát és fogkefét venni sem. Akiknek a szülei megértik, mikor indulnak, és meddig maradnak. Akik akarnak. De azokkal is kezdeni kellene végre valamit, akikben már az akarat, a szándék sem tud megfogalmazódni.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/05/taborozas/

103. ÁTMENETI ELHELYEZÉS 2010. július 09. A 13 éves lányt az én kezdeményezésemre emelték ki a családból. Nem volt egyszerű döntés. De már veszélyben volt, és féltettem, hogy történik valami visszafordíthatatlan. És ennek a terhét már nem bírtam el. Ma már érzem, jól döntöttem. Az első héten a fürdőszoba, a külön ágy, a mindig elég és rendes étel, a kedves emberek lenyűgözték. Volt, hogy egy nap háromszor is zuhanyozott. Ő, aki előtte 13 évig sosem. Mert otthon a víz sem volt bevezetve. És a sosem bezárható ajtó mögött még lavórban sem lehetett rendesen megmosdani. Túl sokan voltak. A második héten elkeseredett volt. Hiányoztak a testvérei. „Tetszik tudni – mondta nekem – én mindig egy ágyban aludtam a testvéreimmel. Sokszor rossz volt, mert nem fértünk el. Most itt a külön ágy, de hiányoznak. Hogy itt szuszogjanak mellettem.” Megértettem. Nyomtattunk fotókat, mindenkiről, aki hiányzott neki. Kirakta a párnája szélére esténként, úgy aludt. Túléltük ezt is. Aztán sikerült hazamennie, látogatóba. Kétszer is. Boldog volt. Mindenki a kedvében járt, senki sem szidta, mint korábban. Akkor ingadozott. Hogy mégis visszamegy majd a családjához. A testvérei miatt. Meg, mert az anyja megígérte, minden másképp lesz. De mindannyian tudtuk, hogy semmi sem változik. A helyzet ugyanaz marad. Egy hétig tipródott. Közben az anyja, akinek leginkább azért lenne fontos a nagylány otthonléte, hogy segíteni tudjon, vigyázni a kicsikre, mosni, vizet hordani, boltba menni, meg, hát ott van a családi pótlék kérdése is, próbálta rábeszélni, hogy menjen vissza. Pedig ő is tudta, el is mondta, hogy a helyzet nem fog változni. Az okok, amiért a lány menni akart, minden áron, és amiért már ő is akarta, hogy menjen, bármi áron, azok ugyanúgy megvannak. És meg is maradnak. Amikor egy hét múlva újra kivittem látogatóba, útközben már fintorogva mondta nekem, hogy otthon olyan koszos minden…És azt is, hogy már döntött. Nem akar visszamenni. És sorolta, mennyi minden, mennyi élmény érte ez alatt a pár hét alatt. Hogy eddig csak velem volt kirándulni, itt meg kétnaponta mennek valahova. Hogy sétáltak a repülőtéren, és strandon is voltak. Hogy együtt főznek. És együtt is esznek, asztalnál. Otthon sosem evett így. Hogy hamarosan a Balatonra megy, táborba. Hogy már majdnem minden serke kihullott a hajából. Hogy már tudja, mit akar. Kitörni onnan, más életet, mint amiben az otthoniak élnek.. Csak legyen ereje végbevinni. És legyen nekem is elég erőm, időm támogatni ebben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/09/atmeneti-elhelyezes/

104. KIÉGÉS 2010. július 14. Egyre gyakrabban találkozom ezzel a kifejezéssel. A mélyszegénységben élőkkel, cigányokkal foglakozókra sokszor mondják. Hogy nagy gond, mert szegények a munka közben és miatt kiégnek, azért olyanok, amilyenek. Próbáltam utánanézni, mi ez, többek között ezt találtam:„A kiégési szindróma (Burnout) tünetegyüttes, amely hosszútávú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai-érzelmi-mentális kimerülés.” Érthető. Megértem a pedagógust, aki nincs felkészítve a problémás gyerekekre, szülőkre. Az állandó fegyelmezés, a motiválatlanság, az agresszió, közben az őrült adminisztráció, teljesítési kényszer, kompetenciamérés, stb… Megértem őket, ha a tanév végére jelentkezik a dolog. Bár van, akinél év elején is, neki még rosszabb. Segítség pedig nincs. Megértem az óvónőt. Aki nem engedheti be azt, aki fejtetves, mert a többi szülő szóvá teszi. Megértem, ha hiába mondja, hogy jöjjön az ötéves óvodába, de nem jön. Hogy veszekszenek vele a szülők, és belefásul. Hogy már semmi öröme nincs a munkájában. Megértem a családgondozót. Kevesen vannak, sok a problémás család, még több az adminisztráció. Sikerélmény nem sok. Konfliktusok sora éri, teljesen indokolt a kiégés. Baj van, folyamatosan, miközben a munkája fokmérője az esetek sora…Az lenne jó, ha kevés lenne, de közben egyre több van. Nem győzi. Belefárad. Megértem a hivatalnokokat, akiknek már zsong a feje az állandó kéréstől, kiabálástól, miközben forrás, mozgástér, lehetőség nincs a segítségnyújtásra. Megértem a háziorvost, a védőnőt, aki nap mint nap küzd a betegségek ellen, miközben az okokra nem tud, nem bír figyelni, nincs ráhatása. Csak a felszínen tudja az éppen aktuális bajt orvosolni. Ami hamarosan újra előjön. Hamar kiégnek ők is. Ezt mindenki megérti, és elfogadja. Sőt sajnáljuk is őket, hogy a rendszer nem tud, nem képes arra figyelni, hogy fizikailag-érzelmileg-mentálisan segítse őket. Nehéz a munkájuk. Aztán eszembe jut az egyik cigány ember. Aki arról mesélt nekem, hogy gyűlöli magát, mert nem képes a gyerekeinek normális körülményeket teremteni. Hogy elment Pestre dolgozni egy építkezésre, feketén, ahonnan egy hónap munka után a főnöke indoklás és fizetés nélkül kirúgta, úgy kellett hazaüzenni, hogy küldjenek neki annyi pénzt, ami a vonatra elég…. Hogy eljutott oda, már nem érdemes felkelnie reggel az ágyból: úgysem tud semmit tenni, nincs munka, nincs pénz…. hogy mindenből elege van. Ha a gyerekei nem lennének, már megölte volna magát…. Őrá mégsem mondja senki, hogy kiégett. Csak azt mondják rá, hogy lusta, aki nem képes tenni azért, hogy jobb legyen az élete…Hogy ő a felelős mindenért. Biztosan van ebben is igazság. Mint mindenben. Valami miatt mégis úgy érzem, nem egyforma mércével mérünk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/14/kieges/

105. NYOMÁSGYAKORLÁS 2010. július 16. Nem tudom, mikor alakul ki együttműködés a hivatalok, és a civil szféra között. Tartok tőle, hogy nagyon soká. És nem tudom, hogy ennek a hivatali, vagy az emberi gátjai a nagyobbak. Az asszonyt behívatták. A gyerek lehelyezése miatt. A Gyámügyhöz, de ott voltak a családgondozók, a védőnő, és mások is. Amikor hazaért, rögtön küldte a visszahívós sms-t, hogy elmondja, mi történt. Csak az ő olvasatát ismerem, a másik oldal álláspontjának megismerésére nem volt lehetőségem. A történetben a személyem is fontos, mivel én kezdeményeztem a gyerek átmeneti elhelyezését, a kislány, és az anya egybehangzó, kétségbeesett kérésére. Mivel korábban a helyi illetékesek mindig úgy tájékoztattak, hogy a lányt csak a testvéreivel együtt lehet kiemelni, mindent elkövettem, hogy a családban maradjon. Aztán egy véletlen találkozás úgy hozta, hogy felülről jövő utasításra, de egyedül is ki lehetett emelni. De ezzel nagyon magamra haragítottam az illetékeseket. Azóta nem beszélünk. Velem nem állnak szóba. Az anyával igen. Most is, bár a megbeszélésnek az asszony elmondása szerint inkább kihallgatásszerű hangulata lehetett…. „Nagyon csúnyákat mondtak magára.”- sorolja a telefonba. „Hogy miért nem hozzájuk fordultam, miért magának szóltam.” Nem értem. Miért ez a legfontosabb a történetben? „De én visszaszájaltam, mondtam, hogy azért, mert maguk még sosem segítettek rajtam. Rajtam csak ő segít. Mindennel, amiben csak tud. Olyan, mintha az anyám lenne.” Ez csak olaj a tűzre. Már korábban is hallottam a „bezzeg Nórika néni” kezdetű mondatok visszhangját. „És mondták, hogy nem kaphatom vissza a gyermekemet, csak ha elmúlt 18 éves. És a családi pótlékot sem kapom rá többé.” Ezt meg végképp nem értem. Az ügy még nincs ebben a szakaszban, miért vezetik félre a tanulatlan cigány asszonyt? A meghallgatásuk, hogy mit szeretnének, a gyereké is, meg a családé is, még csak ezután fog megtörténni. Teljesen az az érzésem, hogy a hivatalt, ebben a furcsa összeszövetkezésben egy dolog vezérli: bűnbakot csinálni belőlem. A gyerek jövője, a család jövője árán is. Ellenem fordítani a családot, hisz miattam van az egész…ők talán még csendesen évekig elnézték volna az újabb és újabb öngyilkossági kísérleteket, az esetleges prostituálódást…. a megoldhatatlan konfliktusokat… Akkor nem lett volna kiemelés, talán nem rontotta volna a statisztikájukat…Kifelé nem látszott volna semmi. A gyerek sorsában bekövetkező változások a településen belül maradtak volna.

De én nem ezt a helyzetet akarom. Együttműködést, segítséget adni nekik is. Hogy a kapcsolatuk jobb legyen azokkal, akikre a munkájuk irányul. A helyzet így csak romlani fog. Félek, a cigányok nem engem fognak meggyűlölni, hanem tovább nő a szakadék a hivatal, és köztük. Hogy több lesz így a konfliktus, a kiabálás, veszekedés, agresszív fellépés. Pedig én partner szeretnék lenni. Egy olyan munkában, ahol csak együtt, egyfelé haladva érhetünk el eredményt. De úgy tűnik, nem értik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/16/nyomasgyakorlas/

106. BÍRÓSÁG 2010. július 19. Az asszony feljelentette az uzsorásokat. Mert megverték az urát és fenyegették a gyerekeit. Először többen csatlakoztak a feljelentéshez, aztán, ahogy lenni szokott az ilyen esetekben, egyedül maradt. A többiek féltek. Aki nem, azzal volt, aki beszéljen. Ő kitartott. Pedig ő is félt. Éjszakákat nem aludt. Riadtan ölelte magához a gyerekeit, amikor a sötétben megzörgették az ablakát. De nem vonta vissza a feljelentést. Már bírósági szakaszban van az ügy. Az asszonyt újra és újra meghallgatják. A vallomása megállja a helyét, igazolt, tanúkkal alátámasztott vallomás. Ez alapján, elvileg, évekre bezárhatók az uzsorások. De, mint tudjuk, az efféle tárgyalásokon nem annyira az igazság a döntő. Ez egy játszma. Amiben a tanult emberek állítanak és cáfolnak, vádolnak és bizonyítanak. A saját ügyfeleik vélt, vagy valós igazát. Az asszonynak nincs ügyvédje. Ő minden alkalommal, amikor kérdezték, elmondta, mi történt. Ahogy megtapasztalta. Ahogy történt. Az uzsorások jó ügyvédet fogadtak. Az asszony vallomása kezd meginogni. A bíró érzi. Javasolja az asszonynak, fogadjon ügyvédet. Mert a másik oldalon dörzsölt, tapasztalt szakember áll, és könnyen a visszájára fordul a dolog. Az asszony kétségbeesetten hív. Hogy neki nincsen pénze erre. És ügyvédet sem ismer. Egyetlen iratot sem kapott, és ha kapott volna, akkor sem tudná értelmezni, ami abban van. Keresünk hát ügyvédet. Szerencsére találok olyat, aki ingyen is segít. De megint nem értem. Nem értem a bírót, sem azokat a tanult hivatalnokokat, akik tudják, látják, mi fog történni. Ennyivel megnyugtatható a lelkiismeretük? Hogy ők szóltak neki? Hogy figyelmeztették, hogy eszköztelenül, pénz, tudás, lehetőségek, kapcsolatok nélkül védje meg magát? De hogyan? Körülbelül annyi segítség ez, mintha a víz közepén, az úszni nem tudónak a süllyedő hajón elmondanánk: majd próbáljon meg úszni, ha a vízbe esik. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/19/birosag/

107. UTAZÁS A TÁRGYALÁSRA 2010. július 27. Jönnek hivatalos levelek, megbeszélésekre, tárgyalásokra való behívások. Amin ott kell lenni. Hónap elején még nem gond. Ám a hónap végén már nem egyszerű. Az asszonynak a gyerek elhelyezése miatt kell megjelennie. 70 km-re, a megyeszékhelyen. Hogy megbeszéljék, mi legyen a lányával, állami gondozásba kerüljön e vagy sem. Szeretne ott lenni, ahogy kéri a hivatal. A lány miatt is, meg azért is, mert a kicsiket otthon szeretné felnevelni. Szeretne jó színben feltűnni a hatóságok előtt. Hogy bizonyítsa nekik: együttműködő, akinek fontosak a gyerekei és a szabályok, törvények is. Ám hónap vége van. Már nincs pénz, ekkor már sosincs. Próbálkozik a hivatalnál, óvatosan érdeklődik, mi lenne, ha nem tudna ott lenni. Ám megerősítik: ott kell lennie. Amikor próbálja ecsetelni a helyzetet, rövidre zárják a beszélgetést: oldja meg, ez nem az ő problémájuk. Próbálja megoldani. Ígérem neki, segítek én is. A „tanácsi kocsi”, ahogy errefelé nevezik az önkormányzati autót, benzináron elvinné, de aznap foglalt. Betegeket visz vérvételre, aztán temetésre mennek vele. A faluban néhányan abból élnek, hogy másokat fuvaroznak. Az egyik nem engedi beülni az efféléket az autójába. Ebbe nem lehet beleszólni. Az ő autója, az ő döntése. A másik, aki engedné, megérzi a szorult helyzetet. A benzinköltség háromszorosát kéri. Ez már túl sok. Marad a tömegközlekedés, de ez nagyon nehéz ebben a melegben a súlyosan asztmás, mozogni nehezen tudó asszonynak. A hajnali busszal be az állomásig, onnan vonattal egy kisvárosig, aztán busszal a megyeszékhelyre. Most a segítségünkkel meg tudja tenni. Ha nem menne, megint lenne egy fekete pontja a hivatalnál. Hogy lám, nem jelenik meg, nem érdekli a gyereke, stb.. Pedig nem a szándékával volt a baj. Csak már nem volt pénz útiköltségre. Már sokszor segítettünk így. Mert egyedül nem tudnak megfelelni egy olyan rendszer szabályainak, amely csak előír, számon kér, de a segítőkészség hiányzik belőle. Mert a rendszernek nem a pozitív kimenetel elősegítése a dolga. Csupán az eljárás rájuk tartozó részének lebonyolítása. Nem a helyzetek stabilizálása, a problémák tényleges megoldása, hanem a folyamatok adminisztrációval alátámasztott megoldása. Nem az ok megvizsgálása, csak az okozat pillanatnyi megoldása. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/07/27/utazas-a-targyalasra-2/

108. NYARALÁS 2010. augusztus 01. Akik tudnak rólunk, a tevékenységünkről, néha különös kéréssel keresnek meg. Szeretnének mélyszegénységben élő gyereket, gyerekeket egy-egy hétvégére, pár napra elvinni magukhoz. Szép dolog ez. A fogadó megpróbál valamit megérteni, megérezni ebből az egész problémából, a gyereknek pedig egyszeri, soha vissza nem térő lehetőség arra, hogy megtapasztaljon valamit a másik világból, abból, ami számára eddig elérhetetlen lehetőségek tárházát adja. Nem mindig sikerül jól a dolog. Van, amikor én viselem nehezen, bár próbálom mindig azt szem előtt tartani, hogy amíg a gyereknek jó, addig nekem is jó kell, hogy legyen. De aki nem tudja, nem akarja tudni, hogy egy ilyen családból elmenni egy idegenhez, nem otthon aludni nem egyszerű dolog, és nem érdekli semmi, csak neki ne kelljen ezt a három órás utat megtennie se ide, se vissza, azzal nehéz. Ő órára pontosan határozza meg, mikor várja, és mikor kell érte menni a Nyugatiba. Csak a számára kényelmes megoldásig vállalja be, más nem érdekli. Mint ahogy azt sem, aki közismert személyiségként reprezentálni akarja saját toleranciáját a cigánygyerekkel. Mert jól illik abba a képbe, amit szeretne magáról mutatni. Aztán majd nyilatkozza, hogy ő a híd a két társadalmi réteg között…. Neki olyan kell, akivel meg lehet jelenni, bárhol. Aki nem problémás. Aki „annyira” nem cigány. Csak annyira, hogy gond nélkül vele lehessen pár napig, tudjon viselkedni, tudja használni a fürdőszobát, ne legyen tetves, ne legyen vele fegyelmezési gond. Persze ezekről a gyerekek nem tudnak, nem vesznek észre semmit. Szerencsére. Ez csak nekem nehéz. Aztán van, aki szeretne gyorsan adni, pótolni mindent, ami eddig kimaradt a szocializációból. De gyorsan nem megy. A fogadó nem sokáig bírja, a gyerek hamarabb hazakerül, mint ahogy terveztük. Más elfogadja a tanácsainkat, segítségünket. Vállaja a bemutatkozó, ismerkedő utat a családhoz, úgy is, ha hajnalban kel, úgy is, ha tömegközlekedéssel utazik. Más csak a közvetítést kéri, időt, fáradságot nem kímélve jön, viszi, majd hozza vissza a megbeszéltek szerint a gyereket. Ők a gyerekért csinálják. És magukért. Meg az ügyért. Nekik nem az a fontos, hányan látják, sőt, csak elmosolyodnak, amikor a szomszéd dicséri a kislány barnaságát, hogy biztos tengerparton nyaralt…. Ők próbálják megérteni a gyerekeken keresztül ennek a világnak a törvényeit, lehetőségeit, kialakítva magukban is egyfajta tudást, megértést. A gyerekek mindig óriási örömként, élményként élik meg. Nem tudom még, a jövőképükben hoz e változást. Azt hiszem, igen. Mert minden beépül, pozitív és negatív hatás is. Most két nyaralás is remekül sikerült. Egy hatévesé, és egy tizenkét évesé. Mindketten egy kis falu cigánysorán élnek. A kicsi még sosem volt kirándulni, sosem látott pl. hegyet, a falun kívüli dolgokat. A nagyobbik is csak velünk szerzett eddig kirándulási élményeket. Most egy hétre családtagok lehettek a másik világban. Köszönet érte. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/01/nyaralas/

109. PANELSZÖVEGEK 2010. augusztus 04. A probléma adott. Nyomor, cigányság, sikertelen integráció. Ki így próbálja, ki úgy. A gyakorlati tapasztalatokra épülőket átgondolom. A panelszövegektől már rosszul vagyok. Pedig ezeket hallom leggyakrabban. Ezeket bármikor elő lehet húzni, hangzatosak, következetesen semmitmondóak, és legfőképp sztereotípiákkal tűzdeltek. A panelszövegek íróasztalnál születnek, kellően távolságtartóak és egy nagy rendszer elvárásainak megfelelő eszmékhez kapcsolódnak. Mindig nagyon logikusak. Lehet, hogy túl sokat halljuk ezeket. Olyan sokat, hogy már el is hisszük. Egyik kedvencem az oktatásra vonatkozik. „Miért a büntetéssel, megvonásokkal próbáljuk meg kikényszeríteni a sokat hiányzó cigánygyerekek rendszeres iskolába járását? Mit tesz az iskola azért, hogy jól érezze ott magát a gyerek? Mit tesznek a pedagógusok?” Igen, évek óta halljuk, új módszerek kellenek, paradigmaváltás, befogadó iskola, inkluzív nevelés, stb…. Sok milliós támogatások, képzések, gyors váltásokkal (most pár évig nem buktatunk, aztán megint, most pár évig szövegesen értékelünk, aztán megint számszerűen, stb.) Ám változás, szemléletváltás igazából nem történik. Marad minden a régiben, frontális oktatás, differenciálás nélkül, túlélni a 45 percet, a napot, a hetet…. Marad a jeggyel való fegyelmezés, a görgetett hiányzó gyerek, az írni-olvasni alig tudó, túlkoros tanuló. Az elmúlt tanév például sok iskolában a kompetenciafejlesztés jegyében telt. Pályázati támogatással. Ám mire a támogatás megérkezett, és a program realizálódott volna, vége lett az iskolaévnek. A pályázatnak azonban meg kellett felelni. Jött tehát a mentor, aki megmondta, mit kell beírni a naplókba, visszamenően, szeptembertől… Hogy mit tesz tehát az iskola? A pedagógus? Adminisztratív úton igazolja a paradigmaváltást, hogy mindent megtettek a kompetencialapú oktatás beépítéséért a napi pedagógiai gyakorlatba. Másik kedvencem a belülről jövő igény kialakítására vonatkozik. Mert nem adni kell, semmit, hanem kialakítani az igényt a másképp élésre…Tudják, a háló, meg a hal… Menne is…Csak ne lennének a történetben éhes, ruhátlan, koszos, beteg gyerekek. Akik arra várnak, hogy a szüleikben kialakuljon a belső igény a munkára, a környezet rendbetételére, egy más életre. De ez nem nagyon akar kialakulni. Közben pedig a gyerekek lemodellezik és újratermelik a szüleik rétegét. A harmadik: nincs jogunk beleszólni az életükbe. Ha ők úgy akarnak élni, hát éljenek. Más kultúra, más szabályokkal. Ne akarjuk, hogy úgy éljenek, mint mi, a többségi társadalomhoz tartozók. Jó. De akkor hogy valósul meg az együttélés, az együttműködés egy társadalomban, egy országban? Akkor nem kellenek törvények, amik az együttélést szabályozzák. De tudunk e ezek nélkül együtt élni? Tudnám még folytatni a sort…. Ma már inkább kihagyom a témával foglakozó okos megbeszéléseket. Már nincs türelmem az efféle megközelítések hallgatására.

Túl jól ismerem a problémát ahhoz, hogy ezt elviseljem. És túl kevéssé ahhoz, hogy megoldást tudhassak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/04/panelszovegek/

110. MUNKA ÉS ÖRÖM 2010. augusztus 07. A nyár kicsit mindig könnyebb. Sok ok miatt. Nincs iskola, nincs hiányzás. Meleg van, nem kell fűteni. Kevesebb a betegség, nincs megfázás. Alkalmi munka akad, és másféle is. Ma ketten hívtak. Két családapa. Meg szerették volna megosztani velem az örömüket. Mindketten munkát kaptak. Hivatalosat, bejelentettet. Rendes, kiszámítható jövedelemmel. Egyikük nagyon messze dolgozik majd, az olajosoknál. Ritkán fog hazajönni. De alkalmazzák őt is, és a fiát is. Hallom a hangján, boldog, örül. Köszöni nekem is. Mondom, hogy mit köszön, nem is ismerem a munkaadóját… Hát mindent, mondja. Hogy törődök velük. Hogy biztatom őket, ne adják fel. Mondja, az első fizetéséből vesz nekem majd virágot, hogy megköszönje. A másik férfi átmenetileg elköltözött a családjával a faluból. A gyerek betegsége miatt, közelebb a kórházhoz. Albérletbe. És dolgozik. Egy baromfi feldolgozóban. Sorolja, hogy a fizetése mellé még kap valamennyi húst, és féláron vásárolhat adott mennyiségben farhátat is. Nagy kincs ez, tudom. Örömmel mondja, hogy számíthat a fizetésére, és tudja törleszteni a felhalmozott adósságát is. Ő is köszön mindent. Fura ez. Mindig rohanok, hisz munka mellett csinálom, kérdezem, kinek mi kell, próbálok beszerezni, segíteni, szervezkedni, egyeztetni, konfliktus feloldani, stb… Ha nem tudok segíteni, legalább meghallgatom őket. Most úgy érzem, ez utóbbi volt a fontosabb. A meghallgatás, a beszélgetés, a biztatás. A bizalom, a törődés. Lehet, hogy a rendszer ennek van híján. Követel, büntet, megtorol. De nem biztat, nem segít eléggé. Lehet, ezért nem változik semmi. Mert követelésre, büntetésre csak a minimális tejesítés következhet. A kibúvókeresés, vádaskodás, néha agresszió. A bizalomra, törődésre előbb-utóbb más a reakció. Sokáig ők sem értették. Ma már egyre többen tudják. Hogy jó együtt örülni, ha történik valami pozitív dolog. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/07/munka-es-orom/

111. LACIKA 2010. augusztus 10. Tulajdonképpen az első találkozásunknál már éreztem: ezt a csatát nem lehet megnyerni. Aztán mégis reménykedtem én is, hátha sikerül. Amikor a faluba először kimentem, már hallottam, hogy abban a házban nagybeteg gyerek van. Rákos. Sokáig nem mertem bemenni hozzájuk. Magam miatt nem. Sok mindent kibírok én is, de a beteg gyerek látványát nagyon nehezen viselem. Aztán ők szóltak, hívtak. Nem mondhattam nemet. Lassan szoktam meg a kezelésektől megkopaszodott, hihetetlenül vékony fiú látványát. Aztán mindennapossá váltak a beszélgetések, telefonok, próbáltam segíteni őket is, talán jobban is, mint a többieket. De ezt a csatát nem lehetett megnyerni. Biztosan a baj is nagyobb volt, hogy meggyógyulhasson. És a szegénység sem segítette a gyógyulást. A sokszor hideg lakás, a nem megfelelő étrend, a kinti WC, a fürdőszoba hiánya. A megfizethetetlen gyógyszerek. Ott voltam, amikor rájuk szakadt a tető, a mínusz 10 fokos hidegben. Amikor a szakadt padláson át patkányok másztak be. Amikor úgy döntöttek, közelebb költöznek a kórházhoz, és a bútorozatlan lakást be kellett rendezni. Próbáltam megérteni a kórházi kezelések logikáját, amiben a fő szempont az ágyhoz járó normatíva volt. Aztán próbáltam megértetni, hogy más szempont is lehetne. Ott voltam, amikor az utolsó kívánságként kapott laptopot potom pénzért eladták, mert nem volt pénzük a kórházba való beszállításra. Próbáltam segíteni, de nem bírtam eleget. Nem bírtam annyit, amivel sikeresebb lett volna a harca a halálos kórral. Annyit, amivel esélyt kaphatott volna. Lacika ma reggelre, 17 évesen meghalt. Fájdalmas űrt hagyott maga után, megválaszolatlan kérdéseket, felelősségeket. Jó lenne úgy megadni neki a végtisztességet, ahogy másnak. De a nyomorúságban ez sem megy. Még ez sem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/10/lacika/

112. CSAK EGY KIS LÉ… 2010. augusztus 15. Nyáron kicsit ritkábban megyek a családokhoz. Ilyenkor talán könnyebb megélni a szegénységet. Persze ez így nem igaz, ez sem általánosítható. Ebben a faluban már hetek óta nem voltam. Másutt több probléma volt, több gyerek, oda összpontosítottam inkább. Persze sokszor eszembe jutottak ők is, biztos voltam benne, hogy a helyzet náluk nem sokat változott. Legfeljebb annyiban, hogy most nem fáznak. Ők azok, akik a szünetben mindig várják, kérdezik, mikor kezdődik már az iskola, óvoda. No, nem azért, mert annyira szeretnek tanulni. Mobilon sem tudom őket elérni, hogy megkérdezzem, mi újság. Nekik sosem volt, és a környéken sincs olyan, aki kölcsönadná egy visszahívós sms-ig. Ők tehát sosem hívnak. Ide csak megyek, a saját időbeosztásom szerint. Mint most is. Amint befordulok az utcába, a gyerekek visítva rohangálnak fel-alá az örömtől, kiabálva a nevemet. Örülhetnék az ilyen fogadtatásnak. De már tudom, mi fog történni. Amint kiszállok az autóból, már csak a kezemet nézik. Persze, elveszik a játékot és a ruhát is. De továbbra is ott van a szemük a táskámon, kezemen. Hogy nincs e benne valami más. Amit meg lehet enni. A gyorsan olvadó, puha nyalóka, amit először a kezükbe adok, nem tart ki a házig. Most három kis szatyorba raktam szét a tartós élelmiszereket, amiket kaptunk. Egyet már korábban odaadtam egy másik családnak. Egyet még tovább akartam vinni, úgyhogy a nekik szánt adaggal indulok befele. Bent, kiöntik az ágyra a szatyor tartalmát. A két tábla csoki pillanatok alatt elfogy. A nagyobbik lány már a fodros metéltet bontja, és rágcsálja. Szétnézek a szobában, ételnek semmi nyoma. Kérdezem, reggeliztek e. Még nem, mondja az anyjuk. Fél egy van. Kérdezem, mit főz ebédre. „Most csak egy kis lét.”-hangzik a válasz. Nem bírom megkérdezni, mit takar ez. Talán egy kis rántásos levest. Talán még azt sem. Kérdezem, ha adok még egy szatyor kaját, el tudja e dugni, hogy főzhessen belőle. Nem csodálkozik a kérdésen, mindketten tudjuk a kéretlen látogatókat. Buzgón bólogat, hogy igen. Kikísérnek az autóig, és én odaadom. Pár napig talán elég lesz. Valaki nemrég azt mondta nekem, nem szabad adni nekik semmit. Mert feneketlen hordóba hordjuk. Lehet, hogy igaza van. De ilyet csak messziről lehet kimondani. Ilyen közelségből nem megy. Nekem nem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/15/csak-egy-kis-le/

113. A TEMETÉS 2010. augusztus 18. Amikor az életükben speciális, csak rájuk jellemző jegyeket keresek, sokszor nem tudom szétválasztani, hogy azok az újra és újra átöröklődő szegénységből, vagy a cigányságukból fakadnak e. Egy területen biztosan el tudom különíteni: a temetkezési szokásokban. Amikor a patronált családokban haláleset történik, ha tudok, elmegyek a temetésre. Tiszteletből, együttérzésből a halott és a családtagok iránt. Először nagyon furcsálltam a cigány temetések és a hozzá kapcsolódó rítusok menetét. Ma már tudom, mi miért fontos, és tiszteletben tartom ezeket. Van persze, amit nem cigányként, másféle szokásrendszerben felnövőként nem tudok megérteni. De elfogadom, mint mást is. Ott van a virrasztás, a halál napjának estéjétől a temetésig, néha még tovább is. Amin ott kell lennie annak, aki rokon, aki ismerős, aki a tiszteletet meg akarja adni a halottnak, a családnak. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Estétől reggelig, napokon át. Akkor is, ha el kell utazni több faluval odébb. Ez prioritást élvez minden egyéb teendővel szemben. Ilyenkor nincs közmunka, iskola, tárgyalás, ilyenkor menni kell. Ezt diktálják a mindennél erősebb szokás törvényei. A virrasztáshoz étel-ital jár, hajnal fele már túl sok fogy ezekből, ilyenkor könnyen adódnak konfliktusok, a halottra emlékezve sokszor előjönnek régi sérelmek, kibeszéletlen, megoldatlan ellentétek. A temetés napjára már mindenki kialvatlan, erőtartalékai végén jár. Amikor a halottat meghozzák a ravatalozóba, mindenki megnézi. A legkisebb gyerekek is. Sokszor borzongva hallgatom a kicsik részletes beszámolóit a halottról, és arról, ki, hogy viselkedett, amíg nézték. És tudom, hisz hallom tőlük, hogy hetekig rosszat álmodnak utána, félnek, mégis részesei a történetnek ők is, a felnőttekkel együtt. És ott vannak a temetésen is. A picik az anyjuk ölében, a nagyobban a szülők mellett álldogálva, vagy a lábuknál kuporodva. Ilyenkor velük nem törődik senki, de nem is rendetlenkednek, csendben figyelik a fejleményeket. Nézik az elmaradhatatlan zenészeket, akik a sírig kísérik kesergő, csendes muzsikálással a halottat. A temetésen a gyászoló család teátrális megnyilvánulásait mindenki megértően fogadja. Ölben viszik arrébb azokat, akik elájulnak, ilyenkor ecetet szagoltatnak vele, megmossák az arcát, amitől erőre kap, és megy vissza a koporsó mellé. Megakadályozzák, hogy a sírba vesse magát fájdalmában, amikor leengedik a koporsót. A külső szemlélő számára a cigány temetés rítusai szinte tovább fokozzák az amúgy is felfoghatatlan tényt, a fájdalmat, az űrt. Itt nincs magában tartott, elnyomott sírás, fájdalom: itt megmutatja a gyászoló mindenkinek, amit érez, hogy ők is átélhessék, ami a lelkében van. Így van rendjén, így fogadja el a közösség is a gyászát. Csak így tudják elengedni halottaikat. Sorolhatnám még tovább a ki tudja mióta továbbörökített szokásokat, amelyek meghatározzák a temetés menetét és a család elkövetkező életét. Az, hogy a temetés a meghatározott szokásrendszer szerint történjen, hogy költség, fáradtság ne legyen szempont, nagyon fontos. Ehhez kapcsolódva sosem jelenik meg a „holnap mit eszünk”, vagy „miből fizetjük vissza a kölcsönöket” kérdése. Sokaknak nem érthető, miért nem elég a köztemetés az amúgy nincstelen családnak, vagy miért nem felel meg a sorba, a

következő sírhelyre temetés. Miért kell ezért olyan kölcsönökbe verni magukat, amelyek újra hónapokra, talán évekre is megnehezítik az életüket. De aki figyel és elfogadó, az megértheti: hogy ebben ne legyen csóróság, hogy úgy menjen el, vagy még szebben, még jobban, mint más. Azért az érzésért, hogy ebben mindent megadtak neki. Legalább a temetésekor. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/18/a-temetes/

114. „MINDIG AZ A ROSSZ, AKI AD…” 2010. augusztus 22. Ez a mondat az egyik cigány asszony summázata volt, egy veszekedés végén, néhány hónapja. Az utóbbi időben ez a mondat sokszor a fülembe cseng. Már megszoktam, hogy az adományok pillanatnyi összehasonlításában mindig fellángolnak az indulatok. Gyerekben és felnőttben egyaránt. Aztán, kinek- kinek személyiségétől, érzelmi beállítódásától függően hosszabbrövidebb idő kell a tisztázó, bocsánatkérő beszélgetésig… Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy a legnehezebb ebben a munkában az adományosztás. Csakugyan nehéz. Nehéz úgy adni, hogy az ne alamizsnaváróvá, passzívvá, hanem aktívvá tegye a rászorulót. Állandóan ezen a határvonalon egyensúlyozom, közben mindig figyelnem kell, hogy a teátrálisabban problémát jelzők ne kapjanak többet, mint a csendesebben várakozók. Hogy mindig legyen valami cél, ami érdekében történik az adományozás, valami elvárás, különben én is csak erősítem tovább az amúgy is túlságosan megcsontosodott életszemléletet. Úgyhogy mindig úgy próbálom, hogy a megelőző beszélgetésekben rögzítsük: mi mit adunk ahhoz, hogy valami jobb legyen, és ők mit tesznek hozzá. PL. ők megveszik a csempét, mert annyi pénzük van (vagy ki tudja miféle árucsere, tartozás fejében kapják ezt a ritkaságot jelentő dolgot…), én pedig szerzek csemperagasztót, aztán majd együtt örülünk a leburkolt konyhának. Persze vannak esetek, mikor nincs erre mód: egy váratlan kórházi kezelés, vagy haláleset kapcsán nincs elvárás-megbeszélés, ekkor csak a segítségnyújtás marad. A krízishelyzetekben ezt nem tudom érvényesíteni. Úgy érzem, méltatlan lenne. Mostanában az egyik faluban gyakran veszekednek miattam a családok. Az utóbbi időben két családot, aki krízishelyzetben van, többet segítettem. Pénzzel is, ami egyáltalán nem jellemző az adományozásunkban, de másképp most nem lehetett megoldani. Ezt az utca elviselte. Pont azért, mert bajban vannak. De elindultak megjegyzések, a két család még többet várt volna el, a többi viszont ezt is sokallja, megindult tehát egy ordibálásokkal, veszekedésekkel tarkított vita. Ám ezt is áthatja mindkét részről a félelem: mi lesz, ha közben én úgy megbántódok, hogy otthagyom őket, és nem megyek többé. Ezért aztán jönnek a visszahívós sms-ek, amelyeknek a célja a másik rossz színben való feltüntetése, és a saját tisztesség bizonygatása. De ezeket nem hallgatom meg. Nem tudom eldönteni, ki az, aki hazudik, mert nem voltam ott, amikor elhangzottak azok a mondatok. És nem is akarom. Aztán, néha azt gondolom, talán ezeknek a veszekedéseknek is van haszna a történetben, a folyamatban: segít kialakítani az elfogadást, a megítélést, fejleszti az erkölcsi mérlegelés képességét. Talán köztük is jó a tisztázás hatása, még közösségépítő lehet. Mert az egymásnak nyújtott segítés, vagy még inkább annak elviselése, hogy más segítséget kap, nos, ez is nagyon elveszett képesség lett a szegénység mindennapos küzdelmeiben Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/22/%e2%80%9emindig-az-a-rossz-aki-ad/

115. SZERVEZETEK AZ EMBERI JOGOKÉRT 2010. augusztus 26. Nemrég érdekes kérdést tett fel nekem egy más országból jött látogató. Kérdezte, milyen kapcsolatban vagyok olyan hazai és nemzetközi szervezetekkel, akik nyilvánosságra hozzák, és jogi útra terelik a hivatalok mulasztásait, vagy azok Egyenlő Bánásmód Törvényét megsértő intézkedéseit. Mert szerinte ez egy jó út a problémák megoldására. Próbáltunk erről vitatkozni. Persze, szerintem is jó út, ha nincs más megoldás. Végső megoldásként. Nekem is megvannak a címek, egyszer-kétszer már fordultam hozzájuk tanácsért. Ügy, amiért ide kellett volna hívnom őket, még nem volt. Még mindig meg tudtuk oldani másképp. Helyi szinten. Pedig lehetett volna már sokszor. Most is feljelenthetnék egy hivatalt, azokért a szavakért, mondatokért, amiknek nem lenne szabad elhangozni, azokért a napi reakciókért, amelyek nem a megoldásra, az együttműködésre törekszenek, hanem a kiszámíthatatlanságra, a hatalom bizonygatására. Bármelyik roma jogi szervezet szívesen segítene, tudom. És a kimenetelét is. De még próbálkozok. Még nem akarom, még bízok egy más megoldásban. Mert az elmarasztalás megtörténne, talán pénzbírság is lenne a dologból, de változás, az nem. A jogvédő szervezet elmegy, a hivatal marad. És a cigány is. A hivatalban nem a szemléletváltást, hanem a még nagyobb ellenérzést váltja ki egy-egy ilyen feljelentés. A fő elvárás irányukban az „ügy nélküli”, csendes működés, senki sem vágyik olyan hírnévre, amit egy ilyen eljárás ad. Sokszor jutottam már el én is eddig a mondatig: rendben, akkor most fogom a telefont, és hívok valakit, de akkor már nem lehet megállítani a dolgokat. Sem a nyilvánosságot, sem a feljelentést. Ezt általában senki sem akarja. Szinte mindig tudunk találni más megoldást. A cigányoknál pedig egy-egy ilyen, számukra sikeres ügy sokszor túl nagy igazságérzetet ad. Nem a konkrét eset kapcsán, hiszen abban a bíróság döntése alapján általában igazuk van, hanem a napi kapcsolataikban, kommunikációjukban. Gyakran elvész a realitásérzék, és úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak a törvények, hisz nekik segítenek a jogvédők, ha valami nem úgy alakul, ahogy ők gondolják. Nem az alkalmazkodást, az együttműködést, hanem a fenyegetőzést váltja ki bennük. Úgyhogy én azt gondolom, jobb a helyi konfliktuskezelés, a nyugodt megoldáskeresés. Mert cirkuszt mindenből lehet csinálni, csak nem biztos, hogy érdemes. Legjobb példám erre pár éve történt: egy kis cigány tanítványomnak elromlott a foga elől, a metszőfogánál. Csúnyán, és a lyuk egyre nőtt. Elküldtem a fogorvoshoz. Kis idő múlva visszajött, hogy azt mondta a doktor néni, ezt nem lehet betömni. Lehetett volna cirkusz: diszkrimináció a fogászaton…nem lett volna rossz szalagcímnek sem…De nem ezt a megoldást választottam. Visszaküldtem a gyereket, kérve, mondja meg a doktor néninek, Nóri néni ( ez én vagyok) írásban kéri szépen, hogy ezt nem lehet betömni…. Ez az apró, de udvarias figyelmeztetés elég volt. A fogat betömte, és azóta ügyel arra, hogy ez ne történjen meg újra. Kérdezem én, nem jobb volt ez a megoldás? A vitapartnerem szerint nem. Szerinte eltusolom a problémákat. Lehet. De engem a békés együttélés kényszerítő eszközök nélküli elérése jobban vonz.

Bár az is lehet, hogy ez csak az én megoldáskereséseim jellemzője. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/26/szervezetek-az-emberi-jogokert/

116. TŰZHELY 2010. augusztus 28. Hónap vége van. Ilyenkor, augusztus végén amúgy is sok a kiadás az iskolakezdés miatt. Sok mindenre már nem futja. A gázpalack cseréjére már végképp nem. Télen a kályha mindenre megoldás, ha van fa, fűt is, és főznek is rajta. Nyáron sok tűzhely eltűnik a házakból, van, ahol el is adják, és majd a hideg beálltával keresnek másikat. Ahol meg is marad, ott az amúgy is a nagy hőségben kevesen vállalják, hogy ezen készítsék az ételt. Nyaranta a legtöbb háznál próbálnak gázzal főzni. Akinél kifogy, az keres valakit a soron, akinél van még a palackban, és megengedi, hogy egy lábasnyi étel megfőjön rajta. Mert le nem szerelik, még átmenetileg sem, úgy nem adja kölcsön senki. Addig nem tart ki az egymás iránti bizalom. Általában valamilyen nyersanyagért, kis zsírért, krumpliért, tésztáért, vagy csirke far-hátért megy a segítségnyújtás. Néha csak úgy, a semmiért is, ha legközelebb ide kell segítség, lesz mire hivatkozni. Rövidtávon megtalálják a segítség visszakapásának módját. A „ma nekem holnap neked” erősen szervezi itt a napokat. Persze csak akkor működik ez, ha jó a viszony. Gyakori, hogy valami vélt, vagy valós konfliktus miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert nekik sincs túl sok már a palackban, elmarad a segítségnyújtás. Ilyenkor más megoldást kell keresni, ha legalább egyszer egy nap főtt ételt akarnak. Egy napig általában el vannak e nélkül. Ha muszáj, két napig, sőt tovább is. De a gyerekek éhesek, és a kenyér két nap után már nem elég nekik. Szeretnének mást enni. Tegnapelőtt az egyik háznál figyeltem meg az épület mögötti rögtönzött tűzhelyet. Két tégla volt a földön, a hosszabbik oldalára állítva, azon egy fémlap-féleség, alatta kis lyuk mélyítve, abban égett a tűz. Ezen főztek. Lábasban. Múlt századi hangulata volt…. Mégsem volt kedvem nosztalgiázni. Lehet, egy kiránduláson, a hegyek között bárkinek jó élménye fűződne egy ilyenhez. Egyszer, így kipróbálni bizonyára jó buli. De ha háziasszonyként belegondolunk, saját napi főzési gyakorlatunkkal összevetjük, már nem annyira az. Ebben a családban nyolcan vannak. Az egy, a három, és a négyéves mellett egy nyolc, tíz, és tizenkét éves is. Meg a szülők. Ketten a gyerekek közül tartósan betegek. Elgondolkodtam a napi mosogatáson, a fürdetésen, a mosáson. Meg az ételeken is. Túl nagy választékot nem enged ez a főzési lehetőség. Igaz, a nyersanyag sem ad nagy mozgásteret. Ma állítólag farhát főtt rajta, pörköltnek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/08/28/tuzhely/

117. ÖTCSILLAGOSOK, VAGY EGYCSILLAGOSOK 2010. szeptember 01. Sokan kérdezik tőlem a blog levelezésében, hogy szerintem ennyire rossz az emberek véleménye erről a témáról? A legnézettebb blog ez, és mégis ennyire gyengének találják? Nincs itt valami ellentmondás? Én nem hiszem, hogy ennyire rossz véleményük lenne az olvasóknak. Sok az odaforduló, szociálisan érzékeny, és sok az értelmesen vitatkozó is azok között, akik írnak az email címre. Persze, néha kapok olyat, amiből csak a gyűlölet süt, de nem ez a jellemző. Őket is próbálom vitára bírni, de ez nem nagyon megy, általában megelégszenek egy lealázással, más érvek nem nagyon vannak, mint a „majd pofára esel te is, … a hátadba állítják a kést..” (az obszcén szavakat és a helyesírási hibákat az idézetben korrektúráztam). De ez a csillag, ez csakugyan érdekes. Néha ötvenig is elmegy a szavazatok száma, 4-5 csillaggal. Egyszer, véletlenül láttam, a szemem előtt ugrott 15 ötcsillagos szavazatról 130 egycsillagosra… Nem tudom elhinni, hogy ennyi ember egyszerre, a másodperc töredéke alatt egyformán így szavaz…Valahogy manipulálni lehet. Valaki biztosan tudja hogyan, valaki, akinek egycsillagos a véleménye. És biztosan mások is tudják. Néha felveszik a harcot…így születtek gondolom a 20, 30 ezres szavazások. De mindig az egycsillagos marad felül. Neki úgy látszik több az ideje, türelme. De azt hiszem, nem ezen múlik. Hogy egy csillagos e vagy öt. Az a lényeg, hogy a blogban megmutathatok egy másik világot azoknak, akiktől ez nagyon távol van. Földrajzilag is, és egyébként is. Mert meg akarom mutatni, hogy ezek a dolgok nemcsak más kontinenseken fordulhatnak elő, több ezer km távolságra, és az ember, a rajta átfutó borzongás után továbbnyomhatja a távkapcsolóval együtt a rossz érzést… Az nagyon jó, hogy ez sokakat megérint, megmozgat. Meg akarják ismerni, meg akarják érteni ezt az egészet. Gondolkodnak azon, hogyan lehetne másképp együtt élni. Vannak, akik lelkesen mellém szegődnek, és amikor már kezdem azt hinni, számíthatok rájuk, feladják, odébb állnak. Valamelyik nap, egy megoldhatatlannak tűnő ügyben nyúltam a telefon után, és rájöttem: nincs, akit felhívjak, aki segíthetne. Rémes érzés volt. De mindig vannak újak, akik mellém állnak, érdek nélkül, és segítenek. Nekem, aki a tapasztalatait megírja, nekem is fontos a blog. Ebben az őrületben, amit persze próbálok jól csinálni, sokszor magam is mélypontra kerülök. Mert nehéz. Néha iszonyúan nehéz. De vannak, akik velem vannak, velem maradnak, akik bátorítanak, segítenek, ötletelnek. Erősítenek. Ki-ki a maga módján: van, aki adományt küld, van, aki segíteni jön, más csak biztat, hogy ne adjam fel. És ez jó. Visszaadja a hitemet, optimizmusomat. Mert már sokan, és egyre többen akarjuk, hogy jobb legyen. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/01/otcsillagosak-vagy-egycsillagosak/

118. A LÁNYKA 2010. szeptember 04. Az ember próbál egyformán viszonyulni mindegyikükhöz. Persze nem megy. Vannak kedvencek. Nem tudom megmondani, mi alapján választódott ki nekem a kislány. De valahogy az első pillanattól többet jelentett, mint a többiek. Már majdnem hat éves. Sok ok miatt még csak most kezdte az óvodát. Az egyik legnehezebb családban él. És a legszegényebben is. Nehezen haladunk előre. Amikor két éve megismerkedtünk, már akkor megszerettem. Sosem jött közel, mindig csak messziről nézett. Ha kapott valamit elvette, ha nem, akkor sem szólt. Mindig maszatos volt az arca, mindig ruhátlan volt a kis teste, sosem viselt cipőt, szandált. Lassan közeledtünk. Hónapokig inkább csak nézegettük egymást. Azon a nyáron sokat jártam arra. A többi gyerek bátrabb volt, valósággal csüngött rajtam. Ő meg sem érintett. Soha. Aztán egyszer megtört a jég. Valamit vittem, és próbáltam elosztani a rengeteg gyerek között az utcában. Végül mindenki megkapta, kicsit már oszlott a gyerekgyűrű körülöttem, és a kocsim körül. Valami miatt megnyílt a tömeg a kislány és közöttem. Akkor is meztelen volt. Kicsit állt, nézett, erőt gyűjtött, aztán hirtelen nekilódult, hozzám rohant, olyan erővel, hogy majd feldöntött és megölelt. Megsimogattam. Nem szólt, csak hozzám bújt, és szorított. Télen már a nevemen szólított, amikor bementem hozzájuk. Mutatta, hol égette meg magát a kályhánál, amikor nekiesett. Velem ismerte meg a narancsot, és a májkrémet. Később már láttam, erőszakos, gyakran durva a többiekkel. De megértettem, itt farkastörvények uralkodnak, aki kapja, marja, a többi nem érdekes. Ehhez alkalmazkodik ő is, ugyanúgy, mint a többiek. Nemrég délután mentem, három körül. Még a nagy melegben. Háztartási kekszet vittem és adtam minden családnak két zacskóval, ennyi jutott. A kislány rögtön lecsapott rá. Elég erőszakosan, mindig figyelmeztetni kell, hogy testvérei is vannak. Az egyiket végül odaadta, a másikkal beszaladt a házba. Elkészítette magának: egy bádogtálba rakta, vizet öntött rá a műanyag flakonból, és úgy ette. Kézzel, megmártva minden darabot gondosan a vízben. Nem tudom, miért így ízlett neki. Talán mert meleg volt, ki volt szomjazva, és így jobban tudta nyelni. Talán, mert így étel kinézete volt. Egy biztos: nem játékból. Mert játékból, ahogy ő evett, úgy nem lehet enni. Tegnap úja találkoztunk. Alig pár napja jár óvodába. Melléguggolok, kérdezem, jó e az ovi. Bólogat szaporán. Kérdezem, mi volt a legjobb. Az, hogy ettem meggylevest.- válaszolja. Jó lesz, ha majd mást is mond. Remélem, hamarosan. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/04/a-lanyka/

119. KERESZTNEVEK, BECENEVEK 2010. szeptember 08. Vannak keresztnevek, amelyek eltűnnek hosszabb-rövidebb időre, sok esetben pedig valamiféle ciklikusság is megfigyelhető a felbukkanásukban. És azt hiszem, bizonyos társadalmi csoportokhoz, ha tetszik kultúrkörökhöz is köthetőek ezek. Érdekes dolog figyelni ezt is. Manapság divatosak az ősi magyar nevek. Nemrég egy Waldorf iskolában jártam, az egyik osztályban a bemutatkozó gyerekek szinte mindegyike ilyen nevet viselt. Értelmiségi családok gyermeki voltak, akiknek a magyarság történelme, kultúrkincse valamilyen ok miatt különösen fontos. Máshol más írja a divatot. Gyakran a szappanoperák. Emlékszem, mennyire viccesnek találtam jó néhány évvel ezelőtt az első Izaura nevű kis cigány lányt. Az akkoriban még korántsem ennyire gyakori sorozatok egyikében, a főszereplő rabszolgalány neve volt ez, ezt előtte sosem lehetett errefelé hallani. Később megértettem: itt nem böngészik hosszasan az utónévszótárt, keresve a vezetéknévhez hangrendjében leginkább illő keresztneveket. És nem szempont az sem, hogy az apa nevét vigye tovább a fiú. Itt e nevek az egyetlen helyről érkeznek: a tv filmjeiből, ami itt is elérhető, megérthető, és ami abból a számukra ismeretlen világból jön, amiből jó lenne kapni, átélni, megtapasztalni. Jöttek tehát a furcsa nevek, a filmekből, sorozatokból, jöttek a futballvilágból, vagy éppen valamilyen énekes példáján. A kevés Marika, Erzsike, Zsuzsi, Zolika, Ferike, vagy a ritkább Jenő, Ádám mellett errefelé is sok az Alex, Zsanett, Dzsenifer, Márk, Richárd, Roland vagy a Róbert, Norbert, Erik, Viktória, Beatrix. És a szokatlanabbak, a Bella, Maja, Heléna, Szidónia, Brenda, Olivér. És a legfurábbak, amire már én is rákérdeztem, hogy honnan találták ezt a nevet a kicsinek: az Armandó, Herkules, Dzsamina, Martina, a Brendon-Mataus vagy az Emilio-Ricardo. A válasz mindig ez volt: a tv-ben, egy filmben hallottuk, és megtetszett. A gyerekek zömének, és sok felnőttnek is beceneve van. Ez megszokott, régi gyökerei vannak vidéken, a cigányság körében különösen. Sokáig nem tudtam, ki a „Tücsök”, hetek teltek el, mire beazonosítottam, hogy „Lüszi”-nek (egyébként Klaudia), a nagyon fiatal, háromgyerekes anyukának a párja. Ma már tudok különbséget tenni az azonos nevű Jenők között a faluban, a becenév alapján, tudom, melyikük Jaga, és melyikük Jenci, vagy a Jenő. A gyerekek beceneve sokszor a névből adódik: Ádi, Roli, Oli, Lackó, máskor ragadványnév: Pöpi, Lulu, Pityke, Kacor, Cuna, Ludmilla, Simi, stb…. És persze ott van a felnőtteké is: Pácsa, Citrom, Pityebó, Szálkás, Csotri, Csoki, Pöszméte…. Megannyi történet, ami ezeket életre hívta, és megmaradt erősen a család, a szűkebb vagy tágabb közösség tudatában. Később már eltűnik a történet, csak a becenév marad meg, sokszor egy életre. Furcsa kultúrtörténete van ennek is, és bizonyára az okok is érdekesek. Talán valaki feltárja majd egyszer, hogyan és miért kapcsolódik a mélyszegénység és a cigányság a szappanoperák világához. Hogy miként nevez át ez egy réteget, vagyis a hozzá tartozó személyeket, fokozva az egyébként is nehezen érthető kép bizarrságát. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/08/keresztnevek-becenevek/

120. A SZABÁLY, AZ SZABÁLY 2010. szeptember 13. Vannak előírások. Amihez ragaszkodni kell. Tudom. De talán nem mindenáron. Talán lehetnénk néha kicsit engedékenyebbek. A gyerekek miatt. Az asszonynak meghalt a testvére. Messze, 70 km-re. Régóta beteg volt szegény, várható volt a halála. Az asszony, a szokásoknak és saját lelkének engedelmeskedve ment a virrasztásra, több napra, és a temetésre is. Kiskorú gyerekeinek felügyeletét családtagjaira bízta. Leginkább egy nagyobb lányára, aki már külön családban él. Kettő közülük ment az iskolabusszal, reggel, ahogy kellett. Egy majdnem hatévest pedig a helyi óvoda várta. Egy kisfiú otthon maradt. Ő négy éves. A háznál egy nagyobb fiú is van, napközben az ő gondjaira bízódott. Most, amikor ebben a csípős reggeli hidegben már mindenki ruhát vesz, a kisfiú inkább leveszi azt a keveset is, ami rajta van. Megfigyeltem már, akik sokat vannak meztelen nyáron, nagyon nehezen szokják meg a ruhaneműt télen. Szívesebben vannak ruha nélkül, mezítláb, akkor is, ha nagyon hideg van. A kisfiú is ilyen. És ezen a reggelen elkíséri a nővérét az óvodába. Meztelen, mezítláb. Nem egyedül, a család kecskéje is melléjük szegődik. Hármasban mennek az óvodáig. Hamar kapom a visszahívós sms-t, és a gyors tájékoztatást. De már pár nappal előtte tudtam a helyzetről. Hogy szeretne ő is bemenni a testvérével, de neki nem lehet. Elveszett ugyanis a születési anyakönyvi kivonata. És amíg nincs, addig nem mehet. Ez a szabály. Pedig nagyon jó lenne neki. Nemcsak a fejlesztés, hanem az ellátás miatt is. Nemcsak most, a temetés idején, hanem mindig. A szabály az, hogy beiratkozni csak születési anyakönyvi kivonattal lehet. Itt is, a négyszáz lelkes faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol mindenki fel tudja sorolni az egy családhoz tartozó gyerekeket. Ahol az ellátórendszer minden gyereknek az adatait vezeti. És mit is igazol ez az okirat? Hogy megszületett? Létezik? Miért nem lehet pótlólag betenni, amikor megcsináltatja az anyja, kikér egy újat? Hogy ne kellejen napokat, lehet, hogy heteket várnia. A családból jár a testvér. Az adatok ismertek, papíron is. Persze, tudom, a szabályok adják a rendet. És mindig van, aki kilóg a sorból. Megértem, csak sajnálom a gyerekeket. Mert ők még nem érthetik meg ezt. Csak azt, hogy az egyik bemehet, a másik meg nem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/13/a-szabaly-az-szabaly/

121. TE NEM. MIT KÉPZELSZ? 2010. szeptember 15. Azt mondják, a pedagógusok gyakran teszik a gyerekeket skatulyákba. És onnan nagyon nehéz kitörni. Mindenkinek. Ha elégszer mondják neki, hogy hol a helye, előbb utóbb megszokja. És már nem is akar. Gyakran tapasztalok effélét. Sokszor nem is a szándék rossz, inkább reflexből hangzanak el a mondatok, valaki más, valami más védelmében. A saját vélt igazuk érdekében. Ilyenkor, a tanítás első napjaiban még végigjárjuk az általános iskolákat, megkérdezve, van e valaki, aki szeretne művészeti iskolába járni. Fontos ez, mert a kiírt, kihirdetett lehetőségekre nem mindenki mozdul rá. Van egy olyan réteg, akiben az efféle plusz foglakozások lehetősége, ami egyébként a hátrányos helyzetűek számára ingyenes, már nem felhívó jellegű. Elég kudarc érte őket ahhoz, hogy ne jelentkezzenek semmire. A tanteremben a gyerekek figyelmesen meghallgatják az ismertetőt. A kérdésre, hogy ki kér jelentkezési lapot, többen nyújtják a kezüket. A fiú is. Kicsit bizonytalanul, előtte szétsandítva, de jelentkezik. „Na veszed le azonnal a kezed!”- szól rá a tanár nénije. „Te nem. Mit képzelsz?” Ilyenkor a másik pedagógusnak nehéz. Annak, aki másképp gondolkodik. Akinek a gyerek fontos. És nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, kioktatni az általános iskolai kollégát sem. Mert bizonyára valamilyen számára lényeges ok miatt mondja ezt. Talán, mert a gyerek rendetlen az órán, és azt gondolja, ott is az lesz. Talán, mert azt szeretné, addig is tanuljon, mert nagy a lemaradása. Talán, mert azt gondolja, a plusz dolog, a tehetséggondozás nekik nem való. Átéltem már ezt. Sokszor, a pályafutásom alatt. Volt kolléga, aki nem hitte el a gyerek rajzi sikerét, mert matematikából megbukott. Amikor próbáltam azzal is érvelni, hogy Picasso sem tudott kétjegyű számokkal műveleteket végezni, akkor így zárta a vitát: „Meg is látszik rajta. (mármint Picasso-n) Ezért nem lehet kilátni a rajzaiból semmit.” Igaz, ezután már nekem sem sok érvem maradt…. Ma, a kompetenciafejlesztések idején lassan át kellene mennie a pedagógiai köztudatba egy fogalomnak, amit úgy hívnak: énhatékonyság érzés. Hogy képes vagyok valamire. Hogy meg tudom csinálni. Hogy meg akarom csinálni. Nos, ezt irtják ki az efféle mondatok: „Te nem. Mit képzelsz?” Az ellenkezőjét kellene sulykolnunk, nap, mint nap. Hogy ne tudják, hol a mások által elrendelt helyük. Hogy azt érezzék, van esélyük. Jó lenne ezt egyformán akarni. Minden pedagógusnak. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/15/te-nem-mit-kepzelsz/

122. EGY CSALÁDAPA 2010. szeptember 19. Általában rohanok. Pontos terv szerint haladok, és igyekszem egy úttal minden házhoz eljutni a faluban. Ha nem így teszek, jönnek a visszahívós sms-ek, hogy hozzájuk miért nem mentem. Úgyhogy mindig sietek. De azért szakítok időt egy kis beszélgetésre. Felváltva, hogy mindenkit meghallgathassak. A házból zene, hangzavar hallatszik. Észre sem veszik, hogy a nagy kutya őrjöngve ugat, amint közeledek a házhoz. Óvatos vagyok, a kis fa, amihez ki van kötve, nem tűnik túl erősnek. Félrehúzom a függönyt az ajtón, és beköszönök. Sokan vannak bent, olyanok is, akiket nem ismerek. Épp ebédelnek. A felnőttek egy kis dohányzóasztal-féleség körül, a gyerekek a földön ülnek. A tányérokban krumplis tészta van, ezt eszik, kenyérrel. A férfi beinvitál, hogy megmutassa a szekrénysort. A szomszéd faluban vették, 15 ezerért. Az alsó ajtók sarkai leszakadtak, de egyébként jó állapotban van. Megdicsérem. A meszelést is, és a használt heverőt, amit a nagyobbik gyereknek vettek. Hellyel kínál. A gyerekekre terelem a beszélgetést. Nem árt most mindenkiben tudatosítani az 50 tanórás igazolatlan iskolai hiányzási határt. A férfi beszélni kezd: „Tudja, nekem olyan gyerekkorom volt, hogy én azt senkinek se kívánom. Heten voltunk testvérek. Az apám, meg az anyám is alkoholista volt. Csokit tudja mikor kaptunk? Ha a családi pótlék kifizetésekor a kocsmánál voltunk. Akkor néha vettek egyet. Ruhánk se volt. Csak, amit a szomszédok adtak. Sokszor éheztünk. Így nőttem fel. Én a gyerekeimnek mindent meg akarok adni. Hogy nekik másképp legyen. Pedig sokszor nehéz volt. Az első asszonyom elment. A gyerekekkel egyedül maradtam. Ebben a házban akkor se víz, se villany nem volt. Egy éven belül bebútoroztam, vettem kályhát, mindent. Most ötöt nevelünk. Kettő maradt nálam az előzőtől, meg van ezzel az asszonnyal is három kicsi. Mind az enyém. Nekik jobb életük lesz. Megadom nekik. Most letelt a közmunka, éppen tegnap. Ma már kerestem munkát. Most három fele is mehetnék. Lehetne menni tollat fosztani, de az nagyon rossz, majd kiköpi a tüdejét az ember. Meg van virágkötés, ott inkább öregek vannak, meg teljesítménybe megy, én ott nem bírok eleget keresni, akárhogy iparkodok. Ma még találkoztam egy emberrel, ahhoz elmegyek. Almát szedni. Holnaptól. Hogy bejelentett e? Nem, csak úgy megyek, feketén. De nem baj az, csak legyen munka. Meg akarom csinálni a fürdőszobát is. Kellene még csaptelep. Csempe? Az nincs, de majd bemeszelem. Már van egy kis vízmelegítő is, de azt nem használjuk, be se kötöttem. Tudja, nekünk kártyás óránk van…..” Persze, hogy tudom. Én segítettem nemrég, amikor az asszony mindenórás volt, és sötét volt a házban. Ha jól emlékszem, 3 ezret adtam, hogy rátöltsenek az órára. Hogy fény legyen, ha éjjel indulna meg a szülés. Egy hétre rá újra arra jártam. A férfi, amikor látta, hogy megyek, beszaladt a házba, és hozta ki a pénzt. „Tudja, akkor nagyon jó volt, hogy segített. Mert akkor nekem nem volt. De csak kölcsönbe kértem. Nem szoktam kérni, nem vagyok én olyan. Most szeretném megadni.” És nyújtotta a pénzt…. Mert ilyen is van.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/19/egy-csaladapa/

123. ELŐÍRNI, VAGY TISZTELETBEN TARTANI 2010. szeptember 22. Gyakran vitatkozom kétféle nézettel: az egyik szerint hagyni kell őket, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak, elvégre demokrácia van, a másik szerint addig alakítani a feltételeket, amíg muszáj lesz nekik úgy élni, mint ahogy azt a többség elvárja. Érdekes ez, én is sokat gondolkodom rajta. Az a nehéz benne, hogy amint a tényleges helyzeteket vizsgáljuk, csakugyan könnyen tehetünk bizonyos megállapításokat, aztán, ha ezt a társadalom minden tagjára vonatkozónak vesszük, már mindjárt durva beavatkozásnak tűnik. Olyan törvényt nem lehet hozni, ami egy csoportra vonatkozik, másokra meg nem……..egyrészt, mert ez kirekesztő, másrészt, mert ahhoz előbb meg kellene határozni, hogy ki tartozik abba a csoportba, és mi alapján… Életmód? Rasszjegyek? Iskolázottság? Hol a határ, ami még elviselhető a többség számára? Ki adhat erre pontos választ? Ami az egyik embernek még belefér, azt a másik már elfogadhatatlannak tartja. A napokban is ezen töprengtem, egy beszélgetés után. Egy új fiúcska került a kapcsolatrendszerünkbe, tízgyerekes családból, egyetlen ép gyerekként. Testvérei kisebbnagyobb mértékben sérültek. A beszélgetőpartnerem szerint ez tarthatatlan, és szerinte az a megoldás, ha nem engednek a cigányoknak ennyi gyereket. Mert mégiscsak borzasztó, hogy míg a „magyarok” nem szaporodnak, a cigányok ilyen sok gyereket vállalnak. Mert, amint mondta, a „magyar” az ugye felelősségtudó, ezért egy-két gyereket vállal csak, a cigány meg nem törődik vele, hogy fel tudja e nevelni a gyerekeit. Úgyhogy itt tenni kell valamit. Vitatkoztunk. Kérdeztem, kinél nem engedne több gyereket? Aki cigány? És aki „jól” él közülük, és úgy vállal sok gyereket? Aztán mi van a nem cigány mélyszegénységben élőkkel, ahol szintén sok a gyerek? És a vegyes házasságokkal? És azokkal, akik nem cigányok, de vallásuk miatt mégis nagycsaládot vállalnak? És aki nem vallási meggyőződésből teszi, csak mert arra tette fel az életét, hogy sok gyermeke legyen, és tisztességben fel is neveli őket? Kértem, próbálja megfogalmazni azt a törvényt, ami alapján megoldható az általa felvázolt problémamegoldás. Nem ment neki. Nem is mehetett. Törvényi szinten ez nem szabályozható. Csak olyan elemek árán, amit egy ország ma nem vállalhat be. Ha pedig bevállalná, azt nem demokratikus államnak neveznénk, hanem valami másnak. Másképpen kellene. Nemrég, Finnországban, az ottani romák értetlenül nézték a szociofotókat, melyeket munkánk illusztrálásaként bemutattam nekik. Leginkább azt kérdezték, ha ilyenek a körülmények, miért vállalnak ennyi gyereket. Náluk ez elképzelhetetlen – mondták. Amikor visszakérdeztem, miért, hosszasan beszéltek a gyereknevelés felelősségéről, az életszínvonalról. Nekik más a szemléletük. És mások az ország gazdasági feltételei, más a szociális háló, sok minden más. Tudom. De eredményes változás csak belülről jöhet, szemléletben. Ezt kellene segíteni, ehhez igazítani a szabályokat, hosszasan, terv szerint, következetesen, kiszámíthatóan, összehangoltan. A jó szándékú, kitartó akarat, pedig eredményt hoz majd. Van, ahol sikerült. Nekünk miért ne menne?

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/22/eloirni-vagy-tiszteletben-tartani/

124. TÚLJÁTSZOTT SZEREPEK 2010. szeptember 26. Az odafordulást is különféleképpen élik meg. Van, aki megköszöni, sosem kér, csak vár. Más rögtön megérzi az odaforduló érzelmeit, és igyekszik minél többet kihozni a helyzetből. Még csúsztatások árán is. Amikor közvetlen kapcsolat alakul ki egy adományozó, vagy támogató és a rászoruló között, mindig óvatosan figyelmeztetek. Mert én már ezt az utat bejártam, és szeretném megóvni őket. Hogy az odafordulásukat pozitívan élhessék meg. Hogy ne csalódjanak, és a későbbiekben is megmaradjon a szándékuk. Figyelmeztetek hát, hogy nem kell mindent úgy érteni, ahogy elhangzik. Kérem őket, ha lehet, mielőtt bármit tesznek, először inkább kérdezzék meg tőlem, hogy a hallott történet, kérés valós alapokon áll e. Általában persze igaz. Csak egy kicsit másképp. Emlékszem, amikor télen egy többször visszatérő támogató kétségbeesetten hívott, hogy a támogatott családban megfagyott a nagymama …és azonnali segítséget kérnek, mert még koszorúra sem telik. Megnyugtattam, utánanéztem. A mama csakugyan meghalt szegény, de nem kihűlésben. És telt volna koszorúra is. Máskor egyből a polgármestert hívták fel, felelősségre vonóan, hogy üzenetet kaptak a faluból, megfagynak a házakban a gyerekek, azonnal szükségük van pénzre, hogy tűzifát vehessenek…a polgármester széttárta a karját: ő kijelölte, honnan lehet az út mellől kitermelni a fát, mehetne mindenki, ha akarna…. Ilyenkor, tanév elején sok üzenet megy kétségbeesetten: nincs semmi, ami kell az iskolába…. Aztán kiderül, hogy kaptak. Füzeteket, ceruzákat. Csak jobb kellene. Szebb, több. Persze sok eset igaz. Ahogy megismerem őket, már tudom, kinél kell komolyan venni a kétségbeesett segélykérést, és ki az, akinél oszthatom kettővel. Vagy hárommal. Aztán már ők is megértik, és nekem már nem játsszák túl. Tudják, úgy is tudom, hol az igazság. Hogy nekem már nem kell a házban lerúgni a cipőt, és mezítláb könyörögni lábbeliért az utcán. Mert nem hiszem el. Ennél talán már többre becsüljük egymást. És nem kell jajgatva megmutatni a műtéti hegeket sem, hiszen tudom, mikor történt, és azt is, hogy a heg már nem fájhat. De az idegeneknél sokan közülük mindig bepróbálnak. Halálos betegség, éhezés, gyógyszerhiány, szörnyű, megalázó helyzetek hosszas ecsetelése, stb. Minél rémültebb a hallgató, annál szörnyűbbek a bemutatott helyzetek….Most is tisztázgatok egy beszámolót, nyugtatgatok egy támogatót. Hogy nem pont úgy van, ahogy elmondják neki. Azt hiszem, tudom, honnan van ez a csúsztatás. A kiszámíthatatlanságból. A félelemtől, hogy a kapcsolat csak egyszeri. Mert sokan feladták már a segítségnyújtást…. Tehát meg kell próbálniuk a legtöbbet kihozni belőle. Hátha legközelebb már nem lesz lehetőség. Ha megpróbáljuk ezt így, az ő helyzetükből nézni, talán már nem olyan egyértelmű senkinek ezekben az esetekben sem a hazuggá, bűnössé nyilvánítás. Csak valami miatt nem keressük az okokat. Hogy ki, miért tesz valamit. Sokszor mondom én is: ezt, vagy azt, oldják meg maguk. Mert ismerem a problémát, a körülményeket, és tudom, képesek megoldani. Egyedül. Gondolkodással, önállóan,

felelősséggel. Aztán megbeszéljük, hogy sikerült. És nem azért teszek így, mert nem tudnék segíteni. Hanem, hogy maradjon az én segítségem azokra az esetekre, amikor másképp nem lehet. Ha önerőből lehetetlen. Fontos, hogy mérlegeljük, tanuljuk ezt is együtt. Az igazat mondva, hitelesen. Közösen. Mert itt is elromlott valami. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/26/tuljatszott-szerepek/

125. CUKROS DIÓ 2010. szeptember 29. Ezt a családot nagyon szeretem. A pici termetű asszony négy gyereket szült. Korábban Pesten éltek, onnan jöttek vissza, a faluba. Amikor az okot firtattam, a férfi ezt mondta: „Tudja, a lakótelepen, ha nincs, akkor nagyon nincs. Itt, falun, azért valami mindig akad.” A ház, amiben laknak, nem túl jó állapotú. A villanyóra itt is kikötve, túl nagy volt a tartozás. Az áram itt is a szomszédból jön, ami sokfele alkalmazott megoldás a faluban. Ott, ahol jó a szomszéd. Itt az. A gyerekek nagyon összetartóak, szeretik egymást. Tisztelettudóak, segítőkészek, ragaszkodóak. A tanulás nem nagyon megy egyiküknek sem, főleg a legkisebb van kortársaitól messze elmaradva. Ritkán hiányoznak, járnak iskolába rendesen. A szülők meg dolgozni. Ha kell, messzire is, napszámba, feketén. Csak, hogy legyen ételre való. Hogy ne kelljen kölcsönkérni. Senkitől. A kamatos pénz árnya túl nagy errefelé. Ruházatra kevésbé telik. Volt, hogy az iskolában cseréltem le a cipőt a lányról, mert a talpa már teljesen levált. Próbáljuk segíteni őket. Ruhával, iskolaszerrel, játékkal, és vittük már kirándulni, táborozni is a gyerekeket. Amit szeretek bennük, az, az igyekezet. Ahogy az asszony kis kertet csinált a ház mellett. Ahogy kecskét tartanak. Ahogy a gyerekek is kiveszik a részüket a csigaszedésből, bodzázásból. Hogy ők sosem fáznak télen, mert az egy szobát este be tudják fűteni a kivágott kökénybokrokkal, amit, ha kell, a szülők egész nap gyűjtenek. Hogy gyakran úgy találom az asszonyt, ahogy főz, süt valamit a gyerekeinek. Hogy nem ülnek és várnak, hanem próbálják jobbá tenni az életüket. Ez persze nem egyszerű errefelé. Még sosem kértek semmit. Amit kapnak, megköszönik. Sosem követelőznek. A falu szélén, ahol visszafordul az út a zsáktelepülésen, az elhagyott telkeken diófák állnak. Nincs gazdájuk, az szedi össze a lehulló diót, aki akarja. Az asszony még szinte zölden összeszedi. A nagy gazban, csalánban nem szívesen bóklásznak mások. Ő, ha kell, naponta átnézi a fák alját. Gyakran süt diós tésztát a gyerekeknek, mire hazaérnek a suliból. Most is benéztem hozzájuk. Az asszony jön elém, a legkisebb gyerekkel, aki beteg, ezért nem ment iskolába. Így most az anyja is otthon maradt, a paprikaszedést kihagyta. Az urának meg épp aznap telt le a közmunka. A szegényes konyhában állunk meg. Az asztal alatt kismacska kuporog. A férfi az asztal sarkán diót tör. Szépen, óvatosan fordítja ki a fél diódarabokat a héjukból. Kérdezem, csak nem megint diós süti készül? Nem, kacsint rám a férfi. Mire hazajönnek a gyerekek az iskolából, cukros diót csinálok nekik… Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/09/29/cukros-dio/

126. MEGINT A FEJTETŰ 2010. október 02. Minden tanévvel újra kezdődik. És megoldás újra nincs. Megint eljárások vannak, kipipálva, hogy megtörtént, addig követve, amíg a törvény előírja. Utána már senki nem tehető felelőssé. Ja, dehogynem: a szülő. Eddig eljutunk minden évben. De ettől semmi nem változik. A nyár eltelik. Akkor, amíg abban a közösségben vannak, senkit nem érdekel, tetves e a gyerek, vagy sem. A téma akkor lesz érdekes újra, ha az iskolai közösségben jelennek meg, együtt. Úgyhogy ez egy tipikusan szeptember-októberi téma. Mert jogos a szülői elvárás, hogy az iskolában ne kapjon a gyerek fejtetűt. Akinek addig nem volt. Akinek meg volt, annak most is mindegy. Hétfő volt a vizsgálat napja. Mindenkit megnéztek az iskolában. Kedden aztán otthon voltak. Mert ki kell szedni a fejtetűt, a serkét, addig nem mehetnek közösségbe. Van, aki egész héten otthon maradt. Az előírás a tetvesség jelzéséig tart. A jelzésig, aminek a szülőig kell eljutnia. Eljutott. Szeptember utolsó hetében. Amikor a tartalékok már kimerültek, mindenki a „családit” várja, és semmire nincs pénz, nemhogy tetűirtóra. Ami nem is olcsó, ráadásul a faluban nincs patika sem, tehát utazni kell érte. Ami szintén pénzbe kerül. Jönnek tehát a visszahívós sms-ek, mert az ötven órás hiányzástól mindenki tart, szeretnék mihamarabb az iskolában tudni a gyerekeket. Tetűirtót kérnek, olyan fésűset, mert az erősebb, az kiviszi, és a kis sűrű fogú fésű a serkék eltávolításában is segít. Mert nem egyszerű hajszálanként végighúzogatni, főleg, ha öt-hat gyerek is fertőzött, pláne, ha hosszú hajú lány is akad közöttük. Viszünk. Első körben mindenkinek. A második kört pár nap múlva, mert van, ahol nem volt elég. A kis spray főleg a hosszabb hajúaknál hamar kifogy. És azt is tudom már, hogy ettől a naptól ez folyamatos lesz. Mert a fejtetű folyton visszafertőződik, hiszen az ágyak, ágyneműk mind jó búvóhely nekik. Télen, amikor a hideg miatt a hajmosás is ritkább, még jobban terjed. Úgyhogy ez a probléma mostantól hetenként előjön. Vagyis, csak akkor, ha a suliban jár a védőnő. Ha szólnak a szülőknek. Maguktól ugyanis kevesen kérnek. Megszokták, hogy tetű mindig van. Hozzátartozik az életükhöz, a nyomorúságukhoz. Évek óta figyelem ezt. Amióta ott vagyunk a faluban, és viszünk fejtetűirtószert, azóta itt néha megszűnik a gond. Persze csak átmenetileg. De talán nem nekünk kellene ezt megvenni. A hivatalos segítő rendszerben kellene lennie a megoldásnak. A szükséges mennyiségű tetűirtónak, hogy megléte ne függjön az anyagi helyzettől. A megelőzésnek, hogy egyszeri használattal megoldódjon a probléma. De a rendszerben csak a jelzésig van meg a történet. Eddig szól a kötelezettség. Nem nézik, van e miből megvegyék, esetleg mit lehetne tenni, hogy alapjaiban megszűnjön. Az iskola, óvoda azt mondja, nem ez a dolga. A védőnőnek is csak a jelzés van benne a munkakörében. Néhány rosszul megközelített, rosszul kommunikált esetet egyébként mindenki tud mondani, olyat, amikor a szülő kikérte magának a beavatkozást. Ez csak növeli az elzárkózást a megoldástól.

Úgyhogy ez is marad ugyanúgy, mint más: tudjuk, van, kampányszerűen nekifutunk, igazi megoldás nélkül, görgetve a problémát, hárítva a felelősséget, leginkább arra, aki maga, sok ok miatt képtelen azt megoldani. És aki megint legfőbb elszenvedője a történetnek, az újra a gyermek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/02/megint-a-fejtetu/

127. VILLANY NÉLKÜL 2010. október 05. Már a második hete vannak áram nélkül. Az asszony és az öt gyerek. Már egyszer pár hónapja ugyanilyen helyzet volt. Akkor is kikötötte az órát az áramszolgáltató. De akkor még sikerült visszarendezni a dolgokat Az asszony képtelen a pénzzel bánni.. Mindig is volt, aki „segített” neki. Az ura halála után sokáig az uzsorások, aztán a rokonok. Mindig pénz nélkül, és mindig megfélemlítve él. A gyerekei kisebb nagyobb mértékben sérültek. A legkisebb nem beszél. Az iskolában gyakran lopnak, és szinte állandóan tetvesek. Régóta próbálom segíteni őket, sokszor megpróbálva kijátszani a kéretlen “beosztókat” is. Leginkább élelemmel, és tetűirtóval, máskor iskolaszerrel, ruhával, cipővel, néha játékkal is. A legnagyobb sikere mindig az ennivalónak van. Amikor náluk jártam, már kikötötték a villanyórát. A csekket mutatja, több mint 24 ezer a visszakötés. A falu szélén laknak, az utolsó házban. Mellettük üres, romos ház, távolabb a szomszéd. Szóba sem jöhet, hogy onnan kapjanak áramot. A soron a többiek könnyebben megoldják. Igaz, itt láttam már 600 ezres csekket is a villanyszámla elmaradással….de adnak egymásnak, senki sincs áram nélkül. Kérdezem, van e legalább gyertya. Rázza a fejét. Ígérem, másnap viszünk. Megbeszéljük a kártyás órát. Mondja, jó lesz, csak legyen áram. Nekifutok. Egy adatlap kell hozzá, amihez jegyzői igazolás is szükséges, hogy védendő fogyasztó legyen. De nem lehet, túl sok a család egy főre jutó jövedelme. Papíron. A valóságban szinte semmi. Próbálom másképp. Részletfizetés vállalásával, és a segítségünkkel visszaköthető az óra. Szeretném, ha nem csekken jönne a részletfizetés. Ha a számlájáról utalnák egyből. Hogy ne járjunk így még egyszer. Járható út, a pénzintézetben is segítőkészek. Felhívok egy telefont a faluban, és kérem, vigyék el neki. Hogy elmondhassam a lehetőségeket. Mindent elfogad. Csak kéri, hogy a jövő héten hétfőn intézzük. Mert most nem jó. Nem értem. Azonnal intézhetnénk, és újra lenne fény esténként a lakásban. Utánanézek. A „családi” már megjött a héten. De valaki bevitte az asszonyt a kisvárosba, és az összes pénzt kivetette vele. Megfélemlítéssel, vagy ígérgetve, nem tudom. Azt sem, hogy ki volt. Még nem. Csak a rémületet hallom a hangján, ahogy bizonygatja: hétfőn lesz jó. Addig meg elvannak villany nélkül is. Ezt viselem a legnehezebben. Amikor a nyomorúságban erőszakkal veszik el a jövedelmet egymástól. Amikor nem nézik, hogy gyerekek maradnak élelem, villany, pénz, minden nélkül. Amikor a bűnözés elkeveredik a szegénységgel, a gyenge megfélemlítésével, és az áldozatok nem mernek feljelentést tenni, csak félnek, rettegnek, és a gyerekeik ebbe szocializálódnak. Elvenni erőszakkal, gyorsan, ami a másé. Mert így lehet túlélni. De talán nemcsak így. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/05/villany-nelkul/

128. KUDARC 2010. október 09. Amikor kezdem azt hinni, hogy alakulnak a dolgok, mindig történik valami, ami mutatja: a probléma bonyolultabb annál, hogy egy pillanatra is hátradőlhessünk. Két éve próbálkozom ezzel a családdal. Konfliktusok sorát vállaltam fel értük az intézményrendszerrel, mindenkivel, mellettük voltam, segítettem, sokkal többel, mint a többieket. Igaz, az ő gyerekeik voltak a legnehezebb helyzetben. Emberhez méltatlan körülményekből indultunk. Komfort nélküli lakás, mezítlábas, sokszor meztelen, mindig mocskos és tetves, gyakran agresszív gyerekek. Télen gyakran találtam a kicsiket a fűtetlen házban. Sokszor betegen. Még többször étel nélkül. Sosem tudok megszabadulni attól a képtől, amikor tavaly télen mentem hozzájuk, belöktem a kilincs nélküli ajtót, és amikor a sötéthez a szemem hozzászokott, megláttam a három kicsit. Az egyetlen ágyon, a takaró alatt vacogtak, mindhárman. Azok a riadt kis tekintetek a mocskos takaró fölött…. De mindig azt hittem, az anyának fontosak. 11 gyereket szült, kettő közülük meghalt, volt, hogy gondatlanságból. Két nagylány már családos, a legidősebb fiú már többször megjárta a börtönt, a fiatalabb egyetlen elvégzett osztállyal most került ki az tankötelezettség hatálya alól. A 13 éves lányt az én kezdeményezésemre emelték ki. Muszáj volt. Az anya is akarta. A lány még inkább. A kicsikért, úgy tűnt, az asszony körömszakadtáig ragaszkodik. Csak gondoskodni nem tud róluk megfelelően. Mindenben segítettem, játék, ruha, cipőadományok, örökös magyarázattal, hogy ki kell mosni a ruhákat, ha elpiszkolódik, nem eldobni. Edényekkel, élelemmel, tetűirtóval, később, a Gyámhivatal lakókörnyezet élhetőbbé alakítási iránti feltételeit teljesítve deszkával, mésszel, bútorral, szőnyeggel. Százszor beszéltük át az udvar rendbetételének módját. Sokszor nem értette. Mindig újra kezdtem. A gyerekek miatt. Mert azt gondolom, az anyai szeretet mindennél fontosabb. És a kicsiknek az anya mellett kell maradnia. Akartam, hogy így legyen. Két hónapja aztán úgy tűnt, rendben haladunk. Látványosan szebb lett a ház, persze messze elmaradva még az elvárttól, de úgy tűnt, menni fog. A kicsik végre oviba mentek. A nagyobbik már hat éves lesz. Neki már nagyon muszáj volt. Aztán két hete sincs, hogy valami történt. Már nem akarta a kicsiket. Állami gondozásba vételüket követelte. Azonnal. Nem értettem. Először arra gondoltam, talán, mert állami gondozottként nőtt fel, eddig minden porcikájával tiltakozott az ellen, hogy a gyerekei is oda kerüljenek, aztán látva a nagyobb lányt, aki jól van a lakásotthonban, tiszta, van mit ennie, hízott is, nyugodt, van ruhája, és pénze is, úgy érzi, ott jobb helye van. És azt gondolja a kicsiknek is jó, jobb lesz. Ahogy győzködtem, vitatkoztam, rimánkodtam, kértem, naponta, hogy ne tegye, más kép bontakozott ki: a felnőttek közti konfliktus. Egyik sem jobb a másiknál. Talán az asszonynak lett elege a sokszor italozó, gyakran agresszív férjből, vagy a férjnek a nemtörődömségből, ami az asszonyt jellemezte. Aztán úgy éreztem, a nő a párját akarja büntetni azzal, hogy elviteti a gyerekeket. Hogy ne legyen jövedelem a gyerekek után. Neki se.

A cirkuszok őrjöngéssé fokozódtak, éjszakai menekülésekké, a felnőttek durva párharcává alakulva, melyben már nincs igazságtartalom, csak a másik iránti gyűlölet. És amiben nem számítanak a gyerekek. Végül, két hét után alulmaradtam. A négy apróságot az anya kifejezett kérésére, fenyegetőzésére kiemelték a családból. Este meglátogattam őket az otthonban. Riadtan rohantak elém, sírva öleltek. Nem értik. Hogy miért történt mindez. Nekik jó volt úgy is, ahogy volt. Mert nem ismernek mást. Sírnak, és kérdeznek. És nem tudok mit mondani nekik. Még csak 3, 6, 9 és 11 évesek. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/09/kudarc/

129. SZAKEMBEREK 2010. október 13. Sokszor szembesültem már ezzel, mióta próbálkozom. A szakemberek előítéletességével, sztereotip gondolkodásával. Azokéval, akiknek a munkája elképzelhetetlen némi elfogadás, tolerancia nélkül. Mert csak akkor lehet sikeres. Vagy ez nem is annyira fontos? Főleg azt nem értem, hogy lehet nap mint nap bemenni közéjük, dolgozni velük, miközben alapvetően negatív érzelmeket élnek át. És most próbáltam finoman fogalmazni…. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor egy általam jó szakembernek tartott pedagógus, aki a környék egyik általános iskolájában tanított, olyanban, ahol magas a cigánygyerekek aránya, egy rendezvényen félrehívott.„Azt szeretném megkérdezni tőled, vagyis inkább mondani neked, hogy te egy olyan tehetséges képzőművész – pedagógus vagy. Miért nem a tiszta magyar értékekkel foglalkozol? Miért ezzel a mocskos, tetves….…?” A folytatás elképzelhető… Nemrég egy kolléganő mesélte, hogy az általam is segített kooperatív tanulásszervezés és integráció kapcsolatát bemutató képzésen, amit egyik északi megyénkben tartott, a fél tantestület talpig fekete, egyenruhaszerű ruhában volt. Egyszerűen nem tudta közös gondolkodásra hívni ezeket a pedagógusokat, bármennyire próbálkozott. És ebben az iskolában is sok cigány tanult. Azóta persze más területen is hallom, figyelem. Egyre rémültebben, és elkeseredettebben. A segítő szakemberek között. Nem tudom, hogy lehet ez. Kettős tudattal dolgoznak? Vagy ezt időben képesek korlátozni? 8 órában segítő, aztán magánemberként másképp gondolkozó? Hallgatom a mondatokat, amiket egy szakembernek, akinek a munkája ezekhez az emberekhez, gyerekekhez kötődik, nem lenne szabad kimondania. De kimondják. Egymást erősítve, biztosan tudva, csak nekik lehet igazuk. Alaposan elemzik ezt a „túlfizetett” réteget, akik 150-200 ezret is kapnak havonta, míg ők alig visznek haza 100-at. Az, hogy ezt egy nagycsalád kapja, vagy a szegényeket sújtó uzsora hogy hat erre, vagy az átörökített mechanizmusok, esélytelenségek, a sok, gátló tényező, nem érv nekik. Úgy vélik, el kellene venni tőlük a családi pótlékot is, mert nem gondoskodnak megfelelően a gyerekekről. Az „eminens csapat” mondja egyikük gúnyosan az egyik legrosszabb helyzetben levő családra, és hosszan elemzi a hajukat, lakókörnyezetüket. És persze nem marad el a beszédből a genetikai meghatározottság sem. Más, arról beszél, hogy nem kellene nekik segíteni. Semmit. Mert nem tudnak kérni. Bemenni az irodába, és rendesen elmondani a gondjukat. És nem is adják meg a kellő tiszteletet. Csak követelőznek. A rendszer meg mindent megold nekik. Pénzt ad, óvodát, iskolát, étkezést, és még a fejtetűt is ki kellene szedni…hát nem. A konklúzió közös: nincs jövőkép velük kapcsolatban, a fejekben kellene rendet tenni (természetesen csak a cigányokéban), de a hogyan?-ig nem jutunk el. Hogy hogyan kellene ezt megoldani, a rendszerben levő gyerekek sérülése nélkül. Nem mondom, hogy a tények egy részében nincs igazuk. Mert a lakókörnyezet csakugyan elhanyagolt. Sokan csakugyan elfecsérlik azt a keveset is, amit kapnak. De a tények mögött okok felszülnek, és a szakembereknek ezekkel is foglalkozniuk kell. Mert a tények önmagukban kezelhetetlen problématermelést hoznak csak. Bár ezeket bizonyára szépen be

lehet terelgetni a sokat emlegetett törvényi szabályozások rendszerébe, de ezzel nem változik semmi. A leegyszerűsített, csak bűnöst kiáltó szemléletet a szakemberektől nem tudom elfogadni. A negatív, elutasító, kiközösítő, gyűlölködő hangot nem értem. Ha magunk sem hiszünk a munkánk értelmében, nincs távlat. Ha pedig még ehhez elutasítás is társul, az eredménytelenség borítékolható. És abban is biztos vagyok, hogy hosszú távon ez őket is rombolja. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/13/szakemberek/

130. HÁROM HÉT SÖTÉTSÉG 2010. október 16. Három hétig voltak áram nélkül. Az asszony és az öt gyerek. Sikerült megoldani. De úgy tűnik, a rendszerben még nem lett volna ott a megoldás lehetősége. A villanyóra visszakötésének hamar nekifutottam. Jó megoldás ilyenkor a védendő fogyasztó státusz, mert a kártyás óra felszereléséhez nem kell befizetni a tetemes tartozást. Az adatlap letölthető a netről, jegyzői igazolás kell csak hozzá, a jogosultsághoz. Szóval, telefon, kérés a családsegítőhöz, remélve, megindul a dolog. Aztán az EON-nál tájékozódtam, mekkora a tartozás. Ekkor már körvonalazódott, hogy nem lesz egyszerű. Az asszony férje évekkel ezelőtt meghalt, és a villanyóra azóta is az ő nevén van. Az órát át lehet íratni, de előtte tehermentesíteni kell, vagyis kifizetni a tartozást. És ez most 140 ezer Ft fölött van, plusz a visszakötés 21 400 Ft-ja. Az EON-nál az ügyintéző nagyon segítőkész. Kiszámítja, mennyit kell minimum befizetni. Ez is több mint 80 ezer, plusz a visszakötés. Közben jön a telefon a családsegítőtől, hogy nincs jogosultsági alap a védendő fogyasztóhoz, a jegyző nem tudja igazolni. Tudom, a szociális helyzet alapján nem lehet, hisz az árvasági, a családi pótlék összege együtt meghaladja ezt a szintet. De sajnos ott van az uzsora, a befolyásolható asszonyra mindig rátelepszik valaki, megfenyegeti, és elveszi a pénzét. Gondolkodom, hogyan tovább. Nem létezik, hogy nem találunk valami megoldást. Másnap csöng a telefonom. Az ügyintéző az EON-tól visszahív. Hogy ne haragudjak, de nem érti. Biztos, hogy a nyolc pontból egy sem teljesülhet a jogosultság megszerzéséhez? Nem nézném meg újra? Ez nehéz. Megint megkérdezni a családsegítőt. Hogy rendesen megnézték e. De muszáj. Hát nem. Nem néztek utána. Csak mondták. Most, hogy újra kérem, már biztosak benne, hogy a gyerekek fogyatékossága miatti emelt családi pótlék miatt mégiscsak jogosult. E miatt pár napot vesztettünk. Pár nappal tovább volt sötét. Szóval, körvonalazódik a stratégia: ha visszafizeti a nyolcvanezret, és ezt gyorsan tudjuk igazolni, ha befizetjük a visszakötést, és ezt is gyorsan elfaxoljuk, egy nap alatt visszaköthető az áram. Utána megindítjuk az óra átírását az asszony nevére, ide csak a férj halotti anyakönyvi kivonata kell, meg az adatlap, és ezek után már lehet kérni a védendő fogyasztó státuszt. Hurrá. Újra az asszonyhoz igyekszem, megegyezünk, hogy a nyugdíj érkezése napján reggel megyünk, bevisszük a Takarékszövetkezethez, és átutaljuk a pénzt. Kéri, korán menjünk. Nagyon korán. Hogy megelőzzük a múlt heti látogatókat. Akik az összes családi pótlékot kivetették vele, még a kölcsönök részleteit sem vonatta le. Az ajtónál aztán elvették tőle az összes pénzt. Megkezdődik a versenyfutás. Korán kelünk, de a nagy ködben nem haladunk elég gyorsan. Mire a házhoz érünk, már csak a gyerekeket találjuk otthon. Az asszonyt már elvitték. Rohanás be a Takarékszövetkezethez. Ott nincs. Kis körút, orvosi rendelő, bolt, sehol senki. Szerencsére a pénzintézetnél sem. A nyugdíja meg valami miatt csak holnap jön meg. Hál ’istennek. Másnap ügyesebbek vagyunk. És a pénzintézet vezetője is nagyon segítőkész.

Az akció sikerül. Az utalás megy, a fax is, az alapítványunk segít a visszakötés díjával (köszönet egy támogatónak), és pár óra múlva újra van fény a kopott házban. Örülünk. Visszahallok némi átkozódást attól, aki hoppon maradt, akit megelőztünk az utalással. Próbálok nem figyelni rá. Engem a gyerekek érdekelnek. Mehet a második lépés. Kérem újra a családsegítőt, a halotti anyakönyvi kivonat fénymásolatával segítsen. Péntekre. Én pedig akkor kitöltöm vele az adatlapot, és hétfőn már beadhatjuk a kérelmet. Pénteken megyek. A fénymásolat sehol. Próbálok telefonálni, semmi, aztán feladom. Szerencsére az asszonynak a kevés irata között a halotti anyakönyvi kivonat megvan. Hétfőn folytatom. Érzem, sikerülni fog. Kitisztázni azt a helyzetet, amire ez az asszony egyedül képtelen. Továbblendíteni egy beosztással élő áramfelhasználás felé. Mert nála így kell segíteni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/16/harom-het-sotetseg/

131. NYIRATKOZÁS 2010. október 20. A negyedik hetet kezdték hiányozni az iskolában. Mind a négy gyerek. Hiába a figyelmeztetés, a kérés. Muszáj volt a dolgot megcsinálni. Különben még most sincsenek suliban. A fejtetű miatt kezdődött. A fertőzés nagy, a bozontos kis fejeken a tetű, a serke hihetetlenül elszaporodott. Mióta ismerjük őket, mindig így volt. A gyakran fejre húzott kapucni, a mindig kócos, tarkónál befilcesedett haj, az állandó vakarózás eddig is hozzátartozott e gyerekek életéhez. Most az iskolai kiszűrés után több üveg tetűirtót vittünk, amit el is használt az asszony a hajukra. De az igazolást, hogy közösségbe mehetnek, még nem kapták meg. A serkék, ha el is pusztultak, makacsul, láthatóan megtapadtak a sötét hajszálakon. Az egyenkénti lehúzogatás sehogy sem ment. Sem az asszonynak, sem a gyerekeknek. Mondtuk, talán, ha levágnák a hajukat. Kicsit rövidebbre, talán akkor a serke is könnyebben eltávolítható. Érdekes, egyenes szálú, fejhez nem simuló haja van mindegyiküknek. És bizony már túl nagy. Torzonborzak, a szemükbe is belelóg, mindegyikükre ráférne egy alapos nyiratkozás. Többször is kértük az asszonyt. Hogy vágja le nekik. Mindig megígérte. Csak vigyünk ollót. Mert az nincsen nekik. Közben eszünkbe jutott a tavalyi hajvágása. Amikor hetekig csúfolták suliban a nagylányt a rosszul sikerült frizura miatt. Mi legyen? Fodrászhoz nem vihetjük őket, senki nem vállalná. Jogosan. Az asszony nem csinálja. A gyerekek meg, úgy tűnik, egyre jobban megszokják az otthonlétet. Végül nekifogtunk, mi, az alapítványnál. Kialakult a jó kis frizura mindenkinél. Még az anyjuk is leült a székre: még sosem nyírták meg a haját…. Megvizsgáltuk, az élősködők csakugyan elpusztultak. A maradék serke lassan majd kihullik. És bevittük a gyerekeket az iskolába. Másnap reggel még telefonálok, kis ellenőrzés, de akkor is mentek. Mind a négyen. Nehéz ez. Hogy ki csinál meg egy ilyen dolgot. Mert erre tényleg nem kötelezhető senki. Ezt csak az teszi meg, aki megérti: ha nem segítünk, nem lesz megoldás. Ha kell, ilyen szinten is. Persze a szülők általában megcsinálják ezt. Zöme első szóra megteszi. Szinte mind. De van, aki annyira együtt él ezzel a problémával gyerekkorától, hogy nem érzi. Nem érti. Nem fontos neki. És e gyerekeinek sem. És velük is kell valamit kezdeni. Fura ez az asszony. Eszembe jutott, amikor tavaly ballagó szoknyát vett az óvodás kislánynak. Sötétkék kis lapszoknyát. A kínaiból. De szűk lett neki. Vett hát egy újat. Akkor volt miből. Mikor mutatta, csak néztem: csupán két centivel kellett volna arrébb varrni a gombot. Mikor mondtam neki, nem értette. Mikor mutattam, legyintett, jól van az… Nem tudom milyen gyerekkora lehetett. Milyen szülei, milyen anyja. Hogy miért lett ilyen. De azt hiszem, ezért olyan fontosak nekem a gyerekei. Hogy ők másmilyenek legyenek. Hogy tudják, a fejtetű rossz dolog, és azt is, hogy nem szabad lopni. Hogy létezik olló, tű, cérna, és még egy csomó dolog, ami jobbá, olcsóbbá, javíthatóbbá teszi az életet.

Persze hagyhatnánk. Mert ez a család dolga. De akkor menthetetlenül újratermelik ezt az életet, átörökítik mindezt, és ezt adják majd tovább ők is a gyerekeiknek. Ugyanúgy, mint ahogy az asszony megkapta ezt örökül, és továbbadja nekik. Persze lehet, hogy így is. Nincs biztosíték rá, hogy nem. De adunk egy esélyt, hogy ne így legyen. Ha kell, újra, meg újra. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/20/nyiratkozas/

132. ISKOLAI ÉTKEZÉS 2010. október 23. A hátrányos helyzetű kicsiknek ingyen jár az általános iskolában az étkezés. A nagyoknak 50%os térítési díj kötelezettséget ír elő a törvény. Nem tudom, amikor ezt megalkották, mi volt a szempont. Mert attól nem változik a család anyagi helyzete, hogy a gyerek idősebb. Ha jól emlékszem, az egész odafordulásom a mélyszegénység felé egy gyerek iskolai étkezési hátralékával kezdődött. Aztán láttam, hogy az eset nem egyedi. Több településen is találkoztam vele. Pl. az egyik rajzórán, amikor az álomról rajzoltak, hogy ki, miről álmodna szívesen, egy tanítványunk megkérdezte: ennivalóról is lehet? Mi, pedagógusok megrémültünk a kérdéstől. Mert látszott, nem a fantázia szülte a megoldást. Más miatt volt az ötlet. Akkor gyorsan utánanéztem: kora miatt nem volt érvényes rá az ingyenesség hatálya, az étkezésért fizetni kellett volna. Neki, és nagyobb testvérének is. A kicsik ingyen ehettek. Hát ettek. A nagyok nem. Mert a szülők nem fizettek. Sok ok miatt nem. Amiről a gyerek végképp nem tehet. Ami kizárólag a felnőttek felelőssége. A körülményeiket ismertem. Már korábbról. Az utca utolsó házában laknak. Valamikor, amikor építették, jobbnak indult. Aztán be sem lett fejezve. A fal egy része vakolatlan. Igaz, nem is lakják az egészet. Többször vittünk nekik adományt. Mindig örültek neki. Főleg a gyerekek. Az apjukat sosem találtam otthon, az asszonyt is csak néha. A lakás mindig nagyon rendetlen, elhanyagolt volt. A gyerekek sem túl rendezettek. Emlékszem, pár éve, a nagyobbik fiú az óránk végén gyorsan elsietett. Csak a pakolás után vettem észre, hogy nincs meg a mobilom. A táskám első rekeszékben volt. Mindenki kereste. Végül előkerült, a fiú vitte el és eldugta otthon. A csengőhang buktatta le, mert nem tudta, hogy kell lehalkítani. Még sosem volt neki ilyesmi. Nehéz ilyenkor, hogy az ember ne haragudjon. Hogy megértse a gyereket. Hogy próbáljon tovább, elölről kezdve, megint építeni valamit. Hogy a segítő kéz megmaradjon. Tavaly befizettük az ebédet. Hogy ehessenek. Mert otthonról tízórai sem mindig jön. Az önkormányzatnak nincs arra kerete, hogy ingyen étkeztessen. Ha egynek kifizeti, a többi is ezt fogja kérni. Egyébként ők nem is abban a faluban laknak, ahol az iskola van. A szomszéd falu társulásban csatlakozott, a gyerekek átjárnak, de plusz támogatást nem adnak az iskola fenntartásához. Senki sem várhatja el, hogy még ezt is az iskola települése tegye hozzá. Így is erőn felül segítik az oktatást. Most új tanév van. A kisebbekkel rajzolunk az iskolában. A nagyobbak páran bekérezkednek. Amíg nincsen ebéd. Kicsit rajzolnának…. Aztán, amikor jön a jelzés, hogy mehetnek ebédelni, felállnak és kimennek. A lány marad. Nagyot nyúlt tavaly óta, magas, sovány. Mondom, menjen ő is. Ímmel-ámmal feláll, kimegy. Kicsit később kinézek a folyosóra. Ott ácsorognak. Hárman. A lány, a testvére, és még egy osztálytárs. Kérdezem, mi volt az ebéd. „Nem tudjuk. Mi nem vagyunk ebédelősek.”-hangzik a válasz.

„Miért?”- kérdezem, mire a lány félre fordítja a tekintetét, és ránt egyet a vállán. Rögtön beugrik a tavalyi történet. Telefon, megerősítés, igen, a helyzet ugyanaz. Hála egy támogatónak, nekik be tudjuk fizetni az étkezésüket. Nem a szülőknek segítünk, nem miattuk fontos. A gyerekek miatt. Hogy ne kelljen a folyosón várniuk éhen, míg a többiek megebédelnek. Ők szerencsések. De ez csak egy iskola, egy falu. Vajon hányan vannak hasonló helyzetben? Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/23/iskolai-etkezes/

133. MÉG EGY NEHÉZ CSALÁD 2010. október 26. Van, akit el kellene engedni. Túl sok az ellenünk dolgozó tényező. Valami mégis újra visszahúz. Reménykedek, hátha mégis lehet valamit tenni. A családdal való első találkozásom két-három éve lehangoló volt. Iszonyatos piszok, elhanyagoltság, hideg, bútor nélküli szoba, bűnözés, minden, ami létezik ott volt, egy helyen. És persze a gyerekek. Akkor azért mentem, mert februárban kiderült, két gyereknél a szülők börtönbüntetésüket töltik, ez alatt a nagymama a gyám, ám ő írástudatlan, így nem tudta kérvényezni a hátrányos helyzetet igazolását. Tetemes iskolai étkezési tartozás halmozódott fel, mire kiderült, hol maradt el a rendszerben a dolog. Aztán sokáig nem mentem hozzájuk. Néha értesültem egy-két rendőrségi ügyről. Nemrég hallottam, hogy a nagyobb lány állami gondozásba került, folyamatos szökésekért. Az anya pedig már szabadult. Hallottam még egy zavaros történetet a másik lány anyaotthonba meneküléséről, aki a prostitúció elől, helyesebben abból ment két gyermekével jó messzire. Van még kiskorú, bőven a családban. Gondoltam, megnézem őket. A ház kívülről ugyanolyan. Egy fiatal nő, szintén családtag, beinvitál. A folyosón egy kutya jön velem szembe. A fél ház belül vakolatlan, onnan jött elő. Az egyetlen lakott helyiség várakozáson felül rendezett. Szekrény, két ágy, és a sarokban egy kályha. Megdicsérem a rendet. A fiatal nő örül: ez mind az övé, amikor hazaköltözött, ő hozta. Próbálom megérteni a bonyolult viszonyokat. Hogy megértsem, ki lakik ott, főleg, hogy a gyerekek közül ki hol van. Nehezen megy. Egyszerűsítek: kérdezem, hányan alszanak itt. Öten, hangzik a válasz. Tovább firtatom: férfi van e? Nincs, mondják egybehangzóan. Már régen külön vagyok a gyerek apjától. – mondja a fiatal nő, és a kisgyerekre mutat, aki épp a konzervekkel bajlódik, amit vittem. És akkor kitől terhes?- mutatok domborodó pocakjára. Hát, azt nem tudom biztosan. Vagy még a kislány apjától, vagy attól a másiktól, aki elől a nővérem elmenekült. – mondja számomra felfoghatatlan természetességgel. Közben jönnek mások is. Egy öregasszony kuporodik az ágyra, némán nézi a konzerveket, és jött egy másik fiatal nő is. Fát vágni hívták. Mindig van nyomorultabb. Ezen már nem lepődök meg. Próbálok a segítségnyújtásra koncentrálni. Talán a baba eljövetelére kellene először. Ez is egy olyan hely, ahová most nem tudok elképzelni egy újszülöttet. Pedig alig egy hónap, és itt lesz. Megbeszéljük a részleteket. Indulok. A kismama kérdezi, elvinném e a szomszédos kisvárosba. A gyerek beteg, két napja ki kellett volna váltani a gyógyszert. Vinne egy kis rezet. Eladni. Hogy legyen pénze a gyógyszerre. Nem kérdezem, honnan van a fém. Nem akarom tudni. 1200 Ft-ot kap kilójáért. Két kilónyira saccolja. A sógornője szeretné elkísérni. Aki most jött ki a börtönből.

Útközben beszélgetünk. Kérdezem, hány osztályuk van. A kismama hetet mond. Ha ez a baba meglesz, majd letenné a nyolcadikat. A másiknak hat osztálya van. Ő csak nevet. Neki nincsenek ilyen tervei. Várja a decembert, hogy az ura szabaduljon. A gyerekeit még mások nevelik, igaz, a nagycsaládon belül. És kisbaba jön ide is. Aztán tudom, jön még több is. Muszáj valamit tenni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/26/meg-egy-nehez-csalad/

134. IDE NEM ÜLSZ! 2010. október 31. Nem tudom, mikor oldódik ez meg. Hogy mikor tudjuk végre előítéletek nélkül elfogadni a másikat. Vagy legalább elviselni. Már az is jó lenne. A felnőtteknél valahogy jobban elviselem az előítéletességet. Mert azt gondolom, talán volt valami egyéni, negatív tapasztalat, ami alapján valaki gondolkodás nélkül ítéletet mond a másikról. Általánosítva. De a gyerekeknél másképp van. Ott mindig megrémülök. Egyrészt, mert úgy érzem, felnőtt, családi értékrendszer van mögötte, az mondatja ki velük azokat a szavakat, másrészt, mert elborzaszt, ha belegondolok: ha gyerekként ezt gondolja, mondja, mit tesz majd felnőttként? Szabad foglakozást tartottam. Van egy állandó csapat, de a hely függvényében mindig vannak bekérezkedők, akiket persze örömmel beengedek. Amikor megérkezek, a termet már ketten berendezték. Összetolták a padokat, ahogy szoktuk. Hatan ülhetnek egy csoportban. Épp megdicsérem őket az előkészületekért, mikor hárman érkeznek. Testvérek, cigányok, kettő közülük mentálisan sérült. Kérdezik, bejöhetnek e? Igenlő válaszomra örömmel helyezkednek el az egyik asztalnál. „Na, onnan húzzatok!” –hangzik az ingerült utasítás a kortárstól, aki nem cigány. –„Ide nem ültök. Ez a mi asztalunk. Ide nem ülhet cigány.” A három gyerek némán feláll. Ők sosem vitatkoznak. Teszik, amit kérnek. Fel sem merül bennük a „miért?” kérdése. Megszokták már, hogy tőlük mindenki szabadulni akar. Már tudják: ha szeretnének valamit, muszáj elfogadniuk a másik szabályait. Akkor is, ha az kirekesztő. Akkor is, ha megalázó. Ők már nem lázadoznak. Cigányként, szegényként, és fogyatékosként már meg kellett tanulniuk, hogy ők mindig alárendelt szerepet kapnak. Épp beavatkoznék, amikor nyílik az ajtó, és beözönlenek a gyerekek. Ki-ki gyorsan elrendeződik a csoportjában. Utoljára harsányan kommunikáló cigány fiúk jönnek. Nekik már foglalt asztalhoz kell ülniük, ahol még van hely. Szétnéznek, felmérik a helyzetet. „Oda nem ülünk. Magyarokhoz nem! Mi csak a cigányokkal ülünk egy asztalhoz!”- fekteti le a szabályokat az, aki köztük a hangadó, irányító. Végül mindenki megtalálja a helyét. A saját, gyermeki elgondolásuk szerint, amit már ebben a korban, tíz éves kor alatt is átsző valami elfogadhatatlan elutasítás, gyűlölet egymás iránt, valami tudatosnak tűnő elhatárolódás, amiről biztosan tudom, nem ennek a korcsoportnak a sajátja. Felnőtteket már nem lehet megváltoztatni. A gyerekeknél kell kezdeni. Ebben hiszek. Hogyha elég korán kezdjük, talán lesz egy pici elmozdulás. És a következő generációban talán még több. De nagyon nehéz. Nem tudom, tudunk e akkora hatást gyakorolni, ami a család, a közvetlen környezet ellenére mozdít a helyzeten. Mindkét félnél. Az ilyen mondatokat hallva mindig megerősödik bennem, hogy muszáj, csinálni kell, tovább, erősebben, jobban, hatékonyabban. Mert a gyűlölet csak gyűlöletet szül. Ezt a történelem már sokszor igazolta. Nem követhetjük el újra a hibákat.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/10/31/ide-nem-ulsz/

135. KI AZ „IGAZI” CIGÁNY? 2010. november 02. Azt már sokan megállapították, hogy a cigányok között nincs összetartás, sőt széthúzás van. Pedig jó lenne, ha legalább pár dologban össze tudnának fogni, el tudnák fogadni egymást. Emlékszem, sok évvel ezelőtt, amikor először vittem egy busznyi cigánygyereket egy szabolcsi iskolába, egy közös programra, akkor hallottam először a gyerekek szájából, hogy minősítették a cigányságukat, és a vendéglátókét is: „Ti nem is vagytok rendes, igazi cigányok. Nem is tudtok cigányul.” Aztán persze a munka során, egy-egy veszekedés fültanújaként a káromkodások közé fűzött romungro kifejezés jelezte, hogy nem csak a gyerekek szintjén élő a probléma. Egy faluban akkor tudtam előre menni a dolgokkal, ha a romungrók (magyarcigányok), és az oláh cigányok vezetői, hangadói épp jóban voltak egymással. Ha ők is veszekedtek, várnom kellett. Hogy helyreálljon a béke, és megint egy asztalhoz ülhessünk. Néha miattam békültek ki. Máskor miattam vesztek össze. Most az új CKÖ (Cigány Kisebbségi Önkormányzat) sok helyen új személyeket hozott. Most ismerkedünk össze, gondolkodunk a lehetőségeken, együttműködéseken. Az egyik helyen biztosítanak: akik most tagok, azok „igazi” cigányok. Oláh cigányok, nem olyanok, mint „amazok”. Mert nekik nyelvük, kultúrájuk van, míg „azoknak” az sincs. Hosszan ecsetelik, hogy „azok” őket lenézik, lecigányozzák, koszosnak nevezik, úgy csinálnak, mintha „magyarok” lennének, pedig ők sem különbek. Sőt. Próbáltam sokáig úgy, hogy mindkét csoport mellém álljon. De nem léptem előre. A helyi közösségépítésben nem. Pedig nagy szükségem lenne mindenütt egy erős, együttműködő személyre. Aki segít, amikor nem vagyok jelen. Akiben megbízhatok. De ilyet nem találtam. Olyat nem, akiben bízhatok, és a többiek is elfogadják a véleményét. Akiket megbízhatónak éreztem, azokra senki sem hallgatott. Akikre meg hallgattak, azokban én nem bízhattam meg. Már sehol sincs a régi cigányvajda, akinek a szava szentírás volt, akinek tekintélye segítette a megtévedőket a szabályokhoz rendeződésben. Van, ahol a tekintély az uzsorásé. Itt igaz csak igazán, hogy a pénz – hatalom. De velük nem szövetkezhetek. Ellenük is harcolok. Másutt az erőszakosé a tekintély. Azé, aki a legnagyobb hangú, börtönviselt, aki „cigánytörvényekkel” intézi el a dolgokat. Másutt azé, aki jobban él, mint a többi, akinek háza, autója, telefonja van, bár a „honnant” jobb nem firtatni. Ő azonban csak legyint azokra, akiken segíteni akarok. Szóval, ez is nehéz. A segítő, közösségépítő partnert megtalálni közöttük. Eddig nem akartam, hogy bárki kimaradjon, ezért igazából senkire sem tudtam támaszkodni. Most taktikát váltok. Próbálok egy csoportot generálni magam köré. Természetesen ezt csak az egyik csoportból tehetem. Mindkettőből nem megy. Mert akkor megint újra fellángol közöttük a feloldhatatlan ellentét. Velük kell először elhitetnem, hogy lehet jobb. De csak akkor, ha közösen akarjuk. Talán képesek lesznek a többeket is a folyamat mellé igazítani.

Plusz feladat megint. Csapatépítés a cigány közösségekben. Mert belülről nem megy nekik. Sőt, csak romlik a helyzet. Nem tudom, így sikerül e. De azt tudom, hogy közösségfejlesztés nélkül nem megy. El kell indulnunk ezen az úton is. Akkor is, ha átmenetileg lesznek kimaradók. Meg kell találni azokat a pontokat, ahol háttérbe szorulhat a hovatartozás, és előtérbe kerülhet az emberség. Nem lesz egyszerű. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/02/ki-az-%e2%80%9eigazi-cigany/

136. LOPÁS VAGY MEGTÉVELYEDÉS 2010. november 07. Amikor a mélyszegénységben élő gyerekek között lopás fordul elő, mindig nagyon alaposan megbeszéljük. Gyerekkel, szülőkkel, és próbáljuk levonni a megfelelő következtetéseket. Persze nehéz ott erkölcsi szabályokat kialakítani, ahol gyakran a felnőttek is elnézik a lopást, sőt, alkalomadtán maguk is megteszik. De amikor a „lopós” gyerekre nézek, a lelkem mélyén mindig ott van: nem azért lopott, mert aljas, bűnöző, hanem mert nincs neki, mert nagyon vágyott rá és nem érzi még a következményeket, ezért tette. Tudatosítani kell bennük újra és újra, hogy egy közösségben szabályok vannak, és akkor lehet a közösség része valaki, ha elfogadja azokat. És az egy alapvető szabály, hogy más tulajdonát tiszteletben tartjuk. Aki megszegi, annak büntetés jár, sőt utána bizonyítania kell, hogy megtévelyedés volt. De esélyt kell adni erre. Hogy bizonyíthasson. Azt is megtapasztaltam, hogy ebben is más a többség megítélése: ha cigány, vagy nyomorban élő teszi, hamar bűnözőnek mondatik, ha nem az, akkor könnyen megy a megbocsájtás, a véletlen megtévelyedés elfogadása. Emlékeszem, talán az elmúlt tanévben volt, amikor két anyuka, középosztálybeliek, nem cigányok, pironkodva, és sűrű elnézéskérés közepette hozták vissza a lányaik által előző nap elcsent különleges filctollakat. Mondták, nem értik: az ő gyerekeik mindig mindent megkapnak, van filctoll is otthon, igaz, nem efféle, de ezt is megveszik, ha kérik…és mégis elvitték…a gyerekek maguk sem tudták megmondani miért, csak mert vágytak rá, ott és azonnal kellett nekik, hát elrakták a táskájukba, amikor a tanár nem figyelt. A cigány fiú is hibázott. Egyszer. Igaz, akkor nagyot. Fontos szabályt szegett meg, ráadásul benne volt az esztelen rombolás is a történetében. Nagyon haragudtam rá. Bíztam benne, és becsapott. Az utolsó lett volna a faluban, akire gondolok az elkövetett dolog kapcsán. Sokáig büntettem. Elsősorban azzal, hogy megadott ideig nem jöhetett a foglakozásokra, kirándulásokra. Utána beengedtem. De sosem tudtam olyan lenni vele, mint előtte. Ezt érezte ő is, próbált bizonyítani, figyelmes volt, segítőkész, kerülte a többiekkel való konfliktusokat. Most, a szünet előtti utolsó foglalkozáson voltunk. Épp váltás volt, az egyik csoport indult a buszhoz, a másik pont érkezett. A fiú elmenőben volt, de visszarohant a kapuból. A kezében egy mobiltelefonnal. A kapuban találta, a földön. Biztosan elhagyta valaki. A telefonban egy szám volt elmentve, „anyu” néven. Felhívtuk, hamar meglett a mobil gazdája. Eltehette volna. Csak úgy, egyszerűen, zsebre. Egy hét őszi szünet után senki sem kereste volna rajta. Talált tárgy. Tízből kilenc eltette volna. Neki sosem volt mobilja. A családban sem, senkinek. Még lehet, hogy otthon is örültek volna neki. De nem tette. Mert bizonyítani akart. Azt, hogy az a dolog, tavaly, véletlen megtévelyedés volt. Hogy ő nem olyan. Most már elhiszem neki. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/07/lopas-vagy-megtevelyedes/

137. PÁRHUZAMOS VÁGÁNYOKON 2010. november 09. Azt, hogy eldolgozunk egymás mellett, már régen észrevettem. Hogy egy összehangolt ráhatás, munka sikeresebb lenne, már régóta biztosan tudom. Próbálom is, mindig, keresni a partneri hangot. Hogy együtt próbálkozzunk, összehangoltan. Nemrég nagyon szemléletes példáját találtam az ágazatok közti együttműködés hiányának. Azt, hogy így alakult, azt egy működésre, ügyekre koncentráló hivatali szemlélet hozta létre. Az asszony sok dologgal képtelen egyedül megbirkózni. Amíg az ura élt, könnyebb volt. Mióta meghalt, végképp nehéz neki. Sokszor alapvető, mások számára természetes dolgokat sem képes megcsinálni. A jogszabályokban meg végképp járatlan. Nem tudja a jogait, és persze a kötelességeit sem. Segítségre szorul. A gyerekei közül négy már iskolarendszerben tanul. Egy óvodás. Három mentálisan sérült. Vagyis SNI, azaz sajátos nevelési igényű. Amikor a gyerekek bekerültek az iskolába, természetesen átestek a megfelelő vizsgálatokon. Rendelkeznek a szakvéleménnyel, miszerint SNI tanulók. Fontos ez, mivel plusz fejlesztést igényelnek, amihez ugye plusz pénzre van szükség. Az oktatásban ezért emelt normatíva jár rájuk. Ez így van rendjén. Az iskola szabályosan rendelkezik a határozatokkal, ez kell a normatíva igényléshez. Rá ennyi tartozik. Most, a védendő fogyasztói státusz miatt próbálunk segíteni a családnak az áramszolgáltatónál. Lépésről lépésre haladunk. Most ott tartunk, hogy a jogosultság igazolásához szükséges az emelt családi pótlék megléte. Ami ugye az SNI gyerekek miatt jár. Vagyis járna. De soha, senki nem mondta az asszonynak, hogy ezt orvosi igazolással kérnie kell. Tehát nem kérte. A legnagyobb lány már 13 éves. A családsegítők a szabályokat betartva jelzésekre lépnek kapcsolatba egy családdal. Ezt a problémát senki sem jelezte. Eddig senkinek nem tűnt fel. Hogy amíg a “tanult” rendszer igényli az emelt támogatást, a “tanulatlan” családból nem megy az igénylés. Mert mindenki csak a rá vonatkozó részekkel törődik. Ami neki elő van írva. Amiről nincs jelzés, azzal nem kell törődni. Így vannak kialakítva a szabályok. Az indok is igaz: mindenkinek felnőttként kellene élnie, gondolkodnia. Felelősséggel. De azok is köztünk élnek, akik ebben segítségre szorulnak. Észre kellene vennünk végre. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/09/parhuzamos-vaganyokon/

138. ÚJ CSALÁD SZÜLETIK 2010. november 13. A héten kerestek először. Másnak a telefonján. Hogy szeretnének beszélni velem. Pénteken aztán sort kerítettünk rá. Ketten jöttek. Egy fiatalember, és egy lány. Segítséget kértek. Kérték, hallgassam meg a helyzetüket. A fiatalember beszél. 20 év körüli lehet. Ami előtte volt, és a mostani dolgok szempontjából lényegtelen, azt rövidre zárja: korábban bűnöztem – mondja, de most már más a helyzet, nem teszem többé. Sokszor hallottam már ezt. De tudom, nem ilyen egyszerű. Persze az elhatározás kell hozzá. De aki ebből élt az élete egy szakaszában, az gyakran visszatér ehhez. Aztán megismerte a lányt. Aki állami gondozott. Egy évig szöktette. Bújtatta, visszavitték, aztán megint megszöktette. Most pedig terhes a lány. Májusban szül. Mindent rendesen akarnak. Összeházasodni, terhes tanácsadásra járni, külön családot alapítani. Most egy eddig üresen álló házba költöztek be. Villany nincs, mécsessel világítanak, bútor se nagyon van, és 25 ezerből élnek. A lány nem kap semmit. Meleg ruhája, cipője se nagyon van. Ennyiből nem tudják megalapozni az életüket. A fiú családjára nem számíthatnak, az anyja tettleg is bántalmazta a lányt, még mindig bíróságra járnak. Nézem a lányt. Még szinte gyerek. 16 éves. Persze, hogy nincs jövedelme. Honnan lenne. Az otthonban lenne a helye, ahol ellátást kap, és iskolába jár. Mint más vele egyidős. De neki máshogy alakult az élete. Papírokat vesznek elő. Először egy spirálfüzet lapjára kézzel írt kérvényt. Pár sor csupán. A lány gyámjának szól. Hogy hagyják a fiúval élni. Mert szeretik egymást, és az mindent meg ad neki, amire szüksége van. Neki, és majd a kicsinek is. Aztán két orvosi papír, egy a terhesség megállapításáról, és egy a felülvizsgálatról. A papír szerint minden rendben van, minden normális. Mármint a terhességgel. És amennyire normális lehet egy 16 éves gyereklány terhessége. Egy TB kártya fénymásolata. A terhes gondozási könyvecske. És fénymásolatban a személyi, és a lakcímbejelentő. Ami persze az otthonba szól. Ennyi. Kezdjük átgondolni. Először jó lenne a villany. Kérdezem, kié a ház. Azt ő papíron megveszimondja a fiatalember. Még a hétvégén. Papíron. Ez is ismerős. Így jönnek-mennek a lakók, a házak, a villanyórák. Az eredeti tulajdonost sokszor alig lehet kideríteni. Van, ahol már meghalt, és az örökösöké, akik ki tudja, hol élnek. Máshol a tulajdonos messze él. Feladta a házat, általában tetemes villanyóra tartozással, másutt jelzáloggal. Az üresen álló háznak hamar akad lakója. Akkor kezd bonyolódni a helyzet, amikor a villanyt szeretnék visszakapcsoltatni. Mint itt is. De nekifutunk. Először ennek, aztán majd tovább. Mert most már csak ez lehet. Megteremteni egy család alapjait. Hátha sikerül. Valami elfogadható helyzetet teremteni, mire megjön a baba. Nehéz lesz. Nincs iskolázottság, szakma, munkahely, csak a segély. És a magzat. Aki miatt muszáj lesz valahogy megoldani a helyzetet. Próbálom így felfogni. Hogy felnőttek kerültek nehéz helyzetbe és a gyerekük miatt kell nekik segítenem. Aztán a lány kérdése a beszélgetésünk végén helyrerakja bennem a képet : „és azt meg tetszik engedni, hogy addig, amíg meg nem lesz, addig járjak rajzolni én is?” Persze. – mondom, és megsimítom az arcát.

Aztán már csak magamban fejezem be keserűen a mondatot: gyere csak, próbálj még öt hónapig legalább egy kicsit gyerek maradni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/13/uj-csalad-szuletik/

139. BEOSZTÁSSAL ÉLNI 2010. november 17. Sok családnál a beosztás képességének a hiánya nagy akadály a továbblépésben. A „pénzes” napokon, amikor valamilyen jövedelmet kapnak, minden van. Kóla, kolbász, szalámi, sütemény. Aztán, a hónap végén semmi. És ez nemcsak a pénzzel van így. Mindig elmondom, ha tartós élelmiszert osztunk, tegyék el, sokáig elég lesz, ha jól beosztják, és nem kótyavetyélik el, cigire, italra. Van, aki megígéri. Megpróbálja. Más azt sem várja meg, hogy befejezzük az osztást, már árulja a kocsma előtt. Hogy pénzzé tegye, mihamarabb, nem baj, ha tizedáron, csak kapjon pár forintot, amit aztán rögtön elkölthet. Másra. És nem érdekli a gyermeke. Ilyenkor nagyon nehéz. Persze, tudom, ennek az alkoholizmus az oka. Mert az ital iránti szenvedély felülírja a józan észt. Hamar eladásra került a takaró is, amit előzőleg vittünk, és ami a villany nélküli, hideg lakásban nélkülözhetetlen. Pár nap múlva kért hát újra. De az információ az eladásról hamarabb megérkezett hozzám. Logikus döntés, hogy legközelebb nem adok. De eddig sem neki adtam. Hanem a gyerekének, aki fázik. És aki nem tehet arról, hogy alkoholisták gondjára bízódott. És ez felülírja a logikus döntést. Máshogy kell próbálkoznom. Így van a kölcsönökkel is. Mert mindenkinek rengeteg kölcsöne van. A kamatos pénz lehetőségéhez majd csak azután fordulnak, ha már a családból senki sem tud kölcsönt felvenni. Hogy mennyi lesz majd együtt? Nem érdekes. Csak az akkor és ott megkapott pénz. Az mindent felülír. És lehet pénzt felvenni másnak is. Tartozásba. A tartozás tartozásába. Aztán fizetni kell azt is. Aztán itt van a kezesség. Amikor kezesként valaki, vagy kényszerből, vagy tudatlanságból alákanyarítja lassan a nevét a papírnak- sokszor úgy, hogy nem tudja a következményeket sem. Aztán a kölcsönt felvevő odébbáll, és a hitelfizetés marad a kezesnek. Van, akinek több ilyen is van. Gyakran a düh a felé a személy felé fordul, aki az ügyintéző. Az OTP-ben, vagy a Takarékszövetkezetben. Mert lefogja a részleteket. És nem lehet megértetni velük, hogy nem az ő döntése. Neki muszáj. A döntést nem ő hozta meg, hanem a kölcsön felvevője, vagy aki a kezességet vállalta. Sokkal hamarabb. A héten is próbáltam megértetni valakivel: ő vállalta be a kölcsönöket, a kezességeket, ne csodálkozzon, ha az esedékes részleteket lefogják tőle. Csak kiabál, vádolja azt, aki nem tehet az egészről. Hogy nem tudnak megélni a hónap hátralevő felében. Mert a maradékból nem tudja befizetni a gyerekek étkezését, a villanyt, a vizet. Mert alig hagytak valamit neki…azok…ott, a pénzintézetben. Ha megoldatlan a helyzet, kikapcsolják az áramot, vizet, rögtön jönnek tanácsért, segítségért. Akkor, amikor ezeket a döntéseiket meghozzák, sosem. Sokat gondolkodom ezen. Hogy ezt hogyan kellene megoldani. Ezt a képességet kialakítani. Hogy a pillanatnyi helyzetet felváltsa a hosszabb távon való gondolkodás. A pillanatnyi szükséglet-kielégítést a felelősség érzése. Hogy érezzék a döntéseik következményeit. De ez egy család életébe való teljes beavatkozás. Ki tudná felvállalni ennek a felelősségét? És kiben bíznának ennyire? Lehet e ezt rendszerszinten kezelni?

Valamit jó lenne kitalálni. Mert egyre gyakrabban érzem, hogy ez a szemlélet a gátja a talpra állásnak. Ez az, ami a hónap végére újra a gödörbe löki vissza őket. Újra, és újra. És egyre nehezebben tudnak felállni onnan. A kikapaszkodásig pedig lehetetlen eljutniuk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/17/beosztassal-elni/

140. MÉLYSZEGÉNYSÉG ÉS HARMINCKÉTEZRES ÖLTÖNY 2010. november 20. Talán két héttel ezelőtt kerestek az öltöny miatt. Már akkor nemet mondtam. De a kérést újra, és újra elővették, bár egyre kategorikusabban mondtam nemet. Nem értették meg, miért nem segítek nekik. A fiú most végez a középiskolában. Virágkötő szakon, a szakképzésben. Most lesz a szalagtűző ünnepség. Korábban voltak szülői értekezletek. De ez a szülő nem szokott szülőire menni, sok ok miatt. Igaz, mások se. Akik a szakképzésben tanulnak, azoknál nem igazán jellemző az érdeklődés a szülők részéről. Zömük hátrányos helyzetű, sokan halmozottan hátrányos helyzetűek, az iskolaválasztás sokkal inkább az iskolakötelezettség teljesítése, és nem a szakma, vagy a jövőkép miatt fontos. Azon a szülői értekezleten azonban sok minden eldöntetett. Többek között az öltönyvarratás is. Szín és anyagválasztással, ahogy kell. Az ára a végén harminckétezer lett. Az ott levők megszavazták. Aki nem volt ott, magára vessen. Senkinek sem szúrt szemet a végösszeg. Sem az osztályfőnöknek, sem a jobb érzésű szülőknek. Senki nem akarta magát kinevettetni, hogy neki nem futja. Az osztályfőnök meg nem szól bele, nem vitatkozik. Döntsenek a szülők, az ő pénzük. Ez a gyakorlat. Hát döntöttek. Az asszony a felét kifizette. A többire nem futotta. Akkor kezdtek ostromolni. Először azt hittem, rosszul hallok. Visszakérdeztem: mennyi?! Nem hittem, hogy ezt hagyták…. a felnőttek, az iskola…. Mi vezérelte ezt az őrületet? Miért nem gondolkodott valaki közülük: mi lesz azzal, aki ezt nem képes kifizetni? Tudják jól kik azok, ismerik egymást. Az anyagi kondíciókat is. Tudják azt is, vannak közöttük, akik nagyon nehezen élnek. Akiknek ennyi pénz összesen nem jut egy hónapra, a megélhetésre. Próbáltam megértetni az anyával: mi az alapszükségletek szintjén segíthetünk, azt is egyéni mérlegeléssel, és krízishelyzetben. Pl. tudunk használt ruhát adni, ha éppen nincs cipő, vagy kabát, kiváltani gyógyszert, ha nincs más megoldás, segíteni a kártyás villanyóra elérésében, viszünk tetűirtót, ha nincs, és e miatt nem mehet valaki iskolába, élelemmel a hónap végén, stb…és csak a gyerekek miatt. Azoknak, akik partnerek a gyerekek nevelésében. Akik maguk is erőfeszítéseket tesznek a problémáik megoldására. Meghallgat, de nem érti. Másnak lehet más a problémája, de neki most ez. Hogy túl drága az öltöny. Próbálom másképp: a luxus oldaláról. Érvelek, hogy ez túl drága. És csak azok az emberek engedhetnek meg maguknak ilyen drága öltönyt, akiknek sok pénze van. Hogy mi ilyen luxuskiadásokban nem vagyunk partnerek. Így sem érti. Aztán támad: hogy másnak segítünk, csak neki nem. Neki sosem. Figyelmeztetem, hogy ez nem igaz. Mert neki is kiváltottuk a gyógyszerét, amikor nem volt rávaló, és rosszul volt, a krónikus betegsége miatt. És ő is kapott élelmiszert, használt ruhát, ágyneműt. Jó, elismeri, de akkor most is segítsünk. Megint nemet mondok. Másnap újra kezdi. Próbál kijátszani bennünket, hogy az egyik munkatársam igent mondott… Ez sem jön be.

Aztán, hogy csak kölcsön adjunk. Majd megadja. Vagy kérjünk neki haladékot a boltban. Mert akarja az öltönyt. Hogy az ő fia ne lógjon ki. Már nem tudom, a végén kire vagyok dühös: rá, amiért nem hajlandó megérteni, hogy ebben nem tudok partner lenni, vagy az iskolára, ahol nem avatkoztak be időben a jóérzés, az egymásra figyelés oldalán. Azt hiszem mindkettőre. Sokszoros a baj: a gyerek-szülő-tanár együttműködéseket felülírja valami, ami csak úgy jön, alakul, csinálódik. Van, aki ezt látva elfordítja a fejét. Más pedig csak tehetetlenül szemléli. De szót nem emel senki. Ezért sem. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/20/melyszegenyseg-es-harmincketezres-oltony/

141. NINCS VÉGE 2010. november 23. Amikor kiemelték a családból, úgy éreztem, jobb lesz neki. Mert nem akart otthon maradni. Nem volt miért. Most úgy látom, éppoly gyökértelen. Nincs, amibe kapaszkodjon. Az élete csupa bizonytalanság maradt. Először úgy tűnt, fellélegzett. Az átmeneti otthon, a komfortjával, az odafordulással, a programokkal segített neki jövőt látni. Pedig nem volt egyszerű. Újra és újra rá kellett erősíteni, hogy értse: mivel szakított, és milyen lehetőségek előtt áll. Hogy világosan lássa, merre kell haladnia. Aztán átkerült egy másik lakásotthonba. Egy kis faluba. Ahol kevesebb volt a lehetőség, a program, ahol más volt a ritmus. Egy darabig úgy tűnt, ezt is elfogadja. Támogattuk sokan, az iskola, az osztálytársak, a lakásotthon. Aztán egyszer valami megváltozott benne. A lakásotthonba egy prostitúcióból érkező gyereklány más mintákat adott. Mire elvitték a mindent felbolygatót, a lány már nem tudta mit akar. Csak azt, hogy mit nem. Maradni nem. Itt nem. Ekkor volt az első szökése. Haza. Pedig tudta, otthon nem kell. Hiszen épp ezért kérte annak idején az állami gondozást. Tudtam, hogy otthon van. Szóltam a lakásotthonban. Mondták, már kiadták a körözést. A rendőrségnek. Mert így kell, a szabályok szerint. Nem értettem. Hiszen mondom, hogy otthon van. Érte kellene menni, azonnal, hogy ne érje valami visszafordíthatatlan. Aztán pár nap múlva mégis érte mentek. Ott volt, ahol mondtam. Kérdeztem tőle, miért szökött el. Nem tudta megmondani. Csak azt, hogy az anyja már küldte volna vissza. Mert a helyzetük, viszonyuk nem változott. Ígérte, nem teszi többé. Csak ne haragudjak. Kicsit próbáltam távolságot tartani. Legalább pár napig. Hogy érezze, engem is elveszíthet. Lehet, nem jól tettem. Talán inkább még jobban kellett volna mellette lennem. De nem bírom. Rajta kívül még túl sokan vannak, akik ugyanígy igénylik. Akiknek ugyanígy szükséges. Az iskolai szünet nem használt. Unta magát az otthonban. Verekedett. Aztán az első alkalommal megszökött. Épp a faluban jártam, amikor szembe jött az úton. A sógornőjével. Megállítottam. Hazudott. Szemrebbenés nélkül. Hogy elengedték, és még aznap megy vissza. Megkérdeztem, igazat mond e. Éreztem, hogy hazudik. Aztán felhívtam az otthont, bár tudtam a választ. Szökött, megint, becsapva mindenkit, ment a bizonytalanba, a semmibe. Szóltam megint, hogy otthon van. A válasz újra: már lejelentették, és kiadták a körözést. Éreztem, baj lesz, gyorsan kellene visszavinni, nem várni, amíg tudjuk, hogy hol van. De a rendszer lassabban dolgozik. Előbb szépen bemegy a jelzés, aztán majd jön a körözés. Sorban. És nem kell kapkodni. Akkor is ez a sorrend, ha pontosan tudjuk, hogy hol van. Akkor is ki kell várni az ügymenetet. Ezt nem bírom beemelni. Vártunk hát, hogy körözzék. Két hetet. Csak ő már nem várt, közben eltűnt. Onnan, ahol napokig biztosan tudtuk a létét. Most már senki sem tudja, hol van. Sok lehetőség nincs, egy mélyszegénységben élő gyereknek nem sok távolabbi kapcsolata akad. Nem kellett volna hagynom. Érte kellett volna mennem. Megint, szembe a rendszerrel, áthágva a szabályokat, mint már sokszor. De nem tettem. Mert nem hittem, hogy így történhet. Majd meglesz. – mondja mindenki. Mind meglesz. Előbb-utóbb.

Értem, de hogyan? Mi lehet vele? Hol lehet? Talán már…. bele sem merek gondolni. Még csak 13 éves. Segíteni akartam neki. De nem tudtam felvenni a harcot egy gyermeksors eleve elrendeltségével. Alulmaradtam. Sokadszor. Mégsem bírom feladni. Az ő sorsa is beleég, mélyen a lelkembe, mint a többi kis szerencsétlené, aki a nyomorúság áldozata, és a kudarc arra sarkall, hogy továbbcsináljam. Hogy egy másikkal ez ne történhessen meg. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/23/nincs-vege/

142. FRANCIA MANIKÜR 2010. november 27. A modern kor divatja mindenhova elér. Még oda is, ahol a megjelenése egyenesen bizarr. Ahol azonban van villany, oda a tv elviszi a mintát, amihez mindenki próbál igazodni. Mert minden lány érdeklődik iránta, mindegyik olyan akar lenni, mint azok, ott, a tv-ben. Az óráink végén, amikor pakolunk, mire mi, felnőttek észrevesszük, gyakran színezik ki lopva filctollal a körmüket a lányok, de az is előfordult már, hogy zsírkrétával rúzsozódott a száj. Itt, ahol vannak olyan eszközök, amelyek olyanok, mintha… Nézem a két lányt, miközben rajzolnak. 13 évesek. A szemük vastagon kihúzva, feketével. Egyikük haja festett, most vöröses csíkokkal. Körmükön kopott lakk. Nem gyereknek néznek ki, pedig még azok. És nem kellene még nekik a smink, ennyire biztosan nem. Ahogy közelebb hajolok, érzem rajtuk a nemrég eldobott cigaretta szagát. Blúzt viselnek mindketten, rövid derekút, és farmert. Nyakukban olcsó, harsány bizsu. Egyikükön a passzos blúz válla felszakadt, a varrás mentén, a dekoltázsnál kikandikáló melltartó sem a legjobb állapotú. Tudom a körülményeiket. Nyomorúságosak. De divatosnak akarnak látszani. Amennyire telik. A kislány is. Sosem volt egyszerű az élete. Szülei börtönben vannak, kis élete során hánykolódott a családtagok gyámsága között. Amikor elsős volt, szavát alig lehetett hallani. Mindig riadt volt, vézna, rosszul öltözött. Aztán két évig nem tanítottam. Most újra velem van. Már megkeményítette az élet. Agresszív, kötözködő lett, mindig az övé az utolsó szó. Ha szóval nem sikerül, ütéssel, rúgással ad nyomatékot. Tanulni keveset tanul. Nem is igazán érdekli. A mintát nem az osztálytársai adják. Legalábbis nem azok, akik jól tanulnak, törekvők, konfliktuskerülők. Nehéz vele. De mitől lenne könnyű? A család sem az. A rendőrség jól ismeri minden tagját. A szűkebb és tágabb családban minden előfordul. Lopás, rablás, prostitúció, futtatás, erőszak, alkoholizmus. Most éppen egy alig 15 éves lány lett állapotos náluk. A sokadik szökés után. Innen nem lehet kitörni. A beszéd, a gesztusok, a kommunikálás minden szintje, a túlélésért, a felülkerekedésért, a birtoklásért a kezdetektől meghatározódik. Mélyen, zsigerekre hatóan, születésüktől. Ez a világ furcsa elegyet alkot a divatosra törekvés külsőségeivel. Nézem, ahogy rajzol. Gyorsan teszi ezt is, kapkodva, elnagyolva. Nehéz a gondos felületképzésre rávenni. Viszek neki új eszközt. Fehér lakkfilcet, mutatom, hogyan használja. Aztán megyek, nézem a többieket. A kör végén visszatérek. Már messziről látom, óvatosan, lassan rajzol. De nem a lapra. Nem a rajzát fejleszti tovább. Minden ujja végén fehér csíkot húz gondosan a körme szélére. Boldogan mutatja: olyan lett, mint a tv-ben. Igen, olyan, mint a francia manikűr. Amikor a szépen ápolt köröm legfelső ívét fehérrel emelik ki. De valahogy olyan iszonyúan bizarr ennek az alig tíz éves lánykának a tövig rágott, ollót, körömreszelőt sosem látott, maszatos, elvakart, sebhelyes kezén, hogy az elmondhatatlan. Gombóc van a torkomban. De ő boldog. Most úgy érzi, ő is divatos lett. Olyannak látja a kezét, mint amilyen azoknak van, a tv-ben. Olyannak, amilyen neki sohasem lesz.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/27/francia-manikur/

143. VILLANY KARÁCSONYRA 2010. november 30. Próbáljuk újra és újra. Valahogy kitisztázni, másképp szervezni, megoldani. Mert jó lenne villany, ahol nincs, legalább karácsonyra. A múlt héten rám sötétedett, mire kimentem a faluba. Mert most korán sötétedik. A házakban már három óra után jó villanyt gyújtani. Ahogy az utcán végigmentem, sok helyen voltak sötétek az ablakok. És tudom, nem azért, mert nincsenek otthon. Pedig nem költenek sokat villanyra. Mióta a kártyás órákat figyelem, tudom, kétezer Ft elég egy hónapra egy családnak. Ezt ki is tudnák fizetni. De ami előtte van, azt lehetetlen. De azért próbáljuk. A gyerekek miatt. Milyen esték lehetnek ott, ahol villany nélküli házba érkeznek haza a gyerekek a suliból? Ahonnan sötét lakásból indulnak el reggel…Hogy készülhet ott házi feladat, hogy játszhatnak a gyerekek, hogy mosdanak, öltöznek, fésülködnek gyertyafénynél? Most három családnál próbálunk villanyt szerezni. Mindegyik helyen évekkel ezelőtt kikapcsolták a villanyt, és leszerelték a villanyórát. Persze a házak, és a villanyórák is másnak a nevén vannak, a leszerelés a behajthatatlan tartozás következménye. Egy lakcím-bejelentővel tiszta lappal indulhatnának az éppen ott lakók. Tiszta lappal. De ez szinte elérhetetlen. Sokan vannak így. Minden faluban, ahol dolgozunk, élnek villany nélküli házakban családok. Ott próbáljuk először, ahol gyerekek vannak. A kártyás villanyórát egyre többen elfogadják. Jó ez, olyan, mint a telefonfeltöltés, addig van fény, amíg a feltöltés tart, aztán lehet újra rátölteni. Nem engedi a tartozás felhalmozódását. Meg is adják, kedvezményesen, az áramszolgáltatónak is érdeke, hogy folyamatos fizetés legyen. Kinek-kinek pénztárcája szerinti. Ott, ahol egy hónapon belül vitték el az órát, ha jogosult a védendő fogyasztó státuszra, fel is szerelik. Ám ahol évek óta le van szerelve a doboz, ott újat kell szereltetni. Hivatalos szerelővel, eu. szabvány szerintit.. Kb. 60 ezer Ft-ért. Most itt álltunk meg. Fogalmam sincs, ezt hogy oldjuk meg. Ez túl sok nekünk. Ennyit nem tudunk egy családra fordítani. Ennyiből havonta sokaknál háríthatunk el krízishelyzeteket. Nehéz eldönteni így is, kinek segítsünk, mi a fontosabb. Nekik meg nincs ennyi megtakarításuk. Honnan is lenne? Mindannyian a létminimum alatt élnek. Kellene a szerelővel alkudoznom, talán belemenne a részletfizetésbe. De vajon, ha meghallja, kikről van szó, belemegy e? Elhiszi e nekem, hogy törlesztik majd, rendesen? Mert akarják, ígérik, és bízom bennük, hogy meg is teszik majd. Csak villanyuk legyen. Nem ábrándoznak tv-ről, vasalóról, mosógépről, hűtőszekrényről. Csak a fényről, amit egy 40 wattos égő ad. A másik faluból a kislány boldogan hozza a papírokat a foglalkozásra, az ügyfél-azonosítót, az igazolást, hogy védendő fogyasztók, lakcímbejelentőt, mindent, amit kértünk. Mellettük kockás füzetlapon óvatosan formált betűkkel egy levél. Az anyja írta. Hogy nem tud elég hálás lenni nekünk, mert segítünk. Hogy kimondhatatlanul boldogok. El sem hiszik, hogy van remény arra, hogy villanyuk legyen. A kislány csillogó szemmel, de suttogva, hogy más ne hallja, kérdezi: mit gondolok, mikorra lehet villany náluk? Kérdezem, mióta nincs. „Nem tudom”- mondja- „nem emlékszem, mikor volt utoljára”. Nem tudom, milyen karácsonyuk lesz. Feltételezem, nem sok ajándék kerül a nem létező fa alá. De nagyon szeretném, hogy villanyuk legyen. Talán a villanyfény most nagyobb ajándék lenne számukra bárminél.

Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/11/30/villany-karacsonyra/

144. ABORTUSZ 2010. december 03. Hallgatom a hírekben a politikust. A magzati élet védelméről beszél. Meghatódva mondja, hogy már az is egy élet, és aki látott már abortuszt, az tudja, hogy ezt nem lehet megengedni. Tényleg nem. Én is az élet pártján vagyok. Teljesen. De én már láttam a semmibe születő gyereket is, sokat, olyanokat, akiknek a sorsa borítékolható. És láttam éhesen, fázva, betegen felnövőt, aki fogyatékossá lett, mire az iskolarendszerbe került. Látok nyomorult gyerekeket, akiknek joga lenne normálisan élni. De erről nem szólnak most a hírek. Már volt, hogy segítettem. Az abortusz árával. Mert a frissen megözvegyült asszony nem akarta megszülni a hatodikat. Oda, ahová többet nem lehetett. Igazából annyit sem, amennyi már megvolt. Most is megtenném, ha még lehetne. De már késő. Meg fogja a gyerekét szülni az a 16 éves, akit a héten vert, rugdosott meg a leendő apa. Aki olyan házban él, ahol nincs áram (se). Megszüli, mert már a negyedik hónapban van. Vagy ide, a semmibe, vagy állami gondozásba, ahol ő is felnőtt. És azt a másikat is hozzásegíteném, aki a nyolcadik osztály után egy bűnöző família egyik fiataljától terhes, olyantól, akit már tíz évesen rablásért keresett a rendőrség. De addig még van ideje, kereshet egy kis pénzt. Mint a másik ebben a családban, aki némi fővárosi strichelés után szülte meg a sosem kideríthető apától a kicsit. És visszajött vele abból a nyomorból ide, ebbe a nyomorba. És azt is, aki tehetséges gyerekként az egyik kedvencünk volt, de menekülnie kellett az otthoni alkoholizmussal átitatott légkörből, hát menekült, máshoz, és lett tőle terhes, felvilágosulatlanul, az első aktusok után. Most kimarad az iskolából, még nem tudni, hol él majd, hová szüli meg, kell e annak a másik családnak, vagy mehet vissza oda, ahol ő is felnőtt, és nevelhet egy ugyanolyat, mint amilyen ő maga. És azt is, akit az anyja gyerekként feleségnek ajánl a jóval öregebb jelentkezőnek, mert ha terhes lesz, akkor nem kell visszamenni az otthonba, végre. Nem kell szöknie, anyaként maradhat az apjakorúval, ha kell még neki, vagy egy pohár ital fontosabb lesz, és továbbadatik, gyerekestül, gyerekként. Az élet védelme fontos. Jó lenne egyszer abba is belegondolni, hogy a meglevőek is fontosak e. Mert a megelőzés, a védekezés, a nyomorban is elérhető árú fogamzásgátlás talán elébe menne sok mindennek. Talán. Mert ez a réteg nem fog külföldre menni abortuszra. Megoldja máshogy. Megszüli. Ordítani tudnék. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/03/abortusz/

145. MIKULÁSNAP 2010. december 06. Néha figyelmeztetnek a blog rendszeres olvasói, hogy túl sok szomorú dologról írok. Biztosan így van. A bajok mélyebben érintenek meg. De azért vannak örömök is. Kegyelmi pillanatok, amikor az ember szinte tapinthatóan érzi, hogy érdemes csinálni. A vasárnap is ilyen volt. A Mikulásnap. Már sokszor szerveztünk rendezvényeket a kicsi falu valaha jobb napokat látott kultúrházában. Karácsonyi ünnepségeket, játszóházakat. Mindig kapcsoltunk hozzá ajándékozást, adományosztást is. Eleinte rémes volt. A dulakodás, kiabálás. Nem hitték el, hogy mindenki kap. Hogy mindenkinek jut. Az volt a fontos, hogy a leghamarabb megkapják, megegyék, elvigyék. Bármi áron. Sokszor nem tudtam uralni a helyzetet. Mindig volt, aki sírt, alulmaradt, akitől ellopták, elvették, amit kapott. Mindig volt, aki az osztás előtt megdézsmálta a csomagokat. Aki úgy vélte, más többet, jobbat kapott. És leállíthatatlanul sérelmezett, kiabált, veszekedett. Sokszor éreztem úgy, hogy semmi sem változik. És most, amikor az adományokat, mikuláscsomagokat összegyűjtő, kicsomagoló, elhozó vendégekkel megérkeztünk, már tele volt a ház. Bent ültek, sokan, főleg gyerekek, fiatal anyák, és férfiak is néhányan. Beszélgetve. Türelmesen vártak. Filmet is vetítettünk. Mesefilmet, a Mikulásról. Igaz, túl hosszú volt, és nem volt elég a hangosítás sem, de így is áhítattal nézték gyerekek, és felnőttek is. Közben persze (már tapasztalatból tudjuk, hogy így jó) nápolyit kaptak, meg almát, mindenki. Csendben majszolgatták. A kicsik, akik nem bírták türelemmel előre jöttek, és a földön rajzolgattak. Karácsonyi üdvözlőlapokat. Nem vesztek össze a filctollakon. Fenyőfákat, házakat rajzoltak, a nagyobbak írtak is rá. Néha odahozták megmutatni, de inkább a dicséretért. Néhány szülő is rajzolt. Szeretik ők is, már többször megtapasztaltam. A többiek figyelték a filmet. Jó volt nézni őket. A fiatal asszonyokat, ahogy természetes módon szoptatták meg a piciket, akik elaludtak az ölükben. Ahogy az asszonyok egymás gyerekeit ringatták. Ahogy a férfiak is szájtátva nézték a filmet. A Mikulásról. Ahogy a Mikulást, és a krampuszt szólongatták félve a gyerekek, pedig mindenki tudta, hogy két falubeli fiú az. Valami szokatlan, és eddig nem tapasztalt nyugalom, türelem volt érzékelhető. Valahogy együtt voltunk. És nem csak fizikailag. Valahogy most működött a dolog. Úgy, ahogy szeretném, indulatok nélkül, megértve a jó szándékot, türelemmel, szeretettel. Ahogy emberek között működnie kellene. És jól ment az osztás is. Sorban, névsor szerint. Kiosztottuk a maradék almát, körbekínáltuk a nápolyikat is. A mikuláscsomagokat először a 3-14 évesek kapták meg. Utána a 3 év alattiak. És még mindig maradt. Jöhettek a 14-18 évesek. Néztem a lányt. Nagy, tejtől duzzadó melleivel tört előre a többiek között. A három kicsije már megkapta. „Nórika néni, jól hallom, hogy a 18 évesek is kapnak?”- kérdezte izgatottan. „Mert én annyi vagyok. Pontosan 18.” És megkapta. Boldog. Talán élete első mikuláscsomagja volt. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/06/mikulasnap/

146. KARATE A FALUBAN 2010. december 10. Pár hete kezdték. A tornateremben. Pont akkor, amikor még nekem is órám van. A gyerekek kérezkedtek, karatéra. Fél órával a foglakozásunk vége előtt. És láttam a tekintetükön, nem mondhatok nemet. Megérdeklődtem a feltételeket. 2000 Ft havonta. Amikor a kolléganőm kérdezte, nem kellene a mi foglalkozásunknak más időpontot keresni, legyintettem. Két hét múlva vége lesz a történetnek. Amikor fizetni kell, nem sokan maradnak. Igazam is lett. A harmadik héten már csak ketten kérezkedtek el. És tudom, nekik sem tart már sokáig. Mert akarják, hogyne, a gyerekek, mindent. A családi kassza azonban szűkös. Pláne amikor hidegre fordul az idő. A fiú nem ment karatéra. Nem érdekli, mondta. Ő nem ugrál. És úgyis csak ütik egymást. De éreztem a hangján a belső vágyakozást. Az elkeseredést, az irigységet. A mondatokat, amit a szülőktől indokként hallott, és magáévá próbálta tenni. Erősen. De nem ment. Még túl kicsi. Nem tudja megjátszani, amit belül érez, átsüt a szavain a vágyakozás, látom a szemem elől elkapott tekintetén. Eltereltem a szót a témáról. Másról kezdtünk beszélni. A hamarosan szerveződő iskolai programunkról, távolabb, a kisvárosban. Meséltem a játékokról, a műsorról, a buszozásról, a habos kakaós uzsonnáról. És arról is, hogy minden településről jöhetnek majd gyerekek. Persze nem mindenki. Aki még nem volt, és persze, aki megérdemli. Felbolydulnak a gyerekek, természetesen mind jönni akar, szeretné bebiztosítani magát, vagy azzal, hogy ő még sosem volt, vagy azt bizonygatva, hogy mennyire megérdemli. Próbálok mindenkinek a mondanivalójára reagálni. A fiú is izgalomba jön. Óvatosan kérdezi, mennyibe kerül majd. Mondom, az Igazgyöngy programjaiért nem kell fizetni. Hogy mindenki jöhessen. Mi akkor szervezünk valamit, ha mindenki jöhet. Közben más kérdez, másról. Odafigyelek, neki válaszolok. A fiú már a székem mellett áll. Már nem bírja. Kis kezeit ahogy csak bírja, az arcomra szorítja, maga felé fordítja, és kiabálja: ezt mondd meg az anyunak, érted, de így mondd meg, hogy nem kell fizetni érte. Érted? És ugye elviszel? Ilyenkor nehéz. Nem lehet nemet mondani. Csak ne lennének olyan sokan. És muszáj azt is vinnem, aki egyébként mehet, sokfele a szülővel, karatéra is, a városba is. Mert együtt kell, hogy átéljük az élményeket, örömöket. Együtt, hogy szokjuk, hogy együtt is lehet. Sőt csak így lehet. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/10/karate-a-faluban/

147. A KARÁCSONYFA 2010. december 13. A suliban általában a szünet előtt három héttel kezdünk a karácsonyra készülni. Próbál az ember ünnepi hangulatot teremteni ott is, ahol ez nehéz. Sőt, néha lehetetlen. Mindenfélét készítünk. Asztali-és karácsonyfadíszeket, üdvözlőlapokat, és persze megszervezzük az elmaradhatatlan mézeskalácssütést is. Az előzőekből sokat megkapok, azokat nem viszik haza, nekem adják. Megértem. Ahol nincs ünnep, ott minek legyen üdvözlőlap. A mézeskalácsot, azt mindig hazaviszik. Bár nem bírja ki karácsonyig. Általában már az első este elfogy. Persze ilyenkor sokat mesélek is a karácsonyról. Az ünnepről, a szeretetről, a családról, karácsonyfáról, ételekről. Amikor ezekről beszélgetünk, mindig óvatos vagyok. Mert megtanultam már, úgy kell kérdezni, hogy a válaszadások elmaradhassanak, vagy, ha jön is rá egy-egy félmondat, senki se vigye tovább a rácsodálkozást, megjegyzéseket. Megtanultam már úgy irányítani a beszélgetést, hogy senkinek ne lehessen rossz érzése. Legfeljebb nekem, ha nem jól játszom a szerepem. Mint most is, a fenyőfával kapcsolatban. Sok gyereket kérdezni sem kell, sorolják, kinél mekkora fa díszlik majd, és ki, mit kér, és kap majd meg, van, aki már látta is…. A kislány mindenkit túlkiabálva mondja: nálunk a fa felér a mennyezetig! Mindig a legnagyobbat vesszük meg! Amit csak lehet kapni. És nagyon szép. És a mamámnál már volt a Jézuska is, és már oda is adta az ajándékomat…. Kértem egy játék laptopot, meg kapok majd egy barbibabát is, meg…. és mondja, sorolja, vég nélkül. Közben rajzolgatunk. Fenyőfákat, próbálva szimmetrikusra megrajzolni a két oldalát. Nem egyszerű. És persze mindenkit meghallgatunk. Már akinek van mondanivalója a témáról. A másik kislány arról mesél, hogy náluk műfenyő van. Mert az anyukája utálja, ha a tűlevelek a földre hullnak. És különben is – mondja tudálékosan, a felnőttek szavaival – így olcsóbb. Mert ezt nem kell minden évben megvenni. Csak szét kell szedni, és el kell rakni egy dobozba, és kész. És ugyanolyan szépre lehet díszíteni. Hümmögve gondoljuk végig a dolgokat, ki ezen az oldalon érvel, ki a másikon. A kislány nem szól. Elmélyülten a készülő fenyőre figyel, de közben látom, fülel a beszélgetésre. Csak úgy akar csinálni, mintha nem érdekelné. Jól ismerem ezt. Odahajolok hozzá. Mert érzem, ezt most nem szabad hangosan megkérdeznem. Szinte súgom a fülébe, hogy más ne hallja: Nálatok igazi, vagy műfenyő van karácsonykor? Először csak hallgat. Nem akarja mondani. Még nekem sem. Hagyom. Nem erőltetem. Aztán csak odafordul, és nagyon halkan, hogy észre ne vegyék, mondja: „Minékünk nem szokott lenni. De apu szokott csinálni papírból. Oszt az a miénk.” Próbálok lelkesedni, persze halkan: de jó neked! Másnak biztos nincs ilyen! Nem szól. Semmit. Nem is néz rám. Visszafordul a rajzához. Lassan igazgatja szimmetrikusra a cakkosra rajzolt fenyőformát. Érzem, lelkes rácsodálkozásom nem volt elég ahhoz, hogy ő is úgy érezze, ahogy én szerettem volna. Nem volt elég. És talán nem is tudok már úgy csinálni, hogy elhitessem vele. Már nem megy.

Mert már tudom, hogy minden próbálkozásom ellenére neki, és sok kis társának valami visszavonhatatlanul kimarad az év legszebb ünnepéből, a karácsonyból is. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/13/a-karacsonyfa/

148. A KARÁCSONYI FÉNYEK 2010. december 15. Nem hittem, hogy sikerül. Pénz se volt, úgy tűnt megszervezni is képtelenség, csak a sötétség volt biztos. Már előtte feltérképeztem a lehetőségeinket. Nyilvánvaló volt, ennyit sem a családok, sem az alapítvány nem tud előteremteni. Ráadásul sokan vannak. Túl sokan. Nyomasztott, hát megírtam, mint máskor is. Három családnál különösen fontos lenne, írtam a blogban. A villanyfény karácsonyra. Két faluban. A gyerekek miatt. Őket már a lehetőség is reménnyel töltötte el. Engem kevésbé. Pont a lehetőségeink miatt. Két nap se telt bele, írt valaki. Valaki, aki megértette. Akinek volt lehetősége megérteni, és van lehetősége segíteni. Akinek ennyi belefér. Először csak érdeklődött. Hogy pontosan mi is a helyzet? Mennyi kellene? Megírtam neki. Másnap ott volt a pénz a számlánkon. Nekifutottunk újra. Papírok, védendő fogyasztói státusz, alku a villanyszerelővel, mindenki pozitív. Az áramszolgáltatónál különösen. Próbáljuk, segítenek, tanáccsal, kapcsolattal, mindennel. Megköszönjük, megdicsérjük. Nekik is jó hallani. Nem jellemző, hogy valaki őket dicséri-mondja egy ügyintéző. Jól esik neki. Nekünk meg a hozzáállása. Szép pillanatok. Pedig sok papír, irat kell. És hamar, minden, mielőtt leállnak az ünnepekre. De sikerül, gyorsan elkészülnek a jegyzői igazolások is. Pár nap alatt mindhárom családnál ott a szabványnak megfelelő villanyóradoboz. A villanyszerelő is gyorsan dolgozik. És igyekszik a legolcsóbban kihozni. Újabb egyeztetés, újabb cég. Ez már külsős. De megcsinálja. Egy nap alatt. Aztán úgy tűnik, a kártyás óra is elfogyott. Már csak januárban lesz. Telefonok, a szerelők között akad, akinél van több. Már nem kellünk hozzá. Megy az információ, a munkatársak között, mert mindenki akarja hogy sikerüljön. Ma két családnál felgyulladt a villany. Holnap bekötik a másik faluban is. Az óra kártyás, hogy ne halmozódhasson fel soha többé ennyi tartozás. A családokkal szerződést kötünk. A kölcsönt, az órára apránként visszafizetik nekünk. Mi pedig ebből a pénzből másokat próbálunk meg kitisztázni a lehetetlenből, a sötétségből. Már szétrebbent a hír. Az iskolákban halkan kérdeznek gyerekek: nálunk nem tetszenek tudni segíteni? Nálunk sincs villany…. Van, ahol 12 éve nincs. Bizakodom: egy év alatt sokaknál sikerül majd megoldást keresni. Csoda ez a mai világban. Hihetetlen, hogy sikerült. Próbálom összerakni, mi is kellett hozzá: Egy ember, aki segít, mert megengedheti magának, és segíteni akar. Egy hivatali rendszer, ami képes gyorsan kiállítani mindent szükséges papírt. Egy áramszolgáltató, ahol egyszer csak képes több ember összehangoltan és gyorsan megszervezni a munkát. Jó, kellettünk mi is, hogy kérjük. Azok helyett, akik már kérni sem tudnak. Csak ülnek a sötétben. Most mindenki boldog. A családok legfőképp, hisz karácsonyra villany van. És akarnak megfelelni, teljesíteni a szabályokat. Akik dolgoztak, tettek érte, mert összefogtak, segítették egymást és örömmel nyugtázták a másik sikerét. Mert így jobb nekik is. Sikerélménnyel, örömmel, érezve, hogy jól dolgoztak. Nemcsak kipipáltak egy pontot. Aki adott, mert adni is jó. Főleg, ha látja értelmét.

Még azok is boldogok, akik most még sötétben vannak, de tudják, januárban folytatjuk. Mert látják, hogy van remény. A legboldogabb azonban én vagyok. Sikerült az, amit szeretnék, bizalomban dolgozni, odafordulást, tenni akarást elérni, minden szereplővel. Olyan jó lenne azt hinnem, hogy ez nem a karácsony miatt van. Hogy fog sikerülni, máskor is, több területen. Együtt. Mindannyiunk örömére. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/15/karacsonyi-fenyek/

149. KILÁTÁSTALANSÁG 2010. december 19. Ebben a munkában az a nehéz, hogy az ember egy pillanatig sem érezheti lezártnak, értékelhetőnek a munkáját. Mert naponta jönnek újabb és újabb, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek. És ezek elmossák az előző nap örömét. Nemrég látogattam meg őket. A ház falán a láthatóan elhelyezett papír, hogy eladó, már jelezte a bajt. A ház egy korábban jobb napokat látott családé. Olyan cigány családé, akik akartak másképp élni. Akiket nem gyűrt maga alá a nyomor, akik képesek voltak megvetni a lábukat a „másik” világban. Látszik a méretén, az elrendezésén, bútorzatán, hogy amikor elkezdték, még jövőképpel rendelkező, boldoguló család voltak. Akkor. Amikor ott voltam, pár hete, már mondták, nagy a baj. De akkor azt gondoltam: másutt is nagy, sok családnál, sok faluban. A héten kis füzetlapot hoztak be hozzám a kollégáim. Egy név, és egy telefonszám volt rajta. Ők küldték. Hogy hívjam fel őket, mert beszélni szeretnének velem. És már nem tudnak ők hívni. Nincs pénz a telefonon. Hívtam. A férj vette fel. Az asszony még kórházban, öngyilkossági kísérlet után. A 40 szem nyugtató, amit szerezni tudott, szerencsére előbb észrevehető jeleket produkált a környezetének, mielőtt visszavonhatatlan baj történt volna. A férj sem érti. Eddig mindig az asszony volt erősebb. Nem érti, miért adta fel. Különösebb kérdés nélkül is sorolja: a lakás hitelből építették, svájci frank alapú kölcsönt vettek fel, most 90 ezer az elmaradás. A villanyon 54 ezer, a vízen 22, a fűtésre nem, csak főzésre, mosdásra használt gázon 37 ezer Ft a tartozás. Munka, lehetőség a törlesztésre, semmi. Amit kapnak, összeszednek az csak a megélhetésre elég. Arra, hogy fával fűtsenek, és naponta egyenek. Árulják a házat, mennének kisebbe, félkomfortosba is, vissza oda, ahonnan megpróbáltak kitörni, de így, tartozással senkinek sem kell. Pedig már régen áron alul kínálják. De így sem kell senkinek. Mondhatják, sokan vannak így. Ez ma már nem hír. De ez talán mégis. A gyerekek miatt. A kettő miatt, aki más iskolás, és nyúzottan, fásultan, a felnőttek kilátástalan életérzésétől kísérve megy nap, mint nap iskolába. Talán miattuk sem hír. Mások is így vannak. A másik kettő miatt inkább. Akik agysorvadásban szenvednek, 8 és 3 évesek, és magatehetetlenül fekszenek az ágyban. Akik ennyire képesek csak. Feküdni. Az asszony nekem is erősnek tűnt. Úgy, mint minden anya, akinek sérült gyermeke van. A gyerekért élni, tenni mindent, mindenáron. Én sem értem, hogy adhatta fel. Emlékszem, ahogy legutóbb emelte, tartotta a magát tartani is képtelen kis testet, becézte, puszilta, mutatta nekem. Emlékszem a kicsi tekintetére. A hatalmas, barna szemekre. Akkor azt éreztem, a szeretet mindent legyőz. És csodáltam az asszonyt az erejéért. Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha újra megteszi. Ha már végképp nem bírja erővel, akarattal. A két egészséges még csak-csak. Azokkal kevesebb a baj. Azt vállalja a nagyobb család. De ezt a másik kettőt biztosan nem. Mert az ő gondozásuk teljes embert kíván, többet is, erőben, hitben, lélekben. Sokat nem tudtam mondani a telefonba. Ehhez képest a karácsonyi élelmiszercsomag, a gyereknek szánt ajándék, amit tudok vinni, nem sok vigasz. Tudom, sokakat hozott kilátástalan helyzetbe a gazdasági válság. Kevesen maradtak talpon. Értük is fáj a szívem.

De ezért a családért még jobban. Mert akartak, más lenni, másképp élni, sújtotta őket a sors azzal, hogy a gyerekeik gyógyíthatatlan betegek, aztán sok ok miatt visszafordult minden az életükben. És halad lefelé, visszafordíthatatlanul, újra a nyomor felé. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/19/kilatastalansag/

150. KARÁCSONYI AJÁNDÉKOK 2010. december 22. Amikor ajándékozunk, szeretnénk örömöt látni. Hálát, elérzékenyülést. De ritkán kapjuk meg ezt. Először fura volt nekem is. Nem értettem. Nem értettem, hogy miért nem örülnek. Látványosan, mint a többi gyerek. Miért nem ugrálnak örömükben, és borulnak a nyakunkba, mint azok, akik megtanultak örülni. Miért csak azt nézik, mit kapott a másik. Miért jönnek, kérnek még, másikat, hazudva, hogy nem kaptak, hogy kimaradtak. Én már értem. De még mindig rossz nekem, ha mások, akik adtak, meg akarják nézni az örömüket. Jogosan szeretnék látni, és én előre tudom: nem fogom tudni megmutatni. És ők még nem értik. Nem érthetik. Egy másik világból jöttek, ahol mások a szabályok, az elvárások, más a kommunikáció. Most is így volt. Még egyénileg működött is néhol az öröm. Amikor rákérdeztünk: ugye örülsz? De nagyobb közösségben nem ment. Mikor együtt adtuk át, az összes falubeli gyereknek. Jobb volt talán, mint tavaly, mert nem volt nyíltszíni verekedés, ordibálás, káromkodás. Nem lopták el egymástól az ajándékot sem. Persze, ennek örülhetnék. De nem volt még meghitt karácsonyi hangulat sem. Csak az összevetés, a másik ajándékának számszerű és méretszerű összevetése a kapottal, a sérelem, hogy ő miért kapott mást. A 40 családból kettő mondott köszönetet az ünnepség végén. És másnap a visszahívós sms-ek, a sérelmekkel, hazugságokkal, hogy ki, mit nem kapott. Pedig jól indult. A megtanult, majd elkántált karácsonyi dalok szépen elhangoztak, anélkül, hogy a tartalmuk megérintette volna bármelyiküket. Aztán jöttek az ajándékok a gyerekeknek. Amit kértek. Előre megkérdeztük. Hogy nagy legyen az öröm. De nem látszott. Tudom, ha két testvér kap, az egyik a másikéra vágyik. Itt is így volt. De valahogy mégis másképp. A végén az élelmiszer kiosztása. Legalább sorban vártak. Ez is eredmény. Először elvitték. Aztán visszaszállingóztak. Hogy az ő csomagjukból hiányzott. Ez is, az is. Tudtuk, hogy nem igaz. De bepróbáltak. És már nem az számított, mit kapott, hanem az, hogy mit nem. Tudom, miért van. Miért nem tudnak elfogadni, örömmel. Miért kell mindig sérelmeket sorolni, pozícionálni magukat. A másik elé. Hazugság árán is. Miért nem értik meg, hogy mindenkire figyelünk. A nyomor az oka. Az, aki pici korától nem gyakorolja a vágyakozás, ajándék adás-kapás örömét, akik sosem tükrözik vissza az örömöt, akik nem tudják mi az értéke annak, amit kapnak, azok nem tudják kommunikálni ezt a másik felé. Mert sosem látták ezt a mintát. Honnan tudnák, hogy kell? Azt tudják, mit kell mondani a másiknak, az idegennek. Hogy olyannak látszódjanak, mint más. A lány is sorolja a vendégnek, mire vágyik, biztosra mondva, hogy megkapja majd, mert ő aztán mindent megkap. Pedig tudjuk, mindketten tudjuk, nem így van. De talán a vendég elhiszi. És mondja neki. És szorítja még kicsit magához a beszélő pónit, amit másnap elad az anyja pár százasért, hogy legyen tűzifára való. És le tud róla mondani. Le kell mondania. Játszik hát egy színjátékot, amit el is hisz. Védekezésképp.

Nehéz ez. Sokat kaptak most a kapcsolatrendszerünkben, szinte minden gyerek. Köszönet érte azoknak, akik adtak, mert örömöt akartak szerezni a gyerekeknek. És meg is szerezték az örömöt. Csak itt nem tudják még mutatni. Még csak most tanuljuk. A felnőttekkel, és a gyerekekkel is. Értelmezni kell sokszor, velük együtt, végig a folyamatot, hogy értékeljék. Hogy bízzanak. Aztán majd menni fog az is, hogy visszatükrözzék. A másik jó szándékát. Még nem vagyunk félúton. De legalább mi már elindultunk. Pici lépésekkel, de haladunk. Köszönet érte azoknak, akik segítettek ebben. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/22/karacsonyi-ajandekok/

151. KARÁCSONYI ÜDVÖZLET 2010. december 25. Nagyon elfáradtam az ünnepre. Szerencsére sok volt az odafordulás, az adomány, nőtt hát a falvak száma, a családok, rászoruló gyerekek segítése, nőtt a munka is. A végén már hajnalban keltünk, és késő estig dolgoztunk, hogy minden szeretettel teli csomag célba érjen. Tavaly is így volt. Csak kevesebb faluban, kevesebb családdal, adománnyal. Tudom, karácsonykor odafordulóbbak kicsit az emberek, és az állandó támogatók mellé jönnek mások is, akik között sok marad is majd, mellettünk. Tavaly is alig tudtam leállni. Az utolsó pillanatig dolgoztam, és persze a támogatott családok, akik számára az egyik nap olyan, mint a másik, ünnepi hangulat nélküli, még karácsonykor is küldték a visszahívós sms-t. Hogy elfogyott a fa, és megbüntették őket falopás miatt, vagy éppen leszakadt a háztető. Mert az ő napjaik monoton egymásutániságában nem tűnik fel, hogy nincs hivatal, mert hétvége van, az pedig végképp nem jut az eszükbe, hogy én is ember vagyok, családdal, családi teendőkkel, feltöltődésre szolgáló hétvégével. Van, hogy havonta 900 visszahívós sms-t is kapok. Néha kora reggel, máskor éjszaka is. Most tényleg sokfelé jutott, sok adomány, ruha, élelmiszer, ajándék a gyerekeknek. Az utolsó köröknél mindenütt szóltam: most pár napig mi is szeretnénk a saját családunkkal foglalkozni. Hogy legyenek kicsit tekintettel ránk is. Aztán jött a szenteste, jöttek az sms-ek. Barátoktól, rokonoktól. Ki röviden, ki versikékben kívánt boldog karácsonyt. És jött egy, ami különösen megérintett. Egy faluból. Annak a családnak az aláírásával, ahová sikerült visszaköttetni a villanyt karácsonyra. Boldog karácsonyt kívántak, és köszönték azt a sok segítséget, amit a kaptak, ők is, meg a falubeliek is, az alapítványtól. Megérintett, mert eszükbe jutott. Mert hibátlanul leírták az alapítvány nevét. Mert őszinte volt. Mert egy olyan kommunikációt tükrözött, amit szeretnék: amit áthat az emberség. Rögtön átküldtem a kollégámnak is. Mert ilyet még nem kaptunk. Aztán ma jött két visszahívós sms. Gyorsan, egymásután. Ezzel szokták jelezni, hogy sürgős. Tudják, nem kell ötször elküldeni, visszahívom majd, amint tudom, de ha fontos, kétszer küldik el. Na, gondoltam, megint kezdődik. Valami probléma jön, azonnali kéréssel, karácsony első napján. Visszahívtam. Az asszony elnézést kért a zavarásért. Nem, mondja, nincs semmi baj, csak boldog karácsonyt szeretne kívánni. Jó egészséget, Isten áldását. Jól esett. Muszáj is továbbítanom itt, azoknak, akik segítettek, partnereink voltak. Mert nélkülük nem menne. A lelkesedés önmagában nem elég. Valamit jelez ez is. Pozitív változást. Mert eddig ez sem volt. Csak a kérés.

Biztosan tudom: ha az ember következetesen, tisztelve a másikat, nyugodt, kiszámítható kommunikációval, segíteni akarással közeledik, akkor arra nem jöhet hosszú távon más válasz, csak ugyanilyen. Van, akinél lassabban fordul át a ki tudja mióta beidegződött reakció, sokszor kell újra és újra megerősíteni, van, akinél hamarabb. De aki megérzi ezt, az már elindult valami felé. Az meg fogja érteni, hogy együtt képesek leszünk változtatni. Még a legrosszabb helyzeteken is. És ezt az érzést egyre többször érem tetten köztük. Nemcsak karácsonykor. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/25/karacsonyi-udvozlet/

152. EGY ÚJ FALUBAN 2010. december 28. Ebben a faluban még most kezdjük feltérképezni a rászorulókat. Az elsőt karácsony előtt látogattam meg. A kislány hozzám jár. Ragaszkodó, kedves, nagyjából tiszta is. Valami mégis azt súgta, hogy nincs minden rendben náluk. Összekészítettük a csomagot. Tartós élelmiszerek, szaloncukor, baba, más ajándék a kislánynak. Elindultam. A szokásos módszerrel mentem, beültettem a kocsiba egy gyereket a faluból, hogy mutassa meg, merre lakik a keresett család. Egyszerűbb ez, és mindenképpen gyorsabb, mintha keresgélnék a faluszéli utcák között. A kisfiú boldogan irányít az egyre keskenyebb utcák között, egészen a házig. Körös-körül iszonyatos belvíz. Ha nem tudnám, hogy errefelé nem ez a természetes, még szép is lehetne, ameddig a szem ellát víz, néhol kis dombok, nyárfák…Szerencsére a házig még nem ért el, jó néhány méterrel arrébb van a víz széle. Amikor a ház épülhetett, még jobb világot élhettek, látszik a maradékán, bár befejezve sosem lett, a vakolatlan fal már visszafordíthatatlanul enyészetnek indult. A kerítés nyoma, az elvadult orgonabokor mégis jobb napokat sejtetett. Az udvaron rumli, a tüzelőszerzés állandó kellékei, két kutya, lomok, sár. A kislány nyit ajtót, örül. Már megsúgtam neki korábban, hogy meglátogatom őket. Bent iszonyatos rendetlenség. Átbukdácsolunk a kis belépőn, az innen nyíló keskeny folyosón évek óta felhalmozott lom, lelakott holmik, rajtuk málladozó vakolat. A konyhában mindez csak fokozódik. Mosatlan edények, maradékok, félhomály. Nem tudok nem szétnézni. Próbálom elgondolni, hogy lehet itt élni.. Karácsonynak nyoma sem látszik. Az apa jön elő bentről. Oldalán nagy, rossz lábas, széle körben feketéllik, benne valami bizonytalan, nem látom jól a sötétben. Kezet nyújtok, bemutatkozunk. Próbálom eloszlatni a tapintható gyanakvását, érdeklődöm, talán valami jószágnak viszi a lábas tartalmát. Jobb lett volna, ha befogom a szám. Bizonyára túl fáradt vagyok, ilyen hibákat már nem szoktam elkövetni. Nem – mondja – ez lesz a vacsoránk… Megkísérlek javítani a helyzeten, kicsomagoljuk a kislánnyal a dobozok tartalmát. A gyerek örül. Az apa áll a konyha közepén, és néz. Nem érti, ki vagyok, mit akarok. Érzem, fél, gondolja, talán valami hatóságtól jövök. Próbálom kérdezni tőle a már tudott információkat. Nem akarom faggatni, de valamit muszáj kérdeznem, hogy elinduljon benne a gondolkodás, ami majd a későbbiekben alap lesz valamire. Egyedül neveli a gyerekeit, a többi már nagy, kettő már nem is vele él, ez a kislány van még, ez a 10 éves. Az asszony meghalt. Rámaradt minden. Inkább én egészítem ki a válaszait mondatokká. Ő csak egyszavas válaszokat ad. Nézem, ahogy áll a félhomályban. Kezeit leengedi, semmi gesztikulálás, lelassult, lemondó. Csak áll, már nem tervez, nincs benne lendület, csak valami végtelen szomorúság, kilátástalanság árad belőle. Ilyenkor érzem, hogy bedől a „nem halat adni, hanem hálót, és megtanítani halászni” teória. Mert ezt az embert már nem lehet hátba vágni, hogy szedd már össze magad, hát hogy néz itt ki minden, itt a gyerek, gyerünk, tenned kell egy élhetőbb életért, dolgozni, optimistán.

Mert ő, és sok hozzá hasonló ember mentálisan olyan mélyponton van, hogy előbb vissza kell adni neki a hitet, a bizalmat, segíteni kell, csak úgy, minden nélkül, hogy később majd lehessen megmozdulni, még később tenni, elvárni, de ez még soká lesz…Ezt nem lehet megérezni, csak így, itt, mikor az ember látja, tapintja a kilátástalanságot. Az erőtlenséget. És itt is gyerek van. Aki mellett erőt kellene mutatni. Hogy ne ezt a mintát vegye le. Nem cigány. Csak egy családapa, aki elvesztett már mindent, akinek napjait a mindennapok alapfeltételeinek biztosítása tölti csak már ki, a napi élelem, és tüzelő. És minden más, korábban fontos, eltűnt az életéből. Elbúcsúzom, indulok. Először elég ennyi. Hogy elfogadja, amit hoztam. Még sokszor hozok majd. És majd csak utána kezdünk el beszélgetni. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/28/egy-uj-faluban/

153. SZÁMVETÉS 2010. december 31. Év vége van. Az ember összegez, visszatekint, értékel. Hogy mi változott. Megtérült e a befektetett energia? Hol, mi nem sikerült? Mi az, amire lehet építeni jövőre? Sokan mondják nekem: úgysem érsz el semmit. Fölösleges energia. Semmi nem változik. Én nem így érzem. Van változás. Hol nagyobb, hol kisebb. Nyilván a lehetőségektől is sok függ. De az alap már alakul azok kihasználásához. Próbálom összegezni az eredményeket. Amit lehet, nem lát más, mert nem rendszeres a kapcsolata a családokkal, nem tudja összehasonlítani a napokat, heteket, hónapokat. Sok mindenben segítettük őket. Étkezési díj befizetésekkel, villanyóra visszakötésekkel, segítettünk gyógykezeléseket, honosításokat, más hivatali ügyekben közreműködtünk, ott voltunk születéseknél és temetéseknél, költözéseknél és visszaköltözéseknél, munkahelykeresésnél, és feketemunkánál, próbáltuk enyhíteni a mindennapok gondját élelmiszerosztásokkal, meleg ebédekkel, állandó ruha-és cipőadományokkal, bútorokkal, WCkel, konyhai felszerelésekkel, építőanyagokkal. Próbáltuk szebbé tenni az ünnepeket, emlékezetessé tenni a születésnapokat, készítettünk családi fotókat, rendeztünk közös programokat, szerveztünk kirándulásokat, táborokat azoknak, akik sosem jutottak volna el. Befizettünk iskolai előadásokra, mikuláscsomagokra, kifizettünk ballagó-képeket, és ballagóruhákat, hogy az iskolában egyenlőnek érezzék magukat. Kerestünk jogorvoslatot, ha másképp nem ment. És segítettünk még sok mindenben, tüzelőtől takaróig, csekkbefizetéstől benzinköltségig, mindenben, amikor krízishelyzet alakult ki, és nem volt, aki segítsen. Segítettünk meghallgatással, biztatással, jó szóval., együttgondolkodással. Próbáltuk visszaszorítani az uzsorát, a lopást, az agressziót. Ez az egyik oldal. Már látom sokakban a kérdést: és ők? Mit tettek ők? Először is megbíznak bennünk. Sokan. És velük már lehet szabályokról beszélni. Hogy a segítség ne egyoldalú legyen. Náluk már lettek tisztább házak, kifestett, leburkolt szobák. Összeszedett szemét. Kártyás villanyórák, csökkenő tartozások. Iskolába járó, felszerelést megbecsülő gyerekek. Kevesebb verekedés. Érzékelhetően nagyobb lett a nyugalom a felnőttek között is. Kevesebb a cirkusz, az ordibálás, a verekedésbe torkolló konfliktus. Lettek jobban öltözött, tisztább gyerekek. Ruhában és cipőben. Kevesebb a fejtetű. Kevesebb a patkány. Kevesebb a kórházba kerülő gyerek. Kicsit csökkent rajtuk a kilátástalanság terhe, mert ott vagyunk, segítünk, visszamegyünk. Már nagyon ritka az ellenünk fordulás, a vádaskodás. Már kölcsönössé vált az egymást tisztelő kommunikáció. Már nem kell remegniük, egymást taposniuk a lehetőségért. Mert lesz másik. Tudják, visszamegyünk. Persze sok minden nem lett. Mert megmaradt az uzsora, sokaknak könnyebb még mindig a lopás, mint a megszerzés lehetőségének törvényes megkeresése. Megmaradt az

ellenségeskedés bizonyos családok között. Nem tudtam tenni a túl sok pénzért szállítók ellen sem, akik kihasználják a másik baját, és mindig emelve az árakat visznek hivatalba, orvoshoz. Még mindig fel-fellángol köztük a „más biztos többet kapott” érzés. Nem lettek még kiskertek, még mindig túl sok az otthon heverésző felnőtt. Már nem a „kérni-kapni mindenáron” szemlélet a jellemző, de még vannak, akik megpróbálják, ha kell hazugságokkal is. Még vannak, akik továbbadják, amit kaptak. Pénzért, másoknak. Még vannak csicskák, a másik nyomorultra irányuló megalázás. Még mindig túl sok a gyerekként teherbe eső lány. Még nincs munkahely. Ha lenne, az sokat segítene. Az látványos javulást hozna, tudom. De ehhez nem vagyok elég. Van tehát eredmény: a nyugalom, a bizalom, a remény, ami lassan tenni akarássá alakul. Mi kellett hozzá? Először is megpróbálni megérteni ezt az egészet. Még mindig próbálom. Aztán kellett az állandó jelenlét, segíteni akarás, türelem, folyamatos megerősítése a jónak, elfogadás, odafordulás, és persze támogatók, akik adják mindazt, amivel segíthetünk. Így segíthetünk egy olyan rétegnek, ami már önerőből nem képes változtatni. Ahol a törvények adta kényszer sem segít. Ahol csak a szegénység átörökítése folyik. Ahol nem a jó szabályok szervezik a mindennapokat, az életet. A gyerekek életét is. Ezért kell folytatnunk. Miattuk. Nem szabad több generációt hagyni így felnőtté válni. Talán még nem késő. Talán. De az biztos, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Forrás: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/12/31/szamvetes/